" A *

.̂ 1

"̂ 7 < ' • • ' í

/ ; / 5v

P. M E G J E L E N I K M I N D E N M Á S O D I K V A S Á R N A P F Ő S Z E R K E S Z T Ő : S E I D L S Á N D O R . - L É V F . 15 . S Z Á M . 1927 . J U L . 2 4 .

808

V 0

4

A kedves kis Erzs ike Szelíd, mint az őzike.

Oly édesek, mint a méz, örül , aki rájuk néz.

2 oldal Napsugár 1927. július 24

Az aranyszakállú ember. Hol volt, hol nem volt, volt a világon

egy igen-igen hatalmas király, annak volt egy felesége, meg egy kis fia. E g y ­szer behivatja a király magához a fele­s é g é t : „Édes feleségem, én érzem, hogy közel van a halálom órája, azért hivat­lak hát, hogy fogadd meg nekem, hogy­ha meghalok, nem mégy soha férjhez, hanem a kis gyermekemnek hűségesen gondját viseled." A királyné megfogadta neki, hogy még csak rá sem gondol a férjhezmenésre, a kis fiúnak pedig úgy gondját viseli, hogy a haja szála sem görbül meg soha. Erre azután a király meghalt.

De alig húzták rá a királyra az utolsó kapa földet, a királyné mindjárt férjhez ment egy idegen országbeli gazdag em­berhez, azt tette meg királynak. Ez az új király pedig rettentő, Istentől elru­gaszkodott fösvény ember volt, a szegény királyfival úgy bánt, mint a legutolsó cseléddel, rongyosan járatta, enni is alig adott neki, a szegény emberektől még a betevő falatot is elvette volna. Volt ott a királyi udvarban egy kút, amelyben viz helyett tej volt, abból a kútból a megboldogult király idejében meríthetett boldog-boldogtalan annyi tejet, amennyi kellett, úgy, hogy akkor nem is fejt senki az o r s z á g b a n ; — most ez a király strá-zsákat állított a kút mellé, még csak

egy csepp tejet sem adott senkinek, pedig bizony abban sem kára, sem haszna nem volt, mert avval sem több, sem kevesebb nem lett a tej.

Egyszer a strázsák hirül vitték a k i ­rálynak, hogy a kúthoz minden reggel, hajnalban egy aranyszakállú ember megy egy-egy vederrel, a vedret megmeríti, avval eltűnik, mint a pára, még csak közel sem tudnak menni hozzá. A király nem akart hitelt adni a beszédjüknek, másnap reggel maga állott ki lesre, hát majd elvette a szeme fényét, mikor az aranyszakállú ember nagy ragyogással megjelent; a vedret megmerítette, avval eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.

A király el nem tudta gondolni, hogy miféle ember lehet az, csak elállott szeme szája a nagy csodálkozásban; de attól fogva mindig azon mesterkedett, hogy kézrekeríthesse, mert nagy fukarságában a tejet is sajnálta, de meg szerette volna az embert, gondolta, hogy milyen nagy dicsőségére válnék az neki, ha kalitkába zárhatná, olyan nem volna sehol a kerek világon egy királynak sem. Mesterkedett hát minden módon, hogy megfoghassa; de hiába volt minden mesterkedés, hiába állította ki a tenger sok strázsát, csak nem bírták megfogni; mikor már egészen körülkerítették, azt hitték, hogy már a kezükben van, csak

]

1927. július 24. Narpsugár 3. oldal

eltűnt, sem híre, sem hamva. A királyt meg már majd megette a méreg, nagy jutalmat hirdetett, a ki jó tanácsot ad neki, hogy keríthesse meg az aranysza­kállú embert. Erre bement hozzá egy katonaviselt ember: „Fölséges uram, mondanék én egyet: tétessen ki fölséged a kút mellé kenyeret, szalonnát, pecse­nyét, aztán meg egy kulacs bort, majd ha éjjel eljön az aranyszakállú ember, megeszi a pecsenyét, megissza a bort, attól bizonyosan megrészegedik, mert csak tejjel szokott élni, az olyan ember pedig nem győzi a bort." — A király mindent úgy tett, mintahogy a katona-viselt ember mondta; kitétetett a kút mellé kenyeret, szalonnát, pecsenyét, bort, körül meg mindenüvé strázsát állí­tott lesbe. Reggel csakugyan odament az aranyszakállú ember, evett ivott, meg­részegedett, elaludt; akkor a strázsák megfogták, bevitték a királynak. — Ret­tentően megörült neki a király, arany­kalitkába záratta, úgy mutogatta a sok messze földről érkezett vendégnek: mert csak úgy jártak a csodájára minden or­szágból a királyok, császárok, hercegek, grófok. A szegény aranyszakállú ember-nek meg nem lehetett hangját sem venni soha. nem szólt senkihez; már azt hit­ték, hogy nem is tud beszélni, csak vad ember; nem is igen evett, hiába ad­tak neki a kalitkába mindenféle drága ételt, csak búsult szomorkodott.

Egyszer a királynak el kellett menni háborúba; gondolkodott, hogy kire kel­lene bizni az aranyszakállú embert, aki jól gondját viselné, vigyázna rá, hogy el ne szökjek; utoljára is abban állapo- j dott meg, hogy legjobb lesz mostoha fiára bizni.

Behivatta hát magához: „No fiam, ne­kem most el kell mennem háborúba, te­rád bízom hát az aranyszakállú embert, jól gondját viseld, enni-inni adj neki, de úgy vigyázz rá, hogy ha valami m ó ­don elveszted, vagy el hagyod szökni, halálnak halálával halsz meg."

Evvel a király elment a háborúba: a fiatal királyfi meg mindig az aranysza­kállú ember kalitkája körül volt, hogy

valami módon el ne szökhessek. Még játszani is odament. Egyszer, amint ott játszik, ott lövöldöz az ezüst nyilával, egy szép ezüst nyílvessző bepattant az aranyszakállú ember kalitkájába. A k i ­rályfi odament a kalitka mellé:

— Adja ki a nyílvesszőmet, aranysza­kállú bácsikám !

— Nem adom biz' én — mondja az aranyszakállú ember — eressz ki a ka-litkából, akkor kiadom.

— Nem ereszthetem ki, bácsikám, — feleli a kis fiú, — mert halálnak halá­lával halok meg, azt mondta királyi apám, mikor háborúba ment. Adja ki a nyílvesszőmet, úgy sem veheti semmi hasznát.

(Folytatás következik).

Toll és tintatartó, (Andersen).

Egyszer egy költő szobájában, miköz­ben ,a tintatartóját nézegették, valaki ezt a megjegyzést tette: — Mégis csak fur­csa, mi minden kerül ki ebből a tinta­tartóból! Vajjon mi lesz a legközelebbi dolog? Hát bizony, ez nagyon furcsa !

— E z a z ! — mondta a tintatartó. Meg­foghatatlan ! Én is mindig ezt mondom! — mondta büszkén az irótollnak, meg a többi holminak, amelyek az asztalon meghallgatták. Igazán csudálatos, hogy mi minden jön ki belőlem. Egyetlen csöp elegendő féllap papirosra s fél­lapon a legnagyobb dolgokat lehet el­mondani. Én igazán csudálatos lény va­gyok ! Belőlem erednek a költőnek ösz-szes müvei! — azok az élő emberek, akiket mindenki ismerni vél, mélységes érzések, a humor s a bájos természeti képek. Magam sem tudom fölfogni, mert hiszen nem is ismerem a természetet; de hát hiába bennem van. Belőlem eredtek és most is belőlem erednek azok a lebegő, kecses leányalakok, a lihegő paripákon száguldó merész lova­sok, a vidám és jókedvű szolgák! B i ­zony magam sem tudom a nyitját, higyje el, hogy nem is gondolkozom rajta.

4. oldal Napsugár 1927. július 10.

— Ebben tökéletesen igaza van, — mondta a toll. Egyáltalán nem gondolko­dik, mert ha gondolkodnék, fölfogná, hogy csak a folyadékot szolgáltatja. Maga csak a nedvességet adja, hogy kimondhassam és láthatóvá tehessem a papiron, ami bennem van s amit leírok. A toll az, ami ír; ebben senki sem ké­telkedik, s a legtöbb embernek van legalább annyi fogalma a költészetről, mint egy ócska tintatartónak.

— Ön nagyon kevéssé tapasztalt ! — tette hozzá a tintatartó. — Hiszen alig egy hete van szolgálatban, s máris el­kopott. Még azt hiszi magáról, hogy ön a költő ? Ön csak cseléd és ebből a fajtából már sokan szolgáltak nálam, még az ön ideje előtt, a liba családból csak úgy, mint az angol gyárakból. Éppen úgy értek a lúdtollhoz, mint az acéltollhoz. Már sokan voltak a szolgá­latomban és még sokan jönnek hozzam, ha majd ö, az az ember, aki én helyet­tem mozog és cselekszik, le fogja írni, amit az én bensőmböl merít. Igazán kíváncsi vagyok, mit is fog legközelebb meríteni belőlem.

— Ostoba tintatartócska ! — mondta a toll. — Késő este jött haza a költő; hangversenyen volt, egy kitűnő hegedű­művészt hallott, akinek páratlan játéka elragadta és egész lelkét betöltötte. A hangoknak dagadó, lüktető forrását fa­kasztotta ki hangszeréből; majt úgy szólt, mintha vízcseppek csendültek volna meg; mintha csengő gyöngysze­mek hullottak volna, majd meg csicsergő madarak teljes kórusa zendült volna föl, vagy mintha vihar zúgott volna fenyő-erdőn keresztül. Azt hitte, hogy saját szivének zokogását hallja, de olyan melódiákban, mintha egy pompázatos hangú asszony énekelne. Mintha a he­gedűnek nemcsak a húrjai szóltak volna, hanem a száraz fája is és minden csa­varja; rendkiviili dolog volt ! És amily nehéz mesterség a hegedülés, mégis olyan volt, mint a gyermekjáték, mintha csak úgy magától futkosott volna a hú­rokon. Azt hihette volna az ember, hogy mindenki meg tudja csinálni. Hogy

a hegedű magától hangzik, a vonó ma­gától jár, hogy csak ez a kettő végez mindent s az emberek elfeledkeztek a mesterről, aki kezével és ujjaival életet és lelket vitt beléjük. Elfeledkeztek a mesterről, de a költő rá gondolt, öt em­legette és leírta gondolatait, amelyeket ehhez az élményéhez fűzött.

— Milyen boldogság volna, ha a vonó, meg a hegedű nagyzási hóbortba esnék. Pedig mi emberek is gyakran esünk ebbe a hibába, a költő a művész, a tu­dományos föltaláló, meg a hadvezér; elbizzuk magunkat, — holott mindnyá­jan csak hangszerek vagyunk, amelyeken az Uristen játszik, egyedül övé a di ­c s ő s é g ! Igazán semmi, de semmi érde­miink arra, hogy elbízhassuk magunkat.

Bizony ezt írta le a költő, mese for­májában írt a le és ezt a címet adta n e k i : A mester és a hangszerek.

— No, önnek ugyancsak megadtuk most Nagysád, — mondta a toll a tinta­tartónak, mikor megint kettesben ma­radtak. — Hallhatta, hiszen fönszóval olvasták föl, amit én leírtam.

— Igen, ami írnivalót én adtam ön­nek! — felelte a tintatartó. — Hiszen ez a vágás éppen az ön elbizakodott­ságának szól t ! Nem látja be végre, hogy mindenütt csak kinevetik? A leg-mélységesebb meggyőződéssel döftem bele Nagysádba, mert bennem van sza­tirikus tehetség!

— Tintásköcsög ! — mondotta a toll. — íróvessző ! — felelte a tintatartó.

S mind a kettő szentül meg volt győ­ződve arról, hogy jól megadta a másik­nak és az mindig jóleső tudat, hogy jól odamondogattunk valakinek; erre jót lehet aludni s jót is aludtunk mindaket-ten. De a költő nem aludt, gondolatai kiáradtak, mint a hegedű hangjai, pe­regve, mint a gyöngyök, zúgva, mint vihar az erdőn keresztül s ő úgy érezte, hogy bennük lüktet a szive s rajtuk az „Örök Mester" fényességének egy sugara.

Mert egyedül Övé a dicsőség !

A *

1927. július 24. Napsugár 5. oldal.

A nagy fürdőzés. „Fürdik a holdvilág Az éj t e n g e r é b e n ! " A z semmi ahhoz, ami Látszik itt a képen!

Itt a Lili fürdik A lavór vizében, V a n is rémes árvíz Az e g é s z vidéken!

A lavór vidéke Óriási tenger Rémülten menekül Kutya, macska, ember!

c o a c I O Z X 3 C

Mí fáj neki.

A beteg Miskához orvost hívtak: — Biztosan elrontottad a gyomrod,

— mondta a doktor úr. — Igen, elnyalakodta a torta felét, —

vélte az édesanya. — N o látod most fájdalmaid vannak. — Igen, de nem a tortától, hanem az

apa pipaszárától.

Titoktartás. Az édesanya elmegy kis fiával a fény­

képészhez. Hazafelé lelkére köti édes­anyja hogy: „Apának nem szabad ám róla tudni."

Amint édesatyja hazajön, a kis fiú elébe áll és mondja: „Papa, én nem fény­képeztettem le magam.

(Mindkét adoma Riszdoríer Feritől .)

6. oldal. Napsugár 1927. július 24.

A m e s é k é j s z a k á j á n . (Mutatvány Koszter

( F o l y t a t á s )

iii. J E L E N E T .

C s i b i : (babáját a tündér beléptekor leengedte, majd kiejtette a kezéből : tág-ranyilt szemekkel figyelt; most Pityuhoz fut) Jaj, Pityu, mi volt e z ?

P i t y u C s i b i P i t y u

(izgatottan) Tündér volt. Igazi t ü n d é r ? M e s e b e l i ? Igazi tündér. De milyen ér­

dekeset mondott! I c u : (közelebb jön) Azt mondta, há­

rom kívánságunk teljesül. P i t y u : (megvetéssel) Veled nem be­

szélek. (Csibihez) T u d o d , Csibi , az csak mese, mert nem lehet az, hogy az em­bernek három kívánsága csak úgy tel­jesüljön.

I c u : (Csibihez) T u d o d , Csibi , nem lehet mese, mert akkor a tündér hazu­dott volna, pedig a tündérek nem ha­zudnak.

C s i b i : A tündérek nem hazudnak. P i t y u : T u d o d , C s i b i , én nem hiszek

az ilyen gyerekmesékben. I c u : T u d o d , C s i b i , én elhiszem, hogy

igaz. C s i b i : Próbáljuk meg! P i t y u : (felugrik) Próbáljuk m e g !

atya könyvéből.)

Amíg ragyog a holdsugár, mindegyikünk­nek három kivánsága teljesül? No, majd meglátjuk! Hü, miiyen gyorsan megy a h o l d ! Én azt kívánom . . .

I c u : Nem, először én kívánok! P i t y u : Nem, é n ! Elsők a fiúk! Azt

kivánom . . . I c u : Nem igaz! A lányok az elsők!

Én kivánom, hogy legyen nekem . . . P i t y u : (befogja a száját) Nem hal l ­

gatsz? Én akarok egy . . . I c u : (kirántja magát Pityu kezéből.)

Én vagyok a nagyobb! Hallgass és ne moccanj addig, míg én ki nem mond­tam a kívánságomat. (Kint egy harang­kondulás, Pityu megmerevedik.) Mi az? (Pityura néz.) Pityu, mit cs inálsz? (Fe­jéhez kap.) Jé, az első kívánságom. Én mondtam, hogy ne tudjon moccanni, míg ki nem mondom az első kérésemet. O, én buta! No, de most valami szépet kí­vánok. Kívánom, hogy a tündérek hoz­zanak nekem egy szép karácsonyfát, meg babát, könyvet, tortát, szép ruhát, meg egy tükröt. Ezt kivánom!

(Újból kondulás ; Pityu felszabadul a varázs alól, nagyot nyújtózkodik; az ajtó feltárul és a gyerekek szájtátva bá­mulják a bejövő tündérsort. Az első kis

1927. július 21. Napsugár 7. oldal

karácsonyfát hoz, a második babát, a harmadik könyvet, a negyedik tálcán tortát, az ötödik selyemruhát, a hatodik tükröt. Lassan jönnek az asztal felé.

I c u : (tapsol) A kívánságaim! Jaj, de p o m p á s !

P i t y u : (dühösen) Szipirtyó! Majd adok én neked! (Kiáltva.) Kivánom, hogy az ajándékok tűnjenek el és az Icu ne kapjon semmit ! (Kondulás, a tündérsor megfordul és kifutnak a szobából . )

I c u : (rémülten) Hová mentek? (Utá­nuk fut.) A kívánságaim ! Jaj, elmentek! (Meg akarja fogni őket, de az utolsó mögött becsapódik az ajtó.) Vége !

P i t y u : (kacag) Ne neked, kívánság! Ha-ha-ha !

I c u : (dühösen) T e komisz, rosszmájú fráter ! Hogy vinnének el a krampuszok.

(Kondulás, az ajtó mögött felhangzik: Brum, brum ! Az ajtó kitárul és egy krampusz jön be.)

P i t y u : Ja j ! Értem jön ! (A másik ajtó felé fut, ott egy bejövő másik krampusz fogadja: az ablakhoz rohan, ott már mászik be a harmadik, ahová fordul, mindenütt újabb krampuszok jönnek, körülfogják, az asztal alá bújik, onnan kicibálják, cipelik magukkal.)

P i t y u : J a j ! J a j ! Segitség! Visznek! J a j ! A n y u s k a ! . . . Icu, segits !

I c u : (eddig remegve bújt össze C s i ­bivel, most felkapja a zsámolyt és a krampuszoknak ront) Nem engedem az öcsémet. (Emeli a zsámolyt . )

E g y i k k r a m p u s z : (feléje kap) Ham! I c u : J a j ! (Elejti a zsámolyt.) (A krampuszok már az ajtónál cipelik

Pityut.) P i t y u : (ortlit) Kivánj v i s s z a ! Kívánd

el őket ! Gyorsan ! I c u : Nincs több kívánságom. De ne-

ked van ! Kívánj ! P i t y u : (kiált) Kívánom, hogy a

krampuszok tűnjenek el ! (Kondulás, a krampuszok Pityut a földre ejtik és ki ­rohannak.)

P i t y u : (feltápászkodik, tapogatja ma­gát, a homlokát törli) Jaj, de borzsasztó volt. Majdnem elvittek . . . Brrrr ! De csúnyák.

I c u : (Csibivel együtt hozzárohan) Pityu, Pityukám, nincs semmi bajod ? Jaj, de megijedtem !

C s i b i : (simogatja) Szegény P i t y u k a ! Csúnya ördögök majdnem elvitték.

I c u : Ne haragudj, öcsikém, hogy ilyet kívántam neked. Nem gondoltam m e g . . . Ez szörnyű volt.

P i t y u : Nem haragszom, nem t u d o k . . . Úgy megijedtem.

C s i b i : No, most már kívánjunk va­lami szépet.

P i t y u : Igaz, sietni kell. (A zene e l ­hallgat, a holdsugár végigment a s z o ­bán, most kialszik.) Kívánok apuskának, anyuskának sok pénzt, meg egy autót, meg egy kastélyt, nekem egy biciklit, meg puskát, meg korcsolyát, Icunak meg Csibinek egy egész szobát tele já tékkal . . . (Csend.) Kívánom ! . . . (Csend. Lábával toppant.) Kívánom ! . . . (Csend.) No, mi az ?

I c u : Elment a hold. P i t y u : Puff n e k i ! Elment a hold, el­

múlt a varázs. r

C s i b i : (pityereg) E s én semmit sem kívántam . . . Mindig veszekedtetek és most már nem is iehet kívánni. Most várhatunk egy esztendeig. Csúnya P i t y u ! Csúnya Icu !

(Pityu és Icu kárvallottai! néztek egy­másra.)

P i t y u : Igaza van a Csibinek. E l v e -szekedtük az időt és most a mesék é j ­szakájából semmi hasznunk sem lett.

I c u : Soha többé nem fogok vesze­kedni veled. Béküljünk ki, Pityu.

P i t y u : Én se veled, soha többé. B é ­küljünk ki. (Kezet fognak.)

I c u : És ha megint jön a tündér, annyi sok szépet fogunk kívánni, hogy no.

C s i b i : Jaj, csak jönne megint a mesék éjszakája !

M e s e t ü n d é r (éneke kívülről) : Elment a fényes holdsugár, Elmúlt az éj varázsa. De szívetekbe béke szállt . . . S az lesz a bűvös éjszakának. Legkedvesebb hatása !

( F Ü G G Ö N Y . )

Napsugár 1927. július 24.

Szeressed szülődet! i.

Édes jó gyermekem, szeressed szülődet! Kik neked, megtudod, ha te is elveszted.

II. Itt zokog mellettem három kicsi árva, kiknek édesanyjuk Nemrég szállt a sírba.

III. Könnyező szemüket lecsókolom nékik. Mindhiába minden ; szivük tovább vérzik.

IV. Nem haragszom rájuk; megértem én őket! megízleltem én ís az á r v a kenyeret

V. Édes jó gyermekem, szeresd szülődet! Kik neked, megtudod, ha te ís elveszted.

ILUS NÉNI.

A k i s M a n d ó .

Ki kopog, mi kopog, talán egy nagy holló ? Oh dehogy, hanem csak a kékszemű Mandó.

„Mit akarsz aranyos szőke hajú lánykám ?" Nem beszel, csak mondja : „Néne, néne hám-hám !

Türelmesen varja, míg kap a cukorból. Azután szo nélkül szépen tovább botol.

Örömmel mutatja mit adott a néni. A kis Mando egy nap ezt S z á z s z o r megismétli.

I L U S NÉNI.

(Linoleumba metszette Knotz János I II . o. t )

( F i g y e l e m , p a j t i k á k ! Amint már a mult szám szerkesztői üzeneteiben meg­írtuk, ha valamelyik pajtika linóleumba metsz valamit és azt egy már meglevő képről másolja le, akkor írja oda, hogy kinek a képe után rajzolta és metszette. Mi azért kitesszük a linómetszetet, mert az ügyességet is akarjuk jutalmazni.)

— T a m á s ! voltam Rómában . . . — Láttad a pápát? — Igen. — Milyen szeme v a n ? — Hát pápaszeme. (Csefalvay József.)

A Z E G E R E K T Ö R T É N E T É B Ő L . Irta : SIMON ÁKOS Komárom.

Egy szép, szomjas egér úrfi, Leszaladt a tóhoz inni; Itt ü!t egy nagy béka herceg, Ki magában szépen brekeg:

Megszóllitja az egeret: Mit csinál itt egérséged ? Mondja meg, hogy ki az ő s e , Hogy tudjak valamit felőle.

Egér : Jól van, ha azt akarod Mulasd be előbb magadot: T a r ] fel mindent őszintén, Aztán úgy teszek én szinten.

Béka: Pufók béka herceg vagyok; Hirem nevem fennen ragyog É s , ha te is ily' nagy úr vagy Szeretlek, míg meg nem unlak.

Egér : Királyoknak fia vagyok, Morzsalopinak hívhattok: Lisztországban születtem én Testvér nélkül, mint víg egér,

Réka: No hát akkor minden jol van, Megmutatom birodalmam; Kérlek, ülj fel a h á t a m r a Leteszlek majd benn s z á r a z r a .

Úsznak ketten a királyok Ellenségre nem is várnak. De megjelenik egy kigyó, Szeme vészjóslóan villogó.

•

Pufók a viz alá bukik Hej, de ez nem hozzá illik, Mert a hátán volt az egérfi E s ez szegény nem tud úszni.

Harangoznak Lisztországban Nagy gyász van most a családban. Meghalt a kis egérkirály Nincs többé, ki a toboz kijár.

Prutyi és Zupi c s ó n a k k i r á n d u l á s a .

Csónakázni jaj be jó ! Ringat lágyan a folyó.

Prutyi evez remekül, A kormánynál Zupi ül.

Vízbe merül a lapát A Zupinak zuhanyt ad.

Nagy viszont a zuhatag Mit Zupi Prutyinak ad.

Addig-addíg fröcskölnek Mignem vízbe csücsülnek,

Csurronvlz lett mindenük, Igy járnak ők mindenütt.

10. oldn! Napsugár 1927. július 24.

A j e l z ő l á m p a . Nem is sejtitek, ez az egyszerű, ke­

veset mondó cim milyen bájos történe­tet takar. E z a történet, amely valódi eseményt ismertet meg veletek, egyben tanit is. Megtanulhatjátok belőle, hogy egy pici kis gyermek sem egészen je­lentéktelen istenteremtés, akire csak vi ­gyázni kell, hogy baja ne essék. Lehet fordítva az eset. S ezt éppen ez a tör­ténet mutatja. Egy egészen pici kis isten-teremtés, több száz felnőtt ember életét menti meg. Mellékes, hogy véletlenül, szinte csodával határos módon. De meg­menti. Hogyan, ezt most azonnal elme­sélem.

Valahol a nagy Németországban tör­tént. Ennek az országnak sok ezer kilo­méterre terjedő síkságai vannak. Sokáig fut ott a vonat, amíg egyik állomástól a másikig ér. S a vasúti pályától csak jó messzire vannak falvak, községek. De hogy egészen kiveszettnek ne lássék a vidék, a pálya mentén itt-ott öt házi­kót lát az ember. Őrház áll egy vasúti hid mellett is. Mivel a kanyargós pálya miatt a mozdonyvezetők nem láthatják idejében a hidat, a vasúti őrnek kell mindig jeleznie, nem érte-e a hidat baj, avagy veszélytelen-e az átkelés. Nem messze a házikótól óriási pózna áll. Ilyen jelzöpóznát talán láttatok is már. Nappal mozgatható karjával, éjjel szines lámpájával közli a szükséges jelzéseket.

Ugy feküdt ez az őrház, hogy hetekig nem vetődött tájékára ember. Csak néha-néha jött a pályafelügyelö vizsgálni, rendben van-e minden. Az egyik napon csodálkozva kérdi az őrtől, „Gallai" — igy hitták az őrt — „mi történt maguk­nál? A multkorában, amikor itt jártam, még csak hat csemetéje volt. Most pedig hét van. Hogyan történhetett e z ? "

„Ugy történt, pályafelügyelö úr, hogy találtam egyet. Ezt a helyes kis lányt, ott ni. A mult kedden kinyitom reggel házikóm ajtaját, hát ott ül egy kövön és sír. Kérdem apja, anyja nevét, hát nem tudja. Kicsi még az istenadta. Hol

keressem a szüleit. Időm sincsen. M o n ­dom a feleségemnek : Nézd anyjuk, eggyel több vagy kevesebb, megtartjuk. Az asszony morgott eleinte, hogy elég hat éhes pofácskát kenyérrel tömögetni, de most már úgy szereti, mint a s a -játját."

„Furcsa ember maga Gallai . De azért dicséretes dolgot cselekszik. Meg is áldja érte az Isten."

A kis lányt Annuskának hívták. C s e n ­des, jóravaló gyerek volt. Nevelöszülei jó szívvel voltak hozzá. Milyen vágyóan tudott kitekintgetni az ablakon a nagy messzeségbe. Télen a hópihék játékát nézte, még sokáig, amikor a többi gye­rek már aludt. Legjobban a jelzőtáblák tetszettek neki. Gallai mindig mondta, nem szabad őket elhordani, vagy a szekrényből előkotorászni, de ha senki sem látta Annuskát, a jelzők szines üve­gén keresztül kémlelte a házon kivüli világot.

Ót esztendő mult el azóta, hogy A n ­nuska Gallaiékhez került. Egyik este, amikor már mindenki aludt, a kis lány ismét az ablakhoz nyomta fitos orrát. Kinézett rajta most is a végtelenségbe. Órák hosszáig is tudta ezt tenni. Ott nézdelt volna egész éjszaka is, ha ágyba nem kergetik. De nevelőapja még a pá­lyán járt odakünn, tehát maradhatott még kedvenc szórakozásánál. Hogy mit nézett és mit látott, azt senki sem tudta.

Ezalatt az őr a hid felé tartott, hogy meggyőződjék, nincs-e valami baj. Nem volt. Jöhetett nyugodtan Szt. Pétervár felöl a gyorsvonat. 10 perccel éjfél előtt kell a hidon átrobognia. Az utasokat nem fenyegeti veszély.

Már vissza akart indulni Gallai , amint egyszerre meghökken. Hinni sem akart szemeinek. Látja, hogy egy jó darabon fel van tépve a sin. Az őrt borzalom fogja el. Bizonyos, hogy gonosz úton­állók munkája ez, amely sok gyanútlan ember életébe kerül. Az őrházhoz akar futni, amint egyszerre vasmarokkal szo-

1927. július 2-1 Napsugár 11. oMal.

rítják a torkát. Négy ember kiugrott a közeli bokorból s leteperte Gallait. Hiába hadanászott csavarkulcsával maga köré, a túlerővel nem bírt. Kezét, lábát össze­kötözték, szájába pedig rongy-pecket dugtak, hogy ne tudjon segítségért k i ­áltani. Majd bedobták az árokba. Rug­dalt, kapálózott eleget a szegény őr, de úgyszólván emberfeletti erőlködése h i ­ábavaló volt. A köteleket nem tudta széttépni.

Borzalom tépdeste a szegény Gallai szivét. Ot t feküdt tehetetlenül s látta a jelzést, melyet maga adott még le, hogy szabad a pálya. Egyszerre felzúg a tá­voli gyors dübörgése. Egyre közelebb-, röl érkezik a hang. Már csak néhány perc és száz, meg száz gyanútlan, bol­dog ember rohan neki a biztos halálnak. Már látja is a mozdony lámpásainak felvillanását. Gallai becsukja a szemét, nem akarja látni azt a szörnyűséget, melynek minden pillanatban be kell kö­vetkeznie. De mi a z ? A mozdony hosz-szú, éles füttyét ereszt. Gallai feltekint. A mozdony lassan közeledik, majd hir­telenül megáll. Alig ötven lépésnyire a felszakított sinek előtt. „Ez csoda" he­begte a megkötözött ember, de akkor már elevenség támadt a vonat körül. A vasutasok leugráltak, minden ablaknál riadtan kérdezősködő arcok jelennek meg. Egyesek az őrház felé szaladnak. Egy sereg ember a pálya mentén a híd felé halad és ezek meg is találják a nyöszörgő Gallait.

Ezalatt többen elérik az őrházat. Az ablakból piros lámpa tüzel feléjük. A kis Annuska, apja tilalma ellenére, i s ­mét a jelzőkkel játszott s éppen a piros üvegen keresztül nézegetett az elrohanó vonatra. Ahogy bejött a sok ember, a jelző a földre esik s üvege darabokra tinik. Pedig Annuska játéka mentette meg a vonat utasait. A piros szín „megállj"-t jelez s ezért állott meg a vonat. Éppen jókor.

Az utasok közt rövidesen hire terjedt, a dolognak és mindenki látni akarta a kis Annuskát. Pénzt is gyűjtöttek szá­mára s Gallainak csinos kis összeget

adtak át, hogy abból fedezze a talált gyermek nevelését. A sinek kijavítása jó két óráig tartott, de aztán baj nélkül tovább folytathatta a vonat útját. A négy rablónak persze hire-hamva sem volt többé.

Néhány nap múlva jött a pálya­felügyelő. „Ma azért keresem fel, szólt Gallaihoz, hogy átadjam a vasútigazga­tóság köszönetét és ezt az ajándékot." Gallai meg volt hatva. Egyik kezével a kis Annuska fejét simogatta, a másikkal nedveskedő szemét törölgette. „Mondtam már Gallai , folytatta a pályamester, hogy derék dolog volt a kis árva örökbefogadása. íme, megjutalmazta érte a jó Isten."

Haber úr Angolországban. Haber úr elindult egyszer Angolor­

szágba. Elment a világ legnagyobb vá­rosába Londonba is. Természetesen szál­lodába ment lakni, mert rokonai nem voltak London városában. Mint a tör­vény kívánja, beirta a nevét szépen, ol­vashatóan a vendégkönyvbe: H a b e r . Reggel egy kicsit meg volt lepődve, amikor a tulajdonos igy köszöntötte ő t : Good Morning Mister Héber (olv. „Gúd Marning Misztör Héber = jó reggelt Héber úr). És mindenki H é b e r n e k hivta őt. Haber úr ezt gondolta magá­ban : jó, ha ti mindenáron Hébernek akartok hívni, hát legyen az a nevem ! És legközelebb úgy irta le a nevét. De mi tör tént? A reggelinél a pincér így hivta ő t : „ H í b e r " . Haber-Héber úr igy tűnődött: Hm, hát ha nektek örömet okoz, hogy most meg Híbernek hívtok, hát jó és szépen igy irta a n e v é t : H í b e r . De akkor még cifrább dolog tör tént : reggel már mindenki igv szólította, hogy H e i b e r ! E m á r sok volt neki Haber-Héber-Híber-Heiber úr szépen össze-pakkolt és otthagyta faképnél az ango­lokat, mint Szent Pál az oláhokat ( A z angolok ugyanis az á t é-nek, az é-t i-nek, az i-t ej-nek ejtik ki.)

12. oldal N a p s u g á r 1927 július 24

Róka úrfi hová ballag ilyen nagy titokban? Megnézni, hogy mi újság Baromfiólakban ?

Jöjjön hozzánk róka koma, Hogyha jól megy dolga. Bodri kutyánk elvezeti A baromfiólba.

( S . c l i n J ó z s e f l inómetsze te ) .

A mi Bodrink udvarias, Nagyon szívesen látja. De a végén fizetségül Ott marad a kabátja!

A p ü s p ö k g y é m á n t k e r e s z t j e .

Egy öreg püspöknek volt egy g y ö ­nyörű gyémantkeresztje. A kereszt arany­ból volt és bele volt foglalva 23 ra-gyogó gyémánt. Egy nap a püspök észre veszi, hogy az egyik gyémánt meglazult a foglalatban. Elhatározta, hogy elküldi az aranyműveshez megigazíttatni.

De előbb megolvasta a gyémántokat. Alulról felfelé 15 volt; hasonlóképen 15 volt alulról balfelé és alulról jobbfelé olvasva is. Ilyenformán :

15 14 13 12

15 14 13 12 11 12 13 14 15 10 9 8 7 6 5 4 3 2 1

„Vigyázzon ám, kegyelmes püspök úr," mondta neki a komornyikja, — „az az a ra n y m ű v e s n agy t o l v a j ; n eh o gy e l c s e n -j e n egy - k é t g y é m á n t o t!"

„Ne aggódj fiam, — mondta a püs­pök. — Megolvastam a köveket. Fölfelé is, jobbra is, balra is 15 kő volt. Meg­olvastam az aranyműves előtt i s ! "

De az öreg komornyiknak mégis igaza lett. Mikor az aranyműves visszahozta a keresztet, már csak 21 gyémánt volt benne. A püspök követelte a két gyé­mántot. De mikor az aranyműves meg­olvasta előtte, hogy alulról felfelé 15 gyémánt vau, alulról jobbra szintén, alulról balra hasonlóképen, az öreg püspök kénytelen volt elhinni, hogy nem hiányzik egy gyémánt sem. — Hogy lehet ez ?

(Gondolkodjatok rajta pajtikák és küldjétek be a megfejtést.)

Szaga Oszkár linómetszete.

A mult számunkban volt egy k é p : a kutya elszalad a football-labdával. Ezt a jelenetet kellett versbefoglalni. Meg­csinálták a sahy-i pajtikák és Fisch Benő. A szerkesztőbácsinak jobban tetszett a Fisch Benő verse. íme itt v a n :

A m e c c s .

Egy meccs mely le nem írható, Volt a football pályán látható, (kőztek A gimnazásták a polgaristák ellen mér-Hogy a meccs végén békét kössenek.

A meccset a gimnazisták kezdik, És a játékosok föladatukat jól végzik, Mígnem egy kutya a pályára halad S a labdát elkapva elszalad.

Most lett csak a hadd-el -hadd! Minden játékos a kutya után szalad. A néző közönség kiabálni kezdett, És a biró kénytelen volt lefújni a meccset

A sahy-i pajtikák verse pedig ez :

A m e c c s .

A gyermekek kimentek a pályára, S mulattak is már a legjavába. A nagy footballt röpíti a víg csapat, Hej de boldog ilyenkor a gyermekhad.

De egyszer csak megjelen a kis foxi, A footballt kérlek foxi ne oszd ki. Mert ő kelme szájba vette a labdát, Négy lábával gyorsan mérte a határt.

Rajos László linómetszete.

M'J I

14. oldal Napsugár 1927. július 24.

F ö l d r a j z ó r á n .

T a n í t ó : Mondd meg nekem M ó ­ricka, micsoda előnye van annak, hogy a Mérsékelt égöv alatt lakunk?

M ó r i c k a : Semmi. T a n í t ó : Hogy hogy ? M ó r i c k a : Mert itt" télen szenet kell

vennünk, nyáron meg jeget.

T e n g e r p a r t o n .

A kis Janika nyaralni van mamájával a tengerparton. Lát egyszer egy hajót és mellette egy kis csónakot. Odafordul mamájához:

— Nézd mama az a nagy hajó tanítja a kicsit úszni!

A j ó t a n á c s .

— Fájnak a fogaid? Ha az enyém fájna én azonnal kihúzatnám.

— Ha a te fogad fájna, akkor én is kihúzatnám!

H o g y k é p z e l i J a n c s i az á l l a t k e r t e t ?

J a n c s i : Most játszani fogunk állat­kertet, ha leszek az elefánt.

A n c s i : Jó. És én mi leszek? J a n c s i : Te leszel a jó kislány, aki

az elefántnak cukrot ad és amerikai mogyorót.

Móricka papája egyik nap azt magya­rázza Mórickának, hogy mindenkinek tanulni kell, mert aki nem tanul az s z a ­már lesz. Néhány nap múlva Móricka igy szól : „Tata, én elhatároztam, hogy szamár leszek." (Doma Ervin.)

A z i l l ede lmes K a r c s i .

— Karcs i , vehetsz magadnak ebből a kosárból egy marék cseresnyét.

— Köszönöm mamuskám, de inkább te adj.

— Jól van, Karcsikám illedelmes fiú vagy, hogy nem magad veszel, hanem tőlem kérsz.

— Mert mamuskám neked nagyobb markod van.

*

F é l r e é r t é s .

Pityu sétál a mamájával. Találkoznak egy kutyával, amely a nagy melegben erősen liheg és kiölti a nyelvét. A kis Pityu megszólal:

— Nézd mama, ez a kutya azt hiszi, hogy én vagyok a doktor és mutatja a nyelvét.

Egy kántor próbaéneklés után meg­kérdi a rabbitól :

— No, jól énekeltem ? — Jól, jól, csak egy helyen hamisan. — És melyik helyen ? — Hát azon a helyen, ahol ál l tál ! —

felelt a rabbi. (Doma Ervin.)

M e t e o r o l ó g i a .

M e t e o r o l ó g u s : Hétfő derült, kedd szeles, szerda meleg, csütörtök esős . . .

G y e rm e k : De apus elfelejtetted, hogy csütörtökön a „Strandra" kell mennünk? Tedd át az esőt péntekre.

(Riszdorter Ferenc.)

1927. július 24. Napsugár 15. oldal

1. Doma Ervin .

T n " 8 * b b b A

2. T á r n o k Imre.

P a felem K a sarkam Közben vagyok én és te is. T ö r d a fejed ki vagyok ?

3. Pótlórejtvény. (Ölvedi L a c i ) .

— a d á r — Ima — r k a — ános —dény —svény —apló —eréb — á d á r —köl

4. Milyen nóta kezdődik így ?

E G

A mult s z á m rejtvényeinek helyes megfejtése e z : 1. Számtan, 2. br. E ö t v ö s József, 3. P a r á z s , 4. Kör, ö röm, ömlik, likacs, kacs, cső , ökör .

Helyes megfejtéseket küldtek be: Adler M a r ­git és Lilike, Dienes Dezső, Rajos László , A szeli pajtikák, Honig Kornél és Feri , Kővári Andor és Tivadar, G e m e r Margit, Sebella J ó ­zsef, A sahy-i pajtikák.

Jutalmat nyert; Scbella József.

A d l e : Margit és L i l i : Ne légy oly türelmet­len édes Lilikém, a könyvet megkapod, mihelyst hazajön nyaralásából a kiadó bácsi . — Sebella J ó z s e f : Gratulálok ügyes metszeteidhez, Írd

meg, hogy az elbeszélést és a múltkori linó­metszeteket magadtol csináltad-e ? — Poós L a j o s : Versikéd igen kedves. Viszontlátod. — Fisch B e n ő : Prutyi és Zupi elmentek nyaralni és a betyárok oly jól érzik magukat, hogy el ­felejtették a pajtikákat. No, de mennyi huncut­ságot csinálhatnak ők most a fürdőben! Majd beszámolnak róla, csak türelem. Fisch Bel ­l a : Gratulálok a szép szavalathoz. Jómulatást , Gemer M a r g i t : Régóta hallgattál, de most ki ­békítettél csinos két verseddel. — Honig Kor­nél és Feri : Örülök, hogy írtatok magatokról is. Most, hogy ismerlek, mégjobban szeretlek benneteket. Kedves vidéken laktok, már jártam arra. Adomáidat felhasználjuk. P á ! — Kővári Andor és T i v a d a r : Köszöntlek benneteket, mint a Napsugár leghűségesebb pajtikáit. — Rajos L á s z l ó : Linoleummetszeteid ügyesek. Viszontlátod őket !

Muki úr igy beszélget magában, mikor meglátja a Napsugár új s z á m a t :

— Borzasztó , r é m e s ! Miért nem volt ilyen édes kis gyermeklap 1906-ban, mikor én voltam elsős gimnazista ! Meny­nyivel szivesebben gondolnék most visz-sza a gyermekkoromra! Milyen jó dol­guk is van a mai gyerekeknek!

16. oldal Napsugár 1927. július 24.

Abu El-Kadir végrendelete. Három arab örökölt az édes apjától

Abu El-Kadirtól 17 tevét. Az apjuk végső akarata a következő volt : A leg­idősebb fiam kapja felét, a második fiam pedig kapja harmadát, a legkisebb fiam elégedjék meg az örökség kilenced ré­szével. Ez az én végrendeletem, ehhez ragaszkodom, ezt senki meg nem vál­toztathatja. Nagy veszekedés lett belőle, mert a 17-et sem 2-vel, sem 3-mal, sem pedig 9-el elosztani nem lehet. Sehogy sem tudtak apjak kívánságának meg­felelni, pedig végső akaratát mindenké­pen végre akarták hajtani. Mikor alko­nyat táján a leghangosabb volt közttik a vita, betért házukhoz egy dervis (mo­hamedán pap) aki egy tevét vezetett, mert meg akarta itatni a kútnál. Figyel­mes lett a nagy lármára és csakhamar megtudta a veszekedő fiúktól, hogy mi­ről van szó. „Az Ur Isten küldött közétek, hogy köztetek igazságot tegyek. Hajtsá­tok csak ide az udvari a a 17 tevét, íme az én tevémet is nektek ajándéko­zom ; van tehát most összesen 18 tevé­tek. Apátok kívánsága szerint ennek felét a legidősebb kapja vagyis 9-et, a másik fiú harmadát vagyis 6-ot, a leg­kisebbik pedig a kilencedét vagyis 2 tevét." A fiúk mindegyike boldogan haj­totta el örökségbe kapott tevéit, a meg­maradt 18-ikat pedig visszaadták a dervisnek, aki boldogan búcsúzott a békésen megegyezett örökösöktől.

(Györk Erzsike.)

Roedl-fele tinták elismerten legjobbak!

Mindennemű tinták. Tinta különlegességek. Színes tinták. Iskolai gomblestékek. Kiválóan finom folyékony

kihuzó tusok (fekete és 26 más színben)*

„P L A S T E L Ls A " mintázó anyag.

tinták, tusok, pecsétviaszkok, művészeti festékek gyára

P R A H A VIL, Sternberkova 15-

Alapíttatott 1861. — Telefon 21783. Vezérképviselet: Gang Adoíf, Levice.

&§&I»SIJCA:II

Komáromi uri családnál 2 iskolásfiú vagy leányka jó ellátást és lakást kaphat

Cím a kiadóhivatalban.

Megjelenik havonként kétszer.

j Felelős szerkesztő: S e í d l S á n d o r tanár, Bral islava, Gyurikovics-utca 4.

Szerkesztők : H a rmos K á r o l y festőművész, Komárno,

Dr. B o r k a Géza tanár, Komárno. Kiadóhivatal : Komárno, Jókai-u. 5.

Kiadásért felelős : Neubauser Jenő, Komárno.

Előfizetési á r a : egész évre 36 Kő, félévre 18 Kő, , negyedévre 9 Ké,

Nyomja a Virradat-könyvnyomda, Komárno.

Anyusának, Pityukának Mesét mond az Annuska

Minden szava szép, hiszen a Napsugárban olvasta.

Hirlapjegy használata engedélyezve a bratislavai posta- és távirdaigazgatóság 20933,-UI. a 2ö. sz. r.

Játékos számtan. A számtant kevesen szeretik. Nem

azért, mivel nehéz. C s a k kitartó figyel­met kivan. Olyan a számtani tudomány, mint a tánc. H a csak egyetlen szem hi­ányzik belőle, már nem teljes. A hiányzó szemnél megakad a tanuló : nincs tovább. Valahogy összeférceli az összefüggéstelen szemet, de a legkisebb teherpróbánál ott megszakad. Akárhogy készül el a későbbi leckével, a régi mulasztás mindig zavart okoz.

V a n a számtannak derültebb oldala is. Apró szokatlan furcsaságok is akadnak nála, melyek iránt a gyengébb számta-nistának is van némi érzéke. A jobb számtanistát egyenesen felvillanyozza és gyönyörködteti. íme néhány az efféle j á t é k o s feladatokból :

1. Kaptok ezer koronát és tiz zacskót. Osszátok el a pénzt és tegyétek el a tiz zacskóba úgy, hogy bármily összeget kifizethettek ezer koronáig anélkül, hogy egyetlen zacskót is ki kelljen nyitnotok! Nahát ez lehetetlen, fogjátok ti első hal-lásra mondani. Hogy is lehessen zacs-kóban elhelyezett pénzzel fizetni a zacs­kók kinyitása nélkül ! Pedig a dolog egyszerű

A z első zacskóba tegyetek 1, a má­sodikba 2, a harmadikba 4, a negyedikbe 8, az ötödikbe 16, a hatodikba 32, a hetedikbe 64, a nyolcadikba 128, a k i ­lencedikbe 256, és a tizedikbe 489 ko­ronát. Együttvéve kitesz csakugyan ezret, összeadással meggyőződhettek róla.

Valakinek pl 613 koronát kellene fi­zetni. Adjátok oda neki a harmadik, ne­gyedik, ötödik, hatodik, hetedik és a ti­zedik zacskót s megkapta a 613 koronát. 4 + 8 + 1 6 - 1 - 3 2 + 64 + 489 = 613. S ezerig bármely összeget lehet igy összeállítani s a pénzt zacskóval kifizetni. (Tegyetek ti is hasonló próbát!)

2. Ismeretes a számsorból egy szám, melyet bátran a legfurcsábbnak lehet neve. ni. E szám 3367. Furcsasága abból áll, hogy bizonyos más számokkal szo­rozva mindig egymintáju szorzatokat ad. Ilyen számok a 33 ,66 ,99 , 132, 165, 198

stb. Ebben a sorban minden szám 33 al nagyobb az előtte állónál. H a ezeket a szamokat sorban megszorozzuk 3367-tel, akkor a szorzat mindig csupa egyforma jegyű szám.

33X3867 = 111.111 66X3867 = 222 222 9 9 X 3 8 6 7 = 3 3 3 . 3 3 3

132X3867 = 444.444 165X3867 = 555.555 198X3867 = 666.666

s így tovább. (Folytassátok !) A z utolsó szám 297, amely 3867-teI szorozva 999.999 ( A k i millióig már tud számolni, mind­erről könnyen meggyőződhetik.)

A n y a : No ez szép dolog Józsika, adtam agy almát és most mégis rosz-szalkodsz!

J ó z s i : Engem nem lehet ám olyan könnyen megvesztegetni.

— Bácsi , ez a levél nehéz, erre te­gyen még egy 30 filléres bélyeget.

— J ó ; aztán azzal könnyebb lesz a levél ? . . .

N a p s u g á r

A bubifrizura. A bubifej most a divat Ez emberre, állatra kihal. Bubifeje v a n a lánynak, A papának, nagypapának. A tudósnak bubi-szakáll, A bubihaj mellé jóláll. Politikus és a barát Bubira nyírja a haját. Bubiló és bubikacsa, Bubicica, bubikuíya, Bubikakas, bubibirka, Csak a b é k a nincs megnyírva!

4 oldal Napsugár 1927. augusztus 7.

Az aranyszakállú ember. (2. folytatás.)

Az aranyszakállű ember kiadta hát neki a nyílvesszőjét, de aztán még job­ban könyörgött, addig kérte, r imánko­dott neki, hogy megesett rajta a királyfi szíve, mert igen jószivű kis gyermek volt, kinyitotta a kalitka ajtaját és k i ­eresztette.

— No, kis fiam, jó tett helyébe jót várj, majd meghálálhatom én még ezt neked, — mondja az aranyszakállú em­ber. — avval eltűnt. A kis királyfi meg elkezdett gondolkozni, hogy mitévő le­gyen, ha megvárja míg a mostoha apja hazatér a háborúból, ha el nem szökik előle, a halainak halálával öleti meg, jobb lesz neki most már elbujdosni világgá.

Megy, mendegél hát a kis királyfi já ­ratlan, járt utakon, hegyen völgyön: egyszer meglát egy vadgalambot, mind­járt kapja nyilát, hogy majd meglövi.

— Ne lőj meg, felséges királyfi, — mondja a vadgalamb, — két kis fiókám van otthon, azok meghalnak éhen, ha nem vihetek nekik enni.

A királyfi megsajnálta, nem lőtte meg. — No királyfi, jó tett helyébe jót

várj, meghálálhatom én még ezt neked, — mondja a vadgalamb.

— Ugyan szegény vadgalamb, mivel

hálálhatnád te nekem meg — felel a királyfi.

— De felséges királyfi, — modja a galamb — úgy mondják, hogy egyik hegy soha sem találkozik a másik hegy­gyei, de egyik élő állat találkozhatik a másikkal.

A királyfi csak nevetett rajta, avval odább ment.

Amint megy, mendegél, megint meg­lát egy vadkacsát, megint fölveszi a nyilát, hogy majd meglövi.

Azt mondja neki a vadkacsa : — Ne lőj meg felséges királyfi, két

kis fiókám van otthon, azok meghalnak éhen, ha nem vihetek nekik enni valót.

A királyfi azt is megsajnálta, azt sem lőtte meg.

— No királyfi, jó tett helyébe jót várj, meghálálhatom én még ezt neked — mondja a vadkacsa.

— Ugyan szegény vadkacsa, mivel hálálhatnád te nekem meg, — felel a k i ­rályfi.

— De fölséges királyfi, — mondja a vadkacsa — úgy mondják, hogy egyik hegy soha sem találkozhatik a másik heggyel, de egyik élő állat találkozhatik a másikkal mindenütt a világon.

A királyfi megint csak nevetett, megint ment odább. Amint megy, mendegél,

1927. aug. 7. Napsugár 5. oldal.

meglát egy gólyát. — Erre is fölfogja a nyilát, de az is elkezd neki könyö­rögni.

— Ne lőj meg, felséges királyfi, két kis fiókám van otthon, azok meghalnak éhen, ha nem vihetek nekik enni valót.

Azon is megesett a királyfi szíve, azt sem bántotta.

— No fölséges királyfi, — mondja a gólya, — jó tett helyébe jót várj, meg­hálálhatom én még ezt neked.

— Ugyan szegény gólya mivel hálál­hatod te nekem meg, — felel a királyfi.

— De királyfi, — mondja a gólya, — úgy mondják, hogy egyik hegy soha sem találkozik a másik heggyel, de egyik élő állat találkozhatik a másikkal.

A királyfi elnevette a dolgot, avval ment odább. Megy, mendegél, egyszer előtalál ket obsitos katonát.

— Hová mégy öcsém ? — kérdi az egyik obsitos katona.

— Elmegyek szolgálatot keresni — felel neki a királyfi.

— No hát gyere velünk, mi is oda megyünk.

Mennek aztán, mendegélnek együtt hár­man hetedhét ország ellen, egyszer beér­nek egy király udvarába. A király éppen künn volt az udvaron.

— No fiaim mi járatban vagytok? — kérdi tőlük."

— Hát mi bizony szolgálatot kere­sünk.

— Ne menjetek odább, nekem úgyis kell most két kocsis meg egy ispán, ha beszegődtök, megfogadlak benne­teket.

Mindjárt beszegődtek, a királyfi i s ­pánnak, a két obsitos meg kocsisnak. De a két obsitos rettentően irigykedett a királyfira, hogy azt megtették ispán­nak, ők meg csak k o c s i s o k ; mert azt nem is gondolták hogy királyfi volna, minden módon azon voltak, hogyan tegyék el láb alól. Egyszer bementek a királyhoz.

— Felséges király ! ez az uj ispán azt mondta nekünk, hogy ha öt meg­tenné felséged kasznárnak, egy szem buza sem veszne el keze alól ; mert ö

úgy tudna hozzá, hogy ha összeöntet felséged reggel, mikor a templomba megy egy zsák búzát egy zsák árpával, mire visszajön, mind szétgörgeti, hogy még csak egyetlen egy szem buza sem lesz az árpa között. Azért hivassa be-felséged, parancsoljon reá, hogy tegye m e g ; ha tagadja ne higyjen neki, in­kább fenyegesse meg valamivel.

Mindjárt behivatta a király a szegény-királyfit.

— No fiam, mondja neki, — azt hal­lottam, hogy te ezt meg ezt montad, azért hát reggel, mikor a templomba megyek, eléd öntetek egy zsák búzát, egy zsák árpát ; ha te azt nekem, mire a templomból visszatérek, ki nem sze­meled, még pedig úgy, hogy a tiszta búza között még csak egy árva szem árpa se maradjon, akkor halálnak halá­lával halsz meg, ha pedig szerencsésen ki tudod szemelgetni, megteszlek első kasznárnak.

A szegény királyfi hiába mentegető­zött, hogy ő soha sem mondta e g y s z ó ­val sem, nem használt semmit; becsuk­ták egy üres s z o b á b a ; mikor a király templomba indult, leöntötték neki a ház földjére a sok tenger búzát, árpát, jól összekeverték, hogy no most már válo­gassa. — A - szegény szerencsétlen k i ­rályfi hozzá sem mert fogni, de hiába is fogott volna, ha ezer lelke volt volna, sem tudta volna azt szétgörgetni egy hét alatt sem, nemhogy olyan kevés időre; leült hát egy sarokba, a fejét a kezébe hajtotta, ott bánkódott és sírt nagy ke­servesen.

Hát amint ott szomorkodik, egyszer beröpül az ablakon egy vadgalamb.

— Mit szomorkodol, felséges királyfi? — Hogy ne szomorkodnám, mikor a

király ezt meg ezt mondta, hogy tegyem meg; mert ha meg nem teszem, a ha­lálnak halálával halok meg. t

— Azon bizony egy cseppet se búsuli ha egyéb baj nincs, — felelt a vad galamb, — mert hát ismersz e engem?Én vagyok a vadgalambok királya, akine te egyszer megkegyelmeztél, azért mos meg akarom szolgálni jóságodat .

6. o lda ' Napsugár 1927. aug. 7.

Erre a vadgalambok királya kirepült megint, aztán kevés idő múlva rettentő sok vadgalambbal ment vissza, azok mindjárt neki estek a búzának; még a király ki sem jött a templomból, mire úgy széjjel válogatták, hogy még csak egy szem búza sem maradt az árpa kö­zött, sem árpa a búza között ; avval fölkerekedtek, visszamentek, amint jöttek.

Jön egyszer a király a templomból, legelsöbb is a királyfihoz ment be, hogy mennyire van már a búzával, ki tudta-e válogatni, vagy sem. Hát csak elállott a szeme-szája, amint meglátta, hogy a szép tiszta búza ott van külön egy rakásban, az árpa a másikban, a szemét meg a harmadikban. Megdicsérte a királyfit mindjárt meg is tette kasz­nárnak.

De a két obsitos attól fogva még jobban irigykedett rá, hogy lám, már az kasznár, ők meg még most is csak ko­csisok, megint elkezdtek gondolkozni, hogy mivel kellene elrontani a becsüle­tét a király előtt. Egyszer megint be­mentek h o z z á : i

— Felséges király ! ez a mi útitársunk, az új kasznár, most meg azt beszélte nekünk, hogy ha rá bizná felséged min­den kincsét, hogy vigyázzon rá, úgy meg tundá őrzeni, hogy még csak egy tü sem veszne el a keze alól, mert ö úgy tud hozzá, hogy akár próbálja meg felséged, vettesse bele a királykisasszony gyűrűjét a kútba, mikor a templomba indul, mire visszatér, ö kiveszi.

Megint hivatta hát a királyfit. — No fiam, most meg azt hallottam,

hogy te ezt meg ezt beszélted, azért, mikor a templomba indulok, bele vette­tem a lányom gyűrűjét a kútba, de ha ki nem veszed mire visszatérek, halál­nak halálával halsz meg.

Megint nem ért semmit a mentege-tődzés, rá se hajtott a király, hanem mikor a templomba indult, csakugyan kútba vettette a királykisasszony gyűrű­jét. A szegény királyfi aztán oda ült a a kút kávájára, búsult, bánkódott, hogy már neki el kell vesznie. Amint ott bú­sul, egyszer oda repül egy vadkacsa.

— Miért búsulsz királyfi? — Hogy ne búsulnék, mikor a király

ezt meg ezt parancsolta, ha meg nem teszem, vége az életemnek.

— Biz azon még csak egy cseppet se búsulj, — felelte a vadkacsa, — mert hát tudod-e, ki vagyok én ? Én vagyok a vadkacsák királya, akinek te egyszer megkegyelmeztél, azért most meghálá­lom a szívességedet.

A. ; Ha ezt az embert játom, a hideg végig fut rajtam !

B. : Olyan kellemetlennek találod ? A . : Nem, hanem ez az ember jég­

gyáros . (Honig Kornél és Feri.)

L a c i k a : T e , E m m i , hisz fordítva tartod azt az atlaszt.

E m m i : Igen, helyesen akarom egy­szer szemlélni a világot, mert a papa mindig azt mondja, hogy fordított világ van. (Gödavszky Jancsi.)

Ez is betegség. A kis Jancsi beteg. Jön az orvos.

Vetköződésnél vigasztalják, hogy a dok­tor bácsi megvizsgálja és pontosan meg­fogja mondani, hogy milyen bajok van­nak belül. Megijed a Jancsi , — elgon­dolkozik, és súgva m o n d j a : „Bácsi kérem én inkább előre mondom meg, hogy én egy kissé fösvény vagyok."

Az óra. Későn jön haza Jenő. Édes anyja

faggatja, hol volt, hány óra. J e n ö : 10 óra. A n y j a : Dehogy, hisz az előbb hal­

lottam, hogy 1-et ütött. J e n ő : Hát a 0-át nem ütheti melléje.

1927. auj*. 7 Napsugár 7. oldal

Az egér. Ákos nem tanulta meg a leckét, azért

nem akart felkelni az ágyból. Fiam, kelj fel már, mert elkésel az

iskolából, unszolta minduntalan a m a ­mája. De Akos meg sem mozdult, te­tette magát, mintha legmélyebben aludnék. Végre is megunta a mama az eredményre nem vezető szóbeli figyel­meztetéseket s leemelte Ákost az ágy-ról.

Nosza keserves sirásra fakadt a lusta fiú s hüpögve mondta:

— Beteg vagyok! fáj a fejem! — I g a z á n ? ! Hát miért nem szólsz.

Hisz' akkor nem is tudsz elmenni az iskolába.

— Nem tudok! mondta nyöszörögve Ákos.

— Óh hisz' akkor az orvosért is el kell küldenünk. Hadd lám, forró a fe­j e d ?

A mama Ákos homlokára teszi kezét, de mivel semmi forróságot nem érez, nagyon gyanúsnak találja fia betegségét és nem küld orvosért . j

— Hát csakugyan fáj a fejed? | — Fáj , nagyon fáj, m a m á m ! | — No akkor ma kávé helyett tejet

eszel reggelire. — Kávét szeretnék enni m a m á m ! — Betegnek nem szabad kávét enni. — De ha nem szeretem a tejet. — Már hogy ne szeretnéd! Hisz '

jobb a tej a kávénál. Jer, mosakodj meg, hozom a reggelidet és megigazí­tom az ágyadat is.

— Jobban szeretnék, mamám, a dí-vánon feküdni.

— Azt is megteheted fiam. — Tán felöltöznék és úgy üldögélnék

a dívánon. Helyes. Ha a fejfájásod engedi, úgy

tehetsz. Vagy tán már nem is fái a fe­jed?

— Óh dehogy nem fáj, sőt sokkal jobban, mint e lőbb!

— O h , óh Istenem! H i s z ' akkor nem is tudsz eljönni holnap velünk a nagy-mamáékhoz.

— De eltudok menni m a m á m . — Ilyen betegen? — Hisz' holnapra meggyógyulok. — Olyan biztosan tudod? — Tudom, mamám. Ú g y ? de hisz ' most már én is tudom,

miért fáj a fejed ! — mondja önmagá­ban a mama. S csakugyan tejet tesz Ákos elé reggelire.

Akos hozzá sem a nyúl a tejhez, ellenben a mellé kapott kiflit pár pi l la­nat alatt elnyeli.

— Olyan beteg vagyok m a m á m , - h o g y semmit sem tudok enni — mondja fá j ­dalmasan s a szekrény felé pislog, hova a mamája egy tál süteményt tett be.

Szegény fiam, te! Mégis orvost kell hivatni! s kiment a konyhába ebédet főzni.

Alig egy negyedóra múlva szekrény-nyikorgást hall. Bemegy a szobába, megnézi a süteményt, s biz kettő hiány­zott.

— Hová lett két sütemény? kérdi Ákostól .

— Nem tudom. Talán egér ette meg! No majd megfogom én azt az egeret, mondja a mama, s két lekváros tésztát tesz legfelülre.

Negyed óra múlva ismét szekrény-nyikorgás s n.ikor belép, Ákos mohón lenyel valamit s lekváros a s z á j a !

— Mitől olvan piros a szád te gye­rek ? !

r

— Nem tudom — hebegi Ákos — tán v é r e s ?

— Hát a két lekváros sütemény hova lett?

— Nem tudom, tán azt is az egér ette meg.

— Tyűha, de nagy gyomra van a n ­nak az egérnek. De majd csapdába ke­rül. S azzal a felső süteményt jól be­paprikázta.

M - t

8. oldal Napsugár 1927. auiv. 7

Alig pár perc múlva éktelen ordítást hall Ákos szobájából kijönni.

— No m i b a j ? Mi harapott meg? kérdi a mama.

— Ez az izé — sütemény égeti a s z á m a t ! '

— Úgy, meg van hát a hazug, tolvaj egér . . . No de leszoktatlak én a tol­vajlásról. S egy hajlós portékát vett a kezébe, amit nem is kell sokat magya­rázni, hogy mire való.

Hanem annyit montihatok, hogy any-nyira használt Ákosnak, hogy teljesen leszokott a hazugságról és a tolvajlás-ról.

V a r g a L á s z l ó IV. o. fögimn.

Pajkos Peti. Pajkos Peti a rácson át

Mérgesíti a kis kutyát.

A kis kutya toporzékol,

Peti neki kukorékol.

Vigyáz Peti : mert kiugróm,

Nadrágodat biz ' megfogom.

Nem ugrasz te, magas a léc,

Nem ereszt ki a kerítés.

Kutyus se rest, kapja magát.

Kiugrik egy kis lyukon át.

[Szaladj Peti, szedd az irhát,

Nem ismer a kutya tréfát !j

Peti szalad, ahogy csak tud.

A kis kutya utána fut,

Be is éri, el is kapja,

És nadrágját kiszakítja.

Petit otthon édesapja

Pálcájával simogatja.

Peti visít, fogadkozik:

„Jaj ! nem bosszantok már senkit !"

Or o v a i Imre.

IC

Maier Géza linóleum-metszete

1927. autf. 7 Napsugár 9. oldal.

Mátyás király és az örmény kereskedő.

Mátyás királynak volt egy csodaszép lova. Olyan szép, hogy a napra rá le­hetett nézni, de erre a lóra nem. Szőre ragyogott, hogy a napsugarak hanyatt­estek rajta, szeme úgy fénylett, mint a csi l lag; büszke járású hibátlan volt. Azt beszélték róla, hogy tán még be­szélni is tud. E z persze nem volt igaz, de az igaz volt, hogy ilyen ló akkoriban nem igen volt több a világon.

Meglátta ezt a lovat egy örmény ke­reskedő, rajta felejtette a szemét és el­határozta, hogy ezt a lovat bármi áron is, de megveszi és elviszi a török szul­tánnak.

Fel is ment Buda várába Mátyás k i ­rályhoz és előadta a kérését : Felséges királyom, szeretném megvenni azt a szép csillagszemű lovadat. Mondd meg az árát, gazdag ember vagyok, minden pénzt megadok érte. Ha akarod, adok érte annyi aranyat, amennyi a ló súlya!

Mátyás szerette a tréfát és így szólt az örményhez:

— Ugyan kedves barátom, hová gon­dolsz, annyit már csak nem ér meg az a l ó ! Az a ló tulajdonképen nem is oly ér tékes ! Ha el is adnám, magáért a ló­ért nem is kérnék semmit, csak a pat­kóiban levő aranyszegekért kellene va­lamit fizetned. Igaz, hogy a szögek már nem is nagyon ujak!

— Nem baj fenséges királyom, ve­gyük úgy, mintha ujak volnának azok a s z ö g e k ! Mennyit kívánsz azokért az aranyszögekért ? Szívesen megfizetem, sőt még a ló árát is megadom!

— Mondtam m á r — felelte Mátyás király — hogy a lovat ráadásul is meg­kapod, ha megfizeted a szögek á r á t : az első aranyszögért fizetsz egy aranyat, a másodikért kettőt, a harmadikért né­gyet, a negyedikért nyolcat és így to­vább minden következő szögért az előbbi kétszeresét. Most menj szépen haza, számítsd ki magadnak és holnap eljö­hetsz a pénzzel a lóért !

Az örmény csak nézett: M e g v a n bo­

londulva a nagy király, hogy ilyen ke­veset kér azért a lóért, amelyért ő any-nyi aranyat kinált, amennyi a súlya? Boldogan futott haza és elkezdett szá­mítani. Számit, számít . . ., a lónak van négy lába, mindegyik lábán van egy patkó, mindegyik patkóban van hat szög, összesen huszonnégy szög.

Számít, számít, de bezzeg elképedt, mikor meglátta azt az óriási szamot, ami kijött! Annyi pénze még álmában sem volt nemcsák neki, de a világ ösz-szes örményeinek s e m ! ! !

Kijött 419,430.000 arany.

Nyáron. Érik a cseresznye, zsendül már a barack, Hangosan kiáltja für jmadár : pitypalatty !

Pirosan kandikál levélközt az eper, rekettyés aljában feketélik a szeder.

Szőke hajfürtjei ringanak a rozsnak, rigó hűsöl árnyán surü iharosnak.

Csevegő habjait kínálja a patak, szomjazó fűzágak vizébe hajlanak.

A ragyogó égen aranysugár játszik, távoli hegy orma, kék felhőnek látszik.

ü r ö m és kacagás úton és útfélen, labdázás, futkozás van a faluszélen.

Jancsi, G y u r i , Bandi most éli világát, szerszámnak felszabott három méter spárgát .

E l ő a d á s nincsen, alszik az iskola békét hagy a könyvnek a gazda és lova.

Ha meg kifáradtak, édes anyjok várja, nagy tál cseresznyével , barackul kínálja.

Hajra h a j ! Játszatok, ameddig tart a nyár ; Csak játszék a gyerek, daloljon a madár .

Józsi bácsi.

10. oldal N a p s u g á r 1 « : 7 . aiig. 7.

A n y a i g o n d . G y u l á c s k a : Mama, ma a tanító úr

meg fogja mutatni a napfogyatkozást. A n y a : Jól van fiam, de ne menj na­

gyon közel hozzá! (Weisz Ilonka és Edit . )

— Klárika! Minek neked a paszta? — Ki akarom pucolni az aranyhalakat.

(Honig Kornél és Feri . )

Egy asszony a festőhöz: — Mit ábrázol ez a kép? A f e s t ő : Egy tehenet, amint a zöld

fűben legel. A z a s s z o n y :De én nem látom a füvet. A f e s t ő : Már megette a tehén. A z a s s z o n y : De én a tehenet sem

látom. A f e s t ő : Majd bolond lesz ott ma­

radni a tehén, ha már megette a füvet. (Ilonig Kornél és Fer i . )

Egy paraszt asszony be akarja fiát adni az első gimnáziumba.

A pápaszemes direktor kérdi, hogy milyen az anyanyelve?

Semmi hang, semmi válasz. — Nos milyen az anyanyelve? A parasztasszony szégyenkezve, de

azért mégis jó hosszúra kiölt: a nyelvét, úgy hogy a direktor úr jól megláthassa.

(Godavszky Jancsi.)

Eltalálta. Gyuszi és Laci játszanak az utcán.

Kegyetlenül lármáznak, bőgnek és b ö m ­bölnek. Arra megy egy ismerős úr és kérdi : Mi az G y u s z i , mért b ö m b ö l s z ?

Gyuszi így felel: Játszunk állatosdit és én vagyok egy nagy ökör.

S ü r g ő s . — Hova szaladsz K a r c s i ? — Haza. Meg akarom mondani a ma­

mának, hogy megbuktam a földrajzból. — És ez olyan s ü r g ő s ? Ezért futsz

ennyire ? — Persze, előbb otthon akarok lenni,

mint a papa.

K i p r ó b á l t a . J a n c s i : Ugy-e mama, azt mondtad,

hogy beteg lennék, ha megenném a spájzban az egész tortád.

M a m a : Igen, nagyon beteg lennél ! J a n c s i : Pedig, nézd mama, egészen

egészséges vagyok.

A s z ó r a k o z o l t a n á r . A tanár úr este hazamegy és valami

motoszkálást hall az ágy alatt. Ijedten kérdezi: „Van ott valaki az ágy alatt?" A betörő így felel: „Á, dehogy, nincs s e n k i ! " — „No, akkor jó, — mondja a professzor megnyugodva — már azt hittem, hogy betörő jár nálam."

A z i s k o l á b a n . Az iskolában az ember testrészeiről

van szó. A gyermekek már elsorolták az összes testrészeket, mikor Móricka még mutogatni kezd.

— No, Móricka, te még tudsz vala­mit? — kérdé a tanár úr.

— Igen, a fül! — feleli Móricka. — Ugyan, hisz ezt már mondta a

Nagy L a c i ! — Kérem szépen ö csak egy fület

mondott. Én most a másikat mondom !