PATIKUSNÉ:Hol lenne boldogság? Itt? Ez a lepra patika is teli van orvossággal. Csu-pa betegség, csupa nyavalya. Ez a szag itten. Mindig a halál jut eszem-be. Nem szabadna gyógyszertárt se látni, hogy boldogok lehessünk. Pedig mindenütt a világon van pa-tika, nem igaz? Nem lehet elmene-külni.

Bárdos Artúr (1882–1974) színházi rendező, rádiós és filmrendező, esztéta, egyetemi magántanár, színházi író, költő, dramaturg, publicista. A Színjáték szakfolyóirat alapító szerkesztője, a Belvá-rosi Színház majd a Művész Színház alapító igazgatója. Szép Ernő Vőlegény és Lila ákác című darabjai ősbemutatóinak rendezője.

Bárdos Artúr: A lirikus a színpadon

A Nyugat Szép Ernő estjénEngedjék meg, hogy ennek a kis fejtegetésnek, mellyel azt a nekünk oly kedves, értékes és annyira élő fogalmat, hogy Szép Ernő ... nemcsak kimerítenem, de még megközelítenem is alig sikerül majd, ezt a címet adjam: „A lirikus a színpadon”. Bizonyára átfogóbb és hogy úgy mondjam: lirikusabb tudnék lenni, ha ez a kis conférence - egy kiváló költő és drága barát elé, - Szép Ernőről, a lirikusról szólhatna, de - azt hiszem - jobb óvatosabbnak len-nem és legalább a témát alacsonyabbra kitűznöm, beérve ezúttal a túlságosan is gazdag-nak érzett Szép Ernő-komplexumnak azzal a kis részletével, ami Szép Ernő a színpadon.

A lirikus a színpadon.Ha a dráma legsajátabb jegyeit, műfajbeli meghatározását keressük, és ehhez minél gyö-keresebb elszigetelését akarjuk végrehajtani, akkor úgy tűnik, mintha a drámát éppen a lírától kellene legélesebben elkülöníteni, más szóval: mintha a dráma éppen a lírával állana szemben, a legegyenesebben műfaji ellentétben.

A dráma cselekvést jelent és az író objektivitását és még többet: a dráma személyeibe való objektiválását, kivetülését kívánja. A lirikus egyetlen világkép - minél jelentékenyebb, annál egységesebb világkép - hordozója. A dráma minden egyes alakja külön világkép, melynek vajudó életrekeltése elsőbben is szétrobbantja az írói lírai világképét, mely csak azután, a dráma alakjainak kiformálása után, alakulhat vissza - igen bonyolult úton - egységes, a drá-ma egészét egységbe összefogó világképpé. Már az is baj, ha az írót csak egyetlen alakja is külön, föloldatlanul képviseli a drámában, ha a dráma szerves egységéből egy alak kiválik, fölébe akar nőni a cselekménynek és az író lírájának szócsöve. Még nagyobb a veszede-lem és a dráma alakjainak kifejlődését, karakterbeli elkülönülését végzetesen akadályozza, sőt a drámai formát egyenesen negálja, ha a dráma minden alakja az író líráját, lírájának ugyanazt a hangját szólaltatja meg.

És mégis. Ha úgy teszem fel a kérdést, hogy ki a jogosultabb és vérbelibb drámaíró: a liri-kus-e, vagy az epikus? - akkor habozás nélkül a lírikusnak kell adnom az elsőbbséget. Az igazi, ex asse drámaíró nem lírikus és nem epikus, hanem - legalább is amikor drámát ír - drámaíró, csak drámaíró és azért az, mert írói szándékai ebbe a formába kívánkoznak és csak ebbe kívánkozhatnak, semmi másba. De ha a nagy, formateremtő drámaírók egyé-niségének vegyi összetételét elemezzük, akkor túlnyomóan lirikus elemekre bukkanunk. Bizonyára nem véletlen már az sem, hogy ők, Shakespearetől Ibsenig és Strindbergig, ha a drámán kívül egyáltalában még valamit, akkor sem regényt, hanem túlnyomóan lírát írtak. De fontosabb ennél, hogy írói természetük is túlnyomóan lirikus; gondoljunk csak közülük Strindbergre, aki pedig véletlenül regényeket is írt, - de milyen lirikus regényeket! - az csak kétségtelen, hogy ez az elemi erejű nagy drámaíró csupa izzó lírai vallomást, egy egyene-sen a monomániáig egyéni lírát fagyaszt kemény drámai formába?

De hiszen egyszerűen azt is mondhatjuk, hogy miként teremtik meg drámai módszerüket, hogyan formálják leglíraibb mondanivalóikat is a dráma alakjaivá és a dráma cselekményé-vé, egyszóval: drámává, Ibsen alakjai világosan és meghatóan mutatják azt a szenvedélyes és fájdalmas lírát, amelyet ez a vékonyajkú, puritán, pápaszemes öreg gyermek, akit Strind-berg igazságtalan, de azért nem kevéssé találó gúnnyal „drámai kékharisnyá”-nak nevezett, - oly görcsösen eltitkolt ...

És mégis, ki ne látna át a költő lírájának azokon a legnaturalisztikusabb, legszürkébb élet-keretekben is valóságos szimbolumokká növesztett megszemélyesítőin, akik a dráma le-gellentétesebb pozicióiban is egyként a költő líráját mondják, a költő legbelsejében há-borgó kétségek, küzdelmek harcát vívják a színpadon? Ki előtt kétséges, hogy az ideális követelmények tragikomikus Don Quichote-je, Hjalmár Ekdal és vele szemben az életha-zugságok csufondáros rezignáltja, Relling doktor, mind a kettő együtt és egyként: Ibsen, a költő, a lirikus, aki ideálizmusának és nyomban föléje kerekedő gúnyos mosolyának harcát formálta ki drámai alakokká? Vagy van, aki Peer Gyntben nem látja meg a légvárakkal vi-askodó költőt, aki ebben a széllel bélelt fél-költőben, ebben az erejét pazarló, hazug és remek fickóban önmagát gúnyolja ki, a költő örök és tragikus kétségét a tehetségében és a halhatatlanságában? ...

Szép Ernő-nek, a drá-m a í r ó n a k , nincs drámai módszere , csak egyéni-sége van, a lírikusén túl is határozot-tan felismer-hető drámai e g y é n i s é -ge. Vagy ta-lán a lírikus egyénisége oly erős és s z u g g e s z -tív, hogy a s z é p e r n ő i drámában is ez lép elénk e l lenál lha-tatlan és le-b i l i n c s e l ő kvalitásával? Ne vitatkoz-zunk ezen, hiszen a kettő tulajdonképpen egy és csak annyi bizonyos, hogy parancsolóan érezzük: Szép Ernő darabjait nem írhatta volna meg egyetlen betűjükben sem más, csak Szép Ernő, a lírikus.

És ez talán már könnyebb útját is jelenti ezeknek a színdaraboknak a színpadon, mert Szép Ernő lírája annyira élő, annyira elragadó és meghitt ismerősünk, hogy megszólalása a színpadról is már az első pillanatban velezengeti minden dialógusban, minden szóban a költő Szép Ernőt, azt, aki verseinek minden halk szavában oly pregnánsan él előttünk: az egész Szép Ernőt. A lírikus szuggesztivitása-e ez, vagy a drámaíróé? Minek ezen okos-kodni! Mikor annyi bizonyos, hogy Szép Ernőé, a mindakettőben egy és azonos Szép Ernőé ...

De ha már költőnk színdarabjairól van szó, kísértsük meg e műveinek néhány közös vo-nását és e vonások összefüggését a lírikussal megtalálni.

A költő érzi puha léptei alatt a kemény színpadot és érzi az objektivá-lódás hűvös parancsát. Fölébe akar kerekedni önmagának, a lírikus-nak és messzebb löki magától hősét, aki - nem véletlen módon - a szépernői drámának mindig leglíraibb alakja. Bizonyos, hogy valami igen fölényeskedő gesztusból következik az, hogy minden hőse egy kissé esett ember, szellemi nyomorék, helyesebben minden érzelmi és szellemi kvalitása mellett is monomániás, kelekótya, lelkendező és fuzsitus1 alak, semmiesetre és soha sem az a százszázalékos polgári elem, amely a zsöllyén ül és nyugodt nézője a komédiának. A keszeg fogtechnikus, aki a foghúzó szerszámmal a kezében, a hebrencs pa-tikussegéd, aki a létráról vall szerelmet, a Május monomániás, hiva-tásos öngyilkosjelöltje, az egyszeri királyfi, a halálfélelem sebesültje, az Aranyórá-nak szomorú kis szabadságharcát vívó, esett Bélája és végül Azra, aki egyszer szeret és akkor sem nyúl szerelme tárgyá-hoz ... Ők mind a szerelembe szerelmes, szédült, rapszódikus, a jó-zan polgári mértéken túllendülő fantaszták, akiknek ajkán így nem szégyenkezhetik, helyesebben: akiknek lecsökkentettsége, félsége mögé elrejtőzhetik a költő lírája. Nőalakjai pedig nagyobbára sze-gény kis esett lányok, pitypang, meg falevél, felkapja meg leteszi őket a szél, az élet, kis kartonruhában, vagy a lokálok olcsó flitterdiszében lengedeznek, csókolóznak, szeretnek és elpusztulnak, öntudatlan vi-rágmódra.

A költő, minden igazi akció nélkül, puszta szavakkal meg tudja tölteni a színpadot. De még nehezebb a dolga ott, ahol még a szavak sem mutatnak felfelétörő, ódai vonalat, hanem halkan, tétován, sokszor dadogva boncolnak bimbózó érzelmeket. A költő hallatlan szug-

gesztivitása kell ahhoz, hogy negyedórákra lekösse vele a mai közönség érdeklődését, amelyet ugyanezen a színpadon tegnap még esetleg robbanó eseményekkel sem tudtak lekötni. Egy, néha még az első remegő csókig sem eljutó érzés számára, halk szavakkal, figyelmet kelteni azokon a deszkákon, melyeken tegnap nemhogy a csók, de még a sze-relmi beteljesülés sem volt probléma ... Költő kell ehhez!

(1933)

1 fuzsitus-szeleburdi

POSTAMESTERNÉ :Meséljen, adjon le pletykákat a társaságból. Jaj, meséljen szín-házakról! Hogy néz ki a Csortos élőben, kövér, mi? Jaj, imádom a színpadot! Mindig készülök Pest-re. Csak az uram nem akar jönni soha. Pest, jaj, én repülnék, re-pülnék, mint egy madár, egyszer csak sss…

BESZÉLGETÉS KOVÁCS MÁRTONNAL, AZ ELŐADÁS ZENESZERZŐJÉVEL

Mit mondott János [Mohácsi János, rendező] ne-ked erről a darabról, milyen zenét csinálj?Nem mondott konkrét instrukciót, az eredetit, meg aztán az átiratot is olvasva nyilvánvaló volt, hogy va-

lamilyen népzenéhez kapcsolódó dolognak kell lennie, a korból, a helyszínből és a figurákból adódóan. Magamnak ezt úgy tudtam előre meghatározni, hogy ez inkább régi stílusú népdal vagy valami ahhoz hasonló legyen, mintsem új stílusú, vagy magyar nóta.

Miért pont ennyi zenész van a színpadon, és miért pont ezekkel a hang-szerekkel?Ez tulajdonképpen egy örökség. Amikor az Egy piaci napot [Radnóti Szín-ház, 2018] próbáltuk, János azt mondta, hogy szeretné, ha ez a zenekar lenne a Patikában is. Abban benne volt Némedi Árpi cimbalmon, Moser Ádám harmonikán, Gyulai Csabi gadulkán és ütőkön, meg én a hegedűvel. Ezzel nekem csak egy problémám volt: ez egy basszus-hiányos felállás. így kezdtünk el próbálni, ám hamar kiderült, hogy nagyon hiányzik a bőgő. Szerencsénkre Pali [Mácsai Pál, igazgató] és Bagi Andi [gazdasági igazgató] is támogatott minket, ezért hívtuk Benkő Robit. Nekem benne az az ér-dekes, hogy ő nem a népzenéből jön, tehát az ő tudása más megoldásra késztet mindannyiunkat. Az ő bőgő játéka nem lesz ugyan autentikus, de ki tudunk fundálni valamit, amit viszont egy népzenész nem tud.

Az is célom volt, hogy Árpi most ne cimbalmozzon. Közben ő, ki tudja miért, de beleszeretett a bendzsóba. Felhívott, hogy talált egy bendzsót egy boltban, hogy ez milyen jó lenne a Patikába – odacipelt, hogy hall-gassam meg. Azt nem tudom, hogy Jánosban mennyire múlt el az elle-

nérzés a bendzsóval szemben, de szerintem megtaláltuk a helyét ebben a darabban. Örülök, hogy ez a zenekar nem sztenderd felállás. Nem

egy létező, ismertebb népzenei stílushoz alkalmazkodik, hanem pont, hogy semmihez se akar alkalmazkodni. Azt mondjuk,

hogy ezek az emberek élnek Ladányban, és éppen ezek a hangszerek lógtak otthon a falon, tehát ők ezzekkel zenél-nek. A trombita-hegedű [Kovács Marci ezen játszik a darab-ban] meg azért került bele, mert a darab szerint Máténak [Novkov Máté] hegedülnie kell a második felvonásban, azt szerettem volna, hogy a darabbeli zenész hegedűje elkü-lönüljön attól.

A második és harmadik felvonásban a háttérben is muzsikáltok. Akkor más a felállás?Igen. Ott például rendes hegedűn játszom. Az előadásban két féle zene van. Egyrészt játszik a ladányi banda a kocsmában, másrészt van magának az előadásnak is egy zenéje, aminek különböznie kell a ladányi banda zenéitől. Árpi például ilyenkor ukulelén játszik, ami sokkal finomabb hangzású, én fűrészen is játszom. De fontosnak tartom itt kiemelni a gadulka multifunkcionalitását, amin Csabi játszik.

Milyen hangszer az a gadulka?Bolgár. Tulajdonképpen egy öl-hegedű. A hangszer jellegéből adódóan másképp játszanak rajta, mint az ismert hegedűn, másképp díszítenek, más a hangképzése is, emiatt több glis-sandós-vibratós hang születik meg, ezáltal lesz teljesen egyedi. A mi feladatunk az, hogy önmagához képest a zenekaron belülről koherens legyen minden hangszer. Mennyire megtervezettek a zenéid?Ha úgy érezzük, hogy egy dallam jó, az nem feltétlenül egy tudományos tervezés által jön

létre, hanem valamifajta megérzésből, vagy kedv-ből. Az ember keres vala-miféle hangokat, egyszer csak rátalál valamilyen összefüggésre, megtet-szik neki, elkezdi kicsit gyúrogatni, és abból lesz egy használható dallam. Aztán eltelik jó adag idő, kezedbe kerül megint ez a dallam, elkezded ren-desen elemezni, hogy hogy is van ez, mint is van ez, és akkor egyszer csak rájössz, hogy ez bizony egy rendszerben van. Rá-találtál egy rendszerre, amit nem megterveztél, hanem rátaláltál. Kérdés

persze, hogy a hallgató felfedezi-e ezt a rendszert, de én úgy vélem, hogy egy dallam ettől a tudástól függetlenül is értelmezhető és élvezhető.

Ha ezek a dallamok népdalokra épülnek, akkor ez mennyire a te zenéd?A darabokban elhangzó zenék, népdalok szövegét Jánossal együtt válogatjuk ki, de az ese-tek kilencven százalékában igyekszem elkerülni az eredeti dallamot. Ennek két oka is van. Egyrész persze van benne hiúság, hogy én is tudok legalább olyan jó dalokat írni, mint az eredeti. Másrészt viszont van valami, ami ennél sokkal fontosabb. Igazából, ha egy darabnak kialakul a világa, a szövege, látom a színészeket, ahogy mondják a szöveget a próbán… sok-kal jobban szeretem, ha a zene ehhez alkalmazkodik. Ott ülök a próbán, és megpróbálok ebből a világból elkapni valamit, hogy a dallamvonalak meg a hangzás is ahhoz stimmeljen. Persze az is létező dolog, hogy egy meglévő dallamot csinálunk meg úgy, hogy az pasz-szoljon egy jelenthez, de nekem sokkal kedvesebb, ha a zenének van egy saját világa, ami csak az övé.

Az interjút Mohácsi István készítette.

Szép Ernő kupléAz aszfaltbetyár

Betyár vagyok, fővárosi,Nem pedig vidéki,Az aszfalton betyárkodok,Az istenét néki!Bogár I-zor becsületes nevem,A lapokból ismerik elegen.Váci-utcán télen-nyáron,Az aszfaltot én elállom,És a nőket inzultálom,Inzultálom.

Betyárélet, betyárélet,Aszfaltbetyárélet...Megszólítom, hogyha látom,A fehércselédet.Hej de siker ezt nem koszoruzza,A betyár a rövidebbet húzza:Hogyha a nők előtt termek,Nem imponál ez a termet,A gyenge nők pofonvernek,Pofonvernek.

Rosszul megy szegény betyárnakMost ezen a téren:Sulyos testi sértésekkelTele vagyok kérem.Ahány hölgynek kivánok jónapot,Ugyanannyi nehéz pofont kapok,Szemem a szikrát ugy hányta,Mint a villamos ivlámpa,Felnyakalt már minden lányka,Minden lányka.

Ötvenezer pofont kaptamKérem szépen máig,Ezt a mesterséget arcomNem birja sokáig.Megdöbbentő, ahogy velünk bánnak,Kérvényt irok Boda kapitánynak:Főkapitány úr, esengem,A brutális hölgyek ellenA rendőrség védjen engem,Védjen engem!

(1908)

Földes Anna (Budapest, 1930. augusztus 15. – 2017. április 24.) magyar író, újságíró, kritikus, irodalom-történész, egyetemi tanár.

Agyonkoptatott, de századszor is sokatmondó anekdota, hogy a munkaszolgálat poklát megjárt, margitszigeti paradicsomából kiúzött, az irodalmi élet napos oldalá-ról kiszorított, megfáradt író következetesen úgy mutatkozott be: Szép Ernő voltam.

Ezúttal a szókapcsolat valami másra (is) vonatkozik. Mindenekelőtt a poétából lett drámaíró személyes üzenetére. Hogy a Laposladányra érkező, nagy életről, bálokról, nőkről ábrándozó gyógyszerészsegéd - a Patika hőse - lelki rokona lehetett a tizen-kilenc esztendősen már irodalmi terveket dédelgető, a Hermes bankban címíróként foglalkoztatott ifjúnak. Akárcsak az agyonhajszolt, sikeres, de kompromisszumait megszenvedő, negyvenhat évesen már az öregségtől rettegő, bomba nők oldalán is magányos férfiú - az Ádámcsutka hőse - a már beérkezett Szép Ernőnek, az irodal-mi-színházi élet ismert képviselőjének. Mindkét, az elmúlt hetekben színpadjainkon viszontlátott hősről elmondható, hogy szépernők voltak - valaha.

A másik áthallás mentes a személyes, illetve az irodalomtörténeti vonatkozástól is. Inkább az alábbiakban kifejtendő csalódásom summázatául szolgál. Jelzi, hogy az örömmel várt felújítások éppen azzal maradtak adósak, amire mai színházi életünk-nek a legnagyobb szüksége van. A közönséget a szellem és az érzelmek tartomá-nyában egyformán biztosan kalauzoló színpadi szerző darabjainak aktualitásával, fris-sességével. Színház helyett egyik estén a múzeumban, a másikon a panoptikumban találkozhattunk csak Szép Ernővel.

Nem tudom, milyen lehet napjainkban Laposladány. Vannak-e unatkozó szépasszo-nyai, bürokrata jegyzői, lélektelen patikusai, sorsukkal elégedetlen nyugdíjas tanítói? Bizonyára vannak. És Laposladány valószínűleg most sem váltja valóra az ott munkát vállaló fiatal értelmiségiek - történetesen gyógyszerészsegédek - legfényesebb re-ményeit. Ma is zajlanak heves és tartalmatlan kártyacsaták a lerobbant kaszinóban. De az a reveláció, amit mindennek kegyetlenül éles, hiteles ábrázolása a Patika ősbe-mutatója idején, 1920-ban a dzsentri Magyarországon keltett, a ráismerés, ami még fél évszázaddal később, 1972-ben is a kaposvári felújítást kísérte, úgy látszik, a múlté.

Akkor nem is csak érdem, inkább meglepetés volt az író újrafelfedezése, de még inkább az a szikár, szigorú, Szép Ernő életművének egészére nem éppen jellemző társadalom-bírálat, ami a Patikában megfogalmazódik. Azóta viszont - részben éppen Ascher Ta-másnak köszönhetően - a darab bekerült a klasszikus repertoárba. Felújítása önmagában nem érdem és nem színházi szenzáció. Szellemi izgalmat ma már a Patika csak akkor vált ki, ha valóban új és más. Ha a nézőtéren ülő - természetesen megváltozott - „lapos-ladányiakról” szól, akárcsak Ascheré a maga idejében.

A […] Színház előadásában a szándék nyilvánvalóan nem idegen. Csakhogy ebben az - egyébként jól foncsorozott, makulátlanul tiszta – tükrében a tegnapelőtti és tegna-

pi laposladányiakat látjuk. Ez az oka, hogy a hiteles tabló is avíttnak tűnik, és a darab forró pillanatait is kí-vülről figyeljük, mintha kí-sértetek haláltáncát látnánk. Ennek állampolgárként, kortársként akár még örül-hetnénk is. A létfeltételek és a társadalmi hierarchiák átalakulása nem hazudtol-ja meg a korábbi látleletet, ám megköveteli a diagnózis megújítását. Napjainkban a Montague-k és Capuletek is másként, más eszközökkel vívják a harcukat. III. Richárd írnokának vállára is másként nehezedik a történelemha-misítás terhe. Csak a lapos-ladányi patikus, postames-ter és tanító ne változott volna?

[…]Tartok tőle, hogy ha Szép Ernő haló poraiból feltá-madva eljött volna [ezekre az előadásokra], a rá jellem-

ző rezignált szomorúsággal megint csak annyit mondott volna: Szép Ernő voltam... És akkor ezzel nemcsak saját szomorú jelenét, elsiratott jövőjét, de két jobb sorsot érdem-lő darabjának előadását is minősítette volna. Csakhogy a klasszikusokat az öröklétből a múltba utasító felújításoknak is van - kell hogy legyen - folytatása. Szép Ernő nem csak volt, de lesz is a magyar színpadon.

(Két Szép Ernő-előadás kritikájából, 2002-ből)

KATI:Hát az úgy volt, hogy most húsvét után átküldtek takarítani a kaszinóba. Ott volt a patikus úr, a jegyző úr, a postamester úr, Borgida úr, meg a tanító úr, hát a kár-tyások. Söprögettem, és akkor a posta-mester úr odavágta a kártyát, és kiabál-ni kezdett, hogy hangosan söpörtem. Én. És hogy tudom-e, hogy mennyi sok pénzt vesztett miattam. Erre rákezdett mind, hogy szégyelljem magam, és én nagyon szégyelltem magam, pedig iga-zán halkan söpörtem.

BESZÉLGETÉS TENKI RÉKÁVAL

Hogyan dolgozol? Együtt élsz egy szereppel állandóan, vagy valahol megszakítod?Általában azt próbálom gyakorolni – nem mindig megy – hogy tíztől kettőig csak itt legyen az agyam, és csak erre figyeljek. Hogy tény-leg itt legyek, mert utána elindul a nap, és nem tudom magam utol-érni, este előadás, és a gyerekkel akarsz lenni, akivel minőségi időt akarsz együtt tölteni. A főpróba-hét, az más. Az az enyém, tisztán. Akkor van segítség, és úgy szer-vezek mindent, hogy tényleg csak

ezzel tudjak foglalkozni.

Tehát nem viszed haza a munkát.Nem. Illetve… Ezt nem is magamon vettem észre, mert magán az ember ilyet nem vesz észre… Amikor Sanyi [Csányi Sándor, Réka férje] elkezd próbálni, közeledik a be-mutató, akkor kezd fölvenni bizonyos szokásokat… Amikor Molnár Ferenctől a Liliomot próbálta, na, az egy pusztító időszak volt… (nevet) Nem azért, mert idegesítő, hanem mert más habitusokat vesz fel, és titkon azokat gyakorolja otthon. Állítólag velem is ez van. De szerintem nem. Szerintem otthon én a próbaidőszak alatt is kifejezetten nagyon kedves vagyok, még ha egyesek ennek az ellenkezőjét is állítják. Hát… szóval alighanem otthon is próbálok.

Edzés közben?Na jó, ott is. Azért járok reggelente edzeni, mert edzés közben egyedül lehetek, és a testem dolgozik, így eszembe tudnak jutni dolgok. Mondjuk az, amit két próbával az-előtt nem értettem, hogy mit miért mondott János [Mohácsi János, rendező]. Hirtelen rájövök, hogy „Aha, értem, ezért!” És akkor már várom a próbát, hogy kipróbálhassam magamat úgy, ahogy kérte.

Itt a Patikusnét játszod. Volt valami prekoncepciód?Igen. Rögtön az olvasópróba után megkérdeztem a Jánost, hogy nem vagyok-e túl fiatal ehhez a szerephez. Tudod, olvasva is, de talán az előadások miatt, amiket láttam, én mindig úgy képzeltem, hogy ez egy negyvenöt éves nő.

Meg az sem segített, hogy amikor bárkinek elmeséltem, hogy a Patikában játszom majd, az első kérdés mindig az volt, „És ki lesz a Patikusné?” – mert senkiben sem me-rült föl, hogy esetleg én. Ez elég rossz érzés volt, beleállt a fejembe, hogy nem elég, hogy volt egy ilyen megérzésem, de ráadásul mindenki így is gondolja, hogy „A Réka lesz? Pfff…” Borzasztó volt. De János rögtön megnyugtatott, hogy ne foglalkozzak ez-zel. Azóta nem is foglalkozom.

Akkor ez itt egy másik Patikusné?Ez egy más darab, mint az eredeti Szép Ernő. Beleíródott az, ami nem volt benne. Megtudjuk ennek a nőnek az előéletét, ami sok mindent helyre tesz. Megtudjuk, hogy mitől bölcsebb vagy tapasztaltabb, mint amit a korától elvárnánk. Olyan dolgok tör-téntek meg vele, ami nem feltétlenül adott egy ennyi idős nő élettörténetében. Ezek helyretették ezt a kérdést.

A próbákon láttam, hogy ez a nő nem érzi jól magát a társaságban. Miért?Nem tudom.

Akkor ilyenkor mit játszol?Egyrészt próbálom megmutatni, hogy egy ilyen helyzetben hogy reagál egy olyan nő, akinek semmi nem adatott meg, amire vágyott, semmi jó nem történt meg az életé-ben. Úgy van kezelve, mint… hát, ahogy akkor kezelték a nőket. Ma is megvan az, hogy a férfinak van egy helye, és a nőnek kell hozzá igazodnia, de azért ma legalább mond-hatsz nemet, elválhatsz… Azért az korhoz köthető, hogy nincs semmi választásod. Nagyon nehéz lehetett. Hátborzongató. Hát ilyenkor ezzel foglalkozom, ezt kutatom. Másrészt néha van olyan, hogy hagyom, hogy valami csak úgy megtörténjen. Ha új rendezővel találkozom – nekem ez az első munkám Jánossal – akkor megpróbálok mindent elengedni. Próbálok nyitni a vezérre, a rendezőre, és abban bízom, hogy majd az ő munkamódszerére rácsatlakozva meg fogom találni a kérdésekre a válaszokat. De így, két héttel a bemutató előtt bizonyos kérdések természetesen még vannak, sok minden. De tudom, hogy meg fogom érezni.

Az interjút Mohácsi István készítette.

Karinthy Frigyes (1887–1938)

(született Karinthi Frigyes Ernő) ) magyar író, költő, műfordító.

Szép Ernő: Gyermekjáték

Mikor én kis fiú voltam,Kis lovon nem lovagoltam,Nem volt nékem ponnilovam,Ponnilovam,Ponnilovam,Pedig de szép mikor rohan.

Ponnilovon sose űltem,Kis biciklin se repűltem,Nem volt fényes kerékpárom,Kerékpárom,Kerékpárom,Pedig de jó rajta nyáron.

Nem volt nékem mesés könyvem,Nem volt csak iskolás könyvem,Pedig de jó otthon este,Otthon este,Otthon este,Lapozni ábrát keresve.

Sohase volt cifra kockám,Kis kastélyom meg tornyocskám,Kis hajóm meg kis vasútam,Kis vasútam,Kis vasútam,Elútazni sose tudtam.

Én nem kaptam kardot, csákót,Sárgarézbűl messzilátót,Sose vittek hippodromba,Hippodromba,Hippodromba,Jó hogy lyukas volt a ponyva.

Az a ponyva szétment régen,Elmúlt az én gyermekségem,Én már régen felserdűltem,Felserdűltem,Felserdűltem,A nagyok közzé kerűltem.

Én játékot már nem kérek,A sok gondtól rá se érek,De meghalok én is egyszer,Én is egyszer,Én is egyszer,A mennyországba megyek fel.

Kiállok majd a tejútra,Arra visz az isten útja.Az újjamat majd felnyújtom,Majd felnyújtom,Majd felnyújtom,Ha elsétál a tejúton.

Észrevesz az isten engem,Megszólalok a nagy csendben:„Kérem én még nem játszottam,Nem játszottam,Nem játszottam,Játszani szeretnék mostan.”

Megfogja majd a kezemet,Angyalok közt maga vezetSzegény gyerek otthonába,Otthonába,Otthonába,Mennyei gyerekszobába.

Megkapom ott kardom, csákóm,Sárgarézbűl messzilátóm,Képes könyvem, cifra kockám,Cifra kockám,Cifra kockám,Lesz kastélyom meg tornyocskám.

Ami nem volt, lesz ott jócskán,Kis vasútam meg hajócskám,Beültetnek hippodromba,Hippodromba,Hippodromba,Én élvezem azt magamba.

Hogyha kedvem abba telik,Ponnilovam megnyergelik,Kis biciklim előhozzák,Előhozzák,Előhozzák,Úgy járom a mező hosszát.

Égmezőben alkonyatbanSzép pillangót fogok ottan,Ujjamon lesz arany pora,Arany pora,Arany pora,Le nem mosom róla soha.

(1912)

Karinthy Frigyes: SZÉPEN! ERNŐ

(A költővélevés ama feltételének, hogy köl-tőnek születni kell, eleget tett. Budapesten pillantotta meg A Napot és rögtön két verset irt bele, melyek közül az egyik igy végződött: »Ha nem jöhettem rózsabokorban a világra, Bokor Rózsában szeretném elhagyni a világot.« Születése után félórával édesanyjának elmond-ta harmadszor azt a viccet, amit tőlem hal-lott; maró cinizmusával már gyermekkorában kitünt, mikor anyját »apám«-nak, apját viszont »anyám«-nak nevezte: - mig a pelenkát kedves humorral »pelencsek« gyanánt emlité. Ötéves korában szüleit több kupléban felvilágositotta és megszökött két szininövendékkel: ezután fokozatosan gyermekesedett: de csak huszon-ötéves korában vált el egészen a fejekeménye, hogy »Mit akartok, én csak egy mafla kis fiu-biu vagyok, csingilingi« cimü verskötetét megirja a »Kis Nyugat« cimü gyermeklapba. Jelenleg jár-ni tanul »Az Est« szerkesztőségében: egyelőre csak mások tyukszemein.)

Az »Ajaj, nehéz kereset ez a neo-primitivizmus« ciklusból

Dal

Mint egy szép, aj, szüz-kisasszony,Ajaj, szép fehér kisasszony,Fehérkisasszony, szép kisasszony,Kisasszonyka, kisasszonyka,Olyan az én éltem dolga.

Én, kérem szépen, nem vagyok márKicsi fiuka, nem vagyok márPedig, de jó volnaDe jó volna, de jó volna,Ha én kicsi fiu volna.

Ha én kicsi fiu volnaCsilingelne, lovagolna,Ujságokba sose irna,Sose irna, sose irna,Télen-nyáron csilingelna.

Gyermekkorom, fehér bárány,Jaj, mint tiszta, havas márvány,Csilingelve elment messze,Elment messze, elment messze,És már nem tér soha vissze.

Csilingelne gyermekkoromKicsi kocsim, kis vasutomKicsi lábam csilingolnaCsilingolna, csilingolnaVolt réz-halam, réz-angolna.

Én már mostan ám nem játszomÉn már nagy fiunak látszomMostan nekem nincs játékomNincs játékom, nincs játékomDe még akkor volt játékom.

Mostan már nincsen játékomDe még akkor volt játékomVolt játékom, csilingeltemCsilingeltem, csilingeltemDe most nincs játékom nekem.

Nincs játékom, isten bácsiAzért mondom: bácsi, bácsi.Ajaj, kicsi fiu voltamFiu voltam, fiu voltamCsilingeltem, csilingoltamNincs játékom nekem mostan.

Megjegyzés. Aki ennél még naivabbat ajánl ura-ságodnak, mint értéktelen hamisitványt, tessék erélyesen visszautasitani.

Így írtok ti, 1912

Hegedüs Géza (1912–1999) háromszoros József Attila-díjas magyar író, újságíró, költő, színházi szakíró, kriti-kus, egyetemi tanár.

A magyar irodalom arcképcsarnoka

Szép Ernő előbb népszerű költő volt, azután divatos színpadi szerző lett, regényei irodal-mi szenzációknak számítottak, azután egy időre szinte teljesen megfeledkeztünk róla, és mostanában éppen újra felfedezzük mint a modern, abszurd irodalom hazai előfutárát. Ady Endre egyik legjobb barátja volt, de ugyanúgy tartozott Molnár Ferenc legszűkebb baráti körébe is. Babits kezdettől fogva nagy költőnek tar-totta, Hatvany Lajos a hazai városi irodalom egyik főalakjának.

Versei ugyanúgy kaptak helyet a legkomolyabb antológiák-ban mint a kabarék színpadán. Ő maga pedig rendkívül szerény modorú, kis termetű, sovány ember volt, aki félszeg mosollyal mondotta el ironikus véleményeit az emberekről és az eseményekről. Aki ismerte, szerette, mindenki nagyra becsülte, de azért senki sem vette egészen komolyan. Ő maga sem vette egészen ko-molyan sem magát, sem a világot. Fura gesztusait anekdotákként mesélgették.

Például amikor katonaidejét leszolgálva, az osztrák–magyar közös hadsereg tisztjévé avatták, akkor szo-kásos volt, hogy az új tisztek valamiféle – lehetőleg német – jelmondatot véssenek kardjuk pengéjébe. Szép Ernő hadnagy úr pedig a liberalizmus közismert, de nagyon nem harcias jelszavát vésette a kardra: „Le-ben und leben lassen!” (Élni és másokat is élni hagyni.)

Egész költészete is az emberszeretet jegyében, kissé érzel-mesnek, kissé furcsának, egyszerre könnyesnek és mosoly-gósnak alakult. A Nyugat körében senkinek nem volt oly sok köze Petőfi népi hangvételű egyszerűségéhez, de ugyanakkor a kabarék városias csúfondárosságához és a csak később keletkező újabb moder-nség képtelenségeihez.

Sohasem volt igazi ellensége, üldözöttként még üldözőit is igyekezett megérteni, és üldözői sem gyűlölték személye szerint. De valójában nem tartozott senkihez, és magá-nyos jelenség irodalmunkban.

Falusi néptanító fia volt. Petőfin nevelkedett, és ifjúkora óta írt verseket. Az Alföldön nőtt fel, és a Tiszántúl hangulatait hozta Budapestre, amikor ti-zenkilenc éves korában újságíró lett a fővárosban. Ettől kezdve élete a szerkesztőségekben, az éjsza-kai kávéházakban, az irodalmi körökben telik. Vál-tozatos szerelmek között éli a bohém fiatalember, majd a megrögzött agglegény életét. A tanítóott-hon vidéki nyomora után megismeri a nagyvárosi kisegzisztenciák nyomorát. Hanem amikor népszerű lesz, és elegendő pénzt keres, akkor fel-fellobban ben-ne a világlátás vágya, s amíg a pénze tart, összevissza utazik Európa nagyvárosaiban, egy ízben egy szerelme után elutazik Szentpétervárra is. Hangulatos, színes cikkek-ben számol be a tájak élményeiről. Ezek az apró újságcikkek közelebb állnak a költészethez, mint a publicisztikához, nemegy-szer inkább szabad verseknek mondhatók. Amikor már újságokból és folyóiratokból ismert nevű költő és újságíró, 1912-ben – huszonnyolc éves ko-rában – megjelenik Énekeskönyv című verseskötete, amellyel a Nyugat költői is maguk közé fogadják. A városi ember vidéki emlékei, a nyomorúságos gyermekkor meghitt

képei, a vágyódás szelíd emberi kapcsolatok után kaptak költői hangot egy olyan dallamos nyelven, amelyben szervesen ötvöződik a népi nyelv a városi nyelvvel,

Petőfi formakincse a Nyugat nyugat-európaiságával.

Ez a költészet ugyan az évek folyamán egyre gazdagabb lesz, de jellege nem változik. A gyermekkori vágyak és remények találkoznak benne a nagyvárosi polgár céltalanságával. Szép Ernő éli a bohéméletet, és ki-vágyakozik belőle valami tartalmasabb után. Humor és érzelmesség, halk bírálat és öngúny ötvöződik össze ezekben a gyakran dalszerű ver-sekben. (Sokat meg is zenésítettek és kabarékban énekeltek.) A részvét minden emberi bánat iránt, és a szeretetvágy az alaphangja egész köl-tészetének. Tulajdonképpen nem széles skálájú lírikus, de gazdag ér-zelemvilággal tudja új meg új módon kifejezni a szeretetet, megértést, mindent megbocsátást.

Mindenekelőtt költő; költő akkor is, amikor prózát ír, és akkor is, amikor drámákat fogalmaz. Megértő és megbocsátó lírája áthatja nemegyszer kri-

tikai szándékú írásait is. Jól látja, mit kell bírálni, de a bűnösökre sem tud haragudni.

Elbeszéléseinek és hírlapi tárcáinak legnagyobb része személyes emlékezés. A falusi és vidéki városi gyermekkor, a diákévek csínjei és nagy felismerései, majd a

budapesti kávéházak és szerkesztőségek életének furcsaságai, a külföldi utak benyo-másai impresszionista-lírai színezetet adnak ezeknek a prózai, gyakran igen ritmikus

prózai írásoknak. Az első világháború idején írt karcolatai a szenvedőkkel együttérzés költe-ményei, ezekben végre erőteljesebben is szólal meg a háború elleni felháborodás, de sze-lídsége és pajkosan mosolygó humora itt is minduntalan felcsillan. Sőt, még idős korában, a második világháború után, a fasizmusról írt emlékező karcolataiban (Emberszag) is a rá annyira jellemző kedves humor enyhíti a felidézett képek komorságát.

Regényei a lírai hangvételű elbeszélő próza jelentékeny alkotásai. A Hetedikbe jártam diáké-veinek felidézése, de úgy, hogy maradandó képet fest a századforduló vidéki középiskolájá-ról. A Dali dali dal is önéletrajzi fogantatású, de hőse nem ő maga, hanem apja, a néptanító, aki nyomorúságában is az emberség és a kultúra hőse, megalázottságában is az emberi méltóság képviselője. Legfontosabb regénye a Lila ákác. Tartalma szerint egy budapesti fiatalember szerelmi kalandjai a század elején, de a hol mulatságos, hol érzelmes történet realista igényekkel mérhető körképet ad a magyar városi kisemberek életkörülményeiről és életmód-lehetőségeiről. Amikor Szép Ernő ezt a regényt írta (1919), még nem volt szó a magyar irodalom népi és urbánus törekvéseinek kettéválásáról, de talán innét keltezhetjük az urbánus irodalmat, egy olyan irodalmi nyelven, amely közben nagyon is közel marad a népi nyelvhez. Többek közt Szép Ernő népi fogantatású hangvétele és nem egy írásának témabeli nagyvárosiassága is jelzi, mennyire álellentét volt a később szított ellentét népi és urbánus között.

Szép Ernő irodalmi munkásságának azonban a versnél és prózánál nem csekélyebb je-lentőségű területe a színpad. Voltak évek, amikor legdivatosabb drámaíróink közt tartották nyilván. Hamar lett otthonos a kabarék színpadán. Furcsa témájú és váratlan fordulatú egy-felvonásosait akkoriban csak mint mulatságos ötleteket vették tudomásul.

Manapság ezekben látjuk az abszurd irodalom hazai kezdeteit. A polgári élet egyre fo-kozódóbb képtelenségei formálódtak itt groteszk játékokká. Talán maga Szép Ernő sem érezte, hogy ezekben a jelenetekben foglal el legkritikusabb magatartást kora fokozódó embertelenségével szemben.

De már közvetlenül az első világháború előtt igazi színpadi sikert aratott Egyszeri királyfi című mesejátéka. Legtöbbször, ha drámát írt, közel maradt a meséhez, mint legnagyobb sikerű játékában, az Ezeregyéjszaka világát idéző Azrában, a halálos szerelem színpadi köl-teményében. De akkor is mesét mond, amikor az Aranyórában a budapesti szegény em-berek életéről és becsületességéről ír példázatot. Egyébként számos drámai műve közt megírta a Lila ákác színpadi változatát is. Ebből a dramatizált regényből kétszer is készítet-tek filmet, egyszer a harmincas években, egyszer a mi napjainkban. A színpadi változatot mostanában is újra meg újra felelevenítik.

Amikor ötvenkilenc éves korában, már régóta betegen, meghalt, az irodalmi élet alig vette tudomásul elmenetelét. Élete végén csaknem elfeledett volt, és csak az irodalom értői tudták, hogy jó költőként élt és halt meg. Körülbelül egy évtizeddel a halála után, amikor a nagyvilágban már divatos volt az az abszurditás, amely nem egy játékában hangot kapott, hirtelen újra észrevettük, milyen nagy értéke Szép Ernő a mi irodalmunknak. És amikor észrevettük benne a korai abszurdot, azt is észre kellett vennünk, hogy akkor is jó költő, amikor nem abszurd, amikor a szelíd emberség nevében egybefogja azt, ami népi, és ami városi, amikor meglátja és megbocsátja az emberi gyarlóságokat.

(1976)

KÁLMÁN:Én nem tudom, én az egész világtól megkérdezném, hogy hát mi az én életem, hogy hát mit csináljak? Nagy-ságos asszony, jaj, én úgy vágyom valami nagy szerelemre. És milyen, effektíve prózai az élet. Milyen nyo-morultul teltek el legszebb napjaim és éjszakáim - évek. Azok a szeles, őszi esték, mikor az ember magára van hagyva Pesten, és egyedül van az ember a világon, hiába tagja az em-ber a Gyógyszerészsegédek Orszá-gos Szövetségének!

BESZÉLGETÉS ZNAMENÁK ISTVÁNNAL

A Patika nagyon ismert darab. Már az elején tudtad, milyen lesz az általad játszott Pati-kus? Nem szoktam előre kitalálni, hogy mi-lyen legyen a szerep, mert olyan sok mindentől függ. Nem csak tőled, és nem is kizárólag a rendezőtől, hanem például attól is, hogy mit kapsz a part-neredtől. Sok minden formál egy figu-rát, befolyásol, hogy a melletted levő színész hogyan alakítja a karakterét, az ő karakterének hatnia kell a tiédre is.

Ez a Patikus miben fog különbözni a megszokottól?Egyrészt már attól is, hogy ez nem az eredeti Patika. Akit Szép Ernő megírt, egy teljesen másik ember. Másrészt nem mellékes, hogy Jánossal [Mohá-csi János, a rendező] dolgozom. Já-nosnál előre bármit is kitalálni egy karakterről meglehetős felelőtlenség. A hosszú-hosszú együtt töltött évek azt a rutint már kifejlesztették bennem, hogy nyugodtan oda lehet adni ezt a részét Jánosnak. Világossá fogja tenni azt – ahogyan kér, ahogyan vezeti az embert – hogy majd milyen figura lesz. Azt, hogy ezt hogyan csinálja, már rábízza a színészre.

A Patikus főszereplő lett, pedig az eredetiben nem az. Ez az átírás miatt is van, termé-szetesen, de a próbák alatt is megnőtt a szereped. Ez mennyiben múlt rajtad?Az ember halad előre a próbával, és ha olyan szabadon lehet kezelni az anyagot, ahogy Jánosnál lehet, akkor az azt eredményezi, hogy a színész elkezdi ezt a Patikusnak írt, de nálunk már nevet is kapott, Edévé vált, szörnyet fejlesztgetni. Szeretne abból a karakterből, ami közösen gondolva van róla, megmutatni még többet és még többet. Ez eredményezi azt, hogy „itt még egy kicsit megszólalnék” vagy „mi lenne, ha ez itt egy kicsit másképp lenne”, vagy „egy kicsit menjük arrafelé, hogy…”

Ez valóban nem tűnik egy teljesen kitervelt dolognak. Az nagyon jó érzés, hogy lehet néha egészen szentimentálisan butának lenni. És akkor azokat nagyon jó megcsinálni. Hogy a Patikus ne csak egy pocakos hülye maradjon, aki csak ott van, és azt se tudjuk, ki ő, vagy mi lesz a sorsa, hanem legyen több, és ha kell, bújjon ki belőle az állat. Tudod, azért minden színész valamilyen karakter. Én az alacsony, a – finoman fogalmazva – piknikus1, kopasz ember vagyok.

1 piknikus - zömök, hízásra hajlamos, derűs és kiegyensúlyozott kedélyű (Magyar etimológiai szótár)

És az általam játszott karakter is az, de az a fontos, hogy mire képes. Engem az érdekel, hogy egy ilyen ember, a kis kövérkés pocakjával, a kopaszságával és az egész habitusá-val milyen akkor, ha ő a Chuck Norris. Mire képes akkor, ha neki kell a nőjét visszasze-rezni, ha ő rúgja be a kocsmaajtót úgy, hogy az nem biztos, hogy vicces. Szeretném, ha rá lehetne ismerni arra az emberre, akit én is ismerek.

Van valami próbamódszered?Annak a híve vagyok, hogy állapotból kell próbálni. Felesleges állandóan a kimondott magán- és mássalhangzókon lovagolni. Sokkal fontosabb az állapotból próbálás. Ez azt jelenti, hogy az embernek, amikor elolvassa a jelenetet, van egy képe arról, hogy ez az ember milyen érzelmi állapotban lehet. Hogy éppen hogyan viszonyul a környeze-téhez és a helyzethez. Akkor eszerint az állapot szerint kezdek el dolgozni. Legfeljebb azt mondják, hogy ez téves, ne ez legyen. Ne legyen ilyen dühös, vagy ne legyen ilyen vidám, vagy ne sírdogáljon állandóan, akkor aszerint alakítom. De az állapot hozza meg szerintem azt a fajta ihletet, ami aztán elvezet a végleges eredményhez. Persze azért az eredmény sose lesz végleges, legalábbis nekem soha, mert szeretem, ha a karakterem kicsit változik, fejlődik az előadások során.

Szóval egyre jobban érdekel a saját figurád?Nem tudom, ez hogy működik. Egyszerűen élvezem azt, amit csinálok, legyen az bármi.

Talán kicsit beteg dolog, de sok dokumentumfil-met néztem sorozatgy i lko-sokról. Néztem ezeket az embe-reket, és az volt az elképesztő, hogy mennyire nyomorult, és egyáltalán nem félelmetes, nem szörnyeteg em-berek – már ha a karakterét és az alkatát nézed. Ta-lán pont ez tette őket alkalmassá arra, hogy bárki-nek a bizalmába férkőzzenek. Te-hát azt gondo-lom, hogy bármi

lehetek. Abból kell kiindulni, hogy ezt a szerepet most én, egy ilyen karakter játssza – és akkor ő most, ebben a darabban mi mindent tud véghezvinni.

Az interjút Mohácsi István készítette.

Füst Milán (1888–1967) Kossuth-díjas magyar író, költő, drámaíró, esztéta.

Füst Milán: Szép Ernő: Patika

A kiváló lírikus munkájáról szólván, legyen szabad nékem is lírikusan kezdenem.Színházba menet egy barátommal találkoztam, s ő elmondotta nékem, hogy közös isme-rősünk, a fiatal kitűnő X. külföldre, egy vállalathoz szerződött igazgatónak s előlegképpen egy ötszáznyolcvanezer koronás csekket hozott magával. - A csekket barátom látta is... -Ezt hallván, tovább bandukoltam a színház felé és útközben magam elé idéztem a fiatal és kitűnő X.-et... Hogy milyen sápadt és szegény volt még néhány év előtt s mily sóvárgó... S hogy voltaképpen jó modorú és kedves ember ő, - aki eléggé tárgyilagos a maga megíté-lésében, - nem szállott fejébe a siker...

Aztán nagy búsan másra is gondoltam... Néhány hölgy emléke merült fel képzeletemben... Dámák, akikről hajdanában tudtam, hogy költő barátaim rajonganak értök, - fájdalmas szo-rongással, reménytelenül - a szégyenkező szegénység alázatosságával...S már tovább is fűztem a regény másik részét... - Hogy Istenem: - e dámák, kik oly ke-gyetlenül bántak el a költőkkel, - mily szívesen fogadták volna egy ilyen kitűnő és fiatal X. udvarlását, - ily kedves és finom emberét, aki még hozzá igazgató is...- Ejnye! - lázadtam fel!... Tegnap én hangversenyen voltam s mellettem egy üde, igéző teremtés ült... - Fiatal volt - s oly tiszta arc s még oly tiszta lélek!... Világos felhőbe burkolt alakjáról, gyermekes mosolyáról álmodni lehetne...

Vajon nem ő-e az, akiért mi emberek mindnyájan élünk és dolgozunk, - akivel beszélge-tünk magános óráinkban?... Nem ő lépked-e köd alakban előttünk, mikor az elérhetetlen után sóhajtunk, mikor nem tudjuk kifejezni magunkat s csak artikulálatlan hangokban ké-pes kitörni belőlünk a vágyakozás?... S mikor ilyeneket mondunk, hogy: - „ó - a nagy, - a messzi élet!” - vagy: „barátom, ha tudnád: az igazi életre gondolok, az ifjúságra”... - vagy csak ennyit: „az á-álmok!” - s a levegőbe kalimpál két karunk s valami felhőzést, gomoly-gást igyekszik elképzeltetni!...S hogy talán, - talán bizony ő is!? - S megálltam az utcán... Inkább a fiatal kitűnő X.-et - mint egy költőt? - Alighanem.Legalább is: - vékony kis gyöngyfüzére hónyakán, - csillogó kis gyűrűje, elegáns cipői, - ó jaj, - hiszen mindez erről árulkodik!...

Hohó! - a dolog máris komolyra fordul!...Tehát: - a pénz mégiscsak - minden! És néki is?... Iga-zán elszorul az ember szíve!S mienk csupán a róla való álmodozás? - Ó mily sze-gények vagyunk! S mily drága az élet!...Hiszen az csak nem lehet örök vigasztalásom, hogy az álom az enyém, a mindennél többet érő - s a fiatal és kitűnő X.-nek éppen ez nem jutott?... Az ő része: a realitás és nem a lemondás szomorúsága s a szép fájdalom...Köszönjük!...

S már elképzeltem, az ifjú feleség - mily büszkén elis-merő lesz véle szemben, - hogy őrzi majd a szorgal-mas X. délutáni álmát...- „Elvégre egész nap dolgozik, - csak kell neki egy kis pihenés,” - fogja mondani méltatlankodva, - „s folyton zaklatják szegényt!... Mari ne engedjen be senkit!”...

Hiába, - némelyiknek csak az álma jut!... Elfacsarodó szívvel s vigasztalanul álltam meg a színház előtt...- Lám, - e gondolatok... - mennyire a Szép Ernőnek való téma, - jobban mondva mennyire a Szép Ernő témaköréből valók! - gondoltam s mosolyogva néz-tem a színlapot. - Csak nem erről szól ez a darabja is!... Siessünk be, - hátha keserűsége, haragja meg-vigasztal. - Hiszen ez az éppen, amit e kedves költő sosem tud elfelejteni és sosem tud az életnek meg-bocsátani...

Engedelmet a hosszú bevezetésért. El kellett mon-danom, - mert így történt s mert Szép Ernő darabja valóban erről szól.Darab-e? - Három felvonás, - melynek finom anyaga csak ennyi: egy vidékre került patikus-segéd az „élet,” - az „igazi élet”, a „nagy, messzi élet”! - az „álmok” után sóhajt... - S a második felvonás egy szép jelene-tében elmondja az elmondhatatlant... - hogy mi az, ami előtte világít, ami részegíti...

Hogy a Stefánia-úton szép, fehérruhás tündéreket re-pített a kocsi valamikor... Valaha egy hangversenyen az est csillaga tündökölt... S az Operában is - ó az Operában - ott áll az ember az előcsarnokban és só-várog, egyre csak sóvárog... - S hogy: ó mily boldog-talan is az ember.Darab-e?... Egyetlen lírai szituáció az egész mű kon-cepciója... A patikus-segéd - szegény, - szerelmes mindenbe a nagy világon s egy vidéki városba kerül...

S az első felvonásban, egy vidéki mulatság sivár zűr-zavarában szinte eltűnik szerény, epekedő alakja... Táncol akivel táncolnia kell, - alázatos mindenkivel - és vár...Igaz, hogy mindezt nem igen tudjuk róla az első felvonás végén - s ez éppen a felvonás hibája. Csak a darab végén képzeljük el róla, mit érezhetett, mit remélt ott.Azonban, kétségtelenül ez a felvonás is érdekes... Lám, mily kegyetlen realista tudna lenni ez az író, gondoljuk, ha nem enyhítené tréfával, torzítással mondanivalóját... Ha nem ügyelne nagyon okosan arra is, hogy: úgy kell ám valamit elmondani, hogy - mégis csak, - figyeljenek is reá.

Az első felvonás: a sivár semmiség ábrázolása - s majdnem, - egy hajszál híja, - hogy el nem komo-lyodunk. Csak azért nem komolyodunk el, - mert érezzük, hogy az író éppen csak odavetette, egy pár vonással elénk vázolta ezt a környezetet, azzal a fölényes könnyelműséggel, ahogyan a művész sokszor értékes anyagának feldolgozását elhamar-kodni szokta.S mi következhetett volna abból, ha ilyen álmodo-zó Pestről ebbe a környezetbe kerül? Ha még oly mámoros-szemű is, ha még úgy káprázik is előtte a várható kalandok illúziója?...

Ámde: Szép Ernő lelki idillt akart írni. Édes, könnyed és közérthető kifejezésére törekedett komoly lírá-jának. Be akarta lopni a színházi közönség szívébe - színpadi eszközökkel is légies, anyagtalan mon-danivalóját. S valóban: témáját közönség számára finomabban talán nem is lehetett volna sem beállí-tania, sem feldolgoznia.

A második felvonásban a patikus nejének éjjel meg-fájdul a foga s felkelti a segédet, adna néki csep-peket. A férj valahol mulat. - Az asszony jajgat - s a segéd: egyedül, - végre egyedül egy szép, fiatal asszonnyal az éjszakában, - rajongani kezd. A lét-rán lovagolva keresi az orvosságot - s hirtelenül a legmagasabb hangon kezdi. A szituáció irreális. A líra váratlan, erőteljes beáramlása, - az írónak ez a kissé ökonomiátlan merészsége - meg is riaszt egy kissé, talán el is idegenít, - ámde elfelejted ezt, mert e tragikomikus, groteszk jelenetből fejlődik a darab legértékesebb jelenete.Ez volt a pillanat, mikor mindenki nagyon odafigyelt és elkomolyodott.

A segéd szerelmet vall - s az asszony tiltakozik. A segéd pedig elkezd az életéről és boldog-talanságáról beszélni... Hogy ő most először van ezen a világon s ő még nem tudhatta, hogyan kell itt élnie... S nincsen sem életéről, sem boldogtalanságáról semmi érdekesebb mondanivalója... Csak általánosságok... De beszél, beszél, komikus s mégis magával raga-dó indulattal, - tehetetlenül áradoz, - hegedűje a kezében: ezt is segítségül hívta, - legyen gesztusainak szószólója... - Az asszony pedig leborult az asztalra: nagyon fáj a foga.A segéd egyszer csak elhallgat, - s azt kérdi tőle, hogy ugye, talán bizony oda sem figyelt...- Hallottam, - feleli az asszony a nagy csendben.- Hát, - boldog Ön? - unszolja a segéd.S az asszony ekkor már melegen, - tiszta szívvel feléje fordúl... S elmondja mindazt, amit igénytelen kis életéről elmondani tud... Mintha valaki a semmit akarná összefoglalni.

Nagyon szép és megható szavak. Gyermekes hangok, talán kissé utrírozott naivitások s mégis szépek. Mert az író komoly művészettel és tudással helyezte el e pár szót. S itt fény-lik a darab lelke.Ő vérszegény... S néki van egy régi, szép selyemruhája... S hogy ő néha este merengve ki szokott nézni az ablakon... S ő a zárdában néhány barátnőjével megesküdött, hogy nem felejtik el egymást - mindig írni fognak egymásnak - s még ez sem lett igaz...

S hogy a vallomás elhangzott: csend lesz megint. Ennyi az egész. Ennyi egy élet.A harmadik felvonásban a segéd a gyógyszertár laborán-sával beszélget. S elkezdi, hogy néki mi minden kaland-jai, sikerei voltak már Pesten... Egy illatos művésznő, - futó viszonyok - s elmondja néki álmait.Aztán érdeklődik - vajon boldog-e a laboráns s hogy kit szeret?...A jelenet kissé zsenáns, mert kissé nyers, - de az író átsegít minket rajta csakhamar.

Később a segéd hegedűjével álomba ringatja magát. Álom melodramatikus. A zene folytatódik, megnő - s az Asszony lép be az ajtón királynői koronával fején. - Mért hogy minden a gazdagoké, - mért nem vagy királyfi, - mért hogy minden a másé, - te szegény, szegény fiú! De lásd, én boldoggá teszlek, én megvigasztallak! - mondja néki.

Egy cseléd nótája ébreszti fel s ő beszédbe elegyedik véle az ablakon át. - Féltettük, hogy közönségességgel zárul a darab. - De az író ízléses. S itt ismét elhangzik egy szép szó.- Boldog vagy? - kérdi mohón a cselédlánytól is, ez a magányában csendülő lélek. Aztán behívja magához s néki hegedül.S az érzékeny Barcarola hangjai mellett - az ő vállára lankad feje - s a függöny legördül.Hogy a darabot kiváló művész írta, minden szaván érzik.

A színészek igen jól játszanak s a rendezés nagyon kielégítő. Teljes elismerést érdemel játékáért a kiváló Gellért Lajos - s a női főszereplő Simonyi Mária is.

(1920)

POSTAMESTER:A postán várni kell! Mindenki vár a pos-tán! Az egész világ! Várjatok! Ott áll a pórnép kívül! Az ablak előtt! És bent ki van bent? A levélkirály. Én! Várjatok, helóták!

Szép Ernő kupléA dizőz

Párisból jött egy szél egy esteE divatot az hozta PestreS e divat, valljuk mind egy szálig,Pestnek becsületére válik.Szóval divat lett ugye kérem,Divat lett nyáron ugy mint télenHogy tavasz van avagy ősz,A dizőz.

Annak kinek dizőz a rangja,Nem árt ha van valami hangja,Persze a bariton a legszebbMert az [olv. szó] a szekszet.S ha már fejét sanzonra adta

Ifjú legyen az istenadtaAmennyire csak teheti,S az is hasznára lesz nekiA sanzont terjesztő művésznőŐ egy éneklő hangszer - és nő.Diszkréció ő és kacérság,Itt-ott kis illendő pucérság.Tudván mi kell a másik nemnek,Megadja ami jár - a szemnek.Tiszteljük ó a himnemet,Urak, urak csak képzelődjenek!Hát dáma is, de graciőzA dizőz.

Dizőz dizőz dizőznekEsténként netten megjelenni,Nincs súgó, partner, nincs rivalda,Könnyet, kacajt lopni a dalba,Pincér csörög, egy vendég zsörtöl,Másik majszol, harmadik flörtöl,S igy hangulatot szitani,Hóditani, bóditaniMíg a pódiumon időzA dizőz.

Ha olyan karcsú mint az őzA dizőz.Démonnak lássék, lássék vempnek,Kiért már százan tönkrementek,Nem baj - csak az ne lássék rajtaHogy véletlenül jámbor fajta,Csuda hűséges, csendes, rendes,Nagytakaritást maga rendez,Stoppol ha strimpflin lyuk akad,És nem csak éppen urakat,De isteni lecsót is főzA dizőz.

(évszám nélkül)

Balogh Kálmán Novkov MátéPatikusné Tenki RékaPatikus Znamenák IstvánBorgida Epres AttilaJegyző Kovács Zsolt m.v./Róbert Gábor m.v.Postamester Mertz Tibor m.v.Postamesterné Kerekes ÉvaKati Zsigmond EmőkeTanító Felhőfi-Kiss László m.v.Pap Ferke Vajda MilánJóvér Jani Jéger ZsomborÁrpika Némedi Árpád m.v.Ignác Baksa Imre m.v.Fábián Dóra BélaKarfunkel Máthé ZsoltSegéd Patkós Márton

zenekar: Kovács Márton, Móser Ádám, Gyulai Csaba, Benkő Róbert, Némedi Árpád

díszlet: Khell Zsoltjelmez: Remete Krisztadramaturg: Mohácsi Istvánzene és koreográfia: Kovács Mártonfény: Kehi Richárd

súgó: Horváth Évaügyelő: Sós Eszterrendezőasszisztens-gyakornok: Rohály Hanna e.h.a rendező munkatársa: Szabó Julcsi

Rendező: Mohácsi János

Szép Ernő:PATIKAKovács Márton-Mohácsi testvérek Bemutató:

2018

12 15

A bölcsek azt állítják, hogy az élet célja az, hogy boldo-gok legyünk. De mi jelenti a boldogságot? Az apró dol-gok? Megtalálni a kávé és a tej tökéletes egyensúlyát? Pénzt találni egy rég nem hordott nadrágban? Levenni a melltartót a nap végén? És mi van azzal, akit nem tesznek boldoggá az apró dolgok, és szerető feleség ölelésére, gyermekkacajra, otthonra vágyik? Kezében a boldogság receptje – de vajon létezik-e az a patika, ahol mindez kiváltható?

Szép Ernő örökösének az engedélyét a Hofra Kft. köz-vetítette.

Források:

www.wikipedia.com

Szép Ernő versekhttp://mek.oszk.hu/14000/14029/

Földes Annahttps://www.criticailapok.hu/archi-vum?id=34143

Bárdos Artúr: A lirikus a színpadonhttp://epa.oszk.hu/00000/00022/00552/17274.htm

Füst Milán: Szép Ernő: Patikahttp://epa.oszk.hu/00000/00022/00274/08173.htm

Hegedűs Géza: A magyar irodalom arc-képcsarnokahttps://www.arcanum.hu/hu/online-ki-advanyok/IrodalmiArckapcsarnok-he-gedus-geza-irodalmi-arckepcsar-nok-1/a-magyar-irodalom-arckepcsarno-ka-1239/szep-erno-18841953-6A3/

Karinthy Frigyes: SZÉPEN! ERNŐhttp://mek.oszk.hu/11700/11758/html/#7

IMPRESSZUM:

Örkény István Színház Nonprofit Kft., 2018.Felelős szerkesztő: Mácsai Pál

Szöveg: Mohácsi IstvánElőadásképek: Horváth Judit

Plakát: Csordás ZoltánGrafika: Veszprémi Judit