PAULO COELHO: A PIEDRA FOLYÓ PARTJÁN ÜLTEM, ÉS SÍRTAM

Vakok Elektronikus Könyvtára Javította, tördelte: Dr. Kiss István; 2006.

És igazoltatik a bölcsesség minden õfiaitól.Lukács 7, 35 (Károli Gáspár fordítása)

A szerzõ elõszava

Egy spanyol misszionárius találkozott három azték szerzetessel egy szigeten.- Hogy imádkoztok? - kérdezte a misszionárius.- Csak egy imánk van - válaszolta az egyik azték. - Azt mondjuk: "Isten, Ti is hárman vagytok, mi is hárman vagyunk, légy kegyel-mes hozzánk."- Szép ima - mondta a misszionárius. - De nem ez az a fohász, amit valóban meghallgat az Isten. Tanítok nektek egy sokkal jobbat.A pap megtanított nekik egy katolikus imádságot, azután pedig folytatta igehirdetõ útját. Évekkel késõbb, amikor visszafelé, Spanyolország felé hajózott, ismét elhaladt a sziget mellett. A fedélzetrõl megpillantotta a három szerzetest, és intett nekik.Egyszerre mindhárman elindultak felé - a vízen járva.-Atyám! Atyám! - kiáltotta az egyik, ahogy közeledett a hajóhoz. - Tanítsd meg nekünkújra azt az imát, amelyiket meghallgatja az Isten, mert már nem emlékszünk rá!- Már nem fontos - mondta a misszionárius a csoda láttán. És bocsánatot kért Istentõl, amiért nem értette meg korábban, hogy Õ a világ minden nyelvén beszél.

Ez a történet jól példázza azt, amit el akarok mondani az A Piedra folyó partján ültem, és sírtam címû regényben. Ritkán vesszük észre az életünkben a Rendkívüli jelenlétét. Holott nap mint nap történnek csodák, Isten jelei mindig megmutatják nekünk a helyes utat, az angyalok pedig csak arra várnak, hogy meghalljuk a hangjukat. De mi nem figyelünk oda rájuk, mivel azt tanultuk, hogy az Istennel való érintkezésnek szigorú keretei és szabályai vannak. Nem értjük meg, hogy Õ ott van mindenütt, ahová csak beengedjük.

A hagyományos vallási szertartásoknak megvan a maguk jelentõsége: segítségükkel megoszthatjuk másokkal az áhítat és a fohász közösségi élményét. De sohasem szabad elfelejtenünk, hogy az igazi spirituális tapasztalat mindenekelõtt a Szeretet gyakorlásából fakad. És a Szeretetnek nincsenek szabályai. Megpróbálhatunk elõírásokat követni, uralkodni az érzéseinken, megpróbálhatjuk elõre eltervezni a cselekedeteinket - de ostobák vagyunk, ha így cselekszünk. Úgyis a szív dönt, és csakis az õ döntése számít.

Ezt mindannyian tapasztalhattuk már a saját életünkben. Mindannyian mondtunk már zokogva valami ilyesmit: "nem éri meg, hogy eny-nyit szenvedjek ezért a szerelemért". Szenvedünk, mert úgy érezzük, hogy többet adunk, mint amennyit kapunk. Szenvedünk, mert nem ismerik fel a szeretetünk súlyát. Szenvedünk, mert nem tudjuk a másikkal elfogadtatni a szabályainkat.Mindig találunk valamit, ami miatt szenvedhetünk, holott valójában nincs okunk szenvedni: mert a szeretetben rejlik növekedésünk magva. Minél jobban szeretünk, annál közelebb kerülünk a spirituális tapasztalathoz. Az igazi megvilágosodottak, akiknek a szívét lángba borította a Szeretet, a kor összes elõítéletét képesek voltak legyõzni. Énekeltek, nevettek, fennhangon imádkoztak, egyszóval részesültek mindabból, amit Szent Pál "szent õrület"-nek nevezett. Vidámak voltak: mert aki szeret, az legyõzi az egész világot, és nem fél, hogy elveszít valamit. Az igazi szeretet a teljes odaadás aktusa.

Az A Piedra folyó partján ültem, és sírtam ennek az odaadásnak a fontosságáról szól. Pilar és barátja kitalált személyek, de a mi konfliktusainkat szimbolizáljá

k, amelyek végigkísérnek bennünket azon az úton, amit a Másik Felünk keresése közben kell megtennünk. Elõbb vagy utóbb le kell gyõznünk a félelmeinket - hiszen a spirituális fejlõdés a sze-retet mindennapos tapasztalatán keresztül mehet csak végbe.

A szerzetes Thomas Merton azt mondta: "A lelki élet voltaképpen maga a szeretet. Nem azért szeretünk, mert jót akarunk cselekedni, segíteni akarunk, vagy meg akarunk védelmezni valakit. Ha így volna, egyszerû tárgynak tekintenénk a másik embert, magunkat pedig nagylelkûnek és bölcsnek tartanánk. Ennek semmi köze nincs a szeretethez. Szeretni any-nyi, mint közösséget vállalni a másikkal, és meglátni benne az isteni szikrát."Pilar sírása a Piedra folyó partján vezessen el bennünket ebbe a közösségbe.

A legenda szerint minden, ami ebbe a vízbe hullik - a falevelek, a bogarak, a madártollak -, a folyó fenekén kaviccsá változik. Ó, ha kitéphetném a szívemet a keblembõl, és belehajíthatnám az áradatba! Nem volna többé fájdalom, sem szenvedés, sem emlékek.

Hideg téli nap volt, és éreztem, ahogy a köny-nyeim lecsorognak az arcomon, azután elvegyülnek a jeges vízzel, amely a lábaim elõtt hömpölyög. Valahol ez a folyó is csatlakozik majd egy másikhoz, aztán megint egy másikhoz, míg végül - távol a szememtõl és a szívemtõl - ez az összes víz beleömlik a tengerbe.Folyjanak hát minél messzebbre a könnyeim, hogy a kedvesem soha ne tudja meg, hogy sírtam miatta. Folyjanak minél messzebbre a könnyeim, hogy elfeledhessem a Piedra folyót,a kolostort, a templomot a Pireneusokban, a ködöt, és az egész utat, amit megtettünk.Hadd felejtsem el álmaim országútjait, hegyeit és mezõit. Álmaimat, amelyek az enyémek voltak, és amelyekrõl mégsem tudtam.Emlékszem a saját mágikus pillanatomra, amikor egyetlen "igen" vagy "nem" megváltoztathatta volna az egész életemet. Úgy tûnik, mintha réges-rég történt volna, pedig csak egy hete volt, hogy megtaláltam és újra elvesztettem a szerelmemet.

A Piedra folyó partján írtam ezt a történetet. A kezeim teljesen átfagytak, a lábaim pedig folyton elzsibbadtak, és minden pillanatban meg kellett állnom.- Próbálj élni. Az emlékek az öregeknek valók - mondta.

Lehet, hogy a szerelem idõ elõtt öreggé tesz, aztán - amikor véget ér az ifjúságunk - újra megfiatalít. De hát hogyne emlékeznék azokra a pillanatokra? Ezért írtam le mindent: hogy a szomorúságot nosztalgiává, a magányt emlékezéssé szelídítsem. Hogy amikor befejezem ezt a történetet, amelyet önmagamnak mesélek, bedobhassam a Piedra folyóba - mert ezt tanácsolta a nõ, aki befogadott és segített talpra állnom. S talán - ahogy egy szent nõ mondta -a víz majd eloltja azt, amit a tûz írt.

Minden szerelmi történet ugyanarról szól.Együtt töltöttük a gyerekkorunkat és a kamaszkorunkat. Aztán õ elment, ahogy minden fiú elmegy a kisvárosokból. Azt mondta, hogy meg akarja ismerni a világot, mert az õ álmai túlmennek Soria mezõin.Évekig semmi hírt nem kaptam felõle. Aztán idõnként érkezett tõle egy-egy levél, de ez volt minden: soha nem tért vissza gyermekkorunk színhelyére, az erdõkbe, a ligetekbe és az utcákba.Amikor befejeztem a tanulmányaimat, Zaragozába költöztem - és rájöttem, hogy neki volt igaza. Soria valóban kicsiny város volt, s egyetlen költõje is azt mondta, hogy azért van az út, hogy járjunk rajta. Beiratkoztam az egyetemre, és eljegyeztem magam egy fiúval. Elkezdtem tanulni, hogy elnyerjek egy állást, amit végül soha nem pályáztam meg. Eladóként dolgoztam, magam fizettem a tanulmányaimat, nem sikerült a vizsgám, és otthagytam a võlegényemet.Ettõl kezdve egyre gyakrabban kaptam tõle levelet, és a különbözõ országok bélyegei láttán mindig elfogott az irigység. Számomra õ volt az idõsebb és tapasztalt

abb barát, aki mindent tud, aki járja a világot, próbálgatja a szárnyait - miközben én minden erõmmel azon igyekszem, hogy gyökeret eresszek.Egy idõ után elkezdett Istenrõl beszélni, és mindig ugyanarról a franciaországi helyrõl küldte a leveleit. Az egyikben kijelentette,hogy be akar lépni egy szerzetesrendbe, és az imádkozásnak akarja szentelni az életét. Válaszomban arra kértem, hogy várjon még egy kicsit, és élvezze ki a szabadságát, mielõtt ilyen komoly döntést hozna.Amikor elolvasta a levelemet, azonnal összetépte: ki vagyok én, hogy szabadságról és lemondásról merek beszélni neki? Õ tudja, mik ezek, én viszont nem.Egy napon megtudtam, hogy elõadásokat tart. Meglepõdtem, hiszen még fiatal ahhoz, hogy bármit is tanítson. De két héttel ezelõtt küldött nekem egy levelet, amelyben azt írta, hogy egy kisebb csoport elõtt fog beszélni Madridban, és örülne, ha én is megtisztelném a jelenlétemmel.Négy órát utaztam Zaragozától Madridig, csak azért, hogy viszontláthassam. Hallani akartam a hangját. Be akartam ülni vele egy kávézóba, felidézni azokat az idõket, amikor együtt játszottunk és úgy gondoltuk: a világ túlságosan nagy ahhoz, hogy be lehessen járni.

1993. december 4., szombat

Az elõadás színhelye egyáltalán nem volt olyan kicsi és családias, mint amilyennek elképzeltem, és sokkal többen voltak rá kíváncsiak, mint gondoltam. Nem értettem, hogy lehet ez."Ki tudja, talán híres lett" - gondoltam. Bár soha nem említett ilyesmit a leveleiben. Szerettem volna beszélgetni az emberekkel, és megkérdezni tõlük, mit keresnek itt - de nem volt hozzá bátorságom.Meglepõdtem, amikor megláttam. Egészen másnak látszott, mint az a. fiú, akit ismertem -de hát mindenki változik, és tizenegy év nagy idõ. Sokkal szebb lett, a szemei ragyogtak.- Azt adja vissza, ami mindig is a miénk volt - mondta egy nõ mellettem.Furcsának éreztem ezt a mondatot.- Mit ad vissza? - kérdeztem.- Amit elraboltak tõlünk. A vallást.- Nem, nem adja vissza - szólalt meg egy fiatalabb nõ, aki tõlem jobbra ült. - Nem adhat-ják vissza azt, ami mindig is a miénk volt, és hozzánk tartozik.- Akkor meg mit keres itt? - kérdezte ingerülten az elsõ nõ.- Meg akarom hallgatni, mit mond. Kíváncsi vagyok, hogyan gondolkodnak most, hiszen azelõtt máglyára küldtek minket, és ezt bármikor újra megtehetik.- Õ más, õ csak egy magányos hang - felelte az idõsebbik nõ. - De megtesz mindent, ami tõle telik.A fiatalabb nõ arcán gúnyos mosoly jelent meg, majd visszafordult a színpad felé, jelezvén, hogy a maga részérõl lezártnak tekinti a vitát.- Igazán vakmerõ viselkedés egy papnövendék részérõl - folytatta az elsõ nõ, ezúttal felém fordulva. Látszott, hogy azt várja: valaki egyetértsen vele.Én azonban semmit sem értettem az egészbõl, ezért is nem szólaltam meg, így aztán hamar letett rólam. A fiatal nõ viszont rám kacsintott - mintha a cinkosa volnék.Holott én nem ezért hallgattam. Azon töprengtem, amit az idõsebbik nõ mondott az imént."Papnövendék."Nem lehet. Mondta volna nekem.Elkezdett beszélni, és én képtelen voltam odafigyelni. "Csinosabban kellett volna felöltöznöm" - gondoltam, bár magam sem tudtam,miért aggodalmaskodom ennyit. Láttam, amint észrevesz a nézõtéren, és próbáltam olvasni a gondolataiban: vajon milyennek lát? Mi a különbség egy tizennyolc éves kamaszlány és egy huszonkilenc éves nõ között?A hangja a régi volt. De a szavai nagyon megváltoztak.

Kockáztatnunk kell - mondta. Csak akkor érthetjük meg az élet csodáját, ha hagyj

uk, hogy a váratlan megtörténjen.Isten mindennap ad nekünk egy pillanatot, amikor megváltoztathatunk mindent, ami boldogtalanná tesz. S mi mindennap úgy teszünk, mintha nem vennénk észre ezt a pillanatot, mintha nem is létezne, mintha a ma ugyanolyan lenne, mint a tegnap, és semmiben sem különbözne a holnaptól. De aki résen van, az észre fogja venni a mágikus pillanatot. Bármikor meglephet minket: reggel, amikor bedugjuk a kulcsot a zárba, vagy az ebéd utáni csöndben, és a nap bármelyik percében, amelyik nem látszik különbözõnek a többitõl. Mert ez a pillanat létezik, és ebben a pillanatban a csillagok minden ereje belénk száll, és segítségükkel csodákra leszünk képesek.

A boldogság sokszor áldás - de általában meg kell harcolnunk érte. A mágikus pillanatsegít, hogy megváltozzunk, és elinduljunk az álmaink után. Lehet, hogy szenvedni fogunk, nehéz pillanatokat élünk át, és sok csalódás ér - de ennek egyszer vége lesz, és nem hagy gy>ógy>íthatatlan sebeket. És amikor túl vagyunk mindenen, emelt fõvel tekinthetünk vissza.

Szerencsétlen, aki nem mer kockáztatni. Lehet, hogy soha nem csalódik, soha nem ábrándul ki, és nem is szenved úgy, mint azok, akik egész életükben egyetlen álmot követnek. De amikor visszatekint - hiszen mindannyian visszatekintünk - meghallja, amit a szíve súg: "Mit csináltál azzal a rengeteg csodával, amit Isten elhintett a hétköznapjaidban? Mit csináltál azokkal a talentumokkal, amelyeket rád bízott a Mestered? Elástad mindet egy mély gödörbe, mert féltél, hogy elveszíted õket. íme hát az örökséged: a bizonyosság, hogy eltékozoltad az életed."Szerencsétlen, aki hallja ezeket a szavakat. Mert ettõl kezdve már õ is hinne a csodákban, életének mágikus pillanatait azonban örökre elveszítette.

Amint mondanivalója végére ért, köré sereglettek az emberek. Vártam hát, és közben még mindig amiatt aggodalmaskodtam, vajon milyennek is lát annyi év után. Gyereknek éreztem magam: bizonytalannak és féltékenynek, mert nem ismertem az új barátait, s feszültnek, mert úgy tûnt, hogy a többiekre jobban odafigyel, mint rám.

Egyszer csak elindult felém. Elpirult - és már nem is az a férfi állt elõttem, aki az imént fontos dolgokat mondott: ismét az a fiú volt, aki egykor elbújt velem a Szent Saturius kápolnában, és arról az álmáról beszélt, hogy be akarja járni a világot (miközben a szüleink már a rendõrséget is kihívták, mert azt hitték, hogy belefulladtunk a folyóba).

- Szervusz, Pilar - mondta.Megcsókoltam az arcát. Mondhattam volna néhány elismerõ szót. Megunhattam volna, hogy ennyi ember között álldogáljak. Tehet-tem volna valami tréfás megjegyzést a gyerekkorunkra, és elmondhattam volna, mennyire büszke vagyok rá, hogy így láthatom viszont, ennyi rajongó tekintet elõtt.Magyarázkodhattam volna neki, hogy rohannom kell, hogy elérjem az utolsó buszt Zaragozába.Megtehettem volna. Soha nem fogjuk föl igazán az ilyen mondatnak az értelmét. Valójában életünk minden pillanata tartogat valamit, ami megtörténhetne, és mégsem történik meg. Rengeteg mágikus pillanat van, amit nem is veszünk észre, mígnem a sors keze - teljesen váratlanul - megváltoztatja az egész életünket.Ez történt abban a pillanatban is. A helyett a sok minden helyett, amit megtehettem volna, én egy olyan kérdést tettem föl, amely - egy hét múlva - elvezetett ehhez a folyóhoz, és leíratta velem ezeket a sorokat.

- Megiszunk egy kávét? - Ezt kérdeztem.Õ pedig felém fordult, és elfogadta a lehetõséget, amit a sors kínált neki.- Kell, hogy beszéljek veled. Holnap Bilbaó-ban tartok elõadást. Kocsival vagyok.- Vissza kell mennem Zaragozába - feleltem, anélkül hogy tudtam volna: ez az uto

lsó esélyem a menekülésre.De egy pillanat múlva, talán azért, mert hirtelen újra gyerek lettem, vagy talán azért, mert nem mi írjuk életünk legfontosabb jeleneteit, azt mondtam:- Néhány nap múlva lesz a Szeplõtelen Fogantatás ünnepe, úgyhogy szabad vagyok. Elmehetek veled Bilbaóba, és legfeljebb majd onnan megyek haza.A kérdés, hogy tényleg papnövendék-e, már ott volt a nyelvemen.- Kérdezni akarsz valamit? - mondta, látva arcomon a tétovázást.- Igen - feleltem. De nem akartam egyenesen feltenni ezt a kérdést. - Az elõadás elõtt mellettem egy nõ azt mondta, hogy te visszaadod neki, ami az övé volt.- Nem fontos.- Nekem fontos. Semmit nem tudok rólad, és meglepett, hogy ennyi ember eljött.Elnevette magát, és elfordult tõlem, hogy a többiekkel foglalkozzon.

- Egy pillanat - mondtam, és megragadtam a karját. - Még nem válaszoltál a kérdésemre.- Nem olyan ez, ami téged érdekelne, Pilar.- Bármi legyen is az, most már tudni akarom.Nagyot lélegzett, és elvezetett a terem egyik sarkába.- Mindhárom nagy egyistenhívõ vallás - a ju-daizmus, a katolicizmus és az iszlám - hímnemû. A papok mind férfiak. Férfiak tartatják be a dogmákat, és férfiak alkotják a törvényeket.- És mit akart mondani az a nõ? Habozott egy kicsit. Végül azt felelte:- Hogy én másként látom a dolgokat. Hogy én hiszek az Isten nõi arcában.

Megkönnyebbülten sóhajtottam fel: tehát az a nõ tévedett. Nem lehet papnövendék, hiszen a papnövendékek nem látják másként a dolgokat.- Nagyon jól elmagyaráztad, köszönöm -mondtam.

A lány, aki rám kacsintott, az ajtóban várt. - Tudom, hogy mi összetartozunk. Ugyanazt a hagyományt követjük - mondta. - Brida a nevem.- Nem tudom, mirõl beszélsz - feleltem.- Dehogyisnem tudod - nevetett.Mielõtt megszólalhattam volna, belém karolt, és együtt mentünk ki. Az éjszaka nem volt olyan hideg, én meg úgysem tudtam, mit csináljak másnap reggelig.- Hova megyünk? - kérdeztem.- Az Istennõ szobrához - hangzott a válasz.- Keresnem kell egy olcsó szállodát ma éjszakára.- Majd utána megmondom, hol találsz. Szívesebben ültem volna egy kávézóban, abarátommal, szerettem volna többet beszélgetni vele, és megtudni róla mindent, amit csak lehet. De nem akartam ellenkezni a lánnyal, s hagytam, hogy keresztülvezessen a Paseo deCastellanán. Annyi év után újra láttam Madridot.Egyszer csak megállt az út közepén, és az égre mutatott.- Ott van õ - mondta.A telihold ragyogott a lombtalan ágak között.- Szép - mondtam.De meg se hallotta. Széttárta a karját, az ég felé fordította a tenyerét, s így csodálta a holdat."Hova kerültem - gondoltam. - Azért jöttem, hogy meghallgassak egy elõadást, most meg itt sétálok a Paseo de Castellanán egy õrülttel. Holnap pedig Bilbaóba utazom."

- Földistennõ tükre! - kiáltotta a lány csukott szemmel. - Tanítsd meg nekünk, hogyan éljünk a hatalmunkkal, és add, hogy a férfiak megértsenek minket! Megszületsz, fölragyogsz és meghalsz, majd újra föltámadsz az égbolton, hogy megmutasd nekünk a mag és a gyümölcs örök körforgását.

A lány az ég felé nyújtotta a karját, és sokáig maradt így. A járókelõk mind õt bámulták, és nevettek rajta. De õ tudomást sem vett róluk -egyedül én szégyenkeztem, amiért vele vagyok.

- Ezt azért kellett csinálnom, hogy megoltalmazzon minket az Istennõ - mondta, miután befejezte hódolatát a holdnak.- Mirõl beszélsz tulajdonképpen?- Ugyanarról, amirõl a barátod beszélt, csak éppen én igaz szavakkal.Már bántam, hogy nem figyeltem oda az elõadásra, így aztán nem tudtam pontosan, mirõl beszélt.- Mi ismerjük Isten nõi arcát - mondta a lány, amikor újra elindultunk sétálni. - Csak mi, nõk értjük és szeretjük a Nagy Anyát. Tudásunkért üldöztetéssel és máglyahalállal fizettünk, de túléltük. És most értjük a titkait.Máglyák. Boszorkányok.Csak most néztem meg tüzetesebben a nõt, aki mellettem jött. Szép volt, vörös haja a háta közepéig ért.- Amíg a férfiak vadászni voltak, mi ott maradtunk a barlangban, az Anyaméhben. így tudtuk megfigyelni, miként lesznek a magokból növények, és ezt a tudást megosztottuk a férjeinkkel. Mi csináltuk az elsõ kenyeret, hogy tápláljuk a férfiakat. Mi készítettük az elsõ edényt, hogy tudjanak mibõl inni. És megértettük a teremtés körforgását, hiszen a saját testünk is a hold ritmusát követi. Hirtelen megállt: - Ott van õ.Odanéztem. Egy térre mutatott, amelyet minden oldalról forgalmas utak vettek körül, s amelynek a közepén egy szökõkút állt. Ennek a kútnak a központi figurája egy nõalak volt, akinek a kocsiját oroszlánok húzták.- Ez a Cibele tér - mondtam, hogy lássa: ismerem Madridot. Ezt a szobrot már több tucat képeslapon láttam.De nem is figyelt rám. Már az úttest közepén volt, és próbált átjutni az autók között.- Gyere, menjünk oda! - kiáltotta, az autók közül integetve.Úgy döntöttem, hogy utána megyek, de csak azért, hogy megkérdezzem a szálloda nevét. Fárasztott már az õrültsége, és aludni akartam.Szinte egyszerre értünk a szökõkúthoz - nekem a torkomban dobogott a szívem, õ viszont átszellemülten mosolygott.- Víz! - mondta. - A víz az egyik megjelenési formája!- Légy szíves, áruld el annak az olcsó szállodának a nevét.Belemártotta a kezét a vízbe.- Csináld utánam - mondta. - Érintsd mega vizet.- Én ugyan nem. Nem is zavarok tovább. Megyek, keresek egy hotelt.- Csak még egy pillanat.A lány elõvett a zsebébõl egy kicsiny furulyát, és elkezdett rajta játszani. S a zenének mintha hipnotikus hatása lett volna: a forgalom zaja egyszerre távolinak tûnt, és a szívem is megnyugodott. Leültem a szökõkút peremére, hallgattam a víz csobogását és a furulya hangját, s közben mereven bámultam a holdat a fejünk fölött. Bár nem értettem pontosan, valami azt súgta bennem, hogy egy kicsit az én nõi természetem is ott szunnyad benne.Nem tudom, mennyi ideig játszott. Amikor abbahagyta, a szökõkút felé fordult.- Cibele - mondta. - A Nagy Anya egyik megjelenési formája. Õ irányítja az aratást, õ táplálja a városokat, és õ adja vissza a nõnek papnõi rangját.- Ki vagy te? - kérdeztem. - Miért akartad, hogy veled jöjjek?Felém fordult.-Az vagyok, akinek gondolsz. Azok közé tartozom, akik a Földanyát a legfõbb istenként imádják.- Mit akarsz tõlem? - folytattam.- Látom, mi van a szemedben. Látom, mi van a szívedben. Szerelmes leszel. És szenvedni fogsz.-Én?- Tudod, hogy mirõl beszélek. Láttam, hogy nézett rád. Szeret téged.Most már biztos voltam benne, hogy ez a nõ õrült.- Ezért hívtalak magammal - folytatta. -Mert õ fontos. Hülyeségeket beszél, de tud a Nagy Anyáról. Ne hagyd, hogy eltévedjen. Segíts neki.- Te nem tudod, mit beszélsz. A képzeleted rabja vagy - mondtam, miközben ismét bevetettem magam az autók közé, és magamban megesküdtem, hogy soha nem gondolok

ennek a nõnek a szavaira.

1993. december 5., vasárnap

Megálltunk, hogy igyunk egy kávét.- Az élet rengeteg dologra megtanított téged -mondtam, csak hogy mondjak valamit.-Arra tanított meg, hogy képesek vagyunk tanulni, és arra tanított meg, hogy képesek vagyunk megváltozni - felelte. - Még akkor is, ha lehetetlennek tûnik.Ezzel el is hallgatott. Két órán keresztül, amíg ideértünk ehhez az országúti presszóhoz, alig szólaltunk meg.Elõször a közös gyermekkorunkra próbáltam terelni a szót, de õ csupán némi udvarias érdeklõdést mutatott a téma iránt. Valójában egyáltalán nem figyelt rám, és állandóan olyan dolgokat kérdezett, amiket már elmondtam. Látszott, hogy valami nincs rendben. Talán az idõ és a távolság vetett minket ilyen messze egymástól. Lehet, hogy örökre eltávolodott attól a világtól, amiben én élek. "Mágikus pilla-natokról beszél" - gondoltam. "Mit érdekelné õt Carmen, Santiago vagy Mária sorsa? Az õ világa egészen más, számára Soria már csak egy halovány emlék - egy hely, ahol megállt az idõ, ahol az akkori gyerekek még mindig gyerekek, az öregek még mindig élnek, és ma is ugyanazt csinálják, amit huszonkilenc éve csináltak."Kicsit már bántam is, hogy eljöttem vele. Amikor kávézás közben újból témát váltott, eldöntöttem, hogy nem erõltetem tovább a múltról való társalgást.

Az utolsó két óra Bilbaóig valóságos kínlódás volt. Õ az utat nézte, én a tájat bámultam, és egyikünk sem próbálta leplezni, milyen kínosan érzi magát. A kölcsönzött autóban még rádió sem volt, és igen komoly megpróbáltatásnak bizonyult elviselni a csöndet.- Kérdezzük meg, hol van az autóbusz-állomás- mondtam, amint letértünk az autópályáról. -Van egy menetrend szerinti járat Zaragozába.Éppen sziesztaidõ volt, és alig lézengett valaki az utcán. Elmentünk egy férfi, aztán meg egy fiatal pár mellett, de õ nem állt meg, hogy útbaigazítást kérjen.- Te tudod, hol van? - kérdeztem egy kis idõ múlva.- Mi hol van?Szóval még mindig nem figyelt rám.Egyszer csak megértettem a hallgatását. Mi mondanivalója lehetne egy olyan nõnek, aki soha nem látta a világot? Mi élvezet van abban, ha olyasvalaki ül mellettünk, aki fél az ismeretlentõl, és inkább a biztos állást és a szokványos házasságot választja? Én - szerencsétlen -másról se tudtam beszélni, mint a gyerekkori barátokról és a jelentéktelen falu poros kis emlékeirõl. Ez volt az egyetlen témám.-Akár itt is kitehetsz - mondtam, amikor úgy tûnt, hogy beértünk a városközpontba. Próbáltam a lehetõ legtermészetesebbnek látszani, de hülyének, gyerekesnek és unalmasnak éreztem magam.Nem állt meg.- El kell érnem a buszt Zaragozába - folytattam.- Soha nem jártam itt. Azt se tudom, merre van a szállodám. Nem tudom, hol lesz az elõadás. Nem tudom, hol van az autóbusz-állomás.- Majd megtalálom, ne aggódj. Kicsit lassított, de nem állt meg.- Szeretném... - kezdte.Kétszer sem sikerült befejeznie a mondatot. Elképzeltem, mit fog mondani: szeretné megköszönni a társaságomat, és üdvözletét küldeni a barátoknak, hogy enyhítse a kínos helyzetet.- Szeretném, ha velem jönnél ma este az elõadásra - mondta végül.Erre nem számítottam. Talán csak azért húzza az idõt, mert jóvá akarja tenni a kínos csöndet, ami végigkísérte az utunkat.- Nagyon szeretném, ha velem jönnél - ismételte.Lehet, hogy csak egy vidéki lány vagyok, akinek nincsenek érdekes történetei, s akibõl hiányzik a nagyvárosi nõk csillogása. De a vidéki élet - ha nem is lesz e

legánsabb és mûveltebb tõle az ember - megtanítja, hogyan kell meghallani és megérteni, mit súg a szívünk.Legnagyobb meglepetésemre azt súgta a szívem, hogy õszintén beszél.Megkönnyebbülten sóhajtottam föl. Persze eszem ágában sincs itt maradni az elõadáson, de legalább visszakaptam a régi jó barátot, aki engem hív, hogy kísérjem el, mert velem akarja megosztani a kalandjait, a félelmeit és a diadalait.- Köszönöm a meghívást - feleltem. - De nincs pénzem szállodára, és haza kell mennem tanulni.- Nálam van pénz. Alhatsz az én szobámban. Két külön ágyat kérünk.Észrevettem, hogy izzad, pedig hideg volt. A szívem egyre vadabbul vert, de nem értettem a jelzéseit. Néhány pillanattal ezelõtt talán boldog voltam, de most teljesen összezavarodtam.Hirtelen fékezett, és egyenesen a szemembe nézett.Nincs az az ember, aki képes volna hazudni vagy eltitkolni az érzéseit úgy, hogy közben a másik szemébe néz.És nincs az a nõ, aki ne tudna olvasni egy szerelmes férfi szemében. Még akkor is, ha ez a szerelem lehetetlennek tûnik, és a legrosz-szabb helyen, a legrosszabb idõben tör felszínre. Hirtelen eszembe jutott, mit mondott az a vörös hajú nõ ott, a kútnál.Lehetetlennek tûnt. De igaza volt.Soha, de soha életemben nem gondoltam volna, hogy annyi év után még emlékszik. Gyerekek voltunk, együtt nõttünk föl, és kéz a kézben fedeztük föl a világot.Én szerelmes voltam belé - ha egyáltalán képes lehet egy gyerek megérteni a szerelem lényegét. De ez nagyon régen történt - egy másik életben, amikor az ártatlanságunk még nyitva hagyta a szívünket minden olyan dolog elõtt, ami jó.Most viszont felnõttek vagyunk, és felelõsek vagyunk a tetteinkért. A gyerekkor dolgai pedig a gyerekkor dolgai.Megint belenéztem a szemébe. Nem akartam és nem is tudtam elhinni.- Már csak ez az egy elõadás van hátra, aztán jön a Szeplõtelen Fogantatás ünnepe. El akarok menni a hegyekbe - folytatta. - Mutatni akarok neked valamit.A ragyogó férfi, aki nemrég mágikus pillanatokról beszélt, most itt ült mellettem - és a lehetõ legrosszabb viselkedést választotta: túl hevesen közeledett, bizonytalannak látszott és zavaros ajánlatokat tett. Nem volt jó ilyennek látni.Kinyitottam az ajtót, kiszálltam, és nekidõltem az autónak. Bámultam a kihalt sugárutat. Rágyújtottam, és igyekeztem nem gondolni semmire. Csinálhattam volna úgy, mintha nem érteném: megpróbálhattam volna meggyõzni magamat arról, hogy valójában egy barát tett ajánlatot a gyermekkori barátnõjének. Talántúl sokat utazott, és kezdi összekeverni a dolgokat. Vagy talán én túlzom el ezt az egészet.Kiugrott a kocsiból, és leült mellém.- Szeretném, ha itt maradnál az esti elõadáson- mondta ismét. - De megértem, ha nem tudsz.Hát eddig tartott. A világ tett egy teljes fordulatot, és minden visszaállt a helyére. Semmi olyasmirõl nincs szó, amit gondoltam. Nem erõsködik tovább, hajlandó lenne elengedni. Egy szerelmes férfi nem viselkedik így.Egyszerre éreztem magam hülyének és megkönnyebbültnek. Voltaképpen miért is ne maradhatnék, legalább még egy napig. Együtt vacsorázhatnék vele, és egy kicsit akár be is rúghatnánk: ez az, amit gyerekkorunkban soha nem csináltunk. Legalább elfelejthetném azt a sok ostobaságot, amit pár perccel ezelõtt gondoltam, és talán sikerülne megtörni ezt a jeges csöndet, ami Madrid óta kísér minket.Egy napon igazán semmi nem múlik. Legalább lesz mit elmesélnem a barátnõimnek.- Két külön ágy - mondtam tréfálkozva. - És te fizeted a vacsorát, mert én még diák vagyok, és nincs pénzem.

Lepakoltuk a holminkat a szállodaszobában, és lementünk, hogy megkeressük az elõadótermet. Túl korán értünk oda, úgyhogy beültünk egy kávézóba.- Oda akarok adni neked valamit - mondta, és átnyújtott egy kis piros zacskót.Azonnal kinyitottam. Egy régi, rozsdás medál volt benne: az egyik oldalán az Irgalmas Szûz, a másikon pedig Jézus Szent Szíve.-A tiéd volt - mondta, amikor megpillantotta az ámulatot az arcomon.

Ismét hevesen kezdett verni a szívem: jelzéseket küldött.- Egyszer - tízévesek lehettünk, és éppen ilyen õszi nap volt, mint ma - ott ültünk azon a téren, ahol egy nagy tölgyfa van. Már hetek óta akartam mondani valamit, de amint végre belekezdtem, te megszólaltál, hogy elvesztetted a medálodat a Szent Saturius remetelakban, és kértél, hogy keressem meg.Emlékeztem. Jaj, Istenem, emlékeztem.- Meg is találtam. De mire visszaértem a térre, már nem volt bátorságom elmondani azt, amin hetek óta törtem a fejem. És akkor megígértem magamnak, hogy csak akkor adom vissza a medálodat, amikor majd be merem fejezni a mondatot, amit elkezdtem azon a napon, csaknem húsz évvel ezelõtt. Sokáig próbáltam elfelejteni, de még mindig bennem van. És nem bírok tovább így élni, ki kell mondanom.Letette a kávéját, rágyújtott egy cigarettára, és sokáig bámulta a plafont. Aztán egyszer csak rám nézett.- Nagyon egyszerû mondat - kezdte. - Szeretlek.

Néha mindannyiunkat hatalmába kerít valami megmagyarázhatatlan szomorúság, amin sehogy sem tudunk úrrá lenni - mondta. - Rádöbbenünk, hogy elmúlt a mágikus pillanat, anélkül hogy csináltunk volna valamit, s az élet többé nem fedi fel elõttünk csodáit.Meg kell hallanunk a gyermek hangját, aki egykor mi voltunk, s aki még mindig itt él bennünk. Ez a gyermek észreveszi a mágikus pillanatokat. És a sírását talán visszafojthatjuk, de a hangját nem némíthatjuk el.Ez a gyermek még itt van. Boldogok a gyermekek, mert övék a Mennyek Országa.Ha nem születünk újjá, ha nem vagyunk képesek az életet a gyermek ártatlanságával és lelkesedésével szemlélni, nincs értelme tovább élnünk.Rengeteg módja van az öngyilkosságnak. Aki a testét próbálja megölni, az Isten törvénye ellen vét. Aki pedig a lelkét próbálja meg-ölni, az is Isten törvénye ellen vét, bár az õ bûne kevésbé látványos az emberek számára.Figyeljünk oda, mit mond a gyermek, akit a lelkünkben õrzünk. Ne szégyenkezzünk miatta. Ne hagyjuk, hogy féljen attól, hogy egyedül marad, és nem hallgatjuk meg.Engedjük meg, hogy egy kicsit õ vegye a kezébe életünk irányítását. Ez a gyermek tudja, hogy minden nap más, mint a többi.Hadd érezze újból, hogy szeretjük. Tegyünk a kedvére - akkor is, ha ez azt jelenti, hogy olyasmit kell csinálnunk, amit nem szoktunk, és akkor is, ha ez mások szemében ostobaságnak tûnik.Jusson eszetekbe, hogy az emberi bölcsesség Isten elõtt õrültségnek bizonyul. Ha meghalljuk a lelkünkben lakozó gyermek szavát, újra csillogni fog a szemünk. Ha nem veszítjük el a kapcsolatot ezzel a gyermekkel, az élettel sem veszítjük el a kapcsolatot.Egyre harsányabbak lettek körülöttem a színek, éreztem, hogy túl hangosan beszélek, és túl nagy zajjal teszem le a poharamat az asztalra.

Egy tízfõs társasággal az elõadás után egyenesen vacsorázni mentünk. Mindenki egyszerre beszélt, én pedig csak mosolyogtam. Mosolyogtam, mert ez az este más volt, mint a többi. Évek óta ez volt az elsõ este, amit nem terveztem el elõre.De jó is ez!Amikor eldöntöttem, hogy elmegyek Madridba, még teljesen tiszta volt a fejem, s teljes mértékben tudtam uralkodni az érzéseimen és a cselekedeteimen. De hirtelen minden megváltozott. Egyszer csak ott találtam magam egy városban, ahol még soha nem jártam, pedig mindössze három órányira van a szülõvárosomtól. És ott ültem egy olyan asztalnál, ahol csak egy embert ismertem, mégis mindenkiúgy beszélt velem, mintha már régóta ismertük volna egymást. Magam is meglepõdtem, hogy képes vagyok beszélgetni, inni és szórakozni velük.Ott találtam magam, mert az élet váratlanul átadta a helyét az Életnek. Nem éreztem bûntudatot, félelmet vagy szégyent. Minél több idõt töltöttem mellette - és minél többet hallottam beszélni -, annál jobban meg voltam gyõzõdve arról, hogy neki van igaza: vannak olyan pillanatok, amikor igenis kockáztatnunk kell, õrült lépéseket kell tennünk.

"Sokszor napokon keresztül csak görnyedek a könyveim és a jegyzeteim fölött, s emberfeletti erõfeszítéseket teszek azért, hogy megvásároljam saját rabszolgaságomat" - gondoltam. "Miért is akarom én ezt az állást? Talán jobb ember vagy jobb nõ leszek tõle?"Nem. Nem arra születtem, hogy életem hátralévõ részét egy íróasztal mögött töltsem, és segítsek a bíróknak minél hamarabb letudni a pereiket."Nem gondolkodhatok így az életemrõl. Még ezen a héten vissza kell zökkennem a régi kerékvágásba, és mindent ott kell folytatnom, ahol abbahagytam.Biztosan a bor hatása. Elvégre is, aki nem dolgozik, ne is egyék."Ez az egész csak álom. Nemsokára vége lesz."De vajon elérhetem-e, hogy tovább tartson? Most jutott elõször eszembe, hogy tulajdon-képpen a hegyekbe is elkísérhetném. Végül is a jövõ héten munkaszünet lesz.

- Te ki vagy? - kérdezte egy szép nõ, aki ott ült az asztalunknál.- Egy gyerekkori barát - válaszoltam.- És már gyerekkorában is mûvelte? - kérdezte.- Mit?Ekkor a többiek is lehalkították a hangjukat, majd teljesen elnémultak.- Hát a csodákat.- Már akkor is nagyon jól beszélt - feleltem, de nem értettem, mire céloz.Erre mindenki elkezdett nevetni, még õ is, én pedig nem tudtam, mi a mulatság tárgya. De a bor annyira fölszabadított, hogy nem zavart.Elhallgattam, körbenéztem, tettem valami megjegyzést valamirõl, amit már a következõ pillanatban elfelejtettem. Aztán megint a munkaszünetre gondoltam.Jó volt ott lenni, megismerni új embereket. Komoly dolgokról vitatkoztak, közben néha viccelõdtek is, és úgy érezhettem, hogy részt veszek a világ történéseiben. Végre egyszer nem az a nõ voltam, aki csak a tévébõl és az újságokból értesül a világ dolgairól.Arra gondoltam, hogy amikor visszatérek Zaragozába, bõven lesz mit mesélnem. És ha még a Szeplõtelen Fogantatás ünnepét is együtt töltöm vele - hát akkor annyi élményt szerzek, hogy egy évig is megélek az emlékeimbõl.

"Teljesen igaza volt, hogy nem figyelt rám, amikor Soriáról próbáltam beszélgetni vele" -gondoltam. És sajnáltam magam: emlékezetem fiókjaiban évek óta ugyanazok a történetek porosodtak.

- Igyon még egy kicsit - mondta egy õsz hajú férfi, és megtöltötte a poharamat.Ittam. De közben arra gondoltam, milyen kevés dolgot tudok majd mesélni a gyerekeimnek és az unokáimnak.

- Számítok rád - mondta, úgy, hogy csak én halljam. - Menjünk el Franciaországba.A bortól sokkal könnyebben ki tudtam mondani, amit gondolok.- Csak ha elõbb tisztázunk valamit - feleltem.-Mit?- Azt, amit az elõadás elõtt mondtál. A kávézóban.- A medálról?-Nem - feleltem. A szemébe néztem, és megtettem minden tõlem telhetõt, hogy józannak tûnjek. - Amit mondtál.- Majd beszélünk - mondta, és másra akarta terelni a szót.A szerelmi vallomására gondoltam. Nem volt idõnk megbeszélni, de úgy éreztem, meg tudnám gyõzni, hogy nem igaz.- Ha azt akarod, hogy elkísérjelek, meg kell hallgatnod - mondtam.-Nem akarok most errõl beszélni. Most szórakozunk.

- Nagyon korán elmentél Soriából - folytattam. - Én csak egy kapocs vagyok, ami a múltadhoz köt. Rajtam keresztül közelebb kerülsz a gyökereidhez, és ez elég ahhoz, hogy így gyengéd érzelmeket táplálj irántam. De csak errõl van szó, semmi többrõl. Ennek semmi köze nincs a szerelemhez.

Csöndben hallgatott. Valaki megkérdezte a véleményét valamirõl, és abba kellett hagynunk ezt a beszélgetést."Mindenesetre elmondtam neki, mit gondolok" - mondtam magamban. Ilyen szerelem nem létezik, csak a tündérmesékben.Mert a valóságban egy szerelemnek lehetségesnek kell lennie. Lehet, hogy nem talál azonnal viszonzásra, de csak akkor képes életben maradni, ha legalább van rá remény - bármilyen távoli is -, hogy meghódíthatjuk a szeretett lényt.A többi csak ábránd.Mintha csak kitalálta volna a gondolataimat, az asztal másik végén fölemelte a poharát, hogy koccintson velem.- A szerelemre - mondta.Egy kicsit õ is be volt csípve. Úgy döntöttem, hogy kihasználom a lehetõséget.- A bölcsekre, akik megértik, hogy a szerelem néha csak gyermekkori bolondság -mondtam.-A bölcs éppen azért bölcs, mert szeret. A bolond pedig azért bolond, mert azt hiszi, hogy megértheti a szerelem lényegét - felelte.

A többiek, akik hallották ezt a megjegyzést, a következõ pillanatban már vidáman vitatkoztak a szerelemrõl. Mindenkinek határozott véleménye volt, amit foggal-körömmel védett, és több üveg bor kellett hozzá, hogy végre el-csöndesedjenek. Aztán valaki megszólalt, hogy már késõ van, és az étterem tulajdonosa szeretne bezárni.- Ötnapos munkaszünetünk lesz - kiáltotta valaki egy másik asztaltól. - Biztos csak azért akarja bezárni az éttermet, mert maguk túlságosan komoly dolgokról beszélgetnek!Mindenki nevetett. Csak õ nem.- Hát hol kéne megbeszélnünk a komoly dolgokat? - kérdezte a másik asztalnál ülõ részeg férfitól.-A templomban! - kiáltotta a részeg. Most már az egész étterem hahotázott.

Erre fölállt. Azt hittem, verekedni akar, hiszen mindannyian úgy viselkedtünk, mint a kamaszok, és a kamaszkornak szerves része a verekedés - miként a titkos találkákon elcsattanó csókok és simogatások, a hangos zene és a száguldozás.De õ nem csinált semmit, csak megfogta a kezem, és elindult velem az ajtó felé.-Jobb, ha elmegyünk - mondta. - Késõre jár.

Esett Bilbaóban, és esett az egész világon. Aki szeret, annak egyformán képesnek kell lennie elveszítenie és megtalálnia önmagát. Õ tökéletes egyensúlyban tudta tartani ezt a kettõt. Jókedvû volt és énekelt, amikor visszatértünk a szállodába.Son los locos que inventaron el amor ("Ostobák, akik föltalálták a szerelmet")Bár még mindig éreztem a bor hatását, és harsánynak láttam a színeket, lassan kezdtem kijózanodni. Tudtam, hogy uralnom kell a helyzetet, ha el akarok utazni vele.Bizonyára menni fog, hiszen nem vagyok belé szerelmes. Aki ura az érzelmeinek, az az egész világot meghódíthatja.Con un poema y un trombón a develarte el corazón

"Szeretném elveszíteni az uralmat a szívem fölött" - gondoltam. Ha el tudnám engedni magam teljesen, még ha csak egyetlen hétvégére is, egészen más íze lenne az esõnek, ami az arcomba esik. Ha könnyû lenne szeretni, most átölelhetnénk egymást, és a történet, amit a dalszöveg mesél, a mi történetünk lehetne. Ha az ünnepek után nem létezne többé a zara-gozai életem, azt kívánnám, bárcsak soha ne múlna el az ital hatása, és megcsókolhatnám, megsimogathatnám, szerelmes szavakat suttoghatnánk egymásnak. De nem. Nem lehet. Nem akarom.Salgamos a volar, querida mia - énekelte. Repüljünk el, kedvesem. Igen, repüljünk el. De én diktálom a feltételeket.Õ még nem tudja, hogy igent fogok mondani a meghívására. Miért vállalom ezt a kockázatot? Azért, mert most éppen részeg vagyok, és elegem van a szürke hétköznapokból.

De ez el fog múlni. És rögtön vissza akarok majd menni Zaragozába, abba a városba, amelyet lakóhelyemül választottam. Várnak a tanulmányaim, vár a köztisztviselõi állás. Vár rám egy férj, akit még meg kell találnom, de bizonyára nem lesz túl nehéz.Vár rám egy nyugodt élet, gyerekek és unokák, biztos megélhetés és a szokásos évi nyaralás. Az õ félelmeit nem ismerem, de a magaméit igen. És nem kellenek új félelmek, elég az, ami van.

Soha nem tudnék beleszeretni egy ilyen férfiba, mint õ. Túl jól ismerem, sokáig éltünk együtt, ismerem a gyengéit és a félelmeit. Én nem tudom úgy csodálni, mint a többiek.Tudom, hogy a szerelem olyan, mint a víz, ami áttöri a gátat. Elég, ha egy apró rés keletkezik a gáton, amin át tud szivárogni a víz, és egyszer csak átszakad az egész, és akkor senki nem állhatja útját az áradatnak.Ha leomlanak a falak, a szerelem mindent eláraszt, és nincs többé lehetséges és lehetetlen, nem számít, hogy meg tudjuk-e tartani a szeretett lényt: szeretni annyit jelent, mint elveszíteni a fejünket.Nem, nem hagyhatom, hogy rés keletkezzen. A legapróbb repedés is végzetes lehet.

- Egy pillanat!Hirtelen abbahagyta az éneklést. Gyors léptek zaja visszhangzott mögöttünk a nedves talajon.- Gyerünk - mondta, és belém karolt.- Várjon! - kiáltotta egy férfihang. - Beszélnem kell magával!De õ még jobban meggyorsította a lépteit.- Nem nekünk kiabál - mondta. - Gyerünk vissza a szállodába.Pedig csak nekünk kiabálhatott, hiszen senki más nem volt az utcán. Pánikba estem, és azonnal kiment belõlem az ital hatása. Eszembe jutott, hogy Bilbao Baszkföldön van, és hogy errefelé mindennaposak a terrortámadások. A léptek pedig egyre közeledtek.- Gyerünk - mondta, és még jobban fölgyorsított.De már hiába. A tetõtõl talpig elázott férfialak utolért, és közénk furakodott.-Álljanak meg, kérem! - mondta a férfi. -Az Isten szerelmére!Nagyon megrémültem, kétségbeesetten kerestem a menekülés lehetõségét, vagy egy rendõrautót, ami talán elõbukkan a semmibõl, mint valami csoda. Ösztönösen belekapaszkodtam a karjába - de õ eltolta magától a kezemet.- Kérem! - mondta a férfi. - Hallottam, hogy itt van a városban. Segítenie kell. A fiamról van szó.A férfi egyszer csak elkezdett sírni, és letérdelt a földre.- Kérem! - mondogatta. - Kérem!Ó nagyot sóhajtott, lehajtotta a fejét, és behunyta a szemét. Pár pillanatig nem szólt egy szót sem, és nem hallatszott más, csak az esõ és a járdán térdelõ férfi zokogása- Menj vissza a szállodába, Pilar - szólalt meg végül. - Feküdj le. Valószínûleg csak reggel jövök vissza.

1993. december 6., hétfõ

A szerelem tele van csapdákkal. Eleinte, amikor ki akar bontakozni, elvakít a fénye, és nem engedi, hogy észrevegyük az árnyékokat, amelyeket pedig éppen ez a fény idéz elõ.- Nézz körül, nézd, milyen szép a táj -mondta. - Feküdjünk le a földre, hogy érezzük a bolygó szívdobogását.- Majd késõbb - feleltem. - Nem akarom összepiszkolni a kabátomat: nem hoztam másikat.Olajfákkal beültetett dombokon mentünk keresztül. Az elõzõ napi esõ után a reggeli napsütés az álom érzetét keltette bennem. Nem volt nálam napszemüveg: semmit nem hoztam magammal, hiszen eredetileg úgy terveztem, hogy a madridi elõadás után azonnal visszamegyek Zaragozába. Tõle kellett kölcsönkérnem egy inget, amiben aludhatok, és vennem kellett egy pólót a szálloda sarkán lévõ üzletben,

hogy legalább este ki tudjam mosni azt, ami napközben rajtam volt.- Biztos undorodsz már tõlem, mert mindig ugyanabban a ruhában látsz - ugrattam. Kíváncsi voltam, vajon egy ilyen banális téma vissza tud-e zökkenteni a valóságba.- Engem már az is boldoggá tesz, hogy itt vagy.Azóta, hogy visszaadta a medálomat, egyszer sem hozta szóba a szerelem témáját. De nagyon vidám volt, úgy nézett ki, mintha újra tizennyolc éves lenne. Ott jött mellettem, és õ is elmerült a ragyogó reggeli fényben.

- Mi dolgod van ott? - kérdeztem, és a távoli Pireneusokra mutattam.- A hegyek mögött már Franciaország van -felelte mosolyogva.- Én is tanultam földrajzot. Azt szeretném tudni, miért kell odamennünk.Egy darabig nem szólt semmit, csak mosolygott.- Meg akarok neked mutatni egy házat. Lehet, hogy érdekelni fog.- Ha el akarod nekem adni, felesleges odamennünk. Nincs pénzem.Nekem teljesen mindegy volt, hogy egy navarrai falucskába megyünk, vagy Franciaországba. A lényeg, hogy ne kelljen Zaragozában töltenem az ünnepeket."Látod?" - mondta az agyam a szívemnek. "Máris örülsz, hogy elfogadtad a meghívást. Máris megváltoztál, és észre sem vetted."

Egyáltalán nem változtam meg. Csak végre elengedem magam.- Figyeld csak a köveket a földön.Csupa kerek kavics, egyiknek sincs éle, mintha a tenger kavicsai volnának. De hiszen itt, Navarra mezõin, soha nem volt tenger.- Ezeket a köveket a munkások, a zarándokok és a kalandorok talpa csiszolta ilyen kerekre - mondta. - Megváltoztak, akárcsak maguk a vándorok.- Az utazásaid tanítottak meg mindenre?- Nem. A Kinyilatkoztatások.

Nem értettem, de meg sem próbáltam komolyabban elgondolkodni rajta. Inkább elmerültem a napsütésben, a mezõ és a távoli hegyek látványában.

- És most hová megyünk? - kérdeztem.- Sehová. Csak élvezzük a reggeli napsütést és a gyönyörû tájat. Hosszú autóút áll még elõttünk.Egy pillanatig habozott, aztán megkérdezte:- Megvan még a medál?- Megvan - feleltem, és fölgyorsítottam a lépteimet. - Errõl most nem akarok beszélni, még elrontaná ezt a derûs és fölszabadult reggelt.

Egyszer csak elõbukkant egy falu. Egy kis domb tetejére épült, mint a középkori városok, így már messzirõl látni lehetett a templomtornyot és egy vár romjait.- Menjünk oda - kértem.Elõször habozott, végül mégis beleegyezett. Lám, az utamba akad egy kápolna, és nekem kedvem támad bemenni. Már régen nem tudok imádkozni, de a templomok csöndje mindig megnyugtat."Ne legyen lelkifurdalásod" - mondtam magamban. "Ha szerelmes beléd, az az õ baja."A medálról kérdezett. Tudom, hogy azt akarta, hogy folytassuk a tegnapi kávéházi beszélgetésünket. Ugyanakkor nyilván félt is, hogy olyasmit kell hallania, amit nem akar hallani. Ezért nem meri õ maga felhozni a témát.Lehet, hogy tényleg szeret. De talán sikerül átalakítanunk ezt a szerelmet valami mássá, valami mélyebbé."Nevetséges" - gondoltam. "Nincs semmi, ami mélyebb volna, mint a szerelem. A tündérmesékben a hercegnõ megcsókolja a rút varangyot, és az daliás herceggé változik. A való életben viszont a herceget csókolja meg, aki pedig rút varanggyá változik."

Majdnem fél óra gyaloglás után megérkeztünk a kápolnához. Egy öregember üldögélt a lépcsõjén.

Amióta elindultunk fölfelé, õ volt az elsõ ember, akivel találkoztunk - október vége volt ugyanis, és az ember visszaadta a szántóföldet az Úrnak. Az Úrnak, aki megáldja és termékennyé teszi a földet, aztán átengedi az embernek, hogy verejtékes munkájával megszerezze rajta mindennapi élelmét.-Jó napot - köszöntötte a férfit.-Jó napot.- Mi a neve ennek a falunak?- San Martin de Unx.- Unx? - kérdeztem. - Úgy hangzik, mintha valami erdei törpe neve lenne!De az öreg nem értette a tréfát. Kicsit zavarba jöttem, de elindultam a lépcsõkön. Amikor fölértem a kápolna kapujáig, az öreg megszólalt.- Nem lehet bemenni. Délben bezárt. Jöjjön vissza délután négykor, ha akar.A kapu nyitva volt. Be lehetett látni, bár csak homályosan, mert kint túl erõs volt a fény.- Csak egy percre. Imádkozni szeretnék.- Nagyon sajnálom. Már zárva van.Õ is hallotta a beszélgetést, de nem szólt semmit.- Rendben van, elmegyünk - mondtam. -Nem érdemes vitatkozni.Õ csak nézett rám, s a tekintete üres volt, távoli.- Meg akarod nézni a kápolnát, vagy nem? -kérdezte.Tudtam, hogy nem tetszik neki a viselkedésem. Nyilván gyengének gondolt, gyávának, amiért nem voltam képes harcolni azért, amit el akarok érni. Még csak meg sem kellett csókolnia: a hercegnõ máris varanggyá változott.

- Emlékszel, mi volt tegnap? - mondta. -Akkor te hagytad abba a beszélgetést, mert nem volt kedved vitatkozni. Most viszont, amikor én teszem ugyanezt, leszidsz.Az öreg közönyösen figyelte a vitánkat. Bizonyára örült, hogy végre történik valami, mert itt máskor minden reggel, délután és éjszaka tökéletesen egyforma.- A templom ajtaja nyitva áll - szólalt meg az öreg felé fordulva. - Ha pénzt akar, adhatunk egy keveset. Meg akarja nézni a templomot.- Elkéstek.- Hát jól van. így is, úgy is bemegyünk. Karon fogott, és beléptünk.

Hevesen dobogott a szívem. Az öreg dühbe gurulhat, kihívhatja a rendõrséget, tönkreteheti az utazásunkat.- Miért csinálod ezt?- Mert be akartál jutni a kápolnába - felelte.De én már nem is tudtam odafigyelni a látványra, ami odabent fogadott: a vitatkozás - és a viselkedésem - eltörölte ennek a majdnem tökéletes délelõttnek a varázsát.Folyton azt füleltem, mi történik odakint: láttam magam elõtt, ahogy az öreg elindul, és a falusi rendõrökkel tér vissza. Illetéktelen behatolók a kápolnában. Tolvajok. A tilosban járnak, megszegik a törvényt. Hiszen az öreg megmondta, hogy zárva van a templom, és vége a látogatási idõnek! Egy szegény öregemberrõl van szó, aki nem tudott minket visszatartani: a rendõrség pedig annál szigorúbb lesz velünk, hiszen tiszteletlenül bántunk egy idõs emberrel.Már alig vártam, hogy kimehessek, és csak azért maradtam még egy kicsit, hogy úgy lás-sék, mintha örülnék. Olyan erõsen vert a szívem, hogy attól féltem, meghallja.- Mehetünk - mondtam, amikor úgy gondoltam, hogy ennyi idõ elegendõ egy üdvöz-légy elmondására.- Ne félj, Pilar. Ne fogadd el a fölkínált szerepet.Nem akartam, hogy az elõbbi összetûzésem az öreggel még kettõnk vitájává is átváltozzon. Meg kellett hát õriznem a nyugalmamat.

- Milyen "szerep"-rõl beszélsz? - kérdeztem.- Vannak emberek, akik egész életükben veszekednek valakivel, veszekednek önmagukkal, veszekednek az élettel. Az ilyenek élete egyfajta színdarab, amelynek õk írják a szövegkönyvét, méghozzá a saját kudarcaik alapján.

- Rengeteg ilyen embert ismerek. Tudom, mirõl beszélsz.- De a legrosszabb az, hogy ezeket a színdarabokat nem lehet egyedül elõadni - folytatta. - így aztán más szereplõket is be kell vonniuk a játékba. Az az öregember ott kint pontosan ezt csinálta. Valamilyen valós vagy vélt sérelem érhette valamikor, és rajtunk akart bosszút állni. Ha szót fogadtunk volna a tiltásnak, most csalódottak lennénk. Hagytuk volna, hogy õ gyõzzön. Az õ kicsinyes és kudarcokkal teli életének a mellékszereplõivé váltunk volna. Ez az ember feltûnõen durva volt velünk, ezért nem volt olyan nehéz visszautasítani a szerepet. De vannak olyanok is, akik áldozatnak érzik magukat. Õk állandóan az élet igazságtalanságáról panaszkodnak, és azt kívánják tõlünk, hogy helyeseljünk, tanácsokat adjunk, és egyáltalán: vegyünk részt a színjátékukban.Mélyen a szemembe nézett.- Vigyázz - mondta. - Ebbõl a játékból csak vesztesként lehet kikerülni.Igaza volt. De nekem akkor se volt már kedvem ott bent maradni.- Már befejeztem az imádkozást. Megtettem, amit akartam. Most már kimehetünk.

Kimentünk. Ahogy kiléptünk a sötétbõl a napsütésbe, egy pillanatra elvakított az erõs fény. De amikor hozzászokott a szemem, észrevettem, hogy az öreg már nincs ott.- Menjünk ebédelni - mondta, és elindult a falu felé.

Ebéd közben megittam két pohár bort. Soha életemben nem ittam ennyit. Kezdek alkohol-függõ lenni."Micsoda túlzás."Beszélgetett a pincérrel. Megtudta, hogy a környéken van néhány román kori emlék. Próbáltam bekapcsolódni a társalgásba, de nem tudtam leplezni a rosszkedvemet.A hercegnõbõl rút varangy lett. Na és, mit számít? Kinek akarok én bármit is bizonyítani? Hiszen nem keresek semmit: se férjet, se szeretõt."Tudtam, hogy ez lesz" - gondoltam. "Tudtam, hogy megzavarja a nyugodt életemet. Az agyam elõre figyelmeztetett - de a szívem nem hallgatott rá."Nagy árat kellett fizetnem azért a kevésért, amim van. Annyi mindenrõl le kellett mondanom, amit szerettem volna, annyi útról le kellett térnem, amin tovább mehettem volna!Föláldoztam az álmaimat egy fontosabb álomért: a lelki békémért. Nem akarom elveszíteni ezt a békét.- Ideges vagy - mondta, megszakítva a beszélgetést a pincérrel.- Igen, az vagyok. Szerintem az az öregember azért ment el, hogy rendõrt hívjon. Szerintem ez a falu elég kicsi ahhoz, hogy megtaláljanak minket. Azt hiszem, meggondolatlanság volt idejönni ebédelni, és bármikor véget vethetnek a mi kis utazásunknak.Õ nem szólt semmit, csak forgatta az ásványvizes poharát. Nyilván tudta, hogy nem ez a bajom - hogy valójában szégyellem magam. Miért csináljuk ezt egész életünkben? Miért mindig csak a porszemet vesszük észre a szemünkben, és miért nem látjuk meg a hegyek, a mezõk és az olajligetek szépségét?- Ide hallgass: semmi ilyesmi nem fog történni - mondta. -Az az öregember már rég hazament, és el is felejtette az egészet. Bízzál bennem."Nem ettõl vagyok ideges, te hülye" - gondoltam.- Gyakrabban kéne a szívedre hallgatnod -folytatta.- Errõl van szó: a szívemre hallgatok, és el akarok innen menni - feleltem. - Nincs kedvem itt maradni.- Ma már ne igyál többet. Nem tesz jót. Eddig a pillanatig még uralkodtam magamon, de most betelt a pohár. Nem bírtam to-vább: úgy éreztem, most kell mindent elmondanom, ami a lelkemet nyomja.-Azt hiszed, mindent tudsz - mondtam. -Azt hiszed, értesz a mágikus pillanatokhoz, a bennünk lakozó gyermekhez. Nem is tudom, mit keresek itt, melletted.Elnevette magát.- Csodállak - mondta. - És csodálom a küzdelmet, amit a szíved ellen folytatsz.- Miféle küzdelmet?- Nem érdekes - mondta.De én jól tudtam, mit akar mondani.

- Ne ringasd magad illúziókba - mondtam. -Ha annyira akarod, beszélhetünk róla. Tévedsz az érzéseimet illetõen.Letette a poharát, és rám nézett.- Nem tévedek. Tudom, hogy nem szeretsz. Ettõl még jobban zavarba jöttem.- De harcolni fogok érte - folytatta. - Vannak dolgok az életben, amikért érdemes a végsõkig harcolni.Elakadt a szavam.- És érted érdemes - mondta. Elfordítottam a fejem, és úgy tettem, minthanagyon érdekelne az étterem díszítése. Rút varangynak éreztem magam, és egyszerre megint hercegnõ lett belõlem."Szeretnék hinni a szavainak" - gondoltam, miközben egy képet bámultam a falon. Halászok és csónakok voltak rajta. "Nem változtatnak meg semmit, de legalább nem érzem magam ilyen gyengének és tehetetlennek."- Bocsáss meg, ha kemény voltam - mondtam.Elmosolyodott. Hívta a pincért, és fizetett.

Visszafelé menet megint össze voltam zavarodva. Talán a naptól - de nem, hiszen õsz volt, s a nap alig melegített. Talán az öregember miatt - de az öregember már egy ideje kilépett az életembõl.Talán ez a sok új dolog. Az új cipõ mindig szorít. Az életben is így van: a sors idõnként beletaszít az ismeretlenbe - akár akarjuk, akár nem.Próbáltam a tájra összpontosítani, de nem ment. Nem is láttam se az olajfaligeteket, se a falvacskát a dombon, se a kápolnát, amelynek a lépcsõjén egy öregember üldögélt. Semmit nem láttam.Eszembe jutott az esti részegségünk, és a dal, amit énekelt:

Las tardicitas de Buenos Aires tienen esteno sé...i que sé yo?Viste, sáli de tu casa, por Arenales...

Miért éppen Buenos Aires, amikor Bilbaó-ban voltunk? Miért éppen ez az Arenales utca? Mit akart ezzel a dallal?

- Mi volt az a dal, amit tegnap énekeltél? -kérdeztem.- Balada pára un loco - felelte. - Miért csak ma kérdezed? Hogy jutott ez most eszedbe?- Csak úgy, nem fontos - válaszoltam. Nem igaz. Azért kérdeztem, mert tudtam,hogy ez a dal egy csapda. Azért énekelte, hogy megjegyezzem a szövegét. Énekelhetett volna valami ismert dalt, amit már ezerszer hallottam - de õ inkább egy olyat választott, amit nem ismertem.Ez csapda. Mert így, ha késõbb meghallom ezt a dalt a rádióban vagy egy diszkóban, azonnal eszembe fog jutni õ és Bilbao és az az idõ, amikor egy hosszú õsz után új tavasz köszöntött rám. Eszembe fog jutni az izgalom, a kaland és a gyermek, aki újjászületett bennem, Isten tudja, honnan.Ezt jól kigondolta. Elég bölcs és tapasztalt ahhoz, hogy tudja, hogyan kell meghódítani a kiszemelt nõt."Kezdek megõrülni" - mondtam magamban. "Azt gondolom, hogy alkoholista vagyok, csak azért, mert két egymást követõ napon ittam. Azt gondolom, hogy trükkökhöz folyamodik. Azt gondolom, hogy irányít és uralkodik rajtam a kedvességével.""Csodálom a küzdelmet, amit a szíved ellen folytatsz" - mondta az étteremben.De nagyon téved. Ezt a küzdelmet már régen befejeztem. Már régen legyõztem a szívemet. És nem fogok beleszeretni az elérhetetlenbe.Ismerem a korlátaimat, tudom, mennyire tudok szenvedni.

- Mondj valamit - kértem, amikor visszafelé sétáltunk az autóhoz.-Mit?- Bármit. Beszélgess velem.Erre elkezdett mesélni a fátimai Szûz Mária jelenésekrõl. Nem tudom, hogyan jutott eszébe ez a téma - mindenesetre a három pásztor története, akik Vele beszélge

ttek, el tudta terelni a gondolataimat a problémáimról.Lassacskán megnyugodott a szívem. Igen, jól ismerem a korlátaimat, és tudok uralkodni magamon.

Éjszaka érkeztünk. Akkora köd volt, hogy alig láttuk, hol vagyunk. Csak egy kis teret, egy utcai lámpát és egy kutat sikerült kivennem, meg néhány középkori házat, amelyeket alig világított meg a halvány, sárga fény.-A köd! - kiáltotta izgatottan.Nem értettem.- Saint-Savinben vagyunk - tette hozzá. Semmit nem mondott nekem ez a név. DeFranciaországban voltunk, és ez izgatottá tett.- Mért pont ide jöttünk? - kérdeztem.-A ház miatt, amit el akarok neked adni - válaszolta nevetve. - Ezen kívül megígértem, hogy visszatérek a Szeplõtelen Fogantatás napján.-Ide?- Ide, a közelbe.Megállította az autót. Kiszálltunk, megfogta a kezem, és elindultunk a ködben.

- Ez a hely teljesen váratlanul lépett be az életembe - mondta."Te is az enyémbe" - gondoltam.- Itt jöttem rá, hogy eltévedtem. Sõt, voltaképpen itt találtam meg újra a helyes utat.- Rébuszokban beszélsz - mondtam.- Itt értettem meg, hogy mennyire hiányzol. Megint elfordítottam a fejem. Nem tudtam,miért nem tudok ránézni.- És mi köze van ennek a helyes úthoz?- Keressünk szállást, mert ennek a városkának mind a két szállodája csak nyáron üzemel. Aztán vacsorázzunk meg egy jó étteremben -nyugodtan, és ne gondoljunk a rendõrségre és arra, hogy mikor kell visszafutnunk az autóhoz. És ha majd a bor megoldja a nyelvünket, beszélgetünk.Nevettünk. Most már el tudtam engedni magam.

Útközben rájöttem, mennyi hülyeséget gondoltam. Miközben átkeltünk a hegyláncon, amely elválasztja egymástól Franciaországot és Spanyolországot, arra kértem az Istent, hogy tisztítsa meg a lelkemet a félelemtõl és az idegességtõl.Elegem volt már abból, hogy én is olyan gyerekes legyek, mint a barátnõim, akik félnek a lehetetlen, beteljesületlen szerelemtõl, holott azt sem tudják, mi is igazándiból a "lehetetlen szerelem". Tudtam, hogy ha így folytatom, semmi jó nem marad abból, amit ez a néhány nap adhat nekem."Vigyázz" - gondoltam. "Vigyázz, nehogy rés keletkezzen a gáton. Mert ha átszakad, semmi nem állíthatja meg az özönvizet."

-A Szûzanya oltalma kísérjen minket mostantól - mondta.Nem szóltam semmit.- Miért nem mondtad rá, hogy "ámen"? -kérdezte.- Mert már nem tartom fontosnak. Volt egy idõszak, amikor a vallás része volt az életemnek, de ennek már vége.Megfordult, és elindultunk visszafelé, a kocsihoz.- Még imádkozom - folytattam. - Akkor is imádkoztam, amikor átkeltünk a Pireneuso-kon. De csak megszokásból, magam sem tudom, hiszek-e benne.- Miért?- Mert amikor szenvedtem, Isten nem hallgatott meg. Mert valahányszor teljes szívbõl próbáltam szeretni, mindig összetörtek, megcsaltak. Ha valóban Isten a szeretet, jobban kellett volna vigyáznia az érzéseimre.- Isten a szeretet. De van valaki, aki még nála is jobban ért ehhez: a Szûzanya.Kitört belõlem a nevetés. De amikor ránéztem, láttam, hogy komolyan beszél. Nem viccel.- Szûz Mária megértette a teljes odaadás misztériumát - folytatta. - És mert szeretett és szenvedett, megszabadított minket a fájdalom-

tól. Ugyanúgy, ahogy Jézus megszabadított minket a bûntõl.-Jézus Isten fia volt. A Szûzanya csak egy egyszerû asszony volt, aki abban a kegyben részesült, hogy a méhébe fogadhatta õt - feleltem. Szerettem volna jóvátenni az elõbbi nevetésemet, azt akartam, hogy tudja: tiszteletben tartom a hitét. De hitrõl és szeretetrõl nem lehet vitázni, fõleg nem egy ilyen szép kis faluban, mint ez.

Kinyitotta az autó ajtaját, és kivette a csomagjainkat. Amikor el akartam venni tõle az enyémet, elmosolyodott.- Hadd vigyem én a táskádat - mondta. "Milyen régen nem viselkedett velem ígysenki" - gondoltam.Bekopogtunk az elsõ ajtón. Az asszony azt felelte, hogy nincs kiadó szobája. A második háznál senki nem nyitott ajtót. A harmadikban egy kedves öregúr lakott, aki szívélyesen fogadott minket, de amikor megnéztük a szobát, kiderült, hogy csak egy franciaágy van benne. Nem akartam.- Talán jobb volna, ha elmennénk egy nagyobb városba - javasoltam, amikor kiléptünk a házból.- Találunk szobát - felelte. - Ismered a Másik-gyakorlatot? Egy történetben olvastam, amit száz évvel ezelõtt írt...- Hagyd most a szerzõt, inkább meséld el a történetet - kértem, miközben átmentünk Saint-Savin egyetlen terén.

- Egy ember találkozik egy régi barátjával, aki minden próbálkozása ellenére nem vitte semmire az életben. "Adok neki egy kis pénzt"- gondolja. Csakhogy még aznap este kiderül, hogy a barátja meggazdagodott, és azért jött, hogy kifizesse az évek során felgyülemlett tartozásait.Beülnek a presszóba, ahova régen is együtt jártak, és a barát mindenkit meghív egy italra.Amikor megkérdezik, hogy mitõl lett ilyen sikeres, azt feleli, hogy néhány nappal azelõtt még a Másik bõrében élte az életét.- Ki az a Másik? - kérdezik.-A Másik az az ember, akivé neveltek, de aki mégsem én vagyok. A Másik az az ember, aki azt hiszi, hogy mindenkinek kötelessége az egész életét arra áldozni, hogy pénzt gyûjtsön, nehogy öregkorára éheznie kelljen. Addig gyûjtöget, addig tervezget, míg végül egyszer csak azt veszi észre, hogy nemsokára meghal, pedig még nem is élt. De akkor már késõ.- És ki vagy te?- Az vagyok, aki bárki más is lehet, ha hallgat a szívére. Olyan ember vagyok, aki leborul az élet titokzatossága elõtt, aki nyitott a csodákra, aki derûsen és lelkesen viszonyul mindenhez, amit csinál. Csak eddig a Másik- aki fél a csalódásoktól - nem engedett kibontakozni.-De a szenvedés létezik - mondják erre az emberek a presszóban.-Néha vereséget szenvedünk. De a vereségeket úgysem kerülhetjük el. Ezért aztán még mindig sokkal jobb, ha az álmainkért vívott harcban veszítünk el néhány csatát, mint ha úgy szenvedünk vereséget, hogy azt sem tudjuk, miért harcoltunk.- Csak ennyi? - kérdezik az emberek a presszóban.- Ennyi. Amikor erre rájöttem, úgy döntöttem, hogy az leszek, aki mindig is akartam lenni. A Másik ott maradt a szobámban, engem néz, de többé nem hagyom, hogy beleszóljon az életembe - pedig néhányszor megpróbált rám ijeszteni, mondván, hogy veszélyes dolog nem gondolni a jövõmre. Attól a pillanattól fogva, hogy kiûztem a Másikat az életembõl, folyamatosan megmutatkozik az Isten csodatévõ ereje.

"Ezt a történetet nyilvánvalóan õ találta ki. Lehet, hogy szép, de nem igaz" - gondoltam, miközben szállást kerestünk. Saint-Savinben nem volt több harminc háznál, így hát hamar világossá vált, hogy azt kellett volna tennünk, amit én javasoltam: elmenni egy nagyobb városba. Hiába volt annyira lelkes, hiába ûzte el réges-rég a Másikat az életébõl, Saint-Savin lakói nem tudták, hogy az az álma, hogy aznap éjjel ott alhasson az õ falujukban, és nem siettek a segítségére. De az is igaz, hogy miközben mesélt, mintha csak magamat láttam volna: a félelmeimet, a bizonytalanságomat, azt, hogy nem

merem beleélni magam semmibe, ami jó -mert mi van, ha holnap vége lesz, és szenvedni fogok.Az istenek kockáznak, és minket nem kérdeznek meg, hogy részt akarunk-e venni a játékukban. Nekik teljesen mindegy, ha otthagytad a férjed, a házad, a munkád, a karriered, az álmod. Egy csöppet sem érdekli õket, ha a te életedben mindennek megvan a maga helye, és hogy kemény munkával és kitartással minden vágyadat el tudnád érni. Az istenek nem törõdnek a terveiddel, a reményeiddel: csak kockáznak valahol az univerzum közepén, és egyszer csak éppen rád esik a választásuk. Innentõl kezdve csupán szerencse kérdése, hogy nyersz vagy veszítesz.Az istenek kockáznak, és kiszabadítják ketrecébõl a szerelmet, ezt az óriási erõt, amely éppúgy képes építeni, mint romba dönteni -minden attól függ, hogy éppen merrõl fúj a szél, amikor kiszabadul börtönébõl.Ebben a pillanatban felõle fúj ez a szél. De a szél éppolyan szeszélyes, mint az istenek. És éreztem, hogy a lelkem mélyén óriási szélvihar készülõdik.

Mintha a sors be akarná nekem bizonyítani, hogy a Másik története igaz történet, és az univerzum mindig összefog, ha egy álmodozó segítségére kell sietni: mégiscsak találtunk egy házat - kétágyas szobával -, ahol megszállhat-tunk. Elsõ dolgom az volt, hogy megfürödtem, kimostam a ruhámat, és fölvettem az új pólómat. Fiatalnak éreztem magam, és ettõl sokkal magabiztosabb lettem."Hátha a Másiknak nem tetszik ez a póló" -nevettem magamban.

Miután megvacsoráztunk a házigazdákkal -ugyanis az éttermek is bezártak õsszel és télen -, kért tõlük egy üveg bort, és megígérte, hogy másnap vesz nekik helyette másikat.Felvettük a kabátunkat, megragadtunk két poharat, és kiléptünk a házból.

- Leülhetnénk a kút mellé - mondtam.Ott ültünk hát, és ittunk, hogy elûzzük a hideget és a feszültséget.- Úgy tûnik, visszaköltözött beléd a Másik -viccelõdtem. - Elromlott a kedved.Nevetett.- Megmondtam, hogy találunk szobát, és találtunk is. Az univerzum mindig a segítségünkre siet, amikor az álmunkért harcolunk, bármilyen hülyeségnek tûnik is az az álom. Hiszen a mi álmunk, és csak mi tudjuk, milyen áldozatokat követel tõlünk.A köd miatt, amelyet sárgára festett a lámpa-fény nem láttuk rendesen a tér másik végét.Mély levegõt vettem. Nem kerülgethetjük tovább a témát.- A szerelemrõl akartunk beszélgetni -mondtam. - Ne kerülgessük tovább. Tudod, min megyek keresztül ezekben a napokban! Nekem eszembe se jutott volna. De most, hogy felhoztad, nem tudom kiverni a fejembõl.- Szeretni veszélyes.- Tudom - feleltem. - Szerettem már. A szerelem olyan, mint a kábítószer. Elõször eufóriába esel, és teljesen átadod magad az érzésnek. Aztán másnap többet akarsz. Még nem váltál függõvé, de annyira jólesett az az érzés, hogy azt hiszed, ura tudsz maradni a helyzetnek. Ha két percre eszedbe jut a szeretett lény, hát három órára elfelejted. De aztán szép lassan rászoksz, és teljesen függõvé válsz. Ekkor már három óráig gondolsz rá, és csak két percre tudod elfelejteni. Ha nincs a közeledben, ugyanolyan rosszul érzed magad, mint a drogos, aki nem kapta meg az adagját. És ahogy adrogos képes lopni és megalázni magát, hogy megkapja, amire szüksége van, te is bármit hajlandó volnál megtenni a szerelmedért.- Milyen szörnyû hasonlat - mondta.Valóban szörnyû hasonlat volt, ami nem illett sem a borhoz, sem a kúthoz, sem pedig a középkori házakhoz a tér körül. De igaz volt. És ha annyi mindent képes megtenni a szerelemért, jobb, ha tudja, milyen kockázatokkal jár.- Ezért csak olyan embert szabad szeretnünk, akit mindig a közelünkben tudhatunk -fejeztem be.

Sokáig némán bámulta a ködöt. Nagyon úgy nézett ki, hogy többet nem fog a szerel

emrõl beszélni: nem akar ilyen veszélyes vizekre evezni. Kemény voltam, de nem volt más választásom."Ezt az ügyet lezártuk" - gondoltam. Úgy látszik, az együtt töltött három nap - meg az, hogy mindvégig ugyanabban a ruhában látott - elegendõ volt arra, hogy lebeszéljem magamról. Ez persze sérti a nõi büszkeségemet, a szívemrõl viszont nagy kõ esett le."De biztos, hogy ezt akarom?"Mert már ébredezett bennem a szerelem szele, és éreztem a vihar közeledtét. Észrevettem a repedést a gáton.

Sokáig iszogattunk, és nem beszéltünk komoly dolgokról. A házigazdáinkról beszélgettünk, és a falu védõszentjérõl. Elmesélt néhány legendát a templomról, ami ott állt a kistér másik oldalán - és amit a köd miatt alig láttam.- Végre elengedted magad - mondta egy idõ után.Valóban, szárnyalt a lelkem. Arra gondoltam, milyen jó lenne olyasvalakivel üldögélni ott, aki nem kavar föl, akivel fölszabadultan élhetem át ezeket a pillanatokat, és nem kell attól rettegnem, hogy másnap elveszíthetem. Az idõ is lassabban telne, és csöndben maradhatnánk - hiszen lesz még alkalmunk beszélgetni életünk egész hátralévõ részében. Nem kéne komoly dolgokon, nehéz döntéseken, kemény szavakon törnöm a fejem.

Hallgatunk - ez jelent valamit. Most elõször hallgatunk, bár ezt csak az imént vettem észre, amikor fölállt, hogy hozzon még egy üveg bort.Hallgatunk. Hallom a lépteit, ahogy jön visz-sza a kúthoz, ahol már több mint egy órája üldögélünk, iszogatunk, és nézzük a ködöt.Most elõször hallgatunk igazán. Ez nem hasonlít arra a kínos csöndre, ami Madridtól Bilbaóig végigkísért minket. És arra a csöndre sem, amit a félelem szült a San Martin de Unx-i kápolnában.Ez a csönd beszél. Ez a csönd azt mondja, hogy többé semmit nem kell megmagyaráznunk egymásnak.Megszûnik a léptek zaja. Engem néz - nagyon szép lehet, amit most lát: egy kút mellett ülõ nõ az éjszakai ködben, lámpafényben.Középkori házak, egy 11. századi templom, és csönd.

Már a második borosüveg is félig kiürült, amikor megszólaltam.- Ma reggel már azt gondoltam, hogy alkoholista lettem. Egész nap iszom. Ez alatt a három nap alatt többet ittam, mint máskor egy egész év alatt.Szótlanul megsimogatta a fejemet. Éreztem az érintését, és nem ellenkeztem.-Mesélj egy kicsit az életedrõl - kértem csöndesen.- Nincs benne semmi izgalmas. Tudom, melyik utat kell követnem, és megteszek mindent, ami tõlem telik, hogy méltósággal végigmenjek rajta.- És melyik az az út?- Amelyik a szerelemhez vezet.Egy pillanatra elhallgatott, és szórakozottan forgatta a majdnem üres üveget.- És a szerelemhez vezetõ út nagyon nehéz - tette hozzá.- Igen, mert ez az út vagy az égbe röpít, vagy a pokolba taszít - mondtam, bár nem voltam biztos abban, hogy most is rám céloz.Nem válaszolt erre. Talán újra belemerült a csönd óceánjába, nekem viszont a bor megoldotta a nyelvem, és beszélnem kellett.- Azt mondtad, hogy itt, ebben a faluban történt valami, ami megváltoztatott.-Azt hiszem, igen. De még nem vagyok benne biztos, és ezért akartalak idehozni.- Ez valami próba?- Nem. De azt szeretném, ha segítene meghozni a helyes döntést.- Kicsoda?- A Szûzanya.A Szûzanya. Gondolhattam volna. Megható, hogy ennyi utazás, felfedezés és élmény után még mindig nem szabadult meg a gyermekkor vallásosságától. Ha másban nem is, legalább ebben sokat fejlõdtem a barátaimmal együtt: nem roskadozunk már az örökös bûntudat súlyától.

- Megható, hogy azok után, amiket átéltél, még mindig nem veszítetted el a hitedet.- De elveszítettem. Elveszítettem, majd újra megtaláltam.- De hát szüzekben hiszel? Lehetetlen, képzeletbeli dolgokban? Nem lehet túl élénk a szexuális életed!- Dehogynem. Sok nõt szerettem. Hirtelen belém nyilalt a féltékenység. Ezmeglepett. De most, hogy viszonylag könnyensikerült megoldanom kettõnk ügyét, nem akartam újra elbizonytalanodni.- Egyáltalán: miért hívják Szûzanyának? Miért nem beszélnek Máriáról úgy, mint egy teljesen normális nõrõl?

Megitta azt a keveset, ami még maradt a borból. Megkérdezte, akarom-e, hogy hozzon még egy üveggel. Nem akartam.- Inkább azt akarom, hogy válaszolj a kérdésemre. Ahányszor belekezdünk egy témába, te elkezdesz másról beszélni.- Teljesen normális nõ volt. Voltak más gyermekei is. A Biblia szerint Jézusnak két testvére volt. Jézus szeplõtelen fogantatásának egészen más oka volt: Mária új korszak kezdetét jelezte. Az isteni kegyelem új megnyilvánulását. Õ a kozmosz jegyese volt, õ volt a Föld - aki megnyílik az Égnek, hogy az megtermékenyítse. És abban a pillanatban - mert volt elég bátorsága elfogadni a sorsát - lehetõvé tette, hogy Isten leszálljon a Földre. És õ lett a Nagy Anya.Nem tudtam követni a szavait. És õ ezt észrevette.- Õ az Isten nõi arca. Õ is isteni erõvel bír. Nehezen mondta ki ezeket a szavakat, mintha bûnt követne el.- Szóval õ egy Istennõ? - kérdeztem. Vártam egy kicsit, hátha jobban megmagyarázza, de nem szólt egy szót sem.Néhány perccel ezelõtt mosolyogtam a vallásosságán, most pedig istenkáromlásnak tûnnek a szavai.

- Ki az a Szûzanya? Hogyhogy Istennõ? -folytattam a kérdezõsködést.- Nehéz elmagyarázni - mondta. Látszott, hogy kínlódik. - Van nálam néhány írás, ami errõl szól. Ha érdekel, olvasd el.- Nem olvasok el semmit, inkább azt akarom, hogy magyarázd el - erõsködtem.Az üveg után nyúlt, de már üres volt. Nem is emlékeztünk arra, miért jöttünk ide, a kúthoz. Érezni lehetett, hogy valami nagy dolog készülõdik. Mintha varázserõvel bírtak volna a szavai.- Folytasd - kérleltem.- A víz és a köd a legfontosabb szimbólumai. Az Istennõ a vízben testesül meg.A köd mintha megtelt volna élettel és szentséggel - bár még mindig nem értettem pontosan, hogy mirõl beszél.- Nem akarok errõl hosszasan beszélni. Ha többet akarsz megtudni errõl, olvasd el a szöveget, amit hoztam. De annyit még elmondok, hogy ez a nõ - az Istennõ, a Szûzanya, a zsidó Sekina, Cibele, a Nagy Anya, ízisz, Szófia, aki szolga és úrnõ egyszerre - a föld minden vallásában jelen van. S bár sokszor megfeledkeztek róla, tiltották és eltitkolták, a kultusza mégis túlélte az évszázadokat, és máig sem szûnt meg. Isten egyik arca egy nõi arc.

Ránéztem. Ragyogtak a szemei, s mereven bámulta a ködöt. Láttam rajta, hogy nem kell tovább noszogatnom, hogy beszéljen.- Már a Biblia elsõ fejezetében megjelenik, amikor Isten lelke a vizek fölött lebeg, amiketaztán a csillagok alatt és fölött helyez el. Ez nem más, mint a Föld és az Ég misztikus me-nyegzõje. És megjelenik a Biblia utolsó fejezetében is:És a Lélek és a menyasszony ezt mondják:Jövel!És a ki hallja, ezt mondja: Jövel! És a ki szomjúhozik, jöjjön el; és a ki akarja, vegye el az élet vizét ingyen.- Miért éppen a víz szimbolizálja az Isten nõi arcát?- Nem tudom. De általában ebben a formában nyilvánul meg. Talán azért, mert õ az élet forrása. Végül is az anyaméhben kilenc hónapig víz vesz körül minket. A ví

z az asszonyi Erõ szimbóluma, azé az erõé, amire egy férfi - legyen bármilyen felvilágosult vagy tökéletes -soha nem tehet szert.Egy pillanatra elhallgatott, de rögtön folytatta.- Minden vallásban és hagyományban megjelenik valamilyen formában. Mivel én katolikus vagyok, a Szûzanya képében látom megtestesülni.

Kézen fogott, és öt percig se kellett gyalogolnunk, hogy elhagyjuk Saint-Savint. Az országúton elhaladtunk egy oszlop mellett. Különös kereszt állt a tetején: Jézus Krisztus helyett Szûz Mária képe volt rajta. Eszembe jutottak a szavai, és ámulatba ejtett az egybeesés.Most már semmit nem láttunk a sötétben és a ködben. Megpróbáltam elképzelni magam a vízben, az anyaméhben - ahol nincs sem idõ, sem gondolat. Kezdtem sejteni, mi a szavainak az értelme. És ez az értelem borzalmasnak tûnt. Eszembe jutott az a nõ az elõadáson. Eszembe jutott a lány, aki elvitt arra a térre. Õ is azt mondta, hogy a víz az Istennõ szimbóluma.

- Húsz kilométerre innen van egy barlang -mondta.- 1858. február 11-én egy kislány két másik gyerekkel tûzifát gyûjtött arrafelé. Nagyon törékeny kislány volt, asztmás és nagyon szegény: valósággal nyomorgott. Azon a téli napon nem mert átkelni egy kis patakon: átázhat a ruhája, megbetegedhet, és a szüleinek szükségük van arra a kis pénzre, amit pásztorként keresnek.Ekkor megjelent elõtte egy fehér ruhás nõalak, két arányló rózsával a lábán. Úgy bánt a lánnyal, mint egy hercegnõvel, és arra kérte, hogy jöjjön vissza oda néhányszor, azt is megmondta, hányszor. Azután eltûnt. A másik két gyerek látta, miként esett transzba a társuk, és nyomban el is híresztelték mindenkinek.Ettõl kezdve hosszú kálvárián kellett keresztülmennie a kislánynak. Elfogták, és azt követelték tõle, hogy tagadjon le mindent. Pénzt akartak neki adni, hogy különleges kívánságokat közvetítsen a jelenés felé. Az elsõ napokban a családját is zaklatták az utcán. Azt mondogatták, hogy a kislány csak azért csinálja mindezt, hogy fölhívja magára a figyelmet.A kislánynak, akit Bernadette-nek hívtak, fogalma sem volt arról, hogy mit látott. A fehér ruhás nõt csak úgy emlegette: "Az". Kétségbeesett szülei a falu plébánosához fordultak segítségért. A pap azt tanácsolta, hogy a legközelebbi alkalommal kérdezze meg a nõ nevét.Bernadetté követte a pap tanácsát, de a jelenés válasz helyett csak mosolygott. "Az" ösz-szesen tizennyolcszor jelent meg neki, és legtöbbször nem szólt egy szót sem. Egy alkalommal arra kérte a lányt, hogy csókolja meg a földet. Anélkül hogy értette volna, Bernadetté megtette, amit "Az" parancsolt. Máskor arra kérte, hogy ásson egy gödröt a barlang talajá-ba. Bernadetté engedelmeskedett, és a gödör alján sáros vizet pillantott meg - ugyanis disznót neveltek arrafelé.- Igyál ebbõl a vízbõl - mondta a nõ.A víz olyan mocskos volt, hogy Bernadetté háromszor is kiöntötte a tenyerébõl, mielõtt a szájához emelte volna. De bárhogy undorodott is, végül engedelmeskedett. És akkor a gödörbõl forrás fakadt. Arra járt egy vak ember, aki néhány csepp vizet locsolt az arcába- és visszanyerte a látását. Egy nõ, akinek haldoklott az újszülött fia, végsõ elkeseredésében belemártotta afiúcska testét a forrásba- pedig aznap a fagypont alatt volt a hõmérséklet. S a kisfiú meggyógyult.Lassan híre ment az esetnek, és ezrek zarándokoltak a barlanghoz. A kislány továbbra is faggatta a nõt, hogy árulja el a nevét, de az csak mosolygott.Mígnem egy napon "Az" Bernadette-re nézett, és azt mondta:- Én vagyok a Szeplõtelen Fogantatás.A kislány boldogan szaladt a plébánoshoz, hogy elújságolja neki.- Az nem lehet - mondta a plébános. - Senki nem lehet egyszerre a fa és a gyümölcs, gyermekem. Menj, és hints rá szentelt vizet.A pap úgy képzelte, hogy egyedül Isten létezhet a kezdetektõl fogva - s az Isten, minden jel szerint, férfi.Itt hosszú szünetet tartott. Majd folytatta.- Bernadetté meghintette szentelt vízzel. A jelenés gyöngéden mosolygott, de más

nem történt.Július 16-án jelent meg neki utoljára a nõ. Nem sokkal ezután Bernadetté belépett egy kolostorba, anélkül hogy tudta volna, hogy gyökeresen megváltoztatta a kis falu életét a barlang mellett. A forrás tovább csörgedezett, s a csodák egymást követték.

A történet elõször Franciaországban terjedt el, azután bejárta az egész világot. A faluból azóta város lett, és teljesen átalakult. Kereskedõk árasztották el, szállodák nyíltak benne. Bernadetté úgy halt meg, hogy minderrõl fogalma sem volt. Szülõfalujától távol temették el.Amióta a Vatikán elismeri a jelenéseket, rengeteg ember próbálja félrevezetni az Egyházat. Mindenféle csodákat találnak ki, amelyeket késõbb lelepleznek. Az Egyház éppen ezért meglehetõs szigorral fogadja az ilyen eseteket: csak az olyan jelenségeket fogadja el csodának, amelyek komoly orvosi és tudományos vizsgálatokon mentek keresztül, és igaznak bizonyultak.De az a forrás ma is megvan, és az emberek ma is meggyógyulnak tõle.

Mintha valami zajt hallottam volna a közelben. Megijedtem, õ viszont meg se rezzent. A ködnek most már saját élete és története van. A szavai nagy hatást tettek rám, elgondolkoz-tattak. És azon töprengtem: vajon honnan tudja mindezt?Isten nõi arcán tûnõdtem. A férfi, aki mellettem ül, bizonyára komoly kétségekkel küzd. Nemrég még azt írta nekem, hogy be akar lépni egy katolikus rendbe, de közben azt gondolja, hogy Istennek van egy nõi arca.Nyugodtan ült. Én ismét úgy éreztem magam, mintha az anyaméhben lennék, ahol nincs se idõ, se tér. Szinte láttam magam elõtt lejátszódni Bernadetté történetét a ködben, amely körülvett minket.Aztán újra megszólalt.

- Bernadetté nem tudott két nagyon fontos dologról - mondta. - Az egyik az, hogy mielõtt eljutott ide a kereszténység, ezekben a hegyekben kelták éltek - s az õ kultúrájuk lényege az Istennõ tisztelete volt. Nemzedékeken keresztül tudtak az Isten nõi arcáról, és részesültek a szeretetében és a dicsõségében.- És mi a másik? - kérdeztem.-A másik pedig az, hogy röviddel Bernadetté elsõ látomása elõtt a Vatikán hatalmasai titokban összegyûltek. Szinte senki nem tudta, mi történt azon a gyûlésen. Lourdes plébánosának mindenesetre fogalma sem volt róla. A katolikus egyház nagyjai azért gyûltek egybe, hogy eldöntsék, dogmává nyilvánítsák-e a Szeplõtelen Fogantatást. Az Ineffabilis Deus kezdetû pápai bulla végül is dogmává nyilvánította, de a nyilvánosságnak senki nem magyarázta el, hogy ez voltaképpen mit jelent.- És mi közöd van neked ehhez az egészhez? - kérdeztem.- Én az Õ tanítványa vagyok. Tõle tanulok -mondta, és ezzel végre ismeretei forrását is elárulta.- Te látod Õt?- Igen.

Visszasétáltunk a térre, és odamentünk a templomhoz. Megpillantottam a kutat, a lámpafényt, és a kút szélén a borosüveget meg a két poharat. "Mintha egy szerelmespár járt volna itt" - gondoltam. "Csöndben ültek, miközben a szívük beszélt. És miután a két szív mindent elmondott egymásnak, együtt élték át a nagy titkot."Többet nem beszéltünk a szerelemrõl. De ez nem érdekes. Éreztem, hogy valami nagyon komoly dologban van részem, és minden lehetõséget meg kell ragadnom, hogy megértsem. Pár pillanatra eszembe jutott Zaragoza, a tanulmányaim, és életem párja, akit meg kell találnom - de mindez most oly távolinak tûnik, mintha elnyelte volna a Saint Savin-i köd.

- Miért mesélted el nekem Bernadetté történetét? - kérdeztem.- Magam sem tudom pontosan - válaszolta, de nem nézett a szemembe. - Talán mert na-gyon közel vagyunk Lourdes-hoz. Talán mert holnapután lesz a Szeplõtelen Foganta

tás napja. Talán mert be akarom bizonyítani, hogy nem is vagyok olyan magányos és õrült, mint amilyennek látszom. Mások is vannak, akik olyanok, mint én. És hisznek abban, amit mondanak.- Soha nem mondtam, hogy õrült vagy. Lehet, hogy éppen én vagyok az õrült: életem legfontosabb idõszakát könyvek és füzetek között töltöm, és nem teszem ki a lábam arról a helyrõl, amelyet megszoktam.Éreztem, hogy végre megkönnyebbült: látta, hogy megértettem.Azt vártam, hogy tovább fog beszélni az Istennõrõl, de õ rám nézett, és azt mondta:- Menjünk aludni. Sokat ittunk.

1993. december 7., kedd

Õ rögtön elaludt. Én még sokáig ébren voltam, és töprengtem: a ködre gondoltam, a térre, a borra és a beszélgetésünkre. Elolvastam a kéziratot, amit ideadott, és boldog voltam: ha Isten valóban létezik, akkor egyszerre az Atyánk és az Anyánk.Aztán eloltottam a villanyt, és a csöndre gondoltam, a hallgatásunkra a kútnál. Azokban a pillanatokban, amikor nem szóltunk egymáshoz, megértettem, mennyire közel áll hozzám.Egyikünk sem szólalt meg. A szerelemrõl nem kell beszélni, mert a szerelemnek megvan a saját hangja, és magától beszél. Azon az éjjelen, a kút mellett, a csönd lehetõvé tette, hogy a szívünk közel kerüljön egymáshoz, s hogy megismerjük egymást. A szívem meghallotta, mit súg az õ szíve, és boldog volt.Mielõtt lehunytam a szemem, elhatároztam, hogy végrehajtom azt, amit "Másik-gyakorlatnak" nevezett.

"Itt vagyok ebben a szobában" - gondoltam. "Távol mindentõl, amit megszoktam, egy faluban, ahol még soha nem jártam. Olyan dolgokról beszélgetek, amik azelõtt soha nem érdekeltek. Miért is ne tehetnék úgy - pár percig -, mintha más lennék?"Elképzeltem, milyen jó lenne így élni. Milyen jó lenne vidámnak, kíváncsinak, boldognak lenni. Minden pillanatot mélyen átélni, magamba inni az életet. Újra hinni az álmokban. Tudni harcolni azért, amit el akarok érni.Szeretni a férfit, aki szeret.Igen, ez az a nõ, aki lenni akarok - és aki egyszer csak megjelent, s akivé átváltoztam.Éreztem, hogy a lelkemet beragyogja egy Isten jelenléte - vagy egy Istennõé -, akiben már rég nem hittem. És éreztem, hogy a Másik abban a pillanatban elhagyja a testemet, és leül az egyik sarokban.Néztem a nõt, aki addig voltam, és láttam, hogy gyenge, bár próbálja azt a látszatot kelteni, hogy erõs. Mindentõl fél, de elhiteti magával, hogy ez nem félelem, hanem annak az embernek a bölcsessége, aki ismeri a valóságot. Befalazza az ablakokat, nehogy besüssön a nap a szobájába: kifakítaná a régi bútorokat.Láttam, ahogy a Másik a szoba sarkában ül: gyenge volt, fáradt és kiábrándult. Uralma alá hajtotta és rabszolgaságban tartotta azt, aminek mindig szabadon kéne szárnyalnia: az érzelmeit. Az eljövendõ szerelmet eleve elutasítja az elmúlt szenvedések miatt.Pedig a szerelem mindig más. Mindegy, hogy hányszor szeretünk életünkben, egyszer, kétszer vagy tízszer: az új szerelem mindig ismeretlen. A szerelem vagy a pokol fenekére taszít, vagy a mennyországba röpít, de egy biztos: valahova eljuttat. És nem utasíthatjuk vissza, mert létünk alapfeltétele. Ha nem merjük elfogadni, éhen halunk egy karnyújtásnyira a fától, amely hiába kínálja gyümölcseit. Mindenütt a szerelmet kell keresnünk, és vállalnunk kell, hogy esetleg órákig, napokig vagy akár hetekig szomorúak és csalódottak leszünk miatta.Mert abban a pillanatban, amikor elindulunk keresni a szerelmet, õ is elindul, hogy megtaláljon minket.És megvált.Amikor kiûztem magamból a Másikat, végre újra megszólalt a szívem. Azt mondta, hogy a gátat átszakította az áradat, hogy minden irányból süvít a szél, s hogy boldog, amiért újra hallgatok rá.

Azt mondta a szívem, hogy szerelmes vagyok. És én boldogan, mosolyogva aludtam el.

Mire fölébredtem, az ablak nyitva volt, és õ ott állt; nézte a hegyeket. Néhány percig nem szólaltam meg, és felkészültem arra, hogy rögtön becsukjam a szemem, amint megfordul.Mintha megérezte volna, mit gondolok, megfordult, és rám nézett.-Jó reggelt - mondta.-Jó reggelt. Csukd be az ablakot, mert nagyon hideg van.A Másik bejelentés nélkül visszatért. Megpróbálta megállítani a szelet, kifogásokat keresett, hogy azt mondhassa: nem, nem lehet. De õ is tudta, hogy már késõ.- Át szeretnék öltözni - mondtam.- Lent megvárlak - felelte.Fölkeltem, elzavartam a Másikat, és megint kinyitottam az ablakot, hadd süssön be a nap. Láttam, hogy mindent eláraszt a napfény: a hó borította hegyeket, a száraz faleveleket a föl-dön, és a folyót, amelyet nem láttam ugyan, de hallottam.És engem is elárasztott a napfény, megvilágította a mellemet, a meztelen testemet, és nem is éreztem már, hogy hideg van, mert belülrõl fûtött valami: egy kis szikra, ami ha föllobban, elõször egy kis lángocska lesz belõle, majd egyre nagyobb tûz, végül akkora tûzvész, hogy már nem lehet eloltani. Tudtam.És akartam.Tudtam, hogy mostantól nincs megállás, és meg fogom ismerni a mennyországot és a poklot, az örömet és a bánatot, az álmodozást és a kétségbeesést. Tudtam, hogy nem bírom tovább visszatartani a szélvihart, amely lelkem legrejtettebb zugaiban támadt föl. Tudtam, hogy mostantól a szerelem irányít - bár voltaképpen gyerekkorom óta mindig magamban hordoztam. Mert soha nem felejtettem el - bár nem tartottam magamat méltónak arra, hogy harcoljak érte. Nehéz szerelem volt, szigorú határokkal, amelyeket nem akartam átlépni.Eszembe jutott a kis tér Soriában, és a pillanat, amikor arra kértem, hogy keresse meg az elvesztett medálomat. Tudtam - igen, tudtam -, mit akar mondani, de nem akartam hallani, mert õ is olyan volt, mint azok a fiúk, akik egy szép napon elmentek, hogy pénzt keressenek, vagy kalandot, vagy álmokat. Nekem olyan szerelem kellett, ami elérhetõ. A testem és a lelkem egyaránt szûz volt még, és arra várt, hogy egyszer rátaláljon egy elvarázsolt királyfi.Akkor még nem tudhattam, mi a szerelem. Amikor megpillantottam az elõadáson, s amikor elfogadtam a meghívását, azt hittem, hogy az érett nõ majd képes lesz uralkodni a kislány érzésein, aki annyit küzdött azért, hogy megtalálja azt az elvarázsolt királyfit. És akkor õ egyszer csak azt mondta, hogy az egykori gyermek örökké bennünk él - én pedig újra meghallottam a kislány hangját, a kislányét, aki voltam, s aki nem merte szeretni, mert félt, hogy elveszíti.Négy napon keresztül próbáltam elhallgattatni a szívem, de az egyre erõszakosabb lett, és egyre jobban kétségbe ejtette a Másikat. Lelkem legrejtettebb zugában még élt az igazi énem, aki hitt az álmokban. S még mielõtt a Másik megszólalhatott volna, elfogadtam a meghívást, beültem az autóba, vállaltam a kockázatot.És ezért - a miatt a kevés miatt, ami még megmaradt belõlem - tudott rám találni a szerelem. Rám talált a szerelem, miután már mindenütt, a világ négy sarkában keresett. Rám talált a szerelem, hiába próbálta a Másik el-barikádozni magát elõítéletekkel, elvekkel és tankönyvekkel - Zaragoza egyik eldugott utcájában.Kinyitottam hát az ablakot, és vele együtt a szívemet. A szobát elárasztotta a napfény, a szívemet pedig elárasztotta a szerelem.

Órák hosszat sétáltunk üres gyomorral, átvágtunk a havon és az országúton, s végül megreggeliztünk egy kis faluban, aminek már soha nem fogom megtudni a nevét. De ebben a faluban volt egy kút, a kúton pedig egy furcsa lény szobra: egy kígyó és egy galamb keresztezéséé.Elmosolyodott, amikor meglátta.- Ez jel. A férfiasság és a nõiesség egy alakban.- Soha nem gondolkodtam még azon, amit tegnap mondtál - jegyeztem meg. - Pedig logikus.

- "És Isten megteremtette a férfit és a nõt" -mondta, idézve a Teremtés könyvébõl. - Mert a saját képére és hasonlatosságára teremtette az embert, s ezért teremtett férfit és nõt.Észrevettem, hogy másképp kezdett csillogni a szeme. Boldog volt, és minden bolondságon nevetett. Beszédbe elegyedett azzal a né-hány emberrel, aki szembe jött velünk: a szürke ruhás munkásokkal, akik munkába igyekeztek, és a tarka ruhás kirándulókkal, akik a hegyek felé tartottak, hogy megmásszák valamelyik csúcsot.Én nem szólaltam meg, mert borzalmasan beszélek franciául, de jó volt õt ilyen vidámnak látni.Olyan boldog volt, hogy mindenki mosolygott, aki beszélgetett vele. Talán a szíve elárulta neki, hogy szeretem - pedig én még mindig úgy viselkedtem vele, mint egy gyermekkori barát.

- Ma sokkal jobb kedved van - mondtam egy idõ után.- Igen, mert mindig arról álmodoztam, hogy itt legyek veled, sétáljunk a hegyekben, és leszakítsuk a naptól aranyló gyümölcsöket."A naptól aranyló gyümölcsök." Ez egy versidézet. Valaki egyszer régen megírta, s õ most felidézte.

- Más okod is van a boldogságra - mondtam, amikor elindultunk visszafelé.- Micsoda?- Tudod, hogy nekem is jó kedvem van. Te hoztál ide, neked köszönhetem, hogy otthagytam a tankönyvhegyeket, és igazi hegyek között sétálok. Boldoggá teszel. És a boldogság különös dolog: ha megosztjuk másokkal, megsokszorozza önmagát.- Megcsináltad a Másik-gyakorlatot?- Igen. Honnan tudod?- Mert te is megváltoztál. És mert ezt a gyakorlatot mindig a kellõ pillanatban hajtjuk végre.A Másik egész reggel a nyomomban volt. Vissza akart jönni. De minden pillanatban egyre halkabb lett a hangja, és egyre homályosabb lett a képe. Eszembe jutottak a vámpírfilmek, ahol a szörnyeteg a végén egyszerûen szertefoszlik.

Elmentünk egy oszlop mellett. Ez is Szûz Máriát ábrázolta a kereszten.- Mire gondolsz? - kérdezte.-Vámpírokra. Az éjszaka rémeire, akik magukba zárkóznak, és kétségbeesetten keresnek társat. De képtelenek szeretni. Ezért van az, hogy a legenda szerint csak úgy lehet õket megsemmisíteni, ha tõrt döfnek a szívükbe. Mert abban a pillanatban magához tér a szívük, fölszabadítja a szeretet energiáit, és elpusztítja a gonoszt.- Ez eddig még nem jutott eszembe. Pedig logikus.Nekem sikerült beledöfnöm a tõrt a szívembe. S a szívem végre megszabadult a gonosztól, és magához tért. A Másiknak nem volt többé maradása.Ezerszer kedvem támadt megfogni a kezét, és ezerszer nem csináltam semmit. Kicsit zavarban voltam: meg akartam mondani neki, hogy szeretem, de nem tudtam, hogyan fogjak neki.

A hegyekrõl és a folyókról beszélgettünk. Eltévedtünk az erdõben, és vagy egy óráig kóvályogtunk, míg végre megtaláltuk az ösvényt. Szendvicseket ettünk, és hólevet ittunk. S amikor lement a nap, visszatértünk Saint-Savinbe.

A kõfalakon visszhangzottak a lépteink. Ösztönösen belemártottam a kezem a szentelt vízbe, és keresztet vetettem. Eszembe jutott, amit mondott: a víz az Istennõ szimbóluma.- Menjünk oda - mondta.Elindultunk az üres és sötét templomban. Itt volt eltemetve, a fõoltár alatt, Szent Savinus, a remete, aki az elsõ évezred elején élt. A templom falait többször is lerombolták, majd újjáépítették.Vannak ilyen helyek: hiába pusztítja el õket háború, üldöztetés és közöny, mindig szent helyek maradnak. Mindig akad valaki, aki érzi a hiányát, és újjáépíti.

Észrevettem a falon egy Krisztus-képet, amely különös érzéssel töltött el: az volt a benyomásom, mintha mindenhova követett volna a tekintetével.- Álljunk meg itt - mondta.Egy Szûz Mária-oltár elõtt álltunk.- Nézd meg ezt a szobrot.Mária volt, a Kisdeddel az ölében. A gyermek Jézus az égre mutatott. Elmondtam, mit látok.- Nézd csak meg jobban - mondta. Figyelmesen végignéztem a faszobor összesrészletét: az aranyozását, a talapzatát, a tökéletesen kidolgozott redõket Mária köpenyén. De amikor megpillantottam Jézus ujját, megértettem, mire céloz.Bár a gyermek édesanyja ölében ül, valójában mégis Jézus az, aki Máriát tartja. Mintha a gyermek égnek emelt karjai felvinnék a magasba a Szüzet. Vissza a Jegyeséhez.-A mûvész, aki ezt a szobrot faragta több mint hatszáz évvel ezelõtt, tudta, mit akar mondani - jegyezte meg.

Léptek visszhangzottak a kövön. Egy nõ lépett be, gyertyát gyújtott a fõoltár elõtt.Egy ideig csöndben voltunk, hogy ne zavarjuk az imádkozásban."A szerelem soha nem jön lassan" - gondoltam, amíg õ a Szûzanyát nézte. Elõzõ nap még nélküle is volt értelme az életemnek. Most viszont szükségem volt arra, hogy mellettem legyen, hogy meglássam a dolgok valódi fényét.

Amikor kiment a nõ, újra megszólalt.-A mûvész ismerte az Istennõt, a Nagy Anyát, Isten irgalmas arcát. Egyszer feltettél egy kérdést, amire még nem tudtam egyenes választ adni. Azt kérdezted: "Hol tanultad mindezt?"Igen, valóban ezt kérdeztem, és õ válaszolt is. De nem szóltam semmit.- Nos, úgy tanultam, ahogy ez a mûvész -folytatta. - Elfogadtam az égiek szeretetét. Hagytam magam vezetni. Biztosan emlékszel arra a levélre, amelyikben azt írtam, hogy be akarok lépni egy szerzetesrendbe. Még nem mondtam el neked, de végül tényleg beléptem.Hirtelen eszembe jutott a beszélgetés az elõadás elõtt. A szívem hevesen kezdett dobogni. Próbáltam rajta tartani a tekintetem a Szûzanyán. Mosolygott."Nem lehet" - gondoltam. "Belépett, de aztán nyilván ki is lépett. Kérlek, mondd, hogy kiléptél."- Fiatalkoromban teljes mértékben kihasználtam a szabadságomat - folytatta. Ezúttal nem hallotta meg a gondolataimat. - Megismertem más népeket, más országokat. A világ minden táján kerestem az Istent. Sok nõt szerettem, sok férfinak dolgoztam, mindenféle munkát végeztem.Újabb tõrdöfés. "Nagyon kell vigyáznom, nehogy a Másik visszajöjjön" - mondtam magamban, s mereven bámultam a Szûz mosolyát.- Lenyûgözött az élet titokzatossága, és minél jobban meg akartam ismerni. Mindenütt kerestem az igazságot, ahol azt mondták, hogy van valaki, aki tud valamit. Jártam Indiában és Egyiptomban. Megismertem a mágia és a me-ditáció mestereit. Alkimisták és szerzetesek között éltem. És rájöttem, amire rá kellett jönnöm: az Igazság mindig ott van, ahol a Hit.Az Igazság mindig ott van, ahol a Hit. Körülnéztem a templomban: láttam a kopott köveket, amelyeket annyiszor leromboltak, majd újra a helyükre tettek.

Mi készteti az embert, hogy óriási erõfeszítések árán mindig újjáépítse ezt a kis templomot - ráadásul egy ilyen eldugott helyen, magas hegyek között?A hit.- Igazuk van a buddhistáknak, igazuk van a hinduknak, igazuk van az indiánoknak, igazuk van a muzulmánoknak, igazuk van a zsidóknak. Mert aki - õszintén - a hit ösvényén halad, képes lesz egyesülni az Istennel és csodákat tenni."De nem elég, hogy erre rájöttem: választanom kellett. És a Katolikus Egyházat választottam, mert katolikusnak neveltek, s egész gyermekkoromat átitatta ennek a vallásnak a szellemisége. Ha zsidónak születtem volna, a zsidó vallást választottam volna. Isten mindig ugyanaz, bár ezer neve van - de mindenkinek választania

kell egyet az ezer közül."

Ismét léptek hallatszottak.Egy férfi közeledett felénk, és figyelt minket. Aztán a központi oltárhoz ment, és elvette a két gyertyatartót. Nyilván õ volt a templomszolga.Eszembe jutott a másik kápolna õre, aki nem akart minket beengedni. De ez a férfi nem szólt semmit.

- Ma este találkoznom kell valakivel -mondta, amikor kiment a férfi.- Kérlek, folytasd, amit elkezdtél. Ne válts témát.- Beléptem egy szerzetesrendbe itt, a közelben. Négy év alatt megtanultam mindent, amit lehetett. Kapcsolatba léptem a Megvilágosodottakkal, a Karizmatikusokkal, és még sok más irányzat tagjaival, akik már régóta zárt kapukat döngetnek. Rájöttem, hogy Isten nem az a kegyetlen hóhér, akitõl gyermekkoromban annyira féltem. S hogy léteznek bizonyos mozgalmak, amelyek a kereszténység eredeti ártatlanságához való visszatérést tûzték ki célul.- Vagyis kétezer év után végre rájöttek, hogy Jézust be kéne engedni az egyházba - mondtam gúnyosan.- Te most viccelsz, de pontosan errõl van szó. Elkezdtem tanulni a kolostor egyik elöljárójától. Megtanított arra, hogyan kell fogadni a kinyilatkoztatás lángját, azaz a Szentlelket.

Ahogy hallgattam a szavait, összeszorult a szívem. A Szûzanya még mindig mosolygott, és a Kisded Jézusnak is derûs volt az arca. Valaha én is hittem mindebben - de az idõ, a kor és az a tudat, hogy én egy logikusan gondolkodó, gyakorlatias ember vagyok, eltávolítottak a vallástól. Arra gondoltam, milyen jó lenne újra megtalálni a gyermeki hitet, ami annyi éven átelkísért. Milyen jó volna újra angyalokban és csodákban hinni. De nem elég csupán akarni. - Az elöljáróm azt mondta, hogy ha hinnék is abban, amit tudok, akkor tudnám csak igazán - folytatta. - Elkezdtem magamban beszélni, amikor egyedül voltam a cellámban. Imádkoztam a Szentlélekhez, kértem, hogy jöjjön el, és tanítson meg mindenre, amit tudnom kell. Egyszer csak észrevettem, hogy amikor magamban beszélek, egy bölcsebb hang beszél hozzám.- Ezzel én is így vagyok néha - vágtam a szavába.- Hallgatlak - mondta.De valami megbénította a nyelvemet. Olyan szépen beszélt, és én nem tudtam magam ugyanolyan jól kifejezni, mint õ.- Vissza akar jönni a Másik - mondta, mintha kitalálta volna a gondolatomat. - A Másik fél, hogy valami butaságot mondjon.- Igen - válaszoltam. De ezúttal megtettem minden tõlem telhetõt, hogy legyõzzem ezt a félelmet. - Sokszor, ha beszélgetek valakivel, és tûzbe hoz a téma, olyan dolgokat mondok, amik azelõtt eszembe se jutottak. Mintha ilyenkor egy magasabb intelligencia beszélne belõlem, ami nem az enyém, és sokkal jobban érti az életet, mint én. De ez nagyon ritka. Általában nem nagyon szólalok meg, inkább a többieket hallgatom. Mindig azt hiszem, hogy tanulhatok valami újat, de aztán hamar elfelejtem az egészet.- Mi magunk lepõdnénk meg a legjobban, ha tudnánk, mire lehetnénk képesek - mondta. - Ha csak akkora hitünk lenne, mint egy mustármag, már az is elég lenne, hogy megmozgassuk vele ezeket a hegyeket. Ezt tanultam meg. És ma magam is meglepõdöm, amikor hallgatom a saját szavaimat. Az apostolok tudatlan halászok voltak, még olvasni sem tudtak. De elfogadták a lángoszlopot, amely lejött hozzájuk az égbõl. Nem szégyellték a tudatlanságukat: hittek a Szentlélekben. A Szentlélek pedig olyan adomány, ami bárkié lehet, aki kész elfogadni. Elég, ha hiszünk benne, elfogadjuk, és nem félünk, hogy néha hibát követünk el.A Szûzanya mosolygott. Minden oka megvolt arra, hogy sírjon - de õ csak mosolygott.

- Folytasd, amit elkezdtél mesélni - mondtam.- Ennyi - felelte. - Elfogadni az adományt. És akkor az adomány testet ölt.- A dolgoknak nem ez a rendje.

- Nem érted, mit mondok?- De értem. Csak éppen olyan vagyok, mint a többi ember: félek. Lehet, hogy ez nálad így van, lehet, hogy másoknál is, de nálam nem.- Egy napon majd minden megváltozik. Ha majd megérted, hogy mindannyian olyanok vagyunk, mint ez a gyermek, aki minket néz.- De addig mindannyian azt hisszük, hogy közel vagyunk a fényhez, miközben a saját szik-ránkat sem vagyunk képesek lángra lobbantani.Nem válaszolt.

-Nem fejezted be a történetet a szerzetesrendrõl - mondtam egy kis idõ után.- Még mindig tagja vagyok annak a rendnek.És mielõtt bármit is mondhattam volna, fölállt, és elindult a templom közepe felé.Moccanni se bírtam. Forgott velem a világ, és képtelen voltam fölfogni, mi történik. Szerzetesrend!Jobb nem is gondolni rá. A gát darabokra szakadt, a szerelem elöntötte a lelkemet, és nem tudom már megállítani. Egy megoldás még maradt: a Másik - aki kemény, mert gyenge, aki hideg, mert fél -, de õt soha többé nem akartam viszontlátni. Nem bírnék többé a bõrébe bújni, és az õ szemével nézni a világot. Egy hang szakította félbe a gondolataimat -egy hosszú, éles hang, mintha valami hatalmas síp szólalt volna meg. Majd' kiugrott a szívem. Aztán még egyszer. És még egyszer. Hátranéztem, és megpillantottam egy falépcsõt, ami egy ormótlan emelvényre vezetett, amely sehogy sem illett a kövek harmóniájához és hideg szépségéhez. Az emelvény fölött pedig egy régi orgonát lehetett látni.És ott volt õ. Nem láttam rendesen az arcát, mert sötét volt odafönt, de tudtam, hogy õ az. Fölálltam, de rám szólt:

- Pilar! - mondta különös, érzelmes hangon. - Maradj ott, ahol vagy.Engedelmeskedtem.- A Nagy Anya adjon ihletet és erõt - mondta. - Ez a zene legyen a mai imádságom.És elkezdte játszani az AveMariat. Úgy este hat óra lehetett, az Angyali Üdvözlet órája, az az óra, amikor a fény és a sötétség találkozik egymással. Az orgona hangja visszhangzott az üres templomban, és behatolt a történetekkel és hittel átitatott kövekbe és képekbe. Lehunytam a szemem, és hagytam, hogy engem is magával ragadjon a zene, s megszabadítson a félelemtõl és a bûntudattól, s mindig emlékeztessen arra, hogy sokkal jobb vagyok, mint hiszem, sokkal erõsebb vagyok, mint gondolnám.Ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy imádkozzak. Elõször történt ez meg velem azóta, hogy eltávolodtam a hit ösvényétõl. S bár én egy padon ültem, a lelkem a Szûzanya lábai elõtt térdepelt, a nõ elõtt, aki azt mondta:"igen"amikor azt is mondhatta volna, hogy nem. Az angyal keresett volna mást helyette, és Mária még bûnt sem követett volna el, hiszen az Úr nagyon jól ismeri gyermekei gyengeségét. De õ azt mondta:"legyen meg a te akaratod".Pedig pontosan tudta, hogy az angyal szavai fájdalmat és szenvedést hoznak az életébe. A szíve tudta, hogy a fia elmegy otthonról, tud-ta, hogy az emberek követni fogják, aztán pedig megtagadják, deLegyen meg a te akaratod".Még akkor is, ha abban a pillanatban, amely a legszentebb egy nõ életében, egy istállóban, állatok között kell világra hoznia gyermekét, mert így akarta a Szentírás -Legyen meg a te akaratod".Még akkor is, ha kétségbeesetten fogja keresni a kisfiát az utcán, míg végül a templomban talál rá. A gyermek pedig kéri, hogy ne zavarja, mert neki fontosabb dolga van -Legyen meg a te akaratod".Még akkor is, ha egész életében keresnie kell, ha szívét a fájdalom tõre járja á

t, ha minden percben az életéért kell rettegnie, tudván, hogy nagy veszély fenyegeti -Legyen meg a te akaratod".Még akkor is, ha végre megtalálván Õt a tömeg közepén, nem tud a közelébe férkõzni -Legyen meg a te akaratod".Még akkor is, ha megkér valakit, hogy szóljon a fiának: itt van, de a fiú azt üzeni neki: "az én anyám és az én testvéreim azok, akik itt vannak körülöttem" -Legyen meg a te akaratod". Még akkor is, ha a végén mindenki magára hagyja a fiát, s csak õ marad mellette a kereszt lábánál, meg egy másik nõ és egyetlen tanítványa, s hármójuknak kell elviselni az ellenségek gúnyos nevetését és a barátok gyávaságát - Legyen meg a te akaratod".Legyen meg a te akaratod, Uram! Mert Te ismered fiaid szívének gyengeségét, és mindegyikre csak annyi terhet rósz, amennyit elbír. Te értsd meg a szerelmemet - mert õ az egyetlen dolog a világon, ami valóban az enyém, az egyetlen, akit magammal tudok vinni az új életembe. Add, hogy elkerülje a világ minden veszedelmét és csapdáját, és örökké bátor és tiszta maradjon.

Az orgona elhallgatott, a nap pedig lehanyatlott a hegyek mögé - mintha mindkettõt ugyanaz a Kéz vezényelné. A zenéje volt az imádsága, s imája meghallgattatott. Kinyitottam a szemem, s a templom teljesen sötét volt - kivéve azt a magányos gyertyát, amely megvilágította a Szûzanya szobrát.Ismét hallottam a lépteit: közeledtek felém. A gyertyafény megvilágította a könnyeimet és a mosolyomat, amely - bár nem volt olyan szép, mint a Szûzanyáé - megmutatta, hogy a szívem él.Õ engem nézett, én pedig õt. A kezem a kezét kereste, és megtalálta. Éreztem, hogy ezúttal az õ szíve ver hevesebben - szinte hallani lehetett, mert megint csöndben voltunk.De a lelkem nyugodt volt, s a szívemben béke honolt.Megfogtam a kezét, õ pedig átölelt. Ott álltunk a Szûz lábai elõtt, és nem tudom, mennyi idõ telhetett el így. Mert megállt az idõ.A Szûz minket nézett. Az a kis parasztlány, aki "igent" mondott a sorsára. A nõ, aki a mé-hébe fogadta az Isten fiát, és szívébe az Istennõ szeretetét. Õ mindent értett.

Nem akartam kérdezni semmit. Ez a néhány pillanat itt, a templomban, értelmet adott az egész utazásunknak. És ez a négy nap értelmet adott ennek az egész évnek, amelyben ezen kívül nem történt semmi más.Ezért nem akartam kérdezni semmit. Kézenfogva léptünk ki a templomból, és visszamentünk a szállásunkra. Kóválygott a fejem: a szerzetesrend, a Nagy Anya, a ma esti találkozója...Rájöttem, hogy - akárcsak õ - azt akarom, hogy a sorsunk összefonódjon. Csakhogy egyik oldalról ott van egy franciaországi szerzetesrend, másik oldalról pedig Zaragoza. Összeszorult a szívem. Néztem a középkori házakat, néztem a kutat, ahol elõzõ éjszaka üldögéltünk. Eszembe jutott a csönd és a szomorú arca a Másik nõnek, aki azelõtt én voltam."Istenem, próbálok visszatérni a hitemhez. Ne hagyj el éppen most, egy ilyen történet kellõs közepén" - könyörögtem, hogy elûzzem a félelmet.

Õ aludt egy keveset, én megint ébren voltam, és az ablak körvonalait néztem a sötétben. Amikor fölébredt, fölkeltünk, és megvacsoráztunk a házigazdáinkkal, akik soha nem beszélgettek az asztalnál, aztán elkértük a kapukulcsot.- Ma késõn jövünk haza - mondta az asz-szonynak.- Szórakozzanak csak, hiszen fiatalok - válaszolta a nõ. - Használják ki a szünidõt, amennyire csak lehet.

- Szeretnék kérdezni valamit - mondtam, amint beültünk az autóba. - Próbálom kiverni a fejembõl, de képtelen vagyok.- A szerzetesrend - mondta.

- Igen. Nem értem."Nem mintha volna jelentõsége bármit is érteni" - gondoltam.- Mindig téged szerettelek - kezdte. - Voltak más nõk az életemben, de mindig téged szerettelek. Mindenhová magammal vittem a medálodat, és arra gondoltam, hogy egy szép napon majd visszaadom neked, és összeszedem a bátorságomat, hogy végre megmondjam: szeretlek. Bármerre indultam is az életben, minden út hozzád vezetett. Leveleket írtam neked, és minden egyes válaszodat félve bontottam ki: hátha azt írod, hogy találtál valakit. Aztán megszólalt bennem egy hang, amely azt súgta, hogy a spirituális utat kell választanom. Illetve tulajdonképpen nem most hallottammeg elõször - hiszen, akárcsak te, gyermekkorom óta jelen volt az életemben -, de most fogadtam el a hívását. Felfedeztem, hogy Isten túlságosan fontos nekem, és nem lennék boldog, ha nem teljesíteném a feladatomat. Amerre csak megfordultam, a világ minden táján, minden nyomorultban Krisztus arcát láttam, és ezt nem tudtam csak úgy elfelejteni.Elhallgatott. Úgy döntöttem, nem faggatom tovább.

Húsz perc múlva megállt, és kiszálltunk az autóból.- Lourdes-ban vagyunk - mondta. - Látnod kéne, mi van itt nyáron!Nem láttam mást, csak kihalt utcákat, bezárt üzleteket és szállodákat.- Hatmillió ember látogat ide nyaranta -folytatta nagy lelkesedéssel.- Engem most inkább valami kísértetvárosra emlékeztet.Átkeltünk egy hídon. Egy hatalmas, angyalokkal díszített vaskapuhoz értünk, amelynek az egyik szárnya nyitva volt. Beléptünk.- Folytasd, amit elkezdtél mesélni - kértem, bár néhány perce elhatároztam, hogy nem faggatom, de meggondoltam magam. - Beszélj Krisztus arcáról, amit az emberekben láttál.Nem mondott semmit, és megértettem, hogy nem akarja folytatni a beszélgetést. Talán nem alkalmas a hely és az idõ. De ha már elkezdte, fejezze is be.

Egy széles úton gyalogoltunk, amelynek két oldalán hólepte mezõk terültek el. Az út végén egy katedrális körvonalai rajzolódtak ki.- Folytasd - kértem.- A többit tudod. Beléptem a szerzetesrendbe. Az elsõ évben azért könyörögtem Istenhez, hogy segítsen az irántad érzett szerelmemet átalakítani az összes ember iránti szeretetté. A második évben éreztem, hogy Isten meghallgatta imáimat. A harmadik évben, bár még mindig nagyon hiányoztál, már biztos voltam benne, hogy a szerelmem átalakult felebaráti szeretetté, imádsággá és jótékonysággá.- Akkor miért kerestél meg újra? Miért lob-bantottad újra lángra bennem is a régi érzést? Miért mesélted el a Másik-gyakorlatot, és miért döbbentettél rá, milyen szürke az életem? -kérdeztem zavartan és reszketve.Úgy éreztem, minden pillanatban egyre jobban eltávolodik tõlem, és egyre közelebb kerül a szerzetesrendhez.- Miért jöttél vissza? Miért csak most mondod el ezt az egész históriát, amikor látod, hogy én is kezdek beléd szeretni?Várt egy pillanatig, mielõtt válaszolt. -Azt fogod gondolni, hogy hülyeség -mondta.- Nem fogom azt gondolni, hogy hülyeség. Én már nem félek, hogy nevetségessé teszem magam. És ezt éppen tõled tanultam.-Két hónappal ezelõtt az elöljáróm megkért, hogy kísérjem el egy asszony házába, akimeghalt, és minden vagyonát a rendre hagyta. A hölgy Saint-Savinben lakott, és az elöljárómnak leltárt kellett készítenie a hagyatékáról.Egyre közelebb voltunk már a katedrálishoz. Az volt az érzésem, hogy ha odaérünk, abbahagyjuk a beszélgetést.- Ne hagyd abba - mondtam. - Megérdemlem a magyarázatot.

- Emlékszem arra a pillanatra, amikor beléptem a házba. Az ablakai a Pireneusokra néztek, és a vakító napfény, amelyet a hó ragyogása még jobban fölerõsített, elárasztotta az egész tájat. Elkezdtem összeírni a listát, de pár perc múlva megá

lltam. Észrevettem, hogy annak a nõnek pontosan olyan volt az ízlése, mint nekem. Olyan lemezei voltak, amelyeket én is megvennék, olyan zenék, amiket én is szívesen hallgatnék, miközben gyönyörködöm abban a tájban. A polcok tele voltak könyvekkel - néhányat már olvastam, a többit pedig régóta szeretném elolvasni. A bútorok, a festmények, az apró tárgyak mindenfelé: mindmind olyan, mintha én választottam volna. Attól a naptól kezdve folyton csak az a ház járt az eszemben. Akárhányszor átléptem a kápolna küszöbét, az jutott eszembe, hogy még nem sikerült teljesen lemondanom rólad. Elképzeltem, hogy egy olyan házban lakom veled, mint az, együtt hallgatjuk azokat a lemezeket, és együtt nézzük a hótakarót a hegyeken és a tüzet a kandallóban. Elképzeltem, hogy szalad-gálnak a gyerekeink a ház körül, és hogy játszadoznak Saint-Savin mezõin.Bár soha nem jártam abban a házban, pontosan tudtam, milyen. És azt kívántam, hogy most ne beszéljen tovább, hadd álmodozzak egy kicsit.De folytatta.- Két héttel ezelõtt egyszer csak nem bírtam tovább a fájdalmat. Megkerestem az elöljárómat, és elmeséltem neki, mi történt. Elmeséltem az irántad érzett szerelmem történetét, és azt, hogy mit éreztem, amikor a leltárt fölvettem abban a házban.

Elkezdett szemerkélni az esõ. Lehajtottam a fejem, összehúztam magamon a kabátot. Féltem attól, amit most fogok hallani.-Akkor azt mondta az elöljáróm: "Sokféleképpen lehet szolgálni az Urat. Ha úgy érzed, az a sorsod, hogy vele élj, menj, és keresd meg. Csak az képes a boldogságot hirdetni, aki maga is boldog.""Nem tudom, hogy mi a sorsom" - feleltem az elöljárómnak. "Amikor eldöntöttem, hogy belépek a rendbe, megtaláltam a lelki nyugalmamat." "Akkor menj, és oszlasd el a kételyeidet" - mondta. "Választanod kell: vagy kint maradsz a világban, vagy visszajössz a kolostorba. De döntésedet teljes lelkeddel el kell fogadnod. Egy kettéhasadt birodalom nem képes megvédeni magát a támadásoktól. Egy kettéhasadt ember nem képes méltósággal szembenézni az élettel."

Belenyúlt a zsebébe, és elõvett valamit. Egy kulcs volt az.-Az elöljáróm kölcsönadta a ház kulcsát. Azt mondta, hogy még várhatunk egy kicsit, mielõtt eladjuk a tárgyakat. Tudom, hogy azt akarja, hogy menjek oda veled. Õ szervezte a madridi elõadást is - hogy tudjak veled találkozni.Néztem a kulcsot a kezében, és csak mosolyogtam. De a szívemben mintha harangok szólaltak volna meg, s mintha megnyílt volna az ég. Másképpen fogja szolgálni az Urat: az én oldalamon. Mert harcolni fogok érte.- Fogd ezt a kulcsot - mondta.Elvettem, és a zsebembe csúsztattam.

Ott álltunk a bazilika elõtt. Mielõtt bármit is mondhattam volna, valaki észrevette, és odajött hozzánk. Az esõ rendületlenül szemerkélt, és nem tudtam, mennyi ideig ácsorgunk még ott: egyfolytában az járt a fejemben, hogy át fogok ázni, és nincs nálam több ruha.Próbáltam csak erre koncentrálni. Nem akartam a házra gondolni: nem akartam ég és föld között lebegni, a sors döntésére várva.Odahívott magához, és bemutatott néhány embernek. Megkérdezték, hol szálltunk meg, és amikor megmondta, hogy Saint-Savinben, egyikük rögtön rávágta, hogy ott van eltemetve egy szent remete. Mondták, hogy õ fedezte fel a kutat a tér közepén, s hogy a falu eredetileg azért épült, hogy menedéket nyújtson azoknak a hívõknek, akik elhagyták a várost, és a hegyekbe mentek, hogy megtalálják Istent.-Még mindig ott vannak - mondta egy másik.Nem tudtam, igaz-e ez a történet, és fogalmam sem volt, kik azok, akik még mindig ott vannak.

Aztán mások is érkeztek, és a társaság elindult a barlang felé. Egy idõsebb férfi franciául mondott nekem valamit. De észrevette, hogy nem igazán értem, és akadozva bár, de megpróbált spanyolul beszélgetni velem.- Maga egy nagyon különleges emberrel jött ide - mondta. - Egy csodatévõ emberre

l.Nem feleltem semmit, de eszembe jutott a bilbaói éjszaka, amikor az a kétségbeesett férfi megszólította az utcán. Nem mondta meg, hova megy, de ez egy csöppet sem érdekelt. A gondolataim csak a körül a ház körül jártak, amirõl pontosan tudtam, hogy néz ki. Tudtam, hogy van berendezve, milyenek a könyvei, a lemezei, és milyen a táj.Valahol a világban vár ránk egy igazi otthon. Egy hely, ahol nyugodtan várhatom, hogy hazajön. Egy hely, ahol várhatom, hogy megérkezzen az iskolából egy kisfiú vagy egy kislány, akinek a nevetése betölti az egész házat, és mindenütt rendetlenséget hagy maga után.

Csöndben gyalogoltunk az esõben, míg oda nem értünk a jelenések színhelyére. Pontosan úgy nézett ki, ahogy elképzeltem: egy barlang, egy Mária-szobor és egy forrás - üveglappal letakarva -, ahol a csodák történtek. Néhányan imádkoztak, mások némán, csukott szemmel ültek a barlangban. A barlanggal szemben csörgedezett egy patak, és a víz hangja megnyugta-tott. Ahogy néztem a szobrot, gyorsan elmondtam egy imát: kértem a Szûzanyát, hogy segítsen rajtam, mert nem tudok tovább szenvedni."Ha fájnia kell, akkor most fájjon" - mondtam. "Mert elõttem áll az egész élet, és a lehetõ legteljesebben ki akarom használni. Ha választania kell, hát válasszon hamar. Én várni fogom. Vagy elfelejtem. A várakozás fáj. A felejtés is fáj. De minden szenvedés közül a legrosz-szabb, ha nem tudjuk, hogy döntsünk."A szívem mélyén tudtam, hogy meghallgatta a könyörgésemet.

1993. december 8., szerda

Mire a bazilika órája elütötte az éjfélt, már rengetegen voltunk: majdnem százan, köztük néhány pap és apáca is. Álltunk az esõben, és néztük a szobrot.- Üdvözlégy Mária, a Szeplõtelen Fogantatás Asszonya! - mondta valaki mellettem, amint elhallgattak a harangok.- Üdvözlégy! - felelték a többiek, hatalmas tapsvihar közepette.Egyszer csak megjelent egy õr, és felszólított minket, hogy ne zajongjunk, mert zavarjuk a többi zarándokot.- Messzirõl jöttünk - mondta egy idõs férfi.- Õk is messzirõl jöttek - válaszolta az õr, az imádkozó sokaságra mutatva. - És csendben imádkoznak.Vártam már, hogy elmenjen ez az õr. Szerettem volna kettesben lenni vele, messze innen, fogni a kezét, és kimondani, mit érzek. Beszélni akartam vele a házról és a szerelemrõl, éstervezgetni a jövõnket. Szerettem volna megnyugtatni, kimutatni a vonzalmamat, és megmondani neki, hogy meg tudja valósítani az álmát - mert én mellette leszek, és segítek neki.Az õr hamar otthagyott minket, és az egyik pap halkan elkezdte imádkozni a rózsafüzért. Amikor az egyik imasorozat végéhez, a Hiszekegyhez értünk, mindenki elhallgatott, és lehunyta a szemét.

- Kik ezek az emberek? - kérdeztem.- Karizmatikusok - felelte.Hallottam már ezt a szót, de nem tudtam pontosan, mit jelent. Ezt õ is látta rajtam.- Õk azok az emberek, akik elfogadják a Szentlélek tüzet - mondta. - A tüzet, amelyet Jézus hagyott maga után, s amelynél csak kevesen gyújtották meg a gyertyájukat. Emberek, akik közel állnak az igazsághoz, amit az eredeti kereszténység hirdetett, abban az idõben, amikor még mindenki képes volt csodás tettekre. Emberek, akiket a Napba Öltözött Asszony vezet - mondta, és fejével a Szûzanya felé intett.

A társaság halk éneklésbe kezdett, mintha valami láthatatlan parancsnoknak engedelmeskednének.- De hiszen te reszketsz a hidegtõl. Nem kell itt maradnod - mondta.

- Te maradsz?- Én igen. Nekem ez az életem.- Akkor én is maradok - feleltem, pedig szívem szerint itt hagytam volna ezt az egész gyü-lekezetet. - Ha neked ez az életed, szeretnék én is részt venni benne.

A többiek még mindig énekeltek. Lehunytam a szemem, és próbáltam velük énekelni, bár pocsékul beszélek franciául. Csak mondtam utánuk a szavakat, anélkül hogy értettem volna a jelentésüket. Gondoltam, talán így gyorsabban telik majd az idõ.Biztos nemsokára vége lesz. Akkor visszamegyünk Saint-Savinbe, csak mi ketten.Gépiesen énekeltem tovább. De egyszer csak azt vettem észre, hogy a zene lassan kezd magával ragadni, mintha életre kelt volna, és hipnotizálna. Már nem is fáztam, és el is felejtettem, hogy esik az esõ, s hogy nincs másik ruhám. A zene jó hatással volt rám, fölvidította a lelkemet, és elröpített azokba az idõkbe, amikor Isten még közel volt hozzám, és segített, ha kértem.

Éppen amikor kezdtem volna teljesen belefeledkezni, egyszer csak vége lett az éneklésnek.Kinyitottam a szemem. Ezúttal nem az õr, hanem egy pap volt az. Az egyik szerzeteshez igyekezett. Suttogva megbeszéltek valamit, aztán a pap elment.A szerzetes felénk fordult:-A folyó másik partján kell folytatnunk az imádkozást - mondta.

Némán átvonultunk a kijelölt helyre. Átkeltünk a hídon, amely majdnem szemben volt a barlanggal, és átmentünk a másik partra. Eza hely szebb volt, mint az elõzõ: fák vettek körül, egy hatalmas mezõ és a folyó - amely immár elválasztott minket a barlangtól. Innen tisztán látszott a kivilágított szobor, és bátran kiereszthettük a hangunkat, nem kellett attól tartanunk, hogy megzavarjuk mások imáját.Mindannyiunknak ez lehetett a benyomása, mert most mindenki hangosabban énekelt, és mosolyogva az égnek emelte esõcseppektõl fénylõ arcát. Valaki fölemelte a karját, és a következõ pillanatban mindenki fölemelte a karját, és lengette jobbra-balra a zene ritmusára.Szerettem volna én is beleélni magam -ugyanakkor figyelni is akartam, mit csinálnak. Az egyik szerzetes spanyolul énekelt mellettem, és próbáltam utána énekelni a szavakat. A Szentlelket és Szûz Máriát hívták - hogy jelenjenek meg, és áldjanak meg mindany-nyiunkat.- A nyelvek adománya szálljon ránk - mondta egy pap, majd megismételte a mondatot spanyolul és olaszul is.Ami ezután történt, azt nem értettem. Mindannyian olyan nyelven kezdtek el beszélni, ami egyetlen általam ismert nyelvre sem hasonlított. Inkább tûnt hangzavarnak, mint emberi nyelvnek, mintha a szavak egyenesen a lelkükbõl törnének elõ, emberi ésszel fölfogható értelem nélkül. Egyszerre eszembe jutott a beszélgetésünk a templomban, amikor a megvilágosodásról beszélt - hogy minden bölcsesség a lelkünk mélyébõl fakad."Talán ez az angyalok nyelve" - gondoltam, és próbáltam utánozni õket, de nagyon nevetségesnek éreztem magam.Mindenki a Szûzanyát nézte a másik oldalon, és úgy látszott, mintha transzba estek volna. Megkerestem õt a tekintetemmel, és láttam, hogy kicsit messze került tõlem, és õ is égnek emelt karral hadar valamit, mintha Vele beszélne. Mosolygott, olykor egyetértõn bólogatott, máskor meg elcsodálkozott."Ez az õ világa" - gondoltam.Ettõl aztán megrémültem. A férfi, aki mellett élni akarok, azt állítja, hogy Istennek nõi arca is van, érthetetlen nyelven beszél, transzba esik, és az angyalokkal társalog. A kis hegyi házikó egyre elérhetetlenebbnek tûnt, mintha egy olyan világ része volna, amit õ már régen maga mögött hagyott.

Ez a néhány nap - a madridi elõadástól kezdve - mind olyan volt, mintha egy álom része volna, egy téren és idõn túli utazásé. De ennek az álomnak életíze volt. És kalandíze. Bármilyen keményen ellenálltam az elején, tisztában voltam azzal,

hogy a szerelem könnyen lángra lobbantja a nõi szívet, s hogy csupán idõ kérdése, és szabadon eresztem a szélvihart, és hagyom, hogy a víz áttörje a gátat. Bármennyire tiltakoztam eleinte, most már kész voltam bármit megtenni érte.Egyszer már voltam belé szerelmes. És azt hittem, hogy egy ilyen helyzetet is tudok majd kezelni. De amit itt láttam, azzal egyszerûennem tudtam mit kezdeni. Ez nem az a katolicizmus volt, amit az iskolában tanultam. És nem így képzeltem életem párját."Életem párja: de furcsán hangzik!" - gondoltam, mert magam is meglepõdtem ezen a kifejezésen.Ott a barlangnál és a folyónál félelmet és féltékenységet éreztem. Félelmet azért, mert ez az egész olyan új és ismeretlen volt számomra, és ami új és ismeretlen, az mindig megijeszt. Féltékenységet pedig azért, mert kezdtem érteni, hogy az õ szeretete sokkal nagyobb, mint gondoltam: olyan területekre is kiterjed, ahol én még soha nem jártam."Bocsáss meg, Szûzanyám" - mondtam. "Bocsásd meg nekem, hogy kicsinyes vagyok és önzõ, és ki akarom sajátítani ennek a férfinak a szerelmét." És mi van, ha tényleg az az õ sorsa, hogy hátat fordítson a világnak, kolostorba vonuljon és angyalokkal társalogjon?Vajon mennyi ideig fog habozni, mielõtt elhagyja a házat, a lemezeket meg a könyveket, és visszatér a neki kijelölt útra? S ha nem tér is vissza a kolostorba, nem kell-e túl nagy árat fizetnem azért, hogy feledtessem vele élete nagy álmát?

Úgy tûnt fel: mindannyian arra koncentrálnak, amit csinálnak, kivéve engem. Én õt figyeltem, õ pedig az angyalok nyelvén beszélt.A félelmet és a féltékenységet lassan felváltotta a magány. Az angyaloknak volt kivel beszélgetniük, én viszont egyedül voltam.Nem tudom, mi vitt mégis arra, hogy megpróbáljak beszélni a nyelvükön. Talán az ellenállhatatlan vágy, hogy találkozzak vele, és elmondhassam, mit érzek. Talán meg kellett hallgatnom, amit a lelkem közölni akart velem: a szívemnek ugyanis komoly kétségei támadtak, és válaszra várt.Nem tudtam, hogyan kezdjek hozzá: rettenetesen nevetségesnek éreztem a helyzetet. De mindenféle ember volt ott, idõsek és fiatalok, férfiak és nõk, papok és világiak, novíciusok és apácák, diákok és nyugdíjasok. Ettõl felbátorodtam, és arra kértem a Szentlelket, hogy segítsen lerombolni a falat, amit a félelem épített körém."Próbáld meg" - biztattam magamat. "Csak szedd össze a bátorságod, nyisd ki a szád, hadd tóduljanak ki rajta az értelmetlen szavak. Próbáld meg."Úgy döntöttem, hogy megpróbálom. De elõbb azt kértem, hogy ez az éjszaka, ami egy hosszú-hosszú napnak a vége - olyan hosszú volt ez a nap, hogy már nem is emlékeztem az elejére -, ez az éjszaka valaminek a kezdete legyen az életemben.

Úgy látszott, Isten meghallgatta az imámat. A szavak egyre könnyebben szabadultak ki a számból, és lassanként elvesztették a jelentésüket az emberi értelem számára. Levetkõztema gátlásaimat, megnõtt az önbizalmam, és most már szabadon áradt belõlem az a furcsa nyelv. S ha én magam semmit nem értettem is abból, amit mondtam, a lelkem számára mégis volt értelme.Csupán attól, hogy van merszem értelmetlen dolgokat beszélni, eufórikus hangulatba kerültem. Úgy éreztem, hogy szabad vagyok, s végre nem kell senkinek magyarázatot adnom a viselkedésemre. És ez a szabadság az egekbe röpített - ahol egy Nagyobb Szeretet, amely mindent megbocsát, és soha nem haragszik, ha elfordulunk tõle, visszafogadott."Azt hiszem, kezd visszatérni a hitem" - gondoltam, elámulva azon, hogy milyen csodákra képes a szeretet. Éreztem, hogy a Szûzanya a karjába vesz, betakar a köpenyével, és felmelegít. A különös szavak egyre gyorsabban áradtak ki a számon.Elkezdtem sírni. A boldogság elárasztotta a szívemet. És ez a boldogság erõsebb volt, mint a félelmeim, mint a kicsinyes és földhözragadt elveim, vagy mint az a törekvésem, hogy életem minden pillanatát kézben tartsam.Tudtam, hogy ez a sírás az ég adománya, hiszen az iskolában az apácák azt tanították, hogy a szentek is sírtak, amikor extázisba estek.

Kinyitottam a szemem, és gyönyörködve néztem a sötét égboltot, miközben a könnyeim elvegyültek az esõcseppekkel. A föld megtelt élettel, mert a víz, amely föntrõl jött, lehozta amélybe a magasság csodáját. Mi is részesei voltunk ennek a csodának.- De jó, hogy Isten nõ is lehet - suttogtam, miközben a többiek énekeltek. - Ha valóban így van, bizonyára Isten nõi arcától tanultunk meg szeretni.

- Imádkozzunk nyolcas csoportokban - mondta az egyik pap spanyolul, olaszul és franciául.Ismét elbizonytalanodtam, nem értettem, mi történik körülöttem. Valaki odajött hozzám, és rátette a kezét a vállamra. Aztán a másik vál-lamat is megfogta valaki.Nyolcan összegyûltünk, és egymás vállát fogva körbe álltunk. Aztán elõrehajoltunk, és ösz-szeérintettük a homlokunkat.Úgy néztünk ki, mint egy sátor. Az esõ fölerõsödött, de senki nem törõdött vele. Az alakzat, amit alkottunk, egyesítette az energiáinkat és a testmelegünket.-A Szeplõtelen Fogantatás segítsen a fiamon, és adja, hogy rátaláljon a helyes útra- mondta a férfi, aki a jobb vállamat fogta. -Mondjunk el egy Üdvözlégyet a fiamért.- Ámen - felelték a többiek. És a nyolc ember elmondta az Üdvözlégyet.-A Szeplõtelen Fogantatás fénye adjon nekem világosságot, és hozza el nekem a gyógyulás adományát - mondta egy nõi hang. -Mondjunk el együtt egy Üdvözlégyet.Erre megint mindannyian azt feleltük: "Ámen", majd imádkoztunk. És aztán sorramindenki kért valamit, és a többiek vele együtt imádkoztak. Magam is elcsodálkoztam saját magamon, amikor észrevettem, hogy úgy imádkozom, mint egy gyermek - s hogy, mint egy gyermek, hiszek is abban, hogy kéréseink teljesülnek.A csoport egy pillanatra elhallgatott. Rájöttem, hogy én következem. Kérnem kell valamit. Más körülmények között elsüllyedtem volna szégyenemben, és nem is mertem volna megszólalni. De éreztem, hogy van köztünk még Valaki, és a jelenléte fölbátorított.- A Szeplõtelen Fogantatás tanítson meg úgy szeretni, ahogyan õ szeret - mondtam. - És ez a szeretet indítson növekedésnek engem és azt a férfit, akit szeretek. Mondjunk el egy Üdvözlégyet.

Ahogy együtt imádkoztunk, megint végtelenül szabadnak éreztem magam. Évekig harcoltam a saját szívem ellen, mert féltem a bánattól, a csalódástól és a szenvedéstõl. Mindig tudtam, hogy az igazi szerelem mindezek fölött áll, és hogy még meghalni is jobb, mint szerelem nélkül élni. De azt gondoltam, hogy csak másoknak van bátorsága hozzá. Most azonban, ebben a pillanatban, rájöttem, hogy én is képes vagyok rá. Ha csupa szenvedés és csalódás és magány az ára, akkor is megéri szerelmesnek lenni."Most nem gondolhatok ilyesmire, a szertartásra kell koncentrálnom." A pap, aki vezette a tömeget, azt kérte, hogy oszoljanak fel a cso-portok, és most mindannyian imádkozzunk a betegekért. Az emberek imádkoztak, énekeltek, táncoltak az esõben, Isten és Szûz Mária dicsõségére. Idõnként újra elkezdtek furcsa nyelveken beszélni és lengetni a karjukat az ég felé.- Van köztünk valaki, akinek beteg a menye. Tudja meg, hogy a lány hamarosan meggyógyul - szólalt meg egyszer csak egy nõ.Ezután megint imádkoztak, és örvendezve énekeltek. Közben idõnként újból megszólalt ugyanaz a nõ.-Van köztünk valaki, akinek nemrég meghalt az édesanyja. Erõsödjön meg a hitében, és tudja meg, hogy édesanyja a mennyek országában van.

Késõbb megtudtam, hogy ez a jövendölés adománya. Hogy bizonyos emberek képesek megmondani, mi történik egy távoli helyen, vagy mi fog történni a közeljövõben.S bár ezt akkor még nem tudtam, hittem annak a nõi hangnak, aki csodákról beszélt. És reménykedve vártam, hátha egyszer csak megemlíti azt is, hogy van köztünk két ember, aki szereti egymást. Hátha kijelenti, hogy szerelmükre áldását adják az angyalok és az összes szentek, az Isten és az Istennõ.

Nem tudom, mennyi ideig tartott a szertartás. Az emberek újra elkezdtek furcsa nyelveken beszélni, énekeltek, égnek emelt karokkal táncoltak, imádkoztak a szomszédaikért, csodákért könyörögtek, és hálát adtak a teljesített kéréseikért.Végül a pap, aki a szertartást vezette, azt mondta:- Imádkozzunk énekelve mindazokért, akik ma vettek részt elõször ezen a karizmatikus megújuláson.Ezek szerint nem én voltam az egyetlen. Ez megnyugtatott.Mindenki énekelt. Én ezúttal hallgattam, és magamban azért könyörögtem, hogy szálljon rám az isteni kegyelem.Nagy szükségem volt rá.- Fogadjuk el az áldást - mondta a pap. Mindenki a folyó másik partján lévõ, kivilágított barlang felé fordult. A pap elmondott né-hány imát, és megáldott minket. Akkor megcsókoltuk egymást, "boldog Szeplõtelen Fogantatás napját" kívántunk egymásnak, azután szétszéledtünk, és mindenki ment a maga útján.

Odajött hozzám. Sokkal vidámabb volt az arca, mint máskor.- Bõrig áztál - mondta.- Te is - feleltem mosolyogva.Beültünk az autóba, és visszamentünk Saint-Savinbe. Annyira vártam már ezt a pillanatot, és most, hogy eljött, nem tudtam, mit mondjak. Nem tudtam beszélni sem a hegyi házikóról, sem a szertartásról, sem a lemezekrõl és a könyvekrõl, sem a furcsa nyelvekrõl és a csoportos imádkozásról.Rádöbbentem, hogy két világban él. Ez a két világ valahol biztosan egyesül - csak azt kell megtalálnom, hogy hol.De abban a pillanatban semmit nem értek a szavak. A szerelmet csak akkor találjuk meg, amikor szeretünk.

- Csak egy váltópulóverem van - mondta, amikor hazaértünk a szobánkba. - Odaadom neked. Holnap veszek magamnak egy másikat.- Tegyük a ruháinkat a fûtõtestre. Holnapra megszáradnak - válaszoltam. - Egyébként van még egy blúzom, amelyet tegnap mostam ki.Pár pillanatig nem szóltunk semmit.Ruhák. Meztelenség. Hideg.Végül elõvett a kis bõröndjébõl egy pulcsit.- Ebben alhatsz - mondta. -Jó - feleltem.Leoltottam a villanyt. A sötétben levetettem a vizes ruhámat, kiteregettem a fûtõtestre, és föltekertem a fûtést a maximumra.Az utcai lámpa fénye éppen elég volt ahhoz, hogy lássa a körvonalaimat, és észrevegye, hogy meztelen vagyok.Fölvettem a pólót, és bebújtam a paplanom alá.- Szeretlek - mondta.- Én pedig tanulom, hogy kell téged szeretni - válaszoltam.

Rágyújtott.- Gondolod, hogy elérkezett a megfelelõ pillanat? - kérdezte.Tudtam, mire céloz. Fölkeltem, odamentem hozzá, és leültem az ágya szélére.A cigaretta parazsa egy-egy pillanatra megvilágította az arcát. Megfogta a kezem, és így ültünk egy darabig. Aztán megsimogattam a haját.- Nem kéne kérdezned - mondtam. - A szerelem nem kérdezhet sokat, mert abban a pillanatban, amint elkezdünk gondolkodni, elkezdünk félni is. Megmagyarázhatatlan félelem ez, nem is érdemes megpróbálni szavakba önteni. Talán attól félünk, hogy a másik megvet, hogy visszautasít, hogy megtörik a varázs. Lehet, hogy nevetségesen hangzik, de így van. Ezért jobb, ha a szerelem nem kérdez, hanem cselekszik. Ahogy te is annyiszor mondtad már: kockáztatni kell.- Tudom. Azelõtt nem is kérdeztem semmit.- A szívem már a tiéd - folytattam, s úgy tettem, mintha meg sem hallottam volna a szavait. - S ha holnap elmész, akkor is mindketten emlékezni fogunk erre a csodálatos pár napra, a romantikus szerelemre, a lehetõségre, az álomra. De hiszem

, hogy Isten az õ Végtelen bölcsességében a Poklot a Paradicsom közepén rejtette el. Mégpedig azért, hogy kénytelenek legyünk mindig résen lenni.Hogy akkor se feledkezzünk meg az Úr szigorúságáról, amikor éppen a kegyességét élvezzük. Végigsimította a hajam.- Gyorsan tanulsz - mondta.Magam is csodálkoztam azon, amit mondtam. De ha valamirõl úgy gondoljuk, hogy tudjuk, valóban megértjük.- Remélem nem gondolod, hogy nehéz eset vagyok - mondtam. - Sok férfival volt már dolgom. Olyanokkal is szeretkeztem, akiket nem is ismertem igazán.- Én is - felelte.Próbált természetesen viselkedni, de ahogy megérintette a hajamat, láttam rajta, hogy nehezére esik hallgatni ezeket a szavakat.- De ma reggel csodálatos módon visszanyertem a szüzességem. Ne is próbáld megérteni, mert csak egy nõ tudhatja, mirõl beszélek. Most kezdem újra felfedezni, mi is az igazi szerelem. És ez idõbe telik.Elengedte a hajamat, és a kezébe vette az arcomat. Gyengéden szájon csókoltam, és visz-szafeküdtem az ágyamba.Magam sem értettem, miért csináltam ezt. Nem tudtam eldönteni, hogy azért beszéltem így, hogy még jobban magamhoz láncoljam, vagy azért, hogy szabadon engedjem.De hosszú volt ez a nap. Fáradt voltam már ahhoz, hogy gondolkodjak.

Végtelenül nyugodt éjszakám volt. Volt egy pillanat, amikor úgy tûnt, mintha ébren lennék, pedig aludtam. Egy nõ megérintette a vállamat, és az volt a benyomásom, hogy régóta ismerem, mert úgy éreztem, hogy szeret és vigyáz rám.Reggel hétkor ébredtem fel, és rettenetesen melegem volt. Eszembe jutott, hogy feltekertem a fûtést, hogy megszáradjanak a ruháink. Még sötét volt, és igyekeztem zaj nélkül felkelni, nehogy felébresszem.De amikor kikászálódtam az ágyból, észrevettem, hogy nincs ott.Pánikba estem. Azonnal ott termett a Másik, és rákezdett: "Látod? Csak meg kellett adnod magad, és máris felszívódott. Ahogy az összes többi férfi."Percrõl percre nõtt a kétségbeesésem. Tudtam, hogy nem veszíthetem el a fejem. De a Másik folytatta:"Még mindig itt vagyok ám" - mondta. "Engedted, hogy megváltozzon a szélirány, ajtót nyitottál, és a szerelem elárasztotta az életed. De ha gyorsan cselekszünk, még menthetjük, ami menthetõ."Most aztán nagyon kellett vigyáznom. Észnél kellett lennem."Elment" - folytatta a Másik. "Jobban teszed, ha azonnal elhagyod ezt az Isten háta mögötti helyet. A zaragozai életed még érintetlen: siess vissza. Fuss, mielõtt elveszítesz mindent, amit annyi erõfeszítés árán megszereztél.""Biztosan megvolt rá az oka, hogy elmenjen" - gondoltam."A férfiaknak mindig mindenre megvan az okuk" - felelte a Másik. "De a vége akkor is az, hogy otthagynak bennünket."Szóval ki kell találnom, hogyan térhetnék vissza Spanyolországba. Az agynak mindig szüksége van valamire, amivel elfoglalhatja magát.

"Térjünk a lényegre: pénzre lesz szükségünk" - mondta a Másik.Nem volt nálam egy fillér se. Le kellett volna gyalogolnom, hogy telefonálhassak a szüleimnek, aztán meg várni, amíg elküldik a pénzt az útra.Csakhogy ünnepnap volt, és a pénz csak másnap érkezett volna meg. És addig is miteszem? És hogy magyarázom meg a szállásadóimnak, hogy várniuk kell, mert csak késõbb tudok fizetni?"Az lesz a legjobb, ha nem mondasz semmit" - tanácsolta a Másik. Hát igen, neki van elég tapasztalata, õ tudja, hogy kell viselkedni ilyen helyzetekben. Õ nem szerelmes kamaszlány, aki elveszti a fejét, hanem felnõtt nõ, aki mindig tudja, mit akar. Valóban: úgy kellene viselkednem, mintha mi sem történt volna, mintha bármelyik pillanatban visszatérhetne. Amikor pedig megérkezik a pénz, kiegyenlítem a számlát, és távozom."Nagyon jó" - mondta a Másik. "Kezdesz olyan lenni, mint régen. Ne keseredj el: egy szép napon majd megtalálod az igazit. Azt a férfit, akit kockázat nélkül sze

rethetsz."Leszedtem a ruháimat a fûtõtestrõl. Megszáradtak. "Ki kell derítenem, melyik az a legközelebbi település, ahol találok egy bankot, telefonálnom kell, el kell kezdenem intézkedni." Úgy gondoltam, hogy ha elfoglalom magam, nem lesz idõm sírni és bánkódni utána.

Ekkor megpillantottam egy levelet:"A kolostorba mentem. Pakold össze a holmidat, mert ma éjszaka visszamegyünk Spanyolországba. Délután érkezem."A lap alján pedig ez állt: "szeretlek".Magamhoz szorítottam a levelet, és hirtelen nem is tudtam, hogy megkönnyebbüljek, vagy még nyomorúságosabban érezzem magam.Észrevettem, hogy a Másik összehúzta magát az új fejlemények láttán.Én is szerettem õt. Minden percben, minden pillanatban egyre nõtt bennem ez az érzés, és folyamatosan alakított. Ismét hinni kezdtem a jövõben, és - lassacskán - ismét hinni kezdtem Istenben.És mindezt a szerelemnek köszönhetem."Soha többet nem állok szóba a sötétebbik felemmel" - ígértem meg magamnak, és ezzel végleg bezártam a kaput a Másik elõtt. "A harmadik emeletrõl lezuhanni éppolyan életveszélyes, mint a századikról."Ha már le kell zuhannom, legalább jó magasról zuhanjak.

- Nehogy megint üres gyomorral menjen el! -mondta az asszony.- Nem is tudtam, hogy beszél spanyolul -feleltem csodálkozva.- Közel vagyunk a határhoz. A turisták nyaranta elárasztják Lourdes-ot. Ha nem beszélem a spanyolt, nem tudom kiadni a szobát.Megkínált pirítóssal és tejeskávéval. Elkezdtem edzeni a lelkem, hogy szembe tudjak nézni a nap esetleges további kihívásaival. Olyan lassan telt az idõ, hogy minden egyes óra egy évnek tûnt. Abban reménykedtem, hogy a reggeli majd megnyugtat egy kissé.- Mióta házasok? - kérdezte az asszony.- Õ volt az elsõ szerelmem - válaszoltam. Nem kellett tovább magyaráznom.- Látja azokat a hegycsúcsokat odakint? -kérdezte az asszony. - Az én elsõ szerelmem ott halt meg, a hegyekben.- De aztán talált valaki mást.- Igen, találtam. És újra boldog vagyok. Különös a sors: alig ismerek valakit, aki az elsõ szerelmével házasodott volna össze. És aki mégis, az mind arról panaszkodik, hogy valami hiányzik az életébõl, hogy nem volt ideje kiélni magát.Hirtelen elhallgatott.- Bocsásson meg - mondta. - Nem akartam megbántani.- Nem bántott meg.- Gyakran nézem azt a kutat odakint. És arra gondolok: azelõtt senki nem tudta, hol van a víz - de aztán Szent Savinus elkezdett ásni, és megtalálta. Ha nem próbálta volna meg, most nem itt lenne a falu, hanem odalent, a folyó mellett.- És mi köze van ennek a szerelemhez? -kérdeztem.- Ez a kút csalogatta ide az embereket, akik magukkal hozták az álmaikat, a reményeiket és a gondjaikat. Élt egy ember, akinek volt mersze víz után kutatni, s amikor a víz megmutatta magát neki, mindenki köréje sereglett. Azt hiszem, hogy a szerelem is akkor mutatkozik meg, ha bátran harcolunk érte. S ha elég bátrak voltunk, és megtaláltuk, végül még több szerelmet vonzunk magunkhoz. Ha egy valaki minket akar, mindenki minket akar. Ha azonban magányosak vagyunk, még magányosabbak leszünk. Furcsa az élet.- Ismeri a Csing címû könyvet? - kérdeztem.- Soha nem hallottam róla.- Arról szól, hogy akár egy egész város is elköltözhet, de egy kút soha. A szeretõk a kútnál találkoznak, s ott oltják szomjukat, ott építik fel a házukat, és ott nevelik fel a gyermekeiket. De ha valamelyikük el akar menni, a kút nem mehet vele. A szerelem ott marad, elhagyatva -hiába van tele ugyanazzal a tiszta vízzel, mint régen.- Leányom, hiszen maga úgy beszél, mint egy öregasszony, aki sokat szenv

edett -mondta.- Pedig nem igaz. Mindig is gyáva voltam. Soha nem ástam ki a kutat. Csak most kezdtem el, és nem akarok megfeledkezni arról, hogy milyen veszélyek leselkednek rám.Ekkor észrevettem, hogy valami nyomja a combomat: valami van a nadrágzsebemben. Amikor eszembe jutott, hogy mi az, egy pillanatra megdermedtem. Gyorsan befejeztem a reggelit.A kulcs. Nálam van a kulcs.- Volt itt egy nõ a faluban, aki nemrég meghalt, és az összes vagyonát a tarbes-i szerzetesrendre hagyta - mondtam. - Nem tudja, merre van a háza.?Az asszony kinyitotta az ajtót, és megmutatta. Az egyik középkori házikó volt az a kis téren. A hátsó ablakai a völgyre és a hegyekre néztek.- Két pap járt itt majdnem két hónappal ezelõtt - mondta. - És...Rám nézett, és nem tudta, folytassa-e.-És az egyik nagyon hasonlított a férjére -mondta végül, hosszas szünet után.- Õ volt az - feleltem, miközben már indultam is kifelé, és nagyon meg voltam elégedve magammal, amiért megengedtem a bennem szunnyadó gyermeknek, hogy csintalankodjon egy kicsit.

Megálltam a ház elõtt, és fogalmam se volt, mitévõ legyek. Mindent eltakart a köd, és úgy éreztem magam, mintha valami szürke álomvilágban lennék, ahol idõnként furcsa szerzetek jelennek meg, akik aztán még furcsább helyekre csalogatnak.Izgatottan megérintettem a kulcsot a zsebemben.Ilyen ködben úgysem látnám a hegyeket az ablakból. A házban is sötét lenne - hiszen nem süt be a nap. És különben is: nélküle az egész ház szomorúságot árasztana.Ránéztem az órámra. Reggel kilenc óra.Valamit kell csinálnom, hogy agyonüssem az idõt, amíg megjön.Várni. Ez volt a legelsõ lecke, amit megtanultam a szerelemrõl. A nap iszonyú lassan ván-szorog, ezer tervet szõsz, elõre elképzeled az összes lehetséges párbeszédet, különbözõ fogadalmakat teszel, megígéred magadnak, hogymegváltozol - miközben egyre csak várod és várod, epedve és nyugtalanul, míg meg nem érkezik.Akkor aztán már nem is tudod, mit mondjál. Az órákig tartó várakozás feszültté tett, a feszültség félelemmé alakult, a félelem pedig meggátolja, hogy kimutasd az érzelmeidet."Nem tudom, hogy bemenjek-e." Eszembe jutott az elõzõ napi beszélgetésünk. Ez a ház álmaink szimbóluma.De nem ácsoroghattam ott egész nap. Összeszedtem hát a bátorságom, elõhúztam a zsebembõl a kulcsot, és elindultam az ajtó felé.

- Pilar! - kiáltotta egy hang a ködbõl, erõs francia akcentussal.Inkább meglepõdtem, mint megijedtem. Talán a férfi, akitõl a szobát béreltük - de nem emlékszem, hogy megmondtam volna neki a nevemet.- Pilar! - kiáltotta ismét, most már közelebbrõl.A tér irányába fordítottam a fejem, de mindent beborított a köd. Aztán észrevettem egy homályos alakot. Szapora léptekkel közeledett felém. Mintha a köd képzeletbeli figurái egyszerre valósággá váltak volna.- Várj - mondta. - Beszélnem kell veled.Amikor odaért, észrevettem, hogy pap. Pontosan úgy nézett ki, mint a vidéki papok karikatúrái: alacsony, kövérkés, majdnem kopasz fején itt-ott néhány õsz hajszál.- Szervusz - mondta, és kitárta a karjait, a száját pedig széles mosolyra húzta.Meghökkenten viszonoztam a köszönést.- Kár, hogy ez a köd mindent eltakar -mondta a házra pillantva. - Saint-Savin hegyek között fekszik, és gyönyörû a kilátás ebbõl a házból. Az ablakaiból egyaránt jól látni a völgyet a mélyben, és a fagyos csúcsokat a magasban. De biztosan te is tudod.Ekkor jöttem rá, hogy ki lehet: a kolostor elöljárója.- Mit csinál itt? - kérdeztem. - És honnan tudja a nevemet?

- Nem akarsz belépni? - kérdezte, anélkül hogy válaszolt volna a kérdéseimre.- Nem. Azt akarom, hogy feleljen arra, amit kérdeztem.Megdörzsölte a kezét, hogy egy kicsit felmelegítse õket, és leült a járdaszegélyre. Leültem mellé. A köd egyre sûrûbb lett, és teljesen eltakarta a templomot, pedig csak húsz méterre volt tõlünk.Semmi mást nem láttunk, csak a kutat. Eszembe jutottak az asszony szavai.- Itt van - mondtam. -Ki?- Az Istennõ - feleltem. - Õ a kút.- Ezek szerint beszélt veled errõl! - mondta nevetve. - Hát, én jobban szeretem Szûz Máriának nevezni. Ezt szoktam meg.- Mit csinál itt? Honnan tudja a nevemet? -kérdeztem újból.- Azért jöttem ide, mert látni akartalak titeket. Valaki, aki tegnap éjjel ott volt a karizmatikus csoportban, elmesélte, hogy Saint-Savin-ben szálltatok meg. És ez nagyon kicsi falu.- Õ elment a kolostorba.A pap abbahagyta a mosolygást, és elkezdte ingatni a fejét.- Milyen kár - mondta, mintha csak magában beszélne.- Kár, hogy meglátogatta a kolostort?- Nem, ott nincs. Hiszen onnan jövök. Néhány percig nem mondott semmit.Megint elfogott a reggeli pánik. Pénz, intézkedések, felhívni a szüleimet, és hazautazni. De ígéretet tettem valakinek, és nem akartam megszegni.Egy pap ült mellettem. Gyerekkoromban mindent megbeszéltem a papokkal.- Nagyon kimerült vagyok - törtem meg a csöndet. - Nem egészen egy héttel ezelõtt még tudtam, ki vagyok, és mit akarok. Most viszont mintha valami viharba keveredtem volna, és csak vergõdöm, és tehetetlennek érzem magam.- Tarts ki - mondta a pap. - Ez a legfontosabb.Meghökkentett ez a tanács.- Ne ijedj meg - folytatta, mintha olvasna a gondolataimban. - Tudom, hogy az Egyháznak új papokra van szüksége, és belõle igazán kitûnõ pap válhatna. De túl nagy árat kéne érte fizetnie.- Hol van most? Itt hagyott, és visszament Spanyolországba?- Spanyolországba? Semmi dolga nincs neki Spanyolországban - mondta a pap. - Az õ otthona az a kolostor, amely néhány kilométerre van innen. Most nincs ott. De én tudom, hol találhatom meg.A szavai derût és bátorságot öntöttek belém: szóval legalább nem utazott el. De a pap már nem mosolygott.- Ne örüljön - folytatta, ismét olvasva a gondolataimban. - Jobb lett volna, ha visszamegy Spanyolországba.A pap fölállt, és kérte, hogy kövessem. Csak néhány méter távolságra láttunk, de úgy látszott, õ pontosan tudja, hova megy. Elhagytuk Saint-Savint, ugyanazon az úton, amelyiken két nappal - vagy öt évvel? - ezelõtt megismertem Bernadetté történetét.

- Hova megyünk? - kérdeztem.- Megkeressük - válaszolta a pap.- Atyám, teljesen összezavar - mondtam, miközben gyalogoltunk. - Szomorúnak látszott, amikor azt mondta, hogy nincs ott a kolostorban.- Mennyit tudsz a vallásos életrõl, gyermekem?- Nagyon keveset. Hogy a papok szegénységi, szüzességi és engedelmességi fogadalmat tesznek.Gondolkodtam, hogy folytassam-e, aztán úgy döntöttem, hogy folytatom.- S hogy elítélik mások bûneit, holott õk maguk is elkövetik ugyanezeket a bûnöket. Hogy azt hiszik, mindent tudnak a házasságról és a szerelemrõl, pedig soha nem voltak házasok. Hogy a pokol tüzével fenyegetõznek, pedig õk ugyanúgy vétkeznek, mint mi. És úgy beszélnek Istenrõl, mint valami bosszúálló lényrõl, aki az embert hibáztatja Egyszülött Fiának a haláláért.A pap nevetett.- Kitûnõ katolikus neveltetésben részesültél, gyermekem - mondta. - De én nem a katolicizmusról kérdeztelek. Hanem a lelki életrõl.Nem tudtam, mit feleljek.

- Nem tudom pontosan - mondtam végül. -Olyan emberek, akik mindent otthagynak, és elindulnak, hogy megkeressék Istent.- És megtalálják?- Ezt atyám tudja, nem én. Fogalmam sincs. A pap észrevette, hogy kicsit kifulladtam, éslelassította a lépteit.- Nem jól fogalmaztál, gyermekem - kezdte. - Aki azzal a szándékkal indul el, hogy megkeresse Istent, az csak az idejét vesztegeti. Járjon bár ezer utat végig, és csatlakozzék bár ezer valláshoz és szektához, így soha nem találja meg. Isten itt van, most is, velünk. Láthatjuk ebben a ködben, ezen a földön, ezekben a ruhákban, ezekben a cipõkben. Az angyalai vi-gyáznak ránk, amikor alszunk, és segítenek, amikor dolgozunk. Hogy megtaláljuk Istent, elég, ha körülnézünk. De nem könnyû ez a találkozás. Minél jobban beavat minket a titkaiba, annál elveszettebbnek érezzük magunkat. Mert folyton arra ösztönöz, hogy kövessük az álmainkat és a szívünket, de ez nagyon nehéz, hiszen egész más életmódot szoktunk meg. De végül - legnagyobb meglepetésünkre - felfedezzük, hogy Isten boldognak akar látni minket. Mert Isten az atyánk.-És az anyánk - tettem hozzá.A köd kezdett felszállni. Megpillantottam egy kis parasztházat, és egy rozsét gyûjtõ asz-szonyt.- Igen, az anyánk is - helyeselt. - Ahhoz, hogy lelki életet élj, nem kell feltétlenül belépned egy rendbe, és nem kell böjtölnöd és önmegtartóztatást gyakorolnod. Elég, ha van hited, és elfogadod Istent. És innentõl kezdve minden út az Õ útja lesz, mi pedig az Õ csodáinak az eszközei.- Beszélt már nekem atyámról - szakítottam félbe. - És tõle is sokat tanultam ezekrõl a dolgokról.- Remélem, te elfogadod az ég adományait -folytatta a pap. - Mert bizony nem mindenki fogadja el, amint ezt a történelem is tanúsítja. Oziriszt felnégyelték Egyiptomban. A görög istenek a földi férfiak és nõk miatt viszálykodtak. Az aztékok elkergették Kecalkoatlot. A viking isteneknek egy nõ miatt kellett elszenvedniüka valhallai tûzvészt. Jézust keresztre feszítették. És miért?Nem tudtam válaszolni.- Mert Isten lejött közénk, hogy megmutassa, mekkora hatalommal bírunk. Mindannyian az Õ álmának szereplõi vagyunk, és Õ boldog álmot szeretne. Ez azonban azt is jelenti, hogy ha belátjuk, hogy Isten boldogságra teremtett minket, akkor el kell fogadnunk, hogy ha szomorúak vagyunk, azt csak magunknak köszönhetjük. Ezért mindig megöljük Istent. Keresztre feszítjük, elégetjük, számûzzük, vagy csak a szívünkben temetjük el.- De azok, akik megértik...- Megváltoztatják a világot. Rengeteg áldozat árán.

A nõ, aki rõzsét gyûjtött, észrevette a papot, és futva közeledett felénk.- Köszönöm, atyám! - mondta, és kezet csókolt a papnak. - A fiú meggyógyította a férjemet!-A Szûzanya gyógyította meg - felelte a pap, és meggyorsította a lépteit. - Õ csak eszköz.- A fiú volt. Jöjjenek be, kérem.Azonnal eszembe jutott az elõzõ este. Amikor megérkeztünk a bazilikához, egy férfi valami ilyesmit mondott: "a férfi, aki maga mellett áll, csodákat tesz!".- Sietünk - mondta a pap.-Nem, nem sietünk - szólaltam meg, és majd' elsüllyedtem szégyenemben a francia ki-ejtésem miatt. - Fázom, és szívesen meginnék egy kávét.A nõ kézen fogott, és beléptünk. Nagyon kellemes ház volt, de minden fényûzést nélkülözött: a falai kõbõl voltak, a padló és a meny-nyezet pedig fából. A kandalló elõtt egy hetven év körüli férfi ült.Ahogy megpillantotta a papot, felállt, hogy kezet csókoljon neki.- Üljön vissza - mondta a pap. - Még meg kell erõsödnie.- Már tíz kilót híztam - felelte a férfi. - De még nem tudok segíteni a felesége

mnek.- Ne törõdjön vele. Hamarosan jobban lesz, mint a betegsége elõtt.- Hol van a fiú? - kérdezte a férfi. -Arrafelé láttam menni, amerre mindig -mondta a nõ. - De ma autóval volt.A pap rám nézett, de nem szólt semmit.-Adja ránk áldását, atyám - mondta a nõ. - Talán atyámnak is van olyan hatalma, mint annak a fiúnak.- A Szûzanyának - javította ki a pap.-A Szûzanyának. Végül is atyám hozta õt ide.A pap ezúttal kikerülte a tekintetemet.-Áldja meg a férjemet, atyám - kérlelte az asszony.A pap mélyet sóhajtott.- Álljon meg itt, elõttem - mondta a férfinak. Az öreg engedelmeskedett. A pap lehunyta aszemét, és elmondott egy Üdvözlégyet. Azutána Szentlélekhez imádkozott, könyörgött, hogy jöjjön el, és oltalmazza ezt az embert.Aztán egyszer csak elkezdett nagyon gyorsan beszélni. Olyan volt, mint valami ördög-ûzés, bár nem értettem pontosan, mit mondott. A kezét az öregember vállára tette, majd lecsúsztatta a karján, egészen az ujjai hegyéig. Ezt többször megismételte.A kandallóban egyre hangosabban pattogott a tûz. Talán csak véletlen egybeesés volt, de az is lehet, hogy a pap járt olyan tájakon, amelyekrõl eddig tudomásom sem volt - s amelyek befolyásolni tudták az elemeket.Az asszony és én mindig megijedtünk, ahányszor csak elpattant egy gally. A pap egyáltalán nem vett tudomást rólunk: átadta magát a hivatásának - a Szûzanya eszközévé vált, ahogy az imént mondta. Különös nyelven beszélt. Megdöbbentõ sebességgel áradtak belõle a szavak. A keze most már mozdulatlanul nyugodott az öreg vállán.Aztán ugyanolyan hirtelen, ahogy elkezdte, befejezte a szertartást. Megfordult, és jobb kezével egy óriási keresztet rajzolva a levegõbe, teljesen hagyományos módon megáldott minket.-Az Úr lelke költözzön ebbe a házba -mondta.Aztán felém fordult, és kért, hogy folytassuk az utunkat.- De még nem kaptak kávét - sopánkodott az asszony.- Ha most iszom egy kávét, nem fogok tudni aludni - felelte a pap.Az asszony nevetett, és mormogott valamit, hogy "még csak reggel van". De nem vitatkozott, hiszen már kint voltunk az úton.

- Atyám, ez az asszony valami fiúról beszélt, aki meggyógyította a férjét. Õ volt az, ugye?- Igen, õ volt.Rosszul lettem. Eszembe jutott az elõzõ napi férfi, a bilbaói eset, a madridi elõadás, az emberek, akik csodákról beszéltek, és eszembe jutott, hogy amikor nyolcan egymást átkarolva imádkoztunk, az volt az érzésem, hogy van köztünk még valaki.Egy olyan férfit szeretek, akinek gyógyító ereje van. Egy férfit, aki segít a felebarátain, enyhíti a szenvedést, visszaadja az egészségét a betegnek és a reményt a hozzátartozóknak. Ilyen fontos küldetés nem fér bele egy kis házikóba, fehér függönyökkel, kedvenc lemezekkel és könyvekkel.- Ne hibáztasd magad, gyermekem -mondta.- Atyám olvas a gondolataimban.- Igen - felelte a pap. - Én ezt az adományt kaptam, és igyekszem méltó lenni hozzá. A Szûzanya megtanított rá, hogyan merülhetek el az emberi érzelmek forgatagában, hogy a lehetõ legjobban tudjam irányítani õket.- Atyám is csodákat tesz.- Én nem tudok gyógyítani. De kaptam egy adományt a Szentlélektõl.- Tehát tud olvasni a szívemben, atyám. És tudja, hogy szeretem, és minden pillanatban egyre jobban szeretem. Együtt fedeztük fel a világot, és együtt is maradtunk ebben a világban. Mindennap jelen volt az életemben - akár akartam, akár nem

.Mit mondhattam volna ennek a papnak, aki ott jött mellettem? Soha nem értené meg, hogy voltak más szeretõim, szerelmes is voltam, és ha hozzámennék valakihez, bizonyára boldog lennék. Gyerek voltam még, amikor fölfedeztem a szerelmet, de rögtön ki is vertem a fejembõl, Soriában, egy téren.De - úgy látszik - nem végérvényesen. Elég volt három nap, hogy visszatérjen az életembe.-Jogom van boldognak lenni, atyám. Visszakaptam, amit elveszítettem, és nem akarom újra elveszíteni. Harcolni fogok a boldogságomért. Ha feladom ezt a harcot, a lelki életrõl is lemondok. Ahogy atyám is mondja, eltávolodnék Istentõl, és lemondanék nõi hatalmamról. Harcolni fogok érte, atyám.Jól tudtam, hogy mit keres itt ez az alacsony, kövér ember. Azért jött, hogy meggyõzzön, hogy neki sokkal fontosabb küldetést kell teljesítenie, és hogy rábeszéljen: hagyjam el.Nem, egy percig sem hiszem el, hogy ez a pap, aki mellettem gyalogol, azt szeretné, ha összeházasodnánk, és egy olyan házikóban élnénk, mint az a saint-savini ház. Csak azért mondta, mert be akar csapni, hogy letegyem afegyvert, és aztán - kedvesen mosolyogva -meggyõzzön az ellenkezõjérõl.Most is tudta, mire gondolok, de nem szólt semmit. Persze lehet, hogy tévedtem, és nem is akart becsapni - de hát én nem tudok mások gondolataiban olvasni. A köd gyorsan feloszlott, és végre megláttam az utat, a hegyoldalt, a mezõt és a hólepte fákat. Az érzéseim is kitisztultak.

A fenébe is! Ha tényleg gondolatolvasó, hát tudjon meg mindent! Tudja meg, hogy tegnap szeretkezni akart velem, de én visszautasítottam - és most nagyon bánom.Tegnap azt gondoltam, hogy ha el kell mennie, akkor úgy õrzöm meg az emlékeimben, mint egy gyermekkori jóbarátot. De ez ostobaság. Ha a teste nem is hatolt belém, valami más, ami sokkal mélyebb, belém hatolt, egészen a szívemig.- Atyám, én szeretem õt - ismételtem. -Én is. De a szeretet mindig butaságokrakésztet. Engem például arra, hogy megpróbáljam eltéríteni a sorsától.- Ez nem lesz könnyû, atyám. Tegnap, amikor a barlang elõtt imádkoztunk, rájöttem, hogy én is fel tudom ébreszteni magamban azokat az adományokat, amelyekrõl atyám beszélt. És arra fogom használni õket, hogy megtartsam õt.- Bár úgy lenne - mondta a pap, halvány mosollyal az arcán. - Bárcsak sikerülne.

A pap megállt; elõvett egy rózsafüzért a zsebébõl. Aztán mélyen a szemembe nézett.-Jézus azt mondta, hogy ne esküdözzünk, nem esküszöm meg tehát. De annak a lénynek a színe elõtt, akinek léte számomra szent, itt és most kijelentem, hogy nem kívánom tõle, hogy a hagyományos módon szolgálja az Urat. Nem szeretném, ha kötelességbõl lenne belõle pap. Sokféleképpen lehet szolgálni az Istent- akár a te oldaladon is.Nehéz volt elhinni, hogy õszintén beszél. Pedig így volt.

- Ott van - mondta a pap.Odanéztem. Kicsit távolabb megpillantottam egy autót. Azt az autót, amivel idejöttünk Spanyolországból. - Mindig gyalog jön - mondta mosolyogva.- De ezúttal azt a látszatot akarta kelteni, hogy messzire utazott.

A hó átáztatta a cipõmet. De a pap lábán csak egy nyitott szandál volt gyapjúzoknival, így hát nem akartam panaszkodni."Ha õ bírja, én is bírom" - gondoltam. Elindultunk fölfelé a hegyre.- Mennyit kell gyalogolnunk?- Legfeljebb fél órát.- Hova megyünk?- Találkozunk vele. És még másokkal is. Láttam, hogy nem akar tovább beszélgetni.Lehet, hogy minden erejére szüksége van a gyalogláshoz.Némán mentünk egymás mellett. Már majdnem teljesen föloszlott a köd, és megjelent a nap aranykorongja.

Elõször láttam teljes pompájában a völgyet: az alattunk csörgedezõ folyót, néhány szétszórt települést és Saint-Savint, ami úgy nézett ki, mintha odaszögezték volna a hegy oldalához. Fölismertem a templomtornyot, egy te-metõt, amit addig észre sem vettem, és a düledezõ középkori házakat, amelyek a folyóra néztek.Nem sokkal alattunk, ott, ahonnan jöttünk, most egy pásztor vezette a nyáját.

- Elfáradtam - mondta a pap. - Pihenjünk egy kicsit.Letöröltük a havat egy szikláról, és nekitámaszkodtunk. A pap jócskán megizzadt - a lábai pedig bizonyára jéggé fagytak.- Szent Jakab tartson meg jó erõben, hogy egyszer még végigjárhassam az útját - mondta a pap, felém fordulva.Nem értettem ezt a megnyilvánulását, és másról kezdtem beszélni.- Lábnyomok vannak a hóban - mondtam.- Némelyik a vadászoktól származik, a többi azoké a nõké és férfiaké, akik folytatni akarják a régi hagyományt.- Miféle hagyományt?-Amit Szent Savinus is gyakorolt. Visszavonulni a világtól, idejönni a hegyekbe, és gyönyörködni Isten dicsõségében.-Atyám, valamit nem értek. Tegnap egy olyan férfi volt mellettem, aki a vallásos élet és a házasság között ingadozott. Ma megtudtam, hogy ez a férfi csodákat tesz.- Mindannyian csodákat teszünk - mondta a pap. - Jézus azt mondta: ha akkora hitünk lenne, mint egy mustármag, és azt mondanánk ennek a hegynek: "menj odébb!", a hegy odébb menne.- Nincs szükségem hittanórára, atyám. Szeretem azt a férfit, és mindent tudni akarok róla, hogy megérthessem, és segíthessek neki. Nem érdekel, mire lennénk képesek, és mire nem.A pap mélyet sóhajtott. Egy pillanatra elbizonytalanodott, de aztán elkezdte:

- Egy tudós, aki a majmokat tanulmányozta, Indonézia egyik szigetén megtanított egy nõsténymajmot arra, hogy mossa meg a folyóban a krumplit, mielõtt megeszi. Az étel sokkal finomabb lesz, ha megszabadítjuk a homoktól és a piszoktól. A tudós - aki ezt azért csinálta, mert a csimpánzok tanulékonyságáról írt tanulmányt - álmában sem gondolta volna, mi fog történni ezután. Nagyon meglepõdött, amikor azt vette észre, hogy a sziget többi majma is elkezdi utánozni a nõsténymajmot. Mígnem egy szép napon az összes többi sziget majmai is elkezdték megmosni a krumplit. De a legmegdöbbentõbb ebben az egészben az, hogy ezeknek a majmoknak semmiféle kapcsolata nem volt azzal a szigettel, ahol a tudós a kísérletet végezte.

Elhallgatott.- Érted?- Nem - feleltem.- Rengeteg tanulmány született errõl a kérdésrõl. A leginkább elfogadott magyarázat az, amely szerint ha néhány ember eljut a fejlõdés valamely fokára, bizonyos idõn belül az egész emberi faj követni fogja. Nem tudjuk, hányember szükséges hozzá, hogy elindítson egy ilyen hullámot. De az biztos, hogy a jelenség létezik.- Mint a Szeplõtelen Fogantatás története -mondtam. - Egyszerre jelent meg a vatikáni bölcseknek és a tudatlan parasztlánynak.- A világnak lelke van, és néha elérkezik a pillanat, amikor ez a lélek mindenben és mindenkiben egyszerre cselekszik.- Nõi lelke van.Nevetett, de nem tudtam meg, min nevet.-A jelek szerint a Szeplõtelen Fogantatás dogmája nem csupán a Vatikán ügye volt -mondta. - Nyolcmillió ember írta alá azt a kérvényt, amelyet benyújtottak a pápának. A világ minden tájáról érkeztek aláírások. A dolog benne volt a levegõben.

- Ez az elsõ lépés, atyám?- Mihez?-Azon az úton, amely elvezet bennünket ahhoz a felismeréshez, hogy a Szûzanya valójában Isten nõi arcának a megtestesülése. Végül is azt már elfogadtuk, hogy Jézus testesítette meg a férfiúi arcát.- Mit akarsz ezzel mondani?- Mikor jön el az az idõ, amikor elfogadjuk végre, hogy a Szentháromságban a nõnek is helye van? Mikor ismerjük el az Anya, a Fiú és a Szentlélek Szentháromságát?- Menjünk tovább - mondta a pap. - Túl hideg van ahhoz, hogy itt álldogáljunk.

- Nemrég észrevetted, hogy szandálban vagyok - mondta.- Maga tényleg gondolatolvasó? - kérdeztem.Nem válaszolt.- Elmesélek egy részletet rendünk alapításának történetébõl - mondta. - Mezítlábas karmeliták vagyunk, az Ávilai Szent Teréz által bevezetett regulákat követjük. Télen szandálban járunk: aki képes uralkodni a testén, az a lelkén is képes. Teréz nagyon szép nõ volt, akit azért adott zárdába az apja, hogy elõkelõ nevelést kapjon. Egy szép napon, amikor a keren-gõn sétált, megszólította Jézust, és elkezdett beszélgetni vele. Az elragadtatás pillanataiban olyan erõs és mély extázisba esett, hogy teljesen átadta magát az érzésnek, és hamarosan megváltozott az élete. Látván, hogy a karmelita kolostorok házasságközvetítõ irodákká züllöttek, elhatározta, hogy alapít egy új rendet,amely Krisztus és a karmeliták eredeti tanításait követi. Szent Teréznek elõször önmagát kellett legyõznie, aztán korszakának nagy hatalmaival - az egyházzal és az állammal - kellett szembenéznie. De rendületlenül ment elõre, mert meg volt gyõzõdve arról, hogy fontos küldetést teljesít. Egy szép napon - amikor lélekben éppen meggyöngült - egy rongyos nõ jelent meg a házban, ahol lakott. Mindenáron beszélni akart az apácával. A ház tulajdonosa alamizsnát ajánlott neki, de õ visszautasította, és azt mondta, hogy csak akkor megy el onnan, ha beszélt Terézzel. Három napig várta kint - étlen-szomjan. Az apáca megszánta, és be akarta engedni. "Nem - mondta a ház tulajdonosa. - Õrült." "Ha hallgatnék az emberekre, saját magamat is õrültnek kéne tartanom -felelte az apáca. - Lehetséges, hogy ez a nõ ugyanabban az õrültségben szenved, amelyikben én: a megfeszített Krisztusért lángol."- Szent Teréz beszélgetett Krisztussal -mondtam.- Igen - felelte. - De térjünk vissza a történethez. Az apáca fogadta a nõt. A nõ azt mondta, hogy Granadából való, és Mária de Jesus Yepesnek hívják. Karmelita novícia volt, de egyszer megjelent neki a Szûzanya, és arra kérte, hogy alapítson kolostort, amely a rend eredeti regulái szerint él."Mint Szent Teréz" - gondoltam.- Mária de Jesus még aznap kilépett a rendbõl, és elindult gyalog, mezítláb Rómába. Kétévig zarándokolt - két évig a szabad ég alatt aludt, hol fázott, hol melege volt, alamizsnából és az emberek jóindulatából élt. Csoda volt, hogy megérkezett. De még nagyobb csoda volt, hogy IV Pius pápa fogadta õt.- Mert a pápa is úgy gondolkodott, ahogyan Teréz és még sokan mások - vontam le a következtetést.Ahogy Bernadette-nek fogalma sem volt a vatikáni döntésrõl, és ahogy a többi sziget majmai nem tudtak a tudós kísérletérõl, Mária de Jesus és Teréz sem ismerték egymás gondolatát.Kezdtem érteni, mirõl van szó.

Egy erdõn haladtunk keresztül. Ahogy a köd teljesen feloszlott, a fák száraz, hólepte legfelsõbb ágain megcsillantak a nap elsõ sugarai.- Tudom, mire akar kilyukadni, atyám.- Igen. A világ idõnként elérkezik egy olyan pillanathoz, amikor egyszerre többen ugyanazt a parancsot kapják.- Kövesd az álmaidat, változtasd meg az életed, és lépj rá Isten ösvényére. Tégy csodákat. Gyógyíts. Prófétálj. Hallgass az õrangyalodra. Változz meg. Legyél ha

rcos, és harcolj boldogan.- Merj kockáztatni.Most már mindent elárasztott a napfény. Ragyogott a hó, és a vakító fény már bántotta a szememet. Ugyanakkor mintha csak megerõsítette volna a pap szavait.- És ennek mi köze van hozzá?- Még csak a történet hõsoldalát meséltem el. Még semmit nem tudsz a hõsök lelkérõl.

Hosszú szünetet tartott.- A szenvedésrõl - folytatta. - Az átalakulás pillanataiban születnek a mártírok. Ahhoz, hogy az emberek követhessék az álmaikat, másoknak föl kell áldozniuk magukat. El kell viselniük, hogy nevetségessé válnak, üldözik õket, és nem hisznek nekik.- Az egyház máglyára küldte a boszorkányokat, atyám.- Igen. A rómaiak pedig oroszlánok elé vetették a keresztényeket. Akik a máglyán vagy az arénában haltak meg, azok hamarosan ünnepelt hõsökké váltak az emberek emlékezetében - és ez rendjén is van. De ma valami sokkal borzalmasabbal kell szembenézniük a Fény harcosainak, ami egyáltalán nem olyan felemelõ, mint a mártírhalál. Az õ haláluk lassú és fájdalmas: a szégyen és a megaláztatás emészti el õket. Ez történt Szent Terézzel is, aki egész hátralévõ életében szenvedett. És ez történt Mária de Jesussal. És ez történt a vidám fátimai gyerekekkel: Jacinta és Francisco néhány hónap múlva meghalt, Lucia pedig kolostorba vonult, ahonnan soha többé nem tette ki a lábát.- De Bernadette-tel nem ez történt.- De igen. Börtönbe vetették, megalázták, nem hittek neki. Ezt biztosan Õ is elmesélte neked. Biztosan idézte a Jelenések szavait.- Csak néhányat - válaszoltam.-A Szûzanya azon mondatai, amelyeket a lourdes-i jelenései alatt mondott, nem tölte-nének meg egy fél oldalt sem. De egy valamitvilágosan közölt a pásztorlánnyal: "Nem ígérem, hogy boldog leszel ezen a földön." S hogy miért kellett figyelmeztetnie és vigasztalnia Bernadette-et? Mert tudta, micsoda szenvedés vár rá, ha elfogadja a küldetését.Bámultam a napot, a havat és a lombtalan fákat.- Õ egy forradalmár - folytatta a pap, és hangja megtelt alázattal. - Nagy hatalma van, a Szûzanyával beszélget. Ha összeszedné az erejét, ott lehetne az élen, õ lehetne az egyik úttörõje az emberiség lelki átalakulásának. A világ nagyon fontos pillanat elõtt áll. Ha azonban ezt az utat választja, sokat fog szenvedni. Korán világosodott meg. Eléggé ismerem már az emberi lelket, hogy tudjam, mi vár rá.

A pap felém fordult, és megfogta a vállam.- Kérlek - mondta. - Óvd meg õt a szenvedéstõl és a tragédiától. Nem fogja kibírni.- Megértem, hogy szereti, atyám. Megrázta a fejét.- Nem, semmit nem értesz. Túl fiatal vagy még, nem tudod, milyen gonosz a világ. Ebben a pillanatban magadat is forradalmárnak gondolod. Úgy érzed, együtt megváltoztathatjátok a világot, új utakat nyithattok, és a szerelmi történetetek legendává válik, s nemzedékeken keresztül fönnmarad. Még mindig elhiszed, hogy a szerelem gyõzhet.- És nem így van? Nem gyõzhet a szerelem?- De igen, gyõzhet. Ha majd eljön az ideje. Ha véget értek az égi háborúk.- Szeretem. Nem hiszem, hogy meg kéne várnom az égi háborúk végét. A szerelmem gyõzni fog.A távolba meredt.- Babilon folyóvizeinél, ott ültünk, és sírtunk - mondta, mintha csak magában beszélne. -A fûzfákra, közepette, oda függesztettük hárfáinkat.- Milyen szomorú - mondtam.- Ezek a zsoltár elsõ sorai. A számûzetésrõl szól, azokéról, akik el akartak jutni az ígéret földjére, de nem juthattak el. És ez a számûzetés még eltart egy darabig. Hogy tudnám megakadályozni a szenvedését valakinek, aki idõ elõtt akar vi

sszatérni a Paradicsomba?- Sehogy, atyám. Sehogy.

- Ott van - mondta a pap.Megláttam. Úgy kétszáz méterre lehetett tõlem. Meztelen felsõtesttel térdepelt a hóban, s messzirõl is jól láttam, milyen piros a bõre a hidegtõl.Lehajtott fejjel, imára kulcsolt kézzel térdelt. Nem tudom, hogy az elõzõ esti szertartás hatása alatt, vagy a rõzsét gyûjtõ asszony miatt éreztem úgy, hogy akit nézek, annak óriási spirituális ereje van. És nem evilági lény: Istennel és a mennyország megvilágosodott lelkeivel él egy világban. A körülötte ragyogó hó még erõsebbé tette ezt a benyomást.- Mások is vannak ezen a hegyen, akik azt csinálják, amit õ - mondta a pap. - Egész nap imádkoznak, eggyé válnak Istennel és a Szûzanyával. Angyalokkal és szentekkel beszélgetnek, próféciákat és bölcsességeket hallgatnak meg, amelyeket aztán közvetítenek a hívõk egykis csoportjának. Ha csak ennyit csinálna, nem is lenne baj. Csakhogy õ nem fog itt maradni. Be fogja utazni a világot, hogy mindenütt terjessze a Nagy Anya eszméjét. És az egyháznak ez nem fog tetszeni. A világ pedig kész megkövezni azokat, akik elsõként hirdetik ezt az eszmét.- És virágesõt fog szórni azokra, akik késõbb követni fogják õket.- Igen. De ezt õ már bizonyosan nem fogja megérni.A pap elindult felé.

- Hova megy?- Fölébresztem a révületbõl. Megmondom, hogy tetszel nekem, és áldásom adom rátok. Itt akarom megtenni, ezen a helyen, amely számára szent.Émelyegni kezdtem, mint aki fél valamitõl, de nem tudja, mi az.- Hadd gondolkodjak, atyám. Nem tudom, helyes-e.- Nem helyes - felelte. - Sok szülõ azért hibázik, mert azt hiszi, tudja, mi a legjobb a gyerekeinek. Én nem vagyok az apja, és tudom, hogy helytelenül cselekszem. De be kell teljesítenem a sorsomat.Egyre idegesebb lettem.- Ne zavarjuk meg - mondtam. - Hagyjuk, hadd fejezze be az imáját.- Nem szabadna itt lennie. Veled kéne lennie.- Talán éppen a Szûzanyával beszélget.- Lehet. De akkor is oda kell mennünk. Ha meglát minket együtt, tudni fogja, hogy mindent elmeséltem neked. Tudja, mi a véleményem.- De ma van a Szeplõtelen Fogantatás napja- vitatkoztam. - Nagyon sokat jelent neki ez a nap. Láttam, milyen boldog volt tegnap éjjel, a barlangnál.-A Szeplõtelen Fogantatás mindannyiunknak sokat jelent - felelte a pap. - De most én mondom, hogy nem akarok a vallásról vitatkozni. Menjünk oda.- Miért most, atyám? Miért most azonnal?- Mert tudom, hogy most dõl el a jövõje. És lehet, hogy a rossz utat választja.Megfordultam, és elindultam lefelé, azon az úton, amelyiken feljöttünk. A pap utánam jött.- Mit csinálsz? Nem érted, hogy egyedül te mentheted meg? Nem érted, hogy szeret, és mindent otthagyna érted?Egyre gyorsabban mentem, és nehéz volt lépést tartani velem. De a pap csak jött utánam.- Pontosan ebben a pillanatban hozza meg a döntést! Lehet, hogy úgy dönt, hogy elhagy!- kiáltotta. - Harcolj a férfiért, akit szeretsz! De nem álltam meg. Olyan gyorsan mentem,amilyen gyorsan csak bírtam, és magam mögött hagytam a hegyet, a papot, a választást. Tudtam, hogy a férfi, aki mögöttem lohol, olvas a gondolataimban, és azt is tudtam, hogy felesleges minden próbálkozás, hogy visszafor-dítson. De nem adta fel, gyõzködött, érvelt, harcolt egész úton.Mígnem odaértünk a sziklához, ahol félórája megpihentünk. Kimerülten lerogytam a földre.

Nem gondoltam semmire. Szerettem volna elmenekülni, egyedül lenni, szerettem volna, ha van idõm átgondolni az egészet.

A pap pár perc múlva utolért. Õt is kimerítette a gyaloglás.- Látod ezeket a hegyeket körülöttünk? -kérdezte. - Õk nem imádkoznak, õk maguk az Isten imái. Mert megtalálták a helyüket a világban, és ott is maradnak. Már itt voltak, mielõtt az ember fölnézett az égre, meghallotta a mennydörgést, és feltette a kérdést, hogy ki teremtette mindezt. Megszületünk, szenvedünk, meghalunk, de ezek a hegyek még mindig itt lesznek. Eljön a pillanat, amikor majd el kell gondolkodnunk azon, hogy megéri-e eny-nyit erõlködni. Miért ne lehetnénk mi is olyanok, mint ezek a hegyek: bölcsek, maradiak, helyhez kötöttek? Minek kockáztatni? Mi értelme megváltoztatni néhány tucat embert -akik rögtön el is felejtik, mit tanítottunk nekik, és új kalandok után néznek? Miért nem várjuk meg inkább, hogy bizonyos számú majom-ember magától megtanulja, amit kell, és aztán ez a tudás szenvedés nélkül terjedjen el a világban?- Valóban így gondolja, atyám? Várt néhány pillanatig.- Olvasol a gondolataimban? - kérdezte.- Nem. De ha így gondolná, nem választotta volna a vallási pályát.- Sokszor próbáltam megérteni a sorsomat - mondta. - De még nem sikerült. Beletörõdtem, hogy csak egy névtelen katona vagyok Isten seregében, és semmi mást nem csinálok, csak próbálom megmagyarázni az embereknek, hogy miért van szenvedés, fájdalom és igazságtalanság a földön. Ez minden. Kérem õket, hogy legyenek jó keresztények, mire õk mindig azt kérdezik: "Hogy hihetnék Istenben, amikor annyi szenvedés van a világon?" Én próbálom megmagyarázni azt, amire nincs magyarázat. Próbálom elmondani, hogy mindannyian egy nagy terv részei vagyunk. Hogy az angyalok háborúznak egymással, és ebbe a háborúba minket is bevontak. Próbálom meggyõzni õket arról, hogy ha néhány embernek lesz elég hite, hogy megváltoztassa a környezetét, az hamarosan az egész emberiség hasznára válik. De nem hisznek nekem. És nem tesznek semmit.- Olyanok, mint a hegyek - mondtam. -Szépek. Aki megpillantja õket, nem tud nem arra gondolni, milyen csodálatos a Teremtés. Az élõ bizonyítékai Isten irántunk érzett szeretetének. De a hegyek sorsa csupán ez a tanúság. Nem olyanok, mint a folyók, amelyek mozognak, és alakítják a tájat.- Igen. De miért ne lehetnénk mégis olyanok, mint a hegyek?- Talán azért, mert bizonyára szörnyû sorsuk van - feleltem. - Kénytelenek mindig ugyanazt a tájat bámulni.

A pap nem mondott semmit.- Én megtanultam olyan lenni, mint a hegyek - folytattam. - Mindennek megvolt a maga biztos helye körülöttem. Köztisztviselõnek készültem, úgy terveztem, hogy férjhez megyek, aztán továbbadom a gyermekeimnek a szüleim vallását, holott magam már nem voltam hívõ. Ma viszont kész vagyok megváltozni, otthagyni a régi életemet és követni a férfit, akit szeretek. Milyen jó, hogy már nem vagyok hegy: nem bírtam volna sokáig.- Bölcsen beszélsz, gyermekem.- Magam is csodálkozom. Azelõtt csak a gyerekkoromról tudtam beszélni.

Fölálltam, és indultam tovább lefelé. A pap tiszteletben tartotta a hallgatásomat, és nem szólt hozzám, amíg le nem értünk az országútig.Megragadtam a kezét, és megcsókoltam.- Most elbúcsúzom. De szeretném, ha tudná, hogy megértem a szeretetét, amit iránta érez.A pap elmosolyodott.- Én is megértem a te szeretetedet -mondta.

A nap hátralévõ részét azzal töltöttem, hogy a völgyben sétáltam. Játszottam a hóban, elmentem a szomszéd faluba, ettem egy májkré-mes szendvicset, és néztem, hogyan fociznak a helybéli srácok.Egy másik falu templomában gyertyát gyújtottam. Lehunytam a szemem, és ismételgettem az imákat, amelyeket elõzõ nap tanultam. Aztán értelmetlen szavakat kezdtem

mormolni, miközben mereven néztem az oltár mögötti Krisztus-képet. Lassan szétáradt bennem a nyelvek adománya. Sokkal könnyebben ment, mint gondoltam.Talán ostobaságnak tûnik olyan szavakat mormolni, amelyek nem jelentenek semmit, és az eszünk nem foghatja föl az értelmüket. De rajtuk keresztül a Szentlélek szólt hozzám, és olyan dolgokat mondott, amikre szükségem volt.Amikor úgy éreztem, hogy kellõképpen megtisztultam, lehunytam a szemem, és elkezdtem imádkozni."Szûz Mária, add vissza a hitem! Hadd legyek én is eszköz a kezedben. Add meg a lehetõséget, hogy a szerelmen keresztül tanuljak! Hiszen a szerelem soha senkit nem térített el az álmaitól. Hadd legyek társa és szövetségese a férfinak, akit szeretek. Õ pedig hadd tegye, amit tennie kell - de mellettem.

Már majdnem éjszaka volt, amikor visszatértem Saint-Savinbe. Az autó ott állt a ház elõtt, amelyben a szobát béreltük.-Hol voltál? - kérdezte, amint megpillantott.- Sétáltam és imádkoztam - válaszoltam. Erõsen magához szorított.- Már azt hittem, hogy elmentél. És nagyon féltem, mert te vagy nekem a legdrágább ezen a földön.- Nekem pedig te - feleltem.

Megálltunk egy településen San Martin de Unx közelében. Az elõzõ napi esõzés és havazás miatt jóval lassabban keltünk át a Pireneusokon, mint ahogy terveztük.- Remélem, találunk valami helyet, ami még nyitva van - mondta, miközben kiszállt a kocsiból. - Éhes vagyok.Nem mozdultam.- Gyere már - hívott, és kinyitotta nekem az ajtót.- Szeretnék feltenni egy kérdést. Egy kérdést, amit egyszer sem tettem fel, mióta együtt vagyunk.Azonnal elkomorodott. Magamban nevettem az aggodalmán.- Nagyon fontos kérdés?- Nagyon fontos - feleltem, és igyekeztem komolynak látszani. - A kérdésem a következõ: hova megyünk?Kitört belõlünk a nevetés.- Zaragozába - felelte megkönnyebbülten. Kiszálltam az autóból, és elindultunk, hogykeressünk egy éttermet. Eléggé lehetetlennek tûnt, hogy találunk egy olyat, amely még nyitva van: késõ éjszaka volt."Nem, nem lehetetlen. A Másik már nincs velem. Csodák pedig vannak" - mondtam magamban.- Mikor kell Barcelonába érned? - kérdeztem.Nem válaszolt, és komoly lett az arca. "Nem kéne ilyeneket kérdeznem" - gondoltam. "Úgy tûnhet fel, mintha irányítani akarnám az életét."Egy darabig csak mentünk egymás mellett szótlanul. A városka fõterén megpillantottunk egy kivilágított feliratot: Mesén El Sol.- Az ott nyitva van. Menjünk enni. Csak ennyit mondott.

A piros paprika és a szardella csillag alakzatban volt elrendezve a tányéron. Mellette néhány papírvékonyra szeletelt manchego sajt.Az asztal közepén egy égõ gyertya és egy fél üveg Riója bor.- Ez egy középkori borospince volt - mondta a fiú, aki kiszolgált minket.Rajtunk kívül nem volt más vendég a bárban. Egyszer csak fölállt az asztaltól, és odament a telefonhoz. Amikor visszajött, meg akartam kérdezni, hogy kivel beszélt - de ezúttal visszafogtam magam.- Hajnali fél háromig vagyunk nyitva -mondta a fiú. - De ha akarják, hozhatunk még sonkát, sajtot és bort, és itt maradhatnak a téren. Az ital majd elûzi a hideget.- Nem maradunk olyan sokáig - felelte. -Virradat elõtt Zaragozában kell lennünk.A fiú visszament a pult mögé. Újra megtöltöttük a poharunkat. Ismét kezdtem olyan könnyûnek érezni magam, mint Bilbaóban. A kellemes mámor most is segített, hogy ki merjük mondani, amit gondolunk, és meg tudjuk hallgatni egymást.

- Fáradt vagy már a vezetéshez, és ittunk is - mondtam, miután lenyeltem egy nagy kortyot. - Jobb lenne, ha itt maradnánk. Láttam erre egy paradort.Bólintott.- Nézd meg ezt az asztalt - szólalt meg. -A japánok ezt sibuminak hívják, ami annyit tesz: az egyszerû dolgok igazi bonyolultsága. Az emberek fognak egy csomó pénzt, drága helyekre mennek, és azt hiszik, hogy most aztán különlegesek.Ittam még egy kis bort. A parador. Még egy éjszaka mellette. A csodálatos módon visszanyert szüzességem.- Érdekes, ha egy papnövendék bonyolultságról és különlegességrõl beszél - mondtam, és próbáltam másra koncentrálni.- Igen, ezt a szerzetesrendben tanultam. Minél közelebb jutunk Istenhez a hit által, annál egyszerûbbnek látjuk. És minél egyszerûbb, annál erõsebb a jelenléte.Lecsúsztatta a kezét az asztalról.- Krisztus ácsként kezdte, fát darabolt, székeket, ágyakat és szekrényeket csinált, miközben a küldetésére készült. Ácsként kezdte, hogy megmutassa: nem számít, mivel foglalkozunk, mert bármi elvezethet Isten szeretetéhez.Hirtelen elhallgatott.- De nem errõl akarok beszélni - mondta. -Másfajta szeretetrõl akarok beszélni.Megérintette az arcomat. A bor megkönnyítette a dolgát. És az enyémet is.- Miért hallgattál el? Miért nem akarsz Istenrõl, Szûz Máriáról és a vallásos életrõl beszélni?- Másfajta szeretetrõl akarok beszélni - ismételte. - Arról, amit egy férfi és egy nõ érezhet egymás iránt, és ami szintén csodákat tehet.Megfogtam a kezét. Lehet, hogy ismerte az Istennõ titkait - de a szerelemrõl csak annyit tudott, amennyit én. Hiába utazott olyan sokat.És a szerelem nem adja olcsón magát. Nagy kockázatot kellett vállalnia: a kezdeményezé-sét. De nekem - mint minden nõnek - még nagyobb kockázatot kellett vállalnom: az odaadásét.Sokáig ültünk így, egymás kezét fogva. Láttam a szemében az õsi szorongást, amit az igaz szerelem ültet belénk, mintha próbára akarna tenni. Láttam a múlt éjszakai visszautasítás emlékét, az éveket, amelyeket egymástól távol töltöttünk, és a kolostorban töltött idõt, ahol egy olyan világot keresett, amelyben ezek a dolgok nem történhetnek meg.Láttam a szemében, hogy rengetegszer elképzelte már ezt a pillanatot: hogy mi lesz körülöttünk, milyen lesz a hajam, milyen színû ruha lesz rajtam. Szerettem volna azt mondani, hogy "igen", hogy nem fogom visszautasítani, s hogy a szívem megnyerte a háborút. Szerettem volna elmondani, mennyire szeretem, és mennyire kívánom.De hallgattam. Csak figyeltem, mint valami álmot, a belsõ küzdelmét. Láttam, hogy ott lebeg elõtte a tegnapi "nem", a félelem, hogy elveszít, a kemény szavak, amelyeket hasonló pillanatokban kellett elviselnie - mert mindenki keresztülmegy ilyeneken, és mindenki kap sebeket.Elkezdtek csillogni a szemei. Tudtam, hogy most legyõzött minden félelmet.Ekkor megfogtam egy poharat, és az asztal szélére tettem.- Le fog esni - mondta.- Pontosan. Azt akarom, hogy lökd le.- Törjek össze egy poharat?Igen, törjön össze egy poharat. Látszólag egyszerû, mégis nehéz megtenni, mert olyan félelmek rejlenek benne, amelyeket soha nem érthetünk meg igazán.Mit számít az, ha összetörünk egy olcsó poharat? Hiszen mindenkivel elõfordult már -véletlenül.- Törjek össze egy poharat? - kérdezte ismét. - De miért?- Magyarázhatnám - feleltem. - De igazából csak úgy; azért, hogy összetörjön.- Érted törjem össze?- Dehogy.Nézte az üvegpoharat az asztal szélén - és aggódott, hogy le fog esni."Te azt mondanád, hogy ez egy beavatási szertartás" - gondoltam, és kedvem lett volna hangosan is kimondani. "Ez a tilos. Az ember nem törögeti szándékosan a po

harakat. Az éttermekben, és otthon is, mindig nagyon ügyelünk arra, hogy ne tegyük a poharakat az asztal szélére. A világ megköveteli, hogy vigyázzunk a poharakra, nehogy leessenek a földre.De amikor véletlenül összetörünk egyet, rájövünk, hogy nem is olyan nagy dolog. A pincér közli velünk, hogy "semmi baj", és én még soha nem láttam, hogy valakivel kifizettettek volna egy összetört poharat. A poharak össze-törése hozzátartozik az élethez, és nem okozunk vele nagy kárt magunknak, az étteremnek vagy az ismerõseinknek.Meglöktem az asztalt. A pohár megingott, de nem esett le.- Vigyázz! - kiáltott fel ösztönösen.- Törd össze a poharat - ismételtem. "Azért törd össze, mert ez egy szimbolikuscselekedet" - gondoltam. "Próbáld megérteni, hogy nekem sokkal fontosabb dolgokat kellett magamban összetörnöm, mint ez a pohár, és most boldog vagyok, hogy megtettem. Gondolj a lelkedben dúló harcra, és törd össze ezt a poharat."Mert a szüleink megtanítottak arra, hogy vigyázni kell a poharak - és a testek - épségére. Megtanítottak, hogy a gyerekkori szenvedély nem teljesülhet be, hogy nem szabad szerzeteseket elcsábítani, hogy csodák nincsenek, és hogy nem szokás úgy elutazni, hogy nem tudjuk, hova megyünk.Kérlek, törd össze ezt a poharat - és szabadíts meg bennünket az átkozott elõítéleteinktõl, és a hülye mániától, hogy mindent meg kell magyarázni, és hogy csak azt merjük megtenni, amit a többiek helyeselnek.- Törd össze ezt a poharat - kértem még egyszer.Mereven a szemembe nézett. Majd lassan végigcsúsztatta a kezét az asztalon, és megfogta a poharat. Aztán egy hirtelen mozdulattal lelökte a földre.A csörömpölésre mindenki felkapta a fejét. S õ ahelyett hogy bocsánatot kért volna, csak né-zett és mosolygott - én pedig visszamosolyogtam rá.- Semmi baj - kiabálta a felszolgálófiú.

De õ meg sem hallotta. Fölállt, belemarkolt a hajamba, és megcsókolt.Én is megragadtam a haját, minden erõmmel magamhoz szorítottam, és beleharaptam az ajkába. Éreztem a nyelvét a számban. Milyen régóta vártam már erre a csókra. A csókra, amely gyermekkorunk ködében született, amikor még nem is érthettük, mi az a szerelem. A csókra, ami akkor is mindig ott lebegett a levegõben, amikor felnõttünk, ami egy medálba zárva beutazta a világot, s ami ott rejtõzött a tankönyvhalmok alatt. A csók, amelyet annyiszor elveszítettünk, s amelyet most újra megtaláltunk. Ebben a csókban, amely csak egy percig tartott, évek sûrûsödtek össze: a keresés, a csalódások és az elérhetetlen álmok évei.Szenvedélyesen csókoltam. Ha az a néhány ember, aki ott volt a bárban, nézett minket, bizonyára azt gondolta, hogy csak egy csókolózó párt lát. Nem tudhatták, hogy abban a csókban benne van az egész életem, az õ élete, és minden ember élete, aki vár valamire, álmodik, és keresi a helyét a világban.Abban az egyetlen percben benne volt életem minden boldog pillanata.

Levetkõztetett és belém hatolt - erõteljesen, kétségbeesetten és szenvedélyesen. Kicsit fájt, de ez egyáltalán nem érdekelt. Ahogy a gyönyör sem érdekelt abban a pillanatban. Simogattam a fejét, hallgattam a nyögéseit, és köszönetet mondtam az Úrnak, mert itt volt, bennem, és úgy éreztem, mintha életemben elõször csinálnám.Egész éjszaka szeretkeztünk - és a szerelem összemosódott az alvással és az álmokkal. Éreztem õt magamban, és magamhoz szorítottam, hogy biztos lehessek abban, hogy tényleg igaz, s hogy ne mehessen el hirtelen - mint egy kóbor lovag, aki valaha itt élt, ebben a várban, amelyet azóta szállodává alakítottak. A néma kõfalak udvarhölgyek történeteit sóhajtották, akik éjjel-nappal az ablak mellett ültek, és vártak, hulló könnyeiken keresztül néztek a messzeségbe, hátha feltûnik egy apró jel, hátha megcsillan egy halvány reménysugár.És megfogadtam, hogy velem soha nem fog ilyesmi történni. Én soha nem fogom õt elveszíteni. Mindig mellettem lesz - mert miközben az oltár mögötti feszületre szegeztem a tekintetem, hallottam a Szentlélek szavait, és tõlük tudom, hogy nem követek el bûnt.

Társa leszek egy életen keresztül, és együtt megszelídítjük a világot, ami új teremtés elõtt áll. Hirdetjük a Nagy Anyát, harcolunk Mihály arkangyal oldalán, és együtt éljük át az élen járók szenvedését és dicsõségét. Ezt mondták nekem a szavak - s én visszanyertem a hitem, és tudtam, hogy igazat mondanak.

1993. december 9., csütörtök

Arra ébredtem, hogy a keze az ölemben pihen. Már fényes nappal volt, és megszólalt egy közeli templom harangja.Megcsókolt. Még egyszer végigsimogatta a testem.- Mennünk kell - mondta. - Vége van az ünnepeknek, és biztosan óriási dugó van az autópályákon.- Nem akarok visszamenni Zaragozába - feleltem. - Oda akarok menni, ahova te. Nemsokára kinyitnak a bankok, és a kártyámmal tudok pénzt felvenni, hogy vásároljak néhány ruhát.-Azt mondtad, hogy nincs sok pénzed.- Megoldom valahogy. Könyörtelenül szakítanom kell a múltammal. Ha visszamegyek Zaragozába, úgy fogom érezni, hogy hülyeséget csináltam, s hogy már úgysincs sok hátra a vizsgákig, és két hónapot igazán kibírunk egymás nélkül, amíg befejezem a tanulmányaimat. Ésha sikerül a vizsgám, nem akarom majd elhagyni Zaragozát. Nem, nem mehetek vissza. Le kell rombolnom az összes hidat, amely ösz-szeköt azzal a nõvel, aki voltam.- Barcelona - dünnyögte magában.- Tessék?- Semmi. Utazgassunk még egy kicsit.- De neked még van egy elõadásod. -Addig még van két nap - felelte. Valahogyfurcsán csengett a hangja. - Menjünk el valahova. Nem akarok rögtön Barcelonába menni.Fölkeltem. Nem akartam a problémákkal foglalkozni. Ha valakivel elõször szeretkezem, másnap reggel mindig ugyanazzal a furcsa érzéssel ébredek, ami az ünnepélyesség és a szégyen keveréke.Odamentem az ablakhoz, résnyire elhúztam a függönyt, és kinéztem a kis utcácskára. A házak erkélyén ruhák száradtak. Odakint még mindig harangoztak.- Van egy ötletem - mondtam. - Menjünk el oda, ahol gyerekkorunkban már jártunk. Azóta egyszer sem voltam ott.-Hol?- Menjünk el a piedrai kolostorhoz.

Amikor kiléptünk a szállodából, még mindig kongtak a harangok, és azt javasolta, hogy térjünk be a templomba.-Mást se csinálunk - feleltem. - Templomok, imák, szertartások...- Szeretkeztünk - mondta. - Háromszor berúgtunk. Sétáltunk a hegyekben. Egyaránt szem elõtt tartottuk Isten szigorát és kegyességét.Már megint hülyeséget mondtam. Hozzá kell szoknom ehhez az új élethez.- Bocsáss meg - mondtam.- Csak egy rövid idõre térünk be. Ez a harangszó jel.Teljesen igaza volt, de ezt csak másnap értettem meg. Betértünk a templomba, aztán anélkül hogy meg tudtuk volna fejteni a titkos jel értelmét, kijöttünk, beültünk az autóba, és négy órát utaztunk, míg odaértünk a piedrai kolostorhoz.

A kolostor teteje régen beomlott, és a szobroknak hiányzott a fejük - kivéve egyet.Körülnéztem. Annak idején bizonyosan erõs akaratú férfiak laktak itt, akik mindig ügyeltek arra, hogy minden egyes kõ tiszta legyen, s hogy lehetõleg minden padot a korszak valamelyik nagy tekintélye foglalja el.Most azonban csak romokat láttam. Romokat, amelyeket gyerekkorunkban várakká varázsolt a képzeletünk, romok, amelyek közt any-nyit játszottunk, s ahol annyiszor kerestem az én kis hercegemet.A piedrai kolostor szerzetesei évszázadokon keresztül õrizték a saját kis Paradi

csomukat. S mivel a kolostort egy medencébe építették, ingyen jutottak hozzá ahhoz, amit a szomszédos települések lakói csak koldulással tudtak megszerezni: a vízhez. A Piedra folyó itt több tucat vízesésre, patakra és tóra szakadt, így lehetõvé tette, hogy buja növényzet alakuljon ki körülötte.De ha az ember gyalogol néhány száz métert, máris kiér a kanyonból, és a szárazság és pusztulás látványa fogadja. Maga a folyó is, miután átszelte a medencét, kicsiny patakként csordogál tovább - mintha minden erejét és energiáját otthagyta volna.A szerzetesek tudták ezt, és drágán szállították a vizet szomszédaiknak. A kolostor történetében egymást követték a csaták a szerzetesek és a falvak között.Mindeközben Spanyolország is rengeteget háborúzott, így aztán a piedrai kolostort át kellett alakítani kaszárnyává. A templom központi hajójában lovak sétálgattak, a padok között katonák táboroztak, akik pornográf történetekkel szórakoztatták egymást, és a szomszéd falvak asszonyaival háltak.Késve bár, de a szerzeteseket utolérte a bosz-szú: a kolostort kifosztották és lerombolták.Örökre vége lett a paradicsomi életnek. Most a jogi csaták követték egymást, és az egyik per során valaki azt mondta, hogy a szomszédos települések lakói valójában nem tettek egyebet, mint végrehajtották Isten egyik parancsát. Krisztus ugyanis azt mondta: "adjatok inni a szomjazónak". A papok azonban süketek maradtak e szavakra, így hát Isten elûzte õket, mert senki sem birtokolhatja a természetet.És talán ez az oka annak is, hogy - bár a kolostor nagy részét újjáépítették, és szállodává alakították - a fõtemplom továbbra is romokban hever. Mert a szomszéd népek utódai máigsem felejtették el, milyen nagy árat fizettek dédapáik a vízért - amit a természet ingyen ad.- Kit ábrázol ez a szobor, amelynek megmaradt a feje? - kérdeztem.-Ávilai Szent Terézt - felelte. - Neki nagy hatalma van. Hiába minden háború és bosszúszomj, õt senki fia nem merészelte bántani.

Kézen fogott, és kiléptünk. Sétáltunk a kolostor óriási kerengõjén, felmásztunk a széles kõlépcsõkön, és megcsodáltuk a belsõ kertek pillangóit. Minden részletére emlékeztem gyermekkoromból - mert úgy tûnik, a legrégebbi emlékeink a legtartósabbak.Emlékek. Mintha mindaz, ami ez elõtt a hét elõtt történt, egy másik életemhez tartozna. Akár csak a múlt hónap is. Legszívesebben örökre el is felejteném ezt a korszakot, mert nem lengte be a szerelem szellõje. Az volt az érzésem, mintha már évek óta mindennap ugyanígy ébrednék, ugyanazokat a dolgokat csinálnám, és ugyanazt álmodnám.Eszembe jutottak a szüleim, a szüleim szülei és a barátaim. Eszembe jutott, mennyit harcoltam valamiért, amit nem is akartam igazán.Miért csináltam ezt? Nem találtam magyarázatot. Talán mert lusta voltam más utat keresni magamnak. Talán mert féltem, mit gondolnak majd a többiek. Talán túlságosan fárasztó másnak lenni. Talán mert az emberiség arra van kárhoztatva, hogy mindig az elõzõ nemzedék nyomdokaiban járjon. Mígnem - jutottakeszembe a pap szavai - néhányan elkezdenek másként gondolkodni és viselkedni.Akkor viszont az egész világ megváltozik, és vele együtt mi is megváltozunk.De én már most sem akartam ilyen lenni. A sors visszavette tõlem mindazt, amim volt, helyettük viszont adott egy lehetõséget, hogy magamtól megváltozzak, és segítsek átalakítani a világot.Megint a hegyekre gondoltam és a hegymászókra, akikkel séta közben találkoztunk. Fiatalok voltak, színes ruha volt rajtuk, hogy észrevegyék, ha valaki elveszne a hóban, és jól ismerték a csúcshoz vezetõ utat.A lejtõk már tele voltak alumíniumszegecsekkel: a hegymászóknak csak át kellett vetni rajtuk kampós végû köteleiket, hogy biztonságban föl tudják húzni magukat. Azért jöttek, mert egy kis szünidei kalandra vágytak, és hétfõn azzal a tudattal mennek vissza dolgozni, hogy kihívták - és legyõzték - a természetet.Pedig errõl szó sincs. Csak az elsõk voltak igazán bátrak, akik elhatározták, hogy felfedezik az utakat. Volt, aki félútig sem jutott el, és lezuhant egy szakad

ékba. Mások elvesztették az ujjaikat, amelyek elhaltak a fagyban. Voltak, akik egyszerûen eltûntek. De egy napon valaki eljutott a csúcsra.És õ pillantotta meg elõször föntrõl a tájat, és az õ szíve dobogott föl boldogan. Mert merte vállalni a kockázatot, és most gyõzelmével azokat is híressé tette, akik útközben meghaltak.Lehet, hogy lent a mélyben azt gondolják az emberek: "Semmi nincs ott fönn, csak egy táj. Mi olyan jó abban?"De az elsõ hegymászó tudta, mi a jó benne: elfogadni a kihívást, és menni elõre. Tudta, hogy egyetlen nap sem olyan, mint a másik, mert mindegyik tartogat egy csodát, egy mágikus pillanatot, amikor az univerzum összeomlik, és új csillagok születnek.Az elsõ ember, aki megmászta azt a hegyet, bizonyára ugyanazt kérdezte magában, amit azok az értetlen emberek a mélyben, amikor megpillantotta a kis házikóikat füstölgõ kéményeikkel: "Ezeknek biztosan minden napjuk egyforma. Mi a jó abban?"A hegyeket már megmászták, az ûrhajósok már eljutottak a világûrbe, s a tengereken sincs már egyetlen aprócska sziget sem, amit ne fedeztek volna föl. De hátravan még a lélek meghódítása - és most én is kaptam egy lehetõséget, hogy részt vegyek benne.Nagy áldás ez. Az elöljáró nem értett semmit. Ezek a sebek nem fájnak.Boldogok, akik megtehetik az elsõ lépéseket. Egy napon megértik az emberek, hogy mindannyian tudunk az angyalok nyelvén beszélni, hogy mindannyian megkaptuk a Szentlélek adományait, és képesek vagyunk csodákat tenni, gyógyítani, látni a jövõt és megérteni az élet titkát.

Egész délután a kanyonban sétáltunk, és felidéztük gyerekkorunk emlékeit. Egész utazásunk alatt ez volt az elsõ alkalom, hogy errõl beszélgettünk. Amikor Bilbaóba tartottunk, úgy tûnt, hogy õt már nem érdekli Soria.Most viszont részletesen kikérdezett minden barátunkról, tudni akarta, hogy boldogok-e, és mivel foglalkoznak.Végre megérkeztünk a Piedra legnagyobb vízeséséhez, amely egyesíti a kis patakok vizeit, majd így megnövekedve csaknem harminc méter magasból zúdul a mélybe. Megálltunk a parton, hallgattuk a fülsiketítõ robajt, és gyönyörködtünk a szivárványban, amit a nagy vízesések párájában lehet látni.- A Lófarok - mondtam, és magam is elcsodálkoztam, hogy még emlékszem a nevére, pedig nagyon régen hallottam.- Emlékszem... - kezdte.- Igen! Tudom, mit akarsz mondani!Hát persze, hogy tudtam! A vízesés mögött egy óriási barlang rejtõzött. Gyerekkorunkban, amikor elõször jártunk ott, annyira lenyûgözött minket a látvány, hogy napokig másról sem tudtunk beszélni.- A barlang - mondta. - Menjünk oda!A lezúduló víz alatt lehetetlen átjutni. Az egykori szerzetesek azonban építettek egy alagutat, amely a vízesés legmagasabb pontjától indul, és a föld alatt elvezet a barlanghoz.Nem volt nehéz megtalálni a bejáratot. Nyáron biztosan ki volt világítva, hogy lehessen látni az utat, de most mi voltunk az egyedüli látogatók, és az alagútban koromsötét volt.- így is bemegyünk? - kérdeztem.- Hát persze. Bízzál bennem!

Leereszkedtünk a lyukon a vízesés mellett. Noha tökéletes sötétség vett körül, tudtuk, hova megyünk. És megkért, hogy bízzak benne."Köszönöm, Uram" - gondoltam, miközben egyre mélyebbre hatoltunk a föld gyomrában. "Eltévedt bárány voltam, de Te visszafogadtál. Az életem halott volt, de Te föltámasztottad. A szívemben már nem lakott szerelem, de Te visszaadtad nekem ezt az adományt."A vállába kapaszkodtam. A szeretõm vezette lépteimet a sötétség útjain, és nem féltem, mert tudtam, hogy megtaláljuk a fényt, és boldogok leszünk. Lehetséges, hogy lesznek pillanatok, amikor majd fordítva lesz: én fogom õt vezetni, ugyanilyen szeretettel és biztonsággal,

míg el nem érünk egy nyugodt helyre, ahol megpihenhetünk.

Lassan mentünk, és úgy látszott, soha nem ér véget az ereszkedés. Talán a mélyben egy újabb beavatási szertartás vár - ami egy olyan korszak végét jelzi, amelyben semmilyen fény nem ragyogta be az életem. Micsoda idõpocsé-kolás volt egy helyben vesztegelni, és mindenáron azon igyekezni, hogy gyökeret eresszek olyan talajban, amelyben már nem nõ semmi.De Isten jó volt hozzám, és újra lelket öntött belém, a kalandvágyat és a férfit, akire -öntudatlanul is - egész életemben vártam. Nem éreztem semmiféle lelkifurdalást, amiért elhagyta miattam a szerzetesrendet, hiszen számtalan módon szolgálhatja még az Urat, ahogy a pap is megmondta. És a szerelmünk csak tovább sokszorozza a lehetõségeket. Hiszen mostantól én is szolgálhatok és segíthetek - és mindezt neki köszönhetem.Majd együtt járjuk a világot: õ vigaszt nyújt az embereknek, én pedig vigaszt nyújtok neki."Köszönöm, Uram, amiért segítettél, hogy szolgálhassak. Add, hogy méltó legyek rá. Adj erõt, hogy mellette lehessek a küldetésében, hogy bejárhassam vele a földet, és új lelki életet kezdhessek. Hogy minden napunk olyan legyen, amilyenek ezek voltak: megállás nélkül vándoroljunk, gyógyítsuk meg a betegeket, vigasztaljuk meg a szomorkodókat, és mindenkinek beszéljünk a Nagy Anya irántunk érzett szeretetérõl."

Hirtelen újra meghallottuk a víz morajlását, a fény elárasztotta az utat, és a sötét alagút egyszerre a föld egyik legszebb látványosságát tárta elénk. Egy hatalmas barlangban voltunk -akkora volt, mint egy katedrális. Három fala kõbõl volt, a negyedik pedig a Lófarok volt, melynek lezúduló vize a lábaink elõtt csobbant bele a smaragdzöld tóba.A lenyugvó nap sugarai áthatoltak a vízesésen, és a nedves falak csodálatosan felragyogtak.Nekidõltünk a sziklának, és egy szót sem szóltunk.Azelõtt, amikor gyerekek voltunk, azt képzeltük, hogy ez a barlang a kalózok rejtekhelye, s itt õrzik kincseiket. Most viszont a Földanya csodája volt. Úgy éreztem magam, mintha a méhében volnék, tudtam, hogy velünk van, kõ-falai oltalmaznak minket, vízfala pedig lemossa a bûneinket.- Köszönöm - mondtam hangosan.- Kinek köszönöd?- Neki. És neked, hiszen általad adta vissza a hitemet.Közelebb ment a földalatti tóhoz. Gyönyörködött a vízben, és mosolygott.- Gyere ide - kérte. Odamentem.- El kell mondanom valamit, amit még nem tudsz - mondta.Szavai felizgattak. De a tekintete nyugodt volt, és ez engem is megnyugtatott.-A világon minden ember kapott valami adományt az égtõl - kezdte. - Ez valakiben magától megmutatkozik, valakinek viszont meg kell dolgoznia érte, hogy megtalálja. Én négy évig dolgoztam érte a rendben.Most szerepet kellett játszanom - ahogy õ mondta, amikor összetûzésbe kerültünk az öreggel. Akkor megmagyarázta, miért nem szabad elfogadni a felkínált szerepet, de most színlelnem kellett: hogy nem tudok semmit."Nem követek el hibát, hiszen ez nem a sikertelen ember színjátéka, hanem a boldog emberé" - gondoltam.- Milyen az élet a kolostorban? - kérdeztem, mert egy kis idõt akartam nyerni, hogy jobban beleélhessem magam a szerepembe.- Az most nem érdekes - mondta. - Az a lényeg, hogy kifejlesztettem magamban egy ké-pességet. Tudok gyógyítani, amikor Isten is úgy akarja.- De jó! - kiáltottam, meglepõdést színlelve. - Nem kell többet orvosra költenünk!Nem nevetett. Én meg idiótának éreztem magam.-Azokon a karizmatikus találkozókon fejlesztettem ki a képességeimet, amin egyszer te is ott voltál - folytatta. - Elõször meglepõdtem. Imádkoztam, kértem a Szentlelket, hogy jöjjön el, aztán rátettem a kezem a betegre - és az meggyógyult.

Sok embernek adtam vissza így az egészségét. Szép lassan elterjedt rólam a hír, hogy gyógyítok, és mindennap sorban álltak az emberek a kolostor kapuja elõtt, hogy a segítségemet kérjék. Minden elfertõzõdött és bûzös sebben Jézus sebeit láttam.- Büszke vagyok rád - mondtam.-A kolostorban nem mindenki nézte jó szemmel, de az elöljáróm támogatott.- Folytassuk ezt a nemes munkát. Járjuk együtt a világot. Én megtisztítom a sebeket, te megáldod a betegeket, Isten pedig csodát tesz.Elfordult, és a tóra szegezte a tekintetét. Az volt az érzésem, hogy van még valaki a barlangban - ugyanúgy, mint Saint-Savinben, amikor a kút mellett borozgattunk.- Egyszer már elmeséltem, de elmondom még egyszer - folytatta. - Egyik éjszaka arra ébredtem, hogy nagy fényesség támadt a szobámban. Láttam a Nagy Anya arcát és szeretetet sugárzó tekintetét. Attól kezdve idõnként megje-lent nekem. Én nem tudom hívni, mindig magától jön. Amikor elõször megjelent, már tudtam róla, hogy van egy forradalmár csoport, akik meg akarják reformálni az egyházat. Tudtam, hogy a gyógyítás mellett más küldetésem is van a földön: el kell fogadtatnom az emberekkel a Nõisten létezését. Hogy a nõi princípium, az Irgalom oszlopa újra az égig magasodjon, és a Bölcsesség Temploma újra fölépüljön az emberek szívében.Néztem. Az arca, amin eddig feszültség tükrözõdött, most újra kisimult.-Ezért azonban nagy árat kellett fizetnem. De kész voltam bármit megtenni.Elhallgatott. Nem tudta, hogyan folytassa.- Mit akarsz azzal mondani, hogy kész voltál? - kérdeztem.- Az Istennõhöz csupán szavak és csodák által is eljuthatnánk. De a világ nem így mûködik, és aki erre az útra lép, annak sok szenvedéssel, könnyel és értetlenséggel kell szembenéznie."Ó, az a pap" - gondoltam. "Félelmet akar ültetni a szívébe. De majd én biztatom."- Nem fájdalom, hanem a szolgálat dicsõsége kíséri azt, aki erre az útra lép - mondtam.-Az emberek többsége még mindig nem hisz a szeretetben.Éreztem, hogy valamit akar még mondani, de nem tud. Gondoltam, talán segíthetek neki.- Ezen én is nemrég gondolkodtam - mondtam. - Az elsõ ember, aki megmászta a Pireneusok legmagasabb csúcsát, tudta, hogy ka-landok nélkül nem sok értelme van az életnek.- Mit értesz azon, hogy az élet értelme? -kérdezte, és láttam rajta, hogy megint ideges. - Az Istennõ egyik neve Kegyelmes Miasszonyunk, és minden emberre áldást szór, aki tudja, hogyan fogadja. Soha nem ítélhetjük meg mások életét. Mindenki csak a maga fájdalmait és lemondásait ismeri. Lehet, hogy úgy érzed, jó úton jársz, de soha ne gondold, hogy ez az egyetlen helyes út. Jézus azt mondta: Atyám házában sok lakás van. A képesség Isten adománya. De nem vagyunk kevésbé értékesek akkor sem, ha egyszerû, emberhez méltó életet élünk, szeretjük felebarátainkat, és szorgalmasan dolgozunk. Máriának volt egy földi jegyese, aki a névtelen munka értékét szimbolizálja. S bár háttérbe szorult, mégiscsak õ szerzett élelmet és tetõt családja feje fölé. Nélküle sem a felesége, sem a fia nem teljesíthette volna a feladatát. Az õ munkája ugyanolyan fontos, mint családjáé, bár errõl hajlamosak vagyunk megfeledkezni.Nem feleltem semmit. Megfogta a kezem.- Bocsásd meg a türelmetlenségemet. Megcsókoltam a kezét, és gyengéden az arcomra tettem.- Éppen ezt akarom elmondani - felelte, és megint mosolygott. - Hogy amikor újra találkoztam veled, azonnal megértettem, hogy nem okozhatok neked szenvedést a küldetésemmel.Kezdett nyugtalanítani.- Tegnap hazudtam neked. Ez volt az elsõ és az utolsó hazugságom - folytatta. - Valójában nem a kolostorba mentem, hanem a hegyekbe, és a Nagy Anyával beszélgettem. Azt mondtam neki, hogy ha akarja, elhagylak, hogy folytathassam az utam. Megyek tovább, és állok elébe a nehézségeknek: a betegek hosszú sorának, az éjszak

ai utazásoknak, a hitetlenek értetlenségének, a kiábrándultak cinikus tekintetének. Ha kívánja, lemondok arról, amire a legjobban vágyom az egész világon: rólad.Megint eszembe jutott a pap. Igaza volt. Tényleg azon a reggelen készült döntést hozni.- De - folytatta - ha megoldhatnám másként is ezt a borzalmas helyzetet, megígérném, hogy az irántad érzett szerelmem által fogom szolgálni a világot.- Miket beszélsz? - kérdeztem rémülten. Úgy tûnt fel, mintha meg sem hallotta volna.- Nem kell hegyeket elmozdítani a helyükbõl, hogy bebizonyítsuk a hitünket - mondta. - Kész volnék szembenézni a szenvedéssel -de egyedül. Nem akarok senki mást belerángatni. Ha folytatom ezt az utat, soha nem lehet kis házikónk fehér függönyökkel és szép kilátással.- Hallani sem akarok arról a házról! -mondtam, és nagyon kellett uralkodnom magamon, hogy ne kiabáljak. - El akarlak kísérni, veled akarok lenni a harcban, ott akarok lenni az elsõk között. Hát nem érted? Visszaadtad a hitemet!

A nap odébb vonult, és fénye elárasztotta a barlang falait. De egyre kevésbé érdekelt a látvány.Isten a Paradicsom közepén rejtette el a Poklot.- Te nem tudod - mondta, és szinte könyör-gött a szemével, hogy értsem meg -, te nem tudod, milyen nehéz és kockázatos ez az élet.- De te boldog voltál így!- Én boldog vagyok így. De ez az én életem. A szavába akartam vágni, de nem hallottameg, mit mondok.-Szóval tegnap arra kértem a Szûzanyát, hogy tegyen csodát - folytatta. - Kértem, hogy vegye vissza tõlem az adományt.Nem akartam hinni a fülemnek.- Van egy kis pénzem, és rengeteg tapasztalatot szereztem az utazásaim során. Veszünk egy házat, szerzek egy állást, és úgy fogom szolgálni az Urat, ahogy Szent József tette, a névtelen ember alázatával. Nincs szükségem csodákra, hogy megmaradjak a hitemben. Rád van szükségem.A lábaim remegni kezdtek, az ájulás környékezett.- És abban a pillanatban, amint kimondtam, hogy szeretném, ha visszavenné a képességemet, elkezdtem beszélni a nyelveket - folytatta. - És a nyelvek ezt mondták: "Tedd a kezed a földre. Az adomány kiszáll belõled, és visszatér az Anya ölébe."Kétségbeestem.- Ugye nem...- De igen. Azt tettem, amit a Szentlélek parancsolt. És a köd feloszlott, a nap pedig fölragyogott a hegyek között. Éreztem, hogy a Szûzanya megért engem - mert õ is nagyon szeretett.- De õ követte a férjét! És elfogadta a fia sorsát!- Mi nem vagyunk olyan erõsek, mint õ, Pilar. A képességem átszáll valaki másra - nem vész kárba, ne félj. Tegnap a bárban Barcelonába telefonáltam, és lemondtam az elõadást. Zaragozába megyünk: te ott sok embert ismersz, nem lesz nehéz új életet kezdenünk. Hamar találok állást.Elvesztettem a fejem.- Pilar! - kiáltotta.De én már elindultam visszafelé az alagúthoz, és nem érdekelt, hogy nincs kibe kapaszkodnom. És jöttek utánam a betegek, akik most meg fognak halni, a családok, akik szenvedni fognak, a csodák, amiket már nem fog véghez vinni senki, a nevetések, amik nem fogják megszépíteni a világot, és a hegyek, amelyek most már örökké ott maradnak a helyükön.Nem láttam semmit - csak a teljes sötétséget, ami körülvett.

1993. december 10., péntek

A Piedra folyó partján ültem, és sírtam. Igen homályos és zavaros emlékeim vanna

k arról az éjszakáról. Csak azt tudom, hogy közel voltam a halálhoz - de nem emlékszem, milyen volt az arca, és hová vitt.Szeretném fölidézni - hogy kiûzhessem a szívembõl. De nem megy. Az egész olyan, mint egy álom, attól a pillanattól kezdve, hogy kiértem a sötét alagútból, és kint ugyanolyan sötét világ fogadott, mert már leszállt az este.Egyetlen csillag sem ragyogott az égen. Homályosan emlékszem, hogy odamentem az autóhoz, kivettem a kis táskámat, és elindultam, csak úgy, céltalanul. Azt hiszem, kijutottam az országútra, és stoppal akartam eljutni Zaragozába, de senki nem vett föl. Végül úgy döntöttem, hogy visszamegyek a kolostor kertjébe.A víz morajlása mindenütt jelen volt - minden oldalról vízesések vettek körül, és az voltaz érzésem, hogy bármerre megyek, a Nagy Anya mindenhová követ. Igen, Õ szerette a világot. Ugyanannyira szerette, mint Isten - hiszen õ is föláldozta egyetlen fiát az emberekért. De vajon tudta-e, milyen az, ha egy nõ szeret egy férfit?Lehet, hogy szenvedett a szeretettõl, de az másfajta szeretet volt. Az õ égi Jegyese mindent ismert, csodákat tett. Földi jegyese alázatos munkás volt, aki mindent elhitt, amit az álmai mondtak. Õ soha nem tudta, milyen elhagyni egy férfit, vagy milyen az, ha minket hagy el egy férfi. Amikor József el akarta kergetni, mert terhes lett, égi Jegyese azonnal közbelépett, és leküldött egy angyalt, hogy megakadályozza a tragédiát.A fia elhagyta. De a fiúk mindig elhagyják a szüleiket. Könnyû a felebarátaink, a világ vagy a fiunk iránt érzett szeretet miatt szenvedni: hiszen ez a szenvedés szinte hozzátartozik az életünkhöz. Azt az érzetet keltheti bennünk, hogy fájdalmunk szép és nemes. És könnyû azért szenvedni, mert szeretünk valamit, vagy mert küldetésünk van: az ilyen szenvedés csak jobbá tesz minket.De mi értelme van egy férfi miatt szenvedni? Semmi. És a poklok kínját járjuk, ahol nincs nemesség és nagyság - csak a gyötrelem.

Azon az éjszakán lefeküdtem a fagyos földre, és rögtön elkábított a hideg. Egy pillanatra átvillant az agyamon a gondolat, hogy meg is halhatok, ha nem szerzek valami meleg ruhát -de kit érdekel? Minden, ami fontos volt az életemben, egy hét alatt történt velem - és egy perc alatt szertefoszlott, még arra se volt idõm, hogy megszólaljak.A testem remegni kezdett a hidegtõl, de nem törõdtem vele. Majd csak abbahagyja - ha már minden energiáját elpazarolta arra, hogy felmelegedjen. Akkor végre megpihenhet. És magához ölel a halál.Több mint egy óráig remegtem. És akkor rám köszöntött a mélységes nyugalom.Mielõtt végleg lehunytam a szemem, anyám hangját hallottam. Egy történetet mesélt, amelyet gyerekkoromban többször is elmondott, csakhogy akkor még nem is sejtettem, hogy rólam szól.

"Egy fiú és egy lány õrülten egymásba szeretett" - hallottam anya hangját álom és önkívület határán. "Elhatározták, hogy eljegyzik egymást. A jegyesek mindig megajándékozzák egymást, de a fiú szegény volt: minden vagyona az az óra volt, amelyet a nagyapjától örökölt. Kedvesének szép hajára gondolt, és úgy döntött, hogy eladja az órát, hogy az árából vehessen egy szép ezüst hajcsatot. A lánynak se volt pénze ajándékra. Elment tehát a falu legnagyobb kereskedõjéhez, és eladta a haját. Az árából pedig vett egy aranyláncot kedvese órájára. Amikor találkoztak, az eljegyzés napján, a lány odaadta a fiúnak a láncot az órára, amit az eladott, a fiú pedig odaadta a lánynak a hajcsatot, amelyet már nem volt hova tûzni."

Arra ébredtem, hogy egy férfi rázza a vállam.- Igya meg! - mondta. - Igya meg gyorsan! Fogalmam sem volt, mi történik velem, ésnem volt erõm ellenkezni se. Kinyitotta a számat, és beletöltött valami folyadékot, ami belülrõl fölmelegített. Ekkor vettem észre, hogy ingujjban van - a kabátja rajtam volt.- Igyon még! - mondta.Nem tudtam, mi történik velem, de engedelmeskedtem. Aztán újra lecsukódtak a szemeim.

A kolostorban tértem ismét magamhoz. Egy nõt pillantottam meg, aki engem nézett.-Majdnem meghalt - mondta. - Ha nem talált volna magára a kolostor õre, már nem lenne köztünk.Valahogy fölkászálódtam, de nem voltam egészen magamnál. Homályosan fölrémlett, hogy mi történt elõzõ nap, és azt kívántam, bárcsak ne talált volna rám az az õr.De ha már így elszalasztottam a megfelelõ pillanatot, hogy meghaljak, sajnos tovább kell élnem.A nõ elkísért a konyhába, és megkínált kávéval, keksszel és olívaolajas kenyérrel. Nem kérdezett semmit, és én sem kezdtem el magyarázkodni. Amikor végeztem az evéssel, ideadta a táskámat.- Nézze meg, hogy megvan-e mindene -mondta.- Biztos. Nem is volt semmim.- De van egy élete, kedvesem. Hosszú élete. Jobban kéne vigyáznia rá.-Van itt a közelben egy falu, ahol van egy templom - mondtam, és szerettem volna sírni. - Tegnap, mielõtt idejöttem, bementem oda valakivel.Nem tudtam, hogyan folytassam.- Egy gyerekkori barátommal. Már elegem volt belõle, hogy folyton a templomokat járjuk, de éppen harangoztak, és õ azt mondta, hogy ez egy jel, és be kell mennünk.A nõ teletöltötte a csészémet, aztán magának is öntött egy kis kávét, és leült, hogy meghallgassa a történetemet.- Beléptünk a templomba - folytattam. - Rajtunk kívül nem volt ott senki, sötét volt. Kerestem, hátha meglátom a jelet, de az oltárokon és a szenteken kívül nem láttam semmit. Egyszer csak motoszkálást hallottunk az emelvényrõl, az orgona körül. Odanéztünk, és megpillantottunk néhány fiút, akik éppen kezdték hangolni a gitárjukat. Úgy döntöttünk, hogy leülünk egy kicsit, és hallgatunk egy kis zenét, mielõtt útra kelünk. Nem sokkal késõbb belépett egy férfi, és leült mellénk. Láthatóan nagyon jó kedve volt, és fölkiáltott a fiúknak, hogy játsszanak egy pasodoblét.- De hiszen az a bikaviadalok zenéje! - kiáltott a nõ. - Remélem, nem teljesítették a kérését.- Nem. De nevettek, és játszottak egy fla-mencót. Én és a gyerekkori barátom csak ül-tünk, és hallgattuk a zenét, és úgy éreztük, mintha leszállt volna közénk a mennyország: a templom, a meghitt sötétség, a gitárok hangja és a mellettünk ülõ férfi vidámsága - mindez olyan volt, mint valami csoda. Lassacskán megtelt a templom. A fiúk csak játszották a flamen-cót, és aki belépett, mind mosolygott, és fokozatosan rájuk ragadt a zenészek vidámsága. A barátom megkérdezte, nem akarom-e meghallgatni a misét, amely mindjárt kezdõdik. Azt feleltem, hogy nem, mert hosszú út áll még elõttünk. És elindultunk, de elõbb még megköszöntük az Istennek, hogy ilyen szép pillanatokkal ajándékozott meg. A kapuban láttuk, hogy rengeteg ember igyekszik a templomba. Tényleg rengetegen jöttek, talán az egész falu, és arra gondoltam, hogy bizonyosan ez az utolsó igazi katolikus falu egész Spanyolországban. Talán mert olyan vidámak a miséik. De amint beültünk az autóba, észrevettük, hogy egy menet közeleg. Egy koporsót hoztak. Valaki meghalt, és gyászmisét tartottak a lelki üdvéért. Amint a menet odaért a templom kapujához, a zenészek abbahagyták a flamencót, és elkezdtek játszani egy halotti zenét.- Isten irgalmazzon annak a léleknek -mondta a nõ, és keresztet vetett.- Isten irgalmazzon neki - mondtam, és én is keresztet vetettem. - De az, hogy beléptünk abba a templomba, tényleg egy jel volt. Annak a jele, hogy a történetek vége mindig szomorú.A nõ rám nézett, és nem szólt semmit. Aztán kiment, majd néhány papírlappal és egy tollal tért vissza.

- Menjünk ki a levegõre - mondta. Kimentünk. Hajnalodott.- Lélegezzen mélyeket - mondta. - Hadd járja át ez a friss reggeli levegõ a tüdejét, s hadd fusson szét az ereiben ez az új nap. Ha jól sejtem, tegnap nem véletlenül tévedt el.

Nem válaszoltam semmit.-Azt hiszem, nem értette meg a saját története lényegét - folytatta. - Csak a szomorú végét látta, és elfelejtette, milyen boldog pillanatokat töltött a templomban. Elfelejtette, milyen érzés volt, amikor leszállt a menny a földre, és milyen jó volt ezt a csodálatos élményt együtt átélni a ...Megállt, és elmosolyodott.- ... a gyermekkori barátjával - mondta és rám kacsintott. - Jézus azt mondta: "A holtak eltemetését pedig hagyjátok a holtakra." Mert õ tudja, hogy a halál nem létezik. Az élet már akkor is létezett, amikor még meg sem születtünk, és akkor is fog létezni, amikor elhagyjuk ezt a világot.A szemeim megteltek könnyel.- Ugyanígy van a szeretettel is - folytatta. -Már azelõtt is létezett, és mindig létezni fog.- Az az érzésem, hogy ismeri az életemet -mondta.- A szerelmi történetekben mindig rengeteg közös vonás van. Én is túlestem rajta valami-kor. De nem emlékszem rá. Csak arra emlékszem, hogy aztán újra rám talált a szerelem, de egy új férfi, új remények és új álmok képében. Ekkor átnyújtotta a papírlapokat és a tollat.- írjon le mindent, amit érez. Tépje ki a lelkébõl, tegye ide a papírra, és aztán dobja el. A legenda szerint a Piedra folyó vize olyan hideg, hogy minden, ami beleesik - a falevelek, a bogarak, a madártollak -, kaviccsá változik. Ki tudja, talán a szenvedést is ott lehet hagyni.Megfogtam a lapokat. Megcsókolt, és azt mondta, ha akarok, visszajöhetek ebédelni.- Ne feledkezzen el egy nagyon fontos dologról! - kiáltotta utánam. - A szeretet megmarad. Csak a férfiak változnak!Nevettem, és õ még utánam intett. Sokáig néztem a folyót. Addig sírtam, amíg el nem fogytak a könnyeim. Aztán elkezdtem írni.

Epilógus

Az egész napot írással töltöttem, azután még egyet és még egyet. Minden reggel kimentem a Piedra folyóhoz. Esténként megjelent a nõ, belém karolt, és bevitt magához a kolostorba. Kimosta a ruháimat, vacsorát készített, jelentéktelen dolgokról beszélt, aztán lefektetett.Egyik reggel, amikor már majdnem kész voltam a kézirattal, autózajt hallottam. Nagyot dobbant a szívem, de nem akartam hinni neki. Már úgy éreztem, hogy megszabadultam mindentõl, visszatérhetek a világba, és újra részt vehetek benne.Túl vagyok a nehezén - bár még hiányzik.De a szívem nem csalt. Föl se kellett emelnem a fejem a kéziratról, felismertem a lépteit, és éreztem, hogy õ az.- Pilar - mondta, és leült mellém.Nem feleltem. írtam tovább, de már nem tudtam odafigyelni. A szívem repesett örömé-ben, mintha ki akarna szabadulni a mellkasomból, hogy üdvözölje. De nem hagytam.Õ csak ült és nézte a folyót, míg én megállás nélkül írtam. így töltöttük az egész reggelt, egy szót sem szóltunk egymáshoz, és eszembe jutott az a néma éjszaka a kút mellett - ahol ráébredtem, hogy szeretem.Amikor már annyira elfáradt a kezem, hogy nem bírtam tovább írni, megálltam egy kicsit. Akkor megszólalt.

- Már sötét volt, amikor kijöttem a barlangból, és nem találtalak sehol. Elmentem Zaragozába - mondta. - Aztán elmentem Soriába. Az egész világot bejárnám utánad. Aztán úgy döntöttem, hogy visszajövök ide, a kolostorhoz, hátha találok valami nyomot, és találkoztam egy nõvel. Õ mutatta meg, hol vagy. És azt mondta, hogy engem vársz.A szemeim megteltek könnyel.- És itt fogok ülni melletted, amíg itt vagy a folyónál. És ha lefekszel, a házad elõtt fogok aludni. És ha elutazol messzire, oda is utánad megyek. Egészen add

ig követlek, amíg te magad el nem küldesz. Akkor elmegyek. De akkor is szeretni foglak életem végéig.Nem tudtam visszatartani a sírást. És láttam, hogy õ is sír.-Azt akarom, hogy tudd... - mondta.- Ne mondj semmit. Olvasd el - feleltem, és odaadtam neki a lapokat, amelyek az ölemben hevertek.

Egész este néztem a Piedra folyót. A nõ hozott nekünk szendvicseket és bort, mondott valamit az idõjárásról, aztán magunkra hagyott bennünket. Többször is abbahagyta az olvasást, és a távolba meredt, gondolataiba merülve.Egyszer csak úgy döntöttem, hogy sétálok egyet az erdõben, a kis vízesések és a hegyek között, amelyek immár olyan sokat jelentenek nekem. Már lement a nap, amikor visszatértem hozzá.- Köszönöm - hangzott az elsõ szava, amikor visszaadta az írásomat. - És bocsáss meg.

A Piedra folyó partján ültem, és mosolyogtam.-A szerelmed megvált, és visszaad az álmaimnak - folytatta.Hallgattam, és nem mozdultam.- Ismered a 137. zsoltárt? - kérdezte. Megráztam a fejem. Nem mertem megszólalni.- Babilon folyóvizeinél, ott ültünk és sírtunk. ..- Igen, igen, ismerem - mondtam, és éreztem, hogy lassacskán visszatér belém az élet. -A számûzetésrõl szól. Azokról az emberekrõl, akik a fûzfákra akasztották a hárfáikat, mert nem énekelhettek olyan dalokat, amelyek a szívükbõl szóltak volna.-A zsoltárköltõ sír, mert hiányzik neki a hazája és az álmai, de miután kisírta magát, megfogadja, hogy soha nem fog megfeledkezni róluk:Ha elfelejtkezem rólad, Jeruzsálem, felejtkezzék el rólam az én jobbkezem! Nyelvem ragadjon az ínyemhez, ha meg nem emlékezem rólad!Megint elmosolyodtam.- Én majdnem elfelejtettem. De te emlékeztettél rá.- Gondolod, hogy visszatér a képességed? -kérdeztem.-Nem tudom. De mindig kaptam Istentõl még egy esélyt. Most te vagy az. És biztosan segíteni fog, hogy megtaláljam az utamat.- Az utunkat - helyesbítettem.- Igen, az utunkat.Megfogta a kezem, és fölsegített. -Menj, szedd össze a holmid - mondta. -Aki az álmait követi, az nem tétlenkedhet.Vége!�