POPULIZMUS, FASIZMUS, NÁCIZMUS

Súlyos kérdésekre keresek választ ebben az írásban. A végső kérdés így hangzik: van-e köze a mai magyar radikális populista jobboldaliságnak a múlt század húszas-harmincas éveinek közép-európai szélsőjobboldaliságához? Az egykori olasz és német szélsőjobbhoz. Úgy értem, van-e a felszíni – bizonyos eszközök és szimbólumok használatában mutatkozó – párhuzamokon túl, érdemi hasonlóság vagy azonosság. Keményebben: van-e köze a mai magyar populizmusnak az egykori fasizmushoz és a nácizmushoz? Még keményebben: van-e köze Orbán Viktornak Mussolinihez és Hitlerhez? Ahogy az első mondatban jeleztem: tisztában vagyok a kérdés súlyával. Tisztában vagyok a felelősséggel is, amelynek az efféle kérdésfölvetéssel együtt kell járnia. Vállalom. Azon leszek, hogy elkerüljem az érzelemszülte, eltúlzott, megalapozatlan, méltánytalan, felületes és felelőtlen párhuzamokat. Nem akarok célozgatni és sugalmazni. Semmit sem akarok sejtetni, de mindent ki akarok mondani, amit megalapozottnak gondolok. Van, aki úgy véli, eleve hibás dolog belerángatni a jelen politikai vitáiba a múlt kísérteteit. Szerintem minden a szándékon és a módszeren múlik. Ha az tisztességes, akkor a történelem valóban az élet tanítómesterévé válhat. Ha nem, akkor a manipuláció eszköze és a hazugság forrása lesz. A jobboldalon mára az utóbbi vált gyakorlattá, folyamatosan használt politikai fegyverré. Főleg Orbán Viktor megnyilatkozásaiban, lásd az ötvenhatos forradalom és a mai politikai helyzet között vont blaszfémikus párhuzamokat vagy az egykori elnyomó kommunista diktatúra és a jelenlegi szocialista kormányzás azonosságára vonatkozó képtelen állításokat. (Ma éppen úgy változásra van szükség, mint ötven éve; Kun, Rákosi, Kádár után Gyurcsányék is rárontottak a saját nemzetükre; az MSZP, mint régen, ma is egyeduralmat gyakorol stb). Ennek pandanjaként a baloldalon is fölbukkant a radikális magyar jobboldal – jelesül az orbáni politika – és a múlt századi diktatórikus szélsőjobb közti rokonság motívuma. Egyfelől mindig rossznak és kártékonynak tartottam az olyan igaztalan és felületes megnyilvánulásokat, mint a „mini-dúcézés” vagy a „viktor-jugendezés”. Másfelől viszont egyre kevésbé értek egyet azzal a mértéktartással, ami legutóbb például Bayer József – egyébként kitűnő – elemzésében olvasható: „Az új jobboldali radikalizmus erősödését tévedés lenne a régmúlt feltámadásaként értékelni, bármennyire rossz érzést keltenek annak meggondolatlanul használt szimbólumai. A fasizmus új kiadását ma kizárja a globalizálódó gazdaság és az európai integráció” (Hyde Park Hungary, Népszabadság, 2006. 10. 14). Hogy az Európai Unió eddig mit próbált kizárni, illetve mit és kit kényszerült félig-meddig vagy egészen mégiscsak lenyelni (Haider pártjától Berlusconin át Ficoig és a Kaczinsky-ikrekig), arra később még visszatérek. Most, az elején viszont azt szeretném jelezni, hogy nem véletlenül beszélek a múlt század

húszas-harmincas éveinek fasiszta, illetve náci mozgalmáról – tehát a kezdetekről. Arról az időszakról, amikor a szóban forgó politikai törekvések még nem jutottak hatalomra. Vagy épphogy hatalomra jutottak, de még nem rendezkedtek be teljesen. Még nem építették ki a maguk totális rendszerét, még nem vetették be harci eszközeik későbbi teljes arzenálját. Még nem mutatkozott meg a valós természetük. Még azt lehetett hinni, hogy az erős és stabil nyugati demokráciák (a Népszövetség!) idővel megálljt parancsolnak a mind veszélyesebb folyamatoknak. Nem véletlenül teszek akkurátusan különbséget az olasz fasizmus és a német nácizmus között sem (szemben a magyar közbeszéddel, sőt a történetírással, amely e tárgyban némileg még őrzi marxista alapjait, szóhasználatát tekintve pedig népfrontos kommunista gyökereit). Az előbbi ugyanis korántsem lépett a színre olyan totális, félelmetes és brutális módon, mint az utóbbi (és a későbbi). Mussolini a hatalomra jutása után még négy évig kénytelen volt többé-kevésbé alkalmazkodni a parlamentarizmus kereteihez. A fasizmus is nacionalista volt, de nem rasszista. Nem állt vérségi alapon: nem jellemezte például az antiszemitizmus. Hitler nácizmusával szemben Mussolini fasizmusának minden szörnyűsége ellenére maradt valami délies – rendetlenségbe, komikumba és paródiába hajló – árnyalata. Sietek leszögezni: magam sem gondolom, sőt teljességgel kizárom, hogy a múlt század közepének iszonyú történései bármi módon megismétlődhessenek. De ha ma ki is zárható a gyilkos jobboldali totalitarizmus szörnyűségeinek (egy újabb pusztító háborúnak, egy új Auschwitznak) a megismétlődése, az ezekhez vezető egykori jelenségek s a mai magyar populista radikalizmus közti érdemi hasonlóságokra rá kell mutatni. Rá kell mutatni a bennük rejlő újfajta veszélyekre is. Ezek felismeréséhez azonban az kell, hogy nagyobb térben és időben: átfogó történelmi perspektívában szemléljük őket.

Populáris demokrácia és autokratikus populizmus

Mindenekelőtt tisztában kell lennünk a populáris demokrácia és az autokratikus populizmus közti látszólagos hasonlóságokkal s a lényegi különbségekkel. Ehhez tudnunk kell, hogy a többpárti parlamentáris rendszer – kialakulásától napjainkig – két jelentős átalakuláson ment keresztül a nyugati világban. Két szóban összegezve a változások lényegét: a parlamentarizmus a huszadik század elejére demokratizálódott, a végére pedig popularizálódott. A demokratizálódás az általános választójog intézményesüléséhez a popularizálódás az elektronikus média (főként a televíziózás, azon belül is a kereskedelmi tévék) elterjedéséhez kötődik. Az előbbi az ideologikus, hierarchizált és bürokratizált, szervezett tömegpártok, valamint a pártokhoz kötődő tömegsajtó kialakulásához vezetett, hiszen csak ezek segítségével lehetett elérni a korábbi százezres nagyságrendűről hirtelen több tízmilliósra nőtt választói táborokat. Ám az elektronikus média a huszadik század második felére

2

jórészt túlhaladottá tette a fenti eszközöket. Kialakultak a pragmatikus, a taglétszám helyett a szavazatok maximálására törekvő laza néppártok, amelyek aktivisták, gyűlések, plakátok és röplapok mellett és helyett főként a televízió – az idők során mindinkább a kereskedelmi csatornák – segítségével juttatták el üzeneteiket a választók tömegeihez. Ennek során egyrészt új, a politika hagyományos eszközeivel (gyűlések, napilapok) korábban elérhetetlen társadalmi csoportokat értek el; másrészt maguk is idomultak ezekhez a médiumokhoz és ehhez az új populációhoz. Tették ezt annál is inkább, mert a választások és a hatalom sorsát a legtöbbször ezek a tájékozatlan, politikailag neutrális: valójában politika alatti, ingadozó szavazók döntötték el. A politikusok szókincse leegyszerűsödött, az érvek, a racionális okfejtések, a koherens programok mellett vagy helyett egyre nagyobb teret kaptak a hangzatos jelszavak, a tetszetős szlogenek, a látványelemek, a píár, a politikai marketing, a politikusok magánélete. Ahogy mondani szokták: a politikai beszédírók szerepét a sminkesek és a stylistok vették át. Az ideológiai kérdések helyett mind nagyobb teret kaptak a szociális ígéretek, a népszerű javaslatok; a felelős politikai beszédet (olykor a cselekvést) lassan felváltotta, de minimum kiegészítette a felelőtlen demagógia. A politika populárissá vált és mediatizálódott. Mindennek természetes velejárója lett a perszonalizálódás, a tömegmédia sztárkultuszához igazodva kialakult a politika vezérkultusza. Az utóbbi – legalábbis Nyugaton – persze nem hasonlítható a két világháború közti totális rendszerek vezérelvű diktatúrájához. Az olyan személyiségek, mint Tony Blair, Gerhard Schröder vagy Jacques Chirac vitán fölül demokratikus politikusok, még akkor is, ha a kormányzatban, illetve pártjukban vitt szerepük és hatalmuk felülmúlja a korábbi korszakok hagyományos demokratikus vezetőiét, s ha ehhez centralizálták is a kormányon, illetve a párton belüli döntéshozatalt. Mert bár némiképp Nyugaton is háttérbe szorultak, valójában sohasem kérdőjeleződtek meg a parlamentáris demokrácia tradicionális alapelvei és alkotmányos alapintézményei. Ahogy a berendezkedés olyan fundamentális értékei sem, mint a magántulajdon, a piac, a kapitalizmus, az egyéni szabadságjogok vagy a politikai pártok versenye. A nyugati politika erősen populáris jellege ellenére is megőrizte liberális, parlamentáris és demokratikus karakterét: nem vált populistává, illetve autokratikussá. A populizmust – ha meg is jelent a radikális jobboldalon – mindmáig sikerült a perifériára szorítani és politikai karanténban tartani. Az imént említett Chirac például mindenfajta politikai közösséget kategorikusan megtagad Le Pennel. És bár Schüssel is csak a haidertalanított Szabadságpárttal volt hajlandó kényszerkoalíciót kötni, rövid távon még ezért is komoly árat kellett fizetnie. A populizmus rendszerszerű formában – és hatalmon – leginkább Latin-Amerikában, illetve újabban Kelet-Európában, mindenekelőtt bizonyos szovjet utódállamokban figyelhető meg. Ha ezt is nevekkel akarjuk fémjelezni, akkor olyanokat említhetünk, mint az argentin Perón, a venezuelai Chávez, a belorusz Lukasenkó, az ukrán Kucsma vagy részben az orosz Putyin. Náluk a Nyugaton

3

is megfigyelhető populáris vonások (a szociális demagógia, a népre való sűrű hivatkozás, a perszonális hatalom, a modern tömegkommunikáció erőteljes használata) erős antiliberális, antiparlamentáris és antikapitalista vonásokkal társulnak. Rendszereik jellemzően prezidenciálisak, de az észak-amerikaival ellentétben nem demokratikusak, hanem autokratikusak. Ezek a populisták messze túlmennek azokon a határokon, amelyeket a nyugati populáris politikusok sohasem lépnek át. Ők nemcsak keresik a nép kegyeit, de misztifikálják a népet. Nemcsak a demokrácia, hanem minden érték, minden bölcsesség és minden jó forrásaként hivatkoznak rá – persze manipulatív szándékkal. Ennek jegyében erős kultuszt alakítanak ki az olyan hagyományos értékek köré, mint a nemzet, a föld, a tradicionális család, a vallás stb. Ez a populizmus általában szoros kapcsolatot ápol az egyházakkal, ami jól megfér azzal, hogy erőteljesen és professzionális módon használja a modern tömegkommunikációt, bár az utóbbit inkább kisajátítani és uralni igyekszik. A tradicionális egyház s a modern média egyaránt a nép manipulálásának eszköze. A populizmus antiparlamentáris, ám államközpontú. Egyúttal antikapitalista és antiglobalista. Piac-, verseny- és tőkeellenes. Velük szemben a munka értékteremtő, s az állam értékvédő szerepét hangoztatja. Az utóbbinak erősnek és hatékonynak kell lennie, biztosítani a munkahelyeket, gondoskodni az emberek biztonságáról. Ez a politika – szavakban – elit- és pártellenes. Gyakran ostorozza a pártokat és a politikusokat; a korlátozásukat, a számuk csökkentését követeli. Azt hirdeti, hogy a politikának közvetlenül kell a népre támaszkodnia. Nincs szükség programokra: csak meg kell hallgatni az embereket, és úgy kell kormányozni, ahogy ők kívánják. Nem kell ideológia: bal- és jobboldal túlhaladott fogalmak, amint maguk a pártok is. A populizmus összezagyválja a hagyományos elveket: tradicionális értékekre való hivatkozása jobboldali, államfelfogása és piacellenessége baloldali karaktert ad neki. Meghatározó vonása a parlament és a parlamentáris intézmények negligálása. Előszeretettel alkalmazza a közvetlen demokrácia parlamenten kívüli eszközeit: a népszavazásokat, a petíciókat, az utcai demonstrációkat – persze szintén manipulatív módon és szándékkal. A választott, ellenőrizhető és leváltható vezetők tisztelete helyett a karizmatikus vezér iránti rajongás jellemzi. A vezér nemzeti politikát hirdet, magát a nép és a nemzet letéteményesének tekinti. Ellenfeleit – akiket rendre durván megbélyegez – mindezek ellenségének. A parlamentarizmus lényege a közvetett politikai döntéshozatal. Ahol a nép nem direkt és permanens módon gyakorolja a hatalmat – mert arra a dolog természeténél fogva nem képes –, hanem választott képviselői s az általuk megbízott kormány révén. A populista hatalom a kormányzat fölötti parlamentáris kontroll kiiktatásával, továbbá a pártok és a politikai osztály háttérbe szorításával valójában az ellenőrzött és felelős demokratikus hatalom alapjait ássa alá. A populizmus hosszabb távon rendre önkényuralomhoz, kalandorpolitikához, súlyos válsághoz vezet.

4

Régi és új populizmus

A mai populizmus számos tekintetben mutat rokonságot a múlt századi fasizmus és nácizmus (főként korai) jelenségeivel. Nem csupán bizonyos jelképek használatáról van szó (ezek sok esetben inkább médiacsalogató effektusok), hanem elsősorban tartalmi elemekről. Rokon vonás a nacionalizmus. A nemzeti retorika, a nemzeti szimbolika erőteljes – és kirekesztő jellegű – alkalmazása. Az ellenfél nemzetietlen, kívül áll a nemzeten: valójában a nemzet ellensége. A nép ellensége. Rokon az ellenfél stigmatizálása, az ellene való gyűlöletkeltés és uszítás. Rokon a parlament-ellenesség; a népre való közvetlen hivatkozás. Az ezzel összefüggő utcai politizálás, a tömegdemonstrációk szervezése és felhasználása. Az e demonstrációkon elnyerhető, velük igazolható közvetlen népi és nemzeti felhatalmazás bemutatása. Rokon az iparszerűen és gátlástalanul űzött manipuláció. A modern propagandaeszközök erőteljes használata: egykor a rádióé, most a televízióé. A politikai üzenetek elfogadtatását célzó racionális érvelés helyett az azok besulykolására irányuló monoton ismétlések vég nélküli alkalmazása – az érzelmek és az indulatok felkorbácsolása. Rokon a vezérkultusz: annak összes antidemokratikus tartalmával és külső megnyilvánulásával. Rokon a regnáló politikai elit ostorozása, vele szemben a nép nevében – akár erővel történő – föllépés jogosságának hangoztatása és vállalása. Rokon az antiliberalizmus. A közösségre való hivatkozás – az individuális szabadság és szabadosság ellenében. Rokon az állami gondoskodásra, az erőre, a rendre való hivatkozás. Rokon a gátlástalan ígérgetés, a szociális demagógia. Rokon az ilyen-olyan tartalmú és formájú tőkeellenesség, a nemzetközi pénzügyi és üzleti körök elleni hangulatkeltés és agitáció. Rokon a heves idegenellenesség, mindenféle másság elutasítása – a nyílt vagy burkolt antiszemitizmus. A felsorolt rokon vonások egyike-másika természetesen más politikai áramlatokban is föllelhető. Ám mindez így, együtt csak a két világháború közti és a mai jobboldali populizmusok sajátja. E rokonság mögött végső soron két történelmi korszak rokonsága áll. Két válságidőszaké. Az egyik a múlt század elején köszöntött be, a másik a végén. Mindkettő összefüggésben volt a parlamentarizmus, illetve szélesebb értelemben a politika társadalmi bázisának – előző fejezetben említett – kitágulásával. Az általános választójog olyan többmilliós vagy több tízmilliós tömeget vont bele a politikai akaratképzés folyamatába, amely alacsonyabb társadalmi státusú, iskolázottságú, politikai tájékozottságú és kultúrájú emberekből tevődött össze. Ők sokkal inkább az életkörülményeiken, illetve az érzelmeiken és indulataikon keresztül közelítették meg a politikai problémákat

5

(továbbá maguk is hasonló módon voltak megközelíthetőek a pártok részéről), mint a korábbi jóval szűkebb választóközönség, amely nagyrészt birtokosokból és polgárokból állott. E hatalmas tömegek parlamentáris rendszerbe való beintegrálása nem volt könnyű feladat, komoly veszélyeket rejtett magában. Különösen az olyan országokban, mint amilyen például Németország, ahol 1918 előtt nem parlamentáris kormányzás folyt, s a választójog is egy forradalmi aktus keretében tárult szélesre – méghozzá a meglévő társadalmi és politikai feszültségeket drámai módon kiélező (ráadásul vesztes) háborút követően. Jóval kevesebb kockázattal járt a processzus egy olyan országban, mint Anglia, ahol eleve kisebbek voltak a társadalmi problémák; a parlamentarizmusnak erősebb és szervesebb hagyományai, kialakultabb konfliktuskezelő technikái voltak (gondoljunk például az arisztokratikus felsőház fékező-ellensúlyozó szerepére), és ahol a választójog nem egyszerre, forradalmi módon nyílt meg, hanem egy több évtizedes, több lépcsős reformfolyamat keretében (végül a győztes háború után). Általában is elmondható, hogy az első világháborút követő szélsőjobboldali erőszakos politikai mozgalmak, mindenekelőtt a fasizmus és a nácizmus – amelyek ebben az összefüggésben a parlamentáris rendszer meghaladására, illetve megdöntésére irányuló támadásokként foghatók föl –, kizárólag olyan országokban számíthattak sikerre, ahol eleve súlyos gazdasági, társadalmi és politikai feszültségek léteztek, illetve ahol a polgárosodás és a parlamentarizmus hagyományai és eredményei törékenyebbek voltak: tehát Európa déli és középső fertályán. A háborús csalódás vagy vereség, illetve a súlyos gazdasági válság sújtotta Olasz- és Németországban. A fejlett és stabil nyugati államokban (USA, Nagy-Britannia, Franciaország) ezek a szélsőségek meg sem tudtak jelenni, vagy ha mégis, akkor nem számíthattak sikerre, még a nagy válság idején sem. Másik végletként: nem nyílt számukra tér a kontinens legkevésbé kapitalizálódott és polgárosodott, a parlamentarizmust csak hírből ismerő keleti szélén sem, ahol a még súlyosabb problémákra és még mélyebb konfliktusokra a fasizmusnál és a nácizmusnál is radikálisabb „megoldást” találtak: a bolsevizmust. (Az időben is első baloldali totalitarizmus teljesebb, ha tetszik, konzekvensebb volt a jobboldalinál, amennyiben nem elégedett meg a politika és a társadalom fölötti korlátlan uralommal, hanem azt kiterjesztette a gazdaságra is: a magántőke és a piac teljes felszámolása révén.) A fasizmus és a nácizmus azokat az eleve nehéz helyzetű, illetve a háború és a válság következtében nehéz (vagy még nehezebb) helyzetbe jutott tömegeket tudta manipulálni és mozgósítani, amelyek új szereplői voltak a demokratikus politikai akaratképzésnek, s amelyek e manipulációra nemcsak szociálisan és politikailag, de mentálisan és pszichésen is fogékonyak voltak. A közép-, a kelet-közép- és a dél-európaival szemben a nyugati parlamentarizmus nem rendült meg ezektől a folyamatoktól, hanem éppen ellenkezőleg: megerősödve került ki a választójog általánossá válásából, melynek révén a parlamentáris rendszer demokratizálódott.

6

A második világháborút követően – jobboldali totalitarizmus veresége, a jobboldal ennek nyomán járó politikai megújulása s a hosszan tartó, nagyarányú gazdasági föllendülés: a „jóléti állam” évtizedei után – nemcsak Európa nyugati, de a középső (és részben a déli) területein is stabilizálódott a parlamenti demokrácia. A múlt tanulságainak levonása olyan gazdasági fölemelkedés mellett mehetett végbe, amely társadalmi és politikai fölemelkedéssel: középosztályosodással, polgárosodással, demokratizálódással járt együtt. (Európa keleti részén ez alatt az idő alatt – tehát 1945 után – egy ezzel szögesen ellentétes folyamat haladt előre: a baloldali totalitárius rendszer, a sztálinista diktatúra térnyerése a szovjet hódítás keretében.) A század végén azonban ismét új társadalmi és politikai tendenciák jelentek meg nyugaton (illetve újabb fordulat következett be keleten). Ezek (merőben más folyamatok eredményeképpen) végső soron egyaránt a parlamentarizmussal szemben jelentenek újabb kihívást. Méghozzá részben azzal, hogy ismét új tömegeket vonnak be a politikai akaratképzésbe. Ismét olyanokat, amelyek korábban nem vettek abban részt. Akiknek ha volt is választójoguk, korábban jellemzően nem éltek vele. Nyugaton – mint korábban láttuk – az elektronikus tömegmédia (mindenekelőtt a kereskedelmi televíziózás és a terjeszkedő bulvársajtó) révén ér el a politika olyan társadalmi rétegeket, amelyek korábban politika alattinak számítottak, s akik most nemegyszer döntőbírói szerepbe kerülnek a választásokon. Beszéltünk arról is, hogyan popularizálta ez a folyamat magát a politikát: hogyan uralkodott el a píár, a marketing, a demagógia. A politikai akaratképzés újabb eltömegesítése ezúttal tehát nem jogi, hanem döntően kommunikációs eszközök révén történik. Mindezen túl beszélnünk kell arról is, hogy ezek a folyamatok hogyan roncsolják a korábbi polgárosodás és demokratizálódás azon eredményeit, amelyek a második világháborút követő évtizedekben szilárdultak meg. Beszélnünk kell a tömegtermelés és -fogyasztás média és reklám gerjesztette világáról, amely olyan rétegek számára is egy pénz- és élvezetközpontú életet ígér, akiknek a valóságban nincs reális esélyük annak elérésére. Ám a versengő pártok nem hagyhatták, és nem is hagyták figyelmen kívül ezeket a tömegeket: innen indult a jóléti állam kereteit feszegető új szociális ígérethullám. A jóléti állam kereteit ezzel szoros összefüggésben más is fenyegeti. Az individuális szabadság személyes fogyasztásra és élvezésre redukálódó világképe tartósan nem fér össze azzal a hagyományos értékvilággal, amely az egyént az őt fölnevelő és megtartó mikro- és makro-közösségek tagjaként definiálja. Ez a hagyományos értékvilág abból indul ki, hogy az egyénnek elháríthatatlan kötelezettségei vannak e közösségek – a családja és a hazája (nemzete) – iránt. Jelentős részben e kötelezettségeknek a (redukált individuális szabadság nevében történő) negligálódása nyomán veszítette el a nyugati társadalom a biológiai értelemben vett önreprodukciós képességét. A társadalom elöregedése – a rázáruló demográfiai csapda – rövidtávon munkaerőhiánnyal, hosszabb távon a nagy ellátórendszerek (nyugdíj, társadalombiztosítás)

7

csődjével fenyeget. E fenyegetés ellenszereként (egyben a másság túlhajtott tiszteletét megvalósító doktriner liberális szellemiség nevében) nyitotta tágra a kaput a nyugati társadalom a tömeges bevándorlás előtt. Ez a kapunyitás (a munkaerőgondok rövid távú kezelésén túl) hosszabb távon újabb súlyos és egyre nehezebben kezelhető társadalmi konfliktusokhoz vezetett a bevándorló tömegek fundamentálisan más vallási, erkölcsi, mentalitásbeli és politikai kultúrája, továbbá nem utolsósorban demográfiai jellemzői miatt. Olyan szélsőséges politikai jelenségekhez, amelyek – egyrészt a szóban forgó közösségek asszimilációra való képtelensége, másrészt egyes csoportjaik agresszivitása miatt, illetve az ezekre adott válaszként – egy újfajta jobboldali populizmusban öltöttek testet. A francia Le Pen, a holland Fortyn, a norvég Hagen, az olasz Bossi, az osztrák Haider és mások sikerei jelentős részben azon alapulnak, hogy a liberális nyugati demokráciák – részben önnön doktriner elveik foglyaként – nemigen találnak hatékony ellenszert ezekre az új problémákra, és nem adnak megnyugtató választ a megriadt polgárok – sokszor nem alaptalan – félelmeire. Az újfajta populizmus (a tömegmédia sztárcsináló mechanizmusával is összefüggésben) vezérelvű politizálással jár együtt. Ez utóbbi még egyes politikai centrumba bejutott személyekkel szemben is komoly aggodalmakat alapoz meg, lásd például Berlusconi esetét. Az érzékenyebb francia baloldali liberális körök hasonló aggodalommal tekintenek a Sarkozy-jelenségre. Összegezve megállapítható, hogy a fogyasztó és élvező egyén abszolútummá válása Nyugaton az individuális szabadság kommercializálódását eredményezte. Csakhogy az individuális szabadság a demokratikus politikai önrendelkezés alapja. Alapja annak a polgári életformának és mentalitásnak, amely a nyugati parlamentáris demokrácia társadalmi, szellemi és morális bázisát képezi. Ám – mint láttuk – a második világháború utáni középosztályosodás és polgárosodás eredményeit napjainkra jelentős részben elmosta az újabb eltömegesedés. Az elmúlt másfél évszázad nagy társadalmi folyamatai végképp leegyszerűsítve tehát a proletarizálódás – polgárosodás – kommercializálódás fogalmi triászával írhatók le. E folyamatok politikai vetülete pedig így: a parlamentarizmus megingása (átmeneti fölszámolása) – újbóli megszilárdulása (helyreállítása) – majd ismételt megingása. Noha az új populista vezérek és pártjaik nyugaton egyelőre a perifériára szorultak, és zömmel politikai karanténban ülnek, immáron arra is vannak példák (talán nem véletlenül épp Ausztriában és Olaszországban), hogy időlegesen, illetve részlegesen sikerült hatalomra vagy annak közelébe jutniuk. Európa keleti felében – főként a volt szovjet birodalom egykori (közvetlenül vagy közvetve uralt) területein – a fenti problémák speciális körülmények között és hatványozottan jelentkeznek. A térségben a kilencvenes évek elején lezajlott rendszerváltozások mindenütt véget vetettek a baloldali totális (poszttotális) diktatúrának, megteremtve, illetve helyreállítva a demokratikus berendezkedést. Ezek az új demokráciák a parlamentáris rendszer jegyei mellett, illetve helyett –

8

kelet felé haladva – egyre inkább prezidenciális jelleget öltöttek, s mind több autokratikus vonást mutatnak. Az alapprobléma – az általunk vizsgált szempontból – hasonló, mint a század elején: a demokratikus politikai akaratképzés bázisa hirtelen és egyszerre bővült radikálisan, és terjedt ki kevéssé vagy egyáltalán nem polgárosult tömegekre – gyakorlatilag egész társadalmakra. Olyan társadalmakra, amelyeknek nem csupán gazdasági és szociológiai értelemben nem (vagy alig) volt polgári középosztálya, hanem politikai értelemben sem. Mi több: parlamentáris, illetve demokratikus politikai gyakorlatuk és hagyományuk sem volt (vagy ha mégis, akkor erősen szétroncsolt állapotban: a kommunista diktatúra több évtizedes pusztítása után). Ezek a társadalmak jórészt anyagi értelemben is kivérzettek voltak, ráadásul a gazdasági-társadalmi rendszerváltozás roppant anyagi és lelki terhei alatt nyögtek. Ehhez járult a lefojtott nacionalizmusok drámai erejű fölszabadulása és pusztítása – messze túlmenve a szovjet uralom által elnyomott nemzeti önrendelkezés érvényesítésén. Ezen állapotok önmagukban is súlyos vagy egyenesen végzetes kockázatot jelentettek a térség új demokráciáira nézve. Ám ezekre még rázúdultak azok a problémák is, amelyeket az imént vázoltunk: a mediatizált nyugati tömegdemokrácia válságjelenségei. Ha valahol, akkor itt csakugyan roppant szakadék tátong a kommersz média sugározta fogyasztói életforma és a tényleges egzisztenciális lehetőségek között. Ha valahol, akkor itt hatékony lehet a szociális demagógia és a populista politikai manipuláció. Nem csoda hát, hogy a térség országaiban sorra szűkültek be a demokratikus berendezkedés lehetőségei, és bénultak meg, vagy eleve ki sem fejlődtek a parlamentáris rendszerek. Keleten a prezidenciális uralom a jellemző: a volt szovjet utódállamokban zömmel meghatározó a rendszerszerű autokratikus populizmus. Az utóbbi fenyegetése azonban mára Közép-Kelet-Európában is erősödik – dacolva az európai integráció folyamatával. Szlovákiában Fico, Lengyelországban a Kaczinsky-ikrek vezetésével olyan erők kerültek kormányra, amelyek a jobboldali nacionalista populizmust baloldali szociális populizmussal ötvözik. (Csehországban még nem ilyen súlyos a baj, ott egyelőre egy választás utáni parlamentáris patthelyzet okoz tartós kormányzati válságot.) Magyarországon igen veszélyes szituáció alakult ki: a jobboldalon uralkodó pozícióban lévő Orbán radikális populizmusa egyre erőteljesebb támadásokkal ostromolja a kormányzatot – és a parlamentarizmus alkotmányos bástyáit.

Magyar populizmus

Számos elemző leírta már: az utóbbi évek a populizmus térnyerését hozták Magyarországon. Ezek az elemzések zömmel egyetértettek abban, hogy e térnyerés általánosnak mondható, tehát mindkét politikai oldalra, illetve főszereplőre vonatkozik. Ha azonban komolyan elemezzük Orbán Viktor és Gyurcsány Ferenc szándékait, továbbá az általuk használt eszközök természetét és hatását; ha valóban egyenlő mércét alkalmazunk, és – valamely rosszul

9

értelmezett „függetlenség” jegyében – nem eleve egyenlő mérési eredményre törekszünk, akkor határozottan cáfolnunk kell a fentihez hasonló felületes („az egyik tizenkilenc – a másik egy híján húsz” típusú) megállapításokat. Gyurcsánnyal indítva, kezdjük a sort annak az előzménynek a felidézésével, hogy a baloldali koalíció 2002-ben visszaállította a jogaiba mindazon parlamenti intézményeket, amelyeket Orbán korábban kiiktatott vagy háttérbe szorított. 2004-től az új miniszterelnök minden elődjénél erősebben, már-már túlzásig menően használta megnyilatkozásai színteréül a parlament plenáris üléseit – nyilván ellenfele ezzel szembenálló gyakorlatának kontrasztjaként is. Minden alkalmat fölhasznált a plenáris vitatér igénybevételére, kitéve magát az éles ellenvéleményeknek, a beszéde közben elhangzó durva megjegyzéseknek, a bekiabálásoknak, a füttyöknek. Kétségtelen az is, hogy Gyurcsány emellett rendkívül sok médiaszereplést vállalt, nem mellőzve a bulvárnyilvánosság színtereit sem, s hogy e szereplések során olykor célzatosan feltárta magánélete intimitásait (pl. korábbi rákbetegségét), és az is igaz, hogy más politikusoknál gyakrabban mutatta be a nyilvánosságnak a családtagjait (beleértve ebbe még a kutyáját is). Ám e populáris jelenségek megszokottak a nyugati demokráciák gyakorlatában: nem állnak szemben a parlamentarizmussal. A miniszterelnök „populizmusára” vonatkozó vádak újabban nem is ezekre, hanem a felelőtlen költségvetési politikára, a választások előtti ígérgetésre és osztogatásra épülnek. Mindezt utólag drámai módon fölerősítette a zárt körben elmondott, majd – vélhetőleg ellenfelei által, erősen manipulált formában – nyilvánosságra hozott „önvallomása” a saját „hazugságáról”. A kampány idejéből csakugyan számos direkt voksszerző lépést lehetne fölsorolni, ám ezeket is tévedés a populizmus megnyilvánulásainak tekinteni. Olyan populáris, azaz népszerű intézkedésekről van szó, amelyek – valamilyen mértékben – minden demokráciát és minden kormányt jellemeznek a választások előtt. A legsúlyosabb ezek közül az adóreformmal űzött – konkrét törvényekben manifesztálódó – parlamenti színjáték volt, amely utólag valóban szemfényvesztőnek és felelőtlennek minősíthető. Ennek megfelelően egyetlen komoly kérdés merül föl itt: a felelősségé. Hogy tudniillik ez a választások előtti hazardírozás nem veszélyeztette-e túlságosan az ország hosszabb távú stratégiai érdekeit. De igen, veszélyeztette. Ahogy a parlamentarizmus választásokhoz kötődő rövid távú ciklikussága eleve ellene hat a hosszú távú érdekeknek. Két dolgot azonban nem lehet figyelmen kívül hagyni. Egyrészt az előző szocialista kormányfő felelőtlenségét, aki valóban meghökkentő méretekben gyakorolta a népszerű osztogatást. Elsősorban ő idézte elő annak a rendkívül szűk államháztartási mozgástérnek a kialakulását, amelyben Gyurcsány önmagában nem túl jelentős választás előtti költekezése is veszélyessé vált. Másrészt nem hagyható figyelmen kívül az ellenfél sem. Aki a három-négyszeresét ígérte, és szintén nem beszélt a megszorításról, sőt kategorikusan tagadta annak szükségességét. Sommásan azt mondhatjuk: valójában Orbán hazudott – Gyurcsány csak mellébeszélt a kampányban. Egy

10

biztos, a parlamentáris demokrácia szabályai szerint az a politikus valósíthatja meg a maga mégoly felelős gazdaság- és társadalompolitikai stratégiáját, aki a választásokon meg tudta szerezni az ehhez szükséges felhatalmazást. Ez Gyurcsánynak sikerült, aki azóta enyhén szólva sem tűnik népszerűség-hajhász populistának. Térjünk át Orbánra. Az ő esetében már a kormányzása idején is nyilvánvaló jelei voltak annak, hogy a parlamenti kontroll intézményeinek gyengítésére törekszik (plenáris ülés háromhetenként, az ellenzéki interpellációs idő felének „lenyúlása”, a vizsgálóbizottságok kiiktatása, kétéves költségvetés, a kormányfői parlamenti jelenlét redukálása stb). A 2002-es választási vereség és a kormányzati hatalom elvesztése után tovább erősödött a Orbán parlamentarizmus-ellenessége. A vesztes miniszterelnök mindenekelőtt kétségbe vonta ellenfelei – választások nyomán elnyert – kormányzati felhatalmazását. Egy másik mandátumot állított vele szembe, amely szerinte erősebb a nép választotta parlamenttől kaphatónál. Egy utcai tömeggyűlésen elnyerhető misztikus, lelki fölhatalmazást, melynek forrásaként a „hazát” jelölte meg, az utóbbiból kizárva a többségi oldalt. Az alábbi mondatok valójában a Magyar Köztársaság alkotmányos rendjét tagadják: „Még sohasem voltunk ilyen sokan, még sohasem voltunk ilyen erősek… Meglehet, pártjaink és képviselőink az Országgyűlésben ellenzékben vannak, de mi, akik itt vagyunk a téren, nem lehetünk, és nem is leszünk ellenzékben, mert a haza nem lehet ellenzékben. Legfeljebb egy kormány kerülhet ellenzékbe saját népéhez képest.” (Beszéd a Dísz téren, 2002. május 7-én.) Orbán ugyanitt meghirdette egy a kormánnyal szemben fölléptethető tömegmozgalom szervezését is: „Alakítsanak polgári köröket!... Együttlétre, összefogásra, készenlétre van szükség… Az erőnk, amely a sokaságban van, akkor valódi erő, ha képesek vagyunk magunkat megszervezni… Tudnunk kell egymásról, hogy ha… mozdulnunk kell, akkor egyszerre mozdulhassunk.” A nem csekély blaszfémiával „polgári köröknek” nevezett – mindenféle demokratikus intézményi struktúra híján lévő, csupán az Orbán iránti rajongás kohéziós erejére épülő – vezérelvű tömegmozgalom hamarosan egyesült a hasonló elv szerint átalakított párttal. Azzal a Fidesszel, amelyet egy gyökeres alapszabály-módosítás a végletekig centralizált 2003-ban. A „Fidesz Magyar Polgári Szövetség” névre hallgató hierarchikus konglomerátumból érdemben kiiktatták az alulról történő jelölést és választást – a szervező elv immár intézményesen is a fölülről való kinevezés lett. A vezérelvű párt plusz tömegmozgalom – társulva az egyre markánsabb nemzeti szimbolikával és retorikával továbbá az erősödő antiliberalizmussal – már ekkor is emlékeztetett a két világháború közti szélsőjobbra. Orbán újfajta politikai státusba emelkedett. A jobboldal – formálisan soha meg nem választott, de vitán fölül elfogadott – vezérévé vált. Olyan közvetlen legitimációt szerzett, ami nem illeszkedik a parlamentáris demokrácia formalizált rendjébe, ami a "nép" közvetlenül, tömeggyűléseken megmutatkozó akaratnyilvánításából

11

táplálkozik. A húszas években Robert Michels német szociológus olaszországi tapasztalatai – jelesül a Mussolini-jelenség – nyomán fejtette ki: ez a direkt népi akaratnyilvánítás erősebb demokratikus legitimitást ad a politikai vezetőnek, mint ami a parlamentarizmus formalizált és kiüresedett intézményein keresztül nyerhető… Ám 2003 közepétől úgy tűnt, Orbán mégsem ezen az úton menetel tovább. A közvélemény fokozatosan áthangolódott: a kormánypártok pozíciója romlott, miközben a Fideszé erősödött. A pártelnök lassan kilábalt a vereség okozta lelki és politikai válságából, s szemmel láthatóan lehiggadt. Az újabb választási győzelem esélye enyhítette politikájának – a két világháború közti korszakot idéző – radikális vonásait. Csakhogy a következő esztendő ismét váratlan fordulatot hozott, ami kizökkentette Orbánt a biztos esélyes nyugalmából és passzivitásából. Gyurcsány miniszterelnökké választása és az új kormányfő dinamizmusa újból aktivitásra és kockázatvállalásra késztette, ám a decemberi népszavazással kudarcot vallott. A 2005-ös év a kudarc tanulságainak levonása jegyében indult. A fideszes vezér megértette, hogy bármekkora erővel mozgósítja is a saját híveit, pusztán a nemzeti érzésre, a jobboldali értékekre, a szimbolikus politikára támaszkodva kisebbség marad: a többséget csak jóléti ígéretekkel nyerheti meg. Ez a tanulság újból fölerősítette a fideszes vezér populizmusát. Ez elsőként az év eleji országértékelésben nyilvánult meg, melyet egy a nép körében végzett „országjárás” készített elő. Orbán azt az illúziót akarta kelteni, hogy ő más, mint a többi: ő a nép politikusa. Vonatra, HÉV-re, villamosra szállt; panellakásba, kocsmába látogatott, „az emberekkel” ebédelt, meghallgatta panaszaikat. Amit hallott, azt elmondta a záró beszédben, s megígérte, hogy kormányra kerülve majd pontról pontra meg is valósítja. A 2005-ös év a „nemzeti konzultáció éve” lett, s a néphez forduló, az ő vágyait közvetlenül a politikába átültető populista vezér imázsa ettől kezdve meghatározó. Ebben az imázsban a modern populizmus összes ismérve megjelent. Orbán újból és újból kinyilvánította parlament- és elitellenességét. Lesajnálóan nyilatkozott a parlamenti vitáról, a politikusok számának radikális csökkentését ígérte. Tagadta a bal- és a jobboldal, továbbá a pártok és a pártalapú kormányzás létjogosultságát. Kijelentette: ha a Fidesz megnyeri a választásokat, „nemzeti kormányt” alakít. Ebben nemcsak a nemzeti érdek kisajátítása érhető tetten, de egy prezidenciális jellegű, a pártelvű parlamentarizmust negligáló kormányzás szándéka is. A parlamentarizmus negligálása nyilvánul meg a „faluparlamentek” létrehozására irányuló felhívásban. Egy Friderikusz Sándornak adott interjúban a parlamentáris demokráciához való viszonyát illetően Orbán szó szerint kimondta: "Van, aki a parlamentre teszi a hangsúlyt – én a demokráciára.” (A szólás szabadsága, MTV1, 2005. február 20.) Az elitellenes demagógia nemcsak a politika szférájára terjedt ki, hanem nyílt tőke-, piac-, kapitalizmus és magántulajdon-ellenességgel társult, amint azt a „munkaalapú gazdaság”, a „luxusbaloldal”, a „luxusprofit” és a többi, továbbá a

12

sorozatos privatizáció-ellenes nyilatkozatok bizonyítják. A liberalizmus tagadása a gondoskodó állam mindenhatóságának hirdetésével párosult. 2005-ös országértékelésében Orbán – Kennedy híres mondását a visszájára fordítva – kijelenti: ne azt kérdezd, mivel tartozol te az országnak, hanem azt, mivel tartozik ő neked – és követeld tőle azonnal. Mindezek alapján aligha kétséges, hogy Magyarországon az Orbán Viktor megtestesítette vezérelvű populizmus mérkőzött meg és maradt alul a 2006-os választásokon a Gyurcsány Ferenc által képviselt és védett demokratikus parlamentarizmussal szemben.

Populizmus – fasizmus - nácizmus

Az eddigiekből is kiderült már, hogy az orbáni populizmus bizonyos vonásai erősen emlékeztettek egyes két világháború közti szélsőjobboldali jelenségekre. Az újabb választási vereséget követően aztán drámai módon fölerősödtek ezek a vonások. A Fidesz politikáját és a magyar közéletet 2006 őszén megdöbbentő módon eluralta a hazugságokat sulykoló propaganda, a gátlástalan manipuláció, a vad gyűlöletkeltés. Megjelent az ellenfél gyűléseinek provokatív megzavarása, napi politikai fegyverré váltak az utcai tömegdemonstrációk, amelyeken a követeléseket a parlament nyílt megzsarolásával kötötték össze. Mindezekhez – minimum érintőlegesen – társult a köztéri zsidózás, a nyilas időket idéző zászlók lobogása és a nálunk fél évszázada ismeretlen tömeges utcai erőszak. Kezdjük az árpádsávos zászlókkal. Ezek nemcsak a Fideszhez áttételesen kapcsolódó utcai rohamcsapatok és a Kossuth téri gyülevész hadak feje fölött lobogtak, hanem – immáron a nemzeti színekkel szimbiózisban, képileg uralva a teret – a párt nagygyűlésein is. E mögött bizonyára van meggondolatlanság és tudatlanság, és ott van a tiltakozással szembeni dac. De ott van a tudatosság is. Szánalmas az a védekezés, amely szerint az árpádsávos zászló egyike a magyar történelmi lobogóknak, s mint ilyen, ott szerepel számos állami rendezvényen, mi több, a sávok megtalálhatóak a magyar állam címerén is. Az Árpádsáv a magyar történelemben utoljára a nyilaskereszt háttereként szerepelt a lobogón, és egyszerűen nem lehet eltekinteni ettől a szörnyű emléktől. Ha más történelmi zászlók is hasonló számban jelennének meg a jobboldal politikai gyűlésein, akkor nem tűnne tudatos választásnak a legutóbb nyilas jelképként szolgáló sávok preferálása. Ugyanez volna a helyzet, ha a címerből a kettős kereszt, az annak talpán lévő nyitott hercegi korona, netán a zöld hármas halom is megjelenne. De nem jelenik meg. Egyedül és kizárólag az Árpádsáv tűnik föl, ami ellen – és ez a lényeg – fideszes körökben soha nem szólalnak föl, épp ellenkezőleg: minden alkalommal kiállnak a legitimitása mellett, még a parlamentben is. Folytassuk a propagandával. A 2006-os ősz egy korábban soha nem látott propaganda-hadművelet jegyében telt el. Mint másutt (pl. Robbantás, 168 óra, 2006. szeptember 28.) részletesen kifejtettem, ez a nagyszabású hadművelet a

13

miniszterelnök zárt körben elmondott beszédének ismeretében, annak lehető legnagyobb hatású felhasználásával – az ő megbuktatásának reményében zajlott. E hadművelet a korábbiaknál élesebben világított rá az orbáni propaganda régóta megfigyelhető jellegzetességeire: az elemi tényeket, a racionális mérlegelést, továbbá a nyelvet, a szavak jelentését semmibe vevő manipulációra. Utóbbi döntően az ismétlésre, valamint az emóciók (elsősorban a tömegérzelmek) fölkorbácsolására, főként pedig a gyűlöletre épül. Orbán már rég nem a magyar közélet nyelvén szól. Egy olyan orwelli jelrendszert használ, amelyben a szavak mást jelentenek: a legtöbbször az ellenkezőjét annak, amit a nyelvközösség az évszázadok során elfogadott. A zárt ülés nála: „titkos”. A kampányhazugság: „választási csalás”, a helyi választás: „országos népszavazás”. A parlamentáris kormányzás: „egyeduralom”, az ellene való törvénytelen lázadás: „forradalom”, az alkotmány előírása szerint zajló, a kormányt megerősítő parlamenti bizalmi szavazás: „hazug és ócska trükk”. Az sem számít, hogy az általa használt szavak ma mást jelentenek, mint tegnap, s hogy holnap megint mást fognak jelenteni (részletesen dokumentálva: A király esztelen! Népszabadság, 2006. október 23). Hogy saját hívei – érzelmileg felajzott, rendszeresen mozgósított – táborában miért nem szúrnak szemet ezek a kívülálló (a reális és racionális mérlegelés minimumára képes ember) számára teljesen nyilvánvaló képtelenségek és hazugságok, annak megértetéséhez egy idézetet veszek segítségül: „Ha ésszerű érveléssel állok a tömeg elé, nem ért meg. De ha olyan érzelmeket keltek benne, amelyek a szájíze szerint valók, akkor nyomban követi a parancsot, amit adok neki. Tömeggyűlésen nincs helye a gondolatnak… Semmit sem lehet kezdeni a művelt emberek… korlátolt számú gyülekezeteivel. Amit ma elérsz náluk logikus okfejtéssel, holnap megsemmisíti egy homlokegyenest ellenkező irányú érvelés. De amit akkor mondok a népnek, amikor tömeget alkot, amikor a fanatikusan odaadó befogadás állapotában van, az mélyen beléje vésődik, és megmarad benne, mint hipnotizáltban a sugalmazás: olyan kitörölhetetlenül belé ivódik, hogy ellenáll minden ésszerű érvelésnek.” Ez volt az első idézet ebben az írásban, amely nem Orbán Viktortól való. Ez Adolf Hitlertől származik.1

Még csak azt sem állítom, hogy Orbán ismeri. (Valószínűleg nem ismeri.) De hogy alkalmazza, az teljesen nyilvánvaló. Ahogy alkalmazza a következőt is: „A tömeghez intézett beszédnek kettős célja van: a helyzetet megvilágítani, és valamit szuggerálni… Csak a hit mozdít meg hegyeket, nem az ész. Az ész eszköz, de sohasem lehet a tömeg motorja. Ma kevésbé, mint régen. Az embereknek ma kevesebb idejük van gondolkodni. A modern ember hitre való készsége hihetetlenül nagy.” Ezt Benito Mussolini mondta.2

1 Mein Kampf. Idézi: Jóvérné Szirtes Ágota: Történelem IV. Tankönyvkiadó. Bp. 1982. 66.2 Emil Ludwig: Mussolinis gesprache… Idézi: Kornis Gyula: Államférfi. Franklin Társulat. Bp. 1933. I. 263.

14

Ahogy a következőket is: „… a szó hatalma mérhetetlen becsű. Csakhogy mindig változatosnak kell lennie. A tömeghez a hatalom erejével kell beszélni, egy értekezleten logikusan, kis csoport előtt családiasan. Sok politikusnak az a hibája, hogy mindig ugyanazt a hangot üti meg.”3

Orbán rég nem követ el ilyen hibát. A népnek a megszorítások szükségtelen és törvénytelen voltáról beszél, s az ellenük való lázadás jogáról. Az üzletembereknek (például 2006. október 4-én este, a Széll Kálmán Alapítvány összejövetelén) arról, hogy tisztában van az ország pénzügyi helyzetével, és nem lenne rest megtenni a szükséges intézkedéseket. Ám a résztvevőktől diszkréciót kér, mert: „más dolog a politika, és megint más a gazdaság”. Két nappal később interjút ad a HVG-online-nak: a megszorítások és a reformok szükségességéről. Aztán leveszi nyakkendőjét, kiáll a tömeg elé a Kossuth térre, és az igazságról, az erkölcsi megújulásról szónokol neki, mélyen elítélve a hazug miniszterelnököt. Ismét idézek, ezúttal Ormos Mária történésztől: „a finom, érzékeny taktikai készségnek hála… csaknem mindig ösztönösen alkalmazkodott hallgatói elvárásához és ízléséhez anélkül, hogy saját elgondolásaiból bármit is föladott volna. Ő csupán elhallgatott dolgokat. Partnereitől függően más és más dolgokat ’felejtett el’, más és más kérdéseket emelt ki, és ezt mindig teljes spontaneitással tette, ami sokat segített neki abban, hogy mondókája mindig hitelesnek tűnjék.”4

Ormos nem Orbánról beszél – Hitlert jellemzi. Félreértés ne essék: nem azt akarom mondani, hogy végül Orbán is zsidókat irt majd. Csupán egy politikus-alkatot kívánok jellemezni: a gátlástalan populistát. Akinek az eszköztárában elengedhetetlen tartozék a gyűlöletkeltés. Kell egy ellenség. Neki is, a híveinek is. Egy a tábor, egy a zászló; egy a vezér – egy az ellenség. „Már tisztán lelki megfontolásokból sem szabad a tömegnek soha két vagy több ellenfelet mutatni, mivel ez a harci erő szétaprózódásához vezet… Minden nagy népvezér művészete abban áll, hogy egy nép figyelmét ne szétszórja, hanem mindig csak egyetlen ellenségre összpontosítsa.”5

Megint csak azt kell mondanom: Orbán ha nem is tudja, teszi. Lehet, hogy ismerni nem ismeri, alkalmazni azonban tökéletesen alkalmazza az egyetlen, diabolizált ellenséggel szembeni gyűlöletkeltés klasszikus, hitleri receptjét. Demokrata politikus soha nem beszél úgy az ellenfélről, ahogy ő Gyurcsányról. Nemcsak a Magyar Vizsla, a Magyar Nemzet, illetve a Magyar Demokrata alantas, uszító verbális és képi megfogalmazásaira gondolok, hanem kifejezetten Orbán (és társai) szóhasználatára. Például a szociális irigységet szító luxusbaloldalizásra. Az ellenfél morális és pszichés állapotára, sőt bűnöző mivoltára utaló célzásokra („notórius, beteges hazudozó”, „lebukott” stb).

3 Uo.4 Ormos Mária: Hitler. T-Twins Kiadó. Bp. 1993. 79.5 Hitler: Mein Kampf. Idézi: Ormos: 99.

15

Gyurcsány erkölcsi és politikai hulla: „rajta már túllépett a történelem” (beszéd a Kossuth téren, 2006. október 6-án). Már kezet sem szabad fogni vele. A Gyurcsány elleni gyűlölethullám elképesztő megnyilvánulása: októberben kilenc ember úgy fogadta el és vette át a számára odaítélt kormánykitüntetést, hogy nem fogadta el az előterjesztő miniszterelnök kinyújtott kezét. A kézfogást elsőként a vesztes ellenzéki vezér, Orbán Viktor vonta meg a győztes, épp esküt tett kormányfőtől, májusban. Ezt ő akkor még nem a feléje nyújtott kéz visszautasításával tette, ő csupán mellőzte az íratlan szabályok szerint kötelező gratulációt. A mostanra elharapódzott elemi normaszegés mögött azonban már nem egy sértett ember kisszerűsége áll, hanem valami mélyebb és általánosabb válság sötétlik. Nem morális válságról van szó – annál többről. Politika és morál viszonyáról most csak annyit: nincs árulkodóbb annál, mint amikor egy politikus akarja kivezetni az országot az erkölcsi válságból, ő akar tiszta lapot nyitni, ő akarja helyreállítani az erkölcsi világrendet. Hirtelenjében két hasonló ambícióval föllépő pártvezértől tudok idézni; íme az első: „A Nemzeti Fasiszta Párt teljes méltóságra kívánja emelni a politikai erkölcsöt, hogy a közmorál és a magánerkölcsök a Nemzet életében ne kerüljenek ellentétbe egymással. A Haza kormányzásának magasztos dicsőségére törekszik, hogy helyreállítsa annak az erkölcsi alapelvnek az érvényesülését, amely szerint a kormányoknak a közügyeket nem a pártok és klientúráik érdekében kell intézniük, hanem a Nemzet magasztos érdekében."6

A második: „Az a célunk, hogy az ország mielőbb kiutat találjon a csapdából, és úrrá lehessen az elhatalmasodó erkölcsi válságon. Hiszünk abban, hogy a megoldás az erkölcsi rend helyreállítása, ami a politikusok személyes példamutatása nélkül nem valósulhat meg. Ezért… először is igent mondunk minden magyar emberre, politikai és vallási hovatartozásra való tekintet nélkül, és ezzel igent mondunk a nemzet egységére.” Ugye, nem kell mondanom, hogy mindenféle hasonlóság, ami Mussolini és Orbán szavai között fönnáll, csupán a véletlen műve? Hát nem is mondom! Térjünk vissza a miniszterelnöki kézfogás elutasításához. Ez a megdöbbentő, sorozatos normasértés szorosan összefügg azzal a gyűlölethullámmal, amit még 2004-ben Gyurcsány ellen indított a Fidesz. Ez visszamegy a „kommunisták” ellen 1998-ban indított, akkor még jóval szolidabb kampányra, amely a kormányzati hatalom birtokában a direkt politikán túli: gazdasági, társadalmi és kulturális pozíciók erő általi megszerzésének, az „egészpályás letámadásnak” a fedőideológiájául szolgált. (Kevésbé bonyolultan: „amit mi rabolunk el, azt nem a kommunisták rabolják el”.) Gyurcsány politikai színrelépése és győzelme, majd a zárt ülésről megszerzett hangfelvételhez fűződő kormányfő-buktató 6 A Nemzeti Fasiszta Párt programja. 1921. Idézi: Ormos Mária: Mussolini. Kossuth Könyvkiadó. Bp. 1987. 83.

16

remények, továbbá a teljesülésük érdekében szervezett és vezényelt gigászi akciósorozat hisztérikussá tették ezt a gyűlöletet. A miniszterelnök elleni monstre bűnbakképző mechanizmus működése és a Fideszre általában is jellemző irracionális propaganda napjainkra meghökkentő és riasztó jelenségeket produkál. Egy olyan válságot jelez, ami legalább annyira tekinthető mentálisnak, mint morálisnak, s ami a politikai patológia tárgykörébe sorolható tüneteket mutat. (Nemcsak Orbán fölheccelt híveinél, hanem magánál Orbánnál is.) Értelmes, tisztességes, magas társadalmi státusú és presztízsű jobboldali személyiségek veszítik el sorra a józan ítélőképességüket. Az Országgyűlés első elnöke. Volt alkotmánybíró. Traumatológus főorvos, aki politikai meggyőződése okán nem hajlandó megvizsgálni a sérült rendőrt. Elképesztő indoklások és helyzetértékelések fogalmazódnak meg. „Nem fogok kezet egy olyan miniszterelnökkel, akit abban a Szovjetunióban taníttattak és képeztek ki, ahol én raboskodtam” – nyilatkozta az egykori Gulag-fogoly. „Az első sorokban a rohamrendőrök ukránul beszéltek: ukrán zsoldosok voltak. Az őket rohamra vezénylő rendőrtisztek zsidók: izraeliek” – mondja a telefonba teljes meggyőződéssel az amúgy normális „budai polgár”: Orbán híve – akitől „természetesen távol áll mindenfajta antiszemita indulat”. Ha már itt tartunk, idézzünk még egy kicsit! „A rendőrroham szenvedő részesei békés járókelők, asszonyok és gyermekek voltak. A vérontásra a rendőrség politikai osztályvezető helyettese előre készült… Brutalitásra, szuronyrohamra, lovasrendőr-attakra és a Blaha Lujza téren rendőri lövöldözésre akkor került sor, amikor erre a zsidó származású vagy zsidó összeköttetésekkel rendelkező rendőrtisztek parancsot adtak. Hajlandó-e a kormány az esetet kivizsgálni, a brutalitások értelmi szerzőit… megbüntetni, és odahatni, hogy hasonló brutalitások a jövőben elő ne fordulhassanak?" Ezt nem valamely fideszes, hanem valamely nyilas képviselő (Hubay Kálmán) mondta el a parlamentben. Nem 2006 októberében, hanem 1938 decemberében.7 A többi stimmel… A mai magyar populizmus és a két világháború közti szélsőséges politikai jelenségek között nyilvánvalóan nemcsak a politikacsinálók, hanem a befogadó társadalmi közeg vonatkozásában is lennie kell valamiféle rokonságnak. Mintha lappangana itt valami titok, amire ismét csak a múlt adhat magyarázatot. Mi az oka például annak az irracionális fogékonyságnak, ami a józan ész számára teljesen anakronisztikus antikommunista hevület szomjas befogadására készteti a jobboldali közönséget? Ismét a történészt, Ormos Máriát idézem, aki ezúttal a jelen eseményeire keres magyarázatot: „Az imamalom módjára hajtogatott kommunistázás, sajnos, valós okok miatt nem hárítható el egy kézmozdulattal. Ebben az országban nagy tömegek szenvedtek sérelmeket anélkül, hogy védekezni tudtak volna ellene, hogy kárpótlást vagy egy „pardont” kaptak volna cserébe. Kezdődött a büntetés a Horthy-korszak egész politikai, közigazgatási, katonai, rendőri apparátusával 7 Idézi Nyerges András: Címzett Andorka Rudolf 1981-1961. Magyar Hírlap, 2006. november 3.

17

(bűnösökkel és bűntelenekkel), folytatódott az arisztokratákkal, tőkésekkel és birtokosokkal, fogságba hurcolt civilekkel, leventékkel és kiskatonákkal, az „elhajló” ideológiák képviselőivel, polgári demokratákkal, szociáldemokratákkal, a „párton belüli árulókkal”, a kitelepítettekkel, a kulákokkal és kuláknak kinevezett gazdákkal, az ’56-os ellenforradalmárokkal. Ezeknek a meghurcolt és megsértett embereknek egy része közöttünk él, és biztosan közöttünk vannak a leszármazottaik, akiknek még mindig fáj, ami a nagyszülőkkel vagy a szülőkkel történt. Nos, számukra kínálja fel a Fidesz a mai úgynevezett „kommunistákat” prügelknabéknak, akiken – gondolni lehet – annál is egyszerűbb elverni a port, mivel nem kommunisták, hanem demokraták. A ceremoniális kommunistázás ezért sokkal több, mint hazug taktika: ez félelmes és veszélyes hisztériakeltés egy arra a múltja által nem kis részben hajló társadalmi közegben. (Puccs, második felvonás. 168 óra, 2006. november 11.) Finomításként annyit, hogy némi kárpótlás azért volt: annyi, amennyi tellett. Volt némi pardon is: hasonlóképpen. Ám tudni kell, hogy a mostanra fölgerjedt antikommunista indulatok mögött – az Ormos Mária által fölsoroltakon túl – van még valami. Egy sajátos lelki mechanizmus, amit kompenzációnak és pótcselekvésnek kell tekintenünk. Ezt a személyes tapasztalataim mondatják velem. 1987-ben ott voltam Lakiteleken. ’88-ban MDF-szervezetet alapítottam Kecskeméten, az első elnöke voltam. ’89-ben ellenzékiként választást nyertem az MSZMP-jelöltje ellen. Ha rogyadozott is, még állt a pártállam, benn voltak az oroszok. Számos ismerősömet, akikről tudtam, hogy nem szeretik a kommunistákat és a pártállamot, hívtam az MDF-be: gyertek, csináljunk többpárti demokráciát. Akkor csak hümmögtek és a fejüket csóválták. Kifogásokat kerestek, azt mondták: úgysem lehet. Ma: bősz antikommunisták. Ma azt mondják: Antall gyáva volt, nem bánt el velük. A városban, ahol lakom, az elsőszámú orbánista egy ismert főorvos. Régi polgári család sarja – a Kádár-korban munkásőr volt. A pártbizottság afféle háziorvosa. Realistaként alkalmazkodott a gyűlölt viszonyokhoz. (Titkon, a lelke mélyén tán gyűlölte önmagát is.) Most viszont „a kommunistákat” gyűlöli: nyíltan és hevesen. Nem az egykoriakat – a maiakat. Orbánt imádja. MDF-es politikus ismerősömmel egy ideje nem áll szóba az apja. Egy életen át tartó, idillinek látszó kapcsolat hever a porban. A család vidéki, polgárosult kisgazda gyökerekkel. Az apa nem lett munkásőr, ő – ízlésesebb realizmussal – csak a Hazafias Népfrontban vállalt pozíciót. Valamikor a hetvenes évek elején – a párttitkár rosszallása nyomán – eltiltotta a fiát attól a lánytól, akinek apját ’58-ban kivégezték a forradalomban való részvétele miatt. Akkor nem lett belőle családi dráma. Most viszont az apa azt mondja a fiának: „hazaárulók vagytok”. Az egész MDF az. A puszta létével: azzal, hogy nem olvad be a Fideszbe. Akadályozza a jobboldal győzelmét, és hatalomban tartja a kommunistákat. A dolognak van (minimum) még egy vonatkozása. A mai magyar jobboldali, ha tetszik, a „polgári” közönség eredendően és zömmel nem polgárok, hanem az egykori úri középosztály leszármazottaiból kerül ki. Magyarországon két

18

jobboldali tradíció létezik. Az egyik a Bethlen István-i arisztokrata, realista, konzervatív liberális hagyomány, amely – ha nem is volt demokrata – a jogállam és a parlamentáris kormányzás alapján állt. A Horthy-rendszer politikáját ez az elem határozta meg. A másik jobboldaliság a ’19-es kommunista diktatúrára való reakcióként született. Ennek a lecsúszó (vagy éppen parvenü) s emiatt is radikalizálódó úri középosztály volt a bázisa. A gazdasági válság éveiben Gömbössel ez jutott átmeneti politikai vezető szerephez (majd ’44-ben – német segítséggel és végleg eltorzulva – Szálasi révén rövid időre totálisan is fölülkerekedett). Ez a jobboldaliság türelmetlen és antiliberális volt, a tömegek mozgósítására, illetve az erős államra épített – de nem a parlamentarizmusra. A szovjet diktatúra a háború után Magyarországon is elvágta a jobboldal folytonosságát, s az így nem mehetett át azon a megújuláson – néppártosodáson és liberalizálódáson –, ami a háború utáni évtizedekben Nyugaton lezajlott. Nem mehetett át azon a lelkiismeret-vizsgálaton és tisztulási folyamaton sem, amin a nyugati jobboldal – különösen a német – átesett. A kommunisták totális, terrorista pártállami elnyomása legfeljebb túlélésre kényszerített, őszinte önvizsgálatra semmiképp. A kádári enyhébb, poszttotális elnyomás sem késztetett ilyesmire. A rendszerváltozáskor aztán Antall József személyében olyan politikus állt a magyar jobboldal élére, aki nemcsak a jobbik, a bethleni hagyományt folytatta, hanem azt – rendkívüli formátuma és fölkészültsége révén – megújítani is képes volt. Korszerűsíteni, beleépíteni azokat az értékeket, melyek az előző évtizedek nyugati fejlődése során keletkeztek. Antall a híd szerepét töltötte be: a negyvenes években megszakadt magyar jobboldali parlamentáris tradíciót összekötötte a megújult nyugati jobboldalisággal, a kilencvenes évek jelenével. Ez a szerep jórészt sikeres volt: az első (valóban polgári) kormány – ezt ma már egykori ellenfelei is elismerik – a parlamentarizmus talaján állt, nemzetközi presztízst vívott ki magának, mérsékelt és felelős politikát folytatott, s a Csurka vezetésével föllépő radikálisokat a perifériára szorította. Ám Antall számos ok (többek közt a betegsége és a korai halála) miatt nem tudott megfelelni a tömegdemokrácia és a tömegmédia korának, az ezredvég posztmodern politikai kihívásainak. Ekkor lépett (át) a színre Orbán Viktor. Aki különleges képességei révén alkalmasnak tűnt megfelelni az új kihívásoknak. Aki egyesítette, győzelemre vitte és modernizálta a magyar jobboldalt. Legalábbis így látszott egy ideig – a gyűlő kételyek ellenére. Aztán kiderült, hogy mindennek épp az ellenkezője igaz. Hogy Orbán – a taktikai értelemben végrehajtott modernizáció mellett és ellenére – valójában megrontja és tönkreteszi a magyar jobboldalt. Mert annak nem a jobbik, hanem a rosszabbik tradícióját folytatja. Antallal ellentétben nem a bethleni, hanem a gömbösi hagyományt modernizálta, és fejlesztette tovább, mert Csurka nyomán ő is megérezte, hogy az utóbbira a mai magyar jobboldali közeg sokkal inkább vevő. Kiderült, hogy Orbán nem építi, hanem rombolja a modern Európába vivő

19

antalli hidat. Hogy visszatér a másik – egyszer már elhagyott – partra, s az általa vezetett magyar jobboldal újra militáns, antiliberális, avítt és nemzetközileg szalonképtelen lesz. Az elmúlt hetek eseményei után azonban ennél jóval szigorúbban kell fogalmaznunk. Az eddigieken túl (vezérelvű párt és mozgalom, antiparlamentáris törekvések, utcai hatalmi legitimáció, gyűlöletpropaganda, szociális demagógia stb.) olyan új elemek jelentek meg ugyanis a magyar jobboldali politika centrumában, amelyekre eddig nem volt példa. Helyesebben: amelyekre példát a csak két világháború közti szélsőjobboldali tömegmozgalmak világában találunk. A szélsőséges jelképek eluralkodásáról már szóltunk. Ezeknél sokkal fontosabb és félelmetesebb az ellenfél gyűléseinek erőszakos – noha egyelőre csak verbális, pontosabban: akusztikus – megzavarása, ha tetszik, szétverése a kampánygyűléseken szisztematikusan megjelenő fütyülőbrigádok által. Ezeket nyilvánvalóan a Fidesz szervezte, ez számos eset kapcsán egyértelműen kiderült. A másik – még riasztóbb és félelmetesebb – új eszköz a nyílt, tömeges utcai erőszak. Amely a tévé ostrománál jelent meg először, majd az október 23-ai randalírozások révén – egyebek mellett – tönkretette a forradalom ötvenedik évfordulóját. Ezektől az utcai rohamcsapatoktól Orbán soha nem határolódott el, sőt: a kormány elleni lázadás jogosságára és egy új ötvenhatos forradalom időszerűségére vonatkozó ismétlődő sugalmazásaival nyilvánvaló érzelmi, „szellemi” és „morális” megalapozást, majd ösztönzést adott nekik. A rendőrökre támadó utcai rohamcsapatok azt hajtották végre, amit „a vezénylő tábornok” éveken át sugallt, s amire mind egyértelműbben ösztökélte híveit. 2006 forró őszén a húszas, harmincas évek dél- és közép-európai kísértete jelent meg a pesti utcán. Ez még akkor is igaz, ha a magyar squadristák és a heimwehristák (hogy az olasz és az osztrák mellett a német megfelelőt ne nevezzem néven) nem a vezéri párt és mozgalom kötelékében harcoltak. Ők zömmel „futballhuligánok”. Nyilván csak véletlen, hogy Orbán nem sokkal az események előtt, augusztus 12-én kiment az első ligából kizárt Ferencváros meccsére, és ezt nyilatkozta: „ami a Fradival történt, az disznóság”. Nyilván véletlen egybeesés az is, hogy ezek a futballhuligánok – noha korábban az obligát zsidózáson kívül semmiféle politikai megnyilvánulásuk nem volt – most törés-zúzás, rendőrdobálás és tévéostrom közben folyamatosan ugyanazt a követelést üvöltözték árpádsávos zászlaik alatt, amelyet Orbán ismételget hetek óta monomániásan (bár némileg artikuláltabban): „Gyurcsány, takarodj!” Véletlenül ez lett volna olvasható azon az ezer gazdaköri traktorokon is, amelyek a kormány – és a parlamentarizmus – elleni utcai küzdelem gépesített alakulataiként vonultak volna be Budapestre. A fideszes vezér szisztematikusan, kíméletlenül és gátlástalanul gerjesztette, illetve használta ki azt a destruktív politikai és társadalomlélektani hatást, amit a sorozatos utcai erőszak eszkalált. Amikor – egy alkalommal – formálisan és a látszat szerint elítélte erőszakot, valójában csupán annak irányát kifogásolta.

20

Valójában ez az „elhatárolódás” is a Gyurcsány elleni gyűlöletkampány része volt, hisz Orbán szó szerint így indokolta a tévé elleni erőszak helytelenségét: „a székház, az autók, a rendőrök, a tűzoltók nem tehetnek a megszorításokról”. Mindezek után nyugodtan megállapíthatom: Orbán Viktor erőszakos, antiparlamentáris, vezérelvű populizmusa sok szállal kötődik a két világháború közti szélsőjobboldal tömegmozgalmaihoz. Inkább a korai fasizmus, kevésbé a nácizmus szellemiségéhez, politikai kultúrájához és eszköztárához. Maga Orbán kötődik a korai Mussolinihez (és Hitlerhez).

Vezérek Szembeötlő például az az eszmei, ideológiai, sőt politikai képlékenység – végső soron: nihilizmus –, ami az egykori olasz és a mai magyar vezér közös sajátja. Mindketten végigjárták szinte a teljes politikai spektrumot a balszéltől a jobbszélig. Mussolini volt: anarchista, szindikalista, szocialista forradalmár, nacionalista, fasiszta. Orbán: radikálliberális, pragmatikus liberális, nemzeti liberális, antiliberális nemzeti konzervatív, radikális populista. Orbán valaha fundamentális jelentőségűnek tartotta a politikus számára az elvi következetességet: „Senki sem lépheti át a saját árnyékát. Ha egy politikus nem tartja magát korábban kimondott gondolataihoz, s mindig csak a pillanatnyi népszerűségre gondol, eltávolodik egykori önmagától, akkor előbb utóbb erkölcsileg megsemmisül, kiürül, és zörögni kezd, mint a mákgubó ősszel, ha fújja a szél.”8 Mára maga vált e metafora megtestesítőjévé. Most már rendre arról beszélt, hogy a politikában az ideológiák és a pártok fölött eljárt az idő, nincs rájuk szükség, ahogy a programjaikra sem. „Az élet keményebb és konkrétabb kérdések elé állítja az embereket, mint az, hogy ki melyik párttal szimpatizál. Szántás, hegesztés, szívműtét vagy óvodai műsor közben kevesen gondolnak pártokra, jobb- vagy baloldalra. A média és a politika beskatulyázza az embereket.” („Az összegzés napja”, 2005. október 16-án.) Mussolini szerint: „A különböző jobbpárti, balpárti, konzervatív, arisztokrata vagy demokrata irányú politikai meghatározások az én szememben üres, iskolás jelszavakat jelentenek.”9 Továbbá: „Intelligens ember nem maradhat mindig ugyanaz… Változnia kell. Nem lehet az ember mindig szocialista, mindig köztársasági, mindig anarchista, mindig konzervatív. A szellem mindenek felett: mobilitás.”10

A mindkettejüket (sőt: mindhármójukat!) jellemző szellemi, politikai és morális képlékenységnek az alkati meghatározottságokon túl alighanem családi, illetve társadalmi okai is vannak. Szociális és kulturális értelemben Mussolini, Hitler és Orbán is talajtalan és gyökértelen figurák. Alulról jött, bizonytalan egzisztenciák – társadalmi, szellemi, morális és politikai értelemben egyaránt: parvenük. Az első nyomorba süllyedő, politikába sodródó falusi kovács fiából: 8 Kéri László: Orbán Viktor. Századvég Kiadó. Bp. 1993. 134.9 Mussolili 1922-ben a Szenátusban. Idézi: Kornis: I. 94.10 Opera omnia di Benito Mussolini. Idézi: Ormos: 103.

21

vidéki proletárból lett városi újságíró: fél-értelmiségi, fél-politikus, fél-polgár. Innen lendült az olasz társadalom és a politika csúcsára. A másodiknak még a nemzeti hovatartozása is bizonytalan volt: félig osztrák, félig német. Lecsúszó kispolgári egzisztencia, félig művész, félig lumpenértelmiségi, aki a nyomor mélyebb bugyrait is megismerte. A viharos gyorsaságú fölemelkedést számára is a politika tette lehetővé. A harmadik a falu szélső házába született, de szülei nem voltak parasztok. Nem tartoztak a falu szociális és kulturális közösségébe, rokonaik máshol éltek, ők jöttmentnek számítottak a településen. A család gyorsan emelkedett fölfelé a kádárkori társadalmi mobilizáció liftjén: a szülők kemény fizikai munka mellett tanultak, gyarapodtak, s váltak elsőgenerációs félértelmiségivé, az apa középkáderré. A faluból a városba költöztek, a fiú a főváros legjobb egyetemére került: várta őt a jogász-elit. Ám a rendszerváltozás idején hirtelen politikussá vált, s pár év alatt a hatalom csúcsára jutott – miközben komoly vagyont szerzett. Talán a szédítő karrier-úttal is összefügg alkatuk bizarr dualizmusa: fanatizmus és cinizmus félelmetes szimbiózisa uralja mindhármójuk személyiségét. Alan Bullock szerint Hitler megítélése mindaddig hamis lesz, míg gondolkodásának két oldalát egymással szembeállítva próbáljuk vizsgálni. „Hitlert csak akkor lehet megérteni, ha tisztán látjuk, hogy egyidejűleg volt fanatikus és cinikus: akaraterejének hangsúlyozásában makacs; ám egyúttal ravasz és számító. Meg volt győződve arról, hogy szerepe szerint ő a sors embere, és készen állt arra, hogy a színészkedés minden kunsztját bevesse a szerep eljátszása érdekében.”11

Hogy Orbán cinikus és gátlástalan taktikus, azt aligha kell bizonygatni. Fanatizmusát illusztrálandó álljon itt néhány beszédes mondat: "A Gondviselés úgy alakította, hogy... a magyarok nagyobb része más utat választott. Mi úgy döntöttünk, hogy ezen az úton maradunk... Ami bajnak látszik, nem biztos, hogy az. Lehet az jó is, fel is emelhet, ha minden próbatételnél elvesztünk valamit a bennünk lévő gyarlóságból... Nekünk többet kell dolgoznunk, többet kell imádkoznunk, többet kell viselnünk, mint a más úton járóknak... Hinnünk kell abban, hogy ha fényesebbek leszünk, nagyobb lesz a világosság... Mert mi mindennap újra kezdjük!” (Beszéd 2002. október 23-án.) Ha szabad magamtól idéznem, több mint három éve ezt a kérdést tettem föl a Fidesz vezérével kapcsolatban: "Szemfényvesztés az egész? Orbán hideg fejjel manipulálja a tömeget – vagy maga is hiszi, amit mond neki? Ki áll a színpadon: Cipolla vagy Mózes? Talán mindkettő, s ez a legfélelmetesebb.” (A jobboldal válsága, Népszabadság, 2003. 07. 07.) Fanatizmus és cinizmus közös nevezője mindhármuknál: a hatalom féktelen akarása. Ez a cél, és ez a program. „Mindig a programunkról kérdezgetnek bennünket!” – fakad ki Mussolini. „Nagyon is sok van már belőlük: Itália

11 Idézi: Ormos: Hitler. 91.

22

megváltására nem programok kellenek, hanem férfiak és akaraterő… A programunk nagyon egyszerű: mi akarjuk Itáliát kormányozni.”12

Amíg Orbán kormányzott, volt programja. Markáns társadalompolitikai koncepciója, víziója Magyarországról – akart valamit. Mióta elveszítette a hatalmat, nem hirdetett programot. Rég nem tudjuk, mit akar – a hatalma visszaszerzésén túl. A korlátlan hatalomakarás következménye a korlátlan eszközhasználat. Mivel a vezérek célja a parlamentarizmus korlátozása, illetve fölszámolása, mind a háromnál közös a parlamentáris és a parlamenten kívüli eszközök együttes alkalmazása. A békés és az erőszakos eszközöké. A törvényeseké és a törvényteleneké. Közös az utóbbi eszközökkel történő hatalomszerzés eshetőségével való fenyegetés, majd ennek visszavonása. Mussolini 1922. november 16-án, a Marcia su Romát követő sikeres hatalomátvételkor mondja el kormányfői beiktatási beszédében, hogy „bár háromszázezer hőse élén hatalmában állt volna a kamara szétkergetése, s megtehette volna, hogy a Montecitorión táborhelyet rendez be osztagai számára, mégis határokat szabott magának. Nem célja és szándéka ugyanis az állami szabadságok megsértése. Mindenkit biztosított arról, hogy megőrzi a törvényességet.”13

Orbán (hogy a számos lehetséges közül csak egy példát idézzek) így beszél 2006. október 6-án, a parlamentnek adott 72 órás – sikertelen – ultimátum lejártakor: „Kérem Önöket, nézzenek most szét! Ki tudna, ki tudhatna egy ilyen erőnek ellenállni? Miféle erő vagy miféle karhatalom? Ez a sok százezer megfeszülő kar képes lenne minden követ megmozgatni. A sok százezer egymásba kapaszkodó ember képes bármilyen hatalmat elsodorni. De, kedves Barátaim, a mi erőnk, a demokraták ereje más, nem fizikai természetű… Állhatatos kitartásunk és kiállásunk a demokrácia mellett bátrabb minden szózuhatagnál, elszántságunk szilárdabb minden nyers indulatnál.” 1922. október 28.: „Marcia su Roma”: siker. 1923. november 8.: „müncheni sörpuccs”: kudarc. 2006. október 6.: 72 órás ultimátum a budapesti parlamentnek: felsülés. A történelem olykor ismétli önmagát – mondta Marx –, ám a tragédiák másodszorra komédiaként kerülnek színre. Harmadszorra bohózatként, tehetjük hozzá – de semmi kedvünk a kacagáshoz. Mert a koreográfia kísértetiesen hasonló: a tömegerővel való blöffölés. Mussolininek bejött – Hitlernek és Orbánnak nem. A különbség nem a tömegerő különbözőségében (az utóbbi valójában a Mussolini-puccsnál is nevetségesen csekély volt: a feketeinges rohamosztagok be sem jutottak, el sem indultak Rómába!), hanem a parlamentarizmus – politikai, továbbá erkölcsi és lelki – erejében rejlett. Olaszországban ez egykor szánalmasan kevés volt, Bajorországban – akkor még – elegendő, s elegendőnek

12 Kornis: II. 107.13 Ormos: Mussolini. 181.

23

bizonyult most Magyarországon is. Ám akik úgy vélik, Orbánnak ezek után be kell látnia, hogy az utcáról nem megy: tehát vissza kell térnie az országház falai közé, és egyszer s mindenkorra el kell döntenie: parlamenti vagy utcai politikát csinál, azoknak a figyelmükbe ajánlom Ormos Mária szavait: „A parlamentáris politikus Mussolini az egyik, a terrorista squadrizmus a másik oldalon kizárják egymást: ezen az ellentéten – hitték a legtöbben – Mussolininek el kell véreznie. Logikus volt az okoskodás, de nélkülözte Mussolini ismeretét. Az ő akcióit és eljárásait nem lehetett megítélni a szokásos politikai játékszabályok alapján… Mussolini és a fasiszták nem adtak időt a liberalizmusnak arra, hogy magához térhessen, és a válságot még egyszer megpróbálja a saját eszközeivel megoldani. Mussolini kettős tevékenysége: a terrorista módszerek és a parlamentarizmus egyidejű felhasználása biztosította, hogy a megfelelő pillanatban a megfelelő ponton állhasson. Ott, ahonnan feltételeit kihirdetheti.”14

*

A nyilvánvaló párhuzamokat, hasonlóságokat és azonosságokat, amelyek a mai populizmust az egykorival – a fasizmussal (és a nácizmussal) – összekötik, komolyan kell venni. Különösen Európa keleti fertályán, s nekünk itt Magyarországon. A két (válság)korszak és a két (válság)jelenség között nyilvánvalóak a különbségek – ám nyilvánvaló a rokonság is. Mintha ma is olyan tanácstalanok lennénk az eszement politikai radikalizmus új jelenségeivel szemben, mint egykoron. A magyar szocialista és liberális baloldal ma éppúgy a tanácstalanság – nem egyszer a félelem – állapotában van, mint a politikai erőben és szellemben momentán sokkal gyengébb konzervatív jobboldal. A parlamentáris jogállam rendre óvatosnak, bizonytalannak, bátortalannak tűnik. A tömeget a tévészékház ostromára vezénylő főkolomposra kiszabott negyvenezer forintos szabálysértési bírság egyszerre kacagtató és dühítő. Nem a politikai bölcsesség, hanem az ostobaság és gyávaság jele. Rossz jel. Mert tudniuk, tudnunk kellene: a múlt századi populista radikalizmus diadala, majd rémuralma elsősorban az akkori liberálisok, szocialisták, konzervatívok – a demokrácia és a parlamentarizmus híveinek – gyanútlansága, jóhiszeműsége, naivitása és gyengesége miatt következett be.

2006. november 12-16. Debreczeni József

14 Ormos: Mussolini. 150-151. és 161.

24