Pilinszky Jánosösszegyűjtött versei

Kráter Trapéz és korlát (1940-1946)

Halak a hálóban Te győzz le Éjféli fürdés Halak a hálóban Könyörgés Távozó sereg Magamhoz

Trapéz és korlát Őszi vázlat Stigma Tilos csillagon Gyász Trapéz és korlát Téli ég alatt

Miféle földalatti harc Késő kegyelem Mert áztatok és fáztatok Kánikula Mondom neked Ne félj Miféle földalatti harc

Harmadnapon (1946-1958) Senkiföldjén

Parafrázis A tengerpartra Sírvers Egy szenvedély margójára Bűn Tanuk nélkül Két szeretőre In memoriam N. N. Kihűlt világ Piéta Panasz Örökkön-örökké Mire megjössz Senkiföldjén Ama kései

Egy KZ-láger falára

Harbach 1944 Francia fogoly Egy KZ láger falára Ravensbrücki passió Harmadnapon Frankfurt Aranykori töredék Impromptu A szerelem sivataga Dél Jelenések VIII. 7. Apokrif Négysoros Egy arckép alá Agonia christiana A harmadik Hideg szél Félmúlt Novemberi elízium

Nagyvárosi ikonok (1959-1970) Introitusz

Utószó Introitusz KZ-oratórium

Nagyvárosi ikonok A tenger Nagyvárosi ikonok Van Gogh Kis éjizene Fehér piéta Önarckép 1944-ből Különitélet Egy sírkőre Passió Akár a föld A hóhér naplójából Merre, hogyan? Szent lator

A "teremtő képzelet" sorsa korunkban Ars poetica helyett

Szálkák (1971-1972) Monstrancia

Amiként kezdtem Juttának Azt hiszem Mielőtt Egy szép napon Monstrancia Háromszínű lobogó

A mélypont ünnepélye Majd elnézem A hóhér szobája Példabeszéd

Vesztőhely télen Kőfal és ünnepély Halálod és halálom Bűn és bűnhődés Örökmozgó Metronóm Vacsora Intelem Vesztőhely télen

Egy titok margójára Egy titok margójára Hasonlat Van Gogh imája Minden lélekzetvétel A többi kegyelem De ez se Rongyaidban és kitakarva Nincs több

Minden időben Találkozások A pokol hetedik köre Címerem Egy életen keresztűl Most Vonzások közt Kiért, miért Én gyenge voltam A tékozló fiú keresése Marhabélyeg

Fokról fokra Az ember itt Omega Baleset Bár színem fekete Fokról fokra

Felelet Felelet Kétéltű szörny Kérdés Milyen felemás Ahogyan csak Mégis nehéz Ez lesz Kezed, kezem József Attila Igen, a lomb

Én nem számítok Telehold Bölcső és nem koporsó Elég Egyenes labirintus Egyetlen olvasmányom

Végkifejlet (1973-1974) Tabernákulum

Visszavonom Két arckép Nyitás Játszma Sírkövemre A mi napunk Ki és kit? Meghatározás Tapasztalat Tabernákulum

Így teltek napjaink Így teltek napjaink Meditáció Bársonycsomó

Végkifejlet Fohász Rossz fölvétel Kárhozat Szép és még szebb A tett után Merénylet Fölriadva In memoriam F. M. Dosztojevszkij Végkifejlet Kétsoros Alkohol S. W.-hez Betűk, sorok Napló Sztavrogin elköszön Zsolozsma Mégis Titok Ékszer Gyónás után Infinitívusz Költemény Trónfosztás Infernó Sztavrogin visszatér

Kráter (1974-1975)

Kráter Hommage à Isaac Newton Pedig Önarckép 1974 Pascal Auschwitz Terek Jóhír Kórkép és hattyudal álom Kettő Depresszió Különbség Zűrzavar Egy fénykép hátlapjára Posztumusz passió Keringő Öröklét Verés Hölderlin Zöld Kőedény Akvárium Kapcsolat Gótika Visszafele Kráter

Pupilla Gérard de Nerval Pupilla Zsinórpadlás Villanyolló Summa Kisértés Hommage à Sheryl Sutton I. Hommage à Sheryl Sutton II. Vonzásod definíciója Mi és ők átváltozások 1970. október 14. 1970. december 22. Fátyol Életfogytiglan Szakitás Itt és most Kar és nyak Tékozlók Kopogtatás Van ilyen B. I. kisasszony

Vázlat Szabadulás

Kötetből kimaradt versek Anyám Kikötőben Csönd Üzenet az üvegvárból Két szonett Vers a halotthoz Megdicsőülésünk Bordal Őszi cirkusz Kétféle A fényességes angyal is Szeptember Zárójelben Summa Mi és a virágok Újra József Attila Szabadulás Ismerem Műtárgy Augusztus Király és királynő Mind a ketten Zsoltár Parancsoló mód Hommage à Paul Verlaine Átváltozás Pont és haza A lator sóhaja Pilátus Kegyelem Gizgaz Sellők A széken és az ágyon Valaki Levél Mégse Tűz és víz Kenyér

Mesék A naphajú királyleány A madár és a leány Aranymadár Ének a kőszívű királyról A nap születése Kalandozás a tükörben Ég és föld gyermeke

Műfordítások Hugo Von Hofmannsthal

Elektra Heinrich Heine

Hogy alhatol nyugodtan... (Wie kannst du ruhig schlafen)

Robert Burns A szent vásár (The Holy Fair) Az ördög címére (Address to the Devil) Mary Morison

Pierre Emmanuel Novemberi száműzetés

Trapéz és korlát(1940-1946)

Halak a hálóban

Te győzz le

Te győzz le engem, éjszaka!Sötéten úszó és lazahullámaidba lépek.Tünődve benned görgetikfakó szivüknek terheita hallgatag szegények

A foszladó világ felettte változó és mégis egy,szelíd, örök vigasz vagy;elomlik minden kívüled,mit lágy erőszakod kivet,elomlik és kihamvad.

De élsz te, s égve hirdetikhatalmad csillagképeid,ez ősi, néma ábrák:akár az első angyalok,belőled jöttem és vagyok,ragadj magadba, járj át!

Feledd a hűtlenségemet,legyőzhetetlen kényszerekvezetnek vissza hozzád;folyam légy, s rajta én a hab,fogadd be tékozló fiad,komor, sötét mennyország.

Éjféli fürdés

A tó ma tiszta, éber ésoly éles fényü, mint a kés,lobogva lélekző tükör,mit lassu harcban összetörkarom csapása. Nyugtalanheves fogakkal visszamara mélyen megzavart elem.Legyőzve, lustán fekszem elés hallgatózom. Csillagokrebbennek csak, mint elhagyottegek vizébe zárt halak,tünődve úszó madarak.

Elnézem őket, röptüketaz irgalmatlan és süketegek között, én árva szörny,kit páncél nyom, heges közöny,ki mit se kér, és mit se vár,csak bámul hosszan és puhán;sikamló, sűrü pikkelyeklepik be sűrün szívemet,a mélyén édes-jó iszony,kitéphetetlen orv szigony,mit észrevétlen vert beléma víz, a víz, s a lassu mély.

Mert lenn hináros rét lobog,alant a kagylók boldogok,szivük remegve tölti mega fénnyel érő sűrü csend.És mintha hívást hallana,zuhanni kezd az éjszaka,moszat sodor vagy csillagok,nem is tudom már, hol vagyok?Talán egy ősi ünnepen,hol ég is, víz is egy velem,s mindent elöntve valamiidőtlen sírást hallani!

Halak a hálóban

Csillaghálóban hányódunkpartravont halak,szánk a semmiségbe tátog,száraz űrt harap.Suttogón hiába hív azelveszett elem,szúró kövek, kavicsok köztfuldokolva kellegymás ellen élnünk-halnunk!Szívünk megremeg.Vergődésünk testvérünketsebzi, fojtja meg.Egymást túlkiáltó szónkravisszhang sem felel;öldökölnünk és csatáznunknincs miért, de kell.Bűnhődünk, de bűnhődésünkmégse büntetés,nem válthat ki poklainkbólsemmi szenvedés.Roppant hálóban hányódunks éjfélkor talánétek leszünk egy hatalmashalász asztalán.

Könyörgés

Tág szemmel már csak engemet figyel,mint néma tó a néma csillagot,nem mer beszélni, szólni hozzám, mégisha megölném is, hinné: jó vagyok.

Szegényt, csak egyszer tudnám még szeretni!az övé lenni, ha nem is egészen;megváltanám egy futó, tiszta csókkal,hisz egyek voltunk rég a drága mélyben.

Csak egyszer engedd még magamhoz vonnom,éreznem újra félszeg, gyenge vállát,irgalmazz meg szegénynek és nekem,szivemben nincs már más, mint durva dárdák.

Szerelmem, lásd meg ősz haját a szélben,kis békezászló, oltalmat keres,oldj fel maró, magányos bánatomból,ha senkiért, az anyámért szeress.

Távozó sereg

Takáts Vilmosnak

Hiába kutatsz, nem látsz zászlótsötét kezemben, hűs sisakse nyomja fürtöm. Nem fogadtaa készülő sereg fiad.

Te hittél bennem, és én benned,s most nem felejtem már soha,hogy fegyverkeztem és hiába,fülembe tép a mostoha,

a drága kürtök búcsuzója,belém hasít és meggyötör.Kibomlok, gyenge ág a szélben,a szív utólszor tündököl.

Utolsót lobban ifjúságom,s kiolt a vak önkívület.A többiek nyeregbe szállnak.Hideg a hajnal és süket.

Mi lesz velem most? Nézz szemembe.Ha nem te, hát ki szánna meg?Te nem lehetsz, te nem vagy rosszabb,te jobb vagy, mint a többiek!

Ha megszültél, most nézz szemembe,ha szeretsz, most meghallanád,mit én már mindörökre hallok:a távozó sereg zaját.

Magamhoz

Bátran viseld magányodat,én számon tartlak téged,ne hagyd a sorsod csillagokra,benned érjen a végzet.

Vállad két éber sarka köztha sisteregve átcsap,tudom, több vagy mindannyiunknál,benned vakít a bánat.

Légy hát, akár az állatok,oly nyersen szép és tiszta,

bátran figyelj, mint ők figyelnekkegyetlen titkaikra.

S egy éjjel, magad sem tudod,mint égig érő ének,feljönnek benned napjaid,a halhatatlan évek:

az este nem lel senki rád,az este sírva, késvehiába járják pitvarod:csak én látlak. Vagy én se.

Trapéz és korlát

Őszi vázlat

A hallgatózó kert alóla fa az űrbe szimatol,a csend törékeny és üres,a rét határokat keres.

Riadtan elszorul szived,az út lapulva elsiet,a rózsatő is idegesmosollyal önmagába les:

távoli, kétes tájakonkészülődik a fájdalom.

Stigma

Testvértelen szád meztelenremegni kezd és tisztafénnyel ragyog fel melledenaz ismeretlen stigma,bordáid közt a drága jel,mely örök sebet égetés többé sose tűnik el,csak mélyebb lesz a mély seb.Csak mélyül és be nem heged,örök halállal árnyal,s te fölállsz: növő szél vezet

a megnyílt éjszakában.Átlépve házad küszöbétútnak eredsz a csöndbe,nem tudva merre és miért,hogy áldni fogsz vagy ölsz-e?Csak mész. Köröskörűl hegyekroppant magánya, itt-ottkivert tanyák és félszerekgazdátlan foltja villog,és küldenek, hogy vándorolj,bár buknál végre holtana puszta földre, ajkadonkibékülő mosollyal.De ekkor szűk ösvényre érszés hirtelen megállasz,mögötted hosszú csönd van ésnémán előtted áll az,kiért elhagytad mindened,száműzetésbe mentél,mert sorsodat ki fejtse meg,ki az, ha ő se testvér?Megállsz előtte, meztelensebed kitárva, melyeta messzeségből melledennehéz hatalma ejtett.És vársz, mint fáradt katonák,hisz nincs már senkid itten.Ő visszanéz az esten át,csak néz, és meg sem ismer.

Tilos csillagon

Én tiltott csillagon születtem,a partra űzve ballagok,az égi semmi habja elkap,játszik velem és visszadob.

Nem is tudom, miért vezeklek?Itt minden szisszenő talány,ne fusson el, ki lenn a parton,e süppedt parton rámtalál.

S ne félj te sem, ne fuss előlem,inkább csittítsd a szenvedést,csukott szemmel szoríts magadhoz,szoríts merészen, mint a kést.

Légy vakmerő, itélj tiédnek,mint holtak lenn az éjszakát,

vállad segítse gyenge vállam, magam már nem birom tovább!

Én nem kivántam megszületni,a semmi szült és szoptatott,szeress sötéten és kegyetlen,mint halottját az itthagyott.

Gyász

Fogad között fakó panasz,magányosság vacog,lakatlan partokat kutatsz,üres minden tagod,lezárt vagy, mint a kárhozat,a homlokod mögöttcsak pőre sikoltás maradtvigasznak, semmi több!

Nem óv a hűtlen értelem,nem fogja szűk szegély,csillagcsoportokat terela partalan szeszélyelámuló szivedre: állsztünődve és hagyod,belepjenek, mint sűrű gyász,a foszló csillagok.

Trapéz és korlát

Sötéten hátat forditasz,kisikló homlokodraa csillagöves éjszakátkezem hiába fonja.Nyakad köré ezüst pihékszelíd pilléi gyűlnek,bizalmasan belém tapadsz,nevetsz, - vadúl megütlek!

Sugárzó párkányon futunk,elgáncsolom a lábad,fölugrasz és szemembe kapsz,sebezhetetlen állat!Elszűkül arcod, hátra buksz,vadul zuhanni kezdesz,az éjszaka trapézainröpűlsz tovább, emelkedsz

a rebbenő való fölé!Kegyetlen, néma torna,mégcsak nem is kiálthatok,követlek szívdobogva,merészen ellököm magam,megkaplak és ledoblak,elterülünk hálóibana rengő csillagoknak!

Most kényszerítlek, válaszolj,mióta tart e hajsza?Megalvadt szememben az éj.Ki kezdte és akarta?Mi lesz velem, s mi lesz veled?Vigasztalan szeretlek!Ülünk az ég korlátain,mint elitélt fegyencek.

Téli ég alatt

Cholnoky Tamásnak

Fejem fölé a csillagokjeges tüzet kavarnak,az irgalmatlan ég alatthanyattdölök a falnak.

A szomorúság tétovánkicsordul árva számon.Mivé is lett az anyatej?Beszennyezem kabátom.

Akár a kő, olyan vagyok,mindegy mi jön, csak jöjjön.Oly engedelmes, jó leszek,végig esem a földön.

Tovább nem ámitom magam,nincsen ki megsegítsen,nem vált meg semmi szenvedés,nem véd meg semmi isten.

Ennél már semmi nem lehetse egyszerűbb, se szörnyebb:lassan megindulnak feléma bibliai szörnyek.

Miféle földalatti harc

Késő kegyelem

Mit kezdjen, akit elitélt,de fölmentett később az ég,megvonva tőle a halált,mikor már megadta magát?

Kit mindenétől üresentalált a szörnyű kegyelem,megsemmisülten, mielőtta semmi habjaiba dőlt!

Mit kezdjen itt! Közületektalányait ki fejti meg?Szorongva anyját kémleli:ha elzokoghatná neki!

Fogódzanék akárkibe,de nem lesz soha senkije;szeméből, mint gazdátlan ág,kicsüng a pusztuló világ.

Mert áztatok és fáztatok

Rónay Györgynek

Forduljatok hát ellenemti meglapuló szörnyek,az omló folyosókon áthatolva egyre följebb,nyomuljatok be szabadon,futótüzet kiáltvalassan fölétek rakodóhatalmas éjszakámba!

Csupaszra vetkőztessetek,semmit se hagyva rajtam,vegyétek el a homlokom,a szemem és az ajkam,mert áztatok és fáztatok,mert éheztetek bennem,bár én is áztam-fáztam és

nekem se volt mit ennem.

Legyűrhetetlen fölkelés,dadogó, győztes lárma!mint életfogytig elitéltfegyencek lázadása.Egyetlen boldog pillanat,a végső és az első:csak állok majd és reszketek,akár egy égő erdő.

Kánikula

A kardvirágok hegye véres,gyors pengéjük szemembe vág.Miféle forrón ömlő vér ez?Véres lesz tőlem a világ.

Mi közöm e vad ütközethez?Sötéten izzó alkohol,elömlik, máglyát, tüzet tervezaz ég, a légies pokol.

A fák között, a fű tövébenárnyékok mérges füstje száll.Konok kegyetlen szenvedéllyelgyilkol és gyujtogat a nyár.

Mondom neked

Magasba ülsz, lábad keresztbe ejtvearcátlan elhagyod magad,alkalmat adsz, és mintha rendjén lenne,a lámpa fénye majd beléd tapad.

A levegő meg hosszu-hosszu szálona fogaid közt ki-beszáll.Messze sodor és kicserél az álom.Tükröd előtt fésülködöl tunyán.

Vagy olvasol, vagy kényesen leintesz,vagy ásitasz, vagy éppen eszegetsz;parázna vagy, kétség se fér e hithez,parázna vagy, szeretsz vagy nem szeretsz.

Tulajdon árnyékoddal összefekszel,mindegy neked, kivel-mivel;de annyi karból hogy merülsz fel egyszer,

végűl minő medúzafő leszel?

A pusztulás a lábadnál dorombol,miért nem űzöd már odább?A pillantását keresgéled folyton,és ujjaidon próbálod fogát.

Lekuporodol, s alólad a párna,a halom párna fölmered,mint néma hasábokból rakott máglya.E pillanatban szinte értelek.

Parázna vagy, mondom neked, parázna,- hallgass, míg végére jutok! -de szíved alján embertelen árva,s magad vagy, ki ezt elsőnek tudod.

Ne félj

Én megtehetném és mégsem teszem,csak tervezem, csak épphogy fölvetem,játszom magammal, ennyi az egész,siratni való inkább, mint merész.

Bár néha félek, hátha eltemeta torkomig felömlő élvezet,mi most csak fölkérődző förtelem,mi lesz, ha egyszer mégis megteszem?

A házatok egy alvó éjszakán,mi lenne, hogyha rátok gyújtanám?hogy pusztulj ott és vesszenek veled,kiket szerettél! Együtt vesszetek.

Előbb örökre megnézném szobád,elüldögélnék benn egy délutánt,agyamba venném, ágyad merre van,a képeket a fal mintáival,

a lépcsőt, mely az ajtódig vezet,hogy tudjam, mi lesz veled s ellened,a tűzvész honnan támad és hovaszorít be majd a lázadó szoba?

Mert égni fogsz. Alant az udvarona tátott szájjal síró fájdalommegnyílik érted, nyeldeklő torok.Hiába tépsz föl ajtót, ablakot.

A túlsó járdán állok és falom:gyapjat növeszt a füst a tűzfalon,gyulladt csomóba gyűl és fölfakad,vérző gubanc a szűk tető alatt!

Mi engem ölt, a forró gyötrelem,most végig ömlik rajtad, mint a genny,sötét leszel, behorpadt néma seb,akár az éj, s az arcom odalent.

Így kellene. De nem lesz semmi sem.A poklokban is meglazult hitem.Vigasztalást a játék sem szerez,az éjszakának legmélyebbje ez.

Hogy átkozódtam? Vedd, minek veszed.Nem érdekelsz, nem is szerettelek.Aludj nyugodtan, igyál és egyél,s ha értenéd is átkaim, - ne félj.

Miféle földalatti harc

Napokra elfeledtelek,döbbentem rá egy este,üres zsebemben álmosancigarettát keresve.Talán mohó idegzetemfalánk bozótja nyelt el?Lehet, hogy megfojtottalaka puszta két kezemmel.

Különben olyan egyremegy,a gyilkos nem latolgat,akárhogy is történhetett,te mindenkép halott vagy,heversz, akár a föld alatt,elárvult szürke hajjal,kihamvadt sejtjeim közöttaz alvadó iszapban.

Így hittem akkor, ostobántünődve, míg ma éjjelgyanútlan melléd nem sodortegy hirtelen jött kényszer,az oldaladra fektetett,eggyévetett az álom,mint összebújt szegényeketa szűkös szalmazsákon.

Mint légtornász, az űr fölöttha megzavarja párja,együtt merűltem el veledalá az alvilágba,vesztemre is követtelek,remegve önfeledtenmit elrabolt az öntudatmost újra visszavettem!

Mint végső éjjelén a rabmagához rántja társát,siratva benne önmagahasonló sorsu mását,zokogva átöleltelekés szomjazón, ahogycsakszeretni merészelhetünkegy élőt és halottat!

Véletlen volt, vagy csapda tán,hogy egymást újra láttuk?Azóta nem találhatomhelyem se itt, se másutt!Megkérdem százszor is magam,halottan is tovább élsz?Kihúnytál vagy csak bujdokolsz,mint fojtott pincetűzvész?

Miféle földalatti harc,s vajjon miféle vér ez,mitől szememnek szögletema hajnal óta véres?A zűrzavar csak egyre nő.A szenvedély kegyetlen.Hittem, hogy eltemettelek,s talán te ölsz meg engem?

Én félek, nem tudom mi lesz,ha álmom újra fölvet?Kivánlak, mégis kapkodónhányom föléd a földet.A számban érzem mocskaitegy leskelő pokolnak:mit rejt előlem, istenem,mit őriz még a holnap?

Harmadnapon (1946-1958)

Senkiföldjén

Parafrázis

Mindenki táplálékaként,ahogy már írva van,adom, mint élő eledelt,a világnak magam.

Mert minden élő egyedűlaz elevenre éhes,lehet a legjobb szeretőd,végül is összevérez.

Csak hányódom hát ágyamonés beléreszketek,hogy kikkel is zabáltatoma szívverésemet!

Miféle vályu ez az ágy,ugyan miféle vályú?S mi odalök, micsoda vágy,tündöklő tisztaságú!

Szünetlen érkező szivemhogy falja föl a horda!Eleven táplálék vagyokdadogva és dobogva.

Eleven étketek vagyokszünetlen és egészen;emésszétek föl lényegem,hogy éhségtek megértsem.

Mert aki végkép senkié,az mindenki falatja.Pusztíts hát szörnyű szerelem.Ölj meg. Ne hagyj magamra.

A tengerpartra

A tengerpartra kifekszik a tenger,a világ végén pihen a szerelmem,mint távoli nap vakít a szivem,árnyéka vagyunk valamennyien.

Sírvers

Nem görbülhet egyetlen hajukszála,őrzöm legkisebb ráncaika kőzeteknél konokabbanaz ítéletnapig.

Könnyeik szivárgó erekbenszemérmesen bujdosnak bennem,és feneketlen tavat ásnaka mindentudó hallgatásnak.

Hajnalig síró szeretőkbennémul el így a szerelem,s már nem is ők karolják egymást,a halhatatlanság ölel!

Egy egész örökkévalóságőrzi mindannyiuknak sorsát;rendíthetetlen, mint a kőzet,már nem is én ölelem őket.

Egy szenvedély margójára

A tengerpartot járó kisgyerekmindíg talál a kavicsok közt egyre,mely mindöröktől fogva az övé,és soha senki másé nem is lenne.

Az elveszíthetetlent markolássza!Egész szive a tenyerében lüktet,oly egyetlen egy kezében a kő,és vele ő is olyan egyedűl lett.

Nem szabadúl már soha többé tőle.A víznek fordul, s messze elhajítja.Hangot sem ad a néma szakitás,egy egész tenger zúgja mégis vissza.

Bűn

Gyerek vagy még, a tagjaidmégis már szinte készenvakítanak a hajlatokderengő rendszerében,s akár egy bujkáló mosoly,ha csípőd nem, hát válladelárul és magadra hagy.Tetőtől-talpig látlak.

Nézlek, és nem birom tovább,egyetlen moccanásrapuhán megindul életem,mint omló homokbánya.Gyenge vagy még, hát menekűljmielőtt utolérne!Előre biccen a fejed.Az első ütés érte.

Mohón tülekszenek feléda leroskadó évek;mint kiéheztetett botok,a rengeteg megéled.Éjszakáim! az éjszakákdidergő csőcseléke!testestül veti rád magát,egy falatka kenyérre.

Fiatal csuklód eltörikés bezúzzák a hátad;az üdvösségük keresik,mit nálam nem találtak.Az elveszített gyermeket,vakító ifjuságot!S kifosztva elhajítanak,mint talpig tépett zsákot.

Ez marad belőled nekem?Ájult közönnyel nézlek.Hová a váll, mely tündökölt,nyoma a tündöklésnek?Zavartan tesz-vesz a kezemaz üres levegőben.Te volnál, kit megöltek ésén lennék, ki megöltem?

Tanuk nélkül

Kirajzolódom végleg a világból,mint csupasz falnak állitott fogoly,

külön kezel, kivételes magánybana tanuk nélkül dolgozó pokol.

Egy porcikám se bízná senki másra,ha únja már, magam kezére ad,s én folytatom, hol éppen abbahagyta,a két kezemmel, úgy és ugyanazt.

Ki itt találna rám e szörnyüségben,és végignézné, mit is művelek,nem hinné el tulajdon két szemének,s egy szót se merne szólni senkinek.

Íly nyomorúság ugyan mire várna?Mi hátra van, bevégzi egymaga,hogy holta után is beléremeg,meg-megrándul a hóhér kosara.

Két szeretőre

Mint alvilági házasoka forró sodronyon,hevertek, mint a balfelem,balom a jobbomon,s bár oktalan szerelmetekmár annyit sem jelent,mint illemhely sivár falánaz ábrák és jelek:a tűrhetetlen megszokásmegannyi változatés változás között vakonmégiscsak összetart!Akár a kettészelt kukacvalahogy mégis egy,szived szivével esztelenvesződve hempereg!

Bizony: a büntetés előlkár is lesz futnotok,egy óriási csecsemőállja el utatok,és hanyatt-homlok meneküla torkotokon át,véres csomóban kiszakad,megszökik a világ.

In memoriam N. N.

Te férfiaknál férfiabb,te bátraknál is bátrabb,legalább szégyelted magadmegadni a halálnak?Az esztelenűl gyönyörűés kőszivüre égett,hogy roppant meg a súly alattgyönyörű szüzességed?Valamikor, te nyomorúlt,még hitted a szerelmet!Most élősdiek seregétetetheti a tested.Kit nem vigasztalt senki se,most betömi a szádat,a magányosan zokogóta tömeges gyalázat.Elterülve a többiekföldes-agyagos ágyán,közösködőn és mocskosan,velőtrázón paráznánsoha se lettél volna több,mint férgek között féreg?S nem csupán itt, a föld alattveszett el vad szemérmed?Te életfogytig lázadó,valóban ennyi volnál,nem több a csontig élvező,levetkező halottnál?Saját végeddel kérdelek:a gőggel égő évek,az olthatatlan büszkeség,ha végül úgy se véd meg,az egész életünk mit ér?Szólj, rovarok arája,ha öröklétre születünk,mért halunk meg hiába?

Kihűlt világ

E világ nem az én világom,csupán a testem kényszere,hogy egyre beljebb, mint a féregfurakodom beleibe.

Így táplálkozom a halállal,és így lakik jól ő velem;az életem rég nem enyém már,vadhúsként nő a szivemen.

Minden teremtett elevenbőlkijózanodva a szemétígy ütközik ki, leplezetlenföladva hiú szégyenét.

A mindörökre ismeretlenvégül is így lesz otthonos.Mint hervadás az őszi lombot,a pusztulás bebalzsamoz.

Kihűlt világ ez, senki földje!S mint tetejébe hajitottócskavasak, holtan merednekreményeink, a csillagok.

Piéta

Ferenczy Béninek

Cserbenhagyott tulajdon tested,a rádzúduló tetemetmár nem bírták és szakadozvaelengedték az idegek.

Mint ágaskodó riadt csorda,ha pusztulásba kergetik,fenyegetőn utadat álltákvisszahőkőlt érzékeid.

Már csak az eszeveszett csókokvak folyosóin vágta átegy-egy menekvő szívveréseda halott szívéig magát.

Nem érdemelhetett kegyelmet,mint elvaduló idegent,le kellett csontjaidról marjadlázadozó elevened,

hogy méltó lehess a halálhoz,ki öledben fészket rakott.Időtlen gyásszá csupaszodtál.S ő harmadnap föltámadott.

Panasz

Elevenen a csillagok alá,az éjszakák sarában eltemetve,

hallod a némaságomat?Mintha egy égbolt madár közeledne.

Így hívogatlak szótalan:az örök hallgatásból,idegen egeid alólvalaha is kiásol?

Eljut hozzád a panaszom?Hiába ostromollak?Köröskörűl a félelemzátonyai ragyognak.

Számíthatok rád istenem?Úgy vágyom közeledre,dideregve csak hevesebba szerelmek szerelme!

Temess a karjaid közé,ne adj oda a fagynak,ha elfogy is a levegőm,hivásom sose lankad.

Légy reszketésem öröme,mint lombjai a fának:adj nevet, gyönyörű nevet,párnát a pusztulásnak.

Örökkön-örökké

Várok, hogyha váratsz, megyek, ha terelsz,maradék szemérmem némasága ez,úgyse hallanád meg, hangot ha adok,sűrü panaszommal jobb ha hallgatok.

Tűrök és törődöm engedékenyen:mint Izsák az atyját, én se kérdezem,mivégre sanyargatsz, teszem szótalan,szófogadó szolga, ami hátra van.

Keserüségemre úgy sincs felelet:minek adtál ennem, ha nem eleget?miért vakitottál annyi nappalon,ha már ragyogásod nem lehet napom?

Halálom után majd örök öleden,fölpanaszlom akkor, mit tettél velem,karjaid közt végre kisírom magam,csillapíthatatlan sírok hangosan!

Sohase szerettél, nem volt pillanat,ennem is ha adtál, soha magadat,örökkön-örökké sírok amiértannyit dideregtem érted, magamért!

Végeérhetetlen zokogok veled,ahogy szoritásod egyre hevesebb,ahogy ölelésem egyre szorosabb,egyre boldogabb és boldogtalanabb.

Mire megjössz

Egyedül vagyok, mire megjössz,az egyetlen élő leszek,csak tollpihék az üres ólban,csak csillagok az ég helyett.

A temetetlen árvaságban,mint téli szeméttelepen,a hulladék közt kapirgálvaszemelgetem az életem.

Az lesz a tökéletes béke.Még szívemet se hallani,mindenfelől a némaságnakextatikus torlaszai.

A pőre örökkévalóság.S a tiéd, egyedűl tiéd,kezdettől fogva neked készűlte nagyszerű egyszerüség.

Mint tagolatlan kosárember,csak űl az idő szótalan,nincs karja-lába már a vágynak,csupán ziháló törzse van.

Mindenem veszve, mire megjössz,se házam nincs, se puha ágyam,zavartalan heverhetünk majda puszta elragadtatásban.

Csak meg ne lopj! Csak el ne pártolj!Ha gyenge vagy, végem van akkor.Ágyban, párnák közt, uccazajbaniszonyu lenne fölriadnom.

Senkiföldjén

1

Senkiföldje egy csecsemő szeme!E puszta és lakatlan égitesten,e csillagpuszták roppant és kietlenfönnsíkjain kallódva egyedűl,hogy vissza többé soha ne találjak,úgy eltünök, örökre felelőtlen!Gyönyörűek az első hajnaloka sivatagos kopár levegőben!És gyönyörűek ők, a reggelek,s az emlék nélkül rámmerengő alkony.Mint kisfiúk szive a tengerparton,szökött szivem megáll és megdobog!

2

Ki tudja hány nap-éj, amíg föléreka lüktető pupilla kráterére,s szállva alá a feneketlen mélybe,a megszállott sötétre érkezem,hol visszatarthatatlanúl nyomúlnak,csak egyetlen kis idegen is átezer tolong, időtlen búcsuzóban,mióta világ a világ,tenger tolong, örökös visszatérők,forró reményben és reménytelen,örök didergők benn az elevenben,ezer halott egyetlen idegen!Itt kérdheted majd bölcs skolasztikádat,egy tű hegyén hány angyal férhet el?Itt tenger sors egyetlen egy helyen,és ezer év egyetlen idegen,s ezer szive egyetlen dobbanásnak!

3

Élő itt hosszan bizony nem időzhet,elárulják halandó zajai.E rettenetes csönd se elegendőegyetlen élőt elnémítani.

Már távozóban, épp hogy odavésema meleg űr falára a nevem.Ha netalán egyszer közébük állnék,megkeresem majd és emlékezem.

4

Künn már az éj. Csecsemők éjszakája.Megismételhetetlen nyugalom.Álom, mely lassan engem is elaltat.A kicsinyek nagy álmát alhatom.Ha valahol, itt mindent elfelejtek,míg ide is majd megjön a világ,a zűrzavaros expedíció,hozva házanépét és vagyonát,a szutykos és a vad szomoruságot,a szeretőit és a szenvedélyt,mindazt, mi eddig is nyomoruság volt,a semmiséget hozza mindenért!Hoz kismadarat ketrecben és majmot,csodálkozhatsz a zajos meneten,majd szétszednek és megismered őket,én gyűlölöm őket, mert ismerem.

5

Elhagylak akkor szép sivatagom,nem várhatom be üldözőimet!Kezdődhetik előlről bujdosásom,keserűségem kapkodva siet.Az első csillag! - ezt is ismerem,hányódtatásunk zord íródeákja,Épp akkor lát meg, mikor búcsuzunk.

6

Először nézel a mi éjszakánkba.

Ama kései

Németh Lászlónak

Ama kései, tékozló remény;az utolsó, már nem a földet lakja,mint viharokra emelt nyárderű,felköltözik a halálos magasba.

Egy KZ-láger falára

Harbach 1944

Thurzó Gábornak

Újra és újra őket látom,a hold süt és egy rúd mered,s a rúd elé emberek fogvahúznak egy roppant szekeret.

Vonják a növő éjszakávalnövekvő óriás kocsit,a testükön a por, az éhségés reszketésük osztozik.

Viszik az utat és a tájat,a fázó krumpliföldeket,de mindennek csak súlyát érzik,a tájakból a terheket.

Csak szomszédjuk esendő testét,mely szinte beléjük tapad,amint eleven rétegekbenegymás nyomában inganak.

A falvak kitérnek előlükés félre állnak a kapuk,elébük jött a messzeség ésmegtántorodva visszafut.

Térdig gázolnak botladozvafacipőiknek alacsony,sötéten zörrenő zajában,mint láthatatlan avaron.

De törzsük már a némaságé.Magasba mártják arcukat,feszülten mintha szimatolnáka messze égi vályukat.

Mert fogadásukra már készen,akár egy megnyiló karám,kapuit vadul széttaszítvasarkig kitárult a halál.

Francia fogoly

Csak azt feledném, azt a franciát, kithajnalfele a szállásunk előtt

a hátsó udvar sűrüjében láttamlopódzani, hogy szinte földbe nőtt.Körülkutatva éppen visszanézett,s hogy végre biztos rejteket talált:övé lehet a zsákmánya egészen!Akármi lesz is, nem mozdul odább.

S már ette is, már falta is a répát,mit úgy lophatott rongyai alatt.Nyers marharépát evett, de a torkánmég alig ért le, jött is a falat;és undorral és gyönyörrel a nyelvénaz édes étel úgy találkozott,mint telhetetlen testi mámorukbana boldogok és boldogtalanok!

Csak azt a testet, reszkető lapockát,a csupa bőr és csupa csont kezet,a tenyerét, mely úgy tapadt a szájraés úgy adott, hogy maga is evett!Az egymás ellen keserülő szervekreménytelen és dühödt szégyenét,amint a végső összetartozást isönönmaguktól kell, hogy elvegyék!

Az állatian makogó örömrőla suta lábát ahogy lemaradt,és semmisülten kuporgott a testnekvad gyönyöre és gyötrelme alatt!A pillantását, - azt feledném egyszer!Ha fuldokolva is, de falt tovább,és egyre még, és mindegy már akármit,csak enni bármit, ezt-azt, önmagát!

Minek folytassam? - Őrök jöttek érte;a szomszéd fogolytáborból szökött.S én bolyongok, mint akkor is a kertbenaz itthoni kert árnyai között.A jegyzetembe nézek és idézem:"Csak azt feledném, azt a franciát..."S a fülemből, a szememből, a számbóla heves emlék forrón rámkiált:

"Éhes vagyok!" - És egyszeriben érzema halhatatlan éhséget, amita nyomorult már réges-rég nem érez,se földi táplálék nem csillapít.Belőlem él! És egyre éhesebben!És egyre kevesebb vagyok neki!

Ki el lett volna bármi eleségen:most már a szívemet követeli.

Egy KZ láger falára

Ahova estél, ott maradsz.A mindenségből ezt az egyet,ezt az egyetlen egy helyet,de ezt azután megszerezted.

Menekül előled a táj.Lehet az ház, malom vagy nyárfa,minden csak küszködik veled,mintha a semmiben mutálna.

De most már te nem is tágitasz.Megvakitottunk? Szemmel tartasz.Kifosztottunk? Meggazdagodtál.Némán, némán is reánkvallasz.

Ravensbrücki passió

Kilép a többiek közűl,megáll a kockacsendben,mint vetitett kép hunyorograbruha és fegyencfej.

Félelmetesen maga van,a pórusait látni,mindene olyan óriás,mindene oly parányi.

És nincs tovább. A többi már,a többi annyi volt csak,elfelejtett kiáltanimielőtt földre roskadt.

Harmadnapon

És fölzúgnak a hamuszín egek,hajnalfele a ravensbrücki fák.És megérzik a fényt a gyökerekÉs szél támad. És fölzeng a világ.

Mert megölhették hitvány zsoldosok,és megszünhetett dobogni szive -

Harmadnapra legyőzte a halált.Et resurrexit tertia die.

Frankfurt

A folyóparton üres homokbánya,oda hordtuk nyáron a szemetet.Villák között és kertek közt suhantunk,egy híd, egy lejtős út következett,a lóversenytér deszkakeritése,pár zökkenő, az autó lassitott,de mielőtt még fékezhetett volna,az első éhség máris támadott!

A tömött zsákok és kidöntött vödrök,a helyezkedő hátak terrora,a föltaszított ládák közt megindultaz előzetes, gyilkos cenzura;osztozkodás a hulladék kövérjén,hogy alig állta saját rohamáta négykézlábra ereszkedett éhség,és föllázadt, és megadta magát.

Belevesztek a porba és piszokba;az egész kocsi bőgve reszketett,a szivüket a moslék elkeverteés összemosta eszméletüket.A tele kannák mélyire kotorva,hogy szemük-szájuk elborult vele,belehaltak az eleven lucsokba,és föltámadtak fejjel lefele.

És visszavették, falatról-falatra,mi velük együtt végképp elveszett,mámorosan az elgyötört mocsokbólkikényszerített üdvösségüket!De gyönyörük csak el se élvezett még,hogy megfogamzott bennük a gyanú:először csak a szájuk keserűlt el,majd szívük lett iszonyú szomorú.

A tolongásból hirtelen kiálltak,és úgy figyelték, szinte józanúl,a nyomorukat eláruló mámormint járja őket keresztűl-kasúl.És eleresztve magukat egészen,csak arra vártak már, hogy szerveikbeteljesítsék, elvégezve rajtuka gyönyör végső tévedéseit.

Akárhová, csak szabadulni innét!Csak menekülni, szökni mielébb!Kiüldözött, hogy még felénk se villant,hozzánk se ért az izzó csőcselék.Köröskörűl a mozdulatlan bánya.Csak haza már! Alant a folyamonegy hajó úszhatott el a közelben,hogy csupa füst lett és csupa korom

a fölfutó kijárat. Át a réten!A dombokat mohón szökellve áta lángoló betonra. Majd a villák!A zölden visszaáradó világ.A lóversenytér deszkakeritése,s a deszkaközök sortüze utána kertek alól kiájuló hőség,s a hirtelenül ránkszakadt magány.

A lombok színe egyszerre kiégett,és elborult a tüzük az uton.Az arcunk és a kezünk is sötét lett,és velünk együtt a paradicsom.Hátunk megett a kocogató kannák,s a szakadozó, poros fák közöttmár fölmerült az alkonyati város:Frankfurt -1945.

Aranykori töredék

U. E.-nek

Öröm előzi, hirtelen öröm,ama szemérmes, szép anarchia!Nyitott a táj, zavartan is sima,a szélsikálta torlaszos tetőkre,a tenger kőre, háztetőre látni:az alkonyati rengeteg ragyog.Kimondhatatlan jól van, ami van.Minden tetőről látni a napot.

Az össze-vissza zűrzavar kitárul,a házakon s a házak tűzfalán,a világvégi üres kutyaólbanaranykori és ugyanaz a nyár!És ugyanaz a lüktető öröm;dobog, dobog a forró semmiben,ellök magától, eltaszít szivemés esztelen szorít, szorít magához!

Mi készül itt e tenger ragyogásból?Ha lehunyom is, süti a szemem;mi kívül izzott, belül a pupillán,itt izzít csak igazán, idebenn!A világ is csak vele fényesűl,az örömtől, aminek neve sincsen.Mint vesztőhelyen, olyan vakitóés olyan édes. Úgy igazi minden.

Impromptu

Össze-vissza csatangolokhónapok óta szakadatlan,öldöklő, édes napszuráskínoz, kápráztat éjjel-nappal.

Honnét e sok-sok látomás?A víz felől kifordul éppen,tündökletesen fiatal,lebeg a hirtelen sötétben,

a part fele csap mosolya.Tüzet fog messze pár vitorla.Merőleges déli melegzuhog a szétszórt kabinokra.

S a részletek, a kicsiségek!Egyszál virág a puha szélben,akár egy néma csecsemőforgatná ámuló kezében.

A dallamok! Szobák soránugyanaz a locsogó dallam,mintha a mezitlábas tengerbolyongana a falaikban!

De legszebbek a szeretők,sörényük kisüt a homályba,szemérmük szép, utolsó sátra.

A szeretők, s az alkonyat,a házsorok ahogy kihúnynak,s a házak közt, a homokon,a roppant tömegű torony.

Ki eszelhet ki nála szomorúbbat?

A szerelem sivataga

Egy híd, egy forró betonút,üríti zsebeit a nappal,rendre kirakja mindenét.Magad vagy a kataton alkonyatban.

Mint gyűrött gödör feneke a táj;izzó hegek a káprázó homályban.Alkonyodik. Dermeszt a ragyogás,vakít a nap. Sosem felejtem, nyár van.

Nyár van és villámló meleg.Állnak, s tudom, szárnyuk se rebben,a szárnyasok, mint égő keruboka bedeszkázott, szálkás ketrecekben.

Emlékszel még? Először volt a szél;aztán a föld; aztán a ketrec.Tűz és ganaj. És néhanappár szárnycsapás, pár üres reflex.

És szomjuság. Én akkor inni kértem.Hallom ma is a lázas kortyokat,és tehetetlen tűröm, mint a kő,és kioltom a káprázatokat.

Esztendők múlnak, évek, s a remény -mint szalma közt kidöntött pléhedény.

Dél

Örökkétartó pillanat!Vad szívverésem alig győzi csöndjét,csak nagysokára, akkor is aligrebben egyet a meglepett öröklét.Majd újra vár, latolva mozdulatlan,vadállati figyelme ezt meg azt,majd az egészet egyből átkutatja,nyugalmával hol itt, hol ott nyomaszt.Egy házat próbál végre messze-messze,méternyire a semmiség előttmegvillogtatja. Eltökélten aztán,hirtelen rá egy egész sor tetőt!Közeledik, jön, jön a ragyogásegy óriási közérzet egében -Céltalanul fölvesz egy kavicsot,és félrenéz a hajdani szemérem.

Mi látnivaló akad is azon,hogy megérkezik valahol a nap,és ellep, mint a vér, a melege,hogy odatartott nyakszirtemre csap -Emelkedik az elragadtatás!Várakozom. Növekvő fényességbenköztem, s egy távol nádas rajza köztmutál vékonyka földi jelenlétem.

Jelenések VIII. 7.

és lát az isten égő mennyekets a menny szinén madarak szárnya-röptétés látja mint merűlnek mind alábba tűzkorongon átkerűlni gyöngék

és véges-végig mint a rézveresolyan szinűt dirib-darabra törtethol nem találni mától egy kapásta földet látja mégegyszer a földet

a pusztaságot és a zűrzavartlovaskocsit keresve hol kigázolde látja isten nincsen arra módkitörni út remény e látomásból!

Apokrif

1

Mert elhagyatnak akkor mindenek.

Külön kerül az egeké, s örökrea világvégi esett földeké,s megint külön a kutyaólak csöndje.A levegőben menekvő madárhad.És látni fogjuk a kelő napot,mint tébolyult pupilla néma ésmint figyelő vadállat, oly nyugodt.

De virrasztván a számkivettetésben,mert nem alhatom akkor éjszaka,hányódom én, mint ezer levelével,és szólok én, mint éjidőn a fa:

Ismeritek az évek vonulását,az évekét a gyűrött földeken?És értitek a mulandóság ráncát,

ismeritek törődött kézfejem?És tudjátok nevét az árvaságnak?És tudjátok, miféle fájdalomtapossa itt az örökös sötétethasadt patákon, hártyás lábakon?Az éjszakát, a hideget, a gödröt,a rézsut forduló fegyencfejet,ismeritek a dermedt vályukat,a mélyvilági kínt ismeritek?

Feljött a nap. Vesszőnyi fák sötétena haragos ég infravörösében.

Így indulok Szemközt a pusztulássalegy ember lépked hangtalan.Nincs semmije, árnyéka van.Meg botja van. Meg rabruhája van.

2

Ezért tanultam járni! Ezekérta kései, keserü léptekért.

S majd este lesz, és rámkövül sarávalaz éjszaka, s én húnyt pillák alattőrzöm tovább e vonulást, e lázasfácskákat s ágacskáikat,Levelenként a forró, kicsi erdőt.Valamikor a paradicsom állt itt.Félálomban újuló fájdalom:hallani óriási fáit!

Haza akartam, hazajutni végül,ahogy megjött ő is a Bibliában.Irtóztató árnyam az udvaron.Törődött csönd, öreg szülők a házban.S már jönnek is, már hívnak is, szegényekmár sírnak is, ölelnek botladozva.Visszafogad az ősi rend.Kikönyöklök a szeles csillagokra -

Csak most az egyszer szólhatnék veled,kit úgy szerettem. Év az évre,de nem lankadtam mondani,mit kisgyerek sír deszkarésbe,a már-már elfuló reményt,hogy megjövök és megtalállak.Torkomban lüktet közeled.Riadt vagyok, mint egy vadállat.

Szavaidat, az emberi beszédetén nem beszélem. Élnek madarak,kik szívszakadva menekülnek mostanaz ég alatt, a tüzes ég alatt.Izzó mezőbe tűzdelt árva lécek,és mozdulatlan égő ketrecek.

Nem értem én az emberi beszédet,és nem beszélem a te nyelvedet.Hazátlanabb az én szavam a szónál!Nincs is szavam. Iszonyu terheomlik alá a levegőn,hangokat ad egy torony teste.

Sehol se vagy. Mily üres a világ.Egy kerti szék, egy kinnfeledt nyugágy.Éles kövek közt árnyékom csörömpöl.Fáradt vagyok. Kimeredek a földből.

3

Látja Isten, hogy állok a napon.Látja árnyam kövön és keritésen.Lélekzet nélkül látja állaniárnyékomat a levegőtlen présben.

Akkorra én már mint a kő vagyok;halott redő, ezer rovátka rajza,egy jó tenyérnyi törmelékakkorra már a teremtmények arca.

És könny helyett az arcokon a ráncok,csorog alá, csorog az üres árok.

Négysoros

Alvó szegek a jéghideg homokban.Plakátmagányban ázó éjjelek.Égve hagytad a folyosón a villanyt.Ma ontják véremet.

Egy arckép alá

Kihűl a nap az alkonyi grafitban.Tágasságával, mélységeivela néma tenger arcomba világít.Öreg vagyok Nem hiszek semmiben.

Öreg vagyok, lerombolt arcomoncsupán a víz ijesztő pusztasága.A szürkület gránitpora. Csupána pórusok brutális csipkefátyla!

Hullámverés. Aztán a puha éjboldogtalan zajai. Vak rovar,magam vagyok a rámsötétedő,a világárva papundekliban.

És egyedűl a feneketlen ágyban.És egyedül a párnáim között.Magam vagyok az örökös magányban.Akár a víz. Akár az anyaföld.

Agonia christiana

Szellőivel, folyóivaloly messze még a virradat!Felöltöm ingem és ruhám.Begombolom halálomat.

A harmadik

Hármunk közűl legmaradandóbb,örökké fénylő ikonod,örökké omló homokbuckád,a legveszendőbb én vagyok

Hideg szél

lakatlan kő, hever a hátam,emlékek nélkül, nélkülem,az évmilliók halott hamujában.

Hideg szél fújdogál.

Félmúlt

Ted Hughesnak

Megérkezik és megmered,kiűl a hamunéma falra:egyetlen óriás ütés

a hold. Halálos csönd a magja.

Összetöri az utakat,összetöri a hold sütése.És ketté tépi a falat.Fehér zuhog a feketére.

Villámlik és villámlik ésvillámlik a fekete nappal.Fehér zuhog és fekete.Fésülködöl a mágneses viharban.

Fésülködöl a fényes csendben,a félmultnál is éberebb tükörben.

Fésülködöl tükrödben szótlan,akár egy üvegkoporsóban.

Novemberi elízium

A lábadozás ideje. Megtorpansza kert előtt. Nyugalmas sárga falkolostorcsendje háttered. Kezesszellőcske indul a füvek közűl,s mintha szentelt olajjal kenegetnék,érzékeid öt meggyötört sebeenyhületet érez és gyógyulást.

Bátortalan vagy s ujjongó! Igen,gyermekien áttetsző tagjaiddala nagyranőtt kendőben és kabátban,mint Karamazov Aljosa, olyan vagy.

És olyan is, mint ama szelidek,kik mint a gyermek, igen, olyan is vagy,oly boldog is, hisz semmit sem akarsz márcsak ragyogni a novemberi napban,és illatozni toboz-könnyüen.Csak melegedni, mint az üdvözültek.

Szigliget, 1958. november

Nagyvárosi ikonok (1959-1970)

Introitusz

Utószó

Pierre Emmanuelnek

Emlékszel még? Az arcokon.Emlékszel még? Az üres árok.Emlékszel még? Csorog alá.Emlékszel még? A napon állok.

A Paris Journalt olvasod.Tél van azóta, téli éjjel.Megteritesz a közelemben,megágyazol a holdsütésben.

Lélekzet nélkül vetkezeléjszakáján a puszta háznak.Inged, ruhád leengeded.Mezítelen sírkő a hátad.

Boldogtalan erejü kép.Van itt valaki? Éber álom:felelet nélkül átkeleka tükrök mélyén heverő szobákon.

Ez hát az arcom, ez az arc?A fény, a csönd, az ítélet csörömpölahogy az arcom, ez a kőröpűl felém a hófehér tükörből!

S a lovasok! A lovasok!Bánt a homály és sért a lámpa.Vékony sugárka víz csoroga mozdulatlan porcelánra.

Csukott ajtókon zörgetek.Sötét szobád, akár az aknaA falakon hideg lobog.Sírásom mázolom a falra.

Segítsetek hófödte háztetők!Éjszaka van. Ragyogjon, ami árva,a semmi napja mielőtt

megjelenne. Ragyogjatok hiába!

Falnak támasztom fejemet.Mindenfelől az irgalomnakmarék havát nyujtja felémegy halott város a halottnak.

Szerettelek! Egy kiáltás, egy sóhaj,egy menekülő felhő elfutóban.S a lovasok zuhogó, sűrü trappbanmegjönnek a csatakos virradatban.

Introitusz

Ki nyitja meg a betett könyvet?Ki szegi meg a töretlen időt?Lapozza fel hajnaltól-hajnaligemelve és ledöntve lapjait?

Az ismeretlen tűzvészébe nyúlniki merészel közülünk? S ki merészela csukott könyv leveles sürüjében,ki mer kutatni? S hogy mer puszta kézzel?

És ki nem fél közülünk? Ki ne félne,midőn szemét az Isten is lehúnyja,és leborúlnak minden angyalok,és elsötétűl minden kreatúra?

A bárány az, ki nem fél közülünk,egyedül ő, a bárány, kit megöltek.Végigkocog az üvegtengerenés trónra száll. És megnyitja a könyvet.

KZ-oratórium

Szín: üres színpad vagy koncertdobogó. A kórus félkör alakban a színpad két oldalán foglal helyet, középütt keskeny utat hagyva. Fölül vízszintesen kifeszített hangversenylámpák.Szereplők: KISFIÚ; ÖREGASSZONY; R. M., fiatal lány. Mindhárman KZ-lakók.A zenekar hangolása közben először R. M. jelenik meg, majd a KISFIÚ, utoljára az ÖREGASSZONY. R. M. csíkos rabruhát visel, haja rövidre nyírva; az öregasszony feketében van; a Kisfiún szürke porköpeny. Égő gyertyával kezükben mindhárman a színpad elejére, középre állnak. Előttük kottaállványon a szövegkönyv, melyet előadás közben szabad kezükkel ők maguk lapoznak. A kisfiú áll középen, jobbra tőle a lány, balra az öregasszony. A zenekar elcsendesedik. Szünet.

R. M.Én Varsóból való vagyok.

ÖREGASSZONYÉn Prágából.

KISFIÚÉn nem tudom, honnan.

ÖREGASSZONY(Fejét fölütve.)Mintha szegeket ráztak volna.

R. M.Mintha szegeket ráztam volna!

KISFIÚAkkor láttam először éjszakát!

ÖREGASSZONYNem ébredtek fel a szegek.

R. M.Én ordítoztam a dobozban!

ÖREGASSZONYNem ébredtem fel soha többé.

R. M.Én Varsóból való vagyok.

ÖREGASSZONYÉn Prágából.

KISFIÚÉn nem tudom, honnan.

ÖREGASSZONYÉjszaka volt, amikor elhagytuk a várost.

R. M.Kivilágítva, elfeledve.

ÖREGASSZONYKopogtak a jégüres csillagok.

R. M.Kopogtak a jégüres villanykörték.

ÖREGASSZONY

Mintha szegeket ráztak volna.

R. M.Arcok, kezek. Kimerült törmelék.Zuhogott a nyíltszini massza.

ÖREGASSZONYFények egy elfelejtett arcon.

R. M.Ráncok egy soselátott arcban.

ÖREGASSZONYPrága, csak ennyi voltál?

R. M.Kivilágítva, elfeledve.

KISFIÚEzentúl ne szóljatok hozzám.

R. M.Életemben nem láttam házat!Fenyők közt állt egy fasor végén.Ragyogtak az ablakai.Nem érintettem a kezemmel.Nagyon vigyázva megérintem.

Felejts el, felejts el, szerelmem!Kit érdekel a fatörzsnek dőlt állat?

ÖREGASSZONYA holdsütésben írnokok.

R. M.Templomok és temetőkertek.

ÖREGASSZONYDiófák, porkolábparasztok.

R. M.Félálomakták; tű és cérna.

ÖREGASSZONYHalálos csend.

R. M.Gótbetűk.

ÖREGASSZONY

Németország.

KISFIÚNagyon messze és egészen közela kőasztalon feküdt valaki.

ÖREGASSZONYOlyan volt, mintha virágház lett volna,de nem voltak benne virágok.Egyetlen hosszú folyosó;vályogfalak, de a föld melegével.A folyosó kiszélesült a végén,s világitott, mint egy monstrancia.

R. M.(Mint egy másik történetben, fokozott egyszerűséggel.)Hol volt, hol nem volt,élt egyszer egy magányos farkas.Magányosabb az angyaloknál.

Elvetődött egyszer egy faluba,és beleszeretett az első házba, amit meglátott.

Már a falát is megszerette,a kőmüvesek simogatását,de az ablak megállította.

A szobában emberek ültek.Istenen kívül soha senkiolyan szépnek nem látta őket,mint ez a tisztaszivü állat.

Éjszaka aztán be is ment a házba,megállt a szoba közepén,s nem mozdult onnan soha többé.

Nyitott szemmel állt egész éjszaka,s reggel is, mikor agyonverték.

KISFIÚUgye, mi halottak vagyunk?

R. M.Olyan volt, mintha virágház lett volna,de nem voltak benne virágok.Egyetlen sötét folyosó;vályogfalak, de a föld melegével.Délután volt, úgy három óra.A folyosó kiszélesült a végén,s világitott, mint egy monstrancia -

A teteje üvegből lehetett,mert megrekedt benne a napsugár.Mezítlenűl és végérvényesena kőasztalon feküdt valaki.

ÖREGASSZONYA holdsütésben irnokok.

R. M.Templomok és temetőkertek.

ÖREGASSZONYDiófák; porkolábparasztok.

R. M.Félálomakták, tű és cérna.

ÖREGASSZONYEgyetlen óriás ütés!

R. M.Halottak magnéziumlángban.

ÖREGASSZONYHalálos csend.

R. M.Gótbetűk.

ÖREGASSZONYNémetország.

R. M.Későre jár. Márcsak a rabruhakifoszló cérnaszála van velem.Letépem és számba veszem a cérnát.Itt fekszem holtan a nyelvem hegyén.

ÖREGASSZONYDrágáim, ne ítéljetek!

KISFIÚHét kocka van.Az elsőt nem tudom.A második: utak és messzeség.A harmadikban katonák.A negyedik kockában mi vagyunk.Az ötödikben: éhség és kenyér!A hatodik kockában csönd van.A hetedik kockát nem ismerem.

R. M.Azt álmodom, fölébredek.

ÖREGASSZONYPróbáld meg, drágám, mit veszíthetsz? Hátha!

R. M.Nagyon félek, hogy elveszíthetem. (Szünet.)Átsietek a kihalt udvaron.

ÖREGASSZONYElvesztél! Nincs mit elveszítened!

R. M.Úgy érzem, itt van, egész közel.

ÖREGASSZONYKözel, ahogy csak mi tudunk szeretni.

R. M.Itt van. Eláll a szívverésem.

ÖREGASSZONYTörd rá az ajtót! Nekünk már szabad.

R. M.Sírok. Itt van az arcomon.Itt van minden, mi enyém s nem enyém.

ÖREGASSZONYIgen, csak azt az egyet tudhatnánk, hogyvégül is megtörhetjük-e,nem a magunkét, a másik magányát;az áldozatét, aki fél,a gyilkosét, ki nem érzi, hogy ölt!azét, ki már nem is mer tudni rólunk.

R. M.Itt patakzik minden az arcomon.

KISFIÚAz első kockát nem tudom.A második: utak és messzeség!Sötét utak és üres messzeség.

ÖREGASSZONY(Kezét a levegőnek támasztva.) Havazni kezd.Prágában tél van.Üvegtető alatt kis asztal áll.

Billeg az egyik lába.Forog belűl az óraszerkezet.Valamikor azt hittem, itt vagyok.

KISFIÚA negyedik kockában mi vagyunk.

R. M.Kivilágítva, elfelejtve.

ÖREGASSZONYÁtsietek a Szent Vencel téren. (Szünet.)(Mintegy magában beszélve.) Emberek,irgalmazzatok!

R. M.Végkép magam. Márcsak a rabruhábólkifoszló cérnaszál maradt velem,felöltve egy vonal iratlan sorsát.

Nincs semmi, csak a hely meg az idő,hol utoljára számontartanak.

Csak én vagyok és ők (Szünet.) Kik még alusznak.

ÖREGASSZONYDrágáim, ne itéljetek!Úgy éltünk itten, mint a barmok.Akár a disznók, térdeltünk a porban,mégis mire nyelvünkre ért az étel,szelíd volt az, akár az Isten teste.

KISFIÚA hatodik kockában csend van.

R. M.Azt álmodom, felébredek.Hihetetlenűl mély az éjszaka.Alig vagyok.

Egyetlen egy szoba,egy ablak világít csak: az övé.S az is üres. Mint összetört tükörhull a szobája, s nem bír földet érni!

Levelenként kell félrehajtanoma puha erdőt. Mind megannyi seb.Elalélok, hogy szép fejét kifejtem

az agyonázott levelek közűl.

Szebb, mint a legszebb fiatal lány -Nincs többé erdő. Mit akarsz még tőlünk?A halálunkat, azt nem, azt nem adjuk.Azt magunkhoz szorítjuk és nem adjuk.

KISFIÚA hetedik kockát nem ismerem.

(Lassan induló omlás zaja, mintha üregek szakadtakvolna le, s az üregekben kövek záporoznának. Aztánaz egész omlás egyszerre véget ér. A kórusból jobbrólis, balról is előlépnek ketten-hárman, tüzet vesznek,s elfújják az Öregasszony, a Kisfiú s a Fiatal lánygyertyáját. Majd helyükre visszaállva továbbadják alángot az egész kórusnak.)

R. M.Milyen puha a levegő.Csorgó eresz, barakfal, messzeség.Boldogságig lelassult pusztulás.

KISFIÚA hatodik kockában csönd van.

R. M.Valószinűtlenűlgyenge pulzusok igyekeznek;próbálnak megmaradni.

KISFIÚA hatodik kockában némaság van.

R. M.Minden megáll. Varsóban este van.Fehér pokróc borította az ágyam!

ÖREGASSZONYÉdeseim! Édeseim!

R. M.Én sötét mennyországom.(A függőlámpák is kialszanak.)

ÖREGASSZONYOlyan volt, mint egy átlyuggatott tenyér.Ragyogtak az ablakai.Világitott a fasor végén.

A szobában emberek ültek.Vonultunk az országuton.A házat elfedik a fák.

R. M.Későre jár. Márcsak a rabruhakifoszló cérnaszála van velem.Letépem és számba veszem a cérnát.Itt patakzik minden az arcomon.

KISFIÚA hetedik kockát nem ismerem.

R. M.Csak én vagyok és ők, kik még alusznak.

ÖREGASSZONYA holdsütésben írnokok.

R. M.Templomok és temetőkertek.

ÖREGASSZONYDiófák; porkolábparasztok.

R. M.Félálomakták, tű és cérna.

ÖREGASSZONYEgyetlen óriás ütés!

R. M.Halottak magnéziumfényben.

ÖREGASSZONYFények egy elfelejtett arcon.

R. M.Ráncok egy soselátott arcban.

ÖREGASSZONYMintha szegeket ráztak volna.

R. M.Mintha szegeket ráztam volna.

KISFIÚElőször látok éjszakát!

R. M.

Én ordítoztam a dobozban!

ÖREGASSZONYNem ébredek fel soha többé.

KISFIÚ(Egy-két lépést előrelép. Kissé elkülönülve,s két kezét fürkészőn maga elé emelve.)Boldogtalan a pillanat, mikorfölfedezi az árva önmagát,s arra gondol, hogy másnak isfontos lehet e kéz, e görbeség,s azontúl arra vágyik, hogy szeressék.

R. M.Én Varsóból való vagyok.

ÖREGASSZONYÉn Prágából.

KISFIÚÉn nem tudom, honnan.

(A függőlámpák kigyulladnak.)

Nagyvárosi ikonok

A tenger

A tenger, mondtad haldokolva,s azóta ez az egy szavadjelenti számomra a tengert,s azt is talán, hogy te ki vagy.

S azt is talán, ki vagyok én?Hullámvölgyek, hullámhegyek.Agóniád, akár a tenger,megszabadít és eltemet.

Anya, anya. Hétköznapok.Halálod hallom s hívlak én.Irtóztató hétköznapok.Szegény, szegény, szegény, szegény.

Nagyvárosi ikonok

Déli 12 óraLakhatatlan, kiáltják, lakhatatlan!

Hajnali háromMegindulunk egy kőrakás felé,és fölröpül mögüle egy madár.

MúzeumA gyémántüres múzeumközepében egy melltű lángol,Lerombol és megörökítHová jutunk e lángolásból?

A mozdulatlan karzatok?Magányos kézelőd talán?Lerombol és megörökíta júniusi délután.

Szeptemberi sugárutak!Szerelmem, szerelmem, szerelmem!Megállnak a sugárutak.Egyetemes sebek a kertben.

Te megpróbáltad azt, amitsenki se merészelt, te árva!fényeskedjék neked az éjöröküres monstranciája.

KórusA Kreatúra könyörög,leroskad, megadja magát.A Kreatúra, Az-Amikönyörög, mutatja magát.

Van Gogh

1

Ők levetkőztek a sötétben,ölelkeztek és elaludtak,miközben te a ragyogásbansírtál és mérlegeltél.

2

Alkonyodott.

A rozoga melegbenpapírközelbe ért a nap.Minden megállt.Állt ott egy vasgolyó is.

3

"Világ báránya, lupus in fabula,a jelenidő vitrinében égek!"

Kis éjizene

VirágcsokorÓh, vesztőhelyek illata!

PárbeszédEresszetek be, itt vagyok,nyissatok ajtót, megérkeztem.

Nincs ajtó, mit megnyithatunkNincs retesz, ami kirekesszen.

ÉjfélElgurulnak az ismeretlen csöndben,mélyen a csillagok alattelgurulnaks megállanaka mozdulatlan billiárdgolyók.

MozartEgy ház, egy udvar. Álmom és halálom.Délszaki csönd, emlékezet.Reflektorfény a falakon,üresség és márványerek.

"Dans cette maison habita Mozart"Mozart lakott itt valaha.Egy vázában virágcsokor.

Óh, vesztőhelyek illata!

Párizs, 1963

Fehér piéta

A fényérzékeny levegőbencsukott szemhéjak. Anya és fia.

Fehér kezek és még fehérebb ráncok.Piéta és laterna mágika.

Önarckép 1944-ből

Sírása hideg tengelyébenáll a fiú.

Különitélet

Különitélet minden éjjel.Magányos exhumáció.Kiemelek egy ismeretlen emberta semmiből és eleresztem őt.

Egy sírkőre

Túlhevitett virágcsokor.

Passió

Csak a vágóhíd melege,muskátliszaga, puha máza,csak a nap van. Üvegmögötti csöndbenlemosdanak a mészároslegények,de ami történt, valahogy mégse tud végetérni.

Akár a föld

Akár a föld, hol mozdulatlanszárnyalok majd és porladok;akár a víz, olyan közel vana sírás ünnepélye.

A hóhér naplójából

Thomas Transtrőmernek

Egyszer történt, hogy meginogtam,s elvesztve egyensúlyomata feneketlen és királyi csöndbenmeg is történt, hogy meginogtam.

Különben csak az órák kettyegnekegyre pontosabban,egyre hangosabban.

Nem tudok meghalni többé,mióta a gyémántokat visszahelyeztem a koronába.

Merre, hogyan?

Mit tudom én.

Amerre a katonák.Ahogyan a tenger.

Amerre a katonák a vereségben.Ahogyan a tenger az összetört szentségtartóban.

Szent lator

Törőcsik Marinak

Akkorra már belepték a legyek

túl az agóniántúl a tetanuszon,és messze túl szögeken, sebekense tárgy, se testnyilvánosanközöttse ácsorgás(behorpadt szentségtartó),se röpülés

barát,barátság mindörökre.

A "teremtő képzelet" sorsa korunkban

A föladat, amit előadásom címében kaptam, meghaladja erőmet. Nem vállalkozhatom egyébre, mint reflexiók sorozatára, a mélyebb összefüggések ismerete nélkül. Ha jól értem, Baudelaire élesen különválasztja a fantáziát a képzelettől. A fantázia a felület hígabb közegében, az álmodozás szabados

kombinációiban raboskodik és tévelyeg. Ezzel szemben a "teremtő képzelet", amennyiben kombinatív, kombinációinak analízis a neve, s az analízisben nyert fölismeréseken túl azt a végső, immár elemezhetetlen egyszerűséget törekszik elérni, ahová a képzelet csak a föltétlen engedelmesség árán találhat haza. Művészi teremtés a szó szoros értelmében nincsen. De az engedelmes képzelet érintkezésbe léphet azzal az abszolút szabadsággal, szeretettel, jelenléttel és otthonossággal, amivel Isten a világot választotta. Röviden: az, amit mi "teremtő képzeletnek" nevezünk, nem egyéb, mint a képzelet odaadása: passzív teremtés. (Mellette a fantázia a képzelet bocsánatos bűne, örök gyermekbetegsége.) Amint azt szóhasználatom máris elárulja, számomra a művészet alapvetően vallásos eredetű, s talán innét, hogy minden kifejezetten vallásos művet - remekművet is - bizonyos értelemben parafrázisnak érzek. (Közelebbről: ha egyszer minden művészet valóban vallásos gyökerű, vallásos művészet igazában nem is létezik, s legfőképp vallásos irodalom nem, a szent szövegek közelségében.) De mi az akkor, ami a művészetnek kikerülhetetlenül vallásos természete, sajátja? Bűnbeesésünkkel, úgy vélem, nemcsak értelmünk homályosult el, s nem csupán akaratunk vált hajlamossá a rosszra, de képzeletünk is bűnbeesett, s ezzel mintegy megcsorbult a világ realitása, inkarnációja, az a végső kiteljesítés és befejezés, ami a teremtésben eleve és eredendően képzeletünkre volt bízva. Bukásunk a teremtés realitását a puszta exisztálás irrealitásává redukálta. Azóta a művészet a képzelet morálja, hozzájárulása, verítékes munkája a teremtés realitásának, inkarnációjának a beteljesítésére, helyreállítására. "Et incarnatus est" - azóta minden remekmű zárómondata, hitelesítő pecsétje lehetne. Ennek az inkarnációnak a beteljesítése tökéletesen szellemi természetű, s akár az imádság vagy a szeretet, szabadon hatol be az idő legkülönbözőbb állomásaiba. Előszeretettel választja a múltat, s abból is a tragikusat, a jóvátehetetlent, a botrányt, a "megoldhatatlant". Halottaiért úgy imádkozik, hogy inkarnálja őket. Sokat írtak misztika és művészet rokonságáról. Valójában a kettő úgy egy, hogy tökéletes ellentéte egymásnak. Ugyanannak az útnak, ugyanannak a szeretetnek: a világból fölszálló és a világba alászálló, de mindenképp tökéletesen egybeeső két ága, az odaadó engedelmességnek és a fölszabadult extázisnak dinamikus egyensúlyában, kifürkészhetetlen békéjében. Jákob létrája: Isten föl-alá szálló angyalaival a képzelet hazatalálásának közös és egyetlen módja. Ha mármost korunkat nézzük: képzeletünk sorsa meglehetősen nyugtalanító és tragikus. Nem mondanám azt, hogy végleg föladta verítékes hivatását, de kétségtelenül eretnek utakra, mellékösvényre tévedt. Eredendő gyöngeségének engedett, amikor a tudományoktól alkalmasint elirigyelte a bizonyosságot. Azóta tükör-életet él, s a stílus bizonyosságában kívánja megélni azt, amit egyedül az engedelmesség önfeledtségében, egyedül "szemlesütve" szabadna megvalósítania. A tudományos gondolkodás - különös módon - a művészetben, akarva-akaratlanul a narcisztikus elemek tükör-korszakát nyitotta meg. Azóta

beszélünk jó stilisztákról. Beköszöntött egy egész korszak: amely a látszat stiláris bizonyosságát elébe helyezi a világ önfeledt inkarnálásának. A nagy irodalmak minden erényét igyekeztünk beköltöztetni a tükörbe, az ellenőrzött szépségtől az ellenőrzött extázisig. Mindent látunk, mindent tudunk, sőt jobban látunk, és jobban tudunk azóta; de bárcsak lennénk vakok és élők - háttal a tükörnek. Amikor a lélek elfárad, s vele együtt a képzelet, a stílusban valamiképp úgy tárgyiasítjuk a világot, ahogy az elfáradt szerelem tárgyiasítja a szexualitásban a másikat. A világ súlyának mindig teremtő vállalásával szemben fölülkerekedik a világiasság, a testiesség, egyszóval az anyagiasság szelleme, inkarnációnknak a nihillel tehermentesített, s a felületig-pillanatig biztosított - és súlyosbított - hiú uralma. Paradox módon azonban mégis csak megvakultunk, sőt, mi vakultunk meg egyedül és igazán, ahogy a féltékenység bizonyosságszomja a másik emberből, a testiesség a testből, egyszóval a világiasság a világból végül is semmit se lát. Nemcsak a realitást, utoljára még legfőbb ambíciónkat, jelenlétünk élményét is szem elől vesztettük. Ékes példa rá a modern színház. Egy szép napon arra ébredünk, hogy az, ami a színpadon történik: sehol sincs jelen. Mintha a történésből eltűnt volna az állítmány. Többé hiába volt minden mimikri: jelző, főnév és igenév - ha egyszer eltűnt az, ami a történést a hic et nunc erejével vertikálisan is megvalósítsa, leszögezze. Ebből a merőben horizontálissá vált színházból keresett kiutat az abszurd dráma. De kudarca nyilvánvaló. Ha egy deszakralizált és deinkarnált világban a verbum vertikálisát választom, ez a történés azonos lesz az öngyilkosság és a merénylet pillanatával, kiterjedés nélküli meredekével. Innét, hogy amennyiben a mimikriszinház igéit, az abszurd-színház kínos-keservesen jelzőit kényszerül összelopkodni, hogy valamiféle életet nyerjen. Mindkettő ugyanattól a léghiánytól fuldokol. Az egyik jelzőinek lapályán bolyong anélkül, hogy megtörténne, a másiknak azon kívül, hogy megtörténik, valójában nincs is egyéb lehetősége. Kettejük közt a különbség csupán annyi, hogy az egyik "vertikálisan", a másik "horizontálisan" próbál csalni. Jelen akartunk lenni minden áron, s legfőképpen épp jelenlétünket semmisítettük meg. Igaz, a tükörben minden fokozottan együtt van. Ami kívül esik rajta, látszatra semmi, valójában egyedül érdemes. Miután pedig épp ez az egyedül érdemes vált sivataggá: a tükör minden gazdagságát, meglepetését semminek találjuk. Van azonban a tükörnek egy nagy és kárhozatos előnye. Az, hogy végletesen manipulálható. Amikor napjainkban a művészet a különböző manipulációk ellen tiltakozik, nem veszi észre, hogy ő maga már jóval előbb bűnbeesett, s hogy tüköréletéből adódik áldatlan rugalmassága, boldogtalan labilitása, készsége minden látszólagos megújulásra. Marad tehát a kérdés: összetörhetjük-e a tükröt saját erőnkből? Nem tudom. Aligha. Amit tudok, egyedül annyi, hogy Isten időről időre átvérzi a történelem szövetét, s a szituáció kegyelméből az ember ismét engedelmessé válik. Auschwitz ma múzeum. Mégis a vitrinekben fölhalmozott tárgyakon föllelhető ütések és kopások a század, az élet betűi. Örök tanulság. Akik itt e jeleket "leírták", sose jutottak el talán

mondataik megfogalmazásáig. Újabb bizonyíték amellett, hogy a valódi dolgok mennyire kívül esnek a személyes teljesítmény belátható határán. A valódi érték (túl a publikációk zűrzavarán, a kommunikáció örök békéjében és csöndjében) terített asztal, amihez mindenki hivatalos, ahol mindenki jóllakhat, anélkül hogy bárkit is megrövidítene. Az isteni kontextusban: legtöbbször más, aki az értéket megéli, s megint más, aki esetleg megírja. Mit számít? Isten az, s egyedül ő az, aki ír: a történések szövetére vagy a papírra. Hangosan gondolkodom. Ahogy nincs egyéni megváltás, kollektív megváltás sincsen. Mégis a jótett interperszonális, közvetlenségében univerzális jellege: a "másikban" mindig mindenki jelenlétének konkretizálása. Hasonlóképpen: nincs kiút a képzelet drámájában a legvégletesebb eltévelyedések átvállalása nélkül. Ha a "vallásos művész" mai rendeltetési helye egyáltalán megjelölhető: az egyedül a végletes türelem és testvéri megosztozás posztja lehet. S talán épp ezzel, hogy valamennyien, kivétel nélkül a lehető legtávolabbra kerültünk - jutottunk legközelebb egy "evangéliumi esztétika" megvalósításához. Napjainkban lehetetlen Isten időbeli inkarnációját összetévesztenünk Isten utolsó eljövetelével. Hitünk semmiképp se lehet idegen azzal a halálos gyöngeséggel szemben, amire egyedül a vereség Istene nyújthat orvoslást, az a nyilvános emberi vereség, amibe mintegy eleve bennfoglaltatott a föltámadás fokozhatatlan intimitású, isteni megfelelője. Nekünk nem nehéz belátnunk, hogy végső soron mindig és mindenki ugyanazon az aratáson dolgozik, még a deinkarnáció és a manipulánsok irodalma is, ha mással nem, tévelygésével siettetve a drámát - képzeletünk drámáját, megtestesülésünk drámáját - a kifejlet felé.

* 1967-ben véletlenül összefutottam André Frenaud-val a Saint Germain des Prés-n s leültünk egy feketére. Úgy ültünk ott a kávéházi asztal mellett szürkén és jól fésülten, mint két malomellenőr, miközben kint félmeztelenül és fantasztikus kosztümökben hullámzott a fésületlen, ágyból kelt tömeg. Mindennél ékesszólóbban akkor értettem meg igazán, hogy a tükör irodalma - hogy hűek legyünk az üveghez, mint hasonlatunk nyersanyagához - végül is és szükségszerűen lombikirodalommá vált, amikor a pillanat merénylő intenzitását választotta, s menthetetlenül lemaradt az utca aránytalanul monstruózusabb lehetőségeivel szemben. Köztudott, hogy Rilke halálos ágyán egyetlen türelmetlen kézlegyintéssel elutasította mindazt, amit tolla teremtett: műveit és levelezését. Köztudott az is, hogy életében (mintegy halálos előérzettel és igazságtevéssel) különös vonzalommal viseltetett az egyszerű, írástudatlan emberek iránt, s a parasztlánynak, kit egyedül tűrt meg betegágya mellett, sejtelme se volt arról, kit is gondoz agóniájában. A szép és tragikus dokumentum számomra két dolgot bizonyít. Először, hogy képzeletünk szerepe messze túlnő a művészet határán, s másodszor, hogy nem elég szeretnünk és dicsérnünk az egyszerűséget, hanem nekünk magunknak kell önfeledtségébe visszatalálnunk. De a megrendítő dokumentum, mely Rilkében az öntudat, s az egyszerű parasztlányban az öntudatlanság örökösen visszatérő próbáját és találkozóját példázza, számomra valami módon a két Európa képe is.

Miközben földrészünk egyik fele századokon át az egyén, a szabadság és bonyolultság drámáját írta, másik fele a közösség, az elnyomatás és az egyszerű emberi sors nehézségeiről vallott időtlen időkön keresztül. Egyetlen példát említenék. A nyugat festészete a XIII. és XIV. század körül a mozdulatlanság potenciális univerzumából kilépve a reneszánszon át a barokk mozgásviharáig a szabadság problematikájának vásznait festette, miközben keleten az ikonok mozdulatlanok maradtak, s egyedül intenzitásuk hullámzása vallott örök evidenciával mindarról, amit az időben lehetetlen volt kimondaniok. Ebből az egyetlen példából is könnyű lenne levonni azt a következtetést, hogy hosszú időn keresztül a nyugat a szabadság és egyéniség, a kelet az elnyomatás és kollektivitás problematikájának információcseréjében élt. De ez se igaz, se a múltra, se a jelenre vonatkozólag. A múlt században egy Dosztojevszkij épp keleten írta meg az egyén, s jelen századunkban egy Simone Weil az emberi massza leghitelesebb passzusait. A valódi "engedelmesek" mindenkor mindenről tudtak s tájékoztattak. Csak a fölszínen létezik két Európa (pontosabban három: harmadiknak Közép-Európát jelölném meg, mint a két fél drámai szembesítésének helyét). Valójában: a képzelet drámája egy és oszthatatlan. S miközben a felszínen - az üdvösség elodázásával - a tévedések és tévelygések legkülönbözőbb variánsai és rögtönzései zajlanak a tükör és a hétköznapok kölcsönhatásában, a mélyben töretlen az egység, a tehervállalás, az igazság szeretete, a megrendültség és engedelmesség folyamatossága. Igaz, ennek az egységnek és folyamatosságnak csak időnként művészet, csak időnként irodalom a neve. Mit számít? A képzelet valódi történetében a hallgatás olykor fontosabb minden leírt mondatnál. És itt - utoljára - arra a kép nélküli képzeletre, a képzeletnek arra a végső és kifogyhatatlan forrására, testvéri csöndjére gondolok, amit semmiféle zajjal nem lehet elnémítani. Elhangzott Poigny-ban, a költői képzeletről rendezett nemzetközi konferencián. A téma másik előadója Pierre Emmanuel volt.

Ars poetica helyett

Néhány rövid bekezdésben arra az egyetlen kérdésre kísérelnék meg némi választ találni, hogy személy szerint miért tartom aktuálisnak a keresztény ihletésű költészet szerepét, s miben is látom annak föladatát a mai világban. Egyéni elkötelezettségemhez a döntő érvet minden bizonnyal nemzedékemnek épp legáltalánosabb élménye, az elmúlt világháború szolgáltatta. Igaz, a frontok azóta elnémultak, a háború végetért, a koncentrációs táborok bezárták kapuikat. Hitem szerint azonban épp e végérvényesen beállott csönd jelenti ma a legfőbb realitást közöttünk.

* A múló idő a történet relativitásából a "tiszta történés" totalitásába, minden igaz cselekedet eleve mozdulatlan tengelyébe vezet. Ez a "tiszta történés" azonban már teljes egészében "mozdulatlan", sajátos módon

függetlenült és egyetemes érvényű valóság, vagyis szöges ellentéte a merényletnek, mely mindig üres, viszonylagos és irreális. Auschwitz ma múzeum. Falai közt a múlt - és bizonyos értelemben valamennyiünk múltja - azzal a véghetetlen súllyal és igénytelenséggel van jelen már, ami a valóság mindenkori legbensőbb sajátja, s attól, hogy lezárult, csak még valódibb, még érvényesebb. Legotthonosabb tárgyaink, hétköznapi civilizációnk szinte valamennyi eszköze - az utolsó elhányt bádogkanálig - soha nem látott metamorfózison ment itt keresztül. Egyrészt puszta funkciójára süllyedt, oda, ahová annak előtte csak a kínzószerszámok, másrészt ugyanezek a tárgyak, beleértve az eredendően kínzásra szánt eszközöket, lettek végül is a század legsajátosabb ereklyéi. Valamennyit egyazon jelentés elvéthetetlen jegyei borítják. Ütések és kopások, miknek kibetűzésére alig tettünk valamit. Pedig ezek a század betűi; ezek a kor betűformái. A passé realitásába egyedül az áldozatok jutottak el. Övék ma minden jelentés. A botránykeltők eleve megrekedtek valamiféle örökös conditionnel-ben. Mindaz, ami itt történt, botrány, amennyiben megtörténhetett, és kivétel nélkül szent, amennyiben megtörtént. Mindez igaz. Mégis gyötrelmesen ellentmondásos, s ha valahol, hát itt kap súlyt a Karamazovok párbeszéde. Aljósa hite és Iván közönybe burkolózó lázadása. A humánum egymaga tehetetlen azzal szemben, ami egyszer lezárult, s legfeljebb az emlékezés illúziójával képes behatolni a múltba. Viszont a legtündöklőbb jövő is mit ér? - amorális sivatag, üres elvontság a jóvátehetetlen konkrétumokkal hátában. Marad tehát a lázadás, az "egész" elvetése, de még ez se érintheti legkisebb részletét se annak, aminek nevében mindent meg kellene tagadnunk. Nem így a legkisebbik Karamazov. Aljósában föl se merül a lázadás kísértése. A mozdulatlan és totális elkötelezettség, amiben eleve él, egyszerűen nem érzékeli e kihívást. A múlt - amiben Iván szükségszerűen az ártatlan szenvedések övezetét látja - Aljósa állandó lelkiállapota, a konkrétumokba való előbbrejutás, a vigasztalás és megvigasztalódás tulajdonképpeni kezdete. Engagement immobile-nak, mozdulatlan elkötelezettségnek nevezném a vallásos léleknek ezt a sajátját, mely annyira hasonló a múlt mozdulatlan realitásához. És rokon értelemben, a művészet is mi egyéb, mint engagement immobile, mozdulatlan elkötelezettség, totális odaadás? Nem tudom elképzelni, hogy a múlt felé - s elsőként annak tragikusan lezárt eseményei felé, mi vonzaná a művészi alkotóerőt, ha túl az emlékezet lehangoló illúzióján - nem épp a múltban érezné meg először a konkrétumok ízét, a konkrét cselekvés lehetőségét, a mozdulatlanságban először a konkrét tett lázát, először a részvét hatékonyságát - anélkül hogy bármit is megváltoztatna, bármit is meg akarna változtatni. A múlt megközelíthetetlen nyitottságába bizonyos értelemben a művészet az első részvevő, totalitásába az első totális, mozdulatlanságába az első mozdulatlan, konkrétságába az első szeretetteljes, tragikumába az első bizakodó, és szakrálitásába az első vallásos lépés. Az, ami 1939 és 1944 között megtörténhetett és megtörtént, erre kötelez, vagy arra ítél, hogy mindinkább irreálisnak érezzük azt, amit magunk

mögött hagytunk, és fokozottan mindazt, ami utána következett és következik még. A halottaknak senki élőre nincs szükségük többé, mégis külön-külön, és mindenkinél makacsabbul hívnak minket. Ez a meghívás azonban túl van a közöny, túl a részvét és lázadás, sőt valamivel még a mozdulatlan kétségbeesés, egyszóval a katasztrófa még mindig világosan kivehető határán, és egyenest a szeretet sötétjébe kalauzol. Mivel először itt, és egyedül itt részesülhetünk mindenükből kifosztott és kiforgatott meghívóink romolhatatlan kincséből, királyi adományából, ami nem egyéb, mint a mindenségben az egység bátortalanul boldog és először biztos megtapasztalása. Szakasztott úgy, ahogy a keresztlevételt követően a tanítványok is mozdulatlanul maradtak, mielőtt a föltámadás hasonlíthatatlan intimitását hírül vitték. Ifjúságomban hosszú időn keresztül az álomban véltem megtalálni ez áhított megoldást. Itt minden együtt és egyben van még. Kint és bent, ember és táj, anyag és forma, érzék és szellem. Az, hogy én, alig más, vagy éppenséggel ugyanaz, mint te, vagy ő. És mégis nyomasztó e boldogság. Fölégetett földjével, maradék pázsitfoltjaival maga a tiltott paradicsom helye, ahonnét végleg kiűzettünk. De e kiűzetés azóta megmenekülésünket jelenti már. Itt kell, az ébrenlét nehéz ellenállásában megtalálnunk először a rendet, majd azon is túl az egységet. És itt mindjárt megkísérelném valamivel kiszélesíteni a már idáig is sajátos értelemben használt "mozdulatlan elkötelezettség" fogalmát. Albert Camus a "Sziszifusz mítosza" ("Le mythe de Sisyphe") című könyvében szemére veti Dosztojevszkijnek, hogy fölismerve a világ abszurditását, mégse írt abszurd regényt, hanem a hit vigaszába menekült. Csakhogy a világ abszurditásának fölismerésén túl - és épp a menekvés irányában - van egy még következetesebb, ha úgy tetszik, még abszurdabb lépés, s ez a világ képtelenségének a vállalása. Ilyen értelemben igaz, hogy "Dosztojevszkij válasza az alázat" (La réponse de Dostojevski est l'humiliation), csakhogy ez az alázat - magunkra venni a világ képtelenségének súlyát, mintegy beöltözve a lét és tulajdon ellentmondásaink terhébe - minden, csak nem meghátrálás. Névtelenül és íratlanul, a maga szakadatlan folyamatosságában, úgy, ahogy azt az evangélium kodifikálta, mi lenne más a szegények története közöttünk, ha nem ez? Ők, a szegények azok, akik mintegy incarnálták, valósággal a vérükben és a húsukban, közvetlenül a tagjaikban hordozzák időtlen idők óta a világ rájuk eső, lényege szerint elviselhetetlen, fokról fokra megsemmisítő nehezét. Ettől olyan nyugodtak szívükben, s érezhetik maguk körül egy isteni mindenség jelenlétét. Szemben velük a gazdagok igyekszenek szabadulni a képtelen tehertől, a gazdátlan abszurditás gazdátlan terhét zúdítva a világra. Ha a szegények tehervállalása az isteni megtestesülés időtlen előképe, a gazdagok a deincarnatio kezdetét jelentik. S amikor a szellem e lerakott, és szinte láthatóvá és tapinthatóvá lett gazdátlan terhet maga se hajlandó többé magára venni már - beérve annak puszta és kétségbeesésig menő, vagy akár hasonlóképpen frivol szemléletével -, lényegében csak súlyosbítja azt, amit a gazdagok már régen megkezdtek és eleitől elkövettek. Ezután már színre léphetnek a közönséges bűnözők - a végkifejlet szereplői -, kik az abszurditást, a botrányt most már közvetlenül követik el,

direkt merényletük pervertáltságától várva valamiféle visszafele ható meggazdagodás, hatalom és szabadság soha nem volt beköszöntét. Az ártatlanok szenvedése ettől fogva már nem következmény többé, hanem a könyörtelen események elengedhetetlen energia-forrása. Az így fejünkre idézett katasztrófának volt azonban egy másik tanulsága is. Az írott történelem romjai alatt szinte kivétel nélkül mindannyian érintkezésbe jutottunk az íratlan történet, a szegények életének mélyrétegével. Mi is megtapasztaltuk a már elfelejtett szavak - mint éhség, szomjúság és hazátlanság - elemi jelentését, úgy, ahogy azokat az írás mindenkori aranykorának szerzői használták. Számunkra eleddig ismeretlen ellentmondásokat éltünk meg. Sose hitt kiszolgáltatottságot és maradéktalan védettséget. Látszat és valóság helyet cserélt. Kényes gesztusai mögött láttuk enni a jóllakottat, s a moslékot anyagtalan szubsztanciaként magához venni az éhezőt. Ideig-óráig mindannyian szegények lehettünk, részesei a szegénység pozicionális szakralitásának, képtelen terhének és passzívan teremtő bizonyosságának. Személy szerint ekkor ismertem meg először a békét. Nehéz helyzetemből mégis szabadulni kívántam, amikor pedig ez be is következett, nem véletlen, hogy úgy ért a szabadulás, mint az első gyerekkori bűnbeesés. A tények mögül száműzött Isten időről időre átvérzi a történelem szövetét. Ami nyomot hagy rajta, oly véghetetlenül igénytelen, hogy kérdéses, valaha is föl tudunk érni hozzá? Ha lehet megkülönböztetést tenni, a köztünk beállott csend többé nem is annyira a költészetet érinti, mint magát a költőt kötelezi, élete egészét követeli már, s nem lehet nem eleget tenni e hívásnak, ha mindjárt a végleges és tökéletes elnémulás kockázata árán is.

Szálkák(1971-1972)

Monstrancia

Amiként kezdtem

Amiként kezdtem, végig az maradtam.Ahogyan kezdtem, mindvégig azt csinálom.Mint a fegyenc, ki visszatérvefalujába, továbbra is csak hallgat,szótlanul űl pohár bora előtt.

Juttának

LEVÉLVeled együtt és velem együttaz idő minden ütése-kopásaés erőssége hó alá kerűlabban a végső feledésben,amit az Atya küld majd a világra.

JANUÁRA tél növekszikEgy magányos farkas jött le a faluba.Reszket előtted.Mise ez.Utolsó áldozás.

NAPLÓRÉSZLETMilyen nap is van ma? Úgy élek,hogy össze-összezavaromaz idő menetrendjét."Latrokként - Simone Weil gyönyörű szavával- tér és idő keresztjérevagyunk mi verve emberek."Elalélok, és a szálkák fölriasztanakIlyenkor metsző élességgel látom a világot,és megpróbálom feléd fordítani a fejemet.

Azt hiszem

Azt hiszem, hogy szeretlek;lehúnyt szemmel sírok azon, hogy élsz.De láthatod, az istenek,a por, meg az időmégis oly súlyos buckákat emelközéd-közém,hogy olykor elfog aszeretet tériszonya éskicsinyes aggodalma.

Ilyenkor ágyba bújva félek,mint a természet éjfél idején,hangtalanúl és jelzés nélkűl.

Azutánújra hiszem, hogy összetartozunk,hogy kezemet kezedbe tettem.

Mielőtt

A jövőről nem sokat tudok,de a végítéletet magam előtt látom.Az a nap, az az óramezítelenségünk fölmagasztalása lesz.

A sokaságban senki se keresi egymást.Az Atya, mint egy szálkátvisszaveszi a keresztet,s az angyalok, a mennyek állataifölütik a világ utolsó lapját.Akkor azt mondjuk: szeretlek. Azt mondjuk:nagyon szeretlek. S a hirtelen támadttülekedésbensírásunk mégegyszer fölszabadítja a tengert,mielőtt asztalhoz ülnénk.

Egy szép napon

Mindíg az elhányt bádogkanalat,a nyomorúság lim-lom tájait kerestem,remélve, hogy egy szép naponelönt a sírás, visszafogad szelidena régi udvar, otthonunkborostyán csöndje, susogása.

Mindíg,mindíg is hazavágytam.

Monstrancia

Elsüppedek a hóesésben,eltűntem, eltünöka fiatal intézeti lányok,ligetek, fák,első játszótársaim,a fiatal és gyönyörű börtöntöltelékekáhítatos szemléletében.

Háromszínű lobogó

Első szine? Akár a rabítélethirdetéskor.A második? Mint katonák,

kik eltévedve, most nagy és puhacsomókban hullanak alá.S a harmadik? A harmadik szine -te vagy.

Gyönyörűséges, háromszínű lobogóm!

A mélypont ünnepélye

Az ólak véres melegébenki mer olvasni?És ki mera lemenő nap szálkamezejében,az ég dagálya ésa föld apálya idejénútrakelni, akárhová?

Ki mercsukott szemmel megállaniama mélyponton,ott, aholmindíg akad egy utolsó legyintés,háztető,gyönyörü arc, vagy akáregyetlen kéz, fejbólintás, kézmozdulat?

Ki tudnyugodt szívvel belesimúlniaz álomba, mely túlcsap a gyerekkorkeservein s a tengertmarék vízként arcához emeli?

Majd elnézem

Majd elnézem ahogy a víz csorog,a tétova és gyöngéd utakat,a fájdalom és véletlen közösbetűvetését, hosszú-hosszú rajzait -halott köveken, élő arcokon -

elnézem őket, mielőtta feledést kiérdemelném.

A hóhér szobája

Szalonnaszag. Muskátliszag.Tengert sose látni a hóhér szobájának ablakából.A tenger Istené,s az ablak csukva van.

Milyen más a vesztőhely illata,és a bárány, amikor értejönnek.

Példabeszéd

A szúró meleg kocka alján,hol ég és föld beroskad, megszünik,s akár a moslék egybehuppantér és idő, ott, ebben atűző ganajban, egyedűlitt lelhetjük meg, egyesegyedűl,amit anyánk örökre elveszített.

Vesztőhely télen

Kőfal és ünnepély

Hommage à Robert Wilson

A késszurás mozdulata, s a kézboldogtalan stációi után?

A félbeszakadt dallamok,a csapzott ünnepélyek ésaz összekuszált csillár fényein túl?

A fal előtt? A fal után?

Mi történik, mi is történikminden tettünk boldogtalanés irtóztató ideje alatt?

Halálod és halálom

Majd elaltat a dudolás,a korasötét éjszaka

anyatejnél is szelidebbfigyelme és odaadása.

Mert ő a kifosztott kebel.A dajka, aki kivüláll.Az idegen, ki hazatévedt.

Majd elaltat az örök dudolás.

Bűn és bűnhődés

Sheryl Suttonnak

A befalazott képzeletmég egyre ismételgeti -

A pillanat villanyszék trónusánmég ott az arc,sziklába mártott nyakszirt,gyönyörü kéz -pórusos jelenléted.

Még tart a nyár.

Ereszd le jogarod, királynő.

Örökmozgó

A világbank elektromos szivébenaz örökmozgó föl-lejár,mint egy tükör,mint egy koporsó,mozgókép, vitrin, üveghintó,akár egy óriási mécses,holtfáradt, óriás kisértet.

Metronóm

Mérd az időt,de ne a mi időnket,a szálkák mozdulatlan jelenét,a fölvonóhíd fokait,a téli vesztőhely havát,ösvények és tisztások csöndjét,a töredék foglalatábanaz Atyaisten igéretét.

Vacsora

Ismeritek a megteritett asztalt,"a kihűlt tálak közeit",jól tudjátok mindannyian a leckét,mire gyűltetek össze hát?

Intelem

Ne a lélekzetvételt. A zihálást.Ne a nászasztalt. A lehullómaradékot, hideget, árnyakat.Ne a mozdulatot. A kapkodást.A kampó csöndjét, azt jegyezd.

Arra figyelj, amire városod,az örök város máig is figyel:tornyaival, tetőivel,élő és halott polgáraival.

Akkor talán még napjaidbanhírül adhatod azt, mirőlhírt adnod itt egyedűl érdemes.

Írnok,akkor talán nem jártál itt hiába.

Vesztőhely télen

Kit fölvezetnek? Nem tudom.Kik fölvezetik? Nem tudom.Vágóhíd vagy vesztőhely? Nem tudom.Ki és kit öl? Ember öl állatotvagy állat embert? Nem tudom.S a zuhanás, a félreérthetetlen,s a csönd utána? Nem tudom.S a hó, a téli hó? Talánszámüzött tenger, Isten hallgatása.

Vesztőhely télen. Semmit sem tudunk.

Egy titok margójára

Egy titok margójára

Takard le jól, mit elkövettél,és élj utána szabadon, akáregy sikeres merénylő. Tettedkendő alatt, nélküled is megél,majd túlnő rajtad, meghalad,alig először, később azutángyereksirásként, mint a végitélet,mikor a bárány elkiáltja magát.

Hasonlat

Kulcs elkallódni,zár bezárúlni,cipő megállni,amennyire csak számok tudnak valakitkézreadni és idegenné tenni,olyan mély a mi elhagyatottságunk.

Van Gogh imája

Csatavesztés a földeken.Honfoglalás a levegőben.Madarak, nap és megint madarak.Estére mi marad belőlem?

Estére csak a lámpasor,a sárga vályogfal ragyog,s a kert alól, a fákon át,mint gyertyasor, az ablakok;

hol én is laktam, s nem lakom,a ház, hol éltem, és nem élek,a tető, amely betakart.Istenem, betakartál régen.

Minden lélekzetvétel

Minden lélekzetvétel megsebez,és leterít valahány szívverés.Különös, hogy a tenger halhatatlan,holott minden hulláma végitélet.

Hogyan is igazítja sorsát,az öröklétet, Isten, a teremtésmindörökre veszendő mezejében?

Mint a füvek lemondó élete,mint a halandók egy-egy szívütése,olyan lehet végülis a dicsőség,Isten nyugalmas boldogsága.

A többi kegyelem

A félelem s az álomvolt apám és anyám.A folyosó meg akitáruló vidék.

Így éltem. Hogy halok meg?Milyen lesz pusztulásom?

A föld elárúl. Magához ölel.A többi kegyelem.

De ez se

Téren-időn túl, utóljáraa tiszta akadály.A matatás,veszkődés egy zsinórral,korttyal,falattal, mely lezúdul,végigzúdul arcodon-arcomon.

Aztán az égi nap kerekgyönyörűsége melegen,váratlanul, megkésve, mozdulatlanúl.

De ez se végleges.

Rongyaidban és kitakarva

Nővéremnek

Akár egy gyönyörű egészet,mint egy siralmas töredéket,nézlek, elnézlek,

oldalvást, föntről-lefele,rongyaidban és kitakarva.

Nincs több

Nincs több, nincs, mint a bűnözők szeme,az a bizonyos merev tekintet,mely szigorú, akár a nap,és berajzolja komoranés ugyanakkor fényesena vágóhidak és a földi királyokszínehagyott, szomorú méltóságát.

Ezek a szemek,egyedűl eme pillantásokméltóak észrevenni a halált és a virágok átöltözködését.

Egyedűlők tudják elkiáltania világ minden bánatát, és egyedűlők tudják elhallgatni Isten titkátszemközt a lincselő tömeggel.

Minden időben

Találkozások

Szilágyi Júliának

Hányféle találkozás, Istenem,együttlét, különválás, búcsuzás!Hullám hullámmal, virág a virágtólszélcsendben, szélbenmozdúlva, mozdulatlanúlhány és hányféle színeváltozás,a múlandó s a múlhatatlanhányféle helycseréje!

A pokol hetedik köre

A pokol első, második,harmadik, negyedik köre,majd az ötödik, hatodikés végül is a legutolsó.

Itthon vagyok.Engedd, hogy lepihenjekés meggörbűlve elaludjak végre,hiszen itt is jelen vagy.

Címerem

A kegyelem és öröm együtt értazzal, amit nyomoruságnakneveznek általában.

Szög és olaj lehetne címerem,mit írhatnék azonban szövegéül?

Talán azt, hogy mindent megértek,felhők futását és disznók fejétrálapúlva a préskemény palánkra.

De ez is mit jelent?Nekünk magunknak muszáj végül isa présbe kényszerűlnünk Befejeznünka mondatot.

Egy életen keresztűl

Sógorom emlékezetére

1

Mi törjük el, repesztjük ketté,mi egyedűl és mi magunkazt, ami egy és oszthatatlan.

2

Utána azutánegy hosszú-hosszú életen keresztűlpróbáljuk vakon, süketen, hiábaösszefércelni a világmakulátlan és eredendő szövetét.

3

Gyerekkorunkban meg kellene halnunk,tudásunk csúcsán, alázatunk magasán,de tovább élünk, foltozgatva éstóldozgatva a jóvátehetetlent.

4

Még jó, hogy elalhatunk közbe-közbeés utóljára.

Most

Az újszülöttek lucskos ésa haldoklók tűznehéz ingétviseltem.

Most fölvezetnek.Ez is beletartozikámulatomba és döbbenetembe.

Engedelmesenutóljára még megkapaszkodom,rátok testálva koppanásomat.

Vonzások közt

Vonzások közt, de hivás nélkűl,elég lehet az égboltnak talán,de nem annak a nyomorúltnak,ki lát és hall, vagy éppen megvakúlvahideggel, hővel, méterekkel küszködik.

Mert hogyan is lehetnék élőbba teljes égboltnál, ha nema hidegért, a hőért, és amegalázó méterekért.

Kiért, miért

Kiért, miért,világok, közöljétek!Az eltaposott fűben olvasokés rongycsomók közt keresgélek.Világok, csupa félelemés csupa alázat vagyok.

Én gyenge voltam

Én gyenge voltam, kevés voltam,nekem egyedűl az maradt,hogy üdvödet szemmel kövessem.

A tékozló fiú keresése

Itt lakott kétségtelenűl.Látod? Látom,A mi fiúnk.Űlj az ablakba, nézd a házakat,aztán a szobát, falakat,a jégveremnél hidegebbéléskamrát, mosdóhelyet.Most pedig indúljunk haza.

Marhabélyeg

1

Nincs az a marhabélyeg,mit meg ne érdemelnék.

Jó lesz átlépnem a halálfehérre meszelt küszöbét.

Minden jó, amit megérdemeltünk.

2

A világ tenyerébe kalapált szeg,holtsápadt,csurom vér vagyok.

Fokról fokra

Az ember itt

Az ember itt kevés a szeretetre.Elég, ha hálás legbelűlezért-azért; egyszóval mindenért.

Valójában két szó, mit ismerek,bűn és imádság két szavát.Az egyik hozzámtartozik.A másik elhelyezhetetlen.

Omega

Összeomlásunk mindent befalazegy pillanatra és örökre.A vánkos keményebb lesz, mint a sziklaés testünk szemétdombnál súlyosabb.

Ezért élünk. Valamiképpenezért születünk a világra.

Baleset

Madarak vérzik be a mennyet,cigányok és gyerekek lépteilyuggatják át a szerenádnál szűzibbkemény havat. De ez a szép, ez agyönyörűségen ejtettörökös baleset.

Bár színem fekete

Végűl mindíg Isten útját követtem,bár színem fekete.Ezért, ha egyszer elfogadtatom,úgy leszek az üdvözültek sorában,mint leeresztett sötét zászló,becsavart lobogó,szótlanúl és jelentés nélkűl,és mindeneknél boldogabban.

Fokról fokra

Ahogy a semmi kisimítjaaz agónia árkait,miként a vidék hófuvás utánlecsillapúl, hazatalál,

valahogy úgy alakúl, rendeződikfokról-fokra ember és Isten,pusztulás és születés párbeszéde.

Felelet

Felelet

Hommage à I. B.

Ellátogatsz a legbelső szobába,hallgatsz és hallgatoda szürke falak lobogását,mintás csöndjét, susogását, parancsát.

Letérdelszegy szigorú szózatra ésbeleolvadsz a figyelembe, melymindenünnen az ünnepélyegyetlen csukott ajtajára irányúl.

Holottveled vagyunktovábbra, változatlanúl.

Kétéltű szörny

Szorítsd magadhoz. Nem számít kit,nem számít mit, utána úgyiseltaszítod magadtól.

Eltaszítod úgyis, hogy azutánmagadhoz ölelj bárkit-bármit,kétéltű szörny, beteljesítvebukásod fokozatait.

Kérdés

Hol járunk már az éden fáitól!Világunk büszke madaránakcsőrében porladunk.

Hullám befagy,lüktetés, csobogás eláll,meghasadnak az evidenciák.

Akárhonnan,érkezhet mondatakárhonnan?

Milyen felemás

Milyen felemás érzések közt élünk,milyen sokféle vonzások között,pedig zuhanunk, mint a kőegyenesen és egyértelmüen.

Hányféle szégyen és képzelt dicsőséghálójában evickélünk, pedignapra kellene teregetnünkmindazt, mi rejteni való.

Milyenmegkésve értjük meg, hogy aszemek homálya pontosabb leheta lámpafénynél, és milyenkésőn látjuk meg a világörökös térdreroskadását.

Ahogyan csak

Esti mise, téli vecsernye,éjféli Úrfölmutatás,miként a hó hallgat a meglepettfák alján, ahogyan csupántéli égbolt erős, szilárd,úgy vérzenek jók, rosszak együtt,bárányok, füvek, farkasokhalálunk monstranciájában.

Mégis nehéz

Anya, anyaebben a sivatagban,mért hagytál itt, ebben a sivatagban?

Mért hagytál itt, hol minden oly kietlen,

és mindent mégis oly kiváncsianszemlélgetek? Tudod, hogy hány kisértés,a semmi és üresség késdobálóhány és hány pokla leskel itt reám?

Persze, a ruhák fodrát leeresztik,a kelme megfakúl, s a fűbeteríti az utakat.

Persze, persze, a feledés, az elmulás -de hol is hagytam abba? -mégis élek,mégis nehéz, anya, mégis nehéz.

Ez lesz

Oszlás-foszlás, vánkosok csendje,békéje annak, ami kihűlt, hideg lett,mindennél egyszerűbb csend, ez lesz.

Kezed, kezem

Hová rejtsem kezeimet?Anya, a te kezedet örököltem.de királyságom, tudom, nem kivánod.

Lemondok hát,leköszönök a trónról,odahagyom a kéretlen hatalmat.

Itt a kezed. Ki vagyok fosztva.Újra semmim sincs, édesanyám.

József Attila

Katonája a mindenségnek,bakája a nyomoruságnak,teszünk azzal valamit is,hogy a füvek zöldellő erejébevisszahelyezzük a halottat?

Igen, a lomb

Igen, a lomb ragyog,a lomb tovább ragyog,és te úgy függsz e televényelőterében, akár egy gyümölcs.

Holott ember vagy, holott ember voltál,útszéli Isten.

Én nem számítok

Hogy elkárhoztam, nem számítok többé,azóta végre könnyü lettvisszatalálnom, mint a porszem,a szentély fönntartott s az asztalkivételes gyertyatüzébe. Ettől kezdvea menyasszony vállára űlhetekés a vőfély vállára telepűlveragyoghatok, s ez elég is, hogy ragyogokvagy egy redő előterébenárnyékká változom.

Telehold

Fölszáll a holdolyanféle ütésselés olyanféle lágysággal ahogycsak a viszontlátás zokogó örömeráz egybe és mos egybe olykor-olykorkét összeérő arcot, fölnagyúlt,boldogságtól ödémás kézfejet.

Bölcső és nem koporsó

Elnézlek, mint egy gyermek éste megijedsz e pillantástól.

Fenyegetőkegy gyermek szemei, kiváltlámpaoltáskor, amikorIsten esendő fényeit kioltják

Ilyenkor csönd van, éjszaka,neked azonban nem kellene félned,gyerekkorom teneked bölcsőés nem koporsó.

Elég

A teremtés bármilyen széles,ólnál is szűkösebb.Innét odáig. Kő, fa, ház.Teszek, veszek. Korán jövök, megkésem.

És mégis olykor belép valakiés ami van, hirtelenűl kitárúl.Elég egy arc látványa, egy jelenlét,s a tapéták vérezni kezdenek.

Elég, igen, egy kéz elég amintmegkeveri a kávét, vagy ahogy"visszavonúl a bemutatkozásból",elég, hogy elfeledjük a helyet,a levegőtlen ablaksort, igen,hogy visszatérve éjszaka szobánkbaelfogadjuk az elfogadhatatlant.

Egyenes labirintus

Milyen lesz az a visszaröpülés,amiről csak hasonlatok beszélnek,olyanfélék, hogy oltár, szentély,kézfogás, visszatérés, ölelés,fűben, fák alatt megterített asztal,hol nincs első és nincs utolsó vendég,végül is milyen lesz, milyen lesze nyitott szárnyú emelkedő zuhanás,visszahullás a fókusz lángolóközös fészkébe? - nem tudom,és mégis, hogyha valamit tudok,hát ezt tudom, e forró folyosót,e nyílegyenes labirintust, melybenmind tömöttebb és mind tömöttebbés egyre szabadabb a tény, hogy röpülünk.

Egyetlen olvasmányom

Az istenek színevesztett szalónját,a fakó űlőkékre ésa törtkarú székekre helyezettgesztusokat,a lombok meg a zápor és a szélegyüttesét,

az istenek és köztünk ernyedőfonal irányát olvasom,a megoldás becsvágya éskényszere nélkűl,mint legelsőés legutolsó,egyetlen olvasmányomat.

Végkifejlet(1973-1974)

Tabernákulum

Visszavonom

"Rátok testálom koppanásomat",írtam nemrég. Most visszavonom.Nem érdemlem meg ezt az utolsómozdulatot. Hogy homorítvakiegyenesedjem a levegőégben,s lekoppanjak a deszkává alakítottanyaföldre.

Két arckép

Marinak és Gyuszinak

BRONTË

A kocsisok beüzennek: jövünk.És a vendégek: érkezünk.És a lámpások átszelikröpködve a teret, az udvart,fénybe vonva az éjszakát,a diófák törzsét, a szőlőkalsószoknyáját s a kőasztalesőbe-szélbe mártott peremét.

Hát itt vagyunk.

Nyissatok ajtót.Ez az utolsó éjszakánk.Ez az utolsó vendégségünk.

Terítsetek.Ágyazzatok.Rakjátok meg a kályhát.Eresszétek szabadon a kutyákat.

REMBRANDT

Atyai ház: hamuból és ecetből.Csók és kézcsók: hamuból és ecetből.Csukott szemek a sírban és az ágyban,halálon túli fegyelemben.

Nyitás

A gyerekkor alkímiájabeteljesűl, sikerűl végre.Az érintetlen kapukat,az álom zsiliprendszerét kinyitják.Mindenből csönd lesz és közelség.

Játszma

A zöldposztós asztalra hajlikhalott apám.De mi fölé hajol?És mit akar, mit is akar,és mit is mond e kivilágított,besüppedt sír,magányos játszma,férfihát?

Ne zavarjuk, ne zavarjátokelőretartott jobb és hátravontbal kézfejét, s a dákóhárom golyó közt fölfüggesztettfigyelmét, részarányosát.

Hiszen,a golyó és a dákó elsötétűl,nélkületek, nélkülem is megáll,és velük együtt én is, akiérte játszma zajlikegyszer s mindenkorra.

Sírkövemre

Rajzolj, rajzolj szegény fiú.Rajzolj, rajzolj szegény leány.Te szegény, szegény nemtelen lénytöröld le Isten hátáról, töröld leszégyenletes emlékemet.

A mi napunk

Napunk, amit valóban annaknevezhetnénk,egynéhány kimerűltcsillagra vetve fuldokol,oly fényességgel, amivelitt, mifelénk, egyedül azmi elveszett,világolhat és találkozhat.

Ki és kit?

Léptek a fűben, a sötétben,aztán egy székláb és egy ágya törvénytelen ragyogásban.

Akár egy kivilágitottvesztőhely, leszoritott tarkó,oly szép és idegen a látvány.

Fények és árnyak,léptek, bútorok,hová kerűltem?Ágy és székláb,ki is van itt, ki van jelen,és ki figyel, s kit is figyel?

Léptek a fűben, a sötétben,aztán egy székláb és egy ágya törvénytelen ragyogásban.

Meghatározás

Féregnek lenni mit jelent?Vágyakozni egy tekintetre,egy olyan hosszú, nyílt szembesülésre,

ahogy csak Isten nézi önmagát,erre vágyni, egyedül erre,és ugyanakkor üveges szemekkelbelefuródni abba, ami nincs,beszorúlva a semmi ésvalamiféle utánzat közé.

Tapasztalat

A tapasztalat, mint Kronoszfölfalja fiait.A valódi tudástapasztalatlan, mit se tud,nem ismer, nem ismerhet semmit.

Így érez, így érezhet egyedűlörök békét, nyugalmat, amikora hóhér szalonnázik, s ő magagyanútlanul megérkezik, belép,majd megfeszül, hátrahanyatlik,s vérezni kezd egy nem létező térben,amihez csak a mennyország hasonló.

Tabernákulum

Ki kellene, hogy szabadítsakvalamit valami alól,keresztbe vetve csapkod szárnyam,körmöm-lábam, tollam-karom.

Nem jutok el a szentségházig,örökre hó alatt maradaz a bizonyos tabernákulum,ami miatt, ami miatt.

Így teltek napjaink

Így teltek napjaink

Országh Lilinek1

Az ütközet hajnalban vette kezdetét. Fél ötkor a gyalogság támadott. A menetoszlop sebektől borítva sebeket követelt, amikor a természet váratlanul fölmutatta hattyúnyakát. Nagyanyám a verandán teritett. Az ágyúk messziről, egy széles domb mögűl tüzeltek. A gyalogosok közt akadt néhány veterán. Bakkancsuk elnehezedett a sáros, nedves fűben. Családjuk egy másik földrész éjszakájában aludt még. A közeli templomban misére harangoztak. Beléptünk a hűvös boltívek alá. A piritott kenyérszeleteken megolvadt a vaj, túlcsordult a méz. Mi gyerekek nem beszélhettünk az asztalnál, az abroszt néztük, egymás mozdulatát s a fölnőttekét, és távolról a lovasság készülődésére füleltünk, valamiféle sose látott fölfordulás reménytelen áhitatában. Este aztán fölcsavartuk a petróleumlámpát, lemostuk a halottakat, bepólyáltuk a csecsemőket, és ámulva megbámultuk a porköpenyes kisfiút, szemmel követve minden mozdulatát, amikor egyedűl az óriási télben föllépkedett a jeges lépcsőkön a betemetett tabernákulumig, s fölmutatta a napot, mely kicsi volt, izzó és vörös is, akár a golyók nyoma, vagy még inkább, mint egy kisírt szem, mely végre ismét hajlandó szembenézni azzal, aki megbántotta. 2 Éjszaka aztán tovább álmodtuk az ütközetet, és ez olyan volt, mint egy színpadi kép, amely azzal kezdődik, hogy végetér. A vendégek fölkelnek az asztaltól, a szoba kiürűl. Egy fiatal lány lesöpri a morzsát. Rendet rak. Sötét lesz. Ettől kezdve minden támad és minden menekűl: a bevallhatatlan sorsok, a bevallhatatlan helyzetek, a bevallhatatlan állatfajták. És reggel úgy ébredünk a háborúra, mint magára a rendre, mintha a torkolattüzekkel az örök béke közeledne a világra. 3 Egyszerre mégis csomagolni kezdtünk, de aztán éppúgy abba is hagytuk. A bőröndök, a félig megrakott ládák azóta is kint állnak a folyosón. Amikor a katonaság megérkezett, bele-beletúrt a sebtében összehányt ágyneműk, evőkészletek közé, de alig valamit emelt ki belőle. Később jött csak egy civilforma ember, senki se tudta róla, kicsoda, az vitte el az aranyrámás tükröt a szépszobából. Szótlanul vitte, szinte komoran. Meg is csodáltuk nyugalmát, s mi gyerekek utána is még sokáig lelkendezve beszéltünk arról, ahogyan az addig mozdulatlan tükörben megmozdult, szinte lépkedett a szoba, aztán a folyosó, a veranda, majd az udvar, és sokáig, nagyon sokáig a kert, a fák, s végül a nagykapu, egyszóval mindaz, ami idáig sose mozdulhatott el a helyéről. 4 Hogy az arca szép volt az idegen katonának, aki egy este az asztalfőn ült, részben annak köszönhette, hogy zubbonya durva posztóból készült, nedves volt az esőtől, s hogy nyakánál kigombolta. Személyében az ismeretlen vált ismerőssé, a veszély megnyugtatóvá, a rablás adománnyá, az ítélet bocsánattá. És van-e szebb annál, mint amikor az Apokalipszis lovasa kenyeret szel a lámpafényben, cigarettára gyújt, s ágyba kívánkozik éjfél után.

A befejezés kezdete. Fölkelünk az asztal mellől. A szoba kiürűl. Sötét lesz. És a sötétben egy fiatal lány elátkozza az életét, maga magát, úgy ahogy van a világot. Hát így teltek napjaink az örökös háború korában.

Meditáció

Lehetséges-e a páriák művészete? Az emberben megrekedt állati igénytelenség remélhet formát, szavakat? Ritmus, amely csak pulzál, mint a kutyák nyaranta, lehetséges-e? Szellem, amely szegényebb minden hasonlatnál, s kopár, akár a kő, nem a tudatunkban, hanem a földre szegezve? Nyelv, aminek nem volt ereje kibontani lombját-ágait? Mert van itt valamiféle szomjuság, amit még senki meg nem itatott. Nyomoruság, aminek törzse mind irtóztatóbban zihál. Övé lesz minden hatalom és dicsőség.

Bársonycsomó

Unokahúgom fölkiáltott az üvegajtóban, mielőtt golyó találta volna, s ez a kiáltás előre kioltotta a baleset zaját. A golyó úgy hatolt az üvegbe, mint egy szótlan penge, s az üveg is úgy repedt meg, mint egy hirtelenűl kihajtó faág. Unokahúgom belehalt sebébe. De ez a tragédia egy sokkalta mélyebb nyomorúságot takart, amiről illetlen volna, és most már nem is kell, nem is érdemes beszélnem. Az elhallgatás olykor több a hallgatásnál. Olyanféle függöny, amely jótékonyan leplez egy olyan ágyat, ahol rendhagyó módon össze nem illő lények találkoztak. Ugyanakkor a szépség se válogatós. Mint már mondottam, az üvegajtó úgy repedt meg, ahogy föltárúl egy faág, s azóta unokahúgom semmivel se alávalóbb egy közönséges katonánál. Az a másik viszont, aki túlélte őt, aki nem állt ott mellette az üvegajtó mögött az adott pillanatban, az a szerencsétlen most tovább félhet a kárhozattól, és tovább vágyakozhat a kárhozat mindennél simább bársonya után.

Végkifejlet

Fohász

Égő szoba,tükör, kemence,fölmutatott gyönyörü vasgolyó,

szeplős tökély,világszép sántikáló lányok,ragyogjatok, ragyogjatok!

Rossz fölvétel

Rossz fölvétel. Szabadban készűlt.Rotációs papírra nyomták.A férfi arca, mint egy bünözőé,s ez igaz is, volt vétke épp elég.De most, hogy a sürü és idegenerdőben megállítják, igazábancsak egy marad: nadrágja ráncai.

Kárhozat

Holott a semmi van jelen,a világ azért tovább lüktet,az erek szállítják a vért,a kéz csomót köt, kulcsra zár,gyufát gyújt és megágyaz éjszakára.

Szép és még szebb

Kisujjadon az ezüstgyűrű,és talpadon a bőrkeményedés,az, hogy lázas vagy, az, hogy estenagykabátban mosakodol,mindez oly szép, és még szebb attól,hogy feleúton megtorpantam.

A tett után

Wiener Pálnak

A szemle és a tett közöttmintha nem is váltott volna ruhát.Itt állt a szék, és ott az ágy.A tükrön száradt vízcsikok,s a fésüben megtapadt hajcsomó:miért hogy a helyszín a legerősebb?

Merénylet

Megtörtént, holott nem követtem el,és nem történt meg, holott elkövettem.

Fölriadva

Meszesgödör a ház az éjszakában,préselt levél a kert, s a bútorokegymásbaérő villanyakadályok.

De most, hogy fölriadtunk, hirtelenkockagödörré alakúl a ház,drótsövénnyé a bútorok,s a lámpafényben a poklokig látunk.

In memoriam F. M. Dosztojevszkij

Hajoljon le. (Földig hajol.)Álljon föl. (Fölemelkedik.)Vegye le az ingét, gatyáját.(Mindkettőt leveszi.)Nézzen szembe.(Elfordúl. Szembenéz.)Öltözzön föl.(Fölöltözik.)

Végkifejlet

Magam talán középre állokTalán este van. Talán alkonyat.Egy bizonyos: későre jár.

Kétsoros

Emeld fel, ahogy akkor fölemelted,és üss vele, ahogy akkor ütöttél.

Alkohol

Előhivom a lehetetlent,egy ház áll rajta s egy bokor,egy néma, néma állat ésegy nadrágszár a szürkületben.

S. W.-hez

Megkaptad végűl a kegyelmet?Vagy olyan egyedűl maradtál,mint az a férfi, aki tegnap -vagy az a fiú, aki ma -egyszóval, mint azok a lények,akik számára a világmár semmi más, mint tárgyi bizonyíték?

Betűk, sorok

Megérdemelné a békés haláltminden írnok, aki az éjszakábantollat fog és papír fölé hajol.

Napló

N. N. ismét gyönyörü volt.K elfelejtett üdvözölni.P. nem vett észre.

Kinn, a toalettbenegymás mellett álltunk egy öreg úrral.Éreztem, hogy ő is ivott. De a tükörben,ott másról volt szó,ott mintha egy báránytört-zúzott volna,ott valami nagy szelídségazt mondta: megítéllek téged.

Sztavrogin elköszön

"Unatkozom. Kérem a köpenyem.Mielőtt bármit elkövetnek,gondoljanak a rózsakertre,vagy még inkább egyetlen rózsatőre,egyetlen egy rózsára, uraim."

Zsolozsma

Rovarok és gyerekek, most és mindíg,kövek, füvek és állatokfigyelik, figyeljük ahogy

a nap alászáll. Mint Isten halálátamint a vér kivonúl a világbólés végre alhatunk. Igen,ahogy a semmi ágyat vet, figyeljükés jónak tartjuk ahogyanvégülis megpihenhetünk.

Mégis

Látják a bejárati fénybena szőlőlugast? A meszelt padot?A levelek nyomasztó, viaszos zöldtávollétét? És mégis itt állt.

Titok

Csak a búcsu pillanatábanáll helyre az aranyegyensúly.Sőt, mint a tűzvész, most olyantúlzott és elnagyoltaz asztal bősége, s az orgonabizalmas fürtje. Mi jött közbe?Meg kell beszélnünk elalvás előtt.

Ékszer

Remekbe készűlt, ovális tükörbennézi magát az antilop.Nyakában drágakő.

Azt mondjuk rá, szép, mint egy faliszőnyeg.Azt mondjuk neki, te csak nézd magad,mi majd szülünk, születünk, meghalunk.

Ilyesféléket susogunk neki,az őrületben élő antilopnak.

Gyónás után

Bevallottam: a naplementét Svájcban.Nem lett volna szabad.Gonosz féreg az önvád. Az erősekhajnalban kelnek, fát aprítanak,isznak egy korty pálinkát, s így tovább.Mivel csak ők, az erős gyilkosok

ismerik a füvek, fák, madarak,a nők és a csecsemők nyelvét.

Infinitívusz

Még ki lehet nyitni.És be lehet zárni.Még föl lehet kötni.És le lehet vágni.Még meg lehet szülni.És el lehet ásni.

Költemény

Nem föld a föld.Nem szám a szám.Nem betű a betű.Nem mondat a mondat.

Isten az Isten.Virág a virág.Daganat a daganat.Tél a tél.Gyűjtőtábor a körülhatároltbizonytalan formájú terület.

Trónfosztás

Táblára írva nyakadba akasztjuktörténeted.

Infernó

Ház. Kutya. Gépkocsi.Pázsit és fogadások.De csakugyan szebb attól a mennyország,hogy a poklokra lecementelt,gyermeküket, nemüket, fajukatés mindenüket megtagadó lényekpóklábakon egyensulyozvanyáladzanak senkiért, semmiért?

Sztavrogin visszatér

"Nem gondoltak a rózsakertre,és elkövették, amit nem szabad.

Ezentúl üldözöttek lesznekés magányosak, mint egy lepkegyűjtő.Üveg alá kerűlnek valahányan.

Üveg alatt, tűhegyre szúrvaragyog, ragyog a lepketábor.Önök ragyognak, uraim.

Félek. Kérem a köpenyem."

Kráter (1974-1975)

Kráter

Hommage à Isaac Newton

Megtesszük, amit nem teszünk meg,és nem tesszük meg, amit megteszünk.Valahol rettenetes csönd van.Effele gravitálunk.

Pedig

A bűnben, közelebbről, a pokolbanmi az a csönd, megnyugtató elem,kiűlt karosszék, mitől az aranyciráda valóság lehet?

Pedig ki kellene hogy jussaka szabadba, a szabadságba.

Önarckép 1974

Illés Endrének

Ingem, akár egy tömeggyilkoséfehér és jólvasalt,de a fejem, akár egy kisfiúéezeréves és hallgatag.

Pascal

A leghitványabb féreg kimulásaugyanaz, mint a napfölkelte.

Auschwitz

Schaár Erzsébetnek

Négy-öt esztendős lehetek,s az én koromban a világ,vagy - ha úgy tetszik - a valóság,egyszóval mindaz, ami van,két esztendő vagy nyolcvan év,mázsás cipő, több tonnás kiskabát,és főként, ami hátra van még,pontosan öt-hat éves.

Terek

A pokol térélmény. A mennyország is.Kétféle tér. A mennyország szabad,a másikra lefele látunk,mint egy alagsori szobába,föntről lefele látunk, minthaegy lépcsőházból kukucskálnánk lefeleegy akarattal nyitva hagyott (felejtett?)alagsori szobának ajtaján át.Ott az történik, ami épp nekemkibírhatatlan. Talán nem egyéb,kibontanak egy rongyosládát,lemérik, hány kiló egy hattyú,vagy ezerszeres ismétlésbenolyasmiről beszélnek azzalaz egyetlen lénnyel, kit szeretek,miről se írni, se beszélninem lehet, nem szabad.

Jóhír

Most süllyedek oda, hol nincsen élet.Aztán elalszom meggörbűlve,akár egy disznó embriója, vagyegy záptojás eleven, gyönyörű,angyalnál megszenteltebb ürüléke.

Majd azt mondják: elkárhozott.Majd azt mondják: mennyekbe szállt.Csak én tudom: semmi se történt,s minden megtörtént, mint Isten ölén,mint Isten ölén vagy egy záptojásban.

Kórkép és hattyudal

Egy fehér kar a hófehér tükörről,egy vézna szép kar kitartó erővel,hideg spongyával a hideg üvegrőlöröktől fogva próbál valakit,valakit vagy valamit eltüntetni.

Álom

A nemtelen lény lehajol,lehajol, s fölemelkedik.Szépsége feleslegesebbés fontosabb egy elnökválasztásnál.

Sárga haját megérinti a szél,szövetséget kötök vele,a gyönyörű fej elgondolkodik,s úgy néz szembe, hogy nem látni szemét.

Kettő

Két fehér súly figyeli egymást,két hófehér és vaksötét súly.Vagyok, mert nem vagyok.

Depresszió

Anyám fényképét nézem a falon,s még az ő egykor szeretett

pillantása is oly merev most,merevebb egy kavicsnál. S ami rosszabb,épp oly közönyös, mint az éntekintetem, mely szembenéz vele.

Különbség

Egy százlábú s egy flamingó között,villanyszék és nászágy között,egy pórus krátere meg egytündöklő homlok ragyogása közt:semmi különbség. Különbség csak egy van,ha azt mondják: "én jó vagyok",vagy - ami ritka - azt mondják: "te jó vagy",de ez is olyan különbség csupán,amire Isten azt mondja magában:mindkettő ugyanaz.

Zűrzavar

Egy nemlétező résen átnézi a szörny, de nem látja a mennyet.A megsemmisült pillanatkulcslukán át hiába leskelődik.Ettől lesz egyre súlyosabbés egyre könnyebb.Az, hogy semmit sem lát,sziven üti, holott a szörnyvalójában nem létezik.Csak én vagyok Én, te meg ő.Istenem, irgalom!

Egy fénykép hátlapjára

Görbülten megyek, bizonytalanúl.A másik kéz mindössze három éves.Egy nyolcvan éves kéz s egy három éves.Fogjuk egymást. Erősen fogjuk egymást.

Posztumusz passió

Végezetűl mindenkit csak zavartál.Elnehezűlt bakkancsod ütemes,szöges zaja, mindíg éjfél körűl,hogy hazatértél, ez a bosszuság,

utóljára csak ez maradt belőled.

Pedig akkorra te márcsak rug-kapáltál,akár egy kisérleti állatmenetel, menetel a levegőben.

Keringő

A zongorát befutja a borostyán,s a gyerekkori ház falátszétmállasztja a naplemente.

És mégis, mégis szakadatlanúlszemközt a leáldozó nappalmindaz, mi elmúlt, halhatatlan.

Öröklét

A fésű meghalt a hajadban,simogatásom is megállt.Kiveszem a fésűt kezedből.Mindennek vége. Karonfogva ülünk.

Verés

Most elviselhető.Most másra gondolok.Most semmi sincs.Most én vagyok.Most minden van.Most tűrhetetlen.Most pedig, most és egyedűl,itt és most, végképp egyedűlcsak te meg én.

Hölderlin

Kurtág Györgynek

December hője, nyarak jégverése,drótvégre csomózott madár,mi nem voltam én? Boldogan halok.

Zöld

Elmerűl szemem, arcom, lelkem,minden élőlény megmerűlabban a feneketlen zöldben,ami egy fa kívűl-belűl.

Kőedény

Ember, állat egyként pulzál szivemben.Mint kőedényen a piros máz,úgy ég rajtam a csorgó, foltosés közös veriték.

Akvárium

Nővérem az akváriumbanbehuzódik a moszatok közé.Éjjel-nappal keressük, hol van,nénéi, gyerekei, unokájakeressük a nyálkás és idegenlomb-levél sírban-temetőben.

Ágyán kuporog. Törmelék.Remeg. Fölébred. Fölriad.Rágyújt. Beszél. Hozzánk szól. Senkihez.Ahogy egy halmadáruszonyait verdesi, tördeli:

remeg és lüktet. Halmadár szemenem a szemünket keresgéli, csaklukakat fúr. Nem számít, hogy hova,csak luk legyen, bárkiben, bármiben,ellenünk, ellenem, maga ellen,luk, bármi áron.

Kapcsolat

Micsoda csönd, ha itt vagy. Micsodapokoli csönd.Ülsz és ülök.Vesztesz és veszitek.

Gótika

A csúszó-mászó, belefeledkezvevállra omló hajadba, figyeliromolhatatlan, veszendő tökélyed.

A senki néz.A semmi néz.Az ízeltlábú nézi a napot.A tört, a gyűrt, a szaggatotta kereket, lángolót, mozdulatlant.

Most minden egy. Együtt van. Egybeolvad.A mindenség modellje, áll a templom.

Visszafele

Juttának

Visszafele, visszafele:a nyírfaerdő lángban áll,s a kerti ünnep hó alatt.

Visszafele, visszafele:közeledünk, távolodunk,mint a cirádák közelítenekés távolodnak. Valaholgyönyörű lányok siklóröpülésbenazt állítják, hogy jól van, ami van.

Visszafele, visszafele:a legszebb minden teremtmény közöttoldalra dőlve készül földet érni.

Kráter

Találkoztunk. Találkozunk.Egy trafikban. Egy árverésen.Keresgéltél valamit. Elmozdítaszvalamit. Menekülnék. Maradok.Cigarettára gyújtok. Távozol.

Leszállsz és fölszállsz.Fölszállok és leszállok.Cigaretta. Lépkedel. Lépkedek.Egyhelyben járunk; mint a gyilkosa járásodban gázolok.

Madárcsicsergés ahogyan

szememre veted születésem.Azt, hogy itt állunk. Majd egy útszakaszholtágában a motyogásomgurulni kezd, legördűl óriástagjaidról és ama diadalmasés vakító valamiről,ami már nem te vagy.

Úgy érint elutasításod,ez a parázna, kőbeírott suhintás,hogy tekintetem - két kavics -azóta is csak gurul és gurulegy hófehér kráterben. Két szemem,két szem pattog: az üdvösségem.

Pupilla

Gérard de Nerval

Kocsis Zoltánnak

Folyópart, amely nem folyópart,Emlék, mely sose volt napkelte.Aztán valami vizesárok,s egy tüzes gombostű a fejben.

Pupilla

A távcsőben lovasroham.Porzók, bibék a nagyitó alatt,De a szememben sárga arcés zuhanás a fölpolcozott ágyon,mivel embernek lenni annyi, mintpoklokra csavart pupillával nézni.

Zsinórpadlás

Az asztal, mitől megdermedtem,most itt van, földet ért.Üres a lapja. Annál rosszabb.Hogy tegyem rá, és hogy vegyem le róla

azt, azt, azt, azt, jaj azt, mit elkövettem,levettem róla, s ráhelyeztem?Hogy rakjam rá, hogy levehessem?

Villanyolló

Ezentúl oda tartozomhol prémek, bundák tapsikolnakés áznak és iszonyu súlyokatcipelnek, cipekednek.

Agóniámban - én, a kivülálló -nem kivánok emberként halni,jó lesz nekem a villanyolló,s az egybevarrt paták közötta puszta súly a kihülő kupacban.

Summa

Tíz ujjam van. Hajam. Fejem.Egyhelyben állok.De csurom vér és forog a korong,és nincs világ, és nincs megállás.

Kisértés

Zuhanás, miben szállni kellsebesség és égtájak nélkül.

Hommage à Sheryl Sutton I.

A lehető legszükebb térbenvégrehajtottad, amit nem szabad.Csodálkoztál a szertartáson,mely vágóhíd, bár nincs kiterjedése,könyökig ér, bár nincsen ideje.

Csak később hallottad, amitletakartál. Majd belépve a kertbeelámultál a telehold varázsán.

Hommage à Sheryl Sutton II.

Először ahogy leleményedátcsuszott az isteni cenzurán.

Aztán könyökig, mint a kesztyű,aztán egészen, mint a zsák,aztán egy delfin szép uszásaa tengeren.

Vonzásod definíciója

Egy végkép betört állat hátánegy végkép betört állat lovagol.

Mi és ők

Hogy elkárhozunk, rendbe van,de hogy a mezitlábas állatok,még inkább rendjén. Mivel őkszülik, szoptatják, nevelika magatehetetlen Istent,s a keresztfáról leszedett Fiútmég Mária elől is rejtegetvemindenüvé magukkal cipelik.

Átváltozások

Távolodol. De hiszen lány vagy,hát közelítesz. Ahogyan a holdfölkönyököl. Fénylünk ilyenkor,mint egy katonatemető.

1970. október 14.

Sírtam. Utána nedves volt a hátam,gyűrt a ruhám és tömpe a kezem.Prémet kivántam tagjaimra,hogy amit ölelsz, az legyen,mit minden igaz ölelés keres:egy vadállat odaadása.

1970. december 22.

Rühes ebek, vérzünk a párnán.Gyönyörüek vagyunk.

Azután csak ügyetlenekés halhatatlanok.

Fátyol

Nincs nap. Nincs hold.És nincs gyerekkor.És főként föld nincs, anyaföld.

Nincs koporsó és nincs haza.Nincs bölcső és nincs megvetett ágy,fejünk alá igazitott halál.

Tűhegyen forog, aki él,s a mi békénk, az se egyéb,mint egy lekonyult szárny, mely ráalél,mint egy levetett, vagy le se vetettmenyasszonyfátyol ájul rá a szögre.

Fityeg.

Fityegünk

Temetőnk sincs.

Életfogytiglan

Az ágy közös.A párna nem.

Szakitás

Több tonnás egy csecsemő szoritása.

Háboru volt. Lovaskocsik és tankokzörögtek, majd megálltak.

Több tonnás volt a szoritásom.Majd pár kilós.Majd semmi sem.

Valaki mégis, nem tudom ki,valaki mégis színarany.

Itt és most

A gyepet nézem, talán a gyepet.Mozdul a fű. Szél vagy zápor talán,vagy egyszerüen az, hogy létezelmozdítja meg itt és most a világot.

Kar és nyak

Megszültél és megöltél.Vaskarokkal ölellek és kapaszkodom,de nincs erő, mely egybeforraszthatnáa karomat és nyakadat.

Édesanyám, egy olyan alakzatrólfognak leszedni téged-engem,hogy botrány leszünk Én a kar,és te a nyak.

Tékozlók

Nem a remény vitt. Az a csöpp meleg,mely szürke, mint a gyurma, majd fehér,és végül semmilyen.

A mosdófülkében a csapéjjel-nappal nem enged elaludni.Huzat van. Apád elfelejtett.

A fiúk hazatérnek.A lányok soha.

Kopogtatás

Aludtunk. Álmomban fa voltam,majd semmi, majd egy olyan kisgyerek,ki kopogtat egy felnőtt ajtaján.

Közben te is fa voltál. Gyerekszoknya.Nem ajtó. Kopogtatás. Kopogás.Együtt kopogtunk. Azt már nem tudom,hogy ugyanazon ajtón? Ami biztos:ilyen lehet egy kerub verdesése.

Van ilyen

Cseléd akartam lenni. Van ilyen.Teríteni és leszedni az asztalt.Ahogy az áldozat föllépkedés a hóhér lejön a dobogóról.

Most az emelvény fokai közöttbetűz a nap, és ugyanaz a nap,mintha senkit se vittek volna fel,ki nem jött vissza. Csönd akartam lenniés dobogó. Lépcső közé szorult világ.Senki és semmi. Hétvégi remény.

B. I. kisasszony

Küldj fésüt és konzervet.A régi fésü, szóval, eltörött.

Küldj cipőt. Meleg alsót.Képzeld, úgy hivnak, Vasgolyó.Még három év. A kert vacak.

Vigyázz, hogy ne kerülj ide.Bár a karácsony szebb, mint otthon.De két golyó, mondjuk, hogy összekoccan.Az is mi? Nincsen folytatása.

Holnap vagyok itt utoljára.Kezet csókoltam mindenkinek.Más okból voltam én itt. Fedő bűnnelsikerül eltakarnom azt az igazit,azt, amit nem, nem, nem lehetse elviselni, se kimondani.

Bűn az, minek nyomát issikerült eltüntetnünk.

Holnaptól ellenállás nélkül,egyenletesen gurulok.

Vázlat

Üss le. A bajuszod tovább nő,nekem viszont van egy-két oly emlékem,hogy pontosan tudom a különbségeta természetes testmelegés a szerelem melege között.

Pedig én csak öt éves voltam,

s a lány tizenhat.

A legcsodásabb az, hogy két melegtudhat egymásról; mai szóval,milliárd közlés lehetségeskét test között,anélkül, hogy találkoznának.

Micsicsák rabruhát viselt,én habos gallért és bársony ruhácskát.Ő elpusztult, én pusztulok.

Szabadulás

Először, mi a szekrényben volt.Másodszor, mi az ágy fölött, a polcon.Benézett még az ágy alá is,majd falhoz állt az összegöngyöltutipoggyászt maga elé helyezve.

Volt elég idő számbavenni,mi kimaradt.Néhány pofon.Kihűlt ebéd.Mosókonyha.Vaskarikára kötözött kéz.

Egy édes, édes ölelésre gondolt,és össze-vissza kaszaboltaaz utipoggyász.

Kötetből kimaradt versek

Anyám

Az életed kihült üveg,csiszolt és készre alkotott,hogy rajta áta szép haláltszabad szemeddel láthatod,amint a lelked ablakátelállja minden földi fény elől,mely megbonthatná

bensőd alkonyát.

Magadba vagy, s csupán a fák,az áldott, ázott, őszi fák,csupán a fák a híveid.A híveid, s te szólsz nekik,beszélsz nekik, s a lelkeik,a földben álló lelkeikmegremegnek: - rossz ez itt!

A fák s a tó, az esti tó, -A csenden át halálhajódudája sír a víz alól,a holt öböl felé, hol állsz.S a gázos, lepke-könnyű lég:az ég, - e jelre meghasad.Fejed fölé bohó csapatfehér galamb ereszkedik.

Te máshol élsz!Csodára kész tenálad minden pillanat!

Kikötőben

Most minden festék, látszat, porladó,szívemre porzó csendes hó, halál,csak egy való van, síró, görbe számés ködbe néző két ködös szemem.

Hajóra szálltál: voltál, nem leszel,az ellenséges tengeren lebegma már az arcod, most melegszavad merült a víz alá le épp.

Szemeddel eltűnt minden drága kék,kecses fejeddel minden szép vonal,s most nincs a test, mely felhőn túl lovala napba szállni szédült szárnyakon.

Most minden festék, látszat, porladó,szívemre porzó tiszta hó, halál,csak egy való van, síró, görbe számés ködbe néző két ködös szemem.

Csönd

Zárt az ablak.Csöndre int a titkok titka:

két szemed,míg az ingaóra bongva,ó rugóra jár, ketyeghallgató szívünk felett.

Üzenet az üvegvárból

Körülöttem hűvös, kék üvegfalatkemény lapokból vont a végzetem,magamba zárni minden élesenkiszállni-készült, izzó nyílhegyet,mit képzelet kovácsolt, vágy lövelt,való világba ütni ércfejét.

Anyagtalan lehetsz csupán enyém,a zárt üvegfal gátlón visszatart- mint víztartó az úszkáló halat, -hogy hozzád érjek és te testtel érj, -maradsz te nekem puszta forma, fény,a képzeletnek engedő anyag.

E lágy elemből gyúrom győztesenveled-csatázó, karcsú szobrodat,ki átkarol, ha itt az alkonyat,velem dalol, ha vérem énekelaz álom oldó, híg esőiben,s velem virrad meg minden hajnalon,

hogy nappalomnak számos gondja köztkinyíló számos, rejtett résen átbelémeressze súlyos áramát,s a pattanásig töltve véremetölelni űzzön, míg a dúlt idegszederjes szájjal egyre ordítoz.

De bűvös váram tűzálló üveg!falát hiába vívja vérsugár,olvasztja száz szikrás idegfonál,nem olvad, pattan szét, - de szívtelen,szűkös terébe azt, mit szív terem:bezárja sűrű, fojtó lázaim.

Hogy küszködöm, hogy zúznám szét magam!hogy játszanám ki rendelt végzetem!hogy lennék egyszer én is meztelen!csak érezhetném pőre bőrömönmint borzad át (a) végső, nyilt öröm,- de mégis, így is mondom: jól van ez.

- Mert néha látlak, késő délután,amint a tóra mész, te szép modell,s ilyenkor álom-másod nesztelenutadba áll: mint kíntól kergetett,egymáshoz űzött, megtévedt kezekimádkoztok veszendő lelkemért.

Két szonett

I

Csak fussatok hát, mint veszett ebek,vonítsatok, ha gyilkos éjszakakörülkerít a farkasok hada,hogy fölkoncolja hitvány testetek.

Hát sírjatok csak csípős könnyeket,a végítélet nektek: harsonaörök pokolra ébresztő szava,- az ördög fújja, lelketek felett!

Hogy tudjátok meg, mit tesz egyre égni,és eltaszítva tudni: el nem éria bűvös szférát az, ki kárhozott.

És bár lehettél volna, mint az angyal,időtlen malmot nyomni lesz sorod,mert földre buktál zúzott, sáros arccal.

II

De nincs még késő! Állj fel, hogyha estél!S ha könnyed sincs már, sírnak fönn a szenteka lelkedért, mit olcsó pénzen vett mega csábító, - te megcsalt, árva testvér!

Kitárt karokkal várunk, sok keresztény,a nagy hajóra, melyet egy cél kerget,és egy szél hajt: a végtelen Lehellet,ki lángra gyujt, fülünkbe zúgva zengvén:

Ne sírjatok, kiket kivert az élet,ti rongyba burkolt, fáradt, hű cselédek,de tartsatok ki, átölelve tartva

a koldusabbat, azt, ki összetépteaz életét, - mert ez segít a partra,és ez tanít a drága szóra: béke.

Vers a halotthoz

A perc a percnek tükre csakés tartalmuk csakis te vagy,magadra hagyva meztelen, - lehullt a nyugtalan lepel:a megmásító mozdulat.

Itt vállalnod kell önmagad,itt nem lóbálhat rongyokatörök valód fölött a szél.Maradsz örökre kőkeménys lezárt, akár a kárhozat.

Megdicsőülésünk

Mi elmult: könnyünk lágyan kente széjjel.Örök kutakba mélyült multunk vissza,s jövőnkben is csak tünt időknek titkafog fölbuggyanni, hogy ha még megéljük.

A testünkön sok méltatlan csapásnaknyomán kinyíló tűzpiros virágokörök csodáknak ködlik illatát ott,hová a durva kéznek ökle pattant.

Ha zendülünk és hátat fordítunk isaz angyaloknak, bús imádkozás csake lázadás, - hisz hátunk íve fáradtlejtésű, mint a múló hullám habja.

Mi daccal rejtjük el makacs fejünk, míga lábunkon lefut szivárgó szirmaa tűzvirágnak. Egyre fogy, beisszaa vért a por! Vacogni kezd a térdünk;

védő kezünk is lassankint lecsusszans egy messzi menny sebünkön átviláglik, -most nézzetek ránk s lássátok, ki áll itt:mert láttatok már minket s ezt a percet!

Bordal

A nyár elé, a kert fölékikötve áll a rózsa,és ráhanyatlik szótalan

a rabtartó karóra.

A fűzfaág is, levelemég egy se hullt a porba,s tenger szemét örökre márszeszélyesen lehunyta.

Tünődve én is hallgatok,sötéten egymagamba,mind eltökéltebb bánatotlöttyintve poharamba!

Kimondhatatlan egyedül,apátlan és anyátlan,megannyi tompa áldozathervadozunk a nyárban.

Őszi cirkusz

Muzsikaszó az esti réten,falu alól, a fák alattszapora dobszó s édes, árvatrombitahang, trombitahang!

A cirkuszos nép muzsikál,pereg a dobszó és ütemreforog-forog és körbe jára lomha bölcs, a barna medve.

Elől a roppant medve ésa táncoló bohóc utána,bohóc után a kisfia,aztán a hold, a hold parázsa.

Arcába tűz a telehold,s a kisfiú az égre bámul.Elől a roppant medve ésa bohóc kisfia leghátul.

Röpülnek a kicsi lovak,a szénfeketék, hófehérek!Táncolnak a puha füvön,szelíd, szép füvein a rétnek.

Röpülnek a kicsi lovak!De két eperfa közt a légben,még náluknál is szebb talán,libegő tündér a kötélen,

megemeli az esti szél,az a kis táncoslány a legszebb!Már ott jár a fák sudarán,és feljebb, és mindegyre feljebb,

a fák csucsára ér, s nevet,a fák csucsára lép, és onnantöbbé már vissza se talál,csak eltünik a teleholdban.

Kétféle

Kétféle nap kétféleképpen ragyog,elárvulok, sötétedem a fényben,köztem s egy távol nádas rajza köztmutál vékonyka földi jelenlétem.

A fényességes angyal is

Emlékezés egy világháborús karácsonyra

Az égbolt elsötétedett.S akár a végitéletzord fellege tört volna ránk,a föld is oly sötét lett.

Gyermekszívünk is oly nehéz!A házak és a kertek,az egész törékeny világ,éreztük, velünk reszket.

Aztán a roppant csöndön átpuhán és észrevétlen,a hangtalan megindulóés puha hóesésben,

akár a fényes pelyhek isvigyázva földet értek,a fényességes angyal is,ő is a földre lépett.

Szeptember

Úgy ülünk itt a koraőszi estelevegő-vitrinébe zárva,mint egy szikla, mint egy papírlap,

oly súlytalanúl és oly súlyosan,ahogyan csak szék támlája vagydákó fölött kézelő fehérlik.

Zárójelben

Apa, meghaltál.Anya, halott vagy.Tanítsatok meghalni engem is,ahogy beszélni, járni megtanultamvalamikor. (Azt hiszem, tőletek.)

Summa

Ki üdvözűlten porladok a földben,Isten előtt kevésnek bizonyultam.

Mi és a virágok

Mert hűségesek mindhalálig,isteniek egyedül a virágok,egyszóval a növényi lét,velünk szemben, kik jövünk és megyünk.

Világunk száraz keresztjéregyönyörű dísznek elhelyezve,tépett füzérként fölszegezve,mi elkallódunk, ők hazatalálnak.

Újra József Attila

Te: bakája a mindenségnek.Én: kadettja valami másnak.Odaadnám tiszti kesztyűmetcserébe a bakaruhának.

Szabadulás

Nadrágos kutyák, azok voltunk,a pipere, a maszk alattverítékező állatok,szoknyás medvék, rabmadarak.

Azok voltunk. De most, egy percre,

a halott kéz s az öntudatlanziháló törzs úgy tündököl,és úgy kopár, ahogy egy angyal.

Ismerem

Ismerem Jézus éjszakáit,és a bal lator istentelen magányát.A jótett szelíd mezejét, s a merénylőelhagyatott, üszkös kezét a tett után.

És ismerem a bárány vesztét,úgy is, mint aki veszkődve topoghalálos esése előtt,és úgy is, mint aki hitévela meleg belsőt keresi.

Műtárgy

Olykor veszünk egy régi cserepetés elhelyezzük a falon.Pedig csak egyedül vagyunk,vagy egyszerűen a szemünk, mint két üres luk, kihűlt és kiégett.

Augusztus

Miközben mint a porcelándereng a szüzek arca,mi keringőzünk, levegőzünka fátyolos időben.

Király és királynő

Birodalmunkban sok-sok ember él,de mi, akár a szarvasok,keressük egymást éjszakánként.

Mind a ketten

Pereg alá a mennyezet,a körülducolt falak ésa teljes palota.

Mindig is idevágytunk,ebbe a homokágyba.

Zsoltár

Aki több napos éhezés utánkenyérre gondol:valódi kenyérre gondol.

Aki egy kínzókamra mélyéngyengédségre áhítozik:valódi gyengédségre vágyik.

S aki egy vánkosra borulvanem érzi magát egyedül:valóban nincsen egyedül.

Parancsoló mód

Enni kell.Inni, enni és hányni kell.Ülni és állni kell.Beszélni és hallgatni kell.

Beszélni, sétálni, vizelni,hallgatni, hányni,állni, ülni kell.

Hommage à Paul Verlaine

"Egyetlen óriás ütésa hold. Halálos csönd a magja",s a csöndességben valakia hamunémát nagyon lassanfölmutatja. Igenis, fölmutatja.

A zongoránál Mozart, hátradőlve.Csend, csend, csend, csend,s a zongora alattegy fűszálon lefut egy könnycsepp,nem harmatcsepp, egy könnycsepp.

Átváltozás

Rossz voltam, s te azt mondtad, jó vagyok.Csúf, de te gyönyörűnek találtál.Végig hallgattad mindig, amit mondtam.Halandóból így lettem halhatatlan.

Pont és haza

Az ördög limonádét hörpöl.Akik bort, csupán szerencsétlenek.A nyomorultak arca elmosódik,az ördögé mind fényesebb, mind rajzosabb.

Övé a pont és minden egyenes,mindaz, ami áttekinthető.Az igazak homályban kóborolnak,de épp ezért egyedül ők,az elveszettek találnak haza.

A lator sóhaja

Együtt leszünk, együtt ma még,ahogy együtt lógunk a kínban,együtt a megígért hazában,halálunkban, a paradicsomban.

Pilátus

Kemény vagy, hivatalból.Elitélsz, hivatalból.Rámnézel, hivatalból.

Rádnézek mindörökre -rádnézek mindhiába.

Itt állok mindörökre -itt állok mindhiába.

Fölmentelek mindörökre.

Kegyelem

Bogarak szántják a sötétetés csillagok az éjszakát.Van időnk hosszan üldögélniaz asztalon pihenő lámpafényben.

Megadatott a kegyelem:miközben minden áll és hallgat,egyedül az öröklét működik.

Gizgaz

Fű van. Nappal meg éjszaka.Tegnap valaki azt mondta: "gyere,gyere ide", s én odamentem,haladva a gizgazos talajon.

Éjszaka félek. De a reggelmég akkor is melenget és lebegtet,ha szótlanul és mozdulatlanul fekszem.

Ruhám puha és ismerős.De ruha nélkülfázom és parányi vagyok.

Ha vezetnek, biztosan járok.Egyedül bizonytalanul.Mégis ilyenkor szinte röpülök,ha félek is, hogy elveszek a fűben.

Sellők

A szép lányok tenger alá merűlnek.Víz alá bukom, mint a rák.Belefúlok a sárba és iszapba.Ez is jobb aranyostoruknál.

A széken és az ágyon

Nincs többé szó, nincsenek lények,aggasztanak a szavak és a lények.Lények nélkül és szavak nélkültisztább a félelem.

Ez meg olyan, mint egy szoba,köd van benne, meg tán egy ágy.Az ágyon én fekszem talán.Széken ülök. Üres az ágy.

Valaki

Egy tökéletes körön, vagy még inkábbegy tökéletlen oválison átnézi Isten a szörnyet. Millióarc, kéz, köröm egyvelegét.A háttérben hosszú és néma ágy;közönséges párna és paplan.A szörny patája átüti a padlót,mire valaki elsírja magát.

Levél

Szállást adtál, egy éjszakáramegosztva párnád. Evangélium.

Gyönyörű vagy. Semmit se értek.Csak jóság van, és nincsenek nemek.

Újra és újra sírok. Nem miattad.Érted. Értem. Boldogok, akik sírnak.

Szállást adtál egy éjszakára;megszálltál mindörökre.

Mégse

Hogy a faágak a télidőbensokáig őrzik még a hóesést,hogy végül, mint egy passióbanminden együtt van, ház meg erdő."A lemenő nap szálkamezejében"hogy egyremegy, ki sétál, egy bakavagy egy világszép félkegyelmű lány,mindezt tudtam, és mégse volt elég.

Tűz és víz

Sírásunk mindent egybemos,tűzvésszé mázol minden lángot,mint a hétágú gyertyatartóna hét szál gyertya, életünkettől a víztől fuldokol,ebben a vízben éget - lángol.

Kenyér

A fedő bünről, ahogyan a büntbün mögé rejtik. Erről kell beszélnem.Ismertem egy fiut. Szürke volt,mint a tészta. Teste, mozgása mégisszáraz, ideges. Ma se tudom, hogyan.Csupán titkának természetét sejtem.Ma már gyanitom, ez az egyetlen rossz.Lehetek gyilkos, homoszexuális,de mindhalálig táplálni a pépet,a kezdetben oly semminek tünőkenyérbelet, amit idővelrátapasztok arra, ami a legtöbb,attól fogva mindennek vége van.Bár ha éppen őt, azt a fiut nézem,tán forditva és jogosanazt mondhatnám: volt benne valami szikárés iszonyu. De a testétátitatta a szürkeség, mitőlpiszkos lett, mint a kihült kenyértészta,mely végitéletében se más.És mégis minden kenyér ízét elfeledve,először eszem végre kenyeret.

Mesék

A naphajú királyleány

A hóba-fagyba dermedt országnégy éve nem látott napot,a koromsetét éjszakábanfáznak az árva csillagok.Didergő tájak csontkeményenderengenek a holdsütésben,s az éjszakai ég alattsötéten világít a fagy.

Ember csak néha-néha mozdul,gyereknép csúszkál a havon,kóbor kutyák árnyéka surran,kering, megáll, továbboson.Meggyújtják odabenn a gyertyát,remeg a gyenge világosság,nagyokat pislogat a láng,sehogy se látja a szobát.

Öreg király a palotában,ezernyi ránc a homloka,mécse mellett ül egymagában,hideg verem a trónszoba.Csak rá se érez illatára,belefagy kanala a tálba,befagy a zsíros-fűszeresaranyszegélyű tyúkleves.

Pedig valaha dőlt a napfény,rég volt, igaz se volt talán,hogy itthon élt a palotábana szépséges királyleány.A várfalat szapora repkény,melegen lepte be a napfény,király leánya amikorvégigsétált az udvaron.

Gyönyörű volt a király lánya.Hosszú a haja, lobogó,amerre ment, úszott utánaörökös aranyfolyosó.Akadt is kérője temérdek,elébe mind oda se fértek,távol hazából érkezett,poros cipőjű hercegek.

Aztán egy forró délutánonaz árnyas kerti fák alattpihentek épp a fáradt kérők,mikor heves zajt hallanak.Beront, a kertkaput kitárván,bezúg egy óriási sárkány,s kérői közt a zöld gyepena királylány előtt terem.

Vasveretű markába kapja,és máris száguld el vele.Sokáig zúg villámló szárnya,mint távozó vihar szele.Éjfél borult akkor a földre,veszve a királylány örökre,elszállt vele, eltűnt a nap,hó fedi az országutat.

S tán még ma is éjszaka volna,örökös tél, hó és sötét,ha erre nem veti a sorsaÁront, a vándorló legényt.Ez, mikor hallja a királynak

búbánatát, okát bajának:percig se búsoljon tovább,visszaszerzi ő a leányt!

Azzal megy is a tengerpartra,nézi Áron a nagy vizet,holmi kis palló, azt kutatja,hajlik-e át a mély felett.S íme, nem messze a homokbanegy alvó óriásra bukkan;mint mozdulatlan kőhalomhever a puha homokon.

"E fiú éppen arra termett,hogy átvigyen a tengeren"- s már rázza is, nógatja Áron,hogy kelne, hogy támadna fel.Akár a városháza tornya,oly árnyékot dob a habokra,midőn haraggal homlokánaz álmos órjás talpra áll.

És odaüt!... Azaz csak ütne,ahol a legény állt elébb;akkorra már elkapja Áron,a földre is teremti rég.Majd szolgálatába fogadja,vinné által a túlsó partra,a mérhetetlen vízen át,mint paripája a huszárt.

Fölzúg a víz, fölcsap a tenger,az órjás térdeit veri,mély álmából hogy fölzavarjáka roppant szolga léptei.Ámulva a sok furcsaságon,így ér a túlsó partra Áron;álmodja csak, nincs is talán,olyan különös az a táj.

Feneketlen gödörre lelnek;fon az órjás egy kosarat,sodor hozzá embernyi nádból,kötöz rá erős fonalat.Beleül nyakig a kosárba,indul Áron az alvilágba,s hogy épp kifogyna a fonál,földet ér, íme, a kosár.

Ballaghat most már egymagában,

mérföldes itt a némaság,magányosan suhog a léptea szótalan mezőkön át.Majd meg egy aranyerdőn által,rézszínű lombok árnyékábanvezet az útja, amikorfeltűnik egy aranytorony.

Aranytornya az aranyvárnak,hol a királylány fogva van.Mindenik szeglete a várnak,minden téglája színarany.Arany a pincéje-padlása,ablakain az ablakráma,arany a rács az ablakon,hol a királyleány fogoly.

Belül is csupa aranytermek,aranyfolyosók és szobákSiet Áron a folyosókon,a lángarany szobákon át.Arany csigalépcsőn kopogvaszalad fölfele a toronyba:négy éve idezárva márrabként a szép királyleány.

Rányit Áron a bús fogolyra,ágyán ül az és sírdogál.Megáll a legény szeme rajta,percre a szava is eláll.Aztán előadja sietve,miért is jött, vetődött erre,s már szöktetné is a leányt,mikor zajt hall a kerten át.

Féltékenyen a szárnyas sárkánysétájáról most ér haza.Vágtat a torony tetejébe,remeg bele a palota.De föl se érkezhet lihegve,föl se az első emeletre:állván a lépcső tetején,derékon kapja a legény.

Megdönti, mint hatalmas sziklát,mintha fatörzset döntene:inog a roppant sárkány törzse,a torony is inog vele.Reszketnek a picinyke hangok,torony hegyében a harangok,

midőn a sárkány súlyosana lenti mélységbe zuhan.

Szabad az út! Szabad hazáig!A dermedt alvilágon átsietve menti, hozza Áronkarján a szép királyleányt.S már szállnának is a kosárba,de szűkös nagyon a kosárka,annyi annak a belseje,elébb a lány fér csak bele.

Vigyázva húzza föl az órjása kis kosárban, és midőnmegpillantja a szép királylányt,Áront dehogy segíti föl.Akár a nap, haja a lánynak,gondolja, megtartja magának,pusztuljon oda a legényGödör-ország legfenekén!

S bizony hiába topog Áron,szabadulást hiába vár;tüzes egével rásötétüllassan az alvilági táj.Haragos felhők magasábólmeredeken csap le a zápor,mérkőzik a nehéz viharzúgó erdő lombjaival.

Lombok között fedetlen fészek,hányódva rínak, inganak,áznak benne a kis fiókák,a pelyhedző griffmadarak.Áron, hogy szél, eső ne érje,köpenyét borítja fölébe,fészek fölébe köpenyét,ne ázzanak a csemeték.

De nem is marad el a hála,hogy megjön a nagy griffmadár,készséggel tüstént fölajánlja,segít ő a fiú baján.Csak üljön hátára nyugodtan,hazaviszi ő akárhonnan,s már indul is, röpül velea Sárkány-gödrön fölfele.

Villámként szeli át a tengert,a mélység fölött biztosan

röpül a kékszínű magasbana szárnyas griff a fiúval.S már látni is a túlsó partot,karéjban a hazai halmok,föltűnik az otthoni táj;földre lép akkor a madár.

Mindenfelé jószagú nyár van:itthon a szép királyleány,meghozta a napot magával,megérkezett vele a nyár.Könnyeit mégis egyre ontja,ma is fogoly, az órjás foglya,ma is csak szótlan rabmadára naphajú királyleány.

De mikor híre fut, hogy Árona város fele közeleg,szökik az óriás, szepegvepucol, akár egy kisgyerek.Szalad mezítláb, szívszakadva,tolvaj, zsivány, midőn a gazdahazatalál, fut így a házból.Fut az órjás a palotából.

Király leánya akkor sírvaa legény vállára omol;szól a madár, azt mondja, nyár van,nyár a fákon, a pázsiton,hogy süt a nap, süt földön-égen,minden és mindenki szivében,s nem is válnak el soha márÁron s a szép királyleány.

A madár és a leány

Jártatok már a világ partján?Miként a tengernek van partja,úgy van a világnak határa:tenger égbolt zúdul a partra.Innét indulnak a szelek,innét a kelő reggelek,és ide tér meg éjszakáraa fűzfa árnya, nyírfa árnya.

Olyan az ég itt, mint a tenger.Hol tiszta kék és mozdulatlan,mint óriás kerek tükörbenfénylik benne a kora hajnal;

hol meg szelektől viharos,villámló felhőkkel habosharagja a földekre árad,porba döntve a földi tájat.

Élt itt valaha egy leány,elhagyatva a világ partján;akár a kelő nap, oly árva,akár a hunyó nap, oly halvány.Világ határán egymagaélt itt egy leány valaha,szomorú, szép és halaványmagányos csillag, egy leány.

Maga volt, hogy a nap felfénylett,és éjszaka, hogy szállt a hold,szobácskájában egyedül,álmában is csak maga volt.Hideg esőben át a rétenárván futott, árván a szélben,s mert nem volt senki élő társa,örökös csönd volt házatája.

Asztalkáján a gyertyaláng,az ablakán az éj maga,vele búsult a tányérkája,kése, kanala, pohara;s hogy vele együtt árva volta kenyér, mibe harapott:mintha csak könnyeket törölne,mikor a morzsákat törölte...

Járt erre aztán egy madár,idejött a világ partjára,és megpillantotta a lányt,meglátta és szépnek találta.Háza előtt, az alkonyatban,kint ült a leány mozdulatlan,szótlan a világ peremén,magányos háza küszöbén.

Levél se rezdült, ág se rebbent,a tükörsíma alkonyat,mint elhagyatott aranytócsaterűlt a síma ég alatt;minden kis porszem és füszál,darabka rög, parány bogár,az egész világ hallgatott.Nézte a lemenő napot.

"Zöld levelekből, lágy mohából,puha füvekből fészket raktam,kibéleltem könnyű szelekkel,körülvettem kéklő magassal!Gyönyörű árvám, föl a magasba!"- hívta a lánykát, hogy vele lakna,hívta az árvát a madár.Szép volt, nagyon szép a leány.

Szép volt a lány és szomorú,s a nyári égbolt, ha lehet,a levelek az ágakon,rög és bogár még csöndesebb,még csendesebb, hogy válaszolt,válasza olyan árva volt,oly árva volt szava a lánynak:"Nem mehetek, kicsi a házad!Nem mehetek, kicsi a házad!"

S azontúl minden alkonyattalmegjött és hívta a madár:"Gyere velem, föl a magasba,siess, siess, telik a nyár!Elmúlnak napok és egek,megjönnek a vizes szelek;elfogy aranya a világnak!"

"Nem mehetek, kicsi a házad!Nem mehetek, kicsi a házad!"

"Siess, siess, közeledik máreső és szél, fagy és hideg,magad leszel, ha itt a tél,s ha szólanál is, nincs kinek!Akkorra én már messze szállok,fehér hó lepi a világot,befagynak mind a tengerek,világ végén a reggelek.

Akkorra én már messze járok,sötét szobád bezárhatod.Meggyújtod majd kicsinyke lámpád,meggyújtod, aztán elfujod.Téli széllel, havas setéttelüzennél már, küldenél értem.Elsápaszt majd, tudom, a bánat."

"Nem mehetek, kicsi a házad!Nem mehetek, kicsi a házad!"

"Ma messze jártam, messze szálltam,porfelhőben sor szekeret,láttam vidám falusi népetünnepi vásárra menet;tükrös huszárt, festett pojácát,ezerszínű szalagból sárkányt,bőgő dudát, hatalmas táncot,akácfa lombjaiból sátort;

ha elmondhatnám, se hihetnéd,sikongató lányokat párban,tenger zsivajban lacikonyhát -el se hinnéd, mi mindent láttam!Mi mindent láttam! Közeledbensorra mégis mindet felejtem,mind a zajos, zöldlombos sátrat."

"Nem mehetek, kicsi a házad!Nem mehetek, kicsi a házad!"

"Fényes, magas toronyra leltem,egekig emelt a torony!Tengernyi földeket beláttam,túlláttam a világokon;csúcsáról el se képzeled,erdőket láttam, réteket.Hihettél volna óriásnak!..."

"Nem mehetek, kicsi a házad!Nem mehetek, kicsi a házad!"

"Ma láttam árnyékom a porban,maroknyi volt és reszketett,csak annyi volt a hideg porban,csak annyi, szinte elveszett!Csak annyi volt, kicsiny faág,ha karcolja az út porát:csak annyi volt félénk nyomom.Nem mozdult léptemre a por.

Csak a szívem vert hevesen,csak a szívem szomoruan,az vert, csupán az lüktetett,csak a szívem vert súlyosan.Tengernyi porban vézna folt,árnyékom olyan néma volt -oly árva, mint a kis füszálnak..."

"... Nem mehetek, kicsi a házad!Nem mehetek, kicsi a házad!"

"Csupasz a föld, hideg az égbolt,a föld halott, az ég halott.Nagy csendesség szállt a világra,hosszú éjek és rövid nappalokFáradtak a falevelek,hullanak a falevelek,sötéten vándorol a szél,közel van, itt van már a tél!

A madarak is messze szálltak,üres az erdő, fekete,zörög az erdő, el kell mennem,elmegyek én is messzire!Didergő szélvészek, fagyokelűznek engem is örökre,elűznek tőled mindörökre:mennem kell, nem maradhatok!Mennem kell, nem maradhatok!"

Betette háza ajtaját,maga maradt a lány a házban,maga maradt, s hogy elaludt,árván aludt az éjszakában.Hallott távoli hangokatálmában, akkor felriadt,felébredt és ajtót nyitott.Künn hó és csönd és csillagok.

"Puha füvekből fészket raktam,lebontottam puha kis fészkem,lerontottam puha kis házam,puha házamat elcseréltem!Immáron minden csillagávalegész égbolt én fészkem, házam!"- szólott szava az ég alól.De a madár nem volt sehol.

Hangját szép nyári alkonyatbanhalljuk mi is a kert alatt;hívja a lányt, hívja az árvát,hívja a csöpp madárkahang.És hallja fű, hallgatja fa,s mintha gyönyörűt hallana:hogy "élt egyszer egy szép leány,világ végén egy árva lány".

Aranymadár

Alszik a ház, az udvaronelnyújtózva a kocsinyom,kocsinyomban a gizgazok,szelíd halomban a homok.Szál jegenyék ezüstöskékenderengenek a holdsütésben.

Csupán Mihály, feje a karján,nem alhatik nyomoru vackán,szólogatja egyre susogva,mintha tulajdon szíve volna,tulajdon szíve, szívverése,egy öreg diófa beszéde:

"Ébredj, Mihály, a juhok mellől,emelkedj hitvány fekhelyedről,hol annyi esztendőn gyaláztak,hagyd el, Mihály, a gazdaházat.Éjszakádon tengernyi csillag,a nyári égbolt világít majd,fogadnak tiszta reggelek,vezetnek békés ösvenyek,oltani heves szomjadatmegitat bővizű patak,s ha elfáradsz, ledőlve csendes,puha füvek közt szendereghetsz."

Így susog az öreg diófa,s mintha tulajdon szíve szólna,enged Mihály az unszolásnak,a csöndes, konok lombzugásnakRagyog a hold. Nem is néz hátra,pillantást sem vetve a házra,oda se les, ahol a gazdagyanútlan, mély álmát alussza;úgy megy szegény, szaporán lépdel,suhan Mihály a csillagfényben,végig az alvó kis falucskán,egymagában a füves utcán.

Aztán hirtelen a sötét,feje fölött megnő az ég.Amerre lép, mélységes csend lesz,hasonlatos a végtelenhez,hogy lélegzete is eláll. -Nagyot sóhajt akkor Mihály.Mert ki annak megmondhatója,milyen sors vár a bujdosóra?Megindulva a nagyvilágba,mifele is lépked az árva?

Előtte, mint hatalmas tenger, széles mező az ismeretlen,s mint kisfiú a nagy víz mellett,meghallja, hogy a szíve reszket.Meg is torpan, azután bátranhalad tovább az éjszakában.Sötét erdőbe ér, aholszázesztendős éjfél honol.Óriás, öles törzsü fáktartják az örökös homályt.Se holdja, se egy csillaga:időtlen itt az éjszaka.Lélegzetét is visszatartja,úgy vág neki, a bő avarbaúgy gázol a legény, vigyázvaminden kis neszre, mozdulásra.S íme, az erdő sűrüjén átegyszer csak fényes ragyogást lát.Nem káprázat és nem is álom,aranymadár röpdös a fákon.

Akkorka, vagy alig nagyobb csak,akár egy közönséges csillag,de mint a napnak, színaranysugárból való tolla van.S már célba is veszi Mihály,mikor megszólal a madár:

"Árva legény, az életemmiért vennéd? Hagyd meg nekem.Cserébe, szívesen fogadd,neked adom a tollamat.Ha bármi bajod támad,csak forgass rajta hármat!"

Azzal Mihály előtt lebegveutat mutat a rengetegbe.Rengetegből a fényes napra,kivezeti a kék szabadba,hol a fiú tünődve áll most,meglátva egy különös várost.

S még mikor a városba ér,csodálkozik csak a legény!Szélesen ásít kapuja;sehol egy őr, nehány libatépi a füvet egyedül,gágog a városfal körül.Az utcák árvák, üresek,kopog a poros kövezet,

s amerre csak tekint Mihály,minden ház talpig gyászban áll.

Oly szomorú a város csendje,mint a halál temetőkertje.Fekete posztó, gyászszalagfedi sűrűn a házakat,a piactéren kis csoportsusogó asszonynép szorong.Mindenki csendes; anyja mellettszoknyájába tapad a gyermek;míg a toronyóra zavartantizenkettőt üt a magasban.Vasrácsos kerítésen átlátni lehet a palotát;az öreg, ősz király, szegény,épp rózsái közt üldögél;keserű könnyei peregvehullnak a hervadt levelekre.S hogy baját kérdezi Mihály,szavakat is alig talál,alig kerül egy-két szava,oly nagy a király bánata.

A föld alatt hatalmas márványodújában fészkel egy sárkány,ki minden évben, szívtelenegy hajadon lányt követel.Sír az öreg: "Mai naponegyetlen lánykámon a sor."

S máris indul a gyászmenet;elöl a király lépeget.Vállairól esett palástjabeleseper az út porába;maga se látja, amikorruhája szegélyén tipor.Szemét lehunyva, oldalánott megy a szép királyleánynagy-csendesen. Mögötte megEzüst-lovag s a hercegek,azok mögött a nép tolong,férfiak, kendős asszonyok,majd pár gyerek, erőtlen aggzárja a riadt sorokat.

De mikor zúgni kezd a sárkány,magára marad a királylány,egyedül a szép hajadona tükörsima piacon.

Ki merre lát, a hercegek,nemesek és nem nemesek,parasztok, piperkőc urak,ki merre tud, arra szalad;de maga az öreg királyköztük a legfürgébb talán,ezüstösen habzik utánaa levegőben bő szakálla,s még a fák is, ha lábuk volna,mind-mind a házakba tolulna.

Egyedül csak Ezüst-lovag,ki a lányka mellett kitart,ámbár egykönnyen meglehet,hogy lépni sem tud, úgy remeg,s ha nincs a páncél, ami tartsa,menten összeroskad alatta.

Mert hallani már, közelega föld alatt a szörnyeteg,a föld alól az ég felekicsap a kútból kénköve,majd bodor füstben megjelena kútkáván egy szörnyü fej.

Aztán követi mind a hét.Már látni törzsét, termetét.Ágaskodik, pokoli látvány,rázkódik a temérdek sárkány,s mint láncra-vert komondorok,hét feje hétfele forog.

Akkorra már Ezüst-lovagbölcsen lapul egy fa alatt,de rejtekhelyéről Mihálya szörnyeteg elébe áll.Megforgatja, ahogy tanulta,az aranytollat. S lám, ragyogva,akár a nap fényes sugára,ott terem az aranymadárka.Megjön Mihály hívó jelére,aranykardot ejtve elébe.

Megindul hát a küzdelem.Előbb a sárkány kezdi el.Zöld pikkelyes, csontos kezekinyújtva már a lány fele.De bőgve tüstént visszakapja:körmére csap a fiú kardja.

Vonít a szörny, minthogyha nyúznák,úgy szopogatja vérző ujját,dülledt szeme sós könnybe lábad,belekékül a roppant állat.Aztán nehézkesen, szuszogvakénes tüzet liheg a torka,villámokat lövell Mihályraharagos szeme pillantása.

De nem ijed meg a legény.Minden csapás elől kitér,hiába sújt a szörnyeteg,kavar hatalmas felleget,zúgnak roppant ütései:a fiút csak nem érheti.Ott viaskodik ügyesena sárkány szívéhez közel.

S mikor szívébe fut a kardja,megáll a szörny egy pillanatra,mint ingatag, nehéz toronymielőtt végképp leomol.Lépne, de nem viszi a lába,rettentő törzse rogy utána,majd hét feje zuhan le, holtannyúlva el a szállongó porban.

Akkor Mihály bátran belépveleszáll a sárkány belsejébe.Hegyes, kanyargós fogsorátmint léckerítést lépi át,s mert hétfejű a szörnyeteg,átkutatja mind a hetet.

Mind a hétben egy aranyalma,mind a hetet zsebébe rakja,s mint ki a poklokat megjárta,siet vissza a napvilágra.

Ragyog az égbolt odakint,ragyog a város tornyain,lobog a napfény; gyönyörűkéken a tiszta nyárderű.Sima vizében az egekneknyoma sincs, tovatűnt a felleg.

Mihályra várva, egyedülkirály leánya maga ül,mosolyog rá a szép leány,

helyet mutatva oldalán.Mellé települ a legény,nagyon-nagyon fáradt szegény,boldog fejét lehajtva szépen,már alszik is a lány ölében.

Ezüst-lovag csak erre vár,s hogy látja, elaludt Mihály,hol meglapult, a fa mögülnagy-sebesen előkerül,s kirántva álnok fegyverét,átszúrja a fiú szivét.Majd ráparancsol a leányra,menjen vele a palotába,s hogy őt is menten megöli,ha bünös tettét fölfedi.

Virágos díszben, odabennaz egész város ünnepel,zsúfolódva a hosszú utcánujjong a nép a szörny kimúltán;könnyei között a királynevetve tapsol a csodán;sürög-forog, mint kisgyerek,dicséri Ezüst-herceget,s mert legyőzte a rontó sárkányt,neki adja a szép királylányt.

Nosza tüstént asztalhoz ülnek,hozzák a lakodalmas sültet,hetykén vigad Ezüst-lovag,csak a királylány hallgatag.S ahogy szívéhez kap, kezemintha tüzet érintene:ruhája alatt a fodorbangyönyörű aranytollra bukkan.

Mikor kardot fogott a szörnyre,akkor hullatta Mihály földre,hajolt le a királylány érte,tűzte a tollat kebelébe.Előveszi most és vigyázva,ahogy azt a legénytől látta,hangtalanul számolva hármat,jelet ad titkon a madárnak.

Akkorra már, akár a tinta,sötétség borult a piacra,ahol a sárkány tetememeredezik az ég fele,

s nem messzire holtan, szegény,ő is ott hever, a legény,ő is ott fekszik mozdulatlan,elterülve a nedves gazban.

De a királyleány jelére,akár a hajnali nap fénye,feltűnik az aranymadárka,ott terem a hívogatásra.Szép fényes csíkot ír, ahogyáltalszeli a piacot,majd mint delelő kicsi nap,szíve fölött a fiunakaddig ragyog, addig lebeg,áraszt rá puha meleget,míg életre nem kel Mihály,akár egy mély álom után.

Első útja a palotába!Szélsebesen viszi a lába,majd szétveti az indulat,a bosszuló, nemes harag.S ahogy az ajtóban megáll,kukta kezéből le a tál;a néma csöndben ott csörömpöl,ott sivít cserepe a földön.Körül a pástétom felettelsápad a vendégsereg,torkukon akad a falat:mi lesz veled, Ezüst-lovag?

Ha nem remegne a kezed,tán el is bírnád fegyvered,de így magad szaladsz halálba,Mihály kitartott kardvasába!

Akkor, hogy azok igazolják,szótlan a hét szép aranyalmátkirakja Mihály rendre, sorbakirály elé a díszabroszra.Ő ölte meg, Mihály, a sárkányt!Ő érdemli király leányát!

Csaptak is olyan lakodalmat,soha szebbet, soha vigabbat,három nap, három éjen átünnepelték az ifju párt,de egymást látták csak azok,nem is sejtve, mily boldogok!

S hogy a mese kerek legyen,harmadnap ő is megjelen,a palota kertjébe szállharmadnap az aranymadár;ott csattog egy rózsabokorban,soha többé nem száll el onnan.

Ének a kőszívű királyról

Sötét volt még az ég,aludtak még a fák,az ifjú, szép királymidőn nyeregbe szállt.Még félig éjszakaterült a föld felett,az ifjú, szép királylován hogy útra kelt.

Az álmos udvaronigyekvő szolganép,sietve futkosott,sürgött a sok cseléd,zajos vadászkutyák,mohó ebek csaholtak,űzték a vak homályt,a halványuló holdat.

Kürtszó és fáklyaláng!A vén kapus kitárta:megnyílt a várkapuhatalmas tölgyfa szárnya.Mint jégverés futottalá a kis csapat,a vágtató királynyomán a szolgahad.

Szép volt és fiatal,gyönyörű a király,de soha-soha szebb,se ékesebb talán,és soha szilajabb,mint akkor korahajnal,midőn vadászni menta fegyveres hadakkal.

A boltíves kapun,a függő hídon át,az éjszín lovasok,a villámló paták,

zúgott a kis seregalá a városon,király és szolgahada szűk sikátoron.

Mint jégverés elől,riadtan félreálltaka fák és kétfelőlaz udvarok, a házakés porba hullt a nép,a város árva népe,a föld porába dőlt,az út porába, térdre.

Elébe hullt a nép,de meg se látta őket,a könnyeket a porban,az arcokon a könnyet.Sötéten ült lována király, s hallgatott.Nyomában éjszinűlovak és lovasok.

Nem élt uralkodóa földön gazdagabb,nálánál vakmerőbbsoha, se zsarnokabb.Övé a föld, az ég,övé volt, senki másé,a roppant tengerekegyedül a királyé!

Már túl a városonlankás mezőre értek,a nap korongja hogya füves földre lépett;föltündökölt az ég,s a reggel langy sugáraaranyból szőtt ruhátterített a világra.

Zöldellő réten ésfölszántott földekenlágy szellő fújdogáltpuhán és csöndesen;roppant erdőhöz ért,s megállt a kis csapat,a nyugtalan kutyák,megálltak a lovak.

A tiszta csöndön átvadászkürt hangja harsant,hogy megrendült beléa lég, és fölriadtakaz erdő vadjai;zúgott és reszketetta fölzavart vadon,a szűzi rengeteg.

Gyilkolt a szörnyű had.A levelek, a lombok,a rémült fák felettmadársereg sikoltott.Jajongva fölcsapottés hullt alá a mélybe,az üldözők nyilaamelyet szíven érte.

Röpült a gyilkos érc,és ölt a véres kardvas,futott a gyenge őz,tépetten fútt a szarvas.Összetört ágbogasgyönyörűszép agancsa,vérzőn bukott a rőt,rogyott a holt avarra.

És harsogott a kürt,és egész napon áta gyilkos fegyverek,szálltak a vad paták.A nap is véresenmerült alá a mélybe.Hatalmas éj terültakkor a föld szinére.

Hatalmas éj borulta rengeteg vadonra;az eltévedt királyszolgáit szólitotta.De sürgető szaváracsupán a rengeteg,a sűrű, néma éj,a síri csend felelt.

Hét nap s hét éjszaka,hét hosszú éjszakánbolyongott egymagaaz eltévedt király,rengeteg mélyiről

míg végre kitalált,és étlen, szomjasanmeglelte városát.

Sötéten állt a vár.Az íves ablakokhalovány üvegénizzott a telehold.Palota kapujánugyan ki zörgetett?Nézte a vén kapusa késő idegent.

Álmából kelve ahunyorgó szolganép,a sok-sok álmos arc,bámulta a cseléd,ily késő éjidőna holdsütésen áta néma udvaronki az, kit jönni lát?

S halotta szólni őt,a sápadt idegenttulajdon kisfia -és nem ismerte meg.És nem ismerte megtulajdon ifju nője,kicsinyke kis fiasikoltva bújt előle.

És gyúltak mécsek éslobogva éji gyertyák,meglátta a király,meglátta akkor arcát,szörnyű vonásait!Öregen, összetörtenegy rémült idegentlátott meg a tükörben.

Akkor a szolgahadlevetve őt a földre,karon ragadta ésa kapukon kilökte.Az út porába dőlt,hogy arca csupa könny lett,oly végképp maga volt,mire a porból fölkelt.

Fázott és éhezett,

nem volt, ki megetesse,ily késő éjidőnki házába eressze.Könnyek közt zörgetett,könnyek közt és hiába,a koldus idegentnem volt, ki bebocsássa.

Kunyhóknak ajtaján,holdfényes ablakon,hiába esdekelta bezárt kapukon.Dühödt kóbor kutyákcsaholtak a nyomába.Jaj a földönfutókirályok éjszakája!

Elhagyta városát,hajdani palotáját.A fagyos ég alattegekbe nyúló szálfák:föltűnt a mély vadon.A rengetegbe ment.De nem fogadta bea zordon rengeteg.

És nem fogadta beegyetlen árva éjreaz űzött szarvasokmeghajszolt, büszke népe.Irgalmat esdekelt,elébük hullt az árva.De nem fogadta bea szarvasok családja.

És nem fogadta beaz erdők madara,a menny lakói, afészeklakók hada,a büszke szarvasok,a tépett rengetega hajdani királyt,hazátlan öreget!

Hét álló éven átbolyongott számkivetve,hét álló éven átnem lelve kegyelemre.Pusztába ment, de asziklák is kitagadták,

tengerre szállt, de ahullámok partra dobták.

Kívánta a halált,de még annak se kellett.Akkor a hajdanikirály vad jajba kezdett.Fölsírt boldogtalantenyerére borúlva,mintha önnön szivejajához folyamodna.

"Szegények közt szegénylehetnék, csak lehetnék- kesergett a király -szolgák szolgája lennék!Magányos gyertyalángszegények asztalán,szegények éjjelénvigyázó gyertyaszál!

Madarak fészkeitölelő semmi szél,lennék a holt avarszarvasok fekhelyén.Darabka néma rög,lennék a föld sara,maga a puszta föld,lennék a föld maga."

Akkor az ég alól,miként az esti szellő,a messze rengeteg,eljött a távol erdő;lombos karjaivalvigyázva betakarta,mint tékozló fiáttulajdon édesanyja.

És jött az ég alólmadarak csapata,a távol, messzi mennymegannyi vándora.Hűvös forrásvizetés hozva édes termést,csőrükből megitatták,csőrükből megetették.

És jött a szarvasokagancsos árva népe,

a büszke szarvasok,eljöttek ők is érte,s az elveszett királytörődött, gyönge testét,a megtalált királyterős hátukra vették.

S ahogy mind közelebbs közelebb ért veleős városához aszarvasok menete,törődött tagjaimegteltek friss erővel,miként a tavalyifaág, ha újra zöldell.

Megnyílott városa,megnyíltak hajdanihatalmas városaujjongó kapui.S miként a hazatértbűnbánók sírni szoktak,sírt, csak sírt a királyhátán a szarvasoknak.

Ünnepi lobogóklengtek az ég szinén,fújta a vásznakat,fújta a déli szél.És édes ünnepekszagos virágesőjehullt, hullt az utakona könnyes érkezőre.

Megállt a kis csapat,megállt egy percre akkor,s az ujjongók közülegy csendes öregasszony,ősi szokás szerint,mit úgy kapott örökbe,a király lábaitmegmosta, megtörölte.

Fényes zászlók alattmagas várába érve,kicsinyke kis fiafutott, szaladt elébe.Kicsinyke kis fiáterős keblére vette,erős keblére, s ott

zokogva átölelte.

Szép, ifjú asszonyakarján arany ruhával,fehér inggel kezébenfogadta fenn a várban:aranyló új ruhát,új inget adva rája,szép, ifjú asszonyaa könnyező királyra.

Leomló fürtjeifénylőn körülragyogták.Meglátta a király,meglátta akkor arcát,ifjú vonásait:szemében sűrü könnyelmegszépült önmagáttalálta a tükörben.

Élt és uralkodottmég sok-sok évig aztánországa népein,hatalmas birodalmán.Élt és uralkodottmég sok-sok éven át,szeretve népeit,szolgálva városát.

S hogy meghalt a király,s könnyek közt eltemették,századokon keresztülőrizte még az emlék;legendás életétmegőrizte a nép,idézte, emlegettea késő ivadék:

Volt egyszer egy király,szép volt és fiatal,de kőből volt szive,gőgös volt és szilaj.Sötétlő hajnalonelment vadászni egyszerszolgák hadával ésvérszomjas, gyors ebekkel.

Álló nap öldökölt,de eltévedt a hajszán,és ősz lett és öreg,

földönfutó aggastyán.Elűzte őt a nép,tulajdon ifju nője,kicsinyke kis fiasikoltva bújt előle.

De szörnyű vétkeitmegbánta s megtagadta.Eljött a rengetegakkor és betakarta.Az ég madaraimegitatták, etették.Erdei szarvasokerős hátukra vették.

Kicsinyke kis fiasírva futott elébe,kicsinyke kis fiaapjának kebelére.Fiatal asszonyaarany ruhával várta,aranyló szép ruhát,lágy gyolcsot adott rája,aranyló szép ruhát,lágy gyolcsot adott rája.

A nap születése

Sokáig csupán csillagoklakták az égbolt magasát.Pislákoló fényükben a világsokáig élt örök árnyékban,ezüstszín gyászruhában.

A sötétségben ezidőtájtnagyon egyedül vándorolt a föld.Csupán kik egymás közelében laktak,társalogtak egymással, közbe-közbefélálomba merülve, vagy akáraz egész telet átaludva,mély álomban és szomorú magányban.

A különféle állatokalig ismerték egymást, és az emberhallgatagon ült kunyhója előtt.A felhők vaktában bolyongtak,mint elszabadult bárkák a vizen,s a madarak semmit se tudtaka szárazföldek többi állatáról,

se a tengerben fürdőző halakról.

Hasonlóképpen a virágok se láttákegymás színét, egymás ruháját,köznapi és ünnepi öltözékét.A tavaszi és nyári záporoknem tudták, hova hullanak,és hasonlóan a hópelyhek,a tél fehér gyönyörüségehamuesőként érkezett a földre,és ott is szürke és sötét maradt.

Ekkor történt, hogy számos csillagelhatározta, összefog,hogy apró fényeik közösnagy fényességet varázsoljanak.El is indult vagy ezer csillagegymásfele. Ezer irányból,ezer úton ezernyi csillagelindult a sötétség pereméről,hogy az égbolt tátongó közepénközös ragyogást alapítsanak.

Hosszú utat tettek az égboltelhagyatott fekete féltekén,de végül is nagy boldoganegymásba olvadt mind az ezer csillag,gyönyörű és egyetlen fényességben.

Ezer csillagnak közös fészke:így született meg a kerek nap,az ég csodája, s vette kezdetéta világosság első ünnepélye.

Ünnep volt ez, valódi ünnep!A tenger hullámai most előszörláthatták meg a tengerpartot,e hosszú-hosszú kikötőt, hováa tenger szakadatlanulbefut - akár egy végtelen hajóraj -gyönggyel megrakott hullámaival.

Megkezdődött tehát az ünnepély,az első nappal ünnepélye,a világosság kerek, óriásiés eddig szem-nem-látta asztalánál.Rendre érkeztek a vendégek.Legelsőnek a levegőszellős, fényes, földig érő palástban,együtt az öreg égbolttal, aki

- ha lehet - még hatalmasabbpalástot hordott roppant vállán,lába körül gondosan igazgatvaazúrszínű, méltóságos redőit.

A harmadik felséges vendéga tenger volt. Ezer hulláma,akár egy sortűz, úgy dördült meg,mikor mezítláb földre lépett,ahogy a víz mindig is mezítláb jár,legyen folyó vagy hóesés, esővagy akár tenger a neve.

Ki következett ezután?

Az erdő.A nagy erdők és kecses ligetek.A fák, zöldellő levélöltözékben,rokon nyelven susogva a szelekkel,az égbolttal s mindenfajta vizekkel.

Az ötödik vendég kisebb csoport.De annál szebb. A virágok családja.Merengő szemmel foglaltak helyeta napvilág ünnepi asztalánál.Valamennyien hallgatagok voltak,de színük annál ékesebb.Kék, sárga, hófehér nyelven beszéltek,fejükkel sűrűn bólogatva hozzá.

A füveknek az asztalvég jutott,de semmivel se kevesebb a fényből,az általános vigasságból.

Aztán jöttek az állatok,nagy rajokban a madarak,a fürge ló, a hűséges kutya,erős oroszlán, sárga tigris,törékeny őz, darazsak fellege.Ki tudná valamennyit fölsorolni!

Közben a nap, az ünnep ragyogásaa tetőpontra hágott. S ebben afényességben, bár utolsónak érkezett,egy sudár ifjú és egy szép leány- az ünnepély királyi párjaként -az asztalfőn foglalt helyet,örömére a többi meghívottnak,az asztalvégre húzódott füveknek,a kékpalástú égnek és

a mezítlábas tengernek meg avirágoknak, erdőknek, ligeteknek.

Úgy érezték mindannyian:a delelő nap gyermekei ők.Kedveltjei a fényes égmost született birodalmának.

Ámde hirtelen,a világosság kristálylépcsején,a ragyogás bejáratában,magányos árnyék tűnt fel, s éhesenaz ünnepség asztalához osont,a vendégek lábához kuporodva.

Senki se törődött vele. "Egyék,lakjék jól - gondolták magukban -,ha másból nem, a fény lehulló,asztal alá gurult morzsáiból."

De aztán, ahogy telt-múlt az idő:újabb árnyékok lopakodtak, bújtakaz aranyszín abrosz alá."A sötétség gazdátlan ebei" -szólalt meg a nagylelkű tenger."Ma mindenki kedvére ehetik,részesülhet a boldogságból.Ki irigyelné tőlük a lehullómorzsát, mely után más úgyse hajol le?"

Igaz. De később egyre többen s többenjelentek meg a bejáratban, s végülelállták már a nappal kapuját.Hívatlanul mind számosabbanvegyültek el a vendégek között,s amire azok észbekaptak,több volt az árnyék, mint a fény.

Az egyik árny kicsiny volt, mint a gyermek,sőt kavicsnál is alighogy nagyobb.A másik viszont, mint égi lajtorja,olyan magas.

Mezítelen az egyik,a másik földig érő, állig gomboltposztókabátba burkolózott.

Az újszülött nap pislákolni kezdett,mintha füst lepte volna erejét,s az elébb még oly víg vendégsereglet

most megriadt és szinte menekült.

A székek ledőltek, az asztalföldre borult, s a nagy tolongásbanaz aranyabrosz is porba merült.Először a füvek hagyták ela vendégséget, s utoljáraa tenger és a méltóságos égbolt.Az ifjú emberpár maga maradtaz egyre hatalmasabb éjszakában.

De a fiú nem rettent meg szivében.Szelíden átölelve kedvesét,ily szavakat intézett a világhoz:"Ne féljetek, tengerek és virágok,ne féljetek, állatok és füvek,az újszülött nap nem halott,csak megpihen, hogy holnap újra keljen,új erővel, megújult ragyogással."

Ezen az első éjszakán azonbansenki se hunyta le szemét,se fű, se fa, se szél, se tenger.Mindenki várt, mindenki várta,vajon igaz, hogy visszatér a nap,amint ifjú királyuk megigérte?

S amikor reggel palotájakristálytermében fölébredt a fény,s hosszan nyújtózva éledezniés emelkedni kezdett - hirtelenolyan ujjongás fogadta a földön,nagyobb, mint az első nap öröme.

Mert akkor már tudhatták mindenek,hogy azután az éjszaka csak álom,amit a fénylő valóság követ.

Kalandozás a tükörben

Szárnyas tükör volt,földig ért.Üvegből készült, mint az ablak.De nem kertekre, háztetőkre nyílt.Engedelmesenazt tükrözte, mi elébe került,mintha semmi nem lett volna mögötte.

A Kisfiú, ha fölemelte ujját,

a tükörben is fölemelkedett;mindent apróra megismételt,minden lépést,minden mosolyt,a legkisebb mozdulatot.

A Kisfiú egy este, mielőttelaludt volna, arra gondolt,mi lenne, ha belépne a tükörbe,ahogyan kilépünk egy ajtón,kihajolunk reggel az ablakon.

Erre gondolt és elaludt.De mégse.Kikelt ágyából, s átosont azüres szobába, a tükörhöz.Szíve a tenyerében lüktetett.

Rátapasztotta kezét a tükörre.Érezte az üveglap hidegét, s ime,akár egy szárnyas üvegajtó, lassanmegnyílt előtte a tükör.A kisfiú belépett a tükörbe.Megérkezett Tükörországba.

A határmezsgyét puha fű takarta,de csillagok helyettszínes lámpák függtek aláa fekete magasból;kékek, sárgák, lilák, mindenfajta színűek,selymes fényt, ezerszínű félhomálytvetve alá a mozdulatlan pázsitfüvekből szőtt hatalmas szőnyegére.

Mint az álomban, úgy indult el,oly súlytalan, lebegő léptekkela KisfiúTükörországnak belseje felé.

Elsőnek egy faluba érkezett.A határban lovak legeltek, és ők is, mint az álomban, mikénta papírsárkány a magasban,oly lassan-hosszanúsztak, kergetőztek,súlytalanul fordulva mega zöld határ s a fenti lámpaerdőgyöngyházfényű, félálom mezejében.

A helység aludt még. Az utcák

üresen álltak, és a házak,mint elgurult építőkockák,élettelenül szenderegteka néma kertek, bokrok alján,a tintasötét diófák alatt.

Csupán egy faluszéli kunyhóaprócska kertjében kapálgatottegy öregasszony. Oly törődött,hogy alig látszott ki a veteményes indái és levelei közül.

A Kisfiú illően köszöntötte,belépve a kertecske kapuján.Az öregasszony fölemelkedett.Haja hófehér keretébenarca, mint egy ezüstrámába foglalt,finomra szabott tükör ragyogott.

"Jókor jössz, Kisfiú - mosolygott -,látom, messziről érkezel,Tükörország határán túlról, onnét,hol nap világít, csillagok ragyognak.Talán tudnál segíteni nekem, fölvágni a télre való hasábfát."Azzal baltát nyomott kezébe,s a ház mögé vezette.

A hasábok,mint a papír, oly könnyedénváltak ketté a Kisfiúbaltacsapásai alatt. Mivelkis hősünk földi ereje,akár egy óriásé, akkoránakbizonyult Tükörország elvarázsolt,visszfénynél is súlytalanabbfélálom birodalmában.

"Köszönöm segítséged, Kisfiú- hálálkodott az öregasszony. -Jókor jöttél Tükörországba.Királyunk leánykája nagybeteg.Erőd talán megmentheti."És megmutatva a helyes utat,ily szavakkal zárta beszédét:"Ha jól kilépsz, hamarosanmegérkezel a palotába.Sok-sok sikert és jó utat kivánok."

A királyi vár minden földi

álomnál szebb volt. Szebb volt minden rajznál,mit színes ceruzával vagy akárszínes krétával megrajzolhatunkpapirosra, palatáblára.

Gyönyörű,olyan gyönyörű volt, és mégisolyan szomorú, mint egy hervadóőszi liget, mely csupa szín,és mégis csupa hervadás,csordultig színekkel és mégisszínültig halállal tele.

Az udvaron lovak és katonák,nehéz páncélban és nehézkesmozgással, szinte mozdulatlanul."Tükörországon túlról jöttél, idegen"- kezdte az egyik katona."Ide, a palotába,csak akkor léphetsz be, ha sikerüláthajítanod ezt a dárdáta vártető legmagasán."

Marokra is ragadtaaz óriási szerszámot középen,s nekifutva a Kisfiúelhajította, fölfele,az épület magasa irányába.

Mint kitártszárnyú madáremelkedettaz óriási forma és nehézacélból készült fegyver,mintha mágnesvonzotta, egyengette volnameredek útján.Hajítása sikerült.A Kisfiú beléphetett a várba.

Kihalt termek és üres folyosók.Levegőtlen ablaksor. Gyertyák.Temetőkertre emlékeztetőcserépnövények.Törtkarúszékek, ülőkék.Foszladóselymek, tapéták.Minden csupa árnyék.Márvány lépcsősor. Szárnyasajtó.

És végül egy aranykilincs.Kis hősünk benyitott a trónterembe.

Földig eresztett függönyök,s a trónuson,mely kidőlt fához volt hasonló,Tükörország királya.Oly fehéren,mintha nem is eleven ember,de alácsorgó, megmerevedettgyertya viasza trónolt volna ott.

"Gyermekem" - nyílt meg a viasz-száj,fordult a gyertyaforma arc,nyúlt ki a hófehér eres kézaz elámuló Kisfiú felé."Első vagy, aki hozzánk érkezett.Jókor jöttél. Nagy a mi gondunk.De előbb talán elmondom nekedTükörország történetét."

"Valamikor mi is a földön éltünk,a nap s a csillagok alatt.De ellenség tört országunkra, és mi- bár volt fegyverünk, volt katonaságunk -a békét választottuk. Ellenségünkmégis teljes megadást követelt.Megadtuk hát magunkat. Ámdea győzteseknek ez se volt elég.Föltétlen engedelmességet követeltek.Azt, hogy apróra, vonásról vonásraazt tegyük, amit mondanak nekünk.S mi úgy léptünk és úgy mozdultunk,úgy hajoltunk, úgy mosolyogtunk,ahogyan ők léptek és mosolyogtak.Ekkor született a tükör.Így született meg Tükörország.Ettől fogva élünk tükörben,álom és valóság között,engedelmesen ismételvemindazt, mit diktálnak nekünk.Azóta nincs valóságos napunk,azóta lett életünk, mint a visszfény,látszatra élet, valójában halál."

"De hagyjuk, ami orvosolhatatlan.Szóljunk arról, mi orvosolható.Kislányom nagybeteg.Csak a tengeri levegőmenthetné meg.

A tengerig azonbanTükörország erejétvesztettlakói soha el nem érnek.Kislányomatkarodban kéne elvinned a tengertükörpartjára. Oda, holTükörországban egyedülkristálytiszta és mint a só,gyógyító erejű a levegő.Ha igen, tied kislányom keze."

Ezek után a király sírni kezdett.Miként csak zápor a kidőlt fatörzsön,viasz fut le a gyertyacsonkon,úgy csorogtak alá a könnyeisok évéből megmaradt arcán.

Folyosók, lépcsők. Lépcsők, folyosók.A Kisfiúsietett föl a toronyszobába.Sietett föl a nagybetegkirálykisasszony szobájába.Soha még ilyet,ilyen szépet!A szoba selymes fészekhez volt hasonló.A Kisfiú érezte, hogy toronyba,igen nagy magasságba érkezett.És különös módon érezte azt is,hogy kisfiú, és azt, hogy ottan akereveten, sötét hajának dús foglalatábanegy kislány az, ki aléltan piheg.

Lehajolt érte,karjába emelte,karjában tartva indult el veleTükörország tengerpartja felé.

Az égi lámpák elmaradtak,a selyemernyők fényes erdejesorjában megszökött, amintTükörországnak távolisenki földjére értek ésközeledtek a tengerhez:a Kisfiú, karjában a kis Királylánnyal.

Fölujjongott a tenger.Víz és levegőúgy jött elébük hófehérhullámaival a feketeségből,mint egy hirtelen fölütött

hatalmas könyv betűi, sorai.Megérkeztek.Kéz a kézbenfutottak és futottak.Itt egy szikla. Ott egy bokor.Mindenütt kavicsok, csigák,puha föveny, hullámverés.De ami végképp elbűvölte őket:váratlanulegy gyönyörű házacskára akadtak,afféle nyári lakra, melynekkulcs nélkül nyílt meg ajtaja, s ahol- akárcsak a mesében - mindentmegleltek. Ágyat, asztalt,olajlámpást, gyümölcsöt, kenyeret,kutat kertjében, pincéjében almát,és jócskán hasított fát, fűteni valót.

Ezentúl röpült az idő.A kis Királylány napról napravidámabb lett és még szebb, ha lehet.A tenger, mint hatalmas dajka,táplálta őket, vizet-levegőtrakva elébük homokasztalára.

Kivirult a kert,az olajlámpás ragyogott,és puha volt az ágy, a párna.A nyitott tűzhely mint olvadt arany,s a gyümölcsös kifogyhatatlan.

Mégis:a Kisfiú egy napon hazavágyott.Megköszönve nagylelkű adományát,először a tengertől vettek búcsút.Aztán a háztól.Elfújták a lámpást,kioltották a tűzhelyet.Most már gyógyultan, kéz a kézbenkeltek útra, visszafele,Tükörországból a földi világba.

"Magammal viszlek" - így a Kisfiú,s a Királylány boldogan engedett.Óvatosan megkerülték hátTükörország királyi székhelyét,nehogy a kislányt fogva tartsák.

Meddig mentek a senki földjén,majd meg a lámpák erdeje alatt?

Ki tudja?Nap nem mérte idejüket.Boldogságuknak sem volt ideje.De bármennyi idő is telt el,jókedvűen és jó erőbenérkeztek Tükörország peremére,arra a bizonyos határra,mit egyetlen keskeny üveglapválaszt el a földi világtól.

"Itthon vagyunk" - mondta a Kisfiú,és azzalátléptek az üveglapon.Azazhogy csak átléptek volna,mivel valóban csak a Kisfiújutott keresztül, mig a Kislányaz üveg túlsó oldalán rekedt.

Hiába volt ezután minden.Hiába fordult vissza a fiú,tapadtak sírva kétfelőla papírnál is vékonyabb,a semminél is láthatatlanabbüveglapra: a két hazát ezentúláthághatatlan határ vágta ketté,a tükör és a valóság határa.

Sokáig sírtak még, és nézték egymást,aztán a Kislány arca szertefoszlott,s a tükör lassan megint csak tükör lett.Azt mutatta, mi elébe került.Egyedül azt, és semmi mást.

A Kisfiú elébe állva,ezentúl csak önmagát látta benne.

Soha többé nem juthatott elTükörországba.

Ég és föld gyermeke

A vadászat végére ért,hazafelé indultak éppen,némán vonult a kis csapataz alkonyati erdőszélen;előbb a lovak, lovasok,aztán az árnyékuk gyalog,keveredve a patazajjalfáradt árnyak a holt avarban.

S ahogy így mentek csendesenaz alkonyati ragyogásban,egyszer csak lekapja nyilát,megtorpan a király lovával;megáll ámulva, s mint akiálmában nem tud szólani,csak bámul, föl-föl egy sudár famagányos és magas csúcsára.

Oly gyönyörűség, amit lát ott:szemközt a leáldozó nappalfényes tollú, karcsú madárhintáz az ágbogas magasban;ezer, s ezer madár közülegyedül és egyetlenül,a legszebb és legkedvesebb,égi madár, egyetlenegy!

Akár a puha szellő, hangja,akár szelid búvó patak,kristályosan csobog az erdőn,bűvöl a csöpp madárkahang;s mintha varázsos álom szállna,édes varázslat a királyra,hallva a madár énekétölébe ejti fegyverét.

S azontúl minden alkonyatkormegáll a szálas tölgy alatt,s a fűbe ülve, úgy vigyázza,lesi az édes hangokat;eljár az idő, ősz a nyárra,szelek érkeznek a világra,madarak, felhők útra kelnekországútján a zord egeknek.

Sír a madár: "Jaj, el kell mennem!"Sír a király is: "Jaj, ne menj!Ne hagyj magamra!" - ifjú arcánszalad a könny. - "Maradj velem!Kovácsolok aranyból zárat,csinálok neked aranyházat,aranykalitkát ácsolok,ütök rá gyémántlakatot."

De ki se mondja, s a madárkakezére száll, és ott megül.Bámul a király a madárra,nézi kezét hitetlenül.

Eláll bele a szívverése,oly félve zárja tenyerébe,úgy siet, úgy szalad veleszívrepesve hazafele.

Csukja igazi aranyházba,üttet rá gyémántlakatot.Ül a madár az aranyházban,színarany fények közt ragyog.Szomszéd királyok, hercegek,csodálják diszes fövegek,arany királyi koronákámulják szépséges dalát.

De amint telnek a hetek,amint elmulik napra nap,éneke egyre csendesebb,hangja mindinkább elapad.Szótlan gubbaszt a kalitkában,néma madár a némaságban,királya bárhogy kérleli,étel, ital se kell neki.

"Mi búsit, én szép madaram,én örömöm, mi kellene,drágakő kalit, drágakő,tükör, gyémánttükör bele?Felelj, én mindenem, felelj,tiéd, a tiéd mindenem!Aranylakásod szűk talán?Tiéd királyi palotám!"

"Nem kell nekem a palotád,kegyes uram, nemes királyom,csak eressz vissza, jó uram,a fák közé, szabadba vágyom!Fogoly vagyok én, emberek,fogoly vagyok én köztetek,mire is juttok egy madárral,erdei bújával, bajával?"

Vette szótlan a madarat,s még akkor éjjel lóra szállt,és vitte őt a bús király,a kedveset, az éjen át.Fehéren tündökölt a hold,fehér a rét és néma volt,sötét az erdő és hideg,mint frissen ásott sírüreg.

És megnyitotta tenyerét!És mégegyszer szivére zárta!Egyetlen kedves madarátcsak még az egyszer, utoljára!Zokogva búcsuzott elébbs hogy széjjeltárta köpenyét:karjai közt a holdsütésben,gyönyörű lányt tartott ölében!

Micsoda lázas vágta volt az,micsoda út hazafele!Futott a király a leánnyal,élő vihar, rohant vele!Micsoda csillagok ragyogtak!Minden csillagok ott lobogtakhollófürtjein a leánynak,ifjú szivében a királynak.

Ültek is olyan lakodalmat,milyet nem látott földi szem;jöttek a nagyhirü királyok,jöttek szárazon és vizen;hét nap, hét álló éjszakavisszhangzott a palota,égett királyi gyertyasora fejedelmi abroszon.

Szivbéli igaz boldogságbanélte nyarát az ifjú pár;csak olykor búsult a királynő,állt meg egy percre tétován;vagy pillanatra félreült,vagy erkélyére menekült,vagy tűnődve az udvaroneltünt a kanyargó uton.

"Felelj, felelj, én kedvesem,vásárba menni volna jó?" -s már vitte őket gyors fogat,repült velük a fürge ló.Körül a nép vidám kacajjal,vásári nép a forgatagban,s a nevetésre, vig zsivajrafölderült a királyné arca.

Aztán megint derűs napok,s az édes boldogság utánmegint bánat a királynén,valami titkon újra fáj;megint csak búsul, kóborol,

bolyong a sétáló-úton,el-eltűnődve, egyedülmegint a fák közé vegyül.

Ott lel rá éjjel a király,ott talál rá egy éjszaka,fölötte ég és csillagok,s egy óriási lombú fa;a tárva-nyitva menny alatt,mint földre hullott madarak.ott kuporog, ott sír szegénya kert szeles, vizes füvén.

Hozatja legszebb lovait,elő a báli díszfogat!Nehéz gondok közt a királymég akkor éjjel befogat.A maszkabálok gyertyafénye,az éji ünnepek kedélye,az álarcos bújocska-játék,majd fölvidítja a királynét!

S jönnek haza a díszfogattal,az erdőn át hazafele,akár egy üvegkoporsóban,a király s néma hitvese;árva szive a királynőnek- a némaságban hallani! -majd megszakad szive a nőnek,madárszive, a hajdani!

Megbujva a toronyszobában,együtt sírnak odahaza,csak a cselédség meg ne tudja,együtt zokognak éjszaka;kedves ura keblére bujva,minden szerelme odahúzza,s ragadná mégis messzirehajdani vadmadár-szive!

Nagy a királyné bánata,de még nagyobb a király gondja;lépéseit a palotaálló éjszaka visszhangozza.Könnytől s harmattól nedvesekaz átvirrasztott éjjelek,azontúl minden éjszakakönnyek és sóhajok sora.

Ekkor fut fel a lobogó,

hirdeti kürtjel, messze zengő,röpiti hírét szerteszét,hogy gyermeket szült a királynő.Hallhatják földek és egek:királyi gyermek született,utóda a királyi trónnak!Trombita szól, dobok dobolnak.

Lobognak fejedelmi gyertyák,kigyúl a fényes gyertyasor;ezernyi gyertya lepke-lángjalobog a díszes asztalon.Jobb oldalán király-urának,sátorában a ragyogásnak,sír a halovány kismama.Könnyein átsüt mosolya.

Soha ily csöndes örömöt!Soha ily édes boldogságot!De lélegzete is eláll,maga körül a vigasságot,már nem látja a fényes termet,kioltja egy roppant lehellet:feje fölött, a tág magasban,lágyan suhogó zajokat hall.

Madarak őszi vonulása!Megindult szárnyas áradat!Hivják igyekvő szárnycsapások,hallja a hivó hangokat!Vándor egek és kóbor felhőkhivják magukkal a királynőt;s ő kel helyéről: engedelmet,ugy hallotta, fölsírt a gyermek

Remegve fut a termen át,végig az üres folyosókon;szalad a lépcsőn fölfele,csak el a zajos mulatóktól,mind távolabb és mind messzebbre!Fölér a néma emeletre.Végre beléphet a szobába.Fölsír, s az ajtót kulcsra zárja.

Gyertyát gyujt és a gyertya fényefeltündököl a kis szobán,ragyog az árva csöndben, árvántündököl alvó kisfián.Gyertyát gyújt, s tükre üvegébennézi magát a gyertyafényben,

látja magát, de mintegy holtan,akár egy üvegkoporsóban.

Előtünik halavány válla,még egyszer holló fürtjei;lerakja aranykoronáját,fehér fátylát is leveti;utoljára a fényes csöndbe,hajol a szomorú tükörbe,mint aki többé sose látja,mered a hófehér szobára.

S mintha álomban, úgy zokog fel,húnyja le síró két szemét,hullatja könnyét kisfiára,siratja alvó kicsinyét.Szegény szive, egy pillanat,úgy érzi, menten megszakad,oly örvényes, viharos éjjelkavarog vadmadár-szivében.

Azután ablakába áll,és ablakát szélesre tárvaa szeles csillagokra néz,kinéz a holdas éjszakába.Felhők vonulnak, égi tömjénvonul a mennybolt sik ezüstjén,tenger madár, igyekvő árnyékhívja, kiáltja a királynét.

Egy pillanatra meginog.Fájdalmas örvény ereje,kavargó sodrás emelia szeles csillagok fele!S már ott röpül az éjszakában!Vándormadarak csapatávalott röpítik őt hajdani,repesve szálló szárnyai!

Hiába lesi a király,hiába lesi: hitveseilyen sokáig hol marad?Keresteti mindenfele.Többé már sehol sem leli,hiába is keresteti!Elment a szép királyné, elment!Nem is jön vissza soha többet.

Nem is jött vissza soha már.Örökös gyász borult a házra,

örök búbánat a szivekre,fekete szín a palotára.Teltek és múlottak az évek,eljárt a tél, és megint tél lett,s a királyné csöpp fiacskája,szelid gyermekké nőtt az árva.

Volt egy sípja; azon ha játszott,oly szépen játszott hangszerén,még a szellők is elcsitultak,még a szivek is e zenén.A madarak köréje szálltak,és megálltak az emberek.Olyan különös volt e sipszó:ég és föld között lebegett.

Oly különös volt muzsikája,és olyan különös e gyermek;naphosszat szótlan kóborolt,vagy árva tornyokon merengett,Vagy épp egy hidra könyökölt.Így élt az emberek között,kik el is felejtették régen.

Pedig egy madár lakozott,pedig egy madár élt szivében.

Műfordítások

Hugo Von Hofmannsthal

Elektra

(Részlet)

ELEKTRA: Ki vagy te hát? Én reszketek.ORESTES: A kutyák rámismertek odakünn,

s te nővérem, te nem?ELEKTRA: Orestes!ORESTES: Ha meghallott a házban valaki,

kezében tartja életem.ELEKTRA: Orestes!

Nem zavar senki. Ó engedj szemedbepillantanom! Nem, nem szabad, hogy érints!Eredj odébb, szégyenkezem. Ki tudja,hogy is tekintsz rám.Én már csak árnya vagyok nővérednek,szegény fiú. Borzadsz tőlem, tudom.Hisz mégis egy király leánya voltam!Szép lehettem, úgy gondolom: kioltvatükröm előtt a lámpám, szűziesborzongással éreztem meztelentestem, amint a tikkadt éjen át,mintegy megistenülten fölragyog.Éreztem, keskeny sugára a holdnak,mint halastóban fürdőzött fehérmezítelenségemben, és hajam,a férfi beléreszketett, olyan volt;e haj, e zilált, züllött, szennyezett, ez!Megérted, testvér! ezt a szűz szemérmetkellett apámnak áldoznom. Gyanítod,ha testemen merengtem, nem hatolt fela sóhajtása, nem nyomult jajaaz ágyamig? Mind féltékenykedőka holtak: ő a gyűlölséget küldteüresszemgödrű vőlegényemül.E viperamód légző szörnyűségetkellett magam fölé eresztenemálmatlan fekhelyemre, kényszerül,hogy megtanuljam nő és férfi köztmi csak lehet! Az éjek, ó, az éjek,mik rávezettek! Testem jéghidegés mégis szénné égett volt, belülizzottam el. De végül mindent tudtam,bölcs lettem akkor, és a gyilkosok -- anyámra célzok, s rá, ki vele él, -nem állták egy pillantásom se ki!Mit nézel aggódón körül? felelj!szólj hát! Te egész testedben remegsz!

ORESTES: Hadd reszkessen a test. Vagy gondolod tán,hogy nem reszketne másként, hogyha tudná,miféle útra szándékszom vezetni?

ELEKTRA: Hát megteszed? Magad? Te szegény gyermekSegítségedre nem hoztál barátot?

ORESTES: Erről ne szólj. Agg nevelőm velem van.De cselekedni én fogok, csak én.

ELEKTRA: Az isteneket nem láttam soha,de egy igaz, itt lesznek és segítnek.

ORESTES: Az istenekről nem tudok. Csak ennyit:

e tettet végzetül bízták reám,s elejtenek, ha borzadozom tőle.

ELEKTRA: Te megteszed!ORESTES: Igen. Csupán ne kéne

anyám szemébe néznem még előbb.ELEKTRA: Tekints reám, mit művelt énbelőlem.ORESTES: (szomorúan végigméri).ELEKTRA: Én gyermekem! eljöttél, lopakodva

érkeztél meg, s magadról úgy beszélsz,akárcsak egy halottról, pedig élsz!

ORESTES: Vigyázz!ELEKTRA: Ki is vagyok, hogy rám ilyen

szerető pillantást vetsz? Nézd, mivélettem. Mi egykor voltam, mind odakellett hogy adjam. Veszve szűz szemérmem,a legdrágább, mely mint a hold fehérezüstpárája minden nőt övez,és tőlük és szívüktől messze űzia szörnyűséget! Szűz szemérmemetáldoztam én fel, mintha rablókézrejutottam volna, utolsó ruhám isleszaggatták testemről! nem került el,mint szűzleányt, a nászi éj, keservéta szülőnek fölötte ismerem,és mégse szültem semmit a világra,prófétanővé lettem mindörökres magamból és testemből semmi mástnem hoztam föl csak kétséget és átkot.Nem aludhattam éjszaka, tanyámata toronyban ütöttem föl, kiáltvaaz udvaron s a kutyákkal vonyítva.Gyülöltté lettem és megláttam mindent,és mindent meg is kelletett hogy lássak,mint tornyában az őrszem, és a napéj lett, s az éj ismét nappalra fordult,s a napsütésen és a csillagonnem találhattam örömöm, mert mindezsemmit sem ért miatta, mindez nékemcsak emlékjel volt, s minden nap csupánegy emlékkő az utamon!

ORESTES: Nővérem.ELEKTRA: Mi érdekel?ORESTES: Nővérem, mondd, anyánk

hasonló hozzád?ELEKTRA: (vadul): Hozzám? Nem. De úgysem

eresztelek megnézni. Majd ha meghalt,akkor akarjuk majd együttesenfigyelni arcát. Testvérem, atyánkraegy fehér inget dobott, úgy ütött rá,

mi állt csak ott, mi védtelen volt, arrami szemét veszitette és fejétnem fordíthatta feléje, mi karjátnem szabadíthatta ki - érted-e? -emelt baltával arra mért csapástfentről alá.

ORESTES: Elektra!ELEKTRA: Tettei

formálták arcát.ORESTES: Meg kell hogy tegyem,

sietnem kell a tettel. ELEKTRA: Az a boldog,

ki tenni mer! a tett akár egy ágy,megnyugszik rajt a lélek, mint egy ágy,egy balzsamágy, a lélek rajt pihenhet,mely egy seb, egy tűz, egyetlen fekély ésegyetlen lángolás!(Orestes nevelője jelenik meg az ajtóban, egyhatalmas, villogó szemű aggastyán.)

ELEKTRA: Testvérem, ez ki?A NEVELŐ: Nem tudtok szátokra vigyázni ott,

hol épp elég egy hang, egy szó, egy semmis művünkkel együtt pusztulunk -

ELEKTRA: Ki ez hát?ORESTES: Nem ismered? Ha szeretsz, köszönd néki.

Köszönd meg, hogy vagyok. Ez ő, Elektra.ELEKTRA: Te, te, most már minden világos! minden

hogy összejátszik! Engedd megcsókolnoma kezeid! Én semmit sem tudokaz istenekről, inkább hát tenékedjusson a kézcsók.

A NEVELŐ: Csönd, Elektra, csönd!ELEKTRA: Nem; ünnepelni akarlak, mivel

őt idehoztad. Amikor gyűlöltem,dúsan hallgattam. Fal a gyűlölet,önmagát eszi fel, a szerelemmég nálánál is kevesebb, kinyúlnaminden után és semmit sem ragad,a keze láng, semmit se markol, mindengondolkodás is semmi, üres párami szánkból előtör, csak az a boldog,ki tettét elkövetni jött! és boldog,ki illeti őt, ki a földből abaltát kiássa, ki a fáklyát tartja,aki az ajtót tárja neki, boldog,aki az ajtóban figyelhet.

A NEVELŐ: Hallgass!(Oresteshez)Bent vár ő. Szolgái keresnek téged.

A házban nincs egy férfi sem. Orestes!

Heinrich Heine

Hogy alhatol nyugodtan...(Wie kannst du ruhig schlafen)

Hogy alhatol nyugodtan,amíg szivem dobog?Tűnt haragom feléled,és ismét föllázadok

Emlékezz csak a dalra,egy halott ifju régmint vitte le a föld aláéjféltájt kedvesét.

És hidd meg, drága gyermek,hatalmasabb vagyok,erősebb, én, az élő,mint valahány halott.

Robert Burns

A szent vásár(The Holy Fair)

Derűs vasárnap hajnalán, de szép is volt az ég,a zöld vetés, az enyhe táj, a szellős frisseség:tenger pacsirta énekelt, cikáztak víg nyulak,a galstoni mocsár felett ragyogva kelt a nap, a nyári nap.

Merengtem épp a sok csodán, a keskeny ösvenyenhogy három furcsa grácia lepett meg hirtelen;az egyik gyászos fodrokat, a másik szürke selymet,a harmadik, soha olyat, szeles szoknyát emelget, a csintalan.

Kettőjük arca, termete ikernővérre vall,lehullván lombja-levele, ilyen a téli gally.De csupa csíny, mosoly, amint játszin elémbe szökken;bókkal köszönt a harmadik, fürge bari a zöldben, a harmadik.

Levett kalappal: "Kedvesem, bár neved sem tudom,ez arcot, - szóltam kedvesen, - már láttam valahol."S ő vígan nyujtva kis kezét: "Ó hányszor megtagadtadtilalmait a kedvemért, a tízparancsolatnak; hány víg napon...

Örökös Jókedv vagyok én, huncut kalandra kész,ez meg a Babona, szegény, s húga, a Színlelés.A Szent Vásárra sietek, jöjj el te is, ajánlom,lehet mulatni eleget e ráncos képű páron", és rámkacag.

Én meg: "Szaladok boldogan, csak ünneplőt veszek;találkozunk a búcsuban az akácos felett."Azzal hazáig loholok, s hogy otthonról kilépek,az utakon kocsin-gyalog már gyűlnek is a népek, a búcsusok.

A módosabbja gőgösen roppant lovakon baktat;zajos legénycsapat szökell, szalad az árokpartnak.Színes leányhad kavarog mezítláb, víg kacajjal,foszlós kaláccsal megrakott illatos kosarakkal a karjukon.

S hogy megérkezünk, Gyászkalap, teli tányéra mellől,a pennyt, addig pislogat, míg kinézi zsebünkből;zajong a népség odabenn, ez székcsomót, az zsámolyt,ki végtelen padot cipel, csoportba gyűlnek mások nagyhangosan.

Emitt hatalmas félszer áll, az uraknak, ha esne;három lotyó a kapunál, meg Kósza Juli les be.Kacér menyecskék ülnek ott emelkedő kebellel;takács legények, kis csoport, ácsorog velük szemben, e víg napon.

Vétkük bogozzák egyesek, más csak pompázni óhajt,ez szitkozódik, az fecseg, valaki mélyet sóhajt.Itt egy maszatos, hosszú arc a felhőket lesi;amott néhány komisz suhanc tülekszik, kémleli a lányokat.

Ó boldog ifjú, akihez kedvese, szíve üdve,oda lopózik, drága perc, melléje települve.Elébb a széktámlára száll a legény keze; onnana lányka vállára talál, majd kebelére surran, s ott megpihen.

Soká és messze gyűrüzik a zaj, mig elcsitul,a szószéken hogy feltünik a tiszteletes ur;csak lenne itt a nép között, Moodienak puszta képekiüldözné az ördögöt, hogy kotródna helyére a vén Patás!

Halljátok, miként magyaráz, dobog, dübörög, érvel,fenyeget, kér, pöröl, vitáz lábával és kezével.Magasztos képit fölveti, orrát a légbe fúrja;hány szív marad adós neki, térül az igaz útra egy ily napon.

De csitt, hivatlan rémület kavarja meg a rendet;az istenesek széküket eltolván kisietnekA gúnyoros Smith szónokol valami múlt morálról.Jobban csuszik a sör, a bor az íly szavaktól távol, e szent napon.

Mire való kimért szava, érvei fénye, súlya?Kimívelt angol stílusa régen divatját múlta.Mint hajdanában Szókratesz, az erkölcsről papol,miközben említést se tesz a hit titkairól, s tán jól teszi...

De hála, itt van s szót emel Peebles; az Ur igéitrezegteti, s oly öblösen, hogy egy szavát sem értik;még jókoron hat jámbor és szelíd ellenszere,hogy megriad a Józan Ész, s a Csorda-köz fele fut-fut szegény.

Majd a kis Miller széditi a vénasszonyokat:bizony, maga se hiszi el a poros tanokat;de oly rég fűti már a vágy egy jó parókiára,ennél mohóbban csak a láng, a testiség parázsa perzselgeti.

Közben a kocsmai szalon szép lassan teli lett;munkálkodik az alkohol: süteményt, féllitert,egy harmadik pincért kiált; beharsogják a termet,a logikára Bibliát citálók ölre mennek még mai nap...

Italt minékünk! Többet ér mint holmi egyetem,a szellem lángra kap tüzén, kigyúl az értelem:kellő fogadtatást talál, s való gyönyört szerez,legyen az bor, sör vagy akár valami füszeres nehéz ital.

Vidám leány-legénysereg ömli körül az asztalt;ez ám a földi élvezet: tüzes puncsot kavarnakCsepülve mások küllemét, kötődve csipkelődnek;sarokba bujva hőn remélt találkozók szövődnek, e szép napon.

De ím, maga az Ur rivall, hogy hegy-völgy felriad,a komor Russel nem fukar, ha egyszer hangot ad.Csontig hatolnak szavai, mint élesre fent kések;magát a poklot hallani mögötte íly igéknek, átkot s panaszt.

Föltárul a roppant Gödör, kicsap kénköves lángja,lehet bazalt, bármi tömör, megolvasztja e láva.A szunyókáló felijed, megrémül íly morajra,pedig csak szomszédja rekedt, mély hortyogását hallja, zord fortyogást.

S így folytathatnám hosszasan a történtek sorát,miként tolongott szomjasan sörért a társaság,hogy gyöngyözött fel mindenütt kancsók szinén a hab,s a nők öléből mint került édes karéjka sajt meg friss kenyér.

Kötődve, kedvesen kinál a tűzhely mellől viganegy menyecske, nem így a lány, az nem merné ily nyíltan.Alkudoznak az öregek, ki mondja fel az áldást,majd egy közülük belekezd, és nyújtja, mint a pányvát, a szent fohászt.

Csak szánni lehet a leányt, ki társtalan, s hiábarebeg az asztalnál imát, s öltözött új ruhába.Fontoljátok meg, asszonyok, darabka sajtot nyújtva:hány szép legényt kináltatok, s kivántok ma is újra, e vig napon.

Megkondul lassan a harang, s ürülni kezd az asztal,ki búcsuzik, ki még marad szemközt a poharakkal.Az út előtt, mig leveti lánykája a cipőjét,vár a legény, lebegteti kedvét a nyári hőség, a déli nap.

Zord kérgit hány szív veti le, enyhül meg e napon,hány bűnös, hány leány szive dobog fel szabadon!Kit földöntúli szerelem, kit meg a szesz gyujt lángra,s a huncutság is megterem a mai pajkosságra egy szép napon.

Az ördög címére(Address to the Devil)

Roppant Trónok vezérlő Fejedelme,te vitted harcba a Szeráfokat. MILTON

Sátán, Plutó, patás fene,pokol cudar bakója, te,füstös szakács, fülelj ide a lávalángból,elég a tűzvésszel-tele szakácskodásból!

Öreg Pecér, mi az neked,miféle csip-csup élvezet,ha rí, ha mégúgy hentereg a magamfajta?Elkéne már egy csöpp szünet, hallgass szavamra!

Nagy a te híred, messze hatroppant hatalmad és szavad;elúnva bűzös bugyrodat, ügetsz vidáman,vidít a szöktető kaland a tág világban!

Templomtetőre éhes orkán,te prédát kergető oroszlán,te jársz a késő-éji portyán, s ki ott matata legtitkoltabb titkok fodrán, az is te vagy!

Mesélte hajdan nagyanyám,az ördög, úgymond, lesben áll,romok közt, holdas éjszakán: a néma tájban,

ki ily időben arra jár, gonosz hivást hall.

Aztán, hogy jött a szürkület,hallott bizony, szegény öreg,szorult nyögést, kövér röhejt, a kerten át,a ház körül bozót-zörejt: nehéz patád.

S egy szélgyötörte téli nap,a csillaghányó menny alatt,vacogva én is láttalak a tó vizén;sosem felejtem hangodat: fütyült a szél.

Kezem közül kihullt a bot,szivem megállt, vadul dobolt,midőn süvítve, hopsza-hop, a légen át,már kósza lelked itt se volt, röpült odább!

Tiéd az éjvilág, tieda szél, a seprünyél-sereg,bübáj-boszorka-mesterek, halom banya,dögökre szálló némberek esküdt-hada!

Ezért temérdek zűrzavar,ti jártok erre, héjjaraj,ha volt, de nincs a vaj, a tej, a jó tehén,ti művetek, ha nem tejel, csak teng szegény!

Az ifjú férj önérzetét:a legjavább kis eszközét,ti hűtitek le, éji nép, és oly időtt,midőn a férfi-büszkeség legégetőbb!

S hogy tünni kezd a téli hó,ropog-reped a zord folyó,alattvalód, ahány manó, a rév előtt,a jég alá taszítja, ó,

az átkelőt!

No meg parázna fényeid,amint a lápot ellepik,viháncoló lidérceid mocsárhada!Késő ivó, ki hisz nekik, halál fia.

Szabadköműves bűvszavak,ha földre vonzzák bosszudat,hogy meg ne leld, habos harag, fülön ne csípd:közel kakasszó menti csak testvéreink!

Szerelmünk első hajnalán,az Éden-kertben hajdanán,hogy egybekelt az ifjú pár a friss gyepen,a föld virágos vánkosán heverve el:

csalárdul rejtve rangodat,besurrantál a fák alatt,hogy rászedvén a földi fajt, - kisérjen átok! -örök romok közé taszajtsd a szűz világot.

Teremtő isten, hogy zihált,rémüldözött a társaság,a nyílt szinen korompofád hogy megjelent!De mind között a legfurább a Jób-eset.

Szemétre vetve élt szegény,rüh ette és lobos fekély,hogy azt se tudva, hal vagy él, a néma Jób,szitokra kelt a hű erény; rossz tréfa volt!

De felsorolni nem lehetmegannyi léha ötleted,ki győzi azt, miféle nyelv, se rím, se próza,nem állja cifra versenyed poéta tolla!

Te persze jót mulatsz; beszélj,no csak fecsegj, locsogj szegény,kerülsz te még, kerülsz elém, számítgatod;de száz pokol tüzéből én kilábalok.

És ezzel végzem is; koma,javulj, javulj meg cimbora,ki tudja, eshetik csoda, van tán remény?De míg tanyád ily mostoha, csak szánlak én!

Mary Morison

Ó Mary, tárd ki ablakod, eljött a perc, a várva-várt!Ki téged egyszer láthatott, fösvény aranyra mit sem ád.Vihar szelét, dühét, fagyát kiállom én, akármi zord,csak elnyerhetném őt magát, a drága Mary Morisont.

Ragyoghatott a bálterem, szökellhetett a tánc minap,én rádgondoltam szüntelen, el-eltünődve, mint a vakMert volt ott büszke, álmatag, meg szép is, meg kell vallanom,de egy leány se mint te vagy, oly édes, Mary Morison.

Ó Mary, szánd meg hívedet, halálba menne kedvedért,egyetlen bűne, hogy szeret, ne vesd meg őt e vétkeért.A zaklatott kebel sebét csitítsa gyengéd szánalom:az nem lehet, hogy mint a jég, a szíved, Mary Morison.

Pierre Emmanuel

Novemberi száműzetés

Megyek. Omló hajad zápora elkisér még,s te máris elveszítesz örökre, kedvesem!Ki az, ki visszatért valaha is? Egy éj -léptek nesze a múlt jajongó kavicságyán!

Egy lomb szédülete! - De soha a fasor,soha a tél fele igyekvő szerelem.

Magányos zongora kesereg a vidéken,s én loholok vakon, kalapomat letűrve,mig ellep tétován s alámerül november,könnyeim télvizében mig arcod elmerűl.

És visszatér oda, honnét nincs visszatérés,örökre eltemetve és temetetlenűla kezdet és a vég ködtenger-fenekére,hogy harminc év után is kisértsen odalent.