Pákozdy Ferenc

  2

I.

48 óta ily nagy, ily dicső, ily nemes nem volt ez a nép. Új hit, új remény, új erő avatja szentté cenk nevét. Hős vére, hullton-hull a vér, hős dala szállton-száll a dal. Nem szégyen többé, nem fekély, nem dög az ember, ha magyar. Nem fáj a földnek. Vagy ha fáj, ismét egy szentelt fájdalom, egy áldott görcs vonaglik át az avaron, az ugaron. Vajúdik a föld. Iszonyú. Gyönyörű. Nemzet születik. Sikolt a föld, a haza. Bú és öröm csap az egekig. Micsoda próba! Micsoda tánc! Micsoda keresztelő! Úgy mossa mint egy mostoha hajh rossz fiát a jó szülő. Saját könnyibe’-véribe’ fürdik az újjászületett agg gyermek. Hajh, vagy éri be vagy se vele a rettenet. Az irigy sors, a porkoláb önkény, a bakó hatalom. Hüledezik a nagyvilág mind keleten mind nyugaton. Fenekszik, fortyog, fojtogat, hízeleg, hódol, hiteget. Valahány kuvasz, mind ugat. Valahány kígyó, mind sziszeg. Undok vashernyók, ostoba vasfők, otromba vasfogak, szörnyű sugalmak, pipogya súgók, alattom sugarak. Valahány óriás ököl fertő varázs, mind ellenünk. Egyedül vagyunk. Csak a föld, Hajh, csak az ég van mivelünk.

  3

A véres föld, a könnyes ég. A Hadak útja. A Halál. S a szívünk mégis tűzben ég. S a lábunk mégis táncra jár. Hiába nyílik száz verem száz meg száz éhes temető, túl minden fene fegyveren, mibennünk kel minden kelő. Minden tiszta mag, dús vetés, minden jó csillag büszke nap, minden győzelmes szenvedés, szabad szó szabad gondolat. Mi vagyunk most, mi, mi a mérték Se ördögök, se angyalok, de emberek. Óh, hogy megértük ezt is! Köszönöm, magyarok.

Debrecen, 1956. október 27.

II.

Két sárkány két zsarnokság kénköves lehelete perzsel minket, a vörös és a fekete. Két ördög két fenevad. Tűzben, pokolban csont, hús, ín, ideg, szív, ér, velő vér és lélek. A csecsszopó is vakmerő. Az aggastyán is vitéz. Láng, végeláthatatlan pusztulás és tisztulás lángja lángol. A bűnhődés, az újhodás Virradat, forradalom. Egy rab nép fölkelése, egy rab nemzet hajnala, a szabadság izzó, szikrázó folyama, cikázó förgetege.

  4

Szárnyalunk és hanyatlunk, Hamvadunk és serkenünk. Vérzik, vérzik, újra vérzik minden sebünk. Hasogat, hajh, úgy heged. Nem papok, nem titkárok, nem karámok, nem urak, nem bősz csorda, nem bosszú, nem düh, nem harag áll itt helyt, tesz itt csodát. Hanem a nép, a röghöz- kötött, se té se tova, árva nemzet, a történelem ostora, az igazság pörölye. Az Isten Újja. Mit félsz, mit lapulsz, kicsinyhitű? Isten képe volnál, nem patkány, nem tetű. Ember vagy, ember fia. Akiben múlt s jövendő hol elvész hol megkerül. Halni halj hát, haj, most az egyszer emberül. Büszkén, békén, boldogan. Hűséggel, méltósággal. Csíraként, ország-világ csodájára, por apák, bimbó unokák fényeként hős szemeként. Nem bástyád, nem oltalmad, hajh, se nyugat se kelet. Mindkettő bujtó szeszed, vesztőhelyed. Poklok pokla. Átkozott.

Debrecen, 1956. október 30.

  5

III.

Nincs fegyverem, nem volt és nem is lesz. Puszta kézzel fohászkodom őseimhez, isteneimhez.

Hovatovább csak a szabadsághoz. Az áld, az ver, csak az köt e kis hazához semmi világhoz. Egy szikra hang láng nyelv indít szóra. Szívről szívre harapódzó indulóra, hajh, búcsúzóra. Itt maradunk itt állunk egy szálig, itt virrasztunk, amíg sorsunk el nem válik, óh, mindhalálig. Itt vagyok, óh, itt virrasztok én is, fiacskáim, hajh, a börtön fenekén is, a sír mélyén is. Tivéletek, magyarok, szegények, hajthatatlan, halhatatlan hős legények, angyal cselédek. Én feleim, békén, mosolyogva, rá se rántunk ugye a géppisztolyokra, a tankbolyokra? Vagy mintha csak mulandó molyokra,

  6

perc pillékre. Gondunk nem a kutyák gondja, de isten dolga. Nem szolga már, jó már a magyarnak. Úr az isten, nagyobb, mint a nagyhatalmak. De sose zsarnok. Fegyvertelen, védtelen, beteg bárd azért mondom a jövendőt mintha zsoltárt. Lant mondja, nem párt.

Debrecen, 1956. november 3. IV.

Pártot nem ütöttem. Társat nem kerestem. Amit tettem, magam tettem. Ám legyen a vesztem. Isten látja lelkem, nem tehetek róla. Kérdett a nép s én feleltem. Mert ütött az óra. Megdobbant a szívem, az a beteg, agg szív. Még most is ver, szép szelíden. Nem fél, nem haragszik. Nincs, amitől félne. Nincs, akit gyűlölne. Se híve se ellensége. Se gyilka se ökle. Minden magyarokra minden emberekre így gondol mint mag a magra gyerek a gyerekre.

  7

Mint jó pajtására édes testvérére kenyerére kalácsára mására képére. Bocsánatos bűnnel bűnös bocsánattal szánalommal türelemmel örömmel bánattal. Mintha száraz ágon mintha kalickában gubbaszt szegény az országon fészkében vackában. Szélben tollászkodva, fagyban énekelve, bizony porig alázkodva s mégis égre kelve - - Minden bujdosókra üldöző hadakra úgy nézek mint önmagamra üldözött vadakra. Tegnap is így néztem, holnap is úgy nézek. Minden percben útra készen, mint a láng, a lélek. Minden pillanatban elhívhat, elolthat, az én Uram, de miattam senki se lakolhat. Nem marad utánam, csupán csak a csontom, s talán e pár sor írásom, de az testamentom. Múlván-múlik, egyszer mégiscsak elmúlik a bosszú. Megnő az ember, óh, megletté válik. Nem egymás torkának,

  8

nem téboly rémeknek, ugrik a föld négy sarkának, a nagy természetnek, anyjának, a gyermek- gyilkos vén szülének, azzal száll, csak azzal, perbe, - ezt hagyom igének. Első és utolsó egyparancsolatnak. Vérben fürdő, könnyben úszó, örök gondolatnak. Nem ingyen, nem orvul adtam ahogy vettem. Tanúságul, bizonyságul, vallomásul tettem.

Debrecen, 1956. november 4. V.

Magyarországon minden csöndes. Csak itt-ott szól még egynehány puska és bomba. Máskülönben hallgat az egész tartomány. Magyarországon minden csöndes. Jelentheti, Tábornok Úr! Jöhet már vissza minden rendes áruló, minden zsarnok úr! Magyarországon minden csöndes. Mint a sír. Mint az éjszaka. Rongyos, szennyes halotti köntös,

gyászlobogó a nép szava. Magyarországon minden csöndes. Csupán a rókák, vérebek marcona szűkölése röpdös, egy ádáz denevérsereg. Magyarországon minden csöndes. Csak messziről, a föld alól

  9

hallik egy hangtalan, egy győztes, egy halhatatlan induló. Magyarországon minden csöndes. Bújik a haza, bujdosik. Ahány hű fia, annyi könnyes szeme, bús szeme csillog itt. Magyarországon minden csöndes. Tömérdek varnyú, gépmadár, röplap vet árnyékot a fényes napra: S vár; de hiába vár. Magyarországon minden csöndes. A nép, a nemzet nem felel. Magába száll s az Úristenhez. Fejet hajt. Tort ül. Ünnepel. Magyarországon minden csöndes. Ezer meg ezer hős halott szent hulla fekszik temetetlen. Dögig lakhattok, farkasok. Magyarországon minden csöndes. Csupán alant, a föld alatt súg-búg valami, egy keserves álom, egy édes gondolat. Magyarországon minden csöndes. Éj van idefönt nappal is. Valahány fáklya, mind förtelmes. Valahány harang, mind hamis. Magyarországon minden csöndes. De bent, a szívünk gyökerén, mint tenger hullám, egyre verdes, egyre csapdos a jóremény.

D., 1956. nov. 6.

  10

VI.

A rend itt most vulkánon táncol. Reng a föld, rázza a láncot. Ropog recseg palota kunyhó jog gerinc koponya bunkó. Törik szakad minden ereszték. Hit, bilincs, zászló, keresztség. Katáng iszonyat, hívó ábránd, láng emészt szerencsét, bálványt. Remeg a szív, retteg a lélek. Meg- lapúl, megvész az élet. Zabál a halál, lakik, hízik. Áll a bál, jaj, hetedízig. Nevel az Atyaisten, büntet. Fel- veszi, hajh, bűneinket.

  11

Folyik a vér, a könny, a láva. Így fizet apa fiával. Lakol a nép apraja-nagyja. Hol vagy, óh, Irgalom Atyja? Bocsásd meg, óh, káromlásunkat. Lásd, óh, lásd meg romlásunkat. Egy korcs faj, dancs nép, vakarcs nemzet most vala- mi nagyot kezdett. Óh, új életet, új világot. Súly alatt áll őrt, jár tábort. Saját hamvába temetkezve. Vád, örök vád gyanánt veszve. Ide nézz, Isten, itt ülj törvényt, ide szíved szerint, de tüstént. Igéd, az van itt veszendőben. Nép, haza,

  12

jaj, végveszélyben. Szabad nép. Rab föld. A szabadság. Hadd, óh, hadd bízom rád sorsát.

Debrecen, 1956. november 12.

VII.

Egyedül voltam a cellában. De csak látszólag egyedül. Volt társam, három is volt társam. Három jelenés vett körül. Egy jó bajtárs, egy gonosz bajtárs, a reménység, a csüggedés, mígnem egyszercsak, Takács elvtárs, megjelent a te képed is. Az utolsó, a legutolsó, a fénykép, ahogy ott pihen elaszott fejed a koporsó ölén, a bölcső semmiben. Más volt, idegen, ismeretlen, az a vén csont-bőr gyermekarc, – akit én utoljára tetten értem, az maga volt a harc, a béke, a példám, a fajtám, a hős derű, a bölcs vigasz, – de aztán, hirtelen tudván- tudtam, hogy mégis te vagy az. Lángpallos, lángszem, mint egy angyal, őrangyal állt ott szellemed, az ép, a régi. Tiszta aggyal írom ezt. Tanúd, gyermeked. Csak mellemet szorítja egyre valami. Nyilván az a kór, az a komisz szív. Olyan össze-

  13

vissza ver, zagyván zakatol - - Mi dolga még? Mi dolga van már? - - Tán csak a vers - - Egy Ady-dal, akit egy ifjú forradalmár, egy sánta kőmíves szaval. Egy hadirokkant - - Te voltál az, én jó Ferencem, jó druszám, Maholnap negyvenéve állasz előttem olyan igazán. Olyan elevenen, mint akkor. A nép, a nemzet szobraként - - Rágalom, átok, bélyeg, ostor, hányszor csapott rád kobraként! Istenem, mennyit vert azóta, míg meg nem váltott a halál, minden próba, amit csak szolga düh, zsarnok vakdüh kitalál! Pribékek kéje, börtön mélye, csalódás, omlás, rettegés - - Mégis te vagy most szemem fénye szívem reménye, hej, a hős. A rés, a sóvár rácsok rése, akin besurran, be-betűz, a kelő nap, az élet őse, az fűt, a forradalmi tűz. Az örök sugár, a szabadság sebezhetetlen sugara - - Mindegy már nekem vérvád zöldág, poharam a te poharad.

D., 1956. nov. 13. VIII.

Este. Szemben egy szovjet ezredes. Két magyar közt. Egy fordít, egy jegyez. Hátam mögött egy ávós civil. Ő ugyancsak nyájas. Szőke, őszülő.

  14

Beszélgetünk az ezredes meg én. Fölöttünk izzó, éles lámpafény. Alattunk szőnyeg, selymes, süppeteg. Itt-ott árnyékok, zord kísértetek. „Ez lázadás volt, nem forradalom.” Őszintén mondja, békén hallgatom. „Reakciós puccs, úri cselszövés.” (Okos szó, szép szó, s mégis tévedés.) „Önmaga ellen kelt föl ez a nép.” (A féreg is fölemeli fejét…) „Szovjet vér által lettek szabadok.” (Tudom, elvtárs úr, azért hallgatok.) „Vagy jobb odaát? Szabad a Nyugat?” (Sohase hagytam el a falumat.) „Újra a Tőke legyen itt az úr?” – Isten ments… - S ülök tovább szótlanul. „S vérünket megintcsak mi ontjuk itt.” – Kár minden csöppért, mely kiontatik. „Nem adják vissza, nem dobjuk oda, amit kivívtunk. Soha de soha. A szovjet nép a Szabadság Fia, minden szabad nép őre, támasza. Testvére, bátyja. A magyarnak is. Ha tízszer, százszor belemarnak is…” Csattan a hangja, lobban a szeme. Ismerős villám, ismerős zene. Csönd, nagy csönd. Éjfekete, kőkemény. – Most pedig, uram, had beszélek én. Nem lázadás ez, hanem fölkelés. Sok volt a seb, az orvosság kevés.

  15

Majd tíz éve jóformán semmi jó. Kint is bent is sötét reakció. Odakint barna, idebent vörös. Kívül-belül fekete, örökös. Jobbrul-balrul árulás, áltatás, bosszú, bitorság, beszolgáltatás. Odaki maszlag, táragy, hűbele, idebe börtön, bitó, pofa-be. Igenis, uram, volt itt cselszövő, de egy se olyan galád, mint Gerő. Mint az a hitvány, aljas söpredék, mely mit se féltett, csak saját fejét. A koncot, zsoldot, a hatalmat. Az, az volt a fondor, a bitang, a gaz. Az sütött ország tüzén pecsenyét. Nem ez a koldús-szegény, kicsi nép… Különben bármily kevesen vagyunk, akárhogy fogyunk, elegen vagyunk. Óh, elegen, hogy többé ne legyen folt a magyar név senki emberen. Újra szabad nép, nagy nemzet vagyunk. S lesz ahogy lesz, de azok maradunk. Láncon is az igazság őrei, minden jótét nép jó testvérei. – „Ön szabad. Kérem, segítsen nekünk. Békét akarunk. Békét üzenünk.” Parola. Néma. Mosoly. Szomorú. Búcsú. Az égen csillag és ború.

Debrecen, 1956. nov. 14.

  16

IX.

Barátom, vérem, te ismerős, te ismeretlen, ha már itt ténferegsz a Kossuth-téren, álljunk meg egy szóra, csendben. Hogy vagy? Hová mégy? Akár sietsz akár botorkálsz, egy dolog hajt, tudom, azonegy szándék. Némán tüntetsz, nyíltan bujkálsz. Egy úton járunk, egykomandóra, együtemre Tanácstalan tanács, egy nyájban várunk, ha fölkelve ha leverve. Oda a fegyver, oda a vér, oda az ország. Oda minden csoda. És mégis tenger a hűség, a bizonyosság. A munkás sztrájkol, a paraszt szánt, vet… Jószerencsét!... Ímhol megszületett a kisded, ímhol a munkás-paraszt szövetség. Vonatok mennek, viszik a rabok légióját. S az új gályarabok írnak, üzennek, dalolnak. A Himnuszt fújják. És fújják, versenyt fújják a Himnuszt minden holtak, minden áldozatok, hajh, minden szentek. Énekelnek, fohászkodnak. Száll, száll a Himnusz, versenyt a széllel égen-földön.

  17

Hull, hull, mint az eső, issza a humusz, minden barlang, minden börtön. Győzelem! Zárak pattannak, kövek hengerednek. Puszták és városok, tanyák és gyárak a magja e hős seregnek. Jöhet dárdával, jöhet atommal bárki új cár, új nemzet várja, egy szál kokárdával, új nép, víhatatlan új vár.

D., 1956. nov. 15. X.

Azt a keddet, azt az októbert, azt a huszonharmadikát, óh, vállald, ember, a szent hóbort szent napját mintegy szent igát. Az volt az Egyetem. Rogyásig megtelt a Kossuth Aula. Feszült a húr, hajh, pattanásig feszült a bú, a nép baja. Ezer szív dobbant mintha egy szív, dübörgött, rengett, mint az ég. Ő üzent, Kossuth… Igaz ügy hív, Petőfi ügye… S ment a nép. Villám volt a szeme, szivárvány a lelke. Sírt és nevetett. Még ült, csak ült, esetlen, árván, s mégis már mindent levetett. Minden bűnt, minden nyűgöt-jármot, minden hazait-idegent. Pozdorja elvek polyva álmok égtek hamuvá idebent. Odakint meg, a visszhang mélybe’, mint vulkán, mintha förgeteg,

  18

morajlott, forrt az ucca népe, a forradalmi görgeteg. Így kezdődött a szabadságharc, így tört ki a forradalom. Jogtiprás, embernyúzás, sáp, sarc, így dőlt meg egy gaz hatalom. Mert megdőlt, megdőlt. Mindörökre megdöntötte az ifjúság tiszta buzgalma, puszta ökle, egy szent láng, hej, a szalmaláng. Néhány diák szép szava, fenkölt tébolya, szarvas irama. Arra érzett föl, arra kelt föl munkás, paraszt és katona. Mind, mind akinek nem volt itt már hazája, csak a föld alatt, pulya és táltos, pap és titkár, minden patyolat indulat. Minden gyolcs szándék… Aztán dörrent a sortűz, röppent a golyó. S talált… Így történt az a hős kedd, holvolt-holnemvolt húshagyó.

1956. november 16. XI.

Férfi nem sír, ha nem muszáj. Befelé folynak könnyei. Köphetnékje van, lenyeli. Összeharapja szájaszélét. Férfi nem sír, ha nem muszáj. Hagyja a fenét, hadd egye. Csak senki észre ne vegye. Volt így máskor is, volt így más is. Férfi nem sír, ha nem muszáj. Szabadság, ország, nép haza ábránd, ősz dere, tél hava, mondatlan szó, hangtalan sóhaj.

  19

Férfi nem sír, ha nem muszáj. Párája bosszú, lelke düh. Kenyere, szíve keserű. Vize fertővíz, nyelve béna. Férfi nem sír, ha nem muszáj. Ha nevét hallja, tétova, tébolyult szemmel néz oda, vigyorog, legyint, hümmög, dünnyög. Férfi nem sír, ha nem muszáj. Bort inna. Az jó, az talán használna. Matat asztalán, de puszta fába botlik ujja. Férfi nem sír, ha nem muszáj. Üveges szemek, tört szemek, porkoláb szemek, tőr szemek merednek reá mindenünnen. Férfi nem sír, ha nem muszáj. Sebek, fekélyek, sipolyok, siralmak, jajok, sikolyok emésztik, marják, háborgatják.

Férfi nem sír, ha nem muszáj. Ideget gondol s hideget mond. Fázik, reszket. Didereg, vacog. Körmöl. A körmét fújja. Férfi nem sír, ha nem muszáj. Dohányfüst, asszony csevegés, kávé legyezi. Mintha kés hasogatná, vagy tűz égetné. Férfi nem sír, ha nem muszáj. Tiltja valami. Büszkeség, szemérem. Vagy a könnyes ég, a véres föld. De: tiltja, tiltja.

D., 1956. nov. 24.

  20

XII.

Két osztály van itt, a nép meg az urai. Szabadon basáskodik, szabadon tanít, prédikál, grasszál minden lator, minden kurafi. Valahány vagány hajcsár, cigány fáraó, kaján bíró, karakán bakó. Valahány kénytelen zsoldos és önkéntes hazaáruló. Micsoda gonosz hívők gonosz hitelők, gonosz hada táboroz itten és oroz, mételyez itten, hajh, vért, velőt, lelket, levegőt. Aléltan liheg, utolsót rúg a haza. Alig-alig, ha piheg még. Teste hideg már, hűlőfélben. Nincs panasza többé, nincs szava. Óriás tetem. Mozdulatlan óriás. Fegyvertelen, védtelen állat. Förtelem csúfja, gyalázat konca. Megfeszített messiás. Bárány, áldozat. Isten báránya, világ áldozata. Kárhozat- fia, átkozott, aki eladja, elárulja az Ember fiát. Hova futsz, júdás fajzat? Hova menekülsz,

  21

pilátus kéz, kajafás fő, öldök tanács, önrög szövetség? Pokolban sülsz, noha széket ülsz. Ártatlan a vér, mely kezetekhez tapad, fejetekre száll. Óh, él, új életre kél a félholt lélek. Rejtezvén is, rabon is szabad.

D., 1956. november 26.

XIII.

Láttalak, Budapest, romjaidban, üszkeidben, s azóta hiszek benned, akiben sose hittem, hiszek benned, te csonka test, te büszke lélek. Mint aki rátalált hajlékára, hazájára, ujjongva, sírva néztem minden néptelen gyárra népes uccára. Mintha várt volna megannyi. Mintha csak mind de mind rám várt volna, senki másra, rám, jöttment idegenre mintha édesfiára. Csak isten tudja azt a kínt, hajh, azt a szégyent. Düledék paloták, füstös odúk, halvány orcák, égő szemek fogadnak. Hamu és parázs. Ország

  22

feje és szíve. Újra meg újra csók, vérrokonság sorsközösség hév csókja perzselt végig, gerincig sujtó hűség, új Emesék új Álmosok örök szerelme.

Ha turul ha ölyű vijjogott a nép. A munkás. Öklében vérverejték. Agyában csillaghullás. Sűrű, keserű, gyönyörű. Hajh, világbíró. Valaha valahol hadra kelt egy hontalan raj, magának-árulója, más-konca, fajtalan faj - - De hol van az már? Meglakolt és nemzetté lett. Kard helyett, kelevéz helyett, emel kalapácsot - - Ti vagytok a magyarság, az emberség, munkások. Hiába minden gyülevész horda, ti győztök.

D., 1956. dec. 7. XIV.

A gróf, a dzsentri, a polgár, szökik, menekül a pantaló. Továbbáll egy hazával minden karvaly minden kalmár minden ragadozó minden áruló. Beföllegzett rögnek, agarnak.

  23

Nincs miből már egy-egy darabot lehasítni, eladni. Nincsen gyűrű, nincsen gyarmat. oda már nyaratok, pockok, farkasok. Fuss csak, sunyi, vicsori csorda, ringyók, latrok rothadt serege, fuss csak, fuss, vidd az irhád - Ráz a rosta, rág a rozsda, ej, száll a töreke, hull a férgese. Hajh, okos állat, aki elmegy, oktalan hős, aki itt marad. Fogy a nép, nő a nemzet. Minden árva minden özvegy minden rab indulat mindig így mulat. Így múlik bűne, vasra verve. Így telik, mert telik, ideje. Így szólít szabadságra hét bilincse hét keserve maradék élete végítélete. Tanú kereszt bíró halomba’, áll a munkás, rendületlenül, Tiszáninnen Dunántúl. Szegeletkő. Tilalomfa. Kérve kér. Tűrve tűr. Egyesegyedül.

D., 1956. december 18. XV.

Aki menni akar, ám menjen, amerre szeme lát. De ne üzenjen, soha, sehova. Akár el se köszönjön. Nem mese, nem cigány

  24

hőzöngés kell ide, hanem ég- zengés, földrengés. Nem maszlag, hanem testőrség, lélekmentés. Van itt baj elég. Halott is sebesült is. Rab is hitehagyott is. Temető, bitó az ország itt is ott is. Népe meg bujdosó. Tar erdők rossz városok riadt nyája. Kesergő, sanyargó sereg. Ködeső. Gomolyfelhő. És mégis napsugár tündök fény örök hő. Tűzkohó, tűzár, tűzörvény, tűzláng ez a nép, óh, belevész az önkény.

Szóródhat szanaszét szemerje szikrája szüntelen, lesz aki verje fújja, lesz aki megvesse megkövesse. Szent e nép. Szökevény szórványa szerencsés szemete meg ne gyalázza. Isten népe e nép, életre halálra.

D., 56. dec. 19.

  25

XVI.

Még egy támadás hátravan, a Tél tábornoké. A fagyoké, a szeleké, a korgó gyomroké. Az lesz a döntő ütközet, a sorsdöntő csata. Az lesz a legszebb győzelem, a legnagyobb csoda. Mert győzünk, győzünk abban is, mi győzünk, nem pedig az a behemót szörnyeteg, bárhogy hetvenkedik. Nem bír, ha megfeszül se bír Dáviddal Góliát. Egy kis parittya megveri a medveóriást. Egy csöpp nép egy szál idege, parányi mennyköve, egy puszta szó, egy tiszta szív, a szabadság neve. Az a mi végső sóhajunk, utolsó fegyverünk, dicső urunk. Ha az velünk, kicsoda ellenünk? Ki szállhat azzal perbe? Ki állhat meg azelőtt? Ki vehet rajtunk, hű hadán, igaz ügyén, erőt? Választott nép, ítélet és kegyelem nemzete vagyunk mi immár, mindenek vége és kezdete.

Ó dolgoké és újaké, bűné és virtusé, mindenen bálványé, mindenegy balsorsé jobbkoré.

  26

Diákok vagyunk, táltosok, éneklőmesterek, garabonciás állatok, emberek, istenek. Hideg, szél, éhség, hej, a Tél semelyik foga se fog ki mirajtunk, a világ senki zsarnoka se. Valahányszor a föld alá, fenevadak elé, visz utunk, hej, mindannyiszor a csillagok felé. Éhezve, fázva, rongyoson, ha kell, óh, meztelen, de váltig ott leszünk, de helyt állunk a tetthelyen. Munkások vagyunk, kasza és kalapács kölykei. Jobb nekünk: halni emberül mint ebül dögleni. Magyarok vagyunk, egyhaza egyisten fiai, írmagok, hős elevenek és holtak magjai.

D., 56. december 21. XVII.

Fejitül büdösödik a hal. De hálistennek minekünk most nincs fejünk. Tehet amit akar akárki gyászmagyar, nem rothadunk, nem csüggedünk, nem engedünk. Keresztesek vagyunk, kurucok,

  27

Rákóczi, Bethlen, Bocskay rongyosai. Dózsa trónja ragyog miránk, nem árulók szeme, nem mocskok mocskai, nem Ocskay. Sütött parasztok megégetett hitvallók hamva bozsog itt, az bátorít, az buzdít. Réveteg koponyák rengeteg sírok serege bújdosik s tiltakozik. Egy lefejezett törzs, egy csupa- vér tetem csupavád tanú. A düh, a bú. Az áldozat jaja, türelme bosszúja. Hétfejű baljós, kétkarú, pallos gyanú. Ezeréve folyik ez a pör, a főbenjáró fölkelés meg hitszegés nagy pöre. Vezeköl próbát áll széket ül egy fejetlen nép. Kőbe vés, hajh, ködbe vész. Aki nyúzza, saját fejére gyűjt eleven szenet. Halál- fia. Halál- fő. Sátán követe. Saját pokla-döge. Hadban áll népe. Sorban áll. Hajh, zordan áll.

D., 56. december 24.

XVIII.

Szent-este. Szép fehér karácsony. Karácsonyfát díszít a párom. Kicsi fa, ág csak, toldott-foldott. S a család mégis olyan boldog.

  28

Szomorú s valahogy mégis vidám. Kellemes ünnepeket kíván. Minden rokonnak, jóbarátnak. Igencsak az egész világnak. Pedig televan gonddal-bajjal. Akár a kis fa angyalhajjal. Televan búval, betegséggel. Akár a világ ellenséggel. És mégis gondol a világra. Akárcsak a saját fiára. Csillogó szemmel, csöndes szívvel. Titkos könnyel, tétova fővel. Mi van vele? Mi lesz belőle? Csak nézünk, nézünk a fenyőre. Olyan meleg a zöldje, oly dús. Csak fénye szűkös, dísze koldus. Pár szál gyertya, pár szem cukorka. Többre, különbre nem futotta. De nekünk így is elegendő. Jézuska, jó jel, jobb jövendő. Bomlik a lánc, az asszony bontja. Bólogat, meg-megbillen kontya. Kondul a harang, hull a hó, hull. Fáj valami, de nyilván gyógyul… Gyújtsuk meg, kedves, a gyertyákat… Adj, Uram, békét, szabadságot…

D., 56. dec. 24. [Megjelent az Esthajnal (1968) c. kötet 156-157. oldalán.]

XIX.

  29

Nem vagyok fasiszta és a nép sem az. Szándékunk tiszta, ügyünk igaz. Meguntuk a zsarnok jármát ostorát. Nem vagyunk barmok se ostobák. Szabadságra vágyunk, az a kenyerünk borunk fohászunk és fegyverünk. Erőszak, hazugság, kizsákmányolás, röpgyűlés, újság, fölvonulás. Utálatos élet, undok viselet minekünk, méreg, düh, gyűlölet. Akárki ellenség kényszerít bele. Akárki szomszéd kínál vele. Kondor kény fondor fény? egy utat mutat csillag és örvény, kelet és nyugat.

D.,56. dec. 25. Tévutat, útvesztőt, a fasizmusét, valamely veszteg, vad izmusét. Legendák, halandzsák boncok, püspökök, púposok, bandzsák legyek, dögök, lidércek, kelepcék,

  30

rablók, gyilkosok, szörnyeteg eszmék, torz mithoszok tömegétől hemzseg- nyüzsög, bűzölög valahány hörcsög, vak tömkeleg. Se jobbra se balra, bizony nem megyünk mi a pokolba. Itt a helyünk. Itt ezen a földön, bár a föld alatt, ahol a börtön is szabadabb, mint másutt a tenger ég, a szobor ég, bárhol az ember ha úr ha nép.

D., 1957. jan. 2. Sorvad itt az élet, vér fo gy, szív szakad, ámde a lélek, az itt szabad. Szabad, mert türelmes, nyájas és szilárd. Nem fér e rendhez se szó se párt. Nem a haza, nem a pénz az istene hanem a Néma, a Nincs-Neve, a Titok, a Törvény, a Történelem, Rontván Teremtvén Aki Jelen.

  31

Nem rögeszme, agyrém, szellem vagy anyag, böndőgőz vagy bél- sár, bak salak, hanem szépszó, jótett, valóban való valóság, kisded, mindenható. Minden erőszaknál erősebb erő- forrás. Nem hajcsár, nem ember Ő. Nem bálvány, nem medve, nem bölcs, nem vezér, akinek kedves a könny, a vér, hanem az igazság ős lehelete, béke, szabadság örök feje. Ő ad itt parancsot, Ő az úr, nagyobb, mint a helytartók, a hadnagyok. Piszkolj, piszkok-piszka, ravaszkodj, ravasz, te vagy fasiszta, e nép nem az.

D., 1957. jan. 7.

  32

XX.

Ide figyeljetek, erdélyi magyar írók, ti árulók, Erdélynek és Magyarországnak árulói, magyarságnak és emberségnek árulói, életnek, útnak, igazságnak árulói, mind, akik együtt és külön-külön részesek vagytok a legsötétebb árulásban, amelyre ember valaha is vetemedett, ti nyomorult, ti szerencsétlen árulók, ide figyeljetek. Nincs szó arra, amit tettetek. A gyűlölet forró tajtékja, az utálat tömény epéje, a megvetés jég köpedelme mind kevés, hogy hangot adjon, teljes hangot a fájdalomnak, mely fejünket nyomja, a szégyennek, mely szívünket szorítja, a gyalázatnak, mely át meg átfoly minden porcikánkon. Az ajak remeg, a fog csikorog, a nyelv viszolyog, a torok hörög, a tüdő szét akar szakadni, a horpasz összecsuklik, a mellkas recseg-ropog, a lélek sír, hangtalan zokogva rázza rácsát, bontja börtönét, riadtan, eszelősen, szélütötten hajtogatja:

  33

- Árulók… Árulók… Árulók… - Nincs arra mentség, amit ti tettetek. Tudatlanság, hiszékenység, jószándék, hitetés, balgaság, hiúság, fenyegetés, gyávaság, mind kevés. Egy fölkelt nép, egy újraeltiport nemzet, a föltámadt, az újramegfeszített szabadság hátába döftetek tőrt, saját fajotok jobb felébe, az ember újhodott fiába, a haladás nevében, a hűség szent nevében. - Nem én kiáltok, a föld dübörög – Nem én olvasom fejetekre. Ő. A halott, akit meggyaláztatok. Az élő, akit megidéztetek. A tetem, aki vád és védelem. A szellem, aki tanú és bíró. A költő, fajnak és hitvalló hitszegésnek mártír jelenése, örök kísértete. Ő mondja, nem én, öreg kortársa, esendő pályatársatok, ő mondja rátok és Erdély havas, tündök bércei, az Alföld véres, bujdok sírjai mondják utána, piruló szülőföldetek, botránkozó édeshazátok visszhangozza, iszonyodott föld

  34

dübörgi rátok, bosszús éj dörgi rátok, itt, ott, mindenütt, világszerte: - Árulók… Árulók… Árulók… - Halljátok, ádáz, beste párák e rettenetes párbeszédet? A megtagadott Erkölcs jajszavát és az ártatlan Áldozat keservét, az Isten háborodott énekét s a Természet háborgó orgonáját, Szónak és Tettnek, Gondolatnak és ítéletnek e förgeteg e fölleg kórusát. Látjátok, ádáz, gyilkos tollak, hogyan cikázik föl s alá hogyan röpdös ide oda Erdély lelke, villámlelke, galamblelke, könnyözönben, vérözönben? Hogyan villan tova hogyan röppen tova hogyan menekül téboly elmék torz egéből, rothadt dúcok roncs zugából, belőletek, tibelőletek, hazug papok, hamis próféták, puha gerincek, lágy velők. Hogyan üt hirtelen hogyan száll hirtelen hogyan költözik belénk, hajh, mibelénk, maradék magyarokba, istenadta állatokba. S hogyan kiáltja immár hajh a mi belünkből: - Árulók… Árulók… Árulók… - Jaj nektek, betűfiadzó, lélekölő viperafajzatok, törvény matató

  35

farizeusok, képmutató írástudók. Jaj nektek, láttatok és nem hittetek, nem láttatok és hittetek. Jaj nektek, vak szemek, süket fülek, orv ebek, gonosz pásztorok. Jobb lett volna nektek nem születni. Kegyelem volna nektek a halál. A kötél is, nemhogy a golyó. De nektek élnetek kell, késő vénségig élnetek, hogy nyílt szemekből sunyi szemmel olvassátok a szemrehányást, egy rab nép kínjait, egy szabad nemzet végtusáját, hogy józanon bár részegen bár hallgassátok a károm láncokat, ajtók és falak döngetését, hogy napról-napra, percről-percre, pillanatról-pillanatra vegyétek és egyétek az élők penész kenyerét s a holtak asszú átkát, ébren és alva, ízről-ízre, mígcsak a hús lassan-lassan le nem szárad csontotokról, hogy porotok se lelje nyugtát, hanem egyre azt sziszegje, mígcsak el nem enyészik híretek nevetek: - Árulók… Árulók… Árulók… - Ugye nem igaz? Ugye csak képzelődés?

  36

Ugye csak rémkép, a romló hatalom utolsó hamissága? Testvéreim, lelkem erdélyi sejtjei, könyörgöm, szóljatok, Asztalos, Nagy, Tompa, legalább ti szóljatok. Különben bele kell ebbe dögleni.

D., 1957. január 5-6.

XXI.

Meddig bírod még, lélek, e szédületes iramot? Álmatlan éjek nyugtalan napok bősz futamát meddig birod lélekzettel? Izzadság és verejték levébe, hullám rémület árjába s tajték, örvény révület ölébe buksz, ámulatból ámulatba. Zord látomások zordon látványok kernge kétkörén hajigál furton - furt a remény s a kétkedés mind sűrűbben mind vadabbul. Hajh, mállik omlik néped. És mégis épül magosul. Szakállad téped gazul igazul s melled vered. Fulladozván s lábadozván. Sodor a fajta sorsa. Ott vagy, ahol a part szakad. Hajh, fokról fokra

  37

frissebben fakad a vér a vers görcs szívedből görcs ujjadból. Mondod, magadat mondod, holott nyájadat mondanád, a közös gondot, a tilos hazát, a bölcső sírt. Bírod még, te dög? Bírod még? 1957. január 13. XXII.

Erőszakra béketűréssel felelünk Begubózunk, kitelelünk Hozzá vagyunk mi az ilyesmihez szokva. Mint a pillék, a kékszirom, a pávaszem. Mint a fűszál, a búzaszem. Pihenünk egyet csöndesen, mint a csillék. Furcsa bábok vagyunk mi, fogoly magyarok. Ős csírák, örök szigorak. Bizony mi szüljük ujjá e vén világot. Göndör hóban álljuk a szelek görgeteg dühét, a galád fölszelet. Álomban, téli álomban, félálomban. Száll a pára, száll a köd, száll az üzenet, a földek, bányák, üzemek szendergő lelke, sóhaja, dohogása. Száll és széled, száll és gomolyog - - Magyarok, ugye nem méreg, nem gyilok

  38

ez a mi gyászunk, hanem irgalom, élet? Tűrve tűrvén a tűrhetetlent, száz rügyet hajtunk mi, agg törzs. Szent ügyet. Ez a mi titkunk. Ez a rend, ez a törvény. D., 57. január 18. XXIII.

És essék szó a zsidókról is. Essék le szívemről ez a kő. Nem vagyok zsidóbérenc. Nem vagyok zsidóverő. Jézuson nevelkedtem. És hébe-hóba Marxon is. Rájuk vall a szakállam, zsidóra vall az arcom is. Kivált annak, akinek kedves vagy utálatos a szakáll, a nyájas orca, réveteg szem, a pára, aki perbe száll. Perbe urával istenével… Mással is. Önmagával is. Hajh, mindenekkel. Csodát művel és kárt tesz. Igaz és hamis. Nem szeretem a zsidókat. Hiba. Nyilván az én hibám. Nem gyűlölöm a zsidókat. Hajh, se kaftánom, se subám. Akárcsak én őelőttük, pőrén, anyaszült-meztelen állanak ők énelőttem. Riadtan, hegykén, esztelen. Van köztünk valami. Egy égő csipkebokor. A borzalom és áhitat atyafi lángja. Vad félelem és vonzalom.

  39

Egy öldök áron, boldog törvény, rideg parancs és tilalom, mely elválaszt meg egybeszerkeszt, hol szelíden hol szilajon. Tudom a zsidók titkát. Ők meg az én titkomat. Azonegy titok a mi titkunk. Átkuk átkozza átkomat. Mózes és Álmos, Hadúr és Jehova, valaki vessző valaki táltos cikázik szívünkkel ide-oda. Egy vén isten, egy öreg isten, ki mégis, mégis fiatal, és fölséges. Övé az ország, a vereség s a diadal. Fölemel és megaláz. Szétszór és egybegyűjt. Távolvaló és jelenvaló. Mindenha és mindenütt. Ez a szigorú isten a mi apánk. Vétségünk és szövetségünk, ásónk és kapánk. Kiválaszt. Elhív. Megvált. Eltemet. Föltámaszt. Elvet. Megtart… Egyre megy. Iszonyú rend van az ő dolgaiban. Szabadság szűköl szolgáiban. Egy-követ fújunk zsidók nemzsidók, tudatlan népek és írástudók,

  40

próféták és papok, rablók és rabok, költők és szelemenek, holtak és elevenek, egy követ fújunk, azt a két követ, azt a tömérdek törvényt, azt az Egy-Nevet, hírül, pórul, héberül, magyarul, mondván és mondhatatlanul - - Szó, gyász, szerelem, gyűlölet, tett, eszme, Isten veled.

D., 57. január 18.

  41

XXIV.

Babilonban ülünk. Babilon itt már ég is föld is. Ölt is öleték is az Isten népe. De mi azért hegedülünk. Ahányan annyian, ameddig addig, húzzuk, húzzuk, Nyúzzuk magunkat mintha nyúzóinkat, félholtan, honn is hontalan. Vérfolyók könnyfolyók toportyán körén varjú partján Harsány kínnal, eszelős, vad keservvel. Siralmat mintha indulót. Fűzfák, avas fenék, hajh, reves ficek hajbókolnak. Korhadt álmok, kór lelkek. Súgnak-búgnak, mást szeretnének, más zenét. Kevesebb muzsikát, talpalávalót, frisset, gyorsat. Borzad a szél is, hahogy belegondol. Gaz aki fújja, mind zsivány. De mi soha, soha. Hegedűnket dehogy függesztjük. Vesztjük inkább, százszor inkább, fejünket. Szent nekünk, jávor az a fa. Százszorszent hatalom. Kisdedeket paskol sziklához. Átkoz és áld. Bizony az Isten fája. Bizony meglátja Babilon.

Debrecen, 1957. január 21.

  42

XXV.

Holló, fekete holló kopogtat ajtón ablakon éjjel nappal országszerte, a rémuralom. Kígyó, fekete kígyó szorít egyet a szíveken egyre másra itt is ott is, az ijedelem. Teljes a végzet, teljes a félelem, a borzalom. Nincs segítség, nincs menekvés, hajh, nincs irgalom. Csattog a korbács, pattog a parancs, szorul a hurok. Szökni, szökni, olyan mindegy, ugye, magyarok? Tőke és tagló, kint is bent is egy zsarnok hatalom kólint fejbe, mészáros gyász, hentes siralom. Ki messze idegenben ki idehaza bujdosó. Hol szerencse hol szakáll, se így se úgy se jó. Áruló az is. Júdás maholnap java jogod is. Bételt a föld álnoksággal, már-már magad is. Jöttment nomádok, testvér kopók körében futkosol. Lefagy, hajh, a könny szemedről, szádról a mosoly. Csak toporogsz a körben, mely egyre szűkebb, szorosabb. Okosabb vagy? Nem, csak vénebb, gyöngébb, korosabb.

  43

Hollók zavarnak, kígyók marnak. Fekete föllegek, férgek. Sötét látomások. Sötét döbbenet. Csak messze, az ég alján, a látóhatár peremén csillan villan néha néha egy csöpp pisla fény.

D., 1957. I. 27. XXVI.

Eltűnt, hirtelen szertefoszlott, párává, köddé vált a nép. Bottal ütheted hűlt helyét. Szertefoszlott, mintha csak álom lett volna, szinte nyomtalan. S most bús vagy, nyűgös, nyugtalan. Mint oroszlán a ketrecében, csak gunnyasztassz, csak szundikálsz. Valami rosszban sántikálsz. Szeretnéd ugye újralátni, tovább álmodni azt a szép, azt a gyönyörűszép mesét? Azt a voltegyszer, voltnincs verset, hej, vágynál édesebb valót, azt a hőstettet, égi szót. Szobában, uccán, árnyékszéken, istenházában azt lesed- várod, egyre azt keresed. Azt a szent lángot, ördögűző, istenkísértő füstöt, azt a tüzes lelket, hűs vigaszt. A szívszaggató szövetséget, akiben eggyé lettetek

  44

jómagad, néped, istened. Úgy gondolsz ama boldog percre, úgy kapsz utána, oly sután, mint holdkóros a hold után, oly gyámoltalanul, mint pólyás- baba a napsugár után - - Óh, jaj, igaz se volt talán - - De az volt. Nem hiú káprázat, nem hagymáz, költők tébolya, hanem omló vér bíbora, esthajnal, özön hajnalestje léleknek, népnek - - pillanat, mely múlhatatlan, mint a nap, mint a világ - - Tanúja voltál. Tolla és hangja. Tettese. Tudsz róla. Többet senki se. Mit lotyogsz hát? Hol kerék hol talp. Próba szerencse. Így a nép. Ha toltad, húzd is szekerét.

D., 57. január 29. XXVII.

Akik ülnek, helyettem ülnek és mindnyájunk helyett, kik gyávák vagyunk bár, de hívek. Jajistenem vagy hálistennek, vagyunk még ilyenek, bárhogy csépelnek-hitegetnek. Ilyenek vagyunk mind, akikben van még, van valahogy, egy szikra hit, egy szikra isten. Egy szikra nép, egy szikra élet. Az izzik, az sajog, az keres utat, menedéket.

  45

Az szór csillagot, az vet lángot, az hull, az bujdokol, az mutat példát, új világot. A szív hasad, a lélek robban, mintha ég és pokol, minden magyarban, minden rabban. Fajta és jussa, Vajk és Dózsa, váromány és adó, egy máglya nép és cudar sorsa. Ahány tüzesvas, akasztófa, ahány földönfutó, annyi tűzfészek, annyi csóva. Hajh, ki börtönben ki Bakonyban, egy-bokorban ülünk, sérelemben és siralomban. Egytül-egyig egy nótát fújunk, egy-húron pendülünk, azonegy fúrúlyukba bújunk. S azonegy rajta: rajta kísér. Hej, így vagyunk mi már, mint egy lilikes, mint a lidérc. És mégis mint egy tisztítótűz. Mint a főnikszmadár - - Hát dúlj csak fúlj csak, pusztító tűz - -

D., 57. II. 6.

XXVIII.

Csak egy csöpp szünetet, hogy lélekzethez jussak, hogy magamhoz térjek, hogy legalább én ne üssek, vissza se, nemhogy oda. Boldog-boldogtalan, üt-vág itt most mindenki, mint a bolond óra, legalább is gondolatban

  46

maholnap a holtak is. Parancs, ököl, golyó, gúny, rágalom, gyalázat, gyanú, vád, ítélet, zuhog, zuhog a hazugság, mint a zápor, mint a jég. Cipó már a fejem, kelevény már a szívem, fojtogat a méreg, gyámoltalan, tehetetlen szorul ökölbe kezem. És mégis hallgatok, bólogatok, mosolygok, hajjaj, hazudok már, én is, mint a könny, a sóhaj. Mint a kutya. Mint a bűn. Útálom magamat, undorodom magamtól, mint egy bélpoklostól. Nem akarok gonosz lenni. Mert rossz annak, aki rossz. Segíts, hogy jó legyek, segíts meg, Uram Isten, vértezz föl békéddel, türelmeddel, irgalmaddal. Segítsetek, emberek. Ti szegény magyarok, véreim, ellenségim, ti szegény tatárok, mártírok és martalócok, segítsetek, óh, ti is. Hova futsz mire jutsz, Szodoma és Gomorha, ha egy igazat se talál benned, jaj, a Bíró, az Út Ura Tűz Ura? Jaj, ki marad meg itt, ha én is hátranézek?

  47

De mikor ott hull, ott hátul, az én házamnépe. S elől senki, jaj, csak én.

D., 57. II. 7. XXIX.

Valahogy másképp kellett volna, valahogy másképp kellene gondolni a forradalomra, ha mellette ha ellene. Ahogy a tenyér az ökölre, ahogy a tűz a fészkire, alatta és mégis fölötte, benne és mégis kívüle. Nagyobb lánggal és kisebb füsttel, szüntelen készen vallani és ítélni, lassan a testtel, ahogy Petőfi vagy Ady. Ahogy Koppány a közös sírban. Ahogy Jézus a Golgotán. Ahogy a hant a hajnalpírban, a harc előtt, a harc után. Igen, ahogy a csönd, a béke háborún innen háborún túl, ahogy a csillag az égen, ahogy a könny a koszorún. Igen, valahogy olyanformán. Búsan és mégis boldogan, mint az Isten. Mint néhanapján egy pillanatra jómagam. Néha, nagynéha, egy-egy tiszta pillanatomban. Volt ilyen és talán lesz is. Mikor vissza- tér a szívbe a szerelem. A szabadság. Mikor a bosszú, a gyűlölet, a düh tova- tűnik. Mikor teljes a búcsú. Mikor embernek nincs szava.

  48

Csak lelke van, csak látomása, kiben teljesül, testet ölt minden emléke, minden vágya, megújul, újjá lesz a föld - - Megújul, újjá lesz az ember - - Ma titok, holnap nem titok. Itt piheg, csipog vén kezemben - - De többé meg se mukkanok - -

D., 57.II.9. XXX.

Esik az eső, szakad, ömlik, mintha dézsából öntenék, egyetlen fölleg, szinte földig hajlik az ég, a terhes ég. Esik az eső, tar az erdő, a fák, a bokrok meztelen, mozdulatlan állják a söprő zegernyét, némán, csöndesen. Mintha dobszó, zuhog a zápor, mintha ágyúszó, zúg a szél, mintha vert had, gyülevész tábor, dohog, súg-búg, tör-zúz a tél. Mint aki vesztit érzi. S íme, máris megszólal valahol egy kis madár, nyilván egy cinke, és dalol, harsányan dalol. Oly szépen, oly gyönyörű szépen dalol, hogy minden porcikám bizsereg bele. Hol a fészke? Lenn a bokorban? Fönn a fán? Mintha az égből jönne a hangja, majd meg mintha a föld alól. Hol vagy, ártatlan kis bolondja? Valahol itt szól, itt dalol. Itt a közelben, itt, itt. Mintha a szívem kellős közepén

  49

búgna a bú, kacagna-sírna az a gyönyörű költemény. Mintha ott nyílna, onnan nyúlna magosba az a tünemény ívhíd, az a szivárvány trilla, a szerelem, a jóremény. Mintha ott kelne, onnan szállna világgá az a csöpp vigasz, mintha ott bújna, ott lapulna az örök kút, az új tavasz. Mintha ott forrna, ott pezsegne - - Végit járja a zivatar - - Szól a madár, táncol a medve - - Hull az eső, száll, száll a dal - -

D., 1957. február 16.

[Megjelent az Alföld (Debreceni költők antológiája, 1967) c. kötetben, a 170-171. oldalon]

XXXI.

Ágyban, munkában, társaságban, mindenütt sárban, dög mocsárban. Köröskörül farkasok, kígyók, varangyok, hódok, vércsék, hollók. Csúszó-mászó, sziszegő hüllők, kavargó férgek, ködök, felhők. Csattogó fogak, fertő nyelvek, gonosz párák, kárhozott lelkek. Hajh, züllő tanyák, züllő falvak, züllő városok. Vándor darvak, vándor patkányok, vándor ország. Félelem, szánom-bánom, kórság. Rosszul alszol, rosszakat álmodsz. Könyörögsz, kapkodsz fűhöz-fához.

  50

Segedelemért orvosságért. Jobb híjján már a másvilágért. Már föl se jajdulsz, föl se szisszensz, csak megremegsz, csak összerezzensz. Csak rettegsz, rettegsz. A világért. Magadért és atyádfiáért. Ki tudja, melyőtökért jobban? De mind jobban, mind szilajabban. – Inkább rabnak, inkább halottnak lássam, mint rongynak, árulónak – mondod magadban, de csak mondod; sírva fakadsz és visszaszívod. Áruló itt már, zsoldos itt már mindenki. Szolga, gyáva, hitvány. Ingovány itt már, ármány itt már minden. Szövevény, szittyó, hínár. Fuldoklik benne zsidó, szittya. Aki uszítja, az taszítja. Pék malasztja, püspök kovásza, a pokol minden új kohásza. Förtelmes tűzben, undok gőzben fetrengünk, torkig szennyben, bűzben. Tetőtül talpig tenger sárban, kénköves özön hazugságban. Ördög vagy már, bestia vagy már magad is, hóhér, pribék, hajcsár. Bármily okos, bármily ravasz vagy, titokban már magad is gaz vagy. Dögölj hát, amíg szépszerével dögölhetsz. Ha is ezerévvel

  51

a válladon, mégis vitézül. Bárány módjára. Példaképül.

D., 57. február 20. XXXII.

Elillant a forradalom, az én bolond-szép forradalmam. Nyoma sincs már, csak néhány dalban, azt is írtja, tűzzel-vassal, a karhatalom. Aratnak. Enyhe hullaszag, sűrű keresztek, bandák, varjak. Soha gazdagabb halálosztag. Mintha kőre hullott volna nincsen tiszta mag. Minden hit, minden akarat boldog irgalma szent buzgalma mintha mind kárba veszett volna. Pusztuljatok hát, iharfák, viharmadarak. Te is, én lelkem, te szegény, te szerencsétlen vitéz lélek, kimarjult, betört árva lélek úgyse hajt a te bajodra se kény se kökény. Zúg, zúg az ige. Hát igen, jó volt a testvér árral úszni, de jobb lett volna gyöpre kúszni, cserben hagyni. Hűtlen-híven, mintha idegen. De nem volt szívem, hajh, nemet mondani ama nemes nemre, bár nemtelen, bár szégyenszemre. Fáj. És mégis büszkén vallom, most is bűnömet. Átkozott, aki megveti. Átkozott, aki megbocsátja. Átok az ember, isten-átka. Vér szüli ha szüli újjá

  52

s könny ha neveli.

D., 57. február 23. XXXIII.

Hogy mire volt jó, nem tudom, de valamire jó volt. Nagyot lélekzett, szabadon kedvire, minden hóbort. Minden jóbolond, hűbele, balga szív balga lélek, minden jobb része jobb fele egy balog, balek népnek. Minden roncs tüdő roncs velő, sarjú vágy búrján álom, minden üszök múlt meg jövő, örök híd örök járom. Minden rab derék rabgerinc, fúlt sikoly fojtott sóhaj, minden keresztnyűg vasbilincs, néma jaj néma óhaj. Minden rokon baj rokon ügy, rokon vér rokon mámor - - Valahogy így a barom, így dühödik meg a jámbor - - De elbődült, de megvadult, de meglódult a marha, oly rútul, olyan cudarul, hogy beletört a szarva. Bele bizony a feje is, bele a nyaka is tán - - Hümmög itt már a hülye is, az Isten se lát tisztán - - Hogy mire volt jó, csak a jó fene tudja, de jó volt, csudaszép lakzi, csudajó

  53

kézfogó-kárlátó volt. Fajta és fattya, koravén, két-bolond egy-pár árva, egymásra leltünk, nép meg én, váratlan, valahára. És egybe keltünk, azonegy test-lélek keltünk hadra - - Aki teheti, hazamegy, csak legyen, aki hagyja - - És most itt vagyunk véresen, itt heverünk a porban, világ-csúfjára, meztelen, félholtan, elhagyottan. Külön a törzs külön a fő külön a szem s a gödre - - Úgy csap ránk minden dögevő vérszívó mintha dögre- - S hogy-hogynem mégis futja még egy lehelet mosolyra. Nem képes arra hullanép, nem képes arra szolga. Csupán egy pillelélek, óh, csupán a kínok-kínja - - Hogy mire volt jó, mire jó, ám mondja, aki tudja - -

Debrecen, 57. február 27. XXXIV.

Ne csodálkozz, ha bántanak. Itt most mindenkit bántanak. Mindenkit akiben maradt egy csöpp élet és akarat. Egy csöpp tisztesség. Valami démoni, valami zseni. Valami nagy és egyszerű,

  54

valami édes keserű. Orvosság, óbor. Oktalan nyugalom, oktalan roham. Esztelen remény, esztelen csüggedés. Vágy és félelem. Eszelős kérdés, eszelős felelet. Gyula és regős. Valaki jelen hajdani, valaki jelen majdani. Valami múlandó örök. Valami török és görög. Itt hevtis ott Hesperis. Itt-ott szarvas is ember is. Mocsár és liget, ingovány és bálvány. Eb és karaván. Mint benned, akiben ugat és halad Kelet és Nyugat. Vonzott, - taszított, ütközött, száz meg száz lét-nemlét között. És míg a világ, rengeni fog, tengeni és lengeni. Mit akarsz többet. Mire vársz egyébre? Só vagy és kovász. Koponya és szív. Istenek alkonya. Galamb üzenet. Hát álld, ha ütnek. Ha saját fajod keni rád száz baját. Ha az is átkoz már, aki szeretne mind csak áldani.

De te álld azt is. Hevesen. Csak szemre vagy még eleven.

  55

Tulajdonképpen hulla vagy, élőhalott vagy. Nulla vagy. Az első magyar bárd, aki hej meg se próbált ártani. Akinek – úgy ám, Hunnia – sikerült élve halnia. Hajh, ifjan, időnapelőtt - - Verhetitek a temetőt - -

D., 1957. március 5. XXXV.

Ha rád gondolok, összekulcsolódik a két kezem. Veled kezdem a napot, veled végezem. Nevednek számban jó íze van, szívemben jó illata. Azért vettem nyelvemre valaha. De most nem szabad. Tudom, hogy nem szabad. nem is akarom. Tán nem is akarom. nem vagy cafat és én se vagyok lator. Talán még nem. Csak titkon szabad, csak befelé pirulva szabad égnem. Nem úgy mint a parázna vének, akik egyre kerítenének. Nem úgy, mint a garázda strázsák, akik minden lépted vigyázzák. Nem úgy, mint a részeg halászok, akik lépten-nyomon gyaláznak. Nem úgy, mint ama rosseb varjak, akik kórusban káromolnak.

  56

Úgy, ahogy az ibolya nyílik a vadonban a hó alatt. Úgy, ahogy a Tisza virágzik, a szőke víz, a hóka hab. Úgy, ahogy az ég-alja izzik nyáron, mikor a nap lemegy. úgy, ahogy a rőzse parázslik ősszel, a deres gyöp felett. Így égek én már, így hamvadok, valahányszor rád gondolok. S egyre többet gondolok rád, amint egyre kevesebb, ami hátravan, s egyre több az üzenet, onnan felülről. Meg-megjelenik alakod, fölvillan egy-egy pillanatra, villódzik, ragyog, imbolyog, s már is eltűnik mint a pára, csupán árnyéka gomolyog, melege bizsereg, emléke mosolyog, káprázata lebeg szüntelen a szívemben, mint estike a szürkületben bárányfelhő a hajnalpírban S fölrémlik a régi, töredék vallomás és porba- hullva suttogom újra: – Szerettem. Tulajdonképpen mindig csak út szerettem. Férfiban nőben ifjúban öregben munkában mulatságban dicsőségben duhajságban egyaránt. Egyedül őt szerettem. Másban is magamban is egyedül őt kerestem. Ha későn ha korán

  57

ha kalandon ha kereszten. ő volt az én egyetlen tőkém és gerezdem az én kegyetlen gyököm és hűtlen gyümölcsöm. Egyedül őt szerettem. Görcsöm és szemem volt ő nékem, fájdalmam és fizetségem, rágalmam és ragadtatásom, álmom és látomásom, jármom és csillagom, szülőm, nevelőm, bírám, végem, kárhozatom és üdvösségem. Ha tévedtem ha vétettem minden gondom minden tettem valahogy ő volt. Egyedül ő. Én úgy szerettem. – Enyém a hang és mégis olyan idegen, pedig nem is olyan rég suhant ki az ajkamon, nem ifjan, hanem öregen, alkalom hijján vihar hijján mintha száraz villám, messzi-messzi zivatar. Oly sivár most, mint a puszta télen, oly hiú, mint egy ravatal. Mintha nem is az enyém volna e szó, hanem valaki másé, egy halotté, egy kárhozotté, a bomlásé, az elmúlásé. Hej pedig akkor eleven volt, őszinte, tiszta, egyszerű, mint egy dal. Híven, melegen szólt, oly szépen, mint a hegedű. Mint a rend,

  58

a dolgok lelke és a törvény szerelme, a kagyló gondolat, mely tenger indulat. S most olyan cifra, mint egy gombház, csörgő-zörgő csontváz, és ládd-e mégis eléd tettem, orcátlan, szemérmetlen, az én szomorú fütyülőmet. De így hízeleg szülejének a kiterített kisded, így áll bosszút árva kedvesén a leterített legény. De nékem azt is szabad mert muszáj. Ráhibázik a szív, rájár a száj. Rávetemedik a lélek, ráránt a váll. Olyan messze az élet olyan közel a halál. Én nálad voltam, mielőtt a világra jöttem, és nálad leszek halóporomban is. Láttalak popotyikoromban s vénen, vakon is látni foglak. Ahogy valaha láttalak. A tejútak hűs tejében, és az anyám bús fejében, üstökösök szűz hajában és kontyosok gúzs hajában, a Hadak-útján a Göncöl-szekerérül és a magam különös útján fejtül-lábtul szögrül-végrül, fogyatkozó napok hevében holdtölték keserű levében, szárazon-vízen hegyen-völgyön mohon tölgyön ménen hölgyön, folyóvízben választóvízben hétízben hetediziglen, oroszlánkörmön sárkányháton

  59

söprűnyélen szalmaszálon, szemöldökön szemölcsön-szeplőn ádámcsutkán jászolbölcsőn, úrban, az úrharagjában jónak gonosznak írmagjában, piramisok kerge csúcsán emesék térdekalácsán, Brahma homlokán Wotan öklén Buddha köldökén Venus mellén, rege varsákban rög versekben holttengeri tekercsekben, orsón fonálon ollón lebegő csillag-hold koporsón, a Noa-Noa fövenyében a Boulevard Saint Michel szennyében, egy hol zöld hol fakó korállon egy-egy angyali Bach-korálon, sarkifényben délibábban őrvény átokban mély imában, Sarkcsillagon, Délkeresztjén túl messze túl minden mesgyén, vásott fogban sorvadt ínyben minden tulajdonon innen, valahány szegény judáson tűzpróbán vesszőfutáson, valahány Caesar tört szemében valahány Brutus zord dühében, a Tó-alatt a Tisza-partján a Szitakötő rezge szárnyán, a könyvek méla szárnyékában a fiam barna árnyékában, sebek közt cserepek közt ebek közt szerepek közt, kocsmagőzben dohányfüstben ebrudon boszorkányüstben, pásztortűzön magzatvízen forrólázon szomorúfűzön, minden bíbor forradalomban minden téboly váradalomban.

És ahogy ma is látlak. A sarjadó fű hegyén, a harmatcsöppben, az alvó fa tetején, a dermedt rügyben, a látóhatár szélén,

  60

az élet peremén, a szomorúság mélyén, a bánat fenekén, a pacsirta röptében, surranó énekében, a koratavasz ében, csurranó édenében, az áldozati vér permet borában, az idegen kenyér zsarnok sarában, a földönfutók feje fölött, a fenevadak háta mögött, a hontalan remény tüskebokrán, a kénytelen magány kristálytükrén, a verem kópé falán, a köröm csorba felén bonthatatlan teljességben mondhatatlan dicsőségben. Így látlak, most és mindörökké. Így hagylak örökül, derekabb legényeknek, szerencsésebb szegényeknek. Boldogok a fiatalok, mert ők örökül bírnak téged. De én is boldog vagyok, mert néhanapján ismertél tán. bizony mondom, csak te ismertél. Óh, hadd maradok nálad, míg ember lesz a földön. Óh, hadd maradunk együtt te és mi, mind akik csak együtt vagyunk test és ige, óh, hadd maradunk egyek most és mindörökké - -

  61

Hadd gondolok rá hadd szólok róla mégegyszer mielőtt elhagy a szó a lélek - -

Debrecen, 1957. március 14-15. [Megjelent az Alföld c. folyóirat 1963.III. szám, 38-40. oldalon]

XXXVI.

Itt a tavasz, süt a nap, kék az ég, könnyű, mint a hab. Haloványkék, habfehér… Dobog a szív, pezsdül a vér… Sándor, József, Benedek zsákkal hozták a meleget. Langy fuvalmat, enyhe fényt… A bizakodást, a reményt… Csaponganak, donganak a méhecskék, a madarak. Kézakézben lány-legény… Bedőlt a rigmus az idén… Soha jobbkor. Eleget nyögtük-áldottuk a telet. Keserves volt és komor. Sok volt a pör, kevés a tor. Kevés a hízó, sok a hó. Volt is nem is tűzrevaló. Csupán ember volt elég, égetnivaló söpredék… Hullt, de nem a férgese. Olyanba’ nincs kár egybe’ se…

  62

Bizony csoda, isteni csoda, hogy tudtunk fűteni. Ha fűtöttünk, istenünk, csak az fűtött be minekünk… Hanem az be, jó korán, cefelül, amúgy magyarán… Még az a szerencse, hogy csak megszoktuk már valahogy… Szegény pogány, annak is kell egy kis parázs… Abrak is… Fúj szegénykém, rúg, harap… De itt a tavasz, süt a nap… Van valami kendre is bízva… Nyilván Istenre is… Ez a fontos, ez a fő. Itt a szög, itt a bökkenő… Itt a gólya, itt a húr, a levél, akit Isten írt. És te hoztál, Benedek… Óh, áldott a te szent neved…

D., 57. március 22. XXXVII.

Szégyellem már, hogy fölcsaptam, kirohantam, megmaradtam. Szégyellem a forradalmat, a győzelmet, a hatalmat. Proklamálnom kellett volna. Kézzel-lábbal, éjjel-nappal. Prédikátor eleimmel. És próféta feleimmel. Esedezve, szitkozódva. Imádkozva, átkozódva.

  63

Esküt szegve, sírván-ríva. Vallást téve, könyvet írva. Írván este írván reggel. Könyvek-könyvét önvéremmel. Hévvel-röggel hadsereggel. Szánalommal szeméremmel. Szemérmetlen irgalmatlan Törhetetlen csalhatatlan. Hiúságrul békességrül. Szomjúságul dicsőségül. Mindig tudtam s mégse tettem. Szántszándékkal bűnbe estem. Tolakodtam, törekedtem. Törzsre vágytam, tönkre mentem. Tönkre mentem, törzsököstül. Ág se mozdul gally se rezdül. Se fölöttünk se alattunk. Étkül hollóknak adattunk. Így van ez jól, így van rendjén, Aki pogány, nem keresztyén. Vagy kenyérrel, vagy igével. Vagy vassal vagy hegedűvel. Sion lánya, szűz virágszál, én jó népem, választottál, újfent rosszul, jaj de rosszul, jaj, a rosszat, jaj, a bosszút. Dérrel-dúrral ímmel-ámmal, jó hittel, gonosz tanáccsal, jó virtussal gonosz vámmal jó kereszttel, gonosz áccsal. Én választottam én is véled. Jaj, téged, óh jaj, a vétket, az öldökség undok bűnét - Átkozott legyen az a hűség - - Óh ha tudnátok, hogy’ bánom már – Hol a zsámoly hol az oltár

  64

ahol megvalljam megtagadjam – Csakhogy már vége szakadjon - - De itthon, itt az idegenbe’, ártalomra, kegyelemre, idegeneknek, verebeknek – inkább a fene egyen meg - - Bocsásd el már, Uram, szolgád, hiszen úgyse bírja dolgát – Óh, nézzétek el hibámat, olyan nehéz az alázat - -

D., 57. III.23.

XXXVIII.

A lélek visszahúzódik legbelső erődjébe, a magány föllegébe. Visszavonul és visszanéz a csatatérre: Ott fekszik a saját jobbik fele is helybenhagyva, Kihűlve, vérbefagyva. Köröskörül rokon lelkek apraja nagyja Süt a nap, délcegen, büszkén napoznak, sütkéreznek. Néha még föléreznek. Ha ugyan föl. Hisz rég elestek, elvéreztek. Aki tegnap, az is mintha százéve, ezeréve. Nagy itt a rend, a kéve, nagy a kereszt, némán kiált a bosszús égre. Tört szemmel, ocsú élettel. Zabálnak, zsinatolnak a verebek, a varjak. De a mező nyugalmát már az se zavarja.

  65

És a lélek nyugalmát se, ki csonkán, útra készen áll belső gyűrűjében, az árvaság, a szomorúság sűrejében. Néz és legyint, lát és bólint, Ódon bánatok bánja új végek kapitánya, agg szóbeli se olvasója se baltája. Sziget és láp, rom és nádas. Egyszeri csaták hőse, örök temetők csősze, Iszony, közöny. Vörös tavasz fekete ősze. Szerencsétlen mint az anyja, együgyű mint az apja. Ha szól is elharapja. Minden szava rettenet mint a harag napja- - Mint ama nap. Így a lélek. Ítéltetik és ítél? Fél láng fél hamu. Itt él. Még mindig él. Ad amit ad de kérni nem kér.

D., 57. III. 27.