növénytermesztéstan 1. - tankonyvtar.hu...created by xmlmind xsl-fo converter. kruppa , józsef...

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Növénytermesztéstan 1.

Antal , József

Berzsenyi , Zoltán

Birkás , Márta

Bocz , Ernő

Csík , Lajos

Dér , Sándor

Győri , Zoltán

Gyuricza , Csaba

Izsáki , Zoltán

Jolánkai , Márton

Késmárki , István

Kismányoky , Tamás

Lázár , László

Pepó , Péter

Tóth , Zoltán

Csajbók , József

Izsáki , Zoltán

Jolánkai , Márton

Kajdi , Ferenc

Kismányoky , Tamás

Kiss , József


Kruppa , József

Nagy , Jenő

Sárvári , Mihály

Simits , Katalin

Simonné , Kiss Ibolya

Szabó , Miklós

Szöllősi , Gergely

Szőcs , Zoltán


Növénytermesztéstan 1. Antal , József Berzsenyi , Zoltán Birkás , Márta Bocz , Ernő Csík , Lajos Dér , Sándor Győri , Zoltán Gyuricza , Csaba Izsáki , Zoltán Jolánkai , Márton Késmárki , István Kismányoky , Tamás Lázár , László Pepó , Péter Tóth , Zoltán Csajbók , József Izsáki , Zoltán Jolánkai , Márton Kajdi , Ferenc Kismányoky , Tamás Kiss , József Kruppa , József Nagy , Jenő Sárvári , Mihály Simits , Katalin Simonné , Kiss Ibolya Szabó , Miklós Szöllősi , Gergely Szőcs , Zoltán

Publication date 2005 Szerzői jog © 2005 Antal József, Mezőgazda Kiadó - Budapest

A növénytermesztés alapjai

Szerkesztette:

Antal József

Gabonafélék

Szerkesztette:

Jolánkai Márton

A növénytermesztés alapjai című rész szerzői:

Antal József, Berzsenyi Zoltán, Birkás Márta, Bocz Ernő, Csík Lajos, Dér Sándor, Győri Zoltán, Gyuricza Csaba, Izsáki Zoltán, Jolánkai Márton, Késmárki István, Kismányoky Tamás, Lázár László, Pepó Péter, Tóth Zoltán

Gabonafélék című rész szerzői:

Csajbók József, Izsáki Zoltán, Jolánkai Márton, Kajdi Ferenc, Kismányoky Tamás, Kiss József, Kruppa József, Nagy Jenő, Sárvári Mihály,

Simits Katalin, Simonné Kiss Ibolya, Szabó Miklós, Szöllősi Gergely, Szőcs Zoltán

A növényrajzokat Bíró Krisztina készítette

iv Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Tartalom

1. A NÖVÉNYTERMESZTÉS ALAPJAI ......................................................................................... 1 1. Előszó .................................................................................................................................... 1 2. 1. A növénytermesztés jelenlegi helyzete ............................................................................. 2 3. 2. A növénytermesztéstan alapjai ........................................................................................ 12

3.1. 2.1. A talaj, a termőhely, a szántóföld és a termés .................................................. 12 3.1.1. A termőhely ................................................................................................ 12 3.1.2. A szántóföldi termőhely ............................................................................. 12 3.1.3. A szántóföldi termőhely és a termés .......................................................... 14

3.2. 2.2. Vetésforgó és vetésváltás ................................................................................. 19 3.2.1. 2.2.1. A vetésforgó, a vetésváltás és a monokultúra fogalma .................... 19 3.2.2. 2.2.2. A vetésváltás és a vetésforgó jelentősége ......................................... 21 3.2.3. 2.2.3. A vetésváltás természettudományos alapjai ..................................... 23 3.2.4. 2.2.4. A növényi összetételt befolyásoló tényezők ..................................... 26 3.2.5. 2.2.5. A növényi sorrend kialakításának alapjai ......................................... 29

3.3. 2.3. Talajművelés, talaj-előkészítés ........................................................................ 32 3.3.1. 2.3.1. A talajművelés szerepe ..................................................................... 32 3.3.2. 2.3.2. A talaj-előkészítés feladatai ............................................................. 34

3.4. 2.4. Tápanyagellátás, trágyázás .............................................................................. 42 3.4.1. A trágyák csoportosítása ............................................................................ 44 3.4.2. Szervestrágyázás ........................................................................................ 45 3.4.3. A zöldtrágya, a zöldugar és a zöldtarló ...................................................... 47 3.4.4. A zöldtrágyázás .......................................................................................... 47 3.4.5. Egyéb szerves trágyák ................................................................................ 52 3.4.6. A növények tápanyagellátásának kiszámítása ............................................ 57 3.4.7. A trágyázás módszere ................................................................................ 58 3.4.8. A talajok tápanyag-ellátottsága .................................................................. 58 3.4.9. A növény terméssel felvett fő tápanyagai .................................................. 61 3.4.10. A növény terméshozamának megtervezése .............................................. 64 3.4.11. Az egy tonna terméshez szükséges hatóanyagigény kiszámítása ............. 64 3.4.12. A trágyázás megoldásai ............................................................................ 64 3.4.13. A hatóanyag átszámítása műtrágyára ....................................................... 64 3.4.14. A mésztrágyázás ...................................................................................... 66

3.5. 2.5. Fajta, vetőmag, vetés ....................................................................................... 67 3.5.1. 2.5.1. A növényfajták állami elismerése és a fajtavédelem ........................ 67 3.5.2. 2.5.2. A vetőmag-előállítás és forgalmazás rendszere ............................... 70 3.5.3. 2.5.3. A vetőmag értékmérő tulajdonságai ................................................. 72 3.5.4. 2.5.4. A vetőmag előkészítése .................................................................... 73 3.5.5. 2.5.5. Vetés ................................................................................................. 74 3.5.6. 2.5.6. Vetési módok ................................................................................... 74 3.5.7. 2.5.7. A vetés mélysége és takarása ........................................................... 76 3.5.8. 2.5.8. A vetés ideje ..................................................................................... 76 3.5.9. 2.5.9. A vetőmag mennyisége .................................................................... 77

3.6. 2.6. Növekedésanalízis és termésképzés ................................................................. 79 3.6.1. A növények növekedése ............................................................................. 79 3.6.2. Növekedésanalízis ...................................................................................... 80 3.6.3. Növekedési mutatók és kiszámításuk módszere ......................................... 81 3.6.4. Növényegyedek növekedését jellemző mutatók ........................................ 81 3.6.5. Növényállomány növekedését jellemző mutatók ....................................... 87 3.6.6. A növekedési mutatók közötti kölcsönös kapcsolatok ............................... 90 3.6.7. Termésképzés (termés, terméskomponensek) ............................................ 91

3.7. 2.7. Növényápolás, növényvédelem ....................................................................... 93 3.7.1. 2.7.1. Talajművelő eszközökkel végzett növényápolási eljárások ............. 94 3.7.2. 2.7.2. A szárszilárdság növelésére irányuló növényápolási eljárások ........ 94 3.7.3. 2.7.3. A kultúrnövények vegetatív részeinek csonkításával járó növényápolási

eljárások ............................................................................................................... 95 3.7.4. 2.7.4. Vegyszeres növényvédelem ............................................................. 95


v Created by XMLmind XSL-FO Converter.

3.7.5. 2.7.5. Az állati kártevők elleni védekezés .................................................. 98 3.7.6. 2.7.6. A növényi kórokozók elleni védekezés .......................................... 100 3.7.7. 2.7.7. Gyomirtás ....................................................................................... 102 3.7.8. 2.7.8. Az Újvárosi-féle életformarendszer ............................................... 104 3.7.9. 2.7.9. Az integrált növényvédelem ........................................................... 106 3.7.10. 2.7.10. A művelőutas termesztés ............................................................ 107

3.8. 2.8. Öntözés .......................................................................................................... 108 3.8.1. 2.8.1. A növénytermesztési tér vízgazdálkodása ...................................... 110 3.8.2. 2.8.2. A növények vízgazdálkodásával kapcsolatos egyéb fogalmak, kifejezések

113 3.8.3. 2.8.3. A talaj vízháztartásának legfontosabb mutatói ............................... 115 3.8.4. 2.8.4. Öntözési módok, módszerek, eljárások .......................................... 117 3.8.5. 2.8.5. Öntözési tervek ............................................................................... 118

3.9. 2.9. Betakarítás ..................................................................................................... 121 4. 3. A növénytermesztés rendszerei ..................................................................................... 125

4.1. 3.1. A talajhasználati rendszerek .......................................................................... 125 4.2. 3.2. Növénytermelési rendszerek .......................................................................... 127

4.2.1. 3.2.1. A földművelési rendszer ................................................................. 129 4.2.2. 3.2.2. Az ipari termelési rendszerek ......................................................... 130 4.2.3. 3.2.3. Az alternatív gazdálkodási rendszerek ........................................... 130 4.2.4. 3.2.4. Az integrált rendszer ...................................................................... 130

4.3. 3.3. Precíziós termesztési rendszerek ................................................................... 131 4.3.1. 3.3.1. Talajtani – agrokémiai szempontok ............................................... 131 4.3.2. 3.3.2. Vízgazdálkodási szempontok ......................................................... 132 4.3.3. 3.3.3. Növénytermesztési szempontok ..................................................... 133 4.3.4. 3.3.4. Növényvédelmi szempontok .......................................................... 134 4.3.5. 3.3.5. Automatizálási vonatkozások ......................................................... 134 4.3.6. 3.3.6. Műszaki szempontok ...................................................................... 135 4.3.7. 3.3.7. A precíziós növénytermelés gazdasági összefüggései .................... 135 4.3.8. 3.3.8. A precíziós helymeghatározás gyakorlati alkalmazása .................. 135

4.4. 3.4. Ökológiai gazdálkodás ................................................................................... 136 4.4.1. Az ökológiai gazdálkodás kialakulása, filozófiai háttere ......................... 136 4.4.2. Az ökológiai gazdálkodás elterjedése, jelentősége .................................. 137 4.4.3. Az ökológiai gazdálkodás alapelvei ......................................................... 138 4.4.4. A növények tápanyag-igénye ................................................................... 140 4.4.5. A vetőmag és fajtaválasztás ..................................................................... 140 4.4.6. Az ellenőrzési rendszer ............................................................................ 141 4.4.7. Ellenőrzési intézkedések a mezőgazdasági termelés során ...................... 141 4.4.8. Szankciók az ökológiai gazdálkodás szabályainak megsértése esetén ..... 142

4.5. 3.5. A növénytermesztés minőségbiztosítása ........................................................ 142 4.5.1. A minőség és a minőségbiztosítás a növénytermesztésben ...................... 142 4.5.2. A minőség megvalósításának feltételei a növénytermesztésben .............. 143 4.5.3. Általános termesztési és környezetvédelmi célok. ................................... 144

2. Gabonafélék ................................................................................................................................ 148 1. Bevezető a gabonafélék termesztéséhez ............................................................................ 148 2. 1. Búza .............................................................................................................................. 151

2.1. 1.1. A búza jelentősége ......................................................................................... 151 2.2. 1.2. A búza botanikája és fiziológiája ................................................................... 153 2.3. 1.3. Biológiai alapok ............................................................................................. 157 2.4. 1.4. Termőhelyigénye ........................................................................................... 158 2.5. 1.5. A termesztés módszere .................................................................................. 159

2.5.1. 1.5.1. Elővetemény-igénye ....................................................................... 159 2.5.2. 1.5.2. Talaj-előkészítés ............................................................................. 160 2.5.3. 1.5.3. Tápanyagellátása ............................................................................ 161 2.5.4. 1.5.4. Vetés ............................................................................................... 163 2.5.5. 1.5.5. Növényápolás, növényvédelem ...................................................... 165 2.5.6. 1.5.6. Betakarítás ...................................................................................... 166 2.5.7. 1.5.7. A betakarított gabona minősége ..................................................... 167 2.5.8. 1.5.8. A búza fontosabb minőségvizsgálati módszerei ............................. 168 2.5.9. 1.5.9. Vetőmagtermesztése ....................................................................... 169


vi Created by XMLmind XSL-FO Converter.

3. 2. Durumbúza .................................................................................................................... 170 3.1. 2.1. Jelentősége ..................................................................................................... 170 3.2. 2.2. A növény botanikája és fiziológiája ............................................................... 171 3.3. 2.3. Biológiai alapok ............................................................................................. 171 3.4. 2.4. Termőhelyigénye ........................................................................................... 172 3.5. 2.5. A termesztés módszere .................................................................................. 172

3.5.1. 2.5.1. Elővetemény ................................................................................... 172 3.5.2. 2.5.2. Talaj-előkészítés ............................................................................. 173 3.5.3. 2.5.3. Tápanyagellátás .............................................................................. 173 3.5.4. 2.5.4. Vetés ............................................................................................... 173 3.5.5. 2.5.5. Növényvédelem, növényápolás ...................................................... 174 3.5.6. 2.5.6. Érés és betakarítás .......................................................................... 174

3.6. 2.6. A durumbúza őrleményeinek minőségi elvárásai .......................................... 175 3.7. 2.7. Vetőmagtermesztés ........................................................................................ 175

4. 3. Tavaszi búza .................................................................................................................. 175 4.1. 3.1. Jelentősége ..................................................................................................... 175 4.2. 3.2. A növény botanikája és fiziológiája ............................................................... 176 4.3. 3.3. Biológiai alapok ............................................................................................. 176 4.4. 3.4. Termőhelyigénye ........................................................................................... 176 4.5. 3.5. A termesztés módszere .................................................................................. 176

4.5.1. 3.5.1. Elővetemény ................................................................................... 176 4.5.2. 3.5.2. Talaj-előkészítés ............................................................................. 177 4.5.3. 3.5.3. Tápanyagellátás .............................................................................. 177 4.5.4. 3.5.4. Vetés ............................................................................................... 178 4.5.5. 3.5.5. Növényvédelem, növényápolás ...................................................... 178 4.5.6. 3.5.6. Érés és betakarítás .......................................................................... 178 4.5.7. 3.5.7. A tavaszi búza minősége ................................................................ 178 4.5.8. 3.5.8. Vetőmagtermesztése ....................................................................... 178

5. 4. Tönkölybúza .................................................................................................................. 179 5.1. 4.1. Jelentősége ..................................................................................................... 179 5.2. 4.2. A növény botanikája és fiziológiája ............................................................... 179 5.3. 4.3. Biológiai alapok ............................................................................................. 181 5.4. 4.4. Termőhelyigénye ........................................................................................... 181 5.5. 4.5. A termesztés módszere .................................................................................. 181

5.5.1. 4.5.1. Elővetemény ................................................................................... 181 5.5.2. 4.5.2. Talaj-előkészítés ............................................................................. 182 5.5.3. 4.5.3. Tápanyagellátás .............................................................................. 182 5.5.4. 4.5.4. Vetés ............................................................................................... 183 5.5.5. 4.5.5. Növényvédelem, növényápolás ...................................................... 184 5.5.6. 4.5.6. Érés és betakarítás .......................................................................... 185 5.5.7. 4.5.7. A tönköly minősége ....................................................................... 186 5.5.8. 4.5.8. Vetőmagtermesztése ....................................................................... 187

6. 5. Rozs és évelő rozs ......................................................................................................... 187 6.1. 5.1. Rozs ............................................................................................................... 187

6.1.1. 5.1.1. Jelentősége ..................................................................................... 187 6.1.2. 5.1.2. A növény botanikája és fiziológiája ............................................... 188 6.1.3. 5.1.3. Biológiai alapok ............................................................................. 190 6.1.4. 5.1.4. A növény termőhelyigénye ............................................................ 191 6.1.5. 5.1.5. A termesztés módszere ................................................................... 191

6.2. 5.2. Évelő rozs ...................................................................................................... 195 7. 6. Tritikále ......................................................................................................................... 195

7.1. 6.1. Jelentősége ..................................................................................................... 195 7.2. 6.2. A növény botanikája, fiziológiája .................................................................. 196 7.3. 6.3. Biológiai alapok ............................................................................................. 197 7.4. 6.4. Termőhelyigénye ........................................................................................... 198 7.5. 6.5. A termesztés módszere .................................................................................. 198

7.5.1. 6.5.1. Elővetemény-igény ........................................................................ 198 7.5.2. 6.5.2. Talaj-előkészítés ............................................................................. 198 7.5.3. 6.5.3. Tápanyagigénye ............................................................................. 198 7.5.4. 6.5.4. Vetés ............................................................................................... 199


vii Created by XMLmind XSL-FO Converter.

7.5.5. 6.5.5. Növényvédelem, növényápolás ...................................................... 200 7.5.6. 6.5.6. Érés és betakarítás .......................................................................... 200 7.5.7. 6.5.7. A tritikále minősége ....................................................................... 200 7.5.8. 6.5.8. Vetőmagtermesztése ....................................................................... 201

8. 7. Őszi és tavaszi árpa ....................................................................................................... 202 8.1. 7.1. Jelentősége ..................................................................................................... 202 8.2. 7.2. Az árpa botanikája és fiziológiája .................................................................. 204 8.3. 7.3. Az árpa biológiájának alapjai ........................................................................ 208 8.4. 7.4. Az őszi árpa ................................................................................................... 209

8.4.1. 7.4.1. Az őszi árpa fajtaválasztás szempontjai ......................................... 209 8.4.2. 7.4.2. Az őszi árpa termőhelyigénye ........................................................ 209 8.4.3. 7.4.3. Az őszi árpa termesztési módszere ................................................. 210 8.4.4. 7.4.4. Az őszi árpa minősége ................................................................... 217 8.4.5. 7.4.5. Vetőmagtermesztés ........................................................................ 217

8.5. 7.5. A tavaszi árpa ................................................................................................ 218 8.5.1. 7.5.1. A tavaszi árpa fajtaválasztás szempontjai ...................................... 218 8.5.2. 7.5.2. A tavaszi árpa termőhelyigénye ..................................................... 218 8.5.3. 7.5.3. A tavaszi árpa termesztési módszere .............................................. 220 8.5.4. 7.5.4. A sörárpa minősége ........................................................................ 228 8.5.5. 7.5.5. Vetőmagtermesztés ........................................................................ 231

9. 8. Zab ................................................................................................................................ 231 9.1. 8.1. Jelentősége ..................................................................................................... 231 9.2. 8.2. A zab botanikája és fiziológiája ..................................................................... 231 9.3. 8.3. Biológiai alapok ............................................................................................. 233 9.4. 8.4. Termőhelyigénye ........................................................................................... 233 9.5. 8.5. A termesztés módszere .................................................................................. 234

9.5.1. 8.5.1. Előveteménye ................................................................................. 234 9.5.2. 8.5.2. Talaj-előkészítés ............................................................................. 234 9.5.3. 8.5.3. Tápanyagellátás .............................................................................. 234 9.5.4. 8.5.4. Vetés ............................................................................................... 235 9.5.5. 8.5.5. Növényvédelem, növényápolás ...................................................... 235 9.5.6. 8.5.6. Érés, betakarítás ............................................................................. 236 9.5.7. 8.5.7. A termés minősége ......................................................................... 236 9.5.8. 8.5.8. Vetőmagtermesztés ........................................................................ 237

10. 9. Rizs ............................................................................................................................. 237 10.1. 9.1. Jelentősége ................................................................................................... 237 10.2. 9.2. A növény botanikája és fiziológiája ............................................................. 238 10.3. 9.3. Biológiai alapok ........................................................................................... 239 10.4. 9.4. Termőhelyigénye ......................................................................................... 240 10.5. 9.5. A termesztés módszere ................................................................................ 241

10.5.1. 9.5.1. Elővetemény ................................................................................. 241 10.5.2. 9.5.2. Talaj-előkészítés ........................................................................... 242 10.5.3. 9.5.3. Tápanyagellátás ............................................................................ 242 10.5.4. 9.5.4. Vetés ............................................................................................. 244 10.5.5. 9.5.5. Növényvédelem, növényápolás .................................................... 244 10.5.6. 9.5.6. Érés és betakarítás ........................................................................ 245

10.6. 9.6. A rizs minősége ........................................................................................... 245 10.7. 9.7. Vetőmagtermesztés ...................................................................................... 246 10.8. 9.8. Szántóföldi rizstermesztés ........................................................................... 246

11. 10. Indián rizs .................................................................................................................. 247 11.1. 10.1. Jelentősége ................................................................................................. 247 11.2. 10.2. A növény botanikája és fiziológiája ........................................................... 247 11.3. 10.3. Biológiai alapok ......................................................................................... 249 11.4. 10.4. Termőhelyigénye ....................................................................................... 249 11.5. 10.5. A termesztés módszere .............................................................................. 250

11.5.1. 10.5.1. Elővetemény ............................................................................... 250 11.5.2. 10.5.2. Talaj-előkészítés ......................................................................... 250 11.5.3. 10.5.3. Tápanyagellátás .......................................................................... 251 11.5.4. 10.5.4. Vetés ........................................................................................... 251 11.5.5. 10.5.5. Növényvédelem, növényápolás .................................................. 251


viii Created by XMLmind XSL-FO Converter.

11.5.6. 10.5.6. Érés és betakarítás ...................................................................... 252 11.6. 10.6. Az indián rizs feldolgozása ........................................................................ 252

12. 11. Kukorica .................................................................................................................... 252 12.1. 11.1. Jelentősége ................................................................................................. 253

12.1.1. A kukorica felhasználhatósága: .............................................................. 253 12.2. 11.2. A növény botanikája és fiziológiája ........................................................... 256 12.3. 11.3. Biológiai alapok ......................................................................................... 260 12.4. 11.4. Termőhelyigénye ....................................................................................... 264 12.5. 11.5. A termesztés módszere .............................................................................. 267

12.5.1. 11.5.1. Elővetemény ............................................................................... 267 12.5.2. 11.5.2. Talaj-előkészítés ......................................................................... 268 12.5.3. 11.5.3. Tápanyagellátás .......................................................................... 268 12.5.4. 11.5.4. Vetés ........................................................................................... 270 12.5.5. 11.5.5. Növényvédelem, növényápolás .................................................. 273 12.5.6. 11.5.6. Öntözés ....................................................................................... 274 12.5.7. 11.5.7. Érés, betakarítás, tárolás ............................................................. 275

12.6. 11.6. A kukorica minősége ................................................................................. 278 12.7. 11.7. Vetőmagtermesztés .................................................................................... 278

12.7.1. A hibridkukorica vetőmagtermesztés legfontosabb munkái .................. 282 13. 12. Szemes cirok ............................................................................................................. 284

13.1. 12.1. Jelentősége ................................................................................................. 284 13.2. 12.2. A növény botanikája és fiziológiája ........................................................... 285 13.3. 12.3. Biológiai alapok ......................................................................................... 288 13.4. 12.4. Termőhelyigénye ....................................................................................... 288 13.5. 12.5. A termesztés módszere .............................................................................. 289

13.5.1. 12.5.1. Elővetemény ............................................................................... 289 13.5.2. 12.5.2. Talaj-előkészítés ......................................................................... 289 13.5.3. 12.5.3. Tápanyagellátás .......................................................................... 289 13.5.4. 12.5.4. Vetés ........................................................................................... 290 13.5.5. 12.5.5. Növényvédelem, növényápolás .................................................. 291 13.5.6. 12.5.6. Érés és betakarítás ...................................................................... 291

13.6. 12.6. Minőségi jellemzők ................................................................................... 292 13.7. 12.7. Vetőmagtermesztése .................................................................................. 292

14. 13. Köles ......................................................................................................................... 292 14.1. 13.1. Jelentősége ................................................................................................. 292 14.2. 13.2. A növény botanikája és fiziológiája ........................................................... 293 14.3. 13.3. Biológiai alapok ......................................................................................... 294 14.4. 13.4. Termőhelyigénye ....................................................................................... 295 14.5. 13.5. A termesztés módszere .............................................................................. 295

14.5.1. 13.5.1. Elővetemény-igénye ................................................................... 295 14.5.2. 13.5.2. Talaj-előkészítés ......................................................................... 295 14.5.3. 13.5.3. Tápanyagellátás .......................................................................... 295 14.5.4. 13.5.4. Vetés ........................................................................................... 296 14.5.5. 13.5.5. Növényvédelem, növényápolás .................................................. 296 14.5.6. 13.5.6. Érés és betakarítás ...................................................................... 297

14.6. 13.6. A termesztett növény minősége ................................................................. 297 14.7. 13.7. Vetőmagtermesztése .................................................................................. 297

15. 14. Fénymag .................................................................................................................... 298 15.1. 14.1. Jelentősége ................................................................................................. 298 15.2. 14.2. Botanikája és fiziológiája ........................................................................... 299 15.3. 14.3. Biológiai alapok ......................................................................................... 301 15.4. 14.4. Termőhelyigénye ....................................................................................... 301 15.5. 14.5. A termesztés módszere .............................................................................. 301

15.5.1. 14.5.1. Elővetemény ............................................................................... 301 15.5.2. 14.5.2. Talaj-előkészítés ......................................................................... 302 15.5.3. 14.5.3. Tápanyagellátás .......................................................................... 302 15.5.4. 14.5.4. Vetés ........................................................................................... 303 15.5.5. 14.5.5. Növényvédelem, növényápolás .................................................. 304 15.5.6. 14.5.6. Betakarítás .................................................................................. 304

15.6. 14.6. A fénymag minősége ................................................................................. 305


ix Created by XMLmind XSL-FO Converter.

15.7. 14.7. Vetőmagtermesztése .................................................................................. 306 16. 15. Pohánka ..................................................................................................................... 306

16.1. 15.1. Jelentősége ................................................................................................. 306 16.2. 15.2. A növény botanikája és fiziológiája ........................................................... 307 16.3. 15.3. Biológiai alapok ......................................................................................... 309 16.4. 15.4. Termőhelyigénye ....................................................................................... 309 16.5. 15.5. A termesztés módszere .............................................................................. 309


16.6. 15.6. A termés minősége .................................................................................... 311 16.7. 15.7. Vetőmagtermesztése .................................................................................. 311

17. 16. Amaránt ..................................................................................................................... 311 17.1. 16.1. Jelentősége ................................................................................................. 311

17.1.1. Felhasználási területei ............................................................................ 312 17.2. 16.2. A növény botanikája és fiziológiája ........................................................... 312 17.3. 16.3. Biológiai alapok ......................................................................................... 314 17.4. 16.4. Termőhelyigénye ....................................................................................... 314 17.5. 16.5. A termesztés módszere .............................................................................. 314


3. Függelék ..................................................................................................................................... 317 1. 1. A termőhely és a talajtípusok csoportjai ....................................................................... 317

1.1. I. Szántóföldi termőhely: Középkötött mezőségi talajok ...................................... 317 1.2. II. Szántóföldi termőhely: Középkötött erdőtalajok ............................................. 317 1.3. III. Szántóföldi termőhely: Kötött réti talajok ...................................................... 318 1.4. IV. Szántóföldi termőhely: Laza és homoktalajok ................................................ 318 1.5. V. Szántóföldi termőhely: Szikes talajok ............................................................. 318 1.6. VI. Szántóföldi termőhely: Sekély termőrétegű, sík vagy lejtős, erodált és heterogén

talajok .......................................................................................................................... 318 2. 2. A tápanyagellátás módszere és táblázatai ..................................................................... 319

2.1. A talajok tápanyag-ellátottsága ............................................................................. 319 2.2. A növény terméssel felvett fő tápanyagai ............................................................. 319 2.3. Az 1 tonna terméshez szükséges hatóanyagigény megállapítása .......................... 319 2.4. Az 1 hektárra szükséges tápanyagigény ............................................................... 319

4. Szakirodalom .............................................................................................................................. 322 1. A növénytermesztés alapjai ............................................................................................... 322 2. Gabonafélék ...................................................................................................................... 325

x Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Az ábrák listája

1. Sokoldalú növénytermesztés .......................................................................................................... 2 2. Magyarország ökológiai tájai ......................................................................................................... 6 3. A művelési rendszerek kialakításának fő fázisai .......................................................................... 35 4. A szigmoid típusú növekedés (tömegben), a log-növekedés és a növekedési ráta általánosított idő

szerinti görbéi. A görbén megjelölt növekedési fázisok: exponenciális vagy logaritmus (a), lineáris (b),

csökkenő exponenciális (c), állandó állapot (fiziológiai érettség) (d). Figyeljük meg, hogy a növekedési

sebesség maximuma t1/2-nél van ........................................................................................................ 79 5. A növényszám hatása a kukoricanövény szárazanyag felhalmozódására és abszolút növekedési

sebességére (Berzsenyi, Lap 2000) ................................................................................................... 82 6. A napraforgó (Helianthus annuus) relatív növekedési sebességének (RGR) és levélterület arányának

(LAR) időbeni változása (Evans, 1972alapján) ................................................................................ 82 7. Különböző növényfajok nettó asszimilációs rátájának (NAR) és levélterület indexének (LAI) időbeni

változása. A szaggatott vonal mutatja a relatív napsugárzást az év folyamán (Evan, 1972alapján) . 85 8. A nettó asszimilációs ráta gyakorisági eloszlása (1) kétszikű fás növényekre (n = 16), (2) kétszikű lágy

szárú növényekre (n = 22) és (3) lágy szárú egyszikű növényekre (n = 21), csíranövény stádiumban,

termékeny, szabályozott környezetben (Hunt R. és Cornelissen JHC, 1997alapján) ....................... 86 9. Egy egyéves, determinált növekedésű gabonanövény szezonális fejlődése. Figyeljük meg a szoros

összefüggést a levélterület index (LAI), a fény felfogása és a növényállomány növekedési sebessége

(CGR) között (Gardner et al. 1985 alapján) ..................................................................................... 87 10. A föld feletti rész szárazanyag gyarapodásának sebessége (CGR) a szántóföldi növényekben.

Növényfajok: 1. őszi búza, 2. tavaszi árpa, 3. zab, 4. tavaszi búza, 5. lóbab, 6. burgonya, 7. cukorrépa

(Petr et al. 1985 alapján) .................................................................................................................. 88 11. Különböző kultúrnövény fajok levélterület-indexének fejlődése a növekedési időszakban a = 50%-os

kalászhányás időpontja; b = a gumóképződés kezdete (Geisler, 1988) ........................................... 90 12. Összefüggés a növényenkénti szemszám (fiziológiai éréskor) és a növekedési ráta (a nővirágzást

megelőző 7 napos és a nővirágzás utáni 21 napos időszakban) között egy egycsövű (A) és egy kétcsövű

(B) kukorica genotípusban (Tollenaar et al. 2000) .......................................................................... 93 13. Az őszi búza és a kukorica dinamikai vízigénye (Ruzsányi, 1991) .......................................... 112 14. Az öntözés módjai és módszerei ............................................................................................... 117 15. Szántóföldön felvett hozamtérkép interpolált ábrázolással ....................................................... 132 16. Nedvességtérkép (Agrocom ACT). Alsó számsor: a talaj nedvességtartalma %-ban; felső számsor:

különböző nedvességtartalmú területek %-os megoszlása ............................................................. 133 17. A növénytermesztés minőségbiztosításának tervezése (összefoglalás) .................................... 145 1. A gabonatermés felhasználásának megoszlása Magyarországon (%) (KSH 1999) (összes gabonatermés

13,8 millió t) ................................................................................................................................... 148 2. Az apokalipszis lovasai (Albrecht Dürer fametszete, 1498) ....................................................... 149 3. Az őszi búza habitusképe ............................................................................................................ 154 4. A búza evapotranszspirációs vízmérlege Gödöllő, 50 éves csapadékátlag, mm ......................... 158 5. A búza érési szakaszai és a szemek nedvességtartalma dekádonként (Gödöllő–Nagygombos 1998–

2002) ............................................................................................................................................... 167 6. Atavaszi búza kalásza (Papp Erzsébet) ...................................................................................... 176 7. Atönkölybúza kalásza (Papp Erzsébet) ...................................................................................... 180 8. A rozs habitusképe ...................................................................................................................... 189 9. A tritikále kalásza (Papp Erzsébet) ............................................................................................ 196 10. Az árpa habitusképe .................................................................................................................. 204 11. Az őszi árpa helye a vetésszerkezetben .................................................................................... 210 12. A zab habitusképe ..................................................................................................................... 231 13. A rizs habitusképe .................................................................................................................... 238 14. Az indián rizs kalásza (Papp Erzsébet) .................................................................................... 247 15. A kukorica hasznosítása Magyarországon (Győri Z., 2001 adatai alapján) ............................. 253 16. Akukorica vetésterülete és termésátlaga a világon, 2003 (FAO adatok alapján) ..................... 254 17. Akukorica vetésterülete és termésátlaga Magyarországon, 1921–2003 (KSH adatok alapján) 255 18. A kukorica habitusképe ............................................................................................................ 256 19. A C3-as (búza) és a C4-es (kukorica) fotoszintézisének intenzitása a megvilágítás függvényében

(Larcher; 1980) .............................................................................................................................. 258


xi Created by XMLmind XSL-FO Converter.

20. A kukoricahibridek termőképessége és trágyareakciója, 1992–1996 (Nagy–Sárvári adatai alapján)

262 21. A kukorica effektív hőösszeg (HU, IV–IX. hó) alakulása (°C) (Menyhért Z. 1985) ................ 265 22. A szemes cirok habitusképe ...................................................................................................... 285 23. A cirokmag keresztmetszete (Lloyd W. Rooney, Texas University) P: perikarpium, FE:

lisztesendospermium, CE: viaszos endospermium, S: scutellum, EA: embrió ............................... 287 24. A köles habitusképe .................................................................................................................. 293 25. A fénymag habitusképe ............................................................................................................ 299 26. A pohánka habitusképe ............................................................................................................. 307 27. Az amaránt habitusképe ............................................................................................................ 312

xii Created by XMLmind XSL-FO Converter.

A táblázatok listája

1. A világ főbb kultúrnövényeinek fontossági sorrendje .................................................................... 3 2. Az agrárvertikum nemzetgazdasági értékelése ............................................................................... 4 3. A hazai mezőgazdasági termékek bruttó termelésének volumenindexe (KSH adatok) 1990. év = 100%

5 4. A földterület művelési ágak szerinti megoszlása Magyarországon (1997–2001) (ezer ha) ............ 8 5. A fontosabb növények vetésterülete Magyarországon (KSH adatok, ezer ha) ............................... 9 6. A fontosabb növények termésátlaga Magyarországon (KSH adatok, kg/ha) ............................... 10 7. Gabonafélék termése, t/ha ............................................................................................................ 14 8. A gyökgumósok termései, t/ha ..................................................................................................... 15 9. Hüvelyes növények termései, t/ha ................................................................................................ 15 10. Olaj- és ipari növények termései, t/ha ........................................................................................ 16 11. Pillangósvirágú szálastakarmányok termései, t/ha ...................................................................... 17 12. Tömegtakarmányok termése zölden, t/ha**** ........................................................................... 18 13. A művelési feladatok és a várható eredmények .......................................................................... 33 14. A kelés körülményeinek javítása a művelési rendszerben .......................................................... 37 15. Művelési cél a kímélő rendszerekben ......................................................................................... 42 16. Az istállótrágya minősítése a beltartalom alapján ....................................................................... 46 17. Az istállótrágya NPK-tartalmának hasznosulása ........................................................................ 46 18. Sertés- és szarvasmarha hígtrágyák átlagos összetétele .............................................................. 46 19. A legfontosabb növények gyökér-, élőtarló-, árvakelés tömege és tápanyagtartalma ................ 47 20. Pillangós- és keverék zöldtrágyák tömege és tápanyaga ............................................................ 49 21. Keresztesvirágú és egyéb zöldtrágyanövények tömege és tápanyaga ........................................ 50 22. A baromfiürülék százalékos összetétele ..................................................................................... 55 23. Ipari szerves hulladékok összetétele ........................................................................................... 55 24. .A talaj humusztartalmának határértékei (a nitrogénellátottság megítéléséhez) Debreceni, 1979 59 25. A talaj AL-oldható foszfortartalmának határértékei (a felvehető foszforellátottság megítéléséhez)

Debreceni, 1979 ................................................................................................................................ 59 26. A talaj AL-oldható káliumtartalmának határértékei (a felvehető káliumellátottság megítéléséhez)

Debreceni, 1979 ................................................................................................................................ 60 27. A terméssel felvett tápanyagok kg/t ............................................................................................ 61 28. Minta a tápanyagszükséglet kiszámításához ............................................................................... 64 29. A számított tápanyagok néhány korrekciója ............................................................................... 65 30. A tízéves csapadékátlagok szélsőértékei 19 mérőállomás adatai alapján1891–1980 között .... 108 31. Az országos csapadékmennyiség évi változása 1988–2002 között .......................................... 108 32. Magyarország öntözött területe (rizs nélkül) és a kiöntözött víz mennyisége 1990–2001 között 109 33. Különbségek szerzők és mérőállomások között a növényfajok transzspirációs koefficiensére 111 34. Néhány növényfaj mértékadó vízigényes időszaka az ország 26 mezoklima körzetében, a

szélsőértékkel jellemezve ............................................................................................................... 112 35. Néhány növényfaj vízigénye a tenyészidőben .......................................................................... 113 36. A természetes csapadék becsült veszteségei sík területen, jó szerkezetű talajnál ..................... 114 37. Néhány növényfaj statikai vízigénye ........................................................................................ 114 38. Különböző mechanikai összetételű talajok sűrűsége és pórustérfogata .................................... 116 39. Különböző mechanikai összetételű talajok néhány vízháztartási paramétere ........................... 116 40. Az öntözővizek jellemzése az oldott sók minősége szerint ...................................................... 118 41. Néhány szántóföldi kultúra öntözése átlagos csapadék ellátottságnál ...................................... 119 42. A különböző talajok öntözése esetén figyelembe veendő szempontok .................................... 121 43. Újabb növénytermesztési rendszerek ........................................................................................ 128 44. Példa a minőségbiztosítási rendszer alkalmazására .................................................................. 147 1. A búza és a kukorica termésátlagának alakulása Magyarországon, t/ha (forrás: KSH) .............. 149 2. Az őszi búza termésátlagai Magyarországon (forrás: KSH) ....................................................... 152 3. A búza Triticum genus genealogiája (Mac Key nyomán ............................................................ 153 4. A kalászos gabonák fenológiai szakaszai (Kováts nyomán) ....................................................... 154 5. Minősített búzafajták száma és származása OMMI 2003 ........................................................... 157 6. Az őszi búza tápanyagigénye, kg/l t termés ................................................................................ 162 7. A búza termése szaporulati fokonként (ÁGOK 1968 nyomán) .................................................. 163 8. A búza vetési útmutatója ............................................................................................................ 164


xiii Created by XMLmind XSL-FO Converter.

9. A búza vetőmagjának minőségi követelményei ......................................................................... 169 10. A durumbúza tápanyagigénye, kg/l t termés ............................................................................. 173 11. A durumbúza vetési útmutatója és vetőmag minőség követelményei ...................................... 174 12. A tavaszi búza termőhelyenkénti tápanyagigénye, kg/1 t termés ............................................. 177 13. A tavaszi búza vetési útmutatója .............................................................................................. 178 14. A tönköly tápanyagigénye, kg/1 t terméshez ............................................................................ 183 15. A tönköly vetési útmutatója ...................................................................................................... 183 16. Egy tönköly búzafaj teljes szemének és a szem frakcióinak, őrlési termékeinek beltartalmi mutatói

186 17. A rozs tápanyagigénye, kg/1 t termés ....................................................................................... 192 18. A rozs vetés útmutatója ............................................................................................................ 193 19. A rozs és hibrid rozs, valamint az évelő rozs vetőmagjával szembeni fő követelmények ........ 194 20. A tritikále tápanyagigénye, kg/1 t termés ................................................................................. 199 21. A tritikále vetési útmutatója ...................................................................................................... 199 22. A rozs-, a tritikále- és a búzalisztek aminosav-összetétele (Bushuk) ....................................... 200 23. A tritikále vetőmagjának minőségi követelményei ................................................................... 201 24. Az árpa vetésterülete, termésátlaga, össztermése hazánkban ................................................... 202 25. A Feekes-skála .......................................................................................................................... 207 26. Az őszi árpa fejlődési periódusa, a Feekes-skála és a vegetációs napok száma közötti összefüggés

208 27. Az őszi árpa tápanyagigénye, kg/1 t termés .............................................................................. 213 28. Az őszi árpa vetési útmutatója és vetőmag minőségi követelményei ....................................... 214 29. A tavaszi árpa 100 kg-os szemterméséhez szükséges tápanyag mennyisége ........................... 221 30. A tavaszi árpa tápanyagigényt, kg/1 t termés ........................................................................... 222 31. Vetés előtt kijuttatandó javasolt N-adag ................................................................................... 222 32. Az elővetemények utóhatása N-műtrágya meghatározásához .................................................. 223 33. A tavaszi árpa vetési útmutatója ............................................................................................... 224 34. A sörárpa minőségi követelményei (MSZ–081326) ................................................................. 230 35. A zabfajok (Avena sp.) genealogiája Vavilov, N. I. nyomán .................................................... 232 36. A zab tápanyagigénye, kg/1 t terméshez ................................................................................... 234 37. A zab vetési adatai .................................................................................................................... 235 38. A zab fontosabb takarmányozási értékmérő mutatói (DLG Futterwerttabellen nyomán) ........ 236 39. A rizs hő- és vízigénye ............................................................................................................. 241 40. A talaj tápanyag-ellátottságának határértékei a különböző rizstermő helyeken ....................... 242 41. A rizs tápanyagigénye, kg/1 t termés ........................................................................................ 243 42. Rizsvetési útmutató ................................................................................................................... 244 43. Arizs öntözési módjai ............................................................................................................... 245 44. A rizs vetőmaggal szembeni fő követelmények ....................................................................... 246 45. Termőterület és átlagtermés alakulása (Indián Rizs Kft., Kisújszállás) .................................... 247 46. Az indián rizs és a fehér rizs beltartalma .................................................................................. 249 47. A kukoricahibridek csoportosítása érésidő szerint .................................................................... 262 48. A FAO csoportonkénti hasznos hőösszegigény ........................................................................ 266 49. Alacsonyabb Cold-teszt értékeknél szükséges minimális talajhőmérséklet .............................. 267 50. A kukorica előveteményeinek értékelése .................................................................................. 268 51. A kukorica tápanyagigénye, kg/1 t termés ................................................................................ 270 52. A kukorica vetési útmutatója .................................................................................................... 272 53. A kukorica fontosabb gyomnövényei ....................................................................................... 273 54. Hibridkukorica-vetőmag előállítása Magyarországon (KSH 1990–2003) ................................ 279 55. A kukorica vetőmagjával szemben támasztott követelmények ................................................ 284 56. A szemes cirok tápanyagigénye, kg/1 t termés ......................................................................... 290 57. A szemes cirok vetési útmutatója ............................................................................................. 291 58. Aszemes cirok vetőmagjának minőségi követelményei ........................................................... 292 59. A köles tápanyagigénye, kg/1 t termés ..................................................................................... 295 60. A köles és a japán köles vetési útmutatója ................................................................................ 296 61. A köles vetőmagjával szembeni fő követelmények .................................................................. 298 62. A fénymag vetésterülete és termésátlaga .................................................................................. 298 63. A fénymag tápanyagigénye, kg/1 t termés ................................................................................ 303 64. A fénymag vetési útmutatója .................................................................................................... 304 65. A fénymag fehérjetartalma és aminosav-összetétele ................................................................ 305 66. A fénymag vetőmag minőségi követelményei .......................................................................... 306


xiv Created by XMLmind XSL-FO Converter.

67. A pohánka tápanyagigénye, kg/1 t termés ................................................................................ 309 68. A pohánka vetési útmutatója .................................................................................................... 310 69. A pohánka vetőmagjával szembeni fő követelmények ............................................................. 311 70. Az amaránt vetőmagjával szembeni fő követelmények ............................................................ 315 I. A talaj humusztartalmának határértékei (a nitrogénellátottság megítéléséhez) MÉM–NAK 1978 320 II. A talaj AL-oldható foszfortartalmának határértékei (a felvehető foszfor-ellátottság megítéléséhez)

MÉM–NAK 1978 ........................................................................................................................... 320 III. A talaj AL-oldható káliumtartalmának határértékei (a felvehető kálium-ellátottság megítéléséhez)

MÉM–NAK 1978 ........................................................................................................................... 321 IV. Az istállótrágya N, P2O5 és K2O átlagos beltartalma és hasznosulása ....................................... 321

1 Created by XMLmind XSL-FO Converter.

1. fejezet - A NÖVÉNYTERMESZTÉS ALAPJAI

1. Előszó

Szántóföldön az utóbbi fél évszázad mezőgazdasága a technika és a gépesítés fejlődésével, a biológia a

növénynemesítéssel, a talajtan és az agrokémia a tápanyagellátással és a növényvédelemmel kiváló minőségű

nagy terméseket ért el. A jó és a biztos termések módszereinek túlzásai viszont a talajban, a környezetben vagy

a termések minőségében kisebb-nagyobb károkat is okoztak.

Az 1960-as és 70-es években az agrotechnika és a technológia „receptjei” a felsőfokú oktatásra is hatással volt.

Az alapozó tantárgyakat szintetizáló termesztéstan tananyaga háttérbe szorult és zömmel technológiai

eljárásokról szóltak a tanárok előadásai. Az elmúlt évtizedek szakkönyveibe is a technológiai elemek kerültek

előtérbe.

El kell ismerni, hogy az agráregyetemeinken és főiskoláinkon végzett agrármérnökök világra szóló terméseket

értek el gazdaságaikban nem csak búzából vagy kukoricából, hanem többek között a kiváló minőségű

vetőmagvak előállításából is.

Szántóföldjeinken a kiváló fajták és a nagy teljesítményű gépek segítségével a növekvő termések vesztese lett a

talaj, mert:

•annál nagyobb a termés, minél több a felhasznált műtrágya,

•a növényvédő szerek újdonságai és nagy választéka mindent megold,

•vetésvált abra.pngás nélkül is lehet egymás után ugyanoda vetni kukoricát, búzát stb.

A felsorolást lehetne folytatni, helyette viszont tudomásul kell venni, hogy a talaj túlzott terhelése, az

indokoltnál több műtrágya felhasználása számos helyen a felső talajvízréteg elnitrátosodásához, a talajok

elsavanyodásához és környezet szennyezéséhez is vezettek. De a termések minőségével szemben is merültek fel

kifogások.

Mindezekért időszerű lett az EU és a bolognai határozat szerint az agrár-felsőoktatás átszervezése,

korszerűsítése. Ezekből következik az az igény, hogy a mezőgazdaságot egészében érintő, de a kereskedelemre,

az élelmiszeriparra és a közegészségre is kiható következmények miatt a szántóföldi növénytermesztés

alapjainak ismeretére valamennyi agrárszakembernek szüksége van. Mindezekhez pedig korszerű, egységes

növénytermesztéstan tankönyv is szükséges.

A növénytermesztéstan anyagának, szabályainak, összefüggéseinek, kölcsönhatásainak ismeretében lehet csak

kidolgozni, fejleszteni és alkalmazni a korszerű agrotechnikát és termesztéstechnológiát.

A tankönyv két kötetben jelenik meg. A szántóföldön termesztett 71 növényfaj közül terjedelmében szélesebb

körű az őszi búza, az őszi és tavaszi árpa, a kukorica, a cukorrépa, a burgonya, a borsó, a szója, a napraforgó, az

olajrepce és a lucerna.

A többiek, az ún. kiskultúrák, a rozstól a kölesig, a szárazbabtól a lencséig, az olajlentől a földimogyoróig, vagy

a szálastakarmányoktól a tömegtakarmányokig rövidebb annak ellenére, hogy jelentőségük a jövőben sem

csökken. Néhány – nálunk is meghonosodó – növény még a tananyaghoz tartozik pl. az indián rizs vagy az

amaránt stb.

Nem tartoznak a növénytermesztéstan tananyagához a szántóföldi zöldségnövények, mint a paradicsom, a

hagyma, a sárgarépa, az étkezési káposztafélék stb., a zöldborsó és a zöldbab kivételével.

Hasonlóképpen nincsenek a tankönyvben a termesztett gyógynövények sem, mivel van kiváló magyar

szakkönyv, ami egyben tankönyv is.

A NÖVÉNYTERMESZTÉS

ALAPJAI


Negyvenöt tanár és kutató, akik oktatói is a növénytermesztésnek írták le az egyes növények termesztésének

alapmódszereit, a hozzátartozó növényismerettel, élettani sajátosságaival együtt, felhasználva hazai és külföldi

szakkönyveket is.

Nem sorol fel a tankönyv fajtákat az egyes fajokból, de a fajtatípusokat igen. Viszont agrártörténelmünkből a

nagy elődeink, Baros László Bánkuti búzáját, Teichmann Vilmos Gülbaba burgonyáját vagy a lucernát

meghonosító Tessedik Sámuelt kötelességünk számon tartani. Mint ahogy büszkék vagyunk azokra a XIX. és

XX. században Európában tanult szakembereinkre, akik az élvonalba felhozták és fejlesztették

növénytermesztésünket.

Nem foglalkozik a tankönyv a termesztés egyes elemeinek gépeivel, géptípusaival, csak az elvégzendő munka

nemével és minőségével. Hasonlóan a növényvédelem vegyszereivel sem, túl azon, hogy a gyakorlati órákon

meg kell, hogy ismerje a hallgató. Ezekből vannak korszerű tankönyvek.

Végül a főszerkesztő kötelessége volt az eltérő (esetenként) idegen szakkifejezések helyett a hagyományos –

falun-városon egyaránt ismert – magyar szavakra és szakkifejezésekre átjavítani.

Gödöllő, 2005.

Dr. Antal József

2. 1. A növénytermesztés jelenlegi helyzete

A világ növénytermesztése jelentős változásokon ment át az elmúlt évtizedek során. Ezt a változást az a

biológiai, kémiai, agronómiai, technikai és technológiai forradalom tette lehetővé, amely az 1900-as évek elején

kezdődött és az elmúlt fél évszázadban dinamikusan bontakozott ki a legfejlettebb nyugat-európai és észak-

amerikai államokban. E fejlődés hajtóerejét, mozgatórugóját a növénytermesztés termékeivel szemben egyre

nagyobb mértékű igények jelentették. A növekvő ipari nyersanyag-felhasználás mellett döntő lett a Föld

lakosságának jelentős mértékű növekedése. Míg 1975-ben 4 milliárd ember élelmiszer-szükségletét kellett

megtermelni, addig napjainkban a Föld lakossága meghaladja a 6 milliárdot (előrejelzések szerint 2015-ben 7,2;

2030-ban 8,3; 2050-ben 10,0 milliárd lesz). E számszerű növekedés mellett a minőségi elvárásokban is jelentős

változások érvényesültek. Ez jelenti:

•egyrészt a fejlett országokban ma már alapvető szempontként jelentkező élelmiszer-biztonságot, a növényi

termékek minőségbiztosítását, nyomon követhetőségét a termőföldtől a fogyasztó asztaláig,

•másrészt a differenciált minőségi igények egyre határozottabb megjelenését (a tömegáruk mellett a különleges

minőségű, ökológiai [bio] termékek stb.),

•harmadrészt a fejlődő, szegényebb országokban is a növényi termékek minőségi elvárásainak bizonyos mértékű

növekedését.

A szántóföldi növények termése a világon az elmúlt húsz évben mintegy 20–50%-kal növekedett, ugyanakkor a

növekedés ellenére a Föld lakosságának élelmiszer-ellátásában jelentkező éles különbségek csak kis mértékben

csökkentek. Leegyszerűsítve és sarkítva, napjainkban és a jövőben is a fejlődő országokban a növénytermesztés

alapvető feladata a termelés volumenének növelése.

FAO-becslések szerint a Föld lakosságának mintegy 10–15%-a alultáplált, ezen túlmenően mintegy 5%-a pedig

kifejezetten éhezik.

Ezzel szemben a fejlett országokban (mezőgazdasági, ill. növénytermesztési szempontból hazánkat is ide

sorolhatjuk) az elsődleges szempont nem a termelés növelése, hanem olyan minőségorientált fejlesztés, amely

figyelembe veszi a fenntarthatóságot, a környezetvédelmet, a természetvédelmet, a tájhasznosítást, a

vidékfejlesztést, bizonyos szociális-társadalmi elvárásokat. Ezek a feladatok együttesen jelentik azokat az

alapcélokat, amelyeket a sokoldalú növénytermesztés során kell megvalósítanunk (1. ábra).

1. ábra - Sokoldalú növénytermesztés


ALAPJAI


A világ növénytermesztésének az elmúlt fél évszázadban elért eredményei nem kevesek. A fejlődő országokban

a Nobel-díjas Borlaug professzor nevével fémjelzett zöldforradalom (green-revolution) elsősorban a

gabonanövények termésátlagait növelte, részben a genetika és a nemesítés, részben a termesztés módszereinek

fejlesztése révén. A hatalmas népességű Kína és India ma már élelmiszer-termelésben önellátó. Ugyanakkor az

afrikai országokban és egyéb területeken az eredmények mérsékeltek. A fejlett országokban az iparszerű, túlzott

mértékű ipari ráfordítású növénytermesztési technológiák szerepe mérséklődött, meghatározó jelentőségűek

lettek a minőségre irányult, a fenntartható, az integrált módszerek és fokozatosan terjednek az ökológiai

növénytermesztés különböző eljárásai.

A jelentkező egyre nagyobb humán táplálkozási, a fokozódó ipari nyersanyag és egyéb növényi

termékigényeket úgy kell napjaink növénytermesztésének kielégítenie, hogy:

• az egy főre jutó termőterület fokozatosan csökken (a világon 0,2 ha/fő, hazánkban 0,5 ha/fő a szántóterület

jelenleg),

• kisebb a mezőgazdaságban foglalkoztatottak aránya (a világon a lakosság 42–43%-a [1975-ben 53%-a],

hazánkban 5–6%-a, a legfejlettebb országokban 1–2%-a dolgozik a mezőgazdaságban jelenleg),

• kedvezőtlenebbek a termőhelyi feltételek (globális klímaváltozás, talajdegradációs folyamatok stb. hatásai),

• valamint a termelés közgazdasági feltételrendszere is kedvezőtlen irányba módosult (agrárolló).

A világon 1400 millió ha szántóterületen folytatnak növénytermesztést, amely a Föld szárazföldi területének

mintegy 10%-át jelenti. A legfontosabb 16 kultúrnövényt az 1. táblázat tartalmazza. E növények közül 8

tartozik a gabonanövények csoportjába, melyek együttes vetésterülete mintegy 700–710 millió ha (50%), míg a

többi növényt hüvelyes, olaj-, ipari és gyökér-gumós növények teszik ki.

1. táblázat - A világ főbb kultúrnövényeinek fontossági sorrendje

1. búza 9. zab

2. rizs 10. bab

3. kukorica 11. burgonya

4. árpa 12. földimogyoró

5. köles 13. rozs


ALAPJAI


6. szemes cirok 14. édesburgonya

7. szójabab 15. cukornád

8. gyapot 16. manióka

Hagyományosan az elmúlt évtizedek során – az ipari és szolgáltató ágazatok dinamikus fejlődése miatt –

csökkent a mezőgazdaság GDP-n (bruttó hazai termék) belüli részaránya, az abszolút termelési érték viszont

nőtt. A mezőgazdaság átalakulása a fejlett országokban, így hazánkban is azt teszi indokolttá, hogy a szűkebb

értelemben vett mezőgazdasági termelés mellett az élelmiszer-ipari feldolgozást és termelést, valamint a

mezőgazdaságnak termelési eszközöket, anyagokat, szolgáltatásokat nyújtó ágazatok termelését együttesen

vegyük figyelembe (2.táblázat).

Ezen termelési ágazatok a hazai GDP 11–14%-át jelentik, amely jelentős értéknek tekinthető. A mezőgazdaság,

ezen belül a növénytermelés reális értékeléséhez azt a tényt is figyelembe kell venni, hogy évtizedek óta a

mezőgazdaság-élelmiszeripar hazánkban nettó exportőr (lényegesen több árut viszünk ki, mint a behozott

mezőgazdasági termékek értéke).

2. táblázat - Az agrárvertikum nemzetgazdasági értékelése

Nemzetgazdasági terület %-os arány az adott területen

belül

GDP-n belül 4–5

• mezőgazdaság 3–4

• élelmiszer-feldolgozás

• szolgáltató ágazatok (gépgyártás, vegyipar stb.) 4–5

Összesen 11–14

Fogyasztói kosáron belül 30–35

• élelmiszerek és élvezeti cikkek

Vidéki lakosság direkt és indirekt kapcsolódása a mezőgazdasághoz 70–75

Különösen fontos az, hogy a hazai fogyasztói kosáron belül az élelmiszerek és élvezeti cikkek aránya 30–35%-

ot tesz ki (a legfejlettebb országokban 25% körüli), melyeknek jelentős részét hazánkban állítjuk elő.

Tekintetbe kell venni továbbá azt is, hogy a vidéki lakosság 70–75%-ának direkt vagy indirekt, kisebb

(hobbikert) vagy nagyobb (családi gazdaság, társas vállalkozások) mértékben kapcsolata van a mezőgazdasági

termeléssel.

Hazánk növénytermesztésének intenzív fejlődését az 1960-as évek elejétől számíthatjuk. Ezektől az évektől

kezdődött meg a különböző ipari eredetű ráfordítások (műtrágyák, kemikáliák, fosszilis energia), valamint a

korszerű technikai-műszaki eszközök széles körű és egyre intenzívebb felhasználása, melyet a biológiai-

genetikai alapok jelentős változása (intenzív fajták, hibridek) kísért.

Az 1970-1980-as évek világszínvonalú növénytermesztésének egyik pillérét, „hardver” részét ezek a tárgyiasult,

biológiai-agronómiai-technikai feltételek jelentették. Mindez azonban nem működött volna hatékonyan

megfelelő „szoftver” nélkül, melyet:

•a szakemberek tudásának jelentős növekedése,


ALAPJAI


•a közép- és felsőfokú agrárszakoktatás,

•a széleskörűen támogatott és hatékony, programos kutatások jelentették.

Az 1990-es évek elejétől 2005-ig – döntően a közgazdasági-pénzügyi feltételek drasztikus romlása miatt – a

hazai mezőgazdaság teljesítménye jelentősen csökkent (3. táblázat).

3. táblázat - A hazai mezőgazdasági termékek bruttó termelésének volumenindexe

(KSH adatok) 1990. év = 100%

Év Növénytermesztési és állati

termékek Élő állatok és kertészeti termékek Összesen

1991 102,5 84,4 93,8

1992 76,1 73,8 75,0

1993 69,1 66,1 67,7

1994 75,9 63,3 69,8

1995 77,3 65,5 71,6

1996 84,9 66,6 76,1

1997 84,0 62,6 73,6

1998 80,9 66,5 74,1

1999 82,8 65,4 74,4

2000 70,9 67,9 69,6

2001 93,7 66,9 80,6

2002 86,7 66,3 77,3

2003 81,1 64,6 73,8

A növényi termelés napjainkban érte el az 1990-es szintet, míg az állattenyésztésben a negatív folyamatok

állandósultak.

Hazánk agroökológiai potenciálja Láng I. és ad hoc bizottságának felmérése szerint (1980) szántóföldi

művelésre kedvező, bizonyos esetekben differenciált éghajlati és talajtani feltételekkel jellemezhető. Hazánkban

7 ökológiai nagytáj és ezen belül 35 tájkörzet különböztethető meg (2.ábra). A 35 agroökológiai körzetei:

Magyarország természeti nagytájai:

I. Dunai Alföld

II. Tiszai Alföld

III. Kisalföld

IV. Nyugat-magyarországi peremvidék

V. Dunántúli dombvidék


ALAPJAI


VI. Dunántúli-középhegység

VII. Észak-magyarországi hegyvidék

Magyarország agroökológiai körzetei:

1. Duna menti síkság 19. Kemeneshát

2. Duna–Tisza közi hátság 20. Zalai-dombság

3. Bácskai hátság 21. Külső-Somogy

4. Mezőföld 22. Belső-Somogy

5. Dráva menti síkság 23. Tolna-Baranyai dombság

6. Felső-Tiszavidék 24. Mecsek és Mórágyi rög

7. Közép-Tiszavidék 25. Bakony-vidék

8. Alsó-Tiszavidék 26. Vértes és Velencei-hegység vidéke

9. Észak-Alföldi hordalékkúp síkság 27. Dunazug-hegyvidék

10. Nyírség 28. Dunakanyar hegyvidéke

11. Hajdúság 29. Nógrádi-medence

12. Berettyó-Körösvidék 30. Cserhát-vidék

13. Körös-Maros köze 31. Mátra-vidék

14. Győri-medence 32. Bükk-vidék

15. Marcal-medence 33. Heves-Borsodi medencék és dombságok

16. Komárom-Esztergomi síkság 34. Észak-Borsodi hegyvidék

17. Alpokalja 35. Tokaj-Zempléni hegyvidék

18. Sopron-Vasi síkság

2. ábra - Magyarország ökológiai tájai


ALAPJAI


Ezek között a körzetek között jelentős különbségek állapíthatók meg az ökológiai viszonyokban, melyet a

művelési ág, a szántóföldi növények vetésszerkezete (fajösszetétel) kialakításánál, a fajtamegválasztásnál, a

termesztés elemeinek összeállításánál, intenzitási szintjének megválasztásánál alapvető szempontként szükséges

figyelembe venni.

A növénytermesztés jelenlegi és jövőbeli fejlesztésében újabb fordulatra van szükség:

•az elmúlt időszakban a kimagasló termésmennyiség teljesítése volt a döntő szempont, a termékminőséget csak

a lehető legkisebb mértékben, alapszinten vettük figyelembe (mennyiségi szemléletű termelés),

•napjainkban, de főleg a jövőben a minőségi termelés kerül előtérbe (minőségi szemléletű termelés). A

termésmennyiség esetében olyan szintet, értéket tartunk megfelelőnek, amely adott ökológiai, biológiai,

termesztési és pénzügyi feltételek mellett összehangolva megvalósítható.

A növénytermesztési folyamatokban arra kell törekedni, hogy a termelés három alappillére, az ökológiai

feltételek, a biológiai alapok és az agrotechnikai tényezők legyenek összehangolva. Ebben az optimalizálási

folyamatban a kiindulópontot az adott termőhely feltételeinek (időjárási feltételek, talajtulajdonságok,

környezeti viszonyok) alapos ismerete jelenti.

Az ökológiai átlagértékek fontos kiindulópontot jelentenek a növénytermesztési folyamatban, de legalább ilyen

fontos az ökológiai szélsőségek ismerete (időjárási elemek minimum-maximum értékei, azok előfordulási

gyakorisága, valószínűsége; a tábla talajának heterogenitása, előforduló talajhibák stb.).

A biológiai alapok egyrészt a fajtát, hibridet, ill. azok értékmérő tulajdonságainak összességét, másrészt a

vetőmag használati értékét jelentik. A kettőnek együttesen kell megfelelőnek lennie ahhoz, hogy a

növénytermesztési folyamatban az agronómiailag és ökonómiailag hatékony termelés megvalósuljon. Az

agrotechnikai tényezők a termesztés során alkalmazott beavatkozások összességét jelentik. Azt, hogy ez milyen

intenzitási szinten (extenzív, intenzív) valósítható meg, azt a környezeti, műszaki, agronómiai és pénzügyi

feltételek együttesen határozzák meg.

Ha a feltételek átlagos vagy átlagosnál kedvezőtlenebbek (szárazságra hajló időjárás, kötött vagy laza, sekély

termőréteg, magas talajvíz, kedvezőtlen vízháztartású talajok, eróziónak, deflációnak kitett táblák stb.), abban az

esetben a termesztés elemeinek kialakítását (pl. vetésváltás, talajművelés, tápanyagellátás, vetés,

növényvédelem stb.) a termőhelyi feltételekhez kell módosítani (termőhely-specifikus megoldások).

Kedvező ökológiai feltételek esetén, mely esetekben a környezeti tényezők nem vagy kevésbé limitáló hatásúak,

a növénytermesztési folyamat rendszerében döntő módon lehet az adott genotípus igényéhez igazodni, az adott

fajta, hibrid igényét optimálisan számításba venni a kedvező termésmennyiség, -biztonság és -minőség elérése


ALAPJAI


érdekében. A fajtaspecifikus termesztési minták használata különösen fontossá vált az elmúlt másfél-két

évtizedben, amikor a meghatározó, legjelentősebb szántóföldi növények fajtaválasztéka jelentősen megnőtt.

Azonos növényfajon belül a fajták, hibridek között jelentős eltérések tapasztalhatók mind az ökológiai

igényeikben, mind az agrotechnikai elemekre adott reakciójukban (pl. tápanyagreakció, vetésidő-tőszámreakció,

peszticidérzékenység, öntözési reakció stb.). Elméleti, didaktikai szempontból a termőhely- és fajtaspecifikus

termesztési modellek megkülönböztetése lehetséges és indokolt; ugyanakkor a két modell elemei együttesen

jelennek meg és alakítják ki ebből a végső, hatékony, környezetkímélő, optimális termesztéstechnológiai

rendszert a gyakorlatban.

A hazai növénytermesztés jelenlegi és jövőbeli fejlesztési terveiben a hagyományos, az integrált (fenntartható)

és az ökológiai rendszerek egyaránt megtalálhatók, amelyek arányai azonban változni fognak:

•a hagyományos, konvencionális növénytermesztés (egyoldalú mennyiségi szemlélet, környezeti tényezők

figyelmen kívül hagyása, rendkívül nagy, túlzott mértékű anyagfelhasználás) szerepe jelentősen csökken számos

ok miatt;

•a hazai növénytermesztés alapvető stratégiáját az integrált, fenntartható, környezetbarát rendszerek jelentik,

amelyek a minőséget, az optimális termésmennyiséget, a termésbiztonságot helyezik előtérbe;

•az új rendszerekben fontos szempontként kell érvényesüljön az ökológiai és biológiai erőforrások gazdaságos

hasznosítása, az agrotechnikai elemek közötti kölcsönhatások kihasználása;

•várható az ökológiai növénytermesztés különböző rendszereinek mérsékelt területi növekedése – összhangban

a hazai, illetve a külföldi piaci igények növekedésével.

Bármelyik rendszert valósítjuk meg a gyakorlati termesztés során, alapvető szempontként érvényesíteni kell azt,

hogy az egyes termesztési elem intenzitási szintje összhangban legyen egymással. Az egyes elemek optimális

hatékonysága akkor teljesíthető, ha azok intenzitási szintje (extenzív, átlagos, intenzív) a termesztés egész

folyamatában azonos és az eltérő intenzitási szintű elemek nem keverednek egymással. Az őszi búza példáján

bemutatva: kedvező elővetemény és kiváló talaj-előkészítést (intenzív elemek) követően hiányos vagy egyoldalú

tápanyagellátás (extenzív elem) hatására jelentősen csökkenhet a termésmennyiség, azaz az addigi ráfordítások

hatékonysága behatárolt marad. Fordított helyzet is a hatékonyság csökkenésével jár együtt: kedvezőtlen talaj-

előkészítést, vetést, tápanyagellátást követően (extenzív elemek) az intenzív növényvédelem nem tud megfelelő

hatékonyságot elérni. Ez tehát azt is jelenti, hogy a növénytermesztés minőségbiztosításának folyamatában, a

módszer elemzése során mindig meg kell találni a legszűkebb keresztmetszetet (bottle-nack effect), amely

nélkül a termesztési, az agronómiai és az ökonómiai hatékonyság nem javítható.

Hazánk földterületének művelési ágak szerinti megoszlását a 4.táblázat tünteti fel. A szántóterület (4,5 millió

ha) közel 50%-os aránya kifejezetten magas nemzetközi összehasonlításban, amely óriási nemzeti vagyont

képvisel. Éppen ezért rendkívül kedvezőtlen az a folyamat, amely egyrészt a szántóterület évek, évtizedek óta

tartó csökkenését, valamint a vetetlen szántóterület növekedését és viszonylag magas arányát okozta.

A szántóföldi növénytermesztés vetésszerkezetében meghatározó jelentőségűek a gabonanövények (kalászos

gabonák, kukorica, egyéb gabonafélék), melyek együttesen a szántóterület mintegy 2/3-át (65%) foglalják el. A

két legfontosabb gabonanövényünk, az őszi búza és a kukorica vetésterülete – évek átlagában – 1,1–1,2 millió

ha között változott (5.táblázat). Jelentős területen termesztjük a napraforgót és az árpát. A vetésszerkezet

sajnálatos szűkülését, a számos kisnövények háttérbe szorulását mutatja az, hogy e négy növény együttesen a

vetésterület közel 75%-át foglalja el, míg a többi növény vetésterülete általában 100 ezer ha alatt marad. Az

állatállomány sajnálatos csökkenése miatt jelentősen visszaesett a takarmánynövények (silókukorica, lucerna

stb.) vetésterülete.

4. táblázat - A földterület művelési ágak szerinti megoszlása Magyarországon (1997–

2001) (ezer ha)

Művelési ág 1997 1998 1999 2000 2001 2002 2003

Szántóterület 4 710,8 4 709,5 4 708,0 4 499,8 4 504,5 4 515,5 4 515,5


ALAPJAI


Vetésterület* 4 593,4 4 496,7 4 282,0 4 014,4** 4 215,9** 4 316,1 4 325,2

Vetetlen szántó* 226,7 212,8 426,0 360,3 183,3 199,5 190,3

Kert 109,2 1094 107,7 101,6 97,9 98,5 96,0

Gyümölcsös 95,6 96,3 96,4 95,4 98,0 97,4 98,3

Szőlő 130,9 129,7 127,0 105,9 104,4 92,8 93,3

Gyep 1 148,1 1 1478 1 147,2 1 051,2 1 048,5 1 063,1 1 061,6

Mezőgazdasági terület 6 194,6 6 192,7 6 186,3 5 853,9 5 853,2 5 867,3 5 864,7

Erdő 1 7667 1 769,3 1 774,9 1 760,3 1 762,4 1 771,6 1 775,1

Nádas 41,3 41,2 41,1 60,0 60,4 60,5 60,5

Halastó 33,0 32,8 32,8 32,0 32,3 33,0 33,4

Termőterület 8 035,6 8 036,0 8 035,1 7 706,2 7 708,3 7 732,4 7 733,6

Művelés alól kivett

terület 1 267,4 1267,0 1 2679 1 596,8 1 595,1 1 571,0 1 569,8

Ebből: mg.-i

hasznosítású – – – 479,1 492,3 413,8 365,5

Földterület összesen 9 303,0 9 303,0 9 303,0 9 303,0 9 303,0 9 303,0 9 303,0

* 1997-től szántó és szántóként használt kerttel együtt.

** Mezőgazdasági hasznosítású szántóterületből számolva.

5. táblázat - A fontosabb növények vetésterülete Magyarországon (KSH adatok, ezer

ha)

Növény 1980 1990 1997 1998 1999 2000 2001 2002

Búza 1 276 1 221 1 254 1 203 761 1 048 1 206 1 110

Árpa 246 297 374 379 342 331 367 370

Kukorica 1229 1 082 1 081 1 055 1 140 1 254 1 258 1 206

Borsó 48 135 54 58 53 29 26 22

Cukorrépa 104 131 101 83 68 60 66 55

Napraforgó 273 347 452 442 540 320 320 418

Burgonya 63 44 63 55 58 46 36 34


ALAPJAI


Silókukorica 292 321 135 135 138 99 126 117

Csalamádé 33 14 6 6 6 2 3 3

Lucerna 378 302 232 224 214 165 155 155

Vörös here 54 21 12 11 11 10 8 7

Zöldségfélék 121 116 136* 114* 109* 89* 101 114

* fűszerpaprika nélkül

6. táblázat - A fontosabb növények termésátlaga Magyarországon (KSH adatok, kg/ha)

Növény 1986–1990.

évek átlaga 1991–1995.

évek átlaga 1999 2000 2001 2002

Búza 4 880 4 250 3 590 3 610 4 310 3 510

Kukorica 5 630 4 410 6 380 4 150 6 250 5 070

Rizs 3 240 2 800 3 320 3 290 2 351 3 362

Árpa 4 210 3 540 3 120 2 770 3 470 2 820

Rozs 2 350 2 090 2 030 2 000 2 380 1 980

Zab 3 020 2 430 2 540 1 670 2 470 2 160

Burgonya 17 740 14 820 18 390 15 290 25 050 21 730

Szójabab 1 770 1 820 2 400 1 390 2 020 2 110

Napraforgómag 2 030 1 750 1 520 1 620 1 980 1 860

Dohány 1510 1 260 1 860 1 700 1 680 1 770

Cukorrépa 38 400 31 450 44 540 34 350 44 190 40 160

Silókukorica 20 740 18 480 28 090 16 270 23 984 22 087

Lucernaszéna 5 240 4 590 5 450 4 240 5 420 4 480

* fűszerpaprika nélkül

A fontosabb szántóföldi növények termésátlagát a 6. táblázat tartalmazza. Az 1980-as években a tápanyagok és

a vetőmag-felhasználás, a műszaki háttér, a talaj-előkészítéstől a betakarításig folyó munka és a szaktudás

együttesen kedvező terméseredményeket hozott, melyek a legtöbb esetben nemzetközi összehasonlításban is

megállták a helyüket, különösen a gabonanövények, de egyéb növények esetében is. Az 1990-es években és

napjainkban is a legfontosabb szántóföldi növények termésátlaga csökkent, a termésingadozás mértéke nőtt. A

terméscsökkenés mértékét – az évjárati hatásoktól eltekintve – az adott növény technológiájának

intenzitásigénye befolyásolta (pl. a gabonanövények közül a búza [relatíve intenzív] termésátlaga sokkal

nagyobb mértékben esett vissza, mint a [extenzív] rozs termése).


ALAPJAI


A hazai növénytermesztés jelenlegi helyzetét a rendkívül sok ellentmondás, pozitív és negatív folyamatok

egyidejű megléte, a gyorsan változó, egymásnak ellentmondó szabályozási rendszerek, a fejlesztési

alapkoncepciók konszenzusának hiánya jellemzi. A problémák teljes körű bemutatása gyakorlatilag lehetetlen,

néhány fontosabb elem azonban az alábbiakban kiemelhető. Alapvető gondot az alkalmazott növénytermesztés

alacsony szintjét, fejlesztési lehetőségeinek hiányát a kedvezőtlen ökonómiai–pénzügyi–közgazdasági feltételek

jelentik:

•alacsony (esetenként nulla vagy negatív) jövedelmezőségi szint a növénytermesztési ágazatok jelentős

részében,

•az „agrárolló” folyamatos és erőteljesebb nyílása az elmúlt két évtizedben (magas ipari árak, nyomott

mezőgazdasági, növénytermesztési termelői, értékesítési árak),

•gyorsan és kiszámíthatatlanul változó közgazdasági feltételek,

•értékesítési nehézségek, piaci anomáliák,

•érdekeltségi ellentét a földhasználó és a földtulajdonos között,

•elaprózódott, munkaszervezési szempontból kedvezőtlen tábla- és üzemméretek.

A kedvezőtlen ökonómiai feltételek miatt erőteljes agronómiai „erózió” következett be a hazai

növénytermesztésben az elmúlt másfél-két évtizedben. Agronómiai szempontból

•a lecsökkent műtrágya-felhasználás,

•a kedvezőtlen talajművelés, vetés, növényvédelem,

•a leszűkült vetésváltás,

•a műszakilag és technikailag elöregedett, amortizálódott géppark,

•a behatárolt logisztikai háttér,

•a korlátozott fajta- és vetőmaghasználat

emelhetők ki alapvető problémaként a jelenlegi hazai növénytermesztési gyakorlatban.

Ezekhez a gondokhoz erőteljes mértékben hozzájárulnak az agroökológiai feltételekben utóbbi időben

bekövetkezett kedvezőtlen hatások, melyek közül a legfontosabbak:

•a globális klímaváltozás lokális hatásai a Kárpát-medencében, így hazánkban

•az elmúlt 130 évben az évi csapadékmennyiség 30–130 mm-rel csökkent,

•az évi középhőmérséklet +0,2–+0,7 °C-kal növekedett,

•a csapadék kedvezőtlen eloszlásúvá vált,

•az időjárási anomáliák gyakorisága és a kedvezőtlen hatások intenzitása nőtt,

•a talajaink állapota kedvezőtlen irányba változott

•romlott a talajok általános kultúrállapota,

•kedvezőtlenebbé váltak a talajok fizikai (tömődöttség, tárcsa- és eketalpréteg), kémiai (pH) és biológiai

(talajélet) tulajdonságai,

•negatív hatások a talaj víz-, hő-, levegő-, tápanyag-gazdálkodásában.

A hazai növénytermesztés fejlesztésének kulcsa a minőség. Olyan módszerek alkalmazására van szükség,

amelynek – megfelelő termésszint és termésbiztonság mellett – a végterméke kiváló minőségű. A végtermék

minősége összetett és egyúttal rendszerezett elemeket kell, hogy magába foglaljon. A minőségi


ALAPJAI


növénytermesztés ezen túlmenően megköveteli azt is, hogy a hagyományos végtermék minősége mellett foglalja

magába a termesztési eljárások minőségét, a környezet minőségét és annak elemeire gyakorolt hatásait.

Hatékony növénytermesztés e minőség figyelembevétele nélkül a jelenben, de különösen a jövőben nem

folytatható.

3. 2. A növénytermesztéstan alapjai

A tankönyv a szántóföldi növények termesztéséhez szükséges alapismereteket és módszereket a tennivalók

időrendi sorrendjében, a hozzátartozó főbb adatokat pedig táblázatokba foglalva tartalmazza.

3.1. 2.1. A talaj, a termőhely, a szántóföld és a termés

A növény termesztéséhez elsősorban a termőföldet kell szakszerűen megválasztani. Az országban 30-nál több

talajtípus, altípus és talajváltozat fordul elő, melyek szántóföldi termesztésre alkalmasak. Az ezen felül még

előforduló altípusok vagy változatok bár esetenként fontosak, de elhanyagolhatók, mert ott számottevő

termesztést nem folytatnak.

Valamennyi talajféleséghez a szántóföldi növénytermesztés gyakorlata nem tud rutinszerűen alkalmazkodni. A

növények igénye és a várható termés megtervezése, az egyes feladatok összehangolása a növény és a termőhely

közötti kölcsönhatásokon alapul. Ezért a talajokat a gyakorlat igényéhez igazodva csoportokba fogtuk össze.

3.1.1. A termőhely

A mező- és erdőgazdaság által hasznosított földek kisebb-nagyobb egységeit termőhelynek nevezzük. A

termőhely adottságaihoz tartozik a talajon kívül:

•az éghajlati adottság, s különösképpen a növény vegetációja alatt az időjárás alakulása, amit elsősorban a

csapadék mennyisége, a hőmérséklet és a napfényes órák száma határoz meg;

•a környezet sajátosságaiból, mint a tábla és a hozzátartozó utak, mezsgyék kultúrállapota, a táblán folytatott

gazdálkodás intenzív–félintenzív–extenzív színvonala, minősége és szakszerűsége.

A termőhelyen belül lehet egy vagy több talajcsoport, tartozhat egy vagy több község határában elterülő

haszonföld, de képezhet termőhelyet földrajzilag kialakult kistáj is (pl. a Marcal-medence vagy a Bodrogköz,

vagy pedig Csongrád város határa, utóbbi kiváló búzatermő táj mezőségi talajjal és rozsot termő homokkal).

Termőhelyen belül lehet nemcsak művelési ág szerint szántóföld, hanem szőlő, gyümölcsös, kert, legelő, erdő

is.

A termőhely nemcsak szántóföldi értelemben, hanem gazdaságföldrajzi és gazdálkodási szempontból is

mezőgazdasági alapfogalom és alapegység.

3.1.2. A szántóföldi termőhely

Ezek alapján az egyes szántóföldi termőhelyek elnevezése és jellemzése a következő:

I. középkötött mezőségi vályogtalajok;

II. középkötött erdőtalajok;

III. kötött réti agyagtalajok;

IV. laza és homoktalajok;

V. szikes talajok;

VI. sekély termőrétegű, sík vagy lejtős, erodált és heterogén talajok.

3.1.2.1. I. Szántóföldi termőhely: középkötött mezőségi talajok


ALAPJAI


Ide tartoznak azok a csernozjomok, többnyire vályogtalajok, melyek az ország legjobb és legtöbbet termő

szántóföldjei. Jó tápanyagmegőrző képességükkel igen jó termésbiztonság párosul.

Jellemzőjük közé tartozik, hogy humuszban gazdagok, a termőréteg mély, víz-, levegő- és hőgazdálkodásuk

kiváló, jó a tápanyag-szolgáltató és a tápanyag-közvetítő képességük. Könnyű művelhetőségük és szerkezettartó

tulajdonságuk következtében a legigényesebb szántóföldi növények is sikerrel termeszthetők rajtuk.

Az alábbi talajok tartoznak ebbe a termőhelytípusba: mészlepedékes csernozjomok, réti csernozjomok,

erdőmaradványos csernozjomok, kilúgozott csernozjomok, terasz-csernozjomok, humuszkarbonát-talajok és

csernozjomterületek lejtőhordalékai, valamint más talajoknak a középkötött tartományba tartozó, hasonló

tulajdonságú változatai.

3.1.2.2. II. Szántóföldi termőhely: középkötött erdőtalajok

Ide tartoznak főleg Dunántúl és Észak-Magyarország azon középkötött erdőtalajai, melyek termőképessége alig

marad el a csernozjomtalajokétól.

Ezeknek a talajoknak is jó a víz-, a levegő- és a hőgazdálkodása. Tápanyag-szolgáltató képességüket

befolyásolja, hogy a termőrétegben vagy az az alatti rétegekben kevesebb a mész, emiatt az évjárathatás

nagyobb terméshozam-ingadozásokat okoz. Jellemzőjük közé tartozik, hogy a termeszthető növények száma

kevesebb. Termésbiztonságuk nagymértékben attól függ, hogy a növények termesztését kellő szakértelemmel és

hozzáállással végzik-e vagy sem.

Az alábbi talajok tartoznak ebbe a szántóföldi termőhelytípusba: karbonát-maradványos barna erdőtalajok,

Ramann-féle barna erdőtalajok, csernozjom barna erdőtalajok, agyagbemosódásos barna erdőtalajok, savanyú

barna erdőtalajok, erdőterületek lejtőhordalékai, továbbá a rozsdabarna és a kovárványos barna erdőtalajok

középkötött változatai.

3.1.2.3. III. Szántóföldi termőhely: kötött réti talajok

Az ide sorolt talajokat általában a jó tápanyagkészlet mellett a gyenge tápanyag-feltáródás jellemzi. Víztartó

képességük nagy, vízvezetésük viszont kedvezőtlen, emiatt a felmelegedésük lassú. A növénytermesztést,

valamint a tápanyagok érvényesülését az évszakonkénti, főleg a tavaszi magas talajvízállás vagy belvíz,

valamint a nagyobb esők utáni gyors túltelítődés befolyásolhatja. Agyagtartalmuk következtében nyári tartós

szárazságra a zsugorodás a jellemző, ami kihat a talaj-előkészítések idejére és minőségére. A termés és a

tápanyagok érvényesülése az évhatás miatt nagymértékben ingadozhat.

Az ide sorolt talajok egy része a felső rétegekben CaCO3-ot nem tartalmaz, pH-ja savanyú, s rendszerint kémiai

javításra szorulnak. Előfordul meszes, semleges vagy lúgos kötött réti talaj is az országban. Az alábbi

talajtípusok tartoznak ebbe a szántóföldi termőhelytípusba: a kötött agyag- és réti talajok, réti öntéstalajok, öntés

réti talajok, nyers kötött öntéstalajok, humuszos kötött öntéstalajok, vízrendezett pszeudoglejes barna

erdőtalajok, szoloncsákos réti talajok, szolonyeces réti talajok.

3.1.2.4. IV. Szántóföldi termőhely: laza és homoktalajok

Az ebbe a csoportba sorolt talajok általános jellemzője a könnyű mechanikai összetétel, a szervetlen és a szerves

kolloidok kis mennyisége. Ez az alapvető tulajdonság határozza meg a kedvezőtlen vízgazdálkodást, főleg az

elégtelen víztartó képességet és a tápanyagok mozgékonyságát.

A felsorolt talajfizikai tulajdonságok mellett számos helyen a defláció is veszélyezteti ezen talajok felszínét. A

defláció következménye a heterogén termőréteg összetétele és vastagsága. A tápanyagok érvényesülését, egyben

a növény termését a kedvezőtlen kémiai tulajdonságok is befolyásolják (savas vagy lúgos kémhatás). Az

elérhető termésszint általában alacsony, a termésbiztonság ingadozó, a biztonsággal termeszthető növények

száma is kevés.

Az alábbi talajok tartoznak ebbe a szántóföldi termőhelytípusba: humuszos homok, gyengén humuszos homok,

utóhomok, öntéshomok, réti homoktalajok (laza talaj tulajdonságúak), laza kovárványos, továbbá laza és

rozsdabarna erdőtalajok.

3.1.2.5. V. Szántóföldi termőhely: szikes talajok


ALAPJAI


Ide soroljuk a szántóföldi művelés alatt álló szikes talajokat, amelyek a növénytermesztés számára – a trágyázás

miatt is – mind a fizikai, mind a kémiai tulajdonságuk tekintetében kedvezőtlenek. Víz- és tápanyag-

gazdálkodásuk szélsőséges.

A termeszthető növényfajok száma erősen korlátozott, a termésingadozás nagy, ennek megfelelően a trágyák

érvényesülése és minden egyéb termesztési tényező hatékonysága évről évre változó. Leginkább az őszi

gabonafélék (búza, árpa), a késő tavaszi vetésű növények, valamint a lucerna, a napraforgó termeszthető többek

között biztonságosabban.

A szikesek kémiai javítása a termékenységet, az elérhető termést, sőt bizonyos mértékig a műtrágyák

érvényesülését is kedvezőbben befolyásolja. A kémiai javítás csak a termőréteget érinti, ugyanakkor az alsóbb

talajrétegek kémiai és fizikai tulajdonságai, valamint a szikesedés okai nem változnak meg.

A következő talajok tartoznak ebbe a szántóföldi termőhelytípusba: réti szolonyecek, sztyepperedő réti

szolonyecek, másodlagosan elszikesedett talajok, erősen szolonyeces réti talajok és erősen szoloncsákos réti

talajok.

3.1.2.6. VI. Szántóföldi termőhely: sekély termőrétegű sík vagy lejtős, erodált és heterogén talajok

A sekély termőréteg kialakulásának okai különbözőek lehetnek. Ilyenek: nagymértékű erodáltság lejtős

területeken (erdő- vagy mezőségi talajokon), köves vagy kavicsos rétegen kialakult, 50 cm-nél vékonyabb

talajréteg, függetlenül a lejtési viszonyoktól.

A sekély termőréteg miatt ebbe a termőhelytípusba tartozó talajok kevés víz tárolására alkalmasak.

Ilyen körülmények között itt kevés vizet igénylő, rövid tenyészidejű, extenzív agronómiai igényű növényfajok

termeszthetők viszonylag biztonságosan.

Az ide tartozó talajtípusok a következők: podzolos barna erdőtalajok, köves-kavicsos váztalajok, földes

kopárok, fekete nyirok, erősen erodált erdőtalajok, pszeudoglejes barna erdőtalajok, mocsári és ártéri erdők

talajai, kötött és lazább, sekély termőrétegű talajok. Jellemzőjük ezeknek, hogy a termőréteg heterogén, s emiatt

a növények fejlődése, érésének ideje és a termés sem egyöntetű.

3.1.3. A szántóföldi termőhely és a termés

Az egyes szántóföldi növények várható termése termőhelyenként függ a termesztés módszereitől, a

megválasztott fajtától, az évjárat időjárásától és a termőhely talajától, annak kultúrállapotától.

Sokéves átlagban az egyes növények termései, becsült korrekciókkal szántóföldi termőhelyenként a 7–12.

táblázatokon található.

7. táblázat - Gabonafélék termése, t/ha

Növény Szántóföldi termőhely*

I. II. III. IV. V. VI.

Őszi búza 4,0–8,6 3,5–8,0 3,5–7,5 2,5–5,0 3,0–6,0 3,0–5,6

Tavaszi búza 3,5–6,0 3,0–5,5 – – – – 2,5–4,0

Durum búza 3,0–6,5 2,5–6,0 – – – – –

Tönköly–hántolatlan 3,0–6,0 3,0–6,0 2,0–4,0 2,0–4,0 – 2,0–4,0

Rozs – – – 1,8–3,5 – 2,0–3,2

Évelő rozs – 2,0–2,5 – 2,0–2,5 – 2,0–2,5


ALAPJAI


Tritikálé 3,0–7,0 2,6–6,0 2,5–5,0 1,6–3,8 2,0–3,5

Őszi árpa 3,5–7,3 3,0–6,0 2,5–5,0 2,4–5,5 2,0–5,0 2,0–4,0

Tavaszi árpa 3,0–5,5 3,5–6,0 2,5–5,0 – – 2,0–3,9

Zab 3,0–5,8 2,5–5,6 2,2–5,0 2,0–4,2 – 2,0–4,5

Szemes kukorica 5,0–10,0 4,0–9,0 3,5–8,0 2,5–5,7 2,5–5,0 2,5–6,0

Csemege kukorica 8–12 8–12 8–12 – – –

Szemes cirok 4,0–9,0 3,0–6,0 2,0–7,0 1,8–5,0 1,8–5,0 2,2–5,5

Köles 1,5–2,5 1,2–2,0 – 0,8–2,0 – –

Fénymag 1,4–2,0 1,2–1,7 1,1–1,5 0,7–1,1 0,6–1,0 0,5–1,0

Pohánka – 1,5–2,7 – 0,8–1,8 – –

Amaránt

Rizs** R1= R2=

R3=

* I. = középkötött mezőségi, II. = középkötött erdő, III. = kötött réti, IV. = laza és homok, V. = szikes, VI. = sekély termőrétegű

heterogén talajok.

** Rizs talajai: R1 = kötött réti, R2 = szolonyeces réti, R3 = szikes talajok

8. táblázat - A gyökgumósok termései, t/ha



Cukorrépa 40–70 35–65 30–60 – – – –

Burgonya 15–30 20–30 – 10–20 – –

Burgonya öntözött 25–50 25–40 – 15–30 – –

Korai burgonya 6–13 6–13 – – – –

Csicsóka 40–80 25–40 – 10–20 – 10–20

Cikória 15–20 15–20 – – – –

Cikória öntözött 25–30 25–30 – – – –

* I. = középkötött mezőségi, II. = középkötött erdő, III. = kiütött réti, IV. = laza és homok, V. = szikes, VI. – sekély termőrétegű

heterogén talajok.

9. táblázat - Hüvelyes növények termései, t/ha


ALAPJAI




Borsó 2,0–4,6 1,6–4,0 1,5–3,8 1,0–2,5 – –

Zöldborsó 4,0–12,0 3,5–10,0 3,5–6,5 – – –

Szója 1,5–3,6 1,2–3,1 1,2 3,1 – –

Bab 0,8–2,0 0,6–1,5 0,5–1,5 0,4–1,0 – –

Zöldbab 5,0–10,0 4,0–8,0 4,0–8,0 3,5–5,0 – –

Lencse – 1,5–2,5 – – – –

Lóbab 2,2–4,5 1,8–3,5 1,6–2,5 – – –

Fehér csillagfürt – 1,0–3,3 – 1,0–2,9 – 0,8–2,6

Sárga csillagfürt – – – 0,8–2,5 – –

Csicseri borsó 2,0–3,6 1,5–2,8 – 1,0–2,0 – –

Szegletes lednek – – 1,0–1,8 – 0,8–2,5 –

Homoki bab 0,5–2,0 – – 0,7–2,5 – –

Mungó bab** 0,4–1,5 – –

Földimogyoró 1,2–2,5 1,2–2,5 – – – –

Földi mogyoró

öntözetlen 0,7–1,8 – – – – –

* I. = középkötött mezőségi, II. = középkötött erdő, III. = kötött réti, IV. = laza és homok, V. = szikes, VI. = sekély termőrétegű

heterogén talajok.

** a termőhelytől függetlenül alakulhat a termés.

10. táblázat - Olaj- és ipari növények termései, t/ha



Napraforgó 2,0–4,0 1,5–3,5 1,2–3,0 1,0–2,5 1,0–3,0 1,0–2,5

Őszi káposztarepce 1,8–3,7 1,5–3,5

Olajlen 1,5–3,5 1,4–3,4 – – – –


ALAPJAI


Fehér mustár 1,0–2,2 1,2–2,6 – 0,8–1,8 – 0,5–1,5

Mák 0,5–1,0 0,3–0,7 – – – –

Olajtök 0,7–1,0 – – 0,4–0,8 – –

Olajretek 1,2–2,5 1,3–2,8 – 0,7–2,0 – –

Ricinus 1,5–2,2 – – 0,7–1,4 – –

Rostkender 6–10 – 4–7 – – –

Rostlen 4–7 – – – – –

Seprűcirok 2,5–4,0 2,0–3,0 – 1,2–2,0 – –

Dohány kerti 1,8–2,5 1,3–2,0 – 1,1–1,8 – –

Kállói 2,0–2,8 1,8–2,0 – 1,2–1,9 – –

Virginia 1,3–2,0 1,1–1,8 – 1,4–1,7 – –

Burley 2,1–2,8 1.6–2,3 – – – –

* I. = középkötött mezősig, II. = középkötött erdő, III. = kötött réti, IV. = laza és homok, V. = szikes, VI. = sekély termőrétegű

heterogén talajok.

11. táblázat - Pillangósvirágú szálastakarmányok termései, t/ha

Növény Szántóföldi termőhely******

I. II. III. IV. V. VI .

Lucerna sz/év* 6–12 5–10 4–8 3–6 3–6 3–6

Vörös here sz/év** – 15–25 – – – 10–20

Baltacím sz/év* – 4–8 – – – 2–6

Tarka koronafürt sz/év* – 7,0–9,0 – 6,0–7,5 – 6,0–7,5

Fehér somkóró sz/év** – – – 1,2–2,4 – –

Bíborhere* – 3,5–4,2 – – – 2,0–3,0

Görögszéna sz/év* 4,0–5,5 4,0–5,0 – 3,0–4,0 – –

Nyúlszapuka sz/év* – 5,0–8,0 – – – 3,0–6,0

Szarvaskerep sz/év* 1,8–2,6 2,0–3,0 1,2–2,3 0,8–1,5 1,0––1,8 1,3–2,1

Perzsa–(fonák)here

z/év*** 10–15 13–16 7–10 6–12 5–8 6–10


ALAPJAI


Fehérhere m/é**** 0,1–0,2 0,1–0,2 0,1–0,2 – – –

Szöszös bükköny

m/é**** – – – 0,2–0,4 – –

Pannonbükköny m/é**** 0,6–1,0 0,6–1,0 – – – 0,6–1,0

Tavaszi bükköny

m/é**** 0,8–1,4 0.8–1,4 – – – –

* sz/év = széna/év;

** sz/év = széna összes 2 év;

*** z/év = zöldtak./év;

**** magtermés/év;

***** Lásd szövegben a növénynél

****** I. = középkötött mezőségi, II. = középkötött erdő, III. = kötött réti, IV. = laza és homok, V. = szikes, VI. = sekély

termőrétegű heterogén talajok.

12. táblázat - Tömegtakarmányok termése zölden, t/ha****

Növény Szántóföldi termőhely***


Zabosbükköny 16–20 15–18 15–20 13–16 13–17 13–17

Moharfélék 32–40 24–36 – 12–24 – –

Réparepce 15–40 10–30 10–25 – – –

Facélia 20–40 20–40 – – – –

Szudánifű 30–60 25–55 30–50 20–30 15–25 15–25

Takarmányrepce 25–40 20–36 15–30 5–15 10–20 8–20

Olajretek mv* 14–40 15–30 – 10–25 – –

Fehérmustár mv* 14–40 15–30 – 10–25 – –

Őszi keverékek** 15–30 – – – – –

Kukorica csalamádé 20–40 20–40 15–35 10–30 10––20 10–20

Napraforgó csalamádé

Takarmányrépa 50–80 40–70 40–75 20–40 20–40 20–40

Murokrépa 12–80 10–70 10–70 5–60 – –


ALAPJAI


Tarlórépa 30–40 20–35 – – – –

Takarmánytök 45–80 40–75 35–70 30–70 25–45 20–30

Takarmánykáposzta 60–100 60–80 50–75 35–60 – 20–30

Silókukorica 25–50 20–42 20–40 15–30 10–25 10–20

Silócirok 25–45 20–40 20–35 15–30 15–30 10–20

* mv = másodvetés

** I. = középkötött mezőségi, II. = középkötött erdő, III. = kötött réti, IV. = laza és homok, V. = szikes, VI. = sekély termőrétegű

heterogén talajok.

*** A felsorolt takarmánynövényeken kívül a Tömegtakarmányok c. fejezet 7.1. – 7.7. táblázatban további takarmánynövények és

keverékei találhatók.

3.2. 2.2. Vetésforgó és vetésváltás

3.2.1. 2.2.1. A vetésforgó, a vetésváltás és a monokultúra fogalma

3.2.1.1. Vetésforgó

A vetésforgó a növénytermesztésnek olyan rendszere, melynek négy jellemző alapeleme közül egyik sem

hiányozhat. A négy alapelem a következő:

• a növényi összetétel (szerkezet),

• a növények aránya,

• a növények sorrendje és

• a körforgás (rotáció).

Növényi összetételén azt értjük, hogy egy gazdaságban, vagy annak bizonyos tekintetben egységes területén

milyen növényeket termesztenek. Az utóbbi időszakban gazdaságaink kevesebb növényfaj termesztésére, vagyis

egyszerűbb növényi összetételre törekednek. A vetésforgó alapelemei: feltételezzük, hogy egy gazdaság a

következő növényeket termeszti: vörös here, kukorica, őszi búza, tavaszi árpa. A növényi összetétel, vagyis a

növényfajok száma 4.

A növények aránya azt jelenti, hogy a szóban forgó növényfajok az adott összterületből %-ban kifejezve

mekkora területet foglalnak el. Ha például az összterület 200 ha és mindegyik növényfaj azonos nagyságú

területet foglal el, akkor a

• vörös here 50 ha = 25%-át,

• kukorica 50 ha = 25%-át,

• őszi búza 50 ha = 25%-át,

• tavaszi árpa 50 ha = 25%-át foglalja el a területnek.

Ebben az esetben tehát az összterületet négy egyenlő arányra (szakaszra) kell fel

osztani, ahol a területrészeket, illetve szakaszokat római számokkal jelölik:

I. lI. III. IV.


ALAPJAI


vörös here kukorica őszi búza tavaszi árpa

50 ha 50 ha 50 ha 50 ha

(25%) (25%) (25%) (25%)

A növények sorrendjén azt kell érteni, hogy a már ismert összetételű és arányú növények az adott területen

(térben) a következő években, tehát időben hogyan következnek egymás után.

1. kukorica,

2. tavaszi árpa + vöröshere-alávetés,

3. vörös here

4. őszi búza.

A növényi sorrendet arab számok jelölik. Jelen esetben tehát a kukorica az 1-es, az őszi búza pedig a 4-es

sorszámot kapta.

A körforgás (rotáció) azt az években kifejezett időtartamot jelenti, amely alatt a vetésforgó összes növénye az

előbbiekben ismertetett sorrendnek megfelelően valamennyi területrészen (szakaszon) termesztésre kerül, és

azok a körforgás befejezésével az eredeti szakaszra kerülnek vissza.

A példában szereplő négy növényt a szóban forgó területen minden évben egyenlő arányban termesztik, a

meghatározott sorrend figyelembevételével. A sorrend és a körforgás mindegyik területrészre (szakaszra)

vonatkozik.

A vetésforgó fogalma a következőképpen határozható meg: a vetésforgó a növénytermesztés olyan tervszerű

rendszere, melyben a növények összetétele és aránya hosszabb időszakra állandó, a növényeket térben és időben

előre kidolgozott sorrend szerint termesztik, és ezek meghatározott időben kerülnek vissza ismét eredeti

helyükre.

Ez az ún. klasszikus vagy más szóval szilárd vetésforgó.

Természeti okok, gazdasági érdekek miatt szükség lehet az előbbi példában felsorolt négy növény

valamelyikének részben vagy egészében más növényekkel való felcserélésére. Szükség lehet arra, hogy a

gazdaság a szóban forgó területen cukorrépát is termesszen.

Ilyen változási lehetőségekre gondolva szilárd (merev) vetésforgó helyett úgynevezett keretvetésforgó is

tervezhető. Ebben az esetben nem konkrét növényeket, hanem egymással közel megegyező termesztést igénylő

növénycsoportokat tervezünk a vetésforgóba. Az előbbi példa alapján a keretvetésforgó változata a

következőképpen tervezhető:

1. kapásnövények (kukorica helyett)

2. tavaszi kalászosok (tavaszi árpa helyett),

3. pillangós takarmánynövények (vörös here helyett),

4. őszi gabonák (őszi búza helyett).

3.2.1.2. Vetésváltás

A vetésváltás egy adott táblán vagy területen a növények olyan sorrendjét jelenti, amelyben az agrotechnikailag

különböző csoportokba tartozó növények időben váltakoznak. Tágabb értelmezés szerint ide sorolhatók még az

olyan esetek, amikor az évenkénti vetésváltás csak egy-két évben módosult.

A vetésváltás nélküli termesztés fogalmán viszont azt kell érteni, amikor ugyanazt a növényt ugyanazon a táblán

önmaga után ismételten vetve, hosszabb ideig megszakítás nélkül termesztik. Az ismételt vetés fontos feltétele


ALAPJAI


ismert, hogy vannak olyan növények, amelyek egyszeri vetés (telepítés) után négy-öt évig, sőt ennél hosszabb

ideig termeszthetők ugyanazon a területen (pl. lucerna, levendula stb.).

3.2.1.3. Monokultúra

A monokultúrát, illetve a monokultúrás termesztést kétféleképpen is értelmezik. Az egyik értelmezés szerint ezt

a rendszert csak egy-két táblára korlátozzák, ahol ugyanazt a növényt hosszabb ideig, váltás nélkül termesztik. A

másik értelmezés szerint amonokultúrás termesztési rendszer azt jelenti, amikor egy gazdaságban vagy annak

nagyobb összefüggő területén egy növényfajt termesztenek hosszú időn át, váltás nélkül.

A monokultúra fogalma nemzetközileg, tágabban egy egész gazdaság profiljára is vonatkoztatható, ahol egy

növény termesztése meghatározó (kávé, banán, rizs, tea, kukorica stb.). A monokultúra definíciója ebben az

értelemben egyetlen növényfaj termesztését jelenti egy adott területen, olyan koncentrációban, hogy az adott

terület agrárprodukciójának domináns részét képezi. A növényfaj kifejezés használata fontos, mert a fajon belül

a fajták, a hibridek rotációja alkalmanként feloldhatja a monotonitást, és a genetikai rotáció eszközeként szolgál.

A monokultúrának két dimenziója van:

•térbeli: fajok vagy fajkombinációk koncentrációja egy adott területen,

•időbeni: évről évre ugyanaz a növényfaj kerül ugyanazon területre.

3.2.2. 2.2.2. A vetésváltás és a vetésforgó jelentősége

A vetésváltásról és a vetésforgóról a szántóföldi növénytermesztés fejlődése során különböző vélemények

alakultak ki. A mai értelemben vett szántóföldi és kerti növények huzamosabb ideig egy adott területen való

termesztése az emberiség letelepedésével, vagyis a nomád életmód fokozatos megszűnésével kezdődött.

A legrégebbi írásos dokumentumok Cato (i. e. 234–149), Varro (i. e. 116–26), Vergilius (i. e. 70–19) és Plinius

(i. sz. 23–79) műveiből maradtak vissza. Cato munkáiban megfigyelései alapján tanácsokat ad egyes növények

termőhelyének megválasztásához (őszi és tavaszi búza, árpa, répa, füge stb.), sőt már az elővetemény helyes

megválasztására is utal. „A földet ezek a növények trágyázzák: csillagfürt, bab, bükköny.” Ebből a mondatból

arra lehet következtetni, hogy a pillangós virágú növények kedvező hatását is megfigyelték. Columella (i. sz.) és

Crescencius (XIII. sz.) a növényi sorrendet és a vetésforgót a növénytermesztés lényeges tényezőjeként

ismertetik.

A napjainkban általános példaként a „norfolki négyes” vetésforgó a XIII. század végén vált ismeretessé,

melynek elterjedését Arthur Young munkássága segítette elő.

Ez a vetésforgó a háromnyomásos 3 táblára osztott termőföld gazdálkodási rendszerből alakult ki, mely az

állatok takarmányszükségletét is megoldotta, ugyanakkor bevezette az állandó földhasználatot és emellett a talaj

termékenységének növelését is elősegítette.

Az ugar helyét tehát a répa foglalja el, annak talajtermékenység-helyreállító szerepét pedig a vörös here vette át.

A vetésforgó, illetve a vetésváltáson alapuló növénytermesztés szükségességét a következők támasztják alá:

• A talaj termékenységének fenntartása és fokozása elsősorban a vetésváltáson alapuló rendszerben

lehetséges. Egyes növények, illetve növénycsoportok hátrányos hatását más növények előnyös hatásával lehet és

szükséges kompenzálni.

• A talaj szakszerűbb és sokoldalúbb kihasználása több növény váltásos termesztése esetén jobban

biztosított, mint monokultúrában, amely a talaj tápanyagait és vízkészletét egyoldalúan felhasználja,

„kizsarolja”.

• A vetésváltás az egyes növényfajok termésbiztonságának alapvető. feltétele. A váltás nélküli, valamint a

monokultúrás termesztésben nem csak az egyes növényfajok termesztése, hanem a gazdaság

növénytermesztésének összproduktuma is csökken.

• A talajvédelem, vagyis az erózió és a defláció elleni védekezés alapja. Több növényfaj termesztése hatékony

védelmet jelent.


ALAPJAI


•A termesztési eljárások és komplex rendszerek tervezésének és megvalósításának előfeltétele. Ésszerű

talajművelési, trágyázási, öntözési, valamint növényápolási és betakarítási rendszer a vetésváltáson alapuló

gazdálkodással valósítható meg, melyben egyúttal az egyes eljárások is hatékonyabbak. Különösen a

talajművelés és a trágyázás jobb érvényesülését hangsúlyozzák.

• A növényvédelem és a gyomok elleni védekezés tervezésének alapja és legolcsóbb eszköze. A vetésváltás

elvén alapuló növénytermesztésben nemcsak az állati kártevők, hanem a kórokozók elleni preventív védekezés

is jobban és olcsóbban oldható meg. A gyomok gyérítésének és irtásának leghatékonyabb eszköze.

•A növénytermesztés egész rendszerének alapja, mely nélkül az intenzív gazdálkodás és a gazdaság stabilitása

nem valósítható meg. Az egy növényre való alapozás az évenkénti összproduktum ingadozásához, a jövedelem

és az üzembiztonság labilitásához vezet.

• A vetőmagtermesztés monokultúrában nem valósítható meg.

•Az állattenyésztés igényének megfelelő összetételű állandó takarmánybázis (abrak-, szálas- és

tömegtakarmányok, tápok stb.) alapja a több növény termesztését megvalósító vetésváltásos gazdálkodás.

• A munkaerő és a gépek egész évi egyenletesebb és jobb kihasználásának eszköze és feltétele. A

monokultúrás termesztésben a munkacsúcsok miatt egy időben több gépre van szükség a termesztés során

alkalmazandó eljárások gyors és megfelelő időben való elvégzéséhez.

•A vetésváltásos termesztés a szakszerűbb, nyugodtabb és tervszerűbb gazdaságvezetés alapja.

•A monokultúrás gazdálkodással a környezetvédelmi problémák is fokozódnak. Ez a rendszer az emberi és állati

szervezetre, valamint más növényekre káros vegyszerek fokozottabb használatát teszi szükségessé. A

talajpusztulás ellen is rendszerint költségesebb módszerek szükségesek.

•A vetésváltás szükségességét alátámasztó elméletekkel és érvekkel szemben a monokultúrás termesztés

előnyeit is sokoldalúan bizonyítják. Nemritkán ugyanazokat az okokat előnyként sorolják fel, amelyeket a

vetésváltásnál a monokultúrás termesztés hátrányaként említenek.

• A talaj termékenysége vetésváltás nélkül is fenntartható. A talaj tápanyagkészlete, fizikai tulajdonságai,

valamint a mikroorganizmusok aktivitása nem romlik a monokultúrában. A tápanyagveszteség műtrágyákkal

pótolható.

•A vetésforgós, illetve vetésváltásos termesztés nem előfeltétele a talajvédelemnek. Az erózió és a defláció elleni

védelemnek hatékony, a növénytermesztés rendszerétől független módszerei vannak.

• Elavult az a nézet, mely szerint a növények egy csoportja a talajt tápanyagokban gazdagítja, a másik

szegényíti. Elegendő tápanyagellátás esetén a vetésforgó hiányának káros következményei nem mutatkoznak.

• A vetésforgó egyensúlyi állapotot hoz létre. A monokultúrában azt a növényt termesztik, amely az adott

természeti körülmények között a legtöbb termést hozza. Ezzel szemben a vetésforgóban kis hozamú növényeket

is termesztenek, tehát a vetésforgó összproduktuma kevesebb, mint a monokultúráé.

• A vetésforgóban nagyobb a talajfertőtlenítés költsége, mert a kártevők jobban elszaporodnak, mint a

monokultúrában.

• A vetésforgó behatárolja a herbicidek alkalmazását.

•A sok növényfaj termesztése, mely a vetésforgóra jellemző, nem egyeztethető össze a gazdaságok

specializálódásával. Ez utóbbi viszont a fejlődés alapvető feltétele, mely a szellemi beruházásokban és azok

hatékonyságában is érvényesül.

•A monokultúrás termesztés kevesebb gépi beruházást igényel, mint a soknövényes vetésforgó. A termesztés

fejlesztése viszont a gépesítés fejlesztése nélkül nem oldható meg. Több növényfaj termesztése esetén a

beszerzett gépek kihasználtsága mérséklődik és növekszik a termelés költsége.

• Az élőmunka termelékenysége nagyobb a monokultúrás termesztésben.

• Egyszerűbb az üzeni- és munkaszervezés, gazdaságosabb a termelés.


ALAPJAI


A vetésváltásos, vagyis a több növényes, valamint a váltás nélküli, monokultúrás termesztésnek biológiai és

közgazdasági okai vannak. Hazánkban jelenleg – szántóföldi viszonyok között – mintegy 45–50 növényfajt, és

ezen belül több száz növényfajtát termesztünk. Ezeknek a termesztési viszonyokkal szemben támasztott igényei

sok tekintetben azonosak, de ugyanakkor több vonatkozásban eltérnek egymástól.

A nagyobb területarányban termesztett növényeink közül tehát a kukorica váltás nélküli, monokultúrás

termesztése jöhetne számításba. Mivel az őszi gabonaféléket országosan a kukoricával azonos területarányban

termesztjük, a kukorica monokultúrás termesztése arra kényszerítene bennünket, hogy az őszi gabonákat

jelentős részben szintén monokultúrában termesszük. A jelenlegi, évek során országosan alig változó növényi

összetételt figyelembe véve ugyanis az őszi gabonaféléknek nem biztosítható az egyéb növények után akkora

terület, hogy azzal a váltásos termesztés megoldható legyen.

Ezeket figyelembe véve gazdaságaink többsége az őszi gabonák (lényegében az őszi búza) és a kukorica

termesztésének egy időben való helyes megoldására törekszik. A búza–kukorica, illetve búza–búza–kukorica–

kukorica váltást bi-(di-)kultúrának nevezzük.

3.2.3. 2.2.3. A vetésváltás természettudományos alapjai

A vetésváltással kapcsolatos elméletek természettudományi és közgazdasági vonatkozásúak.

A természettudományos megközelítésűek három csoportba sorolhatók:

•A növények ásványianyag- és nitrogénfelvételének kémiai okai.

•A növényeknek, valamint a termesztésük során alkalmazott eljárásoknak a talaj fizikai állapotára gyakorolt

hatása.

•A növények egymáshoz, valamint a betegségeket és a kártételeket kiváltó növényi és állati szervezetekhez való

viszonyának biológiai okai.

A kémiai okok csoportjába többféle elmélet sorolható: a humusz-, a tápanyag-, a nitrogén- és a talajpihentetés

elmélete.

A humuszelméletet Albrecht Thaer munkássága alapozta meg, melyet a XIX. század első évtizedében

megjelent könyvében foglalt össze. Erre alapozódik a XIX. század második felében Koszticsev orosz és XX.

század első évtizedeiben Viljamsz szovjet talajtannal foglalkozó munkássága is. A vetésforgó és a talaj

szervesanyag-gazdálkodása közötti összefüggéseknek a legutóbbi időben, azaz napjainkban Könnecke,

hazánkban pedig Kemenesy Ernő a legismertebb hirdetője.

A humuszelmélet alapján szántóföldi növényeink két csoportra oszthatók: humuszgyarapítókra és

humuszfogyasztókra. Amegkülönböztetés alapja a gyökértömeg, valamint a talaj felszínén a betakarítás után

visszamaradó tarló és egyéb növényi részek (szár, levél) mint szerves anyagok. Avisszamaradt szerves anyag

mennyisége szerint az évelő pillangósok, valamint a gyepnövények a humuszgyarapító, a gabonafélék és a

kapásnövények a humuszfogyasztó csoportba sorolhatók. A vetésfogó növényeit úgy kell összeállítani, hogy a

talaj szervesanyag-készletét tartsa az eredeti szinten vagy gyarapítsa. Aszervesanyag-mérleg istálló- vagy

zöldtrágyázással javítható.

Atápanyagelmélet is alapul szolgál a vetésváltás szükségességének magyarázatához. Ezt az elméletet Justus

Liebig munkássága alapozta meg, aki a növények ásványianyag-tartalmát (összetételét) először vizsgálta.

Azáltala felállított minimumtörvény szerint „a hozam a minimumban levő tápanyagtól függ”. Aminimumtörvény

tehát csak a tápanyagokat veszi figyelembe.

Azásványi táplálkozásból kiindulva Liebig azzal számolt, hogy mindegyik növény szegényíti a talajt.

Tápanyagigényük szerint a növényeket három csoportra osztotta: foszfor-, kálium- és mészigényes növényekre.

Ezen elméletnek megfelelően a növényeket váltakoztatva kell termeszteni.

Anirogénelmélet Liebig ásványianyag-elmélete Boussingault megállapításával teljesedett ki tápanyagelméletté,

konkrét kísérletekkel bizonyítva a pillangós virágú növények nitrogéngyűjtését. Ezen az alapon a pillangós és a

nem pillangós növények váltakozó termesztése is fontos tényezője a talajtermékenység fenntartásának.

Avetésváltás szükségességének egyik oka a növények különböző tápanyagfelvételével magyarázható.

Azásványianyag- és a nitrogénhiány a növényfajtól, a termelés nagyságától és a termesztés körülményeiből is


ALAPJAI


függ. A cukorrépa vagy a kukorica általában több tápanyagot kíván, mint a kalászos növények vagy mint az

egyéves pillangósok. Ugyanakkor a növények tápanyagarány- (NPK) igénye sem azonos.

Avetésváltás fontosságát támasztja alá az a felismerés is, mely szerint a különböző növények különböző

mélységről képesek a tápanyagokat felvenni. Ez a gyökérrendszer különbségeivel magyarázható.

Afelvett tápanyagok arányának különbözősége növényfajonként és a talajba való visszakerülése, a növények

eltérő felvevőképessége, a talajrétegek kihasználása vagy a nitrogéngyűjtés a tápanyagelmélet egy-egy részlete.

Kétségtelen, hogy ezek vetésváltásra gyakorolt szerepe csökkent a rendszeres műtrágyázással.

Atalajpihentetés a talaj kémiai összetevőinek természetes úton történő egyensúlyának rendeződését szolgálja.

Egyrészt a fekete ugarnak vagy a zöld ugarnak, másrészt a talaj szerves anyagának segítségeivel a tápanyag-

szolgáltató és tápanyag-közvetítő képességét javítja a talajnak.

Atalajra ható fizikai okok, amelyek a vetésváltás szükségességét támasztják alá, lényegében két csoportra

oszthatók. Azegyik a növények fizikai állapotára gyakorolt közvetlen hatásának különbözősége, a másik az adott

növény termesztése során alkalmazott eljárások hatása.

Avetésváltáshoz kapcsolódóan a növényeknek a talaj fizikai sajátságaira gyakorolt közvetlen hatásai közül a

talajszerkezetet, a vízfelhasználást és a talajvédelmet kell kiemelni.

A szerkezetelmélet, mint a talajtermékenység egyik legfontosabb mutatója, Viljamsz talajtani tudós nevéhez

fűződik, aki a növényeket szerkezetjavító és szerkezetromboló csoportba sorolta.

Bizonyította, hogy az évelő füvek (gyepnövények) javítják a talaj szerkezetét. Ez az állapot nemcsak a tartós

szerkezet megjavításával, hanem a talajműveléssel is kialakítható. A tartós morzsás szerkezetet az évelő

pillangósok és a fűfélék keveréke, valamint a tisztán vetett évelő pillangósok (vörös here, lucerna), sőt az

egyéves növények is kialakíthatják. A gabonafélék növényi maradványai is biztosítják a megfelelő

talajszerkezet fenntartását, melyet a földművelés gyakorlata is alátámaszt. A kettős termesztéssel is növelhető a

talaj szervesanyag-készlete és javítható a szerkezete.

A vízfelhasználási elmélet a növények vízigényének és vízfelvételének különbözőségén alapszik. Ezek szerint

a növényeket kevés, közepes és sok vizet felhasználó csoportokra osztják.

Ez a csoportosítás azt a hasznosítható vízkészletet jelenti, amelyet a növények betakarításuk után a talaj

bizonyos rétegében visszahagynak.

Éghajlati adottságaink között a talaj vízkészlete általában tavasszal a legnagyobb. Ebből a növények a

betakarításig különböző mennyiséget használnak fel, a visszamaradt mennyiség is különböző. A csoportosítás

tehát szorosan összefügg a betakarítás idejével.

Ennek megfelelően a nyár elején betakarított növényeket sorolják a kevés vizet felhasználók közé. Ilyenek a

borsó, a bükkönyfélék, a mák és a tavaszi takarmánykeverékek zölden betakarítva.

A közepes vízmennyiséget felhasználó növények a nyár folyamán takaríthatók be, mint pl. az őszi és tavaszi

kalászosok, a len, a silónak vetett borsós napraforgó és a kukorica.

Nagy vízmennyiséget akésőn betakarított növények használnak fel, melyek után a talajban igen kevés

hasznosítható vízkészlet marad, sőt a felső 20–30 cm-es talajréteg vízkészlete gyakran a holtvíz-érték alá

csökken. Ebbe a csoportba sorolható a kukorica, a cukorrépa, a napraforgó, a cirokfélék és az évelős pillangós

növények.

A tavaszi vetésű növények termesztésénél viszonyaink között a vízfelhasználás elmélete igen ritkán érvényesül.

Gyakorlatilag tehát a tavasziakat bármilyen vízfelhasználású növény után vethetjük. Általánosítható

következtetés, hogy csapadékban szegényebb viszonyok között nagy vízfelhasználású, késő ősszel betakaruló

növény után nagy vízigényű tavaszi növényt nem célszerű termeszteni.

A biológiai okok a vetésváltás elméleteinek harmadik csoportja.

A biológiai okok a következő részletekre oszthatók: a gyökérforgó-elmélet, a gyomnövények elszaporodása, a

talajtulajdonság és az allelopátia.


ALAPJAI


A vetésváltás alapjául szolgáló gyökérforgó-elmélet a termesztett növények gyökértömegének mennyiségére,

minőségére és mélységi elhelyezkedésére épül. Az elmélet kialakulásában különösen jelentős Kemenesy Ernő

kutatása, aki a gyökérrendszer fejlődésének a talajréteg vízgazdálkodásának összefüggéseit vizsgálta.

Az egyes növényfajok nemcsak termésüktől, de jellegüktől függően is különböző gyökértömeget fejlesztenek.

Szárazanyagban kifejezve legnagyobb gyökértömeget fejlesztenek az évelő pillangósok, a gyepnövényzet és a

cirokfélék. A vizsgálatok szerint ezeknek a gyökérmennyisége 5–8 t/ha körül van. A kukorica és az újabb őszi

búza fajtáké 2,5–4 t, a tavaszi árpa, a borsó, a bükkönyfélék és a lencse gyökértömege 1–1,5 t körüli

hektáronként.

A mennyiség mellett figyelembe kell venni a minőséget is, melynek egyik fontos mutatója a C:N arány. A

szűkebb C:N arány kedvezőbb minőséget, jobb hatást jelent. Az évelő és az egyéves pillangós növényeknél az

arány 1:18–20, a gabonaféléknél 1:40–45 között van. Igen kedvezőtlen a C:N arány a cirokféléknél és a

napraforgónál (1:50–70 között).

A gyökérzet nagyobb része a felső 20 cm-es talajrétegben helyezkedik el. Mélység szerint azonban mégis

lényeges különbség van az egyes növényfajok között. Eszerint mélyen, közepesen és sekélyen gyökerező

növények különböztethetők meg. Mélyen gyökerezők a lucerna, a vörös here, a csillagfürt; közepes mélységben

az őszi és a tavaszi kalászosok; sekélyen gyökerezők a len, a borsó, a bab.

A leírtak közvetlenül kapcsolódnak a vetésváltáshoz. A vetésváltást indokolja a gyomok elszaporodása. Bár a

talajban sokféle gyommag található, mégis egy adott növénykultúrára meghatározott gyomösszetétel jellemző.

A vetésváltás a gyomok irtásának legolcsóbb, sőt sok esetben teljesen ingyenes és egyben igen hatékony eszköze.

Figyelembe kell azt is venni, hogy a gyomirtó szerek ésszerű és hatékony alkalmazásának is egyik fontos

feltétele a több évre megtervezett és megvalósított növényi sorrend.

A talajuntság különös figyelmet érdemel. A talajuntság jelenségét többféle ok is kiválthatja, sőt ezen okok

közül egy időben többnek is szerepe lehet előidézésében. Könnecke ezeket az okokat a következőképpen

csoportosítja:

•a tápanyagok és mikroelemek hiánya,

•növénykórtani okok,

•organizmuselmélet,

•toxinelmélet.

A tápanyagok – makro– és mikroelemek – egyoldalú elvonása a monokultúrás termesztésben kétségtelenül

bekövetkezik. Az egyoldalú tápanyagfelvétel miatt bizonyos tápelemek minimumba kerülnek, és ezáltal a

termés csökken vagy a növény fejlődése leáll. A tápanyaghiány viszont műtrágyázással megszüntethető, de a

termés a műtrágyázás esetén is csökken. Ezen az alapon tehát a talajuntság oka nem magyarázható egyes

tápanyagok hiányával.

A növényi kórokozók és kártevők elterjedését és a kártétel mértékét ugyanazon növény váltás nélküli termesztése

kétségtelenül fokozza. A talajuntság egyik legfontosabb oka a kórokozók és kártevők (gyökérrothadás,

szártőbetegség, nematódák) elterjedése.

Az organizmuselmélet alapja, a növény a gyökérváladékaival gyökérzete térségén belül (rizoszféra) a talajban

élő mikroorganizmusok elszaporodását és élettevékenységét gátolja vagy serkenti, és ezáltal hatással van az

edafon jellegzetes összetételére. A mikroorganizmusok bizonyos mértékben befolyásolják a talajállapotot és

ezáltal a növény fejlődését.

A monokultúrás termesztésben tehát egyoldalú talajélet alakul ki, megbomlik a biológiai egyensúly,

felhalmozódnak bizonyos, a mikroorganizmusok által kiválasztott anyagcseretermékek, melyek végül is gátolják

azok élettevékenységét.

Ez az állapot a növényváltással megszüntethető, de a talajuntság egyedül az organizmuselmélettel nem

magyarázható.


ALAPJAI


A toxinelmélet atalajuntságra vonatkozik és az a felismerés, mely szerint minden élőlény saját váladéka és

bomlásterméke önmagára is mérgező hatású. A szalma, a gyökérkivonatok és egyes gyomnövények

bomlásterméke toxikus. Szántóföldi viszonyok között azonban sok tényező gátlólag hat a mérgezés

kifejlődésére. Mindenekelőtt azokat kell figyelembe venni, amelyek elősegítik a toxikus anyagok gyors

lebomlását, lemosódását vagy felhígulását. Ezek szerint a talaj hőmérséklete, vízgazdálkodása, pH-ja, C02-

tartalma, mikroflórája, sőt a talajművelés is gátolja a mérgező hatás érvényesülését.

Az allelopátia, mint a vetésváltás szükségességét alátámasztó elmélet, szintén a biológiai okok közé sorolható.

Magában foglalja a magasabb rendű növények egymás közötti, valamint ezek és a mikroorganizmusok közötti

kölcsönös gátló hatásokat. A hatásokat, a hatást kiváltó anyagokat, vagyis anyagcseretermékek Grümmer német

kutató szerint négy csoportra oszthatók:

•Magasabb rendű növényeknek a magasabb rendű növényekre kifejtett gátló hatása. Ezeket az

anyagcseretermékeket, mint gátló anyagokat, kolinoknak nevezik.

•A magasabb rendű növényeknek a mikroorganizmusokra gyakorolt mérgező hatása. Ezeket az

anyagcseretermékeket fitoncidoknak nevezik.

•Mikroorganizmusok (kórokozó baktériumok és gombák) markazminoknak nevezett anyagcseretermékei,

melyek gátló hatásukat a magasabb rendű növényekre fejtik ki.

•A mikroorganizmusok gátló anyagcseretermékei más mikroorganizmusokra is hatnak. Ezeket a termékeket

antibiotikumoknak nevezik.

A váltás nélküli termesztés esetén bekövetkező terméscsökkenést a termesztett növényfajtól függően sokféle

tényező válthatja ki. A gátló tényezők elleni védekezést nehezíti, hogy a legtöbb esetben csak az okokat

ismerjük, a hatásmechanizmust viszont nem, és hogy egyazon jelenséget egy időben több ok is előidézhet.

3.2.4. 2.2.4. A növényi összetételt befolyásoló tényezők

Az eredményes szántóföldi növénytermesztés egyik fontos feltétele a növények megválasztása. Nagyon sok

tényezőre kell tekintettel lenni, mindenekelőtt figyelembe kell venni azt, hogy a gazdaságot a növényi

összetételnek és aránynak megfelelően kell berendezni, illetve felszerelni. Ebből is következik, hogy a növényi

összetétel és arány egyik évről a másikra nem változtatható meg.

A növények összetételét, sőt, bizonyos mértékig arányát meghatározó tényezők a következő három nagy

csoportba sorolhatók:

•természeti (I.),

•biológiai (II.),

•üzemi és közgazdasági tényezők (III.).

A következőkben ezen tényezők főbb termesztési vonatkozásait foglaljuk össze.

I. Természeti tényezők. A növényi összetétel megválasztásakor a természeti tényezők közül az éghajlatra, a

talajadottságokra, a domborzati viszonyokra és a talajvédelemre kell tekintettel lenni.

Az éghajlati tényezők közül a vegetációs időszak hosszúsága, a hőmérsékleti és a csapadékviszonyok nemcsak a

növényfajokat, hanem a fajtákat is meghatározhatják.

Mindenekelőtt figyelemmel kell lenni a vegetációs idő hosszának és a termesztendő növényfaj és -fajta

tenyészidejének összhangjára.

A tenyészidő nem lehet hosszabb a vegetációs időszaknál, különösen abban az esetben, ha a szóban forgó

növényt a biológiai érettség stádiumáig kívánják termeszteni. Viszonyaink között a hosszabb tenyészidejű

kukoricafajták még beérnek, de tőlünk északra már csak rövidebb tenyészidejű fajták érnek be vagy csak

silótakarmányként termeszthetők.

A hőmérsékleti tényezők egyik mutatója az évi átlag. A növényfaj vagy -fajta megválasztása elsősorban függ a

vegetációs időszak hőmérsékletének alakulásától. A vetés idejét a talaj felmelegedése határozza meg, de


ALAPJAI


emellett a tavaszi időszakban várható kései fagyok idejére és gyakoriságára is figyelemmel kell lenni.

Ugyanazon kukoricafajták érési ideje között 8–14 napos különbség is lehet a déli, valamint a nyugati és az

északi országrészek között.

A gyakori nyári aszály miatt a hosszú tenyészidejű őszi búza fajták termése nem biztonságos, a tavaszi búza

pedig lényegesen kevesebbet terem, mint az őszi búza. Az őszi vetésű és az évelő növényeknél a télállóságot, a

téli hőmérsékleti viszonyokat és a hótakarást is figyelembe kell venni.

A csapadéknál azévi összeg mellett a tenyészidőbeni eloszlás is befolyásolja a növényi összetételt. Különösen

ott kell nagy figyelmet fordítani a csapadék tenyészidőbeni eloszlására, ahol nincs öntözési lehetőség.

A csapadékviszonyok az öntözés alkalmazását is befolyásolják. Lejtős területeken és rossz vízvezető képességű

talajokon a csapadék intenzitását sem szabad figyelmen kívül hagyni. A június, a július és az augusztus

hónapokban lehullott csapadék mennyisége alapvetően meghatározza a kettőstermesztés lehetőségét. A

másodnövények biztonságos termesztése kedvező csapadékeloszlású és öntözéses viszonyok között lehetséges

elsősorban.

A talaj tulajdonságai és a természeti tényezők hatására kialakult természetes termékenysége alapvetően

meghatározza a termeszthető növényfajokat, vagyis a növényi összetételt. Általános törvényszerűség, hogy a

kedvező tulajdonságú, termékeny talajon a növények szélesebb skálája termeszthető. A nagyobb problémát az

alacsony termékenységű talajok jelentik, mivel az ilyen körülmények között is eredményesen termeszthető

növényfajok száma kevesebb. A csernozjom talajokra más növény összetételt kell tervezni, mint a szikes vagy a

homoktalajokra.

A domborzati környezeti viszonyoktól függő is a növények termeszthetősége. A vízválasztókon és az ezekhez

közeli táblarészeken a humuszos réteg rendszerint sekély, a lejtő alsó részén viszont vastagabb. Ennek

megfelelően a növény víz- és tápanyag-ellátottsága is változik. Az ilyen nagy különbségeket a tudatos emberi

beavatkozás sem képes megváltoztatni, tehát a növények helyes megválasztásával kell a körülményekhez

alkalmazkodni.

A talajvédelem is a domborzati viszonyokkal és a mechanikai összetétellel függ össze. Az erózió (víz és szél)

elleni védekezés egyik hatásos módszere a talaj növénnyel való borítottsága. Ezért ezeken a táblákon a növényi

összetétel megválasztásakor főleg két szempontot kell figyelembe venni: a borítottság idejét és fokát.

A talajborítottság idejénél olyan növények termesztésére kell törekedni, amelyek hosszabb ideig vagy legalábbis

a kritikus időszakban védik a talajt.

A talajborítottság foka a növények védő hatásának különbözőségét is jelenti. Az ötszázas vagy többezres

négyzetméterenkénti növényállomány (gabonafélék, évelő pillangósok vagy gyepnövényzet) nagyobb

védőhatást jelent, mint amelyikből ugyanakkora területen csak 4–10 növényt termeszthetünk.

II. Biológiai tényezők. A növények biológiai igényét és hatását is figyelembe kell venni a gazdaság növényi

összetételének kialakításakor. Ezek a következők:

•vízigény,

•tápanyagigény,

•kártevők és kórokozók elleni védekezés,

•összeférhetőség,

•gyomosságra gyakorolt hatás,

•gyökér- és tarlómaradványok.

Vízigény. A növényi összetétel tervezésekor az adott növénnyel egységnyi területen elérhető termés

előállításához szükséges vízmennyiséget kell figyelembe venni. Vagyis a vízigénynél nem elegendő csak az

evapotranszspirációs koefficienssel számolni. Mindenekelőtt a tervezett termés vízigényét és a csapadékból a

talajban tárolt hasznosítható vízkészletet kell alapul venni. Amennyiben a csapadék nem elegendő, öntözni kell,

ha van rá lehetőség.


ALAPJAI


A növényállomány vízigénye a termés mellett általában a tenyészidő hosszúságával, illetve a betakarítás

idejével is összefügg. A rövidebb tenyészidejű és a viszonylag nem nagy szárazanyag-mennyiséget termő borsó

számítások szerint mintegy 220–250 l/m2 vizet igényel. Az őszi búza 5–6 t, a kukorica 7–8 t szem- és az ennek

megfelelő szalma-, valamint szárterméshez 400, illetve 700 l/m2 hasznosítható vízmennyiséget igényel. A

lucerna és a szudánifű 1 t száraz termés előállításához mintegy 600–700 l/m2 vizet használ fel.

A tápanyagigény a vízigényhez hasonló. A reálisan elérhető termésből kell kiindulni, és figyelembe kell venni

a tápanyagok hasznosulását. A tápanyagigény a gazdaságban előállított szerves trágyával és műtrágyákkal

fedezhető.

A növényi összetétel meghatározásával egy időben számolni kell a rovarkártétellel és a kórokozókkal is.

Az egyes növényfajoknak azonos és meghatározott kártevői, illetve betegségei vannak. Amikor a termeszthető

növényeket számba vesszük, akkor egyben a kártevők és betegségek lehetőségét is be kell határolni.

Több növényfaj termesztésének előnyei, de hátrányai is vannak a kevesebb számú faj termesztésével szemben.

Az előny az, hogy a többféle növény térben és időben váltakozó termesztésével bizonyos kártételek, betegségek

előfordulása korlátozható, sőt eleve kizárható. Hátránya viszont az, hogy a többféle növénynek nagyon sokféle

betegsége és kártevője lehet, amelyeknek előfordulásával számolni kell.

A növények összeférhetőségére is figyelemmel kell lenni. Könnecke több évig végzett saját, valamint mások

eredményeit felhasználva a növényeket önmagukkal való összeférhetőség szerinti négy csoportra osztja.

• Önmagukkal összeférhető növények, amelyek váltás nélkül több évig is termeszthetők (rozs, kukorica,

lóbab, szójabab, köles, kender, dohány).

• Önmagukkal való összeférhetőségre különbözőképpen reagáló növények (burgonya, bokorbab, csillagfürt,

szeradella).

• Önmagukkal kevésbé összeférhető növények (árpa, búza).

•Önmagukkal összeférhetetlen növények, amelyek önmaguk után sikeresen csak hosszabb idő elteltével

termeszthetők. Ugyanazon a táblán ismételten nem célszerű termeszteni (vörös here: 6 év; lucerna, cukor- és

takarmányrépa, zab: 5 év; borsó: 4 év; tarlórépák, repce: 3 év).

A gyomnövények elszaporodására, illetve fejlődésére gyakorolt hatást is figyelembe kell venni a növényi

összetétel kialakításakor. Figyelembe kell venni egyrészt, hogy a tervezett növények mennyire érzékenyek a

gyomok károsító hatására, másrészt, hogy ezeknek a növényeknek milyen a gyomelnyomó hatásuk.

A gyomokra való érzékenység alapján a növények három csoportba sorolhatók:

• Nagyon érzékenyek azok a növények, amelyeket ápolás hiányában a gyomok elnyomnak, és termésük igen

nagymértékben csökken. Ilyenek: a len, a répafélék, a burgonya, a kukorica, a napraforgó, a dohány, a köles, a

tavaszi árpa és az évelő takarmánynövények az első kaszálásig.

• Közepesen érzékenyek az őszi gabonafélék, a zab és a repce.

• Kevésbé érzékenyek apohánka, a kender, a mustár és a kukorica csalamádé.

A gyomelnyomó hatás általában az érzékenység fordítottját jelenti, vagyis azt, hogy az érzékeny növények

gyomelnyomó hatása kisebb. Ez a hatás a kultúrnövény fejlődési erélyével is összefügg. Így pl. a

takarmánycirok-félék kezdetben igen lassan fejlődnek és ebben a szakaszban érzékenyek, viszont a jól fejlett

állomány később már elnyomja a gyomokat.

Anövényi összetétel tervezésekor tehát célszerű figyelembe venni ezeket a kölcsönhatásokat, és lehetőség

szerint arra kell törekedni, hogy mindegyik csoport képviselve legyen. Egyoldalúan gyomérzékeny és gyenge

gyomelnyomó hatású növények termesztésekor a növényvédelemre az átlagosnál nagyobb figyelmet kell

fordítani, és ennek megfelelően kell felkészülni.

A gyökér- és tarlómaradványok mennyisége a növényi összetétel szerint is változó lehet. Atalaj

humusztartalmát a bekerülő szerves anyagok mennyisége és lebontásuk viszonya határozza meg. Ha olyan


ALAPJAI


termesztési rendszert alakítunk ki, amellyel a lebomlás intenzitását növeljük és ugyanakkor az évenként talajba

kerülő szerves anyagok mennyisége kevesebb, akkor néhány év múltán a szervesanyag-tartalom csökkenni fog.

Aborsó, a bükkönyfélék, a bab után lényegesen kevesebb gyökér és tarló marad vissza, mint például az őszi

búza vagy a kukorica után. Azévelő pillangósok, a gyepnövények még a kukoricánál is nagyobb tömegű szerves

anyagot hagynak vissza a talajban.

Atalaj szervesanyag-tartalmának szinten tartása miatt célszerű olyan vetésszerkezetet kialakítani, amelyben a

kevesebb és a több szerves anyagot visszahagyó növények egyaránt helyet kapnak.

III. Üzemi és közgazdasági tényezők. Agazdálkodási és a közgazdasági adottságok részletes tárgyalása nem a

növénytermesztés feladata. Akapcsolódás miatt mégis szükséges néhány gazdálkodási tényező megemlítése.

Elsősorban a szakismeretet kell említeni. Az élőmunka-kapacitást nem lehet figyelmen kívül hagyni, sőt,

tekintettel kell lenni az élőmunka idényszerűségére is, amely növények szerint változó. Többek között éppen ez

a változó igénybevétel is indokolhatja a több növényfaj termesztését.

A szántóföldi növénytermesztés és ezen belül egyetlen növény termesztése megfelelő színvonalú gépesítés

nélkül nem képzelhető el. Sokféle, egymástól eltérő igényű növény termesztésének gépesítését viszont egy

gazdaság nem képes megoldani. Ezért helyes az azonos gépigényű növények termesztésére irányuló törekvés.

Emellett a gépek maximális kihasználása az azonos gépigényű növények helyesen megválasztott

területarányával is biztosítható.

A növényi összetétel meghatározásakor az állattenyésztés szükségletét is figyelembe kell venni.

3.2.5. 2.2.5. A növényi sorrend kialakításának alapjai

A növényi összetétel megállapítását követő feladat a növényi sorrend kialakítása. Megfelelő növénytermesztési

rendszert csakis úgy tudunk kidolgozni és következetesen alkalmazni, ha a növények meghatározott sorrend

szerint következnek egymás után. A feltételek egyike a legmegfelelőbb elővetemény megválasztása. Az

elővetemény azadott táblán az előző évben termesztett növény.

3.2.5.1. Az elővetemény értéke

Az elővetemény-érték a különböző előveteményeknek az utánuk következő növényre gyakorolt mérhető hatása.

Eza hatás lehet kedvező és kedvezőtlen.

Az értékelés a következő tényezők figyelembevételével végezhető: termőhelytől függő hatás, talajra gyakorolt

hatások, kártevők, betegségek és gyomok elszaporodása, az elővetemény termése, valamint a termesztés során

alkalmazott eljárások.

A termőhelytől függő hatás többirányú lehet. Ezek: a talaj, az időjárás hatása és a környezet. Az előveteménynek

a talajra gyakorolt hatása sokoldalú, mely a tápanyagra, a vízkészletre, a szerkezetre, valamint a szerves

anyagra ható változásokban jelentkezhet.

A talaj tápanyagkészletét a növények nem azonos mértékben használják fel. Hasonló különbségek mutathatók ki

a talaj vízkészletére gyakorolt hatásában is. A vízkészlet-kihasználás kedvezőtlen hatása elsősorban száraz,

csapadékban szegény körülmények között jelentkezik, főleg olyan esetben, amikor az elővetemény letakarítása

után rövid időn belül vagy azonnal vetni kell.

A talajszerkezet kialakítását elősegítő, valamint a nagyobb szervesanyag-mennyiséget visszahagyó növények

kedvezőbb elővetemény-értékűek. A mennyiség mellett a szerves anyag minősége is fontos.

Az elővetemény nagy termése tehát nem mindig jelent jobb elővetemény-értéket, ismerni kell a kevesebb termés

okát, és csak ezek után bírálható el az értéke. Csökkentik az elővetemény értékét a kártevők, a betegségek és a

gyomok. Befolyásolja továbbá az elővetemény értékét a betakarítás és a következő növény vetése közötti

időszak. Általában minél hosszabb ez az időtartam, annál jobb az elővetemény értéke.

Az elővetemény értékét a termesztés során alkalmazott eljárások is jelentősen befolyásolják. A mélyebb

művelésben részesült elővetemény után sekélyebb művelés alkalmazható, ha annak egyéb akadálya nincs. Az

elővetemény értékét a betakarítás módja is befolyásolja. A nedves talajállapotban végzett betakarításkor

visszamaradt mély keréknyomok és a nagymértékű taposás nemcsak a talajművelés minőségét rontják, de az

elővetemény közvetlen értékét is csökkentik.


ALAPJAI


3.2.5.2. Elővetemény-igény

Elővetemény-igény szerint több szántóföldi növény azonos csoportba sorolható. Egy csoporton belül nemcsak

az elővetemény, hanem a termesztés módszere is megközelítő. Ennek megfelelően az elővetemény-igény a

következők szerint csoportosítható:

•kalászos növények (őszi és tavaszi),

•kapásnövények (széles sortávolságú),

•hüvelyesek,

•évelő pillangósok,

•egynyári takarmánynövények,

•olaj- és rostnövények.

A tankönyv további kötetei valamennyi növény elővetemény-igényét kellő részletességgel leírja.

3.2.5.3. A vetésforgó szerkezete

A táblák kialakítása. A tábla a szántóföldi művelésbe vont terület természetes vagy mesterséges határokkal

körülzárt legkisebb egysége, melyen évenként rendszerint egy növényfajt termesztenek, és ennek megfelelő

termesztést alkalmaznak. Erre épül a gazdaság növénytermesztésének nyilvántartása, a táblatörzskönyv, amely a

táblára vonatkozó jellemző adatokat, a termesztés során végzett eljárásokat tartalmazza a növény és a

termésátlag évenkénti feltüntetésével.

A szakaszok kialakítása. A szakasz a vetésforgó összterületének egy meghatározott része, amelyen egy évben

lehetőleg egy, de igény esetén több növényfajt termesztenek. Egy szakaszt egy vagy több tábla is alkothat. A

több táblából álló, nagyobb területű szakasz, amennyiben azon egy növényt termesztenek, tömbnek is nevezhető.

A szakaszok száma egy vetésforgó területén 6–10, sőt, több is lehet. A szakaszokat római számokkal jelölik. Ha

egy szakasz több táblából áll, a tábláknak megfelelően a római számok mellé a, b, c betűket írnak (pl. II/a, III/a–

b stb.). A szakaszok számozása nem változik.

A szakaszok a rajtuk termesztett növények, illetve azok száma szerint osztályozhatók. Ezen az alapon három

nagyobb csoportot különböztetünk meg:

•egyszerű szakaszok,

•osztott szakaszok és

•forgón kívüli szakaszok.

Egyszerű szakasz az, amelyen egy növényfajt termesztenek. A fajon belül a fajtát már nem veszik figyelembe.

Olyan esetben is egyszerű szakaszról van szó, amikor keverékvetést alkalmaznak és a különböző növényfajokat

együttesen takarítják be.

Osztott szakasznak nevezik azt, amelyen több növényfajtát külön-külön területen termesztenek. A termesztett

növények szerint az osztott szakasz további két csoportba sorolható:

•gyűjtőszakasz és

•összetett szakasz.

Gyűjtőszakasz az,ha egy szakaszon több, azonos igényű növényt termesztenek. Például: őszi búza, őszi árpa,

rozs vagy silókukorica és silónapraforgó.

Az összetett szakaszban is több növényfajt vetnek, de ezek agrotechnikailag, valamint elővetemény-hatásuk

miatt is különböznek egymástól, pl. cukorrépa, őszi búza vagy kukorica és tavaszi árpa. Ilyen szakaszokat a

növényi sorrendben csak szükségmegoldásként alkalmaznak, de ha lehet, akkor mellőzik. Ezek ugyanis

nemcsak a talajra hatnak kedvezőtlenül, hanem a következő növény vetésénél is bonyodalmakat okoznak.


ALAPJAI


A forgón kívüli szakasz lényegesen különbözik az előbbiektől. A lucerna egyszeri telepítés után a

körülményektől függően 3–5 évig termeszthető ugyanazon a területen. A forgón kívüli szakasz tulajdonképpen

az egyszerű szakasz módosított változata.

Kettőstermesztés. A vetésforgó szerkezetét a táblák és a szakaszok kialakítása mellett a kettőstermesztés is

befolyásolja. Ha egy vegetációs időben egy szakaszon, egy növényféleséget termesztenek és takarítanak be,

akkor az egyszerű vagy egyszeri termesztésnek nevezhető. Kettőstermesztéskor ugyanazon a területen egy

vegetációs időben két, egymás után vetett növényfaj termése takarítható be.

Éghajlati és szántóföldi körülményeink között a kettőstermesztés két módszere valósítható meg:

1. A második termést adó növény fejlődésének egy időszaka egybeesik a fő termést adó növény fejlődésének

egy részével.

E módszer megértéséhez két példa: Az ősszel vetett búzára vagy rozsra tavasszal vörös herét vetnek, vagyis

úgynevezett rávetést alkalmaznak. A tavaszi árpával egy időben vörös herét vetnek, vagyis alávetést

alkalmaznak. A főnövényként termesztett őszi búza, rozs vagy tavaszi árpa a takarónövény, melynek

betakarítása után a rá- vagy alávetett vörös here tovább fejlődik és még ugyanabban az évben termést ad.

2. A második termést adó növényt a fő termésű növény betakarítása után vetik.

A főnövény betakarítása után közvetlenül vetett növény a másodvetés vagy tarlóvetés. A másodnövény a

vegetációs időszak végéig megfelelőképpen fejlődik és termést hoz.

Másodvetésre általában rövid tenyészidejű, szárazságot tűrő növények alkalmasak. Például őszi búza után

mohar, kukorica-csalamádé, napraforgó-csalamádé stb. Zöldborsó, őszi árpa, őszi takarmánykeverék után

szuperkorai szemes kukorica, takarmányrepce, szudánifű, szója, szemes napraforgó (szuperkorai) stb.

Hazai körülmények között a másodvetésnek elsősorban öntözéses gazdálkodásban és az ország csapadékosabb

tájain van jelentősége.

A másodvetésnek az utána következő főnövényre is hatása van, ezért az egységes elővetemény-hatás miatt

célszerű az egész szakaszon és nemcsak egy részén másodnövényt termeszteni.

A szakaszok száma és a körforgás. A szakaszok területének kialakításakor arra kell törekedni, hogy azok

egyenlő nagyságúak legyenek.

A szakasz tehát a vetésforgó összterületének meghatározott része. Egyszerű és párhuzamos vetésforgók esetén a

szakaszok száma és a körforgás éve rendszerint azonos. Így a kétszakaszos vetésforgóban egy szakasz az

összterületnek 50%-át, a háromszakaszosban 33,3%-át, a négyszakaszosban 25%-át, a tízszakaszosban pedig

10%-át teszi ki.

A szakaszok száma szerint a vetésforgó és a körforgása

•rövid (3–6 szakasz, illetve év),

•közepes (7–10 szakasz, illetve év) vagy

•hosszú (10-nél több) lehet.

A vetésforgó összterületének szakaszokra való felosztását, a szakaszok számát és így a körforgás idejét is,

elsősorban a vetésforgóban termesztett növények száma, vagyis a növényi összetétel szabja meg. Ha a növények

száma kevesebb, mint a szakaszok száma, akkor egy vagy két növényt, több szakaszon több növényt kell

elhelyezni.

A szakaszok számának megállapítása céljából a növényeket biológiai sajátosságuk és a termesztés igényei

alapján azonos csoportokba sorolják.

Amennyiben a vetésforgóba „önmagukkal összeférhetetlen” növények kerülnek, a vetésforgót és a körforgást

úgy kell kialakítani, hogy ezek a növények a meghatározott időszakon belül ne kerülhessenek vissza ugyanarra a

szakaszra. Ezeknek megfelelően például az a vetésforgó, amelyben lent termesztünk, 6–7 szakasznál vagy

amelyikben cukorrépát termesztünk, 5–6 szakasznál kevesebb nem lehet. Ebből következik, hogy a

vetésforgóban a len arányát 14–16%, a cukorrépát 16–20% fölé nem célszerű emelni.


ALAPJAI


A vetésforgók a rotáció évei és a szakaszok száma közötti viszony alapján is csoportosíthatók. Ezen az alapon a

vetésforgók két csoportját különböztetjük meg:

•teljes vetésforgók és

•rövidített vetésforgók, amelyek további két alcsoportra oszlanak:

a) forgón kívüli, szakaszos, rövidített vetésforgók,

b) forgón kívüli, szakasz nélküli, rövidített vetésforgók.

Teljes vetésforgóban a rotáció éveinek száma megegyezik a szakaszok számával.

A rövidített vetésforgóban a szakaszok száma kevesebb a rotáció éveinek számánál. Ezen az alapon a

vetésforgók csoportjába tartozik. A rövidített vetésforgók a és b alcsoportja között a különbség mindössze

annyi, hogy az a) alcsoportban évelő növényt (pl. lucernát) forgón kívüli szakaszon termesztenek.

A vetésforgók osztályozása a táblák nagysága, a termesztés feltételei és a növények számától függően a

termesztés általában több rendszerben, illetve több vetésforgóban oldható meg.

A vetésforgók kétféle alapon csoportosíthatók.

•a növénytermesztés fő irányzata, valamint

•az egyes növénycsoportok aránya szerint.

A növénytermesztés fő irányzata szerint a vetésforgókat három fő típusra oszthatjuk:

•szántóföldi (árutermelő),

•takarmányos és

•összetett vetésforgókra.

A szántóföldi vetésforgók jellemző növényei a gabonafélék, a kapások, az egyéves pillangósok, valamint az ipari

növények. Uralkodó növényei a gabonafélék és a kapások, mivel e két növénycsoport aránya a legnagyobb. A

gazdaság szántóterületének nagyságától, a talaj fő típusától függően egy gazdaságban több szántóföldi

vetésforgó is alkalmazható. A szántóföldi vetésforgókat árutermelő vetésforgóknak is szokták nevezni, mivel

ezekben főleg olyan növényeket termesztenek, amelyeknek csak a melléktermékeit vagy annak egy részét

használja fel a gazdaság.

Az összetett vetésforgók fő növényeik és feladatuk szerint különbözők lehetnek. Fő növények szerint pl.

zöldségnövényes, dohányos vagy rizses forgók különböztethetők meg, mivel ezek a növények az átlagostól

eltérő termesztési viszonyokat és termesztést igényelnek. Sajátos feladatokat kell megoldani a talajvédő (erózió-

defláció) vetésforgókkal is.

A növénycsoportok aránya szerint a fő irányzaton belül a vetésforgó típusai az egyes növénycsoportok aránya

alapján különböztethetők meg. Ilyenek: a) gabonás, b) kapás, c) gabonás-kapás, d) gabonás-takarmányos

vetésforgók.

Ennél a csoportosításnál – a növények biológiai igényén kívül – a termesztés során alkalmazott termesztés

módszereit és nem utolsó sorban a talajtermékenységre gyakorolt hatását kell figyelembe venni.

3.3. 2.3. Talajművelés, talaj-előkészítés

3.3.1. 2.3.1. A talajművelés szerepe

A talajművelés a művelhető réteg fizikai és a biológiai állapotát javító eljárás, ami a termesztési célnak

megfelelően sekélyebb vagy mélyebb. Az elvetett növény szaporítóanyagának a csírázást, a kelést, a fejlődést és

a termés előnyös feltételeit a talaj okszerű művelése alapozza meg. A talaj alapozásához kapcsolódó igények

teljesítése során a termőföld és a környezet nem károsodhat.


ALAPJAI


Szakszerű műveléssel a talaj és a talajélet megújul. A kíméletesen művelt, jó fizikai és biológiai kondícióban

megtartott talajon a növények igénye kevesebb kárral és költséggel valósítható meg.

Művelési feladat a szerkezet pusztulásának (degradáció) megelőzése, a jó szerkezet megőrzésével, az eróziós és

deflációs károk mérséklésével, a kártevők, kórokozók és gyomok terjedésének korlátozásával.

A szerves és műtrágyákat, a termesztéshez szükséges kémiai és javítóanyagokat a feltáródás elősegítésére a

szükséges mélységbe kell juttatni.

Kedvező esetben a talaj víz-, levegő- és hőforgalma úgy módosul, hogy a kémiai és tápanyag-átalakulás

zavartalanul megy végbe.

Az elővetemény tarlómaradványai, a körülményekhez igazodóan hagyhatók a felszínen, keverhetők a talajba

vagy aláforgathatók.

A helyesen megművelt talaj képes a felszínére jutó csapadékot vagy öntözővizet befogadni, tárolni és a

nedvességveszteséget csökkenteni. Az időjárási szélsőségek okozta kárt a jó talajállapot enyhítheti. A

szakszerűen végzett talaj-előkészítés hatékonyságát, minőségét és tartósságát a vetett növény fejlődése és

termése bizonyítja.

A növény igénye a magágy talajának lazultságára vagy ülepedettségére, aprózottságára, valamint a gyökérzóna

lazultságára vonatkozik. Ettől a talaj pillanatnyi állapota kisebb vagy nagyobb mértékben tér el. A különbség

alapján kell kiválasztani a művelés idejét, módját, mélységét és eszközét.

A művelés a talaj állapotán keresztül befolyásolja a nedvességforgalmát, ezáltal az időjárási szélsőségek

(aszály, csapadékbőség) hatását. A tömör talaj gyenge vízbefogadó, -vezető és -tároló képessége csapadékos

időben vízpangást, száraz időszakban pedig vízhiányt idéz elő. Az egyre gyakoribb időjárási szélsőségek

enyhítésének feladata a kedvező talajállapot kialakítására és megőrzésére kényszerít. A talajfelszín védelmére és

a nedvességveszteség csökkentésére, különösen nyáron lehet szükség a tarlómaradványok felszínen hagyására

(mulcshagyás).

A művelés a környezetkímélő növényvédelem egyik módszere. A magról szaporodó gyomnövények nyirkos

talajban jól csíráznak és a maghozás előtt irthatók. A szár- és gyökértarackos gyomok terjedését talajba fojtással,

mélyforgatással és kimerítéssel lehet korlátozni. Kedvező állapotú talajban a növények időarányosan fejlődnek,

ellenállóbbak a kártevőkkel és kórokozókkal szemben. Ekkor csökken a kémiai beavatkozás kényszere és

költsége is.

A talajpusztulás megelőzésében ésmegállításában felértékelődik a talajvédő művelés, a humuszgyarapító és -

bontó folyamatok szabályozása. A talaj szerkezete, természetes termékenysége, megújuló képessége,

kultúrállapota kímélő műveléssel fenntartható és javítható (13. táblázat).

13. táblázat - A művelési feladatok és a várható eredmények

Művelési feladat Várható eredmény

A tarlómaradványok zúzása és a felszínen hagyása

(mulcshagyás)

Csökken a talaj nedvességvesztése, száraz idényben is

megőrizhető a talaj művelhetősége és hasznos biológiai

tevékenysége

Talajtakarás (mulcshagyás) száraz idényben Csökken a kiszáradással összefüggő elporosodás és a nyári

záporok eliszapoló hatása

A tarlómaradványok talajba keverése, vagy aláforgatása Kímélő földhasználat és -művelés esetén csökkenthető a

szervesanyag-veszteség

A nedvességveszteség csökkentése tarlóműveléssel Száraz idényben is a növénytermesztési cél szerint választható

meg az alapművelés módja

A nedvességveszteség csökkentése alapozó műveléssel Száraz idényben is lehetőséget nyújt a növények igényeinek


ALAPJAI


teljesítéséhez

A talajállapot javítása a felszínen és a gyökérzónában A víz befogadása, vezetése és tárolása, a káros klimatikus

hatások enyhítése

A talajbolygatás csökkentése az ésszerűség határáig A talaj szerkezetének és nedvességtartalmának kímélése

A talajon járás ésszerűsítése A talaj fizikai terhelésének enyhülése, a művelések

rögösödésének csökkenése

A tömörödés körülményeinek kerülése A talaj agronómiai szerkezetének, kultúrállapotának védelme, a

művelés költségeinek csökkenése

A művelést állandó talajtulajdonságok (pl.agyagtartalom), lassan változó tényezők (pl.humusztartalom) és

folyamatosan változó tényezők (pl.lazultság, nedvességtartalom) segítik vagy korlátozzák. A minőség javítása és

a ráfordítások mérséklése érdekében ésszerű törekvés a kedvező adottságok kihasználása és az időjárási

viszonyokhoz való alkalmazkodás.

Az egészséges tarlómaradvány a talaj szerves anyagának fontos utánpótlási forrása. A maradványok, többnyire

szárzúzás után, aláforgatással vagy keveréssel dolgozhatók be a talajba. A kedvező elővetemény-hatás

megőrzése vagy a kedvezőtlen hatások javítása lényeges művelési feladat.

•Az előbbi a korán lekerülő, jól aprítható maradványokat hagyó növények után a nedvességveszteség

csökkentésére alapozódik;

•Azutóbbi esetben rendszerint későn lekerülő, a talajt kiszárító, nehezen aprítható maradványokat hagyó

növények után, nemegyszer erősen taposott tarlón kell megfelelő minőséget elérni.

A gyomosodás aláforgatással gyéríthető. Célravezetőbb a gyomok kelésre késztetése, majd a maghozás előtti

irtása műveléssel vagy vegyszerrel. Ez utóbbi hosszabb folyamat.

Öntözött talajokon gyakoribbak a taposási károk, ezért folyamatosan figyelni kell a gyökérzóna állapotát, és

tömörödés esetén – már száraz talajon – el kell végezni a talajéletet is elősegítő lazítást.

A rendszeresen öntözött talajok hasznosítása intenzívebb, a humuszanyagok lebomlása gyorsabb, a

humuszosodás gyengébb. Ezért az öntözött talajokon minden olyan művelési beavatkozás vagy hiba kerülendő,

amely előidézi és fokozza a szerkezet károsodását és a szervesanyag-vesztést. Ataposási károk öntözött és

öntözetlen talajokon is megelőzhetők művelőutak alkalmazásával.

A művelés alapozó jellege megelőzi a növénytermesztés más, ugyancsak nélkülözhetetlen beavatkozásait:

•az alapozás a gyökérzóna talajának a kívánatos mértékű lazítását teremti meg,

•a legfelső réteg lazítását vagy ülepedésének előmozdítását,

•a nagyobb méretű frakciók termesztési és felszín védelmi cél szerinti aprózását.

A gyökérzóna állapota a növény fejlődése, termésképzése vagy az időjárási tényezőkkel szembeni tűrőképessége

lesz meghatározó.

A legfelső réteg állapota a vetés, az ültetés, a telepítés körülményeit, a csírázást és a kelést befolyásolja.

Az okszerű művelés értékét növeli, hogy a termést befolyásoló természeti tényezőket a talaj állapotán keresztül

módosítja, vagyis a káros hatásokat enyhítheti és a kedvezőket fokozhatja. Atermesztés biztonságának

állandósítása a talaj megújulási képességének fenntartásával lehetséges.

3.3.2. 2.3.2. A talaj-előkészítés feladatai

Atermesztést alapozó művelési eljárások és a vetés együttese rendszerbe foglalható (3.ábra). Aművelési

rendszereket különbözőképpen csoportosítják.


ALAPJAI


•Egyik felosztás a növények vetésidejét, a másik a talajokat veszi alapul.

•Az eszközök, és a talajra gyakorolt hatás alapján hagyományos (klasszikus), csökkentett, talajvédő- és kímélő

rendszerek különböztethetők meg.

•A klasszikus rendszerekben a talaj-előkészítés sorrendje hat fő szakaszból áll: tarlóművelés, alapművelés,

elmunkálás, magágykészítés, vetés, vetés utáni elmunkálás.

Tarlóművelés. Két fázisra osztható:

•A tarlóhántás a nyári betakarítású növények tarlójának sekély (6–10 cm) lazítása és porhanyítása, amely a

felszín zárásával teljes.

•A hántott tarló ápolására az árva- és gyomkelés tömeges megjelenése után kerül sor, műveléssel vagy

vegyszerrel végezhető el.

3. ábra - A művelési rendszerek kialakításának fő fázisai

A tarlóhántás agronómiai célja a talaj vízveszteségének és felmelegedésének mérséklése, biológiai

tevékenységének pezsdítése, művelhetőségének javítása és a gyomkelés előmozdítása. Eszközei a hengerrel

ellátott gömbsüveg alakú tárcsák, síklapú tárcsás porhanyítók és kultivátorok.

A talaj védelme tarlómaradvány-gazdálkodást tesz szükségessé. Aratást követően egészséges

tarlómaradványokkal takart talajt mulcsnak nevezzük. Mulcshagyásra a kórokozóktól mentes tarlómaradványok

használhatók fel biztonságosan. A takart talaj védett a heves záporok csapó, eliszapoló hatásától, a kiszáradástól,

a kiszáradással összefüggő kérgesedéstől, cserepesedéstől és porosodástól. Takarással a nyirkosan tartott

talajban a szerkezet javulását is elősegítő hasznos földigiliszták szaporodhatnak el.

Alapművelés. A növények termesztési rendszerében a legmélyebb művelés, amellyel a növények tenyészideje

alatt igényelt talajlazultság a szükséges mélységig alakítandó ki forgatással vagy forgatás nélkül. A szántás

váltvaforgató vagy ágyekével, a forgatás nélküli módok lazítóval, kultivátorral vagy tárcsával végezhetők. Az

alapművelő eszközökre kombinált porhanyító, egyengető vagy tömörítőelem szerelhető.

Az alapművelés mélységét agyökérzóna állapotához célszerű igazítani. Amikor a talaj legalább a 40–45 cm

mélységig a termesztésre alkalmas „lazult”, kockázat nélkül elhagyható a mélyebb alapművelés. Ha pedig a

gyökérzóna talaja vizet és levegőt át nem eresztően tömörödött, indokolt a mélyebb – többnyire lazításos –

alapművelés. Az alapművelés módját – másként kifejezve, a forgatás szükségességét vagy elhagyását – a talaj


ALAPJAI


nedvességtartalma, illetve növényvédelmi okok szabhatják meg. A forgatás száraz talajon általában nem

szerencsés, ugyanakkor elgyomosodott talajon, vonódott tarlómaradvány esetén indokolt.

A művelési rendszerek ésszerűsítése megkívánja a különböző mélységű alapművelések hatástartamának

figyelembevételét. A legfeljebb 20–22 cm mélyműveléssel (tárcsás, kultivátoros művelés, sekélyszántás)

kialakított lazultság tartama egy tenyészidő, laza vagy kötött talajokon ennél is rövidebb.

A gyökérzóna állapotát javító mélyebb művelésnél számításba kell venni a talajnak a tömörödésre való

érzékenységét. Érzékeny talajok ugyanis a reméltnél rövidebb idő alatt ülepednek és tömörödnek.

Alapművelés elmunkálása. Az alapműveléssel kialakult túl laza vagy rögös állapotot oly mértékben kell

módosítani, hogy az elősegítse a nedvességkülönbségek kiegyenlítődését, a bekevert szerves anyagok

feltáródását és a beéredéshez szükséges biológiai folyamatokat. Az alapművelés és elmunkálás egyidejű

elvégzését talajvédelmi és gazdaságossági célok indokolják. Külön menetben használhatók hagyományos

elmunkálók (pl. tárcsa, simító, henger, fogas), intenzív porhanyítók (pl. talajmaró, forgó vagy lengőborona),

talajhajtású eszközök (pl. ásóborona, forgóelemes vagy síktárcsás porhanyító) vagy kombinált kultivátor.

Magágykészítés. A talaj termőrétegének alakítását – a növény igényeihez igazodó – szükség szerinti mélységig

nevezzük magágykészítésnek. A jó magágy morzsás szerkezetű, de nem poros, ülepedett, de nem tömődött,

nyirkos és gyommentes. A vetés előtti talajmunkákat a növények magágyigénye, a vetőmag elhelyezési

mélysége határozza meg. Jó vetőágy a lazítás, a porhanyítás, az egyengetés és a tömörítés műveletét egy

menetben végző gépkombinációkkal készíthető (pl. kombinátor, kompaktor).

Vetés. A vetőmagnak a kívánatos talajmélységre juttatását nevezzük vetésnek. A magágykészítés és a vetés egy

menetben is elvégezhető. Ekkor a két munkafolyamat kombinált géppel, azonos időben történik a növény

igényének és a körülményeknek megfelelő alapműveléssel előkészített és egyengetett talajon. Az ilyen gépekkel

a bevetett talaj felszíne a nedvességtartalom szerint formálható.

Vetés utáni elmunkálás. A vetéskor fellazult legfelső talajréteget tömörítik és formálják a kelés elősegítése és a

talaj védelme céljából. A vetőgépre épített sortömörítő hengerek vagy pálcás boronák az egymenetes

munkafolyamat előnyével járnak. Külön menetben – a talaj nedvességtartalmától függően – magtakaró fogas,

profilos vagy sima henger használható.

A termesztés biztonságos alapozása szakszerűséget, a változó klimatikus és gazdasági körülményekhez való

alkalmazkodást követel a talaj művelőjétől. A káros klímahatások enyhülésére a jó talajállapot ad esélyt, de az

időjárási körülmények kedvezősége is ekkor használható ki jobban. Olyan talajállapotot érdemes kialakítani,

amely a pillanatnyi vízfölösleg befogadására éppúgy képes, mint a nedvességveszteség mérséklésére.

3.3.2.1. A talaj előkészítése az elővetemények és az utónövény vetése között

A talaj-előkészítés szakaszai – tarlóművelés, alapművelés, elmunkálás, magágykészítés, vetés és felületlezárás –

a klasszikus művelési rendszerekben elkülönülnek, az újabbakban egyesek összevonhatók. A talaj művelésének

rendszerei az elővetemény betakarítása és az utónövény vetésének ideje szerint a következők.

3.3.2.2. Nyár végi és őszi vetésű növények talaj-előkészítése nyáron betakarított elővetemény után

Június végén és júliusban kerülnek le az őszi és a tavaszi kalászosok, az őszi káposztarepce, a borsó, a bab, a

mák, a len, az őszi és a tavaszi takarmánykeverékek. Augusztus elején takarítható be a mustár, az olajretek és a

fénymag. A hüvelyesek, a keresztesek és a keveréktakarmányok árnyékoló hatásukkal és lazító gyökérzetükkel

érettebb, kevésbé kiszáradt állapotú talajt hagynak vissza. A kalászos tarlók talaja a körülményektől függően

jobb vagy leromlottabb.

A vetési idény augusztus 20-tól október végéig tart:

•A lucerna, a repce egyenletesre munkált,

•a kalászosok morzsás, kisebb rögökkel váltakozó beéredett vetőágyra,

•az őszi árpa a gyökérágyra igényesebb. Jó magágyat nedvességveszteség csökkentő műveléssel lehet

előkészíteni (14. táblázat). A talaj-előkészítéshez a következő műveletek szükségesek:


ALAPJAI


14. táblázat - A kelés körülményeinek javítása a művelési rendszerben

Tarlóművelés Alapművelés és elmunkálás Magágykészítés, vetés, felületformálás

↓ ↓ ↓

a talaj fizikai és biológiai előkészítése az

alapművelésre talajállapot megőrzés, vagy javítás a

szükséges módon és mélységig kedvező talajállapot kialakítása a vetéshez

és a keléshez

Tarlóművelés. Első szakaszban: a sekély és mulcs-hagyó, az árva- és gyomkelést segítő, a talaj

nedvességvesztését csökkentő hántás a felületzárással lesz teljes. A növényi maradványok aprítására és

szétterítésére betakarításkor, utána, esetleg a hántás során kerülhet sor.

A keresztes virágú növények (őszikáposztarepce, mustár, olajretek) gyökerei lazító hatásúak, tarlójuk, amikor a

talaj még nem száradt ki, könnyen és jó minőségben hántható.

A kalászos gabonák tarlóját, bojtos gyökérzetük talajra gyakorolt kedvező hatása, és az ún. beárnyékolási

érettség következtében nagyobb rögöktől mentesre lehet hántani sekélyen járatott, lezáró elemmel kapcsolt

eszközzel.

Sekély (6 cmkörüli) hántásra kerüljön sor repce, borsó vagy gabonatarlón, hogy az árva- és gyomkelés minél

jobb legyen, száraz idényben, kötött és taposott talajokon.

Kissé mélyebb (10cm körüli) lehet a hántás, ha sok a szalma (pl. csapadékos tenyészidő után), mivel ekkor a

talajba kevert mellett elegendő és nagyobb tarló marad a felszínen is. Ápoláskor a keverés minősége tovább

javul, a maradványok bomlásakor rothadás nem lép fel.

Nedves, de már művelhető talajt hántáskor legkevésbé a rugós, késes kultivátor művelőelemei károsítják.

Száraz aratás után kockázatos a tarlóhántás mellőzése vagy késedelme. A talaj nagy vízvesztése ugyanis a nyár

végi és őszi vetésű növények alá a kevés utómunkát igénylő alapművelés lehetőségét csökkenti. Kíméletes és

sekély bolygatással, a felszín lezárásával és takarásával megelőzhető a talaj kiszáradása. A tarlóhántás lejtőkön,

kotu- vagy futóhomok talajokon védelmi okból el is maradhat.

A tarlóművelés második szakasza a hántott tarló ápolása, amely a gyomok és az árvakelés tömeges megjelenése

és gyérítése miatt szükséges, továbbá azért, hogy a gyomok az alapművelésig ne érleljenek magot. Az ápoló

munka kissé mélyebb legyen a hántásnál. A kíméletes porhanyítás érdekében a kultivátort vagy a síktárcsás

porhanyítót érdemes előnyben részesíteni. A kémiai ápolást a nedvességveszteség csökkentése indokolhatja. A

hántott tarló zárása után a termőrétegben a gyom és az árvakelés biológiai feltáró folyamatokat indít el, ami

hozzájárul a jobb kultúrállapothoz.

Alapművelés és magágykészítés. Az őszi kalászosoknak kellően lazult talajállapot kell. Ezt számításba lehet

venni adott tábla növényi sorrendjéhez igazodó művelési rendszerek tervezésekor.

Ha a mélyebb talajrétegek lazultságára érzékeny elővetemény alá talajlazítást alkalmaznak, a hatástartam a

kalászos számára még kihasználható. Ugyanakkor a felszínhez közel tömörödött talajállapot száraz és

csapadékos időben is kockázati tényező.

A mélyebb rétegig lazult állapot megőrzésére vagy kialakítására az utóbbi évek időjárási szélsőségei irányították

a figyelmet. A művelési hibáktól mentes talaj, összhangban a tápanyag-ellátottsággal, nagyobb biztonságot ad a

kedvezőtlen időjárás esetén várható termésveszteség mérsékléséhez.

Alapozó művelésre akkor kerülhet sor, ha a talaj a hántott réteg alatt átnyirkosodott vagy ha a felszín újólag

kizöldült a kelő gyomoktól. Az alapművelés módja igazodjon a talaj állapotához és a termesztési célhoz. Száraz

időszakban lehetőleg ne kerüljön sor nyári szántásra.

Amennyiben a talaj jól beázott, majd felszikkadt,

• szántással egy menetben elmunkálható,


ALAPJAI


•mélyebb rétegekben tömörödött talajon középmélylazítás legyen az alapművelés módja,

•száraz idényben és kötött talajokon a sekély porhanyítás vagy a középmélylazítással egyidejű felületi művelés

jobb módszer a nagy vízvesztéssel járó, s emiatt nehezen elmunkálható szántásnál.

A laza talajokon vetés előtt szántás, egy menetes elmunkálás és magágykészítés a célravezetőbb. A termékeny,

könnyű csernozjom és humuszos homoktalajokon a lazítás és porhanyítás a megfelelőbb. Az eróziónak kitett

termőhelyeken a talaj védelme szántást vagy lazítással kombinált szántást tesz szükségessé.

Magágyat azalapművelés alkalmával lezárt és megülepedett talajon közvetlenül a vetés előtt kell készíteni,

sekélyen porhanyító és tömörítő eszközzel, kombinátorral vagy kompaktorral. A magágykészítés és a vetés

összekapcsolható.

Az évelő pillangósok tarlóját a gabonák vetése előtt legalább 8 héttel (az évi 2. kaszálás után) célszerű feltörni.

Sajátos művelési helyzet, mert értékes gyökerének a lebomlása javítja az elővetemény-hatást.

Az évekig bolygatatlan talaj szántással és szántás nélkül törhető fel. Tárcsás porhanyításra, szántás előtt, erősen

gyomos, vagy száraz talajokon kerüljön sor. A lezárt talajon két–három hét elteltével elvégezhető a szántás, és a

felszín egyidejű elmunkálása. Az aláforgatás minősége előhántós, kormánylemeztoldattal ellátott vagy

változtatható fogásszélességű ekékkel javítható. Árvakelés esetén ápoló eljárás szükséges, amelyhez a síktárcsás

porhanyító az alkalmasabb.

Az évelők tarlója, ha a talaj nyirkos, már az első beavatkozással mélyebben átmunkálható. A lazítóelemmel

kombinált eke vagy a tárcsával egybeépített középmélylazító használata tömör talajon indokoltabb. A talaj

felszínének porhanyítása és egyengetése a nedvesség megtartásán keresztül a szerves anyag harmonikus

feltáródását segíti. A szervesanyag-veszteség elkerülése a talajbolygatások korlátozását teszi szükségessé. Az

egyenletesre munkált talajon a magágykészítés és vetés közvetlenül elvégezhető.

Évelő takarmánynövények telepítése. A vetési mélységük 1–2 cm. A lucerna igényes a gyökérzóna állapotára,

ezért alapművelésére a középmély vagy a mélyszántás a jobb, vagy ha az altalaj tömődött, a középmélylazítás.

A lazítás két tarlóművelés között előnyösebb. A lazító nyomán kialakuló rögösséget az ápoló műveléssel egy

menetben kell porhanyítani.

A lazítóval átmunkált talajon elmaradhat a mélyszántás. A talaj felső rétegben finom morzsás, de nem poros,

alatta pedig morzsás szerkezetű magágy kompaktorral vagy kombinátorral készíthető. A telepítés előtt legalább

két hétig önmagától ülepedjen a talaj.

A vörös here megelégszik a sekélyebb, a talajt jól átkeverő tárcsás vagy kultivátoros műveléssel. A

magágykészítés és vetés egymenetes módja biztonságosabbá teszi az évelők telepítését, és egyenletesebbé a

kelését.

3.3.2.3. Őszi vetésű növények talaj-előkészítése ősszel betakarított elővetemény után

Az augusztus közepe után betakarított növények, ha sorközművelésben is részesültek, a talajt jól művelhetően

hagyják vissza. Számítani kell arra, hogy a nagy vízfelhasználásuk száraz idényben lerontja a talaj

művelhetőségét. Csapadékos esztendőben aratáskor keletkeznek taposási károk. Figyelembe kell még venni a

tarlómaradvány tömegét, apríthatóságát és a tábla gyomosságát.

A növényi maradványok betakarításkor, de azt követően is zúzhatók. A beérett burgonya- és napraforgószár

tárcsával is jól aprítható. A szója, a lóbab szára vagy a vonódott cirok- és kukoricaszár többnyire csak

szártépőkkel készíthető elő. A cukorrépa leveles fejének szeletelése és szétterítése is munkát adhat.

Alapművelés és elmunkálás. Későn lekerülő elővetemények után őszi gabonák alá a szántás kivételesen

ajánlott, és ekkor egymenetes elmunkálásra kell törekedni. Szántás sok és rossz minőségben zúzott

tarlómaradvány, erős kártevő- és gyomfertőzöttség miatt, nedves vagy ülepedésre hajlamos talajon és lejtős

termőhelyen lehet megokolt.

A tarlómaradványok aláforgatása jól beállított, kormánylemez-toldatokkal felszerelt ekével és megfelelő

sebességnél sikerülhet.

Nedves talajt akkor szabad szántani, ha a talaj járható, és a szántott felszín porhanyítható. Nyirkos, omlós talajon

ágyekére forgóelemes porhanyítót, váltvaforgató ekére barázdaszeletelő és egyengető kombinációt érdemes


ALAPJAI


kapcsolni vagy szerelni. A száraz talajok felszántása közvetlenül a vetés előtt kockázatos. Rögös talajon

Campbell-féle, nehéz rögtörő hengerek vagy síktárcsás porhanyítók hatásosabbak a hagyományos

elmunkálóknál.

Napraforgó után kerülendő a szántás, mivel a szárral együtt a kihullott kaszatok is bekerülnek a talajba és a

következő években gyomosítanak. Ezért napraforgó után rozs vagy búza alá inkább a sekély és forgatás nélküli

mód válik be.

Kétszeri tárcsás műveléssel és hengerezéssel jó talajállapot alakítható ki a magágykészítéshez, de a

magágykészítés és a vetés össze is köthető.

Szántásra akkor kerület sor, amikor a kaszatok a sekélyen tárcsázott talajon már kikeltek vagy csírázásnak

indultak. Kifogástalan kultivátorozás csak szárzúzást követően várható.

A későn betakarított elővetemények rendszerint mélyebb alapművelésben részesülnek, így az őszi kalászosok

sekély alapművelésének kisebb a kockázata.

A tárcsát száraz és szármaradványos talajon kétszer és más-más irányban célszerű járatni. Az első menetben

sekélyebben, a másodikban a tervezett mélységnek megfelelően, rögtörő hengerrel kapcsoltan.

Az elmunkáló elemekkel kombinált nehézkultivátorok a talajkímélés igényével választhatók az őszi gabonák

alapművelésére. A félmerev és a rugós kultivátorkapák keverő munkája zúzott kukoricatarlón is kielégítő. Mivel

a kultivátor hengerelemeinek porhanyítása jó, kiegészítő műveletre túl száraz talajon lehet szükség.

A középmélylazítás különösen a gyökérzónában tömör talajon indokolt. Gondoskodni kell a felső réteg

porhanyításáról is. Beázott talaj lazítása vagy tárcsázása a kenődés, gyúrás miatt nem tanácsos.

Magágykészítés és vetés. Magágy az alapművelés minőségétől és a rendelkezésre álló időtől függően

forgóelemes kombinátorral, kompaktorral vagy ásóboronával készíthető. A vetéssel egybekötött magágykészítés

előnye a kései betakarítású előveteményt követő őszi vetés esetén jól kihasználható.

Beéredett talajállapot későn betakarított elővetemény után gyakran csak a vetést követően alakul ki. A kedvező

folyamat előmozdításában a magágyréteg nedvességtartalmának és agronómiai szerkezetének egyöntetűsége

játszik szerepet.

3.3.2.4. Őszi növények direktvetése nyáron vagy ősszel betakarított elővetemény után

A talajba történő közvetlen vetésnek környezetvédelmi (talajfelszín-védelem, szerkezetregenerálódás) és/vagy

ökonómiai okai vannak. A direktvetés nyitócsoroszlyás vetőgéppel megmunkálatlan talajba történő vetés,

melynek során a talaj felszínének legfeljebb 10%-át bolygatják. A vetőmag a direktvető gép csoroszlyáival

kihasított magárokba kerül, amelyet a lezáró elemek takarnak be talajjal. A bolygatatlan talajban a nyitó és

lezáró elemek hozzák létre a csírázáshoz és keléshez szükséges állapotot. A kelést követően a növény további

fejlődése attól függ, hogy az adott talajállapot mennyire biztosítja a növekedés feltételeit. A talaj-előkészítés

elhagyása vagy fizikai javító vagy korlátozó hatással jár. Tömöttebb, ülepedett talajon ugyanúgy kockázatos a

művelés elhagyása, mint erősen gyomos talajon. Ilyen esetben a váltás nélküli termesztés kerülendő. A

növényváltás előnye a gyomflóraváltás, az allelopatikus hatások elmaradása és az azonos kórokozók

elszaporodásának megelőzése.

A direktvetés fő eleme a jól időzített és a körülményekhez adaptált kémiai növényvédelem. Évelő gyomokkal

fertőzött talajon a gyomirtó vegyszerezést még a direktvetés bevezetése előtt el kell végezni.

Nyári betakarítású növény szárát kombájnra szerelt adapterrel célszerű zúzni, hogy a tarlón szétterülve védő

hatást fejtsen ki. A gyomokat és az árvakelést perzselő hatású vegyszerrel legkésőbb a vetést megelőző 2–3.

héten célszerű lepermetezni.

Ez az időszak kukoricát követő búzavetéskor lerövidül. A preemergens gyomirtó szert és a komplex műtrágyát a

vetéssel egy menetben – esetleg a vetés előtt – a talajra kell kiszórni.

Tavasszal a tarlómaradvány és a jó növényborítás korábbi gyomkelést eredményezhet. Rendszeres direktvetés

kémiai védelme az első években drágább a hagyományosnál. A növényvédelemben is kihasználható biológiai

egyensúly a kémiai beavatkozásokkal, a talajszerkezet regenerálódásával a 6–10. év után alakul ki.


ALAPJAI


A direktvetés a nedvességveszteség révén a korábbi módszereknél biztonságosabbá teszi a zöldtrágya- és a

köztes védőnövények termesztését. Vetésükre a betakarítás után időveszteség nélkül kerüljön sor.

3.3.2.5. Tavaszi vetésű növények talaj-előkészítése nyáron betakarított elővetemény után

Tavaszi kalászos a tavaszi árpa, a zab és a rizs, gyökgumós a burgonya, a cukor- és takarmányrépa, hüvelyes a

borsó, a bab, a szója, a lóbab, a csillagfürt stb., olajnövény a napraforgó, az olaj- és rostlen, a mustár. A

kukorica és a kölesfelék abraktakarmány növények. Az évelő pillangósok tavasszal is telepíthetők. A talaj-

előkészítés két szakaszból áll, az őszi alapművelésből (elmunkálva) és a tavaszi magágykészítésből.

Tarlóhántás és ápolás. Megegyezik az őszi vetésű kalászosok vagy áttelelő szálasok számára az előzőekben

leírtakkal.

Alapművelés és elmunkálás. A tavaszi vetésű növények többsége a mélyebben átmunkált, szántott vagy

középmélyen lazított talajokon fejlődik jól.

A szántás hántott, ápolt tarlón, vagy a lazítóval megjáratott földeken augusztus végétől a fagyokig végezhető.

Korábban szánthatók a meredekebb domboldalak, a mély fekvésű táblák, a nehezen művelhető erdő-, réti és

szikes talajok.

Kora tavaszi vetések alá, ha a talaj tulajdonságai azt nem korlátozzák, oly mértékben célszerű a szántás

elmunkálása, az osztóbarázdák behúzása, hogy tavasszal a vetőágy egy menettel elkészíthető legyen.

Lejtős táblákon a rétegvonalakkal párhuzamos, ormos szántás jobb védelmet nyújt, mint az elmunkált. A szikes

talajokon inkább csak a rögtörésre kell törekedni.

Az őszi alapművelés ritkábban, a szántás több esetben elhagyható. Forgatás nélkül is létre lehet hozni azt a

talajállapotot, amely alkalmas az őszi és a téli csapadék befogadására és tárolására.

A jó minőségben elvégzett tarlóhántás lehetőséget és időt ad tömör talajállapot javítására középmélylazítással.

Ha ezt követően szántás szükséges, azt csak száraz termőréteg esetén lehet elvégezni a visszataposás

elkerülésére.

A kultivátoros művelési rendszer ma még alig kihasznált előny. A mulcshagyó művelés jelentősége száraz és

nyirkos talajon nagyobb, ugyanakkor nedves, de művelhető talajon kisebb a szerkezet károsodás veszélye. A

kultivátorral művelt, esetleg tarlómaradványos felszínre a vágótárcsás magágykészítő-vetőgépek nem

érzékenyek, a talajkímélés a tarlóhántástól a vetésig megvalósulhat.

Az istállótrágyát a főművelési idény kezdetéig kell kiszórni és minél előbb a talajba aláforgatni. Száraz talaj

esetén a szántás előtt vagy helyett a tárcsás bekeverés megfelelőbb. Kötött talajokon középmély,

homoktalajokon a mélyforgatás okszerűbb. A trágya leszántásával egyidejűleg vagy közvetlenül utána

porhanyító-egyengetőt vagy Campbell-féle mélytömörítő hengert kell járatni. Ágyekéhez forgóelemes

elmunkáló kapcsolható. Tökéletes alátakarás mellett kissé laza és levegős talaj szükséges a szerves trágya

feltáródásához. A szántott talaj barázdában hagyása azonban szervesanyag-veszteséggel jár.

Tavasszal kiegyenlített nedvességtartalmú, nagyobb rögöktől mentes és nem poros állapotot kell létrehozni.

Ősszel az alapműveléskor egyenletesre elmunkált talaj a tavaszi szikkadás nyomán válik alkalmassá a

magágykészítésre. Az ősszel el nem munkált talajon szikkadás után a vízveszteséget csökkentő, a műtrágyák, a

vegyszerek bemunkálását elősegítő felület alakítható ki. Az egyengetésre fogas, vagy forgóelemmel kombinált

simító, vagy rugós pálcás porhanyító egyaránt használható.

Magágykészítésre a növények igényének megfelelően rugós vagy kanalas fogú kombinátor, vagy több

művelőelemet is egyesítő kompaktor alkalmazható.

A magágykészítés feladata a talaj lazítása, a vetés mélységében tömörítés, a kelő gyomok gyérítése, a

trágyaanyagok és a növényvédő szerek bekeverése. Ősszel egyenletesre elmunkált talajon a tavaszi kalászosok,

a borsó, az évelő pillangósok magágykészítése és vetése egy menetben is elvégezhető a célra kifejlesztett

kombinált géppel.

3.3.2.6. Tavaszi vetésű növények talaj-előkészítése ősszel betakarított elővetemény után


ALAPJAI


A kukorica szárát zúzóval, tárcsával, olykor mindkettővel célszerű aprítani. A beérett vagy defoliáns szerrel

kezelt napraforgószár tárcsával könnyen aprítható. Számításba vehető még a szója-, lóbab-, silókukorica- és

ciroktarlókon a szárzúzás, a cukor- és takarmányrépafej szétterítése és burgonyaföldön a bakhát egyengetése.

Alapművelés és elmunkálás. A tavaszi vetésű növények hagyományos alapművelési módja az őszi

mélyművelés, amely lehet mélyszántás vagy középmélylazítás. Nagy tömegű tarlómaradványt csak lassított

menetsebességgel lehet teljesen bemunkálni.

A deflációnak erősen kitett homok- és láptalajok, a télen víz alá kerülő területek alapművelése tavaszra

maradhat. A tavaszi szántás a vízveszteség, a nedvesség és aprózottság tekintetében kiegyenlítetlen talajállapot

miatt válhat kockázatossá. Tavasszal akkor kezdhető el a szántás, ha a talaj egy menetben el is munkálható.

Tárcsás elmunkálásra lehetőleg ne kerüljön sor.

A tavaszi gabonák alá kultivátorral is végezhető alapművelés, ha azt vizes talaj, vonódott, aprítatlan szár nem

akadályozza. Az őszi vagy tavaszi alapművelés jó minősége megengedi a sűrűsoros növények egymenetes

magágykészítését és vetését. Elmaradt őszi alapművelés esetén a kora tavaszi vetésű gabonák talaj-előkészítése

újabb lehetősége az egymenetes művelés és vetés.

Talaj-előkészítés köztes védőnövények (angolul catch crop) után. A növények elfagyott maradványaival többé-

kevésbé takart talajon tavasszal kímélő művelés (pl. kultivátoros), esetleg direktvetés válik be.

Tavaszi telepítésű évelő növények talaj-előkészítése. A tarló- és gyökérmaradványokat az őszi szántás előtt

tárcsával kell aprítani. Ahol az elmunkálást termőhelyi viszonyok nem akadályozzák, ott az ekét kapcsolt

eszközzel járathatják.

Laza talajokon október közepéig halasztható a szántás, amit nem kell elmunkálni. A deflációra hajlamos

talajokon évelők telepítése előtt sem indokolt az őszi alapművelés. Tavasszal a felszikkadt talajokon simítóval

kombinált porhanyítót kell járatni, és a felső 2 cm-es réteg alatt minél jobban tömörített magágyat kell készíteni.

Az évelő növények telepítése a magágykészítés és vetés egymenetes alkalmazása révén biztonságosabb a

többmenetes módoknál.

Erodált vagy a defláció veszélyének kitett táblákon az évelők gyorsabban kelő, a talajt idejében védeni képes

takarónövénnyel is telepíthetők.

Talaj-előkészítés másodvetésű növények alá. A tarlóhántás – azaugusztus elején vetendő növények

kivételével – nem szükséges, mivel egyik funkciója sem használható ki. Szántani akkor kell, ha a vetésre még

aznap sor kerül. Egyenletes felszín esetén kombinátorral készíthető magágy vagy alkalmazható egy menetben a

magágykészítés és vetés. Alapművelésre a nedvességveszteség csökkentése érdekében a sekély, forgatás nélküli

mód alkalmasabb, elmunkálóval kombinált kultivátorral vagy tárcsával. Az így előkészített talajon jó munkát

végez a magágykészítős vetőgép.

A talajmaró és a forgóborona porhanyító és keverő munkája jó, alkalmazásuk kis táblákon gazdaságos.

Egyenletesebb lesz a kelés, ha a vetéssel egy menetben tömörítik is a felszínt. A kevesebb talajmozgatás esetén

a nedvesség veszteség is kisebb. Ezért száraz időszakban számításba lehet venni a sávos művelést és vetést, vagy

a direktvetést. Az áttelelő őszi másodvetések előkészítésére az őszi kalászosok sekélyművelési rendszerei az

irányadók.

3.3.2.7. A talaj kímélése a művelési rendszerben

A művelési irányzatok (hagyományos, csökkentett, talajvédő és kímélő) és törekvések (pl. energiatakarékos,

víztakarékos, fenntartó stb.) elkülönítése az utóbbi 25–30 évben azáltal vált lehetővé, hogy bebizonyosodott, a

növények talajállapot-igénye hagyományos módszerek nélkül, a korábbinál kevesebb ráfordítással is

kialakítható.

Hagyományos talajműveléskor alapozó művelésre ágyekét használnak. A növények fejlődéséhez kedvezőnek

vélt állapotot, a talajvédelmi követelményeket háttérbe szorítva több menettel, nagy idő-, energia- és

költségfelhasználással érik el.

Csökkentett műveléskor a növény igényének megfelelő talajállapotot a termőhely körülményeihez szabott lehető

legkevesebb eljárással és menettel végzik.


ALAPJAI


Kímélő művelés valósul meg, ha a termesztendő növény igényeinek teljesítése során újabb kárt nem szenved

vagy javul a talaj fizikai-biológiai állapota (15.táblázat).

15. táblázat - Művelési cél a kímélő rendszerekben

Célok Adott idényben Hosszabb időszakra szólóan

Művelési A növénytermesztés biztonságos

alapozása a káros klimatikus hatások

enyhítése révén

Harmónia a művelési, a környezeti és az

ökonómiai feltételek között

Talaj- és környezetvédelmi A talajállapot javítása vagy megőrzése

minél kevesebb környezeti kárral Megkímélt talajon nagyobb biztonsággal

teljesülnek a növénytermesztés igényei

Ökonómiai A növénytermesztési igények teljesítése

ésszerű költségszinten Megkímélt talajon kockázat nélkül

csökkenthetőek a művelési ráfordítások

A talajvédő és kímélő művelési, feladatok a következők.

1. a talajtömörödés kialakulásának megelőzése, a tömör állapot enyhítése;

2. a talajszerkezet elporosodásának megelőzése;

3. a káros időjárási hatások csökkentésére alkalmas talajállapot kialakítása és megőrzése;

4. az energiaigény ésszerűsítése;

5. okszerű szervesanyag- és tarlómaradvány-gazdálkodás;

6. talajnedvesség-gazdálkodás;

7. talajtakarás.

A hazai termőhelyi viszonyokhoz alkalmazkodó talajvédő és kímélő rendszerek: középmély-lazításos,

kultivátoros, tárcsás, ésszerűsített szántásos. A szántásos, a szántás nélküli és a sekélyműveléses rendszerek

növényvédelmi hatása eltérő. A sekélyművelés kockázatos a tömörödött, leromlott szerkezetű talajokon,

továbbá, ahol a növényvédelem színvonala gyenge és nincs vetésváltás. A sekélyművelés biztonságossá tehető

vetésváltással, kultúrállapotú vagy előzetesen középmélyen lazított és a gyommentes talajon. Mulcsnak az

aratásig egészségesen tartott növények maradványai alkalmasak. A talaj kultúrállapotban tartása azért is fontos,

hogy a növényvédelmi beavatkozásokra időben és nagy ráfordítások nélkül kerüljön sor.

A vetési mód akkor felel meg a kímélő művelési elvárásoknak, ha növeli a kelés és kezdeti növekedés

biztonságát anélkül, hogy a talaj fizikai és biológiai állapota romolna. A vetési módok: magágykészítés és vetés

egy menetben; művelés és vetés egy menetben; sávos művelés és vetés; bakhátas művelés és vetés; direktvetés.

3.4. 2.4. Tápanyagellátás, trágyázás

Trágyázásnak nevezzük azoknak a szerves és szervetlen anyagoknak a talaj termőrétegébe történő bedolgozását,

amelyek a kultúrnövényeket tápanyaggal ellátják, a talaj kémiai és fizikai tulajdonságait, valamint biológiai

állapotát javítják vagy fenntartják.

A növény számára a szervetlen tápanyagokat műtrágyának nevezzük, a szerves trágyákat pedig az alábbiak

szerint különböztetjük meg:

•a haszonállatoktól származókat istállótrágyának, karámtrágyának stb.;

•a zölden alászántásra alkalmas növényeket zöldtrágyának;

•a szántóföldön betakarított növénytarló és gyökérmaradványait, valamint a gazdaságon belül nem hasznosítható

melléktermékeket, repce, napraforgószár stb. pedig ugartrágyának nevezzük.


ALAPJAI


Ezekről részletesebben a trágyák csoportosításánál található ismeretanyag.

Trágyázással, a trágyák évenkénti kijuttatásával elsősorban a következő terméshez szükséges tápelemeket

biztosítják, javítják a talaj aktuális ellátottságát.

A tápanyag-gazdálkodás ennél szélesebb körű, hosszabb távú, átgondolt cselekvés, amely a növények igényén

kívül figyelembe kell vegye az alkalmazott trágyák hatását a talajra és a környezetre.

Egyes anyagok kedvező, termésnövelő hatását már az ókorban tapasztalati alapon ismerték és felhasználták. A

trágyázás a múlt században Liebig tanításai nyomán vált tudományosan megalapozottá. Liebig felismerte a

növények ásványi táplálásának szükségességét, s megalkotta az úgynevezett minimumtörvényt. Liebig

munkásságát az ezredfordulón Mitscherlich fejlesztette tovább. Mennyiségi összefüggést állapít meg a

tápanyagadagok és a termés nagysága között.

A növény termését, a termés mennyiségét és minőségét számos tényező együtt határozza meg, melyek három

nagy csoportba sorolhatók:

1. genetikai tulajdonságok (növényfaj, fajta),

2. környezeti tényezők (talaj és időjárás),

3. termesztési tényezők (talajművelés, trágyázás, öntözés, kémiai növényvédelem és egyéb emberi

beavatkozások).

A produkciót meghatározó tényezők közül a genetikai tulajdonságok és a termesztési tényezők megválaszthatók,

a környezeti tényezők adottak. A termelési szintet egy-egy termőhelyen a kiválasztott fajta és tápanyagellátás

határozza meg. A rendszeres tápanyagellátás nélkülözhetetlen a talajok termékenységének megőrzésében. Az

időjárás tényezőinek (hőmérséklet, csapadék) évenkénti változása kedvező, illetve kedvezőtlen hatásokat

idézhet elő.

A régebbi klasszikus elképzelés szerint a növény időarányos növekedéséhez és fejlődéséhez 10 elem szükséges:

nitrogén, foszfor, kálium, kalcium, magnézium, kén, vas, oxigén, hidrogén és szén. Ezek közül trágyázással

általában csak a nitrogént, a foszfort, a káliumot, a kalciumot, kivételesen pedig a magnéziumot kell adni. Az

állandóan fejlődő növényélettani tudomány azonban bebizonyította, hogy a felsorolt tíz elemen kívül a

növények hamujában sok más elem is található. Az elemeket három csoportba sorolják.

• A makroelemek a növényben 0,01%-ot meghaladó mennyiségben találhatók. Ezek az előzőekben felsorolt

klasszikus elemek, továbbá a szilícium, a nátrium, a klór és az alumínium.

• A mikroelemek (nyomelemek) a növényekben 0,01–0,00001% mennyiségben találhatók. Közéjük tartozik a

mangán, a bór, a stroncium, a réz, a titán, a cink, a bárium, a bróm, a fluor, a cirkónium, a nióbium, a rubidium,

az ón és a nikkel.

• Az ultramikroelemek 0,00001%-nál kisebb mennyiségben fordulnak elő. Az újabb kutatási eredmények

szerint ezek is fontosak, jóllehet ez ideig csak a molibdén és a kobalt biokémiai szerepét sikerült tisztázni.

• A növények tápanyagaikat oldat alakjában a talajból vagy a levélre permetezve és gáz alakban a levegőből

veszik fel. Főként a levegőből veszik fel az oxigént és szén-dioxid alakjában a szenet, de mindkettőt felvehetik a

talajban lévő vegyületekből is. Valamennyi növény a hidrogént elsősorban a vízből veszi fel, de egyéb

vegyületekből is kivonhatja.

A növényfajok és -fajták különböző mértékben veszik igénybe a talaj tápanyagkészletét. A felvételt a legkisebb

mennyiségben rendelkezésre álló tápanyag korlátozza, ezért elsősorban ezt kell pótolni olyan arányban, ahogyan

a növény azt a legjobban hasznosítja.

A trágyázás mikéntjét és az adott tápanyagok mennyiségét meghatározza a talaj tápanyagtartalma. Ismeretes,

hogy a homoktalaj tápanyagtartalma rendszerint kisebb, mint a kötött talajé. A savanyú talaj általában

szegényebb, mint a közömbös vagy gyengén lúgos talaj. Tehát a kötöttségből és kémhatásból következtetni

lehet a talaj tápanyagkészletének nagyságára, ami két fogalommal jellemezhető:

• a tápanyagtőke a tápanyagok vagy egy tápanyag teljes mennyiségét,


ALAPJAI


• a hasznosítható vagy felvehető tápanyagtartalom pedig a növény által hasznosítható tápanyagtőkénél mindig

kisebb részt jelenti.

A tápanyagtőke és a hasznosítható tápanyagtartalom különböző okokból növekedhet vagy csökkenhet. A

tápanyagtőke növekedhet biológiai felhalmozódás vagy trágyázás útján. Csökkenhet kilúgozás, kimosódás vagy

erózió következtében, vagy a termesztett növények tápanyagfelvételével.

A hasznosítható tápanyagtartalom növekedhet biológiai felhalmozódással és trágyázással, továbbá az oldódás és

a feltáródás hatására. Csökkenhet azoldhatóság mértékének csökkenése és a tápanyagok megkötődése, valamint

a talajszelvény egyes rétegei között lejátszódó átcsoportosulás következményeként.

A növénytermesztés szempontjából az a lényeges, hogy a talaj hogyan képes folyamatosan ellátni a növényeket

tápanyagokkal. Ezt nevezik a talaj tápanyag-szolgáltató képességének. Ez akkor kedvező, ha a viszonylag kevés

tápanyagtartalom is jól kielégíti a növények szükségletét.

Előfordulhat, hogy a tápanyagban gazdag talajok nem képesek folyamatosan ellátni a növényeket, mert a

talajnak rossz a tápanyag-közvetítő képessége. A talajnak ezt a képességét jelentősen befolyásolja a víz és a

levegő. Nem hanyagolható el azonban a szerves anyag szerepe sem, amely a különböző tápanyagok

felvehetőségét kedvező irányban befolyásolja.

3.4.1. A trágyák csoportosítása

A trágyázásra használt anyagok sokféleképpen csoportosíthatók. Tágabb értelmezésben trágyának nevezhetők

mindazon anyagok, amelyek a talaj termékenységét növelik. Ennek alapján megkülönböztethetők:

• közvetlen trágyák (növényi trágyák), amelyek a növények tápanyagszükségletét elégítik ki,

• közvetett trágyák (talajtrágyák), amelyek elsősorban a talaj fizikai és kolloidikai tulajdonságaira, szerkezetére

és biológiájára hatnak, és alkalmazásuk (mész, gipsz stb.) sok esetben már a talajjavítás fogalomkörébe tartozik.

Szűkebb értelmezésben azonban csak azok az anyagok nevezhetők trágyának, amelyek a növényeket és a velük

együtt élő mikroorganizmusokat táplálják. Ezen az alapon ugyancsak két csoport különböztethető meg:

• a szerves trágyák túlnyomórészt a mezőgazdasági termelésből származnak és csak 1% körüli mennyiségben

kerülnek ki ipari és más üzemekből (fekália, városi szemét, élelmiszeripari hulladék, stb.),

A szerves trágyák közé tartozik: az istállótrágya, a hígtrágya, a zöldtrágya, a szalmatrágya, a kukoricaszár, a

pillangósok tarló- és gyökérmaradványai, a komposzt, a városi szemét, a fekália, a tőzeg- és a baromfitrágya,

továbbá az ipari szerves hulladékok.

• a műtrágyák (ásványi trágyák) ipari termékek, szervetlen vegyületekből állnak.

A műtrágyákat még a századfordulón három csoportba osztották: nitrogén-, foszfor- és káliumtartalmú

műtrágyákra. Ez a felosztás azonban ma már nem fogadható el, mert a vegyipar fejlődése következtében számos

új termék került forgalomba. Az új felosztás alapja a hatóanyag-tartalom és a halmazállapot. Eszerint

megkülönböztethetők:

• Egy hatóanyagú műtrágyák, amelyek csak egy hatóanyagot (nitrogén, foszfor, kálium vagy valamelyik

mikroelem) tartalmaznak. Szilárd és folyékony halmazállapotban is (pl. cseppfolyós ammónia, vizes ammónia

stb.) használhatók.

• Több hatóanyagú műtrágyák, amelyek közül a szilárd halmazállapotú műtrágyák három csoportba

oszthatók.

1. Összetett műtrágya, amely vegyület egy képlettel leírható, minden molekulájában két tápanyagot tartalmaz,

ilyen pl. a kálium-nitrát (KNO3).

2. Kombinált műtrágya, amely több vegyületet és 2–3 vagy több tápanyagot tartalmaz, egy képlettel nem

fejezhető ki, ilyen pl. a Nifosz és a Nitrofoszka.

3. Kevert műtrágya, amely gyári vagy üzemi keverék, NPK vagy PK vagy NP kombinációk.


ALAPJAI


A több hatóanyagú műtrágyák is használhatók folyékony halmazállapotban, mint NP, NK vagy NPK oldatok.

3.4.2. Szervestrágyázás

A földművelés legrégibb és egyik legértékesebb tevékenysége a szervestrágyázás. Különösen azért, mert hatása

igen sokoldalú, és alapanyaga úgyszólván teljes mértékben önellátás útján termelhető meg a gazdaságban. A

szerves trágyát – tartozzék az bármely csoportba – még a humuszban gazdagabb talajok is meghálálják.

Azoknak a gazdaságoknak, amelyek bőven ellátottak szerves trágyákkal, a terméshozamuk nagyobb és

biztonságosabb.

A szerves trágyák elsősorban talajtrágyák, ami annyit jelent, hogy a talaj fizikai tulajdonságaira, szerkezetére,

vízgazdálkodására, majd ezek révén a talaj életére hatnak kedvezően, főképp a humuszanyagok szolgáltatásával.

Széndioxid-képzésükkel még közvetve is szolgálják a növénytáplálást a nyers tápanyagok feltárása és oldása

útján, közvetlenül pedig azáltal, hogy az asszimiláláshoz szükséges CO2-dal látják el a növényzetet. Tápanyagai

a talajfaunának is, amely a tartóshumusz-képzés jelentős kialakítója. A szerves trágyák univerzális trágyák, mert

teljes értékű talaj- és növénytrágyák.

A talaj termékenységének folyamatos fenntartását, jó kultúrállapotát a termesztés módszere segítheti elő. Ha a

talaj humusztartalma jelentősen csökken, romlik a talaj szerkezete és pufferkapacitása is. Szakszerű

növénytermesztéssel a talajok szervesanyag-tartalma megőrizhető, illetve az éghajlatnak megfelelő szintig

növelhető is.

A szerves anyagoknak, az ásványosodás útján a talajba kerülő felvehető tápanyagoknak közvetett hatásuk is

van, mert javítják

•a talajok szerkezetét,

•vízgazdálkodását,

•mikrobiológiai életét,

•pufferkapacitását (pH),

•a felhasznált műtrágyák hasznosulását,

•a talajok kultúrállapotát.

Az állattenyésztés vagy állattartás során kétféle trágya keletkezhet: almos- és hígtrágya.

Istállótrágyának nevezzük az istállóban vagy karámban keletkező, szalmával (alommal) kevert, felitatott és

érlelt szerves trágyát. Szakszerű kezelésével jelentős mennyiségű növényi tápanyagot tartalmazó, megfelelő

minőségű istállótrágya nyerhető. Benne a patogén szervezetek elpusztulnak, s a környezete vagy a talaj kevésbé

szennyeződik.

Az istállóból kihordott és kazalba rakott laza, friss trágyában végbemenő számos biológiai folyamat hőt termel.

Géppel csak a jól beérett, porhanyós istállótrágya szórható ki egyenletesen.

Az almos istállótrágya hatása sokoldalú. Kedvező a talaj fizikai, kémiai és biológiai tulajdonságaira, és

számtalan, a növénytápláláshoz nélkülözhetetlen elemet tartalmaz. Elősegíti az ásványi trágyák jobb

érvényesülését, javítja a talaj adszorpciós és pufferkapacitását, mérsékli a talaj savanyodását. Ezért törekedni

kell az összes szántóterület tervszerű istállótrágyázására.

A szántóföldi növények közül közvetlenül istállótrágyázás után elsősorban a burgonya, a cukorrépa, az öntözött

silókukorica, a lucerna és a zöldségnövények termeszthetők.

Az istállótrágya minősége függ az állatfajok ürülékének, vizeletének összetételétől (16. táblázat). Régebben az

istállótrágya tápanyagainak utóhatásával 40–30–20–10%-os megoszlásban négy évig számoltak. Jelenleg a talaj

rendszeres ásványi NPK-trágyázásával a talajélet, valamint a lebontódási folyamatok felgyorsulása miatt az

istállótrágya hatását két évre számítjuk. Az istállótrágya közvetett hatása azonban több évre tehető (17.

táblázat).


ALAPJAI


Hígtrágyázás. Hígtrágyának nevezzük az almozás nélküli istállóban tartott állatok ürülékét. A hígtrágya

bélsárból, vizeletből és az öblítővízből áll. Az így keletkezett szerves anyagból homogenizálással, fázisbontással

vagy kémiai-biológiai kezeléssel kapunk hasznosítható szerves trágyát (18.táblázat).

16. táblázat - Az istállótrágya minősítése a beltartalom alapján

Hatóanyag, % Jó Közepes Gyenge

N 0,7–1,0 0,5–0,7 0,3–0,5

P205 0,4–0,7 0,3–0,4 0,2–0,3

K2O 0,8–0,7 0,5–0,8 0,3–0,5

Szerves anyag 18–22 15–18 10–15

C:N arány 15–20:1 20–25:1 25–30:1

17. táblázat - Az istállótrágya NPK-tartalmának hasznosulása

Hasznosítási idő Hatóanyag kg/10 t

N P2O5 K2O

Első évben 18 20 40

Második évben 12 15 20

Összesen 30 35 60

18. táblázat - Sertés- és szarvasmarha hígtrágyák átlagos összetétele

Tápanyag kg/m3 Sertés Szarvasmarha

N 0,8–2,6 0,9–3,5

P2O5 0,3–1,2 0,3–1,5

K2O 0,9–2,3 0,5–2,5

Szerves anyag 5,9–31,2 35–40

A hígtrágyák kezelési módja kétféle: homogenizálásos és fázisbontásos. Homogenizálásos kezelési módszert ott

célszerű alkalmazni, ahol a hígtrágyát folyamatosan kijuttathatják a talajra.

A fázisbontásos hígtrágya-kezelési módszer s a vele együtt járó, hosszú idejű tárolás legfeljebb csak átmenetileg

jöhet számításba olyan helyen, ahol a hígtrágya folyamatos kiadagolásának feltételei nincsenek meg.

A hígtrágya kijuttatása a talajra tengelyen (tartálykocsival) vagy hidraulikusan, csővezetékben történhet.

A különböző növényfajok tűrőképessége eltérő, mintegy 40–60 m3 hígtrágya használható fel egy adott táblán

évente és hektáronként. Ez a talaj tulajdonságától függően módosulhat. A vegetációs időszakban öntözhető

növény a kender, a napraforgó, a dohány, a cukorrépa, az ipari burgonya, a repce, a gyógynövények, a kukorica.

Télen őszi búzára kijuttatható, növényzet nélküli szántóra nyáron, rétre, legelőre, szőlő- és


ALAPJAI


gyümölcsültetvényekre folyamatosan. Nyersen, frissen fogyasztható növényeket hígtrágyával ne öntözzünk.

Közegészségi szempontból tilos is!

3.4.3. A zöldtrágya, a zöldugar és a zöldtarló

A zöldtrágyázás a talajtermékenység javításának az a módszere, amikor az erre a célra vetett növényt,

fejlődésének vegetatív szakaszában zölden beszántják.

19. táblázat - A legfontosabb növények gyökér-, élőtarló-, árvakelés tömege és

tápanyagtartalma

Növény Tömeg t/ha Biomassza 1 tonnában

N P2O5 K2O

Lucerna, 3 éves 7,0 20 5 11

Vörös here, 2 éves 6,0 17 3 8

Leveles répafej 4,0 5 1 7

Zöldborsótarló 1,6 8 3 7

Egynyári zöldtakarmány 1,9 3 1 4

Kukoricacsalamádé 2,6 4 1 3

Kalászos árvakelés 0,4 2 1 2

Borsó-árvakelés 0,5 5 1 2

Repce-árvakelés 0,8 4 2 5

A zöldugar a talaj pihentetése kultúrnövények magkeverékével egy vagy több évig, ami a talaj újbóli

művelésbe vételével zöldtrágyaértékű is lehet.

A zöldtarló és az árvakelés is zöldtrágyának számít, ha azokat szintén zölden szántották be. Ide sorolható a

betakarítatlan cukorrépafej és -levél. Nem sorolhatjuk ide az éretten betakarított szemes termények (gabonák,

hüvelyesek szára, a napraforgó, az olajlen, a mák, a maghozó egyéb növények) maradványait. Ezek tarló- és

gyökérmaradványai határozzák meg jórészt a növény elővetemény-értékét, amit jó, közepes vagy rossz

megjelöléssel a szántóföldi növények tápanyagellátásának kiszámításánál korrekcióként érdemes figyelembe

venni (19. táblázat).

3.4.4. A zöldtrágyázás

A zöldtrágyázás évezredes módszere a szántóföldi növénytermesztésnek. Jelentőségét és alkalmazását

csökkentette a XIX. században az istállótrágya kezelésének korszerűsítése és szakszerű felhasználása, a XX.

században pedig a műtrágyázás elterjedése jórészt ki is szorította.

A zöld biomassza tömege és minősége, azaz a teljes növény gyökereivel együtt a következőktől függ: a talaj

típusától, a lehullott csapadéktól, a talaj tápanyagellátásától és a termesztés szakszerűségétől. A növények

tömege évenként, évjáratonként változik, így az adott zöldtrágyanövény tápanyag-gazdálkodási értéke is évente

más és más. Ebből következik az is, hogy a zöldtrágyázás termésalakító és termésnövelő hatása nem azonos sem

a műtrágyázással, sem az istállótrágyázással. Kiterjedtebb alkalmazását az ország csapadékszegényebb és

rosszabb csapadékeloszlású időjárása korlátozza.


ALAPJAI


A zöldtrágyázásnak a szerepe elsősorban a talajtermékenység fenntartásában és a talaj kultúrállapotának a

javításában a számottevőbb, azon túl, hogy a zöldtrágyanövény szerves tápanyagokban gazdag. A zöld élő

növény a talajban a termőréteg biológiai, agrokémiai és fizikai összetevőire hat. A zöldtrágyázás ezért az

alkalmazott növénytermesztéshez tartozik, viszont a tápanyag-gazdálkodásban, mint komponens, módosító

tényezője a műtrágyázásnak és az istállótrágya hiányán is enyhíthet.

3.4.4.1. A zöldtrágyázást megháláló talajok

A zöldtrágyázást a különböző termőképességű talajok eltérő módon hálálják meg. Ennek figyelembevételével az

alábbi talajokon van szerepe a zöldtrágyának:

a) laza és szerkezet nélküli, humuszban szegény homok és kovárványos barna erdőtalajon,

b) kötött agyag- és szikes talajokon,

c) sekély termőrétegű erodált és heterogén talajokon.

Ezenkívül valamennyi szántóföldi termőhely talajtermékenységének a fenntartásában is van jelentősége.

3.4.4.2. A zöldtrágyanövények jellemzői

A zöldtrágyának legalkalmasabb növények a következőkkel jellemezhetők:

•lágy szárú, nagy levélfelületű és jó talajfelszín-takaró,

•mérsékelt vízigényű mind a csírázáskor, mind a vegetációban,

•rövid tenyészidejű,

•a kelést követően gyors fejlődésű,

•dúsan és mélyen gyökeresedő,

•jó tápanyagfeltáró és -felvevő képességű,

•betegségekkel, kártevőkkel szemben toleráns és ezeknek a vegetatív szakaszban nem gazdanövénye.

Szántóföldön az alábbi növényfajok számítanak zöldtrágyának:

A pillangós virágú növények nitrogéngyűjtők, a környezetet, valamint a talajt nem terhelik. Közülük a

legfontosabbak: csillagfürt, somkóró, szöszös bükköny, pannon bükköny, perzsahere, bíborhere, szarvaskerep.

A keresztes virágú növények talajkímélők, a termőréteget kiváló fizikai és biológiai állapotban hagyják vissza

(olajretek, fehér mustár, takarmányrepce). Szár- és gyökérmaradványaik könnyen feltáródnak a talajban.

Egyéb növények, amelyek egyben a talajvédelmet is szolgálják vagy öntözésre berendezett középkötött és

kötött talajon nagy zöldtömegükkel a talaj vízháztartását és szerkezetét is javítják: zöldrozs, facélia, sűrű sorú

zöldnapraforgó.

A telepített zöldugar a talaj pihentetését és kultúrállapotának fenntartását, valamint a szántóföldi termesztésből

rövidebb-hosszabb időre történő kikapcsolását szolgálja. A kiváló összetételű biomassza zöldtrágya értékű.

Ilyenek a landsbergi keverék vagy más, egyéb pillangós-füves keverékek.

Az élő tarló a zöldtakarmányok, a zöldborsó, a zöldbab, a zöldségfélék betakarítása után, még kiszáradás előtt,

1–2 napon belül a tarlóhántással és annak azonnali zárásával fejt ki kisebb zöldtrágya-utóhatást.

Az árvakelések a nyáron betakarított kalászos gabonák, az olajrepce, az egyéb magtermő keresztesvirágúak, a

hüvelyesek közül a borsó, a lencse, a csicseriborsó, s mindazon növények, melyek után a betakarításkor az

elpergett mag kikel.

A talajvédő vetés a téli és a kora tavaszi vízerózió vagy defláció elleni védelmet szolgálja. A rozs vagy a rozsos

szöszös bükköny, március végéig meghagyva, a talajt kiválóan takarja és az áprilisban sorra kerülő növények


ALAPJAI


magágy készítését nem hátráltatja, valamint a talaj vízkészletét sem csökkenti, így szintén zöldtrágyának

számítható a kevés gyűjtött nitrogénnel.

3.4.4.3. A zöldtrágyanövények helye a szántóföldön

A zöldtrágyákat a szántóföldi növények között az alábbi vetésidők szerint lehet megkülönböztetni:

Másodvetésűek: a csillagfürt, az olajretek, a fehér mustár, a takarmányrepce, a perzsahere és a facélia.

Áttelelő őszi vetésűek: a rozsos szöszös bükköny, a rozs, a bíborhere, valamint a zöldugar.

Tavaszi vetésűek: a csillagfürt, a somkóró.

A másodvetésű zöldtrágyák ősszel, az áttelelők tavasszal, a vegetáció megindulását követően, áprilisban vagy

május elején, a tavaszi vetésűek pedig júniusban, somkóró esetében a nyár második felében kerülnek

alászántásra.

3.4.4.4. A zöldtrágya tápanyagtartalma

A zöldtrágyanövény beltartalmát a teljes növényben, azaz a gyökérben és a föld feletti zöldben az alászántás

idejére a talajból felvett tápanyagok teszik ki. Összetétele a növényfajra jellemző, de a talaj és az évjárat, ezen

belül is a növény rendelkezésére álló csapadék és talajvíz, valamint a talaj kultúrállapota módosíthatja

beltartalmát.

A zöldtrágya a legjobb összetételt és tápanyaghatást a virágzás szakaszában nyújtja. Erre az időre eléri vagy

megközelíti a maximumot, a szárazanyagból kialakul az az állapot, ami a legelőnyösebben befolyásolja a

termőréteg tápanyagkészletét és minőségét. A legfontosabb és számításba vehető zöldtrágyanövények

beltartalma, tömege és szárazanyag-tartalmát a 20. és 21. táblázat tünteti fel.

Az optimális növényi összetételhez a zöldtrágyanövényt is el kell látni ásványi tápanyaggal, hogy időarányosan

fejlődjön és kellő tömegű szerves tápanyagok kerüljenek az alászántással vissza a talajba.

Az alászántáskori zöldtömeghez nitrogénből a pillangós virágúak 50–60%-át, a keresztes virágú és egyéb

növényeknek a 80–100%-át, foszforból és káliumból a 70%-át kell adniuk annak a tápanyagnak, mint amennyi a

várható biomasszában az alászántáskor található több termőhely és több év átlagában.

20. táblázat - Pillangós- és keverék zöldtrágyák tömege és tápanyaga

Növény Száraz-anyag

g/kg

Biomassza Tápanyag,

a növény t/ha % kg/10 t

Csillagfürt* tavaszi vetésű

virágzó (júniusban) sz.

zöldje 8–10 66 N 75

135 gyökere 2–3 33 P2O5 24

összesen 10–13 100 K2O 48

Csillagfürt* másodvetésű

virágzó (szeptemberben) sz.

zöldje 6–7 70 N 51

125 gyökere 2–3 30 P2O5 18


Somkóró 1. év ősszel sz.

virágzás kezdetén

zöldje 9–18 75 N 58

180 gyökere 3–6 25 P2O5 10


ALAPJAI



Somkóró 2. év 2. növedék

sz. virágzás kezdetén

zöldje 6–12 60 N 65

190 gyökere 4–8 40 P2O5 12


Perzsahere másodvetésű virágzó

szeptember–októberben sz.

zöldje 5–8 80 N 38

170 gyökere 0–2 20 P2O5 7


Rozsos szöszös bükköny**

őszi vetésű kalászolt

virágzót sz.

zöldje 10–20 75 N 45

190 gyökere 2–5 25 P2O5 12


Landsbergi keverék***

másodvetésű 2. év őszén sz. 250

zöldje 5–6 60 N 55

gyökere 2–4 40 P2O5 8


* Sárgavirágú keserű;

** Rozs 40%-szöszösbükköny 60% vetőmag kereke;

*** Landsbergi keverék: bíborhere 500 + szöszös bükköny 70 + olaszperje 500 csíra/m2 vetéskor.

sz = alászántás ideje.

21. táblázat - Keresztesvirágú és egyéb zöldtrágyanövények tömege és tápanyaga

Növény Száraz-anyag

g/kg

Biomassza Tápanyag,

a növény t/ha % kg/10 t

Olajretek másodvetés

virágzó szept. vége–okt. sz.

zöldje 10–16 65 N 48

130 gyökere 5–9 35 P2O5 22


Fehérmustár másodvetés

virágzó szept. vége–okt. sz.

zöldje 8–14 70 N 40

145 gyökere 4–6 30 P2O5 17


Takarmány repce vetés zöldje 9–15 75 N 44


ALAPJAI


tavaszi–júliusig virágzó 2.

növedék sz.

170 gyökere 3–5 25 P2O5 19


Zöld rozs vetés szeptember

1–15. kalászolás előtt

ápr. 15–20. sz.

zöldje 8–15 66 N 40

190 gyökere 4–5 33 P2O5 11


Zöld napraforgó vetése

április zöldbimbós június sz.

zöldje 7–13 60 N 22

150 gyökere 5–9 40 P2O5 20


Facélia másodvetés

októberben sz.

zöldje 3–6 50 N 16

120 gyökere 3–6 50 P2O5 9

összesen 612 100 K2O 21

sz = alászántás ideje

A zöldtrágyanövény NPK-tartalmának az utána következő növénynél foszforból és káliumból az első évben

60%-ot, a második évben 40%-ot lehet figyelembe venni, a nitrogénből a pillangós zöldtrágyából 80%-ot, a

keresztesvirágúak után 70%-ot, az egyéb zöldtrágyáknál 50–70%-ot.

3.4.4.5. A zöldtrágyázás helye a tápanyag-gazdálkodásban

A zöldtrágyázás hasznáról és jelentőségéről a következők állapíthatók meg:

•a zöldtrágya közvetlenül nem növeli a talaj tápanyag-ellátottságát, kivéve a pillangós virágú növény által

gyűjtött nitrogént. A talajból és a zöldtrágyanövény számára adott, műtrágyából felvett tápanyagokat az utána

vetett, ültetett vagy palántált növény hálálja meg;

•évjárattól függően a zöldtrágya biomassza-tömege eltérő, ezért termésnövelő hatása változó, esetleg el is

marad;

•javítja az utána következő növény számára a tápanyag hasznosulását;

•az altalajból a zöldtrágyanövény gyökerei tápanyagot vesznek fel;

•csökkenti a termőrétegből a tápanyag kimosódását;

•javítja – ha csak átmenetileg is – a talaj szerkezetét kötött és szikes talajon;

•növeli a talaj vízkapacitását;

•hatékonyabbá teszi a laza talaj defláció elleni védelmét;

•a keresztes virágú olajretek és a fehér mustár nematicid hatása a legjelentősebb.

A zöldugar zöldtrágyaértéke azon túl, hogy a talajt takarja, védi a talajfelszínt a hő és fény okozta szélsőséges

hatásoktól, a biomassza tömege pedig szervestrágya-értékű. A zöldugarnak ezek az előnyei akkor

érvényesülnek, ha a talaj mentes évelő tarackos gyomoktól.


ALAPJAI


Az élő zöldtarló gyökerével, az árvakelés, valamint a téli és tavaszi talajvédelmi célt szolgáló zöldellő vetés a

tavaszi növények tápanyagfelvételét segíti elő, javítja a terméshozam biztonságát, sőt a gyökér és a talajt borító

zöld az átmeneti szárazságot is mérsékli.

3.4.5. Egyéb szerves trágyák

Az istálló- és zöldtrágyán kívül a mezőgazdaság még sok más szerves trágyát is használ. Ezek jelentősége

mindinkább növekszik, ezért fokozottabb gondot kell fordítani készítésükre és felhasználásukra.

3.4.5.1. Szalmatrágya

A szemtermés mennyiségének növekedésével együtt évről évre nő a gabonaszalma tömege is. Ugyanakkor az

almozáshoz egyre kevesebb szükséges, sőt egyes állattartó telepeken egyáltalán nincs is szükség alomszalmára.

A távol fekvő és csak rossz utakon megközelíthető táblákról nem gazdaságos a szalma beszállítása, és az

istállótrágya kiszállítása sem oldható meg. Ezért felvetődhet az erjesztett szalmatrágya (nevezik mesterséges

istállótrágyának is) készítése a gabonatáblán. Sok kézi erőt és vizet igényel, ezért a gyakorlatban nem terjedt el.

A táblán termelt gabonaszalma erjesztés nélkül – mint nyers szalmatrágyázás – is a talajba dolgozható. A

gabonaszalma tág – mintegy 90:1 – C:N aránya miatt a lebomlás gyors, és átmenetileg nagy a nitrogénlekötés.

Ennek ellensúlyozására a szalmatrágyázást feltétlenül össze kell kapcsolni nitrogénműtrágyázással, hogy a

következő növény termése ne csökkenjen. A nitrogénműtrágya hatóanyag-mennyisége 100 kg szárazanyagra

vetítve 0,5–1,0 kg attól függően, hogy a talaj jó szerkezetű, szellős és nitrogénben viszonylag gazdag-e vagy

sem. Az utónövénytől is függ a nitrogénműtrágya adagja. Az őszi vetésű növények több nitrogént igényelnek,

mert a szalma lebontására kevesebb idő áll rendelkezésre, mint tavaszi vetés esetén. Ha pillangós virágú növény

kerül a szalmatrágyázott táblába, a nitrogénadagolás el is maradhat, mert a pillangósok nitrogén tekintetében

szinte önellátók.

A nyers szalmatrágyázás úgy történik, hogy aratáskor a kombájn szétszórja a szalmát a talajon, amit

műtrágyázás után alászántanak. A szalma előzetes szecskázásával jobb minőségű lesz a szántás és a trágyázás.

A nyers szalmatrágyázás előnye, hogy elmarad a szalma beszállítása, a trágyakihordás és teregetés igen jelentős

költsége. Számításba kell venni, hogy a nyers szalma növényi betegségek terjesztője lehet.

A kombájntarló is nyers szalmatrágyázásnak tekinthető. Amennyiben a kalászost a szokásosnál magasabb

tarlóra aratják, hektáronként 1,7–2,0 t szalmamennyiséghez szükséges nitrogénműtrágyát kell kiszórni, és a

tarlót aratás után mielőbb alá kell szántani.

A tarlóégetés kétségtelenül a legolcsóbb eljárás. Megoldja a tábla gyors letakarítását és megkönnyíti a

talajművelés elvégzését. A búza utáni búzatermesztés során a szártőbetegségek és a gyomfertőzések

megakadályozására is alkalmas. Figyelmet érdemel azonban, hogy a tarlóégetés szárazságban veszélyes eljárás,

és környezetszennyező. A tarlóégetés feltételeit, a kivitelezés módját kormányrendelet szabályozza.

3.4.5.2. Kukoricaszár

A kukoricaszár egy részét takarmányozásra használják. Nagyobbik részét, elsősorban a távol fekvő táblák

termését és a késő ősszel letört kukorica szárát célszerű járvaszecskázó géppel felaprítani és még a tél beállta

előtt alászántani. Tekintettel arra, hogy a kukorica szára és gyökérzete nitrogénben szegény, a hiány pótlására a

szemtermésből becsült (1:1 szem–szalma arány szárazanyagban kifejezve) melléktermék-mennyiségre 1 kg

N/100 kg szárazanyag arányban N-műtrágya hatóanyaggal kell kompenzálni a tág C/N arányt. Ezzel tehát

megoldható a gazdaságtól távol fekvő táblák szervestrágyázása és megtakarítható a kukoricaszár levágási és

behordási költsége.

3.4.5.3. Tarló- és gyökérmaradványok

A tarló- és gyökérmaradványok szerepe a talaj termékenységében már régóta ismeretes. Növelik a talaj

szervesanyag-készletét és tápanyagait. A műtrágyázás is rajtuk keresztül hat, mert ezáltal nagyobb tömegű és

tápanyagtartalmú növényi maradvány kerül, illetve marad vissza a talajban (lásd a 19. táblázatot).

Jelentősége tápanyaghatásban és szerkezetalakító hatásban jut kifejezésre. A gyökérzet előnye a talajba vitt

szerves trágyákkal szemben az, hogy homogénen behálózza a talajt, s így a szerves anyag eloszlása egyenletes.

A feltáródó tápanyagok folyamatosan alakulnak át és állnak a növény rendelkezésére.


ALAPJAI


A kultúrnövények gyökérzete jelentős mennyiség. Kemenesy szerint a gyökérmaradványok mennyisége a talaj

felső 20 cm-es rétegében szárazanyagban hektáronként a következő:

őszi búza 1180 kg/ha,

tavaszi árpa 880 kg/ha,

tavaszi árpa+vörös here 2840 kg/ha,

borsó 570 kg/ha,

kukorica 2470 kg/ha,

napraforgó 3900 kg/ha,

lucerna, 2 éves 8300 kg/ha,

lucerna, 4 éves 10200 kg/ha.

A gyökereken kívül a tarlómaradványoknak is számottevő szerepük van. Mennyiségüket befolyásolja a vetés

sűrűsége és a tarló magassága. Vetter vizsgálatai szerint kalászosoknál 5–8 cm tarlót feltételezve a

tarlómaradványok a gyökérmaradványok 33–43%-át teszik ki. Egyéb növényeknél a 32–49% között van.

Általában elfogadható, hogy a tarlómaradványok mennyisége mintegy 1/3-a a gyökérmaradványoknak.

A tarló- és gyökérmaradványok minősége a pillangós virágú és a nem pillangós virágú növények között igen

eltérő. Az utóbbiak szerves maradványai nitrogénben szegények, a C:N arány tág. Így például a búzánál 75:1, a

kukoricánál 45:1, a napraforgónál 38:1. A visszamaradt szerves anyag csak műtrágyákkal kiegészítve fogadható

el trágyának.

Az évelő és pillangós virágú növények (lucerna, vörös here, baltacím, somkóró, füves here) tarló- és

gyökérmaradványai egymagukban is olyan értékes szerves trágyát szolgáltatnak, mint egy teljes adagú

istállótrágyázás.

A visszamaradt szerves anyagok C:N aránya lucernánál 14:1, a somkórónál 15:1, tehát jobb, mint a jól erjesztett

istállótrágya 20:1 aránya.

A fiatal és elvénült, valamint a zölden vágott és éretten aratott növények gyökerei között nemcsak

mennyiségi, hanem beltartalmi különbség is van a fiatal és zölden vágott növények gyökerei javára. A nitrogén-,

a foszfor- és a káliumtartalom lényegesen nagyobb, a kalciumtartalom azonban az elvénült növények

gyökereiben nagyobb, mert az érés folyamatában a kalcium a föld feletti részekből a gyökerekbe vándorol.

Az egyéves pillangós virágú növények (bab, borsó, lencse, bükköny, őszi és tavaszi keveréktakarmányok stb.)

szerves maradványai ugyancsak kedvező hatásúak. C:N arányuk tágabb, mint az évelőké, a jól kezelt

istállótrágyával közel azonos. A borsó C:N aránya 22:1, a tavaszi bükkönyé 18:1, a szegletes ledneké 16:1, a

lóbabé 20:1.

A visszamaradt szerves anyag mennyisége azonban jóval kevesebb, mint az évelőké. Ezért az egyéves

pillangósok trágyázó hatása a féladagú istállótrágyázás hatásával vehető egyenértékűnek.

3.4.5.4. Komposzt

A komposzt alapanyagai hulladék szerves anyagok, amelyekből bonyolult mikrobiológiai lebontás és

szintetizálás útján mesterségesen előállított trágya nyerhető. A komposztálás számos válfaja alakult ki a

különböző kezelések szerint. A végtermék az alapanyagtól és a kezelési eljárástól függően különböző

összetételű, egynemű, földszínű, morzsás szerkezetű.

Az alapanyag igen változatos. A mezőgazdaságban és a kertészetben sokféle hulladékanyag található. Értékesek

a zöld levél- és szárrészek, a zöldségfélék hulladékai, az avar- és lombféleségek, a segédüzemek hulladékai, de

felhasználhatók a magkenderszár, a dohányszár, a lentörek, a gyümölcstörköly, a szőlőtörköly stb. is.


ALAPJAI


A felhasznált szerves anyag akkor kedvező, ha C:N aránya 30:1 körüli. Ebből jól irányított folyamattal kb. 20:1

arányú komposzt állítható elő.

Legfontosabb a levegőzöttség megteremtése. A komposztot úgy kell lazán tartani, hogy az aerob és az anaerob

viszonyok között egyensúly alakuljon ki. Ajánlatos az alapanyag aprítása is, hogy felülete nagyobb legyen.

Előnyös föld, istállótrágya, trágyalé és egyéb serkentő anyag bekeverése. Ugyancsak jó hatású, ha 15%

lignitport, 20% lápi földet rétegezünk a prizmába. A savanyodás elkerülése miatt célszerű rétegesen őrölt

mészkőpor elhelyezése is.

A komposzt tápanyagtartalma közel sem éri el az istállótrágyáét, viszont a talaj szerkezetére, víz-, levegő- és

tápanyag-gazdálkodására, valamint biológiai életére gyakorolt hatása jóval nagyobb.

Elsősorban kertészetekben, szőlőkben és gyümölcsösökben, valamint rétek és legelők trágyázására célszerű

felhasználni. Szántóföldön erősen kötött és túlságosan laza talajokon mutatkozik meg a kedvező hatása.

Valamennyi növény alap- és fejtrágyázására alkalmas. Alaptrágyaként adagja 12,0-17,0 t/ha.

3.4.5.5. Fekália

Az emberi ürülék (fekália) értékes trágya. 1%-on felüli nitrogéntartalma a nitrogént kedvelő növények

(kukorica, répa, csalamádé, stb.) termését gyarapítja. Évi mennyisége személyenként általában 450–500 kg-ra

becsülhető.

Egymagában nem szállítható, mert rendkívül bűzös. Ezért tőzeggel kell kezelni. A szervestrágya-gyűjtő

vállalatoknak ehhez hetenként 1 személyre 1 kg tőzegkorpát kell számítani. Általában úgy járnak el, hogy a

kitisztított pöcegödör fenekére 8–10 cm vastag tőzegréteget terítenek, majd minden használat után az ürülékre

egy marék tőzegkorpát hintenek.

A fekália átlagosan 0,70% nitrogént, 0,45% foszfort, és 0,25% káliumot tartalmaz. Tehát az istállótrágyához

viszonyítva nitrogénben és foszforban gazdagabb, de káliumban szegényebb, amelyet kiszórás után azonnal be

kell munkálni, mert könnyen bomlik. A gyorsan ható trágya közvetlen fogyasztásra szolgáló zöldségfélék alá

nem használható.

3.4.5.6. Tőzeg

A tőzeg is alkalmas szervestrágyázásra, de még inkább egyéb szerves trágyák hátrányos tulajdonságainak

megjavítására, a komposztálás elősegítésére. Az ország tőzegvagyona mintegy 75 millió tonna, de csak 400–500

ezer tonna az évi felhasználás.

Előnye a nagy adszorbciós képesség és a baktericid hatás, ami lehetővé teszi a kellemetlen szagú alapanyagok

felhasználását, és a kórokozók számának nagymérvű csökkentését, valamint csökkenti a trágya

nitrogénveszteségét is.

A hazai tőzegföld szerves anyaga nehezen bomlik el, a nitrogéntartalom a növények által közvetlenül nem

vehető fel. Víztartalma mintegy 80%, és gyakran tartalmaz redukált vasat.

Ez utóbbi káros a növényzetre, ezért felhasználás előtt a nyers tőzeget ki kell szárítani és át kell levegőztetni.

A tőzeg leggazdaságosabb a fekál- és sertéstrágyák felitatására. Jól adszorbeálja az ammóniát. 50–60 cm-es

trágyarétegre 40–50 cm-es tőzegréteget helyezünk el. Szagtalanná, könnyen kezelhetővé teszi a trágyákat.

A hazai síkláptőzegek összetétele: 50–60% szárazanyag, ebben 30–35% a szerves anyag, 1–2% a nitrogén-,

0,05–0,10% a foszfor-, 0,05–0,10% a káliumtartalom.

Tőzegből komposztálással kitűnő minőségű szerves trágya készíthető, amelyet főleg a kertészetben használnak

fel. Alkalmazható a tőzegtelepek környékén fekvő ásványi talajú szántóföldek trágyázására is. E helyeken a

tőzeggel kombinált almozás is használatos, amelynek az az előnye, hogy a tőzeg szagtalanítja az istállót és a

vizeletet teljes mennyiségében felitatja.

3.4.5.7. Baromfitrágya

Baromfitelepeken jelentős mennyiségű, tápanyagokban gazdag, értékes trágya termelődik, amely vagy

komposztálással, vagy az istállótrágyával keverve használható fel. Minél gazdagabb az állati ürülék


ALAPJAI


tápanyagokban, annál távolabbra lehet gazdaságosan elszállítani. Ezért a baromfitrágya távolabbra szállítható el,

mint a vízzel kevert szarvasmarha- vagy sertésürülék (22. táblázat).

22. táblázat - A baromfiürülék százalékos összetétele

Állatfaj Nedvesség, % Szerves anyag, % N, % P, % K, %

Liba 77–95 4–13 0,5–0,6 0,1–0,5 0,5–1,0

Kacsa 60–85 10–25 1,0–2,0 0,1–1,5 0,6–2,2

Tyúk 60–90 8–25 0,9–1,4 0,5–2,5 0,8–2,3

A baromfitrágya a gyorsan ható, heves trágyák közé tartozik. Egy libától évente 11 kg, egy kacsától 8,5 kg, egy

tyúktól 5,5 kg ürülék származik. Összetételüket a táblázat mutatja be.

3.4.5.8. Ipari szerves hulladékok

A felsorolt trágyákon kívül még igen sokféle szerves hulladékanyag alkalmas trágya készítésére, illetve

trágyázásra. Ilyenek a vágóhídi melléktermékek: a vérliszt, a húsliszt, a bendőtrágya stb.; a különböző gyári

szerves hulladékok: a nikotinsalak, a napraforgóhéj, a bőrhulladékok stb.; a konzervgyárak és az élelmiszer-

ipari üzemek hulladékai: az almaprés-, a káposzta-, a szőlő-, a hagyma- és a zöldséghulladékok, továbbá a

gyümölcstörköly, a bortörköly, a nádtörek stb. Néhány anyag összetételét a 23. táblázat ismerteti.

23. táblázat - Ipari szerves hulladékok összetétele

Szerves anyagok Nedvesség Szerves anyag N P K

C:N arány %

Bendőtrágya 85 14 0,40 0,30 0,20 27:1

Komposzt 20 20 2,00 1,00 2,00 20:1

Nikotinsalak 15 40 6,00 6,00 2,00 30:1

Napraforgó terméshéj 70 10 0,40 0,50 0,25 28:1

Rácsszemét 82 16 0,34 – – 21:1

Csatornaiszap 95 3 0,34 – – –

Papírgyári hulladék 44 28 0,36 0,21 0,05 26:1

Szőlőtörköly – – 2,00 1,50 1,50 –

Rizshéjhamu 59 14 – 0,25 1,30 –

Kreybig szerint

3.4.5.9. Az istállótrágyázás irányelvei

Az istállótrágya a trágyakazalban átlag 100 nap alatt érik be. Ennél hosszabb ideig tartó érlelése nem tanácsos,

mert lényeges tápanyag-veszteséget szenved. A beérett és jól leföldelt trágyakazal csak akkor bontható meg, ha

azonnal kezdődik a kihordás, a szétterítés a táblán és az alászántás, mert ellenkező esetben tetemes a veszteség.


ALAPJAI


A jelentős hatáscsökkenés elsősorban a nitrogénveszteségnek tulajdonítható. A trágyázást tehát úgy kell

megszervezni, hogy a rakodás, a kihordás, a szétterítés és az alászántás egyidejűleg történjék.

A gyakorlatban ez úgy valósítható meg, hogy a trágyázandó táblát a szántásnak megfelelően osztják fel, és ezek

helyét pontosan kijelölik. A trágya kihordását és szétterítését az első fogáson kell elkezdeni, és amint azt

befejezték, azonnal megkezdeni az alászántást. A trágya kihordását és szétterítését pedig azon a fogáson

folytatni, amelyen a szántás következik.

Trágyázásra a nyári, a nyár végi és az őszi időszak felel meg. Az aratás utáni nyári és a nyár végi, augusztusi,

szeptemberi időszakok előnye, hogy a száraz földutakon és a trágyázandó táblán a járművek nagy

megterheléssel is könnyen haladhatnak. A szállítás tehát gyorsabb és olcsóbb. Ezzel szemben számítani kell a

nyári nagy melegben – különösen, ha szeles az időjárás – nitrogénveszteségre. Figyelembe kell venni azt is,

hogy nagy szárazságban az alászántás minősége sem kifogástalan.

Az őszi trágyázás előnye, hogy a trágya hatóanyag-vesztesége a hűvös és párás időjárásban jóval kisebb, mint

nyáron, az alátakarás pedig az őszi mélyszántással végezhető el. Így lényegében megtakarítható egy

talajművelés költsége. Hátránya viszont, hogy az utak állapota ilyenkor már rosszabb, a járművek csak kisebb

terheléssel közlekedhetnek. Azt is figyelembe kell venni, hogy a betakarítás csúcsidőszakában a

szállítókapacitás más fontos munkák miatt leterhelt.

A tavaszi istállótrágyázás csak a homoktalajokon fogadható el akkor, ha közvetlenül a vetés előtt történik. Ilyen

talajon a trágya gyorsan lebomlik, a növények a tápanyagokat a tenyészidő alatt már felvehetik. Éppen a gyors

lebomlás miatt e talajokon nem ajánlható a nyári és az őszi istállótrágyázás.

A téli trágyázás a legrosszabb, mert a fagyott talajra kihordott, és csak később alászántható trágya tápanyagai

elvesznek.

Az istállótrágya adagja különböző lehet:

15,0 t/ha adag gyenge trágyázásnak,

30,0 t/ha adag közepes trágyázásnak,

40,0 t/ha adag erős trágyázásnak felel meg.

Ez a megállapítás ma is érvényes. Ennek értelmében a laza talajokon és a jó szerkezetű középkötött talajokon az

alászántás mélysége 18–20 cm, kötött, levegőtlen talajokon 12–16 cm. A mélyebb alászántás különösen

homoktalajon fontos, mert ezzel a gyors mineralizáció és a képződött tápanyagok kimosódása mérsékelhető.

Az alászántás mélysége a trágya érési fokától is függ, a szalmás trágya (friss trágya) ugyanis mélyebbre

szántható alá, mint az érett trágya.

Az adagot befolyásolja a talaj kötöttsége, állapota, az istállótrágya minősége és a termesztett növény

trágyaigénye.

A talaj állapota és tulajdonságai annyiban befolyásolják az adagot, hogy a kiélt, régen trágyázott, elhanyagolt

területekre célszerűbb nagyobb adagot adni. A szélsőségesen kötött talajokra is több trágya szükséges, hogy a

talaj fizikai tulajdonságait kedvezően befolyásolja. Irányelv, hogy általában kötött talajra 4 évenként 30,0 t/ha,

könnyű mechanikai összetételű, laza talajra 2–3 évenként 15,0–20,0 t/ha alkalmazása lenne indokolt.

Az istállótrágya minősége elsősorban a trágya erjesztésétől és kezelésétől függ. A jobb minőségű, tehát

tápanyagokban gazdag trágyából kisebb adag is hatásos. Eszerint a jobban erjesztett és kezelt, értékesebb

trágyával évente nagyobb terület trágyázható meg, mint a silány minőségű trágyával.

Az istállótrágyát elsősorban olyan növények alá kell adni, amelyek szervestrágya-igényesek, és a trágyázást

nagyobb terméssel hálálják meg. Ilyenek a kapásnövények, a burgonya, a silókukorica, a szálastakarmányok.

A kalászosok alá közvetlenül nem istállótrágyázunk, hanem előveteményüket trágyázzuk. Az istállótrágyázott

talajba vetett kalászos ugyanis könnyen megdől, megszorul, érése megkésik, a gabonarozsda és egyéb

betegségek jobban megtámadják. Kivételes esetekben azonban a tápanyagokban szegény talajon kalászos alá is

adható fél adagú istállótrágya.


ALAPJAI


Az alászántás eszköze a kormánylemezes eke. Előhántó nem használható, mert összehúzza a szétteregetett

trágyát és az csomókban kerül a talajba. Az alászántással egyidejűleg az üregesség megszüntetése és a trágya

kedvező korhatásának elősegítése céljából nehéz gyűrűs hengerrel tömöríteni kell. Kivétel az őszi alászántás,

ehhez nincs szükség a henger használatára, sőt nedvesebb talajokon kárt is okozhat.

Az alászántás mélysége. Irányelvét Cserháti a következőképpen határozta meg:

„…a trágya olyan mélyen szántandó alá, amint azt a talaj légjárhatósága megengedi. Minél mélyebbre szántjuk

alá a trágyát – a megengedhető határok között –, annál mélyebben fejlődik a növény gyökérzetének zöme. A

gyökerek ugyanis ott fejlődnek a legnagyobb számban, ahol elegendő táplálékot találnak. Ha pedig a gyökérzet

nagy része mélyebb rétegekben fejlődik, a szárazságot nem érzi meg olyan könnyen, termése tehát sokkal

biztosabb.”

Műtrágyázás. A kiszórás előtt a műtrágyákat az igényeknek és a szükségleteknek megfelelően elő kell

készíteni. A műtrágyák, jelentős részét – különösen az összeállásra hajlamos N-műtrágyákat – felhasználás előtt

fel kell aprítani. Az összetapadásra hajlamos N-műtrágyák kiszórás előtt műtrágyaőrlő géppel, nagy

teljesítménnyel apríthatók.

A műtrágyák mechanikus keverése csak a kémiai és fizikai szempontból egyaránt összeférhető

műtrágyaféleségekkel valósítható meg megfelelő minőségben.

Esetleges őrlés mellett a különböző hatóanyagú műtrágyák keverhetők, amennyiben azok kémiailag

összeférhetők és a szemcseméretük is hasonló.

A szilárd műtrágyák kijuttatása mechanikus vagy pneumatikus gépekkel történik. Ma általános a röpítőtárcsás

gépek alkalmazása. A mai korszerű röpítőtárcsás gépek – szakszerű üzemeltetés esetén – az agrotechnikai

követelményekben előírt adagolási és szórási pontosságot biztosítják. Fontos azonban, hogy a fogások

csatlakoztatását akezelési utasításban meghatározott munkaszélességeknek megfelelően alkalmazzák, különben

a műtrágya eloszlása nem lesz megfelelő.

A szórási munka minősége tehát egyrészt az elvégzendő műtrágyázási feladat jellegének legmegfelelőbb

szórógépek megválasztásával, másrészt a gépek szakszerű üzemeltetésével teremthető meg.

A szórt sávok helytelen csatlakoztatása következtében a terület egyes részeire a szükségesnél több vagy

kevesebb műtrágya kerülhet. Az ilyen szórási hiba – pl. gabonafélék N-műtrágyával történő fejtrágyázásakor –

művelésirányban, a hosszirányú sávok mentén a növényállomány eltérő színeződését és fejlettségi állapotát

okozza. Különösen a N-tartalmú műtrágyák egyenlőtlen szóráseloszlása következtében jelentős a

termésveszteség.

A műtrágyák, folyékony formában is kijuttathatók. Azoldatműtrágyák kijuttatásához erre alkalmas szántóföldi

permetezőgépeket, szuszpenziókhoz speciális kijuttató gépeket alkalmaznak. Az oldat- és szuszpenziós

műtrágyák gyári és házi keverőüzemekben egyaránt elkészíthetők. A szállítási költségek csökkentése és a

rugalmasabb alkalmazkodás érdekében elterjedtebbek a házi vagy körzeti keverőüzemek, ahol a folyékony

műtrágyák készítése megfelelő technológiával, szilárd műtrágyák oldásával és szuszpendálásával, kiegészítő

anyagok hozzáadásával történik.

Kezelés, tárolás és kijuttatás szempontjából a szuszpenziós műtrágyák jelentik a nagyobb feladatot. Mind a

tárolás, mind a szállítás során intenzív keverésről kell gondoskodni a jelentős ülepedési hajlam miatt.

3.4.6. A növények tápanyagellátásának kiszámítása

A trágya tápanyagtartalma főként a talajon keresztül jut el a növény gyökereihez. Lehet tápanyagot a leveleken

keresztül is eljuttatni a növénybe, legtöbbször oldott formában. A talaj ismerete szükséges az eredményes

trágyázáshoz.

A talajok tápanyagtartalmának és egyéb agrokémiai tulajdonságainak vizsgálata elősegíti a célszerűbb és

gazdaságosabb tápanyag-gazdálkodást. A rendszeres talajvizsgálattal elbírálhatjuk talajaink változó állapotát

tápanyag-ellátottsága, pH-ja vagy más egyéb tulajdonságai szerint.

A szakszerűbb és korszerűbb tápanyagellátás akkor éri el célját, ha a trágyázás gyakorlata az alábbiakat veszi

figyelembe:


ALAPJAI


a) a különböző növények tápanyagellátása és ennek kialakított módszere igazodjon a termőhely talajához;

b) az egyes növények trágyázása során csak annyi tápanyagot adjunk, amennyit az adott növény a vegetáció

során igényel, illetve amennyit a terméssel és a melléktermékkel (szalma, kóró, répafej stb.) betakarítunk;

c) a talaj felvehető tápanyagai ne csökkenjenek, és csak annyival növekedjenek, amennyi a talajra, a talaj

kultúrállapotára és a környezetre nem káros.

3.4.7. A trágyázás módszere

Az egyes növények tápanyagellátásának kiszámítása az alábbi tényezők megállapítása szerint történik:

1. az adott termőhely szántóföldje alkalmas-e a választott növény számára;

2. milyen a szántóföldi termőhely tápanyag-ellátottsága;

Termőtalajaink megkülönböztetésének alapja a genetikai talajosztályozás.

A szántóföldi termőhelyek meghatározását erre alapozták, és egy-egy csoportba több, bizonyos tekintetben

egymáshoz néhány tulajdonságban közel álló talajtípust soroltak (20-22. oldal).

Termőhely száma, szántóföldi termőhely neve

I. Középkötött mezőségi talajok,

II. Középkötött erdőtalajok,

III. Kötött réti agyag talajok,

IV. Homok- és laza talajok,

V. Szikes talajok,

VI. Sekély rétegű, sík vagy erősen lejtős, erodált és heterogén talajok.

7. a vetésre kerülő növény 1 tonna terméssel mennyi N, P2O5, és K2O-ot vesz fel a talajból (a betakarított

melléktermékkel együtt);

8. az adott növényből ha-onként mennyi a tervezhető termés;

9. a talaj tápanyag-ellátottsága alapján az adott szántóföldi termőhelyen egy tonna terméshez mennyi N, mennyi

P2O5 és mennyi K2O tápanyag szükséges;

10. a kiszámított terméshez egy hektárra mennyi tápanyag szükséges N-ből, P2O5-ből és K2O-ból;

11. a tápanyagok átszámítása külön-külön történik műtrágyára, szerves trágyára vagy a kettő

kombinációjára.

A tápanyagellátás végezhető szerves trágyákkal, műtrágyákkal vagy a kettővel együtt.

3.4.8. A talajok tápanyag-ellátottsága

A talajok tápanyagtartalmát, felvehető tápanyagkészletét a termőrétegből vett talajminták laboratóriumi

vizsgálatával állapítják meg.

A talajvizsgálat során meghatározzák a talaj típusát, KA kötöttségét, pH-értékét, a CaCO3-t humusz%-ot, a

felvehető P2O5-t és K2O-t. A talaj nitrogénellátottságát a humuszból állapítják meg.

A talajok humusztartalmának a nitrogénellátottság megítéléséhez szükséges határértékeit a 24.táblázat tünteti

fel, az AL-oldható P-tartalmának értékeit a felvehető foszforellátottság megítéléséhez a 25.táblázat, az AL-

oldható K-tartalmának értékeit pedig a felvehető káliumellátottság megítéléséhez a 26.táblázat, termőhelyenként

megjelölve a következő ellátottsági fokozatokat: igen gyenge, gyenge, közepes, jó és igen jó.


ALAPJAI


24. táblázat - .A talaj humusztartalmának határértékei (a nitrogénellátottság

megítéléséhez) Debreceni, 1979

Szántóföldi

termőhely KA

Humusz (%)

igen gyenge gyenge közepes jó igen jó

I. > 42 < 2,00 2,01–2,40 2,41–3,00 3,01–4,00 4,01 <

< 42 < 1,50 1,51–1,90 1,91–2,50 2,51–3,50 3,51 <

II. > 38 < 1,50 1,51–1,90 1,91–2,50 2,51–3,50 3,51 <

< 38 < 1,20 1,21–1,50 1,51–2,00 2,01–3,00 3,01 <

III. > 50 < 2,00 2,01–2,50 2,51–3,30 3,31–4,50 4,51 <

< 50 < 1,60 1,61–2,00 2,01–2,80 2,81–4,00 4,01 <

IV. 30–38 < 0,70 0,71–1,00 1,01–1,50 1,51–2,50 2,51 <

< 30 < 0,40 0,41–0,70 0,71–1,20 1,21–2,00 2,01 <

V. > 50 < 1,80 1,81–2,30 2,31–3,10 3,11–4,00 4,01 <

< 50 < 1,40 1,41–1,80 1,81–2,60 2,61–3,50 3,51 <

VI. > 42 < 1,30 1,31–1,70 1,71–2,40 2,41–3,30 3,31 <

< 42 < 0,80 0,81–1,20 1,21–1,90 1,91–2,80 2,81 <

25. táblázat - A talaj AL-oldható foszfortartalmának határértékei (a felvehető

foszforellátottság megítéléséhez) Debreceni, 1979

Szántóföldi

termőhely

Karbonátosság

(CACO3%)

P2O5 (ppm)


I. > 1 < 50 51–90 91–150 151–250 251–450

< 1 < 40 41–80 81–130 131–200 201–400

II. > 1 < 40 41–70 71–120 121–200 201–400

< 1 < 30 31–60 61–100 101–160 161–360

III. > 1 < 40 41–70 71–110 111–180 181–380

< 1 < 30 31–60 61–100 101–150 151–350

IV. > 1 < 50 51–80 81–130 131–250 251–450


ALAPJAI


< 1 < 30 31–60 61–100 101–200 201–400

V. > 1 < 40 41–70 71–120 121–180 181–380

< 1 < 30 31–60 61–100 101–140 141–340

VI. > 1 < 50 51–80 81–130 131–200 201–400

< 1 < 30 31–60 61–100 101–150 151–350

26. táblázat - A talaj AL-oldható káliumtartalmának határértékei (a felvehető

káliumellátottság megítéléséhez) Debreceni, 1979

Szántóföldi

termőhely KA

Humusz (%)


I. > 42 < 100 101–160 161–240 241–350 351–550

< 42 < 80 81–130 131–200 201–300 301–500

II. > 38 < 90 91–140 141–210 211–300 301–500

< 38 < 60 61–100 101–160 161–250 251–450

III. > 50 < 150 151–250 251–380 381–500 501–700

< 50 < 120 121–200 201–330 331–450 451–650

IV. 30–38 < 90 91–120 121–160 161–220 221–420

< 30 < 50 51–80 81–120 121–180 181–380

V. > 50 < 200 201–280 281–400 401–550 551–750

< 50 < 150 151–230 231–330 331–450 451–650

VI. > 42 < 120 121–160 161–220 221–300 301–500

< 42 < 80 81–120 121–180 181–250 251–450

A humusz- és az oldható káliumtartalmat a mechanikai összetétel szerint (a termőhely kötöttségi száma), az

oldható foszfortartalmat a termőréteg karbonátossága szerint (1% CaCO3 felett, illetve CaCO3 nélkül) két-két

sorban megosztva tüntetik fel a táblázatok.

A talaj közepes ellátottsági szintjeit termőhelyenként más és más értékszámok – tól-ig – adatai jelzik.

Humusznál a %-os adatok, a foszfornál és a káliumnál a ppm-adatok. A %-os humusz és a ppm-adatok

szántóföldi termőhelyenként más-más nagyságrendűek.

A termőhely talajának a közepes ellátottsági szintje azt az értéket fejezi ki, amikor a növénynek a várható

terméshez közel annyi tápanyagot lehet adni, amennyit a terméssel és a betakarított hozzátartozó

melléktermékkel a talajból átlagosan felvesz.


ALAPJAI


A gyenge ellátottsági szinten több, az igen gyengén még több, a jó ellátottsági szinten kevesebb és az igen jó

ellátottsági szinten még kevesebb tápanyagra van szüksége a növénynek, külön-külön tápanyagonként.

3.4.9. A növény terméssel felvett fő tápanyagai

A hazai termésátlagok alapján az egyes növényeknek a terméssel és a hozzátartozó melléktermékkel (szalma,

szár stb.) a betakarításkor felvett és a területről elszállított N, P2O5, K2O, CaO, MgO kg/tonna adagjait veszi

figyelembe a trágyázási módszer.

Évjárattól és szántóföldi termőhelytől függően mutatkozhat néhány százaléknyi eltérés. Ezek az eltérések több

év átlagában kiegyenlítődnek, és kisebbek annál, hogy velük kapcsolatban korrekcióra, akár laborvizsgálatra

lenne szükség (27.táblázat). Akésőbbi évek többéves igazolt vizsgálatai az adatokat módosíthatja.

27. táblázat - A terméssel felvett tápanyagok kg/t

Növény N P2O5 K2O CaO MgO

Őszi búza 27 11 18 6 2

Makarónibúza 29 11 18 6 2

Tönköly 29 11 18 6 2

Rozs 25 12 26 8 2

Tritikále 27 12 24 7 2

Őszi árpa 27 10 26 6 2

Tavaszi árpa 20 9 21 8 2

Zab 28 12 29 6 2

Rizs 22 10 20 6 2

Kukorica 28 11 30 8 3

Csemegekukorica 15 12 25 8 3

Szemes cirok 29 10 31 8 3

Köles 20 9 22 7 2

Fénymag 22 8 23 6 2

Pohánka 23 9 20 8 2

Burgonya 5 2 9 3 1

Csicsóka 4 2 7 3 1

Cukorrépa 4,2 1,9 6,5 0,9 1,7

Borsó 60 17 35 32 6


ALAPJAI


Zöldborsó 19 6 15 10 2

Szója 62 37 51 42 9

Bab 55 25 40 38 8

Zöldbab 13 8 12 13 3

Lencse 45 22 40 40 8

Lóbab 52 23 46 35 7

Fehér csillagfürt 70 28 37 24 10

Sárga csillagfürt 77 21 45 25 9

Csicseriborsó 50 20 40 35 5

Szegletes lednek 40 25 45 14 6

Homoki bab 56 27 44 42 8

Mungóbab 56 27 44 42 8

Földimogyoró 70 42 55 40 8

Napraforgó 41 30 70 24 12

Őszi káposztarepce 55 35 43 30 10

Olajlen 40 13 50 18 3

Fehér mustár 50 25 40 35 5

Mák 45 15 50 20 3

Olajtökmag 50 35 100 20 10

Olajretekmag 55 30 48 32 6

Ricinus 30 33 73 17 4

Rostkender 10 4 20 22 2

Rostlen 12 6 12 13 2

Seprűcirok 33 14 30 10 3

Dohány 40 6 65 18 2

Lucernaszéna 27 7 15 35 3

Vöröshere-széna 23 5 20 25 5


ALAPJAI


Baltacímszéna 25 9 17 35 4

Tarka koronafürtszéna 25 12 15 18 3

Fehérsomkóró-széna 22 10 22 45 5

Bíborhere-széna 23 7 18 20 5

Görögszéna* 27 7 15 35 3

Nyúlszapukaszéna 23 7 18 21 6

Szarvaskerepszéna 22 8 17 15 2

Perzsahere zölden 2,2 1,2 2,4 2,0 0,3

Fehérhere-mag 23 16 20 18 5

Szöszösbükköny-mag 40 18 28 20 6

Pannonbükköny-mag 40 18 28 20 6

Tavaszi bükköny-mag 36 18 28 20 6

Zabos bükköny zölden 2,5 1,2 3,5 1,1 0,6

Moharfélék zölden 3,1 1,3 3,4 1,5 0,4

Réparepce 2,5 1,5 3,9 2,0 0,7

Facélia 2,3 1,5 3,2 1,0 0,4

Szudánifű 2,6 1,2 3,5 1,0 0,5

Takarmányrepce 2,8 1,3 3,4 1,1 0,6

Olajretek zöld 2,9 1,6 3,2 2,8 0,6

Fehér mustár zölden 2,6 1,9 3,7 2,5 0,5

Kukoricacsalamádé 2,9 1,2 3,0 1,3 0,2

Napraforgó-csalamádé 2,8 1,3 3,1 1,3 0,3

Takarmányrépa 3,7 1,7 5,5 4,2 1,2

Murokrépa 4,0 1,5 5,0 3,6 1,0

Tarlórépa 3,2 1,5 3,9 3,0 0,6

Takarmánytök 3,6 1,8 4,9 4,0 1,2

Takarmánykáposzta 3,8 1,5 4,8 3,8 0,9


ALAPJAI


Silókukorica 3,5 1,5 4,0 2,0 0,7

Silócirok 3,1 1,4 3,2 1,5 0,5

* becsült adatok

3.4.10. A növény terméshozamának megtervezése

Egy adott növényfaj tervezhető terméseit a talaj tulajdonságaitól, kultúrállapotától, az agrotechnika

színvonalától, a fajtától és a talaj tápanyag feltöltöttségétől függően szántóföldi termőhelyek szerint célszerű

megállapítani.

Kedvezőtlen évjáratban előfordul kisebb termés, de azonos adagú tápanyagellátás mellett, szakszerű termesztési

módszerrel párosult, jó csapadékellátottság, optimális hő- és fényviszonyok között a termés lehet nagyobb is.

3.4.11. Az egy tonna terméshez szükséges hatóanyagigény kiszámítása

A tervezett terméshozam t/ha értékével megszorozzuk az 1 tonna terméshez szükséges hatóanyagokat, külön N-

re, külön P2O5-re és külön K2O-ra, és megkapjuk az 1 ha-ra szükséges tápanyagok mennyiségét.

3.4.12. A trágyázás megoldásai

A mezőgazdasági termelés attól függően határozza meg, hogy az eredményes növénytermesztéshez mennyi

állati eredetű trágya jut, hogy mekkora az állattartás vagy -tenyésztés, illetve a tápanyagellátást – kivéve a

biogazdálkodást – a műtrágyázásra alapozza.

Mivel országos méretekben a műtrágyázás képezi a tápanyagellátás alapját, ezért először a műtrágyaszükségletet

vesszük figyelembe.

3.4.13. A hatóanyag átszámítása műtrágyára

A kiszámított tápanyagokat a rendelkezésre álló vagy beszerzendő műtrágyára számítjuk át. Ezzel megkapjuk,

hogy a várható terméshez mennyi az adott növény 1 hektárra vetített műtrágyaszükséglete az adott szántóföldi

termőhelyen.

28. táblázat - Minta a tápanyagszükséglet kiszámításához

Termőhely:

Szántóföldi termőhely:

Talajtípus:

Kötöttség, KA: pH: CaCO3:

Humusz (%): felvehető P2O5: ppm felvehető K2O: ppm

Tervezett termés: t/ha növényfaj:

fajta:

Istállótrágyázás éve (1,2 vagy több): tömege: t/ha

A kiszámítás menete Nitrogén P2O5 K2O

Ellátottsági szint


ALAPJAI


1 tonna terméshez szükséges

1 ha szántóra tápanyag, kg

Elővetemény levon:

Hozzáad:

Istállótrágya levon:

Egyéb módosítások

1 ha korrigált tápanyag

Átszámítás műtrágyára:

Nitrogénműtrágya kg/t

Szuperfoszfát kg/t

Kálisó kg/t

Korrekciós szempontok a tápanyag adagjaira vonatkoztatva: a kiszámított és felhasznált tápanyag csak akkor

érvényesülhet, ha a talaj kultúrállapota jó, továbbá a termésalakító tényezőket, vagyis a szántóföldi termőhelyet,

az előveteményt jól választottuk meg, a talajművelés, a vetés, a növényápolás pedig szakszerű. Amennyiben

akár egy vagy több tényező minősége, szakszerűsége közepes, rossz vagy kedvezőtlen, az a tápanyagadagok

növelésével, korrekciójával nem ellensúlyozható.

A kiszámított tápanyagadatokat a talaj szakszerű és többéves ismerete alapján a 29.táblázat szerint módosítani

indokolt.

29. táblázat - A számított tápanyagok néhány korrekciója

Hatóanyag A korrekció megnevezése Módosítás

N

• egyéves pillangós után levonás

• kissé gyomos egyéves pillangós után levonás

• gyomos egyéves pillangós után nincs levonás

• évelő pillangós után első évben levonás

• gyomos évelő pillangós utáni első évben levonás

• évelő pillangós után második évben levonás az I., II., III., termőhelyen

• gyomos évelő pillangós utáni második évben levonás

• szár- és tarlómaradványok időbeni lebontásához és a talaj biológiai feltáró

folyamatainak elősegítéséhez a IV., V., VI. termőhelyeken

– 30 kg/ha

–15 kg/ha

0 kg/ha

– 50 kg/ha

0–20 kg/ha

0 kg/ha

0 kg/ha

100 kg szárazanyaghoz további

0,8 kg N-t kell adni

P2O5 A számított adagot csökkenteni lehet az I., II., III.

termőhelyen

200 pp felett

50–70%-kal


ALAPJAI


a IV., V., VI. termőhelyen

• 20% feletti CaCO3 és 5 pH (KCI) alatti túlzott savanyúság esetén

• a P2O5 hasznosulása jó kultúrállapotú talajon

Kedvezőbb; elhanyagolt, gyomos, rossz kultúrállapotú talajon kevesebb

hasznosul

30–60%-kal

a számított P2O5 adagot 15–20%-

kal

növelni kell

–

–

K2O

A számított adagot csökkenteni lehet az I., II., III.

termőhelyen

a IV., V., VI. termőhelyen

• kukoricaszár-levonás

• napraforgószár-levonás

• gabonaszalma-levonás

200 pp felett

50–80%-kal

40–70%-kal

6–8 kg/ha

20–30 kg/ha

5–10 kg/ha

A növényfajtákhoz a nemesítők és a kutatóintézetek trágyázási javaslatokat is adnak. Ezek az ajánlások

rendszerint általánosak vagy nagyobb tájra vonatkoznak.

Az egyes növényfajták tápanyag-reakciójának ismerete is fontos információ, ami nem hagyható figyelmen

kívül. Egy adott termőhely talajának tápanyag-vizsgálati adatain – amelyek lehetnek korábbiak is – és az adott

szántóföldi termőhely termőképességén alapuló tápanyagadagon külön-külön legfeljebb 5–15%-os módosítás

lehet indokolt.

A tápanyagok kiszámításához a 28.táblázat nyújt segítséget.

3.4.14. A mésztrágyázás

A savanyú vagy kevés Ca-ot tartalmazó talajok csökkentik a tápanyagok érvényesülését. Valamennyi

kultúrnövény a terméssel kalciumot is felvesz, s ez évről évre csökkenti a talaj mészkészletét. A meszet, mint a

negyedik fő tápelem több évre (4–5 évre) célszerű kiszórni. Adagja 2 t/ha CaCO3 legyen. Kiszórása télen,

vetetlen, fagyott talajra a legjobb.

3.4.14.1. A magnéziumtrágyázás

Az ötödik tápanyag szerepe és jelentősége nem szorítható háttérbe. Magnéziumhiány elsősorban savanyú

homok- és erősen kilúgozott talajokon fordul elő. Erre a célra Mg-szulfát vagy Kieserit használható.

3.4.14.2. A tápanyagellátás ideje és módja

Alaptrágyának számítanak a foszfor és kálium hatóanyagú műtrágyák, az istállótrágya, a zöldtrágya stb.

A PK-műtrágyákat alaptrágyaként a tavaszi vetésű növények számára az őszi szántással, az őszi vetésűek alá

pedig a nyári talajművelések valamelyike során forgatjuk alá vagy keverjük be a talajba.

A nitrogén egy részét az őszi vetésű növények a magágyba kapják, a tavaszi vetésűek pedig tavasszal, szintén a

magágyba.

Ősszel alaptrágyaként (a tavaszi vetésű növények alá) N-t adni nem célszerű, mert egy része elvész a növény

számára, és talajvíz- vagy környezetszennyező is.

A kelő növénynek, továbbá a tavaszi vegetáció megindításának elősegítésére a kisebb adagú nitrogén-

műtrágyázás a starter trágyázás.

Az őszi kalászosok, a repce stb. növényekre az áttelelés utáni nitrogénműtrágya kiszórása a fejtrágyázás.


ALAPJAI


3.5. 2.5. Fajta, vetőmag, vetés

3.5.1. 2.5.1. A növényfajták állami elismerése és a fajtavédelem

A növényfajtákat érintően a nemzetközi (elsősorban az európai) előírásoknak és gyakorlatnak megfelelően

Magyarországon is két alapvető, egymástól független szabályozási rendszer alakult ki. Az egyik a növényfajták

kereskedelmi forgalmazási rendszere, amely a fajta állami elismerését és a szaporítóanyagok minősítését

foglalja magába, a másik pedig a növényfajták oltalmi rendszere, amely a nemesítő kizárólagos hasznosítási

jogának elismerését jelenti.

A növényfajták kereskedelmi forgalmazási rendszerét a növényfajták állami elismeréséről, valamint a

szaporítóanyagok előállításáról és forgalmazásáról szóló 2003. évi LII. törvény (közismert nevén az ún.

Vetőmagtörvény) és a végrehajtására kiadott FVM-rendeletek szabályozzák, amelyek Magyarországnak az

Európai Unióhoz történő csatlakozása időpontjában, azaz 2004. május l-jén léptek hatályba. A törvény és a

végrehajtási rendeletek alapját az Európai Unió vonatkozó irányelvei képezik. Az Európai Unió tagországai

vetőmagtörvényeinek az a célja, hogy a mezőgazdaság részére kiváló minőségű vetőmagot biztosítson és ezzel a

lakosság jó élelmiszer-ellátását garantálja.

Az Európai Unióban a szántóföldi növények és a zöldségnövények meghatározott fajainak, valamint a szőlő

fajtaelismerését és szaporítóanyag-forgalmazását közösségi szinten szabályozzák. A szántóföldi növények közül

81 faj és egy nemzetséghibrid tartozik a közösségi szabályozás alá, amelyek állami elismerése kötelező. A

szántóföldi növények közös szabályozást az Európai Unió Tanácsának a 2002/53/EC1 irányelve az EU

szántóföldi Közös Fajtajegyzékéről, a 2002/54/EC irányelve a répafélék vetőmagjáról, a 66/401/ECC2 irányelve

a takarmánynövények vetőmagjáról, a 2002/56/EC irányelve az olaj- és rostnövények vetőmagjáról, a

66/402/ECC irányelve a gabonafélék vetőmagjáról és a 2002/56/ECC irányelve a burgonya vetőgumóról

tartalmazzák. Az utóbbi öt irányelv tartalmazza a közösségi szabályozás alá tartozó növényfajok felsorolását és

a vetőmag-minősítés követelményrendszerét.

Az irányelvek szerint a szántóföldi növényfajok fajtáinak kereskedelmi forgalmazása két fontos alapra épül:

•A szabályozási rendszerhez tartozó fajok fajtáinak vetőmagja csak akkor hozható kereskedelmi forgalomba az

Európai Unió területén, ha azt mint elit vagy mint szántóföldön ellenőrzött és minősített (a nemzetközileg

használt szóval certifikált) vetőmag-kategóriában minősítették.

•A tagállamoknak gondoskodni kell arról, hogy az így minősített vetőmag a Közösségen belül semmilyen

forgalmi korlátozást ne szenvedjen.

A közösségi szabályozás alá nem tartozó növényfajok fajtáinak vetőmagja állami elismerés és hatósági

vetőmag-minősítés nélkül is forgalmazhatók, azonban a jogszabályok lehetőséget adnak a fakultatív módon

történő állami elismerésre és vetőmag minősítésre.

A növényfajták állami elismerése a termelők és a felhasználók érdekeit szolgáló államigazgatási eljárás,

amelynek során egy növényfajtát a vonatkozó jogszabályokban előírt vizsgálati eredmények alapján felvesznek

a Nemzeti Fajtajegyzékre.

A fajta a növények egy botanikai taxonon belül ismert legalacsonyabb szintű azon csoportja, amely egy

genotípus vagy a genotípusok kombinációjából kialakult tulajdonságokkal jellemezhető (azaz egyöntetű), más

populációtól megkülönböztethető és tulajdonságaiban állandó.

Az állami elismerés feltétele a Nemzeti Fajtajegyzékre, ill. az EU Közös Fajtajegyzékre történő felvételhez a

következők:

•eredményes DUS-vizsgálat;

•eredményes VCU-vizsgálat;

•megfelelő fajtanév és

•megfelelő fajtafenntartás.

1 European Community (Európai Közösség) 2 European Economic Community (Európai Gazdasági Közösség)


ALAPJAI


Eredményes a DUS-vizsgálat, ha a fajta a CPVO1 (az EU Közösségi Fajtahivatala), az UPOV2 (az új

növényfajták oltalmazására létrejött Egyezmény és Szervezet), vagy ezek hiányában nemzeti irányelvek alapján

végrehajtott vizsgálatok szerint megkülönböztethető (Distinct), egyöntetű (Uniform) és állandó (Stable). A DUS

betűszó tehát a megkülönböztethető, az egyöntetű és az állandó szavak angol megfelelőjének kezdőbetűiből

keletkezett.

Egy fajta akkor tekinthető megkülönböztethetőnek, ha egy vagy több fontos tulajdonságban minden más, a

bejelentés időpontjában ismert fajtától kellő mértékű eltérést mutat. Ismert fajtának kell tekinteni az állami

elismerés esetében azokat a fajtákat, amelyek a bejelentés időpontjában az EU Közös Fajtajegyzékén vagy a

tagországok Nemzeti Fajtajegyzékén szerepelnek, illetve bármelyik tagországban állami elismerésre

bejelentették.

Egy fajta akkor tekinthető egyöntetűnek, ha egyedei a mutációból, eseti keveredésből vagy más okból

előforduló eltérő típusoknak, valamint a termékenyülési viszonyoktól függő változatoknak olyan alacsony

gyakoriságát tartalmazza, amely lehetővé teszi a pontos leírást, a megkülönböztethetőség megállapítását és

biztosítja a fajtaállandóságát.

Egy fajta akkor tekinthető állandónak, ha lényeges tulajdonságai tekintetében az ismételt szaporítások után vagy

minden egyes előállítási ciklus végén megegyezik az eredeti fajtaleírásban foglaltakkal.

A szántóföldi növények esetében a termesztési és használati érték, röviden VCU-vizsgálat (Value for

Cultivation and Use) a fajta termőképességére és minőségére, ill. különböző növényi betegségek és környezeti

hatások vizsgálatára irányul. Egy fajta termesztési és használati értéke akkor tekinthető kielégítőnek, ha az illető

tagállamban az elismert fajtákhoz képest az ország egész területén vagy annak egy részén a termesztési

tulajdonságokat, a termés, ill. a belőle készült termék mennyiségét és minőségét tekintve határozottan jobb.

Egyes tulajdonságok gyengébb voltát más kedvező tulajdonságok ellensúlyozhatják.

A DUS-vizsgálatok és a VCU-vizsgálatok követelményrendszerét az Európai Unió 2003/91/EC Bizottsági

irányelve határozza meg.

A fajtaelnevezések tartalmi és formai követelményeit az Európai Unió 930/2000 számú Bizottsági rendelete

szabályozza.

Az államilag elismert fajtákat szakszerűen kell fenntartani és minden fajtának felelős fajtafenntartóval kell

rendelkezni. A fajtafenntartás feladata a fajta vetőmag-felszaporításához szükséges szuperelit vetőmag

folyamatos és szükségszerű mennyiségű előállítása oly módon, hogy az eredeti regisztrált tulajdonságait

megőrizze.

Aközösségi szabályozású fajták fajtafenntartását az EU területén vagy olyan országokban kell végezni,

amelyekkel az EU-nak fajtafenntartási ekvivalencia, azonossági megállapodása van.

Azállami elismerésre bejelentett fajták vizsgálatát az Országos Mezőgazdasági Minősítő Intézet (OMMI) végzi

el. A vizsgálati eredmények alapján előterjesztési javaslatot készít a fajta állami elismerésére vagy a további

vizsgálatok megszüntetésére, ill. az állami elismerés meghosszabbítására vagy visszavonására. AFajtaminősítő

Bizottság állásfoglalása alapján az OMMI adja ki a határozatot, amelyet a Földművelésügyi és Vidékfejlesztési

Minisztérium (FVM) hivatalos lapjában közzé tesznek. Ahatározat ellen az államigazgatási eljárás általános

szabálya szerint jogorvoslatnak van helye.

A szántóföldi növények állami elismerése a megadás dátumától számított 10. év végéig tart, amely a bejelentő

kérelmére további 10 éves időtartamra többször is meghosszabbítható, amennyiben a meghosszabbítás

feltételének megfelelnek.

Az OMMI az államilag elismert fajtákat az évente megjelenő Nemzeti Fajtajegyzékben teszi közzé.

Aszántóföldi növények Nemzeti Fajtajegyzéke az alábbi részekre tagolódik:

•A fajtajegyzék „A”fejezetének I. része tartalmazza azokat a fajtákat, amelyek a Nemzeti Fajtajegyzékről

rákerültek az EU Közösségi Fajtakatalógusára, s amelyek vetőmagja az EU egész területén forgalmazható.

•A fajtajegyzék „A”fejezetének II. része tartalmazza azokat a fajtákat, amelyek pl.: DUS vagy gazdasági érték

vizsgálat, nem megfelelő fajtanév, esetleg a fajtafenntartási ekvivalencia hiánya miatt a Nemzeti Fajtajegyzékről

még nem kerültek rá az EU Közösségi Fajtakatalógusára, s amelyek vetőmagja kizárólag Magyarország

http://ill.az/


ALAPJAI


területén forgalmazható az EU Mezőgazdasági, Kertészeti és Erdészeti Vetőmagvak és Szaporítóanyagok

Állandó Bizottsága három évre megadott engedélye alapján. (Ez csak átmeneti kategóriának tekinthető.)

•A fajtajegyzék „A”fejezetének III: része tartalmazza azokat a fajtákat, amelyek az EU Közös Fajtakatalógusáról

s egyúttal a Nemzeti Fajtajegyzékről törlésre kerültek, s amelyek vetőmagja csak Magyarország területén

forgalmazható a visszavonást követő harmadik év június 30-ig.

•A fajtajegyzék „B”fejezetének IV. része tartalmazza azon fajok fajtáit, amelyek állami elismerése az EU-ban

nem kötelező, de Magyarországon a korábbi kötelező előírás miatt, vagy a jelenlegi jogi szabályozás alapján

fakultatív módon állami elismerést kaptak. Ezeknek az elismert fajtáknak a vetőmagja az EU egész területén

forgalmazható.

•A fajtajegyzék „B”fejezetének V. része az EU-ban állami elismerésre kötelezett fajok azon speciális fajtáit

tartalmazza, amelyek hasznosítási célja eltér a faj többi fajtájáétól (pl.: anyarozs, stb.). Állami elismerése nem

kötelező és csak zárt rendszerben hasznosítják, így a vetőmagjuk nem kerül közforgalomba.

•A fajtajegyzék „B”fejezetének VI. része azokat a fajtákat tartalmazza, amelyek vetőmagja az EU-n és az OECD

fajtaigazolási rendszerén kívüli országok részére forgalmazhatók.

Az EU tagországainak Nemzeti Fajtajegyzéke és az EU Közös Fajtajegyzéke egymásra épülő rendszerek,

ugyanis az EU Közös Fajtajegyzék nem más, mint a tagországok Nemzeti Fajtajegyzékeinek összessége.

A vonatkozó jogszabályok alapján a Nemzeti Fajtajegyzéken lévő, valamint az EU Közös Fajtajegyzékéről

hazai elővizsgálatokkal kiválasztott fajtákat a termelői tájékoztatás céljából tovább lehet vizsgálni. A

vizsgálatok elsősorban a fajták termőképességének, minőségének és növénykórtani tulajdonságainak

megállapítására irányulnak. Az OMMI és más intézetek, szervezetek által elvégzett kísérleti eredmények alapján

a Magyar Agrárkamara az egyes termékpályákat összefogó szakmai szervezetek által létrehozott bizottság

közreműködésével kiadja az Ajánlott Fajták Jegyzékét.

A Nemzeti Fajtajegyzékben lévő elismert fajták leírását és jellemzőit az OMMI Leíró Fajtajegyzékben teszi

közzé az állami elismeréshez végzett DUS-vizsgálatok és gazdasági értékvizsgálatok eredményei alapján.

A növényfajták védelmi rendszere törvény által szabályozott magánjogi intézmény, amely az előírt feltételek

megléte esetén kizárólagos hasznosítási jogot ad az adott fajtára a nemesítőjének. Ez a rendszer tehát a

nemesítők érdekeit védi. A fajtavédelmi eljárás nem kötelező, azt csak a nemesítő kérelmére kell lefolytatni.

Az oltalmi rendszer alapvető közgazdasági rendeltetése, hogy biztosítsa a kutatási és fejlesztési ráfordítások

megtérülését azáltal, hogy az oltalommal járó kizárólagosság időleges piaci monopolhelyzetet teremt a nemesítő

számára profit elérésére. Tehát a fajtaoltalom jogot ad a nemesítőnek, hogy a fajtát az oltalmi időszak alatt

licenc díj ellenében kizárólagosan hasznosítsa.

A növényfajták oltalmazására, a fajtatulajdonosi jogok érvényesítésére a nemesítők az Európai Unió területén

már kétféle lehetőség közül választhatnak. Az egyik az ún. nemzeti fajtaoltalom, amely csak azon országok

területére érvényes, ahol a fajta az oltalmat megkapta. Tehát ezt a formát mindegyik tagországban külön-külön

kérelmezni kell, ahol a nemesítő a fajtát oltalmaztatni kívánja. A másik lehetőség az ún. közösségi fajtaoltalom,

amely egyszeri eljárással az Európai Unió egész területére érvényes A kétféle oltalmi lehetőség közül mindenki

szabadon választhat, azonban egy fajtára egy időben csak az egyik féle oltalmi forma érvényesíthető.

A nemzeti fajtaoltalmat Magyarországon a találmányok szabadalmi oltalmáról szóló, a 2002. évi XXXIX.

törvénnyel módosított 1995. évi XXXIII. Szabadalmi törvény szabályozza. A törvénynek a növényfajtákra

vonatkozó része az UPOV 1991. évi Egyezmény szövege alapján készült.

Az oltalom feltétele:

•eredményes DUS-vizsgálat;

•a fajta újdonsága és

•megfelelő fajtaelnevezés.


ALAPJAI


A fajtaoltalomhoz szükséges DUS-vizsgálatok megegyeznek az állami elismeréshez végzett vizsgálatokkal. A

különbség csupán annyi, hogy a megkülönböztethetőség szempontjából itt ismert fajtának kell tekinteni bármely

országban államilag elismert vagy oltalmazott fajtát, ill. az ilyen célokra bejelentett fajtát.

Magyarországon a fajtaoltalmi bejelentést a Magyar Szabadalmi Hivatalhoz (MSZH) kell benyújtani. A

bejelentés elfogadása esetén a nemesítőnek az elsőbbség napját követően 4 év áll rendelkezésre, hogy az

oltalomhoz szükséges DUS-vizsgálati dokumentációt átadja az OTH-nak. A szabadalmi törvény a DUS-

vizsgálatok elvégzésére az OMMI-t jelölte ki. A DUS-vizsgálati dokumentációt az állami elismerés céljára

végzett vizsgálati eredmények alapján, vagy ennek hiányában a fajtaoltalom céljából lefolytatott DUS-vizsgálati

eredmények felhasználásával kell elkészíteni.

A szabadalmi törvény lehetőséget ad a farmerjog alkalmazására is. A farmerjog azt jelenti, hogy a termelő a

jogszabályban meghatározott fajok oltalmazott fajtájával előállított termést a saját birtokán vetőmagként újra

felhasználhatja a nemesítő külön engedélye nélkül.

A közösségi fajtaoltalmat az EU 2100/94 számú Tanácsi rendelete szabályozza, amelynek az alapját szintén az

UPOV 1991. évi Egyezménye alkotja. A közösségi fajtaoltalomra a fajtát a franciaországi Angersben található

Közösségi Fajtaoltalmi Hivatalhoz (CPVO) lehet bejelenteni. A bejelentés megtehető közvetlenül vagy az

OMMI közreműködésével. A fajtaoltalom feltételeként meghatározott kritériumok azonosak a nemzeti

fajtaoltalomnál ismertetekkel az újdonság kivételével. A közösségi fajtaoltalom tekintetében a fajta akkor

minősül újnak, ha az elsőbbségi napot megelőzően a nemesítő tudtával nem hozták kereskedelmi forgalomba

•az EU területén egy évnél korábban,

•az EU területén kívül négy évnél korábban.

A közösségi fajtaoltalom időtartama a szántóföldi növényekre vonatkozóan 25 év, kivéve a burgonyát, ahol is ez

30 év.

A közösségi fajtaoltalmi rendelet szintén engedélyezi a farmerjog alkalmazását.

3.5.2. 2.5.2. A vetőmag-előállítás és forgalmazás rendszere

Vetőmagnak vagy generatív szaporítóanyagnak az ivarosan szaporodó növények magját vagy szemtermését

nevezik. A Vetőmagtörvény a vetőmag fogalmába érti a burgonya és a csicsóka vegetatív szaporítóanyagát, a

vetőgumót is.

Az EU közösségi szabályozása alá tartozó, a hivatkozott irányelvekben megadott, 81 szántóföldi növényfaj és 1

nemzetséghibrid fajtáinak vetőmagja csak szántóföldön ellenőrzött és minősített vetőmag-kategóriában állítható

elő és hozható kereskedelmi forgalomba az EU területén.

Az általános szabálytól eltérően megfelelő engedéllyel a következő vetőmagféleségek is forgalomba hozhatók:

•az engedményes vetőmag, amely vetőmaghiány esetén a Nemzeti Fajtajegyzéken vagy az EU Közös

Fajtajegyzéken nem szereplő, vagy a vonatkozó szabványelőírásoknak meg nem felelő vetőmag átmeneti

forgalomba hozatalát jelenti,

•a csírázóképességi vizsgálat befejezését megelőzően forgalomba hozott vetőmag,

•a kísérleti célú vetőmag,

•a kereskedelmi vetőmag és

•a vetőmagkeverék.

A közösségi szabályozás alá nem tartozó szántóföldi növényfajok fajtáinak vetőmagja hivatalos minősítés

nélkül is forgalmazható. Ugyanakkor lehetőség van arra, hogy a fakultatív módon állami elismerést kapott fajtát

a vetőmag-előállító kérelmére hivatalos szántóföldi ellenőrzésben és vetőmag-minősítésben részesítsék.

A szántóföldön ellenőrzött és minősített vetőmag az államilag elismert szántóföldi növényfajok fajtáinak a

szántóföldi ellenőrzés során alkalmasnak minősített növényállományából származó, meghatározott szaporítási


ALAPJAI


fokú, a szabványnak megfelelő minőségű fémzárolt vetőmag, melynek szakszerű fajtafenntartásból származó

kiindulási alapanyaga van. A szántóföldön ellenőrzött és minősített vetőmag szaporítási fokai a következők:

•a szuperelit vetőmag (SE), amely a növényfajta nemesítőjének közvetlen irányításával a tenyészkerti törzsek

keverékéből származó, továbbszaporításra kiadott vetőmag,

•az elit vetőmag (E) a szuperelit vetőmag első továbbszaporítása és a hibridvetőmag-előállításra kiadott

szülőkomponens vetőmagja,

•az I. szaporítási fokú vetőmag (I. fok) az elit fokú vetőmag első továbbszaporítása,

•a II. szaporítási fokú vetőmag (II. fok) az I. szaporítási fokú vetőmag első továbbszaporítása,

•a III. szaporítási fokú vetőmag (III. fok) a II. szaporítási fokú vetőmag első továbbszaporítása.

A szántóföldi ellenőrzésben részesített és minősített vetőmag-szaporításokat hivatalos szántóföldi ellenőrzésben

és minősítésben kell részesíteni. Az ellenőrzés célja annak igazolása, hogy az előállított fajta igazolt vetőmagja

egy vagy több generáción keresztül a fajta hiteles alapanyagából, vetőmagjából származik és annak

tulajdonságait a felszaporítás során megtartotta.

A vetőmag-előállításokat ellenőrzés céljából az OMMI területileg illetékes Vetőmag-felügyelőséghez kell

bejelenteni. A bejelentéshez származási igazolást kell mellékelni, amelyet a nemesítő vagy az elitnél

alacsonyabb szaporítási fokú vetőmag előállításakor felhatalmazás alapján a vetőmag-előállító ad ki.

A szántóföldi szemle során az alábbi tényezőket kell vizsgálni:

•az elővetemény-korlátozás betartása;

•a kötelezően előírt védőtávolság (izoláció) megléte;

•a szaporítótábla általános kultúrállapota;

•a növényállomány fejlettsége és kiegyenlítettsége;

•a növényállomány faj- és fajtatisztasága;

•a szaporítótábla gyomossága;

•a nehezen tisztítható magvú idegen növények előfordulása;

•a károsítók jelenléte és kártétele.

A szántóföldi szemle során megbecsülik a szaporító tábla várható termését is. A szántóföldi szemléről

szántóföldi ellenőrzési jegyzőkönyvet kell felvenni, amely a következő szántóföldi ellenőrzésre alkalmas,

vetőmagnak alkalmas, laboratóriumi vizsgálat eredményétől függően feltételesen alkalmas, vagy vetőmagnak

nem alkalmas minősítést tartalmazhat.

A szántóföldi ellenőrzés lezárásakor kiadott, érvényes szántóföldi szemlejegyzőkönyvvel együtt érkezik a nyers

vetőmagtétel a vetőmagüzembe. Az üzemi feldolgozás fajtól és technológiától függően általában szárítással

kezdődik, majd a tisztítás és a csávázás után kerül sor a csomagolásra, és a fémzárolásra való előkészítésre.

Vetőmagüzemi alapkövetelmény, hogy a fémzárolásra előterjesztett vetőmagtétel azonossága minden

vonatkozásban visszavezethető legyen a szántóföldön megtermelt nyers vetőmagra.

A fémzárolás során a vetőmagtételt külön szabályok szerint mintavételi jegyzőkönyv felvétele mellett meg kell

mintázni, egyidejűleg a megmintázott tételt fémzárral vagy fémzár értékű, eltávolításkor megsérülő azonosító

jellel (pl. szúrókötés, zárszalag, varrás stb.) le kell zárni és a csomagolási egységeket azonosító jelzéssel

(címkével) kell ellátni. A fémzárolás alkalmával vett vetőmagminta laboratóriumi vizsgálata alapján kell a

vetőmagtételt a vonatkozó szabványelőírások szerint minősíteni. Amennyiben a tétel a vonatkozó szabványok

feltételeinek megfelel az OMMI hivatalos bizonyítványt állít ki róla. Ez a vetőmag-minősítő bizonyítvány,

amely tartalmazza a vetőmagtétel adatait és a forgalomba hozatala feltételeinek való megfelelést.

A vetőmagtételek jelölésére a csomagolási egység külső oldalán elhelyezett hivatalos hatósági címke szolgál. A

belföldi (az Európai Unió területére érvényes) címkék színei a következők:


ALAPJAI


•szuperelit szaporítási fok esetén fehér színű, lila átlós csíkkal áthúzva;

•elit szaporítási fok esetén fehér színű;

•I. szaporítási fok esetén kék színű;

•II. és további szaporítási fok esetén piros színű;

•nem véglegesen minősített vetőmag esetén barna színű.

A címkének tartalmazni kell többek között a faj megnevezését, a fajta megnevezését, a szaporítási fokot, a

minősítő hatóságot, a fémzárolási számot, a fémzárolás időpontját és a csomagolási egység súlyát.

A fémzárolt és forgalomba hozott vetőmagok faj- és fajtaazonosságát, valamint fajtatisztaságát hivatalos

kisparcellás fajtaazonosító vizsgálattal kell ellenőrizni, amely feladatot az OMMI látja el. A vizsgálat célja

annak megállapítása, hogy a fajta a hivatalos fajtaleírásban rögzített tulajdonságait a továbbszaporítás során

megőrizte-e. A kisparcellás fajtaazonosító vizsgálat csak a vonatkozó rendeletben előírt vetőmagtételekre terjed

ki. A minősítő intézet a vizsgálat eredményéről vizsgálati bizonyítványt állít ki.

3.5.3. 2.5.3. A vetőmag értékmérő tulajdonságai

A forgalomba hozott vetőmagok tulajdonságairól a forgalmazó a felhasználókat tájékoztatni köteles, amely több

mint száz éves alapelv Magyarországon. A fémzárolt kész vetőmagot minősíti a fajtaazonosság és a genetikai

tisztaság, a mechanikai tisztaság, a csírázóképesség, a nedvességtartalom, egyes fajoknál az osztályozottság és

egyéb speciális tulajdonság. E tulajdonságokat a csomagolási egységekre helyezett címkék és a kísérő

okmányok tartalmazzák.

Technikai tisztaság. Avetőmagnak ez az egyik legfontosabb minőségi tulajdonsága, amely lényegében a

fajazonos magvak arányának tömegszázalékát jelenti. Atiszta anyaghoz sorolják a teljesen kifejlett és ép

magvakon kívül a fajhoz tartozó kevésbé fejlett vagy a mag felénél nagyobb törött magvakat is, melyekből ép

csíra fejlődhet.

Atisztaságvizsgálat során különválasztják a tiszta anyag közül az idegen magvakat és a hulladéknak minősülő

anyagokat. Idegen mag a vizsgált fajtól eltérő minden más faj magja, függetlenül attól, hogy termesztett

kultúrfaj vagy gyomfaj magja. Hulladéknak pedig azok a magvak minősülnek, amelyekről megállapítható, hogy

léhák, továbbá a mag nélküli termésrészek, a törött mag fele vagy kisebb része, és minden más anyag, amelyet a

szabvány felsorol.

Az idegenmagtartalom-vizsgálat célja az idegen magok darabszámának meghatározása összesen vagy egyes

magcsoportokra bontva, amelyet db/kg vagy db/minta mértékegységben adnak meg (MSZ 6354–2:2001).

Genetikai tisztaság és fajtaazonosság. A vetőmagok genetikai tisztaságát és fajtaazonosságát a szántóföldi

vetőmag-szaporítások ellenőrzése során lehet megállapítani, de a kisparcellás fajtaazonossági vizsgálati

eredmények is erről adnak tájékoztatást. Egyes növényfajok genetikai tisztaságát, ill. fajtaazonosságát csak

bizonyos kémiai, citológiai és biokémiai módszerekkel lehet meghatározni. Vegyi oldatokkal lehet egymástól

megkülönböztetni többek között pl. a pannon bükkönyt a sávos bükkönytől, vagy a fehér somkórót a savanyú

somkórótól. Kromoszómaszámolás alapján választhatók szét a fajon belül jellemzően eltérő ploiditást mutató

fajták a fűféléknél, a répaféléknél vagy egyes keresztesvirágú fajoknál. A kukorica fajtatisztaságának

vizsgálatához a zein tartalékfehérjéket izoelektromos fókuszálással (IEF) választják szét.

Csírázóképesség. Ez a minőségi tulajdonság tekinthető a másik legfontosabb értékmérő tulajdonságnak. A

vizsgálat célja az ellenőrzött, szabályozott, a faj igényeinek optimálisan megfelelő laboratóriumi körülmények

között, egységes módszerekkel úgy megállapítani a maximális csírázóképességet, hogy az bármikor

megismételhető legyen. A csírázóképességi vizsgálathoz a tisztasági vizsgálat során nyert tiszta magvakat

használják. Értékét a kicsírázott, egészséges csírát hozó magvak százalékában adják meg 4

vizsgálatának átlaga alapján. A csíráztatás végezhető papír- vagy homokrétegen speciális berendezések

(csírakamrák, -szekrények, -asztalok) használatával, kellő víz, meghatározott fény- és hőmérséklet-viszonyok

mellett.

A csírázóképesség mellett használják a csírázási erély fogalmát is, amely az az értékszám, amely azon a napon

adja meg az ép, fejlett csíranövények százalékát, amely a szabványban szerepel első értékelési napként (MSZ

6354–3:1992).


ALAPJAI


Életképesség. Amíg a csírázóképesség meghatározásánál azt vizsgálják, hogy az adott magszámból hány darab

ép csíranövény fejlődik optimális körülmények között, az életképesség vizsgálatakor a magban rejlő potenciális

lehetőséget, a mag életlehetőségét, életképességét próbálják meghatározni. Az életképesség megállapítására

többféle módszer lehetséges, leggyakrabban a laboratóriumi biokémiai módszereket alkalmazzák. A módszerek

lényege, hogy biokémiai festékek segítségével feltérképezik az élő és a holt szövetek arányát és ebből

következtetnek a mag életképességére (MSZ 6354–4:1985).

Életrevalóság. A vetőmagvak életrevalóságában (vitalitás, vigor) is különbségek találhatók, mely a magvak

kelésének erélyében és a fiatal növények fejlődésének gyorsaságában mutatkozik meg. Az életrevalóság

vizsgálatának többféle módszere van. Az egyszerű tesztek közül a két legismertebb módszer a cold-teszt,

amelynek során hideg, nedves környezetet szimulálva csíráztatják a magot, és az ún. öregítési teszt, amelynek

során magas hőmérséklet és páratartalom mellett mesterségesen öregítve vizsgálják a mag teljesítőképességét.

Egészségi állapot. Laboratóriumi körülmények között vizsgálják a limitáltan megengedett vagy tiltott

kórokozók előfordulását a mag felületén vagy a mag belsejében. Kötelezően a len (Botrytis cinerea, Septoria

linicola), a bab (Colletotrichum lindemuthianum) és a napraforgó (Botrytis cinerea, Sclerotinia sclerotiorum,

Diaporthe helianthi) vetőmag vizsgálatánál alkalmazzák.

Nedvességtartalom. Fontos tájékoztatást ad a vetőmag állapotáról annak nedvességtartalma. A nagyobb

nedvességtartalom módosítja az ezermagtömeget és egyben előidézheti a magban az enzimatikus, illetve a

csírázási folyamatok megindulását, amely jelentős csíraromlást okozhat. A nedvességtartalmat a szárítás után

mért tömegveszteségnek a bemért tömeghez viszonyított százalékában fejezik ki (MSZ 6354–7:2001).

Osztályozottság. A vetőmagok osztályozottságának vizsgálatakor a magokat hosszúság és szélesség alapján

válogatják szét, amit a fajra megadott méretű kerek vagy hosszúkás nyílású lemezrosták segítségével hajtanak

vége. Azt vizsgálják, hogy a meghatározott vetőmagmennyiségből egy időegység alatt mozgatásra mennyi

hullik át. Az a jó, ha minél kevesebb mag esik át a rostán.

3.5.4. 2.5.4. A vetőmag előkészítése

A vetőmag előkészítésén értjük mindazon munkálatokat, melyek segítségével a nyers vetőmagból a növények

szaporítására alkalmas, a minőségi követelményeknek megfelelő szaporítóanyagot nyerünk. A különböző

szaporítási fokú, a vetőmag-szaporítások szántóföldi ellenőrzése során „vetőmagnak alkalmas” minősítést kapott

nyers vetőmag előkészítését a vetőmagtermesztő gazdaságok, illetve a vetőmag-feldolgozó üzemek végzik.

A vetőmag-feldolgozásra beszállított nyers vetőmagból az üzemben mintát vesznek, majd elvégzik a szükséges

vetőmagvizsgálatot, ami érzékszervi, tisztasági, csíráztatási és nedvességtartalom-vizsgálatára terjed ki. Ezt

egészíti ki a tisztíthatósági vizsgálat, mely laboratóriumi gépekkel végzett próbatisztítás. E művelet során

megállapítható, hogy a beérkezett nyers vetőmagból mennyi fémzárolt vetőmag várható, illetve az, hogy milyen

tisztítási technológiát alkalmazzanak.

A nyers vetőmag feldolgozásának első szakasza a szárítás. A vetőmag nedvességtartalmát az egyes

növényfajokra vonatkozóan szabvány írja elő. Amennyiben a vetőmag nedvességtartalma a szabvány értéket

meghaladja, akkor szárításra van szükség. A szárítást természetes és mesterséges úton végezhetjük. A

természetes szárítás során a vetőmagot vékonyan elterítjük, átforgatjuk, szellőztetjük. A mesterséges szárításnál

szárítóberendezéseket használunk, ügyelve a kíméletes vízelvonásra és arra, hogy a szárítóközeg hőmérséklete a

40 °C-ot ne haladja meg. Magasabb hőfokon történő szárítás csírakárosodást okoz.

Az előkészítés legfontosabb és legfőbb munkát igénylő része a vetőmag tisztítása és osztályozása. A tisztítás

lényege, hogy a vetőmag minőségét károsan befolyásoló összetevőket, az ún. keveréket eltávolítsuk. A tisztítás

elve azon alapszik, hogy a keverékben találjunk olyan fizikai tulajdonságokat, amelyek eltérnek a vetőmagétól.

Ezek a tulajdonságok: a méret, az alak, a sűrűség, az aerodinamikai viselkedés, a felületi érdesség, a

rugalmasság, a szín.

A tisztítás folyamata felosztható az előtisztítás, az alaptisztítás és a különleges tisztítás mozzanataira. Ezek a

korszerű tisztítógépeknél egymást követő rendszerben, egy gépsorban történik.

A tisztító- és osztályozóberendezések a szelelők, a tisztító- és osztályozórosták, a triőrök, a végtelenített

ponyvák, a válogatóasztalok (szeparátorok) és a különleges tisztítók, mint pl. a mágneses tisztító és fotocella. A

vetőburgonya tisztítására használatosak még az osztályozószalagok, illetve a kő- és rögelválasztó, valamint a

fényvisszaverésen alapuló elektronsugaras kő- és rögkiválasztó berendezések.


ALAPJAI


A vetőmag előkészítésének következő fontos területe a magkezelési eljárások, mellyel a vetőmag valamilyen

tulajdonságát kívánjuk javítani. A magkezelési eljárások lehetnek:

• fizikai (koptatás, szegmentálás, skarifikálás, nyomásingadozás),

• kémiai (csávázás, inkrusztálás, drazsírozás, stimulálás, gázosítás),

• biológiai (magoltás) eljárások, valamint

• sugár (infravörös, ultraibolya, izotóp) ultrahang és elektromos kezelések.

Egyes növényfajok, mint pl. a répafélék gomolytermése magkezelés nélkül nem felel meg a korszerű

vetéstechnikának. Így koptatással agomoly fölösleges részeit (a perikarpium külső, puha részét) eltávolítják és

alkalmassá teszik további feldolgozásra. Szegmentálásnál mechanikai úton darabolják a többmagvú

répagomolyt, hogy egymagvú (monogerm) vetőmagot nyerjenek. Örökletesen egymagvú répagomolynál ezt

nem alkalmazzák. A skarifikálás a kemény héjú magvak (pl. lucernamag) egyenletes kelése érdekében végzett

maghéjsértés, amit kvarchomokkal, dörzspapírral vagy finomszöges hengerrel végeznek. A nyomásingadozásos

eljárás lényege, hogy a zárt terű vetőmagkamrákat szén-dioxiddal feltöltik, túlnyomást hoznak létre és azt

néhány napig tartják. A vetőmagban lévő kártevők ezt nem tudják elviselni, elpusztulnak. A kezelés végén a

túlnyomást hirtelen megszüntetik, aminek hatására a kártevők jelenlévő tojásai szétrobbannak.

A csávázás olyan kémiai eljárás, amely a vetőmag, illetve csíranövény, kórokozókkal és/vagy kártevőkkel

szembeni védelmét szolgálja. Porcsávázáskor acsávázószert por alakban adják a vetőmaghoz, amely annak

felületén megtapad. A nedves csávázás során a csávázószert folyadék formában juttatják a vetőmagra. A

korszerű csávázószerekből csak néhány litert kell tonnánként a vetőmaghoz adagolni, így az a vetőmagnál

visszanedvesedési problémát nem okoz. A csávázott vetőmag balesetveszélyes, étkezésre és állati

takarmányozásra felhasználni tilos. A csávázott vetőmag felismerhető a természetestől nagyon elütő színéről is

(piros, kék, zöld stb.). Az inkrusztálás célja olyan összetett védőhatást biztosítani a vetőmagnak, amely a

hagyományos csávázással nem érhető el. E művelet során több rétegben, filmszerűen visszük fel a vetőmagra: a

gomba- és rovarölő szereket, a tápelemeket, a csíranövény fejlődését segítő hormonokat, az antibiotikumokat, a

színező, ragasztó, madárriasztó és egyéb adalékanyagokat. Ennyi anyag felvitele során a vetőmag alakja és

mérete is kismértékben változik. Drazsírozás során a vetőmaghoz drazsírozó, granuláló anyagot adnak, ami a

maghoz tapadva, azt szilárd réteget képező burkolóanyaggal vonja be. A drazsírozott, gömb alakúra formált mag

átmérője 0,5–1 mm-rel növekszik. A drazsírozó anyagba tápelemeket és növényvédő szereket kevernek. A

stimulálás a csírázás serkentését szolgálja általában vegyszeres, ritkábban sugár- vagy elektromos kezelés

alkalmazásával.

A pillangós virágú növények meghatározott fajai rhizóbiumokkal élnek szimbiózisban. Ezek a nitrogéngyűjtő

baktériumok azonban nem minden talajban találhatók meg kellő mennyiségben vagy nem kellő virulenciájúak.

Ilyen esetben célszerű a vetőmagot a megfelelő rhizóbiumfajjal beoltani. Leggyakrabban a szójánál találkozunk

a vetőmag oltásával. Az oltott vetőmagot minél előbb vessük el. Ügyeljünk, hogy napfény (tűző nap) ne érje és

nehogy megcsávázzuk, mert a csávázószer elpusztítja a baktériumokat.

Az infravörös, ultraibolya, izotóp sugárzás használata, valamint az ultrahang és elektromos kezelések

amindennapi gyakorlatban kevésbé terjedtek el. Használatukkal a magvak egészségi állapota, csírázóképessége,

keményhéjúsága, esetenként a növény növekedése és genetikai tulajdonságai befolyásolhatók.

3.5.5. 2.5.5. Vetés

Vetésnek nevezzük azt a műveletet, amikor az ivarosan szaporodó növények magját a talaj kellően elkészített

rétegébe, az ún. magágyba (vetőágyba) helyezzük annak érdekében, hogy ott kicsírázva belőle növény fejlődjék.

Amennyiben a vetőanyag nem mag, hanem ivartalanul szaporított növényi rész (gumó, gyökér stb.), akkor

ültetésről beszélünk. Palántázáskor viszont a kikelt, illetve előnevelt növénykéket helyezzük a talajba. A

palántázás feltétele a palántaágyba történő előzetes vetés, palántanevelés.

3.5.6. 2.5.6. Vetési módok

A vetőgépek által talajba juttatott vetőmagvak térbeli eloszlása alapján megkülönböztetünk szórva vetést, sorba

vetést, szemenkénti vetést és szalagos vetést.


ALAPJAI


A szórva vetésnél aszemeket a vetőszerkezet véletlenszerű térbeli elrendezéssel juttatja a talajba. A módszer fő

alkatinazási területe a fűfélék, apró magvak telepítése, vetése, míg kisebb jelentőségű felhasználási kör a

gabonafélék szórva vetése. Amíg az első esetben a módszer jól alkalmazható, addig a második esetben a

használat vitatható. A gabonafélék síkbeli, egyenletes eloszlása ugyanis lényeges követelmény és igen fontos a

vetési mélység is. A gabonafélék szórva vetésére használt röpítőtárcsás műtrágyaszóró, valamint a vetést követő

magtakarás ezeket a követelményeket nem tudja maradéktalanul teljesíteni. Ezért, jóllehet a módszer előnye a

nagy területteljesítmény, csak megkésett vagy ismételt vetések esetén, a rendelkezésre álló rövid idő okán lehet

javasolni alkalmazását.

A szórva vetés továbbfejlesztéseként alakult ki a sorba vetés. A sorba vetést sorvető gépekkel végezzük. Ezek a

gépek pontos sortávolságra, soronként elméletileg egyforma magmennyiség-magszám kivetését biztosítják, de a

soron belül a magok elrendeződése véletlenszerű. A sorba vetés formája a növényfajok, illetve a csoportok

igényeinek megfelelően alakult ki. A vetési sorok távolságától függően megkülönböztetünk szűk sorközű (6–8

cm), sűrű sorú (10,5–12,0–16,0 cm) és kapás sortávolságú (40–80 cm) vetést. A kalászos gabonák vetése

leggyakrabban 12 cm-es sortávolságú, amit gabona-sortávolságú vetésnek neveznek. Szűk sorközű vetéskor a

vetőmageloszlás kedvező, azonban csak gyommentes, kiváló minőségű magágy esetén alkalmazható. Részben e

feltételek és részben a megfelelő vetőgép hiánya miatt ez a vetési mód nem terjedt el. Az egyenletes

vetőmageloszlás érdekében vetődött fel az ún. keresztsorú vetés. Ennél a módnál a vetőmag felét az egyik

irányba, míg a másik felét keresztben (45°-os szögben) vetik el. Tény, hogy a növényállomány eloszlása

egyenletesebb, de ez érdemi terméstöbblettel nem jár együtt. A kétszeri vetés pedig a költségeket jelentősen

növeli, a vetésidőt elhúzza, így e vetésmód nem terjedt el.

A nagyobb tenyészterületet kívánó, ún. kapásnövények vetésénél szélesebb sortávolságú sorba vetést

alkalmazunk és egyeléssel, ritkítással igyekszünk a kívánatos tőszámot beállítani. A sorokon belül a magvak

egyenlő távolságra való kijuttatása a szemenkénti vetés (helybe vetés, fellazított vetés). Lényege a kívánt

tőszámnak megfelelő, szisztematikus mag- (szem-) elhelyezés. Előfeltétele: a kifogástalan magágy, a

gyommentes, talajlakó kártevőktől mentesített vagy nagyrészt védett tábla, a kifogástalan és nagy használati

értékű, kalibrált vetőmag, végül az időben történő vetés. A helybe vetés – ha megfelelőek az agronómiai

feltételek – igen eredményes módszer, mely szükségtelenné teszi a ritkítást, az egyelést, a tőszámbeállítást. E

módszert általában a széles sorközre vetett kapásnövényeknél alkalmazzuk, pl. a kukoricánál, napraforgónál,

egymagvú répagomolyognál stb. Fellazított vetés esetén a kívánatosnál kisebb növénytávolságra vetjük a

magvakat és később egyeléssel vagy tőszámbeállítással alakítjuk ki a végleges tenyészterületet. E módszer

kézimunka-igényes és a vetéssorok fellazítottságától függően könnyebben vagy nehezebben oldható meg a

kívánatos tőszám beállítása. A fellazított vetést legtöbbször cukorrépánál alkalmazzuk.

A szalagos vetés a sorba vetés és a szórt vetés kombinációja. A vetést többnyire sorvetőgéppel végzik el úgy,

hogy a magot szétterítve juttatják a talajba. Ilyen módon vetik pl. a rostlent.

Az ikersoros vetés megkönnyíti a tenyészidő alatti gépi művelést a kapásnövények termesztésénél. Ikersoros

vetésnél a szűkebb és szélesebb sorközök váltják egymást. A széles sorközű, ikersoros vetésnek egyik régmúlt

formája volt a Kolbai-féle ikersoros kukoricatermesztés.

Erősen lejtős területeken szokták alkalmazni a sávosvetést. Lényege az, hogy a vetőgép szélességének vagy

annak többszörösének megfelelő sávban egymást váltva különböző növényeket vetünk a rétegvonalak mentén.

A vízerózió megakadályozására sűrű sorú, jobb talajvédő hatású és széles sorközű kapásnövények váltják

egymást.

Váltakozó sorú vetésről akkor beszélünk, ha két növényt nem közös sorba, hanem szabályosan váltva – az egyik

növényt a másik mellé – külön-külön sorba vetjük. E módszer a takarónövényes pillangós virágú

szálastakarmányok telepítésénél használható.

Ha a növényeket egymással társítva vetjük (pl. bükkönyös rozs, borsós napraforgó stb.) keverékvetésről

beszélünk. A vetés elvégezhető a növényfajok vetőmagjának keverékével, de ennél kedvezőbb, ha a vetést

fajonként külön-külön keresztsoros vetéssel, két menetben végzik el (vörös here és tavaszi árpa takarónövényes

vetése). Kisüzemi körülmények között alkalmazott vetés az ún. köztesvetés, amikor valamely nagy

tenyészterületet igénylő növény közé más növényt vetünk (pl. kukorica közé tök vagy bab stb.).

Rávetésnek vagy felülvetésnek nevezzük, amikor a már kikelt növényállományra egy másik növényfaj magját

vetjük (pl. kiritkult őszi árpára vagy búzára vörös herét vagy rozsra tavaszi somkórót stb.) sorba párhuzamosan

vagy keresztsorosan.


ALAPJAI


Ha nem a növények botanikai termését (szem, mag, gomoly stb.) vetjük el, hanem valamely vegetatív részét –

ez lehet gyökér, gumó, szár- vagy gyökérrész –, ültetésről beszélünk. Az ültetéshez a közönséges vetőgéptől

eltérő szerkezeti felépítésű gépek szükségesek. Ezeknél alapvető kívánalom, hogy ültetőszerkezetük ne sértse a

szaporításra szolgáló növényi részeket. A szántóföldi növénytermesztésben legelterjedtebbek a vetőgumóültető-

gépek, amelyek a gumókat meghatározott növény- és sortávolságra vetik.

Speciális vetési művelet a palántázás. A hosszú tenyészidejű és a tavaszi utófagyokra érzékeny növényeket

magról melegágyban vagy hidegágyban előnevelik, majd a kis növénykéket, palántákat a szántóföldre

kipalántázzák. A palántázás mindenkor kényes művelet, mert az érzékeny fiatal növény hirtelen jelentősen más

mikroökológiai adottságok közé kerül. Palántázzuk a dohányt, a fűszerpaprikát, a paradicsomot stb.

Palántázhatunk kézzel vagy speciális gépekkel.

A szántóföldi növénytermesztésben igen ritkán alkalmazott szaporítási mód a dugványozás. A szántóföldi

termesztésben ilyen évelő kultúra a komló.

3.5.7. 2.5.7. A vetés mélysége és takarása

A vetés mélységét anövény biológiai igényének megfelelően kell megválasztani, amit befolyásol a vetőmag

nagysága, a faj csírázáskori fényigénye, a talaj kötöttsége, szerkezete, nedvességtartalma, hőmérséklete,

valamint a vetés idején uralkodó időjárás és maga a vetés ideje.

Általános elv, hogy az apró magvakat sekélyebben, a nagyobb magvakat mélyebben vetjük. Akisebb magvaknak

kevesebb a tartalék tápanyaga, ezért mélyre vetve csírázási esélyük gyengébb, csírájuk nehezebben tud a talaj

felszínére törni.

Kötött, tömődött talajokon sekélyebben, míg laza szerkezetű talajokon mélyebbre vetünk. A vetés mélységére a

talaj nedvességtartalma is meghatározó. Száraz talajon, szárazabb viszonyok között mélyebben vetünk, mint a

kellő nedvességtartalmú talajon. Hideg, lassan felmelegedő nedves talajba sekélyebben vetünk.

A vetés során figyelmet kell fordítani a mag takarására, valamint a vetést követően a magágy tömörítésére. A

korszerű vetőgépek a csoroszlyák után elhelyezett takaró és tömörítő elemekkel, illetve sorhengerrel felszereltek

és a vetéssel egy menetben elvégzik a magtakarást és a tömörítést. Ennek hiányában a mélyebbre vetett magvak

takarását fogasolással végezzük. Amagágy vetést követő tömörítését – amennyiben a talaj nedvességtartalma azt

megengedi – hengerezéssel biztosítjuk. Különösen fontos a talaj tömörítése, hengerezése szárazabb talajon,

sekély vetést igénylő, aprómagvú növények vetésekor.

3.5.8. 2.5.8. A vetés ideje

Anövényfajok, illetve -fajták növekedésükhöz és fejlődésükhöz meghatározott hőmérsékletet, hőösszeget és

megvilágítást igényelnek az egyes fejlődési fázisokban, illetve a tenyészidő alatt. Ebből eredően szántóföldi

növényeink tenyészidő hosszában kisebb-nagyobb különbségek adódnak. Aszántóföldi növények élettani

folyamata, növekedése 5 °C napi középhőmérsékletnél már viszonylag intenzív. Így az 5 °C napi

középhőmérsékletet meghaladó napok összegével behatárolhatjuk hazánk éghajlati körülményei között a

növények növekedésére, fejlődésére, rendelkezésre álló időszakot. Ez az ország középső és déli részein 245–260

nap, míg az északi és nyugati, hűvösebb klímájú vidékein 230–240 nap. Sok év átlagában a napi

középhőmérséklet országosan március közepén éri el az 5 °C-ot, majd november elejére, közepére csökken le

erre az értékre. A vetésidő eszköz a kezünkben, hogy ezt a hőmérsékleti feltételek által determinált tenyészidőt –

a növények genetikai sajátosságait figyelembe véve – a lehető legjobban kihasználjuk. Avetésidővel

befolyásolhatjuk a növény tenyészidejének hosszát, jelentősebben a vegetatív periódus és kisebb mértékben a

generatív periódus hosszát.

Avetés idejétől függően megkülönböztetünk: tavaszi, nyár eleji, nyár végi és őszi vetésidőszakot. Akellő erejű

csírázáshoz minden növénynek meghatározott hőmérsékletre és nedvességre van szüksége. A csírázási

hőmérsékletnek megkülönböztetjük minimumát, optimumát és maximumát. A csírázáshoz szükséges

vízmennyiséget általában a mag száraztömegének százalékában szoktuk kifejezni. Kis csírázási vízigényűek a

köles, a rozs, a kender, amelyek 35–50%-nyi vízfelvétel után már csírázásnak indulnak. Közepes vízigényűek a

búza, a kukorica, a hüvelyesek, míg nagy vízigényűek a lucerna, a vörös here, a len, a cukorrépa. Azelőbbiek

50–100%, míg az utóbbiak 100–150%-nyi vízfelvételt igényelnek a csírázáshoz. Avetés idejének

megválasztásakor a növény biológiai igényét és a talajhőmérséklet, valamint nedvességviszonyait vesszük

figyelembe.


ALAPJAI


Tavaszi vetésű növényeink vetésidejét a csírázáshoz szükséges hőmérséklet és a kikelt növény fagyérzékenysége

határozza meg. Így a vetés akkor kezdhető meg, amikor a vetés mélységében a talajhőmérséklet tartósan elérte a

csírázási hőmérsékleti minimumnál 1–2 °C-kal magasabb értéket. Atavaszi vetések kezdete szempontjából

fontos tájékoztató adat, hogy a talajhőmérséklet havi átlaga a 10 cm-es talajrétegben márciusban 4–5 °C, míg

áprilisban 9–11 °C. Általában a mérsékelten korai vetés azelőnyös. A túl korai vetés kedvezőtlen, mert a hideg

talajban a kelés vontatott, a hosszú ideig elfekvő mag jobban ki van téve a talajlakó kártevőknek, károkozóknak,

az elgyomosodás veszélye nagyobb, a kelés hiányosabb. A megkésett vetésekben a vegetatív fejlődési szakasz

lerövidül, kisebb asszimiláló felület képződik, csökken a fotoszintézis hatékonysága, esetenként kevesebb

termőhajtás fejlődik, mindezek eredőjeként a termés csökken. Megkésett vetéskor a talaj felső rétege gyakran

száraz, ami hiányos, illetve részben kettős kelést okoz.

A nyár eleji, nyári, nyár végi vetéseknél ahőmérséklet nem korlátozza a csírázást, illetve a kelést, mert ekkor a

napi középhőmérséklet szántóföldi kultúráink csírázási hőmérsékleti optimuma körül alakul. A nehézséget

elsősorban az okozza, hogy a talaj rendszerint száraz és jó magágyat csak kivételesen tudunk készíteni. Akellő

időben való vetésnek így a magágy-előkészítés a meghatározója.

Az őszi vetésekkor a talajhőmérséklet a csírázásra kedvező, bár elmarad az optimumtól. A vetésidőt ilyenkor a

talaj nedvességtartalma és a növény növekedéséhez, fejlődéséhez még az ősz folyamán szükséges idő határozza

meg. Ha a vetésidő elérkezett, a vetést kezdjük meg, még akkor is, ha a talaj száraz, mert jobb, ha az esőt a mag

a talajban várja, s nem a zsákban. Amennyiben az optimális vetésidő után is még a talaj átnedvesedésére, az

esőre várunk, akkor a vetéssel jelentősen megcsúszhatunk. Megkésett vetéskor a növényállomány nem éri el a jó

átteleléshez szükséges őszi fejlettséget, a hideg tél így károsíthatja, az állomány kiritkulhat, tavaszi fejlődése is

gyengébb lesz.

3.5.9. 2.5.9. A vetőmag mennyisége

Egy-egy növényfaj, illetve -fajta terméshozama, termés minősége és egyes agronómiai tulajdonságának

tenyészidő alatti alakulása szorosan összefügg a növényállomány sűrűségével, a tőszámmal Minden

növényfajnak, illetve -fajtának meg van az optimális tenyészterülete, állománysűrűsége, tőszám intervalluma,

amelynél genetikai tulajdonságai és gazdasági értékei a leginkább kifejezésre jutnak, realizálódnak. A tőszámot

így alapvetően meghatározza egy-egy növényfajnál a fajta, továbbá a termesztési cél, a termőhelyi adottságok, a

vetésidő, a vetési mód és a termesztés színvonala. A növényállomány sűrűségét alapvetően a csíraszámmal,

illetve a vetőmag mennyiségével befolyásolhatjuk. A vetőmagmennyiség meghatározásakor arra törekszünk,

hogy biztosítsuk azt az optimális termőtőszámot, amellyel az adott termesztési körülmények között a

legkedvezőbb termés és minőség érhető el.

A vetőmagmennyiség kiszámításához ismerni kell a tervezett tőszámot és a vetőmag értékmérő tulajdonságait, a

csírázóképességet (Cs), a tisztaságot (T) és az ezermagtömeget (E). Atervezett tőszám eléréséhez szükséges

csíraszám megadható db/fm, db/m2 és db/ha értékben. Amennyiben folyóméterenként (fm) vagy m2-enként van

megadva a csíraszám, előbb ki kell számítani a hektárra szükséges mennyiséget.

3.5.9.1. A vetőmagszükséglet számítása

3.5.9.1.1. A. Hektáronkénti csíraszám ismeretében

1. Logikai lépésenként

Példa: őszi búzából a tervezett csíraszám 5,5 millió/ha, tisztaság 98%, csírázóképesség 96%, ezerszemtömeg 43

g, hány kg vetőmagot kell vetni hektáronként?

a)

b)

c)

2. Részszámítások egyszerűsítésével, összevont képlettel


ALAPJAI


3.5.9.1.2. B. Négyzetméterenkénti csíraszám ismeretében

3.5.9.1.3. C. Folyóméterenkénti csíraszám ismeretében

A folyóméterenkénti csíraszámot a sortávolság ismeretében átszámítjuk hektáronkénti csíraszámra.

a)

b)

3.5.9.1.4. D. Szemenkénti vetésnél, a tervezett tőtávolság (magtávolság) ismeretében

Példa: Kukoricából szemenkénti vetéssel 60 ezres ha-onkénti tőhöz 76,2 cm sortávolság mellett 20 cm-enként

akarunk egy-egy szemet vetni, tisztaság 99,5%, csírázóképesség 92%, ezerszemtömeg 300 g, hány kg

vetőmagot kell vetni hektáronként?

a)

b)

c)

d)

3.5.9.2. Vetésellenőrzés-számítások

A vetőmagmennyiség kiszámításakor általában vetésellenőrzés-számítást is kell végezni. Ez rendszerint úgy

jelentkezik a gyakorlatban, hogy a vetőmagmennyiségből meg kell határozni, hogy folyóméterenként hány db

magot vessen a gép, vagy hány cm-re legyenek egymástól a magvak.

a) Példa: Őszi búzából 250 kg-ot vetünk hektáronként, 12 cm-es sortávolságra, tisztaság 98%, ezerszemtömeg

43 g, hány magot kell vetni folyóméterenként?

b) Példa: Kukoricából 20 kg-ot vetünk hektáronként, sortávolság 76,2 cm, tisztaság 95,5%, ezerszemtömeg 300

g, szemenkénti vetéssel hány cm-re vessen egy-egy szemet a gép?


ALAPJAI


3.6. 2.6. Növekedésanalízis és termésképzés

A növekedésanalízis különböző mutatóinak, valamint a kiegészítő agronómiai, ökológiai és fiziológiai

méréseknek az alkalmazásával válik lehetővé az agronómiai reakciók időbeni folyamatának, valamint a

termésképzéssel való kapcsolatuknak a megismerése.

3.6.1. A növények növekedése

Minden élő szervezet életének különböző szakaszaiban képes növekedni. Megfelelő körülmények között, a

növekedés változást jelenthet méretben, formában és/vagy számban. A növények növekedése számos módon

kifejezhető. A mennyiségi növekedést térbeli kiterjedés (hosszúság, szélesség, átmérő vagy magasság) vagy

tömegbeli gyarapodás mérésével jellemezzük, de bármilyen morfológiai vagy fenológiai változáskor az élettani

folyamatok mérését is elvégezhetjük. A magasságbeli növekedés a legszembetűnőbb megnyilvánulása a

növekedésnek, azonban a tenyészidőszaknak csak meghatározott periódusára jellemző.

Bármilyen növényi szerv vagy szervezet növekedése számadatokkal jellemezhető. Többnyire a méretek időben

történő változása nyújt olyan adatsort, amelyből karakterisztikus görbék szerkeszthetők. Ezek a görbék részben

a genotípusra, részben a környezeti és agronómiai hatások összességére adnak vizuális alapinformációt.

Fitotronban beállított kísérletekben egy-egy külső tényező hatása külön-külön is vizsgálható. A növényegyed

magasságának alakulása mellett külön lehet mérni a levél, a virág (virágzat) vagy a termés (terméságazat)

méretváltozásait vagy tömeggyarapodásának mértékét. Ily módon a hosszmértékben kifejezett tulajdonságok

mellett a tömegmértékben megadott fitomassza produkcióbiológiai jellemzőit is észlelhetjük. Ezeket a

méréseket kiegészíthetjük bizonyos vegyületek (pl. hatóanyagok) vagy anyagcsoportok (pl. összes fehérje,

keményítő stb.) mennyiségi kémiai meghatározásával is. A vegetatív és a reproduktív növekedés szekvenciáit

szabályozó fiziológiai folyamatok időbeni változása vizsgálható időtartamban és átlagos rátában.

A növénytermesztésben a növekedést általában szárazanyag-gyarapodásként definiálják, mivel ennek a

legnagyobb a gazdasági jelentősége. Számos rokon paramétert is használnak, így a magasságot, térfogatot,

levélterületet és esetenként a zöld- vagy nyerstömeget. Empirikusan a növény növekedése kifejezhető a

genotípus

és a környezet interakciója határozza meg a genetikai potenciál érvényre jutását. A modern növénytermesztés

célja, hogy maximalizáljuk a növekedési rátát és a termést, mind a genotípus, mind pedig a környezet

szabályozása révén.

A növekedés dinamikáját egy generáción keresztül tipikusan a szigmoid görbének nevezett növekedési

függvény jellemzi (4.ábra). Az S-alakú görbét a növény életciklusa során a növekedés eltérő sebességei (rátái)

eredményezik. Legtöbb növénytermesztő kevés jelentőséget tulajdonít az exponenciális fázisnak, mivel a

növekedés kezdeti időszakában van és a szántóföldi növényeknél időtartama csak néhány nap, különösen sűrű

állományban. Mihelyt a növényállomány záródik, bekövetkezik a lineáris fázis viszonylag hosszú időszaka,

amely során a száraz anyag konstans rátával növekszik. A növényállományban a lineáris fázist a

termésnövekedés rátájával (CGR) fejezzük ki. A lineáris fázis időtartama és meredeksége jelzi legjobban a

termésprodukciót. A harmadik szakaszban a növény növekedése tovább csökken, amíg tömege elér egy állandó

állapotot. Az állandó állapot stádiumában (fiziológiai érettség) a szárazanyag-növekedés és -veszteség

egyensúlyban van, amely végül is a rátát zéróra csökkenti.

4. ábra - A szigmoid típusú növekedés (tömegben), a log-növekedés és a növekedési ráta

általánosított idő szerinti görbéi. A görbén megjelölt növekedési fázisok: exponenciális

vagy logaritmus (a), lineáris (b), csökkenő exponenciális (c), állandó állapot (fiziológiai

érettség) (d). Figyeljük meg, hogy a növekedési sebesség maximuma t1/2-nél van


ALAPJAI


A növekedésnek ez a mintázata egészen általános az egyéves növényeknél, amelyek termőtalaj környezetben

nőnek, jóllehet nagy variáció van a száraztömeg-értékek nagyságában, a görbe szimmetriájában és abban az

időskálában, amikor a növekedés végbemegy. Évelő növényeknél a mintázat kezdetben hasonló, azonban

később (legalábbis a mérsékelt égövben) a száraztömeg-növekedés évenkénti ciklusok sorozatában megy végbe,

melyeket közben negatív növekedési periódusok köthetnek össze.

A növényegyedek időbeni növekedése rendszerint szigmoid típusú, amely jól leírható magasabb fokú

polinommal vagy aszimptotikus függvénnyel (pl. Richards-függvény). A növényállomány tömegének időbeni

növekedése azonban esetenként nem szigmoid, hanem tartalmaz egy kezdeti exponenciális fázist, amely

fokozatosan lineáris növekedési fázisba megy át. A növényállomány záródásáig a CGR megközelítőleg

exponenciálisan nő, az állományzáródás után a termésprodukció növekedése lineáris marad. A

növényállománynak ezt a növekedési formáját az ún. expolineáris függvény írja le.

3.6.2. Növekedésanalízis

A növények növekedését és a termésprodukciót a biológiai szerveződés (organizáció) különböző szintjein

tanulmányozhatjuk, a növényállománytól a növényegyeden és a növényi szerveken keresztül egészen a

molekuláris és ez alatti szintekig. A növénytermesztők a termésprodukciót hagyományosan a növényállomány

szintjén értékelik. Azok a tényezők, amelyeket fontosnak tartanak, úgy mint a növényszám, a levélterület-index,

a fény megkötése és a kompetíció, a növényállományok jellemzői. A hasznos termést területegységre vetítve

mérjük és a növényállomány jellemzőjeként tanulmányozzuk. Ugyanakkor a genotípusok agronómiai és

ökológiai reakciói közötti különbségek okainak feltárásához egyre fontosabb a növényegyedek és a növényi

szervek növekedésének vizsgálata.

A növényfiziológusoknak az a törekvése, hogy módszereket és mutatókat fejlesszenek ki a növényi növekedés

leírására, a XX. század első felében kezdődött. Kutatásaik az egész növényre és a növényállományra irányultak

és elvezettek a növekedésanalízis módszereinek és mutatóinak kidolgozásához. A növekedésanalízis a

növénytermesztésben alkalmazható tudományos módszer, amely lehetővé teszi, hogy a kísérleti kezelések és a

környezeti tényezők hatását ne csak a végső produktumban (szemtermés, biomassza) mérjük, hanem vizsgáljuk

a fotoszintetikus produkció dinamikájában bekövetkezett változásokat a növény növekedésének és fejlődésének

teljes időszakában. A növekedésanalízis új megvilágításba helyezte először a növényfiziológiát, azután az

agronómiát és legújabban a növényökológiát. A növekedésanalízis képviseli az első megközelítést a primer

produkció vizsgálatában, összekötő híd a növényi produkció leírása és a fiziológiai módszereket alkalmazó

analízisek között. A növekedésanalízis alapadatai közé tartozik az egész növény és részeinek (szár, levél,

reproduktív részek stb.) száraz tömege, valamint az asszimiláló szervek nagysága (levélterület és más

asszimiláló szervek területe) vagy a klorofilltartalom. Az alapadatokból különböző növekedési mutatókat

számítunk ki, amelyek leírják a növénynek, illetve különböző részeinek a növekedését, az asszimiláló szervek és

a szárazanyag-produkció közötti viszonyt. A növekedésanalízis magában foglalja a növény teljes betakarítását a

mintavételkor (száraztömeg meghatározása), ezért nincs lehetőség arra, hogy az analízist ugyanazon a

növényegyeden végezzük a kísérlet teljes időszakában. Ezért különösen nagy jelentősége van az egységes

növényállományok kialakításának.

A növekedésanalízis lehetővé teszi, hogy a növény biomassza-képződésének és akkumulációjának, a környezeti

és genetikai faktorok által determinált folyamatát elemezzük. A növekedésanalízis ún. klasszikus módszerénél a


ALAPJAI


növekedési mutatók átlagos értékeit a két egymást követő mintavétel közötti intervallumra számítjuk ki. A

növekedésanalízis ún.funkcionális módszerénél, amelyet az 1960-as években dolgoztak ki és azóta folyamatosan

fejlesztenek, a növekedési mutatók pillanatnyi értékeit a növény száraztömeg és levélterület adatainak vagy

logaritmusainak idő szerinti sorozatához illesztett függvényekből számítjuk ki. Az utóbbi években a

növekedésanalízisben – nyilvánvaló előnyei miatt – nagyobb figyelmet kapott a funkcionális módszer.

3.6.3. Növekedési mutatók és kiszámításuk módszere

A növény tömegének és levélterületének szekvenciális méréseiből a növekedési mutatók öt típusa számítható ki:

(a) abszolút növekedési sebességek (ráták), (b) relatív növekedési sebességek (ráták), (c) egyszerű arányok, (d)

összetett növekedési sebességek (ráták) és (e) integrál (tartósság) mutatók. Meghatározhatjuk e mutatóknak a

pillanatnyi értékeit, vagyis nagyságukat egyetlen időpontban, továbbá átlagértékeiket egy adott

időintervallumban. A növekedésanalízis irányulhat a növényegyedek vagy a növényállományok vizsgálatára. A

növényegyedek növekedésének analízise, amelyet gyakran a korai stádiumban végzünk, a következő mutatókat

foglalja magában: (1) abszolút növekedési sebesség (AGR), (2) relatív növekedési sebesség (RGR), (3) nettó

asszimilációs ráta (NAR), (4) levélterület-arány (LAR) (5) specifikus levélterület (SLA), (6) levéltömegarány

(LWR). A növényállomány növekedésanalízisének mutatóihoz tartoznak: (1) termésnövekedési sebesség

(CGR), (2) nettó asszimilációs ráta (NAR), (3) levélterület index (LAI), (4) harvest-index (HI), (5) levélterület

tartósság (LAD), (6) biomassza tartósság (BMD). A növekedésanalízis rendszerint magába foglalja mind a

növényegyedeknek, mind pedig a növényállománynak a vizsgálatát. A növekedési mutatókat

szezondinamikával, átlagos, maximális és pillanatnyi értékekkel jellemezhetjük.

A növénytermesztők általában a növényállomány növekedését analizálják, mivel ily módon betekintést kapnak a

hasznos termésprodukció (pl. szemtermés) képződésének folyamatába. A növényállomány szintjén a maximális

termés rendszerint olyan növényszámnál érhető el, amely a növényenkénti produktivitást csökkenti a kompetíció

következtében.

3.6.4. Növényegyedek növekedését jellemző mutatók

3.6.4.1. (1) Abszolút növekedési sebesség (AGR, G33)

Az abszolút növekedési sebesség (AGR) a növény növekedésének legegyszerűbb mutatója, a méretbeli

növekedés rátája időegység alatt. Leggyakrabban az egész növény vagy a növényi szervek száraztömegének

abszolút növekedési sebességét határozzuk meg. Jelölése: AGR vagy G. Egy növény vagy növényi szerv

abszolút növekedési rátája bármely pillanatban:

ahol W a száraztömeg t időben. A pillanatnyi értéket a W idő szerinti növekedési görbéjéhez illesztett

függvényből vezetjük le. Ha W = fW(t), akkor a függvény első differenciálhányadosa, vagyis az abszolút

növekedési sebesség G = fW’ (t).

Az átlagos érték t 1 és t2 közötti időtartamban:

Az átlagos értéket megkapjuk a W1 és W2 destruktív méréséből t1 és t2 időpontban. Tipikus mértékegysége a

g/nap vagy g/hét. A szárazanyag abszolút növekedési sebességének dinamikája harang alakú görbével

jellemezhető, vagyis az AGR fokozatosan nő a maximumig és ezt követően fokozatosan csökken. A

növényszám hatását a kukorica összes szárazanyag-produkciójának és abszolút növekedési sebességének

dinamikájára az 5.ábrán mutatjuk be. A sűrítés hatására a növényenkénti szárazanyag-produkció és az abszolút

növekedési sebesség egyaránt csökken. Az abszolút növekedési sebesség értékes komparatív mutató különböző

kísérleti kezelések hatásának összehasonlításakor, azonban nem ad megfelelő információt a növény

szárazanyag-produkcióban kifejezett fiziológiai teljesítményéről, minthogy nagyon gyakran az abszolút

növekedési ráta megközelítőleg arányosan alakul a növény méretével.

3 AGR, G = Absolute Growth Rate


ALAPJAI


5. ábra - A növényszám hatása a kukoricanövény szárazanyag felhalmozódására és

abszolút növekedési sebességére (Berzsenyi, Lap 2000)

3.6.4.2. (2) Relatív növekedési sebesség (RGR, R4)

A relatív növekedési sebesség (RGR) a növény tömegének növekedése a növény már elért egységnyi tömegére

és az időegységre vetítve, azaz az abszolút növekedési ráta osztva a növény tömegével. (Azért relatív egység,

mert a mérés kezdetén meglevő tömeghez viszonyítjuk a tömeggyarapodást.) Jelölése: RGR vagy R. Pillanatnyi

értéke:

A pillanatnyi értéket a 1nW idő szerinti növekedési görbéjéhez illesztett függvény első differenciálhányadosa

adja meg, vagyis, ha lnW = fW(t), akkor R = fW’(t). Az átlagos relatív növekedési sebesség (R) kiszámításának

képlete:

ahol W1 és W2 a növény száraz tömege az első (t1) és második (t2) mintavételkor. Az RGR mértékegysége g g–1

nap–1 vagy g g–1 hét–1. Ezen kívül százalék hét–1 vagy százalék nap–1 is használatos. A napraforgó relatív

növekedési sebességének időbeni dinamikáját a klasszikus módszerrel meghatározott átlagos értékekkel a

6.ábra mutatja. Az RGR maximális értéke (RGRmax) a csíranövény korban a legjobb általános indikátora a

növény adaptációjának a stresszfaktorokhoz. Az RGRmax átlagos értéke közel tízszeres nagyságrendben változik

a mérsékeltövi lágy szárú növényfajok között, azonban a különbség mindössze kétszeres ugyanazon növényfaj

különböző geográfiai populációja között vagy a különböző genotípusok között a populáción belül.

6. ábra - A napraforgó (Helianthus annuus) relatív növekedési sebességének (RGR) és

levélterület arányának (LAR) időbeni változása (Evans, 1972alapján)

4 RGR, R = Relative Growth Rate


ALAPJAI


3.6.4.3. (3) Levélterület-arány (LAR, F5)

A levélterület-arány a levélterület (LA) aránya a növény száraztömegéhez (W) viszonyítva, amely megadja a

fotoszintetikus kapacitás mértékét a respiráló tömeghez viszonyítva. A növény levélborítottságának morfológiai

mutatója. Jelölése: LAR vagy F.

Pillanatnyi értéke:

Mértékegysége tipikusan mm2 mg–1 vagy m2 g–1. Az átlagos érték t1és t2 intervallumban:

A funkcionális módszer alkalmazásakor a pillanatnyi értékeket a 1nLA és a 1nW idő szerinti növekedési

görbéjéhez illesztett függvények deriváltjai adják meg. Ha 1nLA = fL (t) és InW = fW (t), akkor

A nem kiegyenlített pillanatnyi értékek közvetlenül megkaphatók a F = LA/W formulából, amelyet rendszerint

minden mintavételre kiszámítunk (33. ábra). Minthogy a LAR jellemzi az asszimiláló szervek relatív nagyságát,

fontos tényezője a növényfajok (fajták) vagy növényállományok közötti differenciáknak. A növény magas

növekedési sebessége (RGR) adódhat a magas nettó asszimilációs rátából (NAR) vagy a magas levélterület-

arányból (LAR), de rendszerint nem mindkettőből egyidejűleg. A LAR szezonális változásai rendszerint

visszatükrözik az ontogenetikai faktorok (levelek átlagos kora és pozíciója, tekintettel a levélterületre) és a

környezeti faktorok (a LAR-t növeli a levelek kölcsönös árnyékoló hatása, a nitrogénellátottság magas szintje és

a kedvező vízellátottság) közötti interakciót. A levélterület-arányt két komponensnek, a specifikus

levélterületnek (SLA) és a levéltömegaránynak (LWR) a szorzatára bonthatjuk fel, melyeket elkülönítve tudunk

tanulmányozni:

3.6.4.4. (4) Specifikus levélterület (SLA6)

5 LAR, F = Leaf Area Ratio 6 SLA= Specific Leaf Area


ALAPJAI


Kifejezi az átlagos levélterület-expanziót a levél száraztömegéhez viszonyítva. A specifikus levélterület

megközelítőleg azt mutatja, milyen levélstruktúra képződik a rendelkezésre álló szárazanyagból. A nagy

specifikus levélterület jelzi a vékony leveleknek viszonylag nagy területét és fordítva.


A növény összes levélterülete (LA) és az összes levél száraztömege (LW) közötti arány. Mértékegysége: mm2 mg–

1 vagy m2 g–1. Átlagos értéke t1és t2 intervallumban:

Pillanatnyi értékeket a 1nLA és lnLW idő szerinti görbéjéhez illesztett függvényekből deriváljuk, ha 1nLA = fA (t)

és 1nLW = fW (t), akkor LA/LW = exp[fA (t) – fW (t)].

3.6.4.5. (5) Levéltömegarány (LWR7)

A levéltömegarány kifejezi, hogy az összes asszimilátáknak mekkora hányada marad vissza a levélben. A

növény produktív invesztálásának mutatója, mivel a potenciálisan fotoszintetizáló szervekre történt relatív

ráfordítást fejezi ki. A növény összes levelének száraztömege (LW) és a növény száraztömege (W) közötti arány.


Mértékegysége: dimenzió nélküli, az értéktartomány 0 < x > 1. Az átlagos érték t1 és t2 intervallumban:

A pillanatnyi értékeket megkapjuk a 1nLW és a 1nW idő szerinti növekedési görbéjéhez illesztett függvények

deriválásával. Ha 1nLW = fL (t) és 1nW = fW (t), akkor LW/W = exp[fL (t) – fW (t)].

A LAR két komponense közül az SLA általában érzékenyebb a környezeti változásra és hajlamosabb az

egyedfejlődés alatt ontogenetikai sodródásra. Az SLA sokkal plasztikusabb, különösen a környezeti faktorokat

figyelembe véve, mint az LWR. Az LWR inkább konzervatív mutató, a környezeti faktorok inkább az

individuális levelek számára és méretére hatnak, mint a levél száraztömegének a növény összes tömegéhez

viszonyított arányára. A LAR ezáltal gyakran úgy tűnik, hogy mérsékli a környezetnek a hatását az SLA-ra,

amely talán a legplasztikusabb növekedési jellemző. A mély árnyék az SLA meglepő növekedését okozhatja,

amely részben kiegyenlíti a NAR csökkenését.

A környezetnek az SLA-ra, LWR-re és LAR-ra gyakorolt hatása eltérő a különböző fajoknál. Az LWR-ben és

SLA-ban egyaránt előfordulnak különbségek még a közeli rokonságban levő fajok között is. Optimális

nitrogénellátottságnál és közepes-magas fényintenzitás mellett fejlődő növényekre a tipikus LWR értékek 0,3 és

0,8 g–1 között, illetve az SLA értékek 10 és 50 m2 (levélterület) kg–1 száraztömeg között vannak. Poorter és

Remkes (1990) 24 C3-as vadon élő növényfaj, köztük számos gyomnövény, RGR, NAR, LAR és más

növekedési mutatóit határozta meg klímakamrában, optimális hőmérsékleten. A vizsgált fajok RGR értékei 113

és 365 mg g–1nap–1, NAR értékei 7,4 és 14,1 g m–2nap–1, LAR értékei 12,9 és 35,9 m2 kg–1.

SLA értékei 25,3 és 50,2 m2kg–1, LWR értékei 0,43 és 0,66 g g–1 között változtak. Gyomnövényekre és

kultúrnövényekre egyaránt szoros korrelációt állapítottak meg az RGR és a LAR között.

3.6.4.6. (6) Nettó asszimilációs ráta (NAR, E8)

7 LWR = Leaf Weight Ratio 8 NAR, E = Net Assimilation Rate


ALAPJAI


A növények produktív efficienciájának indexe, amelyet nem az összes száraztömeghez (mint az RGR-t), hanem

az összes levélterülethez viszonyítva számítunk ki. A NAR-t mind a növényegyedek, mind a növényállományok

növekedésének mutatójaként használjuk. A NAR a növény (vagy növényállomány) szárazanyag-produkciójának

(W) rátája, az összes levélterület (LA) egységére vetítve. Jelölése: NAR vagy E. Pillanatnyi értéke:

ahol: LA a növény összes levélterülete. Mértékegysége tipikusan g m–2 (levélterület) nap–1 vagy mg mi mm–2

(levélterület) nap–1. A növekedésanalízis funkcionális módszerében a NAR pillanatnyi értékét megkapjuk a 1nW

és 1nLA idő szerinti növekedési görbéjéhez illesztett függvényekből, ha 1nW = fW(t) és 1nLA = fL(t), akkor NAR

= (1/LA)(dW/dt) = fW’(t) · exp[fW(t) – fL(t)].

A NAR átlagos értéke t1 és t2 intervallumban – W és LA között lineáris összefüggést feltételezve – az alábbi

formulával fejezhető ki:

A NAR az asszimiláló szervek efficienciájának mutatója az új növekedés előállításában, és visszatükrözi mind a

forrás (resource) ellátottságot (különösen a fényt), mind pedig a levélzet architektúráját. A NAR a nettó

fotoszintetikus ráta hosszú időtartamú mérése. A nettó asszimiláció kifejezést azért használjuk, mert a légzési

veszteséget nem számítjuk. Legnagyobb az értéke fiatal növények esetén, és amikor a legtöbb levél ki van téve a

közvetlen napsugárzásnak. Ahogy a növény és a LAI nő, egyre több levél kerül árnyékba, amely a NAR

csökkenését okozza a növekedési időszak előrehaladásával. A NAR maximuma a nyári napéjegyenlőség (június

vége) közelében alakul ki, függetlenül a kultúrnövény sajátosságaitól vagy a vetés idejétől. Ezek a maximumok

főként az intenzív napsugárzás, a magas hőmérséklet és a hosszú nappalok kombinációjának tulajdoníthatók

(7.ábra).

7. ábra - Különböző növényfajok nettó asszimilációs rátájának (NAR) és levélterület

indexének (LAI) időbeni változása. A szaggatott vonal mutatja a relatív napsugárzást az

év folyamán (Evan, 1972alapján)


ALAPJAI


A NAR értéke mérsékelt és trópusi klímában alig változik a hőmérséklettel. A legfontosabb befolyásoló faktor a

fény. A kedvezőtlen környezet, így a vízhiány, a korcpetíció a tápanyagokért és más faktorokért – hasonlóan a

növény életkorához és méretbeli növekedéséhez – fokozza a NAR ontogenetikai driftjét. A NAR értéke csökken

a denzitás növekedésével, a közvetlenül ható tényező azonban a fény. A lágy szárú növényfajok és fafajok

csíranövény fázisaiban kétszeres-háromszoros variáció van a fajok között egy funkcionális csoporton belül és

mérsékelt különbségek vannak a csoportok között is (8. ábra).

8. ábra - A nettó asszimilációs ráta gyakorisági eloszlása (1) kétszikű fás növényekre (n

= 16), (2) kétszikű lágy szárú növényekre (n = 22) és (3) lágy szárú egyszikű növényekre

(n = 21), csíranövény stádiumban, termékeny, szabályozott környezetben (Hunt R. és

Cornelissen JHC, 1997alapján)


ALAPJAI


3.6.5. Növényállomány növekedését jellemző mutatók

3.6.5.1. (1) Termésnövekedési sebesség (CGR, C9)

Kifejezi a növényállomány szárazanyag-produkciójának (W) sebességét egységnyi termőterületre (P) és

időegységre vetítve. Jelölése: CGR vagy C. Pillanatnyi értéke:

Átlagos értéke:

ahol W1 és W2 a növény száraztömege, t1 és t2 időben végzett mintavételekből. A funkcionális módszernél a

pillanatnyi értéket megkapjuk a 1n(W/P) idő szerinti növekedési görbéjéhez illesztett függvényből Ha 1n(W/P)

fenti képletéből,

felhasználva az azonos P termőterületről származó W1 és W2 méréseket, t1 és t2 időpontban. Mértékegysége g m–2

nap–1 vagy t ha–1 év–1.

Növényállományokban a produkció hatékonyságának fontos mutatója a CGR. Különböző genotípusok CGR

értékeit megalapozottan összehasonlítani a növényállomány teljes záródásakor lehet, különben a fajták közötti

különbségek főként a fotoszintetikusan aktív sugárzás (PAR) abszorbeált arányában vannak. A növényállomány

növényszámának ugyancsak reprezentatívnak kell lenni. Figyeljük meg a szoros összefüggést a levélterület

index (LAI), a fény felfogása és a növényállomány növekedési sebessége (CGR) között (9.ábra).

9. ábra - Egy egyéves, determinált növekedésű gabonanövény szezonális fejlődése.

Figyeljük meg a szoros összefüggést a levélterület index (LAI), a fény felfogása és a

növényállomány növekedési sebessége (CGR) között (Gardner et al. 1985 alapján)

9 CGR, C = Crop Growth Rate


ALAPJAI


A CGR-t kifejezhetjük az egész növényre vagy a különböző növényi részekre (pl. reproduktív szervekre).

Különbség van a fotoszintézis C3-as és C4-es típusához tartozó növények CGR értéke között. A vizsgálatok

szerint a maximális növekedési ráta C3-as növényfajok állományaiban 34–39 g m–2 nap–1 volt, összehasonlítva a

C4-es növényfajok 50–54 g m–2 nap–1 értékével. Általában 20 g m–2 nap–1 átlagos CGR értéket elfogadhatónak

tartanak a legtöbb növényre, különösen a C3-as típusúakra. 30 g m–2 nap–1 átlagos CGR értéket érhetünk el a C4-

es típusú növényeknél Néhány fontosabb szántóföldi növény CGR értékének szezondinamikáját a 10. ábra

szemlélteti.

10. ábra - A föld feletti rész szárazanyag gyarapodásának sebessége (CGR) a szántóföldi

növényekben. Növényfajok: 1. őszi búza, 2. tavaszi árpa, 3. zab, 4. tavaszi búza, 5.

lóbab, 6. burgonya, 7. cukorrépa (Petr et al. 1985 alapján)


ALAPJAI


3.6.5.2. (2) Levélterület index (LAI, L10)

A növényenkénti levélterület (LA) és a tenyészterület (P) közötti arány, vagyis a levélterület egységnyi

termőterületre vetítve. A LAI kifejezi az asszimiláló rendszer méretét és a fényadaptációt. Jelölése: LAI vagy L.


amelyet a mintavételenként meghatározott LA értékekből számítunk ki. A funkcionális módszernél a pillanatnyi

értéket az LA/P idő szerinti növekedési görbéjéhez illesztett függvény LA/P = fL(t) deriválásával kapjuk. A LAI

átlagos értéke t1és t2 közötti intervallumban:

Legtöbbször P1 = P2 (kivételt képeznek a sűrítési, vagyis a denzitás kísérletek), így a formula egyszerűsíthető. A

LAI kiszámításánál kizárólag a levélterületet vesszük figyelembe, annak ellenére, hogy egyes növényfajoknál

(pl. gabonafélék) jelentős mértékű fotoszintézis történik a növény egyéb szerveiben is (szárban, levélhüvelyben,

virágzatban). Levélterületen minden esetben a levéllemeznek csak az egyik felülete (nem a színe és fonákja

együtt), a növény levélterületén pedig az összes levél területe értendő. Mértékegysége: dimenzió nélküli pozitív

szám (m2 m–2).

A LAI lényegében a növény komplett levélszintjeinek a száma, azonban figyelembe kell venni, hogy a levelek

ténylegesen sohasem képeznek komplett szinteket, továbbá azt, hogy a levélállás típusa (amely hatással van a

fénypenetrációra) növényfajon belül a fajták (genotípusok) között is eltérő, és befolyásolják a termesztés

körülményei is. Mindamellett, mint a növényállomány produktív kapacitásának mutatója, a LAI nagy

jelentőségű. A LAI elsődleges faktor egy növényállományban a szárazanyag-produkció sebességének

meghatározásában. Jelentős különbségek figyelhetők meg a LAI szezonális mintázatában egyetlen fajon belül is

a különböző fajták között. A LAI a környezeti tényezők közül függ a hőmérséklettől, a víz- és tápanyag-

ellátottságtól, a denzitástól és a napsugárzás mértékétől, valamint a lombsátor természetétől, struktúrájától. A

levélterület-index szezonális mintázatát különböző termesztett növényeknél jól szemlélteti a 4.ábra. A modern

fajták LAI értékei nagyobbak, azonban a LAI szezondinamikája változatlanul jobban függ az egyedfejlődéstől,

mint az év időszakától (11. ábra). Szemben több más mutatóval, a LAI bizonyos mértékig a növénytermesztő

közvetlen szabályozása alatt áll (növényszám és térbeli elhelyezés megválasztása, gyors levélnövekedés

elősegítése stb.). A legtöbb kultúrnövény maximális szárazanyag-produkciójához a LAI 4 és 6 közötti értékére

van szükség.

10 LAI, L = Leaf Area Index


ALAPJAI


11. ábra - Különböző kultúrnövény fajok levélterület-indexének fejlődése a növekedési

időszakban a = 50%-os kalászhányás időpontja; b = a gumóképződés kezdete (Geisler,

1988)

3.6.5.3. (3) Harvestindex (HI)

A harvestindex (HI) a szemtermés (hasznos produkció) aránya a növény összes föld feletti tömegéhez (biológiai

hozam, biomassza-produkció) a betakarítás időpontjában. A kiszámítás módszere:

HI = hasznos termés/biológiai hozam

Dimenzió nélküli arányszám, gyakran százalékban kifejezve.

Jelentős számú kísérleti adat bizonyította az elmúlt évtizedekben, hogy a HI növelése a legtöbb kultúrnövény

genetikai terméspotenciálját javította. A búza HI értéke az 1940-es éveket megelőző 0,35-ről a nemesítés

eredményeként az 1980-as években 0,5-re nőtt. A HI növekedésével párhuzamosan nőtt a szemtermés. 1980-tól

csak kismértékű növekedést értek el a Hl-ben. Gabonaféléknél a HI biológiai maximuma 0,6 lehet. A kalászos

gabonaféléken kívül más fontos kultúrnövényeket is magas HI-re nemesítettek. A szója HI-e 0,45–0,55, a

kukoricáé megközelíti a 0,5-öt, a burgonya HI-e 0,8. Jóllehet ezek a HI értékek változhatnak, egy genotípuson

belül stabilak maradnak a környezeti feltételek tág tartományában. A HI-nek ez a stabilitása indokolja a

genetikailag magas HI értékű fajták nemesítésére való törekvést.

3.6.5.4. (4–5) Levélterület-tartósság (LAD11) és biomassza-tartósság (BMD12)

A LAI idő szerinti görbéje alatti területből integrálszámítással az egyedi LAI értékek összegezhetők a teljes

növekedési időszakban, s az így kapott mutatót levélterület-tartósságnak nevezzük. A LAD mennyiségi

formában fejezi ki, hogy milyen hosszú ideig tartja fenn a növényállomány az aktív foto szintetizáló területet. A

LAD rendszerint szorosan korrelál a terméssel, mivel a napsugárzás-abszorpció egy hosszabb időszakban

általában nagyobb összes szárazanyag-produkciót jelent. Ha a növényenkénti összes száraztömeget az idő

függvényében ábrázoljuk, akkor a biomassza-tartósság (BMD) a görbe alatti területként definiálható. A BMD a

növényállomány vitalitását jellemző mutató.

3.6.6. A növekedési mutatók közötti kölcsönös kapcsolatok

11 LAD = Leaf Area Duration 12 BMD = Biomass Duration


ALAPJAI


A növényegyed szintjén az RGR adott időpontban egy fiziológiai (NAR) és egy morfológiai (LAR) jellemző

-produkció növekedésének

sebessége (CGR) függ a NAR-tól és a LAI-

Mindezek a mutatók egy keretet adnak a kultúrnövények növekedésanalíziséhez. Az abszolút és relatív

növekedési sebesség (AGR, RGR), valamint a termésnövekedés sebessége (CGR) kifejezik a növényegyedek

vagy növényállományok örökletes képességét a szárazanyag-akkumulációban, illetve az ökológiai és termesztési

tényezők módosító hatását. A termesztett növények szárazanyag-akkumulációja a levelekben végbemenő

fotoszintézis eredménye, így a levélterület és az egységnyi levélterületre vetített produktivitás (NAR) is fontos.

A levelek képzése a napsugárzás felfogására (LAI és LAR) és a növények örökletes képessége, hogy átalakítsák

a felfogott napsugárzást szárazanyaggá (NAR és RGR), illetve hasznos tervékké (HI), a növényi produktivitás

fontos mutatói. Ezek a mutatók hozzásegítik a növénytermesztőket ahhoz, hogy jobban megértsék a

növényegyedek és növényállományok szárazanyag-produkciójának dinamikáját, továbbá feltárják a genotípusok

eltérő környezeti és agronómiai reakcióinak tényezőit.

3.6.7. Termésképzés (termés, terméskomponensek)

A növény termése közvetlenül függ az adott környezetben rendelkezésre álló forrásoktól (napsugárzás, víz,

tápanyagok), a növény által felvett források szárazanyaggá történő átalakításának hatékonyságától és a hasznos

termésnek az összes szárazanyag-produkcióhoz viszonyított arányától. A növény növekedését és termésképzését

korlátozhatják különböző biológiai faktorok (betegségek, kártevők, gyomnövények), időjárási és talajtényezők.

A termés kockázata függ e tényezők súlyosságától és idejétől, valamint a növény toleranciájától

(rezisztenciájától), illetve érzékenységétől.

A növény termése (Y) kedvező termőhelyen, ahol a víz nem korlátozó tényező, a következőképpen fejezhető ki:

Y = I × RUE × HI

ahol I = a növény által felfogott napsugárzás (MJ m–2),RUE13 = napsugárzás hasznosításának hatásfoka (kg

szárazanyag MJ–1) és HI = harvest-index. A fenti egyenletből következik a levélterület gyors növekedésének, a

kritikus LAI minél hosszabb ideig történő fenntartásának és a napsugárzás-hasznosítás magas hatásfokának

fontossága.

A szántóföldi növények összes szárazanyag-produkciója a nettó CO2 asszimiláció akkumulációjának eredménye

a tenyészidőszakban. Az összes szárazanyagra ható legfontosabb faktorok az abszorbeált napsugárzás és a

napenergia hasznosításának hatásfoka. A produktív növényfajok korai növekedésük jelentős részét a levélterület

növelésére fordítják, amely a napsugárzás hatékony felhasználását eredményezi. Számos agronómiai eljárást

használnak a gyorsabb talajborítottság kialakítására és a fényfelfogás növelésére (pl. starter műtrágyázás, magas

növényszám, a növények egyenletes térbeni elrendeződése, kicsi sortávolság). Mivel virágzáskor befejeződik a

levélterület fejlődése, az agrotechnikai eljárásoknak az a célja, hogy maximalizálják a fotoszintézist a

napsugárzás csaknem teljes felfogásának elősegítésével. Ez hatékony a gabonaféléknél, ahol a szem tömegének

nagy része a virágzás utáni fotoszintézisből származik.

A növényfajok CGR értékei rendszerint szorosan összefüggnek a napsugárzás megkötésével. A CGR és LAI

közötti kétféle összefüggés alapján kritikus és optimális LAI-t különböztetünk meg, melyek a maximális CGR

eléréséhez szükséges minimális LAI értéket jelentik. Mindkettő olyan LAI értéket feltételez, amely a legtöbb

fényenergiát (a beeső sugárzás 95%-át) abszorbeálja. Az optimális LAI reakció ritka.

Ebben az esetben a CGR csökken, amikor a LAI nagyobb a maximális CGR eléréséhez szükségesnél. Ezzel

szemben a kritikus LAI reakciót mutató növényeknél a maximális CGR eléréséhez szükséges LAI további

növelése nem változtatja meg szignifikánsan a CGR értékét, amely így viszonylag konstans marad.

A növényállományok felfogják mind a direkt napfényt, mind az indirekt vagy diffúz napsugárzást. A felső

levelek egyaránt képesek felfogni a teljes direkt és diffúz sugárzást, míg az alsó részén levő levelek a direkt

napsugárzásnak csupán kisebb hányadát kapják. A napsugárzás csökkenését (extinkció) az állományban a

Monsi-Saeki egyenlet írja le:

13 RUE = Radiation Use Efficiency


ALAPJAI


ahol I0 = fotoszintetikusan aktív sugárzás (PAR) az állomány felett, Ii = fotoszintetikusan aktív sugárzás a

levelek i-edik szintje alatt, LAI = a levelek i-edik szintjének levélterület indexe, k = extinkciós koefficiens,

amely az állományra jellemző és e = a természetes logaritmus alapja (2.71828). Az I (felfogott napsugárzás)

értéke függ a beeső napsugárzástól (I0) és a felfogott napsugárzás hányadától (f). A növényállomány által

felfogott napsugárzás hányada (f) kiszámítható a LAI ismeretében az alábbi exponenciális egyenlettel:

f = 1 – exp(–k LAI)

Az f értéke aszimptotikusan nő a LAI növekedésekor. A k extinkciós koefficiens értéke termesztett növényeknél

általában 0,4–0,7 között változik. Függ a levelek horizontális és vertikális elrendezésétől (disztribúciójától), a

levelek hajlásszögétől (inklináció), a napsugárzás beesési szögétől.

A levelek inklinációja hatással van a napsugárzás felfogására és állományon belüli megoszlására. A levél

hajlásszög kiterjed a planofil típustól (a legtöbb levél közel horizontális, <35° a vízszintessel) az erektofil

típusig (legtöbb levél közel vertikális, >60° a vízszintessel). A planofil lóhere állománynak kevesebb

levélterületre van szüksége a napsugárzás nagy részének felfogásához, mint az erektofil fűféléknek. A

levélhajlásszög változhat az állomány különböző szintjeiben. Az állomány felső részében vertikális hajlásszögű

levelek, majd az állomány alsó részéhez közeledve fokozatosan horizontálissá váló levélállás tekinthető ideális

levélelrendeződésnek. Azok a kukoricaállományok, amelyek a cső felett vertikális hajlásszögű levelekkel

rendelkeznek, többet teremtek, mint azok, amelyek levelei planofil, illetve vertikális pozíciójúak. Búzában,

árpában, rizsben és kukoricában végzett vizsgálatok szerint az erektofil állományok CGR értéke többnyire

nagyobb volt, mint a planofil típusú állományoké.

Ha a növény száraztömegének növekedését a felfogott napsugárzástól függően ábrázoljuk, rendszerint szoros

lineáris összefüggést kapunk. A lineáris függvény meredeksége kifejezi a napsugárzás-hasznosítás hatásfokát

(RUE). A RUE értéke növényfajonként eltérő és a környezeti feltételektől függően változik. A RUE változását

befolyásoló fő faktor a levelek fotoszintetikus hatékonysága. Stresszmentes körülmények között a kukorica (C4-

es növény) fényhasznosításának hatásfoka 1,6–1,7 g MJ–1, ezzel szemben a rizs és a búza (C3-as növények)

fényhasznosítása 1,1–1,4 g MJ–1.

A termés (Y) a növény növekedésanalízise alapján a következőképpen írható le:

Y = CGR × DR × HI

ahol Y = szemtermés, CGR = átlagos termésnövekedési ráta (kg ha–1 nap–1), DR = reproduktív növekedés

időtartama (nap), HI = harvest -ndex (%). A növekedési ráta (CGR) a forrásfelvétel rátáját és a felvett forrás

szárazanyaggá (biomasszává) történő átalakításának hatékonyságát fejezi ki. A fenti egyenlet a

forrásfelhasználás időtartamában meglevő genotípusos különbségeket hangsúlyozza.

A termés felbontása komponenseire és azoknak a mechanizmusoknak a tanulmányozása, amelyek az egyes

komponenseket szabályozzák, jelentősen elősegítheti a termésképződési folyamatok alaposabb megértését. A

legegyszerűbb terméskomponens egyenlet magában foglalja a termést meghatározó elsődleges

terméskomponenseket:

Termés (tömeg terület–1) = (magszám terület–1) × (tömeg mag–1)

A termés számos, a környezetre érzékeny fiziológiai folyamat eredménye a növény növekedése és fejlődése

során. Az idő bevonása interakciókat képez a fejlődés stádiuma, a környezet és a termés között. A

terméskomponensek megkönnyítik ezeknek az interakcióknak a meghatározását, mivel minden egyes

komponens a növényi fejlődés specifikus stádiumaihoz kapcsolódik. A termésképződési folyamat három

szakaszra osztható fel: (1) szervek képzése a tápanyag abszorpcióra és a fotoszintézisre, (2) a virágszervek és a

szemszám kialakulása, (3) szemtelítődés és fiziológiai érés. Az első stádium a vegetatív növekedés, melynek

során a növény levélzete és gyökérzete alakul ki. A második stádium képviseli a reproduktív szervek fejlődését,

a megtermékenyülést és a termés szemszám komponensének kialakulását. A harmadik stádium a szemtelítődés

időszaka, amikor a termésképzés ténylegesen végbemegy.

Az összefüggés a terméskomponensek (szemszám, szemtömeg) és a termés között nem mindig egyértelmű, és a

terméskomponensek értelmezését bonyolítja a közöttük kialakuló kompenzáció is. A szemszám a termést

meghatározó elsődleges terméskomponens. A növény fejlődése során a szemszám képződésének van egy ún.

kritikus szakasza, amikor a tényleges szemszám kialakul. E periódus előtt és után a szemszám kevésbé érzékeny

a környezetre. Kukoricában a kritikus periódus a szemszámra a nővirágzást megelőző kéthetes és a nővirágzás

utáni háromhetes időszakban van. A kukorica szemszáma arányosan nő a növény növekedési sebességének


ALAPJAI


(AGR) növekedésével, egészen 4 g növény–1 nap–1 rátáig. Ha AGR > 6 g növény–1 nap–1 értéknél, akkor kétcsövű

(prolifikus) hibrideknél és alacsony növényszámnál második cső képződhet, és ez lehetővé teszi a

növényenkénti szemszám további növekedését (12. ábra). A szemképződés küszöbértéke 1 g növény–1 nap–1

növekedési sebesség. Környezeti stressz esetén a növekedési sebesség e küszöbérték alá csökkenhet, amely

meddőséghez vezet.

12. ábra - Összefüggés a növényenkénti szemszám (fiziológiai éréskor) és a növekedési

ráta (a nővirágzást megelőző 7 napos és a nővirágzás utáni 21 napos időszakban) között

egy egycsövű (A) és egy kétcsövű (B) kukorica genotípusban (Tollenaar et al. 2000)

A szemszámot alapvetően meghatározza a fotoszintézis mértéke a kritikus periódus időszakában, másrészt a

fejlődő magkezdemény minimális asszimiláta szükséglete. A szemszámot meghatározó tényezőket a következő

egyenlet fejezi ki (Charles–Edwards et al. 1986.):

ahol NG = szemszám egységnyi területen, ηG =asszimiláták allokációja a reproduktív növényi részekbe, ΔF =

növényállomány napi nettó fotoszintézise egységnyi területen, aG = a magkezdemény minimális asszimiláta-

fluxus szükséglete. A fenti egyenlet világosan mutatja, hogy a szemszám nemcsak a reproduktív növekedéshez

rendelkezésre álló asszimilátáktól függ (azaz, fotoszintézis ΔF,megoszlás ηG), hanem a mag jellemzői is hatással

vannak rá. Bármely növényfajta a maximális szemszámot akkor éri el, ha a környezeti tényezők megfelelőek a

maximális állomány-fotoszintézisre a szemszám képződésének kritikus periódusában.

A szem tömegét kifejezhetjük a szem növekedési sebességének és a növekedés időtartamának szorzataként.

Genetikai különbségeket a szem tömegében rendszerint a szem növekedésének rátája határozza meg, és a

nagyobb szemtömeg rendszerint nagyobb növekedési sebességgel jár együtt. A környezeti variációt a szem

tömegében okozhatja a szemtelítődés időtartamának változása (amely függ a fotoszintézis időtartamától). A

vízhiány, a nitrogénstressz, továbbá a túl magas hőmérséklet a szemtelítődés időszakában kisebb szemtömeget

eredményezhet a szemtelítődési időszak csökkentése révén. A szem tömegének változása a szemtelítődési

időszak genetikai vagy környezeti variációja következtében közvetlenül összefügg a terméssel. A szemtelítődés

időszakának növelése nemesítéssel több kultúrnövényfajnál termésnövekedést eredményezett.

3.7. 2.7. Növényápolás, növényvédelem

A növényápolás célja a vegetációs időszakban ideális körülmények teremtése a fejlődő növényállomány

számára, továbbá az egyenletes fejlődést akadályozó, a termés mennyiségét és minőségét hátrányosan

befolyásoló tényezők hatásának megelőzésére, megszüntetésére, illetve csökkentésére. Ezek a tennivalók

egyaránt lehetnek fizikai, fiziológiai, illetve növényvédelmi jellegűek.


ALAPJAI


3.7.1. 2.7.1. Talajművelő eszközökkel végzett növényápolási eljárások

Ma már számos valamikor általánosan alkalmazott növényápolási technikát – mint például az állomány

tőszámának vetés utáni mechanikai úton történő beállítását (pl. cukorrépa esetében) – nem alkalmazunk, mert a

nemesítés, a vetőmag-előállítás, a kemizáció és a gépesítés előrehaladása következtében fel sem vetődik számos

probléma. Másokkal azonban mind a mai napig számolni kell. Az alábbiakban néhány ma is fontos

növényápolási művelet elvégzése gyakran válik szükségessé.

Az őszi vetések áttelelése fontos termesztési szempont, mert a tőszámban, illetve annak egyenletességében,

továbbá a növényállomány fejlettségében jelentős eltéréseket okozhat a tél. Az egyenletes hóborítás védelmet

nyújt a nagyobb fagyok ellen, ezért kedvező az őszi vetések átteleléséhez. A hótakaró, ha nem fedi összefüggő

jégréteg, biztosítja a növények számára a légzéshez szükséges oxigént. Előfordulhat azonban, hogy a hótakaró

felszíne megolvad, gyorsan megfagy vagy ónos eső hatására tartósan megmaradó jégréteg alakul ki rajta. Ilyen

viszonyok között anaerob körülmények jöhetnek létre, ami a növényállomány kipállását okozhatja. Ebben az

esetben a jeget gyűrűs hengerezéssel vagy traktorral fel kell törni. A jégréteg feltörése az esetleges hópenész

(Fusarium nivale) károsítását is csökkentheti.

A rossz szerkezetű, vizet nehezen áteresztő, illetve vízzel telített, víznyomásos talajokon a mélyedésekben

hóolvadáskor gyakran tócsák keletkeznek. A vizet mielőbb le kell vezetni a tábláról, mert hosszabb vízborítás

esetén ugyancsak kipusztul a növényállomány. A tábla belvízzel borított mélyedéseiből egy ekefejes ekével

vízlevezető barázdákat kell ilyenkor nyitni.

Különösen humuszban gazdag talajon fordul elő afelfagyás. A felső talajréteg nappal felenged, éjjel viszont

megfagy. A talajmozgás hatására a gyökerek elszakadhatnak vagy a közvetlen kapcsolatuk megszakad a talajjal.

Felfagyás esetén a vetéseket sima hengerrel kell megjárni. A hengerezéssel a növényeket visszanyomjuk a

talajhoz, és elősegítjük a meggyökerezésüket, illetve a továbbfejlődésüket. A hengerezésnél figyelemmel kell

lenni a talaj nedvességére. A hengerezést a talaj kellő megszikkadása után lehet elvégezni, amikor a talaj már

nem ragad a munkaeszközre.

Régebben az őszi búza gyakori ápolási munkája volt a tavaszi fogasolás, küllős kapázás. Ezt akkor végezték,

amikor a tél folyamán hónyomást szenvedett, továbbá a felfagyástól károsodott vetés hengerezés után már

magához tért, új járulékos gyökereivel jól megkapaszkodott a talajban, bokrosodása megindult; rendszerint

április elején, közepén került erre sor. Célja az volt, hogy a tél folyamán megtömődött talajfelszínt porhanyítsák

és a gyomokat irtsák. Kísérletek a tavaszi fogasolásnak a termés mennyiségére gyakorolt előnyös hatását nem

igazolták, sőt a gépek okozta tömörítés az alsó rétegekben még nedves talajon határozottan káros is lehet.

Gyomirtó hatása nem jelentős, csak a kelőfélben levő gyomokat gyéríti. A biogazdálkodásban azonban a fésűs

boronákat („gyomfésű”) a csírázó magról kelő gyomnövények elleni hatékonyságuk miatt ma is elterjedten

használják. Az állomány tavaszi fogasolása korábban borsóban és a vegetáció megindulása előtt lucernában,

illetve vörös herében is elterjedt növényápolási technika.

A széles sortávolságra vetett kapás növényállományokban alkalmazott sorközművelő kultivátorozással

mechanikai úton hatékonyan irthatók a sorközökben fejlődő gyomok, továbbá a talajfelszín cserepesedése is

megszüntethető. Azokkal a sorközművelő kultivátorokkal pedig, amelyek műtrágyaszóró egységekkel vannak

kombinálva, egy menetben a fejtrágya-kijuttatás és a bedolgozás is megoldható.

Talajművelő eszközökkel végezzük a töltögetés műveletét is, amire főként burgonyatermesztésben a szekunder

bakhátak kialakításakor, illetve az áttelelő cukorrépa-magtermesztés során az áttelelés biztonságának növelése

céljából van szükség.

A tarló ápolása is igen fontos feladat a talaj kultúrállapotának fenntartása érdekében. Az eddigi hagyományos

szempontokon túlmenően megfigyelések szerint azokon a táblákon, ahol az amerikai kukoricabogár (Diabrotica

virgifera virgifera Le-Conte) már elterjedt károsító és a korán lekerülő előveteményeket kukorica követi, a

szomszédos táblán pedig az adott évben amerikai kukoricabogár által károsított kukorica volt, fenn áll a

veszélye annak, hogy a kigyomosodott tarlóra átvándorol a kártevő és ott fennmaradva a következő évi

kukoricavetést a vetésváltás megléte ellenére károsíthatja. A tarló gyommentesen tartása ezért is elengedhetetlen

feladat.

3.7.2. 2.7.2. A szárszilárdság növelésére irányuló növényápolási eljárások

A gabonákban gyakori problémaként jelentkezik a megdőlés, különösen, ha nitrogénnel jól ellátott az állomány.

A megdőlés ellen az agrotechnikai módszerek mellett regulátorokkal is védekezhetünk. A legelterjedtebb


ALAPJAI


készítmények a klórmekvát hatóanyagú szerek. A regulátort a bokrosodás végén (Fe. 5.) kell kipermetezni az

állományra.

Hasonló esetekre a repcetermesztés során is számítani lehet. Megfigyelések szerint, a repceállományokban az

ősszel négyleveles korban a tebukonazol hatóanyaggal elvégzett gombaölőszeres kezelésnek bioregulátor hatása

van, amely következtében lerövidül az epykotyl, erős tőlevélrózsa és gyökérzet alakul ki és javul a télállóság.

Tavasszal pedig csökken a növénymagasság, ezzel a megdőlés veszélye is, továbbá nagyobb számban

képződnek oldalágak nagyobb becőszámmal, egyöntetűbb lesz a virágzás és az érés, könnyebb lesz a

betakarítás.

3.7.3. 2.7.3. A kultúrnövények vegetatív részeinek csonkításával járó növényápolási eljárások

A kultúrnövények vegetatív részeinek csonkítását a magrépatermesztés és a dohánytermesztés követeli meg. A

kukorica valaha elvégzett fattyazását ma már nem tartjuk szükségesnek.

A magrépatermesztés fontos második évi tavaszi növényápolási eleme a magszár visszavágása. A magszárat

ezzel sűrűbb elágazásra késztetjük a nagyobb termés elérése érdekében.

A dohány tetejezése során a virágzatot távolítjuk el abból a célból, hogy a tápanyagok ne a termésben, hanem a

levelekben halmozódjanak fel. A tetejezés után hamarosan megindul a levélhónaljakból kinövő oldalhajtások,

kacsok fejlődése, ami szintén a levelek tápanyagtartamát csökkenti. A kacsozás művelete során az

oldalhajtásokat kis csonk meghagyásával célszerű eltávolítani, mivel ezzel késleltetjük a kacsok újabb

kifejlődését.

3.7.4. 2.7.4. Vegyszeres növényvédelem

A növényvédelmi problémák megelőzésében és kezelésében a mechanikai eljárások, illetve az egyéb

hagyományos módszerek (pl. vetésváltás) alkalmazásának nagy jelentősége van. Számos növényvédelmi munka

azonban nem orvosolható vegyszerek felhasználása nélkül, mivel ma még a biológiai növényvédelmi módszerek

hatékonysága a legtöbb esetben nem hasonlítható a kémiai védekezési eljárások hatékonyságához.

Egyre nagyobb szerep jut a kisadagú, nagy biológiai aktivitású környezetkímélő szerek használatának és a

növekvő integrált növényvédelmi eljárásoknak.

Szükségszerű a biológiailag aktívabb, szelektívebb, kevésbé mérgező, korszerű formájú, könnyen kezelhető

szerek előállítása. Háttérbe szorulnak a perzisztens, kumulálódó szerek, terjednek a rövidebb hatástartamú

specifikus készítmények. Növekedni fog a gyomirtott területek nagysága, ami a nehezen irtható gyomnövények

[Ambrosia elatior (parlagfű), Avenafatua (vadzab), Apera spica-venti (nagy széltippan), Alopecurus

myosuroides (réti ecsetpázsit), Panicum miliaceum (vadköles), Sorghum halepense (fenyércirok), Xanthium

italicum (olasz szerbtövis), Phragmites communis (nád)] pusztítására irányuló többletvédekezésekből adódik.

A rovarölő szerek területén elsősorban a specifikus hatásspektrumú (pl. a kitinszintézist gátló, táplálkozást

befolyásoló) készítmények növekvő felhasználása várható.

A hagyományos (kontakt) és szisztemikus hatású gombaölő szerek kombinációinak további terjedésével lehet

számolni.

A kisadagú (2–10 g/ha aktív hatóanyagú) szereknek jövőjük van. Várható szélesebb körű elterjedésük, ezek

felhasználása az átlagosnál nem veszélyesebb az eddigi tapasztalatok alapján, sőt a környezet terhelése

előnyösen alakul. Előtérbe kell helyezni a csökkenő peszticidterheléssel járó, környezetkímélő,

energiatakarékos, integrált elemeket is tartalmazó növényvédelmi módszereket.

A biológiai védekezés – jelenlegi ismereteink szerint – elsősorban csak a zárt termesztőberendezésekben tud

terjedni, a megfelelő technológiai fegyelem mellett.

A felhasznált peszticidek mennyiségének csökkentése a cél, a biológiai hatás csökkenése nélkül. Fejleszteni

szükséges a különböző hatásfokozó adalékanyagok használatát. Folyamatosan figyelemmel kell kísérni a

veszélyes és nehezen irtható gyomnövényfajokat, minden kultúrában speciális eljárást kell kidolgozni.

A növényvédelemben a jövőben is csak akkor lehet átütő eredményt elérni, ha az általános agrotechnikai

színvonal tovább emelkedik, a rezisztencianemesítés, a biotechnika újabb eredményeket hoz, illetve az


ALAPJAI


alkalmazástechnika és az előrejelzési módszerek mind szélesebb körben elterjednek. A növényvédelem

jelenlegi, de főleg jövőbeni helyzete feltétlenül igényli a hatékonyabb, gazdaságosabb és a mezőgazdaság

változó igényeinek jobban megfelelő géntípusok kifejlesztését, illetve gyártását.

A növényvédelem szorosan kapcsolódik a növénytermesztéshez és annak szerves részét képezi. Az egyes

kultúrák növényvédelmi problémáit ezért az adott növénnyel foglalkozó fejezet a termesztés módszeréhez

illesztve külön ismerteti. A növényvédelemhez kapcsolódó általános ismeretek az alábbiak.

3.7.4.1. Alkalmazástechnika

Az alkalmazástechnika feladata, hogy a kijuttatásra kerülő növényvédő szert térben jól illessze a védendő

növény és a visszaszorítandó károsító együtteséhez. Alapvető eljárásai a csávázás, talajfertőtlenítés, permetezés,

ködözés, porozás, mikrogranulátum-szórás, kenés, raktár- és terményfertőtlenítés.

3.7.4.2. Csávázás

A csávázás a vetőmagok, vetőgumók, hagymák vagy más szaporításra szolgáló növényi részek vírusos,

baktériumos és gombás betegségek és egyes kártevők elleni kezelésére szolgál. Megkülönböztetünk nedves,

por- és nedvesített porcsávázást.

A vetőmagkezelésre engedélyezett szerek a következő csoportokra oszthatók:

•vírusok, baktériumok és gombák leküzdésére szolgáló szerek, melyek vagy a mag

•felületén vagy a maghéjban, a magban vagy a talajban fejtik ki hatásukat,

•állati kártevők elleni védekezésre szolgáló szerek,

•magstimuláló szerek.

3.7.4.3. Talajfertőtlenítés

Speciálisan a talajlakó kártevők ellen irányuló művelet. A talajfertőtlenítő szer a talajba juttatható, a

növényvédő szerek talajba injektálásával, illetve a granulátumok talajra szórásával vagy a folyékonyak

talajfelszínre permetezésével, majd talajba dolgozásával. Költség- és környezetkímélő eljárás, ha a vetéssel egy

menetben a vetőmagcsoroszlya által nyitott barázdafenékre juttatják a talajfertőtlenítő szert.

A talajfertőtlenítő és csávázó szerek lehetnek mély hatású, illetve felszívódó vagy szisztemikus szerek. A

mélyhatású inszekticidek a növények kelése után károsító betelepülő kártevőket (pl. levéltetvek) nem

korlátozzák. A szisztemikus vagy felszívódó szerek azonban a növényben transzlokálódva bizonyos ideig

rendelkeznek gyérítő hatással a betelepülő kártevőkkel szemben is.

3.7.4.4. Permetezés

Ez a legelterjedtebb állomány- és talajkezelő eljárás. A növényvédő szer hatóanyagát folyékony hordozóanyag

segítségével 50–750 µm átmérőjű cseppekre bontva oszlatják el a célfelületen.

A permetezés hatékonyságát a permetezéstechnikai tényezők (permetezőberendezés, cseppméret, lémennyiség,

koncentráció, keverhetőség, stabilitás, adalékanyagok alkalmazása, időjárási tényezők) jelentősen befolyásolják.

A permetezés minőségét a következő jellemzők alapján ítélhetjük meg: biológiai hatás; cseppborítás

(cseppszám/m2, fedési százalék); szórásegyenletesség, az adagolás pontossága; penetráció; anyagvisszanyerés;

elsodródás.

A permetezéstechnikai jellemzők optimális értékeinek meghatározásánál a végső cél a jó biológiai hatás elérése,

ami többek között függ a növénykultúra és a károsító sajátosságaitól is.

Az ideális cseppborítás a különböző károsító csoportok esetén különböző lehet. Mozgó kártevőknél a megfelelő

toxikus rács már 35–50 csepp/cm2-es sűrűséggel kialakítható 100–300 µm-es cseppekkel. Gombaölő szeres

kezelésnél legalább 50–70 csepp/cm2 szükséges. Gyomirtás esetében a nagyméretű cseppek (400–800 µm) a

kedvezőek. Talajkezelésnél elegendő 10–15 csepp/cm2, állománykezelésnél 20–30 csepp/cm2 szükséges

minimálisan.


ALAPJAI


A szórásegyenletességet a kereszt- és hosszirányú szóráskép alapján ítélhetjük meg. Jó keresztirányú

szórásképet jól beállított és kifogástalanul működő permetező gépekkel érhetünk el. A jó hosszirányú szóráskép

biztosítása pedig a gépcsoport haladási sebességének egyenletességével, illetve haladási sebességfüggő

lémennyiség szabályzó automatika alkalmazásával lehetséges.

Penetráción a növényvédő szernek a növényállomány mélyebben elhelyezkedő részeibe való behatolását értjük.

A penetráció javítható légbefúvással, helikopteres permetezéssel vagy speciális növényállomány széthajlító

eszközökkel.

Az anyagvisszanyerés vagy recovery (R%) a kijuttatott szer mennyiségéből a védendő növény felületéről

visszamérhető hányadot jelenti. Tehát azt a mennyiséget, amennyi a kijuttatott szerből valóban oda került, ahová

azt juttatni akartuk. A permetezés során a növényvédő szerek egy része ugyanis a talajra kerül, illetve elpárolog,

elsodródik. Ennek figyelembevételével a 60%-os recovery érték már jónak mondható. Az R% értékének

növelésére találták ki a cseppek elektrosztatikus feltöltését, ami segíti a cseppek növények felületére történő

lerakódását.

Az elsodródás (drift) nagysága elsősorban a permetezési mód, a cseppméret és az időjárási tényezők függvénye.

Aprócseppes (100–200 µm) permetezésnél már kis szélsebesség (2–3 m/s) is elsodródást okoz. Ez különösen

veszélyes lehet gyomirtó szerek légi kijuttatása esetén. A gyors felmelegedés következtében létrejövő termitek

(talajtól fölfelé irányuló légáramlás) is nagy elsodródási veszélyt jelentenek.

Az optimális cseppmérettartomány sok mindentől függ. A cseppméret csökkenésével nő a párolgási veszély, nő

az elsodródás, de javul a penetráció és javítható az eloszlás egyenletessége. A cseppméret növekedésével a

permetlémegfolyás (lecsöpögési veszteség) növekszik.

A permetezési eljárásokat afelhasznált lémennyiség szerint a következőképpen csoportosíthatjuk.

•ultranagy lémennyiség (UHV) 500 l/ha vagy >,

•nagy lémennyiség (HV) 150–500 l/ha,

•közepes lémennyiség (MV) 50–150 l/ha,

•kis lémennyiség (LV) 25-50 1/ha,

•nagyon kis lémennyiség (VLV) 5–25 l/ha,

•ultra kis lémennyiség (ULV) 0,5–5 l/ha,

•ultra-ultra kis lémennyiség (UULV) 0,1–0,5 l/ha.

Újabban előtérbe kerültek a kis lémennyiségű permetezések, mivel számos előnye van:

•kisebb a vízszükséglet és a szállítási költség,

•nagyobb a területteljesítmény,

•aprócseppes permetezéssel kedvező körülmények között jobb cseppborítás érhető el.

Permetezéskor a különböző vegyszereket (növényvédő szerek és lombtrágyák) gyakran együtt juttatják ki. A

vegyszerek keverésekor különös gonddal járjunk el. Keverhetőségi táblázat vagy előzetes próba segítségével

ellenőrizzük a keverhetőséget. A víz keménységét szintén vegyük figyelembe, mert a túl kemény víz is gyakran

keverhetőségi és stabilitási problémákat okozhat.

A permetezés hatékonyságát különböző, a permetléhez kevert adalékanyagokkal növelhetjük:

•nedvesítőszer: csökkenti a felületi feszültséget, ezzel a levélfelületen a szer jobban szétterül,

•tapadásfokozó,

•cseppnehezítő: légi permetezésnél van jelentősége (a viszkozitást növeli),

•párolgásgátló,


ALAPJAI


•habzásgátló.

Az időjárási tényezők szintén jelentősen befolyásolják a permetezés hatékonyságát és környezetre gyakorolt

hatását. Az elsodródás veszélye miatt 4 m/s-nál nagyobb szélben nem tanácsos permetezni. Magas

hőmérsékleten és alacsony páratartalom mellett pedig a párolgási veszély erősen megnő. Permetezésre

legkedvezőbb időpont a kora hajnali, illetve az esti órák.

3.7.4.5. Ködözés

Ködözéskor a folyadékot 0,5–50 µm nagyságú cseppekre bontják. Két eljárása ismert:

•hidegködképzés pnemumatikus vagy rotációs szórófejekkel,

•melegködképzés termikus ködgenerátorokkal.

Ködözéskor a gyári kiszerelésű vegyszert általában hígítás nélkül juttatják ki. Nálunk elsősorban zárt terekben

(növényházak, raktárak) jön számításba a használata, emellett közegészségügyi céllal (szúnyog-, kullancsirtás)

végeznek termikus ködözést.

3.7.4.6. Porozás

Porozáskor néhány mikrométer nagyságú (0,5–100 µm), szilárd szemcséket juttatnak ki. A hatóanyagot

rendszerint kombinálják por alakú vivőanyaggal (talkum, gipsz). Környezetszennyezési hátrányai miatt ma már

csaknem teljesen háttérbe szorult.

3.7.4.7. Mikrogranulátum-szórás

Egyes növényvédő szereket, elsősorban a talajfertőtlenítő inszekticideket mikrogranulátum alakjában hozzák

forgalomba. Néhány gyomirtó szer granulátum formájában való kijuttatására is az utóbbi években sor került

(Casoron g, Casoron G SR). Ezek szemcsemérete 150–1500 µm között van. Előnyei: nincs vízfelhasználás,

minimális a környezetszennyezési veszély, tartós növényvédő hatás, kis üzemeltetési költségek. Az

anyagfelhasználás általában 10–50 kg/ha közötti. Kiszórhatók a vetéssel, illetve a talajműveléssel egy menetben,

granulátumszóró adapter segítségével vagy külön munkafolyamatban, speciális granulátumszóró eszközökkel. A

beállításnál ügyeljünk arra, hogy a szóróelemek teljesítménykülönbsége a ± 20%-ot nem haladhatja meg.

3.7.4.8. Kenés

Ennél az eljárásnál a folyékony növényvédő szert a növény felületére kenik. Jelenleg csak a gyomirtásra

használják. Egyes szisztemikus totális hatású herbicidek szelektív alkalmazására nyílik így lehetőség. A

kultúrnövénynél magasabban elhelyezkedő kenőfelület csak a magasra nőtt gyomokat keni be. Előnyei: csekély

szerfelhasználás, nincs környezetszennyezés, elsodródás, kicsi az üzemeltetési költség.

3.7.4.9. Raktár- és terményfertőtlenítés

Az üres terménytárolók vagy a tárolt termény védelmére a raktári károsítók ellen alkalmazzák. Leggyakoribb

eljárásai: gázosítás, ködképzés, a tárolt termény permetezése.

3.7.5. 2.7.5. Az állati kártevők elleni védekezés

A szántóföldi növényeket nagyszámú állati kártevő károsíthatja, de a kártétel nagysága elsősorban nem a

kártevők fajainak számától, hanem a károsító egyedszámától függ. A faj életmódja szoros összefüggésben van a

környezeti tényezőkkel, ezért ezek ismerete az eredményes védekezéshez nélkülözhetetlen. A környezeti

tényezők az alábbi elemekből állnak:

•élettelen természeti tényezők (hőmérséklet, fény, nedvesség, levegő, talaj stb.),

•élő természeti tényezők (táplálék, fajtársak, más fajú élőlények),

•az ember tevékenységéből eredő tényezők.

Az állati kártevők a termesztett növények között mint az élettársulás szerkezeti elemei jelennek meg. Az állati

kártevők önmaguk is állattársulásokat képeznek és egy tápláléklánc mentén helyezkednek el. Az állatok

szaporodását, élettartamát és fejlődési sebességét a táplálék mennyisége és minősége jelentősen befolyásolja. A


ALAPJAI


táplálék hiányát az aktív élettevékenységet folytató, intenzíven táplálkozó, fejlődésben levő állatok csak rövid

ideig, a nyugalmi állapotban levők azonban nagyon hosszú ideig képesek elviselni.

Az állati kártevők szaporodóképessége rendkívül nagy. Ez – azonos környezeti feltételek között – a nemek

arányától, az egyedek vitalitásától és a tojásszámtól függ. Az állati kártevők egyedszáma sohasem azonos,

hanem évszakonként változó. A lappangási szakaszban csak a „törzsállomány” van jelen. Ilyenkor kártétel

nincs. A kedvező környezeti tényezők hatására a szaporodás megindul. A bevezető szakaszban a kártétel már

szigetszerű. A tetőzés szakaszában a kártevő viszont nagy területen jelentkezik. Ennek kezdeti fázisa a kitörés,

befejeződése pedig az összeomlás (azaz a normális szintre való visszatérés).

A növénytermesztés sajátosságának megfelelően különböző állattársulás kialakulásához nyújt lehetőséget. Ezek

– és az ezeket alkotó fajok életmódjának – ismerete előfeltétele a védelem megtervezésének.

A kártevők előrejelzésének különböző térbeli formái és időbeli fokozatai vannak. Az előrejelzési módszerek

alkalmazásával sikeresen végrehajtható a védekezés anélkül, hogy a környezetet indokolatlanul terheljük, az

egyéb élőlényeket pusztítsuk. A kártevők elleni védekezés lehetőségei és módszerei lehetnek:

•megelőző és közvetett, illetve

•közvetlen védekezési módok.

A megelőző és közvetett védekezési módok csoportjába sorolhatók a karantén intézkedések, a

rezisztencianemesítés és az agrotechnikai eljárások.

A karantén intézkedések akarantén állati kártevők (pl. burgonya fonálféreg) továbbterjedésének

megakadályozását szolgálják.

A rezisztencianemesítés célja olyan ellenálló növényfajták előállítása, amelyek bizonyos kártevőknek (pl.

napraforgómoly) örökletesen ellenállnak. Az állati kártevők kártételének nemesítéssel való megelőzése ma még

igen ellentmondásos. A biotechnológiai módszerek, ezen belül a géntechnológia alkalmazásával ma már

rendelkezünk olyan növényekkel, amelyek más élőlényekből átvitt géneknek köszönhetően egyes kártevőkre

toxikus anyagokat termelnek (pl. az ún. „BT” növények). A biológiailag módosított növények (GMO)

termesztésével azonban még nincsenek széleskörű tapasztalatok és az Európai Unióban nem engedélyezett ezek

termesztése. Nem tisztázott pl. az ily módon védetté vált növények által termelt toxinokkal szembeni

rezisztencia kérdése és a közömbös, ill. hasznos szervezetekre gyakorolt hatás.

Az agrotechnikai eljárásokkal (termőhely megválasztás, növényi sorrend, trágyázás, talajművelés, vetés, ápolás,

betakarítás) a növény számára optimális, a kártevők számára viszont kedvezőtlen körülményeket teremtünk. A

„versenyben” így a kultúrnövény kerülhet előnyösebb pozícióba.

A közvetlen védekezési módok közé sorolható a mechanikai és fizikai védekezés, a biológiai és a vegyi

védekezés.

A mechanikai és fizikai védekezés során a kártevők tovaterjedését azok távoltartásával, összegyűjtésével, fizikai

megsemmisítésével akadályozzuk meg.

A biológiai védekezésben az ember valamilyen élő szervezetet tudatosan használ fel a másik féken tartására

vagy megsemmisítésére. Ezek lehetnek vírusok, baktériumok, gombák, fonálférgek, ízeltlábúak, gerincesek stb.

Az élő szervezetek tudatos felhasználása e célra ma még nem általános. A paraziták hatása ugyanis nem minden

esetben egyértelmű, több közülük a hasznos állatok ellensége is lehet.

A biológiai védekezés sajátos módja az önpusztító módszer: Lényege, hogy a populációdinamikát steril hímek

elterjesztésével negatív irányba befolyásolják. Olyan fajoknál alkalmazható elsősorban, amelyek mesterséges

körülmények között is jól szaporíthatók.

A biológiai védekezés jelentősége a vegyi védekezés környezetszennyező hatása miatt fokozatosan nő, de

hatékonysága általában még nem vethető össze a kémiai védekezési módszerek hatékonyságával.

A vegyi (kémiai) védekezés a vegyi (kémiai) anyagok kártevők elleni tudatos használatát jelenti.

A növények felületére jutott szerek:


ALAPJAI


•a felszínen (kontakt szerek),

•a levélszövetbe beszívódás (mély hatású szerek), illetve

•a növény nedvszállító rendszerébe jutva (szisztemikus szerek) fejthetik ki a hatásukat.

A hatás kiterjed az elszaporodott kártevőfaj populációján kívül:

•az élő közösség hasznos tagjaira,

•a közömbös fajokra,

•a tűrő és ellenálló törzsek, rasszok kialakulására,

•a haszonállatokra és

•az emberre.

A káros mellékhatások igen sokszor nem közvetlenek, azaz nem szembetűnőek, hanem közvetve, lassú

felhalmozódás következményeként alakulnak ki. A felhasznált szermennyiséget ezért a lehetőségek szerint

minimálisra kell csökkenteni, együttesen eleget téve gazdasági és környezeti szempontoknak.

3.7.6. 2.7.6. A növényi kórokozók elleni védekezés

A növénybetegségeket okozó kórokozók csoportjába tartoznak a vírusok, a baktériumok és a gombák.

A vírusok. Áttelelhetnek (elsődleges forrás):

•a talajban (pl. dohány nekrózis vírus),

•a vetőmagon (pl. bab mozaik vírus),

•a vegetatív szaporítórészen (burgonya, répa, hagyma),

•a szabadban áttelelő évelő növényeken (lucerna mozaik vírus, pl. a labdarózsán),

•a rovarokban (pl. sztolbur vírus).

Többféle módon fertőzhetnek:

•mechanikai úton (a vírusbeteg növény szövetnedve a megsérült egészséges növény szövetébe jut),

•vegetatív részekkel (pl. oltás, szemzés, gumó, hagyma),

•vetőmaggal (pl. bab),

•rovarvektorokkal (a szúró-szívó szájszervű rovarok képesek a vírus átvételére és

•továbbadására (pl. levéltetvek stb.),

•a talajjal,

•arankafajokkal.

Legjelentősebb a rovarvektorokkal való fertőzés. Fertőzés esetén a sejtekbe behatolt vírus szaporodni kezd és

továbbterjed a növényen. A megbetegedés a tünetek megjelenésével válik láthatóvá.

A baktériumok. Többségük heterotróf szervezet. Hasadással szaporodnak. A baktériummal fertőzött növényi

részek nyálkásak, fénylőek. Ezek a baktériumok telepei. Szaporodásukat a külső tényezők közül a hőmérséklet,

a nedvesség, a talaj levegőtartalma és a fény befolyásolja elsősorban. A fertőzésforrásai a talaj, a gyökérzóna, a

beteg növény elhalt része, a már beteg élő növény és a fertőzött mag lehet. Terjedhet a vízben, levegőben, rovar

és ember által. A növényi szövetbe a légzőnyílásokon, a víznyílásokon vagy a mikrosérüléseken keresztül

juthatnak be. Szerepük, jelentőségük – egyes eseteket kivéve, pl. babbakteriózis – viszonylag kisebb.


ALAPJAI


A gombák. Heterotróf szervezetek. A táplálkozás megkönnyítésére a legtöbb gomba fejlett, elágazó fonalakból

álló gombatestet (micéliumot) fejleszt.

Szaporodásuk lehet ivartalan és ivaros.

Terjedésüket ahőmérséklet, a nedvesség, a fény, a talaj levegőtartalma, a közeg pH-ja (általában savas) és

parazitái befolyásolják.

A fertőzés forrásai azonosak a baktériuméval. Terjedési módjuk közül legjelentősebb a légáramlat, az esőcsepp

hatása, esetenként a talajban levő víz, a rovar és az ember. A gomba a következő utakon juthat a növényi

szövetbe:

•az ép kutikularéteg feltörésével (Botrytis),

•természetes nyílásokon (peronoszpóra stb.),

•virágfertőzéssel (pl. búzaporüszög),

•csírafertőzéssel (pl. búzakőüszög),

•rügyeken keresztül (pl. burgonyarák),

•sebeken keresztül (a legtöbb gomba).

A megfertőzött növényben a gomba elhelyezkedhet:

•a növény felületén (pl. lisztharmat),

•a növényi szerv belsejében.

A gomba továbbterjedhet:

•lokálisan (pl. a kukorica golyvásüszög),

•diffúz módon, amikor az egész növényre kiterjed.

Járványról akkor beszélünk, ha a betegség tömegesen lép fel, s teljes táblákat, határrészt, tájrészt pusztít végig.

Hazánkban különösen jelentős lehet a búzarozsda, a burgonyavész, a dohányperonoszpóra, a répa cerkospórás

levélfoltossága, a hagyma- és paradicsomperonoszpóra stb. járványainak kialakulása.

A járványok akkor lépnek fel, ha a kórokozó igényének megfelelőek a klimatikus viszonyok, melyek

meghatározólag hatnak a gazdaszervezetre is.

A növénybetegségek előrejelzése ma még sokkal bizonytalanabb, mint az állati kártevőké. Ez elsősorban azzal

függ össze, hogy a járvány kialakulásának klimatikus feltételeit ugyan ismerjük, de annak várható alakulását

már nem. Ennek ellenére a gyakorlatban a gazdálkodás intenzívebbé válása a növényi betegségek előrejelzésén

alapuló növényvédelmet is szükségessé teszi.

Az előrejelzés a következő lépések figyelembevételével készül:

• az elsődleges fertőzési források vizsgálata során a talajt, a talajra hullott növényi maradványokat, a

kórokozók áttelelésére szolgáló gyomnövényeket, vetőmagvakat vizsgáljuk,

• a másodlagosfertőzési források vizsgálata során a fertőzött növényeken megvizsgáljuk a kórokozók

mennyiségét, a várható járvány erőssége szempontjából (pl. a búzalisztharmat, -rozsda betegségeiről már ősszel,

áttelelés előtt lehet így tájékozódni),

• a kórokozó terjedésmódja meghatározza a járvány terjedésének a mértékét (pl. szél útján terjedőknél

nagyobb terület van veszélynek kitéve),

• az időjárási tényezők előrejelzésével különböző grafikonokon, nomogramok segítségével a tünetek

megjelenése kiszámítható, egyes esetekben az effektív hőösszeg ad útmutatást.


ALAPJAI


A növénybetegségek elleni védekezés módjai (megelőző és közvetett, illetve közvetlen védekezési módok)

hasonlóak az állati kártevőknél leírtakkal. A módszerek azonban a növény sajátosságainak megfelelően

másképpen – a következő eltérésekkel – érvényesülnek.

A rezisztencia-nemesítésnek kiemelkedő eredményei vannak a növényi betegségek elleni védekezésben (pl. a

tenyészidő hossza, a szövetek szilárdsága, a természetes nyílások milyensége stb., jelentős szerepet játszik a

fertőzésben, ezeket a tulajdonságokat nemesítéssel módosítani lehet).

A fizikai növényvédelem formái:

•üvegházakban talajfertőtlenítés (gőzzel stb.),

•a beteg növényi részek megsemmisítése (pl. tarlóégetés),

•a gyors betakarítás, a mesterséges szárítás vagy tartósítás silózással.

A biológiai növényvédelem formái:

•a hiperparazita mikroorganizmusok (kártevők kártevői) vagy

•antagonista mikroorganizmusok (kedvezőtlen hatást kiváltók) felhasználása (az antagonizmus az esetek

többségében antibiotikumok termelésére, illetve a magasabb rendű növények által termelt mikroorganizmus-

gátló, illetve -serkentő [fitoncid] anyagok termelésére vezethető vissza).

Kémiai növényvédelem. A növénybetegségek elleni védekezés során felhasznált növényvédő szerek specifikus

vagy gátló hatásuk alapján vírusellenesek, baktériumölők, gombagátlók vagy gombaölők. A kémiai

védekezésben használt szerek szerves és szervetlen vegyületek lehetnek. A szervetlen vegyületek közül néhány

használata az ökológiai gazdálkodásban is engedélyezett (pl. Cu- és S-tartalmú szerek). A növényi betegségek

elleni védekezési eljárások közül ma még legnagyobb jelentősége a kémiai védekezési eljárásoknak van. A

vírusok és a baktériumok elleni vegyszeres védekezés lehetőségei ma még korlátozottabbak, a gombás

betegségek leküzdésére azonban a rendelkezésre álló fungicidek választéka már széles körű.

A vegyszeres védekezési módok sem kínálnak minden esetben teljes megoldást egyes növénybetegségek

orvoslására, ezért a vegyszeres védekezés az agrotechnikai védekezési eljárások (pl. vetésváltás) alkalmazása

nélkül önmagában gyakran nem kellően hatékony.

3.7.7. 2.7.7. Gyomirtás

Az egyes szántóföldi növénykultúrák különböző mértékben érzékenyek a gyomosodásra. Általánosságban

megállapítható, hogy a tág térállású kapások érzékenyebbek, míg a sűrű vetésű növényállományok jobb

gyomelnyomók. Ha jó kultúrállapotú a talaj és egyenletes, jól fejlett a növényállomány, például őszi búzában

nem mindig szükséges a gyomirtás, mert a búzának jó a gyomelnyomó képessége. Elhanyagolt területen, illetve

nem kellően fejlett állomány esetén azonban védekezni kell a gyomok ellen. Megfelelő vegyszerek állnak

rendelkezésre mind a kétszikű, mind az egyszikű gyomok irtására, de a gyomirtás csak akkor lehet igazán

hatékony, ha a vegyszeres gyomirtást a termesztés egész rendszerébe integrálva, a vetésváltás, a talajművelés és

a tápanyagellátás feladataival összhangban egységet alkotva alkalmazzuk.

3.7.7.1. A gyomirtás gyakorlata

Az alkalmazott gyomszabályozási eljárások következtében a szántóföldön előforduló gyomnövények faji

összetétele folyamatosan változik, ezért a gyomirtási gyakorlatnak is folyamatosan alkalmazkodni kell a változó

gyomviszonyokhoz. A gyomszabályozás ezért csak akkor lehet szakszerű és hatékony, ha az rendszeres

gyomfelvételezésen alapul.

3.7.7.2. A gyomnövények kártétele

Versengés a vízért. A gyomnövények általában nagyobb mennyiségű vizet használnak fel fejlődésük folyamán,

mint a kultúrnövények. A talaj vízkészletének elhasználása nemcsak az adott időpontban lehet káros, a

következő növény kelését is hátrányosan befolyásolhatja száraz időszakban.

Verseny a tápanyagért. A gyomnövények a talajok tápanyagkészletét a kultúrnövények rovására használják fel.

Általában a nitrogén az a tápanyag, amely a gyom- és kultúrnövény konkurenciája folytán először jelent hiányt.


ALAPJAI


Jelentős különbségek találhatók a kultúr- és gyomnövények relatív tápanyagfelvételének szintje között. A

modern tápanyag-gazdálkodási rendszerünk mellett nagy veszélyt jelentenek a gyomok, mivel képesek

tönkretenni termelési és trágyahasznosítási terveinket.

A gyomok árnyékoló hatása. A növények versenyében, ha van víz és a tápanyag elegendő, a fény a növekedés fő

meghatározója. A fényért folyó versenyben azok a növények vannak előnyben, amelyek levelei a fényt jobban

felfogják és a szomszédaiknál magasabbra nőnek.

Toxikus anyagok termelése. A növények bizonyos aktív anyagok termelésével is versenyezhetnek egymással.

Több faj ismeretes, amelyek egyedei környezetükbe olyan anyagokat bocsátanak ki, amelyek más növények

fejlődését akadályozzák (ezt nevezzük allelopátiának).

A talaj hőmérsékletének csökkenése. A gyomnövények árnyékolásukkal a talaj hőmérsékletét 1–4°C-kal

csökkenthetik. Ez különösen tavasszal káros, amikor a csírázást, a talajélet megindulását egyébként is hátráltatja

a hideg.

Vírusos és gombás betegségek, illetve kártevők terjedésének elősegítése. Akultúrnövényeket támadó vírusok

jelentős része a gyomokon is megél, onnan közvetítővel fertőzik a kultúrnövényt. Agyomok a gombás

betegségek köztesgazdái, terjesztői lehetnek. Számos állati kártevőnek a gyomok a köztesgazdái,

tápanyagforrásai, így közvetve is veszélyeztetik a termelést.

A termelés költségeinek növelése. Mérési eredmények szerint 1 ha erősen gyomos terület felszántásához 28,7 kg,

míg a kevésbé gyomos területek megműveléséhez csak 17,6 kg üzemanyagra volt szükség. Azerősen

elgyomosodott táblákban a betakarítógépek teljesítménye 30–40%-kal is csökkenhet.

A termés értékének csökkenése. Agyomokkal szennyezett termék mindig kisebb értékű, mint a tiszta.

Azértékcsökkenés különösen akkor nagy, ha a szennyezés külön tisztítási és egyéb eljárást tesz szükségessé a

feldolgozás során.

3.7.7.3. A gyomirtás eredményességét befolyásoló tényezők

Amesterségesen kialakított növénytermelési rendszerekben arra törekszünk, hogy a kultúrnövényen kívül egyéb

konkurens szervezet lehetőleg ne legyen jelen. Agyomok elleni küzdelemnek a gazdaság egészére kell

kiterjednie, mivel végső soron az a cél, hogy a táblák gyommal való visszafertőzési folyamatait megállítsuk

vagy a minimumra csökkentsük. Agyomirtás hatását befolyásoló tényezők állandóan változnak. Az üzemi

gyomirtás eredményére a következő fontosabb tényezők hatnak.

Betakarítás. Kombájnnal csak érett növényállomány takarítható be. Az érés kivárásával a gyomok is több magot

érlelnek be. Abetakarítás során a kombájn a növényi maradványokkal együtt a gyomok magvait is szétteríti a

táblán, és elősegíti azok terjedését.

Talajművelés. Felfogható mechanikus gyomirtásnak is. Tágabb értelemben is gyomirtás, mert a különféle

talajművelési rendszerek – más-más ökológiai viszonyt teremtve –, elősegítik vagy visszaszorítják a táblán a

gyomok fejlődését.

Növényállomány, tőelosztás. Agyomirtásnál a növényállománynak is van szerepe, ha az a fejlődés bizonyos

szakában természetes gyomelnyomó képességgel rendelkezik.

Vetőmagtisztaság. Agyomnövények legkönnyebben a fertőzött magtételekkel terjednek. Ezért gyommaggal

szennyezett magot elvetni nem szabad. Ez különösen érvényes akkor, ha a vetőmag veszélyes gyomnövény

magjait tartalmazza (pl. aranka).

Rostaaljak szakszerű kezelése. Üzemi tisztítótelepeken rendkívül fontos, hogy a keletkezett rostaaljakat csak

aprítás, gőzöléses csírátlanítás után használják fel a visszafertőzés elkerülése végett.

Trágyakezelés. Szakszerű trágyakezeléssel csökkenthetjük az istállótrágyák gyommagtartalmát. Ez különösen

akkor fontos, ha gyommaggal fertőzött takarmányt etetünk.

A mezőgazdaságilag nem művelt területek szerepe. Agyomvisszafertőzés egyik fő gócpontját e területek

alkotják. Ide sorolhatók a táblán lévő műtárgyak (villanyoszlopok, hidránsok, gáz- és olajvezetékek

fogadóállomásainak körzetei stb.), ahol évről évre fertőzési gócok alakulnak ki.


ALAPJAI


Megfelelő növényváltási rendszer: Rendkívül nagy szerep van a kultúrnövények cseréjének és az ezzel együtt

járó herbicidrotációnak. A gyomirtó szerek szelektív növényi mérgek. A huzamosan ugyanazon típusú gyomirtó

szer felhasználása tehát elősegíti a vegyszerellenálló gyomok elszaporodását. A kultúrnövények

váltakoztatásával a tábla ökológiai viszonyai is folyamatosan változnak, ami szintén hatékonyan korlátozza az

ott lévő gyomokat.

Az eddig leírtakból megállapítható, hogy az üzemi gyomirtás nem egyenlő a vegyszeres gyomirtással. A

vegyszeres gyomirtás az üzemi gyomirtásnak csak egyik része. Az üzemekben többoldalúan integrált gyomirtási

rendszereket szükséges kialakítani, amelyek egyes tényezői adott pillanatban döntő jelentőségűek, termelést

meghatározók lehetnek.

3.7.7.4. A gyomirtás előkészítése

Alapvető a gyomirtó szer helyes megválasztása. A jó vegyszeres gyomirtásnak az adott tábla

gyomnövényzetének zömét el kell pusztítania. A tábla gyomviszonyai nem állandóak, a kémiai anyagok, a

termesztett kultúrnövények, az időjárás stb. hatására állandóan változnak. A változásokat folyamatosan figyelni,

rögzíteni, értékelni kell, hogy a gyomirtás során az indokolt változásokat idejében meg lehessen tenni. Emellett

fontos az alkalmazott gyomirtási módszerek folyamatos ellenőrzése, hogy a szükséges korrekciókat, egyéb

kiegészítő kezeléseket időben el lehessen végezni.

A gyomirtási munkák lényegében két kezelési időpontra oszthatók. Az egyik a gyomok csírázása előtti kezelése,

ami lehet az ún. presowing vagy preplanting (vetés vagy ültetés előtti), illetve a preemergens (kelés előtti)

kezelések. Ekkor, a permetezések idején vizuálisan a gyomfertőzés mértékét, összetételét nem ismerjük. Itt a

kombinációk összeállítására az előző években végzett gyomfelmérés értékelése ad támpontot. A másik a

posztemergens (kelés utáni) kezelés, amikor a gyomok fertőzését vizuálisan értékelni, mérni tudjuk. A kezelések

eltérő volta miatt célszerű kétféle gyomfelvételezést végezni.

Az egyik csoportba a hosszú távú prognózisokat szolgáló felvételezések tartoznak, amelyek a kultúr- és

gyomnövények kelését megelőző szerkombinációhoz adnak támpontot. A másik csoportba a posztemergens

kezelések előtt 4–5 nappal végzett felmérések tartoznak. Ezek alapján dönteni lehet arról, hogy a területet kell-e

gyomirtó szerrel kezelni, és ha igen, milyen szert vagy szerkombinációt alkalmazzunk. A hatékony és

gazdaságos vegyszeres gyomirtás egyik feltétele tehát a szakszerű gyomfelvételezés, valamint a kapott adatok

értékelése és a fertőzési értékszámokat figyelembe vevő technológia kialakítása.

3.7.8. 2.7.8. Az Újvárosi-féle életformarendszer

A kultúrnövényekkel versengő gyomnövények maggal és vegetatív szaporító szervekkel egyaránt

szaporodhatnak. Különböző hosszúságú a vegetációs idejük, fenológiai stádiumaik pedig az év más-más

szakaszára esnek. A gyomok ellen hatékony helyes agrotechnika és gyomirtó szer megválasztása ezért

megköveteli a gyomnövények életformájának ismeretét. Ezek közül a szántóföldi termesztési módszerekhez jól

igazítható Újvárosi-féle életformarendszer a következő:

3.7.8.1. Egyévesek (Therophyta, T)

Olyan gyomnövények tartoznak e csoportba, melyek életciklusa nem haladja meg a 13 hónapot. A

gyomnövények a kedvezőtlen időjáráshoz (téli hideg, nyári meleg) vagy mag, vagy csíranövény formájában

alkalmazkodtak.

Ősszel csírázó, kora tavaszi áttelelő egyévesek (T1). Optimális csírázási hőmérsékletük 10–14 °C. Csírázásuk

fő időszaka a nyár vége, az ősz, az enyhe hónapok. A csoport tagjai az őszi esők hatására (szeptember, október,

november) csíráznak, télen csíranövény vagy tőlevélrózsa alakjában találhatók. Életciklusuk rövid, a tavasz

elmúltával véget ér. Kettős alkalmazkodásúak: télen csíranövény vagy tőlevélrózsa; a nyári szárazság idején

pedig mag stádiumban vannak. Fontosabb fajok: tyúkhúr [Stellaria media (L.)VILL.], veronikafajok (Veronica

spp.),árvacsalánfajok (Lamium spp.).

Ősszel és tavasszal egyaránt csírázó nyár eleji egyévesek (T2).Optimális csírázási hőmérsékletük 4–8 °C. A

csoport tagjai szintén kettős alkalmazkodásúak, de hosszabb életű fajokból állnak, mint a T1-esek. Ősszel,

novemberben csíráznak (kisebb részben télen vagy igen kora tavasszal is). Így a telet akár csíranövény, akár

mag alakban, de a nyár nagy részét mindig csak mag alakjában képesek átvészelni. Jellemző rájuk, hogy igen

alacsony hőmérsékleten csíráznak, a gabonafélékkel élnek és aratásig magot érlelnek. Fontosabb fajok: ragadós


ALAPJAI


galaj (Galium aparine L.),pipacs (Papaver rhoeas L.),kék búzavirág (Centaurea cyanus L.),szarkalábfajok

(Consolida spp.), nyári hérics (Adonis aestivalis L.).

Tavasszal csírázó nyár eleji egyévesek (T 3 ). Optimális csírázási hőmérsékletük 8–14 °C. E csoport tagjai

tavasszal kelnek és nyár elején érlelnek magot. Így a telet és a nyári szárazságot egyaránt mag alakjában

vészelik át. Elsősorban a tavaszi gabonák gyomnövényei, de előfordulnak minden kora tavasszal vetett növény

állományában. Csapadékos nyáron és ősszel is találunk csíranövényeket, ezek azonban a fagy hatására

elpusztulnak. Fontosabb fajok: héla zab (Avena fatua L.),vadrepce (Sinapis arvensis L.),repcsényretek

(Raphanus raphanistrum L.),parlagi füstike [Fumaria schleicheri (SOY.) WILL.].

Tavasszal csírázó nyárutói egyévesek (T 4 ). Optimális csírázási hőmérsékletük 18–30 °C. A T, csoporttal

pontosan ellentétes ökológiai igényű fajok tartoznak e csoportba. Melegigényesek, nyár elején csíráznak és

egész késő őszig tart életciklusuk. A hideg iránti érzékenységük különböző, de abban mind megegyeznek, hogy

a 0 °C alatti hőmérsékletet csak mag formájában képesek elviselni.

A legtöbbjük erőteljes és mély gyökérzetű, a nyári szárazságot is kitűnően bírják. Legnagyobb tömegben a

kapáskultúrákban találhatók. Az egyéves gyomnövények legnépesebb csoportját alkotják. Fontosabb fajok:

kakaslábfű [Echinochloa crus-galli (L.) P.B.] fehér libatop (Chenopodium album L.),szőrös disznóparéj

(Amaranthus retroflexus L.),parlagfű (Abrosia elatior L.).

3.7.8.2. Kétévesek (Hemitherophyta, HT)

Rendszerint késő tavasszal vagy nyár elején kelnek. Nyáron megerősödnek, nagy levélrózsát és erős

raktározógyökeret fejlesztenek, és azzal telelnek át. Az egyik telet mag, a másikat levélrózsa alakban vészelik át.

Átmeneti életformatípus a T és H életforma között. A szélsőséges nyári szárazsághoz való alkalmazkodás egyik

típusát képviselik, ugyanis az első vegetációs évben sok tápanyagot gyűjtenek, és ennek segítségével a második

évben korán tavasszal virágoznak, és a nagy szárazságok beköszönte előtt termést hoznak.

Érdekes biológiai sajátosságuk, hogy az ide tartozó fajok egy része szántóföldön egyéves formában is

megjelenhet, pl. a vadmurok (Daucus carota L.),illetve ismerünk olyan évelő fajt is, mint a vadrezeda (Reseda

lutea L.),amelynek egyéves alakja az évelő formával együtt váltakozva is előfordulhat. Fontosabb fajok: R.

lutea, nagy bojtorján (Arctium lappa L.),bürök (Conium maculatum L.),orvosi atracél (Anchusa officinalis L.).

3.7.8.3. Talajszintben telelő évelők (Hemikryptophyta, H)

Áttelelő szervképleteik (rövid szártagú szár, gyöktörzs) a talajban függőlegesen állnak. Ezeket talajszintben

telelőknek nevezzük (kivéve a hagymásokat, amelyek a G csoportba tartoznak).

Bojtos gyökérzetűek (H1). Törpe gyöktörzsesek, de sem föld feletti, sem föld alatti szaporodásra nem képesek

vegetatív úton. Elsősorban a gyepes területek gyomnövényei. Fontosabb fajok: mocsári gólyahír (Caltha

palustris L.),réti boglárka (Ranunculus acer L.).

Indás évelők (H2). Föld feletti indáik segítségével vegetatív szaporodásra képesek. Főleg nedvességkedvelő

fajok és a rétek, legelők vagy a ruderális területek gyomnövényei. Szántóföldeken csak a pillangósokban és a

nedves termőhelyeken van jelentőségük. Fontosabb fajok: sovány perje (Poa trivialis L.),kúszó boglárka

(Ranunculus repens L.),pimpófajok (Potentilla spp.), kerek repkény (Glechoma hederacea L.).

Szaporodásra képes gyökerűek (H3). Az ide tartozó fajok karógyökerén járulékos rügyeket találunk. Így a

gyökér feldarabolása útján a gyökérdarabkákból új növények fejlődnek vagy a föld feletti rész elpusztulása után

a gyökérből új hajtás képződik. Ennek ellenére a rendszeres talajművelést nem bírják, és így elsősorban réteken

és legelőkön találhatók meg. Fontosabb fajok: fekete nadálytő (Symphytum officinale L.),fehér mécsvirág

[Melandrium album (MILL.) GARCKE], pongyola pitypang (Taraxacum officinale F. WEBER EX

VIGGERS), réti lórom (Rumex obtusifolius L.).

Szaporodásra nem képes karógyökerűek (H4). Gyökerüket elvágva vegetatív szaporodásra nem képesek,

elpusztulnak. Rétek, legelők kellemetlen gyomnövényei tartoznak ebbe a csoportba. Szántóföldön is nagy

fajszámmal szerepelnek, de ott a pillangósokat kivéve jelentőségük alig van, mert többnyire csak szálanként és

ritkán találhatók. Fontosabb fajok: tövises iglice (Onosis spinosa L.),mezei iringó (Eryngium campestre L.).

Ferde gyökértörzsűek (H5). A ferdén növő gyöktörzs feldarabolása esetén vegetatív szervvé alakul.

Szántóföldön nem életképesek (sekélyen gyökerezők, ezért a szántás megsemmisíti őket), így elsősorban a


ALAPJAI


gyepes területek jellemző növényei. Fontosabb fajok: nagy útifű (Plantago major L.),fekete üröm (Artemisia

vulgaris L.),fekete peszterce (Ballota nigra L.),sédkender (Eupatorium cannabinium L.).

3.7.8.4. Talajban telelő évelők (Geophyta, G)

A szaporodást és az áttelelést szolgáló szervképletek (tarack, rizóma, gumó, szaporítógyökér, hagyma) a

talajban találhatók. E csoportba tartoznak szántóföldjeink legveszélyesebb gyomnövényei.

Tarackos, rizómás fajok (G1). Módosult föld alatti hajtásuk (tarack, rizóma) van. A tarackon olyan vékony,

hosszú szártagú, módosult hajtást értünk, amely csomókkal (nódusz) tagolt, és minden csomón egy, a

szaporodást szolgáló rügy (axilláris rügy) található, amelyet allevelek borítanak, védenek. Fontosabb tarackos

gyomnövényeink: tarackbúza (Agropyron repens P. B),csillagpázsit [Cynodon dactylon (L.)PERS.], felfutó

sövényszulák [Calystegia sepium (L.)R. BR.], nagy csalán (Urtica dioica L.),mezei zsurló (Equisetum arvense

L.).

A rizóma, hasonlóan a tarackhoz, szintén módosult hajtás, annál azonban jóval vastagabb és rövidebb szártagú.

Tehát a tarack és a rizóma eredetét és funkcióját tekintve hasonló, csupán méretbeli különbségek alapján

differenciálunk. Fontosabb fajok: fenyércirok [Sorghum halepense (L.)PERS.], nád (Phragmites australis

TRIN.). A tarackok és rizómák többnyire vízszintesen és sekélyen (10–30 cm) futnak a talajban.

Gumósok (G2). Földbeli száruk (tarack) helyenként raktározásra alakult át, és egyes helyeken megvastagodott

gumóvá fejlődött. A közbülső, meg nem vastagodott részek évenként elpusztulnak, s a következő évben

mindegyik megvastagodott rész új növényegyedet hoz létre. Fontosabb fajok: mezei menta (Mentha arvensis

L.),vízi menta (Mentha aquatica L.),mocsári tisztesfű (Stachys palustris L.).

Szaporítógyökeres fajok (G3). Az áttelelést és szaporítást szolgáló szaporítógyökerek többé-kevésbé

vízszintesen futnak. Az ezekből eredő gyökerek viszont függőleges elhelyezkedésűek és mélyen hatolnak a

talajba. ÚJVÁROSI (1952) gyökértarackosoknak nevezi az idetartozó fajokat. A szaporítógyökér olyan

módosult gyökér, melyen sorokban szaporodást szolgáló járulékos (adventív) rügyek képződnek. Annak

ellenére, hogy e fajok gyökérzete 12 m mélyre is lehatol, járulékos rügyek csupán a felső 30–40 cm-ig

találhatók. A szaporítógyökér a módosult föld alatti hajtásoktól (tarack, rizóma) két lényeges tulajdonsága

alapján különíthető el. Egyrészt a szaporítógyökér nem tagolt, rajta a járulékos rügyek endogén keletkezésűek,

és a rügyek vagy szabadon állnak vagy rejtettek. Másrészt a szaporítógyökér soha nem tör a talaj felszínére.

Fontosabb fajok: mezei aszat [Cirsium arvense (L.)SCOP.], apró szulák (Convolvulus arvensis L.),selyemkóró

(Asclepias syriaca L.),közönséges gyújtoványfű (Linaria vulgaris MILL.).

Hagymások és hagymagumósok (G4). A hagymás gyomnövények kisebb jelentőségű gyomfajokat foglalnak

magukba, melyek sarjhagymáik vagy fiókhagymák segítségével szaporodnak. Fontosabb fajok: őszi kikerics

(Colchicum autumnale L.),ernyős sárma (Ornithogalum umbellatum L.),gumós perje (Poa bulbosa L.).

3.7.9. 2.7.9. Az integrált növényvédelem

A műszaki-tudományos fejlődés a növényvédelemben elsősorban a kémiai védekezés kiszélesedéséhez vezetett

(sok új vegyszer jelent meg). Ez több – előre nem látott – következménnyel járt:

•a növényvédő szerekből a termékekbe kerülő szermaradványok világszerte egyre súlyosabb problémát

jelentenek,

•a terület életközösségében az egyensúly megbomlott, elsősorban a hasznos élőlények arányának csökkenése

miatt,

•a kártevők egyedsűrűsége lényegében nem csökkent, sőt ellenálló rasszok, törzsek jelentek meg,

•a védekezés költségei ugrásszerűen növekedtek.

E hátrányok kiküszöbölésére dolgozták ki a védekezés átfogó rendszerét, az integrált növényvédelmet, amely

komplex módon felöleli mindazokat az agrotechnikai, fizikai, nemesítési, biológiai védekezési módokat,

amelyek hatásosak lehetnek és továbbfejlesztve beépítik a kémiai növényvédelmet is mint a védelem egyik

elemét. A feladat tehát olyan növényvédelem kialakítása, amelyben a cél a kártevők veszélyességi szint alatt

tartása, s nem azok totális kiirtása. Így akadályozható meg a természetes életközösség súlyosabb zavara. Ennek

érdekében az integrált növényvédelmi módszer keretében.


ALAPJAI


•először megismerkedünk a terület életközösségével,

•a védekezést a prognózis alapján készítjük elő,

•meghatározzuk a nem vegyi védekezési módokat,

•a vegyi védekezést az egyedsűrűség szerint határozzuk meg a következők figyelembevételével:

•a vegyszeres védekezést a megvédendő területre összpontosítjuk,

•főleg szelektív és szuperszelektív szereket használunk,

•a rövid és hosszú hatástartamúakat ésszerűen kombináljuk,

•méhkímélő szereket is közbeiktatunk,

•vegyszerkombinációkkal dolgozunk.

A különböző védekezési módok integrálásával tehát csökkentjük a vegyszerfelhasználást és az ezzel járó

környezeti terhelés mértékét. Számos növényvédelmi probléma amúgy sem oldható meg pusztán vegyi úton,

ezért a növénytermesztés rendszerébe ésszerűen integrált növényvédelmi stratégia nem nélkülözheti azokat az

agrotechnikai eljárásokat (pl. vetésváltás, talajművelés, ápolási munkák stb.), amelyekkel pótlólagos befektetés

nélkül vagy minimális ráfordítással jelentősen növelhetjük a növényvédelem rendszerének hatékonyságát.

3.7.10. 2.7.10. A művelőutas termesztés

A növényápolási feladatokkal összefüggő művelőutas vetést a sűrűn sorba vetett kultúrákban (pl. kalászos

gabonák) akkor alkalmazható, ha rendszeres növényvédelemre és késői fejtrágyázásra van szükség. A

növényvédelmi és tápanyag-ellátási munkákhoz használt traktor keréktávolságának és abroncsméretének

megfelelően 2–2 vagy 3–3 sort kell kihagyni. A művelőutak a munkagép munkaszélességének megfelelő

távolságokra kerülnek. A művelőút lehetővé teszi, hogy az említett munkák nagyobb átfedés és kihagyás nélkül

végezhetők. A művelőutas termesztés lehetőséget ad arra, hogy a műtrágyázási és a növényvédelmi munkák

elvégzése a növény igényeihez igazodó módon és számban – bokrosodástól virágzásig, – az állomány taposása

nélkül, szántóföldi géppel megvalósítható legyen. A művelőút lényege, hogy a vetéssel egy menetben a vetőgép

egyes vetőelemeinek lezárásával, meghatározott távolságban olyan vetetlen nyompárokat alakítsunk ki,

melyeken a tenyészidőszak alatt taposásmentesen közlekedhetnek a szántóföldi gépek.

A művelőút kialakításának számos előnye van. A gépek paramétereinek figyelembevételével kialakított

művelőút méretei nyompontosak és az egész táblán állandóak, pontos a csatlakozás, ami lehetővé teszi a

műtrágyák és a vegyszerek pontos adagolását, hatékony alkalmazását, egyszóval az agrotechnikai

beavatkozások színvonalának javulását, mivel nincs túladagolás és nincs elmaradt kezeletlen terület sem. A

különböző növényvédelmi és trágyázási munkák az adott helyzetnek és a növény igényének megfelelően

bármikor elvégezhetők a növényállomány taposása nélkül, továbbá újabb eljárások viszonyai között is.

A művelőutas termesztés mint a korszerűsítés egyik eleme, elsősorban a belterjes termelés módszere. A

művelőutas vetés a legtöbb vetőgéppel elvégezhető.

A napjainkban használatos gépek, eszközök ide vonatkozó paramétereit a nyomszélesség legkedvezőbb értékét

12 cm-es sortávolság esetén 3 sor (azaz 4 sorköz: 48 cm), 15, illetve 24 cm-es sortáv esetén pedig 2 sor (azaz 3

sorköz: 45, illetve 72 cm) kihagyásával biztosítható.

A művelőút sávjai vetetlenek, ebből következik, hogy ez termést csökkentő tényező, ezért törekedni kell a

vetetlen nyom miatti kiesés mérséklésére úgy, hogy annak aránya ne legyen nagy. Ezt befolyásolja a

művelőutak egymástól való távolsága és a nyom szélessége.

A területkiesés nem jelent egyúttal ilyen mértékű terméscsökkenést, ugyanis a művelőútpárok szélső sorai, az

ún. szegély- vagy szélhatás (nagyobb tenyészterület, több tápanyag, több víz, több fény) eredményeképpen

csaknem teljesen kompenzálják a kiesést. A művelőút készítésekor a termés néhány százalékát kockáztatjuk

csupán a művelőút előbb felsorolt előnyeivel szemben.

A művelőutas termesztés alapja a vetőgépek, műtrágyaszóró gépek és növényvédelmi gépek

munkaszélességének a szinkronja. Ennek megvalósítása nem mindig egyszerű dolog.


ALAPJAI


3.8. 2.8. Öntözés

A növényi produkciót a talaj termőképessége és az időjárás alapvetően befolyásolja. A talajtípusok,

köszönhetően a nagy pufferkapacitásuknak, viszonylag stabilan őrzik a termőerejüket, ha a talajhasználat

agronómiai szabályait betartjuk. Az időjárás viszont, különösen a kontinentális klímazónákban, ígyhazánk egész

területén is rendkívül változékony. A meteorológiai tényezők közül a csapadékingadozás a legnagyobb időben

és térben egyaránt (30.táblázat).

A XX. század 80-as éveitől ráadásul a felmelegedés fokozódásával tovább csökkent a növények által

hasznosítható csapadék mennyisége. A hazai főbb növénytársulások faji összetételét alapul véve (erdő, gyep,

szántó, gyümölcs-szőlő) a kielégítő évi növényi produkcióhoz 600–650 mm, a jó termésekhez 650–750 mm

csapadék kellene, szemben az 557 mm-es 1988–2002 közötti átlaghoz képest (31. táblázat).

Ezért elődeink is felismerték az öntözés jelentőségét (1700-as évek végén Márialigeten, Győr-Moson-Sopron

megyében rendszeres volt a rétöntözés). A világ más tájain már az ókorban birodalmak, civilizációk létalapját

képezte az öntözés (Tigris, Eufrátesz és Nílus mente, az amerikai földrész indián kultúrái), ami egyúttal a

természettudományok fejlődésére is nagy hatással volt. Magyarországon jogilag is szabályozott öntözésről

1937-től beszélhetünk (XX. törvény./1937). Mind az öntözésre berendezett, mind pedig a ténylegesen öntözött

terület 1965–1985 között volt a legnagyobb (450 000 hektár, ill. 390 000 hektár).

30. táblázat - A tízéves csapadékátlagok szélsőértékei 19 mérőállomás adatai

alapján1891–1980 között

Tízéves

periódus

Csapadék, mm Mérőhely

minimum maximum min. max.

1891–1900 515 913 Szolnok Pécs

1901–1910 496 901 Hatvan Pécs

1911–1920 516 878 Salgótarján Pécs

1921–1930 520 779 Hatvan Nagykanizsa

1931–1940 573 829 Szolnok Nagykanizsa

1941–1950 453 700 Szolnok Kaposvár

1951–1960 516 784 Szeged Kaposvár

1961–1970 502 757 Szeged Nagykanizsa

1971–1980 491 700 Szolnok Kaposvár

Forrás: Varga-Haszonits Z., 1987

Az 1980-as évek végétől drasztikusan csökkent az öntözött terület és a hektáronként kiadott víz mennyisége.

Jóllehet a 31. táblázat adatai szerint 1988–2002 között az időszak átlagcsapadéka (557 mm/év) jóval elmaradt

az azt megelőző 50 éves átlagtól (600 mm/év) és 10 év kifejezetten száraz volt. Csak az ezredfordulón kezdődött

az öntözött terület lassú növekedése és a műszaki színvonal javulása (32.táblázat).

31. táblázat - Az országos csapadékmennyiség évi változása 1988–2002 között

Évek Évi csapadék, mm % Évek Évi csapadék, mm %


ALAPJAI


1988 519 93 1996 641 115

1989 540 97 1997 502 90

1990 482 87 1998 694 125

1991 609 109 1999 730 131

1992 476 85 2000 407 73

1993 479 86 2001 587 105

1994 500 90 2002 536 96

1995 650 117 Átlag 557 100

Ahhoz, hogy a víz ne legyen a termés abszolút korlátozója, a következők szükségesek a makrogazdaságtól,

kezdve a termelő vállalkozásokig:

•víztakarékos öntözéses gazdálkodás (tervezés, kivitelezés),

•az öntözéses gazdálkodás területi, ágazati bővítése,

•az öntözéses gazdálkodás támogatási rendszere,

•a növénytermesztési tér vízgazdálkodásának kutatása,

•a határainkon át érkező víz bennünket megillető részének jogi érvényesítése,

•az időszakos vízfelesleg kezelése, tározása,

•a szennyvíz tisztítása és öntözéses hasznosítása.

32. táblázat - Magyarország öntözött területe (rizs nélkül) és a kiöntözött víz

mennyisége 1990–2001 között

Megnevezés Mértéke Évek

1990 1995 1998 1999 2000 2001

Öntözött terület ezer ha 217 161 93 34 125 105

Kiöntözött víz millió m3 395 148 89 27 180 111

1 ha-ra jutó víz m3 1820 1088 957 794 1440 1057

1 ha-ra jutó víz mm 182 109 96 79 144 106

Vízjogilag engedélyezett terület ezer ha ? 357 264 238 236 230

Az öntözés – sokrétű hatása miatt – sokoldalú termesztési eljárásnak nevezhető. Az öntözés általános

meghatározás szerint nem más, mint a növény optimális terméséhez szükséges vízigény – méréseken alapuló –

tervszerű kiegészítése gazdaságilag indokolt mértékben, a környezeti értékek megóvásával.

Az öntözés általános céljai a szántóterületen:


ALAPJAI


•az évenkénti termésingadozás mérséklése,

•hozamnövelés és minőségjavítás,

•biztonságos kettőstermesztés (terület intenzifikálás).

Az öntözés különleges céljai és területei.

•trágyázó öntözés,

•színező, fagyvédelmi öntözés a kertészeti termelésben,

•dugvány- és palánta-előállítás,

•jóléti és szabadidős létesítmények vízellátása,

•páratartalom-növelés a fóliasátrakban, üvegházakban.

Az öntözéses szántóföldi növénytermesztés a kitűzött célok megvalósulása esetén is számos, a vállalkozás

egészét érintő hatást gyakorol, amelyekkel számolni kell:

•a termesztés módszerének minden eleme változhat,

•változik az üzemágak közötti arány, kapcsolat,

•más típusú szakmai ismeretekre van szükség,

•nőnek a ráfordítások, ehhez pótlólagos pénzügyi források kellenek,

•az öntözés hatására nő a termés, de az értékesítési gondok is.

Az öntözési mód, esetenként a szakmai hibák negatív hatásokat okozhatnak:

•nettó termőterület-csökkenés (árasztó, barázdás öntözés),

•vízbázisszennyezés (növényvédőszer-kimosódás),

•talajszerkezet-romlás,

•szikesedés.

Az öntözőberendezések beruházási költsége jelentős, megtérülési idejük hosszú, tetemes forráslekötéssel járnak,

működtetésük, karbantartásuk költségigényes.

Annak érdekében, hogy az öntözés a vállalkozás hasznára legyen, a termelésirányítóknak a következő

területeken kell speciális ismeretekkel rendelkezniük:

•vetett növények vízgazdálkodása,

•a talaj vízgazdálkodása,

•agrometeorológia,

•öntözési technikák és technológiák,

•öntözési tervek értékelése,

•vízjogi- és környezetvédelmi ismeretek,

•vállalat-gazdaságtan.

3.8.1. 2.8.1. A növénytermesztési tér vízgazdálkodása


ALAPJAI


Növénytermesztési térnek nevezzük az aktív gyökérzónától a mindenkori átlagos növénymagasságig terjedő

zónát. A növények az életműködésükhöz sok vizet használnak, de ennek csak töredékét építik be a

szervezetükbe. Nagy részét elpárologtatják (transzspiráció). A növénytermesztési tér vízvesztesége ettől eltérő.

Az aktív gyökérzónából a mélyebb rétegekbe folyékony állapotban távozik annyi víz, amennyit a gravitáció

kikényszerít. A gyökérzónából a növények szívóerejével, szintén folyékony állapotban (tápelemekkel együtt) a

föld feletti részekbe áramlik a víz, ahonnan nagy része pára alakban távozik. A talaj növényzettel nem borított

részéről szintén történik párolgás (evaporáció). A növényzettel borított talajfelszín pára alakban történő összes

vízvesztesége az evapotranszspiráció.

A növényzettel borított terület párologtatása sok tényezőtől függ.

Transzspiráció (T): mértéke a faji (genetikai) sajátosságoktól, a légkör állapotától (hőmérséklet, páratartalom,

légmozgás), antropogén hatásoktól (nemesítés, tápanyagellátás, egészségi állapot) döntő mértékben függ.

Mértékegysége: 1 kg szárazanyag előállításához szükséges víz mennyisége. Kifejezésmódja: sz. a. kg/l víz,

megnevezése transzspirációs koefficiens (együttható).

A transzspirációs koefficiens egyik eleme, a párologtatás, csak mesterséges körülmények között mérhető és az

alkalmazott módszer is hatással van a kapott eredményre. Ezért az idevágó vizsgálati adatok erősen szóródnak, a

növényállomány vízigényének megállapítására gyakorlatilag nem alkalmasak (33. táblázat).

Evaporáció (E): a szabad talajfelszín párologtatása, szintén sok tényező függvénye (légkör állapota, talaj színe,

a felszín egyenletessége, a tábla kitettsége, a talaj vízmegkötő képessége). Kifejezésmódjai: l/m2, mm/m2, l/ha,

mm/ha.

Evapotranszspiráció (ET): az öntözéssel kapcsolatos egyik legfontosabb mutató. Kifejezésmódjai ugyanazok,

mint az evaporációé. Folyamatos mérésére a liziméterek és az evapotranszspiro-méterek jól beváltak. Ezen kívül

több, számításon alapuló meghatározás is van. Nálunk legismertebbek a Petrasovits-, valamint az Antall- és

Petrasovits-féle képletek. Általánosan elfogadott, hogy az evapotranszspiráció jól kifejezi a növénytermesztési

tér pára alakú vízveszteségét.

Az ET-hoz több jelentős, a növény vízgazdálkodásához kapcsolódó fogalmak:

ETopt = a növénytermesztési tér légnemű vízvesztesége optimális

fitoprodukciónál.

ETakt = a növénytermesztési tér aktuális légnemű vízvesztesége az

optimálistól eltérő fitoprodukciónál.

33. táblázat - Különbségek szerzők és mérőállomások között a növényfajok

transzspirációs koefficiensére

Növényfaj 1 kg szárazanyag

előállításához szükséges víz

(l) Szerzők, kutatási állomások

Őszi búza 338–513 Hellriegel–Briggs–Schranz

Rozs 240–685 Hellriegel–Briggs–Schranz

Tavaszi árpa 310–774 Hellriegel–Wolny

Zab 376–665 Hellriegel–Wolny

Borsó 273–788 Hellriegel–Briggs–Schranz

Burgonya 620–849 Kézikönyvek–Hank–Frank


ALAPJAI


Cukorrépa 397–400 Briggs–Schranz–Kézikönyvek

Kukorica 239–368 Bezencsuki Állomás–Briggs–Schranz

Napraforgó 569 Kézikönyvek

Lucerna 586–831 Bezencsuki Állomás–Briggs–Schranz

Szója 810 Hanz–Frank

Öntözővízigény = ETopt – ETakt (tapasztalati értékek a 33. táblázatban).

Öntözővíz-szükséglet = (ETopt + öntözési veszteség) – ETakt,

Éghajlati vízhiány: ETopt > csapadék.

Éghajlati víztöbblet: ETopt < csapadék.

Vízigényesség: a növénytermesztési tér víztartalma iránti igény fajtól (fajtától) függően.

34. táblázat - Néhány növényfaj mértékadó vízigényes időszaka az ország 26 mezoklima

körzetében, a szélsőértékkel jellemezve

Növényfaj Mértékadó vízigényes hónapok Vízigény (mm)

Őszi kalászosok V. 62–74

VI. 89–106

Kukorica VII. 105–133

VIII. 105–135

Cukorrépa VII. 115–158

VIII. 116–164

Burgonya VI. 93–119

VII. 117–147

Napraforgó VII. 119–160

VIII. 86–119

Lucerna VI. 101–132

VII 118–163

13. ábra - Az őszi búza és a kukorica dinamikai vízigénye (Ruzsányi, 1991)


ALAPJAI


Az ETopt teljes tenyészidőre mért vagy számított értékei adják az adott növénytermesztési tér összes vízigényét.

Ha ezt folyamatában (pl. dekádonként) koordinátarendszerben ábrázoljuk, akkor a görbe csúcsi szakasza jelzi a

növénytermesztési tér mértékadó vízigényes időszakát (többnyire ez a fajok úgynevezett generatív szakasza), az

így kapott ábrát dinamikus vízigényábrának nevezzük. A mértékadó vízigényes időszakban bekövetkező

szárazság okozza a legnagyobb terméskiesést (33.,34. táblázat, 13. ábra).

3.8.2. 2.8.2. A növények vízgazdálkodásával kapcsolatos egyéb fogalmak, kifejezések

Vízfelhasználás hatékonysága: egységnyi fitoprodukció előállításához elhasznált ETakt vízvesztesége.

Kifejezése: sza. kg/l víz.

Szárazsági index (ariditási index) = E0/P, ahol E0 = a levegő párologtató képessége mm-ben, P = csapadék mm.

Mivel a levegő párologtató képessége a hőmérséklettől és a légmozgástól is függ, ezért esetenként E0 helyett E0t-

t (tényleges párologtatást) szerepeltetnek a képletben. Az egynél nagyobb hányadosok növekvő légköri

szárazságra utalnak, öntözéskor pedig veszteségforrásként jelennek meg. A szárazsággal összefüggésben több

kifejezés is használatos.

Szárazság: ETopt > ETakt ha több a növénytermesztési tér párolgási vesztesége, mint amennyit a növényzet

felvenni képes, akkor légköri szárazságról beszélünk. Általában a vegetációs idő magas hőmérsékleti

szakaszában lép fel. Talajszárazság akkor is előfordulhat, ha a talajban van ugyan víz, de a gyökérzóna

hőmérsékleti viszonyai gátolják felvehetőségét (pl. mélyen fagyott talaj vagy éppen túl magas az aktív

gyökérzóna hőmérséklete).

Fiziológiai szárazság lép fel megfelelő vízkészlet és mérsékelt ETakt- nál, ha növény-egészségügyi problémák

terhelik az állományt (pl. „talajlakó és zöld” kártevők, asszimiláló és párologtató felület sérülései). A szárazság

fajtól, fajtától, termesztési módszerétől függően csökkenti a fitoprodukciót, de az állomány „túléli”, különösen a

szárazságtűrők, a jó regenerációs képességűek: baltacím, lucerna, cirokfélék, kabakosok. A hosszan tartó

szárazság akkor minősül aszálynak, amikor a vízhiány következtében az egész állomány vagy egy része

(„sülevényes foltok”) elpusztul.

35. táblázat - Néhány növényfaj vízigénye a tenyészidőben

Növényfaj Tenyészid

ő

(hónapok)

Összes vízigény Vízigény a kritikus

dekádban A tenyészidő max.

öntözővíz igénye

átlagos

években száraz

években átlagos

években száraz

években átlagos

években száraz

években

mm


ALAPJAI


Kukorica V–IX. 400–450 500–550 30–35 40–45 140–160 250–270

Cukorrépa IV–IX. 450–550 550–650 40–45 45–50 140–160 350–400

Lucerna IV–IX. 500–600 650–750 40–45 50–60 200–240 300–350

Burgonya V–VIII. 300–400 450–550 35–40 40–50 170–200 250–300

Szója V–IX. 300–600 80–450 35–40 45–50 120–160 240–280

Gyep IV–IX. 500–600 700–800 50–60 60–70 220–260 320–380

A növényállományok vízigényét döntően a természetes csapadék biztosítja (35.táblázat). Ezért lényeges a

csapadék milyensége, hasznosulási mértéke. A tenyészidőben lehulló, folyékony állapotú csapadék több mint

99%-a a talajon keresztül hasznosul, mértéke attól függ, milyen intenzitású, ez összhangban van-e a talaj

víznyelőképességével vagy elfolyik, tócsásodást, levegőtlenséget idéz elő az aktív gyökérzónában (36.táblázat).

Veszteséget jelent a párolgás különösen a tenyészidő melegebb szakaszában, amit a légmozgás fokoz. A legtöbb

növényfajra jótékony hatású a harmatképződés, esetenkénti mennyisége 0,1–0,5 mm. A tenyészidőben a szilárd

halmazállapotú csapadék, a jég negatív hatású.

36. táblázat - A természetes csapadék becsült veszteségei sík területen, jó szerkezetű

talajnál

Csapadékforma

Veszteségforrások

Párolgás Elfolyás Összesen

%

Eső*

A talaj víznyelő képességénél kisebb

intenzitású 18–25 2–3 20–28

A talaj víznyelő képességénél nagyobb

intenzitású 15–19 10–20 25–40

Hó Fagymentes talajról, lassú olvadással 2–3 10–15 12–18

Fagyott talajról, gyors olvadással 4–5 30–40 34–45

* a kisebb értékek 20 °C alatti, a nagyobbak 20 °C feletti becsült értékek

A vegetációs időn túli szilárd csapadék a hó. Amennyiben lassú az olvadás, rendkívül hasznos, ha gyors az

olvadás, különösen nagymértékű lehet az elfolyás fagyott talajfelszínről, súlyos esetekben belvízkárral is járhat.

A gyakorlatban kiindulási pontként az 1 cm-es hóvastagságot 1 mm csapadékkal azonosíthatjuk. A különböző

időszakokban hullott csapadékveszteségekről a 37.táblázat tájékoztat.

37. táblázat - Néhány növényfaj statikai vízigénye

Növényfaj Optimális víz:levegő aránya

a hézagtérfogatban

Kalászos

gabonák 72–75:25–28


ALAPJAI


Kukorica 67–70:30–33

Burgonya 65–68:32–35

Borsó 62–65:35–38

Lucerna 78–80:20–22

Vörös here 86–90:10–14

Cukorrépa 76–80:20–24

A víz és a növényállományok kapcsolatának tisztázásához tudományos és gyakorlati tapasztalat szolgált

eredményekkel. Megállapították, hogy:

•a hűvös klíma alatt is jól díszlő növények (kalászosok, lucerna, burgonya, cukorrépa) alacsonyabb hőmérsékleti

tartományban gazdálkodnak jobban a vízzel, – ezzel szemben a meleg igényesek (kukorica, napraforgó,

tökfélék, cirokfélék) magasabb hőmérsékleten állítanak elő kevesebb vízből 1 kg szárazanyagot.

A növényfajok, állományaik, a növénytermesztési tér vízgazdálkodásának másik tényezője az a talajréteg, ahol a

mindenkori aktív gyökérzóna (élő, vízben oldott tápanyagok felvételére képes gyökérzettel átszőtt talajréteg)

50–60%-a található.

Az aktív gyökérzet elhelyezkedése faji sajátosságoktól, a mindenkori fejlettségtől és a talajtulajdonságoktól is

függ (vízben oldott, felvehető tápanyagok elhelyezkedése, „eke- és tárcsatalpbetegség”).

Az egynyári, áttelelő, rövid tenyészidejű fajoknál az aktív gyökérzet tömege a felső 0–40 cm-es réteget szövi át,

a mélyen gyökerezőknél (kukorica, répafélék, évelő pillangósok, T4, G1–3,H1–5 életformájú gyomok) ez a zóna a

0–60 cm-es talajrétegben található.

A legtöbb növényfaj gyökérzetének kis része ennél jóval mélyebbre is hatol (pl.: ástak már ki lucernagyökeret

16 m mélyről is). Ezek „életmentő” szerepe akkor nagy, ha a felső réteg tartósan kiszárad. A talajtípusok

szelvényeinek (rétegeinek) vízháztartása azonban elsődlegesen a következőktől függ:

•termőréteg vastagsága és rétegzettsége,

•mechanikai összetétel,

•a szerves anyag mennyisége és minősége,

•szerkezetesség vagy annak hiánya (Ca, agyagásványok, szerves anyag),

•homogén vagy rétegzett termőréteg (pl.: többrétegű öntéstalajok),

•mélység szerinti hőmérséklet-különbségek és ezzel összefüggésben a tározott víz halmazállapota.

3.8.3. 2.8.3. A talaj vízháztartásának legfontosabb mutatói

Víznyelő vagy vízbefogadó képesség: a talajfelszínre különböző intenzitással juttatott víz elnyelési sebessége

teljes víztelítettségig, mm/h. Fontos öntözési mutató, az öntözés intenzitása nem haladhatja meg ezt az értéket

adott talajtípusnál.

Vízáteresztő képesség: a vízzel telített talajrétegben a gravitáció hatására időegység alatt átszivárgó víz

mennyisége, mm/h. A mutató alapján beszélünk jó vagy rossz víztartó képességű termőrétegről.

Talajsűrűség (Ts): egységnyi tömegű, abszolút száraz, hézagmentesre tömörített talaj tömege, kg/dm3.

Talajtérfogat-tömeg (Tt): egységnyi tömegű, abszolút száraz, eredeti szerkezetű talaj tömege, kg/dm3(38.

táblázat).


ALAPJAI


38. táblázat - Különböző mechanikai összetételű talajok sűrűsége és pórustérfogata

Mechanikai összetétel Talajtulajdonság

sűrűség (Ts), kg/dm3 pórustérfogat (P%)

Humuszos homok 2,45–2,55 32–33

Homokos vályog 2,55–2,60 33–35

Agyagos vályog 2,60–2,65 42–46

Nehéz agyag 2,65–2,70 50–53

Differenciált porozitás: a pórustérfogat (P%) méret szerinti frakciói. A talaj vízáteresztő képessége és a

növények által felvehető víz mennyisége nagymértékben függ tőle. A 10–100 µm méretű pórusok tárolják a

felvehető víz zömét. (39. táblázat)

39. táblázat - Különböző mechanikai összetételű talajok néhány vízháztartási

paramétere

Talajtípus VK szántóföldi Holtvíz (HV) Hasznos víz (DV)

térfogat %-ban

Homok 10–15 3–5 7–10

Homokos vályog 15–25 5–10 10–15

Vályog 25–35 10–15 15–20

Középkötött vályog 28–38 15–20 15–18

Agyagos vályog 35–44 20–27 15–17

Agyag 42–50 27–33 15–17

megközelítően elfogadható átszámítás: 1 térf % víz ≈ 1 mm

Szántóföldi vízkapacitás (VKsz): a talajszelvény által természetes körülmények között a gravitáció ellenében

maximálisan visszatartható vízmennyiség, l/térfogattömeg, l/térfogat, mm/térfogattömeg, mm/térfogat (lásd

mérési metodikák). Az öntözés fontos mutatója, ennél nagyobb egyszeri vízadaggal semmiképpen sem szabad

öntözni (levegőtlenség, tócsásodás, vízpazarlás).

Holtvíz (HV): az aktuális talajvíztartalom azon része, amelyik erősebben kötődik a talajrészecskékhez, mint

amilyen szívóerőt (sink) a növények ki tudnak fejteni. Növényfajonként, növényi fejlettségtől is függ az értéke,

de alapvetően a talaj fizikai tulajdonságai befolyásolják. Holtvíztartalomig akkor szárad ki a talaj, ha a

tesztnövények elhervadtak („hervadási pont”). Kifejezésmódjai a VKsz-sal azonosak.

Diszponibilis (hasznos) víz (DV): a talaj aktuális vízkészlete és a holtvíztartalom (HV) közötti mennyiség. Ezt

a hányadot tudja felvenni a növény, leküzdve a talaj vízmegkötő erejét. Kifejezésmódjai azonosak a VKsz-sal. A

növény szívóereje a faji sajátosságoktól, a fejlettségétől is függ, tehát nem állandó érték. Ezen kívül, ahogy fogy


ALAPJAI


a DV, egyre nagyobb energiát használ el a növény egységnyi víz felvételéhez. Ezért az ún. pF-görbéken ezt

külön fel is tüntetik. A DV érték ismerete nélkülözhetetlen az öntözésnél. Általában 40–50%-os DV értéknél

javasolják az öntözés megkezdését.

A talaj víztartalmának meghatározása létfontosságú a szakszerű öntözéshez, az öntözés egyre gyakoribbá váló

automatizált vezérléséhez. A gyakoribb mérési módszerek közül néhány:

•szárítószekrényes (Vér-féle 100 cm3-es mintavevő használatával),

•tenziométeres (jelenleg legelterjedtebb a gyakorlatban),

•elektromos ellenállás-változás mérése,

•elektromos kapacitás-változás mérése,

•TDR (Time Domain Reflectometry) – rövid hullámok terjedési sebességének mérése,

•neutronszondás mérés,

•zöld növényi részek vízpotenciálja alapján történő mérés,

•távérzékelési módszerek,

•γ-radiációs módszerek

és ezek esetenkénti kombinációi, melyeket egyre inkább összekapcsolnak a számítógép vezérlésű automata

öntözést vezérlő technikákkal (öntözés ideje, intenzitása, dózisa).

Az aktív gyökérzóna víztartalmára, annak felvehető hányadára bizonyos körülmények között az altalajvíz is

hatást gyakorol. Ez akkor következik be, amikor az altalajvíz 2–3 m mélységben van, felette kapilláris vízemelő

zóna helyezkedik el, így ebből vízhez juthat a növény. Az altalajvíz, amennyiben a talajfelszínig feljön (pl.:

magasvezetésű csatorna hidrosztatikus nyomására), az aktív gyökérzónából kiszorul a levegő, ami a növények

pusztulásához vezet (rejtett belvíz). Ha az altalajvíz a felszínen is megjelenik, nyílt belvízről beszélünk.

A gyökérzetnek és a gyökérzónában élő hasznos szervezeteknek, a növénytáplálásnak kedvező kémiai

folyamatokhoz nem csupán hasznosítható vízre, de levegőre is szükségük van. Az optimális fitoprodukció a

pórusok megfelelő víz:levegő arányát igényli. Ezt az arányt nevezzük statikai vízigénynek, amely fajonként

különböző.

A talaj vízgazdálkodását, a felvehető víz mennyiségét az agrotechnika is befolyásolja:

•a talajművelés hat a víznyelő és vízáteresztő képességre, a párolgásra (de nem módosítja a vízkapacitást),

•minden olyan eljárás, ami javítja a növény kondícióját, növeli a gyökerek szívóerejét (pl.: trágyázás),

vetésváltás, tőszám-optimalizálás, optimális vetésidő.

3.8.4. 2.8.4. Öntözési módok, módszerek, eljárások

Az öntözendő terület ökológiai és terepviszonyai, a vízforrás sajátosságai (vízadó képesség és szezonális

változékonysága, esetleges hatósági vízkorlátozások stb.), a termesztett növényfajok és területük, nem

utolsósorban az öntözés célja együttesen határozzák meg azt az öntözési módot, módszert, eljárást, amely

alapján készülhetnek öntözési tervek (14. ábra).

14. ábra - Az öntözés módjai és módszerei


ALAPJAI


3.8.5. 2.8.5. Öntözési tervek

Az öntözés hosszú távú, költséges beruházás, a gazdálkodás teljes körű tevékenységére, a környezetre hatással

van. Ezért a tervezést szakavatott tervezőre célszerű bízni, de az öntözést irányító szakembereknek is részt kell

venni ebben. Közreműködésük akkor eredményes, ha birtokában vannak az öntözés alapismereteinek. A

tervezés két lépcsőben történik (40.,41. táblázat).

40. táblázat - Az öntözővizek jellemzése az oldott sók minősége szerint

A víz típusa

Anionok

Cl–

mg.e.é./l

a) hidrokarbonátos 0,50–1,00 0,00–0,25 0,00–0,25

b) hidrokarbonátos-szulfátos 0,50–1,00 0,25–0,50 0,00–0,25

c) szulfát-hidrokarbonátos 0,25–1,00 0,50–0,75 0,00–0,25

d) hidrokarbonátos-klorid-szulfátos 0,25–1,00 0,00–,025 0,25–0,50

A víz típusa

Kationok

Na+ Mg2+

Ca2+ +Mg2+

mg.e.é./l


ALAPJAI


e) kalciumos 0,00–0,35 0,00–0,25

f) kalcium-magnéziumos 0,00–0,35 0,25–0,50

g) magnézium-kalciumos 0,00–0,35 0,50–1,00

h) kalcium-nátriumos 0,35–0,50 0,00–0,50

i) nátrium-kalciumos 0,50–0,65 0,00–0,50

j) nátrium-magnéziumos > 0,65 0,50–1,00

k) nátriumos > 0,50 0,00–0,50

A növények sótűrő képessége faji adottság.

Sótűrők: petrezselyem, spenót, árpa, cukorrépa

Közepes sótűrők: szőlő, hagymafélék, tök, uborka, sárgarépa, paradicsom, fűfajok,

lucerna, kukorica, napraforgó, kalászosok, cirokfélék, burgonya

Érzékenyek: gyümölcsfajok, szamóca, borsó, bab.

41. táblázat - Néhány szántóföldi kultúra öntözése átlagos csapadék ellátottságnál

Növény

Termésszint

,

t/ha

Várható

öntözési

időszak

Idénynorma

,

mm

Mértékadó

vízigényes

időszak

Egyszer

i

vízadag

, mm

Önt.-i

fordulók

, db

Cukorrépa

(ipari) 45–55 06.01–

08.10. 140–160 06.15–

08.10. 40–60 3–4

Kukorica

(szemes) 11–13 06.20–

08.10. 140–160 07.01–

07.31. 40–60 3–4

Burgonya (étk.-

i) 38–45 05.20–

07.20. 170–200 06.10–

07.10. 25–35 6–7

Lucerna (széna) 11–14 05.20–

08.20. 200–240 06.01–

08.15. 60–80 3–4

Gyep (zöld) 300–400 05.20–

08.30. 220–260 06.01–

08.15. 70–90 3–4

Szója (mag) 3,5–4,0 06.10–

08.10. 120–160 06.10–

07.10. 40–50 2–3

Borsó (mag) 3,8–4,5 04.25–

06.10. 70–100 05.10–

05.25. 25–35 2–3

3.8.5.1. 1. Hatástanulmány vagy előterv

Tartalmi részei:


ALAPJAI


•ökológiai körülmények,

•a szárazművelésben elért eredmények,

•vízbeszerzés, vízvezetés, vízminőség, energiaigény,

•öntözés területi méretezése,

•termesztett növényfajok és területük,

•műszaki megoldások,

•várható ökonómiai előnyök (ráfordítás-hozam, költség-árbevétel, megtérülés).

3.8.5.2. 2. Létesítmény- vagy kiviteli terv

Tartalmi részei:

•a kiválasztott berendezés és a kapcsolódó létesítmények műszaki leírása, működtetésük, karbantartásuk módja,

•vetésszerkezet, talajhasználat (esetleg melioráció),

•hozamtervek (fő- és melléktermékek),

•az öntözés összes, mértékadó vízszükséglete,

•az egyes növények öntözővíz normái (idénynorma, mértékadó vízigény, öntözési fordulók),

•lehetőség az idényen kívüli (tározó) öntözésre, trágyalevek kijuttatására,

•öntözővíz kezelés, különösen mikroöntözés esetén (szűrés, kémiai vízjavítás),

•a hozamtervekhez a vízszükséglet és a kijuttatáshoz kapcsolódó ökonómiai számítások,

•szakhatósági engedélyek.

A tervezésnél és az üzemeltetés során előforduló, eddig még nem tárgyalt fogalmak közül a leggyakoribbak a

következők:

Effektív vízszolgáltató képesség: a berendezés névleges teljesítményének kb. 70–75%-a, l/perc.

Idénynorma: az öntözött terület vagy egy növényfaj összes számított öntözővíz szükséglete (kb. 10%-kal több,

mint az öntözővízigény), m3, mm.

Egyszeri vízadag: öntözési fordulókénti vízadag, m3, mm.

Öntözési forduló: két öntözés között eltelt idő, nap.

Öntözési intenzitás: az egyszeri vízadag kijuttatási sebessége, mm/h.

Effektív üzemidő: a berendezés tényleges vízszolgáltatásának időtartama h/nap (a gyakorlat kb. 14 órával

számol).

Mértékadó vízigényes időszak: az öntözött terület legnagyobb öntözési vízigényt támasztó időszaka (a

berendezés kapacitásának tervezéséhez fontos), többnyire 1–2 dekád. Ami az öntözés rövid távú jövőképét illeti,

a következő törekvések körvonalazódnak:

•víz- és energiatakarékosság,

•az élőmunka takarékosság miatt nő az automatizálás jelentősége,

•a fóliás és üvegházi termesztésben a mikroöntözési módok már ma is uralkodóvá váltak,


ALAPJAI


•a szántóföldi öntözés 80%-át napjainkban az esőszerű öntözést megvalósító berendezések adják, közülük

kisebb területen a csévélhető (tömlős), nagyobb telepeken a linear, a körforgó (centerpivot) öntözőgépek

részesülnek előnyben.

42. táblázat - A különböző talajok öntözése esetén figyelembe veendő szempontok

Talajkategória

Vízveze

tő

képessé

g

mm/óra

Haszno

s víz

VK

%-ban

Öntözési

mód Adagolás

sebessége Víznorm

a

Adagolás

gyakoriság

a

Nagy vízbefogadó

képességű,

gyengén víztartó

talajok

> 300 > 60 permetező nem kell

megszabni kicsi v.

közepes gyakran

Nagy vízbefogadó

képességű,

közepesen víztartó

talajok

> 300 50–60 permetező nem kell

megszabni nagy közepes

Jó vízbefogadó

képességű, jó

víztartó talajok 100–300 50–60

permetez

felületi

barázdás

–

nagy

nagy

nagy

közepes

nagy

ritkábban

közepes

ritkábban

Közepes

vízbefogadó-

képességű, erősen

víztartó talajok

70–100 40–50

permetező

sávos

csörg.

barázdás

max. 10

mm/ó

kicsi

közepes

csak

kieg.

Kicsi

közepes

–

gyakran

közepes

Közepes

vízbefogadó-


víztartó talajok

70–100 20–40

Permetező

sávos

csörg.

barázdás

max. 10

mm/ó

kicsi

kicsi

csak

kieg.

kicsi

közepes

–

Gyakran

gyakran

Rossz

vízbefogadó-


víztartó talajok

30–70 20–40

permetező

sávos

csörg.

barázdás

max. 10

mm/ó

kicsi

kicsi

csak

kieg.

kicsi

kicsi

–

gyakran

gyakran

Igen rossz

vízbefogadó

képességű, igen

erősen víztartó

talajok

< 30 < 20 sávos

csörg. kicsi kicsi

Gyakran

(a-szint

szabja

meg)

3.9. 2.9. Betakarítás


ALAPJAI


A szántóföldi növénytermesztés termesztéstechnológiájának utolsó művelete a termőföldön a betakarítás, melyet

egyéb kapcsolódó műveletek (szárítás, tisztítás stb.) követhetnek. Adott növények (pl. cukorrépa) betakarított

termését közvetlenül vagy átmeneti deponálást követően szállítják a feldolgozó üzembe.

A betakarítás rendkívül fontos agrotechnikai művelet. A termés mennyiségét ugyan nem növelhetjük szakszerű,

optimális idejű és módú betakarítással, de kedvezőtlen esetekben a már megtermelt, betakarításra kész

állományban jelentős veszteségek léphetnek fel. A mennyiségi veszteségek kedvező feltételek mellett 0,5–3%-

osak a szemes termények esetében, kedvezőtlen esetekben azonban elérhetik a 10–40%-ot is. A betakarítási

veszteséget több tényező is befolyásolhatja:

• ökológiai feltételek:

•időjárási tényezők (hőmérséklet, csapadék stb.),

•talajtani tényezők (talajegyenlőtlenség stb.),

•környezeti tényezők,

• afajta, hibrid értékmérő tulajdonságai.

•érésdinamikája,

•pergési, kalász-, hüvelytöredezési hajlama,

•szárszilárdsága,

•betegségekkel szembeni ellenállósága,

•talajtól mért hüvelymagassága,

• agrotechnikai elemek:

•vetésváltás (visszahagyott, nehezen bomló növényi maradványok),

•talajművelés (talajfelszín egyenletesség),

•tápanyagellátás (harmonikus NPK-ellátás, egyenletes tápanyag-kijuttatás – gyors, egyöntetű vagy elhúzódó

érés),

•vetésminőség (vetésidő, állománysűrűség),

•növényvédelem (elsősorban a gyomirtás hatékonysága, de a kórokozók és kártevők elleni védelem is),

•öntözés (nagyobb nedvességtartalom, állomány heterogenitás, megdőlés, gyomosodás),

•deszikkálás, állományszárítás.

A betakarítás szakszerű végrehajtása nemcsak a termés mennyiségét, annak veszteségeit, hanem a termés

minőségét is befolyásolja. Minőség, valamint a felhasználás szempontjából a betakarítás idejének megválasztása

különös gondosságot igényel (pl. őszi búzánál a teljes érés elején betakarított termés jobb sütőipari minőségű,

mint a teljes érés végén [étkezési-takarmány búza felhasználási cél], a tavaszi árpát takarmányozás céljára teljes

érés elején [magasabb fehérjetartalom], míg söripari alapanyagnak, malátakészítésre teljes érés végén [nagyobb

szénhidráttartalom] kell betakarítani). A betakarítás módja, az arató-cséplőgép átalakítása, üzemeltetése

elsősorban a mechanikai sérülésekre érzékeny magok, termések (hüvelyes és olajnövények) minőségét

befolyásolja alapvetően.

Egyéb növények esetében is hasonló fontosságú agrotechnikai művelet a betakarítás mind mennyiségi, mind

minőségi szempontból egyaránt (pl. gyökér-gumós, szálastakarmány növények, rostnövények).

A szántóföldi növények jelentős részét arató-cséplő gépekkel, gabonakombájnokkal takarítjuk be. Ilyen

növények a kalászos gabonák, a takarmánykukorica, a hüvelyes és olajnövények. Az egyes növényfajok

esetében azonban a gabonakombájn szerkezeti elemeinél, valamint egyes részegységeinél (pl. vágóasztal)

kisebb-nagyobb átalakításokat, ill. cserét kell elvégeznünk.


ALAPJAI


A kalászos gabonanövények betakarítása során alapvető fontosságú a betakarítási idő helyes megválasztása.

Ehhez ismerni szükséges a gabonanövények érésdinamikai folyamatait, az érés folyamán lezajlódó fiziológiai

változásokat, az érés szakaszait. A gabonanövények érése során kezdetben a fehérjevegyületek intenzív

transzlokációja történik a szemtermésbe. A szénhidrátok erőteljes beáramlása az érési folyamat végén zajlódik

le. A gabonafélék esetében a következő érési fázisokat különböztetjük meg:

•zöldérés (a szemtermés nedvességtartalma 65–85%) – minimális szárazanyag-tartalom, a termések térfogati,

terjedelmi méreteinek kialakulása,

•tejesérés (a szemtermés nedvességtartalma 40–65%) – az endospermium állománya tejszerű, körömmel nagyon

könnyen szétnyomható,

•viaszérés (a szemtermés nedvességtartalma 20–40%) – a szemtermés még lágy, körömmel szétkenhető, egyre

inkább növekvő szárazanyag-tartalom,

•teljesérés (a szemtermés nedvességtartalma 14–20%) – a szemtermés kemény, elérte a jellemző

ezerszemtömeget, kézzel, körömmel nem vágható szét,

•túlérés vagy holtérés (a szemtermés nedvességtartalma 5–14%) – a szemtermés fokozatosan veszít

mennyiségéből és minőségi értékéből, pergési és egyéb veszteségek lépnek fel.

A gabonanövényeket teljesérésben kell betakarítani, figyelembe véve a felhasználási célt, a gabonafajt, a fajtát,

a környezeti-időjárási feltételeket, a gépkapacitást. Szűkös gépkapacitás esetén a teljesérés elején célszerű

megkezdeni a betakarítást azért, hogy minél kevesebb területet legyünk kénytelenek holtérésben betakarítani. A

kalászos gabonafélék betakarítása esetén vágási, cséplési, szalmarázó és rostaveszteségek léphetnek fel.

Különösen jelentősen megnőhet a betakarítási veszteség megdőlt állományokban. A különböző fajtáknak eltérő

az optimális betakarítási időintervalluma, melyet célszerű a betakarítás ütemezésénél figyelembe venni. Vannak

olyan őszi búzafajták, amelyek rövidebb (3–5 nap), míg más fajták hosszabb (10–12 nap) betakarítási optimum

intervallummal jellemezhetők. A rövid optimum betakarítási idejű fajtákat igyekezzünk a lehető legrövidebb idő

alatt betakarítani, ha elérte az ideális érettségi állapotot.

A gabonanövények fő termékének betakarítása után haladéktalanul meg kell kezdeni a melléktermék (szalma)

betakarítását, melynek különböző módjai vannak (szalmalehúzás, kis- és nagybálás betakarítás). Ezzel

megteremthető a tarlóhántás azonnali elvégzésének feltételei, amely a talaj vízkészletének gyarapítását

(talajharmat képződés), a talajélet beindulását, a későbbi talajmunkák jó minőségű elvégzésének feltételeit

teremti meg.

A kalászos gabonák kombájntiszta termését tisztítani, bizonyos esetekben (csapadékos időjárás) szárítani

szükséges. A gabonafélék tartós tárolása csak 14% alatti nedvességtartalom esetén biztonságos.

A kukorica betakarítása – a kalászos gabonafélékkel ellentétben – általában kedvezőtlenebb őszi,

csapadékosabb időszakra esik. Célunk a veszteségmentes (speciális csőtörő adapterek) betakarítás mellett a

minél kisebb szemnedvességgel történő betakarítás, a szárítás energiaigényének csökkentése, a termelés

gazdaságosságának javítása. A kukorica hibridek tenyészideje között jelentős különbségek vannak (a FAO 200

és 500 hibridek érésideje között 30–50 nap különbség is lehet). A kukorica fiziológiailag érett, ha

szemtermésében a feketeréteg kialakult (ez kb. 28–34% szemnedvességnél következik be). Ezt követően a

szemtermésbe további tápanyag-beépülés nem történik, viszont a szemnedvesség eltérő mértékben csökken. A

napi vízleadás maximuma 1,2–1,7%-ot is elérheti kedvező időjárási feltételek esetén jó vízleadó tulajdonságú

hibrideknél. A denttípusú hibridek általában jobb vízleadással jellemezhetők, mint a flint és semident típusú

hibridek. Kedvezőtlen időjárási feltételek (csapadék) esetén a kukorica szemtermésének visszanedvesedése is

bekövetkezhet. A kukorica vízleadását a szemtermés típusa mellett egyéb tulajdonságok is meghatározzák

(csuhélevelek száma, nyitottsága, a csutka vastagsága stb.). Kedvező őszi időjárás (száraz, meleg) esetén

szeptember–október közepe között célszerű a természetes vízleadást kihasználva minél alacsonyabb

szemnedvességgel betakarítani a kukoricát. Ilyen esetekben, főleg a korai hibridek szemnedvessége 15% körüli

értékre is lecsökkenhet. Általában a kukorica 23–25% körüli, ill. az alatti nedvességnél már jól kombájnolható.

A „lábon szárítás” alapfeltétele – az időjárás mellett – a hibrid megfelelő szárszilárdsága.

A kukorica betakarított szemtermésének jelentős részét a betakarítást követően szárítjuk, majd tisztítjuk és 13–

14% nedvesség mellett tároljuk. Egyéb betakarítási módok is ismertek, melyeknél a szárítást nem végezzük el,

így költségeket takaríthatunk meg (nedves szemes tárolás, CCM). Ez utóbbi esetekben megfelelő

takarmányozási technológiák kellenek az állatállomány etetéséhez. A kukorica betakarított tömegét lényegesen


ALAPJAI


növelhetjük a LKS és MKS betakarítási technológiák alkalmazásával, mely takarmányt kérődzőkkel etethetjük

fel.

A kukorica melléktermékei óriási tömeget, nehezen bomló szár- és gyökérmaradványokat jelentenek, melyet

aprítani, zúzni szükséges a talajba dolgozást megelőzően. A növényi maradványok bálázása is lehetséges,

melyet az állattenyésztésben vagy energetikai célra használunk. Bizonyos esetekben a szemes kukorica

állományában defóliálást is alkalmazhatunk.

A hüvelyes növények betakarítása még nagyobb gondosságot igényel részben az egyenlőtlen érés, az alacsony

növénymagasság (rendszerint a talajon hozza a legfejlettebb hüvelyeit), a magvak sérülésérzékenysége, rövid

dormanciája (a mag a hüvelytermésben csírázásnak indulhat elhúzódó csapadékos időjárás esetén) miatt. A

hüvelyes növények betakarítása egy- és kétmenetes technológiával történhet. Megfelelő agrotechnika, homogén

állomány esetén az egymenetes, átalakított, flexibilis adapterrel felszerelt gabonakombájnos betakarítás kisebb

veszteséggel és sérüléssel jár. Egyenlőtlen érésű, elgyomosodott állomány esetében célszerű kétmenetes

betakarítást alkalmazni: a rendre vágást követően 1–3 napos száradás után a második menetben történik a

kombájnos cséplés. A betakarított termést tisztítani, szükség esetén szárítani kell. A tartós tárolás kezdetén

gázosítással védekezünk a zsizsik ellen.

Az olajnövények virágzása és érése rendkívül elhúzódó, amely megnehezíti a kombájnos betakarítás optimális

idejének megválasztását. Az állomány egyöntetű, gyors leszáradását, a veszteségek csökkentését, a szárítási

energia mérséklését megfelelő deszikkálással érhetjük el (gyors és lassú hatású szerek). A mennyiségi és

minőségi (olaj) veszteségek csökkentése érdekében rendkívül fontos a defóliálás idejének a megválasztása. A

speciális adapterrel felszerelt, átalakított gabonakombájnok üzemeltetése nagy gondosságot igényel, mivel e

növények magvai, termései könnyen sérülnek, aminek következtében minőségkárosodás (mikrobiológiai

folyamatok, penészesedés, avasodás stb.) következik be. A betakarított termést előtisztítani, szárítani, majd

utótisztítást végezni szükséges. A nagy olajtartalom miatt csak alacsony nedvességtartalom (8% körül) mellett

lehet az olajnövények magvait tárolni.

Az egyéb szántóföldi növények betakarítása speciális gépeket igényel. A betakarítási folyamatok részletes

ismertetése az egyes növények tárgyalásánál kerül sor, jelen részben csak néhány fontos alapösszefüggésre

hívjuk fel a figyelmet.

A cukorrépa betakarításánál figyelembe kell venni a technológiai érettséget (az a minimális digesztió, amelynél

a gazdaságos cukorgyári feldolgozás megkezdhető, min. 13–14%), valamint a biológiai érettséget (17–19%

digesztió). A betakarítás ütemezését a cukorgyárak az üzemekkel egyeztetve végzik. A betakarítás ütemét

szeptemberben a cukorgyár közvetlen fogadókapacitása határozza meg. Októberben, amikor a levegő

hőmérséklete jelentősen lecsökkent, valamint a cukorrépa-állomány elérte a biológiai érettséget, akkor

kezdődhet el a teljes kapacitású betakarítás, melynek egy része közvetlenül a gyárba, jelentős része pedig

deponálásra kerül. A cukorrépa betakarítását egy-, két- és hárommenetes gépsorral végezhetjük. A kétmenetes

gépek mellett az utóbbi években a nagy teljesítményű, egymenetes gépek terjedtek el széleskörűen.

A burgonya betakarításánál egy- és kétmenetes gépek alkalmazhatók. Különösen fontos a gumók sérülésmentes

betakarítása. A tárolás előtt tisztításra, válogatásra kerül sor. A tárolás számos formája alkalmazott napjainkban

(nagyhalmos, konténeres stb.), melyeknél a megfelelő szabályozott tárolási feltételekre (hőmérséklet,

páratartalom) nagy gondot kell fordítani a minőségi károsodás elkerülése céljából.

A rostnövényeket (kender, len) speciális gépekkel takarítjuk be. Fontos a minőségi követelmények (technikai

szárhossz, rostok szakítószilárdsága stb.) figyelemmel kísérése a betakarítási műveletek során.

A silótakarmány növények betakarítását megfelelő fenofázisban (szénhidrátok, fehérjék mennyisége,

erjeszthetőség stb.) silózógépekkel végezzük el. A megfelelő erjesztéshez a szecskaméret, az azonos minőségű

alapanyag (minél gyorsabban kell befejezni egy-egy silót) és a jó tömörítés elengedhetetlenül fontos.

A szálastakarmányok betakarítása számos nehézséggel jár. E növények tápértékük (fehérjetartalom)

meghatározó részét a levél jelenti, ezért törekedni kell az optimális időben történő kaszálásra, a gyors és

egyenletes minőségű renden való száradásra (szársértővel felszerelt kasza, rendforgató, ill. rendkezelő

alkalmazása), valamint a minél kisebb levélpergéssel járó felszedésre és beszállításra. A szénát ömlesztve, vagy

kis- és nagybálás formában kazlazhatjuk. A kazlazás után hideglevegős szárítás történik. A pillangós

takarmánynövényekből készíthetünk szenázst is. Az utóbbi időben kezd terjedni a fóliázott körbálák készítése,

amely a veszteségek csökkentését eredményesen szolgálja. A korábbi időben széleskörűen alkalmazott

forrólevegős lucernaliszt és pellet készítése – az energiaárak jelentős növekedése miatt – jelentősen lecsökkent.


ALAPJAI


Bármely növényi termék tárolásának alapvető szabálya, hogy csak gondos tisztítás után, megfelelő

nedvességtartalom mellett történhet. A tárolás körülményei befolyásolják a mennyiségi és minőségi

veszteségeket.

Az árutermelésben a magvak, termések szárítását max. 70–80 °C-on, a vetőmagvak esetében kíméletesen,

lassúbb folyamatban, max. 40 °C-on végezhetjük. A vetőmag-feldolgozás során különösen ügyelni kell a faj- és

fajtatisztaság megőrzésére, az idegen anyagok és gyommagvak eltávolítására, a magvak csírázóképességének

megőrzésére.

4. 3. A növénytermesztés rendszerei

4.1. 3.1. A talajhasználati rendszerek

A talajhasználat a művelési ág (pl. szántó, gyep, erdő stb.), a vetett vagy telepített növények és a

termesztési módszereik összessége. A talajhasználat aföldműveléstan tárgykörébe tartozó földművelési

rendszereknél tágabban értelmezendő. E fejezetben a szántóföldi használathoz kapcsolódó tudnivalók

találhatók.

A termőhely és a növénytermesztés összhangja a talaj használata során kedvezően és kedvezőtlenül alakulhat. A

kölcsönhatás akkor kedvező, amikor a termőhelyhez és a közgazdasági körülményekhez alkalmazkodó

növények termesztése során hosszabb időszak alatt sem károsodik a környezet. A talajhasználat kedvezőtlen, ha

a termesztés vagy annak egyes elemei rontják, vagy súlyosbítják a környezet állapotát. A szántóföldi

talajhasználati rendszerek a növénytermesztés színvonala, gazdasági és környezeti hatása alapján értékelhetők

és csoportosíthatók: korai extenzív, hagyományos, korai intenzív, modern intenzív, modern extenzív,

integrált és ökológiai. Az értékeléshez figyelembe vett tényezők: növény, termeszthetőség, termés, trágyázás,

gyomirtás, kémiai terhelés, eszközszint, energiaráfordítás, szakértelem, talajművelés, környezeti kár.

Korai extenzív talajhasználat. Időszak: 1000–1860 (a művelés kezdeteitől az első mélyművelésig). A

földművelési rendszerek – parlagos, legelőváltó, erdőváltó, ugaros – kedvező utóhatása a pihentetési időszakok

rövidülése miatt folyamatosan csökkent. A növényfajok termeszthetőségét az időjárási körülményekkel, a

termőhellyel összefüggő nehézségek és az alacsony technikai színvonal határolja be. A talajmélyítésre alkalmas

eszközök és a vonóerő elégtelensége miatt szinte az időszak végéig sekélyművelést alkalmaztak. A természetes

gyepek, az erdők helyén kialakított szántóföldeken megindult talajpusztulást az adott agronómiai és technikai

színvonallal nem lehetett megfékezni. Kémiai terhelés akkor még nem érte a talajokat.

Hagyományos talajhasználat 1860-tól, az első mélyművelés időpontjától az 1960-as évekig tartott. Művelési

szempontból a hazai gyakorlatban még nem tekinthető befejezettnek. A földművelés rendszere a vetésváltás

volt. A termesztett növényfajok változatossága ellenére – jórészt a művelési hibákból adódóan – a jobb

elővetemények hatását nem tudták kihasználni. A termés mennyisége az időjárástól, a termőhelytől, a

talajtermékenységtől és a növényfajtáktól függően alakult.

Természetes és mesterséges eredetű trágyákat használtak, de szakszerű és tervszerű növénytáplálás nélkül. A

növénytermesztés előrehaladását a művelési technológiák lassú fejlesztése is behatárolta. A növényvédelem

esetlegessége, a mechanikai gyomirtás lehetőségeinek kihasználatlansága hozzájárult a földek

elgyomosodásához. A termesztésre fordított energia szintje változóan alakult. A teljes időszak alatt többnyire

egyszerűen működtethető, kis hatékonyságú eszközöket használtak. A mélyítés-lazításos (kezdetben túróekés)

módról a mélyebb szántásra való áttérés veszélyeit (terméketlen rétegek feltalajba keverése, terméscsökkenés), a

talajvizsgálatok jelentőségét fokozatosan ismerték fel.

A talajművelés sablonossága, a gyakori talajmozgatás szerkezetromboló hatása az időszak elején (sokszántásos

rendszerek) és a végén is kimutatható. Csapadékos és száraz években az eszközök alkalmatlansága miatt több,

átlagos idényben kevesebb környezeti kár keletkezett.

Kémiai anyagokat az időszak vége felé növekvő mértékben használtak, esetenként nagyobb terhelés is

előfordult. A hagyományos talajhasználat a korábban megindult fizikai talajkárosodás megállítására nem volt

alkalmas, és a károk többnyire súlyosbodtak.

Az intenzív talajhasználat korai változata. A hagyományos módtól elkülönülve az 1960-as évektől az 1980-as

évek végéig tartott. A földművelési rendszerek változatosak (vetésváltó, monokultúrás, iparszerű). A nagy

termésekre törekvések korszakának is nevezték, amely egy-egy gazdaságban kevés növényre alapozott intenzív


ALAPJAI


termesztésen alapult. Az intenzív módszereket főként a művelésre, a műtrágyázásra és a kémiai

növényvédelemre terjesztették ki. Ez a cél az utóbbi kettőnél kezdetben látványos eredményeket hozott, ám a

termelés színvonalának fenntartása növekvő költségekkel is kétségessé vált. A szakszerű termesztést a talaj és a

környezet fokozatosan romló állapota is korlátozta. A hagyományos talajhasználat során megindult degradációs

folyamatok az intenzív, sokmenetes művelés következtében felerősödtek és kiterjedtek. Az intenzív

talajhasználat összességében károsnak minősíthető. Lényeges, hogy a korai és a modern intenzív talajhasználat

törekvései (az előbbi a termésmaximumra, az utóbbi az optimumra) és következményei között is több az eltérés.

A modern intenzív talajhasználat, céljában a korai változattól több tekintetben eltérően, az 1990-es években

vette kezdetét. A földművelési rendszerei monokultúrás, bi- és trikultúrás és vetésváltásos. Kevés, ún.

piacképes, az intenzív technológiához alkalmas növényfajt termesztenek, optimális termésszintet biztonságosan

alapozó műveléssel, trágyázással és növényvédelemmel. A korai intenzív módra jellemző, ún. feltöltő

trágyázásra nem kerül sor. A kémiai anyagok (növényvédő szerek, műtrágyák) használata a szükségletnek

megfelelően növekszik, olykor csökken. A növényvédelemben biológiai módszerekre is támaszkodnak. A

talajok kémiai terhelése elsősorban ökonómiai megfontolásból ritkább, a fizikai – igaz, idényenként eltérően –

gyakoribb. A talajművelésben a változó mélység és mód dominál, és a szükséges időközönként a mélyítő

művelést is elvégzik. A termesztés eredményességét többnyire nagy energiaráfordítással és több, korszerű

eszközzel tartják fenn. Az intenzív gazdálkodás hátrányainak leküzdése kellő szakértelmet, nagy tudást igényel.

A termőtalaj pusztulását a termelés biztonságos fenntartása érdekében előzik meg, de a korábban kialakult és

súlyosabb károk enyhítését csak részlegesen vállalják fel.

A modern intenzív talajhasználat alkalmazásának aránya az igényeknek megfelelően alakul a jövőben.

Létjogosultságát az ilyen módon gazdaságosan termeszthető növények köre (pl. cukorrépa, vetőmagbúza,

kukorica és napraforgó, valamint az utóbbi három növény árunövényként termesztve) és vetésterületi aránya

határozza meg.

A modern extenzív talajhasználat elkülönülését a gazdaságosság kényszere és a környezetvédelmi feladatok

előtérbe kerülése tette szükségessé az 1990-es évek elején. A földművelési rendszer bi- és trikultúrás,

monokultúrás és vetésváltásos. A kevés növényből adódóan az elővetemény-hatás kihasználása esetleges. A

növénytermesztés piacközpontú, inkább a tömeg, mint a minőség előállítása jellemző. Ha a talaj pihentetése

közvetett hasznot hozhat, ún. regeneráló növény is bekerül a sorrendbe. A növekvő költségek miatt szorul

háttérbe a monokultúrás termesztés, helyette tömegáru előállítására alkalmas két- vagy háromnövényes váltást

használnak. Energianövények eredményesen termeszthetők extenzív talajhasználattal. A korai változat

jellemzőiből csupán a kis ráfordításokra törekvés fedezhető fel. A kis és közepes műtrágyaadagok használatával

a termés szintje kicsi vagy közepes, és ehhez képest szélsőséges időjárás esetén is elenyésző a veszteség. A

kártevőket és kórokozókat kémiai, a gyomokat kombinált módszerrel korlátozzák. A környezet minimális

terhelését célzó növényvédelem az elgyomosodás veszélye miatt nem ad biztonságot a gyomrezisztencia ellen.

A növénytermesztést kevés, ám korszerű, nagy teljesítményű géppel szolgálják ki. A gépek és a termelési

rendszerek fejlesztése és a költségek csökkentése érdekében folyamatos. A talajvédelem a minimális művelési

technológiából (pl. sekély- vagy sávos műveléses, direktvetéses) adódóan általában megfelelő, szerkezetkímélő

és nedvességvesztést csökkentő. Tömörödés a felszínközeli rétegben alakulhat ki. Az energiaráfordítás a

talajállapot-javítás periódusaiban nagyobb, egyébként kicsi. Mivel a művelési hibákat orvosolják, súlyos

környezeti ártalmak nem alakulnak ki. A talajmozgatás csökkentése, és a felszín idényen kívüli fedettsége

következtében a modern, extenzív talajhasználat alkalmas az erózió és a defláció mérséklésére.

A talajhasználat extenzív módja a jövőben is elsősorban sajátáru-termelésre vagy energianövények

termesztésére korlátozódik. A modern extenzív mód – közepes és gyengébb, de termesztésre még alkalmas

termőhelyeken vagy akkor, ha a tenyészidei szárazság még gyakoribbá válik – területi aránya feltehetően

növekszik, majd egy ésszerű szintet ér el.

Az integrált talajhasználat a fenntartható fejlődés céljaihoz alkalmazkodóan az 1980-as évek közepén vette

kezdetét. Ez az alkalmazkodó vagy értékőrző talajhasználat a korábbiakból azokat a módszereket és fogásokat

ötvözi, amelyek hosszabb időszakot tekintve is alkalmasak a gazdálkodás kockázatának és a környezeti ártalmak

csökkentésére. Élelmiszer, valamint talajállapot javító (ökológiai és ökonómiai szempontból is alkalmas)

növényeket termesztenek vetésváltással. A zöldtrágya- és a védőnövények vetésváltásba illesztésével enyhíthető

az ún. ’piacképes növények’ talajra gyakorolt kedvezőtlen hatása. A tápanyag-visszatartás (catch crop) pedig a

környezet kémiai terhelésének csökkentése révén előnyös. A szerves- és műtrágyázást a környezetterhelés és

szennyezése elkerülésének igénye jellemzi. A növényvédelemben a kémiai, mechanikai és biológiai módszerek

alkalmazási összhangjára törekednek. A szervesanyag-körforgás fenntartása feltételezi, hogy a talajba munkált

tarlómaradványokon ne legyenek a következő növényt károsító kártevők vagy kórokozók. A talajművelés

változatos mélységű és módú, termőhelyhez alkalmazkodó, védő, helyreállító és fenntartó jellegű. A forgatás,


ALAPJAI


valamint a talajok mélyebb rétegei állapotának javítása vagy helyreállítása időszakosan szükséges. A talajok

fizikai és kémiai terhelésének csökkentését a környezet megóvása és a gazdálkodás biztonságának megtartása

érdekében vállalják fel. Az integrált talajhasználat végső soron a gazdálkodás hatékonyságát a környezet és a

természeti erőforrások állapotának megőrzésével összhangban tartja fenn.

A szántóterület nagyobb részét várhatóan integrált módon hasznosítják. Jelenleg a kedvezőtlen talajállapot és a

gyomosodás szab gátat az integrált mód gyorsabb terjedésének. A kímélő hasznosítási módra való áttérést

követően a talajok fizikai és biológiai állapotának javulása várható. Gyorsabb és hatékonyabb javulást hozhat a

talajhasználat és a művelési rendszer tartós harmóniája.

Az ökológiai (más megnevezés szerint vagy szűkebben értelmezve biológiai) talajhasználat az intenzív

növénytermesztés következményein okulva az 1980-as években alakult ki. Alkalmazói a környezet védelmét

természetes eredetű anyagok felhasználásával vállalják fel. A környezet szennyezését, károsítását kiváltó

anyagok és termesztési módszerek használatának mellőzésével minőségi termék előállítására törekednek. Az

ökológiai talajhasználat leggyengébb láncszeme a növényvédelem, a kórokozók és gyomok biztonságos

korlátozása. Az ökológiai módszerre áttérés után bizonyos idővel olyan egyensúly alakul ki, amelyben a

kártevők természetes ellenségei is megfelelő élettérhez jutnak. A gyomok korlátozásában a mechanikai és a

biológiai módszerek együttes alkalmazása vezet eredményre. A környezet védelme változatos talajvédő

módszerekkel valósulhat meg.

Az ökológiai talajhasználat új igények kielégítésére keletkezett. A jövőben elsősorban a különlegesen

érzékeny és védendő területeken az igények szerint terjeszkedhet.

Magyarországon az 1990-es években egyidejűleg több talajhasználati módot alkalmaztak. A tőkeszegény

kisbirtokokon korai extenzív vagy hagyományos, a középbirtokokon hagyományos, korai és modern intenzív,

valamint – kisebb arányban – integrált hasznosítással gazdálkodtak. A nagyobb birtokokon hasonlóan változatos

volt a talajok hasznosítása. A korai intenzív használat a tőkeerőtől függően korszerűsödött, és ily módon

fokozatosan csökkent a talaj és a környezet károsítása is. Rosszabb esetben a gazdálkodás visszafejlődött a

hagyományos gazdálkodás szintjére. Az integrált talajhasználat a környezet megóvását a gazdálkodás

visszafejlesztése nélkül, nagyobb biztonsággal kínálja. Az extenzív mód jelentőségét a kedvezőtlen klimatikus

viszonyok gyakorisága növeli. Az új évezredben a szántóföldnek megtartott területeket – termőhelyenként

változó arányban – modern intenzív, modern extenzív, integrált és ökológiai módon hasznosíthatják. A

hagyományos talajhasználat és vele együtt a sokmenetes művelés a környezetre és a gazdálkodásra gyakorolt

kedvezőtlen hatások miatt szükségszerűen és fokozatosan alakul át a modern rendszerek valamelyikévé, amikor

a talajállapot javítása az átalakulással összhangban mehet végbe.

4.2. 3.2. Növénytermelési rendszerek

Amióta az emberiség tudatosan foglalkozik növénytermesztéssel, felváltva a nomád vadász-gyűjtögető

életformát, hatást gyakorol az őt körülvevő természetre és az ökológiára. Ennek kezdete a mezolitikum (i. e.

8000–3000) időszakára datálható, amikor kialakult a kapás gazdálkodás, a földművelés és a letelepedés

életformává vált. Az ökológiára gyakorolt hatás ekkor még jelentéktelen volt. A neolitikumban (i. e. 4500–

1800) vélhetően Elő-Ázsiából került a mediterránba, később a jelenlegi Európába az ekés kultúra, amely

párhuzamosan a nemzetségek és ezek határainak kialakulásával és a lótenyésztés fejlődésével járt együtt. A

folyamatos talajhasználat és a tápanyag-visszapótlás hiánya előbb-utóbb éreztette hatását, és bizonyos mértékű

tájpusztulás is kezdetét vette. A bronzkorszakban (i. e. 1800–750) kialakult a bányászat, tökéletesedtek a

fegyverek és a szerszámok, növekedett a népesség, intenzívebbé vált a talajművelés és a földhasználat, a táj és

termőföld pusztulása jelentőssé vált. Ez a folyamat tovább fejlődött a vaskorszakban (i. e. 750–i. sz.), kialakult

az ipar, a munkamegosztás, az árutermelés, vas eszközökkel hatékonyabbá vált a talajművelés, a talajok

leromlása felerősödött. Az ókorban (i. sz. 800) a népesség (egy része rabszolgaként) intenzíven művelte a földet,

a talajzsarolás, túllegeltetés kifejezetté vált, vélhetően a népvándorlások egyik mozgató rugója volt a föld eltartó

képességének a csökkenése. A társadalmi és civilizációs fejlődéssel összefüggésben a középkorban (i. sz. 800–

1500) rögzültek a feudális birtokviszonyok, városok alakultak ki, ahol a hulladékok elégtelen kezelése időnként

járványos betegségek kialakulásához vezetett. A túlzott fakitermelés, a bányászat fejlődése és az intenzívebbé

váló mezőgazdaság a környezetet jelentős mértékben terhelte anélkül, hogy a társadalom tudatosan kiépítette

volna a védekezési mechanizmusokat.

A folyamat tovább erősödött az újkorban (1500) és az erdők pusztulása, a víz és a levegő szennyeződés

fokozódott. A későbbiekben a kialakuló kapitalizmus során a tudományos, technikai fejlődés lehetővé tette a

még eredményesebb talajhasználatot, tudatossá vált a vetésforgó és a trágyázás nélkülözhetetlen szerepe. A

korábbiakhoz képest más földművelési rendszer, illetve rendszerek alakultak ki (43. táblázat).


ALAPJAI


43. táblázat - Újabb növénytermesztési rendszerek

Intenzív növénytermesztés Integrált növénytermesztés Alternatív növénytermesztés

Biológiai-dinamikus Szerves-biológiai

Jellemzők

Termés Nagy Termés Optimális Termés Ökológiailag

elérhető

Vetésforgó Kevés növény Vetésforgó Egyszerűsített Vetésforgó Sokoldalú

Műtrágya Szükséglet Műtrágya Kivont tápanyag Műtrágya Nélkül Könny

en

oldható

nélkül

Szerves trágya Kevés Szerves trágya Mérleg szerint Szerves trágya Komposzt Kompo

szt

Talajművelés Mélyforgatás Talajművelés Konzerváló Talajművelés Mélylazítás,

sekély Forgatás

Növényvédele

m Szintetikus

szerekkel Növényvédelem

Szintetikus

szerekkel Növényvédelem Szintetikus Szerek nélkül

Gyomirtás Kémiai,

mechanikai Gyomirtás

Kémiai,

mechanikai Gyomirtás

Mechanikai

Termés Maximálisan

lehetséges Termés

Átlagosan

lehetséges Termés Feltételek

szerint

Előnyök

Nincs tápanyaghiány Talajtermékenység

fenntartása Talajtermékenység állandó növelése a növekvő

biomassza által

Nagy táblák Csökkenő erózió Nagy fajgazdagság a flórában és a faunában

Mélyen művelt talajréteg Jó minőségű élelmiszer

(kevés szermaradvány) Minimális tápanyag és szermaradvány, egészséges

élelmiszer

Magasfokú specializáció A biotóp védelme A biotóp védelme, bővítése

Minimális munkaidő-felhasználás

Elérhető legnagyobb termés

Hátrányok

A talajtermékenység csökkenése,

szervesanyag-csökkenés Talajélet időszakonkénti

zavarai Időleges tápanyagszegénység

Erózióveszély Csak átlagtermés Alacsonyabb termésátlagok


ALAPJAI


lehetséges

Szelektív szegényedés a flórában és a

faunában Közepes munkaidő

felhasználás Nagyobb munkaidő felhasználás

Csökkenő élelmiszer minőség Nagyobb értékesítési árak szükségesek (vagy állami

támogatás)

4.2.1. 3.2.1. A földművelési rendszer

A földművelési rendszer azokat a komplex és egymással összefüggő termesztéstechnológiai, meliorációs és

szervezési eljárásokat foglalja magába, amelyek egyrészt a talajhasznosítás intenzitását, másrészt a

talajtermékenység fenntartását és fokozását jellemzik.

A földművelési rendszerek alkotóelemei: az agrotechnikai szervezettség, a talajművelési rendszer, trágyázási

rendszer, növényvédelmi rendszer, talajvédelmi rendszer, vetőmag-termelési rendszer, öntözés, vízrendezés,

talajjavítás, erdősítés. Ezeknek az elemeknek a mikéntje és hatása az ökológiára a történelmi időszak, a

társadalmi és technikai színvonal fejlettségének a kérdése. Adott időpontban a világ különböző részein

különböző földművelési rendszerek egymás mellett létezhetnek és az egyes klasszifikált rendszerek között az

átjárhatóság megvalósul.

A fontosabb földművelési rendszerek a következők: parlagos (legelő és erdőváltó), ugaros, vetésváltó, füves,

zöldtrágyázásos (sziderikus), szabad és monokultúrás. Napjaink földművelési rendszereit a későbbiekben

részletezzük. Minden termőhelyre jellemző a termőhely produktivitása, amely a klíma, a talaj és a növényi

produkció eredőjeként a termés nagyságával, a biomassza produkálásával mérhető.

Hazai vonatkozásban, a letelepedés utáni időszakban évszázadokig jellemző volt a legeltetéses állattartás, a

takarmánytermesztés hiánya, az ugaros földművelési rendszer két-, illetve háromnyomásos változata. A talaj

termőképességét az ugarolt szakasz pihentetése volt hivatott fenntartani, a művelt szakaszokon csak gabonát

termeltek. A vetésforgós földművelési rendszer a XVI–XVII. században alakult ki a mai Belgium és Hollandia

területén. A XVIII. század folyamán először Angliában, majd Franciaországban, a XIX. században pedig

Németországban vált általános rendszerré. Az európai fejlődésben, vetésforgós rendszerek kialakulásában nagy

szerepet játszott az újvilágból átkerült új növényfajok, továbbá egyéb géncentrumokból származó takarmány és

ipari növények termesztésbevonása, amely jelentette a talajhasználat diverzifikációját és a vetésforgó

kialakíthatóságának az előfeltételeit.

Magyarországon a múlt század közepén még ugaros földművelési rendszer és az ennek megfelelő

termelőeszközök használata volt általános. A vetésváltó rendszer a múlt század végén kezdett elterjedni először

a városokhoz, ipari létesítményekhez (cukorgyárak) közeli, valamint az istállózott, intenzív állattenyésztést

folytató gazdaságokban.

Az 1700-as évek második felében, Mária Terézia uralkodása idején jelentős fejlődés figyelhető meg. Ekkor

kezdődött a takarmánytermesztés, erre az időszakra jut Tessedik munkássága, ekkor terjedt el az istállózott

állattenyésztés és hódítottak teret az egyszerűbb talajművelő gépek. A másik nagy fellendülés az 1800-as évek

vége, amikor a mezőgazdaság terhelése megkétszereződik, egyes kultúráké megháromszorozódik, a fekete ugar

helyét a kukorica foglalja el, megjelennek és elterjednek a vető-, cséplő- és kapálógépek. Különösen jelentős a

fejlődés a talajművelésben (gőzeke, őszi mélyszántás). E század elejétől egészen a 60-as évekig

mezőgazdaságunkra a stagnálás jellemző. A harmadik nagy növekedési szakasz a 60-as évek második felétől a

nyolcvanas évek első feléig tart. Ez az az időszak, amikor a szántóföldi növénytermesztésünk a világ élvonalába

kerül. Az egy főre jutó gabonatermesztésben az USA, Kanada szintjét érjük el. A búza termésátlagok

tekintetében elérjük az Egyesült Államok termésátlagának kétszeresét és megközelítjük a nyugat-európai

színvonalat.

Ebben a rohamos fejlődésben az adott klímapotenciál bázisán, jelentős szerepet játszott a genetikai haladás

(például a hibrid kukorica elterjedése), új nemesítési eljárások és a tudományok szerepének a felértékelődése, a

műtrágya-felhasználás növekedése, a növényvédő szerek alkalmazása. Egyszóval iparszerűvé vált a

mezőgazdaság, ahol a termesztési folyamatban egyre nagyobb arányban használtuk fel az ipari háttérből

származó energiákat, ugyanakkor előtérbe kerültek a környezetvédelmi problémák, a kedvezőtlen ökológiai

hatások és az egyre táguló agrárolló okozta gazdasági nehézségek.


ALAPJAI


4.2.2. 3.2.2. Az ipari termelési rendszerek

Az ipari termelési rendszer kialakulásának folyamata hazánkban az 1970-es évek elején kezdődött. Az

agrármérnökök szaktudása és a világon a kitekintés kezdetének hazai érvényre juttatása teremtette meg a

korszerű termelési rendszer alapját. A növénytermesztés területén az első időszakban különböző elnevezésekkel

létesült iparszerű termelési rendszer egy növény (kukorica, burgonya, búza, szója stb.) többé-kevésbé

komplexnek nevezhető termesztésére korlátozódott. A rendszerre jellemző a jó minőségű vetőmag, a korszerű

gépimport, műtrágya, valamint növényfajonként kidolgozott és ajánlott termesztéstechnológia bevezetése és a

tudományos eredmények mind szélesebb körű alkalmazása.

Az egy növényre való korlátozás azonban nem felelt meg a gazdaságok hosszabb idő óta kialakult profiljának.

Bár a gazdaságokban a növénytermesztés terén is megkezdődött a specializálódás, mégis általános a több

növény termesztése. A termesztési tapasztalatok, az egyes gazdaságok részletes adatainak összegyűjtése és gépi

adatfeldolgozása hozzájárult a sablonszerűen alkalmazott termesztéstechnológia helyett a helyi talaj- és

gazdasági adottságokhoz való jobb alkalmazkodáshoz.

Az iparszerű termelési rendszerben a növények termésátlagai jelentősen növekedtek, ugyanakkor a természeti

erőforrások fokozatos kicserélése (helyettesítése) mesterséges erőforrásokkal és a mesterséges erőforrás-

ráfordítás kényszerű rohamos növelése a jövedelmezőség romlását és a környezeti problémákat váltotta ki

(termőtalaj-pusztulás, szervesanyag-csökkenés, talajbiológiai csökkenés, savanyodás, szerkezetromlás stb.). Az

egyoldalúan nagy termésekre való törekvés és az intenzív kemizáció sokszor csökkenő élelmiszer-minőséget

eredményezett (élelmiszerek beltartalmának felhígulása), esetenként az egészséges élelmiszer fogalma is

megkérdőjelezhető. Jelentős az élővizek, talajvíz, rétegvíz, ivóvízbázisok elszennyeződése, a környezeti

ártalmakkal összefüggő egészségkárosodás. A szermaradványok feldúsulása kiszámíthatatlan hatásúak az

élőlényekre, emberre, állatra és az egész biotópra.

Az 1980-as években a tudományos életben és a gyakorlati termelők körében egyre inkább előtérbe került az az

igény, hogy a korábban olcsó input-ra alapozott, teljes egészében profit centrikus iparszerű rendszerek helyett

valami más megoldás nyerjen teret a növénytermesztésben és általában a mezőgazdasági termelésben. Ezeknek

az elképzeléseknek adott helyet az integrált növénytermesztés és az alternatív növénytermesztés koncepciója,

amelyeknek az EU országaiban és az USA-ban jelenleg több évtizedes gyakorlata ismert.

4.2.3. 3.2.3. Az alternatív gazdálkodási rendszerek

Az alternatív gazdálkodási rendszerek (szerves-biológia, biológiai-dinamikus stb.) nem az ökológia potenciál

maximális kihasználására törekednek, hanem csak az ökológiailag elérhető termésszinteket tűzik ki célul és az

ökonómiai előnyöket szorgalmazzák.

A rendszer maga a nagyobb profitról való lemondást az árszínvonal és az állami beavatkozások rendezésével

tartja elképzelhetőnek. Nagyrészt az üzemi körforgás folyamataira alapoz és csak kisebb mértékben az ipari

háttérből származó energiákra. Szorgalmazza az alkalmazkodó környezet- és tájgazdálkodást, a tájnak megfelelő

biológiai alapok használatát és a talajtípusnak megfelelő talajkímélő talajművelést. Több szakaszos vetésforgók

használatát javasolja, amelyek gyomirtó, talajtermékenységet fenntartó, ökológiát kiegyensúlyozó szerepére

alapoz. Nem használ szintetikus növényvédő szereket, helyette a vetésforgó, fajtaválaszték, vetésidő,

talajművelés, mechanikai gyomirtás stb. agrotechnikai eszköztárral pótolja a peszticidhasználatot, illetve e

célból természetes anyagokat használ. A szintetikus N-műtrágyákat kerüli, a PK nehezen oldódó természetes

formáit és a szerves trágyákat használja a talajerő fenntartása céljából. A legfontosabb N-forrás az N-fixáló

növények termesztése a vetésforgóban, amelynek hatására csökken a NO3 kimosódás és az ammónia gáz alakú

veszteségei.

A fentiek eredményeképpen a talajtermékenység növelése a növekvő biomassza által történik, a flórában és a

faunában nagy a fajgazdagság. Kialakul a biotóp védelme, bővítése. Minimális a szermaradvány, egészséges az

élelmiszer. A talajokban időleges tápanyagszegénység következhet be, alacsonyabbak a termésátlagok, nagyobb

a munkaidő felhasználás és nagyobb értékesítési árak szükségeltetnek (vagy állami támogatás).

4.2.4. 3.2.4. Az integrált rendszer

Az integrált földművelési, növénytermesztési rendszerek az optimális kompromisszumra törekednek az

ökonómiai és az ökológiai kívánalmaknak megfelelően. A környezeti károsodás minimalizálásával egyidejűleg

jövedelmező termelést kíván elérni. Az egyszerűsített vetésforgóban szereplő növények megválasztásánál cél a

gazdaságosság, a humuszmérleg egyensúlya és a talajpusztulás kivédése. A növényvédelem szintetikus szerek


ALAPJAI


használatával történik, a gazdaságosság határáig. Ugyanakkor a szerek mennyiségi csökkentése a cél: rezisztens

fajták, vetésforgó-használat, vetéstechnika, N-mérlegegyensúly, preventív védekezés az integrált

növényvédelem megvalósítását célozza. Az inszekticidek használatával egyidejűleg nem várható egy

harmonikus populációdinamika, mivel a hasznos populációk is károsodnak. A kémiai anyagok tartós

metabolitjai beépülhetnek a talaj struktúrájába és a kötött szermaradványok később felvehetővé válva

megjelenhetnek a talajvízben. A tápanyag-gazdálkodás terén a vetésforgótól függő legjobb műtrágya- és

szervestrágya-hatás elérése a cél.

Az istállótrágyát maradéktalanul hasznosítja, s ezzel – nagy állatsűrűség esetén – jelentős mennyiségű műtrágya

kiváltható. Kevés állat vagy állattartás hiányában a műtrágyázás a talajerő-fenntartásnak eszköze. Az optimálist

megközelítő N-trágyázás esetén a talajvíz nitrátosodása visszaszorítható (tápanyagmérlegek). Ebben a

rendszerben a talaj termékenysége fenntartható és fokozható. Csökkenthető az erózió és egyéb talajpusztulási

folyamat. Az élelmiszer minősége jó, a szermaradvány minimális. Megvalósulhat a biotóp védelme. A

körülményeknek megfelelő átlagtermések érhetők el, a munkaidő-felhasználás közepes.

A különböző növénytermelési rendszereknek értékelhető hatása van a környezetre, a termések nagyságára és az

üzemi nyereségre. A fent említett rendszerek (és ezek közötti átmenetek) olyan választékot kínálnak, amely

alapján egy térség vagy egy egész ország mezőgazdaságának stratégiáit, a megvalósítás eszközeit kidolgozhatja.

Amennyiben a fenntartható mezőgazdaság lényege olyan jövedelmező és produktív termelés, amelyeket a

természeti erőforrások regenerálhatósága, az emberi egészségmegőrzés követelményei, a környezetkímélő

technológiák megvalósítása korlátoz, a fenti megoldásoknál a döntés Achilles-sarka a piac, az agrárpolitika és az

árszabályozás.

Az alternatív növénytermesztési rendszer alatt több irányzatot lehet elkülöníteni, amelyek az ökogazdálkodás

nevén foglalhatók össze.

4.3. 3.3. Precíziós termesztési rendszerek

A XXI. század kezdetének minden bizonnyal egyik leghangsúlyosabb és legtöbb eredményt ígérő agrárkutatási

területe a precíziós gazdálkodási módszerek vizsgálata, kidolgozása, elterjesztése. A kutatási terület alapvetően

eltér minden más kutatástól. Míg minden kutatást egy valós probléma indokol, amelyhez megoldásokat,

eszközöket keresünk, addig a precíziós gazdálkodás esetében egy – a műszaki-informatikai kutatások

eredményeképpen – már megjelent, és jól működő eszközrendszer mezőgazdasági alkalmazásához szükséges

megteremteni annak feltételrendszerét.

A precíziós növénytermesztés célja lényegében a termőhelyi viszonyokhoz való minél pontosabb

termesztéstechnológiai adaptáció. Győrffy megfogalmazása szerint a precíziós mezőgazdaság magába foglalja a

termőhelyhez alkalmazkodó termesztést, táblán belül változó technológiát, integrált növényvédelmet, a

csúcstechnológiát, távérzékelést, térinformatikát, geostatisztikát, a növénytermesztés gépesítésének változását és

az információs technológia vívmányainak behatolását a növénytermesztésbe, a talajtérképek mellett

terméstérképek készítését és a termésmodellezést. Talajtérképek összevetését a terméstérképekkel, kártevők,

gyomok, betegségek táblán belüli eloszlása törvényszerűségeinek megállapítását.

A precíziós, termőhely-specifikus módszerek kutatása és feltételrendszerének kidolgozása interdiszciplináris

feladat. Ez a komplex kutatás felöleli a talajtan és agrokémia, a térinformatika, a vízgazdálkodás, a

növénytermesztéstan, a növényvédelem, a műszaki informatika és automatizálás, valamint az agrárgazdaság

területeit, illetve e területek speciális szempontjainak tanulmányozását.

4.3.1. 3.3.1. Talajtani – agrokémiai szempontok

A mezőgazdasági gyakorlatban a szántóföldi növénytermesztés keretei között a helymeghatározáson alapuló

technika (GPS) alkalmazása lehetőséget nyújt ahhoz, hogy a korábbi, a termesztési egységekre (táblákra)

vonatkozó információk (pl. hozamtérkép, talajtérkép, növényi kórokozók, kártevők és gyomok által károsított

terület és a károsítás foka) egységes rendszerben legyenek kezelhetők és a beavatkozások – trágyázás,

növényvédelmi munkák stb. – adott helyhez kötötten történhessenek.

A pozicionáláson alapuló precíziós termesztés alapelemei rendelkezésre állnak, illetve előállíthatók. Kiindulási

alap a hozamtérkép (15. ábra), mely több, sok esetben egymással össze nem függő tényező (betegségek,

kártevők, gyomosodás hatása, technológiai hibák stb.) együttes hatását mutatja. A korrekt táblatérképek

felvétele, GIS-alapú térinformatikai rendszer építése, a gyakorlati szempontból kezelhető méretű homogén

táblarészek elkülönítése alapvető fontosságú a precíziós technológia alkalmazásakor. A foltok a GPS-technika


ALAPJAI


alkalmazásával térben beazonosíthatók, a műveletek során a traktoron elhelyezett technika segítségével

felismerhetők és a kiszórandó mennyiségek változtathatók. A tápanyag-utánpótlási szaktanácsadás készítésekor

ezekre az elkülönített foltokra határozhatók meg azok a trágyaadagok, melyeket a szaktanácsadó vagy a

gazdálkodó agronómiai és technológiai szempontból különbségként el tud fogadni.

A talaj termékenységének fenntartásában, a trágyázásban már korábban voltak kezdeményezések arra, hogy a

táblákat ne homogén egységenként kezeljék, hanem különítsék el azokat a – homogénnek tekinthető –

táblafoltokat, melyek eltérő adagú trágyázást igényelnek. A homogén táblafoltok (mozaikok) kijelölésének

módszerei rendelkezésre álltak, s egy – a fentieknek megfelelő elven működő – tápanyag-utánpótlási

szaktanácsadási rendszert az 1980-as évek közepén az MTA Talajtani és Agrokémiai Kutatóintézetében ki is

dolgoztak.

15. ábra - Szántóföldön felvett hozamtérkép interpolált ábrázolással

A precíziós trágyázáshoz kiindulási térképi információként, hazánkban a szántóterületek több mint 70%-ára

elkészült, 1: 10 000 méretarányú genetikus talajtérkép adatállománya a legmegfelelőbb. Ezt a digitális

terepmodellel összekapcsolva a lejtőviszonyokról, a kitettségről és az eróziós viszonyokról is információ

nyerhető. Ezek az információk – a helyszíni bejárással kiegészítve – lehetőséget biztosítanak a homogén

táblarészek elkülönítésére.

4.3.2. 3.3.2. Vízgazdálkodási szempontok

Magyarország természeti adottságai között is nagy biztonsággal előre jelezhető, hogy a mezőgazdaság-

fejlesztésnek és a környezetvédelemnek egyaránt a víz lesz egyik meghatározó tényezője, a vízfelhasználás

hatékonyságának növelése, ennek érdekében pedig a talaj vízháztartás-szabályozása megkülönböztetett

jelentőségű kulcsfeladata.

Vízkészleteink ugyanis korlátozottak. A lehulló csapadék a jövőben sem lesz több (sőt a prognosztizált globális

felmelegedés következtében esetleg kevesebb), mint jelenleg, s nem fog csökkenni tér- és időbeni

változékonysága sem. Hazánkban pedig éppen ennek van megkülönböztetett jelentősége. Az átlagos évi

csapadékmennyiség ugyanis többnyire szeszélyes időbeni és területi megoszlásban hull le, s gyakran csupán

szerény hányada jut el a növényig. Ezért adódik azután gyakran zavar a növények vízellátásában, s van vagy


ALAPJAI


szükség lenne a hiányzó víz pótlására, illetve a káros víztöbblet eltávolítására – esetleg ugyanabban az évben,

ugyanazon a területen. Mivel egy terület közvetlen vízháztartás-szabályozásának lehetőségei (öntözés, drénezés)

egyaránt nagymértékben korlátozottak, a megoldást csak a talaj termőhely-specifikus, precíziós termesztési

technológiákba épített nedvességszabályozása jelentheti.

A talaj vízgazdálkodása nemcsak a növények vízellátását szabja meg, hanem meghatározza a talaj levegő-,

hőgazdálkodását, biológiai tevékenységét és – ezeken keresztül – tápanyag-gazdálkodását is. Végül

befolyásolja, hogy a talaj vagy terület a környezet „stresszhatásait” milyen mértékig képes pufferolni, s melyek

a tűrési határt meghaladó „terhelés” esetén a talajban vagy a talajjal érintkező felszíni vagy felszín alatti

vízkészletekben várhatóan bekövetkező károsodások rövid vagy hosszú távon, az adott területen vagy annak

környezetében.

A talaj vízgazdálkodásának alapvető tényezői a talajszelvény felépítése, a talajfelszín és a talajvízszint közötti

rétegek egymásutánisága, vastagsága, települési viszonyai és vízgazdálkodási tulajdonságai: nedvességtartalma,

a talajnedvesség állapota, kémiai összetétele, vertikális és horizontális mozgása. A vízháztartás-szabályozási

beavatkozások tudományos igényű megalapozásához ezen tényezők pontos, egzakt és kvantitatív ismeretére van

szükség, azok valószínűségi és gyakorisági értékeivel együtt. Mégpedig a beavatkozások minden szintjén

(országos, regionális, üzemi és tábla szinten) és minden fázisában (döntéshozatal, tervezés, kivitelezés).

A 16. ábrán példaként egy mezőgazdasági tábla feltalajának nedvességtartalom térképét mutatjuk be.

16. ábra - Nedvességtérkép (Agrocom ACT). Alsó számsor: a talaj nedvességtartalma

%-ban; felső számsor: különböző nedvességtartalmú területek %-os megoszlása

4.3.3. 3.3.3. Növénytermesztési szempontok

A precíziós növénytermesztés gondolata nem előzmény nélküli a magyar növénytermesztéstanban. A termelés

ökológiai alapegységén a termőtáblán belüli inhomogenitás tanulmányozása, az ahhoz való biológiai,

termesztési és technológiai alkalmazkodás igénye csaknem évszázados múltra tekinthet vissza. A megoldás

azonban napjainkig váratott magára, hiszen sem az informatikai felkészültség, sem a műszaki-technikai

lehetőségek nem voltak elegendőek a növénytermesztési termőhely-specifikus problémák megoldásához.

A növénytermesztés csaknem mindegyik termesztéstechnológiai komponense kapcsolódik a precíziós

megoldásokhoz:

•Talajművelés (az elővetemény, a talaj szerkezete és állapota, valamint művelhetősége szerint);


ALAPJAI


•Tápanyagellátás (az adott talajpont tápanyagkészletének, valamint a növényzet aktuális fejlettségének

függvényében);

•Vízellátás (a talaj vízszolgáltató képessége és a termesztett növény igényének összhangja szerint);

•Vetés (termőhely és növényfaj/fajta specifikus tőszám, sortáv, vetésmélység biztosítása);

•Növényápolás (állapotfelvételen alapuló technológiai beavatkozások);

•Növényvédelem (állati kártevők, gyomosodás, kórokozók elleni védekezés integrált profilaktikus és tüneti

kezelési módszereinek kialakítása);

•Betakarítás (érési viszonyok inhomogenitásához való alkalmazkodás).

4.3.4. 3.3.4. Növényvédelmi szempontok

A konvencionális növényvédelmi gyakorlat egyik nagy ellentmondása annak a problémának a kezelése, hogy a

termőterületeken a károsító szervezetek területi előfordulása inhomogén jellegű, ugyanakkor a kezelések

homogén módon, táblaszinten tervezettek és végrehajtottak. Ennek az ellentmondásnak velejáró negatív

„eredménye” az a peszticid többletráfordítás, amely nemkívánatos sem gazdasági, sem pedig

környezetszennyezési szempontból.

A mikroelektronika, az informatika, a mesterséges képfelismerés és az erre alapozott folyamatszervezés,

valamint a termelésirányítás területén a közelmúltban elért tudományos és gyakorlati eredmények új

lehetőségeket nyitnak meg az integrált és peszticidtakarékos növényvédelem területén.

A precíziós agrárgazdaság növényvédelmet érintő módszereinek fejlesztése hazánkban kevésbé kimunkált, bár a

növényvédelem számos részterületét is érinti, mint pl. a járványtant, a károsító előrejelzési módszerek

újragondolását, a különböző gépi permetezési műszaki megoldások kifejlesztését, folyamatvezérlést stb.

A problémakör – a növényvédelem speciális jellegéből adódóan – alapvetően két elméleti fő irányra bontható a

növénytermesztés állandó és változó elemeinek figyelembevételével:

•A preventív védekezések idő- és térbeli részleteinek (precíziós) meghatározása. Ez elsősorban a növénykórtani

problémák, az állati kártevők elleni védekezések és a preemergens gyomirtás esetében indokolt.

•A posztemergens gyomirtás és a járványterjedést megakadályozó, tünetekkel jellemzett, már a károsító egyed

megjelenése esetében történő döntés- és folyamatirányítás.

A két fejlesztési főirány eltérő jellegű megoldásokat igényel. Valószínűsíthető, hogy az első esetben megjelölt

károsító csoport várható megjelenésének előrejelzésére továbbra is az eddig használt, jól bevált elméleti

modelleket kell alkalmazni, a hagyományos technikai eszközök adatainak feldolgozását, eredményeinek

értékelését azonban számítógépre alapozott szimulációs modellek alapján kell végezni. A második esetben

megjelölt problémák egyenesen igénylik azt a fejlesztési technikát, amellyel a precíziós védekezési gyakorlat

megvalósítható.

4.3.5. 3.3.5. Automatizálási vonatkozások

A fejlett országokban a precíziós vagy helyspecifikus termesztéshez már rendelkezésre áll több automatizálási

módszer és rendszer is.

Ezek közül a legfontosabbak a műholdas helymeghatározó rendszerek (GPS), a földrajzi információs rendszerek

(GIS), valamint különböző fedélzeti számítógépek, melyekhez egész sor érzékelő és esetenként beavatkozó

berendezés is tartozik.

Ezen rendszerek/berendezések egy része igen korszerű és üzembiztos. Ennek ellenére gyenge pontja szinte

valamennyi rendszernek, hogy a termesztési folyamat teljes körét, a tábla talajától és a terepviszonyoktól

kiindulva egészen a betakarítást követő hozam elemzésig egyik sem fogja át. Ebben a folyamatban hiányoznak

egyrészt bizonyos automatikaelemek (elsősorban érzékelők), másrészt a meglévő automatikák között sem

minden esetben biztosított a megfelelő adatátvitel, majd az adatfeldolgozás, valamint az anyag- és

költségfelhasználás értékelhetősége.


ALAPJAI


A fentiekre való tekintettel a feladat olyan szántóföldi információs rendszer kialakítása, amely alkalmas

•a célszerű talajmintavétel támogatására (talajmintavételi térkép generálására stb.) és adatainak feldolgozására;

•a vetés igény szerinti szabályozására és a helyspecifikusan szabályozott vetés adatainak feldolgozására;

•a talajművelésnek a talaj- és terepadatok alapján való irányítására (pl. munkamélység) és a talajművelési adatok

feldolgozására (pl. fajlagos talajellenállás);

•a tápanyag-utánpótlásra rendelkezésre álló rendszerek adattal való feltöltésére és a gépcsoportokkal a

helyspecifikusan szükséges fajlagos mennyiség kijuttatására;

•a gyomosodás érzékelése (földi vagy távérzékeléssel) és a gyomtérkép alapján növényvédelmi beavatkozás

helyi igényekhez igazodó szabályozására;

•betakarítás során hozamtérkép felvételére, ennek feldolgozására, majd az eredmények bevitelére az információs

rendszerbe;

•a talaj mintavételi, vetési, talajművelési, tápanyag-utánpótlási, növényvédelmi és betakarítási eredmények

tábla- és táblán belüli poligonspecifikus bevitelére az információs rendszerbe, ezek feldolgozására, majd az

eredmények alapján szakértői rendszer kialakítására, amely alapja lehet az egyes munkafolyamatok

tervezésének és a munkafolyamatok terv szerinti elvégzésének.

4.3.6. 3.3.6. Műszaki szempontok

Az űrkutatási tevékenység felgyorsulása lehetővé tette bizonyos eredmények (eljárások, módszerek,

technológiák) felhasználását a polgári életben is. Itt elsősorban a GIS-re (Geographical Information System), a

GPS-re (Global Positioning System), ill. a DGPS-re (DifferentialGPS) kell gondolni. A GPS, ill. DGPS a

különböző mozgó objektumok (erőgép, munkagép, mintavevő kocsi stb.) helyét határozza meg műholdak

segítségével, míg a GIS ugyancsak műholdak segítségével az adott termőterületről ún. szatellittérképet készít,

azt egységekre bontja és a GPS alapján kapott információkat lokálisan rögzíti. Ennek alapján terméstérképek, a

talajjellemzőket rögzítő térképek (pl. pH-érték, talajfizikai jellemzők stb.) készíthetők, ill. elemezhető a hozam

és pH- érték, vagy a hozam és a talajfizikai jellemzők stb. kapcsolatrendszere.

Ennek alapján helyspecifikus és precíziós kezelések végezhetők el a gazdaságossági, a minőségi és a

környezetvédelmi elvárások, ill. peremfeltételek kielégítése mellett.

4.3.7. 3.3.7. A precíziós növénytermelés gazdasági összefüggései

A precíziós növénytermelés agrárgazdasági szempontból nem más, mint a fenntartható fejlesztés konkrét

megvalósítása a termőhelyi differenciáltság függvényében, a legújabb tudományos felismerések és technikák

alapján, a fogyasztói igények kielégítése érdekében, gazdasági haszon elérése mellett.

A társadalmi összefüggések a precíziós növénytermelés globális, regionális és lokális vonatkozásai, a

lehetőségek-igények, áldozatok-előnyök stb. a jövő fejlődési irányaiban ugyan igen fontosak, mégis a kutatási

programban a tisztánlátás, a megvalósíthatóság érdekében az üzemgazdasági, szervezési és vezetési

(menedzsment) kérdéseket, vizsgálatokat célszerű előtérbe állítani.

4.3.8. 3.3.8. A precíziós helymeghatározás gyakorlati alkalmazása

A precíziós növénytermelés lényege az előbb felsoroltaknak megfelelően nem más, mint az adott tábla GPS

helymeghatározó eszközzel történő, pontonkénti beazonosítása, majd az adott ponthoz rendelt adatok (földrajzi

paraméterek, mintavételből származó fizikai, kémiai, biológiai információk, és technológiai folyamatokból

származó adatok: termés, növényállomány stb.) gyűjtése, nyilvántartása és a termeléstechnológiai folyamatokba

történő visszacsatolása.

Ma világszerte, így Magyarországon is számos eszközrendszer van a gyakorlati bevezetés stádiumában, amely

több-kevesebb sikerrel alkalmas a feladat végrehajtására. Leggyakoribb egyébként a növényvédő szer

kijuttatását végző permetezőgépek, illetve a tápanyagellátást végző műtrágyaszóró gépek precíziós eszközökkel

történő vezérlése. A művelet lényegében azonos elven valósul meg: az erőgép a hozzátartozó munkagéppel a

technológiában meghatározott módon halad a táblában. Haladás közben a gépen lévő GPS berendezés

folyamatosan azonosítja azt a pontot, amelyen a szerelvény éppen áthalad. Megfelelő adatbázis birtokában a


ALAPJAI


fedélzeti számítógép értékelni képes az adott pont jellemző adatait (pl. tápanyag-ellátottsági adatait), és

programjának megfelelően a vezérlő automatikán keresztül növeli, vagy csökkenti a kijuttatandó anyag

mennyiségét. Ily módon a technológiában egy-egy kezelés nem sematikusan, ún. „átlagkezelés” formájában

történik, hanem mindenkor az adott pont állapotának, szükségleteinek megfelelően.

Természetesen a rendszer ahhoz, hogy működőképes legyen két alapvető szempontnak kell megfeleljen:

•a technikai eszközök és az input-output rendszer működése megbízható és zavarmentes kell legyen;

•az adott hely meghatározott pontjait nem elegendő beazonosítani, hanem el kell látni mindazokkal az

információkkal, amelyek alapján a szakember technológiai döntést képes hozni, amely döntést azután az

eszközprogramja segítségével képes lesz végrehajtani.

4.4. 3.4. Ökológiai gazdálkodás

Az ökológiai gazdálkodás egyik átfogó rendszere a mezőgazdasági termelésnek (növénytermesztés és

állattartás). Az üzemen belüli folyamatokat előnyben részesíti a külső termelési anyagok és energiák

felhasználásával szemben. A termelés során biológiai és fizikai módszereket alkalmaz, a szintetikus kémiai

anyagok használatát mellőzi.

Az ökológiai gazdálkodást a következők jellemzik:

•növeli a mezőgazdasági rendszer biológiai sokszínűségét;

•fokozza a talaj biológiai aktivitását;

•a talajtermékenység hosszú távú fenntartására törekszik;

•a mezőgazdasági termelés során keletkező növényi és állati hulladékok hasznosítása a talajból kivont

tápanyagok pótlására, ezáltal a nem megújuló erőforrások lehető legalacsonyabb szinten történő felhasználása;

•a megújuló erőforrások és helyi mezőgazdasági rendszerek használata;

•a talaj, a levegő és a víz fenntartható használata; a növénytermesztés és állattartás okozta környezetszennyezés

lehető legalacsonyabb szintre csökkentése;

•a mezőgazdasági termékek feldolgozás során olyan módszerek alkalmazása, amelyek a termék biológiai teljes

értékűségét és minőségét a feldolgozás minden szakaszában megőrzi;

•minden működő mezőgazdasági üzemben bevezethető, az átállási idő figyelembe veszi a helyi sajátosságokat

(pl. a korábbi talajhasználatot, az állattartás és a növénytermesztés gyakorlatát).

Az ökológiai állattartás szoros kapcsolatot tételez fel az állatok és a mezőgazdasági területek között. Az állatok

sok szabadtéri kifutót igényelnek, s a takarmányoknak nagyrészt a saját gazdaságból kell származniuk.

Az ökológiai gazdálkodás célja a növénytermesztés és az állattartás során:

•a környezet védelemét figyelembe vevő termelési módszerek alkalmazásával,

•az agrár-ökoszisztémák harmonikus használatával,

•az állatok igényeihez igazodó tartással,

•kiváló minőségű mezőgazdasági termékek előállítása.

Ezeknek a nehezen mérhető céloknak a feltételrendszerek olyan konkrét tartalmat adnak, amelyek egyértelműen

meghúzzák a határvonalat a konvencionális és ökológiai gazdálkodás között.

4.4.1. Az ökológiai gazdálkodás kialakulása, filozófiai háttere

Az ökológiai gazdálkodás kialakulása a XX. század 20-as 30-as éveiben kezdődött. A nyugat-európai országok

mezőgazdaságában ekkora vált uralkodóvá a minden kritikai szemléletet nélkülöző kemizálás. Kialakításában

különböző világnézetű és agrárpolitikai motivációjú emberek működtek közre. A gondolkodásukban közös volt,


ALAPJAI


hogy egy olyan termelési módot akarnak kialakítani, amely képes a helyi erőforrásokra alapozva, egészséges

élelmiszereket előállítani és a természetes ökoszisztéma védelmét biztosítani.

A fejlődés kiváltó okai a következők voltak:

•a hagyományos paraszti gazdálkodási formák ellehetetlenülése;

•a vidéki életmód megváltozása;

•a gazdák egyre fokozódó függése az input anyagok gyártóitól;

•az állatok termékenységének csökkenése;

•az egyre fokozódó növényvédelmi problémák;

•a talajtermékenység csökkenése;

•az élelmiszer-minőség romlása.

Az ökológiai gazdálkodás jelenlegi formája több, egymástól független, alternatív mezőgazdasági eljárások

fejlődése során alakult ki.

Különösen három irányzatot kell kiemelni:

•a biodinamikus („biologisch-dynamisch”) mezőgazdasági termelést, amely főként Németország keleti

tartományaiban, Rudolf Steiner filozófiai útmutatásai szerint alakult ki;

•a szerves mezőgazdasági termelést („organic fauning”) Angliában, amelynek alapjait Sir Albert Howard

könyve a „Mezőgazdasági testamentumom” (1940) adja,

•az organikus-biológiai („organisch-biologisch”) mezőgazdaságot, amelyet Svájcban Hans Peter Rusch és Hans

Müller alapítottak.

Ezeknek a különböző irányzatoknak, amelyekből az ökológiai gazdálkodás jogszabályaiban megtalálható

fogalmak származnak, a legfontosabb közös alapelvei a következők:

•szoros kapcsolat a mezőgazdasági termelés és a természeti környezet között;

•a termelés során különös figyelmet fordítani a természetes folyamatokra.

A legfontosabb különbség a hagyományos – konvencionális – gazdálkodás alapelvétől, hogy nem célja a

hozamok szintetikus trágyák és növényvédő szerek felhasználásával történő maximalizálása.

Ma már igazolást nyert, hogy az ökológiai gazdálkodás a mezőgazdasági rendszerek között a leginkább

környezetbarát termelési mód. Aktívan hozzájárul az ökoszisztéma és a fajok sokféleségének megőrzéséhez, a

talaj- és a vízbázisok védelméhez. Mindezek mellett fontos szerepet tölt be a vidéki munkahelyek megőrzésében

és fejlesztésében.

4.4.2. Az ökológiai gazdálkodás elterjedése, jelentősége

A XX. század ötvenes éveiben a mezőgazdaság fejlesztésének fő célja a termelékenység javításával a lakosság

élelmiszer-igényének kielégítése, az egyes országokban az önellátás arányának növelése volt. Ezen célok mellett

az ökológiai mezőgazdaság nem kapott jelentős szerepet. A Közös Piac legfejlettebb ipari országaiban a

hatvanas évek végén és a hetvenes években az egyre nyilvánvalóbb környezeti problémák hatására fokozódott a

társadalmakban a környezettudatos gondolkodás. A mezőgazdaság és élelmiszer-gazdaság területén egyre

többen fordultak az alternatív termelés módok felé. Az ökológiai kérdések és a természethez közeli élet iránt

fogékony mezőgazdasági termelők és fogyasztók egyesületekbe tömörültek, megalkották a saját

feltételrendszereiket, ökológiai termékek termelési és feldolgozási szabályait.

Az ökológiai mezőgazdaság igazi áttörése a nyolcvanas években következett be. Az új termelési módszerek

iránt a fogyasztók érdeklődése nemcsak az európai országokban, hanem a tengerentúlon (pl. USA, Kanada,

Japán) is folyamatosan növekszik. Az ökológiai gazdálkodás növekedése mögött a fogyasztók egészséges,

természetes élelmiszerek iránti igénye áll. Ezzel párhuzamosan az ökológiai gazdálkodás hivatalos, állami


ALAPJAI


elismerésre került (pl. Ausztria, Dánia, Franciaország). A Közös Piac egyes tagállamai nemzeti vagy regionális

szinten megkezdték az ökológiai gazdálkodás támogatását.

Mindezek ellenére ebben az időszakban még hiányzott az ökológiai gazdálkodás áttekinthetősége. A

fogyasztókban komoly zavart keltett, hogy a gazdálkodás szabályai és az azokhoz kapcsolódó korlátozások a

különböző „iskolák”, „filozófiák” esetén nem egységesek. A termékek jelölése különféle szabályok szerint

történt, így a termékeket biotermékekként, minőségi termékként, natúr és reform termékekként stb. kínálták.

A hagyományostól eltérő termékek termelőinek az európai előírások biztosítják a lehetőséget. A

hagyományostól eltérő termékek esetén a következő megkülönböztetési lehetőségek állnak rendelkezésre:

•védett eredet megjelölés,

•földrajzi eredet megjelölés,

•hivatkozás tradicionális előállítási módszerekre,

•hivatkozás az ökológiai eredetre.

Az ilyen jelölések szabályait minden esetben jogszabályok határozzák meg és hatékony ellenőrzési rendszer

garantálja, hogy csak olyan termékek viselhetik, amelyek megfelelnek a szabályoknak.

4.4.3. Az ökológiai gazdálkodás alapelvei

Az ökológiai gazdálkodás legfontosabb alapelve, hogy biztosítsa a mezőgazdasági üzemen belül a zárt

anyagáramlást, amelyet a növénytermesztés és az állattartás szoros egysége biztosít. A szántóföldi termesztés

során az árunövények mellett megfelelő mennyiségű takarmánynövényt is kell termeszteni. A gazdálkodás során

keletkező szerves hulladékokat és az állatok trágyáját komposztálva vagy komposztálás nélkül a

növénytermesztésben kell hasznosítani.

Az ökológiai gazdaságokban tartható állatok számát a mezőgazdasági terület nagysághoz kell igazítani, így

gátolva meg a túltrágyázás miatti környezetszennyezést.

Az ökológiai gazdálkodás szabályai szerint az állattartás növénytermesztés nélkül nem lehetséges, azonban a

állattartás nélküli szántóföldi növénytermesztés megengedett. A szántóföldi gazdaságokban a hiányzó állati

trágyát a vetésforgóban rendszeresen termesztett pillangós virágúakkal lehet pótolni.

Az ökológiai gazdálkodás során az egyik legfontosabb cél a talajtermékenység fenntartása és növelése. A talaj

nemcsak a növény fejlődésének közege, hanem központi szerepet tölt be annak tápanyag-ellátásában és

egészségének megőrzésében. A biogazdák szerint csak a termékeny talaj lehet az „egészséges talaj →

egészséges növény → egészséges állat → egészséges ember” kapcsolatnak az alapja. Mindezek mellett vallják,

hogy utódaink számára termékeny talajt kell továbbadni.

Az ökológiai gazdálkodás során tilos a különféle szintetikus növényvédő szerek és nitrogén műtrágyák

használata. A nitrogén pótlása csak a gazdaság szerves hulladékaival, állati trágyáival és a nitrogénkötő

növények termesztésével lehet. Az egyéb ásványi tápelemeket természetes formáikban lehet alkalmazni.

A szintetikus növényvédő szerek helyett a legfontosabb a betegségek és kártevők megjelenésének megelőzése.

Fontos a természetes szabályzó mechanizmusok kialakulásának elősegítése, mint a hasznos élőszervezetek

elterjedésének elősegítése, az ellenálló fajták használata, a megfelelő tápanyagellátás vagy a megfelelő időben

végzett talajművelés és növényápolás.

A géntechnológia teljes mértékben tiltott, ez nemcsak genetikailag módosított szervezetekre, hanem az azokból

származó anyagokra is vonatkozik. A géntechnológia az élőlényeket nem az élőrendszer részeként kezeli,

hanem mint életképes építő elemekből álló egységeket, amelyek az emberi akarat szerint szétszedhetők,

kombinálhatók és „új”, a természetben soha létre nem jövő élőlények hozhatók létre. Mindezek mellett

mezőgazdasági géntechnológia környezeti és egészségi hatásai még alig ismertek. Ez a gondolkodás nem veszi

figyelembe az ökoszisztémák kapcsolatrendszereit, ezért ellentmond az ökológiai mezőgazdaság egészben

történő gondolkodásának.


ALAPJAI


Az ökológiai gazdálkodás az átállási időszakkal kezdődik. Ez alatt az idő alatt be kell tartani minden szabályt,

azonban a termékek még nem jelölhetők ökológiai/biológiai termékként. Kezdete az ellenőrzési rendszerbe

történő bejelentkezés.

Az átállási időszak alatt, amennyiben a termék betakarítását megelőzően a 12 hónap átállási időszak letelt, mód

van az átállásra. A termék jelölésében csak az „ökológiai gazdálkodásra való áttérés időszakából” hivatkozás

szerepelhet. Pl.: „Lucernaliszt az ökológiai gazdálkodásra való áttérés időszakából”.

Az átállási időszak hossza:

•egyéves növények esetén a vetést megelőzően 24 hónap;

•évelő növények esetén (rét és legelő kivételével) 36 hónap a betakarítás előtt;

•rét és legelő esetén 24 hónap a betakarítás előtt.

Az átállási időszakot az ellenőrző szervezet az illetékes hatóság jóváhagyásával – a terület korábbi

hasznosításától függően – lerövidítheti vagy meghosszabbíthatja.

Az átállási folyamat megkezdése előtt célszerű azt megtervezni. A tervezés során a következő szempontokat kell

figyelembe venni:

•korábbi földhasználat (gyomosodás, talajhibák stb.),

•tápanyag-ellátottság,

•értékesítési lehetőségek.

Az átállás tervezése során az agronómiai tényezők mellett figyelembe kell venni az értékesítési lehetőségeket.

Az átállás időpontjától számítva 24 hónapnak kell eltelni a biotermékek vetése előtt. A hazai klimatikus

viszonyok (a legtöbb növény esetén évi egy betakarítás) mellett általában az átállás utáni harmadik betakarítás

során kerül először biotermék a tárolókba. Az átállási időszakban termesztett növényeket úgy kell kiválasztani,

hogy az értékesítés során az ökológiai termékekre jellemző árelőny legalább részben realizálható legyen. Az

átállási terméket azonban nem lehet összetett termékek gyártásához (kivéve a keverék takarmányokat)

felhasználni. Ilyen növények lehetnek zöldségfélék, burgonya, gabonafélék, gyümölcsök. Ezeket általában

közvetlenül kell a fogyasztók részére értékesíteni.

További lehetőség az átállás során a különféle takarmánynövények termesztése. Az ökológiai állattartás során,

ha a takarmányok nagyobb része saját előállítású, akkor az átállási takarmány aránya 60% lehet, azonban ha a

takarmányok jelentős része más üzemekből vásárolt, akkor csak 30% lehet.

A szabályok szerint nagyon kevés lehetőség van nem ökológiai gazdaságból származó szerves trágyák

felhasználására. Ez csak akkor lehetséges, ha az ökológiai gazdaság minden lehetséges agrotechnikai

intézkedést (pl. megfelelő pillangós részarány a vetésforgóban) meghozott és még így sem tudja egyes növények

tápanyagigényét fedezni. Az ellenőrző szervezeteknek minden nem ökológiai gazdálkodásból származó

trágyavásárlást jóvá kell hagyni.

Az ökológiai növénytermesztés legfontosabb eleme a vetésforgó. Ezzel lehet a talajtermékenységet fenntartani,

a talaj szerkezetét javítani, szervesanyag-tartalmát növelni, a gyomokat, a kártevőket és a betegségeket féken

tartani.

Az ökológiai gazdálkodás során különösen érvényesek a klasszikus vetésforgó-tervezés szabályai, amelyeket a

konvencionális gazdálkodás során sok esetben figyelmen kívül hagynak. Megfelelően kialakított vetésforgó

lehetőséget ad a gazdaság számára az egyes termékek esetén bekövetkező piaci problémák vagy a természeti

csapások kárainak csökkentésére.

A vetésforgó-tervezés során a következő szempontokat kell figyelembe venni.

A talaj szervesanyag- és nitrogéntartalmának növelése:

A pillangós virágúak által megkötött légköri nitrogén az ökológiai növénytermesztés egyik alapköve. A csak

szántóföldi növénytermesztést folytató ökológiai gazdaságokban a vetésforgónak legalább 25%-ban kell


ALAPJAI


pillangósvirágúakat tartalmazni. A pillangósvirágúak lehetnek fővetésűek vagy másodvetésűek (zöldtrágyák),

lehetnek tisztán (takarmányborsó) vagy köztesvetésként (tavaszi árpa–vörös here).

A megkötött nitrogént megfelelően kell a talajban tárolni, meg kell akadályozni, hogy idő előtt kimosódjon. A

kimosódás megakadályozásában fontos szerepet játszik a művelési idő kiválasztása és a nem pillangós áttelelő

zöldtrágyanövények termesztése.

Annak eldöntésében, hogy egy fővetésű pillangós kettő vagy három „nitrogénfogyasztó” növény ellátását tudja

biztosítani, fontos szerepe van a termőhely tulajdonságainak.

4.4.4. A növények tápanyag-igénye

A vetésforgón belül a növényi sorrendet sok tényező (gazdasági megfontolások, gyomosodás,

betegségek/kártevők helyzete) együttesen határozza meg. A tervezés során a pillangós szakasz után általában

egyre kisebb igényű növényt célszerű tervezni. A tápanyag-igényesként számon tartott napraforgót, kukoricát

célszerű gabona után termeszteni, és nem közvetlenül a pillangós után, mert a gabonafélék jelentősen

csökkenteni tudják a gyomosodást.

4.4.4.1. A tavaszi és őszi vetésű növények sorrendje

Minden egyes talajművelés elősegíti a gyommagvak csírázását. A kultúrnövények vetése különösen elősegíti a

gyommagvak kelését. Ha a vetés időpontja gyakran ugyanarra az időszakra esik, számolni kell azzal, hogy

bizonyos gyomfajok jelentősen felszaporodnak, néhány év alatt súlyos problémákat okozva. A tavaszi és őszi

vetések változtatása segít a különböző gyomok túlzott felszaporodásának megakadályozásában. A vetésforgóban

a különböző vetési időszakú növények arányának megváltoztatásával bizonyos túlszaporodott gyomfajokat

vissza is lehet szorítani.

4.4.4.2. A megfelelő időbetartás azonos, fajok visszatérése között

Az ökológiai gazdálkodás során, amennyiben a vetésforgó tervezés egyéb szempontjait figyelembe vesszük,

akkor a várakozási idők betartása általában nem okozhat gondot. Fontos alapelv, hogy a vetésforgón belül a

kalászosok aránya ne legyen több mint 2/3-ad rész és a búza aránya ne haladja meg az 1/3-ad részt.

Mindenképpen el kell kerülni a búza elővetemény után a búza vagy a tönkölybúza termesztését.

Különös figyelmet kell fordítani a pillangósvirágúak közötti időre, hiszen a pillangósvirágúak nagyon fontos

összetevői a vetésforgónak, viszont sokszor egymás betegségeinek is köztigazdái lehetnek.

4.4.4.3. Alávetések, köztesvetések

Mind a megfelelő tápanyagellátás, mind a gyomszabályozás során rendkívül fontos az alávetések és

köztesvetések alkalmazása. Azok a növények, amelyek fővetésként termesztésre kerülnek, nem kerülhetnek

szóba köztes vetésűként.

A pillangósokat tartalmazó jól sikerült alávetés vagy köztes vetés remekül tudja biztosítani a következő fővetés

nitrogénellátását, ezen túlmenően lazítja a talajt, javítja a talajszerkezetet és növeli a talaj szervesanyag-

tartalmát. A gyomnövények számát is képes jelentősen csökkeni.

4.4.4.4. Gyomelnyomó növények termesztése

A vetésforgóban az évelő pillangósvirágúak nélkülözhetetlenek. Ismert a herefélék és a lucerna jó

gyomelnyomó hatása. A gyomelnyomó hatás időbeli érvényesülése hasonló a nitrogénszolgáltató képességhez.

Minél távolabb van egy növény az évelő pillangósoktól a vetésforgóban, annál inkább számítani lehet a

gyomosodás erősödésére. Célszerű a vetésforgó későbbi időszakában a nyomterhelést is megfelelően elviselő

növényeket tervezni (pl. rozs).

Számos szakember szerint évelő pillangósok nélkül nincsen hosszú távon fenntartható vetésforgó.

4.4.5. A vetőmag és fajtaválasztás

Az ökológiai gazdálkodásban használt vetőmagoknak ökológiai gazdálkodásból kell származni. A vetőmagnak

meg kell felelni a vetőmag szabványoknak és a 2092/91/EGK rendelet követelményeinek is. A vetőmag

termesztés során használt anyanövények vetőmagjai származhatnak konvencionális gazdálkodásból is.


ALAPJAI


Az árunövények vetőmagjának azonban ökológiai eredetűnek kell lenni. Ez alól felmentést csak akkor lehet

adni, ha a termelő igazolni tudja, hogy nem áll rendelkezésre az általa termeszteni kívánt vagy hasonló

tulajdonságú fajtából megfelelő mennyiségű ökológiai vetőmag. Az 1452/2003/EK rendelet szerint az

engedélyezés alapját minden tagállamban egy internetes adatbázis képezi. A termelők nyilvántartásba vetethetik

eladásra kínált ökológiai vetőmagkészleteiket. Amíg egy fajtából kínálat mutatkozik az adatbázisban, addig nem

adható engedély konvencionális vetőmag felhasználásra. Magyarországon az Országos Mezőgazdasági Minősítő

Intézet az adatbázis-kezelő, amely a weboldalon díjtalanul elérhető mindenki részére.

A vetőmagokkal szembeni további követelmények:

•nem lehetnek genetikailag módosítottak;

•nem lehetnek szintetikus csávázószerekkel kezeltek.

A fajtaválasztás során az alábbi szempontokat kell fokozottan figyelembe venni:

•ellenálló képesség a betegségekkel és kártevőkkel szemben;

•az extenzív körülmények tolerálása;

•jó növekedési erély és gyomelnyomó képesség;

•megfelelő termékminőség.

4.4.6. Az ellenőrzési rendszer

4.4.6.1. Az ellenőrzési rendszer jelentősége, felépítése

Az ökológiai gazdálkodás fontos része az ellenőrzési rendszer. A rendszer felel azért, hogy ökológiai jelöléssel

csak olyan termékek kerüljenek forgalomba, amelyek megfelelnek a termelési és jelölési szabályoknak. Ez az

alapja a fogyasztói bizalomnak és a tisztességes piaci versenynek.

Általános elv, hogy minden vállalkozásnak, amely ökológiai terméket termel, feldolgoz, forgalmaz, illetve

importál, be kell jelentkezni az ellenőrzési rendszerbe, és alá kell vetni magát a jogszabály által meghatározott

ellenőrzési intézkedéseknek.

A legtöbb EU-tagállamban, így Magyarországon is kétszintű ellenőrzési rendszer működik.

Az első szint az ellenőrző hatóság. Minden tagállamnak, illetve az EU-val egyenértékű rendszert működtető

országnak ki kell jelölni egy állami szervet az ellenőrző hatósági feladatok ellátására. A hatóság feladatai:

•a vállalkozások nyilvántartása;

•az ellenőrző szervezetek elismerése;

•az ellenőrző szervezet tevékenységének felügyelete, az ellenőrzési intézkedések hatásosságának felülvizsgálata;

•kapcsolattartás más országok hatóságaival és az EU-Bizottsággal.

A hatóságnak koordinációs és felügyeleti szerepe van. A vállalkozások ellenőrzését privát ellenőrző szervezetek

végzik. Az ellenőrző szervezetekkel szemben támasztott követelmények a következők:

•rendelkezzenek az ellenőrzések elvégzéséhez szükséges személyi és tárgyi feltételekkel;

•rendelkezzenek dokumentált ellenőrzési és tanúsítási eljárásokkal és szabályok megsértése esetén

alkalmazandó intézkedésekkel;

•feleljenek meg az EN 45011 számú (A terméktanúsító szervezetekkel szemben támasztott általános

követelmények) szabvány követelményeinek;

•legyenek pártatlanok és függetlenek.

4.4.7. Ellenőrzési intézkedések a mezőgazdasági termelés során


ALAPJAI


Az ellenőrzési eljárás első lépéseként a termelő és az ellenőrző szervezet elkészíti a kérelmező üzemleírását. Az

üzemleírás tartalmazza az összes földterület, raktárak, telephely, feldolgozó-, csomagolóegység leírását,

amelyekben az ökológiai termelés folyik. A üzemleírásnak tartalmazni kell minden szükséges adatot, amely az

ökológiai egység azonosítását szolgálja. Ezen túlmenően rögzíteni kell, hogy a termelő milyen intézkedésekkel

szavatolja a szabályok betartását. A növénytermesztő üzemeknek minden évben be kell küldeni a vetéstervüket

az ellenőrző szervezetnek.

A termelőknek részletes nyilvántartást kell vezetni a termékek előállításáról. Dokumentálni kell minden

munkaműveletet, anyagvásárlást és felhasználást, illetve az értékesített ökológiai termékek mennyiségét és

vevőjét. Az állattartó üzemeknek pontosan dokumentálni kell az állatállomány változásait (új állatok vásárlása,

elhullás, saját szaporulat) a takarmányozást és az állatgyógyászati beavatkozásokat.

Amennyiben a gazdálkodó az ökológiai gazdálkodás mellett konvencionális gazdálkodást is folyat, köteles a két

egységhez tartozó földterületeket és raktárakat hatékonyan elválasztani. Azonos fajtájú növény vagy

morfológiailag nehezen elkülöníthető fajtákat nem szabad párhuzamosan termeszteni. Az ellenőrzési

intézkedések az egész üzemre kiterjednek, nemcsak az ökológiai egységre.

Ökológiai termékeket csak zárt csomagolásban lehet más egységekbe szállítani, úgy, hogy a csomagoláson és a

kísérő dokumentumokon is fel van tüntetve az ökológiai eredet és a termék előállításának felelőse.

Az ellenőrző szervezetek évente egyszer előzetesen bejelentett, teljes körű ellenőrzést végeznek. Az éves

ellenőrzéseket bizonyos számú, be nem jelentett ellenőrzések egészítik ki. Amennyiben felmerül a tilalmas

anyagok használata, akkor minden esetben mintavételt és laboratóriumi vizsgálatot kell végezni.

Az ellenőrzés során a dokumentumokat és a termelés (raktárak, földterületek, istálló) részleteit átvizsgálják. Az

ellenőrzés során jegyzőkönyv készül, amely tartalmaz minden megfigyelést és az azokat alátámasztó objektív

bizonyítékot.

Az ellenőrzési jelentés alapján végzi el az ellenőrző szervezet a gazdaság termékeinek tanúsítását. A

tanúsítványban az ellenőrző szervezet azt igazolja, hogy a termék(ek) termelése során betartották a vonatkozó

jogszabályokat (2092/91/EGK rendelet). Ökológiai terméket ökológiai jelöléssel forgalomba hozni csak az

ellenőrző szervezet tanúsítványával lehet.

4.4.8. Szankciók az ökológiai gazdálkodás szabályainak megsértése esetén

Amennyiben egy ellenőrző szervezet a szabályok megsértését feltárja, köteles a szabálytalanságban érintett

árutételt vagy a teljes éves termést kizárni az ökológiai jelölés használatából.

Amennyiben az eset nyilvános (pl. a fogyasztók értesülnek a szabálysértésről) vagy a szabálysértésnek hosszan

tartó hatása van (pl. tiltott növényvédő szerek használata szántóföldeken), úgy a termelőt az ellenőrző szervezet

rövidebb-hosszabb időre eltilthatja az ökológiai termékek forgalmazásától. Az ellenőrző szervezetek kötelesek

minden súlyos szabálytalanságot bejelenteni a hatóságnak.

4.5. 3.5. A növénytermesztés minőségbiztosítása

4.5.1. A minőség és a minőségbiztosítás a növénytermesztésben

A minőség- azISO 8402 szabványa szerint – egy termék vagy szolgáltatás azon tulajdonságainak és jellemzőinek

összessége, amelyek alkalmassá teszik meghatározott és elvárt követelmények teljesítésére. Aszakirodalomban

számos minőségdefiníció szerzőjük nevéről ismert, de tartalmuk lényegében ugyanaz, a minőség megfelelés az

előírásoknak. Vagyis a termék (termés), vagy szolgáltatás (amennyiben bértermesztésről van szó) feleljen meg a

vevő által megfogalmazott és elvárt igényeknek, a gyártó, a termelő vagy a termeltető üzleti céljainak. A

növénytermesztésben a termék a betakarított szem, gumó, gyökér, zöldtömeg, amelyekkel szemben az átvevő

különböző igényeket támaszt, pl. tisztaság, méret, nedvességtartalom, fehérje- vagy olajtartalom. Ezeket

együttesen minőségspecifikációknak nevezik.

A minőségbiztosítás létjogosultsága azon a felismerésen alapul, amely szerint a tervezett minőség egyenletes

színvonalon csak rendszerszerű szemlélettel kialakított, minőségügyi szisztéma működtetésével valósítható meg.

A minőség összetevői pontosan felmérhetők, a megvalósítás előírásai rendszerbe foglalhatók. A követelmények

teljesülésének ellenőrzési módja a minőségügyi rendszer keretei között jelölhető ki az adott esetben szükséges

javító intézkedésekkel együtt. Kezdetben minden gyártó kialakította a saját termékeire érvényes minőségügyi


ALAPJAI


rendszert, és a vevők megnyeréséért ezek a rendszerek versenyeztek egymással. Azeltérő minőségi felfogás

miatt egyre erőteljesebb igény mutatkozott a gyártótól független rendszerkövetelmények megfogalmazására. A

nemzetközileg elismert, egységes minőségügyi követelményeket független szervezet dolgozta ki és nemzetközi

szabványban tette közzé. Ez idő szerint az ISO 9000-es sorozatú szabványok a legismertebbek és

legelterjedtebbek. Az ISO szabványokat ipari gyártási követelményekhez fejlesztették ki, de a rendszer más

területek (szolgáltatás, egészségügy, élelmiszeripar, mezőgazdaság stb.) minőségügyi követelményeinek

meghatározására is alkalmas. Az élelmiszeriparban használatos termékszabványokat, amelyek

minőségspecifikációkat is meghatároznak, illetve a HACCP (veszélyelemzés, kritikus szabályozási pontok)

módszert itt nem részletezzük. Ezek ugyanis a növénytermesztés egyes területeire (pl. fajtafenntartás, vetőmag-

előállítás) és többnyire a termesztés utáni folyamatokra (nyersanyag-előkészítés, osztályozás, tárolás, gyártás

stb.) adaptálhatóak. A környezeti irányítási rendszer egyes ajánlásai azonban figyelembe vehetők.

Amezőgazdaságban használatos rendszerektől elvárható, hogy megvalósításuk során újabb kár ne érje a

környezetet. A környezetirányítási követelményrendszer a természeti környezet megőrzését szolgálja,

amennyiben az ISO 14 000 szabvány szerint valósul meg.

A minőségbiztosítás – nemzetközileg elfogadott meghatározás alapján – a minőségügyi rendszeren belül

alkalmazott és szükség szerint igazolt, minden tervezett és módszeres tevékenység, amely bizalmat hivatott

kelteni ahhoz, hogy a vállalat, gazdaság, szolgáltató stb. teljesíti a minőségkövetelményeket. A

minőségbiztosítási rendszer követelményeinek teljesüléséről kapott tanúsítvány igazolja a vevőnek,

megrendelőnek, hogy a tanúsítvány birtokosa egyenletes minőségű termék előállítását vagy szolgáltatását

garantáló termelési rendszerrel rendelkezik. A vállalati rendszerépítési tevékenységek során igazolódott, hogy a

minőségbiztosítási rendszer jól illeszthető más rendszerekhez (termelésirányítási, pénzügyi stb.), és különösen

jól, kiegészítőlegesen illeszkedik a környezetirányítási rendszerhez. Ez különösen igaz a növénytermesztési

folyamatokra.

Az élelmiszeripar növekvő követelményeinek való megfelelés a szántóföldi növénytermesztésben már jelenleg

is szükségessé teszi a minőségközpontú szemléletet. A minőségbiztosítási tevékenység révén csökken a

betakarított termék minőségi ingadozása akkor is, ha a klimatikus tényezők szélsőségesek. A termékminőség az

egymást követő, ún. minőségképes folyamatok zavartalan egymáshoz kapcsolódása révén valósul meg. Ahhoz,

hogy a termékek minősége minél kisebb mértékben térjen el a tervezettől, folyamatosan tökéletesíteni kell a

termesztési rendszer és a kapcsolódó folyamatok (pl. trágyázás, növényvédelem) minőségképességét. A

folyamatok minőségképessége objektív módszerrel (ellenőrzési listával) mérhető. A növénytermesztési

folyamatok minőségének számszerűsített értékelése, továbbá hiba, hiányosság esetén a javító intézkedések

végrehajtása adott folyamat, vagy a folyamatláncolat (termesztési rendszer) minőségképességét növeli.

Minőségképes az a folyamat, amelynek eredménye az előírásokat nagy valószínűséggel kielégíti. A minőség- és

környezetközpontú növényrendszerek alkalmazása révén csökkenhet a gazdálkodás kockázata és javulhat a

környezet állapota.

4.5.2. A minőség megvalósításának feltételei a növénytermesztésben

A növénytermesztési rendszerektől elvárható, hogy a minőség javítását gazdaságosan, minél nagyobb

biztonsággal és minél kisebb környezeti terheléssel érjék el. A növénytermesztés minőségközpontú, a

környezetvédelemmel összehangolt követelményrendszere az alábbi – egymásra épülő – fázisokból áll:

1. Általános termesztési és környezetvédelmi célok meghatározása.

2. Növénytermesztési rendszerek változatainak kidolgozása, adaptálva a termőhelyi és a közgazdasági

körülményekhez. A várható környezeti hatások előzetes felmérése.

3. A termesztés rendszerének és folyamatainak kiválasztása növényenként és táblánként. A várható kockázatok

felmérése.

4. Minőségi előírások és ellenőrzési tervek meghatározása a termesztési folyamatokra. A folyamatok minőség-

és környezetképességének kiszámítása.

5. A termesztési folyamatok hibáinak felfedése, hibajavító eljárások alkalmazása.

6. A növénytermesztés eredményének és a minőség költségeinek elemzése.

7. Termesztési és minőséginformációs adatok dokumentálása, intézkedések a minőség fejlesztésére, a

folyamatok tökéletesítésére.


ALAPJAI


4.5.3. Általános termesztési és környezetvédelmi célok.

A minőség és a környezetpolitika előírásainak elfogadása és a termesztési célokkal való összehangolása. Hosszú

távra szóló célok megfogalmazása, pl. a növénytermesztés biztonságos alapozása és a minőség javítása a lehető

legkisebb környezetkárosítással és költséggel. A termesztési irányelvekben az állandó (pl. termőhely,

talajtulajdonságok) és változó természeti (csapadék, talajállapot, felvehető tápanyagok) és gazdasági (piaci

igények, eszközök és anyagok ára) tényezők lehetséges hatásai is szerepeljenek. Figyelembe kell venni a

termesztés biztonságát szolgáló talaj (tápanyagtartalom, tápanyagigény, szerkezet) és biológiai (fajta, vetőmag

értéke, növényi sorrend) tényezőket. A környezeti hatásokhoz igazodó terv lehet a talajok állapotának javítása,

azért, hogy megelőzzék, de legalább csökkentsék a súlyos csapadékhiány vagy időszakosan nagy

csapadéktöbblet terméscsökkentő hatását.

Növénytermesztési rendszerek változatainak kidolgozása, adaptálva a termőhelyi és a közgazdasági

körülményekhez. A várható környezeti hatások előzetes felmérése. Adott termőhelyre a művelési,

trágyázási, gyomszabályozási, növényvédelmi feladatokat a környezetvédelem előírásai alapján, a

minőségtörténelem-dokumentumok (pl.talajvizsgálatok ideje, eredménye, trágyázási, növényvédelmi és

termesztési adatok) felhasználásával és a növények termesztéstechnológiai követelményei szerint kell tervezni.

A gazdasági és termőhelyi körülményekhez alkalmazkodó lehetséges változatokat táblaszintre lebontva

tartalmazzák. A technológiai változatok tervezéséhez felhasználandók azok a dokumentált tapasztalatok

(feljegyzések, eseménynaplók, valós adatokat tartalmazó táblatörzskönyvek), amelyek a korábbi években

születtek. A növény termesztéstechnológiai követelményeihez alapadatok, szabályzatok, szerződések álljanak

rendelkezésre (pl. vetőmag-termesztési, exportcél-termesztési, bérművelési, bértermeltetési stb.). A megelőző

években gyűjtött és dokumentált adatok információt szolgáltatnak ahhoz, hogy a hibák (művelési, trágyázási,

növényvédelmi) többsége elkerülhető legyen, és ugyanazon hiba újból ne merülhessen fel. A dokumentumok

igazolhatják a termelő vétlenségét valamely vitás ügyben vagy erőfeszítéseit valamely hiba elkerülése

érdekében, és jó szolgálatot tehetnek a következő folyamat minőségi problémáinak elkülönítésekor, és

alátámaszthatják valamely folyamat minőségképességét. A termesztési folyamatok várható környezeti hatását

(környezetképesség) a talaj- és a klimatikus viszonyok ismeretében kell felmérni (előrejelzés). A számítás itt is

ellenőrzési listákkal végzendő.

A termesztés rendszerének és folyamatainak kiválasztása növényenként és táblánként. A várható

kockázatok felmérése. A termesztés megkezdése előtt dönteni kell arról, hogy az időjárás, a talajállapot, a piaci

igények és az előzetes költségterv alapján melyik technológiai változat a legalkalmasabb. A döntést követően

célszerű kockázatelemzést (minőségi és környezeti) végezni. A kockázat a hiba előfordulásának gyakorisága. A

kockázatelemzés valamely termékben, rendszerben vagy folyamatban rejlő kockázatok, és azok jelentőségének

megfelelő összefüggések összesített, előzetes felmérése. A műveléssel kapcsolatos kockázat pl. a talaj

nedvességtartalma, tömődöttsége vagy az erős gyomosodás. A trágyázással kapcsolatos kockázatok egy része a

környezet terhelésével, más része a trágyaanyagok rossz hasznosulásával függ össze. A kockázat számszerű

megítélésére a minőségbiztosításban alkalmas elemzési módszerek vannak (pl. 5M-módszer, FMEA- módszer).

A minőségtörténelmi dokumentumok korrekt vezetése és felhasználása hozzájárul a kockázatok előzetes

felismeréséhez és csökkentéséhez.

Minőségi előírások és ellenőrzési tervek meghatározása a termesztési folyamatokra. A folyamatok

minőség- és környezetképességének kiszámítása. Az adott körülményekhez (gazdasági, klimatikus)

alkalmazkodó rendszer kiválasztása után meghatározhatók a minőségi előírások és megtervezhetők a szükséges

ellenőrzések. Az adott körülményekre kijelölt termesztési folyamatoknak teljesíteniük kell a számszerűsített

előírásokat. Ilyen lehet a művelési, a vetési mélység teljesítése, a trágya-, a javító- vagy a talajfertőtlenítő anyag

adott mélységre juttatása. FMEA módszerrel megbecsülhető, hogy a várható hibajelenségek egy folyamat vagy

művelet során kritikus kihatással lesznek-e vagy sem a termesztés eredményére. A minőségi előírások betartását

ellenőrzésekkel felügyelik. Ellenőrzési tervekkel szabályozzák, hogy ki, mit, mivel, mikor és hogyan

ellenőrizzen és dokumentáljon, továbbá, hogy eltérés esetén mi a teendő. Az ellenőrzési tervben meg kell jelölni

az ellenőrzéshez alkalmas, vagy kijelölt eszközöket, műszereket. Az eszközök és műszerek hitelesíttetve,

kalibrálva álljanak rendelkezésre, hogy a mérési eredmények a valóságos értékeket reprezentálják. Az

ellenőrzési költségek a minőség költségeihez tartoznak.

A minőségképesség meghatározása annak eldöntése, alkalmas-e adott folyamat az előírtak teljesítésére. A

döntéshez minden részletes ellenőrző listák és próbaeljárások (pl. vetési próba, szórásképvizsgálat)

alkalmazandók. A jól megszerkesztett ellenőrzési listák egyes vállalatoknál üzemi titkoknak minősülnek. A

legalkalmasabb ellenőrzési listák a folyamat minőségképességére számszerű értéket adnak. A minőségképesség-

vizsgálatokkal az is megállapítható, hogy adott talajállapot esetén mely művelési eljárás vagy adott

gyomösszetételnél mely védelmi módszer a legalkalmasabb az előírtak teljesítésére. A vizsgálatok alapján


ALAPJAI


kialakított művelési, növényvédelmi stb. folyamatrangsor a későbbi döntések előkészítését is segíti. A

kiválasztott termesztési folyamatok környezeti hatása (környezetképesség) a munkák megkezdése előtt a talaj-

és klímaadatok ismeretében számítandó ki. A bírálat ellenőrzési listákkal végzendő. Annak a folyamatnak a

környezeti hatása kedvező, amelynek elvégzése során adott klimatikus viszonyok között nem lép fel kár – pl.

tömörödés, porosodás, szervesanyag-csökkenés, vegyszerfelhalmozódás, elsodródás – és a végeredmény – pl.

lazultság, tartamhatás, mulcshagyás, jó szóráskép – a termésminőség alapozása mellett a környezetvédelmi

előírásokat is kielégíti.

A termesztési folyamatok hibáinak felfedése, hibajavító eljárások alkalmazása. A hiba a folyamat

minőségképességét rontó tényező vagy tényezők sokasága, a tervezett követelményektől való elmaradás. A

legtökéletesebben működő minőségügyi rendszerben is keletkeznek hibák a folyamatok működtetése során. A

„0 hiba”, mint célkitűzés lehetséges, de elérése lehetetlen. A bekövetkezett hibák kezelésére a következő alapelv

érvényes: egyféle hiba csak egyetlenegyszer fordulhat elő, többször nem. Új hiba előfordulhat, de az is csak

egyszer. Minden bekövetkezett hiba esetén el kell végezni a hibaokok kiértékelését (lehetőleg teammunkában),

és a lehető leggyorsabban végre kell hajtani a hibajavító intézkedéseket. A hibajavítás költséggel jár. A javítás a

hiba teljes terjedelmére vonatkozzon, gyors és hatékony legyen, és ne kerüljön többe, mint a hibaköltség.

Bizonyos idő elteltével ellenőrizni kell, megvalósultak-e a javító intézkedések. A hibaokok feltárására alkalmas

minőségbiztosítási módszerek a hivatkozott szakirodalomban fellelhetők (Birkás és Csík 2001, 2002).

A termesztés eredményének és a minőség költségeinek értékelése. A munkafolyamatok befejezésekor

értékelni kell az elért eredményt. Értékelendő, hogy a mennyiségre vagy a minőségre vonatkozó előírások

mennyiben teljesültek. Az értékelés kiterjed a minőséggel kapcsolatos költségek felhasználására. A

hibamegelőzés költségei – betanítás, továbbképzés, kockázatelemzés stb. – a hiba elkerülése érdekében

felhasznált ráfordítások. Idény előtti feladat a rendelkezésre álló gépek feladatra alkalmasságának elbírálása és

javítása vagy a tápanyag-ellátottság felmérése. A hibavizsgálati költségekhez azelőírt vizsgálatok költségei és a

mérőeszközök beszerzési árai tartoznak. A hibakárok költségei a hibából eredő kiesések, hátrányok, javítások,

technológia módosítások ráfordításai és közvetett kárként az elmaradt haszon értéke. A minőségköltségek

ilyetén történő kimutatása az évek során lehetővé teszi, hogy a hibamegelőző költségek (mint ráfordítások) és az

ehhez kapcsolódó minőségkárok közötti összefüggéseket felfedjék.

17. ábra - A növénytermesztés minőségbiztosításának tervezése (összefoglalás)


ALAPJAI


Így az is kimutatható, hogy mely hibamegelőző módszer a leghatékonyabb. Általában igaz, hogy ha a folyamat

első fázisában követik el a hibát, és nem végzik el a javítást, akkor a második fázisban a rárakódott költségekkel

együtt tízszeres, a harmadik fázisban pedig százszoros hatványozott költséget, kárt jelent. A hibajavítási

költségek is közel ezt a trendet követik. A növénytermesztési folyamatok végrehajtása során okozott hibák

többsége talaj- és a környezeti kárral jár. A károk megelőzése érdekében a klimatikus tényezőkhöz, a

talajnedvesség-tartalom változásaihoz célszerű igazodni. A környezetvédelmi feladatok teljesülésének

elbírálásához a növénytermesztési rendszerben ténylegesen alkalmazott folyamatok környezetképességi száma

használandó fel.

Termesztési adatok dokumentálása, intézkedések a minőség fejlesztésére, a folyamatok tökéletesítésére. A

dokumentálás kiterjed a termesztés eredményére (mennyiség, minőség) a termesztési eljárások minőségére,

megbízhatóságára, a környezetvédelmi előírások teljesítésére, a kockázatelemzés eredményeire, a

hibamegelőzés és -javítás eredményére és költségeire és az idényben tapasztalt új hibákra, azok okaira és

következményeire. A termelőnek a minőség fejlesztése érdekében folyamatos tökéletesítésre kell törekedni. A

tökéletesítés annak felismerése, hogy a legjobbnak mutatkozó minőség is tovább fejleszthető. Ismerni kell a

termeltető elégedettségét, fel kell mérni, indokolt-e a minőségbiztosítási rendszer vagy a minőségközpontú

termelés kiterjesztése, folyamatosan elemezni a minőséggel kapcsolatos termelési, szolgáltatási adatokat,

hibamegelőző és hibajavító intézkedéseket kell hozni. A folyamatminőség javításának lépéseit a minőségkárok

és költségek csökkentése céljából körültekintően kell megtervezi, kimunkálni, bevezetni és ellenőrizni.

A növénytermesztés minőségbiztosításának hét fázisát, megjelölve a követelményeket és a megvalósítás

eszközeit az 17. ábra összefoglalóan mutatja. A közölt példában (44.táblázat) a termesztési feladat exportra

alkalmas kiváló minőségű őszi búza termelése 80 ha területen. Rendelkezésre állnak barna erdő, mészlepedékes

csernozjom és réti öntés talajok. A csapadék sokévi átlaga a búza tenyészideje alatt 500 mm. Lehetséges

elővetemények: borsó, őszi káposztarepce, esetleg kukorica. Az elővetemények tenyészideje alatt 90 mm a

csapadékhiány. A műveléshez, trágya- és vegyszerkijuttatáshoz, a betakarításhoz szükséges gépek rendelkezésre


ALAPJAI


állnak. A példában a termesztési feladat a minőségbiztosítási rendszerbe foglalt környezetvédelmi előírásokhoz

igazodva teljesül.

44. táblázat - Példa a minőségbiztosítási rendszer alkalmazására

A minőségbiztosítás rendszere A termesztési cél megvalósítása

Termesztési, környezetvédelmi költség és

minőség célok kijelölése. Minőségi búzatermesztés minél kisebb környezeti kárral, ésszerű felhasználással.

Termesztési rendszer változatok kidolgozása

a termőhely, a klíma, a gazdasági

körülmények és a környezetképesség

alapján.

Alapadatok felhasználása a minőségtörténelmi dokumentumokból. A nyári, a nyár

végi szárazság miatt a kisebb vízfelhasználású elővetemények vehetők számításba.

A nedvességveszteség csökkentésére alkalmas művelési rend szerek kidolgozása

indokolt. A tervezéshez: műtrágya-, növényvédőszer-, hajtóanyagárak;

támogatások, piaci előrejelzések, termeltetői szerződés.

A körülményekhez legalkalmasabb

technológiai változat kiválasztása. A várható

kockázatok felmérése.

Döntés: Talaj: barna erdő; Elővetemény: repce; Talajművelés: betakarítás után

mulcshagyó tarlóhántás, kultivátoros alapművelés, magágykészítés és vetés egy

menetben; Műtrágyázás: talajvizsgálat szerint; Növényvédelem: kártevő- és

gyommonitoring és előrejelzések szerint. A termeltető előírásainak betartása.

Kockázatbecslés: talajállapot, őszi/téli/tavaszi időjárás, kártevő és kórokozó

gradáció (FMEA, ok-hatás, Fa diagram).

Minőségi előírások és ellenőrzési tervek a

termesztési folyamatokra. A folyamatok

minőség- és környezet képességének

kiszámítása.

Minőségi előírások: tarlóhántás, alapművelés, magágykészítés és vetés,

trágyakijuttatás, növényvédelmi beavatkozások, betakarítás; Ellenőrzés (lista

szerint, számszerű): alkalmazott gépek; gyökérzóna állapota; magágy- és

vetésminőség; kémiai anyagok dózisa, alkalmazhatósága; Környezetképesség

számítás (a környezet minőségét befolyásoló minden folyamatra) és értékelés.

Folyamathibák megállapítása, és hibajavító

eljárások alkalmazása. Hibaokfeltárás: hiányos művelés, kelés, gyomosodás, minőségrontó kórokozó

kártétel, környezetszennyezés stb. esetén. Hibajavítás: a betakarításig javítható

hibákra vonatkozóan.

Termesztési eredmények és minőségi

költségek értékelése. A környezetvédelmi

feladatok teljesülésének bírálata.

Eredményértékelés: termés mennyiség, minőség; minőség érdekében tett szokásos

és többlet ráfordítások és a megtérülés kapcsolata.

Környezetképesség értékelés a növénytermesztési rendszer ténylegesen alkalmazott

folyamatainak összességére.

Termesztési adatok rögzítése.

Minőségfejlesztő és folyamattökéletesítési

programok.

Dokumentálás, archiválás: a termesztésre és a környezetvédelemre vonatkozó

adatok. Minőségfejlesztés: a termesztési folyamatok kritikus bírálata a tökéletesítés

érdekében,


2. fejezet - Gabonafélék

1. Bevezető a gabonafélék termesztéséhez

Magyarországon a gabona felhasználásával kapcsolatosan elsőként a kenyérgabonára – ezen belül is elsőként a

búzára – gondolunk, minősége alatt pedig általában a kenyérgabona minőségét, így a malom- és sütőipari

minőségét értjük. Ezzel szemben az összes megtermett gabonának csak mintegy 10%-át fogyasztjuk humán

táplálékként belföldön, amit ha kiegészítünk a közvetett formában nagyrészt élelmezési végcélú ipari

felhasználással is (keményítő, szeszgyártás, vitális glutin, izocukor stb.), akkor is csak mintegy negyedét

fogyasztjuk el. Az összes megtermett gabonán belül igen jelentős mennyiséget tesz ki a vetőmag (1. ábra).

1. ábra - A gabonatermés felhasználásának megoszlása Magyarországon (%) (KSH

1999) (összes gabonatermés 13,8 millió t)

Az összes gabona közül legnagyobb vetésterülete a búzának van. Magyarországon az elmúlt évszázad során –

egyes természeti, vagy társadalmi katasztrófájú éveket nem számítva – a búza vetésterülete 1,1–1,3 millió ha

között volt. A búza vetésterületén belül a durumbúza mindössze néhány 10 000 ha-t tesz ki. Tavaszi búzát,

valamint tönkölybúzát pedig csak szerényebb nagyságú területen termelünk, előbbit az esetleges őszi vetések

elmaradásának pótlására, utóbbit pedig alternatív növényként. Jelentős területet foglal el Magyarországon a

szemes kukorica termesztése. E növény területe is meghaladja hagyományosan az 1–1,1 millió hektárt. A

kukorica legjelentősebb takarmány alapanyagunk, továbbá keresett export terményünk. A többi kalászos

gabona, így az őszi és a tavaszi árpa, a rozs, a tritikálé és a zab termesztésének mértéke változó, de

összességében több százezer hektárra tehető. A rizs termesztése hazánkban az ezredfordulóra visszaszorult,

ennek ellenére termesztési adottságai és ezáltal jövőbeli esélyei hazánkban megvannak. Újabban terjed a

Magyarországon korábban nem ismert, ún. indián rizs termesztése. Szerényebb területen termelt növényeink

közé tartozik a szemes cirok, a köles és a fénymag. Reneszánszát éli táplálkozás-élettani értéke, valamint

igénytelensége révén a pohánka. Az amaránt megjelenése régi-új növényfajjal gyarapította a hazai gabona

szortimentet. E növény, bár termesztése még csak kevéssé elterjedt, beltartalmi értéke, valamint különleges

agronómiai jellemzői révén ugyancsak ígéretes növény lehet.

A gabonanövények ily módon Magyarországon összességében a szántóterületnek csaknem kétharmadát

foglalják el. Ennek vannak kétségtelen előnyei, de ugyanakkor hátrányai is. Kedvezőnek értékelhetjük

gazdaságilag azt, hogy csaknem az összes gabonanövény termesztése azonos gépparkon alapul, esetlegesen a

vetés és a betakarítás gépei esetében van szükség kiegészítő eszközök, pl. adapterek alkalmazására, speciális

gépeket azonban nem igényelnek. Részben hasznos a gabonanövények termesztése agronómiailag is, mert

zömében sűrű soros növények, vagy kapások, így nem gyomnevelők. Hátrányuk, hogy a nagy szántóföldi

részarányuk miatt vetésváltási és elővetemény problémákat okoznak. Továbbá ugyancsak hátrányosnak tartható,

hogy óhatatlanul részleges monokultúrát eredményezhet termesztésük, ami számos növénytáplálási,

növényvédelmi és talajművelési probléma forrása lehet.

Mindezt azonban ellensúlyozhatja a gabonanövények gazdasági haszna. Ez elsődlegesen széles körű

felhasználásukban rejlik, valamint két – immáron történelmileg is felismert tulajdonságukon – a tárolhatóságon

Gabonafélék


és a szállíthatóságon. Csaknem minden gabonafaj magvai megfelelő fizikai és biológiai körülmények között

szinte korlátlan ideig tárolhatók és viszonylag kis ráfordítással szállíthatók nagyobb távolságra is (1. táblázat).

1. táblázat - A búza és a kukorica termésátlagának alakulása Magyarországon, t/ha

(forrás: KSH)

Év Búza Kukorica

1870 0,72 0,78

1900 1,18 1,26

1920 0,96 1,48

1938 1,67 1,67

1946 0,88 0,82

1950 1,51 1,55

1960 1,69 2,34

1970 3,07 4,17

1980 4,74 6,11

1990 5,05 4,41

2000 3,61 4,45

Magyarország gabonatermesztését a XIX. század második felétől kezdődően lényegében a gépesítettség szintje,

az agrokémia eszköztára a növénytáplálásban és a növényvédelemben, valamint a biológiai alapok, azaz a

nemesítés és genetika eredményei határozzák meg. Az 1.ábra akétlegnagyobb volumenű gabonanövényünk, a

búza és a kukorica termésátlagainak alakulását szemléltetik. A kötetben szereplő gabonanövények

mindegyikénél, a maga helyén részletesen taglaljuk az adott növény termesztésének történetét. Itt, e helyen

mindössze arra szeretnénk utalni e két növény példája segítségével, hogy a mintegy 0,7 t/ha-os „természetes

termőképesség” szintjét csak és kizárólag az emberi tudás, a tudomány és technika eredményei révén van

módunk megemelni, megsokszorozni. Háborúk, gazdasági válságok, társadalmi átalakulások csaknem

mindegyike visszaesést, stagnálást okozott a gabonatermesztés színvonalában.

Végezetül, de nem utolsósorban szükségszerű, hogy megfogalmazást nyerjen e kötetben a gabona humán

táplálkozási jelentősége. Korunkban, az – e könyv megjelenésének idején Magyarországon is, hasonlóképpen az

ún. fejlett ipari társadalmakban fel-felbukkanó nézetekhez – furcsa filozófiák, politikai irányok látszanak

kibontakozni. A relatív gazdasági jólét, a természet és az élő környezet védelme iránti jogos aggodalom, a

merkantil globalizációtól való elfordulás számos esetben a termelés, a növénytermesztés és közvetetten az egész

mezőgazdaság elleni nézeteket, véleményeket, mozgalmakat hozott létre. Honfitársaink többsége számára az

élelmezés mindössze azt jelenti, hogy jövedelmünk kisebb-nagyobb hányada ellenében megtöltjük bevásárló

kosarainkat a legközelebbi szupermarket bőséges kínálata alatt roskadozó polcokról. Legtöbbünknek nincs is

tudatában, hogy ezek az élelmiszerek, mindennapi kenyerünk hogyan is kerültek oda arra a polcra. Legtöbbünk

számára a mezőgazdaság jó esetben egyféle árkádiai ihletettségű, mezei tevékenység képét idézi, hacsak nem

egy környezetromboló, természetellenes termelési ágazat vízióját kelti fel, ami ellen védekezni kell (2. ábra).

2. ábra - Az apokalipszis lovasai (Albrecht Dürer fametszete, 1498)

Gabonafélék


A mezőgazdasági termelés, ezen belül annak – mondhatni gerince – a gabonafélék termesztése nem valamiféle

hobbi kertészkedés, hanem valós, létfontosságú gazdasági tevékenység. Ma a világ hatmilliárd lakosa közül egy

milliárd alultáplált, és évente közel százmillió ember pusztul el az éhínség közvetlen vagy közvetett okán. Már

az ókorban felismerték, hogy az emberiséget fenyegető összes baj közül az éhínség jelenti a legnagyobb

veszedelmet. Álljon itt illusztrációként Albrecht Dürer mesteri ábrázolása az apokalipszis lovasairól. Ne

ringassuk magunkat rózsaszínű álmokba; relatív jólétünk, tömött élelmiszerüzleteink tudatában, holmi politikai

sugallatok által elképzelt élelmiszer-túltermelés képzetével se feledjük el, hogy az emberiség táplálkozásának

alapeleme a gabonatermesztés. Egy olyan gabonatermesztés, amely képes jóllakatni az emberiséget,

egyszersmind óvja a természetet, szebbé és jobbá teszi környezetünket.

Gabonafélék


Gödöllő, 2005

Jolánkai Márton

szerkesztő

2. 1. Búza

2.1. 1.1. A búza jelentősége

A búza termesztésének története egyidős az emberi társadalmak történelmével. Régészeti leletek már a Kr.e. VI.

évezredből is fennmaradtak. Babilon és Ninive granáriumai, Gizeh piramisainak sírkamrái, Knossos gazdasági

épületei őrzik a búzatermesztés tárgyi emlékeit, a hajdan termesztett búzafajták magvait, az abból készült kenyér

és más élelmiszerek maradványait. Homérosz immár háromezer évvel ezelőtt szemléletes leírást ad a búza

aratásáról, illetve az új lisztből készülő első lakomáról:

„Ringó búzamezőt is formált, rajta a béres

nép aratott, éles sarlót lendítve kezében:

egyoldalt a csomók hullottak rendben a földre,

ott meg a kévekötők fűzték kévékbe kötéllel.

Három kévekötő kötözött, de mögöttük a markot

kisgyerekek szedték, tele öllel hordva szüntelen

nyújtották a nyalábot; csöndben tartva a pálcát

állt a király a barázda fölött, örvendve szívében.

Távol a tölgyfa alatt híradók lakomát kerítettek:

áldoztak nagy tulkot, s mind körülötte sürögtek;

étket főztek a nők, belehintve a hószínű lisztet.”

A búza termesztésének a többi gabonához képest minden korban nagy jelentősége volt. Ennek egyetlen oka van:

már a történelem hajnalán az ember felismerte, hogy a búza tápértéke nagyobb az összes többi gabonáénál.

A Biblia amellett, hogy érzékletesen fogalmazza meg az apokalipszis lovasainak megjelenését, akik a halált

okozó három legszörnyűségesebb okot; a háborút, az éhínséget és a járványt testesítik meg, egyszersmind

adatszerű utalást is tartalmaz a búza értékét illetően. ,,Látám azért, és ímé egy fekete ló; és annak, a ki azon üle,

egy mérleg vala a kezében. És hallék a négy lelkes állat között szózatot, a mely ezt mondja vala: a búzának

mérczéje egy dénár, és az árpának három mérczéje egy dénár ...” (János jelenései 6.).

Prjanyisnyikov megfogalmazásában a gabonanövények egyik előnye a többi kultúrnövénnyel szemben az, hogy

magjukban olyan arányban vannak nitrogéntartalmú és nitrogénmentes anyagok, hogy az ember szükség esetén

egyedül a kenyéren is fenntarthatja magát.

A kenyér szó a legtöbb nyelv alapszókincséhez tartozik. A kenyér – tekintet nélkül formájára és elkészítési

módjára – mind az öt lakott kontinensen az emberi táplálék alapvető eleme. Mindössze néhány csendes-óceáni

és sarkvidéki néptörzs nem ismeri étrendjében a kenyeret. Dietetikusok szerint általában kenyérrel fedezzük

energiaigényünk és fehérjebevitelünk mintegy hatodát. Mivel a kenyér csaknem minden létfontosságú kémiai

elemet, valamint a szükséges vitaminok legnagyobb részét tartalmazza, ezért volt lehetséges a középkorban a

kenyéren és vízen élő rabok számára, hogy hosszú időn át megélhessenek súlyosabb egészségkárosodás nélkül.

A búza termesztésének története minden más termesztett növénynél jobban dokumentált, tárgyi és írásos

emlékei mintegy hatezer évet ölelnek fel. A legrégebbi előfordulása az ókori Mezopotámiában volt.

Termesztették Egyiptomban és a görög-római mediterráneumban is. A Kárpát-medencébe is nagy

valószínűséggel római közvetítéssel jutott el. A római kori Pannóniában a legfontosabb gabonanövény volt.

Gabonafélék


Termesztésének színvonala, eszköztára, tisztításának, tárolásának és feldolgozásának módja lényegében

meghatározó volt az azt követő másfél évezred során. Nem véletlen, hogy Columella I. században írott műve a

„De re rustica”, amely összefoglalta korának gazdálkodási ismereteit, oly mértékben hasznos – és részben még

ma is helytálló – ismereteket tartalmazott, hogy „A mezei gazdaság tizenkét könyvei” címen, magyar

fordításban még 1812-ben is megjelent hazánkban. A római birodalom bukása visszavetette a búzatermesztést

is. A honfoglaló magyarok például nem ismerték, nem is termesztették a búzát. Fő gabonanövényük az árpa és a

köles volt. A magyarországi búzatermesztés csak a feudális államrend kialakulásával, a birtokviszonyok

stabilizálódásával teremtődött meg. A búza lényegében a XIV–XV. században vált ismét meghatározó

árunövénnyé. Az első dokumentálható búzaexport Zsigmond korából ismert.

A búzatermesztésben áttörést a XIX. század második fele jelentette, csakúgy, mint az a mezőgazdaság legtöbb

területén is érzékelhető volt. Lényegében három tényező játszott döntő szerepet; elsőként a gépesítés, amely a

talajművelés minőségi javulását eredményezte, a másik az agrokémia előretörése, amely a tápanyagellátás és a

növényvédelem területén jelentett előrelépést, és végül, de nem utolsósorban a genetika és a fajtanemesítés

eredményeinek megjelenése. Maga a búzatermesztés végül is a XX. században teljesedett ki. A

terméseredmények fejlődésén (2.táblázat) jól lehet nyomon követni a búzatermesztés sikerét és kudarcait. A

táblázat kiragadott – de jellemző – éveket mutat be. Az 1870-es évvel kezdődik, ugyanis országosan ez

tekinthető a hagyományos rurális termesztéstechnológiák egyik utolsó évének. A hétmázsás termésátlag

lényegében a jelentősebb anyag- és energia input nélküli „természetes termőképességet” tükrözi. Minden

későbbi termésnövekedés a biológiai-genetikai, agrokémiai és műszaki fejlődés eredményével hozható

összefüggésbe, illetve a háborúkat és gazdasági recessziókat követő visszaesések oka is ezek sérülésében,

ellehetetlenülésében keresendő (2.táblázat).

2. táblázat - Az őszi búza termésátlagai Magyarországon (forrás: KSH)

Év Termés t/ha

1870 0,72

1900 1,18

1920 0,96

1938 1,67

1946 0,88

1950 1,51

1960 1,69

1970 3,07

1980 4,74

1990 5,05

2000 után cca 4

A búza termesztésének a célja mindmáig általánosan az emberi táplálkozási igények kielégítése.

Magyarországon a búza zömét belföldi élelmezési céllal termesztjük. Ezen túl azonban jelentős mennyiségben

termelünk exportra is. Az emberi táplálkozás mellett jelentős mennyiséget tesz ki az állati takarmányozás,

illetve a takarmány-feldolgozóipari felhasználás. Növekvő szerepe van a búza közvetlen ipari felhasználásának

is. Ez elsődlegesen a magvak endospermiumának két fő komponense, a fehérje-, illetve a szénhidráttartalmú

anyagok kinyerésére és további feldolgozására irányul.

Gabonafélék


Magyarországon az őszi búza termésterülete a trianoni területre vetítve az elmúlt száz év során átlagosan 1,3

millió ha körül alakult. Az ettől az értéktől való eltérés, ingadozás a legtöbb esetben nagyrészt időjárási okokra

vezethető vissza (csapadékos ősz, kifagyást okozó tél stb.), és csak kisebb mértékben gazdaságpolitikai eredetű.

Termése szántóföldi termőhelyenként az alábbiak szerint alakulhat:

I. középkötött mezőségi talajok 4,0–8,6 t/ha,

II. középkötött erdőtalajok 3,5–8,0 t/ha,

III. kötött réti talajok 3,5–7,5 t/ha,

IV. laza és homoktalajok 2,5–5,0 t/ha,

V. szikesek 3,0–6,0 t/ha,

VI. sekély termőrétegű talajok 3,0–5,6 t/ha.

2.2. 1.2. A búza botanikája és fiziológiája

Rendszertanilag a búza a Poaceae (Gramineae) család Triticum nemzetségébe tartozó növény. Különböző

ploidszintű sorozatokat alkot. 7 kromoszómája van, ennek megfelelően a diploid 14, a tetraploid 28, a hexaploid

42 kromoszómával rendelkezik. Más kalászos gabonáktól eltérően a magyar nyelv az eltérő ploidszinthez

tartozó fajok körét saját névvel illeti. Ezek az alakor, a tönke és a tönköly (3. táblázat).

3. táblázat - A búza Triticum genus genealogiája (Mac Key nyomán

Diploid14 kromoszóma

alakor Tetraploid28

kromoszóma tönke Hexaploid42 kromoszóma tönköly

Vadfajok T. boeticum

Aegilops

T. dicoccoides

T. timopheevi

Kultúr pelyvás búzák T. monococcum T. dicoccum T. aestivum ssp spelta

T. aestivum ssp vavilovi

Kultúr csupasz búzák

T. durum

T. turgidum

T. turanicum

T. polonicum

T. carthlicum

T. aestivum ssp vulgare

T. aestivum ssp compactum

T. sphaerococcum

Magyarországon a hexaploid Triticum aestivum ssp. vulgare, a közönséges búza, annak is főleg az őszi

változata, valamint szerényebb mértékben a tetraploid Triticum durum, a makarónibúza van köztermesztésben.

Kisebb területen ígéretes kezdeményezés a T. spelta termesztése.

Morfológiáját tekintve a búza tipikus gabonanövény. A kifejlett növény magassága 80–160 cm közötti.

Gyökérzete bojtos gyökérrendszer, amely az elsődleges fő- és mellékgyökerekből, valamint a bokrosodást

követően kialakuló másodlagos gyökerekből áll. Minden oldalhajtása saját járulékos gyökérrendszert fejleszt.

Szára a búzaszalma, amely szárcsomókból és a közöttük lévő szártagokból áll.

Gabonafélék


Levélzetét a szárcsomókból eredő levélhüvelyeken alakítja ki. A levélhüvely és a levéllemez találkozásánál a

fajra jellemző méretű fülecske és nyelvecske alakul ki. Az ún. gabona ABC (árpa–búza, rozs, zab fülecske–

nyelvecske méret) empirikus szabálya szerint már korai fenofázisban azonosíthatók a gabonafajok.

3. ábra - Az őszi búza habitusképe

Virágzata a kalász, botanikai szempontból füzéres füzér. A kalászorsón, vagyis a füzérvirágzat tengelyén,

annak kiszögellésein, az ún. kalászpadkákon további rövid füzérkék, triviális néven kalászkák sorakoznak. A

kalászkákat 2–2 pelyvalevél védi. A kalászkákon belül 3–5 virág van. A búza öntermékenyülő növény – hím és

nővirágzata egy kalászkán belül helyezkedik el.

Termése a szem, benne egyetlen mag, melynek maghéja a terméshéjjal összenőtt.

A búza egynyári, egyszer termő növény, az életciklusának időtartama alapján van őszi, tavaszi és úgynevezett

járó búza. A növény növekedése során különböző fejlődési szakaszokon megy keresztül, amelyek

törvényszerűen követik egymást és mindig azonos sorrendben zajlanak le. A genetikailag meghatározott

sorrendet nem, de a szakaszok hosszát és bekövetkezésük időpontját lényegesen módosíthatják a termőhelyi és a

termesztési körülmények. A búza fejlődése az organogenezis (szervképződés) és a fenológiai változások

megfigyelésével követhető nyomon. A tenyészőkúp nagysága és differenciálódottsága, a későbbiekben pedig a

virág, majd a szem fejlettsége utal az organogenezis szakaszaira, a fenológiai fázisok viszont a különböző

morfológiai bélyegek megjelenésével jellemezhető.

A fenológiaí fázisok meghatározására általánosan a Feekes skálát használják. Több más skála is van, amelyek

közül a Keller–Baggiolini és a Zadoks a leggyakoribb. A fenofázisok különböző besorolásai, ugyanis akár a

nemesítésben, akár a termesztés során az egyes jelenségeket, a beavatkozások, műveletek, módszerek pontos

idejét leggyakrabban valamely skála alapján határozzák meg (4.táblázat).

4. táblázat - A kalászos gabonák fenológiai szakaszai (Kováts nyomán)

Gabonafélék


Fenológiai fázis Keller-Baggiolini Feekes-Large Zadoks et al.

skálabeosztások

Kelés A 1 10

1 levél B 1.1 11

2 levél c 1.2 12

3 levél D 1.3 13

Bokrosodás kezdete E 2 21

Bokrosodás F 3 22

Bokrosodás vége G 4 23

Szárba indulás N 5 30

1 nódusz I 6 31

2 nódusz J 7 32

Zászlós levél K 8 37

Nyelvecske L 9 45

Levélhüvely felnyílása m 10 47

Kalászhányás kezdete N 10.1 51

Kalászhányás vége o 10.5 59

Virágzás–érés P–W 10.51–11.51 61–95

A búza fejlődési szakaszai és azok jellemzői a következők:

Kelés. A kelés időszaka a csírázás kezdetétől a kelés befejezéséig tart. A csírázás megindulásához a száraz

búzaszemek tömegük mintegy 50%-ának megfelelő mennyiségű vizet kell felvenniük. A megduzzadt szemben a

csíra növekedése és a tartalék tápanyagok átalakulása már 0 °C körül megindul, de optimális hőmérséklete 15

°C és 20 °C között van. Ennél jóval magasabb hőmérsékleten (35–40 °C) a csírázás megszűnik.

Tapasztalati tény, hogy az őszi búzák érésük évében a vetésig gyakran nem érik el a csírázóképességük

maximális értékét. Érés után a búzaszemek elsődleges nyugalmi állapota többnyire 1–2 hónapig tart.

A csírázást és a kelést a hőmérsékleten kívül a magágy minősége és a talaj nedvességtartalma befolyásolja.

Optimális körülmények között a vetés után 12–14 napra kel a búza, de különösen kedvező esetben már 5 nap

elteltével is kikelhet. A csíranövény fejlődése addig tart, amíg a rügyhüvely hosszában felreped, és az elsődleges

lomblevelek megjelennek.

Bokrosodás. Az első mellékhajtás megjelenésétől a szárba-indulásig tart. A bokrosodás egyéb feltételek

megléte esetén már alacsony hőmérsékleten, 2–4 °C-on is megindul, de valójában 13–18 °C hőmérséklet az

optimális. A kelés és a bokrosodás kezdete között általában 15–25 nap telik el. Késő őszi vetés esetén a

fenofázis hossza 4–5 hónap. Optimális körülmények között a bokrosodás időtartama 50–60 nap. A bokrosodás

folyamata ugyan ősszel kezdődik, azonban a szervdifferenciálódás mindig tavasszal megy végbe. Az Fe 3. és 4.

Gabonafélék


fokozatában alakul ki a kalászonkénti kalászkaszám, ezért ezek a szakaszok a szemtermés szempontjából

meghatározók. Lényeges, hogy ezekben a fejlődési szakaszokban felvehető tápanyag álljon a növények

rendelkezésére. Különösen fontos a megfelelő nitrogénellátás, amelyet célszerű kora tavaszi fejtrágyázással még

az Fe 2–3-as növényfejlettségnél biztosítani. Az egyes fenofázisok bekövetkezésének időpontja évjárattól,

fajtától és termőhelytől függően módosulhat. A bokrosodás mértékét az egy növényre eső átlagos hajtásszámmal

fejezzük ki. A produktív bokrosodást a növényenkénti átlagos kalászszám adja meg.

Szárba szökés. Az első kitapintható nódusz megjelenésétől a kalászolás kezdetéig tart. A kialakult vegetatív

szervek nagymértékű mennyiségi növekedése jellemzi. A tenyészőkúpon a kalászkák differenciálódása játszódik

le, kialakulnak a virágok. Ebben az állapotban dől el a kalászkánkénti virágszám.

Az őszi búza csak akkor indul szárba, ha bizonyos ideig hideghatás éri. Az őszibúza-fajták vernalizációja

(jarovizáció) –1 és +1 °C közötti hőmérsékleten általában 40–60 nap alatt megy végbe. A fajták vernalizációs

igénye eltérő. A szárba szökés kezdetét és ütemét főként a késő tavaszi időjárás szabályozza. Korán beköszöntő

meleg tavaszon a bokrosodás csak rövid ideig tart, a szárba szökés korán megindul. Ha a meleg szárazsággal

párosul, a szár rövid lesz.

A főhajtás hosszanti növekedése addig nem kezdődik, amíg a mellékhajtások ki nem alakulnak. A levélhüvelyek

védelme alatt a búza főhajtásának tengelye igen hamar kialakul, sőt a kalászkezdemény is megjelenik a csúcsán.

A szárba indulás kezdetén a búza főhajtásának tengelye már 3–4 cm hosszú. Általában a búzák már április

elején reproduktív tenyészőkúppal rendelkeznek. Ebben a szakaszban a szártagok még törpék, s csak ezután

következik a megnyúlás.

Ahhoz, hogy a generatív szervek differenciálódhassanak, a búzának fényszakaszon is át kell esnie. Az őszi

búzák ősszel rövid-, tavasszal és nyáron hosszúnappalos körülmények között fejlődnek. Az állandó fény a

fejlődést általában gyorsítja, de csak akkor, ha a hőmérséklet 5 °C-on felüli.

Kedvezőbb a helyzete azoknak a fajtáknak, amelyek a kora tavaszi alacsonyabb hőmérsékleten előbb tudják

megkezdeni a szén-dioxid-asszimilációt. Ez előnyös a korán bekövetkező sarjrügyképződés és

kalászdifferenciálódás szempontjából, még akkor is, ha a kalászkaszám felső határa genetikailag meghatározott.

Ebben az időszakban igen fontos a fény.

A fajták maximális magasságára a tenyészidő alatti csapadék mennyiségének döntő hatása van. Általában

megállapítható, hogy minél korábban vetjük az intenzív fejlődésű őszi búzákat, annál nagyobb lesz a főhajtás

hosszúsága.

Kalászhányás. Az első kalász megjelenésétől a teljes kalászolásig tart. Lezajlik a virágok redukciója és

meghatározódik a termékenyülő virágok száma. A kalászolás bekövetkezésének idején a kalász már teljesen

kifejlődött, a kalászképződés a levélhüvely védelmében már ezelőtt végbement. Kalászoláskor a fejlett kalász

kitolódik a levélhüvelyből. Magyarországon általában május végén következik be, és rövid ideig tart, a

vetésidőtől függően 4–9 napig. Kritikus időszak a kalászolás előtti 14–18 nap, ekkor nagyon hátrányos a magas

hőmérséklet.

Virágzás. Az első portokoknak a kalászkákból való kilépésétől az összes kalászka elvirágzásáig tart. A

virágzást megelőző folyamatok a területegységre eső szemszámot, a virágzást követőek pedig az átlagos

szemtömeget határozzák meg. Két-három héttel a virágzás előtt a fejlődő virágzaton belül az egyes

magkezdemények között versengés indul meg az asszimilátákért. Ez a szemszám és a szemtömeg közötti

negatív korreláció egyik oka. Az ekkor esetleg fellépő fényhiány vagy szárazság terméscsökkentő hatású.

A búzára a nyitva virágzás jellemző. A virágok nyílása reggel 4–5 órakor kezdődik és 19–20 óráig tart. A

virágok nyílásához legalább 11–16 °C hőmérséklet szükséges. A búza általában öntermékenyülő, azonban

megporzása háromfélképpen is történhet: önmegporzás (aleogamia), amikor a virág bibéjére a saját portokok

virágpora hull, szomszédporzás (geitogamia), amikor a bibére a növény másik virágjából származó virágpor

száll, és idegenmegporzás (xenogámia), amikor két különböző búzatő virágai porozzák be egymást. A

kalászkákban az életképes virágok között 3–5 megtermékenyül, de teljes szemmé rendszerint csak 2–3 fejlődik

ki.

Érés. Az érésnek négy fokozatát különböztetjük meg:

Zöld vagy tejes érés. A zöld vagy tejes érésben levő gabonatábla még zöld, csak a szár töve kezd sárgulni. A

termés zöld, belseje tejszerűen fehér. A szem már elérte végleges nagyságát, de még kb. 50% vizet tartalmaz, és

a tápanyag-bevándorlás erőteljesen folyik. A csíra kialakult, fejlődését azonban nem fejezte még be.

Gabonafélék


Viasz vagy sárga érés. A szár és a levelek sárgák és fénylők. A szemek már jellegzetes színűek, körömmel

elvághatók, belsejük viasszerű, víztartalmuk 20–25%.

Teljes érés. A szem víztartalma 13–15%-ra csökken, körömmel már nem vágható ketté. A táplálóanyagok

bevándorlása teljesen megszűnt.

Holtérés. Akkor következik be, ha a növényt lábon hagyják, a kalász törékennyé válik, a szem könnyen kipereg,

s minősége romlik.

2.3. 1.3. Biológiai alapok

Magyarországon a Nemzeti Fajtajegyzék három éréscsoportba sorolja a búzafajtákat; korai-, közép és közép-

késői érésű csoportokba. A 4.táblázat a 2003. évben állami minősítéssel rendelkező fajták számát és

származásukat tartalmazza. Minthogy a Nemzeti Fajtajegyzék 158 államilag minősített búzafajtát tartalmaz,

továbbá az, hogy e fajták nyilvánvalóan csak egy kiragadott, statikus állapotot jellemeznek, hiszen a

fajtanemesítés és -honosítás, illetve a visszavonások évről-évre módosítják a fajtajegyzékeket, eltekintünk a név

szerinti felsorolástól (5. táblázat).

A minősített búzafajták kétharmada hazai nemesítésű. Az igen nagyszámú fajta közül mindössze 20–25 olyan,

amelyet jelentősebb területen termesztenek. Magyarországon két kutatóintézetben, a Magyar Tudományos

Akadémia Mezőgazdasági Kutatóintézetében Martonvásáron és a Gabonakutató KHT-ban Szegeden, továbbá

számos nemesítő intézetben folytatnak búzanemesítést.

A fajta helyes megválasztása nagymértékben befolyásolhatja a termesztés sikerét, eredményességét.

Elsődlegesen a termesztés célja szerint szükséges kiválasztani a figyelembe vehető fajták körét (pl. minőségi

szempontok, takarmányozási cél stb.). Lényeges szempont a termesztés ökológiai feltételei, a talaj- és

klimatikus igényekhez történő alkalmazkodás. Búza esetében megkönnyíti a választást, hogy az OMMI összes

állomásán, illetve vizsgálati helyén állítanak be búza fajtakísérleteket, továbbá az agrár kutatóintézetek és

felsőoktatási intézmények többsége is tart búzabemutatókat, ahol az adott tájegység búzatermesztési adatai, a

vizsgált fajták tulajdonságai megismerhetők.

5. táblázat - Minősített búzafajták száma és származása OMMI 2003

Búza faj, illetve fajtacsoport Éréscsoport Fajták száma Származása

hazai külföldi*

Őszi búza Triticum aestivum korai érésű 60 48 12

Őszi búza Triticum aestivum középérésű 46 28 18

Őszi búza Triticum aestivum középkésői 22 10 12

Tavaszi búza Triticum aestivum 8 2 6

Tönkölybúza T. spelta 4 2 2

Őszi durum búza Triticum durum 5 0 5

Tavaszi durum búza Triticum durum 13 12 1

158 102 56

* Származási országok: Ausztria, Csehország, Franciaország, Horvátország, Jugoszlávia, Németország, Románia, Svájc, Ukrajna

A fajtamegválasztás szempontjait a fajta agronómiai értékmérői is befolyásolják; a termőképesség, az

alkalmazkodóképesség, a termésbiztonság, a tápanyag- és vízreakció, a betegségekkel szembeni rezisztencia,

Gabonafélék


illetve tolerancia. A fajták fenológiai tulajdonságai is hatással lehetnek a termesztés eredményességére; a

tenyészidő, a kelési és a bokrosodási tulajdonságok, a télállóság, a vernalizációs és a nappalhossz-igény, az

állóképesség, a virágzás ideje, az érésdinamikai tulajdonságok, valamint a pergésre való hajlam.

Az őszi búzafajtákat malom- és sütőipari minőségük alapján az alábbiak szerint különböztetjük meg:

•javító minőségű A vagy A, lisztet adó és 34%-nál több sikért tartalmazó,

•étkezési minőségű B vagy B, lisztet adó és 27–34% nedves sikért tartalmazó,

•takarmány minőségű C lisztet adó búzák.

2.4. 1.4. Termőhelyigénye

Talajigénye. Az őszi búza az ország valamennyi talajába vethető. Termesztésének sikerét, termésének

nagyságát és minőségét az egyes termőhelyek talajának típusa, az időjárás alakulása és a választott termesztési

módszer szakszerű alkalmazása határozza meg, vagy alakítja. Legjobb talajai a középkötött mezőségi és

középkötött erdő talajok. Ugyancsak megfelelőek a búza számára a belvizektől mentes és jó vízháztartású réti

talajok.

Mérsékeltebben felel meg termesztésének a javított szikes, a jó kultúrállapotú humuszos és a gyengén humuszos

homok- és a laza erdőtalaj.

Kedvezőtlenebbek az erodált, a sekély termőrétegű, a lejtős és erodált, valamint a köves-kavicsos talajok. A

heterogén táblákon, a kora tavasszal vízállásos és a mély fekvésű talajokon termése kisebb, de szárazabb tavasz

esetén ezeken is kedvező termést adhat.

Éghajlat- és időjárásigénye. A búza kontinentális hatást megháláló növény. Hazánk területén csaknem

mindenütt sikerrel termeszthető. Az őszi búza –20 és +40 °C közötti hőmérséklet-tartományban biztonsággal

megél. A durum búzák télállósága ennél szerényebb. A búza a hideg telet hótakaró védelmében jobban viseli,

azonban a 90 napot meghaladó hóborítás már káros hatással lehet későbbi fejlődésére. Csapadékigénye szerény,

minimálisan 300–350 mm, optimális fejlődéséhez azonban 500–600 mm-re van szüksége. A csapadék

mennyiségénél fontosabb annak arányos eloszlása.

Termését csökkentheti a szárazabb tavasz, a csapadékszegény május és aratáskor a betakarítást késleltető esős

idő, valamint a megdőlést előidéző viharos május vége és június eleje. A június végi kánikula tejeséréskor akkor

okozhat szemszorulást, ha a tavasz megkésett, és második fele az átlagosnál jelentősen hidegebb (4. ábra).

4. ábra - A búza evapotranszspirációs vízmérlege Gödöllő, 50 éves csapadékátlag, mm

A 4. ábra a búza havi evapotranszspirációs vízigényét szemlélteti a gödöllői 50 éves havi átlagcsapadékhoz

viszonyítva. Az ábra jól jellemzi a magyarországi búzatermesztés vízigényét, illetve vízellátottsági szempontjait.

A búza vízigénye két jól elkülöníthető szakaszra osztható:

Gabonafélék


•a téli félévre, amikor a kezdeti fenofázisok a bokrosodás, szárba indulás időszakáig csak kismértékű

evapotranszspirációs vízigényük egyrészt a növény fejlettségéből adódik a szerényebb mértékű transzspiráció,

valamint a téli félév hőmérsékleti és megvilágítási viszonyaiból következő kisebb evaporáció miatt,

•a tavaszi–nyári időszakra, amikor a vegetatív, majd generatív fejlődési fázisokban a búza evapotranszspirációs

vízigénye növekszik, és március végén meghaladja a rendelkezésre álló átlagos csapadék mennyiségét.

Vízmérlege folyamatosan romlik, egészen a teljes érés kezdetéig, amikor a szemtelítődés befejeződik, a további

transzlokáció elmarad, a növény vízfelvétele csökken, majd megszűnik. A búza tavaszi vízigényét lényegében a

téli félévben lehullott – az akkori vízigényt meghaladó mértékű – csapadék fedezi.

A vetésforgó hatása mellett a tápanyagellátással is befolyásolható a talaj agronómiai szerkezete. A tápanyag-

ellátási szint növelésével az agronómiai szempontból kedvező morzsafrakció aránya is növekszik.

Tápanyagellátással, öntözéssel, talajjavítással kötöttebb agyagtalajokon, szikeseken és jobb homokon is

elfogadható termést ad.

A termés mennyiségét a talajtípus mellett az aranykoronában kifejezett minőség is befolyásolja. Megfigyelések

szerint több fajtánál a jobb földminőség nagyobb termésátlagot is eredményezett.

A mérsékelt égöv hőmérsékleti és csapadékviszonyaihoz jól alkalmazkodik. Hőmérsékletre kritikus időszak:

•a tél, amikor a –20 °C alatti hó nélküli hideget már az igazán jó fagytűrő fajták sem vészelik át károsodás

nélkül,

•a tél végi, tavasz eleji erősebb fagyok okozhatnak növénypusztulást,

•a hosszan tartó tél, a tartós hőingadozás kedvezőtlenül hat a termésre,

•a tavaszi fejlődést a mérsékelten meleg idő segíti, a jó minőségű szemtermés kialakulásához a virágzás utáni

száraz meleg időjárás kedvező,

•a júniusi kánikula szemszorulást okozhat.

A tenyészidő során hullott csapadék mennyisége és eloszlása meghatározó tényezője a termés mennyiségének és

minőségének:

•a száraz ősz egyenlőtlen lassú kelést és kezdeti fejlődést idéz elő, ami az áttelelést is kedvezőtlenül

befolyásolja,

•a száraz tavasz és csapadékszegény május terméscsökkentő,

•a szárba indulástól a szemfejlődés időszakáig igényel jó vízellátást, érés és betakarítás időszakában

csapadékmentes időjárás a kedvező,

•a betakarítást közvetlenül megelőző csapadék a szem visszanedvesedését okozza.

Környezetigénye. Alkalmazkodóképessége szántóföldi növényeink közül a legjobb. A tábla kultúrállapotához

és a termesztés intenzív, félintenzív vagy extenzív színvonalához egyaránt jól alkalmazkodik.

A búzával bevetett táblára – ami lehet a gazdasághoz tartozó, a szomszédos táblákkal együtt, vagy más

tulajdonában lévő táblával körülvett – kihat a környezet gondozottsága, s ezzel a termésre is a mezsgyék, a

dűlőutak, ligetek, fasorok állapota is.

A búzatermésre ható környezeti tényezők:

•a tábla homogén vagy heterogén fizikai állapota,

•a táblára ható humid, félarid vagy arid környezet.

2.5. 1.5. A termesztés módszere

2.5.1. 1.5.1. Elővetemény-igénye

Gabonafélék


A búza előveteményei a következők szerint minősíthetők:

•egyik az idő tényező, vagyis az elővetemény betakarításától a búza vetéséig elegendő idő legyen. A szükséges

talajmunkák és a vetés-előkészítés műveletei optimálisan jó minőségben elvégezhetők legyenek, továbbá a

vetőágy fizikai és biológiai állapota a vetésig egyensúlyba kerülhessen.

•másik tényező a víz- és tápanyagállapot. Kerülendő minden olyan elővetemény, amely a búza őszi keléséhez és

fejlődéséhez szükséges mértéket meghaladóan igénybe veszi a talaj vízkészletét, s kedvezőtlen tápanyag-

szolgáltató viszonyokat teremt;

•harmadik tényező a növényvédelem; a betegségek, a rovarkártevők és a gyompopuláció alakulása;

•kizáró minden olyan növény előveteményként, amely a búza termesztésére fokozottabban veszélyt

jelenthetnek.

Legjobb előveteményei a nyár folyamán (július elejétől augusztus közepéig) betakarított növények, ezek közül

is elsősorban valamennyi hüvelyes növény. Kivétel lehet ez alól szárazabb nyár és ősz esetén a szója,

amennyiben öntözésben nem részesült. Kiváló előveteményei a keresztesvirágúak, így a repce, mustár, olajretek,

továbbá az olaj és rostlen, a rostkender, a júliusig feltört, gyommentes lucerna, vörös here és egyéb pillangósok,

az illóolajat adó egy- vagy kétéves, dudvás szárú gyógynövények.

Jó előveteményei intenzív szántóföldi növénytermesztési viszonyok között a szeptember 10-ig betakarított

szója, cukorrépa, napraforgó, szemes és silókukorica, továbbá a maghozó cukorrépa és az augusztus végéig

betakarított, kerti magnak termesztett növények. A burgonya, a paradicsom, a hagyma, az étkezési- és a

fűszerpaprika, a nyári és a kora őszi betakarítású, egyéb szántóföldi zöldségek szintén jó elővetemények.

Előnyük, hogy visszahagyott szár- és gyökérmaradványaik átmenetileg növelik a talaj szervesanyag-tartalmát és

javítják a talaj tápanyag-szolgáltató képességét.

Közepes elővetemény általában a szeptember második felében betakarított szemes kukorica. Rossz

elővetemények az október 1. után betakarított növények. Ez nem zárja ki, hogy ha jó magágy készíthető, akkor

nem vethető közepes vagy rosszabbnak tartott elővetemény után is búza. Minőségi búza termesztésénél,

vetőmagtermesztésnél azonban lehetőség szerint kerülni kell. Ne kerüljön új telepítés július után feltört gyomos

lucernába, gyeptörésbe, évelő gyógynövény feltört tarlójába, cirokfélék után. Őszi árpa, rozs, tritikálé után

kenyér- és vetőmagbúza ne következzék.

Kerülendő a búza monokultúrás termesztése. Önmaga után egyszer következzen, kivételesen kétszer. Ezt

követően fokozatos leromlással, terméscsökkenéssel kell számolni. Ennek ellenére – mintegy 60%-os

gabonanövény vetésterületi arány miatt gyakori a búza esetében a részleges monokultúra. Ilyenkor a jobb

tápanyagellátás, a kifogástalan növényvédelem, a genetikailag távol álló fajták alkalmazása, valamint az

optimális időben elvégzett vetés mérsékli a kedvezőtlen hatásokat. Mindez azonban nem garantálhatja a

monokultúrából fakadó hátrányok kiküszöbölését, mindössze csak a problémák enyhítésére lehet alkalmas.

2.5.2. 1.5.2. Talaj-előkészítés

A búza talaj-előkészítése az egyik legfontosabb munka, amely meghatározhatja a termelés sikerét. A talaj-

előkészítés során három fontos tényezőt szükséges figyelembe venni:

• első az elővetemény, amelynek tarlója, visszamaradt gyökér és szármaradványai meghatározzák a tarlóhántás

és majdan a tarlóápolás módját;

• második a talaj nedvességtartalma, amely meghatározza a talajmunkák végzésének idejét és eszközét;

• harmadik a magágykészítés, a tápanyag-kijuttatás, a növényvédelmi kezelések és más szükséges

beavatkozások, melyek meghatározhatják a talaj-előkészítés egyes elemeit, s azok sorrendjét, mint időtényezők.

A búza az alapozó talajmunkákra kevésbé igényes, de a magágy minősége annál fontosabb. A legtöbb esetben

nincs szükség külön alapozó talajmunkára, azok a tarlóhántással, tarlóápolással együtt elvégezhetők. A nyáron

betakarított elővetemények és melléktermékek betakarítása után (kivéve repce, mustár, zöldségnövény-maradék,

amit célszerű felaprítani, hogy ne akadályozza, főleg száraz talajon) a talaj-előkészítést. Feladatai a következők:

•sekély tarlóhántás és lezárás (célja a gyommagok és az elpergett kultúrnövény-magvak kicsírázásának és

kelésének elősegítése);

Gabonafélék


•a hántott tarló ápolása és elmunkálása akkor, amikor a gyomok még nem kötöttek magot,

•kombinátoros magágykészítés szeptemberben.

A talajmunkák művelési mélysége változik attól függően, hogy száraz vagy nedves, továbbá kötött, középkötött

vagy laza, esetleg könnyű homok a tábla talaja. Száraz kötött réti talajon a talajmunka célja csak a

tarlómaradványok bedolgozása, az elmunkálással a rögök minél jobb aprítása legyen, hogy eső után mind a

gyomok magvai, mind a kultúrmagvak kikeljenek. Megkésett kelésű gyomokat, árvakelést ne hagyjunk 2–3

hétnél tovább zöldellni. A talajba tárcsával bekevert vagy aláforgatott, zsenge zöld anyag hengerrel gondosan

zárva, kiváló magágykészítést tesz lehetővé szeptemberben.

Középkötött mezőségi és erdőtalajon tárcsával hántsuk meg sekélyen a tarlót, és gyűrűs hengerrel zárjuk. A

gyomokat kelésük után tárcsával vagy ásóboronával keverjük a talajba. Ha augusztus második felében a tábla

kizöldül, a tarlóápolást meg kell ismételni.

Homokon – függetlenül a nedvességi állapottól – tárcsázásokkal műveljük a talajt, és minden munka után alapos

és gondos záró hengerezés következzék!

Ha nincs nagy átmérőjű gyűrűs henger, a simahenger után fogassal a felületet hullámossá kell tenni.

Lejtős eróziónak kitett talajokon a nyári munkáknak a talajvédelmet is szolgálniuk kell.

A szikesek, javított szikesek perctalajok. Nyáron betakarított elővetemény után a talaj a legtöbb esetben száraz.

Talaj-előkészítésre rendszerint eső után kerülhet csak sor.

Augusztus elején betakarított elővetemény után rendszerint csak tarlóhántásra kerül sor. Amennyiben ezután a

kikelt gyomok még augusztusban magot is kötnének, a tarlóápolás ne maradjon el. A szeptember elején

betakarított növények után a táblán maradt szalmát vagy szárat fel kell aprítani és tárcsával keverni a talajba.

Amennyiben a talaj száraz és rögös marad, rögtörőzést kell végezni, amit szükség esetén meg kell ismételni.

Szeptember végén és októberben betakarított gyommentes cukorrépa után a talaj egy- vagy kétszeri tárcsázással

és fogasolással vetésre alkalmas állapotba hozható. Kukorica után, amennyiben a szár nem került le a tábláról,

felaprítva alászántással kell a talajba bemunkálni. Nyáron feltört lucerna után rendszerint többször megismételt

munkával kell és lehet jó magágyat készíteni. Kellő időben és minőségben végzett nyári munkák után a

magágykészítés eszköze a kombinátor. A magágy mélysége a vetés mélysége alatt 3–4 cm legyen, ami

legtöbbször 8–9 cm vetőágy mélységet jelent.

Kötöttebb talajokon, száraz őszön, ha nincs meg a feltétele a jó magágykészítésnek, talajmarózást kell végezni

sekélyen, hogy „porbavetéssel” kerüljön a vetőmag a talajba.

Homokon szeptember vagy október elején betakarított növény után, amennyiben száraz a felső 15–20 cm-es

réteg, csak esőt követően forgathatók alá ekével a tarló- és gyökérmaradványok. Ezt kövesse henger, nyomában

pedig a vetés, amit zárjon gyűrűs henger.

2.5.3. 1.5.3. Tápanyagellátása

A búza egy tonna szemterméssel és a hozzátartozó szalmával, mint melléktermékkel a talajból átlagosan a

következő tápanyagokat veszi fel:

nitrogén (N) 27 kg

foszfor (P2O5) 11 kg

kálium (K2O) 18 kg

mész (CaO 6 kg

magnézium (MgO) 2 kg

A makroelemek kijuttatása a talaj tápanyag-szolgáltató képességének megőrzését, annak javítását szolgálja. A

tápanyagellátás ennek megfelelően célszerűen a vetést megelőzően történik – mintegy megelőlegezve a

termesztett növény számára az általa későbbiekben felvett tápanyagokat. Ez a megoldás messze szakszerűbb és

Gabonafélék


egyúttal környezetkímélőbb az ún. tápanyag-visszapótlásnál, amikor is a talajzsarolás utólagos korrekcióját

végezzük.

Amennyiben vizsgálat alapján ismert a tábla talajának tápanyagállapota és szintje – a függelékben lévő három

táblázat segítségével – a 2.6.táblázat adataiból lehet a várható, vagy a tervezhető terméshez szükséges N, P2O5

és K2O adagokat megállapítani.

A makroelemek közül a nitrogénadagolás funkcionálisan eltér a többi elemétől. A nitrogént ugyanis a talajban

végbemenő biokémiai folyamatok – az N ciklus – miatt nem juttatható ki előre, egy adagban, hanem mindig a

talaj és a növény igényéhez igazítva, szükség szerint több részletben, alap-, illetve fejtrágyaként (6.táblázat).

A foszfor- és káliumtartalmú műtrágya nyáron betakarított elővetemény után a hántott tarló ápolása előtt már

kiszórható és a tarlóápolással bedolgozható, de ki lehet szórni a magágykészítés előtt is.

6. táblázat - Az őszi búza tápanyagigénye, kg/l t termés

Szántóföldi

termőhely Hatóanyag

A talaj tápanyag-ellátottsága


N 33 29 27 25 10

I. P2O5 17 14 12 10 7

K2O 22 20 17 13 10

N 24 30 28 27 23

II. P2O5 18 15 13 11 8

K2O 23 22 18 15 12

N 35 30 28 25 20

III. P2O5 20 17 15 12 9

K2O 23 20 16 13 10

N 37 33 30 25 25

IV. P2O5 20 19 17 17 12

K2O 27 25 22 18 13

N 35 32 29 25 20

V. P2O5 20 18 16 13 10

K2O 24 22 19 15 11

N 37 33 30 27 25

VI. P2O5 19 17 14 12 9

K2O 24 22 20 17 13

Gabonafélék


A nitrogénműtrágya számított adagjából a magágyba csak starternyit kapjon. Jó elővetemény esetén 15–20 kg,

nagyobb gyökér- és tarlómaradványt visszahagyó őszi betakarítású növény után 25–50 kg N-t juttassunk ki a

magágy készítésekor. Tavasszal a megmaradt adagot két részletben legjobb kiszórni. Ennek harmadát

közvetlenül a tél végén indító fejtrágyának, kétharmadát pedig március végén vagy április elején a vegyszeres

gyomirtással adagoljuk ki. Mezőségi és erdőtalajon a tavaszi feltrágyázás jó kultúrállapotú középkötött talajon

egyszerre is elvégezhető.

A búza lombtrágyázására csak kivételes esetben kell sort keríteni, így a hó alatt kikelt vetésre száraz tavasz

esetén április vagy május elején. A lombtrágyázás lényegében a mikroelemhiányok pótlásának lehet eredményes

módszere. Makroelemek alkalmazásakor hatékonysága kétséges. Lombtrágya szereket célszerűen valamely

növényvédelmi vagy regulátorkezeléssel egyidejűleg kell kiadni.

2.5.4. 1.5.4. Vetés

A vetés ideje, csíraszáma, mélysége, egyéb előírásainak pontossága határozza meg a majdan kialakuló

állományt. Hatással vannak a csírázásra, a kelésre és a kezdeti fejlődésre, valamint a bokrosodás feltételeire,

valamint magára a kifejlett, jól beállt növényállományra is.

Ép, csírázóképes, tiszta és igazolt származású, fajtaazonos vetőmag a legjobb. Legcélszerűbb fémzárolt

vetőmagot használni. Utántermesztett vetőmagvak használata terméscsökkenéshez, esetleges növénykórtani

problémák kialakulásához vezethet. Magyarországon a búza gombás betegedései ellen kötelező a védekezés a

vetőmagvak csávázással. Az utóbbi évtized során a különféle organikus termesztési módszerek csávázatlan

vetőmagot használtak. Amellett, hogy ez jogszabályt sért, súlyosan veszélyeztetheti a szomszédos gazdálkodók

gabonáját, valamint fertőzött termést is okozhat. A csávázatlan vetőmag nem azonos a biovetőmaggal. A

„biovetőmag”-nak – bár vegyszeres csávázásban nem részesül – mások a termesztés feltételei, valamint

rezisztencia okán mentes a kórokozóktól. Ezt azonban a biotermelőnek ugyancsak dokumentálni kell.

A búza termése szaporulati fokonként kismértékű eltérést mutat és az utántermesztett generációk egyre kisebb

termést adnak. Ennek számos oka van (genetikai, kórtani, tápanyag-hasznosítási stb.). Lényeges, hogy mindig

igazolt eredetű, és szaporulati fokú vetőmag kerüljön vetésre. Csak ezzel lehet garantálni a fajtaazonosságon túl

a vetőmag egyéb tulajdonságait, így pl. a termőképességét is. A 7.táblázat azegyes búza szaporulati fokok

egymáshoz viszonyított termését mutatja, országos felmérés alapján. Ilyen teljes körű statisztika

Magyarországon utoljára 1968-ban készült az ÁGOK (Állami Gazdaságok Országos Központjának)

kezdeményezésére (7.táblázat).

7. táblázat - A búza termése szaporulati fokonként (ÁGOK 1968 nyomán)

Szaporulati fok Szemtermés

Első fok 100,0

Másod fok 96,7

Harmad fok 91,9

Utántermesztett 85,3

A búza vetésének optimális ideje Magyarországon október első két dekádja. A korábbi vetés erőteljesebb őszi

fejlődést eredményezhet, ami csökkentheti a búza áttelelési esélyeit. A későbbi vetés ugyanakkor a legtöbb

esetben nem teremti meg az átteleléshez szükséges 3–5 leveles állapotot. Előfordul, hogy a búza nem kel ki

ősszel. Amennyiben egyéb körülmény nem gátolja, legtöbbször mag állapotban telel át – vernalizálódik –, majd

tavasszal kelve képes teljes értékű állományt fejleszteni. Előfordulhat a későn kikelő, fejletlen növényekkel a

kora tavaszi vagy a talaj menti fagykár.

A búza állománysűrűségét a vetett tőszám nagymértékben befolyásolja. Általában 5–5,5 millió csírát kell

hektáronként vetni. Kivétel a vetőmagtermesztés vagy javító minőségű búza termesztése, ahol mintegy 10%-kal

kevesebb csírázó magot kell vetni. Tapasztalatok szerint a búza állománysűrűségének szélső értékei 2,8–7,5

millió tőszámnál vannak. Előbbi esetben fejlett az állomány, de gazdaságtalan, utóbbi esetben viszont a sűrű

állomány saját életfolyamatait gátolja.

Gabonafélék


A búza vetésmélysége optimális esetben 4–6 cm. Ennél mélyebbre vetve csökken a csírázó mag fejlődésének

esélye, míg sekélyebbre kerülve a kiszáradás, illetve télen a kifagyás fenyegeti.

Minden vetés nyomában szükséges a magágy hengerrel történő lezárása:

•ami lehetővé teszi a magvak talajjal való érintkezését és

•kapcsolatát a talajszemcsék által biztosított vízzel és tápanyagokkal.

A vetés módjai a következők:

•gabonasor-távolságra (10–15 cm vetőgéptől függően),

•gabonasor-távolságra művelőúttal,

•szórva vetéssel,

•talaj-előkészítés nélkül direktvetőgéppel.

A vetési módok közül a szórva vetés csak szükségmegoldás:

•Előnye abban van, hogy az ún. perctalajokon, ahol a talajnedvesség szélsőséges változásai miatt a lehető

legrövidebb időn belül szükséges vetni, ott végrehajtható.

•Hátránya ugyanakkor, hogy több vetőmag szükséges, továbbá a szórva kijuttatott magvak nem egyenletes

mélységbe kerülnek, hanem a bedolgozó eszköz munkamélységének megfelelő tartományban oszlanak el.

A sorba vetés a világ egyes országaiban eltérő sortávra történik, víz- vagy tápanyag-takarékosság okán pl.

gyakori a kétszeres gabonasortávra történő vetés is (pl. USA, Ausztrália). Ez azonban kisebb termések elérését

teszi csak lehetővé (8.táblázat).

A vetést lehetőleg nedves, ülepedett magágyba kell végezni. Vetés után a nedves vagy a nyirkos magágyat

magtakaró fogassal, a száraz talajt hengerrel kell zárni. Későn betakarított növény után, kiszáradt talajba,

kivételesen „porba” is vethető a búza.

A búza a középkötött talajok egy részén talajművelés nélkül is vethető, ha a termőréteg pórustérviszonyai jók, a

talaj tápanyagkészlete legalább közepes és van e célra gyártott, ún. direktvető gép.

8. táblázat - A búza vetési útmutatója

Megnevezés Értékszámok Megjegyzés

Vetésidő X. 1–20. későn lekerülő elővetemény után X. 31-ig

vethető

Sortávolság 0–15 cm

Vetésmélység 4–6 cm

Csíraszám

szeptember 30. előtt lisztharmatra

fogékony búzafajtát ne vessünk; október

1. előtti vetés a légykár miatt is veszélyes

lehet; szárazabb, továbbá laza talajba

mindenkor mélyebben vessünk.

• bokrosodó fajtából 500 db/m2 – 60–76 db/fm

• nem bokrosodó fajtákból (fajtaleírás

szerint) 600 db/m2 – 72–84 db/fm

Ezermagtömeg 40–44 g

Csírázóképesség 85,0% legalább

Gabonafélék


Tisztaság 99,0% legalább

Nedvességtartalom 14,5% legfeljebb

2.5.5. 1.5.5. Növényápolás, növényvédelem

A búza általában nem igényli a vetések ápolását. Néhány esetben azonban szükséges a mechanikai beavatkozás.

Huzamosabb, megkérgesedett felületű hóborítás hatását töretéssel, járatással lehet csökkenteni. A fagyott

felületű hótakaróra állatot csak pata- és csüdvédővel felkötve engedjünk. Tavasszal, amennyiben a búza

felfagyott, hengerezni kell. Ugyancsak hengerezéssel szükséges a hóolvadás, illetve az esetleges vízborítás

(belvíz, összefolyás stb.) következtében létrejött cserepesedést megszüntetni. Az országban ritkán fordul elő a

hópenész (Fusarium nivale). Ellene fogasolással lehet védekezni.

Gyomirtás. Búzavetés gyakoribb gyomnövényei a nagy széltippan, a pipitérfajok, a rozsnokfajok, a

szulákkeserűfű, a mezei acat, a parlagfű, a parlagi ecsetpázsit, a ragadós galaj, az orvosi székfű, az ebszékfű, a

vadzabfajok, a poloskafű, az apró szulák, a tyúkhúr, a veronikafajok és a sovány perje.

A gyomok elleni védekezés legjobb módja a megfelelő elővetemény, a vetésváltás, illetve vetésforgó, valamint a

hatékony tarlóápolás. Amennyiben a búzavetés gyomviszonyai indokolják, tavasszal vagy vegyes hatóanyagú,

vagy hormonbázisú herbiciddel lehet védekezni. Javító minőségű búzában csak kivételesen használható

hormonbázisú herbicid. Hosszú ősz esetén a bokrosodást és a jó áttelelést akadályozó elgyomosodáskor sor

kerülhet őszi gyomirtásra is. Búza esetében preemergens szereket kevésbé alkalmaznak.

Vegyszeres gyomirtás esetén a szerek megválasztásakor figyelembe kell venni a termesztett búzafajta

herbicidérzékenységét is. A búzafajták herbicid-toleranciája különböző lehet. A helytelen dózisú, illetve

kijuttatási idejű herbicid fitotoxikus hatásokat válthat ki – ilyen pl. a perzselés vagy az ablakos kalász, amikor a

kalászban egy-egy kalászka nem termékenyül meg. A pontos herbicidhasználatot elősegítheti a művelőutas

termesztés.

Az állománysűrűség és a bokrosodás ugyancsak képes védelmet nyújtani a gyomosodással szemben. A búza ún.

jó gyomelnyomó növény.

Betegségek. A főbb betegségek ellen csávázással és gombaölő szerekkel való permetezéssel kell védekezni. A

lisztharmat elleni hatásos védekezés több betegség fellépését is háttérbe szoríthatja. Leggyakoribb betegségei a

szár- és levélrozsdák, az üszöggombák, ritkábban a szártőbetegségek, a torsgomba.

Vírusos betegség is megtámadhatja. Az elmúlt évtizedekben a búzában is megjelent az árpa sárga törpeség

vírusa (BYDV). A búza jelentősebb betegségei:

Gyakorisága Kártétele

Porüszög Ustilago tritici 10 évente 10–20%

Kőüszög Tilletia foetida 10 évente 20–60%

Szárrozsda Puccinia graminis 5 évente 20–50%

Levélrozsda Puccinia recondita 3 évente 10–15%

Lisztharmat Erysiphe graminis minden évben 5–10%

Fuzáriumok Fusarium nivale, F. graminearum 2–3 évente 10–20%*

Torsgomba Ophiobolus graminis eseti a fertőzött terület

egésze

Szártörőgomba Cercosporella herpotrichoides eseti 10–20%

Gabonafélék


* a fuzariumos termés megmaradó része is legtöbbször átfertőződik, és eladhatatlanná

válik.

Kártevők ellen a legjobb védelem a megelőzés, vetésváltással, talajfertőtlenítéssel. A futrinka és a poloskák

ellen a közvetlen vegyi védelem jelent megoldást. A jelentősebb kártevők:

Gyakorisága Kártétele

Fritlégy Oscinella frit évente gyenge, elszórt

Futrinka Zabrus tenebroides 2–3 évente erős (csócsárlás)

Poloskák* Eurygaster marra, Eurygaster ssp. 5 évente közepes

Szipolyok* Anisoplia lata, Anisoplia segetum, 3–5 évente közepes

Anisoplia austriaca

erős

Levéltetvek* Rhopalosiphon graminum 1–2 évente közepes

Vetésfehérítő Lema melanopus 3–5 évente foltokban totális

* kalászkárosítók

Szárszilárdítás. Tápanyagban gazdagabb talajon és megdőlésre érzékeny fajták esetén szárba indulás kezdetén

engedélyezett szárszilárdító szerekkel kezelve álló gabonánk marad. Ez mind az elgyomosodás, mind a

betakarítás szempontjából előnyös. A szárszilárdítás létjogosultsága különösen a vetőmagtermesztésben

jelentkezik, ugyanis itt a megdőlés a tábla idegenlehetetlenségéhez, és ezáltal a terület vetőmagtermesztésből

történő kizárásához vezethet.

Öntözés. A búza nem tartozik az öntözött szántóföldi kultúrák közé, mert az öntözést különösebben nem hálálja

meg. Idényen kívül a jobb minőségű vetőágy készítéséhez a 25–30mm-es adagú tározó öntözés előnyös lehet,

későn betakarított elővetemény után. Amennyiben lehetőség van rá (pl. lineárok alatt) a tavaszi fejlődést

elősegítő öntözés, mint vízpótló öntözés száraz, csapadékszegény tél és tavasz esetén lehet indokolt. Az egy-

vagy kétszeri öntözővíz mennyisége összesen 60–80mm is lehet.

2.5.6. 1.5.6. Betakarítás

A búza június vége és július közepe között érik. Érése fiziológiailag akkor veszi kezdetét, amikor megszűnik a

szemekbe történő vízbeáramlás. Érési stádiumok: tejes érés, viaszérés, teljes érés, holtérés (5.ábra). Abúzát

arató-cséplő géppel a teljes érés kezdetén kell betakarítani. Ateljes érés ideje fajtánként változik és 5–8napig

tart. Az ezt követő időszak a túlérés, illetve holtérés.

A kalászos gabonák tenyészidő csoportjai között nincs nagy különbség. Őszi búzából az országban három

éréscsoportot (korai, középérésű és késői érésű) különböztet meg a növénytermesztés. Az éréscsoportok szélső

értékei – évjárattól függően 3–12nap közöttiek. Ez az időtartomány nem széles, viszont az érési időszak

időjárása igen szélsőséges lehet, aszályostól az erősen csapadékosig, ami miatt akár 1–2nap eltérés is okozhat

kárt a termés mennyiségében, illetve minőségében. Az éréscsoportok között a termésmennyiség nem tér el

jelentősen, bár élettanilag a hosszabb tenyészidő nagyobb termésre képesít. Ez többek között az adott év

időjárásának is függvénye.

A fajták megválasztásakor célszerű arányos éréscsoport összetételre is törekedni, összhangban a betakarító

kapacitással. Átlagos évjáratban még így is előfordulhat, hogy a fajták „összeérnek”, vagyis az éréscsoportok

között csak minimális különbség alakul ki (5. ábra).

Gabonafélék


5. ábra - A búza érési szakaszai és a szemek nedvességtartalma dekádonként (Gödöllő–

Nagygombos 1998–2002)

A betakarítás követelményéhez tartozik, hogy a termést a lehető legkisebb veszteséggel takarítsa be a kombájn.

Általában 4% szemveszteség a maximum. Ennél nagyobb szemveszteség nem fordulhat elő. Műszakilag

üzemképes betakarítógépen a hibás beállítás okozza legtöbbször. Lényeges a szemek sérülés nélküli

betakarítása. A helytelenül beállított gép törheti, megsértheti a szemeket, amelyek azután a további műveletek,

illetve a tárolás során károsodhatnak. Reggeli órákban a gabona vonódott, a harmat felszáradásáig várni kell a

betakarítással.

A kombájnból kikerült búza az ún. kombájntiszta búza. Vetőmagbúzát mindenkor tisztított és ellenőrzött

kombájnnal kell betakarítani. A termés szem–szalma aránya 1:0,8–0,9. Betakarításkor a vonatkozó

balesetvédelmi és tűzrendészeti szabályokat be kell tartani.

A betakarítás után a szalmát lehúzva és kazlazva vagy bálázva a tábláról le kell hordani, hogy a tarlóhántásra

mielőbb sor kerülhessen. A búzatábla beárnyékolásból eredő, jól munkálható talajállapotát kell kihasználni.

A betakarítást követő műveletek közé tartozik a szárítás és a tárolás. A búza szárítására általában csak

kivételesen kerül sor, amikor csapadékos az időjárás és ún. visszanedvesedés következik be. A szárítás legyen

mindig kíméletes, vagyis a szárító levegő hőmérséklete, valamint a nedvességelvonás sebessége ne károsítsa a

szemek minőségét.

2.5.7. 1.5.7. A betakarított gabona minősége

A búza minőségét alapvetően két tényező határozza meg. Az egyik a genetikai adottság, mely szerint az adott

fajta képes valamilyen minőség elérésére. A másik a termesztés módszere, amely ezt érvényre juttatja, esetleg

lerontja, de javítani semmiképpen nem tudja.

Az érés során a szemekben a vízforgalom befejeztével számos kémiai folyamat zajlik le. Ekkor alakulnak ki a

sikért alkotó fehérjék, zajlanak le azok az enzimatikus folyamatok, amelyek végül a búza rheológiai

tulajdonságait meghatározzák. Viaszéréskor már jelen vannak a szemben a fehérjék és ekkor a legnagyobb a

magvak sikértartalma is, s a fehérjék átalakulása sem ért véget, következésképpen egyes minőségi mutatók, mint

pl. a farinográfos érték, vagy a próbacipó térfogata majd csak a teljes érés időpontjában éri el maximális értékét.

Ezt követően a túlérés során mindegyik minőségi mutató romlik.

A klasszikus kétmenetes betakarítás kedvező volt a búza minőségének kialakulására, ugyanis:

•ekkor a gabonát viaszérésben vágták le, a kévéket a keresztekbe összerakva a szemek beértek,

•csak ezt követően csépelték el.

Gabonafélék


Így lehetett elérni a betakarítással a sikértartalom maximumát, ugyanakkor a teljes érés feltételeit, s ezzel a jobb

sütőipari minőséget. A mai egymenetes gépi aratáscséplés szükségmegoldás.

Az elhúzódó, megkésett betakarításból számos probléma fakad:

•első a mennyiségi veszteség. Ennek oka egyrészt a növényállomány senescenciájából, leromlásából fakad;

megdőlés, pergés, esetlegesen megázás és újraszáradás következményeként.

•másik a minőségi veszteség. Ez egyrészt az előzőkben felsorolt mutatók változásaiból fakad, másrészt egyéb

élettani folyamatok eredménye is lehet, mint pl. az alfa-amiláz aktivitás megváltozása (különösen megázott

gabona esetében), ami negatívan hat a sütőipari értékre, de még ennél is nagyobb mértékben ronthatja a

Hagberg-féle esésszámot.

Külön gondot jelenthet megkésett betakarításkor a növény állapotának megváltozása:

•gyomosodás jelentkezik. Aratáskor megjelennek az első T4-es gyomok, felszaporodásuk néhány hét alatt akár

betakaríthatatlanná is teheti a gabonát;

•gombás megbetegedések, különösen csapadékos nyáron nagymértékben károsíthatják a termést: a fuzárium, az

üszöggombák, továbbá a késői szárrozsda (eléri a kalászszintet) vagy a betakarítatlan gabonaállomány egészét

tönkretevő korompenész.

•számolni kell az állati kártevők megjelenésével. Ebben a fenofázisban már nem a rovarok, hanem a magasabb

rendű állatok tarolnak: a veréb és a rágcsálók.

2.5.8. 1.5.8. A búza fontosabb minőségvizsgálati módszerei

A búza fontosabb minőségi paraméterei, valamint azok vizsgálatának jellemzői az alábbiak (Concordia 2004

nyomán):

Nyersfehérje. Nitrogéntartalmú aminosavakból felépülő óriásmolekulák, melyek közül a vízben nem oldhatók

képezik a búza sikérvázát. Meghatározása az ún. Kjeldahl- vagy Dumas-módszerrel kimutatott nitrogén

mennyiségének 5,7-es szorzatával történik. Gyors módszerrel, infravörös technikával, jól kalibrált műszerrel is

meghatározható legfeljebb ±0,5% eltéréssel. A búza fehérjetartalma közepes, ha a szárazanyagra vetítve 11,5–

13,0% közötti. A nemzetközi kereskedelemben döntő paraméter.

Nedves sikér. A sikér a búzaszem vízben nem oldódó térhálós fehérjeváza. Meghatározása a búzalisztből a

keményítő és a vízoldható fehérjék kimosása után visszamaradó rugalmas sikérgolyó mérésével történik. Jól

kalibrált infravörös műszerrel, gyors méréssel elérhető mérési pontosság: ±1,5%. Közepes a búza nedves

sikértartalma 26–30% között.

Esésszám (Hagberg). A búzában lévő ép keményítő forró víz hatására vizet köt meg és megduzzad. Ezt

nevezik zselatinizációnak. A csírázás indulásához a magban lévő alfa-amiláz a keményítőt kezdi bontani, kisebb

részekre tördelni. Az ilyen búza zselatinizációja gyengébb, az oldat hígabb, viszkozitása csökken, a mérőműszer

próbateste gyorsabban süllyed le a szuszpenzióban. Esésszámnak nevezzük a mérőcsőben a próbatest

süllyedésének másodpercben mért idejét (a keverési idővel együtt). Kedvező a búza esésszáma 250–350 mp

között, de 230 mp alatt már takarmánynak minősül (intervencióra sem alkalmas!). Ha a lábon álló, beérett búza

esőt kap, úgy minden egyes eső újabb 40–60 mp-cel csökkenti a kiinduló esésszámot! A kereskedelemben döntő

paraméter.

Szedimentációs érték (Zeleny). A búzasikér mennyiségének és minőségének, felhasználhatóságának a

nemzetközi kereskedelemben használt komplex mérőszáma. Mérése a búzaliszt tejsavas közegben megduzzadt

szuszpenziójának ülepedése után az üledék magasságának meghatározásával történik. A jó minőségű és sok

sikért tartalmazó liszt részecskéi a tejsav hatására jobban megduzzadva, magasabb oszlopot alkotnak a

mérőcsőben. A közepes minőségű búza szedimentációs értéke 25–40 ml közötti.

Farinográfos (valorigráfos) vizsgálatok. Hazai fejlesztésű (Hankóczi Jenő, 1927) tésztaminősítési módszer,

mely a búzaliszt vízfelvételét, a dagasztással kialakuló tészta tulajdonságait és a dagasztással szembeni

ellenállását, időbeli ellágyulását határozza meg. Ennek alapján számítják a sütőipari értéket, mely javító

minőségű (A), malmi minőségű (B) és takarmány minőségű (C) csoportokba sorolja a búzákat. A világon a

német Brabender cég által gyártott farinográfokat használják, míg Magyarországon a hazai fejlesztésű

Gabonafélék


valorigráfok a gyakoribbak. A sütőipari érték fogalma szinte kizárólag Magyarországon használatos, máshol a

farinográf leginkább a vízfelvétel mérésére szolgál.

Alveográfos vizsgálatok (W, P/L). A búzalisztből standard módon készült tészta minősítésének

(nyújthatóságának, a sikér minőségének), elsősorban a francia szakmai körökben elterjedt módszere. A lapos,

pogácsa alakú tésztából kialakított próbatestet a műszer gömbbé fújja, miközben a tészta ellenállását a

„buborék” kiszakadásáig diagrammal ábrázolja. Legfontosabb mutatószánok a görbe alatti terület (W, „a tészta

ereje”), a görbe legmagasabb pontja (P), a görbe hossza (L), valamint ezek aránya (P/L). A közepes minőségű

búza W értéke 180–250 közötti.

Extenzográfos vizsgálatok (A). A tészta szakítószilárdságának főleg németalföldi szakmai körökben elterjedt

mérési módja. A speciálisan elkészített, pihentetett tésztából kialakított próbatestet a műszer folyamatosan,

annak elszakadásáig húzza, miközben a húzással szembeni ellenállást diagrammal rögzíti. A diagramból

leolvasható értékek közül a legfontosabb az „energia” (A) – a görbe alatti terület (cm2-ben) –, más néven „a

tészta nyújtásához szükséges munka”. Ezt egyes laborok „energia” = E értékként is jelölik. A nyújtással

szembeni ellenállás (R) a görbe magasságából, a nyújthatóság (E) a görbe hosszából számítható ki (e kettő

hányadosát is megadják). A vizsgálat a sikérminőség időbeli változását is jelzi. A közepes minőségű búza

energia (A) értéke 50–80 cm2 közötti, alatta gyenge, felette erős búzáról beszélünk.

2.5.9. 1.5.9. Vetőmagtermesztése

A búza vetőmagtermesztésének előírásait a 48/2004. FVM rendelet tartalmazza. A vetőmag-szaporító területek

ellenőrzését, valamint a vetőmagtermés minősítését, fémzárolását az OMMI végzi, a termelő előzetes, a

jogszabályi feltételeknek megfelelő bejelentése alapján.

Az őszi búza vetőmagtermesztéséhez mindenkor jó kultúrállapotú, homogén talajú táblát kell választani:

•előveteménye nem lehet kalászos gabona,

•előírt elválasztósáv 2 m,

•N-túladagolás rendszerint káros,

•2–2,5 m-es sávokban, a sávok között 2–4 sor kihagyásával (szelekciós utak) kell vetni.

Elit és I. szaporítási fokú vetőmagból 20–25%-kal kevesebb vethető, ha azt a fajtafenntartó nemesítő is

indokoltnak tartja az adott talajon és helyen. Vegyszeres gyomirtást mindenképpen végezni kell, és célszerű

szárszilárdítót is használni. A OMMI ellenőrzésére a szaporító táblát elő kell készíteni.

A betakarított vetőmag feldolgozó üzembe kerül. Itt végzik a vetőmag szárítását, tisztítását, laboratóriumi

csírázásának megállapítását. A vetőmag-feldolgozás befejező fázisa a fémzárolás.

A búza fémzárolása – más növényekkel ellentétben – nem csak zsákosan vagy konténerben, de nagyobb

tételben, pl. magtári egységenként, illetve silónként is történhet.

A vetőmag állagának, biológiai állapotának megóvása a tárolás feladata. A betakarított búzát legalább 14,5%-ra

kell szárítani. A szárítási hőmérséklet nem haladhatja meg a 40 °C fokot. A betároláskor figyelemmel kell lenni

a visszanedvesedésre. A tárolóberendezésnek száraznak, tisztának, kártevőmentesnek kell lennie, és a betárolt

vetőmag bármikor tetszőlegesen szellőztethető, mozgatható legyen (9.táblázat).

9. táblázat - A búza vetőmagjának minőségi követelményei

Szaporítási fok Csírázó-

képesség,

legalább, %

Tisztaság,

legalább, %

Idegenmag-tartalom, db/minta Nedvesség-

tartalom,

legfeljebb,%

Vizsgálati

minta, g más növényfaj

összesen

más nem

gabona

fajok

Egyéb

gabona

SE-E 85 99 4 1* 3

Gabonafélék


I–II. fok 85 98 10 7 7 14,5 500

* a vetőmagtételben Lolium és Avena fajok nem lehetnek

Az OMMI a fémzárolás után a mintavételi előírás szerinti súlyú és számú mintát vesz, azokat a rendeltetési

helyükön és ideig, a fajtafenntartó vagy szaporító gazdaság elzárva, az illetékes megyei vetőmag-felügyelőség

hasonlóan, a tárolójában sértetlenül megőrizni köteles.

3. 2. Durumbúza

3.1. 2.1. Jelentősége

A búza és a lisztből készített élelmiszerféleségek, a kenyér évezredek óta az ember egyik legfontosabb tápláléka.

Kis-Ázsiában és Észak-Iránban Kr. e. 10 000–8 000-ben Közép-Európában Kr. e. 5000 körül termesztettek

búzát.

Az első kenyeret közönséges búzából Egyiptomban sütötték Kr. e. 5000–4000 éve. A durumbúzát az ókori

Egyiptomban már vetették és használták különböző élelmiszerek alapanyagaként. A durumbúzát a felhasználás

céljának megfelelően nevezik kemény szemű, üveges, ill. makaróni búzának is.

Több mint 20 millió ha-os vetésterületével a második legnagyobb területen termesztett búzafaj a világon.

Ökológiai igényének megfelelően areája kezdetben kizárólag Triticum aestivumtól délre volt a mérsékelt égöv

melegebb és szárazabb övezetében. A kisebb elterjedés okát többen gyengébb alkalmazkodóképességében,

szerényebb produktivitásában, gyengébb télállóságában, állóképességében látják.

A nemesítési munkának eredményeképpen a durumbúza termeszthetőségének határa egyre északabbra terjedt,

és ma már a világ számos országában termesztik a helyi éghajlati adottságoknak megfelelően tavaszi és őszi

változatait.

A durumbúza igazi értéke kiváló minőségében rejlik. Belőle több dara (szemolina) őrölhető. A szemolinából

tojás és egyéb adalékanyagok felhasználása nélkül is jó főzési értékű és a magas béta–karotin-tartalom miatt

sárga színű tészta készíthető, amelynek érzékszervi tulajdonságai (íz, illat, haraphatóság) szintén kedvezőek.

Amíg a T. aestivum búzából maximum 25%, a Triticum durumból 62–66% dara őrölhető, a T. durumot

rendkívül magas, 62–66% darakihozatal jellemzi. A kizárólag durumbúzadarából és lisztből fermentáció nélkül,

egyszerű extrudálással készült száraztészták jobb tápláló értékűek, hiszen természetes állapotban tartalmazzák a

búza alkotórészeit. Ezen kívül megfelelnek a korszerűbb koleszterinmentes táplálkozás követelményeinek.

Tárolásuk hosszú ideig higiénikusan megoldható.

Az ázsiai országokban és bizonyos mértékben Észak-Afrikában is a héj résztől többé-kevésbé elválasztott

durumgrízt és lisztet kenyér és lepény készítésére használják. Nagy szemcseméretű durumlisztből készül az

észak-afrikai népi eledel, a „kuszkusz”. A Balkán-félsziget országaiban és Közel-keleten már a Bizánci korból

ismert durumbúzából készül a „bulgur”, a „trahana”, a „kishk”, a „falabel”. Ezek elkészítési módja rendkívül

változatos. Gyakran más gabonafélékkel vagy joghurttal, tejjel keverik össze a durumgrízt. Törökországban

sokféle édes süteményt készítenek durumbúzából, ezekben a cukor mennyisége általában kétszerese a

felhasznált gríz mennyiségének. Eredeti kínai készítmény a durumgríz és a rizslisztnek a keveréke, halenyvvel

összepréselve.

Száraztészta alatt értjük a makarónin és spagettin kívül a metélt, a leves és egyéb tésztaféleségek széles skáláját.

Európában 100 kg durumbúzából az őrlés során átlagosan 68 kg grízt (180–530 nm), amelyből 10% durva gríz

(450–530 nm). Az előbbiből tésztaipari száraztészta készíthető, az utóbbiból levesek, édes tészták és kuszkusz

készítéshez használható alapanyagok. További alkotórész 7 kg liszt, amit háziállatok etetésére használnak fel. A

durumbúzából nyert 20 kg korpa és 5 kg apró szem szintén háziállatok takarmányozására használatos.

Termesztésük extenzív jellegük miatt gazdaságosabb, valamint a biztos piac és a kedvező export árak miatt

előállításuk kb. 30%-kal jövedelmezőbb a közönséges búzáknál. Kiváló minőségét felismerve a fejlett

tésztaiparral rendelkező országok ma már szinte kizárólag durum alapanyagokat használnak száraztészta

előállítására.

Gabonafélék


A világ búza vetésterületének közel 90%-át az aestivum faj foglalja el, kb. 200 millió ha-ral. Becslések szerint a

fennmaradó 10%-án durumbúzát vetnek. Évjárattól függően a durumbúza vetésterülete 20–25 millió ha között

változik. Legjelentősebb termesztő országok az USA, Kanada, Argentína, Ausztrália, Marokkó, Olaszország,

Franciaország, Németország, Spanyolország, Görögország, Törökország és a volt Szovjetunió utódállamai közül

Kazahsztán, Üzbegisztán, Türkménia. Dél- Délkelet és Nyugat-Európában, valamint Amerikában évszázadok

óta termesztik és elterjedésének határa egyre északabbra tevődik. Magyarország a durumbúza termesztésének a

legészakibb határa. A világ durumbúza termésének több mint 1/3-a USA-ban és Kanadában terem (itt a tavaszi

típusokat termesztik). Ez a két ország képviseli az export 80–90%-át is. Az import szempontjából kiemelkedő

Nyugat-Európa és Észak-Afrika. Az Európai Unió három legjelentősebb termelője Olaszország 63%,

Franciaország 22% és Németország 12%.

Hazánkban a T. aestivum búzát 1,2 millió ha-on termesztik. A T. durum vetésterülete az összes vetésterületből

Ausztriához hasonlóan 1%, kb. 10 ezer ha. A termés átlaga az elmúlt években 4–4,5 t/ha. Hazai száraztészta-

előállítás céljára 25–30 ezer ha vetésterület lenne indokolt. Az utóbbi években a durumbúza területének

növekedését segítette az őrlemények vizsgálati rendszere. Őrlésére külön malmot állítottak be a durumbúza-

feldolgozás szabványának figyelembevételével.

Termése szántóföldi termőhelyenként a következőképpen alakulhat:

I. középkötött mezőségi talajok 3,0–6,5 t/ha

II. középkötött erdőtalajok 2,5–6,0 t/ha

3.2. 2.2. A növény botanikája és fiziológiája

A Triticum durum a tönke sorozat tetraploid faja. A tönke az alakorhoz hasonlóan prehisztorikus búza, Vavilov

szerint keletkezési helye Abesszínia (Etiópia, Eritrea) magas fennsíkjai. Az ásatási leletek alapján az Elő- és

Kis-Ázsiában, Egyiptomban hatalmas prehisztorikus dicoccum areát kell feltételezni. Innen kiindulva terjedt el a

Római Birodalomban és Közép-Európában.

XVI. Lajos uralkodása idején jutott el Észak-Afrikából Franciaországba. A fajt először Desfontaines 1798-ban

írta le, Észak-Afrikából (Marokkó) hozott alapanyagból. A XIX. század első felében több szerző a közönséges

búza alfajaként osztja be.

A faj alakköre nagyon változatos. 22 változat különböztethető meg, amelyeket két alfajba csoportosít: ssp.

abessinicum Vav (alacsony termetű, korán érő búzák) és ssp. expansum Vav (magas, későn érő búzák).

Főbb termesztési területe a Földközi-tenger vidéke, Abesszínia, Irán, az egykori Szovjetunió területének

erdősztyepp vidéke, Transzkaukázia, Közép-Ázsia országai, Nyugat-Szibéria, Észak-Amerika középső vidéke,

Argentína, Chile, Dél-Ausztrália, Elő-India.

A T. durum faj rendszertanát utoljára a Körnicke-féle bélyegek alapján állították össze, amelyhez szálkás

kalászú búzák is tartoznak. A növényre közepesen gyors kezdeti fejlődés jellemző.

Gyökérzete bojtos gyökérrendszer, elsődleges fő- és mellékgyökerekből áll, valamint a bokrosodást követően

kialakuló másodlagos gyökerekből. Minden oldalhajtása saját járulékos gyökérrendszert fejleszt.

Szalmája kopasz, sima, kevésbé üreges, vastag szártagfalú. A kalásztartó szárrész bélzettel bír, a kalásztartó

szalma tömött, kétszeresen, háromszorosan görbült a nyaki részen.

Levelei. A levelei közepesen viaszosak. Az őszi változat őszi levélállása fajtától függően felállóak, félig

lehajlóak, világos zöld vagy zöld színűek.

Virágzata füzéres füzér. Kalászai négyszögletes keresztmetszetűek, erőteljesen szálkásak, de tar jellegű is lehet.

Kalászkáiban 5–7 virág fejlődik, de csak 2–4 termékenyül. A pelyvafog kihegyezett csúcsa vállas.


Gabonafélék


Magyarországon először Grábner E. próbálkozott durumbúza honosításával és termesztésével 1908-ban, később

Havas (1930) 20 éven keresztül. Az 1950-es évektől Szegeden és Martonvásáron párhuzamosan folytak

durumbúza termesztési kísérletek. A nemesítési munka során télálló őszi durumfajtákat igyekeztek előállítani,

mivel a gyakran bekövetkező aszályos nyári időjárás miatt hazánkban a tavaszi búzák megszorulnak, termésük

kevesebb.

A nemesítés célja olyan őszi típusú fagy- és télálló fajták előállítása, amelyeknek termőképessége megközelíti

az aestivum búzák szintjét, minőségük kielégíti a malom- és tésztaipari követelményeit. A világon

köztermesztésben lévő durumbúzák 98–99%-a tavaszi búza.

A Kárpát-medencében a tavaszi búzák termése elmarad az őszi búzákétól. Ennek érdekében a durumbúzák

nemesítését, majd fajtafenntartását a szegedi Gabonatermesztési Kutató Intézetben és a martonvásári MTA

Mezőgazdasági Kutatóintézetben kezdték el, és kiváló fajtákat állítottak elő.

A világ durumbúzatermésének több mint 1/3-a az USA-ban és Kanadában terem meg. Európában Olaszország, a

Közel-Keleten Törökország, Észak-Afrikában Marokkó, Dél-Amerikában pedig Argentína a legnagyobb

termesztő országok. Évente a durumbúza mennyisége megközelíti a 20 millió tonnát.


Talajigény. Szerkezettartó, egyöntetű, középkötött mezőségi vályog és középkötött erdőtalajokon ad egyszerre

érő, jó minőségű termést.

Nem való kötött réti talajra, mert – ősszel száraz időjárás esetén jó kelésű és megerősödött állomány nélkül –

áttelelése bizonytalan. Tavasszal a kötött talaj késve melegszik, ami hátráltatja bokrosodását és időarányos

fejlődését.

Nem való sem gyengén humuszos homokra, de humuszos homokra sem, továbbá szikesekre és sekély rétegű

talajokra.

Éghajlatigény. Ősszel nedves magágyat és enyhe októbert kíván. A téli és a kora tavaszi hirtelen hőmérséklet-

ingadozásra érzékeny. Szemkitöltődés idején fellépő száraz meleg, aszályos időszakok nemcsak

terméscsökkentők, hanem a termés minőségét is rontják.

A durumbúzára jellemző sárga színéhez, acélos, nagy fehérje- és sikértartalmához napfényes, hosszú napokat,

23–30 °C meleget, 30–40%-os relatív páratartalmat, átlagos csapadékú júniust igényel.

Környezetigény. Országunk északi határa a durumbúzát termesztő európai országoknak. Igényes a jó

kultúrállapotú talajra, s egyben a szomszédos táblák, mezsgyék, dűlőutak kultúrállapotára is.

Intenzív szántóföldi termesztési és gazdálkodási feltételeket és körülményeket igényel a nagy terméshez és a jó

minőséghez.


3.5.1. 2.5.1. Elővetemény

Valamennyi korán lekerülő, nagy tömegű növényi maradványokat nem hagyó elővetemény kiválóan megfelel a

durumbúza számára. A hüvelyes növények közül elsősorban a borsó, a bab, a csicseri borsó – jó szerkezetben

visszamaradó talajai – elsőrendű előveteménynek számítanak. Az általuk visszahagyott nitrogén a kevesebb

tápanyagot igénylő durumbúza számára kedvező.

Jó előveteménynek számítanak a korán lekerülő, keresztes virágú növények. A mustár, az olajretek, továbbá a

repce, a len, a mák és a korai burgonya. A kalászos gabona nem lehet elővetemény, két ok miatt is:

•elpergett magjából még jó nyári árvakelés után is marad vissza, ami a durumbúza kereskedelmi értékét

csökkenti,

•a búza általában önmegtermékenyülő, nyitva virágzó, a durumbúzáénak a nyitva virágzás ideje többszöröse is

lehet, emiatt hajlamosabb az idegen termékenyülésre.

Gabonafélék


Nyár végén és ősszel betakarított kapások (kukorica, napraforgó stb.) ne legyenek előveteményei, mert szárazra

forduló ősz esetén veszélyezteti az őszi beállottságot és áttelelését a durumbúzának.


A talaj előkészítése hasonló módon történik, mint a közönséges búzáé, attól függően, hogy mi volt az

előveteménye.

A magágy legyen a középkötött talajokra jellemző szerkezetes, 10–12 cm mély, tömörített és a felszínen annyira

zárt, hogy októberre maradjon nyirkos és jó kelést segítsen elő.

3.5.3. 2.5.3. Tápanyagellátás

A durumbúza hajlamosabb a megdőlésre, gyengébb az állóképessége, mint a kenyér búzáé. Tápanyagonként egy

tonna szem, a hozzátartozó szalmával az alábbiakat veszi fel a talajból:

nitrogén (N) 29 kg mész (CaO) 6 kg

foszfor (P2O5) 11 kg magnézium

(MgO) 2 kg

kálium (K2O) 18 kg

Alaptrágyaként ősszel az összes P-t és K-t, a nitrogén 40–50%-át magágyba kell kiadni. Tavasszal a nitrogén

műtrágya fennmaradó részét két alkalommal, hó nélküli fagyott talajra és szárba indulás előtt kell kiszórni.

A kora tavaszi fejtrágyázás azért indokolt, mert a kalász differenciálódása fagymentes talajban január végén,

február elején végbe megy. Ekkor eldől, hogy hány szem lesz egy kalászban. Kedvezőtlen áttelelés után

nitrogén fejtrágya indokolt a szárba indulás előtt is. A száraztésztagyártásra alkalmas durumbúza minőségét a

kései, a virágzáskori levéltrágya javíthatja.

A termőhelyenkénti tápanyagigényét a 10. táblázat mutatja. A talaj tápanyag-ellátottsági szintje a függelék 3

táblázatából állapítható meg.

10. táblázat - A durumbúza tápanyagigénye, kg/l t termés

Szántóföldi



gyenge közepes jó igen jó

N 33 30 28 26

I. P2O5 16 14 12 10

K2O 24 20 19 17

N – 32 31 30

II. P2O5 – 15 14 13

K2O – 22 20 17

3.5.4. 2.5.4. Vetés

A durumbúza vetése október 10–20 közötti időszakaszban a legalkalmasabb. A termés minőségéhez a vetőmag

szemnagysága, ezermagtömege a fajtára jellemző kell legyen és 550–600 darab négyzetméterenkénti csírát kell

Gabonafélék


vetni. Amennyiben nem árutermesztés, hanem a vetőanyag előállítása a cél, úgy a négyzetméterenkénti csíra és

a felhasznált műtrágya mennyisége 25%-kal csökkenthető.

A vetés módszere hasonló a kenyér búzáéhoz. A vetési adatokat a 11. táblázat mutatja.

A tavaszi durumbúzának csak a vetés ideje különbözik az őszi durumbúzák vetésétől.

11. táblázat - A durumbúza vetési útmutatója és vetőmag minőség követelményei

Megnevezés Adatok Megjegyzés

Vetésidő X. 10–20. A járófajták tavasszal is vethetők

Sortávolság 12 vagy 15,2 cm


Csíraszám

- malmi célra 500–550 db/m2

- vetőmag-szaporításra 400–450 db/m2

Ezerszemtömeg 45–55 g Előfordul 60 g-ig




Megjegyzés: a vetőmagtételben Lolium és Avena fajok nem lehetnek

3.5.5. 2.5.5. Növényvédelem, növényápolás

A növényápolási és növényvédelmi teendők hasonlóak a közönséges őszi búzáéhoz. A télállósága a

durumbúzának ugyan gyengébb, de regenerálódó képessége kedvezőbb, mint az aestivum búzáé. Kora tavaszi

felfagyás esetén a hengerezés, majd kombinált hatóanyagú herbicidek használata szükségszerű. A durum

búzafajták kórokozókkal és kártevőkkel szemben nem ellenállók, ezért elengedhetetlen a vegyszeres védekezés.

Gyomok. Jellemző gyomnövényei a nagy széltippan, a pipitérfajok, a rozsnokfajok, a szulákkeserűfű, a mezei

acat, a parlagfű, a parlagi ecsetpázsit, a ragadós galaj, orvosi székfű, ebszékfű, vadzabfajok, poloskafű, apró

szulák, tyúkhúr, veronikafajok, sovány perje.

Betegségek. Különösen érzékeny a fuzáriumfertőzésre, a szeptóriára és a helmintospóriumra, s mindhárom

betegség a durumbúzában gyakorta elő is fordul.

Kártevők. A kártevők közül jelentős mértékben rontja a termésminőséget a vetésfehérítő, a gabonapoloska és a

gabonafutrinka lárvája. Eredményes védekezés a gradáció pontos ismeretén alapszik.

3.5.6. 2.5.6. Érés és betakarítás

A durumbúzák hazai termőhelyein megközelítően a középérésű kenyérbúzákkal egy időben, teljes érésben kell

aratni. Fontos a betakarítás idejének pontos betartása. Megkésett aratás esetén romlik a minősége. Túlérve

hajlamos a megdőlésre, mely nemcsak nehezíti a betakarítást, de jelentős minőségváltozást, az acélosság

csökkenését, a darakihozatal és a sárga pigmenttartalom romlását idézi elő.

Gabonafélék


3.6. 2.6. A durumbúza őrleményeinek minőségi elvárásai

A durumbúza a közönséges búzától külső formájában, fizikai és kémiai tulajdonságaiban jelentősen eltér és

speciális vizsgálati módszereket igényel:

•a szem színe sárgás, a benne lévő nagyobb arányú (8–12 mg/kg) béta–karotin-tartalom következtében.

Eloszlása az endospermiumban egyenletes, a barna színanyagok a héjban fordulnak elő;

•a szem áttetsző, üveges; csak a 100%-ban üveges szemek fogadhatók el

•ezermagtömege akkor megfelelő, ha legalább 45–55 g.

•Hl tömege 80–85 kg.

•darakihozatala a fajra jellemző módon 55–60%, emiatt alkalmasabb a jó minőségű, nagyobb főzési stabilitású

száraztészta készítmények előállítására;

•a darák hamutartalma több mint az aestivum búzából őrölteké. A dara hamutartalma 15–25 relatív%-kal több

mint a kenyér búzáé;

•az ásványi anyagok közül a Mg- és a Zn-tartalom kiemelkedő;

•fehérje és nedvességtartalma több,

•a tészták rugalmassága jelentős mértékben meghaladja az aestivum búzákból készülteket.

3.7. 2.7. Vetőmagtermesztés

Vetőmagjának szaporítása azonos a kenyér búzáéval. A vetőmag minőségi követelményeit a 11.táblázat

tartalmazza.

4. 3. Tavaszi búza


A tavaszi búza termesztésének nincs a jelen időkre kialakult hagyománya. Vetésére akkor van szükség, amikor

az őszi búza vetését az időjárási- és talajviszonyok megakadályozzák. Előfordul ősszel vetett búzával hiányos

kelés vagy jelentős fagykár és a terméskiesés teszi indokolttá a tavaszi búza vetését. Az őszi búzánál szerényebb

termőképessége miatt tavaszi búzát akkor is vetnek, ha a kisebb termést jobb áron lehet értékesíteni, s ezzel a

jövedelme elfogadható a termelő számára. Termése a malom- és sütőiparnak az őszi búzáéval megegyező.

A tavaszi búza termesztésének sikerességét jelentősen befolyásolja az időjárás. A száraz és meleg tavasz nem

kedvez a tavaszi kalászosoknak, ilyenkor az őszi búzák 30–40%-kal nagyobb termésre is képesek a tavaszi

búzához képest. A tavaszi búza kalászolása később kezdődik, mint az őszié, így a szemtelítődés-érés idején

többnyire magasabb a hőmérséklet. Részben ennek köszönhető, részben a kisebb termésnek, hogy a tavaszi

búzák az őszieknél jobb minőség elérésére képesek. Ez azonban nem jelenti feltétlen azt, hogy minden tavaszi

búza termése jobb minőségű lenne.

Termőterülete évenként változó, 4000–5000 hektár között. 2002-ben 4897 hektáron vetettek tavaszi búzát.

Nagyobb területen a Közép-Dunántúlon és Győr–Sopron–Moson megyében termesztik, de jelentős még a Dél-

Dunántúl és a Dél-Alföld is. Termése a szántóföldi termőhelyek szerint a következő:

I. középkötött mezőségi talaj 3,5–6,0 t/ha

II. középkötött erdő talaj 3,0–5,5 t/ha

VI. sekély termőrétegű heterogén

talajok 2,5–4,0 t/ha

Gabonafélék



A tavaszi búza rendszertani besorolása, botanikája megegyezik az őszi búzáéval.

Gyökérzete bojtos gyökérrendszer, amely az elsődleges fő- és mellékgyökerekből, valamint a bokrosodást

követően kialakuló másodlagos gyökerekből áll. Minden oldalhajtása saját járulékos gyökérrendszert fejleszt.

Ekkor a bokrosodási csomóból a főhajtás mellett oldalhajtások fejlődnek. Vernalizációt, hideghatást nem

igényel a bokrosodás megindulásához.

Szára. Szalmaszára van, amely szárcsomókból és a közöttük lévő szártagokból áll. A szára az őszi búzához

képest kicsit rövidebb.

Levélzet. A szárcsomókból eredő levélhüvelyeken alakítja ki a levélzetet.

Virágzata. Virágzata a kalász, botanikai szempontból egy füzéres füzér. A kalászkákat 2–2 pelyvalevél védi. A

kalászkákon belül 3–5 virág van. A tavaszi búza öntermékenyülő növény.

Termése. Szemtermés, amelyet pelyvalevelek takarnak. A fenológiai fázisok időtartama rövidebb, így érése

csak 1–2 nappal van később, mint az őszi búzáé.


2004-ben 8 elismert tavaszi búza fajtából 6 külföldi, 2 pedig hazai nemesítésű. A tavaszi búza termesztésének

alapját a svájci Lona fajta adja, amely a jó termésstabilitáson kívül igen nagy sikértartalmú és kiváló

sikérminőségű. A magyarországi tavaszi búzából egyiket Mosonmagyaróváron állították elő, a másikat a

szegedi Gabonakutató Kht-ben 1996-tól. Jelentős különbségek vannak a fajták alkalmazkodóképessége között.

Ritkán fordul elő, hogy egy fajtának a termőképessége a különböző időjárású években is folyamatosan átlagon

felüli.


Talajigény. A középkötött mezőségi és erdő talajok a legmegfelelőbbek számára, ezek mellett a sekély

termőrétegű, heterogén talajokon is megterem, mérsékeltebb terméssel. A tavaszi búza alkalmazkodóképessége

rosszabb az őszi búzáénál, ezért termesztése nem javasolható a kötött réti, homok és szikes talajokon.

Éghajlatigény. Csapadékos, enyhe tavasz kedvező a tavaszi búzának, így gyorsabb a fejlődése és korábban

bokrosodik. A szemtelítődés-érés ideje általában meleg és száraz időszakra esik, ezért fontos, hogy erre az időre

a növény kellő mértékű csapadékban részesüljön.

Környezetigény. A Közép-Dunántúl az egyik legalkalmasabb környezet a tavaszi búzának a nagyobb tavaszi

csapadék miatt, de megfelelő környezetet jelent számára a Dél-Dunántúl és a Dél-Alföld termőterületei is.

6. ábra - Atavaszi búza kalásza (Papp Erzsébet)



Gabonafélék


A tavaszi búzának mindazok a szántóföldi növények lehetnek előveteményei, melyek az őszi búzának legalább

jó vagy közepes előveteményei. Ezek alapján:

Legjobb előveteményei a nyár folyamán betakarított növények, ezek közül is elsősorban valamennyi hüvelyes

növény. Kiváló előveteményei a keresztesvirágúak, így a repce, a mustár, az olajretek, továbbá az olaj és a

rostlen, a kender, a júliusig feltört, de nem gyomos lucerna, a vörös here és az egyéb pillangósok, az illóolajat

adó egy- vagy kétéves dudvás szárú gyógynövények.

Jó előveteményei intenzív szántóföldi növénytermesztési viszonyok között a szeptember 10-ig betakarított

cukorrépa, napraforgó, szemes és silókukorica, továbbá a maghozó cukorrépa és az augusztus végéig

betakarított, kerti magnak termesztett növények. A burgonya, a paradicsom, a hagyma, az étkezési- és a

fűszerpaprika, a nyári és az őszi betakarítású egyéb szántóföldi zöldségek szintén jó elővetemények. Előnyük,

hogy visszahagyott szár- és gyökérmaradványaik átmenetileg növelik a talaj szervesanyag-tartalmát és javítják a

talaj tápanyag-szolgáltató képességét.

Közepes elővetemény általában a szeptember második felében betakarított szemes kukorica. Önmaga és más őszi

vagy tavaszi kalászos után ne következzen.


Nyáron betakarított elővetemény után sekély tarlóhántás és gondos zárás szükséges, hogy az elpergett

kultúrnövény magjai kikeljenek. Az árvakelést a gyomokkal együtt tarlóápolással legalább 10–15 cm mélyen

kell aláforgatni és újból zárni a felszínt. Ősszel a szántás jó minőségű elmunkálása elengedhetetlen. Az a talaj,

amin jó magágy március közepéig nem készíthető, nem tavaszi búzának való. Tavasszal a simítózással kezdjük

a talajmunkát, amit a 8–10 cm mély magágykészítés követ.

Ősszel betakarított elővetemény, a kukoricaszár betakarítása, a napraforgószár és egyéb növény

melléktermékének felaprítása után, az őszi szántás legyen legalább 25 cm. Sekély termőrétegű talajon a szántás

a művelt réteg mélységéig forgassa be a növénymaradványokat. Elmunkálni a szántást nem kell.

Tavasszal az osztóbarázdák behúzása után a simító és a magágykészítő gép munkája összekapcsolható. A

magágy legfeljebb 10 cm mély legyen.


Tápanyagellátása gyakorlatilag azonos az őszi búzáéval. A P-t és a K-t az őszi alapművelés előtt teljes

egészében a N-t a tavaszi magágykészítés előtt kell kiszórni egy adagban. Rosszabb tápanyag-ellátottságú

talajon célszerű a nitrogént több adagban fejtrágyaként kiszórni. A termőhelyenkénti tápanyagigényét a

12.táblázat mutatja, amihez a talajvizsgálati adatok ismeretében a függelékben található táblázatokból a talaj N-,

P2O5-, K2O-tartalma alapján megállapítható az ellátottsági szint (12.táblázat).

12. táblázat - A tavaszi búza termőhelyenkénti tápanyagigénye, kg/1 t termés

Szántóföldi




N 33 29 27 25 20

I. P2O5 17 14 12 10 7

K2O 22 20 17 13 10

N 34 30 28 27 23

II. P2O5 18 15 13 11 8

K2O 25 22 18 15 12

Gabonafélék


N 37 33 30 27 25

VI. P2O5 19 17 14 12 9

K2O 24 22 20 17 13

4.5.4. 3.5.4. Vetés

Vetése március első felében legyen és március 15-ig célszerű befejezni. Március második felében vetése már

kockázatosabb, áprilisban pedig késő, termése bizonytalan. A vetést 3–4 cm-es, egyenletes mélységbe kell

elvégezni. A hektáronkénti kivetendő csíraszám 5,0–5,2 millió. 40–42 g-os ezerszemtömeggel hektáronként

210–220 kg a vetőmagszükséglet. A kései vetés hátrányait megnövelt magmennyiséggel javítani nem lehet.

Minél későbbi a vetése, annál alacsonyabb a növénymagasság, ezáltal kevesebb a szalma is.

A tavaszi búzák reprodukciós képessége elmarad az ősziekétől. A megkésett vetés rövidebb kalásszal jár együtt,

benne kevesebb termékenyült kalászkával, valamint kisebb ezerszemtömegű terméssel. Vetési útmutatóját a

13.táblázat tartalmazza.

13. táblázat - A tavaszi búza vetési útmutatója

Megnevezés Értékszámok Megjegyzés

Vetésidő III. 1–15. A március második felében vetése már kockázatos, az áprilisi

pedig eredménytelen.


Vetésmélység 3–4 cm Egyenletes mélységben.

Csíraszám 5,0–5,2 millió csíra/ha Minél későbbi a vetés, annál alacsonyabb a növénymagasság és

kevesebb a szalma.



Növényvédelme és növényápolási módszerei megegyeznek az őszi búzánál leírtakkal. A térbeli- és időbeli

izolációval, a tápanyagellátással a betegségek kialakulása elleni megelőző védekezésre fokozott figyelmet kell

fordítani a tavaszi búza esetében, a gyorsan végbemenő fenológiai fázisok és a rövidebb tenyészidő végett.


A tavaszi búza sikere nagymértékben függ a termés betakarítástól is. A tavaszi búza rendszerint az őszi

középkései érésűekkel egy időben vagy utána 1–2 nappal később érik. Folyamatosan nyomon kell követni az

érés fázisait és mérni a szem nedvességtartalmát. A 14–14,5% víztartalmú szemek már biztonsággal arathatók és

szárításra ekkor már nincs szükség. Teljes érés állapotában végzett aratás a tavaszi búza esetén is a

legmegfelelőbb. Túlérésben aratott tavaszi búza minősége – a termésveszteségen túl – jelentős mértékben

romlik.

4.5.7. 3.5.7. A tavaszi búza minősége

A tavaszi búza minőségi mutatói megegyeznek az őszi búzáéval, mind a malomipar, a sütőipar, mind a

takarmányozás területén.


Gabonafélék


Az őszi búza vetőmagjának termesztési és minőségi követelményei a tavaszi búzára is vonatkoznak. A

vetőmagtermesztés módszere alapvetően nem különbözik az őszi búzáétól, kivéve a vetésidőt (március 1–15), a

vetés mélységét (3–4 cm) és a kevesebb csírázó vetőmagszükségletet (az őszitől kevesebb).

5. 4. Tönkölybúza


A XX. század utolsó éveiben a szántóföldünkön újra megjelent egy, a korábbi évszázadokban már termesztett

növényfaj – a tönköly (Tritucum aestivum L. em. Thell. ssp. spelta (L.)Thell.).Ennek a növényfajnak és fajtáinak

állami elismerésével a hagyományos és az ökológiai termesztésbe egyaránt beilleszthető, s velük az egészséges

táplálkozáshoz szükséges természetes eredetű tápanyagok egy része nagyobb arányban egészíthető ki.

Nálunk a XX. század elejéig termesztették. A XI–XII. században német területről került az országba. A

pelyvával burkolt szemet az élelmiszeripari feldolgozás előtt hántolni szükséges, aminek jelentős az

energiaigénye. A hántolás többletenergia-igénye volt az oka a termesztés fokozatos visszaszorulásának. Az

1870-es esztendőben vetésterülete még 7933 ha volt, ami 1885-re 3781 ha-ra, 1901-ben 1232 ha-ra és 1914-re

881 ha-ra csökkent.

Termésének kiváló biológiai értéke járult hozzá ismételt termesztésbe vonásához. Vetésterülete 1995-ben 500

ha-t, 1999-ben 2000 ha-t, 2000-ben 8000 ha-t, 2001-ben 10 200 ha-t ért el, ami napjainkban 3000–4000 ha-ra

mérséklődött. Termesztése iránt külföldön is érdeklődés tapasztalható. Vetésterülete a világon folyamatosan

növekszik, ami az ezredfordulón 200–300 ezer hektár volt.

A faj pelyvás (hántolatlan) szemtermése a termőhely ökológiai adottságaitól függően is széles határok – 2,5–7,0

t/ha – között változhat. A szem, ellentétben a közönséges búzával, a betakarítás során kombájnnal nem

csépelhető ki. Termését ezért hántolni kell, ami külön berendezéssel egyszerű technikai eljárás.

Sok hasznú a nyers termése. Kalászát a szem tejes állapotában levágva fagyasztással tartósítják. Másik lehetőség

a gyöngykásakészítés, amikor a kalászokat a szem tejes érésének végén, a lisztesedés kezdeti fázisában gyűjtik

be. A kalászok színe ekkor még zöld, így azokat szárítani kell, s csak ezt követi a hántolás. Az éretten

betakarított termény tömegének kb. 30%-a pelyva, így a tiszta szemtömeg a betakarított teljes termésnél

ennyivel kisebb. A malomipari feldolgozás során az őrlési veszteség azonban már csak fele (15% körüli) a

közönséges búzákhoz képest, ami a vékonyabb szemhéjjel magyarázható.

A sütő-, a keksz- és az édesipar a teljes őrlésű és a fehér liszteket egyaránt hasznosítja, azok használata azonban

más technikát és több figyelmet igényel. A szem kiváló beltartalmi összetétele miatt lisztjét gyermektápszerekbe

keverik, 5–10%-ban a közönséges búza lisztjéhez keverve természetes eredetű lisztjavítóként is használható.

„Búzahús” is készíthető belőle. Takarmányozási értéke kiváló. Szalmája erős, magas, de a szem érésével

egyidejűleg „felpuhul”.

A pelyva értékes faipari alapanyag, belőle préselt lemez készíthető.

Az ökológiai gazdálkodás vezérnövénye. Kiváló gyomelnyomó képességű, kórokozói és kártevői köre még nem

kialakult.

Termése: a termőhelyek szerint nem alakult ki, de termőhelycsoportok szerint a következőképen alakul

hántolatlan szemtermése:

• középkötött mezőségi és erdőtalajon 3–6 t/ha

• a kötött, a laza és egyéb talajokon 2–4 t/ha


A tönköly a Búza- (Triticum) nemzetségbe tartozó, egyéves öntermékenyülő növény. A nemzetség a

Zárvatermők törzsébe (Angiospermatophyta), az Egyszikűek osztályába (Monocotyledonopsida), a

Liliomalkatúak alosztályába (Liliidea), a Pázsitfüvek rendjébe (Poales), a Pázsitfűfélék családjába (Poaceae =

Gramineae), a Perjefélék alcsaládjába (Pooideae = Festucoideae) tartozik. A Búza-nemzetség fajai három

Gabonafélék


tagozatba sorolhatók, a tönköly a Tönköly-tagozatba (Hexaploidea) tartozik. Alakköre változatos. Körnicke és

Werner 12 változatát írja le, melyek a pelyva színe (fehér, pirosló, kékes-feketés), a felülete (kopasz, molyhos),

valamint a kalász szálkás vagy tar jellege szerint különböznek egymástól. A változatokat Flaksberger két

prolesbe – aproles allemanum-baés a proles ibericum-ba – sorolta. A Tönköly-sorozatba pelyvás és pelyva

nélküli (csupasz szemű) fajok is tartoznak. A tönköly a pelyvásak közé tartozik a T. macha DEK. et MEN.fajjal

együtt. A pelyvás fajok fiatalabbak a csupasz szeműeknél és kialakításukban a csupasz szemű fajok is szerepet

játszottak.

A tönköly keletkezéséről több hipotézis ismert, származása még ma sem egyértelmű. Plinius szerint a

picenumiak fedezték fel, más nézetek alapján a Nílus völgyéből való. A speltát Iránban is megtalálták,

Täckholm szerint keletkezési helye Délnyugat-Ázsia, s az csak később került a Nílus-völgyébe. A

legvalószínűbb nézet szerint az Alpok vidékén keletkezett. Termesztési területei Délnyugat-Németország, az

Ardennek vidéke, Luxemburg, Belgium, Nyugat-Tirol, Svájc, Erdély, Bánát, Spanyolország, az Amerikai

Egyesült Államok és Irán.

Az azonos tagozatba tartozó közönséges csupasz szemű búza és a tönköly egymással jól keresztezhetők. Az

utódok a közönséges búza termőképességét és minőségét, de a spelta zárt pelyva jellegét öröklik. Ma több olyan

fajta is köztermesztésben van, melyek jellegüknél fogva spelták, de beltartalmi tulajdonságaik elmaradnak

azoktól.

Egynyári vagy őszi vetésű (áttelelő) gabona. A termőhelyi adottságoktól függően állománymagassága 60–170

cm, levelei és a kalászai is erősen viaszoltak, szürkészöld színűek.

Gyökérzete. Igen fejlett, télállósága és szárazságtűrő képessége kiváló.

7. ábra - Atönkölybúza kalásza (Papp Erzsébet)

Szára. Szalmája erős, vastag, de vékony falú.

Levele. A levéllemez kopasz, esetleg ritkásan szőrözött.

Virágzat. A kalász laza szerkezetű, hosszú, a kalászkák jól elkülönülnek egymástól. A kalászorsó törékeny,

széles és vastag. A kalász keresztmetszete négyzetes. A kalászkák hosszabbak, megnyúltak, átlagos hosszuk 14–

16 mm, szélességük 6–9 mm, vastagságuk 4–5 mm. Bennük 3–4 virág van, amiből rendszerint 2, ritkábban 3

szem fejlődik. A kalászok csúcsi és alapi részén a kalászkákban mindig 1–1 szem fejlődik ki. Egy-egy kifejlett

kalászban átlagosan 20–22 padka található, a termékenyült virágok száma a fő kalászokban 38–40 db. A kifejlett

kalászok teljes tömege 3,2–4,1 g. A termésösszetevőket a termesztési körülményektől függően nagyfokú

variabilitás jellemezheti. A hántolatlan szemtermés hektolitertömege 27,3 és 41,5 kg között változott, de igen

változó a hántolatlan (74,4–106,5 g) és a hántolt ezerszemtömeg (35,5–48,4 g) alakulása is. A hántolt szemek

hektolitertömege 76–79 kg közötti.

Termése. A szemek a toklászokban teljesen zártak. A pelyvák lemeze kemény, széles és romboid vagy tojás

alakú, csúcsuk zömök, hegyes pelyvafogban zárul, és széles-vízszintes vállba szélesedik ki. A pelyvagerinc a

lemezből kiemelkedik. A tojás alakú külső toklász vékony lemezű, csúcsán szálka fejlődhet vagy az hiányzik. A

szálka lehet rövid, olykor hosszú. A gyengén lapított szemtermés megnyúlt alakú, mindkét vége gyengén

hegyesedő, szögletes keresztmetszetű. A hasi barázda mély. A szem belső állománya lehet lisztes vagy üveges.

Gabonafélék


A növény robusztus megjelenésű, évjárattól függően július végén–augusztus elején-közepén, a középkései

közönséges őszibúza-fajták után érik. Túlérésben a kalász töredezik, akár az egész kalász is letörhet.


A 2003. évi Nemzeti Fajtajegyzékben 4 fajta szerepel. Ezek közül 2 hazai, 1 német, 1 svájci. A hazai fajták

nemesítését Győr környékén, illetve Mosonmagyaróváron génbanki alapanyagokból kiindulóan végezték. A

nemesítés módszere egyed- és tömegszelekció. Az ÖKO 10 az első hazánkban elismert fajta, pelyvájának színe

barna-barnássárga, ÖKO 82 a fehér pelyvaszínű, szálkátlan csoport első hazai tagja. A külföldi eredetű fajták

pelyvája barnás-sárga, honosítójuk és fajtafenntartójuk Martonvásáron van.

A tiszta spelta fajták nagy fehérjetartalmúak, ennek legnagyobb értéke akár 20–23% is lehet. A szín alapján

morfológiailag jól elkülöníthető a fehér pelyvájúak kedvezőbb beltartalmi tulajdonságúak, nagyobb fehérje- és

lizintartalommal rendelkeznek. E fajták különféle kórokozókkal szembeni érzékenysége azonban fokozottabb,

így a lisztharmat és a rozsda korábban is megjelenik rajtuk.


Talajigény. A közönséges búza és a tönköly talajigénye egymástól eltérő. A szélsőséges talajok kivételével

(futóhomok, belvíznek kitett talajok, szikesek) minden talajtípuson vethető. Hozama és a termés beltartalma az

eltérő talajadottságoknak megfelelően széles határok között változhatnak.

Kiváló búzát termő talajba inkább a közönséges búzáé az elsőség, mert ott a tönkölyök szemtermése 10–15%-

kal is elmaradhat.

A gyengébb termőhelyi adottságú, de szakszerűen művelt homokon, savanyú talajokon, termősziken, erodált

lejtő talajokon a közönséges búzánál nagyobb termés is elérhető. A talaj mésztartalmával szemben nem igényes.

Éghajlatigény. A tönköly télállósága kiváló, 30–40 cm vastag, többhónapos hótakarót is elvisel. Nem

fagyérzékeny. Csírázásához a pelyvalevelek átnedvesítése miatt több talajnedvességre van szüksége, azonban

elegendő nedvesség esetén a csírázás akár 1–2 °C-on is megindul.

A megkésett vetést (decemberi januári) jól tolerálja, a levegőtlenséget és a vízborítást más búzafajokhoz képest

jobban tűri.

Szárazság- és aszálytűrése a magas prolintartalom következtében kiváló. Szalmája magas, a szélnek jól ellenáll,

sűrű vetésben azonban megdől. A kalászorsó a szem teljes érésekor már törékeny, a betakarítás időpontjának

megválasztása ezért ennél a fajnál fontos szempont.

Környezetigény. Jó alkalmazkodóképessége révén az „égaljra nézvesem oly válogatós”, mint a közönséges

búza.

Az extenzív viszonyokat jól tűri. Változó a feltételigénye a hasznosítás módja szerint: vetőmag-, árunövény-,

étkezési vagy takarmány és a termesztés két iránya, azaz ökológiai vagy hagyományos.

A tönköly külterjes feltételek között maradt fenn az évszázadok során. Értéke ebből is következik.

Környezetének elhanyagoltsága, kultúrállapota miatt viszont ne legyen betegségek, kártevők és különösen

veszélyes gyomtól túlfertőzött, mert az veszélyeztetheti értékeinek biztos fennmaradását.


A tönköly termesztése sok tekintetben megegyezik a közönséges őszi búzáéval. A köztermesztésben eltelt

néhány év rövid idő a termesztési módszert ismerni, ezért a fellelhető ismeretekkel együtt jött létre termesztés

módszere.


Minden olyan elővetemény, mely a közönséges búzának is megfelel, kedvez a tönkölynek is. A termőhelyek

leegyszerűsödött vetésváltási rendszereivel e növény kórokozói és kártevői is felszaporodhatnak, ezért a

klasszikus kapás-kalászos növényi sorrend betartása ajánlott. Önmagával összefér, még a szigorú vetésváltási

Gabonafélék


rendet követelő ökogazdálkodásban is kényszerűségből lehet egyszeri önmaga utáni vetése. Praktikusabb ilyen

esetben váltani más gabonafajjal, pl. árpával, tritikáléval.

Jó előveteményei a korán lekerülő kétszikűek, így a borsó, a szeptember közepéig lekerülő szója, valamint

keresztesvirágúak, mint a repce stb.

Jó gyomelnyomó képességű, amit bizonyított napraforgó utáni termesztése. Cukorrépát követően is vethető, ha

betakarítása legkésőbb szeptember végére befejeződött. Minden olyan egyéb elővetemény is megfelelő számára,

melyek után legkésőbb a vetés-előkészítés szeptember közepétől, végétől megkezdhető és elvégezhető.


A talaj-előkészítés módját, a vetőágy-előkészítés és trágyázás rendszerét illetően érdemes Schlipf útmutatását

követni: „a föld vetés előtt ne legyen igen porlasztott; könnyű földnél a mag beszántatik, a nehézen pedig csak

beboronálandó; erős trágyázás után félős hogy megdül; középszerű trágyaerő mellett mindig inkáb sikerül mint

a búza”.

Az őszi kalászos gabonák talaj-előkészítési rendszerét alapul véve szántásos-forgatásos, vagy forgatás nélküli

talajművelés is végezhető. A mélyebb (25–30 cm) forgatásos, esetleg sekélyen forgatott (15–20 cm), de

mélyebben (30–35 cm) lazított művelés e növényfajnál kedvezőbb, mert a tönköly erős gyökérrendszere így

mélyebbre tud kifejlődni. Gyökerekkel így átszőtt talajréteg nagyobb felvehető víz- és tápanyagkészletet biztosít

a növényállományok számára, ami többlettermésben vagy termésbiztonságban jelentkezik.

A forgatás nélküli talaj-előkészítés végezhető tárcsával, nehézkultivátorral vagy középmélylazítóval, illetve

ezen eszközök kombinálásával. Ezek a műveletek a szántásos eljáráshoz viszonyítva kisebb vonóerő-igényűek,

egyúttal gyorsabban is végezhetők el.

A szántásos talaj-előkészítés előtt az elővetemény tarlóját a tarlómaradványok felaprítása és a

nedvességmegőrzés végett először tárcsázni, majd gyűrűshengerezni szükséges. Csapadékos időjárás esetén,

nyáron betakaruló növények után az aratást követően a tarlóhántást és zárásukat 3–4 héttel későbben célszerű

megismételni, majd szeptember közepén elvégezni a középmély szántást, melyet azonnal le kell zárni hengerrel.

Attól függően, hogy milyen az alapművelés, illetve mi volt az elővetemény, a vetés előtti utolsó talaj-előkészítés

rendszerint a vetés mélységéig (4–6 cm) hatoló kombinátorozásból áll.


A biológiai értéket képviselő minőségi árutermesztés legalapvetőbb feltétele a növényállomány.

Tápanyagigénye a közönséges búza szükségleteinél valamivel nagyobb. A tervezéshez a közönséges búza

igényével kell számolni (1 t szemtermés tápanyagigénye 27 kg N, 11 g P2O5, 18 kg K2O, 6 kg CaO és 2 kg

MgO).

A gyökérzetének nagy adszorpciós kapacitása és a közönséges búzákéhoz képest közel 50–60%-kal nagyobb

gyökértömege ezt a tápelemkülönbséget nem minden esetben szükséges és indokolt kijuttatni. Azokon a

talajokon ugyanis, ahol N-túlsúly alakulhat ki a vegetációs idő második felében, a nitrogéntöbblet a

növényállományok megdőléséhez vezethet.

Nitrogéntrágyázása a tönkölynek eltér a közönséges őszi búzák tápanyagrendszerétől:

•ősszel, ha egyébként sincs sok tarlómaradvány, ne is kapjon nitrogént;

•ilyen esetben a kora tavaszi fejtrágyázás szintén elmaradhat,

•csak a bokrosodás végső szakaszától (március vége–április eleje) jelentkező nitrogénszükségletet kell a

kívánalmakhoz igazítva levéltrágyázással kielégíteni.

Egy-egy állománykezelés alkalmával azonban 20 kg/ha-nál több N hatóanyagot ne kapjon.

A N-trágyázás összekapcsolható a növény okszerű növényvédelmi munkáival (lisztharmat, fuzáriózis, kártevők

elleni védekezés).

Gabonafélék


A tervezett termésszinthez szükséges foszfor és kálium mindig az alapvető talajművelés előtt kerüljön

kiszórásra.

A szükséglethez igazodó tápanyagellátás feltétele a talaj humusz-, foszfor- és kálium-ellátottsági szintjének

ismerete. Az N, a P2O5 és a K2O a függelékben található táblázatok segítségével, a 14.táblázatból állapítható

meg. A kiegyenlített minőségű termés alapja, a tápanyagok táblán belüli egyenletes kiszórása, elengedhetetlen.

14. táblázat - A tönköly tápanyagigénye, kg/1 t terméshez

Szántóföldi




I.

N

P2O5

K2O

37

20

24

33

17

22

30

15

19

27

13

15

22

10

12

II.

N

P2O5

K2O

38

21

27

34

18

22

31

16

20

30

14

17

26

11

15

III.

N

P2O5

K2O

40

24

25

35

21

22

32

19

18

29

16

15

24

13

12

IV.

N

P2O5

K2O

42

24

30

38

23

28

35

21

25

31

18

21

28

15

16

V.

N

P2O5

K2O

40

25

27

36

23

25

33

20

22

29

16

17

25

13

15

VI.

N

P2O5

K2O

42

24

28

38

22

26

35

16

23

31

15

20

29

13

16

A közvetlen szervestrágyázást az első évben jelentkező nitrogéntöbblet miatt kerülni kell.

5.5.4. 4.5.4. Vetés

A tönköly az összes gabonaféle közül a legjobban bokrosodik. A minősített fajták mindegyike őszi vetésű. A

produktív bokrosodás száma gyakran 5–6. Ehhez szükséges, hogy a vetés korán, lehetőleg október első két

dekádjában megtörténjen (15. táblázat).

15. táblázat - A tönköly vetési útmutatója

Gabonafélék



Vetési idő

Sortávolság

Vetésmélység

Vetéskori csíraszám

Tőtávolság

Ezerszemtömeg

X. 1–20.

12,0–12,5 cm

4–6 cm

250 db/m2

29–31 db/fm

3,0–3,5 cm pelyvás

70–75 g

pelyvájával együtt vetendő, a vetőanyag csávázása nem szükséges,

a kalászkákban gyakran két szem van

Csírázóképesség

Tisztaság

Nedvességtartalom

85%, legalább

98%, legalább

14,5%, legfeljebb

Vetőanyaga az aratáskor a kalászorsóról leválasztott kalászka. Egy-egy kalászkában rendszerint kettő, nagyon

ritkán három szem is kifejlődik. A kalász csúcsi és alapi részén azonban csak mindig egy szem fejlődik egy

kalászkában. A vetendő csíraszám 200–250 db/m2,fele-harmada a közönséges őszi búzáknál használt 500 db/m2.

A hektáronként vetendő pelyvás szemtömeg 120–160 kg között változik az ezerszemtömegtől függően.

Kedvezőbb talajadottságú termőhelyekre a kisebb, míg rosszabbakra a nagyobb vetőmagadagot érdemes vetni.

Koraibb vetésidőben szintén kevesebb csírázó magot vessünk. 12–12,5 cm-es gabona-sortávolságra vetve a

folyóméterenkénti szemszám 25–30 db, 15 cm-es sortávolság esetén ez az érték 30 és 36 között változzon.

Klasszikus vetésváltási rendszer esetén és jó kultúrállapotban lévő talaj esetén a vetőmagot nem szükséges

csávázni. A vetésmélység pontos és egyenletes tartása kiemelt jelentőségű, mert csak így számíthatunk nagyobb

produktív bokrosodásra. A vetésmélység középkötött és kötött talajokon 4–5 cm, könnyű talajok esetén 6 cm

legyen.

A vetőágy-előkészítés és a vetés munkái e növényfajnál is kombinálhatók, azonban a csupasz szemű búzák

vetéséhez kifejlesztett gépkapcsolások nem mindegyike használható. Legjobban a hagyományos – bütykös-

hengeres – vetőgépek váltak be, de a vetésmélység egyenletességét a direktvető-tárcsás gépek is jól biztosítják.

A különböző géptípusok használata előtt ajánlott a leforgatás elvégzése, elsősorban azért is, mert a legtöbb

vetőgépnek nincs e növényfajra kalibrált beállítási értéke. Ügyelni kell arra is, nehogy a csoroszlyák fölötti

gégecsövek megtörjenek vagy a vetőelemek törjék a pelyvás kalászkákat. A sérült vagy „könyökös” gégecsőben

a vetőmag könnyen elakadhat, ezáltal a vetés egyenetlen és a növényállomány hiányossá válik.

Nyirkos magágyban a csírázás gyorsan megindul. A csírázás minimális hőmérséklet-igénye 1–2 °C. Megkésett,

decemberi, esetleg januári vetésekkel – a csírázás megindulásához szükséges alacsony hőigény miatt – még jó

termések érhetők el.


A kezdeti gyors csírázást, majd kelést követően a növényállomány fejlődése lassú. A levelei vékonyabbak,

karcsúbbak, így a kisebb csíraszám miatt ősszel és még kora tavasszal is a tábla ritka állományképet mutat.

Nedves termőréteg esetén – március közepétől-végétől is – a növényállomány gyors fejlődésnek indul. Az

oldalhajtások megjelenése és azok gyors növekedésével zárt állomány április közepére alakul ki, és rendszerint

fedi a talaj felszínét.

Gyomok. Még tág térállásban is jó gyomelnyomó képességgel rendelkezik, ami abban nyilvánul meg, hogy a

gyomnövények fejlődéséhez szükséges életteret elveszi (árnyékolás, a felső talajréteg nedvességkészletének

gyors kimerítése). Zárt állományban e tulajdonsága miatt vegyszeres gyomirtást nem is igényel.

Elgyomosodott, valamint a nehezen irtható egyéves (pl. vadzab) és évelő gyomok (pl. mezei acat) ellen

vegyszeres gyomirtására mégis szükség lehet.

Gabonafélék


Szükség esetén a közönséges búzáknál használható készítmények alkalmazhatók, a szerek engedélyokirataiban

feltüntetett fenofázisokban és adagokban.

Betegségei közül egyelőre a levélrozsda (Puccinia recondita) és a lisztharmat (Erysiphe graminis) jelenthet

nagyobb veszélyt. Azok elleni védekezés szükségessége évjárattól függően is változhat. Az ismételt gabona-

elővetemények után való termesztése során számolni kell e kórokozók nagyobb mértékű megjelenésére.

A vegetációs idő végén a sárga levélrozsda (Drechslera tritici-repentis) is megjelenhet a növényeken, annak

kártétele azonban már nem jelentős.

Üszögfertőzöttség ez ideig nem fordult elő.

Kalászfuzáriózis ellen leghatékonyabban a növényállományok harmonikus tápanyagellátásával lehet védekezni.

Csapadékos időjárás, megkésett betakarítás esetén számolhatunk e betegség nagyobb mértékű fellépésére.

Ilyenkor a termést szárítani kell. A zárt pelyva a szántóföldön megvédi a szemet a gombák közvetlen

károsításától, azonban a nyirkos, alacsony hőmérsékletű és rosszul szellőztethető tárolóterekben a gombák gyors

szaporodásnak indulnak, veszélyeztetve ezáltal a felhasználhatóságot.

Kártevői. Szántóföldön egymást követő vetése együtt jár kártevőinek fokozatos megjelenésével. A kártevők

számának gyérítése az elővetemények tarlójának ápolásával, vagy az árvakelések azonnali talajba forgatásával is

elérhető. Számításba vehető kártevői a gabonafutrinka (Zabrus tenebroides), a vetésfehérítő bogarak (Oulema

septentrionis, Oulema melanopus stb.), a levéltetvek, valamint a raktári kártevők közül elsősorban a

gabonazsizsik (Sitophilus granarius) és a gabonamoly (Sitotraga cerealella).

A tönköly nagy fehérjetartalma a raktári rágcsálók számára is kiváló táplálékul szolgál, azok irtására fokozott

figyelmet szükséges fordítani.


A tönkölyt a szemet védő pelyvájával együtt aratják. A kalászok betakarítása zölden, kis területre korlátozódik,

a munka sok kézimunkaerőt igényel.

Az érés közeledtével a zöld szín egyre inkább halványul, s a növényállományok a fajtára jellemző fehér vagy

sárga-sárgásbarna színt veszik fel. A kalászolás és a virágzás sorrendjét követve a tönköly rendszerint a

közönséges középkései őszi búzák után érik július közepén, az ország nyugati és északi termőhelyein pedig

július végén.

A betakarítás időpontjának helyes megválasztása ennél a növényfajnál fokozottabb, mivel a kalászorsó

túlérésben töredezik. A megkésett betakarítás jelentős termésveszteséggel járhat. Célszerű emiatt a

betakaríthatóság külső jeleinek figyelemmel kísérése, s ezek észlelése alkalmával a tábláról gyakrabban mintát

gyűjteni, annak nedvességtartalmát meghatározni. Az aratás akkor kezdhető meg, ha a pelyvalevél száraz, a

szem nedvességtartalma 16% alá csökken. A betakarítás szükségességét az is jelzi, amikor a kalászok alapi része

nyakban megtörik.

A növények a talaj heterogén volta miatt nem egyszerre érnek. A nagyobb tápanyagtartalmú, laposabb fekvésű

táblarészeken vagy a tábla szélein az érés elhúzódhat. Egy-egy tábla betakarítási idejének meghatározásánál ne

az ezeken a területeken fejlődött növények érettségi állapota legyen a döntő. Az ilyen táblarészeket, ha ez

egyébként megoldható, ne is arassuk a fő tömeggel egy időben.

Átlagos időjárási feltételek között a kalászorsó nem törik. Viharos szél az érett vagy túlérett állományokban már

jelentős mértékű, 10–30%-os kárt is okozhat. Aratás közben csapadékos időjárás szintén kedvezőtlen, mert az

érett szem nyugalmi ideje rövid. Az átázott kalászokban visszafordíthatatlan biokémiai folyamatok indulnak

meg (többszöri visszanedvesedéssel növekszik az enzimaktivitás, csökken az esésszám, a sikér- és a

fehérjetartalom. A túlérésben lévő, többször megázott kalászok fényüket vesztik, egyúttal csökken a termés

hektoliter- és ezerszemtömege is.

Aratása előtt a kombájnok alapos felkészítése is megkívánt. Ez azért szükséges, mert a tönköly harvest indexe

tágabb a közönséges búzákénál. 5 t/ha-os pelyvás szemtermés esetén a hektáronkénti szalmatömeg 7–8 tonna is

lehet:

•az 1 hektár termőterület betakarítása akár 12–13 tonna anyag is átáramolhat a kombájn cséplő- és

tisztítórendszerein.

Gabonafélék


•a szűk cséplőszerkezet-beállítású kombájn a szemet kicsépli ugyan, de a csépléssel egyidejűleg fellépő

nagymértékű szemtörés a termény tartós tárolását és a későbbi hasznosíthatóságát hátrányosan befolyásolja.

A kombájn feladata a kalászkák kalászorsóról történő leválasztása. A kombájnok beállítása ne a közönséges

búzák betakarítása során alkalmazott, hanem a kukoricánál használt értékekre történjen. Mindez érvényes a

dobhézagok és a tisztítószerkezet beállítására is:

•ahol a rostanyílás nem állítható, ott 12–14 mm-es átmérőjű körrosta használata szükséges,

•a polyvarostát a megszokottól ajánlatos jobban hosszirányban megdönteni.

A közönséges búza aratásánál használt kisebb dobfordulattal történjen a cséplés, ami kisebb szemtörést idéz elő:

•egész kalászrészek nagyobb szalmában történő megjelenése esetén a dobhézagok csökkenthetők vagy a dob

fordulatszámának növelésével a kalász feldarabolódása fokozható.

A kombájnolt nyerstermést tisztítani kell, amihez 2–3 szintes magtisztító használható. A rostaméretek

kiválasztásához minden tétel tisztítása előtt ajánlott a próbatisztítás elvégzése. A nyers tételekhez leggyakrabban

használt rostaméretek: kör alakú rögrosta 11–13 mm közötti lyukmérettel; kör alakú szemrosta 5–7 mm

lyukmérettel vagy hasítékrosta, 3,2–4,5 mm közötti résmérettel. Porrostaként hasítékrostát használjunk, melynek

résmérete 2,0–2,5 mm.

A tisztítógépen átengedett termény a közönséges búzák garmadájának 2–2,5-szeres magasságát elérve

biztonsággal tárolható, azonban a garmada hőmérsékletének rendszeres ellenőrzését és legalább havonként egy

alkalommal történő átmozgatását el kell végezni. A pelyvás termény minden további előkészítés nélkül csak

takarmányozásra használható, de – a baromfival való közvetlen takarmányozást kivéve – ahhoz is darálásra

szorul.

Élelmiszeripari felhasználáshoz további előkészítés szükséges, speciális hántológépeken. A hántolás során külön

válik a pelyva és a szem, s azok további felhasználása is eltérő technológiákat követel.

5.5.7. 4.5.7. A tönköly minősége

A táplálkozáshoz testépítő, energiaszolgáltató és folyamatszabályozó tápelemekre van szükség, azonban

ezeknek nemcsak a mennyisége, hanem egymáshoz való aránya is lényeges. A tönkölyfajták esetében ezek a

mennyiségek és arányok rendkívül kedvezőek. Kedvező feltételek esetén fehérjetartalma 18–20% közötti. Az

aminosavak közül e fajta aszparaginsav-, glutaminsav-, alanin-, metionin-, prolin-, leucin- és izoleucin-, tirozin-,

fenilalanin- és lizintartalma is kedvezőbb a közönséges búzáénál.

Nagyobb a fajta összes esszenciális aminosav-mennyisége is. A 16. táblázat adatai alapján az is látható, hogy a

fajta glutaminsav-, metionin- és prolintartalma is jelentős. Kiemelkedően nagy a különböző vitamintartalma is,

pl. a B,-, a B2-, a B6-, a niacin- és az E-vitamin-tartalma.

16. táblázat - Egy tönköly búzafaj teljes szemének és a szem frakcióinak, őrlési

termékeinek beltartalmi mutatói

Minta jele Fehérje, % Nyers zsír,

% P, % K, % Ca, % Mg, %

Őrlési frakciók csíra 28,5 10,88 1,198 0,866 0,042 0,693

dara 16,9 1,72 0,214 0,115 0,024 0,563

korpa 22,4 5,94 2,152 1,871 0,053 0,137

emelt rost 21,9 4,09 0,775 0,559 0,044 0,274

finomliszt 18,3 2,16 0,232 0,137 0,028 0,079

Gabonafélék


tésztaliszt 17,1 1,44 0,275 0,079 0,027 0,048

teljes őrlés 19,6 2,57 0,556 0,367 0,038 0,203

búza szemminta 17,3 1,73 0,185 0,079 0,027 0,055

Kenyérminta fehér 19,9 0,21 0,254 0,227 0,038 0,068

barna (teljes őrlésű) 20,6 0,64 0,532 0,479 0,044 0,170

Lisztminta fehér 19,1 1,40 0,222 0,170 0,035 0,071

barna (teljes őrlésű) 20,4 2,31 0,590 0,419 0,035 0,207

korpa 21,7 3,15 1,174 1,098 0,063 0,065

A minősített fajták beltartalmi értékei között lényeges különbségek mutathatók ki, melyek javarészt genetikai

eredetűek, de ökológiai és szántóföldi okok is nagymértékben befolyásolják azok változásait. A szem és a belőle

készült különféle őrlési frakciók beltartalmi értékeit a 16. táblázat ismerteti. A nagy fehérjetartalom egyúttal

nagy sikértartalommal is párosul, azonban sikértartalma specifikus, a sikérváz könnyen fragmentálódik. A

közönséges búzákra kidolgozott minősítési rendszer alapján lisztje nagyobbrészt C1-C2-es sütőipari minőségű.


Vetőmagtermesztése főbb vonalaiban megegyezik az árutermesztésnél leírtakkal. A jó és szabványos minőségű

vetőanyag-előállítás alapja a termőhely körültekintő kiválasztása. A reprodukciós hányadosa nagyobb a

közönséges búzákénál, elérheti a 15–20-szorost is.

Vetőmagjának minőségi követelményei megegyezik az őszi búzáéval (9.táblázat).

6. 5. Rozs és évelő rozs

6.1. 5.1. Rozs

6.1.1. 5.1.1. Jelentősége

A rozs termesztésének alárendelt szerepe van a világ gabonatermesztésében. A rozs évszázadok óta főleg az

európai kontinens északi részének növénye és még ma is fontos szerepet tölt be annak a régiónak a

gabonatermesztésében.

Az utóbbi tíz évben a világ rozstermése évente 29,5 millió tonna. Európában 94%-át, 2%-ot Észak-Amerikában

és a maradékot a többi kontinensen. Legnagyobb rozstermesztők: Oroszország, Lengyelország, Németország,

Belorusszia és Ukrajna. A fő rozstermesztő övezet a Rajnától az Urál-hegységig húzódik. Az elmúlt ötven év

alatt a rozs vetésterülete 36 millió hektárról 1995-re kb. 8,5 millió hektárra csökkent. Ugyanebben az

időszakban termése 1,1 t/ha-ról 2,77 t/ha-ra növekedett.

Magyarországon a XX. század első felében még jelentős volt a rozs. A 600–700 ezer ha-on termelt mintegy

700–720 ezer tonna rozs napjainkra 30–40 ezer ha-ra és 80–100 ezer tonnára csökkent. Ezen időszak alatt a

termésátlagok – a világtendenciához hasonlóan – megduplázódtak és jelenleg 2,0–2,2 t/ha körüliek. Vetése a

növénytermesztés intenzívebbé válásával folyamatosan visszaszorult a homoktalajokra. Kezdetben elsősorban a

búza foglalta el a helyét, az utóbbi években pedig a tritikále.

Évente a kb. 100 ezer tonna rozs a hazai gabonatermés 1,0%-a. A hazai rozstermesztés részesedése az összes

gabonából a harmadát sem éri el az EU átlagának (3,4%). Rozsot hagyományosan takarmányozási és étkezési

célra a viszonylag gyenge termőhelyi adottságú talajokon termesztik, mivel kiválóan alkalmazkodik a

szélsőséges talaj és éghajlati viszonyokhoz. Hazánkban a homokhasznosításban a rozstermesztésnek jelentős a

Gabonafélék


szerepe. Magyarországon a megtermelt rozs több mint 80%-át az állatok takarmányozására (abrak) használják.

Arozs kenyérgabonakénti felhasználása kb. 20 ezer tonna, ami 20,0%-a a megtermelt rozsnak.

A rozs felhasználása a táplálkozásban elsősorban kenyérgabona. Európában – főleg tőlünk északabbra – a

rozskenyér vagy búzaliszttel vegyesen sütött rozsos kenyér fogyasztása általánosan elterjedt. Arozskenyérben

10–12 % fel nem szívódó, emészthetetlen szénhidrát található, ami a zsírsavak és cukrok felszívódását is gátolja.

A rozskenyér B1- és B2-vitamintartalma nagyobb, mint a fehér kenyéré. Arozskenyér fehérjetartalma ugyan

kisebb, de lizinben jóval gazdagabb, mint a búzakenyér.

Termése az alábbiak szerint alakul, szántóföldi termőhelyenként:

IV

. laza és homoktalajokon 1,8–3,5 t/ha

VI

. sekély termőrétegű talajokon 2,0–3,2 t/ha

A rozstermesztés jövőjét a rozs – mint élelmiszer alapanyag, állati takarmány és egyéb felhasználású nyersanyag

– iránti jövőbeli kereslet fogja meghatározni. A rozsot a jövőben a rozsból készült élelmiszerek egészségre

gyakorolt pozitív hatása fogja fenntartani.

6.1.2. 5.1.2. A növény botanikája és fiziológiája

6.1.2.1. Rendszertana

A rozs a Gramineae családba, Secale nemzetségbe tartozik. A Secale nemzetséget két szekcióra tagolják,

egyrészt az Agrestesre, másrészt a Cerealia-ra. Az elsőbe a kultúrrozstól távolabb eső aprómagvú, ún. vadfüvek,

míg az utóbbiba a kultúrrozs és a rokon vad, valamint gyomformák tartoznak. A Secale nemzetség valamennyi

fajának ivarsejtjei 7 kromoszómát (n = 7) tartalmaznak és egymással könnyen keresztezhetők.

A Secale nemzetség:

Faj Jellemzők

I. Szekció

Agrestes

1. Secale silvestre Host. 1 éves törékeny vad növény

2. Secale montanum Guss. évelő törékeny vad és gyomnövény

S. mont. var. Vavilovii Grossh. 1 éves törékeny vad növény

3. Secale africanum Stapf. évelő törékeny vad növény

II. Szekció

Cerealia

1. Secale ancestrale Zhuk. 1 éves törékeny vad növény

2. Gyomrozs (Secale cereale L.) 1 éves törékeny gyomnövény

Gabonafélék


Kultúrrozs 2n és 4n (Secale cereale L.) 1 éves nem törékeny kultúrnövény

Az Agrestes szekció tipikus vad tulajdonságokban mutatkozik meg – törékeny kalászorsó és többnyire apró,

értéktelen mag. Ezekhez tartozik Secale silvestre, ami törékeny kalászorsójú, homoktalajokon növő, egyéves

vadrozs, amely Magyarországtól kezdve Jugoszlávián, Románián, Dél-Oroszországon, a Kaukázuson, az

Uralon, Észak-Afganisztánon keresztül Közép-Ázsiáig elterjedt.

A Secale montanum Guss. számos alfajt foglal magába, amelyeket az idősebb szerzők külön fajoknak

tekintettek. A Secale montanumnak van egyéves és évelő változata, melyek törékeny kalászúak és többnyire

apró szeműek. A Secale montanum a Földközi-tenger partján Spanyolországtól Kis-Ázsiáig éppúgy

megtalálható, mint Örményországban és Perzsiában. Secale cereale x Secale montanum fajkeresztezésből

származnak a Magyarországon nemesített évelő rozsfajták.

A Secale africanum olyan faj, amelyik igazi vadfűnek tűnik és földrajzilag teljesen izoláltan fordul elő Dél-

Afrikában. Nagy állományt képes képezni, amely évente a rhizómából újból kihajt és morfológiailag, valamint

citológiailag a Secale montanumra hasonlít. A kutatások szerint a Secale montanum és a S. africanum közelebb

áll egymáshoz, mint a kultúrrozshoz.

A Cerealia szekció fajaihoz a kultúrrozson kívül (Secale cereale L.) a feltételezett ősét a vad Secale ancestrale

Zhuk.-t sorolják.

A kultúrrozs kizárólag természetes kiválogatódás során a búza és az árpa között növő, erős kalászorsójú

gyomrozsból keletkezett, másodlagos kultúrnövényként. A vad formából a kultúrformába való átmenet emberi

tevékenység eredménye, jóllehet nem szándékosan, amit a köztesformák felfedezésével igazolni lehet.

8. ábra - A rozs habitusképe

6.1.2.2. Származása

Gabonafélék


Keletkezési helye (elsődleges géncentruma) a búzáéval azonos. Európába a termesztett rozs (Secale cereale

L.)őse gyomnövényként került be a búzával. Kezdetben a természetes szelekció, majd később a tudatos

termesztői és nemesítői munka eredményeként – Észak- és ÉK-Európa legfontosabb kenyérgabonája lett.

Hazánkban a bronzkor óta ismert.

6.1.2.3. Morfológiája

Gyökérrendszer. A gabonafélékre jellemző bojtos gyökérzetű és az összes gabonaféle közül a legerőteljesebb.

Szár. A bokrosodás mértékétől függően 2–15 szalmaszár, mely a búzánál hosszabb és rendszerint vastagabb. A

növénymagasság 80–170 cm között változik. Örökletesen gyenge szárszilárdságú. Az újabb fajták és hibridek

állóképessége jobb.

Kalász és virág. Hasonló a búzáéhoz. Kalászkáiban azonban rendszerint kevesebb a virágok száma. Egy

kalászkában a kifejlett virágok száma többnyire csak 2, ritkán 3.

Termése. Jellegzetes alakú, a búzaszemnél vékonyabb, megnyúltabb.

6.1.2.4. Biológiája

A rozs egyedfejlődése hasonló a többi gabonaféléhez. Jarovizációs szakasza hosszabb a búzáénál.

Csírázása, kelése. Alacsonyabb hőmérsékleten és gyorsabban csírázik, mint a búza. A csírázás már 0 °C-on

megindul, de legkedvezőbb csírázási hőmérséklet 10–35 °C között. A rozs e tulajdonságával elkésett vetés (nov.

10–15.) esetén a tél folyamán, a hótakaró alatt is kikel, és tavasszal a hóolvadás után sorol.

Bokrosodása. Bokrosodása során nemcsak hajtásszáma alakul ki, hanem kezdetét veszi a kalászkezdemények

differenciálódása is. Mind a produktív bokrosodás mértékét, mind a kalász differenciálódás folyamatát

jelentősen befolyásolja az őszi időjárás. Kisebb mérvű bokrosodás tavasszal is előfordulhat.

Szárba indulása. A vetésidőtől és a tavaszi időjárástól függően általában április eleje – közepe közötti

időszakra tehető. A szárnövekedés időszakában intenzív a szervesanyag-képződés. Ugyanakkor a

kalászkezdemények differenciálódása tovább folytatódik, mialatt a virágszervek kialakulása is végbemegy.

Kalászolás, virágzás, termékenyülés. Hazai viszonyok között a rozs május első felében kalászol és május 15–

25. között virágzik.

A rozs idegentermékenyülő. A kalász szerkezete és virágzásbiológiája jelentősen eltér a többi kalászosokétól.

Az öntermékenyítés megakadályozását szolgálja virágnyíláskor először a portokok teljes kifordulása a virágból.

Ezt követően repednek fel és szórják ki pollenjeiket. Egy-egy kalászkában csak két virág termékenyül, amelyből

két szem fejlődik ki.

A virágzást nagyban meghatározza a hőmérséklet és a levegő páratartalma. A virágzás zöme a kora délelőtti

órákban van, 12 °C feletti hőmérsékleten. A virágzás a kalász középső harmadában kezdődik, ettől fölfelé és

lefelé terjed, 4–5 nap alatt fejeződik be. Egy tábla virágzása 8–10 napig is eltart. A portokokból kiürült pollen

zöme viszonylag kis távolságban (10–20 m) lerakódik, de elenyésző hányadát a szél akár 500 m távolságra is

elsodorja. A termékenyültség hiánya, az ún. „ablakosság”. A ma forgalomban lévő rozsfajták fő erőssége a

tökéletes termékenyültség.

Érés, betakarítás. A rozsot teljes érésben kell aratni. Érésideje július közepe. Az érés után a szem

csíranyugalmi állapota jóval rövidebb a búzáénál. Ezért csapadékos években, különösen a dőlt vetésekben,

gyakori veszélyt jelent a kalászban való kicsírázás.

6.1.3. 5.1.3. Biológiai alapok

A rozsnemesítés a XVIII. század végén kezdődött Németországban. Rimpau az első német rozsnemesítő 1867-

ben kezdte munkáját és tájfajtából előállított Schlanstedti fajta volt a világon az első tudatos nemesítésű

rozsfajta. A legismertebb rozsnemesítő a német Lochow 1881-ben ugyancsak tájfajtából állította elő a

világszerte ismert és még 1960-ig Európa-szerte a legnagyobb területen termesztett Petkusi rozsot.

A hazai rozsnemesítésben a múlt század végén volt köztermesztésben a Nyíri tájfajta, szárazságtűréséért és jó

minőségéért a Jánosnapi tájfajtát elsősorban legeltetés céljára vetették. A korszerű rozsnemesítés hazánkban

Gabonafélék


több nemesítőtelepen párhuzamosan indult a XX. században az első világháború előtt és után. Ezek közül

legjelentősebbek: a Magyaróvári Országos Növénynemesítő Intézet a Nyíri tájfajtával, a Hatvani Nemesítő

Telep a Hatvani rozzsal kezdte el nemesítést. Az első és a második világháború között állította elő Fleischmann

Rudolf Kompolton az „F” rozsot. Dunántúl rozstermő talajain még jelenleg is vetik a Lovászpatonai rozsot, amit

Horn Miklós állított elő a Lovászpatonai Növénynemesítő Telepen. A Petkusi fajta hazai hasznosítását Papp

Zsigmond 1926-ban kezdte, majd ennek anyagát Teichmann Vilmos a Kisvárdai Nemesítő Telepen tovább

javította és Kisvárdai rozs néven 1951-ben kapott állami elismerést. A Bauer Ferenc által előállított Kecskeméti-

H rozs 1959-ben kapott elismerést.

A rozs fajtatípusai: szabadelvirágzású, hibrid és évelő. Szabadelvirágzásúból a tetra típust anyarozs előállítására

vetik.

Arozsfajtákat szármagasság szerint három csoportba sorolják:

• magas 150–180 cm,

• középmagas 120–150 cm,

• alacsony 80–120 cm.

6.1.4. 5.1.4. A növény termőhelyigénye

Talajigény. A rozs hazánkban a gyengén humuszos homoktalajok, kovárványos barna erdőtalajok és a lejtős,

erodált, sekély termőrétegű talajok növénye. Ezen talajok bármelyikén, amennyiben a tritikálé, búza vagy árpa

többet terem, rozsot nem vetnek kenyérgabona vagy takarmány céljára.

Éghajlatigény. Arozs a búzánál hűvösebb és csapadékosabb éghajlatot kedvel. Klimatikus adottságaink a rozs

számára kedvezőek.

Időjárásigény. Fejlődésének kezdeti szakaszában az enyhe, csapadékos, hosszú ősz és a hűvös, hosszú tavasz

kedvezően hat a bokrosodására. Magtermés szempontjából kritikus időszak a virágzás idején előforduló, késői

májusi fagy, az igen hűvös, csapadékos napokkal. Ajúniusi szárazság – ha az azt megelőző időszak csapadékos

volt – a rozsban már számottevő veszteséget nem okoz.

Környezetigény. Arozs elterjedését Európában az alkalmazkodóképességének és igénytelenségének köszönheti.

Az extenzív növénytermesztést folytató gyenge termőhelyi adottságú gazdaságok kalászosa. A sík tábláktól

kezdve a dombos, hullámos, heterogén és erősen lejtős talajokig nemcsak vethető, hanem ősztől késő tavaszig

kiváló termőrétegvédő növény is. Fasorok, fás ligetek és erdők árnyékoló hatását a legjobban elviselő kalászos.

Körzetei a Nyírség, Duna–Tisza köze és belső Somogy homoktalajain, valamint Zala, Vas, Győr-Sopron-Moson

és Veszprém megye sekély termőrétegű talajain alakult ki.

6.1.5. 5.1.5. A termesztés módszere

6.1.5.1. 5.1.5.1. Elővetemény

A homoktalaj kevés növénynek felel meg. Aválasztás lehetősége is szűkös. Következhet ezért minden olyan

növény után, amit szeptember 10-ig betakarítottak. Agabonafélék közül a rozs – árutermesztésre – önmaga után

termeszthető.

A rozs legjobb előveteménye a korán lekerülő nyári burgonya, a dohány, a magtermők: mint a csillagfürt, a

somkóró vagy az olajretek, továbbá a második kaszálás után feltört lucerna. Ezek után jó minőségű magágy

készíthető, ami a kifogástalan kelés és a jó termés előfeltétele.

Hibrid rozsnak – jobb talajokon – jó előveteményei még a zöldségfélék: paprika, paradicsom, uborka, dinnye,

tök stb.

Pillangósok után – jobb homokra – ne vessük a megdőlés veszélye miatt.

Sekély termőrétegű talajokon valamennyi nyáron és nyárutón, szeptemberig betakarított növény után termesztik.

Gabonafélék


6.1.5.2. 5.1.5.2. Talaj-előkészítés

A rozs elengedhetetlen igénye a jól ülepedett magágy. A rozs egész vegetációjára kihat őszi fejlődése. Gyengén

fejlett, ritka állománynál már eleve terméscsökkenéssel lehet számolni.

Homok- és laza talajokon, nyáron betakarított elővetemény után a következő munkákat kell elvégezni:

•sekély tarlóhántás, hengerezve és felülete fogasolva,

•gyomosodás után, de azok magkötése előtt ápoló tárcsázás, utána ismét zárva hengerrel,

•magágykészítés szeptember elején kombinátorral vagy ásóboronával 7–10 cm mélyen.

Későn betakarított növény után – lehetőleg a tarlómaradványok aprításával és betárcsázásával – jó magágy

készíthető. Nedves homokon 2–3 évenként indokolt 20–25 cm mély, jól forgató szántás.

Sekély termőrétegű vagy lejtős, kötöttebb talajon, nyáron betakarított elővetemény után a tarlóhántásnak és a

tarlóápolásnak az erózió elleni talajvédelmet is szolgálnia kell. A magágy legyen mindenkor 7–10 cm mély.

6.1.5.3. 5.1.5.3. Tápanyagellátás

Egy tonna szem a hozzátartozó és betakarított szalmával az alábbi tápanyagokat veszi fel a talajból.


foszfor (P2O5) 12 kg magnézium (MgO) 2 kg

kálium (K2O) 26 kg

Tápanyagellátása teljes egészében műtrágyákkal megoldható. Tápanyagszükséglete a tervezhető terméshez a 17.

táblázat adataiból számítható ki.

A talajvizsgálat alapján számított PK-t teljes egészében, a N-nek a

•IV. sz. szántóföldi termőhelyen 30–40%-át, a

•VI. sz. szántóföldi termőhelyen 40–50%-át a vetés előtti magágykészítéssel kell a talajba keverni.

A fennmaradó N-t tél végén, kora tavasszal egy vagy két alkalommal kell kiadni, utóbbit legkésőbb április

elejéig.

További N-fejtrágyát csak kivételesen kaphat, különben az amúgy is gyenge szalmájának szilárdsága tovább

csökken. Szárszilárdító használata esetén 100 kg/ha feletti N-adagot is meghálál.

Nagyobb (100–120 kg/ha) N-adagokat csak hibrid fajta esetén és szárszilárdítás egyidejű alkalmazásával

kapjon.

Lucerna, egyéb pillangós takarmány, csillagfürt, csicseriborsó vagy homoki bab után – amennyiben

gyommentes volt az elővetemény, vetése pedig optimális időben történt – ősszel a rozs ne kapjon nitrogént.

Savanyú homoktalajon javasolt 2–3 t/ha önporló dolomit kijuttatása is, ami a tápanyagok felvételét segíti és

növeli a termést is (17. táblázat).

17. táblázat - A rozs tápanyagigénye, kg/1 t termés

Szántóföldi




Gabonafélék


IV.

N

P2O5

K2O

39

20

31

34

16

29

30

13

26

27

11

22

24

8

19

VI.

N

P2O5

K2O

37

20

30

34

17

27

27

11

20

25

10

18

23

9

17

6.1.5.4. 5.1.5.4. Vetés

Homoktalajokon a korai – szeptember közepi – vetés az őszi bokrosodás miatt biztonságot jelent. A rozs

fejlődése, állománysűrűsége, állóképessége és ezekből adódóan termésének mennyisége és minősége is

jelentősen függ vetésidejétől és az elvetett csíraszámtól.

A túl korai vetés, az optimálisnál nagyobb csíraszám és a nitrogén túladagolás egyaránt növeli a szármagasságot

és az állománysűrűséget, ami fokozza a megdőlés veszélyét.

18. táblázat - A rozs vetés útmutatója

Megnevezés Ajánlott értékek Megjegyzés

Vetésidő

Sortávolság

Vetésmélység

IX. 20–30

12 v. 15,2 cm

5–7 cm

évelő rozs 1X.10–20.

homokon 4–6 cm

Csíra

• szabad elvirágzású

• hibrid

• évelő

450–470 db/m2

500–520 db/m2

400–500 db/m2

300–400 db/m2

szeptemberben

októberben

Ezermagtömeg legalább 30–34 g nedvesség 14,5%

Csírázóképesség

Tisztaság

Nedvesség

85,0%, legalább

99%

145%, legfeljebb

A késői vetés (okt. 10. után) – az optimális vetésidőhöz képest – minden esetben terméskieséssel járhat (20–

40%), amelyet nitrogén műtrágyázással csak részben lehet ellensúlyozni. Vetési adatait a 18. táblázat

tartalmazza. A zárójelben lévő kisebb csíraértékek jobb termékenységű talajra és/vagy korábbi vetésre, a

nagyobb számok gyengébb termékenységű talajra és/vagy későbbi vetésre vonatkoznak.

Homoktalajon a mélyebb, kötöttebb talajon a sekélyebb vetés előnyösebb. Túl mély vetés (8–10 cm) 40–60%-os

terméscsökkenést is okozhat.

6.1.5.5. 5.1.5.5. Növényvédelem, növényápolás

Gabonafélék


Szárszilárdításra, növekedésszabályozók használatára – intenzív termesztés vagy vetőmagtermesztés és

magasabb N-adagok esetén – a termésbiztonság növelése érdekében szükség van. Intenzív termesztésnél

szárszilárdítással a rozs termése meg is duplázható, ha a talaj tápanyagkészlete a jó ellátottsági szintet eléri.

Gyomnövényei. Nehezen tisztítható káros gyomok: gabonarozsnok, vadzab, apró szulák, csormolyafajok,

repcsényretek. A szabadelvirágzású középmagas és magas szárú rozsfajták képesek elnyomni a gyomokat, így

gyomirtásra nincs szükség. Vegyszeres gyomirtásra csak hibrid rozsnál van szükség.

Betegségei: Fuzárium, csíkos mozaik vírus, barnarozsda, kőüszög, porüszög, anyarozs.

Kártevői: Drótférgek, pajorok, gabonapoloskák, gabonalegyek.

6.1.5.6. 5.1.5.6. Érés és betakarítás, minőség

Teljes érésben kell betakarítani. Az 1 m feletti nagyobb szalmatömeg miatt a kombájnt át kell állítani. A

rozsszalma 1,5–1,7-szerese a szemtermésnek. A rozs teljes érésben azonnal csírázásra képes, mert nincs

csíranyugalmi állapota. Ezért indokolt a gyors betakarítás. Éretten megázott vagy dőlt állapotban, a kalászban

csíráznak a szemek és csökken a minősége, rontja a rozsliszt, illetve a rozskenyér minőségét. A rozsszemnek –

még az érés későbbi fázisában is – erőteljes az enzimaktivitása, a légzés intenzívebb, mint a búzában. Tárolás

során külsőleg érettnek látszó, száraz szemtermés könnyen bemelegszik és befülled. Ezért kezdetben állandó

forgatással gondoskodni kell szellőztetéséről.

6.1.5.7. 5.1.5.7. Vetőmagtermesztés

A szabad elvirágzású fajtákat vetőmagnak jó kultúrállapotú, homogén talajon, 20%-kal kevesebb csíraszámmal

célszerű vetni, mint a takarmány vagy a malomipari célú rozsot. Előveteménye rozs és egyéb kalászos nem

lehet. A szuperelit-előállítás szigetelőtávolsága legalább 500 m, az elité 300 m, az I. fokúé 250 m, a II. fokúé

200 m kell legyen. Elválasztósáv egyéb gabonától: 2 m. Veszélyes gyomok a galaj fajok és a vadzab, nehezen

tisztíthatók a repcsényretek, a csormolyafajok, a konkoly és az apró szulák. Az anyarozsot tartalmazó kalászok

száma szaporítási foktól függően mintaterenként 5, 7, 10, 20 db. Szántóföldi szemlére egy alkalommal, a rozs

sárguló kalászú, de még zöldszalmás állapotában kerül sor.

Vetőmagjának minőségi követelményeit a 19. táblázat tartalmazza.

Hibrid rozs vetőmagot csak homogén középkötött talajban lehet szaporítani. Előveteménye sem rozs, sem egyéb

kalászos nem lehet. Hibrid rozs és szülőkomponenseinek szaporításakor az izolációs követelmények a

következők:

Elit fokú anyai szülőkomponens vetőmag-előállítás esetén a szigetelőtávolság 1000 méter, Elit fokú apai

szülőkomponens vetőmag-előállítás esetén a szigetelő távolság 600 méter, míg I. fokú (hibrid F1) vetőmag-

előállítás esetén 500 méter ugyanazon faj szülőkomponensétől, vagy más fajtától, vagy ugyanazon fajtától, mely

fajtatisztaságra erős heterogenitást mutat. A káros és nehezen tisztítható gyomok azonosak a szabad

elvirágzásúnál leírtakkal. Szántóföldi szemle háromszor: a virágzás kezdete előtt, virágzáskor és érés idején.

A rozsot betakarítás után 1–2-szer forgatni kell, mert néhány hétig izzad. Szárítani max. 40 Celsius-fokon lehet,

tárolni légszárazon max. 14,5% nedvességtartalommal lehet (19. táblázat).

19. táblázat - A rozs és hibrid rozs, valamint az évelő rozs vetőmagjával szembeni fő

követelmények

Szaporítási fok Csírázó-

képesség,

legalább,%

Tisztaság,

legalább, %

Idegenmag-tartalom, db/minta Nedvesség

tartalom,

legfeljebb,%

Vizsgálat

i minta, g más

növényfaj

összesen

más nem

gabona fajok egyéb

gabona

SE-E 85 98

4 3 1 14,5 500

I–II. fok 10 7 7

Gabonafélék


Megjegyzés: Claviceps purpurea (anyarozs) tartalom: SE-E: 1 db, I., II. szaporítási fok: 3 db, kivéve hibrid rozs, ahol SE-

E: 1 db, I. szaporítási fok: 4 db, 5 db akkor elfogadható, ha a második mintában nem több 4 db-nál.

A vetőmag tételben Lolium és Avena fajok nem lehetnek.

Évelő rozs

Szaporí

tási fok

Csírázó

képessé

g,

legaláb

b, %

Tisztasá

g,

legaláb

b, %

Idegenmag-tartalom legfeljebb,

% Idegenmag-tartalom, db/minta Nedves

ség-

tartalo

m

legfelje

bb, %

Össz

es Ebből

egy faj

Elytrigi

a

repens

Alopec

ururs

myosur

oides

Ebből

egy faj

Elytrigi

a

repens

Alopec

ururs

myosur

oides

Rumex

spp.

Raphan

us

raphani

strum

Gallium

spp.

SE-E 60 97 0,4 – – – 20 5 5 2 1 1 15

I. fok 1 0,5 0,3 0,3 – – – 5 3 7 14

Évelő rozsra vonatkozó további követelmények:

Avena spp. (vadzab fajok) 0 db/minta.

Anyarozs és üszög legfeljebb 0,2%/minta lehet.

A vetőmagtételben Lolium és Avena fajok nem lehetnek.

6.2. 5.2. Évelő rozs

Interspecifikus hibrid – az évelő rozs és a fajkeresztezésből (Secale

cereanum). Élettartama 3–4 év. Júliusban érik és beállt állománya ősszel legeltethető.

Termése. 2,0–2,5 t/ha szem és ősszel legeltetve 3,5–4,0 t/ha zöldtakarmány.

Termőhelyigénye. A lejtős domb- és hegyvidék az északi és dunántúli erdőtalaj, valamint a laza talajok

növénye. Jó kultúrállapotú talajon 4 évig ad termést.

Elővetemény-igénye és talaj-előkészítése azonos a rozsfajták igényével.

Tápanyagellátása megegyezik a rozséval. A számított alaptrágyák 3–4-szeresét adjuk vetése előtt a talajba

bemunkálva.

A nitrogén első évi adagja legyen azonos az egyéves rozs adagjával. A második évtől kapjon 40–50 kg/ha

fejtrágyát kora tavasszal, egyszeri kijuttatásban.

Ápolása. Megegyezik a hagyományos rozséval. Gyomirtást az első évben igényel, s ha jól beállt, gyakorlatilag

gyomelnyomó.

Betakarítása. Július 2. dekádjában érik. Aratáskor 15 cm-es tarlót kell hagyni, a jó sarjadás elősegítésére.

Szalmája a szemtermés 1–1,5-szerese.

Vetőmagtermesztése. A fajtarozsra vonatkozó előírásokkal azonos. Állományában a veszélyes és káros,

nehezen tisztítható gyomnövények nem fordulhatnak elő.

7. 6. Tritikále


Gabonafélék


A tritikále nemesítésének és termesztésének története az újat alkotó ember sikerének is a története. Az első

tritikále törzsek gyenge állóképességűek és kis termőképességűek, a szemek aszottak, zsugorodottak, a száruk

magas és gyenge volt. Ezeket a törzseket az anyarozs vagy varjúköröm (Claviceps purpurea (Fr.) Tul.), mint

gyógyszer alapanyag sikeresen fertőzte, némi vigaszt nyújtva a gyenge termésért. A sertésekben és a

baromfikban jobban értékesülő, nagyobb fehérje- és lizintartalom sem ellensúlyozta a kisebb termést.

A termesztésben ma már megtalálhatók a nagy termőképességű, rezisztens, állóképes, szép szemtípusú, nagy

lizintartalmú fajták, továbbá a fehérjetartalom hasonló lett a kenyérbúzáéhoz. Egyes tritikálefajták őszi és

tavaszi vetésben, öntözött és száraz körülmények között is felülmúlták a búzákat. Több esetben a nitrogént

hatékonyabban hasznosítja a tritikále, mint a búza.

A legtöbb országban takarmánygabonaként sertéssel, baromfival vagy tejelő marhákkal etetik.

Termése szántóföldi termőhelyek szerint az alábbiak szerint alakul.

I. középkötött mezőségi

talajok 3,0–7,0 t/ha,




V. szikesek 2,0–3,5 t/ha.

7.2. 6.2. A növény botanikája, fiziológiája

A tritikále a X Triticosecale (Witt.) tudományos nevet kapta, kifejezve azt a bizonytalanságot, hogy önálló

nemzetségbe vagy a triticum nemzetségbe sorolják be.

A búza (Triticum) és a rozs (Secale) keresztezése során a steril törzsek fertilitását colchicinkezeléssel és az ún.

másodlagos hibridek előállításával javították. Így állítottak elő olyan búza vagy tritikále genotípusokat, fajtákat,

melyek a búzagenom mellett egy és hét között tartalmaznak rozs kromoszómapárokat vagy csak

kromoszómarészeket. Az ebből létrejött nagyszámú változatból több éves válogató, szűrő és felszaporító

munkával lett a tritikálé.

A tritikále egyedfejlődése, származásából következően nem tér el lényegesen a szülőnövényekétől.

Öntermékenyülő, de a virágzásidő alatti hűvös, csapadékos időben nagyobb idegentermékenyülésre kell

számítani.

Őszi és tavaszi változata is van. A világ termesztési gyakorlatában nappalhosszúságra közömbös, hidegtűrő

fajták is ismertek, főleg Ernesto Borlaug, a Zöld Forradalom (Green Revolution ötletételindító nemesítő

munkájának eredményeként.

Gyökérzete. A gabonafélékre jellemző bojtos gyökérzet, a rozsnak köszönhetően erőteljes, a búzához képest

jobb víz- és tápanyag-hasznosító képességgel.

Szára. Szármagassága fajtától függően 95–115 cm, rugalmas. Állóképessége jó, de nitrogén túlsúlyra megdől.

Kalász és virág. Kalászmérete 10–17 cm, a virágok száma 3–5 és a szemkötés is a búzához hasonló. Eltérő a

kalász színe, mind a vegetációs idő alatt, mind éréskor. A levél, a szár és a kalász színe hamvas vagy viaszos, a

búzánál sötétebb, a rozsnál világosabb árnyalatú.

Termése. A szemek mérete, formája is jellegzetes. Testesebb, mint a rozs, nyúlánkabb, mint a búzaszem.

Szemszíne is a két növény keveréke, hasonlóbb a búzához. Ezerszemtömege 40–44 g körül van, de előfordulhat

38 és 52 g is.

9. ábra - A tritikále kalásza (Papp Erzsébet)

Gabonafélék



A biológiai alapok szélesítésére ma is állítanak elő primer tritikále törzseket a rozs és a búza fajtáival. Cél a

minél szélesebb genetikai alap biztosítása, a termőképesség, a minőség és az alkalmazkodóképesség javítása.

Termesztésének és nemesítésének történetéhez tartozik, hogy az első nagyobb területen termesztett

kereskedelmi fajtát Kiss Árpád Kecskeméten állította elő a 60-as években. Az No–57 és No–64 előzetesen

elismert fajták világszerte érdeklődést váltottak ki. A tritikálé nemesítése az 1970-es években Kanadában,

Mexikóban, az akkori Szovjetunióban és Lengyelországban történt. A magyarországi nemesítést visszavetette az

akkori integráció, miszerint országunkban erre a nemesítési programra nincs szükség. A nemesítési anyag

jelentős részét megkapta Lengyelország.

Gabonafélék


Sikeres lett a tritikálenemesítés. A Lasko lengyel fajta a nemzetközi őszi búza kísérletekben kiemelkedően

szerepelt, a Bókoló, alacsony szárú magyar törzset öt országban szabadalmaztatták, Harkovban nagyszerű

fagyálló fajtákat állítottak elő, Mexikóban a Búza és Kukorica Központban nemesítették az Armadillo törzset,

mely részben magyar eredetű és sikeres lett az ún. fejlődő Harmadik Világ országaiban. A 2004-es Nemzeti

fajtajegyzék tritikálét nem jelöl.


Talajigény. A középkötött mezőségi vályogtalajon elmarad termése a búzától, de ezeken a talajokon is jó

termésre képes.

A középkötött erdőtalajok megfelelnek a tritikálénak. A kötött réti talajt ne veszélyeztesse belvíz. Mind a

homoktalajok, mind a szikesek alkalmasak számára.

A sekély termőrétegű talajokon termesztése esetenként sikeres, de előfordulhat, hogy rosszul telel át.

Éghajlatigény. Ahol a búza és a rozs megterem, ott hazánkban bárhol termeszthető. Hőösszegigénye 2100–

2200 °C körül van. Ősszel a bokrosodásához, tavasszal a fejlődéséhez csapadékot kíván. Érésekor a

mérsékeltebben meleg idő kedvezőbb, mert ilyenkor a szemek nem szorulnak meg.

Környezetigény. A tritikále környezetigényét a búza és a rozs határán lehet meghatározni.

Alkalmazkodóképessége jó. Intenzív talajhasználatot nem hálál meg, de a kevésbé intenzív és a külterjes

gazdálkodás feltételei is megfelelnek számára.

Kultúrállapot-igénye a rozséhoz hasonló. Jól tűri a fasorok, ligetek beárnyékoló hatását.


7.5.1. 6.5.1. Elővetemény-igény

Korán lekerülő növény után készíthető megfelelő magágy számára. Bármely nyáron betakarított növény után

következhet. Önmaga után legfeljebb 3 évig termeszthető.


Alapozó talajmunkát külön nem kíván, a nyári talajmunkáknak a kultúrállapot-fenntartó gyomirtást kell

szolgálnia.

A 12–15 cm mélységig jól tömörített magágyat szeptember elején kell elkészíteni.

7.5.3. 6.5.3. Tápanyagigénye

Egy tonna szem a hozzátartozó betakarított szalmával az alábbi tápanyagokat veszi fel:

nitrogén (N) 27 kg/t mész (CaO) 7 kg/t

foszfor (P2O5) 12 kg/t magnézium (MgO) 2 kg/t

kálium (K2O) 24 kg/t

Tápanyagellátásához a 21.táblázat segítségével számíthatók ki a műtrágyaadagok.

Ősszel, a magágykészítéskor középkötött talajokon ne kapjon nitrogénből 20 kg/ha-nál, az egyéb talajokon

pedig 25–30 kg-nál többet.

Tavasszal, a vegetáció megindulása után – az áttelelést figyelembe véve – kapja meg egyszeri fejtrágyázással a

számított adag fennmaradó részét.

Gabonafélék


Azok a tritikáléfajták, melyeknek magassága megközelíti a rozsét és jól áttelelt a vetés, a középkötött

szántóföldi termőhelyeken kapjanak 15–30%-kal kevesebb tavaszi nitrogénfejtrágyát (20.táblázat).

20. táblázat - A tritikále tápanyagigénye, kg/1 t termés

Szántóföldi




I.

N

P2O5

K2O

33

17

26

31

14

24

28

12

31

26

11

20

24

10

19

II.

N

P2O5

K2O

35

18

27

33

15

25

30

13

22

28

12

21

26

11

20

III.

N

P2O5

K2O

N

P2O5

K2O

31

21

28

29

18

26

26

15

24

24

13

22

IV.

N

P2O5

K2O

N

P2O5

K2O

38

21

31

36

17

29

33

14

26

31

13

24

V.

N

P2O5

K2O

N

P2O5

K2O

35

21

28

33

18

26

30

15

24

28

13

22

7.5.4. 6.5.4. Vetés

Szeptember 20-a október 20-a közötti vetésidejét a magágy állapota és a tritikálé tervezhető terméséhez kell

igazítani. Gyenge termőhelyi adottságok között vetésére szeptember 20–30. között, kötött talajokon és

szikeseken időjárástól függően október 10-ig legyen elvetve. Nagy termésekre képes vályogtalajokon október

10–20. között legjobb vetni. A vetési adatokat a 21.táblázat tartalmazza.

21. táblázat - A tritikále vetési útmutatója


Vetési idő IX. 20-X. 20.

Sortávolság 12 cm

Vetésmelység 4–5 cm

Vetéskori csíraszám 480–520 db/m2 Magja a talajban gyengébben csírázhat, mint a csíráztatóban.

Gabonafélék


Ezerszemtömeg 40–45 g Előfordul 40 g alatt is





Gyomok. A gyomok ellen a búzánál is használt gyomirtó szerekkel védekezhetünk.

Betegségei a környezeti feltételektől – csapadékos vagy száraz idő –, a genotípustól, a növényállománytól

függően támadnak. A búza kórokozói kisebb mértékben jelennek meg a tritikálefajtákon, mint a hasonló

körülmények között termesztett búzafajtákon.

Kártevők. A kártevők közül a drótférgek (Agriotes sp.),a gabonalégy (Chlorops pumilionis) és a

gabonapoloskák (Eurigaster sp.) ellen talajfertőtlenítéssel, vetésváltással védekezhetünk. A telt szárú

fajtatípusok rezisztensek a búzaléggyel (Cephus pygmaeus) szemben.


Teljes érésben kell aratni. A fajták között a korábban és későbben érő típusok között 6–7 nap a különbség. A

korai tritikálefajták a középérésű búzafajtákkal egy időben érnek, ami meghatározza betakarításuk sorrendjét is.

Aratáskor az általában nagyobb szalmatömeg és a búzánál szorosabb pelyvaburkolás miatt lassúbb a betakarítás

sebessége. Megkésett aratáskor sem pereg a szem. A búza- és rozsfajtákhoz hasonlóan a nagyobb

enzimaktivitásuk miatt csapadékos betakarítási időben hajlamosabbak a kalászban csírázásra és ez vetőmag-

minőség és a lisztminőség romlásával járhat együtt. A veszteségek elkerülésére indokolt szárítása.

7.5.7. 6.5.7. A tritikále minősége

Minőségét meghatározza, hogy a búza és a rozs keresztezéséből származó állandósult hibrid, aminek

fehérjetartalma a két szülő közé esik. 86% szárazanyagra számolva 12–16% közötti a legtöbb fajtánál. A

makroelemek közül a K, P, Mg, S, Ca mennyisége, míg a mikroelemek közül a Mn, Zn, és a Fe jelentős.

A tritikále keményítője egyszerű, szemcsés jellegű, melynek átmérője a két szülő között van, a búza, a rozs és a

tritikále tartalék fehérjéinek rokonságáról tanúskodnak. Az aminosav összetételről a 22.táblázatban találhatók

adatok.

22. táblázat - A rozs-, a tritikále- és a búzalisztek aminosav-összetétele (Bushuk)

Aminosav g/16 gN

Rozs Tritikále Durumbúza Acélos búza

Lizin 3,40 2,80 2,29 2,10

Hisztidin 2,14 2,34 2,37 2,31

Arginin 4,55 4,77 3,64 3,67

Aszparaginsav 6,82 5,67 4,62 3,43

Treonin 3,26 3,05 2,82 2,51

Szerin 4,11 4,37 4,37 4,07

Gabonafélék


Glutaminsav 30,51 32,91 35,78 40,53

Prolin 15,29 14,18 13,92 12,54

Glicin 3,82 3,87 3,52 3,60

Alanin 4,06 3,57 3,27 2,88

Cisztin 2,65 3,22 2,66 2,69

Valin 5,22 4,93 4,77 4,34

Metionin 2,15 2,25 2,14 I,70

Izoleucin 4,21 4,37 4,51 3,94

Leucin 6,65 7,55 7,46 7,11

Tirozin 2,16 2,81 2,67 2,48

Fenilalanin 5,16 4,98 5,48 6,09

Az amilolitikus enzimekről megállapították, hogy az aktivitásuk sokkal nagyobb, mint a búzában és esetenként

nagyobb, mint a rozsban. Nyersfehérje-tartalma a búzáénál könnyebben emészthető és a rozstól eltérően vízben

oldódó sikérfehérjéket is tartalmaz. Lisztjéről megállapítható, hogy kenyérkészítéskor elősegíti a fermentáció

gyorsabb lefolyását, növeli a lisztek vízfelvevő képességét, a kenyerek átlagos fehérjetartalmát. Lisztjéből új, jó

ízű kenyér süthető, felhasználható a tésztafélék és sütemények készítésekor is.


Jó hő- és vízgazdálkodású talajt igényel. Az idegeneléshez 2–2,5 m széles sávokban kell vetni. A

szigetelőtávolság más gabonafajoktól 2 m, tritikáléfajták között:

öntermékenyülő idegentermékenyülő

SE 100 m 500 m

E 50 m 300 m

I. fok 20 m 250 m

II. fok 20 m 200 m

A szántóföldi szemlére az érés kezdetén kerül sor, amikor a szalma még zöldes. 15%–ot meghaladó fuzáriumos

kalász kizáró ok. SE-nél 5, E-nél 7, I. fokúnál 10 és II. fokúnál 20 db anyarozsot tartalmazó kalász fordulhat elő

a mintaterek átlagában.

Vetőmagjának minőségi követelményeit a 23.táblázat tartalmazza.

23. táblázat - A tritikále vetőmagjának minőségi követelményei

Szaporítási fok Csírázó-képesség,

legalább,% Tisztaság,

legalább, %

Idegenmag-tartalom, db/minta Nedvesség-

tartalom,

legfeljebb, %

Vizsgálati

minta, g más növényfaj más nem egyéb

Gabonafélék


összesen gabona-

fajok gabona

SE-E 80 98 4 3 1 14,5 500

I–II. fok 80 98 10 7 7

Megjegyzés: a vetőmagtételben Lolium és Avena fajok nem lehetnek.

8. 7. Őszi és tavaszi árpa


Az árpát kiváló alkalmazkodóképességével a legkülönbözőbb éghajlatú országokban vetik. Rövid nyarú északi

tájakon a legfontosabb gabona. A meleg, déli országokban termése abraktakarmány. Az enyhe, mérsékelten

meleg vidékeken elsősorban sörárpának termesztik.

A tavaszi árpa termesztésének északi határa a 70. szélességi fok térségére tehető, ahol minden évben termést

ad, más gabonafélék viszont ott csak zöldtakarmányként jönnek számításba. Kiváló tulajdonsága az is, hogy az

Alpokban 1900 m tengerszint feletti magasságban is vethető. Tibetben a Himalája vidékén 4000 m magasságig

is fellelhető. Szubtropikus viszonyok között is termeszthető. Jó adaptálódó képessége elsősorban rövid

tenyészidejének köszönhető. Nincs még egy gabonaféle, amely ilyen széles körben elterjedt volna, bár

vetésterülete viszonylag szerény.

Az árpa termesztése a II. világháború után a Föld több országában jelentősen fellendült, a megnövekedett

sörfogyasztás hatására. E területnövekedés elsősorban a zab rovására történt. Európán kívül nagy a vetésterülete

Irakban, Argentínában, Ausztráliában, Új-Zélandon, s csak a trópusokon nem termesztik.

Hazánkban a búza és a kukorica után az árpa a legfontosabb gabonanövény. Az őszi árpa és tavaszi árpa egy

része takarmány, a többi a söripar alapanyaga. Az őszi és a tavaszi árpa fontosabb adatait a 24.táblázat mutatja

(KSH adatok).

Az őszi árpa termőterülete világviszonylatban kisebb, szinte csak Közép-Európára korlátozódik, aminek oka a

gyengébb télállóság, amely növeli a termesztés kockázatát.

24. táblázat - Az árpa vetésterülete, termésátlaga, össztermése hazánkban

Évek 1976–1980 1981–1985 1986–1990 1995 2000

Vetésterület, 1000 ha

Őszi 102 158 182 186 151

Tavaszi 135 115 104 206 174

Termésátlag, t/ha

Őszi 3,61 3,84 4,42 4,01 3,51

Tavaszi 2,97 3,84 4,07 3,22 2,13

Össztermés, 1000 t

Őszi 370 619 799 746 530

Tavaszi 399 385 424 663 371

Gabonafélék


Őszi árpa az ország egész területén sikerrel termeszthető, a búzához és a kukoricához viszonyítva az ország

nyugati termőtájain vetik nagyobb területen. A kalászosok közül a leggyengébb talajokon adja a nagyobb

termést és legkevésbé reagál a talaj minőségének változására. Egy aranykorona-érték változásra 40–50 kg/ha

termésátlag-változás következik be, a búza esetében ez 70 kg, a kukoricánál pedig 140–150 kg. Homokon,

kovárványos barna erdőtalajon, szikes talajon, sekély termőrétegű lejtőtalajokon jobb termést ad, mint a búza.

Sziken, homokon a búzaszem már megszorul a júliusi melegben, az őszi árpa ekkorra már teljesen érett,

aratható.

Gazdasági előnye, hogy korai aratásával elegendő a tenyészidő a kettős termesztésre, így utána

takarmánynövények, zöldtrágya stb. vethető. A másodvetésű silótakarmány területet szabadít fel az

árunövények számára.

Gabonára koncentrált vetésforgókban őszi árpával a munkacsúcsokat szét tudjuk húzni, a kombájnkapacitás

jobban kihasználható. Szerényebb elővetemény igénye miatt jobban tűri a gabona-előveteményeket, őszi búza

után is nagy termést ad. Repcetermelő gazdaságokban ez a legkiválóbb elővetemény, mivel korai lekerülése

miatt jó vetőágy készíthető, és a repcét idejében el tudjuk vetni. Utána a tarlóra a vegetációs idő alatt tárolt

hígtrágya hamar kihelyezhető.

Az őszi árpa és kukorica egymást jól kiegészítő növények. Az őszi árpa termesztését gyenge és közepes, a

kukoricáét közepesnél jobb talajokon kell szorgalmazni. Sertéstenyésztő üzemekben igény van rá, mivel

tápanyagban gazdag, könnyen emészthető és takarmánykeverékekbe szinte korlátozás nélkül keverhető.

Fehérjéjének lizintartalma nagyobb, mint a takarmánybúzáé (3–4%). Az őszi árpa termesztésének növelése

lehetővé teszi a szójaimport csökkentését: 100 kg kukoricához 18–22 kg szója szükséges a sertések számára

kívánatos 17%-os fehérjekoncentráció eléréséhez, 100 kg árpához 8–10 kg elegendő.

A viaszérés idején a teljes növényt (whole crop) szilázsként betakarítva vagy szárítás-őrlés után granulálva nagy

keményítőértékű és sok emészthető fehérjét tartalmazó takarmányt nyerhetünk (GPS-módszer).

Az őszi árpa N-hasznosítása jó, N-műtrágyaigénye szerény. Energiatakarékos talajművelési rendszerekben is

nagy terméssel fizet, mivel sekély művelést kíván. A vetőágy minőségére igényes. Egy tonna gabonafélét

legolcsóbban őszi árpával tudunk előállítani, mert termelési költsége kicsi, termésátlaga viszont a gabonáké

között a középmezőnyben helyezkedik el.

Sör- és malátaiparunk igényeinek kielégítése, továbbá a sörárpaexport-lehetőségek kihasználása végett

sörárpatermesztésünk fejlesztése indokolt. A hazai sörgyártás mennyiségi és nem utolsósorban minőségi

fejlesztést igényel. Bár a tavaszi árpa genetikai potenciálja a kukorica és a búza nagyságrendjét nem éri el,

statisztikák bizonyítják, hogy gyengébb talajokon e két fontos növénynek versenytársa lehet a jövedelmezőség

tekintetében. A sörárpa ugyanis magasabb áron értékesíthető, mint a kukorica vagy a búza. Jelenleg belföldi

sörárpaszükségletünk összes gabonatermésünknek csupán 1%-a.

A sörfogyasztást – és ezzel együtt a sörárpaigényt – növeli az idegenforgalom növekedése is, és a kevesebb

alkoholt tartalmazó szeszes italok iránti kereslet. 1950-ben még 8,3 l volt a fejenkénti sörfogyasztás évente,

1960-ban már 36,8 l, 1970-ben 59,4 l, 1980-ban 86,6 l, 1985-ben 92,4 l, 1986-ban 99,0 l, 2000-ben 71,6 l. 1990-

től kezdve a söripar 230–250 ezer t jó minőségű sörárpára tart igényt évente, amely csak a sörárpatermesztés

volumenének és minőségének fejlesztésével elégíthető ki. Örvendetes, hogy a magán sörfőzők száma is

növekszik hazánkban.

Napjainkban a sörárpa termesztésének módszere nem tér el a takarmányozásra szánt tavaszi gabonákétól és a

termés minősége sem a szokottétól. Ugyanazon termés mind takarmányozásra, mind sörárpaként értékesíthető.

A jó minőségű söripari alapanyag előállításához azonban figyelembe kell venni a sörárpatermesztés

sajátosságait a technológiai folyamat minden eleménél.

A tavaszi árpa a számára alkalmas termőhelyeken és talajadottságok mellett a nagy területen termesztett

növények közé jól beilleszthető, különösen a későn lekerülő cukorrépa, burgonya, kukorica után, de a nagyobb

„gabonakoncentrációt” is jobban tűri, mint a búza. Hazánk északi és nyugati tájain, ahol a termőhelyi adottságok

a búza és a kukorica termesztésére kevésbé megfelelőek, a tavaszi árpával jelentős eredmények érhetők el.

Termése szántóföldi termőhelyenként az alábbiak szerint alakul:

őszi árpa tavaszi árpa

Gabonafélék



talajok 3,5–7,3 t/ha 3,0–5,5 t/ha

II. középkötött erdőtalajok 3,0–6,0 t/ha 2,5–6,6 t/ha

III. kötött réti talajok 2,5–5,0 t/ha 2,5–5,0 t/ha

IV. laza és homoktalajok 2,4–5,5 t/ha –

V. szikesek 2,0–5,0 t/ha –

VI. sekély termőrétegű

talajok 2,0–4,0 t/ha 2,0–3,0 t/ha

8.2. 7.2. Az árpa botanikája és fiziológiája

Az árpa (Hordeum vulgare L.)rendszertani helye Linné óta több ízben változott. Így például Körnicke 1885-ben

egy széles körű morfológiai rendszert dolgozott ki az árpára, de rendszerében több hiányosság is mutatkozott.

Ezeket a hiányokat kiküszöbölték, s az ő rendszere szerint a változatok csoportosítása a következő:

Hordeum vulgare:

I. convar. hexastichon Alef. többsoros árpák, II. convar. intermedium (Körn.) Mans. középárpa, III. convar. distichon Alef. kétsoros árpák, IV. convar. deficiens (Stend) Mans. hiányos árpa, V. convar. labile (Schiem.) Mans. labilis árpa.

Az egyes alfajok megkülönböztetése a hexastichon, a distichon és a deficiens esetében genetikailag

megalapozott. Az intermedium és a labile helyzete a rendszertanban nem egészen tisztázott. Az intermedium

morfológiai karakterét a kalászkák középső szemsorainak szálkázottsága és az oldalsó szemsorok

szálkanélkülisége adja meg. A labile alfajon egy kalászon belül az oldalsó szemsorok vagy teljesen kifejlődnek,

vagy rudimentáriásak, vagy teljesen hiányoznak. A genetikai viszonyok itt meglehetősen bonyolultak.

Az egyes fajok részletes leírása:

I. Hordeum vulgare convar. hexastichon (többsoros, hatsoros árpa). Mind a középső, mind az oldalsó szemek

megtermékenyülnek, a pelyvalevelek hosszú vagy rövid toklászsertét viselnek, esetleg szálka nélküliek.

10. ábra - Az árpa habitusképe

Gabonafélék


II. Hordeum vulgare convar. intermedium. Azegy padkán lévő 3 virág(kalászka) közül a középső mindig

termékeny, a külsők pedig felváltva termékenyülnek. Ennek az alfajnak csak a Himalája hegységtől Japánig

terjedő földrészen van jelentősége. Atoklász nélküli árpák nemesítésében használják mint nemesítési

alapanyagot.

III. Hordeum vulgare convar. distichon (kétsoros árpa). Az egy padkán lévő három virágból a középső virágok

termékenyülnek, az oldalsók redukálódtak. A középső szemeken hosszabb-rövidebb szálka van, amelyek

fogazottak, de szálkanélküliség is előfordul. A kétsoros árpánál is szerepet játszik a kalászorsó internodiumainak

hosszúsága.

IV Hordeum vulgare convar. deficiens (hiányos árpa). A középső virágok megtermékenyülnek, az oldalsók

többé-kevésbé redukálódtak, a pelyvalevelek kicsik vagy hiányoznak. Ez az alfaj főként Abesszíniában és

Eritreában jelentős, jó bokrosodó képességű, ezerszemtömege nagy, formagazdag.

V. Hordeum vulgare convar. labile. Mezőgazdasági jelentősége nincs, a középső virágok megtermékenyülnek,

az oldalsók közül csak némelyik hoz szemtermést. A többsoros árpához közel álló változat.

Hazai árpafajta típusok közül a többsorosak ősziek, a kétsorosak inkább tavasziak, de kétsoros őszi árpák is

vannak köztermesztésben. Többsoros tavaszi árpa jelenleg nincs.

Gyökérzet. A csírázás során a gyököcskéből fejlődik ki a főgyökér, majd a szikközépi részből az 5–6

csíragyökér. A csíragyökerek kezdeményei szövettanilag már az érő árpaszemben kialakulnak. A többi

gabonaféléhez képest az árpának több a csíragyökere, ami a fejlődés korai szakaszában nagy előnyt jelent. A

csíragyökér rendszer megmarad és funkcionál a növény egész élettartama alatt. Szerepe jelentős a tápanyag- és

vízfelvételben.

A járulékos gyökerek száma nagy, az elsődleges gyökerek mintegy 30–35-szöröse. A járulékos gyökerek főként

a felső talajréteget hálózzák be, az elsődleges csíragyökerek pedig több, mint 1 m mélyre is lehatolnak.

Mindkét gyökértípus elérheti a körülményektől függően a 150–160 cm mélységet.

Gabonafélék


Szárazságban a gyökerek mélyre, jó vízellátottságú talajokon sekélyebbre hatolnak. A virágzás idején a

gyökérzet fejlődése lelassul, és a beépülési folyamatok kerülnek előtérbe. Az árpa gyökérnövekedése 30 °C

talajhőmérséklet esetén a legnagyobb, a hőmérséklet csökkenésével az elágazások száma kevesebb. A gyökérzet

tömege a talaj fizikai és kémiai tulajdonságaitól függően, évjáratonként is különböző lehet.

Hajtás. A kezdeti stádiumban a levelek göngyöltek, később jobbra csavarodva kiszélesednek. A nyelvecske

(ligula) rövid, a fülecskék (auricula) nagyok, sarlószerűen görbültek. A levélerek párhuzamosak, szélesebbek,

mint a búzán. A kifejlett levelek a legintenzívebben derült napokon 9–14 óra között növekednek. Borult időben,

kis fényintenzitás esetén a levelek növekedése leáll.

A bokrosodási csomó fajtától függően 10–45 mm mélyen alakul ki a talajfelszín alatt. Elhelyeződése szoros

kapcsolatban van a télállósággal, a kései fagyokkal szembeni ellenállósággal. A gyökérnövekedéssel

párhuzamosan megy végbe a bokrosodás, amely a tavaszi árpán kisebb mértékű, mint az őszi vetésűn. A

négysoros (szabálytalan hatsoros) tavaszi árpák produktív bokrosodása általában kisebb (1,4–1,9), a kétsoros

tavaszi árpáké átlagosan 1,8–2,3 db kalász/növény. Természetesen a fajták között jelentős különbségek vannak.

Az aratáskori kalászszám nincs korrelációban a bokrosodáskori hajtásszámmal. Egy kevésbé bokrosodó fajta

aratáskor több produktív kalászt hozhat, mint egy intenzíven bokrosodó. Ez a jelenség a kalászhányás előtti

hajtáselhalásokra vezethető vissza, amely elsősorban környezeti tényezők függvénye.

Az őszi árpa hajtásszáma rendszerint már a tél beállta előtt kialakul, ennek jelentősége leginkább enyhe ősz

alkalmával mutatkozik meg. A bokrosodás enyhe télen, illetve tavasszal folytatódhat. Az őszi árpán a

kalászhányás annál korábban következik be, minél nagyobb az átlagos napi középhőmérséklet és minél

hosszabb a megvilágítás időtartama március hónapban.

A szár hosszúsága mind az őszi, mind a tavaszi árpán a fajtától és az évjárattól függ. Az évjárattól függően a

szár hosszúsága 15–20 cm eltérést is mutathat. Száraz évjáratban a növénymagasság mindig kisebb, mint

csapadékosban.

A kalászorsó a kalász tengelye, amelyet a kalászorsó padkái több internodiumra osztanak. A padkán

helyezkedik el a 3 egyvirágú kalászka. A többsoros árpákon mindhárom virág(kalászka) megtermékenyül, a

kétsoros árpákon csak a középső. Ezek a termékenyülési viszonyok képezik az alapját az alfajok szerinti

csoportosításnak. A kétsoros tavaszi árpának többnyire hosszabb a kalásza, mint a többsoros árpáké. A

kalásztömöttség meghatározza a kalász formáját.

A kalászorsótagok száma a hexastichon árpákon általában kevesebb, mint a distichon árpákon. A kétsoros

árpákon 12–18 orsópadkát találunk, a 4 és 6 sorosakon 10–20-at, de ez a fajtától, tápanyagellátástól és egyéb

ökológiai tényezőktől is függ. Az egyik legfontosabb termésmeghatározó tényező a kalászonkénti

megtermékenyült virágok száma. Ez már a tenyészőcsúcs differenciálódásakor eldől, és a környezeti

tényezőktől függően fejlődnek ki.

Az árpa önmegtermékenyülő növény. A főhajtás kalásza virágzik először, utána a mellékhajtásoké, kialakulásuk

sorrendjében. A kalászon belül a virágzás a kalász középső részén kezdődik meg. A virágzás 10 °C felett indul

meg és a nap folyamán többnyire 6–9, illetve 15–18 órakor megy végbe.

Egy-egy kalász virágzása általában 3–4 napig, egy növényé 7–9 napig tart. A pollen a bibére kerülve azonnal

csírázni kezd, és a pollentömlő 20–30 perc után eléri az embriózsákot. A környezeti tényezők és a tápanyag-

ellátottság jelentősen befolyásolja a pollen sterilitását, illetve termékenyítőképességét.

A fényhiány a fiatal kalászok részleges sterilitását okozhatja a pollen degenerációja következtében. A

terméketlen virágok jelentős szerepet játszanak a termés kialakulásában.

Az érési stádiumokat a búzáéhoz hasonlóan különítjük el: tejes, viasz-, teljes, illetve holtérés.

A virágpelyva (pontos botanikai nevén: toklász) a kultúrárpákon 8–12 mm hosszú, 2–5 mm széles, orsó alakú, a

két végén csúcsban végződik. A termés a pelyvával szorosan összenőtt (kivéve a csupasz árpát). A belső pelyva

talpsertét visel, amely fontos bélyeg az egyes fajták és formák elkülönítésére. A pelyvalevél (toklász)

tengelyének folytatásában található a toklászserte (arista), amelynek hosszúsága, fogazottsága fontos

fajtabélyeg.

Az embrió az egész mag tömegének mintegy 1,3–3%-a. A terméshéj és a kétrétegű maghéj összenőtt, amelyre

szorosan tapad a toklász. A maghéj alatt találjuk a 2–3 rétegű aleuronréteget, ez alatt helyezkedik el a mag

legnagyobb részét kitöltő belső tápszövet (endospermium). Ez két részből áll, fehérjetartalmú rétegből és

Gabonafélék


liszttestből. A szemtermés legnagyobb részét kitevő liszttestben sok a keményítő, melynek szemcséi fehérjedús

plazmába ágyazottak.

Az őszi árpa fejlődési szakaszai:

Az őszi árpa fenológiai fázisait a gabonákra általánosan kidolgozott Feekes-skála alapján – az ábécé betűivel

jelzett egyszerűsített forma a Biologischer Bundesanstalt, Braunschweig munkája – a 2.25.táblázat tartalmazza.

Az őszi árpa fejlődési fázisainak és fontosabb fenológiai stádiumainak tartama a csírázástól az érésig átlagosan a

26.táblázat szerint alakul.

A tavaszi árpa fontosabb fejlődési fázisai hazai körülményeink között a tenyészidőn belül a következő ideig

tartanak:

kelés 12–15 nap,

bokrosodás 33–35 nap,

szárba indulás 17–27 nap,

kalászolás, virágzás 10–12 nap,

érés 24–26 nap.

25. táblázat - A Feekes-skála

1–5. A bokrosodás periódusa Vegetatív periódus

1. Kelés A) kelés

B) 1. levél

C) 2. levél stádiuma

D) 3. levél

2. Bokrosodás kezdete E) A bokrosodás kezdete

3. A növény még fekvő állapotban van F) A bokrosodás időszaka

4. Az áltengely fölfelé kezd növekedni (a levélhüvelyből) G) A bokrosodás befejeződése

(a generatív periódus kezdete)

5. Az áltengely erőteljesen feláll H) Szárba indulás kezdete

6–10. A szárnövekedés periódusa (szárba indulás)

6. Kialakul az első nódusz I) 1. nódusz stádiuma

7. A második nódusz kialakul J) 2. nódusz stádiuma

8. Az utolsó levél is látható, a kalász kezd megduzzadni K) Az utolsó levél megjelenése

9. A nyelvecske az utolsó levélnél is látható L) Ligula stádiuma

Gabonafélék


10. Az utolsó levélhüvely éppen kialakulóban, a kalász erősen duzzadt M) Utolsó levélhüvely kialakulása

10.1–10.5 A kalászhányás periódusa Vegetatív periódus

10.1. Az első kalász látható N) Kalászhányás kezdete

10.2. A kalász ¼ része megjelenik

10.3. A kalász ½ része megjelenik

10.4. A kalász ¾ része megjelenik

10.5. A növény összes kalásza megjelent a hüvelyből O) A kalászhányás vége

10.5–10.5.3. A virágzás periódusa

10.5.1. A virágzás kezdete P) A virágzás kezdete

10.5.2. Az egész kalász virágzik

10.5.3. A kalász alsó része elvirágzott Q) A virágzás vége

11.1–11.4. Érési periódus Érési periódus

11.1. Teljes érés, a szem még zöld, R) Szemképződés

teljes konzisztenciájú S) Tejesérés

11.2. Viaszérés, a szemközép T) Tésztás állapot

keményedik U) Viaszérés

11.3. Teljes érés, körömmel nehéz a szemet összenyomni V) Teljes érés

11.4. Holtérés, a szár is teljesen beérett W) Holtérés

26. táblázat - Az őszi árpa fejlődési periódusa, a Feekes-skála és a vegetációs napok

száma közötti összefüggés

Fejlődési periódus Feekes-skála Napok száma

Kelés 1 9–12

Bokrosodás 2–4 188–190

Szárfejlődés 6–10.5. 37–47

Kalászhányás–virágzásig 10.5.1–10.5.2. 12

Virágzás–érés 10.5.3–11.3. 34–37

8.3. 7.3. Az árpa biológiájának alapjai

Gabonafélék


Vavilov szerint az árpa géncentruma, mint primer centrum, Kelet-Ázsia. Elő-Ázsia mint átmeneti, Japán pedig

mint mellékgéncentrum, Abesszínia és Eritrea, mint szekunder géncentrum szerepel.

A kelet-ázsiai géncentrumban, beleértve Tibetet, Kínát, Északkelet-Indiát, eredetileg csak a többsoros árpa volt

honos. A kétsoros árpa feltehetőleg későbbi odakerülés vagy keresztezés eredménye.

Az árpa (Hordeum) nemzetségben ma 16 fajt tartanak nyilván. Vannak köztük 7, 14 és 21 pár kromoszómát

tartalmazó fajok. A számtalan génmutáció és az emberi szelekció eredményeként az eredetileg csak 2 sor szemet

termő kalászokból hatsorosak is keletkeztek. Ez a megváltozás a jelek szerint még a termesztés korai

időszakában bekövetkezett.

Az árpa nem hidegtűrő, télálló növény. Emiatt azokon a vidékeken, ahol a télállóság fontos, csak a nagyon rövid

tenyészidejű tavaszi árpák terjedtek el. A meleg és száraz éghajlatot nagyon jól bírja, ezért az emberi segítséggel

eredeti őshazájától messzire került, olyannyira, hogy valamennyi kontinensen termesztették, és ma sok ezer

fajtáját ismerjük.

8.4. 7.4. Az őszi árpa

8.4.1. 7.4.1. Az őszi árpa fajtaválasztás szempontjai

A fajták télállósága összetett tulajdonság, amelynek fontosabb összetevői a faggyal szembeni ellenálló képesség,

az edződési folyamatok lefolyása, a télállósághoz szükséges védőanyagok és szénhidrátok megfelelő

mennyiségű raktározása.

Genetikai meghatározottsága a kipusztulás mértékét az őszi, kora tavaszi hőmérséklet-ingadozások és

agrotechnikai tényezők is befolyásolják. Az intenzív termesztés feltételei között, nagyobb adagú

nitrogénműtrágyával, a talajok jó tápanyag-ellátottsága csak szárszilárd, jó állóképességű fajtával hasznosítható.

A nem kellően szárszilárd fajta korai megdőlése miatt nehezen és nagy veszteséggel takarítható csak be,

lényegesen gyengébb minőséggel.

A termésbiztonság fontos tényezője a betegségekkel szembeni rezisztencia. A korszerű őszi árpa fajtát a nagy

termőképesség mellett a nagy fehérje- és aminosav-tartalom, a jó minőség is jellemzi.

A felsorolt minőségi jellemzőkön kívül a gyors fejlődés, a korai érés, a jó tápanyagreakció, a kedvezőtlenebb

ökológiai feltételekhez való alkalmazkodás is meghatározza a fajta termesztési értékét.

Külföldi (Németország, Ausztria) és hazai nemesítési célkitűzések között egyre jelentősebb a kétsoros őszi árpa

fajták söripari célra való nemesítése. Ennek oka elsősorban az, hogy a kétsoros őszi fajták korai betakarításával

a söripari feldolgozás korábban megkezdhető. Az őszi árpa termesztés eredményességéhez jelentős mértékben

hozzájárult az intenzív, korszerű fajtákból álló fajtaválaszték kialakulása és bővülése.

8.4.2. 7.4.2. Az őszi árpa termőhelyigénye

Talajigény. Az őszi árpa a homokos, a lazább középkötött mezőségi vályogtalajokon termeszthető

legkedvezőbben. A homok- és anyagtalajokon is jó termést ad, ha a talaj pH-értéke 6 körüli. Pozitív kapcsolat

mutatható ki a termőréteg vastagsága és a termés mennyisége között. A gyakorlatban azonban a jó

termékenységű talajokon igényesebb növényeket termesztenek, mert az őszi árpa a gyengébb talajadottságok

ellenére is megfelelő termést ad. Ez utóbbi talajokon lett versenytársa a búzának és a kukoricának.

Vethető ezeken kívül az ország legtöbb talaján, kivéve ott nem, ahol a szélsőségesen kötött, zsugorodó,

szárazságra repedező réti agyag és szikes talaj szeptember közepére nem készíthető elő vetésre.

Éghajlatigénye. Az őszi árpa időjárási igényét hazánk egész területe kielégíti. Kevésbé télálló, mint a búza

vagy a rozs, ezért termesztése zord északi tájakon nem javasolható. A száraz tavaszt jobban elviseli, mint a

tavaszi árpa, az aszály is ritkábban károsítja, mert június közepére, második felére rendszerint beérik.

A vetés-kelés időszaka. Az őszi árpát általában szeptember végén, október elején vetik, s október első két

dekádjában várható a kelése. Ebben az időszakban átlagosan 60 és 140 óra közötti napsütéses órával, 10,5 és

25,0 kJ/cm2 sugártömeggel, valamint 11,0 és 15,0 °C közötti hőmérséklettel lehet számolni.

Gabonafélék


Középkötött talajokon a csapadék 10–30 mm, a párologtató képesség 25–55 mm, a párolgás 10–20 mm, a felső

20 cm-es talajréteg nedvességtartalma pedig 5–15 mm között ingadozik szeptember végén.

A szárba indulás-kalászolás időszaka. Aszárba indulás április közepére, végére esik, a kalászolás a május elején.

E fenofázis átlagos hossza 20–40 nap között ingadozik. Anapsütéses órák száma ekkor 170–270 óra, az összes

sugárzás átlagai 27,0–88,0 kJ/cm2, a hőmérsékleti átlagok pedig 17,5–19,5 °C között alakulnak. A csapadék

átlagos mennyisége 50–85 mm, a felső 20 cm-es talajréteg nedvességtartalma 5–20 mm között alakulhat.

A fenofázisok hosszúságára legerősebben a sugárzás hat. Ahőmérséklet és a sugárzás együttes vizsgálata azt

mutatta, hogy – ugyanúgy, mint az őszi búzán – magas hőmérsékletek és kis globálsugárzási értékek között a

fenofázistartam rövid lesz, alacsony hőmérsékletek és nagy összsugárzási értékek esetén pedig hosszabbá válik.

A párologtató képesség és a párolgás szintén hatással van az őszi árpa fejlődésére. Az említett értékek egységnyi

növekedése a fázistartam egységnyi növekedését, csökkenésük pedig a fázishossz ugyanakkora csökkenését

idézik elő. Az őszi és téli viszonyok hasonlóan hatnak, mint az őszi búzára. Tavasszal a szárba indulás-

kalászolás és a kalászolás-viaszérés időszakban egyaránt a hűvösebb időjárás kedvez a nagyobb termés

kialakulásának. Kalászolás-viaszéréskor a felső 20 cm-es talajréteg nagyobb nedvességtartalma mellett a kisebb

párologtató képesség is kedvező a nagy termések létrejöttéhez.

Az őszi árpa fontos agronómiai tulajdonsága a télállóság. A túl korai vetés, a nagy N-adag, az erősen fejlett

állomány hajlamosító tényező a téli kifagyásra, a teljes vagy részleges kipusztulásra. A hótakaró nélküli hideg

teleken (–15 °C) várható nagyobb mértékű károsodás, és ha akkor a hőmérséklet hirtelen 0 °C alá esik.

Termesztése ott biztonságos, ahol a téli hótakarónak nagy a gyakorisága.

A jó áttelelés feltételeihez az időjárás akkor kedvező, ha a keléshez a talaj 25% vízkapacitásig telített ősszel és

kicsi a hőingadozás.

Környezeti igény. Az őszi árpa alkalmazkodó képessége jó. A szántóföld talajhasználatához az intenzívtől az

extenzívig egyaránt jól alkalmazkodik.

A talaj kultúrállapotára közepesen igényes, viszont termését befolyásoló évelő gyomok ne legyenek. A tábla

mezsgyéje és a dűlőutak növényvédelmi okok miatt legyenek gondozottak. A tábla fekvésére közömbös, a sík

fekvéstől a lejtősig.

8.4.3. 7.4.3. Az őszi árpa termesztési módszere

8.4.3.1. 7.4.3.1. Elővetemény

Az őszi árpa szerényebb elővetemény-igényű a búzánál, ezért a vetésszerkezetbe jól beilleszthető. Lényeges,

hogy az elővetemény korán lekerülő legyen, ami után jó minőségű vetőágy készíthető, és a vetés időben

megtörténhet. A hazai nagy „gabonakoncentráció” miatt gyakran búza után vetik. A búza elővetemény nem

kedvezőtlen. Amennyiben a búza előveteménye kapás vagy pillangós volt, akkor is nagy termések érhetők el

őszi árpával.

11. ábra - Az őszi árpa helye a vetésszerkezetben

Gabonafélék


Négy éven belüli visszakerülésnél számolni kell a betegségek és a rovarkártevők nagyobb mértékű

elszaporodásával, amelyet intenzívebb növényvédelemmel lehet ellensúlyozni. Lehet előveteménye olaj- és

rostlen, mák, keresztesvirágú növény, zöldtakarmány. Kerülni kell a hüvelyes és pillangós növényeket.

Az őszi árpának – mint előveteménynek – a vetésszerkezetben olyan előnye van, hogy korai betakarításával

vethető utána másodnövény vagy zöldtrágya. Szalmájának leszántása kedvező a talaj szervesanyag-tartalmára,

mivel elbomlásához megfelelő idő áll rendelkezésre az utána következő növény vetéséig. Az őszi árpa

elhelyezését a vetésszerkezetben a 11. ábra szemlélteti.


Az őszi árpa a korán lekerülő előveteménye – leggyakrabban gabona – után kerül a talajba. A talajművelés célja

a következőkben foglalható össze:

•az elővetemény melléktermékeit és a tarlómaradványt bemunkálva kell elbomlásának feltételeit megteremteni,

•a nyáron kelő, egyébként nehezen irtható gyomok ritkítása,

•az elővetemény betakarításakor a kombájn és a szállítóeszközök talajtömörítő hatásának megszüntetése a

talajmunkával, a pórustérfogat és a talajélet növelése.

A talaj-előkészítést őszi árpa alá kétféle megoldással lehet megoldani:

1. Június végén vagy július első felében betakarított elővetemény után tarlóhántással, nyári alapműveléssel és

magágykészítéssel szeptember közepére.

2. Július második felében betakarított elővetemény után – rendszerint két talajmunkára jut idő – alapművelésre

és magágykészítésre.

Tarlóhántás. Középkötött talajokon aratás után a melléktermék, szalma lehordása napokon belül, abból a

célból, hogy a tarlóhántásra sor kerülhessen:

•tarlóhántás legyen minél sekélyebb, azért, hogy a betakarított elővetemény aratási veszteségéből az elpergett

mag csírázásának a feltételeit megteremtse;

•sekély tarlóhántás azzal a hátránnyal jár, hogy a tarló egy része a talaj felszínén marad;

•a sekély tarlóhántás viszont – nemcsak a kultúrnövény magjainak csírázását segíti elő, hanem a jó gyomkelést

is elősegíti;

Gabonafélék


•a tarlóhántást mindezekért hengerrel kell zárni, még azon a napon, mert csak így van lehetőség a beárnyékolási

érettség talajnedvességének megőrzésére,

•a jó árvakelés és a kikelt egynyári gyomok hasznos zöld szerves anyagok a talaj számára, de csak addig az

ideig, míg nem kezd a gyomok között az első faj virágzani, magot kötni.

Éppen ezért a nyári alapművelés idejét ehhez kell igazítani és azt elvégezni.

Kötött talajokon és szikeseken aratás végére a talaj termőrétege legtöbbször jobban kiszárad, mint középkötött

talajon. Ezért a tarlóhántás sekélyen nem végezhető el. Két lehetőség van:

•egyik, esőre várni, ami után a talajba forgatható a tarlómaradvány,

•a másik lehetőség a tarlófeltörés átkeverő megoldással és a rögök nehéz gyűrűs hengerrel zárása, ami egyben

valamennyit darabol is,

•hátránya, hogy elmarad a gyom- és árvakelés.

Laza, száraz talajokon a sekély tarlóhántás nem lehetséges, ezért 8–10 cm-es tarlószántással és azonnali zárással

a gyomok kelésének a feltételei megvannak.

Nyári alapművelés nem maradhat el, mert ez teremti meg az őszi árpa gyökereinek őszi dúsabb kifejlődését, a

jobb őszi bokrosodást és az áttelelés biztonságát. Ez a termőréteg gondos és alapos átmunkálása:

•megszünteti a talajtömörödést,

•degradált talajokon megakadályozza az eketalpréteg kialakulását, javítja a rossz talajszerkezetet,

•elősegíti a talajélet kifejlődését, ami az elvégzett tarlóhántással kizöldült, élő szerves anyagainak feltáródását

segíti elő, sőt a talaj tápanyag-szolgáltató és tápanyag-közvetítő képességét egyensúlyban tartja.

Az elmaradt tarlóhántás miatt a nyári alapművelés idejét a kikelt gyomok magkötése előtt kell elvégezni,

különben gyomritkító szerepe nemcsak elmarad, hanem növeli is a talaj gyommag „készletét”.

Vetőágykészítés. Az őszi árpa vetőágykészítésének a célja alapvetően a tervezett csíraszám és a fejlődő növény

igényeinek megfelelő feltételek biztosítása. Ha az elővetemény után a tarlóművelés, az ápolás jó minőségben és

mélységben megtörtént, ülepedett jó vetőágyat lehet készíteni. A magágy erőteljes mélyítésére az őszi árpa –

elsősorban humuszban szegény talajokon – terméscsökkenéssel reagál.

A vetőágy mélysége mintegy 10 cm legyen. Ha a korai elővetemény után mélyebb művelést végeznek, a

vetőágykészítés során csak sekélyebb megmunkálás szükséges.

Kötött talajokon, ha az elővetemény utáni talajmunka rögös szerkezetet hagyott, annak aprítását össze kell kötni

a magágykészítéssel.

Az őszi árpának aprómorzsás (<5 mm) talajszerkezetre van szüksége a vetőágy teljes mélységében (8–10 cm).

Csak ilyen vetőágyban tudja a szem a vizet felvenni. A mélyebben fekvő gyökérágyban viszont durvább

morzsás, aprórögös talajszerkezet szükséges, mivel ilyen körülmények között a fejlődés későbbi szakaszában, a

gyökérfejlődés idején az esetleges csapadéktöbblet nem okoz oxigénhiányt.

A magágyat a vetést megelőzően (kb. szeptember 15–20.) 8–10 nappal kell elkészíteni, hogy ülepedett, jó

minőségű talajba kerüljön a mag.


Az őszi árpa 1 tonna szemterméssel és a hozzátartozó melléktermékkel az alábbi tápanyagokat veszi fel a

talajból:


foszfor (P205) 10 kg magnézium 2 kg

Gabonafélék


(MgO)

kálium (K2O) 26 kg

Az őszi árpa kezdeti fejlődése gyors, gyökérzetét hamar kifejleszti, tápanyag-hasznosítása jó, éppen ezért a

búzához képest kisebb műtrágyaadaggal elérhető a tervezett termésszint. A szükséges hatóanyag mennyiségeket

– termőhelyek szerint – a 27. táblázat tartalmazza.

27. táblázat - Az őszi árpa tápanyagigénye, kg/1 t termés

Szántóföldi




I.

N

P2O5

K2O

29

17

28

25

14

27

22

11

25

19

9

24

15

6

21

II.

N

P2O5

K2O

30

19

30

26

16

28

23

12

27

20

10

25

15

8

22

III.

N

P2O5

K2O

30

20

29

27

17

27

24

14

24

20

11

22

17

8

19

IV.

N

P2O5

K2O

33

18

34

30

16

32

26

13

29

23

11

26

19

10

24

V.

N

P2O5

K2O

32

21

32

28

17

29

25

14

26

22

11

22

19

8

19

VI.

N

P2O5

K2O

31

19

34

28

16

32

25

14

28

22

11

24

18

9

20

A P- és K-műtrágyákat alapműtrágyaként kell kiadni az őszi alapműveléssel, kiegészítő trágyázásra ezekből

nincs szükség.

Az őszi árpa Mg-igényes növény. Középkötött talajokon erre nincs szükség, de laza homoktalajokon, savanyú

talajokon, továbbá ott, ahol a K2O:Mg-arány nagyobb, mint 3:1, Mg-trágyázásra is szükség van. Hiányában

csökken az ezerszemtömeg, a hl-tömeg és a termés.

Gabonafélék


Az őszi árpa mészigényes, ezért savanyú talajokon mésztrágyázás szükséges 2 t/ha-nál nem nagyobb

mennyiségű CaCO3-tal. A trágyázás rendszerébe beépített ismételt meszezés a talajjellemzők alapján is

szükséges lehet.

Az őszi árpa N-ellátása igényli a legnagyobb körültekintést. Túlságosan kis N-adag esetében nagy termés nem

várható, az optimális adagot meghaladóan viszont nagyobb terméscsökkenést okozhatnak, mint a búzánál.

Az őszi alap nitrogéntrágyát túladagolva, túl fejlett állomány megy a télbe, és így megnő a téli kipusztulás

veszélye, továbbá az állomány már tél elején fogékony lesz a lisztharmatra. A fejtrágyaként kijuttatott tavaszi N-

adag az adott évben várható termés igényét meghaladja, megnő a dőlés kockázata, amely őszi árpánál még a

legjobb fajták esetében is jelentősebb, mint a búzánál.

Szárszilárdító szerek alkalmazásával növelhető a tavaszi N-fejtrágya adag mennyisége, továbbá lehetővé válik a

többszöri fejtrágyázás is. A 27.táblázat adatai alapján a tervezett termésszinthez szükséges N-műtrágya

hatóanyagigény kiszámítható. Az összes N-adag megosztására vonatkozó általános gyakorlat, hogy az őszi árpa

N szükségletének 50–70%-át az őszi alapműveléssel juttatják ki, a fennmaradó részt pedig a kora tavaszi

fejtrágyázás alkalmával.

Ha a tábla kiválasztása és a vetés-kelés körülményei minden szempontból kedvezőek, továbbá pillangós

elővetemény után és istállótrágya 2. évi utóhatása esetén középkötött, kötött talajokon ősszel N-trágyát kiadni

nem szükséges.

8.4.3.4. 7.4.3.4. Vetés

A vetőmag csávázása meghatározó a növény egészségi állapotára, fejlődésének valamennyi szakaszában. Az

őszi árpa fungicides vetőmagcsávázása védelmet nyújt a maggal vagy maggal is terjedő fuzáriózis,

helminhosporiózis, árpa barna levélfoltosság (Helminthosporium teres), árpa levélcsíkosság (H. gramineum), az

árpa porüszög (Ustilago nuda) és az árpa fedettüszög (U. hordei) kórokozói ellen.

Vetés. A gabonák közül az őszi árpa a legérzékenyebb a vetésidőre. A szeptember 20. és október 5. közötti

időben vetett árpa még a tél beállta előtt hajtást nevel a hozzá tartozó gyökérzettel együtt. Az erőteljes gyökérzet

kialakulása lehetővé teszi a zavartalan tápanyagfelvételt.

Az egyes országrészekben a legjobb vetésidő nem egyforma. A vetésidőt úgy kell megválasztani, hogy az árpa

lehetőleg október 10–20. között egységesen keljen ki és összefüggő állományt adjon. Átlagos időjárási

körülmények esetén az őszi árpa optimális vetésideje az ország középső részén szeptember 25–október 5., a déli

területen október l–október 8., északon szeptember 20–30.

Az elkésett vetés megrövidíti a bokrosodás idejét és nem vagy csak kismértékben alakul ki az ősz folyamán. A

nem bokrosodott, gyengén fejlett gyökérzetű növény áttelelése bizonytalan. A tél utáni bokrosodás esetén már

csak kevesebb kalászt, kisebb kalászonkénti szemszám várható. A tapasztalatok szerint az optimális vetésidőhöz

képest a 2–3 hetes késés a termést 8–13%-kal csökkentheti.

28. táblázat - Az őszi árpa vetési útmutatója és vetőmag minőségi követelményei


Vetésidő IX. 20–X.5. az őszi búza előtt



Csíraszám 450 db/m2 laza talajon

54 db/fm 500–550 db/m2


Gabonafélék


Csírázóképesség SE–E, I–II.: 85% legalább

Tisztaság SE–E: 99%, I–II.: 98% legalább


Más növényfaj összesen SE–E: 4, I–II.: 10 idegenmag-tartalom, db/minta

Egyéb gabona SE–E: 1, I–II.: 7

Más nem gabonafajok SE–E: 3, I–II.: 7


A jól előkészített talajba négyzetméterenként 500–600 csírát vessünk. A fajták átlagos ezerszemtömege 38–42

g.

A keléshez minimum 3–4 °C talajhőmérsékletre, oxigénre és megfelelő talajnedvességre van szükség. A vetés

mélysége 3–5 cm legyen.

Tavasszal, amint a talaj megszikkad, a fagyok elmúltával az állományt nehéz simahengerrel kell járatni.

Nagyobb esőzések esetén ez elmaradhat.

A hagyományos vetési mód mellett egyre nagyobb területen a művelőutas mód, amely nem igényel külön gépi

fejlesztést, csupán a vetőgép csoroszlyáinak részleges elzárásával alakítják ki vetéskor a művelő

keréknyomokat, így a termesztés további lépései földi gépekkel (repülőgépes permetezés nélkül) megoldhatók.

A meglévő géppark figyelembevételével alakítják ki a nyompártávolságot, amely általában 12–18 m,

fejtrágyázáshoz és növényvédelemhez.

Tapasztalatok szerint a vetetlen művelőnyomok területéből adódó terméskiesést a vetésmódból származó

előnyök ellensúlyozzák.

Az őszi árpa vetési útmutatóját a 28.táblázat tartalmazza.


A növény gyomirtása, a kórokozók és kártevők elleni védekezése a tenyészidőszak alatt több alkalommal

indokolt lehet. A vetőmag csávázásával a növényt a kórokozóktól csak részben lehet megvédeni, a

körülményektől függően a tenyészidőszak során növényvédelmi beavatkozásra lehet szükség.

8.4.3.5.1. Vetés előtt

Talajfertőtlenítés. Ha a talajlakók és a fiatal növényt károsítók egyedsűrűsége nagy, talajfertőtlenítést kell

végezni. A vetőgépek alkalmasak a talajfertőtlenítő és granulált inszekticidek vetéssel egy menetben való

kijuttatására.

A vetés előtti gyomirtásra használható szerek a magról kelő egy- és kétszikű gyomok irtására alkalmasak.

8.4.3.5.2. Csírázástól ősz végéig

Gyomok. Nedves, meleg őszön kikelhetnek a „T1-es” gyomnövények és indokolttá teszik az őszi,

posztemergens gyomirtást.

Gombák. A hiányos kelést az őszi árpában a vetéshibán kívül okozhatja a fuzáriózis, a helmintosporiózis és a

torzsgomba. Ilyenkor az elpusztult csírák vékonyak, tekeredettek, a gyököcskék vége barna.

Az őszi árpa levelein ősszel megtalálhatók a vörösrozsda (Puccinia triticina) uredotelepei, az árpa

törperozsdájának (P. hordei) sárga, apró telepei, amelyek még a hó alatt is szaporodnak. Hűvös, nedves

évjáratban az első leveleken is látható barna, recés rajzolatú folt, az árpa barna levélfoltosság (Pyrenophora

Gabonafélék


teres) tünetei. Meleg, hosszú őszön pedig az árpa lisztharmat piszkosfehér, bolyhos bevonatát találjuk a levélen.

Fungicides védekezésre ekkor nem szokott sor kerülni, legfeljebb tavasszal.

Kártevők. Az őszi árpa levélereinek „kócszerű” összesodrását – amely kezdetben zöld, később sárgásbarna –

gabonafutrinka lárvája okozza, ha a kalászos elővetemény árvakelésére a nyár folyamán tojást tudott rakni

(durva agrotechnikai hiba). Erős fertőzés és hosszú meleg ősz esetén számottevő lehet a tőkipusztulás. Hasonló

kárt okoznak a talajlakók is. A vezérhajtás sárgulását, elhalását az ősszel károsító fritlégy (Oscinella frit), az

árpafrit (O. pumilla), a vastagcombú búzalégy (Meromyza saltatrix) és az őszi fekete búzalégy (Phorbia securis)

lárvája okozza. A csíkoshátú búzalégy (Chlorops pumilionis) esetén a vezérhajtás-elsárgulás a tő hagymaszerű

megduzzadásával jár együtt. Száraz, hosszú őszökön az árpa levélhegye vörösödik, a vírusvektor kabócák (4 faj)

kártétele következtében. Szabálytalan rágásával a vetési bagolypille fejlődő lárvája okoz kárt. A mezei pocok az

ősz folyamán betelepedhet. A vetési varjú kúp alakú csírarágása, a fácán kikaparásos kártétele mellett

megtalálható a nyúl, az őz és a vetési lúd „legelésszerű” kártétele is.

8.4.3.5.3. Hóolvadástól szárba indulásig

Élettani károsodás. Hó nélküli, hideg teleken kifagy, korai olvadáskor felfagy, a vegetáció korai

megindulásakor elfagy a vetés. „Kipállik” a vetés a tartós pangó víz alatt, a levél leszárad, barnul, a gyökér

elhal.

Gyomok. A tavaszi posztemergens (ha ősszel nem volt) gyomirtás is ebben az időben esedékes. Ekkorra már a

T1-es gyomok mellett a T2-es és T3-asok is kikeltek. Vetésváltás esetén, a kétszikű (Veronica sp., Consolida sp.,

Papaver sp., Amaranthus sp., Chenopodium sp., Sinapis sp.) gyomok vannak. Ha a repce, a len gyakori

váltogatása vagy a gabonafélék egymás után termesztése miatt felszaporodtak az egyszikűek (Apera sp., Poa

sp., Alopecurus sp., Avena sp.), szükséges az egyszikűek elleni gyomirtó szerek használata.

Gombák. Hosszan tartó, jeges hótakaró esetén a hóolvadás után a vetés kisebb-nagyobb foltokban kipusztul a

hópenész (perfekt alak: Calonectria nivalis, imperfekt alak: Microdochium nivale syn.: Fusarium nivale)

hatására. Korai vetésű, buja állományban ez gyakoribb. Azonos tünetekkel jelentkezik az árpalisztharmat is, de

a növények nem pusztulnak ki. Az árpa levelein a barna foltok a torsgomba kora tavaszi tünetei.

Kártevők. A gabonafutrinka „kócszerű” levélkártétele tavaszra tőkipusztuláshoz vezet. A mezei pocok őszi és

téli irtásának elmaradását az egyre nagyobb foltban kipusztuló árpa jelzi.

8.4.3.5.4. Szárba indulástól a virágzás végéig

Gombák. A hirtelen kitavaszodáskor fellépő relatív víz- és tápelemhiány a levelek sárgulását okozza. Hasonló

tünetet okoz a torsgomba és a helmitosporiózis is, de akkor az árpa lassan megy szárba, apró, satnya a tő. Az

árpa levélszínén és fonákán megjelenő apró rozsdavörös foltok a levélrozsda-fertőzést jelzik. A leveleken és a

száron található piszkosfehér bevonat az árpalisztharmat terjedésének a jele. Védekezni ekkor szükséges.

Kártevők. A szárba ment árpa sarjhajtásainak elhalását okozhatják az ősszel is károsító gabonalegyek. A

kabócák csillag alakú szívásnyomai a levélen másodlagos kárnak tekinthetők a víruskiterjesztés mellett. Fő

gondot ebben az időben a vetésfehérítő bogarak (Lema sp.) imágóinak betelepedése, kártétele, tojásrakása és a

lárvák kártétele jelenti. Felhasználható minden olyan inszekticid, amely a felszínen élő rovarkártevőkre hatásos.

Ha a vetésfehérítő bogarakkal egy időben számottevő szúró-szívó szájszervű kártevő is (levéltetű, poloska,

kabóca, tripsz, atka stb.) betelepedett és károsít, rovarölő szert kell használni. Ha az árpa-lisztharmatfertőzés

indokolja, a gombák és a kártevők ellen együttesen lehet védekezni.

8.4.3.5.5. Szárszilárdító szerek használata

Az őszi árpa állóképességének nemesítési módszerekkel való javítása mellett, a megdőlés megakadályozásának

egyik lehetősége a szintetikus növekedésszabályozók használata. Hatásuk elsősorban az internódiumok –

különösen az utolsó – növekedésének gátlásán alapul, amelynek következménye a növény növekedésének

ideiglenes lelassulása, a szárhosszúság csökkenése. A növénymagasság csökkenése (mintegy 10–15%-kal)

révén az őszi árpa szárának falvastagsága kisebb-nagyobb mértékben megnő, ezáltal a növények állóképessége

javul.

Az őszi árpánál általánosan használt etilén hatóanyagú növekedés-szabályozók korai, a szárba indulás kezdetén

történő alkalmazása a hajtásképződést befolyásolja, növeli az életképes hajtások számát. Későbbi időpontban

(Feekes 9) használva a felsőbb internódiumok hosszának csökkentésével a szárszilárdságot jobban növeli.

Gabonafélék


8.4.3.6. 7.4.3.6. Érés és betakarítás

Az őszi árpa betakarítására az országrésztől és az évjárattól függően június 3–4. hetétől július közepéig kerül

sor. Az aratást 15% nedvességtartalomnál kezdhetjük meg. Ilyenkor szárításra már nincs szükség. Fontos a

gyengébb állóképességű őszi árpák gyors betakarítása, mivel a megdőlt állomány gyorsan elgyomosodik, így az

aratás egyre nehezebbé válik, nagy lesz a szemveszteség. Elkésett aratás esetén növekszik a kalásztörés, a

pergési veszteség és a szem beltartalmi értékei is romlanak.

A szem víztartalma a levegő relatív páratartalmával összefüggésben, napszakonként változik. Eső hatására vizet

vesz fel az érett kalász. (E búzára vonatkozó megállapítások többé-kevésbé az árpára és a többi kalászosra is

igazak). A hajnali visszanedvesedés miatt, illetve az eső után addig várni kell a betakarítással, amíg a szem újra

ki nem szárad. A kombájnnal általában reggel 8-tól a harmat leszálltáig arathatunk.

A betakarítási veszteség a 4–5%-ot nem haladhatja meg. Ezt a kombájn beállításának többszöri ellenőrzésével

lehet elérni. Az őszi takarmányárpa tárolása a többi gabonafélével megegyező, a tavaszi sörárpa esetében

azonban speciális kezelési módok szükségesek (lásd ott).

8.4.4. 7.4.4. Az őszi árpa minősége

A gabonafélék közül a takarmányárpának kiemelkedő jelentősége van, elsősorban az egygyomrú állatok

takarmányozásában. Nagy nyersrost- és vitamintartalma, ízletessége, a fehérje előnyös aminosav-összetétele

miatt a sertés- és baromfitenyésztésben nélkülözhetetlen.

Az őszi árpa nyersrost-tartalma általában 6%, a tavaszi árpáé 4,5%, a csupasz árpáé 1,3%. Az értékek a fajtától

függően változnak. A nyersrost-tartalom a takarmánykeverékekben előnyösen befolyásolja a tej zsírtartalmát,

ugyanakkor kisebb rosttartalmú árpák etetése a malacnevelés során és étkezési célból nagy jelentőségű.

Az őszi árpák nyersfehérje-tartalma 12–13,5% között változik, N-műtrágyázással azonban ez az érték jelentősen

növelhető.

Az egyes aminosavak aránya az összes fehérjén belül jórészt fajtatulajdonság, az ökológiai tényezők és főként a

műtrágyázás azonban jelentős változásokat idézhet elő az aminosav-összetételben. Az őszi takarmányárpánál a

különböző N-műtrágya kombinációk érdemleges változást az aminosavak arányában nem okoznak. A fehérje

biológiai értékét a lizin adja. Az őszi árpa fehérjéjének lizintartalma 3,7%, ami azt jelenti, hogy 1/3-dal több,

mint a búzáé (2,8%), de nem éri el a szójabab (7,5%), a lucerna (6,1%) vagy a borsó (5,0%) lizintartalmát.

8.4.5. 7.4.5. Vetőmagtermesztés

Az árpa fajtafenntartásának és vetőmag-szaporításának szervezését alapvetően befolyásolja, hogy az árpa

öntermékenyülő növény. Az öntermékenyülést az is elősegíti, hogy a gyakran már hasban elvirágzó fajtáknál a

pollen ki sem jut a szabadba, hogy az esetleg nyitott szomszédos, közeli virágokat megtermékenyítse.

Az őszi árpa vetőmagtermesztésében a szokásos takarmányárpa-termesztés módszerét módosítani kell,

mégpedig:

•az árpatermesztés szabályait fokozottabban figyelembe kell venni (talaj, termőhely, növényvédelem stb.)

•gabona után vetőmagtermő tábla nem következhet a vetésváltásban az esetleges faj-, fajtakeveredés miatt;

•a vetőmagot 15–20%-kal célszerű csökkenteni,

•célszerű szelekciós (idegenélő) utak kihagyása vetéskor,

•szárrövidítő szerek használata engedélyezett,

•törekedni kell a teljes éréskor való betakarításra,

•lényeges a szemek sérülésmentes betakarítása,

•szárítási hőmérséklet maximum 45 °C ,

•fokozott figyelmet kell fordítani a faj- és fajtakeveredés elkerülésére,

Gabonafélék


•a tisztításon túlmenően a vetőmagot osztályozni, fémzárolásra előkészíteni és fémzároltatni kell,

•a vetési bejelentés, szántóföldi szemle, fémzárolási kérelem szükséges.

A vetőmag-szaporítások szántóföldi ellenőrzésének általános előírásait, a vetőmag-szaporítások szántóföldi

ellenőrzésének vizsgálati követelményeit és minőségi határértékeit a 48/2004.FVM rendelet írja elő.

8.5. 7.5. A tavaszi árpa

8.5.1. 7.5.1. A tavaszi árpa fajtaválasztás szempontjai

A termesztési értéket meghatározó jellemzők:

•nagy termőképesség, melynek feltétele a négyzetméterenkénti 800–1000 kalász, 18´25 db szem/kalász és 40–

44 g ezerszemtömeg;

•intenzív, gyors fejlődés, korai érés;

•jó bokrosodó képesség, kiváló produktív bokrosodás és minél kisebb sarjhajtásképzés;

•szilárd, rövid szár, jó állóképesség;

•jó alkalmazkodóképesség, kedvezőtlenebb ökológiai feltételek között is megfelelő termőképesség;

•betegségekkel, mint pl. Helminthosporiumos levélcsíkossággal, lisztharmattal, rozsdával szembeni ellenálló

képesség.

A söripari minőség alapvető követelményei:

•kis, 11,5% alatti fehérjetartalom;

•a 70% feletti osztályozottság (2,5 mm rostán);

•9% alatti pelyvaarány;

•finom pelyva;

•erőteljes, egyöntetű csírázás, kiváló csírázóképesség;

•sérüléstől mentes, egészséges, szalmasárga színű szem;

•16% alatti nedvességtartalom;

•kiváló extrakttartalom;

•nagy ezerszem- és hektolitertömeg.

8.5.2. 7.5.2. A tavaszi árpa termőhelyigénye

Talajigény. A sörárpa középkötött, mélyrétegű, humuszban gazdag, jó vízgazdálkodású, főként

cukorrépatalajokon termeszthető. Általában a cukorrépa utónövénye volt, mivel termőhelyi igényük több

szempontból hasonló.

A 15–30% leiszapolható részt tartalmazó talajok, amelyek mésszel jól ellátottak, alkalmasak a sörárpa

termesztésére. Úgyszintén azok, amelyeknek viszonylag mély a termőrétegük, megfelelő agyag-iszap

frakciójuk, bázikus jellegűek, jó a levegő- és vízgazdálkodásuk. Savanyú pH-jú talajra nem való, ne termesszük,

mert alacsonyabb termésszint mellett a söripari minőség is gyengébb, vastagabb a héj, romlik a bél/héj arány

(%), s kevesebb extraktum várható.


Gabonafélék



talajok 3,0–5,5 t/ha

II. középkötött erdőtalajok 3,5–6,6 t/ha

III. kötött réti talajok 2,5–5,0 t/ha

VI

. sekély termőrétegű talajok 2,0–3,9 t/ha

Éghajlatigény

Fényigény. Hosszúnappalos, napi 12 óránál hosszabb megvilágításban fejlődik a legjobban. A fény intenzitása

és a megvilágítás hossza fajtától függően jelentős mértékben befolyásolhatja a terméselemek kialakulását, az

egész fejlődésmenetet, sőt a minőségét is. Hazai körülményeink között fényigénye mindenütt kielégíthető,

befolyásolása szántóföldi körülmények között korai vetéssel lehetséges.

A tavaszi árpa hőigénye sajátos, a termés és a söripari minőség tekintetében egyaránt érzékeny a hőre. A tavaszi

vetésű növények többségével ellentétben a keléstől a kalászhányásig, a meteorológiailag rögzített sokévi átlag

alatti hőmérsékletet igényli, viszonylag nagy relatív páratartalom mellett. A meleg, száraz március, a hűvösebb,

csapadékosabb április, május, június olyan év, amelyben nagy termés és jó söripari minőség várható. A 95–130

napos tenyészidőszak alatt 1300–1800 °C hőt igényel a következő napi átlaghőmérsékletekkel:

csírázás-keléskor 1–3 °C,

bokrosodáskor 5–7 °C,

szárba induláskor 10–12°C,

virágzáshoz 16–18 °C,

éréshez 18–20 °C.

Az ennél nagyobb hő-, illetve átlaghőmérséklet esetén jó söripari minőség (lisztes szem, kis fehérjetartalom)

nem várható. Érzékeny a szélsőséges időjárásra. A kalászképződéskor a 11 °C-nál magasabb, néhány napos

hőmérséklet is csökkenti a termést, mégpedig a kalászszám csökkenésén keresztül. A kalászolás folyamán

eltérés az optimumtól egyes kalászkakezdemények lemaradnak, a steril kalászkák száma elsősorban a csúcsi

részen és a kalásztőn megnő. A szárba indult kalászok egy része hasban marad.

Vízigény. A tavaszi árpa vízigénye a többi tavaszi vetésű növényhez képest szerény. 1 kg szárazanyag

előállításához csak 300 l vizet fogyaszt. A tenyészidőszak alatt (március–június) 225–250 mm csapadék

elegendő, jó eloszlással, különösen a szárba szökkenés, virágzás kritikus fejlődési fázisokban.

A tavaszi árpa mérsékelt vízigénye, rövid tenyészideje, gyökérzete a többi gabonaféléhez képest kevésbé tud

mélyre hatolni, illetve kifejlődni, ezért a tenyészidőszak alatti egyenletes csapadékeloszlás a legkedvezőbb. A

kora tavaszi aszály veszélyezteti a termést, s a kalászhányás kezdetén fellépő szárazság miatt a kalász gyakran a

levélhüvelyben marad. A tenyészidőszak csapadékeloszlása a következők szerint a legmegfelelőbb:

március 30–40 mm,

április 40–50 mm,

május 60–65 mm,

június 50–60 mm,

Gabonafélék


július (első fele) 20–25 mm.

Sörárpatermesztésre javasolt tájegységeink évi 550–650 mm csapadékösszege a növény igényét kielégíti,

azonban a tenyészidőszak alatt szükséges 225–250 mm-nek az eloszlása nem minden évben megfelelő.

Környezetigény. Az alapvető környezeti tényezők a sörárpa számára az ország nem minden termőtáján állnak

rendelkezésre. A termésszintet és a fajtakaraktert az agroökológiai tényezők erősen befolyásolják A

termőhelyhatás és az évjárathatás a talaj és a műtrágya hatásánál is erősebb. Az újabb termesztési lehetőségek

(vegyszer, műtrágya, nagyobb fajtaválaszték stb.) tovább módosították a sörárpatermesztő körzetek helyét, a

termesztésének lehetőségei a termőhely tekintetében kibővültek. Hazánknak hagyományosan két fontos

sörárpatermő vidéke, egyben környezetigénye:

1. Nyugat-Magyarország (Sopron vidéke és a Rába völgye kb. Pápáig).

2. Észak-Magyarország (Hatvan, Gyöngyös, Füzesabony, Jászberény, Mezőnyárád, Miskolc, Szerencs) vidéke.

Az ország más részein is vethető tavaszi árpa, így elsősorban a Tisza völgyében Szolnok és Csongrád között,

továbbá Siófoktól délre a Dunántúl egész területe megfelelő.

Alkalmazkodóképessége közepes. A gazdaság szántóföldi talajhasználata legyen intenzív. Rendezett és

gondozott mezsgyék, dűlőutak szükségesek a söripari minőség eléréséhez.

8.5.3. 7.5.3. A tavaszi árpa termesztési módszere

8.5.3.1. 7.5.3.1. Elővetemény

A tavaszi árpa elsősorban a sörárpa, ami fokozottan érzékeny, az előveteményekre döntőbb, mint más

gabonaféléké vagy akár a tavaszi takarmányárpáé. Számára a kedvezőtlen elővetemény hatását a jó termesztési

módszer csak kismértékben csökkenti. A tavaszi árpa rövid tenyészideje miatt a rossz előveteményt nehezen

tűri.

Számára a legjobb elővetemény a cukorrépa, előnyös kultúrállapotban, N-ben viszonylag gyengén ellátottan,

rendszerint gyommentesen hagyja vissza a talajt. A trágyázáskor és elsősorban a N-műtrágyázáskor figyelembe

kell venni azt, hogy az istállótrágya lebontása és a feltáródásból származó szervetlen N csak becsült érték. A N-

adagra érzékeny sörárpát körültekintően kell N-műtrágyázni, ellenkező esetben megdőléssel és a szabvány

értéket meghaladó fehérjetartalommal kell számolni. Kiváló és egyben gyakori előveteménye a silókukorica és a

burgonya, ami után jó minőségű talajmunkát lehet végezni. Általában N-többlet és szermaradvány nincs, közös

kórokozók és kártevők jelenlétével sem kell számolni. A len, a repce, a mák is a jó elővetemények közé

sorolható

A napraforgó, mint elővetemény nem összeférhetetlen a tavaszi árpával, azonban figyelembe véve a

területegységre vetített nagyobb vízfogyasztást, a sok szármaradvány, az árvakelések miatt előveteményként

nem javasolt.

A kukorica közepes elővetemény, viszont jónak számít, amennyiben a kukoricaszárat lehordták.

A gyenge, rossz elővetemények negatív hatása azonban mérsékelhető. Vagyis ha kalászos után kell vetni a

sörárpát, az semmiképp ne legyen önmaga, vagy őszi árpa.

Pillangósok, hüvelyesek után sörárpát vetni nem lehet, mert a N-gyűjtő növények után mineralizálódott a

felvehető N, a szerves anyag humifikálódása és az ásványi anyagok feltáródása a leszántás után következő

évben is folytatódik, és az esetleges túlzott N-kínálat miatt a sörárpa minősége romlik, a megdőlés kockázata

nagy. Kerülni kell a takarónövényes telepítést is (sörárpa + vörös here stb.). Gyeptörést, másodvetésként

pillangós zöldtrágyázott területet is más növénnyel kell hasznosítani.


Talajművelési rendszere során fő cél a téli csapadék minél nagyobb részét megőrizni a talajban, és a vetőágyat a

legjobb minőségben előkészíteni.

Gabonafélék


A korai vetés egyik előfeltétele az őszi szántás. A tavaszi árpa a túlságosan mély őszi szántást nem igényli, a

mély-, illetve mélyítőszántást vagy lazítózást inkább az elővetemény kapja. A 20–25 cm-es szántás elegendő.

Az őszi szántást nehézboronával, tárcsával célszerű durván elmunkálni. Ezt minden esetben előzze meg a

barázdák behúzása, mivel ez az egyenletes magágykészítés előfeltétele. Lejtős táblákon az őszi szántást, ha az

rétegvonalasan történt, ne munkálják el, mert az elmunkált talajt a hóolvadáskor és a tavaszi esőzések idején a

lefolyó víz lehordja és nagy lesz az eróziós kár. Lejtőn érdemes váltva forgató ekét használni.

A termesztés sikerét nagymértékben befolyásolja az idejében elkészített, aprómorzsás magágy. A jó vetőágy a

vetés mélységéig (3–6 cm) kellőképpen megszikkadt, megfelelő nedvességtartalmú, agronómiailag optimális 3

mm körüli morzsafrakciókat tartalmazó talajt jelent, amelyből a kelő mag saját tömegének mintegy felét kitevő

vizet képes felvenni.

Az aprómorzsás vetőágy készítésének eszköze általában a könnyű fogas- vagy a nehézborona, rögösebb talajon,

simítózás után ásóborona vagy kombinátor.

Az eljárást és az eszközt minden esetben az alapművelés minőségének és a talaj állapotának megfelelően kell

megválasztani. Tavasszal a tárcsás művelést mellőzni kell, mivel a keverő-forgató eljárás a talajt a vetőágy

mélységében szárítja. A vetőágykészítő műveleteket lehetőleg azonnal kövesse a vetés. Az energiatakarékos

minimális talajművelés rendszerei sörárpa esetében nem bizonyultak sikeresnek.


A tavaszi árpa 1 tonna termése és a hozzátartozó melléktermék az alábbi tápanyagokat veszi föl a talajból:


foszfor (P2O5) 9 kg magnézium (MgO) 2 kg

kálium (K2O) 21 kg

A sörárpa rövid életciklusa alatt viszonylag sok tápanyagot igényel, ezért szükséges, hogy könnyen felvehető

tápanyag elegendő mennyiségben álljon a növény rendelkezésére. A műtrágyázás nemcsak a termésszintet,

hanem a söripari minőséget is jelentősen befolyásolja.

A tavaszi árpa 100 kg terméséhez szükséges tápanyagokat a 2. 29.táblázat tartalmazza.

29. táblázat - A tavaszi árpa 100 kg-os szemterméséhez szükséges tápanyag mennyisége

Tápanyag Szem Szalma Összesen

kg/100 kg

N 1,5–2,0 0,5–0,7 2,0–2,7

K2O 0,6–0,7 1,5–1,8 2,1–2,5

P2O5 0,9 0,2 1,1

CaO 0,2 0,4–0,5 0,6–0,7

MgO 0,2 0,1–0,2 0,3–0,4

Több évjárat laboratóriumi vizsgálata alapján az tűnik ki, hogy a fajlagos N- és K-igény változó, a P-érték

állandó. Az NPK aránya 2–1–2, amiből kitűnik a kálium fontossága. K-hiány vagy N-túlsúly esetén növekszik a

megdőlés- és a betegségérzékenység, továbbá bizonyíthatóan romlik a söripari minőség. A szárazanyag-

gyarapodás a Fe 10,1–10,4 szakaszban befejeződik és 70–100 nap alatt a növény a tápanyagok döntő többségét

Gabonafélék


felveszi, a későbbiek során inkább csak reutilizáció és transzlokáció útján épülnek be a tápanyagok a

szemtermésbe.

A növény fejlődésére jellemző tápanyag-ellátottság növényanalízissel ellenőrizhető. Hasonlóképpen a táblázat

szerinti optimális tápelemarányok is. Figyelembe véve a rövid tenyészidő, tápanyaghiány esetén a kiegészítő

trágyázásnak meghatározó szerepe nincs, esetleg a szárba indulás-virágzás közötti időszakban N-t nem

tartalmazó lombtrágyázásjöhet számításba. A sörárpa N-fejtrágyát kapjon, ne az esetleges fehérjenövekedés

miatt. Ezért fontos az alaptrágya adagja, amellyel a tenyészidőszakban a növényt folyamatosan ellátja

tápanyagokkal.

A termőhelyenként tervezhető termésekhez a hatóanyag a függelékben lévő táblázatok segítségével a 32.

táblázatból számítható ki. A tavaszi alaptrágyázásra visszamaradt N-t (PK-ot) a magágykészítéssel egy időben

célszerű a talajba dolgozni. Ha a N-adag 50 kg/ha-nál kevesebb, az egész adagot tavasszal, a vetés előtt kell

felhasználni.

N-trágyázás. A N-műtrágyázás a sörárpa tápanyagellátásának a legnehezebb feladata, mert a nagyadagú N-

trágyázás mind önmagában, mind pedig NPK-kombinációban kedvezőtlen hatást gyakorol a termésre és a

minőségre, még akkor is, ha nincs megdőlés. Gyakorlati tapasztalatok szerint a 3%-nál több humuszt tartalmazó

talajokon 40 kg/ha-nál kevesebb, 2% humusz esetén 40 kg/ha, 1,5–2,0% humusztartalomnál 50–60 kg/ha, ennél

kisebb 1,0–1,5% humusz esetén pedig 80 kg/ha N-hatóanyag felhasználás javasolható.

A N-műtrágya érvényesülését a talaj, az időjárás és az elővetemény N-trágyázása, az elővetemény által

visszahagyott nitrogén számottevően meghatározza. A talaj termésszintnek megfelelő N-adagot meghaladó N-

többlet (pozitív N-mérleg), kijuttatásának következtében is romlanak a sörárpa fizikai és beltartalmi

tulajdonságai.

A 30. táblázatban szereplő N-trágyázási javaslat általában a tavaszi árpára vonatkozik. Sörárpánál – figyelembe

véve a minőségi követelményeket – a számokat az I., II. termőhelyeken 10–20%-kal célszerű csökkenteni.

A 31. táblázat a tavasszal, vetést megelőzően kijuttatandó N-mennyiségére tesz javaslatot a hektáronkénti N-

minimum függvényében.

30. táblázat - A tavaszi árpa tápanyagigényt, kg/1 t termés

Szántóföldi




I.

N

P2O5

K2O

20

24

34

17

19

32

15

15

30

10

12

24

7

10

17

II.

N

P2O5

K2O

26

25

37

22

21

35

20

18

32

15

16

28

10

12

24

III.

N

P2O5

K2O

25

24

40

23

20

38

21

17

35

18

15

30

14

12

24

Megjegyzés: Tavaszi árpa termesztése szikes talajon, valamint homokon nem ajánlott.

31. táblázat - Vetés előtt kijuttatandó javasolt N-adag

Gabonafélék


Nmin

(kg/ha)

Vetés előtt javasolt N-

adag (kg/ha)

170 0

140–160 20

100–140 20–40

80–100 40–60

50–80 60–80

50 100

A talaj szervetlen N-tartalmának vizsgálata elsősorban istállótrágyázott elővetemény után, 2 évvel korábbi

gyepfeltörés, lucernafeltörés, zöldtrágyázás után indokolt, mert ezekben az esetekben a folyamatos elbomlásból

származó N-feltáródás csak becsülhető. A N-műtrágya adagok becslésekor a 32.táblázatban található tényezőket

kell figyelembe venni, amelyek az elővetemények utóhatásából adódnak.

32. táblázat - Az elővetemények utóhatása N-műtrágya meghatározásához

Elővetemény Növényi maradvány,

kg/ha N-korrekció, kg/ha

Őszi gabonák

• gyökér, tarló 2500 –12,5 }–40

• szalma 4500 –27,5

Kukorica

• gyökér, tarló 3500 –19,0 }–44

• szár, levél 5000 –25,0

Cukorrépa

• leveles cukorrépafej 30000 +36,0

Repce

• gyökér, szár 10000 –55,0

Zöldtrágya 20000 +50,0

Istállótrágya 2. évi utóhatása 30 t/ha +36,0

Megjegyzés: Pillangósok előveteményként sörárpánál nem jöhetnek számításba.

A N-műtrágya számított adagját általában vetés előtt, a tavaszi magágykészítés során

Gabonafélék


juttatjuk ki. Nagyobb adagok (80–100 kg/ha) esetében is célszerű a N-adagot

megosztani.

Foszfortrágyázás. A sörárpa P-trágyázása a N-trágyázáshoz képest egyszerűbb. Foszforral tulajdonképpen nem

közvetlenül a növényt, hanem a talajt, az egész vetésváltási rendszert trágyázzuk. Ha a tábla foszforral már

feltöltött és a jó ellátottsági szintet az adott talajban már elérte, szerényebb P-adag kijuttatása is elegendő.

Káliumtrágyázás. A sörárpa K-igénye viszonylag nagy, jelentős szerepe van a söripari minőség kialakulásában.

Hiányában vagy az N/K arány eltolódása esetén csökken a szárszilárdság, mivel a parenchimaszövetek

gyarapodása kerül előtérbe a szárszilárdító szövetek rovására, így növekszik a megdőlés kockázata

Mésztrágyázás. A sörárpatermesztésre javasolt talajok nem mindegyikén elegendő a talaj Ca-készlete.

Esetleges hiánya szoros összefüggésben van a talaj pH-, illetve y1-értékével. Savanyú talajokon csak javítás

után, enyhén savanyú talajokon csak Ca-trágyázással termeszthető jó minőségű sörárpa. 30 KA- és 4,6 y1-érték

esetén, továbbá 35 KA- és 8,0 y1-értéknél meszezni kell, és a meszezést akkor is el kell végezni, ha a pH (KCI) érték

5,6 alatti. A meszezőanyagokat az alapműveléssel vagy a tavaszi magágykészítéskor sekélyen munkáljuk a

talajba.

8.5.3.4. 7.5.3.4. Vetés

A sörárpatermesztés alapvető tényezője a korai, a szakszerűen előkészített, vetőágyba végzett és jó minőségű

vetőmaggal való vetés. A vetésnél elkövetett hibákat a későbbiek során csak kismértékben lehet helyrehozni. A

vetőmaggal szemben a szabvány előírásai érvényesek.

Vetésre csak fémzárolt vetőmagot érdemes felhasználni. Utántermesztett kereskedelmi vetőmag csak

takarmányárpának való. A vetés előtt a vetőmagot csávázni kell. A legtöbb gombás betegséget elsősorban

csávázással lehet megelőzni.

A sörárpa csírázását, növekedését és termését károsan befolyásoló kórokozók egy része csak maggal vagy

maggal is terjed. A fungicides vetőmagcsávázás védelmet nyújt az árpafuzáriózis (Fusarium spp.), a

helminthosporiózis, az árpa barna levélfoltossága (Helminthosporium teres), az árpa levélcsíkosság

(Helminthosporium gramineum), az árpa repülőüszög (Ustilago nuda) és az árpa fedettüszög (Ustilago hordei)

kórokozói ellen.

A vetés során a legfontosabb az optimális vetésidő betartása. A növény fejlődésére nézve az optimális vetésidő a

kitavaszodás és a talajállapot függvénye, mivel a vetést „amint lehet”, el kell kezdeni. Vetését csak a máké és a

borsóé előzi meg. Már 1–3 °C talajhőmérséklet esetén is biztonságos, egyöntetű a kelés. Hazai körülmények

között a vetésre március, de a hónap első két dekádja tekinthető legmegfelelőbbnek. A vetés naptári időpontja

országrészenként és talajtípusonként különböző.

A vetés mélységét három tényező határozza meg: zavartalan vízfelvétel a talajból, megfelelő oxigén- és szén-

dioxid-csere a talaj felső rétegében, 1–3 °C talajhőmérséklet a felső 2–3 cm-es szintben. Jó vetőágy esetén

kötöttebb talajon 2–3 cm, lazább talajon és ha a magágykészítés kifogásolható, 3–5 cm-es vetésmélység a

megfelelő.

Egyenletes vetésmélységgel lesz egyenletesen fejlődő, egyöntetűen érő állomány. Túl mély vetés (6 cm-nél

mélyebb) esetén hosszú, vékony, sárguló növények fejlődnek, amelyek tartalék tápanyagukat kimerítették, nagy

termés képzésére nem képesek.

A vetőmag mennyiségét a környezeti tényezők befolyásolják. Optimális vetésidő és jó magágy esetén elegendő

a 4–4,5 millió db csíra/ha elvetése, gyengébb, száraz vetőágy és az optimálistól eltérő vetésidő esetén viszont

növelni kell a 5–6 millió db/ha-ra a csírázó magszámot.

A tavaszi árpa vetési útmutatóját a 33.táblázat tartalmazza.

33. táblázat - A tavaszi árpa vetési útmutatója


Vetésidő III. 1–20. A Dunántúlon III. 31-ig,

Gabonafélék


kivételesen április elejéig



Csíraszám 400–450 db/m2

48–54 db/fm

550 db/m2 megkésett vetés vagy tavasz esetén

66 db/fm


Csírázóképesség 85% legalább

Tisztaság 98% legalább


Más növényfaj összesen 10

idegenmag-tartalom, db/minta Egyéb gabona SE–E: 1, I-II.: 7

Más, nem gabonafajok SE–E: 3, I-II.: 7


8.5.3.5.1. Ápolás

Az elvetett tavaszi árpát már a vetés után gyűrűshengerrel zárni, főként lazább, száraz talajokon. Ha a

hengerezés után a talaj csapadékot kap, tömörödötté, cserepessé válhat. Ilyen esetben küllőskapa vagy

ismételten gyűrűshenger használata szükséges. A tavaszi árpa keléséhez, bokrosodásához a kellően tömörödött

magágyat igényli. Ezért a kelés utáni tömörítés könnyű hengerrel is hasznos, termésnövelő.

8.5.3.5.2. Növényvédelem

Az újabb vetőgépek alkalmasak a granulált talajfertőtlenítő rovarirtó szerek vetéssel egy menetben való

kijuttatására, ha a talajlakók és a fiatal növényt károsítók távelőrejelzése indokolttá teszi.

8.5.3.5.3. Keléstől a bokrosodás végéig

Ebben az időszakban a sörárpát öt kórokozó, huszonhat kártevő veszélyeztetheti. A kelés utáni gyomirtást is a

szárba indulásig kell elvégezni.

Gyomirtás. A tavaszi vetésű sörárpában a T1-es gyomok (pl. Stellaria media, Veronica sp. stb.) csak utókezelés

esetén, kis számban fordulnak elő. A fő feladatot az árpával egyszerre csírázó T2-es és T3-as kétszikű gyomok

okozzák (pl. Galium sp., Raphanusraphanistrum, Sinapis arvensis, Chenopodium album).

Betegségek. A levelek sárgulását okozhatja a hirtelen lehűlés, néha a torsgomba miatt gyengén fejlődik (a

többitől lemarad). Ha a sárguló levelek vékonyak, satnyák, 2–3 levél kihúzása után elszárad a tő, a gyökerek

rothadtak, akkor a fuzáriózis késői fertőzése következett be. Ha viszont erősen bokrosodik a tő, de gyengén

fejlődik, sárgul a levele, akkor a helminthosporiózis csírafertőzését túlélte, de termést természetesen nem hoz.

Gabonafélék


A bokrosodó árpa levélszínén különálló, 1,5 mm-es rozsdavörös foltok a búza levélrozsdájának (Puccinia ssp.)

korai fertőzését jelentik, ami akkor következik be, ha az április csapadékos, a relatív páratartalom nagy és a

hőmérséklet huzamosan 10 °C feletti. Erős fertőzéskor a levelek sárgulása is bekövetkezhet.

Meleg, párás áprilisban a sörárpa levelein a piszkosfehér, bolyhos bevonat az árpalisztharmat korai fertőzését

jelzi, ami elsősorban az őszi árpáról származhat. Kezdeti, hatásos védelem a két növény között betartott

izolációs távolság.

Kártevők. A sörárpában a levélerek „kócszerű” összesodródását – amely kezdetben zöld, később sárgásbarna –

a gabonafutrinka lárvája akkor okozza, ha az elővetemény kalászos árvakelésére az előző év nyarán tojást tudott

rakni, és a lárvának tavaszig volt mivel táplálkoznia. Erős fertőzés és enyhe tavasz esetén számottevő lehet a

tőkipusztulás. Szélsőséges esetben az árpát ki kell tárcsázni.

A kukoricabarkó kelő és bokrosodó árpa leveleit karéjozva rágja és tőkipusztulást is okozhat kukorica

elővetemény esetén. Répa előveteményű táblákon a fekete tücsök és a répabarkók (lisztes, fekete, hegyesfarú)

károsítanak.

A vetési bagolypille levelek szabálytalan rágását akkor okozza a majdnem kifejlett lárvája, ha az üzem az

elővetemény lekerülése után nem tartotta „feketén” a táblát, és az árvakeléseken „fölnevelte” tavaszra a

kártevőt. Hasonló a kárképe a réti gyapjaslepke (Hypogymna morio) lárvájának is, ha a sörárpát rét vagy legelő

szomszédságába vetik.

A néhány leveles és bokrosodó sörárpában az őszi kalászosoknál jól ismert vezérhajtás-sárgulást, -elhalást

tavasszal a fritlégy (Oscinella frit), az árpafrit (Oscinella pusilla) és a tavaszi fekete búzalégy (Phorbia

haberlandti) lárvája okozza.

Korán fölmelegedő áprilisban a gabonapoloskák (Eurygaster sp., Aelia sp.) betelepednek, és az imágók

táplálkozása szintén vezérhajtás-sárgulást okoz. A kalászos után vetett, bokrosodó sörárpa sárgulását, elhalását

okozhatja a kalászrágó bagolypille nagy lárvája is, amely a föld feletti részbe rág be és ott járatot készít.

A levelek színén apró, csillag alakú kifehéredések, barnulások a gabonakabócák (Macrostelessp.,

Psammotettixsp.) szívogatásának hatására keletkeznek. A kárkép elsősorban a táblának a gyepes területekkel

határos részén valószínű.

Hasonló levélelszíneződést okoz a gabona-takácsatka (Bryobia graminum) is, de itt a levél ívesen meggörbül, a

fonákon pedig a takácsatkákra jellemző szövedéket találjuk.

A sörárpa levele elszíneződés nélkül deformálódik, görbül, száraz meleg tavaszokon az őszi kalászosokról korán

áttelepedő fűtetű (Schizaphis graminum) szívogatásának hatására. A kisebb-nagyobb tetűkolóniák a levél

védettebb részén alakulnak ki. Kalászos után vetett sörárpában érdemes megkeresni az ekkor még tünetet nem

okozó, a levélhüvely alatt szívogató búzatripszet. A két levélér közötti lemez hosszanti átrágását már április

közepétől található meg, ami a vetésfehérítő bogarak (Lema sp.) imágójának kártétele. Védekezésre

felhasználható minden olyan rovarölő szer, amely a felszínen élő rágókártevők ellen hatásos.

Ha erre az időszakra az árpalisztharmat felszaporodott, a fungicidet és az inszekticidet együtt is ki lehet juttatni.

Ha a levélanalízis indokolja, a lombtrágya is bekeverhető a permetlébe.

8.5.3.5.4. A szárba indulástól a kikalászolásig

Betegségek. Május folyamán, ha a sörárpa levele sárgán foltosodik, sárgul, azt a hirtelen melegedés révén

bekövetkezett víz- vagy elemhiány (Ca, P, K, Fe stb.) okozza. Szintén levélsárgulással jár együtt a torzsgomba

fertőzése és a helminthosporiózis, de ekkor a sörárpa lassan megy szárba, apró, satnya marad.

Ha a szárba ment árpa alsó levelei száradnak, rajtuk fekete pontokat tartalmazó, piszkosfehér, nemezes bevonat

található, az az árpalisztharmat-fertőzés következménye. Megismételt védekezésre akkor van szükség, ha a felső

leveleken is megtalálhatók a kisebb-nagyobb piszkosfehér, bolyhos bevonatok. A kikalászolás előtt az

egészséges, zöld növény felső levelei akkor sárgásbarnák, ha az árpaporüszög-fertőzés bekövetkezett, de a

jellegzetes tünet a kalászon még nem látszik.

A kalászolás kezdetén már megjelenhetnek és a növényállomány fölé nőnek a puha tapintású, sötétbarna színű,

árpaüszög-spóratömeget tartalmazó kalászok, melyeket kezdetben ezüstszürke, vékony hártya fed. A hártyák

mechanikai hatásra hamar felrepednek, szétporladnak, és azok fertőznek tovább – tünet nélkül –, amelyek a

Gabonafélék


bibére jutnak. Az árpa fedettüszöggel fertőzött növények kalászai később tűnnek fel (a szemek helyén zsíros,

lágy spóratömeget találunk, amelyet maghéj takar, és virágzás alatt a puffancs nem porlad szét).

Az árpa levelein és levélhüvelyén az árpatörperozsda apró, narancssárga uredotelepei jelennek meg. Ha viszont

rozsdabarnák a foltok, akkor a levelek egy része leszárad, és a kalászok is kisebbek, jelezve a búzalevél-

rozsdájának termést csökkentő kártételét.

A bokrosodás idején lisztharmat-fertőzöttség miatt az alsó leveleken és levélhüvelyeken nemezessé válik a

bevonat, rajta fekete pontokban megjelennek a peritéciumok. Kedvező időjárás esetén a ,zászlós” leveleken is

megtalálható a fehér, bolyhos bevonat. A fungicides védekezés feltétlenül szükséges a terméscsökkenés

megakadályozására.

Ha az árpa felső levelein vékony, fehér nekrotikus csíkok találhatók, s a felálló merev, alsó leveleken a csík

barna, a növény fejlődésében visszamaradt, akkor az árpa csíkos mozaik vírus (BSMV) károsít. Az árpa csíkos

mozaik vírus által fertőzött tövek pollenjével kerül a vírus az egészséges növényekre. Az árpa-levélcsíkosság

kórokozójának fellépését a levélen megjelenő hosszú, keskeny, sárga csíkok jelzik, amelyek közepe megbarnul

és a levelek behasadnak. A kórokozó alulról fölfelé terjed, és erős fertőzés esetén a kalász hasban marad.

Hasonló tüneteket okoz a táblaszéleken az árpa sárga-törpülés vírusa (BYDV) is.

A kalász „hasban” maradása mellett találunk töveket, melyek erősen bokrosodnak, száradtak és szárba se

mentek. Ilyen esetben érdemes a tábla belsőbb részeiben megkeresni a levélcsúcs felől sárguló, száradó, törpült

oldalhajtású, de normális kalászokat hozó töveket, így a fertőzés mértéke megállapítható. Törpült, kalász nélküli

hajtás a tünete a helminthosporiózisnak és torzsgombának is, bár ez utóbbinál a fehérkalászúság sem ritka.

Kártevők. Szárba ment árpa tövénél barna, kócszerűen összesodort levélétömeg a gabonafutrinka lárvájának

kártételét bizonyítja. A kóctömeg alatt megtalálható a lárva függőleges járata. Erős fertőzéskor csökött a

növény, elmarad a szárba menés, és tőkipusztulás is előfordulhat. Az árpa felső levelein is megtalálhatók a

barkók ésa vetési bagolypille lárvájának karéjozó vagy szabálytalan rágásai.

Hűvös csapadékos tavaszokon, mély fekvésű területeken a levelek hullámosak, csavarodottak, kékes színűek,

csúcsaikon száradnak. Aszár fejlődése lassú, vontatott, rövid ízközű vagy el is marad, ha a szárféreg és a

zabfonálféreg károsít. Hasonló kárképet okoz a levélhüvely alatt szívogató búzatripsz és a bokrosodási csomó

felett károsító ugarlégy lárvája. A gabonapoloskák szívogatására sárgul meg, hal el a szárba ment növény

„vezérhajtása”. Tartósan meleg májuson lankadnak, fonnyadnak, majd elpusztulnak az árpatövek a talajlakók

kártétele következtében. A levéltetvek is rohamosan szaporodnak. Anövény levelein és levélhüvelye alatt

szívogatnak, aminek hatására deformálódik, satnyul a növény. Akabócák a levél színén és fonákán kifehéredő

vagy elsárguló, szabálytalan foltokat okoznak, és a levél csúcsa is szárad. A zászlós leveleken okoz mozaikosan

sárguló, barnuló foltokat a gabona-takácsatka. Jellegzetes szövedékét a levélfonákon mindig megtalálhatjuk. A

vetésfehérítő bogarak imágóinak két levélér közti hosszanti átrágásos kárképe mellett megtalálhatók a lárvák

kezdeti hámozgatásai. Ha az imágók elleni védekezés elmaradt vagy egyéb okból nem fejtette ki a hatását, a

védekezés megismétlésére a tömeges lárvakelés az optimális időpont.

Vírusok ellen közvetlen védekezésre nincs lehetőség. Egyetlen ellenszer a vírusmentes fajta és a vírusvektorok

(levéltetvek, kabócák) inszekticides gyérítése.

Nemcsak a kórokozók, hanem a kártevők egy része is előidézheti a kalászolás elmaradását. Ahűvösebb

országrészekben vagy nedves időjárás esetén a szálféreg (a levelek csavarodottak, kékes árnyalatúak), a

zabfonálféreg (a levélcsúcsok vörösek, szárazak) és a nyereggubacsszúnyog (Haplodiplodis equestris)

levélhüvely alatti jellegzetes kárképe miatt marad el a kalászolás, száraz körülmények között pedig a

gabonapoloskák imágóinak, a csíkos hátú búzalégy (Chlorops pumilionis) és a fűbolha (Chaetocnema aridula)

lárváinak a szár alsó részén bekövetkezett károsítása okoz hasonló tüneteket.

A vetésfehérítő bogarak imágóinak hosszanti levélrágása mellett ebben az időben már megtalálható a lárvák

hámozgató kártétele. Ha az első védekezés elmaradt vagy időjárási és egyéb okok miatt nem sikerült, az

inszekticides kezelés megismétlésére van szükség (tövenkénti 5 lárva esetén). Aleveleken szívogatnak és

okoznak sárgulást a gabona takácsatkák, a levéltetek kolóniái és gyepes terület szomszédságában a kabócák.

Ezek a legfontosabb vírusvektorok.

Avirágzó sörárpában is található néha lankadó, száradó, kipusztult növény. Nedves időjárásban

cserebogárpajorok lárvái rágják el a gyökeret vagy a közönséges gyökérfonalféreg okoz kezdeti levélsárgulást,

a gyökereken megtelepednek a baktériumok és a gombák, ami tőpusztuláshoz vezet.

Gabonafélék


A szalmadarázs (Cephus pygmaeus) kis lárvájának károsítását a felső levelek enyhe sárgulása jelzi. Aszár

felvágása után látni lehet az átrágott nóduszokat és a jellegzetes ürülékcsomókat.

8.5.3.6. 7.5.3.6. Érés és betakarítás

Betakarítás. A tavaszi árpa hazai körülmények között elsősorban sörárpa. Jó minőségben csak akkor kell

betakarítani, ha teljesen érett (14–16% víztartalom) és az egy menetben takarítható be. Korai betakarításkor a

szemtermés nem felel meg a söripari feltételeknek, a szemek nem teltek, csírázóképességeik gyenge. Ha a

betakarítással túlérésig (holtérés) várnak, megnövekszik a pergési veszteség és romlik a söripari minőség.

Az aratás ütemezésekor figyelembe kell venni a fajta érési idejét, a különböző vetésidejű táblák sorrendjét és a

víztartalmat. 16% víztartalom felett, tárolás előtt a termést szárítani kell, mert befülled. Törekedni kell az aratás

minél előbbi befejezésére, és a toklászoló helyes beállítására. Ha helytelen gépbeállítás miatt a szem megsérül,

csírázóképessége romlik, malátakészítésre alkalmatlanná válik.

A repedezett sérült magvak vizet vesznek fel és megpenészesednek. A kombájntól behordott szemtermést

azonnal előtisztítani kell, és ha a szem víztartalma a 16%-ot meghaladja, 40 °C-nál kisebb hőmérsékleten

szárítani kell. A szárítás és az előtisztítás után végleges tisztítás és osztályozás szükséges. Osztályozásra 2,2–2,5

mm-es osztályozólemezeket (résrostákat) használnak. Osztályozottság szempontjából a termett tavaszi árpának

mintegy 70–80%-a felel meg a söripari szabványnak, de az évjárat és a termesztéstechnika ezt nagymértékben

befolyásolja.

Tárolás. A szem nedvessége, a tárolási hőmérséklet és a környezet, illetve a garmada relatív páratartalma

határozza meg a tárolhatóságot. Leggyakoribb tárolási mód a garmada. Csak kevés gazdaságban van

szabályozható padozatlevegőztetéses berendezés vagy acélsilós tároló.

Az optimális tárolás feltételei:

•az árpaszem víztartalma 13–14% (max. 15%),

•a termény hőmérséklete 10 °C (max. 15–18 °C),

•a tároló relatív páratartalma 65% (max. 75%),

•idegen anyag, szennyeződés 0,5% (max 1 %).

A 16%-nál nagyobb nedvességtartalmú árpát tárolni nem lehet.

Az intenzíven lélegző árpát átforgatással, levegőátfúvatással szellőztetik. Szellőztetni kell, ha:

•a külső hőmérséklet 5 °C-kal kisebb, mint a garmada hőmérséklete;

•a külső hőmérséklet és a gabona hőmérséklete megegyezik, de a relatív páratartalom 75%-nál nagyobb;

•a garmada magassága az árpaszem víztartalmától és az esetleges szennyező anyagok jelenlététől függ.

Ha az árpaszem víztartalma és a szennyeződés

14% + 1%, a garmada magassága 5 m,

ha 14–15,5% + 1–2% a garmada

magassága 3 m,

ha 15,5–17% a garmada magassága 1,25 m,

ha > 17% a garmada magassága 1 m.

8.5.4. 7.5.4. A sörárpa minősége

Gabonafélék


A malátakészítés és a sörgyártás folyamán biológiai és kémiai folyamatok játszódnak le, amelyek csak tiszta,

minőségileg megfelelő alapanyag felhasználásakor mennek végbe zavartalanul. A szemtermés átvételi árát is

néhány fontosabb jellemző vizsgálatával állapítják meg. A minőség szerinti osztályba sorolást az MSZ–08

1326–79 szabvány rögzíti.

A jó sörárpa jellemző tulajdonságai: a jól beérett sörárpa szemszíne fényes, világos szalmasárga vagy sárga a

csírás csúcsa nem elszíneződött, szem alakja telt, héja vékony, hasi oldalán redőzött, finoman keresztben

ráncolt, sima tapintású, legalább 2,2 mm széles. Nem egészséges, dohos, egészben megmelegedett vagy

melegedésen keresztülment, penészes, romlott és az árpa jellemző szagától elütő szagú árpát nem vesz át a

söripar.

Laboratóriumi vizsgálatok

Sűrűségmérés. A sűrűséget ugyanúgy mérik, mint a búzáét és az eredményt táblázat segítségével számítják át.

Osztályozottság. Az osztályozottságot mechanikai vizsgálattal állapítják meg, amelynek eredménye megmutatja,

hogy a „nyers árpa” hány százaléka a malátagyártás szempontjából értéktelen takarmányárpa, tehát mennyi a

csekély extrakttartalmú árpa. Az árpa víztartalma befolyásolja az osztályozottság eredményét. A nedves

árpaszemek nagyobbak, mint a szárazak, ezért az osztályozottság eredményét 14 vagy 15% normál

víztartalomra számítják át.

Csírázási energia. A csírázási energia értéke arra utal, hogy a vizsgált árpaszemek hány százaléka csírázik ki

normális csíráztatási körülmények között. A csírázási energiát a 3. vagy az 5. napon határozzák meg. A

vizsgálatot 500 szemmel végzik csíráztató szekrényben, 17–20 °C-on.

Víztartalom. A vizsgálathoz az átlagmintából kétszer 20 g-ot fémből készült, lezárható bemérőedénybe mérnek.

A szárítási hőmérséklet 40–42 °C. A szárítási idő 3 óra. A víztartalmat a szárazanyag visszamérésével állapítják

meg.

Csírázóképesség. Az átlagmintából 200 vagy 500 árpaszemet vesznek ki. Az idegen anyagot és a nem teljes

értékű magokat eltávolítják. A mintát ezután 2 napig 200 ml 0,75%-os H2O2-oldatban áztatjuk, 48 óra eltelte

után a folyadékot szita segítségével elválasztják az árpától és 200 ml újabb 0,75%-os H2O2-oldatotöntenek rá. A

szemek még 24 óráig áznak az oldatban. A folyadékot ezután leöntik és megszámolják a nem csírázó szemeket.

Az összes áztatási idő 72 óra, a víz hőfoka 20 °C. Ha a mintának legalább 95%-ánál kevesebb csírázott ki vagy

nagyobb pontosságra van szükség a nem csírázott szemek héját eltávolítják, és a magokat még 24 óráig állni

hagyják. A héjat a következőképpen távolítják el: éles szikével a mag csíra felőli oldalán a héjat lehúzzák,

ezáltal a csíra láthatóvá válik. A csírán fennmaradt finom, barna hártyát ujjal való dörzsöléssel távolítják el. Az

így lehámozott árpaszemeket ezután 24 órára csíráztató szekrényben homokra vagy szűrőpapírra kerül. A

csírázóképességet a H2O2-dal és az utócsíráztatással kicsíráztatott szemek százalékával adják meg.

A számolás menete: csírázóképesség

ahol n = a nem csírázó magok száma. Az eredményt egész számban adják meg.

A csíráztatáshoz az oldatot mindig frissen kell készíteni, úgy, hogy 5 ml 30%-os H2O2-ot csapvízzel 200 ml-re

kell feltölteni. A tömény H2O2-ot jégszekrényben tartják és töménységét gyakran kell ellenőrizni. A

csírázóképesség gyors meghatározására használhatjuk a jódtetrazóliumos vizsgálatot is.

Fehérjetartalom. A fehérje mennyiségének vizsgálata nitrogénmeghatározáson alapul. Mivel a fehérjék átlagos

nitrogéntartalma 16%, 1 g nitrogénnek

A nitrogént a szokásos roncsolásos (feltárás, desztillálás, titrálás) laboratóriumi vagy egyéb műszeres

módszerrel határozzák meg.

Ezerszemtömeg. Az ezerszemtömegnek a malátázási veszteség számításakor van jelentősége. Az átlagmintából

legalább 40 g-os mennyiséget kell kimérni és számolják a lemért mennyiségben levő szemeket. A számolást

végezhető kézi vagy gépi úton. Az idegen anyagot és a nem teljes értékű szemeket külön kell válogatni, és ezek

tömegét a számoláskor le kell vonni. A számoláshoz az árpa víztartalmát figyelembe kell venni.

Gabonafélék


Várható malátaextrakt-tartalom. A maláta extrakttartalmát a nitrogén- (vagy nyersfehérje-) tartalom és az

árpaszem szárazanyagra számított ezerszemtömeg ismeretében a következő képlettel számíthatják ki:

(ha a nitrogéntartalmat átszámítottuk nyersfehérjévé, a 4,7 N helyett 0,75 P-érték szerepel a képletben), ahol

E% = a száraz maláta várható extrakttartalma,

A = a fajtától függő konstans*

N = az árpaszem szárazanyagra vonatkoztatott nyersfehérje-százalék (N x

6,25),

G = az árpaszem szárazanyagára vonatkoztatott ezerszemtömeg.

* = az EBC (European Brewery Convention) szerint ez a konstans állandó

a két soros fajtáknál 80,0.

A száraz maláta extrakttartalma 81,0% fölött jónak, 78,5% alatt gyengének minősül. A sörárpa minőségi

követelményeit a 34.táblázat tartalmazza.

34. táblázat - A sörárpa minőségi követelményei (MSZ–081326)

Minőségi jellemzők Alap

követelmények Határkövetelmények

Sűrűség (dkg/l) (hektolitertömeg, kg/hl) 68 legalább 65

Tisztaság, % 98 legalább 96

Keverék, % 2 legfeljebb 4

• ebből értékes keverék, % 1,5 legfeljebb 3

• értéktelen keverék, % 0,5 legfeljebb 1

• káros keverék, % 0,2 legfeljebb 0,5

Osztályozottság

A 2,5 mm-es lyukasztású osztályozólemezen

fennmaradó teljes értékű árpa, % 75 legalább 70

A 2,2 mm-es lyukasztású osztályozólemezen

áthulló árpa, % 4 legfeljebb 5

Csírázóképesség, % 95

Fehérjetartalom a szárazanyagban, % 11,5 legfeljebb 12,5

A söriparnak a termelőkkel kötött szerződése értelmében a standard átvételi árat módosítják az egyes minőségi

tulajdonságok és az osztályba sorolás alapján. A jó minőségű tételek után prémiumot fizetnek, gyenge minőség

esetén pedig csökkentik az átvételi árat. Az évjárat, a termőhely és a fajta meghatározó szerepén túlmenően a

termesztés módszerének, különösen a N-műtrágyázásnak jelentős minőséget módosító hatása van.

Gabonafélék



A tavaszi árpa vetőmag termesztésének előírásai és minőségi követelményei az őszi árpa vetőmagtermesztésével

megegyeznek.

9. 8. Zab


A zab minden bizonnyal az emberiség legrégebben termesztett gabonái közé tartozik. Géncentruma valószínűleg

Kis-Ázsia.

Tömeges elterjedése világszerte a középkorra tehető. A lóállomány takarmányozásában betöltött szerepe révén –

mintegy „üzemanyagként” csaknem ezer éven keresztül stratégiai termény volt.

A humán táplálkozásban zabpehelyként a csecsemők és gyermekek fontos kiegészítő tápszere, diétás felnőttek

és idősek étrendjéhez adalék. Leginkább az angolszász világban van hagyománya a zabkása fogyasztásának

(oatmeal, porridge), különböző élelmiszerek és cukrászati termékek komponenseként, sütőipari adalékként is

felhasználjuk.

Nagy fehérje- és zsírtartalma révén a zab értékes állati takarmány és emberi tápanyag. Minthogy a lovak

takarmányozásában abraktakarmányként első helyet foglalt el, ezért termesztése az egyes történelmi korokban

szoros összefüggést mutat a lóállomány alakulásával. Magyarországon pl. a XX. század első felében átlagosan

250 ezer ha területen termesztették, ez a második világháborút követően fokozatosan csaknem tizedére

csökkent. A ló mellett a nyúlágazatban van kiemelkedő takarmányozási szerepe.

Szemesterményeink között – nagy pelyvatartalma révén – a legnagyobb mennyiségű nyersrostot (10–12%)

tartalmazó gabonamag. Nagy fehérje- és biológiailag értékes zsírtartalma (5%), valamint kedvező aminosav-

összetétele miatt a takarmánykeverék-gyártás egyik keresett alapanyaga. Jelentős a tokoferol-, tiamin- és

lecitintartalma. Az ivari folyamatokat élénkítő hatása révén elsősorban a fiatal állatok, valamint a tenyészhímek

takarmányozására alkalmas. Alacsonyabb energiakoncentrációja folytán alkalmas a jércék túl intenzív

fejlődésének késleltetésére, illetve a húshibrid szülőpárok elhízásának megelőzésére is.

A zab zöldtakarmányként, illetve keveréktakarmány komponensként is hasznosítható. Legelterjedtebb

takarmánykombinációi a zabos bükköny, illetve a zabos borsó. A zab szalmája is hasznosítható takarmányként,

illetve szilázskészítési adalékanyagként. A zabszalma, bár tápértéke kicsi, étrendi hatása, jó íze révén főként a

szarvasmarha és a juh kedvelt takarmánya.

9.2. 8.2. A zab botanikája és fiziológiája

A zab (Avena sativa L.)morfológiailag jelentősen eltér a többi gabonanövénytől. Öntermékenyülő növény,

amelynek kalászkái hosszú nyélen ülő buga virágzatot alkotnak.

12. ábra - A zab habitusképe

Gabonafélék


A zab bugája kétféle típusú lehet:

•az ún. bugás zab, ahol a buga kúp alakú. Ez a virágzat mind az őszi, mind a tavaszi zabra jellemző,

•a másik a zászlós zab, amely bugájának oldalágai egy oldalra hajlanak. Ez a virágzat csak a tavaszi zabnál

található meg. Azab kalászkái 2–3 virágúak, amelyek közül a legbelső virág rendszerint meddő.

Levélzete, mint a többi kalászos gabonáé, a nóduszokon eredő levélhüvelyen fejlődik ki. Anyelvecske-fülecske

alakulása jellegzetes, mert a fülecske a zabnál a legkisebb, illetve hiányozhat is (lásd gabona ABC; árpa–búza–

rozs–zab méretsorrend). Alevélzet kialakulási iránya a száron az óramutató járásával ellentétes irányú. Azab

növény 100–150 cm magasságúra nő meg.

35. táblázat - A zabfajok (Avena sp.) genealogiája Vavilov, N. I. nyomán

Diploid

14 kromoszóma

Tetraploid

28 kromoszóma

Hexaploid

42 kromoszóma

Vadfajok Avena hirtula Avena barbata Avena fatua

Avena sterilis

Kultúrfajok

• pelyvás Avena strigosa Avena abyssinica Avena sativa

Avena brevis

Avena byzantina

• csupasz Avena nudibrevis

(ssp. biaristata)

Avena nuda var. chinensis

Gabonafélék


Gyökérzete hatalmasra fejlődik, akár 200 cm mélységet is elérhet. A zab gyökerének szívóereje a legnagyobb a

kalászos gabonák között. Bokrosodása általában gyenge, inkább csak az őszi zabra jellemző.

Termése. Szemtermését általában virágpelyva fedi, ez azonban az árpával ellentétben nem nő össze az

epidermisszel, mindössze szorosan fedi a szemet. Vannak ún. „csupasz” zabok is, amelyeknél a virágpelyva

csépléssel eltávolítható. A zab szemei keskenyek, hosszúkásak. Ezerszemtömegük 27–32 g.

Rendszertanilag a zab az Avena nemzetségbe tartozik, és különböző ploid szintű sorozatokat alkot. 7

kromoszómája van, ennek megfelelően a diploid 14, a tetraploid 28, a hexaploid 42 kromoszómával rendelkezik

(35. táblázat).


A Nemzeti Fajtajegyzék 8 fajtát tart nyilván. Ezek mindegyike tavaszi, kettő közülük csupasz. A hazai

termesztés az igényeknek megfelelően megváltozott. Míg korábban a termőképesség és a szárszilárdság volt a

döntő, ma a kereslet leginkább a nagy fehérjetartalmú, valamint a jobb gyomelnyomó képességű fajták iránt

mutatkozik meg.

A zab fontos agronómiai jellemzője az érés típusa. Bugavirágzatával a zabszemek érése nem egyszerre

következik be. Azoknál a fajtáknál, ahol elhúzódó a szemek érése, nagyobb lehet a pergési veszteség.

Zabot korábban csaknem kizárólag takarmánynak vetettek. Élelmezési vagy ipari céllal nem. A csupasz zab

sokáig nem volt sikeres, mert termése kisebb volt, termésbiztonsága pedig elmaradt a pelyvás fajtákétól.

Valójában a csupasz zabok pergésre való hajlama nem mutat eltérést.

Nemesítésével és fajtafenntartásával a szegedi Gabona Kutató Kht. foglalkozik.


Talajigény. A talajjal szemben a zab nem igényes. Talajának megválasztásakor fontos szempont a kora tavaszi

vetés lehetősége, a belvíztől ne legyen veszélyeztetett a tábla.

A középkötött talajok növénye. Ezeken a talajokon adja a legnagyobb termést. Kötött talajon is megél, a sekély

termőrétegű talajokon pedig gyakran ad jó terméseket.

Alkalmatlanok számára a gyengén humuszos homokok, mert a korai vetésnek a defláció miatt nincs esélye.

Nem való továbbá perctalajokra, mert ezeken korai vetésre nincs lehetőség.

Éghajlat- és időjárásigénye. Az ország egész területe alkalmas számára.

Jó, ha a tavasz csapadékosabb. A májusi esők és meleg napok termésmeghatározók. Érésekor pár órás vihar is

nagy kárt okozhat, mert éretten könnyen pereg.

Környezetigénye. Alkalmazkodóképessége kiváló. A gazdálkodás intenzív, félintenzív vagy extenzív

színvonala nem termésmeghatározó. A talaj kultúrállapota tekintetében – az erősen káros gyomok kivételével –

a legkevésbé igényes kultúrnövényfajok közé tartozik.

Az ország nyugati és északi térségeiben termése rendszerint nagyobb, mint a Nagy-Alföldön.

Termése termőhelyenként tág határok között ingadozhat. Termése szántóföldi termőhelyenként az alábbiak

szerint alakul:

I. középkötött mezőségi talajok 3,0–5,8 t/ha,




Gabonafélék


VI. sekély termőrétegű talajok 2,0–4,5 t/ha.


9.5.1. 8.5.1. Előveteménye

Előveteményekre a zab nem igényes. Csaknem minden növény után biztonsággal vethető. Cukorrépa, burgonya,

dohány és zöldségfélék után ne következzék. A többi gabonánál jobb gyomelnyomó képessége révén sikerrel

termeszthető elhanyagoltabb körülmények között is. Következhet gyomosabb lucernatörésbe, gyeptörésbe vagy

erdőirtás után is. Önmaga után nem vethető, különösen csapadékosabb termőhelyeken ne, tekintettel a

nematódaveszélyre.

Őszi zab csak korán lekerülő elővetemény után következzen.


Nyáron betakarított elővetemény után a nyári sekély tarlóhántási és tarlóápolási munkákon kívül 18–22 cm

mély, elmunkált őszi szántást kíván. Elviseli esetenként a tavaszi szántás utáni vetést is, azonban ekkor a

várható termés kisebb lesz.

A zab igénye a homogén jó vetőágy. Még a sekély termőrétegű talajokon is törekedni kell aprómorzsás, nem

üreges talaj kialakítására.

Tömörödött, vízzáró réteges, művelőtalpas talajokon, különösen akkor, ha azok egyenetlenül mély

termőrétegűek, előnyös a mélylazító használata.

A magágy ne legyen 6–8 cm-nél mélyebb, kivéve, ha tavaszi szántás után kerül sor vetésére.


A zab a szemterméssel, valamint a teljes föld feletti melléktermékkel együtt az alábbi tápanyagokat vonja ki a

talajból:


foszfor (P2O5) 12 kg/t magnézium

(MgO) 2 kg/t


A foszfor és a kálium alaptrágyákat az őszi szántással kapja. A nitrogén számított adagját tavasszal kell adni,

vagy a teljes adagot a magágyba, vagy megosztva: a magágyba 60–70%-át és 30–40%-át a szárba indulás

kezdetén májusban, fejtrágyaként. Ez utóbbi megoldás növelheti a zab fehérjetartalmát.

Jó gyomelnyomó képességével alkalmas közvetlen istállótrágyázott talajba vetni. Ez esetben célszerű a

tarlóápolást követően kiszórni, egyenletesen teríteni és az őszi alapművelés során aláforgatni 20 cm-nél

mélyebbre.

36. táblázat - A zab tápanyagigénye, kg/1 t terméshez

Szántóföldi




I. N 32 30 28 22 16

Gabonafélék


P2O2

K2O

20

35

1S

32

11

29

7

22

5

12

II.

N

P2O2

K2O

34

I8

38

32

16

35

30

13

32

25

40

25

18

8

16

III.

N

P2O2

K2O

34

19

40

31

16

37

28

12

34

24

9

26

19

7

16

IV.

N

P2O2

K2O

39

25

44

36

20

41

33

16

38

27

13

31

20

10

20

V.

N

P2O2

K2O

41

24

42

38

20

39

35

15

36

30

11

27

23

8

16

9.5.4. 8.5.4. Vetés

A zab többségében tavaszi vetésű gabona, azonban őszi változata is van. Az őszit szeptember második felében

kell vetni, a tavaszit pedig a lehető legkorábban tavasszal. Vetésmélysége 4–6 cm, csírával 4,5–5 millió db/ha.

Csírázási hőmérséklete igen alacsony: 4–5 °C. Vízigénye a kelés időszakában meghaladja a többi gabonáét.

Vetés után nedves talajon magtakaró fogas, száraz talajon hengerezés kövesse (37. táblázat).

37. táblázat - A zab vetési adatai

Tavaszi zab Őszi zab

Vetésidő február 25 – március 15. szeptember 15–30.

Tőszám 4,8–5 millió csíra 4,5–4,8 millió csíra

Vetés mélység 3–5 cm 4–6 cm

Sortáv gabona sortáv gabona sortáv





Gabonafélék


A zab növényápolás szempontjából igénytelen. Még gyenge kultúrállapotú talajon is egyenletes és jól fejlődő

állománnyal kielégítő borítottságot képes elérni. Jó vízhasznosító, valamint gyomelnyomó képessége sem

lebecsülendő.

A gyomok közül leginkább a kétszikűek jelenthetnek gondot. Makacsabb gyomfajok ellen általában

posztemergens herbicid javasolható. A posztemergens kezelést a bokrosodás kezdetétől a szárbaindulásig kell

végezni.

Takarmánykeverékekben vagy pillangós takaróvetése esetén (bükköny, borsó, fehérhere, szarvaskerep, baltacim

stb.) célszerűbb a hormonhatású szer használata. A kezelést a pillangósok 3–6 leveles fejlettségi állapotában

célszerű végezni.

Betegségek. A zab az „egészségesebb” gabonanövények közé tartozik. Kémiai növényvédelme – a csávázást

leszámítva – nem indokolt, és a legtöbb esetben nem is gazdaságos. Legfontosabb betegségei közé tartozik:

•a zab fedett üszög (Ustilago levis),

•a zab porüszög (Ustilago avenae). Ezek ellen csávázással lehet védekezni.

A gabonákat általában veszélyeztető kalász fuzáriózis (Fusarium spp.) ritkábban fordul elő zabon.

Gyakori, de kisebb kártétellel járó betegsége a lisztharamat (Ervsiphe graminis). Ugyancsak ritka

előfordulásúak, de nem kizárhatók a zab rozsdabetegségei; a koronás rozsda (Puccinia coronata) és a zab

feketerozsdája (Puccinia graminis sp. avenae). A gombás betegségek ellen fungicides állománykezeléssel lehet

védekezni.

Kártevői közül gyakoriak a drótférgek, a pajorok, a zabfonálféreg, a vetésfehérítő, a tripsz, a poloskák, a

levéltetvek és a fritlégy.

A zab különösen érzékeny a nematódákra, ezért monokultúrás termesztése kerülendő. Általában javasolható,

hogy kerüljük a monokultúrát, mert ez esetben a legtöbb állati kártevő előfordulása is csökken.

9.5.6. 8.5.6. Érés, betakarítás

A zab érése legtöbbször elhúzódó. A legkésőbbi aratású gabona. A késői búzákkal egy időben vagy annál

később érik.

Aratása megkezdhető, amint a bugák végén a szemek érettek. Korábban gyakorlat volt a kétmenetes betakarítás

is, ma egymenetes kombájnolással takarítják be.

Egymenetes betakarításkor a szemeknek eltérő a nedvességtartalma. Átlagos nedvességtartalma 15%, de

gyakran 17–18% felett is lehet. Zsírtartalma 5% körüli, s így könnyen befülled. A szemek a vizet lassan adják

le.

Tárolni csak 14,5% víztartalom alatt lehet biztonsággal. Szükség szerint szárítani, ill. szellőztetni szükséges.

Termése évjárat szerint is ingadozó.

Szalmája jó termés esetén 0,9-szerese a szemnek. A zabszalma értékes melléktermék, általában közvetlenül

takarmányozásra, illetve silózási adaléknak lehet felhasználni.

9.5.7. 8.5.7. A termés minősége

38. táblázat - A zab fontosabb takarmányozási értékmérő mutatói (DLG

Futterwerttabellen nyomán)

Takarmány Szárazanyag, g Nyers fehérje, g Nyerszsír, g N mentes

extrakt, g Rost, g Energia, MJ

Zabmag 884 124 54 673 116 11,60

Gabonafélék


Zabliszt 909 149 74 699 53 13,05

Zabpehely 916 143 74 738 22 14,14

Zabpelyva 860 17 ny … 343 4,45

Zabkorpa 870 17 ny … 278 7,13

Zabszalma 890 6 ny … 386 3,08

Zabos bükköny 180 27 ny … 96 5,26

Zabos borsó 180 23 ny … 87 5,02


A zab vetőmagtermesztése a kalászos gabonákéhoz hasonló termesztési gyakorlatot kíván meg. Zab esetében

különösen fontos, hogy egyenletes növényállományt fejlesszen. Egyenetlen állományban egyenetlen a

bugahányás és az érés. A szükséges elválasztó sáv 2 m. A csupasz zab 100 m szigetelő távolságot igényel.

Idegenelőutakat célszerű 2 m-enként hagyni. Szántóföldi szemlére az érés kezdete előtt 3–4 nappal kerül sor.

Zab fedett üszögöt az SE és E szaporítás nem tartalmazhat, az I. fokúban 3, a II. fokú szaporításban 10 buga

lehet mintaterenként.

A vetőmagvizsgálat során 500 g vizsgálati mintában, melynek nedvességtartalma legfeljebb 14,5%, tisztasága

legalább 99% és csírázóképessége legalább 85%, maximum 10 darab fajidegen mag lehet I–II. szaporítási fok

esetén. Ebből nem gabonafajba tartozó 7 db lehet, vagy más gabona legfeljebb 7 db. SE–E szaporítási fok esetén

a mintában összesen 4 db idegen mag lehet, ebből 1 nem gabona, 3 más gabona fajba tartozó.

Csupasz típusú zab esetén a csíra minimum 75% lehet. A vetőmag tételben Lolium és Avena fajok nem

fordulhatnak elő.

10. 9. Rizs


A közvetlen emberi táplálkozásra termelt gabonafélék között a búza után a rizsnek van a legnagyobb

jelentősége. A rizs termésének 95%-a emberi táplálékul szolgál. A rizsfogyasztás a Föld szinte minden

országában általánossá vált, alapvető élelemnek azonban csak Ázsiában és néhány afrikai, latin-amerikai

országban tekinthető.

Magyarországon a táplálkozási szokások következtében a rizs nem tartozik az alapvető élelmiszerek közé. A

korszerű, zsírszegény táplálkozásnak viszont egyik jelentős bázisanyagává vált napjainkban.

A rizs a búzánál nagyobb energiaértékű, több szénhidrátot és nikotinsavat is tartalmaz. Fehérjetartalma ugyan

kisebb a búzáénál, de esszenciális aminosav-összetétele miatt biológiai értéke megközelíti a teljes értékű állati

fehérjékét. Tápértékét növeli, hogy a keményítője a legkönnyebben emészthető, ezért kap nagy jelentőséget a

diétás étrendekben. Vitaminokból az E- és B-vitamin-tartalma számottevő.

Felhasználási területe sokféle. Élelmiszerként történő felhasználását megelőzően hántolni és különböző

mértékben csiszolni kell a rizsszemeket. A hántolás történhet szárazon és hőkezelést (parboiled) követően is. A

hőkezelt rizsszemek kevésbé törnek.

Humán táplálékként több formában is fogyasztható: puffasztott, előfőzött (gyors), vitaminokkal és fehérjékkel

dúsított rizs, valamint fontos alkotóeleme lehet a különböző bébi- és diétás konzerv ételeknek is. A csiszolás

során keletkezett darabos rizstörmelékből készítik a rizslisztet, amely húskonzervek adalékanyagaként és

búzaliszttel keverve a kekszgyártás alapanyagaként is használható. A rizslisztnek emellett kiemelt szerepe van a

búzalisztre érzékeny emberek élelmezésében.

Gabonafélék


A szesziparban alapanyagként is használatos a rizs, a rizstörmelék a különböző rizspálinkák, rizsborok, valamint

különleges minőségű sörök előállításához. Jól hasznosítható keményítő-előállításra és különböző kozmetikai

termékek készítéséhez.

A hántolás során keletkezett rizskorpa és takarmányliszt gazdag fehérje-, zsír- és vitamintartalma miatt kiváló

takarmány, valamint humán táplálkozásra is alkalmas rizsolaj is előállítható belőle.

Az előhántolás mellékterméke a rizspelyva sokféleképpen hasznosítható: takarmányozásra, almozásra,

talajjavításra, ipari tüzelőanyagként, szűrő-vivő és abszorbens anyagok előállítására, furfurolgyártásra, szilárd

blokkok és panellemezek előállításához, valamint az üveggyártásban is.

A rizsszalmát már régóta használják tetőfedésre, kosarak, kötelek és egyéb házi fonatok készítésére, továbbá

étkezési gomba termesztéséhez és a legfinomabb papír előállításához. Takarmányozásra és almozásra

összetétele miatt kevésbé alkalmas a rizsszalma.

Termőterülete 1955-ben meghaladta az 50 000 hektárt, 1980-ig 20–28 000 hektár között ingadozott. A

rizstermesztő gazdaságok száma 1990 évet követően jelentősen lecsökkent, a rizstelepek nagy ráfordítási és

működtetési költségei miatt. A 2000-es évek elején vetésterülete pár ezer hektárra tehető.

Termése az alábbiak szerint várható:

Rizs termőhelyek szem, t/ha

R1 réti talajok 2,2–4,2,

R2 szolonyeces réti

talajok 2,0–4,0,

R3 szikes talajok 1,8–3,5.


A rizs (Oryza sativa L.)a pázsitfűfélék családjába (Gramineae), az Oryza nemzetségbe tartozik. A nemzetség két

legfontosabb faja az Oryza sativa és az Oryza glaberrima, az Ázsiában, Amerikában és Európában termelt fajták

a sativához, az afrikaiak pedig a glaberrimához tartoznak. Mindkettő fajt az Oryza perennis Moench évelő

vadrizsből származtatják, ami Ázsiában és Afrikában őshonos.

Az Oryza sativa a több ezer éves termesztés során három ökológiai alfajba különült el: indica, japonica,

javanica. Az indica a tipikusan trópusi változat, és ebből különült el hosszú idő alatt a két utóbbi. A három alfaj

morfológiai és genetikai sajátosságai alapján jól megkülönböztethető egymástól. A trópusokon az indica, egyéb

földrajzi területeken a japonica alfaj az elterjedtebb. Mindegyiküknek van száraz és árasztott körülményekhez

alkalmazkodott változata is. A Magyarországon termesztett rizsfajták az Oryza sativa vízborítást igénylő

japonica változatához tartoznak.

13. ábra - A rizs habitusképe

Gabonafélék


Gyökérzet. A rizs bojtos gyökérrendszere három gyökértípusra különíthető el: a magból eredő elsőrendű

csíragyökér, az első levelekkel egyidejűleg fejlődő másodrendű gyökerek és a bokrosodás kezdetétől képződő

hajtás eredetű járulékos gyökerek.

Levélzet. A levélhüvely felülete csupasz, hosszában finoman barázdált. A nyelvecske kicsi és rövid. A

levélhüvely és a levéllemez találkozásánál körben fehér gallér van. A gallér és a levélhüvely érintkezésénél

található a két sarló alakú, szőrözött fülecske.

Szár. Szalmaszára van, ami szárcsomókkal tagolt. Hossza 60–120 cm között fajtánként változó. A szár hosszát a

talajfelszíntől a buganyakig mérjük (a teljes növény ettől jóval hosszabb). A szár javarésze levélhüvellyel takart,

csak a bugázás után válik szabaddá kisebb része. A szárcsomók száma fajtánként és a művelés módjától függően

változhat.

Virágzat. Bugavirágzata van, ami a bugatengelyből, az első- és másodrendű bugaágakból és a kalászkanyélből

áll. A buga főtengelyén egymástól 2–4 cm-es távolságra 8–10 nódusz található, amelyekből kiindulnak az

elsőrendű elágazások, majd ezekből erednek a másodrendű elágazások. A kalászka egyvirágú.

Termése. Szemtermése van, a mag- és a terméshéj összenőtt. A pelyvátlan (előhántolt) rizst nevezzük barna

rizsnek vagy kargónak. A felülete az ezüsthártya, amely csupasz, selymesen fénylő, többnyire fehér vagy

krémszínű, rajta hosszában mindkét oldalon egy-egy mélyebb barázda húzódik. A vörös színű ezüsthártya a

vadrizsekre jellemző.


Az 1930-as években a legproduktívabb és a legjobb alkalmazkodóképességű fajta a Dughan Sali, amire

alapozódott a hazai rizstermesztés. Az 1954–55-ös terméskatasztrófát követően irányult a figyelem a hazai

nemesítői munkára. A nemesítési munka Szarvason és Kopáncson indult el az 50-es évek második felétől. A

termesztés intenzívvé tételét pedig Szarvason és Hortobágyon próbálták megvalósítani. Jelentősek voltak a

termesztésben az orosz fajták (Dubovszkij), majd az egyre jobban teljesítő hazaiak (Kákai 162, Szarvasi korai).

Gabonafélék


A rizsfajták nemesítése nehéz feladatot ró a nemesítőkre, amire a viszonylag kicsi, ingadozó méretű vetésterület

és a rizstermesztés nagy költségigénye ad magyarázatot. Ezen feltételek mellett is sikerült több kiváló hazai

rizsfajtát előállítani az 1960–1980-as években, amelyek kiszorították a külföldi fajtákat. Néhány ezek közül:

Kákai 203, Szarvasi 70, Szarvasi karcsú, Nucleoryza, Mutashali, Oryzella.


Talajigény. Szántóföldi termőhelyeire – mivel a rizstalajnak a termőréteg alatt vízzáró réteggel kell

rendelkeznie – eltérő talajcsoportosítást alakítottak ki. Ezeket R1, R2 és R3 számok jelölik. Egy-egy csoportba a

rizstermesztés szempontjából több talajtípust, illetve altípust soroltuk.

Az R1 termőhelybe a kötött réti talajok tartoznak. Azide sorolt talajokat a nagy agyagtartalom jellemzi.

Rizstermesztés szempontjából ezek a legjobb termőképességű talajok: a réti talajok, a humuszos öntéstalajok és

az öntés réti talajok.

Ezeknél a termőréteg alatt a vízzáró rétegben vagy alatta a talajképző kőzetben kisebb-nagyobb mérvű só-,

illetve nátriumfelhalmozódás nem fordul elő.

Az R2 termőhelybe a szolonyeces réti talajok tartoznak. Azide sorolt rizstalajokat a nagymértékű kötöttség

mellett a humuszos rétegben jelentős mértékű Na-felhalmozódás (az S-érték 5–15%-a) jellemzi. Ide a

szolonyeces réti talajok típusába tartozó szolonyeces altípusok tartoznak.

Az R3 termőhelybe a szikes talajok tartoznak. Ezekre a talajokra az erős kötöttség mellett a nagymértékű só-,

illetve Na-felhalmozódás jellemző. Ezek a talaj tulajdonságok csökkentik a termőképességet és a tápanyag-

feltáródást.

Ide tartoznak:

•a szolonyeces réti erősen szolonyeces altípusai,

•a szolonycsákos réti talajok,

•a réti szolonyectalajok közepes és mély réti szolonyeces altípusai,

•a sztyeppesedő réti szolonyectalajok.

Az R(rizs) jelzésű termőhelyeken a rizs csak szántóföldi kultúrállapotú termőrétegben fejlődik és hoz termést.

Éghajlatigény. A vetéstől a betakarításig 2600–3000 °C hőösszegérték, valamint a napfényes órák száma 1200–

1500. Vízigénye a hagyományos árasztásos termesztéssel

jó vízzáró talajon 12 000 m3/ha,

közepesen vízzáró talajon 15 000 m3/ha,

kevéssé vízzáró talajon 18 000 m3/ha.

A kiépített rizstelepre vezetett víznek biológiailag egészségesnek kell lenni, 500 mg/l-nél kevesebb sót

tartalmaznia és ebben a Na-tartalom nem érheti el a 35–40%-ot. Belvízlevezető csatornák vize alkalmatlan

árasztásra. A tápcsatornák vize legyen folyamatosan mozgó, ne algásodjon, a lecsapoló csatornák pedig a

rizsföldekről gyors, de eróziót nem okozó elvezetést biztosítsanak.

Környezetigénye. Hazánkban gyakorlatilag a Nagyalföld a legmegfelelőbb a rizstermesztésre. Az időjárási

viszonyok, elsősorban a hőösszeg és a napsütéses órák száma itt a legmegfelelőbb a növény számára.

A rizstelep kialakítása a jó minőségű termőhely megalapozását biztosítja. Ezek:

Műszaki feltételek, telepítés. A rizstelepnek a hasznos termőterülete kívánatosan 90%, a többit gátak, utak,

csatornák, műtárgyak teszik ki. Nagygazdaságban a rizstelep legalább 200 ha-os legyen.

Gabonafélék


Az Alföldön a század első felében kisgazdaságok 5–10 ha-os vagy kisebb területen is folytattak eredményes

árasztásos rizstermesztést.

Talajvizsgálat. A rizstelep építését részletes talajmintavételnek és laborvizsgálatnak kell megelőznie.

Táblaméret. Arizs géprendszere szerint 30–50 ha-on használható ki gazdaságosan, ezen belül további felosztása

a táblának a 4–8 ha-os kalitkák, s ahol szükséges a hullámgátak képzése.

39. táblázat - A rizs hő- és vízigénye


Csírázás 13–15 °C

Bokrosodás 16 °C

Virágzás

• megtermékenyülés 20–22 °C

Hőösszeg 2600–3000 °C

Fény 1200–1500 h

Vízigény (-felhasználás) 12 000 m3/ha erősen vízzáró talajon közepesen

15 000 m3/ha vízzáró talajon kevéssé vízzáró

18 000 m3/ha talajon

Tereprendezés. Asík, legfeljebb ± 3 cm-es szintkülönbséget úgy kell kialakítani, hogy a tereprendező gép a

termőréteg alól emeli ki és a termőréteg alatt tölti fel az altalajt és közben a termőrétegből legfeljebb 5 cm-t

kever az altalajba.

Útépítés. Aszántás, a vetés, a gátak vegyszerezése, ápolása, a betakarítás és a terményszállítás munkáihoz

szükség van olyan úthálózatra, ami a zavartalan termelést biztosítja. Azutakat a táblák kijelölése, a csatornák

kitűzése után kell megépíteni.

Csatornaépítés. Kívánalom, hogy az árasztáshoz és az újraárasztáshoz annyi vizet tudjon szállítani a

táplálócsatorna, hogy táblánként az árasztás 48, de legfeljebb 72 óra alatt elvégezhető legyen. Afőcsatornák

vízhozama tegye lehetővé az egész rizstelep 10–12 nap alatti elárasztását.

Alecsapoló-csatorna befogadó és elvezető képessége a rizstábla talajának vízáteresztő képességétől függően

azonos vagy legfeljebb 1/4-ével kisebb legyen, mint a táplálócsatornáé. Arizs hő- és vízigényét a 39.táblázat

tartalmazza.

Műtárgyépítés. A csatornákon átvezető utakra, hidakra, a vízkivételi helyeken záró- és nyitózsilipekre stb. van

szükség, amelyeket az utak, és a csatornák megépítésével egy időben kell elkészíteni.

Géprendszer. A rizstelep munkáihoz a vizes, nehéz talajon dolgozni tudó traktorokra, ekékre, rizskombájnokra,

speciális, sekély művelésre alkalmas forgóboronákra, gátépítő tárcsákra, tárcsás ekékre van szükség.



Váltónövények. Arizs önmaga után, váltás nélkül termeszthető:

Gabonafélék


•kötött réti talajon 4–5 évig,

•szolonyeces réti talajon 4 évig,

•szikes talajon 3 évig.

A talaj pusztulásának megakadályozása, termékenységének szinten tartása vagy fokozása szükségessé teszi,

hogy vagy a rizstelep meghatározott tömbjén, vagy az egyes táblákon meghatározott rendszer szerint

váltónövényeket termeljenek. A táblán 2–3 vagy esetleg több évig szüneteltetett rizstermesztés időszakában a

következő növények termeszthetők, mint olyan növények, amelyek gyökerükkel átjárják a talajt, regenerálnak és

javítják a feltalaj fizikai állapotát:

R1 Kötött réti talajok R2 Szolonyeces réti talajok R3 Szikes talajok

őszi búza őszi búza őszi búza

lucerna lucerna lucerna

napraforgó napraforgó egynyári szálastakarmány

vörös here egynyári szálastakarmány szálastakarmány

zab

egynyári

szálastakarmány


Az őszi szántás a rizstermesztés egyik legfontosabb alapozó talaj-előkészítése. A rizs tarlómaradványait a

talajba kell forgatni és a barázdákat elmunkálatlanul hagyni, hogy a talaj minél nagyobb felületen érintkezzék a

levegővel. A szántás mélysége szikesen mintegy 17–20 cm, réti talajon 20–25 cm. Az osztóbarázdák

maradjanak nyitva, s ha kell, mélyítsék, hogy a víz levezetését megkönnyítve a tavaszi munka mielőbb

megkezdhető legyen. E célból egy-egy kalitkában 4–6 osztóbarázdára van szükség.

Magágykészítés. Tavasszal tárcsával munkálják el a talajt, utána rácsos talajegyengetővel simítják el a felszínt, s

forgóboronával készül a magágy.

Kötött talajon a tavaszra maradt szántást a tárcsás elmunkálásnak és az aprító fogasolásoknak kell követnie,

mert a rendszerint gyorsan száradó talajrögöket különben nem lehet magágy minőségűvé tovább aprítani.


Tápanyagigénye. Egy tonna hántolatlan rizs és rizsszalma a talajból az alábbi tápanyagot veszi fel:




40. táblázat - A talaj tápanyag-ellátottságának határértékei a különböző rizstermő

helyeken

Termőhely Igen gyenge Gyenge Közepes Jó Igen jó

Gabonafélék


humuszhatárértékek a nitrogén-ellátottság megítélésére

Humusz %

R1 1,5 1,5–2,2 2,2–3,2 3,2–4,8 4,8

R2 1,5 1,5–2,0 2,0–3,0 3,0–4,5 4,5

R3 1,5 1,5–2,0 2,0–2,8 2,8–4,3 4,3

a talaj oldható foszfortartalmának határértékei

Al-oldható P2O5, ppm

R1 30 30–70 70–140 140–220 220

R2 25 25–60 60–120 120–200 200

R3 20 20–50 50–110 110–200 200

a talaj oldható káliumtartalmának határértékei

Al-oldható K2O, ppm

R1 150 150–25 250–400 400–550 550

R2 120 120–220 220–360 360–550 550

R3 100 100–200 200–350 350–550 550

41. táblázat - A rizs tápanyagigénye, kg/1 t termés

Szántóföldi




Kötött

réti

N

P2O5

K2O

32

26

20

30

25

18

28

24

16

27

22

14

26

20

12

Szolonyeces

réti

N

P2O5

K2O

39

38

30

36

34

26

33

30

24

32

28

22

30

27

20

Szikes

N

P2O5

K2O

50

46

32

46

40

27

42

35

22

36

32

15

30

30

10

A tervezhető termés szintjéig a 40.táblázat és a 41.táblázatok segítségével számítható ki tápanyagszükséglete.

Gabonafélék


A PK műtrágyákat az őszi szántás előtt kell kiszórni és a szántással a talajba forgatni.

A N-adag 80–150 kg/ha között alakul és a tervezhető 2,0–4,5 t/ha terméstől függ. Az N 80%-át a magágyba kell

bedolgozni, 20%-át a vegyszeres gyomirtáskor a lecsapolt területre kell kiszórni. A fejtrágyaként kijuttatott

nagyobb N-adag megnyújtja a tenyészidőt.

10.5.4. 9.5.4. Vetés

A fajták megválasztásának fontos tényezője a biztonságos beéréshez a rövid tenyészidő, valamint a

betegségekkel szembeni ellenállóság.

A vetés lehet: felületre (felszíni), talajba vetés, vízbe vetés és palántázás. A tenyészidő kihasználására

legelőnyösebb a palántázás. Külföldön elterjedt módszer a vízbe vetés. A talajba vetett rizs vegetációs ideje a

leghosszabb.

42. táblázat - Rizsvetési útmutató


Vetésidő IV. 10–25.

Sortávolság 12 cm

Vetésmélység 3–4 cm jó magágyba 2–3 m beállottság

Csíraszám

R1talajon 450 db/m2 350–450 db/m2

R2 talajon 520 db/m2

R3 talajon 550 db/m2

Ezerszemtömeg 25–35 g




A rizspalántát öntözött, jó kultúrállapotú, középkötött vagy lazább talajon kell nevelni, és április végén

palántázni, hektáronként 5,4–5,8 millió palántával.

A vízbe vetéshez az előkészített talajt elárasztják és vízbe vetésre alkalmas géppel vetik.

Az utóbbi évtizedek hazai gyakorlata szerint a rizst a 42. táblázat javaslata szerint vetik.


Kelesztés, ápolás. Vetés után, még árasztás előtt a rizsgátakat gyomtalanítani kell.

Árasztások. A kelesztés 1–2 napos átfutó árasztással történik. Célja, hogy a talaj művelt rétege teljesen

átitatódjék vízzel. Utána a felesleges vizet lecsapolják.

A kikelt rizsnövényt fokozatosan kell elárasztani úgy, hogy a növény alsó 1/3-a mindenkor vízben legyen. A

nyár folyamán 20–25 cm-es vízmagasságot kell tartani. A rizs öntözésének módja, az öntözések ideje, a frissítő

Gabonafélék


öntözések száma, a vízcserék a 43. táblázatban találhatók. A rizstermesztés sikere azon múlik, hogy a

lecsapolások, az árasztások, a vízcserék, a vízpótlások ne tartsanak 48–72 óránál tovább.

43. táblázat - Arizs öntözési módjai

Öntözési mód Talaj Öntözővíz m3/ha Öntözési időszak, kb.

Első árasztás I. erősen vízzáró 2 000

II. közepesen vízzáró 2 500 IV. 20–V. 10.

III. kevéssé vízzáró 3 000

Vegyszerezések utáni I. erősen vízzáró 1 200

elárasztás II. közepesen vízzáró 1 500 V. 10–20. és VI. 1–10.

2 alkalommal III. kevéssé vízzáró 2 000

Vízpótlás, vízcsere, I. erősen vízzáró 8 800

frissítő öntözés II. közepesen vízzáró 11 000 V. II-VIII. 31.

III. kevéssé vízzáró 13 000

A rizstelep karbantartása. Arizstelepek gátjainak, műtárgyainak, csatornáinak, útjainak műszaki állapota romlik,

4–8 év után felújításra szorulnak. Ezért 1 vagy több táblát is ki kell kapcsolni a rizstermesztésből, s közben a

talajt is vízszintezni.

Gyomok. A kelesztés után kikelt hídőrfélék akkor irthatók sikeresen, ha a vizet lecsapolták és tocsogók

foltokban sem maradnak. Káros gyomok a kakaslábfűfajok, a palkafajok és helyenként a rizsfű,

terméscsökkentő gyom a zsióka és a nád.

Betegségek. Rizskőüszög (VI), helmintospóriumos betegség (V), baktériumos barnulás és a rizs járványos

barnulása (bruzone). Az utóbbi az újabb fajtákon ritkán fordul elő.

Kártevők. A nyári pajzsosrák (V), a tapadó lencserák (V), a tollas árvaszúnyog (V) rendszerint a rizs kelésekor

jelentkezik, a rizsszúnyog (V) és a tasakosmoly a rizs levélzetének a víz felszínére kerülése után, a

rizsaknázólégy pedig a végleges elárasztáskor kezd károsítani.


Érés, lecsapolás. A tenyészidő utolsó hónapjában a vizet nem pótolják. Amikor a rizs fő termőszárain a szemek

a viaszérés kezdetén vannak, előbb fokozatosan, majd felgyorsítva kezdődik a lecsapolás, hogy 10–12 nappal az

aratás előtt a víz levezetése befejeződjék.

Aratása. A teljes érés kezdetén kerüljön sor az állományszárításra, s ezt követően 5–8 napra féllánctalpas vagy

lánctalpas kombájnokkal a betakarításra. A rizst 20 nap alatt be kell takarítani. A nyers termést előtisztítás után

35 °C-os hőmérsékleten 15% nedvességtartalomra kell szárítani, hogy hántolásig károsodásmentesen tárolható

legyen.

10.6. 9.6. A rizs minősége

Az áru- és vetőmagrizs minőségi követelményeit a következő jellemzők határozzák meg.

Pelyvás szem: méret, foltosság, sérülés.

Hántolt szem: teltség, színesség, repedtség, töröttség.

Gabonafélék


Csiszolt szem: forma, áttetszősége, töröttsége.

A fogyasztó szempontjából a tetszetős, hosszúkás, jól főzhető, nem ragadós, valamint a főzés során

többszörösére duzzadó a kedvező minőség. A feldolgozóipar pedig a magasabb hántolási nyeredékű rizsfajtákat

kedveli.


Egy kalitkán belül eltérő fajtájú és szaporítási fokú rizs nem szaporítható. Kivétel, ha a keveredésmentesség

valamely módon megoldható. Elválasztósáv 2 m. Ellenőrzés 2 alkalommal: bugahányás után 1–2 héttel és aratás

előtt.

A vetőmagban vörös ezüsthártyájú szem: SE és E szaporítási fok esetén 0,5 db/100 szem, I–II. szaporítási

fokúban 1 db/100 szem rizs a megengedett. A vetőmag minőségi előírásait a 44. táblázat tartalmazza.

44. táblázat - A rizs vetőmaggal szembeni fő követelmények

Szaporítási fok

Csírázó-

képesség,

legalább,

%

Tisztaság,

legalább,

%

Idegenmag-tartalom (beleértve a

vörös szemű rizst is), db/minta Nedvesség-

tartalom,

legfeljebb,

%

Vizsgálati minta,

g más növényfaj

összesen Oryza sativa

vörös magja

SE–E 80 98,0

4 1 15 500

I-II. fok 10 3


Rizs-fonálféreg (Aphelenehoides besseyi Christie) zárlati károsítóként a mintában nem fordulhat elő (0 db/minta).

10.8. 9.8. Szántóföldi rizstermesztés

A rizs hagyományos árasztásos termesztési módszere mellett új eljárás az esőztető öntözésű szántóföldi

rizstermesztés, az erre alkalmas fajtával. Előnye, hogy nincs szükség rizstelepre, speciális gépekre,

csatornahálózatra, utak, átereszek építésére. Helyette 5–6 naponként a rizsvetést esőztetve öntözni képes –

lényegesen kisebb beruházás-igényű, a környezetet kevésbé károsító – berendezéssel és annak szakszerű

alkalmazásával lehet megvalósítani.

Talajigénye szempontból a középkötött mezőségi talajnak a réti altípushoz tartozó talajváltozata a legjobb.

Tápanyagellátása. Az esőztetve öntözött rizs ugyanannyi tápanyagot vesz fel, mint az árasztott rizs.

Táblaméret. A rizs vetésterülete akkora lehet, amennyit intenzíven 5–6 naponként öntözni tudnak. Az ilyen

talajt legalább 3–4 éven át öntözés nélküli szántóföldi váltónövényekkel kell bevetni, aminek során a talaj

gyommentesen tartása, a szakszerű talajművelés és legalább egyszer a váltónövény alá történő 30–40 t/ha

istállótrágyázás biztosítja a talajvédelmet és a talajéletet, valamint jó kultúrállapotát.

A fajtamegválasztás. Arizs a nagyobb hőingadozást rosszul viseli el. Az árasztásos termesztés fajtái erre nem

alkalmasak. Ezek az árasztó vízben viszonylag kis hőingadozásnak vannak csak kitéve. Szántóföldi esőztetett

termesztésnél a rizsnövény a nap sugarainak hatására felmelegszik, éjszaka pedig jelentősen lehűl. Ezt a

hőingadozást csak ún. „hidegtűrő” rizs viseli el.

Vetésére április első felében kerüljön sor. Kalászosok vetőgépével, 15 cm sortávolságra 3–4 cm mélyen. A ha-

onkénti csírázó vetőmagból 500–550 db jusson m2-ént. Érése szeptember közepe. Hűvös nyáron elhúzódik a

bugahányás, ami késlelteti érését.

Gabonafélék


Termése átlagos alföldi nyáron meghaladhatja a 3,0 tonnát ha-onként. Szeles, hűvös nyáron termése felére

csökken.

11. 10. Indián rizs


Az indián rizs (Zizania aquatica) nem tartozik a fehér rizs (Oryza sativa) családjába. Vadvízi fű, amelynek

magja inkább hasonlít a zabra vagy a rozsra, mint a rizsre. Észak-Minnesota és Dél-Kanada tavaiban, az ún.

Nagy-tavak szélein őshonos. A dakota és a chippewa indián törzsek eledele évszázadok óta, s ők még ma is az

ősi módszerük szerint takarítják be. Kenukkal közelítik meg, evezővel vagy bottal megütögetik a növényt, s a

kihulló magokat a kenuban összegyűjtik. Az így learatott szemek egy része a vízbe esik, amely gondoskodik a

jövő évi termésről. A betakarított vizes és zöldes színű magvakat napon erjesztik, majd lassú tűzön

vasfazekakban pörkölik, kövek között dörzsölve hántolják. Az így készült termék évekig eltartható, nem romlik.

Minnesota állam törvényei szerint a közterületi tavakon vadon növő indián rizst ma is kizárólag e módszerrel

kell begyűjteni. Az 1950-es években vállalkozó szellemű minnesotai farmerek kezdték meg az indián rizs

termesztését. A minnesotai mezőgazdasági egyetem segítségével létrehoztak egy magját kevésbé hullató indián

rizsfajtát. Termelése a fehér rizshez hasonló. Feldolgozási módja sem változott az ősi indián módszerekhez

képest, viszont a kézi munkát gépek váltották fel. Ez a szokatlan és ritka gabonaféle az amerikai kontinensen,

majd az egész világon elterjedt. Termesztése a fehér rizs mintájára történik.

Hazai időjárási, talaj- és gazdasági vizsgálatok igazolták, a termesztést Magyarországon is kedvezően lehet

folytatni. Az első év sikerei alapján 1990-ben megalakult az Indián Rizs Kft. Kisújszálláson, s a fehér rizs

mellett az indián rizst is termesztik. A vetésterület napjainkban több, mint 1000 ha (45. táblázat).

45. táblázat - Termőterület és átlagtermés alakulása (Indián Rizs Kft., Kisújszállás)

Év Termőterület, ha Kg/ha

1991. 247 769

1992. 119 687

1993. 165 818

1994. 521 943

1995. 564 778

1996. 687 617

1997. 874 750

1998. 764 758

2002. 1165 1065


Több elnevezés ismert: indián rizs, vadrizs, fekete rizs. Rendszertanilag a fehér rizzsel nincs rokonságban. Vízi

növény és a fűfélék családjának tagja.

Átlagos magassága elérheti a 2–2,5 m-t is (14. ábra). Minnesotában kb. 110 nap alatt érik be, 2600 °C

hőösszegre van szüksége.

14. ábra - Az indián rizs kalásza (Papp Erzsébet)

Gabonafélék


Gabonafélék


Egynyári vízi vagy mocsári növény, amely bokrosodásra hajlamos.

Bojtos mellékgyökérzetű, szalmaszárral. A szártagokat vékony, pergamenszerű válaszfalak határolják el

egymástól. Levelei laposak, egy méter hosszúak is lehetnek és 0,5–4 cm szélesek.

Buga virágzata akár a 40 cm-es nagyságot is elérheti. A virágok elágazó füzérvirágzata felül nőivarú (termős)

virággal, alsó részeken hímivarú (porzós) virággal. Termős virágát 2 pelyvalevél veszi körül, amelyek hamarabb

nyílnak, mint a hímivarú virágok, ezért kölcsönös beporzással termékenyül. Virágjának színe a fehértől a liláig

bármilyen színárnyalatban előfordulhat. A megtermékenyülés után 2 héttel az indián rizs magjai láthatóak

lesznek és ezt követő 4 hét múlva lehet a magokat betakarítani.

Termése egymagvú szemtermés, hasonlóan a gabonák terméséhez. Magját vékony barna pelyvalevél borítja,

melynek felülete barázdált. A mag alakja hosszúkás, csaknem hengeres 0,7–1,5 cm hosszú és 0,7–1 mm széles.

A magok a főhajtásokon elhúzódó időpontokban érnek meg. A másodhajtásokon később érnek. Az éretlen

magok zöldek, de éretten lilás-fekete színűre váltanak. Magjainak nyugalmi szakasza mintegy 3 hónap.

Az indián rizs magja könnyen emészthető létfontosságú tápanyagokat, ásványi anyagokat és vitaminokat

tartalmaz, íze a dióéra emlékeztet és gazdag B-vitaminokban (46. táblázat).

Az indián rizs a fehér rizshez hasonlóan fogyasztható önmagában vagy fehér rizzsel keverve köretként, ill. a

fehér rizshez hasonlóan széles körű a felhasználási területe.

46. táblázat - Az indián rizs és a fehér rizs beltartalma

Indián rizs Hántolt, fehér rizs

Fehérje 14,00 6,0

Zsír (%) 0, 90 0, 3

Szénhidrát (%) 74,20 77, 5

Rost 1,20 0,5

Hamu (sza%) 1,70 0,7

Kálium (mg/kg) 3309,00 1100,0

Kalcium (mg/kg) 42,10 200,0

Magnézium (mg/kg) 988,00 32,0

Vas (mg/kg) 26,20 11,0

Foszfor (mg/kg) 95,00 1200,0

Cink 70,00 –

Vitaminok A, B1, B2, D, E B1, B2, B6, E


Magyarországon államilag elismert, köztermesztésben lévő indián rizsfajta a Préri (1997), amelynek az Indián

Rizs Kft. a fajtulajdonosa és fajtafenntartója.


Gabonafélék


Talajigény. Az indián rizs talajhoz jól alkalmazkodó növény. Legnagyobb termést a jó szerkezetű, vízzáró

réteggel rendelkező vályogtalajon, valamint réti és öntés réti talajon ad. Nem való a meszes, szódás szikes

talajokra. Legyen a termőréteg vízzáró réteg. A Magyarországon a felszabadult rizstelepek alkalmasak az indián

rizs termesztésére. A jelenlegi használatban lévő rizstelepek műszaki állapota a rendszeres karbantartások és a

6–8 évenkénti telepújítások elvégzésével megfelel az indiánrizsnek is. Alapvető a gyors árasztás és a könnyen

cserélhető víztömeg mozgatási lehetősége.

Éghajlatigény. Az indián rizs jól alkalmazkodott az északi szélességi fokokhoz. A virágok száma

füzérvirágzatonként csökken, ha a naphossz kevesebb, mint 14 óra. Az indián rizs melegkedvelő, eredetileg

rövidnappalos és vízborítást igénylő növény. A csírázástól számítva 2600–3200 °C hőösszegre és 1400–1600

napsütéses órára van szüksége, mely igénye fejlődési fázisonként különböző.

Környezetigénye megegyezik a fehér rizsével.


A fehér rizs és az indián rizs termesztésfeltételei között lényeges különbség nincs. Ebből adódóan mind a

technikai, mind a műszaki ellátottság megvan a rizstermelő gazdaságokban, ami biztosítja az indián rizs

termesztését is.

Eltérés a fehér rizs és az indián rizs termesztésmódszere között a következő:

•vetésmódban,

•vízkezelésben,

•gyomok elleni védekezésben,

•állománykezelésben és a

•betakarítás időpontjában.


Az indián rizs biológiai sajátosságai lehetővé teszik a növény monokultúrás termesztését is. A talajok

meliorációja és művelése azonos időben kell, hogy megtörténjen az egymás utáni években a termésbiztonság

érdekében.

Vetésváltásnál lényeges szempont, hogy fehér rizs után ne kerüljön, mert a fehér rizs árvakelése (kitisztítani)

rontja a termék minőségét. A tábla pihentetése során olyan növényeket kell vetni, amelyek gyökerükkel jól

átjárják a termőréteget, regenerálnak és javítják a feltalaj fizikai állapotát.


A termelés eredményességét, az elérhető termést nagymértékben befolyásolja a talajművelés, a talaj-előkészítés.

Mivel a tábla vízben áll, ill. a betakarítás során a kombájnok tömörítik a talajt, ezért a talaj szerkezetileg

leromolhat, tömődötté válhat.

A talajművelés célja a felső 20–25 cm-es termőréteg fellazítása, levegőztetése, a mocsári gyomok gyérítése,

kisebb mérvű terepegyenetlenségek helyreállítása, jó minőségű vetőágy készítése. A váltónövény évében egy

mélyebb, forgatás nélküli talajművelés szükséges, mely elősegíti a mélyebb záró talajrétegig a levegőztetést és a

tökéletesebb lecsapolást. Ezt követően gyommentesen tartás, ugarolás és szántás szükséges.

A talajművelés két részre osztható:

•szántás (őszi vagy tavaszi) legfeljebb a vízzáró rétegig,

•tavaszi talajművelés, vetőágykészítés.

Az őszi középmélyszántás biztosítja az optimális vetésidőt, ebből következően az indián rizs beérését. Jobb

minőségű magágy készíthető tavasszal, kevesebb művelet szükséges a magágy készítéséhez. A tavaszi

Gabonafélék


talajmunkákat megkönnyíti, ha az őszi szántást nehéz vagy középnehéz tárcsával elmunkálják. Amennyiben a

középmélyszántást ősszel nem lehet elvégezni, akkor ezt a munkát tavaszra kell halasztani.

Őszi szántás esetén tavaszi feladat a talaj levegőztetése, szikkasztása. Erre a célra kultivátort, ásóboronát, tárcsát

kell használni, melyek nem lezárják, hanem lazítják a talajfelszín felső 8–10 cm-es rétegét. A N-műtrágyát is

ilyenkor célszerű kijuttatni és bedolgozni. A vetőágy kombinátorral készíthető. A korai tavaszi szántás nem

okoz több nehézséget a vetőágy előkészítésében, de időben 2–3 héttel eltolhatja a vetést. Tárcsás tavaszi

talajműveléssel is lehet jó vetőágyat készíteni, de ez esetben számolni kell a mocsári gyomok felszaporodásával.


Az indián rizsnek viszonylag nagy a tápanyagigénye, mivel jelentős a mag szárazanyagtartalma és a vegetatív

fázisban lassan nő. Legnagyobb szárazanyag-felhalmozódás virágzáskor és a szem telítődése, érése során van.

Az indián rizs nitrogénigénye a reproduktív fázisban a legnagyobb, amikor az összes nitrogén 70%-át a növény

felveszi. A nitrogénhiányos növények alacsonyabbak maradnak, világosabb zöldek, kis mértékben megdőlnek.

A foszfor- és káliumfelvétel a nitrogénfelvételhez hasonlóan alakul. A PK-műtrágyákat az őszi szántás előtt kell

kiszórni és szántással a talajba forgatni. Az N-műtrágyát tavasszal kell a magágyba dolgozni. Tápanyagigénye

tapasztalatok szerint:

nitrogén N 30–50 kg/ha,

foszfor P2O5 25–45 kg/ha,

kálium K2O 20–30 kg/ha.

A foszfor az árasztáshoz használt vízben serkenti az alganövekedést, ami problémát okozhat az indián rizs

növekedésének korai szakaszában, ezért a foszforműtrágyát mindig be kell szántani. A vas és mangán

elérhetősége jelentősen nő az elárasztással; az indián rizs nem képes elegendő vasat felvenni a nem kellően

elárasztott talajból.

11.5.4. 10.5.4. Vetés

Vetésre legalább 95%-os tisztaságú vetőmagot kell használni, melyet Magyarországon az Indián Rizs Kft. állít

elő. Optimális állománysűrűségéhez 450–500 ezer csíra szükséges hektáronként, 25–30 g ezerszemtömegű

vetőmagból. A vetés mélysége 2,5–5 cm. A túl sűrű állomány nagy páratartalma kedvez a gombás, baktériumos

betegségek fellépésében, a termékenyülés csökkenhet, ill. a növény megdőlését okozhatja.

A vetés ideje április eleje–közepe, de a rövid tenyészidő miatt egészen június végéig vethető. Hazánkban két

vetésforma terjedt el: a felületi és a vízbevetés. A vetésmód megválasztása a talajállapottól, a talaj-előkészítéstől

függ. A vetés történhet szárazföldi géppel vagy repülőgéppel.


Gyomirtás. Az indián rizs termesztése során igényli a gyomok elleni rendszeres védekezést. A hagyományos

(kémiai) gyomirtás nem használható. A gyomok elleni védelmet, a bokrosodásig kell megoldani. Kora tavasszal

a gyommagvak csírázásakor elvégzett talajművelő munkálatok jelentős mértékben csökkentik a gyomokat. Az

első árasztáskor tartott 20–30 cm-es vízborítás szintén visszaveti a gyomnövények megjelenését.

Legjellemzőbbek:

• közönséges kakaslábfű (Echinochloa crus-galli),

• zsióka (Bolboschoenus maritimus).

Betegségek. Az indián rizs leggyakrabban jelentkező betegsége a gombás barna levélfoltosság

(Helminthosporitium gramineae), mely a növény bármely fenofázisában fertőzhet. E betegség kialakulásában

jelentős szerepe lehet a túlzott N-műtrágya-felhasználásnak, a nem megfelelő talajmunkáknak és magágynak, ill.

a meleg, páradús időjárásnak. A betegségek ellen való védekezésnél szükség lehet kémiai beavatkozásra is. A

betegség megjelenésekor és utána kb. két héttel megismételt védekezést kell végezni.

Gabonafélék


Kártevők. Jelentős károkat okozhat a csírázáskor megjelenő pajzsosrák, a tüskésorrú rák, melyek a csírázás

kezdeti szakaszában a növényt kiforgatják, megrágják és az árasztóvizet zavarossá teszik; a tollas árvaszúnyog

lárvája a fejlődésben lévő növény levélzetét rágja meg (hámozza), minek következtében csökkent az asszimiláló

felület és a növény elpusztul.

A kártevők elleni védekezés ammonszulfáttal jelentős mértékben csökkentheti a nyári pajzsosrák és a tüskésorrú

rák egyedszámát, továbbá a csatornák, a gátak gyommentesen tartása is mérsékli a kártevőket.

A védekezésben szükség lehet kémiai megoldásra. Árasztás után 8–10 nappal (időjárástól függően), továbbá

újraárasztáskor szükséges inszekticides védekezés. A szakszerűtlen módon és időben történő kezelés jelentős

terméscsökkenéssel járhat.

Ápolás. Az indián rizs termesztésének egyik legfontosabb eleme az árasztó víz. Minőségi követelményeinek

meghatározásakor figyelembe kell venni az öntözendő terület sómérlegét, sóforgalmát (összes sótartalom,

nátrium, magnézium). A toxikus anyagok (nehézfémsók, szulfidok, cianidok, egyes szerves anyagok) vizsgálata,

mert jelentősen rontják az öntözővíz minőségét.

Az indián rizs vízborítást igényel. A csírázáshoz vízzel borított tábla kell. A vízréteg ne haladhatja meg a 20–30

cm-t.

A csírázáshoz szükséges oxigén érdekében 7–8 nap után az árasztóvizet le kell cserélni. Kelés után a növény

állandó vízborítást igényel.

A vegetáció során a levelek a vízfelszín felett legyenek, mivel a tartósan víz alatt lévő levél elpusztul.

Bokrosodás után a növény növekedésével összhangban a vízmagasságot fokozatosan emelni kell 35–40 cm-ig.

Ez a vízmagasság védi a növényt a nagy hőmérséklet-ingadozásoktól is, amire a megtermékenyülés időszakában

különösen érzékeny.

A víz algásodása szorosan összefügg az öntözővíz szennyezettségével. Az alga nagymértékű megjelenése

jelentősen visszaveti a növényt fejlődésében. A 3-4 leveles hajtásokon az alga megtelepszik, a növény nem jut

oxigénhez, napfényhez, s ennek következtében fejlődése leállhat és a fiatal növény elpusztulhat. Az algásodás

ellen rézgáliccal védekeznek, ami árasztáskor a vízbe való egyenletes adagolással oldható meg. Esetleges

második védekezés csak repülőgéppel történhet.


A termés mennyiségét és minőségét a betakarítás idejének megválasztása nagymértékben befolyásolja. Hazai

körülmények között ez szeptember vége. Az optimális érésállapot az elvirágzás után 15–20 napra következik be,

35–38%-os szemnedvességnél.

Amikor a bugákon lévő szemek zöldesbarnák, meg lehet kezdeni az aratást. A betakarítás idejére nem szabad a

táblát teljesen lecsapolni, mivel a növény könnyebben megdőlhet és jelentős terméskieséssel járhat; csupán

csökkenteni kell a vízmagasságot.

Az indián rizs fél lánctalpas kombájnnal takarítható be. Az aratást 3–5 nap alatt kell elvégezni, mert ezután a

szemek túlérnek, peregnek, valamint egy esetleges kedvezőtlen időjárás a betakarítási veszteségeket

megnövelheti.

11.6. 10.6. Az indián rizs feldolgozása

A betakarított termés egy része vetőmagtárolókba, a másik része feldolgozásra kerül. A kész termék kihozatali

százaléka a zöld termés tisztaságától, nedvességtartalmától függ.

A betakarítást követő feldolgozási szakaszok az amerikai indiánok kézi módszereit követve, de már gépesítve

történik. A feldolgozás többlépcsős folyamat, mely érlelés, pörkölés, tisztítás, hántolás, osztályozás, keverés

műveletekből áll.

Az indián rizs termesztési módszerének leírása az Indián Rizs Kft. technológiája alapján készült.

12. 11. Kukorica

Gabonafélék



A kukorica a búza és a rizs mellett az emberiség legfontosabb növénye. A kukorica (Zea mays L.)Amerikából

származik. Elsődleges géncentruma Peru, innen terjedt Közép-Amerika, Bolívia, Brazília és Argentína, majd

később Mexikó és Észak-Amerika felé.

A kukoricát Kolumbusz Kristóf két matróza, Rodrigo De Jerez és Luiz Torres Kuba belsejében találta 1492.

november 6-án a „makiz”-nak nevezett növényt, a mai kukorica ősét. Kolumbusz 1493-ban hozta át Európába,

Spanyolországba. Mivel Európában a kukorica betegségei és kártevői még ismeretlenek voltak, termőképessége

kiemelkedő volt és tárolása is (könnyű) egyszerű, ezért Európában gyorsan megkedvelték. Az 1500-as évek

elején már főleg a portugál és a velencei hajósok útvonalát követve, az ő közvetítésükkel a világ átvette a

termesztését.

Magyarországra Olaszországból vagy Dalmáciából 1590-ben hozták be, de megjelent a törökök közvetítésével

is Erdélyen keresztül, ahonnan 1611-ben maradtak írásos feljegyzések a termesztéséről.

A kukoricát egyes földrészeken (pl. India, Latin-Amerika, Afrika) 90%-ban közvetlen emberi táplálékként

hasznosítják. A kukorica azonban a legtöbb országban az állatok takarmányozásában, elsősorban

energiaszolgáltató.

12.1.1. A kukorica felhasználhatósága:

Humán táplálkozás:

•Csemegekukorica

•Pattogatott kukorica

•Kukoricakása

Állatok takarmányozására:

•Tömegtakarmány

•Szilázs

•Csalamádé

Ipari felhasználás:

•Keményítő

•Kukoricaolaj

•Invertcukor

•Furfurol

Szár:

•Fűtés

•Talajba dolgozva tápanyag

Magyarországon a kukoricát közel 90%-ban takarmányozásra használják (15. ábra). Kukoricából közvetve vagy

közvetlen körülbelül 300 termék készíthető.

15. ábra - A kukorica hasznosítása Magyarországon (Győri Z., 2001 adatai alapján)

Gabonafélék


Közvetlen emberi táplálékul hazánk lakossága kevés kukoricát fogyaszt, még akkor is, ha napjainkban

kenyérsütésnél (kukoricás kenyér), sörgyártásnál is széles körben használják. Csemegeként elsősorban a főtt

csemegekukorica és a pattogatott kukorica fogyasztása számottevő. Az erdélyi magyaroknak – főleg a

székelyeknek – a főtt puliszka minden esti kenyérpótló eledele. Magyarországon is terjednek az ipari

technológiával feldolgozott, körítésként használt csemegekukorica-, továbbá pelyhesített és a puffasztott

termékek.

A kukorica ipari feldolgozása is fejlődött. A kukoricacsíra növényolaj-ipari feldolgozásából nyerik a

kukoricacsíra-olajat. Növekszik a kukoricából nyert keményítő- és szeszgyártás. A kukorica komplex ipari

feldolgozása hazánkban a folyékony cukor (izocukor, HFCS – High Fructos Corn Sirup) gyártásával kezdődött.

A gyártási technológiai sor lehetővé teszi a gazdaságosabb keményítőgyártást és a folyékony cukorba át nem

vihető keményítőből a finomszesz-gyártást.

A kukoricaszem ilyen célú felhasználása az éves kukoricatermés kb. 2–3%-a. Jövőben várható a kukoricaszár

hőtechnikai hasznosítása is.

A világon a kukorica vetésterülete 140 millió ha, a termésátlaga 4,3 t/ha. A legnagyobb termesztője az USA,

közel 30 millió ha-on 9 t/ha feletti termésátlaggal. Kínában, Brazíliában, Mexikóban jelentős területen

termesztik, de a termése csak 2–4 t/ha (16. ábra).

16. ábra - Akukorica vetésterülete és termésátlaga a világon, 2003 (FAO adatok alapján)

Gabonafélék


Európában Franciaország 1,7–1,8 millió hektáron 10 t/ha, Olaszország 1,1 millió hektáron 11 t/ha körüli

termésátlagot ér el. Mindkét országban az öntözés is jelentős szerepet játszik a kiemelkedő termések elérésében.

Magyarországon a kukorica vetésterülete 1,2 millió hektár körüli (17. ábra). A kukoricatermesztés történetéhez

tartozik, hogy az 1900-as években Amerikából behoztuk a lófogú (dent típusú) kukoricát, amely az addig

termesztett sima szemű (flint típusú) kukoricánál nagyobb termésre képes és gyorsabb a vízleadó képessége is.

1940–1950-es években megjelentek a fajtahibridek (két szabadelvirágzású fajta keresztezéséből származó F1

nemzedék 10–15%-kal adott nagyobb termést, majd 1953-ban Pap Endre előállította az Mv 5-ös beltenyésztett

hibridet, amely 1965 után terjedt el. A beltenyésztett hibridek 20–30%-kal képesek nagyobb termésre, szintén a

szabadelvirágzású fajtákhoz hasonlítva.

17. ábra - Akukorica vetésterülete és termésátlaga Magyarországon, 1921–2003 (KSH

adatok alapján)

Gabonafélék


Kukoricatermesztésünk fejlődése 1980-as évekig rendkívül dinamikus, 1970-től nőtt a kemikáliák felhasználása,

nőtt a műszaki, technikai háttér, korszerű biológiai alapok (hibridek) kerültek termesztésbe, nőtt a szakértelem,

ennek következtében a kukoricatermesztésünk a világ élvonalába került. Ebben az időben a genetikai haladás

1960–1980 között 151,5 kg/ha, Amerikában a genetikai haladás ugyanebben az időben 124,0 kg/ha. A

hektáronkénti termésátlag vonatkozásában USA és Franciaország mögött a harmadikok voltuk. Az évenkénti

termésingadozásunk csak 10–20% volt, napjainkban pedig a 40–50%-ot is meghaladja.


I. középkötött csernozjom 5,0–10,0 t/ha,




V. szikesek 2,5–5,0 t/ha,

VI. sekély termőrétegű

talajok 2,5–6,0 t/ha.


A kukorica egyszikű növény, a Gramineae-k családjába, a kukoricafélék Maydeae rajába tartozik, ahová a

kukoricán kívül még hét nemzetség (genus) tartozik, azonban a Zea nemzetségbe csak a kukorica tartozik.

18. ábra - A kukorica habitusképe

Gabonafélék


A kukoricafélék – Maydeae rajába a kukoricán kívül még hét nemzettség (genus) tartozik. Ezek közül

Európában is megtalálható:

• a Coix lacryma-jobi L.

míg Amerikában

• a Tripsacum dactyloides L. gammafű és

• az Euchlaena mexicana teosint található.

A Zea nemzettség (Zea mays L.) kromoszóma-száma: 2n = 20.

Közvetlen ősei: Zea mays var. tunicata Zea mays var. microsperma

kukorica)

A kukorica egylaki, váltivarú növény. A hímvirágzat (címer) és a nővirágzat (torzsavirágzat) egy növényen, de

különböző helyen helyezkedik el.

Vad alakja nem ismert. Származását a szakirodalom ezideig nem tisztázta. Az általunk nem ismert vad őse nagy

valószínűséggel az Euchlaena mexicana-val (teosinte) kereszteződve adta a ma ismert kultúrkukoricák ősét. A

fejlődésének későbbi szakaszában a kukorica egyik átmeneti formája (alfaja) lehetett a pelyvás kukorica (Zea

mays v. tunicata) is. A pelyvás kukorica minden szemét pelyva borítja.

A kukorica fotoszintézise – más trópusi származású növényekhez hasonlóan – nem a C3-as szántóföldi

növényeink, hanem a C4-esek szerint megy végbe (19. ábra).

Gabonafélék


19. ábra - A C3-as (búza) és a C4-es (kukorica) fotoszintézisének intenzitása a

megvilágítás függvényében (Larcher; 1980)

A kukorica levélkeresztmetszete eltér a kalászos gabonafélékétől. A biokémiai folyamatok is mások. A CO2 a

kukoricában először nem három, hanem négyszénatomos szerves savakban kötődik meg. Takarékosabb

párologtatásra képes: száraz és meleg, napsütéses feltételek között a levelek a párologtatást úgy tudják

csökkenteni, hogy gázcsere-nyílásaikat nappal csaknem teljesen zárva tartják. A kukorica fotoszintézise

hatékonyabb a fotolégzés, a vízpárologtatás csökkenthetősége, az asszimilátumok gyors elszállítása stb. miatt. A

szárazabb, melegebb, intenzívebb napsütéses időben a C4-esnövények csaknem kétszer annyi szárazanyagot

képesek előállítani, mint hasonló feltételek között a C3-as növények.

Megvilágítása függvényében a kukorica fotoszintézisének intenzitása a C3-as búzához viszonyítva lényegesen

nagyobb. A kukorica az egyes fenofázisokban eltérő intenzitást tanúsít.

A csírázás, a kelés fenofázisában a lehűlés, a hőingadozás (8–10 °C-nál kisebb hőmérséklet) lehet akadálya a

gyors és folyamatos fejlődésnek. Ugyanekkor a levegőtlen talajállapotot is megsínyli a kukorica. Kötött, „hideg”

talajon gyakrabban fordul elő a kedvezőtlen körülmény. A kukorica fejlődése a kedvezőtlen tényezők hatására

megáll. A levélhüvely igen gyakran antociánosodik, a levéllemez sárgászöld színű. Régi tapasztalat – amelyet

ma is tanácsos betartani –, hogy a lassan melegedő talajokon a korai vetést mellőzni érdemes.

A 3–4 leveles korban elkezdődik, és ütemessé válik a járulékos gyökerek fejlődése. Kezdetét veszi ezen túl a

főbb szervek differenciálódása. A kukoricát ebben a fenofázisban a mi viszonyaink között – különösen a főbb

kukoricatermő tájakon – ritkán éri stresszhatás.

A szárba menés kezdetét követően a kukorica hamar eléri a 6–7 leveles fejlettségi állapotot, amikor is a szár

megnyúlásával a víz- és a tápanyagfelvétel is megnövekszik. A talajokban ekkor még rendszerint van felvehető

nedvesség, tápanyaghiány is ritkán fordul elő. A kukorica ebben az időszakban ritkán károsodik.

A címerhányás idejétől a víz- és a tápanyagellátásra egyaránt igényes a kukorica. A szeszélyes csapadékosságú

területeken elsősorban a vízhiány a fejlődés akadályozója, a produkció csökkentője. A vízhiány miatt a kukorica

levélzete alulról felfelé haladva fokozatosan szárad oly mértékig, hogy a terméscsökkenés elérheti a 20–50%-ot,

illetve tartós szárazság esetén a teljes termés is megsemmisülhet.

A virágzás, a megtermékenyülés, szemképződés időszakában a kukorica vízigénye eléri a maximumot, intenzív

a N-, a P-felvétel és erőteljessé válik a tápelemek átrendeződése a levelekből és a szárból a szemtermésbe.

A termékenyülés eredménye a címervirágzat pollenkibocsátásától, a bibeszálak kifejlődésétől, a csuhéleveleket

meghaladó növekedésétől, valamint a pollennek a bibeszálra való tapadásától függ.

Egy-egy címer pollenszórásának időszaka egy hétig, esetleg 8–10 (12) napig tart. A pollenszemeket a kiálló

portokokról a levegő mozgása választja le.

A nővirágok bibéi (a bajusz) a csuhélevelek teljes hosszában megnyúlnak. A bibék addig folytatják

növekedésüket, amíg a csuhélevelek közül ki nem szabadulnak, illetve be nem porzódnak, meg nem

termékenyülnek.

Gabonafélék


A szemtermés kifejlődése kb. 60 napot igényel. A szemtelítődés – a tényleges kitöltési – periódusa azonban csak

27–30 napra tehető. A telítődés a megtermékenyülés utáni kezdeti időszakban és az éréshez közeli szakaszban

lassú, a közbülső időszakban gyorsütemű. A szemtermés mennyiségét a felszívókapacitás (sink) határozza meg.

A szem telítődésére rendelkezésre álló asszimiláták mennyisége a kitöltési periódus alatti légzési veszteséggel

csökkentett fotoszintézisből és a korábban felhalmozódott szénhidráttartalékból (source) tevődik össze. A nagy

szemprodukcióhoz az anyagcserére ható minden tényező kedvező alakulása szükséges. Az agrotechnika minden

elemének az intenzív fotoszintézis és szénhidrát beépülés feltételét kell szolgálni.

A szénhidrátok beépülése a szembe a fiziológiai érésig tart. A szem nedvességtartalma 32–40% körül van ebben

a fenofázisban.

Gyökérzete. A gabonákhoz hasonlóan elsődleges és másodlagos vagy más elnevezéssel járulékos gyökérzet

különböztethető meg. Az elsődleges vagy alapgyökér a talaj mélyebb rétegei felé törekszik, 2 m-nél mélyebbre

is lehatolhat. A másodlagos gyökerek a szikközépi szárból keletkeznek, s a gabonafélékre jellemzően gazdagon

elágazó bojtos gyökérzetet képeznek. A talaj felszínéhez közel eső részen a finom hajszálgyökerek a kevés

csapadékot, de még a lecsapódó harmatot is hasznosítani tudják. A járulékos gyökérzet egy része ugyanakkor

mélyre hatol és a téli félévben felhalmozódott vízkészlet felvételében is segít. A tenyészidő folyamán a talaj

felszínéhez közel eső 2., 3., 4. nóduszból folyamatosan, újabb járulékos gyökérzetet fejleszthet.

A talaj felszíne felett lévő nóduszokból támasztó gyökérzetet (harmatgyökereket) fejleszt, ami a növény

stabilitását növeli és a harmatot is képes hasznosítani.

Szára hengeres, magas (150–250 cm) és viszonylag vastag. A magasság és a vastagság a fajta, illetve a hibrid

tulajdonságától, a termesztési viszonyoktól (állománysűrűségtől, tápanyag-ellátottságtól, a termőtáj

adottságától) függ. A szárat a nóduszok internódiumokra tagolják. Ezek hossza az alsótól a legfelsőig egyre nő.

Az internódiumokat (szártagokat) részben vagy egészben levélhüvely borítja, amelynek szárszilárdság fokozó

szerepe van.

A száron a levelek száma megegyezik a nóduszok számával (általában 9–14 db). A száron a bemélyedés

(szártagvályú) található, aminek a szárszilárdításban jelentős szerepe van.

A föld alatti nóduszokból mellékhajtást, fattyúhajtást képes fejleszteni. A fattyúhajtás-képződés fajta- (hibrid)

jelleg, amelyet jelentősen befolyásol az állománysűrűség, a talajadottság és más termesztési tényező.

A fattyúhajtás csak vetőmagtermesztésnél jelent gondot az anyasorokon (öntermékenyítést okozhat), egyébként

terméscsökkentő hatása nincs, mivel szükség esetén a főnövény a vizet és a tápanyagot képes a mellékhajtásból

is elvonni.

Levele a kalászos gabonanövények leveleivel több tulajdonságban megegyezik. Különbség többek között, hogy

a levéllemez szélesebb és hosszabb. A levéllemez szélessége és hosszúsága, valamint a kukorica magassága

között pozitív korreláció van. A levélfelület nagysága és a szemtermés között is összefüggés van. Vízhiányt nem

szenvedő állományban az 5–5,5 LAI (levélfelület-index) értékig lineárisan, majd 6–7 LAI értékig egyre kisebb

mértékben növekszik a hektáronkénti szemtermés. A levelek felületét a Montgomery képlettel számolhatjuk ki,

amely szerint:

A kukoricaszáron emeletenként elhelyezkedő levelek részvétele az asszimilációban különböző. A legtöbb

asszimilátát, az összesnek 40%-át a felső levelek képezik. A középső levelek 35%-ban, az alsó levelek 25%-ban

részesednek az asszimiláták képzéséből. A kukorica leveleinek száma: 8–14, illetve ritka formáknál 14–38.

Az asszimiláció és a tőszámsűríthetőség szempontjából is fontos a levélállás (hajlásszög). Céltudatos nemesítői

munka következtében a levelek felfelé állnak, a hajlásszög kicsi. Ezek a hibridek általában jobban elviselik a

sűrűbb tőállást.

Virágzata. A kukorica egylaki, váltivarú növény. A hajtás csúcsán fejlődik ki a címervirágzat, amelyben a

porzós (hím) virágok vannak. A címer alaktanilag buga. A levelek hónaljából bontakozik ki a termős (nő) vagy

torzsavirágzat. A kukorica címere 4–12 nappal előbb jelenik meg, mint a nővirágzat. Ezt a jelenséget termőt

előzőnek vagy proterandriának nevezzük. Az újabb hibridek, proterandriája csak néhány napra tehető, amelyet

kis mértékben a termesztési körülmények módosíthatnak. A címer gazdagon termeli a pollent (28–36 millió

Gabonafélék


pollenszemcsét hoz egy növény). A teljes virágzáskor felhőszerű a pollenhullás, ez és a proterandria biztosítja a

termős virágok idegen tövekről származó megtermékenyülését és az önbeporzás kiküszöbölését.

A csövön, a torzsavirágzat tengelyén párosával helyezkednek el a két-két nővirágból álló kalászkák. A virágok

közül általában csak az egyikből fejlődik bibeszál. A kukoricacsövön levő szemsorokat szabálytalanná teszi, ha

mind a két virág bibeszálat fejleszt, illetve megtermékenyül. Címervirágzáskor a nővirágzat bibéi (haj, bajusz,

selyemszál) a csuhélevelek közül kibújnak. Először a cső tövén levő virágok nyílnak, és a virágzás,

megtermékenyülés fokozatosan halad a cső hegyéig. Aszályos időben a cső hegyén – a megtermékenyítési

hiányok miatt – apróbb és gyengébb csírázási energiájú szemek fejlődnek. A nővirág megtermékenyülése után

1–2 nap múlva a bibe elszárad. Megtermékenyülés hiányában foghíjassá válik a cső, és a bibe 10–14 napig még

friss, zöld marad.

Termése. A kukorica szemtermésének külső burkát – egyéb gabonafélékhez hasonlóan – terméshéj és a maghéj

alkotja. Az endospermium külső része az aleuronréteg. Közvetlenül az aleuronréteg alatt az endospermiumsejtek

apróbbak, mint a belsők és relatíve sok fehérjét tartalmaznak, ezért a szem külső része üveges, a szem

nedvességtartalmának a csökkenését gátolja. A szem belső, tartaléktápanyag-felhalmazó része lehet lisztes vagy

üveges. Üveges akkor, amikor a tartalék keményítőszemcsék felületén fehérjeburok képződik, s ezek üveges,

viaszos kinézetűek. Az üveges részek aránya a simaszeműeknél több, a lófogúaknál inkább csak a szem oldalsó

részére korlátozódik. Az üveges és a lisztes parenchima elhelyezkedése és aránya alfajonként és fajtánként

változik.

Érés. A kukorica fiziológiai érettségét viszonylag nagy nedvességtartalomnál (25–30%) éri el. A szemnek a

csutkával összekötő köldök felőli részen a közvetlen táplálkozási kapcsolat megszűnik, a sejtek ezen a részen

elhalnak és kialakul az ún. „fekete réteg”. Csak a fiziológiai érést követően szabad betakarítani, mert egyébként

a termés mennyisége és minősége is csökken. A kukoricaszemnek a száradása ezt követően indul meg. A fajták

vízleadó képessége, száradási üteme hibridenként különböző. A betakarítási és tárolási módszerekkel a

különböző fajták sajátos tulajdonságaihoz alkalmazkodhatuk. A CCM és a teljes kukoricanövény

betakarításának a rossz vízleadó, de nagy termőképességű hibridek alkalmasabbak, mivel előnyös, ha minél

hosszabb ideig tartják a 30% körüli szemnedvesség állapotát.

A kukoricának nemcsak a fiziológiai száradása, hanem mesterséges száríthatósága is lassú. A kukoricaszemből

az egységnyi vizet kb. kétszer annyi idő alatt lehet elpárologtatni, mint a búzából.


A biológiai alapok tekintetében a kukoricatermesztés kedvező helyzetben van, közel 270 szemes hibrid van

köztermesztésben. Azonban figyelembe véve a globális felmelegedést, a klimatikus tényezők szélsőséges

alakulását több jó alkalmazkodó képességű hibridre lenne szükség.

A kukoricafajtákat, illetve hibrideket többféleképpen lehet csoportosítani:

I. Szabad elvirágzású fajták: Pl. Aranyözön, Mindszentpusztai sárga

II. Heterózis nemesítés: Két egymástól eltérő tulajdonságú szülő utóda heterozigóta lesz, s a heterozigóta

állapotnak az F nemzedékben jelentkező pozitív hatása a heterózis.

a. Fajtahibridek: Pl. Korai sárga lófogú x Aranyözön = Óvári 5 1950-es években. Terméstöbblete 10–15%.

b. Beltenyésztéses hibridek: Két vagy több beltenyésztett vonal keresztezésével állítják elő.

Shull (1910) USA

Pap E. (1937) H

Terméstöbblet a szabadelvirágzású fajtákhoz képest 20–30%.

A kukorica (Zea mays) fajt a szem jellegzetessége alapján a következő alfajokra oszthatjuk (Körnicke,

1873, Sturtweart, 1883 és mások szerint)

1. Sima keményszemű conv. vulgaris (flint)

Gabonafélék


2. Sima puhaszemű conv. vulgaris (flint) (az 1. és 2. valójában 1 alfaj)

3. Lófogú kukorica conv. dentiformis (dent)

4. Csemege conv. saccharata (sweet corn)

5. Pattogatni való conv. microsperma (pop corn)

6. Lisztes kukorica conv. amylacea

7. Viaszkukorica conv. ceratina

8. Pelyvás kukorica conv. tunicata

A sima szemű kukoricák vízleadó képessége gyengébb, mint a lófogú kukoricáké. A sima keményszemű

kukorica fehérjetartalma 1–2%-kal nagyobb a sima puhaszemű kukoricáénál. Legnagyobb termőképességűek a

lófogú kukoricák. A viaszkukorica keményítőjét a rendestől eltérően nem az amiláz, hanem az amilopektin

alkotja, ezért nagy a csirizesedő képessége.

Beltenyésztett hibridek a keresztezett vonalak száma szerint:

1. Single cross, SC, Kétvonalas

Előállítása:

1/a. Modified Single Cross, MSC, Módosított kétvonalas

2. Three way cross, TC, Háromvonalas

C

2/a. MTC (Modified)

3. Double cross, DC, Négyvonalas

4. Multi cross, MC, Többvonalas

A fajtahibridek előállítását Fleischmann 1933-ban kezdte el. Termesztése ekkor nem terjedt el. A II. világháború

után, 1948-ban az Országos Növénynemesítő Intézet széles körű kutatást szervezett. Sok fajta több száz

kombinációjából négy kombináció (fajtahibrid) 1953-ban állami elismerésben részesült (Berzsenyi–Janosits,

1952). A fajtahibridek 10–15%-kal nagyobb termést adtak, mint a szabad elvirágzású fajták.

Beltenyésztéses hibridek. A beltenyésztéses hibrid kukorica nemesítését Shull (1909) alapozta meg. Az USA-

ban az 1920-as években vezették be D. F. Jones genetikus javaslatára – a vetőmagelőállítás megkönnyítése

végett – a négyvonalas hibridek használatát, azaz 2SC hibrid keresztezését, és a gyakorlatban az 1970-es évekig

ezeket termesztették. A négyvonalas hibrideknek köszönhetően 50 év alatt az átlagtermések folyamatosan

növekedtek. Az első 25 éves periódusban évenként és hektáronként 70 kg-mal, a második 25 éves periódusban

150 kg-mal nőtt az éves átlag.

Hazánkban a beltenyésztéses hibridek nemesítését Pap Endre 1937-ben kezdte meg. Az első beltenyésztéses

hibrid kukoricáját (Martonvásári 5-öst) 1953-ban ismerték el.

A hazai beltenyésztéses hibridek, termésnövelő hatásáról többféle számítás ismeretes. Győrffy (1977)

tartamkísérletei szerint a hazai viszonyok között a beltenyésztéses hibridhatás átlagosan 26%.

A beltenyésztéses hibrid kukoricák nagyobb arányú elterjedése csak akkor indult meg, amikor kialakították a

hibridvetőmag-előállítás rendszerét és megépültek a hibrid vetőmag szárítására, tisztítására és kalibrálására

Gabonafélék


szolgáló nagyméretű hibrid-vetőmagüzemek. 1963-ban, az ország kukorica vetésterületének 90%-án már

martonvásári nemesítésű beltenyésztéses hibrid kukoricát termesztettek (1964-ben már 100%!).

Napjainkban 100%-ban beltenyésztett hibrideket vetnek, ezek 80%-ban kétvonalas (SC), 13%-ban

háromvonalas (TC) és 2%-ban négyvonalas (DC) hibridek. Az F, nemzedékben legnagyobb a heterózis hatás a

kétvonalas hibrideknél, viszont a vetőmag-előállításnál a legkisebb termést adják, mert a vetőmagot a

beltenyésztett vonalon vagy törzsön kell előállítani. A vetőmagmennyiség növelésére vezették be a módosított

két- és háromvonalas hibrideket (MSC, MTC).

A kukoricák termeszthetősége adott termőtájban jórészt attól is függ, hogy melyik érésidejű csoportba tartoznak.

Az ország déli felében (az V. VI. hőegység zónában) nagyobb biztonsággal termeszthetők a középkésői érési

csoport hibridjei. Érdemes azért is termeszteni, mert termőképességük nagy. Az ország középső részén (V. IV.

hőegységzóna) a középérésű hibridek termesztése lehet jelentős. Az északi, illetve a nyugati területeken – ahol a

kukorica termeszthető – az igen korai érésű hibridek játszhatnak vezető szerepet (47. táblázat). A hibridek

tenyészideje és termőképessége között pozitív összefüggés van.

47. táblázat - A kukoricahibridek csoportosítása érésidő szerint

Megnevezés FAO szám Tenyészidő, nap

Igen korai 200–299 125–140

Korai 300–399 140–145

Középérésű 400–499 145–150

Középkésői érésű 500–599

600–699 150–165

A kukoricának kilenc nemzetközileg elfogadott érési csoportja van. Van: 100–199, 700–799, 800–899, 900–999

FAO csoport is, pl. USA-ban, Magyarországon csak FAO 200–500-as hibridek vannak.

20. ábra - A kukoricahibridek termőképessége és trágyareakciója, 1992–1996 (Nagy–

Sárvári adatai alapján)

Minden éréscsoportban adott amerikai hibrid tenyészideje jelentette a standardot. Ezen hibridek tenyészideje

általában 20–30 nappal is rövidebb az USA-ban (Magyarország, Tápiószeléhez viszonyítva).

Gabonafélék


Napjainkban általában minden ország saját maga választ egy-egy éréscsoportban standardot és ahhoz viszonyítja

a többi hibrid tenyészidejét.

A hosszabb tenyészidejű hibrideknek nagyobb a potenciális termőképessége, de a terméstöbbletet elviheti a

szárítási költség. Napjainkban általában a FAO 300-as hibridekkel lehet a hektáronkénti legnagyobb jövedelmet

elérni.

A hibridek értékelésének és a megválasztásuk egyik alapja az értékmérő tulajdonságok ismerete, a másik a

termőhely és a termesztési körülmények és termesztési célok figyelembevétele, valamint e két tényező

összhangjának megteremtése. Ami azt jelenti, hogy a hibrideket az igényüket leginkább kielégítő termőhelyen

és az igényükhöz igazodó termesztéstechnológiával kell termeszteni.

A hibridek értékmérő tulajdonságai.

1. Termőképesség, termésbiztonság,

2. Alkalmazkodóképesség,

3. Szárszilárdság (állóképesség),

4. Sűríthetőség,

5. Vízleadó képesség

6. Rezisztencia vagy tolerancia,

7. Minőség,

8. Tápanyag- és öntözési reakció,

9. Megfelelő érésidő,

10. Kedvező Harvest-index.

A hibridekkel szemben támasztott követelmények közül természetesen a legfontosabb a termőképesség és a

termésbiztonság. Az időjárási szélsőségek miatt felértékelődött az alkalmazkodóképesség.

Szárszilárdság fontos tulajdonsága a kukoricának is. A gyenge szárszilárdságú hibridek – különösen az érési

időt elérve – nagy százalékban megdőlnek, szárközépen eltöredeznek. Az ilyen állományban a gépi betakarítás

nagy veszteséggel végezhető.

A kukorica szárszilárdságát (állóképességét) befolyásolja az állománysűrűség, a N-műtrágyázás, a monokultúrás

termesztésben gyakrabban előforduló gombás megbetegedés (fuzárium). A hibridenként alkalmazható tőszámot

ezek figyelembevételével is módosítani szükséges.

Tőszám-sűríthetőség. Élettani szempontból az ideális hibridet a nagyobb asszimilációs teljesítmény, a nagyobb

termés és kedvező harvest-index jellemzi. Ezt két típussal lehet elérni:

•a jelenleginél kisebb állománysűrűséggel termeszthető két- vagy többcsöves típusok termesztésével,

•a tőszámsűrítést jól tűrő, egycsövű, felálló levélzetű típussal.

A növényszám növelésekor természetesen a szemtermés részaránya romlik, azegyedi produkció csökken,

összességében azonban a nagyobb tőszám következtében a területegységre jutó termés nő. A megfelelő tőszám

kedvező azért is, mert a zártabb, komplettebb állomány több napfény felfogására képes, a talajt beárnyékolva

gyomelnyomó képessége is jobb.

Az optimálisnál nagyobb tőszám azonban rendkívül kedvezőtlen, mert növekszik a meddő tövek száma, több

vizet vesz fel, a kukorica a szárazságra jobban érzékennyé válik, növekszik a fuzáriumos szártőkorhadásra való

fogékonyság.

A jelenlegi korszerű hibrideknél a tenyészidő és a tőszám közötti összefüggés szorossága kisebb. A tőszám

sűríthetősége elsősorban a hibrid genetikai tulajdonságától függ. A hibridekre jellemző optimális tőszám a

Gabonafélék


viszonylag kedvezőbb kukoricatermesztési feltételekre vonatkozik. A tőszám-sűríthetőséget azonban

nagymértékben módosítja a termőhelyi adottság. Gyengébb termőhelyi adottságok között, de főleg a szárazságra

hajló térségekben az adott hibrid optimális tőszáma 20–30 ezer/ha-ral kisebb. A tőszámot módosítja továbbá az

évjárat hatása, a tápanyag- és vízellátottság, az altalajvíz szintje, a talaj kultúrállapota stb.

Az a kedvező, ha a hibridek tőszámoptimum intervalluma minél szélesebb, s ezáltal a tőszám jelentős változását

nagyobb terméscsökkenés nélkül is elviselik. A szélsőséges évjárat okozta kockázat kiküszöbölése végett a

hibridcsoportokra jellemző termő tőszámot kell biztosítani.

Vízleadó képesség. A szemtermés biológiai éréséig a nedvesség leadás fiziológiai folyamat. A hibridek között a

vízleadásban figyelmet érdemlő különbség csak ezután (vagyis a feketeréteg kialakulása után) alakul ki.Vannak

vizet gyorsan, közepesen,lassan leadó hibridek. A gyors vízleadó hibridek naponta a szem víztartalmának 1–

1,2%-át, a lassú vízleadásúak 0,4–0,5%-át képesek leadni.

A szemes hibridek érés időszakában mutatott vízleadó képessége-különösen a szemesen szárítva betakarítási

módnál – lényeges, hiszen ha nagy a szárítási költség, akkor nagymértékben csökkenti a termesztés

gazdaságosságát, mivel a hosszabb tenyészidejű hibrideknek a potenciális termőképessége nagyobb, de a

betakarítási szemnedvesség-tartalom is magasabb. A jövőben a kukoricaállomány deszikkálása is szóba jöhet.

Rezisztencia. A kórokozók és a kártevők elleni vegyszeres beavatkozás költséges és nem mindig eredményes.

A védekezés hatékonyságának növelhetősége érdekében a megelőzés módszereit kell alkalmazni. Mivel a

betegségek fellépésének nagy része genetikai kötődésű, ezért a leghatékonyabb védekezés továbbra is a

rezisztenciára való nemesítés.

Újabb lehetőséget, de egyben problémát is jelentenek a genetikailag módosított (GMO) növények. Már

megjelent Amerikában a BT kukorica, amely a kukoricamollyal szemben toleráns, s folyamatosan jelennek meg

a totális gyomirtó szerekkel szemben toleráns hibridek. Génmanipulációval tervezik az amerikai kukoricabogár

elleni védekezést, az első ilyen hibrid 2006-ra várható. A GMO kukoricák európai elterjedését nagymértékben

nehezíti a különböző hibrid nemesítők részéről megnyilvánuló ellenállás, ami mögött az áll, hogy a még ma

sincsenek lezárva a GMO növények humán dietetikai veszélyének, veszélytelenségének bizonyításait célzó

vizsgálatok.

Minőség. A kukoricatermesztés során a végtermék hasznosítási iránya szentpontjából fontos a megfelelő

minőség elérése. A fehérjetartalom – mint a takarmányozási érték egyik jellemzője – átlagosan 7–9% között

változik. A fehérjetartalmat elsősorban a fajta genotípusa határozza meg, de ezenkívül azt a termesztési és

ökológiai tényezők is befolyásolják. A termés és a fehérjetartalom között általában negatív az összefüggés. A

gabonafélék közül a kukoricának nemcsak a fehérjetartalma a legkisebb, hanem aminosav-összetétele is a

leggyengébb. A kukorica olajtartalma 3–5%, keményítőtartalma 65%. A kukorica a takarmányozásban az

energiahordozó szerepét tölti be. A hibrid kiválasztása mellett a termesztési módszerrel is a minőség növelésére

kell törekedni.

Tápanyag- és öntözési reakció. A hibridek tápanyag-reakcióját és az öntözési reakcióját is pontosan meg kell

állapítani. Különösen az öntözési reakcióban vannak nagy különbségek. Az öntözésre viszonylag kevés hibrid

reagál. A hibridek eltérő tápanyag-reakciója – tápanyag-hasznosító képessége – a gyökérsejtek felületének eltérő

adszorbciós tulajdonságából erednek (Debreczeni B.-né, 1985). Azok a hibridek értékesebbek, amelyek kisebb

műtrágyaadaggal is nagy termésre képesek. A jó öntözési reakciójú hibridek terméstöbblete több év átlagában

4–5 t/ha. Az öntözés kedvező hatása a viszonylag hosszabb tenyészidejű fajtáknál, illetve hibrideknél

bontakozik ki. A gyenge öntözési reakciójú hibridek öntözés hatására csak 2–3 t/ha körüli terméstöbbletet

adnak. Az öntözés költséges, ezért öntözni csak a jó öntözési reakciójú fajtákat célszerű.


Talajigény. A kukorica nagy vízigénye, szárazságtűrése, nagy tápanyagigénye és végeredményben a kukorica

nagy és biztonságosabb termése elsősorban a mélyrétegű, humuszban gazdag, középkötött vályogtalajon

elégíthető ki. A kukorica legnagyobb területaránya és egyben a legnagyobb, legbiztonságosabb termése a

múltban is elsősorban a löszhátakon kialakult csernozjom, továbbá a réti csernozjom talajokon volt. A kukoricát

világszerte is a jobb talajokon termesztik, mert ökológiai érzékenysége sokkal nagyobb, mint a búzáé.

A kukorica a gabonafélék közül a legigényesebb a talaj minőségére és kultúrállapotára. Bár eltérő talajtípuson

termesztik a kukoricát, de kiemelkedően jó eredményt csak a jó vízgazdálkodású, mély termőrétegű, könnyen

felmelegedő csernozjom, réti csernozjom, barna erdő, csernozjom barna, réti talajokon képes adni. A kukorica a

Gabonafélék


termőhely kémhatása iránt (5,8–8,0 pH) nem különösebben érzékeny, de legjobb számára a 6,6–7,5 pH-jú talaj.

A tömődött, rossz szerkezetű, rossz víz- és hőgazdálkodású talajokon is megél, de termése kiszámíthatatlan.

Viszont a háztáji és kisgazdaságok fennmaradás-igénye miatt ilyen területeken is termesztik.

Éghajlatigény. A kukorica a melegigényesebb szántóföldi növényeink közé tartozik. Régebben a Kárpátoktól

északra már szinte csak silókukoricát termesztettek. A nagy formagazdagságnak s a nemesítésnek köszönhetően

a szemes kukorica termesztése is egyre északabbra terjed.

Napszakosság. A kukorica származását tekintve rövidnappalos növény, de a rövid- és a hosszúnappalos

feltételekhez az évszázadok során elég jól adaptálódott. A trópusi rövidnappalos kukoricapopulációk a mérsékelt

övi feltételek között sokáig a vegetatív szerveiket fejlesztik és csak szeptember végén virágzanak. A mérsékelt

övi hosszúnappalos feltételekhez adaptálódott populációk fejlődése a trópusi, szubtrópusi feltételek között

erősen felgyorsul, kevés vegetatív tömeget képeznek, és korán virágzanak. A mérsékelt övön meghonosodott,

különböző tenyészidejű populációk, ha a 42° szélességről a 46–48° szélességre kerülnek, a tenyészidejük 25–

35%-kal meghosszabbodik.

Jelenleg a kukorica nagy terméspotenciálját világszerte a mérsékelt égövön a 42–45° szélességi körön tudják a

legjobban kiaknázni. Az európai kukoricaövezet középső sávvonala hazánktól délre a Pó-síkság és Krasznodár

vonalában húzható meg. Az észak-amerikai kontinensen az USA kukoricaövezete ennek a sávnak a déli, hazánk

viszont az északi részére esik. Hazánk éghajlata még az ország délebbi felében is csak az 500–600 FAO számig

terjedően teszi lehetővé a biztonságos termesztést.

A kukorica trópusi eredetű növény, ezért melegigényes és igényes a vízellátottságra is.

•A kukorica, bár melegigényes növény, de a 30 °C-nál magasabb hőmérsékletet nem vesszük figyelembe.

•A címerhányástól a teljes érésig a legkedvezőbb átlaghőmérséklet a 24–26 °C.

•A hibridek hőösszegigénye tenyészidőben összesen 1100–1400 °C.

Különböző hőegységzónák vannak Magyarországon, melyek befolyásolják a hibridek tenyészidő szerinti

megválasztását (21. ábra).

•Az idő előrehaladtával a talajhőmérséklet szerepe a növény fejlődésében egyre kisebb jelentőségű.

•A hajtás növekedésének optimális hőmérséklete 25–35 °C között van.

•A levélnövekedés sebessége éjszaka a hőmérséklettel, nappal pedig a csapadék mennyiségével van szoros

korrelációban.

•A címerhányástól a teljes érésig a legkedvezőbb hőmérséklet a 24–26 °C. Ha ennél magasabb, úgy a teljes

érésig eltelt napok száma nem változik, de ha ettől alacsonyabb, akkor az érés kitolódik.

21. ábra - A kukorica effektív hőösszeg (HU, IV–IX. hó) alakulása (°C) (Menyhért Z.

1985)

Gabonafélék


Éghajlatunk hőmérsékleti viszonyai főként a kelés és a címerhányás közötti időszak hosszát befolyásolják, ami a

kukorica érési idejét is behatárolja. Őszi időjárásunk az évek többségében száraz-meleg, ami kedvez a kukorica

érésének, a szemek vízvesztésének. Kis gyakorisággal hűvös-csapadékosra fordulhat az ősz, amely gátolja a

kukorica nedvességének csökkenését (48. táblázat).

A kukoricánál fontos a csírázáskori hidegtűrése, ami több szempontból értékmérő. Ez a Cold-teszt (hidegtűrési

értékek) alkalmazásával állapítható meg:

A csíráztatás csíráztató papírban, nem sterilizált kukoricaföldben történik 7 napig 10 °C-on, 4 napig 25 °C-on

(Csírázási % – Cold-teszt érték meghatározása). A jó minőségű vetőmag Cold-teszt értéke 80% feletti

(49.táblázat).

Vízigénye. A kukorica vízigénye 450–550 mm. Napi vízfogyasztás 4,5–5,5 mm/ha (45–55 m3/ha).

Statikai vízigény: Atalaj pórustérfogatának hány %-át töltse ki víz és hány %-át levegő (kukorica statikai

vízigénye: 67–79%).

Dinamikai vízigény: A növény tenyészidejének különböző szakaszaiban fejezi ki a vízigényt.

48. táblázat - A FAO csoportonkénti hasznos hőösszegigény

FAO-csoport HU

100–199 916–972

200–299 1028–1088

300–399 1138–1194

400–499 1250–1305

500–599 1361–1417

600–699 1472–1528

Gabonafélék


49. táblázat - Alacsonyabb Cold-teszt értékeknél szükséges minimális talajhőmérséklet

Cold-teszt, % Talajhőmérséklet vetéskor

(°C)

95 8

90 10

85 12

80 14

80 alatt 14 felett

Transzspirációs együttható: egységnyi szárazanyag előállításához felhasznált vízmennyiség (kukorica kb. 350

l/kg).

•A kukorica 150–200 cm mélységből is képes felvenni a vizet.

•A címerhányás időszaka alatti aszály 53%-kal, a szemtelítődés alatti aszály 30%-kal csökkenti a termést.

•Az elérhető maximális termést nem csak a tenyészidőben lehullott csapadék, hanem az őszi-téli félév csapadék

mennyisége is befolyásolja.

•Előfordulhat, hogy nem a csapadékos évben kiemelkedőek a kukoricaterméseket, hanem az azt követő évben,

amikor a hőmérséklet is kedvező. A talajok akár 500 mm vizet is tudnak tárolni (200 cm mélységig), melynek

50%-a diszponibilis víz.

•A túl sok csapadék is káros lehet a kukorica szempontjából, mivel a pórustérfogat vízzel telítődése miatt a

gyökerek oxigénellátása nem megfelelő.

A kukorica vízfogyasztásának üteme és növekedési tendenciája – a klasszikus megállapításoknak megfelelően –

a növényfejlődés ütemévei párhuzamosan a növekvő vegetatív tömeggel párhuzamos. A fejlődés kezdetén és a

szemtelítődés utáni időszakban kisebb a növények vízfogyasztása. Legtöbb vizet a kukorica a címerhányástól a

szemtelítődésig terjedő időszakban igényli.

Ez a legkritikusabb időszak július–augusztus hónapokra esik. Hazánkban sajnos – éppen a fontosabb

kukoricatermő területeken – ebben az időszakban nagy az aszály gyakorisága. Nemzetközileg is egybehangzó a

szakembereknek az a megállapítása, hogy a kukorica a nagy termőképességét akkor tudja kifejteni, ha e két

hónapban havonként kb. 100–100 mm vízhez (csapadékhoz, illetve vízkiegészítéshez) jut.

Környezetigény. A kukorica jó alkalmazkodóképességének köszönhetően az ország egész területe megfelelő a

számára, függetlenül attól, hogy intenzív, félintenzív vagy extenzív a termelés szintje.



•Nagymértékben befolyásolja a termesztés hatékonyságát.

•A elővetemény hatással van a kórokozók, kártevők elszaporodására, a gyomosodásra.

•A növények eltérő mértékben veszik igénybe a talaj víz- és tápanyagkészletét.

•A vetésváltásnak jelentős szerepe lehet az aszály kedvezőtlen hatásainak mérséklésében és az amerikai

kukoricabogár elleni védekezésben is.

Gabonafélék


A kukorica ahhoz a néhány szántóföldi növényhez tartozik, amely korábban önmaga után is sikerrel volt

termeszthető (50. táblázat).

50. táblázat - A kukorica előveteményeinek értékelése

Jó Közepes Kedvezőtlen

Őszi búza Kukorica Kukorica monokultúra

Őszi árpa Silókukorica Silócirok

Lucerna (2. kaszálás után feltörve) Napraforgó Szudánifű

Cukorrépa Aszályos évjáratban:

Csemegekukorica Lucerna

Cukorrépa

A kukorica minden gazdaságban megtalálható, azonban a kukoricatermő térségekben a kukorica a szántó kb.

30–32%-át, a búza kb. 26–28%-át foglalja el.

Az 1980-as évek szárazságának nagyobb gyakorisága arra kényszerítette a termelőket, hogy a kukoricát (még a

korábbiaknál is nagyobb mértékben) viszonylag jobb termőhelyekre összpontosítsák. Az adott táblák

vetésszerkezetében nőtt a kukorica aránya, s a kukoricának többévi, önmaga után történő termesztése.

A kukorica nagy víz- és tápanyagfelvételével vetésváltás nélküli termesztésével, az évek során fokozódik a

talajok víz- és egyes tápelemek hiánya is. Ezért monokultúrában a kukorica termése nagyobb mértékben

ingadozik, s a kukorica szemtermésének minősége is gyengébb, mint vetésváltásban.

Napjainkban azonban a legnagyobb gondot monokultúrás termesztésnél az amerikai kukoricabogár és lárvája

okozza, a jelentős kártétel miatt a kukoricát vetésváltásba kell iktatni.


Alapozó talaj-előkészítése a 25–30 cm mély őszi szántás. A nyáron betakarított elővetemények után sekély

tarlóhántás, azt követően a hántott tarló gyommentesen tartása és az őszi szántás.

Az ősszel betakarított elővetemények után, a szármaradványok és a tarló aprítását követően kerüljön sor az őszi

szántásra. Legeltetéses kukoricaszár-hasznosítás esetén, fagymentes talajon télen, egyébként kora tavasszal

szántsunk, s a szántást azonnal munkáljuk el. A megmunkált talaj ne maradjon rögös, üreges.

Tömött altalaj esetén indokolt az altalajlazítás vagy a szántóeke fejéhez szerelt késes csoroszlya vagy

barázdafenék-lazító.

Magágykészítés: az őszi szántást tavasszal simítózzuk. Március végi gyomosodás esetén sekélyen munkáljuk

meg és zárjuk a talajt. Magágyat áprilisban, kombinátorral, 10–12 cm mélyen készítsünk. Ha csapadékszegény a

tavasz, és kiszáradt a talajunk, vetés előtt 5–7 nappal készítsük a magágyat. Laza és homoktalajon a talaj-

előkészítést hagyjuk április második felére.


A kukorica az ásványi elemek közül legtöbbet a nitrogénből igényel. Jelentős a káliumigénye, mérsékelt a

kukorica foszforigénye. Nem elhanyagolható a Ca- és a Mg-igény sem. Mikroelemek közül a Zn-, valamint a

Cu-hiányra érzékeny.

A kukorica tápanyagfelvétele

Gabonafélék


A fejlődés kezdetén lassú. A legintenzívebb a – 6–7 leveles állapotnál (a megnyílás időszakában) – és a

szemtelítődés időszakában.

A tápelemek felvétele:

A N-felvétel a fiziológiai érésig folyamatos.

A P-felvétel a legintenzívebb 3–6 leveles korban, a P-felvétel dinamikája nagyobb, mint a szárazanyag-

felhalmozódás dinamikája, majd párhuzamosan halad vele, végül szeptember elején szűnik meg.

A K-felvétel előzi meg legjobban a szárazanyag-felhalmozódás ütemét, felvétele a címerhányáskor már be is

fejeződik.

A felvett N: 33–34%-a, a P: 80%-a, a K: 25–30%-a kerül a szemtermésbe.

A K 70–75%-a vegetatív részbe vándorol. A Mg-felvétel az egész tenyészidőben, az érésig folyamatos. A Ca

legnagyobb része a levelekben marad.

Jó kukorica 1 t szemterméssel és a hozzátartozó betakarításra kerülő légszáraz szárral az alábbi tápanyagokat

veszi fel a talajból:




A tápanyagfelvételt befolyásoló tényezők:

•A rendelkezésre álló tápelemek mennyisége.

•A kukoricahibrid intenzitása.

•A talaj-levegő hatása, a statikai vízigény (67–79%).

•A talaj kémhatás (6,6–7,5 pH): A P-felvételét alacsony pH-nál Al- és Fe-ionok, lúgos talajnál a Ca

akadályozza. A mikroelemeket a Mo kivételével a savanyú (alacsonyabb pH) esetén tudja a növény felvenni.

•A talaj kötöttsége, kötött talajoknak nagyobb a vízmegkötő és kisebb a vízleadó képessége.

•A talajok mikrobiológiai tevékenysége. Tömődött talajokon a NO3-N 20–30%-a molekuláris formában távozik

(denitrifikáció).

A tápanyaghiány jelei eltérőek:

•N-hiány esetén világoszöld a növény, alacsonyabb és vékonyabb a szár,

•P-hiány esetén antociános a levél és a szár,

•K-hiány esetén alacsonyabb a növény és vékonyabb a szár.

A N-trágyázást tavasszal a vetés előtti magágy-előkészítéshez kapcsolva kell végezni úgy, hogy a gépek

taposása minél kisebb legyen, és a jó magágykészítés lehetőségét ne rontsa el.

A kukorica fejlődésének kezdetén a nitrogént ammónia, később nitrát formájában veszi fel.

A talaj kémhatásához alkalmazkodva, savanyú talajokon – megfelelő műtrágyaválaszték esetén – lehetőleg

kerülni kell a savasan hidrolizáló műtrágyák, így az ammónium-szulfát, az ammónium-nitrát, a karbamid

nagyadagú felhasználását. Meszezés és gyengén lúgos kémhatású talajokon a savanyúan ható műtrágyák

felhasználása a célszerű. Jó kultúrállapotú, lazább talajokon jól érvényesülnek az ammóniafélék, levegőtlenebb

körülmények között viszont a nitrátok használata eredményesebb.

Gabonafélék


A P- és a K-műtrágya teljes adagját kapja nyár végén, ősszel alaptrágyaként. A bedolgozás mélysége 25–30 cm

is lehet. A kukorica ezt a talajréteget a gyökereivel gazdagon átszövi, így kedvező a felvehetőség.

A trágyaigényt és a trágyahasznosulást a talaj, az időjárás és a termesztési tényezőkön kívül a kukorica hibridek

jelentősen módosíthatják.

A kukorica az istállótrágyázást meghálálja. Korábban a kisebb műtrágya-felhasználás idején egyértelműen az

istállótrágyázást igénylő kultúrák közé tartozott a kukorica. A családi gazdaságban ez a szempont jelenleg is

megállja a helyét.

A tervezett terméshez a szükséges tápanyagokat az 51.táblázat alapján célszerű kiszámítani és a 369. oldal

útmutatásai szerint. Az istállótrágyát nyáron, nyár végén kell kiszórni és a talajba forgatni.

51. táblázat - A kukorica tápanyagigénye, kg/1 t termés

Szántóföldi




I.

N

P2O5

K2O

35

22

31

30

18

28

26

14

24

22

11

18

20

9

10

II.

N

P2O5

K2O

37

24

32

32

19

30

28

15

26

25

12

20

21

10

11

III.

N

P2O5

K2O

38

23

32

33

20

28

29

17

23

25

14

18

20

10

9

IV.

N

P2O5

K2O

39

25

36

35

22

34

32

18

30

28

15

24

24

12

13

V.

N

P2O5

K2O

37

23

33

33

21

30

30

19

25

24

16

21

18

12

17

VI.

N

P2O5

K2O

35

25

31

31

22

29

28

18

26

25

14

22

21

11

11

12.5.4. 11.5.4. Vetés

Vetésidejét a talajhőmérséklet alakulása befolyásolja. A kukorica a csírázásához Cold-teszt értékétől függően 8–

12 °C-os talajhőmérsékletet igényel. Ha a Cold-teszt érték 90% feletti, akkor már 8 °C-os talajhőmérsékletnél is

Gabonafélék


vethetünk, míg ha alacsony, ki kell várni a 10–12 °C-os talajhőmérsékletet. Az utóbbi időben a globális

felmelegedés következtében már április első felében eléri a talajhőmérséklet a 10 °C-ot.

Ezért át kell értékelni az optimális vetésidővel kapcsolatos eddigi ismereteinket. Az optimális vetésidő

napjainkban április 10–május 2. Ha a biológiai határokon belül 8–10 nappal korábban vetünk és erre a jó

csírázáskori hidegtűréssel rendelkező hibridek alkalmasak, akkor előbbre tudjuk hozni az érés idejét és akár 5–

10%-kal csökkenthető a betakarítás-kori szemnedvesség tartalom.

Természetesen a rövidebb tenyészidejű hibrideknek szélesebb az optimális vetésidő-intervalluma, mint a

hosszabb tenyészidejű hibrideknek.

Alacsony Cold-teszt%-nál:

•sekélyebb vetés (4–5 cm),

•néhány nappal később vetni,

•csírarátartás (azaz 5–10%-kal több csíra kivetése).

Vetési sorrend.

•először az igen korai és korai érésűeket (FAO 200–300),

•utána a középkésői érésűeket (FAO 500),

•a végén a középérésűeket (FAO 400).

A vetés minőségét kifejezi.

•a tőtávolság egyenletessége,

•a vetés mélység egyenletessége.

A kukorica vetése szemenkénti pneumatikus vetőgéppel történik 70–76,2 cm sor és 16–22 cm tőtávolságra. A

vetésmélység általában 5–6 cm.

Állománysűrűség. A kukoricatermesztés intenzívebbé válásával, az újabb hibridek köztermesztésbe vonásával

jelentősen megváltozott a hibridek tenyészterület-igénye, illetve tőszám-sűríthetősége. A tőszán a termést

nagymértékben meghatározó tényező. A hektáronkénti 10 ezer tőszámváltozás a termést 1,5–2,0 tonnával képes

növelni vagy az optimum felett csökkenteni.

Az optimális tőszámot módosítja

•a hibrid genetikai tulajdonsága,

•a hibrid tenyészideje,

•a termőhelyi adottság,

•az évjárat hatása,

•a víz és a tápanyagellátás mértéke.

Átlagos viszonyok mellett a hibridek számára megfelelő

•a FAO 200–300-as hibrideknek 70–80 ezer tő/ha (termő tő),

•a FAO 400-as hibrideknek 65–75 ezer tő/ha,

•a FAO 500-as hibrideknek 60–65 ezer tő/ha.

•a tőszámnövelés hatására az egyedi produkció (csőméret) csökken, de a területegységre eső termés nő,

•vannak nagy tőszámot nem igénylő, de jó egyedi produkcióval rendelkező, többcsövűségre hajlamos hibridek,

Gabonafélék


•kedvező évjáratban a hibridek a nagyobb termést a nagyobb tőszámon érik el, mivel kedvező évjáratban a

tőszámnövelés hatására kisebb mértékű az egyedi produkció csökkenése,

•a termesztőt az a tőszám érdekli, amelyhez a maximális termés tartozik.

Az optimálisnál nagyobb tőszám

•veszélyezteti a termésbiztonságot,

•növeli a vízigényt – az aszályérzékenységet,

•növeli a meddő tövek részarányát,

•csökkenti a beltartalmi értéket,

•növeli a betakarítási szemnedvesség-tartalmat.

Az utóbbi években nőtt a száraz, aszályos évjáratok gyakorisága, csökkent a tápanyagellátás intenzitása, ezért a

korábban alkalmazott nagyobb tőszámot csökkenteni kell.

Természetesen nagy különbségek vannak a hibridek tőszám-sűríthetősége között is. Vannak jól sűríthető, széles

tőszámoptimum-intervallumú hibridek és vannak a tőszámsűrítésre érzékeny, szűk intervallumú hibridek.

A széles tőszámoptimum intervallumú hibrideknek általában az alkalmazkodóképességük is jobb. Az optimális

tőszám mellett a tőszámoptimum-intervallumot is meg kell határozni (azt az intervallumot, amelyet a hibrid

nagyobb terméscsökkenés nélkül elvisel) (52. táblázat).

52. táblázat - A kukorica vetési útmutatója


Vetésidő IV. 15–30. Talajhő 10–12 °C, a

hidegtűrő hibridek Cold-

teszt szerint korábban is

Sortávolság 70–76,2 cm

Vetésmélység

• kötött talaj 5–6 cm

• középkötött talaj 6–9 cm

• laza talaj 8–10 cm

Csíraszám

FAO 200 felett 65 000–80 000 db/ha 50-60 csíra/10 fm

FAO 400 felett 55 000–65 000 db/ha

45 csíra/10 fm a kivetendő

csíra 10–12%-kal legyen

több, kalibráltság szerint

változhat

Ezermagtömeg 100–400 g nedvesség 14% legfeljebb


Gabonafélék


Mérethűség 95% legalább


Gyomok. A gyom elleni védelem jelenti a kukorica növényápolási, védelmi munkájában a legnagyobb

feladatot. A komplex munka igényét elismerve és betartva a kulcsszerep a vegyszeres gyomirtásnak jut. A

kukorica gyomirtásában a hibridek érzékenységéből, a gyomok toleranciájából, a termesztési célból, a

termőhelyi adottságok különbségeiből és a vegyszerforgalmazók érdekéből adódóan nagyszámú vegyszer,

illetve vegyszerkombináció alkalmazása lehetséges.

Az utóbbi időben a preemergensen használható gyökérherbicidek érvényesüléséhez nincs elegendő bemosó

csapadék, másrészt egyre jobban terjednek a melegigényes, nyár elején folyamatosan kelő és nyár végén magot

hozó gyomok (pl. disznóparéj, libatop, parlagfű, datura, szerbtövis stb.) (53. táblázat).

53. táblázat - A kukorica fontosabb gyomnövényei

A gyomnövény neve Életforma

Kakaslábfű (Echinochloa crus-galli)

Fehér libatop (Chenopodium album)

Aprószulák (Convolvulus arvensis)

Fakó muhar (Setaria glauca)

Szőrös disznóparéj (Amaranthus retroflexus)

Parlagfű (Ambrosia elatior)

Mezei aszat (Cirsium arvense)

Vadrepce (Sinapis arvensis)

Tarackbúza (Agropyron repens)

Fenyércirok (Sorghum halepense)

Csattanó maszlag (Datura stramonium)

Lapulevelű keserűfű (Polyponum lapathifolia)

Zöld muhar (Selaria viridis)

Hamvas szeder (Rubus caesius)

Selyemmályva (Abutilon theophrasti)

T4

T4

G3

T4

T4

T4

G3

T3

G1

G3

T4

T4

T4

G3

T4

Korábban vetés előtti (presowing) gyomirtást is alkalmaztak, a gázhatású szereket a talajba kell bedolgozni 6–8

cm mélyen. Egyenetlen, rögös talajfelszín esetén ezek hatástalanok.

A vetés utáni, kelés előtti (preemergens) szerek között újak vannak, amelyek korai posztemergens

technológiával is kijuttathatók. Azonban érvényesülésükhöz a kijuttatást követő két héten belül 20–30 mm

bemosó csapadékra van szükség.

A pre-post technológia azt jelenti, hogy a vetés előtt hagyják a területet kigyomosodni, elvetik a kukoricát és

ezután végzik a vegyszeres gyomirtást, amely a vetés szempontjából preemergens, a gyomok szempontjából

viszont posztemergens védekezés.

Gabonafélék


A növényápolás részét képzi a mechanikai gyomirtás. A kelést követő időszakban a talaj felső rétege

cserepesedetté válhat, ennek megszüntetésére és a csírázó gyomok irtására elvégezhető a kukorica fogasolása.

Később a kikelő gyomok ellen egyszer-kétszer sorközművelő kultivátorozás javasolható. Ezt azonban a

vegyszeres gyomirtással összehangolva végezzük, nehogy egyes gyomirtó vegyszer hatását lerontsuk. A

sorközműveléssel együtt érdemes elvégezni a sorköztrágyázást is. A kultivátort mélyen ne járassuk, mert az a

kukorica gyökérzetét megsértheti, ez által annak fejlődését visszaveti. A hatása a talaj állapotára így is jó, ezért

ajánlható a vegyszerhasználat mellett a sorközművelő kultivátorozás. A munkát azonban úgy végezzük, hogy az

tőkivágással ne járjon vagy csak minimális, 5% alatti kivágást okozzon.

A kukoricának több kórokozója mellett az utóbbi időben a legnagyobb kártételt a mediterrán származású

gyapottok bagolylepke mellett az amerikai kukoricabogár és lárvája okozza.

12.5.5.1. A kukorica kórokozói és kártevői

Betegségei (*-gal jelöltek különösen veszélyesek):

•kukorica mozaik vírus*,

•fuzáriózis*,

•golyvásüszög,

•rostosüszög*,

•helmintospóriumos levélfoltosság,

•nigrospórás száraz korhadás,

•cerkospórás levélfoltosság.

Kárlevők:

•cserebogarak, pattanóbogarak lárvái (pajorok, drótférgek),

•kukoricabarkók,

•fritlégy,

•kukorica gyökértetű,

•levéltetű,

•kukoricamoly*,

•amerikai kukoricabogár*,

•gyapottok bagolylepke hernyója*,

•fácán, nyúl, hörcsög.

A növényvédelem része a megelőzés, a vetésváltás, az egészséges, jó biológiai értékű vetőmag használata.

A vegyszeres védekezés a vetőmag optimalizálásával kezdődik. A csírázáskori betegségek, kártevők ellen a

vetőmagot csávázni kell. Csávázással a vetőmag felületére gombaölő szereket juttatunk. Újabban a hosszabb

ideig védelmet nyújtó és a kártevők ellen is hatékony csávázószereket is alkalmaznak.

A talajlakó kártevők ellen és az amerikai kukoricabogár lárvája ellen talajfertőtlenítő szert kell használni, vetés

előtt a talajba kell dolgozni. Kukoricabarkó, kukoricabogár, kukoricamoly ellen szükség esetén védekezni kell.

Az amerikai kukoricabogár és lárvája kártétele jelentős. Az imágó a bibével táplálkozik, a lárva pedig a

kukorica gyökérzetét teszi tönkre.

12.5.6. 11.5.6. Öntözés

Gabonafélék


A kukorica a szántóföldi növények között a közepes vízigényűek csoportjába sorolható. A tenyészidő folyamán

a termőhelytől, a hibrid tenyészidejének hosszától függően 450–550mm vizet igényel. A vízigény a tenyészidő

folyamán változik. Legtöbb vizet vesz fel a kukorica a címerhányástól a szemtelítődésig tartó időszakban.

Ilyenkor a napi vízigénye 4,5–5,5mm között van, az összegzett vízigény pedig eléri a 200–250mm-t.

A kukorica a fejlődésének első időszakában (40–60nap) kevés vízzel is beéri és ugyanígy a szemtelítődés utáni

időszakban is. A termesztés szempontjából fontos tulajdonsága a kukoricának, hogy igen jó a vízfelvevő

képessége. A gyökereivel mély talajréteget (200–250cm) sző át, így a talajban tárolt nedvességből sokat vesz

fel. A felvett vizet – szélsőségesen rossz körülményeket leszámítva – jól hasznosítja.

A vízigényének csúcsidőszaka miután július, augusztus hónapra esik és más növényeinkhez viszonyítva hosszú,

ezért a kukorica aszályérzékenysége nagy. Az ország legszárazabb területén, ahol a nyári félév csapadéka elég

gyakran alatta marad a 250–300 mm-nek, július-augusztus hónapban pedig 100 mm-nél kevesebb eső esik, a

kukorica csak fél termésre képes vagy szélsőséges esetben szemtermést nem is hoz.

A címerhányás a virágzás és a megtermékenyülés időszaka kritikus a növény egyedfejlődésében.

A kukorica vízellátásában a kritikus időszakban lehullott csapadéknak döntő szerepe van. Különösen így van ez

sekély termőrétegű, rossz vízháztartású talajokon. A kritikus időszak megnövekedett vízigényét a talajban tárolt

nedvesség is kielégítheti. Ezért a vastag termőrétegű, jó vízháztartású talajokon a vízellátás jobb megítéléséhez

figyelembe kell venni az előző gazdasági vagy hidrológiai év és a téli félév csapadékmennyiségét, valamint az

elővetemény vízigényét is. A jó vízháztartású talaj mértékadó rétege ugyanis 200–250 mm hasznos nedvesség

tárolására képes, és amennyiben ez a vízmennyiség a kukorica számára adott évben rendelkezésre áll, azt jól

tudja hasznosítani. Ez a magyarázata annak, hogy az ország fő kukoricatermő tájain rendszerint a csapadékos év

utáni első évben születnek rekordtermések. Ilyenkor ugyanis a víz mellett a hőmérséklet is kedvező a kukorica

számára.

Ebből adódóan megbízható összefüggés állapítható meg – a szóban lévő talajon – a talaj 200 cm-es rétegének

tavaszi hasznos nedvességkészlete és a várható termés között.

Magyarország jelentősebb kukoricatermő területein a termesztés eredménye és biztonsága elsősorban a

vízellátástól, annak hiányától függ.

Az öntözési rend a következő: először június végén, címerezés előtt öntözzük, ilyenkor lehet nagyobb adag, 50–

60 mm, majd 12–14 napos öntözési fordulóval 2–3-szor 30–40 mm és a szemtelítődés időszakában ismét

nagyobb víznormával 50–60 mm-es adaggal öntözhetünk.

Magyarországon a FAO 400–500-as tenyészidejű hibrideket öntözték korábban, mert ezek termőképessége

nagyobb. A várható terméstöbblet öntözés hatására 4–5 t/ha. Azonban az öntözés költséges, ezért az

árukukoricát kevésbé öntözik, viszont a kukorica vetőmagtermesztésnél a termésbiztonságot az öntözés

alapozza meg, és gazdaságos.

Az öntözési mód napjainkban elsősorban esőszerű öntözési mód (Lineár, Pivot, Ram Star, csévélhető Bauer

öntözőberendezésekkel).

12.5.7. 11.5.7. Érés, betakarítás, tárolás

A takarmányozásra termesztett szemes kukorica betakarítása a biológiai érés bekövetkezése után kezdődhet.

Biológiailag érett a kukorica, amikor a szemtermésbe a tápanyagok beépülése befejeződik, amikor a

kukoricaszem a termesztési körülményekhez képest eléri legjobb beltartalmi értékét.

A biológiai érést a szem csíra felőli végén képződött fekete réteg kialakulása jelzi. Ekkor a szem az időjárástól,

az agrotechnikától, a genetikai-tulajdonságoktól függően általában 25–32% nedvességtartalmú.

Korábban a betakarítás nem kezdődhet, mert a tápanyag beépülésének a folyamata nem ért véget, így a termés

takarmányértéke nem kielégítő és a termésmennyisége is kisebb. Ezen túlmenően akadályozó tényező a szem

nagy nedvességtartalma, illetve ebből adódóan az, hogy ilyen körülmények között nagy lesz a szárítási költség.

A betakarítás időpontját, valamint a betakarítás módját a tárolás formája befolyásolja, ezért a kukorica

betakarítását tárolási módonként ismertetjük.

12.5.7.1. A kukorica tárolásának módjai

Gabonafélék


1. Csöves tárolás.

2. Száraz szemes tárolás.

3. Nedves szemes tartósítás.

4. CCM – Corn Cob Mix (szem, csutka keverék) tartósítás.

5. LKS – Liesch Kolben Schrot (cső- és levélzúzalék) erjesztéses tartósítás.

Csöves tárolást akisüzemi gazdálkodás idején alkalmaztak. A kukoricát légjárta góréba rakták, ahol a termés

légszárazzá és tárolhatóvá száradt. Ez a módszer nagyüzemi méretekben nem alkalmazható.

12.5.7.1.1. Száraz szemes betakarítás és tárolás

A szemes kukorica 14–14,5%-os nedvességtartalom mellett tárolható. Ezt a szárazsági állapotot természetes

úton a szem még a rövid tenyészidejű hibridek termesztése esetén is ritkán éri el, azaz a kukorica betakarítása

szinte minden esetben 14,5%-nál nagyobb nedvességtartalomnál történik. A tárolás előtt ezért mesterséges

szárításra van szükség. A kukoricaszem szárítása nagyobb energiát és több időt igényel, mint a búzáé.

Jellemzője az is, hogy a szem külső rétege és a belső állomány nem azonos ütemben szárad. A külső réteg

gyorsabban szárad, mint a szem belső része, következésképpen, ha 14,5% nedvességtartalomra kívánjuk a

termést szárítani, akkor a külső réteg túlszárad, amikorra a belső állomány éppen eléri a kívánatos száradási

értéket. A kukoricaszem túlszárított külső rétege repedezetté válik, amely a különböző penészgombák

megtelepedését segíti elő. A repedezett szembe az olaj könnyen avasodik, végül is a termény takarmányértéke

romlik.

A kukoricaszem egyenletesebb szárítása elérhető:

•a szárítás időtartamának növelésével. A kukorica minőségromlás nélkül szárítható, ha az óránkénti

nedvességelvonás nem haladja meg kezdetben a 2–3, később az 1–2%-ot,

•a több lépcsős vagy szakaszos szárítással. A különböző nedvességtartományban ugyanis az egységnyi

vízelvonás energiaigénye és hőmérséklet-igénye eltérő, nedvesebb kukoricaszemből könnyebb egységnyi vizet

elvonni, mint a szárazból,

•szárítás és a szellőztetéses tárolás kombinációjának alkalmazásával, amikor is a terményt elegendő 18–19%-os

nedvességtartalomra beszárítani, majd szellőzőpadozatos tárolótérbe betárolni, így a kukorica a tárolási,

határérték feletti 4% nedvességet lassan adja le, minőségét megőrzi, a tárolási veszteség minimális lesz.

A szárítási költség csökkentése, de a termény minőségének megőrzése érdekében is fontos a kukorica

betakarításának jó megszervezése. Törekedni kell arra, hogy a lehetőség határán belül a száraz szemes tárolásra

szánt kukorica a biológiai érés után a táblán, természetes úton adja le nedvességének nagyobb hányadát. E

követelményt is figyelembe kell venni a hibrideket megválasztásakor.

12.5.7.1.2. A szemtermés nedves tárolásra és betakarítása

A mesterséges szárítás nagy energia- és költségigénye miatt országszerte egyre több kukoricát tárolnak ilyen

módon az üzemek. Ennek a tárolásnak feltétele és igénye:

•30–35% nedvességtartalmú szemtermés betakarítása, tárolóba szállítása,

•a kombájntól beszállított szemtermés 95–98% tisztaságú legyen,

•a szemtermés tárolás előtti darálása,

•légmentes tárolótér építése, kialakítása.

A nedves tárolást a kukorica lehetővé teszi, mert a biológiai éréskor, ha 30–35%-os a nedvességtartalom, a

szemtermés életfolyamatai nem állnak le. A légzés folytatódik, amelyhez a szükséges oxigént a kukorica a zárt

tárolótérből felhasználja. Az oxigén helyét a légzés során felszabaduló CO2 és a víz tölti ki, ami a légzést és az

aerob folyamatokat leállítja. A tárolóban a termény felmelegedése is leáll a légzés, és erjedési folyamatok

indulnak meg.

Gabonafélék


15–25 °C közötti hőmérsékleten a kívánatos tejsavas erjedés játszódik le. Az erjedési veszteség megközelítően

2,5%. Az így tárolt kukorica takarmányértéke jó, felhasználható a hízó sertések és a hízó szarvasmarhák

takarmányozására.

A kukorica nedves tárolása a betakarítás szervezését, a munka gyorsabb befejezését is lehetővé teszi.

Nagy előny, hogy korábban kezdhető és folyamatossá tehető a betakarítás. Indokolttá, sőt kívánatossá válik a jó

termőképességű, vizet lassan leadó hibridek termesztése. Biztonságosabban vállalkozhatnak az üzemekben a

viszonylag hosszabb tenyészidejű hibridek vetésére. Lehetővé tette továbbá ez a tárolási mód az ország északi

területein is a kukorica vetésterületi arányának növelését.

12.5.7.1.3. A szemtermés tartósítása

Ennek a módszernek az alkalmazását a tartósítószerek teszik lehetővé. Tartósításra használható többek között a

propionsav, a hangyasav, az ecetsav, a szorbinsav, a tejsav, a citromsav.

Tartósítószerrel 28–30% nedvességű kukorica tartósítható. A szemes kukorica felületére kell a tartósítószert

permetezni, amely a magba behatolva elöli a csírát, meggátolja a légzést és az enzimatikus folyamatokat.

Elpusztítja a kukoricaszemek felületére tapadt mikroorganizmusokat, megakadályozza ezáltal a rothadást, az

erjedés megindulását.

A módszer előnye, hogy erjedési veszteség nincs, a szemben levő tápanyagok feltáródása miatt

takarmányozáskor nő a kukorica kihasználhatósága. Az így tartósított kukoricát hízó sertések és hízó marhák

takarmányozására lehet felhasználni.

Hátránya a tartósításnak az, hogy a tartósítószerek drágák, előállításuk energiaigényes. Ezért ez az alkalmazás

kevésbé terjedt el Magyarországon.

12.5.7.1.4. A CCM (szem-csutka keverék) betakarítása, tartósítása

A kukorica abrakként úgy is felhasználható, ha a csőről a szemmel együtt a csutkának kb. a 60%-át betakarítjuk.

A csutka teljes mennyisége azért nem takarítható be és keverhető a szemhez, mert az ilyen keveréknek nagy a

rosttartalma és romlik az emészthetősége. Az állattenyésztés igényét kell ezért pontosan ismerni a szem-csutka

arány betakarítás-kori beállításához.

A sertések takarmányozásánál pl. megengedhető az 5%-os nyersrosttartalom, mert az ilyen értéknél még nem

romlik a takarmány emészthetősége. A betakarítógépek cséplőszerkezetének átalakítása szükséges a CCM

betakarításához, és a beállítással szabályozható a szem-csutka keverék aránya. Igen gyakori a betakarításnál az a

beállítás, amelynél a csutka felét fogja fel a CCM rosta, a másik felét pedig kihullatja. Ebben az esetben a

keverék a teljes szemtermésből és a csutkatermés közel feléből áll. A csőtermés tömegének 80–85%-a szem,

15–20%-a csutka, így a keverékben 90%-nál nagyobb arányt képez a szem. Kis mennyiségű a csutka,

jelentősége mégsem hanyagolható el, mert a takarmányozási kutatások eredménye szerint az élettanilag

szükséges rosttartalom a takarmány egyéb komponenseinek emészthetőségét is javítja. CCM tartósításra 30%

nedvességtartalmú keverék a legmegfelelőbb. Mivel a csutkának majdnem kétszer nagyobb a nedvessége, mint a

szemnek, a kívánt érték 26–28%-os szemnedvesség-tartalommal érhető el. A betakarítás időpontját ennek

megfelelően szükséges ütemezni.

CCM betakarítási változat ajánlható:

•az ország olyan részein, ahol megkésve érik a kukorica és gyakoriak a korai fagyok,

•olyan területeken, ahol a késői vetés miatt (pl. belvizes területek, másodvetés nagyobb területi aránya) nagy a

betakarításkor a kukorica nedvességtartalma,

•ahol a nedves etetési technológiára felkészültek, illetve azt alkalmazzák.

A CCM keverék tartósítása erjesztéssel történik. A tökéletes erjesztéshez a kombájntól beszállított CCM

keveréket a jobb tömöríthetőség érdekében kalapácsos darálóval össze kell zúzni. Az erjedés biokémiai

folyamata ez esetben is úgy megy végbe, mint a nedves, darált kukoricaszemnél.

12.5.7.1.5. A csuhéleveles kukoricacső-zúzalék (LKS) módszernél a csőtermést (szem + csutka) a csuhét és a levél kis hányadát takarítjuk be, illetve ezek zúzaléka kerül a keverékbe.

Gabonafélék


E betakarítási módnak a jelentősége abban van, hogy a hagyományoshoz viszonyítva mintegy 30–40%-kal

nagyobb a betakarított szárazanyag-tömeg. Növekszik az emészthető tápanyagtömeg is körülbelül 15–20%-kal.

A nagy rosttartalom miatt azonban csak kérődző állatok takarmányozására használható fel.

A kukoricát ebben az esetben a biológiai érést követően 35–38%-os szemnedvesség-tartalomnál lehet

betakarítani. A betakarításhoz csőtörő adapterrel felszerelt szecskázógép szükséges. A szecskahossznak 10–20

mm-nek, a csutkazúzaléknak 10 mm-nél kisebbnek kell lenni. Fontos követelmény, hogy a gép a szemeket is

törje szét, mert a szecska és a zúzalék jobban keveredik, jobban tömöríthető. Az erjesztés és a tartósítás a CCM

keverékhez hasonlóan történik.

12.6. 11.6. A kukorica minősége

A kukorica minőségét jól jellemzi, hogy keményítőtartalma 65%, ami a fő energiahordozó. A nyersfehérje-

tartalma alacsony 7–9%, az utóbbi évtizedekben a szabad elvirágzású fajtákhoz viszonyítva tovább csökkent, az

aminosav-összetétele sem kedvező, fehérjetartalma pedig főleg zeinből áll. A termésmennyiség és a minőség

negatív korrelációban van. A csíra olajtartalma 3–5%, ami értékes étolaj.

A kukorica beltartalma:

Nyersfehérje-tartalom 7–8 (9)%,

Keményítőtartalom 65,0%,

Cukor 1,4%,

Pentozánok 6,0%,

Olajtartalom 3–5%,

Nyersrost 2,0%,

Ásványi anyagok 1,2%.

Aminosav-összetétele kevésbé kedvező, pl.:

Lizin 2,8 mg%,

Metionin 2,0 mg%,

Triptofán 1,0 mg%,

Glutaminsav 15,7 mg%,

A zeintartalom a fehérje%-ban 45–50%-ot is eléri.

Az Opaque–2 kukorica nyersfehérje-tartalma 13–14%, de termőképessége és szárszilárdsága gyenge, emiatt

sehol sem termesztik, nemesítői értéke azonban említésre méltó. A nitrogénműtrágyázás a szem nyersfehérje-

tartalmát növeli, az optimálisnál nagyobb tőszám a fehérje- és olajtartalmat csökkenti, a keményítőtartalmat

növeli.


Magyarországon az 1980–1990-es években 50–60 ezer hektáron termesztettünk kukorica vetőmagot, a

megtermelt mennyiség 100–130 ezer tonna volt (1,5–2,2 t/ha átlagtermés).

Gabonafélék


Az ezredforduló éveire viszont a vetőmagtermesztő terület 17–29 ezer hektárra csökkent (a termésátlag 1,8–2,8

t/ha). A megtermelt vetőmag mennyisége 50–60 ezer tonna (54. táblázat).

A vetőmagtermesztés szakaszai:

•nemesítői szakasz,

•szántóföldi szakasz,

•vetőmagüzemi feldolgozás és forgalmazás.

Az első szakaszban a nemesítők a baltenyésztett törzseket, illetve vonalakat állítják elő. A törzsek, vonalak

fenntartásáról kell gondoskodni, amelyek sokszor nemcsak egy, hanem több hibridnek is lehetnek szülői

partnerei. A fenntartott törzseket folyamatosan szaporítani kell (alapanyag-szaporítás), majd ezekből kell

előállítani a kereskedelmi vetőmagot.

A vonalak előállítását, a 6–7 évig történő beltenyésztést és ezek fenntartását a nemesítő intézet végzi.

A termőhely kiválasztása. A beltenyésztett vonalak sokkal érzékenyebbek a talaj minőségére, ezért a tábla

kiválasztásának nagyobb jelentősége van, mint a takarmánynak termesztett kukoricánál. Vetőmag előállítására

tehát az adott gazdaságban a legjobb területeket kell kiválasztani. Fenyércirokkal, aprószulákkal, acattal erősen

gyomosodott táblán nem lehet vetőmagot termelni, mert gyomok irtásához használt herbicidek a vonalakat is

károsítják.

54. táblázat - Hibridkukorica-vetőmag előállítása Magyarországon (KSH 1990–2003)

Év Terület, ezer ha Fémzárolt vetőmag, ezer tonna Termésátlag, t/ha

1988 57 131 2,1

1989 62 130 2,1

1990 47 70 1,5

1991 55 121 2,2

1992 45 117 2,6

1993 41 100 2,45

1994 42 84 2,0

1995 29,9 51 1,7

1996 16,9 34 2,0

1998 22,2 50,6 2,3

1999 24,3 60,75 2,5

2000 21,5 47,3 2,2

2001 23,6 55,08 2,8

2002 22,9 41,22 1,8

2003 28,6 61,49 2,15

Gabonafélék


Izolációs távolság. A beltenyésztett törzsek alapanyagának előállításánál és a beltenyésztéses hibridek

előállításánál a szigetelési távolság 500 m legyen. Az izolációs távolság alapanyag előállításakor 500 m,

árukukorica előállításakor 300 m. Az izolációs távolság 200–300 m-re csökkenthető, ha a vetőmagtermesztő

tábla és az idegen tábla között erdő vagy zárt erdősáv helyezkedik el.

Csökkenthető a vetőmag-előállító táblák közötti izolációs távolság akkor is, ha a legközelebbi táblákon

ugyanazon apával folyik a hibrid előállítása.

Éghajlatigény. Hazánk éghajlati viszonyai az egész ország területén – az északi hegyvidék és a Bakony

kivételével – lehetővé teszik a kukorica, illetve a hibrid termesztését, azonban a legjobb kukoricatermő

gazdaságok a július havi 21–22 °C-os izotermával határolható országrészeken vannak. Ez a körzet a

vetésterületnek kb. 60%-át teszi ki.

Mivel a beltenyésztett vonalak alkalmazkodóképessége rosszabb, vitalitásuk csökkentebb, mint az árukukoricáé,

ezért fokozott gondot kell fordítani – a hőmérsékleti és csapadékviszonyok sokéves ismerete alapján – a tábla

kiválasztására.

Különösen veszélyes a virágzás és a termékenyülés idején fellépő aszály, ezért különösen a kétvonalas

előállításokat s az ezt megelőző szántóföldi vonalszaporításokat öntözéses körülmények között végezni.

Talajigény. Vetőmagtermesztésre tápanyaggal jól ellátott, jó vízgazdálkodású, könnyen felmelegedő, közel

semleges pH-jú, főleg mezőségi talajok alkalmasak. Vetőmagtermesztésre nem kedvezőek a hideg, tömődött,

rossz légátjárhatóságú talajok, a szikes a laza homok és heterogén talajok.

Vetőmagtermesztésnél az elővetemény lehetőleg ne legyen kukorica, mert árvakelés fordulhat elő, de

semmiképp nem termeszthető önmaga után a gyomosodás és az amerikai kukoricabogár kártétele miatt.

Kedvezőtlen előveteménye a napraforgó és a cukorrépa. Kedvező előveteményei a kalászosok (búza, őszi árpa),

repce, burgonya.

Tápanyagellátás. A szülőpartnerek többségének tápanyagfelvevő képessége gyengébb, mint az árutermelő

hibrideké. Ezért a talaj tápanyag-ellátottsága közepes vagy ennél jobb legyen.

A vetőmagtermesztés tápanyag-ellátása akkor megfelelő, ha 5–6 t/ha árukukorica termesztéséhez szükséges

NPK-műtrágyaadagot juttatunk ki.

Az 5–6 t árukukorica-termésátlag eléréséhez szükséges tápanyag-utánpótlás elsősorban a N-re vonatkozik, mert

a P-ból és K-ból egy kismértékű rátartás nem okoz problémát, mivel a P és K depressziót nem okoz, hatása

viszont több vonatkozásban is kedvező. Starter műtrágyázást – az együttvirágzás eltolódásának veszélye miatt –

ne alkalmazzunk.

Talaj-előkészítés. A talaj-előkészítés megegyezik az árukukoricánál leírtakkal, annyi különbséggel, hogy

vetőmagtermesztésnél még jobban törekedni kell a gondos munkára, különösen fontos a jó magágy előkészítése.

Jó magágy-előkészítéssel döntően elősegítjük:

•az egyöntetű növényállományt és a

•vegyszeres gyomirtás eredményességét.

Vetés. A vetés a hibrid kukorica vetőmagtermesztésének legkritikusabb művelete. Fontos az optimális vetésidő,

vetésmélység, állománysűrűség, az anya- és apasorok aránya, valamint biztosítani kell az anya- és apasorok

együttvirágzását.

A vetés időpontja. A vetést 12–14 °C-os talaj hőmérsékleten lehet kezdeni. A kisebb ezerszemtömegű vonalak

csírázási erélye a hideg talajban még gyengébb. Nem helyes azonban a vetésidő túlságos kitolása sem, ezért a

talaj megfelelő felmelegedését bevárva, de legkésőbb a vetést május 10-ig be kell fejezni.

A tőszám, a növényszám alapvetően függ a hibrid genetikai tulajdonságától, továbbá a termőhelyi adottságtól,

az évjárat hatásától, a tápanyag- és vízellátottságtól, a talaj vízgazdálkodásától stb.

Vetőmag termesztésekor is általános szabályként fogadható el, hogy a tenyészidő alatt a mechanikai ápolás és

idegenelés okozta tőszámkiesés miatt a tervezett tőszámot kb. 10–15%-kal növeljük. Minden hibridnek, illetve

Gabonafélék


beltenyésztéses vonalnak sajátosan eltérő az optimális tőszáma. Az apai partner optimális állománysűrűsége is

5–10%-kal növelhető, hogy több legyen a nyerhető pollen.

Néhány morfológiai sajátosság. A kukorica hímvirágzata protandriás (termőt előző) virágzat. A hibridek – a

vonalakkal összehasonlítva – több pollent termelnek. Egy hibrid növény 28–36 millió, egy vonal 1–25 millió

pollenszemcsét termel.

A nővirágzás időszaka sokkal rövidebb, mint a hímvirágzaté. Egy-egy nővirágzat bibéi általában 6 napon át

maradnak termékenyülők. A címer viszont 10–19 napig is virágzik, de legtöbb virágport a virágzás 4–5. napján

hullat. Ismerni kell az anya- és apasorok virágzásának sajátosságait, hogy azt a vetés idejénél figyelembe

lehessen venni.

A kukorica idegen beporzó növény. A hibrid kukorica vetőmag-előállítása lényegében irányított

tömegkeresztezés. Egy-egy apasor több anyasort is megtermékenyít. Az anya- és apasorok aránya 2–1, amit 4–

2, 6–3 sorelrendezéssel biztosítanak. Leggyakoribb a 6–3-as elrendezés. Az apasorok számát befolyásolhatja

még a vetéshez és a betakarításhoz rendelkezésre álló gépek típusa is.

A megtermékenyítés után az apasorokat kivágják, illetve járvaszecskázóval betakarítják, ami silókészítésre is

felhasználható. Az apasorok kivágása révén az anyasorok érése meggyorsul.

A termésmennyiség és a vetőmagminőség szempontjából a 4:2-es sorarány a legjobb. A 6:3-as soraránynál az

apasortól számított 3. sor termése sokkal kevesebb és a mag mérete és formája is – az első és második anyasor

termésétől – eltér. A 6:3 sorarány heterogénebb nyersanyagot, vetőmagot ad. Az apasorok betakarítása viszont a

6:3 soraránynál oldható meg a legkönnyebben.

Napjainkban gyakran alkalmazzák a „0” apás vetőmagtermesztést. Minden két anyasor után egy apasort vetnek,

amelyet a megtermékenyítés után vagy kézzel kell eltávolítani, vagy géppel kell a talajba dolgozni.

A „O” apás vetőmagtermesztés anya-apa elrendezése:

Ebben az esetben viszont a területegységre eső tőszám nagy, csak öntözéses termesztéssel biztonságos. A

vetőmagtermés akár 40–50%-kal is nagyobb lesz.

Az eltérő tenyészidejű szülőkkel végzett vetőmag előállítása érdekében a frakcionált és a megosztott idejű vetést

alkalmazzák. A legjobb termékenyülési százalék elérése érdekében gyakori a többszöri megosztott vetés. A

nemesítő intézet mindig közli az adott hibrid követelményeit, a megosztott vetésidővel kapcsolatos előírásokat.

Fontos az anya- és apavetőmag elkülönítése: azokat már csávázással is külön színnel jelölik.

A frakcionált vetésnél először elvetik az anyasorokat és az apasorokat az utasításnak megfelelően. A három

apasor vethető úgy, hogy 1 sort anyával, 2 sort 4–5 nappal később; de úgy is, hogy 1 sort az anyával, 1 sort 4–5

nap múlva és 1 sort akkor, amikor az első apasor – amit az anyával vetettek együtt – szögállapotban van. A

háromszori vetéssel jelentősen növelhető a termés.

Osztott idejű vetésre akkor van szükség, ha az anyai és az apai partner virágzása időben csak akkor esik egybe,

ha a nemesítő által meghatározott időben vetik külön-külön az egyes partnereket. Az osztott idejű vetés mindig

bizonyos kockázattal jár.

Az árukukorica vetésére használt vetőgépek közül nem mindegyik felel meg. A beltenyésztett vonalak apróbb

szeműek.

Növényvédelem. A hibrid vetőmag termesztésekor a betegségek és növényvédelem megegyezik az

árukukoricáéval.

Gabonafélék


Vegyszeres gyomirtás. A tenyészidőszak alatt az állandó gyommentes állapot biztosítása alapvető követelmény.

A beltenyésztett vonalak legtöbbje vegyszerérzékeny. Gondot kell fordítani a szer megválasztására, de a

mechanikai gyomirtást is alkalmazni kell, pl. a kultivátorozás időbeni elvégzése.

A presowing védekezésnél a 4–5 napos várakozási idő betartása, továbbá, hogy a preemergens szerek a vetést

követő 5 napon belüli kijuttatása elengedhetetlen.

A hibridekhez hasonlóan az egyes vonalak vegyszerérzékenységét is figyelemmel kell kísérni.

Vetőmagtermesztésnél alkalmazzák a preemergens és posztemergens gyomirtást is.

12.7.1. A hibridkukorica vetőmagtermesztés legfontosabb munkái

•előszelekció,

•idegenelés,

•fattyazás,

•címerezés.

Előszelekció. A fajtatisztaság, illetve -azonosság céljából 4–5 leveles állapotban a könnyebben

megkülönböztethető elütő típusú egyedeket el kell távolítani.

Idegenélés. Az előszelekció után külön az anya-, külön az apasoroknál idegenelni kell. Az idegenelés

legmegfelelőbb időpontja a szárba indulás és a címerek megjelenése előtti időszak, mivel virágzáskor már elütő

típus nem lehet az állományban. Az elütő típusú növényeket a talajból gyökerestől kell eltávolítani (az újrahajtás

így megakadályozható). 8–10 fő 30–40 ha idegenelését képes elvégezni.

Fattyazás. Egyes fattyasodásra hajlamos anyai szülőnövényekről a címerezés előtt a fattyúhajtásokat el kell

távolítani. A virágzó anyai fattyúhajtás címerezési hibának számít. A címerezés előtt kb. egy héttel a fattyazást

el kell végezni.

Címerezés. Az öntermékenyülés elkerülésére az anyasorok címerét maradéktalanul el kell távolítani. Egy-egy

szemlén 0,5%-nál több virágzó címer az anyasorban nem maradhat. A címerezési hiba öntermékenyülést okoz.

A címerezést előcímerezésre, címerezésre és utócímerezésre lehet felosztani.

Előcímerezés, amikor a címer az anyanövényekben a felső 1–2 levélben van. A felső levelek ilyenkor

jellegzetesen felfelé állóak, sodródnak (a címer ekkor kezd megjelenni). Ilyenkor a fejlődésben az előre tartó

egyedekről kell eltávolítani a címert. A munkát lehetőleg úgy kell végrehajtani, hogy az előcímerezés ne

okozzon 1–2 levélnél nagyobb veszteséget. Négy vagy több levél eltávolítása esetén olyan nagymértékű az

asszimilációs felület csökkenése, hogy a termés is csökken.

A címerezés az előcímerezés után következik. Ha helyesen választjuk meg az időpontot, akkor a címer 80%-át is

el lehet egy menetben távolítani. A címert csak 1–2 levéllel távolítsuk el. A másik, hogy túl korán sem szabad a

címerezést kezdeni, mert akkor sok címer beleszakad, amit gyakorlatilag nehéz észrevenni, és sok lesz a kis

csonkmaradvány.

A kis csonkon is van a címermaradványnak 1–2 oldalága, amely virágport képes hullatni. Ez is címerezési hiba

és kizárhatják miatta a táblát. Ennek eltávolítása nehezebb, mint a teljes címeré, és nehezebben is vehető észre.

Utócímerezést több menetben, 2–3 naponként kell végezni, amikor a fejlődésben visszamaradt vagy

figyelmetlenség miatt elmaradt címereket és az esetleges kis címercsonkokat is el kell távolítani. Ha homogén

az állomány és a címerezés időpontja, akkor jó minőségben lehet az általános címerezést elvégezni.

Gépi címerezés lehetséges, de még nem terjedt el. A címerezőgépeknek két típusa van, a vágó rendszerű és a

tépő rendszerű. Két egymással szemben forgó henger tépi ki a címert. Félautomata a kordkosaras címerező.

Általános volt 1972-ig a címerezés nélküli, ún. hímsteril anya használata is. A citoplazmásan hímsteril vonalak

címerében fejlődő virágporszemek életképtelenek, s így nem termékenyítenek. A T-plazmán előállított hímsteril

hibridek azonban fogékonyak a Helminthosporium maydisre.

Gabonafélék


A Helminthosporium maydisre érzékeny T-plazmán kívül már rendelkezésre állnak olyan egyéb típusú C, R, S

stb. steril citoplazmák, amelyek nem fogékonyak erre a betegségre. A citoplazmás hímsterilitás felhasználásához

gazdaságossági okból és a munkaerő miatt vissza kell térni.

A teljes címerezés elhagyása akkor valósítható meg, ha az anyanövény, amelyet hímsterillé alakította át,

egyáltalán nem hoz pollent. Ilyen lehet pl. az S-plazma.

A hímsteril előállítás elméleti a -vonal nem

tartalmaz fertilitást visszaállító géneket, vagyis fenntartó típusú (genotípusa = rf/rf) és ezeket a géneket

visszakeresztezésekkel, steril plazmával kapcsoljuk össze, az A-vonal utódai sterilek lesznek, azaz

termékenyítőképes pollent nem termelnek. Amennyiben ilyen vonal az anya, ezeket címerezni nem kell.

Természetesen ez esetben az apai B szülőnek olyan génikus adottságokkal kell rendelkeznie, hogy az A szülő

recesszív homozigóta sterilitását az F1 nemzedékben feloldja, tehát Rf/fn, vagy Rf/Rf genotípusúnak kell lennie.

Az Rf-gént feloldó vagy restorergénnek nevezzük. Négyvonalas hibridnél az eljárás ugyanaz.

Öntözés. A kétvonalas hibridek növényállománya kevesebb vizet párologtat, mint a TC vagy DC állománya, de

a vízhiányra a kétvonalas hibrid érzékenyebb. Ha virágzáskor vízhiány van, akkor a virágzás vontatott, az

összevirágzás lehetősége romlik, a pollen mennyisége csökken. A vetőmagtermő táblák talajának vízkészletét a

tenyészidő alatt folyamatosan olyan szinten kell tartani, hogy vízhiány a kukorica maximális vízigényének

időszakában ne fordulhasson elő.

Az öntözés időpontja, (öntözési rendje):

•a keléstől a virágzásig (ha a talaj vízkapacitása nincsen kellően feltöltve),

•a címerhányás előtti időszaktól a virágzás végéig,

•a virágzást követően végzett öntözés.

Az első szakasz az optimális vegetatív gyarapodást és a gyors növekedést.

A második a kukorica optimális megtermékenyülésének klimatikus igényét elégíti ki, főleg a légköri aszályt

csökkenti.

A harmadik időszakban végzett öntözés a szem telítődését, a tápanyagok szembe vándorlását biztosítja.

Vetőmagtermesztésnél célszerű többször (5–6-szor) kisebb vízadaggal (20–25 mm) öntözni, ami a légköri

aszályt is csökkentheti.

Az öntözés különösen alapanyag-előállítás esetén szükséges. Az árukukoricához viszonyítva az öntözés rendje

abban tér el, hogy vetőmagtermesztésnél a virágzás időszakában csak a többszöri öntözés – kisebb vízadaggal –

kedvező hatású, mert csak így csökkentheti a légköri aszályt és segíti elő a megtermékenyülést. A zavartalanabb

virágzást, megtermékenyülést – a szélsőségesebb évjáratokban – a lineár öntözőberendezésekkel tudjuk

elsősorban megteremteni.

Az öntözéssel összefüggő tényezők. Az öntözés kétirányúan hat a tápanyagmérlegre:

•növeli a tápanyag-felhasználást, ugyanakkor

•javítja a talaj tápanyag-készletének felvehetőségét.

•a kukorica nagyobb tápanyagigényét a növekvő tápanyagkészlet nem elégíti ki teljesen, ezért öntözésnél főleg a

N-igényt kb. 20–30 kg/ha-os adaggal növelni szükséges.

Betakarítás. A megtermékenyülés mértékét az anyanövények bibéinek leszáradása utáni 2–3. héten lehet

biztonságosan megállapítani. Ezt követően az apasorokat el kell távolítani. Kivágásuk több szempontból is

indokolt:

•zölden betakarítva jó minőségű siló nyerhető,

•mindennemű keveredés elkerülhető,

•az apasorok kivágásával meggyorsul az anyasorokon a csövek érése.

Gabonafélék


A hibridkukorica-vetőmag a fiziológiai érettség után 36–42%-os nedvességtartalomnál (a fekete réteg

kialakulása után) már csíraképes, biológiai értékük igen jó. Ezért a betakarítást 30–38%-os

nedvességtartalommal lehet végezni. Ezzel csökkenthető a korai őszi fagykár és kisebb a szemek

sérülékenysége. Az ilyen nedvességtartalom viszont arra kötelez, hogy a letört termést előtárolás nélkül azonnal

szárítani kell.

Nagy gondot kell fordítani betakarításkor a szemtörés és sérülés elkerülésére. A címerezéshez hasonlóan a

hibrid vetőmag gépi törése sem megoldott. Az alapanyagok és a kétvonalas hibridek kézi betakarítását

javasolják a nemesítők. A három- és négyvonalas hibridek betakarításához legjobban beváltak a csőtörő-fosztó

gépek. Gondos beállítás esetén nem okoztak szemtörést és 80–85%-ban csuhémentesen dolgoztak. Betakarítás

után azonban még egy utánfosztásra volt szükség.

A vetőmag feldolgozása. A vetőmagüzembe beszállított csöves kukoricát minél hamarabb válogatni kell. El

kell távolítani az eltérő típusú, a beteg és éretlen csöveket, és nyomban szárítani kell.

A törést a válogatást, a szállítást és a hibridüzemi szárítást úgy kell összehangolni, hogy a csöves vetőmag

szárítása 48, de legkésőbb 72 órán belül megkezdődjön.

A különböző genotípusok eltérően reagálnak a feldolgozás során fellépő fizikai (hő és mechanikai) hatásokra. A

szárazabb kukoricaszem héján szemmel látható, vagy csak vegyszerrel kimutatható sérüléseket okozhat a nem

kellő gondossággal végzett feldolgozás. Az ilyen sérülések nyitott kaput jelentenek a betegségeknek, elsősorban

a fuzáriumnak.

A szárítólevegő hőmérséklete nem haladhatja meg a 40 °C-ot.

Morzsoláskor a szemek ne sérüljenek. Előtisztításkor eltávolítják a csutkadarabokat és egyéb, a

kukoricaszemnél nagyobb anyagokat.

Osztályozás, kalibrálás. A különböző formájú és méretű szemeket a megadott szélességi, vastagsági és

hosszúsági méretek szerint maximum tizenkét frakcióra lehet elkülöníteni. Osztályozás után a laboratóriumban

meghatározzák a vetőmag fontosabb paramétereit (csírázási-, tisztasági%, Cold-teszt% stb.).

Csávázás. A csávázott vetőmagot automata mérlegen egalizálva zsákolják. Az előállított vetőmag 98%-os

tisztaságú, legalább 90%-os csíraképességű, 14%-os nedvességtartalmú és más növényfajt nem tartalmazó

legyen a szabvány szerint (55. táblázat).

55. táblázat - A kukorica vetőmagjával szemben támasztott követelmények

Szaporítási

fok

Csírázóképessé

g,

legalább, %

Tisztaság,

legalább,%

Idegenmag-

tartalom,

db/minta

Nedvességtartalo

m, legfeljebb %

Vizsgálati

minta, g

SE–E-I. fok 90 98 0 14,5 1000

13. 12. Szemes cirok


A szemes cirkot a középkori latin nyelvben „surgo” néven emlegették, ami feltehetően a latin „surgere”

(felállni) igének a torzulásából ered. A szemes cirok, illetve különböző változatainak egyéb nevei: Guinea corn,

kaffir-corn, kaoliang, sorgho, dura, cholam, mohren hirse. Energiatartalma hasonló, fehérjekoncentrációja

nagyobb (+2–3%), nyerszsír szintje kisebb (–0,7%), mint a kukoricáé. A fehér színű fajták kiválóan alkalmasak

abraktakarmánynak, takarmánykeverékekben a kukorica 20–50%-át helyettesítheti. Elsősorban aszályos

területeken termesztik a kukoricát pótló növényként. Az apró magvak csak roppantva vagy durván darálva

etethetők. A sötét színű változatok csersavtartalma nagy és kólikát okozhatnak.

Emberi fogyasztásra is alkalmas, főleg Afrikában és Indiában, valamint Kelet-Ázsiában nagyobb jelentőségű,

mint emberi táplálék. A világ szemes cirok termésének több mint felét közvetlenül emberi fogyasztásra

Gabonafélék


használják. Étkezési célra a fehér magvú fajták terjedtek el, a sötét színű, magasabb tannintartalmú változatokat

elsősorban Afrikában vetik és fogyasztják. Afrikában a madárkártétel kiemelt jelentősége miatt kénytelenek

bizonyos területeken a sötétebb magvú változatokat termelni, mert ezeket a madarak kevésbé kedvelik. A

szemes cirok termése jól alkalmazható az élelmiszeriparban is. Az USA-ban jelentős mennyiséget használ fel a

sütőipar és szeszipar, hazánkban ilyen irányú felhasználása nem jellemző. A mag glutént nem tartalmaz, ezért a

világ minden részén jelentősége lehet a lisztérzékeny emberek számára gyártott élelmiszerekben.

Vetésterülete 2000–2003. évben 3–5 ezer ha körül alakult (KSH). Az országos termésátlag 1500–2000 kg/ha

között változik.

Termése különböző termőhelyeken: szem t/ha

I. középkötött mezőségi talajokon 4,0–9,0,

II. középkötött erdőtalajokon 3,0–6,0,

III. kötött réti talajokon 2,0–7,0,

IV. laza és homoktalajokon 1,8–5,0,

V. szikeseken 1,8–5,0,

VI. sekély termőrétegű talajokon 2,2–5,5.


A trópusokon, szubtrópusokon honos Sorghum nemzetségnek körülbelül 60 faja van, többségében fűszerű,

magas növények. A szemes cirok (Sorghum bicolor (L.)Moench) egyszikű (Monocotyledonopsida) növény, a

pázsitfűfélék (Poaceae) családjába tartozik. A meleg éghajlatú vidékeken nagyon fontos gabonanövény.

22. ábra - A szemes cirok habitusképe

Gabonafélék


A Sorghum bicolor ssp. bicolor termesztett rasszai:

•bicolor,

•guinea,

•caudatum,

•kafir,

•durra.

A CO2-megkötése négy szénatomos dikarbonsavakon keresztül történik (C4-es növény), így nincs fénytelítődési

pont, nagyobb fényintenzitáson is tovább nő a fotoszintézis sebessége. Egységnyi levélfelületen több szén-

dioxidot köt meg, mint a C3-as növények, ezért jobb a fotoszintézis hatékonysága, a napi szárazanyag-

gyarapodása is több. Ugyanakkor kevesebbet párologtat, vízgazdálkodása kevésbé labilis. A cirok jobban

alkalmazkodott a magas hőmérséklethez, mint a C3-as növények, a fotoszintézis optimális hőmérséklete 15–20

°C-kal magasabb, a fotorespiráció valószínűsége kicsi.

Gyökérzete a kukoricáéhoz hasonló, de annál dúsabb mellékgyökér-rendszer, a főgyökér hamar befejezi a

növekedést és elpusztul. A mellékgyökerek és a hajtás eredetű járulékos gyökerek mélyre hatolnak, és sűrűn

behálózzák a talajt, nagy felszívó felületet képeznek. A nagy gyökértömeg az egyik oka kiváló

szárazságtűrésének.

Szára hengeres, belül tömött, rostos szerkezetű, viaszos, a pázsitfüvekre jellemzően szárcsomókkal

internódiumokra tagolt. Az internódiumok száma genetikailag meghatározott, de a fajták között eltérő lehet. A

szemes cirok magassága típustól függően 0,4–2,5 m között változhat. A modern törpe fajták vagy hibridek

magassága, melyek 2–3 törpeséggént tartalmaznak, sokszor nem éri el az egy métert sem. A betakarítás

szempontjából előnyös az alacsony termet. A szár vastagsága legtöbbször 1–2 cm között van, ritkán lehet

vastagabb is. Szárleve nem vagy, csak alig tartalmaz cukrot. A mellékhajtások száma 2–3, a bokrosodás

Gabonafélék


általában kedvezőtlen tulajdonság, mert a sarjhajtások bugáiban a szemek érése elhúzódik. Kelési problémák

esetén a bokrosodás előnyös, pótolja a kieső töveket.

Levelei a kukoricáéhoz hasonlóak, 50–100 cm hosszúak és 5–8 cm szélesek, szélük kissé hullámos. A levelek

felülete viasszal borított, a középső ér legtöbbször fehér. A levelek száma a föld feletti szárcsomók számával

azonos, általában 7–15, minden nóduszon egy levél fejlődik. A tenyészidő hossza befolyásolja a levélszámot, a

korai hibrideknek 7–10, a hosszú tenyészidejű hibrideknek 12–15 levelük van, néha több. A levelek alsó részén

levélhüvely képződik, mely körülöleli a szárat, legtöbbször az internódium teljes hosszában.

A szemes ciroknak bugavirágzata van, a hossza 20–30 cm között változik. A buga hosszúsága nagymértékben

függ az időjárási és termesztési tényezőktől. A központi tengelyből általában hármasával oldalágak indulnak. Az

oldalágak hossza határozza meg a buga tömöttségét. Megkülönböztetünk laza, középtömött és tömött bugát. A

virágok nagyrészt kétivarúak, bár előfordul csak porzós virág is. A meleg éghajlathoz való alkalmazkodás

következtében a virágok nyílása kora hajnalra esik, általában 2–8 óra közé. A proterandria általában 2–4 nap.

Jellemzően öntermékenyülő növény, de jelentős mértékű, 6–40% idegentermékenyülés is előfordulhat. A

virágok nyílása a buga tetején kezdődik és lefelé halad. A virágport jellemzően a szél szállítja.

Termése szemtermés, színe lehet fehér, rózsaszín, sárga, sárgásbarna, barna. A szem színe összefüggésben van

a beltartalommal, általában a sötétebb színűek több tannint tartalmaznak. Egy buga körülbelül 800–3000 szemet

tartalmaz. Fehérjetartalma 10–12%. A szemet általában nem vagy csak félig borítja pelyva, ezért könnyen

csépelhető. Ezerszemtömege 28–33 g. A 23.ábra a cirokmag keresztmetszetét szemlélteti.

23. ábra - A cirokmag keresztmetszete (Lloyd W. Rooney, Texas University) P:

perikarpium, FE: lisztesendospermium, CE: viaszos endospermium, S: scutellum, EA:

embrió

Gabonafélék



Hazánkba elsőként a seprűcirok került. Nagyváthy 1821-ben már említést tesz a czirkölesről, melyet a

kukoricához hasonlóan kell termeszteni, magja a lovaknak kitűnő abrak, szára pedig szobaseprésre kiválóan

alkalmas. A takarmánycirkok honosításának elindítása Surányi János nevéhez fűződik. Az amerikai fajták,

melyekkel eleinte próbálkoztak, nagyon hosszú tenyészidejűek és gyenge termőképességűek voltak. A hosszú

tenyészidő miatt nagy nedvességtartalommal lehetett őket betakarítani, illetve kockázatot jelentettek a kora őszi

fagyok. A citoplazmás hímsterilitás felfedezése az 1950-es években megteremtette a nagy termőképességű

hibridek előállításának lehetőségét. A mai hibridek rövidebb tenyészideje és jobb termőképessége lehetővé

tenné nagyobb arányú elterjedésüket hazánkban. Ma a nemzeti fajtalistán szereplő szemes cirok hibridek döntő

többsége hazai előállítású.


Talajigény. A szemes cirok nem igényes a talajokkal szemben. Általában a gyengébb adottságú, kisebb

termékenységű talajokon is sikerrel termeszthető, jól tűri a magas sótartalmat és 5,5 pH-ig a savanyú talajokat.

Kedvezőtlenek a nehezen felmelegedő, hideg talajok.

Nem alkalmasak a sekély termőrétegű, szélsőséges vízgazdálkodású talajok (futóhomok, szoloncsák), valamint

a 4,5 pH alatti savanyú talajok. A legtöbb gabonaféléhez képest jobban tűri a túl nedves talajokat, ami értékes

tulajdonsága, figyelembe véve a szárazságtűrését.

Gabonafélék


Mezőségi vályog- és erdőtalajokon és kedvező feltételek között körülbelül 30%-kal kevesebb termést ad, mint a

kukorica.

Éghajlatigény. A szemes cirok származásából adódóan melegigényes növény. Hazai termesztése során a

hőmérséklet kritikus tényező minden fenofázisban. Csírázásához 12–15 °C-ot igényel, erőteljes csírázás 14 °C

fölött indul meg. Kelés utáni időszakban minimálisan 16 °C-ra van szüksége. A bugahányás és virágzás

időszakában 23 °C fölötti hőmérsékletet igényel. Virágzása hűvös időben nagyon elhúzódik, akár 18–20 napig is

eltarthat, 15 °C alatti hőmérsékleten termékenyülése hiányos lesz. Termőhelyeit elsősorban hőigénye határozza

meg. Termesztésére elsősorban az ország déli része alkalmas.

Környezeti igénye. Szárazságtűrése nagyon jó. Azonos körülmények között a cirok levelei sokkal kevesebb

vizet veszítenek, mint a kukoricáé. Kedvező tulajdonsága, hogy hosszan tartó szárazság után képes megújulni és

tovább növekedni. Vízstressz hatására nyugalmi állapotba kerül, és a csapadék megérkezése után újra

növekedésnek indul. Amennyiben a buga aszály miatt vagy egyéb okból elpusztul, a cirok képes a felső

nóduszokból elágazást növeszteni, és virágzatot, termést hozni.

Alkalmazkodóképessége jó. Az extenzív és félintenzív környezethez és feltételekhez egyaránt jól

alkalmazkodik. Intenzív feltételek között nem versenytársa a hazai abraktakarmányoknak.



Az előveteményre nem igényes, kedvező, ha korán lekerülő növény után, például kalászosok vagy korai

kapások után kerül. A kukorica rossz előveteménynek számít.

Az önmaga utáni termesztést elég jól bírja, de vetésváltás nélkül legfeljebb 3–4 évig termeszthető.

A szemes cirok elővetemény-értékét alapvetően az határozza meg, hogy a talajt nagy mélységig, a

holtvíztartalomig kiszárítja, ezért nagy vízigényű növény ne kerüljön utána.


Nyáron betakarított növény után a tarlóhántás és tarlóápolás a vízmegőrző és gyomirtó hatása miatt ne maradjon

el.

Vízigénye, illetve a gyengébb talajokon indokolt a talaj-előkészítés során gondoskodni a vízbefogadó képesség

javításáról.

Későn lekerülő elővetemény után, a szármaradványok aprítását követően az őszi szántás legyen mélyebb és

lazítsa az esetleges tömörödött szintet.

Meleg, kellően nedves, nagyon jó minőségű magágyat igényel. A kicsi magméret miatt legyen jó minőségű,

aprómorzsás magágy a gyors csírázás, kelés érdekében. A csíranövény a kisebb magméret következtében

gyengébb, mint a kukoricáé. Kelés után – a járulékos gyökérzet kifejlődéséig – lassan fejlődik.


Egy tonna szemtermés és a melléktermék (cirokszár) előállításához a szemes cirok az alábbi tápanyagokat veszi

fel a talajból:




A szükséges műtrágyaadagját az 56. táblázat adatai alapján lehet kiszámolni. Az elővetemény miatt korrekciót

alkalmazni nem kell.

Gabonafélék


A foszfor- és káliumműtrágyákat az őszi alapművelés előtt kell kijuttatni. A nitrogénműtrágya megosztható: a

magágyba 50–60%-a és a kelést követő 3–4. héten a beállottságtól függően a többit.

56. táblázat - A szemes cirok tápanyagigénye, kg/1 t termés

Szántóföldi




I.

N

P2O5

K2O

35

16

35

31

13

33

28

10

31

24

8

21

19

6

14

II.

N

P2O5

K2O

37

17

36

33

14

34

30

12

33

25

9

22

18

7

15

III.

N

P2O5

K2O

39

18

36

35

16

33

32

13

30

26

10

21

18

8

12

IV.

N

P2O5

K2O

40

17

38

36

14

36

31

12

34

28

9

23

23

6

16

V.

N

P2O5

K2O

38

18

37

35

15

34

32

14

32

28

17

22

24

8

18

VI.

N

P2O5

K2O

40

17

35

34

16

32

30

12

30

25

9

23

22

7

15

13.5.4. 12.5.4. Vetés

Az alkalmazott sortávolság 24–50 cm. A hibrid mérete, habitusa befolyásolja a sortávolságot, a nagyobb

méretűeket inkább 50 cm-re vetik, a kisebb termetű hibrideket 24–36 cm-re. A sűrűbb sorokban termesztett

cirok hamarabb árnyékolja a talajt, így kevesebb gondot okoz a gyomirtás.

A kivetendő csíraszám meghatározásánál figyelembe kell venni, hogy jó körülmények között is gyenge a kelés,

általában a kivetett mag 65–70%-a fejlődik növénnyé. Az alacsonyabb tőszámot produktív bokrosodással jól

képes kompenzálni. A csíraszám 250–500 ezer hektáronként.

A vetés mélysége kötöttebb talajokon 2 cm, laza talajokon elérheti az 5 cm-t is. A cirok képes kicsírázni 5 cm-

nél mélyebbről, de sok a csírapusztulás, a kikelt növény pedig nagyon gyenge, s rendszerint elpusztul. Gyors

kelésre csak 14 °C fölötti talajhőmérsékletnél számíthatunk. A kitavaszodástól függően vetését el lehet kezdeni

Gabonafélék


április legvégén, de az optimális időszak inkább május 1–10. közé tehető. Laza talajokon május 5. után vessük.

Vetési írtmutatóját az 57. táblázat tartalmazza.

57. táblázat - A szemes cirok vetési útmutatója

Megnevezés Adatok

Vetésidő IV. 25–V. 10.

Talajhőmérséklet 12–15 °C

Sortávolság 24–50 cm


Csíraszám 25–50 db/m

Ezerszemtömeg 28–33 g

Csírázóképesség Legalább 80%

Tisztaság Legalább 98%


A szemes cirok kezdeti fejlődése hazánkban igen lassú, ennek oka, hogy a tavaszi időjárás nem elégíti ki teljes

mértékben melegigényét. Kezdeti lassú fejlődésük miatt gyomirtásuk elkerülhetetlen.

A legveszélyesebb gyomfajok: parlagfű, fenyércirok, kakaslábfű, köles, csattanó maszlag, szerbtövisek.

A szemes cirok érzékeny a gyomirtó vegyszerekre, ezért be kell tartani az alkalmazandó hatóanyagot és dózist

megválasztani. A gyomok elleni védekezés preemergens vagy posztemergens lehet. A posztemergens

védekezést a cirok 15–20 cm-es fejlettségénél célszerű elvégezni.

Betegségei. A vírusos betegségek hazánkban csak kismértékű fertőzést okoznak. A leggyakrabban megjelenő

vírus a kukorica csíkos mozaik vírus (MDMV). Fertőzött területekre célszerű toleráns fajtát vetni.

Baktériumos betegségei: vöröscsíkosság, levélfoltosság.

A gombás betegségek közül csírakori fertőzést okozhatnak a Fusarium, Aspergillus, Pythium fajok. A gombás

fertőzések okozta csírapusztulás fokozottan jelentkezhet hideg talajba történő vetésnél. Ellenük csávázással

lehet védekezni, például kaptán hatóanyagú szerekkel. A Pythium fertőzés ellen metalaxyl hatóanyagú csávázás

jelenthet védelmet.

A fejlődő növényen a fuzárium szárkorhadást, tőszáradást okozhat, melynek következménye a szár törése,

megdőlése. Egyéb megbetegedései a rostos-, por- és fedettüszög.

Kártevői. A csírázás-kelés időszakában nagymértékű lehet a drótféreg és cserebogárpajor kártétel. Ha a

kártevők egyedszáma indokolttá teszi, talajfertőtlenítő szerekkel lehet ellenük védekezni. Későbbi időszakban a

levéltetvek, poloskák, takácsatkák és a kukoricamoly jelenthetnek problémát.


A szemek fiziológiai érettségének jele a kukoricához hasonlóan a fekete réteg megjelenése a mag alapján az

embrióval szembeni oldalon. Ekkor a szem nedvességtartalma 25–30%.

Gabonafélék


A fiziológiai érettség elérése után a vízleadás sebessége leginkább a környezeti feltételek függvénye. A laza

bugában egyenletesebb és gyorsabb a vízleadás, a tömött bugában lévő szemek lassabban veszítik el

nedvességtartalmukat.

A betakarítás időpontjának meghatározásakor gondot okozhat, ha sok a sarjhajtáson képződött buga, ezek

ugyanis később érnek. A bugákat 10–15 cm-es szárrésszel aratják, a szem törése szempontjából a 25%

nedvességtartalom ideális a betakarításkor.

Betakarítás után a szem hamar befülled, ezért a biztonságos tároláshoz szárítani szükséges. Szárítása 30–50%-

kal hosszabb ideig tart, mint a kukorica esetében, mert az apró magvak között a szárító levegő áramlása sokkal

lassabb. A tároláshoz szükséges nedvességtartalom 12–13%.

13.6. 12.6. Minőségi jellemzők

A cirokszem keményítőtartalma 68–73% közötti, a keményítő 23–28%-a amilóz és 72–77%-a amilopektin.

Fehérjetartalma 11–13%. A fehérje emészthetősége jobb, mint a kukoricáé, aminosav összetétele az

abraktakarmányok között közepes, lizin tartalma jó, 1,8–2,5%, metionin és cisztein tartalma viszonylag kevés.

Olajtartalma kevesebb, mint a kukoricáé (2,8–3%), és kevesebb telítetlen zsírsavat tartalmaz (linolsav 48–50%,

olajsav 30–33%). Felhasználhatóságát rontja tannintartalma. A hazai minősített hibridek zöme 0,8–1,2% tannint

tartalmaznak, a tanninszegény hibridek 0,2%-ot.

13.7. 12.7. Vetőmagtermesztése

Az ország legmelegebb, déli részei alkalmasak szabvány minőségű vetőmag előállítására. A tábla

kiválasztásánál követelmény, hogy két éven belül nem lehet cirokféle a vetésváltásban. Az izolációs távolság

400 m.

Általában a keresztezéshez 12 sor anyát és 4 sor apát vetnek. A minél hosszabb ideig tartó együttvirágzás

elérése érdekében osztott idejű és frakcionált vetés lehetséges, ugyanúgy, mint a hibridkukorica esetében.

Virágzás után az apasorokat el kell távolítani. Betakarításánál számítani kell a szemtörésre. Szárítása 38 °C-on

történik. A vetőmag minőségi előírásait az 58. táblázat tartalmazza.

58. táblázat - Aszemes cirok vetőmagjának minőségi követelményei

Szaporítási

fok

Csírázóképessé

g,

legalább, %

Tisztaság,

legalább,%

Idegenmag-

tartalom,

db/minta

Nedvességtartalo

m, legfeljebb %

Vizsgálati

minta, g

SE–E 80 98 0 14,5 900

I-II. fok

14. 13. Köles


A köles az új kőkorszak óta termesztett, ősi, egyéves, igénytelen kultúrnövény. A burgonya széles körű

elterjedése előtt a „szegényember kenyerének” is nevezték. Ismeretes még a japán köles, melyet kölesfűnek is

neveznek.

Európába valószínűleg a kelták közvetítésével került. Ismerték és termesztették a kölest Indiában és Afrikában

is. Rövid tenyészideje és kedvező szaporítási hányadosa miatt a középkorban, ínséges időben a köleskása

gyakran volt a legfontosabb táplálék. Később az iparosodással és a mezőgazdaság fejlődésével a kalászos

gabonák és a kukorica került előtérbe, a köles jelentősége pedig csökkent. Oroszország egyes területein még a

múlt század végén is kiterjedten vetették. Nálunk először kásanövényként ismerték, de terméséből lisztet és

cefrésítve alkoholt is készítettek.

Gabonafélék


Termését részben hántolják, részben takarmányként, madáreleségként is használják.

A köles napjainkban a reform táplálkozás népszerűsödésével egyre inkább helyt kap a biotermesztésben. Rövid

tenyészideje és sokoldalú használhatósága növeli értékét. A biopiac elsősorban hántolt kölest igényel.

Ezek azt támasztják alá, hogy a köles nem egy jelentéktelen növény, hanem ősi táplálék, melynek újraértékelése

napjainkban van folyamatban. Termése az alábbiak szerint alakulhat szántóföldi termőhelyenként:


talajok 1,5–2,5 t/ha,


IV. laza és homoktalajok 0,8–2,0 t/ha.


A pázsitfűfélék (Gramineae) családjába, a köles (Panicum) nemzetségébe tartozik. A termesztett köles

(Panicum miliaceum L.) három fajtakörbe sorolható:

•Szétálló vagy terpedt bugájú P. miliaceum var. effusum (Alef.), ahol a buga fő tengelye hosszú, felálló vagy a

buga végén a szemek tömege miatt kissé lehajló.

•Zászlós bugájú, P. miliaceum var. contractum (Alef.), ahol a buga főtengelye és a bugaágak egyenesen felállók,

rövidek. A buga formája megnyúlt gömb.

•Tömött bugájú, P. miliaceum var. compactum (Koern.).

A szemtermést borító toklász alapján megkülönböztethetők:

•fehér köles, P. miliaceum album,

•piros köles, P. miliaceum rubrum,

•szürke köles, P. miliaceum griseum,

•sárga köles, P. miliaceum luteum.

24. ábra - A köles habitusképe

Gabonafélék


Gyökérzete morfológiáját vizsgálva megállapítható, hogy mélyre hatoló bojtos gyökérzetet fejleszt, nagyon jól

hasznosítja a talaj tápanyagkészletét. A növény morfológiáját a 24.ábra mutatja.

Szára jellegzetes szalmaszár 5–7 szártagból áll, 75–100 cm magasra nő, növényenként 3–4 hajtást fejleszt,

amelyből 1–2 hoz teljesen kifejlett bugát.

Levelei 1–2 cm szélesek, 40–50 cm hosszúak. A levelek, de főleg a levélhüvelyek szőrözöttek.

Virágzata összetett füzéres fürt, elágazó összetett bugája van, önmegporzó és fajtára jellemző színű.

Termése a szemtermés, amelyet takaró két pelyva fényes, sima felületű és a köles szem termésének jellegzetes

színét adja. Tenyészideje 70–130 nap. Hazánkban a piros köles tenyészideje a legrövidebb, a fehéré pedig a

leghosszabb.

Egyedfejlődésére – mely egyező a Gramineaekkal – jellemző, hogy keléskori melegigénye nagyobb, mint a

többi gabonaféléké. A keléshez 10 °C körüli talajhőmérséklet szükséges. A köles termésének kialakításában a

csapadéknak fontos a szerepe. Keléskor a csírázáshoz viszonylag fele annyi vizet igényel, mint a búza, a zab, az

árpa vagy a kukorica. A transzspirációs együtthatója is jobb a szárba szökésig, mint szárba szökéstől az érésig.

Ezért a talaj víztartalmának csökkenése csak a szárba szökés utáni időszakban okoz terméscsökkenést.

Nedvességigényénél különösen kritikus a bugahányás és az érés kezdete közötti időszak.


A köles nemesítésével Magyarországon először Horn Miklós foglalkozott és előállította az 1941-ben minősített

Lovászpatonai piros magvú fajtákat. A II. világháborút követően Fertődön Beke Ferenc nemesített kölest,

előállította a Fertődi–2 jelzésű fajtát.

Gabonafélék


A madáreleség exportpiacának bővülésével jelenleg több helyen foglalkoznak nemesítéssel és fajtafenntartással.

Így Tápiószelén, Karcagon, Nagykállóban és Táplánszentkereszten. A hazai fajtaválasztékot bővítik az egykori

Szovjetunió különböző területein nemesített és onnan honosított fajták. A köles főleg öntermékenyülő.


Talajigény. A köles termesztésének a könnyen felmelegedő, nem túl nedves, inkább a szárazabb fekvésű talajok

alkalmasak. Középkötött, jó táperőben lévő mezőségi és erdőtalajokon díszlik a legjobban. Humuszos homokon

is vethető, ha az tápanyaggal jól ellátott. A vizenyős és hideg talaj termesztésére nem alkalmas.

Éghajlatigény. A növény hőigényes, ezért termőhelye főleg az ország déli fele. Azok a termőhelyek alkalmasak

termesztésre, amelyek lehetővé teszik májustól július elejéig a vetés utáni kelést és fejlődést, közepesen száraz

májusi hetekben is.

Környezetigény. Napjainkban kis területen, főleg kettős termesztésben és kipusztult vetések pótlására

használják. Alkalmazkodó képessége jó. A külterjes gazdálkodás talajállapotához jól alkalmazkodik. Középes és

belterjes feltételek között is vethető. Lakóhelyek közelében érésekor riasztó védelme szükséges.


14.5.1. 13.5.1. Elővetemény-igénye

Főnövényként késő tavaszi vetése miatt a köles elővetemény iránt nem igényes, fővetésű kölesnek a május

elején sorra kerülő vetésig bármely növény lehet előveteménye.

Önmaga után – az eltérő típusok keveredésének megakadályozásáért – vetőmagot ne termesszünk. Köles után

tavaszi vetésű növény következzen. A betakarításkor elpergett magjai miatt tavaszi árpa és cirok ne kövesse.


Homokon ott maradjon el az őszi szántás, ahol fenn áll a deflációs veszély. Tavasszal április elején kerüljön sor

az első talajmunkára, s ezt követően csak közvetlen vetése előtt kell 5–8 cm-es vetőágyat készíteni.

Fővetés esetén az őszi szántás után tavasszal általában simítózás az első talajmunkája. Ez után a gyomtalanítás,

a vízmegőrzés miatt csak szükség esetén alkalmazható a kultivátor járatása. Középkötött talajon magágya

legyen tömötten zárt.


A köles 1 tonna terméssel és a hozzá tartozó szalmával a talajból – a talajok tápanyag ellátottságát figyelembe

véve az alábbi tápanyagokat veszi fel




Az alaptrágyákat (PK) az őszi szántással, a N-t magágykészítéskor kapja meg. Homokon mindhármat tavasszal.

A talajvizsgálati adatok alapján tápanyagellátása az 59. táblázat szerint alakul.

59. táblázat - A köles tápanyagigénye, kg/1 t termés

Szántóföldi




Gabonafélék


I. (mezőségi)

N

P2O5

K2O

25

12

30

22

10

27

20

9

24

19

9

22

18

9

20

II. (erdő)

N

P2O5

K2O

28

15

31

25

12

28

23

10

25

21

9

23

19

9

20

IV. (laza és homok)

N

P2O5

K2O

30

15

34

28

13

30

26

12

28

25

11

26

24

10

25

14.5.4. 13.5.4. Vetés

A köles magja apró, emiatt csak jól beállítható, lucernavetéshez is alkalmas vetőgéppel érdemes vetni, kellően

tömörített magágyba. Főnövényként május második dekádjától július 10-ig vethető, mivel csírázásához sok hőt

igényel.

60. táblázat - A köles és a japán köles vetési útmutatója

Megnevezés Köles Japán köles

Vetésidő V. 10 – VII. 10. V. 15 – VII. 10.

Sortávolság 12 cm 24 m

Vetésmélység 1–1,5 m 1–2 m

Csíraszám 700–850 db/m2 600–700 db/m2

84–102 db/fm 144–168 db/fm

Ezermagtömeg 3,0–3,5 g

Piros magvú 4,5–5,0 g

Sárga magvú 5,5–6,0 g




Ha a talaj kiszáradt vagy nem kap időben esőt, célszerű és van lehetőség a kelesztő öntözés mellett dönteni. A

60. táblázat tartalmazza a vetési útmutatót.


Gabonafélék


Gyomok ellen bokrosodásának kezdetén kell védekezni. Csak kétszikűeket irtó herbicidnek van értelme.

Muharfajok ellen védekezésre nincs lehetőség.

Betegségei. Az árpa sárga törpülés vírus (Barley yellox dwarf virus) fertőzés hatására a csúcstól és a

levélszegélytől kezdődően a levelek sárgulnak, vörösödnek. Súlyos esetben a növények törpülnek.

A köles baktériumos csíkoltsága (Xantomonas panici Lavulescu).A tünetek a levélen, száron és bugán egyaránt

megtalálhatók. A legjellegzetesebb tünetek virágzás előtt láthatók. A foltok először vizenyősek, később

beszáradnak, nedves időben felületüket fénylő baktériumhártya borítja. A fertőzött növények bugája nem

termékenyül. A legfontosabb fertőzési forrás a termés, ahol a kórokozó életképességét több évig megtartja.

Kölesrozsda (Puccinia purpurea Cbe.).A cirokféléken és a fenyércirkon élősködik. Hazánkban eddig nem

okozott gazdaságilag jelentős károkat.

Köles porüszög (Sphacelotheca destruens Stev. et. Johns).Gyakran a fertőzött növény minden bugája üszkös. A

spóratömeg darabjai a vetőmaghoz tapadva terjednek és szántóföldi körülmények között a csírát fertőzik.

Köles fuzáriumos megbetegedése (Fusarium ssp.). Gyakran okoz tömeges csírapusztulást, ha nedves, hideg

talajba vetik. A fuzárium már bugázás előtt is károsítja az állományt. A szártő megbetegedése miatt a növények

fejlődésükben visszamaradnak, apró, fejletlen bugákat képeznek. A buga részben steril, részben aszott

ocsúszemeket tartalmaz. Megfelelő víz- és tápanyagellátás csökkenti a fertőzés mértékét.

Kártevői. Kukoricamoly (Ostrinia nubialis L.).A hernyó júliusban, augusztusban károsít. A lepke június végén,

július elején repül. A lepkék tojásaikat a levél fonákjára csomókba rakják. A kikelő lárvák először a levélen

hámozgatnak, majd a szárba rágják magukat. Lárva alakban, a növények szárában telel. A hernyó tavasszal nem

táplálkozik, csak röpnyílást készít és bebábozódik.

Köles gubacsszúnyog (Stenodiplodes panicii L.).Köles monokultúra vagy a növény koncentrált termesztése

esetén károsít. A köles kis vetésterülete miatt a kártevő hazánkban elvétve fordul elő.

Fritlégy (Oscinella frit L.).A lárvák a vezérhajtás tenyészőcsúcsa felett a szár belsejében táplálkoznak. A

károsított szalmaszár enyhe húzásra is elszakad. Évente 3–4 nemzedéke fejlődik ki. Kölesben nem védekeznek

ellene.

Házi veréb (Passer domesticus L.).Kártétele időnként nagy méreteket ölthet. A szemtermés fogyasztásán túl a

bugákat tömegesen tördelik le és csépelik ki.


Bokrosodása miatt a köles érése egyenlőtlen. A köztermesztésben lévő fajták jelentős része zöld száron érik,

ezért aratását akkor kell megkezdeni, amikor a bugák sárgulnak, a szemtermés fajtára jellemző színű és a

főhajtáson lévő szemek viaszérésben vannak. A levelek ebben az érésfázisban rendszerint zöldek.

Betakarítása egy menetben, gabonakombájnnal történik. A tarló magasságát és a gép beállítását úgy kell

megválasztani, hogy a termésbe ne kerüljenek szár- és levélmaradványok. Cséplés után a termést azonnal

tisztítani és rendszerint szárítani kell. Kétmenetes betakarítás esetén a kölest először rendre vágják, majd 2–3

napos száradás után rendről csépelik. A betakarítási veszteségek megakadályozására a kombájn

dobfordulatszámát, valamint a dobkosár és a dob közötti hézag beállítását folyamatosan állítani kell. Túlérésben

a köles könnyen pereg. Esetleges szárítása időigényes.

14.6. 13.6. A termesztett növény minősége

A köles szárazanyag-tartalma lényegében egyező a Gramineaek szárazanyag-tartalmával. Nincs jelentős eltérés

a nyersfehérje, nyerszsír, nyershamu és NmK anyagokban sem. Ez vonatkozik a fentiek emésztési együtthatóira

is. Így nem véletlen, hogy nincs eltérés a MJ/kg szárazanyag értékek között sem.

Csak darálva szabad etetni, mert különben az apró, sima felületű magvak emésztetlenül távoznak a

bélcsatornából. Nagy a rosttartalma, összetétele miatt azonban a kukorica csak egy része helyettesíthető vele.

Étrendi hatása előnyös. A zsírt, a vajat lágyítja.


Gabonafélék


Főnövényként a kölest és a japánkölest májusban kell vetni, gabona-sortávolságra, olyan táblába, ahol a

megelőző 2 évben nem vetettek azonos vagy rokon fajú növényt. Az elválasztósávhoz 2 m-es idegenelőutak

szükségesek, mert a mintaterek átlagában gyomokból, Elit előállításban legfeljebb 10, I–II. fokú előállításban 20

db-ot enged meg a hazai szabvány, de a termeltető kikötheti a teljes gyommentességet kakaslábfűből,

moharfajokból, esetleg repcefélékből és varjúmákból is. A vetésben veszélyes és nehezen tisztítható

gyomnövények nem lehetnek. A vetőmag minőségi előírásait a 61. táblázat tartalmazza.

61. táblázat - A köles vetőmagjával szembeni fő követelmények

Szaporítá

si fok

Csírázóképessé

g,

legalább,

%

Tisztasá

g,

legalább,

%

Idegenmag-tartalom,

db/minta Nedvességtartalo

m, legfeljebb %

Vizsgálat

i

minta, g más

növényfa

j

összesen

Nehezen

tisztítható

gyommag

*

SE–E 80 98,5 8

3 14,5 150

I-II. fok 40 15

* Kakaslábfű, repcefélék, mustárfajok, moharfajok, varjúmák.

Kölesbugaüszögöt az SE és E vetőmag nem tartalmazhat, az I–II. fokúban legfeljebb 4 db/minta a megengedett.

A kölesbugaüszög vizsgálatakor egy darabnak kell tekinteni a kölesmag méretűvé összerakott üszögtöredékeket.

Eltérő toklászú mag az SE–E vetőmagban nem lehet, az I–II. fokú vetőmagban legfeljebb 0,5 tömeg%.

15. 14. Fénymag


A fénymag vagy kanári köles (Phalaris canariensis L.)a Kanári-szigeteken őshonos, de a legrégebbi termesztési

és hasznosítási adatok Marokkóból származnak. Vetésterülete az utóbbi másfél évtizedben 200–300 ezer ha

között változott a világban. A fénymag a legtöbb földrészen ismert, de jelentősebb területe csak néhány országra

összpontosul. A világ vetésterületének 75–80%-a Kanadában van. Európában Magyarország a legjelentősebb

termelő. A világ termésátlaga 0,7–1,1 t/ha közötti. Az 1990-es évektől vált jelentősebb kultúrává hazánkban és

stabilizálódott vetésterülete a 20–25 ezer ha között, 0,9–1,2 t/ha-os termésszinten (62. táblázat).

62. táblázat - A fénymag vetésterülete és termésátlaga

Év

Világ Magyarország

vetésterület,

ha

termésátlag,

t ha–1

vetésterület,

ha

termésátlag,

t ha–1

1991–1995 204 210 1,08 27 200 1,08

1996–2000 235 865 1,05 22 626 0,98

2001 210 298 0,71 5 668 0,91

2002 277 575 0,78 20 000 1,15

Gabonafélék


2003 305 975 0,89 20 000 1,15

A fénymag elsősorban madáreleség, de háziállatok (kutya, macska) tápjába is keverik.

Egyes országokban lisztjéből tésztát és kenyeret is készítenek vagy kásaként fogyasztják. Jelentőségét magas

fehérjetartalmának (20–25%) és kedvező esszenciális aminosav-összetételének köszönheti (63. táblázat).

AMagyarországon termelt fénymag jelentős része exportra kerül, főként Olaszországba, Németországba,

Svájcba és Belgiumba.

Termése: 1–3 t/ha szem; szem:szalma aránya 1:2,0–3,5.

15.2. 14.2. Botanikája és fiziológiája

Afénymag az egyszikűek (Monocotyledoneae) osztályába, a pelyvások (Poales) rendjébe, a pázsitfűfélék

(Poaceae) családjába, a Phalaris nemzetségbe tartozik. Kromoszómaszámuk alapján a fajokat öt csoportba lehet

osztani: az 1–2. csoportban találhatók a diploidok, amelyekből ismertek a 2n = 12 kromoszómaszámúak, ahová

a fénymag – Ph. Canariensis – mint egyéves faj tartozik.

A fénymag csírázása-kelése 6–8 °C-os talajhőmérsékletnél már megindul.

25. ábra - A fénymag habitusképe

Gabonafélék


Gabonafélék


Gyökérzet. Dús, bojtos gyökérzete főleg a talaj 0–25 cm-es rétegében található.

Bokrosodása kiváló, a produktív hajtások száma 7–8 milliós tőszámnál növényenként 3–4, így gabona-

sortávolságú vetésnél a fő- és sarjhajtásokon lévő bugák száma eléri a 150–200 db/m2-t. Hiányos tőszámnál

bokrosodása még erőteljesebb. A bokrosodás mértéke jelentősen függ a vetés és kelés idejétől, valamint a

kezdeti fejlődés időjárási viszonyaitól.

Szár. Szilárd, üreges, esetenként enyhén viaszos. A teljes növénymagasság 80–130 cm közötti lehet.

Virágzat. Álfüzérbe szoruló buga, öntermékenyülő. A füzérkék laposak. A buga alakja megnyúlt tojásdad,

gömbös, illetve elvékonyodó gúla. A buga hossza 2,8–4,0 cm. A bugavég virágzáskor sok esetben antociános

elszíneződésű. A buga éretten szalmasárga.

Termés. Szemtermés, a szem zömök, lándzsa alakú, fényes szalmasárga, esetleg világosbarna.

Ezerszemtömege: 7,0–9,0 g.

Tenyészideje: 103–120 nap. Vannak fajták, amelyek túlérésben sem hajlamosak pergésre.


Hazánkban először az 1870-es években a Mosonmagyaróvári Akadémián végeztek kísérleteket fénymaggal.

Termesztését az 1930-as években Surányi karolta fel, elsősorban külföldről származó fajták honosításával.

Jelenleg a kisvárdai, karcagi és szarvasi nemesítő intézetek eredményeként 5 fajta áll a termelők rendelkezésére.

Afajtákkal szemben támasztott főbb követelmények: jó termőképesség, megfelelő bokrosodó és regenerálódó

képesség, gyors kezdeti fejlődés, kiváló állóképesség, kiegyenlített szemképződés és egyszerre érés. Július

közepére érjen be, túlérésben se peregjen, legyen jó alkalmazkodóképességű és szárazságtűrő.

Köztermesztésben lévő fajtáink potenciális termőképessége 2–3 t/ha.


Talajigény. A fénymagot elsősorban a gyengébb termékenységű kötött réti és szikes talajokon, továbbá laza

homoktalajokban termesztik. Jó, 2 t/ha feletti szemtermést csak középkötött és jó vízgazdálkodású talajokon

lehet elérni.

Éghajlatigény. Az északi és nyugati országrész hűvösebb klímájú területeit kivéve a fénymag az ország egész

területén termeszthető. Csírázási hőigénye 6–8 °C talajhőmérséklet. A kelést követően a rövidebb idejű fagyokat

jól tűri, de a tartós – 3–4 °C már károsíthatja. A kisebb fagykárok után regenerálódni képes. Kezdeti

fejlődésének, a bokrosodásnak a mérsékelten meleg, átlagos csapadék ellátottságú időjárás kedvez. Száraz,

meleg tavaszon bokrosodása mérsékelt, gyorsan szárba indul, szalmája alacsony marad, kevesebb bugát hoz. A

fénymag tenyészidő alatti vízigénye 160–180 mm, leginkább vízigényes a szárba indulás és a szemképződés

időszakában. Szárazságtűrő képessége jó, de a szemképződéskori aszályos időjárás a terméshozamot jelentősen

csökkenti.

Környezetigény. Magyarországon a nemesítő körzetekhez kapcsolódóan Jász-Nagykun-Szolnok és Békés

megyékben, valamint a Nyírség déli tájain terjedt el termesztése.



A fénymag az előveteményekre különösebben nem igényes. Legjobb elővetemény az évelő és egyéves

pillangósok, amelyek tápanyagban gazdagabb talajt hagynak maguk után, de jó előveteménynek számítanak a

kapások is. Minden olyan termesztett növény megfelelő, amely után jó magágy készíthető a fénymag számára.

Kerülni kell a gyomnevelő előveteményeket, valamint a veszélyes gyomokkal erősen fertőzött talajokat. Ne

legyen előveteménye hasonló magméretű növény, mert esetleges árvakeléssel a betakarításkor magkeveredés

következhet be, ami nehezíti a magtisztítást. Ilyenek a köles, a mohar, a szudánifű stb.

Gabona után vetve fennáll a veszélye annak, hogy a fuzáriumos szártőbetegségek a fénymagot károsíthatják.

Gabonafélék


Önmaga után ne következzen a kalászosoknál bekövetkező gombás betegségek miatt.

A fénymag július második felében betakarításra kerül, így utónövényként őszi és tavaszi vetésű is követheti. Az

őszi kalászosoknak közepes értékű előveteménye, mert visszamaradó szalmája nehezen bomlik.


A talaj-előkészítésnél legfőbb szempont, hogy az alkalmazott műveletekkel a növényállomány egyenletes

kelését és az optimális tőállomány kialakulását segítsük. Fontos a talaj nedvességtartalmának megőrzése, az

egyenletes felszínű, kellően tömörített aprómorzsásra elmunkált talaj. A fénymag mélyművelést nem igényel,

elég számára a 20–25 cm mély alapművelés.

A talaj-előkészítés idejét, módját és eszközeit meghatározza az elővetemény betakarításának ideje, a

visszamaradt növényi maradvány mennyisége, a talaj kötöttsége és nedvességtartalma.

Korán lekerülő elővetemények után a lehető legrövidebb időn belül el kell végezni a tarlóhántást és zárni

gyűrűshengerrel. Kevésbé gyomos talajon a tarlóápolás elmaradhat, amennyiben a gyomok nem kötnek magot.

Erős gyomosodás esetén a tarlóápolás nem nélkülözhető. A szántás szeptember második felében 20–25 cm mély

legyen.

Későn lekerülő elővetemények után, amennyiben nagy tömegű a tarló és szármaradvány, azokat fel kell aprítani,

majd ezt kövesse a szántás. Kevesebb növényi maradvány után a betakarítást a szántásos alapművelés követheti.

A lazább talajokon célszerű a szántást még ősszel elmunkálni, s így tavasszal kevesebb munkamenetben

készíthető magágy. Az ősszel elmunkált talaj tavasszal lassabban szikkad fel, de a magágy egyenletesebb

nedvességtartalmú és ülepedettségű lesz. Kötöttebb talajokat ősszel nem célszerű elmunkálni, mert így jobb a

talaj őszi-téli vízbefogadó képessége, tavasszal a talajfelszín gyorsabban szikkad és a tavaszi talajmunkák

hamarabb megkezdhetők.

A tavaszi talaj-előkészítésnél törekedni kell a minél kevesebb művelettel készített jó szerkezetű magágyra. Az

ősszel elmunkált szántás egy menetben fogassal vagy kombinátorral tehető vetésre alkalmassá.

Kötöttebb talajokon, ahol az őszi szántás elmunkálása elmaradt, a talajfelszínt tavasszal először simító + fogas

kapcsolással egyengetni kell. A magágy – rotációsboronával vagy kombinátorral kialakítva – 8–10 cm mély

legyen. Tavaszi talaj-előkészítésnél figyelembe kell venni a talaj nedvességtartalmát. A túlzottan nedves,

kellően nem szikkadt talajokat a művelőeszköz csak elkeni, tömöríti, szerkezetét lerontja.

A kis 7–8 g-os ezerszemtömegű fénymag:

•különösen érzékeny a magágy minőségére,

•a rossz talajmunkát a későbbiekben nem lehet megjavítani,

•több vetőmaggal sem biztosítható a tőszám, a homogén növényállomány.


A fénymag szemtermésének és szalmájának tápanyagtartalmát, valamint az 1 t szemtermés és a hozzátartozó

melléktermék fajlagos tápanyagigényét a 63. táblázat tartalmazza.

A terméshozamot elsősorban a N-ellátottság határozza meg, a P- és K-trágyázás termésnövelő hatása a

közepesnél gyengébb P- és K-ellátottságú talajokon jelentősebb. Hiányos tápanyag-ellátottságnál a fénymag

fejlődése vontatott, bokrosodása gyengébb, az állomány színe halványzöld, nem éri el a fajtára jellemző

növénymagasságot, a bugázás elhúzódó, a bugák aprók maradnak és kisebb lesz az ezerszemtömeg. Jelentős

tápanyaghiány vagy hosszan tartó aszály esetén a növényállomány nem képes bugát fejleszteni, a termés

jelentősen csökken.

A fénymag tápanyagigényét elsősorban műtrágyával kell biztosítani. Közvetlenül ne legyen a talaj

istállótrágyázva. A trágyaszükségletet mindig talajvizsgálatokra kell alapozni. Mészben szegény talajon CaCO3

adagolásával a terméshozam növelhető. A foszfor- és káliumműtrágya teljes mennyiséget ősszel, a szántást

megelőzően kell kijuttatni.

Gabonafélék


A N-trágyázás ideje, megosztása függ a talaj kötöttségétől, a lejtőviszonyoktól és az előveteménytől. Kötöttebb

talajokon a N-t megosztva, 30–50%-át az első tavaszi talajmunkák idején, a többit vetés előtt kell kiszórni és

bemunkálni a talajba. Laza szerkezetű, illetve lejtős táblákon a N-műtrágyát tavasszal kapja. Kötött

agyagtalajokon és sziken a tavasszal nehezen száradó talajokon kerülhet sor a N-műtrágya teljes őszi

kijuttatására; ennek oka, hogy a tavaszi műtrágyázás ideje bizonytalan és jelentős taposási kárral is jár.

Amennyiben az elővetemény pillangós volt, a N csökkenthető. A N-műtrágya tavaszi megosztása, a fénymag

fejtrágyázása nem indokolt és gazdaságtalan (63. táblázat).

63. táblázat - A fénymag tápanyagigénye, kg/1 t termés

Szántóföldi




I.

N

P2O5

K2O

29

12

30

26

10

27

24

8

25

22

8

23

21

8

20

II.

N

P2O5

K2O

31

14

32

28

12

29

26

10

27

24

10

25

22

10

22

III.

N

P2O5

K2O

30

16

31

27

14

28

25

12

26

24

12

25

23

12

24

IV.

N

P2O5

K2O

31

14

32

30

12

29

28

11

27

26

9

25

24

8

22

V.

N

P2O5

K2O

31

16

31

28

14

28

26

12

26

24

12

25

21

12

24

VI.

N

P2O5

K2O

32

15

32

30

13

30

27

11

28

24

11

26

22

11

25

15.5.4. 14.5.4. Vetés

A fénymag vetése akkor kezdhető meg, amikor a vetés mélységében a talajhőmérséklet eléri a 6–8 °C-ot. Ez a

hazai termőhelyeken általában március második felére esik. A vetést március végéig, de legkésőbb április első

dekádjában be kell fejezni. Későbbi időpontban végzett vetéseknél a talaj felső rétege már gyakran kiszárad, így

a kelés egyenetlen és hiányos lesz. Különösen korán kell vetni a gyorsan felmelegedő, lazább talajokon, ahol a

talaj felső rétege nedvességtartalmát hamarabb elveszti.

Gabonafélék


A fénymag biológiai igényének a sekély, 2–3 cm mélységű vetés felel meg. Szárazabb, lazább talajokon a 4–5

cm-es vetésmélység sem okoz kelési problémákat.

64. táblázat - A fénymag vetési útmutatója


Vetésidő III. 20–30.

Sortávolság 24 cm

Vetésmélység 2–3 m

Csíraszám 800–850 db/m2

160–190 db/fm




Nedvességtartalom 14% legfeljebb

A fénymagot gabona-sortávolságra vetik, hektáronként 8–9 millió csírával, mely 95–110 db csírának felel meg

folyóméterenként. A hektáronkénti vetőmagszükséglet – átlagosan 7 g ezerszemtömeggel számolva – 65–80 kg.

Vetésre csak fémzárolt, ismert származású és szabványos minőségű vetőmag kerüljön. Vetés után, ha a vetőgép

nincs sorhengerrel ellátva, hengerezés kövesse. Vetési útmutatóját a 64.táblázat tartalmazza.


A tábla kiválasztása jelentősen befolyásolja a vegetáció során jelentkező teendőket. A talajban ne legyenek

talajlakó kártevők (drótféreg, csócsárló). Amennyiben mégis védekezni szükséges, a talajfertőtlenítő

készítményeket vetés előtt kell a talajba dolgozni.

Gyomok. A fénymagtermesztés sikerét meghatározza a tábla gyommentessége, amelyet nagymértékben

befolyásol a helyes tábla- és elővetemény-megválasztás. A gyomnövények közül a káros és nehezen tisztítható

gyomok (vadzab, ragadós galaj, útszéli zsázsa, juhsóska, vadmuhar fajták, szédítő vadóc, kakaslábfűfajok)

eltávolítását kell elvégezni. A vadzab ellen a gyom 1–3 leveles állapotában az 1. nódusz megjelenéséig lehet

eredményesen védekezni.

Kártevők. A fénymag zöld növényi részeit a kártevők közül elsősorban a veresnyakú árpabogár imágói és

lárvái károsítják. Ellenük többféle inszekticiddel lehet védekezni. A tenyészidő második felében a bugákon

levéltetvek telepedhetnek meg, a bugatengely és a magkezdemény szívogatásával jelentős kárt okozva.

Betegségek. A vetőmagtermesztő táblákon karantén az anyarozs (Claviceps purpurea), de ellene hatékony

fungicid nem ismeretes, csak a fertőzött területek elkerülése és a helyes növényi sorrend jelenthet védelmet. A

magtermés sikere érdekében célszerű a vetőmagot csávázni, főként a Fusarium spp., a Helminthosporium

sativum stb. kártevő gomba ellen. Figyelembe véve a fénymagszemek maghéjtulajdonságait, mindenképpen

tapadásnövelőt kell adagolni a csávázószerhez.

15.5.6. 14.5.6. Betakarítás

A fénymag betakarítása a kalászos gabonák betakarítására alkalmas kombájnnal megoldható. A fénymag július

közepén–végén érik. A jelenleg köztermesztésben lévő fajták pergésre nem vagy kevésbé hajlamosak, ezért

túlérésben is veszteség nélkül arathatók.

Gabonafélék


A betakarítást csak alacsony légnedvességnél (11 óra után) lehet kielégítően elvégezni, mert a „vonódott” buga

és szalma megnehezíti a kombájn megfelelő beállítását. A nem megfelelően érett vagy nedves bugából a szemek

nehezen csépelhetők ki. A kombájn beállítása kellően érett állománynál: 1200–1300 dobfordulat /perc és 4-es

rosta alkalmazását igényli.

A fénymag szalmája értéktelen, ezért célszerű szecskázóval ellátott kombájnokat használni, amelyek

egyenletesen terítik szét a feldarabolt növényi maradványokat a területen. Átlagos körülmények között aratott

fénymag – 12–15% nedvességtartalom és kevés növénymaradvány esetén – befülledésre nem hajlamos. Az ettől

magasabb nedvességtartalmú vagy sok éretlen növényi részt tartalmazó termést azonnal előtisztítani kell, majd

vékonyan kiterítve továbbszárítani a kellő nedvességtartalom eléréséig. Ezután következik a tisztítás. Először

szelelőrostán engedik át a termést, 3–4 mm-es kör és 1,5–2,0, illetve 0,5–1,0 mm-es hasítékrostát használva.

További tisztításra sok idegen vagy hántolt mag esetén van szükség, amit szeparátoron vagy triőrön végeznek.

15.6. 14.6. A fénymag minősége

65. táblázat - A fénymag fehérjetartalma és aminosav-összetétele

Komponensek Fehérje, aminosav,

g 100 g–1 szárazanyag

Aminosav,

g 100 g–1 fehérje

Nyersfehérje 21,70 –

Esszenciális aminosav (EA)

Cisztin 0,91 4,20

Fenilalanin 0,91 4,20

Izoleucin 1,00 4,61

Leucin 1,55 7,15

Lizin 0,39 1,80

Metionin 0,45 2,08

Tirozin 0,29 1,34

Treonin 0,62 2,85

Valin 1,27 5,86

EA összesen 7,39 34,09

Nem-esszenciális aminosav

(NEA)

Alanin 1,16 5,35

Arginin 0,53 2,44

Aszparaginsav 1,60 7,38

Glicin 0,71 3,27

Gabonafélék


Glutaminsav 6,66 30,72

Hisztidin 0,27 1,25

Prolin 1,17 5,40

Szerin 0,99 4,56

NEA összesen 13,09 60,37

EA+NEA 20,48 94,46

* Aminosavak csoportosítása a WHO és a FAO szerint


A vetőmagszabvány előírása szerint a szigetelési távolság más fénymag fajtától a SE-nél 500 m, E-nél 300 m, I.

foknál 250 m, II. foknál 200 m.

A vetőmagtermő táblákon két alkalommal – a virágzást megelőzően és a betakarítás előtt – kerül sor

idegenelésre, amikor az idegenelő utakon bejárva a területet, eltávolítják a fajtaidegen növényegyedeket és a

káros gyomokat.

A vetőmag-szaporítások szántóföldi ellenőrzését a 48/2004.FVM rendelet szerint, követelményeit betartva kell

elvégezni. A fénymag betakarítására csak eredményes szántóföldi szemlét követően kerülhet sor. A

vetőmagtételeket az OMMI megmintázza, a mintákat megvizsgálja és a vizsgálati eredményről vetőmag-

minősítő bizonyítványt állít ki. A fémzárolt vetőmagtétel akkor megfelelő és vetőmagként abban az esetben

forgalmazható, ha a minősítés: „szabványos minőségű” megállapítást kap (66. táblázat, MSZ7145:1999).

66. táblázat - A fénymag vetőmag minőségi követelményei

Szaporítás

i fok

Csírázóképessé

g,

legalább,

%

Tisztaság

,

legalább,

%

Idegenmag-

tartalom,


m, legfeljebb %

Vizsgálat

i

minta, g más

növényfaj

összesen

más

nem

gabona

fajok

SE–E 75 98

4 1 14,0 500

I-II. fok 10 5

Káros gyom fénymagban: Setaria spp. (muharfajok), Datura stramonium (csattanó maszlag), Lolium

termulentum (szédítő vadóc), Avena spp. (vadzabfajok)


16. 15. Pohánka


A pohánkát (hajdina, tatárka, kariska), mert lisztes magvú növény a gabonafélék közé sorolják.

Gabonafélék


Magja emberi táplálék, hántolva kásaként fogyasztják, lisztté őrölve tésztafélék készítésére használják.

Napjainkban a korszerű élelmezésben szorgalmazzák fogyasztását. Ez népszerűségét, keresettségét javíthatja.

Takarmányként virágzásban betakarítva zöldetetésre alkalmas. Csak szoktatás után etethető vagy ízletesebb

növényekkel, repcével, lucernával keverve. Előnye, hogy vetés után 6–7 héttel már etethető.

Magja baromfival, lovakkal etethető. Szarvasmarhánál, juhoknál a hántolatlan mag héjában lévő festőanyag

gyulladásos megbetegedést, pohánkabetegséget (fagopirizmust) okozhat. Nagyobb mennyiségben etetve

csökkenti a tej zsírtartalmát, íz- és színhibát okoz. Mézelő növény, értékes méhlegelő. Méztermése hektáronként

60 kg körüli. Várható termése két szántóföldi termőhelyen a következő:

Mag Zöld

II. középkötött erdőtalajok 1,5–2,7 t/ha 10–12 t/ha

IV. laza és humuszos homokok 0,8–1,8 t/ha 5–8 t/ha

E két termőhelytől eltérő vetésénél, középkötött egyéb talajon a II., könnyű talajon pedig a IV. szántóföldi

termőhely terméseit lehet irányadónak tekinteni. Tarlóba vetve 3–4 t zöldtömeget ad hektáronként.


A Himalája hegységből származik. Kelet-Ázsiában ősidők óta termesztik. Európában a XV–XVI. században

kezdték vetni. Nagy a vetésterülete Ázsiában, Észak-Amerika nyugati államaiban. Európában jelentős

Franciaország, Németország, Lengyelország és a volt Szovjetunió európai területein.

Hazánkba a XVI. században került, de nagyobb arányban napjainkig sem terjedt el. Az ország déli, délnyugati

részén kisebb körzetekben alakult ki termesztésének hagyománya. Szerepe inkább a kettőstermesztésben van.

A pohánka a keserűfűfélék (Polygonaceae) rendben, a pohánka (Fagopyrum) családba tartozik. Ebben a

családban a közönséges pohánkán (Fagopyrum esculentum) kívül a szibériai tatárka vagy tatár pohánka

(Fagopyrum tataricum) a legjelentősebb.

Gyökérzet. A növény gyökere kissé elágazó, nem túl mélyre hatoló karógyökér.

Szára elágazó, csupasz, lilásbordó.

Levele szív alakú, vállas, hosszúkás, fonáka fényes, lilásbordó.

Virágai bogernyőben állnak, illatosak, fehérek vagy piroslók. Virágzása 2–3 hétig elhúzódik. Nagy tömegű

virágjából kevés termékenyül és rovarjáráshoz kötődik.

Termése háromélű makkocska, éretten gesztenyebarna vagy barnásfekete (26. ábra).

26. ábra - A pohánka habitusképe

Gabonafélék


Gabonafélék



Hazai viszonyainknak a közönséges pohánka fajtái felelnek meg. 2004-ben a Nemzeti Fajtajegyzékben egy

hazai nemesítésű (Hajnalka 1991), egy német (Rutina 1994) és egy francia (La Harpe 1999) nemesítésű fajta

szerepel.


Talajigény. A középkötött és lazább talajok növénye. Kötött, rossz vízgazdálkodású talajokba, továbbá a

gyengén humuszos laza és futóhomokba nem való. Savanyú kémhatású talajokon is termeszthető.

Éghajlatigény. Vízigényes, melegkedvelő, gyors fejlődésű növény, rövid – 10–12 hetes – tenyészideje alatt

egyenletes meleget igényel. A megkésett másodvetésű állomány érésének kezdetétől a kora őszi fagyra

érzékeny. Sekély gyökérrendszere miatt a szárazságot nem tűri, különösen a virágzás időszakában nagyobb a

vízigénye.

Környezetigény. Igénytelen növény, mégis alkalmazkodóképessége csak közepes. Az extenzív gazdálkodás

viszonyai is megfelelnek számára. Földrajzilag az ország déli, délnyugati részén terjedt el.



Másodvetésű növény. Előveteményre nem igényes. Őszi árpa vagy korai búza után vethető vagy május végén,

június elején lekerülő takarmány keverékek és repce után. Kipusztult, elemi káros növény után is termeszthető,

ha a talaj nem tartalmaz szermaradványt. Utána ősszel búza, tavasszal bármilyen növény következhet.


Művelettakarékosan 2–3 menettel, 10–12 cm mély magággyal megelégszik. Középkötött talajon, ha kevés a

tarló, forgatás nélkül, kultivátorral is előkészíthető a magágy. Nyomában a talaj felületét zárni kell a nedvesség

megőrzése céljából. Ne legyen üreges a magágy, legyen aprómorzsás és tömött.

Humuszos homokon a tarló ekével aláforgatva és gyűrűshengerrel zárva megfelel magágynak.


Magja és a hozzátartozó szára a talajból az alábbi tápanyagokat veszi föl 1 t magterméssel:




Tápanyagszükséglete a tervezhető terméshez a 2.66. táblázat alapján számítható ki. A másodvetésű pohánka

tápanyagai a tarlóhántással egybekötött magágykészítéssel kerüljön a talajba (67. táblázat).

67. táblázat - A pohánka tápanyagigénye, kg/1 t termés

Szántóföldi



igen

gyenge gyenge közepes jó igen jó

N 30 27 25 24 22

Gabonafélék


I. K2O5 13 10 9 9 9

K2O 27 24 22 20 18

N 34 30 27 25 23

II. K2O5 15 12 10 9 8

K2O 30 27 25 24 23

Nitrogéndús talajban a pohánka erőteljesen fejlődik, de rosszul köt magot, ezért nem előnyös, ha

istállótrágyázott az elővetemény. Ha kipusztult, károsodott növény pótlására vetik, felhasználja a nem

hasznosított tápanyagokat.

16.5.4. 15.5.4. Vetés

A 68. táblázat ad eligazítást. Rögös talajon vetés után a hengerezés ne maradjon el. Vetőmagjának csávázása

elengedhetetlen.

68. táblázat - A pohánka vetési útmutatója


Vetésidő VI. 25–VII. 15. elemi káros talajba május l5-től

vethető

Sortávolság 1 fm 100%-os magból

• magnak 24 cm 60 db

• zöldtakarmánynak 12 cm 42 db


Növényszám

• magnak 250 csíra/m2 középkötött szárazabb talajba +

60 csára/fm 15%-kal növeljük a mag-mennyiséget

• zöldtakarmánynak 350 csíra/m2

43 csíra/fm

Ezermagtömeg 20 g





Gabonafélék


Másodvetésben a jó gazda gondosságával művelt szántóföldön nem igényel ápolást. Ha a jó vetőmag kedvező

magágyba kerül, gyorsan fejlődik. 3–4 héten belül virágozni kezd. Virágzása elhúzódik. Magkötéséhez

rovarjárás szükséges, méztermelő képességét házi méhek kitelepítésével hasznosítani lehet.

Betegségei a fitoftóra, a cerkospóra, a fehér- és szürkepenész, a fuzáriumok, a fuzikládium.

Kártevői a rezes fináncbogár, a tripsz és a bagolypille hernyója.


A virágzás kezdetén, vetéstől számított 30–40 napra zöldtakarmányként hasznosítható. Nem fásodik, hosszabb

ideig kaszálható. Alulról felfelé elhúzódó virágzása miatt elhúzódva érik.

Magérése a vetéstől számított 70–75 napra kezdődik. Amikor az első fejlődésű magvak barnák, érettek, a

növény még nedvdús. A mag éretten pereg, ezért érdemes állományszárítással előkészíteni a betakarítást vagy

kétmenetes betakarítást alkalmazni. A szert akkor kell kipermetezni, amikor a középső oldalhajtások magvai az

érés kezdetén vannak. Vegyszerezés után 3–4 nappal, egy menetben, alacsony fordulatszámmal kombájnolható.

Az egyenetlenül érett magot mihamarabb, kíméletesen szárítani kell, hideg vagy legfeljebb 30 °C-os levegővel,

mert gyorsan befülled. A fejletlen és a léha magokat, valamint a gyommagokat tisztításkor el kell távolítani.

16.6. 15.6. A termés minősége

A zöld termés takarmányértéke a mustáréhoz hasonló, de kedvezőbb az ásványianyag-tartalma. Nehezen

szárítható, szénaként nem hasznosítják, fonnyasztva más növényekkel silózható.

A tisztított, 13% nedvesség alá szárított mag a hántolásig jól tárolható.

Hektoliter tömege 50–70 kg közötti, beltartalmától függően. Táplálkozási értékét a 10% fölötti emészthető

fehérjetartalma és magas ásványianyag-tartalma adja.


A növény idegentermékenyülő, ezért szigetelőtávolsága 1000 m. Előveteménye nem lehet azonos vagy

rokonfajú növény. Szántóföldi ellenőrzésre fővirágzásban és a betakarítás előtt kerül sor. Nehezen tisztítható

gyomnövényei a keserűfűfajok.

A vetőmaggal szemben támasztott minőségi követelményeket a 69.táblázat tartalmazza.

69. táblázat - A pohánka vetőmagjával szembeni fő követelmények

Szaporítás

i fok

Csírázóképessé

g,

legalább,

%

Tisztaság

,

legalább,

%

Idegenmag-

tartalom,


m, legfeljebb %

Vizsgálat

i

minta, g más

növényfaj

összesen

más

nem

gabona

fajok

SE–E 85 98

3 – 14,5 600

I-II. fok 7

17. 16. Amaránt


Gabonafélék


Az amaránt régi kultúrnövény. Európában nagyrészt ismeretlen. Hazánkban az 1950–60-as években a szegedi

Délalföldi Mezőgazdasági Kutató Intézetben indult az első honosítási kutatás. 1985 körül kezdtek

termesztésével és nemesítésével bővebben foglalkozni. Az első magyar fajtát 1994-ben ismerték el. Pár év

múlva Kecskemét környékén megindult a kereskedelmi célú termesztés, és 2003-ban forgalomba kerültek az

amarántból készült termékek is.

Magja és zöldje értékes anyagokat tartalmaz, emberi táplálkozásra és takarmánynak egyaránt kitűnő.

Vegyszermentes termesztésre is alkalmas. Nyugat-Európában a biominőségű amarantmag és a belőle készült

termékek keresettek.

17.1.1. Felhasználási területei

Mag: főzve, pirítva, csírazöldségként; lisztje a búza, ill. egyéb gabonafélék lisztje helyett, ill. azzal keverve

használható. Az amaránt és a hagyományos gabonafélék lisztjének (kb. 1:7 arányú) keverékéből minden

hagyományos sütőipari termék elkészíthető: ezek igen jóízűek, táplálóak, és sokáig megőrzik frissességüket.

Zöldtakarmány: egyes amarántfajták zöldtömeghozama és fehérjetartalma vetekszik a lucernáéval. Ezek a fajták

évente többször is vághatók. Az amaránt friss zöldjének beltartalmi és emészthetőségi jellemzői igen

kedvezőek: baromfi, nyúl, birka, sertés és szarvasmarha egyaránt szívesen fogyasztja. Káros mellékhatását nem

tapasztalták. Silózásra is alkalmas. Van már hazai nemesítésű zöldtakarmány amarántfajtánk is.

Szemestakarmány: az amaránt magja kitűnő szemestakarmány is. Különösen baromfinak ajánlható. Gyorsítja az

állatok gyarapodását, és fokozza a tojástermelést.

A Duna–Tisza közén és a Nyírségben ajánlható leginkább a termesztése, bár az egész országban jól megterem.

Az országos és a termőhelyenkénti termésátlagokra vonatkozóan nincs statisztikai adat. Szárazságtűrő növény,

és kedveli a hőséget. Talajban nem válogat, és gyengébb talajokon is megterem. Közvetlen trágyázást vagy

öntözést nem igényel. Kártevők és betegségek többnyire nem okoznak gondot termesztése során.


Az „amaránt” összefoglaló név számos Dél-Amerikából származó termesztett fajt jelöl, amelyek a kétszikűek

Amaranthaceae családjának Amaranthus nemzetségébe tartoznak. A legfontosabbak: Amaranthus caudatus L.,

A. hypochondriacus L., A. cruentus L.

Szokás „álgabonának” (pseudocereáliának) is nevezni, mert magja a gabonafélék slagjához hasonlóan

használható, bár nem rokona azoknak.

Valamennyi magtermő amarántfajtát sok ezer évvel ezelőtt Dél- és Közép-Amerikában háziasították, ahol a mai

napig is termesztik azokat. Vad őseik nem ismertek. Dél-Amerika ősi kultúráiban az amaránt volt a kukorica

mellett a legfontosabb gazdasági növény.

Amerika felfedezése után Európába is áthozták, de itt dísznövény lett, és gazdasági jelentősége feledésbe merült.

Újabban termesztik Indiában, Kínában, Belső-Ázsiában, sőt Afrikában is.

Világszerte a leggyakoribb gyomok közé tartoznak a nemes amaránt közeli rokonai, a szívós és szapora

disznóparéj-félék.

Asszimilációs típusát tekintve ún. C4-es növény, akárcsak a kukorica és a cirok. De csak kb. 1/3 annyi vízre van

szüksége, mint a kukoricának. Nemcsak tűri a meleget, hanem kifejezetten igényeli is: asszimilációs optimum

hőmérséklete magasabb, mint a megszokott növénycinké.

Hasonlóképpen kedveli és jól hasznosítja az erős napfényt. Ezek a tulajdonságok alapozzák meg az amaránt

szárazságtűrését, amely talán a legértékesebb tulajdonsága. Olyan körülmények között is terem, amikor, ill. ahol

a hagyományosan termesztett növények már elpusztulnak.

27. ábra - Az amaránt habitusképe

Gabonafélék


Gabonafélék


Előnye különösen homoktalajokon mutatkozik meg a többi gazdasági növénnyel szemben. Erős karógyökere

könnyen lehatol a mélyebb rétegekig, ahol vizet talál, s ha egyszer ez sikerült, a legnagyobb hőségben is jól

fejlődik. Az amarántcsoportba tartozó fajok és fajták széles körű formagazdagságot és változatosságot mutatnak.

Kétszikű, egyéves, lágy szárú növények. Termetük általában 1,2–2 m közötti.

Gyökérzetük erős karógyökér, amely több méter mélyre is lehatol.

Száruk felálló, enyhén bordázott, ősszel kissé fásodik, a belsejében lévő szivacsos rétegben sok vizet raktároz.

Leveleik ép szélűek, nyelesek, tojásdad, rombusz vagy széles lándzsa alakúak.

Virágzatuk a szár csúcsán fejlődik és sok ezer apró, kétivarú, szélbeporzású virágból áll. A virágok, ill. a

virágzat színe fajtánként változó: fehér, sárga, vörös, bordó, lila, drapp, zöld stb. A virágzat formája is sokféle:

felálló, seprűs, lecsüngő, csomós, vagy ostorszerű.

Termésük egymagvú toktermés.

Magjuk lencse alakú, átmérője kb. 1 mm, középen lisztes állománnyal, amelyet a csíra gyűrű alakban ölel

körül. Ezermagtömege 0,6–1,2 g. Egy növény akár félmillió magot is teremhet. A mag színe fajtánként változó:

fehér, sárga, okker, barna, bordó, rózsaszín, fekete stb.


A világon sok ezer amarántfajtát termesztenek: nagyrészt helyi tájfajtákat. Ezek összegyűjtése még nem

fejeződött be, de a világ nagy génbankjaiban már így is több ezer változatot őriznek. 2003-ban öt államilag

elismert magyar fajtából négy étkezési, egy pedig zöldtakarmány.

Az étkezési fajták nemesítési céljai: a nagyobb magtermés, a szempergés csökkentése és az egyszerre érő,

homogén állomány kialakítása.


Talajigénye. Az ország valamennyi szántóján vethető, a futóhomok és a pangó vizes talajok kivételével.

Előnyös tulajdonságai főleg a gyengébb termőképességű homoktalajokon mutatkoznak meg. Szívósságban és

igénytelenségben határozottan előnyben van jól ismert növényeinkkel, pl. a kukoricával szemben. A Duna–

Tisza közén és a Nyírségben aligha akad versenytársa a szárazságtűrésben. Meghálálja a jó talajokat, mind több

mag, mind nagyobb zöldtakarmány-terméssel.

Éghajlatigény. Hőigénye a csírázáskor legalább 16 °C. Ilyenkor csapadékot igényel. Később kevesebb esővel is

beéri, kifejlett állapotban pedig kimondottan szárazságtűrő. Az aszályra hajló időjárást különösen

homoktalajokon tűri jól.

Lejtős, vízeróziónak kitett talajt a kelését követő 4–5. héttől kiválóan védi.

Környezetigény. Az ország valamennyi extenzív szántóföldi növénytermesztést folytató gazdaságok,

kistermelők termőhelyeihez jól alkalmazkodik.



Bármely növény után vethető, kivéve a gyomos vagy az elgyomosodott előveteményt. Ezért a nyáron

betakarított gabonafélék és pillangósok után a jó és szakszerű alapműveléssel ellátott talaj a legjobb az

amarántnak. Ne legyen ősszel betakarított kapás az előveteménye. Nem vethető olyan talajba, melyet előzőleg

kétszikűek elleni, tartós hatású gyomirtó szerrel kezeltek. Előfordulhat, hogy ilyenkor ki sem kel.


Magvai aprók, azért a talajállapothoz igazodó, gondosan megmunkált, sima, aprómorzsás és tömör magágyra

van szüksége.

Gabonafélék


Nyáron betakarított előveteményt a tarlóhántás és a hántott tarló ápolása kövesse, a minél gondosabb

gyommentesen tartás érdekében.

Őszi szántás után, a tél végén simítózás következzen, majd a talajt a vetésig gyommentesen kell tartani. A

magágy készítéséhez kombinátor, majd hengerezés szükséges. Az utolsó talajmunkára közvetlenül a vetés előtt

kerüljön sor. Így elérhető a gyommentes kelés, ami döntő fontosságú.

Laza homoktalajon, ahol fennáll a defláció veszélye, maradjon el az őszi szántás és a tavaszi talaj-előkészítésre

csak vetés előtt kerüljön sor.


A tápanyaggal legalább közepesen ellátott talajokon trágyázást nem igényel. Az ennél gyengébb talajokon 35 kg

N, 35 kg K, és 35 kg P/ha hatóanyagok kijuttatása kielégíti tápanyagigényét. A P-t az őszi szántás előtt, a K-t a

tavaszi munkák előtt, a N-t fejtrágyaként: a második sorközművelés előtt kell kiadni. A sorok záródása előtt

termésnövelő lombtrágya használata ajánlatos.

Nincs szüksége közvetlen szervestrágyázásra, mert azt nem hálálja meg, ilyenkor a növények 3 méternél is

magasabbra nőhetnek.

17.5.4. 16.5.4. Vetés

Hazánkban április vége, május eleje a vetésének ideje, mivel csírázáshoz 16 °C talajhőmérséklet szükséges.

Kései fagyok miatt a csíranövények kifagyhatnak, de május közepéig jelentősebb terméskiesés nélkül

újravethető. Száraz években a kelesztő öntözés sokat segíthet a kezdeti fejlődésben. Cserepesedésre hajlamos

talajon a vetés előtti öntözés javasolható.

A sortávolság 45–75 cm lehet, a rendelkezésre álló sorközművelő géptől függően. Vetőmagszükséglet: 0,5

kg/ha. Vetési mélység: 1,0–2,0 cm. Mák és zeller vetéséhez használt vetőgépekkel jól vethető. Vetés után a

magágyat hengerrel kell zárni. Az optimális tőszám: 100–400 ezer tő/ha, széles határok között egyaránt

megfelelő.


Gyomirtása vegyszerrel nem lehetséges. A fiatal amarántvetés legfőbb ellenségei a gyomok. Az egyszikűek

ellen megfelelő gyomirtó-szerek állnak rendelkezésre, de a közel rokon disznóparéj kizárólag mechanikailag

irtható a sorközökből. Kisorolás után azonnal érdemes a sorközt művelni, és ezt később meg is kell ismételni,

amíg az állomány lombja nem záródik. Ezután az amaránt már elnyomja az alászorult gyomokat, vagyis további

ápolásra nincs szükség.

Idegenelés. A sorközművelés után otthagyott disznóparéj eltávolítását feltétlenül el kell végezni, ami a

virágzáskor esedékes, és gondos kézi munkát igényel.

Betegségei alig vannak. Gombás betegségekre nem kell számítani.

Kártevői ritkán okoznak számottevő gondot. Egyes évjáratokban fordul elő jelentősebb bolha- és barkókártétel,

de az is csak a frissen kelt, zsenge növényeket veszélyezteti. A kelés időszakában gyakran kell ellenőrizni az

állományt, és szükség esetén azonnal védekezni. Kifejlett állományban a rovarok már nem okoznak számottevő

kárt.


Várható ideje október vége, amikor a növény virágzata már barna és levelei leszáradtak. Előnyös, ha ilyenkor

gyengébb fagy éri. Betakarítása aprómagra beállított kombájnnal történik. A kicsépelt magot azonnal tisztítani

kell, majd 11–12% nedvességtartalomra szárítani. Így már tárolható. Hozama: 1,5–4,5 t/ha magtermés.

Magjának beltartalmára, valamint zöldjének takarmányozási értékére még nincs elegendő adatsor.

A vetőmagjának minőségi követelményeit a 70. táblázat tartalmazza.

70. táblázat - Az amaránt vetőmagjával szembeni fő követelmények

Gabonafélék


Szapor

ítási

fok

Csíráz

óképe

sség,

legalá

bb, %

Tisztaság

,

legalább,

%

Idegenmag-tartalom, legfeljebb % Idegenmag-tartalom, db/minta

Nedves

ség-

tartalo

m,

legfelje

bb

%

Összes Ebből

egy faj

Elytrigia

repens

Alopecu

us

myosuroi

des

Ebből

egy faj

Elytrigi

a

repens

Alopec

urus

myosur

oides

Rumex

spp.

Anyaro

zs

szkelró

cium

és

üszög,

legfelje

bb %

SE–E 80 99 – – – – – – – – – 13

I-II.

fok

– – – – – – – – –

Megjegyzés: a vetőmagtételben Lolium és Avena fajok nem lehetnek


3. fejezet - Függelék

1. 1. A termőhely és a talajtípusok csoportjai

A mező- és erdőgazdaság által hasznosított földek kisebb-nagyobb egységeit termőhelynek nevezzük.

Szántóföldön a növények termését alapvetően a talaj típusa határozza meg, függetlenül attól, hogy köznapi

értelemben adott táj, körzet vagy agroökológiai megkülönböztetés szerint határolnak el gazdaságokat,

községeket, járásokat vagy megyéket.

A termőhelyen belül egy gazdaságnak a szántóföldje különbözik talaj szerint, amihez tartoznak éghajlati

jellemző (keleten kontinentális, nyugaton atlanti és délen mediterrán) ráhatások, valamint az adott növény

vegetációja alatt az időjárás elemei, a környezetnek pedig tagoltsága, fekvése, kitettsége, zártsága

természetföldrajzi értelemben, továbbá a környezet kultúrállapota és a gazdaság termelési színvonala, ami

együtt jár intenzív, félintenzív vagy extenzív talajhasználattal.

Ezek alapján az egyes szántóföldi termőhelyek elnevezése és jellemzése a következő:

I. Középkötött mezőségi talajok

II. Középkötött erdőtalajok

III. Kötött réti talajok

IV. Laza és homoktalajok

V. Szikes talajok

VI. Sekély termőrétegű, sík vagy lejtős, erodált és heterogén talajok.

1.1. I. Szántóföldi termőhely: Középkötött mezőségi talajok

Ide tartoznak azok a csernozjomok, többnyire középkötött vályogtalajok, melyek az ország legjobb és legtöbbet

termő szántóföldjei. Jó tápanyagmegőrző képességükkel igen jó termésbiztonság párosul.

Jellemzőjük közé tartozik, hogy humuszban gazdagok, a termőréteg mély, a víz-, a levegő- és a

hőgazdálkodásuk kiváló, jó a tápanyag-szolgáltató és tápanyag-közvetítő képességük. Jól művelhető és

szerkezettartó tulajdonságukkal a legigényesebb szántóföldi növények is sikerrel termeszthetők.

Az alábbi talajtípusok tartoznak ebbe a termőhelybe: mészlepedékes csernozjomok, réti csernozjomok,

erdőmaradványos csernozjomok, kilúgozott csernozjomok, teraszcsernozjomok, humuszkarbonát talajok és

csernozjom területek lejtőhordalékai, valamint más talajoknak a középkötött tartományba tartozó, hasonló

tulajdonságú változatai.

1.2. II. Szántóföldi termőhely: Középkötött erdőtalajok

Ide tartoznak Dunántúl és Észak-Magyarország azon középkötött erdőtalajai, melyek termőképessége alig

marad el a csernozjom talajoktól.

Ezeknek a talajoknak is jó a víz-, a levegő- és a hőgazdálkodása. Tápanyag-szolgáltató képességüket

befolyásolja, hogy a termőrétegben vagy az az alatti rétegekben kevesebb a mész, emiatt az évjárathatás

nagyobb terméshozam-ingadozásokkal jár. Jellemzőjük közé tartozik, hogy a termeszthető növények száma

kevesebb. Termésbiztonságuk nagymértékben attól függ, hogy a növények termesztési módszerét kellő

szakértelemmel és hozzáállással végzik vagy nem.

Az alábbi talajok tartoznak ebbe a szántóföldi termőhelybe: karbonátmaradványos barna erdőtalajok, Ramann-

féle barna erdőtalajok, csernozjom barna erdőtalajok, agyagbemosódásos barna erdőtalajok, savanyú barna

erdőtalajok, erdőterületek lejtőhordalékai, továbbá a középkötött rozsdabarna és kovárványos barna erdőtalajok

változatai.

Függelék


1.3. III. Szántóföldi termőhely: Kötött réti talajok

Az ide sorolt talajokat általában a jó tápanyagkészlet mellett a gyenge tápanyag-feltáródás jellemzi. Víztartó

képességük nagy, vízvezetésük viszont kedvezőtlen, emiatt a felmelegedésük lassú. A növénytermesztést,

valamint a tápanyagok érvényesülését az évszakonkénti, főleg a tavaszi magas talajvízállás vagy belvíz,

valamint a nagyobb esők utáni gyors túltelítődés befolyásolhatja. A termés és a tápanyagok érvényesülése az

évhatás miatt nagymértékben ingadozhat.

Az ide sorolt talajok egy része a felső rétegekben CaCO3-ot nem tartalmaz, pH-ja savanyú, s rendszerint kémiai

javításra szorulnak. Előfordul meszes, semleges vagy lúgos kötött réti talaj is az országban.

Az alábbi talajtípusok tartoznak ebbe a szántóföldi termőhelybe: a kötött agyag és réti talajok, öntés réti talajok,

réti öntéstalajok, nyers kötött öntéstalajok, humuszos kötött öntéstalajok, vízrendezett pszeudoglejes barna

erdőtalajok, szoloncsákos réti talajok, szolonyeces réti talajok.

1.4. IV. Szántóföldi termőhely: Laza és homoktalajok

Az ebbe a csoportba sorolt talajok általános jellemzője a könnyű mechanikai összetétel, a szervetlen és a szerves

kolloidok kis mennyisége. Ez az alapvető tulajdonság határozza meg a kedvezőtlen vízgazdálkodást, főleg az

elégtelen víztartó képességet és a tápanyagok mozgékonyságát.

A felsorolt talajfizikai tulajdonságok mellett számos helyen a defláció is veszélyezteti ezen talajok felszínét. A

defláció következménye a heterogén termőréteg összetétele és vastagsága. A tápanyagok érvényesülését, egyben

a növény termését a kedvezőtlen kémiai tulajdonságok is befolyásolják (savas vagy lúgos kémhatás). Az

elérhető termésszint általában alacsony, a termésbiztonság ingadozó, a biztonsággal termeszthető növények

száma is kevés.

Az alábbi talajtípusok tartoznak ebbe a szántóföldi termőhelybe: humuszos homok, gyengén humuszos homok,

futóhomok, öntés homok, réti homoktalajok (laza fizikai féleségűek), laza kovárványos, továbbá laza és

rozsdabarna erdőtalajok.

1.5. V. Szántóföldi termőhely: Szikes talajok

Ide soroljuk a szántóföldi művelés alatt álló szikes talajokat. A növénytermesztés számára – a trágyázás miatt is

– mind a fizikai, mind a kémiai tulajdonságok kedvezőtlenek. Víz- és tápanyag-gazdálkodásuk szélsőséges.

A termeszthető növényfajok száma erősen korlátozott, a termésingadozás nagy, ennek megfelelően a trágyák

érvényesülése és minden egyéb termesztési tényező hatékonysága évről évre változó. Leginkább az őszi

gabonafélék (búza, árpa), a késő tavaszi vetésű növények, valamint a lucerna, a napraforgó termeszthető

viszonylag biztonságosabban.

A szikesek jelentős részén kémiai javítást végeztek, ami a termékenységet, az elérhető termést, sőt bizonyos

mértékig a műtrágyák érvényesülését is kedvezőbben befolyásolja. A kémiai javítás csak a termőréteget érinti,

ugyanakkor az alsóbb talajrétegek kémiai és fizikai tulajdonságai, valamint a szikesedés okai nem változtak

meg.

Az alábbi talajtípusok tartoznak ebbe a szántóföldi termőhelybe: réti szolonyecek, sztyeppesedő réti

szolonyecek, másodlagosan elszikesedett talajok, erősen szolonyeces réti talajok és erősen szoloncsákos réti

talajok.

1.6. VI. Szántóföldi termőhely: Sekély termőrétegű, sík vagy lejtős, erodált és heterogén talajok

A sekély termőréteg kialakulásának okai különbözőek lehetnek. Ilyenek: nagymértékű erodáltság lejtős

területeken (erdő- vagy mezőségi talajokon), köves vagy kavicsos rétegen kialakult, 50 cm-nél vékonyabb

talajréteg, függetlenül a lejtési viszonyoktól.

A sekély termőréteg miatt ebbe a termőhelybe tartozó talajok kevés víz tárolására alkalmasak.

Függelék


Ilyen körülmények között csak kevés vizet igénylő, rövid tenyészidejű, extenzív agronómiai igényű növényfajok

termeszthetők viszonylag biztonságosan.

Az ide tartozó talajtípusok a következők: podzolos barna erdőtalajok, köves-kavicsos váztalajok, földes

kopárok, fekete nyirok, erősen erodált erdőtalajok, pszeudoglejes barna erdőtalajok, mocsári és ártéri erdők

talajai, kötött és lazább sekély termőrétegű talajok. Jellemzője ezeknek, hogy a termőréteg heterogén, s emiatt a

növények fejlődése, érésük ideje és a termés sem egyöntetű.

2. 2. A tápanyagellátás módszere és táblázatai

A szakszerűbb és korszerűbb tápanyagellátás akkor éri el célját, ha a trágyázás gyakorlata az alábbiakat veszi

figyelembe:

a. a különböző növények tápanyagellátása és ennek kialakított módszere a termőhely talajához igazodjon,

b. az egyes növények trágyázása során csak annyi tápanyagot adni, amennyit az adott növény a vegetáció során

igényel, illetve a terméssel és a melléktermékkel (szalma, kóró, répafej stb.) betakarításra kerül,

c. a talaj felvehető tápanyagai ne csökkenjenek, és csak annyival növekedjenek, amennyi a talajra, a talaj

kultúrállapotára és a környezetre nem káros.

2.1. A talajok tápanyag-ellátottsága

A talajok tápanyagtartalmát, felvehető tápanyagkészletét a termőrétegből vett talajminták laboratóriumi

vizsgálatával állapítják meg.

A talajvizsgálat során az alábbiakat vizsgálják meg: a talaj típusát, kötöttségét KA, pH-értékét, CaCO3-t

humusz%-ot, felvehető P2O5-t és felvehető K2O-t. A talaj nitrogénellátottságát a humuszból állapítják meg.

2.2. A növény terméssel felvett fő tápanyagai

Hazai termésátlagok alapján az egyes növények a terméssel és a hozzátartozó melléktermékkel (szalma, szár

stb.) a betakarításkor felvett és elszállításra kerülő N, P2O5, K2O, CaO, MgO kg/tonna adagokat veszi figyelembe

a talajvizsgálaton alapuló trágyázási módszer.

Évjárattól és szántóföldi termőhelytől függően van eltérés a termésben. Ezek az eltérések több év átlagában

kiegyenlítődnek.

2.3. Az 1 tonna terméshez szükséges hatóanyagigény megállapítása

A szántóföldön a növény 1 tonna terméshez szükséges hatóanyagigényére külön-külön táblázatok vannak. Ezek

az egyes növények trágyázásának leírásánál találhatók.

A táblázatok a növények termesztési módszerének leírásánál, termőhelyek szerint I–VI. és az N, P2O5, K2O,

tápanyaggal ellátott szintek szerint (igen gyenge, gyenge, közepes, jó és igen jó) tartalmazzák 1 tonna termés

tápanyagigényét kg-ban.

A táblázatok csak azoknál a növényeknél tartalmaznak mind a hat szántóföldi termőhelyre adatokat, amelyek

valamennyin vethetők. Ahol kevesebb termőhelye van a növénynek, az azt jelenti, hogy annak a növényfajnak a

termesztése csak azokon a szántóföldi termőhelyeken ajánlott.

2.4. Az 1 hektárra szükséges tápanyagigény

A tervezett terméshozam t/ha értékével megszorozzuk az 1 tonna terméshez szükséges hatóanyagokat, külön N-

re, külön P2O5-re és külön K2O-ra, és megkapjuk az 1 ha-ra szükséges tápanyagokat. A számításhoz a I., II., III.

és IV. táblázat tartalmazza az adatokat és a számításmenetet.

Függelék


I. táblázat - A talaj humusztartalmának határértékei (a nitrogénellátottság

megítéléséhez) MÉM–NAK 1978

Szántóföldi

termőhely KA

Humusz, %


I. >42 –2,00 2,01–2,40 2,41–3,00 3,01–4,00 4,01–

<42 –1,50 1,51–1,90 1,91–2,50 2,51–3,50 3,51–

II. >38 –1,50 1,51–1,90 1,91–2,50 2,51–3,50 3,51–

<38 –1,20 1,21–1,50 1,51–2,00 2,01–3,00 3,01–

III. >50 –2,00 2,01–2,50 2,51–3,30 3,31–4,50 4,51–

<50 –1,60 1,61–2,00 2,01–2,80 2,81–4,00 4,01–

IV. 30–38 –0,70 0,71–1,00 1,01–1,50 1,51–2,50 2,51–

<30 –0,40 0,41–0,70 0,71–1,20 1,21–2,00 2,01–

V. >50 –1,80 1,81–2,30 2,31–3,10 3,11–4,00 4,01–

<50 –1,40 1,41–1,80 1,81–2,60 2,61–3,50 3,51–

VI. >42 –1,30 1,31–1,70 1,71–2,40 2,41–3,30 3,31–

<42 –0,80 0,81–1,21 1,21–1,90 1,91–2,80 2,81–

II. táblázat - A talaj AL-oldható foszfortartalmának határértékei (a felvehető foszfor-

ellátottság megítéléséhez) MÉM–NAK 1978

Szántóföldi

termőhely

Karbonátosság

(CaCO3 %)

P2O5 (ppm)

igen

gyenge gyenge közepes jó igen jó

I. >1 –50 51–90 91–150 151–250 251–450

<1 –40 41–80 81–130 131–200 201–400

II. >1 –40 41–70 71–120 121–200 201–400

<1 –30 31–60 61–100 101–160 161–360

III. >1 –40 41–70 71–110 111–180 181–380

<1 –30 31–60 61–100 101–150 151–350

IV. >1 –50 51–80 81–130 131–250 251–450

Függelék


<1 –30 31–60 61–100 101–200 201–400

V. >1 –40 41–70 71–120 121–180 181–380

<1 –30 31–60 61–100 101–140 141–340

VI. >1 –50 51–80 81–130 131–200 201–400

<1 –30 31–60 61–100 101–150 151–350

III. táblázat - A talaj AL-oldható káliumtartalmának határértékei (a felvehető kálium-

ellátottság megítéléséhez) MÉM–NAK 1978

Szántóföldi

termőhely KA

K2O (ppm)


I. >42 –100 101–160 161–240 241–350 351–550

<42 –80 81–130 131–200 201–300 301–500

II. >38 –90 91–140 141–210 211–300 301–500

<38 –60 61–100 101–160 261–250 251–450

III. >50 –150 151–250 251–380 381–500 501–700

<50 –120 121–200 201–330 331–450 451–650

IV. 30–38 –90 91–120 121–160 161–220 221–420

<30 –50 51–80 81–120 121–180 181–380

V. >50 –200 201–280 281–400 401–550 551–750

<50 –150 151–230 231–330 331–450 451–650

VI. >42 –120 121–160 161–220 221–300 301–500

<42 –80 81–120 121–180 181–250 251–450

IV. táblázat - Az istállótrágya N, P2O5 és K2O átlagos beltartalma és hasznosulása

Hasznosulási idő Hatóanyag kg/10 t

N P2O5 K2O

Első évben 18 kg 20 kg 40 kg

Második évben 12 kg 15 kg 20 kg

Összesen 30 kg 35 kg 60 kg


4. fejezet - Szakirodalom

1. A növénytermesztés alapjai

Antal – Egerszegi – Penyigei (1966): Növénytermesztés homokon. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest

Antal J. (1999): A szántóföldi növények trágyázása. A zöldtrágya, a zöld tarló és a zöld ugar szerepe in

Tápanyag-gazdálkodás (szerk.: Füleky Gy.) Mezőgazda Kiadó

Antal J. (2000): Növénytermesztők zsebkönyve. III. kiadás. Mezőgazda Kiadó, Budapest.

Ángyán J. – Menyhért Z. (1988): Integrált, alkalmazkodó növénytermesztés (Ésszerű környezetgazdálkodás),

Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest. 163.

Bachtahler, G. (1979): Fruchtfolge und Produktionstechnik. DLG-Verlag Frankfurt/Main.

Bacsó N. (1959): Magyarország éghajlata. Akadémiai Kiadó, Budapest

Benton, J. (1998): Plant nutrition manual. CRC Press. Washington

Berzsenyi Z. – Lap, D.Q. (2000): Különböző tenyészidejű kukorica- (Zea mays L.) hibridek növekedésének

jellemzése Richards-függvénnyel letérő évjáratokban. Növénytermelés 49: 95–116.

Berzsenyi Z. (2000): Növekedésanalízis a növénytermesztésben. Egyetemi jegyzet Ph.D. hallgatóknak.

Veszprémi Egyetem Georgikon Mezőgazdaságtudományi Kar, Keszthely

Birkás M. (1993): Talajművelés. In. Földműveléstan. (szerk. Nyíri L.) Mezőgazda Kiadó, Budapest, 96–191.

(1., 2., 3. kiadás)

Birkás M. – Gyuricza Cs. (2004): Talajhasználat, Műveléshatás, Talajnedvesség. Quality-Press Nyomda és

Kiadó Kft.

Birkás M. – Csík L. (2001): Minőségbiztosítás a talajművelésben. In: Talajművelés a fenntartható

gazdálkodásban (szerk. Birkás M.), Akaprint Kiadó, Budapest, 231–288.

Birkás M. (2002): Környezetkímélő és energiatakarékos talajművelés. Akaprint Kiadó, Budapest

Bittera M. (1930): Növénytermesztéstan. I. rész Általános II. rész különleges Pátria Nyomda. Budapest

Bocz E. (1976): Trágyázási útmutató. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest

Bocz E. (szerk.) (1992): Szántóföldi növénytermesztés. Mezőgazdai Kiadó, Budapest

Boguslawski, E. (1981): Ackerban DLG-Verlag, Frankfurt/M.

Causton, D. R. – Venus, J. C. (1981): The biometry of plant growth. Edward Arnold, London

Charles-Edwards, D. A. – Doley, D. – Rimmington, G. M. (1986): Modelling Plant Growth and Development.

Academic Press Australia, Sydney.

Cook, R. – Ellis, B. G. (1987): Soil management. J. Wiley and Sons Inc., USA

Cooke, G.W. (1972): Fertilizing for maximum yield. Grosby ans Son Ltd. Roudon

Cserháti S. (1900): Általános és különleges növénytermelés, első kötet. Czéh Sándor Könyvnyomda, Magyar-

Óvár

Cserháti S. (1901): Általános és különleges növénytermelés, második kötet. Czéh Sándor Könyvnyomda.

Magyar-Óvár

Debreczeni B. (1979): Kis agrokémiai útmutató. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest

Szakirodalom


Evans, G.C.: (1972) The quantitative analysis of plant growth. Blackwell Scientific Publications

Fehér D. (1954): Talajbiológia. Akadémiai Kiadó, Budapest

Fekete J. (1962): A csőkutas öntözés. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest

Fekete Z. – Hargitai L. – Zsoldos L. (1964): Talajtan. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest

Francis, Ch. A. (1986): Multiple cropping systems. Macmillan Publ. Comp. London

Füleky Gy. (1999): Tápanyag-gazdálkodás. Mezőgazda Kiadó, Budapest

Gardner, F. P. – Pearce, R. B. – Mitchell, R. L.: 1985. Physiology of Crop Plants. The Iowa State University

Press

Geisler, G. (1988): Pflanzenbau. Ein Lehrbuch – Biologische Grundlagen und Tcehnik der Pflanzenprodnktion.

Paul Parey, Berlin und Hamburg

Grábner E. (1935): Szántóföldi növénytermesztés. Pátria Irodalmi Vállalat és Nyomdai Részvénytársaság.

Budapest

Gyárfás J. (1922): Magyar Dry-farming. Sikeres gazdálkodás szárazságban. Pátria Rt. Budapest

Gyárfás J. (1951): Zöldtrágyázás. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest

Győrffy B. (1991): Növénytermelés, talajerő-gazdálkodás. Magyar Tudomány. 11. 1334– 1339. p.

Gyuricza Cs. (szerk.) (2001): A szántóföldi talajhasználat alapjai. Akaprint Nyomdaipari Kft., Budapest

Gyuricza Cs. (szerk.) (2002): Szántóföldi talajhasználati praktikum. Akaprint Nyomdaipari Kft., Budapest

Hunt, R. – Cornelissen, J. H. C. (1997): Components of relative growth rate and their interrelations in 59

temperate plant species. New Phytologist 135: 395–417.

Hunt, R. (1982): Plant Growth Curves: The Functional Approach to Plant Growth Analysis. Arnold, London.

Ivány K. – Kismányoky T. – Ragasits I. (1994): Növénytermesztés. Mezőgazda Kiadó, Budapest

Jánossy A. (1971): A növény és környezet in A Vicia-fajok termesztése és nemesítése (Bükkönytermesztés).

Akadémiai Kiadó, Budapest

Jolánkai M. – Menyhért Z. – Széll E. (1999): Fajtaérték a növénytermesztésben In: Növénytermesztés és

környezetvédelem. (Szerk.: Ruzsányi L. – Pepó P.) MTA. Budapest.

Józsa L. (1985): A másodvetésű szántóföldi növények termesztése. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest J

uhász Cs. (2001): Minőségbiztosítás a mezőgazdaságban. Mezőgazdasági Szaktudás Kiadó, Budapest

Kádár I. – Kismányoky T. – Németh T. – Pálmai O. – Sarkadi I. (1999): Tápanyag-gazdálkodásunk az

ezredfordulón. Szemle. Agrokémia és talajtan. Tom. 48. No. 1–2. 193–216. p.

Kemenessy E. (1956): Talajerőgazdálkodás. Akadémiai Kiadó, Budapest

Kemenessy E. (1972): Földművelés és talajerő-gazdálkodás. Akadémiai Kiadó, Budapest

Kemenesy E. (1961): A Földművelés irányelvei. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest

Kemenesy E. (1972): Földművelés-talajerő gazdálkodás. Akadémiai Kiadó, Budapest

Kerpely K. (1890): A czukorrépa mint ipari növény. Vezérfonal a czukorrépa okszerű termesztéséhez.

Nyomtatott Bagó Márton és fiánál. Budapest

Kismányoky T. – Tóth Z. (1997): Role of Crop Rotation and Organic Manure in Sustainable Land Use.

Agrokémia és Talajtan. Tom. 46. (1997) No 1–4.

Szakirodalom


Kismányoky T. (1993): Trágyázás. Vetésforgó és vetésváltás. (In: Földműveléstan, szerk.: Nyíri L.). Mezőgazda

Kiadó, Budapest

Kovács A. (1981): Növénytermesztési praktikum. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest

Könnecke, G. (1969): Vetésforgó. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest.

Láng G. (1954): Növénytermesztéstan. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest

Láng G. (1960): Istállótrágya-gazdálkodás a vetésváltó földművelési rendszerben. A Keszthelyi Mezőgazdasági

Akadémia Kiadványa. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest

Láng G. (1976): Szántóföldi növénytermesztés. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest

Láng I. (1983): A magyar mezőgazdaság agroökológiai potenciálja az ezredfordulón. Mezőgazdasági Kiadó,

Budapest

Loch J. (1999): A trágyázás agrokémiai alapjai. In: Tápanyag-gazdálkodás, szerk.: Füleky Gy. Mezőgazda

Kiadó, Budapest

Lőrincz J. – Sípos G. – Sípos S. (1978): Földműveléstan. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest

Lőrincz J. (1978): Földműveléstan. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest

Manninger G. A. (1957): A talaj sekély művelése. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest

Molnár I. (1998): Plodoredi u Ratartstvu. Novi Sad 1999. pp 454.

Nyíri L. (1997): Az aszálykárok mérséklése. Szántóföldi növénytermesztés. Mezőgazda Kiadó, Budapest

Pepó P. – Jolánkai M. (szerk.) (2002): Integrációs feladatok a hazai növénytermesztésben. MTA

Növénytermesztési Bizottság, Budapest

Petr, J. – Cerny, V. – Hruska, L.: (1985): A főbb szántóföldi növények termésképződése. Mezőgazdasági Kiadó,

Budapest

Poorter, H. – Remkes, C. (1990): Leaf area ratio and net assimilation rate of 24 wild species differing in relative

growth rate. Oecologia 85: 553–559.

Précsényi l. (1980): Produkcióbiológia. In: Hortobágyi T. (szerk.): Agrobotanika. Mezőgazdasági Kiadó,

Budapest

Sarkadi J. (1975): A műtrágyaigény becslésének módszerei. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest

Sipos G. (I. 1962, II. 1966, III. 1972): Földműveléstan. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest

Sipos S. (1978): Talajművelés. In. Földműveléstan (szerk. Lőrincz J.) Mezőgazdasági Kiadó, Budapest

Stefanovits P. (1963): Magyarország talajai. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest

Stefanovits P. (1975): Talajtan. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest

Stefanovits P. (1977): Talajvédelem, környezetvédelem. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest

Surányi J. (1952): A szántóföldi kettőstermesztés módszerei és növényei. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest

Szalay Gy. (1989): Az öntözés gyakorlati kézikönyve. Mezőgazda Kiadó, Budapest

Tollenaar, M. – Dwyer, L. M. – Stewart, D. W. – Ma, B. L. (2000): Physiological Parameters Associated with

Diflerences in Kernel Set Among Maize Hybrids. In: Westgate, M. – Boote, K. (Eds.): Physiology and

Modeling Kernel Set in Maize. CSSA Special Publication No. 29. Madison, pp. 115–130.

Viljamsz, V.R. (1950): Talajtan. A földműveléstan alapjai. Akadémiai Kiadó, Budapest

Szakirodalom


Villax Ö. (1947): Növénytermesztés I.-II. Pátria Rt. Budapest

Wetsik V. (1928): Okszerű növénytermesztés. Atheneum Rt. Budapest

Wetsik V. (1951): Laza homoktalajok okszerű művelése. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest

2. Gabonafélék

Antal J. – Buzás I. – Debreczeni B. – Nagy M. – Sipos S. – Sváb J. (1979): Műtrágyázási irányelvek és üzemi

számítási módszer. MÉM Növényvédelmi és Agrokémiai Központ. 66.

Antal J. (1986): Őszi árpa termesztése homokon. XXVIII. Georgikon Napok, Keszthely. Takarmánygabona-

termelés és -felhasználás. I. rész, 241. p.

Antal J. (2000): Növénytermesztők zsebkönyve. III. átdolgozott kiadás, Mezőgazda Kiadó, Budapest

Austin R. B. (1980): Physiological limitations to cereal yields and ways of reduting them by breeding. In:

Opportunities for increasing crop yields. Eds. Hurd R.G. et al. Pitman, Boston. 3–19.

Baintner K. (1967): Gazdasági állatok takarmányozása. Mezőgazdasági Kiadó, Bp.

Bajai J. (1966): Szemes cirok. In Láng G. A növénytermesztés kézikönyve. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest,

304–317.

Bálint A. (szerk.) (1977): A kukorica jelene és jövője. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest

Barabás Z. (szerk.) (1987): A búzatermesztés kézikönyve. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest

Bedő Z. – Jolánkai M. – Ruzsányi L. (1999): A szántóföldi növénytermesztés minőségi orientációja. In:

Minőség és agrárstratégia. Szerk.: Glatz F. MTA Budapest 117–141 pp

Beke B. (1981): A durum (makaróni) búza nemesítése és termesztése Magyarországon. Az agroöko-potenciál

kihasználásának fokozása a termelés növelése és a minőség javítása érdekében. Tudományos konferencia

előadásainak kivonata. Debrecen, Dec. 17., 20–21. p.

Beke B. (1994): A durumbúza reneszánsza. Agrofórum, 9.

Beke F. – Kiss Á. – Koltay Á. – Lelley J. – Rajki S. (1965): A búzanemesítés és -termesztés újabb eredményei.

Szerk. Gecse Gy. OMgK. Budapest.

Bittera M. (1928): Növénytermesztéstan. Pátria Irodalmi Vállalat és Nyomdai Rt. Budapest

Bocz E. (szerk.) (1992): Szántóföldi növénytermesztés. Mezőgazda Kiadó, Budapest

Briggs D. E.: Barley. Chapman and Hall., London. 224–234. p.

Brower W. (1972): Handbuch des speziellen Pflanzenbaues. Band I. Paul Parey, Berlin, Hamburg. 271–385. p.

Cserháti S. (1901): Általános és különleges növénytermelés. Czéh Sándor féle Könyvnyomda, Magyar-Óvár

Erdei P. – Szániel I. (1985): A minőségi búza termesztése. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest

Debreczeni B. (1979): Kis agrokémiai útmutató. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest

Fazekas M. (szerk.) (1997): Amit a cirok és madáreleség-félékről tudni kell. Budapest. 71–80. p.

Föier K. (1959): Gerste (Hordeum vulgare L.) In: Handbuch der Pflan. Aufl.Bd. II. Verlag. Paul Parey, Berlin,

Hamburg

Gáspár G. M.-né – Szőcs Z. – Máthé P. (2001): Kultúr amaránt fajok fenológiai vizsgálata. Növénytermelés. 50.

2–3. 261–268. p.

Szakirodalom


Gáspár G. M.-né – Vetter J. – Szőcs Z. – Máthé P. (1999): Amaranthus fajok nitráttartalmának vizsgálata.

Állattenyésztés és Takarmányozás, 48.4. 439–444.p.

Grabner E. (1948): Szántóföldi növénytermesztés. Pátria Irodalmi Rt. Budapest

Győrffy B. – I’só I. – Bölöni I. (1965): Kukoricatermesztés. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest

Győrffy B. (1960): Kukoricafajták trágyareakciójának vizsgálata. ln: Kukoricatermesztési kísérletek 1958–1960.

Akadémiai Kiadó, Budapest 118–124.

Herold I. (1977): Takarmányozás, Mezőgazdasági Kiadó, Bp.

Ivány K. – Kismányoky T. – Ragasits I. (1994): Növénytermesztés. Mezőgazda Kiadó, Budapest

Izsáki Z. – Lázár L. (szerk.) (2004): Szántóföldi növények vetőmagtermesztése és kereskedelme. Mezőgazda

Kiadó, Budapest

Jolánkai M. (1995): Crop Production. Printorg Publishers, Budapest

Kajdi F. (2001): Tönköly. Alternatív növények termesztése I. szerk: Radics L. Mezőgazdasági Szaktudás Kiadó.

Budapest. 202–232.

Kismányoky T. (1996): Az egyéb kalászos gabonák termesztésének kritikus pontjai. Kalászosgabonák

termesztése. GATE, VTI. Budapest.

Kiss Á. (1968): Triticale, a homok új gabonája. Mezőgazdaság Kiadó, Budapest

Kiss J. M. – Kiss Á. (1981): Triticale eredmények és problémák. Szemle. Növénytermelés 30.3.

Kolbe W. (1974): Pflanzenschutznachrichten. Bayer, 27.

Koltay Á. – Balla L. (1981): Búzatermesztés és -nemesítés. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest

Körnicke F. – Werner H. (1885): Handbuch des Getreidebaues. Berlin

Kreybig L. (1946): Mezőgazdasági természeti adottságaink és érvényesülésük a növénytermesztésben. Kulcsár

Andor Könyvnyomdája, Budapest

Kruppa J. (2003): Őszi rozs, évelő rozs (Secale cereale L., Secale cereanum) In: Radics L. szerk.:

Növénytermesztés határok nélkül. Szaktudás Kiadó Ház, Budapest

Kürten P. W. (ed.) (1977): Wintergerste. DLG Verlag, Frankfurt/Main

Láng G. (1970): A növénytermesztés kézikönyve. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest

Láng G. (1976): Szántóföldi növénytermesztés. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest

Lásztity B. (1985): A műtrágyázás hatása a tavaszi árpa szárazanyag-felhalmozására, tápelemtartalmára és

arányaira. Növénytermelés, 34.

Lelley J. – Mándi Gy. (1963): A búza. Magyar Kultúrflóra. Akadémiai Kiadó, Budapest

Lelley J. – Rajháthy T. (1955): A búza és nemesítése. Akadémiai Kiadó. Budapest

Lelley J. (1980): Az ember és kenyere. Gondolat Kiadó, Budapest.

Lőrincz J. (1984): A sörárpa termesztése. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest Magyar Statisztikai Zsebkönyv ’99.

Központi Statisztikai Hivatal. 1999. Budapest

Mansfeld R. (1950): Das morfologische System der Saatgerste (Hordeun vulgare L.). Züchter, 20. 8–24. p.

Maráz A.-né (2001): A nemesített amaránt (Amaranthus sp.), In: Radics, L. (szerk.) Alternatív növények

termesztése I. Mezőgazdasági Szaktudás Kiadó, Budapest

Szakirodalom


Menyhért Z. (szerk.) (1985): A kukoricatermesztés kézikönyve. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest

Menyhért Z. (1977): A kukorica minőségi nemesítése. In: A kukorica jelene és jövője. Szerk.: Bálint A.

Mezőgazdasági Kiadó, Budapest. 66–70.

Mosonyi Á. – Kada M. – Fehér Gy.-né – Halmos A.-né 1989: Durumbúza: a mag és az őrlemények minősítési

módszereinek kidolgozása. Gabonaipar, 1:8–16. p.

Nagy J. – Bocz E. (1981): A kukorica víz- és tápanyagellátásának optimalizálása és hatása a termés tömegére.

Növénytermelés, 30. 6.

Nagyváthy J. (1822): Magyar practicus termesztő. Trattner J. T., Pest

Nemzeti Fajtajegyzék 2003. OMMI, Budapest

Nemzeti Fajtajegyzék 2004. OMMI, Budapest

Palágyi A. (1997): Az árpa, a rozs és a zab termesztése. GKI–Winter Fair, Szeged. 9–63. p.

Pap E. (1970): Comparative study of inbred lines and their cytoplasmic male-sterile analogues in certain

backcross generations. In: Some methodological achievements of the Hungarian hybrid maize breeding. (Ed:

Kovács, I.) Budapest 149–158.

Pepó P. – Pepó P. (1986): Ökológiai és agrotechnikai tényezők hatása az őszi búzafajták szemtermésének

nedvességtartalmára. Növénytermelés. 36, 3.

Pollhamer E. (1986): A sörárpa termesztése. MTA Mezőgazdasági Kutatóintézete, Martonvásár

Radics L. (szerk.) (2003): Növénytermesztés határok nélkül. EU konform növények termesztése. Szaktudás

Kiadó Ház, Budapest

Ragasits I. (1998): Búzatermesztés. Mezőgazda Kiadó, Budapest

Reid D.A. – Wiebe, G. A. (1979): Barley. Agricultural Handbook, USDA 338. 78–103. p.

Ruzsányi L. – Pepó P. (szerk.) (1999): Növénytermesztés és környezetvédelem. MTA Agrártudományok

Osztálya, Budapest

Sárvári M. (1982): A monokultúrában és vetésváltásban termesztett kukorica termésátlagának és minőségének

változása különböző tápanyagellátás esetén. Növénytermelés. 31. 2.

Sárvári M. (1996): Energiatakarékos, környezetkímélő kukoricatermesztési technológia. Agrokémia és Talajtan.

44. No. 3–4. 381–386.

Schmidt J. (1993): Takarmányozástan, Mezőgazda Kiadó, Budapest

Seléndy Sz. (1999): Biogazdálkodás az ökológiai szemléletű gazdálkodás kézikönyve. Mezőgazdasági

Szaktudás Kiadó, Budapest. 58–59. p.

Simonné Kiss I. (szerk.) (1983): A rizs termesztése. Mezőgazdasági Kiadó, Budapest

Surányi J. (1957): A kukorica és termesztése. Akadémiai Kiadó, Budapest

Szabó J. (szerk.) (1981): A szántóföldi növények vetőmagtermesztése és fajtahasználata. Mezőgazdasági Kiadó,

Budapest

Szabó M. (1981): Rozs. In: Szabó, J. (szerk.): A szántóföldi növények vetőmagtermesztése és fajtahasználata.

Mezőgazdasági Kiadó, Budapest. 152–158.

Szabó M. (1996): Rozs. In: Bocz E. (szerk.): Szántóföldi növénytermesztés. Mezőgazda Kiadó, Budapest. 283–

290.

Szőcs Z. (1995): Az amaránt. Szerző kiadása, Budapest

Szakirodalom


Tomcsányi A. – Kismányoky T. (1995): Árpatermesztési ismeretek. Regicon Kiadó. Kompolt

Vágó M. (1997): Rozs. In: Palágyi A. (szerk.): Az árpa, a rozs és a zab termesztése. GKI Szeged és a Winter

Fair közös kiadása. Szeged. 65–97.

Vavilov N. I. (1928): Geographische Genzentren unserer Kulturpflanzen. Zeitschr. f. Ind. Abst. u. Vererb.

Suppl. Bd. I., 342–369. p.

Villax Ö. (1944): Növénynemesítés. Baross Nyomda – Uzsaly és Koncz, Magyaróvár

Wolfe T. K. – Kipps M. S. (1959): Production of field crops. McGraw-Hill Book Company Inc. New York.

növénytermesztéstan 1. - tankonyvtar.hu...created by xmlmind xsl-fo converter. kruppa , józsef...

Documents