nevezd meg!-ne add el!-mivanvelem.hu/books/mivoltvelem2-petrenyijozsef.pdfvoltunk, abszolút...
TRANSCRIPT
Nevezd meg!-Ne add el!-Így add tovább!
A KÖVETKEZŐKET TEHETED A MŰVEL: - SZABADON MÁSOLHATOD, TERJESZTHETED, BEMUTATHATOD ÉS ELŐADHATOD A MŰVET. - SZÁRMAZÉKOS MŰVEKET (FELDOLGOZÁSOKAT) HOZHATSZ LÉTRE. AZ ALÁBBI FELTÉTELEKKEL: - NEVEZD MEG!. A SZERZŐ VAGY A JOGOSULT ÁLTAL MEGHATÁROZOTT MÓDON FEL KELL TÜNTETNED A MŰHÖZ KAPCSOLÓDÓ
INFORMÁCIÓKAT (PL. - A SZERZŐ NEVÉT VAGY ÁLNEVÉT, A MŰ CÍMÉT). - NE ADD EL!. EZT A MŰVET NEM HASZNÁLHATOD FEL KERESKEDELMI CÉLOKRA. - ÍGY ADD TOVÁBB!. HA MEGVÁLTOZTATOD, ÁTALAKÍTOD, FELDOLGOZOD EZT A MŰVET, AZ ÍGY LÉTREJÖTT ALKOTÁST CSAK A
JELENLEGIVEL MEGEGYEZŐ LICENC ALATT TERJESZTHETED. BÁRMILYEN FELHASZNÁLÁS VAGY TERJESZTÉS ESETÉN EGYÉRTELMŰEN JELEZNED KELL MÁSOK FELÉ EZEN MŰ LICENCFELTÉTELEIT. A
SZERZŐI JOGOK TULAJDONOSÁNAK ÍRÁSOS ENGEDÉLYÉVEL BÁRMELYIK FENTI FELTÉTELTŐL ELTÉRHETSZ. A LICENSZBEN FOGLALT FELTÉTELEK NEM KORLÁTOZZÁK ÉS NEM SÉRTIK A SZERZŐ ERKÖLCSI JOGAIT. HTTP://CREATIVECOMMONS.ORG/LICENSES/BY-NC-SA/3.0/DEED.HU
ELŐSZÓ .............................................................................................................................................. 13
2007 JANUÁR ..................................................................................................................................... 14
BÁTORÍTANI TUDNI ............................................................................................................................ 14
MŰHELYTITOK ..................................................................................................................................... 14
ELVENNI A LIBIDÓT ............................................................................................................................. 15
ETÜD ..................................................................................................................................................... 15
KER RÁDIÓ ........................................................................................................................................... 16
TÍZ PONT .............................................................................................................................................. 16
HAMLET ................................................................................................................................................ 16
FROCLI .................................................................................................................................................. 17
2007 FEBRUÁR ................................................................................................................................... 18
A PILLANAT HEVÉBEN ......................................................................................................................... 18
KÜLÖNLEGES VAGY? ........................................................................................................................... 18
STÁTUSZJELENTÉS ............................................................................................................................... 18
HOGYAN? ............................................................................................................................................. 18
DURVA .................................................................................................................................................. 19
BEÜZEMELEM NÁLAD AZ INTERNETET .............................................................................................. 19
2007 MÁRCIUS .................................................................................................................................. 20
ELHELYEZNI MAGUNKAT .................................................................................................................... 20
NEM AKAROK ÁLLNI, HA FUTNAK A PERCEK.................................................................................... 20
ÉS AKKOR MOST BÜNTETÉSBŐL SZÁZSZOR LEÍROD A NEVED ........................................................ 21
KICSIT ZSUFI ........................................................................................................................................ 21
ZSUFI 2 .................................................................................................................................................. 24
OMNIA VINCIT AMOR ......................................................................................................................... 24
JÓ MA BANKNAK LENNI ...................................................................................................................... 24
HOGYAN TUDTAM ÉLNI NÉLKÜLED? ................................................................................................. 25
KINT IS VAGYOK, BENT IS VAGYOK ................................................................................................... 25
KÁOSZ: 1. NAP ..................................................................................................................................... 26
2007. ÁPRILIS..................................................................................................................................... 27
KÁOSZ: 2. NAP ..................................................................................................................................... 27
KÁOSZ: 3. NAP ..................................................................................................................................... 27
KÁOSZ: 4. NAP ..................................................................................................................................... 28
KÁOSZ: 5. NAP ..................................................................................................................................... 30
KÁOSZ: 6. NAP ..................................................................................................................................... 31
KÁOSZ: 7. NAP ..................................................................................................................................... 32
KÁOSZ: 8. NAP ..................................................................................................................................... 33
KÁOSZ: 9. NAP ..................................................................................................................................... 34
KÁOSZ: 10. NAP ................................................................................................................................... 34
JÓZSI NÉNI PRAKTIKUS TANÁCSAI 4 ................................................................................................. 35
KÁOSZ: 11. NAP ................................................................................................................................... 36
KÁOSZ: 12. NAP ................................................................................................................................... 39
13 ........................................................................................................................................................... 40
SZERELŐS SZOMBAT ........................................................................................................................... 41
HASONLÓ VASÁRNAP ......................................................................................................................... 42
HIVATALOS HÉTFŐ .............................................................................................................................. 43
KESERŰ KEDD ...................................................................................................................................... 46
LÖTYÖGŐS SZERDA ............................................................................................................................. 49
CSENDES CSÜTÖRTÖK ........................................................................................................................ 49
MEGINT MÉLYPONT ............................................................................................................................ 50
MÉG MINDIG ....................................................................................................................................... 51
LELTÁRSZERŰEN .................................................................................................................................. 52
LÁTSZIK A BOKORBAN KÉT NAGY NYÚLFÜL ..................................................................................... 55
ÍGY MEGY ............................................................................................................................................. 55
SZOFTVER ÁRAZÁS .............................................................................................................................. 56
MÉG MINDIG AZ ERDŐ ....................................................................................................................... 57
BEKA AZ UTON, MAR TUL VAN A DOLGON ....................................................................................... 57
HOL AZ INFO? ...................................................................................................................................... 57
HULLA .................................................................................................................................................. 57
HARMADIK PIHENŐNAP ..................................................................................................................... 59
2007 MÁJUS ........................................................................................................................................ 60
HULLA*HULLA ..................................................................................................................................... 60
HOGY VIGYÜK A LAKBERENDEZŐS ROVATOT IS ............................................................................. 60
ÚJABB ÜGYINTÉZÉS ............................................................................................................................. 61
HÍREK TEGNAPRÓL ............................................................................................................................. 62
TEHER ALATT NŐ AZ AUTÓ ................................................................................................................ 62
NOS, IGEN, A MÉRET... ........................................................................................................................ 63
LEEGYSZERŰSÖDÖTT NAP .................................................................................................................. 63
ROSENCRANTZ ÉS GUILDENSTERN HALOTT. MÉG MINDIG. .......................................................... 64
CSODÁK PALOTÁJA ............................................................................................................................ 64
JELEN ÉS JÖVŐ ...................................................................................................................................... 65
PRICELESS............................................................................................................................................. 65
REKORDKISÉRLET ELMARAD ............................................................................................................. 65
ÚJRA FOTELBEN ÜLVE ......................................................................................................................... 66
SÓDER ................................................................................................................................................... 66
VESZÉLYES SZAKMA ............................................................................................................................ 66
MINDEN NAPRA EGY MESE ................................................................................................................. 66
BIOROBOT ............................................................................................................................................ 68
AZ AGYVÍZ FELFORR ............................................................................................................................ 68
EÜ ......................................................................................................................................................... 68
HARCOS NAP........................................................................................................................................ 69
2007 JÚNIUS ....................................................................................................................................... 72
A PÉNZ, CSAK ÚGY JÖTT, MINT ZSÍR RÁ A HÚSRA ............................................................................ 72
APÁRÓL FIÚRA ..................................................................................................................................... 73
SZÜLETETT PSZICHOSZOCIOLÓGUS .................................................................................................. 73
A PÁRBAJ .............................................................................................................................................. 74
BELEFELEDKEZVE ................................................................................................................................. 74
KATONATÖRTÉNETEK 1 ...................................................................................................................... 74
2007 JÚLIUS ........................................................................................................................................ 77
ÁT AKARTA ÚSZNI A BALATONT, DE LELŐTTÉK .............................................................................. 77
2007 AUGUSZTUS ............................................................................................................................ 78
MODERATO .......................................................................................................................................... 78
VÁRATLAN MACSKA ........................................................................................................................... 78
VAN MÁSIK! – AZAZ A KEZDETEK... ................................................................................................... 78
KEMIKÁLIA .......................................................................................................................................... 84
SIC TRANSIT ......................................................................................................................................... 84
IDE JUTOTTUNK ................................................................................................................................... 84
EMBERNEK LENNI BIZARR VÁLLALKOZÁS ........................................................................................ 84
FÁRADTSÁG ......................................................................................................................................... 85
AZ A KIS VACAK KÖTÖZŐDRÓT ......................................................................................................... 85
2007 SZEPTEMBER ........................................................................................................................... 86
AVE ....................................................................................................................................................... 86
HOGYAN ISMERHETSZ FEL? ................................................................................................................ 86
MILYEN? ............................................................................................................................................... 86
MIÉRT ROSSZ A KUTYÁKNAK? ........................................................................................................... 86
KERTI NAP ............................................................................................................................................ 86
CSAK HÁTAM VAN, CSAK HÁTAM ..................................................................................................... 87
O+A ...................................................................................................................................................... 87
NEM AKAROK BESZÉLNI RÓLA ........................................................................................................... 90
OSZTÁLYTALÁLKOZÓ ......................................................................................................................... 90
GET INVOLVED IN THE CAT ................................................................................................................ 90
AZ ÍRÁS ÁRA ........................................................................................................................................ 91
2007 OKTÓBER .................................................................................................................................. 92
AZ VILÁGRUL ....................................................................................................................................... 92
DUNADELES DEUTSCHLAND ............................................................................................................. 92
FÜSTÖLT AKCIÓCSÜLÖK ..................................................................................................................... 94
RÁJÖTTEM VALAMI NAGYON FONTOSRA ......................................................................................... 94
HATÁSMECHANIZMUS ....................................................................................................................... 94
A HIÁNYA ............................................................................................................................................. 95
RAVASZ ................................................................................................................................................ 95
MEGINT KERTI NAP ............................................................................................................................. 95
2007 NOVEMBER .............................................................................................................................. 96
VÁLASZ ZIZINEK ................................................................................................................................. 96
DRÁGÁN ADD AZ ÉLETED ................................................................................................................... 97
IMPOSSIBLE MISSION ......................................................................................................................... 98
KŐKEMÉNY POLITIKAI ÍRÁS ............................................................................................................... 98
MELYIK A PROJEKT LEGKELLEMETLENEBB RÉSZE?........................................................................... 98
GYEREKKORUNK JÁTÉKAI .................................................................................................................. 99
FURCSA ÁLMOK ................................................................................................................................. 102
2007 DECEMBER ............................................................................................................................. 103
MÉG MINDIG A METRÓN .................................................................................................................. 103
A MACSKA LELKI ÉLETE .................................................................................................................... 103
A NAP MOMENTUMA ........................................................................................................................ 103
TÖRMELÉK ......................................................................................................................................... 103
AZ ELLENŐRNEK SEM KÖNNYŰ ........................................................................................................ 104
CSAK IGÉNYESEN ............................................................................................................................... 104
MINDENFÉLE ...................................................................................................................................... 104
B+ ........................................................................................................................................................ 104
MACSKAFOGÓ2 ................................................................................................................................. 105
2008 JANUÁR ................................................................................................................................... 106
NINCS KIRÁLYI ÚT ............................................................................................................................. 106
VASÁRNAP DÉLELŐTT ....................................................................................................................... 106
AZ ÉLET NEM HABOSTORTA ............................................................................................................. 106
HA HARC, LEGYEN HARC .................................................................................................................. 107
VÁRSZEGI ........................................................................................................................................... 107
KIVETÍTÉS .......................................................................................................................................... 109
ÍZEK ÉS SZAGOK ................................................................................................................................ 110
2008 FEBRUÁR ................................................................................................................................. 111
A KÁOSZ ............................................................................................................................................. 111
BLOGOLÁSI ALAPÖSSZEFÜGGÉSEK ................................................................................................. 111
CARTMAN .......................................................................................................................................... 111
INTERNETES KULTÚRA, MA .............................................................................................................. 112
FEDÁK SÁRI ....................................................................................................................................... 112
AMIKOR AZ IDEÁLIS SEM IDEÁLIS ................................................................................................... 114
SZÜLETÉSNAPOMRA ......................................................................................................................... 114
2008 MÁRCIUS ................................................................................................................................ 116
BOCS ................................................................................................................................................... 116
MÉLYLÉLEKTAN ................................................................................................................................. 116
MACSKALAND ................................................................................................................................... 116
HANGULATJELENTÉS ........................................................................................................................ 116
KISZÁLLNI? ........................................................................................................................................ 116
SZELEBURDI CSALÁD ........................................................................................................................ 117
2008 ÁPRILIS.................................................................................................................................... 118
GARY .................................................................................................................................................. 118
BEPILLANTÁS A MAGYAR NÉPLÉLEK MÉLYSÉGEIBE ....................................................................... 118
2008 MÁJUS ...................................................................................................................................... 119
FALUSI REGGEL .................................................................................................................................. 119
RÉGI IDŐK SLÁGEREI ........................................................................................................................ 119
A VADON SZAVA ............................................................................................................................... 119
A NAGY UGRÁS ................................................................................................................................. 123
A LÉNYEG ........................................................................................................................................... 127
CROCODILE DUNDEE BUDAPESTEN ................................................................................................ 127
A FEJLETTEBB LÉNY ............................................................................................................................ 127
KERÉKPÁR APRÓ ................................................................................................................................ 127
2008 JÚNIUS ..................................................................................................................................... 128
MAI NAP ............................................................................................................................................. 128
NAGYON DURVA ............................................................................................................................... 128
MAGYAR NÉPLÉLEK ........................................................................................................................... 128
2008 JÚLIUS ...................................................................................................................................... 129
AZ UTCA HÍRMONDÓJA .................................................................................................................... 129
TÖRMELÉK ......................................................................................................................................... 131
MEGINT NYENYI ................................................................................................................................ 132
HITELESSÉG ....................................................................................................................................... 132
2008 AUGUSZTUS .......................................................................................................................... 133
NOSZTALGIA, A LEGJOBBKOR .......................................................................................................... 133
GYURCSÁNY A HIBÁS ........................................................................................................................ 134
EDDA .................................................................................................................................................. 135
DURVA NAP........................................................................................................................................ 136
MIKLÓS VAGYOK. SZERETLEK. ........................................................................................................ 136
MACSKATRÜKKÖK ............................................................................................................................ 137
MINTHA ÖSSZEMENT VOLNA A VILÁG ........................................................................................... 137
ÁLOMFEJTŐK ..................................................................................................................................... 137
2008 SZEPTEMBER ......................................................................................................................... 138
A KÖZVETLENSÉG BÁJA .................................................................................................................... 138
NINCS ................................................................................................................................................. 138
KAFKA ................................................................................................................................................ 139
TÖRMELÉK ......................................................................................................................................... 140
A KÉK NORVÉG .................................................................................................................................. 140
FENT, LENT ......................................................................................................................................... 140
2008 OKTÓBER ................................................................................................................................ 141
HÉTVÉGE ............................................................................................................................................ 141
BEKEMÉNYÍTÜNK .............................................................................................................................. 142
VERSMONDÓ LÁNY ........................................................................................................................... 142
UFF ...................................................................................................................................................... 143
A CSODÁLATOS TERMÉSZET ............................................................................................................ 144
ELSŐ ÚSZÓVERSENYEM ..................................................................................................................... 145
2008 NOVEMBER ............................................................................................................................ 146
MADÁR E TETŐ .................................................................................................................................. 146
A MACSKA NÉZ .................................................................................................................................. 146
AZ OKTATÁS VESZÉLYES ÜZEM – DE CSAK HA JÓL CSINÁLJÁK .................................................... 146
RÉPA ................................................................................................................................................... 147
VASÁRNAP ESTI ANZIKSZ ................................................................................................................. 147
MACSKACSATA ................................................................................................................................. 147
TORTA ................................................................................................................................................ 148
2008 DECEMBER ............................................................................................................................. 149
LAPÁTOLJUK A KUPACOT ................................................................................................................. 149
ARCHIVÁLGATOK ............................................................................................................................. 151
MÚLNAK A GYERMEKÉVEK .............................................................................................................. 151
VÉGE ................................................................................................................................................... 152
KÉPZELETBELI BESZÉD GYEREKEIM BALLAGÁSÁN ......................................................................... 152
A MESÉNEK VÉGE .............................................................................................................................. 153
NAPÓLEON ÉS A TÜZIFA ................................................................................................................... 153
2009 JANUÁR ................................................................................................................................... 155
BUÉK ................................................................................................................................................... 155
LÖVÉS A SÖTÉTBE? ............................................................................................................................ 155
FEKETE KERET .................................................................................................................................... 156
VÁRATLAN VÁLASZ .......................................................................................................................... 156
RÖNÉ ................................................................................................................................................... 156
KEDVES BEFEKTETŐK! ...................................................................................................................... 157
VÁLSÁG VAN ..................................................................................................................................... 158
NEMEUKLIDÉSZI SEGGEK ................................................................................................................. 158
GŐZ VAN ............................................................................................................................................ 159
2009 FEBRUÁR ................................................................................................................................. 160
BERNE A VASÚTON ............................................................................................................................ 160
ÉN EGÉSZ NÉPEMET FOGOM ............................................................................................................. 160
MACSKÁT NEVELNI ........................................................................................................................... 161
RÓMEÓ ÉS JÚLIA ................................................................................................................................ 161
IGAZGATÓI SEGG .............................................................................................................................. 162
ÉN ÉS A KÖNYVTÁR ........................................................................................................................... 162
RÓMEÓ ÚJRATÖLTVE ........................................................................................................................ 165
EGY REGÉNY REGÉNYE ...................................................................................................................... 165
2009 MÁRCIUS ................................................................................................................................ 168
ZSENGÉK ............................................................................................................................................ 168
REJTÉLYEK .......................................................................................................................................... 171
2009 ÁPRILIS.................................................................................................................................... 172
HELYZETJELENTÉS ............................................................................................................................. 172
MÉSZKÉNLÉ........................................................................................................................................ 172
CSODÁLATOS VILÁG ......................................................................................................................... 173
MÉG CSAK ZENE SEM KELL ............................................................................................................... 174
TÖRMELÉK ......................................................................................................................................... 174
VIBRÁTOR .......................................................................................................................................... 174
2009 MÁJUS ...................................................................................................................................... 175
JÓZSI NÉNI PRAKTIKUS TANÁCSAI 5 ............................................................................................... 175
NAPLÓ ................................................................................................................................................ 176
MACSKAJÁTÉK .................................................................................................................................. 179
ÉN ÉS A FŐNÖKÖM – 1 ....................................................................................................................... 180
2009 JÚNIUS ..................................................................................................................................... 183
ÉN ÉS A FŐNÖKÖM – 2 ....................................................................................................................... 183
A DIAGNÓZIS ..................................................................................................................................... 184
ÉN ÉS A FŐNÖKÖM – 3 ....................................................................................................................... 185
A VILÁG LEGRÖVIDEBB DRÁMÁJA................................................................................................... 188
ÉN ÉS A FŐNÖKÖM – 4 ....................................................................................................................... 188
2009 JÚLIUS ...................................................................................................................................... 192
POLITIKAI TÁJÉKOZTATÓ ................................................................................................................. 192
AZ ÉLET ALAPVETŐEN EGYSZERŰ .................................................................................................... 193
CS-TŐL SZ-IG ..................................................................................................................................... 197
TÁBORNOK ........................................................................................................................................ 200
EGY ICIPICI NÉPMŰVELŐ .................................................................................................................. 201
2009 AUGUSZTUS .......................................................................................................................... 203
EMLÉKSZEL? ....................................................................................................................................... 203
A DÍSZPINTY ...................................................................................................................................... 203
2009 SZEPTEMBER ......................................................................................................................... 206
AZ ŐR PEDIG CSAK ÜL A HÓBAN ...................................................................................................... 206
A NAP MEGMENTŐJE ......................................................................................................................... 208
A MACSKA, AKI MÉG NINCS TÚL A DOLGON – DE KÖNNYEN LEHET ........................................... 210
AZT A SIKOLYT .................................................................................................................................. 211
2009 OKTÓBER ................................................................................................................................ 212
KOCKA ................................................................................................................................................ 212
NEM SZABAD ..................................................................................................................................... 212
ÖNGYÓGY .......................................................................................................................................... 212
A MACSKA ÉS A KAJA ........................................................................................................................ 213
2009 NOVEMBER ............................................................................................................................ 214
KÉRDÉSEK .......................................................................................................................................... 214
PROJEKTMUNKA ................................................................................................................................ 214
FORR A MUST ..................................................................................................................................... 214
2009 DECEMBER ............................................................................................................................. 222
MACSKA ............................................................................................................................................. 222
ÁLLAT ................................................................................................................................................. 222
A VILÁG, MINT RÉGEN ...................................................................................................................... 222
A második kötethez sokkal nehezebb előszót írni, mint az elsőhöz. Ugyanis nem tudom, hogy aki
most olvassa, az már kivégezte-e korábban az elsőt, vagy ez a kötet került először a kezébe. Így lesz,
akit untatna egy hosszabb bevezető, és lesz, aki viszont nem fogja érteni elsőre, mi is ez.
Igyekszem rövid lenni.
Létezik egy blog, az a címe, hogy Mi Van Velem. Elég régóta írom, elég terjedelmes is. Annyira
mindenképpen, hogy ne lehessen utólag elolvasni az egészet. De nem is érdemes: kifejezetten sok
benne a pillanatnak szóló, később már értelmetlenné váló írás. Na, ezek nincsenek benne ebben a
válogatásban. A vidám, elgondolkodtató, de mindenképpen időtlen írásokra koncentráltam.
Még nekem is élmény volt újraolvasni.
A reklám helye:
Összes letölthető könyv: http://mivanvelem.hu/letoltheto-konyvek/
Őrzök egy nagy tanulságot abból az időből, amikor a Webcomics csapat tagjaként én is hozzájárultam
az internet grafikus környezetszennyezéséhez.
A felállás a következő volt: mindenki kapott egy oldalt, mely oldalba fixen be volt linkelve egy grafika
URL-je. Az már a rajzoló feladata volt, hogy ezt a grafikát a saját tárhelyén frissítgesse. Voltak, akik
naponta rajzoltak újat, voltak, akik hetente – és voltak, akik évente. Minden oldalhoz tartozott egy
fórum, ahol a rajzoló fogadhatta a kritikákat illetve a dícséreteket.
Ami engem a legjobban megfogott ebben a közösségben, az maga a közösség volt. Durván százan
voltunk, abszolút kezdők, illetve később vérprofivá váló tehetségesek (Glasbergen, Goff, Raeside) – de
mindenkiben megvolt a szándék, hogy a _másik_ rajzolót húzza felfelé. Nekem olyan sokszor ott volt
a számom egy-egy rajz láttán, hogy finoman közlöm az illetővel, nem szégyen az, ha valakinek
kapanyélhez tervezték a kezét. Aztán mégsem. Ellenben a többiek elkezdték dícsérni azokat az
elemeket, melyek jól sikerültek. Ha ez abból állt, hogy egy baromi szar rajzban sikerült az alkotónak
egyenes oldalú asztalt alkotnia, akkor gratuláltak neki az egyenes vonalhoz. És ez működött. Minél
több önbizalma volt valakinek, annál bátrabban rajzolt. Tehetségesebb rajzoló nem lett ugyan belőle,
de ahhoz, hogy valaki igazán humoros karikatúrákat rajzoljon, egy kicsit el kell engednie magát,
lazának kell lennie a közönség előtt – és legfőképpen bátornak. Felvállalni akár rázós poénokat is.
Mindez önbizalom nélkül nem megy.
Élvezet volt látni, hogy közepes rajzolók hogyan húzták fel egymást odáig, hogy néhány ember végül
megtalálta a hangját és határozottan élvezhető karikatúrákat kezdett szórni.
Az elv érdekessége a fonák hozzáállás volt. Akik ugyanis profiként remek rajzokat szórtak, ők már
több kritikát kaptak, mint dícséretet. Nekik ugyanis már nem volt szükség önbizalomnövelésre, náluk
már volt bőven. Ők már megtalálták a hangjukat. Náluk sokkal fontosabb volt, hogy a kritika tényleg
kritika legyen, azaz javító szándékkal azt emelje ki, ami nem sikerült annyira jól.
Azaz a közösségi légkör olyan volt, hogy a gyenge rajzokat dícsérgettük, a kiválóakat meg lehúztuk.
És az elv remekül működött.
Apropó, tudta valaki, hogy Stephan Pastis, a Pearls Before Swine alkotója úgy a 290. szindikalizált
rajza környékén hallott egyáltalán arról, hogy létezik olyan grafikai fogalom, hogy perspektíva? Scott
Adams meg lehet, hogy még ma sem.
Nem foglalkoztak vele. Volt humoruk meg önbizalmuk.
Olvasom Stephan Pastis könyvét – és bólogatok: mennyire igaza van. Arról ír, hogy utólag mennyire
sajnálja, hogy egy karikatúracsík utolsó kockájában olyan ábrázatot rajzolt az egyik figurának, mely
azt sugallja, hogy itt, ebben a kockában van a poén. Stephan egész konkrétan azt írja, hogy szart sem
ér az olyan rajz, ahol ilyen mesterséges eszközzel kell jelezni a poént – a csattanónak önmagában kell
megállnia.
Pl. egy tipikus Pastis csík – rajz nélkül. Mert megáll így is.
- Új fűnyírót kell vennünk.
- Miért?
- Mert Bob szomszéd is most vett egy újat.
- És ha Bob szomszéd leugrik a tízemeletes tetejéről, akkor te mit csinálsz?
- Elhozom a fűnyíróját.
Belegondolt már valaki, hogy miért van az, hogy embertársainkban először a hátrányos
tulajdonságaikra koncentrálunk?
- Tegnap találkoztam Erzsivel.
- Az melyik?
- Tudod, az a tokmányorrú.
Cinkos egymásra röhögés.
Ilyesmivel vannak tele a napjaink.
Minden önmarcangolási késztetésünk ellenére ne higyjük, hogy ez pusztán azért van, mert az
emberiség gonosz és rosszindulatú valami. Oké, azt se mondom, hogy mindenki matyóhímzés, de
messze nem vagyunk annyira rosszak, mint gondoljuk.
A hátrányos tulajdonságok kipécézése például egészen jól magyarázható. Arról van szó, hogy nem
szeretjük, ha valaki felettünk áll. Nem szeretjük magunkat kicsinek, nyomorultnak érezni. És ez nem
csak valakire vonatkozik, hanem valamire is. Pontosabban a valamire nem, mivel az nem élő... de van
valamije, ami élő lehet. Ez az, amit úgy hívunk, hogy szellemi erő, vagy ahogy Jung nevezte, libidó.
Félek a víztől? Ez azt jelenti, hogy az én fejemben túl nagy a víz szellemi ereje. Ha ennek ellenére meg
akarok tanulni úszni, akkor le kell csökkentenem a víz – fejemben létező – szellemi energiáját, el kell
vennem a libidóját. (Gyakorlás, pszichológiai ráhangolás, sikerélmények.)
Az ember pedig van annyira körmönfont, hogy ezt a technikát szinte látatlanban alkalmazza. Erzsinek
lehet bomba alakja, lehet kungfu és sakk világbajnok egyszerre – de tokmány orra van, tehát van
olyan pont, ahol felette állunk. Ezzel a hozzáállással rengeteget vettünk el Erzsi szellemi energiájából –
és elértük, hogy értelmesen tudunk vele beszélgetni, nem bénulunk le a felsőbbrendűségétől.
Robika nem akar ülve maradni a buszon.
- Robika, ülj vissza! – szól rá az apja.
- Nem ülök! Kapackodok!
- Robika, légyszives üljél vissza!
- Nem ülök.
- Robika, értsd már meg, hogy háromévesen nem lehet igazad!
Huh. Szegény Robika.
Ma reggeli lealázás a rádióban.
Meghívtak valami vendéget. Az illető nagyon humoros, jópofa mondattal akart kezdeni:
- Dirr-durr és már itt is vagyok! – ragyogta bele a mikrofonba.
- Ezt a durrogást lehetőleg mellőzzük... végülis egy légtérben vagyunk – reagálta le bornírtan a
műsorvezető csajszi.
Ma megint olyan nap van, amikor ezeréves bakelitlemezeimet digitalizálgatom befelé. Most értem el a
komolyzenei szekcióhoz.
Az első lemez, mely a kezembe került, Ravel Bolero-ja volt. Egyből fülig ért a szám, ahogy megláttam.
A történethez tudni kell, hogy valamikor 1979-ben kijött egy film a kissé fura "10" címmel, melyet pár
évvel később Magyarországon is bemutattak ‘Bombanő’ néven. A címszerepet Bo Derek játszotta, az
ügyetlen középkorú zeneszerzőt meg Dudley Moore. Habkönnyű vígjáték volt, meglehetősen erősen
arra építve, hogy Bo Derek tényleg irgalmatlanul jól nézett ki. Nem akarom végigmesélni a történetet,
a lényeg, hogy az ügyetlen hapinak a végén tényleg sikerül megkapnia a nőt és amikor az intim akciót
készítik elő, akkor Bo feltesz egy lemezt, mondván, hogy ő mindig Ravel Bolero-jára szokott
szeretkezni, merthogy az mennyire megdobja az élményt.
Mondanom sem kell, a bakelitlemez pár héten belül ott vigyorgott minden művelt ember
gyűjteményében. (Igen, nálam is. Soha nem lehet tudni.)
Ma este megint szinházban voltunk. Hamlet nézett meg minket a Bárka szinházban.
Nem, nem elírás. Ez egy úgynevezett formabontó darab volt, ahol többé-kevésbé aktivizálták a
nézőket is.
Azzal kezdődött, hogy már jegyvásárláskor felhívta a hölgy a figyelmemet, hogy vihetünk zenei cédét
és akkor azt beépítik a darabba. Emellett erősen kérnek mindenkit, hogy hozzon valami apróbb
tárgyat, mert azokat is megpróbálják majd szerepeltetni.
- Hmm. Rendben. Koponyájuk ugye már van? – kérdeztem rá.
- Persze, de az már unalmas. Nem használjuk.
Mindenesetre azért van egy sejtésem, miért akarták ellopni Szegeden a koponyát a patológiáról.
- És ha lehet, legyenek itt egy negyedórával korábban.
- Miért?
- Mert egyrészt ekkor fogják Önök szétpakolni a székeket oda, ahová ülni szeretnének, másrészt ekkor
fogják szintén Önök kiválasztani, hogy kik játsszák az egyes szerepeket.
- A színpadon fogunk ülni?
- Nem lesz színpad.
Kegyetlen Színház.
Ehhez képest ma elment az idő, az utolsó pillanatban értem haza, még át is kellett öltöznöm,
rendberakni valahogy a lakást (áram- és vízszünet is volt a nap során) – és csak ekkor jutott eszembe,
hogy negyedórával korábbra kell mennünk, meg vinni is kell valamit.
Drága dologról nyilván nem lehet szó. Azt ígérték, visszaadnak mindent – de a francnak sincs kedve
előadás után sorbaállni. Nézzük, mit selejteztünk ki az utóbbi időben.
Napok óta kerülgetünk egy fregolit az előszobában, melyre Barna a hétvégén rávetődött. Nem rossz...
de egy kissé el lett törve. A konyhai mérleg! Két hete ott figyel az előszobában az is, még nem volt
időm levinni a kukába. Egész jó... de baromi koszos. Már beöltözve megpróbáltam megpucolni, de a
vízhiány utáni első csapmegnyitás hozta szokott formáját – a levegős csőből egy jó adag mangános
trutymó lőtt hasba. Káromkodva vágtam földhöz a mérleget – így egy újabb remek kellékkel lettek
szegényebbek a fiúk. Végül Barna régi fényképezőgépét vágtam zsebre – azt, melyet fogalmam sincs,
miért őrizgetek azóta, hogy a gyerek leejtette egy húszméteres létráról a Szlovák Paradicsomban.
Épp időben érkeztünk. Az előcsarnokban már volt néhány perverz alak, sárga gumikacsával, lila
locsolókannával... meg hasonlókkal. Szerintem mi sem lógtunk volna ki a fregolival.
Betereltek mindenkit a terembe, majd közölték, hogy hátul lehet széket vételezni, majd mindenki oda
teszi le, ahová akarja – feltéve, hogy az nem szőnyeg. Utána kérték a cédét. Meg sem próbáltam saját
zenét vinni – amióta az esküvőnkön az anyakönyvvezető maffia elszabotálta a Jethro Tull kazettát,
azóta nem hiszek az ilyesmikben. Végül először sorsolással, később kő/papír/ollóval ki lettek
választva a színészek, indulhatott a darab. Ja, a kellékek. Minden felvonás előtt tíz másodpercig fel
kellett emelnünk a vitt cuccokat – ezalatt mérték fel a színészek, hogy miből élnek. Aztán letettünk
mindent magunk mellé, a felvonások alatt pedig a szereplők bátran használták a tárgyakat. Hát,
születtek érdekes megoldások. Poloniust például teniszlabdával szúrták le. Húsz méterről. Ofélia
levelét tamponosdobozból olvasták fel. Hamlet hatvan centis svédfogóval kergette a szellemet. A
fényképezőgépet Rosencrantz használta fel, hogy Hamletet ellessék, mi bántja titkon úgy. (Vagy
Guildenstern? A franc se tudja, ezt a kettőt mindig keverem.) No, szóval az őrület az biztosítva volt –
kár, hogy ez az egész a darab minőségének a rovására ment. Amikor egy drámai ponton a közönség
nem feszülten figyel, hanem harsányan vigyorog... az paródiának nem rossz ugyan, de itt azért voltak
jelek, hogy az eredeti szándék bizony komoly volt. Az olyan jelenetekkel sem tudtam mit kezdeni,
amikor Hamlet elég brutálisan ödipuszizott Gertrúddal... vagy amikor Fortinbras-szal csókoloztak,
miközben Hamlet szenvedélyesen markolászta a norvég hadvezér melleit. Remélem, a kölykök nem
zavarodtak teljesen össze. (Dóra előtte mit összeörült, hogy ez neki úgyis kötelező olvasmány lesz.
Hát, ha ez alapján kellene beszámolnia a darabról... lenne meglepetés.)
De mindezektől még akár lehetett volna jó is az előadás... de sajnos nem volt az. Nem szívesen
mondok ilyet, de véleményem szerint a színészek teljesen szétjátszották a darabot. Ripacskodás folyt
gyakorlatilag végig, megspékelve provokatív elemekkel, nézők bevonásával, meghökkentő
jelenetekkel, a váratlan kellékekkel történő improvizációval... hatásvadász volt az egész, a katarzis
minimális esélye nélkül. Szerintem.
Nem tudom nem észrevenni, hogy amióta eladás alatt van a lakás, azóta volt egy földrengés és két
orkán a környéken.
Higgadt vagyok, mint az óriáskígyó.
Magánlevelezés.
- Ki az a Gödel? – kérdezi X.
- Gödel a matematika Heisenbergje – foglaltam össze tömören.
Na, ezt kellene felolvasni a Kossuth téren.
Van az intelligenciának egy típusa, melyről még soha nem beszéltek – és mely valószínűleg az
egyik legfontosabb. Ennek fokmérője az, hogy mennyire érzed magad különlegesnek. Hogy
egész konkrét legyek, minél különlegesebbnek érzed magad, annál hülyébb vagy.
A saját különlegességedbe vetett hited elhomályosítja a normális intelligenciádat olyan
esetekben, amikor több megoldási módszer között kell döntened. Mondjuk Elboniában laksz és
úgy képzeled, hogy az elboniaiak, az egy különleges faj. Ebben az esetben úgy közelíted meg a
problémákat, hogy "Vajon hogyan kell ezt egy elboniainak megoldania?" – ahelyett, hogy azt
mondanád "Lássuk, mi is a legjobb megoldás?". Aztán azt veszed észre, hogy teliholdkor
denevért főzöl katlanban, ha fejfájást akarsz gyógyítani – még akkor is, ha ott lapul az aszpirin a
zsebedben és tudod is, hogy mire jó."
A Dilbert blogról, hevenyészett fordításban.
Lassan tíz év rutinjával pontosan tudom, hová kell állnom, hogy pont előttem legyen egy metróajtó.
Amikor húz be a szerelvény, már az ablakon keresztül kilesem, melyik hely lesz az, ahová ülni fogok.
Amint megálltak a kocsik és kinyíltak az ajtók, határozott léptekkel a kinézett helyhez sietek, ledobom
magam – majd legalább ennyire határozottan, egyből elalszom.
Valakiről megállapítod, hogy hajlamos mások háta mögött rosszat mondani az illetőkről.
Hogyan figyelmezteted a barátaidat? Elmondod nekik, hogy vigyázzanak azzal a valakivel?
Na de... a háta mögött?
Újpest központ. Az aluljáróban nagymama sétál egy ötéves forma gyerekkel a metróállomás felé.
Véletlenül elkapom, hogyan oktatja életre a kölyköt.
- Most pedig megvesszük a jegyet, mert ha jön az ellenőr, akkor baszhatjuk az anyánkat.
A kisklapec meg szorgalmasan bólogat.
Az utóbbi évek leglehengerlőbb reklámja. Azt mondja a plakáton a szöveg, hogy "A mi szakemberünk
beállítja Ön számára az internetet!"
Érted, ugye. Ott áll az az öntelten mosolygó alak, akiről sugárzik, hogy tudja mi az, hogy internet, sőt
mi több, be is tudja állítani. Büszkén. És ott áll mellette a jókedvű ügyfél, aki alig hisz a szemének.
Hiszen itt most éppen beállítják az internetet...
A legújabb Bridzsélet címlapján egykori tankörtársam lánya mosolyog. Megszólalásig hasonlít az
apjára – mondom első ránézésre. Pedig dehogy. Arra a képre hasonlít, melyet az apjáról őrzök.
Valójában tudom, hogy ma már a srác is olyan krumplifejű alak, amilyenné én is váltam – tudom,
mert láttam róla nem túl régi fényképeket. Akkor most melyik énünk is jellemez minket? Mi azt
hisszük, hogy valamilyen folyamatosságban vagyunk önmagunkkal – pedig azok, akikkel mondjuk
húsz éve nem találkoztunk, már nem ugyanannak az embernek fognak tekinteni minket. Egykori
szépségünket maximum gyerekeinkben fogják megtalálni, idősebb kori bölcsességünk meg furcsa
nekik, hiszen nem ehhez szoktak hozzá. De akkor melyikek is vagyunk mi? Akik éppen abban a
pillanatban vagyunk, vagy az a kép, melyet ismerőseink őrizgetnek magukban? Talán az a kép,
melyet – a múlt megszépítésével – önmagunkban őrzünk? Esetleg az az elmosódott kép, amely
párunkban alakult ki a sok-sok év alatt, melyek során ő pontosan látta a változásainkat, de az apró
különbségek miatt nem tud fázisokat megkülönböztetni?
Tudom, a helyes válasz kvantumfizikai mélységekbe nyúlik, mert azt kell mondanom, hogy ez mind.
Egyszerre.
Csak éppen nehéz felfogni.
Szerencsére nem is hagynak. Akkora lemaradásaim vannak, hogy az valami hihetetlen. Utoljára
egyetemistaként éreztem magam néha annyira szétcsúszva, mint most másfél-két hónapja,
folyamatosan. Persze, próbálom magam utolérni, immár hetek óta pár órát alszom csak naponta... de
még így sem állok sehol.
Cserébe viszont érdekes élményeim vannak – és már csak ezért sem lehet egy szavam sem. Másnak
ehhez füvet kell szívnia, hajnalkamagot szopogatnia, biztosítási kötvényt olvasgatnia – nekem viszont
helyből adott az élmény.
Vasárnap reggel arra ébredtem, hogy tíz körömmel kaparom a hifit – ugyanis úgy vélekedtem, hogy
ha nem állítom el valahogy a zenét, akkor vége a világnak. Ebben az elképzelésben az sem zavart,
hogy semmilyen zene sem szólt. Mindehhez persze le kellett másznom az emeleteságyról,
áthámoznom magam a finoman szólva is katasztrofális állapotban lévő lakáson. Mindezt alvás
közben.
Valószínűleg arról lehetett egyébként szó, hogy egy hónapja ugyanazt a négy lemezt hallgatom meg
naponta – és a zene annyira a fejemben van már, hogy akkor is hallom, ha éppen nem szól.
Hétfő reggel 7.10-kor ébredtem meg, magamtól. Néztem lefelé az ágy széléről – és halvány fogalmam
sem volt arról, hogy hol vagyok. Nem arról, hogy melyik lakás melyik szobájában – még azt sem
érzékeltem, hogy a talajtól jó két méterre vagyok, emeleteságyban. Csak néztem azokat a bűvös nagy
zöld számokat a sarokban (07:11) és próbáltam kitalálni, mit jelentenek. Sőt, azt is megpróbáltam
kilogikázni, hogy jó-e ez nekem. Persze ehhez tudnom kellett volna, mit kell csinálnom, ha a számok
megváltoznak. Ehhez viszont azt kellett volna tudnom, hol vagyok. És kicsoda.
Majdnem fél nyolc lett, mire sikerült bebootolnom. Utána már tudtam, hogy az óra mindjárt csörögni
fog, nekem pedig dolgozni kell mennem.
Ma pedig vérbe aláztam az ébresztőórát. Nyolckor ébredtem meg – hét helyett -, magamtól.
Gondoltam én. Aztán egyszercsak rákezdett a gépezet. Megvizsgáltam, mi történt és azt állapítottam
meg, hogy a vekker egy órán keresztül folyamatosan ébresztett – sikertelenül. Azt azért tudni kell,
hogy ez egy gusztustalan ronda óra, pusztán csak azért vettük meg pont ezt, mert ennek volt a
legpenetránsabb, legerőszakosabb hangja. Lassan nyolc éve használjuk, eddig mindig percen belül
nyomtam le, pedig a szoba túlsó sarkába van telepítve. De egyszerűen kibírhatatlan a hangja.
Majd a metrón a Gyöngyösi utcánál tudtam leülni – és a két metróállomás arra pont elég volt, hogy a
végállomáson már egy metróőr ébresztgessen. És ez sem tartott sokáig, mert a buszon ugyanezzel a
lendülettel aludtam tovább. Délután egy kollégámmal mentünk ügyfélhez, lazán bealudtam mellette
az anyósülésen.
Az úttörő ahol tud, alszik.
Viszont besűrűsödtek az események, jövő héten – ha minden jól megy – költözünk. Aztán régi lakás
átadása, új lakás berendezése, iszonyú időrabló veszekedések a szolgáltatókkal... lesz mit habzsolni az
életből. És még egy csomó dologról nem is írtam, mert még én se hiszem el, hogy azok is meglesznek.
Tegnap kötöttük meg a bankkal a hitelszerződést. Ha minden mellékletet összeszámolok, akkor olyan
12 oldal lett. Mindegyik oldalt mindenkinek alá kellett írni. Öt példányban.
Húsz percig csak a tollak sercegése hallatszott.
A következő volt mára a haditerv:
Elmegyek az eladóhoz és megmutatom neki a kölcsönszerződést.
Ennek annyira meg fog örülni, hogy egyből aláírja az engedélyt ahhoz, hogy bejegyezzenek az
ingatlan tulajdoni lapjára. Nem mellékesen ezt az engedélyt az ügyvéd egyik munkatársa hozza –
azaz időre neki is a helyszínen (irgalmatlan külváros) kell lennie.
Az engedéllyel, a jelzálogszerződéssel és az ügyvédbojtárral együtt berongyolunk a földhivatalba és
beadunk mindent. A bojtárt talán mégsem.
Az érkeztetett papírokkal elszaladok a bankhoz, akik az egész kupacot átveszik, majd elindítják a
pénzutalást. Ekkor gyk. csütörtökre kapja meg az eladó a zsét, ergo tartható a pénteki kulcsátadás – és
ami fontosabb, a szombat-vasárnapi költözködés. (A hétvégére kaptam a cégtől mikrobuszt, ezzel
fogjuk áthurcolni a cuccokat. Szerencsére nem nagyon van olyan nehéz bármink, melyet ketten ne
tudnánk megsétáltatni.)
Tehát ez volt a terv. Ehhez képest, amikor negyed tizenegykor már csak párszáz méterre voltam a
megvásárolandó ingatlantól, csörgött a telefon, hogy az ügyvédbojtár még csak most indul Vácról,
meg egyébként sincs képben, ráadásul beszélt az eladóval és az sem tud semmiről semmit.
Megnyugtattam, hogy itt van nálam az orvosság, amelytől az eladó lenyugszik, ő pedig jobb, ha
összekapja magát, mert minden perc számít – és a találkozó ugye tízre volt megbeszélve. Hát, talán
egy órára tud odaérni. Remek.
Az eladónak odaadtam a hitelszerződést, komótosan áttanulmányozta. Majd visszaadta, hogy ez neki
nem elég, mert az adásvételi szerződésben hiteligérvényt írtunk.
- Igen, tudom. De a hitelszerződés erősebb, mint az igérvény.
- Sajnálom, itt az van, hogy igérvény – kötötte meg magát.
Telefon a bankba.
- Jó napot kívánok. Kellene a szerződés mellé egy hiteligérvény is.
- Izé... minek? A hiteligérvény arra az időszakra szól, amíg a szerződést még nem kötötte meg, de mi
már pozitívan bíráltuk el a hitelkérelmét. Önnek viszont már van egy szerződése.
- Meg egy nehezen kezelhető eladóm. Meg lehetne oldani mégis ezt az igérvényt?
- Meg, persze.
- Köszönöm. Majd beugrom érte.
Ez is megvan. De azért nem hagyott nyugodni a dolog.
- Ne haragudjon, de miért fontos magának annyira az igérvény? Hiszen itt van maga a szerződés.
- Azért, mert a szerződésben egy szó sincs rólam. Abban csak az áll, hogy maga megkapja a hitelt.
Arról semmi sincs, hogy nekem fogják átutalni.
Rosszat sejtettem. Telefon a bankba.
- Ne haragudjon, a hiteligérvényben benne lesz, hogy kinek utalják a pénzt?
- Dehogyis lesz. Ez úgy működik, hogy az Ön hitelszerződése hivatkozik az adásvételi szerződésre, és
a kettő együttesen adja meg az összes információt.
- Aha, értem. De azért meg lehetne oldani, hogy belevegyék abba az igérvénybe az eladó
bankszámlaszámát?
- Tulajdonképpen igen.
- Nagyon köszönöm.
Huh.
- Meglesz – nyugtattam meg az eladót.
Abban a pillanatban csöngött a telefon.
- Sajnos mégsem tudjuk ráírni – közölte az ügyintéző – Mivel nem közvetlenül utalunk, hanem egy
köztes számlára, ahonnan Önök utalják tovább.
Ekkor már úgy éreztem, mintha Vidia fúrófejnek használnák a fejem.
- Kedves, meg lehetne oldani, hogy akkor ezt írják a papírra? Az eladónak gyk mindegy, hogy milyen
szövegkörnyezetben, csak legyen ott a neve és bankszámlaszáma a papíron.
- Ezt talán meg tudjuk oldani.
- Köszönöm.
Huh. Megint.
De nem sokáig.
- És akkor itt van még a nullás papírok ügye – folytatta az eladó – Sajnos a három naggyal még nem
boldogultam... márpedig ez utalási feltétel.
Riadtam olvastam át a banki szerződést. Nem volt fizetési feltétel.
- Nem is ott, hanem az adásvételi szerződésben – helyesbített az eladó.
Bakker. Tényleg ott volt. Hogy csak akkor utaljuk a pénzt, ha megvannak a nullás papírok. Ez az
ügyvédünk keménykedése volt, szvsz jogosan. Csakhogy most ez akadályozza az akciót: nincs nullás
papír, nincs utalás. Nincs utalás, nincs kulcsátadás. Nincs kulcsátadás, nincs szombati költözés –
gyakorlatilag a pontosan kidolgozott menetrend darabokra hull.
- Akkor kezdjünk bele – javasoltam – Én belemegyek abba, hogy most olvassuk le a mérőket és
vegyük fel a jegyzőkönyvet. Magának viszont az óraállásokkal nagyon hamar meg kellene szerezni a
nullás papírokat.
- Rendben.
Így is lett. Felvettük a jegyzőkönyveket, majd soványmalacvágtában elindultam a bankba. Persze
korábban próbáltam többször is elérni a bojtárt, de nem igazán sikerült. Végül a Kökin csíptem el.
- Elnézést, közbejött egy kis kavarás... mégsem kellene annyira sietni.
- De már majdnem ott vagyok! – sikította.
- Sajnálom – sajnáltam – Próbáltam többször is elérni, üzenetet is hagytam. Az eladónak extra igényei
vannak, futnom kell még egy kört.
- Akkor mikorra legyek ott?
- Mondjuk fél kettőre.
- Akkor viszont nem fogjuk elérni a Földhivatalt.
- Nézze, én még nem látok ennyit előre. Legyen kedves, érjen ide fél kettőre, én is itt leszek, aztán
meglátjuk.
Bedöngettem a bankba. Az ügyintéző megpróbált mosolyogni. Bravúrral sikerült is neki.
Viszonoztam. Szintén bravúrral.
Negyed kettőre értem vissza. A ház körül néma csend, csak egy barna kabátos hölgy lófrált fel-alá a
földúton. Olyan bojtár kinézete volt.
Felhívtam. Felvette. Integettem. Visszaintegetett.
Elmondtam, mi volt a kavarás oka – nem hitte el. Először azt, hogy az eladó ezt kérte – aztán meg azt,
hogy a bank ilyen simán kiadott egy papírt, mely nem szabványos. Pedig. Bigup az IEB-nek.
Végül mindenki aláírt mindent, futhattunk a Földhivatalba. Illetve elindultunk repülőrajttal, de hamar
lefékeztünk. Esélytelen. Kettő óra volt, legalább másfél óra tömegközlekedéssel a Budafoki út, semmi
értelme.
- Most akkor mi lesz? – kérdezte a hölgy.
- Sok mindent nem tehetünk. Az eladó ma és holnap költözik, nullás papírral leghamarabb szerdán
fog foglalkozni, azaz legkorábban csütörtökön tudom beadni a papírokat, ergo lőttek a pénteki
kulcsátadásnak. És egy csomó mindennek. Elnézést, hogy potyára rángattam Önt is ide-oda.
- Semmi gond. Akkor maradjunk abban, hogy holnap mi beadunk mindent, napközben pedig
keressük egymást. Délutánra biztosan meglesz minden.
- Köszönöm.
Még egy kicsit trécseltünk a buszon, majd volt munkahelyemnél hirtelen ötlettel leugrottam. Hiszen
nekem lóg a levegőben egy telefonvonal áthelyezés is, miért ne nézhetnék be?
Ritka szerencsés döntés volt. Egyfelől az ügyfélszolgálaton roppant kedvesen és hatékonyan
elrendeztük az adminisztrációt, a szerelő pedig akkor jön, amikor nekünk jó, nem kell két hetet
várnunk – sőt, az ADSL is jön át egyből. Köszi, Era.
Aztán szerencsém volt, mert összefutottam az anno legközelebbi volt kollégámmal, jól
elbeszélgettünk. Furcsa volt visszahelyezkedni abba a miliőbe – hiszen ma már jelentősen máshogy
gondolkodom – gyakorlatilag, mint outsourcing cég alkalmazottja, ma már ellenkező oldalakon
küzdünk. Sajnos a küzdés nem csak üres szóvirág.
Ekkor már látszott, hogy ma nem lesz időm könyvespolcot szerelni, meg az idegrendszerem is szét
volt zilálva, így nyugodtra ettem magam. Nótafa, currys-ananászos csirke, Amstel Bock. Éppen a
csirkét csócsáltam, amikor csörgött a telefon. Az eladó volt. Hogy az egyik nullás papírt már elintézte,
de az Elmü-nél nagy pofonba szaladt. Ugyanabba, mint én nemrég. Mára már nem kapott sorszámot.
De nagyon fogadkozott, hogy holnap odamegy kora reggel és estére megszerzi a nullás papírokat.
Új remény hasadt.
Ha az ügyvéd elrendez mindent, az eladó meg beszerzi az igazolásokat kedd estig, akkor be tudom
adni a papírokat szerda reggel, azaz pénteken megkaphatja az eladó a zsét. Jöhet az adásvételi
nyilatkozat és a szombati költözés. A legszebb persze, hogy ha mégsem érkezik meg a pénz pénteken,
akkor az csak az utolsó pillanatban derül ki – azaz nekem addig fent kell tartanom minden
foglalásomat, mintha tényleg költöznénk.
Hazaértem – és éreztem, hogy az idegszálaim már megint rossz irányba szőrösödnek. Nem szeretem,
amikor ennyira kiélezetten mennek a dolgok és nem rajtam múlik a teljesítés.
Volt egy szabad félórám. Amilyen idegbeteg napom volt, a szedálás akut formáját választottam: rövid
idő alatt bedobtam négy unimukkot. Mire Nej hazaérkezett, már abszolút higgadtan ültem a fotelben,
idióta mosollyal az orcámon.
De a teljes lenyugvást az este hozta. Színházjegyünk volt mára. (Mikor máskor: amikor pakolni,
dobozolni kellene?) Megnéztük a Finito-t – és amilyen debil, idióta darab, teljesen kikapcsolt.
Nagyokat vigyorogtam, urambocsá, röhögtem, miközben persze vívómesterként regisztráltam a
tévémédiának bevitt döféseket. Tetszett.
Déltájban hívott az eladó, hogy megvannak a nullás papírok, este megyek leellenőrizni. Az ügyvéd
beadta ugyan az anyagot a Földhivatalba, de az érkeztetett példányok nála vannak – neki pedig
roppant zsúfolt napja van. Telefonban lediktálta, hogy mettől-meddig melyik budapesti épületben
lesz. Azaz amikor el tudok szabadulni, akkor meg kell néznem a listát és röptében levadászni az adott
helyen a fazont
Tisztára, mint a 4*100-as váltóban.
Ma reggel dolgom volt Vácon. A régi 2-es úton rendes nagy dugót láttam fél kilenc környékén a befelé
jövő sávban. Egy mikrobusz tartotta fel a sort.
Nem, nem üzemzavar volt, nem is vészvillogós pakolás. Egy nagyobb darab fazon és az utastársa
bőszen csokolóztak, rá sem hederítve a dudaszóra.
Van remény.
Lassan túl leszek a szaftosabb dolgokon, így egy kicsit már elmélkedhetek is. Például azon, hogy de jó
ma banknak lenni.
Először is ad 14 millió kölcsönt, majd visszakap 18 millió forintot. Minimum. De a forint várható
mozgásait is belekalkulálva, inkább 19-et. Mivel a kölcsön deviza alapú, így az inflációtól sem kell
tartania.
Megjegyzés 2015-ből: 19. Ja. 2008-as forintbedőlés, a devizahitelek megszaladása, simán lett 25
millió a 14-es hitelből.
Ehhez képest a következő apróságok történnek a kölcsön ügyintézési folyamatában:
El kell mennem közjegyzőhöz, elismerni előtte az adós mivoltomat. Erre azért van szükség, hogy ha
nem fizetek, akkor a bank hosszas pereskedés nélkül adhassa el a fejem fölül a házat. Valahol ezt a
lépést meg is lehet érteni – de azt, hogy a közjegyző költségét (nálam 75e forint) nekem kell fizetnem,
nem a banknak – mondjuk úgy, hogy furcsállom. Hiszen az akció a bankot védi, engem inkább
rosszabb helyzetbe hoz.
De ami végképp kiverte nálam a biztosítékot, az az, hogy rámtelefonált az ügyintéző hölgy, hogy az
összeg átutalása során még fel fog merülni valami kétezer forintnyi költség (nem a valutaváltási
különbözet, azt külön vonják) – szóval ne lepődjek meg, ha ezt le fogják emelni a számlámról. Na,
ezen kikattantam. Keresnek rajtam tíz év alatt minimum ötmillió forintot – azaz évente ötszázezer
forintot, tíz éven keresztül. És a rongyos egyszeri átutalásuk nyomorult kétezer forintját külön
megfizettetik velem – nyilván, mert ezt a költséget már nem bírná el a haszonkulcs.
Kihasználva a költözés körüli felhajtást, közöltem a családdal, hogy márpedig én szerszámokat fogok
venni: egész pontosan egy jobb képességű akkus fúrót és egy hasonló akkus csavarhúzót.
Nos, eddig csak a csavarhúzót használtam, de ember... ez egy irgalmatlan minőségi ugrás. Mint
Ladából átülni Opelbe. Amíg az ember ki nem próbálja, fel sem tűnik neki, mennyire fapados is, amit
éppen használ.
És most használom. A többiek még egy dobozt se pakoltak meg, mire én lebontottam egy faltól-falig
érő IVAR könyvespolcot, mely ráadásul több helyen a falhoz is rögzítve volt. A harmonikaajtókat,
melyekkel korábban fél napokat szívtam, tíz perc alatt kaptam szét.
Most járom a lakást és ha látok egy-egy elhagyott csavart, harsány rikkantással ugrok neki és
csavarozom ki. Mint egy Pom-Pom figura.
Én vagyok a Felajzott Csavarkiszedő.
Álmos vagyok, fáradt vagyok, így csak vázlatpontokban.
8.30: Közös képviselővel egyeztetés.
9.10: Átvettem Janitól a gurtnikat. Cipekedés probléma megoldva.
9.30: Gyorsan nyomtattam egy jegyzőkönyvet az átadás-átvételhez. Optimistán.
9.50: Rákérdeztem mikor lehet menni a kisteherautóért. (Peugeot Boxer) Kora délután.
12.30: A kocsi megérkezett.
12.50: Telefonált az eladó, hogy megkapták a pénzt. Plafon lefejelése.
12.51: Telefon Nejnek. Sajnos csak hat után fog hazaérni.
13.30: Telefon az eladótól. A hölgy rosszul lett, mentő vitte be kórházba. A férfi azt mondta, lehet,
hogy késni fognak.
14.00: Telefon mindenkinek, akinek a ténykedése azon múlt, hogy a birtokbavétel megtörténik-e ma.
14.10: Munka befejezése. Irány a parkoló.
14.13: Ügyintéző lehívása: hogyan indul el ez a dög? Trükkös: ha nem indítok egyből, belockol.
Kilockolni csak a másik, ránézésre tökugyanolyan kulccsal lehet.
15.30: Hazaérkezés azzal a böszme nagy autóval.
16.25: Telefon az eladótól, hogy a feleségét saját felelősségére hazaengedték a kórházból. Várnak
minket.
17.30: Zavaros ébredés a fotelben.
18.50: Nej hazaesett, egy újabb adag üres kartondobozzal.
19.10: Fényképezőgéppel, mérőszalagokkal, kockás füzetekkel érkezés az új lakásba. Pofára esés: a
nagyfiú még nem költözött ki, gyakorlatilag a lakás még tele – hiába kapjuk meg a kulcsokat, még
nem tudunk egyedül maradni. Még láb alatt vagyunk. Ráadásul maradt náluk is kulcs. Semmi
hempergés a padlón. Semmi törökülésben vizionálás.
20.05: Jegyzőkönyv aláírása. Formálisan immár mi vagyunk a tulajdonosok. Ízlelgetem az új lakcímet.
21.30: Hazaérkezés. Szinte szótlanul. Mindenkinek a lakrészén jár az agya.
Nos, így. És most cserbenhagyom Nejt, elmegyek aludni. Holnap erős nap lesz.
Azt kiterveltük, hogy két nap alatt szépen, komótosan elszállítunk mindent. (Pedagógiai okokból csak
mi magunk, segítség nélkül.) Azt viszont kifelejtettük a tervezésből, hogyan legyen: ma már az új
lakásban alszunk vagy még a régiben?
Érvek:
- Internet még csak a régi lakásban van.
- A hűtő (sörök, borok, ásványvizek – no meg kaják) viszont már az újban.
Na most, abból, hogy ez az írás megjelent ma a blogon, sejtheted, hogyan döntött a család.
Nej előrelátóan úgy csomagolt, hogy mindkét helyen legyen sör – én pedig a jó öreg kollégista
módszerrel hűtöttem: becsavartam törölközőbe, aztán be a hidegvizes csap alá. Tökéletes.
A mai napról már csak foszlányok jutnak eszembe.
A várthoz képest sokkal simábban vittük ki a két nagyvadat: a mosógépet és a hűtőgépet. Mondtam is
Barnának, hogy minden elismerésem: ma rendelhet magának ebédre 45 centis pizzát. Szavamon is
fogott. Négy óra körül jött meg a kaja – és akkor még hátravolt a mai tervből egy forduló. (Közben
lenyomtunk egy roppant fárasztó és lehangoló dobozkörutat.) Szolídan figyelmeztettem, hogy jobb,
ha nem eszi degeszre magát – sokkal szarabb lesz utána pakolni. Nekem nem mondott semmit – de
hallottam, hogy később Nejnek reklamált, hogy milyen degeszre zabálásról beszélek én egy vacak 45
centis pizzától?
A lakás már Titanic-ként süllyed, de a zenészek még bőszen játszanak. XBox-on.
Aztán ez a bizonyos forduló mégsem jött össze. Pedig időre szétszereltünk, összepakoltunk mindent
odabent – de nem tudtunk kimenni a lakásból. Az egyajtós PAX szekrényekkel még csak-csak
kiforogtunk valahogy a gangra, de a kétajtós nagyon csúnyán szopatott meg. A gyerekszobából eleve
nem lehet ráfordulni a bejárati ajtóra, előtte át kell jönni a mi szobánkba, kettőt jobbra, egyet balra,
majd szving az előszobába. Itt át kell buktatni a szekrényt a bejárati ajtón és már csak a gang, meg a
lépcsőforduló van hátra. Meg a kocsira pakolás. Nos, a kétajtóssal eltáncoltuk odabent a koreográfiát,
iszonyú erőfeszítéssel átbuktattuk a bejárati ajtón – és beragadtunk. A szekrény masszívan állt
keresztben a lengőfolyosón, minden irányba volt egy centi játéka. Ne tudd meg, mekkora meló volt
innen visszabuktatni az előszobába, majd eszméletlen szűk helyen, kúszva-mászva elemeire szedni.
Laponként persze kiment. A kurvanénikéjét.
Háromnegyed kilencre raktuk meg a harmadik fordát – de ekkor már nem indultunk útra.
Összességében nem volt rossz a mai nap: egyszer balfaszkodtunk csak. De holnap ennyit sem lehet.
Rengeteg cucc van még, a kocsit meg hétfőn hajnalban vissza kell adnom.
Azért jó volt ránézni fél tíz körül a családra. Mint akit cecelégy csípett meg, úgy dőlt be mindenki az
ágyba. Ez az, amit én úgy hívok, hogy kellemes fáradtság. Ők valószínűleg máshogy, de ki nem szarja
le.
Azért Nejben még feltámadt a lakberendező, kihasználja, hogy van net és konyhát tervez. Én meg a
negyedik söröm mellett blogot írok. (Hé, annyira kiszáradtam a nap során, hogy az első kettőtől még
csak nem is böfiztem.)
Maga Káosz Kapitány tette tiszteletét ma a környéken: bedurrant ugyanis a lomtalanítás. Ilyenkor
mindent ellepnek a furgonok, az ezeréves utánfutós csotrogányok – és a mindenféle gyanús elemek.
Közöttük kellett tovább bonyolítanunk a költözködést. Izgalmas volt. Bármit vittünk le, mindig őrt
kellett hagynunk mellette. Értelemszerűen a kocsit is állandóan zártuk.
Másfelől viszont soha jobbkor, egy csomó mindent helyből a lomkupacra tudtunk dobni. Félelmetes
mennyiségű szemét tud összegyűlni egy lakásban tíz év alatt. Csak az ember együttélve nem
realizálja, hogy ez mind szemét. De amikor össze kell pakolni, meg kell fogni, el kell szállítani – akkor
hirtelen már nem kell.
No, ma korábban megy el az írás, mert már az új helyen alszunk. Internet nélkül. Ó jaj. Hogyan fogjuk
kibírni ezt a két napot...
Csak gratulálhatok magamnak. Mindent remekül megszerveztem, minden működik is – csak éppen a
legfontosabb cuccok dobozát nem jelöltem be. Ilyenek vannak benne, mint PDA-töltő, mobiltelcsi
töltő, tartalék aksi a fényképezőgéphez, töltő az aksihoz... Szerencsére egész pontosan emlékszem a
doboz típusára... meg arra is, hogy abból a fajtából húsz darab volt... és mivel masszív dobozok, így
abban vannak a könyvek -> ergo tutira a kupac alján lesz.
Az milyen már, hogy pisilés _előtt_ lépek be kezet mosni. Mert ilyen kézzel azért már mégse...
Az első reggel az új lakásban. Olyan kemény, mint Hofi szerint az orosz űrkomp landolása:
fékezőernyő nélkül a betonra. Legkésőbb reggel hétig vissza kell vinnem a Peugeot Boxert Újpestre –
emiatt ötkor már csörgött a vekker. Egy ilyen hétvége után. Egész pontosan tudom, mennyi izmom
van: csak össze kell számolnom, hol fáj. Mindez úgy, hogy földre dobott matracon kapott el a vekker
visítása, dobozhalmok között.
De beértem, bőven időre. Ki is használtam, hogy rövid időre civilizált környezetbe kerültem – főztem
egy teát és átfutottam az emailjeimet meg a feed-eket. Aztán tekerés haza, mert fél nyolcra igérte
magát a főmester. (A konyhát gyk. teljesen szétveretjük, mindent kicseréltetünk benne – ehhez kell
vízgázos, burkoló és villanyszerelő mester – meg egy főmester, aki ezt a hármat összefogja.)
Bármi is lett a nap során, de azt a ritka élményt senki nem veheti el tőlem, hogy a reggeli 7.20-as céges
busszal megyek – haza.
Aztán a Köki után elböktem, nem tudtam, hogy a piros busz más útvonalon megy kifelé, mint befelé,
emiatt bepánikoltam, hamarabb szálltam le – így sétálhattam egy nagyot a tavaszi reggeli erdőben.
Nem esett volna túl rosszul – ha nem lettem volna hulla fáradt és nem kellett volna sietnem haza. De
végül éppenhogy elkaptam a mestereket, végigbeszéltük a hetet. Halálos lesz. Halálos Tavasz.
Utána Nej visszament a régi lakásba egy kicsit dolgozni, én pedig nekiálltam szétpakolni a
dobozkupacot. Ugyanis feltett szándékom, hogy végigfotózom ezt az egész folyamatot – de tartalék
aksi nélkül a szándék hamvába fog hullani. Délig simán elvoltam és nagyon hasznos dolgokat
találtam – de azt a dobozt, amelyre tippeltem, azt még nem.
Mivel egy órára a régi tulajdonossal volt randevúm (vízművek, társasházi szerződésmódosítás,
hosszú), így rohantunk ebédelni az Auchan-be (a görög kajálda egész jó). Ebéd közben jött a telefon,
hogy mégsem kell bemennünk, elég, ha közösen kitöltünk egy papírt. Ez volt a nap legjobb híre.
Egyből átdöngettünk a Bricostore-ba, tekintve, hogy a mester pénteken már csempét akar visszarakni,
nekünk meg még elképzelésünk sincs. Nos, ahhoz képest, hogy pár évvel ezelőtt mennyit tököltünk a
járólap/csempe kombón, most piszok impulzíven fél óra alatt meg is vettünk mindent: járólapot,
csempét, fugát, szegélylécet, festéket, festőszerszámokat. (Igen, szerszámokat. A teljes ház tisztító
festésére az iparos ember 350e forintos ajánlatot tett. Ennyiért a seggembe dugott ecsettel is kifestem.)
Annyira jól sikerült a bevásárlás, hogy nem is bírta haza egy fordulóval a kocsi. A második kör után a
kölyköket kiszórtuk az új lakásba – takarítani, cipekedni – mi pedig Nejjel mentünk a régibe,
takarítani, cipekedni. Nyilván a régi lakáskulcsot elfelejtettem magammal vinni, így a két lakás közötti
távot – immár 48 órán belül nyolcadszor – is sikeresen abszolváltam, dacára az árokba borult
nyergesvontatónak. Késő délután értünk haza, a rövid vacsora után hátravolt még nekem egy nagy
dobozpakolási akció. Az a rohadt tartalékaksi. (A mobil töltőjét időközben megtaláltam.) Ja, vacsi.
Gyakorlatilag nomád körülmények között élünk, ugyan van egy mikrohullámú sütőnk egy műanyag
asztalon, de se evőeszközünk, se mosogatási lehetőségünk nincs. Ergo hidegkaja, illetve étterem.
Délután például ízesített kekszeket ettünk: paprikásat, sonkásat, sajtosat. Azt kell mondjam, nagyon
elkeseredtem: a sonkás kréker nagyon élethű volt. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy az igazival teljesen
azonos ízű sonkaaromát lehet már előállítani. Azaz a boltban árult sonkáknak nem kell, hogy bármi
közük is legyen az igazi húshoz.
Vacsora után újabb roham a dobozok ellen. Ekkor már megtaláltam a megfelelő dobozt, de kiderült,
hogy rosszul emlékeztem, abban sem volt. Kezdtem fóbiássá válni. Nagy levegő, aztán elkezdtem
szétszedni _minden_ dobozt. Csak hogy tudd, kb. 12 köbméter teret töltenek ki a dobozaink. Viszont a
keresés váratlanul sikeres lett: megtaláltam azt a dossziét, melyben az ingatlanvásárlás fontosabb
dokumentumai – pl. adásvételi szerződések – voltak. A tartalék aksi... az nem lett meg. Én
mindenesetre kipukkantam. Egész nap irgalmatlan tömegeket mozgattam meg, a nagyon kevés
időmből rengeteget fordítottam erre a hülye dobozforgatásra – és nem találtam meg, amit kerestem.
Még szerencse, hogy a többiek dolgoztak, mint az eszelős – az általam felforgatott dobozok közül
felcipelték a padlásra azokat, melyek nem sürgősen kellettek. Így legalább kicsit szellős lett a lenti
szint.
Végül a nap méltó megkoronázásaként közvetlen elalvás előtt eszembe jutott, hogy a tartalék aksit
még New Yorkban beraktam a fényképezőgép táskájába. Mely táska itt lifegett végig az orrom előtt.
A frusztráció volt akkora, hogy egy sörrel kellett elfojtanom. Viszont ez azt is eredményezte, hogy
mire Nej meg akarta volna beszélni velem a konyha tervmódosításait, már csak horkolásba kódolt
válaszokat kapott tőlem.
Ébredés. Tíz perc madárcsicsergés hallgatása az emeleti ablakban. Végre.
Reggeli után vártuk a telefonszerelőt. Régi kolléga. Jó érzés úgy várni egy szerelőt, hogy nem kell
stresszelni előtte. Egy óra molyolás itt is, bent is – aztán voilá, van telefon, van net. Mindenki a
tabletpc-re vetődött. A fekete leves: iszonyú lassú a vonal (0.9 Mbit/s, a 4 helyett). A régi nóta – ‘erdő
mellett nem jó lakni, mert sok fát kell hasogatni’ – módosul: ‘erdő mellett nem jó lakni, lassú neten kell
nyomulni’. Pont határon vagyunk, gyk. irgalmatlan messze a központtól, de még nem a helyi rss-en.
Átkötés nem lehetséges. Aranyos. Sikerült kiharcolni, hogy minden szépen és gyorsan átjöjjön (még
egyszer kösz a volt EPT-s kollégáknak), hogy maradjon a webhely, az emailcím – aztán most
kereshetek kábelnet szolgáltatót.
Mivel a vizes délutánra igérte magát, sokat nem vacakolhattunk. Ha azt akarjuk, hogy a munka végén
a mesterek kössék be a készülékeket, rakják össze a konyhát – nos, legalább konyhát kell vennünk. Nej
már hetek óta IKEA konyhát tervez, így téptünk is az Őrs Vezér térre. Az egyik eladónál lengyel pár
tolmáccsal, a másik eladónál vén farok ostoba nejjel. Úgy mentek oda, hogy még csak szét sem néztek,
szinte minden tételnél elmentek megnézni, melyiket is akarják. Különösen a fogantyúknál nem bírtak
dönteni.
Rohadt hosszú várakozás után végre emberhez kerültünk, aki rögtön át is passzolt minket másnak.
Ekkor már szikrázott a szemem. Végül Nejre bíztam mindent, én pedig állva szunyókáltam egy
cseppet. Aztán levadásztunk mindent a lenti raktárban, közben összerakták a többi cuccot a fenti
raktárban, végül egy fullra pakolt raklappal és egy púposra rakott bevásárlókosárral karavánoztunk a
kocsihoz. Pont a teherliftben ereszkedtünk lefelé, amikor csörögtek a munkahelyről, hogy délután
lenne egy újabb konferenciabeszélgetés hollandokkal, közben tesztelgetés. Hirtelen nem tudtam, hogy
sikoltozzak-e vagy csak annyit mondjak, hogy ‘téves kapcsolás’ – egyszerűen se időm, se kognitív
energiám nincs most erre: az én fejem most mesteremberekkel, rohangásznivalókkal,
berendezkedéssel és határidőkkel van tele. Ez önmagában is annyi minden, hogy alig-alig fér bele.
Nem, nem tudok most a munkahelyemmel foglalkozni. Az időről nem is beszélve: gyakorlatilag az
elviselhetőség határán élünk, immár napok óta. A kölykök ki lettek véve az iskolából, mert nincs
semmijük: se ruhájuk, se tankönyvük, se asztaluk, se tanulóidejük. Nekünk mindenünk dobozban és
egy költözés/lakásfelújítás kellős közepén élünk, ahol három iparos csapat és mi dolgozunk, mint a
barom. Arra sincs időm, hogy levágjam a körmömet – nemhogy arra, hogy egy órán keresztül
hallgassam, milyen hálózati hibák vannak messze távol. Ráadásul itt a Húsvét, amikor minden
normális ember, beleértve a mestereket is, lazít. Mi viszont, ilyen szélvész tempóban is csak odáig
tudunk eljutni jövő hét végéig, hogy legalább a dobozokat kiborogathassuk és legyen ruhánk,
evőeszközünk, poharaink – és ne szorítson ezerrel semmilyen határidő. A netről meg nem is beszélve:
a 0.9 Mbit/s akkor sem lenne komoly sebesség, ha egyenletes lenne – de bizony szakad. No, szóval ezt
kellett volna mögémondani amögé a határozott ‘nem’ mögé, melyet végül válaszoltam a felkérésre.
A parkolóban jött az újabb tetris futam. Irgalmatlan nagy kupac dobozt kellett belepréselni a Fordba,
ráadásul lehetőleg egyenletesen. Félórás izzasztó meló volt, de végül minden befért. Nej speciel nem.
Szerencsére nem is akart – neki még meg kellett vennie a konyhagépeket a Blahán.
Mit mondjak, nem voltam nyugodt hazafelé. Olyan volt az autó, mintha higannyal töltöttem volna fel.
Ha kicsit gyorsabban kanyarodtam, úgy éreztem, hogy kifordul a gumiabroncs. Örültem, mikor
befordultam az egyre ismerősebb utcába. A hős kocsi.
Egyszerűen olyan tempóban költjük a pénzt, hogy bankkártyáink nem is bírják. Emiatt Nej
konyhagépes köre nem is lett kifizetve – a holnapi szállítás előtt kell majd elrohanni bankba, mert
ennyit az automata nem ad ki, a hitelkártya feltöltése meg iszonyú lassú folyamat, még ha meg is van
rá a pénz.
A kölykökkel kipakoltunk, majd Dórával elszaladtunk boltba. Aztán Dóra egyedül. Végül Dóra
Barnával. Kifejezetten öröm, hogy hazafelé Nej is belépett boltba, hátha mi nem.
A délutáni mesterember még sehol, pedig ekkor már négy óra volt. Kis pihenő után nekiálltam
leglettelni a fenti szobákat. Kettőt sikerült, mire befutottak a szakik és egyből nekiálltak Hiltivel
lebontani a konyhát. Fél hétkor. Gyorsan leszaladtam és szóltam nekik, hogy ezt ilyenkor már ne. Erre
hazamentek. Hogy majd jönnek holnap. A szép az egészben, hogy a csütörtökre ütemezett
villanyszerelő csapat is bejelentette, hogy mégis inkább szerdán jönnének. A burkolók meg eleve
szerdára mondták magukat. Azaz mindenki holnap fog egyszerre dolgozni, durván 8 négyzetméter
területen. Mondjuk, engem nem érdekel, nem én alakítottam ki ezt az időzítést. Nej viszont
pánikszerűen elrongyolt villanykapcsolókért.
Mára még egy munka volt hátra: Barna szobájában van három darab egy méteres beépített
könyvespolc. Szép masszív darabok, olyan két és fél méter magasak. A srác már szétcsavarozta őket,
de nem mozdulnak. Ravasz munka volt, le kellett bontani róluk a dekorációs lambériát és ekkor derült
ki, hogy lécekkel, deszkákkal voltak beszorítva a fal mélyedésébe. Vérzett a szívem, mert ezeket a
polcokat direkt ezekbe a mélyedésekbe csinálták, szépek is és masszívak is – de nem akarunk Barna
szobájából könyvtárszobát csinálni.
Egy gyors szakmázás: beröffentettem Nej laptopjában az USB wifi kártyát. Csak azért, hogy most már
őt is nyúzzák a kölykök és több gépidő jusson nekem.
Este még stratégia megbeszélés a holnapi napra. Nem semmi lesz: egy csomó mesterember, miközben
nekünk is el kell mennünk többször is itthonról – no meg dolgozni is kéne.
Éjszaka a Jéger már csak úgy üvegből. Igaz, úgysincs pohár.
Ma... ma megint eszméletlen napnak nézünk elébe. Az összes mesterember itt fogja cseszni a rezet
egész nap. Az első fél kilencre igérte magát. Ehhez képest 8.10-kor már nyomta a csengőt. Éppenhogy
magamhoz tudtam venni a ruhámat és pizsamában rohantam az emeletre, míg Nej beengedte.
Kilenckor már mind az öt ember véste a falat és a padlót. Nem kizárt, hogy a rezgéseket a Tokiói
Földrengéskutató Intézet is regisztrálta.
Még jó, hogy tegnap délután Nej átsétált a szomszédhoz, hogy lehet, hogy ma kicsit hangosak
leszünk. Semmi gond – mondta. De szerintem ekkora kataklizmára nem számítottak.
Eredetileg úgy volt, hogy elrohanunk a budaőrsi IKEÁ-ba, mert ott van egyedül olyan mikrohullámú
sütő, amelyet beterveztünk konyhaszekrénybe. Meg keresni kell munkalapot és mosogatót, mire a
melósok odajutnak. Ez a lényege az egész versenyfutásnak – ezek jönnek, kavarnak, dolgoznak – és
mindennek időben a kezük alatt kell lennie. Miközben Nejjel messze nem terveztünk ilyen sebességet.
Most kapaszkodhatunk, hogy ne essünk le a megvadult ló húzta szánkóról. Miközben jövő hét
kedden már át kell adni a régi lakást és még sehol sem állunk a rendberakásával.
No, tehát mennünk kellett volna – de amint megtapasztaltuk, hogy mivel jár a három csapat munkája,
lemondtunk róla. Nej itthon maradt – végülis csak konyháról van szó. Nekem meg el kellett
rohannom pénzért. Ez az, amitől ki tudok kattanni – most nagyon rövid idő alatt nagyon sokszor kell
viszonylag sok pénz – és a bankkártya, mint forrás nem bírja a tempót. Van olyan, hogy egy nap alatt
lemerítem a hitelkártyát, de mire hazaérek, hogy újratöltsem, a bank már nem fogad aznapra átutalást,
ha másnap utalja, akkor meg csak az utána következő napon megy át a pénz – nekem viszont
holnapra kellene. Tegnap Nej nem is tudott kártyáról fizetni a konyhaelektronikáért, így ma délután
kell majd kiszállításkor lepengetni – csakhogy ekkora összeget nem ad ki az automata, be kell
mennem a Vörösmarty-térre. A világ végéről.
Hazafelé beugrottam a Baumaxhoz, hátha van megfelelő bútorlap. Az nem volt, én viszont már
annyira szétszórttá váltam, hogy elfeledkeztem arról, hogy sebességben hagytam a kocsit leálláskor –
így bravúrosan meghágtam a géppel a sövénysort. Egy rendszámtábla bánta. Valahogy
visszakalapáltam.
Délre értem haza, otthon elszottyadt család fogadott. A gázcső levágásakor szétégettek vagy öt
vezetéket, ettől beindult a riasztó, azt valahogy leállították, de a telefonvonal kipurcant. Vele együtt az
internetcsatlakozás is. Élt fél napot.
Gyors telefon a telefonszerelőnek... talán. De nem most.
Miután szemmel láthatóan a mesterek nyüzsgése nem lankadt, így nem hagyhattuk őket magukra.
Vásárlós kör elhalasztva. Átöltöztem az undorító állagú melósrucimba és felmentem az emeletre.
Megcsiszoltam Dóra tegnap glettelt szobáját, majd kifestettem. Ez így elég rövidnek tűnhet -valójában
messze nem volt ennyire egyszerű. Négy órán keresztül nyomtam megállás nélkül, mert annyira
szutykos lettem, hogy ki sem mertem menni a szobából. Közben a csajok elszaladtak boltba meg
kajáért – de könyékig festékesen enni sem mertem. Aztán pont amikor végeztem, elment az áram,
kicsit később a víz is. Az ecseteket éppen be tudtam áztatni hideg vízbe, de én már nem tudtam
lemosdani. Így ültem le bekanalazni a hideg muszakámat, amikor beállított a konyhagép-szállító
ember. Amilyen állapotban voltunk, már csak a kerti bejáraton tudtuk beengedni. Iszonyú profi
manus volt, a 40-50 kilós tűzhelyet, mosogatógépet simán a hátára dobta majd úgy mászott át a
dobozhalmokon. Ráadásul olyan gyorsan, hogy le sem tudtam fényképezni.
Eszméletlen, mennyire gumiból vannak a ház falai. Tegnap betermeltünk egy komplett konyhabútort,
ma a konyhagépek, persze az öt mester is csinálja rendesen a felfordulást – és még mindig elférünk az
alsó szinten. Fent üres a lakás, hiszen ott a festési munkák mennek.
Nej összekapta magát, Dórával együtt elviharzottak a régi lakásba takarítani. Mi Barnával
megpróbáltuk feltermelni a 3 masszív beépített könyvespolcát a padlásra. Két centi kellett volna.
Aztán még legletteltem a srác szobáját a végére. Vacsora, majdnem egy órás ejtőzés a fürdőkádban.
Jobb szeretek zuhanyozni, de most kényeztettem magam. Utána még megterveztük a holnapi napot –
istenbizony, ezek az esti tervezések összetettebbek, mint egy AD migráció tervezése – majd egy kis
blogolás és alvás.
Ja, most látom, megjött az iparűzési adó bevallásának nyomtatványa. Lassan elmehetnek a picsába.
Alapvetően normakövető típus vagyok, de most már kezdek besokallni: december óta a hivatalok
(adóhivatal, nyugdíjbiztosító, önkormányzat) baromi durván betolakodtak a magánszférámba – szinte
nincs is olyan hét, hogy ilyen-olyan indokkal ne vegzálnának. Nem tudom, mit képzelnek: az
embereknek semmi más dolguk sincs, csak velük foglalkozni? Ráadásul megint egy nullás bevallás.
Egyébként a mai nap a megúszott leégések napja. Kezdődött ott, hogy a korábban dícsért fúrómból
nem tudtam kiszedni a hegyet. Ez egy ilyen gyorszáras csoda. A kiszedés csak fúró üzemmódban
működik. Másnál, mert nálam ott sem – csak a racsni kattogott. Már ott voltam, hogy viszem vissza az
üzletbe (vajon hol, melyik dobozban lehet a garancialevél?), amikor észrevettem, hogy annyi volt csak
a baj, hogy rosszul fogtam meg a tokmányt – amikor megpörgettem, elfordult az üzemmódkapcsoló,
azaz a kütyü átváltott csavarhúzó üzemmódra. Ott meg persze nem lehet ellent fogni.
Aztán amikor minden mester elhúzott haza, sőt, az SOS visszahívott vízvezetékes is kijavította azt a
hibát, amely miatt délután el kellett zárni a főcsapot, szóval mindennek végén ránéztem a cirkóra – és
nem égett az őrláng. Gyufa? Valamelyik dobozban. Aztán rájöttem, hogy ilyet még sosem indítottam
be. Végső elkeseredésemben felhívtam a régi tulajt, aki felajánlotta, hogy átszalad. (Ide költöztek a
közelbe.) Egyből begyújtotta, de csak nem akart beröffeni. Hiába tekergette a termosztátot, hiába
nyitottuk meg a melegvizes csapot – semmi. Már ott jártam, hogy megköszönöm a segítségét, holnap
pedig leharapom a vízgázos mester fejét – amikor hirtelen észrevettem, hogy a hapi egy konnektort
tesztel, hogy a dugó jól érintkezik-e. Márpedig abba a konnektorba a régi mikró volt bedugva.
Innentől gyorsan meglett a megoldás: Nej délután úgy dugta be a mikrót, hogy kihúzta a mosógép
dugóját. Gondolta ő. Valójában a cirkót nyírta ki.
Tegnap azt terveztük, hogy ma délelőtt elszaladunk megvenni néhány fontosabb cuccot. (Basszus,
mikró Budaőrsön. Ebben a nyomorult városban csak az oda-visszajutás két óra.) Aztán Nej elkezdett
aggódni, hogy szeretne itt lenni, amikor a mester elkezdi rakni a csempét. Jó, akkor fordulunk: délelőtt
festek, délután vásárolunk. Megjött a festő és közölte, hogy legalább 11-ig még molyol. Melósruha le,
tisztaruha fel, terv megint fordul, irány vásárolni.
Két helyen voltunk, a közlekedés miatt simán befigyelt egy háromórás távollét. A halálom, hogy
eddig minden nap annyira ki voltak számolva a perceink, hogy még egy kávéra sem tudtunk megállni
sehol – otthon meg még igen messze vagyunk attól, hogy akár teát, akár kávét ihassak. Emiatt tudtam
volna csókot nyomni annak a lusta disznó IKEÁ-s raktárosnak a homlokára, amikor azt mondta, hogy
egy mikrohullámú sütő előbányászása 15 perc. Gyorsan ittunk is egy kávét. Ritka szar gépi vacak volt.
Még épp időben értünk haza, a burkoló szép kényelmesen rakosgatta a járólapokat. Ki is használtuk a
ziccert, elrohantunk a Baumaxba fürdőszobaszekrényért, harmónikaajtóért és postaládáért. Hihetetlen
módon a ma vásárolt cuccok is simán befértek az alsó szintre. Mondom, hogy gumiszoba.
Kis pihenő, enyhe átkozódás. Ha a gázos nem olvasztja össze a telefonkábelt, akkor most lenne
internetünk és lehetne emailt olvasni, pénzeket utalni, tájékozódni, lazítani. Ráadásul nem is csak úgy
egyszerűen olvadt meg a vezeték, hanem a falon belül állt össze masszává – ahhoz, hogy hozzáférjek,
jó nagy darabot kell kivésni a falból. Miközben be sem mehetek a helyiségbe, mert pont azt burkolják.
Szóval még jó pár nap net nélkül – remek időpontban gombázta el a kapcsolatunkat, mondhatom.
Pihenő után újabb nagyvad: Barna szobáját kell lecsiszolni, kifesteni. Kisebb, mint a Dóráé, főleg a
plafon területe kevesebb – cserébe tele van sarkokkal, csövekkel, zugokkal. Ezzel is elvoltam estig.
Jópofa volt, hogy délután lejöttem megnézni, hogyan áll a srác – mire Nej közölte, hogy már
hazament.
- Hogy mert hazamenni! – háborodtam fel.
- Úgy, hogy már fél hat – higgasztott le Nej.
Ekkor szembesültem azzal, hogy nem mindenki melózik tizenkét órákat.
A festés után unaloműzőként felszereltem még kintre a postaládát – és vége. Fél nyolc. Ahogy leültem
és bontottam egy sört, eszembe jutott, hogy a haverok is pont ezt teszik most éppen. (Hónap utolsó
csütörtökje, elhalasztva egy héttel.) Hát, akkor, ebben a hónapban, csak gondolatban együtt.
Egészségetekre.
Este a szokásos stratégiai megbeszélés, aztán szunyóka.
Megroppant a fenevad gerince. Ma éreztem először úgy, hogy elérhető közelségbe került a
valamelyest civilizált élet. Tiszta ruha. Étel, ami nem szeletelt szalámi és kifli. Sampon. Fogmosás.
Borotválkozás. Körömvágás. Tea. Meg ehhez hasonló luxus dolgok.
A burkoló szokás szerint nyolcra jött, de már számítottunk rá. Ma nem terveztem sehová sem
elmászkálni, hiszen mára maradt a legdurvább szoba kifestése. Nejjel ugyanis mi nyúltuk le a
legnagyobb emeleti szobát, mondván, hogy ketten vagyunk, meg az lesz a dolgozó szobánk is. Jó nagy
szoba, rengeteg csővel, radiátorral, ablakkal és ki-betüremkedésekkel. Ráadásul eredetileg
citromsárga, azaz a jó öreg fehér festéktől is el kell köszönnöm. (Végeredményként barackvirág színt
kevertem ki – így most kellemes pasztelszínű szobánk van. De a lényeg nem a szín – hanem az, hogy
ez a tér is bekapcsolódott a játékba, a lenti felfordulás egy része már ide is felhordható.)
Nos, festettem. Mint a robot. Csak a bepapírozás egy óra volt.
Pihenésképpen ki-kiültem a teraszra, sörrel a kezemben. Még mindig nem tudtam megszokni: csend,
erdő, madárcsicsergés. Helyesen mondta tegnap valaki, hogy ez az a hely, ahová mások már
kirándulni járnak. (Sajnos a morál is hasonló: időnkét előfordulnak földutat nyüstölő vad motorosok,
néha meg óbégató csoportok.)
A család maradék része elment bevásárló körútra. Végülis csak hosszú ünnep jön. Ha tudtok, most
vegyetek Pick részvényt, iszonyú mennyiségben fogyasztjuk ezeket a szeletelt szalámikat. De a
goldfischli bizniszbe is beszállhattok.
Reggel még veszekedtem egy sort a vízgázos emberrel. Nem tudtam meggyőzni, hogy a vezeték
összeolvasztása az ő hibája lett volna. Azt állította, hogy nem vette észre. Négy vezeték ott lengett a
cső mellett, az ötödik külső kábelcsatornában ment tőle tíz centire. Hallottam már csőlátásról... de
azért ekkoráról még nem. Mindenesetre közölte, hogy nem az ő dolga megjavítani.
Szerencsére a villanyszerelő csapat ennél rugalmasabb volt. Ugyan ráérő idejük nem akadt, de amikor
elsírtam nekik, hogy se telefon, se net, csak kiszaladtak. Visszakötözgetni ők sem tudták a kábeleket,
de még a szakadás előtt szétválasztották a telefon és riasztó jeleket (valahogy egy vezetékre voltak
ráküldve) – így most már telefon, net van, riasztó nincs. De ennek a rendberakása már a riasztószerelő
dolga lesz.
Ez a szerelés döntő momentuma volt a napnak. Lett internet, megoldódott egy zűrös, mindenki által
lepasszolt probléma. Ráadásul a burkoló is szteroidokat ehetett reggelire, mert hihetetlen tempóban
haladt. Ugyan közbejött egy kis munkahelyi probléma – jövő hétre is szabira akartam jönni, de nem
engedtek – mindamellett estére már megláttuk az alagút végét. Fél nyolcra végeztem a festéssel, utána
felcipeltük Barnával a böszme nagy szekrényeket a gyerekszobákba. (Huh. Nem akarok róla beszélni.)
Végül a ruhászsákok is felmentek – így rengeteg hely szabadult fel lent. Holnap legózhatom össze az
IKEA bútorokat.
Ez viszont a kipukkadás napja.
Reggel már háromnegyed nyolckor itt volt a burkoló. Gyors, szeletelt szalámis reggeli, aztán irány a
munkalapvásárló kör, mert 11-re vissza kell érnünk. Nyilván nem volt sehol sem normális, így a
korábban csak B terv-ként emlegettet vettük meg. Meg ha már arra jártunk, vettünk a teraszra egy
kiülős bútort is – így legalább van egy pont, ahol ehetünk, meg lerogyhatunk. Szegény kocsi, megint
teherautóként jött velünk haza. Tegnap rossz sejtésem támadt, megnéztem benzinkútnál a
keréknyomást: 2,2 helyett 1,0 volt. Nem csodálom.
De már minden itthon van, ami kell, már csak rendet kell vágni a rendetlenségben.
Ebéd előtt még nekiugrottam egy javítófestésnek a szobánkban, majd kipucoltam a papírozást. Aztán
ebéd, melyet én kihagytam, ehelyett összekuporodva szunyókáltam egy kicsit a kettes fotelben. Mire
felébredtem, a többiek pilledtek el. Húsz perc szünet, majd veszett pakolás, hogy legyen hely a
konyhabútorok összeszerelésének. A csajok szokás szerint a régi lakásban töltötték a délutánt,
takarítottak. Jó lenne azt mondani, hogy lassan befejezik – de azt a nyomorult lakást nem olyan fából
faragták. Meg lassan nekem is meg kellene jelennem, vannak olyan melók, melyeket csak én tudok
elvégezni.
Nem tudjátok, merre van a legközelebbi klónozó állomás?
Aztán délután, a konyhaszekrények összerakása közben kipukkantam. Ugyanaz a diszpepszia, amely
a nagyobb utazásokkor szokott elkapni – amikor már túl sok a stressz és a szervezet bepánikol. Nálam
ez úgy jelenik meg, hogy elkap valami irgalmatlan hasmenés, aztán jön a fejfájás, a hidegrázás, láz,
bágyadtság. Általában segít, ha alszok egy jó nagyot, forró szobában, nyakig betakarózva. Most is az
lesz, megpróbálok egy nagyot bóbiskolni alvás előtt a kádban.
Mondjuk kicsit tartok tőle, hogy nem sokat fogok javulni, mivel a kiváltó okok nem szűnnek meg.
Kedden megint jönnek a mesterek, addigra össze kell raknom az összes konyhabútort, beleszerelve az
összes konyhagépet. És kedden lesz a régi lakás hivatalos birtokbaadása is, addigra ki kell pofoznunk
valamennyire. Szerdán még szintén a mestereké a terep, addigra kell legkésőbb összeszerelnem
mindent, viszont aznap kell elmennünk ügyvédhez is, beleegyezni a vevő tulajdoni bejegyzéséhez.
Valószínűleg az lesz, hogy ebben a két napban, ahogy termelik be a mesterek a bútorokat, olyan
gyorsan kell nekem is összeszerelnem azokat. Mivel mennem kell a régi lakásba is, így másfél napom
lesz csak arra, hogy valami laufot kapjak. Nem túl sok, ma pl. három és fél bútorelemet tudtam
összerakni. 11 lesz.
Hogy még szebb legyen a történet, a munkahely bejelentette, hogy szabadságról szó sem lehet. Annyit
tudtam kiharcolni, hogy kedden/szerdán itthon dolgozhassak. Nyilván az látszik, hogy nappal egy
percem sem lesz, valószínűleg az alvást fogom elhagyni. Persze mindezt ilyen ramaty állapotban...
nem tudom, mi lesz a vége. Marha kiváncsi leszek, mennyire leszek hatékony csütörtök reggel,
amikor már fizikailag is be kell mennem. Most azt mondom, valószínűleg lesöpröm az asztalomról az
összes számítógépet és ráfekszem aludni.
A legdühítőbb, hogy csupa olyan meló lett hirtelen rettenetesen fontos, melyeket már hónapok óta
görgetünk magunk előtt, mert mindig volt fontosabb. Aztán most hirtelen nagyon sürgős lett. Még a
húsvét utáni tört hetet sem bírja az ügyfél kivárni.
Eh, hülye szakma.
Én is, ahelyett, hogy itt verem a billentyűket, már üldögélhetnék a kádban... megyek is.
Még nem. Ma történt azért jó is: a délutáni szerelés közben esett meg az, amiről hónapok óta
ábrándoztam. Jó időben kiültem az árnyékos teraszra, bontottam egy sört és odakint, wifin keresztül
cirkáltam neten, időnként figyelmen kívül hagyva a gépet, helyette madárfüttyre koncentrálva.
Ez a 11 órás alvás határozottan jót tett. Mondjuk, ha le tudnám írni, amit álmodtam... nem semmi
pszichedelikus cucc lenne. Felváltva rázott a hideg és öntött el a veríték. De reggelre lenyugodtam. A
láz, a hidegrázás, a bágyadtság elmúlt, a hasmenés megmaradt. Nem baj, legfeljebb böjtölök.
Húsvétkor. Vicces.
A lényeg, hogy már egyáltalán nem érzem reménytelennek ezt az egészet. Nej letette a nagyesküt,
hogy hétfő estére készen lesznek a régi lakással. Én is elszaladtam, megszereltem mindent, amit
nekem kellett. A konyhabútorokkal még szívok ugyan, de átütemeztük a jövő hetet: kedden fejezi be a
burkoló a munkát (beleértve a festést is) – és nem szerdára hívjuk a vizeseket, hanem csütörtökre.
Szerdán pedig lesz idő minden szekrényt alaposan beállítani.
Most már csak a munkahelyi dolgokat kellene elrendeznem – de valahogy az is meglesz.
ICFM. Ikea Certified Furniture Master. Legalább. Tegnap ugyanis összeraktam mind a 11
konyhabútor-elem vázát, plusz még elalvás előtt, pizsamában, a sarokelemet is. Pedig aztán voltak
benne trükkös fémkosaras cuccok, háromfiókos szekrények, fiókbecsúszás-lassítókkal... mesélhetnék.
Ezen felbátorodva ma úgy döntöttem, kicsomagolom a konyhagépeket és belepróbálom a vázaikba.
Na, ezt nem kellett volna. Elsőre jött a mosogatógép. Gondoltam, csak egy burkolólap kell az ajtajára –
ehelyett egy húsz képes comics fogadott, hogy mikor és hová kell behatolni különböző szerszámokkal.
Nagyjából azért megértettem, de valószínűleg valamilyen csalétekkel (Hangok a közönség soraiból:
Pénz! Pénz!) megpróbálom rávenni a vizes fiúkat, hogy rakják össze. Hogy legyen egy kis
önbizalmam, a szagelszívó manuálját vettem elő. Na ebben egy akkora robbantott ábrát tettek oda
szerelési útmutatónak, hogy még mindig sajog tőle a fejem. A franc se gondolta volna, hogy abban a
kürtőben annyi minden van. És mindet be kell kötni valahová. Ezekhez képest a főzőlap és a tűzhely
teljesen egyszerű volt – eltekintve attól a figyelmeztetéstől, hogy a szerelést csak villamossági
szakember végezheti – majd jött egy csomó szakszöveg, hogy mi mindenre kell figyelnünk. Kb. a 60%-
át értettem is. Azt hiszem, ugyanazzal a csalétekkel bepróbálkozok a villanyszerelőnél is.
Így hát visszatértem ahhoz, amihez értek: átrendeztük a lenti szintet, hogy hozzá tudjunk férni a
gardróbszekrényekhez. Az is egy menekülési útvonal a felfordulásban.
Ma még fel kellene szerelnem két fürdőszobaszekrényt, de úgy döntöttem, nem teszem tönkre a
húsvéthétfőt egy masszív ütvefúrózással. Annyira idill és béke van, hogy azt le se tudom írni. Ezeket a
sorokat a teraszon írom, kellemesen süt a nap, csend van és nyugalom. Időnként feltűnik egy-egy futó,
megfordul a kertünk végében, aztán fut vissza. Néha kisgyerekes családok járnak el, hol gyalog, hol
kerékpárral. Kirándulók. Némelyik megnéz, ki lehet az a szakállas medveszerű fazon melóscuccban,
tabletpécével, sörrel.
Most idejött egy rigó ismerkedni. Két méterre vagyunk egymástól, én gépelek a laptopba, ő meg
ennivalót keres a fűben. Jól elvagyunk.
Ma még lesz egy kis munkám a régi lakásban, egy kevés az újban – aztán már készülhetünk a kedd-
szerdai hajtásra. Ha azon túlleszünk, a többi már sima ügy.
Mindenesetre a lelkem nyugodt. (A gyomrom kevésbé – de le van szarva.)
Ha el akarod üldözni otthonról a férfinépet, akkor a legegyszerűbb, ha megkéred rá, hogy cserélje le a
régi vécéülőkét egy modernebbre. Tuti nem látod többet.
Már az remek szórakozás, amikor elnézed, ahogy klasszikus rókázó pózban rágörnyed a kagylóra és
bősz káromkodások közben próbálja megindítani az évek során összerohadt, összenőtt, szarral-
húggyal összeolvadt csavaranyát.
Habár a teremtés koronája úgy hiszi, hogy a leszereléssel már túl van a munka felén, de valójában ez
még csak a kezdet.
Az első értetlenkedést akkor tapasztalhatod az arcán, amikor kibontja a dobozt és megtalálja a
csavarokat, műanyag alététeket. Melyekből sokkal több van, mint amennyit a hevenyészett manuál
feltűntet. Ráadásul a kör, rajta az excentrikusan elhelyezett menetekkel – legalábbis elgondolkodtató.
Aztán ad-hoc felszereli az a szerencsétlen, de amikor végzett, és az egész felépítmény úgy jár, mint a
kacsa segge, akkor kezdi megsejteni, hogy teljesen rossz úton jár. Leszereli – és rájön az első
ellentmondásra. A beállítócsavart csak akkor tudja meghúzni, amikor le van véve az ülés a helyéről.
Beállítani viszont csak akkor, ha a helyén van. Ha viszont beállítja és megpróbálja változatlan
állapotban felemelni az egészet, hogy meghúzza a csavart – hirtelen rádöbben, hogy ehhez
némiképpen kevés keze van. Öröm ilyenkor a bamba képébe nézni. Persze óvatosan a kárörömmel.
Legalábbis ekkor még.
Aztán ránt egyet a vállán, beállítja csak úgy hasraütve – és szerencséje van, mivel ez egy szabványos
ülőke, tehát a középre állítás nagyjából működik. Újból elgyönyörködhetünk a klasszikus hányó
pózban, ahogy nyögve-káromkodva öleli a kagylót és próbálja azon a kis helyen kombináltfogóval
meghúzni a meghúzhatatlant. (Növelhetjük a szórakozási faktort azzal, hogy nem pakolunk el a
környékről. Egy idő után felmosóvödrök, takarítófák, söprők és lapátok fognak kavarogni a
levegőben, egy-egy koppanással detektálva a találatot szerelőemberünk fején.)
És amikor már azt hiszi, végül csak megoldotta a feladatot, vezessük elő neki, hogy a fenti
fürdőszobában is van egy ülőke. Hagyjuk, hogy egy rövid időre kiélvezze sikerét. Egy kicsit még
táplálhatjuk is önbizalmát ‘Apukám, te mindent meg tudsz szerelni!’ felkiáltással. Azt viszont
hallgassuk el mélyen, hogy a másik ülőke gyári hibás, a központi menet sérült az excentrikus bigyón.
Nézzük lelkesen bólogatva, ahogy sitty-sutty összedobja, majd amikor ráhúzná a menetet, akkor
próbáljunk blazirtnak maradni, amikor alattomos koppanással kiesik a csavar. Ha végképp nem bírjuk
röhögés nélkül, akkor húzódjunk távolabb és onnan kísérjük figyelemmel, ahogy egymás után csak
próbálja és csak próbálja a szokott módon összerakni, aztán a végén persze mindig kiesik az a csavar.
A legtöbb férfi itt szokta feladni. Ha a mi házunkban ennél kitartóbb példányt tartunk, akkor
örülhetünk, mert a java még csak most következik. Emberünk ugyanis rájön, hogy nincs mese, az
excentrikus menetbe kell csatlakoznia – ekkor viszont nem élhet a középre állítás egyszerű
módszerével. Ekkor már nem kell véka alá rejtenünk jókedvünket, a szerelő ember számára a külvilág
megszűnt: a vécékagylón és rajta kívül minden más csak lila kavargó köd mögött bújik meg.
Végigpróbál mindent: ceruzával jelölget elfordítási szögeket, megpróbálja egyben tartva felfordítani
az ülőkét, megpróbálja feldugni a lukon a csavarhúzót... igazán izgalmas műsor. Aztán minden jó
véget ér egyszer, az egyik felfordítási kisérlet sikerül, rögzíti a csavart, majd immár utoljára öleli körbe
a kagylót, hogy meghúzza a csavarokat. Képzeljük el, mekkora élmény lehet neki, amikor visszatér a
látása a lila ködből, hogy az első, amit megpillant, az a perem alatti buján tenyésző bioszféra lesz. Öt
centiről.
Ritka jó móka. Kár, hogy nem lehet túl sűrűn végigélvezni, mert ha túlságosan sűrűn cseréltetjük vele
az ülőkét, akkor a végén megtanulja a biztos módszert.
Egy újabb nap, mely nem sokat tett hajam barnaságának megőrzéséért.
07.00: Ébresztő. Gyors öltözés, reggeli.
07.30: Várakozás a burkolóra. Korábban mindig itt volt háromnegyed nyolckor.
07.35: Próbatelefon a közös képviselőnek, hátha ébren van már. Ugyanis tegnap este jutott eszembe,
hogy a mai birtokbaadás kötelező kelléke egy igazolás tőle, hogy nincs tartozásunk. Én ugyan két hete
megkértem tőle, de sem ő nem küldte el, sem én nem kérdeztem rá.
Aztán persze eszembe jutott, hogy még a kábeltévé sincs lemondva, sőt, a lakcímünket sem jelentettük
át. A kábeltévé társaság csak délben nyit. A birtokbaadás 10.00-kor kezdődik.
Ja, a közös képviselő telefonja ki volt kapcsolva.
07.45: Innentől 2 percenként csörgettem a hapit.
08.07: Nem vártunk tovább, gyereknek kiadtuk, mit kell mondani a burkolónak. Elindultunk a
pestimrei okmányirodába. Adi szerint eldugott hely, nincsenek sokan.
08.20: Megérkeztünk. Mielőtt beléptünk volna az ajtón, újabb próba – és siker. A közös képviselő
felvette a telefont. Elmondtam a bánatom. Sajnos sokat nem tud tenni, ahogy iroda közelében lesz,
átfaxolja. Leghamarabb délután fél háromkor.
08.22 Telefon a vevőnek. Kellene az ügyvéd faxszáma, és jó-e neki, ha csak délután lesz meg az
igazolás. Jó.
08.25 Telefon a közös képviselőnek. Mehet a fax. Szegény mentegetőzött volna még, de bunkó módra
lenyomtam. Utólag is elnézést. Kicsit már ideges voltam.
08.28 Már léptem volna be az ajtón, amikor jött egy telefon a főnökömtől. Hogy van egy meló, amelyre
rá kellene borulni. Ó, persze. A sikítófrász közepén. De megpróbáljuk. Amint lehet.
08.33 Végre beléptünk az ajtón. Fél Pestimre ott dekkolt a szűk folyosón. Elgyötört arcok, szótlan
házaspárok, meg a száztagú cigányzenekar.
08.40 Irány a kispesti okmányiroda.
08.55 Megérkeztünk. Kedd: szünnap.
08.57 Vezetés közben csörgött a telefon, de mire előhalásztam, letette. A vízszerelő volt. Visszahívtam.
Nem vette fel.
09.00 Irány a pestlőrinci okmányiroda.
09.15 Tanácstalanság a Polgármesteri Hivatal előtt. Okmányiroda nincs. Tegnap ugyan kimentettem
egy levélbe, de az Outlook valamiért nem szinkronizálta le a PDÁ-ra. (Otthon szigorúan
megbüntetni.) Végül bementem, közölték, hogy az okmányiroda a Batthyany 60-ban. Közben persze
folyamatosan hívogattam a vizest.
09.20 Végre visszahívott a vízszerelő. Kicsit kínos volt, mert kurva szűk utcákban centizgettem autók,
teherautók között, félkézzel. Kihangosító, az nincs. Végül beparkoltam egy szűk helyre, két kocsi
közé. Bősz telefonálás közben mentünk az okmányiroda ajtajáig, aztán a szokásos ajtó előtti
telefonálgatás. Nem volt kicsi a tét, azt próbáltuk tisztázni, hogy a konyhabútor beszerelésénél hol a
határ: mennyi munkát végeznek el ők, mennyit kell nekem. Végül erős döntetlenre hoztuk a meccset:
a szagelszívót felszerelik, a mosogatógépet beállítják, de a fedő/takarólapokat, díszléceket nekem kell
felraknom. Sőt, kivágják a főzőlap helyét is. Feltéve persze, hogy addigra be lesz szerelve a
konyhabútor. Ja, csütörtökön jönnek. De ma is kiugranának, kiütni a konyha és az éléskamra falát a
szagelszívó vezeték számára.
Nem lenne hülyeség még azelőtt, hogy a burkoló kifestené a konyhát meg a kamrát.
09.28 Benéztünk az okmányirodába. A franc tudja, hogyan csinálták, de míg kóboroltunk és
telefonálgattam, a pestimrei tömeg átvonult a pestlőrinci okmányirodába. Reménytelen. Hátha nem
kerül szóba, mi meg majd délután kijelentkezünk. Valamelyiken.
09.30 Telefon haza. Burkoló sehol.
09.32 Indulás haza, mert az átadandó kulcsok otthon maradtak.
09.40 Kulcsok begyűjtése, szétválogatása. Pisikaki. Gyerekek kioktatása, lecseszése.
09.50 Indulás a régi lakáshoz. Vezetés Schumacher módra: agresszív bunkó, de hatékony.
10.01 Érkezés. Idő lelassul.
10.05 Lakás átbeszélése. Megmutatjuk, hogy otthagytunk egy csomó hasznos dolgot, mert mi az új
lakásban úgyse tudnánk mire használni, nekik pedig ronda lenne a hiány. Aztán papírmunka.
Jegyzőkönyv tíz példányban. A vevő házaspár hihetetlenül aranyos, előrántanak egy üveg
kölyökpezsgőt és pár doboz házisüteményt, hogy most ünneplünk. Közben telefon. Burkoló
megérkezett, gipszet követel a lányomtól. Mert neki nincs.
11.30 Elindulunk négyesben az ügyvédhez. Tömegközlekedéssel. Mert hülyék azért nem vagyunk.
13.00 Kijöttünk az ügyvédtől. A lakást birtokba adtuk, a tulajdonjogi bejegyzést engedélyeztük. A
maradék vételárt az ügyvéd letétből utalja. Mosolygós búcsú.
13.02 Eddig tartott a mosoly. Telefon haza. Vizes megjött már? Nem. A burkoló hogy halad? Nagyon.
A francba.
13.40 Kábeltévé társaság keresése az Europarkban. Nincs. Kiderül, hogy téves volt az infó, itt
nincsenek. Tudakozó nem tud róluk. A különleges tudakozó igen, de csak úgy, hogy lediktálom, mit
írjanak a böngészőbe, majd hová kattintsanak. Üllői 243. Jó vicc. Tűzoltóság, garázssor, lepényépület,
lakótelep. Ember legyen a talpán, aki itt meg fog találni egy házszámot.
Közben írigykedés az Europarkban. Hogy vannak emberek, akiknek van idejük leülni enni. Vagy akár
kávét inni.
14.00 Visszaértünk a régi lakásnál hagyott kocsihoz. Irány a besaccolt Kossuth-tér. Látszik, hogy
mennyire szét vagyok szórva: csak itt jut eszembe, a sikertelen kutatás után, hogy van iGO, az meg
kidobja házszámra a címet. Ki is dobta: bent a lepényrengeteg közepén. Irány vissza.
14.17 Ott álltunk egy leharcolt épületegyüttes mellett. A házszám stimmelt, ellenben semmi kábeltévé
társaságra utaló jel sem volt. Felhívtam őket. Nem vették fel. Ekkor szúrtam ki egy apró kék táblát,
hogy az épület túloldalán. Átmentünk. Bementünk. Két picsa beszélgetett egymással. Gondolom ezért
nem vették fel a telefont sem. Mindenesetre a kijelentkezés gyorsan ment. Hátralék nem volt. Nem
szokott lenni.
14.26 Telefon haza. Vizes sehol. A burkoló lassan már a plafont is befesti.
14.50 Hazafelé beugrás a Pöpec közértbe. Teafűért. Az ünnepek alatt majd megvesztem a teáért: a
gyomrom miatt nem is igen fogyaszthattam mást, no meg nem kicsit vagyok teafüggő.
15.10 Megérkezés haza. Gondolkodás nélkül teafőzés. Majd a tea kortyolgatása közben internet
átfutása, levelek. Pizzarendelés ebédre.
15.30 Döbbent konstatálása annak a ténynek, hogy a tabletpc-n nincs fent a szükséges
szoftverkörnyezet az ügyfélhez való belépéshez. De még a telepítő anyag sincs meg. Össze kell rakni a
régi asztali gépet. Nyilván megvan hozzá minden... de hol?
16.00 A vizes még mindig sehol. A burkoló már az eget is befestette.
16.10 Beröffent a gép. Beléptem az ügyfélhez. Regisztráció sehol. Hol van az a hiperszuper sürgős
ügy!? Telefon az illetékes kollégának, nem veszi fel. Pedig jó lenne, mert ha esetleg beszélnem is kell
az ügyfél cégnél emberekkel, akkor nem sokáig lesznek már bent.
16.08 Közben megjött a pizza. Kapkodva falás, mert a Zatik faáruház ötkor zár és ha holnap
konyhabútort akarok szerelni, akkor még el kell szaladnom két darab spéci, meglehetősen hosszú és
vastag falécért. (Holnap már nem lehet, Nej egész napra elviszi a kocsit.)
16.15 Evés közben visszahívott a kolléga. Közölte, hogy regisztráció, az nincs. Zűrös ügy viszont annál
inkább van. Az ügyfélnél lévő postafiókomban megtalálok minden infót.
16.25 Felhívtam az ügyfél kontaktemberét, mert kíváncsi voltam az ő verziójára is. Egész jól korrelált.
Tipikus helyzet: előkészítetlen projekt, eszetlen kapkodás, ingerült ügyfél, tegyük rendbe, de azonnal.
16.30 Alighogy letettem a telefont, újból csörgött. Az eladónk keresett, hogy mikor jöhetne még az
itthagyott dolgaiért.
- Hat óra után bármikor, itthon vagyunk.
- Remek. Akkor emlékszik, elvinnénk a fürdőszobai lámpát és most jutott eszembe, hogy ottmaradt a
felmosónk is.
Te jó ég. Tényleg volt itt valami cucc, de szerintem kibasztuk, mert annyira ótvar volt. És most
jönnének érte.
- Hát, jöjjenek el, és ha megtalálják, akkor vihetik – zártam le diplomatikusan.
16.40 A maradék pizza belapátolása, sör helyett málna Márkával.
16.45 Ismét Schuchmacher stílusban irány a Zatik. Még válogattam, amikor már bemondta a
hangosbemondó, hogy takarodjunk már a fenébe. Nem is vettem tiplit. Jól megszívattam őket.
17.15 Lerogytam a fotelba, bontottam egy sört. Közöltem Nejjel, hogy senkinek nem vagyok itthon.
17.20 Megérkezett a vizes, hogy akkor ő most szétverné a konyhát meg a spájzot. A burkoló éppen a
finom port porszívózta, időnként könyökével ki-kifényesített egy csempét.
Megmutattuk a vizesnek a szagelszívót, külön tekintettel a robbantott ábrára. Tetszett neki.
Aztán kereste, hogy hová kell ütnie a lyukat és döbbenten konstatálta, hogy a 11 centis lyuk pontos
mértani közepén, a fal _mindkét_ oldalán áramvezeték halad. Melyet pár nappal ezelőtt húzott be a
villanyszerelő társaság. Nagy-nagy telefonos paláver.
17.50 A mesterek megállapodtak valamiben egymás között. Fogalmam sincs, miben, de valahogy meg
lesz oldva a helyzet. Némi előnyben most a vizes van, mivel ő csütörtökön jön, a villanyász meg
pénteken. Mindenesetre a vizes nem bontott semmit, majd csütörtök reggel.
18.00 A sörömig még mindig nem jutottam el, mert jött a burkoló, hogy beburkolt, lefestett mindent,
menne haza. És kellene neki a zsé.
Előbb persze átnéztük a munkát – de túlságosan nem tudtuk végigbeszélni, mert megjelent az eladónk
a felmosórongyért. Nagy boldogan halászta elő a kuka mellől a felmosóvödröt. A fa meg megvolt a
klotyiban, szóval sikerélmény. Mindenesetre kértem, hogy úgy szedje le a világítást, hogy ne kapcsolja
le az áramot, mert már megy a lakásban számítógép. Ekkor elment egy villanyszerelőért. Pont akkor
ért vissza, amikor a pénzt akartam elrendezni burkolóékkal, volt egy kis kényelmetlen ide-oda
vonulgatás.
18.30 Kifizettük a burkolót. Alaphelyzetben sem volt egy olcsójános, de ezt még megfejelte egy-két
aprósággal (reggel gipszet vett, napközben fugát – igaz, alig kellett belőle, de ötkilós csomaggal
hozott, emellett persze itt maradt nálam egy cca tízkilós rohadt drága flexibilis ragasztó, melyet szvsz
csak azért bontottak meg, hogy ne tudjam visszaváltani), szóval ezeket még hozzátette, majd közölte,
hogy a festés nem volt az árban (pedig de), így az még egy plusz huszas. Nem vagyok egy vitatkozós
típus, odaadtam neki. De ide többet nem jönnek.
18.40 Közben az eladó is eltávozott, boldog mosollyal az arcán, kezében a felmosóvödör és a
fürdőszobalámpa.
18.50 Elment mindenki. Végre kézbekaparintottam a sörömet.
19.00 Indul a délutános műszak. Meg kell oldani az ügyfél problémáját.
21.00 Kezdem érteni szituációt. Bár elég nehéz koncentrálnom, mert agyilag teljesen retardált
naposcsibe lettem.
21.20 Email egy volt kollégától. Megtalálta a módját, hogy megemelje a maximális sávszélességemet
2,5 Mbps-re. Ez baromi jól hangzik, sajnos azonban a mérések megmutatják a szomorú valóságot:
tízből legtöbbször 210-512 Kbps közé szór az eredmény és csak egyszer jön ki 2 Mbps körüli érték.
Ráadásul szaggat. A VPN halálos, van amikor egy kattintás hatása csak egy perc után jelenik meg.
21.30 Rájöttem, hogy kurva nagy gáz van. Az onsite nem véletlenül nem tudta beállítani, amit kellett.
Én se fogom tudni. Ekkor hallottam meg Nej sikoltozását fentről. Azt nem bírta elviselni az
idegrendszere, hogy az eladó úgy vitte el az emeleti fürdőszoba világítótestjét, hogy még egy
nyomorult hatvanas égőt sem lógatott le helyette – pedig azt azért illett volna. Így viszont lőttek a
zuhanyzásnak. Ráadásul én meg úgy éreztem a sikoltozásból, mintha engem vádolna, aztán bennem
is elszakadt a cérna, jól leordítottam, a falba is belerúgtam néhányat... szóval jó hangulatú esténk volt.
21.45 Őrült zongorafutamok az ügyfél címtárán. Elemi jogosultságok. Hogy a francba állnak össze
ebből a komplex jogosultságok? Aztán ha ott van, miért nem látom?
22.45 Végül meglett a megoldás. A beállítandó jogosultságok csak egy konkrét objektumon
látszódnak, onnan kell lecsorgatni.
Imádom ezt a szakmát.
Mindenesetre írtam pokróc levelet. Ebben az állapotban szerintem még visszafogott is voltam.
23.10 Megdöbbenve vettem észre, hogy Nej egész éjjel a konyhát pucolta. Igaz, volt szó róla, hogy ha
én holnap telepítem a konyhaszekrényeket, akkor addigra tisztának kell lennie a konyhának – de az
már nem esett le, hogy neki akkor csak a ma estéje van. Miközben holnap négy körül kel.
23.25 Konyhában a tájékozódási pontok bejelölése. Döbbenet: a burkoló az egyik falon bedolgozott
négy centit. Ennyivel kisebb lett a konyha. A gáz, hogy ennyi tartalék nem volt az elképzelésünkben.
00.25 Kivariáltuk, hogy az egyedüli lehetséges megoldás, ha az egyik ajtófélfából legyalulok fél centit.
Ha megtalálom a gyalut.
00.30 Nekiálltam blogot írni. Nej pedig még a holnapi (mai?) maratoni tárgyalássorozata előtt átismétli
az ajánlatokat.
Nem most van az az időszak, amikor kialusszuk a borjút a bőréből.
Ma este is hullafáradt lettem, de micsoda különbség... Ma végig a saját magam ura voltam, én
osztottam be, milyen tempóban végzem el a kétnapi munkát egy nap alatt.
Nyolckor ébresztő, reggeli, tea. TEA! Már ettől teljesen másképp indult a nap.
Aztán elkerékpároztunk a Baumaxba gyaluért meg csavarokért. Utána összeismertettem gyalu
uraságot a spájzajtó keretével. A keret kilógó részének egynegyed része veszett oda az ismerkedés
során. Szerencsére volt padlócsiszolóhoz való smirglipapírom is, így veszettül bontottam az ajtót.
Sajnos muszáj volt, mivel elcsórtak négy centit a falból.
Utána körbeszinteztem a szekrények aljához tartozó vonalat a konyhában, majd kelta druidaként itt-
ott négy centi vastag farudakat rögzítettem a falhoz. Ezekből lett a szekrények hátsó lába. Ez volt az
alapja az egész napi munkának, ennek megfelelően rengeteg időt öltem a lécek pontos felszerelésébe.
Barna nem is igazán értette, mi ez a sok cécó hasoncsúszva a padlón. Aztán amikor már estefelé
rátettem a közel három méteres munkalapot a szekrényekből álló sorra és olyan tökéletesen vízben
volt, mint a hidrogénhídkötés, akkor már megértette.
Közben persze be voltam lépve az ügyfél hálózatába és amikor a szakértőjük szakértés közben
információra vágyott, adtam neki, bőségesen. Kicsit volt a munkamegosztásban kellemetlenség is,
mivel reggel nem jó csavarokat vettem, elmenni viszont már nem mertem újért, mert bármikor
hívhattak. Átütemeztem.
Ne ijedj meg, nem részletezek minden fázist. Lényeg a lényeg, este negyed tizenegyre eljutottam
odáig, hogy holnap már jöhet a mesterember. Igaz, nem mindent fog tudni megcsinálni, és amit igen,
azt se úgy, ahogyan gondolta, de egyszerűen nincs más út – szemmel láthatóan a fazon sem gondolta
alaposan végig a lépéseket. Kicsit szerencsétlen, hogy én, akinek most ez az egész a fejében (meg egész
máshol is, de ezt most hagyjuk) van, holnap már megyek dolgozni, így Nejjel irattam fel egy papírra,
hogy hol, milyen konfrontációk lesznek és hogyan kell megoldani. Aztán maximum szurkolok.
A legrosszabb, a fásultság. Annyira örülhetnék a mai teljesítménynek. Meg annak, hogy a lassan két
hete tartó őrületben egy nap kivételével minden nap a maximális tervet teljesítettük... de már nincs
öröm. Leszegett fejjel meló, igahúzás... az van. Ahhoz, hogy örüljünk, egy kicsit meg kellene állni,
engedni a görcsös feszültségből... de ennek még nincs itt az ideje. Talán a jövő héttől. Most éppen... a
kultúra, mint másról a ruha a boldog szerelemben. Meló után ledőltem és végtelenül eltompult
érzékeimet már csak Alvinnal tudtam egy kicsit stimulálni. Hátradőltem és boldogan elvesztem a
durva szókimondásban. Különösen az utolsó négy versszak esett igazán jól.
Basszus, kinyitottam a hűtő ajtaját és a befőttesüvegben az uborkák pont úgy lebegtek, mintha
krokodilok lennének.
Direkt nem írtam, hogy káosz. Ma minden elkerült minket. Sajnos a vízszerelő is, ezért utólag
legszívesebben seggébe dugnám a letört kezét.
De kezdjük a kellemesebb dolgokkal. Például ez volt az első nap, amikor az új lakásból mentem
dolgozni. Jogos lehet a kérdés, mi a kellemes a munkába menésben? Nos, ha végigcsináltad volna ezt
a 12 napot velünk, könnyen belátnád, hogy ennél még egy kemény munkahelyi nap is jóval
idegnyugtatóbb. Ráadásul a korai napsütés a kedvencem, különösen a helyi, madárcsicsergéssel
dúsított verzió.
Persze minden nem lehet tökéletes. Próbáltam valami emberformát faragni magamból, de ruhából
csak két tiszta váltásom van, a szakállvágó elektromos kézikészülék valamelyik dobozban, fésű meg
sehol. Szerencsére tükör sem, így legalább nem zavar.
Aztán odabent kultúrált környezetben egy csésze japán zöld tea... és már sokkal jobban éreztem
magam. Azt hiszem, ma még a legellenszenvesebb ügyfeleinkkel is tudtam volna úgy kedvesen
csevegni, hogy komolyan is gondolom. De nem próbálták ki.
Aztán délben ebéd. Meleg ebéd. Hasonlóan azokhoz, akik hosszú időre el vannak zárva a rendes
étkezéstől, én is óvatosan kezdtem: leves, aranygaluska. Nem mertem fejest ugrani a komolyabb
ételek közé.
Ha már ebéd, a nap beszólása mindenképpen Janié. Ültünk, vártuk a többieket, amikor az ételkiadó
kikiabált az egyik kollégának:
- Kész a máj!
- Most gondold el ugyanezt a szituációt az orvosi rendelőben – jegyezte meg Jani.
Napközben folyamatosan hívogattam Nejt, hogyan állnak a vizesek – de állandóan azt a választ
kaptam, hogy még meg sem jöttek. Végül délután üzentek, hogy ma nem is jönnek. A szép az, hogy
holnap már a villanyszerelőké a terep – és addigra a vizesnek már be kellene kötnie mindent és
levonulnia a terepről. Nej pedig jövő héten már dolgozik, hasonlóan hozzám. Most az a verzió
maradt, hogy a vizes reggel jön és délelőtt dolgozik, a villanyászok meg délután. Emellett egyszer
csak be fog futni a szállító egy komplett hatszemélyes étkező garnitúrával. Nem irigylem Nejt.
Délután úgy terveztem, hogy hazaérkezés után tea mellett kiülünk a teraszra, elbeszélgetünk a
napunkról – ehelyett egyből a kezembe lett nyomva egy csavarhúzó, hogy még viszonylag világosban
szereljek világítást a jobbik fürdőszobába. De nem hagytam magam, szerelés után csak kiültünk. A
nap egyik legjobb momentuma volt, még akkor is, ha fiatalok éppen ezt az időszakot szemelték ki,
hogy szocializálódjanak. (Öt-tíz egyén beáll a melletünk lévő rét közepére egy csutvasz kocsi körül,
majd benyomnak valami zenét, mely csak basszusból áll.)
Este még egy kis meló, összerakni egy dupla PAX szekrényt, átrendezni a komplett lenti szintet, hogy
beférjen az étkező... szóra sem érdemesek. Legalábbis a holnapi cécóhoz képest.
Még mindig nem bírok kiszabadulni a konyhából. (Pedig pár héttel ezelőtt úgy képzeltem, hogy a
konyhával nekem semmi dolgom sem lesz. Hogyan fajulhatott idáig a helyzet? Nem tudom.)
Délután buliba voltam hivatalos, a cél az volt, hogy addig fel kell aggatnunk négy darab 60 centis
Faktum (Ikea) szekrényt meg egy sarokelemet. Nem voltam különösebben ideges, ez két-három óra
munka, simán meglesz. Aztán az első, legnehezebb elemnél becsapott a ménkő. Beton. Pont ott, ahová
a lyukakat fúrni kell. Ráadásul elsőre el is böktem, fél centivel lecsúszott a kész lyuk, újra kellett
fúrnom. Ekkor mondta azt az utolsó vídia fúróhegyem is, hogy kampec. Meg csavarból is be kellett
szereznem valami vastagabbat. Irány a Baumax. Hogy én mennyire utálom ezt az üzletet:
harmatgyenge választék, mindig hihetetlenül hosszú sor a pénztáraknál. Most például egyszerűen
nem volt darabban vídia hegy. Csak hatos készletben árulták, egy doboz 280 forint volt.
Elképzelheted, ennyi pénzért mit tudtak. Csúnyán néztél rájuk, elgörbültek. Bedobtam 3 dobozzal, a
hátralévő hat lyukhoz talán elég lesz.
Az első lyukkal még úgy-ahogy elboldogultam, a készletből csak egy hegyet intézett el. De aztán jött a
bajnok lyuk. Szépen egymás után nyírta ki a komplett első dobozt, úgy, hogy egy milimétert sem
haladtam előre. Ennek a fele sem tréfa. Szerszámosládám egyik sarkában volt a Szent Fúrófej, egy
ipari gyémánt heggyel ellátott vadállat. Nagyon régen vettem, nagyon drágáért. Nekiugrottam – és
rögtön éreztem, hogy ez igen, rögtön ezzel kellett volna kezdenem. Ment, mint kés a vajban. Aztán
megakadt. Kezdtem nem érteni. Kivettem a fúrót – és csak egy csonk fityegett a végén. Bakker, az
ipari hegy leolvadt róla. Amikor azt hittem, hogy hatolok befelé mint állat, akkor a fúrófej olvadt el.
Igen, ekkor jutott eszembe, hogy ez szintén Baumax termék volt. Bontottam egy újabb doboz vídia
fúrófejet. Nem is nagyon szaroztam a kicsomagolással, egyből kettétörtem a műanyagot. Ez a doboz is
elvérzett: a vékonyabbak elhajlottak, a vastagabbakról lekopott a vidia fej. Végül kivettem a
legkevésbé elgörbült legvékonyabb fejet és nagyon óvatosan megindultam vele. Ez a stratégia bevált,
majdnem tíz perc alatt, de összejött az ötcentis lyuk. A tágítása már nem volt olyan vészes, arra a régi
fúrófejeim még jók voltak.
Ekkor lettünk készen a második szekrénnyel és már kettő óra volt. A továbbiakban ez a technika
maradt: görbe vékony fúrófejjel türelemjáték (különösen a szomszédok idegein), aztán kézzel-lábbal
tágítás. Nyilván nagyon alaposan kellett bejelölnöm mindent, ilyen viszonyok mellett esélyem sem
volt plusz lyukakat fúrni.
Negyed ötre lettem készen. A buli már dél óta ment. Két pár virsli, gyors zuhany, kerékpár
elővakarása a kupacok alól, skera.
Jó volt. Leeresztettem. Végre nem hajtott az óra, ülhettem kényemre-kedvemre. Tudom, hogy holnap
megint hajtunk, sőt még két hétig sem lesz sok érkezésünk pihenni – de ez a délután nem erről szólt.
Beszélgettünk a régi kollégákkal, vigyorogtunk a kölyökcsapat szeleburdi játszadozásán, ettünk,
ittunk.
Valamivel nyolc után értem haza. Természetesen első utam a konyhába vezetett. Addigra már egy
kicsit ‘konyhásabb’ lett, jól esett állni és nézegetni. Nem sok kell neki és tényleg működni fog.
Megsimogottam a tűzhelyet. A kis aranyosat. Nej jól beleválasztott: a sütő 3 KW-os, a főzőlap pedig
7,1. Igen, jól olvastad. Ez egy olyan cucc, hogy 10 másodperc alatt elszenesíti a tűzhelyre feldobott
malacot. Igaz, cserébe direktben kell csatlakoztatni Paksra. Csak a sütőnek külön kört csinált a szerelő,
de ő sem számított ekkora értékre. Ehhez 40 amperes biztosíték kellene, de annak semmi értelme, mert
az egész ház biztosítéka is csak 25-ös. Sőt, az Elmü is csak 32-ig cserél.
Nem egyszerű konyha ez, én megmondtam.
A tegnapi kemény, de rövid nap után ma zsúfolt, ámde szapora napot terveztem.
Szokásos reggel 7-es ébredés. Nem, nem bolondultam meg – egyszerűen csak élvezem a korai
természetet: a nap már süt, a madarak csicseregnek, de még alszik a város, sehol semmi mozgás.
Gyors reggeli és már mentem is molyolni a konyhába. A nagyvadak már leterítve, a tömérdek
aprómunka viszont még hátravan. Igazán kellemes volt ránézni az órára, azt hívén, hogy már dél van
– pediglen még csak tizet mutattak a mutatók.
Ajtók, polcok, vízszintezések, lefixálások... ilyesmikkel telt a délelőtt. Nem volt túl egyszerű, sem a
kőműves, sem a burkoló nem hallhatott még sohasem olyan bonyolult fogalmakról, mint pl.
derékszög.
12 előtt nem sokkal váltottam, nekiugrottam a fürdőszobaszekrényeknek. Azért ekkor, mert ilyenkor a
legvalószínűbb, hogy sehol sem alszik senki. Aki viszont igen, az meg is érdemli az ütvefúrót.
Innen üzenem mindazoknak, akik képesek negyven centis vezetékkel szállítani egy
fürdőszobaszekrényt, illetve képesek közvetlenül a fal mellett elvágni a kijövő vezetéket, szóval a jó
édes anyátok. Legalább egy tábla csokit beledolgoztam, mire összejött a mutatvány.
Kora délután Nej és a leány elmentek beszerző körútra, én pedig hirtelen munka nélkül maradtam.
Igaz, volt egy gusztustalan meló, de hamar beletört a bicskám. Arról volt szó, hogy a vizes frankón
bepasszintotta a mosogatógépet, majd hozzáillesztette a bútor maradék részét – csak éppen kifelejtett
néhány rögzítőelemet meg szigetelőcsíkot. De rendes volt, mielőtt pénteken elrohant, hogy ‘bocs,
dolgom van’, szándékosan nem kötötte be a gépet, hagy könnyen ki tudjuk szedni, ha be akarjuk
rakni az elhagyott cuccokat.
Na most, engem ilyesmikkel rendesen fel lehet húzni. Kifizettem a melót, aztán ‘bocs, nem érünk rá’.
Viszont azt is tudom, hogy az van megcsinálva, amit én csinálok. Emiatt nekiálltam kiműteni a
beszorított mosogatógépet, de meg sem moccant a lábleengedő csavar. Oké, akkor majd veszekszem.
Csakhogy a csajok sem jöttek, én meg már beújítottam egy újabb spamvédelmet is a blogon, aztán
még mindig nem jöttek az ebédemmel, így végül aládugtam a kezem a gép alá, majd sikerült pár
milimétert megemelnem, miközben a másik kezemmel meglazítottam a csavart. Innentől sima volt, le
tudtam engedni és már húztam is kifelé a gépet. Jött a következő trükk: amint ráaggattam minden
kelléket, a szigetelés miatt már nem fért vissza a lyukba a dög. A már rögzített, lefúrt munkalapos
szekrénysor két darab hatvancentis elemét kellett arrébbrakni 1 miliméterrel. Ilyenkor nem szabad
gondolkodni, nem szabad dühöngeni, neki kell ugrani bontani. Ha csak megfordul a fejem, hogy azért
dobták össze ilyen gyorsan a vizesek a melót, hogy még pénteken megkapják a pénzt – a dühtől nem
is lenne kedvem dolgozni. Szóval csülökre.
Este hat körül jutottam oda, hogy le lehet rögzíteni az egész sort – újra. Az összes konyhagép be volt
kötve, habár a mikró még csak ideiglenesen. Holnap délután jönnek vissza a villanyászok. Az egész
társaságból ők voltak egyedül korrektek – nem tudtak befejezni egy félórás melót, így inkább
visszajönnek hétfőn. Nem mondják, hogy ezt a kis munkát már meg tudom én is csinálni, csókolom,
itt a számla. A burkolókról meg nem is beszélve: én elég sokáig erőlködtem, hogy szedjék fel a régi
járólapot és csak utána tegyék le az újat, ők meg viszonterősködtek, hogy a régi olyan atombiztosan
van lerakva, hogy simán rá lehet menni flexibilis ragasztóval. Végül ez lett. Aztán most szoptuk meg,
hogy amikor már mindent összeraktunk, a bazi nehéz tölgyfa ajtót nem tudtam visszarakni: magasabb
lett az alapszint, le kellene vágni 12 milimétert az ajtó aljából. Mint írtam, nem vagyok egy veszekedős
típus, de most kedvem lett volna felhívni a burkolót, hogy van egy kis asztalosmunkája is. Persze nem
ez lesz, az ilyen kierőszakolt melóban nincs köszönet, inkább ráköltök valamennyit és
megcsináltatom. Hogy én nem vágom le dekopírfűrésszel, az biztos. Egyszer már próbáltam, az
ökörhúgyozás lineáris regresszió volt az én vonalvezetésemhez képest.
Visszaugorva az elhagyott fonalhoz: már a jövő hétvégére gondolva leszaladtunk a KIKÁ-ba, ágyat,
íróasztalt nézni. Naná, hogy vasárnap este hétkor zárnak – így öt perc után ki lettünk dobva. És ezért
az öt percért zuhanyoztam le, öltöztem át. Utána otthon ugyanis visszavedlettem koszos, büdös
szerelővé és nyomtuk tovább. A végső aktus volt a hűtő kipakolása majd bemozgatása a konyhába. Itt
történt egy kis baleset, amikor próbáltam az új helyen vízbe állítani, beragadt az egyik állítható láb.
Megkértem Barnát, hogy emelje meg, amíg én megpróbálom meglazítani – aztán olyan
szerencsétlenül emelte meg, hogy megrántotta a derekát. Lehet, hogy holnap orvoshoz megy.
Nem sokkal később derült ki a konyhaajtós balhé, szóval így estére elég vacak lett a kedvem. A
visszaszerelt radiátor csöpög, hívhatjuk vissza a vizest. Még jó, hogy a burkoló vakolás előtt kiszúrta,
hogy az egyik falon belüli szerelésük is szivárgott – azt legalább javították. És akkor még itt van a
koszos konyha, az összefestett ablakkerettel. Pedig ma estére már mindennek flottul mennie kellett
volna.
Na, nem szomorkodok tovább, megyek aludni.
Nagyon elhanyagoltam az utóbbi hetekben a hivatalokat – pedig lenne dolgom velük, rengeteg. A
mostani hét reggeleit erre az ügyre terveztem szentelni.
Kezdtem ma az okmanyirodaval. 8.05-re ertem a kispesti irodahoz. (Ezt mar megszerettem: eleg gyors
es van bent kihelyezett postahivatal is.) Egy ember volt elottem, az is olyan gyorsan vegzett, hogy
eppen csak a nevemet tudtam rairni az urlapra. Kedves holgy fogadott, gyorsan beirtam az adataimat,
ment minden, mint a karikacsapas. Egeszen addig, amig az uj cimemhez nem jutottunk. Kiderult,
hogy bejelentkezni csak az adott keruletben lehet. Minden mas mehet keresztbe-kasba, de a
bejelentkezes nem. Az is kiderult viszont, hogy beadhatom mas igenyeit is, igy markoltam egy adag
urlapot.
Mivel tizre kell ugyfelhez mennem, nem akartam elpocsekolni a reggelt, igy beceloztam az ELMU
irodat az Europarkban. Fel kilencre ertem oda, igy meg legalabb az epuletbe befertem. Az iroda
kilenckor nyit. A sor kiert az epuletbol.
Ez... egyszeruen eszmeletlen. Jol lathatoan honapok ota kaotikus a helyzet az ELMU-nel – de tesznek
ra.
Igy hat hirtelen idomilliomos lettem. Nyilvan ebbe a sorba nem volt ertelme beallnom, aztan az
ugyfelhez is hiaba mennek ennyivel korabban. Vettem egy lottoszelvenyt, majd beszedelegtem a
Mekibe inni egy kapucsinot. Abba azert csak nem tesznek mestersegesen telitett zsirokat.
Mikozben wifi spotot keresgeltem, akkor esett le, hogy nagyjabol egy hete csodalkoztam ra epp itt, az
epp itten uldogelokre, hogyan letezhetnek olyan alakok, akik ennyire raernek. Aztan most meg itt
ulok es marhara raerek. Viccel az elet.
Délután keresett a villanyszerelő. Több beszélgetésünk is volt, megpróbálom szószerint idevésni
azokat, bizonyítandó, hogy nem egyszerű az élet.
Vsz: Jó napot kívánok. Ma délután fél hatra volt megbeszélve, hogy kimegyünk. Esetleg nem
mehetnénk egy kicsit korábban?
JoeP: Esélytelen. Még a fél hathoz is négykor kellene lelépnem, márpedig dolgoznom is kell.
Vsz: Hát, köszönöm.
Újabb hívás.
Vsz: Esetleg valamelyik gyerek nincs otthon, hogy beengedjen?
JoeP: Hmm... a fiam éppen a baleseti sebészeten van, nem tudom mikor ér haza. A lányomnak pedig
nem ismerem a menetrendjét.
Vsz: És van esély rá, hogy ő otthon lesz?
JoeP: Tulajdonképpen igen. Rákérdezek, aztán visszahívom.
Telefon a csajszinak.
JoeP: Halló.
Dóra: Órán vagyok.
JoeP: Hívj vissza.
Dóra: Oké.
Fél órával később, ismeretlen számról.
Dóra: Én vagyok, hívj vissza, mert nincs pénz a kártyámon.
JoeP: Oké.
Joep: No, mikor érsz haza?
Dóra: Olyan fél három.
JoeP: Oké. Számíts rá, hogy te fogod beengedni a villanyszerelőt.
Dóra: Rendben.
Joep: A gyerek fél háromtól otthon lesz, mehetnek.
Vsz: Nagyon jó, négyre megyünk.
JoeP: Figyelj, négy óra tájban jönnek a szerelők.
Dóra: Oké.
Fél háromkor csörgött a telefon.
Dóra: Nem tudok bemenni a lakásba.
JoeP: Hogyhogy?
Dóra: Anya másolt kulcsot, de az nem nyitja a felső zárat.
JoeP: Na jó... de Barna ment el utoljára, és neki ugyanaz a másolt kulcsa volt – azaz nem tudta volna
bezárni a felső zárat.
Dóra: Hát, nem tudom.
JoeP: Várjál, rémlik, hogy Anya odaadta a kulcsát Barnának, az a szerencsétlen meg bezárta a felső
zárat is – te meg most nem tudsz bemenni.
Dóra: Valahogy így.
JoeP: Akkor menj hátra a teraszra, ülj le és foglald el magad.
JoeP: Van egy kis baj. Most nem fogom részletezni a történetet, de a lány nem bír bemenni a lakásba.
Elnézést, de mégsem tudnak korábban jönni.
Vsz: Nagyon szomorú vagyok.
JoeP: Hát még a lányom.
Háromnegyed négykor.
Dóra: Bent vagyok a házban.
JoeP: Hogy sikerült?
Dóra: Időközben megjött Barna és a kulcsával bejutottunk.
JoeP: Ügyes.
JoeP: Szerintem baromira unhat már engem. Van egy újabb hírem: a gyerekek mégis bejutottak, mégis
tudnak korábban menni.
Vsz: Dehogyis unom. Ez egy nagyon jó hír, már indulunk is.
Én negyed öt körül léptem le a munkahelyemről. Busz, metró, busz, hosszú séta az erdőn keresztül.
Pont a kertkaput nyitottam – éppen fél hatkor – amikor megállt a ház mellett a villanyszerelő autója.
- Dugóba keveredtünk – vonta meg a vállát a hapi, kérdő pillantásomra.
Nos a teámnak lőttek: ahogy bejöttek a fiúk, le is nyomták a biztosítékot. Viszont a munkát nagyon is
megpörgették, félóra alatt végeztek. Éppen a tefilteremet áztatgattam, amikor bevillant, hogy akár
még arra is lenne időnk, hogy elugorjunk bútornézőbe. Tea a kukába, mi a Kikába. Mit ád az ég, az
íróasztal Barnának is, Dórának is tetszett, megnéztem, egyszerű mint az ék, ezt el sem lehet rontani.
Ugyanez igaz a forgószékre is – és mivel mindegyik volt raktáron is, gyorsan megrendeltem. Nagy az
autó, valahogy majd csak hazavisszük.
Aztán felszaladtunk még ágyat nézni. Kiderült, hogy a korábbi favorit, ha jobban alánézünk, elég
gyenge eresztés – márpedig a kölykök szemmel láthatóan még a fejlődőkorban vannak. Szerencsére
meg tudtuk győzni őket, hogy keressenek egyszerűbb, de masszívabb ágyat, éppen volt is raktáron,
gyorsan megrendeltünk kettőt. Matraccal, mert a hölgy közölte, hogy az is kell hozzájuk. Habár
roppant jó véleménnyel vagyok a pakolási tudományomról, de itt már egy kicsit elbizonytalanodtam.
Oké, rendelünk szállítást – adtam be a derekam. Kifizettük, irány a szállító pult.
- Legkorábban csütörtökön tudjuk kiszállítani – közölte a fiatalember.
- És hány órakor?
- Délelőtt vagy délután jó?
- Leginkább délután négy után.
- Akkor már nem dolgozunk.
- Szombat jó? – vetette közbe Nej. Hja, aki szabit vett ki...
- Persze. Akkor szombat?
Barna kempingágya eltörött, a srác jelenleg földön alszik... meg egyébként is, itt van, kifizettük – aztán
várjunk rá majd egy hetet?
- Nem, elvisszük most – makacsoltam meg magam.
- Ahogy gondolják.
Átmentünk az árukiadó részlegre.
- Te meg vagy bolondulva – agonizált Nej.
- Dehogyis – válaszoltam – csak szeretem a kihívásokat.
- Nem fog beférni. Két ágy, ágyneműtartóval, matraccal, két íróasztal és egy forgószék... meg mi. Egy
személyautóval. Te meg vagy őrülve.
- A komplett konyhabútorodat is bepakoltam nemrég, emlékszel?
- Oké, azt se hittem el... de ez azért mégis más.
- Meglátjuk.
Megláttuk. Két bazi nagy kocsit toltak ki. A lapraszerelt ágy úgy nézett ki, hogy leszedték az ágy
első/hátsó támláját – aztán a maradék már egy darab volt. Őszintén szólva nekem is elkerekedett a
szemem. Kitoltuk a kocsikat, lepakoltunk róluk, majd felmértem a terepet.
- Három vagy négy forduló – közöltem Nejjel – de ráérünk.
Ekkor már este nyolc körül voltunk. De nem laktunk messze, jó idő volt, nem volt olyan elem, melyet
legrosszabb esetben a tetőcsomagtartón ne tudtunk volna elvinni – szóval semmi ok sem volt az
idegeskedésre. Elsőre felment egy ágy a tetőcsomagtartóra, a kocsi maradék részébe bepasszintottam
az ágyvégeket meg a forgószéket. A második fordulóban elment tetőn a két matrac, odabent meg a két
asztal – így utolsó fordulóra már csak egy ágy maradt, meg a teljes család az utastérben. Ehhez a
fordulóhoz már fél tíz után pár perccel értem. Berongyoltam a parkolóba – és sehol senki. Se Nej, se
Dóra, se ágy. Viszont jött egy biztonsági őr.
- Mit keres?
- Itt volt a nejem, a lányom és egy ágy.
- Nem azt viszik ott?
Odanéztem, amerre mutatott – hát a két csaj vitte azt a bazi nehéz ágyat kifelé a parkolóból, a másik
biztonsági őr meg irányította őket. Padlógáz – kétszáz lóerő – odatéptem melléjük, letettem a kocsit,
ők meg az ágyat, pont a sorompón kívül. A biztonsági őr meg pampogott, hogy fél tízkor be kell
zárnia a parkolót. Felhajítottuk az ágyat a tetőre, lekötöztük és kurva keserű szájízzel indultunk el
haza. Basszák meg, elköltünk negyedmillió forintot a tetves üzletükben és akkor nem elég, hogy nem
tudnak várni öt percet a nyomorult sorompó leeresztésével, de a két kibaszott biztonsági őr meg
simán elnézi, ahogy két nő – az egyik tizenhat éves – közel száz méteren cipel egy kurva nehéz ágyat.
Sajnos nekem is mindig csak utólag jut eszembe a helyes megoldás: pár méterrel korábban kellett
volna megállnom, pont a sorompó alatt. Aztán szép kényelmesen felrakni az ágyat a tetőre és a
biztonsági őr sipákolását – miszerint nem tudja fél tízkor lezármi a sorompót – verbális lealázással
semlegesíteni.
No, mindegy. Végülis... volt egy fél napunk, amíg nem úgy néztünk ki, mint egy bútorraktár. Elmúlt.
Ma mondtam azt, hogy egy életem, egy halálom, nekimegyek a sárkánynak. Neki is mentem, le is
győztem... de az ütközetben a jókedvem, az odaveszett.
8.17-re értem az Europarkba. Minden létező papír nálam volt. (Nem nagy kunszt, amióta ez az őrült
káosz van a lakásban, minden fontos iratot a notebook táskámban tartok. Már teljesen úgy néz ki,
mintha ténylegesen számítógéppel lenne kitömve.)
Nagyon össze kell kapnom magam, ha élethűen le akarom írni azt a cirkuszt, amely nyitásig tartott.
Ott kezdődött, hogy öregasszonyok, roma nők vették körbe valamikor hajnalban az ajtót. Ebből
kifolyólag ma nem sor alakult ki az ajtó előtt, sokkal inkább tolongás lett belőle. Néhányan próbáltunk
úgy helyezkedni, hogy legalább valami sorféle alakuljon ki, de egy csomóan rájöttek, hogy egy
félkörből rengeteg sort lehet indítani, különösen úgy, hogy arra hivatkoznak, hogy ők nem a
Gázművekhez várnak, hanem az Elmü-höz. Azt, hogy mindegy, mert egy sort engednek be és majd
bent válik el, ki hová megy – nemes egyszerűséggel kinevették. Pusztán csak azért nem nevezem
balkáninak a kialakult szituációt, mert nem áll szándékomban megbántani becsületes balkáni
állampolgárokat. Ordítozás, veszekedés, ki volt itt előbb. Már az ajtó nyitáshoz is biztonsági őr kellett,
aztán odabent volt még két nő, akik az ügyfélgépet kezelték – utána kerülhetett be az ügyfél a
szentélybe, ahol már csak várakozni kellett. Rögtön az elején besurrant néhány furakodó, amire persze
a roma asszonyságok irgalmatlan patáliát csaptak: ordítoztak nekik, hogy azonnal jöjjenek ki. A
biztonsági őr keményen tartotta a frontot, így végül nem sodorta el a népharag az irodát. Sajnos.
Odabent mindkét céghez kértem sorszámot. Egyiknél a tizedik, másiknál a tizenkilencedik lettem. A
hölgy azt mondta, hogy ha neadjisten pont akkor vagyok az egyik ablaknál, amikor a másikhoz is
hívnak, csak szóljak neki, majd elrendezi a dolgokat. Kaptam két űrlapot is, hogy töltsem ki. Rögtön
rosszul is lettem, mert a gázos tele volt az eladóra vonatkozó kérdéssel. Szerencsére annyi papír volt
nálam, hogy végül minden adatot le tudtam vadászni – de az eladó aláírásával nem tudtam mit
kezdeni. Végül arra az elhatározásra jutottam, hogy ha a hölgynek nem lesz elég az aláírt adásvételi
szerződés, az aláírt óraállás jegyzőkönyv, az aláírt átadás/átvételi jegyzőkönyv, az aláírt és általuk is
szignált nullás papír, akkor megetetem vele az összes papírt.
Nos, el sem vette az általam kitöltött űrlapot, hanem adott egy másikat, hogy töltsem azt ki. Azon már
nem voltak ilyen zavarbaejtő rubrikák, ment is simán a dolog. Sajnos elég lassan. A szemem sarkából
egyszer pislantottam át az Elmü táblára, már a 21-es számnál jártak. Sebaj, majd a hölgy intézkedik.
Ahogy végeztem, oda is mentem hozzá.
- Csókolom, amíg a gázt intéztem, elment a sorszámom.
- 19-es? Ez már nagyon elment.
- Annyira nem. Egy perccel ezelőtt láttam – szólt közbe egy sorbanálló.
- De akkor már másodjára hívhatták. Márpedig ha arra sem ment oda, akkor törölték a gépből.
- Elnézést, nem azt mondta, hogy ha ilyesmi lesz, Önnek szóljak? – kérdeztem rá.
- De. Csakhogy abban a pillanatban kell szólnia, amikor észreveszi a csúszást. Ha törlődik a gépből,
akkor már nem tehetek mást.
- Akkor most mi lesz?
- Kap egy új sorszámot.
- Oké.
- Tessék. De szólok, hogy így most 61-en vannak Ön előtt.
- Nem mondja.
- De. Sajnálom, nem tudok mást mondani. Esetleg maradjon tíz percig, hátha még előkeveredik
egyszer a sorszáma.
Így maradtam. Aztán egyszer a csajszi odament valami főoperátorhoz, majd egy percre rá felvillant a
számom. A közönség csak szürke kondenzcsíkot láthatott, olyan tempóban vágódtam be az ablakhoz.
Innentől már sima volt minden. Igaz, kiderült, a nullás papír nem volt jó, pusztán 3000 KW
árammennyiséget néztek el, de ezt majd az eladón kell bevasalniuk.
Összességében két óra volt, negyed kilenctől negyed tizenegyig. De sokkal többnek tűnt. Láttam, mi
folyik odabent. Az emberek már eleve minimum egy órás várakozással kerülnek be az ügyintézőhöz,
hót idegesen, morcosan, tekintve, hogy odakint az önszabályozáson kívül semmi sem szervezi a
tömeget. Márpedig az ilyesmi nem divat kis hazánkban, itt valahogy mindenki kívételnek képzeli
magát...
Viszont rájöttem, kik azok a ráérős emberek, akiket látni szoktam kávét szürcsölni a bejárat
környékén: a várakozók. Ha én kapok egy sorszámot, miszerint 61-en vannak előttem, akkor legalább
másfél órát kell várnom -> kávé, újság.
Nos, fogynak. De azért a hét tartogat még sorbanállásokat.
A munka... munka, mint tenger. Sajnálatos, hogy alig van időm rá.
Mára igérték magukat a törmelék elszállítók, na meg én is kirángattam a vizeseket. Szomorú, de a
beszerelt radiátor csöpög. Még szomorúbb, hogy már mozdíthatatlanul beépítettem a
konyhaszekrényt, így alig férnek hozzá a kritikus hollanderhez.
Mindenkinek azt mondtam, hogy délután öt-fél hat körül érek haza, utána jöhetnek. Ehhez képest
kellemes meglepetés volt, hogy a Hófehérke és a Hét Szakállas Törpe sittszállító brigád már ott
üldögélt a kocsijukban, a zsákok pedig fent vigyorogtak a platón. 17.01-kor, amikor hazaérkeztem.
- Maguk igazán gyorsak – üdvözöltem a főnököt.
- Éppen ráértünk.
Fizettem, elmentek. Gyorsan beugrottam ruhástól zuhanyozni, mert az egyik zsákból ügyesen
végigcsorgattam magam diszperzittel – tiszta ruhám meg igen végesen van még. Szerencsére ebben a
nyárban gyorsan száradok.
A vízszerelő természetesen nem törte össze magát, hogy korán jöjjön. Éreztem én, hogy ebből nagy
balhé lesz. A szerelő azt hiszi, hogy elég lesz meghúznia a hollandert, szerintem meg nem. Ráadásul
én tudom, mennyire nehezen hozzáférhető a terep, ők meg nem.
Be is jött. A szerelő végül fél nyolc körül ért ki, próbálta meghúzni az anyát, persze nem ment neki.
Végül hatalmas kínszenvedéssel tudott rajta fordítani, de nem szűnt a csöpögés.
Hívta is a főnökét, hogy vagy a csatlakozás, vagy a tömítés, vagy a szerelés rossz. Utána persze a
főnök engem is telefonhoz kért.
- Nos, komoly a probléma. Valószínűleg a csap rossz, így le kell engedni a teljes fűtéskört és kicserélni.
- Elnézést, de hallottam, amit a szerelője mondott. Erről szó sem volt.
- Hát, ezt így látatlanban nem lehet tudni. Az a baj az ilyen szutyok öreg berendezésekkel, hogy ha
leszedi az ember, utána szenvedhet a visszarakással.
- Lehet... de nem lehetett volna visszarakás után jobban megnézni, hogy csöpög-e? Amikor még
rendesen hozzáfértek a csatlakozáshoz.
- Miket képzel? Megnéztük. De az ilyen apró szivárgásokat nem lehet egyből kiszúrni.
- Nem volt ez annyira apró.
- Meg egyébként is, rengeteget szívtunk ezzel a radiátorral. Háromszor kellett leengednünk a vizet,
annyira nem jött össze az alsó csatlakoztatás. A felesége nem mondta?
- De, említette.
- Na látja. Annyi időt elcsesztünk azzal a csatlakoztatással.
- De mégsem sikerült.
- Amennyi időt eltöltöttünk azzal a csatlakoztatással, az alatt mi mindent meg tudtunk volna csinálni.
Például berakhattuk volna rendesen a mosogatógépet...
- Melyet végül én fejeztem be Önök helyett...
- Jó, megcsináljuk még ezt a munkát. Mikor vannak otthon napközben?
- Délután öt után. Illetve a szombat munkanap, de a nejem itthon lesz.
- Akkor szombat délelőtt megyünk.
- Várom Önöket. Viszontlátásra.
- Viszontlátásra.
Visszaadtam a szerelőnek a telefonját.
- Most mit szól? Tényleg le kell engedni az összes vizet?
- Dehogyis. A csöpögés a csap és a radiátor között van és ha elzárjuk a csapot, akkor megáll.
Szerintem a stucni rossz.
- Úgy legyen. Maga szerint meg lehet azon a kis helyen szerelni?
- Nehezen.
- A főnöke azt mondta, szombaton küld ki valakit.
- Lehet, engem. Érzéke van, hogy megtaláljon. A XXIII. kerületből mentem haza, örültem, hogy hat óra
körül hazaértem a XIV-be – ekkor rángatott ki ide, a XVIII. szélére.
- Sajnálom.
- Hja. Viszontlátásra.
- Viszontlátásra.
Nos, vérző szívvel, de ezt a társaságot is lehúztuk a megbízható szerelők listájáról. (A burkolókat már
korábban lehúztuk.) Nem tudjuk nem észrevenni, hogy az előző lakásban is elcsesztek egy
csatlakozást a falban, így az alattunk lakó hisztérikus üvöltözésből tudtuk meg, hogy leesett a
fürdőszobájukban a plafon. Legalábbis a vakolat róla. Ráadásul ezzel az akcióval kapcsolatban derült
ki, hogy a közös képviselő elsikkasztotta a biztosítási díjat, így szegény alattunk lakó két szék között
esett a földre: nem kért kártérítést a vízszerelőtől, mondván, hogy úgyis van biztosítás – aztán később
derült ki, hogy nincs. De legalább a közös képviselőt kirúgtuk.
No, mindegy, a vizesek nagyon erősködtek, hogy anyaghiba, ráadásul egy olyan elemben, mely ezer
évenként romlik el, micsoda balszerencse. Akkor még el is hittem.
Aztán itt elkövették ugyanazt a hibát. Szerencsére a burkolók időben észrevették a szivárgást, így még
vakolás/csempézés előtt tudtuk kirángatni a vizeseket, megszűntetni a szívárgást.
És most megint. Tudom, rengeteget küzdöttek ezzel a radiátor szereléssel. De ez nem mentség a tré
munkára. Ha szar egy alkatrész, akkor vegyék észre és amennyiban reménytelen, akkor cseréljék le és
ne hályogkovácskodjanak rajta. Különösen akkor ne, ha tudják, hogy hamarosan úgy be lesz építve a
környék, hogy alig fognak hozzáférni.
A mentegetőzések, a magyarázatok, no meg a hozzáállás pedig egyszerűen elfogadhatatlan. Soha nem
voltak itt akkorra, amikorra ígérték. Ha ehhez hozzáveszem a szó nélkül szétolvasztott
vezetékkupacot – melyet állítólag nem vettek észre – akkor elég sötét a kép.
Pedig ránézésre szimpatikus a fazon, jól el lehet vele beszélgetni, meg feleségem egyik kollégájának
közeli rokona, szóval nem csak úgy, az utcáról estünk be hozzá – de az utolsó csöpögéssel betelt a
pohár.
Este még levezetésképpen összeraktuk a kölykök ágyait. A kommentjeimet inkább nem írom le,
vannak olyan kifejezések, melyektől még ez a kötet is elpirul.
Igen, így szeretek munkába indulni. Kora reggel kilépek az ajtón, bezárom, majd nekiindulok az
erdőnek. Miközben az ösvényt rovom, mélyeket szippantok az erdőszagból, hallgatom a madarak
csivitelését. Aztán persze az erdő túloldaláról a busz bevisz a városba, Újpesten megkapom az
adekvát kénhidrogén szagot, a buszban meg egy hajléktalan szolgáltatja az odort... tehát azért a város
még itt van. De az első tíz perc élménye még sokáig tartja bennem a lelket.
A Díjbeszedőnél jött a nap meglepetése: fél kilencre értem oda és teljesen üres volt a váróhelyiség.
Ahogy beléptem, az ügyintézők összevesztek rajta, hogy melyik ablakhoz menjek. Ennek megfelelően
viszonylag hamar (fél óra) végeztem a vizes átjelentkezésekkel.
Mivel ma délután végre-valahára semmilyen mesterember nem jött, egy kicsit megpörgettem a
munkát. Néha dolgozni is kell. Aztán este nyolc körül értem haza, vacsora helyett irány a
gyerekszoba, várt a bútorszerelés. Hát... amire azt mondtam, hogy olyan egyszerű, mint az ék, az
bizony egy kifejezetten nehezen összerakható íróasztalnak bizonyult. Fél tizenkettőig berheltem, de
még nem jutottam az első végére. A hozzáadott doksi szart sem ér, ahhoz meg túl sok apró
alkatrészből áll, hogy könnyen ki tudjam találni, mit, mikor, hová kell beszerelni.
Holnap folytatjuk. Szintén mester nélküli nap lesz. Kezd oldódni bennem a feszültség.
El se hiszem. Amióta ez a blog átment ilyen káoszkiegyenesítős naplószerűségbe a lakáseladásról,
lakásvételről és berendezkedésről, ez az első nap, hogy szinte alig tudok értelmes dolgokról írni.
Oké, reggel voltam a méltóságos T-kábelnél, megrendeltem a kábeltévét és a kábelnetet: 8 mbps, fix IP
cím, 40 GB korlát, 1 év hűségnyilatkozat, 9700 Ft/hó – a jelenlegi helyzetemben ez egyértelmű
előrelépés. Utána átugrottam az IKEÁ-ba és kiválasztottam az utolsó nagy bútorvásárlós kör alanyait.
Nehéz döntés volt, kellett hozzá, hogy sehol ne találjunk jobbakat az egyébként közepesen tetsző
bútoroknál. Persze a hétvégére tervezett bevásárlás elmarad, a vevőnk ügyvédjének komoly
problémát okozott a vételár utolsó részletének átutalása: múlt hét kedd óta küszködik vele, de még
nem jutott el odáig, hogy a számláját elhagyja a pénz. Ennyit az ügyvédi letétbe rakás biztonságáról.
Aztán este megint semmi különös sem történt: befejeztem az egyik gyerek íróasztalát, a kalapálós
fázisig előkészítettem a másikét – fél tizenkettőkor már nem szögelünk hátsó funérlemezt.
És ennyi. Ha nem is száguldunk, de haladunk. Minden nappal közelebb jutunk ahhoz, hogy ágyban
aludjunk. (Jelenleg elég erősen ez motivál. Ahogy most alszunk, hat-hét óra után elkezd fájni
mindenem: derekam, hátam, a mellkasom. Hiába lenne néha idő kipihenni magam, nem tudok: kivet
a fekvőhely.)
Egy újabb végighajtott, frusztrációkkal terhes nap.
Kezdődött ott, hogy mivel mára igérte magát a vízszerelő, rendberakni a szívárgó radiátort, és
szintúgy mára igérte magát a kábeltévés/netes csapat, Nej bepánikolt. Eredetileg ő lett volna itthon
egyedül, de végül én is hazakuncsorogtam magam.
A kábeles csapat időben is érkezett, nagy optimizmussal, lendülettel. Telefonon már mondtam neki,
hogy az előző lakónak telepítve volt minden, nekik sem kell sokat berhelniük. Aztán fogalmam sincs,
mi bajuk lehetett, mindenesetre irgalmatlan hamar elkettyentek. Jó másfél órán keresztül rohangáltak
fel-alá, mire elégedetten közölték, hogy minden rendben. Megnéztem, leteszteltem, tényleg. Aláírtam,
elmentek. Gondoltam, megnézem, máshol mi a helyzet – az előző tulaj ugyanis erősítőkkel
megtámogatva minden szobába elvezette a jelet. Hát, sehol sem jött semmi. Ekkor néztem meg
alaposan, mit is csináltak: nos, a padlásból lehoztak egy új kábelt a régi helyett, arra rátettek egy
elosztót, egyik megy a kábelmodemre, a másik a tévére. Oszt jól van. Az, hogy itt volt egy belső
hálózat, már nem érdekelte őket. Sőt, a fali csatlakozót sem tették vissza, egyszerűen csak kihúzták a
falból a kábelt. Csúnya munka, hogy szomorodjanak meg.
Jó, mondjuk most már van normális net. Meg lent kábeltévé. Csak tévékészülék nincs még, mert a
teret egy kibaszott nagy dobozkupac tölti ki.
Aztán ahogy elmentek, nekiálltam mindenféle apró munkáknak. Lakás, munkahely vegyesen – hiszen
hivatalosan ma itthon dolgoztam. Közben meg vártam a vizeseket. Egyre ingerültebben.
Nej közben haladgatott a konyhával, egész odáig, hogy fél négy körül készen lett az első meleg
ebédünk a házban. Íze mondjuk nem sok volt, ugyanis a fűszerek még nem jöttek elő. Só is csak úgy
lett, hogy egy őrlőmalmos sótartót véstem szét vésővel, kalapáccsal. Szerencsére a szerszámokért nem
kellett messzire mennem.
Három óra körül kérdeztem rá a vízszerelőre, hogy a délelőtt mely órájában is szándékozik jönni?
Volt ám minden, elnézéskérés, hülye kifogás. Elromlott az autó. Ha megjavítják, ideszól.
Most éjjel fél tizenkettő van. Még várok egy kicsit, aztán felhívom, hogyan állnak az autóval. Mert
azóta ránk se bagózott.
Egyszerűen hányni tudnék ettől az iparos mentalitástól. Megkapta a pénzt, onnantól le vagyok szarva.
Hogy szarul szerelt össze valamit és utólag kiderült, hogy csöpög – az már nem érdekli. Gondolja,
egyszer csak megunom, hogy hívogassam. Pedig nem. Aztán persze úgy vette át a pénzt Nejtől, hogy
számla nincs, a tételek részletezését meg majd küldi. Aha. Egyfolytában. Nem is csodálom, hogy ilyen
félénk: nekem pl. olyanokat mondott, hogy a levágott gázcső nyomáspróbája harmincezer: tíz azért,
hogy kijöjjön valaki a gázművektől, húsz meg az illetőnek zsebbe. Sejtheted, hogy hány embert láttam
a gázművektől.
Katasztrofális ez az ország valahol. Itt nem fog segíteni egy gyors reform, velejéig rohadt ez az egész.
Vegyük például a villanyszerelőket, akik egy maximálisan korrekt csapatot alkottak. Az utolsó darab
drótról is számlát hoztak, fillérre részletezték a munkát, pontosak voltak – mint a nagykönyvben.
Aztán odajutottunk, hogy a konyha miatt le kellene cserélni a 25A épületbiztosítékot 32A méretűre.
Oké, csinálhatjuk hivatalosan, be kell mennem az ELMŰ-höz, leperkálok 22e forintot, majd 2-3 hét
múlva kijön valaki és lecseréli. Nekem egyből égnek állt a hajam, leginkább a bemegyek az ELMŰ-höz
résznél. Megy a hóhér. Erre mondta, hogy van ELMŰ-s villanyszerelő ismerőse, kijön, lecseréli, hoz
plombát – oszt jól van. Tíz rongy. Gondolhatod, melyik verziót választottam. Rossz szájízzel, mert
tudom, hogy csak úgy lehetne visszaszorítani ezeket a mutyizásokat, ha az ember nem enged a kerülő
utak csábításának – de amíg maga az ELMŰ olyan balfasz, hogy agyonkínozza azokat, akik
tisztességesek akarnak lenni, hát, addig kapják be a fülem.
Ebéd előtt még ránéztem a bankszámlámra. A vételár utolsó része még mindig nem érkezett meg.
Ettől aztán persze tovább lombozódott a kedvem. Leginkább lefelé. Múlt hét kedden – tizedikén –
adtam le ügyvéd jelenlétében azt a nyilatkozatot, hogy a vevő bejegyezheti a tulajdonjogát az eladott
ingatlanra. Az utolsó részlet – két milla – az ügyvédnél volt letétben. Az aktus után az ügyvéd dolga
volt ezt az összeget továbbutalni nekem. Nos, a pénzt azóta is lesem. Elméletileg 1 nap alatt át kellett
volna érnie – a sajátrész át is jött ennyi idő alatt. Immár eltelt 11 nap – és ami ijesztőbb, hogy az
ügyvéd össze-vissza ködösít. Más átutalási időpontot mondott nekem és mást a vevőnek. Aztán jött
egy olyan retkes dumával, hogy átszervezés van az OTP-nél és adminisztrációs hibából napok után
visszautasították az átutalási megbízását.
Most még várok pár napig, aztán bedurvulok.
Szóval ilyesmik színesítik a napjaimat.
Közben azért csak fogytak a szemét munkák. Felvonultam az emeletre és tipliztem, mint állat.
Szekrények a falhoz, táblák, óra, polcok, szirszarok... csak úgy izzott a fúró a kezemben.
Előtte meg befejeztem a nagylány íróasztalát. Az se volt semmi. Ahhoz képest, hogy mennyire
egyszerűnek tűnt a boltban, annyira szopatós lett. A két asztal három délutánomat vette el. És tényleg
tartózkodni kell a KIKÁ-tól. Végigdühöngtem a szerelést: a manuál gyk használhatatlan volt, a
furatok több miliméteres eltéréseket is produkáltak egymáshoz képest, a fatiplik vastagsága is erősen
szórt, ráadásul több olyan rész is volt, ahol erőhatásnak kitett részeket egyszerűen ragasztani kellett,
csavarozás helyett. Nem mondom, most már jó, stabil is... de mire idáig jutottam, elvesztettem néhány
barna hajszálat. És egyébként sincs sok belőlük.
Este nyolc körül végeztem. Mivel napközben a nyomorult vízszerelő miatt nem mertünk elmenni
itthonról, most indultunk el nagybevásárolni. Nyugodt állapotban sem szeretek túlságosan
bevásárlóközpontba járni, fáradtan, frusztráltan meg aztán végképp nem. De legalább vettünk valami
bort, mert már semmilyen sem volt itthon. Ez volt a nap egyetlen fénypontja. Mármint az, hogy
hazaérkezés után az egyiknek egyből kicsavartam a nyakát és már alig lötyög valami az üveg alján.
Meg üvölt a Kispál.
Mára nem terveztem túl sok mindent. Konyha, dekorálás: díszítőcsik a bútor tetejére, a felső
szekrények aljára, meg ilyesmik. Éreztem, hogy nem lesz egyszerű, de szokás szerint megint
alulbecsültem a feladatot.
A legnagyobb hibát ott követtem el, hogy elbambultam az üzletben, amikor Nej és az eladó
bájcsevegett. Rémlett, hogy az eladó megkérdezi, hogyan szeretnénk lezárni a szekrénysort? Nejem
erre csak bizonytalanul pislogott, végül az eladó ránktukmált egy lezáró elemet. Na, itt kellett volna
felpattanni a székből és átharapni az illető torkát, mielőtt beütötte volna a gépbe az adatokat. Az a
bizonyos lezáró elem ugyanis egy ajtó nélküli polcos elem, derékszög helyett 135 fokos kanyarokból
álló lezárásokkal.
Na, ma ezek alá/fölé kellett mindenféle díszléceket bevagdosni. Csak a feladat szépségét
érzékeltetendő, a díszléc profilja 6×3 centis volt, a leszabandó szögek pedig +/- 67,5 fokosak. Naívan
elmentem a Baumaxba gérvágóért, de az a fajta, amelyikkel tetszőleges szöget lehet vágni, az 8e forint
körül volt. Maradt a matekozás, a dekopír fűrész és faráspoly.
Időközben megjött Nej és hozott 18 darab fogantyút. Ilyen két helyen rögzítendőt. Ezekben az a jó,
hogy egyfelől vonalban kell lenniük, másfelől, ha 1 miliméterrel elbököm a lyukat, akkor már a két
rögzítési pont közül az egyik nem megy be.
De ezt is legyűrtem.
Levezetésképpen összerakhattam két Rationell evőeszköztartót. Ne legyints, ez sem akármilyen
feladat. Ez egy olyan Rubik kocka logikájú valami, mindenféle izgő-mozgó elemekkel. És persze a
végén ezt is le kell fúrni.
Aztán estefelé csak álltam a konyhában és gyönyörködtem: annyira szép, annyira kellemes... el se
hiszem, hogy ezt a csodát én raktam össze a két kis kacsómmal.
Készen persze nem vagyunk. Még nincsenek fent az élfóliák, a vízvetők, az alsó takarólécek. Az
utóbbiak még nem is lesznek egy ideig, mert meg kell várnom vele, amíg a vízszerelő rendbe nem
teszi a radiátort. Holnap lesz egy jó kis veszekedős beszélgetésem. És ha már hangulatban leszek,
akkor megkeresem az ügyvédet is. Utána meg az asztalost.
Nem bánnám már, ha csak olyan melók lennének a ház körül, melyek csak tőlünk függenek.
Reggel hívtam a vízszerelőt. Reklamált, hogy az embere volt kint vasárnap délelőtt, de nem engedtük
be.
- Csengetett? – kérdeztem kereszt.
- Hát, azt nem talált, de óbégatott.
- Amikor éppen láncfűrésszel akrobatizáltak a szomszédban. Mobilja nem volt?
- Nem vitte magával.
- Aha. És akkor most mi lesz?
- Ma délután megyünk.
- Sok szeretettel várom Önöket.
Aztán meglátjuk.
Napi ügyintézés:
- Vámpapír az MVP üveggyöngyök kezelésére.
- Fax a riasztós cégnek szerződés folytonosság ügyben.
- Kábeles Internet számla áthárításának intézése.
- ADSL Internet lemondása.
Telefon a villanyszerelőtől.
- Jó napot, ma délben mennénk biztosítékot cserélni.
- De...
- Igen, tudom. Nincsenek otthon. Nem is kell. Lenyomjuk az áramot, cserélünk, aztán már megyünk
is.
- Jó. A fizetés hogyan lesz?
- Majd egyszer összefutunk a városban.
- Óh. Végülis megoldható.
- Rendben. Akkor megyünk.
- Oké. Lenne még egy elvi kérdésem: antennakábelekkel foglalkoznak?
- Részben. Mi a probléma?
- Volt itt egy jól kialakított antennakábel-hálózat, de a kábeltévé társaság emberei valamit
elkeffentettek rajta és szeretném rendberakatni. Ez egyrészt nyomozás, másrészt kábelezés, bekötés.
- Így látatlanban nem tudok mit mondani. Valamilyen szinten foglalkozunk vele, de van ismerősünk
is, aki mélyebben ért hozzá.
- Zene füleimnek. Akkor majd keresném ez ügyben.
- Jó.
Fél tizenegykor jött az újabb telefon.
- Jó napot, a villanyszerelő vagyok.
- Jó napot.
- Itt vagyok az egyik gyerek szobájában és örömmel közlöm, hogy van normális tévéjel a fali
csatlakozóban.
- Izé...
- Az Ön lánya volt olyan kedves és beengedett minket, sőt segített is a nyomozásban.
Hm... tényleg. Dóra ma orvosnál volt, torokfájással.
- Remek. És odalent?
- Ott most nincs jel, de hát tévéjük sincs.
- Valóban. De a kábelen Internet is söpör, annak pedig lent van a modemje.
- Hűha.
- Bizony.
- Akkor át kell értékelnem a helyzetet. Ha visszaálítom az eredeti állapotot, az jó lesz?
- Tökéletes.
De tényleg. Ugyanis ezzel a partizánakcióval fel is térképezték a terepet, meg is van az elképzelés a
rendrakásra. Majd.
Ebéd után hívtam az ügyvédet. Nem vette fel. Rá tíz percre pittyent a telefonom: a bank üzent, hogy
megérkezett a pénz. Aztán húsz perc múlva telefonált az ügyvéd:
- Jó napot kívánok. Keresett.
- Jó napot kívánok. Azért kerestem, hogy jelezzek, megérkezett a pénz – kapcsoltam gyorsan.
- Óh, köszönöm. Elnézést a kényelmetlenségért. Tudja, eddig nem vettük észre, de az apróbetűs
résznél volt egy olyan kitétel, hogy maximum ötszázezer forintot utalhatunk. Sajnos eddig ez nem
tűnt fel.
- De legalább most már tudják.
- Igen. Mondjuk egy kicsit kényelmetlen volt a pénzt négy részletben utalni, de még nem volt idő
módosítanunk a szerződést.
- Semmi baj. A lényeg, hogy átjött a pénz.
- Hát, igen. Még egyszer elnézést a kényelmetlenségért.
- Semmi gond. Viszonthallásra.
- Viszonthallásra.
Nos, tényleg semmi gond. Azon kívül, hogy az ügyvéd úgy hazudott, mint a vízfolyás. Egyfelől én
egy darabban kaptam meg a pénzt. Ha tényleg négy részletben adta volna fel, akkor az négy
részletben is érkezik meg. Másfelől a vevőm később jelezte, hogy ennél már jóval nagyobb összegeket
is mozgatott meg az ügyvéd által, soha nem volt probléma. Miért pont az én két millámmal kellett
neki variálnia... rejtély. Mindenesetre megjegyzem, ha a Hoppál ügyvédi irodához tervezed, hogy
fordulsz, készülj fel érdekes fordulatokra.
Így viszont lehet szervezni a négynapos ünnepre. Kisteherautó rendel. Válasz persze nem érkezett
egész nap. Hagy izguljak még egy kicsit.
Telefon az asztalosnak. Nem jó a kedd délután, megbeszélésem lesz. Ő meg nem tudja, mikor jön
legközelebb Pestre. Finoman próbál lebeszélni az egészről, mondván, hogy messze lakok, a munka
sem igazán olyan, amin kereshetne. Egyelőre annyiban maradunk, hogy keressük egymást.
Délután skera haza. Végülis a szerelő azt mondta, öt óra után bármikor jöhet.
Gondoltam, ha már ilyen lelkes az asztalos, megnézem, egyáltalán hogyan néz ki az ajtó alja belülről.
Levágtam egy ötcenti hosszú, tizenkét milis csíkot az aljából, látszott a lezáró léc. Hurrá. Akkor
tulajdonképpen levághatom én is, nem kell visszazárni az alját. Igaz, a dekopírfűrész úgy vág, mint az
ökörhúgyozás, de a 12 mm helyett tízre jelöltem, a többit pedig Ráspoly Úrfi segítségével tettem
egyenesbe. Jó két órát szuttyogtam vele. Egy asztalosnál ez annyi lett volna, hogy zsutty, lehúzza a
kart – de az eddigi események erősen alátámasztották, hogy amit meg tudsz csinálni magad, azt ne
bízd mesterre. Még akkor sem, ha hússzor nehezebben tudod megcsinálni, mint ő. Mind a
végeredmény, mind az idegrendszered normálisabban jön ki így a szituációból.
Fél nyolc körül jött meg a vízszerelő. Nem a főnök jött, hanem az az alkalmazottja, akit akkor
küldenek ki, ha a mester elcseszett valamit és a dühös ügyfél jelenlétében kell rendbetenni a szituációt.
Nálunk már most volt másodszor a hapi és megint nem csalódtam benne. Egyből megtalálta a hibát,
félórás irgalmatlan káromkodások mellett ki is javította.
Mi okból volt szükség káromkodni? Elmesélem.
A radiátort a főnök és a bizalmasa rakták vissza. Én ugyan nem voltam itthon, de Nej elbeszélése
alapján legalább egy órát elkínlódtak a visszarakással – ugyanis az egyik tömítés szar volt. Akárhogy
kinlódtak vele, mindig eresztett. Végül egyszer csak visszagyötörték valahogy, úgy, hogy nem
csöpögött. Megjegyzem, ekkor a radiátor kényelmesen hozzáférhető volt.
Aztán elmentek. Rá egy napra, amikor beállítottam a radiátor melletti konyhaszekrényt, akkor vettem
észre, hogy csöpög a csatlakozás. Csakhogy ekkor már be volt kötve a tűzhelyblokk, a szekrény
mozdíthatatlanná vált, a radiátor pedig kurva nehezen szerelhetővé. Időközben – sajnos – Nej kifizette
a teljes összeget a munkáért, így valahogy visszaesett a fiúk lelkesedése. Egyszer ugyan kijött valaki,
közölte, hogy szar a cafni. Ekkor veszekedtem egy jót a mesterrel.
Aztán sok pontatlanság, megszegett ígéret, seggszájúság után végre ma kijött az egyetlen hozzáértő
ember. Szétszedte az egészet, sátáni kacajban tört ki, amikor megemlítettem a cafnit, majd
megfellebezhetetlenül közölte, hogy szar a tömítés. Érted, ugye? A főnök órákat cseszett el vele, úgy,
hogy tudta, hogy szar a tömítés, de mindenképpen azt rakja vissza. Később, amikor számon kértem
rajta a rossz szerelést, még ő volt felháborodva, hogy akkor nem is látszott a csöpögés. Aztán most jött
valaki, közölte, hogy szar a tömítés, berakta azt a tízforintos szart és azóta olyan száraz a radiátor
környéke, mint a Szahara egy lokális napfoltkitörés idején.
Én voltam a hülye, hogy nem kértem el a hapi telefonszámát. Legközelebb elég lenne közvetlenül őt
hívni, megkerülve azt a fasz főnököt.
Végül leírom az esténket. Én az ajtó beállításával szerencsétlenkedtem (jó lett a levágás, de nem
vettem figyelembe, hogy a burkoló dimbes-dombosra rakta a járólapot – így az ajtó továbbra sem
zárható), a szerelő a radiátort rugdosta, miközben próbált a csőfogóval fogást keresni a hollanderen, a
szerelő kislánya, akit kényszerből hozott magával, éppen a dobozhegyet próbálta átforgatni, Nej
anyámmal bonyolódott maratoni telefonbeszélgetésbe (kellett, a kedves mama megint kórházba
került, és ha már én nem értem rá felvenni a telefont, legalább valaki a családból legyen képben, hogy
mi van vele), Dóra szegény magyarázta volna, hogy haldoklik és mit is mondott az orvos és hogy
süket az egyik fülére, miközben kétszer is csörgött a mobilom, de mire odaértem, a gazembere letette
és ráadásul a számot sem jelezte ki a készülék. Mindezt akkor, amikor normális családban már
alszanak az emberek.
No. Ez egy ilyen nap volt. Nem látom okát, hogy a holnapi egyszerűbb legyen.
Este, már itthon, mentem volna pisilni – és csak akkor vettem észre, hogy valami nem stimmel, amikor
megláttam magam a borotválkozótükörben. Pedig már teljesen készen álltam a műveletre – a
fürdőszobai mosdókagyló előtt. Nem kicsit vagyok szétszórt. És hihetetlen, de mind a munkahely,
mind az ügyfelek megbíznak bennem, mintha szellemi képességeim teljében, maximálisan rájuk
koncentrálva tudnék tevékenykedni.
Nincs még kiveszve honunkban a bátorság.
Hazafelé sétáltam az erdőn keresztül. Hirtelen zajt hallottam az aljnövényzet felől. Gondoltam is,
hogy biztos valami madár – de azért megálltam leskelődni. Először csak a kurva nagy füleket vettem
észre, majd a teljes nyulat. De még milyen nyulat! Nem ám az a bolyhos fehér húsvéti fajta volt, de
nem ám. Ha szembetalálkoztam volna vele az erdőben, bizisten megijedtem volna. Olyan német
juhász méretű volt, bazi nagy és egyáltalán nem látszott ijedtnek. Végül elszökdécselt.
Kicsit később napozó gyíkot riasztottam fel az ösvényen.
Imádom ezt a környéket.
Ma reggel az Okmányiroda volt becélozva. Idegrendszer acélozva. Nyolc előtt pár perccel értem oda,
a szokásos reggeli sorbaállás, morgolódás, bekiabálások. Már fel se tűnik. Sőt, ma én is beszóltam. Egy
hőbörgőnek. Meg lehet ezt szokni, kérem szépen.
Egy meglehetősen vehemens hivatalszolgán keresztül lehetett bejutni az ügyintézőhöz.
- Jó napot kívánok. Lakcímváltozás lesz, nekem és a gyerekeknek.
- Adásvételi szerződés, tulajdoni lap?
- Az előbbi.
- Kitöltötte az űrlapokat?
- Persze.
- Aláírta a szállásadó is?
- Izé...
- Az ingatlan tulajdonosa.
- Várjon, ha az ingatlan fele-fele arányban van az én és a feleségem nevén, akkor mind a kettő aláírás
kell?
- Persze.
Bazdmeg. Egyszer már lepattantam Kispesten, most meg lepattanok egy ilyen hülyeség miatt.
- Szerintem ezt már a felesége aláírta – szánt meg a hivatali ember, látva, hogy ökölbe szorult az
arcom.
- Úgy gondolja?
- Nem.
- Nem azt mondta, hogy írjam alá a nevében?
- Miket képzel? Semmi ilyesmit nem mondtam!
- Értem. Akkor én sem kérdeztem semmit.
- Na, ugye. Érti maga.
Hát, így megy ez.
Nem annyira ismert, de 10-15 évvel ezelőtt én inkább fejlesztő voltam, mint üzemeltető. Nyilván az
akkoriban szokásos környezetekben, DOS, Novell, Clipper, Dbase, Pascal, hobbiból ASM. (A C
valahogy kimaradt.)
A főállásom mellett volt egy kis vállalkozásom. Tényleg ne gondolj nagy dologra, évi 100e körüli
bruttó bevétellel ez olyan fizetéskiegészítésnek számított. Ennek a vállalkozásnak a keretein belül
próbáltam saját gyártású szoftvereket is eladni. Nyilván azon a körön belül, amelyben egyébként is
forgolódtam – azaz távfűtés.
Volt valami radiátorméretező programom, olyan kiegészítéssel, hogy a radiátorokhoz ún. fűtési
költségelosztókat is méretezett. (Ahogy nézem, komolyan megelőztem a koromat, hiszen ezek még
ma sem terjedtek el olyan drasztikusan, mint kellett volna.) Ebben volt egy konverziós rutin is, mely
korábbi adatbázisokat tudott beolvasni és átalakítani a program formátumába. Ez nem volt egy
egyszerű feladat, de enélkül reménytelen is volt megpróbálnom elsózni a programot. Viszont mivel
rengeteg munkám volt benne, szerettem volna valamennyi pénzt is viszontlátni.
Az egyik költségosztós cég magyar képviselőjével jóban voltam, így amikor egy kétnapos konferenciát
szerveztek egy balatonfüredi szállodában, haveri alapon kaptam egy standot a hallban. Marhára
izgultam, de megpróbáltam elkápráztatni a nagyérdeműt. Levittem a gépemet, gyártottam valami
szóróanyagot meg egy demót, amely állandóan futott a gépen.
Hogy mennyiért adom a programot? Fogalmam sem volt. Nem azért, mert nem gondolkodtam előre...
sőt, rengeteget agyaltam. És az lett a vége, hogy fogalmam sincs. Jó lett volna tudni, mekkora igény
van rá, jó lett volna tudni, mennyi pénz van ilyesmire az üzletágban... de hát mindezekről fogalmam
sem volt. Gondoltam, majd improvizálok.
Ebből születtek az ilyesmi bemutatók:
- Szervusz. Mi ez a stand?
- Ez egy program bemutató. A cucc radiátorokat és költségelosztókat tud méretezni.
- Ilyenünk már van, pont ettől a cégtől vettük.
- Tudom. De tudtok-e vele a magyar környezetben is dolgozni?
- Hát, nem nagyon.
- Na látod. Ez a program az összes Magyarországon használt radiátort ismeri.
- Izgalmasan hangzik. De akkor mit csinálok a meglévő programommal?
- Semmi gond. A már felvitt adataidat átkonvertálod ez alá, onnantól ugyanott vagy, de már magyar
épületgépészeti környezetben.
- És mennyiért adod?
- A program 16e forint, a konverzió pedig rekordonként 8 forint.
- 8!??? Az annyi, mint... kurva sok!
- Oké, akkor legyen 1 forint.
- Na, mész te a francba.
És elment.
Én pedig akkor még nem vontam le a megfelelő következtetéseket. Például azt, hogy árat nem
engedünk ilyen gyorsan. Különösen nem ekkora százalékban. Aki ilyesmit tesz, azt kiröhögi a piac,
nem veszik komolyan. Másfelől nem szabad beijedni, ki kell tartani és a visszavonulás helyett a
program előnyeit ecsetelni. De nem voltam kereskedő – és szerencsére most sem vagyok.
Mindenesetre mire belőttem a megfelelő árat, addigra mind a négy potenciális érdeklődő leírt, mint
komolytalan partnert. Nem is nagyon ment a program, az elkövetkező években talán öt darabot
adtam el belőle.
Nem jött össze a magyar Szilícium-völgy.
ps. Pedig micsoda kis progi volt... A világon egyedüliként például képes volt szétfűrészelt radiátorra
is méretezni. Ahelyett ugyanis, hogy adatbázisokban tároltam volna azt a tömérdek névleges
hőteljesítmény értéket, szépen egyeneseket illesztgettem a táblázatok oszlopaira. (Akkoriban még a
Lotus123 volt a menő, abban beépítve volt lineáris regressziószámítás.) Így a rengeteg adat helyett
csak az egyenesek két paraméterét kellett letárolnom. És emiatt volt az, hogy ha valaki 14,2-t írt be
tagszámnak mondjuk a Radal radiátoroknál, a program vigyorogva kiírta a megfelelő hőteljesítményt.
(Fordítva nem játszottam el ezt a trükköt – amikor a szükséges hőteljesítmény volt a bemenő adat, a
program nem adott ki tört elemszámot.:)
Az se rossz, közvetlenül eső után átsétálni az erdőn. Földszag, avarszag, a nedves növények szaga.
Ma reggel a csigákat csalogatta elő a nedves avar. Tegnap valamiért a hím szúnyogok rajzottak elő.
Meg is ijedtem egy kicsit: ha ezek ilyen számban élnek a környéken, akkor izgalmas délutánjaink
lesznek nyáron. De aztán megnyugodtam, mert eszembe jutott a bezárt ablakon is átszűrődő esti
békakoncert hangja, mely a közeli víztározóból hullámzik szét a környéken.
Reggel ahogy kileptem a kapun, egy kipukkadt bekaba botlottam a kerites mellett.
- Na, te kis hulye, kellett neked elcsamborogni a totol, ide a flaszterra – csovaltam meg a fejem. Aztan
belegondoltam, en milyen izgatottan szoktam varni a nagy utazasokat, mennyire szeretek tavoli
tajakon csavarogni. Lehet, hogy ez a beka rokon lelek volt.
Marpedig, lathato, a kultursokk neha halalos lehet. Aki toban el, nem tudja, hogy az autotol ovakodni
kell.
Rapillantasz valaki arcara – es mar meg is van az elso velemenyed rola. Mar tudod, hogy az illeto
szimpatikus vagy sem. Mit tud az arc, hogy igy kepes osszesuriteni az egyenisegunket? Es egyaltalan,
szukseg van-e az egesz arcra... lehet, hogy a szem is eleg?
Az vagyok most. De azért megpróbálok valamit írni. Ez már csak olyan feltételes reflex: kitöltöm
magamnak az elalvás előtti pohár bort – és az ujjaim már automatikusan kezdenek is táncolni a
tabletpc billentyűzetén.
Tegnap hazavittem a Peugeot Boxert. Szerencsésen kifogtam a négynapos ünnep előtti pénteki
csúcsforgalmat: totyogtam, miközben otthon iszonyú hosszú meló várt rám. Alig voltam ideges.
Aztán otthon kifordítottam minden dobozt. Az összes könyvet kipakoltam a jövendőbeli nappalink
közepére, majd a kupacra felhajigáltam az egyelőre kezelhetetlen dobozokat. Két legyet ütöttem ezzel
egy csapásra: lesz hely a nemsokára érkező könyvesszekrényeknek – és lesz hely összerakni is azokat.
Harmadrészt most már tényleg meglett minden, a fontos dossziék is.
Fél tizenkettőre végeztem, csupa kosz és por voltam. Simán volt a porban még tavalyi parlagfű is.
Hangulatos volt. Egy újabb markáns lépés az ebook felé.
Ma reggel nem sok helye volt a lustálkodásnak, kilenckor már úton voltunk Budaőrsre. Kisebb
vagyont szándékoztunk elkölteni az IKEÁ-ban. (Milyen már... a biztonság kedvéért tegnap
rákérdeztem, hogy van-e valami vásárlási limit a hitelkártyámon? Én ugyanis nem tudok róla. Persze,
van – válaszolt a hölgy. De nem tudja megmondani, a biztonsági részleg a fogyasztási szokásaimnak
megfelelően állítja ezt a limitet. Az a farok biztonsági részleg, amelyiknek nem tűnt fel, hogy teljesen
hétköznapi használat után hirtelen százezer forintnyi összegeket költöttem New York-ban, Seattle-
ben, aztán előtte, utána hirtelen milliókat futattam át a számlákon, kártyákon. Még csak rá sem
kérdeztek, hogy Mr. Petrényi, minden rendben?)
Természetesen a pénz költésének különösebb akadálya nem volt, egy íróasztal darab kivételével
minden volt raktáron. Mondjuk nem kicsit duhajkodtunk, azért egy Peugeot Boxert lapra szerelt
bútorokkal televágni, nem kis fegyvertény.
Hazafelé beugrottunk a Bricostore-ba, venni egy faházat. Nyilván. Valahová a kerti eszközöket is
rakni kell... no meg a bringákat, természetesen. A csákány elég hülyén mutatna a nappaliban.
Végül vettünk is, meg nem is. A pénzt kifizettük, de az áru csak három hét múlva érkezik. Nem is
gond, legalább lesz időnk összedobni a betonalapot.
Aztán a nap egyik csúcspontja: Barnával ketten becipeltük az összes bútorelemet. Mindent a helyére.
A PAX gardróbokat pl. az emeletre. A métereseket. Ha létezik a háznak szelleme, valószínűleg
valamelyik sarokba bújva zokog, hogy milyen mocskos szájúak az új tulajdonosok.
Estebéd, sör, majd ágyszerelés. Legerősebb motivációm jelenleg ugye a földönalvás megszűntetése.
Nos, este 11 van és tulajdonképpen túl is vagyok rajta... de a rossebb, aki megeszi. Azt, aki négy
miliméter hosszú csavarral tervezte, hogy négy aluminiumlemezt fogok majd össze... egy rúd mindkét
oldalán... Meg azt is, aki ennyire gátlástalanul kedveli az imbiszfejű csavarokat, a hozzáadott
kézgyötrő vékony kulcsokkal együtt. Meg azt is megnézném, hogy egy ember hogyan passzintja össze
a négy ágylemezt egy mozdulattal – mert ugye a manuál szerint ez egy egyemberes szerelés. Négyen
éppen meg tudtuk csinálni.
De félre morgás, végre ágy. Friss ágyneművel. Meg egy bazi nagy lyukkal. Mint kiderült, irgalmatlan
tévedésben éltünk: nyolc éve azt hittük, hogy 180*200-as matracunk van, erre most, amikor vettünk
egy ekkora ágyat, ott vigyorog ránk egy húsz centis csíkon a padlószőnyeg. Még szerencse, hogy a
közeljövőben matraccsere is volt tervezve, így legfeljebb előrébb hozzuk. De addig minden este a
lábam beakadása fog figyelmeztetni, hogy b+, először mérj, utána vásárolj!
Mi volt még? Ja, az internetcsatlakozás. Ez egy aranyos sztori.
Ugye volt remek kábelnet, aztán meg nem. Visszakötöttem az ADSL-t, bejelentettem a hibát, oszt
vártam. Eltelt egy nap, unatkozni szerencsére mostanában nem szoktam.
Amikor hazaérkeztem, találtam egy cetlit a postaládában. Eszerint volt kint a szerelő, de nem tudott
bejönni. (Mint kiderült, lányom délig aludt.) Mivel tegnap otthon felejtettem a mobiltelcsimet, engem
aztán kereshettek. Mondjuk, azért nem lett volna hülyeség, ha csak azután jön, miután tudott velem
időpontot egyeztetni. A papíron visszahívási lehetőség persze nem volt.
Legyintettem, pakoltam a könyveket. Két doboz, két könnyed káromkodás között vettem észre, hogy
máshogy pislog a modem. Gyorsan átdugdostam a kábeleket, alaposan begyakoroltam az ipconfig
parancs különböző módozatait – és már ment is a net. A gyors. Fel is dobta a kedvem, elvégre tegnap
minden jó dolgot meg kellett becsülnöm – nem sok volt belőlük.
Aztán estefelé jött egy telefon:
- Jó estét, XY vagyok a T-com-tól.
- Jó estét.
- Ma voltam Önöknél megnézni, miért nincs Internet.
- Igen.
- Sajnos nem tudtam bejutni, de a kapcsolódobozt megnéztem, ott minden rendben volt.
- Nézze, nem tudom, mit csináltak, de pár perce a kapcsolat helyreállt.
Rövid csend.
- Nos, akkor ezek szerint jó – szögezte le – ha bármikor bármi baja lenne, csak szóljon megint nekünk.
- Feltétlenül – vágtam rá, alig visszafojtva a kitörő röhögést.
- Viszontlátásra.
- Viszontlátásra.
Azóta hasít a net. És azóta már ketten hívtak a T-com-tól, hogy most mi is van tulajdonképpen az
internet hozzáférésemmel?
No, mára ennyi, holnap roppant korai kelés, nyakunkba vesszük az országot.
Aha.
Reggel elkormányoztam a kistehert a következő szerencsétlen költözőhöz, aztán kénytelen-kelletlen
kisteherautót csináltunk a Fordból. Már megint. Most egy 230-as szekrényajtót és egy 120*60-as
íróasztallapot kellett belepakolnom, a tévéasztal és Nej mellé. Sikerült, bár a hazaút kissé kalandos
volt: a sebváltót csak úgy értem el, ha betekergettem a kezem az asztallap alá. Még jó, hogy a
matrackirályfi üzlete zárva volt, akkor még egy 180*200-as matracot is rákötöztem volna a kocsi
tetejére.
Itthon paxoltunk. A gyerekek PAX gardróbszekrényeinek a vázát öltöztettük fel: ajtók, polcok,
kosarak, mittudoménmik. Bejött a régi mondás, a hiúságért bizony fizetni kell. Mindkét gyerek tükrös
ajtót kért – én meg szoptam a felrakásukkal, mint állat. Baromi nehezek. Szerencsére nem voltam
egyedül, mindkét gyerek kivette részét a cuclizásból.
Utána a nap maradék részét egy kétajtós szekrénnyel töltöttem. Beszereltem a fiókokat, nem fért be a
negyedik. Kiszereltem a fiókokat. Beszereltem újra a fiókokat, csak most már szellősebben. Nej
megreklamálta, hogy ez nem jó, ezt be lehet szerelni szorosabban is. Kiszereltem a fiókokat.
Beszereltem a fiókokat, immár szorosabban. Nej kitalálta, hogy lehet még szorosabban szerelni.
Kiszereltem a fiókokat. Beszerelni már nem tudtam, mert kiderült, hogy mégsem lehet szorosabban.
Ekkor még lekaptam egy pár ajtózsanért, így már vissza tudtam szerelni a szoruló fiókokat és
mindenki örült. Különösen a fiókok kurva anyja.
Rövid és nem túl cizellált gondolatmenet után úgy döntöttem, hogy mára elég ennyi. Este lett.
Meg elegem.
Nej most, tíz óra felé indult összeszedni a leányzót, aki Alvin koncertre ment a ZP-be.
Pezseg az élet.
A négynapos ünnep elérte célját. A Munka Ünnepét harsány munkával ünnepeltük. Pihenés...? Majd
holnap a munkahelyen. Ha engedik.
Viszont az is tény, hogy nagyot haladtunk előre. Habár egy elég hülye ágyunk van, de azért már
mégsem a föld... és már állnak a szekrények, csak éppen egy selejtes fiók miatt pont az enyém nincs
befejezve.
Kicsit csalódtam azért az IKEÁ-ban. Éppen a lányomnak magyaráztam, hogy mennyivel egyszerűbb
IKEA bútort szerelni, mint KIKÁ-t, és ezt egy fiók összerakásán keresztül akartam illusztrálni – richtig
ez az egy darab volt selejtes a hihetetlen sok elem közül, melyeket az utóbbi egy hónapban
összeraktam. Rosszul volt kimarva a fiók aljának a vájata, emiatt nem lehetett tökéletesen összefogatni
a széleit, emiatt meg eltört egy kör alakú rögzítőanya. Végül valahogy csak összeraktam (a ráspoly
csodákra képes), viszont ilyen anyát fogalmam sincs, honnan szerzek.
De a legdurvább csalódást ezek az egy méter széles PAX gardróbok okozták. Elméletileg simán be kell
férnie négy fióknak/kosárnak még a középső zsanér alá. A tervezőprogram simán engedi így
megtervezni. Fényképen látni is ilyen bútort. A gyakorlatban viszont ez így nem működik. Már
tegnap is eszméletlen sokat szerelgettük ki-be a fiókokat, mire kijött valami elfogadható megoldás...
de ma, ma sokkal nagyobbat szívtam. Itt egy kicsit más volt a fiók/kosár arány, és egész egyszerűen
nem fértek be sehogy. Semmiféle trükközéssel. Ekkortájt a gondolataimban felváltva keveredtek a
tervező kedves édesanyjának, egy talicska aprómajomnak és egy ravatalnak az ideái. Végül úgy
oldottam meg, hogy az egyik szekrényben dekorszikével, tűreszelővel műtöttem le egy milimétert a
kosár mindkét műanyag tartósínéről, így be tudtam rakni egy lyukkal lejjebb a következő fiókot. Igaz,
a zsanér továbbra is hozzáér a felső fiókhoz, ki is mart egy vájatot a fiók oldalában... de majd
összekopik.
A legutolsó szekrénynél jöttem rá a végső megoldásra: nem kell foglalkozni a gyári furatokkal.
Vízmértékkel, colostokkal meghatároztam az új furatokat – és sikerült egy centivel a zsanérok alatt
befejeznem a legfelső fiókot. Miközben az egészben az a legbosszantóbb, hogy semmi probléma sem
lenne, ha a vas tartósín két miliméterrel keskenyebb lenne: harminc miliméterből simán tudtak volna
engedni kettőt.
Szóval, kedveseim, ezt kurvára félreterveztétek.
De azért csak megcsináltam: két darab egy méteres szekrényt vágtam készre ma, pluszban
felcuccoltunk lentről két szekrényt is az emeletre, ugyanazzal a lendülettel szinteztem és rögzítettem
is őket a falhoz, majd elrendeztük lent is az étkezőt. Fél tízkor végeztem.
Haladunk, haladgatunk... de nagyon messze még a vége. Habár azért egyre közelebb van a minimális
komfort elérése – az a pont, ahonnan már lassíthatunk, mert már nem lesz annyira sürgős, mint most.
Jelentem, ledőlt egy újabb bástya az elfoglalandó várban.
Hazarohantam, útközben vettem egy mákos rétest a KöKin, az erdőben sétálva bedobtam, majd
otthon egyből kocsiba vágtuk magunkat és mentünk a Királyhoz. A matracabbik fajtából. Secperc alatt
elszórtunk egy csomó pénzt (Hupp, egyik matrac. Puha. Hupp, másik matrac. Puha. Uram, nézzen
ránk: erre a méretre keresünk matracot. Tessék, ezt 130 kilóig ajánljuk. Fejenként. Na végre.
Csomagolja be.)
Felszórtuk a 180*200-as matracot a kocsi tetejére, lekötöztük, majd hazacsorogtunk. Amíg ketten
leszedtük, majd megpróbáltuk becibálni a jó harminc méterre parkoló kocsiból... ha a saját
szomszédom lettem volna, nem igazán bírtam volna megállni, hogy ki ne kurjantsak egy bátorító
mondatot a cipekedőknek, mondjuk valami olyasmit, hogy "aztán jó nagy hancúrozás lesz rajta, ugye,
szomszéd?". De nekünk fegyelmezettebb szomszédaink vannak.
Egy gyors Tecso bevásárlás (ott ugyanis egy árnyalattal jobbak a borok, mint a madaras mutációban),
majd a mai nagyvad: az emeleti közlekedőben lévő PAX ajtajának felműtése. A különleges kihívás a
műtétben az volt, hogy a szekrény közvetlenül a szint peremén van, korlát persze nincs. Ráadásul el is
böktük, az ajtó és a szekrény mérete elég lazán korrelált, így le kellett szednünk és újraraknunk. De
sikerült.
Utána még felszenvedtük a matracot. Hihetetlen, mennyire nem szereti egy húsz centi vastag nagy
matrac, ha mindenféle perverz pózokba tekergetik, hogy bevegye a lépcsőfordulókat. De mi voltunk
az erősebbek. És nem mellesleg egy újabb sikeres erőpróbával növeltük a családi összetartást.
Végül levezetésként felkilincseztem az emeleti gardróbszekrényeket – így holnaptól a női szakasz
végre gátlástalanul szortírozhatja az eddig zsákban tárolt ruhákat. Mi pedig, Nejjel, végre normális
ágyban alszunk. Remélhetőleg. (Nem, nem a kötelező szkeptikusság beszél belőlem. Akármennyire
tudományos alapon is választasz matracot, a döntő élmény az első éjszaka lesz: ilyenkor derül ki
konkrétan, hogy az adott matrac mennyire lesz a barátod.)
Felhívtam ma az Aegon biztosítót, mert van ott egy életbiztosításom, melyet a közelmúltban
alakíttattam át inkasszós fizetésűre és a bank visszajelzése alapján nem volt problémamentes az
átállás. Őszintén szólva a frász kiver az Aegon callcentertől – valamikor bevezették, hogy a
szerződésszám mellé kell egy tízjegyű callcenter azonosító, meg egy négyjegyű titkos kód. Fogalmam
sincs, hogy vannak-e ilyenjeim – és még csak tudni sem akarom. Nem káptalan a fejem, hogy ennyi
számot megjegyezzek egy ügyintézéshez.
Természetesen az IVR-nél rögtön belefutottam a kódokba, de volt kerülőbillentyű, amellyel
humánhoz jutottam. Eleinte ő is erősködött ezekkel a számokkal, de közöltem, hogy az általuk küldött
levél – költözés folytán – hatvan doboz közül valamelyikben van, én viszont most telefonálok és
izgatottan várom, hogy kiderüljön, rendben vannak-e a befizetéseim. Tőlem megvárhatjuk azt a 3-4
hetet, mire ezek a dobozok kiürülnek, de nem biztos, hogy ez a jó megoldás.
Sóhaj.
- Akkor mondja legyen kedves a nevét!
Megmondtam.
- Születési év, hónap?
Azt is.
- Igen, itt van. Ellenőrzésképpen kellene a pontos lakcíme is.
Még azt is tudtam.
- Remek. Van itt egy mobilszám, az még működik? (Beolvasta)
- Igen.
Ennyi elég is volt az előjátékból. Letisztáztuk a dolgokat, kiderült, ők voltak túl mohók, hamarabb
akartak pénzt leemelni a számlámról, mint amikortól az inkasszó érvényessé vált.
- Kedves, ha már itt járunk, nekem mostanában változott meg a lakcímem. Átírná?
- Ahhoz mindenképpen kell a callcenter kód.
- Ne csinálja már. Be vagyok azonosítva, bediktáltam minden adatot, amelyeket kért, Ön ott ül a
számítógép előtt és csak annyit kellene csinálnia, hogy átírja a lakcímemet.
- Várjon egy kicsit.
Vártam.
- Utánajártam, Önnek írásban kell bejelentenie a lakcímváltozást.
- Nekem? Na, azt várhatják. A fizetés inkasszóval megy, számláról. Ezzel én megtettem mindent, hogy
megkapják a pénzüket. Ha bármi gubanc van, a mobilszámomat ismerik, majd szólnak. Legfeljebb a
további üzleti ajánlataik rossz címre mennek, marhára nem fog érdekelni. Én, úgy gondolom,
megtettem mindent a lakcímváltozás bejelentéséhez, ennél többet már nem fogok sportolni az ügyön.
Ha annyira kell a címem, nyomozzák ki!
Nyelés. Szünet.
- Köszönjük a hívását. Örülök, hogy segíthettünk – tért végül magához a vérprofi hölgy.
- Én is köszönöm – váltottam vissza egy pillanat alatt udvariasba.
Jó hír: Sikerült rendberaknunk az antennakábeleket.
Rossz hír: Miután szétberheltük az egészet, felvittük a kábelmodemet a padlásra, lehúztunk egy UTP
kábelt a földszintre – utána derült ki, hogy nem is a kábelekkel volt a baj, a padlástéri aktív erősítő
12V-os adaptere krepált be.
Jó hír: Volt valahol egy régi, nem használt 12 V-os adapterem, ezt át tudták berhelni a fiúk úgy, hogy
működjön.
Rossz hír: Így derült ki, hogy az erősítő egy eléggé lepukkadt darab.
Jó hír: Az erősítő piszkálása közben találta meg a szerelő azt a döglött galambot, amelytől három hete
bűzlik a padlás.
Rossz hír: Pont ez alatt az idő alatt ment el az az időablak, amikorra engedélyt kaptam egy ügyfélnél
felrakni egy szerver patch-et.
Jó hír: Megpróbáltam kicsit később telepíteni, de kiírta, hogy erre a gépre fel sem megy, mert a már
felrakott SP tartalmazza.
Rossz hír: Ettől még a probléma nem oldódott meg, lehet újra nyomozni.
Jó hír: Újabb hétvége, lehet nagy lendülettel nekiugrani a lakás lakhatóvá tételének.
Rossz hír: Tegnap este kaptam egy hívást, hogy egyik ügyfelünk vasárnap délelőtt (Anyák Napja)
clustert akar telepíttetni. (Anyád napja?) Mivel a három MS expert közül kettő szüleihez utazik családi
ünnepségre, a harmadik meg csak a lakását igyekszik rendbetenni, így én nyertem a feladatot.
Jó hír: Késő este kaptam az üzenetet, hogy meggondolták magukat.
És minden jó, ha a vége jó.
Ma végre nem szereltem semmit. Összeszerveztem a szerdai napot – nem semmi forgalom lesz a
lakásban – és hazaszállítottam fél tonna betont. Igen, ezzel a Forddal. Jó kis autó. Ja, meg jött 36 méter
betonvas is.
Mobiltelefon reklám:
Képzeld el azt a lenyűgöző 10,9 centimétert!
Hát, nem az a kifejezett csajozós duma...
Ahhoz képest, hogy mekkora nagy felfordulást vizionáltam mára, alig történt valami. Habár, a
felfordulás lehet, hogy mégis meg lesz tartva, csak máskor és máshol.
A vízgázos ember már többször kiverte nálam a biztosítékot, de most nagyon közel állunk ahhoz,
hogy megszerezzem a címét és egy másfél méteres csőfogóval meglátogassam.
Múlt héten sikerült úgy felhívnom, hogy egy addig ismeretlen munkahelyi számról hívtam.
(Egyébként nem vette fel.)
- Tudja, hogy még lóg egy melóval? Nincs hivatalosan lenyomáspróbázva a gázcső lezárás.
- Ja, tényleg.
- Mellékesen nincs leplombálva sem a gázóra.
- Tudom, majd valamikor kijövünk.
- Igyekezzen – tettem hozzá – mert bármelyik nap beeshet a gázóra ellenőrző hapi.
Nem blöfföltem. Előtte nem sokkal hívtak a Gázművektől, hogy kijön az ellenőr, szétnéz és szerződést
köt.
- Igyekszünk – nyugtatott meg.
Hétfőn megint hívtam.
- Szerdán egész nap itthon leszek. Ideális megoldás lenne, ha Önök is eljönnének.
- Lehet róla szó.
- Viszont szólnék, hogy ha a hivatalos mérőemberrel idejönnek, Ön egyből meg fog bukni. Az
éléskamrában olyan kemény gázszag van, hogy szöget lehet bele verni. Mi is úgy merünk csak itt
lakni, hogy folyamatosan nyitva van az ablak és az ajtó a helyiségben.
- Afene. Akkor előtte oda kell küldenem egy emberemet.
- Az jó lenne. De tudja, hogy csak késő délután vagyunk itthon.
- Igen, tudom. Akkkor valamikor menni fog az emberem, mi meg megyünk a hivatalos emberrel
szerdán.
- Rendben.
Mondanom sem kell, hétfőn nem jött az ember. A kedd már húzósabb volt, mert munkahelyi
programom volt késő estig, Nejnek meg fontos tárgyalása. Mindketten bevállalltuk a kockázatot – és
milyen jól tettük: a hapi kedden sem jött. Ekkor azért többször hívtam a telefonján, de nem vette föl.
Hagytam neki üzenetet, hogy azonnal hívjon vissza a szerdai nappal kapcsolatban – így se hívott
vissza. Természetesen nem is jöttek el.
Munkahelyről még kipróbálok holnap egy újabb telefont, hátha ezt felveszi. Bár sok mindent nem
tudok vele kezdeni, sajnos a pénzt már megkapta, ráadásul számla nélkül. (Nej volt itthon, amikor
zártak, engem ugyanis a főnököm a fasztudjamiért berendelt aznap a munkahelyre. Nem kicsit voltam
kikattanva, hogy odabent csak a tökömet vakartam, itthon meg annyira fontos dolgok mentek –
sajnálatosan meglehetősen félre.)
Az már csak hab a tortán, hogy ma kellett volna jönnie az ELMŰ-től is a mérőellenőrző embernek
szerződést kötnie. De legalább ez rendes volt, felhívott telefonon.
- Elnézést, berendeltek a központba, nem tudok ma menni.
- Pedig ma voltam itthon. Tudja, hogy ilyen nem lesz mostanában? Délután hat óra után lesz csak
itthon valaki.
- Hát, akkor kénytelen leszek akkor jönni.
És ennyi. Ő cseszte el, nem hepciáskodott, jön, amikor itthon talál. Remélhetőleg.
Ja, és persze a Gázművektől sem jött el az óraellenőrző hapi szombaton, de erről már írtam. Ő sem
veszi fel a telefonját.
Kicsit tele van már a tököm az iparosokkal. Hihetetlen, mennyire gusztustalan, mocsok népség.
Szerencsére nem mindegyik. A villanyszerelők pontosan itt voltak kilencre, dolgoztak, mint a
kisangyal, délre be is fejeztek mindent: a legutolsó zugban is van Internet, minden szobában tökéletes
a tévéjel. Mindez elviselhető áron. Ha bárkinek megbízható villanyszerelőre van szüksége, bátran
tudom ajánlani a fiúkat.
Én viszont váratlanul kaptam egy fél napot. Eredetileg ügy terveztem, hogy iparosokat fogok kezelni
egész nap, de ugye ebből semmi sem lett. Így vettem egy nagy levegőt és újabb frontot nyitottam:
IVAR polcrendszerekkel kezdtem teleszórni a lakást. Három nagy gócpont van betervezve, ebből
kettőt be is fejeztem, a harmadikat pedig elindítottam.
Ez az, ami egyenesbe rakta végül a napomat: egy teljes hétvégére tervezett munka 60%-át pörgettem
le egy fél nap alatt. Látszik az is, amiről a közelmúltban írtam: amit nekem kell megcsinálnom, azzal
tudok haladni. Ahol valaki másnak is van valami részfeladata, azt megette a fene. Szószerint korbács
kell ahhoz, hogy egy iparos megcsinálja azt, amit egyébként elvállalt és busásan ki is fizettetett.
No, mindegy, tanultunk. Legközelebb nincs jóindulat megelőlegezése, akárki jön, úgy fogjuk fogadni,
mint egy anyabaszó nekrofil tömeggyilkost. Mindenről papírt írunk, pénzt pedig csak akkor fognak
látni, ha megfelelőnek ítéltetett a munkájuk. Legalább két hetes kivárási idővel. Igaz, ennek az az ára,
hogy mivel szerződés is lesz meg ajánlat is, így ÁFÁ-t is fogunk majd fizetni – de ennyit megér az,
hogy nem leszünk kiszolgáltatva gerinctelen gazembereknek.
Mekkora élmény már! Nagy lányomnál kötelező olvasmány lett a könyvből.
Most képzeld el a szituációt: dekopírfűrésszel szabom a polcokat, kidugott nyelvvel, mert
koncentrálok – közben arról vitatkozunk a csajszival, hogy az a két szerencsétlen olvasta-e a dán
király eredeti levelét vagy sem?
Ne mondja senki, hogy az öregedésnek nincsenek örömei.
Bármilyen hihetetlen, de reggel itt volt a gázos. A biztonság kedvéért előtte becsuktam a kamra
ablakát – ne mondhassa, hogy nincs semmi szag.
- Huh, tényleg van egy kis szag – reagálta le, amikor bement. Majd bátran felkapcsolta a villanyt.
Nyeltem egyet – én nem mertem volna.
Aztán elkezdett habot fújkálni mindenhová. Tíz perc után kijött.
- Nos, úgy néz ki, minden rendben. Sehol sincs szivárgás – közölte.
- Hogyhogy? – szaladt fel a szemöldököm – hiszen elég markáns a szag!
- Láttam már ilyet – nyugtatgatott – sehol semmi szivárgás, mégis érezni a szagot.
- Dehát annak a merkaptánnak ki kell valahol jönnie! Létezik, hogy az óra rossz?
- Nem, olyan nem létezik.
- Tehát azt állítja, hogy szivárgás nincs, csak szag van?
- Igen.
Úristen. Ez csak úgy lehet, ha titkos etil-merkaptán üzem van a pincénkben. Te jó ég... hiszen még
pincénk sincs! Mi lehet még ebben a házban?
Nézelődtem kifelé a buszablakon, miközben a megállóban álldogáltunk. Éppen akkor jött a
szembejárat, az is beparkolt a megállójába. Nem örültem neki, mert a túlsó megállóban várakozott egy
tavasziasan lengén öltözött, igen dekoratív leányzó – jól esett volna még pihentetni rajta a szemem.
De a busz beállt és valamilyen furcsa véletlen folytán az összes ablak melletti ülésen öregasszonyok
ültek – ki sovány, ki kövér, ki jólöltözött, ki szakadt, mindennel elégedetlen... voltak rendesen. Aztán,
immár az üvegen keresztül, elkaptam a felszálló csajszi arcát – aki pont vágott egy grimaszt... de olyat,
hogy teljesen ugyanolyan lett tőle az arca, mint a kirakatban az egyik öregasszonyé. Megdörzsöltem a
szemem, aztán a varázslat hamar el is múlt... de egy pillanatra látszódott, hogy a két nő – valahol
mélyen – ugyanabból az anyagból van gyúrva.
Mint amikor gitárt hangolsz: a két húrnak más a vastagsága, más a hangok karakterisztikája is... de
amikor pengeted egymás mellett, akkor lesz egy pillanat, amikor azt mondod a két hangra, hogy igen,
ezek most ugyanazok a hangok.
Teraszablakból kihajolva, védett helyről szemlélni a vihart, az erdő fáinak vad táncát, a szél újabb meg
újabb tereprendező rohamait, a villámok aranyszínű ostorát, nagyokat beleszagolni a földszaggal
kevert esőszagba, meghitten társalogni lányommal, miközben a háttérben Mick Jagger siránkozik,
hogy "elkóborolt macska vagyok, fogadj be" (csakazértse)... megfizethetetlen.
Annyira elkapott a melankolikus hangulat, hogy később, amikor visszatértem szekrényt szerelni,
minden egyes szöggel külön-külön elbeszélgettem. Nem is maradt közülük szomorú, csak egy: az is
azért, mert elgörbült egy kicsit.
Mára meredek dolgot terveztem: haza akartam hozni egy tonna sódert. Igen, a Forddal. Találtam egy
közeli Tüzépet, ahol bezsákolják az anyagot, három fordulóval kényelmesen hazaértem volna.
Be is papíroztam/nejlonoztam alaposan a sárkányt és elmentem a telepre. Aztán eszembejutott, hogy
teszek egy próbát, megkérdezem, mennyiért fuvaroznak. Sok értelmét nem láttam, hiszen ma már
azért ötezret kér a fuvaros, ha beszáll a teherautóba – és újabb ötezret azért, hogy kiszálljon.
A tüzépes faszi először felhúzta az orrát, amikor nekiszegeztem a kérdést (na, helyben vagyunk –
gondoltam), aztán kibökte, hogy ezerkétszáz.
Nem volt nehéz döntés. A rekordkísérlet elmaradt.
Mivel a mára tervezett sódercipekedés elmaradt, neki tudtam ugrani a lenti szintnek. Szekrények
vándoroltak keresztül a lakáson majd csavarozódtak fel falakhoz... tölgyfa kanapé és fotelek dobták
magukat hanyatt, hogy posztó kerüljön a lábukra... majd legvégül egy újabb íróasztal szerelődött
össze.
Mindamellett, hogy megint hullafáradtra melóztam magam, kezdem formára nyalni az alsó szintet.
Egyre több bútor foglalja el – legalábbis nagyjából – azt a helyet, ahová véglegesre terveztük. És ez jó
dolog, most már sokkal inkább rendetlen lakásra hasonlítunk, mint rendben tartott bútorraktárra.
Ötkor rátelefonáltam a Tüzépre.
- Uram, Önök azt mondták szerdán, hogy legkésőbb péntek délutánig kihozzák a sódert. Mennyit kell
még várnom, hogy Ön szerint olyan igazi péntek délután legyen?
- Azonnal visszük a zsákokat.
- Köszönöm.
Aztán kiültem az ablak mellé, olvasgattam a netet és vártam a teherautót. Ott lett gyanús, hogy egy
icipici kisteherautó már sokadszor megy el a ház előtt is, meg mögött is. Kisétáltam.
- Hahó! Nem sóder?
- De, de. Önnek lesz?
- Igen. Ide rakják le.
- Hogy az istenbe lehet itt lakni? Alig találtuk meg a házat! – dörrent rám a fazon.
Csak néztem rá hülyén. Ez a sütőtök lebaszott, hogyan merek itt lakni.
- Csak rakják le – fogtam vissza végül magam.
Reggel a Gyömöri úton döcögött befelé a piros 182-es busz. Ebben a járatban ugye az a trükk, hogy
nem áll meg minden bokornál. Ennek ellenére az egyik buszmegállóban egy mamóka már messziről
integetett a sofőrnek, hogy álljon meg. Persze még csak nem is lassítottunk... nekem viszont volt
szerencsém látni a mámi arcát, amikor elhúzott mellette a busz. Egyből be is néztem a vezetőfülkébe
leellenőrizni, hogy nem varangyosbéka ül-e már a vezetőülésen... de nem. Valószínűleg a sötét
napszemüveg védte meg.
Mind élőben, mind virtuálisban hónapok – évek? – óta csesztetnek az ismerőseim, hogy minek
kinlódunk még azzal az öreg autóval? Valahol igazuk is van. Évente elköltöttem szervízre 3-400e
forintot, a 3 literes motornak aztán volt rendesen fenntartási költsége is – és mindezért cserébe
megkaptam Európa legkiszámíthatatlanabb autóját. Na jó, eltekintve az idősebb olasz vasaktól.
Csakhogy. Ott volt az, hogy ahol laktunk, oda már nem szívesen vittem volna az új kocsit. Elég
szűken lehetett parkolni, a régi Opelemet egyszer fel is törték, a Fordot szándékosan/véletlenül
összekarcolták... nem igazán volt az jó hely egy vadonatúj autónak. Így mindenkinek azt mondtam,
hogy ahogy túl leszünk a lakásvásárláson, lecseréljük a kocsit is.
Ez a nap jött el ma.
Kicsit morcos is voltam, mert a kocsit még márciusban rendeltem meg, egy hónapot igazoltak vissza –
erre pár nap híján két hónap lett belőle. Aztán belegondoltam, mi mindent szállítottam haza az utóbbi
időben a Forddal – és egyből lenyugodtam.
Még az se bosszantott fel, mit összekavartunk a sajátrész befizetésével.
Vasárnap jutott eszembe, hogy rá kellene nézni a hitelkártyámra, a váratlan tévévásárlás lehet, hogy
leszívta. És bizony. Este ráutaltam a megfelelő mennyiségű pénzt és reménykedtem, hogy kedd
reggelre odaér. Pedig bankon belüli átutalás.
Kilencre kellett mennem a járgányért, nyolc előtt pár perccel érkezett meg a zsé. Külön szépség, hogy
hétfő este találtam meg a bank által küldött új bankkártyámat, melyet már EC/MC-re cseréltek, azaz
nem is kellett volna utalgatnom, elég lett volna csak a takarékszámláról a folyószámlára csoportosítani
a pénzt. De ekkor már mindegy volt, a nagy zseton átment a hitelkártyára.
Aztán jól elszórakoztattuk egymást az eladóval, a biztosítási részt azt hiszem, sikerült úgy
megkavarnunk, amennyire csak meg lehetett – aztán jött el a fizetés pillanata. Közöltem, hogy
bankkártyával fogok. Erre közölték, hogy Ójaj. Nem lehet. Limitálva van náluk a fizetés (a magas
banki sarc miatt), így csak hetvenezret lehet kártyáról fizetni.
Jól néztünk ki. Ott álltam egy vidéki kisváros peremén, ennyi pénzt nekem automata sem ad ki,
bankfiók meg Budapesten... Aztán az ügyintéző hölgy volt olyan bátor, bevállalta, hogy nekik az is jó,
ha át tudom utalni a pénzt.
- Végülis... van olyan számítógépük, amely az Internetre van csatlakoztatva? – kérdeztem.
- Persze.
- Akkor elméletileg megoldható.
- De csak úgy, ha tud nyomtatni igazolást, hogy az átutalás nem vonható vissza.
- Valamit tudok nyomtatni. Aztán legfeljebb ráírom kézzel.
- Jó.
Ekkor helyet cseréltünk: én beültem a pult mögé, ő meg az ügyfélszékbe. Meg is jegyezte, hogy hiába
próbálkozok, úgyse tudok neki autót eladni: ismer minden trükköt. Jót vigyorogtunk.
Aztán elkezdett pörögni a kezem a billentyűzeten... és láttam, hogy a hölgynek átfutott az agyán, hogy
biztosan jó ötlet volt-e engem odaengedni az eladó accountjával a gép mellé?
Nyilván nem disznólkodtam semmit. Felvettem a kereskedést a partnerek listájára – ehhez persze sms
aktiváló kulcs kellett a banktól – majd áttettem a pénzt a takarékszámláról a folyószámlára, onnan
átutaltam a kereskedőnek, végül nyomtattam is egy listát, melyet aláírtam.
Ránézésre ők voltak a bátrak, hogy belementek ebbe a tranzakcióba – valójában viszont én szívtam
meg: most ott van egy hatszámjegyű összeg a hitelkártyámon, és persze nem kamatozik semmit,
miközben a takarékszámlám kiürült. Hitelkártyáról meg visszautalni nem lehet.
Ma a Köki-n szórakozottságból bérlet helyett a munkahelyi smartcard-ot húztam el az ellenőr orra
előtt.
Ha lett volna egy kis humorérzéke, akkor pittyeg egyet és kigyújt egy zöld ledet a homlokán.
Ahhoz képest, hogy este tízkor még a Római-parton duhajkodtam, reggel nyolckor meg már itt
keringett a fuvaros a faházzal, ergo korán kellett kelnem – szóval mindehhez képest meglepően üde és
friss voltam egész nap.
Pedig.
Jobbnál jobb munkák voltak betervezve mára. Kifeszegettem a földből a zsalukat, behordtam tíz zsák
sódert és feltöltöttem a faház alapját, átraktam – többször is – a faház deszkáit, impregnáltam –
többször is – az alsó léceket, majd lendületből felástam a kert kevésbé füves részeit, végül
elegyengettem/fellazítottam a talajt az egész udvaron.
Mindezt reggeltől estig, az ezerrel tűző napon. És pár napig ez most így fog menni: betonba tiplizés,
faház összerakás, alapozás, festés, lakkozás, tetőszerelés – természetesen árnyék nélkül.
Most vegyetek sör részvényeket.
Mindenesetre Barnának érdekes kalandja volt ma. Jó múltkorában rosszul emelte meg a
hűtőszekrényt és megfájdult a dereka. A gyerekkórházban kivizsgálták, a derékfájásra csak
legyintetttek, viszont találtak valami fejlődési rendellenességet a gerince körül. Azt mondták,
egyeztessünk időt, gyógytornára. Nej egyeztetett. Mára. Bementek, várakoztak... majd kijött egy
ápolónő, hogy az anyuka hazamehet, a gyerek meg befekszik egy hétre. Nyilván kitört a
parasztlázadás, hogy ilyesmiről eddig szó sem volt, meg egyáltalán. Nyilván nekik állt feljebb. Végül
abban maradtak, hogy – tudatában annak, hogy ez ilyen befekvéses móka – majd újabb időpontot
egyeztetnek. Igazolás? Várjon egy kicsit a kedves anyuka. Vártak. Egy óra múlva kijött az asszisztens,
hogy ja, ma nem is lesz a doktor úr, így igazolás sincs. Jöjjenek be holnap délelőtt. Nej még beszólt
valami olyasmit, hogy menjenek a francba, maguktól eltérően másoknak dolgozni is kell – de ez
semmit sem változtatott a helyzeten: se gyógytorna, se igazolás, csak egy elcseszett délelőtt.
Ezek után ezt írtam a gyerek ellenőrzőjébe:
Tisztelt Osztályfőnök Úr!
Igazolom, hogy fiam ma Ortopédia Szakrendelésen vett részt. Egy olyan rendelésen, ahol
hosszas várakozás után derült csak ki, hogy aznap nem lesz orvos – és emiatt igazolás sem.
Tisztelettel,
XY
Kiváncsi vagyok, miket gondolhat ilyenkor a tanerő.
Nem is kicsit. Kilencre vártam a riasztós hapit. Magunk között szólva, már napok óta nem voltam
nyugodt. Betermeltünk már annyi mindent a lakásba, hétvégén el is utazunk, a riasztó meg –
köszönhetően a farok gázszerelőnek – nem működik. (Az a majom úgy vágta le a gázcsövet, hogy vele
együtt elnyeste a hozzá kötözött négy szalagkábelt. Meg megolvasztotta a felette menő külső
szerelésű kábelcsatornát, a benne menő vezetékkel. Amikor rákérdeztem, hogyan sikerült így
elgombáznia a rendszert, csak annyit mondott, hogy nem vette észre.) Emellett a telefonszerelő is
szétkötözgetett mindent (a beleegyezésemmel), amikor bekötötte az adsl-t, így ha működne is a
riasztó, akkor sem tudna bejelezni a szekuritiseknek.
Nos, ez volt a megoldandó feladat. A hapi el is kezdte szorgalmasan kibogozni a gubancokat. Odáig
nem is volt gond, amíg el nem jutottunk a telefonos kapcsolatig.
- Ezen adsl is van – nézett rám vádlóan a szerelő.
- Igen, bár már nem sokáig. Jeleztem, hogy kössék le.
- Csakhogy én itt nem tudok rendesen rákapcsolódni, csak ha elvágom a telefonkábelt és
összedrótozom a riasztókábellel.
- Nem lehetne elegánsabban? Valami elosztódobozzal? – akadékoskodtam.
A telefonszerelő hagyott itt egy csomó dobozkát, előkerestem néhányat.
- Ezek közül nem lehetne valamelyiket felhasználni?
- De. Csakhogy akkor kellene vezeték, megfelelő csatlakozó és krimpelő fogó. Önnek van?
- Már hogyan lenne. Ön a szerelő, nem én.
- Csakhogy nem készültem telefonszerelésre.
Patthelyzet. Végül ráhagytam.
- Oké, kösse, ahogy tudja.
Kötötte.
- Most kellene beszólni a központba, hogy ne foglalkozzanak a riasztással, mert piszkáljuk a rendszert.
- Azonnal – mondtam és feltúrtam a papírjaimat a szám után.
Felhívtam.
- Csókolom, XY vagyok, akárhonnan. Azt szeretném kérni, hogy most egy ideig ne figyeljenek a
riasztásokra.
- Jelszó?
- Izé...?
- Ehhez jelszó kell.
- Nézze, én küldtem maguknak átvállalási nyilatkozatot, abban nem volt jelszó.
- Nem tudom. De én csak akkor tudom levenni a riasztást, ha Ön mond egy érvényes jelszót.
- Hmm, ez nem lesz könnyű.
- Segítek, egy férfinévről van szó.
- ? Soha nem szoktam férfinevet megadni jelszónak. Legalább becézett?
- Nem, ez egy történelmi név.
- Végképp passz. Életemben nem használtam még történelmi nevet jelszóként. Hogyan lehet
jelszavam, ha még nem adtam meg semmit?
- Nem tudom. Esetleg kapcsolom az ügyfélszolgálatot.
- Köszönöm.
Ott végigmentünk ugyanezen a folyamaton, kiderült, hogy mivel még nem kapták meg az új
szerződést, így nem minden adatomat írták át. Gyakorlatilag a rendszer már ismeri a nevemet, a pénzt
fizetem, minden egyéb kaotikus.
Végső elkeseredésemben felhívtam a régi tulajt.
- Meg tudná mondani, mi volt a jelszava a riasztóhoz?
- Persze.
És mondott egy férfinevet. Egy történelmit.
Újból felhívtam a céget és büszkén bemondtam a jelszót. Innentől teljesen megváltozott a világ.
A hapi ráküldte a riasztót – de az eldobta az agyát. Bősz szerelés, vezetékcsere után már látta a riasztó
a telefont, de kommunikációs hiba miatt nem tudott beszólni a központba. A szerelő lecserélt
mindent, amit tudott, megmért mindent, amit lehetett, majd kimondta a verdiktet:
- Valószínűleg megsérült a riasztó kommunikációs panelja.
- Csak úgy magától?
- Nézze, heteken keresztül rövidzárban volt.
- És attól tönkremegy?
- Őszintén szólva még nem hallottam ilyesmiről. De más tippem nincs.
- Mennyibe kerül egy ilyen panel?
- Húszezer.
- Ejha. Nem lehetne ezt azért megbízhatóbban behatárolni?
- Leküldhetjük a gyártóhoz. De ekkor csak a szállítás két hét, arra jön még a vizsgálódás.
- Jó, mondjuk kicseréli. És ha az sem tud kommunikálni?
Itt jött egy hosszas magyarázat. Bevallom, nem tudtam belőle kihámozni a lényeget. Valami olyasmi
volt, hogy ha elmegy a panel, akkor megy ez, megy az, meg menteni sem lehet, meg... mittudomén.
- Kommunikációs hiba. Nézze, nem segítene, ha beszélne egy túloldali rendszergazdával? Azt is el
tudom képzelni, hogy a túloldalon van elállítva valami, ami miatt nem jön létre most a kapcsolat –
próbálkoztam a jól bevált hibakereső algoritmussal.
- Ha eddig működött, akkor mostantól is kellene neki.
- De azért tegyünk egy próbát.
Tettünk.
Körülbelül két perc kellett ahhoz, hogy kiderüljön, a túloldalon nem vezették át a magammal hozott
telefonszámot – így ott a régi tulajdonos számán várták a kapcsolatfelvételt. Átállították, minden
működött.
Kommunikációs panel. Ja.
Közben volt egy másik zűrös telefonom a Díjbeszedővel. Tudni kell, hogy nálam van a társasház órája
és ebből néha keletkeznek nehezen kezelhető helyzetek. Most is ilyesmibe futottunk bele, szerencsére
az ügyintéző hölgy korrekt volt. Sajnos a szituáció nem annyira – holnap újra kezdjük.
Mindenesetre ekkor már az étkezőasztalt ellepték a szerződések, feljegyzések, cetlik.
Ekkortájt nem tudtam nem észrevenni, hogy a kert végében úthengerek, dömperek, markolók,
lépegető exkavátorok kezdték döngölni a sóderes utat. Amint időm is lett rá, kitéptem és letámadtam
egy melóst, hogy mi ez a nagy felfordulás? Csak nem leaszfaltozzák az utcát? Szerencsére nem, csak
elegyengetik a gödröket. Tényleg megijedtem, mert ez az utca pont úgy jó, ahogy van: igazából ahhoz
szűk, hogy forgalom menjen rajta, de ahhoz jó, hogy a lakók elérjék a hátsó udvaraikat, illetve a
kirándulók az erdőt. Vétek lenne ide aszfaltot tenni, forgalmat csábítani.
Ekkor számomra még jócskán nem volt vége a napnak. Összekaptam magam, irány Vecsés.
Mert mi is kell egy igazi nyaraláshoz?
- Egy kajak, amely jó tengerre is. Megvan.
- Egy megbízható autó, nagy csomagtérrel. Megvan.
- Két darab négyszemélyes sátor és egy sörsátor. Megvan.
- Kempingágyak, székek, asztal. Megvan.
És egy utánfutó, amely mindezt – és mást is – elcipel. Ne legyen túl nagy, de legyen rajta magasító és
ponyva.
Nos, ez utóbbiért mentem le Vecsésre, az Utánfutó Centrumba. Elég nehezen találtam meg – valahogy
máshogyan képzeltem el egy Centrumot. ;) De nem lehet egy rossz szavam sem. Eltekintve attól, hogy
a weblapon feltűntetett árakra még rájön a forgalombahelyezési 50-60e forintos költség – na meg a
vizsgáztatás nyűge, idő, bizonytalanság. Mi pedig hamarosan nyaralni akarunk menni.
Pont kapóra jött egy félreállított használt darab. Pont akkora volt, amekkorát én szerettem volna – a
legkisebb. Viszont ponyvás, magasítós, 1 éves, műszakiztatott. És az ára is fájdalomküszöb alatt. Nem
is vacakoltam sokat, megvettem. A legkeményebb problémát a készpénz elővarázslása jelentette,
nálam ugyanis csak bankkártya volt – ez pedig Vecsésen nem ért sokat. Nem kis munka volt
automatát találnom – de végül ez is sikerült.
De még mindig nem volt vége a napnak – ugyanis kifogytunk itthon folyóborból. Először arra
gondoltam, hogy Vecsésről hazafelé ugrok be a borkereskedőhöz, de aztán elvetettem az ötletet – ha
meglát utánfutóstól, még talán túl vérmes reményeket táplálna irányomban.
Este még megtartottam itthon a riasztókezelési szemináriumot. Ránézésre mindenki megértette – de
kíváncsi vagyok, mire mindenki gondolkodásába rögzül az eszköz kezelése, hányszor fogjuk
mosolyogva üdvözölni az ezerrel kirongyoló szekuritis autót.
Most, ahogy végigtekintek az utóbbi pár hónapon, még én se nagyon hiszem el, mi minden történt.
Oké, éveken keresztül spóroltunk, hogy meg legyen az ugráshoz szükséges energia. Az is oké, hogy a
spórolással letisztáztuk, mekkora a hitelfelvételi limitünk – és ezt az összeget maximálisan fel is
vettük. De akkor is... csavargás Amerikában, utána pedig beköltözés egy sok tekintetben ideális házba,
új bútorokkal berendezni és utána még egy csere is új autóra. Hihetetlen. Itt állok 43 évesen és hirtelen
érzékelem csak, mennyi mindenem van. Hirtelen, mert eddig csak potenciálisan voltak – hiszen a
pénzek csak bankokban feszültek, de az életünkben nem jelentek meg. Ott csak a kétszobás lakás volt
az öreg autóval.
Nem tudom, más hogyan van ezzel. Általában azt szokták mondani, hogy a negyedik X után éri el egy
átlagos férfi mindazt, amire vágyott. Na jó, nyilván nem mindent... de a valamennyire biztos
környezet kiépítését maga körül, igen.
Hallottam én ezt fiatalabb koromban is – csak nem hittem el, hogy nálam is így lesz. Hangot is adtam
ennek, meglehetősen furcsa körülmények között.
Ha lehet, életem legbizonytalanabb időszakát éltem akkor. Negyedévesként úgy döntöttem, nem
folytatom a vegyipari egyetemet – sokkal inkább vonzott a számítástechnika. Átmentem volna a JATE
progmatra, de az első évfolyamtól. A nappali képzésre viszont a szüleimnek nem volt pénze, a
levelezős képzéshez meg nem igazán találtam olyan munkahelyet, amely támogatott volna. Így
ellébecoltam eleinte a veszprémi egyetemen a Komáromi Kőolajipari Vállalat támogatásával (kösz,
fiúk), aztán meg pár hónap Fűzfő. Lakni munkásszállásokon laktam. Mondhatni nem volt
kikristályosodott jövőképem, tulajdonom – a mindenhová magammal hurcolt C64-en és pár váltás
ruhán kívül – semmi. Könyvek. Rengeteg. A szüleimnél.
Akkoriban mindenféle alkalmi munkákat is vállaltam. Kis mellékes keresetet az is adott, bár az akciók
sikerességét némileg csökkentette, hogy a fizikai munkák után jól esett a sör, melyet persze a
megkeresett pénzből finanszíroztam.
Az egyik ilyen munka volt, hogy egy egyetemi professzor balatonközeli telkén kellett kitakarítani az
udvart. Nem volt az olyan egyszerű feladat, elég elvadult telek volt, kövek, vasdarabok, téglák és
mindenféle sitt volt félig-meddig eltemetve a földben. Lementünk hárman: a két fiú intézte az udvart,
a lány pedig a házat takarította. Szépen eltelt a nap, jó kis fizikai munka volt a tűző napon. Enni
kaptunk, inni is – vizet. Eljött a késő délután, letettük a szerszámokat. Ekkor vett elő az öreg egy
másfél literes borosflakkont, hogy akkor most már szabad a pálya, ez mind a miénk. Sem a másik srác,
sem a leányzó nem volt igazán boros, egy-egy pohárral töltöttek maguknak – a többi rám maradt.
Márpedig én abban az időszakban még úgy voltam, hogy se kaját, se italt ott nem hagyunk. Még az
sem hozott zavarba, hogy az öreg bejelentette, fél óra múlva indulunk. Secperc alatt leküldtem a
valamivel több, mint egy liter bort, épphogy két cigarettányi idő alatt.
A többiek remek taktikai érzékkel úgy intézték, hogy én üljek előre. Sejtették, vagy sem... de bennem a
jóleső fáradtság és a hirtelen sok bor abszolút feloldotta a gátlásokat – és nekiálltam kicikizni a
burzsujt. Azt már tudtuk, hogy a rendberakott telke mellett van egy másik balatoni ingatlanja is. De
hazafelé beléptünk Tihanyba, mert mint kiderült, ott is van egy háza, melyet meg akart nézni – és ez
már kiverte nálam a biztosítékot.
Elindultunk.
- Álljunk meg, álljunk meg – kiáltottam.
- Mi van? – értetlenkedett a tanár.
- Valami nagyon furcsát láttam – fordultam hozzá – egy ember kikönyölt egy kerítés mögül és látszott
rajta, hogy az a telek nem a tanár úré. Menjünk gyorsan vissza, vegyük meg!
Számítottam rá, hogy kitesz a kocsiból. Az is benne volt a pakliban, hogy elröhögi magát. De egyiket
sem tette. Újraindított, majd pár percig csendben utaztunk. Aztán elkezdte mesélni, hogy
fiatalkorában ugyanilyen pimasz fráter volt. Ugyanígy lenézte a kőgazdag embereket és
hasonlóképpen nem tudta elképzelni, hogy egyszer ő is közéjük fog tartozni. A kilátásai sem voltak
fényesek, nem túl gazdag család, szocializmus, vegyészmérnöki diploma. Iskola után ottmaradt az
egyetemen. Szerencséje volt, egy nagyobb munka során belenyúltak valami jól fizető szabadalomba.
Akkoriban volt egy olyan időszak, amikor bagóért lehetett a Balaton partján telkeket venni, ő is úgy
döntött, hogy abba fekteti a pénzét. Később megcsípett néhány kk-t (cégek által – vastagon –
finanszírozott célkutatás), ezekből a pénzekből is ingatlant vett, mert még mindig olcsóért mérték.
Jelenleg egy nem túl nagy sorházban laknak Veszprémben és a megtakarításaik balatonparti
ingatlanokban fekszenek. Melyek értéke azóta legalább százszorosára nőtt.
Innentől végig hallgattunk Veszprémig.
Azt a hallgatást csak mostanában értettem meg. Én, aki egykor azt képzeltem, hogy majd lesz egy pár
négyzetméteres telkem, rajta egy sátor és szarok az egész világra, most, ebben a pár hónapban
realizáltam, hogy sokkal több mindenem van, mint amit valaha is elképzeltem. És nem is tudom,
hogyan lettek ezek meg. Jöttek, mint zsír a húsra.
- Köszönöm szépen az ebédet, finom volt – tolta el maga elől vasárnap délben az üres tányért Barna –
most felmegyek a szobámba, mert cikket kell írnom.
És felment.
Nej szájában megállt a rágás.
- Jól hallottam? – kérdezett vissza, amikor lenyelte a falatot.
- Jól – bólintottam rá, miután nekem is kiállt a merevség a kezemből és le tudtam engedni a kanalat.
Ugyanis beugrott, mit beszélgettünk szombat délután. Nekem napközben Csillebércen feltűnt, hogy a
gyerekvasúton párba kötötték a gőzmozdonyokat. Elég szokatlan dolog, ilyesmit maximum a Sziklás-
hegységben szoktak csinálni. Rá is kérdeztem a család vasútügyi illetékesénél, aki vigyorogva közölte,
hogy felújított gőzmozdonyt kaptak, ez volt az első útja és túlbiztosításként ment vele a másik. A
vigyor konkrét oka pedig az volt, hogy megengedték neki, hogy egy darabon vezesse is a gőzöst.
Élesben. Csupa korom fehér ingben jött haza.
Nyilván ezek az élmények nem maradhatnak megíratlanul, így vasárnap már neki is állt a munkának.
- Szokták mondani, hogy az anya egyedül a biztos – kommentálta végül Nej – de te maximálisan
biztos lehetsz az apában is.
Elkaptam egy részt vasárnap délelőtt egy tájegységbemutató kisfilmből. Azt mondta a nő, hogy
valamikor régen Nagyvisnyón milyen nyomorban, szegénységben éltek az emberek. Aztán
összeszedték a bátorságukat és megkeresték a földesurukat, hogy adjon kölcsön pénzt valamire. Meg
is kapták a kölcsönt. Mivel szegények voltak, véres verítékkel szedték össze évek alatt a
visszafizetendő összeget. Aztán amikor át akarták adni a zsét, azt mondta a földesúr, hogy neki ez
annyira nem is kell, inkább építsen rajta a falu iskolát.
Mekkora zseni lehetett ez az ember! Már akkor tudta azt, amit rengeten ma sem: ha valamit ingyen
adsz, azt nulla értékűnek fogja tekinteni a közösség. Egész egyszerűen nem indul be a kognitív
disszonancia feloldása. (Ha valamiért pénzt adtam, akkor az csak értékes lehet, mert nem vagyok
olyan ember, aki értéktelen dolgokra szokott pénzt kiadni.) Ha a földesúr azt mondja egyszer, hogy
"nesztek, emberek, itt egy iskola", a falu valószínűleg semmibe sem vette volna az épületet, úri
hóbortnak tekintették volna és dehogyis engedték volna be a mezőről a dolgos kezeket birtokló
kölyköket.
Így viszont, hogy saját véres verítékükkel összekapargatott pénzből kellett saját maguknak
felépíteniük az épületet, így legalább akkora becse lehetett, mint a templomnak.
Mindezt abban a korban, amikor még sehol sem volt a pszichológia, sehol a szociológia, szintúgy a
szociopszichológia.
Egy zseni.
Van abban valami félelmetes, amikor egy kertvárosban andalogsz a bringával, aztán az egyik
bekötőútról méltóságteljes, hideg fenyegetésként kikanyarodik közvetlen mögéd egy ezerrel működő
locsolóautó.
És akármennyivel is tekersz, pont fél méterrel lemaradva követ.
Megpihentem kicsit a Westend központi szökőkútjánál. Kisgyerekek jöttek-mentek, ki hosszabb, ki
rövidebb ideig élvezkedett a kútnál. Eltekintve egytől, aki már több, mint egy félórája nem bír betelni
a látvánnyal: tapicskol, sikoltozik, visszafojtott lélegzettel vár, amikor nem jön a víz és boldog, amikor
újra beindul.
- Igénytelen egy gyerek lehet ez – gondoltam – ennyi ideig fogva tartja ez a látvány.
Aztán realizáltam, hogy jó félórája nézem én is a vizet meg a kölyköt...
Következtetéseket most nincs kedvem levonni.
Társaságban nem túl szerencsés katonasztorikat elővezetni, mivel aki nem volt katona, az csak legyint
rá, miket hantázik már itt az öreg – aki meg volt katona, az nem igazán figyel a történetre, mert alig
várja, hogy a saját, valamennyire hasonló történetét elmondhassa.
Csakhogy ez egy könyv... és itt nem tud senki közbevágni. Ergo mesélek.
Kezdjük rögtön azzal, amikor atombombát robbantottunk.
Illetve mégsem, egy kicsit képbe kell hozzalak benneteket.
A középiskola elvégzése után én ún. 810-es számú vegyianyaggyártó szakmunkás képesítést kaptam,
így logikus volt, hogy előfelvételisként a szekszárdi önálló vegyvédelmi zászlóaljhoz hívtak be.
Bátran beszélhetek, azóta nemcsak az egység, de maga a laktanya is megszűnt fizikailag.
Az állományban volt néhány vegyi felderítő, de a többség locsolóautóval illetve porszívóval harcolt.
Csak megjegyzem, az esetleges háborúban a kijelölt ellenségünk a mittudoménmilyen számú
olasz hegyivadász ezred volt. Néha úgy elképzeltem magunkat, ahogy a sziklás olasz hegyekben
vonulunk a rozsdás csepel locsolóautóinkkal, a rejtőzködő olasz hegyivadászok meg sorra
hullanak le a sziklák mögül a röhögéstől.
Na, szóval, a harcieszközök. A többség FMG-re volt osztva (Folyadékkal Mentesítő Gépjármű) – én
viszont Bogyó honvéddel PS-re; ez hivatalosan Porszívással Sugármentesítő volt, de én csak
PorSívónak becéztem. A mi dolgunk volt az, hogy atomtámadás után eltávolítsuk a radioaktív port az
esetleges túlélőkről. (Nemröhög. A történet minden szava igaz.)
Maga a technika nem volt bonyolult: egy utánfutóra rá volt barkácsolva egy ezerhatos moszkvics
motor, ez egy kétfokozatú, manuális tengelykapcsolón keresztül hajtott meg egy levegőfúvót. (Az
irány kapcsolgatható volt.) Harcolni úgy harcoltunk vele, hogy beindítottuk a motort, zártuk a
tengelykapcsolót, felkaptuk a tízcentis dréncsövet és szívtunk. Nem kicsit volt szimbolikus.
Na, akkor térjünk vissza az atombombára.
A várakozásoknak megfelelően reggel hétkor tört ki a háború. Senki nem lepődött meg, legalább egy
hete mindenki tudta, hogy reggel hétkor váratlanul riadóztatni fogják a zászlóaljat. Szintidőn belül
felhajigáltuk a harci eszközöket a teherautókra és elhagytuk a laktanyát. Az első és legfontosabb
feladat a harci locsolóautók feltöltése volt. Hagyományosan ezt a Sió parton szoktuk megejteni. A
világ legostobább seggfej őrmestere, Nyerges őrmester vezényelte a műveletet. Akkoriban elég sok eső
volt, rendesen felázott a part. Az őrmi már térdig elsüllyedt a sárban, de még integetett a sofőröknek,
hogy tolassanak csak nyugodtan közelebb a vízhez. Azokat meg nem azért fizették, hogy okosak
legyenek, tolattak. Aztán amikor a század összes locsolóautója derékig süllyedt az iszapba, kiszálltak,
félrevonultak és kényelmesen leültek bagózni. Ők már tudták, hogy ezeket az autókat ember innen ki
nem szedi. Természetesen ment a telefon a századparancsnoknak, aki haját tépve rohant ki a
csatornapartra. A vége az lett a kalandnak, hogy megkeresték a környező parasztokat.
- Jóemberek, bajban vagyunk.
- A Nyerges őrmester?
- Az bizony. Honnan találták ki?
- Csak úgy tippeltünk.
- Bátyám, van magának Rába Steigere?
- Van, hát. Meg a szomszédnak is.
- Szedjék már össze az összeset és jöjjenek le a partra.
Valahogy így. Mi meg a fák árnyékából figyeltük a nem mindennapi felfordulást. A Steigerek
pillanatok alatt kikapták a technikát a mocsárból. a csupa sár autókat a sofőrök végül leparkolták a
keményebb talajon, a locsolóautós hadfik bevezetékeztek a vízpartig, secperc alatt felszippantották a
szükséges vizet. Mehettünk tovább. Jó két órás késéssel. Nagyon nagy balhénak néztünk elébe,
ugyanis egy ilyen háború egyáltalán nem olyan spontán dolog, mint ahogy azt képzelné az ostoba
civil ember. Nekünk például meg volt szabva, hogy délután négyre melyik földút mely kilométerén
kell lennünk, mert az ellenség ott fog meglepetésszerűen atombombát robbantani.
Hát, attól a ponttól akkor még igen messze voltunk.
A századparancsnok mindent egy lapra tett fel. Habár nagyon nagy esők voltak korábban és minden
csupa sár volt, úgy döntött letérünk az útról és vagy 5 kilométeren keresztül átvágunk a felszántott
szántóföldön, jelentősen lerövidítve az utat. Életveszélyes mutatvány volt. Vagy harminc darab roncs
kategóriájú Csepel teherautó, keresztül a dagonyán. Ha csak egyik sofőr is hibázik, az egész
menetoszlop ott akad el a puszta közepén. És a parasztok sem biztos, hogy örömmel szednek ki
minket, miután szétbarmoltuk a földjüket.
Nem tudom, mit ajánlottak fel a soförőknek, de nem kevés rendkivüli szabadság repkedhetett a
levegőben. Egyszer csak a konvoj begyorsított és belecsapott a dágványba. Félelmetes élmény volt:
mindenfelé csapkodott a sár, az autók repkedtek, rázták a seggüket, csúszkáltak jobbra-balra – de a
sofőrök üveges szemmel csak nyomták a padlógázt, bízva abban, hogy az előttük lévő sem fékez.
A századparancsnok 19-re húzott lapot – és alsó jött neki. Mindegyik teherautó elérte a betonutat. Sőt,
a mutatvánnyal olyan sok időt nyertünk, hogy jó fél órával korábban értünk a megadott ponthoz.
Ránk is fért. A franc se gondolta volna, hogy a háború ennyire izgalmas dolog.
Üldögéltünk az árokparton, bagóztunk. Időnként el-elpislantottunk afelé a távoli liget felé, ahol fel fog
robbanni az atombomba.
Gondolom, a történet ezen pontján már illenék elmagyaráznom, mi is az az atombomba.
Értelemszerűen nem igazi bomba, csak úgynevezett imitáció. Képzeljetek el egy jó hosszú, jó vastag
acélhengert, melynek egyik vége zárt. Ezt beássák a földbe, majd begyújtják. Olyan anyaggal van
feltöltve, mely teljesen ártalmatlan robbanást produkál, nagy, gomba alakú felhővel. Valami olyasmi,
mint manapság a szülinapi tortákra rakható mini tűzijátékok.
Na, ezt vártuk ott az árokparton. Ezzel terveztük megkoronázni a napot.
Közben persze a falusiak meglátták, hogy ott ücsörögtünk, nyilván kijöttek kérdezősködni.
- Katona urak, mi lesz itt?
- Atombombát fogunk robbantani – közöltük velük higgadtan.
- Ne csinájják már, az nagyot durran – hőköltek hátra.
- Márpedig bátyám, itt az lesz. Nem hallgatott rádiót? A Kossuth is bemondta.
- Hinnye. Akkor most mit csináljunk?
- Üljön ide mellénk, ilyet úgyse látott még.
- Meg hozzon már egy kis sört! – szólt oda a haverom.
- Hát, pálinka az éppen van nálam.
- Az is jó lesz – döntöttünk nem túl sok fontolgatás után.
Jó társaságban hamar telik az idő. Észre sem vettük, már négy óra lett. Feltápászkodtunk, majd
megannyi Vera Muhina figuraként a liget felé fordultunk. Vártunk. Még mindig vártunk. Aztán
egyszer csak jött egy tompa dübbenés, majd rövid időre levegőbe repült egy vascső, némi földdel
kisérve.
Kedves elvtársaink fordítva ásták be a bombát.
A Balaton északi partja felől úszott Balatonszemes felé egy vaddisznó vasárnap a déli órákban,
amikor felfigyeltek rá a környéken tartózkodó emberek.
Hú, bakker. Akkor a hétvégi Balaton-átúszásra meg kell borotválkoznom.
Az önbizalom és a kishitűség közötti tartományban nem nevezném magam kiegyensúlyozottnak.
Van, amikor csupa kérdőjelekben gondolkodom – és van, amikor csupa felkiáltójelekben.
Persze a külvilág felé csak pontok látszanak.
Hát, igen. A nagy dolgok is kicsiben kezdődnek valahol.
Szerdán a kutyák felkergettek egy macskát a fára, nem messze tőlünk. A gyerekek segítettek neki
lemászni.
Azóta van egy macskánk. És volt egy lányunk.
Ők ketten ugyanis összenőttek és csak bámulják szerelmes szemekkel egymást az udvaron. A
macskának már van tejes edénykéje, a printer kartondobozából és kiöregedett törlőruhából lett
szállása is.
Mondjuk elég furcsa a helyzet, a macs egyáltalán nem néz ki kóbor egyednek. Szép, ápolt szőre van,
meg egyébként is, egy megfelelően táplált kölyökmacska. Nézegetni is fogjuk most egy ideig a
környéken a villanyoszlopokat, hátha keresni fogja a gazdája.
Pontosabban, valószínűleg nem mindenki fogja egyforma lelkesedéssel nézegetni az oszlopokat.
Ma pihenőnap van, így ráérek sztorizni. Már régóta bennem van, hogy megírom a pályakezdésem
kanyarait. Hát... lássunk neki.
Most lehet, hogy egy világ fog összedőlni benned, de az egyetemi évek alatt nem voltam egy
szorgalmasan tanuló tipus. Oké, egyáltalán nem voltam tanuló tipus. Oké, oké, kifejezetten átkozottul
link, iskolamelléjáró tipus voltam. Most jobb?
Aztán ez egyszer megváltozott. Harmadév végén szakdolgozat, államvizsga, üzemmérnöki oklevél.
Mivel rezgő léccel, de teljesítettem a kritériumokat, így ott maradtam az egyetemen még két évig,
megszerezni a master fokozatot. (A nyolcvanas években még nem így hívták, de a lényeg ez volt.)
Számomra is meglepő módon a legkegyetlenebb, leggyilkosabb ágazatot választottam. (Szakértők
számára: az Árva-féle kavicskotró és rendszermérnöki ágazat.)
Szeptemberben a negyedik évnek is a szokásos laza technikával futottam neki. Aztán decemberben
jöttem rá, hogy ez ide kevés lesz. Átfutottam – kölcsön füzetekből – a tananyagot és azt mondtam,
hogy ez már komoly dolog. Döntenem kellett: végre elkezdek tanulni vagy váltok.
Váltottam.
Szép, kalandos időszak volt, de erről majd írok részletesebben is később. (Volt benne egy szál kiflivel
és egy tubus mustárral többnapos országjárás, téli havazásban. Volt benne megalázó fűzfői
sunnyogás. Volt benne Veszprém összes ötliteres főzőpoharának módszeres kivégzése. Volt benne egy
betű miatt meghiúsult svájci munkavállalás. Izgi lesz.)
A lényeg: egy évvel később, szeptemberben, legnagyobb meglepetésemre, megint Veszprémben
voltam. Egy hétfői napon délig volt időm, hogy eldöntsem: újra nekifutok az előző évnek vagy
elmegyek melózni. Beültem a Kismocskosba, vártam. Gondolkodtam. 11-ig nem nyilatkozott az az
emberem, aki a munkahelyet intézte. Felálltam, átsétáltam a TO-ra, visszairatkoztam.
De most már tudtam, hogy ez a tananyag egész embert kíván. Elkezdtem végre tanulni.
És élveztem. A diplomafélévre már annyira belejöttem, hogy az már az ivás – és a társasági élet –
rovására is ment.
Akkor fogadtam meg, hogy soha többet nem leszek szakbarbár. Amikor ültünk a Malom
borozóban és a többiek arról beszéltek, hogy már megint kivel kúrt félre XY, én meg csak
pislogtam, mert az egészről semmit sem tudtam és még csak egy klasszikus Plutarkhosz idézetet
sem voltam képes hozzáfűzni – az annyira megdöbbentett, hogy egész este csak néztem ki a
fejemből. Akkor ébredtem rá, hogy nem szabad teljesen belefordulni a számítógépekbe. Hogy ki
kell egyensúlyozni az ismereteket. Egy Clipper Summer87 könyv. Egy Freud kötet. Egy
Exchange könyv. Egy Pirsig írás. Egy Windows dokumentáció. Egy Tao te King.
No, mindegy, a lényeg, hogy akkoriban 17-18 órát programoltam, hol gép mellett, hol spirálfüzetbe.
Nappal aludtam, emberrel nem is igazán találkoztam. Fogalmam sem volt, mi lesz a diploma
megvédése után. Nem idegeskedtem, gondoltam, majd csak találok valami melót.
Ez még az átkosban volt, amikor mindenkinek _kötelező_ volt dolgoznia. Ha nem volt bejegyzett
munkahelyed, simán bekasztlizott a zsernyák, mint közveszélyes munkakerülőt. Ennek
megfelelően elhelyezkedni sem volt nehéz, kamuállásokkal volt tele az ország.
Aztán egyszer megkeresett egy igen kedves cimborám, Sándor. Hogy van egy szenzációs ajánlata. A
helyi IKV keres három embert, számítógépes munkákra. Oké, az IKV nem volt éppen egy népszerű
hely, a halottmosó és a hóhér még éppen megelőzte a népszerűségi listán. De havi 10e körül fizettek
volna (hatalmas pénz volt ez akkor) – és szolgálati lakást adtak volna Veszprémben. Mi kellhet még?
Rábólintottam. Meg szóltam Zsolt cimborámnak, hogy jönne-e harmadiknak? Jött volna.
A munkahelykeresés ezzel le is lett tudva. Visszamerültem a diplomamunkámba.
A visszamerülés bőven megérte. Nem akarom túlságosan fényezni magam, különösen azért sem, mert
hárman dolgoztunk egy közös munkán és messze nem én voltam a társaság esze – de remek dolgot
alkottunk. 1989-ben legyártottunk egy vegyipari CAD rendszert. Egy tankörtársam lemodellezett
rengeteg vegyipari berendezést. Én különböző gyártók katalógusai alapján lemodelleztem rengeteg
szabályzóköri elemet. A csapat esze pedig legyártotta a grafikus felületet, illetve a programnak azt a
részét, mely az egyes modulokból összerakta a teljes vegyi gyárat. A programmal külön pályáztunk az
akkor még híres Magiszter Alapítvány nagydíjára – és osztottan meg is nyertük.
A másik csapat valamelyik pesti egyetemen egy komplett multitasking operációs rendszert
fejlesztett ki 80286-os chipsetre. Úgy volt, hogy mindkét cuccban van fantázia, fel is lesznek
futtatva, mert piacképesnek ítélték ipari mágusok mindkettőt – aztán az egészet elsodorta a
rendszerváltozás.
A diplomát mindenki a saját területéről írta és persze megvédtük, hiába támadták ezerrel. Az
államvizsga sem volt már különösebben nehéz.
A munkahellyel már messze nem alakultak ilyen szépen a dolgok. Jött Sándor a hírrel, hogy a cég
meggondolta, nem kell három ember: elég lesz kettő. A csatlakozási sorrendet betartva Zsolt hullott
ki.
Aztán eljött a nagy nap, elmentünk a felvételi elbeszélgetésre. Mindketten öltönybe vágtuk magunkat,
kibuszoztunk a világ végére, a körgyűrűhöz. Először Sándor ment be. 30-40 perc után jött ki,
meglehetősen fehér arccal.
- Mi van? – kérdeztem rá ravaszul.
- Menj be, majd megtudod – válaszolta, de nem nézett rám.
Oké, bementem. Ott ült a bizottság az asztal mögött. Vagy tíz idős, antipatikus pofa, férfiak, nők,
vegyesen.
- Jó napot kívánok – köszöntem hangosan.
- Jó napot – köszönt vissza az elnök – Üljön le.
Leültem.
- Először is, szeretnénk egy dolgot rögtön az elején tisztázni – vette át a szót egy erőszakosnak látszó
nő – Mi csak egy embert keresünk. Most elbeszélgetünk Önnel, majd ez alapján eldöntjük, hogy
kettejük közül melyikük lesz az.
Kihasználtam, hogy éppen levegőt vett. Felálltam.
- Nos, ebből semmi nem lesz – közöltem határozottan – Nekem Önökkel semmi beszélgetnivalóm
sincs.
- Hogyhogy?
- Úgy, hogy egy ennyire gerinctelen cégnél én nem vagyok hajlandó dolgozni. Viszontlátásra!
És kijöttem. Pedig egy ideig még gyönyörködtem volna a vörös arcokban.
- Na, milyen volt? – kérdezte idegesen Sándor.
- Fenomális – vigyorogtam rá – Készülj föl, fel kell kötnöd a lengemagyart.
- Hogyhogy?
- Nem irigyellek, hogy ilyen emberekkel kell majd együtt dolgoznod.
Aztán hazafelé megbeszéltük részletesen is, hogy mi történt.
Persze ez nem segített azon, hogy ott álltam, a szülői háztól 250 kilométerre, a diplomámon még meg
sem száradt a festék, és teljesen bizonytalan volt a hogyan tovább. Annyit tudtam, hogy a saját
életemet akarom élni. De még az országban sem voltam biztos.
Hátra volt még egy program, a bankett. Ne gondolj semmi nagy felhajtásra, az E épület nagytermében
beröffentettek egy dizsit, én pedig a szokásos túlélő technikával megtámasztottam a büfé mellett a
falat és besegítettem a sörital pusztításába.
Akkor jött oda hozzám a volt témavezetőm. József nagy koponya volt, emellett jó arc is. Egy hibája
volt, éppen akkor vágott bele az azóta méltán népszerű Informatika Intézet gründolásába, emiatt
nyilván a legkisebb baja is ezerszer nagyobb volt annál, hogy mit maszatolok én diploma címén.
Nekem ez pont megfelelt, soha nem bírtam a szoros felügyeletet. Azért rendes volt, kis híján intézett
egy doktorandusz státust a tanszéken (most ízleld meg a kifejezést: dr. Petrényi József), de végül a cég
visszavonta a kiírást.
Ott álldogáltunk a folyosón, sörrel a kezünkben. József sem volt egy táncoslábú tipus.
- Aztán van már munkahelyed? – kérdezte.
Én éppen elég vacakul éreztem magam, így elmeséltem neki a teljes sztorit.
- Hmm... – gondolkodott el – lehet, hogy tudok intézni valamit.
Aztán többet nem is volt hajlandó mondani.
Én úgy terveztem, hogy maradok a koliban, amíg lehet, aztán majd elmegyek albérletbe. Meg bőszen
nekiállok állást keresni.
Pár nappal késöbb József üzent, hogy menjek be hozzá.
- Na, figyelj. Az IKV keres még egy embert. Kicsit cifra az ügy, de menni fog. Nem a számítástechnikai
részlegre keresnek embert, hanem a Hőellátás akar saját informatikust. De azt hivatalosan nem
vehetnek fel, ezért épületgépészi státuszt hirdettek meg. Beszéltem az üzemvezetővel, pontosan tudja,
ki vagy. Pont ilyen ember kell neki. Pályázd meg az épületgépészi munkakört és bízzál bennünk.
Bíztam.
Először is kimentem elbeszélgetni a jövendő főnökömmel. Viszonylag ritka az ilyesmi, de ennél az
embernél éreztem, hogy miközben cinkosan vigyorog, bármelyik pillanatban képes lenne
kettéharapni. Rögtön szimpatikusnak találtam: nekem azok a főnökök jönnek be, akik képesek
harcolni az embereikért, de ha kell, képesek harcolni az embereikkel is. Ebben nem is csalódtam,
Károlyban egy érző lelkű vaddisznót ismertem meg. Az egyik legjobb főnököm vált belőle.
De itt még nem járunk. Elmondtam, mit tudok. Amikor megemlítettem, hogy van otthon egy saját
C64-em és kifejezetten profinak számítok ezen a területen, láttam, hogy meg van nyerve a meccs.
- Oké, Józsikám – bólintott – még lesz egy bizottsági meghallgatás. Ne foglalkozzál velük, sok
fontoskodó alak. De legyen meg hivatalosan is.
Így ismét eljött a nagy nap. Öltönybe vágtam magam, lebuszoztam a körgyűrűhöz. Álldogáltam a
folyosón, vártam, hogy behívjanak.
Aztán szóltak.
- Jó napot kívánok! – nyitottam be.
Azt a döbbent csöndet, amely fogadott, vágni lehetett volna és eladni hajógyárba tőkesúlynak.
- Hogy merészeli...? – kezdte az elnök.
- Uram, törödjön bele, én vagyok az épületgépész is – vittem be a kegyelemdöfést – ma már ilyen
univerzális képzés folyik az egyetemeken.
Természetesen nem volt semmilyen meghallgatás, egyből kizavartak. De Károlynak igaza lett, az
egész bagázs nem számított semmit, simán felvettek.
Mondjuk, ehhez ismerni kellett a környezetet. A bizottságban ugyanis a cég nagykutyái ültek. Hogyan
tudta Károly legyőzni ez elemi erejű felháborodást, melyet okoztam?
Például úgy, hogy az egész velejéig rohadt IKV katyvaszból egyedül a Hőellátás, azaz a Távfűtés volt
ténylegesen nyereséges. A többiek csak élősködtek. De hát tanácsi cégnél ez nem volt gond. Másfelől
Károly tényleg nehezen kezelhető ember volt: a sok ‘nekem-mindegy’ tipusú csinovnyik közül messze
kilógott, mert elhivatott volt, tényleg akart valamit, ráadásul kellően erőszakos is volt.
Na, mindegy felvettek. De megtippelheted, nem én lettem a vezetőség kedvence.
Úgy egyeztünk meg, hogy majd csak szeptember elsején állok munkába. Kifejezetten örültem neki, így
még volt egy utolsó hosszú nyaram. Egy hétig még ott lébecoltam Veszprémben, aztán hazautaztam a
szüleimhez.
De előtte még összefutottam Sándorral.
- Helló, haver – köszöntem rá – Milyen az élet az IKV-nál?
- Ne is mondd – legyintett – Ezek mocskos kurvák. Azt hiszed, kaptam szolgálati lakást?
- Na, ne! Még azt sem adtak?
- Nem, b+. Azt mondták, hogy nem adnak önálló lakást, mert nincs annyi pénzük. Kapunk egy
lakótelepi lakást, de meg kell osztanunk valakivel.
- Nem mondod?
- De. Vettek föl valami suttyó épületgépészt, azzal kell együtt laknom.
- Micsoda? Egy szőrös bunkó gépésszel?
- Ja. Mekkora kibaszás már.
- Hát, az. Ezek akkora sudribunkók, mint ide Lacháza. Nézd meg, ez minden este be fog baszni, aztán
ott fog óbégatni a közös konyhában.
- Ja.
- Állandóan fel fogja hívni a haverjait. Nem fogsz tudni kimenni a budira, mert valamelyik mindig ott
fog rókázni.
- Ja!
- Ráadásul, ezek amilyen mocskok, állandóan arra fog kényszeríteni, hogy bridzs licitrendszert
gyakoroljál vele!
- Ez az! Izé... mi van!????
Itt kegyelmeztem meg neki. Közöltem vele, hogy kanyargós dolog az élet és én leszek az
épületgépész. (Nektek meg tudnotok kell, hogy évek óta Sándor volt a párom a bridzsversenyeken.)
Határozottan szerencsém volt, hogy Sándor komoly 149 centis magassággal és 50 kilós testsúllyal
rendelkezett.
Így végül minden a helyére került. Habár látszólag szét akart szopatni az élet, de – mint egy nyálas
melodrámában – végül minden elrendeződött.
Mivel van még rozé az üvegben, mesélek tovább.
Elég hamar kiderült, hogy miért örült Károly a C64-emnek. Az egész Hőellátáson ugyanis egy, azaz
egy darab számítógép sem volt. Egyedül a hozzájuk csapott Kéményseprés részlegen volt egy C128.
Azon futott fél Veszprém megye kéményseprésének adminisztrációja. Most gondold el: C64, basic,
egyedi szerkezetű adatbázis. Floppylemezen. Egy olyan cég fejlesztette az egészet, akik szürkeszamár
módjára eltűntek a ködben. Na, ezt kellett első körben átvennem.
Nézegettem egy ideig, majd közöltem Károllyal, hogy a visszafejtés, azaz a továbbfejlesztés
reménytelen, inkább újraírom a programot. Nem bánta.
Ezzel el is voltam egy ideig.
Ja, hogy miért volt így eleresztve informatikával a részleg? Nos, nem sokkal a munkába állásom előtt
költözött ki az IKV a szép új épületbe. Itt a Hőellátás a negyedik emeletet kapta meg. De nem az egész
szintet, egy-két szobát másnak jelöltek ki. Károly viszont a sarkára állt, közölte, hogy neki ezek a
szobák kellenek. Nemes egyszerűséggel kibaszott mindent a szobákból és telerakatta saját
íróasztalokkal. Antal, a műszaki igazgatóhelyettes csikorgatta ugyan a fogát, de nem tudott semmit
sem kezdeni vele.
De végül sikerült nemes bosszút állnia. Közölte Károllyal, hogy amíg ő a műszaki igazgatóhelyettes,
addig a Hőellátás nem kap számítógépet.
És ide vettek fel engem informatikusnak. Antal tagja volt a felvételi bizottságnak.
A C128-at egyébként játékgépnek vették.
Az első PC-t alkatrészenként csempésztem át a portán.
Egy helyen vetettem el túlzottan a sulykot, amikor ráirattam az egyik számlára, hogy négycsatornás
aktív HUB. Gondoltam, úgysem értik. Pont ez volt a baj. Ha azt íratom rá, hogy gravírozott Miska
kancsó, senkinek sem tűnt volna fel. De kimagyaráztam magam.
Ellenben később bevittek egy kegyetlen találatot.
Eltelt egy év, kezdett kialakulni a munkatempóm. Mivel számítógép még mindig nem volt, a
kéményseprés C128-án állandóan adatrögzítés folyt, így megegyeztem Károllyal, hogy a saját otthoni
gépemen fejlesztem az új programot. Na, ehhez képest a Luca széke kifejezetten blitzkrieg volt. Nej
tudna róla mesélni. Ő még egyetemista volt – ennek ellenére én jóval többet voltam otthon, mint ő.
Aztán egyszer csak üzentek, hogy menjek le a tárgyalóba. Lementem. Ott ült az egész illusztris
bizottság az asztal mögött, szakasztott, mint a felvételinél.
- József, immár egy éve dolgozol nálunk – vigyorgott 64 foggal az elnök – szeretnénk elbeszélgetni
veled, hogyan érzed magad itt nálunk?
Ajjaj. Rosszat sejtettem. Okkal.
- Beilleszkedtem – válaszoltam szűkszavúan.
- Ennek határozottan örülök – vigyorgott még mindig a köcsög – Akkor ha már beilleszkedtél, nyilván
meg is tanultál mindent, ami a munkádhoz kell.
Erre csak úgy bizonytalanul bólintottam.
Ami ezután jött, nem úgy szerepel a Nagy Leltárban, mint életem legemelkedettebb pillanatai. Ezek
ugyanis nekiálltak és rámtámadtak mindenféle épületgépészeti kérdésekkel. A bonyolultaktól
haladtunk az egyszerűbbek felé. Aztán amikor kiderült, hogy az egész hóbelevanc
alapmiskulanciájáról, az ún. FAJLAGOSOK-ról azt sem tudom, hogy léteznek-e egyáltalán, az elnök
farkasmosollyal megköszönte a részvételemet és elengedett.
Túlzottan nem viselt meg a dolog, tudtam, hogy a támadás nem nekem szólt. Felmentem Károlyhoz,
elmeséltem neki, mi történt. Embert így még bedühödni nem láttam. Letépte helyéről az ajtót és
leviharzott.
Nem azért, de két hétre rá kitört a rendszerváltás. Először a Városi Tanács, később az IKV is,
elemeikre robbantak. Az adminisztrátor csajszik Árenda Kft. néven megalakították a társasházak
közös képviseletét ellátó céget. Antal megalakította az épületkarbantartással foglalkozó Diabáz Kft-t.
Aztán hogy az úriember kőkorszaki gondolkodása miatt, vagy pusztán csak dacból, de fél éven belül
csődbe is mentek. Mi, mint Hőforg Kft elmentünk távfűteni – és elkezdhettem végre kiépíteni és
felfejleszteni a cég informatikai rendszerét.
De ez már unalmas sztori.
ps1.
Illetve mégsem. Hölgyeim. és Uraim. Önök most egy katartikus ledöbbenésnek lehetnek tanúi.
Amikor leültem ezt a cikket írni, arra gondoltam, hogy felvésem valahová, milyen extrém
körülmények között indult a pályafutásom, milyen bizarr dolgok történtek akkor, amikor hirtelen
megfordult alattunk a rendszer. És majd röhögünk egy jót együtt a múlton.
De most... most csak nagyokat nyelek és viaskodok az emlékeimmel.
Mindennek az oka az, hogy megszűnt a www.hoforg.hu, pedig be akartam linkelni. Oké, rágugliztam,
mi lett velük. Találtam egy fórumot, benne egy szálat. És ahogy olvastam, úgy fehéredtem
folyamatosan. Jelentem, most majdnem halottfehér vagyok és baromira nem értem az egészet.
Hosszú szál, inkább összefoglalom: Sz. Levente, az informatikai rendszer manipulálásával, éveken
keresztül folyamatosan jelentős összegeket sikkasztott el a cégtől. Aztán egyszer megbukott, az ügyet
felfújták, végül először Károlyt, később Leventét is kirúgták. Pontosabban, az utóbbit be is
börtönözték.
Na most, tudni kell, hogy egy idő után én ott egyfajta IT vezető lettem. Egy konstans alkalmazottam
volt, Levente. Nem IT-snek vették fel, de jó eszű srác volt, érdekelte is a dolog, így elkértem.
Megkaptam. Sokat segített, komplett területeket tudtam rábízni. Megszervezte az ügyvitelt, képes volt
az egészet algoritmizálni majd megírni hozzá az ügyviteli programot. Emellett emberileg is
kifejezetten kedveltem. Nem volt kockafejű, többször is kijavított, amikor beblöfföltem valami
kulturálisat. Kifejezetten szurkoltam nekik, amikor látszott, hogy egymásra gerjedtek egy tágabb
értelemben vett kolleginával. Voltam is kint náluk: jó volt látni, hogy összejöttek, boldogan élnek.
Levente elfogadta és összebarátkozott a leányzó korábbi házasságából született gyerekével. A magam
részéről nyugodtan jöttem el: Levente el tudja látni a munkát, Károly pedig – leginkább érdemei és
becsületessége folytán – kirobbanthatatlan.
Erre ma este látom, hogy 2003-ban minden felfordult.
Leventét konkrétan a saját tanítványomnak tartottam.
Akkor mi a faszért nem tanítottam meg arra, hogy ‘Ne lopj!’?
ps2.
A Sors rendelkezik – nem is kevés – iróniával. Károllyal a hét éves kapcsolatunkat végig átszőtte az a
feltételezés, hogy én, kihasználva azt, hogy ő nem érti, mit is csinálok tulajdonképpen, egyfolytában
átvágom. Hogy én zsebreteszek összegeket, azért, hogy pl. a Sharp fénymásolót javasolom a Xerox
helyett. És ilyenek. Egy idő után rájöttem, nem is érdemes ez ellen védekezni. Ő elkönyvelte, hogy az
életképes IT-s az átvágja a főnökét. Én meg rájöttem, hogy hiába vagyok becsületes, ha a főnök
sémarendszerében az IT-s nem az, akkor nincs értelme erőszakoskodnom.
Erre a hapi bukását egy túlontúl kapzsi módon sikkasztó IT-s okozza. Az IT rendszer
manipulálásával.
De nagyon lenne kedvem most elbeszélgetni vele sör mellett.
- Mit kezeltél le bútorápolóval? – kezdtem szimatolgatni déltájban az étkezőben.
Erre Nej indignáltan a sarokban álló nyolc szál tubarózsára mutatott, melyeket ma reggel vett a
piacon.
Éjszaka azt álmodtam, hogy könyvet írok. Krimit. Remek kis könyv lett belőle, fordulatos cselekmény,
szikrázó humor – az utolsó pillanatig letehetetlen. Annyira jó lett, hogy fel is ébredtem rá.
Tökéletesen emlékeztem az egészre. Ébren is zseniális volt.
Aztán mire felkapcsoltam az éjjelilámpát és felültem az ágy szélére, elfelejtettem a negyedét. Mire
odabotorkáltam a dolgozóasztalomhoz, lámpát kapcsoltam, papírt és ceruzát kotortam elő –
elfelejtettem az egészet.
Egy Nobel-díjjal kevesebb.
Tegnap a Köki peronján egy utas erősen kirítt a többi közül. Egy fiatal srác volt, vállán egy bazi nagy
magyar zászlót vitt, feltekercselve.
A srác teljesen normálisan nézett ki: nem volt rajta bakancs, nem volt kopaszra nyírva, még csak
fekete ruhadarabot sem viselt. Egyedül az a hatalmas zászló nem stimmelt.
És nekem mégis felállt a szőr a hátamon.
Ide jutottunk.
Azt írja az újság:
Szeptembertől tilos Kínában a tibeti buddhista szerzeteseknek újjászületniük a kormány előzetes
engedélye nélkül.
Nyilván van magyarázat erre a felfoghatatlanul groteszk törvényre. De ha én Dalai Láma lennék,
reggeltől estig ezen a törvényen röhögnék – és szarnék arra, hogyan akar egy kis porbafingó emberi
hatalom belenyúlni a nála sokkal erősebb természeti erőkbe.
Habár... végül is nem a kínai kormány merészkedett először erre a küzdőporondra:
A 14. Dalai Láma, Tendzin Gyaco úgy nyilatkozott, hogy egészen addig nem születik újjá
Tibetben, míg az kínai uralom alatt van.
Érdekes meccs lesz.
Amikor a sok kávétól már a hajad töve is fekete, de mégis minden erődet meg kell feszítened, ha csak
résnyire is nyitva akarod tartani a szemedet... és egy óceánmély mocsárból csak pislogsz kifelé...
hirtelen tökéletesen olyannak látod a világot, amilyen, rejtett összefüggések válnak pofonegyszerűen
világossá... de olyan fáradt vagy, hogy leszarod, nem érdekel, csak pár napig ne szóljon hozzád senki,
csak hagyjanak aludni... miközben persze tudod, hogy a magad előtt szkarabeuszként görgetett
munkagolyót senki nem fogja helyetted elrendezni, de mégis... ágy, füldugó.
Úgy vélem, nem adjuk meg a megfelelő tisztelet annak a vacak kis kötöződrótnak. Tudjátok, arról a
rozsdás, 1 milliméter vastag vacakról beszélek, melyet felingerült állapotban akár szét is tudunk
szakítani. De hajlítgatással simán kettékapható.
Szóval semmi különös. Egy jelentéktelen izé.
Mégis ezen alapulnak többtíz emeletes felhőkarcolók, hatalmas betonmonstrumok.
A vasbeton ugyanis – mint neve is mutatja – vasrudakból és betonból áll. A vasrudaknak viszont
megfelelő módon kell elhelyezkedniük a betonban. Csakhogy az elején a beton igencsak képlékeny,
nincs semmi, ami megakadályozza, hogy a vasak arrébb ússzanak benne.
Itt jön képbe a kötöződrót.
Ezzel a semmi kis anyaggal rögzítik egymáshoz a vasrudakat, kengyeleket, hogy arra a rövid időre,
amíg legalább felületesen meg nem köt a beton, ne mozduljanak el. Ez tartja össze a szerkezetet addig,
amíg a beton körbe nem folyja. Utána már senkit nem érdekel, mit csinál – a munkáját elvégezte. Nem
ő tartja a súlyokat, de ha a megfelelő pillanatban nem fogja össze a vasakat, akkor nem épülhetett
volna fel a monstrum.
Respekt.
Határozottan beköszöntött kedvenc évszakom, az ősz.
Ugyanezt nem tette még meg a vízszerelő, aki mára igérte magát.
Könnyen. A következő ugyanis a helyzet: a tavaly ősszel vásárolt esőkabátot még nem igazán tudtam
tesztelni. Most derült ki, hogy borzalmas a kapucnija: ha szorosra húzom, akkor a számig belóg, nem
látok semmit. Ha lazára hagyom, akkor meg lefújja a szél. Azt találtam ki, hogy szorosra húzom a
kapucnit, aláveszek egy napellenzős fejpántot, és az ellenző akadályozza majd meg a becsúszást.
Mindemellett rájöttem, hogy a metrón sokkal jobban lehet aludni sötét napszemüvegben – kevesebb
fény éri kívülröl a szemet.
Tehát ha látsz a metrón egy alakot, aki borongós, esős időben, kopasz fejebúbját harsányan kiemelő
piros napellenzős fejpánttal a fején, sötét napszemüvegben szundikál, az én vagyok.
De ne ébressz fel.
Az emberek nem olyanok. Csak azt hiszik a többiekről, hogy ők viszont olyanok. Aztán néha
engedményeket tesznek és társaságban olyanokat mondanak, melyek a többieknek valószínűleg
tetszenek – hiszen a többiek olyanok.
Mellyel persze megerősítik a gyanút a többiekben, hogy rajtuk kívül tényleg mindenki olyan.
Mert szeretkezés közben nem tudják megfogni a nőstény mellét.
Délután esélyem volt minden idők legabszurdabb kertásásához: a programfüzet szerint a Bókay-
kertben a Cosmic Debris, alias Frank Zappa emlékzenekar lép fel, a zene meg tisztán felhallatszik. De
aztán zavar támadt az erőben: vagy a műsor változott meg vagy a fiúkon lett úrrá az aggkori
szenilitás, mert egész délután Dolly Roll számok mentek. Mondjuk, erre is elég bizarr volt ásni.
Különösen úgy, hogy előkeveredett valahonnan az a kajla macska és mindent bedobott, hogy magára
terelje a figyelmet.
Ja, hogy mit keresett a buliban az a két asztal, csak úgy kilódítva a szántás szélére? Az volt a
legbizarabb. Nem lévén gyephengerünk, gondoltuk, ezekkel a kidobásra ítélt asztallapokkal
tömörítünk. Ráálltunk az egyikre Nejjel – de jól jött most, hogy egyikünk sem agártermet – majd
ráztunk egy kicsit: guggol, feláll, csípő, fenék, páros lábbal dobbant. Aztán átléptünk a másikra,
eljátszottuk ugyanezt a koreográfiát, majd, mint a mocsáron, hátranyúltam ez előző asztallapért,
magunk elé dobtam – és már mentünk is tovább. Időnként a macska is beszállt harmadiknak. A
háttérben meg döngetett a Dolly Roll.
Elnézést ezért az Ady parafrázisért, de ez írja most le legjobban az állapotomat.
Gyakorlatilag dél óta csak ások és ások és ások. Ami önmagában nem lenne akkora baj, de a kerítésen
kívüli rész annyira gyomos volt, hogy minden ásókifordításnyi földet kézzel kellett széttúrnom. Azaz
minden ásóbeszúráshoz kétszer kellett lehajolnom. Pont este nyolcra fejeztem be az ásást, Nej még
nem ért haza a fűmaggal, így gereblyéztem egy adagot (szintúgy jó a derékfájásra), végül este,
koromsötétben döngöltünk.
Ha tegnap azt írtam, bizarr egy dolog volt a kerti munka, akkor most szomorú vagyok, mert nincs
olyan szó, mely pontosan kifejezné, hogy a mai este mennyire überbizarra sikerült. Ugye döngöltük a
földet, a két asztallal. Emlékszel? "Guggol, feláll, csípő, fenék, páros lábbal dobbant." Na, ugyanez,
csak koromsötétben, zseblámpával. Kint az utcán. Miközben a Bókay-kertben a Nagyvárosi farkast
nyomta a Ricse.
Néztem a felhőket, hallgattam, hogy "jó pénzért elmehetett volna ugatni a ház körül"... és
hitetlenkedve csóváltam a fejem: azt hittem, az összes elmebeteg dolgot már Úrkúton letudtuk, bohó
fiatalkorunkban.
Ma délelőtt az Intersparban töltöttem fel éppen a borhűtőt, amikor kezembe akadt néhány dvd lemez,
köztük az Omega 2004-es koncertje. Igen, az, amikor már Szekeres erősíti Elefántot és Benkő is kapott
egy szekundánst.
De akkor is. Nagyon jó az anyag. Mennyire jó zenék voltak ezek, mennyire belém épültek,
uramatyám. Az akkori nagy hármasból mindig is ők voltak számomra az elsők. Szószerint: a
legeslegelső bakelit lemezünk az Omega7 volt.
Azt hiszem Berlinben vettük az első lemezjátszónkat – no meg a tapétát – ehhez keresgéltünk
itthon hanglemezeket. Megvettük az Omega7-et, később a Korál első lemezét és a V-Motorock
kettest. Naponta tízszer hallgattuk meg mind a hármat. Minimum.
No, szóval félhulla állapotban kivártam, amíg ledőlt a család, töltöttem egy pohár bort és benyomtam
a lemezt. Jaj. Annyira jól esett. Néztem, hallgattam, itt-ott mondtam is a szöveget Kóborral. Valamikor
tudtam az összeset. Ma se kell messzire mennem, tokkal-vonóval megvan az egész, még az angol
nyelvű lemezek is. És persze jöttek elő az emlékek is...
1979 nyarán Drezdában dekkoltunk. Családi nyaralás, a mi családunkat és egy miskolci családot
külön épületbe raktak a Karpaten Strasse-ba. A másik családban volt egy leányzó, legyen egyszerűen
V. Az első leány volt, akivel smároltam. Leginkább őt is zavarta az anyja és nekem sem hiányoztak a
szüleim, így amikor csak lehetett, tekertünk be kettesben a városba. A szülők persze először paráztak,
de aztán rájöttek, hogy mivel mindketten jól beszélünk németül, így valószínűleg mi ketten vagyunk
azok, akiket a legkevésbé kell félteni. Aztán mit csinálhat két tini a városban? Természetesen behülyít
egy villamosnyi magyar turistát. Egyszer ugyanis észrevettük, hogy a villamoson mindenki magyarul
beszélt. Bőszen kerestek valamit Drezdában. Gyorsan megmondtuk nekik. (Akkor mi már diplomázni
tudtunk volna a városból.) Erre jöttek, hogy nahát. Meg mégilyet. És hogy kik vagyunk? Persze, hogy
beindult a fantáziám: NDK-ban tanuló diákok vagyunk. Higiénia szakon. (Hé, ne röhögj: Drezdában
meglehetősen komoly higiéniamúzeum van.) És hogy persze, mindketten. Meg hogy együtt vagyunk.
Lelkesen bólogattak... mi meg alig vártuk, hogy leszálljanak és kinevethessük magunkat végre. De a
legfőbb szórakozásunk mégsem az idiotizmus volt: bementünk a német lemezboltokba, leemeltük a
pultról az Omega6/7/8 közül valamelyiket és felrakattuk az eladóval. Hogy belehallgatnánk. (Az
Omega meglehetősen népszerű volt az NDK-ban.) Aztán elvonultunk valami félreeső sarokba,
felkaptunk egy-egy fülest, hallgattuk a zenét és néztük egymás arcát. Igen, ez egy ilyen tini dolog volt.
(Én 15, a lány 14.) Csodálod, hogy az Omega dalokról nekem ez a románc ugrik be elsőre?
Pedig nem volt egy sima ügylet. V hiába csak 14 éves volt, de már el volt jegyezve. Az anyatigris
ennek megfelelően védte is, ahogy tudta. Egyik nap például a két család közös kirándulást tervezett
Meissen-be. Aztán V közölte, hogy ő inkább kihagyja. Naná, hogy erre én is úgy reagáltam, hogy talán
én is inkább maradnék. Naná, hogy ezek után az anyja sem akart menni. Hármasban maradtunk a
házban. Az én családom elment és a Jóisten tudja, hogyan tudtak elnavigálni odáig és vissza, egy kukk
német nyelvtudás nélkül. Mindenesetre a népszerűségi mutatóm érezhetően leesett utána a családban.
Pedig... az én napom sem volt felhőtlen. Mivel az öregcsaj gyakorlatilag összenőtt a lánnyal, letettünk
minden hátsó szándékról. Összetoltuk a teraszon a két asztalt, rádobtunk egy pingponghálót és
nyomtunk néhány meccset. Ez egy üvegezett terasz volt, meglehetősen szűk. Mi is alig fértünk el, de a
banya az anya még benyomakodott. Mert kíváncsi volt, hogyan játszunk. Nos, nem rosszul. V is jól
kente és én sem voltam piskóta. Aztán bekövetkezett a tragédia, kiszorított helyzetben ütöttem egy
bika erőset. Az ütés jó volt, de az asztalról felpattanó labda pont a szeme alatt találta el az öregcsajt.
Ekkor foszlott le róla végleg az udvariasság. Hogy én ott mi minden voltam... inkább nem mondom el,
nehogy rossz kép alakuljon ki benned. Legalább tíz percig torkaszakadtából ordított velem a nő,
gondolom, ott adta ki az összes feszültséget magából. Azt a feszültséget, melyet az én felbukkanásom
okozott. Mit mondjak... innentől nem volt egészen baráti a viszonyunk.
És nem volt elég az anyatigris, ott volt még egy zavaró tényező. Az öcsém. Aki szintén ráhajtott a
csajra. 11 évesen. Tojáshéjjal a seggén. A leányzó meg persze élvezte a helyzetet, különösen, amikor
látta, mennyire fel tudom bosszantani magam a szituáción. A legdurvább egy közös hármas
kirándulás volt. Bevillamosoztunk megnézni a Grünes Gewölbe-t. (Kincstár a Zwingerben.)
Megvettük a jegyet – és elég sokat kellett várnunk utána. Kiültünk a parkba. V középen ült. Át
akartam ölelni – de valakinek a keze már ott volt. Összehúzott szemöldökkel elnéztem a csajszi háta
mögött – öcsém vigyorgott vissza fölényesen. Ráförmedtem, de V váratlanul a pártjára állt. Szó szót
követett, végül annyira felhúztam magam, hogy megfogtam a kölyköt és bevágtam egy közeli
bokorba. Alapvetően jó testvér voltam, hiszen az Elba is ott folyt mellettünk.
Aztán később törlesztettem. Egyik délután mentünk zuhanyozni. A mi épületünkben nem volt
fürdőszoba, át kellett sétálnunk az egy utcával arrébb lévő főépületbe. Pont úgy jött ki a lépés, hogy V-
vel együtt sétáltunk át. Lezuhanyoztunk, mindenki a saját nemének megfelelő zuhanyzóban – hé, még
csak tinik voltunk – majd megvártuk egymást és visszasétáltunk. Az udvaron öcsémbe szaladtunk
bele.
- Ti együtt zuhanyoztatok? – kerekedett ki a szeme.
- Naná – vágtam rá.
- Meztelenül?
- Majd öltönyben.
- Áááááá! Apaanya!! – rohant be rögtön a kiscsávó a házba.
Délután a társalgóban olvasgattam, amikor váratlanul letámadott az idősebb V.
- Úgy hallottam, együtt zuhanyoztál a lányommal.
- Igen. Ő a lányzuhanyzóban, én a fiúzuhanyzóban.
- Nem együtt?
- Úgy együtt, hogy egy időben.
- De én mást hallottam.
- Ja, biztos az öcsém. Nem kell vele foglalkozni, most éppen szivatom egy kicsit a srácot.
- Az más.
Este jött is a kölyök diadalittasan.
- Nem is igaz. Most hallottam, hogy nem is zuhanyoztatok együtt!
- Ki mondta?
- V néni.
- Te nagyonhülye, szerinted pont neki fogom bevallani?
A csókának egyből lefittyedt a szájaszéle.
Másnap megint jött a nő.
- Azt mondják, hazudtál nekem.
- Ki mondja?
- A testvéred.
- Remek. Akkor jól működik a szivatás.
Összehúzta a szemét.
- Ne játssz velem. Most akkor mi volt?
- Mondtam már, semmi. Pusztán az öcsémet bosszantom.
Pedig... mindketten tudtuk, hogy nem csak az öcsém idegei zilálódtak. De nagyon ártatlanul tudok
mosolyogni.
Amúgy tényleg nem volt ez egy túl komoly dolog. Egyszer elmentünk vidámparkba. Volt ott egy
körbeforgó valami, az UFO elődje lehetett. Tudott fel-le emelkedni, körbeforogni – de olyan hosszúkás
szivar formája volt. Meglehetősen szűk bigyó volt, alig fért bele két kamasz. V-vel ültünk egy rakétába
– és naná, hogy összevesztünk. Mindketten előre akartunk ülni, mert ott volt a vezérlőpult. Egy
Werther ilyenkor udvariasan hátraült volna, de akkor még nem olvastam Goethe-t. Arra sem
gondoltam, hogy hátulról milyen kellemesen lehet átölelni egy lányt. Ráförmedtem, hátraült,
énbelőlem meg kitört a gyerek. Csorgott az adrenalin a szám szélén, ahogy maximális sebességgel fel-
le száguldoztunk, körbeforogva. Őszintén szólva, azt is elfelejtettem, hogy ül mögöttem valaki. Egy
nap mosolyszünet.
Aztán persze letelt a nyaralás, mindenki visszautazott a lakhelyére. Én egy ideig még próbáltam
kapcsolatba kerülni velük, de nem igazán sikerült, aztán le is tettem az egészről. Fura módon, ekkor
sikerült találkoznom velük. Nyár végén Miskolcon voltam FEB táborban és a szüleim velem küldték el
nekik a fényképeket. Kibumliztam, becsöngettem. Csak az anyja volt otthon. Láthatólag kiheverte a
német nyaralást, olyan negédes volt, hogy kenyérre lehetett volna kenni. Átadtam a képeket,
udvariasan beszélgettem egy keveset, majd indulni akartam.
- V-t nem várod meg? – kérdezte.
- Miért, mikor jön?
- Bármelyik percben.
- Akkor igen.
Beszélgettünk egy kicsit. Aztán csöngettek. Panelház volt, az anyja hallotta, hogy nem egyedül jött
meg.
- Úristen, a jegyese! – kiáltott fel.
Nem értettem a dolgot, hiszen én csak egy csomag fényképet hoztam. Azt meg már nehogy ne
lehessen.
- Azonnal mássz bele a szekrénybe! – kiáltott rám.
- ??
- Nem érted? Mars be!
Ráhagytam. Bemásztam.
Ezek bejöttek, leültek, bájcsevegtek. Én meg a kulcslyukon leskelődtem. Aztán egy idő után a srác
elment.
Én meg kiléptem a szekrényből:
- Szia, V – vetettem oda hanyagul.
Többet nem találkoztunk.
Már második éjszaka alszom egy ágyban a macskával.
Az osztályterem előtt álldogáltunk hárman-négyen, vártuk, hogy megérkezzenek a többiek.
Egyszercsak berobbant a végiggondolatlan dinamizmusáról is ismert leányzó, V.
- Á, sziasztok! – köszönt harsányan – De jó, téged is ismerlek, téged is ismerlek... na, téged nem. Te
kinek a felesége vagy?
Ő volt az osztályfőnök.
Egyre csak mélyebbre.
Ma elvittük állatorvoshoz, beoltatni. Elsőre tök kíváncsian mászott be a tegnap vásárolt dobozba,
aztán amikor csappant mögötte az ajtó, akkor már bánta, de nagyon. Ennek a kocsiban többször is
hangot adott: először csak nyávogott, majd előszedte a végszükségre tartogatott ‘kisgyereksírás’
nyávogást. Aztán megkarmolta a lányomat, majd ijedtében összepisilte magát. Mármint a macska.
Innentől lett durva a délután. Hirtelen elkezdtem úgy vezetni, mintha tojás szorult volna a lábam és a
gázpedál közé. És szóltam a lányomnak, hogy ha Istent ismer, nem hagyja, hogy a nafta
kilötybölődjön a kárpitra. Aztán kidugtam a fejem az ablakon és hússzal elcsorogtunk az orvosig.
Aki éppen nem volt otthon, így várnunk kellett öt percet. A macska olyan intenzitással kezdte bontani
a ketrecét, hogy inkább kivettem. Így legalább lányom el tudta mosni a dobozt. Na de amit a macska
produkált velem... mindenáron ki akart szabadulni a szorításomból, én meg tartottam, ahogy bírtam.
Mindezt képzeld el egy csurompisis macskával. A kedvenc pólómban. Mondjuk csak az első perc volt
kellemetlen, utána hozzászoktam. Aztán gyorsan megkapta az oltást, a tablettát... végül egyesült
erővel visszatuszkoltuk a dobozába és hazajöttünk.
Azóta bent ül a fotel alatt és tisztálkodik.
Be kell vallanom, van némi zseniális a macskákban. Ő volt ázottan pisis, most pedig teljesen
bársonyos a szőre és semmi szaga sincs. Én meg lemosdva, átöltözve, még mindig érzem a kezemen a
szagot.
Legközelebb én is kipróbálom a macska módszerét: bevonulok a fotel alá és tisztára nyalom magam.
Életemben írtam én már annyi mindent: söralátétet, cégtáblát, újságcikket, újságot, blogot, könyvet.
Hol több, hol kevesebb pénzért.
De életem legjobban jövedelmező írását ma este követtem el.
Írtam egy fellebező levelet az Adóhivatalnak a rosszul kiszabott ingatlanvásárlási illetékkel
kapcsolatban.
A világ nem olyan, amilyen – hanem olyan, amilyennek képzeled. Ha úgy gondolod, hogy a macskád
Mr. Mistoffelees, akkor az is lesz. Ha úgy gondolod, hogy az erdők tele vannak manókkal,
tündérekkel, akkor tele is lesznek. A te fejedben, persze. De hát ez az, ami elsődlegesen számít, nem?
Vigyázat, van azért egy-két dolog, melyekre ez az elképzelés nem működik. Például a gravitáció.
Weimar, 1987. Szakmai gyakorlat. A berlini fal még nem omlott le ugyan, de a keletnémetek már
kezdtek vérszemet kapni.
Ha esetleg valaki nem tudja, milyen élmény idegengyűlölet elszenvedőjének lenni, annak most leírom.
A városban voltunk elszállásolva az első héten. Egy ideig nem is volt baj, napközben a helyi ember –
Helmut – vezetésével sorra jártuk a környék nevezetességeit, este pedig a Kasseturm-ban döntöttük
magunkba a söröket.
Ez egy egyetemi kocsma volt, a városi építőművészeti egyetem kocsmája. Eredetileg valami
vámszedő, vámfizető torony volt, abból alakítottak ki egy meglehetősen romantikus kocsmát. Valahol
itt kallódik a jegyzeteim között egy vázlat a pincében található rézmetszetről, valamikor még úgy
gondoltam, hogy lesz időm újrarajzolni. Egy kolostori jelenet volt rajta: egy barát berúgott a
borospincében, élveteg mosollyal horpasztott, körbeölelve a hordó csapját, magasból leszarva a
környező világot. Előtte az apát állt, szeme szikrákat szórt és látszott rajta, hogy nagyon fel van dúlva
– de tehetetlen a bárgyú mosollyal szundikáló baráttal szemben. Körben pedig a többi barát állt
félkörben, egymáshoz bújva, szemükben a szent ijedelem, hogy de hát hogy is van ez? Remek kép,
látszik rajta, hogy a művész egyértelműen a szundikáló baráttal rokonszenvezett.
Nos, sokáig nem is volt baj, dacára, hogy mi csak olyan megtűrt vendégek voltunk a kocsmában.
Akkor éppen egyetemi rendezvény volt, a világ minden pontjáról hívtak meg delegációkat a ‘Ki
szereti legjobban a németeket?’ konferenciára. Komoly. Mivel nekünk ebben a versenyben esélyünk
sem volt – érkezett delegáció méteres nyelvvel is – így mi csak sörözgettünk csendben. De a sorsunkat
így sem kerülhettük el, egyik nap kora délután, éppen négyen üldögéltünk az asztalnál, amikor
odajött egy csapos srác és közölte, hogy most azonnal takarodjunk a kocsmából. Azt még kialkudtuk,
hogy a sörünket megihassuk, aztán kisétáltunk.
Kellemes, talán túlontúl is meleg nyári nap volt, gondoltuk iszunk még valahol sört. Hárman neki is
vágtunk a városnak. Tivadar viszonylag hamar kiszállt a buliból, úgy gondolta, inkább nem koptatja
térdig a lábát egy nyomorult sörért. Attilával ketten voltunk a nagyon elszántak, mentünk, mint a gép.
Harmincvalahány kocsmát próbáltunk ki. (Igen, szomjasak voltunk. Igen szomjasak.) Volt olyan, mely
csak szimplán zárva volt. Volt olyan, mely kiírta, hogy szabadság miatt zárva. De volt néhány igen
cifra hely is.
Például a Ratskeller. Ez általában a városháza alatt lévő pince, minden német településen ez a
legelitebb hely. Ennek megfelelően baromi drága is, de általában nagyon hangulatos. A baromi drága
meg azt jelentette, hogy a sör ára elérte a Kőbányai Világos árának a felét. No, bementünk,
bebirkultunk. Akkoriban ugyanis nem úgy volt, hogy bementél egy étterembe és leültél. Ha így jártál
el, akkor akár az örökkévalóságig is ülhettél, pincér ugyan soha nem ment volna az asztalodhoz. Nem,
meg kellett várni, míg a pincér odament hozzád az ajtóban és le nem ültetett. Ott álltunk már hosszú
percek óta az ajtóban, amikor az egyik pincér elkövette azt a hibát, hogy nem sokkal mellettünk akart
elmenni.
- Entschuldigung, haben Sie etwas Bier? – fordultam hozzá, megérdeklődve, hogy van-e valamilyen
sörük.
- Nem, nincs semmilyen – válaszolta rezzenéstelen arccal a pincér, és a válaszban az a tény sem
zavarta, hogy malomkeréknyi tálcát egyensúlyozott a kezén, tele sörrel.
Nagyjából hasonlóan jártunk a többi helyen is. Volt olyan, hogy nyitva volt, de húszméteres sorba
kellett beállni. A sor durván félóránként haladt egy métert, dacára annak, hogy a kocsma szinte üresen
kongott.
Késő délután felé járt, amikor eluntam és leszólítottam egy muksót, mondja már meg, hol lehet ebben
a városban bedobni egy pofa sört. A hapsi mérlegelte az akcentusomat, az elszántságomat, végül
kinyögte, hogy a vasútállomás mellett biztosan.
Nekiindultunk. Habár a nap már nem tűzött olyan vehemensen, de eléggé fülledt meleg volt. Éppen
valami böszme nagy Hitler-barokk épület mellett mentünk el, amikor Attiláról halk sercenéssel
lefoszlott a kultúra.
- Pepe, hogyan mondják németül azt, hogy ‘tetű Németország’? – kérdezte elgyötörten.
- Izé, nem tudom – vakartam a fejem – de talán bejön az, hogy ‘dunadeles Deutschland’.
- Oké – bólintott Attila és elkezdte keresni a fekete festékes flakkont.
Azért a biztonság kedvéért visszakérdezett.
- Mit is jelent ez pontosan?
- Nos, a ‘du’ az azt jelenti, hogy ‘te’, a ‘nadel’ meg azt, hogy ‘tű’.
- Hülye.
- Aki hülyeségeket kérdez.
Végül ennyiben maradtunk. Attila egy idő után a túlélés mellett döntött, visszafordult a koleszba, ahol
laktunk. Én kitartóan lesétáltam a vasútállomásig, persze nem találtam semmilyen restit. Végül az
állomástól nem messze – közvetlenül amellettt az étterem mellett, ahol első nap díszebéd volt a
tiszteletünkre – ráakadtam egy akvárium jellegű kocsmára. (Három fala üveg, odabent a hőségtől
remeg a levegő, az emberek pedig halakként úsznak a sűrű cigarettafüstban.) Bementem, körbenéztem
– és mindent értettem. Körülbelül harmincan lehettünk a helyiségben, ebből húsz néger. Ez volt a
városi gettó. Ide jött le mindenki, aki nem volt szemmel láthatóan árja, aki nem beszélte akcentus
nélkül a nyelvet. Ez volt az a kocsma, ahol kiszolgálták az ilyen alja népet is.
Bedobtam két sört – biztos, ami biztos – majd visszasétáltam. Utána még napokig vitáztunk, hogy
akkor hogy is van ez? Helyi szokás lehet ez, vagy általános? Ugye Weimar és az idegengyűlölet –
sajnos – történelmileg is összefonódott, tehát volt értelme abban reménykedni, hogy ez csak helyi
specialitás. Ezt erősítette meg a másik kisérőnk, Stephen is, mondván, hogy mások ám ezek a
beszűkült kisvárosok és mások a nagy, kozmopolita városok – Berlin, Lipcse, Rostock, Drezda.
Rá pár napra már Rostockban táboroztunk. (De itt volt a billentyűzetem hegyén, hogy rostokoltunk,
de aztán úgy döntöttem, nagyon olcsó poén lenne.) Egyik nap a városba döcögtünk be villamossal, és
persze meglehetősen hangosan vitatkoztunk valamin – talán éppen a Hansa-gót építészet
stílusjegyein, természetesen magyarul. A villamos éppen egy megálló felé közeledve lassított, amikor
hátulról valaki úgy hátbavert, hogy a protézisem Attila szakállában kötött ki. Mire megfordultam,
hogy megérdeklődjem, mi is volt ez, a hapi már rég leszállt, az ajtók záródtak, a villamos elindult.
Ez volt a kozmopolita Rostock.
A magam részéről bólintottam, és onnantól kezdve intenzíven nekiálltam elfelejteni a német nyelvet.
11 éven keresztül tanultam, nagyon sok energiám volt benne – mondhatom, legalább ekkora
erőfeszítésbe került, mire nagynehezen sikerült egy csomó mindent elfelejtenem. Mondhatnád, hogy
marhaság, hiszen milyen hasznos már, ha valaki tud egy nyelvet... de én erre azt mondom, hogy
nemhogy kommunikálni, de kapcsolatba kerülni sem akarok ezekkel az emberekkel, így a helyet az
agyamban megpróbálom más, értelmes célra felhasználni.
Csülök óvatosan mocorogni kezdett a bevásárlókosárban. Izmai ismételt megfeszítésével,
elernyesztésével sikerült meglazítania a kötözőmadzagokat. Óvatosan szabadította ki a végtagjait.
Halkan felsóhajtott, amikor végül a teljes köteg madzag a kezében volt. Gyors mozdulatokkal kötelet
sodort belőle és kilódította a kosárból.
- Óvatosan kövessetek! – vetette oda mászás közben a megszeppent virsliknek.
Ha akkorát rúgsz egy macskába, hogy az 3-4 métert repül, akkor az semmilyen hatással sincs a
macska lelkivilágára: egy perc múlva ugyanúgy sertepertél a lábad alatt, mintha mi sem történt volna.
Ahogy most állnak a dolgok, a kísérletet hamarosan meg fogom ismételni egy vízvezetékszerelővel is.
Lassan szeretnénk már fűteni.
Óriásplakát a Gyömrői úton. Az összes grafikai elem rajta egy gyönyörű nő arcképe, premier plánban.
A szöveg valami olyasmi, hogy a kedvenc szervizem az xy autószervíz.
Elemezzük ki, hogyan is működik ez a reklám: milyen gondolatok pörögnek végig egy átlagos férfi
agyában?
- Milyen kedves, csinos lány! Hú, de megdugnám...
- Mit is mond ez a tündibündi? A kedvenc autószervíze az xy.
- Hmm... akkor mostantól az én kedvencem is az lesz.
Ugye, milyen groteszk? De működik. Az agyunk ugyanis nem csak logikával él – és ha nem vagyunk
felfegyverkezve egészséges kritikai szemlélettel, na meg józan paraszti észjárással, akkor simán
beszopjuk a kerülő úton érkező üzeneteket.
Azt eddig is tudtam, hogy rajzban létezik. Naná, hogy létezik, még én is éltem vele.
De azt, hogy a zenében is megtalálható, azt ma fedeztem fel, az ebéd utáni ledőlős zenehallgatás
közben.
Arról van szó, amikor olyasmit hallasz, ami tulajdonképpen nincs is ott. A többi hangszer olyan
pontosan körbejátssza a vezérmotívumot, hogy az általuk keltett üregben lévő csend pont azt a
motívumot adja ki. Hallgatod a zenét, dúdolod a dallamot – és csak alaposabb figyelés után veszed
észre, hogy az említett motívumot egyik hangszer sem játszotta... mégis, a fejedben ott volt.
Mint ahogy a barlang is csak levegő – a körülötte lévő szikláktól lesz az, ami.
Ez a macska... hihetetlen. Rájött ugyanis arra, hogy a tüzelési problémájára a megoldás valószínűleg a
teraszajtón kívül rejtőzik. Legalábbis órákig képes az ajtó előtt ülni és vágyakozva nézni kifelé.
Aztán ma akcióba lépett. Első körben tojt egy irgalmatlan büdöset. A plafon egyből felhólyagosodott
az alom fölött. Aztán tudta, hogy ilyenkor mi jön – szellőztetünk egy nagyot – mert odasétált a
teraszajtóhoz és várta, mikor nyitjuk ki. Én meg ott fuldokoltam a nappaliban, hol a büdöstől, hol a
röhögéstől.
Éppen kavargattam a tehénszart a gödör alján, amikor úgy elgondolkodtam a szakmámon. Hogy
mennyire szépen is lehet megfogalmazni dolgokat a szakmai terminológia segítségével. A Kálmán-
féle rendszermodell jutott eszembe, az input, az output, a rendszer állapota, na meg a hozzá
kapcsolódó fogalmak, mint például az átviteli függvény. Mennyivel elegánsabb már úgy fogalmazni,
hogy Ftehén(fű) – ahelyett, hogy tehénszar. És mennyivel kifejezőbb is: benne van, hogy szemben
azzal a rengeteg fűvel, mely mellettem hever, mennyivel értékesebb az, amelyik már átment a
tehénen. A tehén tud valamit.
Zizi kommentje:
Ez a tehénszar-függvény, ez zseniális. Matektanár ismerősömnek elmeséltem, azonnal
"megvette".
Naná, hogy zseniális. Bátran mondhatom, hiszen nem én találtam ki, nekem csak a fejembe verték.
Egyik nagy szerencsém volt az életben, hogy – minden ellenkezésem dacára is – végül az ún Rendszer
ágazaton végeztem a Veszprémi (akkor még Vegyipari) Egyetemen. Az ágazat teljes neve
Rendszermérnöki és Folyamatszabályozási ágazat volt, röviden csak Kavicskotrók.
A lényeg mindkét esetben az volt, hogy ahhoz, hogy valami folyamatot kezelni, szabályozni tudjunk,
ahhoz nagyon pontosan modelleznünk is kellett tudni. Márpedig nem legóból, hanem matekból.
Ehhez kellett a rendszerelmélet. Hogy képes legyél dekomponálni egy rendszert. Hogy ki tudd
választani a lényeges paramétereket, illetve lásd a paraméterek közötti függőségeket. Hogy átlásd az
alegységekből létrejött bonyolult rendszert. Hogy ne csak átlásd, de képes legyél optimalizálni is. A
diffegyenleteket szerencsére már nem nekünk kellett megoldani, arra ott voltak a jobbnál jobb
numerikus matematikai módszerek. Ugyanúgy az optimalizálási módszereknél is elég volt, ha
értetted a lényeget, az algoritmust már bele lehetett dobni a gépbe. Természetesen a létrejött modellek
dinamikusak voltak, azaz minden további nélkül lehetett digitális folyamatszabályozási eszközöket is
rájuk pakolni, gyakorlatilag egy programon belül elfért a két modellkészlet.
Alaphelyzetben ipari folyamatokat kellett volna modelleznünk, de a Docens Úr nem elégedett meg
azzal, hogy megtanuljuk és használjuk a tananyagot – ő azt akarta, hogy így is gondolkodjunk, akár
még a civil életben is. Leírom mégegyszer: dekomponálni, alrendszereket definiálni, lényeges
tulajdonságokat kiemelni, alrendszerek közötti kapcsolatokat definiálni, az egészet mint alrendszerek
hálózatát átlátni, optimalizálni.
Ne tudd meg milyen vizsgáink voltak. Aki két órán belül végzett, az összetehette a két kezét. Nej
csoportja egyszer hajnal kettőig volt bent nála, labordigeren. (Ez egyfajta laborbeszámoló.)
Emlékszem, nálunk vizsgán az egyik lánytól megkérdezte, hogy zuhanyozni szokott-e vagy fürödni –
és szegény lánynak füstölt a feje, amíg azon kombinált, melyik válasszal, melyik modellezési tereppel
jár jobban. Tankörtársaim úgy készültek a vizsgára, hogy végigmentek mind a tea-, mind a kávéfőzési
folyamatokon, molekulaszintű dekompozícióval.
Persze, hogy ilyen előélet után az emberből könnyen jönnek az ilyen tehénre illesztett átviteli
függvények.
A tankörből egyébként nagyon kevesen maradtak vegyipari pályán, de nem csak nálunk, hanem Nej
évfolyamán is. Én se tudnék már brilliánsan vagdalkózni a szikével molekulaszinten, sőt, már a
Maxwell-Boltzmann eloszlás sem tartozik a napi kenyereim közé. De a gondolkodást, a
szemléletmódot mindannyiunk – tehát az informatikus, az üzletember, a kutató, a könyvtáros, a
rendőr és ki tudja még, kiből mi lett – szóval a teljes tankör magáévá tette.
Más lehetősége nem volt.
Szerintem az előző tulaj elhibázta a névadást. A Picúr tök rossz név ennek a macskának. Én
legszívesebben Brúszvillisznek hívnám.
Ma este terveztük a petefészek eltávolítós műtétet, mindkét macskánál. Kajlánál már abban sem
voltunk biztosak, hogy nem kapta-e be valamikor a legyet, Picúr meg, amióta itt van, kisebb-nagyobb
intenzitással, de egyfolytában tüzel. Ha azt mondom, hogy fárasztó volt, akkor igen óvatosan
fogalmaztam.
Tehát este fél nyolckor felvettem a hosszúujjú farmeringemet, óvatosan egy-egy zoknit kötöztem a
csuklómra, kezembe vettem egy törülközőt és elkezdtem becserkészni a macskát. Az volt a terv, hogy
váratlanul rádobom a törülközőt, belecsavarom, majd besuppasztjuk a dobozába. Nos, az első
próbálkozást elrontottam: rádobtam ugyan, de a macsek elmozdult pár centit, ez ahhoz pont elég volt,
hogy ne a súlypontja közelében kapjam el – innen meg kitornázta magát. Ráadásul a kézfejemet is
felhasította. Ügyes. Azért kötöztem zoknit a csuklómra, mert eddig kétszer a csuklómat marcangolta
szét – erre most elkapta a kézfejemet.
Természetesen innentől a közelébe sem lehetett menni. Hívtam is az orvost, jöjjön ki, találjon ki
valamit. Szerencsére itt lakik három sarokra.
A macska éppen a mi hálószobánkban tartózkodott. Gyorsan bementünk, magunkra zártuk az ajtót:
Dóra, Nej, az orvos meg én. Négyen a macska ellen. Nagy harc volt. A macska roppant ügyesen
szaladgált oda-vissza a térelválasztó könyvespolc résein. Ekkor kétoldalról támadtunk. Erre bement
az ágy alá. Erre kivettem felülről a matracot. Erre felmászott a szekrény tetejére. Erre lekaptam a
padlásajtózáró rudat és lepiszkáltam. Erre visszaszaladt az ágy alá. Még éppen elkaptam a farkát,
megpróbáltam kihúzni. A macska irgalmatlan vonyítás közben összeszarta magát, de visszatámadott,
kénytelen voltam elengedni. Nyilván beletrappolt a szarba, majd villámgyorsan körberohangászta a
padlószőnyeget illetve az ágyunkat, benne az ágyneműkkel. Láttam Nej szemevillanásán, hogy
mostantól ő is életre-halálra küzd. Végül sikerült rádobni egy fél lepedőnyi törülközőt, az orvos meg
futtában belevágta az injekciót. Nem ment bele az egész, de annyi igen, hogy belassuljon. Utolsó
erejével még feltornázta magát a szekrény tetejére és behúzódott a sarokba. Mindenki pihegett. Az
orvos időnként tesztelte a reflexeit, én meg lementem székért. Felálltam rá és közelről belenéztem a
macska szemébe. Az állt benne, hogy ‘ugyan már gyenge vagyok, de ha közelebb jössz, kikaparom a
szemed’. Udvariasan átengedtem a terepet az orvosnak, ő mégiscsak szemüveges. Felényúlt, erre a
macska utolsó utáni erejével megpróbált átugrani a másik szekrényre, de ez már nem jött össze neki,
tompa puffanással a padlóra esett. (Puha padlószőnyeg.) Gyorsan rávetődtem, de már az orvos is ott
volt, megragadta a grabancát és beleinjektálta a maradék altatót. Gyorsan be is dobtuk a dobozába.
Jöhetett a másik macska. Kajla Dóra szobájába volt bezárva, lustán tévét nézett éppen. Dóra
kézbevette, lehozta a nappaliba, én kinyitottam a macskadobozt, és Kajla engedelmesen besétált. Az
egész tartott talán másfél percig.
Az orvos igen nagy szemeket meresztett. Mint mondta, se ilyen elvetemült macskát, se ilyen
engedelmes macskát nem igazán látott még.
A műtét maga szót sem érdemel. Az ilyesmi ma már gyakorlatilag rutinmunka. Dóra bentmaradt,
végignézte.
Utána még elbeszélgettünk az orvossal. Azt mondta, varratkiszedés két hét múlva, akkor vigyük
vissza. Illetve, helyesbített, vigyük vissza a szelídebbet. A másikból meg majd csak kihullik egyszer
magától a cérna. (Aztán megegyeztünk abban, hogy visszavisszük Picúrt is, csak úgy, hogy előtte
nyugtatót keverünk az ételébe. Most ugye az volt a baj, hogy 12 órával a műtét előtt már nem ehettek.)
Mindenesetre az állatorvos is megerősítette a gyanúmat: ennek a macskának az a baja, hogy
borzasztóan gyáva. Bármi szokatlan történik vele, egyből bepánikol, elveszti a fejét és ész nélkül tör-
zúz, tombol. Ezért van az, hogy négyéves böszme erős állat létére az egyéves úgy terrorizálja, ahogy
akarja. Kajla ugyanis életrevaló macska – és nagyon hamar letisztázta, hogy itt ő a főnök. Annyi esze
van, hogy nem szorítja teljesen a sarokba a másikat – Picúr meg mindig meghátrál és bebújik valahová
előle.
Nemrég jöttük haza. Az állatorvos azt mondta, fektessük őket valami puhára, aztán ott elpihegnek
holnapig. Az is lehet, hogy egyből végigalusszák az éjszakát. Ehhez képest Picur már körülbelül a
negyvenhetedik kört nyomja a nappaliban. Járni nem tud, de páni félelemben teker, oldalt fekve – a
hátsó lábaival tolja magát előre. Időnként megpróbál lábra állni, aztán orraesik, de csak tolja magát
ezerrel. Én speciel még mindig nem mertem levenni csuklómról a rákötözött zoknit.
Mondtam, hogy Brúszvillisz.
Nemrég dobáltam be minden lakás postaládájába a vízórákkal kapcsolatos részletezéseket.
Pontosabban próbálkoztam. Két helyen ugyanis akkora kutyák vannak az előkertben, hogy simán
eltakarják a lemenő napot. A kerítés: kábé 50 centi. A kutya marmagassága: kb. 60. A kutya szája:
habzó.
Abban a pilanatban, hogy megközelítettem a kerítést, már hajolt is ki a kerítés felett, tajtékozva. Ha
oldalra léptem, a dög is oldalralépett. Hoppá – csaptam a fejemre – ez ugyanaz, mint az Impossible
Missionban a nyomkövetős rázós robot. És úgy is bántam el vele. Gyorsan fel-alá szaladgáltam a
kerítés mentén, egyre jobban belengetve a kutyát és pont akkor csináltam a legváratlanabb fordulatot,
amikor a kutya már kicsúszott a fal felé én pedig rásprinteltem a postaládára és villámgyorsan
belehajítottam a borítékot.
Aztán a boríték légiesen kilibbent a postaláda túlsó oldalán... de leesni már nem tudott. A kutya a
levegőben cafatokra tépte.
Egy Dilbert karikatúra dereng fel.
Dogbert: Írtam egy könyvet a változásokról.
Dilbert: Igen?
Dogbert: Két tehénről szól. Az egyik fél a változásoktól, a másik pozitívan áll hozzájuk.
Dilbert: Aztán?
Dogbert: Aztán levágják mindkettőt.
A tervezés? Az elfogadtatás? Az implementáció elkezdése?
A francokat.
A projekt befejezése. Amikor megcsináltad. Amikor már többször is legyőzted a lehetetlent, többször
is improvizáltál valami bravúrosat, mert ugye a leggondosabb terv sem gondolhat mindenre. De
elkészült, működik az új rendszer.
Na, ehhez kell aztán a lelkierő. Ugyanis az ember ilyenkor azt várja, hogy szólnak hozzá egy jó szót.
Megköszönik.
Természetesen erről szó sincs. Sőt. Az emberek ilyenkor zúdítják rád az ún. apró problémákat.
Mármint ezek számodra aprók, legalábbis az eddig megoldott problémákhoz képest. Számukra
viszont kényelmetlenek, bosszantóak ezek a problémák – és elvárják, hogy azonnal oldd meg. Mindet.
Persze ezek a problémák egytől egyik rejtélyesek, nehezen kinyomozhatók, nem ritkán a rendszerben
ezer éve megbúvó régi problémák reinkarnációi az új felállásban. Természetesen te sem ismered
annyira mélyen még az új terméket, ráadásul fáradt is vagy – égig érő túlórahegyek meredeznek
mögötted. Viszont az emberek türelmetlenek. Nem elég, hogy voltak kellemetlenségek az átállás
során, de most meg nem is jó az új termék. A régi bezzeg nem csinált ilyen hülyeségeket.
Ekkor kell maximálisan leszedálni magad és fapofával fogadni a reklamációkat. Az emberi természet
_ilyen_, ez ellen nem lehet tenni. Elmúlik, megszokják... aztán jön a következő projekt.
Hazafelé, félálomban a metrószerelvényen, valamiért megrohantak gyerekkori emlékek... arról, hogy
miket is játszottunk anno.
Először is, ott voltak a műanyagkatonák. Hatalmas zacskónyi gyűlt össze belőlük. Kiborítottuk a
szőnyegre, felváltva választottunk egyet-egyet az öcsémmel. Amint összeállt a két hadsereg,
elrejtettük a katonákat mindenféle tereptárgyak – székláb, szekrényláb – mögé, úgy, hogy valami azért
kilátszódjon belőlük. Aztán felváltva próbáltuk babylon golyót gurítva eltalálni a másik katonáját.
Nyilván voltak jobb katonák és voltak rosszabbak. Volt például egy indián harcos, nagy, széles
műanyag lapon állt – de pont a talpán volt egy sorja, emiatt már a golyó szelétől is eldőlt. Ellenben
voltak a fekvő géppisztolyosok, ezek akár egy teljes hadsereggel is felértek, nagyon pontosan és
nagyon erősen kellett eltalálni őket ahhoz, hogy boruljanak.
Persze háborúk nem csak ilyen virtuális formában mentek. A telepen mindenki hol cowboy, hol
indián volt. Mikor, hogy alakult. Természetesen mindenkinek volt fegyvere, nem is egy.
Megkockáztatom az igazi vadnyugaton nem volt annyi fegyvere egy tehenészfiúnak, mint nekünk:
volt kéknyelű, volt fekete; volt fém, volt műanyag; volt hétköznapi és volt báli pisztoly.
A legnagyobb buli viszont a patron volt. Eleinte szalagpatron volt divatban. Ez úgy nézett ki, hogy
egy tekercsre rápöttyintettek olyan 30 fekete pöttyöt, ha ezt hirtelen erőhatás érte, akkor durrant. Az
egészet bele kellett fűzni a coltba, majd – mint az írógépből a papírok – a lövöldözés során tekeredett
ki a tetején az elhasznált papírcsík. (Írhattam volna azt is, hogy ratexként... de ki emlékszik már arra?)
Óriási buli volt, amikor megtudtam, hogy a csíkot máshogy is el lehet durrantani: erősen a falhoz
kellett nyomni és hirtelen megrántani. Nagyot szólt, igaz ott is hagyott egy tízcentis fekete csíkot a
falon. Nálunk mindig volt 4-5 csomag, azt mind el is használtuk a szobánkban, amíg a szülők moziban
voltak. Nagy baj nem lett belőle, úgyis rég volt már kifestve akkor a szobánk.
De nem csak erre volt jó az a patron. Valami kisiparos gyártott olyan műanyag rakétát, melynek
kettényitható fém feje volt. Oda bele kellett tenni egy patront, majd ha a fejére ejtetted a rakétát, egy
szeg eldurrantotta. A játék gyártója úgy képzelte, hogy a gyerekek ezt majd boldogan földre ejtegetik
egy méter magasságból. Nem sok fantáziája volt.
Aztán megjelentek a forgótáras pisztolyok és a műanyagpatronok. Ezek olyan 3 mm magas és
ugyanannyi átmérőjű gumihengerek voltak, megtöltve a patron anyagával. Tökéletesen beleillett a
kétforintos réz tollbetét, mellyel messziről is pontosan célba lehetett juttatni a petárdát. Ütődésre
durrant.
De térjünk vissza az indiánosdihoz. Ez viszonylag békés játék volt, fel-alá rohangáltunk a játszóterek
melletti bozótosban, puffogtattunk egymásra, birkóztunk, időnként kínzócölöpökhöz kötöztük
egymást. Semmi különös.
Igazi, vérre menő háború egyszer volt. A lakótelep egyik fele valahogy háborúba keveredett a másik
felével. Mi a Szuperett előtt gyűlekeztünk husángokkal felfegyverkezve, éppen a taktikát beszéltük
meg, amikor az ellen váratlanul ránkrontott. Mindenki szanaszét spriccelt, aztán valahogy
összeverődtünk újra, de beszorultunk a patakpartra, ahol elkeseredett csata bontakozott ki. A
patakpart egyik oldala olyan 6-7 méter magas kőfal, a másik maga a patak, a köztük lévő 3-4 méteres
sáv hol füves/saras, hol bozótos terület. Itt gyapálta egymást elkeseredetten vagy 30 kölyök,
husángokkal. Én direkt erre a célra hoztam haza Bulgáriából egy igen alkalmatosnak látszó bunkót,
melyet álcázásként papírba tekertem. Abszolút hülye voltam, fogalmam sem volt róla, hogy a száraz
fa mit bír: az első összecsapásnál ezer darabra hasadt a fegyverem. Nem is tudom, ki lepődött meg
jobban, én vagy az ellenfelem. Innentől mindenesetre eléggé egyhangú volt számomra a harc, én
futkároztam, ahogy tudtam, az ellenfelem meg futott utánam a nagy husánggal. A frontvonal lassan
hátrahúzódott a régi MTH-ig, aholis valaki felgyújtotta a bozótost. Innentől menekült mindenki,
ahogy tudott – a csatának vége lett.
De térjünk vissza az ifjú lakberendezőkhöz. A fal elintézése sem volt pitiáner húzás, de volt durvább
is. Például amikor esett az eső, nem tudtunk lemenni a játszótérre, így kitaláltuk, hogy a szülők
vadásztőrével földezünk. A parkettába. Belekarcoltam a pályát, aztán rendesen hajigáltuk a tőrt és
karcoltuk a területeket. Majd végül ráhúztuk a szőnyeget.
De szerintem a szülők azt sem tudták, mitől pergett állandóan a vakolat a két szoba közötti ajtó
szegélyén. Gyerekkorban nagy darts mániákusok voltunk. De nem ám ilyen műanyagtáblába
műanyag bizbasz, hanem rendes fémhegy. (Nem is dartsnak hívtuk, hanem pikádónak.) Mondanom
sem kell, a szobánkban lévő 3 méter nem volt igazi kihívás – ezért azt csináltuk, hogy a táblát
kiakasztottuk nálunk, mi átmentünk a szülők szobájába, majd ferde szögből, durván tíz centi széles
nyíláson próbáltuk átdobni a pikádót egyik szobából a másikba. Ha nem sikerült, akkor lejött a
vakolat. Felsöpörtük.
Legalább akkora móka volt a lábtenisz. A szülők moziba mentek, mi feltekertük a szobájukban a
szőnyeget, két székre felraktuk – ebből lett a háló – majd nyomtuk is a meccset. Nagy és nehéz
bőrlabdával. Úgy, hogy a pálya egyik fala üveges vitrin volt, mindenféle poharakkal, étkészletekkel. A
szekrény tetején pedig vázákkal. Aztán amikor ezek közül leszédült egy-egy, akkor játékot
változtattunk. Puzzle. Régészet. Technokol Rapiddal apránként összeraktuk a vázát. Egyszer buktunk
csak le, anyám virágot akart tenni az egyik vázába és e célból vizet öntött bele. Hétfarkú Sárkány
Maneken Pis from Eger.
Ehhez hasonló játék volt a kártyahajigálás. A közvetlen kiváltó ok egy Bűvész című filmsorozat volt,
Bill Bixby főszereplésével. Hihetetlen népszerű stuff volt. Ebben fordult elő egy olyan rész, hogy a
hapi egy fémkártyával messziről kilyukasztott egy vékony gázvezetéket. Persze, hogy mi is el
akartunk jutni erre a szintre. Megjegyzem, nem volt egyszerű. Órákon, heteken keresztül
gyakoroltunk, mire belerögzült a csuklónkba a megfelelő mozdulat. Utána viszont... Tesó beállt a
szülők szobájában az egyik ajtóhoz, én az erkélyajtóhoz, aztán szórtuk is a kártyákat. A kapuk az ajtók
voltak. Mondjuk ezt hamar meguntuk, ennél sokkal jobb volt, amikor kiálltunk a hatodik emeleti
erkélyre és többszáz kártyanaptárral versenyeztünk, ki tudja messzebbre dobni. Nézett ki utána a
játszótér, mondhatom. (Később lementünk és feltakarítottuk.)
Apropó, kártyanaptár. Na, az volt még egy szenvedély. Nem, ne arra gondolj, amikor 1980 körül már
minden öt embernél többet foglalkoztató cég fürdőruhás nős kártyanaptárt nyomatott. Gyűjteményem
legelső darabja 1969-es volt. És saját gyűjtés. Akkoriban azért nem volt olyan sokfajta, talán 20-25 jött
ki évente. Ezeket kellett minden évben begyűjteni. Nekünk szerencsénk volt, anyám olyan helyen
dolgozott, ahonnan kilószámra hordta haza a kártyanaptárakat. És nem is akármilyeneket: fényesek
voltak! Ki nem szarta le, hogy helikopter permetezett rajta szőlőföldet? Fényes volt. Aztán iskolai
szünetekben ment a nagy cserebere. Később megjelentek az öröknaptárak, a pucérnősek, a vastag
képváltósak... de azokra vadászni már nem volt olyan jó.
Apropó vadászás. Gyűjtöttünk sok mindent, de ehhez azért pénz is kellett. Meg finesz. Mi például
házimozit rendeztünk. Tesóval elmentünk az Úttörőházba, kikölcsönöztünk 3 diafilmet. Szóltunk a
szülőknek, hogy este mozi lesz. Öcsémé volt a vetítés biznisz, enyém a büfé. A srác belépőjegyet
szedett, vetített, felolvasott. A jegyeket két forintért árulta, a filmeket egy forintért adták, így a tiszta
nyeresége 1 forint volt. Én azért jobban jártam, nekem ugyanis nem voltak költségeim: vetítés előtt
kilopakodtam a spájzba és berendeztem a büfét. Hordtam be háztartási kekszet, befőttet, száraztésztát.
Szörp az nem mindig volt, de feltaláltam magam: baracklekvárt borítottam össze vízzel, citromlével,
aztán felszolgálás előtt jól összekevertem. Én meg nem ittam volna, de a szülők még fizettek is érte.
Aztán másnap fogtuk a bevételt és rohantunk fel Kozmához, Bazooka Joe rágógumit venni. Meg
FixiFoxi és Donald rágót. Nemzetközi összehasonlításban is hatalmas készletem gyűlt össze ezekből a
rágókba csomagolt mini képregényekből.
Aztán ott voltak a matchbox-ok. Akkoriban a kölykök szemrebbenés nélkül képesek lettek volna
gyilkolni értük. Nem volt belőlük olyan sok. Nem kifejezetten az áruk miatt – tizenvalahány forint
volt darabja, később ez felszökött 28 forintra, ennyit hetek alatt össze tudott spórolni a kölyök. Én
például húsvétenként 50-100 forint körül kerestem, a kártyaszerencsétől függően. De egyszerűen
beszerezhetetlenek voltak. Akármikor dolgom volt a belvárosban, mindig úgy mentem, hogy
benézzek a játékboltba, nem jött-e véletlenül mecsi. Kéthavonta szokott érkezni néhány darab.
Elképzelheted a döbbenetet, amikor szülőkkel elmentünk nyaralni Jugoszláviába és Szabadka
valamelyik áruházának játékrészlegén ránkmosolygott a földi paradicsom: vagy százfajta ismeretlen
matchbox. Szirénaként visítva harcoltunk ki magunknak 20-20 darabot. Aztán az öcsémet jól le is
cseszték a szülők, hogy egyből elrontotta az egyiket. Apám visszament reklamálni, ahol az eladó
blazírtan közölte vele, hogy nem, az autó nem esett szét, ez egy dragster, azaz a teljes kocsiszekrény
felnyitható. Később elmentünk valami kempingbe, aholis apám és a haverja elvonultak a medencéhez
bekapni valamit, mi meg anyám felügyelete alatt tologattuk az új autókat a betonúton. Ez olyannyira
jól sikerült, hogy a kedvencem beleesett a csatornába. Légvédelmi sziréna, az volt. Anyám rohant
apámért, apám elment és bár egy büdös szót sem beszélt horvátul, de odarángatott valami gondnokot,
kinyittatta a csatornafedelet, lemászott és kitúrta a szmörtyiből a kocsit. Ez a jelenet sokszor eszembe
jutott Úrkúton, amikor Dóra leesett gyűrűje miatt kellett végigbontanom a vízvezetéket, ótvar büdös
szifonokban turkálva... illetve amikor meggörbített késsel kellett a budiba beszorult szart
elnyiszálnom. Van, amikor az apáknak hősöknek kell lenniük.
De nekünk nem csak matchbox autóink voltak, volt hozzá matchbox pályánk is. Irgalmatlan nagy
királyok voltunk vele. Kétpályás volt, indítógéppel, célgéppel, ördögkanyarral. Mindkettőnknek
megvolt a maga csapata, véletlenül sorsoltuk össze, melyik autó melyik ellen indul, aztán valaki csak
nyert a végén.
Ezt a játékot az autóban is űztük. Hosszabb utaknál vittük magunkkal az autóinkat is és felpakoltunk
kettőt-kettőt a kalaptartóra. Aztán ahogy jöttek a kanyarok, a tehetetlenség jobbra-balra lóditgatta az
autókat. Amelyik leghamarabb átért a túlsó oldalra, az nyert.
Aztán írhatnék még a keselyőbérci úttörőtáborról, ahol annyira unatkoztunk, hogy 5 méter magas
pincekapu tetejéről ugráltunk le betonra, de vagy harmincan – és aki leugrott, állt is vissza a sorba a
következő ugrásért... később pedig medicinlabdával fociztunk homokban, meg az orosz lőtérről
gyűjtöttük a töltényhüvelyeket.
Ugyanitt volt az is, hogy két szoba háborút üzent egymásnak. Ezek olyan 15-20 fős szobák voltak. A
mi szobánk el is indult leigázni a másikat. Engem hagytak ott utóvédnek, hogy őrizzem a szobát, ha
esetleg az ellen orvul visszatámadna.
Ültem a szélső ágyon, törtem a fejem, mit is tehetnék, ha egyszer hirtelen megrohamozná a szobát
vagy tíz kölyök. Végül kifundáltam egy védelmi rendszert: egy erős kötelet kikötöttem olyan 80 centi
magasságában, belülre meg beraktam két lavórt, teletöltve vízzel. – Na, itt nem jöttök be – ültem
vissza nyugodtan.
Csak azt az esetet nem kalkuláltam be, hogy a másik szoba visszaveri a mieink támadását, sőt
ellentámad és beszorítja őket a saját szobájukba. Mekkora ramazuri lett belőle, istenem. Soha nem
gondoltam volna, hogy ilyen sok ember képes beleférni egy vizes lavórba.
No, hát ilyenek. Biztos vagyok benne, hogy nem írtam le mindent, de azért látszik a trend – semmi
elektronika, csupa kontakt játék. Ha valamit elrontottam, akkor az fájt. Nem csak képletesen.
Két öregember – egy házaspár -, akik séta közben megpillantják álmaik házát. Aztán éjszakánként,
lunatikus állapotban rendszeresen átmásznak a kerítésen és reggel már az álomház kertjében
ébrednek.
~oOo~
Robin Hood, amint aggódik, hogy szabályosan parkolt-e le Nottingham-ben.
Kőbánya-Kispest, az átjáró az út felett.
Reggel kilenc, de a csövesekben már megvan az üzemi nyomás. Két idősebb szakadt példány
támasztja a korlátot.
A tömegben feléjük sodródik egy harmadik. Régi ismerősük lehet, már messziről vigyorognak rá.
- Na mi van, te józan életű! – kiált rá az egyik.
Érződik a hangsúlyon, hogy sértésnek szánta.
Napközben nem enged maga közelébe. Valószínűleg azért, mert én vagyok az, aki néha fegyelmezni
próbálja.
Este viszont, alighogy bebújok az ágyba és lekapcsolom a lámpát, már ott is settenkedik az ágyban.
Először a bajszát érinti az enyémhez, majd megfordul és rátolat az orromra. Ezt a gesztust általában el
szoktam hárítani. Nem zavartatja magát, mellémbújik, összegömbölyödik. Játékosan harapdálja a
kezemet én pedig időnként simítok rajta egyet. Így alszunk el.
Reggel pedig kezdődik minden előlről: megint nem enged még csak egy méteres körzetben sem
magához.
A költözés óta most szántam rá magam, hogy rendet vágok a tömérdek cédé, dévédé között.
Miközben pakolásztam, mindenféle elfeledett kincsek jöttek elő, köztük egy csomó Zappa videó. Az
egyiket gyorsan be is nyomtam, csak jobban megy úgy a pakolás.
Nem tudom, mennyire ismert a tény, de Zappa a zenekarával feldolgozta a ‘Starway to the Heaven’
című dalt a Zeppelintől. Meglehetősen érdekes felfogásban. A dallam nagyjából megmaradt, de magát
a számot telepakolták mindenféle eszement hangokkal. Nyávogások, visítások, hörgések.
A szám közben pedig a két macska a kanapén keservesen vernyikolt.
A semmi és a valami között jóval nagyobb különbség van, mint a valami és a kétszer valami között.
~oOo~
Aki semmilyen kontexusban sem tudja elképzelni, hogy több ember előtt kimondja azt a mondatot,
hogy "viszket a seggem", az már betegesen komolyan veszi magát.
Újpest központ, aluljáró. 3 banya levonult, szintivel, erősítővel, mikrofonnal – karácsonyi dalokat
óbégatni. Én ilyen fahangú, botfülű vernyikolást eddig csak jól sikerült szilveszteri bulikon hallottam,
de ott is csak hajnali négy után. Ráadásul az egyik szerencsétlen folyamatosan falzetto-ban nyomta,
amitől olyan érzés kapta el az embert, mint amikor ablaküveget csiszolnak faráspollyal.
Most először fordult elő, hogy megsajnáltam az ellenőr orkokat. Nyilván számítottak sok mindenre,
amikor elvállalták ezt a munkát – de erre a kínzásra valószínűleg azért nem.
Álltak ott a huzatos bejáratnál, az usanka szorosan a fülükre húzva – és csak néztek maguk elé üveges
tekintettel.
Idősebb roma árulta a fenyőfákat. Klasszikus ruha volt rajta: a szocialista időkből valahogy ittragadt
mackóalsó, mackófelső, sál, sapka. Zsebrevágott kézzel toporgott, közben megfordult.
A mackófelső hátán tízcentis betűkkel virított: Calvin Klein.
Mental note jövendőbeli magamnak: alig egy óra és apró pukkanással eltűnnek nyugati határaink.
Őszinte legyek? Tinédzserként nem hittem benne, hogy megérem.
Igaz, abban sem, hogy macskák lesznek a lakásomban.
Félelmetes, a túlterheltség mit ki nem hoz az emberből. Világéletemben csendes, konfliktuskerülő
ember voltam, erre most kint találtam magam az utcán, egy jókora kődarabbal a kezemben.
Van valami emberformájú baromállat ugyanis, aki azzal szórakozik, hogy este kilenc után a kertvárosi
szűk utcákban driftelget a jégen, egy lefűrészelt kipufogójú 1300-as Ladával. Pont úgy lakunk, hogy az
utak mellettünk torkollnak egy térbe, nyilván ezt a részt jobban szereti a marhája.
Én egy ideig tűrtem, aztán felkaptam a vizet meg a bakancsomat – ezzel akár keresztül is tudom rúgni
a kasztnit – majd kisétáltam megbeszélni vele a helyzetet. Ahogy haladtam a kocsi felé, felkaptam a
földről egy ökölnyi követ is.
Nem várt meg – sőt vissza sem jött. Csak azt lehetett hallani, hogy még jó negyedóráig döngetett fel-
alá, pár utcával arrébb.
Ezer éve nem voltam moziban. Elég, ha annyit mondok, sokkolt, hogy mindenki zabával, kólával
vonult be. Amikor utoljára moziban jártam, ez még nem volt divat. Ja, igen, hangja már volt a
filmeknek.
De erre a rajzfilmre mindenképpen el akartam menni. Még akkor is, sőt, attól inkább, hogy az Index 3
napja mindent elkövet, hogy legyalázza. Nem tudom, mi lehet a háttérben, de nagyon gusztustalan.
Öreg hiba lett volna úgy elmenni, hogy ugyanazt várom, mint húsz évvel ezelőtt. Nem is úgy ültem
be – és nem is csalódtam. Nepp, Ternovszky – hozták a formájukat. Jöttek a rájuk jellemző fárasztó
poénok, a rejtett és kevésbé rejtett utalások, mindenféle áthallások. Ötször-hatszor jó nagyokat
nevettem, kontroll nélkül... és ilyesmi már régen fordult elő velem. Szóval, tetszett. A vége mondjuk
lehetett volna valamivel harapósabb is, valljuk be, ez most olyan semmilyenre sikerült. Meg ugye meg
is lebegtették, hogy a történet egyáltalán nincs lezárva...
De a szemem igazából a stáblistán gúvadt ki. Volt egy olyan rovat, hogy ‘gagman’. Öt név volt
felsorolva, köztük Tiboré is. Tiborral együtt katonáskodtunk, egy ideig az egyetemen is
évfolyamtársak voltunk. Túlzás lenne, ha azt mondanám, zseniális humorával mindekit leterített.
Nem, pont ellenkezőleg. Szótlan, száraz ember volt, és annyira szanaszét fókuszált, hogy nem is
mindenki tartotta normálisnak. Kinézetre akár adóellenőr is lehetett volna. Az egyetemet hamar
otthagyta, eltűnt a szemem elől. Legközelebb egy humorfesztivállal kapcsolatban bukkant fel. Nem is
akárhogyan. Szerzőként indult és egyike lett a nagy felfedezetteknek. Farkasházy hasonlóképpen
vélekedett róla, csak ő gázóraleolvasóhoz hasonlította. Ellenben írni, azt tudott. A Hócipőben jelent
meg néhány krokija, nekem határozottan tetszettek. Aztán megint eltűnt.
Teljesen váratlanul ért, amikor egyszer Pesten felhívott. Én akkor egy webes karikatúramagazint
szerkesztgettem és ő is valami hasonlóban gondolkodott. Elmentünk, sör mellett tapasztalatokat
cseréltünk. Akkor tudtam meg, hogy a Fábry csapatában dolgozik, mint gagman, azaz poéngyáros.
Egyszer még kijött hozzánk, eljátszott a kölykökkel, beszélgettünk. A kapcsolat akkor állt megint
takarékra, amikor megpróbált beszervezni egy polgári körbe. Hiába győzködtem, hogy én nem
vagyok olyan, erősködött, hogy az kifejezetten jó, legalább lesz kivel vitatkozniuk. Mivel a
mazochizmusom akkor sem volt túl fejlett, így nem álltam kötélnek. Azóta ez volt az újabb hír, itt a
stáblistán, amit hallottam róla. Él, alkot. Nem tudom, a nagy nevetések közül hány szárad az ő lelkén,
de nem is érdekel. Csak gratulálni tudok.
A metrón velem szemben egy reklámtábla. Valami alacsony nikotintartalmú cigarettát hirdetnek
azzal, hogy ez az út a leszokás felé.
Hát, nem.
Az ember agyában van egy kapcsoló: azon múlik, hogy dohányos vagy, vagy sem. Nincs ‘kicsit
dohányos’, mint ahogy ‘kicsit terhes’ sem. Ha le akarsz szokni, akkor ott bent ezt a kapcsolót kell
határozottan átállítani.
Tesztelve.
A két macsek nagyon sokáig kint volt az udvaron. Lányom engedte be nemrég őket. Picúr egy
lendülettel végigrohant a nappalin, az étkezőn, fel a lépcsőn, be a hálószobánkba, gyorsan érdesített
egy sort a könyvespolc tartóoszlopán – gondolom, hogy ne kaparjon el – majd villámgyorsan feltekert
a polc tetejére, onnan pedig átugrott a szekrény tetejére és bevackolta magát. Ekkor ért fel Kajla, aki
szintén megérdesítette magának a könyvespolcot és folytatta a hajszát. Picúr ekkor halálos vetődéssel
átugrott az ágyba – felriasztva ezzel a könyvére borulva szunyókáló Nejt – majd gumilabdaként a
földre pattant és már el is illant a szobából. Kajla azonnal utána.
Szóval, semmi különös.
Már régóta sejtettem, hogy egyszer meg fog történni – csak a mikéntjében nem voltam biztos.
Ma került rá sor.
A lányok mindkét macskát kiengedték délután az udvarba. Aztán egyszercsak beállított Kajla – egy
galambbal a fogai között. Boldogan odahozta az ajtóhoz, letette – felajánlotta nekünk. Persze, hogy
Picúr egyből rástartolt, Kajla sem hagyta magát, tépték marcangolták hol a véres húst, hol egymást.
Dóra reagálta le leghamarabb az esetet, egyszerűen sokkos állapotba esett. Hogy az ő aranyos
macskái... Ekkor szóltak nekem, kimentem, a partfissal sarokba szorítottam őkelméket, Nej bezsákolta
a galamb maradványait, aztán visszajöttünk a lakásba és néztük, milyen eszeveszetten esik
egymásnak a két macska. Szerencsére a hideg hamarosan lehűtötte mindkettőt, éjszakára a vérszag is
kiszellőzött a fejükből. Egyedül lányom lelkét kellett ápolgatni, hogy bizony ilyen a Természet, és a
macskája nem más, mint egy bonsai fekete párduc: termetre ugyan kisebb, de természetre ugyanaz.
Meg hát mit gondol, mit evett ez a nyomorult macska abban az egy évben, amikor még csak a
környéken kóborolt és nem fogadtuk be? A kegyelemdöfést azzal adtam be, hogy erősítse meg a
lelkét, mert ilyenek bizony sűrűn lesznek, itt, faluhelyen: hol egy madarat, hol egeret, hol egy
patkányt fognak büszkén elénkhozni... ilyen az élet. (Mondjuk, remélhetőleg patkány az nem lesz
sok.)
Ma délután megint ki lettek engedve a macskák az udvarra. Erre Picúr fogai között odavonszolt egy
faágat teraszajtóhoz. Hogy ezt meg ő vadászta. Nekünk. Mert ő is képes gondoskodni rólunk.
Ezek a macskák... félelmetesek néha.
Sajnálom, hogy nem voltam jelen, érdekelt volna, hogyan röhögi ki egyik macska a másikat.
Várszegi Tizedes. Nekem már csak ez marad a keresztneve. Ha belegondolok, hogy azóta
valószínűleg egy 52 éves szikár jóföldmunkásember lehet Egerbaktán... fura.
A katonai alapkiképzésen ő volt a rajparancsnokom. Egy szavam sem lehet ellene, messze a
legrendesebbek egyike volt.
Én már akkoriban is rajzolgattam a magam szórakozására. Észre sem vettem, amikor egyszer
mögémállt és nézte, mit alkotok. Amikor hátradőltem, hogy távolról is megtekintsem szakértő
szemmel a művemet, akkor vettem észre, hogy ott áll, nagy szemeket meresztve:
- Petrényi, magának ebből a képességből még sok haszna fog származni az életben – jósolta.
- Ugyan már, tizedes elvtárs, ez csak öncélú szórakoztatás – hessegettem el a tömjénfüstöt.
De már késő volt. A bogarat belerakta a fülembe. Én addig ugyanis tényleg csak a magam
szórakoztatására rajzolgattam, eszembe sem jutott, hogy ezekből a firkálmányokból bármilyen
hasznot is húzzak. Ettől a beszélgetéstől rögződött valahogy belém, hogy figyeljem, mennyire válik be
a tizedes jóslata.
Az első választ nagyon hamar megkaptam. Az alapkiképzés közepe táján egy nagy bajúszú szakszi
körbejárta a szobákat, hogy lesz Ki Mit Tud, ki akar indulni.Mindenhonnan üres papírral távozott.
Ekkor újra nekiindult, de más stratégiával.
- Ki akar indulni a Ki Mit Tud-on? – jött be harsányan a szobába.
...
- Ne legyetek már ennyire hülyék. Kiálltok, oszt elszavaljátok az Anyám Tyúkját. Viszont addig
hetente háromszor próbálunk. A kantinban. Este hétkor.
Sok ember szeme felcsillant. Ekkor volt ugyanis a kopaszok szokásos esti szopatása. Folyómosás. Meg
egyebek. Én például a szaros vécécsészék tisztára sikálásában voltam vérprofi.
Engem speciel meggyőzött. A körút végére jó húsz embernyi mezőny gyűlt össze. Enyhe problémát
jelentett, hogy ebből tizenkilencen az Anyám Tyúkját tervezték előadni, de katonáéknál semmi sem
lehetett eléggé bizarr.
Írtam magamnak öt percnyi humoros szöveget és kitaláltam hozzá egy illusztrációsort. Az volt a
lényeg, hogy a rajzok minél kevesebb vonalakból álljanak, humorosak legyenek és minél több legyen
rajtuk a pucér nő. Pár nap alatt elkészültem a műsorral. Szerencsére a próbákon előadás helyett vad
Coca Cola mámorban kártyáztunk meg fakorongoztunk, produkálnia senkinek sem kellett magát.
Aztán eljött az előadás. Kértem egy olyan nagy, letépkedős papíros táblát meg egy vastag fekete
filctollat. Akkoriban még szerettem szinpadon illegetni magam, az előadás is jól sikerült, legalábbis a
célkitűzésemet maximálisan sikerült elérnem: a közönségnek nagyon tetszett, a zsűri viszont
alpárinak minősítette, így nem juthattam tovább.
Viszont fél év múlva szakmányban rajzoltam a leszerelő zászlókat.
Aminek nem csak az volt a haszna, hogy darabját 150 forintért alkottam meg, hanem az is, hogy
hirtelen respektem lett. Megtehettem, hogy az általam mélyen utált Bognár szakaszvezetővel
közöljem, hogy neki, ha az alakulótéren dobszó mellett nyalja ki a seggemet, akkor sem rajzolok. Apró
örömök az ilyesmik, de jól esnek.
Aztán sokáig semmi. Az egyetemen, amikor kollektív őrület volt – VEN – nyilván mindenki
igyekezett kamatoztatni a tehetségét. Aki tudott, az hangszeren játszott, aki tudott, kocsmát épített,
üzemeltetett, filmet forgatott, aki tudott újságot írt és minden szabad felületet telerajzolt. Itt
gyakorlatilag senki nem talált semmi különlegeset abban, hogy én az utóbbi tevékenységekkel
foglalkoztam inkább.
Egyetem után dolgos hétköznapok jöttek. Hét évig dolgoztam az akkori munkahelyemen, senki még
csak nem is tudott arról, hogy képes vagyok két párhuzamos vonalat rajzolni.
Amikor leszivárgott Veszprémbe a rendszerváltás, két sértett ember újságot alapított. Nem titkolt
céljuk az volt, hogy szénné cikizzék az önkormányzatot. Az újság neve Bakonyi Betyár lett és
valahogyan én is belekeveredtem. Helyi Hócipőnek szánták, kéthetente jelent meg, talán 10 számig
bírta. Az biztos, hogy nem a rajzolói fizetések vitték csődbe, mivel maximum jó szóért dolgoztunk.
Megint hosszú csend. Jó négy évig nem rajzoltam semmit, azt is elfelejtettem, hogy van hozzá
érzékem. A gyerek projekt akkoriban jobban lekötött.
Már Pesten laktunk, amikor hozzáfértem a világhálóhoz, valamikor 97 elején. A munkahelyemen
Compuserve gateway-n keresztül, otthonról meg lopott dialup accounttal. Ne fújolj, akkoriban te is
úgy nyomultál. Volna. Ekkor kezdtem azon gondolkodni, hogy kellene valami személyes honlap.
Persze ha már van, nem ártana rá tartalom is.
Végül összejött valami. A nyitólapon volt rólam egy fénykép (az esküvőnkön készült, de Nejt
leretusáltam róla), írtam pár sort magamról és felraktam néhány rajzomat. Ezt a weblapot a
későbbiekben rengeteget csiszoltam, gyakorlatilag ez volt az az oldal, ahol megtanultam a html
kezelés fogásait. De persze ez rajzban nem jelentett semmi változást. Az első tablet beszerzése annál
inkább: baráti segítséggel hozzájutottam egy picike AceCad tablethez és innentől semmi nem állt a
digitális alkotás útjába. Rövid időn belül eljutottam odáig, hogy egyre több lett a rajz és már elnyomott
mindent. Szét is választottam és a rendkívül frappáns Humoros Rajzok néven indítottam el egy új
oldalt. Az SWI-nél, persze, akkoriban csak az volt a menő. Ennek az oldalnak a révén ismerkedtem
meg a Startlapot elindító sráccal, keveredtem bele az első, meglehetősen szűk körű Startlap
bővítésbe... de végeredményben ebből nem sokat profitáltam. Ma már semmi közöm az egészhez, az
akkori emberekkel sem tartom a kapcsolatot.
Nem kevés kavarás után kialakult egy Világökörség nevű karikatúramagazin. Ennél az volt a
legnagyobb tettem, hogy volt annyi önkritikám és a háttérbe szorítottam magam. Azt jelöltem ki
magamnak mint célt, hogy megismertessem Magyarországon a világ élvonalbeli karikaturistáit, a
világgal meg a magyar élvonalt. Baromi nehezen indult be ez az egész, aztán egy év múlva a United
Media be is záratta. Tény, volt egy kevés szerzői jogsértés, mentségemre legyen szó, hogy akkoriban
azt se tudtam, mi az. (Úgy képzeltem, hogy ami kint van a neten, az szabad préda.) A magazin
csúcskora a legális újraindítással jött el. Ekkor ugyanis kénytelen voltam leveleket írni a világ
legismertebb rajzolóinak. Hogy kultúrák kölcsönös bemutatása. Meg adjon 10 rajzot. Meg vagy
küldjön szöveget vagy engedje meg, hogy én írjak. Mindez olyan 1999-ben volt. Meglepődnél, hogy
akkoriban mennyire közvetlenek voltak a legnagyobb nevek is. Csomóan belementek, még a
magyarok közül is néhányan. A végén eljutottam odáig, hogy elterjedt a magazin híre és innentől nem
én kértem rajzokat, hanem nekem kellett válogatnom a kéretlenül küldött rajzok körül. És nem
akármilyen nevek küldözgettek karikatúrákat.
Ez négy évig ment, megállás nélkül. Egy hétvégét sem hagytam ki, gyakorlatilag beépült az életembe,
hogy hétköznap gyűjtés, hétvégén lapszerkesztés. Mindemellett a rajzaim is egyre jobbak lettek,
kezdett formálódni valami stílusféleség. Ekkortájt jutottam el oda, hogy már papírra is egész jól
rajzoltam. Pofátlanul be is próbálkoztam nemzetközi karikatúrafesztiválokra és bár nagy díjakat nem
hoztam el (nem voltam se ukrán, se török, se orosz), de komoly részsikereket azért értem el. Szintén
ekkorra elég komoly kapcsolatrendszerem alakult ki, például belepofázási joggal hozzáférést kaptam
az NCA (Amerikai Karikatúra Szövetség) zárt bulletin board-jához. Ez a jogosultság még mindig
megvan, de ma már nem érdekel annyira a beszélgetés. Bezzeg akkor... többször magam alá pisiltem,
amikor megláttam, milyen nevek közé csöppentem.
Ekkortájt készült el a ‘Szlengünk a szeren‘ című könyv anyaga, durván 80 szócikk és ugyanannyi
karikatúra. Összességében másfél évig foglalkoztam vele, a könyvért kaptam 38e forintot,
köszönhetően a kiadó sunyiságának. Nem, nem ebből vettem az akkori lakásomat.
Aztán egyszer elég lett. Elfáradtam, meguntam, az új munkahelyem már többet kívánt, nem maradt
időm sem. Bezártam a Világökörséget. (Nagyon kemény döntés volt, hiszen akkoriban már el sem
tudtam volna képzelni az életemet nélküle.) Egy lebutított light verzió azért még megtalálható a
lapból a blogomon, de gyakorlatilag már szanaszét esett.
Hogy ebből a szakaszból mit profitáltam? Egyfelől szinte semmit, másfelől rengeteget. Pénzt nem
kerestem, de az egóm hatalmasat fejlődött, a rajzkészségem szintén. A világ is kinyílt, valahogyan
belekeveredtem a vérkeringésbe, rengeteg országból kaptam pályázati invitálásokat, egyéb leveleket.
De ez megint az egógyarapodás rész. Viszont láttam azt, hogy Magyarországon karikatúraélet, az
nincs, nulla, odakint meg legalább százezer nálam jobb rajzoló van.
Ennek egyenes következménye volt, hogy jó négy évig megint nem rajzoltam semmit. Nyilván ennek
is megvolt az oka, egyfelől az informatika egyre több időmet vitte el, másfelől rájöttem, hogy egy
csomó mindent írásban is legalább olyan jól elő tudok adni, mint rajzban – és azért ez gyorsabb.
Szóval így.
Most, hogy az alapszintű szakmai ismeretterjesztéshez hirtelen le kellett porolnom ezt a
képességemet, nem kicsit érzem magam hülyén. Egyfelől élvezem a rajzolást. Meg dühös vagyok
magamra, hogy ennyi évet kihagytam. Másfelől látom, hogy tévedtem: mindent mégsem lehet szóban
úgy előadni, mint egy jól összedobott rajzzal.
Így ismét olyan szakaszba fog kilengeni az inga, hogy megint rajzolgatok. És kíváncsian várom, a
végelszámolásnál hogyan fogom érezni: mennyire volt igaza Várszegi Tizedesnek.
Ahogy megy a busz, elmegy egy kutyafuttató mellett. Jó nagy gyepes rész, rajta néhány betonpad,
majomketrec, a végében pedig hajléktalan viskó: a bokrok ágait összehúzták, rákötöztek valami
funérlapot és vastagon bepokrócoztak alá. Elnézem, ahogy a deres fűben, plédekbe csavarva
próbálnak aludni... és megpróbálom elképzelni, mit érezhet az őrangyaluk. Mennyire tele lehet a töke
– már ha egyáltalán, ugye – azzal, hogy az általa menedzselt egyén élete ennyire félresiklott. És milyen
elégedettség töltheti le az enyémet pont ebben a pillanatban, amikor ilyeneket gondolok.
Azért mekkora gáz már ez: amikor az ember a saját megfelelési kényszerét kivetíti az őrangyalára is.
Éjfél körül van. Hosszú és erős nap volt, bontasz is egy üveg kaliforniai Shirazt. Az első korty
emberes, hogy jusson mindenhova, amikor megjáratod a szádban. Aztán gúvadt szemmel téped fel az
ajtót és rohansz a fürdőszobába, kiköpni: a bor ugyanis megbuggyant.
Visszafogott mormolások között mész le a nappaliba, új bort választani a borhűtőből. És ekkor
szembesülsz azzal, hogy a macska odaszart a hűtő környékén terpeszkedő alomba egy hatalmasat.
Ritka összhang az ízek és a szagok között.
A rendetlenségnek is megvannak a maga előnyei. Ma például találomra belenyúltam a könyvkupacba,
kihúztam egy Ady kötetet, találomra felcsaptam – és megtaláltam azt a verset, melyet a költő – többek
között – az akkori Parlamentnek írt:
Ady Endre: A ló kérdez
Lovamra patkót senki nem veret,
Be szerencse, hogy senki sem szeret:
Döcögök, lógok követlen úton
S hogy merre megyek, nem nagyon tudom.
S a rossz úton, mert minden ellovan,
Felüti néha fejét a lovam
És megkérdi, míg szép feje kigyúl:
Hát mi lesz ebből, tekintetes úr?
Nem az a kóros, ha sokat írsz – sokkal inkább az, ha visszafoghatatlan kényszert érzel elmagyarázni
olvasóidnak, hogy miért nem írtál semmit egy konkrét napon.
Kíváncsi voltam, lehet-e a Yosemite Parkban vadkempingezni? Lehet. De nem ám csak úgy,
ukmukkfukk. Kvóták vannak, területekre. Azaz előre be kell jelentened, hogy ekkor meg ekkor itt
meg ott szeretnél csavarogni. Erre kapsz egy engedélyt (wilderness pass), aztán nyomhatod. Feltéve,
hogy beleférsz a limitbe. Megnéztem, már most, januárban is van olyan terület, ahol július egy-két
napjára betelt a természet – nincs hely.
Utánaolvastam, és már tudom is, hogy miért van ez így.
A hippik miatt.
A hatvanas években a san francisco-i hippik megszállták a parkot, sorra hozva létre a kommunákat.
Ugye szép a táj, vannak vizek, állatok, lehetett orrba-szájba héderezni. Egyedül élelem nélkül élni nem
lehetett – meg is szaporodtak a parkban a lopások, később a késelések. A rangerek sem igazán
élvezték, hogy a hippik egyszerű világukban őket tekintették elnyomó szervnek. Aztán egy
összehangolt akcióban kifüstölték az összeset, utána pedig bevezették a zónánkénti tartózkodási
kvótát.
Kiváncsiságból rákattintottam egy frissen indult törzsasztalos topikra. Tudom, már régóta hülyeség
ilyesmit csinálni... de ez most mégis megérte. Ennyire töményen még sohasem láttam, hogyan jutnak
el néhány lépésben a nehéztüzérségi anyázásokig.
Topikindító: Feltesz egy értelmesnek tűnő kérdést, jogszabályok témakörben.
1. hozzászóló: Úgy nulláz, hogy már gyurcsányoz is közben.
2. hozzászóló: Ugyanez Kókával. (Az ki?)
3. hozzászóló: Cigányoz.
4. hozzászóló: Lerasszistázza a teljesen ártatlan kérdezőt.
6. hozzászóló: Orbánoz.
10. hozzászóló: Kossuth-tér.
Ez már művészet. A tökéletes miniatűr.
Hajnali egykor állt ki a taxi.
- Pestlőrincre lesz a fuvar – szálltam be.
- Jé, hát megint maga az! – üdvözölt a sofőr – Világvége, erdő melletti zsákuta. Jól emlékszem?
- Jól bizony – dőltem hátra. Mégis más, ha az ember ismerőssel találkozik.
Aztán útközben szidtuk a rendőröket, a tanulóvezetőket – és ha messzebb laktam volna, valószínűleg
a politikusokat is szidtuk volna.
Rendőrök... a hapi elmesélte, hogyan jelentették fel nemrég hajnali fél négykor, mert két métert
behajtott egy egyirányú utcába. (Házszámot keresett.)
Nekem egyből eszembe jutott egy régi történet, de ez annyira régi volt, hogy inkább nem meséltem el.
Igaz, amilyen bőbeszédű volt a sofőr, esélyem sem lett volna.
Szóval, 1983 február. Éppen Szekszárdon szoptam szolgáltam a hazát, mint előfelvételis
hullaeltakarító. De farsangi bál volt a régi középiskolában Kazincbarcikán és én mindenképpen el
akartam menni. Sikerült elintéznem a szabit, elkértem a kocsit is a szülőktől, minden összejött.
Egerből indultam, kora délután már Barcikán voltam. Ráértem. Piszkosul. Gondoltam, sétálok egyet.
Szálltam ki a kocsiból... és egy hirtelen mozdulattól szétszakadt az öltönynadrágom.
Nem kicsit pánikoltam be. Visszapattantam a kocsiba és elindultam tűtcérnát keresni. Annyira
kiestem a normális gondolkodásmódból, hogy úgy mentem a kocsival, mintha gyalog mennék. Simán
be is hajtottam egy egyirányú utcába a lakótelepen. Láttam ám, de akkor már késő volt, így csak
bementem. Gondoltam, nyomok egy kövér gázt, gyorsan átsuhanok az utcán. Nem jött össze,
megjelent szemből egy autó. Egy tanulóvezető. Az oktató egyből kipattant és rázta az öklét.
Megismertem. Nála tanultam vezetni.
- Szervusz Pista! – szálltam ki.
Úgy bennerekedt a szó, hogy majd felrobbant a feje. Csak nézett meredten, többször is mondani akart
valamit, végül dühösen legyintett és visszaült. Én is. Kitolattam. A tanulóvezető végig követett. Pista a
tenyerébe temette a fejét.
Leparkoltam egy ABC-nél, vettem bent tűtcérnát. (Ne tudd meg, milyen volt összeszorított lábbal
tízcentinként araszolni.) Már csak valami helyet kellett keresnem, ahol nem feltűnő, ha alsógatyára
vetkőzve varrogatok. Nyilván leautóztam a volt koleszig. Igaz, fél évvel korábban kétszer is kirúgtak,
de a szükség nagy úr, meg egyébként is, három a magyar igazság.
Szerencsére nem volt semmi gond, a korábbi igazgatót már nyugdíjazták, a volt nevelőtanárom lett
helyette a főnök, őt meg nem zavartam. Sitty-sutty megvarrtam a gatyót, mentem is vissza a suliba.
A bál maga olyan jó semmilyen volt. Már nem emlékszem pontosan, hogyan, mi történt, de annyi
rémlik, hogy nem úgy alakultak a dolgok, ahogyan terveztem – ráadásul valami fontosat én baltáztam
el. Nem voltam boldog.
Aztán az egyik cigiszünetben leszakadt a hó. Ekkor lett elegem az egészből, angolosan leléptem.
Akkora hóesés tört ki, hogy nem is mertem nekivágni a Bükknek, inkább Miskolc felé vettem az
irányt. Csak gyűrtem magam alá a kilométereket, nem is igazán emlékszem, hogyan. Egyfolytában
azon járt az eszem, mekkora marha voltam, hogy úgy elbaltáztam azt a dolgot.
Ekkor követtem el ugyanazt a hibát, mint délután: úgy vezettem, mintha gyalog közlekedtem volna.
Elmentem Miskolcon a Centrum mellett, majd mentem tovább egyenesen.
Na most, az ott egyirányú volt. Négy sávos. És szemből rámengedték a lámpát.
Én csak azt láttam, hogy meglódul felém egy zárt blokk. Mindenfelé reflektorok.
Jobb híján nekiálltam szlalomozni közöttük. Szerencsére voltak rések... végül egy örökkévalóság után
– karcolás nélkül – kikeveredtem balszélre és gyorsan felhajtottam a járdára. A szívem az agyamban
lüktetett.
- Jó estét kívánok! – kopogtatott be valaki. Két rendőr állt a kocsi mellett.
- Mindent elismerek – tekertem le az ablakot.
- Nono – csóválta a fejét – kérem az iratokat.
Odaadtam.
- Nocsak – detektálta a zöld igazolványt – csak nem katona?
- De. Szabadságon vagyok.
- Szabadságos katona nem vezethet autót.
- De.
- De nem.
- Higgye el, igen.
- Pedig nem. No, mindegy. Nem látom a civilruhaviselési engedélyt.
- Otthonfelejtettem – hajtottam le a fejem.
- Aha.
- Te nézd már meg, egyáltalán engedélyezve van-e számára Miskolc? – szólalt meg a másik.
- Persze! – vágtam közbe – Beírattam az irnokkal.
Hiába. Csak megnézték. Nem volt beírva. (Naná. Eszembe sem jutott, hogy én aznap éjszaka még
Miskolcon is leszek.)
A csöndet vágni lehetett. A két rendőr egymást fixírozta. Előttem vasbaverten töltött hónapok képe
lebegett. Szökés közben, civilruhában elkapva, ráadásul egy kiemelten veszélyes közlekedési kihágás
közben. Főbelövés.
- Na, figyeljen – szólalt meg végül az egyik – Letolat, azon az úton átmegy a főútra, balra fordul és
már látni sem akarom!
- Köszönöm – rebegtem.
Nem akartam mondani, hogy ismerem jól a környéket, pont itt vizsgáztam vezetésből fél évvel ezelőtt.
A taktikai érzékem azt súgta, hogy határozott tolatás és skera.
Hogyan értem haza... nem tudom. Rémlik, hogy eszméletlen körülmények voltak. Addigra ott is
leszakadt a hó, autók autók hátán csúszkáltak mindenfelé az éjszakában. Én annyira sokkos
állapotban voltam, hogy észre sem vettem a körülményeket, mentem, mintha minden rendben lett
volna.
Rendben haza is értem. (Őrangyal gondolom két hétig hörgött utána.)
Poén? Igen, a végére illik.
A szekszárdi laktanyából nem csak én mentem el erre a farsangi bulira, egy osztálytársam szintén
összehozta. Zoltán mindig is szabálykövető volt, egyenruhában jött el bulizni. Úgy is ment haza.
Egyenruhában volt, amikor békés üldögélés közben a Tiszai pályaudvaron a VÁP-osok lekapcsolták.
Annyi volt az összes bűne, hogy nem volt beírva a könyvébe Miskolc... csak Füzesabony és
Kazincbarcika. Az, hogy a kettő között Miskolcon át kell szállnia, a VÁP-osok szerint már szökésnek
számított. Be is vitték valami eszméletlen mocskos börtönbe, majd a századparancsnok-helyettes – a
legendás Nyerges őrmester – utazott el érte, hozta vissza Szekszárdra, ahol szintén bevágták pár
napra aszalódni a dutyiba.
Hát, igen. A bolond. Nem tudta, hogy ha már szabálytalankodunk, akkor nem szabad kicsit.
A kerékpározás rendesen felfrissített. Utána zuhanyoztam egyet, főztem egy teát és felsétáltam a
rajzasztalhoz.
Kiraktam a papírlapokat. Tökéletes csend volt, mindkét gyerek elment valahová, Nej jó messze, a
konyhában szorgoskodott.
Beraktam a hifi-be három Bach cédét.
Aztán azóta bámulom az ablakon keresztül, hogyan tépázza a szél a fákat.
Harminckét éves lettem én
meglepetés e költemény
csecse
becse:
ajándék, mellyel meglepem
e kávéházi szegleten
magam
magam.
Erre a versre ébredtem a délutáni szunyókálásomból. 32 éves... mit is csináltam én éppen akkor? –
futott át az agyamon. Elsőre nem ugrott be. Ki kellett számolnom az évszámot.
Hát, igen. 1996. Nem akármilyen év volt.
Szilveszter éjszaka: eldöntöttük Nejjel, hogy felrúgunk mindent, amit addig elértünk. Eladjuk
mindenünket és Pestre költözünk. Egy 5 és egy 3 éves gyerekkel.
Január: HVG, Express és Népszabadság olvasgatás, álláshirdetésekre válaszolgatás.
Február: Beindultak az interjúk. A cég heti postajáratával jártam fel Pestre, ehhez persze úgy kellett
szerveznem, hogy aznap legyen az összes interjú. De még így is becsúszott egy-egy utazás vonattal is.
Menetközben Relaxa német.
Március: Felvettek a Quelle-hez számlázási rendszergazdának. Az egyik feltétel a saját autó volt.
Kénytelen voltam pénzt összekaparni egy öreg Trabantra. (Anyósék nem kis segítségével.)
Április: Felmondtam a munkahelyemen. Összepakoltam egy kis bőröndnyi cuccot, bedobtam a
Trabiba. Érzékeny búcsú a családtól. Nem kívánom senkinek, hogyan éreztem magam, miközben
csorogtam Budapest felé.
Egy havernál szálltam meg két hétig.
Közben becsúszott egy évfolyamtalálkozó Veszprémben. Mindenki sorolta a videókamera előtt, mit
ért el, hol lakik, hol dolgozik. Én csak vonogattam a vállam: nem tudom, hol lakok, nem tudom, hol
dolgozom, a családom... remélem megvannak valahol.
A munkábaállás előtti napon, este, telefonáltak az Első Pesti Telefontársaságtól, hogy oda is felvettek.
Mivel ez több nagyságrenddel jobb állásajánlat volt, ment másnap a telefon a Quelle-nek, hogy bocs
fiúk.
Május: Kiköltöztem Nej keresztanyjának üresen álló házába, Fótra. Munkábaállás az EPT-ben.
Kiderült, hogy ugyanarra a pozícióra felvettek mást is. Habár nyugtatgattak, hogy ez nem jelent
semmit, a családegyesítést elhalasztottuk a próbaidő lejártáig.
Június: Születésnap egyedül Fóton. Ritka vacak volt.
Július: Tanulás. Az új helyen sok ismeretlen dolog volt, meg úgy általában eggyel nagyobb pályán
kellett játszanom, mint Veszprémben.
Augusztus: Elkezdtem albérletet keresni. Végül a XVIII. ker Lakatos lakótelepen vettem ki nagyon
olcsón egy 43 m2-es, meglehetősen lepusztult lakást. A hónap végén összepakoltunk Úrkúton,
felköltöztünk.
Szeptember: A gyerekek már új óvodában kezdtek. Nej egy szerencsés találkozás után talált magának
munkahelyet. (Előtte vidéken egy év alatt nem sikerült.)
Az élet kezdett elviselhető lenni: reggelente elmolyoltam a picikkel, elsétáltunk az oviba, utána 3
megálló villamossal a munkahelyre.
Elkezdtük meghírdetni az úrkúti családi házat.
Október, november: semmi különös. Leutaztam Ráckevére egy ingatlanközvetítőhöz, a fűthetetlen
Trabival. Irgalmatlanul sok mínusz volt, hazafelé hó is.
Nagyon csúnyán megbetegedtem.
Munkahelyen belevágtunk abba, amire tkp. felvettek: Novell3.12 -> Windows NT4.0 átállás.
December: Beidéztek a rendőrségre, ugyanis a ráckevei nő csaló volt.
Karácsony: kis család, együtt egy kis lakásban. De már túlvoltunk a nehezén.
Két vihar között elmentem bringázni egyet. Már hazafelé tartottam, amikor láttam, hogy egy farok
autós leparkolt közvetlenül a sorompó mögött, bőven záróvonalon belül. Az út szűk, a
szembeforgalom meg erős volt, gyakorlatilag képtelenség volt elmenni mellette. A mögötte álló kocsi
egy idő után rá is dudált.
- Bocs! – kaphatott fejéhez a bent ülő krapek... és felnyomta a vészvillogót.
- Úgy ennék most valamit.
- Mit?
- Hát... ha jobban belegondolok, akkor szabadidőt.
Nem akármilyen nap volt ez a macskák életében. Picúr például elhagyta az udvart, nem is kicsit.
Először kijött a záportározóhoz, ahol gödröt ástam, majd elindult felfedezni a világot. Dóra hozta
vissza kézben.
Kajlának is megvolt a nagy kalandja: először csak annyit láttunk, hogy félelmetesen jön messziről egy
fekete csík, mögötte egy szürke meg egy barna; végül a fekete felszaladt a fára, a másik kettőből meg
két csüngő orrú, frusztrált kutya manifesztálódott a fa alatt. Kajlát is Dóra szedte össze a fáról.
Mondanom sem kell, estefelé mindkét macska hullafáradtan hevert valami puha helyen a lakásban.
Egész nap egy 20 évvel ezelőtti Lehoczky karikatúra járt a fejemben. Egy művészfrizurás,
festékesköpenyes fazon veszekszik a telefonba, valami ilyesmi szöveggel:
- Én művész vagyok és nem iparos! Megmondtam ezerszer, hogy egy hét alatt nem tudok negyven
őszi erdőnél többet festeni!
Ez egy alapvető dilemma: belevetni magunkat a forgatagba, pörögni, vállalni a stresszt, de besöpörni
a sikerélményeket – vagy félrehúzódni, békésen szemlélődni. Tó vagy folyó – írtam egy 15 évvel
ezelőtti naplóbejegyzésemben.
Akkor még azt hittem, hogy ez választható. Ma már nem vagyok annyira biztos benne: mintha a tudás
– az egyre több tudás – nem bírna ülni a seggén, keresné a lehetőséget, hogy szerepet kapjon.
Akkoriban úgy véltem, az a legjobb, ha úgy szállok ki, hogy be sem szállok. Direkt azért vettünk Isten
háta mögötti helyen házat. Gondoltam, nevelgetem a növényeimet, nevelgetem a gyerekeimet, Nej és
én is eljárogatunk majd valami – vidéki értelemben – közepes fizetésű munkahelyre, telente pedig
keleti filozófusokat olvasgatok. Rosszul gondoltam. A lehajtósáv ekkor még zárva volt számunkra.
Most, amikor már évek óta a belső sávban tépünk padlóig nyomott gázpedállal, sokszor
elgondolkodok: vajon eljött-e már az ideje, hogy ismét megpróbáljak lehajtani a sztrádáról. Hiszen
megkaptam mindent, amit a pörgésben élés adhat: a munka szigorúságát, a monoton munka
összeszorított foggal történő elviselését, a megoldhatatatlan problémák megoldásának gyönyörét –
összességében mindazt, amire azt mondják, edzi a lelket, acélozza a jellemet. Szert tettem a szükséges
alázatra, de az önbizalmam is sziklaszilárd lett. És tapasztaltam... te jó ég, mennyi mindent
tapasztaltam. Bezsákoltam mindent, amit a pörgés igen, a szemlélődés ellenben képtelen megadni.
Talán itt lenne az ideje a kiszállásnak. Kiérdemeltem.
Mert a kiszállás lehetőségét ki kell érdemelni. Aki rögtön az elején kiszáll, abból maximum hajléktalan
lesz. Aki hol kiszáll, hol beszáll, abból meg valószínűleg a frusztrált ember. Át kell esni egy
jellemfejlődésen, meg kell teremteni egy egzisztenciát – és nem utolsó sorban egy tudást, mely
lehetővé teszi, hogy az ember egyedi legyen, fontos legyen, minimális időráfordítással kereshesse meg
a megélhetéséhez szükséges pénzt és maradék idejében foglalkozhasson végre a lelki békéjével.
Vagy kurvákat kell futtatni a nyóckerben.
- Csá szülők! – estünk be szombat délután Egerbe.
- Csá, fiam – fogadtak.
Majd bedőltem az ágyba és aludtam 14 órát.
Még azt se vártam meg, hogy rendben megérkezik-e a lányom Pestről busszal illetve a fiam Győrből
vonattal. Bár ahogy hallom, ő is alvással indított.
Mostanában a Larson összest olvasgatom, amint van pár percem. Rendkívül motiváló. No, nem mint
rajzoló embert, hanem mint általában alkotó típusú embert.
Mire gondolok? Gary Larson 14 éven keresztül volt szindikalizált karikaturista. 14 év. Minden napra
egy rajz. Ha azt mondom, hogy a Larson rajzok _átlagosan_ nem túl ütősek, akkor még finom voltam.
A rajzok 30%-a jó, 60%-a gyenge vagy érthetetlen vagy egyszerűen rossz... de az a maradék 10%... az
térdrekényszerítően zseniális. Ez az a 10%, amely miatt az egész világ zseniális krapeknak tartja Gary-
t, ez az a 10%, amely miatt karikaturisták ezrei próbálják utánozni a stílusát, a témáit. Ezektől lett, az,
aki.
Mi ebben a motiváló? Az, hogy az ember tudja, hogy csinálni kell. Még akkor is, ha ami éppen kijött a
kéz alól, elég vacakocska lett. Meg kell nézni, el kell gondolkodni, miért nem lett olyan jó... és tovább
csinálni. Az utókor úgyis csak a zseniális 10% alapján fog megítélni.
Kossuth Lajos azt üzente
Elfogyott a regimentje
Ha még egyszer azt üzeni
Mindnyájunknak el kell menni
Érted, ugye? Kossuth Lajos szól, hogy nagy baj van: nyakunkon az ellen és ott áll ő, egyszem
magában. Mi lehet erre a reakció? Nem csinálunk semmit. Várunk. Megvárjuk, hogy még egyszer
szóljon. Hátha meg tudjuk úszni valahogy.
A napsugár már laposan nyaldossa a térdedet, ahogy ülsz a verandán, kortyolod a teádat. A
levegőben mindenféle legyek és egyéb apró szocskák repkednek – zsonganak ugyan, de ahhoz még
lassúak, hogy betámadjanak a füledbe. A távolban nyikorog egy kakas. Még csak reggel nyolc óra van,
de már úgy érzed, egy örökkévalóság óta vagy ébren.
Én már távozom,
Ezt megúsztam szárazon.
Kiabálták ötévesforma kölykök, miközben kerékpárral kergették egymást a kertünk mögötti földúton.
Tuti, nagymamához vannak leadva.
Derűre ború, borúra háború,
Most elküldték Kantot a fenébe,
Így kezdődött el a világ vége.
- Víg Mihály –
Egy korábbi írásban említettem, hogy megvan a nagy szomorúság – de írni nem akartam róla. Akkor
még fájt annyira, hogy ne akarjam keresni hozzá a szavakat, kifejezéseket.
Arról van szó, hogy Picúr a második önálló éjszakai portyájáról nem jött haza. Ez csütörtökről
péntekre virradó éjjel történt. Pénteken vártuk, de nagyon. Aztán nem jött meg szombat reggelig.
Ekkor kezdtünk el igazán aggódni. Dóra állítólag hallotta a nyávogását az udvaron. Na,
négyzetcentiről négyzetcentire átfésültük. Bemásztam a vízóra aknába. Kimásztam a tetőre. Köveket
hajigáltam az ereszcsatornába azokon a részeken, ahová nem láttam be: puffan vagy zörög? Nem
találtuk sehol. Egyre táguló körökben körbejártuk a telepet. A kölyköket talpig bekentük kullancs
elleni krémmel, majd beküldtük őket, fésüljék át az erdő szélső tíz méterét. Semmi. Dóra
körbekérdezett mindenkit, nem látták-e. Nem. Bemásztak a víztározóhoz. Megvizsgálták az összes fát
a környéken. Eredménytelenül.
A macska felszívódott.
Éjszakára nyitva hagytuk a kertkaput, égve hagytuk a terasz lámpát. Igen, a kertkaput nyitva kellett
hagynunk: ez a macska ugyanis annyira civilizált, hogy nem ugrik át a kerítésen: ha nyitva van az ajtó,
akkor bejön. Egyébként nyávog. De nem csak ez az egy úri hóbortja van: például bejár a lakásba
pisilni. Meg sem fordul a fejében, hogy az anyagcserére tökéletes hely az udvar: csak az alom kell
neki, odabent a nappaliban. Szóval egy ilyen macskát képzelj magad elé. És képzeld hozzá, hogy
immár négy napja van kint valahol a vadonban. Egy túlélésre képtelen szobamacska.
Vasárnap nagyon nyomott volt a hangulat. Abban többé-kevésbé egyetértettünk, hogy nem várt
esemény történhetett a portyán: valószínűleg valami nagy állat megkergethette. A lányok vették a
fáradtságot, utánaolvastak, utánakérdezősködtek: mik ilyenkor a tapasztalatok. Azt találták, hogy a
macska az esetek nagy részében megússza az üldözést, sikerül védett helyre jutnia. Csakhogy a
sokkhatástól utána lemerevedik, lefagy. A hatás erősségétől és a macskától függ, hogy újra tud-e
bootolni az agya. Ha igen, akkor általában hazatalál. Ha nem, akkor elpusztul.
Nem túl jó esélyek egy szobacica számára. Különösen egy ilyen végtelenül gyáva cica számára. De
azért még reménykedtünk, vasárnap este is égve hagytuk a teraszlámpát, meg körberagasztgattuk
szórólapokkal a környéket.
Mondanom sem kell, a hétfő még vacakabb volt. Én estére már lemondtam a macskáról. Kész,
vesztett. Ha nem is kapta el az őt kergető állat, ennyi ideig ez a zöldfülű macska életképtelen az
erdőben. Lehet, hogy azóta elkapta egy kóbor kutya. Lehet, hogy azóta már Soroksáron kóborol
valahol. Mérges voltam magamra is, hiszen gondolhattam volna, hogy ez lesz belőle: egy négy évig
szobában nevelkedett, erősen fejlett egóval bíró macska egy erdőszéli kertes házban... csak idő
kérdése, mikor nyúvasztják meg. Hiszen a macskát érdekli a környezet, erőszakkal sem bírnánk a
lakásban tartani. Az egója akkora, hogy el se tudja képzelni, hogy őt bármi baj is érheti. Fogalma sincs,
hogy ő lehet zsákmány is. Zöldfülű. Életveszélyesen. És be is jött: elkezdte ő is az éjszakai portyákat...
és a másodikra rá is faragott.
Így jött el a kedd. Ment a nap, ahogy kellett. Tekertem a pedált hazafelé munkából, amikor a lakástól
jó negyedórányira csörgött a telefon. Nej volt, nem szólt semmit, csak annyit, hogy figyeljek. És tisztán
lehetett hallani a telefonban az ismerős macskasírást. De korai volt örülni: az a dög fentragadt egy jó
17 méteres fa tetején. Eleinte csak legyintettem magamban: gyerekkoromban addig nem nyugodtam,
amíg meg nem másztam minden szóbajöhető fát. Sőt, nagyobb gyerek koromban épületeket is,
sziklákat is másztam. Mit nekem egy vacak fa?
Nos, azóta felnőttem. Ugyan azt képzelem magamról, hogy ugyanolyan hajlékony, ugyanolyan fürge
vagyok... de valójában most már inkább mackós a mozgásom. Guczoghy Gyurival egész biztosan nem
keverne össze senki, amint egy faágon nyújtózom. Próbálkoztam innen is, onnan is... de ez egy
nagyon retkes fa volt. Az ágai ugyanis tök szárazak voltak: elég volt csúnyán ránézni és már törtek is.
Nem, nem kellett hozzá az én 110 kilóm: törtek ezek mások alatt is. Aztán jött egy házaspár, akik
éppen arra futottak. Volt egy kis fejösszedugás, aztán hazafutottak, majd visszafutottak egy kib.
hosszú létrával. Volt vagy 12 méter. Arról azért már jobb eséllyel lehetett nekiindulni – de így se jött
össze. Volt a fa teteje felé egy kopasznyakú rész, azon nem tudtam átvergődni. Amint ott kinlódtam,
egy ismerős hang szól fel a létra aljából:
- Na várjál, majd én felmegyek! -
Az öcsém. Akinek minden emberi számítás szerint most Egerben kellene lennie. Akivel egyébként
versenyben aláztuk valamikor a fákat.
Beugrottak, megnézni, hogyan élünk. Hát, vadul.
Ja, közben Nej felhívta a tűzoltókat. Lekoptatták. Hogy ők hivatalosan nem mehetnek ki ilyen
esetekhez. De adnak két telefonszámot, próbálkozzunk azokon.
Az első telefonszám nem létezett. A másodikon valami állatmentő volt, aki – miután Nej vázolta a
tényeket – így fakadt ki:
- Hát mit képzel maga? Én 140 kiló vagyok, hogyan mászkálnék én macskák után? Hívja a Pókembert!
Mi közben helyet cseréltünk, Sanyi bátrabban indult neki a fának, tovább is jutott egy fogással. Ekkor
elfogyott a tudomány. Jó egy méter hiányzott még a macskáig. Aztán megreccsent, majd letörött az az
ág, amelyen a srác állt – még meg tudott kapaszkodni, de a macska megijedt és feljebb szaladt. B+.
Újabb nekifutás. Tesó zsebrevágott egy csalit, meg felvitt magával egy seprőnyelet. ‘A’ terv: a kajával
magához édesgeti. ‘B’ terv: a seprőnyéllel lelöki. A kaja szemmel láthatóan hatott a jószágra, taknya-
nyála összefolyt, nagyon akart lefelé mászni – de sehogyan sem sikerült. Végül feladta. Ekkor jött az
alternatív megoldás – de csak annyit értünk el vele, hogy a macska még magasabbra menekült. Olyan
magasra, hogy oda már senkinek sem volt esélye utánamászni.
Közben nekem voltak érdekes telefonbeszélgetéseim.
Felhívtam az állatorvost, felvázoltam neki a helyzetet.
- Ezek szerint nincs elég hely, hogy megforduljon a macska? – kérdezett vissza.
- Dehogyisnem! Csak éppen ez a macska annyira zöldfülű, hogy nem tudja, hogy neki meg kell
fordulnia.
- Hát, akkor hívja a tűzoltókat!
- Eh... – kezdtem volna mondani, amikor lemerült a doki telefonja. Vagy csak kinyomta a picsába.
Jó, hívjuk fel a tűzoltókat. Nej korábban a 105-ön próbálkozott, én felhívtam a kispesti tűzőrséget.
Elsírtam a bánatomat.
- Tudnának segíteni? – kérdeztem végül.
- Persze – mondta a hapi – Tanáccsal. Bontson egy macskakonzervet, aztán majd lejön.
- Ezen már túlvagyunk – fanyalogtam – sőt, istenigazából már minden értelmes lehetőségen túl
vagyunk. Most már csak maguk segíthetnek.
...
- Nem kívánom ingyen – mondtam ki a varázsmondatot.
- Nézze, ne húzzuk egymás idejét – jött a nem szokványos válasz – Ha mi most kimegyünk, az Önnek
2-300000 forintba fog kerülni. Hivatalosan ennyi.
Ekkor két hibát is elkövettem. Az egyik az volt, hogy nem kérdeztem vissza: – És nem hivatalosan
mennyi?
A másik meg az volt, hogy nem vágtam a pasi fejéhez: – Azt kívánom magának, hogy valaki, akit
nagyon szeret, ott haldokoljon napokon keresztül keserves sírással maga mellett és ne tudjon rajta
segítani, mert az, aki megtehetné, az egy közönyös disznó és lusta megmozdulni.
Mindezek helyett egyszerűen csak letettem a telefont.
Ja, hogy miért a tűzoltók? Öcsém mindenféle nehézgépjárműben profi – olyan helyen dolgozik –
szerinte ide, ehhez a fához se a kosaras, se a darus gép nem tud hozzáférni, csak a létrás. De az meg
csak a tűzoltóknak van.
Külön színfolt volt ekkor már az érdeklődők tömege. Teljesen emberi dolog, mindenkit érdekel, mi
történik a környezetében, mindenki segíteni akar – és ez így is van jól. Csak éppen azt nem vette
figyelembe senki, vagy legalább is nagyon kevesen, hogy amíg mi mindent megtettünk, hogy
leszedáljuk a macskát és rávegyük arra, hogy elinduljon lefelé, addig a lenti tömeg jelenléte nyilván
hozzájárult ahhoz, hogy a macsek ne merjen mozdulni. Külön kedvenceim voltak a kutyasétáltatók,
akik szintén megálltak nézelődni. Kutyástól, persze.
No, mindegy. Se tűzoltók, se villanyszerelők, se maszek daruskocsisok. Mit tehettem? Hívtam a
Pókembert. Nem vette fel. Éppen mászott.
Ekkor visszavonultunk a házba. Hagytuk a fenébe az egészet. Semmi értelmes ötletem sem volt,
azonkívül, hogy várunk. Hátha éjszaka nem érzékeli annyira a mélységet az a dög és lemászik
magától.
Ennek persze némileg ellentmond az, hogy ezt a trükköt már pár éjszaka alatt is eljátszhatta volna.
Hiszen ekkor már 5 napja volt távol. 5 nap. 5 éjszaka.
Tényleg, mit is csinálhatott ez a macsek ennyi ideig?
Az első – szvsz logikus – elképzelésünk az volt, hogy felkergették a fára és besokkolt. Egy bátortalan
vernyikolásra még futotta – ezt hallhatta meg a lányom szombaton. De utána semmi, ott feküdt
öntudatlanul abban a magas ágvillában. A közelben lakó házaspár figyelt fel rá, hogy hétfőn a szarkák
megtámadtak valamit a fa tetején. Jó eséllyel az öntudatlan Picúr lehetett az, akiról azt képzelhették,
hogy már halott. De nem volt az, sőt ez a támadás zökkenthette vissza az életbe. Olyannyira, hogy
kedd délután, amikor meglátta, hogy Nej kiszáll a kocsiból, hatalmas koncertbe kezdett.
A többi már ismert. De az a tény még nem, hogy a macs hetekig bírja kaja nélkül, de max egy hétig víz
nélkül. Azaz egy napunk maradt.
Üldögéltünk, beszélgettünk – és megtörtént a csoda. Pókember visszahívott. Oké, nem az igazi, de
majdnem. Attila – akivel végigcsavarogtuk pár héttel ezelőtt Kaliforniát, és aki profi sziklamászó –
csörrent rám, hogy miért is kerestem? Jaj, miért is.
Elmondtam. Attila egy percet sem tétovázott, ment a szereléséért a világ egyik végére, majd jött ki
utána a világ másik végére.
- Attila, már baromi sötét van.
- Nem gond, van fejlámpám.
És úgy képzeld el, hogy a sűrű, sötét éjszakában, jó egy órás gyötrelmes mászás után Attila meg tudta
közelíteni a macsekot. Én álltam a fa tövében, beletekeredve a biztosítókötélbe, Barna tartotta a létrát,
legalábbis egy ideig, a két gyerek pedig felváltva próbálta nyugtatni távolról a macskát.
Végül Attilának sikerült egy kolbászkát a macsek szájába tenni, ettől az állat megnyugodott. Hősünk
elkapta a grabancát, bedobta a hátizsákba, de a macsek kidugta a mancsát, amitől nem lehetett
ráhúzni a cippzárt. Nagy harcos. Eszméletlen hangok szűrődtek le fentről a sötétben.
- Ha nem bírsz vele, dobd le a faszba! Úgyis a talpára esik! – kiabáltam fel végül – Csak arra vigyázz,
hogy a lomb fel dobd, ne a szögesdrót felé!
A következő pillanatban lezúgott valami a bozótba, majd abban a pillanatban el is iszkolt. A lányom
utána. Be az erdőbe. Éjszaka.
Tényleg lehet valami abban a hiedelemben, hogy ifjú lány és egyszarvú... mert pár perc után lányom
kimászott az éjfekete fák közül, karjai között a macskával. Mire a házhoz értek, Picúr le is nyugodott.
Olyannyira, hogy szó nélkül tűrte, hogy betegyék a macskaszállító ketrecbe és elvigyék állatorvoshoz.
Innen indul a történet misztikus része. Az állatorvos szerint ugyanis a macskának semmi baja. Kizárt
dolog, hogy madarak csípdesték volna meg. Sokk? Lehet, de nem ennél a macskánál. Jól táplált.
(Mondjuk, szerintünk rengeteget fogyott. Másfelől, ráfért.) Kiszáradásnak nyoma sincs. Erős,
egészséges.
Nadehát... 5 napja nem evett. 5 napja nem ivott. 5 napja távol volt mindattól, amiket szeretett: a puha
ágyon lustálkodni, Nej laptoptáskájában heverni, dörgölőzni, játszani a család domináns hímjével.
Azaz velem.
Én valamikor kifejtettem neki és lányomnak, hogy "Igazi macskát faragok magából, Safranek". Egy
olyat, akitől rettegnek a környék macskái, egy olyat, aki nem szarja össze magát, ha csúnyán néz rá
egy másfél éves, egy olyat, aki ismeri és tudja kezelni a külvilágot.
Biztos voltam benne, hogy ezután a kaland után baromi nehéz lesz kizavarni a szabadba.
Most irgalmatlan késő éjjel van. Kint ülök a teraszon, a sokadik sört kortyolgatom és írom ezt a cikket.
A macska pedig, az a bizonyos házimacska, a szobacica, itt kaparja belülről az ajtót. Ki akar menni,
vissza a vadonba. Portyázni. És fogalma sincs arról, hogy már csak hat élete maradt.
De legalább igazi macska lesz. Ha túléli. És ha nem lő túl a célon... azaz visszajön hozzánk és nem
vadul el teljesen.
Arról már írtam, hogyan kerültem be az első munkahelyemre. Most írok arról, hogyan mentem át a
másodikba.
1995 nagyon rossz évünk volt. Nejnek megszűnt a GYED, a GYES sokkal kevesebb lett, ráadásul már
csak egy évig járt. Kipróbáltunk egy csomó mindent, hogyan lehetne neki állást szerezni – de amint
meghallották, hogy két pici gyerek van, nagy fejvakarás, majd sajnáljuk. No, nem mintha túl sok
lehetőség lett volna. Éppen dübörgött a Bokros-csomag, keresletvisszafogás, minden szinten beszarás,
Veszprém-Ajka környékén meg különösen.
Aztán 1995 szilveszter délután szolíd céges rendezvény volt. Összekeveredtem a veszprémi
tömbfűtőmű volt vezetőjével. Korábban nem sokat beszélgettünk, nem voltunk túl jó viszonyban – de
itt mindkettőnknek megeredt a nyelve. Én egy fontos információt szűrtem le a beszélgetésből: Pesten
egyáltalán nem ritka a 100e feletti fizetés – márpedig nekünk az akkor sok problémánkat megoldotta
volna. Ja, hogy tisztába tegyem a viszonyokat: nekem a hivatalos fizetésem akkor 35e bruttó volt, de
jött rá mozgóbér, meg valamennyi prémium is... az 1995-ös évben, az adóbevallásból visszaosztva 55e
körüli bruttó jött ki, ez olyan nettó 30e körül téblábolt. Ebből éltünk négyen. Oké, meg a 7e GYES.
Nem volt sok.
Fehér szilveszterünk volt, 31-én is szakadt a hó. Zötykölődtem az utolsó buszon hazafelé, sötét volt,
irgalmatlan nagy hóban gázolt a járgány, szép volt a Bakony, nagyon... és mire hazaértem, megérett
bennem a gondolat: ezt, itt, úgy, ahogy van, itthagyjuk. Megvolt éjfélkor a pezsgős koccintás,
gyerekek már rég aludtak – én pedig leültem Nejjel és elővezettem az elképzelésemet. Nem volt
semmilyen ellenvetése, így a januári első munkahéten már neki is álltam Express újságot meg HVG-t
böngészni. Internet? Ne kacagtass.
Februárra állt össze minden. Ekkorra készültem el a végleges önéletrajzzal, a kísérőlevél mintákkal,
ekkorra kristályosodott ki bennem, mit is akarok igazán. Februárban be is köszöntek az első interjúk.
Eleinte a céges postajárattal utazgattam fel Pestre, de egy idő után ez kezdett feltűnővé válni. Nem
volt más út, mint előre: bementem a közvetlen főnökömhöz (ő volt a cégvezető) és közöltem vele,
olyan hosszú távra rám már ne számítson. Nem hőbörgött egy szót sem, azt mondta, ennél többet ő
semmiképpen nem tud fizetni, menjek bátran, próbáljak szerencsét. (Mondtam már? Önkormányzati
cég voltunk egy nem túl gazdag városban.)
Innentől nem volt pofám a céges járatokat használni, igyekeztem úgy szervezni a dolgaimat, hogy az
átlag heti két interjú egy napra essen. Erre a napra szabit vettem ki és felvonatoztam a fővárosba.
Menetközben Relaxa Németet hallgattam. Miért nem angolt? Mert angolból akkora gyökérkefe
voltam, mint ide Lacháza. Általános iskolában németet, oroszt tanultam, középsuliban oroszt,
egyetemen németet és oroszt. Angolt soha. Nem is terveztem, hogy olyan állásra pályázzak, ahová
angol kell.
Eleinte elkeserítő tapasztalataim voltak. Kimentem interjúzni egy hiperbiztonságos katonai
szervezethez, a Hűvösvölgybe. Gyönyörű hely, kellemes épület, jó hangulatú interjú. A végén
kérdezték a fizetési igényt. 60e nettó – vágtam rá. Annyi a cégvezetőnek sincs! – szörnyűlködött a HR-
es maca. Ezzel vége is lett a beszélgetésnek. (Gondolhatod, a 60e nettó alapfeltétel volt: 25-30e körül
saccoltam egy vacak albérletet és ekkor maradt volna annyink, mint amennyi a Bakonyban volt.)
Aztán elmentem egy céghez, ahol Clipper programozót kerestek. Nagyon szimpatikus pályázat volt,
például előírták, hogy az interjúra vinni kell egy saját kódot is. A mai napig tartom, hogy a fejlesztőről
a legtöbbet az általa írt kód árul el – persze, hogy tetszett a cég hozzáállása. Vittem is kódot. Tekintve,
hogy akkoriban kilométeres programokat írtam, nem is bírtam volna máshogy kezelni a kódtömeget,
mint tiszta szerkezetekkel (KISS) és bőséges kommenteléssel. Gyk. biztos voltam benne, hogy engem
vesznek fel. (Egyébként szerénytelenség nélkül állíthatom, nagyon jó Clipper programozó voltam.)
Aztán a hapi nézegette az önéletrajzomat, egyre lanyhábban kérdezgetett, a floppyt már el se kérte.
Nem értettem.
- Most akkor mi van?
- Az van, hogy mi ide valami ifjú titánt keresünk, aki nettó harmincért szétkódolja az agyát. Tebenned
ennél több van.
Akkoriban én egyszemélyes informatika voltam a cégnél: papíron IT vezető egy beosztottal,
gyakorlatilag rendszergazda, network administrator és kóder. Meg folyamatszervező. Meg
energetikus. Meg épületgépész. Meg műszaki ellenőr. Meg megbízott pénzügyi vezető. Meg
vállalkozóként fűtési költségelosztós mindenes.
- Biztos, hogy nem tudnátok használni?
- Biztos.
Kezdtem magam szarul érezni. Lehet, hogy elkapkodtam a főnökömnek a bejelentést?
Volt még néhány szerencsétlen interjú, aztán egyszer csak bejött az igazi. A Quelle-nél kerestek
németül beszélő, vezetői tapasztalattal is bíró informatikust. Tulajdonképpen számlázási
rendszergazdáról volt szó, olyan emberről, aki egy személyben felel a számlázási folyamatért,
beleértve a hardvereket, a hálózatot, a saját fejlesztésű programot, a számlázást végző tízfős csapatot
és az anyacéggel való, sok utazgatásos kapcsolattartást. Látható, hogy sok tekintetben megfeleltem a
kiírásnak, örültek is nagyon nekem. A kezdőfizetésem 110e bruttó lett volna, ez – ha rezgett is a léc –
de már elérte a minimumfeltételemet. Egy ponton nem feleltem meg: szigorú követelmény volt a saját
autó. Néztek is nagyon, amikor már az első interjúra gyalog érkeztem ki a törökbálinti Depóba.
- Autó?
- Szervízben – vontam meg a vállam.
Pedig a francokat. Ősszel eladtuk, hogy tüzelőt tudjunk venni.
De az interjú jól sikerült, egy héttel később jött a második interjú, ez már a német cégvezetővel,
nyilván németül. Ez is lement. Én nem voltam elájulva magamtól, ők igen. (Lehet, hogy ennyire gyér
volt a választék németül beszélő infomunkásokból?) Mondjuk, az autót megint szóvátették, de csak
felhúztam a szemöldököm: – Tudják, vidéken milyen vacak az alkatrészellátás?
Jó egy hét múlva jött a telefon, felvettek. Kértem egy hónapot: felmondási idő, a szálak elvarrása,
miegymás. Első munkahelyem volt, rendesen bántak velem, én sem akartam szarban hagyni őket.
Igenám, de eközben az egy hónap közben még jöttek interjúkérések korábbi pályázatok kapcsán. Úgy
voltam vele, hogy nincs abban semmi ördögtől való, ha rendelkezek ‘B’ tervvel is, tehát elmentem.
Emlékszem, két interjú volt azon a bizonyos napon: az egyik egy sashalmi cégnél, akik papírmentes
irodában utaztak, a másik pedig egy állásközvetítőnél. Az első határozottan érdekelt, engem akkor az
informatikában a DTP (Desktop Publishing) vonzott leginkább. Nyilván. Szerettem rajzolni, szerettem
írni, szerettem újságot készíteni – és természetesen szerettem mindezt elektronikus formában látni. Az
iktatórendszerünk reformjához vettem szkennert is, volt egy szürke Venturám, azaz minden adott
volt, hogy ilyesmikkel játsszak. (A Corel2-t még nem nevezték DTP programnak.)
Öltöny, walkman, MÁV. Kibumliztam Sashalomra, ahol rögtön akkora csúfosat buktam, hogy nem is
bírtam kikecmeregni belőle. A hapi asztalán volt valami kütyü, olyan két végén rögzített, felülről
burkolt neoncsőnek tűnt.
- Mi ez? – mutatott rá.
- Asztali világítás? – tippeltem.
Nos, nem. Egy olyan szkenner volt, mely behúzta a lapot, és amíg a másik oldalon kilökte, be is
olvasta. Azóta sem láttam ilyet – de a hapi ennyiből leszűrte, hogy egy vidéki műveletlen tapír vagyok
és a kérdések is már csak olyan tessék-lássék jöttek. Kicsit elkettyenve héveztem vissza és olyat
csináltam, amilyet azóta se soha: megittam egy sört az ebédhez. Állásinterjú előtt. Mentségemre
legyen szó, én igazából az első interjúra koncentráltam, a második... hát, az ilyesmikről épp elég rossz
tapasztalatom volt. Állásközvetítő, ki van írva egy csábító ajánlat, természetesen a helyszínen kiderül,
hogy sajnos már be van töltve, de ha már úgyis ott vagyok, csinálnának egy alapinterjút. Ez volt a
szokásos menetrend. Ebbe bőven belefért egy sör.
Kimentem. Beültünk egy tárgyalóba. Roppant laza, közvetlen voltam. Egy idő után a hölgy is. Jó
hangulatban elbeszélgettünk, volt időm bőven elmagyarázni a szakmai tapasztalataimat is. Aztán a
végén jött a gyomorszájas: a hölgy közölte, hogy az ügyfele egy pesti telefontársaság, nagyjából ilyen
emberre lenne szükségük, a kezdő bér 150e lenne, a próbaidő után 160e. Fogalmam sincs, hogyan
búcsúztam el, de azt tudom, hogy a lépcsőházban sokáig nézegettem a plafont. Nem, ilyen állás nincs.
És elindult a játék az idővel. Ez még csak az első forduló volt. Rá két hétre jött a második. Eddigre már
fizikailag is elhagytam a munkahelyemet, na meg a családot is, felköltöztem egy volt
évfolyamtársamhoz, Gáborhoz. Az isten áldja meg a segítségéért. Nem voltam könnyű helyzetben,
mobiltelefonom ugyanis nem volt. Honnan is lett volna, a Bakonyban még a 450-esnek sem volt
térereje. Kénytelen voltam Gábor mobilját megadni mindenhol kontaktként, bízva benne, hogy
remekül el fogja látni a titkárnői teendőket.
Ja, és persze addigra beszereztem egy autót is. Anyósék megrázták magukat – és beszálltak egy
ezeréves Trabant megvásárlásába. Nem mondom, hogy gyors volt, nem mondom, hogy megbízható
volt... de a Quelle csak annyit írt elő, hogy saját autó. Hát, ez az volt.
A második forduló már kint volt a telefontársaságnál. Bent ült a jövendőbeli főnök, a jövendőbeli
közvetlen kolléga, a műszaki igazgatóhelyettes, a HR-es hölgy és a másik hölgy az állásközvetítőtől.
- De sokan vagytok – futott át a fejemen, de addigra már rutinos voltam, nem zavart a túlerő.
Közölték, hogy négyen jutottunk a középdöntőbe. Ment is rendben a dolog, de egyszer csak jött egy
kérdés, válaszoltam is... aztán váratlan csend keletkezett. Mintha még várnának valamit. Pedig én úgy
éreztem, válaszoltam. Gyorsan körbenéztem, és feltűnt, hogy az állásközvetítős hölgy az előtte fekvő
önéletrajzom egy pontját böködi. Hmm. Mi is van ott? Az egyebek. Miről is beszélgettünk ennél a
résznél az első interjún? A konfliktuskezelésről. Hogy én nem szeretem a konfliktusokat, ezért nem is
hagyom, hogy kialakuljanak. És ha mégis kialakulnak, akkor a józan észre hatva igyekszem
megtalálni a megfelelő kompromisszumokat. És mi is volt itt az utolsó kérdés? Hát, nagyjából
ugyanez. Hogyan oldom meg a problémás helyzeteket a főnökeimmel, kollégáimmal. Elmondtam
nagyjából ugyanezt az asszertív megközelítést – és rögtön láttam, hogy tízest lőttem. Az emberek
egyből mosolyogni kezdtek, teljesen megváltozott a hangulat.
A végén éreztem én, hogy jól sikerült... de persze nem tudhattam, a többiek mit produkálnak.
Pedig... ha tudtam volna a részleteket... a maradék háromból az egyik egy élelmiszervegyész
volt, a másik egy katonatiszt, profi rendszergazda csak a harmadik srác volt. De mindannyiunk
közül csak nekem volt tapasztalatom ipari számítástechnikával is, ráadásul az állásközvetítős
hölgy is szemérmetlenül engem nyomott. Ja, és az elődöm egy roppant szigorú fickó volt, aki a
rendtartásban annyira keménykedett hogy nem ismert sem embert, sem istent. Amikor már
sokadjára konfrontálódott a vezérigazgatóval, akkor belefáradtak a vele való harcba és kirúgták.
De annyira belefáradtak, hogy kifejezetten egy konfliktuskerülő, békés embert kerestek.
Nos, akkor még csak annyit tudtam, hogy megérzésekre nem lehet hagyatkozni, a biztosan meglévő
Quelle-t ezért nem fogom ejteni. Csak éppen az idő...
A telefontársaságnál egy hetet mondtak a válaszig. Az interjú hétfőn volt. Igenám, de a következő
hétfőn már kezdenem kellett volna a Quellénél. Azt mondod, meredek? Nos, még meredekebb lett. A
Quellétől felhívtak, hogy jó lenne, ha már pénteken bemennék, az úgyis egy fél nap, arra pont jó, hogy
körbejárjak, bemutatkozzak, felvegyem az eszközöket – aztán hétfőn már teljes erővel tudjak kezdeni.
Tetézte a bajt, hogy Gábor péntek reggel elutazott és csak vasárnap este jött haza. Természetesen vitte
magával a telefonját. Tehát ha csütörtök estig nem jelez vissza a telefontársaság, hogy én kellek nekik,
akkor munkába kell állnom a Quellénél – és lehet, hogy pénteken már szólnának nekem, hogy
felvettek, de a telefon Gábornál van valahol az isten háta mögött.
Nem ez volt a legnyugodtabb hetem. Úgy oldottam a feszültséget, hogy tanultam. A
telefontársaságnál Novell volt, amelyről Windows NT-re akartak átállni, a Quellénél Windows for
Workgroups, amelyről OS2 Warp-ra. A Novellben otthon voltam, de mind az NT, mind a Warp
ismeretlen volt, így azokra koncentráltam. (Voltam olyan ügyes, hogy a teljes számítástechnikai
folyóirat-gyűjteményemet vittem, volt miből tanulnom.)
Aztán eljött a csütörtök délután. Lementem a földszinti kisboltba, vettem egy üveg bort. Ha hívnak,
azért, ha nem, akkor azért. Éppen Gábor szobájában beszélgettünk valamiről, amikor megcsörrent a
telefon.
- Téged keresnek – adta ide.
- Jó estét kívánok! – szólt bele egy hang – József vagyok, a telefontársaságtól, az informatikai részleg
vezetője.
- Jó estét kívánok!
- Tudjon róla, ez még nem a hivatalos válasz. De én nem bírtam magammal, közlöm Önnel, hogy
cégünk Önt választotta ki az álláspályázat győztesének.
- Óh, el se hiszi, ez mennyire jól esett most nekem.
- Remek. Akkor valamikor meg fogja kapni a hivatalos értesítést is. Hétfő reggel találkozunk.
Letette. Én pedig csak néztem a néma telefont, majd feldobtam a levegőbe és elrikkantottam magam: –
Gábor, bort iszunk!
Persze volt még egy kellemetlen beszélgetésem péntek reggel: fel kellett hívnom a Quellét. Komolyan
sajnáltam őket. Végig abban a hitben voltak, hogy minden rendben, akikkel menetközben kapcsolatba
kerültem, mind szimpatikus fazonok voltak – és most tessék, sportnyelven szólva, a célegyenesben, a
célszalag előtt estek hasra. Azt azért becsülöm magamban, hogy nem hazudoztam, elmondtam
pontosan, mi is a helyzet – és hogy a másik ajánlat annyira sokkal jobb, hogy kénytelen vagyok azt
választani.
Péntek délután pedig leültem és írtam egy hosszú levelet Nejnek. Szegény, csak ült, üldögélt a
bakonyi faluban, annyit tudott, hogy eljöttem a nagyvárosba, de fogalma sem volt, melyik céghez
vettek fel, hogyan fog alakulni az életünk.
Aztán eljött a hétfő reggel, kimentem a telefontársasághoz, ahol egy kellemes modorú HR hölgy
fogadott – és egy felettébb rossz hír. Kiderült, hogy ugyanerre a munkakörre – a jó öreg kapcsolati
háló segítségével – felvettek még egy embert. Hiába magyarázta mind a csoportvezető, mind a
részlegvezető, hogy nem kell izgulni, mindkettőnk állása biztos – én nem láttam semmi okot arra,
hogy vadidegen emberekben megbízzak... különösen akkor nem, ha a másik alak számukra régi
cimbora volt, én viszont csak egy idegen vidékről, próbaidőt töltve.
Este ment az újabb levél Nejnek, családegyesítés elhalasztva. Majd 3 hónap múlva, amikor lejár a
próbaidő, és véglegesítenek, majd akkor bérelünk albérletet. Addig rizikós.
Így is lett. Augusztusban egyesült a család – én addig Nej egyik rokonának üresen álló házában
laktam Fóton és Trabival jártam dolgozni – majd szeptemberre mindkét gyereknek sikerült óvodát
szereznünk, október végén pedig már Nejnek is volt munkahelye. Egyszerűen ekkora nagy volt a
különbség Pest és a vidék között.
Egy év alatt adtuk el a vidéki házat, két hónapra rá vettük meg a borzalmasan lepukkant wekerle-
telepi lakást – pont időben, mert két hónapra rá robbantottak a pesti ingatlanárak.
De ez már mind-mind egy másik történet.
Kedd délután beballagott cégvezetőnk a szobánkba.
- Nem láttalak a Ballmer előadáson – fordult hozzám.
- Nem is – válaszoltam – ez az előadás nektek szólt, nem nekem.
- De nem is küldtek meghívót?
- Küldtek. Csak nem mentem el. Egyébként is nemrég voltam Ballmer előadáson, olyanon, amilyet
nekünk, kockafejűeknek tartott. Kapott is egy kanadai favágóinget meg egy Homer Simpson
nyakkendőt. Simán fel is vette.
- Aha... – kezdte nézegetni cipője hegyét, majd kibökte – Ugrált is?
- Igen – adtam meg a kegyelemdöfést.
A Nagy Lajos Király útján haladtam a géperejű járművemmel. Nekem zöld volt a lámpa a zebránál, a
gyalogosoknak piros. Olyan öten-tízen álldogálhattak, közöttük egy földszínű ruhás, zavaros
tekintetű szakállas fazon.
Ő nem is annyira álldogált, inkább lelépett az útra és veszettül integetett az autóknak. Hogy álljanak
meg. Hát nem látják, hogy itt egy csomó ember át akar menni az úttesten?
Reggel a ruháimat pakolásztam, az ingemet hajtogattam az ágyon. A macska, szintén az ágyon fekve
lustán nézte, mit is tevékenykedek. Éppen a kordbársony nadrágom volt a kezemben, amikor eszembe
jutott, mennyivel is fejlettebb lény vagyok, mint a macska. Végiggondoltam, milyen hosszú út vezetett
odáig, hogy itt van a kezemben ez a tapintásra, szemre is kellemes anyagból készült nadrág, melynek
megvan az a különleges, rejtett tulajdonsága is, hogy kifejezetten jól bírja a dörzsölődést. A macska
még csak fel sem tudja fogni ezt az egészet.
Aztán az órára pillantottam: 7.21. Hoppá. Igyekeznem kell. Délelőtt megbeszélésem lesz, a kerékpárút
90 perc, utána még jó félóra zuhanyzás, átöltözés, szutykolódás, meg még legalább 10 perc, mire
itthon összepakolok. Nincs időm. Éppen késéshatáron vagyok.
Aztán ránéztem megint a macskára. Az volt az arcán, hogy ‘Oké, láttam mit csinálsz. Már nem
érdekel. Légyszives húzzál el minél hamarabb, hadd lustálkodjak tovább az ágyban."
Fejlettebb?? Én?
A sorompó előtt tábla:
Amíg piros a lámpa, kérjük állítsa le a motort!
Bakker, nagyon nehezet kértek. Uri Geller is maximum csak lelassítani tudja a szívét, teljesen leállítani
ő sem.
Jöttem fel reggel az újpesti aluljáróból. Az egyik buszra 10 percet kellett volna várnom, elindultam
inkább a másik megállóba. Jó húsz méterre lehettem, amikor a busz megjelent mellettem. Ügetésbe
váltottam, kábé öt méterrel értem a busz után a megállóba. Mely busz lassított egy kicsit, majd miután
senki nem volt a megállóban, megállás nélkül továbbhajtott. Az, hogy én 15 méteren keresztül
futottam mellette, úgy látszik nem győzte meg a sofőrt szándékom komolyságáról.
Mindezt szakadó esőben.
~oOo~
Ültem az ügyfél hálózatába kapcsolt gép előtt. Éppen egy esetet zártam le a tracking rendszerünkben,
amikor a másik gépemen kaptam egy emailt Nejtől: – Kell valami a boltból?
- Férfi tusfürdő – gépeltem be a Solution ablakba.
Egy ideig néztem... éreztem, hogy valami nem stimmel... aztán rájöttem.
Kíváncsi vagyok, a Service Center meddig agyalt volna ezen a furmányos problémamegoldáson.
A térdemet csapkodtam a röhögéstől.
Egy karikatúraválogatást lapozgatok. A rajz a következőképpen néz ki:
Középkorú, jól öltözött hölgy ül a templom egyik padsorában, mellette cekkerek, előtte egy leesett állú
pap álldogál.
A szöveg:
"You don’t mind, do yo, Vicar? It’s the only place where you can escape from Christmas for a few
minutes."
Hevenyészett fordításban:
"Ugye nem baj, Tiszteletes Úr? Ez az egyedüli hely, ahová pár percre elszökhetek a Karácsony
elől."
Kerestem egy zenedarabot. Egész pontosan a ‘Keserves’ címűt, Szabados Györgytől és Anthony
Braxtontól. Beírtam a megfelelő keresőbe... és akkora kupac dőlt rám, hogy alig bírtam kimászni alóla.
No persze nem az a szám hullott ki, amelyet kerestem... hanem mindaz a magyar nóta, amelyik
címében szerepel a ‘keserves’ szó.
Impozáns.
Nem, nem plakát. Cégtábla. Meg sztori.
Ifjú voltam és bohó. No meg csóró is. Kifejezetten örültem, amikor 1990 nyarán megkeresett egy
haver, hogy a kocsmáros, akinél alkalmimunkáznak a Balaton-parton, cégtáblát szeretne magának. Ők
meg egyből engem ajánlottak. Lebringáztam, elbeszélgettem a tulajjal, egymás kezébe csaptunk. Az
arácsi vasútállomás melletti restiről volt szó... Árnyas büfé, ahogy nevezték. A következő hétvégén
levonultam. A táblát, a fehér trinátot és az alapozót a hapi állta, az ecsetet és a színezőpasztát én. Nem
volt semmi különösebb elképzelésem, gondoltam, majd csak kitalálok valamit. A kocsma egész nagy
kerthelyiséggel bírt, két vasasztalt összetoltunk, bepapíroztuk, aztán indult a műsor. Nyilván az
összes alkesz ott tolongott az asztal körül. Rákentem az alapozót, megvártam, amíg megszárad. Cefet
meleg volt, ment gyorsan. Közben a folyadékveszteséget hosszúlépésekkel pótoltam, no meg a
törzsközönséggel haverkodtam. Kérdezgettek mindenfélét a festékekről... természetesen mindenre
pontosan válaszoltam. – Ez aztán érti a dolgát! – súgtak össze hátul. Naná. Pár órával korábban
olvastam el a vevőtájékoztatót a doboz hátulján.
Aztán felvittem a fűzöld alapszínt... és amíg az száradt, beugrott az ötlet is: alkoholistákat fogok
festeni. Akik véletlenül hasonlítani fognak a törzsvendégekre. Mit mondjak, jó móka volt. A
vendégek, a tulaj és én felváltva röhögtünk, ahogy formálódtak az alakok. Végül elkészült a tábla. A
tulajnak annyira megtetszett, hogy elkezdett győzködni, fessek valamit a furgon dobozára is. De az
egyrészt recés volt, másrészt függőleges is – én pedig nem mertem bevállalni a megfolyásmentes
munkát. Aztán bármennyire is művészetrajongó volt a tulajdonos, azt azért nem mertem kérni, hogy
borítsuk oldalára a Barkast.
Mindenesetre a tábla jól sikerült. olyannyira, hogy a város másik vasútállomásán – Balatonfüred,
főpályaudvar – lévő resti tulaja is megkívánt egyet. Megbeszéltük, megegyeztünk. Ennek a helynek
Nimród volt a neve, a fő attrakciója pedig, melyet a tulaj nagy erőkkel próbált befuttatni, egy kerti
grillsütő. Ez már komolyabb hely volt, ide már nem nagyon jártak alkeszek. Elbeszélgettem a
pincérekkel – és megfogant az ötlet. Nimród: tehát sötétzöld háttér, az étterem neve természetesen
fahasábokból kirakva (ofkórsz), a kenyérszöveg melletti illusztráció pedig: egy vaddisznó sütöget a
grilltűzhelynél. Ehhez tudni kellett, hogy a tulajdonos egy idősebb, nagydarab, pocakos fazon volt,
meglehetősen mogorva, néha agresszív stílusban. Tipikus vaddisznó. Ráadásul a pincérek szerint
sokszor tényleg ő sütötte meg a grillpecsenyét a vendégeknek.
Itt már nem volt akkora felhajtás maga a festés, mint korábban. Vendég sem volt annyi. Egy-két pár,
behúzódtak a napernyő alá, nem érdekelte őket, mit pepecselek én a kert végében. A pincéreket
viszont annál inkább. Különösen azután, ahogy szaporodtak a vonalak és kezdett hasonlítani a
vaddisznó... majd felsejlett előttük a koncepció. Nem kis vigyorgást takarítottam be. Egy kicsit
tartottam is a végelszámolástól, ha a tulaj megsértődik és berág, leshetem a munkadíjamat. De a durva
külső valószínűleg rejthetett némi humorérzéket, mert a hapi szó nélkül elfogadta a táblát, kifizette az
összeget. Lehet, hogy még hízelgett is neki a hasonlóság.
A következő megbízás még komolyabb volt. Megint haver haverjának ismerőse... de ez már egy füredi
utazási iroda volt. Flamingo Tours... akkor még csak egy frissen indult vállalkozás, ma, ha jól sejtem,
már sokkal nagyobbá nőtte ki magát. (Legalábbis a város szélén magasodó szálloda elég sokat sejtet.)
Hat(!) táblát rendeltek meg. Sokáig gondolkodtam, hogy elvállaljam-e, hiszen az én stílusom –
karikatúra, humorba hajló grafika – pont az ellenkezője volt annak, amit kértek. A megrendelés úgy
nézett ki, hogy sok szöveg, a grafika pedig minden táblán két flamingó. Slussz. De megszédültem a
hatalmas anyagi kísértéstől: hatezret fizettek a komplett munkáért. (Nekem akkoriban bruttó 7500 volt
a havi bérem.) A helyzetet nem kicsit bonyolította, hogy egy hetem volt az egész munkára, utána
ugyanis nyaralni mentünk. Egy hét, hat táblára... úgy, hogy közben dolgozni is kellett volna a
munkahelyemen. Na, ezt az utóbbit gyorsan feladtam. Majd biztosan mesélek a kezdeti
melóséveimről is, egyelőre legyen elég annyi, hogy egy olyan osztályon voltam informatikai vezető,
ahol rajtam kívül informatikus nem volt, a cégnek pedig egy koszvadt C128-ason kívül semmilyen
számítógépe sem volt. Szerinted mennyire vették észre, hogy egy héten keresztül nem mentem be?
De még így is nagyon hajtós volt a hét. A táblákat, festékeket megvette a megbízó, én a szokásos
ecsetekkel, színezőpasztákkal bringáztam le minden reggel Balatonfüredre, ahol sötétedésig
nyomtam. Mit mondjak, messze nem volt olyan jó hangulatú buli, mint korábban. Egy meglehetősen
kicsi garázst kaptam meg festőműhelynek. Külön kikötötték, hogy nem csöpögtethetek le festéket.
Nem gond, ipari mennyiségben vittem le újságpapírt. Aztán amikor mázoltam az alapozót meg az
alapszínt, egyszer csak lejött a tulaj, hogy csináljak valamit, mert a vendégeket zavarja a teraszon a
festékszag. Annyit tudtam tenni, hogy megvontam a vállam. A garázsba nem zárkózhattam be, mert
onnan maximum a lábamnál vonszolva húzhattak volna ki. A nagy volumenű festés meg erős
oldószerpárolgással jár, ez tény. Elhalasztani sem lehetett, mert percre be volt osztva a hét. A tulaj
nem volt boldog.
Aztán éjszaka alvás helyett sablont gyártottam. Mivel mindenhová ugyanaz a hosszú szöveg ment,
egyszerűbb volt A0-s lapra megrajzolni és zsilettpengével kivágni. A betűtípus... hát, így utólag már
szégyellem magam. Huszonéves suttyó voltam, mindenféle nyomdai meg DTP tapasztalat nélkül.
Abból indultam ki, hogy ez egy komoly hely, akkor legyen komoly a tábla is. Valahonnan
levadásztam egy gót betű sablont. És azokkal a betűkkel rajzoltam meg, nemcsak a nagy,
figyelemkeltő betűket, hanem a legapróbbakat is. Az egész nyomorult kenyérszöveget. Gót betűkkel.
A tulaj persze megint morgott. Közöltem vele, hogy ezt a betűtípust direkt az ő kedvéért túrtam elő.
(Mondjuk, ez speciel igaz is volt.) Egy nap alatt felkentem az összes táblára a betűket. A következő
napra maradt, hogy szépen kerekre formázzam, majd kicsit sötétebb színnel megrajzoljam a
kontúrokat, kicsit árnyékhatást is keltve. (Bakker... kenyérszöveg!) De aznapra is jutott balhé. A
tulajdonos belekötött a flamingóba. Hogy miért rózsaszínú. Én meg csak néztem, mint a vett malac.
Rendszeresen jártam a veszprémi állatkertbe. (Igen, a hátsó kapun. És?) Tisztán emlékeztem, hogy az
összes flamingó rózsaszínú volt. A tulaj szerint viszont a flamingó fehér. Nem is lett volna ezzel
semmi baj – mondjuk a színkombinációt borította volna – ha a tulaj azt mondja, ‘idefigyelj Géza, én
fehér flamingót akarok és kész’. De ehelyett azt állította, per definitionem, hogy a flamingó fehér.
Márpedig én akkor sem szerettem, ha hülyének néznek. Parázs veszekedés lett, végül én nyertem. A
flamingók rózsaszínűek lettek.
Innentől kezdve nem történt túl sok említenivaló. A napok teltek, a táblák készülgettek, a tulaj is
megenyhült, látva, hogy keményen dolgozok. (Például minden nap szorgalmasan – és szó nélkül –
sikáltam hígítóval a nyersbetont, mert az újságok sajna nem biztosítottak tökéletes védelmet.) Az
utolsó napokban már ebédet is ajánlott – melyet sajnos nem fogadhattam el: egyszerűen látszott, hogy
percszinten ki van számolva az időm, nem fér bele egy-egy félórás ebéd. Így is lett vége a munkának:
péntek délután fél ötkor adtam át a táblákat, majd már nem is mentem haza Veszprémbe, hanem
tekertem tovább Fehérvár mellé a bringával. Másnap reggel indultunk ugyanis onnan a haverral
Tiszafüredre, szintén kerékpárral. Akkoriban ilyenek voltak a nyaralások.
Magukról a táblákról nem tudok semmit. A tulaj rendben kifizette, de tudomásom szerint nem rakott
ki egyet sem. Biztos a rózsaszín flamingók miatt.
Ez az eset azért elvette rendesen a kedvemet. Meg is fogadtam, hogy a továbbiakban csak kocsma és
csak vidám cégtábla. De az egyik haverom csak addig rágta a fülemet, míg végül beleugrottam egy
újabb ronda munkába. Veszprém, Dorina presszó. Nyugodtan mondhatom, szerintem a városban
jelenleg nincs öt ember, aki tudná, hol volt. A tulajnő a haver jó ismerőse volt és olcsón keresett
valamilyen megoldást cégtáblára. Ott kellett volna kifordulnom a presszóból, amikor kőkeményen
kitartott amellett, hogy a táblán semmilyen figura nem lehet, csak betűk. Végül annyi lazaságot
sikerült belecsempésznem, hogy az ‘I’ betű egy hosszúszárú koktélospohár lett. De figura... semmi.
Nagyon nem akaródzott elvállalni, dehát jó haver, meg végülis kedves csajszi volt a tulaj...
belevágtam. A gondok ott kezdődtek, hogy hallani sem akart a szokásos megosztásról. Neki cégtábla
kellett, ő megbízott engem, a többi az én dolgom: szerezzem be én a táblát, vegyem meg én az összes
festéket. Mondanom sem kell, az ár, amit adtam neki, bőven nem takarta be az alapanyagok
beszerzését. De hülye voltam, kimentem a MÉH telepre, elkunyeráltam egy méretre nagyjából jó
táblát. Bagóért. Már csak festéket kellett szereznem. Itt a csajszi intézkedett, az épületben volt egy
másik iparos, annak úgyis kellett festék, így ő átvállalta, hogy megveszi a maradék festéket. Hát, mit
mondjak. Elmentem, megrajzoltam, megfestettem. Az egész pocsék hangulatban telt, a másik iparos
rendszeresen belebubogott, hogy ezt miért így csinálom, a tábla is pocsék lett, a csajszi összeszorított
fogakkal fizette ki, én meg összeszorított fogakkal tettem el a pénzt. Jóval kevesebb lett, mint
amennyit egy táblán keresni szoktam. Mondjuk nem is sokáig lógott fent, a presszó ahogy megnyitott,
nem sokkal később be is zárt.
Volt még egy elvetélt kísérlet. Mondanom sem kell, innentől különösen vigyáztam, nem akartam
magamnak bajt. De egy haver megkeresett, hogy van egy belvárosi butikos ismerőse, aki pont
cégtáblafestőt keres. Elmentem. Már akkor láttam, hogy ez megint büdös, amikor megmondta a tábla
méreteit. Baromi kicsike volt. De arra a kicsike felületre kifejezetten szecessziós cégtáblát szeretett
volna. Internet ugye akkoriban még sehol, elmentem a könyvesboltba, kerestem egy albumot, hogy
legyen valami fogalmam egyáltalán a szecessziós stílusról. Oké, lett is. Megrajzoltam a tervet, elvittem
a butikoshoz. Aki kikacagott. Hogy nem elég szecessziós. Én is kikacagtam. Hogy fessen neked
szecessziós plakátot a Gobbi Hilda. Szerencsére a történet itt véget is ért.
És akkor az utolsó darab. Egy haverom akkor már több, mint egy éve nyúzott, hogy a faterja
kocsmájára fessek egy cégtáblát. Nekem – a fentiek miatt – az összes tököm tele volt a
cégtáblafestéssel, nem győztem elhessegetni a srácot. De Miklóst nem olyan fából faragták, végül
sarokba szorított. Lementem. A kocsma Tobrukban volt (Balatonfűzfő külterület), a szülők kedvesek
voltak, végülis nem bántam meg. Sokáig tököltem a táblán, végül egy minimalista verzióval álltam
elő. Ez nekik is tetszett, sőt, még jobban minimalizálták. Festés közben a fater jött le beszélgetni,
gyorsan repült az idő. Az egyetlen kellemetlenség a fizetéskor volt: én természetesnek vettem, hogy
havertól nem kérek pénzt, ők meg vérig sértődtek, hogy nem fogadtam el a munkadíjat. Végül egy
üveg Vilmoskörte hozta meg a kompromisszumot.
Aztán ennyi. Nem mondom, hogy kár volt az egészért... de utólag is látszik, hogy rögtön az első után
abba kellett volna hagynom. Annak van értelme, amit az ember jókedvűen, szórakozva csinál.
A görcsölésben... nincs köszönet.
Műveltséggel nem érdemes dicsekedni. Ha nem látszik, akkor megette a fene.
~oOo~
A feleség harcostárs... nem fegyverhordozó.
~oOo~
Az a baj, hogy borzasztó jó memóriával rendelkezem. Kristálytisztán emlékszem minden pillanatra az
életemben, amikor majmot csináltam magamból.
~oOo~
Ez egy ilyen család: a keksztekercsnek esélye sincs, hogy megkeményedjen.
~oOo~
A tömegtájékoztatás legnagyobb problémája: nem az a hír, ami fontos, hanem az, ami érdekes.
~oOo~
Kerékpárral járni dolgozni kánikulában: a szódaautomata már messziről hangos böffentéssel üdvözöl.
Mindennapi frusztrációnkat add meg nekünk...
Tegnap este újból nekifutottam. (Vasárnap este elérhetetlen volt az autentikációs szerverük.)
Aztán véres fejjel visszafordultam. Nem volt jogosultságom letölteni azt az indítófájlt, mely ahhoz
kell, hogy telepíthessem azt a programot, amellyel le tudnám tölteni azt az űrlapot, melyet végül ki
kell töltenem. Mindezt úgy, hogy ügyfélkapus acccountom azért van, hiszen első körben ezzel
autentikálnak.
Aztán felhívtam őket, és egy kedves ügyfélszolgálatos hölgy elmagyarázta, hogy először le kell
töltenem egy nyomtatványt, ki kell töltenem, be kell postáznom – és akkor fogom megkapni azt a
kódot, amellyel le tudom majd tölteni azt az inditófájlt, mely ahhoz kell, hogy...
Ma elég sokat mászkáltam a belvárosban. Elmentem egy üzlet mellett.
Az volt a cégtáblára írva, hogy ‘XY Szépség és Egészség’.
Az ajtó lépcsőfokán üldögélt az asszisztens csajszi. Ronda volt és bagózott.
Apró, váratlan ajándékok.
A napokban jött le egy Lord koncert. _A Lord koncert._ Istenbizony, legalább tíz Lord koncertfelvételt
décéztem le, mire megtaláltam _ezt_.
Nem mintha valami világszenzáció lett volna. De nekem... nagyon sokat jelentett.
Igértem többször is, hogy írok majd arról a korszakomról, amikor otthagytam az egyetemet,
diplomásként segédmunkát végeztem, meg még ezerszer durvább dolgokba mentem bele, miközben
kerestem az utamat. Lesz is ilyen írás, de ez még nem az.
Viszont volt egy hónap, amikor Fűzfőn, a Nitrokémiánál melóztam – naná, segédmunkásként – a lenti
munkásszállón laktam – én voltam a takarítónők szatírja, komolyan mondom, vén agyhalott melósok
támadtak meg botokkal a szálláson, hogy ne molesztáljam szexuálisan a takkereket... de ezekről majd
később – szóval nem ez volt életem egyik fénypontja. Napközben hordókat gurigáltam a gyárban –
mondtam már, hogy hordógurigatásban mekkora király vagyok? 300 kilós hordót simán feltekertem
egy háromszintes raklaptorony tetejére – délután pedig PL1 programokat írtam egy spirálfüzetbe,
könyvből tanulva a parancsokat. (Kéthetente jutottam be illegálisan a veszprémi egyetemre, ott
gépeltem be a progikat, majd figyeltem, miket csinálnak. Így utólag is, köszi, Dezső.) Haver, barát,
rokon... sehol sem voltak. Tényleg semmim sem volt, csak célom, hogy egyszer kimászok ebből a
szituációból... meg egy Lord kazettám. Egy koncert. Azt hallgattam, naponta ötször. És ez még az
igazi Lord volt, nem az, amelyik a lemezeket kiadta. Amikor megvettem az LP-t és meghallgattam...
majdnem elsírtam magam. Annyira szar volt. Utoljára akkor éreztem ezt, amikor az Edda1 lemezt
meghallottam.
És most megvan. Őszintén szólva, ez a bejegyzés is roppant nehezen halad, mert többször verem –
ritmusra – az asztal szélét, mint a billentyűket. Miközben vadul fütyörészem a dallamokat. De ez a
zene nekem az az egész időszak. Benne van, hogy a klórüzemben szartunk a gázálarcra, egyszerűen a
klór sárga gáz, látszik a levegőben, tehát ki tudjuk kerülni. Benne van, hogy könyékig dugtuk
kezünket a tiszta - és erősen mérgező - higanyba, mert félelmetes, mekkorát tud szorítani rajta. Benne
van, hogy röhögtünk a tiszta nátronlúgon. Benne van, hogy miután egész műszakban egy szál
alsógatyában 5 méter magasan futó csöveket festettünk ingatag, spontán állványokról, műszak végén
kiálltunk a trepnire és marmonkannából borítottuk egymás fejére a hígítót, mert annyi festék volt
rajtunk, majd amikor éreztük, hogy szétmar a hígító, intettünk a havernak, aki ipari slaggal leverette
rólunk, majdnem a bőrt is. Közben a műszak végén öltözőbe sétáló csajok sikongattak nekünk az
üzem előtti útról – nekik élmény volt a férfisztriptíz, higítóval lelocsolva.
És extra ajándékként, pont ebben a hónapban volt Lord koncert a szomszéd várban, Balatonkenesén.
Naná... átsétáltam. 8-10 kilométer, nem távolság. Jegy? Hol volt nekem akkor pénzem?
Összeverődtünk néhányan, már messziről láttuk egymás szemén, hogy rokon lelkek vagyunk, rokon
lehetőségekkel... összedugtuk a fejünket, majd látszólag véletlenszerűen megrohamoztuk a kenesei
strand kerítését. Az őrök eleinte fel-alá rohangásztak, de senkit nem tudtak elkapni. Bent voltunk. Jó
volt. Ugyanazt a koncertet nyomták, melyet annyiszor meghallgattam. De tömeg volt, hangerő volt,
Balaton volt... élmény volt.
Aztán hazagyalogoltam... és aki ismeri a terepet, az tudja, hogy ez az az út, ahol a Balaton 1-2 méterre
is kimászik az út mellé. Mindez teliholdban, kora hajnali órákban... gyökérélmény.
Ja, hogy ne csak sajnáltassam magam. Volt örömöm is.
Habár tényleg messzire kerültem az akkori életem helyszíneitől, azért a barátaimnak, haverjaimnak és
üzletfeleimnek egy idő után feltűnt, hogy nem vagyok. És ez volt az időszak nagy ajándékainak
egyike: foglalkoztunk egymással. Azt mondták: vajon mi lehet azzal a krapekkal ott egyedül? És
szerveztek egy ‘Vidítsuk fel Pepét!’ akciót. Lejöttek egy csomóan egy fűzfői éjszakai szórakozóhelyre
(talán a Sirály?), majd odatelefonáltak a munkásszállás portájára, engem kérve. ‘Gyere haver,
mindenki téged vár!’ Persze, hogy rohantam. 2-3 kilométer séta, alig bírtam ki. Jó volt látni azokat a
rossz arcokat. Remek este volt.
Eltekintve a rendőrségi razziától. Nem, nem olyan volt, hogy udvariasan elkérték a személyiket.
Ember, 1987. Fékcsikorgatva beállt három rendőrautó a kerthelyiség mellé, mindenkit falhoz állítottak,
kérték az igazolványokat. Nálam speciel nem volt, annyira váratlanul hívtak le, hogy ki is ment a
fejemből, hogy magamhoz vegyem.
Sztori a sztoriban. Barátomat igazoltatták úszás közben a vízirendőrök. Fel akarták jelenteni,
mert nem volt nála a személyi igazolványa. A rendőr szerint a Balatonban úszás közben
nájlonzacsiban kellett volna magával hordania az igazolványokat.
A rendőrök elszeparáltak a többiektől. Mint kiderült, mindenkinek volt igazolványa, csak nekem nem.
Három zászlós vett közre, egy sötétebb sarokban.
- Hogyan gondolja ezt, fiatalember? -
- Nézzék, a barátaim váratlanul kerestek meg, teljesen kiment a fejemből az igazolvány.
- A barátai azt mondták, hogy maga mérnök.
- Igen.
- A jövő értelmisége?
- Nem, a jelené.
... Hökkent hallgatás.
- Magának kellene utat mutatnia, tud róla? -tért magához az egyik zászlós.
- Amennyi telik tőlem, megteszem. De az én utam nem lehet a többieké. Tudják, amilyen ez az út...
sokan nem bírnák.
Ezen úgy elgondolkodtak.
- Máskor legyen magánál az igazolványa – oldotta föl a kognitív disszonanciát végül a legértelmesebb.
Aztán eltűztek.
Mi meg jól berúgtunk.
Evidenciák
Írta: Petrényi József verse
Az ég kék.
A fű zöld.
A baloldal logikus, de balfasz.
A jobboldal illogikus és aljas.
Megdöglünk mind.
És Kazinczy Ferenc.
Blikkfangos, mi? El kell hogy keserítselek, ez olyan gagyi indexes figyelemfelkeltő cikkezdés.
Hallgatom itt ezt a nagyon régi koncertfelvételt... és érzem, hogy fogaskerekek állnak csikorogva
vissza a helyükre legbelül. Valami félrement, de most lassan csúszik vissza.
Osztálykirándulás volt, olyan 1980 környékén. Széphalomra mentünk, megnézni Kazinczy Ferenc
kúriáját. Hazafelé Kelemér mellett egy réten piknikeztünk.
Én innen léptem le angolosan, mert hazautazós hétvégém volt. Besétáltam Putnokra – 9 km –
majd hazavonatoztam. 3.5 óra, 60 km. Az egész szerelvényen voltunk vagy hárman: a
mozdonyvezető, a kalauz meg én. A kaller majd kiesett a kocsiból, amikor megkérdeztem, hogy
van-e büfékocsi.)
De nem ez a lényeg. Ezen a kiránduláson, valahol útközben tette be valaki a busz magnójába az Edda
műsoros kazettát. Ott hallottam először. Mármint a hivatalos lemezt.
Tizenhat évesek voltunk akkor. Vadak, meglehetősen neveletlenek. Ennek ellenére olyan csend még
nem volt osztálykirándulós buszon, mint akkor. Az Edda... mondhatni mindenkinek szívügye volt.
Láttuk, hogyan emelkednek fel. 1978-ban még ők voltak a farsangi zenekar a sulinkban (Irinyi János
vegyipari szakközépiskola, Kazincbarcika). Aztán egyre ismertebbek lettek, majd 1980-ban, vidéki
zenekarként elsőnek, nagylemezt adtak ki. De akkor is a mi Eddánk voltak. Én egy retkes
szakmunkásképző kollégiumában laktam, de még ott is volt olyan, hogy meghívták Patakyt és Slamót
egy beszélgetésre (az apropó a Ballagás című film volt). Aztán elfelejtették kihirdetni, így kb. tízen
voltunk egy klubhelyiségben. Baromi közvetlen beszélgetés alakult ki. Minden, amit nem tudtál az
Eddáról.
Szóval így.
És akkor elkezdtük hallgatni a buszon a lemezt... és felhorgadt bennem a düh. Miért? Miért? A
számok ismertek voltak ugyan, de... a ritmus teljesen más volt. Szétesett. Képzeld el, mintha egy
intenzív kefélés közben felvennéd a csörgő mobiltelefonodat. (A hasonlat nem abból az időből
származik. Hol voltak még 1980-ban a mobiltelefonok?) A számok a legrosszabbkor zakkantak.
Aztán persze megszoktuk így is, ma már a lemez verzió ritmusa az autentikus. Csak az ilyen vén
csontok ragaszkodnak a saját múltjukhoz.
És persze az egész jelentéktelen kerekítési hiba ahhoz a kommerciálódott mélyrepüléshez képest,
melybe az Edda a harmadik lemeze után belement. 1983-ban Slamo elment. Patakyról először az
derült ki, hogy klinikai eset, később az, hogy szimplán csak egy szar ember. Aztán Slamo új zenekara
(No) is lehúzta a rolót 1995-ben. Most Pataky lakodalmas zenéket énekel, Slamo pedig külföldön él.
Néha jobb a múltban élni.
Reggel fél nyolckor ürítik a kukákat. Nyolc után pár perccel indultam munkába, de előtte
bevonszoltam a kukkancsot a kerítésen belülre.
Ez a fél óra elég volt valakinek, hogy beledobjon két reklámszatyornyi cuccot.
~oOo~
Hazafelé a villamoson mellémült két 16 év körüli roma csaj meg két hozzájuk hasonló roma kölyök.
Az egyik – a kövérebb – csaj valami ordenáré hangon nekiállt visítva ordibálni, hiába pár centire ültek
a többiek. Egy idő után a másik csaj is csatlakozott hozzájuk, majd az egyik srác is. Nem vagyok egy
pirulós fazon, a blogban is szívbaj nélkül használok erős kifejezéseket, de az a tömör trágár duma, az
az ordítós-nyerítős röhögés nagyon brutális volt. Néhányan rájuk is szóltak, de ez csak olaj volt a
tűzre. A visítós csaj egyből úgy reagált, mintha legalább az anyját ölték volna meg, valami őrült
hisztériát rendezett.
A végállomásnál szálltak le. Az egyik hapsi útközben szorongatott egy műanyag kávéspoharat,
leszálláskor hanyagul eldobta a villamoson. A hiszterika még bele is rúgott egyet, hogy kifröccsent a
padlóra a maradék kávé.
Egy helyen összeszűkült az út, itt egymás mellé kerültek a beszólók meg a tinik. Na, itt aztán beindult
a veszekedés. Először az idősebb nők szóltak be, aztán a középkorú nők, végül egyedüli
férfiemberként én is. A koncentrált támadás teljesen kiverte a biztosítékot a hülye csajnál, ordítva
rikácsolta: – Igen, cigányok vagyunk! Itt vagyunk, verjetek meg!
Határozottan elszomorító jelenet volt. Ember módra viselkedni, arra nem tanították meg. De arra igen,
hogy ha bármi balhé van, hivatkozzon arra, hogy cigány – és minden el lesz rendezve.
~oOo~
Végül egy hajléktalan odaszart elém. Egész konkrétan a buszmegállóval szemben, az út túlsó oldalán
zajlott az aktus, a fazont túlzottan nem zavarta a tömeg érdeklődése. Valószínűleg nem túl régen
lehetett a szakmában, mert még letolta a gatyáját.
~oOo~
Csupa olyan eset, amellyel az ember, az egyén nem tud mit kezdeni. Szánakozni, azt lehet. Tenni?
És csupa olyan eset, melyet a külföldiek nem is érthetnek. Mennyibe kerül két reklámszatyornyi hely
egy kukában? Max. száz forint. Tényleg nincs ennyi pénze az embereknek? Pontosabban, ennyi
pénzért képesek beáldozni a méltóságukat? Erre persze én kérdezek vissza értetlenül: – Milyüket?
És persze csupa olyan eset, mely állami Audiból nem látszik. Csak az, hogy a lakosságnak baromi szar
kedve van.
Piszok meleg volt ma – ráadásul péntek lévén, a nappali hőségben indultam haza. Nem is bírtam ki
végig szomjan, a Népligetnél elkanyarodtam balra egy szabadtéri kúthoz. Ledobtam a szemüveget, a
kesztyűt, behajoltam a csordogáló vízhez. Ittam.
Tétova léptek vonták magukra a figyelmemet. Kiegyenesedtem.
- Miklós vagyok. Szeretlek – mondta egy zavaros tekintetű fiatalember, közvetlenül mellettem.
- Hággyábékén, haggyábékén! – hessegettem el. Még csak durván felénél tartottam a szükséges víz
betermelésének.
De a fazon nem ment arrébb. Jámbor képpel ott állt mellettem. Én meg nem mertem lehajolni a
kúthoz, mert fogalmam sem volt, milyen aspektusban értette ezt a ‘szeretlek’ dolgot.
- Én tényleg szeretlek – nyugtatott meg.
- Akkor húzzál arrébb! – javasoltam neki.
- Ha te azt szeretnéd, hogy menjek arrébb, akkor arrébb megyek – bólintott. Egy centit sem mozdult.
Sóhaj. Lemondtam a vízről. Elkezdtem felrángatni a kesztyűmet. Nyilván ilyenkor gubancolódik
össze az összes lyuk azon a szaron. Na meg vizes kézre felhúzni egy sztreccs anyagot... idegesen
rángattam a rongydarabot. Miklós érdeklődéssel nézte. Egészen közelről. Ekkor már nem sok
hiányzott hozzá, hogy elröhögjem magam – de megbántani sem akartam. Ilyen értelemben indián
vagyok, tisztelem az őrülteket.
Szerencsére egy idő után jobb alanyt talált. Egy szerelmespár próbált éppen egymásbafolyni egy
közeli padon. Miklós odament hozzájuk.
- Miklós vagyok és szeretlek benneteket.
A választ nem hallottam, de a pár riadt tekintettel összekapta magát és elrohantak.
Miklós körbenézett... és határozott léptekkel elindult egy közelben hintázó, zenét hallgató kamasz felé.
Ha arra ébredsz hajnalban, hogy a macska hozzádsímul, ne érzékenyülj el: nem puszta szeretetből
teszi. Erre legkésőbb akkor magadtól is rájössz, amikor a puha, bársonyos dörgölőzés után hirtelen
olyan intenzitással kezd bökdösni, hogy kezeddel, lábaddal is terpesztened kell, ha nem akarsz
legurulni az ágyról.
Aztán nem: ha a macska rögtön ezután felmászik a szekrény tetejére, majd onnan ugrik be az ágyba,
közvetlenül melléd, levegőbe repítve téged és a takaródat egyaránt, majd mindezt háromszor-
négyszer megismétli – nos nem, ilyenkor nem a mozgáskoordinációját gyakorolja.
Vedd már észre, hogy éhes.
Könnyen lehet, hogy egyik ügyfelünk amerikai partnere hamarosan hívni fog. Miközben éppen egy
Babarobot című orosz punkoperát hallgatok, elég hangosan.
Azért kíváncsi vagyok, egy pszichológus mit hozna ki a tegnap esti álmomból. Leírom.
Egy nem túl bonyolult házban laktam egy hatalmas puszta közepén. Kisétáltam az ajtón – és
megláttam a távolban egy hatalmas hurrikántölcsért, mely a ház felé tartott. Ijedten beugrottam a ház
mögé, nekitámasztottam a hátam a falnak. Lihegtem. Óvatosan kidugtam a fejem a bal oldalon: a
hurrikántölcsér is akkor hajolt ki óvatosan ugyanazon az oldalon. Átrohantam a jobb oldalra,
kihajoltam: a hurrikántölcsér is pont ugyanakkor dugta ki ott a fejét.
A fűszálak izgatottan remegtek.
Mostanában vettem észre, hogy majd minden teherautón, kicsiktől a kamionokig, általában két
rendszám is van: az egyik a helyén, a másik a szélvédőn.
Az utóbbi a vezető becenevét közli a nagyvilággal.
A magam részéről határozottan örülök ennek a közvetlenségnek. SZTIVEN? Nézzük csak, a hapi
golyófejű, inkább kövér, mint izmos... tuti, hogy Segal akart lenni, de nem merte bevállalni.
GUMIKACSA? Hohó, egy wannabe Kristoferson. NUMERAKIRÁLY? Egy fiatal srác? Ezek inkább a
vágyai lesznek.
És mi mindent megtudhatunk még róluk! Itt áll velem szemben a kereszteződésben DÖNCI.
Félmeztelenül ül – vagy talán teljesen, ki a fene lát bele lentről a vezetőfülkébe. Tisztán látom, hogy a
mellszőrzete alapján barna lenne, ha nem lenne teljesen kopasz. Ennyi közvetlenség láttán az ember
legszívesebben felkiabálna neki, hogy ‘Dönci, bazdmeg, gyere, igyunk meg egy pofa sört a sarkon!’.
De komolyan, milyen más fórumon tudod elképzelni, hogy találkozol valakivel és 10-15 másodperc
után már tudod a becenevét és ismered a fanszőrzete színét?
Már látom a nagyszerű jövőt. A teherautósofőr szakma emancipálódik. Szőke bombázók fogják
félmeztelenül tekergetni a kormányt. A szélvédőn ott lesz a rendszámtábla: FAPUMA.
Az lesz ám az igazán szép világ.
Emberek, ébredjetek már fel: nincs, nem létezik olyan dolog, hogy szakértői kormány. A kormány
tagjai döntéseket hoznak és megpróbálják azokat érvényre is juttatni. Ha ebbe a pozícióba betolunk
egy akármilyen jó szakértőt is, egyből politikus lesz belőle.
Hogy érthetőbb legyek: ha egy szívsebészt beültetek a busz kormánya mögé, akkor buszvezető lesz.
Még akkor is, ha a busszal éppen egy kórházba igyekszik, műteni.
Vegyük már észre, a ‘szakértői kormány’, az a politika szégyene. Akkor szokták bedobni, ha egy
ország politikai elitje – beleértve természetesen a kormánykoalíciót és az ellenzéket is – annyira
leszerepel, hogy az országnak az összes politikussal tele lesz a töke. Ilyenkor jön az a piszkos trükk,
hogy előkapnak néhány nem-politikust, hogy akkor mostantól ők lesznek a politikusok.
Esélyük? Hát...
Tudom, ebben az országban, ahol a politikai elit kivétel nélkül rövidlátó, önző gazemberekből áll,
furcsa ilyeneket állítani, de a politika, az egy szakma. Döntést hozni, pontosabban jó döntést hozni, az
nagyon nehéz. Ugyanis nem mindig a triviális döntés a jó döntés. Jó politikai döntés az, amelynek van
realitása is. Dönthetett volna úgy Kádár a hatvanas években, hogy belépünk a NATO-ba. Ha sikerült
volna, jó lett volna az országnak. Csak éppen a körülmények voltak olyanok, hogy a döntést
képtelenség lett volna érvényesíteni.
Egy jó politikus ismeri a körülményeket – és azok figyelembevételével hozza meg a döntéseket. És az
igazán kiemelkedő politikus pedig az, aki figyelembe veszi azt is, hogy a körülményeket lehet
alakítani!
Azaz az igazi politikus ismeri az ország működését, ismeri a dinamikáját, tudja mennyire képlékeny –
és persze tudja azt is, mire lenne szüksége az országnak, mennyire lehet ezt elérni a jelen körülmények
között, egyáltalán mennyire lehet módosítani a körülményeket. Mindemellett az igazi politikus képes
arra, hogy kezelje is a változásokat, maga mellé állítsa az országot. Ráadásul képes arra is, hogy
megvédje a seggét mindenféle támadástól, legalább arra az időre, amíg véghez nem viszi azt a
folyamatot, amelyről korábban döntött.
Nos, mindebből a szakértő – a közgazdász, a jogász, a mezőgazdász – csak annyit tud, hogy tudja,
mire lenne szüksége az országnak. Hogyan lehet ezt megvalósítani, egyáltalán, hogyan működik az a
szervezet, amelynek az élére rakták, hogyan kell kommunikálni a néppel, a többi politikussal...
ezekhez nem értenek.
És ne legyenek illúzióink: ha a magyar politikai szférában a politikusaink el tudták érni azt, hogy
kölcsönösen sarokba szorították egymást, akkor a szakértőkből álló amatőr politikusokat reggelire
fogják megenni.
Kaptam egy értesítést, hogy hivatalos irat vár rám a postán. Utálom, nem is kicsit. A posta sem esik
útba, mindig tömeg van, hosszú tízperceket várakozhatok egy fülledt, meleg helyiségben...
Na, mindegy. Elmentem.
Tömeg, ahogy kell.
Felvettem a levelet. Kispest Polgármesteri Hivatal. Nem bírtam magammal, mint szerelmes lányka,
még a postán feltéptem a borítékot.
Aztán csak néztem magam elé.
Tisztelt Címzett!
Tájékoztatom, hogy ügye elbírálása nem tartozik az illetékességembe. Ezért az ügyiratokat a
pampam alapján áttettem az illetékességgel rendelkező 18kerbe.
Tisztelettel,
XY
főelőadó
Mivan??
Ennyi a levél. Mondanom sem kell, semmilyen – se értem, se ellenem – folyó ügyről nem tudok. A
remek fogalmazásból ez nem is derül ki. Csak annyi, hogy van egy ügyem és azt áttették. Aztán
ajánlott levélben értesítettek róla.
Netalán egyszer majd kérni fognak valamit?
Az írót szeressék a családtagjai – nekünk bőven elég, ha a műveit szeretjük.
~oOo~
Nem tarthatsz egyszerre macskát és függönyt. És a függöny nem tud dorombolni.
Írok, számolok, töröm a fejem ezerrel. Mellettem az új kismacska - Tépőzár Gizella - rángatja, cibálja a
szürke műegeret fel-alá a parketten. Derekasan dolgozik, ahogy látom, az egér már teljesen szét van
szaggatva. Illetve, izé... most, hogy jobban megnéztem, ez nem is egér. És legfőképpen nem is mű.
Ez egy cinege.
Valószínűleg döglött.
És ezzel törölte fel félórán keresztül a parkettát a lenti szinten.
Takarítóbrigád? Nej egész nap Hónaljburgban, késő éjjel jön haza. Lányom még mindig beteg.
Dögvészben fogunk elpusztulni.
A kert túlodalát cövekekkel lekerítettem anno, nehogy az önkormányzat kertészei lekaszálják a
cserjéimet. (Az előző tulaj azért hagyta parlagon a területet, mert nála rendszeresen ez történt.) Meg
tavaly, amikor a záportározót mélyítették, a megrakott teherautók rendre itt forogtak, dagonyává
változtatva az ápolt kertet. Idén tavasszal nem győztem planírozni utánuk.
Szóval cövek. Nem is kicsi, olyan negyven centi hosszú, 7 centi vastag cövekekből vertem le tízet,
majd Nej és Dóra madzagot húztak ki közéjük. Elég feltünően jelezte, hogy a területnek immár van
gazdája. (Félre ne értsd, nem einstandoltam a területet, a szilvából, somból bárki ehet... egyszerűen
csak én gondozom a sávot.) Ez így van durván április óta.
Ma megpróbálták ellopni. Dóra vette észre, hogy egy faszi rángatja kifelé a cövekeket. Mivel a csajszi
nem egy asszertív tipus, kiviharzott és elkezdett velük kiabálni. Valamit magyaráztak, hogy itt
futóverseny lesz, annak készítik elő a terepet... majd otthagyták a karókat és odébbálltak.
Ilyenkor van az, hogy eldobom az agyam. A cövekeket olyan 200 forint körül vettem, de azóta
rendesen szét lett verve a fejük, el is hasadt egy-kettő, bőven nem érik a negyedét sem az eredeti
árnak. Tüzelőnek meg megint nem éri meg elvinni, hiszen itt van az erdő, tele begyűjthető gallyakkal,
ágakkal. Nem értem... ellopunk mindent, még ha nem is tudjuk miért... hátha jó lesz valamire? Talán
adnak érte egy sört a kocsmában?
Komolyan sajnálom, hogy nem én voltam itthon. A múltkori eset óta kéznél van a fejsze, valószínűleg
adott volna most is némi nyomatékot, amikor leordítom a faszik fejéről a hajat.
Kifejezetten üde dolog volt vasárnap korán kelni. Tudva azt, hogy csupa olyan dolgot fogok csinálni,
amelyeket korábban sohasem – ráadásul nem is mindegy, hogyan csinálom.
Úgy kezdődött, hogy pénteken elmentem egy közeli Tüzéphez.
- Csókolom, vállalnak téglafűrészelést?
- Szó sem lehet róla.
- Csak öt darab tégláról lenne szó.
- Nem.
- Akkor mit tanácsol, hová menjek?
- Vegyen flexet.
- Öt darab tégláért??
- Ja. Más megoldás nincs.
Hát, így. Vettem flexet. És ezzel át is léptem egy határt. A flex volt nekem az a szerszám, amely már
túl van a házi barkács kategórián. Ez volt az, amellyel soha nem is szándékoztam komolyabb
ismeretségbe kerülni. Ez forog, visít, szórja a szikrákat. Ehhez már mesterember kell. (Megjegyzem,
nekem már csapta le ujjam a körfürész, szóval nem véletlenül hagyom a forgó munkát másra.)
Dehát, nincs más megoldás. Vettem egy koreai vackot nyolcezerért meg mindenféle korongot
kétezerért. Vajon mennyi féltéglát tudtam volna ennyiért venni, ha lehetne olyat kapni?
Reggeli után felhívtam Tesót, ő azért mégiscsak egyik mágusa ennek a gyilkos eszköznek.
- Hali, hogyan működik ez az izé?
- Forog.
Aztán persze ki lettem oktatva.
- Aztán majd szólj vissza, hogyan boldogulsz – fűzte hozzá – Illetve nem kell, úgyis megírod majd.
- Ha lesz mivel.
- Majd bepötyögöd orral.
Innentől már csak egy félórába telt, mire rögzíteni tudtam a korongot. Pedig olyan büszke voltam
magamra, hogy ránézésre eltaláltam, 17-es kulcs kell hozzá. Csak éppen meghúzás után nem tudtam
kivenni a kulcsot. A profik nyilván már fogják a fejüket... nyugi, végül én is megtaláltam a
tengelyrögzítő gombot. A használati utasítást nem... az nem volt.
Aztán széles terpesz, nagy levegő... és felvágtam mind az ötöt. Mint szódás a lovát.
Jöhetett a falazás.
Van ez a kis házikó az előkertben, ennél akarom az oldalsó falakat befordítani, majd ajtókat szerelni
rá. A féltéglákat már a múlt héten kivertem a falból, most már tényleg csak nyomni kell bele a
téglákat. (Mondjuk, fogalmam sincs, honnan tudta az előző tulaj, hogy mit akarok: pont 36 darab
dekortéglája volt félrerakva egy sarokba.)
Hát, így utólag mit is mondjak... egész biztosan nem leszek kőműves. Régen szoptam már munkával
annyit, mint ezzel. Elöször azt gondoltam, hogy majd úgy, mint a nagyok... egyik kezemben fángli, a
másikban pörög a kanál, a téglák meg csak úgy repdesnek befele. Ehhez képest kézzel-lábbal-orral, de
legtöbbször az ujjaimmal gyömöszöltem be a lyukakba a maltert, mely persze állandóan szertefolyt...
meg toszogattam a téglákat legalább háromféle kalapáccsal. Persze, nyilván egyszerűbb lett volna
nulláról húzni egy falat, de ez az utólagos bedolgozás... ez megkavarta a dolgokat rendesen. Ugye ki
kellett jönnie a kötésnek a régi fallal, a legfelső téglának be kellett mennie a tetőgerenda alá, úgy, hogy
be is szoruljon... és ne tudd meg, ez a nyomorult dekortégla mennyire szégyenlős: kicsit megütögeted,
egyből elpirul és darabokra hullik. Mondtam már, hogy tartalék, az nem volt? Vízmérték?? Haha.
Borzalmas meló volt, nem is szívesen emlékszem vissza rá.
Lámpafényben fejeztem be. Csak a szerszámok elrakása több, mint egy óráig tartott... amilyen
higanymozgásom volt, kész csoda, hogy egyáltalán el lettek rakva. Sőt, még a környéket is
megpucoltam nagyjából. Ami nem volt vörösen téglaporos (flex, ugyebár), arra a maltert vertem rá a
fúróba szerelt keverővel. Az előszobában hangos koppanással dobtam le magamról a ruhát, majd
mentem zuhanyozni. Mármint, a sör után.
Hulla voltam, na. Lesz is mit jövő héten a munkahelyen kipihennem.
Így estefelé érdeklődéssel szemlélem az ujjamat. Amikor lesöpörtem egyik tégláról a törmeléket,
valami megszúrta. Apró fekete pötty, a franc se foglalkozott vele. Aztán egyre jobban kezdett fájni,
illetve csípte is a malter. (Mondtam már, hogy többet tömködtem kézzel, mint kanállal?) Azért
valahogy végigcsináltam a napot, de estére már borsószem nagyságú szürke, malterszerű sajgó kör
lett az ujjam begyén. És növekszik.
Ha ez így folytatódik, reggelre én leszek Walter, the MalterMan.
Nej ma elment pár napra Angliába.
Én meg lecseréltettem az összes zárat a házon.
A jelszó az lesz, hogy ‘Talisker’.
Ah, vegyész haikuk Marabunál!
A legnagyobb kedvenc:
V2O5
Vanádium pent-
oxid kontakt katali-
zátor, vad erő!
Éppen meg akartam írni, miért nem írok több katonasztorit. Ehhez persze végiggondoltam, miket is
kellene kidobni – és meggondoltam magam. Végül is lehet ilyesmiről írni, csak különösképpen
figyelni kell a stílusra, a lendületre. Nagyon könnyen unalmassá válhat a mesélés, különösen persze
azért is, mert roppant sovány a sémakészlet: a seregben az embert vagy szopatták vagy szopatott.
Tehát ott járunk, hogy Józseffel (Gál Úr) adtunk kapus szolgálatot. Ez egy meglehetősen hektikus
szolgálat, a két ember két óránként váltja egymást. Megbeszéltük, hogy sokkal nyugisabb, ha két
műszakosra konvertáljuk: enyém az éjszakai szolgálat, Gál Úré pedig a nappali.
Így is lett. Elrepült az éjszaka, nem történt semmi különös. Egyedül azon lepődtem meg, hogy hajnali
öt körül az összes főmufti már befutott. Nem szoktak ezek ilyen lelkesek lenni, még vidéken sem.
Hatkor váltottunk, felmentem, levetkőztem, bebújtam az ágyba – és fél hétkor kitört a háború.
Beriadóztatták az összes századot. Ilyenkor mindenhová sutyerák megfigyelőket állítanak, akik
stopperrel a kezükben figyelik, minden szintidőn belül megy-e. Felöltözni (verekedés a keskeny
ruhásszekrényeknél), összerakni a teljes menetfelszerelést (hónapok óta össze van, gyk. penészedve
is), felvenni a fegyvert a fegyverszobából (vedd fel az enyémet is, köszi!), aztán lefutni az alakuló
térre. Addigra kiállnak a teherautók (naná, ők is időre), felhajigáljuk a pereputtyot... aztán irány a
háború. Azaz zuhanyozni.
De ezt később úgyis elmagyarázom.
Mondhatni 10 perc alvás után nem voltam igazán kipihent. Felkászálódtam a személyszállító Csepel
platójára. Négyünknek nem volt külön autója a századnál, mi a csomagokkal együtt utaztunk: sátrak,
fémrudak, dobkályhák. Mivel tudtam – mindenki tudta – mi lesz az első harci feladat, kényelmesen
magamra húztam az öfnit.
Itt azt hiszem, megint magyaráznom kell. Öfni = összfegyvernemi védőkészlet. Ez egy egybe vagy
kettőbe szabott maximálisan zárt gumiruha, mely megvéd a nehéz napokon. (Az alsó részt időnként
lehet látni komolyabb horgászokon is: ezzel derékig be lehet menni a vízbe halfárasztás közben.) Van
kapucnija is, ha pedig aláveszünk egy gázálarcot, akkor nemhogy jóanyánk, de még a marslakók sem
ismernek ránk.
Szóval, már a teherautó platóján beöltöztem, majd kezemmel/lábammal átöleltem egy hengeres
dobkályhát és édesdeden visszaaludtam. Nem akarok dicsekedni, de aludni akkoriban nagyon
tudtam. Még odabent is csodájára jártak, pedig volt ott egy-két őstehetség. Például mínusz tizensok
fokban, őrségben, simán elaludtam a puszta földön. (Igaz, rendesen aláöltöztem.) De bárhol, ahol volt
két perc holtidő, én már húztam is a lóbőrt. (Nem, nem az őrbundára gondoltam, mi olyat nem
kaptunk.)
Egészen addig, amíg a városban mentünk, nem is volt gond – csakhogy a háborúkat terepen vívják.
Az ellenőrök pedig mindenhol ott voltak a stopperórákkal, ergo a sofőrünk a durvábbnál durvább
földutakon is úgy nyomta a gázt, mintha az üdvössége múlott volna rajta. Volt is élet a Csepel hátsó
platóján! A tárgyaknak nem röppályája volt, hanem tartózkodási eloszlásfüggvénye a levegőben.
Mindezen repkedő dolgok felhőjében pedig én szorosan átöleltem a dobkályhámat és vele együtt
repkedtem a levegőben, tetőtől talpig gumiruhában. És végigaludtam az utat.
Végül megérkeztünk a kijelölt tisztásra, kezdődhetett a zuhanyozás.
Ez a nehéz a katonasztorikban, hogy állandóan magyarázkodni kell. Nos, én vegyi mentesítő és
hullaeltakarító minőségben szolgáltam, ami határozottabban szimpatikusabb állapotnak tűnt, mint
amikor úgy kalkulálnak az emberrel, hogy csata után ő lesz a hulla. Mi mostuk le az emberekről vegyi
támadás után a mérgező trutyit, illetve atomtámadás után a katonasisakokról a ráolvadt embereket.
Az első hadsintéren ezt a lemosást kellett gyakorolnunk. Váratlanul igen magas rangú megfigyelőt
kaptunk, maga a törzsfőnök jött ki vizsgálódni.
Jah. Megint magyarázkodás jön. Nem, nem Winnetou. A ‘törzs’ katonáéknál mindig is egy operatív
központot jelentett. Benne lenni a törzsben, az rangtól függetlenül komolyabb hatalmat adott a
katonáknak. A mi laktanyánkban a törzs ‘főnöke’, azaz a törzsfőnök, azaz hivatalosan a TÖF, egy
egyszerű százados volt, de bizonyos szituációkban – mint például hadgyakorlat – simán
parancsolhatott a főtiszteknek (őrnagytól ezredesig) is.
Nos, ez a fazon kóricált az erdei tisztáson és figyelte, mit is csinálunk. Általában ebben a fázisban van
néhány ember, aki tudja, mi a dolga – a többiek pedig Boyle-mozgás szerint fel-alá rohangásznak,
imitálva, mintha ők is tudnák.
Egy embertől eltekintve. Én ugyanis csak álltam a tisztás közepén... és aludtam.
A TÖF fel-alá járkált – és nagyon nem tetszett neki a látvány. Az a fajta ember volt, aki nem csak azt
várta el, hogy az emberek pontosan végezzék a munkájukat, hanem azt is, hogy még lelkesedjenek is
érte. Ebből éppen deficit volt a tisztáson. Felállítottuk a zuhanyzókat, ki lettek húzva a csövek, a másik
végük meg rá lett kötve a locsolókocsikra. Nem tetszett neki. Néhány embert félreállítottak, majd egy
másik csapat elkezdte sikálni őket, bemutatva, hogyan mentesítenénk mi. Ez már aztán végképp nem
tetszett neki. Kikapta az egyik harcos kezéből az autómosó fanyelű kefét, majd keresett egy masszív
mentesítendő felületet. A nagy fel-alá rohangálásban így esett a szeme rám, az egyedüli fix pontként
ácsorgó emberre. Odarongyolt, majd veszettül elkezdte lesikálni a bőrt a hátamról.
- Hé, haver, szálljál már le rólam! – mordultam rá, a frissen ébredt ember őszinteségével. Fogalmam
sem volt róla, ki ez az apró termetű faszi mellettem, talpig beöltözve. Aztán próbáltam arrébb
lépegetni... de a fazon makacsul jött utánam a kefével és dörzsölte a hátam. Baromi kellemetlen dolog
volt. Fogalmam sem volt róla, hogyan koptassam le ezt a szemmel láthatóan túlbuzgó alakot. Végül
valaki megszánt, odasodródott mellém.
- Te, vigyázz, ez a törzsfőnök – sustorogta oda a szája széléből.
- Ja, neki lehet – adtam meg magam.
Így lettem katonáéknál Az Ember, Akinek A Törzsfőnök Mosta Meg A Hátát.
De használhatott volna egy kicsivel több sampont is.
Eddig nem hittem el, hogy az állatok ösztönösen megérzik a bajt.
Viszont a pénzügyi válság óta a macskák sokkal többet esznek.
Spájzolnak.
Az egyik jele az öregedésnek, ha néhány személyes ismerősödből szobor lesz. Vagy elneveznek róla
valami nagyot.
Mint például nálam az egri uszoda. Igen, az új, Makovecz-féle csodauszoda – melyet Bicskey
uszodának neveztek el. A névadó, Bicskey Aladár – Ali bácsi – nekem úszótanárom volt. (Meg az
akkori fél Egernek.) Ott laktunk a régi uszoda mellett – melyet később életveszélyesnek nyilvánítottak
és felrobbantottak – így természetes volt, hogy már kisgyerekként beírattak úszni. Nem, nem az
életveszély miatt. Legalábbis remélem.
Szóval eljártam, tanulgattam – végül átmentem a vizsgán, úszástudónak nyilváníttattam. Nem is
rossznak, mellben még ma is fáradtság nélkül úszok le tetszőleges hosszúságú távokat. (Eddig
megállás nélkül 8 km volt a legtöbb.)
De ennek akkor még nem sok jele volt. A vizsga persze sikerült. Aztán pár napra rá jött a torna- és
földrajztanár, hogy iskolák közötti tömegsportverseny lesz. Ez hatalmas presztizsű esemény volt. A
pontozás úgy nézett ki, hogy minden induló gyerek után kapott a suli egy-egy pontot, a helyezésekért
meg értelemszerűen. Azaz baromi nagy volt a nyomás mindenkin, hogy jelentkezzen. (A tanár 190
centi magas, lapátkezű ember volt. Tornatanár. Nem az érzelmek embere.)
- Tudsz úszni? – támadt rám, egy nagy ív papírossal a kezében.
- Hát, izé...
- Most tudsz, vagy sem?
- Igen, de nem nagyon.
- Az már elég – örült meg, és már írt is fel a papírra.
Nem voltam nyugodt. A vizsga ugyanis abból állt, hogy végig kellett úszni 50 métert kapaszkodás
nélkül. Nekem akkor sikerült először, a biztonság kedvéért a szélső sávban.
Eljött a verseny napja. Ott kolbászoltam a rajtkockák körül, néztem, mit csinálnak a többiek. Be voltam
szarva, rendesen. Addig soha nem ugrottam be a mélyvízbe a rajtkockáról. Nemhogy fejest – azt még
ma sem tudok – de egyszerű seggest sem. Hogyan fogok pont a sávomban feljönni? Hogyan fogom
megállapítani, mi merre van? Hogyan fogom végigúszni a medencét?
Ezek pörögtek folyamatosan az agyamban, egyre inkább a hiszti felé hajtva magamat. Aztán egyszer
csak feltűnt Ali bácsi.
- Te mi a fenét keresel itt? – jött oda hozzám.
- Úszni fogok.
- Fogsz te ám, tudod mit – förmedt rám – most azonnal lemész az öltözőbe és irány haza.
Akkor szerettem meg nagyon az öreget.
Még az előző tulajdonos hagyott itt egy egész jópofa madáretetőt. A tartóoszlopa rohadt csak szét... de
az erdő szélén csak találok egy belevaló husángot.
Komolyabb problémát okoz, hogy vajon mennyire tekinthető őszintének egy madáretető egy olyan
udvaron, ahol három macska is lakik?
Vagy lehet, hogy innentől a szó másik értelmét kell használnunk? Madáretető: egy hely, ahol a
madarakat feletetik a macskákkal.
A macskának nincs szüksége túl sok eszközre, ha kezelni akarja az embereket. A legokosabb, amit
tehet, az az, hogy leül... és néz. Innentől pusztán csak kitartás kérdése az egész.
Például lemegyek a konyhába kávét főzni. Amíg várom, hogy felmelegedjen a víz, addig a macska is
kitolja a képét.
- Nem kapsz sonkát! – szólok rá.
A macska csak ül.
- Nemrég vacsoráztál – teszem hozzá.
Csak ül. Majdhogynem bólint is.
- Egyébként is, kövér vagy, mint a disznó – emelem fel feddőleg a mutatóujjamat.
Csak ül és néz. Pislogás nélkül.
A víz még mindig nem jó. Igyekszem nem nézni a macskára, de _tudom_, hogy ott ül a földön
mögöttem és nézi a hátamat.
Aztán persze kinyitom a hűtőajtót, kiveszek egy szelet sonkát, kettétépem és odaadok neki egy felet. A
macska pedig elégedetten majszolja.
Az arcán nyoma sincs meglepődésnek: a győzelem rutinszerű és biztos volt; mint az, hogy minden
leesik, amit egyszer feldobtak.
Ma este fizikát tanultunk a lányommal.
Illusztrálandó, hogy milyen jó kis computer található a fejünkben, váratlanul feléje dobtam a kezem
ügyébe eső pincér-dugóhúzómat. A kisérlet célja az volt, hogy megmutassam, agyunk, anélkül, hogy
akár csak egy foszlánya is megjelenne az út, sebesség, gyorsulás és röppálya fogalmaknak, pillanatok
alatt kiszámol mindent és utasítja a kezet, hogy a röppálya egy konkrét pontján markoljon bele a
levegőbe – mert ott lesz a repülő tárgy is.
Azóta a lányom fején van egy dudor.
Munkahelyen vagányul elővenni a répát a hűtőszekrényből és leharapni a végét, mint egy
szivarvéget. Cool.
Szintén ma délután a pici macska belefosott Dóra ágyába, közvetlenül a tankönyvek mellé. Nemrég
vette észre a csajszi.
Belenyomtam a macska képét, gondosan úgy forgatva a fejét, hogy egyenletesen szaros legyen
mindenhol, majd kidobtam a hóba.
Ma éjszaka kint alszik.
Hát... ez nem egészen úgy alakult, ahogyan elképzeltem.
Kezdjük a megható résszel. Meglepő, de Picúr és Gizi egészen jól összebarátkoztak. Az ötéves
középkorú, meg a féléves szeleburdi. (Aki pár napja marcangolt szét egy USB kábelt.)
Most, hogy Gizella ki lett dobva, szaros képpel, Picúr meglehetősen izgatottan sétált fel-alá a lakásban.
Aztán egyszer csak felhangzott kintről egy vérfagyasztó macskasikoly. Egyszerre rohantunk a
teraszajtóhoz Picúrral. Kimentünk, kerestük a kismacskát. Picúr elment a kerítésig és bánatosan
nyávogott kifelé. Én ekkor bejöttem, a macska még bolyongott egy kicsit fel-alá, végül ő is bejött.
Aztán félóra múlva eljátszottuk ugyanezt még egyszer, ismét sikertelenül. Ekkor jutott eszembe, lehet,
hogy a bejárati ajtó mellé táborozott le, arra számítva, hogy ott úgyis ki fog jönni valaki. Kimentem...
és ott is volt a szerencsétlen a kuka mellett. Behívtam. Aztán elmentem hátra és szóltam az udvaron
még mindig veszettül járőröző Picúrnak, hogy bejöhet, megvan a Gizi. Egyből megértette,
begaloppozott.
Természetesen a kicsi behúzódott a kanapé alá, próbálta kiheverni a sokkot. Aztán ahogy
lenyugodott, fölment az emeletre, ráfeküdt az ágyterítőnkre.
Mint nem sokkal később Nej megállapította, még mindig szarral összekenve.
Ez a dög ugyanis nem pucolta meg magát mindenhol. És már volt kint annyit, hogy az anyag
derekasan rászáradt, belekötött a bundájába.
Végiggondoltam, mekkora meló lesz most ezt a macskát megpucolni... aztán ha közben megvadul,
kergethetjük keresztül-kasul a lakásban, közben persze összeszaroz mindent.
- Inkább dobjuk ki az udvarra, aztán majd csak lesz valahogy – javasoltam.
- Ne beszélj hülyeségeket, inkább segíts – torkolt le Nej.
Pedig előtte néztem meg a neten, azt írták, lehet macskát udvaron tartani, télen is.
Felvitte Gizit a fürdőszobába, beletette a mosdókagylóba. Nekem kellett lefognom. Nej megengedte a
vizet... és elszabadult a pokol. Szokás szerint megint beleestünk abba a csapdába, hogy azt gondoltuk,
egy félkilós állat nem tud kárt okozni. Nem, a francot nem. Karmolt, harapott, mint egy fúria.
Pillanatok alatt több sebből vérzett mindkét csuklóm... és még én kaptam a kevesebbet.
Végül elengedtem Stitch-et, aki egyből betekert a franciaágy alá.
- Ne dobjuk ki mégis? – kérdeztem Nejt, miközben a sebeinket mosogattuk.
- Már vizes. Ráfagyna.
- A francba.
Elindult a hajtóvadászat. Én voltam a rossz rendőr, tereltem. Végül bebújt egy olyan fotel alá, amely
mögött Nej rejtőzött. Óvatosan felkapta, megsimogatta. A macsek lassan lenyugodott. Különösen,
mivel én csak messziről néztem. (Nem is csoda, hogy félt tőlem, úgy néztem ki ekkor, mint egy
robotember: bőrkesztyű – pécsikesztyűpécsikesztyűpécsikesztyű – mindkét csuklómon pedig egy-egy
bumszli törölköző körbetekerve.) Aztán hoztam egy tál vizet, egy szivacsot... és Nej óvatosan, hogy a
macska ne is lássa a vizes tálat, a szivaccsal mentesítette a bundáját.
Azóta mindenki a sebeit nyalogatja, egymástól jó távol.
Nej és Dóra két délutánon keresztül tortát sütöttek. Vasárnap délután vágták fel.
- Hmm, egész finom – jegyeztem meg – Kinek is van ma születésnapja?
- Dórának nemrég volt, nekem meg hamarosan lesz a névnapom.
Bakkerbakker. Tényleg. Mikor is? Húha.
- Akkor boldog szülinapot – fordultam Nej felé.
Röhögés. A francba... még mindig azon a clusteren jár az eszem.
- Mit kapok ajándékba? – kérdezte Nej.
- Egy napra felcsavarhatod a fűtést – vágtam rá.
- Nem ér! – háborodott fel.
- Miért, zavar, hogy más is kap belőle?
- Nem szép a torta – jegyezte meg Barna.
- Egyed behunyott szemmel – szóltam rá. Végül is... épp itt az ideje, hogy jópontokat is gyűjtsek.
- Érzitek benne a szeretetet? – kérdezte Nej.
- Ja, pont az előbb haraptam rá egyre - mutattam rá egy meggymagra.
- De tényleg nem szép a torta – ragaszkodott a tényhez Barna.
- Mihez képest? – kérdezett rá Nej.
- Hát, Anyához képest mondjuk szép.
- Barna, szerintem ne menj tovább ebbe az irányba – adtam az atyai tanácsot.
- Akkor kérek még egyet.
- Ebből a rondából? – förmedt rá Nej.
- Nekem már mindegy.
Itt voltam kénytelen magára hagyni a társaságot, mégsem illik egy éles clustert sokáig elfektetve
hagyni. Kár érte, jó délutánnak indult.
A vállalkozásommal kapcsolatban január óta nem könyveltem semmit. Irgalmatlan papírhegy mered
rám a műanyagdobozból.
Emellett 2001 óta elfelejtettem magát a vállalkozást bejelenteni a TB-nél.
Meg tudom magyarázni. Amikor az okmányirodában megkérdeztem a hölgyet, "hogyan tovább,
milyen papírokkal menjek a TB-hez?", azt mondta, ezzel ne foglalkozzak, majd ők elrendezik.
Egy év után persze kiderült, hogy nem rendeztek el semmit, de mivel úgyis veszteséges voltam, én
sem törtem magam. És ez azóta így van: én minden évben veszteséges voltam... és minden évben
egyre jobban ódzkodtam attól, hogy rendezzem ezt a helyzetet.
Tavaly már megharcoltam az egyik harcomat. A Nyugdíjbiztosítóval. Ma pedig bemerészkedtem a
Teve utcába.
És még élek.
Először a sorszámgép, a kezelővel. Mert ugye a feliratok alapján ember el nem dönti, melyik csoportba
is tartozik az ügye.
Aztán pár perc várakozás után már hívtak is.
- Jó napot kívánok – köszöntem be a középkorú hölgynek – információért jöttem. Meg vagyok egy
kicsit kavarodva és szeretnék tisztán látni.
- Igen?
- Van egy mellékállású vállalkozásom főállás mellett... és szerintem a bejelentése terén nincs minden
rendben.
Az ember ugye nem dugja be egyből az ágyúcsövet, először kopog.
- Kérem a személyi igazolványát, a lakcímkártyáját és a TAJ kártyáját.
- Tessék.
- Nézzük csak... nézzük csak. Ön be van jelentve.
Micsoda? Ki volt az...?
- Méghozzá 2006. októberétől. Mint főállású vállalkozó.
Jesszusom. Elvesztem. Ez sokkal durvább, mint gondoltam. Hogyan lesz ez rendberakva?
- Nem mondja? Ez hogy lehet?
- Talán a könyvelője.
- Olyan nincs.
- Miért, láttam már olyat.
- Úgy értem, nincs könyvelőm.
- Ja, akkor maga.
- Emlékeznék rá.
- Nem emlékszik, mi történt 2006 októberében?
- Forradalom volt az utcákon. Én pedig Moszkvában.
- Na jó, így nem jutunk sehova. Rakjuk ezt rendbe.
A szívemből beszélt.
- Először is, letölt egy ilyenmegolyan számú űrlapot. Ezen törli a jelenlegi bejegyzéseit. Tudja, hogyan
kell? – vetett rám átható pillantást.
- Na jó, elmagyarázom – legyintett – Először beírja a mostani, rossz adatokat, majd egy nagy rubrikába
beleír egy nagy T betűt. T, mint törlés. Eddig rendben?
Bólintás.
- Aztán fogja, beírja a jó adatokat, és akkor nagy U betűt ír bele a rubrikába. U, mint új adat.
- Ugyanarra a papírra?
- Ne szóljon közbe!
- Csak annyit akartam...
- Befejezhetem? Köszönöm. Tehát ide már a jó adatokat írja. Rendben?
- Tehát ugyanarra a papírra kell írnom mindent?
- Hogyan gondolja? Hiszen mondtam már, hogy egy másikra. Sőt, ne is küldje be egyszerre, várjon
közben egy fél napot.
- Beküldeni? Ezek szerint ez ügyfélkapus?
- Persze.
- Tehát az Adóhivatalnak kell beadnom?
- Naná. Ki másnak.
Huh. Mindig is tudtam, hogy nehéz a felfogásom.
- Rendben. Köszönöm.
- El ne menjen. Most jegyzőkönyvet fogunk felvenni.
Leesett...?
- Ahogy gondolja.
Nekiállt tölteni. Közben kötetlenül beszélgettünk. Hogy a munkahelyem eredetileg tényleg az Origin
volt, de aztán átneveződött Atos Originná, aztán még később Synergon Atos Originná, póriasan pedig
SAO-vá. Igazolásképpen mutattam is egy névjegyet. Összességében is nagyon segítőkész voltam.
- Hihetetlen, milyen idióta neveket ki nem találnak mostanában. Milyen utcanév már az, hogy Flor?
- Flór Ferenc valamikor egészségügyi miniszter volt. Az ő nevéhez fűződik Budapesten az állandó
kórházak kiépítése. Róla van elnevezve a kerepesi kórház is. Mint az köztudott.
Néma csend. Toll megállt a levegőben.
- Tudja, mindig örülök, ha okos emberekkel találkozok.
Igyekeztem szolgálatkésznek kinézni.
- Hadd kérdezzem még meg: ha befizetési kötelezettségem lenne, hová kellene fizetnem?
- Ahová eddig.
- Eddig soha nem voltam nyereséges.
Rám nézett. Alulról.
- Nahát.
- Tehát az adóbevallásnál kellene beírnom.
- Igen. Pénzt mindig az Adóhivatal kap közvetlenül.
- Aha.
Befejezte a jegyzőkönyvet. Aláírtam, hogy önellenőrzést kértem, és megkaptam a szükséges
utasításokat.
- Köszönöm a gyors segítséget.
- Szívesen.
És ennyi. Nem volt több 5 percnél. Gyors volt, hatékony... és még jól is szórakoztunk. (Ha nem jött
volna le az írásból, a hölgy is végigvigyorogta a beszélgetést, meg én is.)
Komolyan örülök, hogy ilyen esetekről is be tudok számolni.
ps.
Rosszul tudtam. Flór Ferenc nem volt miniszter. A honvédelmi minisztériumon belül volt
egészségügyi vezető a szabadságharc idején.
Kábé 20 GB személyes anyagom gyűlt össze különböző gépeken, két napja ezeket rendezgetem. Így
akadtam rá erre a részletre a személyes naplómból, 2005-ből:
2005.02.03; csütörtök
Nem akarom elkiabálni, de egész jól alakulnak az anyagi dolgaink. Annyira elvakultunk, hogy
családi ház/sorház vásárlásával kezdtünk kacérkodni. Persze most még csak körbenézünk, de
sanszos a dolog.
Viszont. Korábban be lett igérve a kölyköknek, hogy csak akkor lesz macskánk, ha családi
házban fogunk lakni. Már most megmondom előre, ha az a macska átlépi a küszöböt, felhúzom
mamusznak.
Teljesen furcsa gondolatok törnek reám, csak úgy, a semmiből.
Most például elgondolkodtam, mennyire is érzem öregnek magamat. Összességében nem
panaszkodhatok: az agyam továbbra is friss, és habár néha már nem egyből jut eszembe a megfelelő
szó, de a memóriám még mindig átlagon felüli. Igaz, lassan bele kell törődnöm a szemüvegbe, az apró
betűknél már kihívásokkal küszködök, sőt, a térdem se nagyon bírja már az extrém terheléseket... de
minden más rendben van.
Aztán eszembe jutott, hogyan éreztem magamat hat évvel ezelőtt, 38 évesen. Teljesen depressziós
voltam. Kezdtem igazán pocakot ereszteni. Abba kellett hagynom a focit, mert már az apróbb
sérülések is csak hetek alatt gyógyultak. Végképp elveszítettem a kapcsolatot azokkal az emberekkel,
akikhez valamikor sok kellemes emlék, esemény kötött. Nem volt egy kellemes időszak.
38 évesen egy megtört, elkeseredett, öreg fiatalember voltam. 42 évesen pedig egy optimista, életerős,
fiatal öregember.
- Hogy állsz? – kérdeztem Nejt, itt az ünnepek előtt.
- Remekül -felelte – Úgy tűnik lezártuk az összes projektet. És te?
- Mi még nem – feleltem – De már az ‘embereim dolgoznak’ fázisban vagyunk. Többet én már nem
tehetek.
- Azaz?
- Megtettünk mindent, amit lehetett. Ha nem is végzünk, az nem rajtunk múlt.
- Akkor jó.
- Nem fogsz dolgozni délután? – érdeklődtem bátortalanul.
- Nem.
- Háá! Irány a kanapé. Végre megnézzük együtt a Hivatali Patkányokat!
- Oké.
Megnéztük.
- Ahogy a művelt francia kérdezné – fordultam a film után Nejhez – Get the message?
- Ja.
- Komolyan? El is mondanád?
- Ööö... talán az, hogy élni fontosabb, mint dolgozni?
- Úgy van! – csaptam le rá – Pontosan: az élet sokkal fontosabb, mint a munkahely!
- Jó, jó... – hümmögött – De akkor most mondjak fel?
- Jaj, dehogy! Akkor mégsem értetted meg. Azt üzenték, hogy ne nyugodj meg addig, amíg olyan
munkahelyet nem találsz, ami akár az életed is lehetne!
- A francba.
- Tudod, mi a baj? – folytatta – Én azt szeretem csinálni, amit most is csinálok.
- Hát pontosan így van! – bődültem el – Mindketten ezt a gusztustalan, alávaló, mocskos-szutykos
munkát végezzük szívesen!
- Igen! – bátorodott fel – Melyet annyira, de annyira utálunk!
- Pontosan!
Csönd.
Hát, itt vagytok... fiatalon, élettel teli... felszegett állal néztek a jövőbe, várjátok, milyen nagyszerű
dolgokat ad néktek a sors... micsoda elképzelhetetlen élmények várnak még rátok az életben.
Helyes. Legyenek elvárásaitok.
De jó, ha tudjátok, hogy a sors egyáltalán nem egy kegyes fajta. Nagyon keveseteknek fog megadatni,
hogy tényleg nagyszerű, szárnyaló életet éljen. A legtöbben közületek vagy előbb, vagy utóbb meg
fogtok állapodni egy életvitel mellett és úgy élitek végig az egészet. Ne szépítsük a dolgot, a legtöbben
közületek végig fogják gürizni ezt az életet. Oké, lesznek nagyszerű pillanataitok. Sőt, lesz olyan,
amikor szilveszterkor azt mondjátok, micsoda nagyszerű év volt! Hiszen sokkal több volt az öröm,
mint a keserűség, több a siker, mint a kudarc.
De ez az egész lassan be fog szürkülni és csak azt veszitek észre, hogy megint elrepült tíz év és csak
egyre fáradtabbak vagytok.
Ez van. Erről szól az élet.
De nem csak elkeseríteni akarlak benneteket. Van jó hírem is. Mégpedig az, hogy a boldogság nem
foglalkozik azzal, hogy fáradtak vagytok, nem foglalkozik azzal, hogy szürkébbre sikerült az életetek,
mint gondoltátok volna, nem foglalkozik azzal, hogy esetleg csórók maradtatok. A boldogság nem
foglalkozik az életviteletekkel.
A boldogság a fejetekben lakozik... nektek csak elő kell bányásznotok. Nem jön elő egykönnyen,
félénk fajta. Meg kell találni hozzá a kulcsot. Segítek: úgy hívják, hogy vágyaink és lehetőségeink
összehangolása.
Köszönöm a figyelmet.
A korábbi írással kapcsolatban gondolkodtam el, mennyi köze is van egymáshoz pénznek,
vágyaknak, boldogságnak? Mekkora szerepet játszik a pénz mondjuk a szerelemben?
És eközben villant be, mennyire bele is épült a kurválkodás a mesékbe. Gondoljuk csak el, legtöbbször
megjelenik a szőke herceg fehér lovon... és kész. Rögtön az övé a nő. Méghozzá önként és boldogan.
Hófehérke, Csipkerózsika még csak nem is látta korábban a herceget, de egyből a nyakába ugranak.
Mert herceg. Hogy a békacsókolgató csajról ne is beszéljek.
Hamupipőke legalább táncolt vele egyet előtte.
Úgy látszik, most ilyen emlékezős karácsonyom van. Az esti fürdésnél megint rámtört egy adag, olyan
35 év távlatából.
~oOo~
Történelemórán a tanítónő, hogy igazolja Napóleon mekkora nagy formátumú ember volt,
megemlítette, hogy a feljegyzések szerint az illető képes volt egyszerre hat dolgot is csinálni.
Ezzel azért beletette a bogarat a fülünkbe.
A szünetben összegyűltünk a folyosón.
- Oké. Induljunk ki onnan, hogy ülök a budin, újságot olvasok és közben bagózok.
- Az három.
- Ja. Mondjuk közben meg bekiabálnak, hogy meddig szarok még és én visszakiabálok, hogy nem
tudom.
- Akkor már négy.
- Aha. De mit lehet még?
- Esetleg közben szórakozottan túrod az orrodat.
- Úgy van! Akkor már öt!
De hiába erőlködtünk, hatodikat nem tudtunk kitalálni. Nem is lett egyikünkből sem Napóleon.
~oOo~
László volt az az osztálytársam, akivel rendszeresen rejtvényekkel támadtuk be egymást. Padtársként
az egyik délelőttöt például kép- és betűrejtvények kitalálásával, megoldásával töltöttük. Utána
átmentünk a menzára. Leültünk egy négyszemélyes asztalhoz. Nem sokkal később csatlakozott
hozzánk László két haverja. Gondolta, nem csak simán bemutat engem, hanem mond pár jó szót is.
- Ez itt József, a padtársam. Nagyon jó képrejtvények kitalálásában.
Bólintottak.
Gondoltam, egy ilyen bemutatás kötelezi az embert, és rögtön be is dobtam:
- Na, ki tudja, mi az: a papír bal szélén ég egy tűz, mellete van egy ‘i’ betű, jobb oldalon pedig egy
lombos fa?
Döbbent csend. A két krapek tágranyílt szemmel nézett egymásra. Nem kellett süketnéma
jeltolmácsnak lennem, hogy leolvassam az arcukról, mekkora hülyének néztek.
Persze, alapvetően szerencsém volt. László úgy is bemutathatott volna, hogy ‘Ez itt József, a
padtársam. Imádja békaügetésben körbeszökdécselni a konyhát.’
Akkor birkózhattam volna igazán a bizonyítási kényszeremmel.
Szokták mondani, hogy mindenkinek olyan lesz az éve, amilyen a Szilveszter volt.
A macska 23.59-kor szart egy irgalmatlan büdöset a nappali sarkában lévő alomba. Nej a himnuszt
már az utcai kukánál hallgatta.
Nem ajánlom. A hallgatás sokkal jobban fizet. A hülyeségnél mindenképpen.
1996-ban jártam vidékről interjúzgatni. Egy zuglói kis cégnél – tipikus panelbété – elémtettek egy
szakmai tesztet, hogy legyek szíves. Az első oldalon nagy betűkkel ott voltak a játékszabályok:
Jó válasz: 5 pont.
Üres válasz: 0 pont.
Rossz válasz: -5 pont.
Akkor még nem éreztem azt a hatalmas tapasztalatot, mely emögött a kiértékelési szisztéma mögött
volt. Ma, amikor már álltam a puska másik végén is, fejet kell hajtsak az akkori teszt készítőjének
korrektsége előtt.
Ugyanis akár bevalljuk, akár tagadjuk, amikor kiértékelünk egy tesztet, akkor egy rossz válasz sokkal
többet nyom a latban, mint egy kihagyott kérdés.
Hogyan is megy ez? Én vagyok a kiértékelő, olvasom a lapot. Kérdés. Válasz. Nagyjából jó. Újabb
kérdés. Válasz. Hát, nem pont erre gondoltam, de még elfogadható. Újabb kérdés. Semmi válasz. Oké,
ezen a területen nem jártas. Újabb kérdés. Válasz. Mi van? Úristen, ekkora baromság nincs is a
világon!
És egy ilyen baromság sokkal jobban megragad. Ez lesz az a pályázó, "AkiAztABaromságotÍrta".
Hiába írt előtte egy csomó jó választ. Megkockáztatom, 40 kérdésből jobb kép marad meg arról a
pályázóról, aki 20 kérdésre jól válaszolt, 20-ra meg sehogyan, mint arról, aki 30 jó választ adott, de
vagy 5 ordító baromságot is írt. Aki ugyanis nem válaszolt, az tanítható. De akinek már él valami kép
a fejében – és ez a kép köszönő viszonyban sincs a valósággal – azzal először el kell felejtetni a mostani
tudását és csak utána lehet tanítani. Ha egyáltalán hagyja magát meggyőzni arról, hogy ő tudja
rosszul.
ps.
Ez MCP vizsgánál, azaz totó jellegű tesztnél, nem igaz. Ott, ha egyáltalán gőzöd sincs a helyes
válaszról, az utolsó pillanatban azért még lőhetsz vakon az egyik válaszra. A vizsgaközpontokban gép
értékel... annak meg úgyis megvan már a véleménye az emberekről.
Péntek este meghalt az egyik degu.
Még a föld is szikrázott, mire a sötétben csákánnyal megástam a sírt.
A mai napom több vonalon is kritikus volt. Egyrészt ma este lett volna az utolsó esélyem, hogy a
legfontosabb futó projektemben utolérjem magam. Másrészt ma derülhetett volna ki, hogy amivel
egész hétvégén szórakoztam, a calendar pucolás, a PDA újratelepítés, az Outlook gatyábarázások...
értek-e egyáltalán valamit.
Ehhez képest a vacsorához – aszpikos sonka, tökmagos bucival – magam számára is váratlanul,
bontottam egy üveg könnyű fehér bort. Fokozva a meglepetést, a vacsora végére ki is ürült az üveg.
És most elmegyek aludni. Majd lesz valahogy.
ps1:
Azért kiváncsi vagyok, mennyire "informatikus" az olvasóközösség? Tudja például valaki, mire utal a
cím?
Festészetben kedvenc irányzatom a szürrealizmus.
Mondjuk, az is megérne egy hosszabb írást, miért lett ez az irányzat annyira sikeres a múlt
században. Talán az emberek el akartak menekülni a valóságból?
Nos, a szürrealista festőket alapvetően két csoportba lehet sorolni: vannak a szimplán nem normálisak
és vannak az egészen aberráltak. Ebből a csapatból lóg ki nem is kicsit René Magritte – aki egyszerre
tartotta magát festőnek és filozófusnak.
A legegyszerűbb, ha pár képén keresztül mutatom meg, miről is van szó.
Itt van például a Szavak Alkalmazása időszak. Első ránézésre semmi különös. Borzasztó egyszerű
képek, valami francia szöveggel. Festőművész? Ma már ennyi is elég?
Nyilván nem. A töltetet a kép-cím-szöveg hármas együtt biztosítja.
- A kép: Egy pipa.
- A cím: A képek árulása.
- A szöveg: Ez nem egy pipa.
Na, most lehet elgondolkodni. Mit ad ez így ki együtt? Egyfelől elővakarhatjuk Platont agyunk
félreeső rekeszéből, hogy ugye a ló ideája nem ugyanaz, mint a ló maga. Maga Magritte is beismerte,
hogy alkotásának fő mondanivalója az, hogy a kép nem egyezik meg a valósággal... a pipa képe nem
pipa.
Másfelől értelmezhetjük úgy is, mint a pofátlan megtévesztésre való figyelmeztetést is – mely ugye
korunkban kifejezetten aktuális.
Később a nyomaték kedvéért megfestette ugyanezt almával is. (Feltehetően azért, hogy legyen minek
a repróját a lépcsőfordulónkba kiakasztanom.)
De azt írtam, hogy időszak. Így is van, a szavak és a képek együttes erejéről Magritte-nak rengeteg
mondanivalója volt, képben is és írásban is. Szavak és Képek címmel képregényszerűen mutatta be
akkoriban a véleményét különböző szürrealista kiadványokban.
Egy tárgy nem kötődik annyira elnevezéséhez, hogy ne találnánk egy másikat, amely jobban illik
hozzá.
A rajzon pedig egy falevél, melléírva, hogy ‘le canon’. (törvény/ágyú)
Valamely forma helyettesítheti egy tárgy képét.
Ez is ugye tipikus szürrealista alapelv.
Látható, hogy Magritte kifejezetten fontosnak tartja a szöveges elemeket is. Gondolhatod, mekkora
agyalás előzte meg a címadást. Nem is egy képénél a mai napig rejtély, hogy miért pont az lett a címe,
ami.
Itt van például ez. Ránézésre olyan, mintha valakire éjszaka nagyon rájött volna a fosás/pisálás és
átszakította volna a budiajtót. Mi a címe? Váratlan Válasz.
Megint lehet agyalni.
Miért váratlan válasz egy átszakított ajtó? És mi lehetett a kérdés, amire ez a válasz váratlan?
... valamely kérdésnek tekintett tárgyra vagy témára válaszul az előzőhöz titokban meglehetősen
bonyolult kapcsolatokkal fűződő másik tárgyat kellett találni, hogy e kapcsolatok a választ
igazolják. Ha a válasz világosan kinálkozott, a két tárgy összekapcsolását meg lehetett érteni.
Azaz megint a szürrealizmus módszertanához jutottunk vissza. Bizonyos tárgyak a képen kérdéseket
sugallnak – és az alkotás akkor lesz tökéletes, ha más tárgyak válaszolnak erre a kérdésre. A sokszor
idézett szürrealista mondást – szép, mint egy esernyő és egy varrógép véletlen találkozása a
boncasztalon – majd mindenki viccnek tekinti és jót mosolyog rajta. Pedig ez tökéletes hitvallása egy
szürrealistának.
Az ajtó felveti a nyílás problémáját, amelyen át lehet jutni. A Váratlan Válaszon egy szoba
csukott ajtaját festettem meg. Az ajtón szabálytalan nyílás, amelyen át meglátjuk a mögötte lévő
sötétséget.
Érthető már, miért váratlan? Az ajtóra, mint kérdésre, váratlan választ jelent a rajta ütött nyílás.
Időnként elő szokott bújni az az összeesküvés-elmélet, hogy az állam szándékosan teszi tönkre a BKV-
t, a postát, a vasutat... hogy majd egy bizonyos befektető ócsóért meg tudja venni.
Azt hiszem, itt az idő, hogy szóljunk annak a befektetőnek: lassan már jöhet.
Bizony.
Elsősorban bizalmi. Hiszen ma már a pénz sokkal folyékonyabb valami, mint ha csak azt a fémszálas
papírdarabot nézem. Elhiszed, hogy öt tevekaravánnyi mirhám van? Elhiszed? Mert akkor biztosan
adsz nekem egy sört, úgy, hogy később visszafizetem.
Aztán ez a bizalom eltűnt. Ma már azt mondod, nem érdekel, mennyi a mirhám – vagy fizetek most,
vagy igyam azt, amit a tevémből csapolok.
Ez már önmagában is elég szomorú.
Még szomorúbb az, hogy emberek nem is kis csoportjának ez a bizalomvesztés nagyon jó üzlet. Igen,
a sajtóra gondoltam. Nekik minél nagyobb a katasztrófa, annál jobban fogynak a termékeik.
Gondoskodnak is róla, rendesen.
Aztán az egyszeri cégvezető agya egy idő után feltelik. Mindenhonnan ez jön, hogy válság van, innen
is kirúgtak X embert, onnan meg tízszer annyit. Elgondolkodik. Bakker. Akkor neki is valószínűleg ki
kell rúgnia az embereket. Ráadásul a piac is olyan most, hogy pozitívan értékeli a kirúgásokat. Tudod,
a piac szintén bizalom alapú. Az a cég, aki mostan nem rúg ki embereket, azt az üzenetet közvetíti a
plebs felé, hogy nem érti a válságot. Hiszen már az újság is megírta, hogy embereket kell kirúgni.
Ez a hosszas bevezető egy tábláról jutott eszembe. A munkahelyi büfénk ajtaján lóg.
Arról van szó, hogy az alagsori éttermet és a földszinti büfét ugyanaz a cég üzemelteti. Az utóbbiban
az ilyen helyeken szokásos cuccok vannak: kávé, üdítő, csoki, cukor, gyümölcs, cukrász- és
péksütemények, hideg és meleg szendvicsek. Ezek közül egyedül üdítő kapható az étteremben is. Ha
megnézed, a cuccok jó része tipikus ebéd utáni kiegészítő, de ismerek olyan kollégákat, akik ebédelni
is inkább ide járnak.
Jártak.
A cég ugyanis létszámot csökkentett. Hiszen válság van. Csakhogy a jelenlegi személyzettel nem
tudják ellátni a feladatot, valamit viszont mondani kellett... ezért kiakasztottak egy táblát az ajtóra:
A büfé minden nap 11.30-13.00 között ebédszünet miatt szünetel.
Elegáns meghajlás.
Pedig jónak nézett ki. Jó a szerző (Esterházy), jó a rendező és jók a szinészek, nagyon is jók.
Aztán közhelyparádé lett belőle, egy csomó pucér nővel. Jöttek sorra a természettudomány jól
dramatizálható csodái. Akár pipálgathattam is volna: igen, megjött Gödel (pipa), aztán azzal kezdte,
hogy ráírta alkoholos filccel Rubens egyik festményére, hogy ‘ez nem egy nő’ (Magritte, pipa), majd
nem sokkal később megjelent természetesen a Heisenberg-reláció is (pipa). A párhuzamosok, ahogy
vártuk, a végtelenben találkoztak (pipa). Még számítottam az ekvivalencia-egyenletre is, de úgy
látszik, az már nem volt igazán dramatizálható. Meg a szegény Boltzman sem. Hiszen állandó. Nem
fejlődőképes.
Ha egy szóval akarnám jellemezni, akkor azt mondanám, hogy ‘hatásvadász’. Ha kettővel, akkor azt,
hogy ‘nagyon akar, de’. Bocs, ez már három. A darab fő mondanivalója egyébként az, hogy Rubens,
aki végig azt hajtogatja, miszerint ő mindent megfestett, a végén – Gödel hatására – elbizonytalanodik.
Hiszen a mindenben, mint rendszerben, szükségszerűen lennie kell egy olyan állításnak is, melyről
biztosan nem lehet eldönteni, hogy igaz-e vagy sem. Azaz a minden nem minden, a mindenen kívül
léteznie kell egy másik mindennek is. Azaz az Isten sem az az Isten, akit mi a mindennek képzelünk.
Azaz az igazság mindig odaát van... és mindig van odaát.
Katarzis.
Jók voltak: a köszvény... és a Helene-t alakító leányzó, ahogy odatette magát. Szószerint. Meg úgy
egyébként is, a szinészekkel semmi bajom nem volt, jól végezték a dolgukat. Ugyan többször éreztem
úgy, hogy a monológjuknak/dialógjuknak semmi helye nincs a történetben – különösen az angyalnál,
amikor elkezdett filózni azon, hogy ő most tulajdonképpen milyen lény is – de ezekről nem a
szinészek tehetnek.
Érdekesen drágítottak árat a kispesti uszodában. Amikor legutóbb arra jártam, egy ezres volt a jegy.
Ez egész napra szólt, ha szaunázni is akart valaki, azért külön kellett fizetnie.
Most 1280 a jegy, 3 órára szól – de benne van a szauna.
Öntudatos magyar fogyasztóként nyilván nem hagyhatom, hogy fizessek egy szolgáltatásért, de aztán
ne vegyem igénybe. A gond csak az, hogy fogalmam sincs, mit lehet kezdeni ezekkel a pár
négyzetméteres fabódékkal, melyeket a medencék mellé tettek.
Félre ne értsd, tudom, mi az a szauna. Iceberg Sörensen estére begőzöli a kerti sufnit, beül, időnként
kátránykrémet ken a gőzölgő kőre, aztán kirohan, nyírfaágakkal csapkodja a hátát, végül belecsobban
az abszolút nulla fok környékén didergő kacsaúsztatóba és elégedetten gyönyörködik a csillagos
égben, miközben kedvenc jávorszarvasa vállához nyomja puha orrát. Aztán félóra múlva Hilda
Sörensen kőműveskalapáccsal kifaragja férjét a tóból.
De mi az, amit egy uszodai faházban szaunának hívnak? Betettek egy elektromos hőlégfúvót? Hogyan
lesz ott hideg? Egyáltalán, lehet viselni odabent úszógatyát... vagy tilos? Ha az utóbbi, akkor létezik
koedukált faház is? Mert ebben az esetben mondjuk már érdekelne...
Vasárnap volt a szokásos éves vizsga a gyerekvasúton. Barnának iparkodnia kellett, mert ha ifi akar
lenni, akkor nem hibázhat, kötelezően kiválóra kellett hoznia.
Este fél kilenc körül ért haza.
- Na, milyen volt? Hogy sikerült? – érdeklődtem.
- Nehéz volt, de megvan – válaszolta.
- Az a lényeg. Mi volt még?
- Egy előadás a tranzakciókról.
- Milyen tranzakciókról? Rengeteg fajta létezik.
- Emberek közöttiről.
- Micsoda? Azt ne mondd, hogy tranzakcionális pszichoanalízisről hallgattatok előadást a
gyerekvasútnál!!?
- Ez az! Ez a szó nem jutott az előbb az eszembe! Igen, arról.
- Na ne. Szülő, felnőtt, gyerek tudatállapotok, Eric Berne: Játszmaelmélet... meg ilyenek?
- Így van! Pont ezt a könyvet ajánlotta figyelmünkbe az előadó.
Várni kellett, amíg összeszedtem az államat a fotel alól. Az isten szerelmére... még csak 15 és fél éves a
gyerek.
- Tehát akkor végigmentetek azon, hogy különböző tudati állapotok vannak és az emberek a
különböző játszmák során hogyan váltogatják ezeket? Beszéltetek konkrét játszmákról?
- Igen. Be is vállaltam, hogy felkészülök belőle. Megvan a könyv?
- Persze. Igaz, nem az az eredeti kiadás, melyet valamikor telejegyzeteltem, de megvan.
Bakker. Még mindig nem igazán térek magamhoz. Tudom, geotermikus gradiens... de akkor is. Én is
faltam mindent fiatalon, de ebben a korban még éppen csak váltottam a romantikusokról a scifire. Az
emberi gondolkodás megismerése úgy nagyjából 21-22 éves korban kezdett izgatni.
Mi lesz ebből a gyerekből, ha már a vasútnál is ilyen kihívásokkal találkozik?
Egy újabb vacak, sötét reggel volt. Dezső lenyomta az ébresztőórát, kikászálódott az ágyból,
kicsoszogott a konyhába. – Megint esik – morogta, miközben felrakta a kávét. A piroskockás abrosz
mintáit bámulva fásultan kevergette a cukrot a kávéjában, amikor egyre erősebb késztetést érzett arra,
hogy előző esti elképzelését valóra váltsa. Mire az utolsó kortyot is felhörpintette, sziklaszilárd
elhatározássá állt össze benne: ma egész népét fogja okosabbá, műveltebbé tenni.
Ebből kifolyólag a délutáni forgalomban, a vecsési elkerülőn a 100-as korlátozó táblánál beállt 100.00
kmh-val a belső sávba és az istennek sem volt hajlandó kimenni a külsőbe.
Azt mondják, lehetetlen. Én azért próbálkozom.
Az egyik ilyen konfliktushelyzet a teraszajtó. Időnként Picúrra rátör a ki-bejárkálhatnék. Idejön,
üvegkaparással jelzi, hogy ki akar menni. Kinyitom az ajtót. Két perc múlva jelez, beengedem. Mivel
süt a nap, jó idő van, öt perc múlva megint jön és megint ki akar menni.
Ekkor horgad fel bennem a népművelő.
Gonosz mosollyal kiengedem... majd megvakulok, megsüketülök. Persze csak részlegesen. Teszem a
dolgom a számítógép mellett és nem veszem észre, hogy a macska egyre kétségbeesetten kaparja az
üveget. Annak az üvegnek már úgyis annyi. De még azt se veszem észre, amikor feltornázza magát a
közvetlenül előttem lévő ablakba és ráfeszül, mintha egy száguldó autó szélvédőjére tapadna.
Bocsesz macska, szép időnk van, élvezd a jó levegőt.
Aztán amikor már látszik, hogy végképp elveszítette minden reményét, amikor már headbangel az
ajtófélfán, úgy teszek, mintha csak most vettem volna észre, felpattanok a székből és készségesen
beengedem. Azt a hangalakot, melyet ilyenkor kiad magából, minden további nélkül fel lehetne
használni az első ember-macska szótár elkezdéséhez, annyira egyértelmű a jelentése.
Hogy hányszor játszottuk már el ezt? Olyan ötven-hatvanszor biztosan. De mondta itt valaki, hogy
egyszerű dolog macskát nevelni?
Vasárnap van, azaz még mindig macskák.
Azt már írtam a múlt héten, hogy Gizi nekiállt tüzelni. Meg is jelent az udvarban egy nagy fehér
kandúr. (- A pedofil! – kommentálta Nej.) De lényeg a lényeg, azóta Gizi majd megveszett, hogy
kimehessen az udvarra. A helyzet gyors beavatkozást igényelt. Pénteken el is vittük a kismacskát
orvoshoz, megműtötték.
Gizi azóta jobban van, még nagyokat alszik, de már járkál. A fehér macska ugyan folyamatosan itt
koslat az udvarban... és fogalma sincs, hogy Gizit már baromira nem izgatja az egész.
Most már nagyjából értem, milyen lehetett pragmatikus szempontok által vezérelt Montague-nak
vagy Capuletnek lenni.
A kifejezés ma este került elém, és nem győztem harsány röhögés közben csapkodni az étkezőasztalt.
Kicsit messziről fogom kezdeni. Legújabb karikatúraalbum szerzeményem a Userfriendly legutóbbi
tíz évének gyüjteményes kötete. Ja, hogy mi az a Userfriendly? Nagyjából az, ami az IT Crowd – csak
ez karikatúracsík. Ja, és tényleg tíz éve megy. Teljesen fura pl. most az NT poénokon röhögni.
Szóval a csík egy ISP cég (Columbia Internet) életéről szól. Természetesen mindenki linux-őrült,
szigorúan csak a gonoszok és a pszichikusan megzakkantak gondolnak időnként Microsoft
termékekre.
Most miért nézel így rám? Ha valakinek joga van röhögni a Microsoft poénokon, az én vagyok.
Nem te harcolsz nap mint nap misztikus csatatereken rejtélyes jelenségekkel.
Aztán egy napon megveszi őket a konkurencia. Egy cég, ahol elvileg elkötelezettek az MS iránt. Ahol
az IT vezető úgy véli, hogy ha egy szerver ledől, akkor a többinek is kutya kötelessége leállni. És le is
kapcsoltatja. Egy cég, ahol a költségvetés 99%-át a marketing részleg kapja. Egy cég, mely a Microsoft
Black Ops brigádját hívja ki, hogy letörje a tekik ellenkezését és feltelepíthessék végre az NT-t a linux
szerverekre. Mondanom sem kell, totális a káosz. A Microsoftosok folyamatosan lefagyó gépfegyverei
állnak szemben a linuxosok állandóan működő tapadókorongos puskáival. És akkor még nem
beszéltem a sorozat bizarr szereplőiről.
Aztán egyszer, a cégeladásból befolyó pénzt élvező régi Chief kiváncsiságból felhívja a Kilenc Fenyő
golfklubból volt titkárnőjét, hogyan is mennek a dolgok mostanában?
- I wonder how the gang is doing back of Columbia Internet. Maybe I should give them a call.
- Hi Chief, it’s Hillary. Mr Paddlock just run screeming out the front door, and Tufay is away on
stress leave. There is a real power vacuum over here right now.
- The techs don’t want to go back to work for the iCant crowd. Everything is running, and all of
our accounts are right up to date. No debts.
- What is it exactly about all of this that concerns me?
- CHIEF, JUST GET YOUR EXECUTIVE BUTT BACK HERE!
Gyönyörű kifejezés.
Az Octavia százzal megy.
Ez a könyv jutott eszembe. Természetesen megint a vecsési elkerülőn, ahol egy Octavia beállt százzal
a belső sávba és az istennek sem akart kimenni.
Pedig micsoda különbség! Ez egy modern Octavia volt, melynél a 100 éppenhogy cammogás volt.
Bezzeg a fentebb említett könyvben...!
A konkrét könyvet Rudo Moric írta, 1965-ben jelent meg. Általános iskolánkban bátran mondhatom, a
legnépszerűbb könyv volt a könyvtárban. Nem is lehetett kikölcsönözni, a kézikönyvek polcára tette
Kissné. Ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy csak a könyvtárban lehetett olvasni. Volna. De mindig
foglalt volt.
Én – a 9-10 évesek makacs öntudatával – már akkor is nehezen viseltem, ha eltiltottak egy könyvtől,
ezt az állapotot sem tűrtem sokáig. Egyik délután kiböjtöltem, míg valaki lerakta, gyorsan begyűrtem
a mackófelsőm alá, aztán hazavittem. Kézikönyv. A f@szom. Otthon kényelmesen kiolvastam, másnap
pedig visszacsempésztem.
Nem akármilyen könyv volt ám ez a Skoda Octaviás. Úgy nagyjából a hetvenes évek közepe
lehetett, amikor olvastam. Ekkor ugyan még bóklásztak Skoda Octaviák az utakon, de már csak
úgy hívtuk őket, hogy régi Skoda. A Skoda család sztárja az 1000 MB volt. (De szép autó is volt
az.) Később jött csak az új Skoda, az S100-as. Hát, arról inkább nem beszélnék. Talán a Rapid...
Na, mindegy, ott járunk, hogy szocialista mesekönyv a Skoda Octaviáról.
Van egy apuka, annak egy fiacskája. Az apukának Skoda Octaviája van – és emiatt csúfolják a
gyerekét. A gyerek egy ideig tűri, aztán egyszer csak elönti a méreg és odavágja a többieknek,
hogy vegyék tudomásul, az ő Octaviájuk százzal megy. Na, ez volt az olaj a tűzre. Onnantól
mindenki rászáll a srácra, szanaszét szivatják. Méghogy százzal? Egy Octavia? (Szeretnélek
emlékeztetni, hogy ez egy 1965-ös könyv.)
Aztán egyszer úgy alakul, hogy valakiknek nagyon gyorsan el kell jutniuk valahová, de nem volt
kéznél semmilyen jármű, csak az Octavia. Jóindulatú, jámbor apuka beült, fiacskája, meg annak a
legkeményebb ellenségei szintén beültek. A heccelődésből a jóindulatú apuka megsejti, mi rejlik
a fia addig érthetetlen kiközösítése mögött, aztán pusztán apai szeretetből kinyomja a gázpedált
az első lökhárítóig. Az Octavia lejtön lefelé hátszéllel vadul eléri a 100,01 kmh sebességet.
Minden jó, ha jó a vége. Fuss el véle.
Valószínűleg akkor kezdett furcsán méregetni a könyvtárosnő. Értelmes, kedves, gömbölyded,
középkorú nő volt, valószínűleg tetszhetett is neki, hogy annyi időt töltök a könyvtárban. Félénk, duci
kölyök voltam, a könyvek jobban megértettek, mint az osztálytársaim. Ha lehetett volna a
könyvtárban enni, valószínűleg nem is a második, hanem az első otthonom lett volna.
Aztán Kissné egy idő után elkezdett gyanakodni. Valószínűleg eleinte alábecsülte a könyvek iránti
vonzalmamat. Az első határozott jelet akkor kapta, amikor megpróbáltam kimasírozni a könyvtár
ajtaján, a mackófelsőm alatt egy tízkilós, A4-es méretű dinoszaurusz albummal. Bármennyire kövér is
voltam, azért ez a szekérderék méretű kézikönyv igencsak szögletessé tette az alapvetően
gömbölyded formáimat. Lélekjelenlétem azért már akkor is volt, ebből a vesztett helyzetből tudtam
meggyőzni a nőt, hogy nyugodtan adja csak ide a könyvet (egy kézikönyvet!), ma már úgyse kell
senkinek, holnap reggel meg hozom.
- Hülye vagy fiam, ez majdnem 300 oldal.
- És?
Természetesen bőven kiolvastam, még enni is volt időm. Olvasás közben. Egyébként is, faltam a
könyveket. A Nagy Indián könyvet például egy nap alatt olvastam ki. Vasárnap reggel lefeküdtem
nagyanyámnál a cserépkályha mellé a padlóra, estére ki is volt végezve az öt kötet.
Persze nem volt mindig ilyen felhőtlen a viszonyunk a könyvtárral. Én általában mindig kivettem a
maximális öt könyvet. Kétnaponként. Ebből őrült keveredések alakultak ki, szerintem Kissné csak
velem bőven többet adminisztrált, mint az összes többi diákkal együttvéve. Aztán egyik év végén el is
kefélhettük a dolgot, nálam maradt néhány könyv. Engem nem zavart, gondoltam, majd évzáró után
visszaviszem. A tanári kar máshogy gondolta.
Évzáró ünnepély, mindenki ott feszített a kisdobos egyenruhában (sötétkék rövidnadrág, fehér ing,
égszínkék nyakkendő). Körben a szülők, izgatottan topogtak, vajon kinek a gyerekét fogják név
szerint is felolvasni.
Hát, engem felolvastak. Közölték, hogy Petrényi József pajtásnak nem adják ki a bizonyítványát, mert
bűnös könyvtartozása van.
Végülis, minden tapasztalat hasznosítható valamire. Én például ennek révén el tudom most árulni
neked, hogy nem kellemes, ha felbőszült szülők fülénél vonszolva húzzák maguk mögött a porban
nagyreményű csemetéjüket a többszáz méterre lévő iskolától hazáig.
És ebben nem csak a fülhúzás volt fájdalmas, hanem az is, hogy mennyire lebecsültek. Ha én tényleg
el akarok lopni egy könyvet, akkor beteszem az univerzális mackófelsőm alá és úgy viszem haza.
Könyvet lopni... olvasójeggyel? Hát ennyire hülyének néztem én ki?
Aztán egyszer tényleg nagyon berágott a könyvtárosnő. Én sem értem, hogyan történhetett, de az
egyik könyv nagyon elkallódott. Ráadásul kéziköny volt. (Meséltem már a mackófelsőmről?)
Természetesen beismertem, hogy én voltam, szemlesütve tűrtem a szidást is – szarul éreztem magam.
Ha legalább valami jó könyv lett volna. És tényleg fogalmam sem volt, hova tünhetett. Egy biztos
pontom volt, tuti, hogy nem az öcsém nyúlta le. Végül Kissné közölte, hogy vagy beviszem az árát,
vagy viszek helyette egy másik könyvet. Nyilván nem volt annyi pénzem, a szülőket nem volt
kedvem bevonni a tranzakcióba... így éjszakára magamhoz vettem a kedvenc könyvemet, reggel még
utoljára megsimogattam – aztán bevittem a könyvtárba.
- Itt van – tettem le az asztalra. Komjáthy Györgytől volt a Mondák Könyve.
Kissné megsejtett valamit.
- Biztosan itt akarod hagyni?
Bólintottam. Beszélni nem akartam, mert egy tízévesnek már van önérzete.
Szórakozottan lapozgatta.
- Még nem is láttam ezt a könyvet. Kiolvastad már?
Bólintottam. Persze. Előző éjszaka is.
- Biztos, hogy nem akarod inkább kifizetni a másikat?
Fejcsóva.
- A szüleid tudnak róla?
Bólintás. Talán túl gyors is.
Tovább lapozgatta a könyvet.
- Na, jó – döntött – fogd a könyvedet és vidd haza. Most megúsztad. Ezt a könyvet pedig
megrendeljük a könyvtárnak.
Én pedig boldogan vittem haza a könyvemet. Azt a könyvet, mely még annak ellenére is a kedvencem
volt, hogy abból gyakoroltattak a szüleim szépírni.
Szerettem Kissnét.
De a boldog évek hamar elmúltak. Felsősként átkerültünk a nagy iskolába. (Alsósként aranyéletünk
volt. Nem a főépületben, hanem az attól párszáz méterre lévő másik iskolai telephelyen volt az
osztályunk. Igen, csak a mi osztályunk. Itt volt a menza, a könyvtár, egy hatalmas udvar – és egy, azaz
egy darab osztályterem. Ide voltunk száműzve. Semmilyen iskolai szabály nem vonatkozott ránk. Ott
tölthettem az egész napomat a könyvtár és a menza között.)
De nemcsak én kerültem távolabb a könyvtártól, Kissné is elment. Emellett pedig keserűen ébredtem
rá, hogy 12 éves koromra kiolvastam a 2000 kötetes iskolai könyvtárat.
Ez... ez... olyan nehezen emészthető. Egyszerre végtelenül szomorú, egyszerre keserűen aranyos.
A nagy fehér macska ugyanis nem adta fel. Neki kell a Gizi.
Az első dolog, ami ma reggel feltűnt, az a teraszon az ajtóra elvágólag odahelyezett döglött egér volt.
Gyors létszámellenőrzés: két macska a lakásban, Kajla 1 perce ment ki és egyből elviharzott – ez nem
lehetett a mi macskánk. Foglalkozni nem tudtam a tetemmel, éppen benne voltam egy bonyolult
tranzakcióban (online checkolás a repülőre), gondoltam, majd ha befejezem.
Aztán gyereksírásra hasonlító nyávogásra figyeltem fel, de macska még nem volt sehol. Gizi is
meghallotta, odatelepedett a teraszajtóhoz. Végül megjelent a nagy fehér macska. Ekkor esett le: a
keményre fagyott egér szerelmi ajándék volt! Hazudnék, ha tagadnám, hogy nem szorult össze a
szívem. Nézték egy ideig egymást, végül a nagy fehér elment. (Nyilván nem nyitottam rájuk az ajtót.)
Utána kimentem, eltakarítottam a tetemet, hagytam, hogy Gizi is kisétáljon. Szagolgatta a másik
macska nyomait, de csak olyan természettudományos érdeklődéssel. Szó sem volt már se lángoló, de
még csak pislákoló szerelemről sem. Végül bejöttünk.
Azért belegondoltam, milyen reménytelen dolog már ez: el nem fogadott szerelmi ajándékként
meghalni. Igazi maustod.
Bocs, Sinkó Ervin. De ennél jobb címet én sem tudok.
A lényeg: újabb könyvvel gyarapodott a letölthető könyveim száma: a Microsoft kiadásában megjelent
az Exchange 2007 Spontán című könyv.
És most hosszú történet következik. Úgy kezdődött, hogy 2007 januárjában Marci feldobta, hogy
szívesen kisegíti az éhező MVP-ket, tanfolyamért, kézíratért hajlandó akár pénzt is fizetni.
- Végül is, most jött ki az Exchange 2007 – filóztam el. A töprengést tenyérbecsapás követte, Marci
megrendelt egy 200 oldalas könyvet, május vége határidővel. Mondjuk, egy kicsit szívtam a fogam.
- Mi a baj? – kérdezte.
- Utálom, amikor a korlátozott terjedelem miatt vissza kell fognom magam.
- Mi van? Tudod milyen rengeteg már a 200 oldal is??
- Szóval lehet több...?
- Hülye.
Megjegyzem, 309 lett a vége.
De még csak 2007 januárjában járunk. Mit ád az ég, rá pár nappal később eladtuk a lakásunkat, majd
ennek fényében két nappal később vettünk is egy sorházrészt... mindezt úgy, hogy áprilisra ki kellett
költöznünk. És ott volt még az MVP Summit, amelyhez a csavargást is meg kellett szervezni,
legalábbis bele kellett szállni. Hogy klasszikust idézzek, "Örkény elvtárs, május végére lófasz lesz itt,
nem kézirat".
Szerencsére Marciék sem értek rá nagyon, eltoltuk a határidőt augusztus végére.
Na, olyan egy nyarat sem kívánok senkinek. Családfőként, barkácsoló háziemberként irgalmatlan
mennyiségű melóm lett volna az új házon. Pontosabban meg is volt, meg a kézirat is elkészült... az
alvás, az volt az, ami elmaradt. Majd a temetőben.
No, mindegy, augusztus 31-én este kilenckor átküldtem a kéziratot. Innentől a túloldalon pattogott a
labda, Marci állt neki lektorálni. Nekem viszont augusztus második felében bejött egy borzalmas
projekt: egy tropára elhanyagolt W2k/E2k rendszert kellett feltupírozni W2k3/E2k7 szintre. Csináltam,
csináltam... eleinte szolíd káromkodások mellett, melyek aztán a végén crescendoba csaptak át.
Október végén írtam Marcinak: könyvkiadás stop! Egyszerűen nem mertem szakmailag bevállalni azt
a könyvet. Ugyanis forrásként elsődlegesen a Technet Library-t használtam, márpedig ott nagyon sok
írás csak a vágyakat fogalmazta meg. Hogy valamikor majd így fog működni a termék. Erről persze a
valóság nem igazán akart tudomást venni. És volt még egy banánhéj: kritikus fontosságú területek
voltak elhanyagolva a könyvtárban, de még az Exchange blogban is. Csak amikor kint a frontvonalon
kellett implementálnod, akkor jöttél rá, hogy húbazdmeg.
Innentől párhuzamosan ment a projekt és a könyv átírása. Az utóbbival december környékére lettem
készen, átküldtem. Csakhogy ekkor meg Marci nem ért rá. Ráadásul kijött a hőn áhított SP1, mely
gyakorlatilag újraírta – és működőképessé tette a terméket. Marci szóvá is tette, hogy újra kellene írni
a kéziratot, ne legyen már a kiadás pillanatában idejétmúlt. Azóta van fej alakú horpadás az
íróasztalomon.
A teljes újraírást nem vállaltam be, de elkezdtem zárójelezni, lábjegyzetezni. Közben Marci is nekiállt
lektorálni, a változatosság kedvéért szintén lábjegyzetben. Szerencsére az őrület nem ment a minőség
rovására: én hamarabb fejeztem be a saját részemet, Marci kapott bőven időt a lektorálásra. Egész
pontosan egy Frankfurt-Seattle repülőútnyit, egy hotelben töltött betegszabis napot és a visszafelé
repülőutat. De legalább ott voltam mellette és egyből tudtam hőbörögni, ha valami csúnyát akart írni.
Nem hiszed el, de összeállt a kézírat. Budai Peti ekkor ajánlotta fel, hogy tudna még mélyebb
anyagokat is szerezni, ha valamely részleteket esetleg jobban is körbe szeretnénk járni. Marci hangos
tiltakozással utasította el, egyben eltiltva engem minden további szakirodalom tanulmányozásától.
Istenem, megártott az idegrendszerének a hármas változáskövetéssel szerkesztett 300 oldalnyi szöveg.
(Ja, miért hármas: egyszer újra kellett telepítenem a gépemet és a Word új felhasználóként észlelt.)
Így álltunk 2008 tavaszán. Grafikus cég már megdizájnolta a borítót, megírtam a hátoldalra a
fülszöveget, szóvel ment minden a maga útján.
Aztán beütött a ménkő. A Netacademia kihízta a tantermeit, elköltöztek. A költözés felemésztette a
cég összes likviditását, visszaléptek a könyv kiadásától.
Hetekig zokogtam esténként.
Jó, most túloztam egy kicsit. De baromira szarul esett. Tényleg rengeteg munka volt benne, most meg
megy az egész a kukába. Oké, kirakhatom a netre. Aztán úgy járok, mint mICK, akinek a remek írásai
szintén kint vannak neten, aztán jó, ha havonta rátévedt valaki, még akkor is, amikor ezek az írások
sokkal aktuálisabbak voltak. Virtuális kuka. (Mondhatod, pesszimista vagyok. Én viszont látom az
emaildetektiv statisztikáját.)
Ráadásul már másodjára jártam így a céggel. Anno volt egy közös könyvünk Marcival, én meg is
írtam a saját részemet, de ő már nem a sajátját.
Akkor Kőbányáról költöztek az Andrássy útra.
(Ebből a könyvből lett egyébként a Szlengünk a Szeren.) Az akkor bevált receptet most is
megpróbáltam, megkerestem más kiadókat, a Láng majdnem be is vállalta, de aztán mégsem.
Ekkor jelent meg a Charming Prince, fehér lovon.
Felhívott a Microsoft, egyeztettünk, majd felajánlották a Netacademiának, hogy megveszik a kézirat
kiadási jogát. Így is lett. Megvették a kéziratot, kifizették nekem is a honort.
Egy szépséghibája volt csak az akciónak: nem akarták kiadni a könyvet.
Már látom, hogy az összeesküvéshívők hogyan hördülnek fel: valaki megírta az igazságot, az MS
pedig megvette kilóra, nehogy kiderüljön.
Nos, nem hagytad, hogy befejezzem a mondatot: nem akarták kiadni a könyvet... papíron. Akkoriban
volt tervben, hogy szakmai portálok indulnak, termékcsoportok szerinti bontásban. A
csoportmunka/exchange rovat nagy durranása lett volna egy ingyenesen letölthető, jó hangulatú
Exchange könyv.
Persze ez előhozott bizonyos problémákat. Például Marcit nem zavarta, hogy a könyv egyes
fejezeteinek gondolatai megjelennek a neten is. A netet úgyse olvassa senki – mondogatta. Így viszont,
hogy a könyv is a neten jelenik meg, nyilván átfedések lesznek a korábbi blogbejegyzések és a mostani
könyv olvasói között. Ergo, ha ráismersz egy poénra, egy szóképre, az nem véletlen. Csak éppen nem
így lett tervezve.
A másik probléma a tördelés volt. Őszre Petiék is rájöttek, hogy ami könyvnek íródott, abból baromi
nehezen lesz weblap. Különösen, ha ilyen bonyolult élete volt és keresztbe-kasba van döfködve
lábjegyzetekkel.
- Jó, akkor legyen pdf – jött ki a verdikt. De az sem akart lenni. Át kellett volna formázni a szöveget
(azért tényleg más nyomtatásra gyártani valamit, mint képernyőn olvasásra) – csakhogy én akkor még
kezdő író voltam, nem használtam semmi stílust, minden bekezdést helyben formáztam.
Telt-múlt az idő, ősszel a portálok is beindultak... a könyvről nem volt semmi hír. Körülbelül ekkor
jutottam el a maximális letargia állapotába. Az Exchange fejlesztők kábé kéthavonta tolták kifelé a
rollup csomagokat, ekkor már az SP1 utáni ötödiknél, összességében pedig a tizediknél jártak. A
termék egyre jobb lett – azaz a kéziratom egyre jobban avult. Minden forrt, fortyogott. Én is
belecsaptam egy újabb, nagyléptékú Exchange 2007 projektbe. Egyedül a könyvről nem jött semmi hír.
Januárban tudtam kidugni a fejem a projektemből. Aztán valahogy megsejtettem, mi van a hallgatás
mögött. A szöveg annyira bonyolult, hogy senki nem mer hozzányúlni. Ráadásul a stílusok hiánya
miatt a formázás is egy iszonyú kulimunka.
Felhívtam Petit, bevállaltam a szöveg rendezését. Még én is hallottam a mázsás kő koppanását.
Azaz itt volt a lehetőség, hogy megint megmentsem a szakmai becsületemet. Egy év pihentetés után
újból nekiestem a szövegnek és megint újraírtam. Nem mondanám, hogy kevesebb lett benne a
lábjegyzet... de a szöveg sokkal konzekvensebb lett. És mellékesen végig is stílusoztam minden
bekezdést.
Szóval, kész. Ahhoz képest, hogy az utóbbi 3-4 hónapban már kifejezetten utáltam az egészet,
gyűlöltem a kézíratot és abban reménykedtem, hogy ez az elfuserált valami soha nem is fog
napvilágra kerülni – most azt kell mondjam, hogy újra szeretem a szöveget. Jó lett. Drasztikusan
lecsökkentettem az ide-odahivatkozásokat, kiszedtem egy csomó helyen az SP1 előtti bénázásokat (ma
már úgysincs sehol sem RTM, ez meg nem történelemkönyv), beleírtam az azóta szerzett
tapasztalataimat – szóval egész formás, okos kis könyv lett.
Kár, hogy hamarosan jön ki az E14.
Úszás közben ugrott be egy csomó gyerekkori emlék. Ömlesztek.
Furcsa volt, hogy mennyire eltérően tudtak megitélni az általános iskolai tanáraim. A
történelemtanárnőm – aki egyébként igazgatóhelyettes is volt és az egész iskola rettegte az
erőszakossága miatt – például elismerte a műveltségemet. Előfordult órán, hogy meg akart említeni
egy gyerekregényt, de csak homályosan emlékezett mind a történetre, mind a szereplőkre.
Próbálkozott, próbálkozott... aztán feladta.
- Petrényi, ne hagyjál már kinlódni, te biztosan tudod, melyik könyvről beszélek.
Nem válaszoltam.
- Na mi van – húzta fel a szemöldökét – Azt ne mondd, hogy nem olvastad?
- Nem, nem... persze, hogy olvastam – válaszoltam zavartan – a probléma az, hogy a feltételeknek két
könyv is megfelel. Az író Hárs László, de ő két hasonló könyvet is írt, az egyik az ‘Ezek a pesti
gyerekek‘, a másik pedig a ‘Majd a gyerekek‘. Annyiból, amennyit a tanárnő elmondott, még nem
tudom, melyikre tetszett gondolni.
- Ööö – válaszolta frappánsan a tanárnő – Azt hiszem, az utóbbi volt.
Aztán csodálkoztam, hogy az osztálytársaim óvatosan, de kerültek.
Pedig ha tudta volna, hogy Hárs lászlónak ez a regényfolyama tulajdonképpen tetralógia volt, a
következő kötetekkel: ‘Majd a gyerekek’, ‘Igazán gyerekjáték’, ‘Ezek a pesti gyerekek’, ‘Mi is
voltunk gyerekek’.
Ezzel szemben az irodalomtanárnőm nem igazán bízott bennem.
Egyszer az volt a házifeladat, hogy írjunk egy ajánlót a legutóbb olvasott könyvünkről. Meg is írtam,
szépen. Fel is kellett olvasnom. A tanárnőnek egyre inkább olyan lett a képe, mint aki citromot
szopogatott.
- Csaltál! – förmedt rám, amikor befejeztem.
- ?
- Valld be, hogy lemásoltad a könyv hátsó borítójáról!
- De nem!
Nem tudtam meggyőzni. A végén már intőt akart adni, mert még hazudok is. Kénytelen voltam
ráhagyni.
Kíváncsi vagyok, mit szólt volna, ha megtudta volna, hogy én költő is vagyok.
Halál komoly.
Akkoriban még éppencsak elkezdtem rajzolgatni, nagyon messze álltam attól, hogy a publikum elé
lépjek. Inkább a verseimmel büntettem.
A versek formálisan abszolút rendben voltak. Ahol kellett, rímeltek. A szótagszámok katonásan
stimmeltek. Még a ritmusuk is teljesen versszerű volt. Éppen csak a lényeget nem fogtam fel: hogy egy
versnek szólnia is kell valamiről. Ebből kifolyólag olyan alkotások születtek, melyekhez képest
Troppauer Hümér ‘Én egy kisvirág vagyok’ című alkotása eksztázisos behugyozás lehetett.
Hogy merem én ezt ilyen határozottan kijelenteni? Úgy, hogy még megvan az összes. Pár évvel ezelőtt
előkeveredett a padlásról az a spirálfüzet, amelyikbe a verseimet írtam.
Nem lenne szabad ilyen tárgyakat fegyverviselési engedély nélkül polgári lakásokban tárolni.
Ha most azt hiszed, hogy majd elkezdek verseket bemásolni, akkor nagyon tévedsz. Mert bár van
némi exhibicionista hajlamom, ez tény, de ennyire nem akarok bántani senkit sem, aki vette a
fáradtságot és olvassa ezt az írást.
De egyszer nagyot akartam dobni.
Volt a mi időnkben egy újság, a Pajtás Magazin. Szenzációs lap volt: tele Dargay Attila rajzokkal,
képregényekkel (Kajla, Kica és Mica), emellett rengeteg képregényt vettek át a francia testvérlapuktól
(Pif) is. El nem tudtam képzelni, hogy akár csak egy héten is ne vegyem meg. Ugyan voltak benne
szövegek is, azokat gyorsan megbocsátottam a szerkesztőknek, de a rajzos anyagokért gyilkolni
tudtam volna. Kissné volt az újságfelelős és mivel tudta, hogy mennyire odavagyok a lapért, én
voltam az egyik, aki hetente elballagott az I-es iskolába átvenni a heti dózist.
Sokára, de megérett az elhatározás bennem: ebbe a lapba én is írni fogok. Nyilván verset. De mi
legyen a téma? Eger meglehetősen messze volt Pesttől, én még azon belül is meglehetősen kiszorítva
éltem – márpedig a perifériáról József Attila már megírta az összes verset, melyet meg lehetett. Végül
levettem a polcról az egyik viccgyűjteményt, kikerestem belőle a három legjobb poént, majd ezeket
megírtam versben.
Elküldtem.
Utána minden nap izgatottan lestem a postaládát. Jaj, bárcsak válaszolnának. Jaj, vajon mit fognak?
És válaszoltak. Izgatottan téptem fel a borítékot. Azt írták, hogy
Kedves Petrényi József pajtás!
Elolvastuk az általad küldött anyagot és a szerkesztőségünkben mindenkinek tetszett. Pár héten
belül meg fog jelenni a magazinban.
Üdvözöl téged,
A Pajtás Magazin szerkesztője
Úgy dőltem hanyatt a szobámban, mint egy kőszobor. Atyaúristen. Szent Marx. Hiszen akár már
holnap is meghalhatok: elértem azt a maximumot, melyet ember ebben a világban elérhet. Innen már
csak lefelé van.
Nem akartam elmondani senkinek. Elképzeltem, mekkora meglepetés lesz, amikor megjelennek a
versek, az izgatott folyosói érdeklődésre meg csak annyit válaszolok flegmán, hogy igen, most hogy
mondjátok, tényleg érkezett valami felkérés pár héttel ezelőtt...
Persze, hogy nem bírtam ki. Egy hét múlva két-három igazán közeli barátnak megmutattam a levelet.
Csak, hogy érezzék, mekkora nagy emberrel szívnak egy levegőt.
El nem mondhatom, mekkora szerencsém volt, hogy nem vertem nagydobra.
Kábé két héttel később kaptam egy újabb levelet a szerkesztőségtől.
Kedves Petrényi József pajtás!
Elnézésedet kérjük, de szörnyű adminisztrációs tévedés történt. A leveledet összekevertük egy
másik pajtás levelével – így a neked küldött levél igazából neki szólt.
Elolvastuk a te verseidet is, a korodhoz képest nagyon jók. Tulajdonképpen le is akartuk közölni,
de pont akkor esett be egy nagyon érdekes riport az argentín zöldségtermesztés fejlődéséről, így
sajnálatosan a te verseidnek nem maradt hely.
Remélük, hogy továbbra is maradsz az újság hűséges olvasója,
A Pajtás Magazin szerkesztője
Maradok. Persze. Anyád.
Nyilván a többieknek pár héttel később morogtam valamit a hitvány, szószegő szerkesztőkről. És a
második levelet nem mutattam meg senkinek.
De ez a fiaskó mit sem változtatott azon, hogy az osztályban én voltam a csasztuska király. Aki esetleg
nem tudná, miről van szó, a csasztuska gyakorlatilag egy népszerű dal átköltése volt. A népszerű
dalon akkoriban leginkább mozgalmi dalt kellett érteni, bár néha szóba jöhetett populárisabb
(kvantanaméra, ugye) dal is.
Ráadásul a csasztuska hihetetlenül népszerű volt. Csasztuskát kellett írnunk az őrsi
akadályversenyen, de csasztuskát kellett írni az Eger város Várostörténeti vetélkedőjének döntőjében
is.
Melyet határozottan megnyertünk. Akkor ölelgette ki belőlünk a szuszt a történelemtanárnő.
Hasonló érzelemkitörést máskor nem jegyeztek fel róla a krónikák. Mi se tudtuk, hogy sírjunk-e,
vagy nevessünk.
Na, a csasztuskákban igazából otthon éreztem magam. Adott volt a ritmus, adott volt a szótagszám, a
rímképlet... a szöveg meg úgysem érdekelt senkit. A legidiótább vicceket is fergeteges poénként élte
meg a közönség. A fene tudja, miért.
Egy baj volt csak: az igazán jó csasztuskákat egy helyen tudtam csak írni. A budin. De ezt nem
mertem megmondani a többieknek. Emiatt a következőképpen néztek ki az őrület pillanatai.
Kiadták a feladatot, kaptunk rá egy órát.
Jocikát odatuszkolták az asztalhoz, papírt tettek eléje, tollat nyomtak a kezébe.
Körülbelül tizenkét ember mászott fel a hátára, megfigyelni, hogyan is születik az alkotás.
Természetesen mindenkinek volt egy értelmes megjegyzése, minden egyes szónál: hogy az miért nem
jó, illetve miért zseniális, hogy azt nem lehet elénekelni, azt nem lehet kiolvasni, és egyáltalán, ez
melyik dal is, és akkor miért nem azt írom.
50 perc után Jocika elnézést kért és kiment a vécére.
Amikor visszajött, letett az asztalra egy papírlapot. Ott volt rajta a csasztuska. – Zseniális! – hördült fel
a közönség.
59 perc után leadtuk a pályamunkát.
Jocikát az énekléskor diszkréten a leghátsó sorba tuszkolták, mert kegyetlen fahangja volt. Pedig ő
tudta csak egyedül hibátlanul a szöveget.
ps.
Na, jó. Csak egy versszak egy maratoni költeményből. De már előre szólok, hogy az alábbi sorok a
gyanútlan olvasóknál maradandó agykárosodást okozhatnak.
Kárálnak a süketfajdok,
Megtehetik, hisz mind süket
A többi állat káromkodva
Átkozza el az ősüket.
Ha úgy dől ki egy fa az erdőben, hogy semmilyen állat – beleértve az embert is – nem tartózkodik a
közelében, akkor lesz-e hangja a jelenségnek?
A probléma ezzel a mini fejtörővel nem az, hogy mi lehet a helyes válasz. Az viszonylag egyszerű,
dacára annak, hogy jobb sorsra érdemes fórumok tucatjai fordultak már filozófiai jellegű flémelésbe
miatta. Egyszerűen vissza kell kérdezni, hogy definiáljátok légyszives, mit is értetek hang alatt?
- Ha azt, amikor valami egy folyamat során megrezegteti a levegőt, akkor bizony keletkezik hang,
hiszen a levegőt tényleg rendesen megrezegteti a kidőlő fa.
- Ha azt az agyi impulzust, mely úgy keletkezik, hogy a rezgő levegő megrezegteti a dobhártyát,
akkor nem – hiszen nincs a környéken se üllő, se kalapács, se dobhártya, se agy.
És ennyi.
Kifejezetten kellemes idő van, a fűtést leállítottam, a teraszajtó fixen nyitva van, a macskák
beszpídezve rohangálnak ki és be, odakint ezer és egy béka koncertezik, de szúnyog még nincs...
alapvetően rendben van a világ.
Habár én kaptam fiatalkoromban mindenféle vegyészkiképzést – még kommandósat is – de azért ettől
az anyagtól megborzongtam. Pedig elég jól bírom mind a büdös, mind a maró, mind a büdös-és-maró
löttyöket.
Nos, ez egy lemosó permethez való anyag. Bio, meg természetes, meg lebomló – tehát ilyen
szempontból mindenképpen természetbarátabb, mint bármilyen szintetikus vegyszer... de ha én
lennék a Természet, akkor egyáltalán nem tekinteném baráti lépésnek, ha ilyen trutymót
spriccolnának rám.
De sok választásom nem volt. A monilia és a levéltetű ellen harcolni kell, a levéltetvek tavaly még a
sapkám csúcsát is lerágták, a monilia meg elvitte az egyik meggyfát... ezekkel nem lehet viccelni. A
leanderekből szinte csak a törzsük maradt meg.
Naná, vasárnap, ilyenkor gazdabolt már nincs nyitva – miért is lenne, ugyan, ki a fene szöszmötöl már
ilyen szép tavaszi napon a kertjében vasárnap – maradt a Bricostore. Ott viszont csak a subjectben
említett mészkénlé volt, a Tiosol-tól. (Na, ha van hely, ahol nem dolgoznék, ez dobogós lenne.
Fordítsuk csak le magyarra a nevét: ‘mindenféle kénes oldatok’. Egészségetekre.)
Hozzáteszem, baromira utálok permetezni. Úrkúton még ilyen klasszikus réztartályos
hátipermetezőm volt. (Apóstól örököltem.) Egyszer használtam.
Na, az is nagy kaland volt.
Kaptam valami extra erős gyomirtószert. (Amilyen gazos volt az udvar, kellett is rá.)
- Józsikám, ez ki fog söpörni mindent a kertedből! – kapacitált apósom – Mi a vasútnál ezt használjuk
a sinek mellett, nincs is ott soha semmilyen gaz. De nagyon vigyázz, a bőrödre ne kerüljön, mert a
csontodig bemar.
Így is álltam hozzá, megkevertem a tartályban a cuccot, felvettem egy kidobásra itélt melegítőt, sapka,
napszemüveg... aztán hadd szóljon. Éreztem, hogy hideg a hátam... de azt hittem, csak a fémtartály.
Hát, nem. Ahogy a műanyagcső becsatlakozott a tartályba, ott eresztett a tömítés, és amint nyomtam
kifelé a permetlét, az úgy spriccelt bele hátul a nadrágomba is. Egy idő után rájöttem, mi történik, de
szerencsére nem vagyok pánikolós alkat. Gondoltam, ha ez az anyag annyira veszélyesen marna,
akkor már csak megéreztem volna, szóval végigpermeteztem így az udvart.
Csak a végén jöttem zavarba. Addigra már permetlében tocsogtam, de totálisan. A melegítő felsőm, az
alsóm, alatta a lengemagyar, a zoknim, a cipőm... gyakorlatilag mintha ruhástól fürödtem volna a
Balcsiban. Így biztosan nem mehetek be a házba – gondoltam – a garázs meg nem volt nyitva. A vége
az lett, hogy ledobtam magamról mindent és pucéran sétáltam előre, bízva abban, hogy senki nem jár
éppen az utcában. Nem járt.
Többet elő sem vettem. Mármint a permetezőt.
Itt, Pesten már egy kicsi, kezelhető, ötliteres műanyag permetezőm van. Időnként még ez is sok.
Délután bekevertem a koktélt a permetezőbe, felpumpáltam... és eldurrant a pisztoly csatlakozója,
lerepült a fej. Rávetődtem, a kilövő vízsugár ellenére visszagyömöszöltem... és csak ekkor néztem
körbe, mi is történt. Rólam vastagon csorgott a halványbarna, irgalmatlan büdös folyadék. De nem
csak rólam: beterítette a házfalat, a földet, a füvet, a fenyőket... de leginkább engem. Mint a híg fos.
Nem is csodálom bakker, hogy ilyen hatásos a szer: ha én levéltetű lennék és ezzel borítanának
nyakon, sértődésemben a világból is kivándorolnék.
Ennek ellenére végigmentem minden növényen. A kritikus állapotúakon kétszer is. Később
megtaláltam a szórakozást is a szituációban: figyeltem a kirándulók arcát. Ugye kijöttek ide a
városszéli parkerdőbe egy kis friss levegőt szívni... aztán beletüdőztek egyet ebbe a kénhidrogénes,
merkaptános ájerbe. Csak úgy néztek körbe, zavartan. Időnként meg egymásra.
Még a kölykök voltak a legőszintébbek:
- Apu, itt szarszag van!
- Ne foglalkozz vele fiam, biztos a tóból jön.
Aha – bólogattam és csak nyomtam tovább a gombot.
Végül csak körbeértem. Kimostam, elpakoltam az eszcájgot. Felsétáltam az emeletre. Lányom éppen a
macskák seggét szagolgatta, vajon melyik szart be.
- Befejeztem a permetezést – közöltem Nejjel.
- Ügyes vagy – reagálta le, oda sem figyelve.
- Hallod, ez egy elég durva anyag volt.
Az orra itt kapta meg az első ütést.
- Te vagy ilyen büdös?
- Nem, hanem a permetlé – kértem ki sértődötten.
- Ja, akkor ne is vizsgáljam a macskákat? – csapott a fejére a nagylány.
- Hát, ne – vigyorogtam vissza, miközben ledobtam magamról a melegítőt.
- Ezt itt akarod tárolni? – akadt ki Nej.
- Csak addig, amíg fel nem hajtod a másik melegítőm szárát.
- De ez itt fog bűzölögni addig!
- Most mondd, hogy nincs tehetségem a motiváláshoz.
A végét nem hallottam, mert gyorsan bevettem magam a fürdőszobába.
És most már késő délután van, a nap már elbújt az erdő mögött, de azért még átsüt a fák között.
Vasárnap délutáni csend van. A kertibútorok kikerültek a teraszra, lehet élvezni a tavaszt, a friss
levegőt.
Pontosabban, lehetne.
Tényleg kiváncsi vagyok, ez a természetbarát anyag mennyi idő után bomlik le.
A szivacs mustáros volt, a kés pedig vajas. Mégis, amikor beletöröltem a kést a szivacsba, mindkettő
tiszta lett.
Mostanában úgy dolgozgatok itthon, hogy nem szól mellette semmilyen zene. Nincs rá szükség.
Kora reggeli napsütés, zöldellő, virágzó növények, virágillat (a permetezőszer már lebomlott),
madárcsicsergés. Teraszajtó, ablak nyitva, harmónia be. Semmilyen zene nem kell mellé.
Este ugyanez a teraszon, békakoncerttel.
Attól, mert paranoiás vagy, még nem biztos, hogy nem üldöznek.
Ma megint elmentem orvoshoz, mert tegnap este borzasztó vacakul éreztem magam. Ehhez az
akcióhoz csak a fekete műbőr autóstáskámat vittem. Amint beértem a váróterembe, elővettem a
mobiltelefont, hogy elnémítsam: és egy pillanatra elgondolkoztam, rajta hagyjam-e a vibrálást vagy
sem?
Majd elkezdtem szélesen vigyorogni.
Eszembe jutott egy régi sztori. 2002 nyarán éppen állásinterjúra mentem egy közvetítőhöz. Az ajtó
előtt gyorsan elnémítottam a telefont és betettem az autóstáskába. A hölggyel bementünk egy
tárgyalóba, én az autóstáskát letettem az asztal szélére.
Beszélgettünk.
Éppen arról akartam meggyőzni a leányzót, hogy miért is engem kellene ajánlaniuk az összes létező
informatikai állásukra – amikor megszólalt a telefonom. Pontosabban nekiállt vibrálni az
autóstáskában. Na most ez egy békebeli masszív mobiltelefon volt, ha vibrálnia kellett, akkor nem
aprózta el: a táska egy-két centis ugrásokkal nekiindult az asztal széle felé. Én nem zavartattam
magamat, nyomtam tovább az önmarketinget, aztán mint Gizike az írógépnél, ha a sor végére ért –
kling – odafigyelés nélkül mindig visszapofoztam a táskát az asztal széléről.
A legszebb az volt persze az egészben, hogy mind a ketten maximális faarccal próbáltunk úgy
csinálni, mintha semmi rendkívüli nem lenne a helyzetben. A csajszi nyomta a kérdéseket, én lelkesen
válaszolgattam rájuk – a táska meg makacsul tette, mit érzése szerint tennie kellett.
Ja, az állást nem kaptam meg.
Ez az írás most a főnököknek szól. Azt fogom elmagyarázni, hogyan lehet rávenni a beosztottakat
arra, hogy éhbérért halálra dolgozzák magukat.
Először meg kell ismerkednünk egy fogalommal: ez a kognitív disszonancia. Valószínűleg sokan már
ismerik is... de akik nem, azok számára gyorsan összefoglalom. Kognitív: azaz gondolati, azaz agyi.
Disszonancia: azaz eltérés, feszültség. A kettő együtt pedig azt az állapotot takarja, amikor a delikvens
agyában két, egymással gyökeresen ellentétes gondolat fészkel. A szakirodalom kedvenc példája a
bagózás. A dohányos ember agyában az egyik gondolati tartalom az, hogy a dohányzás rákot okoz, a
másik az, hogy értelmes, okos ember vagyok, aki nem ellensége saját magának. A két gondolat
egyszerre nem lehet igaz, feszültség keletkezik. Az illető ezt csökkenteni igyekszik, azaz vagy
leszokik, vagy racionalizál. Ilyenkor jönnek azok az érvek, miszerint ‘úgyis mindig mások halnak
meg, mi sose’, ‘annyi mindenről kimutatták már, hogy rákot okoz, miért pont a cigarettára lenne igaz’,
‘nagyapám 85 évig élt, élete végéig bagózott’, na meg a legszebb ‘oké, nem élek sokáig, de az sokkal
élvezetesebb lesz, mert nem korlátozom magam’.
Ahhoz, hogy a célunkat elérjük, ahhoz kognitív disszonanciát kell gerjesztenünk a beosztottaink
agyában, arra kényszerítve őket, hogy racionalizálásaik abba az irányba mutassanak, miszerint ők
tulajdonképpen élvezik a megalázó munkát. (Nyilván itt is lesznek olyanok, akik nem racionalizálnak,
hanem kilépnek – de számoljuk már össze, a dohányosok között mennyien szoknak le és mennyien
racionalizálnak?)
Akkor ugye megvan a cél, nagyjából megvan az eszköz, már csak a fondorlatos, nagyon ravasz trükk
kell, amivel rávesszük alkalmazottainkat arra, hogy éhbérért rengeteget dolgozzanak.
Íme a recept:
Követeld meg, hogy dolgozzanak sokat... és fizess nekik keveset.
Látom a szemeden, hogy ennél azért többet vártál. Nos, a módszer pont azért ördögi, mert részedről
elég, ha ennyit csinálsz. A többit már elvégzi az ó bohókás kis agyuk.
Úgy látom, nem vagy meggyőzve.
Mesélek neked kísérletekről. Szociopszichomókusok végezték, elég jól dokumentáltan.
Egy amerikai egyetemen diáklázadás volt, melyet a rendőrség brutális beavatkozással vert le. Később
egyetemisták egy-egy csoportját megkérték arra, hogy – jó pénzért – írjanak már dolgozatot arról,
hogy a rendőrségnek időnként keményen kell fellépnie, bekalkulálva az esetleges brutalitást is. Az
egyik csoportban 20 dollárt fizettek a résztvevőknek, a másikban 10-et, a harmadikban egyet, a
negyedikben felet. A kísérlet előtt és után felmérték a résztvevők rendőrséggel szembeni attitüdjeit.
Meglepő módon abban a csoportban, ahol rongyos 50 centet fizettek a résztvevőknek, komoly
attitüdváltás történt, dacára annak, hogy az élmény még friss volt – miközben a másik szélső értéknél,
a 20 dolláros fizetésnél, senkinek nem változott meg a hozzáállása.
Mi is történt? Akit jól megfizettek, az azt mondta, hogy én egy okos értelmes ember vagyok (egyik
gondolati tartalom), aki jó sok pénzért összeirkál egy csomó hazugságot (másik gondolati tartalom). A
kettő között nincs semmi ellentmondás, nem indul be semmiféle racionalició. Nézzünk bele a
féldolláros emberek agyába. Azt mondták, hogy ők értelmes, okos emberek, akik... egy nyomorult
féldollárért eladták a lelküket. Itt bizony van disszonancia, és a feloldása egyértelműen az volt, hogy a
résztvevők módosították a rendőrséggel szembeni attitűdjüket, azaz elfogadták azt, amit korábban
hazugságnak hittek.
Még mindig nem győzött meg? Nézzünk egy másikat.
Egy embert beültettek egy szobába, majd egy mechanikus, unalmas munkát végeztettek vele. Ezért
pénzt kapott. Megkérték, hogy amikor kijön, mondja azt a következő embernek, hogy ez egy nagyon
izgalmas, érdekfeszítő munka. Előtte és utána természetesen itt is felmérték azt, hogy az illető hogyan
vélekedik erről a munkáról.
A kísérletet rengetegszer végezték el, a változó a fizetett összeg volt.
Nos, mit tippelsz?
Azoknak, akik a legkevesebb pénzt kapták, azoknak változott meg legnagyobb mértékben a
véleményük. A feszültség oka szinte ugyanaz volt, mint az előző kisérletben (okos, értelmes ember
vagyok, egy unalmas munkáról hazudtam azt valakinek, hogy érdekfeszítő), a feloldás pedig az lett,
hogy a résztvevők elkezdték izgalmasnak tartani a munkát.
Ez azért már egész közel van, nem?
Persze még ott van a ‘valakinek hazudás’ kikényszerítése, de ez is megy automatikusan. Az emberek –
munkahelyen belül, munkahelyen kívül – beszélgetnek egymással és senki nem fogja nyíltan
beismerni, hogy egy reménytelen helyen dolgozik, teljesen kizsigerelve. Ergo hazudik... de annyira
nem is, mert minden beszélgetés után apránként már változik az attitüdje.
Nos, ennyi. Ha még mindig ingatod a fejed, akkor nézz magadba, vagy gondold végig az
ismerőseiddel történt beszélgetéseidet. Hányszor találkoztál már olyan fordulattal, hogy ‘persze, szar
a hely, de rengeteg tapasztalatot lehet szerezni’, vagy ‘borzasztó a hely, de amilyen most a
munkaerőpiac, nem szabad váltani’, vagy ‘úgy pokol, ahogy van, de jó a közlekedés, hamar otthon
vagyok’... és ilyenek.
Ezek bizony mind olyan racionalizálások, melyektől a főnököknek hízik a mosolya.
ps.
Tessék olvasni Társas Lény-t. Már csak önvédelemből is.
Folytatom a privát napló rendberakását. Néhány apró forgács. (Több már nem lesz, befejeztem.)
2002.02.28; CSÜTÖRTÖK
Megint szívás a kocsival. Kurva sárga angyal, jól bevitt a málnásba.
Egyébként kicsit leegyszerűsödött az utóbbi időben a stílusom. De a lófaszt sem érdekli.
2002.03.19; KEDD
Láttam egy Skodát, amelyiknek a csomagtartójába beleraktak egy biciklit – de nem fért bele
teljesen, legalább a fele kilógott. Ja, és a Skodának elől van a csomagtartója... teljesen úgy nézett
ki, mint amikor a nagy bogár bekapja a kicsit és rágcsálja.
2002.07.06; SZOMBAT
Visszajöttek kölkök a táborból. Eddig fura a nyár, negyedik hete járják a táborokat, mi egy-egy
napra látjuk csak őket két tábor között. Döbbenetesen szocializálódnak...
- De Barna, ne hagyd magad, ha meg akarnak ütni, kapd el a kezét és lökd el magadtól –
mondom.
- Nálam ez nem gond, én egyszerűen tökönrúgom – veti közbe kicsi lányom.
Kajálunk a konyhában, Barna egyszer csak feláll és hangosan bejelenti:
- Szarni megyek.
Miután végzett, azért felhívtam a figyelmét, hogy már hazajött az őserdőből.
Később ugróköteleztek az udvaron, én meg a gangról néztem őket, időnként oda-odakiabáltunk
egymásnak. Aztán Barna leteszi a kötelet és felordítja nekem az emeletre:
- Szarni megyek!
Taps.
2002.10.29; KEDD
Well, tegnap felmondtam. Ismét munka nélkül, csak most már sokkal szarabb körülmények
között.
Mikor lesz már vége ennek a szériának?!?
Tegnapi blogolás:
Joe...you’re never unemployed when you’re part of the Rant of the Week Blogger Team. You
might not get any money and you might starve to death, but you’ll never be without a job.
Brian Hughes
Thanks Brian, your brave words strengthen my weak extremities.
Joe Petrenyi
Okay...now I’m worried.
Brian Hughes
2003.02.14; PÉNTEK
Ma aláírtam egy munkaszerződést és ambivalens vagyok. Ez nem a beosztásom, csak majdnem.
2003.04.22; KEDD
Ki az a Nyúl? És miért mutogatja ilyenkor a tojásait?!
2003.05.16; PÉNTEK
Még csak 1 napja lettem főnök, de már érzem, hogy geci vagyok.
Fog ez menni...
2003.07.31; CSÜTÖRTÖK
Reggel, amikor elindulok otthonról, szép vagyok, friss és tettrekész.
Délután, amikor hazaérkezem, ronda, öreg és kopasz.
Hol veszik el napközben a különbözet?
2003.11.09; VASÁRNAP
Éppen jégkorongmeccsre kapcsoltam, de hamar rájöttem, hogy ez nem az én sportom: hosszú
indításnak néztem egy koszfoltot a képernyőn.
2003.11.12; SZERDA
Érdekes levelet kaptam minap. Évfolyamtalálkozóról tudósított egy rég látott ember, fényképet is
mellékelt. Elmerengtem azokon az időkön, meg az utánajövőkön... kiből mi lett, velem mi
minden történt azóta... hányszor lettem új ember és mások miért mindig ugyanazok...
Messzire vezetnek ezek a szálak, nem is részletezem jobban. Csak egy gondolatot jegyzek ide
emlékeztetőnek: súlyos hiba belemerevedni egy szerepbe és különösen súlyos akkor, ha az a
szerep csak azért esett ránk, mert éppen akkor éppen ott álltunk, ahol.
Egy idő után azt hisszük, hogy mi vagyunk a szerep.
2004.01.23; PÉNTEK
Koccanás nyomait láttam a körúton. Ahogy állt ott a kocsi, igen szerencsétlen látvány volt: be
volt törve az orra és az ijedtségtől maga alá csinált.
2004.03.03; SZERDA
Nej és Dóra a konyhában az egyenes arányosságot tanulták. Belevakkantottam, hogy segítsek:
- A világon minden egyenes arányosság; kivéve, ami fordított. Ha Te 50 kiló vagy és egy
csirkecombot kapsz ebédre, akkor én mennyit kapok, ha 100 kiló vagyok?
- Ööö, ugye ez fordított arány? – kérdezte utódom.
- Mondd, hogy nem ő fog eltartani öregkoromban, mondd, hogy nem! – fordultam Nejhez.
2004.03.06; SZOMBAT
Az ISA vizsgára készülök.
A szomszéd szobában Barna a ‘Jesus Christ’ ritmusára pumpálja a matracot.
2004.05.07; PÉNTEK
Az a bölcsész, aki mindig kényszerét érzi, hogy valami mélyet, okosat mondjon – legalább
annyira ellenszenves, mint az az informatikus, aki állandóan a szakmájáról beszél. Mindkettő
ugyanolyan szélsőségesen szakbarbár – mégis az emberek csak az utóbbit tartják annak.
2004.05.11; KEDD
Emlékezni.
Nagyon fontos.
Emlékezni arra, hogy van másféle, emberhez méltó élet – mégha a mostani nem is olyan.
De emlékezni kell rá, mert ha elfelejtjük, akkor örökre ebben a vacakban maradunk.
2004.05.17; HÉTFŐ
Tavasszal kövér ember voltam.
Aztán nekiálltam kerékpározni.
Most már edzett kövér ember vagyok.
2004.05.18; KEDD
A Népligetben megelőztem kerékpárral egy tanulóvezetőt. Harminccal andalgott a gyorsasági
szakaszomon. Elképzelem a szituációt:
- Nézd a marhát! – szól az oktató – na mindegy, hadd menjen, legyen egy jó napja!
És lett egy jó napom.
2004.05.31; HÉTFŐ
Barna épp most adta be Dórinak, hogy igenis szokott olyan történni, hogy a magnójuk
csatlakozója magától kimászik a hosszabbítóból, ha Britney Spears kazettát tesznek bele.
2004.09.09; CSÜTÖRTÖK
Szülői értekezlet. Beszélni, azt tud ez a tanárnő. Hétkor azt mondta, hogy már csak öt perc. Fél
nyolckor felkacagott, hogy most már tényleg be kell fejeznie, mert háromnegyedkor zárják a
kapukat.
Vazzeg: ránk zárták a kaput.
2004.11.11; CSÜTÖRTÖK
Éjjel azt álmodtam, hogy állásinterjún vagyok. Miután végigmentünk a kérdéseken, ki kellett
nyitnom a számat: megvizsgálták a fogazatomat.
2004.11.30; KEDD
Valamikor úgy gondoltam, hogy Bosch realista volt. Mára ez megváltozott: most úgy gondolom,
hogy optimista.
2004.12.23; CSÜTÖRTÖK
Azt mondta tegnap a fiam, hogy adjak neki autogramot, mert egy osztálytársának kell.
Ez a kölyök szivat engem.
2004.12.23; CSÜTÖRTÖK
Este bementünk a városba csavarogni. Miközben a busz négyes ülésén beszélgettünk, egy
hajléktalan leplezetlenül bámult minket; olyan zavarbejtően kövérnek és fényes szőrűnek
tűntünk.
2006.01.08; VASÁRNAP
Délelőtt megváltottam a világot: megfejtettem és pár mondatban összefoglaltam az élet értelmét.
Utána ettem egy csirkepörköltet.
Cefettül későn érkeztem haza. A héten ez volt az utolsó munkanapom – és természetesen volt egy
csomó dolog, melyeket még szigorúan ezen a héten kellett elintéznem.
Itthon belehuppantam a kedvenc fotelomba, Nej szintén ledobta magát a kanapéra... beszélgettünk.
Aztán megjelent Picúr. Körbesündörögte a lábamat, nyávogott egy sort, majd felugrott az ölembe és
befeszítette magát a kezem alá. Magyarul diszkréten figyelmeztetett, hogy ‘simogassál már meg, te
szerencsétlen’. Szórakozottan elkezdtem vakargatni a tarkóját. Szemmel láthatóan élvezte.
Ekkor tévedt rá a szemem Nej ábrázatára. Az álla valahol a padlón kopogott, a szeme pedig plusz
dioptriákat nyomott a szemüvegébe.
- Most mit nézel annyira? – érdeklődtem.
- Picúr senkinek sem hagyja magát simogatni, még csak egy pillanatra sem... nemhogy ő kérje a
kényeztetést – nyögte ki, miután szóhoz jutott.
- Na, kinek a macskája vagyunk, kinek a macskája vagyunk? – gügyögtem oda a négylábúnak.
Elégedett nyavvintás volt a válasz.
Megbeszéltük a megbeszélnivalókat, aztán kimentem a konyhába vacsorát készíteni. Közben
felkiabáltam a lányomnak, mert valami borzasztóan perverz szagok terjengtek a macskaalom
környékén. Lejött, kipucolta.
Egy szál gyulai kolbász, újhagyma, paprika, fokhagymás pirítós. Egy üveg olaszrizling. Ezzel ültem le
az étkezőasztalhoz. Abban a pillanatban megjelent Picúr és intenzíven elkezdett érdeklődni az alom
után.
- Óh, nem – sóhajtottam.
A macskák ugyanis pár hete fedezték fel, hogy kint az udvaron a fenyők alatt remek puha a föld, ott
kényelmesen el tudnak ásni mindent, amit kitermeltek. Azóta sem a teraszon, sem a nappaliban lévő
alomban nem szokott lenni semmilyen szeretetcsomag sem. Rászoktak a kinti vécére.
De Picúr nem tudott ellenállni a kisértésnek. Hogy ott van a régi helyen egy nagy adag, friss,
harmatos, ropogós macskaalom, mely szószerint kiabál a macskák után, hogy gyertek cicuskáim, alig
várom, hogy elkaparjatok valamit... ráadásul mindez akkor, amikor éppen vacsorázni kezdek, az
alomtól két méterre.
- Dóra! – kiabáltam fel – Szarik a macskád!
- Melyik?
- A Picúr!
- A Picúr? – kezdett értetlenkedni Nej – Hát kinek a macskája is vagyunk? Kinek a macskája is
vagyunk?
- Az más – mutattam rá határozottan a kolbásszal – A macska az enyém... de amit kinyom magából, az
már a tiétek.
Picúr pedig, mintha értené, roppant értelmesen figyelt ránk. És közben folyamatosan tekercselte kifelé
a kábelt.
A második után azt mondtam kész, vége. Több igazán jó katonasztori már nem jut az eszembe. Aztán
ma úszás közben elgondolkodtam, végigmentem azon az egy éven... és végül már csak azon
idegeskedtem, hogy amíg haza nem érek, el ne felejtsem ezt az egészet.
Nem, nagy sztori már tényleg nem jutott eszembe. De sok apró, igen.
Ezek jönnek most, egy hosszú folyamban, nagyjából időrendben.
Alapkiképzés
Ez az az időszak, melyet a legtöbb katona szívesen kihagyna az életéből. Ez az, amikor megmutatják
annak a kopasznak, hol lakik a Magyarok Istene. Én ugyan nem tudom, de ilyenkor biztosan nagyokat
csuklik.
Életemben nem sokszor kattantam ki annyira, hogy egyszerre két cigire gyújtsak rá, de ekkor megvolt.
Kánikulai melegben, teljes menetfelszerelésben (húszkilós hátizsák damilvékony szíjakkal,
bádogsisak, tömött gázálarctáska, tölténytáska, géppisztoly) rohantunk ki (ugye, százhuszas tempó,
énekelve) a jó három kilométerre lévő külső telephelyünkre. Gál Úrnak pölö ekkor ment tönkre a lába.
Aztán amikor kiértünk, hasra kellett vetődnünk és elásni magunkat. Naptól betonkeményre szikkadt,
fűmentes birkalegelőn. A gyalásó simán szikrát vetett az első csapásnál.
Mint írtam, a hátizsák ott ficergett a hátunkon. Az a dög nemcsak nehéz volt, de nagy térfogatú is.
Most gondold el, azzal együtt kellett magunkat hasonfekve beásni a föld alá, miközben a felügyelők
husángokkal kezelték le azt, aki öt centinél magasabbra emelte a seggét. A nap persze sütött, mintha
ezért fizették volna.
Én kábé egy és egynegyed óra alatt értem el odáig, amire már rábólintottak. Az elsők között mehettem
pihenni az árnyékba.
Cigiből is csak azért gyújtottam kettőre, mert nem volt több kezem.
Egy valaminek viszont örülök: itt tanultam meg azt, hogyan kell – akár ekkora mennyiségű cuccal is
magunkon – felszaladni a falra és átvetődni a három méter magasan lévő ablakon. Ez tényleg hasznos
tudás.
Szóval ilyesmikkel múlattuk a napot. Egészen addig, amíg hihetetlen szerencse nem ért: beverték az
orromat.
A hétvégénk szabad volt, természetesen le-lejártunk focizni. Itt esett meg, hogy középiskolás
padtársam, jócimborám, Zoltán a játék hevében könyökkel úgy orrbavert, hogy betört az orrom.
Gyorsan kivittek az ügyeletre, megröntgeneztek, az orvos szerint hihetetlen mákom volt, a kiálló
csontdarab tényleg eltört, de nem mozdult el. (Zoltán sebészi pontossággal dolgozott.)
- Ez akkor konkrétan mit jelent? – kérdeztem meg.
- Össze fog forrni. Magának csak arra kell vigyáznia, ne mozduljon el.
- Azaz?
- Tartózkodjon minden rázkódással járó mozgástól.
- Mint például a vigyázzmenet?
- Ajjaj. Még a surranóviselés is tilos, mert az is üt.
Jippí! – volt az első gondolatom. Ha valaha kifaragják az antikatona szobrát, tuti én leszek a modell.
Az egész laktanyából két embernek kellett az alaki foglalkozások után ottmaradnia és tükör előtt
gyakorolnia a vigyázzmenetet: Kovalcsiknak és nekem. Kovalcsik ízig-vérig parasztgyerek volt, hiába
kezdte jól a vigyázzmenetet, de három lépés után már kaszált. Az a mozgás épült bele a
mozgáskoordinációjába. Nekem olyanom nem volt, én táncban is csak a freestyle pogóig jutottam el.
Hihetetlenül nem bírom a kötött mozgásokat. Nehogy már más mondja meg, hogyan tekergessem a
lábam. (Ebből később érdekes dolgok sültek ki, amikor díszőr lettem – de ennyire ne rohanjunk előre.)
Szóval sétáltunk vissza a laktanyába és csak az lebegett előttem, hogy te jó ég, mekkora mázlista
vagyok.
Ja, hogy az az írás címe az, hogy én és a főnököm... én pedig még egy szót sem szóltam a
századparancsnokomról. Nem véletlen – ugyanis ekkor még nem jelent meg a színpadon. Frissen
végzett ember volt, csak szeptember második felében volt várható az érkezése. Elég stréber fazon
lehetett, mert főhadnagyként jött ki a suliból.
És akkor vissza a történet fősodrához.
Odabent egyből le is költöztem a gyengélkedőre.
Ahol megint szerencsém volt.
Akkoriban egy gumi volt az EÜ katona, János. Semmi EÜ végzettsége nem volt, azon kívül, hogy ritka
nagy franc volt. Velünk együtt vonult be Ferenc, akinek volt valami EÜ faiskolája, őt tervezték, hogy
majd átveszi az EÜ katona feladatot. Csakhogy Ferenc, tisztességgel szólva, elég lúzer volt. Mindent
csak szabályosan volt hajlandó csinálni, fosott mindentől... nem is jöttek ki jól Jánossal. Szemben
velem. Mondtam már, hogy én voltam az antikatona? Aranyéletünk volt a gyengélkedőn. Jánossal
ketten megcsináltunk mindent, Ferenc csak nézte. Ott ismertem meg Nyúl zászlóst, a felcsert. Nagyon
fontos ismerettség volt, itt tapasztaltam meg, hogy Nyúlnak, az öreg alkoholistának, még a torkomat
sem szabad megmutatni, ha hosszútávú terveim vannak az életben.
Délutánonként Jánossal bevettük magunkat az EÜ szobába, pont két vaságy volt benne, a tévé
középen, János napközben már gondoskodott a sörről, bagóztunk, néztük a tévét, beszélgettünk.
Mindezt alapkiképzés közben. Én időnként átmentem a kantinba pingpongozni, mert komolyan meg
akartam nyerni a zászlóalj bajnokságot. (Végül második lettem. Egybehangzóan én rontottam el a
döntőt.) Mit mondasz? Törött orrcsont? Ugyan már, papucsban voltam. Nem rázkódott az a csont.
Vagy csak mázlim volt.
Az egyik ilyen délutánon bevánszorgott egy hadfi a gyengélkedőre. Sovány, majdnem két méter
magas, kissé tejfeles képű. Kék tornagatya, fehér trikó. A lábán egy nagyon csúnya seb.
Éppen egyedül voltam, János kiment sörért, Ferenc meg szokás szerint nem velünk töltötte a délutánt.
Zavartam néztem a sebet. A fazon salakos focipályán taknyolhatott egy nagyot és utána legalább öt
métert kellett csúsznia. Kábé húsz centi hosszan és öt centi szélességben felgyűrődött a bőr a combján,
több helyen is kilátszott a seb alatt a hús. A durva salak nagyon kegyetlen tud lenni.
- Maga az EÜ katona? – kérdezte.
(Mit flancol már ez a magázással?) – gondoltam magamban.
- Jelenleg igen – bólintottam rá.
- Akkor ápolja le a sebemet.
Felfektettem a vizsgálóasztalra, megnéztem a sebet. Közelről még rondább volt. Alig nedves
szivaccsal körbemostam, óvatosan kiszedtem csipesszel a salakdarabokat. Jöhetett a fertőtlenítés.
- Nem fog fájni! – szóltam oda neki, amíg előszedtem a jódtinktúrát.
(Nem a faszt nem.) – nyeltem magamban.
Elkezdtem körben lekezelni a sebet. A hapi meglepően jól bírta. Igaz, sziszegett, mint egy kuktafazék
40 perc főzés után, de akár ordíthatott is volna.
Végül jól beszórtam a sebet sebhintőporral. Eddig rendben is volnánk.
- Egy kicsit várnunk kell – nyugtattam meg. Pedig csak időt akartam nyerni. Fogalmam sem volt,
hogyan kössem be. Egyébként sem voltam jártas a kötözésekben, de itt az is zavart, hogy bármilyen
gézt, párnát teszek a sebre, az úgy beleragad, hogy átkötéskor felszaggatja az egészet. Tanácstalanul
nézegettem a szekrényben, amikor rátaláltam egy flakkonra: Plastobol. Ez egy spray volt, mellyel
befújva egy sebet, hermetikusan záró műanyagréteget hozott rajta létre. Ez az! – csaptam a fejemre.
Ugyan ekkora sebre még nem láttam használni, dehát kaland az élet.
- Nem fog fájni! – nyugtattam meg. Egyből kiült a pánik az arcára.
Befújtam, megvártuk, amíg megszáradt, végül bepólyáltam.
- Készen vagyunk – mosolyogtam rá.
- Maga nagyon megkínzott – foglalta össze.
- Ugyan. Így is hatalmas mákja volt, hogy nem Nyúl zászlós volt bent – mosolyogtam még mindig.
- Árulja már el, hogy hívják magát?
- Petrényi honvéd, szolgálatára.
- Aha.
Elsántikált.
Másnap szóltak, hogy fel kell mennem a századszintre, most osztják ki mindenkinek a géppisztolyt.
Ahogy voltam, melegítő alsóban, fehér trikóban, papucsban felsétáltam. Alig néztek rám döbbenten.
Én ugyanis már teljesen elfelejtettem, hogy alapkiképzés van – miközben a többiek komoly drillben
szopták naponta a központi harci faszt. A kiképzők gyanúsan is méregettek, de nem tudták hová tenni
mind a ruhámat, mind a jókedvemet – így nem is bántottak. Álltam a sorban, aztán egyszer csak
kinyílt a századparancsnoki iroda ajtaja. Kilépett az új századparancsnok.
Pontosabban, kisántikált.
- Ah, Petrényi! – áradt szét arcán a sátáni mosoly, amikor meglátott – Tudja, hogy én is szoktam
mondogatni azt, hogy ‘Nem fog fájni’?
- folyt. köv. -
Innentől kezdve furcsa viszony alakult ki közöttünk. A faszi kiemelt figyelmet szentelt nekem, én meg
itt gyakoroltam be a naívan őszinte nézést egy-egy hülyeség után.
Mit értek ez alatt? Nos, egy teljesen apró történet.
Utáltam reggeli tornára járni. Viszonylag hamar rájöttem, hogy ha bebújok a sarokban álló dupla ágy
alá, teljesen a falig, ember nincs, aki meglátna – és még aludni is tudok. Ez teljesen jól működött is.
Szerencsére a szobánk pont a lépcsőház mellett volt, így tudtam mindent.
- Század vigyázz! – kiáltotta el magát az alegűhá. Ebből tudtam, hogy megérkezett a
századparancsnok. Aztán meghallottam a futó lábak dobolását a lépcsőházban. Ah, jönnek a többiek,
itt az ideje kimásznom, ne lássák meg hol voltam – gondoltam és elkezdtem négykézláb kifarolni az
ágy alól.
Ekkor lépett be a szobába a századparancsnok.
- Katona, mit csinál az ágy alatt! – kiáltott rám.
Óvatosan kitolattam, megfordultam.
- Petrényi! – csapott a homlokára.
- Jelentem, igen.
- Mit csinált maga szerencsétlen az ágy alatt?
- Jelentem, elgurult a gombom.
Szó bentszakadt. Erre nem számított – de gyorsan feltalálta magát.
- Mutassa, hol van!
Belenéztem először az egyik kezembe, majd a másikba.
- Hát nem megint kiesett a kezemből? – néztem fel rá, őszinte bociszemekkel.
- Egyszer agyonütöm magát – viharzott ki a szobából.
Ez persze ártatlan dolog volt, akadt ennél durvább is.
Letelt egy időszak, a kopaszokból gumik lettek, az öregek meg leszereltek. Én ekkortájt elég sokszor
voltam alegűhá, mert a leszerelőzászlók rajzolásához ez a szolgálat volt az ideális.
Egyszer szóltak, hogy ma nagyon észnél kell lenni, mert az anyalaktanyánkból jön le a
laktanyaparancsnok, P. ezredes látogatóba. Hát, nem felette a fene a mi szintünkre is? Pont, amikor én
őriztem a bútort?
Nyílt az üvegezett ajtó velem szemben, felpattantam, elordítottam magam, hogy ‘század, vigyázz!’,
miközben tisztelegtem egy keményet. Elől jött az óbester, mögötte meg a laktanyánk sleppje, köztük a
századparancsnok. Amikor meglátta, hogy én fogadom a nagy embert, egyből elsötétedett az arca.
Pedig nem indult rosszul. Pattogóan leadtam a hivatalos jelentést (kit, hol esz a fene), feszesen álltam,
határozottan – úgy, ahogy kellett.
Aztán egyszer csak az ezredes elkezdte mereven nézni a geometriai központomat. Magyarul a
tökömet. Megmondom őszintén, nem igazán tudtam hová tenni a hirtelen érdeklődésváltást. Ráadásul
a fazonnak szemmel láthatóan elment a hangja, csak hörgés jött belőle.
Majd odanyújtotta a jobb kezét. – Hoppá – éledt fel bennem a szociálpszichológus. A nagy ember
látszólagos megalázkodása. Hogy megmutassa, mennyire közvetlen ember is ő. Az emberi oldal a
nagy vezérben. Az ilyet visszautasítani halálos vétek.
Ergo én is kinyújtottam a jobb kezem. Rázzunk egy nagy demokratikus ötujjast. Úgy kapta el a
sajátját, mintha egy leprás leszakadt kezét nyújtottam volna oda. A hörgése teljesen halálossá vált, a
feje sötéten bevörösödött. Istenbizony, azt vártam, mikor ugrik elő a két testőr fekete bőrkabátban és
viszik el a faszit, mint Bástya elvtársat az uszodából.
Így álltunk egy ideig. Ő próbált levegőt venni, én meg vártam, mi lesz ebből. A századparancsnok
lába belegyökerezett a kőlapokba.
Végül eljutott az artikulálásig.
- Katona! – ordította – Mi az ott!
És megint rámutatott a tökömre.
Ha el tudod képzelni az abszolút zavarodottságot, akkor nagyjából sejtheted, mit éreztem. Ferdére
húzott szájjal ránéztem, majd egy kicsit előrehajolva elkezdtem vizsgálni a sliccemet.
- Nem ott, maga marha! – dörögte – Az mi az az övén?
Ránéztem. Bakker. Az időszakjelző. Teljesen kiment a fejemből.
Kihúztam, beledobtam a kukába. Rámosolyogtam. Ennyi erővel a tornádóra is mosolyoghattam volna.
Ordítozott egy ideig, majd elviharzott. A századszint nem is érdekelte.
Akkor egy kis magyarázat. A 18 hónapos sorkatonai szolgálat három időszakra oszlott. Ezek a
klasszikus kopasz, gumi, öreg felosztások. Ez a felosztás nem öncélú. A seregben ugyanis nincs két
egyforma ember. Szigorú hierarchiák vannak, ha két ember összefut a büfé előtt, az egyik mindig
előljárója a másiknak. Ilyen rendezési szempont a bevonulás időpontja, azaz az időszak is. Ennek
ellenére minden beazonosításra szolgáló jelzés szigorúan tiltva volt. Például tiltva volt a centi is, de
gumikorától kezdve mindenkinek volt. Ugyanígy tiltva volt az időszakjelző is. Ez egy pici műanyag
bigyó volt, melynek hegyesebbik végét pont át lehetett dugni az öv valamelyik lyukán, elől pedig egy
szám mutatta, hogy a viselője melyik időszakban van. Az extra gáz az volt, hogy ilyenhez csak úgy
lehetett hozzájutni, ha az emberfia egy konkrét harci technikáról (már nem emlékszem, honnan)
levágta. Azaz megrongálta az MN vagyonát. Az ilyen isten háta mögötti lazább laktanyákban szemet
hunytak felette – de az anyalaktanyánk ezredesét szemmel láthatóan majdnem megütötte tőle a guta.
Jó egy óra múlva jött fel a századparancsnok. Mit jött, vánszorgott.
- Század vigyázz! – kiáltottam el magamat.
- Petrényi – nézett rám elgyötörten.
- Igen?
- Vallja be, hogy direkt csinálja!
- Hová gondol, Főhadnagy elvtárs! Hol lenne már nekem ennyi fantáziám?
Bociszem. Pislogás.
- folyt. köv. -
Szombaton szeretett volna Nej mosni... de a gépben lévő dobnak borzalmas hangja lett. Kihívott,
megvizsgáltam, döntögettem a gépet, piszkálgattam... de nem lett jobb. Szerelő kedd reggelre igérte
magát, 7.00-7.30 közé.
7.20-kor itt is volt. Csöngetés, egy fiatal srác hatalmas szerszámostáskával.
- Itt van a páciens! – mutattam a mosógépre.
Tekergette. Szétszedte. Majd 10 percnyi szutykos munka után felállt, félrelökte a haját és közölte a
verdiktet:
- A golyója felcsúszott a nyakáig.
Innentől lett vége a komoly munkának. Harsány röhögések közben tárgyaltuk meg, hogyan is
történhetett meg ez a baleset szerencsétlen mosógépünkkkel – akiről immár tudjuk, hogy fiú – és mit
tehetünk, hogy legközelebb ne kerüljön szegény ilyen megalázó helyzetbe. (Például ne kössük rá a
lefolyóvezetéket a vízcsapra, mert az ellenoldali nyomás szétkapja a bűzelzárót. Csak tudnám, ki
piszkált hozzá.)
De még akkor is röhögtünk, amikor kifizettem a jócskán felborravalózott cehhet. Egy ilyen vesébe látó
diagnózis bőven megért ennyit.
Bociszem-kitérő
Sokan szidták/szidják a katonaságot, hogy mekkora pazarlás már ez. Az embertől – legalábbis az
előfelvettől – egyik legszebb évét veszik el. Ez igaz is... de rengeteget lehet mellette tanulni is. Hogyan
őrizze meg az ember az önérzetét, az önbizalmát a totális erőszakos ostobasággal szemben. A
seregben rádborult, elöntött, minden szabad rést betöltött az aggresszív debilitás. Neked pedig ebben
a viharban kellett megőrizned a józan eszedet. (Nem mindenkinek sikerült, néhány előfelvételissel
például annyira elszaladt a ló, hogy csak az egyetemen döbbentek rá a kiközösítésre. Legtöbbjük ott is
hagyta még elsőben az iskolát.)
A magam részéről úgy vélem, hogy igenis volt egy kevés értelme: ez az egy év beoltotta az embert a
világ összes baromsága ellen.
Csak az ár volt túl nagy érte.
Hogy én mit profitáltam belőle: hát a bociszem nézést. Rájöttem, hogy a világ legvadabb dumáját is el
lehet sütni, ha az ember őszinte bociszemekkel pislog közben. Ha hagyja, hogy belenézzenek a
szemébe és abban csak a legmélyebb naivitást lássák. Ezt tudta Terence Hill is nagyon. És ezzel a
tudással bármilyen kínos szituációból ki lehet mászni. Érintetlennek lehet maradni akkor is, ha
mindenki körülötted sültbolond.
Lássuk például találkozásaimat P. zászlóssal.
Első őrségemet adtam. Kivonultunk, leváltam, elfoglaltam az őrhelyemet.
Most egy vallomás jön: én kifejezetten élvezem a magányt. Órákig képes vagyok eltöprengeni
dolgokon. Az a 2 órányi belső őrség, mely másoknak végtelennek tűnt, nálam elrepült. Észre sem
vettem, hogy jött a váltás. Az ügyeletes tiszttel együtt. Én csak üldögéltem egy távoli sarokban és
elmélkedtem a valóság mibenlétéről. Azok meg álltak ott, mint egy rakás szerencsétlenség – és nem
találták az őrt. Akinek egyből reagálnia kellett volna arra, hogy ha akár csak egy ember is megjelenik
az őrhelye környékén.
Nemhogy tíz felfegyverzett katona.
Aztán egyszer csak észrevettem a csoportosulást. Ránéztem az órámra. Bakker. Elkezdtem futni az
őrhely felé. Amikor már csak harminc méterre voltam, rájuk kiáltottam a rögzített kommunikáció első
mondatát:
- Állj, ki vagy?
- Hogy a büdös isten faszába tudnánk ennél is jobban megállni? – ordított vissza a zászlós.
Én csak futottam tovább. Nagyon hülye szituáció volt, mert elméletileg ilyen távolságból a következő
mondatom az ‘Állj vagy lövök!’ lett volna, hiszen nem a szabvány választ kaptam vissza – de ezt már
én is túl erősnek itéltem.
Végül odaértem, aztán kicsit lihegve ugyan, de eljátszottuk az azonosítási méhecsketáncot. Csak
ezután vett szemügyre alaposabban a zászlós. Én csak álltam ott, nagy bociszemekkel.
Aztán a zászlós adta fel.
- Elnézést, nem tudtam, hogy gyengeelméjű – legyintett.
Mentünk tovább.
Másodjára úgy találkoztunk, hogy a nyakába ugrottam.
De ehhez megint magyaráznom kell. Kicsi laktanya voltunk, minden szolgálatot a sorállomány adott,
dehogyis volt ott őrszázad. Három század volt, ebből az egyik az őrséget/konyhát/kaput adta, a
második az ügyalt, a harmadik az mvcs-t... aztán rotáltunk.
Lássuk sorban:
MVCs: Mozgósítást végrehajtó csoport. Ha kitör a háború, akkor ez a csoport az, aki egyből a raktárba
rohan és kiosztja minden jelentkezőnek azt, ami neki kell. Ez volt a legnyugisabb szolgálat, azon kívül,
hogy nem lehetett kimenni a városba, semmi kötöttséggel nem járt.
Ügyal: Ügyeletes alegység. 10-15 ember, mozgósításra készen. Ez volt a gyorsan harcba küldhető
egység, olyan esetekben, amikor valami katonának elszállt az agya a városban és erővel be kellett
hozni – illetve az ügyal mozdult, ha a rendőrség katonai segítséget kért. Az agresszívebb ügyeletes
tisztek ezzel játszottak is rendesen, volt olyan, aki többször is teszt riadót rendelt el. Este nyolckor,
amikor a főfilm ment a tévében. Este 11-kor. Meg egyéb szadista dolgok. Mi pedig 10 percen belül,
teljes harckészültségben, egy teljesen felfegyverzett teherautóval megjelentünk a parancsnoki épület
előtt. Mert ha kicsúsztunk, akkor éjszaka meg kellett ismételni a mutatványt. (Naná, hogy ezekben a
napokban ruhástól, bakancsban aludtunk.) Mindemellett az ügyal dolga volt a parancsnoki épület
kitakarítása is, este hat körül.
Én imádtam az őrséget, ez olyasmi volt, amit direkt nekem találtak ki. Egyrészt bárhol, bármilyen
körülmények között is képes voltam elaludni, másrészt pedig ezek voltak azok az órák, amikor volt
időm metafizikai problémákon töprengeni. (A köldökömet nem nézegettem. El tudod képzelni,
milyen higiéniai viszonyok között éltünk?)
Csakhogy az volt a szokás, hogy az őrség állománya adta a következő napon az ügyalt. Ezt viszont
utáltam. A riadókkal túl sokat nem lehetett kezdeni. Csináltuk, ahogy tudtuk. Viszont a takarításnál
már használtam az eszemet. Fogalmam sincs, miért, de a budi takarításától mindenki irtózott. Pedig
az volt a legkisebb helyiség. Amikor mindenki felsorakozott a takarításhoz, én egyből szóltam az
írnoknak, hogy én a klotyit szeretném takarítani. Soha senki nem tiltakozott. Bementem, felborítottam
mindent sósavval, két-három perc után leöblítettem, vécékefével megsikáltam a fajanszot,
körberugdostam a fókát azon a pár négyzetméteren, majd kiöblítettem – és készen is voltam. Nem telt
el tíz perc sem. A vödröt – benne a fókával meg a sósavval – kitettem a folyosóra, hogy majd rakják el.
Én innentől úgy gondoltam, hogy a részemről vége. Kiugrottam a jó másfél emelet magasban lévő
ablakon és a barakkok megkerülésével visszasétáltam a legénységi épülethez. A többieknek hiába volt
úri munkájuk – folyosómosás, szoba porszívózás – ha jó egy órát dolgoztak.
Egyszer viszont elnéztem. Tudni kell, hogy a parancsnoki épület hátsó frontja egy teljesen elhanyagolt
terület volt, a kutya sem járt arra. Amikor kiugrottam, nem is szoktam megnézni, hogy van-e ott
valaki. Aztán egyszer volt: P. zászlós. Akinek másfél emelet magasból a nyakába ugrottam.
Szerencsére egyikünknek sem történt semmi baja. Feltápászkodtunk, leporoltuk magunkat.
- Ez mi volt, katona? – érdeklődött a zászlós.
- Rövidítettem.
Bociszem, pislogás.
- Hogyan?
- Nem akartam megkerülni a parancsnoki épületet, ezért mentem át a klotyin.
Hallgatás.
- És maga mindenhol így közlekedik?
- Jelentem, igen. Szeretek rövidíteni.
- És a parancsnoki épület sem akadály?
- Miért pont?
Szerencsémre valószínűleg a zászlós is görbe utakon járhatott, mert nem erőltette tovább a
beszélgetést. Legyintett, elment.
Harmadjára leszereléskor futottunk össze. P. zászlós felelt ugyanis laktanya szinten a leltárért.
Tekintve, hogy már akkor is loptak mindent, ami mozdítható volt, sőt, néhányan még ennyire sem
voltak válogatósak, így leszereléskor mindig nagy csata volt abból, hogy kire mit lehet még
ráhátékázni. Én is bementem P. zászlóshoz, hogy aláírjam, nincs semmilyen tartozásom.
- Nézze – tolta elém a papírt P – a maga nevén még szerepel egy mikádó, amit nem adott le.
- Mikádó? – lepődtem meg – Azt se tudom, mi az.
Az egyik leghétköznapibb ruhadarabunk volt, gyakorlatilag a télikabát.
Bociszem. Szapora pislogások.
P. zászlós megérezte, hogy itt kemény ellenfélre akadt.
- Nézd – váltott át tegezésre – Ezt a mikádót így is, úgy is rádvágjuk. Ide van írva a papíromra, hogy
nálad van. Ha nem fizeted ki, akkor perelni fogunk, és istenemre mondom, meg is fogjuk nyerni.
Neked macera, perköltség, késedelmi díj. Ellenben ha most kifizeted, akkor iszunk egy felest a
házipálinkámból.
P. zászlós remek pszichológus volt.
- Bazdmeg – nevettem el magam – Életem legdrágább pálinkája lesz. De ezt nem tudom kihagyni.
- folyt. köv. -
Vártam rád.
És akkor térjünk vissza főnökömhöz, a századparancsnokhoz. Szép apránként olyan viszony alakult
ki köztünk, mint Lukas főhadnagy és Svejk között. Én, ahol csak lehetett, eljátszottam a naív hülyét – a
Főhadnagy meg sohasem tudta eldönteni, hogy én tényleg ennyire ostoba vagyok, vagy csak
szivatom.
Megjegyzem, egyik sem. Csak valahogy vonzottam a zűrös szituációkat, azokból meg csak
magamat hülyének tettetve tudtam kimászni.
Nézzünk egy ilyen zűrös szituációt.
Kint gyakorlatoztunk Fadd-Dombori környékén. Éppen robbantgatós napunk volt. Néhány embert
komolyan érdekelt a dolog, ők egy homokos domboldalból szeltek le darabokat egy-egy trotil
segítségével. A nagy többséget ez az egész nem nagyon hozta lázba, üldögéltünk a réten,
beszélgettünk, heverésztünk. Ha lett volna köztünk fehér, meg rózsaszín ruhás nő, Szinnyei akár
rólunk is festhette volna a Majálist.
Az idill addig tartott, amíg meg nem csörrent a katonai telefon. Kiderült, hogy maga a törzsfőnök jön
ki, leellenőrizni, hogyan is mennek idekint a dolgok.
A századparancsnok gyorsan körbenézett. Összeszedte a 20 legnagyobb antikatonát.
Én lettem a vezetőjük.
- Petrényi, látja ott messze azt a ligetet?
- Jelentem, igen.
- Odamasíroznak. Elbújnak. Maguk nem léteznek.
- Jelentem, értem. Meddig?
- Majd küldök magukért. Menjenek.
Mentünk. Csakhogy porszem kerül a fogaskerekek közé. Nagyjából akkor, amikor elértük a távoli
ligetet, akkor bukkant fel a TÖF autója. A ligetből.
Nyilván egyből odajött hozzánk.
- Szakasz állj! Százados elvtárs, Petrényi honvéd, jelentkezem! – nyomtam le a szabvány dumát. A
fazon szerencsére nem ismert fel, hiszen amikor intim viszony keletkezett köztünk, mindketten
gumiruhában voltunk.
- Pihenj! Mit csinálnak itt, katona?
Ettől a kérdéstől tartottam. Egyszerűen semmi olyasmi sem volt a környéken, ami megindokolta volna
20 ember jelenlétét. Kétségbeesve néztem körbe, amikor is kiszúrtam egy letört faágat a liget szélén.
Olyan 10 centi vastag lehetett és vagy két méter hosszú.
- Jelentem, azért a faágért jöttünk!
- Ennyien? – ült ki a döbbenet a TÖF arcára.
Bociszem.
- Jelentem, igen. A Főhadnagy elvtárs biztos akart benne lenni, hogy el tudjuk vinni.
(A lófaszt. Én egyedül fütyürészve elég lettem volna hozzá.)
- Ez hihetetlen. Mi a francnak kell egyáltalán T. főhadnagynak ez a nyomorult faág?
Bociszem. Pislogás.
- Jelentem, nem tudom. Nem szoktam megkérdőjelezni az előljáróim utasításait.
- Na, abban biztos lehet, hogy én meg fogom! – horkant fel a TÖF.
Tisztelgett egyet és bepattant a kocsijába. Elindult a század maradék része felé.
- Most mit csinálunk? -kérdezte meg az egyik katona.
- Várunk egy kicsit. Majd egyes sorba fejlődünk, vállunkra vesszük ezt a szájbanyomott faágat és
elvisszük a Főhadnagy elvtársnak.
Nem volt vita. Ez teljesen logikus döntésnek tűnt.
Megvártuk, amíg a TÖF végzett a század maradék részével, majd hangos ‘ehej uhnyem’ felkiáltások
mellett elcipeltük a faágat.
Amikor odaértünk, a századparancsnok teljesen összetörve üldögélt egy kidőlt fatörzsön.
- Főhadnagy elvtárs, jelentem, meghoztuk a fát! – jelentettem.
Nagyon lassan nézett fel.
- Petrényi, maga az én ősellenségem. Mit ártottam én magának?
- Jelentem, nem értem.
Bociszem. Pislogás.
- Azt árulja el, hogyan találta ki ezt a szottyadt faág dolgot?
- Jelentem, nem volt más választásom.
- Tudja mekkora hülyét kellett az előbb csinálnom magamból?
- Jelentem, pontosan el tudom képzelni.
Na, ezt nem kellett volna mondanom.
- Igen!? – kapta fel a vizet – Azt hiszi, szivathat engem? Na, tudja mit, megkapja a következő feladatot:
elmegy, megkeresi J. honvédet és letekernek 20 méter robbanó gyújtózsínórt!
Elsápadtam. Ez maga volt a halálos ítélet.
J. honvéd sofőr volt. Nagyjából azzal a mentalitással, mint Mad Bill Kelso a ‘Meztelenek és Bolondok’
című filmben.
A korábbi atomrobbantásos sztoriban ő volt az, aki vezette a menetoszlopot a felázott szántóföldön
keresztül. Veszélyérzet egy gramm sem volt benne.
Másfelől a robbanó gyújtózsinór meg olyan anyag volt, ahol a PVC drótba robbanóanyagot töltöttek.
Azaz míg egy normál gyújtózsinór azt mondja, hogy sssrssrsssrssr-bumm, addig a robbanó
gyújtózsinór már azt, hogy bumm-bumm. Ez mindenképpen előny; a hátrány az, hogy a robbanó
gyújtózsinór a legkisebb szikrára, sőt, már megtörésre is robban.
Megkerestem J honvédet. Ott ült egy tuskón, ölében egy nagy tekercs robbanó gyújtózsinór, szája
szélében cigaretta, arcán pokoli vigyor, szemében őrület.
- Na mi van, macskajancsi? – vigyorgott rám.
- Bazdmeg, tudod mi fog történni, ha csak egy pici izzó hamu is leesik a cigidből?
- Na, mi?
- Azt már nem fogod megtudni.
Ezen elkezdett röhögni. A szájában fel-alá járt a csikk.
- J, él még a nagyapád?
- Nem – komorodott el.
- Helyes. Akkor gondolj arra, hogy a nagyfater milyen jó ember volt és milyen kár, hogy már nem él.
- Mi közöd van ehhez?
- Semmi. De legalább már nem röhögsz.
Még dühösebb lett.
- Akkor tekerd le ezt a szart.
Letekertem. Nem mondom, hogy nyugodt voltam. A cigi közben elfogyott, már csak arra kellett
koncentrálnom, hogy tekerés közben egy picit se törjön meg a szál. Sikerült.
Ott hagytuk kiterítve a földön. Majd a századparancsnok elvágja.
Csakhogy.
Megjelent egy újabb parancsnoki UAZ. De ez olyan tempóban jött, mintha autocross versenyre edzett
volna. Porfelhőben fékezett.
- Hol van T. főhadnagy? – kérdezte a sofőr.
- Itt vagyok – ért oda a századparancsnok.
- Azonnal szedje össze a századát és meneküljenek!
- Mi van?
- Az oroszok most jelezték, hogy lőgyakorlatot tartanak. Sávban haladnak előre és folyamatosan
lőnek. A tisztás pont beleesik az útvonalukba.
Ha jobban odafigyeltünk, hallhattuk is a folyamatos géppisztoly-ropogást. Ez nem volt tréfadolog.
A századparancsnok gyors sorakozót vezényelt, majd gyorsan elfutottunk, méltóságunk utolsó
darabjait is hátrahagyva.
A robbanó gyújtózsinór haláláról is csak rövid pukkanás formájában értesültünk, amikor az oroszok
ráléptek.
Bármennyire is furcsa, de az időszak végefelé összebarátkoztunk. Én ugyanis olyat tudtam, amire neki
nagy szüksége lett. Rajzolni.
Akkor kerültem képbe, amikor néhány bátrabb alak bevitte hozzá dedikálni a leszerelő zászlóját. Ezek
ugyanis egyáltalán nem voltak rossz zászlók.
Behivatott.
- Petrényi, maga rajzolja a leszerelő zászlókat?
- Jelentem, én.
Megjegyzés.
Nem volt ám túl nagy választék. Rajtam kívül már csak Bogyó honvéd tudott rajzolni, csak neki
nem volt önbizalma. Én viszont akkor már túl voltam egy-két meredek dolgon. Az iskolai
újságba például – lapzárta miatt – úgy kellett rajzolnom, hogy direktben rajzoltam karctűvel a
stencilgép fémlapjára. Aztán az is sikerült.
- Bármit le tud rajzolni?
- Ha van miről rajzolni, akkor igen.
- Tudja, mi az, hogy TZ?
- Jelentem, nem.
- Az, ami a maga harcieszközét fogja leváltani.
- Egy erősebb PorSívó?
- Petrényi, legyen kedves, ne juttassa állandóan az eszembe, hogy maga totálisan hülye a katonai
dolgokhoz. Ez egy Tátra teherautóra szerelt repülőgép hajtómű. Fel tudja fogni, milyen erőt jelent ez?
Ha nem rögzítenénk az autót, a hajtómű 80 káemhával tudná mozgatni.
- Ejha – mondtam faarccal.
- Ez most mi volt?
Bociszem.
- Na jó. Hamarosan kapunk két TZ-t. Énhozzám fognak tartozni. Addigra szeretnék összehozni egy
oktatási anyagot. Magának kellene ábrákat rajzolni fóliákra, egy könyv alapján. Tud ilyet?
- Jelentem, igen.
- Remek.
És az is lett. Olyan jól sikerültek az első ábrák, hogy a végén a századparancsnok minden befolyását
latba vetette, hogy ne kelljen elmennem a szokásos évi tótvázsonyi nagygyakorlatra. Én voltam a
laktanyában maradottak közül az egyedüli nem szemüveges. Mongúz a kobrák között. Reggel
felkeltem, bevonultam a rajzeszközökkel a tanterembe és délután ötig rajzoltam. Egy írnok ismerősöm
járt ki a városba, hozta a rostos gyümölcsleveleket. (Sört... ugyan. A századparancsnok rendszeresen
beugrott nézegetni, hogyan haladok.)
Újból jóra fordult a sorsom. Habár a létszám miatt őrséget továbbra is adnom kellett, de az utána jövő
bohóckodásban már nem kellett részt vennem. Csak rajzoltam.
Így ért véget a történet, mely a főnökömről és rólam szólt A vége felé annyira kisimultak a dolgok,
mintha nem is a katonaságnál lettünk volna. Búcsúzáskor hosszan szorongatta a kezemet.
Mi a heppiend, ha ez nem?
Ma már a nevétől is hátrakőkölnek a fiatalabbak – de a mi életünkben természetesen volt jelen a helyes
politikai nézetek elültetésére, adjusztálására és metszegetésére vonatkozó nagy központi akarat.
(Hogy mást ne mondjak, Kilián Próba.)
Természetesen a katonaságnál is volt az ilyesmiből bőven.
A legemlékezetesebb poltájt Nyerges őrmester tartotta. Ha az eddigiekből nem derült volna ki,
Nyerges őrmester annyira hülye volt, hogy térkép nélkül még a saját seggét sem találta volna meg.
Meg térképpel sem, mert ahhoz olvasni is tudnia kellett volna. Rejtély, hogyan tudott egyáltalán
boldogulni a klotyin.
A zászlóaljban viszont kifejezetten magas volt az előfelvettek aránya. Kábé 50%. Volt vagy 20% sofőr,
a maradék pedig a normális sorállomány. (Megjegyzem, nálunk nem voltak vérgőzős ellentétek. Sőt,
például a tudásfelmérő sofőrvetélkedőn simán megengedték, hogy heccből táposok is induljanak. A
parancsnoki UAZ egyik visszapillantó tükre bánta.)
Nos, beültünk a tanterembe. Megjelent az őrmester, vezényszóra felálltunk, vezényszóra
lekonyultunk. Én felvettem az intelligens alvó pózomat, viszonylag hamar már tündérekkel
kergetőztem egy vadvirágos réten. A poltáj vége felé ébredtem fel. Az őrmester túl hangosan dörögte
el a végét. Majd ott állt, izgalomtól remegve, a katedrán. Látszott, hogy kiadott magából mindent és
éppen túl van a katarzison.
- Kérdés van? – vetette oda a plebsnek.
Az egyik – messze a legértelmesebb – sofőr srác (István) jelentkezett.
- Igen?
- Őrmester elvtárs, nem látok teljesen tisztán. Maga szerint hogyan viszonyul a kapitalista Amerika
imperialista, neokolonialista terjeszkedése a nemzetközi szocialista béketábor szegregációs
tendenciáihoz, beleértve a harmadik utas szocialista teóriákat is?
Nyerges őrmesternek centikre kigúvadt a szeme. Feltehetőleg számított arra, hogy az előfelvettek
beleköthetnek, de azokat nyilván erővel lesöpörte volna. Viszont a rendes sorállományból, a kedvenc
sofőreitől a legvadabb álmában sem számított ilyen aljas orvtámadásra. Félelmetes volt látni, hogy az
a két agysejtje milyen intenzitással kergette egymást abban a hatalmas kongó teremben a szeme
mögött. Aztán egyszer csak a computer túlcsordult.
- Pistám, bazdmeg, ne szivassál már! – jött meg végül az adekvát válasz a világ nagy politikai
problémáira.
Nemsokára meg is halt Brezsnyev.
Úgy kezdődött, hogy ceruzaelemet szerettem volna venni. Éppen hazafelé kocogtam a céges autóval,
semmi gond, legfeljebb kerülök egy kicsit, az Electroworld-ben biztosan van. Aztán amikor
kiszálltam, eszembe jutott, hogy hamarosan megérnek a feltételek egy újabb teraszbútor vásárlására,
mi lenne, ha megnézném a választékot? Átsétáltam a Bricostore-ba. Nos, a választék egész pontosan 0,
azaz nulla volt. Mivel korábban a Baumaxban is hasonló szintű választékot találtam, kezdtem
bepánikolni. Átmentem a Kikába, ahol semmi más nem volt, csak azok a gagyi eukaliptusz bútorok,
melyeket korábban is elloptak tőlünk. Csak éppen 40e helyett 300e forintért.
Kezdtem ideges lenni.
Már megint belefutottam. Ezek az idióta áruházak időben még mindig előre fókuszáltak: ha
teraszbútort akarsz venni, akkor vegyél tavasszal. Mert nyáron már nincs. Tavasszal viszont akciósan
tolják a képedbe.
Most komolyan – mit csináljak, ha mi csak most kanyarodtunk egyenesbe, most jött össze a pénz a
kerti bútorra?
Gondoltam, benézek még az Europark melletti OBI-ba is, az egy érdekes szeglete a világnak: ott
időnként elő szoktak fordulni olyan dolgok is, melyeknek máshol már nyomuk sincs. Ahogy
beléptem, egy tábla fogadott: Kerti Bútor Kiárúsítás. Ajjaj. A tábla mögött pedig ott
szerencsétlenkedett néhány eukaliptusz szék. Még inkább ajjaj. Azért még kisétáltam a kerti
részlegükbe, hátha. És igen, ott vigyorgott az a szett, melyet még tavasszal néztünk ki magunknak.
Egy masszív, meglehetősen nagy bútoregyüttesről van szó, mely már messziről azt sugallja a
bepróbálkozónak, hogy ‘haver, meg se próbálj ellopni, még a kerítésig sem tudnál elvinni anélkül,
hogy összeszarnád magad’. Árban is belefért, igaz, kicsit drágább volt, mint tavasszal – de legalább
volt. (100e helyett 125e.)
Megnéztem, bedobozolva már nem találtam.
Ide nyelv kell.
Elkaptam egy takkert, felingereltem – erre odahozott egy eladót.
- Jó napot kívánok – biccentettem.
- Jó napot.
- Mit kell csinálnom, ha ezt szeretném megvásárolni? – mutattam rá a bútorra – A polcokon már nem
láttam.
- Nem is, mert már csak ez az egy darab van belőle.
- De eladó, ugye?
- Igen.
- Elnézést, az NDK turmixgép, a levehetős ajtajú, merre található? – dugta oda az orrát egy vásárló.
- Kimegy a boltból, bejön újra és balra – válaszolta az eladó.
- Köszönöm.
A vásárláshoz megadta az alaphangot egy középkorú házaspár veszekedése. Hogy milyen lehetett az
életük a házastársi ágyban, azt nem tudom, de két embert ennyire veszekedni még sohasem láttam. A
nőnek semmi sem volt jó. Ha a hapi hallgatott, akkor azért kiabált vele, hogy miért hallgat. Ha
megszólalt, akkor meg aztán végképp vége volt. Időnként pedig a hapi kapta fel a vizet – na, akkor
volt aztán haddelhad. És ezt csinálták jó félórán keresztül, közvetlenül mellettünk.
- Szóval miről is lenne szó? – fordult újra hozzám az eladó.
- Még mindig ezt a garnitúrát szeretném megvásárolni – mutattam rá – Jut eszembe, a szivacspárnák
benne vannak az árban?
- Igen, benne – bólintott – meg ott a sarokban az a lábtartó is.
Hoppá. Így már nem is olyan rossz az az ár. Egy ilyen szivacsos huzat 6-7e körül van.
- Tetszik – bólintottam – De lenne még egy kérdésem: az van a cédulán, hogy akciós termék. Ez most
mit is jelent?
Az eladó ekkor kezdett izzadni először. Mondjuk, borzasztó meleg volt.
- Eredetileg a reklámújságban 5 székkel hirdettük ezért az árért – ismerte be – de már csak négy
székünk van.
- Aha.
- De tudja mit, elengedünk az árból 10e forintot. Azért azt vásárolhat, amit akar.
Nem mondtam semmit. Most magyarázzam el neki, hogy nekem pont ilyen kell és a városban sehol
sincs még csak hasonló sem? Mondjam el, hogy így ahogy van, akár 150e forintért is elvinném és még
örülnék is, mint majom a farkának? Fejtsem ki neki, hogy majd megvadulok, hogy itt van a nyár, én
pedig minden éjjel bent ülök a nappaliban, ott gépelem a cikkeimet/könyvemet, ahelyett, hogy kint
ülnék a mennyei teraszon?
- Így már mindjárt más – bólintottam megfontoltan – Akkor kérem.
- Öhöm.
- Hogyan tudom elvinni? – kérdeztem rá – Összeszerelt állapotban nem fér bele a kocsiba.
Megjegyzem, szétszerelt állapotban sem. A céges autóm ölég picike.
- Hát, én nem tudom szétszedni – emelte fel egy kicsit a hangját a faszi – Egyedül vagyok a részlegen,
nem tudok mindennel foglalkozni.
Ekkor csörgött a telefonja.
- Miva?
...
- Micsoda?
...
- Levehetős ajtajú? Hogy miért nálatok keresi?
...
- Hogy én küldtem hozzátok?
...
- Pistám, menjetek a picsába! Én egy százezer forintos terméket akarok eladni a kuncsaftnak és
kurvára szarok rá, hogy egy szerencsétlen idióta mit akar csinálni az NDK turmixgépekkel!
Dühösen letette a telefont. Az addig mellettünk harsányan veszekedő házaspárba beleszakadt a szó.
- Hogyan beszél maga az ügyféllel! – háborodott fel a nő – Soha többet nem fogok ebben az üzletben
vásárolni!
Mert eddig olyan sokat vásároltál – gondoltam magamban.
- Kiskeziccsókolom, a kollégámmal beszéltem. Mobiltelefonban – mutatta a készüléket az eladó.
De a nőt nem abból a fából faragták, hogy ilyesmivel meg lehessen győzni. Dühös fintort vágott az
eladóra, majd a férjéhez fordult és veszekedtek tovább. Vásárlás helyett.
- Akkor lenne olyan kedves, és szétszedné? – kapcsolódtam vissza a folyamatba – Tudja, így nincs
olyan személygépkocsi, amelyik el tudná vinni.
- Ez igaz.
- Egyébként mennyiért szállítanak haza árut?
- Ne is kérdezze. Borzasztó drágán. Végülis, a székeket össze lehet csukni, akkor csak az asztal lábait
kell lecsavaroznom...
- Ez a beszéd. Én megtartom az asztalt, maga meg kiszedi a csavarokat.
Így is lett. Bő negyedóra alatt végeztünk, de ez jócskán elég volt ahhoz, hogy abban a levegőtlen
helyiségben mindketten csuronvizesre izzadjuk magunkat. A veszekedő házaspár felfüggesztette a
produkciót, jöttek minket nézni.
- Akkor hozzon egy kocsit és pakoljunk fel rá mindent – szólt az eladó.
- Oké. Meg közben összeszedek valamit 10e forintért.
Na meg hazaszólok Nejnek, hogy jöjjön el a saját autónkkal. Mégiscsak egy kombi, abban csak
elférünk.
Telefon.
- Szervusz Édes Aranydrága Virágszálam! Hol vagy éppen?
- A Deák térnél.
Hmm. Nem éppen erre a válaszra számítottam.
- Mit csinálsz te ott?
- Megyek Barnához. Nem emlékszel, ma van látogatási nap a gyerekvasúton!
- Izé. Mikor érsz haza?
- Nem tudom. Eleve lesz most ugye egy hajókirándulás...
- Micsoda?!!
- Nem mondtam volna? A gyerekvasutasoknak ma lesz a hajókirándulása, ahová meg lettek hívva a
szülők is.
- Mikor lesz ennek vége?
- Hát, este tíz előtt nem valószínű.
Kész. Sakk-matt. Itt vagyok egy kisebb kamionnyi bútorral, meg egy akkora autóval, amelyikbe
maximum a hitelkártya és a fogkefe fér bele. A gyerekméretű.
- A kocsi otthon van?
- Már hogyan lenne? A szokásos parkolómban van.
Még ez is. Agykerekek nekiálltak ezerrel forogni.
- Oké, érezd jól magad. Megoldom – tettem le a telefont.
Visszamentem az eladóhoz. Útközben lekaptam néhány lámpabúrát a polcról. Ezzel biztosan nem
lövök mellé, mert a nappalin és az étkezőn kívül még minden helyiségben csak csupasz villanykörte
lóg a plafonról.
Most mit csináljak, az előző tulaj meglehetősen szigorúan számolta el a szerelvényeket. Már több
hete itt laktunk, amikor becsöngetett, hogy most jutott eszébe, a fürdőszobában még ott
felejtettek egy falra szerelt szappantartót. Beengedtem, ő pedig leszerelte, majd udvariasan
távozott. Hozzáteszem, teljesen normális fazonról van szó – csak valószínűleg a szerelvények a
gyengéi.
Szóval, ott jártunk, hogy lámpabúra. Fontos is az, hiszen már Lenin is azt mondta, hogy
szovjethatalom + villamosítás = kommunizmus. Aztán ők is elfelejtettek búrát rakni rá, és össze is
zuhant a rendszer.
Megkerestem az eladót. Odaraktam egy köbméter lámpabúrát az asztalára.
- Ezekről lenne szó.
- Rendben. Akkor elkezdem kiírni.
Húsz perc szünet.
- Tudja mit, nem írom ki. Levonjuk a 10e kedvezményt a bútor árából, ezeket meg kifizeti a
pénztárnál.
- Jó – bólintottam – Viszont meg lehetne-e oldani, hogy ezt az egész hóbelevancot én kifizetném,
betolnánk a raktárba és visszajönnék egy félóra múlva egy nagyobb kocsival?
- Persze – helyeselt – Még ki sem kell fizetnie addig. Csak arra figyeljen, hogy egy óra múlva zárunk.
Bakker. Még ez is.
- Oké, akkor nem húzom az időt.
- A cégautóval eljöttem haza.
- Magamhoz vettem a saját autó tartalék kulcsát.
- Elmentem Nej kedvenc parkolójába.
- Átültem a saját autónkba.
- Elmentem az OBI-ba.
- Kifizettem a cuccot, megköszöntem az eladónak a lelkes kiszolgálást. Tényleg.
- Bepakoltam mindent a saját kocsinkba.
- Hazajöttem.
- Átöltöztem.
- Behordtam mindent a lakásba.
- Visszavittem a saját kocsit a parkolóba.
- Visszaállítottam az ülést, a tükröt, hogy Nej ne is gyanakodjon.
- Visszaültem a cégautóba.
- Hazajöttem.
Bekapcsoltam a számítógépet, bontottam egy zacskó csipszet, meg egy sört. Ilyenkor már ennyi is
elég. Még a leveleim sem jöttek le, amikor csörrent a kulcs a zárban.
- Kicsim, hol van még a tíz óra? – fogadtam Nejt, köszönés helyett.
- Bocsi, elszámoltam.
- Ja.
- De azt tudod, hogy kábé tíz perccel ezelőtt tettem vissza a kocsit oda, ahol felkaptad? – vigyorodtam
el végül magam.
- Miva?
És elmeséltem az egészet.
Kezdjük Cs zászlóssal. Már régen nyugdíjas nagypapaként kellett volna otthon pálinkát vedelnie az
unokáival lovacskásat játszania, de ehelyett állandóan bent ette a fene a laktanyában.
A bevezetésből sejtheted, Cs zászlós nem volt túlzottan népszerű ember. Egyébként a hadtápon
dolgozott, mindenféle szolgáltatások tartoztak hozzá.
Zoltánnal együtt vonultunk be, aztán amíg az EÜ-n dolgoztam, valahogy összehaverkodtunk. Nem
volt egyszerű, mezei katona, az alapkiképzés után a hadtáphoz, egész konkrétan Cs zászlóshoz
helyezték. Zoltán lett a laktanyán belül a benzinkutas.
A világ legjobb állása lehetett volna – csakhogy Zoltán az utolsó sejtjéig, az utolsó molekulájáig utálta
Cs zászlóst. Ehhez képest kellett minden nap reggel héttől délután fél négyig együtt dolgozniuk,
ehhez képest kellett Zoltánnak a szenilis zászlós minden hülye parancsát teljesítenie.
A belső 3-as őrhely pont a tiszti étkezde mellett volt, ott futottam össze Zoltánnal. Én őriztem a
laktanyát, Zoltán pedig gereblyével fésülgette a gyepet. Naná, hogy elvonultunk beszélgetni.
- Ez a faszi, ez egy akkora seggluk, hogy ilyen nincs is – köpött egyet a cigije mellett Zoltán – odajön
tegnap reggel, hogy úgyis ráérek, gereblyézzek már föl az étkezde körül. Hát bazdmeg, most nézzél
szét, mi van itt! Mindenhol ez a kibaszott repkedő vatta, ez az amerikai nyárfa, vagy mi a faszom.
Órákon keresztül gereblyéztem, akkora kupac gyűlt össze, hogy akár megfigyelőállást is lehetett volna
telepíteni a tetejére, de amikor visszanéztem magam mögé, minden csupa vatta volt megint. Életem
végéig nem végzek vele. Erre délután odajön, nagy barátságosan beszélgetni. Azt mondja, hogy ‘Mit
szól Zoltán, ezekhez a gyönyörű amerikai nyárfákhoz? Mit szóltam volna, csikorgattam a fogam.
‘Nem is jut szóhoz, mi?’ – atyáskodott tovább. ‘Úgy nézzen rájuk, hogy valamikor én telepíttettem
mindegyiket.’ Aztán továbbsétált, majd pár méter múlva szentimentálisan fordult vissza: Tudja,
Zoltán, legszívesebben a laktanya összes fáját ilyenre cserélném...’ Na én bazdmeg, legszívesebben
meg a nagy cserpák orrával szögeltem volna fel azt a vén faszt a nyárfájára tetejére.
Ehhez a Cs zászlóshoz mentünk egyik délután költöztetni.
A mi szobánk volt a lépcsőházhoz legközelebb, így a zászlós hozzánk nyitott be először.
- Katonák! – intette le a felpattanó rajparancsnokot – ki jönne ki bútort költöztetni? Nincs sok, és
garantálom, hogy nem bánják meg.
Tiborral egymásra néztünk, jelentkeztünk. Miért ne? Minden jobb, mint itt bent penészedni.
Cs még elintézte a Csepszont, aztán kidöcögtünk egy lakótelepi lakásig. Tényleg nem volt komoly a
munka, egy nagyobb szekrény izzasztott meg minket, a többi csak apró darabáru volt. Közben a Cs
családnál előkerült a pálinkásüveg, de mi nem kaptunk.
- Katonák, maguk csak pakoljanak – emelte fel a mutatóujját Cs – majd odafönt kapnak.
Az odafönt a Szekszárd körüli dombvidéket takarta. Ott volt egy nagyobb hétvégi présházuk, oda
kellett kiszállítanunk a bútorokat. Feldöcögtünk, lepakoltunk.
A végén az előszobai étkezőben gyűltünk össze.
- Na, most jön a jutalom – sürgött-forgott a zászlós. Előhozott két literes üvegben valami rózsaszín
folyadékot.
- Az én borom – nézett rá büszkén – na, ebből igyanak. De ne húzzák az időt, mert 5 perc múlva jövök
vissza és indulunk.
Tiborral megvontuk a vállunkat. Bár a feladat nem volt egyszerű, de tartottuk magunkat ahhoz az
elvhez, hogy alkoholt ott nem hagyunk. Rágyújtottam, és amíg a cigi leégett, pont le is húztuk a
fejenkét egy-egy liter bort. Színre olyan rozészerűség volt, ízre... a fene sem érezte ilyen tempó mellett.
- Ejha – konstatálta az üres üveget kicsit szomorúan a zászlós – szomjasak voltak, mi?
Mi akkor már csak vigyorogtunk.
A Csepel platóján egymás vállát átölelve óbégattunk és nagy ívben szartunk rá, hogy valaki
elkeseredetten dörömbölt az utasfülkéből. A századszintre úgy érkeztünk meg, mint a VUK-ban a két
részeg liba.
Balszerencsénkre Sz tizedes volt az alegység-ügyeletes. Sz-ről annyit kell tudni, hogy egy dülledt
szemű, alattomos, mondhatni gonosz fazonról volt szó, aki ráadásul annyira ostoba is volt, hogy még
csak nem is érzékelte, hogy ő egy alattomos, gonosz ember.
Megjegyzem, ez egy érdekes filozófiai probléma is egyben. Bibliai értelemben jóakaratúnak
számít-e az az ember, aki rosszakaratú ugyan, de emellett annyira ostoba is, hogy nem tud
különbséget tenni jóakarat és rosszakarat között, így meg van róla győződve, hogy helyesen,
azaz jóakaratúan él?
- Na mi van, Sz? – haverkodott Tibor – Támasszuk a bútort, támasszuk? Nagyon helyes, a végén még
eldőlne.
- Hogy beszél, katona! – pattogott Sz – Azonnal álljon vigyázzba!
- Barátom, ha mi azt meg tudnánk csinálni, akkor nem itt szopnánk a faszt, hanem már rég a
Mojszejev balettben ugrálnánk – vigyorogtam rá.
- Ezt megbánják! – vörösödött el – Nem láttam magukat az esti körlettakarításon.
- De jó szemed van, apám – nyugtázta Tibor – tudod, mi most jöttünk be ezen az ajtón. A
körlettakarítás idebent szokott lenni, mi meg eddig odakint voltunk.
- Azaz megkúsztak!
- Igazolt távollét. Cs zászlóst költöztettük.
- Takarítani mindenkinek kell!
- Na, bazdmeg, ha ettől nem tudsz aludni, akkor takarítunk.
És ketten nekiugrottunk a kábé egy órával azelőtt feltakarított bazi hosszú folyosónak. Kiborítottam
pár vödör vizet a kőre, meghintettem ultrával, majd harsány ordibálások, röhögések mellett
felfókáztuk az egészet. Egymás mellett dolgoztunk, aztán a folyosó középvonalán, ahol rendszeresen
találkoztunk, harsány kurjantással ütöttük össze a seggünket minden méteren. Ma úgy mondanák,
hogy a közönség önmagát szórakoztatta.
Egyszer valamiért nagyon ki kellett takarítanunk a századszintet. Megint Sz volt az AegÜ. Én, jó
szokásomhoz híven, behúztam a budira, hogy akkor ezt a helyiséget majd én varázsolnám
kivánatossá. Sz bedugta az orrát.
- Petrényi honvéd – rángatott ki az előtérbe – ezt a vízcsapot is pucolja ki!
- De tizedes elvtárs! – tiltakoztam – Ezt nem szabad bántani, ez muzeális érték!
- Katona, nem felesel! Ragyogjon!
Az előtérben tényleg egy nagyon régi mosdó volt. Nem porcelán, hanem ütött-kopott, itt-ott
lepattogzott zománcfestékes vas. Talán emlékeztek még, olyan volt a vizes része, mint egy
kenguruzseb, a falon meg volt egy íves fémlemez, abból jött ki a csap része. Olyan réztekerős. Alul
pedig lyukak voltak fúrva a vasba, az volt a lefolyószűrő.
Ez a példány nem véletlenül nem volt takarítva. Évek óta nem működött, nem használta senki.
- Tizedes elvtárs! – próbálkoztam makacsul – Nézze meg, a mosdó lefolyója egy gumislag. Ha én ebbe
sósavat öntök, akkor az szétmarja az egészet!
- Mondtam már, hogy nem felesel? Paranccsal nem vitatkozunk!
- Tizedes elvtárs!
- Mi van már megint!?
- Jelentem, ez a mosdó nagyon koszos. Nem vagyok benne biztos, hogy a sósav bírni fog vele!
- Akkor használjon több sósavat! Tápos létére ne legyen már ennyire hülye!
- Parancs, értettem!
Egy igazi vegyészben egymással párhuzamosan él a teremtés és a rombolás szándéka. Abban a
szituációban az utóbbi volt az erősebb. Kisétáltam a raktárba.
- Adjál két liter sósavat!
- Minek az neked?
- Dinamithoz.
- Az más. Nesze.
A gumislagot egy erős madzaggal szorosan átkötöttem, beleborítottam az első liter sósavat, majd
kimentem a teraszra cigizni. (A teraszajtó érdekes módon a budi előteréből nyílt.)
Amikor visszajöttem, nem az fogadott, amit vártam. A gumi szemmel láthatóan jól bírta a savat, nem
oldódott fel. Na de a kosz, meg a festék... forrt a trutymó a kenguruzsebben rendesen. Borítottam rá
egy kis vizet, ettől még jobban sistergett, majd kiengedtem a madzagot. Az az egész trutymó
belezúdult az évek óta nem használt csövekbe. Ráadásul nem hagytam neki egy perc nyugtot sem,
rögtön utánaküldtem a másik liter tömény sósavat is. Na, amilyen hangok akkor a lefolyóból jöttek –
akár kortárs zeneműnek is el lehetett volna adni.
Gyorsan ki is mentem Sz-hez.
- Tizedes elvtárs! Jöjjön, vegye át a mosdókagylót!
Bejött – és egyből megcsapta a klóros savszag. Hátrahőkölt. Aztán meghallotta a hangot. Gyanúsan
nézegetett, honnan jöhet ez a pokoli bugyborékolás, nyekergés, kavitálás.
- Petrényi, mit csinált maga?
- Jelentem, kitakarítottam a mosdókagylót. Nézze meg, milyen szép tiszta!
- De mi ez a hang?
- Jelentem, a csővezeték. De arra nem vonatkozott a parancs.
- Maga tönkretetette a csővezetéket??
- Jelentem, nem én, hanem a sav.
- Akkor most mi lesz? – váltott aggódósba.
- Jelentem semmi. A csap úgysem működik, meg víz sincs a csőben.
- Aha – hümmögött – ez a szerencséje.
Utána még napokig élvezhettük az extra szagokat a klotyin. A mosdókagylót meg csak azért nem
neveztük el Etnának, mert ezt a nevet a belső őrség samottbélésű kályhája viselte.
Alapkiképzés. Rögtön az elején.
Gyakorlatilag közvetlenül az érkezésünk (és 280 kilométer vasúti zötykölődés + 4 átszállás) után,
erősen este, álldogáltunk az EÜ épület előtt. Ott kapta meg mindenki a felszerelését meg a beosztását.
Ideális táptalaja volt ez a pletykáknak, ravaszul megszerzett tizedinformációk burjánoztak buja
esőerdőkké.
- Hallottad? – sustorgás.
- Állítólag van egy nagyon durva faszi, valami Kovács főtörzs.
- Hajjaj. Én is hallottam. A Kokó.
- Azt mondják, fegyverbuzi.
- És mesterlövész.
- Azt is mondják, reggelire előfelvételist eszik.
- Nyersen.
- Ő lesz az egyik kiképző szakasznak a parancsnoka.
- Hallottam. Azoknak állítólag már a ma esti EÜ vizsgálatnál fel is adják az utolsó kenetet.
- A DDT seggbepumpálása előtt, vagy utána?
- Hülye. Az már megszűnt.
De azért odabent igyekezett mindenki falhoz szorulva mozogni.
Én éppen örvendtem – 45-ös lábam lévén nem tudtak új surranót adni, így egy puha, már jócskán
betört példányt kaptam – emiatt elsőre nem is esett le, melyik szakaszba kerültem. Naná, a Kokóhoz.
- Ennek is két füle van, valahogy majd csak elboldogulok vele – vontam meg a vállam.
Balsorsom olyan középiskolai körülmenyek közé vitt, hogy ahhoz képest a sereg bizonyos területeken
határozottan még jobbnak is tűnt.
Felvonultunk a körletbe. Ekkor már jócskán ordas későn volt, a belógó villanykörték alig világították
be a hatalmas hodályt. Fáradtak voltunk, ingerlékenyek... és veszélyesen civilek. Éppen pakolásztunk,
amikor berongyolt valami baka, elordította magát, hogy ‘Szakasz, vigyázz!’... majd besétált egy vörös
karszalagos tisztszerűség. Kokó főtörzs volt, éppen, mint ÜTI. Nem bízta a véletlenre, rögtön kibaszta
a töltött pisztolyát az asztalra.
- Katona mi ez? – dörrent rá a legközelebbi pacákra.
- Stukker – válaszolta az illető ijedten. Még jó, hogy nem slukkert mondott.
- Stukker??!! – ordított fel dühösen a fegyverbuzi főtörzs.
Ekkor mászott ki Gábor a szekrényéből, ahol eddig pakolászgatott.
- Ki a fasz ez a tábornok, és miért ordít? – sétált elő az ágyak közül.
Az Aegüh elsápadt. Ilyen a laktanya történetében még nem fordult elő, hogy a legvadabb
tiszthelyettest, amikor éppen ÜTI is, egy egynapos kopasz flegmán letábornokozza.
Az ordítást még a paksi szeizmológiai laborban is regisztrálták.
- Tábornok???!!
- Jól van na, még nem ismerem a rangjelzéseket – vonta meg a vállát Gábor.
Kokót a guta kerülgette. Nem elég, hogy tönkretették a hatásosnak szánt belépőjét, de még a respektje
is kockán forgott.
- Katona, hasra! – ordított rá.
Gábor lefeküdt.
- Száz fekvőtámasz! Most!
Aztán Gábor lendületesen lenyomta a száz fekvőtámaszt, majd felállt.
Meglepő dolog történt. A vaddisznó főtörzs elmosolyodott.
- Tábornokom, ember vagy – dicsérte meg Gábort.
Majd immár lenyugodva tartott egy lelkesítő szózatot, hogy ő és mi, és milyen jó lesz nekünk együtt.
Nos, annyira nem lett jó, de utólag is azt mondom, nem jártunk rosszul sem vele. A durva külső
korrekt embert takart.
Gábor pedig egész életére megnyerte a Tábornok becenevet.
Aki mindenkiben benne lakozik.
Nem, ne is tagadd, benned is. Már rögtön a tagadással lebuktál. Vitatkozol? Győzködöd a másikat?
Miért is? Mi a jó neked abban, ha úgy álltok fel az asztaltól, hogy onnantól a partnered is a világokat
tojó zöld krokodilban hisz, pedig addig szerinte a gigantikus fába szorult féreg izzadta ki a bolygókat,
köztük a Földet is.
Vigyorogsz? Úgy csinálsz, mintha soha nem vitatkoztad volna át valakivel az éjszakát arról, hogy
most akkor élt-e egy Jézus nevű pacák és mi a fenét is csinált valójában, vagy mi is volt az a nagy vita
Platon és a sztoikusok között, vagy csak úgy szabadon, mi a fészkes fene is az, hogy kispolgár?
Magunk között vagyunk. Most őszintén: ki nem szarja le? Nem tökéletesen mindegy? De mégis
veszettül érveltél, akár több éjszakán keresztül is.
Oké, mondod erre (Már megint vitatkozol?), hogy kicsit merítettem. Mert lehet, hogy én ilyen hülye
vagyok, meg lehet, hogy a haverjaim is – hiszen hasonló ugye a hasonlóval – de a világ főleg nem
ilyen alakokból áll.
Nem a francot. Utazz tömegközlekedésen. Hallgass bele a piacon mások beszélgetésébe. Beszélgess el
a kutyasétáltató lakótársakkal. Pár perc, és valaki már győzködi is a másikat. Mocskos kommunisták...
hatalommániás Orbán... zsidók, szlovákok, cigányok. Miért érzi valaki fontosnak, hogy ezekről a
témákról legalább egy egyetértő hümmögést kierőszakoljon a másikból? Miért kell egyáltalán a
másikat győzködni arról, hogy szerintünk kik és mikor baszták el?
Mert ebben hiszünk... és borzasztóan zavar, hogy mások másképp gondolják. Persze, hogy nem
hagyhatjuk ezt ennyiben – gondolja az a pici népművelő.
Félre ne értsd: nem a vita ellen vagyok. A vita élesíti az elmét, szélesíti a gondolkodást. A vita jó. De
belegondoltál már, mi lehet az oka annak, hogy olyan veszettül véded az álláspontodat? Miért nem
mered sűrűbben kimondani azt, hogy ‘akár így is lehet’... vagy azt, hogy ‘mindegy’. Miért kell addig
folytatni egy vitát, amíg a másik teljesen meg nem adja magát? Hiszen ettől nem leszel alfa hím. Én
legalábbis még soha nem láttam olyat, hogy egy gyönyörű nőstény példány egy filozófiai vita
győztesére vetette volna magát ‘én hősöm!’ felkiáltással.
Az a beépített népművelő, az a hibás. Az kényszerít arra, hogy ezt a világot jobbá tegyed. És mi
mással tudnád jobbá tenni, mint hogy a saját – borzasztóan helyénvaló – gondolataidat plántálod
mások gondolatai közé.
"Vagytok palánta, Istennek fája és mi a munkatársai" – hogy idézzem az egyik legfőbb
népművelőt.
És teszi ezt mindenki, mert ez a pici népművelő mindenkiben benne van. A középkorú anyagmozgató
szakmunkás a kocsmában a maga szintjén a maga haverjai között... a lila bölcsész a romkocsmában,
szintén a maga környezetében. Az egyik zsidózik, a másik spinózázik... a pici népművelő pedig
boldog, mert dolgozik.
Aki a ‘pici népművelő’ helyébe az önző mém kifejezést helyettesítette be, nem téved nagyot.
Szerintem. De nem akarom megvitatni.
Ja, hogy miért is lett ebből írás a blogon.
...Izé, blog....
Belegondoltál már? Hiszen a blog a legjobb illusztráció a pici népművelő tevékenységéhez. Vitázol?
Meg tudsz győzni pár embert. Blogolsz? Rengeteg ember olvassa.
A pici népművelő is evolválódik.
Amikor az embernek még volt otthon egy kis dossziéban bélyegje. (Neadjisten, leáztatott is.) Melyeket
borítékokra ragasztott és a leveleket bedobta egy postaládába.
Szóval, díszőr. Meg ami ezzel jár, azaz VÁP.
Én akkoriban – 1982/83 – még emberi formával rendelkeztem. 180 centi magas, 86 kiló, vállban széles
– és úgy egyébként is, kisportolt testalkat. Ezekkel a méretekkel pont a határon mozogtam ahhoz,
hogy beválasszanak az elit testűek klubjába. Végül beválasztottak. (Az eszem, az nem számított. Sőt,
ha ismerték volna, visítva ignoráltak volna.)
Szerencsére VÁP-ba soha nem kellett kimennem. Amennyire antikatona voltam, nem kevés futkosótól
menekültem meg ezáltal.
De a díszőrség... az megvolt. Egyszer. Soha többet.
Rögtön az alapkiképzés után jött a NOSZF.
Nagy Októberi Szocialista Forradalom. Azért hihetetlen, hogy ma már magyarázni kell.
Persze, hogy az ünnepre való tekintettel őriznünk kellett egy szobrot a város közepén. Pedig akkor
még nem is lopták annyira a bronzot.
Délután négykor kezdtünk. A szolgálatváltáskor az első váltás ki is vonult, úgy, ahogy kell: a térig
alakzatban, a tér szélétől díszmenetben, a szobor előtt mindenféle alaki kunsztok, jobbra át, balra át,
fegyvert súlyba, vigyázz... meg ilyenek. Taps. Este hatkor, amikor mi mentünk ki... már mindenki be
volt baszva. Mármint közülünk, persze.
Ugyanis a tiszthelyettesek, akik ezért az egészért feleltek, a nőtlen tiszti szálláson rendezték be a
főhadiszállást. Nem sajnálták az erőfeszítéseket, volt ott minden: demizsonban pálinka, borzasztóan
cudar háziborok – és óránként jártunk ki a Gödörbe bedobni egy-egy sört. (A Gödör katonák számára
szigorúan tiltott volt. Ha valakit ott kapott a VÁP, akkor az illető már repült is a fogdába. Csakhogy itt
ugye mi voltunk a VÁP is.)
Na, gondolhatod. Megjegyzem, én nagyon sokáig egész jól tartottam magam. Ez egy olyan
velemszületett adottság volt. De elkövettem egy súlyos hibát: jó voltam dartsban.
Mellékszál:
Szüleim kalandozó tipusúak voltak. (Szerencsére ezt én is örököltem.) A kor mondjuk
behatárolta a lehetőségeket, de azon belül elmentünk mindenhová. Nekünk már a hetvenes
években NDK darts tábla lógott a gyerekszobánk falán – amikor máshol még pikádóként sem
ismerték. Nos, ezen gyakoroltunk öcsémmel rengeteget.
Nos, a nőtlen tisztin volt egy darts tábla. A tiszthelyettesek teameket szerveztek úgy, hogy minket,
kopaszokat, szétszórtak különböző csapatokba. És hajrá. Aztán mindig mi nyertünk. Ez nyilván
bosszantotta a többieket. Nem voltak hülye gyerekek; látták, hol tudnak javítani az eredményükön:
megpróbáltak leitatni engem. Mit mondjak, nem ütközött nagy nehézségekbe. A darts tábla nem volt
nagy újdonság, de nőtlen tisztin berúgni díszőrség közben – az már igen. Ráadásul figyeltem is arra,
hogy soha ne igyak egyedül – így az este hatos váltásra már komplett részeg lett az egész társaság.
Ennek ellenére remekül lement a váltás. Én, aki genetikailag képtelen voltam vigyázzmenetben
közlekedni, a sok sör/bor/pálinka hatására lenyomtam egy olyan mozdulatsort, mely távolról nézve
egészen hasonlított egy díszmenethez. (Jelzem, ez volt a maximum. Azóta sem sikerült ennél jobban.)
Még egy mellékszál:
Ez valami olyasmi lehetett, mint a rajzolás. Elég sok mindent le tudok rajzolni, de van egy
terület, ahol teljesen béna vagyok: nem tudok élő emberről felismerhető karikatúrát rajzolni.
Egyetlenegyszer sikerült csak. Szintén katonaság. A társ KISZ-alapszervezetünk a helyi
egészségügyi szakközépiskola tisztán nőkből álló KISZ-alapszervezete volt. Egyszer csináltunk
egy közös táncos bulit. Ezen a rendezvényen én lányos zavaromban megittam tizenegy sört,
majd éjfél körül mindenkiről, aki még jelen volt, rajzoltam egy egészen jó karikatúrát. Azóta sem
sikerült ilyesmi, sehol máshol. Mármint rajzolás.
Szóval, ott járunk, hogy este hat, vigyázzmenet, pattogó vezényszavak, borzasztó feszes őrségváltás.
A téren néhány bámészkodó, fényképeztek, tapsolgattak. Ezzel még nem is volt baj... de becsiccsentve
ott állni egy nyomorult rézdarab mellett egy órán keresztül... amikor emberek – NŐK – grasszálnak át
a téren és nézegetik a bazaltkeménységű (ne röhögj, volt olyan részünk is) hadfiakat, akik mereven (ja)
állnak a szobor mellett... Hát, nem is tudom, hogyan bírtuk ki a váltásig.
De egyszer csak megjöttek, utolsó erőfeszítéssel alakiztunk egyet, majd be a jó öreg ólmelegbe.
Demizson pálinka, darts. Ezt talán nem is részletezném.
De az este tizes váltás... na, azt filmezni kellett volna. Hogy a váltótársam hogyan mozgott, arról
fogalmam sincs, én mindenesetre arra koncentráltam, hogy legalább ne boruljak ki a két méter széles
sávból, amelyen vonulnom kellett. Szerencsére néző már nem volt, ahogy vége volt a ceremóniának,
mindenki eltűnt a vérbe.
Álldogálltunk fél órát.
- Te, nekem kurvára kell hugyoznom! – szólt át a társam.
- Barátom, te erre rábasztál – szűrtem a szót a fogaim között – Még legalább fél óra, míg leváltanak.
- Ne idegesíts, bazdmeg – emelte fel a hangját – Öt percet nem bírok ki, nem egy félórát.
- De mégis, hogy gondolod?
- Gondolkodni? Én? Ennyire részegen? Itt a puskám, fogd meg... aztán majd jövök.
Ezzel elvonult a szobor mögé. Felkaptam a bal vállamra is egy géppisztolyt és álltam feszesen. A
szobor mögül intenzív vízcsobogás hallatszott.
Ekkor tűnt fel a téren egy jócskán illuminált társaság.
- Nemán, hóember novemberben! – jópofizott az egyik.
- Bazdmeg, őrizzed azt a szobrot, nehogy ellopják! -bődült fel a másik.
- Hé, hé! Ennek a faszinak két géppisztolya van! – ordította a legjózanabb. Úgy tettem, mint aki nem
hallotta meg.
- Bazdmeg, tényleg! – kapta fel a szálat a másik – Haver, hogy tudsz két puskával lőni?
- Jobban, mint te a tiéddel! – böktem vissza.
Mindenki megállt egy pillanatra.
- Hé, ez beszél! – mutatott rám az egyik.
- Dehogyis! – válaszoltam.
- Ne szivass! Most is beszélsz!
- A francokat. Csak annyira be vagytok baszva, hogy hallucináltok.
- Mi?
- Ti. Még azt is hozzáképzelitek, hogy mozog a szám.
- De mozog!
- Mondom, hogy nem. Látod, mennyire be vagytok baszva?
Ekkor sétált vissza a társam, menet közben gombolva be a sliccét. Majd amikor kiért a fénybe, még
fingott is egyet.
- Na, most már visszaadhatod a géppityut – vetette oda.
- Le merném fogadni, hogy most meg azt hallucináltátok, hogy előjött egy katona a szobor mögül –
szóltam a srácokhoz.
- Persze! Még fingott is!
- Ajjaj. Barátom, ez a delirium tremens.Ma este már ne igyál többet.
- De mindenki látta! – fordult a többiekhez – Ugye mindenki látta?
A többiek nagy ívben szartak az egészre. Annyira részegek voltak, hogy minden agykapacitásukat az
kötötte le, hogy két lábon maradjanak.
- Az a katona beszél! – kiáltott a többiekre – Ne mondjátok, hogy nem hallottátok!
Üveges szemnek meredtek rám. Én – és a társam – olyan feszes vigyázzban álltunk, mintha részei
lettünk volna a szoborkompozíciónak.
- Bazdmeg, te már kurvára be vagy baszva – szedte össze az összes kommunikációs képességét az
egyik részeg – annyira részeg vagy, hogy hallumi... vagy miafasz... halluminálsz...
Ezzel elvonultak. Az egyik gyanakvóan fordulgatott vissza még egy ideig.
A többi már nem olyan érdekes. Este 11-kor kijött értünk a megváltó váltás – az a három ember, aki
még nem volt annyira részeg, hogy ne tudjon járni – majd aludtunk egyet. Másnap délelőtt még
bohóckodtunk egy kicsit – minden váltás kint volt egyszer – aztán délután az egész csapat tokkal-
vonóval kivonult a Kispipába megünnepelni a kiemelkedően jól sikerült díszőrséget.
De hogy akkor milyen lehetett a többi...
Jelentem, kiürült a notesz. Az utolsó katonasztori következik.
Szokás szerint kint háborúztunk Fadd-Domboriban. Tél volt, de az az igazi, havas-jeges,
fogcsikorgatós tél. Kivonultunk, felvertük a sátrakat. Ágy? Ugyan már. Lószőr matracok a földön, a
bazi nagy sátor egyik sarkában dobkályha, tíz méterrel arrébb meg már jégcsapok lógtak a sátorvasról.
Ettől függetlenül rettenetesen jókat lehetett ott aludni, igaz mind a két pokrócot magunkra kellett
rángatnunk esténként. Meg a teljes ruhatárat. Úgy néztünk ki, mint egy század Michelin baba.
Első nap kivonultunk a rétre. Vártuk a főhadnagyot. Amíg vártuk, gyorsan összedobtunk egy kis
tüzet, mégiscsak melegedjünk már valamennyit.
Szilárd kolléga SEŐ-s volt, ebből kifolyólag tele volt a táskája színesebbnél színesebb üvegcsövekkel.
SEŐ: Sugárzás Ellenőrző – azaz vegyi felderítő. Gyakorlatilag egy vállradobható táskában egy
mozgólabort hordoztak magukkal.
Jövendőbeli évfolyamtársam szeretetteljesen nézegette is azokat, majd kitört belőle a vegyész:
- Fiúk, nézzük meg, milyen a lángfestése ezeknek az anyagoknak!
Majd beledobott egy marék üvegcsövet a lángba.
Időnk sem volt félreugrani. Az üvegek szinte egyből szétdurrantak, az egyik csődarab beleállt az
arcomba. Durván fél centivel a szemem alatt. Szerencsére gyorsan kikapták, az olvadt üveg nem folyt
szét – de így is pokolian fájt a seb.
Pont ekkor érkezett meg a századparancsnok, megnézni, hogyan aprítjuk az ellent. Ekkor már
rendben voltam... de nyilván ilyenkor szoktak bepánikolni a kivülállók, akik egyébként hivatalosan a
felelősséget is viselték.
Mellékszál:
Ezt sajnos tapasztalatból tudom. Érkeztem haza úgy, hogy vérben fürdött a lakás: a két gyerekem
bekötött szemmel fogócskázott és egyszerre szaladtak neki két oldalról egy üvegajtónak. A
szétrobbant üveg televágta őket sebekkel. Szerencsére egyik sem volt komoly... de amíg ez
kiderült... öregedtem rendesen. Viszont a legrosszabb, az a kórház után volt. Amikor már
minden elrendeződött, a dokker összevarrt mindent, amit kellett és hazaérkeztünk. Amikor
végiggondoltam, hogy tényleg csak fél centiken múlott két élet. Szabályszerűen idegrohamot
kaptam.
No, valami ilyesmi kaphatta el a főhadnagyunkat is. Bekötöztek – és volt annyira korrekt, hogy nem
törlesztett a korábbi ápolásért – ezerszer is megkérdezték, hogy minden rendben van-e... majd a
parancsnok kitalálta, hogy számomra véget ért a katonaság (én lettem az ütközet első halottja),
innentől állandó őrszolgálatban leszek a táborban.
Aranyélet, az várt rám.
Meséltem már, hogy a mentalitásomhoz nagyon illett az őrszolgálat. A tábori meg különösen. Két
poszt volt, mind a két helyen megtaláltam a kedvenc fámat, leültem mellé a hóba és nézegettem az
erdőt, a sátrakat, az életet. Felfázás? Nem írtam volna, hogy négy réteg ruha volt mindenkin? Még
fázni sem. De zuhanyozni sem. Csak a levetkőzés egy fél nap lett volna. Igaz, volt zuhanyzósátor – hé,
alapvetően FMG-sek lettünk volna – de a kutya sem használta. Az egyik sofőrt keltette fel reggel egy
tápos, hogy szeretne a locsolóautójából egy pohár meleg vizet, mert nem bír hideg vízzel fogat mosni.
A sofőr ezen annyira kiakadt, hogy napokon keresztül mesélte a sztorit, milyen emberek vannak már.
FMG: Folyadékkal Mentesítő Gépjármű. Azaz Csepel locsolóautó.
Lehet, hogy nem mindenki fog ezzel egyetérteni, de kevés békésebb látvány van, mint egy behavazott
katonai sátortábor, amikor a legénység kint harcol a távoli mezőkön, a sátrak között meg csak a
kiszolgáló személyzet lébecol, csend van és erdő van. Én élveztem. Természetesen voltak más őrök is,
a századok sorban adták a szolgálatot – csak én voltam konstans. Pihenőidőben fát vágtunk – imádom
– tébláboltunk a konyha körül, én néha bevonultam a sátrunkba olvasgatni. Idilli volt.
Eltekintve az estéktől. Ott ugyanis meg kellett oldani egy komoly problémát. Hogyan lehet elérni azt,
hogy a tiszti sátrakban mindig égjen a dobkályhában a tűz, de az őr is végig tudja aludni az éjszakát?
(Hiszen az éjszaka azért csak az alvásról szól. Gondoltam én akkor. Aztán egyetemistaként
revideáltam a nézeteimet.)
Végül azt találtam ki, hogy én leszek az indikátor. Három tiszti sátrunk volt, mindig kiválasztottam
egyet és ott, a tiszti ágyak tövében aludtam a földön. Amikor kezdtem fázni, akkor – elméletileg – az
ágyaknál még nem lehetett olyan hideg, tehát ha ekkor raktam a tűzre és utána visszafeküdtem a
földre, akkor nem történhetett semmi baj. Csakhogy. Írtam már, hogy akkoriban félelmetesen tudtam
aludni. Ez itt is megvolt. Dehogyis érdekelt a hideg. Pontosabban észrevettem, de addigra már az
összes tisztnek kocogott a foga álmában. Ebből lett az végül, hogy a gyakorlat végére az összes tiszt
annyira taknyos lett, mint egy náthás rénszarvas. Ugye, először meg lett durrantva a dobkályha, akkor
kitakaróztak. Aztán jött az a rész, amikor én gondtalanul aludtam, őrájuk meg páncélként fagyott
rájuk a veríték. És ezt játszottuk, durván kétóránként. Az acélt megedzik, ugye Korcsagin elvtárs.
(Amire persze egy statisztikus nyilván azt mondta volna, hogy hol itt a probléma? Átlagban egész jó
idő volt a sátorban.)
De kibírták. Még szólni sem mertek. Egy hősi halottnak?
Voltak azért érdekes dolgok is.
Már vége volt az aznapi csatának, a fáradt hősök bent pihegtek a sátorban, lassan kezdett besötétedni.
Én éppen a kedvenc fámnál ücsörögtem, próbáltam kifaragni valamit egy faágból. Ekkor érdekes
látványra figyeltem fel. Valaki jött a messzi pusztán keresztül, de igen érdekes módon. Minden
lépésnél körülbelül 10 fokot dőlt előre. A matek faktosok gondolom már ki is számolták, hogy a fazon
kilenc lépésenként terült el a földön. Ekkor káromkodott, fetrengett egy kicsit, majd valahogy felállt és
kezdte előlről az egészet.
Ő volt Nyerges őrmester.
Végül eljutott valahogy a tábor széléig. Fogtam, belekaroltam, elvezettem a sátráig. Ha nem teszem,
ment volna tovább a Gemenci-erdőig, aztán a végén még kilőtték volna. A fazon betámolygott a
sátrába, én elindultam vissza a fámhoz – amikor óriási ordítás verte fel a sátrat. Az a szerencsétlen
ahogy bement, nekiállt keresni egy biztos pontot, majd boldogan ölelte át sátor közepén álló
dobkályhát. Melyet előtte durrantottam meg.
Később megtudtuk a részleteket is. Az őrmester a falusi kocsmában eladta az egyik FUG-unkat, aztán
ezt a remek üzletet ünnepelték meg a helybéli lakossággal. Természetesen a bizniszből végül nem lett
semmi, az őrmestert pedig egy ideig nem láttuk. Állítólag mozigépész tanfolyamon volt.
FUG: Felderítő Úszó Gépjármű, azaz páncélozott kétéltű jármű.
Visszaültem, farigcsáltam tovább.
Már tisztességesen sötét volt, amikor valami borzalmas csoszogásra, szörcsögésre és hörgésre
figyeltem fel a kiszáradt patakmeder felől. Ráadásul a hang egyre közeledett – végül kibújt a távoli fák
közül a Loch Ness-i szörny. Tudom, a faddi kiszáradt patakmeder nem kifejezetten egy skót felföldi
tó, de a szörny elhiheted, stimmelt. Vagy ötven méter hosszú sötét kígyó volt, borzalmas hangokat
adott ki magából és olyan tíz apró szeme világított. Lassan tekergett a tábor felé.
Ijedtemben beugrottam a fa mögé és ráfogtam a géppisztolyt.
- Állj, ki vagy? – ordítottam rá.
- Hmpff... hrrr... tkrdjajókrvanyádba.szptsd...mpfffhrr!!! – jött a válasz.
- Állj, vagy lövök!! – ordítottam még hangosabban. Valószínűleg tényleg lőttem is volna, ha nem érnek
közelebb és nem látom, hogy a kígyó gyakorlatilag egy csomó katona, élükön egy hadnaggyal. Aztán
elvonult mellettem a társaság. Azt a látványt, amíg élek, nem felejtem el. M hadnagy fogta a századát
és sötétben végigvitte őket a jó öt kilométer hosszú, gyakorlatilag gyalogolhatatlanul köves, kiszáradt
patakmederben. Teljes menetfelszerelésben. Öfniben. Gázálarcban. Mondtam már, hogy tök sötét
volt?
Mellékszál:
M hadnagy egyébként ilyen Rambo tipusú katona volt. Ha őt küldték volna el Ryan
közlegényért, akkor az egész világháborút megspórolhattuk volna, ráadásul egyedül előállította
volna Európában az összes Ryan nevű illetőt. Fogalmam sincs, milyen bűnt kellett elkövetnie,
hogy ennyire fanatikus katonaként leküldték ide a rák faszára megrohadni.
Ez az éjszakai gyaloglás egy olyan eset volt, mely felett nem csak én, de a tábor maradék része sem
tudott napirendre térni. Ez így akkora szopás volt, hogy igazából heccelni sem mertük vele a
harmadik századosokat. Mittudomén, ha valakinek meghal a nagyanyja, azt sem szokták cukkolni
vele.
M hadnagy becsületére legyen mondva, végigcsinálta velük. Ő is be volt öltözve öfnibe, rajta is fent
volt a gázálarc, sőt, a magam részéről biztos vagyok benne, hogy az övében a betétek is bent voltak.
De a tábor végére ő is takonytól csöpögő rénszarvas lett.
Péntek ide vagy oda, borzasztóan vacak napom volt. Már tegnap sem örültem, hogy hazafelé a
kocsiban a ‘Hat órától a hatvanas évekből’ zenei műsort hallgattam... de ma a ‘Hét órától a hetvenes
évek’... az már azért tényleg durva volt. Különösen úgy, hogy tudtam, a meló messze nincs még
befejezve, otthon folytatnom kell.
Viszont a zenéket élveztem. Már a vecsési Tesconál jártam, amikor ismerős taktusok csendültek fel. De
nem olyan ismerősek, amelyekről egyből tudod, hogy ismered – nem. Alattomosan mászott elő.
Taktusról taktusra húzta elő agyam eldugott sarkából az emléket – míg be nem ugrott.
Cherry van Gelder-Smith. Mond valakinek valamit?
Nem? Na, akkor elmesélem.
1976 körül történt. Családdal autóztunk valamerre északon: vagy a lengyeleknél, vagy a
keletnémeteknél. A szülők valamit nagyon elcsesztek, mert már este tíz körül jártunk – de szállásunk
még nem volt. Az autó falta a sötétben a kilométereket, a lámpák fényében suhantak el mellettünk a
villanyoszlopok – de szállás csak nem volt. Sőt, lakott település se nagyon. Magunktól is be voltunk
tojva... de az első üléseken tapintható feszültség átszivárgott hátra is. Paráztunk. Én voltam akkor
tizenkét éves, öcsém meg nyolc. Aztán egyszer csak váratlanul feltűnt a megváltó felirat: Camping.
Habár sátrunk volt, pénzünk ezzel szemben alig, a szülők most az egyszer úgy döntöttek, hogy
egyszer élünk, kirúgunk a hámból, nem szopunk a sátorral késő este. Kivettünk egy bungalót. Minket
belöktek a szobába, takarózzunk be, aludjunk – ők meg elmentek szétnézni. Talán még egy sör is
belefért.
Nálunk viszont eltörött a mécses. Én sem éreztem magam túl kellemesen, de öcsém sokkal őszintébb
volt: torkaszakadtából nekiállt bőgni. Idegen országban, meglehetősen nyomasztó helyen, egyedül a
szülők nélkül. A faház egy sötét erdő szélén volt – és itt északon akár még medve is élhet.
Mivel nekem mondták, hogy vigyázzak a testvéremre, gondterhelten néztem rá. Bőgött, mint egy
jávorszarvas. Valamit csinálnom kellett vele, még fellármázza az egész kempinget itt éjszaka.
- Hé, hagyd már abba! – szóltam rá. Eredmény semmi.
- Ha nem hagyod abba, pofánváglak! – váltottam taktikát. De csak ült ott a ferde mennyezet alatt az
ágyon és nyomta a hisztit.
- Na, képzeld azt, hogy ez itt a színpad – álltam fel az ágyamban – én pedig az énekesnő.
Meghajoltam.
Ez ütött. Kettőnk közül én voltam az, akinek világéletében soha nem volt semmilyen hangja. Nem
sokkal korábban a Veréb című vers elsipításával szereztem soha el nem múló, kezeket ökölbe szorító
élményeket anyám munkahelyén.
A meghajlás után megigazítottam a képzeletbeli mikrofon madzagját és torkaszakadtából
beleüvöltöttem: – Silverboy, Sííílverbóóóóy, aken csúzing a ma szílverbóóóóój!!!!
Majd néhányszor megismételtem. Ugyanis ez volt a refrén.
Körülöttem megállt a világ. A hangyák kiejtették kezeikből a morzsát. A falevelek elfelejtettek
fotoszintetizálni. A medvék zavartan hagyták abba a faház gerendáinak bontását.
Viszont az öcsém elhallgatott. Döbbenten.
Éreztem, hogy jó úton járok, elvonyítottam még egyszer a refrént.
A végére a srác már röhögött.
Harmadjára már együtt ordítottuk bele a gonosz külföldi éjszakába, hogy ‘Silverboy,
Siiiilverbóóóóóój!’ Az ágyon ugrálva. A hangyák és a medvék nagyjából ekkor kérhettek
menedékjogot valami távoli állatkertben, a falevelek viszont megszívták.
Úgy összességében nem vagyok benne biztos, hogy csendesebbek voltunk, mintha csak az öcsém
bömbizett volna. De hogy sokkal jobban éreztük magunkat, az biztos.
Nos, ez a Silverboy című szám csendült fel kábé 33 évnyi feledésből ma este a rádióban, Cherry van
Gelder-Smith előadásában. Mit mondjak... a kocsiban ugyanolyan torkaszakadtából ordítottam ma is a
refrént. És a gyorsforgalmiról úgy fordultam rá az Üllői útra, hogy a kerekek nem is érték a túloldali
két sávot.
Az eredeti cím az lett volna, hogy elkapták a Pedofilt – de annyira szarul érzem még mindig magam,
hogy semmi kedvem sincs viccelődni a nevével.
Kora délután a teraszon ültem a tabletpc-vel, dolgoztam. Egyszer csak elporzott a földúton egy
kutyafalka, majd hamarosan éles macskasírás jött. Kábé fél perc múlva megjelent egy 55 körüli faszi,
aki kiabált és bicegve próbálta utolérni a kutyákat. Erre már én is kirohantam. Két házzal arrébb
szegény fehér macsek beszorult egy apró bokor alá, a négy bevadult kutya meg négy oldalról
támadta. Az az idióta fazon meg csak állt tőlük egy méterre és kiabált a kutyákhoz. Azok meg le se
szarták.
Beugrottam a kör közepére, elkezdtem osztani a kutyákat, meg megpróbáltam kiszedni a macsekot.
Elsőre nem sikerült, csak másodjára tudtam úgy megfogni, hogy nem karmolt meg. Persze a kutyákat
folyamatosan rugdosni kellett. Azok a dögök még akkor is támadtak, amikor a macska már a
kezemben volt és mentem a házunk felé. Mindenesetre jó nagy darab kutyák voltak, könnyű volt őket
fejberúgni. Így harcoltam be magam az udvarunkra. Letettem a cicát a fűbe és csak ekkor kezdtem
kiosztani a kutyák gazdáját.
- Jajjaj, hát ezek olyan barátságos kutyák, nem kell tőlük félni! – siránkozott az az idióta.
- EZEK BARÁTSÁGOSAK? – ordítottam rá – HÁT HOGY NEM SÜL LE A BŐR A KÉPÉRŐL!
- Nem bántanak ezek senkit!
- Nem, csak széttépik a macskát!
- Dehát eddig soha nem csináltak ilyet!
- PÓRÁZ! HALLOTT MÁR RÓLA? Hogy a büdös picsába merészel kimenni az utcára négy ekkora
döggel, ha nem tud velük bánni?!
- Nincs ezekkel semmi baj. Most is csak a macskától vadultak meg.
- MIAFASZ??? MAGA SZERINT MÉG A MACSKA TEHET RÓLA????
- Igen!
- MICSODA?????? AZT MONDJA, A MACSKA TÁMADOTT MEG NÉGY KURVA NAGY
KUTYÁT????
- Igen! Hallottam már ilyet!
- Maga egy kötöznivaló hülye.
- Egyébként is, hogy merészel így beszélni velem!?
- Addig örüljön, amíg beszélek és nem feljelentem!
- És amíg én fel nem jelentem magát!
- MI VAN!?
- Mert a macskája megtámadta a kutyákat.
- Na most már tűnjön a jó büdös picsába!
Így társalogtunk. Aztán átmentem a szembeszomszédhoz (övé volt a macska), becsöngettem... de nem
voltak otthon. Addig Nej maradt kint a cicával.
- No, mit látsz? – kérdeztem, amikor visszatértem.
- Valami baja biztosan van: nem tud járni.
- Az még lehet a sokk is. Szedjétek már elő a szállítóketrecet, elvisszük az állatorvoshoz.
Amíg ők a ketrecet vadászták, én megnéztem, nincs-e meg valahol a szembeszomszéd telefonszáma.
Nem volt két perc, amíg a telefonommal szöszöltem, de az alatt az idő alatt eltűnt a macsek. Örültem
is, meg nem is. Egyfelől az udvarról csak úgy lehet kimenni, ha átmászik a kerítésen, ergo csak tud
mozogni. De mi van, ha utolsó erejével vonult el valahová és ott pusztul meg egy bokor alatt?
Indult a macskakeresés. Körbejártam minden bokrot, minden fát a környéken, de nem találtam sehol.
Közben visszajött az idióta.
- Van valami hír?
- Elbújt valahova.
- Remélem, nem esett komolyabb baja.
- Remélheti is.
- Higgyje el, ezek nem rossz kutyák.
- ...
- Most is csak az volt a baj, hogy a macska kirontott rájuk az erdőből.
Na, itt vettem elő a létező leglesújtóbb tekintetemet és mereven ránéztem. Nem hatott. Végül
legyintettem és hagytam, hadd győzködje magát. Kerestem tovább a macskát.
Végül meg is lett, ott feküdt a szomszéd udvarban. Naná, a szomszéd sem volt otthon.
Ekkor jutott eszembe, hol lehet még meg a keresett telefonszám. Megtaláltam. Beszéltem a
szembeszomszéddal. Messze voltak, csak holnap jönnek haza. Nem volt más megoldás, nekünk kellett
akcióznunk. Bemásztam a szomszédhoz. A macska menekült, de nagyon bénán mozgott. A kerítésen
már nem tudott átmászni. Végül sikeresen sarokba szorítottam, Nej meg behajolt, felkapta és már
raktuk is bele a kosárba. Szegény, sírt, mint egy gyerek.
Állatorvos ügyelet. Igazából az asztalon láttuk meg mi is, hogyan vészelte át a macsek a támadást.
Szarul. Hátul volt egy fém kétszázas méretű nyílt sebe, a hasán pedig egy nagyon csúnya, jó tízcentis
mély feltépés. De nem ez volt a legdurvább. Ahogy levegőt vett, látszott, hogy az egész felsőteste
felfújódik.
- Légzsák – jelentette ki az orvos – A kutyák valószínűleg többször is átharapták a tüdejét.
Emellett a végbeléből folyt a vér, ami belső vérzést jelentett. (Valószínűleg a tüdő miatt.)
- Akkor most mi lesz?
- Kap egy gyors kezelést. Behúzzuk egy necchálóba, levegővételkor ne tudjon dagadni a légzsák.
Lekezeljük a sebeit. Infúziót kap. Műteni ilyen sokkos állapotban úgysem lehet. Legalább egy napot
pihennie kell.
- És utána?
- Addig eldönti a cica, hogy életben akar-e maradni. Ha igen, akkor holnap megvizsgáljuk jobban.
Valószínűleg fel kell nyitni és megműteni.
- Maradhat itt?
- Persze.
Hát, ez már a szomszéd dolga lesz innentől. Nem irigylem. Micsoda egy hülye szituáció.
Amikor Picúr – a sonkafüggő Picúr – fél év megvonás után újra kapott egy szelet sonkát.
Reggel a teraszon megpróbált visszacsicseregni a madaraknak.
Azért bizonyos dolgok már kora gyerekkorban is látszódnak – vontam le a következtetést, amikor
kéretlenül eszembe jutott egy nagyon régi emlék.
Olyan hatodikos forma lehettem. A napköziből hamar kivettek a szüleim, akkor is éppen otthon
üldögéltem és olvastam valamit. Csengettek. Egy egyetemista formájú csajszi állt az ajtó előtt. Hogy
van-e kedvem részt venni egy felmérésben. Bejönne, feltenne néhány kérdést, én meg válaszolnék.
- Persze – nyitottam ki az ajtót. (Akkor még be lehetett engedni idegeneket a lakásba.)
A konyhában ültünk le.
Jöttek a kérdések, én meg próbáltam rájuk értelmesen válaszolni. Aztán jött egy vad:
- Mit kérnél, ha lehetne három kivánságod?
- Ez egy nagyon hülye kérdés – jegyeztem meg – Természetesen azt, hogy legyen korlátlan számú
kivánságom.
A csajszinak egyből kigúvadt pár centire a szeme.
- Miért, mások nem ezt mondták? – fogtam gyanút.
- Hát, nem egészen – motyogta – Világbéke, boldogság, matchbox autó... meg ilyenek.
- Ennyi hülyét – csóváltam meg a fejemet.
Az embernek időnként olyan kedve lenne csinálni valami illegálisat, valami jólesően, borzongatóan
tilosat. Mint amikor a tehén beténfereg a lucernásba és kétpofára zabál.
Mostanában az alvással vagyok így.
Ha megfelelési kényszerrel lettél megáldva, nyugodj bele: megszabadulni nem fogsz tőle soha. De
konvertálni tudod: alakítsál ki határozott elvárásokat magaddal szemben – és próbálj meg azoknak
megfelelni. Csak azoknak – de azoknak nagyon.
Hasznos mantra: tudom, mit érek, tudom, mit csinálok és tudom, hogy az jó – minden más meg nagy
ívben le van tojva.
A macskák pont elalvás előtt kéredzkedtek ki éjjel az udvarra. Így jártak. Mire vissza szerettek volna
jönni, már mindenki aludt.
Kora reggel keltem fel, már mindkettő fel volt tapadva a teraszajtóra.
- Na, gyertek – engedtem be őket.
Morrantottak valamit és rohantak a kajás tálak felé. Melyek természetesen üresek voltak. Kaját
ugyanis a csajok osztanak, akik viszont még jóízűen aludtak.
A macskák persze bedobtak minden trükköt, jöttek hízelegni ezerrel... de az elvekből nem engedünk.
A macskák élelmezése az női dolog.
Egy idő után el is unták, elvonultak a kanapéra.
Ekkor kapták meg a kegyelemdöfést. A teraszon apró madarak jelentek meg és csicseregve fel-alá
ugráltak.
Én már csak azt észleltem, hogy mindkét macska már megint fel van tapadva a teraszajtóra. Csak
immár belülről.
Optimista verzió:
- Elgondolkodtál már azon, hogy mivel foglalkoznál, ha lottó ötösöd lenne?
- Belegondoltál már abba, hogy most miért nem azzal foglalkozol?
Pesszimista verzió:
- Elgondolkodtál már azon, hogy mihez kezdenél, ha az orvosodtól megtudnád, hogy csak fél éved
van hátra?
- Belegondoltál már abba, hogy most miért nem azzal foglalkozol?
A hős, miután megmentette a világot és visszatért és várja az ünneplést, de ehelyett csak fenyegető
arcú tömeggel találkozik és nem érti, egészen addig, amíg meg nem jelenik egy mamóka és vádlóan rá
nem mutat, hogy "Ő taposta le a virágaimat" és hirtelen felfogja, hogy az emberek nem is tudtak róla,
hogy a világ bajban volt, ellenben azt mindenki látta, hogy ő a mentés közben letaposta egy védtelen
öregasszony féltett virágait.
És vörös képpel nekállhat mentegetőzni.
Fellapoztam a jegyzeteimet és ez a téma volt a legrégebbi. Épp itt az ideje megírni.
Biztos sok lesz benne az ismerős részlet, itt-ott már hivatkoztam ezekre a sztorikra, de még így,
egyben nincs meg sehol.
1986 kemény egy év volt. Ún. kétfokozatú egyetemre jártam, ezt ma bachelor/master képzésnek
hívják. Akkor csak fokozatok voltak. Az első három évben általános vegyipari képzést kaptunk, az
utolsó félévben megírtuk a szakdolgozatainkat (én spec a Péti Nitrogénművek ammónium-nitrát
üzemének energiamérlegét állítottam össze), megtámadták, megvédtük, végül leállamvizsgáztunk.
Mit is írhatnék erről a három évről? Pont kapóra jön Marci megjegyzése, illetve az abban belinkelt
konnyentanulas.hu. Ugye, rögtön azzal kezdődik, hogy motiváció. Nos, ez az, amiből nekem nem
volt. Rögtön az elején rájöttem, hogy ez az egész vegyészet nekem annyira nem is jön be. De kilépni a
csatornából nem lehetett. Pontosabban, lehetett volna, de elég nagy lett volna érte az ár. Szüleim
ugyanis akkor már évek óta azon dolgoztak, hogy a fiuk diplomás ember legyen. De tényleg mindent
bedobva, pl. csak azért vállaltak be egy meglehetősen gusztustalan másodállást, hogy nekem legyen
zsebpénzem, szóval maximális respekt. Egyszerűen nem tudtam volna beadagolni otthon, hogy
nekem nincs semmi kedvem az egészhez. Így végül minimális erőráfordításokkal lenyomtam a
vizsgákat (3-3,5-es átlag, összesen 4 vagy 5 UV), majd a lendület továbblökött a master fokozatra. (Az
átlagommal éppen csak becsúsztam.)
A master fokozat már egy más világ volt. Eleve ide már diplomás emberekként mentünk, tehát az
oktatók is már kollégáknak hívtak minket. Másrészt – legalábbis ők így gondolták – ide már csak azok
jöttek, akiket tényleg érdekelt a dolog. Akiknek csak diploma kellett, azoknak elég volt a három év is.
Ergo a második fokozaton azért jóval könnyebb volt az élet. Innét már nem igazán szokták az embert
kivágni.
Öt ágazat közül választhattunk. Volt három, mondhatni semleges: a szervetlen kémia, az olajosok és a
szilikátosok. Volt egy mennyország, a radiósoknál – és volt egy pokol, a rendszereseknél.
A radiokémián világbajnok oktatói gárda gyűlt össze. Fiatalok, idősebbek, pont a megfelelő arányban,
lazák voltak, jó humorúak. Egy felüdülés lehetett oda járni. Ha valaki egy radió vizsgán négyest
kapott, rögtön szájára kapta az egyetem, mert az az illető valamit nagyon elronthatott.
Ezzel szemben a Rendszermérnöki és Folyamatszabályozási ágazat, más néven rendszeresek és
kavicskotrók... az egy más világ volt. Vér, veríték, könnyek. És ez most nem túlzás, a veríték és a
könnyek szószerint megvoltak. Láttam. Nem is egyszer. Ott akkor kapta fel a hírnév a hallgatót, ha
elsőre átment egy Árva vizsgán. Ha mindezt egy órán belül érte el, még díszsorfalat is kapott.
A radiósoknak volt két remek évük. A rendszeresek... egész életre szóló gondolkodásmódot kaptak.
Ahol a tudást a stressz is rögzítette. (Ezért mosolyogtam a Nézőművészeti Főiskolán, amikor oktatót
kellett választaniuk a nézőknek.)
Természetesen a rendszer ágazat mellett döntöttem. Félni nem féltem semmitől, és messze a
rendszeren volt a legtöbb matek és számítástechnika. Gyakorlatilag csak az volt. (Később a rendszer
ágazat alapjául szolgáló Kibernetika tanszékből nőtt ki 1990-ben az Informatika Intézet. Mikor is
végeztem? 1989-ben. Időzíteni tudni kell.)
Egy baj volt: csak későn esett le, hogy itt már komolyabb képzést kapunk. Én pedig lassan reagáltam:
az első pár hónapban még ugyanolyan technikával álltam hozzá a tanuláshoz, mint a korábbi
motiválatlan időkben. Magunk között szólva, a motivációm itt se nagyon csapkodta földhöz a seggét,
hiszen az első félévben szinte semmi számítástechnika nem volt, csak kémiával kacérkodó matek, az
meg annyira nem vonzott. A zéháidőszakon egy huszáros hajrával még átcsúsztam, de már akkor
látszott, hogy baj lesz. Lett is. Jött volna az első vizsga, szokás szerint 4-5 nappal előtte elkértem a
jegyzeteket, ilyenkor ugye az alvás az napi 2-3 óra, vizsga előtt annyi sem, cigi, kávé, cigi, kávé, végül
már kávé koffeintablettával, az étkezőasztalt lassan ellepték a skiccek (takarítónőknek tábla, hogy az
életükkel játszanak, ha letörlik a ceruzavonalakat az asztallapról) – szóval semmi különös.
És nem ment. Most először nem ment.
Hozzátartozik, hogy nem csak motivációs válságban voltam ekkor, hanem magánéletiben is. Egy
leányzó éppen akkor csinált bohócot belőlem, ezzel kapcsolatban a haveri társaságom is felbolydult,
aztán egy másik ügyből kifolyólag (szintén nő) elvesztettem egy jóbarátot is – tényleg úgy nézett ki,
hogy minden szétesett körülöttem.
Elkezdtem cél nélkül halasztgatni a vizsgákat. Én, aki addig a legharcosabb híve voltam a ‘bízni
magunkban és vizsgát sohasem halasztani’-elvnek. A karácsony és a szilveszter még lement valahogy
(szar volt), aztán januárban bementem a tanulmányi osztályra, hogy köszönöm szépen, elég volt.
Kiiratkozom.
- És mit fog csinálni? – kérdezte a hölgy.
- Jó kérdés, még én se tudom – vonogattam a vállamat – De ezt, ami most van, ezt nem.
- Nézze, maga most el van keseredve. Ne iratkozzon ki. Adjon be félévismétlési kérelmet.
Szeptemberig ráér töprengeni. Ha akkor sem akar itt maradni, akkor legfeljebb kiiratkozik.
Elgondolkodtam. Tényleg a hátam közepére kívántam akkor az egész egyetemet, de racionális ember
voltam, aki hülye lett volna eldobni egy plusz esélyt, különösen, ha ingyen volt.
- Igaza van – bólintottam – Mit kell írnom?
Zűrös hetek következtek. A kollégiumból nyilván ki kellett költöznöm. Elmentem haverokhoz
albérletbe, plusz lakónak. Dolgom nem volt. Igaz, pénzem meg kajám sem. A közeli ABC-be jártam le,
teaszalonnát venni. Azért azt, mert a töpörtyűvel holtversenyben ez volt az a kaja, melyet a legjobban
utálok. Így viszont elég sokáig kitartott. Egész nap rágtam a cigiket és láncban nyomtam az Impossible
Mission játékban a 20000 feletti pályacsúcsokat. Esténként meg haverokkal jártam kocsmázni, mely
akciók rendszerint Veszprém legdrágább éjszakai bárjában végződtek. Egy hét alatt leittuk a felső
polcról az összes aszújukat. Számolatlanul vettem fel kölcsönöket szinte mindenkitől.
Szóval, bedobtam a gyeplőt rendesen a lovak közé.
Utólag azt mondom, lehet, hogy kellett is ez. Vannak, akik csak úgy tudnak új életet kezdeni, ha a régi
már teljesen romokba dőlt.
Eltelt így egy hónap. Aztán elkezdtem körbejárni a lehetőségeimet. Hivatalosan még egyetemista
voltam. Elméletileg megtehettem, hogy átjelentkezek egy másik egyetemre, egy másik városba.
Mondjuk Szeged, JATE, progmat.
Rendeztem a fizimiskámat és leutaztam Szegedre. Némi problémát jelentett, hogy pénzem spec. nem
nagyon volt – februárban meg, ködben, sötétben nem volt olyan hatékony az autóstop. De kora reggel
nekiindultam. Délután négyre értem Szegedre.
Éppen a metróval mentem a Ferenc körúthoz, amikor felszállt a szerelvényre egy ellenőr.
Jegyem, az aztán nem volt. Amikor odaért a pacák, én kérdeztem hamarabb. Elmondtam neki,
hogy csóró egyetemista vagyok és Szegedre akarok menni stoppal. Mit javasol, hogyan tudok
tömegközlekedéssel kijutni valahogy az 5-ös út széléhez? Most vagy a szakmai kihívás fogta
meg, vagy a pofátlanságomat értékelte, de az is lehet, hogy egyszerűen csak egy értelmes ember
volt – mindenesetre nem kért jegyet, sőt, el is magyarázta az átszállásokat.
Természetesen a TTK tanulmányi osztálya már bezárt. Szállás? Ugyan már. Megszámoltam az aprót a
zsebemben. Futotta belőle egy vonatjegyre Pestig, sőt a maradékból tudtam venni egy tubus mustárt
és két kiflit. Ezzel meg volt oldva a kaja és a szállás.
Először is csavarogtam egy jót Szegeden, aztán éjszakára kisétáltam a vasúti pályaudvarra.
Megvettem másnapra a jegyet, és a váróteremben lefeküdtem aludni, úgy, hogy egy asztalra hajtottam
a fejemet, méghozzá úgy, hogy a szememet a karórámra fektettem. Előtte betanultam azt a pár
vonatot, melyek hajnalban mentek Pestre. Amikor jöttek a rendőrök ébresztgetni, akkor rögtön láttam
az időt és bemondtam a legközelebbi pesti vonatot, hogy azzal akarok menni. Megmutattam a
jegyemet is. Úgy készültem, hogy ha még egyszer ébresztenek később, akkor meg azt fogom mondani,
hogy elaludtam. De többször nem zavartak.
Reggel az állomás vécéjében arcot, fogat mostam – majd sétáltam egy jó nagyot a városban, hogy
leváljon rólam a vasúti szag.
A tanulmányi osztályon szerencsém volt, értelmes hölgyet fogtam ki. A papírjaim nálam voltak,
értékelték, hogy már van egy diplomám, különbözeti vizsga nélkül át is vettek volna negyedik
évesnek.
Mi kellhetett volna még?
Mondjuk, az alapok. A magam részéről semmi esélyt nem láttam arra, hogy a negyedik évben be
tudjak kapcsolódni egy progmatra, úgy, hogy matekból meglehetősen középszerű voltam
Veszprémben – azt is a szokásos módon nyomtam -, számítástechnikát meg a saját C64-emen kívül
addig nem láttam. Elég necces felállás lett volna. Nyilván nem létezett más út, mint elsőtől előlről
kezdeni az egészet.
Nappalin? Az lett volna az igazi, de a szülők ezt már biztosan nem bírták volna. Négy év után egy
újabb öt év. Nem, ez nem megy.
Marad a levelező, munka mellett. De még ez sem sima. Találni egy munkahelyet, mely kapásból
támogatja egy kezdő tanulási igényét – elég reménytelenül hangzott. Maradt volna még az, hogy
keresek egy olyan munkahelyet, ahol keresek annyit, hogy meg tudjam finanszírozni magamnak a
tanulást.
Illetve ott lebegett még az a lehetőség, hogy megpróbálok informatikaközeli munkahelyen
elhelyezkedni, aztán menetközben tanulom ki a szakmát.
Ezek jártak a fejemben, amikor visszafelé stoppoltam Veszprémbe.
De a legfontosabb dolog ekkor már megtörtént. Az egész szegedi kaland volt annyira abszurd,
annyira rendkívüli, hogy kirángatott az apátiámból. Igaz, hogy kínomban, de ekkor már röhögtem
magamon. És hazafelé már terveket szövögettem a hogyantovábbról.
Persze mielőtt ennyire távolba néztem volna, rendeznem kellett magam körül a dolgokat. Ismerőstől
megtudtam, hogy az egyetemen az Ásványolaj tanszékre laboránst keresnek egy kk munkához. Nem
egy őrült nagy kihívás, de kaptam valamennyi fizetést – és a legfontosabb, hogy kaptam szállást is a
Tudósotthonban. Plusz az egyetem körül maradhattam. Azért csak rengeteg ember kötött oda. Már
eleve a Tudósban is volt évfolyamtársakkal kerültem egy szobába, az ott lakó oktatók közül is jóban
voltam néhánnyal – gyakorlatilag barátságos környezetbe kerültem.
Igaz, csak négy hónapra, hiszen ennyire szólt a kk munka. Meg el kellett mennem miatta Komáromba,
mert hivatalosan a KKV alkalmazottja lettem. Stoppal. Naná.
Nos, laboránsként nem csináltam nagy karriert. Mosogattam. Sokat. Egy ideig.
Aztán egy kisérlethez szükségünk volt egy ötliteres főzőpohárra. Főnököm, Zoltán, erősen a lelkemre
kötötte, hogy nagyon vigyázzak, mert ekkora főzőpohárból csak ez az egy darab van az egyetemen.
Bólintottam. A kísérlet végén beleraktam a mosogatóba, elkezdtem beleengedni a vizet – és a
főzőpohár halk reccsenéssel kettévált. Zoltánnal úgy néztünk egymásra, mint két Muppet figura.
Aztán Zoltán elrohant, majd bősz telefonálás után beállított egy újabb nagy főzőpohárral.
- Józsikám, erre már tényleg nagyon vigyázzunk, ezt baráti becsszóra kaptam kölcsön egy kolléga
rejtett készletéből!
- Ah – rebegtem, és borzasztó óvatosan elvettem tőle.
Lement a kísérlet, fogtam a főzőpoharat, hogy elmosogatom, csakhogy egy picit – de tényleg egy picit
– hozzákoccant a széle az asztalhoz... és az üveg egy éles pattanással elrepedt.
Álltam ott, mint egy nagy kupac szerencsétlenség, kezemben a főzőpohár darabjával és úgy éreztem,
itt nyílik meg alattam a föld.
- Józsikám, mára menjél haza, jó?
- Jó – bólintottam fülig vörösen.
Új nap, újabb remények. Zoltán szerzett a Nevikiből egy újabb ötliteres főzőpoharat. Mielőtt
hozzányúltam volna, megesketett, hogy úgy vigyázok rá, mint az életemre. Ha ez is eltörik, akkor az ő
szakmai karrierjének vége, mindenki csak röhögni fog rajta, hogy itt van a ritka főzőpoharak gyilkosa.
Ember ilyen finoman még nem bánt üveggel, mint ahogy én azt kezeltem a kísérlet során. Befejeztük,
venném fel a főzőpoharat az asztalról... és ahogy emeltem, ott maradt az alja. Odaragadt az asztalhoz.
A folyadék bánatosan folyt szét az asztallapon.
- De Zoli, én... – hebegtem.
- Józsikám, bazdmeg, te itt többet üvegtárgyhoz nem nyúlhatsz, érted?
- Értem.
Tulajdonképpen innentől aranyéletem volt, tekintve, hogy laborasszisztensként kizárólag
üvegtárgyakkal kellett volna dolgoznom. Ergo hivatalos munkát, azt nem kaptam. A munkahelyem
egy olyan isten háta mögötti csarnokban volt, hogy a tanszék nagy része nem is tudta, hogy létezem.
Zoltán pedig igyekezett elfelejteni.
Három említésre méltó dologgal foglalkoztam. Az egyik mosogatóban összeraktam egy profi
ruhafestő berendezést. Raktam bele hőmérőt, keverőszárat, fűtést – és szakmányban festettem
magamnak ruhákat. Keresztanyám révén jutányosan jutottam hozzá egy csomó fehér vászon kórházi
ruhához – na, azokból próbáltam kihozni a maximumot. Az arara papagáj kutyafasza volt ahhoz
képest, ahogy én akkoriban kinéztem. Az egyik tanszéki főmufti nem is bírta elviselni és amikor
egyszer végigsétáltam a folyosón (szakáll, hosszú haj, műanyag papucs, mezítláb, bokáig érő
barbirózsaszín lifegős nadrág és egy necchálószerűen szétnyúlt csöves pulóver – elvégre még tél volt),
nekiállt kioktatni az esztétikus kinézetről. Mindezt egy olyan, vörösbortól hatalmasra duzzadt,
rücskös orral, mely helyből űberelte az én egész kinézetemet. Jóságosan mosolyogtam.
A másik fontos dolog egy óriásposzter volt. Valahogy a kezembe került egy francia
karikatúramagazin középső posztere, mely egy őrült bonyolult, őrült aprólékosan kidolgozott Rolling
Stones koncertet ábrázolt. A képen többszáz figura tolongott, leginkább olyan Dargay Attila stílusban.
Imádtam azt a rajzot. És egyszer csak rengeteg időm lett. Az eredeti rajzot bekockáztam, szereztem
egy A2-es fehér papírlapot, azt is bekockáztam – és kockáról kockára átrajzoltam, majd átfestettem
óriásiba a meglehetősen kicsi eredeti rajzot. Gigantikus munka volt – de megérte. A rajzkézségem
hatalmasat fejlődött, sőt, magát a stílust is elsajátítottam.
De a leginkább előremutató dolog a harmadik tevékenység volt. Az egyik szobatársam, akivel már
katonakorunk óta jóban voltunk, az egyetemi számítógépnél dolgozott, mint supervisor. Na, neki lett
kiadva, hogy ez alatt a pár hónap alatt meg kell tanítania engem a nagyszámítógépre. Nagyjából
hogyan működik – és hogyan lehet programozni. Tanultam. Rengeteget. Igaz, illegálisan, de ott
voltam a tűz közelében – és óriási volt a motivációm.
Az élet egyébként nagyon kellemes és kiszámítható lett. Mivel teendőt nem kaptam, magamnak
osztottam be a napomat. Délig vagy rajzoltam, vagy a gépterem környékén settenkedtem. Ebédelni
átmentem a menzára, ahol rendszerint megállapítottam, hogy ma megint nem embereknek főztek – és
átsétáltam a Kismocskosba. Két tepertős pogácsa, két kisfröccs. Ez akkoriban a kedvenc ebédeim közé
tartozott. A Kismocsiból rendszerint már nem is mentem vissza a munkahelyemre, felsétáltam a
Tudósba, átöltöztem melegítőbe és kiszaladtam a Gulya-dombra. Ott futás/gimnasztika kombóval
elvoltam egy ideig, majd hazaszaladtam.
Ez alatt a pár hónap alatt nem csak szellemileg találtam rá egy kellemes egyensúlyra, hanem testileg
is. Örök hála érte a KKV-nak.
Viszont nem feledkeztem el a hosszútávú terveimről sem. A laboránsi munka csak pár hónapra szólt,
utána megint ki leszek rakva az utcára. Nem megoldást kaptam, csak haladékot. Azaz egy kicsit
megnyugodtam, de a frász még azért jócskán bennem volt.
Több szálon is elindultam.
1. Hivatalos támogatás
Kihasználva a jó kapcsolatomat, elkezdtem pedzegetni a srácnak, hogy szaglásszon már körbe, nincs-e
valamilyen állás a számítógépközpontban. Szívesen veszek bármilyen munkát, takarítok, lyukkártyát
lyukasztok, szóval tényleg bármi szóba jöhet, csak legyek ott a környéken, tanulhassak – és
támogassák a hivatalos képzésemet a JATE-n. Én tudom, hogy óriási potenciál van bennem, ehhez
képest ingyen megkapnak... mire várnak még?
Ez húzódott el a legjobban, igazából határozott választ csak nagyon megkésve kaptam, akkor is
véletlenül.
2. Magas fizetésű munka
Fűzfőn dolgozó ismerősöktől megtudtam, hogy most indul egy új üzem üzem a klórozós
gyárrészlegtől nem messze. Keresnek melósokat, méghozzá horribilis fizetésért: 18e/hó.
Összehasonlításképpen, laboránsként 4500 volt a fizetésem. És a korábban egyetemistaként kapott
2000/hó zsebpénzből is meg tudtam élni. Évekkel később, amikor mérnökként vettek fel egy
munkahelyre, akkor kaptam 7800-at. Tehát a 18e az egy akkora szám volt, hogy el se tudtam képzelni.
Nyilván rástartoltam. Nem lehet olyan szar munka, hogy ne érné meg. Csak öt évig kell kibírnom,
aztán az egyetem után lelécelek máshová. Vegyészmérnök vagyok, ismerem a veszélyes anyagokat,
tudok velük bánni... mi bajom eshetne?
Mint utólag kiderült, pont ez volt a probléma. Hogy ismertem az anyagokat. A haverok tanácsára
letagadtam ugyan a mérnöki diplomát, csak a vegyipari szakmunkás papíromat jelentettem be – de ez
is sok volt.
Egy olyan üzemet építettek fel a külső telepen, melyből összesen három volt a világon: kettő
Afrikában, egy pedig itt. Maga a technológia volt olyan, hogy nem tudtál ellene védekezni: annyira
veszélyes volt és annyira szartak a munkavédelemre, hogy az üzem zabálta a melósokat. Semmi más
nem hiányzott volna oda, mint egy képzett vegyész, aki figyelmeztetni tudja a többi melóst. Ebből
kifolyólag csupa péket, postást, cukrászt, hentest meg hasonló fazonokat vettek fel betanított
munkásnak – akik persze mentek a nagy pénzért. Hogy élnek-e még... nem tudom.
Mindenesetre engem nem vettek fel.
3. Számítógépközeli munka
Ez se kicsit volt bizarr. De itt egy kicsit visszatérek az idő szerinti sorrendhez.
Májusban letelt a négy hónap, Zoltánnal könnyes búcsút vettünk egymástól. Soha ne legyen rosszabb
főnököm.
Én pedig – jobb híján – leköltöztem a fűzfői munkásszállásra.
Létezett akkoriban egy Keminden nevű diákszervezet, ez gyakorlatilag
unatkozó/megszorult/kalandvágyó egyetemistákat közvetített Fűzfőre, szakmunkás jellegű melókra.
Rajtuk keresztül mentem le egy hónapra. Az is valami. Legalábbis újabb egy hónap haladék.
Ezt az egy hónapot nem részletezném, egyszer már megtettem. Semmi pénzért nem hagytam volna ki
az életemből, minden keserűsége és szenvedése mellett bennem már buzgott az akarat, ezerrel
dolgoztam a kitörésen.
Úgy tűnt, a haladék ezúttal bejött. A rendszergazda haverom szólt, hogy egy ismerőse keres Svájcba
nagygépes rendszerhez programozót. Van egy hónapunk, ő úgy látja, azzal a tempóval, ahogy én
szívom magamba az anyagot, van esélyünk arra, hogy ennyi idő alatt szinte nulláról profi szintre hoz
fel. A nyelv nem probléma, németül elboldogulok.
Belevágtunk.
Sikerült.
Egy hónap alatt úgy megtanultam a PL1-et, mint a kisangyal.
Pedig – finoman szólva – sem voltak ideálisak a körülmények. Valami olyan embertelen munkát
végeztünk napközben, hogy ihaj. Meló után változtam vissza emberré, vonultam el a Kantin nevű
kocsmába a könyveimmel, füzeteimmel és a gyártelep hatalmas fái alatt, a kerthelyiségben tanultam a
JCL-t meg a PL1-et, írtam egy kockás füzetbe a kódokat, kortyolgattam a söreimet és haverkodtam
össze a Berta nevű, roppant kedves roma pincércsajjal.
Aztán hetente egyszer szöktem be az egyetemre, ahol ki tudtam próbálni, hogy amiket írtam, azok
mennyire működőképesek. Tényleg szerencsém volt, mert gyakorlatilag az összes supervisorral
összemelegedtem, mindegyik tudta, miről van szó és segítettek, ahol tudtak.
Meg is lett az eredménye. A haverom roppant büszkén mutogatott az egyetemen, hogy itt van az az
ember, akit egy hónap alatt meg tudott tanítani tökéletesen a PL1-re. Hja, a motiváció. Én meg már azt
számolgattam, mi mindent veszek abból a tengersok pénzből, melyet a kinti kolosszális
munkabéremből takarítok majd meg.
Eljött az időpont, felutaztunk Pestre. Itt volt a szakmai interjú. Leültünk. Az előttem lévő pacák
szakmailag (ZX81 gépi kódú programozás) nagyon penge volt, de a németen elhasalt. Én abszolút
nyugodt voltam.
Aztán jött a kérdés: beszéljek valamit a DL1-ről.
Nyeltem egy nagyot. – Nem a PL1-ről? – kérdeztem vissza. Nem, nekik DL1 szakértő kell.
Izé. Az nem én vagyok.
Bakker, egy betű. A PL1 az ugye azt jelenti, hogy Programing Language Nr1, a DL1 meg azt, hogy
Data Language Nr1. Ég és föld – dacára, hogy kiejtve teljesen ugyanúgy hangzik mindkét rövidítés.
Leforrázva utaztam vissza Veszprémbe. Oké, hogy most már tudom a PL1-et... de mit érek vele? Tart
még pár napig a füzfői klórüzemi szívás... és utána mi lesz? Se szállásom, se munkám.
Június végét írtunk. A három tűzbe tartott vasból kettő elporladt. Maradt egyedül az, hogy
kapcsolataim révén bejutok valahogyan az egyetem számítógépközpontjába. Erre minden esélyem
megvolt: jóban voltam az összes technikai félistennel supervisorral. Legalább az egyik tudta, hogy mit
tudok. A másik kettővel meg sokat söröztem.
Azt a választ kaptam, hogy várjak. Nyáron még a fű sem nő. Majd augusztusban válaszolnak.
Jobb híján hazautaztam a szüleimhez. Mintha nyári szünet lenne. Nagyjából úgy is telt a nyár. Hogy
ne essek ki a gyakorlatból, megtanultam assembly-ben programozni a C64-emet.
És persze folyamatosan tűkön ültem. Az ismerősömet telefonon nem tudtam elérni. (Mobil... hehe.
1987-ben?)
Aztán szeptember elején visszautaztam Veszprémbe, mindenféle cucc nélkül. Hétfő reggel beültem a
Kismocskosba. A tanszéken üzenetet hagytam a haveromnak, hogy ott várom. Élet-halál ügyben. Az
idő telt. Ettem a tepertős pogácsákat, mindegyikhez beküldtem egy kisfröccsöt. Persze nem sokat,
mert fontos nap volt. Szívtam a cigiket – és töprengtem. Mi legyen.
A srác nem jött át.
Végül 11.45-kor kifizettem a cehhet, átsétáltam a tanulmányi osztályra és 11.55-kor visszairatkoztam
az egyetemre. A beiratkozási határidő 12.00 volt.
A többi már részletkérdés. Egy haveromat behívták katonának, de nem akarta, hogy elvesszen az
albérlete, így egy másik haverommal közösen átvettük egy évre. Illetve én csak egy fél évre, mert a
megismételt félév után visszaköltöztem a koliba.
A szüleim megadóan fizették ismét a zsebpénzt. A különmunkát közben feladták, így nem lehetett
könnyű nekik. Én ekkor szoktam rá komolyabban a tanulás melletti melókra – jellemzően hétvégén
kőműveshez, de bevállaltunk szinte mindent. Egy szerencsés öthetes, jól fizető múzeumköltöztetés
következményeként vissza tudtam fizetni mindenkinek az év elejei adósságaimat. Barátnő fronton is
kezdett rendeződni a helyzet, aztán az egész reménytelenül megbonyolódott, majd teljesen bizarr és
nevetséges módon ért véget. Utána jött egy sötét korszakom, végül egymásba botlottunk Nejjel, aztán
szakítottunk, aztán megint összejöttünk – és azóta jó.
Ja, és a lényeget majdnem elfelejtettem. Elkezdtem az egyetemet, ugyanazon az embertpróbáló
rendszer ágazaton. Egy év telt csak el az előző kísérlet óta – de a próbálkozó ember teljesen más lett.
Megvolt a motiváció. Baromira örültem, hogy egyáltalán tanulhattam. Olyan szorgalmasan jártam be
az órákra, mint a kisangyal. (Ha van nekik egyáltalán iskolai képzésük.) Odafigyeltem. Megértettem
az anyagot, már az órán. Magasan a léc fölött vittem át az első félévet. A jegyek átlagát tekintve
messze az addigi legjobb szemesztert zártam. És a következő félévtől megjelentek az informatikai
jellegű tárgyak is.
Hazaérkeztem.
És ilyenkor nincs nálam kamera.
Kinyitottam a teraszajtót. A macska az emeleten meghallotta, levágtázott a lépcsőn, hallottam, ahogy
dübörög, aztán mint a villám, átrohant a kanapé alatt, fekete csíkként kiszáguldott a teraszra – majd
azzal a lendülettel beleszánkázott a hóba, keresztbekapart és pánikszerűen visszaskerázott a lakásba.
Levegőzött egyet.
Amikor próbálod behangolni a gyerek gitárját az új hangológéppel, de nem megy, mert a macska
mindig belenyávog.
Ezelőtt 15-18 évvel Nejjel lefektettük a gyerekeket, megvártuk, amíg egyenletesen szuszognak és
levonultunk a földszinti dolgozószobába Civilization-t játszani.
Ma az egyik gyerek bulizik valahol, a másik lázasan fekszik a szobájában.
Mi pedig Nejjel lementünk a földszinti nappaliba és az Xboxon Civilization-t játszottunk.