nncl1747-5cev1.0 bálint ágnes · pdf filegyon álmos volt már. el...

41
BÁLINT ÁGNES MAZSOLA BRÓDY VERA BÁBFIGURÁIVAL ÉS RAJZAIVAL MÁSODIK, BŐVÍTETT KIADÁS MÓRA KÖNYVKIADÓ • BUDAPEST 1968 NNCL1747-5CEv1.0

Upload: nguyendieu

Post on 04-Mar-2018

220 views

Category:

Documents


5 download

TRANSCRIPT

BÁLINT ÁGNES

MAZSOLABRÓDY VERA BÁBFIGURÁIVAL ÉS RAJZAIVAL

MÁSODIK, BŐVÍTETT KIADÁS

MÓRA KÖNYVKIADÓ • BUDAPEST 1968

NNCL1747-5CEv1.0

AZ EHETŐ HÁZ

A Futrinka utca végén, szinte már a me-zőn, ócska, molyette kalap hevert. Ez alatta kalap alatt tanyázott Manófalvi Manó, amadárijesztők barátja.

Régebben a kalap is egy madárijesztőfején díszelgett, de mióta Manófalyi Manómegörökölte, és házszámtáblát szerelt rá,ház lett belől.

Sajnos, október végén, egy este a szél el-fújta a kalapot házszámtáblástól, és Manó-falvi Manó födél nélkül maradt.

Más lakás után kellett néznie.Szerencsére talált a mezőn egy jókora

sütőtököt, aminek a cinkék már kivájtáka belét.

– Ez megteszi! – vélekedett a manó. –Korántsem lesz olyan meleg, mint a kalap,de legalább nem fújhatja el egykönnyena szél.

Fakéregből ajtót, ablakot mesterkedetta tökre, ablaküveg is került egy törött pa-

lack cserepeiből. Tűzhelyet agyagból ta-pasztott, s egy rozsdás cső lett a kémény.

Az agyagból tapasztott tűzhely – ha jólmegtömték kukoricacsutkával – csak úgyontotta a meleget.

„Már nem is bánom, hogy a kalap el-röpült a fejem fölül – gondolta ManófalviManó a tűz mellett üldögélve. – Ez a tök-ház jóval melegebb lakásnak ígérkezik."

Egy baj volt csupán: a tökházat min-denki meg akarta enni, aki csak arra jártvagy repült. Manófalvi Manónak unos-untalan fel kellett tápászkodnia a jó melegkuckóból, hogy a varjakat, pockokat, nyu-lakat elriogassa.

– Nem látjátok, hogy ebben a tökbenlaknak? – kiabálta mérgesen, lúdtollsep-rűjével hadonászva. – Ez nem megenni-való!

Lámpagyújtás után nemigen háborgat-ták, mert a tökházikó ablaka messzire vilá-

gított, s még a legvaksibb vén varjúnak isfeltűnt, hogy amiben lámpa ég, az nemehető. Manófalvi Manó ilyenkor nyugod-tan nekiülhetett újságot olvasni.

Egy este épp a híreknél tartott ( „ . . . le-ugrott a mozgó kerékpárosról, és meg-ütötte magát Bolha Barnabás szalmafalvilakos. . . " ) , amikor kintről csámcsogásthallott.

Ugyan ki csámcsoghat odakint ? Manó-falvi Manó el sem tudta képzelni. Mikorazonban a tökházikó falán lyuk keletkezett,s a csámcsogást már úgyszólván a szobá-ban lehetett hallani, Manófalvi Manó rá-döbbent, hogy valaki – lámpavilág ide,lámpavilág oda – megint belerágott a tök-be. Felkapta hát a seprűt, és kirohant.

Egy induri-pinduri malac rágta a házat.Manófalvi Manó még soha életében nem

látott ilyen hitvány kis malacot. Nem isteketóriázott vele sokat: egyszerűen odébbsöpörte.

A kismalac gurult, és torkaszakadtábólvisított:

– Ui, ui, ui!– Majd adok én neked másnak a házát

bekebelezni! – fenyegette ManófalviManó a seprűjével.

A malacka bánatosan nyöszörgött:– Éhes vagyok! Már órák óta nem

ettem!– Akkor sem kell fölfalni a házamat!

Különben is adhatok neked kukorica-lepényt. Tessék, kerülj beljebb!

Kukoricalepény! Édes, drága kukorica-lepény . . . ,

Fél perc múlva csámcsogástól vissz-hangzott az egész tökház.

– Ez aztán ízlik nekem! – mondta a kis-malac két harapás között.

– Ne beszélj teli szájjal! – figyelmez-tette a manó. – És főleg ne csámcsogj!Evés közben szíveskedjél csukva tartania szádat!

A kismalac szelíd mosollyal nézett rá:– Hiszen úgy nem lehet enni!– Dehogynem! – biztatta a manó. –

Próbáld csak meg!Rövid kísérletezés után a kismalac meg-

állapította, hogy csakugyan lehet csukottszájjal enni. Mire ezt jól begyakorolta, el-fogyott az egész tál délről maradt kuko-ricalepény.

– Úgy jóllaktam, mint a duda! – dőlthátra a kismalac szuszogva. – Még el isálmosodtam.

Manófalvi Manó megsimogatta a fejebúbját.

– Aztán ha hazamégy, otthon is jussoneszedbe, hogy szépen kell enni!

Erre a kismalac váratlanul sírva fakadt:– Ui, ui, ui!– Szent Szilvamag! – kiáltott Manó-

falvi Manó. – Most meg ki bántott ?– Senki! – szipákolt a kismalac. – Csak

eszembe jutott, hogy nekem nincs is hovahazamennem...

– Ejha! Hát nincs otthonod?– N i . . . nincs... Elkergetett a gazda,

mert azt mondta, olyan kicsi vagyok, mintegy szem mazsola. És belőlem úgysem leszsoha tisztességes disznó!

A derék manó szíve megesett a kismala-con. Azt mondta hát neki:

– Tudod mit, te Mazsola? Maradj ittnálam! Úgyis mindig egyedül vagyok, shacsak nem fúj erre a szél egy-egy újság-lapot, bizony sokat unatkozom magam-ban.

A kismalac hirtelen szólni sem tudottörömében. Orrocskáját beletörölte Manó-falvi Manó nadrágszárába, és összevisszaröfögött:

– Manócska, kedves Manócska, de jó,hogy itt maradhatok! Hova is mentemvolna, mivé is lettem volna?

A nagy örvendezés után közös erővelbetapasztották a lyukat, amit Mazsola rá-gott a tökhéjon. Igaz, Mazsola inkább csaknézte, hogyan dolgozik Manócska. Na-gyon álmos volt már.

El is aludt a kályhalyukban.

VALAKI FÜRDENE

Mazsola ítéletnapig is eltanyázott volnaa kályhalyukban, mert ott mindig volt egykis meleg hamu, Manócska azonban nemtartotta ezt megfelelő hálóhelynek. Őmaga jól megtömött, dundi szalmazsákonaludt, amit nappalra saját gyártmányúkecskeszőr takaróval borított le.

– Neked is lesz jó kis ágyad, ne félj! –mondta Mazsolának. – Ha eláll az eső,hozunk szalmát a kazlakból.

Úgy is történt. A nagy petrence szalmá-ból jó puha ágyacska lett Mazsolának. Ma-zsola mindjárt bele akart hemperedni úgy,ahogy volt, sáros csülköcskével, hamus or-rocskával.

– Ohó, nem addig ám! – szólt rá Ma-nócska. – Előbb megfürdetlek!

Mazsola megijedt:– Nem szoktam én fürdeni!Manócska vállat vonva mondta:– Márpedig nekem nem kell piszkos

malac!Mazsola eltűnt a kályhalyukban. Egyet-

len porcikája sem kívánta a vizet. Rég el-múlt a nyár, amikor jólesett útszéli tócsák-ban hempergőzni! Pedig Manócska márjelentette:

– Lehet fürdeni!– Nem fürdőm! – röfögött Mazsola. –

Inkább elmegyek, és keresek magamnak

egy disznóólat, ahol nem kell fürdeni, ha-nem csak belefúrom magamat a szalmába,és kész!

– Jó, jó, menj! – hagyta rá Manócska.Mazsola nem akart hinni a fülének. Egy

darabig várt, hátha tartóztatják. Azutánmikor belátta, hogy erre hiába vár, kisom-fordált az ajtón.

Odakint hideg volt és szuroksötét.Amerre csak a szem ellátott, sehol egyicurka-picurka fény.

Bezzeg a tökházban szép világos volt!Az ablakon át látni lehetett, ahogy Ma-nócska árnyéka ide-oda libben a falon.

Mazsola felágaskodott, és orrát az ab-laküveghez nyomta. Szerette volna, ha ígylátják őt, amint a kinti hidegből vágya-kozva les be a meleg szobába. Manócska

azonban a tüzet piszkálta, és még véletle-nül sem fordult volna az ablak felé.

Akkor Mazsola köhögött. Nem volt ezigazi köhögés, csak műköhögés, hogy Ma-nócska megijedjen, és azt gondolja magá-ban: „Még utóbb megfázik ez a szeren-csétlen kismalac, és tüdőgyulladást kap ittnekem!"

Sajnos, nem lehetett tudni, hogy Ma-nócska mit gondol magában, mit nem; azazonban kihallatszott, hogy vígan fütyö-rész.

Mazsola hangulata percről percre rom-lott. Már egészen közel állt a síráshoz. Le-kuporodott a fal tövében, és nagyon sze-rette volna, ha nem mondja azt a dolgot adisznóóllal kapcsolatban.

Egyszerre csak nyílt az ajtó, és Manócs-ka sétált ki saját készítésű cirokseprűjével.

– Jé! – kiáltott csodálkozva, amikorészrevette Mazsolát. – Hát te még ittvagy?– Itt! – rebegte Mazsola, azután vártaa következő kérdést, hogy nem fázik-e,nem akar-e bemenni vagy ehhez hasonlót.Manócska azonban nem kérdezett sem-mit, hanem nekiállt, hogy elsöpörje az ajtóelőtt összegyűlt esővizet.

– Szinte jólesik a hideg levegő! –mondta seprés közben. – Odabent márolyan meleg van, alig lehet kibírni!

„Én kibírnám!" - gondolta Mazsola, ésközelebb húzódott a nyitott ajtóhoz, ame-lyen keresztül fény és meleg áradt ki aszobából. Később megkérdezte:

– Manócska! Nem hűl ki?

– A szoba? Dehogy hűl! A tűzhelyontja a meleget.

– De a víz... a víz sem hűl ki?– A fürdővíz ? Nem, az sem hűl ki –

tájékoztatta Manócska Mazsolát. – Havalaki meg akarna fürdeni benne, hát éppmost volna a legjobb.

Mazsola hallgatott, hallgatott, azutánmikor már a foga is vacogott a hidegtől,megszólalt:

– Tudok valakit, aki meg akarna für-deni.

– Ne mondd! – csodálkozott Manócska.– És hol az a valaki? Itt a közelben?

Mazsola behúzta a nyakát.– I t t . . . egészen közel...– Érdekes! – mondta Manócska, miután

jobbra-balra tekingetett. – Nem látok ittegy lelket sem rajtad kívül.

– Hát nincs is – röfögte Mazsola.– De hiszen most mondtad, hogy van

itt valaki, aki szívesen megfürdene.– Hát van, hát van – mondta röstel-

kedve Mazsola, és odasettenkedett Ma-

nócskához, hogy megint annak nadrág-szárába törölje az orrát. Szerencsére Ma-nócska már ismerte ezt a mozdulatot, ésegy zsebkendővel ügyesen ki is tudta vé-deni.

– Csak nem rólad van szó? – kérdezteMazsolától orrtörlés közben.

– De igen – vallotta be Mazsola.Manócska nagyon megörült:– Lám, ez nagyszerű! Gyerünk hamar,

mielőtt még kihűlne a víz!Mazsola úgy szaladt be a szobába,

mintha farkasok álltak volna a ház körül.Nagy csodálkozására a fürdővíz már a dé-zsában gőzölgött.

– Manócska, te tudtad, hogy itt mavalaki fürdeni fog? – kérdezte később, mi-kor már nyakig ült a jó meleg vízben.

– Sejtettem – válaszolta a manó, és jólbeszappanozta Mazsola feje búbját.

Mazsola visított, hogy csípi a szemét aszappan. Később meg azért visított, mertnem akart kiszállni a jó meleg vízből.

– Még fürödjünk! Még fürödjünk! –sivalkodott torkaszakadtából.

– Mára elég volt! – csitította Manócska.– Különben is már annyi vizet kipancsol-tál, hogy úszik a szoba.

Szárazra dörgölte Mazsolát, lefektette azizegő szalmaágyikóba, azután nekilátott,hogy feltörölje a kipancsolt vizet.

– Máskor nem csinálok olyan nagy pan-csot, Manócska, meglátod! – fogadkozottMazsola. De bizony másnap, mikor a dé-zsában ült, megint csak elkezdett lubic-kolni, fickándozni, víz alá merülni, bugy-

borékolni, fröcskölni, és Manócskánakmegint jó csomó kilötykölt vizet kellettfeltörölnie. És éppen akkor állított be avarjú, aki Manócskát még a Futrinkautcából ismerte.

– Mi volt itt? Tengeri csata? – károgtaelképedve.

– Ó, semmi, csak Mazsola tisztálkodott– magyarázta Manócska. – Tudod, Varjúbarátom, hogy a kismalacok szeretnekpancsolni.

A tisztára mosdatott Mazsola már régenaludt, mikor a varjú és Manócska mégmindig róla beszélgettek.

– Nagy gond a házban egy ilyen kis-malac – vélte a varjú. – Nem is mindenkivállalná.

Manócska erre mindössze annyit mon-dott:

– Persze az egyedüllét legalább olyangond. És így mégiscsak vígabban telik azidő. . .

A CSUTKABABA

Szép időben, mikor a rét fölött hosszú szá-lakban úszott az ökörnyál, Mazsola leg-szívesebben a ház körül turkált.

Esős napokon azonban bekényszerült aszobába, s ilyenkor bizony kezdetét vettea nyafogás:

– Manócska, Manócska, hadd játsszama sakkfigurákkal!

– Hogyisne, letörne a fejük, s akkor ho-gyan sakkozzunk Varjú barátommal ?

– Faragj nekem is sakkfigurákat, Ma-nócska !

– Hiszen nem tudsz sakkozni!

– Nem baj, katonásdit játszanék velük!– Ó, hát katonásdit babszemekkel is

játszhatsz!És Manócska különféle lapulevélzacs-

kókból különféle babokat adott Mazsolá-nak: nagy, lila babszemeket fekete csík-kal, fehér pöttyös fekete babokat, halvány-sárgákat, barnákat, hófehéreket, mindenszínből egy-egy marékravalót. Rövid időmúlva annyi babszemvitéz menetelt a pad-lón, hogy lépni sem lehetett tőlük. Ma-zsola főzőkanállal vezényelte őket, és ví-gan énekelt:

Aki nem lép egyszerre,Nem kap rétest estére.Mert a rétes igen jó,Katonának az való, trarará!

Felbuzdulva a babszemek sikerén, Ma-nócska újabb mulatságot eszelt ki: répá-ból, karalábéból, burgonyából egész állat-kertet farigcsált Mazsolának. Mazsolapompásan szórakozott, de játék közbenmegeszegette a répa- meg karalábéfigurá-kat, s az állatkert apránként elfogyott.Manócska akkor kukoricacsutkából készí-tett ökröket. Ezek már nem ízlettek Ma-zsolának. A csutkababát sem ette meg,aminek kukoricacsuhéból volt a ruhája éssárga kukoricabajuszból a hajfonata.

Ezt a csutkababát nagyon szerette Ma-zsola. El sem aludt volna nélküle. Nap-közben meg a jó meleg kályhalyukban ját-szadozott vele, s egyre mondogatta:

– Ne csámcsogj, csutkababa! Ne ugráljannyit, csutkababa! Töröld meg az orrocs-kádat, csutkababa!

Manócska ilyenkor nyugodtan végez-hette a házimunkát. De volt ám úgy is,

hogy Mazsola ráunt a csutkababára, és aztakarta, hogy Manócska szórakoztassa őt.

– Most nem érek rá, Mazsola! – ma-gyarázta neki Manócska. – Látod, a ba-kancsomnak levált a talpa, s ha nem javí-tom meg, nem lesz, amit a lábamra húz-zak. Hagyj hát dolgozni, és játsszál szépena csutkababáddal.

Mazsola erre földhöz vágta a csutka-babát, kijelentette, hogy azzal nem lehetjátszani, és bevonult a kályhalyukba.

Pár perc múlva kopogtak az ajtón. Fü-löpke lépett be, Nyúlanyóék fia, aki körül-belül akkora lehetett, mint Mazsola, csaka füle nőtt sokkal hosszabbra. Gyertyátjött kölcsönkérni, mert kialudt náluk a vil-lany, mire meg beértek volna a Futrinkautcába, éppen bezárt volna a bolt.

Mazsola kikukkantott a kályhalyukból.– Mi az, nincs gyertyátok? – kérdezte

fitymálva. – Nekünk egy egész dobozzalvan! Ugye, Manócska?

– Az ám, mert nekünk meg villanyunknincs! – nevetett Manócska, miközbengyertya után kutatott a faliszekrényben.Fülöpke a fülét billegette, hogy Mazsolais nevessen, de Mazsola nem nevetett, ha-nem visszahúzódott a kályhalyukba, ésmérgesen röfögött valamit.

Akkor vette észre Fülöpke a földön he-verő csutkababát.

– Milyen helyes kis baba! – hajolt lehozzá. – Játszhatnék vele egy kicsit?

– Hozzá ne nyúlj! – visított Mazsola, éskiugrott a kálybalyukból. Felkapta a csut-kababát, és vadul magához szorította. –

Ez az enyém, tudod? Ezzel te nem játsz-hatsz !

Hátat fordított Fülöpkének, az megcsak hüledezett.

– Hiszen nem akartam megenni! – ma-kogta sértődötten. – Különben is van ne-kem otthon káposztatorzsából olyan nyúl-hadseregem, de olyan, amilyet te még nemis láttál!

Manócska ezalatt előkotorta a gyertyát,és odaadta Fülöpkének.

– Köszönöm szépen addig is – hajtottameg Fülöpke a jobb fülét. – Sietek velehaza, mert az egész család sötétben ül.

Elköszönt, Manócska pedig visszatele-pedett a zsámolyra, hogy folytassa a félbe-hagyott munkát.

Kisvártatva odadörgölődzött hozzáMazsola.

– Unatkozom! – mondta panaszosan.– Pedig most nyugodtan játszhatsz a

csutkababáddal! – nézett rá Manócska aszemüvege alól. – Senki sem akarja el-venni tőled.

– De mit játsszam vele? – nyafogottMazsola. – Már unom etetni meg csucsuj-gatni. Találj ki valami mást, Manócska,hogy mit játszhatnék vele! .

Manócska a fejét rázta:– Sajnálom, Mazsola, én most nem érek

rá ilyesmire. Fő a fejem a gondtól, hogyanjavítsam meg ezt az ócska bakancsot. Haviszont Fülöpke még itt volna, biztosankitalálna mindenféle érdekes játékot. Őksokan vannak otthon testvérek, és sokfélejátékot tudnak.

Mazsola töprengett, töprengett, azutánazt mondta:

– Kár, hogy nincs itt Fülöpke!– Bizony, kár! – helyeselt Manócska. –

Ő inkább ráért volna veled játszani, mintén.

Mazsola ezt megjegyezte magának, ésmikor pár napra rá Fülöpke meghozta akölcsönkért gyertyát, kedvesen kínálgattaneki a csutkababát:

– Tessék, Fülöpke, játsszál vele!

Fülöpke megörült, mert testvérei éppaznap reggelizték meg az ő torzsából fara-gott nyúlhadseregét, és nem volt miveljátszania. Bebújt hát Mazsolával együtt akályhalyukba, ahol is azt játszották, hogya csutkababa beteg, el kell hívni hozzá adoktor bácsit. Először Fülöpke volt a nyúldoktor bácsi, azután Mazsola terítette ma-gára a törülközőt köpenynek, és ő lett amalac doktor bácsi. Később ugyanez atörülköző fodrászköpennyé változott, ésfodrászosdit játszottak. Hol Mazsola vá-gott le egy kicsit a csutkababa hajából, holmeg Fülöpke. A csutkababa haja mindrövidebb és rövidebb lett, végül teljesenmegkopaszodott. Akkor új hajat lehetettkészíteni neki kukoricabajuszból. Aztánmeg énekeltek neki, hogy elaludjék. Olyan

jó játék volt mindez, hogy Fülöpke el isfeledkezett a hazamenetelről. Az öregvarjú kopogott be csőrével az ablakon:

– Hej, Fülöpke, fölöttetek szálltombanhallottam, hogy szidnak otthon, amiértnem találsz haza!

Fülöpke megijedt, hogy nem kap vacso-rát, és hazaszaladt. Mazsola sírt:

– Miért ment haza Fülöpke, még akar-tam vele játszani!

És Manócska hiába csitította, békít-gette, csak bömbölt torkaszakadtából Fü-löpke után. Végül Manócska azt mondtaneki:

– Szólni fogok Fülöpkének, hogy más-kor ne jöjjön át hozzád játszani, mert utánanem győzöm a visításodat hallgatni.

Erre Mazsola elhallgatott.

A CUKORRÉPA MEG A ZÖLD DISZNÓ

Egy este Mazsola már az ágyban feküdt,tisztára mosdatva, fényesre kefélt kör-mökkel, Manócska pedig zsákot foltozotta tűzhely mellett. Csend volt, csak a vízzümmögött a fazékban.

Úgy látszik, elaludt... – gondolta Ma-nócska, és ettől a gondolattól kellemes,nyugodt érzése támadt. Most hát háborí-tatlanul varrogathat, nem kell mindunta-lan abbahagynia a munkát, hogy Mazsolá-nak vizet vigyen, zsebkendőt adjon, oda-tegye mellé a csutkababát, azután két perc

múlva elvigye a csutkababát, mert bele-zizeg Mazsola fülébe.

Egyszer csak Mazsola megszólalt, éssárgarépát kért.

Manócska emlékezett rá, hogy Mazsolanyolc káposztás lángost kebelezett be va-csorára, úgy vélte hát, hogy nem lehetéhes, és a sárgarépa biztosan csak unal-mában jutott eszébe. Éppen ezért aztmondta:

– Mára már eleget ettél, Mazsola, aludjcsak el szépen!

– De igazán, Manócska! – ült fel Ma-zsola az ágyban. – Hát nem te mondodmindig, hogy télen sok sárgarépát kellenni, mert a vitaminok megvédenek ben-nünket a fertőző betegségektől? És nemte mondogattad azt is, hogy a nyers réparágcsálása jót tesz a fogaknak?

– Ez való igaz! – ismerte el Manócska. –Úgy emlékszem azonban, hogy ma már el-rágcsáltál annyi sárgarépát, amennyire egynövésben levő kismalacnak szüksége van.

– Minél többet rágcsálok, annál egész-ségesebb leszek! – jelentette ki Mazsola.

Manócska elismeréssel nézett rá.– Ez valóban megingathatatlan érv. Ép-

pen ezért nem bánom, ha fölkelsz és kere-sel magadnak a ládában egy jó dundi sár-garépát. Csak tisztítsd meg, mielőtt hozzá-látnál!

Mazsola tágra nyitotta a szemét. Méghogy ő kiszálljon a jó meleg ágyból? Éssaját kezűleg tisztítsa meg a répát? Aztmár nem! Akkor inkább elalszik.

El is aludt. Álmában turkált, és találtegy nagy cukorrépát.

A kellemes álom hatására másnap el-kéredzkedett egy kicsit turkálni. Édes ré-pát találni a földben – ez az igazi malac-boldogság!

Akkortájt már fagyott, és a föld keményvolt, akár a kő. Nem ment a turkálás, se-hogyan sem ment. Mazsola elkedvetlene-dett, és haza akart menni.

Ám akkor, mintha csak a földből nőttvolna ki, ott termett Egérke, Mezeiék leg-kisebb lánya.

– Mit csinálsz, Mazsola? – kérdeztecérna vékony hangon.

– Turkálok! – válaszolt Mazsola, és or-rával odébb lökött egy fagyos göröngyöt

– Ó, bizony, tud is egy ilyen kismalaca fagyos földben turkálni! – cincogottEgérke. – A nagy disznók, azok igen! Egy-szer láttam egy vén vaddisznót, akkoragödröket túrt, hogy belefért volna a háza-tok.

– Az is valami ? – röffent rá Mazsola fity-málón. – Én még nagyobb gödröket túrok,tudd meg! És akkora cukorrépákat túrokki a földből, hogy tavaszig sem bírnádmegenni!

Egérke roppant izgatott lett:– Túrjál ki egy olyan nagy cukorrépát!

Most, itt, rögtön! Kell nekem egy olyannagy cukorrépa!

Mazsola zavarban volt. Röstellte meg-vallani, hogy a fagyos földdel nem bír;nekiállt hát turkálni, de bizony a keményrögök nem engedtek. Turkált, turkált,egyszer csak Egérke azt mondta:

– Nini, vérzik az orrod!Mazsola ijedtében tüstént abbahagyta

a turkálást. Egérke gúnyosan cincogta:– Látod, nem is tudsz fagyos földben

turkálni, hihi!Azzal elszaladt, de még messziről is

lehetett a nevetését hallani. Mazsola sírvament haza.

– Vérzik az orrom, Manócska, ui, ui! –visította torkaszakadtából. – Kötözd beMazsola orrát, kötözd be hamar, ui, ui!

Manócska lemosta Mazsola orráról a

földet, és megállapította, hogy már nem isvérzik. Igen ám, de Mazsola ragaszkodotthozzá, hogy kössék be az orrát. A békes-ség kedvéért Manócska be is kötötte.

Akkor meg kiderült: Mazsola így nemtud vacsorázni. Levették hát a kötést, Ma-zsola azonban annyira sajnálta az orrát,hogy mindenáron ápolni akarta.

– Fektess le, Manócska! – nyöszörögteelhaló hangon.

– De hiszen még nem is vacsoráztál!– Hadd vacsorázzam ma az ágyban!– Még mit nem, ekkora felfordulást egy

malacorr miatt! – zsémbelt Manócska. –Ülj csak az asztalhoz, és egyél!

Az asztalon hagymás zsírral leöntöttköleskása gőzölgött. Mazsola máskor megakarta volna az egész tálat enni. Mostazonban szótlanul ült a helyén, és türel-mesen várt, míg Manócska tálalt neki.

„Csak nem beteg ez a Mazsola ? – nézettrá Manócska fürkészőn. – Semmi sérülésnem látszik az orrocskáján. De hát akkormi érhette?"

Vacsora után Mazsola azonnal ágybakívánkozott. Manócska ettől már komo-lyan megijedt.

„Talán lázas?" – tapogatta Mazsolahomlokát. Mazsola azonban nem voltlázas, csak szomorú.

– Bántott valaki ? – kérdezte Manócska.– Nem, senki – válaszolt Mazsola –, de

úgy szeretném, ha mesélnél!– Miről?– A zöld disznóról! – csillant fel Ma-

zsola szeme. Nagyon szerette, ha a zölddisznóról mesélnek neki. Így hát Manócs-ka letelepedett a szalmaágy szélére, és me-sélni kezdett:

– Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszeregy öreg-öreg anyóka, aki már nem bírtaa kapát, s ezért a kertjében mindent fölverta gaz. Ha a töpörödött kis anyóka a kertbement, ki sem látszott a magasra nőtt paréj,madársóska, bürök, csalán, vadrepce megökörfarkkóró közül.

„Ó, bárcsak volna egy kismalacom! –sóhajtozott szegény anyóka. – Az, tudom,kitúrná a kertből a gazt, és még ásnom sem

kellene, mindjárt elvethetném a babot, asóskát meg.. . meg. . . "

– Meg? – kérdezte Mazsola hirtelen tá-madt érdeklődéssel. – Még mit vethetneel?

Manócska eredetileg sárgarépát akart

mondani, eszébe jutott azonban, hogy ak-kor Mazsola rögtön sárgarépát fog kérni.Ezért inkább azt mondta:

– Meg a cseresznyepaprikát.Mazsola ugyanis nem szerette a csípős

cseresznyepaprikát. Manócska zavartala-nul mesélhetett tovább:

– Egyszer a sok gyom között, hogyan,hogyan sem, tök is termett a kertben. Mi-kor anyóka meglátta, összecsapta örömé-ben a kezét.

„Micsoda szép, dundi tök! Akár egy kiszöld malac! Lám, még kunkori farkincájais van. Hogy miért nincs nekem egy kis-malacom, azt sem bánnám, ha ilyen zöldvolna, mint ez a tök!"

Hát uramfia, másnap reggel, ahogy ki-néz az ablakon, mit lát: valóságos zöld ma-lac turkál a kertben, kunkori farkú kis zölddisznó.

Ez volt ám aztán a nagy öröm! A zölddisznócska mind kitúrta a kertből a ha-szontalan gyomokat, és a jó, porhanyósföldbe anyóka ültethetett babot, sóskát...ejnye, meg még mit is?

– Cseresznyepaprikát! – motyogta Ma-zsola, aki máskor mindig el szokott aludnia mese végére. Manócska meg is kérdeztetőle:

– Mi az, Mazsola? Nem vagy még ál-mos?

– Álmos vagyok, csak gondolkozom –válaszolt Mazsola.

A meglepő válasz hallatára Manócskanagyot nézett.

– Gondolkozol?– Igen. Azon gondolkozom, hogy Egér-

ke kiállhatatlan, szemtelen, nagyszájú, éssoha többé nem fogok játszani vele.

– Ejha! Aztán miért?– Mert azt kiabálta, hogy nem tudok

fagyos földben turkálni.

– Hát tudsz?– Hát nem. De azt mondtam, hogy

tudok.– Ahá! Szóval hencegtél!Mazsola erre nem szólt semmit. Rövid

gondolkozás után eltűnt a takaró alatt.Manócska eligazgatta a takarót, és mártudta, hogy nem az orra miatt volt Ma-zsola egész este olyan kifordított, hanemazért, mert szégyenben maradt a hencegé-sével.

A FARKASOK

Egyik nap olyan jeges szél fújt, hogy Fü-löpke, akit sóért küldtek a Futrinka ut-cába, hazafelé majd megfagyott útközben,s betért kicsit megmelegedni a tökházba.Manócska mindjárt odaültette a tűzhelymellé, s forró csipkebogyóteával kínáltameg.

– Hát ez bizony jólesik! – mondta Fü-löpke hálásan. – Csudára meggémbere-dett a fülem ebben a vad szélben.

– Jobb is az ilyen szelet bentről hall-gatni ! – bólogatott Manócska. – Ámbár az

igazat megvallva, nem szeretem, mikor ígydudál és bömböl a kéményben.

– Én szeretem! – kiáltott Mazsola. –Olyan, mintha farkas szorult volna a ké-ménybe, s az vonítana.

A farkas említésére Fülöpke megbor-zongott. Hát még mikor Mazsola unszolnikezdte Manócskát, hogy farkasokról me-séljen!

Manócska – nemhiába volt világéleté-ben a madárijesztők barátja – sok ilyenmesét tudott. Mesélt a szürke farkasról,

amelyik mindig csattogtatja a fogát, me-sélt a farkaskölykökről, amelyek éjszakán-ként körben ülve vonítanak a holdra, az-után mesélt a nagy, fekete farkasról, ame-lyiknek úgy világít a szeme, mint a zöldfényű villanylámpa. Mazsola mély érdek-lődéssel hallgatta mindezt egészen sötéte-désig. Fülöpkét szegényt úgy elfogta köz-ben a félsz, hogy mikor vége szakadt amesének, röstelkedve bevallotta: ő bizonynem mer egyedül hazaindulni.

– Gyáva nyúl! – röfögött Mazsola. –Fél a sötétben!

– Mi tagadás, félek – ismerte be Fü-löpke. – Egész úton azt képzelném, hogynyomomban jár a zöld szemű farkas.

– No, majd én hazakísérlek! – mondtaMazsola nagylelkűen. – Gyere, menjünk!

El is mentek szépen, kézen fogva. Félóra múlva Mazsola jókedvűen tért vissza.

– Versenyt futottunk Fülöpkével! – új-ságolta. – Hazafelé is futottam, mert aztjátszottam, hogy farkast kergetek.

– No, akkor most fújd ki magadat! –mondta neki Manócska. – Elfáradhattálennyi futkosástól.

Nem, Mazsola nem érzett fáradtságot,csak éhséget. Megevett egy tál lekvárosgombócot, azután nekiállt játszani. Elő-kotorta a sutból Manócska kimustráltesernyőjét, azzal ugrált körbe-körbe a szo-bában, s fújta a régi malacnótát:

Hogyha én ezt tudtam volna,Köpenyeget hoztam volna,Ui, ui, röf-röf-röf!

A nagy játékban véletlenül levert egybögrét az esernyővel. A bögre eltörött.Mazsola nagyon megijedt.

– Nem tehetek róla, Manócska! Nemakartam! Igazán nem akartam!

– Tudom – mondta Manócska. – Azértnem is szidlak meg érte, csak arra kérlek,seperd össze a cserepeket.

Míg Mazsola ezzel foglalkozott, meg-beszélték, hogy a bögre amúgy is márcsorba és repedt volt, nem nagy kár érte.Mazsola tökéletesen megvigasztalódott,fogta az ócska esernyőt, és folytatta azugrabugrálást.

– Talán játszhatnál már valami csön-desebbet is, Mazsola! – szólt rá Manócska.– Ami bögrénk maradt, az már se nemrepedt, se nem csorba.

– De hát Manócska – védekezett Ma-zsola –, nem te mondogatod mindig, hogya kismalacoknak szükségük van a moz-gásra? Attól nőnek, attól izmosodnak..

– Nekem úgy rémlik, hogy ma már ép-pen eleget mozogtál – mondta Manócska.– Ha csak azt számítom, hogy elnyargaltálFülöpkéig meg vissza...

Mazsola kijelentette, hogy az neki megse kottyant, és tovább masírozott papír-csákóval a fején, hányta a bukfenceket fá-radhatatlanul. Hanem mikor este a manószólt neki, hogy burkolózzék be a nagy-kendőbe, s hozzon egy nyaláb rőzsét a házmögül, egyszerre roppant fáradtnak éreztemagát. Elnyúlt a szalmaágyon, és pihegett.

– Siess a rőzsével, Mazsola! – nógattaa manó. – Mindjárt kialszik a tűz!

Mazsola mélyet sóhajtott:– Úgy elfáradtam! Mozdulni sem bí-

rok!– Ez fölöttébb érdekes! – csóválta Ma-

nócska a fejét. – Ha nem szóltam volna arőzse végett, akkor még most is vígan buk-fenceznél, meg tótágast állnál.

Mazsola belátta, hogy fáradtságra alig-ha hivatkozhat. Törte a fejét, hogyan húz-hatná ki magát a rőzsehordás alól. Egyszercsak kitalált valami egészen nagyszerűt:

– Manócska, félek kimenni a sötétbe!Hátha megesznek a farkasok!

Manócska felkacagott:– No, ez aztán különös! Hát az előbb,

mikor Fülöpkét kísérted haza, nem féltél?– Akkor nem! – mondta Mazsola zavar-

tan. – De most sötétebb van. És most biz-tosan vannak már farkasok a ház körül. Teis tudod, Manócska, hogy nagy hidegbenki szoktak jönni az erdőből a síkságra. Ésmost nagy hideg van. Az ablak is csupajégvirág!

– Bizony, hideg van – bólintott Ma-nócska. – Éppen azért volna jó a tűzretenni. De hát ha annyira félsz a farkasok-

tól, ne menj rőzséért, legfeljebb ma márnem fő meg a cékla.

A tűzhelyen ugyanis jókora fazékbanott párolódott Mazsola kedvenc cseme-géje, a céklarépa. És hogy az ma már nemfőne meg? Ohó, erre a döbbenetes gon-dolatra Mazsola majd kidöntötte az ajtót,úgy szaladt rőzséért. Egész kazalnyit ho-

zott be, jól megrakta a tüzet, s miután acékla puhára főtt, nekiállt hámozni. Ma-nócskának nem kellett abbahagynia a var-rogatást, mert Mazsola fölszeletelte, meg-sózta, megcukrozta a céklát, még tormátis vagdosott hozzá. Mert Mazsola olyanvolt: ha egyszer már túltette magát a lus-taságon, szívesen segített Manócskának.

AZ ÖREG MALAC

Nem messze a tökháztól volt egy nagytócsa. Mikor befagyott, Egérke hívta Ma-zsolát, hogy menjenek csúszkálni a tócsajegére.

Csúszkáltak, és közben beszélgettek.– Manócskának olyan hegyes az orra! –

állapította meg Egérke. – És olyan hosszú!– Borzasztó hosszú! – helyeselt Ma-

zsola. Egérke mindjárt kitalált egy verset:

Manócska,Manócska,Hosszú orrod de ócska!

Hát ez nagyon tetszett Mazsolának. Ide-oda csúszkáltak, és teli tüdőből fújták:

Manócska,Manócska,Hosszú orrod de ócska!

Később arra jött Fülöpke, hatalmas kö-téssel a fülén.

– Nézd, Egérke! – bökte oldalba Ma-zsola Egérkét. – Fülöpkének milyen nagymost a füle!

Egérke csak vihogott:

– Akkora a füle, mint egy tepsi.Mazsolának ez is nagyon tetszett.– Tepsifülű Fülöpke! Tepsifülű Fü-

löpke! – kiabálta, ahogy csak a torkán ki-fért. Fülöpke megsértődött és elszaladt.Mazsolának sem volt már kedve továbbcsúszkálni, mert fázott. Hazabaktattak hát,hogy elkérjék Mazsola számára Manócskarégi nagykendőjét, amit a lábára szokottteríteni, ha hűlőfélben volt a szoba.

Manócska gondosan bebugyolálta Ma-zsolát.

– A fülemre is! – vezényelt Mazsola. –Az fázik a legjobban.

Végül Mazsolából nem látszott más,csak az orra. Kiment Egérkéhez, de az márFülöpkével társalgott, aki időközben me-gint előkerült valahonnan. Mikor meglát-ták a bebugyolált Mazsolát, hahotáznikezdtek.

– Ki ez az öreg malac ? – kérdezte Fü-löpke a nevetéstől dülöngélve. Egérke megazt cincogta nagy vidáman:

– Mazsola nagymama, Mazsola nagy-mama!

Mazsola csak állt ott bambán, és hol azegyikre nézett, hol a másikra. Végül sar-kon fordult, és bement a házba.

– Bogozd le rólam ezt a csúnya kendőt,Manócska!

– Mi az? – csodálkozott Manócska. –Már nem játsztok?

– Nem! – röfögte Mazsola. – Már nem.– Én meg, mikor a nagy nevetést hallot-

tam, azt hittem, milyen jól mulattok.Mazsolának csöpp kedve sem volt rész-

letezni a dolgokat, ezért csak este bökte ki:– Egérkéék csúfoltak.– Ó, szegénykém! – simogatta meg Ma-

nócska. – A csúfolódás nagyon tud fájni.Onnan tudom, hogy pici koromban engemis mindig csúfoltak a seregélyek a hosszúorrom miatt.

– Csúnya seregélyek! – kiáltott Mazsolaméltatlankodva. – Majd adnék én nekiktéged csúfolni!

Manócska megsimogatta Mazsola fejebúbját.

– Kedves kicsi Mazsolám! – mondtagyöngéden.

A kedves kicsi Mazsolának erre hirteleneszébe jutott, hogy délután ő is csúfoltaManócskát a hosszú orra miatt. Ettől úgyelkeseredett, hogy sírva fakadt.

– Mi történt? – nézett rá Manócska.– Semmi, Manócska, semmi... brühü-

hühü. . . de ne haragudj Mazsolára, Ma-nócska! Ugye, nem haragszol?

Manócska még inkább elképedt.– Nem haragszom! – mondta csodál-

kozva. – Miért is haragudnék?Hiszen ha Mazsola mert volna erre vá-

laszolni! De minthogy bátorsága nemvolt, hát csak szipogott, könnyezett, sfújta az orrát olyan trombitálással, hogyManócska azt hitte, náthás. Gyorsan ágy-ba dugta hát a szipákoló malacot, még aztis megkérdezte tőle, ne meséljen-e.

– Dehogynem! – kapott a szón Ma-zsola. – Mesélj a zöld disznóról!

– Már megint? – húzta fel Manócska a

szemöldökét. – Inkább olvasok neked. Hi-szen legutóbb is arról szólt a mese.

– Nem baj, Manócska! Most egy másikzöld disznóról mesélj! Egy másikról! Tu-dod!

Mit volt mit tenni, Manócska elkezdtea mesét egy másik zöld disznóról, amelyikeredetileg nem is zöld volt, hanem rózsa-színű, mint minden más malac. És ez amalac egy nap sétálni ment a vadvirágosrétre.

Olyan volt ez a rét, mint a hímzett te-rítő, telis-tele szebbnél szebb színes virá-gokkal. És micsoda fű nőtt azon a réten!Valóságos selyem!

A kisdisznó körülnézett a vadvirágosréten, és elhatározta, hogy itt megpihen.

– Aha! – szólt közbe Mazsola. – Bizto-san hozott magával uzsonnát, azt akartamegenni!

– Ó, nem! – ingatta Manócska a fejét. –Ez a mi malacunk uzsonna helyett olvasni-valót hozott magával. Különféle újságo-kat, mint például a Kukoricalevél címűmezőgazdasági szaklapot meg az Ólunktája című képes folyóiratot, amelyből min-denki megtudhatta, hogyan kell kukorica-szárból televíziós antennát készíteni. Nos,ezekkel az újságokkal a kisdisznó letelepe-dett egy vadrózsabokor tövébe, és addigfel sem kelt, míg az utolsó betűig ki nemolvasta. Akkor azután eldobta az újságo-kat. A szél végighömpölygette a sok papír-lapot a réten, a bokrok tüskéin szétszag-gatta, s a szép, vadvirágos rét tele lett pa-pírfoszlányokkal. És ez még semmi! Mert

a kisdisznó fogta magát, és a fűbe hempe-redett. Élvezte a hempergést a selymes fű-ben, végighemperegte hát az egész rétet,úgyhogy ott már sem virágot szedni, semkaszálni nem lehetett többé. No, hanemmikor feltápászkodott a hempergésből,hát akkor a füle hegyétől a farka csücskéigzöld volt, akár egy uborka. És amerrement, mindenki megmosolyogta, kicsú-folta.

– Én nem csúfolnám – szólalt meg Ma-zsola váratlanul.

– Én sem – mondta Manócska. – Jólmegcibálnám a fülét, amiért lehempe-regte a füvet, de nem csúfolnám azért,hogy zöld lett. Elég baj az neki, minek mégcsúfolni is érte?

Azzal betakargatta Mazsolát, a petró-leumlámpát pedig elfordította, hogy nevilágítson szemébe a fény.

TAVALYI BOGÁNCS

Ha Mazsola sétálni ment Egérkével, több-nyire csak bosszankodott. Az a szemfülesEgérke ugyanis mindig talált valamit út-közben: hol egy szép, csíkos gerletollat,hol valami színes kavicsot vagy ágacskát,aminek manóformája volt.

Mazsola sosem talált semmit. Persze,ha turkálhatott volna, ő is talált volnamindenféle csontot, gombot, üvegcsere-pet, rozsdás patkót, magokat, gyökereket.De ez a fagyos idő nem turkálásra való.

Egyszer azért Mazsolának is kedvezetta szerencse: az árokszélen tavalyi bogán-csot talált.

– Ide nézz, mi van nekem! – mutattaEgérkének büszkén.

Az meg csak fintorgott.– Tavalyi bogáncs! Hiszen ez semmire

sem jó! Nem lehet belőle kosárkát készí-teni, ez csak szemét!

– Dehogy szemét! – védte Mazsola akincsét. – Jó ez is valamire!

– De mire?Mazsola körülnézett. Az ám, mire jó a

tavalyi bogáncs?Felettük lomhán szárnyalt el az öreg

varjú. Mazsola megörült.– Nézd csak, Egérke! Ha ezzel a bo-

gánccsal megdobom Varjú bácsit, bele-ragad a tollába!

Úgy is lett! A bogáncsgombolyag pu-hán repült, s úgy megakadt a vén varjútolla között, hogy az mit sem vett észre.

– Milyen ügyes vagy! – mondta Egérkeelismeréssel. – Röptiben eltaláltad!

Mazsola dagadó kebellel ment haza.Otthon azonban kellemetlen meglepetésfogadta: Varjú bácsi ott ült a kályha mel-lett, szárnya tollán a bogáncsgombolyag-gal.

„Ha tudtam volna, hogy hozzánk repül,nem dobtam volna meg bogánccsal! – ria-dozott Mazsola. – Mit szól majd Manócs-ka, ha észreveszi?"

Ezek a gondok annyira elfoglalták, hogyköszönni is elfelejtett. Manócskának kel-lett rá figyelmeztetnie.

– Biztosan a hideg vette el a szavát –mondta a varjú. – Nekem is majd össze-fagyott a csőröm, míg idáig repültem.A szárnyamát meg még most sem érzem!

Azzal szétterítette szárnyát, hogy jól át-járja a tűzhelyből kiáradó meleg.

– Nini! – mondta Manócska. – Mi az agubanc a szárnyadon?

A vaksi varjú addig-addig nyújtogattaa nyakát, mígnem ő is felfedezte a tollaközé ragadt bogáncsot.

– No még ilyet! – károgta bosszúsan. –Hát ez meg hol akadhatott a tollamba?

– Valószínűleg a réten! – mondta Ma-nócska, a varjú azonban tiltakozott:

– Nem, dehogy, a réten le sem szálltam,siettem, hogy mielőbb ideérjek. Hernyólegyek, ha ezt a bogáncsot nem úgy dobtákrám!

– Kik ? – kérdezte Manócska tágra nyíltszemmel.

– Kik? Hát várj csak... Ha jól meg-gondolom, más nem tehette, csakis azoka garázda mókusok ott az erdőszélen!

– Lám, az meglehet – vélte Manócska.– Azok mogyoróhéjjal is szoktak hajigá-lódzni.

– A mogyoróhéj is rendetlenség, hanemez a bogáncs, ez már kimondott szemét!És szeméttel hajigálnak engem, tisztesség-ben megöregedett varjút!

Manócska összecsapta a kezét.– Micsoda időket élünk! Hogy ilyen

megeshet! Szörnyűség, igazán szörnyű-ség!

– No de én nem hagyom annyiban! –hangoskodott a varjú. – Hideg ide, hidegoda, most azonnal szárnyra kelek, és be-repülök egyenesen a Futrinka utcába, aCsőr szerkesztőségébe! Ott teszek pa-naszt, ott én!

– Hát bizony – helyeselt Manócska –,az ilyen haszontalan népség megérdemli,hogy kiszerkesszék!

A varjú tűzbe vágta a bogáncsgombo-lyagot, és miután Manócskától elbúcsú-zott, az ajtó felé indult. Ott azonban Ma-zsolába botlott.

– Hát te miért kuksolsz itt a küszöbön?– nézett rá meglepődve.

– Jaj, Varjú bácsi! – szepegett Mazsola.– Ne tessék a mókusokra panaszt tenni!

– Még pártolod őket? – háborodott fela varjú. – Azt a szeméthajigáló, garázdatársaságot?

– Bizony, Mazsola, ne szólj bele abba,amihez nem értesz! – figyelmeztette Ma-nócska is Mazsolát.

– De ehhez értek, Manócska!... Tu-dom, hogy nem a mókusok dobták megVarjú bácsit! – sírta el magát Mazsola.

A varjúnak tátva maradt a csőre.– Nem a mókusok? Hát akkor ki?– Valaki más – felelt Mazsola olyan hal-

kan, mint az egércincogás. A vén varjúnem is értette.

– Tessék ? – hajolt le Mazsolához kíván-csian. Manócska azonban, aki jobban hal-lott, no meg Mazsolát is közelebbről is-merte, közbelépett:

– Én már tudom, ki volt a tettes, Varjúkoma! Majd beszélek a fejével, s biztos

vagyok benne, hogy még egyszer nem fogbogáncsot hajigálni a tollad közé!

No, ebből már a vén varjú is szót értett.Ráhunyorgott Mazsolára, megsuhintottakicsit a szárnyával, azután kiröppent azajtón.

Nagy-nagy csend maradt utána. Olyannagy csend, hogy Mazsola mukkanni semmert. Csak nézett ijedten Manócskára. Azmeg odament hozzá, és egy kemény ba-rackot nyomott a feje búbjára.

– Ha még egyszer ilyet hallok rólad,nem engedlek el többet sétálni – mondtaszigorúan –, sem Egérkével, sem mással!

Mazsola lehajtotta a fejét. És egyszercsak Manócska simogató kezét érezte a tar-kóján. Csodálkozva nézett fel. És mikorlátta, hogy Manócska mosolyog, nemtudta, mit is gondoljon.

Manócska sietett megmagyarázni neki.– A barackot a bogáncshajigálásért kap-

tad – mondta Mazsolának. – A simogatástpedig azért, mert nem hagytad, hogy a teturpisságodért mások szoruljanak.

MANÓCSKA SZÁRNYA

Hideg napokon Mazsola előszeretettel ül-dögélt a kályhalyukban. Itt jó meleg volt,hatalmas nagyokat lehetett szundikálni.És lustálkodni. El is lustult Mazsola oly-annyira, hogy még enni sem akart elő-jönni.

– Ide kérem az ebédet, Manócska! –röfögött, mikor megérezte a gombócos ká-poszta finom illatát.

– Még mit nem! – méltatlankodott Ma-nócska. – Nem tálalok neked a kályha-lyukban!

– Attól félsz, hogy ha telieszem maga-mat, nem bírok innét kibújni? – kérdezteMazsola.

– Ez is előfordulhat – felelt a manó –, denemcsak erről van szó. Attól félek, hogyteljesen elszoksz a mozgástól. A végénmajd ölben hurcolhatlak ide-oda, mert elfogod felejteni, mire való a lábad.

Mazsola jót mulatott ezen. Akkor ked-vetlenedett csak el, mikor ebéd után Ma-nócska szélesre tárta a tökház ajtaját, és ígyszólt:

– Hüccs ki, Mazsola, hüccs ki! Járkáljegy kicsit, rád fér a mozgás.

– De hiszen hideg van! – nyöszörgöttMazsola, aki az utóbbi időben nagyonhozzászokott a tűzhely melegéhez.

– Szaladgálj, futkározz, attól kimeleg-szel! – mondta Manócska, és nyekk, márbe is csapódott az ajtó. Mazsola kívül re-kedt a téli hidegben. Tipegett-topogott,azután kénytelen-kelletlen szaladgálnikezdett. Körülszaladgálta a vakondtúrá-sokat, és mire a dűlőúthoz ért, már nem isfázott.

Az útelágazásnál Egérkével találkozott.Együtt mentek hát tovább, társalogva'.

– Én a hidegben mindig úgy megéhe-zem! – közölte Mazsola. – Te nem?

– Én is – válaszolta Egérke –, de emlék-szem, hogy te a melegben is mindig jóvaltöbbet ettél, mint én.

Beszélgetés közben a tócsához értek.A tócsán friss jég volt, mert a vastag jegeta cickányok kivágták, és elhordták a jég-vermükbe, hogy majd nyáron is frissentudják tartani a halat. A friss jég tükör-sima volt, és csillogott, mint az üveg.

– Én csúszkálok egy kicsit – jelentette kiEgérke –, de te ne gyere rá a jégre, mertmég vékony. Az ilyen kövér malacot nembírja el.

– Ki a kövér malac? – kérdezte Mazsolatétován.

– Hát te! – mondta Egérke, és végig-csúszott a friss jégen. Elsiklott egészen atócsa túlsó partjáig. Közben vidáman cin-cogott.

Mikor visszafordult, Mazsola megkér-dezte tőle:

– Azt hiszed, nem merek rámenni ajégre?

– Nem hát! – cincogta Egérke. – Azilyen kövér malacok alatt beszakad.

– Azért is rámegyek! – mondta Mazsoladurcásan, és már indult is. Egérke csodá-lattal nézte.

– Ilyen bátor vagy? – kérdezte kerekrenyílt szemmel.

– Ilyen! – mondta Mazsola, és végig-

csúszott a friss jégen. Először csak reccse-néseket lehetett hallani, azután már rop-panásokat is. A tócsa közepe táján besza-kadt a jég, és Mazsola derékig pottyant avízbe. Egérke ijedtében sikoltozni kez-dett:

– Jaj, jaj, segítség!Mazsola röfögve csapdosta maga körül

a jeget, hogy partra lábolhasson. Akkormár szaladt lélekszakadva Manócska is,

nem tudván mire vélni a nagy sikonga-tást.

– Mazsola beszakadt, Mazsola besza-kadt! – cincogta Egérke torkaszakadtából.Persze Manócska is látta, mi történt. Ölbekapta a csuromvizes malacot, és szaporánigyekezett vele haza. Egérke lihegve futottutánuk.

– Igazán, Manócska, hogy ez a Mazsolamilyen bátor egy malac! Sose hittemvolna, hogy rá mer menni arra a vékonyjégre.!

Otthon Manócska azonnal ágyba dugtaMazsolát, és teát főzött neki. Egérke mégegy darabig ott sopánkodott, azután haza-ment, hogy az egész egérlyukat telecin-cogja Mazsola bátorságával.

Mazsola elégedetten trónolt az ágyban,és itta a jó mézes teát. Manócska alaposanmegrakta a tüzet, azután odaült az ágyszélére, és megkérdezte:

– Hát hogyan is történt ez a baleset?

– Egérke azt hitte, hogy nem merek rá-menni a friss jégre! – mondta Mazsola,kényelmesen hátradőlve a párnán. – Megazt is mondta, hogy az ilyen... az ilyenerős malac alatt beszakad a jég.

– Így mondta ? – figyelt föl Manócska.– Így mondta, hogy erős malac ?

Mazsola szerényen rázta a fejét.– Nem. Ő úgy mondta, hogy kövér ma-

lac.– Ahá, értem! – bólogatott Manócska. –

De meséld csak tovább!– Én aztán megmutattam neki, hogy

igenis rá merek menni a jégre – folytattaMazsola, önkéntelenül kidüllesztve a mel-lét.

Manócska elnevette magát:– Most már értem, miért beszélt rólad

Egérke olyan elragadtatással. De látom, teis meg vagy elégedve magaddal!

– Szeretem, mikor bátor vagyok –mondta Mazsola szemérmes mosolygás-sal.

Manócska ránézett, és egy pillanatnyihallgatás után megszólalt:

– Azt én is szeretem, ha bátor vagy.Csak azt nem állhatom, mikor hiú vagy.

– Én? – nézett rá Mazsola értetlenül.– Te bizony! Mert nem a bátorság vitt

rá téged a vékony jégre, hanem a hiúság.Bántotta a hiúságodat, hogy Egérke kövérmalacnak nevezett.

Mazsola nagy-nagy elégedettsége el-szállt, mint a füst. Bánatosan ült a párnákés nagykendők között, olyan bánatosan,hogy Manócska megsajnálta.

– No, azért ne lógasd az orrodat! Ilyes-mi gyakran megesik mással is. Apró manókoromban például...

Mazsola szeme ismét felcsillant.– Mesélj, Manócska, mesélj! Arról, mi-

kor még kicsi voltál!– Hiszen arról akarok mesélni, Ma-

zsola! Hogy apró manó koromban mégvolt szárnyam.

Ez nagyon meglepte Mazsolát. Ma-nócskának szárnya volt? Mint egy légy-nek?

– Kis, kurta szárnyacskám volt – me-sélte a manó –, éppen csak arra való, hogyegyik virágról a másikra röppenjek vele.

– És te röppentél? – álmélkodott Ma-zsola.

– Röppentem bizony. Tudniillik ottlaktam a réten, a virágok között. Sok bará-tom volt, ismertem minden tücsköt, szöcs-két, darazsat. Legszívesebben egy kék pil-

langóval röpködtem együtt. Ez a pillangószólt nekem egyszer, hogy repüljünk át apatak túlsó partjára, mert ott sokkal többméz van a virágokban. És én szégyelltemmegvallani, hogy ilyen hosszú repülésreaz én szárnyacskám gyenge.

– Jaj, Manócska! – borzadozott Ma-zsola. – Ne is meséld tovább, úgy félek...Aztán? Mi lett aztán? Meséld már!

– Aztán az lett, hogy nekivágtam a nagyútnak. Nem akartam, hogy a pillangó azthiggye, hogy nem merek nekivágni.

Mazsola lesütötte a szemét, de azértmegkérdezte:

– Aztán? Mi lett aztán?– Aztán a vízbe pottyantam.Mazsola rettenetesen megrémült:– Juj, Manócska! És nem fulladtál bele?– Amint látod, nem! – nevetett a manó.

– Szerencsésen partra evickéltem.– Úgy, mint. . . mint én?– Úgy, mint te. Persze, engem nem kel-

lett ágyba dugni, teával itatni, mert akkor

már nem tél volt, hanem meleg nyár, nap-sütés, egykettőre megszáradtam. Csak re-pülni nem tudtam utána még jó ideig.Emlékszem, másnap volt egy távoli rétena szöcskevásár, de mire én gyalog odaér-tem, a jó szöcskék mind elkeltek, nekemcsak egy bicegős jutott.

– Ó! – rebegte Mazsola megilletődöt-ten. – Milyen kár!

– Bizony, kár! – bólintott Manócska. –De hát a hiúság sok mindenre ráviszi azapró manókat.

„Meg a malacokat..." – gondolta Ma-zsola, de hangosan nem szólt semmit.Nemsokára el is aludt a jó melegben.

Másnap reggel Manócskának feltűnt,hogy Mazsola hosszasan áll a tükör előtt,forgolódik, nézegeti magát.

– Mi az, Mazsola? – kérdezte kíván-csian. – Gyönyörködsz magadban ?

– Csak azt nézem, hogy... – motyogtaMazsola zavartan – csak azt nézem,hogy... hogy... Milyen szerencse, hogynekem nincs szárnyam!

A TÖKÉLETES JÁTSZÓTÁRS

Manócska újságot olvasott. Mazsola pedigunatkozott. Odament hát Manócskához,és orrával bökdösni kezdte az újságot.

– Nekem is olvass, Manócska, nekem is!– Kötve hiszem, hogy ez érdekelne té-

ged, Mazsola! – mondta Manócska. – Az

újságokat nem ilyen kismalacok számáraírják, mint amilyen te vagy.

– De nekem is olvassál az újságból, Ma-nócska! – erőszakoskodott Mazsola.

– Unni fogod.– Nem fogom unni, csak olvassál már!

Manócska látta, hogy Mazsola semmi-képpen nem hagyja magát meggyőzni.Fogta hát az újságot, és hangosan olvasnikezdte:

– „Télen át sem tétlenkednek a Mézes-bödön szövetkezet tagjai. Rendszeresen fo-lyik a kaptár szellőztetése, a mézkészletekellenőrzése, a sejtek tisztántartása, vala-mint a dolgozó méhek szakmai tájékozta-tása a tavaszi mézgyűjtéssel kapcsolatban.Örvendetesen szélesedik a Tartsd tisztánkaptárodat mozgalom, de nem lehet szónélkül hagyni azt a szívós küzdelmet sem,melyet a szövetkezet tagjai a léprongálóviaszmolyok ellen indítottak."

Manócska szépen, lassan olvasott, gon-dosan hangsúlyozva minden szót. Közbenszeme sarkából Mazsolát figyelte, aki na-gyokat ásított.

– Olvassak még? – kérdezte Manócskaegy idő múlva.

– Hát nem is tudom... – motyogottMazsola. – Az újságban csupa ilyenekvannak?

Manócska bólintott.– Figyelmeztettelek rá, hogy az újságot

nem kismalacok számára írják.Mazsola elszontyolodott.– Akkor most mit csináljak?– Játsszál szépen!– De mivel játsszam, Manócska, mivel

játsszam?Manócska körülnézett. Ott látta a csut-

kababát, a babhadsereget és még egycsomó mindenféle játékot. Mazsola azon-ban kijelentette, hogy ezek a játékok mármind régiek, és ő új játékot szeretne. Ad-dig-addig nyafogott, mígnem Manócska,aki már nagyon szerette volna elolvasni azújságot, meg nem szánta, és oda nem adtaneki a sakkfigurákat játszani.

Egy darabig csend volt és nyugalom.Mazsola a sakkfigurákat rágcsálta, mertkíváncsi volt, hogy keserű vagy édes fábólfaragták-e őket.

Manócskának feltűnt a nagy csend, éshátranézett. Mazsola éppen a fehér bás-tyát szopogatta. Manócska összeráncoltaa homlokát, és rászólt, hogy a sakkfiguráknem erre valók.

– De úgy unatkozom, Manócska, iga-zán úgy unatkozom! – kezdte Mazsolaújra az óbégatást. – Játsszál velem, Ma-nócska, légy szíves, játsszál velem!

Manócskának a világon semmi kedve

sem volt Mazsolával játszani. Talált a lap-ban egy érdekes cikket a Varjúszínház téliműsoráról, azt szerette volna nyugodtanvégigolvasni.

Azt ajánlotta hát Mazsolának, hogy hanincs kedve egymagában játszadozni, ak-kor menjen át szépen Egérkéékhez.

Mazsola az orrát húzogatta.– Ahhoz a nagyszájú egérhez nem me-

gyek játszani! Mindig gorombaságokatmond.

– Például ? – kérdezte Manócska. – Mi-lyen gorombaságokat mondott neked mos-tanában?

Mazsola sokáig gondolkozott. Végreeszébe jutott valami:

– Egyszer, mikor fogócskáztunk, aztmondta nekem, hogy lassú vagyok, minta csiga.

Manócska elnevette magát, mert tudta,milyen lomhán szokott Mazsola mozogni.A kismalac, Manócska jókedvét látva,nekibátorodott:

– Meg azért nem szeretek Egérkével

játszani, mert mindig az van, amit ő akar.– Értem, értem! – bólogatott a manó. –

De hát mehetsz te Fülöpkéhez is játszani.Azok sem laknak messze.

– Ó, Fülöppel aztán igazán nem érde-mes játszani! – jelentette ki Mazsola. –Olyan kényes, hogy az már kibírhatatlan.Ha játék közben kicsit fellököm vagy meg-ütöm, mindjárt sír.

– Szegény kis Mazsolám! – kiáltott Ma-nócska, alig bírva visszafojtani a nevetést.– Milyen szomorú is a te életed! Nincs egyigazán tökéletes játszótársad!

– Hát nincs! – mondta Mazsola sajnál-kozva. De máris felderült. – Ugye, jösszvelem játszani, Manócska? Látod, hogynincs kivel játszanom! Ugye, jössz?

Azért-e, mert megsajnálta Mazsolát,vagy másért, Manócska most váratlanulhajlandónak mutatkozott játszani.

Mazsola repesett a boldogságtól:– Jaj de jó, Manócska, jaj de jó! Játsz-

szunk farkaskergetősdit!A farkaskergetősdi afféle felelgetős játék

volt, és kettő kellett hozzá: egy, aki a far-kast játssza, és egy, aki a kismalacot. Ma-zsola nyomban kijelentette, hogy ő lesz akismalac, és felkapta a kis cirokseprűt,hogy a játék végén legyen mivel elpáholniaa farkast.

– Menj a tűzhely mögé, Manócska! –rendelkezett. – Onnan sompolyogj elő,mikor majd meg akarsz engem enni.

Manócska ment, de a lábáról leesett apapucs, meg kellett állnia. Mazsola türel-metlenül kiabált:

– Siess már, Manócska, ne mássz úgy,mint egy csiga!

Manócska elnevette magát, de nem szóltsemmit. Felrángatta a papucsát, a tűzhelymögé lapult, és mikor Mazsola jelt adott,előjött, mint gonosz farkas.

– Jó napot, jó napot! – köszönt mélyhangon. – Miért turkálsz, kismalac?

– Hogy csontot találjak! – röfögött Ma-zsola. Neki nem kellett a játékhoz elváltoz-tatnia a hangját.

– Minek az a csont? – folyt tovább akérdezősködés.

– Tűzre vetni.– Minek az a tűz?– Répát főzni!– Minek az a répa?– Kismalacnak megenni.!– Bú, bú, majd megeszlek én téged, kis-

malac! – kiáltott Manócska, és úgy tett,mintha be akarná kapni Mazsolát.

Mazsola sivítva támadt neki a seprűvel:– Engem aztán nem eszel meg, adta

lompos ordasa, nesze, nesze!Manócska visszaszaladt a tűzhely mögé,

mert Mazsola szerint ebben a játékban afarkasnak mindig gyáván meg kell futa-modnia.

Mazsola élt-halt az ilyen játékokért.Már vagy negyedszer hajkurászta visszaa gonosz farkast a tűzhely mögé, mikoregyszer csak Manócska szólt, hogy mostmár ő szeretne kismalac lenni.

– Hogyisne! – röfögött Mazsola. – Mitgondolsz? A kismalac én vagyok.

– De az nem járja, Mazsola! – magya-rázta neki a manó. – Játékban mindig cse-rélődnek a szerepek, mert csak úgy élvezeta játék minden részvevő számára.

– Engem aztán nem eszel meg, gonoszfarkas, nesze, nesze!

– Ui, ui! – visított Mazsola torkasza-kadtából. – Megütöttél, Manócska, meg-ütöttél !

– Ugyan! – nevetett Manócska. – Csakmeglegyintettelek egy kicsit játékból.

– De fáj, Manócska, fáj! – zokogta Ma-zsola, mogyorónyi könnyekkel a szemé-ben. Erre Manócska lecsapta a kis seprűt,és visszaült újságot olvasni.

Mazsola abbahagyta a sírást, és dermed-ten bámult rá.

– Manócska... – szepegte elhaló han-gon. – Hát nem játszunk?

– Ebből nekem elég volt! – mondta Ma-

– Nem, Manócska, nem! – tiltakozottMazsola. – Nem akarok farkas lenni! Eb-ben a játékban a farkas mindig kap a sep-rűvel!

– De micsoda seprűvel? – nézett Ma-nócska a cirokból összetákolt kis seprűre.

– Akkor sem, Manócska, akkor sem!Én csak kismalac akarok lenni!

Manócska erre így szólt:– Ha mindig csak az van, amit te akarsz,

akkor én nem is játszom veled tovább!Nem játszom ilyen nagyszájú malaccal!

Mazsola meghökkent. Azután gyorsanátadta Manócskának a seprűt, hadd legyenő a kismalac. És nem is volt semmi bajegészen addig, míg a játék szabályai sze-rint Manócska feléje nem suhintott azzala seprűvel.

nócska vállvonogatva. – Olyan kényesvagy, hogy az már kész nevetség! Azt hi-szed, élvezet játszani olyasvalakivel, akimég egy seprű suhintását is zokon veszi?

Mazsola elgondolkozott. Valahonnét is-merős volt neki mindaz, amit Manócska

mondott. Csak nem tudta, honnét voltismerős.

Leült gondolkozni. Mikor rájött, akkorfeltápászkodott, és szólt Manócskának,hogy átmegy egy kicsit játszani Egérké-hez meg Fülöpkéhez.

AZ IGAZI ZÖLD DISZNÓ

Egyik este Mazsola bele akart kukucskálnia fazékba, hogy lássa, megfőtt-e már akrumpli. Igen ám, de olyan ügyetlenülemelte le a fazékról a fedőt, hogy orrocs-káját megcsapta a forró gőz. Visítva sza-ladt a manóhoz:

– Öledbe, Manócska, öledbe! Mazsolá-nak fáj!

Manócska nem ijedt meg: gyorsan be-kente Mazsola orrát tojásfehérjével. Ma-

zsola el is hallgatott, de azért odabújt Ma-nócskához, és azt suttogta:

– Öledbe, Manócska, öledbe. ..– Ugyan már, ölbe venni ilyen dundi

malacot! – nevetett Manócska. – Gyere,segíts inkább kukoricát morzsolni!

Mazsola szeretett segíteni a morzsolás-nál, mert olyankor Manócska mindig me-sélni szokott, azonkívül kukoricát is lehe-tett eszegetni.

– Na jó, morzsoljunk! – mondta.neki-vidámodva. – És közben mesélj, Manócs-ka, a zöld disznóról.

– Ej, hát örökkön-örökké csak a zölddisznóról meséljek neked? – nézett rá Ma-nócska. – Hiszen arról meséltem tegnap-előtt is!

– De most ne arról mesélj, amelyik le-hemperegte a szép füvet, hanem az igazizöld disznóról! Az igaziról, tudod!

Dehogy tudta Manócska, milyen lehetaz igazi zöld disznó. Törte a fejét erősen,de nem jutott eszébe semmi. Egyszer csakmeghallotta, hogy Mazsola jóízűen ropog-tatja a kukoricaszemeket. Különös, de er-ről azonnal kitalálta, milyen is lehet azigazi zöld disznó.

– Egyszer volt, hol nem volt – kezdteManócska a mesét –, az erdőszélen volt

egy házacska, abban lakott öregapó. Övévolt az igazi zöld disznó. Ez a zöld disznóminden este segített öregapónak kukoricátmorzsolni.

– Akárcsak én! – sietett Mazsola meg-jegyezni tele szájjal.

– Akárcsak te – hunyorgott Manócska–, de az igazi zöld disznó sohasem torkos-kodott morzsolás közben, mert tudta,hogy akkor nehezen telik meg a véka.

Mazsola nagyot nyelt. Manócska hábo-rítatlanul folytathatta:

– Az igazi zöld disznó mindig szívesensegített öregapónak a ház körül. Vizet hor-dott, sepregetett, rőzsét gyűjtött...

– Jaj, Manócska! – ugrott fel Mazsolanagy sebbel-lobbal. – Most jut eszembe,

még délután mondtad, hogy öntsem ki avizet. ..

– Mondtam, mondtam! – bólogatott amanó.

– Úgy látszik, nem hallottam... – sza-ladt Mazsola a vödörért. Kisvártatvabüszkén jött vissza. – No, már ki is öntöt-tem. Mesélheted tovább!

És Manócska mesélt:– Az igazi zöld disznó sohasem öntötte

a piszkos vizet az ajtó elé, mert tudta, hogyabból vagy jég lesz, vagy sár. És az ajtóelőtt egyik sem kívánatos.

Mazsola izgett-mozgott, azután meg-kérdezte :

– És céklát hámozni... céklát hámozninem szokott az igazi zöld disznó?

– Dehogynem! Valahányszor céklátfőztek, mindig ő hámozta meg, ő szeletelteföl, még a tormát is ő vagdosta hozzá.

Mazsola peckesen kihúzta magát. Mi-kor pedig Manócska lehajolt, hogy a sza-naszét heverő csutkákat összeszedje és atűzre dobja, Mazsola megelőzte.

– Hagyd, Manócska, majd én rakok atűzre.. . és kiviszem a hamut is!

A hamut már nem az ajtó elé öntötteMazsola, hanem hátravitte a ház mögé,ahol Manócska még az őszön elültetett egyszilvamagot, karóval jelölve meg a helyét.Sokat beszélgettek arról, hogy a szilva-

magból idővel szilvafa lesz, és a szilvafákszeretik a fahamuval kevert talajt.

Visszatérve Mazsola teát töltött egybögrébe, és odavitte Manócskának.

– Milyen figyelmes vagy! – ámuldozottManócska. – Akárcsak az igazi zöld disznó,aki soha nem feledkezik meg a cukortartó-ról sem.

– Ó, persze! – kiáltott Mazsola, és sza-ladt a cukortartóért. Míg Manócska a teá-ját kavargatta, mindketten hallgattak. Ma-zsola azon töprengett, hogy milyen érde-kes volna ültetni valamit Manócskának,valamilyen magot, ami tavasszal előbújnaa földből, és Manócska el sem tudná kép-zelni, hogyan került oda.

Mazsola körülnézett. Mit lehetne ül-tetni? Ó, persze, hát tökmagot! Ott a tálcaa tökmaggal, amit Manócska az éhes cin-kéknek készített másnapra.

– Manócska, ezt kiviszem az etetőbe! –nyúlt Mazsola a tálcáért, és már kívül istermett az ajtón. De nem minden tökma-got szórt az etetőbe: egy szemet hátravitta ház mögé, hogy elültesse. Kis gödröt ka-part a hóban; a föld sokkal fagyosabb voltannál, semhogy feltúrhatta volna. Így hátcsak hóba ágyazta a tökmagot, jó kemé-nyen rátaposta a havat, s megnyugodvament be a meleg szobába.

„Majd csodálkozik Manócska, ha ta-vasszal terem ott egy szép, nagy tök!" —örvendezett magában. Ettől a gondolattólolyan vidám kedve támadt, hogy alig bírtmagával. Meg is kérdezte nagy huncutulManócskától:

– És nem ültetett az igazi zöld disznóapókának semmit?

– Mit ültetett volna? – kérdezte Ma-nócska.

– Hát mondjuk, hogy tököt vagy ilyes-mit. Aminek öregapó örülne tavasszal.

Manócska el akarta magyarázni Mazso-lának, hogy tököt nem lehet télben vetni,mert a szegény tökmag nem bírja a hide-get, s kifagyna tavaszig. Mikor azonbanMazsolára nézett, s látta, hogy csupa hóaz orra, nyomban kitalálta, miről van szó.

„Semmi kétség – gondolta –, Mazsolatökmagot ültetett el a hóba. Ez ugyannem fog kikelni, de majd ha itt lesz azideje, én is elvetek egy tökmagot, s ha ki-kel, azt mondom neki, az kelt ki, amit őültetett nekem..."

Ettől a gondolattól Manócskának épp-olyan jókedve támadt, mint az imént Ma-zsolának. Megcirógatta a kis buksi malac-fejet, s hamarjában nem is tudta, hol tarta mesében. Szerencsére Mazsola emlé-keztette rá, mert épp egy nagyot ásított.

– Aha! – mondta Manócska. – Erről juteszembe, hogy az igazi zöld disznó estén-ként soha nem vitatkozott, nem mondta,hogy most olyan jól játszik, és miután le-fektették, nem nyafogott, hogy morzsa vanaz ágyában meg tüske a talpában, hanemszép csöndesen elaludt.

Mazsola elmerengett. Tulajdonképpenkéső is van már. Jó volna aludni menni.

Miután ezt megtárgyalta Manócskával,befejezték a morzsolást, és Mazsola meg-mosdott. De nem pancsolt ki annyi vizet,

mint máskor, és még azt a keveset is fel-törölte fürdés után.

– Siess az ágyadba, Mazsola, megfázol!– szólt rá Manócska. – Hideg éjszakánklesz, erősen hűl a szoba.

Mazsola bemászott az ágyba, Manócskapedig odament hozzá, és gondosan be-takargatta. Így volt ez minden áldott este,mióta Mazsola a tökházba költözött. ÉsMazsola játékból a takaró alá szokott ilyen-kor bújni, vagy lehunyta a szemét, minthamár aludna.

De ezen az estén nem csinált semmimókát. Csöndesen feküdt, és egyszer csakmegkérdezte:

– Manócska... nem tudod véletle-nül . . . szerette öregapó az igazi zöld disz-nót?

– Szerette – mondta Manócska. – Eztbiztosan tudom.

Mazsola felkönyökölt az ágyban.– Pedig hát az igazi zöld disznó i s . . .

ugye, Manócska, olykor-olykor az is eltörtegy bögrét vagy egyebet?

– El, hát persze hogy el.

– És visítozott is, ugye, sokszor?– Visítozott bizony.– És azt mondod, hogy apóka... hogy

az öregapó mégis szerette...– Azt én! – bólintott Manócska. –

Öregapó ugyanis emlékezett rá, hogy kicsikorában ő is sok bögrét eltört, sok vizetkipancsolt, no meg nyafogott is, többet,mint kellett volna.

Mazsola határtalanul megkönnyebbült.Olyannyira, hogy azon gondolkozott, nekérjen-e Manócskától sárgarépát. Egyolyan kicsi, kurta répát, amit félálomban isel lehet rágicsálni.

Végül nem kért, mert hiszen az igazizöld disznó sem szolgáltatta volna ki ma-gát a fáradt öregapókával. Az igazi zölddisznó kiszállt volna a meleg ágyból, elő-keresett volna egy sárgarépát, letisztogattavolna róla a homokot, megmosta volna,meg minden...

Mazsola ehelyett gyorsan elaludt, mertazért ő mégsem az igazi zöld disznó volt,csak egy kimondhatatlanul, álmos kis-malac.

TARTALOM

AZ EHETŐ HÁZ

VALAKI FÜRDENE

A CSUTKABABA

2

5

8

A CUKORRÉPA MEG A ZÖLD DISZNÓ 12

A FARKASOK

AZ ÖREG MALAC

TAVALYI BOGÁNCS

MANÓCSKA SZÁRNYA

A TÖKÉLETES JÁTSZÓTÁRS

AZ IGAZI ZÖLD DISZNÓ 34

16

19

22

24

29

BÁLINT ÁGNES-BRÓDY VERA

MAZSOLA

A televízió népszerű Mazsoláját nem kellbemutatni az olvasónak, gyerekek és fel-nőttek egyaránt jól ismerik a képernyőről.A Mazsola jelenetek nézői és hallgatóibizonyára örömmel veszik a kedvencükrőlszóló bábfotókkal és színes rajzokkalillusztrált képeskönyv új, bővített kia-dását.

Bálint Ágnes, a friss humorú, közvetlenhangú meseíró Mazsola és Manócska de-rűs hétköznapjairól írt rövid történeteket,amelyeket Bródy Vera rajzai és a bábfigu-rákról készült fényképek egészítenek ki.

FÉNYKÉPEZTE VARGA ZOLTÁN

© Bálint Ágnes-Bródy Vera, 1968

A kiadásért felel a Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó igazgatója • Felelős szerkesztő: Janikovszky ÉvaMűszaki vezető: Gonda Pál • Képszerkesztő: Bródy Dóra • Műszaki szerkesztő: Simon Zoltán86 700 példány, 8 (A/5) ív terjedelemben (14 500 példány hanglemezmelléklettel), MSZ 5601-59

67.4492 — 100 éves az Athenaeum Nyomda, Budapest -Íves offsetnyomás. A szöveg monophoto eljárással készültFelelős vezető: Soproni Béla igazgató

IF 823-d-6870