regi.tankonyvtar.hu · web vieweurópa ezer éve i–ii. európa ezer éve i–ii. elŐszÓ....
TRANSCRIPT
FÜGGELÉK
FÜGGELÉK
Európa ezer éve I–II.
Klaniczay, Gábor
Európa ezer éve I–II.
Klaniczay, Gábor
Publication date 2004-03-31
Szerzői jog © 2004-03-31 Gábor, Klaniczay; Szerzők
Kivonat
A könyv azokra az átfogó meghatározottságokra és struktúrákra kíván rámutatni, amelyek Európa történetét egységbe fogták.
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Tartalom
ELŐSZÓ 0
1. BEVEZETŐ GONDOLATOK AZ EURÓPAI KÖZÉPKORRÓL 0
1. A középkor fogalma 0
2. A középkor kiterjedése és határai 0
3. A középkor struktúrái 0
4. Panoráma a középkorról: személyiségek, történetek, tárgyak, alkotások 0
2. FONTOS KÖNYVEK 0
3. Molnár Péter – Nagy Balázs │BIBLIOGRÁFIAI BEVEZETÉS A KÖZÉPKORI TÖRTÉNELEM FORRÁSAIBA ÉS IRODALMÁBA 0
1. I. Forráskiadvány-sorozatok, szöveggyűjtemények 0
1.1. A) VALLÁS- ÉS EGYHÁZTÖRTÉNET 0
1.2. B) NÉMET TERÜLETEK 0
1.3. C) ITÁLIA 0
1.4. D) IBÉRIAI-FÉLSZIGET 0
1.5. E) FRANCIAORSZÁG 0
1.6. F) BRIT-SZIGETEK 0
1.7. G) SKANDINÁVIA 0
1.8. H) LENGYELORSZÁG 0
1.9. I) CSEHORSZÁG 0
1.10. J) (A KORAI) HORVÁTORSZÁG 0
1.11. K) RUSZ, OROSZORSZÁG ÉS A BALKÁN 0
1.12. L) BIZÁNC 0
1.13. M) KERESZTES HADJÁRATOK, KERESZTES ÁLLAMOK 0
1.14. N) EGYÉB FORRÁSKIADVÁNYOK, FORRÁSFORDÍTÁSOK 0
2. II. A középkortudomány szakirodalma 0
2.1. A) BEVEZETŐ MŰVEK AZ EURÓPAI KÖZÉPKOR TANULMÁNYOZÁSÁHOZ 0
2.2. B) BIBLIOGRÁFIÁK 0
2.3. C) KÖZÉPKORTUDOMÁNYI LEXIKONOK, ENCIKLÓPÉDIÁK 0
2.3.1. C.1. Általános lexikonok 0
2.3.2. C.2. Vallás- és egyháztörténeti lexikonok 0
2.3.3. C.3. Egyes országok középkori történetére vonatkozó lexikonok 0
2.3.4. C.4. Tematikus lexikonok 0
2.4. D) SEGÉDKÖNYVEK AZ ÍROTT FORRÁSOK AZONOSÍTÁSÁHOZ ÉS ELEMZÉSÉHEZ 0
2.4.1. D.1. Repertóriumok és forrástani bevezetések 0
2.4.2. D.2. Paleográfia és oklevéltan 0
2.5. E) TÖRTÉNETI ATLASZOK, TÖRTÉNETI FÖLDRAJZ 0
2.6. F) TÖRTÉNETI KRONOLÓGIÁK 0
2.7. G) A KÖZÉPKORI LATINSÁG SZÓTÁRAI 0
2.8. H) ÖSSZEFOGLALÓ MŰVEK 0
2.8.1. H.1. Általános történeti összefoglalások 0
2.8.2. H.2. Egyes részterületeket érintő tematikus összefoglalások 0
2.9. I) FOLYÓIRATOK 0
2.9.1. I.1. Középkorra vonatkozó tanulmányokat is közlő fontosabb folyóiratok 0
2.9.2. I.2. Középkortudományi folyóiratok 0
2.9.3. I.3. Egyház- és vallástörténeti folyóiratok 0
2.9.4. I.4. Régészeti folyóiratok 0
2.9.5. I.5. Gazdaságtörténeti folyóiratok 0
2.9.6. I.6. A korai középkorral foglalkozó folyóiratok 0
2.9.7. I.7. Közép-Kelet-Európa középkori történetére vonatkozó folyóiratok 0
2.9.8. I.8. Bizantinológiai folyóiratok 0
2.10. J) VÁLOGATÁS A KÖZÉPKORI EGYETEMES TÖRTÉNELEMMEL FOGLALKOZÓ MAGYAR SZAKMUNKÁKBÓL 0
2.10.1. J.1. Szöveggyűjtemények 0
2.10.2. J.2. Szakmunkák 0
3. III. Elektronikus adatbázisok CD-rom-on és az interneten 0
3.1. A) MAGYARORSZÁGI INTÉZMÉNYEK, TANSZÉKEK, FOLYÓIRATOK HONLAPJAI 0
3.2. B) KÜLFÖLDI INTÉZMÉNYEK, TANSZÉKEK, KÖZÉPKORÁSZ-SZÖVETSÉGEK HONLAPJAI 0
3.3. C) KÖZÉPKORI VONATKOZÁSÚ KERESŐK, ADATBÁZISOK, SZÖVEGGYŰJTEMÉNYEK ÉS FORRÁSKIADÁSOK 0
4. Granasztói György – A KÖZÉPKORI EURÓPA NÉPESEDÉSE 0
1. A korai középkor (IV–IX. század) 0
1.1. A KÉSŐ RÓMAI BIRODALOM NÉPESEDÉSI VÁLSÁGA (IV–V. SZÁZAD) 0
1.2. A NÉPVÁNDORLÁS ÉS A PESTISEK AZ V–VIII. SZÁZADBAN 0
1.3. AZ UTOLSÓ VÁLSÁGOK ÉS AZ EURÓPAI NÉPESSÉG SZERKEZETVÁLTOZÁSA (VIII–X. SZÁZAD) 0
2. A népesség növekedése (X–XIII. század) 0
2.1. STRUKTÚRÁK ÉS FOLYAMATOK 0
2.2. A NÉPESEDÉS FOLYAMATA 0
3. A válságok időszaka: a XIV-XV. század 0
3.1. ÉSZAK-EURÓPA 0
3.2. EURÓPA DÉLI FELE (FRANCIAORSZÁG, ITÁLIA ÉS AZ IBÉRIAI-FÉLSZIGET) 0
5. I. A KÖZÉPKOR KEZDETEI (IV–VIII. SZÁZAD) 0
1. Székely György– AZ ANTIKVITÁS ÖRÖKSÉGE 0
1.1. Településnevek 0
1.2. Építmények 0
1.3. Germán folytonosság 0
2. Sághy Marianne– NÉPVÁNDORLÁS, ÚJ ETNIKUMOK, LOVAS NOMÁDOK 0
2.1. A Római Birodalom bukása: összeomlás vagy átalakulás? 0
2.2. Ut turbo montibus celsis: a hunok 0
2.3. Az Avar Birodalom 0
3. Sz. Jónás Ilona – RÓMA ÉS A BARBÁR KIRÁLYSÁGOK 0
3.1. A Keletrómai Császárság és a barbárok 0
3.2. A Nyugatrómai Birodalom és a barbárok 0
3.3. A vizigót állam 0
3.4. A vandál királyság 0
3.5. A burgund királyság 0
3.6. Odoaker Itáliában 0
3.7. A keleti gót (osztrogót) állam 0
3.8. A Frank Királyság 0
3.9. A longobárdok itáliai berendezkedése 0
3.10. Barbár törvényhozás 0
3.11. A barbárok és a rómaiak 0
4. Sághy Marianne – EGYHÁZ, SZERZETESSÉG, TÉRÍTÉS A KORA KÖZÉPKORBAN 0
4.1. Kereszténység és állam a IV. században 0
4.2. Róma és a nyugati püspökségek a IV-V. században 0
4.3. A szerzetesség a IV-VI. században 0
4.4. Róma a VI. században: Nagy Szent Gergely 0
4.5. Keresztény missziók. Az „új Konstantinok” 0
5. Székely György– BIZÁNC AZ V-VI. SZÁZADBAN. A KELETI EGYHÁZAK KEZDETEI 0
5.1. A társadalom 0
5.2. A városok 0
5.3. A tartományok 0
5.4. Az egyház 0
5.5. Az ellenfelek 0
5.6. A kultúra 0
5.7. A keleti tartományok 0
5.8. Itália 0
5.9. A kormányzat 0
6. Sz. Jónás Ilona – AZ ANGOLSZÁSZ KIRÁLYSÁGOK ÉS AZ ÍR KERESZTÉNYSÉG 0
6.1. A római Britannia 0
6.2. Az angolszász hódítás és berendezkedés 0
6.3. Kelta kereszténység 0
6.4. A római misszió és az angolszász egyházszervezet 0
6.5. Angolszász királyságok, társadalom, kormányzat 0
6. II. A KAROLINGOK EURÓPÁJA (VIII – X. SZÁZAD) 0
1. Székely György – A KÖRNYEZET: ARABOK ÉS VIKINGEK 0
1.1. Az iszlám kezdetei és az arab birodalom kialakulása 0
1.2. Összeütközés az arabokkal Hispániában és Szicíliában 0
1.3. A vikingek társadalma 0
2. Sz. Jónás Ilona – ANGLIA A NORMANN, DÁN HÓDÍTÁSOK ÉS WESSEX HEGEMÓNIÁJA IDEJÉN 0
2.1. Normann, dán hódítások 0
2.2. Egységesítő törekvések 0
2.3. Kapcsolatok a kontinenssel 0
3. Nagy Balázs – GAZDASÁG A KAROLING BIRODALOMBAN 0
3.1. Mezőgazdaság 0
3.2. Kézműves és ipari termelés 0
3.3. Kereskedelem 0
3.4. Pénzügyek 0
4. Sz. Jónás Ilona – KAROLING ÁLLAM, EGYHÁZ ÉS KULTÚRA 0
4.1. Az utolsó Merovingok 0
4.2. A majordomusok uralma 0
4.3. Martel Károly (714–741) 0
4.4. Térítések 0
4.5. Kis Pipin (751–768) 0
4.6. Nagy Károly (768–814) 0
4.7. A Frank Birodalom kiépítése, Nagy Károly háborúi 0
4.8. Nagy Károly császársága 0
4.9. Kormányzat, adminisztráció 0
4.10. Az egyház gazdasági szerepe 0
4.11. A Karoling reneszánsz 0
4.12. A keresztény császárság 0
4.13. A birodalom egysége 0
4.14. Itália 0
4.15. A nyugati frank királyság 0
4.16. A keleti frank királyság 0
4.17. Feudalizmus, hűbériség 0
5. Székely György– A PÁPASÁG A KORA KÖZÉPKORBAN 0
5.1. A pápai állam kialakulása 0
5.2. A Karoling szövetség 0
5.3. Viszontagságok 0
6. Magyar István Lénárd – A KÖZÉPBIZÁNCI KORSZAK 0
6.1. Az arab invázió és Bizánc 0
6.2. Adminisztratív, gazdasági és társadalmi változások, belső megújulás 0
6.3. Egyházpolitikai változások 0
6.4. A Hérakleiosz-dinasztia (610-711) 0
6.5. A képrombolás Bizáncban (730-843) 0
6.6. Új korszak küszöbén (843-867) 0
7. III. EURÓPA AZ EZREDFORDULÓ IDŐSZAKÁBAN (X–XI. SZÁZAD) 0
1. Nagy Balázs ؘ– A GAZDASÁGI FELLENDÜLÉS KIINDULÓPONTJA: A MEZŐGAZDASÁG 0
1.1. A mezőgazdaság 0
1.2. Táplálkozás, technikai vívmányok 0
1.3. Kert, szőlő, erdő 0
1.4. Településformák, kolonizáció 0
1.5. A társadalom tagoltsága 0
2. Klaniczay Gábor – AZ ÉVEZREDFORDULÓ KERESZTÉNYSÉGE ÉS A SZERZETESSÉG MEGÚJULÁSA 0
2.1. A szerzetesség megújulása – Cluny felemelkedése 0
2.2. Cluny hatalma tetőpontján, Odilo és Szent Hugó apátsága idején 0
2.3. A szerzetesi reform és a vallási megújulás más áramlatai 0
2.4. Az első évezredforduló félelmei 0
3. Sághy Marianne – ÚJ EURÓPAI DINASZTIÁK 0
3.1. Divisio regnorum, dissensio regum: a Karoling Birodalom felbomlása 0
3.2. Dulce France: Franciaország kialakulása 0
3.3. Insolitas rerum mutationes: Anglia 0
3.4. Terror mundi: a normann Szicília 0
3.5. Cristianos llaman Santi Yague: spanyol és portugál királyságok 0
4. Székely György – A NÉMET-RÓMAI CSÁSZÁRSÁG KEZDETEI ÉS AZ ITÁLIAI VÁROSOK 0
4.1. A német királyság kialakulása 0
4.2. Ottó belső és külső hatalomemelkedése a császári hatalomig 0
4.3. A rómaiak és a frankok császára 0
4.4. A pápa és a császár 0
4.5. Az itáliai városok 0
4.6. A főpapok 0
4.7. A milánói érsekség 0
5. Székely György – SKANDINÁVIA ÉS KELET-EURÓPA: AZ ÁLLAMFEJLŐDÉS KEZDETEI 0
5.1. Az északi államok kialakulása 0
5.2. A viking életformától a feudális társadalomig 0
5.3. A cseh állam kialakulása 0
5.4. A lengyel állam kezdetei 0
5.5. A kijevi orosz állam kialakulása 0
6. Magyar István Lénárd – BIZÁNC A MAKEDÓN DINASZTIA IDEJÉN 0
6.1. Jogi kodifikációk 0
6.2. A központi hatalom és a feltörekvő arisztokrácia harca 0
6.3. Bizánc hatalmának csúcspontján: II. Baszileiosz 0
6.4. A bizánci államrendszer dezintegrációja (1025–1059) 0
6.5. A teljes külső és belső összeomlás (1059–1081) 0
8. IV. EURÓPA EXPANZIÓJA (XI–XII. SZÁZAD) 0
1. Székely György – EGYHÁZ ÉS ÁLLAM: AZ INVESZTITÚRAHARC ELSŐ KÉT SZAKASZA 0
1.1. Az invesztitúraharc első szakasza 0
1.2. Barbarossa Frigyes időszaka 0
2. Sz. Jónás Ilona – A XII. SZÁZADI RENESZÁNSZ 0
2.1. Uj ismeretanyag 0
2.2. Az antikvitás tisztelete 0
2.3. A természeti világ iránti érdeklődés 0
2.4. Filozófia, teológia 0
2.5. Iskola, tanítás 0
2.6. Kolostori kultúra 0
2.7. Jog és politikai irodalom 0
2.8. Történetírás 0
2.9. Világi irodalom 0
2.10. Művészet 0
3. Klaniczay Gábor– REFORM-SZERZETESRENDEK, ERETNEKMOZGALMAK 0
3.1. A bencés reformmozgalom új hulláma: a ciszterciek 0
3.2. Remeték, vándorprédikátorok és a szerzetesi reformmozgalom újabb képviselői 0
3.3. Katharok, valdensek és más laikus vallási mozgalmak 0
4. Nagy Balázs – TÁVOLSÁGI KERESKEDELEM, VÁROSFEJLŐDÉS ÉS IPARI TERMELÉS 0
4.1. Korai kereskedővárosok 0
4.2. A távolsági kereskedelem megélénkülése 0
4.3. Városfejlődés 0
4.4. Az ipari termelés 0
5. Székely György – TELEPESEK, KERESZTES HADJÁRATOK 0
5.1. Vándormozgalom és városfejlődés 0
5.2. A Szentföld a hatalmi változásokban 0
5.3. Az első keresztes hadjárat és eredményei 0
5.4. Muzulmán visszacsapások és újabb keresztes hadjáratok 0
5.5. A reconquista 0
6. Magyar István Lénárd – BIZÁNC ÉS A KERESZTES ÁLLAMOK 0
6.1. A bizánci feudalizmus kialakulása a keresztes hadjáratok előestéjén (1081–1096) 0
6.2. Bizánc és a keresztesek 0
6.3. Az egyházszakadás 0
6.4. Az első három hadjárat 0
7. Niederhauser Emil – KÖZÉP- ÉS KELET-EURÓPA KIRÁLYSÁGAI 0
7.1. Lengyelország 0
7.2. Csehország 0
7.3. A Kijevi Rusz 0
7.4. A Baltikum 0
7.5. A Balkán-félsziget államai 0
9. V. A KÖZÉPKORI CIVILIZÁCIÓ FÉNYKORA (A HOSSZÚ XIII. SZÁZAD) 0
1. Klaniczay Gábor – A KOLDULÓRENDEK ÉS AZ EGYHÁZ 0
1.1. Assisi Szent Ferenc – „alter Christus” 0
1.2. Evangélium és keresztes hadjárat – Szent Domonkos missziója 0
1.3. A koldulórendek diadala: városok, egyetemek, udvarok 0
1.4. Problémák: spirituálisok, flagellánsok, új eretnekmozgalmak, gyanús misztikusok 0
2. Sz. Jónás Ilona – EGYETEMEK, SUMMÁK, KATEDRÁLISOK 0
2.1. Az egyetemek 0
2.2. Enciklopédiák, summák 0
2.3. Katedrálisok 0
2.4. Népi nyelvű irodalom 0
3. Molnár Péter – „ÁLLAMÉPÍTÉS” ANGLIÁBAN ÉS FRANCIAORSZÁGBAN: ESEMÉNYEK ÉS INTÉZMÉNYEK 0
3.1. Háborúk Franciaországban 0
3.2. A Plantagenet monarchia és intézményei 0
3.3. A Magna Carta, a parlament és a reformmozgalmak 0
3.4. I. Edward hódításai és a századforduló politikai válsága Angliában 0
3.5. A Capeting monarchia felemelkedése 0
3.6. Erőpróbák a XIII-XIV. század fordulóján 0
3.7. Szép Fülöp és a francia monarchia kormányzata 0
4. Molnár Péter – CSÁSZÁRSÁG, PÁPASÁG ÉS AZ ITÁLIAI NAGYPOLITIKA 0
4.1. A XII. század öröksége 0
4.2. A Pápai Állam(ok) kialakulása 0
4.3. II. Frigyes szicíliai állama és német királysága 0
4.4. II. Frigyes és a pápaság szembekerülése 0
4.5. II. Frigyes öröksége és Anjou Károly 0
4.6. A Pápai Állam(ok), Nápoly és Szicília a XIII. század végén 0
5. Molnár Péter – AZ ITÁLIAI VÁROSÁLLAMOK A KONSTANZI BÉKÉTŐL A XIV. SZÁZAD ELEJÉIG 0
5.1. A városi fejlődés gazdasági és társadalmi közege 0
5.2. A comune és a podestá 0
5.3. A popolo felemelkedése 0
5.4. Guelfek, ghibellinek és egyéb városi pártok 0
5.5. A comune kormányzati rendszere 0
5.6. Velence – La Serenissima 0
5.7. Firenze 0
5.8. A signoria kezdetei 0
6. Molnár Péter – AZ IBÉRIAI-FÉLSZIGET A KERESZTÉNY HEGEMÓNIA KITELJESEDÉSÉNEK KORSZAKÁBAN 0
6.1. A reconquista előretörése 0
6.2. León-Kasztília 0
6.3. Portugália 0
6.4. Navarra 0
6.5. Aragónia és Katalónia 0
7. Niederhauser Emil – KÖZÉP- ÉS KELET-EURÓPA ÁTALAKULÁSA A MONGOL TÁMADÁS UTÁN 0
7.1. A Mongol Birodalom 0
7.2. Az orosz fejedelemségek 0
7.3. A Baltikum népei és a lovagrendek 0
7.4. A lengyelek 0
7.5. Csehország fejlődése 0
7.6. Bizánc és a Balkán népei 0
7.7. Szerbia 0
8. Magyar István Lénárd – A LATIN CSÁSZÁRSÁG ÉS BIZÁNC RESTAURÁCIÓJA 0
8.1. Uj államalakulatok Bizánc területén 0
8.2. A kilikiai Kis-Örményország: Armenia in exilio 0
10. VI. KÉSŐ KÖZÉPKOR (XIV-XV. SZÁZAD) 0
1. Sághy Marianne – AZ AVIGNONI PÁPASÁG ÉS A NAGY EGYHÁZSZAKADÁS 0
1.1. Az egyház és a francia királyság a XIV. század elején 0
1.2. Avignon, a hídfő 0
1.3. A pápák és a nápolyi Anjouk 0
1.4. Misztikusok és spirituálisok 0
1.5. Humanizmus és szerzetesség 0
1.6. Az avignoni pápaság fénykora 0
1.7. Iter Romanum 0
1.8. Pápa vagy zsinat? A nagy egyházszakadás 0
2. Sághy Marianne – ANGLIA, FRANCIAORSZÁG, NÉMETALFÖLD A SZÁZÉVES HÁBORÚ KORÁBAN 0
2.1. A nemzetközi politika kezdetei 0
2.2. 1339–1364 0
2.3. 1364–1380 0
2.4. A burgund hercegség: 1380–1429 0
2.5. Jeanne d'Arc 0
2.6. A rózsák háborúja (1455–1485) 0
3. Nagy Balázs –A „XIV. SZÁZADI VÁLSÁG” ÉS A GAZDASÁGI ERŐVONALAK ÁTRENDEZŐDÉSE 0
3.1. A XIV. század válságának kérdése 0
3.2. Észak-Európa forgalma, a Hanza szövetség 0
3.3. Dél-Németország és Közép-Kelet-Európa gazdasága 0
4. Székely György – SKANDINÁVIA A DINASZTIKUS UNIÓ ÚTJÁN 0
4.1. Skandinávia külpolitikai és kormányzati helyzete 0
4.2. A dinasztikus unió létrejötte 0
4.3. Svédország különválása 0
4.4. A Hanza északi befolyása 0
5. Székely György – SPANYOLORSZÁG SZÜLETÉSE ÉS A MÓROK SORSA 0
5.1. Kasztília fejlődése 0
5.2. Aragónia és Katalónia viszonya 0
5.3. Granada 0
5.4. Portugália 0
5.5. Az egyesülő spanyol monarchia és a kultúra fejlődése 0
6. Magyar István Lénárd – BIZÁNC A PALAIOLOGOSZ-KORBAN 0
6.1. Konstantinápoly visszafoglalása 0
6.2. A restaurált Bizánc: VIII. Palaiologosz Mihály 0
6.3. Bizánc balkáni állammá válása II. Andronikosz Palaiologosz alatt 0
6.4. A polgárháborúk kora Bizáncban; Szerbia hatalmi túlsúlya a Balkánon 0
6.5. A Balkán-félsziget oszmán-török meghódítása; Bizánc eleste 0
7. Niederhauser Emil – A BALKÁNI ÁLLAMOK, AZ OSZMÁN TERJESZKEDÉS ÉS AZ OROSZ ÁLLAM ÚJJÁSZÜLETÉSE 0
7.1. Az oszmán terjeszkedés 0
7.2. Bulgária, Szerbia és Bosznia 0
7.3. A román fejedelemségek 0
7.4. A horvát területek 0
7.5. Az orosz fejedelemségek 0
7.6. Szerbia 0
8. Székely György – CSEH- ÉS LENGYELORSZÁG A KÉSŐ KÖZÉPKORBAN. A HABSBURGOK FELEMELKEDÉSE 0
8.1. Csehország IV. Károlytól a huszitizmusig 0
8.2. Lengyelország 0
8.3. A Habsburgok és Ausztria 0
11. VII. ÖSSZEGZÉS: EGY ÚJ EXPANZIÓ KEZDETE, A FEJLŐDÉS IRÁNYAI 0
1. Sz. Jónás Ilona – Székely György ITÁLIA A KÉSŐ KÖZÉPKORBAN ÉS A RENESZÁNSZ KEZDETEI 0
1.1. Az itáliai városállamok politikai rendszere és a „zsarnokság” 0
1.2. Velence 0
1.3. Genova 0
1.4. Milánó 0
1.5. Bologna 0
1.6. A reneszánsz művészet kezdetei 0
1.7. Firenze 0
1.8. Róma 0
1.9. Nápoly 0
2. Sz. Jónás Ilona – A RENESZÁNSZ ÉS A HUMANIZMUS KIBONTAKOZÁSA 0
2.1. A XIV–XV. századi egyetemek 0
2.2. A racionális teológia válsága 0
2.3. A misztikus teológia 0
2.4. A devotio moderna 0
2.5. Humanisták 0
3. Sághy Marianne –A KÉSŐ KÖZÉPKORI NEMZETÁLLAMOK ÉS A RENDISÉG NYUGAT-EURÓPÁBAN 0
3.1. Status, patria, natio 0
3.2. Corpus, ordo, universitas 0
3.3. Anglia és Franciaország 0
3.4. A Német-római Császárság 0
3.5. A német tartományok: Ausztria 0
3.6. Közép-európai királyságok: Csehország, Lengyelország, Magyarország 0
3.7. Összegzés 0
4. Sahin-Tóth Péter – FELFEDEZES, GYARMATOSITAS, a „vilAggazdasAg” ÚJ KÖRVONALAI 0
4.1. A terjeszkedés hajtóerői 0
4.2. A portugál felfedezések első évszázada 0
4.3. Spanyol felfedezések 0
4.4. Vetélkedés az új területekért 0
5. Sahin-Tóth Péter – ÚJ BIRODALMAK SZÜLETÉSE 0
5.1. A francia monarchia birodalmi aspirációi és az itáliai háborúk (1483–1516) 0
5.2. A Habsburgok Németalföldön 0
5.3. A Német-római Birodalom I. Miksa uralkodása idején 0
5.4. V. Károly öröksége 0
5.5. Fenyegetés keletről: az Oszmán Birodalom világhatalommá válása 0
A. FÜGGELÉK 0
1. BIBLIOGRÁFIA 0
1.1. Rövidítések 0
1.2. A középkori Európa népesedése 0
1.3. A középkor kezdetei (IV-VIII. század) 0
1.3.1. FORRÁSOK 0
1.3.2. SZAKIRODALOM 0
1.4. A Karolingok Európája (VIII-X. század) 0
1.4.1. FORRÁSOK 0
1.4.2. SZAKIRODALOM 0
1.5. Európa az évezredforduló időszakában (X-XI. század) 0
1.5.1. FORRÁSOK 0
1.5.2. SZAKIRODALOM 0
1.6. Európa expanziója (XI-XII. század) 0
1.6.1. FORRÁSOK 0
1.6.2. SZAKIRODALOM 0
1.7. A középkori civilizáció fénykora (a „hosszú” XIII. század) 0
1.7.1. FORRÁSOK 0
1.7.2. SZAKIRODALOM 0
1.8. Késő középkor (XIV-XV. század) 0
1.8.1. FORRÁSOK 0
1.8.2. SZAKIRODALOM 0
1.9. Összegzés: egy új expanzió kezdete, a fejlődés irányai 0
1.9.1. FORRÁSOK 0
1.9.2. SZAKIRODALOM 0
2. GLOSSZÁRIUM 0
2.1. Személyek 0
2.2. Fogalmak 0
3. Molnár Péter – Banyó Péter │ URALKODÓLISTÁK 0
3.1. Pápák 0
3.2. Bizánci Birodalom 0
3.2.1. JUSZTINIANOSZ-DINASZTIA (518–602) 0
3.2.2. HÉRAKLEIOSZ-DINASZTIA (610-695, 705-711) 0
3.2.3. SZÍR DINASZTIA (717–802) 0
3.2.4. AMORIONI (FRÍG) DINASZTIA 0
3.2.5. MAKEDÓN DINASZTIA (867–1056) 0
3.2.6. KOMNÉNOSZ-DINASZTIA 0
3.2.7. ANGELOSZ-DINASZTIA 0
3.3. Konstantinápoly latin császárai 0
3.3.1. LASZKARISZ-DINASZTIA (NIKAIA) 0
3.3.2. PALAIOLOGOSZ-DINASZTIA 0
3.4. Hun Birodalom 0
3.5. Nyugati Gót (Vizigót) Királyság 0
3.6. Szvéb Királyság 0
3.7. Vandál Királyság 0
3.7.1. HASDING-HÁZ 0
3.8. Burgund Királyság 0
3.8.1. GIBICHUNG-HÁZ 0
3.9. Keleti Gót (Osztrogót) Királyság 0
3.9.1. AMAL-HÁZ 0
3.10. Longobárd Királyság 0
3.11. Angolszász királyságok 0
3.11.1. KENTI KIRÁLYSÁG 0
3.11.2. BERNICIAI KIRÁLYSÁG 0
3.11.3. DEIRAI KIRÁLYSÁG 0
3.11.4. NORTHUMBRIAI KIRÁLYSÁG 0
3.11.5. MERCIAI KIRÁLYSÁG 0
3.11.6. WESSEXI KIRÁLYSÁG 0
3.12. Frank Birodalom (840-ig) 0
3.12.1. MEROVING-HÁZ 0
3.12.2. KAROLING-HÁZ 0
3.13. Császárok és Itália királyai (840-962) 0
3.14. A „Középső Részbirodalom” uralkodói 0
3.15. Keleti frank uralkodók, majd Német-római Császárság 0
3.15.1. SZÁSZ HÁZ 0
3.15.2. SZÁLI HÁZ 0
3.15.3. SUPPLINBURG-HÁZ 0
3.15.4. HOHENSTAUF-HÁZ 0
3.15.5. WELF-HÁZ 0
3.15.6. HOHENSTAUF-HÁZ 0
3.15.7. VEGYES HÁZBELI URALKODÓK 0
3.16. Nyugati frank uralkodók, majd Francia Királyság 0
3.16.1. KAROLING-HÁZ 0
3.16.2. RÓBERT-HÁZ 0
3.16.3. KAROLING-HÁZ 0
3.16.4. RÓBERT-HÁZ 0
3.16.5. KAROLING-HÁZ 0
3.16.6. CAPETING-HÁZ 0
3.16.7. VALOIS-ÁG 0
3.16.8. ORLÉANS-ÁG 0
3.16.9. ANGOULÉME-ÁG 0
3.17. León-Kasztíliai Királyság (és előzményei) 0
3.17.1. ASTURIA KIRÁLYAI 0
3.17.2. LEÓN KIRÁLYAI 0
3.17.3. LEÓN-KASZTÍLIA: NAVARRAI-HÁZ 0
3.17.4. LEÓN-KASZTÍLIA: BURGUNDIAI-HÁZ 0
3.17.5. KASZTÍLIA KIRÁLYAI: BURGUNDIAI-HÁZ 0
3.17.6. LEÓN KIRÁLYAI: BURGUNDIAI-HÁZ 0
3.17.7. LEÓN-KASZTÍLIA: BURGUNDIAI-HÁZ 0
3.17.8. LEÓN-KASZTÍLIA: TRASTÁMARA-HÁZ (1309-1506) 0
3.18. Navarrai Királyság 0
3.19. Portugál Királyság 0
3.19.1. BURGUNDI-HÁZ 0
3.19.2. AVIS-HÁZ 0
3.20. Aragóniai Királyság 0
3.20.1. NAVARRAI-HÁZ 0
3.20.2. BARCELONAI-HÁZ 0
3.20.3. TRASTÁMARA-HÁZ 0
3.21. Szicíliai és Nápolyi Királyság 0
3.21.1. APULIA HERCEGEI: HAUTEVILLE-HÁZ 0
3.21.2. SZICÍLIA GRÓFJAI: HAUTEVILLE-HÁZ 0
3.21.3. SZICÍLIA KIRÁLYAI: HAUTEVILLE-HÁZ 0
3.21.4. SZICÍLIA KIRÁLYAI: HOHENSTAUF-HÁZ 0
3.21.5. NÁPOLY (NÉVLEG SZICÍLIA) KIRÁLYAI: ANJOU-HÁZ 0
3.21.6. NÁPOLY (NÉVLEG SZICÍLIA) KIRÁLYAI: ARAGÓNIAI-HÁZ 0
3.21.7. SZICÍLIA (SZIGETÉNEK) KIRÁLYAI: ARAGÓNIAI-HÁZ 0
3.22. Milánó egyeduralkodó 0
3.23. Firenze (1434-1574) 0
3.24. Angol Királyság 0
3.24.1. WESSEX-HÁZ 0
3.24.2. DÁN HÁZ 0
3.24.3. WESSEX-HÁZ 0
3.24.4. NORMANDIAI HÁZ 0
3.24.5. BLOIS-HÁZ 0
3.24.6. PLANTAGENET-HÁZ 0
3.24.7. LANCASTER-ÁG 0
3.24.8. YORK-ÁG 0
3.24.9. TUDOR-HÁZ 0
3.25. Skót Királyság 0
3.25.1. CENÉL GABHRÁIN-HÁZ 0
3.25.2. DUNKELD-HÁZ (1034-1286) 0
3.25.3. STEWART-HÁZ 0
3.26. Dán Királyság 0
3.26.1. DÁNIA ELSŐ HÁZA 0
3.26.2. SVEN ESTRIDSSON-HÁZ 0
3.26.3. FOLKUNG (SVÉD/NORVÉG)-HÁZ 0
3.26.4. SVEN ESTRIDSSON-HÁZ 0
3.26.5. POMERÁNIAI-HÁZ 0
3.26.6. PFALZI-HÁZ 0
3.26.7. OLDENBURG-HÁZ 0
3.27. Norvég Királyság 0
3.27.1. WESTFOLD-HÁZ 0
3.27.2. FOLKUNG (SVÉD)-HÁZ (1319-1387) 0
3.28. Svéd Királyság 0
3.28.1. YNGLING-HÁZ 0
3.28.2. STENKIL-HÁZ 0
3.28.3. SVERKER- ÉS ERIK-HÁZ 0
3.28.4. FOLKUNG-HÁZ 0
3.28.5. VEGYES HÁZBELI URALAKODÓK (MECKLENBURG) 0
3.29. Kijevi Rusz 0
3.29.1. RURIK-HÁZ 0
3.30. Vlagyimiri Nagyfejedelemség 0
3.30.1. RURIK-HÁZ 0
3.31. Moszkva fejedelmei; majd nagyfejedelmei 0
3.31.1. RURIK-HÁZ 0
3.32. Lengyelország 0
3.32.1. LENGYELORSZÁG FEJEDELMEI ÉS KIRÁLYAI: PIAST-HÁZ 0
3.32.2. KRAKKÓ (KIS-LENGYELORSZÁG) FEJEDELMEI: PIAST-HÁZ 0
3.32.3. PRE MYSL-HÁZ 0
3.32.4. LENGYELORSZÁG KIRÁLYAI: PIAST-HÁZ 0
3.32.5. LENGYELORSZÁG KIRÁLYAI: ANJOU-HÁZ 0
3.32.6. LENGYELORSZÁG KIRÁLYAI: JAGELLÓ-HÁZ 0
3.33. Litván Nagyfejedelemség 0
3.34. Nagymorva Fejedelemség 0
3.35. Csehország 0
3.35.1. PREMYSL-HÁZ 0
3.35.2. HABSBURG-HÁZ 0
3.35.3. KARINTHIAI-HÁZ 0
3.35.4. LUXEMBURG-HÁZ 0
3.35.5. HABSBURG-HÁZ 0
3.35.6. PODJEBRÁD (PODEBRAD)-HÁZ 0
3.35.7. JAGELLÓ-HÁZ 0
3.36. Bulgária 0
3.36.1. ELSŐ BOLGÁR BIRODALOM: DULO-HÁZ 0
3.36.2. ELSŐ BOLGÁR BIRODALOM: UKIL-HÁZ 0
3.36.3. ELSŐ BOLGÁR BIRODALOM: KRUM-HÁZ 0
3.36.4. MAKEDÓN-BOLGÁR BIRODALOM 0
3.36.5. MÁSODIK BOLGÁR BIRODALOM: ASZEN-HÁZ 0
3.37. Horvátország 0
3.38. Bosznia 0
3.39. Szerbia 0
3.39.1. NEMANJA-HÁZ 0
3.39.2. SZERB BIRODALOM: NEMANJA-HÁZ 0
3.39.3. HREBELJANOVICS-HÁZ 0
3.39.4. BRANKOVICS-HÁZ 0
3.39.5. HAVASALFÖLD 0
3.40. Moldva 0
3.41. Jeruzsálemi Királyság 0
3.42. Ciprusi Királyság 0
3.42.1. LUSIGNAN-HÁZ 0
3.42.2. ANTIOKHIAI-HÁZ 0
3.43. Ortodox kalifák 0
3.44. Omajjád Kalifátus (Damaszkusz) 0
3.45. Abbászida Kalifátus (Bagdad) 0
3.46. Córdoba emírjei, majd kalifái 0
3.46.1. OMAJJÁD- ÉS HAMMÚDIDA-DINASZTIA 0
3.47. Granadai Királyság 0
3.47.1. NASZRIDA-HÁZ 0
3.48. Egyiptom (részben Szíria) uralkodói a keresztes háborúk korában 0
3.48.1. FÁTIMIDA KALIFÁTUS (1094-TÖL) 0
3.48.2. ZENGIDÁK (ALEPPO) 0
3.48.3. AJJÚBIDA SZULTÁNSÁG (EGYIPTOM) 0
3.48.4. MAMELUK (MAMLUK) SZULTÁNSÁG (1293-IG) 0
3.48.5. Damaszkusz a főszövegben nem jelzett Ajjúbida szultánjai: 0
3.49. Szeldzsuk (szaldzsúk) uralkodók 0
3.49.1. az Un. „nagy szeldzsukok” 0
3.49.2. SZÍRIÁI SZELDZSUK SZULTÁNSÁG 0
3.49.3. RUMI (ANATÓLIAI) SZELDZSUK SZULTÁNSÁG (KONYA/IKONION) 0
3.50. Oszmán Birodalom 0
3.51. Az egységes Mongol Birodalom nagykánjai 0
3.52. Az Ilkánok (1304-ig) 0
3.53. Aranyhorda 0
3.54. Krími Tatár Kánság 0
4. Banyó Péter - GENEALÓGIAI TÁBLÁZATOK 0
5. Engel Pál – Nemerkényi Előd KRONOLÓGIA 0
Európa ezer éve I–II.
Európa ezer éve I–II.
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
A táblázatok listája
4.1. 0
4.2. 0
4.3. 0
A.1. 0
A.2. 0
A.3. 0
A.4. 0
A.5. 0
A.6. 0
A.7. 0
A.8. 0
A.9. 0
A.10. 0
A.11. 0
A.12. 0
A.13. 0
A.14. 0
A.15. 0
A.16. 0
A.17. 0
A.18. 0
A.19. 0
A.20. 0
A.21. 0
A.22. 0
A.23. 0
A.24. 0
A.25. 0
A.26. 0
A.27. 0
A.28. 0
A.29. 0
A.30. 0
A.31. 0
A.32. 0
A.33. 0
A.34. 0
A.35. 0
A.36. 0
A.37. 0
A.38. 0
A.39. 0
A.40. 0
A.41. 0
A.42. 0
A.43. 0
A.44. 0
A.45. 0
A.46. 0
A.47. 0
A.48. 0
A.49. 0
A.50. 0
A.51. 0
A.52. 0
A.53. 0
A.54. 0
A.55. 0
A.56. 0
A.57. 0
A.58. 0
A.59. 0
A.60. 0
A.61. 0
A.62. 0
A.63. 0
A.64. 0
A.65. 0
A.66. 0
A.67. 0
A.68. 0
A.69. 0
A.70. 0
A.71. 0
A.72. 0
A.73. 0
A.74. 0
A.75. 0
A.76. 0
A.77. 0
A.78. 0
A.79. 0
A.80. 0
A.81. 0
A.82. 0
A.83. 0
A.84. 0
A.85. 0
A.86. 0
A.87. 0
A.88. 0
A.89. 0
A.90. 0
A.91. 0
A.92. 0
A.93. 0
A.94. 0
A.95. 0
A.96. 0
A.97. 0
A.98. 0
A.99. 0
A.100. 0
A.101. 0
A.102. 0
A.103. 0
A.104. 0
A.105. 0
A.106. 0
A.107. 0
A.108. 0
A.109. 0
A.110. 0
A.111. 0
A.112. 0
A.113. 0
A.114. 0
A.115. 0
A.116. 0
A.117. 0
A.118. 0
A.119. 0
A.120. 0
A.121. 0
A.122. 0
A.123. 0
A.124. 0
A.125. 0
A.126. 0
A.127. 0
A.128. 0
A.129. 0
A.130. 0
A.131. 0
A.132. 0
A.133. 0
A.134. 0
A.135. 0
A.136. 0
A.137. 0
A.138. 0
A.139. 0
A.140. 0
A.141. 0
A.142. 0
A.143. 0
A.144. 0
A.145. 0
A.146. 0
A.147. 0
Európa ezer éve I–II.
Európa ezer éve I–II.
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
ELŐSZÓ
Ez a könyv nem a hagyományos értelemben vett egyetemi tankönyv. Amikor mintegy hét éve az ELTE Középkori Egyetemes Történeti Tanszék oktatói (Granasztói György, Klaniczay Gábor, Molnár Péter, Nagy Balázs, Sahin-Tóth Péter, Sághy Ma- rianne, Sz. Jónás Ilona, Székely György), továbbá az ELTE Kelet-Európa Története Tanszékről Magyar István Lénárd és Niederhauser Emil e közös munkát elhatározták, a céljuk az volt, hogy Váczy Péter kitűnő, de már sok évtizedes szintézise, és a mintegy száz tételt felsoroló szigorlati irodalomjegyzék helyett valami olyan hasznos áttekintést adjanak, amely mindazt tartalmazza, amit a diákoknak tudnia kell e témáról, az európai középkori történelem mintegy ezer évéről az egyetemi szigorlaton. Időközben két hasonló tárgyú új egyetemi kézikönyv is megjelent e tárgyban: Katus László A középkor története című kötetbe (Budapest, 2000, Pannonica – Ru- bicon), illetve a debreceni egyetem szerzői kollektívája (Angi János – Bárány Attila – Orosz István – Papp Imre – Pósán László) által készített kétkötetes tankönyv Európa a korai középkorban (Debrecen, 1999, Multiplex Media D. U. P); Európa az érett és a kései középkorban (Debrecen, 2001, Multiplex Media D.U.R). Részben az e kézikönyvek által felkínált rendszeres áttekintés ismeretében is, a jelen kötet sok mindenben különbözik tőlük és általában véve is az egyetemi tankönyvektől. A kötet szerzői elsősorban azokat a témákat írták meg, saját jellegzetes – egymástól nagyon különböző – stílusukban, amiket az elmúlt évtizedekben oktattak a két tanszéken.
Eredeti célunk az volt, hogy középkori Európa történetét ne az egyes országok történetének aggregátumaként mutassuk be, hanem olyan átfogó meghatározottságok és struktúrák jegyében, amelyek Európa történetét egységbe fogták: a demográfia, a népvándorlás, a gazdaság, az egyházi szervezet, az egyházi, szerzetesi reformmozgalmak, a keresztes hadjáratok, az egyetemek, a reneszánsz és a humanizmus megjelenése. Ezen túl külön figyelmet kívántunk fordítani a középkori Európa különböző történeti régióira s az azokban kialakuló sajátos fejlődési modellekre. A szisztematikus áttekintés ezt átszövő praktikus szempontjai mégis sok helyütt visszavezette a kötet szerzőit egy hagyományosabb országok szerinti tárgyalásmódhoz.
Ebben az értelemben a kötet lenyomata az ELTE két tanszékén az elmúlt évtizedekben végzett oktatómunkának. E munka tartalmának, gondolati rendszerének sok elemére az itt tanuló vagy már végzett diákok bizonyára ráismernek majd. A személyesebb hangvétel következménye ugyanakkor egy kevésbé szisztematikus tárgyalásmód is lett, ami aránytalanságokat is eredményezett. Akár magában az egyetemi oktatásban, egyes részek igen részletesen, mások távolabbi áttekintésből tárulnak fel, így sok minden nem fért e keretek közé. A középkori történelem bizonyos eseményei és problémái többször is előkerülnek a tárgyalás során, mert más nézőpontból, az adott részprobléma szerinti újratárgyalásuk szükségesnek látszott és elkerülhetetlenné tett némely ismétlődést. Összességében őszintén be kell ismerni, meghaladta erőinket a feladat, hogy minden igényt kielégítő, minden fontos részletre kitérő és szemléletében teljesen összehangolt képet adjunk a középkori Európa évezrednyi történetéről.
Diákjainknak (és olvasóinknak) ezért továbbra is azt kell mondanunk, hogy aki e kérdésekben részletesebben tájékozódni kíván, annak változatlanul könyvtárakhoz, bibliográfiákhoz kell fordulnia, figyelemmel kísérni a sok nyelven közreadott, évről évre új eredményeket publikáló történeti kutatást és annak rokontudományait. Ezt elősegítendő, könyvünkhöz igen részletes bibliográfiai tájékoztatót, forráskiadvány- és szakirodalmi apparátust mellékeltünk. A könyv eleji „Bevezető gondolatok” című fejezetet „Fontos könyvek” címmel egy reprezentatívnak szánt medie- visztikai irodalomválogatás követi, azoknak az átfogó munkáknak és módszertanilag is a legfontosabbnak tartott könyveknek a jegyzéke, amelyeket a tankönyv szerzőgárdája a leginkább ajánl a középkor-történeti szigorlatra készülő egyetemistáknak és általában az olvasónak. A „Bibliográfiai bevezetés” című fejezet pedig a magyarországi egyetemi tankönyvek és szaktudományi segédkönyvek körében egyedülálló módon részletes és tematikailag rendszerezett tájékoztatást ad a középkori egyetemes történet forráskiadvány-sorozatairól, elektronikus adatbázisairól – mindarról, ami az írott és tárgyi források jóval szélesebb körét vonja be a történeti elemzésbe, mint ami a magyar történelemhez kötődő segédtudományi oktatásnál szokásos.
A tankönyv hét fejezetben tárgyalja a középkori Európa történetét. E fejezetek nagyjából kronológiai szakaszokra bontják a középkor ezer évét, de egyes fejezetek olykor, a résztéma logikájának megfelelően túllépik e határt. A tankönyv műfaja nem tette lehetővé, hogy részletes lábjegyzeteket és minden idézett forráshelyhez pontos hivatkozást adjunk. A fejezetek témájához csupán forrás- és szakirodalomjegyzéket adunk, a könyv végén, fejezetenkénti bontásban. A forráskiadványok listájában elsősorban azt tartottuk szem előtt, hogy szerepeljen köztük minden használható magyar nyelvű fordítás és ahol nem volt ilyen, feltüntettük egy-egy használható modern nyelvű (angol, francia, német) fordítás adatait. A szakirodalom-jegyzéknél elsősorban arra törekedtünk, hogy kellően orientáljon a nemzetközi középkorkutatás korszerű képviselőinek körében.
Minden nagyfejezetet végén olvasható egy 50-100 tételből álló lista, mely jelzi, mely címszavak kapcsolódnak ide a függelékben olvasható glosszáriumból, amely egy-egy bekezdésben, lexikonszócikk-szerű tömörséggel magyarázza a fontosabb történeti fogalmakat, szervezeteket és bemutatja a középkori történelem kiemelkedő személyiségeit. Itt is sietve hozzáteszem, hogy a szerzői monogrammal jegyzett glosszák nincsenek egy lexikon igényességével „standardizálva”, olykor szűkszavúbbak, olykor részletesebbek, helyenként összefoglalják a főszövegben mondottakat, helyenként pedig fontos, ott nem olvasható adatokkal egészítik őket ki. És persze, a megadottak mellett sok mindenki és sok minden másról is szólhatna glossza. Ami van, mindenesetre, az innen, e tankönyvből tanulható és számonkérhető.
A kötetet térképek, uralkodólisták és genealógiai táblázatok egészítik ki. Az utóbbiak csak vázlatosak, nem a teljes genealógiai rendszert, csupán a tananyag megértése szempontjából legfontosabb személyeket és relációkat tüntetik fel. A tankönyv végén részletes történeti kronológia található, amelynek alapját Engel Pál 1982-ben a Gondolat Kiadónál kiadott Világtörténet évszámokban című munkájának középkori része adja, amit a tankönyv szempontjai szerint Nemerkényi Előd kiegészített, és kettőjük neve alatt kapcsolunk a kötethez. Tankönyvünk fontos kiegészítője, úgy is mondhatnánk: párja az a forrásanyag, amelyet Sz. Jónás Ilona szerkesztésében, új feldolgozásban adott ki az Osiris Kiadó 2001-ben (Középkori egyetemes történeti szöveggyűjtemény).
Az előszó végén szólni kell egy fontos praktikus dologról is: a nevek írásmódjáról és egyeztetéséről. Sokféle konvenciót követni kívánó sokszerzős tankönyvünkben a következő döntésre jutottunk. A késő antik neveket a Nyugat-római Császárság bukásáig a Római Birodalom egészében latinosan írjuk (pl. Nagy Theodosius), kivéve a görög egyházatyákat, illetve egyházi vezetőket, akiknek nevét fonetikus átírásban közöljük (pl. Athanasziosz). A Nyugat-római Császárság bukása után azonban minden bizánci nevet görögösen és fonetikus átírásban közlünk (pl. Jusztinianosz), akárcsak a cirill betűs szláv neveket. Az uralkodó-neveket és a szentek nevét, ahol lehet, magyar változatban adjuk, ahol van elfogadott fonetikus magyar átírás (pl. Klodvig), ott ezt választottuk. Dönteni kellett olykor németes és latinos (olaszos, franciás) írásmódok között (pl. Monte Cassino vagy Montecassino). Nehéz volt megfelelő szabványt találni ezekben a kérdésekben, de reméljük, hogy a rendszer, amit kialakítottunk, legalább önmagában következetesre sikerült.
Befejezésül köszönetet kell mondanom két lektorunknak, Galamb Györgynek és Katus Lászlónak, akik számtalan értékes javaslattal és korrekcióval jobbították tankönyvünket, Nemerkényi Elődnek, Banyó Péternek, Molnár Péternek és Nagy Balázsnak, akik a saját kontribúcióikon túl jelentős segítséget adtak a szerkesztőségi munkálatokban, s végül Pótó Jánosnak, Varga Annának és Németh Zsófiának, akik az Osiris Kiadónál gondozták a kötetet.
Klaniczay Gábor
ELŐSZÓ
ELŐSZÓ
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
Created by XMLmind XSL-FO Converter.
1. fejezet - BEVEZETŐ GONDOLATOK AZ EURÓPAI KÖZÉPKORRÓL
1. A középkor fogalma
A középkor az európai történet olyan szakasza, amelyről jólesik gondolkodni. Definíció szerint az ókor és az újkor közötti időszakot nevezzük így, azt a közbülső periódust, amely átmenetet jelent az európai civilizáció lenyűgöző kezdetei és modern vívmányai között. A köztes helyzet persze teli van kétértelműségekkel. Ha kétpólusú rendszerben szemléljük, már nem a régi és még nem az új, vagy fordítva, lehetővé teszi a múlt bizonyos elemeinek a továbbélését, miközben helyet készít a jövő megszületésének. De beilleszthetjük az ilyen köztes korszakot egy hármas rendszerbe is, ahol saját önálló jellegzetességeivel különül el elődjétől és utódjától. Ez a helyzet ideális környezetet ad az egymással vitatkozó értelmezéseknek, az elutasításnak és az apológiának, szűnni nem akaró kilengéseket a megvetéstől a dicsőítésig, az egzotikumig, a felejtéstől az újrafelfedezésig.
A középkor legtartósabb jelzője már azelőtt megjelent, mielőtt magát a terminust kitalálták volna. Az itáliai humanistától örököltük, akik Petrarcával az élen sűrűn panaszkodtak arra a „sötét”, „barbár” korszakra, amely elválasztotta a görög és latin antikvitás büszkeségeit saját koruktól, ahol azok dicsőségesen újraszülethettek. A felvilágosodás még tovább fokozta ezt a negatív hozzáállást, a középkort egyenesen a tudatlanság és a babona korának bélyegezve (Voltaire). Másfelől, abban a pillanatban, amikor a reneszánszt – Kolumbusz, Gutenberg és Kopernikusz felfedezései nyomán – kezdte felváltani az újkor, abban a pillanatban, amikor nyilvánvaló lett, hogy a középkor véglegesen elmúlt, a szokványos elítélést fokozatosan háttérbe szorították a feltörő nosztalgia hullámai: a lovagkor ábrándjai, melyeket feltámasztani próbált Ariosto, Cervantes és Tasso; a szentség és az egységes kereszténység eszménye, amelyet évszázadról évszázadra megújuló kultusszal vettek körül a katolikus reform képviselői, a bollandisták, Chateaubriand és a romantika gondolkodói. A nagyszerű középkori katedrálisok inspiráció forrásai lehettek mind a szabadkőművesség, mind az okkultista mozgalmak számára. A középkori páncélok, fegyverek, várkastélyok szilaj energiája már az angliai gothic romance óta foglalkoztatja képzeletvilágunkat, ekörül kristályosodott ki a heroikus-lovagias romantika és a wagneri „új barbárság”, hogy azután a XX. század második felére a Monty Python komikus világává szelídüljön. A középkori városok és a kézműipari munkák organikus szépségére az újrafelfedezés lelkesedésével bukkant rá a preraffaelita mozgalom, Burckhardt, Huizinga, a szecesszió és az art deco.
Mindehhez a sokfelé húzó megítéléshez hozzá kell adni egy további dimenziót is, a különböző – helyi, intézményes, regionális, nemzeti, s végső soron európai – identitásokét, s mindazokat a formákat, amelyekben ezek ránk hagyományozódtak.
A középkorkutatók megörökölték a kolostori évkönyveket, a városi és a dinasztikus krónikákat, a rendtörténeteket, és megörököltek olyan krónikákat is, amelyek a nyugat-európai kereszténység történetét világtörténelemként mutatták be. Niccolo Machiavelli Beszélgetések Titus Livius tíz könyvéről című írása (1517-1519), Francesco Guicciardini Itália története (1540) és Shakespeare király-drámái után középkorról szóló gondolkodás egy jelentős részét a „nemzeti gyökerek” felkutatása határozta meg. Ebbe a keretbe illeszkedett Lodovico Antonio Muratori (1672-1750) antikvárius kíváncsiságának nagyszerű szülötte, a Rerum Italicarum Scriptores forráskiadvány-sorozata; a német múlt forrásait közzétevő, Georg Heinrich Pertz által 1826- ban elkezdett hatalmas és rendszeres gyűjtemény, a Monumenta Germaniae Historica; a Jules Michelet által írt Histoire de France; Augustin Thierry Récit des temps mérovingiens (1840) című műve és Charles Frederic Maitland tanulmányai az angol „common law” intézményéről. A XX. század elejének történeti érdeklődése azután ismét az egyetemes keretek – a kereszténység, a pápaság, a császárság – felé fordult, kutatni kezdték azokat a struktúrákat, amelyek Európa születését előmozdították. A középkor ebben az összefüggésben a modern Európa kialakulását jelentette, egy olyan civilizáció felnőtté válását, amely a korábbi eredményeire támaszkodva felkészült a földkerekség meghódítására.
Azután jöttek a XX. század világháborúi és forradalmai, és utánuk a középkor iránti érdeklődés ismét új formában támadt fel. A háborúval és háború nélkül is pusztító modern civilizációval, s különösen annak diktatórikus-totalitarianista változataival szemben a középkori keresztény kultúra értékeinek, remekműveinek a megóvása és méltó elemzése önmagán túlnövő feladat lett. Az értékek pontos megismerésében kitűnő vallástörténeti, filozófiatörténeti, művészettörténeti és irodalomtörténeti tanulmányok, igényes új kritikai kiadások és múzeumok segítettek. Erich Auerbach, Hippolyte Delehaye, Charles Homer Haskins, Ernst Robert Curtius, Étienne Gilson, Johan Huizinga, Paul Oskar Kristeller, Erwin Panofsky helyreállította a mienktől különböző értékrend és esztétikai kánon alapján működő középkori gondolkodás és művészet csúcsteljesítményeinek megbecsülését. Sokakat ráébresztett arra, hogy ezek nélkül elképzelhetetlen lett volna a reneszánsz, a humanizmus, a lovagiasság szabályait betartó modern diplomácia megszületése, s mi több, érdemes ezekre támaszkodnunk ma is a fenyegető modern barbárságok ellenében.
A történetírást megújító interdiszciplináris megközelítések a hatvanas években a kanonizált értékek mellett ismét felfedezték a sokszínűséget, az antropológus módjára vizsgálható másságot. A francia Annales történészei (Marc Bloch, Georges Duby, Jacques Le Goff) számára valóságos kincsesbánya lett a középkori civilizáció „totális” története. Mindebből – épp a sikeres rekonstrukció életszerűsége miatt – a hetvenes években váratlan módon bestsellertéma lett: nemcsak a „nouvelle histoire" olyan monográfiái, mint Emmanuel Le Roy Ladurie könyve, Montaillou (1975), hanem olyan újszerű történeti regények is, mint a Barbara Tuchman által írt Távoli tükör (1978) vagy Umberto Eco történeti krimije, A rózsa neve (1980). A középkort 1980 óta hetente új életre keltik, feltalálják és színre viszik, nemcsak a középkori várkastélyok, kolostorok, városházák százaiban, de a hipermodern kultúrcentru- mokban és egyetemi campusokon is.
A legutóbbi évtizedben két további elem gazdagította e képet. A kommunizmus kelet-európai összeomlása után e régió történeti tudata sokakat meglepő módon nem a nyugati modernség, hanem inkább a középkori eredetek felé fordult. Ez gyakorta XIX. századi stílusban történt, legitimációt keresve a történeti múltban a politikai és területi követeléseknek, de akadtak olyanok is, akik a középkorban az európai identitás „közös gyökereit” keresték, amelyek összekapcsolják Európa nyugati és keleti felét. A másik újdonság a kronológia szülötte: a 2000. esztendő nyugaton újra előhívta a világvége apokaliptikus gondolatával kacérkodó eszmefuttatásokat. Kelet-Európa is ünnepelte az évfordulót, de chiliasztikus számítások helyett itt pompaszerető millenáris szertartásokat láthattunk, zászlólengetést az itteni keresztény államok dicső megalapításának ezeréves évfordulóihoz.
Milyen középkorképet részesítsünk előnyben, az új millenniumban? Kinek a középkor-képét fogadjuk el érvényesnek? Három nézőpontból közelítem meg e kérdést: (1) a periodizáció, (2) a struktúrák és (3) a történetek, személyiségek és művek madártávlat-szerű áttekintése segítségével.
2. A középkor kiterjedése és határai
Mint utaltam már rá, a középkor fogalma a reneszánszban született. A media tempes- tas terminusa 1469-ben bukkant fel először, Giovanni Andrea dei Bussi, egy pápai könyvtáros Nicolaus Cusanushoz írt dicsőítő beszédében. E korban azután elszaporodtak a hasonló kifejezések (media aetas, media antiquitas), amelyeket gyakran összekapcsoltak a „sötét korszak” Petrarca, Leonardo Bruni, Lorenzo Valla és más itáliai humanisták műveiből ismert fogalmával.
Látnunk kell azonban, hogy az antikvitás és annak újjászületése közötti átmeneti korszak fogalma ennél régebbi – és ez hatással van a középkor periodizációjának a kérdésére. Már Nagy Szent Gergely pápa is hosszasan siránkozott a régi Róma nagyságának vesztén, és reménykedett abban, hogy küszöbön áll az újjászületése. A renovatio imperii romani jelszava I. Jusztinianosztól, Nagy Károlytól III. Ottóig és Barbarossa Frigyesig újra és újra vele járt azzal, hogy új határokkal jelöljék ki a közbeeső hanyatlás korszakát. A „XII. századi reneszánsz” számára az arabok műveltsége volt a közvetítő az antiqui bölcsessége és a moderni keresztény tudománya között.
Azt is fontos látnunk, hogy a klasszikus civilizáció középkori szétesésének képét hosszú időn át ellensúlyozta a kereszténység eljövetelének pozitív képe. Ennek a római „pogányság” feletti győzelmét úgy ünnepelték, mint a „babona”, a „zsarnokság”, a „bálványimádás” és a „mágia” feletti győzelmet. Ezért a Római Birodalom bukását követő korszak megítélése az egész középkor folyamán inkább pozitív volt, vagy legrosszabb esetben kétértelmű. Ez tükröződött Joachim de Floris (f1202) hármas felosztású világtörténeti koncepciójában. A Szentháromság modelljét historizálva Joachim különbséget tett az Atya kora (az Ótestamentum ideje), a Fiú kora (az Újtestamentum ideje, mely Jézus eljövetelétől a szerző saját koráig tart – ez volna tulajdonképp a középkor), továbbá a küszöbön álló, hamarosan elkezdődő Szentlélek kora között, melynek lesz majd egy „Örök Evangéliuma”, amelyben mindenki betű szerint követni fogja a keresztény életelveket.
Követve az időrendet, a reneszánsz középkor-képének kétértelműségeiről már szóltunk, ezeket megörökölte a koraújkori történetírás is, s egyúttal elkezdte azokat pontos kronológiai határok közé helyezni. A leideni Georg Horn Arca Noe című munkájában (1666) a 300 és 1500 közé helyezte a medium aevum korszakát. A hallei Christoph Cellarius volt az első, akinél megjelenik a jól ismert hármas séma, az ókor (Historia antiqua, 1685), az újkor (Historia nova, 1688) és a kettő közé eső középkor (Historia medii aevi, 1688). A medium aevum szerinte Nagy Konstantinnal kezdődött a kereszténység felvételével (313), és Konstantinápoly elestével ért véget (1453).
Ezeket a kronológiai határokat a későbbiekben sokszor módosították. A középkor „kezdetét” egyre inkább az utolsó nyugat-római császár, Romulus Augustulus 476- ban történt kényszerű lemondásában látták, akinek üres trónját azután soha többé nem töltötték be. A „végpontot” inkább Amerika felfedezésében jelölték ki (1492) vagy a reformáció kezdetében (1517). A különböző nemzeti történetírások gyakran saját történetük szakaszai szerint módosították e korszakolást: az angolok hajlamosak a Tudor dinasztia hatalomra kerülésétől számítani az Újkor eljövetelét (1485), a magyarok számára a mohácsi csatavesztés és a középkori magyar állam összeomlása jelöli ki a középkor végét (1526).
A kora újkori „feudális gazdaságra” vonatkozó lengyel kutatások fényében Jacques Le Goff azzal a provokatív javaslattal hozakodott elő, hogy a „hosszú középkor” fogalmának érvényességét terjesszük ki egészen a francia forradalomig. A kiterjesztés egyébként a másik irányba is elképzelhető: Peter Brown „késő antikvitásra” vonatkozó kutatásainak a fényében a Nyugat-Római Birodalom „bukása” által jelentett határvonalat egy öt évszázados átmeneti periódus váltotta fel, egy olyan korszak, amely Diocletianustól Nagy Károlyig magában foglalja a Mediterráneum történetét.
A középkor kiterjedésének van egy földrajzi dimenziója is. Két alapvető kiindulópontja, a Római Birodalom és a kereszténység jegyében ez az Itáliában született és Nyugat-Európában kiformálódott fogalom mindig is többet foglalt magában, mint az Europa Occidens területét.
Legalább ennyire kézenfekvő civilizációs egységet alkot e korszakban a Mediterrán medence egésze, s ezzel a középkori kereskedelem, hajózás, a keresztes hadjáratok történetének szakértői mindig is tisztában voltak: ennek a meglátásnak adott új erőt a XX. század derekén Henri Pirenne utolsó munkája, a Mahomet et Charlemagne (1937) és Fernand Braudel nagyszabású szintézise: A Földközi tenger és a mediterrán világ II. Fülöp korában (1949). Ennek a gondolatkörnek a jegyében, az elmúlt fél évszázadban a latin kereszténység történetírói megújult figyelemmel fordultak a Bizánci Birodalom kutatásának nagy, autonóm tradíciója felé (Émile Bréhier, Georg Ostrogorsky, Dmitri Obolenski, Evelyne Patlagean munkái), hogy belekezdjenek a rendszeres összehasonlítás munkálataiba. A mediterrán Dél régióinak átfogó, együttes szemléletének alakulásával párhuzamosan akadtak olyanok is, akik a germán, szláv és balti Észak „barbár”, individualisztikus vitalitására, a közösségi összetartás erején alapuló struktúrák (Markgenossenschaft, zadruga) erejére vonatkozó XIX. századi víziók jegyében fogalmaztak meg újabb hipotéziseket e régió történeti identitásáról. A két gondolatkör kombinációja, a középkori római-germán szintézis vizsgálata a történeti makrostruktúrák újszerű vizsgálatának a kiindulópontja lett: ezen alapult a Henri Pirenne által írt A középkori gazdaság és társadalom története (1933) és Marc Bloch fő műve, A feudális társadalom (1939). Kelet-Európa, Közép-Európa, KözépKelet-Európa, az „európai civilizáció peremvidéke” szintén egy hasonló strukturális egybeolvadás szülötte, melyben az előbbi problémák kiegészülnek a „nyugati” és „keleti” alkotóelemek szintézisének kérdésével – ezt vizsgálták a régió történetírásának kiemelkedő képviselői, a román Nicolae Iorga (1908-1912), a cseh Francis Dvornik (1949), a lengyel Oscar Halecki (1952) és a magyar Szűcs Jenő (1981, 1991).
3. A középkor struktúrái
Ha arra törekszünk, hogy meghatározzunk egy korszakot a történelmen belül, jellemezni kell azokat a struktúrákat, amelyek biztosítják önazonosságát és koherenciáját. Ezek lehetnek „objektív”, „mély” struktúrák; lehetnek olyan időleges struktúrák is, amelyek különböző történeti tényezők váratlan összejátszása során álltak elő; de struktúrának tekinthetjük azokat a rendszereket is, amelyeket bizonyos társadalmi folyamatok, intézmények, kultúrák, vívmányok genealógiájának megértése érdekében a posteriori vetítünk bele a történelembe.
A legáltalánosabb strukturális magyarázat, amelyet a középkorra vetítettek, a „feudalizmus” kategóriája, egy olyan fogalom, amely átfogó együttesbe foglalja össze a középkori társadalom, gazdaság és kultúra viszonyrendszerét. A hűbéri jog középkori felfogásából születő „féodalité” fogalma az ancien régime legáltalánosabb jellemzése lett a felvilágosodás idején (Montesquieu, Voltaire, Vico); ennek azután a közgazdaságtan és a szociológia adott konkrétabb tartalmat (Smith, Marx, Weber), hogy végül Bloch, Ganshof, Duby, Boutruche és Le Goff történeti elemzéseiben átfogó, mindent magába illesztő fogalommá gazdagodjon a „feudális társadalom”, gazdasági struktúráival, társadalmi rétegződésével, szokásaival, mentalitásával, szertartásaival, kulturális és vallási alkotásaival. A szuverén államok kora középkori gyengeségét, illetve teljes hiányát ellensúlyozó időleges, személyekhez kötődő, „perszonalizált” hatalmi struktúrákban a történeti elemzés izgalmas tárgyra lelt. A hűbéri eskü rítusával és a hűbérbirtok (feudum) feltételekhez kötött adományozásával megpecsételt „feudalizmusban” a katonai, gazdasági és társadalmi (s azon belül rokoni-családi) függőség és szolidaritás komplex rendszerét ismerték fel, melyben a kutatók Marc Blochtól Szűcs Jenőig a középkor egyik legeredetibb jellemzőjét és az európai civilizáció későbbi eredményeinek legfontosabb megalapozóját látták.
A kora középkor kaotikus önszerveződéséből kiinduló, majd virágzó „második feudális korszakká” (Bloch) fejlődő „hűbéri viszonyok” egyházi, lovagi, udvari vagy városi kontextusba illeszkedtek, s elemzésük ezt a sokféleséget igyekezett kibontani. A feudalizmus fogalma felkínálta azt a lehetőséget is, hogy összehasonlítsák a középkori Európát a világ más nagy civilizációival – a marxista történetírás nem utolsó sorban erre támaszkodott, amikor a világtörténelemre univerzálisan érvényes fejlődési sémát („formációelméletet”) próbált ráhúzni. A közelmúlt évtizedeiben új megközelítések vitatták a középkori „feudális gazdaság” (Guy Bois), s az 1000. év körüli „feudális átalakulás” (Jean-Pierre Poly – Eric Bournazel) problémáit. Másfelől viszont a fogalom túlzott kiterjesztése ellenreakciókat szült, amely esetenként a fogalom kifejezett elvetéséhez vezetett (Elizabeth Brown, Susan Reynolds, Dominique Barthélémy, Engel Pál).
A feudális függőség mindent magában foglaló, piramis-szerű rendszere mellett említést érdemelnek a társadalmi struktúrák más eredeti középkori formái is. A „rend” (ordo) az 1000. év táján jelenik meg, mint egy horizontális osztályozó kategória, mely részben olyan kolostorszövetségekre utal, mint a clunyi kongregáció vagy később a ciszterciek rendje, részben pedig a társadalmon belüli szerepek funkcionális megoszlásának hármas rendszerét, az „imádkozók, harcolók és a dolgozók” (oratores, bellatores, laboratores) jelölték vele. Mint Georges Duby bemutatta, ez az utóbbi „ideológia” készítette elő a késő-középkori „rendi monarchiák” megjelenését, amelyekben a „rend” (status) már politikai képviseletre igényt tartó társadalmi csoportot jelölt. A lovagrendek, vallási testvérületek, városi céhek, középkori egyetemek tanúsága szerint azonban ezt a korporatív szerveződési elvet a késő-középkori társadalom jóval szélesebb köreiben fellelhetjük.
A társadalmi osztályok, a rétegződés, a társadalmi típusok elemzésében a történetírás egyként merít a kortársak megkülönböztetéseiből és az utólagos osztályozásból. Az egyházi társadalom és a világiak (laikusok) legáltalánosabb különválasztásán belül szűkebb kategóriák sokaságát lehet megkülönböztetni: világi papságot és szerzetesi közösségben élőket; nemességet (s azon belül fő-, középés kisnemességet); udvari és városi társadalmat (s az ott fellelhető – rang, vagyon, vallás és etnikum szerinti – szűkebb közösségek rendszerét, mely szabályozza az állandóan vagy ideiglenesen ott-tartózkodók életét); a parasztságot (melynek társadalmi állása az egységesülés és a diverzifikálódás különböző fázisain ment keresztül); s végül az országutak, erdők, elővárosok társadalmát, melyben széles tér nyílt a marginális létformák sokaságára, ahol szegények, törvényen kívüliek, zarándokok, vándordiákok, kereskedők, remeték és kóbor-lovagok keveredtek. Mindezeken a társadalmi kategóriákon belül megfigyelhetjük az elemi struktúrákat: a családot (a benne levő, nemek és életkorok szerinti megoszlással, a nők, gyerekek és az öregek változó társadalmi státusával), a rokonságot (a házasulási és örökösödési stratégiákat, a leszármazási csoportok nyilvántartási formáit), az individuumot, a közösséget, a gens és a natio összetartozását.
Figyelemmel kell lenni arra is, hogy milyen töréseket és átalakulásokat okoztak a különböző társadalmi struktúrákban az inváziók és a belső háborúk: a népvándorlás kori harcias törzsi társadalmak (gótok, hunok, bolgárok, frankok, avarok, longo- bárdok, vikingek, magyarok, besenyők, kunok) megújuló támadásai illetve esetleges letelepedése, vagy az arabokkal vívott elhúzódó konfliktus a vizigót állam bukásától a reconquista végleges sikeréig. A külső fenyegetés azonban nemcsak szétzilálni tudta a társadalmi struktúrákat, hanem össze is kovácsolhatta, egybeforraszthatta azokat: az europeenses öntudata először az arab fenyegetés elleni védekezést megszervező Karoling társadalomban bukkan fel. A keresztes háborúkkal és a távolsági kereskedelem fellendülésével a középkori Európa expanzív korszakába lépett, és az európai identitás újra megjelent a XIII. században, a timor Tartarorum időszakában, majd egyre nagyobb hangsúlyt kapott az Oszmán Birodalom hódításai idején, a XIV- XV. században.
A középkori Európát végső soron kétféle struktúrával lehet jellemezni: az univerzális összekötő kapcsok általános struktúrájával, amely keveredett és feszültségben, konfliktusban állt a változatos helyi és regionális partikularizmusok sokaságával. Politikai szempontból a Császárság testesítette meg ezt az univerzalitást, pontosabban a Római Birodalom két örököse, nyugaton a Karoling Birodalom (s ezt követően a Német-római Császárság), keleten pedig a Bizánci Császárság. E két univerzális hatalomnak szembe kellett néznie a helyi, egyházi, városi önkormányzati, főúri, tartományi és dinasztikus ellenhatalmak sokaságával. A „nemzeti” királyságok középkori felemelkedésének útját ellenálló törzsi kísérőcsapatok, várakkal körülbástyázott tartományuraságok, egyházi immunitások, városi szabadságjogok, nemesi privilégiumok, alkotmányos jogok, udvari intrikák, népi felkelések és véres háborúk kövezik ki. E sok évszázados fejlődés végén azután a rex imperator in regno suo elvének sikerült fölékerekednie mind az univerzális struktúráknak, mind a helyi autonómiáknak. A szuverén nemzetállamokból álló modern Európa létrejötte a középkori történeti fejlődés talán legfontosabb vívmánya (Strayer, Krynen).
Vallási és kulturális nézőpontból a kereszténység (Christianitas) volt az egyetemes összekötő kapocs a középkori Európában, amely a Római Pápaság és az orthodox egyházak intézményrendszerére (püspökségeire, egyházkerületeire, plébániáira) támaszkodott, s amelyben három szakrális nyelv (a latin, a görög és az óegyházi szláv) biztosította az univerzális kommunikációt. A középkori kereszténység története leírható az egyre szélesebb körökre kiterjedő és egyre teljesebb eredményeket elérő belső és külső térítés folyamataként, amely legyőzte a barbaricum ellenállását, magába olvasztotta a helyi hiedelmek és a sokszínű kulturális hagyományok sokaságát, támaszkodhatott a mindenütt jelen lévő szentkultuszokra, amelyek alakítását a pápaság fokozatosan a saját ellenőrzése alá tudta vonni (Vauchez, Klaniczay), a monasztikus és koldulórendek univerzális kapcsolatrendszerére és a középkori egyetemekről kikerülő értelmiségi elitre, amely kidolgozta az írásbeliség, a római és a kánonjog, s a philosophia perennis címére törő skolasztikus teológia univerzális kereteit (Gilson, Le Goff). Ezeken az egyetemes kereteken belül bontakoztak ki a konfliktusok által tagolt történeti átalakulások: a vallásos reformmozgalmak (melyeket gyakran eretnekségként üldöztek) és a „reneszánszok” sora (a Karoling és az Ottó-kori reneszánsz, a XII. századi reneszánsz és „a” Reneszánsz), mely lehetővé tette az antik kulturális örökség fokozódó mértékű befogadását (Haskins, Panofsky, Kristeller, Benson, Constable). A kereszténység „tanult” és „népi”, ótestamentumi és újtestamentumi, „misztikus”, „liturgikus”, „racionalizált” és „szekularizált” változatai további színeket hoztak ebbe a sokféleségbe. Ez tanulmányozható a szenttisztelet, az ereklyekultusz és a csodahit önálló vallási rendszerében (Graus, Brown, Geary, Boesch Gajano), a „népi vallás”, az eretnekségek, az archaikus mitológiák, a „babonák” s a velük szembeszegülő hivatalos vallásosság, inkvizíció középkoron túlnyúló összeütközésében (Bahtyin, Le Roy Ladurie, Ginzburg, Davis). A középkor vége felé az univerzális kötelékek egyre nehezebben tudták a belső feszültségeket keretek között tartani, s végül szertefoszlottak, ahogy az a politikai szférában is történt, utat engedve az egyházak fokozódóan „nemzeti” jellegű átalakulásának, a Biblia és az egyházi irodalom anyanyelvre történő lefordításának, a Reformáció nyomán a hitvallások pluralitásának, és mindannak, ami e sokféleséggel együtt járt: a vallásháborúknak, a chiliasztikus-messianisztikus népi felkeléseknek, a boszorkányüldözésnek.
A középkori Európa struktúráinak a felsorolását folytathatnánk további olyan „mélystruktúrák” (Braudel) számbavételével, amelyek a földrajzi, klimatikus, ökológiai, demográfiai és gazdasági meghatározottságok „kemény” realitásait írják le; beszélhetnénk olyan „puha”, bár ugyancsak igen tartós struktúrákról, mint a „mentalitás” és a „képzeletvilág” (Le Goff); ide tartozik mindaz, amit a „történeti antropológia” és a „mikrotörténelem” esettanulmányainak „tömény leírásaiból” (thick description – Geertz) kiderült (Le Roy Ladurie, Ginzburg, Davis); ide tartoznak olyan örök dualitások, mint a „szóbeliség” és az „írásbeliség” (Goody, Stock, Clanchy) vagy a „test” és a „lélek” kettőssége (Bynum); van strukturális leírás a kommunikáció alapmédiumairól, a „szövegről” és a „képről” (Petrucci, Schmitt, Belting, Camille); s a „régi” és „új” filológia finom különbségtételeiről (Cerquiglini). Minderre itt nincs több tér, hadd zárjam ezt a bevezető gondolatsort egy rövid és szükségképp önkényes áttekintéssel, bemutatok néhány konkrét formát, amelyben az európai középkor tovább él.
4. Panoráma a középkorról: személyiségek, történetek, tárgyak, alkotások
Kezdjük a „régi” világ (a görög, római és közel-keleti antikvitás) nagy lerombolóival és az „új” világ (a középkori keresztény Európa) nagy megalapítóival. Nagy Konstantin (312-337) mindkét csoportba besorolható: lemondott a római császár isteni státusáról, ugyanakkor keresztény formában megőrizte az uralkodó szakralitását; véget vetett a kereszténység üldöztetésének, ugyanakkor továbbélési lehetőséget nyitott a klasszikus kultúra számára. Birodalmának központját keletre, Rómából Konstantinápolyba helyezte át, s ezzel egyrészt ahhoz járult hozzá, hogy e birodalom még egy évezreden át fennmaradjon a Bizánci Császárság formájában, másrészt ahhoz is, hogy a latin kereszténység területén, nyugaton termékeny kettősség jöjjön létre a pápaság és (a több hullámban megújuló) császárság szüntelen rivalitásában. A „nagy lerombolók” sorában előkelő hely illeti meg Attilát, a hunok királyát (434-453), az ő archetipikus figurája, hatalmas hódításai szolgáltak mintaként minden keleti hadúr számára egész Dzsingisz kánig. Több figyelem illeti azonban a „nagy megalapítókat” – soroljunk föl néhányat. A szent hitvallók mintaképe Tours-i Szent Márton (J397): lemond a katonai pályafutásról, hogy hittanító, remete, szerzetes majd püspök legyen; a középkori kereszténység két nagy gondolati megalapozója két kiemelkedő püspök: Aranyszájú Szent János (347-407) konstantinápolyi pátriárka és Szent Ágoston (354-430) Hippo püspöke; a nyugati szerzetesközösségek atyja Nursiai Szent Benedek, aki 529-ben Montecassinóban megalapította kolostorát és megírta a legbefolyásosabb középkori szerzetesi regulát. E sorba tartozik egy bizánci császár, I. Jusztinianosz (527-565) akihez a Római Birodalom „helyreállításának” utolsó és „megújításának” első középkori kísérlete főződik, s akinek legtartósabb sikere a „római jog” (Corpus Iuris Civilis) kodifikációja lett; s végül egy pápa, Nagy Szent Gergely (590-604), a kora középkori pápaság, az egyházi hierarchia és liturgia, valamint a mind szélesebb közökre kiterjedő hittérítés nagy megszervezője.
A kora középkori legendák, évkönyvek és krónikák félhomályából is kibontakozik néhány figyelemre méltó személyiség: nagyhatású térítők, mint Szent Patrik (390461), az írek apostola vagy Szent Bonifác (675-754), Germánia megtérítője; a klasszikus kultúrát heroikus erőfeszítéssel átörökíteni próbáló egyházi vezetők, mint a római szenátorból szerzetessé lett Cassiodorus (485-580) vagy az „Etimológiák” címén az egész kultúrát áttekintő vizigót érsek, író Sevillai Izidor (560-636); győzedelmes uralkodók, mint a frank Klodvig (481-511), a gót Theoderich (493-526) vagy a northumbriai Szent Oswald (634-642); nagy hatalmú Meroving királynők, mint a gonosz Fredegunda vagy a kegyes Szent Radegunda (520/525-587). A kollektív emlékezet megőrzött számos történetet is: a különböző népek eredetmondáit (origines gentium), a pogány kor kalandozásainak és a kereszténység felvételének elbeszélését, a kiemelkedő uralkodóházak (olykor egész az istenekig visszavezetett) dinasztikus eredetmítoszait. Tacitus Germaniája nyomán a középkori történetírás megörökítette a gótok és a frankok tetteit (s a Meroving-dinasztia isteni származását), az angolszászokét (Wodentől származtatott királydinasztiáik genealógiáival), a longobardokét, s a később kereszténységre térő skandináv és kelet-európai népekét (a svéd Yngling-, a cseh Premysl-, a lengyel Piast- és az orosz Rurik-ház legendáival), ez utóbbi csoportba tartozik a kalandozó magyarok és az Árpád-ház eredetével kapcsolatos mondakincs is.
A Karolingokkal új fejezet kezdődik: egy befolyásos család felemelkedése a major- domus pozíciójából a királyi majd császári rangra. Martel Károly megállította az arab támadást Poitiers-ben (732), Kis Pipin (741-768) és Nagy Károly (768-814) szövetségre lépett a Pápasággal és az utóbbit III. Leó pápa császárrá koronázta (800) – egy szimbolikusan kiemelkedő pont a középkori történelemben (melynek szimbolikus ellenpontja néhány évszázaddal később IV. Henrik császár 1077-es Canossa-járása lett). Az állami és egyházi struktúrák és a függőség társadalmi kapcsolathálójának Karoling-kori megújulása, a demográfiai növekedés, a mezőgazdasági termelés, a kereskedelem, a városi fejlődés megélénkülése, a kolostorok és az udvarok zárt köreiben újjászülető elit kultúra, az avar, arab, normann és magyar inváziókkal szembeni sikeres ellenállás megteremtette az alapokat ahhoz az új, diadalmas fejlődéshez, amely 1000 körül kezdett kibontakozni a középkori Nyugat világában. Hasonló fellendülést figyelhetünk meg Keleten is, a Makedón dinasztia idején (867-1059), mely újjászervezte a Bizánci Császárságot, új, rendszerezett keretbe foglalva a hadsereget, az adminisztrációt, a birodalmi szertartásrendet VI. (Bölcs) Leó és VII. (Bíborbanszületett) Konstantin idején, és győzedelmesen szembeszegülve a bolgárokkal, a magyarokkal és az oroszokkal.
Ami a kora középkorból ránk maradt tárgyakat, alkotásokat illeti, Kelet és Nyugat között nincs egyensúly. Bizánc elsőbbsége, ragyogása kétségbevonhatatlan – kisugárzása érzékelhető Ravenna és Velence mozaikjain is. Eközben a Nyugaton kevésbé látványos, bár a későbbi fejlődés szempontjából annál lényegesebb tárgyak (patkó, vaseke, vízimalom) tömeges elterjesztése volt napirenden, valamint a hajózási technológiák fejlesztése a vikingek és az itáliai kereskedők körében. A kulturális szférában az írás új technikái, a karoling minuszkula elterjedése (Hajnal, McKitte- rick), az illuminált kódexek másolása, a gregoriánus liturgikus zene, az ereklyekultuszhoz kapcsolódó aranyművesség, a kibontakozó kolostori és városi építészet, valamint a várak építése mutatja, hogy e téren is megélénkült valamelyest a fejlődés.
Az 1000. év körképéből kiemelkedik egy uralkodószemélyiség, a „világ csodájának” nevezett, mindössze huszonkét esztendőt élt III. Ottó, a Szász dinasztia harmadik császára a Német-római Birodalomban (983-1002). Két társa – francia tanára, Gerbert d'Aurillac, akiből II. Szilveszter néven lett pápa (999-1003) és a cseh Szent Adalbert (J997) – segítségével Ottó ambiciózus új politikai víziót alakított ki az Europa Occidensről, amely a germán Észak és a mediterrán Dél integrációját kiegészítette azzal, hogy kiterjesztette a latin kereszténység befolyását a szláv és magyar Kelet felé. Csatlakozva e terület korábban megtérített országaihoz, a horvátokhoz (Tomislav, 924) és Szent Vencel (J929) Csehországához, Vitéz Boleszló (992-1025) Lengyelországa és Szent István (997-1038) Magyarországa része lett ennek a folyamatosan bővülő „új Európának” (Gieysztor), amely Észak felé, Skandinávia irányába is ebben az időben terjesztette ki a határait. Kékfogú Harald (940-986) és Villásszakállú Sven (986-1014) Dániája, II. (Szent) Olaf (1016-1030) Norvégiája, majd később Svédország is kereszténységre tért, mindenekelőtt angolszász és német befolyásra. A térítés folyamatában, ezzel párhuzamosan, Bizánc is komoly részt vállalt. Folytatva Cirill és Metód Bulgáriában és Morvaországban eredményes IX. századi térítő munkáját, 996-ban a Kijevi Rusz is felvette a kereszténységet Szent Vlagyimir nagyfejedelem (980-1015) kezdeményezésére.
Az évezredforduló idején a középkori Nyugat is alapvetően megújult. Legfontosabb országaiban új dinasztiák vették át a hatalmat – Franciaországban a Capetingek, a Német-római Császárságban a Száli-(frank) uralkodóház, Angliában és Szicíliában a normannok –, a vallási élete teljesen átalakult a Cluny irányításával kibontakozó szerzetesi reform, VII. Gergely (1073-1085) reformpápasága és a II. Orbán pápa által 1095-ben meghirdetett keresztes hadjáratok hatására. A mezőgazdasági növekedéssel együtt a népesség két évszázad leforgása alatt megduplázódott, elkezdtek sokasodni a középkori városok, és egyre több mentességre és szabadságjogra tettek szert, egy újféle dinamizmus kezdett kibontakozni.
A XII. században robbanásszerűen érvényre jutott a „modernség”, termékeny feszültségeivel és konfliktusaival, fontos egyéniségeinek sokaságával. Abélard (10791142), a dialektika vakmerő és balszerencsés „lovagja”, aki magabiztosan támaszkodni mert az értelem erejére, s ezzel a középkori értelmiségi archetípusa lett; ellenfele, Clairvaux-i Szent Bernát (1090-1153), a ciszterciek karizmatikus vezéregyénisége, a Templomos Lovagrend alapító atyja és a II. keresztes hadjárat (11471149) szervezője, apát, politikus és misztikus egy személyben; I. Mánuel Komnénosz (1143-1180), a bizánci császár, aki a Kelet antik pompáját úgy próbálta helyreállítani, hogy lovagias versenyre kelt a nyugati keresztes vitézekkel; Bresciai Arnold (J1151) Abélard tanítványa, apostoli életű prédikátor, néptribun abban a republikánus Rómában, amelynek a feltámasztásán munkálkodott, s amelyhez hiába remélte a Hohenstaufen-dinasztia nagy császárának, Barbarossa (Rőtszakállú) Frigyesnek (1152-1190) a támogatását, mert ez utóbbi inkább a renovatio imperii törekvését tűzte ki célul, és Arnoldot eretnekség vádjával kivégeztette; s ne feledkezzünk meg a mártír érsekről, Becket Tamásról sem, aki szembeszegült erős akaratú ifjúkori barátja, II. (Plantagenet) Henrik (1154-1189) hatalmi törekvéseivel és ezért az életével fizetett 1170-ben. A XII. század a nők évszázadának is nevezhető: ekkor élt Hélo'ise (1100 k.-1163), Abélard elcsábított tanítványa, szeretője, majd felesége, aki egy életen át megmaradt szellemi és érzelmi társnak, azután is, hogy a dühöngő rokonok megfosztották szerelmét férfiasságától; Aquitániai Eleonóra (1122-1204), az első trubadúr, Aquitániai (IX.) Vilmos gróf (1086-1127) unokája, aki maga is a költők patrónusa lett, VII. Lajos francia király (1137-1180) felesége, akitől 1152-ben elvált, hogy férjhez menjen II. (Plantagenet) Henrik angol királyhoz, és Franciaország egyharmadát magával vigye hozományként; s ne feledkezzünk meg Bingeni Szent Hildegárdról (1098-1179), a rupertsbergi látnok apácáról, a kor legtermékenyebb női írójáról sem.
A XII. század nevezetes volt a városi kézműiparáról, a virágzó vásárairól, iskoláiról, az épülő katedrálisokról is. Ez volt a keresztes hadjáratok és a lovagság évszázada, a „sárkányölő” Szent György, a Roland vagy Artúr király és a Kerek Asztal lovagjainak zászlaja alatt; ez volt az egyházhű vagy eretnek vándorprédikátorok százada: ekkor élt a keresztes hadjáratot hirdető Remete Péter, a nők egyenjogúsításáért síkra szálló Robert d'Arbrissel és Valdes, a gazdag lyoni kereskedő, aki 1173-ban szétosztotta vagyonát a szegények között és úgy döntött, hogy attól kezdve koldusként fog élni. Amikor pedig a kiátkozással fenyegették, tanítványaival, a „lyoni szegényekkel” együtt inkább választotta az üldöztetést, mint a behódolást. Egy másik eretnek mozgalom, a katharok az antik manicheizmus dualista vallásfelfogásának távoli örökösei voltak, ami a Délkelet-Európában a X-XI. században elterjedő bogumil eretnekség közvetítésével jutott el hozzájuk.
A XIII. század elején úgy tűnt, hogy a számtalan belső konfliktus szétfeszíti a keresztény civilizáció kereteit. Folytatódott a küzdelem a császárság és a pápaság között. II. Frigyes (1212-1250), a Hohenstaufen-dinasztia utolsó nagy sarja Szicíliából szervezte ghibellin szövetségi rendszerét, amellyel szemben a pápák félelmetes ellenségként tudták felvonultatni a guelf párthoz húzó nagyvárosokat. A nemzetközi politikában is egyre nagyobb szerepe lett a városoknak: a IV. keresztes hadjáratot Velencének sikerült annak eredeti céljától eltérítve a „skizmatikusnak” nevezett, Bizánc elfoglalására felhasználni 1204-ben; formálódott már a Hanza szövetség, mely nemsokára a skandináv-balti régió jövendőbeli ura lesz. A városokon belül új problémák kerültek napvilágra: állandó összetűzésekhez vezettek az egymással hadakozó városi patrícius klánok, a velük szemben szövetségben fellépő nagyobb céhek, konfraternitások, „néppártok” (popolo), koldulórendi és laikus prédikátorok, továbbá a randalírozó diákok ott, ahol egyetemek voltak (Párizsban, Oxfordban, Bolognában és másutt); gyakran előfordult, hogy a hirtelen felvirágzás csúfos válságba fordult, mint a firenzei és sienai bankcsődök esetében. Az eretnekség elleni harc is a keresztes hadjárat mintájára történt, így számoltak le a délfrancia albigensekkel (1209-1229), s ez végül azzal az eredménnyel járt, hogy Észak-Franciaország maga alá gyűrte Dél-Franciaországot. A francia király hadban állt Angliával és a Németrómai Császársággal is, melyekkel szemben II. Fülöp (1180-1223) 1214-ben Bouvines-nál fontos győzelmet aratott, kiérdemelve ezzel a „fenséges” (Augustus) jelzőt. A nemesek azért szegültek szembe uralkodóikkal, hogy alkotmányos jogokat harcoljanak ki maguknak (Magna Carta, 1215, Aranybulla, 1222). Ezen a forrongó helyzeten tudott úrrá lenni két vallási reformegyéniség, a két koldulórend megalapítója: Szent Domonkos (1170-1221) és Assisi Szent Ferenc (1181-1226), továbbá két pápa: III. Ince (1198-1216) és IX. Gergely (1227-1241), akiknek sikerült az egyház régi erőforrásait újjászervezni, és kiegyezni, szövetkezni az újabb törekvésekkel is.
A domonkosok és a ferencesek segítségével szembe lehetett szegülni az eretnekségek kihívásával, s egyúttal helyre lehetett állítani az egyház pozícióját a városokban. Az égbe törő katedrálisok fennhéjázását és a gazdagodó városi polgárság hatalmi törekvéseit az uzsora, a luxus és a divat vallásos kontrolljával, s az alter Christusként tisztelt Assisi Szent Ferenc fellépésétől elérzékenyülő laikusok jótékonysági intézményeivel ellensúlyozták. A városokban a domonkosok közreműködésével megalapultak a félelmetes inkvizíció hivatalai (1231), melyek az eretnekség és a „babona” elleni harc hatékony eszközei lettek. A kolduló barátok meghódították az egyetemeket is: a renitenskedő „világi klerikusokat” háttérbe szorítva ők vállalkoztak arra, hogy egyensúlyba hozzák a hitet és az értelmet, Arisztotelészt és a Bibliát (Aquinói Szent Tamás: Summa Theologiae, 1267-1273); az uralkodói udvarokban pedig a domonkosok és a ferencesek egymással versengtek abban, hogy melyikük tudja hatékonyabban kereszténnyé nevelni magát az uralkodói családot. Az általuk írt „uralkodótükrök” nagy hatással voltak a vallásos lelkületű Szent (IX.) Lajos francia királyra (1226-1270) meg ambiciózus öccsére, Anjou Károlyra, Szicília és Nápoly királyára (1266-1285), és még sok más királyra, hercegre. A koldulórendek vallási üzenetének hatását Európa északi felében tovább erősítették a kegyes hercegnők: Sziléziai Szent Hedvig (1174/1178-1243), Árpád-házi Szent Erzsébet (1207-1231), Kasztíliai Blanka (1188-1252), Csehországi Szent Ágnes (1205-1282) és Árpádházi Szent Margit (1242-1270), Itáliában pedig ugyanezt a szerepet játszották a kereskedők, bankárok, városi polgárok lányai, özvegyei: Assisi Szent Klára (11941253), Umiliana Cherchi (1219-1246), Cortonai Szent Margit (1247-1297) és Folignói Angéla (1248-1309).
A XIII. század végére a középkori Európa felvirágzott: a fejlődést jelzi a – részben gépesített – textilipari manufaktúrák megjelenése, a mechanikus óra, a selyem- és a papír készítésének Keletről eltanult mestersége, az aranypénz újbóli elterjedése. Noha az orosz fejedelemségeket alávető és Közép-Európát felégető tatárjárás (12401241), valamint a Közel-Keleten felemelkedő oszmán-török hatalom komoly fenyegetést jelentett Európa keleti felében, ez egyúttal megerősítette az Occidens belső kohézióját, amelybe ettől az időszaktól kezdve bele kell érteni a cseheket, lengyeleket és a magyarokat is. Új hatalmi viszonyok alakultak ki Délkelet-Európában is: az Aszen dinasztia megszervezte a második bolgár birodalmat, Bizánc újjászületett a Palaiologoszok uralma idején (1261-1453), s a Nemanja-dinasztia Szerbiát a Balkán harmadik jelentős hatalmává tette. Küszöbön állt az újabb expanzió kezdete: követek és világ-utazók eljutottak a Távol-Keletre (Marco Polo: 1254-1295), Aragónia Afrika felé vetette pillantását, Norvégia meghódította Izlandot és Grönlandot.
A XIV. századot általában a válság évszázadának tekintik: az éhínségek, a gazdasági hanyatlás, a nagy pestis (1347-1352), a flagelláns mozgalom, a zsidóüldözések, pogromok századának. Ebben az évszázadban halt ki sok királyi család: az Árpád-ház (1301), a Premysl dinasztia (1309), a Capetingek (1328), a Piastok (1370); ekkor – és ezzel kapcsolatban – tört ki a százéves háború (1337-1453), amit pusztító népi felkelések kísértek: a Jacquerie (1358) és Wat Tyler felkelése (1381). Téves azonban az a felfogás, hogy e kor „a középkor alkonyát” jelentette volna. E válság csupán részben igaz a Nyugatra, és ellensúlyozza a lengyel, cseh, magyar és szerb Közép-Európa felvirágzása. Most IV. Károly császár (1346-1378) Prágája lesz Európa közepe. A Németalföld gazdagságát lefölöző Burgundia ekkor éli bele magát „a vakmerőség és büszkeség hőskölteményébe” (Huizinga). A pestis szörnyű pusztításai ellenére folytatódik az itáliai városok virágzása. Dante (1265-1321), Giotto (1266-1337) és Petrarca (1304-1374) nyomdokaiban a Boccaccio által írt Decameron (1350) és Chaucer műve, a Canterbury mesék (1390-es évek) gazdag szintézist alkotnak a középkori elbeszélő hagyományból. Válságokkal, egyházszakadásokkal, újabb eretnekségekkel küszködve és olyan nagy hatású vallási gondolkodóktól felkavarva mint Eckhart Mester (1260-1327), Svédországi Szent Brigitta (1303-1373), Sienai Szent Katalin (1347-1380), John Wyclif (1330-1384) és Husz János (1370 k.-1415), a kereszténység egyre jobban felkészül a személyes és szekularizált vallásosságra, reformációra.
A XV. század félelmetes új feszültségei és nagyszabású vívmányai fémjelzik a „hosszú középkor” utolsó szakaszát. A vallásos élet zaklatottsága, a próféciák felkavaró ereje kifejezésre jut a kirobbanó huszita lázadásban, Jeanne d'Arc fellépésében (mely 1429-ben meg tudta fordítani a százéves háború menetét), s a boszorkányüldözések első fellángolásában Svájcban, Ausztriában, Itáliában és Franciaországban. Európa politikai térképét erőteljes új államok formálják át. Az oszmán-török hódítást Hunyadi Jánosnak és a nándorfehérvári győzelemben (1456) őt népi keresztes hadakkal segítő Kapisztrán Szent Jánosnak csak ideiglenesen sikerült lelassítania. A több nemzetet magába foglaló közép-európai birodalom tervét, amely már az Anjouk, a Luxemburgiak, a Jagellók, és Mátyás király (1458-1490) szeme előtt is lebeghetett, végül a Habsburg háznak sikerült megvalósítani I. Miksa (1493-1519) császár idején. Ehhez egy kiterjedt Kelet-Európa csatlakozott a középkor végén és az újkor hajnalán: a Lengyel-Litván Konföderáció és III. (Rettegett) Iván (1462-1505) Oroszországa. Nyugaton a modern államiság lenyűgöző mintaképe, Burgundia végül összeomlott. XI. Lajos Franciaországa (1461-1483) és a rózsák háborújából kibontakozó Tudor Anglia mellett a Kasztíliai Izabella (1474-1504) és Aragóniai Fer- dinánd (1479-1516) házasságával egységesülő Spanyolország és a csodálatosan felemelkedő Portugália lettek azok az államok, amelyek Európa világméretű expanzióját érvényre juttatták a kora újkorban. Másfelől, a legtöbb felfedezés, amely ezt az expanziót lehetővé tette, Németország és Itália földjén született: a Gutenberg által feltalált könyvnyomtatás (1450 k.), a Mediciek és a Fuggerek által képviselt modern bankélet, Toscanelli világtérképe (1474) és a genovai tengerész, Kolumbusz Kristóf merész expedícióterve, mely elvezetett Amerika felfedezéséhez (1492). Történetünk itt ér véget, ahol a kiszélesedett új világban elkezdődik az új történet.
BEVEZETŐ GONDOLATOK AZ EURÓPAI KÖZÉPKORRÓL
BEVEZETŐ GONDOLATOK AZ EURÓPAI KÖZÉPKORRÓL