Dr. Póczy Klára

Közművek a római kori Magyarországon

Bevezetés

Impresszum Előszó

Közművek a római kori Magyarországon

I. Közműépítés a római építészetben II. A közművekre vonatkozó római kori szakirodalom és írásos emlékek III. A közműépítés közigazgatási és műszaki feltételei Pannoniában IV. A közművek létesítése V. A Magyarországon feltárt maradványok VI. A közművek fenntartása és az üzemeltetéssel járó feladatok VII. Regionális közművek (gátak, duzzasztók) VIII. A közművekhez fűződő vallási hiedelmek, szertartások IX. Közművek az egészségügy szolgálatában X. A pannoniai vízművek további sorsa

Függelék

Pannonia történetének időrendi táblázata

Bevezetés

Impresszum

DR. PÓCZY KLÁRA

KÖZMŰVEK A RÓMAI KORI MAGYARORSZÁGON

MŰSZAKI KÖNYVKIADÓ 1980

Lektor: Dr. Hajnóczi Gyula, okl. építészmérnök, egyetemi tanár Dr. Soproni Sándor, régész, a tört. tud. kandidátusa

© Dr. Póczy Klára, Budapest, 1980

ISBN: 963 10 2693 0

136 fekete-fehér ábrával és fekete-fehér fotókkal illusztrált.

Előszó

A Római Birodalom Pannonia nevű tartományának a határai nem egyeztek Magyarországéval. Területéhez tartozott a Dunántúl, délen és nyugaton viszont túlnőtt a mai országhatárunkon : Ausztriából felölelte a Bécsi-medencét és a Lajta-vidékét, Jugoszláviából a Dráva-Száva közét. A Közművek a római kori Magyarországon című összeállítással tehát az ókori gazdasági-történeti egységből önkényesen ragadtam ki egy részletet a mai – XX. századi politikai elképzelések szerint. (A teljes Pannonia provincia vízellátásáról egyidejűleg készült részletes szakmai tanulmány.) Az alábbi feldolgozás célja, a Magyarország területén kialakult technikai civilizációk ismertetése a történelmi korszakokon keresztül. A római kori vízellátás műszaki vonatkozásainak a hátterében ezért igyekeztem a körülmények jobb megértése érdekében - egy letűnt, ókori társadalom légkörét is felvillantani.

Az anyag összeállításakor más nehézséggel is megalkudtam, amint az bizonyára feltűnik az olvasónak. A kiadvány mondanivalója ugyanis régészeti feltárásokból származó emlékekre épül s ez az első kísérlet a címben jelzett szempontok szerinti összefoglalásukra. A szóban forgó ásatások többsége az elmúlt húsz évben zajlott le, egyik sem befejezett, s csupán egy-egy településnek, épületnek, leletegyüttesnek a részletét hozta felszínre. A földben évezredek során véletlenül megőrződött fragmentumokból mozaik-szerűen raktam tehát össze az ismeretlen képet. Mindebből az esetlegességből következik, hogy megállapításaimat új ásatások eredményei módosítani, korrigálni fogják.

Saját aquincumi és scarbantiai feltárásaimon kívül csupán a szakirodalomban publikált régészeti anyagot vettem figyelembe. A felhasznált, értékes ásatási adatokért köszönettel tartozom kollégáimnak az alábbi lelőhelyeknél: Aquincum – Facsádi Annamáriának, Kaba Melindának, Kocsis Lászlónak, Németh Margitnak, Szirmai Krisztinának, Zsidi Paulának; Brigetio – Barkóczi Lászlónak; Gorsium - Fitz Jenőnek, Savaria – Boucz Teréziának és Szentléleky Tihamérnak; Scarbantia – Dávid Ferencnek, Gömöri Jánosnak, Nováki Gyulának; Sopianae – Fülep Ferencnek; a Magyar Nemzeti Múzeumban őrzött római kori anyagokért Bónis Évának. A felméréseket és a rekonstrukciókat Hajnóczi Gyula készítette, szakmai segítségéért hálával tartozom. A

kiadványban közzétett fényképeket Adorján Attila, Erdőkürti Zsuzsa, Hajnóczi Gyula, Karáth József, Kónya Kálmán, Molnár Ilona, Orlay Ágoston, Pálóczi-Horváth András, Susits László, Szalóki Gergely, Szentpétery Tibor, Thimár János készítették, munkájukat ez úton is köszönöm. [7]

A szerző

Közművek a római kori Magyarországon

I. Közműépítés a római építészetben

„...a szentélykörzetben mindenki a földre veti magát, amikor (a szertartás folyamán) behoznak egy korsó vizet és égre emelt kézzel mondanak hálát a vizet fakasztó isteneknek...” Vitrivius, VIII. 185, 5.

„...a víz ugyanis nélkülözhetetlen az élethez, – az élet örömeihez és a mindennapi szükségletekhez...„ Vitrivius, VIII. 185, 1.

A római birodalom területén számtalan vízvezeték- és csatornahálózat készült. Némely város közművesítése világhírnévnek örvendett, s maguk a császárok is büszkén emlékeztek meg építtetésükről: Hadrianusról (i. sz. 117–138), aki műértő „architectus”-nak vallotta magát életrajzírói feljegyezték (Hist. Aug. Hadr. 20, 5), hogy „...számtalan vízvezetéknek szintén a maga nevét adta”, „...bár nem szerette, hogy az általa emelt épületek az ő nevét viseljék...”. Az aquaeductus létesítése az egykori általános vélemények szerint olyan nagyszabású vállalkozás volt, amely mind közjóléti szerepét tekintve, mind építészeti remekműként alkalmas az uralkodói hírnév öregbítésére.

És mai szemmel nézve? Még mindig ámulatba ejtenek e monumentális romok, s érdeklődésünket csak fokozza, amikor a tüzetesebb vizsgálódás nyomán éppen ennél az építményfajtánál előtűnnek a római építészet sajátos, egyéni vonásai. Megszoktuk ugyanis, hogy a római alkotások többségénél a görög hatás meghatározó, s szinte közhellyé vált az a felfogás, amely szerint a rómaiak, ha szépet akartak, a görögöket utánozták, mihelyt azonban praktikumról volt szó, önmagukra találva felülmúlhatatlan alkotásokat hoztak létre.1 A római, korabeli építészetelméleti művekben és szakkönyvekben ez a hasznossági elv tudatosan is megnyilvánult, amint azt Sextus Iulius Frontinus: De aquaeductu urbis Romae című i. sz. 100 körül írott könyvének sokat idézett előszava is tanúsíthatja: „E nélkülözhetetlen [9] [1. Róma városi, vízvezetékből táplálkozó közkút ábrázolása Savariában, a Piranesi rézkarca nyomán készült Dorffmeisterfreskón, XVIII. század]építményeket, amelyek oly nagy mennyiségű vizet szállítanak, hasonlítsd össze – ha van hozzá kedved – a minden hasznot nélkülöző piramisokkal, vagy a görögök bármely csodálatot keltő, de teljesen szükségtelen remekművével...”

[2. Porta Maggiore, Róma egyik III. században emelt városkapuja építési felirattal és az aquaeductus boltíveivel] [10]

A vízvezeték-építés nem volt római találmány, de csupán a római szervezés tette az aquaeductust a mai, modern értelemben vett közművé, s a római műszaki fejlettség folytán vált monumentális építménnyé.2

A civilizáció bizonyos fokán a Földközi-tenger mentén mindenütt eljutottak a vízellátás, a csatornázás valamilyen műszaki megoldásához. Elsősorban, vagy csak kizárólag, a termőföldek öntözése érdekében készültek a legkorábbi vízvezetékek. A legrégibb nyomok Egyiptomba vezetnek; itt viszonylag kezdetleges módszerrel, nyitott árokhálózatból öntöztek. Lényegesen fejlettebb fokra jutottak el a Tigris és Eufrates mentén. Ennél már későbbi Polybios leírása az 533 m hosszú jeruzsálemi vízvezető csatornáról, amelyet alagútként, a föld felszíne alatt vezettek. A görögök ugyanezt a föld alatti rendszert fejlesztették tovább többek között Thebában, Athénban, Samos szigetén. A Samos-i vezetéket az i. e. V. század közepén Herodotosz, kora egyik nevezetes alkotásaként írja le, s a vízvezeték tervezőjéről, Eupalinoszról megjegyzi, hogy a legismertebb görög szakemberek egyike. A víz a városba egy 1250 m távolságban levő hegyoldalról föld alatti csatornában érkezett, amiben terracotta csöveket helyeztek el. Athénből több vezeték egyidejű használata ismeretes, amelyeket már a római korban fejlesztettek tovább, bővítettek s a vízelosztás módszerét egy technikai újítás alapján (amelyre később még visszatérünk) korszerűsítették. Néhány szicíliai városban egy-egy közeli magaslatról szállították az ivóvizet a városba. A római korban „felújított”, még a görögök által épített, eredetileg 29 km hosszú siracusai és az ennél valamivel rövidebb cataniai városi vízvezeték-hálózat egy-egy szakasza ma is használatban van.

Az érintett példák után talán nem érdektelen megemlítenünk, hogy az etruszkok sohasem építettek igazi vízvezetéket. Az első Róma-városi aquaeductus i. e. 312-ben, görög mintára létesült. A városi vízvezeték-hálózat kiépítése, terjedelmének növekedése nagy vonásokban jó tájékoztatást nyújt Róma fejlődéséről, történelmi jelentőségéről. (1. ábra). Az első, via Appia menti aquaeductus mellé a köztársaság korában még további három készült a rohamosan bővülő világvárosban, majd – s ez a legfigyelemreméltóbb - a megnövekedett létszámú lakosság megnövekedett igényei miatt, i. e. 33 és i. sz. 52 között, tehát jóformán egyetlen évszázad alatt, még 5 új vezeték készült. Mindegyik több emeletes felső vezeték, a kor technikai csúcsteljesítménye. Nero (54-68) és Traianus (98-117) alatt már csupán egy-egy vezeték felújítására volt szükség. Majd sokkal később, a III. század legelején, amikor Caracalla császár hatalmas méretű közfürdőt építtetett, a több utcatömböt elfoglaló új thermába egy teljesen új vízvezetékszakaszt kellett kiépíteni a fürdő vízellátása érdekében: az aquaeductusnak ezt a meghosszabbított részét aqua Antoniniananak nevezték. Néhány évtizeddel később Severus Alexander császár még egy vezetékhosszabbítás költségét fedezte. E két utóbbi már meglevő vezeték hosszabbításaként épült, új technikai megoldást nem igényelt. A felsorolt Róma-városi vízvezetékek közül 8 az Esquilinus-on levő Spes Vetus nevű vízi castellumba érkezett, innen osztották szét a vizet a köz- és magánfürdőkbe, a városi közkutakba, a magánháztartásokba.

Érdekes kultúrtörténeti emlék egy Rómában ma is látható építési felirat a Porta Maggiore (2. ábra) városkapu falában. Amikor 270-ben Aurelianus császár új városfallal vette körül az Urbs-ot, az Anio Novus nevű vízvezeték boltívei részére egy kettős

árkádsorral csatlakozó helyet alakítottak ki az itt emelt városkapuban. A falban ekkor kőtáblát helyeztek el, amelynek a felirata ismerteti a vízvezeték történetét. A szövegből megtudjuk, hogy Claudius császár építtette az i. sz. I. század közepén, s még a század második felében Vespasianus, majd Titus császárok idejében javíttatták, bővítették. A II. században vízszintjét megemelték, a [11] III. században az akkor már több emeletnyi építmény vonalát meghosszabbították. [3. Az Aqua Claudia vízvezetéke a via Appia mentén]

A 109-ben épült Aqua Traiana maradványait is érdemes a Rómába látogató turistának megtekintenie. E vezeték részére ugyanis a Lacus Sabatinus vizét szivornyával felemelték, majd csöveken szállították át kőhídon a Tiberis (ma Tevere) jobb partjára.

A 11 vízvezeték a császárkor végéig elegendőnek bizonyult Rómában, ahol a VI. századig folyamatosan használták a több évszázadon át működő közműveket. A vízvezeték-építés nagy korszakában, az időszámításunk előtti és után I. században egyik technikai újítás a másikat érte; mind gazdaságosabb és megbízhatóbb műszaki megoldások követték egymást, s a kisebb itáliai városokban és a provinciák nagy metropolisaiban már ezeket a bevált módszereket alkalmazták. (3-4. ábra)

A fejlődési folyamatot jól tükrözik a 79-ben lávatakaró által hermetikusan lefedett Pompeii és Herculaneum, ahol csak az I. században kezdték közművesíteni a köz- és a lakóépületeket. Eddig [12] az időpontig a belső udvarokban levő kis víztároló medencében esővizet gyűjtöttek, és csapadék híján kútból töltötték fel ezeket az impluviumokat. Az I. században kezdtek a kutakhoz csővezetékeket csatlakoztatni, később az utcai közkutak el–elapadó vizét a hegyoldal forrásaiból több km hosszú vezetéken érkező vízzel pótolták. [4. Az Aqua Claudia boltíves vízvezetéke kétszeri megújítással, illetve szintemelés nyomával (Róma)]

A pannóniai települések közművesítése szempontjából is figyelemre méltó adatokat szolgáltat Pompeii. A vízvezeték megépültével egyidőben ugyanis még nem került sor a belváros csatornázására. A tengerparti kereskedőváros csatornázása a város pusztulásáig teljesen rendszertelen, esetleges maradt; közműhálózatnak semmiképpen nem nevezhető.

A városépítés behatóbb vizsgálódásai elárulják, hogy magában Rómában is csupán a II. század folyamán került sor a vízelvezetés a kanalizáció egységes, tervszerű kialakítására,3 illetve bővítésére. Traianus és Hadrianus császárok idejében, aztán egycsapósra néhány évtizeden belül a csatornahálózat karbantartására és fejlesztésére [13] több millió dénárt fordítottak. Ostiaban, Róma hatalmas tengerparti kikötővárosában ugyanez a folyamat ment végbe a II. század elején.

Itália minden kisebb-nagyobb városa az Augustustól (i. e. 30 i. sz. 14) Traianusig (98–117) terjedő időszakon belül kapott vízvezetékeket és valamikor a II. század folyamán készült el csatornahálózatuk. [5. A Gard folyócskán átívelő aquaeductus Nemausus-Nîmes határában (Franciaország)]

Az egyik említésre méltó adatot a Mevania nevű latiumi kisváros szolgáltatja, ahová a vizet föld alatti csatornában juttatták el egy környékbeli forráscsoportból. A vezeték

nyomvonalát máig kirajzolják a felszínen egymástól azonos távolságokban sorakozó kőhasábok (cippi). Ezek az ellenőrző aknák helyét jelölték, a vízszolgáltatásban beálló zavar esetében megkönnyítették és meggyorsították a javítást.

Az egyik legkorábbi itáliai aquaeductus Riminibe vezette a vizet. Különlegessé teszi az „opus reticulatum” falazási mód, amely az i. e. I. század közepétől az i. sz. I. század közepéig terjedő korszakban divatozott,4 és geometrikus mintázatú, henger és sokszögű prizma elemekből készült téglaberakásos díszítésből állt. Ventimigliába és Spoletóba kettős árkádsoros felső vezetéken érkezett az ivóvíz. Hasonló szerkezetű és kivitelű a neapolisi Nápoly határában látható vezeték, későbbi korok javításának, kiegészítésének a nyomaival. Ez a hatalmas vezetékrendszer az öböl több kis városát táplálta ivóvízzel. A Misenum-i víztároló [14] medence – amint arról egykori neve is tanúskodik – a piscina mirabile Augustus császár idejében csodálatot keltő látványosságnak számított. Hadászati céllal készült, 12 000 m3 ivóvíz tárolására, Itália legfontosabb kikötőjében a császárkori flotta katonai bázisában. [6. Segovia római kori boltíves aquaedectusa a mai városképben (Spanyolország)][7. Völgyáthidaló részlet a Caesareába-Cherchellbe érkező aquaedectusról (Algéria)]

Róma, illetve Itália példájára a provinciális városokat is közművesítették. Gallia és Hispania kivételével ezekre a nagy közmunkákra az itáliai városokénál későbbi időpontban került sor. Eredeti helyszínen, a Földközi-tenger vidékén maradt fenn a legtöbb – még ma is impozáns látványt nyújtó – vízvezetékrom, amely egyúttal hiteles anyagot szolgáltat a római műszaki építkezés tanulmányozására.

Nem foglaljuk listába a ma látható aquaeductus maradványokat, de néhány közismert példát, technikai jellegzetességük miatt megemlítünk.

A galliai Nemausus (Nimes) lakossága részére a Gard fölött, 270 m hosszú és több emelet magas, három egymás fölötti árkádsoron juttatták el az ivóvizet. Ezen a ma Pont du Gard néven ismert hídon autók közlekednek. (5. ábra)

Forum Iulii, Fréjus kikötővárosában ma három irányból érkező, három különböző szerkezetű vezeték romjai láthatók; kettő közülük a városfalhoz támasztott magas toronyba, a vízházba futott be. Massiliából (Marseille) ugyancsak három vízvezeték ismeretes. A római város közepén levő kikötőbe (egy része ma védőépületben látható) futnak be [15] az egyik vízvezeték ólomcsövei. Lugdunum (Lyon) öt vízvezetéke közül az egyik 40 km-nél is hosszabb volt. Az árkádos felső vezetékek helyenként még épebb szakaszai a modern város különböző pontjain bukkannak fel.

A római kori Hispania területén Segoviában a mai város fölé emelkedik a két árkádsoros aquaeductus. (6. ábra) A megnyúlt, karcsú ívek között ma több sávos autóút halad át. Tarraco (Tarragona) kőhídja, amely a vízvezeték számára épült, ugyancsak két egymásra helyezett árkádsorból áll; hossza 217 m. Spanyolország látványosságai közé tartozik a Valencia-beli Merida és Chelvae aquaeductusa.

Az ókori Africa provinciáiban a leghíresebb Carthago vízvezetéke volt, amely Hadrianus császár idejében készült el, s a vízszegény vidékre 132 km-es távolságból juttatott vizet a fővárosba. Cirta (Constantine) monumentális vízvezetékéből ma már csupán egy rövid szakasz áll ellen az időnek és az ókori kövekből ma is építkező „bidonville”

lakosságának. A vezeték eredetileg 120 m magasan ívelte át a sziklafalak közé szorított folyó mély medrét. Caesarea (Cherchel) völgyáthidaló aquaeductusa ezzel szemben ma is teljesen épen, eredeti állapotában hirdeti a rómaiak mérnöki tudását. Három árkádsoránál - a galliai hasonló építményektől eltérően - az alsó sor a legalacsonyabb, amelyet oldalról támpillérekkel erősítettek (7. ábra).

Kisázsiából néhány világhírű vezeték romja ismert: Mitilene vízvezetékéből pl. árkádas híd maradt fenn, amelynek falát márványból faragott quaderek borítják. Az Ephesos-i vízvezeték hasonló luxussal készült: Caius Sextilius építtette hatalmas költséggel, amint arról egykori feljegyzések tudósítanak.

Az Orontes melléki Antiochia (Szíriában) vízvezetékének romjai alapján ma már nehéz volna rekonstruálni az egykori állapotokat, amire szerencsére római kori irodalmi adatok utalnak. Libaniosz (314–393) szerint a IV. században a város minden háztartását folyóvízzel látták el. A művelt és sokat utazó államférfi ezt a jelenséget éppen ritkasága miatt tartotta feljegyzésre méltónak. A római birodalom városait ekkortájt már szüntelenül támadták az északról, délről, keletről beáramló „barbár” népcsoportok. Egy-egy ostrom alkalmával először a városon kívül futó vízvezetéket rongálták meg, hiszen ha a csöveket átvágták, a lakosság nem állhatott ellen hosszabb ideig a támadásnak.

Rómában is ez lett a vízvezetékek sorsa: a IV-VI. századok folyamán egymás után dúlták szét ezeket a hasznos építményeket a különböző ellenséges inváziók alkalmával: lehetőleg mennél távolabb a várostól, mennél közelebb a vezetéket tápláló forrásokhoz. Új aquaedustus építésére ebben az időben nem kerülhetett sor: a károk javítására is csak ritkán. A legkivételesebb esetben sikerült csak védőfal segítségével és állandó katonai felügyelettel fenntartani a távoli források körzetét.

Az egykori Római Birodalom területén még mindig mintegy száz aquaeductus romja látható a felszínen. A római kori városok és vidéki települések vízellátásával kapcsolatos tárgyi emlék - lelet - száma több ezerre tehető. Ennél a számnál is több az egykori feliratokon fennmaradt adatmennyiségé, amely vezetékek építéséről, javításáról, a műszaki személyzetről, a vízelosztás módjáról stb. tudósít. [16]

II. A közművekre vonatkozó római kori szakirodalom és írásos emlékek

A föld alól kibontott, feltárt vagy máig a felszínen látható eredeti építészeti alkotások és tárgyi emlékek mellett, a római kori közművesítésről a leghitelesebben a korabeli írott források tájékoztatnak. Építési feliratok, a közművekről szóló szakkönyvek és a közművekre vonatkozó törvénygyűjtemények tartoznak még ebbe a kategóriába. Szerencsés véletlen folytán e témakörből több, csaknem kétezer éves szakkönyv is fennmaradt. Ezeket az írott emlékeket évezredek folyamán újra és újra másolták azokban a történelmi korszakokban, amikor a tudomány érdeklődött a közművek iránt, amikor értékelni tudta az ókor műszaki remekműveit. A római birodalom széthullását követően először a reneszánsz idején a XV-XVI. században, majd újra a XIX. században vált aktuálissá a római műszaki irodalom tanulmányozása. Az első korszak a római műemlékek felismerésének a nagy pillanata; a második korszak a gyűjtés-rendszerezés ideje: ekkor vált az archeológia is tudománnyá.

Ma, a XX. század vége felé az ókori műszaki alkotásokat újra felfedezték. Egyetlen évtized alatt a római kori kézikönyvek mindegyikét újraértékelte a kutatás. Közérthető fordításban, korszerű magyarázatokkal ellátva jelentek meg e latin nyelvű művek. Az új érdeklődési hullámot éppen a modern technika rohamos fejlődése válthatta ki.5

Vitruvius: De architectura libri decem

A mű szerzőjét kortársai Vitruvius-ként említik és a későbbi római irodalomban is csupán egy névvel szerepel. A XV. századi másolatokon jelenik meg a családi neve mellett a Pollio cognomen. Így ismeri azóta a tudomány és ezen a néven idézi a szakirodalom, annak ellenére, hogy legújabban nagy valószínűséggel Lucius Vitruvius Mamurra személyével azonosítják.6

A könyvében önmagáról írt személyi adatok alapján Vitruvius feltehetően i. e. 84-ben született. Részletesen megemlékezik arról, hogy szülei milyen gonddal neveltették s az athéni pedagógiai irányzat szellemében mindenfajta művészeti és gyakorlati oktatásban részesítették. Építész, vagyis a kor fogalmának megfelelően mérnök lett: ehhez a foglalkozáshoz ugyanis „mindegyik művészetben való gyakorlat nélkülözhetetlen ... s mindegyik tudomány ismerete elengedhetetlen.”

Vitruvius fiatalon lépett be a hadseregbe, s Caesar galliai hadjárataihoz korszerű tüzérségi fegyvereket, ostromgépeket tervezett. Caesar halála után Augustus szolgálatába lépett. A felsorolt adatok miatt merült fel személyének azonosítása az idősebb Pliniusnál (27-79) szereplő Mamurraval (Hint. nat. 36, 48). E lovagrendű férfi ugyanis Formiaeből származott, s Caesar galliai hadseregében praefectus fabrum, vagyis hadmérnök parancsnok volt.

Vitruvius egyik legérdekesebb önéletrajzi adata szerint (207, 5) architectusként az i. e. 33-ban szervezett Róma-városi vízügyi hivatalhoz került. Ezt az intézményt Marcus Vipsanius Agrippa, [17] Octavianusnak (Caesar örökbefogadott fiának, a későbbi Augustus császárnak) a veje létesítette. Agrippa vezettette be elsőként Rómában a magánháztartásokba a folyóvizet, s ehhez a merész vállalkozáshoz óriási szervezetet hozott létre. A műszaki terv elkészítése, a műszaki kivitelezés, az üzemeltetés és a fenntartás problémáival foglalkozó vízügyi hivatal autonóm intézmény volt. Ez a hivatal egyébként a korszak legjobban szervezett hatósága, amely előzmények nélküli, páratlan feladatok végrehajtására volt hivatott.

Könyvében önmagáról Vitruvius többször azt mondja, hogy járatos volt a vízvezeték-építésben, önállóan tervezett stb. Ezt az érdeklődését és gyakorlatát könyvében e tárgyról szóló önálló fejezetben gyümölcsöztette.

Valószínűleg az Agrippához fűződő kapcsolatával magyarázható, hogy Vitruvius, annak halála után a híres államférfi feleségének, Octaviának a közbenjárására, Augustus császártól évjáradékot kapott. Ez a biztos megélhetési forrás tette lehetővé, hogy élete végéig gondtalanul élhetett, illetve a közügyektől visszavonultan könyvet írhatott.

Vitruvius azt vallja önmagáról, hogy elsősorban teoretikusként foglalkozott az építészettel. Fiatalon mint hadmérnök, tüzérségi fegyvereket készített, később

különböző városépítéssel kapcsolatos feladatot is megoldott. Fano forumán pl. basilicát épített, Rómában vízvezetéket tervezett. E tapasztalatait is gyümölcsöztette elméleti művében. Többször hangsúlyozta, hogy úttörő volt a szakkönyvével. Személyes vallomásának ezt a részét komolyan kell vennünk, mert ezt értékeli benne számos neves kortársa és az utókor még évszázadok múlva is. (Az építészetről szóló tíz könyv tehát nem szériamű, nem egy a sok kézikönyv közül, amit építőmesterek használtak.)

Kevésbé hitelt érdemlő azonban könyve előszavának az a kitétele, miszerint a pénz, a vagyon nem érdekelte, csupán a halhatatlanság számára írt. Ha ugyanis valóban azonos Mamurra-val, akkor Róma egyik legvagyonosabb embere volt legalábbis egy időben. Márvánnyal ékesített palotáját a Caeliuson a város minden polgára jól ismerte.

Az építészetről szóló mű – amint címéből is kitűnik – tíz könyvből áll. Ezek mindegyike önmagában is kerek alkotás, önálló előszóval (amelyeknek azonban soha sincs kapcsolatuk a tartalommal). Az egyes kötetek a következő témákat tárgyalják: 1. könyv: Az építészképzés, az építészet helye a tudományok és művészetek sorában. A városépítés előírásai. 2. könyv: Építőanyagok. 3. és 4. könyv: A templomépítésre vonatkozó szabályok és megkötések. 5. könyv: Középületek célszerű kialakítása, elhelyezése (köztük a vízvezetékeké is). 6. könyv: Lakóházak tájolása, szerkezete, kialakítása. 7. könyv: Lakóházak berendezése. 8. könyv: Vízfoglalás, vízvezeték-építés. 9. könyv: Asztronómiai traktátus az időről és az órák készítéséről. 10. könyv: Mechanika: mérőeszközök, műszerek, gépek (többek között a víziorgona szakszerű leírása).

A „De architectura libri decem” legkésőbben i. sz. 12-ben jelent meg. Vitruvius liberális korának felvilágosult gondolkodója, művét áthatja a római „aranykor” (aurea aetas) művészi, vallásos, természettudományos szemlélete. Ennek köszönhető, hogy jóformán azonos súlyt kap az egyes fejezetek sorában az alapanyagok tudományos definíciója, egy-egy vallásos szertartás leírása, vagy pl. a „modern” (értsd ezen az Augustus császár idejében divatos) festészet szigorú kritikája. Ez a komplex szemlélet érvényesül a 8. könyvben is, amely teljes egészében a vízellátásról szól. A vizek biológiai tulajdonságairól értekezve, Poseidonios tanait összegezi az i. e. I. század kedvesen naiv felfogásában. Amint azonban műszaki területre lép, biztosan áll a lábán és rögtön érezhető, hogy saját egyéni tapasztalataira támaszkodik. Részben ebből következik, hogy megállapításai (205, 13; 207, 13) ma is hasznos tanulságok. Ez a vízellátásról szóló fejezet a következő témákat öleli fel: 1. a forrásfoglalásról, 2. az esővízről, 3. a hőforrásokról és a vizek [18] különbőző tulajdonságairól, 4. a vízpróbáról, 5. a vízszintezés módozatairól, valamint 6. a vízvezetékekről, kutakról, ciszternákról szóló műszaki leírások.

Sextus lulius Frontinus: De aquaeductu urbis Romae

Sextus lulius Frontinus vagyonos Róma környéki családból származott; i. sz. 35 körül született. E két adat bizonyos fokig – pályáját előre megszabott keretek közé szorította.7

Tevékenységének színhelye ugyanis a korai császárkor Rómája, e bámulatos fellendülés korának szinte korlátlan lehetőségeivel. A birodalom területe éppen a közvetlenül Frontinus születését megelőző évtizedekben megkétszereződött, s még az I. században is újabb és újabb provinciákkal gyarapodott; az imperium Frontinus halála idején érte el a legnagyobb kiterjedését. A politikai terjeszkedés számtalan érvényesülési lehetőséget kínált bármely Róma-városi vagy itáliai, akár arisztokrata, akár polgári családból származó tehetséges fiatalnak. Az újonnan meghódított tartományokban szükség volt minden megbízható római polgárra a rendfenntartó hadseregben, a gazdasági életben, az új közigazgatás megszervezésében. Ez egyúttal iskola is volt, ahol egy rátermett fiatalember az államvezetés feladatait megtanulhatta. Frontinusban éppen ilyen tehetségek rejlettek, amint az életének első hiteles adatából kitűnik. Híres kortársa, Tacitus (kb. 55–120) az i. sz. 70. évi Britanniai eseményekkel kapcsolatosan ezt írja: „... Iulius Frontinus lépett a nyomdokaiba és megfelelt a feladatának; nagy ember volt ő, amennyire lehetett. Meghódította fegyvereivel a silurok erős és harcias törzsét; nemcsak az ellenség vitézségével, hanem a terep nehézségeivel is megbirkózott.” (Agricola 17, 5).

Felmerülhet a kérdés: mire célzott Tacitus, amikor azt mondta Frontinusról, hogy „nagy ember volt ő, amennyire lehetett”? Magyarázatképpen kis kitérővel utalnunk kell arra a korra, amelyben mindketten éltek, s amelyet talán éppen Tacitusnak egy másik könyvéből vett idézet jellemez a legjobban (Annales I. 4 és 7)„Tehát az állami élet megváltozásával (mármint a köztársaság bukása után, vagyis a császárkor elején) nyoma sem maradt a régi, érintetlen közerkölcsiségnek; kivetkőzve az egyenlőségből, mindenki a princeps parancsait leste, egyelőre félelem nélkül, amíg Augustus – ereje birtokában – magát, házát és a békét fenn tudta tartani.” Octavianus halála után ezzel szemben „Rómában pedig csak úgy rohantak a szolgaságba a consulok, a szenátorok és a lovagok”, s „... mennél előkelőbbek voltak, annál inkább alakoskodtak”, „... nem csoda tehát, ha mintegy fél évszázad alatt az örökletessé vált uralkodókban a Claudius nemzetség ősi gőgje és elfojtott kegyetlensége” teljesen elhatalmasodott és a katasztrófa szélére sodorta az éppen kialakulófélben levő birodalmat. Tacitus egy további művében (Historiae 71, 4) megrázóan írja le a római polgárháborút, amelynek elrettentő szimbóluma lett a Capitolium felgyújtása. A Rómát oltalmazó istenek ősi temploma úgy hamvadt el, hogy „ki sem nyitották az ajtaját, nem védték, nem is fosztották ki!” Az író keserűen jegyzi meg „Miféle hadi érdek fűződött a pusztuláshoz? Kinek volt haszna belőle? Talán a hazáért harcoltunk?”

Bizonyára nem véletlen, hogy a Nero meggyilkolását követő zűrzavarban, a „négy császár éve” után, vagyis Galba, Otho, Vitellius egymást váltó rövid uralma után, illetve Vespasianus (70-79) nem kevesebb véres eseménnyel megbélyegzett stabilizációja után nyílt csak lehetőség Frontinus karrierjének a kibontakozására. Brittaniából, majd Germania Inferiorból van róla tudósítás, ahol feltehetően 73-ban helytartó volt, de egyes vélemények szerint e funkcióit csupán 78-82 között töltötte be. Rómában a legmagasabb tisztségig, a consulságig vitte, ezután hosszabb ideig különböző közhivatalokat vállalt. Az ifjabb Plinius (61–113 körüli évekig) örökösödési perében Corellinustól és Frontinustól kér ügyvédi tanácsot, „... akik ekkortájt városunkban (mármint Rómában) nagy hírnévnek örvendtek”. (Epistolae V. 1, 5). Ebben az időszakban Frontinus már többnyire Terracina-i birtokán élt. [19]

97-ben Rómában curator aquarum lett, vagyis a vízügyi hivatal vezetője. Hogy ez a pozíció mekkora jelentőségű, milyen kulcshelyzetet jelentett és ennek megfelelően

milyen mérhetetlen megbecsüléssel járt, azt éppen az mutatja, hogy Frontinus a következő évben másodszor lesz consul és 100-ban harmadszor. Ekkora kitüntetést kevés római ért el! S ezt a legjobban azzal érzékeltethetjük, ha megemlítjük, hogy Frontinas másodszor és harmadszor is Traianusszal, tehát magával az uralkodóval együtt töltötte be ezt a tisztséget. (A rómaiak a császárkorban is évenként választottak két consult.) Ezáltal Frontinas az uralkodó jobbján ülve elnökölt a senatusban. 103-104 között, halálának az évében már augur volt... Végrendeletében (ifj. Plinius, ep. IX. 19, 6) megtiltotta, hogy síremléket emeljenek neki, arra hivatkozva, hogy „... felesleges a síremlékre kiadott költség; emlékem úgyis él, ha életemmel rászolgáltam” ...

Emlékét valóban megőrizték a kortársak feljegyzései. A már idézett Tacituson és az ifjabb Pliniuson kívül, Martialis (szül. 40 körül 102-ig) két epigrammájában (X, 48, 18–20 és X, 58) is szerepel személye. Sőt, még évszázadokkal később, 400 körül a híres hadtörténész, Vegetius is többször emlékezik (de re milit. I. 8; II. 3) Frontinusra, hol hadvezéri tetteit, hol a közjólét érdekében kifejtett tevékenységét emlegeti.

Mindebből az tűnik ki, hogy a római irodalom egyértelműen tehetséges államférfiként dicsőíti. A kortársak előtt a nagy egyéniség személyes varázsa és magasrangú állása miatt „az író” azonban háttérbe szorult. Pedig könyve közkézen foroghatott, mert csupán ezzel magyarázható, hogy évszázadok múlva számtalan példányban kerültek elő azok a töredékek, részletek, amelyeket aztán évszázadokon át újra meg újra lemásoltak és kommentáltak. Ilyen volt a hagyományok szerint egy Nagy Károly megbízásából készült másolat. Fennmaradt az ún. codex Cassinensis néven ismert töredék a XII. századból, a codex Ambrosianus néven szereplő másolat 1454-ből és a codex Escorialensis nevű részlet, amelyet ugyancsak Rómában másoltak le 1455-ben. A XV. századból származik [20] még három Frontinas-adaptáció; a XVII. századtól kezdve számtalan levonat forgott közkézen és megannyi kommentár foglalkozott vele.

Miben rejlik a mű hallatlan népszerűségének a titka? Bizonyára sokrétűségében. Egyetlen témát, a vízellátás kérdését minden vonatkozásában: műszaki, gazdasági, jogi szempontból egyaránt megvilágítja. Frontinas – amint az a kortársak vallomásaiból kitűnik –, elsősorban közéleti férfi volt, a birodalom kormányzásában vett részt. Működését főként a törvényhozásban fejtette ki, jogászként szerzett magának hírnevet. Könyvének alapanyaga hivatalos okmányokból, császári rendeletekből, a lakosság vízellátását szabályozó törvényekből áll. Frontinast korának eszményei fűtik: a köztársaságkori Róma helyett olyan világváros létrehozatalán fáradozott korszerű módszerekkel, amely majd felülmúlja a Földközi-tenger menti nagy metropolisokat (Alexandriát, Carthagót stb.). Véleménye szerint a világhatalommá nőtt Imperium Romanumhoz páratlan főváros illett!

Márpedig egy korszerű, milliós lakosú város közegészsége érdekében először az egyik alapvető problémát, a vízellátást kellett megoldani. Amint már említettük, Róma vízvezeték-hálózata az I. század elejére nagyjából elkészült, s már a magánháztartások részére is lehetővé tették a vezetékes folyóvíz állandó használatát. Ennek a hatalmas beruházásnak számtalan jogi vonatkozása volt. A feladat újdonsága miatt új törvényekre volt szükség. De számtalan rendeletet, végrehajtási utasítást igényelt a vízművek fenntartása is. A folyamatos, zökkenésmentes használat, a karbantartás sem jelentett csekélyebb feladatot.

Plinius, Epistolae

Vitruvius és Frontinus a római vízellátásról két különböző műfajba sorolható szakkönyvet írt. Az első a feladatot akár az elméleti, akár a gyakorlati oldalát taglalja – mindenképpen a műszaki oldaláról közelíti meg. A második az államférfi szemével a közügyet nézi, ezért a problémák jogi vonatkozásait látja. Koruknak megfelelően mindketten polihisztorok, a problémákat nem [20] elszigetelten érzékelték. Ennek köszönhető, hogy a két mű – amely kb. egy évszázadnyi korkülönbséggel íródott – lényegében teljes képet nyújt a római kori vízvezeték-építés fejlődéséről, történetéről. (Rómában Traianus után – vagyis Frontinus könyvének megjelenését követően – új vezeték többé nem készült, s a provinciákban, a II-III. századok folyamán, a Rómában kialakult technikai megoldásokat alkalmazták.)

A vízszolgáltatásról szóló két alapvető szakkönyv témája a Róma városi közművek létesítése, a Róma városi közművek fenntartása. Amikor a Pannonia, illetve e tartomány magyarországi részén létesült római kori városok vízellátásával foglalkozunk, még egy harmadik művet is haszonnal idézünk, ez az ifjabb Plinius, Epistolae címen kiadott levélgyűjteménye.8 Az ifj. Plinius évekig volt az egyik keleti provincia helytartója, s így az államigazgatás másik oldaláról is megismerte a tartományi városok fejlesztési gondjait.

A tíz kötetben kiadott iratok tárgya a legváltozatosabb, az élet minden vonatkozását, legapróbb mozzanatát felöleli. Látszólag nem foglalkozik a vízellátás problémáival, ez azonban csak részben van így, Caius Caecilius Plinius Secundus korának minden nevezetesebb emberével, korának minden aktuális témájáról folytatott (többek között Tacitusszal is) levelezést: az „Epistolae” ennélfogva maga az írott történelem. Szerzője Comumban (a Comoi tó partján) i. sz. 61-ben született. Nevét anyai nagybátyjától, az idősebb Pliniustól, korának híres természettudósától kapta. (A Vesuv 79-beli kitörésekor éppen nagybátyja megmentése érdekében igyekszik Pompeiibe. Így vált szemtanúként e katasztrófa leghitelesebb krónikásává.)

Az ifjabb Plinius jogász, ügyvéd, magasrangú állami hivatalnok volt. Consul 101-ben, és augur 104-ben. Ez utóbbi funkciójának beiktatásakor a következőt írja: (Epistolae IV. 8, 3) „Azt hiszem, azért is szerencsekívánat illethet, mert e tisztségben a kiváló Iulius Frontinus utóda lettem! ... Bárcsak rám szállana valami (Marcus Tullius Cicero) hatalmas (szónoki) tehetségéből is. Mert bizony úgy van ez, hogy sokakkal együtt megkaptam, amit ember adhat, de azt, amit csak az istenek adhatnak, nemcsak elnyerni nehéz, hanem remélni is.”

Úgy tűnik, hogy szerénykedő megjegyzése csupán modorosságnak tekinthető, hiszen az ifjabb Plinius elismert, tekintélyes ügyvéd volt. Több ízben védte a különböző kisázsiai provinciákat helytartójukkal szemben, majd - más esetekben – államügyészként vádlóként lépett fel e provinciák városi vezetőségével szemben. A fontos perek révén a terület egyik szakértője lett, ezért 111-ben Traianus Bithynia helytartójává nevezte ki. Két éven át élt e távoli, de igen jövedelmező tartományban, szünet nélkül utazva városról városra. A legfontosabb ügyekben hol segítséget, hol tanácsot kért a császártól, s az uralkodó minden esetben érdemben válaszolt neki, néhány soros tömör levélben.

Traianus császár és az ifjabb Plinius levélváltását az Epistolae tizedik kötete tartalmazza. Megtudjuk belőlük, hogy a legfontosabb közügyek közé - amelyekhez az uralkodó

hozzájárulása szükséges – az elsők között a városok nagy beruházásai, köztük a vízvezetékek építése és a csatornázás kérdése tartozott. Az I-II. század fordulóján, a városi kultúra ugrásszerű fejlődése idején, a helytartók egyik legnagyobb gondja éppen a provinciális városok közművesítése volt. A levelek jóvoltából bepillanthatunk az autonom közösségek vezetőségi gondjaiba, amikor egy-egy költséges beruházás megvalósításán fáradoznak. A városi lakosság az Itáliától legtávolabbi provinciákban is igényelte a közművesítést, bár anyagi lehetőségeit többnyire meghaladták az ezzel járó kiadások.

Rómában az önálló Vízügyi Hivatal, a birodalom többi részében a városi tanács foglalkozott a közművekkel. Azok az ügyek, amelyek a provinciális városokban a száztagú tanács hatáskörét meghaladták, a helytartói irodához kerültek.9 Sok esetben döntést a helytartó révén maga a császár hozott. Az ifjabb Plinius leveleinek tizedik kötete ebből a szempontból felbecsülhetetlen adatokat szolgáltat A levelek szerzője, akárcsak Frontinus maga, azokban az évtizedekben élt, amikor Pannoniában az [21] urbanizáció kibontakozott,10 amikor a legfontosabb települések – mint pl. Savaria, Scarbantia, Sopianae, Gorsium, Aquincum – várossá formálódtak. Több esetben, mint látni fogjuk, a városi vízvezetékek kiépítésére éppen ezidőtájt került sor.

98-100 között az osztatlan Pannoniában Lucius Julius Ursus Servianus volt a helytartó. Ugyanaz a (Ep. VIII. 23, 5) személy, aki előzőleg Germania Superiornak volt a helytartója, s akiről - Frontinus mellett – az ifjabb Plinius, mint barátjáról emlékezett meg. Majd alig néhány év múlva, 106-ban Traianus császár két különálló közigazgatási területté választja szét Pannoniát: Pannonia Superior székhelye Carnuntum, Pannonia Inferior fővárosa Aquincum lett. Utóbbi területre fogadott fiát, későbbi utódát, Hadrianust küldte helytartóként. Az építtető helytartó 107-ben még Aquincumban tartózkodott. 11

E kis kitérő látszólag összefüggés nélküli néhány adatával pusztán egy figyelemre méltó tényt kívánunk hangsúlyozni: Vitruvius, Frontinus és ifjabb Plinius tudósításai, írott szövegei a pannonisi városiasodás kibontakozásának idején keletkeztek, tehát megfelelő áttétellel mindenképpen hiteles adatokat nyújtanak a savariai, gorsiumi, aquincumi vízvezetékek építéséhez. Az egyik pannoniai felirat (CIL III. 8624) valószínűvé tette, hogy Frontinus, a Britanniában kivívott katonai sikerei után, de még Germania Inferior-beli hadviselése előtt, Pannoniában az I. adiutrix legio parancsnoka lett volna. Miután több felirat bizonyítja, hogy Frontinus valóban több évig ennek a legio-nak állt az élén,12 még abban az esetben is kapunk egy hasznos adatot, ha a kutatás a magasrangú hivatalnok pannoniai tartózkodását nem ismeri el.

Az I. adiutrix legio ugyanis (korábbi rövid, ideiglenes jellegű, átmeneti „besegítések” után) Brigetio állandó helyőrsége lett az I. század végén, s felépítette kőtáborát, s vízvezetékét. A régészeti kutatások során Mogontiacumban (Mainz) olyan feliratokat, bélyeges téglákat és ólomcsöveket találtak, amelyekről kitűnt, hogy a mainzi római kori vízvezetéket az I. adiutrix legio műszaki alakulata kivitelezte, közvetlenül pannoniai áthelyezését megelőzően. Frontinus tehát hivatalból, a legio parancsnokaként ismerte a hadmérnökök módszereit, a provinciális közművesítés körülményeit, mielőtt Rómában a curator aquarum szerteágazó feladatát ellátta volna. Másrészt az időpontok egyeztetéséből az is kiderül, hogy az ifjú Plinius Bithynia helytartójaként éppen abban az időben küldte jelentéseit Traianus császárnak, amikor az uralkodóhoz Pannonia provincia helytartóitól is sűrűn érkeztek a futár által küldött levelek hasonló – a

közművesítéssel kapcsolatos – tárgyú kérésekkel.

Mielőtt felsorolnánk a Magyarországon eddig feltárt római kori vízvezeték- és csatornamaradványokat, a közművekhez kapcsolódó tárgyi emlékeket és a feliratokat, meg kell ismernünk azokat a körülményeket, amelyek között azok létrejöttek.

Tekintsük át ezért nagy vonásokban a pannonisi települések történetét a Traianus előtti időkben. Nézzük meg, hogy milyen körülmények között jutottak el a mai Dunántúl területén egykor kialakult római coloniák és municipiumok – néhány esetben a canabae is – a szervezettségnek arra a fokára, amely lehetővé tette a vízvezetékek építtetését és fenntartását. [22]

III. A közműépítés közigazgatási és műszaki feltételei Pannoniában

A római birodalom 100 körül érte el a legnagyobb kiterjedését: határa a számítások szerint kb. 10 000 km hosszú volt. Ez a szám sokkal többet jelent egy pusztán impozáns statisztikai adatnál, ha meggondoljuk, hogy az Imperium Romanum határa nemcsak eszmei, politikai vonalat jelentett, hiszen a limes a gyakorlatban komplikált műszaki létesítmény, egy jól kiépített katonai védőrendszer volt. A természetes határok (folyók, tengerek, magas hegyláncok) mentén őrtornyok és katonai táborok láncolatával védték a birodalom lakosságát. Ilyennek tekinthető a Pannoniát védő határvonal is, amely mentén négy légio castrumában átlag 6000 főnyi helyőrség és mintegy 50 táborban elosztva a segédcsapatok táboroztak. Hasonló „limes”-vonal épült hosszú távon Germaniában és Raetiában, valamint Africa déli határán is egy rövidebb szakaszon. Sík terepen határként több száz km hosszan falat építettek és a falak fölé őrtornyokat emeltek, így tartották távol az ellenséget. A legjobb példa erre a közismert angliai Hadrianus-fal.

A római birodalom területe elnyújtott téglalap alakú, ennélfogva Rómától, a fővárostól, a téglalap rövidebb oldalait jelző Britannia vagy pl. Perzsia nagyon távol kerültek.

Pannonia megközelítőleg a birodalom kelet-nyugati felezővonalában feküdt. (8. ábra) Ezzel magyarázható, hogy Rómától légvonalban, vagy akár a szárazföldön mért, legrövidebb úton Pannonia épp olyan közelinek tűnt a birodalom igazgatási központjából kiadott intézkedések végrehajtására, mint Dél-Itália, Sicilia vagy akár a Földközi-tengeren túl az Africai provinciák. A hajózáshoz szokott italikusok számára a tenger nem jelentett a hegynél nagyobb akadályt. Savaria (Szombathely), a provincia I. századi fővárosa, vagy akár Aquincum (Budapest) és Carnuntum (Deutsch-Altenburg) – Pannonia Inferior és Superior II. századbeli székhelyei – csak fele távolságra voltak pl. Colonia Agrippinensis (Köln)-től, Germania Inferior fővárosától. A Londiniumba (London), vagyis a Rómából a britanniai fővárosba vezető út a Róma–Aquincum távolságnál háromszor volt hosszabb.

A császári futár gyorspostával 5 nap alatt érkezett Rómából Pannoniába. Ugyanezen az úton Itáliából egy hadsereg néhány hét alatt jutott el a Duna menti határra.

Amilyen előnyt jelentett gazdasági és kulturális részről Itália közelsége és a kormányzat

szempontjából a Rómával könnyebben tartható kapcsolat, ugyanolyan veszélyt jelentett az „anyaország” számára ez a közeli határvonal. Pannonia történetében számos példa mutatta, hogy valahányszor Róma katonai ereje valamilyen belviszály miatt gyengült, sőt megingott, a birodalom külső peremén élő népek azonnal támadtak. Míg a „barbár” betörések elszigetelt, esetleges jelenségek maradtak, s valamelyik tartomány határszakaszára lokalizálódtak, nagyobb veszélyt nem hoztak: az ellenség kirabolta [23] a határ menti kisebb-nagyobb településeket, majd visszatért lakhelyére. Amikor azonban a germán vagy más, lovasnomád törzsek összefogtak, akkor egységes támadásukat az észak-itáliai kikötők és kereskedővárosok is súlyosan megszenvedték. A IV. század végétől kezdve már maga Róma sem volt többé biztonságban.

Pannonia területét az időszámításunk körüli évtizedekben csatolták a római birodalomhoz. A nagy léptékben terjeszkedő Imperium Romanum a későbbi legnagyobb kiterjedésének ekkor a felénél tartott, a 46 római tartomány közül Pannonia a hódítások sorrendjét tekintve – időrendben a 22. volt. Noricum (Ausztria délkeleti részében), vagy pl. Cappadocia (Kisázsia északkeleti térségében), továbbá Aquitania (a mai Spanyolország északi felében) közel Pannoniával együtt vált római provinciává. A Dráva-Száva közét a római katonaság i. e. 14 – i. sz. 9 között szállta meg. Britannia egyes részeit csak fél évszázaddal ezután, Germániát és Raetiát (Svájc) részben Pannoniával egyidőben részben később, Daciát (Erdély) jó egy évszázaddal később kebelezte be a római Imperium.

* * *

Amikor a római birodalom határát Augustus császár idejében előretolták a Duna vonaláig, az ilyenformán kibővített Illyricum északi része, vagyis a Dráva–Száva köze, a Dunántúl és a Lajta vidéke egyetlen provinciává kovácsolódott. Bár a területen a legkülönbözőbb népcsoportok éltek az I. század második felében, az új tartományt már egységesen Pannoniának nevezik a korabeli feljegyzésekben.13 Az újonnan meghódított területet Róma „birtoká”-nak tekintették: a megszállt településeket kifosztották, a gabonát elhordták, a lakosság egy részét rabszolgapiacokon adták el. A leigázott törzsek elvesztvén vagyonukat és politikai önállóságukat, igyekeztek szabadulni az elnyomástól. Felkelésre került sor i. sz. 6-9-ben, amikor Tiberius a mai Csehország területén markomann földön hadakozott. Újra fellángolt a harc 14-ben – a hódító katonaság elégedetlenkedő csapatainak bujtogatására –, amikor Tiberiust, a Dráva menti hadsereg parancsnokát, Augustus császár halálhírére Rómába hívták, s ahová már a nagy császár utódjaként vonult be. A pannon lázadások elsősorban Dalmatiát és a Dráva–Száva vidékét érintették; a Dunántúlon e háborúknak csak a következményei kísérhetők figyelemmel.

Pannonia katonai megszállása több évtizedig tartott, a területet délről észak felé lépcsőzetesen szállták meg a hadsereg különböző alakulatai. A Duna mentén kezdetben nyári táborokat vertek, a katonai erők súlypontja továbbra is a Dráva–Száva közén, a lázongó dél-pannoniai területen maradt. A hódítás időszakában Illyricum területén hat légió tartózkodott. Majd a megszállás folyamatának a következő szakaszában ebből Pannoniában három légió maradt. Mindegyik létszáma 6000 fő volt és ezt az állományt veszély esetén, szükség szerint különböző nagyságú segédcsapatok összevonásával töltötték fel. Az időszámításunk utáni évtizedekben az egyik dél-pannoniai légiót a Duna mellékére Carnuntumba a Morva torkolatához helyezték át. Az új, állandó táborhelyet

könnyen mozgó alakulatokkal bástyázták körül, így biztosították a birodalom északi határának egy új szakaszát. Hasonló cél érdekében később a tartomány keleti határán is megindultak az előkészületek kisebb létszámú segédcsapatokat rendeltek a határvonalra és a felvonulási utak mellé.

A kezdeti nehézségek leküzdése után a Dunántúlon lakó törzsek számára a római uralom több szempontból is előnyt jelentett, mert az évtizedek óta egymással hadakozó népcsoportok az egységes vezetés alatt, magasabb szintű gazdasági rendszerbe kényszerültek, ami fejlődésüket feltétlenül elősegítette.

Részben a Iulius–Claudius ház óvatos kolonizációs politikájával magyarázható, hogy a hódítók meg tudták tartani az új területeket és ezáltal a birodalom békéjét. A kormányzat lehetőséget nyújtott ahhoz, hogy az új provinciák mezőgazdasága [24] [8. Római kori térképszelvény a pannoniai települések feltüntetésével] [25]és ipara a helyi szokások szerint fejlődjék: csak ott nyúlt bele a tartomány életébe, ahol erre a politikai szempontok miatt feltétlenül szükség volt; vagy olyan elmaradott területeknél, ahol a kezdetleges gazdasági élet csak ösztönzéssel fejlődhetett tovább.

A katonai megszállást követő évtizedek során a Dunántúl egyes részein gyors és nagy mennyiségű építőmunka indult meg: katonai táborok, városok, piachelyek, majorságok és falvak létesültek annak érdekében, hogy az új rendszer biztos alapokra támaszkodjon.

A telepítéseket, építkezéseket a terület felmérése előzte meg.14 Az új provincia formai felosztásában a római gyakorlatias gondolkodásmód érvényesült. A római földmérnökök, az ún. agrimensores, valóságos kataszteri rendszert tűztek ki az újonnan bekebelezett területen. A kitűzés birodalmi – tehát regionális jelentőségűnél is nagyobb – hálózatot eredményezett, neve centurizáció volt. Ez a felmérés volt az alapja az adóztatástól a jogi helyzet rendezéséig mindenféle adminisztratív intézkedésnek. Innen származik az a mondás, hogy a hadsereg hódított ugyan, de a megszállt területeket a földmérők, az arpentariusok tették Róma birtokává. Ők adták meg a forma-t; szó szerint ők formálták-gyúrták hasznosítható területté az új magán- és köztulajdont.

A polgári területek felmérése – elsősorban a coloniák territoriumán – négyszögű hálórendszerben történt. A parcellák – centuriák – határát utak jelezték; ezt az úthálózatot nyomokban még ma is mutatják a légifelvételek. A négyszögű hálórendszer nagysága nem mindenütt azonos:15 Britanniában és Itália legtöbb részén 710 x 710 méteres négyzeteket figyeltek meg. Germániában (pl. Köln környékén) 740 méteres rendszer nyomait konstatálták. Pannonia nyugati sávjában, Savaria környékén, szintén 710 x 710 beosztás nyomait figyelték meg.

A derékszögű hálórendszert utak határolták, amelyek ezért szegletben és nem ívben fordulnak. Nagyobb távon felhasználták a korábbi, az ősi hagyományok alapján kialakult közlekedési vonalakat, s ezeket a hálórendszerhez igazították. Ezzel magyarázható, hogy kisebb emelkedők esetében lehetőleg nem alakítottak szerpentineket, hanem mereven egyenes irányban vezették az utakat, tekintet nélkül a terep adottságaira.

A kataszteri felmérés hosszú időt vett igénybe, s több császár uralkodását követően is elhúzódott egy-egy újonnan meghódított területen. Galliában Augustus császártól

Traianusig tartott, s Pannoniában is megfigyelték, hogy az első századot kitöltötték a terület felmérésével járó feladatok, amelyek délről – a Száva vonalától – indulva észak felé haladtak. A Dunántúl területén először a nyugati sávot mérték fel. A kataszteri hálózat elvben észak-déli tájolású, de gyakorlatban mindenütt egy nagyobb folyó, vagy még gyakrabban a főbb útvonalak irányához igazodott. Az újonnan meghódított területeken ezért az észak-déli iránytól kisebb eltérések adódnak. Savaria esetében pl. az égtájak irányától 22° -25°-os, Scarbantiáéban 15°-20°-os, Aquincumban 4°-10°-os eltérésű hálóbeosztást figyeltek meg a terepen.

A nagy birodalmi közutak Rómát kötötték össze a tartományi székvárosokkal, a fontosabb kikötőkkel és az Imperium létfontosságú csomópontjaival. A birodalom valamennyi közútjának a csomópontja a miliarium aureum volt, vagyis az az arany mérföldkő, amit Augustus császár állíthatott fel a Forum Romanumon. Pannonia meghódítása miatt alapvetően fontos volt az i. e. első századtól kezdve az az észak-déli irányú hadfelvonulási út, amelyik az Adriai-tenger északi kikötővárosát, Aquileiát kötötte össze a Duna-menti Carnuntum kikötővel (ma Borostyánkő útvonalnak nevezzük ezt az utat). A cursus publicus, vagyis a birodalmi postaszolgálat zavartalanságát stációkkal, lóváltó állomásokkal, fogadókkal, futárokkal biztosították ezen az úton. Az út mentén állították fel a mérföldköveket, amelyekre feliratot véstek, erről leolvasható a legközelebbi város távolsága, pl. AB AQ MP IIII., azaz a rövidítést feloldva: ab Aquinco milia passuum IV., vagyis Aquincumtól négy mérföldre. Vagy pl. AB AQ MP XXIII = ab Aquinco milia passuum XXIII, vagyis Aquincumtól [26] huszonhárom mérföldre. (Egy római mérföld egyenlő ezer dupla lépéssel, ami kb. másfél km-nek felel meg.)16

[9. Pannonia térképe a Magyarország területén feltárt jelentősebb római kori vízvezeték-maradványok helyével]A közterületeket, a magánbirtokokat, a császári birtokokat, a hadsereg területét, a városi territoriumokat határmezsgyével választották el egymástól. A távolságokat egy-egy nagyobb várostól mérték, s a főútvonal mentén álló mérföldköveken a két távolság közti szakasz hosszát jelölték meg. Két város területének határánál rendszerint kis útszéli szentélyt is emeltek.

A centurizáció értelme egyébként roppant sokrétű volt: a föld minőségét is meghatározta s beosztotta elsőrendű, másodrendű – arvum primum, arvum secundum – stb. kategóriákba a földeket. A centuriáció a területfelhasználás szempontjából is alapul szolgált, mérték- és értékrendszere szerint döntötték el, hogy melyek a megművelésre alkalmas területek; mi módon kell a földosztásokat végrehajtani, hol felelnek meg a viszonyok a városok, vagy egyéb lakóhelyek telepítésére.

A Iulius–Claudius dinasztia idejében az új tartomány déli és nyugati sávjában – vagyis a Száva mentén és a Borostyánkő útvonalon – indult meg az urbanizáció folyamata. E két útvonal mentén három légiós tábor és több kis katonai egység biztosította a városi élet kialakulásához nélkülözhetetlen előfeltételeket és nyugalmat. Ezen a területen összpontosult a katonaság pénze és az új telepítések nyomán alakultak ki a piachelyek, a frissen elfoglalt területekre beáramló áruk részére. A katonai táboroktól függetlenül ezért újfajta településnek számítottak az I. század folyamán kialakult kereskedővárosok, így pl. Enzona (ma Ljubjana), Savaria (ma Szombathely), Scarbantia (ma Sopron), Poetovio (ma Ptuj). (9. ábra)

A telepített város, colonia,17 elvben Róma testéből kiszakított lakóterület, amely előre elkészített várostervek szerint épült. A földmérnökök kimérték a város területét, kitűzték a két egymást derékszögben metsző főutcát, ezek kereszteződésénél a forum helyét, valamint a két főtengellyel párhuzamos keresztutcák irányát. A városfal vonalának a helyét a városavatáskor, ősi hagyományokat követve, ünnepélyes keretek között fehér ökrökkel szántották körül. Erre az alkalomra rendszerint Rómából valamilyen magasrangú funkcionárius érkezett, aki a császár nevében vette birtokba az új colonia területét.

Az urbanizáció az újonnan meghódított területen lépésről lépésre haladt előre, s végül egész Pannoniát a városok territoriumai hálózták be. Pannoniában átlagosan 50-60 km „átmérőjű” territoriummal rendelkezett egy-egy város a II. század végére.18

Az Imperium Romanum szervezete az autonom városok szövedékéből állt; vagyis azoknak a városoknak a kapcsolatából, amelyek saját területüket önállóan igazgatták. A provincia egészséges fejlődése érdekében a szomszédos, sőt a távoli városok együttműködésére is szükség volt. Amint egy város kikerült a forgalomból, vagy valamilyen gazdasági válság miatt nem tudott részt venni ebben az összjátékban, máris hanyatlani kezdett. A városok közti állandó kapcsolatot a hivatalos szervek is [27] elősegítették: az államvezetés, a helytartók révén szavatolta a közigazgatás egységét az egész Imperium területén. A pannoniai városok gazdasági irányításának a szálai ugyancsak egyetlen hivatalhoz futottak be. A provincia városai pedig a concilium provinciae, a tartománygyűlés révén tartották egymással a kapcsolatot.

Amikor a pannoniai városok életszínvonala – a gazdasági és a társadalmi fejlődés bizonyos fokán – elérte az itáliai kisvárosokét, lakosai mind igényesebbek lettek és sürgették a folyóvíz bevezetését, a főbb utcák csatornázását. A közművesítés azonban nemcsak építkezést jelentett. A komplex feladat ugyanis nem fejeződhetett be az építkezés speciális műszaki problémáinak megoldásával. Egyúttal olyan mérvű beruházást kívánt, amelyhez a városi tanács vagyona volt a biztosíték. A száz elöljáró fejenként vállalt személyes garanciát az építkezés befejezéséig. Amennyiben a közteherviseléshez szükséges adók nem folytak be, a hiányt arányosan pótolták a városi tanácstagok. A közműhálózat üzemeltetése érdekében különböző szakemberre és iparosra volt szükség: ácsokra, kőművesekre, kőfaragókra, téglavetőkre, fazekasokra, bronzművesekre, ólomöntőkre a hálózat karbantartásához.

Külön csoport végezte a vezetékek tisztítását vízügyi szakemberek mérték a fogyasztást és szedték be a vízdíjat a háztartásokban. Mindebből következik, hogy a pannoniai városi lakosság jelentős hányada a közművek karbantartásához kapcsolódó munkákból élt, s az üzemeltetésből hasznot húzott. A terhek elsősorban a város vezetőségére hárultak.

Közművesítésre tehát csak olyan feltételek mellett kerülhetett sor, ha a város a megfelelő anyagi bázissal, kellő szakképzett iparossal és jól szervezett hivatalokkal rendelkezett ahhoz, hogy e nélkülözhetetlen műszaki létesítményeket fenn is tudja tartani.[28]

IV. A közművek létesítése

„Egy városom van és egy hazám. Antoninusként Róma-városi vagyok, emberként a Világbirodalom polgára.” (Marcus Aurelius Antoninus: Meditationes VI, 32.)

A II. században, pontosabban 172-ben, pannoniai táborozásakor írta az idézett gondolatokat a világtörténelem egyik nagy uralkodója, Marcus Aurelius. A „filozófus” császár vallomása tömören fejezi ki kora öntudatos polgárának világszemléletét: elsősorban városának, tágabb értelemben a Római Birodalomnak a polgára. E meggyőződés folytán minden szabad születésű városi lakosban kifejlődött – a jó irányban ható, vagy a helytelenül értelmezett lokálpatriotizmus. Jó irányban, ha a város fejlesztése érdekében használta fel képességeit és vagyonát, de helytelen vágányra tévedt az erőkifejtése, amikor városa vezetőjeként a közösség pénzét a szomszédos városokkal való esztelen versengésre tékozolta. A kisvárosok nagyszabású építkezéseit rendszerint ilyen cél fűtötte: külsőségekben igyekeztek egymást felülmúlni. A látványos eredmény érdekében, a hirtelen felvirágzó városok messze erejükön felül költöttek építkezésekre, feleslegesen adtak ki pénzt a könnyelműen beindított tervekre. Az ilyen jellegű törekvésekről a leghitelesebb adatok éppen a II. század legelejéről származnak. Ifjabb Plinius, Bithynia provincia helytartója Traianus császárt hivatalosan újra meg újra tájékoztatta az általa tapasztalt ijesztő gondokról, a meghökkentő helyzetről: „Uram, ... a nicodemiaiak hárommillió háromszáztizennyolcezer sestertiust fordítottak vízvezeték-építésre, ami máig befejezetlen, félbemaradt, s köveit részben elhordták. Egy másik vezetékre kétszázezret folyósítottak. Azonban az is félbeszakadt, úgy hogy újabb beruházásra van szükség, hogy vizük legyen, pedig már annyi pénzt eltékozoltak...” (ifj. Plinius, Epistolae X. 37.)

A császár válasza: „Gondoskodni kell, hogy bevezessék a vizet Nicodemia városába. De, istenemre, ugyanolyan alaposan vizsgáld ki azt is, hogy kinek a hibájából vesztegettek el annyi pénzt a mai napig a nicodemiaiak. Nehogy egymással összejátszva, hol belekezdjenek egy vízvezetéképítésbe, hol abbahagyják. Amit kiderítettél tehát, hozd tudomásomra!” (Uo. X. 38.)

A helytartó levele: „a nicaeaiak ... hozzákezdtek a leégett gymnasium helyreállításához, ... s már jócskán költöttek is rá. Attól tartok, nem valami hasznosan, mert az építkezés tervszerűtlen és rendetlen. Azonkívül az építész (igaz, vetélytársa annak, aki megkezdte a munkát) hangoztatja, hogy a falak, bár huszonkét láb vastagok, nem fogják elbírni a megterhelést ... „ (Uo. X. 39.) „A claudiopolisiaiak is építkeznek, azaz inkább ásnak egy hatalmas fürdőt egy mélyen fekvő helyen, ráadásul hegy lábánál, és azt a pénzt fordítják erre, amit engedélyeddel az utólag választott tanácstagok a beiktatásukért már kifizettek, vagy felszólításomra majd ezután adnak át. Azonban félek, hogy egyrészt a közpénzeket, másrészt ami minden pénznél becsesebb a te ajándékodat helytelenül használják fel. Ezért kénytelen vagyok kérni téged, nemcsak a fürdő, hanem e miatt a színház miatt is, [29] hogy küldj egy építészt, az döntse el, vajon – miután ekkora költséget fektettek bele – mi hasznosabb; valami módon úgy befejezni az építkezést, ahogyan elkezdték, vagy a javítanivalókat helyrehozni, a módosítanivalókat módosítani. Nehogy, miközben meg akarjuk menteni amit ráfordítottunk, rosszul használjuk fel, amit még bele kell fektetnünk.” (Uo. X. 39.)

A császár válasza: „Hogy mi történjék a Nicaeaban elkezdett építkezéssel azt a helyszínen te döntsd el... be kell érniük akkorával, ami lélekszámuknak megfelel”. (Uo. X. 40.)

Ifjabb Plinius és Traianus császár levélváltásából kitűnik, hogy a vízvezeték, a csatornázás és a fürdők építtetése egy-egy provinciális város legfontosabb költségvetési tételét jelentették. A nagyszabású építkezésekhez pénz kellett, s a terhek vállalásában a városi tanács tagjai derekasan kivették részüket. Az éveken át húzódó munkák sokszor meghaladták a közösség anyagi lehetőségeit, az építkezések abbamaradtak, a pénzveszteségek súlyosan nehezedtek a városra. Ez volt az oka annak, hogy a feladat vállalása előtt, a beruházáshoz magától a császártól kellett engedélyt kérnie a provincia helytartójának.

A II. században még nem gondoltak új adók kivetésére ha megrendült a költségvetés egyensúlya, ez csak később, a III. században fellépő gazdasági krízistől kezdve vált általánossá. Az urbanizáció virágkorában a gazdag emberek önkéntes tehervállalása segített, ha a városok bajba kerültek. A vagyonos osztálytól elvárták ezt az áldozatkészséget, sőt a II. században kötelezőnek érezték, ha nem is volt rá törvény, vagy rendelet. A vezetőállásokért, a címekért, a rangokért fizetni kellett: ezt nevezték a summa honoraria, vagy a munera önkéntes vállalásának.20

Fentieket figyelembe véve, Pannonia gazdasági helyzetének színvonalát mi sem jellemzi jobban, mint az az adat, miszerint egyetlen város vízvezetéke sem épült magánosok adakozásából. Az ilyen nagy beruházásokra csak közpénzből, esetleg császári támogatással futotta. A legvagyonosabb magánember csak egy-egy részfeladat kifizetését tudta teljesíteni. Ilyenről tájékoztat többek között egy Bátmonostorból (valószínűleg idehurcolt) való feliratos kőemlék, amelynek szövege szerint az egyik aquincumi városi tanácstag, aki a tartományi főpapi tisztséget is viselte, saját költségén vízvezetéket építtetett és bevezettette a vizet a tartománygyűlés színhelyén álló nagytemplom oltárához.21 Fitz Jenő kutatásai szerint Gorsiumban (Székesfehérvár mellett) állott Pannonia Inferior provincia oltára, ezért évente itt tartották a tartomány városainak közgyűlését. Gorsiumban a legutóbbi években az ásatások nyomán előkerült a szóban forgó gyűlésterem, az oltár, sőt a csőrendszer is a víz bevezetésére. Az építési feliratot valószínűleg másodlagosan, építési anyagként használták fel Dunaszekcső szomszédságában.

A BERUHÁZÁS

A városi tanácsban a pénzügyek élén a quaestor állt. A város vagyona és jövedelme részben a bérbe adott szántóföldekből, erdőkből, rétekből került ki, részben különféle forrásokból tevődött össze, mint pl. meghatározott célú alapítványokból, bírságokból, házbérből, halászati engedélyekből, vám- és kikötőpénzből stb. Az ilyen tételek között szerepelt a vízvezetékek használati díja is.

Minden városi tanács ötéves gazdasági tervidőszakot dolgozott ki, ezt nevezték lustrumnak. A lustrum idejére megszabták a költségvetést, bérbe adták a város földjeit és kiadták az építkezéseket. Majd széles körben megvitatták a javaslatot. A lustrum elé két tanácstag terjesztette a gazdasági tervet. Ezek a duoviri quinquennales a városi tanácsban a legfontosabb tisztséget töltötték be az évenként választott két polgármester

mellett, amire az albumban bejegyzett névsoruk is utal. A listán ugyanis előkelőségi sorrendben – Róma-városi példára – a rang szerint részt vevő tanácstagok ülésrendjük szerint szerepeltek. A sorban utánuk következtek, akiknek a városi tanács a [30] quinquennalis „címét és jellegét” adományozta valamilyen kitüntetésként. Az egyik feliratból, név szerint Marcus Ulpius Quadratusról megtudjuk, hogy e tisztségében a II. század közepén egy fürdő felavatási ünnepségén elnökölt Aquincumban, Alsó-Pannonia fővárosában.22

[10. Marcus Foviacius Verus decurio oltárkövének a felirata Aquincumból]

Két másik aquincumi quinquennalis esetében az apa után fia is viselte ezt a tisztséget – amiről egy-egy oltárkőre vésett felirat tudósít. E két szerény, csupán néhány soros emlékből érdekes történelmi értékű következtetések bogozhatók ki.

Az egyik felirat ugyanis az aquincumi polgárvárostól északra, a mai római fürdői Erdei strandon került elő (a XIII. számú forrás feltárásakor). A kőemlék még eredeti helyén állt a római kori terracotta forrásfoglalat mellett, a szentélyként kialakított kútház kőlapokkal burkolt padlóján. A lecsorbult, repedezett kőemlék szövege csak nehezen betűzhető ki, bár a kilencsoros feliratot szabályosan, gondosan vésték. A rövidítésekkel fogalmazott felirat a következőképpen oldható fel: AESCVLAPIO /ET HYGIAE/ M FOVIACIUS /VERUS IVN/ DEC KAN DEC /M AQII VIR/ QQ/FLAMINICIUS/ VSLM; vagyis az oltárt Aesculapiusnak és Hygieianak Marcus Foviacius Verus iunior állította, aki egymás után töltötte be a városi hivatali ranglétra különböző fokait: decurio kanabarum, vagyis a katonaváros elöljárója, majd decurio municipii Aquinci, vagyis a polgárvárosi tanács tagja, ezután duumvir quinquennalis, illetve az ötéves tervidőszak polgármestere és flaminicius, vagyis valamilyen vallásos közösség tiszteletbeli főpapja volt.23

M. Foviacius Verus iunior feliratából kitűnik, hogy az emlék állítója előbb a canabaenak, majd a municipiumnak volt az elöljárója. Ebben az összefüggésben elsősorban az tisztázandó, hogy milyen időpontra tehető közéleti pályafutásának ez a két fontos állomása.

A feliratot Aquincum municipium időszakában helyezték el az aquaeductus végpontjánál, tehát valamikor 124 és 194 között. E hetven évig tartó korszakon belül pontosabb dátumhoz az oltárállító neve segít hozzá. A Marcus Foviacius Verus [31] név az uralkodóházhoz való hűséges ragaszkodást hangsúlyozza, tehát olyan családra utal, amely a polgárjogot a század második felében szerezhette Marcus Aurelius császártól (167–180 között).

Szerencsés véletlennek tekinthető, hogy e ritka név már egy korábban előkerült aquincumi feliraton is előfordul. Ez szintén oltárkő, amelyet a mai Császár fürdő forrásai mellett helyeztetett el Marcus Foviacius Verus, balneum, vagyis kisebb közfürdő építése alkalmával s azt a gyógyforrásokat megszemélyesítő nimfáknak ajánlotta. Ez a Foviacius Aquincum decuriója s duumvir quinquennalisa volt, mint később a fia is. Neve mellé a legmagasabb tisztséget is felvésték: az avatás idején sacerdotalis, vagyis a tartományi kultusz főpapja volt, feljutott tehát a provinciális társadalmi ranglétra legfelsőbb fokára.

Az ifjabb Foviacius fogadalma teljesítésekor csupán flaminicius-ként szerepelt, egyelőre ismeretlen kultusz főpapjaként – ami talán Aesculapius és Hygieia köréhez kapcsolódott , e feltevésen túl biztosabb a funkciójáról nem mondható.

Az apa és a fia két különböző forráscsoportnál helyezte el hivatalból, városi tanácsosként emlékét. A mai Császár fürdő területe a légió territoriumához számított, s ez a jogi helyzet valószínűvé teszi, hogy az idősebb Foviacius a katonavárosnak volt az elöljárója, s ebbeli funkciójában irányította az ottani fürdő építkezéseinek munkáit. Érdekes, hogy a család tagjai, két generáción át, fontos vezető szerepet vittek Aquincum középítkezéseiben.

Ha számításba vesszük, hogy az apa Marcus Aurelius uralkodásának az idején kapta nevét,24 s fia már egy következő generáció tagjaként teljesítette az aquaeductus építkezésével kapcsolatos fogadalmát, a kő elhelyezésének időpontja a markomann-quad-szarmata háborúkat követő restauráció időszakára esik. Ifjabb Foviacius éppen abban az időben nyerhette el a quincuennalis tisztségét, amikor az aquincumi municipium és canabae közművesítése folyt. Az aquaeductus rendszerébe tartozó egyik kútházban állott Aesculapius és Hygieia istenpárnak szóló oltára, s ez arra mutat, hogy a városi élet szempontjából annyira fontos vízvezeték építkezésével különösen komoly érdemei voltak. Feltehető, hogy pedanus-ként már egész fiatalon beletanult a városi ügyintézésbe, hiszen ebben az időben az volt a szokás, hogy egy-egy befolyásosabb tanácstag fiát még serdülő korban előjegyezték az ordo-ba. Ezáltal részt vehettek a közügyek előkészítő ülésein, s így néhány év alatt megismerkedtek a város legfontosabb problémáival, terveivel és a feladatok megoldásával: betekintettek a városi ügyintézésbe.

A két feliratos emlék szövegéből és lelőhelyéből arra lehet következtetni, hogy a vízvezeték létesítése az aquincumi települések közös ügye volt. Feltehető, hogy az építkezéshez szükséges pénzt a polgári és a katonaváros együttesen folyósította, s a munkák kivitelezésében is arányosan vették ki részüket. Az építőanyagot, pl. az előre méretre szabott kőcsatorna-tagokat, a terracotta foglalatokat, a csatornafedő téglákat stb. a légió egyik üzemében, a katonavárosban gyártották.

Minden városnak volt tartalékolt készpénze. Aquileiaban (Olaszország, Velence és Trieszt között) ebből a keretből pl. új várostervet rendeltek meg a III. század elején. A városi vízvezetékek terveit országszerte ilyen közpénzekből fedezték. Előfordult az is, hogy az uralkodó a „magán”-pénztárából, a fiscusból, megajánlotta a vízvezeték létesítését, de magánszemély legfeljebb egy-egy rövidebb szakasz anyagi terhét vállalta. Ezek minden esetben a főágról leágazó bekötések voltak közfürdőbe, templomba vagy teret díszítő szökőkútba. Kisebb városokban, ahol a tanácstagok szerényebb vagyonnal rendelkeztek, öt-hat elöljáró közös vállalkozásában került sor ilyen közcélú bekötés kiépítésére amint erről a feliratok tanúskodnak. [32]

A LÉTESÍTMÉNYEK ENGEDÉLYEZTETÉSE

A víz állami tulajdonban volt! A köztársaságkori Rómában – amint már említettük – épített vezetéken folyó vizet csak közcélra lehetett felhasználni. Közvetlenül a császárkort megelőző években, i. e. 33-ban létesült az első vízügyi hivatal Rómában, ahol kidolgozták és megszervezték a magánháztartások vízellátását. A hatalmas méretű műszaki vállalkozásnak a jogi oldala is felbecsülhetetlen jelentőségű, mind a köz-, mind a magántulajdont érintő kérdések rendezése érdekében. Számtalan új törvényt kellett hozni, amelyek megfogalmazása, beiktatása nem mehetett egyik napról a másikra.

Megkíséreljük néhány példával felvillantani a városok magáncélú közművesítéséből adódó leggyakoribb problémákat.

Első helyen szerepelt a kisajátítások kérdése. A földtulajdonosok szempontjából ugyanis nem volt érdektelen, ha parcellájuk váratlanul a vízvezeték közvetlen szomszédságába került. A vízügyi törvények előírták, hogy a vezeték közvetlen környékét szabadon kellett hagyni egy bizonyos, megadott sávban. Ez a földsáv állami területté vált, földművelésre, beépítésre nem használhatták. A vízellátás a fővezeték közelében volt a legzavartalanabb: a távolság nagyságának arányában fokozottan megnőtt a hibák lehetősége. Szárazság vagy mértéktelen vízfogyasztás idején a távolabbi épületekbe már nem jutott folyóvíz, ezért mindenki a vezeték közelében akart területet, s itt a telkek ára aránytalanul megugrott, s a tisztességtelen vállalkozások, a spekulációk beláthatatlan útvesztőjéhez vezetett. Papírforma szerint az aquaeductus közelében levő telkek is örökletesek voltak, s – amint az ide vonatkozó jogszabályok mutatják –, lehetőleg családi konzorciumok alakultak a helyfoglalás érdekében. A nyerészkedéshez egy további lehetőség is nyílt: a vízelosztó hely közelében levő telektulajdonos megrongálta a vezetéket, s így a távolabbi háztartások nem kaptak vizet. Amennyiben a javítás késlekedett, vagy a hibaelhárítás nehézségbe ütközött, a vízhiány hosszú ideig eltartott. A törvény maximálisan 30 napnyi türelmi időt engedélyezett a vezetékek javításához, ezután már megbírságolták a hanyag vagy ügyeskedő fogyasztót. A büntetés ellenére, elhúzódtak a javítások, ezért érdemesebb volt „feketén” vízdíjat fizetni a folyóvíz szempontjából előnyösebb helyzetben levő háztulajdonosnak, mintsem bevárni az ellene indított per végét. A visszaélések gyakorisága bizonyítja, hogy ez a fajta kihágás, ügyeskedés nagyon jól jövedelmezhetett, mert – amint azt az ismételten megújított törvények jelzik – az ilyen jellegű törvényszegés ellen még a halálbüntetés sem segített.

Az egyéni vagyonból tett felajánlások esetében az építkezéshez tanácsi engedély kellett. Ezt a végzést többnyire feltüntették a kőbe vésett építési emléken, s ilyenkor négy D betű olvasható a szöveg alján. E rövidítés feloldása: D(onum) D(edit) (in ordine) D(ecurionum) D(ecreto), vagyis az adományhoz – a szabályok szerint – a városi tanács írásban járult hozzá.

...

A TERVEZÉS

A pannoniai vízvezetékek forrásfoglalása, a vezeték tervezése, műszaki megoldása és magának az aquaeductusnak a felépítése olyan magas szintű szaktudást igényelt, ami bizonyára meghaladta a helyi építészek képességeit. Az egykori leírásokból több ízben is kiderül, hogy a kellő szakértelem híján mekkora bajok keletkeztek egy–egy provinciális város vízvezetékének hibás konstrukciója miatt. Olvasunk arról, hogy az aquaeductus fala bedőlt, a munkák félbemaradtak, az építőanyagot elhordták. Ennek illusztrálására idézünk néhány példát az ifjabb Plinius Traianus császárnak írott jelentéseiből: [Ifj. Plinius (10, 17)] ... „Fontold meg Uram, nem tartanád-e szükségesnek, hogy ideküldj egy építészt. Úgy látszik, ha becsületes számvetést csinálnánk, jelentős összegeket lehetne visszatéríttetni az építési vállalkozókkal ... „

A császár válasza (X. 18): „... építészem még a római és környékbeli építkezésekhez is alig van.”, „te is találsz, csak érdeklődj körültekintően.”

„Mindenekelőtt az szükséges, hogy küldj egy vízügyi szakértőt vagy építészt.” (Ifj. Plinius, Epistolae, X. 37.)

A császár válasza (X. 40) „... Csak nem gondolod, hogy egyszerűbb Rómából küldeni, amikor hozzánk is Görögországból szoktak jönni.”

Ifj. Plinius a bithyniai építkezésekkel kapcsolatban (X. 61) „... ezt és a többi dolgot sokkal nagyobb hozzáértéssel megvizsgálja és tisztázza majd a vízszintező, akit feltétlenül el kell küldened Uram, ahogy megígérted ... „ „Én közben javaslatodra írtam Calpurnius Macernek, ennek a kiváló férfiúnak, hogy küldje el a lehető legmegfelelőbb vízszintezőt.”

A helytartó másik levele: „Uram, a sinopeiaknak kevés az ivóvizük, de tizenhat mérföldről bizonyára jót és bőségesen tudnánk bevezetni. ... Gondoskodom róla, hogy a pénz összegyűjtésében ne legyen fennakadás, ha te, Uram engedélyezed ezt az építkezést a sokat szomjazó colonia egészsége és csinosítása érdekében.” (Uo. X. 90.)

A császár válasza: „... Azt hiszem ... nem lehet kétség afelől, hogy a vizet be kell vezetni Sinope coloniába, ha ezt saját erejükből meg tudják valósítani, mert nagy előnyére válik a hely egészségének és lakhatóságának ... „ (Uo. X. 91.)

Bizonyára Pannoniában sem volt ugyanebben az időben több szakember a városok nagyszabású középítkezéseinél, s a távoli provinciákból lehetőleg tapasztalt építészeket szerződtettek. Caius Valerius Deccianus mensor neve sírfeliraton maradt fenn. A síremlék az aquincumi katonaváros temetőjéből való, a légió állományához tartozó műszaki szakember feltehetően dalmát származású volt, de már itt a Duna mentén élt több mint két évtizede. Aurelius Donatius mensor emlékét egy oltárkő szövege örökítette meg, amelyre nevét több társáéval együtt vésték fel. Sajnos a legfontosabbat, magát az elkészült építményt nem nevezték meg a feliraton. A munkálatokat támogató istenség a legfelségesebb Jupiter személye, utal arra, hogy valamilyen hivatalos közmunkára vonatkozhat az oltárállítással ünnepélyesebbé tett alkalom.

A két Pannonia építkezéseinek jellegét a Duna-parton állomásozó négy légió állandó jelenléte szabta meg. A közművek többségét készen kapott tervek alkalmazásaként császári parancsra, határidőre kellett elkészíteni. A munkák nem húzódhattak el olyan mértékig, mint a polgárvárosokban. Másrészt a hadmérnökök és a műszaki alakulatok szükség szerint a polgári építkezésbe is besegítettek. A hadtestparancsnoksághoz szakképzett műszaki alakulatok és mérnökök is tartoztak. Példa van arra – többek között Mauretania provinciából –, hogy amikor az egyik polgárvárosban a tengerparti Saldaeban (ma Algériában Bejaia) föld alatti vezetéket ástak, mert egy távoli forrásból akarták a vizet a coloniába juttatni, a két irányból egymással szembe haladó alagút ásásával egymás fölött elmentek: az irányt rosszul tűzték ki. Építési felirat szövege szerint ekkor (152-ben) Varius Clemens helytartó a Lambaesisban állomásozó légió szakemberét, Nonius Datus libratort (vízmérnököt) rendelte ki a helyszínre; aki helyesbítette a kitűzést és befejezte az építkezést.

Talán a kitartást igénylő terepmunkával magyarázható, hogy a Türelem, az Erény és a

Remény nemtői segítették a vízmérnököket. Ezt onnan tudjuk, hogy egy másik észak-afrikai vízmérnöknek a feliratát háromalakos relieffel díszítették, és a három portré a hozzájuk tartozó megnevezés szerint Patientia, Virtus, Spes! Ezekkel a ritka képességekkel kellett tehát a vízvezetékek építőinek, tervezőjének és művezetőjének rendelkeznie.

Pannoniai feliratokon néhány esetben a foglalkozásként mensor szerepel: földmérnököt, vagy útépítést irányító szakembert neveztek így meg. A provincia területének kataszteri felmérését, a városok, az utcák irányát mérnökök tűzték ki, hidakat terveztek, erődítési munkákat irányítottak stb. Aquincum északi határában, a Római fürdői Erdei strandon előkerült egy oltárkő a következő felirattal: SILVAN (o) SILVES (tris) ULP (ius) NUNDINUS DISCE(n)S REGULA (torum) V(otum) S(olvit) L(ibens) M(erito), vagyis az oltárt Silvanus istenségnek a vízügyi alakulat főmérnöke állította, mert az isten teljesítette a fogadalomtevő kérését.

Az Aquincumban folyó műszaki munkák értékelése szempontjából az állító neve és foglalkozása miatt igen fontos ez a felirat. A diacentes mensores, discens architectum stb. kifejezések más provinciális feliratok tanúsága szerint valamilyen speciális feladatra kiképzett mérnök megjelölései. Olvasunk discens libratorumról, ami vízszintező szakmérnök (vízmérnök) fogalmával egyezhet. Előfordul a groma-ból képzett gromata meghatározás is. Ilyen szakember volt az aquincumi discens regulatorum, vagyis a regulaval (szögmérővel) dolgozó alakulat irányítója.

A feladatkör jelentőségét és a szaktudás értékelését az illusztrálja a legjobban, hogy a discentes magas katonai fokozatot viseltek, és ideiglenes megbízatásuk idején abban a provinciában, ahol az építkezés folyt, a helytartó hivatalához voltak beosztva. Rangjukra és kiemelt helyzetükre immunes voltuk világít rá, vagyis a közmunkák alóli felmentést és egyéb kiváltságokat élveztek, dupla vagy a megbízatásuk nagyságának arányában tripla zsoldot kaptak. Némileg ellentmond ennek Caius Cornelius Felix pannoniai felirata az I. század végéről, amelyet az egykori praefectus legionis részére keres et immunes et discentes állítottak, ahol külön hangsúlyozzák a két kategóriába számító szakemberek közötti különbséget. Ez nem jelenti azonban, hogy a beosztásuk pusztán katonai jellegű volt, mert példák bizonyítják, hogy a monumentális polgári középítkezéseknél is igénybe vették a szaktudásukat. Ulpius Nundinus különleges szakismerettel rendelkező mérnök volt, aki az aquincumi vízvezeték építkezéseit irányította, s a nagyszabású munkák sikeres befejeztével teljesítette fogadalmát.

Egy korábban előkerült kőemléktöredéken, amelyet a Hajógyár-sziget mellett, a Dunából sodort partra a víz, „Nundinus beneficiarius consularis” szövegrész maradt meg. A beneficiariusok szintén valamely speciális feladat irányításával voltak megbízva. Tevékenységük, megbízatásuk a közigazgatás különböző ágaira kiterjedhetett, pl. a fontosabb műszaki létesítmények ellenőrzésére. Ők is közvetlenül a helytartóhoz voltak beosztva, rendszerint az úthálózat fontos csomópontjainál állomásoztak és külön e célra kiképzett saját személyzetükkel dolgoztak. Tiburban (ma Tivoli, Róma mellett) pl. egy beneficiarius irányította a vízvezeték építkezéseit. Elképzelhető, hogy a töredékes aquincumi felirat ugyancsak Ulpius Nundinustól származik, aki később magasabb rangot viselt.

Amint az idézett példákból, egykori feliratok szövegéből, vagy ifj. Plinius helytartó írásba

foglalt gondjaiból kitűnik, a vízvezeték-építés alapja a megfelelő, hibátlan tervrajz volt.

Sextus Iulius Frontinus 98-ban írt könyvében vízvezetékterveket is ismertet, olyat is, amit ő maga csináltatott. Eredeti kifejezését használva, ezek a formas ductuum több évszázados hidraulikai gyakorlat alapján készültek. Néhány korabeli ábrázolás fenn is maradt közülük. A legismertebb a Róma város térképén megőrzött részlet. A Forumon ugyanis márványtábla állott, amelyen az Urbs részletes utcahálózatát, fontosabb épületeit, vízvezetékét Septimius Severus császár idejében ábrázolták. A háztömbök között kígyózó vezeték mellett AQVEDVCTIVM felirat látszik!

Egy sokkal későbbi, a IV. századból fennmaradt világtérképen – amit ma Tabula Peutingeriana névvel jelölnek a XVII. századi kommentátora alapján – két városnak, az Orontes melletti Antiochianak és a görögországi Daphnaenak is megrajzolták a vízvezetékét.

A pontos de komplikált tervek készítéséhez fejlett mérőeszközökre és műszerekre volt szükség. Vitruvius már az i. e. I. század végén részletesen ismertette a görögök által használt tachimetert, amely távolságot és szintet is mért.

Pannoniában is fennmaradt néhány egyszerűbb, felmérési munkákhoz szükséges eszköz. E műszaki vonatkozású „leletek” közé tartozik a függőón, a körző, a vonalzó, a vízszintmérő, a szögmérő.

Ritkaságnak számít azonban egy aquincumi leletegyüttes, amelyhez mérnöki műszerasztal alkatrészei tartoznak. Magának a fából készült rajzasztalnak a táblája már szétporlottt, de a fém alkatrészek csaknem kétezer éven át megmaradtak, s ma az aquincumi kiállításon láthatók. A leletek arról tanúskodnak, hogy a fatábla négy sarkára derékszögű bronzpántokat szereltek, az asztal fémlába gömbcsuklós szerkezetű volt, s ennek a segítségével az asztal lapját a kívánt szögben rögzíthették; a kerethez szerelt függőón és a vízszintes irányban csúsztatható, ugyancsak bronzból készült derékszögű vonalzó, amely egyúttal szögmérő is volt (libella), egészítik ki az együttest. Az eszköz talpán a beosztások arra mutatnak, hogy irányzóvonalzó lehetett, vagyis tereptárgyak mérőasztallal való felvételénél segédeszközként használták. A mérnöki mérőasztalra vízvezetékkel kapcsolatos terepfelvételi munkáknál is szükség volt. Az igényesen kidolgozott munkaeszközt nagy becsben tarthatták, erre mutat ugyanis a derékszögű bronzvonalzót díszítő, szépen formált áttört borostyánlevél, vagyis hedera, amelyet egyúttal szabvány méretű ívek, sinus- és cosinus-görbék megrajzolásánál sablonként használtak. A szögmérő talpának a szegélye fogazott, egy-egy osztás 2,8 mm-es, tehát a láb legkisebb osztatát, a hosszmérték egységét jelezte. A súlyos bronzeszköz talpán poncolt szöveg látható, amelynek az elmosódott betűi alapján ma már csak találgatásként következtethetünk a szögmérő-vonalzó használójának a nevére.

A KIVITELEZÉS

A Római Birodalom tartományaiból ismert példák azt mutatják, hogy néha egymással szomszédos városok esetében egészen kitűnően kivitelezett építmények és hibás konstrukciók is készültek, aszerint, hogy ki irányította a műszaki munkákat és ki tartotta kézben a szervezést.

A Magyarország területén kialakult római városok közül a legfejlettebb vízhálózattal kétségkívül Aquincum rendelkezett. Két magasvezetéke volt, egy észak-déli irányú és egy kelet nyugati. Az első mintegy 5 km hosszú aquaeductus a számítások szerint 1-2 %-os eséssel szállította a vizet a vezeték mellé épített elosztótartályokba (2,5 km-es szakaszokon kb. 500 pillér felmérését végezték el 1923-ban). Az Erdei Strand területéről kiinduló aquaeductus boltíveken nyugvó magasvezeték volt pilléreken falazott csatornában folyt a víz. Az aquaeductus a polgárvárosból dél felé tovább vezetett a táborváros északi negyedén át a táborba.

A canabae nyugati lakónegyedét is átszelte egy azonos építésű felsővezeték, amely a budai dombok felől érkezett a táborba. A katonavárost ugyanekkor több különböző megoldású föld alatti vízvezeték is táplálta: kőfalba ágyazott egy vagy két agyagcsővel, téglával bélelt öntött habarcs vezetékkel, kőfal tetejére fektetett csővel egymásba csúsztatott kúpcserepekből összeszerelt csővel stb., különböző műszaki megoldással létesültek.

A vízvezeték, szerkezetét tekintve háromféle lehetett:

a) subterraneus rivus – föld alatti vezeték, b) supra terram substructio – felszíni építmény, c) opus arcuatum – boltíves falazat.

Mindegyik fajta építménynél háromféle vezetéket alkalmazhattak, s Virtuvius (VIII. 6. 1.) mindegyik technikai megoldáshoz javaslatot is fűz. A háromféle vezeték:

1. rives per canales structiles – falazott kőcsatornák, 2. fistulis plumbeis – ólomcsövek, 3. tubulis fictilibus – terracotta, vagyis agyagcsövek.

Az ólomcső ebben az időben stamnum tertiarium, vagyis két rész ólom és egy rész ón ötvözetből készült és csepp alakúra forrasztották. Vitruvius egyébként mindegyik anyag alkalmazásánál ugyanígy részletezi a korabeli tapasztalatokat, az anyagminőséget és a megmunkálást illetően, s ezek a pontos adatok ma ipartörténeti szempontból felbecsülhetetlenül hasznosak. Részben a helyi eltérésekre figyelmeztetnek, másrészt segítségükkel azt is megtudjuk, hogy mennyit változott (fejlődött vagy hanyatlott) az ipari technika a római császárkor folyamán.

A római császárkor első évszázadaiban a technika rohamos fejlődésével az építőipar is lépést tartott. Minden korszaknak megvolt a maga speciális falazási módja, s ez független attól, hogy kővel építkeztek, vagy kőben szegény vidéken főleg fát vagy téglát használtak. Ezzel magyarázható, hogy a nagyjából egyidőben elkészült aquaeductusok korát meg lehet határozni csupán építési technikájuk alapján még abban az esetben is, ha azok a birodalom legtávolabbi provinciáiban állnak. Ez azért fontos, mert az összehasonlító vizsgálatokhoz az alapot a datálás teremti meg. Utána kerülhet sor a helyi sajátosságok, a technikai specialitások tanulmányozására, vagy éppen a törvényszerűségek megállapítására.

Némely vezetéknél megemelték a vízszintet. Az újabb építkezés tényére és idejére ugyancsak a kivitelezés módja figyelmeztet. Egykori írásos adat szerint pl. Sainte-ben

(Gallia Narbonensis egyik kisvárosában) egy új forrás bekötésekor vagyis a vízszint megemelésekor – rontották el az addig jól működő aquaeductust.

Könnyebb volt tehát és főleg ésszerűbbnek tűnt egy új vezeték építése, mint a régi átalakítása. Talán ez a tapasztalat okozta, hogy a korábbi, megszüntetett föld alatti vízvezeték falára építették rá a teljesen új, pilléreken nyugvó boltíves vezetéket. Így pl. Mogontiacum (Mainz) vagy Colonia Agrippinensis (Köln) esetében. A nyomvonaltól egy későbben épülő, új, nagyobb teljesítményű második vezeték esetében sem volt ajánlatos eltérni, hiszen az aquaeductust nem lehetett egyszerű csővezetéknek tekinteni: a vízkivételi helyekhez (forrásfoglalás, ciszterna stb.) adottságokként kellett alkalmazkodni, ezeken kívül a bekötő mellékágak helyéhez, vagy a már korábban, az első vezeték alkalmával nagy költséggel megépített tisztítóberendezések helyéhez és a vízelosztást szolgáló medencék, elágaztatások, túlfolyók helyéhez is.

Valószínűleg a fenti okokkal és az időközben szerzett tapasztalatokkal magyarázható az a szabályosság, amelyet éppen a pannoniai aquaeductusok vizsgálatánál meg lehetett figyelni. Kezdetben még alakításokkal, toldásokkal igyekeztek bővíteni a hálózatot: Savaria föld alatti vízvezetékét és Aquincum boltíves felsővezetékét a II. század folyamán még átalakításokkal bővítették; a vízszintet magasabbra épített csatornafalakkal emelték meg. A III. és a IV. században ezzel szemben mind több, egymással párhuzamosan futó, egymás mellé fektetett, de egyidőben működő vízvezeték készült. Ezzel a módszerrel fejlesztették pl. Aquincumban a katonaváros vízellátás-hálózatát.

Amikor az első vízvezeték megépült valamelyik provinciális városban, az a rámai technikai civilizáció diadalát jelentette a meghódított területen. Több vezeték létrejötte már a város prosperitásának volt a tükörképe, hiszen a közművek építése, fenntartása, üzemeltetése, karbantartása óriási feladatot rótt a közösségre.

A vízvétel legegyszerűbb módja a forrásfoglalás volt. A források körüli dúcolás módjáról és a fakonstrukció szerkesztéséről, több egykori analógia tájékoztat. A legismertebb példa Róma közeléből, Tusculumból való, ahová a császári villa számára szállították azoknak a forrásoknak a vizét, amelyek ma a Villa d'Este vízeséseit, szökőkútjait: a világhírű vízijátékot működtetik.

A forrásfoglalást ebben az időben Pannoniában mindenütt a korszerű technikai eljárásoknak megfelelő módon végezték. Aquincumban források fölé kis kútházat emeltek fából, ezt kidúcolták négyszögben, s a forrás torkolatába csonkakúp alakú terracotta szerkezetet bocsátottak le. Ezt körül csömöszölték agyaggal, így a víz csak a foglalaton törhetett fel. A függőlegesen felszökő vizet még a kútházban kádacskába folyatták, majd ehhez csatlakozóan terrazzóval bélelt kőcsatornát illesztettek. Minden egyes kőcsatorna egy-egy forrástól levélerezetszerűen futott be a főágra, amely 1 m széles, téglalapokkal fedett, falazott kőcsatorna volt. Az utolsó csatlakozási pontnál víztoronyba hajtották fel a vizet, s innen már boltíves építményen futott a csatorna enyhe lejtéssel a város felé. Az aquincumi kúp alakú foglalat, a terracotta serpenyő és kádtöredékek, a faházikók és kőcsatornák együtt, ma egész sor azonos korú provinciális kútház szerkezetének magyarázatához nyújtanak adatokat.

Mindegyik forrásba más és más méretű foglalatot helyeztek, a csekélyebb hozamú

források mellett kisebb, a bővizű források mellett öblösebb edény töredékei kerültek elő. Tehát a fazekasműhelyben már eredetileg is méretre készültek a foglalatok. (A legkisebb forrást pl. négy téglával bélelték ki.) Az egyedi példányokat minden bizonnyal műszaki felmérések alapján készített rajzok, modellek szerint kivitelezték.

A készítő műhely meghatározása szempontjából hasznosítható a IX. forrás szájából előkerült kúp alakú foglalat nyakán és hasán látható díszítés, amely két sor vízszintes hornyolás között bevájt hullámvonalból áll. Feltűnő, hogy az ipari célra készült kerámiát díszítették, de feltűnő az is, hogy a dekoráció azonos azoknak a nagy méretű gabonatároló edényeknek a díszítésével, amelyek az aquincumi katonavárosban készültek. A szakirodalomban Kiscelli utcai fazekastelep néven számontartott kerámiaüzem nem sokkal a II. adiutrix legio áthelyezése után kezdett dolgozni. Az I. század végétől a IV. század végéig működtek a kemencéi a canabae délnyugati szegélyén. A fazekasműhelyben a legfinomabb díszedényeken, mécseseken kívül mindenfajta konyhaedény is készült, s itt gyártották a katonai építkezések számára a téglákat és épületelemeket is.

A terracotta szerkezetek korával egyeznek a kútházak tetőfedő tégláinak a bélyegei is. Mindegyiken a legio II. adiutrix bélyegzőjének rövidítése olvasható, a típusok a II. század második feléből származnak.

Az Erdei Strandon előkerült kerámiaegyüttes érdekes darabjai a kiöntőcsővel ellátott serpenyők. Eddig két darab került elő, méreteik nem azonosak, s a kiöntőcső átmérője is eltérő. Az egyik cső végén kialakított gyűrű mutatja, hogy a serpenyő cserépcsőhöz csatlakozhatott. Érdekes hasonlóságot figyelhetünk meg egy korábbi aquincumi lelettel, amelyet ma már csak rajzról ismerünk, s az aquaeductus mellett került elő a századforduló táján. Ez a serpenyő ólomból készült, ugyancsak kiöntővel, fedele nincs, a terracotta példányoknál jóval kisebb, s bizonyára ólomcsőhöz illeszkedhetett. A foglalatból feltörő víz elágaztatásánál beiktatott serpenyőket valószínűleg a saját anyagából készült fedővel zárták le. Ilyen szerkezeteket alkalmaztak Raetiában is terracottából. Erre a vízvezeték tisztítása miatt volt szükség, bizonyos távolságra ilyen nyitható csőtagokat iktattak be.

Az Erdei Strand forrásfoglalásakor felhasznált terracotta szerkezetek a legio fazekasműhelyében készültek, akárcsak a téglák, amelyekkel a csatornákat lefedték. A katonai üzem ipari célra is készített kerámiát, s vállalta a speciális feladatok kivitelezését, pl. a méretre szabott terracotta szerkezetek megformálását és kiégetését. A Dunántúlon előkerült emlékek alapján nemcsak Aquincumot, hanem a provincia nagyobb településeit is ellátta ez az üzem speciális kerámiafajtákkal.

A dúcoláshoz használt faanyag, cölöpök, deszkák tölgyfából származnak. A cölöpöket négyszögűre faragták, kihegyezett végük átlag 25-28 cm-es volt. A cölöpöket kívül deszkával kerítették, ezeket csak a végeken csapolták, a cölöpökhöz ácskapocscsal erősítették; több ízben az ácskapocs még a deszkákban volt. Kutak, kikötők, hidak facölöpei, deszkafalai, a bélésül használt hordódongák gyakran megőrződnek az iszapban.49 Az aquincumi forrásfoglalatok szerkesztésmódja azonos többek közt a xanteni kikötő dokkfalával, vagy pl. a Colonia Agrippinenses városkapujából kivezető Rajna–híd fakonstrukciójával. Ugyanezzel a módszerrel ácsolták a Róma környéki tavak partfalát, vagy az ostiai kikötő támfalát.

Az aquincumi, jó állapotban fennmaradt fakonstrukció bár ritka, de nem olyan egyedülálló régészeti lelet, mint az említett terracotta szerkezetek. Maguk az aquincumi ásatások is számos érdekes, fából ácsolt szerkezetet hoztak felszínre. A polgárváros fazekastelepéről pl. közismertek azok a négyzet alakú kútbélések, amelyeknek fakonstrukciója érintetlenül maradt meg. Ugyancsak innen való az a hordó, amely bélyegzője miatt vált közismertté a szakirodalomban. A polgár- és a katonavárosban is több ilyen kútbélésül felhasznált hordódongán találták ennek a bélyegzőnek a szövegét. Másodlagosan alkalmazott hordókat bontottak ki az albertfalvai telep néhány kútjából is. A canabae északnyugati részében a Szél utcában ácsszerszámból álló leletek együttese ismeretes, s néhány síremléken hasonló szerszámokat ábrázoltak. A szerkezetek és szerszámok együttesen rávilágítanak az egyik római kori iparág fejlett voltára.

A vizet szállító falazott kőcsatornák méretei ugyancsak változtak a vízhozam szerint. A csatlakozó tagokról az is megfigyelhető, hogy megadott modulrendszer szerint készültek: a csatorna szélessége, magassága és az egy kőből kifaragott csatornatag hosszának az aránya 1:3. Ez a rendszer a szerkesztés módjára is bizonyos fényt vet; a kőfaragók egy-egy méretfajtát „előre gyártott” elemként szállítottak valamely kőfaragóműhelyből a helyszínre.

A római lakóházakba, fürdőkbe, díszkutakba ólomcsövön vezették be a vizet. Gorsiumban a forumot díszítő nymphaeumokban a javítás nyomait is megfigyelték. Egy sisciai díszkút vízvezetékének ólomcsövében Col. Sis. T . T . Fl. Ser. F. bélyegző rövidített szövege szerint Titus Flavius Ser(enus) magánvállalkozásáról van szó, saját pénzén gyártotta a vezeték csöveit is. Amikor az ólomöntő kézműves bélyegzi az „áru”-ját, akkor ezt a szöveg is jelzi: ilyenkor ex officina plumbarii kerül a név mellé.

Rómában az I. századi nagyszabású közművesítési program idején támogatták a magánvállalkozásokat, szívesen adtak engedélyt azoknak a pénzes embereknek, akik a városi közműterv egy-egy részletét fizették. Ebben a kissé hivalkodó versengésben általános szokássá vált, hogy a „beruházó” a saját nevével bélyegeztette a vezeték ólomcsöveit. A II. századtól kezdve mind ritkábban fordul elő az egyéni vállalkozás nyoma. Brigetióban (Ószőny) talán ebben a korszakban készültek a katonaváros és polgárváros között előkerült ólomcsövek Claudius Valentinus fecit felirattal.

A II. és a III. században általánosabbak a legio bélyegével ellátott vízvezetéktagok: ebben az időben a Rajna menti és a Duna menti városokban mind gyakrabban vették igénybe a hadsereg műszaki alakulatainak a segítségét. Erre is Brigetióból említjük a legközelebbi példát: a tatai Fényes-forrásból érkező vezeték ólomcsövein a leg. I. adi betűket látjuk, a bélyegek az első legio műszaki alakulatától származnak.

A római vízvezetékek legfontosabb alkatrészei az agyagcsövek (tubuli) és az ólomcsövek (fistulae). Minőségüktől sok függött, hiszen néhol hihetetlen magasra emelték fel a vizet: Róma, vagy Ostia hatemeletes épületeinek legfelső lakásában is volt folyóvíz: Pompeiiben ma is a helyükön láthatók az összekapcsolt ólomcsövek. Aquincumban, a helytartói palota feltárásakor a díszudvarban, eredeti funkciójuknak megfelelően vízszintes és függőleges helyzetben találták a folyóvizet szállító ólomcsöveket.

A magasba irányuló vezeték szerkesztésénél, akárcsak a magasból érkező folyóvíz

szállításánál, a legnagyobb gondot a nyomáscsökkentés problémája okozta. A nyomáscsökkentés érdekében szűk átmérőjű, keskeny csöveket alkalmaztak, amelyeken másodpercenként kb. 0,5 l víz haladhatott csak át (ezt a teljesítményt quinaria egységével (=0,48 l) mérték. Ezért aztán olyan helyeken, ahol egyidőben mégis nagy mennyiségű vizet kellett eljuttatni, inkább gyarapították az ólomcsövek számát. Városban az emeletes házaknál, hidakon a vízvezeték átemelésekor néha 10-15 ólomcsőből álló köteget fogtak össze.

A vízoszlop nyomáscsökkentése érdekében, meredek lejtőnél vagy az elágazási pontoknál könyökcsövet iktattak közbe.s Vitruvius részletesen leírja, hogy ilyen esetekben egy vagy több terracotta vagy ólomcsövet is át lehet vezetni a kőből kifaragott foglalaton. Aquincumban több ízben találtak ilyen kőtagot, sőt többféle változatban: vízszintes, lejtős vagy függőleges elágazást mutatva.

Az elágazási pontokhoz rendszerint fedéllel nyitható javítóakna tartozott. Az ilyen falazott nyílások néhol a vízkiemelő szerkezethez kapcsolódtak. A gyűjtőmedencékből, ciszternákból (minden vízvezetékhez tartoztak ilyen fedett tárolóhelyek) vízikerékkel vagy fából készült bőrszelepekkel ellátott dugattyús szivattyúval emelték ki a vizet.

A víztartályokat rendszerint a városkapuknál építették meg (ilyen volt Aquincumban, Scarbantiában, Srigetióban). Ebben az esetben a vízoszlop megemeléséhez vízikereket vagy más gépi erőt alkalmaztak.

Közművesítve volt a pannoniai határvonalon minden fontosabb katonai tábor, – talán nem túlzás azt állítanunk, jelenlegi ismereteink alapján –, hogy a légióstáborok vízellátása, vízgyűjtő rendszere készült a legfejlettebb műszaki színvonalon. A feladat fontosságát mutatja, hogy a folyóvíz bevezetésével kezdődött a táborépítés. Kitűzték a beépítendő terület határait és ezzel egyidőben, minden terepmunkát megelőzve kijelölték egy ideiglenes hálózat nyomvonalát, majd kiásták ennek a felszínen futó csatornarendszernek az árkait. A vizet közeli forrásokból, nyerték. A vízcsatornák ekkor még ácsolt fa vályúk voltak, a gyakorlott műszaki alakulatok rövid időn belül hozták létre ezt a rögtönzött vezetékrendszert, az építkezéshez és a hadsereg szükségleteihez innen nyerték a vizet. Az ásatási megfigyelések szerint ezt az első, ideiglenes jellegű árokrendszert betömték, mihelyt a védművek (táborfal tornyokkal, vizesárkok, a falhoz támasztott körüljáró) elkészült. A táborközpontban emelt parancsnoki épület falait és a kaszárnyákat már belealapozták a vízcsatornákba. Úgy tűnik, hogy erre az időre a végleges, sokkal fejlettebb megoldású vízhálózatnak befejezése előtt kellett állnia.

A vízben szegény vidéken a műszaki alakulatok hatalmas ciszternákat, víztárolókat ástak, hónapokig tartó terepmunkával készítették elő a messziről szállított folyóvíz útját.

Pannonia sok és jó minőségű vízben bővelkedett nagy méretű víztárolók csupán háborús időkben készültek. A lakosság folyamatos vízellátása az egykori műszaki felkészültség mellett nem jelentett megoldhatatlan feladatot.

V. A Magyarországon feltárt maradványok

A Dunántúl római városai közül eddig Savaria, Scarbantia, Gorsium, Aquincum, Brigetio és Sopianae területén voltak olyan értékű régészeti feltárások, amelyek fokozatosan újra napvilágra hozták az évszázadok alatt betemetődött városromokat. A kutatások során mind több részlet bukkan fel e városok feledésbe ment történetéből, s a különféle emlékfajtákból mozaikszerűen rakosgatható össze a városok építészetére vonatkozó adathalmaz. Fehér foltok borítják még mindig az összkép sok-sok területét, lassan azonban mégis kibontakozik a magyarországi római városok vízellátásának, közműhálózatának a rendszere. Aquincumból (Óbuda), Brigetioból (Ószőny), Gorsiumból (Tác), Savariából (Szombathely), Scarbantiából (Sopron) ismeretesek ilyen emlékek. Sopianaeban (Pécs) tágas közfürdő termeit, vízvezető csatornáit tárták fel; a római város vízvezetékhálózatát a XX. századi város beépítettsége alatt – további régészeti kutatásokkal nyomozzák.

Az ásatások eredménye és az építési emléktáblák szövegei azt bizonyítják, hogy a városi lakosság vízellátását szolgáló nagyszabású építményeken kívül némely vidéki települést is a folyóvíz bevezetésével korszerűsítettek. Elsősorban a császári villák és a nagyobb birtokközpontok kényelméről gondoskodtak azáltal, hogy a környékbeli forrásokat foglalták és a vizet a fényűzően berendezett lakóházakba vezetéken szállították, pl. a Balaton melléki Balácpusztán, a Fertő tó partján levő Balfon stb.

A III. században lehetőleg a szerényebb vidéki kuriákba (Kádárta, Veszprém m.) is csővezetéken juttatók el a folyóvizet és a falvak közkútját ugyanilyen megoldással táplálták (Békásmegyer.)

A vízellátással kapcsolatos magyarországi ókori építészeti emlékek közül az alábbiakban csupán azokat a jellemző példákat ismertetjük, amelyek a pannoniai közműhálózat egy-egy tipikus műszaki megoldását adják az alábbi részletezéshez:

1. A vízvezeték nyomvonala, terepmunkák Savaria Scarbantia Aquincum Brigetio

2. A vízfoglalás módozatai a) forrásfoglalás – Aquincum b) kút – Gorsium

3. Az aquaeductus, vagyis a folyóvizet szállító vezeték a) magasvezeték – Aquincum I és II b) föld alatti vezeték –Savaria, Scarbantia, Aquincum. Brigetio

4. A vízelosztás rendszere a városon vagy táboron belül a) castellumból – Scarbantia, Aquincum b) közkútból – Gorsium, Aquincum

5. Vízgyűjtő és szennyvíz–elvezető csatornák Savaria

Gorsium Aquincum

AZ AQUAEDUCTUS

A NYOMVONAL

Savaria, Scarbantia, Aquincum és Brigetio esetében már évszázadok óta ismeretesek azok a forráscsoportok, amelyekből vezetéken szállították a folyóvizet a településekre.

A leghosszabb a savariai aquaeductus vonala, ahol a városba 25-26 km-ről vezették a vizet. Kitűzésére nem síkterepen, hanem dombvidéken került sor, ezért a feladat bonyolult és összetett műszaki problémák megoldásával járt. Az aquaeductus a rohonci völgy fölötti forráscsoportból táplálkozott, föld alatti boltíves csatornájában egy ember kényelmesen végig tudott menni. Az építmény többször keresztezte és áthidalta a völgyet. Szerkezetét régészeti feltárásokkal több ponton tisztázták, s ez alkalommal átépítéseket, javításokat észleltek rajta. A foltozgatások a II. század közepe utáni időből valók, a vízvezeték tehát ezt megelőzően készült.

Türr Ervin 1953-ban közzétette a savariai vízvezetékkel kapcsolatos terepbejárásainak és régészeti ásatásainak az eredményeit, és a tárgyra vonatkozó minden lényeges korábbi adatot összegyűjtött. Beszámolt arról, hogy az idők folyamán többször ráakadtak a rózsaszínű cementtel burkolt csatornára és az utókor ugyancsak megbámulta ezt a műszaki teljesítményt. Így pl. Korabinszky, az 1786-ban megjelent „Geographisch-Historische und Produkten Lexicon”-jában a rohonci vár leírásánál megemlíti, hogy a várból a római időkben csatorna vezetett Szombathelyre, amelyen át a bort vezették oda. A vízvezetékről ez időfajt Schönviesner is megemlékezik: „Megszakadt és elpusztult az az igen hosszú föld alatti csatorna, amelyen keresztül a régi rómaiak a rohonczi hegyek forrásaiból a kristálytiszta vizet Savariába vezették.”

Az aquaeductus Ausztriához tartozó szakaszát Rohonctól K-re és D-re mintegy 3,5 km-es szakaszon belül, 72 ponton kutatták, s ezáltal egy ÉNy-DK-i irányú vezeték vonalának az adatait rögzítették.

1952-ben a magyarországi szakaszon folyt ásatás, s ennek eredményeként rekonstruálták az aquaeductus teljes nyomvonalát. Az ekkor készült térkép és leírás ma is hiteles: az adatok szerint a vízvezeték kiindulópontja a bozsoki Végh-, azelőtt Sibrik-kastély kertje. A kert a Kalapos kő és a Hóthegy közötti 100-120 m széles, lapos völgyben, annak D-i kijáratában fekszik, és keresztülfolyik rajta a Bozsoki patak, amelynek vízhozama, a szombathelyi Kultúrmérnöki és Belvízrendező Hivatal tájékoztatása alapján, átlagban 10-12 liter/s, ami naponta 900-1000 m3 víznek felel meg. A terület nagyon alkalmas arra, hogy itt a vizet felduzzasszák és a rómaiak ezt meg is tették. Az 1920-as években útjavításkor találtak rá a falazott csatorna maradványaira, amely a patak mostani medre közelében volt. A kastélyról legutóbbi tulajdonosa azt írja, hogy a várárokkal körülvett bozsoki Sibrik-kastély helyén egykor római castrum állhatott. Római vízvezeték völgyáthidaló szakaszának különböző monumentális példái láthatók ma Algériában, az egykori Mauretania Caesariensis tartományban. Szerényebb méretű, de hasonló műszaki megoldású lehetett a savariai aquaeductus szóban forgó részlete.

Az aquaeductus kiinduló- (a bozsoki kastélykert) és végpontja (a Bagolyvár) között a szintkülönbség 135 m. A vízvezeték hossza 25-26 km, az esés tehát 5 ezrelék, ami megfelel a Vitruvius szakkönyvében megkövetelt minimális esésnek. A mérések szerint az osztrák és a magyar régészek által átkutatott aquaeductus-szakaszok között a Rohonc környéki források vizét összegyűjtő vezetéken kívül még egy másik ág is torkollott a fővezetékbe. A bozsoki ágból nyert napi 900 m3 víz egyedül nem lehetett elegendő Savariának. Valószínűtlen, hogy a rómaiak kihasználatlanul hagyták volna a rohonci patakot tápláló bővizű forrásokat, amelyek vizének összegyűjtésével naponta kis víz esetén 1900 m3-t, középvíz esetén 2150 m3-t nyerhettek a hegységből.

Scarbantia lakossága részére az ivóvizet a Bánfalva határában fakadó forrásokból szállították. A vízvezeték teljes hossza ezek szerint 6,5 km volt. Egy szakaszát még a múlt század végén feltárta és lerajzolta Hasenauer Antal, majd e hely közelében az 1930-as években hitelesítő ásatást végzett Storno Miksa. Az aquaeductus, építését tekintve, a savariaihoz volt hasonló.

Korhatározásához némi támpontot nyújtanak a vezeték béléséül használt, a XV. Apollinaris legio bélyegével ellátott téglák. Ezt a katonai alakulatot ugyanis Traianus császár idejében Pannoniából áthelyezték Dáciába: az aquaeductust tehát ennél korábban, a legio távozása előtt építhették.

Régészeti adatok számolnak be arról, hogy Scarbantiában a városi közfürdőbe a folyóvizet bevezették – a leletek korhatározása szerint a II. század közepe táján. Ez azt jelenti, hogy a vízvezetéket ehhez a feladathoz át kellett emelni a Rák patakon, ami a várost körülvette. A régészeti ásatások tanúsága szerint a belváros mindkét közfürdőjét vezetéken táplálták vízzel, az egyik még a IV. század legvégén is üzemelt, használatban volt.

Az aquincumi vízvezeték több km hosszú falazata volt az egyetlen rámai kori épületmaradvány, amelyet a magyar főváros területén évszázadokon át látni lehetett. A középkorban határjelző szerepet töltött be. XVII. századi metszeteken hosszabb szakaszon eredeti magasságában ábrázolták, sőt még Óbuda XIX. századi térképein is világosan felismerhető a római kori vízvezeték É-D-i romvonulata, amely a III. kerületi Rómaifürdőn levő Erdei Strandról indult ki. Egy Mária Terézia korabeli felmérés részletes rajza tünteti fel a mai strand helyén álló lőpormalmok helyét és a „régi romok”-at. Utóbbi falait még a század elején is látni lehetett a források körül, s a régészek úgy vélték, hogy egy római kori castrum körvonalai bontakoznak ki e falak nyomán. Ezzel a falrendszerrel az aquaeductus vízművét védelmezték az ókorban.

Aquincumnak ez a szóban forgó aquaeductusa pilléreket áthidaló boltíves falazattal készült, melynek tetején kőcsatornában vezették a folyóvizet, 4,5 km hosszan, 4 1/2°-os eséssel.

A pillérekre emelt vízvezeték, az aquincumi polgárváros közepén, az észak-déli irányú főutca nyugati oldalán haladt, s átszelte az egész lakóterületet. Majd a városból kilépve, továbbfutott déli irányban az aquincumi legios táborig. 1923-ban amikor az aquincumi aquaeductus romjainak első műemléki felmérésére került sor – több mint 50 pillércsonkot rajzoltak le a felszínen. Ma ugyanezen a szakaszon alig tucatnyi,

felismerhetetlenségig lepusztult falcsonk emlékeztet a nagyszabású műszaki létesítményre. A vízvezeték szerkezetét ennek ellenére még mindig tisztázni lehetett az 1975-77 közötti években, amikor a Szentendrei utat több pályás autóúttá (M 11-es út) szélesítették ki.

Brigetioban – a legio I. adiutrix Duna-parti táborának déli kapujától mintegy 200 m-re – hosszabb szakaszon látható volt az aquaeductus romvonala. Ólomcsövek lelőhelyeként 1890 óta számontartották ezt a területet.

1928-ban Paulovics István folytatott itt feltárást. Az ásatások nyomán előtűnt a Bétapuszta irányába vezető római út. Szélessége 10,5-12 m, az oldalsó szegélyfalak magassága átlag 0,5 m volt.

Emellett haladt a vízvezeték, amelynek egy rövidebb szakaszát ásatással hitelesítették és feltérképezték a terepen még látható, a római kori aquaeductusra utaló jelenségekkel együtt. Ez a régészeti felmérés Brigetio vízvezetékéről ma alapvető adatokat tartalmaz és azt bizonyítja, hogy a rómaiak a tatai Fényes forrásokból nyerték a folyóvizet s a vezeték hossza mintegy 14 km lehetett. Pontos méretről egyelőre nem lehet szó, mert a mocsaras terepet egészen folyamatosan nem sikerült átkutatni, helyenként nyoma veszett a vízvezetéknek. Az ingoványos talajra épített műszaki létesítmény tervezése és kivitelezése elég sok gonddal járhatott, ezt a szakaszt Marsigli a XVIII. században „in palude”, vagyis a „motsárban lévő”-nek jelezte; magasvezeték lehetett, és a leírások szerint továbbra is a tábor felé vezető utat kísérte. A víz elvezetéséhez szükséges szintkülönbség a tábor egész déli környezetében csak ezen a kiterjedt dombvonulaton volt meg.

A Duna felé lejtő parton emelkedett egykor a legio I. adiutrix tábora. A castrumot olyan pontról láthatták el vízzel, amely a tábor szintjénél magasabban fekszik.

A VÍZFOGLALÁS

Az aquincumi polgári és katonai településekre a legtöbb vizet egy É-D-i irányú aquaeductus szállította. A múlt század óta köztudott, hogy ezt a vezetéket az ún. Római-fürdő forrásai táplálták. A forrásfoglalás műszaki megoldását azonban csak néhány évvel ezelőtt tisztázták ásatással.

Egy Mária Terézia korabeli térképszelvény adataiból indult ki az ásatás. 1782-ben ugyanis lőpormalmot építettek a mai Erdei Strand területén. Az új katonai létesítmény számára előzetes felmérés készült, s e hadmérnöki ábrán több helyen is előfordul a „régi épületek romajai” latin nyelvű bejegyzés. A „romok” helyén 1959-ben, a Rómaifürdő camping kialakításakor, majd 1962-63-ban a szomszédos strand bővítésekor végeztek feltárást. Előkerült az aquaeductus 120 cm széles kőfala, és ennek nyugati oldalához támaszkodva az akkor még szabadon csörgedező patak medrében egy ugyancsak kőfalú torony alapozása és föld alatti terrazzo-padlós helyisége, amely feltehetően a víztoronyhoz tartozott; továbbá, már az aquaeductus pillérekre emelt szakaszán azzal egyvonalban két helyiségnek az alapfalai.

1962-ben a forráscsoport mellett a strandot is bővítették. Az ásatás itt a vártnál

jelentősebb eredményt hozott, ezért részletesebben tárgyaljuk.

A legjobb állapotban a IX. számú forrás maradt meg. 3,20 x 3,60 m-es négyszögben kb. félméterenként 30 cm-es átmérőjű facölöpök kerítették. Ezek párosával voltak leverve, köztük a dúcolódeszkák maradványai is konzerválódtak az iszapban, a cölöpökön vájat volt a deszkák beillesztésére. A fával kidúcolt négyszögön belül tört fel a forrás vize. A kis kútház padlóját a római kori járda alatt 120-140 cm-re, nagy mészkő lapokkal rakták ki, alatta több rétegben kaviccsal, ill. kiscelli agyaggal döngölték le, emiatt a forrásból feltörő víz csak a forrásfoglalaton keresztül juthatott a felszínre.

A foglalat terracottából készült, kúp alakú alján széles gallérral. A terracotta szerkezet melletti kőlábazaton oltárkő állott. Az oltárkő körül kúpcserepek és peremes téglatöredékek hevertek különböző üvegedények darabjaival. A forrás belsejéből még négy üvegpohár darabjait, cserépedényeket és 9 db római kori bronzérmet emelt ki a fúrógép.

A strandfürdő területén az építkezések és a geológiai fúrások során összesen 14 forrást bolygattak meg 1962-63-ban. Közülük kettőből még az 1920-as évek során teljesen kibányászták a római kori szerkezetet, mert itt létesült a XX. századi vízmű központi motorháza. A többi forrásban mindenütt elhelyezték a század elején, illetve közvetlenül az első világháború után a betongyűrűket, de ezekkel a római kori forrásfoglalást többnyire csak részlegesen tették tönkre. Három alkalommal közvetlenül a római kori réteg fölé került a modern berendezés, így itt az antik szerkezet épen megmaradt.

Mind a 14 forrásnak különböző foglalata volt, a vízhozamnak megfelelően, de abban azonosak voltak, hogy mindegyik építményben állt egy feliratos oltárkő, valamilyen vízzel kapcsolatos istenségnek szentelve.

A déli forráscsoport mellett (a XII., XIII., XIV. számú kútházak együttese mellett) kőlapokkal kirakott keskeny úttest vagy udvar járdája húzódott, s innen két lépcső emelkedett délnyugat felé egy kőfalas épület – valószínűleg templom – bejáratához.

Egy második kis templom a római kori „vízmű” déli végénél állott, alapfalait azon a ponton törték fel, ahol a tizennégy forrásból összegyűjtött víz egyetlen csatornában terelődött össze.

A római épületet több ízben javították, mert későbbi beépítésként, másodlagosan használták itt fel az oszlopok töredékeit és egy relief díszítésű faragványt (barokkos keretelésű fülkében Attis ábrázolással). A fal belső oldalán mészkő medence töredékei hevertek. Feltehetően ebbe az épületbe is vízvezetékkel juttatták a forrásvizet, mert a XIII. számú kútházból egy csatorna vezetett ide, majd innen tovább a már említett délnyugati irányú főágra. A főágra hegyesszögben csatlakoztak a mellékágak, tetejükön a mészkő csatornamaradványok is megmaradtak. Három ilyen mellékág rajzolódott ki az Erdei Strand területén, mindegyik mérete eltérő, és a csatornák mérete is változik az egyes források vízhozama szerint. A csatornákat peremes téglákkal fedték be, amelyeket habarccsal erősítettek a csatornák tetejére. A téglákon több ízben olvasható a legio II. adiutrix nevének a rövidítése különböző változatokban. A főágra ráfutó utolsó forráscsoport csatornája már a mai strand bejáratán kívül, a mai camping területére esik. Mintegy 50 m-re van attól a ponttól, ahol Foerk Ernő az aquaeductus falrendszerét

a húszas években még látható és csalt alig lepusztult csonkjai alapján felmérte. A legújabb hitelesítő ásatások ezt a szakaszt is azonosították: a boltíves vezeték kezdeténél toronyszerű épület kőfalai rejlenek a föld alatt. Talán itt emelkedett az egyik víztorony.

Magyarország területén még egy helyen sikerült a római kori forrásfoglalás szerkezetét ásatással a felszínre hozni. 1898-ban Balfon, egy római épület romjai mellett Bella Lajos feltárást végzett. A lithiumtartalmú forrásból ekkor kezdtek gyógyvizet exportálni, ezért jelentős anyagi ráfordítással, korszerű berendezéssel, szakszerű forrásfoglalást készítettek. E munkák idejére ideiglenesen elszívták a vizet, s ez alkalmat adott a régészeti megfigyelésre. Az eredményről Bella az alábbiakban számolt be:

„A forrást áttörő felső rétegek után egy vastag tölgyfa következett, voltaképpen egy óriási kivájt fatörzs, amely nyilvánvalóan a forrás foglalatául szolgált. Belső átmérője 70 cm, a fal vastagsága egyre-másra 10-15 cm. A foglalat körül, a kívül folytatott ásatás egy mindenféle törmelékből álló, 40-50 cm vastag rétegre vezetett, amely leginkább római párkányos téglák és cserepek töredékeiből állott össze. Megvizsgálása előtt kiszivattyúzták a vizet a foglalatból, ekkor kitűnt, hogy ennek északnyugati oldalán nagyobb nyílás van, amely a kísérlet szerint a cementkeménységű rétegben levő csatorna volt.

A csatorna utóbb 60 cm magas és ugyanakkora szélességű nyílásnak bizonyult, amely a domb felé (szőlők közé) vezet, ahol már régebben római épület nyomaira akadtak.”

Aquincumban a 14 forrás fejlett műszaki szintű foglalásával a római kori város vízellátásáról kellett gondoskodni. Balfon egy római kori gyógyfürdőbe vezették az egyetlen forrás vizét. A két, egymást kiegészítő régészeti adat szerencsés véletlen folytán igen fontos információt nyújt az aquaeductusok működésének a rekonstruálásához.

New Question

A FOLYÓVIZET SZÁLLÍTÓ VEZETÉK FAJTÁI

BOLTÍVES MAGASVEZETÉK

Aquincumban a források vizét a kútházakban kifolyócsővel ellátott kádacskába folyatták, majd ehhez csatlakozóan terrazzóval bélelt kőcsatornát illesztettek. Mindegyik kőcsatorna egy-egy forrástól levélerezetszerűen juttatta el a vizet a főágra, amely 1 m széles, téglalapokkal fedett, falazott kőcsatorna volt. Az utolsó csatlakozási pontnál víztoronyba hajtották fel a vizet, s innen már enyhe lejtéssel terelődött a víz a város felé, s mintegy 5 km hosszú aquaeductuson a számítások szerint 4,1–2 %-os eséssel. Az aquaeductus északi végpontjánál a víztoronyba felhajtott forrásvizet pillérekre emelt boltíves falazaton szállították a városba. A pillérek 280–300 cm távolságra sorakoztak, nyomvonaluk szabályos É-D-i irányt rajzol ki. Egy-egy pillér 160 cm hosszú és 110 cm széles, csak ritkán szakítja meg a sort egy-egy valamivel hosszabb pilléralap, pl. azon a ponton, ahol az aquaeductus vonulata a municipium É-i falát keresztezi, s ahol a védműhöz tartozó egyik szárazárok áthidalása miatt – statikai okokból – volt szükség a lényegesen mélyebb alapozásra. Egy másik hasonló eset a mai Mozaik utca vonalában

azon a helyen van, ahol az Aranyhegyi pataknak a Dunához kanyarodó medrét szelték át a római kori vezeték boltívei. Elképzelhető, hogy itt hidat is tartottak a pillérek, hiszen a kocsiutat is át kellett vezetni a patakmedren.

A pillérekre emelt vízvezeték az aquincumi polgárváros közepén, az észak-déli irányú főutca nyugati oldalán haladt, s átszelte az egész lakóterületet. Az emeletnyi magas épületfal – mint már említettük – igen jellegzetes városképi motívum lehetett. Majd a városból kilépve, továbbfutott déli irányban az aquincumi legiós táborig.

Az utóbbi időben a Szentendrei út korszerűsítéséhez kapcsolódva, az aquincumi aquaeductus mentén összesen 116 pillér helyén folyt hitelesítő ásatás. Az egyik –510 m-es szakaszon, a városfalon belül, csaknem lépésenként meg lehetett figyelni a lakóházakba irányuló vízelosztás megoldását. A pillérekre a boltvállnál 50 cm széles és 15 cm vastag ék alakú köveket illesztettek egymáshoz, így alakították ki az 1,50 m magas boltíveket.

Az É-D-i irányú magasvezetékkel egyidőben Aquincum legiós táborába a katonavároson keresztül egy második – ÉK-DNy-i irányban – boltíves aquaeductus is szállított vizet. Ez a vezeték a budai hegyoldal forrásaiból táplálkozott, falazott csatornáiban a víz nagy nyomással érkezett. A pillérek maradványairól a Vörösvári út 73–75. sz. házak előtti szakaszon figyeltek meg részleteket. 27 m hosszúságban hét pillércsonk került elő, amelyek minden valószínűség szerint a Szentendrei úton levőhöz hasonló szerkezetű aquaeductushoz tartoztak.

Sajnos csak alapozásuk maradt meg és a külső burkoló quaderköveket is kitermelték, így méretüket és egymástól való távolságukat nem lehetett pontosan megállapítani. Nagyjából 1,5 m hosszúak lehettek a pillérek, az ívek fesztávolsága kb. 2,60-2,80 m volt. Az egyik pillér mellett szabályszerűen megmunkált kőtömböt találtak, amely két, középen derékszögben, de legömbölyített sarkokkal, megtört lyukkal volt átfúrva. Ilyen könyökcsöveket iktattak be a vízvezeték elágazási pontjainál, ahol a nagy víznyomást csökkenteni kellett.

KŐFALBA ÁGYAZOTT FELSZÍNI CSŐVEZETÉK

Brigetio aquaeductusának az előző századokból fennmaradt leírását egyeztetve az 1934. évi hitelesítő ásatás eredményeivel, úgy tűnik, hogy az egyébként föld alatt futó vízvezetéket helyenként statikai okokból a felszínen vezették.

A mocsárt átszelő vezeték, amelyről Marsigla XVIII. századi leírása számol be, az ingoványos szakaszokon magas építésű lehetett. Egy boltozott, helyenként árkádokkal kialakított, két német mérföld hosszú vízvezetéket is említenek a leírások, ami kb. 4,2 km-nek felel meg. A régészeti vélemény szerint, ezek az ívek és boltozatok azonban nem vonatkozhatnak az 1934-ben talált pillérekre és kődúcokra, mert utóbbiak nagy fesztáva és a bázisok kis mérete miatt legfeljebb a kőboltozatot, vagy fakonstrukció terhét bírhatták el.

A pilléreken nyugvó boltíves magasvezetéknél lényegesen egyszerűbb felszíni, falazott csatornájú vízvezetékek máshol is épültek Pannoniában. Utóbbinál a szigetelés okozott problémát, a vizet elsősorban a fagytól kellett óvni. Aquincumban a Bécsi úti különböző

forrásokból feltörő vizet a felszínen szállította egy kőcsatorna. Maradványait megtalálták a Vörösvári út 44. sz. ház pincéjében is, valamint a Szőlőkert, a Pacsirta, a Kiscelli és a Korvin Ottó utca sarkán, valamint a Perc utcában is. Ez a vízvezeték egy kb. 1 m széles és 1,5 m magas tömör falból állott, amelynek felső rétegében meszes habarcsba ágyazva, egymás mellett két, agyagból készült vízvezetékcső futott. Ennek a vízvezetéknek esése a számítások szerint 8 ezrelék. Véletlen folytán pontos adat van arról, hogy a K-Ny-i irányú főágról merre ágazott el a vezeték: a Hunor utca 44. sz. ház pincéje helyén ugyanis már korábban megtaláltak egy kőfalba ágyazott kettős terracotta csövű vízvezetéket. Hasonló ikercsöves vízvezeték került napfényre továbbá a Vihar utca 22. sz. ház előtt. Az egymás mellett futó két agyagcső itt csak 1 m-es magasságú falazatba volt ágyazva.

A vezeték főága többször is kisebb irányt változtatott, átlósan szelte át a légiós tábort, és mellékágai, leágazásai táplálták a katonaváros északnyugati és délkeleti régióit. Fala 125–130 cm széles volt, magassága 60-70 cm között váltakozott. Szabálytalan tört kövekből épült, sok habarccsal. A falban két egymással párhuzamos, világosszürkére égetett cserépcső vezette a vizet, egy-egy cső átmérője 16 cm.

Szerencsés véletlen folytán a Korvin Ottó utca és a Kiscelli út sarkán, a szóban forgó vezeték egyik vízkiviteli helyét is megtalálták. A fővezetékről négy függőleges irányú cső ágazott ki, közülük kettőnek (az észak felőlinek) 60 cm-rel mélyebben volt az alja, mint a délebbieknek. A vezeték korának megállapítását segítette az a tény, hogy a vízvezeték egy korábban itt álló fürdő romjai fölött haladt el, márpedig a vízvezeték útjában álló és ezért lebontott helyiségek falát a III. század jellegzetes stílusjegyeivel készült vadászjelenetet ábrázoló falfestések díszítették. Az ikercsöves aquaeductus ennél tehát csak később épülhetett. A vezeték ásatásokkal hitelesített szakasza több mint 3 km hosszú, s már a IV. századból való: Aquincum, sőt a római kori Pannonfa legkésőbbi időpontban épített, folyóvizet szállító vezetéke.

Az aquincumi katonavárosban még egy harmadik típushoz tartozó, kőfalba ágyazott csővezeték is előkerült. A Vörösvári út 125. sz. előtt ugyanis kb. 5 m mélyen és csak rövid szakaszon egy K-Ny-i irányú, 80 cm széles és 80 cm magas, habarcsos kőfal felső harmadában volt a 16 cm-es belső átmérőjű égetett, szürke színű agyagcső beépítve. A megfigyelések szerint ez a vízvezeték is párhuzamosan futott a már említettekkel. További szakaszait az 1973-1977 közötti ásatások tárták fel a Gyűrű utca–Föld utca körzetében.

FÖLD ALATTI, FALAZOTT CSATORNÁK

A Magyarország területén levő római kori városok közül csupán Aquincumban épültek lábakra állított magasvezetésű vízvezetékek. A brigetioinál – mint a mondottakból kitűnt – csupán szükség szerint, a mocsaras–ingoványos területen szakaszonként választották ezt a megoldást. Savaria esetében a terepviszonyokhoz alkalmazkodva, a dombok közötti völgyáthidalásnál állították lábakra a vezetéket. Gyakoribb, sőt általános a föld alatti aquaeductus, évszázadok alatt Pannonfában a legkülönbözőbb változatait alkalmazták: íves boltozattal lefedett, háztető alakban lefedett vezetékek, vagy kőfalba ágyazott agyagcső-, esetleg ikercső-megoldással, vagy a legegyszerűbb módszerrel: terrazzóval, ill. téglákkal bélelt kőcsatorna formájában. Mindegyikből néhány példát közlünk az ásató régészek beszámolói szerint: Savariából, Scarbantiából, Gorsiumból,

Aquincumból, Brigetióból.

A savariai vízvezeték külső burkolata terméskőből készült és szabálytalan alakú terméskövekkel fedték. A fal szélessége 1,40 m. A csatorna belvilágát terrazzóval (téglatörmelékkel kevert oltatlan mész) kenték ki. Ezen a 1/2 cm vastag fehér vízköves lerakódás a hosszú használatra vallott.

A csatorna alja összeszűkült; alsó szélessége 28 cm, felső szélessége 43 cm, belső magassága 33 cm, az ezt fedő terméskő réteg pedig 42 cm vastag. A régészeti szempontból átvizsgált szakaszon, hat helyen, a csatorna tetejét boltozatosnak találták, két szakaszon azonban kőlapok fedték a vízvezetéket. Egy helyen a kőlap alatt bélyeg nélküli római téglát fedeztek fel. A fugák apró kövekkel, cseréptöredékekkel és habarccsal voltak kitöltve a csatorna tetején pedig még egy vastag habarcsréteg is volt.

Sé községben az aquaeductusnak egy másik szakaszát is feltárták. Itt a vízvezeték oldalát 50-50 cm vastag fal alkotta, a csatorna belső magassága 130 cm, belső szélessége 70 cm volt, ami fölött 42 cm vastag ék alakú palakövekből álló boltozat a csatornában folyó víz hidegen tartását célozta. A vezeték építőanyaga a zöldszürke pala, amelyet oltatlan mésszel fugáztak ki. A belső szigetelésként használt rózsaszínű terrazzo színe miatt alakulhatott ki a középkorban az a téves elképzelés, miszerint azon bort szállítottak a városba.

A soproni vízvezetékről 1875-ben a Műemlékek Országos Bizottsága törzslapot állított ki a múlt század végén, 1895-ben: „A műemlék leírása: Ezen vízvezeték keletről nyugatra fut végig a kertben úgy, hogy a víz a kert végén épített víztartóba (Reservoir) ömlött. A kanális talpa és födele téglából, a födő téglák párkányosak (Laistenzimm) az oldalfalak terméskőből (Gneis). Maga a Reservoir szintén terméskőből, de talaja jó minőségű téglával kirakva. Az egész Canalis hossza 816, magassága 4 1/2, szélessége 1 1/6. A fal vastagsága 1 1/2. Egészen ép karban van és csak a vizsgálásnál törettek át az a ponttól kezdve p pontig 13 helyen. Iszap igen csekély találtatott, úgy hogy jelenleg is használható volna.”

A száz évvel ezelőtt megtalált scarbantiai vízvezeték helyén újabb ásatásra 1931-ben került sor. Az aquaeductusnak egy hosszabb szakaszát tárták fel ekkor, és lényegében a fenti adatokkal egyező megfigyelést tettek. A vezeték a Lőverek lábánál haladt, délkelet felől érkezett a városba és feltehetően a mai Széchenyi tér körzetében, a municipium főutcája mentén érte el a lakónegyedet. Itt a város déli végében a főutcáról nyílt egyébként Scarbantia nagyobbik közfürdője is.

Brigetióban az aquaeductus szerkezetét ásatással tisztázták. Paulovics leírása szerint a 10,5-12 m széles kocsiút mindkét oldalát egy–egy csatorna szegélyezte. (Ennek szélessége 36–40 cm, magassága, illetve mélysége 30-40 cm.) A vezetéket kőlapok fedték, belsejét terrazzóval bélelték, külső falát 2-3 m-es térközönként falazott pillérek támasztották. Egyiken-másikon még az eredeti helyén találtak egy szabályosan faragott kőlapot. A pillérek átlag 76-80 cm magasságúak voltak. Az ásató szerint, ez a vízvezető csatorna a Marsigli által lerajzolt és leírt brigetiói aquaeductussal lehet azonos. 1786-ban a helyszíni felméréseket végző szemtanú ezt jegyezte fel: „in palude vero, quam fluviolus, a Tottis veniens, efficit aquaeductus vestigia, ex palide cocto ... conspiciuntuo ... „ Marsigli valószínűleg a csatornában levő téglákat említette.

Feltételezik, hogy a római út mindkét oldalán azért készült egy-egy vízvezető csatorna, mert az egyik az ivóvizet szállította, a másik a malmokat és az egyéb ipari berendezéseket működtette. A két csatorna mérete közt nem volt eltérés, de a kidolgozás már lényegesen különbözött: az egyiket terrazzóval bélelték és téglával rakták ki, a másik alját csupán terméskővel burkolták.

Érdekes módon, a folyóvíz szállításának ugyanezt a módszerét figyelték meg Aquincumban is a polgárváros Ny-i peremvárosában. Itt az egymással párhuzamos falazott csatornák a város Ny-i kapujából kivezető 11 m széles, töltésre emelt kocsiutat szegélyezték. Az út bogárhátú volt, átlag 1,5 m vastag alapozás fölött kőlapokkal burkolták. Az egyik csatorna a vizet gyűjtötte össze, s a műhelyeket „ipari vízzel” látta el. Az útról nyíló és boltokkal kapcsolódó műhelyek és kis üzemek romjait, berendezését, az ásatás alkalmával tisztázni lehetett. A másik vezetéket terrazzóval és téglalapokkal bélelték ki, ugyancsak nagy kőlapokkal fedték. A csatornák külső falát befalazott kődúcokkal támasztották meg, pontosan 2,9 m-es távolságonként.

A VÍZELOSZTÁS RENDSZERE A VÁROSOKBAN ÉS A KATONAI TÁBOROKBAN

A vízvezeték tervezése során jelentkező problémák már a forrásfoglalás magassági pontjának a megállapításával kezdődtek. Hegyről érkező folyóvíz esetében a felhajtóerő kérdése bizonyos mértékig megoldódott; rövid távon túl nagy szintkülönbség esetében a vízoszlop nyomása ellen kellett védekezni. Ha azonban sík terepen szállították a vizet, akkor valamilyen gépet kellett alkalmazni; bonyolultabb, hatékonyabb szerkezetként a dugattyús szivattyút, egyszerűbb esetben a vízikereket használták. Germania és Belgica provincia németországi területén, illetve Britanniában kerültek elő a bemutatott műszaki emlékek, amelyek rekonstrukciója a pannonfai vízemelő szerkezetek, gépi berendezések elképzelését segíti. A vízoszlop magasságától függő berendezések gépi működtetését éppen a legutóbbi évek fejlettebb technikai felkészültséggel dolgozó régészet felfedezései helyezték új megvilágításba. Az archaeológia, a vegyészet korszerű módszereit vette segítségül, és ezáltal szerencsés esetekben a szerves anyagokat is rekonstruálhatóvá tette. Ennek köszönhető, hogy a Rajna vidékéről már eddig több szivattyú fa alkatrészeit is meg tudták menteni, ha az iszap a konzerválást bizonyos mértékig elősegítette. Ezek a „leletek” a pannoniai aquaeductusok működéséhez is támpontul vehetők. Működési elvükről készült szakszerű rajzukat bemutatjuk.

A kisebb teljesítményű berendezések részére víztornyot építettek, vastag kőfallal. A vizet egy alagsori tartályból öszvér forgatta kerékkel hajtották fel emeletnyi magasba. A római vidéki villagazdaságok, elszigetelt kisebb települések, császári birtokközpontok esetében évszázadokon keresztül ezt a megoldást alkalmazták. Példaképpen egy Raetiában (Svájc) feltárt villaközpont házi „vízmű”-vét mutatjuk be. A lakóépületbe, a fürdőbe, a gazdasági műhelyekbe, a téglaégetőbe innen juttatták a folyóvizet. Pannoniában az aquincumi helytartói palotában tárták fel egy ehhez hasonló vízberendezés minden részletét. A víztoronyból a lakószárnyba, a fürdőbe, a virágoskertbe, a szökőkútba, a szentélybe, a műhelyekbe és az illemhelybe folyóvíz érkezett kellő nyomással. A helytartói lakosztály előtt, a díszkert körüljáróját vastag kőtömbökkel burkolták, ez részben a vízvezetéket fedte, részben járda volt. Helyenként 15-15 cm széles vájatok futottak a kőlapokban, amelyekben – itáliai példák alapján – alighanem víz csobogott a nyári hőség idején. A víztorony a palota belső udvarának DK-i

sarkában emelkedett, a csatornahálózat központjában. A 4,8 v 4,8 m–es négyszögű alapozás fölött a torony henger alakú (átmérője 3,5 m). Az építményhez lépcsők vezettek. A csatornák tégláin Caracalla császár (211-217) korára utaló bélyeg olvasható. A csatorna ágyazása betonszerű terrazzo különösen erős öntött falazás. Az aquincumi helytartói palota a Duna mellett fekszik, ezért valószínű, hogy itt a kútházba egy gazdaságosabb megoldással: a víz felhajtóerejével emelték fel a víztoronyba a vizet. Az emelőszerkezetet minden esetben egyedi példányként, az adott körülményekhez igazodva tervezték, s a helyszínen úgy szerelték össze, hogy az ár folyamatosan működtesse. (A bányák víztelenítésénél – ahol a vizet nagy mélységből kellett kiemelni – többnyire emberi erővel mozgatták a gépezetet.)

A helytartói palota ásatásának az eredményeiből azt is megtudjuk, hogy a kútház alatt korábbi falalapok voltak. Ez bizonyítja, hogy a víztorony alatt nem volt kút, a víz csövön érkezett a toronyhoz és itt csak megemelték a szintjét. Ma még ismeretlen ennek a rendszernek a kapcsolata a legios tábort ellátó és az előzőkben leírt aquaeductusokéval.

A savariai vízvezetéknek több víztornyát megtalálták, néhánynak a helyét számították ki a terepviszonyok alapján. Az első vízicastellum a mai magyar-osztrák határ és a Rohoncba vezető út mentén állott, pontos helyét ma már nehéz rekonstruálni, mert az építmény köveit elhordták. Vitruvius szerint 24 000 láb, azaz 7,1 km távolságban beiktatott vízházak segítségével üzemzavar esetén sem kellett a vezetéket megbolygatni és így a hibát könnyebben javították. Vitruvius azt is hangsúlyozta, hogy vízház kizárólag sík területen épülhet ... Az egyik kölni Colonia Agrippinensiumbeli vízelosztó rekonstrukciójával kívánjuk érzékeltetni a szóban forgó vízicastellumok építési módját.

Savariában vízház (castellum) állhatott a vezeték alsó végpontjánál is: innen osztották szét a vizet a különböző városrészekbe. A víz innen cserép- és ólomcsöveken folyt tovább, ólomcsöveket találtak is a székesegyház építésekor Szombathelyen. A vízelosztó castellum helyét a Bagolyvárhoz teszik, ahol az 1920-as évek végén olyan széles „alagút”-akat találtak, hogy két szekér elfért volna benne egymás mellett és a mendemonda szerint ez az „alagút” Kőszegre vezetne. A végét elfalazták és magát a tágas helyiséget pincének használják.

A scarbantiai ásatások a vízelosztás rendszeréhez két lényeges adatot szolgáltattak. Savariában – mint láttuk – fel lehetett térképezni az aquaeductusnak a nyomvonalát az eredettől – vagyis a vizet adó forrásoktól – a város határáig. Sőt nemcsak követni lehetett ezt a nyomvonalat, hanem fel lehetett mérni, megfigyelni a szerkezetét a különböző magasságú és irányú szakaszoknál. A terep lejtésétől függően szinte méterenként más és más megoldásra volt szükség a statika, a mechanika, a hidraulika követelményeinek megfelelően. A savariai aquaeductusnál a városba belépő vezeték castellumáról vízházáról a korábbi leírás ugyan fennmaradt, de a helyén a mai beépítettség miatt hitelesítő feltárásra már nincs lehetőség. Ezzel szemben Scarbantiában a legutóbbi évek régészeti kutatásai alkalmával megtalálták két torony alapját, amelyek vizicastellumok lehettek. Az építmények rendeltetésére egy Rajna menti példa nyújt tájékoztatást. A scarbantiai víztornyokat a III. század végén építették a városfallal egyidőben, sőt ahhoz tartozóan: mindkét torony a két városkapu belső oldalához tapad. Az É-i kaput később átalakították, itt a torony kör alaprajzú kőfalára egy négyszögű kapuépítményt emeltek, de a D-i városkapu mellett máig megőrződtek a víztorony falai. A tornyok átmérője 6,2 m, belső átmérőjük 3,8 m, a falak vastagsága 1,2

m s két sor faragott kváderből állnak. A padlót simára faragott lapos kőlapokból rakták ki, majd ezt fehér habarcsos szigetelőréteggel 70 cm vastagon lekenték. Hasonló lehetett a galliai Nemausus (Nímes) aquaeductusánál feltárt víztartályhoz. A vízelvezető csövek vagy csatornák méretére csak közvetett adatok utalnak, eredeti helyén már egyetlen csatorna sem maradt meg a sok átépítés miatt.

Néhány másodlagosan felhasznált – befalazott – 16 cm átmérőjű cserépcső és a város forumán álló fürdőnél előkerült 30-32 cm széles falazott kőcsatorna utalnak a városfalon belüli vízelosztásra. Scarbantia városközpontjában két közfürdő állott, mindkettő az észak-déli irányú főutcáról nyílt, az egyik az északi, a másik a déli városrészben. Szennyvízelvezető csatornájukat a forum keleti oldalán tárták fel, ez 82 cm magas, 60 cm széles, kővel falazott, terrazzóval bélelt volt és téglalapokkal fedték az utca burkolatában.

Gorsiumban a város legkorábbi és legfontosabb létesítménye Fitz Jenő szerint a városi közkút: ovális alakú, átmérője 330 cm, 10 m mély, lefelé enyhén szűkül és alját hét sor fagerendával dúcolták ki, e fölött az oldalát kővel rakták ki. A bővizű kutat a császárkoron át, mindvégig használták a város lakói, iszapjából eddig több mint 20 000 tárgyat emeltek ki, amelyeket vízmerítés közben ejthettek a kútba. A Traianus idejében megkezdődött építkezések közt szerepelt ennek a közkútnak az elkészítése, hiszen a település ivóvízellátásának a problémája létfontosságú feladat volt. A mély kútból valószínűleg a korábban leírt vízikerékkel emelték ki a vizet s ennek a segítségével juttathatták egy magas medencébe. Innen csatornán és csövön folyt tovább a kisebb közkutakba. Az észak-déli és a kelet nyugati irányú főutcák találkozásánál – a forumon – még Traianus császársága idején készült el két közkút.

A gyülekezésre alkalmas, kőlapokkal burkolt térség ünnepélyességét két nymphaeum fokozta. Az ovális vízmedencék hátfala mellett enyhe lejtéssel érkezett ólomcsövön a víz. A vezetéket egykor istenábrázolásokkal díszített kőlapok fedték el.

Későbbi időből, a IV. századból való az a vezeték, amely a palatiumba juttatott folyóvizet. Mélyen a fagyhatár alatt futott a kőfalas csatorna, amelyet téglával béleltek ki, s ennek az aljára fektették a 3,6 cm átmérőjű ólomcsöveket. (Egy ilyen szakasz ma a romkertben látható.)

Aquincumban a városba belépő vízvezeték helyét többször megbolygatták az évezredek folyamán, ezért ma a vízicastellum helye csak közvetett adatokból számítható ki. Az É-D-i boltíves vezeték esetében a városfalhoz csatlakozó részen kellett ilyen víztoronynak lennie. A pillérek itt is 105 x 160 cm-esek, de – éppen a városfal külső oldalát érintő utolsó két pillérnél egy–egy érdekes méretbeli és alapozási eltérés mutatkozott.

E pillérek mellett kőmedencék voltak (méretük 140 x 96 cm-es), alján kör alakú nyílással, ehhez csatlakozott a vízcső. A városfalat szegélyező vizesárok betöltéséből vas- és bronzcsövek maradványai kerültek elő. A vizesárokban egyébként téglával bélelt kőfalas csatornán folyt le a túlfolyó víz a városfal melletti vízvezetékpillér tetején levő vályúból. A pillér falán függőleges irányú 8-9 cm átmérőjű hengeres, cső alakú nyílás ma is látható.

A galliai Lugdunum – Lyon (Franciaország) egyik aquaeductusa feltűnően jó állapotban

maradt meg. A boltívek tartópillérei 18 m magasan láthatók, s néhány esetben a pillérek kőfalához tapadó függőleges ólomcső is eredeti helyzetében őrződött meg. A tartópillérek tetején megtalálták a víztartály helyét és a felsorolt elemek segítségével elkészítették a kőcsatornából csővezetékbe átmenő rendszer rekonstrukcióját.

Aquincumban a Római-fürdői forrásokból emelőszerkezettel juttatták a vizet a pillérek tetején beépített kővályúba, ahogy azt Vitruvius leírja. Több helyen 15 cm átmérőjű függőleges, hengeres nyílást találtak, belsejében ólomcső maradványával. Ezekkel a csövekkel kivezetéseket létesítettek a nyugati, illetve a keleti városrész felé.

A városi folyóvíz–szolgáltatás fontos eleme a vízelosztó medence. Pompeiben látható egyik tipikus, háromszintű példája: az alsó szintről táplálták a közkutakat, a középsőről a közfürdőket és szökőkutakat, a felsőről a lakásokat, magánháztartásokat. Alacsony vízálláskor utóbbiakhoz már nem jutott elegendő víz.

Pompeii utcáin a vízcsövek a csatornákban futnak, s a kívánt elágazás helyén a falak mentén felvezetnek egészen addig a magasságig, ahol szükség volt a vízre. Ilyen ólomcsövek még eredeti helyükön kerültek elő az aquincumi polgárváros több pontján, pl. a kettős fürdő natatio-ja (úszómedencéje) mögött egy kis félköríves kád falában, vagy pl. a collegium Iuventutis (az ifjúsági egyesület) székházának a fürdőjében, ahol a süllyesztett fürdőmedence hátfalában maradt meg a vízcső. Ez az utóbbi épület – birkózókat ábrázoló mozaik padlója miatt közismert – a vízelosztás rendszerének rekonstruálását fontos adattal segíti. Az oszlopokkal szegélyezett (peristyl) udvar ÉK-i sarkában a tetőn elhelyezett vízmedencéből a fal mellett függőlegesen vezették le a vizet falazott csatornában, amelynek nyoma máig megőrződött. A polgárváros több pontján lehetett megfigyelni ilyen vízelosztók helyét.

Az aquincumi katonaváros vízelosztó medencéjéről egy múlt századbeli adat tájékoztat. Kiscell magaslatai alól előkerült egy agyagcső, amely éppúgy, mint a Viktorig telki vízvezeték, a Mátyás hegy tövében a város felé húzódott, s egy-egy hideg forrásvíz vezetékének a maradványaihoz tartozik. A közelben feltárt 40 x 50 m nagyságú pillérekkel erősített épület gyűjtőmedence (piscina) is lehetett.

Az aquincumi legiós tábor középpontjában a legutóbbi évek régészeti feltárásai felszínre hozták a központi víztorony maradványát. Az építmény az észak-déli és a kelet-nyugati irányú főutcák kereszteződésében, a tábor-forum bejáratánál állott és egyúttal a parancsnoki épület díszkapuzatának számított: első és második emeletében épültek be a víztartályok, a földszinten – a bolthajtások alatt közlekedtek –, az alagsorban helyezték el a vízvezető csatornákat.

Brigetióból származó emlékek az aquaeductusról nyert víz elosztásrendszerét még jobban megvilágítják. „Ószőnyből eredő régiségeim közt van egy ólomcső, amelyet még 1890-ben szereztem. E cső három hasonló terjedelmű cső egyikének töredéke, a találók kifűrészelték és megtartották, mert betűket láttak rajta, a többi néhány métert kitevő részt mint ólmot értékesítették, hír szerint e csöveken megvoltak még a bronz elzárók és csapok, amelyeket azonban utánjárás ellenére sem szerezhettem meg. A csövön tisztán olvasható a készítő neve: Claudius Valentinus fecit.” – írja Darnay Kálmán erről az alapvetően fontos leletről.

Ma a Magyar Nemzeti Múzeum őrzi az aquaeductus szűrőberendezésének ólom alkatrészeit, amelyek ugyancsak Brigetióból származnak. A szerkezetről egy Kölnben (Németország) feltárt hasonló berendezés rekonstrukciója révén alkothatunk magunknak képet.

VÍZGYŰJTŐ ÉS SZENNYVÍZELVEZETŐ CSATORNÁK

A városok csatornázásánál különféle célnak megfelelő rendszerek különböztethetők meg. A legnehezebb műszaki feladat egy-egy ingoványos talajra épült – és ennélfogva egészségtelen – település víztelenítése volt. Pannonfában figyelemre méltó példát szolgáltatnak ehhez Savaria és Scarbantia közmunkái a II. és III. században.

Megfigyelték, hogy Savaria eredetileg a colonia első századában kisebb emelkedőre épült, kanyargósan futó patak partra, amelyeknek az árterülete a települést minden oldalról körülvette. Magas vízállás esetében a városszéli kunyhók víz alá kerültek. Az ásatások során azt is megfigyelték, hogy majdnem évtizedenként meg kellett újítani a külvárosi épületeket egy-egy iszapréteg fölött. Sokat javított a helyzeten egy római kori, II. századra keltezhető csatornázási program végrehajtása, amellyel egyidőben a szerteágazó folyócskát is szabályozták.

Nagyarányú vízrendezési munkálatok folytak a III. század közepét megelőző évtizedekben a várostól keletre is. Ez időben építhették ki első ízben a Gyöngyös mai belvárosi szakaszát. A szabályozás a vadvizek megszüntetéséhez vagy korlátozásához vezetett, legfontosabb elemeként a Gyöngyös mai medrét Gyöngyösapátinál egy gáttal szabályozták, s ezáltal mentesítették a települést a mai Köztársaság térig, attól keletre a Gyöngyösig és északra a Petőfi Sándor utcáig. A későbbi lakóterületek beépítésében fontos szerepet játszottak a víztől nem fenyegetett szárazabb emelkedők. A város folyója a mai Perint volt, a korai város még csak az ettől keletre terülő kiemelkedő földnyelvet foglalta el. A külvárosok, mint pl. a mélyebben fekvő Iseum környéke bár kunyhókat itt is találtak, sokat szenvedtek a folyók kiöntésétől. A mai Gyöngyös folyó szombathelyi szakasza az I. és a II. században még nem a mai medernek megfelelő nyomon haladt. Csatornázás hiányában, magas vízállás esetén, a fallal körülvett szűkebb korai város kivételével a külvárosi települések víz alá kerültek. Az Iseum környéki ásatások szerint az I. század végi és a II. század eleji kunyhótelepülések pusztulását a folyó kiöntései okozták: az épületek romjait iszapréteg borította. Az iszapréteg és a kunyhómaradványok elegyengetése után a szint mind jobban emelkedett (az I. század végétől a II. század közepéig az emelkedés már 1 méter volt).

Nem lehet véletlen, hogy Savariához hasonlóan, sőt azzal nagyjából egyidőben, Scarbantiában is vízteleníteni kellett a város külső lakónegyedét. A mai Sopron helyén elterülő római város az I. században enyhe emelkedőre épült, amelyet az Ikva és az abba itt beletorkolló Rák patak medre vett körül. A II. század folyamán, amikor a város mind jobban terebélyesedett, az új lakónegyedek már a patakok árterületére, a túlsó partjára, ingoványos talajra is átterjedtek. A víztelenítés a város belterületén is sürgető gondot okozott, ekkor készülhetett az a csatornarendszer, amelynek egy-egy részletét 80 cm magas, 35 cm széles falazott kőcsatornáiból a Beloiannisz téren és az Orsolya téren, valamint a Szent György u. 15-19-ben megtalálták az ásatások alkalmával.

Csatornázással a lakónegyedek vagy háztömbök víztelenítését igyekeztek megoldani. Az

egyes épületek szigetelését speciális alapozási módszerrel érték el. Ez a műszaki megoldás nagyon költséges lehetett, mert kizárólag középületeknél találták az ilyenfajta alapozást, mint pl. a savariai Iseum esetében, amely már amúgy is nagyobb feltöltődésre került. Valószínűleg a vizenyős talaj miatt, szigetelésként vastag párhuzamos falakat és köztük egy keskenyebb harmadik falat húztak, s ezekre merőleges keresztfalakat emeltek, így erősítették meg az alapozást. Ugyanezzel a műszaki eljárással épült Aquincumban a helytartói palota fürdőszárnya. Az épület római kori járószintje alatt átlag 3 m mélyen, egymással párhuzamos, széles falalapok készültek, amelyeket keskenyebb merőleges falakkal kötöttek össze.

Az épületet voltaképpen erre a rácsszerkezetre ültették rá. Az aquincumi helytartói palota a Duna egyik szigetén emelkedett, a víztelenítés ezért okozott komoly problémát. Az épületek víztelenítését célzó betonszerű anyagból készült falalapozási rendszer voltaképpen az ősi cölöpépítményeknek egy korszerűbb megoldásának tekinthető. A rómaiak egyébként a császárkorban folyamatosan alkalmazták a szigetelésnek ezt a válfaját is, különösen katonai őrtornyok esetében, amelyek a Duna vonalában, a határon egy-egy folyó torkolatában álltak. A legismertebb példa erre Pannoniában a Tabáni Őrtorony, amelyet a IV. század utolsó harmadában 120 cölöpre emeltek.

A nagyobb pannoniai városok csatornázva voltak pedig a vízgyűjtő rendszer kiépítése és a szennyvíz elvezetése a csatornák lefedése bonyolult és igen költséges műszaki feladatként jelentkezett. Sok esetben a folyóvíz bevezetésénél is komplikáltabb műveletnek számított.

A III. század legvégén Scarbantiát hatalmas védőfallal vették körül, amelynek magassága 12-14 m, szélessége több mint 3 m volt. A folyóvíz átvezetéséhez a falban boltíves csatornát építettek ki az északi és a déli városkapuk térségében. E csatornákban két ember egymás mellett kényelmesen sétálhat, magassága 1,80 m, szélessége 1,20 m, quáderköves burkolatát ma vastag vízköves réteg borítja.

A csatornázással kapcsolatban csupán Aquincumból idézünk példákat, mert Magyarországon ez az egyetlen római kori település, ahol mind a polgárvárosban, mind a katonai táborban hiánytalanul meg lehetett figyelni az összefüggő rendszer minden részletét.

Az aquincumi polgárvárosban a kapuktól a városfalon kívüli szárazárkokba vezették a vizet, majd innen tovább egy főgyűjtőcsatornával a Dunába. A városon belül a főutcákban az úttest mindkét oldalát, vagy a közepét csatorna kísérte, s innen ágaztak el a bekötések a lakóházak latrinájához. Az épületek közötti sikátorokban a csatorna a járda közepére került.

A legérdekesebbek az aquincumi városi csatornázás üzemeltetése szempontjából az útkereszteződéseknél látható javító aknák, amelyeket kör alakú, vagy oválisra faragott kőlapokkal fedtek le. Alattuk a főgyűjtő csatorna 180 x 90 cm-es, tehát bőven elfért benne egy ember. A különböző szintű csatornák a polgárvárosban derékszögben találkoztak. A legio-tábor területén és a katonavárosban ezzel szemben azt lehetett megfigyelni, hogy a különböző magasságból érkező vízelvezető csatornák a nagyobb méretű főágra levélerezetszerűen futottak be. Erről megbízhatóan tájékoztat néhány feltárás adata.

A Laktanya-Kő utca-Hajógyári rkp.-Vöröskereszt u. által határolt területen egy K-Ny–i irányú nagy szennyvízgyűjtő csatorna került elő. A leletmentés során a csatornának mintegy 45 m hosszú szakaszát tárták fel. A csatorna két fala 60 65 cm vastag volt; belső szélessége: 75 cm, mélysége 95 cm. Alját nagyméretű kőlapok bélelték. Fedlapjainak átlagos mérete 1,20 x 1,50 x 2,00 m volt: A csatorna É-i és D-i oldalán több szennyvízlefolyót tártak fel, néhányat tisztítóaknával. A főcsatorna a legios tábor irányából a Dunába vezette a szennyvizet. A csatornában bélyeges téglák többsége a COH VII BR csapattesté volt (vagyis a breucusokból toborzott hetedik ezred műszaki alakulatától származnak).

...

A cohors VII. Breucorum Antoniniana téglabélyegző megbízható korhatározó segédeszközként használható fel. A Breucusok hetedik ezrede ugyanis Caracalla császártól kitüntetésként kapott engedélyt arra, hogy az uralkodó családnevét felvegye, s erre 211-ben egy keleti hadjáratban vívott győzelem adott okot. Az uralkodót azonban 217-ben meggyilkolták, s utódja még az emlékét is „damnatio memoriae”-val sújtotta, vagyis minden hivatalos okmányból, feliratból törölték a nevét. Ettől az időponttól kezdve tehát egyetlen katonai alakulat sem tarthatta meg az Antoniniana kitüntető címet. Sőt, még az sem fordulhatott elő, hogy új hivatalos építkezésnél a már meglevő, ezzel a bélyegzővel legyártott téglákat használták volna fel.

Pannonig határmenti településein és katonai táboraiban a csatornázási munkák időpontját még ennél is szűkebb időhatárok közé szoríthatjuk: a hadtörténet megbízható forrásai arra figyelmeztetnek, hagy a breucusok VII. ezredét 212-ben elvezényelték Pannoniából. A temérdek egyidőben folytatott közművesítési munkát csak azzal magyarázhatjuk, hogy a cohors részére 211-ben gyártották a téglát s ezt a következő években, valószínűleg 214-ig használták fel a korábban elkészült közműtervek alapján. Caracalla 214-ben több hónapot töltött anyjával Pannoniában. Ez év június 24-én feliratos emlék tanúsága szerint templomot avatott Aquincumban és részt vett az ünnepség alkalmával rendezett amphitheatrumi játékokon. Ez idő tájt Pannonia Inferior székvárosából adta ki rendeleteit, amelyek Alsó- és Felső-Pannonia közigazgatását módosították. Valószínűleg a megtisztelő császári látogatás előtt igen gyorsan rendezték a városokat elcsúfító utcai csatornák ügyét is – az idézett bythiniai példáéhoz hasonlóan –, a császár hozzájárulásával. Az említett cohors (ezred) műszaki alakulatai a csatornaépítésben szakemberek voltak, és a terv kivitelezését ők végezték.

Az aquincumi legios táborban, a Szentendrei út Ny-i házsora előtt az a vízgyűjtő csatorna került elő K-Ny-i irányban, amelyhez tartozó szakaszokat 1974- és 1975-ben már feltártak a Harrer Pál utcában és a Kő utcában. A csatorna az É-i táborfal közelében húzódott, ugyanúgy, mint a vele azonos szerkezetű párhuzamos csatorna, a tábor D-i falának a szomszédságában. Még egy harmadik K-Ny-i irányú nagy vízgyűjtő csatorna haladt a kettő felezőpontjában: ez a via Praetoria úttestje alatt futott, kivezetett a keleti táborkapun, s innen a Dunán átívelő cölöphíd irányában haladt. A csatorna a porta Praetoria, a keleti táborkapu nyolcszögletű tornyai között, a kapu középtengelyét jelzi. Hat sor, egyenként 15 cm vastag kis quaderkőből falazták, belmérete 90 x 45 cm-es volt,

és átlagosan 120 x 75 cm-es méretű kőlapok fedték. Valamivel alacsonyabb, 70 cm magas, 45 cm széles csatorna haladt a via Sagularis középtengelyében is a keleti táborkapu közelében.

Érdemes megemlíteni, hogy a IV. század elején ezt az É-D-i irányú csatornát nem használták, hanem az út keleti szegélye mellé egy csupán 30 x 18 cm-es kis kőcsatorna került. A IV. század legvégén megújított út már nem volt csatornázva.

A felsorolt vízelvezető csatornák különböző műszaki megoldással készültek. Van közöttük felszínen húzódó csapadékelvezető csatorna nyitva, vagy az úttesten téglával, kőlapokkal fedve. Szerepel az úttengelyben – vagy az útszegély mentén – közvetlenül az útburkolat alá helyezett csatorna, amelynél a javítóaknák fedlapjait az útburkolatban megjelölték és számozták. A legmagasabb színvonalat a mélyvezetésű és egyesített rendszerű szennyvíz– és csapadékvízgyűjtő csatornák jelentették. Ez a csatornarendszer nem mindig követte a város vagy a tábor úthálózatának a nyomvonalát. A fő gyűjtőágakat a használt járószint alatt 1,5 2 m mélységben építették meg. A mellékágak becsatlakozására jellemző, hogy mindegyiket egy–egy magasabb szintről, a folyásirányhoz képest hegyesszögben kötötték be.

A felsorolt műszaki fejlettségi fokok egyben kronológiai sorrendet is adnak; a mélyvezetésű, egyesített rendszerű csatornák építésének az időpontját a 211 körül készült téglák bélyege közelebbről meghatározza.

VI. A közművek fenntartása és az üzemeltetéssel járó feladatok

Rómában, a Traianus császár idejében felavatott legújabb vízvezeték bekapcsolásával naponta 1 000 000 m3 vizet juttattak vezetéken a városba (Frontinus I. 13.). Az Urbsnak már ekkor több százezer lakosa volt, a főváros köz- és magánépületeinek a vízellátása a műszaki problémák mellett még szerteágazó közigazgatási feladattá is terebélyesedett. A legapróbb részletekig kidolgozott programra volt szükség e feladat megoldásához. A munkák megszervezéséhez az államigazgatás minden támogatást megadott, hiszen ezen a téren az Imperium fél évezreden át példamutató gyakorlattal rendelkezett. A római vízvezetékek e szervezettség nélkül nem váltak volna közművé. Ma is ámulatot keltő építészeti emlékek és technikai csodák lennének, de nem fednék a közmű mai értelemben vett fogalmát. Márpedig a vízellátással kapcsolatos római törvények, rendeletek és szabályok sok esetben – ma sem veszítettek érvényükből; még a XX. század második felében is aktuálisnak mondhatók.

A vízügy végső fokon a censor és az aedilis jogköréhez tartozott. „Miniszteri szinten” e tárgykörben ők intézkedtek, az ő hatáskörükbe tartozott a római vízügyi hivatal, amelynek az élén a curator aquarum állt. A hivatal vezetője nem volt mérnök, hanem közigazgatási gyakorlattal rendelkező magasrangú közhivatalnok, s az első században kifejezetten előírták, hogy szenátori rangú családból kell származnia. Később a császár személyéhez közelálló, baráti köréhez tartozó libertusok – felszabadított és kivételezett rabszolgák – kezébe került ez az egyik legfontosabb, bizalmi állást jelentő hivatal. A hatalmassá duzzadt birodalom provinciáiban felmerülő szakkérdésekben, a császárnak a birodalom legképzettebb szakemberei adtak tanácsot. Többségük ugyancsak

felszabadított rabszolga volt, tájékozottságukat, széles körű ismereteiket ők is egy szerteágazó hivatalnokgárdától szerezték.

A római vízügyi hivatal hatáskörébe tartoztak 1. a közművek; 2. a közkutak és a szökőkutak; 3 .a magánháztartások vízellátása. A vízellátásnak ez a rendszere Augustus császár idejétől kezdve, évszázadokon át érvényben maradt, s legfeljebb kisebb módosításokra volt szükség az idők folyamán. Lényegesnek tartjuk ezt megjegyezni, ugyanis a törvények és rendeletek a római császárkor évszázadaiban az élet változásainak megfelelően alakultak, változtak. Az egyik legállandóbb intézménynek a Marcus Vipsanius Agrippa által megszervezett vízügyi hivatal bizonyult, amely okmányszerűen i. e. 32-ben kezdte meg a működését.

A hivatal törzsét a familia aquaria publica a közhivatalnok-gárda alkotta. Az alkalmazottak száma Rómában az eredeti 240 főről már Claudius idejére, tehát az i. sz. I. század közepére megkétszereződött, s végig a császárkor folyamán átlag 500 fő volt. A tisztviselőkből és a technikai szakemberekből álló intézményben megbecsülték az architectusokat, a mérnököket, ők irányították a familia aquaria Caesarist, vagyis az uralkodóhoz közvetlenül beosztott hivatal műszaki feladatait. Amikor tehát arról olvastunk, hogy az ifj. Plinius az egyik római tartomány helytartójaként Traianustól mérnököt kért a kisázsiai városok vízvezeték- és csatornaépítéséhez, a válaszadás előtt a császárt ez a hivatal tájékoztatta. Itt képezték ki – egyebek között – a különböző műszaki feladatok elvégzésére a mérnököket, akik tehát specializálódtak, szakmérnökké váltak.

A hivatal gazdasági részlegét a tabularius rationis aquariorum irányította. Gondjai közé tartozott a hatalmas beruházások pénzügyi fedezetének az előteremtése, a pénzfelhasználást előkészítő gazdasági tervek elkészítése, a sokéves programok elfogadtatása. Nem jelentett kisebb feladatot a fenntartás-karbantartás pénzügyi vonatkozású problémáinak az ügyvitele sem, hiszen még a vízdívák beszedését is nagy apparátus végezte. Az iroda tisztviselője a servus, jól fizetett hivatalnoknak számított, akárcsak a scriba, az írnok.

A vízügy jogi vonatkozásaival az intézmény külön részlege törődött. A Rómára és a provinciákra részletesen kidolgozott vízügyi rendeletek több kötetből állnak. E latin nyelvű gyűjtemény ma is kimeríthetetlen adattárként használható, amely szinte napról napra tájékoztat a lakosság vízellátásával kapcsolatban felmerült tennivalókról. Az aquaeductusok üzemeltetése során ugyanis a következő feladatkörök alakultak ki:

a) Adminisztráció: engedélyek kiadása, panaszok felvétele, szemlék megtartása, a vízdíj beszedése, műszaki adatszolgáltatás a tervezéshez.

b) Karbantartó részleg: javítások az épületen és a vezetékeken; a víz minőségének állandó felülvizsgálata; árvízveszély esetében a nyomáskülönbségek szabályozása stb.

c) Az ellenőrzés megszervezése: a jogi, gazdasági, műszaki tevékenység mellett a biztonsági csoport irányítása; a véghezvitt feladatok elbírálása, ellenőrzése.

A felsorolt munkákat minden városi tanácsnak akár százezres létszámú nagyvárosról, akár csupán tízezres lakosú községről van szó, amennyiben közművesítve volt, el kellett látnia. S ez bizony sok gondot adott a pannonfai városok vezetőségének is.

A kisebb tartományi városok tanácsában az aedilis foglalkozott a vízügyekkel. Aquincumban a polgárváros forumán álló nagy közfürdőkhöz csatlakozó szentélyben Caius Iulius Victorinus és Publius Petronius Clemens városi tanácstagok aedilisként, hivatalos minőségükben állítottak oltárt Fortuna istennőnek (a római istenvilágban ez az istennő volt a fürdők védelmezője is). Claudius Pompeius Faustus 202-ben ugyancsak e tisztségében Iupiternek emelt oltárt a ligetként kialakított áldozóhelyen, a fürdőben álló istenszobor előtt.

A források karbantartását tisztviselő-gárda ellenőrizte; ezek a magistri fontium, szorosan együttműködtek a forrás biztonságáért felelős karhatalmi alakulattal, a beneficiarii-val, mert a vízellátás folyamatossága a forrás és a vezeték épségétől függött. A vízvezetéket különösen háborús időkben féltették a megrongálástól, ilyenkor kulcskérdéssé vált a város határán kívül futó vezeték megvédése, s külön katonai biztonsági alakulatot szerveztek e feladatra.

A városi hivatalokban a vízellátással kapcsolatos másik részleg az engedélyek kiadásával, a fogyasztás mérésével foglalkozott. A legfejlettebb közműhálózattal rendelkező magyarországi római városban, Aquincumban, a város központjában minden magánháztartást folyóvízzel láttak el. A vízhálózatot a II-III. század folyamán átlag 20-30 évenként felújították és bővítették. A külső kerületekben már csak egy-egy mellékághoz csatlakoznak a bekötések, s ezeken annyi a javítás, hogy ez egymagában elárulja az igénybevétel mértékét. Soha, egyetlen római kori építményen sem látszik annyi javítás, mint éppen a vízvezetékeken és csatornákon. A javítások helyén ólomkapoccsal erősítették fel a téglákat, bronzgyűrűvel fogták össze az ólomcsöveket, a vakolt falfelületeket szinte évenként újra leverték; s ez mind a gyakori javításról árulkodik. Az aquincumi, a gorsiumi, a savariai vagy a scarbantiai vízvezetékek javításának sorrendjéből a város életének egész története végigkísérhető.

Itáliában és a Földközi-tengeri tartományokban az I. század végére – a Rajna-Dunai provinciákban általánosan csak a II. században – változott meg a városi lakosság életmódja olyan mértékben, hogy megvolt az igény a közművesítésre. A vizet többé már nem a közkutakról hozták, hanem vezetékek juttatták a lakásokba. A II. században rendszerint csak a városközpont lakóházaiba kötötték be a vezetéket, a III. században már a külső lakónegyedek és az elővárosok is folyóvízzel és csatornázással voltak ellátva. Egy évszázaddal korábban még luxusnak számító kényelmi berendezésből, a közegészségügyet szolgáló közmű lett: használatát törvények, rendeletek és előírások szabályozták.

Vitruvius leírja (VIII. 6. 2), hogy a vízházakban (vízicastellumokban) a három szinten kialakított medencék közül a legmagasabból a magánháztartásokba juttatták el csővezetéken a vizet. Aki ugyanis a magáncélra tárolt vízből fogyasztott, annak évenként vízdíjat kellett fizetnie „a népnek” – vagyis a közösségnek. Az így befolyt pénzt a vezetékek fenntartására fordították: a vízdíj kifizetését adóbérlők ellenőrizték, s a pénz szabályos felhasználásáról a vízügyi hivatal vidéken az aedilis vagy a curator gondoskodott.

Vitruviusnak ez az utóbbi megjegyzése érdekesen kapcsolódik Frontinusnak egy évszázaddal későbbi, a vízdíjakkal foglalkozó fejtegetéseihez (XLIV. 1 3). Frontinus

ugyanis leírja, hogy amikor átvette a Róma városi vízügyi hivatal vezetését, átnézette a könyvelést. Megdöbbenéssel tapasztalta, hogy 12 755 quinariae vízmennyiséggel számoltak naponta a műszaki nyilvántartás szerint, ugyanakkor, ugyanennek a hivatalnak a gazdasági irodáiban napi 14 018 quinariae-nek megfelelő vízdíjat szedtek be. Miután mostmár az ügyet „becsületbeli kérdésként” kezelte, részletes vizsgálatot rendelt el, aminek az eredményeképpen megtudta, hogy a helyzet még súlyosabb; a forrásokból kiemelt víz és az elosztás között még ennél is lényegesen nagyobb az eltérés. Vízdíjat legfeljebb 10 000 quinariae-nyi víz után számolhatnak.

Frontinus egyébként a vízdíj elszámolási módját és a vízfogyasztást számláló berendezést is pontosan leírja. Ez egy kis bronz kalibrálószerkezet volt, amit a lakások fővezetékére, a belépés helyén rászereltek, s amely nagy vagy gyengébb víznyomást követve, önműködően szabályozódott. Táblázaton mutatjuk be a bronz vízcsaptípusok jellegzetes példáit a római birodalom különböző lelőhelyeiről. Magyarország területén Brigetioban került elő egy ilyen bronz vízcsap, amelyen ma is látható az ólom vízvezetékcső ráforrasztott csatlakozó tagja.

Egyszerű tapasztalati úton, a cső átmérőjéből határozták meg a percenként áthaladó vízmennyiséget (XXVI. 1-). Frontinus szerint a sűrűn lakott területeken minden háztömbnél egy-egy vízicastellumot iktattak be s ebből ágaztak ki aztán a lakásokba az ólomcsövek. Ezzel a megoldással ugyanis meg lehetett kímélni a fővezetéket a sűrű kilyuggatástól.

Az aquaeductusok üzemeltetése érdekében elsősorban a vezeték védelmét és karbantartását kellett megszervezni. A tutela ductuum, vagyis a vezeték védelmét, számos előírással biztosították. A szabályok között az egészségügyi érdekek is szerepeltek, pl. a vezetékek lefedése, a tisztítóaknák kiépítése átlag 2400 lépésként (1 római mérföld kb. 1,5 km, ill. 1000 dupla lépés). A szellőzőnyílások karbantartását külön személyzet végezte és tisztviselők ellenőrizték az elkészült munkák minőségét. A gravitációs erővel működő vízvezetékeknél szükség szerinti sűrűségben szűrőberendezést iktattak be. A nagy nyomással érkező víz ugyanis sok törmeléket sodort magával és a felhalmozott iszap szűrő nélkül elzárta volna a víz útját. A főágon azokon a pontokon iktattak be szűrőt és tisztítóaknát, ahol a mellékágak ferdén, bizonyos szögben csatlakoztak a vezetékre, ezért gyakori volt az iszaposodás, rongálódás. Az észak afrikai Thamugadiból (Timgad, Algeria) közismert példákat mutatunk be.

Az aquincumi polgárváros romterületén is hasonló leszállóaknák láthatók az utcák kereszteződésében.

A városon kívül, a vízvezeték mellett üres sávot hagytak, s ezt kőcipusokkal határolták le. Ez a „biztonsági övezet” a védelmi berendezések között fontos szerepet töltött be.

Összehasonlítva Vitruvius i. e. I. század végéről származó adatait, Frontinus pontos hivatkozásait az i. sz. I II. század fordulójáról, valamint az ún. Digestákban, a rögzített törvénygyűjtemény hasonló tárgyú előírásait a IV. századból, azonnal szembetűnik, hogy mennyire megváltozott e hosszú idő alatt a vízvezeték építésével összefüggő vagy a vízhasználatot szabályozó engedélyek megadása. Mint mindenütt, a római birodalomban, a közművesített telek a háromszorosát, tízszeresét érte, aszerint, hogy a

város mely pontján feküdt. Szinte drámaian követi a feltételek szövege a IV. század legvégén a városi élet rohamos hanyatlását 371. október 29-én I. Valentinianus, Gratianus és Valens császárok korlátozták a magánháztartások vízfogyasztását. A 384 július 28-i törvény megszigorítja a büntetést. A 391 augusztus 27-i törvény különleges engedélyhez köti a vízicastellumtól leágazó új csatlakozóhely kiépítését. S végül a 397 május 28-án kiadott rendelet lényegében megszünteti a magánháztartások folyóvíz–ellátását.

Az évtizedek óta pusztuló vízvezetékek ezután újból csak a közkutakat táplálhatják. A római birodalom területén már egyetlen városi tanácsnak sincs pénze és megfelelő szakképzett munkása a vízvezetékek karbantartására.

VII. Regionális közművek (gátak, duzzasztók)

VII. REGIONÁLIS-MÉRETŰ KÖZMŰVESÍTÉS (GÁTAK, DUZZASZTÓMŰVEK)

Suetonius római történetíró az i. sz. II. században az alábbiakat jegyezte fel Claudius császár építkezéseiről: „Nem sok, de annál hatalmasabb és fontosabb közművet létesített; a legjelentősebb ezek között a Caius idejében megkezdett vízvezeték, továbbá a Fucinus-tó lefolyócsatornája és az ostiai kikötő. Pedig jól tudta, hogy (utóbbit) ... már az isteni Iulius is többször elhatározta, de a munkálatok nehézsége miatt elállt szándékától.” „... néhányan ugyanis saját költségükön elvállalták a lecsapolás munkáját, ha annak fejében átengedik nekik a mocsártalanított földterületet. Háromezer lépésnyi távolságban részint kiásatta, részint kivájatta a hegyoldalt, így hozta létre nagy keservesen a csatornát, tizenegy évi munkával, harmincezer ember szakadatlan dolgoztatásával.” (Suetonius, Claudius 20.)

Majd a következőkben így ítéli el Nero látszólagos közjóléti tevékenységét, amelynek a célja, a szerző szerint, kizárólag az uralkodó dicsőítése volt: „Megkezdtek továbbá egy csatornát az Avernus tótól Ostiáig, hogy ha nem is a tengeren, de egy százhatvan római mérföldnyi útszakaszon mégis hajóval juthassanak el oda; a csatornát pedig oly szélesre tervezték, hogy ha szemközti irányból érkező ötsorevezős hajók találkoznak, kitérhessenek egymás elől. E munkálatok elvégzésére valamennyi foglyot Itáliába vitette mindenünnen és elrendelte, hogy még a súlyosan bűnözőket is csak kényszermunkára ítéljék.” (Suetonius, Nero 31.)

A római birodalom területéről tucatnyi kőfelirat maradt fenn, amelyek duzzasztókról, gátakról, az öntözéses gazdálkodás csatornahálózatának építéséről tudósítanak. Közülük két emléket idézünk, adataik ugyanis érdekes felvilágosítást szolgáltatnak a magyarországi – e körbe tartozó – emlékek megértéséhez, értékeléséhez.

Az egyik a Róma környékén levő Tusculumból való. A helység és környéke a római arisztokrácia kedvelt üdülőhelye volt, az uralkodóház mellett a vagyonos családoknak is voltak itt birtokai. A milliós lakosú Róma piacain naponta hihetetlen mennyiségű zöldség és gyümölcs kelt el, felszállításuk a közeli földekről minden szempontból kifizetődött. Ezzel magyarázható, hogy Tusculum környékén mintagazdasággá fejlődtek már a

császárkor legelején azok a birtokok, ahol a legkorszerűbb módszerekkel gazdálkodtak.

Egy feliratos kőtábla a III, század elejéről hitelesen bizonyítja, hogy milyen technikai megoldással és milyen praktikus szervezéssel érték el a legmagasabb terméshozamot. A kőtáblán vízvezeték rendszer tervrajza látható. E Tusculum melletti vezetéket egyébként Aqua Crabra néven ismerték. A római kori rajz mellett felsorolták a földparcellák tulajdonosainak a nevét, akik közösen használták az öntözőberendezést. A tábla feliratán feltüntették az öntözőcsövek számát és rögzítették az óraszámot is, vagyis azt az időtartamot, ameddig egy-egy vezeték használatát naponta engedélyezték. A tervrajzot kiegészítő három adatfajta egy törvényes megállapodás kőbe vésett emlékeztetője lehetett. Ez a fajta szerződés és a lényegét tartalmazó adatok feltüntetése valamilyen maradandó anyagból készült táblán, továbbá a tábla helyszínen való felállítása, általános szokássá vált a III. században. Hasonló felirat ismeretes pl. Numidiából (a mai Algériában, Batna környékéről, amelynek a szövege pontosan megszabja a vízhálózat használóinak névsorát, a vízelosztás arányát a helység különböző birtokosai között és feltünteti, hogy a nap mely szakaszában ki és mikor veheti igénybe a vezetéket. A névsorban szereplő birtokosok közösen építették a tartályt és a csatornahálózatot; a fenntartásról is közösen gondoskodtak a 218-222 között készült megállapodás szerint.

Aquincum szomszédságában a vicus Vindonianus (Békásmegyer) területén találtak egy oltárkövet, amelyet a környékbeli birtokosok közösen állítottak a császár üdvéért (ugyancsak a III. század elején). Itt is felsorolják a földtulajdonosok nevét bizonyos sorrendben. A csoportosítás alapján a kutatóknak az volt a véleménye, hagy a töredékes feliraton a nevek elosztásához valamilyen szerződés szolgálhatott alapul. Az említett példák alapján elképzelhető, hogy itt is közösen használt csatornahálózat volt az a fontos létesítmény, amelyhez a földparcellák tulajdonosai különböző összeggel járultak hozzá az öntözéses gazdálkodás érdekében. Az újabb aquincumi feltárások során több olyan növényi maradvány került elő, amely bizonyítja, hogy a Duna menti provinciákban is meghonosították a II. és a III. században a Kisázsiából importált cseresznyét, őszibarackot, mandulát, fügét stb., amelyek termesztése az ezen a vidéken őshonos gyümölcsfajtáknál lényegesen több gondot és igényesebb előkészületet kívánt. Ezt tapasztalták néhány fűszerként használt konyhakerti növénynél és zöldségfajtánál is. A lakótelepek szegélyén a szeméttelepek megőrizték többek között olyan halfajták szálkáit, amelyek a Dunántúlon csak halastóban tenyésztve szaporodhattak. A mezőgazdaság és az állattenyésztés tehát ugrásszerűen fejlődött a római császárkor időszakában Pannoniában. Ennek azonban előfeltételei voltak: a halastóhoz duzzasztógátra volt szükség, a primőr zöldségfajták termeléséhez öntözőrendszerre. Nézzük meg, hogy milyen nyomok utalnak erre a mai Magyarország területén.

Aquincum és Brigetio körzetében a municipiális földek révén, mind sűrűbbé vált a birtokhálózat a II. században. A városi vezetőség tagjai átlagosan 4-5 km2 kiterjedésű földeken gazdálkodtak néhány főnyi rabszolgával, illetve az idénymunkák idején a környékbeli falvak lakosságával művelték a földeket. E középméretű birtokokon kisebb kúriák épültek, műhelyek soraltoztak. A terményeket a városban dolgozták fel és itt is adták el. Az udvaros házakban feltárt mezőgazdasági berendezések, mint pl. az öszvérvontatású malom, valamint a különböző típusú őrlőberendezések, olajprések, szőlőprések, szövőműhelyek stb. bizonyítják a technikát is igénybe vevő, fejlett mezőgazdasági termelést.

A határmenti városok körzetében a katonatáborok övezete miatt, nagybirtok nem fejlődött ki. A kisebb méretű birtokhálózat területe városi tulajdonban volt, amit a tanács adott bérbe. A földeken – ebből következik – kisebb értékű beruházásokat engedhettek csak meg maguknak a bérlők, még akkor is, ha közös vállalkozásba fektették be tőkéjüket; ilyen lehetett például a földek öntözésére, a termények feldolgozására fordított összeg.

A római kori mezőgazdaság egyik alapvető módszere az volt, hogy a mocsaras, nedves talajt csatornázással kiszárították. Az egykori szakvélemény szerint, a gyümölcstermesztéshez így nyerték a legalkalmasabb földeket. A Historia Augusta egyik adata arról tudósít, hogy Probus császár (i. sz. 276-282) a Pannoniában állomásozó hadsereg alakulataival szabad idejükben árkokat ásatott, s ezzel a módszerrel a Duna menti mocsaras területeket a szőlőműveléshez előkészíttette.

A Dunántúl belső területein a határvidéktől teljesen eltérő gazdálkodás folyt. A Balaton környékén, a Fertő-tó körül és a Mecsek vidékén már az I. század végéről kezdve nagybirtokok alakultak ki. A Balaton északi oldalán Mursella városának a territoriumán a mai Nemesvámos Balácapuszta területén egy birtokközpont villacsoportja ismeretes. Főépületében, a lakóházban, értékes mozaik padlók és művészi kivitelű falfestmények kerültek felszínre. Természetesen a fürdőszárny sem hiányzott, amibe vezetéken szállították a vizet. Az egykori feljegyzésekben ezen a környéken jelölik Caesarianae nevű helyiséget, s ez arra utal, hogy császári tulajdonban levő településnek kellett itt lennie. A birtokközpont közvetlen környékén elterjedt a kertgazdálkodás, duzzasztók révén, a mesterséges tavakban haltenyésztés folyt. Megtalálták a kőbányát, a vízduzzasztót és a csatornázás maradványait. A korszerűbb termelési módszerek következtében, az erdők és bányák hozama is jelentékenyen megnőtt. A város ellátottsága tekintetében nem volt tehát közömbös, hogy milyen birtokok jöttek létre a territoriumán.

A Borostyánkő út mellett Scarbantia és Savaria környékén, vagyis a Fertő-tó partján, a Velencei-tó peremén Gorsium központtal, ugyancsak nagybirtokok lehettek. Mindenütt találunk utalást a költséges vállalkozásra: Savaria és Scarbantia mellett halastavak nyomáról tesz említést a szakirodalom. Gorsiumtól két különböző irányban mintegy 30 km-re egy-egy duzzasztógát falvonulata látszik még ma is a felszínen.

Az egyiket 1875-ben így írta le Henszlmann Imre: „Nevezetes itt a pátkoriak által kőrakásnak nevezett római gát is, amely két szakasz közt elterjedvén, a mögötte levő patak vizét felfalta, hogy ez Pátkor felé tavat képezzen. Nevezetes e gátnak rendes falazása vízirányos apróbb rétegekben, amelyek szabad oldalaiban igen nagy faragott kövekkel voltak befektetve (verkleidet). A munka csodálatos szabatosságú és a falazat keménysége csaknem vetélkedik a kőével. A gátnak volt két csatornája (emissariae): egyik közepén, a másik ettől dél felé; ez utóbbi még jelenleg is hosszas vonalon megtartotta régi boltozatát, míg a középső emissarius nem volt beboltozva. A befedő faragott követ nagy részben elvitték és elhasználták, azonban a gát alján még jó darabon látható. És ép ez oldalcsatornának két egymásra következő kőhajléka is, amelyben a zsilipet lebocsátották és felhúzták, a két zsilip közti tért hordott földdel lehetett megerősíteni.”

„... Az oldalcsatornát még használják malomhajtásra, azonban ez a víz csekélysége miatt

csak tavasszal és késő ősszel működhetik. Mintegy 12 éve, hogy a tavat egészen lecsapolták (írja 1875-ben), ezelőtt itt igen ízletes halakat fogtak, amelyeket Fehérvárra, de még Pestre is vittek. Lassan-lassan a víz kiapadt, s így jelenleg mesterséges haltenyésztést sem lehetne létrehozni, ámbár a gátnak helyreállítása csekély költséggel járna.”

A pátkai gát két hegy közötti völgyet zár el, segítségével terjedelmes tavat létesítettek. Ma, a korszerűbb megoldással felduzzasztott zámolyi víztároló széles víztükre a még mindig impozáns méretű, római eredetű falazat hátterében látszik. Az ókortól fennmaradt quaderköves építkezés a dunántúli táj egyik jellegzetes látványossága.

A másik, ma ugyancsak műemlékként nyilvántartott dunántúli völgyzáró gát Öskü határában látszik. Római kori eredete nem teljesen bizonyított, legutóbb Sági Károly foglalkozott a gát kérdésével. Véleményét szó szerint idézzük:

„A falu (Öskü) határát K-ről a Kikeri-tó vízfolyása alkotja... ma az országút töltésébe foglalva láthatók a többszörösen megrongált, átalakított völgyzáró gát quaderkövekből rakott falai. A gát vastagsága 6-7,5 m, hossza 205 m, magassága 4,5 m. A vizet két, zsilipelhető csatorna engedte át a töltés D-i oldalára. A gátat először Eitelberg R. írta le, megemlítve, hogy a hagyomány szerint Mátyás király halastava lett volna itt. Rómer Flóris római alkotásnak tartotta, szakszerű leírással, s a pátkai gáttal való azonosságra utalással osztozik véleményében Henszlmann I. is. Lackó-Rhé elfogadta megállapításait, Kuzsinszky B. és Thomas E. nem említik. A műemléki szakirodalom máig is rómainak tartja. Legutóbb Faller J. foglalkozott vele részletesen. A szerinte is rómainak mondott gát azonkívül, hogy a vizenyős talajon való átkelést is megkönnyítette, feltevése szerint a szintén római eredeztetésű bántai kőbánya köveinek leszállítására is alkalmas vízi utat biztosított volna. A terepbejárás és helyszíni szemle alapján megállapíthatjuk, hogy a gát és környéke római kori jellegzetességeket, lelőhelyeket nem mutat, ellenben a középkori halastó és duzzasztórendszer sokkal inkább valószínűsíthető. Ezt támogatja a tóparton felfedezett két középkori településhely is. A fentiek alapján a gát építtetését az Öskün és Várpalotán egyaránt birtokos Ujlaki család XV. századi nagyarányú itteni tevékenységének tulajdonítottuk.”

A kérdésben az utolsó szót hitelesítő ásatás alapján lehetne kimondani. Kétségtelen, hogy a monumentális falazaton későbbi javítások, utólagos ráépítés látszik, a fal alapja és szerkezete azonban, éppen a pátkai gáttal való hasonlósága miatt, római korinak tűnik.

Feljegyezték, hogy a császárkorban a legnagyobb szabású gátépítésre a III. század vége felé Róma fölött a Tiberis egyik mellékágánál került sor: a quaderburkolatú falazat koronája a víz szintje fölött háromemeletnyi magasan emelkedett. Szerény méretű folyószabályozás nyomairól ír a Rába és a Gyöngyös között Szentléleky Tihamér. Kisebb léptékű csatornát is létesítettek a mai Siócsatorna mellett az adatok szerint Galerius császár (305-311) alatt. (A rómaiak Pelso névvel jelölték a Balatont.) A mai csatorna torkolata körül hosszú szakaszon követhető egy római kori falazat nyomvonala, s ennek az ókori szabályozási vonalnak egyes szakaszait Szekszárd, illetve Öcsény Szigetpuszta (az ókori Alisca) irányában is több ponton felismerték a múlt század végén. A rómaiak minden bizonnyal arra törekedtek, hogy a Balatont összekapcsolják a Dunával, hiszen a vízi úton való szállítás Pannoniában is olcsóbb és megbízhatóbb volt a szárazföldinél. A

Siócsatorna római kori eredetének kérdését az Öskü Kikeri tó gátjához hasonlóan – csupán bizonyító értékű régészeti feltárással lehetne eldönteni.

Addig is – mint a közösségeket érintő építkezésekkel kapcsolatban már annyiszor, – most is hadd idézzünk néhány mondatot az ifjabb Plinius azonos témájú helytartói gondjaiból, a császárnak szóló beszámolója alapján: „Nicodemia közelében van egy hatalmas tó; ezen márványt, gyümölcsöt, fát, építőanyagot csekély költséggel és fáradsággal hajón szállítanak egészen az országútig, onnét nagy fáradsággal, nagyobb költséggel fogaton tovább a tengerpartra ... „ „Uram, gondos előrelátással aggódsz, hogy a tó kiszárad, ha összekötik a folyóval, s ily módon a tengerrel. Én azonban a helyszínen azt hiszem megtaláltam a módját, hogyan előzzem meg ezt a veszélyt. A tó vizét ugyanis csatornával el lehet vezetni a folyóig, anélkül, hogy leengednék, és mintegy határfallal összekapcsolva, elválasztják. Így elérjük azt, hogy ne tűnjék úgy, hogy egyesül a folyóval, és mégis olyan legyen, mintha egyesülne.”

Majd javaslatként részletesen leírja a lépcsőzetes zsiliprendszer legkorszerűbb műszaki megoldását. Traianus császár kellőképpen méltányolta a lelkiismeretes és alapos tájékoztatást, mert a következő tömör választ adta: „Nyilvánvaló, kedves Secundusom, hogy sem körültekintésben, sem alaposságban nem volt nálad hiány, amikor annyi mindennek utánanéztél, ami elháríthatja a tó kiszáradásának a veszélyét, s számunkra még hasznosabbá teszi. Válaszd tehát azt a megoldást, amelyet maga a helyzet leginkább kíván. Azt hiszem, Calpurnius Macer küld hozzád vízszintezőt, meg az ottani tartományok sincsenek híjával az ilyen szakembernek.” (Ifj. Plinius, Epistolae X. 41, 61, 62.)

VIII. A közművekhez fűződő vallási hiedelmek, szertartások

„...A latin pantheon állandóan egy jól szervezett társadalom képét mutatja. Ezek az istenek dolgosak voltak és jó polgárok, mint maguk a rómaiak. Hasznos istenek voltak, mindegyiknek megvolt a saját hivatala, még maguk a nymphák is polgári és állami állásokat töltöttek be. Gondoljanak csak Juthurnára, akinek annyiszor látjuk a Palatínus lábánál álló oltárát. Származása, kalandjai és balsorsa aligha sejtették, hogy szabályszerű hivatalt visel majd Romulus városában. Csak egy felháborodott rutul (latiumi néptörzs) nő volt, aki Jupiter szeretőjeként, halhatatlanságot nyert a főistentől ... s aki aztán a Tiberisbe vetette magát ... Nos, a rómaiak nem hagyták tétlenül, fájdalmába merülve. Tüstént az a gondolatuk támadt, hagy valami komoly foglalkozást adjanak neki. Rábízták forrásaik oltalmát.”

Ezek a kissé cinikus hangvételű sorok, amelyek Anatole France „A fehér kövön” című művéből valók, a római vallás lényegére tapintottak. A római kori lakosság felfogása szerint, mindenkinek és mindennek megvolt a maga isteni kifejezője; az állam szemszögéből nézve a meghatározott funkciója.

Rómában a vízüggyel kapcsolatos hivatalos kultusz Fons, vagy többesszámban Fontes alakjaihoz fűződött. A források temploma, a templum Fontis, az egyik városkapu közelében állt. Ez a helymegjelölés, amint az a pannoniai kultuszok esetében is tapasztalható, fontos adatnak bizonyul.

A Fons ünnepét minden év október 13-án tartották, s egy ilyen alkalom ősi szokásai szerint bemutatott áldozatáról így ír Horatius: „... édes bort, koszorút s szirmokat érdemelsz, holnap gyenge gidát kapsz ... „ „Versem szárnyra emel és a nemes vizek közt fogsz élni, te és fent az a tölgy s a szirt, melyről locska sugárban ugrándozva sietsz alá.” (Horatius, Carm. III. Ad fontem Bandusiae.)

Úgy tűnik azonban, hogy a Fontes istenei sohasem váltak a vízvezetékek hivatalos istenségeivé. Az aquaeductust bizonyíthatóan a folyamisten személyével vagy a nymphákkal azonosították. Pannoniában több felirat és ábrázolás is támogatja ezt az egyébként az egész birodalom területére érvényesnek mondható megállapítást. Gorsium forumát (a feltáró véleménye szerint) Traianus császár idejében díszkutakkal ékesítették, amelyek a terraszosan kialakított forum falához csatlakoztak. A támfalak egyébként gazdagon tagoltak, s a kor ízlésének megfelelően a római színház díszletfalához hasonló építészeti megoldásra emlékeztetnek. Magas oszlopok közt fülkéket képeztek ki, ezeket tümpanonnal és boltívekkel lezárt architektúra kötötte össze. A díszes falat három lépcső szakította meg, ezek a capitoliumi templomba vezettek.

A lépcsők közötti két fülkében egy-egy ovális medencét helyeztek el: az egyiket folyamisten alakjával, a másikat nymphák ábrázolásával díszítették.

Az alakok mindkét kút reliefjén egy-egy szájával lefordított kancsóra támaszkodnak, ezekből folyt a víz a medencébe. A folyóvizet ólomcsövön vezették a kutakhoz.

Nymphae perennes, vagyis a kiapadhatatlan forrásokat és a folyóvizet jelképező isteneknek több oltára maradt fenn Pannoniában. Az egyik Pátyról, a másik Sárrétről, vagyis Gorsium közeléből való, s Pannonia Inferior ara-jának, vagyis a tartományi kultuszban kifejeződő államvallás egyik főpapja állította. A nymphák közkedveltségét bizonyítja, hogy a Dunántúlon eddig több tucat feliraton szerepel a nevük és ábrázolásuk.

A folyamisten ábrázolásának tipikus példája az aquincumi katonaváros egyik középületéből való. (Mozaikjáról „Hercules-villa”-nak nevezték el ezt az épületet, mert egyik termének padozatát Hercules hérosz, Deianeira nympha és Nessus kentaur történetével díszítették.) A mozaik kép jobb alsó sarkában a vízből bozontos férfialak emelkedik ki, kezében egy köteg sást tart.

A vízzel kapcsolatos hivatalos istenalakok közt ismert még Dea Cloacina, vagyis a szennyvizek megszemélyesítője. Claudius császár idejében még pénzeken is ábrázolták. Az 52-ben kibocsátott érme előlapján a császár képmása, hátlapján a trónuson ülő Dea Cloacina látható.

A szüntelenül terjeszkedő birodalom – hasznossági szempontból – az új provinciák helyi védőisteneit is felvette a római pantheonba. Az új istenek azonban nem bizonyultak mindenütt egyenlő értékűeknek, kultuszuk területenként különböző volt. A keleti kultuszok összetettebb hitvilága például, amint tért hódított Itáliában, szétrobbantotta a klasszikus római „pantheont”. Hatásukra részben számtalan babona kapott lábra, részben az ősi római vallásnál lényegesen tisztultabb erkölcsi fogalmak és magasabb

rendű vallási elképzelések terjedtek el a birodalomban. Ezzel magyarázható, hogy a provinciákban – Pannoniában is –, a hivatalos istenek temploma közelében rövidesen felépült az istenség helyi vonatkozásait jelképező kultuszhely. Konkrét példa erre pl. az aquincumi vízvezeték kezdőpontjánál, a mai Római-fürdő Erdei Strandjának területén levő szentélykörzet, ahol minden forrás fölé kútházat emeltek – szám szerint tizennégyet –, amelyeket egyben kápolnaként használtak. Még két nagyobb templom és egy szabadban felállított áldozóhely tartozott az együtteshez. A szent liget bejáratánál a „legfelségesebb” Iupiter oltárához több lépcső vezetett, ugyanitt kis kőmedencékben tartották a megszentelt vizet. A bejárathoz legközelebb eső forráscsoport kápolnáiban Aesculapius és Hygieia istenpór feliratos oltárai, illetve a velük azonosított Apollo és Sirona feliratos emléke állott. A gyógyvizeknél ugyanekkor a Pannoniában jóformán „helyi” istenségnek számító Silvanus részére is mutattak be áldozatot, s a kibővített szent liget közepén az új kápolnákba már kizárólag ennek az istenségnek az oltárai kerültek. Külön áldozóhelyet kapott ugyanitt a III. század folyamán Sol invictus, a győzhetetlen Napisten. E kultusz hivői a keletről beáramló szinkretisztikus vallás követőiből kerültek ki mind nagyobb számban.

Hasonló kegyhely alakult ki Brigetioban is, a városi vízvezetéket tápláló egyik forráscsoport mellett. Ez a katonai táborból déli irányba kivezető (ma Tata felé vezető) utat szegélyezte. Aquincumban a régészeti feltárások hozták felszínre a forráskultusz szent ligetében álló épületek romjait. Brigetioban szerencsés véletlen folytán, több felirat segítségével, amelyek oltárokon és építési emléktáblákon olvashatók – egy hasonló szent kerület épületcsoportja rekonstruálható. Ez az Apollo tirannus istenségről elnevezett kegyhely Brigetioban a Fons Salutis, vagyis a gyógyforrás körül alakult ki. Több kápolnát később egy új porticusszal – a leírás szerint –, két oszlopsoros, fedett csarnokkal kapcsoltak össze, s ez félkörben határolta az épületcsoportot. A tágas épületcsoportban a kegyhelyen összegyűlt tömeg melegben vagy esőben, menedéket talált. Az épület költségeit a város egyik vagyonos elöljárója, Quintus Ulpius Felix fedezte 217-ben.

Érdekes véletlen folytán, ugyanennek az adakozó kedvű brigetioi polgárnak egy másik építkezését megörökítő feliratos emléktáblája is előkerült. Szövege arról tudósít, hogy a hely közelében boltsort emeltek a forrásokhoz vezető út szélén.

Az aquincumi forráscsoport egyik kápolnájának az oltárkövére május elsejének dátumát vésték rá. A római naptárból jól tudjuk, hogy ekkor tartották a Floralia ünnepét, amelyet több költő is megénekelt. Floralia, vagyis a virágok ünnepe a pannoniai városi ünnepségek hivatalos listáján is szerepel. Több oltárkő dátuma emlékeztet erre az időpontra: ez amolyan tavasz-ünnepnek számított, április 28-án kezdődött, s május 1-én a városi Lar-ok évfordulóján ért véget.

A forumon megtartott hivatalos áldozatbemutatás után a menet, élén a két duumvirrel, kivonult a városból, s valamely közeli kegyhelyet, szentélykörzetet, ősi ligetet keresett fel. Aquincumban ez az alkalmi processio a város szomszédságában fakadó forráscsoporthoz zarándokolt, s itt az aquaeductus kezdő pontjánál, a várost tápláló és éltető vizet megszemélyesítő istenségeknek mutattak be áldozatokat. Az ünnepség hivatalos részét széles körű népünnepéllyel fejezték be.

A körmenetben mindegyik kollégium zászlók alatt vonult fel, élén saját vezetőségével.

Claudius Pompeius Faustus decurio sokáig lehetett a város egyik befolyásos elöljárója, mert két – különböző időpontra datált – felirata közül az egyiken a szertartás irányítójaként jelölik a nevét. Brigetioban – Aquincumhoz hasonlóan – a Fons Salutis szentélykörzetben helyet kaptak a keleti istenségek, Dolichenus és Sol invictus is. Savariában az Isis-templomhoz csatlakozó szentélyekben más istenalakok csoportosultak az ünnepi felvonulás helyén.

Aquincumban, Brigetióban, Savariában, Scarbantiában az ünnepségek az amphitheatrumban fejeződtek be. A körmenet résztvevői a nagy tömeget befogadó épület tribünjéről nézték végig a játékokat, amelyek valamilyen formában a nap jelentőségével függtek össze. Martialis szerint, az ilyen esti előadás alkalmával az égő fáklyák fényében vonult a menet a színházig, ahol a játékok főrendezője áldozat bemutatásával adott jelt az ünnepség megkezdésére. Ovidius a Florialia ünnep szertartását részletezi, amely mindig a város forumán kezdődött. Aquincumban az ásatások felszínre hozták a forumon álló capitoliumi templomot, amelyet a IV. században valószínűleg ókeresztény kultuszhellyé alakítottak. Ekkor az új épület alapjába törmelékként befalazták a korábbi istenszobrok kis darabokra szétvert töredékeit. Feltehetően a keresztények bálványromboló mozgalmának estek áldozatul e művészi istenábrázolások. A legtöbb töredék ma már alig felismerhető részlet, az egyik márványdarab azonban megőrzött valamit az eredeti alkotás szépségéből: női szobor vállának és karjának a részlete, a vállra tapadó hajfürtök és a karra simuló sás Nympha-ábrázolásra utal. (A rózsaszínbe játszó márványt Dáciából szállították Pannoniába.) Az aquincumi forum új templomának a falai alól, a korábbi itt álló templomhoz tartozó díszkutak csatornái és medencéi is előkerültek.. Tehát - Gorsiumhoz hasonlóan – a szóban forgó ünnep alkalmával itt is a folyóvíznek mutattak be áldozatot.

A menet útvonala galliai forráskultuszok helyén keletkezett szentélykörzetek példái nyomán rekonstruálható. A felvonulók az északi városkaputól az Erdei Strand forráscsoportjáig a vízvezeték keleti oldalán haladtak, e 7 méter széles út burkolatában megőrződtek a keréknyomok. A forráscsoport kútházaiban a városi tanács előkelői állítottak oltárokat; azok a személyek kaptak ehhez engedélyt, akik a vízvezeték építésében hivatali funkciójuknál fogva vettek részt. Szerepel köztük a város jóspapja, Gaius Titianus Platanus, aki az ünnepi szertartást végezte, továbbá az az aedilis, Marcus Foviacius Verus, akinek a közmunkák felügyelete volt a feladata; a vízmérnök, Ulpius Nundinus, aki – feltehetően – az építkezést irányította, mellette a város egyik gazdag kereskedője, Aurelius Mercator tanácstag, talán a pénzügyek ellenőre.

A kegyhelyen Aesculapiusnak és Hygieianak, Silvanusnak, Sol invictusnak mutattak be áldozatokat; a kápolna padlóján füstölőedények és mécsesek töredékei utaltak a szertartásokra. A kutak szájánál, a vízelvezető csatornákban, de még a források legmélyebb iszaprétegében is a törött üvegpoharak és agyagbögrék cserepei között római kori pénzek halmozódtak fel. Négy évszázad bronz- és ezüstérmei között még egy aranyveret is volt és egy szép formájú aranygyűrű. Az istenség bizonyára teljesítette a segítségért fohászkodók kérését.

Gorsium, amelynek nevét a III. század végén Herculiára változtatták, a IV. században nagy építkezések színhelye volt. A település központjában alapvető átépítések folytak, a főutca szegélyére ókeresztény basilicát emeltek. A városi közkutat ebben az időben is használták, a keresztény templom keresztelőmedencéjébe innen mérték a vizet.

IX. Közművek az egészségügy szolgálatában

A víz gyógyít, mert isteni eredetű! Vitruvius ennél az ősi eredetű dogmatikus megállapításnál sokkal „modernebb” módon ismerteti tudományos felfogását. Szerinte a meleg források azért gyógyítanak, mert: „Ezeket a meleg forrásokat a természet a következőképpen hozza létre. Ha a föld mélyén a timsó vagy bitumen vagy kén tüzet okoz, akkor az a felette fekvő földet felmelegíti. Ez a még felette fekvő földbe forró gőzt enged ki magából, s ha ezeken a helyeken, amelyek fenn fekszenek, édesvizű források erednek, a gőz eléri és felmelegíti őket, s ízük befolyásolása nélkül buggyannak ki a talajból.” (VIII. 3, 1.)

Sopianaeban egy, Savariában három, Scarbantiában két, Gorsiumban két, Aquincumban összesen tizenöt fürdő romjait találták már eddig is. Aquincum polgárvárosában négyet, a katonai táborban kettőt, a katonavárosban hatot, a villanegyedben hármat használtak. A dunántúli római városok mindegyikében előkerült már közfürdő maradványa és számtalan fürdőházé a vidéki villákban, a kisebb katonai táborokban, valamint a birtokközpontokban. Mindegyik fürdő vestibulumból (előcsarnokból), apodyteriumból (öltözőből), frigidariumból (hideg vizű fürdőből), tepidariumból (langyos vizű fürdőből) és caldariumból (meleg vizű fürdőből) állt. Aquincumban az egyik épületben a felsorolt helyiségek duplán szerepeltek, vagyis egyidőben látogathatták a fürdőt nők és férfiak. Bár fennáll annak is a lehe tősége, hogy takarékossági szempontok miatt készült a fürdő dupla helyiségsorral, azokban az időszakokban, amikor ritkább volt a látogatók száma, lezárták az egyik traktust, s csak a másikat fűtötték, üzemeltették. A közfürdőhöz csatlakozott rendszerint az utcai vízöblítéses illemhely.

A pannoniai városokból monumentális közfürdőt nem ismerünk, többnyire kis helyiségekből állanak a fürdők, és éppen Aquincumban a sok kádfürdő miatt felmerül annak a lehetősége, hogy a gyógyforrásokból táplálkozó fürdőket gyógyfürdőként használták.

Az aquincumi polgárváros forumán álló nagyfürdő déli oldalát teljesen átalakították a III. században, s a korábbi medencék helyére laconicumot, gőzfürdőt építettek: padlójának kőlap burkolata még eredetiben megmaradt, s a padlót tartó téglapillérek is a helyükön állnak. A múlt század végén, amikor itt első ízben voltak ásatások, ebben a teremben két fürdőkádat találtak és egy harmadiknak a maradványait. Sajnos azóta az egykori fehér kádak, amelyek a mai cementhez hasonló anyagból készültek, teljesen tönkrementek.

Díszesen képezték ki a helytartói palota illemhelyét: a padlót meander mintájú színes mozaikpadlóval rakták ki.

A lakásokhoz, magánépületekhez többnyire a folyóvízzel működő illemhely tartozik. Némely épületben még a kőből készült, víznyelő is az eredeti helyén látható. Az illemhelyeket egyébként az utcai közkutak túlfolyó vize öblítette. A legtanulságosabb példa erre a már többször idézett aquincumi forum vízellátási rendszere: A fürdő hátfalához nyilvános kút támaszkodott a főbejárattal ellentétes oldalon. Két széles lépcső vezetett fel a kör alakú medencéhez, amelynek ma már csak lenyomata maradt

meg a kőalapzaton. A fürdő falán levő vízköpőből táplálkozott a kút, a medencéből túlfolyó víz az utca kövezete alatt futó csatornába ömlött és ezt vezették tovább a szomszédos nyilvános latrinába.

Ugyanez a rendszer megismétlődik a katonai tábor fürdőjében, a polgárváros forumán a curiához tartozó latrinánál, vagy – többek között – az ún. collegium Iuventitus székházának az egészségügyi berendezésénél is. A közkutak vizét tehát kétszeresen is hasznosították! E nélkülözhetetlen kutak a római városkép jellegzetes, minden sarkon előbukkanó motívumai voltak, amelyeket nagy gonddal díszítettek. A leggyakrabban meduzafő ijesztette el a vizet rontó, ártó szándékot, delfin, esetleg oroszlán köpte a vízsugarat a medencébe. Ahol csak lehetett, szökőkutat, silanum-ot állítottak fel, amelynek a körkörösen szerteszökő vízsugarú változatát meta sudans, vagyis izzadó (esetleg nedves, csepegő) kőnek nevezték.

Aquincumban a helytartói palota díszudvarából a szökőkút minden alkatrésze fennmaradt: medencéje, a vízcső felvezetésére alkalmas talapzat és a felső medencét díszítő delfin teljes figurája. A díszudvar egyik érdekességéből, a víztoronyból táplálták a kutat is. Szökőkút állt az aquincumi polgárváros egyik középületében, az ifjúsági egyesület oszlopokkal szegélyezett kis viridariumában, virágos kertjében, ennek a szökőkútnak is megmaradtak az eredeti darabjai.

Márvány szökőkút díszítette a savariai forumot, amelynek a XVIII. századi romjait szemtanúk részletesen leírták. Pannonia magyarországi részén a leglátványosabb közkutak, istenábrázolásokkal díszített reliefekkel Gorsiumban kerültek elő. Az előző fejezetben részletesen leírtuk működésük elvét.

Az előírások szerint a kutak folyóvizével naponta többször lemosták az utcák és a terek kőlapos burkolatát. A vásárcsarnok padlóját, a boltok előtti járdát világos nappal 2-3 óránként vízzel kellett locsolni. Az aquincumi macellum, a húscsarnok négy sarkában a kőpadlóba eresztett széles csatornák nyelték el a lemosáshoz használt vizet..

A rendelkezések megtartását az aedilis ellenőrizte. Alkalmazottai állandóan járták a várost és felügyeltek az utcák tisztaságára. A köztisztasági rendszabályoknak többnyire a csatornázás hiánya miatt nem tudtak eleget tenni. Könnyebb volt ugyanis a vízvezeték építése, mint a szennyvíz elvezetésének a műszaki megoldása. Ez az oka annak, hogy magában Rómában is mintegy jó évszázaddal később fejeződött be a csatornahálózat kiépítése, mint a folyóvíz bevezetését szolgáló hálózaté. Hasonló gondokkal küzdött a legtöbb provinciális város, amint ez az ifj. Plinius egyik jelentéséből is kitűnik: „Uram, Amnestris rendezett, ékes város. Jelentősebb építményei között van egy igen szép és igen hosszú út, amely mellett egy pataknak nevezett víz húzódik. Valójában förtelmes csatorna, s amilyen csúf látvány a szennyessége miatt, olyan egészségtelen bűzös kipárolgása folytán. Éppen ezért, mind a közegészség, mind a külszín érdekében jó lenne befedni. Ha hozzájárulsz, meglesz: én gondoskodom róla, hogy előteremtsék a pénzt ehhez az éppoly nagy, mint szükséges munkához.”

Pannonia nagyobb városainak a belterületét csatornázták, ezt Savaria, Aquincum, Gorsium is mutatja. Igaz ugyan, hogy Aquincumban és Savariában csupán a III. század elején került sor korszerűbb hálózat kiépítésére.

A fekália, a szemét, a szennyvíz eltávolítása a közegészségügy elemi követelményei közé tartozott. A városok és katonai táborok tervében, helyszínrajzán a közművek is szerepelnek, létesítésükkor ezért a legelső feladatok között szerepelt a folyóvíz bevezetésére szolgáló vezetékek kiépítése. A rothadó, fertőző anyagoknak kb. felét a legkönnyebben a folyóvíz segítségével távolították el. Az aquincumi polgárváros és katonai tábor vízellátásának modellje segítségével mutattunk példát arra, miképpen szolgáltak a közegészségügyet a vízvezetékek, miközben a folyóvizet kétszer vagy többször is felhasználták.

Az aquaeductusról gépi erővel víztoronyba hajtották fel a vizet, nyomással eresztették le az utcai közkutakba és közfürdőkbe. A csorgókutak medencéiből túlfolyó víz a fedett utcai csatornákba ömlött, amelyeket az utcák és a lakások illemhelyei alatt vezettek el. A folyóvíz így a fekáliát és a szemetet a mélyebb szinten futó szennyvízcsatornába sodorta. A vezetéken érkező folyóvíz tehát gazdaságos rendszert alkotott, egyik láncszeme a másikból következett. Ahhoz azonban, hogy e szellemes elgondolás szerinti körforgás létrejöjjön és hibátlanul funkcionáljon, nélkülözhetetlen volt a magas szintű műszaki előírások megvalósítása és betartása.

Szükségtelen bizonyítanunk, hogy a friss vizet szállító vezetékek, az utcai közkutak, szökőkutak és nymphaeumok, a közfürdők és gyógyfürdők, a vízöblítéses illemhelyek, a vízelvezető csatornák és szennyvízgyűjtő csatornák építése szerepelt ugyan a feltörekvő római császárkori települések tervében, azonban csak kevés helyen sikerült hiánytalanul megvalósításuk. Magyarország római kori városai közül eddig csupán Savariában és Aquincumban lehetett az ásatási eredmények alapján a teljes rendszer rekonstrukciójára következtetnünk.

A sűrűn benépesült lakónegyedek szemétproblémáit még a fent vázolt közművek sem oldhatták meg hiánytalanul. A szemetet összegyűjtötték és folyamatosan elszállították központi intézkedésre és szigorú ellenőrzés mellett. Szűkebb témánkba ez a probléma már nem tartozik, csupán megjegyezzük, hogy ásatásokkal eddig több város és katonai tábor körzetében megtalálták a kiterjedt szeméttelepeket. Az összehordott hulladék, amelyet rétegenként mésszel öntöttek le, hosszú idő alatt dombbá halmozódott. Ma az ilyen „lelőhely” a régészeti-történeti kutatás értékes forrásanyaga: a lakosság fogyasztási cikkeiről tájékoztat, a leletek tömege statisztikai számításokra igen alkalmas és többek között a táplálkozás időszakonkénti változásairól bizonyító anyagokat szolgáltat. A szigorú egészségügyi előírások megtartásával a gyakran fellépő járványok ellen igyekeztek védekezni. A hadsereg állandóan úton volt és könnyen behurcolta Itáliába, valamint a rajna-dunai provinciákba a Kisázsiában oly gyakori pestist és egyéb fertőző betegségeket. Ez történt a II. század közepén is, amikor az aquincumi legio Marcus Aurelius keleti hadjáratából visszatérve terjesztette a fekete halált. A lakosságot a betegség jóformán megtizedelte, s főként a zsúfolt városokból szedte áldozatait.

Marcus Aurelius és Lucius Verus császárok éppen akkor készültek a Pannonia határán garázdálkodó markomannok felszámolására. A hadjárat állandó bázisa az észak-itáliai kikötőváros, Aquileia volt. Az uralkodók törzskarának számtalan közismert személyisége is elpusztult. A borzalmas járvány méreteivel magyarázhatók a halottak eltemetésével kapcsolatos sürgős rendszabályok: a rendeletekből kitűnik, hogy a teljes zűrzavarban menynyi visszaélésre volt lehetőség, s hogyan használták ki a rendkívüli helyzetet azok az üzérek, akik a temetési szertartásokkal, a sírhelyekkel, a halottak

elszállításával kapcsolatban busás alkalmi üzleteket kötöttek.

A korabeli leírások az orvosok és az orvosi ellátottság szintjét vázolják; ezekből az adatokból, valamint a régészeti feltárásokból származó tárgyi emlékekből, a kor általános egészségügyi állapotaira is következtetni lehet. Hiteles feljegyzések maradtak fenn többek között az ókor egyik híres medicusától, a pergamoni Galenostól. A feliratokból az is kitűnik, hogy a legio-parancsnokoknak és a helytartóknak saját orvosuk volt; közülük nem egy valamely keleti vallás főpapi tisztét viselte. A pannoniai városokban tevékenykedő orvosok is Antiochaiból, Alexandriából, Pergamonból jöttek a Duna menti provinciába. A legio keretébe tartoztak, de amint arra Titus Aurelius Numerius orvos sírköve is utal – amelyet az aquincumi polgárváros temetőjében találtak –, a civil lakosság egészségére is gondjuk volt. Csupán a II. század közepétől számított egyetlen évszázadból név szerint 8 orvos neve maradt fenn Pannonia Inferiorban. Közülük Titus Aurelius Numerius Alexandriából, Sextus Pompeius Carpus Antiochiából és Caius Iulius Filetio Africaból érkezett a Duna menti provinciába. Egy aquincumi oltárkövön, amelyet a gyógyító erejű Iupiternek állított a II. adiutrix legio egyik magasrangú tisztje, Lucius Seranius Eassus, az olvasható, hogy az istenség őt a legsúlyosabb betegségből mentette meg.

Aquincumban eddig már két kórházat tártak fel. Az egyik a polgárvárostól északra a már említett forráscsoporthoz tartozott. A falak alapozásából mindössze 30-50 cm maradt fenn. Az épület alaprajza így is világosan kirajzolódott. A rendszer 30 x 40 m-es helyiségek sorából állt, amelyek három traktusban megismétlődtek. Mindegyik helyiség délkeleti sarkából ajtó nyílt egy középső folyosóra. A kő alapozású épületet deszkafalakkal kisebb helyiségekre osztották, s az egyik forrásból fa csatornán vezették be a vizet. A forráscsoportot az épülettel erősen lejárt kövezetű térség kapcsolta össze.

Aquincum másik kórházát a legio-táborban tárták fel. Minden legio-táborhoz tartozott ilyen valetudinarium. Helyük rendszerint a parancsnoki épület mögött keresendő, a táborépítés szabályainak megfelelően. Az aquincumi katonai kórház alapterülete 72 x 68 m. A tágas, négyszögű udvart két sorban vették körül a helyiségek úgy, hogy egy körbefutó belső folyosó mindkét oldaláról két–két betegszoba nyíljon. Az aquincumi katonai kórházat több feliratos emlék, építési felirat, oltárkő stb. említi. Innen tudunk a kórház gondnokáról, írnokáról és a leletek segítségével megállapított kapcsolatáról a „nagyobbik” közfürdővel.

Ebben az összefüggésben még egy közismert emlékcsoportra utalunk: a fahordókra, amelyeknek dongáiba vámbélyegzőt égettek, s ezek szövege szerint az áru, amit egykor ezekben a hordókban importáltak, vámmentességet élvezett, mert rendeltetési helyük az aquincumi legio katonai kórháza volt.

A kórházakkal kapcsolatban szükséges megjegyeznünk, hogy a mai értelemben vett városi közkórház vagy magánkórház a római császárkorban még ismeretlen fogalom volt. Elkülönítők és kórházak ugyan már a császárkor elején léteztek, de Itáliában kizárólag a nagybirtokok rabszolga-munkaerői és Rómában a császári rabszolgák részére, egyébként csak a katonai táborokban volt kórház. E két adat egyértelműen mutatja, hogy a kincstári értéket védték intézményesen. Ezzel magyarázható, hogy az orvosok a hadsereg keretébe tartoztak, továbbá az is, hogy szükség szerint a civil lakosságot is ápolták. A polgári lakosság tehetős rétege, ha beteg volt, a gyógyhelyeket

kereshette fel, ahol a gyógyforrás és a gyógyító istenségek templomai mellett rendszerint kisebb kórház is helyet kapott. Ez az épülettípus nehezen különböztethető meg a vendégfogadótól: funkciójuk lényegében azonos volt, sok embernek kellett szállást adniuk, ezért kis szobák nyíltak közös folyosóról. Az épületbe rendszerint bevezették a folyóvizet.

Kétségtelen, hogy a higienikus életmódnak és az egészségügyi gondozásnak volt köszönhető, hogy a városi lakosság életkora – a statisztikai összeállítások szerint – jelentősen meghosszabbodott. A római foglalás előtti időszakban 27-30 évre teszik az átlagos életkort, a római városokban ezzel szemben 38-42 évre emelkedett alig két évszázad alatt. Ez az arány mindennél többet árul el a rómaiak által bevezetett egészségügyi rendelkezések eredményességéről.

A városi lakosság életkorának a meghosszabbodása fontos alapadat az emberiség történetében. Utal egy jelentős közjátékra, amelyben elsősorban a városi polgárság, kisebb mértékig széles néprétegek életszínvonala is hirtelen felszökött. Közjátéknak nevezhető ez a korszak, mert mindössze a római császárkor négy évszázadáról van szó, éppen arról az időszakról, amelynek a formálásában Pannonfa is tevékeny szerephez jutott.

A folyóvíz bevezetésének és a szennyvizek elvezetésének az előnyét Augustus császár idejében vagyis időszámításunk kezdetén – csupán egy kiváltságos réteg élvezte. A III. században már a birodalom minden városi és sok vidéki lakosa élt a közművesítés előnyével, amely védte az egészségét és könnyítette a munkáját. A korábban luxusnak számító berendezésekből közhasznú szolgáltatások váltak, és széles rétegek szociális emelkedését segítették elő.

A városi lakosság egészségesebb életmódját, magasabb életszínvonalát nem pusztán az okosan szervezett vízellátás segítette. Mélyreható gazdaságipolitikai–társadalmi változások játszódtak le a római császárkor első két évszázadában, amelyek végül is bizonyos mértékű szociális forradalomhoz, a rabszolgatársadalom szerkezetének gyökeres alapvető átalakulásához vezettek. Ezen az összjátékon belül az életmód az i. e. I. század végétől kezdve rohamosan és lényegét tekintve is megváltozott: tágasabbak a nappali tartózkodásra is alkalmas lakások, az üvegezett ablakok miatt világosabbak a szobák, a padló alatti légfűtés következtében szárazak az épületek, a hidegebb éghajlatú provinciákban a téglával fedett kőházak újfajta életmódhoz szoktatták a lakosságot.

A kertes családi és bérházak mellett külön kertvárosok létesültek a város peremén. Megváltozott a ruházkodás módja és mindennél érdekesebb módon teljesen átalakult a városi polgárság táplálkozása. Pannoniéban a római császárkor folyamán számtalan zöldség-, vetemény-, gyümölcsfajta honosodott meg, amelyeket Kisázsióból, a Balkánról, Itáliából hoztak a Duna menti provinciába.

Az életmód változásának az egyik lényeges velejárója volt a közművesítés. Fejtegetéseink során hangsúlyoztuk, hogy a vízvezeték és a csatornázás létesítésének bizonyos előfeltételei szükségesek mind történeti–műszaki, mind közigazgatási szinten. Ismertettük a közművek különböző fajtáit, az egyszerűbbtől a fejlettebb megoldásokig és igyekeztünk megértetni, hogy a közműrendszer egyes láncszemei, lépcsőfokai hogyan kapcsolódnak, milyen összefüggésben működnek. Végül arra kerestünk feleletet, hogy a

meglevő, funkcionáló közműhálózat mennyiben fejleszti egy–egy település lakosságának az életszínvonalát.

Magyarország területén a római közigazgatás megszűntével a közműberendezések viszonylag rövid idő alatt megrongálódtak, tönkrementek. Van rá példa, hogy pl. Óbudán, évszázadokkal később, a magyar középkorban helyreállították egy-egy vezeték rövid szakaszát, megtalálták az ókori berendezéseket és felismerték jelentőségüket. A megmaradt romok együttese azonban ma már csupán egy magas szintű műszaki–technikai civilizáció meglétére emlékeztetnek.

X. A pannoniai vízművek további sorsa

Magyarországon a két legjobb állapotban fennmaradt ókori eredetű műszaki építmény az ösküi és a pátkai völgyzáró gát. Alig néhány régész ismeri őket, a szakirodalomban csak elvétve említik, a lakosság semmit sem tud róluk; pedig ma még mindkettő impozáns látványt nyújt.

Az ösküi gátból mintegy 8 m magas quaderköves falazat látszik 200 m hosszú szakaszon a 811-es műút töltésének az oldalában. A gáton egykor római társzekérrel, lóháton vagy gyalogosan közlekedtek, ma ugyanott percenként átlag egy tucat autó robog végig. A római korban az Aquincum Gorsium-Mogentianae-Savaria városokat kötötte össze az út, amely szinte észrevétlenül vált a Dunántúl egyik legforgalmasabb közlekedési vonalává Székesfehérvár és Veszprém között.

Más területen talán nem annyira meglepő, ha egy kétezer éves építmény máig rendeltetésének megfelelően használható. A közlekedés viszont olyan mértékig megváltozott, hogy bizony joggal kelt bámulatot, ha a mai forgalom tempóját is bírja ez a magas töltésre emelt római kori útszakasz.

A pátkai gátnál az ösküinél festőibb látvány fogad. A Dunántúl egyik nyugalmas zugában ez a hely megőrzött valamit az antikvitás hangulatából. Pedig itt is óriási technikai átalakításra került sor a XX. század elején megépült a székesfehérvári vasútvonal egyik mellékága s éppen a római gát tövébe került a közeli falvak megállója. A vasúti töltéssel kb. 20 m-es szakaszt kiszakítottak a több emeletnyi magas ókori falazatból, s a töltésbe beépítették a római kori faragott köveket. Ezt a völgyzáró gátat csupán az utóbbi évtizedekben modernizálták. Ma a korszerű zámolyi víztároló lepi el a völgyet, s ennek a délnyugati kijáratát határolja a római kori falazat. Öskün a római gát falában felújítva bár, de ma is működik a zsilip. Pátkán az ókori falazat csupán romantikus látványt nyújtó omladék, a korszerű víztároló rendszer előterében.

Sajnos még egyik római kori gátmaradványát sem restaurálták, pedig Magyarországon, rajtuk kívül több ilyen jellegű, a felszínen ma is összefüggően megmaradt vízi létesítmény nincs.

A dunántúli római kori vízvezetékek közül az aquincumi aquaeductus romjai őrződtek meg a legjobban, de ebből is már csak hellyel-közzel látható egy-egy pillércsonk. Magyarázat nélkül, már el sem képzelhető az építmény eredeti funkciója: a

közérthetőség érdekében a romkonzerváláshoz kapcsolódva szükséges ezért némi rekonstrukció.

A legutóbbi évek régészeti feltárásai megállapították, hogy a felszínen ma már a pillércsonkok sincsenek az eredeti helyükön: az észak-déli irányra tájolt vezetéknek hol a keleti, hol a nyugati oldalát kísérik minden ritmus vagy szabályosság nélkül. Rómer Flóris 1878-ban nyílt levélben figyelmeztette a közvéleményt a monumentális romok barbár pusztításáról, sürgetve a műemlék védelmét biztosító törvény kibocsátását! Mintegy emberöltővel később mégis szétrobbantották a római vízvezeték élvezetes látványt nyújtó maradványait. 1908-ban a helyérdekű vasút részére síneket fektettek az aquaeductus helyén. Ekkor emelték át és rakták ki a Szentendrei út szélére az eddig még átlag 5-6 m magasan álló pillércsonkokat, s ma már csupán egyetlen boltív jelzi az építmény eredeti tömegét.

1975-ben megkezdődött az aquaeductus szomszédságában a Szentendrei út korszerűsítése, s a római kori műemléknek még az utolsó maradványai is veszélybe kerültek. Megmentésük érdekében sürgős leletmentő ásatás kezdődött, majd ennek eredményeképpen áttervezték az utat. A tervezés konzekvenciájaként még a HÉV-síneket is nyugatabbra helyezték. Hajnóczi Gyula és Topál József által készített műemléki terv szerint, az aquaeductus romjai az új autópálya két sávja között kb. 300 m-es szakaszon láthatók. A Szentendrei úton – a polgárvárosi amphitheatrummal szemben , a római vízvezeték teljes rekonstrukciója 3 pillér fölé készült.

Magyarország területén Savaria, Scarbantia, Brigetio, Gorsium, Aquincum, Sopianae területén került elő a városon belül vízvezeték- vagy csatornamaradvány, amelyet műszaki és történeti szempontból értékelni lehetett.

Aquincumban a pillérekre emelt boltíves magasvezeték romjai mellett a városi vízvezeték elosztásának egy-egy részlete is megtekinthető a szabadtéri múzeumban. Utcai közkutak, díszkertben álló szökőkút, közfürdők és az illemhelyek vízellátása, továbbá az utcákat kísérő csatornahálózat több szintes rendszere, vízelnyelők és javítóaknák stb. joggal keltik fel a műszaki különlegességek iránt érdeklődő látogatók figyelmét. E római kori technikai emlékek bemutatása eredeti funkcionális összefüggésükben ritkaságnak számít a római birodalom északi területén. Az aquincumi polgárváros romjai mostanáig Budapest peremén kirándulóhely volt. Jelenleg épülőfélben levő új lakónegyedek és új ipari övezet közé ékelt, korszerű gyárak között megbúvó sziget. Az ókori város közepén, a római kori vízvezeték romjainak mindkét oldalán több pályás autóúton robognak a kocsik, szünet nélkül emlékeztetve a fejlődés sebességére.

Gorsium feltárt romterületén, a város római kori főterén az istenszobrokkal díszített közkutak ma is nyugalmas környezetben állnak. A palatium – a későcsászárkori palota – belső díszudvarában ciszternában gyűlt össze egykor a tetőről lecsurgó esővíz, amelyet azután csatornán vezettek be az utcai főcsatornába. Az épületben a friss vizet szállító vízvezeték ólomcsöve is megtekinthető.

Az aquincumi romterület ma újra jelentőségéhez méltó elismerésben részesül mint a lüktető tempójú, milliós főváros legrégibb történelmi városmagjának látható bizonyítéka. Gorsium romjai Székesfehérvár szomszédságában búzamezők között, a

Sárvíz partján ezzel szemben ma is sajátos hangulatot árasztanak. Római kori sírkövek, istenszobrok, kőfeliratok, színes falfestmények között barangolva a látogatónak alkalma nyílik arra, hogy visszapillantson egy kétezer éves, letűnt civilizáció műszaki fejlettségére.

A Magyarországon fellelhető, római kori vízellátással és közművesítéssel kapcsolatos épületemlékek közül a fenti aquincumi és gorsiumi példákon kívül sokkal többet lehetne hozzáférhetővé tenni a nagyközönség számára. A savariai aquaeductus pl. Bozsok és Szombathely között, illetve Kőszeg határában az ország egyik legszebb kiránduló területét szeli át. A Vas megyei Erdőgazdaság mintaszerűen gondozott parkerdőjében bizonyára sok turistát vonzanának az ókori maradványok.

Scarbantia agaueductusának kezdőpontja Bánfalván a régi malom mellett most is kirándulóhely, szomszédságában kellemes hangulatú pihenővel. Brigetio vízvezetékével kapcsolatban ugyanez mondható el: Tatán a Fényes források ma stradfürdő medencéit táplálják s a városba vezető út mellett a szép fasor szegélyén – azzal párhuzamosan – a rómaikori építmény egy-egy szakaszát még rekonstruálni lehetne.

Sopianaeban a jelenlegi feltárások nyomán restaurálják az ókori épületromokat, köztük a vízvezető csatornákét is. De lehetőség van arra, hogy a felsorolt sokkal jelentéktelenebb emlékek, mint pl. a Balaton környéki római kori forrásfoglalások, vagy pl. a Fertő tó mellett Balfon a most kiépülő gyógyfürdő körzetben az ókori emlékek is szerepeljenek, megfelelő restaurálás után láthatók legyenek.

A jelenkor és az antik rom együttes látványa jól megfér egymással: a múltnak méltó keretet ad a modern környezet, ugyanakkor a régi értékesebbé teszi az újat.

Függelék

Pannonia történetének időrendi táblázata

Kb. i. e. 35-9 Pannonia katonai meghódítása évtizedeket vett igénybe Octavianus – a későbbi Augustus császár idejében. A területet délről észak felé több hadjáratban szállták meg. Először a Száva menti települések: Siscia és Sirmium szolgált katonai bázisként, később – az észak–déli felvonulási út kiépülte után – Emona, Poetovio, Savaria és Carnuntum.

I. sz. 6-9., 14-ben Augustus császár hadvezérei, köztük a későbbi uralkodó Tiberius, leverték a helyi pannón-dalmata lakosság felkeléseit Dél-Pannoniában.

15-ben A Száva vonaláról északabbra vezényelik a XV. Apollinaris legiot. Felépült az első pannoniai város, a Tiberius-alapítású Emona. A Borostyánkő útvonal katonai táborai

mellett piachelyek kezdtek kialakulni kereskedők településével.

I. sz. 45-50 alapítja Savaria coloniát Claudius császár a Borostyánkő útvonal mentén; ide kerül Pannonia tartományi kultuszának a székhelye.

71-75 között Vespasianus császár megalapítja a Száva menti és a Borostyánkő útvonal menti coloniákat és municipiumokat (Siscia, Sirmium, Scarbantia).

Kb. 82-ben Domitianus alatt nagyobb szabású építkezések fejeződtek be Savariában.

88-91 között Pannonia keleti határán felépül az első legios tábor Aquincumban, s a polgári településeken is élénkebb tempóban kezdenek építkezni.

100 körül Megalakul Poetovio colonáa a Dráva partján.

103-107 között Traianus császár kettéosztja Pannoniát: Pannonia Superior helytartója Carnuntumban rezideált, a tartománygyűlés intézménye Savariaban maradt. Pannonia Inferior legatusi székhelye Aquincum lett, a tartományi gyűlés intézménye Gorsiumba került, ezért itt nagyobb építkezések indultak.

107-ben A későbbi császár P. Aelius Hadrianus Pannonia Inferior–beli helytartósága idején Aquincumban nagyobb építkezések indulnak meg.

124-ben Hadrianus császár egy coloniát létesít a Dráva mentén és ugyanekkor legalább hét municipiumot Pannonia belsejében és a Duna-menti határon. A császár kíséretével együtt személyesen végigjárja a pannoniai városokat és megtekinti az építkezéseket.

125-167 közé tehető a pannoniai városok fejlődésének legbékésebb korszaka. A legtöbb várost ekkor közművesítik, a forumokat bővítik, fürdőket és amphitheatrumokat emelnek. A vidéki lakosság nagy számban költözik át a városba, a kedvező munkalehetőségek miatt.

167-180-as évek az ún. quad-markomann-szarmata háborúk időszaka. A provincia városi lakosságának jelentős százalékát fogságba hurcolták: a városokat felégették, romba döntötték. 168-tól kezdve a pestis is sok áldozatot szedett. Marcus Aurelius császár több ízben személyesen vezette a Duna menti hadjáratokat.

172-175 között a császár szinte állandóan Pannonfában tartózkodik: főhadiszállása Aquileia, de Carnuntumban és Sirmiumban is hosszú hónapokat tölt.

172-ben Marcus Aurelius „Elmélkedései”-nek első kötetét Solvával (Esztergom) szemben, a Garam torkolatánál álló táborában fejezi be.

191-193-ban Septimius Severus, Pannonia Superiorbeli helytartósága idején nagyobb helyreállítások folynak Savaria belvárosában; a limes menti városok újjáépítése is gyors ütemben halad.

193-ban a pannoniai legiok császárrá kiáltják ki Septimius Severust.

194-ben az uralkodó egyes pannoniai városok coloniára való rangemelésével fejezi ki háláját.

202-ben Septimius Severus a keleti tartományokból jövet végiglátogatja a pannoniai városokat: a városi lakosság szempontjából ezt az alapvetően fontos alkalmat mindenütt új építkezések jelzik.

212-217 Caracalla polgárjogi rendeletet bocsát ki. Pannonia néhány limes menti városa ettől az uralkodótól kapja a municipium jogokat, a katonavárosok fejlődése meggyorsul.

214-ben Pannonia Inferior kétlégiós tartomány lesz. A császár hosszabb időt tölt Aquincumban.

226-228 között Cassius Dio Pannonia Superior helytartója. Később, irodalmi művében a Pannonfára vonatkozó helyismeretét hasznosan értékesíti.

249-ben a pannoniai származású Decius lesz a birodalom uralkodója.

258-ban az illyricumi legiok egy része Pannonia Inferior helytartóját, Ingenuust választja császárrá. Feltehetően még ebben az évben a markomannok egyik csoportját telepíti Gallienus Carnuntum környékére.

260-ban a pannoniai katonaság Regalianust, Pannonia Inferior legatusát és az egész Duna-vidéki hadsereg parancsnokát emeli császárrá. Ugyanekkor roxolán betörés dúlja végig Pannonia minden városát.

262-ben Sisciában pénzverdét állítanak fel; ettől kezdve a pannoniai haderők zsoldját nagyrészt innen fedezik.

271-ben

Aurelianus császár felszámolja Dácia tartományt és a visszavonult római katonaság egy részével a délpannoniai városokat biztosítja.

267-282 körül Probus császár Sirmium környékén nagy közmunkákat indít be.

294-ben Diocletianus császár négy részre osztja Pannoniát; Savaria, Siscia, Sopianae és Sirmium lesznek az új tartományi székhelyek. Az új tartományi fővárosokat és néhány főútvonal kulcshelyzetben levő városát fallal erősítik meg.

303-ban Diocletianus császár új keresztényüldöző rendelete súlyosan érintette a pannoniai városok vallási közösségeit: Cibalae, Sirmium, Singidunum, Siscia, Poetovio és Sopianae püspökeit és papjait sorra kivégezték. Quirinus püspökön az ítéletet Savaria–ban, a tartományi székhelyen hajtották végre.

307-ből való a városi ordot említő utolsó felirat Aquincumból.

308-ban a négy császár Carnuntumban ül össze és ez alkalomból építkezésekre került sor a városban

A 337 utáni években II. Constantius diadalíveket emeltet a pannoniai városokban.

357-ben II. Constantius zsinatot tartott Sirmiumban. Az Arianusok és az Orthodoxok között ekkor már évtizedek óta folynak a heves küzdelmek.

361-ben Julianus császár bevonul Sirmiumba s a városban hosszan tartó ünnepségeket rendez.

372-375-ben a pannoniai határon gyors erődítési munkák folynak.

374-ben Sirmiumban a színház építésére szánt költségekből állítják helyre a városfalakat.

375-ben I. Valentinianus Aquincumban, Brigetióban, Carnuntumban, vagyis a romos határ menti városokban már nem talál megfelelő téli szálláshelyet; Savaria császári palotája is elhanyagolt képet nyújt.

378 után, az adrianopolisi csatavesztés következményei: különböző népcsoportok kapnak helyet – megegyezés szerint – Pannoniában.

381-ben Sirmium, Cibalae, Mursa, Siscia és Iovia pannoniai városok számítottak püspöki székhelynek.

379-395 években a Pannoniából való, germán származású I. Theodosius császár mind több „barbár” népcsoportot telepít a provinciába a római kormányzat hivatalos szövetségeseként. A tartományi székhelyek kivételével a városok többségébe ilyen katonacsaládok költözhetnek a városfalak mögé, azzal a céllal, hogy a szüntelenül ismétlődő ellenséges betörésektől védjék a pusztuló városokat. A – tribunus vagy dux – alatt félig katonai szolgálatot teljesítettek.

395-ben I. Theodosius megosztja fiai között a római birodalmat; halálakor a pannoniai tartományok a nyugati területhez kerülnek.

405 körül, a keleti gótok elvonulásakor a városi lakosság egyes csoportjai az ereklyének számító martyrok tetemeivel Észak–Itália felé menekült.

410 utáni években újabb ellenséges támadások alkalmával – a hunok megjelenésekor – a határ menti polgári lakosság a katonai táborokban, vagy közvetlen környékükön keres védelmet. A helyben maradó családok a jövevényekkel együtt húzzák meg magukat romos lakónegyedekben.

433 körül a rómaiak szerződés szerint átadták a hunoknak Valeria területét.

450 körül Pannonia prima is kiválik a Római Birodalom keretéből.

455-ben Avitus császár még egy hadjáratot vezet fel a Dunához, s ez alkalommal rövid időre „felszabadítja” az útvonal városait – Poetoviót, Savariát, Scarbantiát, Vindobonát.

456-ban hatalmas földrengés éri Noricum és Pannonia egyes részeit: Savaria ekkor dőlt romba. Körülbelül ugyanebben az időben özönlötték el a keleti gótok és a katonai egységükhöz tartozó különféle népcsoportok Pannonig egész területét.