Olajfestés

Olajfestés: A legáltalánosabb és legszélesebb körben használt festési eljárás.

Az olajfesték sokkal lassabban szárad, mint a tempera. Színei mélyebbek, tüzesebbek, fényesebbek. Csodálatos finomságú fény-árnyék viszonyok, tónus- és színátmenetek érzékeltetésére alkalmas. Gazdag lehetõséget nyújt a legkülönbözõbb felületi minõségek ábrázolására is. Míg a tempera inkább a világos színtartományokban mutatja meg igazi szépségét, az olajnál a világos és mély tónusú színek együttes alkalmazásával a tér bemutatásának is szélesebb lehetõségei állnak a festõk rendelkezésére.

Az olajfesték kötõanyaga az olaj (lenolaj, dióolaj, mákolaj). Oldószere, amivel a tubusból kinyomott sûrû festéket felfesthetõvé tesszük, szintén tartalmaz olajat. Ezt a festõszert ma már készen is vásárolhatjuk. Festeni olajalapozású vászonra, esetleg deszkára szoktunk. A festõalapul szolgáló fát, vásznat vagy papírt elõzõleg beenyvezik, és krétaalapozással látják el. Ilyen alapozott vásznakat és farostlemezeket szintén kaphatunk gyárilag elõkészítve. A festéshez legalkalmasabbak a finom, félhosszú, lapos sörteecsetek, de a tubussûrûségû festéket festõkésekkel is felrakhatjuk.

Az alapozott vásznat, hogy rugalmas, jó festõfelületet adjon, ún. vakkeretre feszítik, amelynek külsõ széle magasabb, hogy a vászon festés közben ne érjen hozzá a vakkerethez. Az olajfesték, minthogy számtalan tónus kikeverhetõ belõle, rendkívül alkalmas a legkülönbözõbb festõi hatások visszaadására.

Bár ismerték már a középkorban is, sõt alkalmazási módjairól maradtak fenn leírások is (Theophilus Presbyter a XII., Cennini a IV. században), általános mûvészeti alkalmazását a XV. századi németalföldi mestereknek köszönhetjük. Vasari, a reneszánsz nagy mûvészettörténésze a Van Eyck testvéreknek tulajdonította az olajfestékek feltalálását. A temperafestéssel szemben valóságos forradalmat jelentett az olajfestés bevezetése. Antonello da Messina, Piero della Francesca közvetítették az itáliai festõk számára ezt a technikát, amely azután még hosszú fejlõdésen ment keresztül.

Lehet az olajjal hígan, lazúrosan vagy mélyfényû hatással dolgozni. Ezt az teszi lehetõvé hogy az olajfestéknek két típusa van: a fedõfestékek és a lazúrfestékek. A lazúrfestékek csak nagyon sok olajos kötõanyaggal készíthetõk, ezért bennük szinte lebegnek a pigmentszemcsék. Felfestve õket, nem fedik el teljesen az alattuk lévõ foltot, hanem annak színei átvilágítanak az új rétegen, finom színhatást adva. E finom és egységes színhatás érdekében a barokk festõk egy meghatározott színnel készítették el az aláfestést, sõt gyakran már az alapozást megszínezték.

Az összes festõanyagok optikai hatását jól utánozza. Fedõképessége tökéletes. A kép sötét tónusait átfesthetjük világosakra. Lassan szárad, s így a képet módunk van lassan fejleszteni. A régi mesterek több rétegû aláfestéses technikájával szemben, amelyben a lazúrozás játszotta a fõ szerepet, a XIX. századi mûvészek közül többen az egyrétegû, egyszerre megoldott, “alla prima” festést alkalmazták. Ekkor kerültek forgalomba a gyári készítésû, jól tárolható és szállítható tubusfestékek. A mûvészek kiszabadultak a mûterembõl; képeiket gyakran a szabadban “egy ülésre”, aláfestés nélkül készítették el. Az aláfestés úgy történik, hogy a kép egész felületét széles ecsetkezeléssel, minden részletet elhagyva, a megfelelõ színekkel beborítják. Ezután fognak hozzá a kép kidolgozásához. Lazúrozásnál egy tüzes alapszín tömör rétegére egymás után többször is olajban erõsen oldott színeket festenek rá, s a színek halvány

fátyla alól tûz át az alapszín. Valamely lazúrszín az alatta levõ színnel együtt áttetszõsége folytán egy harmadik; új színt ad, melyet hatásában, ugyanazon két színnek palettán való összekeverésével nem tudunk eloállítani. A reneszánsz nagy mesterei Leonardo, Giorgione, Tiziano pompás hatásokat értek el a lazúrozással. Leonardo Mona Lisa c. képét például elobb fehérrel és barna- feketével festette meg, azután áttetszõre hígított olajfestékkel vitte rá a színeket legalább négyszer-ötször, de talán többször is, s így tette mûvét sejtelmes ragyogásúvá.

Az olajfestéknek sokoldalúsága mellett még az is vonzó tulajdonsága, hogy jól javítható. A lassan száradó festéket akár munka közben is lekaparhatjuk, vagy száradás után fedõfestékkel ráfesthetünk, s ezzel eltakarhatjuk az elrontott részleteket, vagy munka közben is módosíthatunk a kompozíción.

A vastagon bekent vagy éppenséggel átfestett kép idõvel repedezni kezd, és könnyen lepattogzik. A festékanyagok ismeretének hiánya következtében is tönkremehetnek egykor ragyogó színû képek. PI. Munkácsy alapozásul a tüzes hatású aszfaltot, bitument használta, amelyen a rákent festékek idõvel megfeketedtek. A Szovjetunióban legújabban kötõanyagként a polymerizált vagy szintetikus gyantát alkalmazzák, mellyel vakolatra, üvegre és vászonra is lehet festeni. Ezzel a kötoanyaggal a festék fizikai és optikai hatásának jelentõss javítását érték el, állandóbbá, lazúrosabbá s ugyanakkor tüzesebbé tették. Az alap nem repedezik, s a festék átütését is kiküszöböli.