pozsony --- 907. - palmito1 pozsony --- 907. előzmények a magyarok össz-európai jelentőségű...
TRANSCRIPT
1
POZSONY --- 907.
Előzmények a magyarok össz-európai jelentőségű Pozsony környéki diadalához.
A germánok a Magdeburg~Osnabrück vonalnál délebbre alig terjedő, lényegében
dániai~skandináviai vaskor eleji ősi szállásterületeikről a Kr.e. 5. sz.-tól kezdtek terjeszkedni,
eleinte a kelták, és a Kr.e. 8. sz. közepétől a Kárpát-koszorú környékén, a Kárpát-
medencében, ill. a Cseh-medence térségében a kelták mellé költöző ‘szkíták rovására. Aztán
8~9 évszázadnyi idő alatt a germán törzsek DK-en eljutottak a Volga-könyökig, DNY-on [ a
Gadi∟tan-/( ma ) Gibraltár-szoroson át ] 429-ben ÉNY-Afrikáig. Pl. a “vandalizmus” fogalma
ez utóbbi germán törzsszövetség “viselt dolgai” alapján került a korabeli művelt Európa és É-
Afrika köztudatába. A pun anyanyelvű numídiai berber Hippói Szt. Ágoston pedig
éppenséggel a Rómát 410-ben feldúló germán gótokról írta(!) le, hogy Isten ostorai:
*Avtigә∟la/Avitoḫol’/Attilla későbbi hún nagykirály ekkor még mindössze 4~5 éves
kisgyermek volt...
A belső-ázsiai~ordoszi eredetű, majd évszázadokig Közép-Turánban élő, a IV. sz. közepétől
csoportokban, 375-től tömegesen Európába költöző NY-i ( ún. európai ) húnok páratlan
tökélyre emelt lovas-íjász harcmodoruknak és logisztikai szervezettségüknek köszönhették
katonai sikereiket. [ Egykor a ’szkíták K-i csoportjaival együtt fejlesztették ki ].
A Hún Birodalom központját nagykirályuk: Rugi∟la 428-ban a Kárpát-medencében, a
Nagyalföld D-i felében jelölte ki, pár év múlva a húnok az Al-Duna jobb parton a limesen belül
kb. 150 km-es biztonsági gyepűelve kiürítésére kötelezték a K-Római Birodalmat, ezzel
akaratlanul is megteremtve a lehetőségét a D-szlávok és a proto-bolgárok majdani Balkánra
költözésének. A Hún Birodalom jóindulata és fegyveres segítsége évtizedekkel
meghosszabbította a halálosan beteg NY-Római Birodalom túlélését: csak Attilla nagykirály
halálakor a korábbi hún-vazallus germánok lázadása, a kárpátiai hún államigazgatás
összeomlása, ill. a hún központi hadsereg főként turáni népekből álló magjának
felmorzsolása után kezdték elözönleni a rajnai és dunai római limesen belüli
tartományokat/provinciákat a barbár germán alamann, frank, szvéb törzsek/népek.
A Hún Birodalom legnagyobb kiterjedését Attilla 10 évnyi társ-, majd mindössze 9(!) évnyi
egyeduralkodása idején érte el, jelesül a nagykirály személyes hadvezéri kvalitásainak,
politikai éleslátásának és mély küldetéstudatának köszönhetően.
K-en ( a térkép ÉK-i sarkában ) az egykori szállásterületeik égtáj szerinti, és/vagy a közös
hadműveletekben a „szárny” felsorakozást színekkel megjelölés alapján „fehér húnok” ↓ (
white huns ) saját törzsszövetségi neve *ḫeptә∟la volt; a heftalita hún törzsszövetség K-
Turán, az Altaj, a Szaján, a mai NY-Mongólia és a Góbi-pusztától NY-ra lévő Belső-Ázsia hún
öntudatú, többségükben törökös népeit fogta össze, állandó együttműködésben a térképen
kakaóbarna színnel ábrázolt NY-i ( = európai és NY-turáni ) Hún Birodalommal. Csakis a NY-
2
iak államigazgatásának 455-re összeomlása, ill. a germán árulások miatti katonai kudarcai
után önállósodtak a heftaliták: a proto-bolgár ( = sajátos törökös ) nyelvű törzsek É-
Pontushoz „áttessékelése” után Turán nagy részén átvéve a főhatalmat, megőrizve és
tovább gazdagítva a hún kultúrát, Heftalita Birodalmukat pedig Perzsia/a mai Irán nagy
részére, továbbá a mai Afganisztánra, végül pedig ÉNY-Indiára is kiterjesztve.
Az európai húnok egyes népcsoportjai is tovább éltek 455 után, számos ekkori vagy későbbi
törzsszövetség és/vagy nép fontos összetevőjévé, esetenként vezető erejévé válva.
Természetesen a húnok nem voltak szentek, ám akik a halála utáni korokban szemrebbenés
nélkül démonizálták Attillát, és húnjaira kentek minden barbár germán rémtettet, korábban
a leghűségesebb(nek látszó) szövetségeseik voltak, akik az államéletről és a hadsereg-
szervezésről minden értékeset éppenséggel hún uraiktól tanultak: a germán frankok, főként
a történelem-hamisításban is kiemelkedő királyuk-császáruk, “Nagy” Károly, és az őt követők.
( „A Rómáig nyomuló és az Örök Város falai alól visszahőkölő Attilla” e gyalázat egyik
csúcsterméke: valójában Attilla nagykirály és hadserege legközelebb légvonalban kb.
300~350 km-re volt Rómától, Nagy Szent Leó pápa - miután a korábbi adományokból
összegyűlt váltságdíjért kiváltotta a hadifoglyokat - hazautazott, a béketárgyalásokon nem
ő, hanem Róma közigazgatásának „nem egyházi” vezető tisztségviselői vettek részt ).
3
Mind a NY-i, mind ( amíg szállásterületeik Közép- és D-Turánban is voltak ) a heftalita -
főként klf. törökös nyelvű szervező, lovas kultúrájú/„íjfeszítő” népek alapította - hún állam
kiemelten fontos szövetségese volt Ázsia és Európa határán É-Turán~D-Urál ősi, »nem
törökös, nem indogermán, nem „nettó finnugor” nyelvű« népessége: az ott évezredek óta
élelemtermelő, a ’szkíta vaskor elejétől egyúttal lovas kultúrájú/„íjfeszítő” magyar őseink.
A szövetséges avar és perzsa hadsereg 626-os konstantinápolyi ostroma sikertelen volt, az
568-as kárpátiai központú államalapítása óta legyőzhetetlennek tartott avar uralkodó ház:
Baján kagán ( † 602 ) és leszármazottainak dinasztiája presztízs-veszteségét, ill. hadserege
vérveszteségét az ún. korai Avar Birodalom Közép-Volgától~Dontól az Elbáig élő
vazallusainak/adófizetőinek néhány népcsoportja elszakadási kísérletre igyekezett
felhasználni. [ K-en pedig: miután 632-ben meghalt Mohamed próféta, a fanatikus muszlim
arabok/szaracénok/ 637~642 között megdöntötték a perzsák Szászánida Birodalmát,
egyúttal Iránt és D-Turánt is megszállva ].
Egy Szamo nevű pogány frank kereskedő és katonai kísérete egyetlen(!) nemzedéknyi időre
létező, külső hatalomnak nem adózó törzsszövetségi kereskedelmi uniót szervezett a Majna
forrásvidéke ( DK-Thüringia )~Cseh-erdő~Thaya-/Dyje-folyó forrásvidéke~Szudéták ( Szilézia )
közti területen, a Cseh-medence ÉNY-i szegélyén a Pisztrángos-/(kelta)Agara-/(germán)Eger-
/(cseh)Oḫře-folyó menti mai Kadaň melletti, az egykori kelta földvárból kialakított Vogaszt-
vár/Wogasti’s-burg/(mai cseh) ‘Úhošt’ központtal, amelyet Szamo a 631-es frank támadás
elől is megvédett. Ekkor csatlakoztak hozzá az Elba-menti szláv szorbok, Dervan törzsfő
vezetésével, és ekkortól terjesztette ki Szamo a szövetségi kapcsolatát a K-alpesi
szlávok/karantánok, így a vendek/szlovénok/(D-i) tótok olyan területeire is, ahol nem éltek
nagyobb avar néptömegek. Szamo minden szövetségkötését az illető törzs elitjéből származó
4
nővel kötött házassággal is igyekezett megszilárdítani, ám a törzsek érdekkülönbségei, így
rivalizálásai okán a szervezet egyszerűen szétesett az ő halálakor: 658-ban. A kísérletnek
szinte semmilyen régészeti nyoma nincs: sem az államiság csíráját jelző valamiféle igazgatási
szervezetük vagy közös hadseregük nem volt, sem saját pénzt nem verettek, sőt, még közös
nevük/önmegnevezésük sem volt, stb.
A 626-os konstantinápolyi avar katonai kudarc belpolitikai következményeként 630~’31-ben
az Avar Kaganátus belső területein is zavargások törtek ki az 558-ban Kárpátiában és
környékén hont [vissza]foglaló több gyökerű, több kulturális hagyományú, vlsz. még nem is
egyazon nyelvű avarok, jelesül a Mandzsúriától a K-Szajánig terjedő térségből származó,
főként a mongolid nagyrasszhoz tartozó csoportjaik, és az Altaj~Tuva~( mai ) NY-
Mongólia~Dzsungária~K-Tien-shan környéki, főként az europid nagyrasszhoz tartozó
csoportjaik között. Baján kagán államszervező dinasztiájának ekkor élt tagjai úrrá lettek a
helyzeten, és a kagáni székhelyet is a Duna-Tisza közére helyezték át. A kagáni dinasztiát adó
nemzetség/gens vlsz. az avar állam újraszervezésében részt vevő egyik tagja - talán Baján-
unoka - volt az a kb. 60~70 éves korában elhunyt, bajkalid típusú mongolid küllemjellegű
vezér, akinek ( a Kunszentmiklóshoz tartozó ) Kunbábonyban feltárt kora avar kor végi - a
VII. sz. középső harmadában létesült - sírjába aranylemezekkel díszített fakoporsóban,
aranylemezekkel díszített szemfödél alá helyezték földi maradványait, sírmellékletei között
pl. olyan avar ötvösművészeti remekekkel, mint az alábbi ékkő-berakásos aranyveretek,
amelyek az egyik övét díszítették:
A 670/680-as évektől ( = a kárpátiai középső avar kor kezdete ) Turán, a D-Urál, Cisz-
Kaukázia és a Volgától NY-ra lévő K-Európa felől érkező új népekkel feltöltődött,
újjászerveződött államú avar közösség igen rövid idő alatt visszaszerezte a Dnyeszter felső
szakaszától, a K-i Kárpátoktól és az Oltköztől/Vaskaputól NY-ra az Elbáig húzódó
hegemóniáját. Szamo kísérletének az emléke sem maradt fenn az újkori cseh [ majd (É-i)
tót/szlovák ], ill. (D-i) tót/szlovén nacionalizmust megelőzően.
5
A birodalom-gyarapítás = imperializmus összes tisztességes és piszkos eszközét felhasználó
germán-frankok a 722-re kereszténnyé lett germán bajorokat a Frank Birodalom részévé =
adófizetőjévé akarták tenni. A bajor herceg viszont a század közepétől egyre függetlenebb
politikát kezdett folytatni, szövetségest találva mind a kárpátiai avarokban, mind az É-itáliai
germán longobárdokban. Frank nyomásra azonban a bajor herceg 781-ben a hűségesküjét
megújította, elismerve frank vazallusi mivoltát. A kárpátiai avarok és a germán-frank
nagyhatalom szomszédokká lettek: 788-ban Karintia frank kormányzósággá lett. ( Amiként
794-ben Bajorföld is: a frankok lemondatták a trónról a vazallus bajor herceget ).
Az Avar Birodalom ország-alkotó népei, népcsoportjai békésen vették tudomásul, hogy D-i és
NY-i határaikat nem csak a kereskedők, hanem keresztény hittérítők is átlépik, és az utóbbiak
is szabadon mozogtak az emberek között, noha missziós munkájukhoz szervezeti segítséget
épp úgy nem kaptak, mint a más vallású, pl. az iszlámot hirdető muszlim kereskedők; vagyis
mint minden keleti, lovas kultúrájú nép, az avar szövetséget alkotók is toleránsak voltak
vallási eszmekör dolgában. Keresztény-üldözés tehát nem létezett e tájon ekkoriban.
Ezekben az évtizedekben az avarok egyetlenegy hadjáratot sem vezettek NY-ra. Karintia
germán-frank annexiója után megszűnt az avarok és a Nyugat közti több évtizedes csend és
béke, a frankok határ”kiigazító” követelésekkel léptek fel, az avar gyepű közelében
előfordultak határvillongások, egy-két kisebb határincidens is. Vagyis az avarok még ekkor
sem szolgáltattak semmiféle okot vagy ürügyet egy NY-ról induló invázióhoz, főként nem a
germán-frank propaganda-szöveg béli „a keresztény-üldöző húnok elleni hadjárathoz”.
Az Avar Birodalom vezetői közti VIII. sz. végi rivalizálást és belviszályt kihasználva, a Bécsi- és
a Kárpát-medence NY-i szegélye ( így az egész Alpokalja ) NY-i határvédelmével megbízott
avar vezető: a tudun ( = türk-avar: alkirály ) árulása és a frankokhoz átállása révén a germán-
frankok mind az ’Adria É-i öble felől, mind Karintia és a mai Stájerország felől, mind a Duna
mentén lefelé haladva súlyos csapásokat mértek a VIII. sz. utolsó éveiben az - idő közben
belső ellenségei többségét legyőző, ám idő híján a honvédelmet újjászervezni még nem képes
- új avar fő uralkodó: a kagán katonaságára. 803/804-ben az oltközi és Vaskapu tágabb
környéki határvédelmet iránytó keresztény(!) avar kapagan-kán és részben még pogány
vezérkara a még el nem szlávosodott és pogány proto-bolgárok invázója elől menekülve a
frankoknál kért védelmet. A proto-bolgárok hamarosan megszállták D-Erdélyt ( az arany- és
sóbányák megszerzésére ), a Temesközt a Maros-vidékkel, Bácskát és a Szerémséget. A
Kárpátok övezte központú, 235~238 éves múltú Avar Birodalom államigazgatása széthullott.
A germán-frankok és a bajorok az egykori Római Birodalomhoz tartozó Pannóniát szállták
meg, mivel itt túlélte a népvándorlás évszázadait a kitűnő kövezett úthálózat, és egyéb
műszaki infrastruktúra, sőt, még a gyümölcs- és szőlőtermelési kertkultúra egy része is.
Minden, a mai Bajorországtól K-re, és a Közép-Duna Dunakanyar feletti szakaszától D-re eső
frank fennhatóságú terület, így az Avar Birodalomból kihasított NY-i területek is a Frank,
majd a Keleti Frank Birodalom K-i területeivé lettek, így azok gyűjtőneve is „a Kelet”/„Oriens”
lett 803-tól: a frank-vazallus Bajorföld alá rendelt önálló kormányzóságként ( prefektúrának
6
nevezték ), a prefektúrán belüli tartomány-/provincia-tagolással. Oriens tehát eredetileg
Bajorország K-i szegélyétől a Kárpát-medencei Nagyalföld dunai határáig terjedt ki, magába
foglalva a mai teljes Ausztriát, a Kisalföld Duna jobb parti részeit, az egész Dunántúlt és a
Dráva-Száva közét, ide értve a Száva É-Balkán felőli, azaz jobb parti vízgyűjtőterületét is.
Az Avar Birodalom Duna és Száva-vidék közötti korábbi területét a germán megszállók az
első évtizedekben 3 vagy 4 közigazgatási és 3 egyházkormányzati/missziós részre osztották:
1) a Frank, majd a Keleti Frank Királyság Bajor Hercegségéhez közvetlenül hozzácsatolt
határtartomány lett az avar kori, ez időben is avarnak vagy húnnak mondott népesség lakta
Bécsi-medence és az Alpokalja Kőszegtől É-ra eső fele = Avar határőrgrófság (
Avaria/Awarenmark/Hun(a)land ), ezt kiegészítve a Rábáig, vagyis az avar kori népesség lakta
jobb parti Kisalföld-részből a Lajta-zug, a Szigetköz, a Mosoni-róna, a Hanság, a Tóköz és a
Rábaköz is oda tartozott: bajor és frank katonai kolóniákat is telepítve a térségbe, egyúttal a
passaui püspökség missziós területévé téve. 2/a) A Marcal völgyében és attól NY-ra a Bakony
É-i felében, továbbá a Duna Győr-Dunakanyar szakaszától a Mezőföldön és ÉK-Somogyon át
a Sárközig É- és K-Dunántúl avar kori népessége a frank vazallussá lett helyi, fejedelemnek
titulált vezetők irányítása alá került, 2/b) a Dunántúl többi részén - amelyet utóbb
pannóniai ducatus-nak ( hercegségnek ), vagy comitatus-nak ( grófságnak ) neveztek - ,
szintén helyi, frank vazallussá lett vezetők képviselték a frank hatalmat, ám az eredeti avar
kori „nem-szláv” lakosság közé helyenként a frankok kisebb NY-i D-szláv: vend/szlovén/( D-i )
tót csoportokat is telepítettek Karintiából. A Rábától K-re és D-re eső teljes Dunántúl közös
neve a tágabb értelemben vett Felső Pannóniai őrgrófság/Pannonia superior lett, és
kezdetben is, a Szt. Cirill~Szt. Metód epizód után is teljes egészében a salzburgi érsekség
missziós területévé lett. 3) A Dráva-Száva közének NY-i fele az aquileiai patriarchátus
hittérítő hatáskörébe került, a többnyire D-szláv, jelesül vend/szlovén/( D-i ) tót lakosságú,
ám a Dráva és az ÉNY-balkáni/Dinári-hegyek között jelentős avar népcsoportok túlélését is
biztosító térséget Alsó Pannóniának/Pannonia inferior-nak nevezték; [ a Dráva-Száva
közének K-i fele, főként a Szerémség a frankokkal rivális K-balkáni~al-dunai középhatalom: a
proto-bolgárok fennhatósága alá tartozott a 820-as évek elejétől-közepétől, beleértve
Sirmium ( Szávaszentdemeter/(Di)Mitrovica ) egyházi központot is ].
A frank megszállást követő negyed század múltán, 829-ben mindezt átszervezték a germán-
frankok: a 2 Pannóniát összevonták, és ekkortól csakis ezt nevezték Oriens-nek, a korábbi
vazallus fejedelemségeket megszüntették, helyettük az idő közben a betelepítésekkel
kialakult új nyelvhasználati tömböknek megfelelő 4 grófságot alakítottak ki, az
egyházszervezeten belül pedig a Rábától NY-ra és É-ra eső rész lett Pannonia superior/Felső-
Pannónia, minden más pedig Pannonia inferior/Alsó-Pannónia.
A Közép-Balkán É-i részének főfolyója: a *Brog∟n(osz)/Marg(us) = Nagy-Morava alsó
szakasza és a tőle NY-ra lévő Kolubara és Jerez vízgyűjtőterületének térségében [ = az Árpád-
kortól az oszmán-török invázióig magyar fennhatóságú Barancsi, Nándorfehérvári és Macsói
7
bánság területén ] élt a közép-avar kortól kezdve a keresztény, Bizánc-kapcsolatai közepette
is el-szlávosodó, végül el-délszlávosodott marót népcsoport, amelynek dinasztiája és népének
egy része - az Avar Birodalom központi államigazgatásának szétzilálódása után, a bolgár
katonai expanzió elől - É-ra költözött; főként az általunk jól ismert Morvaföldre, ahol
megszervezte az akkor még megkereszteletlen NY-i szlávok államkezdeményét. Ezek az É-on
államkezdemény-szervezők a D-i hazájukat megszálló proto-bolgárokkal kötött alku révén
egykori, a Drina torkolatáig terjedő D-i szállásterületeik nagy részét is megtarthatták, de új É-
i szállásterületeik a frank érdekszférába estek, így a germán-frankok felé is adózniuk kellett.
E morvák a germán-frank vazallusok között - bár követeket évekkel korábban is küldtek a
frankokhoz - a 820-as évek közepétől kezdtek „érdemi tényezőnek” számítani. 1. ismert és
elismert vezetőjük I. Mojmír volt, aki a frankok hallgatólagos beleegyezésével - behatolva a
Duna bal parti Kisalföld-részre és a Felvidék NY-i részébe - 833-ban Nyitra térségéből elűzte
a szintén frank-vazallus szláv Pribinát, és a Zsitvától NY-ra eső Felvidéket + Kisalföld-részt a
morvaföldi központú, ma leggyakrabban Morva Fejedelemség megnevezésű
államkezdeményhez csatolta, Nyitrára pedig részterület-uralkodóként a családtagjait nevezte
ki. ( A visszaemlékező* későbbi bizánci iratokban az államkezdemény neve Ó-Morávia:
Μεγάλη Μοραβία ), *ezt a valójában „régi, ó” jelentésű, ám a mai szlovák nacionalisták által
torzított, mert „Nagy”-nak fordított jelzőt egyetlenegy kortárs feljegyzés sem használta: sem
a korabeli görög, sem a latin, sem a germán, sem a szláv nyelvű. Vagyis közelmúltbeli szlovák
nacionalista kitaláció a „Nagy”-Morvaország/Moravia „Magna”/„Veľká” Morava/„Groß”-
Mähren. [ Turáni - pl. magyar vagy török nyelvű - népek földrajzi névadó szokása, hogy
amikor egy szállásterületről ( akár egy településről/községből is ) a túlszaporodott népesség
elköltözik, az új szállásterületre ( így akár az új községre is ) átszármaztatják a régi otthon
nevét, ám attól a “kis” jelzővel különböztetik meg, méretétől függetlenül. A Kárpát-medence
D-i peremén lévő “Ó-, Régi-”Moravia így is lehetett “Nagy” a Konstantinápolynak/Bizáncnak
szánt információkban, a Kárpát-koszorún kívüli, attól ÉNY-ra fekvő központú pedig ezért lett
“Kis”, ( ezt tükrözi ↓ Püspöki-Nagy Péter történész angol feliratozása ). A piros a
magterületeket, a lila az időszakosan annektált szomszéd területeket, a Duna-Tisza közén
pedig a “felvonulási” és a kereskedelemre elsősorban használt területsávot jelöli ].
[ Ó-]Morávia államkezdeménynek nem volt saját államigazgatási adminisztrációja, sem saját
kibocsátású pénze, sem olyan saját egyházszervezete, amely fölött a mindenkori morva
uralkodó pl. főkegyúri jogokat gyakorolhatott volna… Fennállása 3/4 évszázadában
folyamatosan vazallusi adót fizetett a germán-frankoknak, ha néha ezt meg merte tagadni, a
területére bevonuló frank, ill. bajor hadseregek bírták jobb belátásra, nyilván „a késedelmi
pótlékot és egyéb költségeket” is kiróva a morva államkezdeményre.
A kortárs német és a római pápai iratok az É-i morva államkezdemény 1. számú vezetőit nem
nevezték de jure értelmezésű - megkoronázott - királynak, fejedelemnek, [ ellenpéldának
ld. a K-i frank /német/ királyt ], legfeljebb és csak ritkán „uralkodónak”, gyakran hercegnek,
nem ritkán csak grófnak, --- a muszlimok pedig „a (törzs)főnökök főnökének”…
8
A IX. sz. közepétől már az É-pontusi sztyeppén~fás-(“erdős”-)sztyeppén tartózkodtak a
hon[vissza]foglalásra és kárpátiai központú államalapításra készülő hét-magyarok ↙ .
Az időszakosan Morvaföldön és Pannóniában tevékenykedő ún. „szláv” apostolok:
Konstantin/Cirill és Metód testvérpár K-római/bizánci „állampolgárok” voltak, görög nyelvű
nemesi családból származtak. Gyermekkorukban a szolga-személyzettől és a Thesszalóniké
környéki szláv lakosoktól megtanulták a mai D-bolgár~macedón K-i D-szláv nyelv korabeli
változatát, és a görög abc, meg néhány É-pontusi türk rovásírásos jel felhasználásával
alkották meg a glagolita-abc-t [ = a mai cirill-abc elődjét ]; ugyanerre a D-szláv nyelvre
fordították le a Szentírás egy részét, ill. a konstantinápolyi görög nyelvű, és részben a római
latin nyelvű liturgia alapszövegeit: ezt nevezzük ma ó-szláv, vagy ó-egyházi szláv nyelvnek.
Mindkét apostol több nyelven beszélt, köztük az É-pontusi törökség néhány nyelvjárását is
bírták, diplomáciai feladatokat is elláttak a Bizánci Császárság megbízásából.
Felderítőik jelentései alapján a Kárpátia visszafoglalására és az itteni honalapításra
előkészülő magyarok szállásterületei a IX. sz. középső harmadában már Etelközben voltak.
Konstantin/Cirill az egyik diplomáciai útján 860 körül találkozott is az etelközi magyarokkal,
Metód pedig 881-ben vagy 882-ben az Al-Dunánál, ill. talán már a Duna-Tisza közén a
hon[vissza]foglalást felderítéssel és kisebb hadműveleti „terepgyakorlatokkal” előkészítő
csoportjaikkal: mindkettejük nagyon elismerően nyilatkozott a megismert magyarokról.
A görög Konstantin/Cirill és Metód szláv nyelvű missziós küldetésére is első renden a
munkaadójuk: a bizánci császár - egyúttal a konstantinápolyi központú, görög liturgiai
nyelvű K-i egyházrész világi feje - adott megbízatást, ám mivel tevékenységük nagy része a
latin liturgiai nyelvű NY-i egyházrész fennhatósági területére esett, azt a római pápa is hol
időszakosan megtiltotta, hol jóváhagyta azzal, hogy az evangéliumot latinul olvassák fel.
Tehát ennyire voltak ők „szlávok”. Ám előremutató, szinte reformátori bölcsességükre vall,
hogy a többi szláv által is többé-kevésbé megértett K-i D-szláv nemzeti nyelven magyarázták
Isten Igéjét. [ ld. pl. http://www.shp.hu/hpc/web.php?azonosito=commorakozigaz&oldalkod=VdzrAVcRvB ].
Nyitra térségéből a morva I. Mojmír által elüldözött, ám a frankok által menekültként
befogadott szláv törzsfőnök-család - Pribina herceg/dux ( 840~861 ), Kocel gróf/comes (
9
862~873 ), tehát apa és fia - betagozódott a germán-frank uralkodó nemességbe. Maga
Pribina a frankok által elrendelt ( újbóli? ) megkeresztelése után a Zala-folyó térségében
nagyobb, a Fertőbe ömlő Vulka-folyócska mentén kisebb hűbér-, majd magán-birtokokat
kapott, vazallusi államigazgatási és egyházszervezési feladatokkal együtt: felügyelete alá
került a D-i Bakony, a Balaton-felvidék, a teljes D-Dunántúl és a Muraköz, sőt, kezdetben az
ezzel közvetlenül szomszédos Dráva jobb part is. A székhelyéül a frankok által kijelölt mai
Zalavár régészeti feltárásaiból egyértelmű, hogy az eredetileg a Nyitra-környékről menekült
Pribina és fia, Kocel közvetlen kíséretének igen nagy része nem szlávokból, főként nem a
Pribinával együtt ide menekült szlávokból állt, hanem a K-i Frank Birodalom számos részéből
érkezett, ill. ide rendelt germánokból; „ó-szlovák irányítású IX. sz.-i pannóniai szláv
fejedelemség” csak a mai szlovák nacionalisták beteg agyában létezik. Pribina érkezése előtt
Zalaváron már volt egy kisebb település, fatemplommal. Pribina is, Kocel is mindent
megtettek a Zala-folyó korabeli torkolata közeli, az Alsó-Zalavölgyi korabeli Balaton-öböl
peremi Urbs Paludarum/Mocsárvár, németül Mo(o)saburg, karantán-szláv → vend/szlovén/(
D-i ) tót nyelven Blatengrad frank közigazgatási központtá kiépítésére: ide gyűjtötték össze a
felügyeletük alá tartozó Közép- és D-Dunántúl ( eleinte + még a Dráva-Száva közének NY-i
fele ) meghódított avar kori, és új telepes népeitől az adókat, beszolgáltatásokat mind a
germán-frank állam, mind az egyház számára. Pribina és Kocel együtt 33 évnyi frank vazallusi
szolgálata után Kocel utód nélkül halt meg ( † 873 ), hűbérbirtokaik visszaszálltak a frank
koronára és a salzburgi egyházra, hamarosan új gazdákra találva.
873-tól ( tudomásul véve Sirmium/Szávaszentdemeter tartós bolgár megszállását ) Róma
Sirmium-tól leválasztotta és önállósította a pannóniai püspökséget, amelynek székhelye -
egyúttal Oriens prefektúra új székvárosa - Urbs Paludarum/Mocsárvár lett, azaz
Mo(o)saburg/Blatengrad ( Zalavár ), amely 859 óta esperesség volt. E székhelyről igazgatta
873 után magát a prefektúrát a Német Lajos keleti frank ≈ német király és fia, Karlmann
bajor herceg, egyben Oriens prefektusa által kinevezett germán-frank kormányzó: Gozwin.
A Német Királyság/Németország ( Alemannia, Germania ) fogalma „hivatalosan” Német
Lajossal jelent meg, aki a Frank Birodalom egyik részkirálysága, a Keleti Frank Királyság ≈
Németország uralkodója/királya lett 843~876 között. ( Németország királyainak külön kellett
megszerezniük a császári címet, hogy a Német-római Birodalom uralkodói/császárai is
legyenek ).
862-ben, és 881-ben a hét-magyarok Németország ( így a Közép-Duna jobb parti, hozzá
tartozó vidékek ) területére vezettek a hon[vissza]foglaláshoz felderítő célú hadjáratokat, így
881-ben a Bécsi-medencében [ az írásban ekkor 1. ízben említett ] Bécs környékén harcoltak
a hét-magyarok, [ és a közelben az eredetileg önálló, a magyarokhoz csatlakozva is saját
törzsszövetségi nevükön említett kabarok ]. A hon[vissza]foglalási fő cél számára terepi
információ-gyűjtés végett a hét-magyarok hol a morvák, hol a németek ( vagy azok egyes,
regionális érdekű csoportjai ) oldalán vonultak hadba, egy füst alatt a tervezett magyar
hon[vissza]foglalás valamelyik ellenérdekeltjének a haderejét csökkentve.
10
A törvénytelen származású frank Karintiai Arnulf 876-tól Karintia és Pannónia őrgrófja, 887-
től keleti frank/német király, 896-tól haláláig ( † 899 ) pedig német-római császár volt; [
Arnulfot 890-ben a pápa Itáliába kérette „rendcsinálásra”, tettei elismeréseként császárrá
koronázva ].
2011-ben Zalavár-Várszigeten - vagyis Mosaburg területén - a honfoglaló magyarokkal
szövetséges Arnulf keleti frank/német király palotaépületének maradványaira bukkantak a
régészek: ez egy, a Kárpát-medencében páratlanul ritka IX. sz.-i “nem egyházi” kőépület,
pontosabban az alapjai, mert e korban e vidékeken nemcsak a paloták, de még a
katedrálisok többsége is fából épült. A mosaburgi palota kétszintes kőépület volt, alul a
kiszolgáló helyiségekkel, pl. a konyhával, a felső szinten pedig a reprezentatív termekkel.
Arnulf - akiről feljegyezték, hogy nagyon szívesen és sokat tartózkodott itt - Mosaburgot
regia civitas-nak, vagyis királyi városnak nevezte egyik, 888/889-ben kiadott oklevelében.
A térkép ↗ a Korai magyar történeti lexikon, Bp.-1994, p. 72. másolata, kinagyítva jól olvasható.
„Solitudo” ( itt ) = „pusztaság”, amely alatt elsősorban nagyállat-csordákat rideg rendszerben tartó
népek legelőiből, ill. rétjeiből álló gyepes és/vagy erdei legeltetésre alkalmas, nagyobb települések
nélküli vidékeit értik; [ természetesen a falvaikban kisipari tevékenységgel, e téli szállásaik környékén
( az aprójószág-tartást nem is számítva ) növénytermeléssel - benne kertkultúrával - foglalkoztak, a
folyóhálózaton pedig vízi-szállításos kereskedelemmel, továbbá a teljes életterükben mindenütt az
„ősfoglalkozásokkal” ( halászat, vadászat, gomba- és gyógynövény-gyűjtögetés, stb. ) is. „Fines” =
11
„végek”, értsd: határőrvidék.
A Cserháttól az Erdélyt NY-ról határoló Bihar-hegységig húzódó, pontsorral határolt área „egyéb szláv
lelőhelyek övezete”: néhány szórványlelet burkológörbéje, a szláv leletek és temetési rítus nem a
morvák vagy a Turócból Nyitra környékéig lehúzódott szlávok, hanem a főként a Kárpát-koszorún
kívül, attól É-ra élő szláv fehér horvátok leletanyagával mutat párhuzamokat.
A térkép „udvarias” „a morva-szláv lelőhelyek övezete” felirata és „Moravia” vonalkázott
területe nem különíti el a többitől a Duna bal parti Kisalföld-részt ( = a mai Csallóköz +
Mátyusföld + a Komárom-Esztergomi síkság bal parti területei ), ahol a korábban független
államiságú késő avarok messze többségében „nem-szláv” népességének a IX. sz.-ban tovább
élő utódai feltárt lakóhelyein és/vagy sírjaiban a szórványos(!) morva-szláv típusú leletek
láthatóan csakis a cserekereskedelem révén jutottak el ide, miközben e nagytáj népei a késő
avar kori kultúrájuk egyszerűsítettebb formájú tárgyi emlékei közepette éltek és haltak: a
morva fennhatóság ¾ évszázada ≈ mindössze 2 nemzedéknyi időtartam lényegében nem
érintette, nem is érinthette kulturális identitásukat, főként nem a nyelvüket. Annak is
kerültek elő egyértelmű lelet-nyomai, hogy a Duna jobb parti, közvetlen frank fennhatóság
alatti Kisalföld-részen élő rokonságukkal is, az Ipoly menti és attól DK-re élő rokonságukkal is
fenntartották kapcsolataikat; ld. a következő összefoglaló térképen ↙ Pannonian Avar
Principality, Avars ( in: Pannoniorum Solitudo ), Avars ( in: Avarorum Solitudo ). Fontos a
Dunántúlon a (germán-)frank és a szláv régészeti leletek ( szürke ) K-i határ-pontsora (
ciklámenszínű nyíl mutat rá ).
Piros pont-sor: a frank→német ( saját állami + vazallusi ) politikai fennhatóság K-i határa.
12
892-től Arnulf király, majd császár több hadi vállalkozásában célfeladati szövetségesként
vettek részt a Kárpátia K-i felét fennhatóságuk alá vevő, eleinte Arnulf által is avarnak
vélt/mondott hét-magyarok, akik - a vele kötött szerződésnek megfelelően - ( a
király/császár haláláig ) még nem vették birtokba Pannóniát.
Arnulf az Oriens - tehát az ÉNY-Balkáni-/Dinári-hegyek lábától és az Alpokaljától a Duna
római kori limeséig terjedő Pannónia - igazgatását 884-től a vend/szlovén/( D-i ) tót
származású frank vazallus/hűbéres Braszlav határőrgróf katonai kormányzóra bízta, aki
korábban csak K-Karintiát és a csatlakozó Ó-, azaz NY-Szlavóniát irányította. [ A Dráva-Száva
közének alsó, K-i része, benne a Szerémség változatlanul az ÉK- és K-balkáni pogány proto-
bolgár kánság, ill. a 865-től keresztény arkhón/cár vezette bolgár állam fennhatósági
területének számított: gyakori fegyveres konfliktusokba keveredtek a germán-frankokkal ].
A Közép-Duna térségi morvák mind Rasztiszlav idején, mind pl. I. Szvatopluk idején ( utóbbi a
860-as évek végétől nyitrai tartományi vezető, majd 870/’71~894 között a morva
államkezdemény - többnyire hűséges frank-vazallus - uralkodója* volt, olyannyira hűséges,
hogy 871-ben pl. Arnulf törvénytelen fia keresztapjául őt kérték fel; aztán később néha hol
fél-független, hol 1-2 évig a frankoktól már-már elszakadt morva uralkodó lett ) időnként
szabadulni akartak a frank vazallusi - és az azzal járó adófizetői - státusból, és pl. 882~884
között I. Szvatopluk betört a germán-frank Pannóniába, vagy pl. a morvák az al-dunai
bolgárokkal hűbéruraik, a germán-frankok engedélye nélkül egyezkedtek. *aki a pozsonyi
várban 2010-ben felállított szobrának minden tekintetben megtévesztő felirata szerint: „král’ starých
Slovákov“/”az ó-szlovákok királya” http://laudator.blog.hu/2011/10/01/latin_felirat_szvatopluk_szobran ;
892-ben a K-i frank/német birodalmi gyűlés a vazallus I. Szvatoplukot a K-i frank/német
állam ellenségének nyilvánította; 893-ban a bajor↔morva harcok okán a germán
származású nyitrai püspök kénytelen volt Németföldre menekülni. Ugyanekkor Arnulf
megbízásából Braszlav pannóniai katonai kormányzó a morvák féken tartása, a Duna jobb
partjára betörésük megelőző csapásos elhárítása céljából a Duna egyik ősi átkelőhelyénél a
folyó bal - elvileg morva fennhatóságú - partján frank erődöt: hídfő-várat épített,
biztosítandó, hogy a frank hadsereg bármikor könnyen átkelhessen a morvák pacifikálására.
A várat a középkor szokása szerint önmagáról nevezte el Braszlav-várnak/Braslav’s-burg-nak,
ezt a nevet használták a nyugati források is: Braslavespurch/Brezalauspurc, így Ausztria és
Morvaföld, vagy utóbb Pozsony, Moson, Győr, Sopron vármegye német ajkú lakói mindmáig
Preßburg néven hívják, a Felső-Nyitra~Turóc~Árva~Trencsén és a Morva-kapu térsége felől a
Fehér- és a Kis-Kárpátok mentén a tatárjárástól kezdve ide szivárgó É-i tót szlávság [ cseh(!)
hatásra a XV. sz.-ban keletkezett szóval a mai hivatalos nevén: szlovákság ] a XIX. sz.-ig
Prešporok néven nevezte.
894-ben meghalt I. Szvatopluk; nem a kései legendában kitalált 3, hanem a kortárs
dokumentumokban is rögzített nevű 2 fiának - II. Mojmír, ill. II. Szvatopluk - hatalmi
rivalizálása a morva államkezdeményt szétzilálta. 894 után valamelyik utód mindig a
frankokra, ill. a hozzájuk tartozó bajorokra támaszkodva, katonai segítségükkel igyekezett az
13
egyeduralmat megszerezni a morva államkezdeményben, 901-ben pedig II. Mojmír frank
vazallusi esküt tett, ekkor államkezdeményébe a frankok Passau-ból 2 bajor grófot és bajor
katonai kíséretüket küldték a tényleges irányításra. {( É-itáliai, ill. Kárpát-medencei
szállásterületeiken kívül ) az ős- és ókori kelta boi/bój törzs-csoport Cseh-medencei
szállásterülete a “Boi-haza/-ország”/Boj(o)∟haem nevet viselte, ebből ered a szláv
Csehország antikizáló Bo’hemia/Böhmen neve; a Duna felső szakasza menti egyik fő boi
törzset pedig néha boio∟man(n)-nak, többnyire baio[v]a∟ri-nak hívták, ebből ered a germán
bajorok és szállásterületük/országuk neve. A latin nyelvű magyar krónikák, gesták latin
és/vagy germán nyelvű forrásanyaga ( az I. Szvatopluk halála utáni, pl. a II. Mojmír-féle
néhány évben odavezényelt ) „boi” haderőről ( is ) beszél, amikor a Felvidék, ill. a Duna bal
parti Kisalföld-rész, továbbá a Morva-folyó vízgyűjtőterülete hét-magyar hon[vissza]foglalási
hadműveleteiről tudósít; ezeket az újkori magyarra fordítások tévesen „ferdítették” „cseh”-
re, lábjegyzetben kétségbe vonva a magyar krónikások hitelességét, megvádolva saját koruk
politikai helyzetének visszavetítésével: holott boi∟m = bajor haderőről, bajor hadvezetésről
- pl. „a bajorok hercegéről” - ír Anonymus is, tehát a hét-magyar hon[vissza]foglalás és az
össz-magyarság kárpátiai államalapítása kortárs, valós hús-vér harci ellenségeiről! }.
A hon[vissza]foglaló hét-magyarok 895/’96-ban a Garamig, a következő években a Morva-,
majd a Thaya-/Dyje-folyóig hatoltak, a túlélő késő avar kori ( részben É-turáni~D-Urál vidéki
rokon ) népek többsége segítette is harcaikat.
A hon[vissza]foglalásaink korát ( is ) kutató régész, képzőművész László Gyula rekonstrukciója
A(z É-i) tót/szlovák nemzeti ébredést alátámasztani igyekvő Pavel Jozef Šafárik [ Gömör
vármegyei származású, kamasz korában a rozsnyói gimnáziumban tanult meg magyarul és
németül; felesége a Vas megyei eredetű magyar nemes ( zsédenyi/de Séden ) Ambrózy
család tagja volt; P. J. Šafárik a szlavisztikában járatossá vált nyelvész, bölcsészdoktor, 1848-
14
tól a prágai egyetem könyvtárosa ] egy középkori bizánci legenda + némely korai okmányok
téves olvasata és értelmezése révén azt hitte, hogy I. Szvatopluknak volt egy “Predsztav” - a
„Bratszlav”-hoz hasonló nevű - fia is, aki a Braslavespurch nevű várat saját tartomány-
uralkodói székhelyeként alapította, innen a Felvidéknek és a bal parti Kisalföld-résznek a
Garamig~Ipolyig tartó vidékét kormányozva; ezért Šafárik 1837-ben a Preßburg/Prešporok
történelmi megnevezés helyett a Bratislava nevet javasolta… Így a Trianonban művileg
elszakított É-i szomszédjaink mai utódállamának fővárosa egy valamikor a frank-vazallus ó-
morvák elszakadásának megakadályozására épített bal parti hídfő-vár megépítőjének:
Braszlav frank vazallus határőrgrófnak a félreolvasott~félreértelmezett nevét viseli…
Pozsony Brezalauspruch neve elsőként a 907. évi pozsonyi csata kapcsán tűnik fel.
Mi magyarok pedig tudjuk, hogy a NY-i székelység tagjai hol éltek, és helyenként élnek
mindmáig: 1) Nyitra vármegye ÉNY-i részén, tehát Sasvár/Morvaőr vidékén ( ahol még
székely ispánság is szerveződött, ill. emlékét őrizte az önálló Sasvári Főesperesség is ); 2)
Pozsony vármegye Erdőhát ( a Kis-Kárpátok és a Morva-folyó köze ) nevű táján, ( itt is önálló
egyházi szervezet: a Pozsonyi Főesperesség Erdőháti Esperes-kerülete fogta össze
határőreinket, elsősorban a székely-magyarokat, ez a mára teljesen el-szlávosodott - kis
részben morva, nagyobb részt tót/szlovák nyelvűvé lett - Záhorie ); 3) Moson vármegye NY-i
szegélyén és a teljes Alpokalján, így az Őrvidéken, ill. az Őrségben. E NY-i székelyek között
épp úgy voltak a Pozsony nevű székely-magyar nemzetséghez tartozók, mint a K-i ( mai )
székelység É-i csoportjai között is. A hét-magyarok nyilván a Dévénytől lefelé a Duna bal
partján épült vár környékén élő székely-magyar Pozsony népcsoportról, vagy a várnak az ő
nemzetségnevükből származó személynevű korai kapitányáról nevezték el előbb magát a
várat, majd a várost, végül a vármegyét is. Nekünk tehát mindörökké: Pozsony!
A morva államkezdeménynek a Morva-folyótól ( tehát pl. a Morva-torkolatnál fekvő
Dévénytől ) NY-ra eső részéből a Thaya-/Dyje-folyótól D-re eső sáv a Karintiai Arnulf császár
899-es halála következtében hatályukat vesztett szerződések, ill. a beállt ex lex állapot
lehetőségeit kihasználó Hét-magyarok fennhatósága alá került, a morvák kiürítették a
Morva-mező nagy részét, szabad felvonulási területként átadva a magyaroknak.
Kurszán vezér németek általi meggyilkolása után, tehát 904-től a Bécsi-medence~Morva-
mező NY-i határa, mint az új NY-i magyar gyepűrendszer belső határvonala, és az azon kívül
eső gyepűelve, ill. külső gyepű védelmét ekkortól a Morva-folyó jobb parti mellékvize: a
Thaya-/Dyje-folyó torkolata közeli Leventevárból ( német: Laventenburg → Lu’ndenburg, mai
morva Břeclav ) szervezte Árpád fia Levente. A morva nemesség egy része azonnal átállt a
magyarokhoz, pár évtizedes kereszténységét is feladva régi pogány szláv szokás szerint
kutyára esküdött, haját varkocsba fonta, stb.
Közjogilag a maradék [ = közép- és É-morvaföldi ] morva államkezdemény 907-ben azzal a
pozsonyi csatával és magyar diadallal szűnt meg végleg, amelyben a magyarok legyőzték a
frank-bajorokból és a hozzájuk csapódott kis számú morvából álló hatalmas hadsereget.
15
* * * * * * * * * * * * *
50 évvel ezelőtt, 1964-ben a néhai Csehszlovákia rendezte meg az „Erdészeti egyetemek II.
Nemzetközi Szemináriumát”, ( az I.-t az előző évben Magyarország/Sopron ), ahol Európa minden
ilyen profilú egyeteméről 1 v. 2 egyetemi hallgató képviselte intézményét és a hazáját, így 1964-
ben is „mindenki” ott volt: norvégtól horvátig és skóttól/nagy-britanniaitól bolgárig; a tárgyalási
nyelv angol, német és orosz volt, ( magam az oroszt választottam, de kicsit gyakoroltam a
németet is ), ám minden delegátusnak volt személyi tolmácsa is, ha a négyszemközti beszélgetés
nyelvi okokból akadozna. A sorba látogatott 3 központ és térsége: [ az 1952-ben alapított, a
Magyar Szent Korona Országaiban ( = Magyar Királyság + Horvát–Szlavón Királyság + a Magyar
Tengerpart/Littorale Hungaricum = Fiume és a csatlakozó ’Adria-i tengermellék: térbelileg külön
test/corpus separatum, ám amely Magyarország közvetlen kiegészítő része )/Hungária/( közép-
európai D-szláv: Oger-/Ugarska, NY-i szláv, így szlovák: Uhorsko/Uhersko ) létesült selmecbányai
bányászati(1762)~kohászati~erdészeti(1807) felsőfokú képzés hagyományait 1964 körül már
részben felvállaló ] Zólyomi Erdészeti és Faipari Egyetem ( 1991/’92-től: Zólyomi
Műegyetem/TUZVO azonos nevű karai ), a Börén-vásár/Brno/Brünn székhelyű Agrártudományi
Egyetem Erdészeti Kara, ill. Prága és környékük voltak, mindenütt erdészeti terepbejárásos és
számos kulturális programmal színesítve.
A 2 fős magyar küldöttség Sopronból bejelentett vezetőjeként a zólyomi megnyitó ünnepségen [(
témánként/féloldalanként mondva~lefordítva ) saját döntésem alapján ebben a sorrendben ! ]
magyarul→szlovákul→oroszul→németül olvastam fel a Soproni Erdészeti és Faipari Egyetem
/SEFE/ üdvözletét és jókívánságait, ill. mondtam néhány gondolatot az össz-európai erdészeti
szakmai együttműködésről. ( Az angol szinkrontolmácsolást az egyik nyelven sem beszélők
fülhallgatón hallgatták ). [ A delegátusokon kívül a hatalmas terem hallgatósága a zólyomi
egyetem - messze túlnyomó többségben szlovák anyanyelvű - oktatóiból, kutatóiból, meg
zólyomi és térségi erdőgazdaságok mérnökeiből, továbbá ottani korabeli államigazgatási
vezetőkből tevődött össze: a tolmácsot teljesen kihagyó szlovák nyelvű szövegem valódi
meglepetésként hatott, és befejeztekor e gesztust vastapssal jutalmazták, csak ezt követően
tudtam a szakmai gondolatokat oroszul és németül is elmondani ↓; ( 22 és fél éves voltam…)].
16
Prágában még tartott az előző évben megkezdett ünneplés a [[ Saint-Germain-en-Laye-ban
és Versailles-Trianon-ban nagyhatalmi diktátumokkal/erőszakkal művileg kreált, 1938/’39-
ben részben felosztott, részben feloszlott, 1945-ben sem népszavazással, hanem nagyhatalmi
döntéssel, szovjet haderő „felügyeletével” - Kárpátalja elcsatolásával, a „pozsonyi hídfő”
hozzácsatolásával - újra összekényszerített, 1992. december 31.-én felbomlott ]] cseh-
szlovák államiság szerintük ősképe és szláv államalkotó jellegének hangsúlyozása céljából,
Konstantin/Cirill és Metód Morvaföldre érkezésének kerekszámú évfordulója kapcsán:
»863~1963 --- 1.100 [[ sto tisíc ]] let od příchodu sv. Konstantina a Metoděje na Velkou
Moravu« címmel látványos kiállítást rendeztek a prágai Várban/a Hradzsinban, jelesül a Szt.
Vitus-székesegyház egyik mellékhajójában. Az ott kifüggesztett térképek szerint a „Nagy”-
Morva „Birodalom”-hoz tartozott Krakkótól és Sziléziától a teljes Csehországon és Ausztria K-
i felén át a Tiszától NY-ra lévő szinte teljes Kárpát-medence, a Dráva és a Maros vonalától D-
re eső, bolgár megszállta részeket kivéve. A paravánok szövegei szerint a 2 szent ebben a
“nagy-morva királyságban” évtizedekig főpapként tevékenykedett, a szláv nyelvű liturgia
inspiráló ajándékaként “a birodalomban” soha nem látott jólét, bőség honolt, „lásd pl. az ide
bemutatásra a múzeumokból elhozott morva vitézi sírokat, azok gazdag sírmellékleteivel”.
Nos, a székesegyház oldalhajója járófelületének egyes márvány-kőlapjait felbontva és vastag
üveg fedlapokkal helyettesítve, a gödrök homok-ágyába valóban oda „készletezték” 10~15
morva harcos teljes csontvázát, parádés ötvösművészeti és kerámia mellékletekkel.
Mindezeket egy csinos cseh idegenvezető hölgy szakvezetése is kiegészítette/színezte. A
több mint 30 főnyi külföldi erdőmérnök-hallgató csak ámult és bámult, hiszen az otthoni
középiskolai tanulmányaik során még csak nem is hallottak erről a „morva, tehát cseh-
szlovák” csodáról.
Az ifjú cseh hölgy ismertetésének befejeztekor, néhány lélektani pillanatot kivárva,
megszólalt a gonosz Bolla S., mondatonként önmagát fordítva oroszból németre, ( a személyi
tolmácsom pedig mindent “cseh-szlovákra” és angolra ): „Ugye észrevettétek a csontvázakon
azt a különös rítust is, hogy mindegyikük koponyája pontosan ketté van hasítva átlósan. Ez
azonban nem rítus: minden szétvágást valamelyik magyar ősöm követte el”… A döbbenet
általános volt, többen azt hitték, hogy rosszul értették. A bájos idegenvezető hölgy pedig
kicsit pironkodva egészítette ki a saját mondandóját: a páratlan fontosságú „Veľká” Morava a
honfoglaló hét-magyarok alig néhány lovas rohamának esett áldozatul, valóban ezt is
mutatják a kettészelt kobakok… Esti sörözgetéskor a mintegy 30 főnyi delegátus igencsak
érdeklődni kezdett arról, hogy kik is azok a magyarok, és honnan jöttek, meg hogy azóta mit
csináltak. Mondtam nekik, többek között, hogy Zólyomtól Pozsonyig, ill. Dévényig a több
mint 1.000 évig fennállt Magyarországon jártunk/jártak ők is, amely csak az I.VH gyalázatos
lezárása óta tartozik más államhoz, ezért nem reklámozták ezt a tényt a különben nagyon
kedves házigazdák sem Pozsonytól K-re, sem a Kárpátoktól NY-ra.
17
* * * * * * * * * * * * *
http://epa.oszk.hu/00400/00458/00079/2004honap7cikk666.htm --- Gondolatok az
avarokról és az avar továbbélésről: „Mint azt már néhány évtizede Tomka Péter [[
diplomamunkájának címe: Avar kori lovas-temetkezések és belső ázsiai kapcsolataik; dr.
Tomka Péter Győr-Moson-Sopron megyei régész, mongol szakos előadó, történész ]] röviden
összefoglalta, a korszakra vonatkozó írott források és a régészeti leletek egy része arra utal,
hogy az avarság népi továbbélésével egészen a magyar honfoglalásig számolhatunk. E to-
vábbélés bizonyítékai közt említhetjük pl. a uar~hion népnévből magyarázható Várkony hely-
neveinket; a magyar nyelv honfoglalás előtti bolgár-török jövevényszavainak egy rétegét, ta-
lán a korai helyneveink történészeknek-nyelvészeknek oly sok gondot okozó ismeretlen ere-
detű rétege egy részét, koporsó szavunkat és egyes temetkezési szokásokat, a korai bizánci
és nyugati kereszténységre utaló nyomokat, a bika alakjában egymással viaskodó táltosok és
a samanizmusra utaló egyéb jelek meglétét a magyar folklórban, népmeséink közt a
Fehérlófia történetet és ( ha nagyon kérdőjelesen is ) talán a hun~magyar rokonság hitét is.
… az avarokat éppúgy a magyar népet alkotó elemek közé sorolhatjuk, mint pl. a kabarokat,
vagy az itt behódolt szlávokat, avagy a később csatlakozott besenyőket, jászokat, kunokat”.
E térképet ↑ feltétlenül egybe kell vetni a következővel ↓:
18
( E hét-magyar honfoglalás és magyar államalapítás kori térképen kiemeltem ↑ a késő avar kori
leleteket jelző négyzetet, és igen fontos a lakatlan területek - fehéren hagyott - feltüntetése is; a
magashegységekben~havasokban, jelesül pl. a Felvidéken is. Minden egyéb, ettől eltérő, az egészet
összefüggő tömbként „szláv → ó-szlovák szállásterületként” feltüntető/”kifestő” ábrázolás: szlovák
nacionalista álmodozás és/vagy történelem-hamisítás. B.S. )
Avar~magyar kardok, [ és ( tatár-/mongol-járás kori ) szeldzsuk-, ill. oszmán-török szablya ]:
19
A pozsonyi csata = a pozsonyi magyar diadal.
DNY-on 906-ra a magyarokhoz tartozott a teljes Dráva-Száva köze + a Száva jobb parti vízgyűjtőterülete is, szabad átjárást biztosítva Itália és DNY-Európa felé.
Maguk a germán-frankok mondták fel a Karintiai Arnulf keleti frank/német király, ill. császár által korábban megkötött szövetségi szerződéseket a magyarokkal, hivatkozva az uralkodó 899.11.08.-i halálára, mint hatálytalanító eseményre. A frankok és frank-vazallus bajorok - ekkortól már a saját öntudatuk, önmegnevezésük szerint is: a németek - először akkor bőszítették fel a magyarokat, amikor Kündü ( a magyar krónikák latinos átírásában: Kond’ ) vezér fia Kurszán-t, Árpád nagyfejedelem vlsz. fővezéri rangú vezér-társát béketárgyalás címén 904-ben a mai Németóvárra/Deutsch-Altenburg-ba csalták, majd utána a lakomán orvul legyilkolták, kíséretének tagjaival együtt. A németek ezt a gaztettüket tervezett hadjárat-sorozatuk első fontos győzelmének tekintették. Végső céljuk a teljes Kárpát-medence, de legalábbis a korábbi frank megszállással érintett terület elfoglalása volt, hadjárat-terveiket pedig szinte keresztes háborúként próbálták beállítani. A magyarok azonban azonnal kiszorították és/vagy felszámolták a német helyőrségeket, egészen az Enns-folyó torkolatáig, vagyis pontosan az Avar Birodalom egykori külső gyepűjéig.
Ekkoriban már IV. vagy Gyermek Lajos ( sz.: 893 ősz, 897-től = 4 éves korától hivatalos
trónörökös ) volt a keleti frank/német király, [ gyámság alatti ] trónra lépésétől ( 900.02.04. )
már általánossá kezd válni a Keleti Frank Királyság megjelölésére a „Német Királyság”, ill. a
„Németország ( Alemannia, Germania )” önmegnevezés. A Karintiai Arnulf által a
magyarokkal kialakított együttműködés helyébe a gyermek király kiskorúsága idején a
gyámságot gyakorló főpapok - leginkább a mainzi érsek - tanácsára legalább Pannónia
visszahódítása lett a német állami cél. A németek azonban a magyar csapatmozgásokat,
hadműveleteket, vagy a külső gyepűk magyar kijelölését és működtetését képtelenek voltak
kivédeni, ezért a mainzi érsek és a konstanzi püspök gyámsága alól nagykorúsítással 907
elején éppen csak felszabadult, 14 éves Lajos egyik első királyi parancsába adta:
„decretum… Ugros eliminandos esse” – „elrendeljük, hogy a magyarok kiirtassanak!”
A németek cselként a rendes évi májusi regensburgi seregszemléjükkel álcázták a haderők
összevonását, a gyülekezést: sikerrel, mert a magyar felderítés ekkor még nem riasztotta a
honvédelem erőit, így nem is történt össz-kárpátiai/”Hetedhét-országos” mozgósítás. A
német király a támadással, ill. a hadműveletek levezénylésével Luitpold ( ritkábban Liutpold
alakban írt, mai alakban Leopold nevű ) [ 899-től ] bajor herceget és Theotmar salzburgi
érseket bízta meg. Maga a kamaszkorú király Regensburgból az Ennsig kísérte el a hadakat,
majd Ennsburg várába beköltözve várta a híreket.
Korabeli források szerint a bajor hadsereg 907. június 17.-én indult meg Enns-vár/Ennsburg
alól a Duna mentén K-re. Ez a dátum és a csata dátuma közötti különbség megfelel a korabeli
katonai alakulatok mozgási sebességének. Sem a német, sem pedig a magyar sereg méretére
vonatkozólag nincs pontos számadat. Ami ismerettel rendelkezünk, az a korabeli
20
nekrológiumok ( halottas anyakönyvek ) írásaiból maradt ránk, a hadműveleteket pedig
magyar és nyugati hadtörténészek rekonstruálták.
A mára eltűnt korabeli forrásokból is merítő Aventinus/Johann Georg Turmair ( „a bajor
Hérodotosz” ) Annalium Boiorum septem libri/„A Bajor Évkönyvek hét könyve” béli leírása és
az ún. Nagyobb Salzburgi Évkönyvek szerint a német sereget két hadoszlopra osztva az
egykori római limes nyomvonalát követve, de a Duna két oldalán vonultatták fel. Az északi ( a
Duna bal parti ) erősebb sereg vezére maga a fővezér, Luitpold herceg, bajor prefektus volt; a
délié ( a Duna jobb partié ) pedig Theotmar érsek, ez a déli hadtest a kikövezett római
utakon viszonylag kényelmesebben tudott haladni, ezért a 2 parti hadmozdulatokat
folyamatosan össze kellett hangolni. A párhuzamosan haladó hadak között úszott lefelé az
utánpótlást és a hadtápot biztosító flotta, egy Sieghardt nevű katona parancsnokságával. A
déli hadoszlop 25 km/nap átlagos menetteljesítménnyel haladva június 24.-én kelt át a Bécsi-
erdő Duna felőli lejtőjén, belépve a Bécsi-medencébe.
A magyar gyepű-/határvédelmi erők a riasztást követően azonnal elindultak a
gyepű/gyepűelve sáv mélységébe, hogy kihasználva a magyar könnyűlovasság
mozgékonyságának a Bécsi-medencében és a Morva-mezőn megfelelő terep előnyeit,
állandóan zaklatva a túlerőben lévő ellenséget, lassítsák annak előnyomulását.
A nekrológiumoknak a püspökökre vonatkozó korai dátumai azt valószínűsítik, hogy a Duna
déli oldalán vonuló hadban igen magas számban voltak egyházi méltóságok. A számítások azt
mutatták, hogy e német hadoszlop nagy része a Fischa-folyó környékéig bár a
meggondolatlanul egyéni akciókba bonyolódó némelyik egyházi személy halálával, mint
veszteséggel, de sorsdöntő ellenállás, komoly csatába bonyolódás nélkül vonulhatott K felé.
E jobb parti németek - megerősödve a római kövezett utakon érkező további erőkkel -
tovább nyomultak, és június 29.-ére mintegy 15 kilométerre megközelítették a Pozsonnyal
szemközti jobb partot, vagyis a mai Deutsch-Altenburg, Köpcsény, Járfalu, ill. Ligetfalu
térségét.
A Duna bal parti, sokkal kedvezőtlenebb, mert római kövezett utak nélküli terepen felvonuló,
így nagyon elfáradt német hadoszlopnak a magyarok a Morvamezőn akadályokat, ill.
csapdákat állítottak, színlelt megfutamodásokkal magukra vonva a támadók figyelmét:
bekerítésre ( tőrbecsalásra ) alkalmas területre csalogatták a harcokban kifáradt németeket.
Ezzel a Luitpold vezette északi német hadoszloppal a Morva folyónál - 15 km-re Pozsonytól
- július 1.-jén vették fel a harcot a hét-magyar, a NY-i székely-magyar és vlsz. egyes kabar
csapatok: egy részük a Kis-Kárpátok és a Morva-folyó közé visszavont, eredetileg Árpád fia
Levente herceg Thaya-/Dyje-menti határvédelmi seregébe tartozókból állt, más részük a
Kisalföld bal parti ( csallóközi, a Vág-menti/későbbi nevén Mátyus-földi, és a Nyitra-Zsitva
tágabb környéki ) magyarokból.
21
A magyar honvédelem mozgósított főerői a Duna déli, azaz jobb partjára összpontosultak,
mivel az átkeléssel egyesíteni szándékozott német támadóerő is az e part menti, ill. innen
elágazó római kövezett utakon akart behatolni az ország belsejébe.
A tulajdonképpeni pozsonyi csata 907. július 4. és 7. között, ezen belül a döntő ütközet-
sorozat július 4.-én és 5.-én zajlott le, Pozsony ( a kortárs német írásokban: Braslavespurch
vagy Brezalauspurc ) közvetlen közelségében. Európa középkori történelmének egyik
legjelentősebb ütközetéről van szó.
A magyarok egyik fő célja az volt, hogy a számbeli túlerőben levő, de térben megosztott
ellenség ne egyesülhessen egy döntő csapásmérésre. Ehhez először a bal parti, azaz É-i
csapatok átkelését, ill. az utánpótlás meg a hadtáp lehetőségét kellett megakadályozni. Így a
csata első napján taplós nyilakkal felgyújtották a német hajókat. Sieghardt flottaparancsnok is
csak néhányad magával menekült meg, s vitte a hírt a német királynak Ennsburg-ba. A magyar
csapatok lovas íjászai július 5.-re lényegében felőrölték a Luitpold herceg, prefektus vezette
Duna bal parti, vagyis az É-i német seregeket is, de megsemmisítették a Theotmar érsek
vezette Duna jobb parti, azaz déli német hadtestet is.
A két partot együtt számolva a június 28.-tól kezdődő nagyobb összecsapásokban, majd a
sorsdöntő pozsonyi csatában a német veszteséglista részeként a német „vezérkarból” elesett
többek között a király kancellárja, maga Luitpold herceg, prefektus, fővezér, Theotmar/Ditmár
salzburgi érsek, továbbá 2 püspök, 3 apát, és 29 főnemes, köztük 19 gróf. [ Korunkban a
többségük sírját tudományos célból felnyitották: csontvázukon ma is láthatóak a halálos
csapások vágás-nyomai, esetenként a halálos dárda- vagy nyílhegy behatolások nyomai ].
Kortárs adatként a halotti anyakönyvi bejegyzéseken túl ( latinul ) csak néhány szűkszavú
német évkönyvi bejegyzés maradt ránk:
Sváb évkönyv:
907. (év) A bajorok kilátástalan háborúja a magyarokkal, Luitpold herceget ( bajor határőrgróf
) megölték, övéinek féktelen kevélységét letörték, és a keresztények alig néhányan menekültek
22
meg, a püspökök és grófok többségét meggyilkolták.
907. (év) A bajorok teljes seregét megsemmisítették a magyarok.
Salzburgi évkönyv:
907. (év) Nagyon szerencsétlen harc folyt Braslavespurchnál ( Pozsony ) július Nonae-je 4.
napján (( = július 4.-én )).
A csata a keleti frank/német seregek megsemmisítő vereségével végződött. Az üldöző magyar
lovasság megölte az utolért menekülőket is, majd Ennsburg-hoz érve színleg megfutott. A vár
őrsége lépre ment, és üldözésükre indult. A visszaforduló magyar lovasság megsemmisítette
az „üldözőket”. A menekülő német király is csak nehezen jutott el Passauig, Gyermek Lajos
székhelyét áttették Bajorföldről az akkor a Rajnáig terjedő, a magyaroktól távolabbi, ezért
biztonságosabbnak vélt Frankföldre.
A magyarok újabb területeket nyertek az Enns folyóig, amely folyó nem csak 955-ig ( a Lech-
mezei csatáig, tehát közel fél évszázadon át ), hanem az után is a külső magyar
gyepű/államhatárvonal lett. A Hét-magyar hon[vissza]foglalás a sorsdöntő pozsonyi magyar
csatával, diadallal fejeződött be, egyben ez volt a magyarság kárpátiai első honvédő
háborúja.
A pozsonyi csatához a Hét-magyar Nagyfejedelemség belső területei haderejének
mozgósítására nem volt idő. Magyar erőkkel a Dunántúlról, valamint a Garam, főképpen
pedig a Zsitva és a Nyitra folyó, ill. a Kis-Kárpátok közéből, továbbá a Kis-Kárpátok és a Morva-
folyó közé visszavont, eredetileg Árpád fia Levente herceg Thaya-/Dyje-menti határvédelmi
seregébe tartozó pl. székely-magyarokkal számolhatunk. Minden jel szerint a magyarok a
pozsonyi csatában a békében is hadra fogható, azonnal alkalmazható, főként könnyűlovas
haderőt ( a törzs- és nemzetségfők állandó katonai kíséretét ) alkalmazták, fogták hadra. A X.
sz. első harmadában a Nagyfejedelemség központja ( így Árpád nagyfejedelem téli szállás is )
még a Bodrogköz tágabb térségében volt, ám a váratlan német támadás okán a Felső-Tisza-
vidéken állomásozó fejedelmi katonai kíséret többségének vlsz. nem volt lehetősége részt
venni a pozsonyi harcokban. Annál inkább a Duna menti nyári szállásain tartózkodó Árpád
nagyfejedelemnek, és fiai közül - a mindenkori NY-i határvédelmet vezető, Thaya-/Dyje-
menti székhelyű Leventén túl - a nyitrai dukátus területén tartózkodó Üllő-nek, és az É-
Dunántúlon tartózkodó Jutocsa-/Jutas-nak, ill. közvetlen kíséretüknek. Összességében az a
katonai szakértők véleménye, hogy a pozsonyi magyar diadal a honvédők hősiességén és a
hazai terep ismeretén túl a Nyugaton akkor még ismeretlen lovas-íjász harcmodorunknak
tudható be. Magának a már korosodó Árpád nagyfejedelemnek a pozsonyi hadműveletek
szellemi irányításában betöltött szerepét a magyar emlékezet is fenntartotta, sőt, utóbb olyan
fennkölt gondolat is született, hogy honvédő harci cselekmény közben hősi halált halva itt
áldozta életét a hazáért. A szakrális adottságokkal is teljes, karizmatikus nagyfejedelem
azonban valószínűleg nem vett részt konkrét harci cselekményben, ám jelenléte bizonyára
lelkesítette a magyar harcosokat, miközben fiatal kori hadviselési élettapasztalatait vezérkari
23
szinten alkalmazva érdemben is hozzájárult a világraszóló pozsonyi magyar diadalhoz.
A magyar határvédelemben a gyepű = határvonal őrhálózata az információ-szerzést és
határellenőrzést, támadás esetén a riasztást szolgálta, a gyepűelve = határőrizeti sáv,
biztonsági zóna rendeltetése pedig az ellenség behatolásának késleltetése, lehető
megsemmisítése volt. Nagy valószínűséggel éppen a pozsonyi csatához vezető
meglepetésszerű német felvonulás váltotta ki azt a honvédelmi intézkedést, hogy a nyugati
határon a korábbi „2 gyepű közötti 1 gyepűelve” rendszert a „3 gyepű közötti 2 gyepűelve”
biztonságosabb rendszerre cserélte fel az államvezetés. A magyarokhoz a pozsonyi magyar
diadal utáni időkben csatlakozó, az országba beköltöző turáni testvérnépek többségét e
határvédelmi rendszer működésére széttelepítve, határőrizeti kedvezményekkel ( pl.
adómentességgel ) felruházva. Ugyanebbe a rendszerbe illesztették bele Árpád-házi
keresztény királyaink a királyi erdő-óvóknak - erdészeti szakmai elődeinknek - az
államhatárokig nyúló erdőispánsági szervezeteit is.
A németek ( tehát a bajorok és a frankok is ) 910-től már adót fizettek a magyaroknak, a
magyarok 911-től már a Rajnán túlra is hadjáratokat vezettek; a magyarok kiirtását elrendelő
Gyermek Lajos német király ugyanebben az évben ( 911.08.20. ) halt meg.
A pozsonyi magyar győzelmet követően egészen II. Konrád 1030-as támadásáig - 123 évig -
nyugati támadó hadsereg nem merészkedett magyar területre lépni.
Szellemtörténeti és történelem-szemléleti tekintetben a pozsonyi csata a német történelem
legnagyobb vereségének, s a legnagyobb veszteséggel járó eseményének számított sok
évszázadon keresztül. Ezért is igyekeztek aztán az általuk megnyert, 955. évi augsburgi csatát
úgy beállítani, mintha azzal kiköszörülték volna a Pozsonynál elszenvedett csorbát. Azonban
számunkra a Lech-folyó mezején elszenvedett vereség messze nem járt olyan súlyos
következményekkel, mint a németeket Pozsonynál ért veszteségek. Hiszen az augsburgi
csatával mi területet nem veszítettünk, míg a pozsonyi csata után a németek igen. Mégpedig
óriási mértékűt, hiszen az új magyar-német államhatár egészen az Enns vonalára tolódott ki.
A jól ismert augsburgi ( más néven Lech-mezei ) 955. évi csatát a magyarokra nézve
katasztrofális vereségnek igyekeznek leírni mind a német, mind az őket szolgaian másoló
labanc-lelkű honi történészek is, mondván, hogy e súlyos kudarcunk „zárta le a kalandozások
korát”. E logika nem veszi figyelembe és/vagy elhallgatja, hogy Bulcsú, Lél és Súr vezérek
tragikus pusztulása, a megcsonkított gyászmagyarok haza küldése ellenére az Enns folyó
melletti határ továbbra is szilárdan a magyarok ellenőrzése alatt maradt, és semmilyen
területi veszteséget nem okozott a magyarság számára ez az ún. „hatalmas vereség”.
Emellett az augsburgi csatában a németek is igen súlyos veszteségeket szenvedtek, hiszen
elesett maga Konrád herceg és Ulrich püspök is, több ezer honfitársával egyetemben.
A pozsonyi magyar honvédelmi diadal fényét, ragyogását nem homályosítja el semmi.
24
Kitekintés.
A kárpátiai ( Kárpátia = a teljes Kárpát-koszorú és a teljes Kárpát-medence együtt ) Hét-
magyar államalapítástól kezdve ( IX./X. szf. ) a közép-avar kori ( VII. sz. utolsó negyedének
eleje ) népmozgásokkal érkezett székely-magyar hon[vissza]foglalók közül a gyepűktől
távolabbi szállásterületeken élők többsége is elsősorban határvédelmi feladatokat, és az
ezzel járó kedvezményeket ( pl. önkormányzat, adómentesség ) kapott, főként a X./XI. szf.-tól
megszervezett szentistváni keresztény Magyar Királyság határvidékein, ld. szállásterületeiket
pl. a Kis-Kárpátok~Morva-folyó közötti Sasvári/Morvaőri határőrvidéken, ill. a mai
Székelyföldön, ( utóbbi É-i felébe települtek át egyes morvaőriek is, ill. tömegesen a Bihar- és
a Szatmár-térségiek ). A többi székely-magyar szállásterületen élők betagolódtak az
államigazgatási és egyház-szervezetbe, ( utóbbiban esetenként önálló esperességeket kapva
), közülük az Őrvidék és az Őrség népe, továbbá a tolnai~DK-somogyi~ÉNY-baranyai
székelység - származástudat és/vagy nyelvjárás és/vagy népszokások formájában -
mindmáig megőrizte székely-magyar eredetűségét; a többi tömb népességéből a [ ( közép-
és késő-avar kori ) *Boš’ga(r)/( frank/germán→német ) Poschega’/( Dinaricum-i
szláv→horvát, bosnyák ) „áthallással” Požega →] pozsegai, ill. a temesközi~hunyadi
székelységet, majd ( a germán szászok behívásakor ) a D-erdélyieket/királyföldieket is „a K-i
végekre” költöztették; a szepesiek~sárosiak nagy része pedig a tatárjárás áldozata lett.
A hét-magyarok kárpátiai államalapítása után Moldovában és a Havasalföldön, + Bulgária Al-
Duna jobb parti síkvidékein török nyelvű törzsszövetségek népei éltek: előbb besenyők, majd
ogúzok/’úzok, utóbb kipcsák-kumánok/kunok, közülük a bebocsátást kérők szállásterületeket
kaptak Magyarországon, magyar állambiztonsági megfontolásokból kisebb csoportokba
széttelepítve, többségük határvédelmi feladatokat kapva; a közvetlenül a tatárjárás előtt és
után behívott/beengedett kunok az ország közepi meszes homok-pusztán és szikes gyepeken
kaptak tömbös szállásterületeket, önkormányzattal/autonómiával.
A hon[vissza]foglaló Árpád nagyfejedelem vezette kárpátiai Hét-Magyar Törzsszövetség - a
XI. sz.-tól a királysági államforma vármegye-szervezetében és a latin kereszténység
általánossá léte idejétől a népi emlékezetben: Hetedhét uruszág/ország - hadseregei 907-
ben Pozsonynál egész Közép-Európa hatalmi viszonyait, berendezkedését évszázadokra
25
meghatározó jelentőségű, az ellenséget megsemmisítő diadalt arattak az egy évszázaddal
korábbi „Nagy” Károly-i Drang nach Osten gyarmatosító szellemiségét fenntartó Keleti
Frank/Német Királyság inváziós hadseregei fölött. Az ezt követő években a magyarok néhány
erő-demonstráló és/vagy megelőző csapás jellegű hadjáratot vezettek a Weser mente, az
Elba torkolata, ill. a Rajna nagykanyarja térségébe.
A pozsonyi magyar diadal után egy évtizeddel viszont már NY- és D-Európa helyi uralkodói az
egymás elleni hatalmi harcaik kapcsán versengtek a magyarok szövetségesként
megnyerésére. 907-től 947-ig - ( nagykorúságáig Szabolcs régenssége mellett, majd
önállóan ) Zsolt, őt követően Falicsi/Fajsz nagyfejedelem idején - a magyarok ( ritka
kivételeket leszámítva ) kizárólag szerződésekben rögzített feltételek mellett, hadi
szövetségesként vállaltak NY-on és D-en harci feladatokat, ( a hadjáratoknak már csak a
költségtényezői okán is szó sincs a megtévesztő nevű „kalandozásokról”; a megrendelő
szerződő fél pedig a részben nemesfémmel fizetés kiegészítéseként egyetértően vette
tudomásul, hogy a magyarok az ő ellenfelei területén „természetbeni” hadizsákmányt is
szerezzenek ).
A magyarok NY-i hadjáratainak a hadsereg foglalkoztatásán túli általános célja volt még,
hogy a magyar nemzet etnogenézisébe természetszerűen beilleszkedő közép- és késő-avar
kori kárpátiai magyar - főként: székely-magyar - és rokon népek vonatkozásában is,
államiság szempontjából is(!) méltán jogelődnek tartott Avar Kaganátus „Nagy” Károly
hadvezérei által kifosztott kincstára NY-on „szétosztogatott” értékeit visszaszerezzék; [ ha
azok idő közben megsemmisültek, akkor nemesfém, stb. műtárgyakkal ellentételezzék ].
Amit a germán-frank és/vagy a proto-bolgár inváziós rablóbanda nem talált meg, tehát nem
tudott elhurcolni: a kárpátiai késő avar kori önálló ötvösművészet remekei közül pl. a
Torontál vármegyei nagyszentmiklósi kincs,
--- ebből ↘ a bikafejes arany ivócsanak...
26
... és az ún. 2. sz. aranykorsó egyik díszítése: győztes avar fejedelem, mint páncélos lovas.
A nagyszentmiklósi kincs 23 edénye a VIII. sz. legvégén valamelyik legmagasabb rangú avar
kori méltóság tulajdona lehetett. Vagy a család, vagy a kincstárnoka menekítette, rejtette el
a földbe a proto-bolgár kán inváziós hadseregének 803/804-es támadásakor.
A késő avar kori kárpátiai központú önálló szellemi kultúra egyik jeleként a nagyszentmiklósi
aranyedényeken is számos ún. kárpát-medencei rovásfelirat látható,
http://hu.wikipedia.org/wiki/K%C3%A1rp%C3%A1t-medencei_rov%C3%A1s%C3%ADr%C3%A1s .
Ilyen a szarvasi csont tűtartó is, 57 olyan írásjellel, amelyek megegyeznek a nagyszentmiklósi
kincs rovásírásával. A kárpát-medencei rovás-abc egy 1996-os kiadású érmén --- a szarvasi
csont tűtartó ábrájával és a rajta lévő szöveg értelmező olvasatával, mai magyar nyelven:
27
A kárpát-medencei rovásjelek alkalmasak voltak mind türk, mind magyar nyelvű szövegek
leírására, és mindmáig tovább élnek az ún. székely-magyar rovásírásban.
Munkácsy Mihály-1893: Honfoglalás ( részlet )
* * * * * * * * * * * * *
A mai D-franciaföldi occitan Gerbert d’Aurillac-ból lett II. Szilveszter pápától kapta meg
Árpád-házi Vajk/István keresztény nagyfejedelem a független Magyarország királyi
felségjelvényeit. Szt. István apostol-királyunk - a II. Baszileiosz bizánci császárral 1018-ban
kötött szerződésük alapján - biztosította a Magyar Királyságot harántoló keresztény
zarándokút használatát, és a magyarhoni + az országon áthaladó zarándokokat ellátó
intézményeket ( kolostor, zarándokház ) alapított egyfelől Konstantinápolyban és ( 1027 után
) Jeruzsálemben, másfelől Ravennában és Rómában. Árpád-házi Szt. László király
megalapította a zágrábi püspökséget ( 1091, templomát Szt. István királynak szentelve ). [ A
NY-balkáni hegyvidéki Ó-Horvátország + a dalmát partvidék Árpád-házi Könyves Kálmán
király révén a Magyar Szent Korona felségterületének perszonáluniós része lett (
1102/1105~1918 )].
A pozsonyi magyar diadal, majd a keresztény Magyar Királyságot fenyegető támadások
visszaverése, tehát a honvédelem előbb Muhiig, az ország újjáépítése után Mohácsig és az
oszmán-török uralomig, a török kiverése és az ország újjáépítése után Trianonig
28
határozottan magyar kézben tartotta a kárpátiai magyar nemzeti szállásterületeket, a
magyar hazát, a keresztény időkben a Magyar Szent Korona szellemiségének kisugárzása
révén is. A trianoni diktátumban összetörték és szétdarabolták, ami összetartozik. A 150
évnyi török idő okozta széttagoltság alatt végig hitt a magyarság az újraegyesülésben, és
minden lehetőt megtett ennek érdekében. Trianon óta 93 év telt el, ha nem számoljuk a pár
évnyi erkölcsös és jogos magyar revíziót. Ma hiszünk-e a kárpátiai magyarság
újraegyesülésében, és megteszünk-e minden lehetségest ennek érdekében?
Szimbolikus jelentőségű, erőt adó tett a mai államterület legidősebb - több mint 800 éves -
kocsányos tölgye, az Árpád-fa makkjaiból, genetikai utódaiból nevelt, a 7 hon[vissza]foglaló
vezér emlékfácskájaként elültetés az ős-öreg, 1942 óta védett fa mellé félkörívben,
Héderváron, a Boldogasszony-kápolna kertjében, 2014. augusztus 9.-én. A közös
emléktáblán kívül minden egyes most ültetett tölgyfa faragott egyedi táblát is kap, az illető
vezér nevének latin betűs és - javaslatomra, a jelen lévők egyhangú döntése alapján -
magyar rovásírásos feltüntetésével.
* * * * * * * * * * * * *
A hédervári Árpád-fa a szentistváni alapítású Pozsony, Moson és Győr vármegye
hármashatár-pontja volt 1578-ig, egykori lombkoronája alatt közös megyegyűléseket is
tartottak, döntéseket hozva az országrész közös ügyeiről és a Magyar Szent Korona
felségterülete itteni honvédelméről.
A Felső- és Közép-Szigetközben csakis a Mosoni-Dunaág melletti, ill. közeli bal parti
települések tartoztak a szentistváni Moson vármegyéhez, mint Arak, ( a tatárjárás után
Novák is ), ( Magyar-)Kimle, Kálnok, Halászi, Feketeerdő, a jobb partiak közül Mecsér, (
Horvát-)Kimle, Moson, Magyaróvár, Bezenye, Rajka, Csúny, és a Dunaág kiágazása felett még
Oroszvár is. 9 évszázadnyi időtartamban Pozsony vármegye része volt az Árpád-kortól 1884-
ig a szigetközi Kiliti, Püski, Remete, Lipót, Darnó és Zseli.
Még az 1884-es közigazgatási átcsatolás után is Pozsony vármegyénél maradtak a Nagy-
Duna bal parti, azaz csallóközi anyatelepülések jobb parti, azaz szigetközi filiái, „szigetei”,
mint a Csölösztőhöz és Révkörtvélyeshez tartozó, azok szigetközi határrészének számító
Csölösztő-sziget, a Tejfaluhoz tartozó Tejfalu-sziget, a Doborgazhoz tartozó Doborgaz-sziget (
mára ez önálló nevű községünk ), a Keszölcéshez tartozó Sérfenyő-sziget, a Vajkához tartozó
Cikola- és Nagysziget, a Sűlyhöz tartozó Sűly-sziget ( ezek együttesen mára: Dunasziget nevű
községünk ), végül a csallóközi ( ma: Nagy-)Bodakhoz tartozó szigetközi ( mai Kis-)Bodak.
Jelenlegi erdészeti~természetvédelmi szakmai, továbbá kultúra-történeti és családi
rendezvényünk hátra lévő részében tehát mindvégig Szigetköznek eredetileg Pozsony
vármegyéhez tartozó részein fogunk tartózkodni.
29
Az Árpád-fa 2001.06.23.-án, az Országos Erdészeti Egyesület Győr-Moson-Sopron megyei
Magánerdő Gazdálkodási és Környezetvédő Helyi Csoportja korábbi szakmai és családi
napján ...
30
... és a cement-tömítőanyag eltávolítása, majd a 2007-es viharkár túlélése után: 2014.08.09.-
én, az Országos Erdészeti Egyesület Győr-Moson-Sopron megyei Magánerdő Gazdálkodási és
Környezetvédő Helyi Csoportja szakmai és családi napján, amelynek ünnepi részébe
Hédervár polgárai is bekapcsolódtak
--- az ős-öreg Árpád-fa csonkján termett magokból/makkokból nevelt 7 fácskának a nemzeti
újjászületés hitében és reményében a hon[vissza]foglaló 7 vezér tiszteletére elültetésekor:
31
Nemzeti imádságunk eléneklésével kértük Istent, hogy Pozsony, Moson és Győr vármegye
hármashatárán is adjon újabb évezredet a Kárpátok koszorúzta haza magyarságának:
* * * * * * * * * * * * *
A magyar nemzeti re-integrációs újjászületés céljához igazodva semmivel nem pótolható
mindennapi tettünk kell, hogy legyen Isten segítségének a kérése a magyar nemzeti
ügyért, az “ora” = “imádkozz [ érte ]” mellé a “labora” = “dolgozz [ érte ]” parancsát is
naponta teljesítve.
Írta, és a 7 hon[vissza]foglaló vezér emlékfácskái ünnepélyes elültetésének lélek-emelő
pillanatait, majd közös imádságként a Himnusz eléneklését követően a Boldogasszony-
kápolnában a fentiek lényegét elmondta
( : Bolla Sándor : )
A 2014.08.09.-i ( 3 utóbbi ) fényképet B. Edina készítette.