regi.tankonyvtar.hu · web viewmagyarországon az első szabad, többpárti választásokon a...

História 2001-0910

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

História 2001-0910Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.


Tartalom1. .......................................................................................................................................................... 1

1. Rendszerváltás, átalakulásMagyarországon� � � � ........................................................................... 12. .......................................................................................................................................................... 4

1. Forradalom után ...................................................................................................................... 42. Képek ................................................................................................................................... 11

3. ....................................................................................................................................................... 161. A nemzetközi élet kronológiája ............................................................................................ 16

4. ....................................................................................................................................................... 221. A kétpólusú világpolitika összeomlása ................................................................................. 222. Képek ................................................................................................................................... 25

5. ....................................................................................................................................................... 291. Szovjet-amerikai viszony ..................................................................................................... 29

6. ....................................................................................................................................................... 311. A birodalom szétesése .......................................................................................................... 312. Képek ................................................................................................................................... 34

7. ....................................................................................................................................................... 371. Szovjetunió/Oroszország. Kronológia ................................................................................. 372. Képek ................................................................................................................................... 37

8. ....................................................................................................................................................... 381. Jelcin ..................................................................................................................................... 38

9. ....................................................................................................................................................... 411. A rendszerváltás a balti államokban ..................................................................................... 412. Képek ................................................................................................................................... 44

10. ..................................................................................................................................................... 491. Balti kronológia .................................................................................................................... 49

11. ...................................................................................................................................................... 511. Németország újraegyesítése ................................................................................................. 512. Képek ................................................................................................................................... 56

12. ..................................................................................................................................................... 591. Szakszervezet, kormány, hatalomváltás ............................................................................... 592. Képek ................................................................................................................................... 62

13. ..................................................................................................................................................... 691. Wa³êsa .................................................................................................................................. 692. Képek ................................................................................................................................... 69

14. ..................................................................................................................................................... 711. Rendszerváltás és az állam felbomlása ................................................................................ 712. Képek ................................................................................................................................... 74

15. ..................................................................................................................................................... 791. Rendszerváltás fegyveres összecsapással ............................................................................. 792. Képek ................................................................................................................................... 82

16. ..................................................................................................................................................... 871. Összeomlás, puccs, demokratizálódás ................................................................................. 872. Képek ................................................................................................................................... 89

17. ..................................................................................................................................................... 921. Jugoszlávai felbomlása ......................................................................................................... 922. Képek ................................................................................................................................... 95

18. ................................................................................................................................................... 100


História 2001-0910

1. A tervezéstõl a piacig ......................................................................................................... 1002. Képek ................................................................................................................................. 105

19. ................................................................................................................................................... 1081. A Szent Korona árnyékában ............................................................................................... 1082. Képek ................................................................................................................................. 110

20. ................................................................................................................................................... 1131. Britannic, a Titanic testvére� � ............................................................................................... 1132. Képek ................................................................................................................................. 115

21. ................................................................................................................................................... 1181. A világ népeinek utolsó 13 ezer éve ................................................................................... 1182. Képek ................................................................................................................................. 120

22. ................................................................................................................................................... 1231. Kincsek a magyar kereszténység évszázadaiból ................................................................ 1232. Képek ................................................................................................................................. 124


1. Rendszerváltás, átalakulásMagyarországon� � � �JELENIDŐBEN

GLATZ Ferenc

„Rendszerváltás”, „átalakulás” Magyarországon

Munkahipotézis

1. A kutatást és a tudományos véleménynyilvánítást zavaró tényezőkről. Olyan rendszerben nőttünk fel, amely rendszerben a politikai adminisztráció „hivatalos” álláspontok igazolását igyekezett számon kérni a történettudománytól. Legalábbis a rendszer fellazulásáig így volt. Azt várta el, hogy a jelen szempontjait visszavetítsük a múltba, és a jelenben győztes hatalmi erők legitimitását igazoljuk történelmi tényekkel. A történelemről üdvtörténetet akartak íratni. Mi az európai történetírás szakmai, erkölcsi hagyományait, követelményeit igyekeztünk érvényesíteni.

Azt hittük, ha az ideológia vezérelte politika megszűnik, és ha egy párt helyett több párt csinálja majd a politikát, akkor nem lesz többé erő, amelyiktől a történésznek „félnie” kell, ha a tényekből származó következtetéseit leírni vagy kimondani akarja. Másként történt. Ma új típusú akadályok meredeznek elénk.

Immáron a társadalom önigazoló vágya és a média, valamint a sokszínű politika önigazolás-óhajai veszélyeztetik a történettudomány szakmai ítéleteit. Előtör a másfélszázados „magyar betegség”, a viktimológia, amikor mindenki áldozatnak kívánja bemutatni magát, és egyéni sikereinek elmaradását a közvetlen múlt politikai rendszerén kéri számon. Előtör a kelet-európai önigazoló betegség, amely hányatott újkori történelmünkben újra és újra utólagos ellenállók millióit teremti meg, torzítva így az egyén múltját és a nemzet történelmét. (Ahogy egy alkalommal Garibaldival mondottuk, aki győztes maroknyi partra szálló seregét az évfordulón hatalmas tömeggé dagadni látta: „Kevesen voltunk, sokan maradtunk”.)

Az egy párt helyett most hirtelen több párt kíván történeti visszaigazolást. A különböző pártpolitikai szempontú üdvtörténetek veszélye fenyeget. Az elmúlt évtizedek történelme átpolitizálódik. (Külön tanulmány tárgya lehet, hogy melyik párt miért és hogyan nyúl vissza az 1945–1990, sőt az 1919–45 közötti évek történelméhez.)

A mai magyar közgondolkodás legnagyobb veszélye ismét a historizálás.

Ezért is fontos, hogy az Akadémia, illetve az MTA Társadalomkutató Központja felvállalja a rendszerváltás kutatását. Az „egyforma távolságra minden politikai párttól” elve vezet bennünket a jelen és a múlt megítélésében. És ismételjük unos-untalan: a történelem kutatása és a történetírás ugyanúgy szakma, és ugyanúgy szakértelem kérdése, mint a gátépítés, vagy a gyógyászat útjainak keresése. A politikusok foglalkozzanak a jelennel és a jövővel, mert ott van rájuk szükség. S a történelmet inkább engedjék át a történetkutatásnak.

2. Tények, tények, tények. Legfontosabb a megbízható adatbázisok létrehozása. Részletes történeti kronológia, a közélet, a politika és a gazdasági szféra szereplőinek életrajzi lexikona, elemző statisztikai adattár az iparban, kereskedelemben, agráriumban és a társadalomban lejátszódó változásokról. Ezen alapozó kutatások nélkül nem lehet következtetést levonni a rendszerváltás előnyeiről (és hátrányairól).

3. Rendszerváltás: honnan, hová? A rendszerváltás: egyik gazdasági és politikai rendszer felváltása egy másikkal. Az egyik rendszer a „proletárdiktatúra”, a másik rendszer a „demokrácia” . Megközelítő pontossággal kell tisztázni a proletárdiktatúra komplex ismérveit és kialakulását Magyarországon. (Diktatórikus hatalomgyakorlás; a tulajdon állami monopóliuma; ideológiai alapon világrendszer-szintű elzárkózás; a személyi, lelkiismereti szabadságjogok és a polgárok szervezkedésének korlátozása; a közvélemény-formáló intézmények állami és pártellenőrzése.)

Megközelítő pontossággal le kell írni az 1989 utáni demokrácia ismérveit. És összehasonlítani az 1990 előtti rendszerrel.

4. A rendszerváltás kezdete és vége. A konkrét kutatások adhatnak arra választ, melyik országban (így Magyarországon) és melyik szektorban mikor kezdődött a rendszerváltás. Legalább azt kell pontosan megmondani: a régi rendszeren belül melyik szektorban (államhatalom, gazdaság, kultúra stb.) mikor indult


meg a proletárdiktatúra lebontása.

És csak a konkrét kutatások adhatnak arra választ, hogy milyen szektorban mikor zárult a rendszerváltás, vagy egyáltalán lezárult-e.

A nemzetközi történeti és politológiai irodalom megkülönbözteti egymástól a „rendszerváltást” és az „átalakulást” (transzformáció). Rendszerváltásról beszél addig az időpontig, amely időpontban a demokráciára váltás visszafordíthatatlanná válik. Így Magyarország esetében a rendszerváltást 1965–1994 közötti időre teszik. (Általában a volt szocialista országokban a második demokratikus politikai választásokat tekintik a rendszerváltások befejezésének.) Mégis elismerik, hogy a régi rendszernek több eleme élte túl a politikai rendszer változását gazdaságban, kultúrában egyaránt. Az átalakulást (transzformáció) hosszabb történeti folyamatnak tekintik, amelynek során az adott állam – a politikai rendszeren túlmenően – a napi társadalmi gyakorlatban is az európai demokráciák normái szerint működik.

5. Ezeréves integráció. A szovjet rendszerben élt államok többsége – így mindenekelőtt Lengyelország, Csehország, Szlovákia, Magyarország, Szlovénia, Horvátország, Jugoszlávia – abban a régióban foglal helyet, amelyik kereken ezer esztendeje a nyugat-európai fejlett államok „modernizációs” rádiuszábanélnek. E peremterületek hol közelebb kerültek a fejlettebb nyugathoz, hol eltávolodtak attól. A rendszerváltás ezen országokban azt is jelenti, hogy a szovjet megszállás felszámolásával politikai rendszerük, társadalmi-kulturális értékrendjük ismét közelebb kerül a nyugat-európai kultúrákhoz. Az „átalakulás” tehát egy ezeréves felzárkózási folyamat része, és ennek is csak egy kis fejezete a rendszerváltás.

6. Magyarország a szovjet rendszerben. A Magyarországon 1949-ben bevezetett proletárdiktatúra egy nemzetközileg alapelveiben meghatározott politikai, gazdasági és kulturális rendszer volt. Vizsgálata tehát csakis a szovjet rendszer egészének részeként végezhető. Összehasonlító kronológiát kell készíteni a szovjet rendszerek történelméről, hogy lássuk, mely szektorokban (politika, gazdaság stb.) érvényesül központi (moszkvai) irányítás, és mely államok politikai vezetése tudta (vagy kívánta) a maga nemzeti hagyományait a nemzetközi szovjet rendszer gleichsajtoló politikájával szemben megvédeni.

A magyarországi szovjet rendszer vezetői egy függetlenségét elvesztett, megszállt államban vállalkoztak a közösség működtetésére. Mind az egyének, mind a párt értékelése csakis aszerint történhet: a kisebb vagy országos intézmények vezetői mennyire voltak képesek a helyi lakosság gazdasági, kulturális állapotát javítani, és biztosítani kapcsolataikat a világ élenjáró kultúráival az adott nemzetközi helyzetben.

7. Az ipari-technikai forradalom újabb szakasza és a rendszerváltás. A szovjet rendszert az egyetemes ipari-technikai forradalom, illetve az ezt követő érintkezéskultúra forradalma tette tönkre. A rendszert nem lehetett fenntartani egy olyan társadalomban, amelyben az egyén és egyén, egyén és közösség között számtalan új közlekedési fórum jött létre. A műholdas televíziózást, a számítógéprendszereket, a tömeges telefonozást nem lehet ellenőrizni, a világ fejlettebb kultúráitól már nem lehet elzárni százmilliókat.

A politikai-gazdasági rendszer nem volt versenyképes a kapitalista gazdálkodással és a demokráciákkal. A rendszer már nem segítette, de hátráltatta az itt élő közösség versenyképességének kifejlesztését.

Ezért alapozó kutatásokat kell folytatni: az ipari-technikai forradalom egyes technikai és kulturális vívmányai miként hatoltak be Magyarországra (számítógép, műholdas televíziózás, világszintű személyes kapcsolatrendszerek stb.), és miként lazították a rendszert a mindennapok szintjén. Mennyire segítette ezt elő a magyarországi politikai vezetés, vagy mennyire tiltotta azokat?

8. Ember és ember, természet és ember viszonyai. Mind a „rendszerváltás”, mind az „átalakulás” kutatása terjeszkedjék ki a politikai-társadalmi-kulturális viszonyokon túlmenően a természet és ember kapcsolatára is. A politikai szabadságjogok, a demokratikus intézményrendszer, a piacgazdaság, a gondolati és lelkiismereti szabadság fontos, de legalább ennyire fontos a természet és ember viszonyának alakulása.

A 20. században értek el ahhoz a szinthez az ipari-technikai forradalmak, hogy az emberiség eszközrendszere és életformája a természeti életfeltételeink megsemmisítéséhez vezethetnek. És most ért el oda a természetkutatás, hogy felismerje a Glóbusz-szinten bennünket fenyegető veszélyeket. Ezért tegnaptól az emberiség történelmének egyik legfontosabb szempontja az is, hogy miként viszonyulnak a társadalmi-politikai rendszerek az emberi környezethez. (Ebből a szempontból ismertek a szovjet rendszer természetikörnyezet-ellenes, korlátolt ipari és élelmezési központú politikai akciói.)


A magyar rendszerváltás történelmében azt is vizsgálni kell, hogyan alakultak a magyarság szállásterületének, illetve a magyar állam területének talajviszonyai, vizeink, növénytakarónk, állatvilágunk helyzete. Vajon az új tulajdonviszonyok (például a föld vagy az ipari bázisok tulajdona, a vízgazdálkodási rendszer privatizálása stb.) hogyan hatnak ki a Kárpát-medence természeti viszonyaira?

Ezért a kutatásba a társadalomkutató intézeteken (történettudomány, politológia, szociológiai, jog, néprajz, gazdaság, művészettörténet, irodalom, pszichológia) kívül be kell vonni a természetkutató (mezőgazdasági, földtudományi, vízgazdálkodási, orvostudományi, ökológiai) intézeteket is.

A rendszerváltozáshoz tartozik annak tudomásulvétele is: a rendszerváltás nemcsak ember–ember viszonyának, de ember és természet viszonyának modernizálása is.

Budapest, 2001. december 19.


1. Forradalom utánJOHNSON, L. R.

Forradalom után

Közép-Európa, 1989–1994

A keleti blokk országainak kommunista rendszerei 1989 második felében egymás után omlottak össze: júliusban Lengyelország, szeptemberben Magyarország, novemberben Kelet-Németország és végül decemberben Csehszlovákia, Románia illetve Bulgária következett a sorban. Ezeknek a forradalmaknak közös jellemzője volt a kommunizmus egyértelmű elutasítása. Az 1989. évi forradalmak során a „régi gondolatok”, vagyis a liberális-demokratikus forradalmak mérsékelt, 19. század végén elfogadott elvei arattak végre megkésett diadalt a radikálisan modern, 20. század eleji „bolsevik-jakobinus” eszmék felett.

I. A forradalmak típusai

Az egyes forradalmak között óriási különbségek voltak. A morális, politikai (vagy emberi jogi) dimenziók, a piacgazdaság gondolata által betöltött szereppel együtt, minden országban eltértek. Jelentős különbség mutatkozik abban is, hogy milyen hosszú volt a forradalmat megelőző, azt előkészítő időszak. Nem volt egyforma a forradalmi dráma szereplői között – mint például Mihail Gorbacsov, a hatalmon lévő csoportok, értelmiségiek, disszidensek, szervezett ellenzék és a lakosság tömegei között – kialakuló kölcsönhatások dinamikája sem.

Az egyik legbámulatosabb jellemzője az 1989. évi eseményeknek, Románia kivételével, az erőszak, a vérontás és a bosszú hiánya.

A forradalmaknak legalább négy különböző típusát különböztethetjük meg Kelet-Közép-Európában.

1. Mivel Lengyelországban* a „tárgyalásos átmenet” főszereplője a Szolidaritás Szakszervezet volt, amely a rendszerellenes erők jól szervezett koalíciójaként nagy népszerűségnek és támogatottságnak örvendett, a változásokat alulról felfelé ható kezdeményezés jellemezte.

2. Ezzel szemben Magyarországon a liberális reformkommunisták új generációja felülről indította el az átmenetet, hiszen a rendszer átalakításáról ők kezdeményeztek párbeszédet az ellenzéki emigrációval és értelmiséggel, a lengyelországi helyzettől jelentősen eltérő körülmények között. Magyarországon nem volt sem széles körű rendszerellenes tiltakozási hullám, sem az ellenzéki emigrációnak és értelmiségnek a lakossággal való nagyfokú azonosulása, sem vice versa. Sőt, az ellenzéki értelmiség és a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) kapcsolata egészen egyedülálló volt, néhány esetben akár szimbiotikusnak is nevezhető, ahol a kommunista párt, a kelet-közép-európai kommunista pártok közül messze a legnyitottabb, legliberálisabb, legdemokratikusabb, illetve reformra leginkább kész szervezet volt. A magyar forradalom szinte teljes mértékben az utcára vonuló, tiltakozó tömegek nélkül zajlott le.

3. Csehszlovákia** és a Német Demokratikus Köztársaság (NDK)*** egy harmadik kategóriát alkotnak. Itt az események egy bizonyos pontig Gorbacsov hatására történtek, noha ezeket nem reformkommunisták szították, hanem a disszidensek számszerűen kis csoportjai, illetve egy hirtelen kibontakozó, tiltakozó tömegmegmozdulás. Gorbacsov nyíltan kritizálta Erich Honecker kelet-németországi, illetve Gustáv Husák csehszlovákiai autoriter kormányzatát, a reformokra való felkészületlenségüket.

A szocializmus teljes átalakítását célzó tömeges tiltakozások, amelyet az NDK esetében a rendszer kritikusai, Csehszlovákia esetében diákok és disszidensek szerveztek, elmozdították helyükről a régi funkcionáriusokat. Az új kommunista vezetők, akik a gorbacsovi ideákat gyorsan magukévá tették, egyik országban sem voltak képesek lépést tartani a tömegmegmozdulások dinamikájával és így gyakorlatilag kapituláltak az őket hatalomra segítő „demokratikus erők” előtt.

4. Romániában**** és Bulgáriában***** a forradalmak egy negyedik típusa zajlott. A gorbacsovi mintát követő, délkelet-európai forradalmakban reformerek váltották fel a régi pártvezetést, amit aztán rendkívül korlátozott választási verseny követett. Jugoszláviában, egyedi módon, nemzeti és nem szükségszerűen demokratikus forradalom ment végbe.


Lengyelország

Lengyelországban az 1989. júliusi választások előtt, a Szolidaritás mozgalom és a Jaruzelski-rezsim „kerekasztal-tárgyalásokon” állapodott meg a hatalom megosztásáról, ami a lengyel parlamenti (szejm) választásokat készítette elő. A bonyolult választási szabályok a kommunistáknak kedveztek, akik arra hajlandóak voltak, hogy a hatalom egy részét a Szolidaritásnak átengedjék, de arra nem, hogy az ellenzékkel szabad és demokratikus választásokon mérkőzzenek meg. (Ugyan a kommunistáknak sikerült Jaruzelski számára megőrizni az elnöki pozíciót, és technikailag a választásokat is „megnyerték”, morális és politikai győztesként mégis a Szolidaritás került ki a választásokból.)

Lengyelországban tört ki először a forradalom, s ha az 1989. évi eseményeket „dominóelv” alapján értelmezzük, akkor ez volt egyben a legfontosabb is. Sőt, a forradalom Lengyelországban tartott a legtovább, hiszen a „Szolidaritás forradalma” már 1980-ban kitört, és itt bontakozott ki a legnagyobb méretű antikommunista mozgalom is. A térség országai közül a kollaborációnak itt volt a legkisebb hagyománya, a legerősebb ellenállási mozgalommal is Lengyelország dicsekedhetett. Ez részben a római katolikus egyház szellemi és intézményi erejének volt köszönhető, amely az antikommunizmus legszilárdabb intézményeként működött a keleti blokkban.

Magyarország

A magyar forradalom jelentősen eltért a lengyel forradalomtól. 1988-ban, amikor Kádárt eltávolították a hatalomból, Magyarország már legalább húsz év politikai liberalizációt és piacgazdasággal való kísérletezést tudhatott maga mögött. 1989 júniusára egy fiatalabb, dinamikus triumvirátus: Pozsgay Imre, Nyers Rezső, Németh Miklós szerezte meg az ellenőrzést az állami és a pártbeli kulcspozíciók felett, és forradalmasította a magyar kül- és belpolitikát.

1989. május 2-án a magyar határőrök elkezdték lebontani a szögesdrótkerítéseket a magyar–osztrák határon. „Nyaraló” keletnémetek ezrei lépték át legálisan a határt, s a vasfüggönyön támadt repedés hozzájárult a berlini fal novemberben történő lebontásához.

1989 júniusában az MSZMP is kerekasztal-tárgyalásokat kezdett az ellenzéki erőkkel, amelyek – lengyel mércével mérve – kis létszámúak és kevésbé szervezettek voltak. A tárgyalások kezdeményezése tükrözte a párt hagyományait és paternalisztikus startégiáját: hatalomelosztás felülről. A magyar ellenzékiek azonban kemény tárgyalópartnernek bizonyultak, s miután a reformkommunisták látták, hogyan reagáltak júliusban a lengyel választók a kommunisták javára manipulált választásra, feladták a korlátozott kompromisszum elvét és inkább a szabad választási verseny mellett döntöttek.

Németország

A magyar reformkommunisták független külpolitikájának a Német Demokratikus Köztársaságon belül voltak belpolitikai következményei. A vezetőket itt óriási meglepetésként érte az országot elhagyni kívánó keletnémetek száma. A Honecker-rezsim lenéző, korlátozó hozzáállása 1989 szeptemberében elvezetett egy hazai talajon kibontakozó, értelmiségiek, művészek, békeaktivisták, környezetvédők, protestáns lelkipásztorok és egyházak körül kikristályosodó tiltakozási hullámhoz.

Kelet-Németországban a tiltakozás első hullámait az NDK radikális átalakítása, egy valódi demokratikus szocialista társadalom felépítésének gondolata inspirálta, nem pedig antikommunizmus vagy a német egység ideája.

Az NDK új vezetőinek stratégiája az volt, hogy az utazási rendszabályok liberalizálásával egyfelől növelik az új kormányzat hitelét, másfelől az NDK-ban való maradásra bírják a keletnémeteket, hiszen szabadon utazhatnak majd ki és be. Az intézkedés azonban visszafelé sült el. Egon Krenz politikai karrierje nem tartott tovább hét hétnél, lemondása után egy új reformer, Hans Modrow alakított kormányt, aki azonnal széles körű párbeszédbe kezdett a rendszer kritikusaival.

Keletnémetek százezrei, különösen a fiatalabb generáció tagjai, a lábbal való szavazás mellett döntöttek, és átsétáltak a Német Szövetségi Köztársaságba. Mindez tükröződött a tüntetéseken megjelenő új szlogenekben: „Mi egyek vagyunk”. (Ez azt is jelentette persze, hogy „ugyanazt a pénzt akarjuk”, a nyugatnémet márkát, és „a nyugatnémet életszínvonalat akarjuk”.)

A rendszert állampolgárokból álló vizsgálóbizottságok kezdték el „átvilágítani” a nyilvánosság tájékoztatásának céljával. Ezek elképesztő tényeket tártak fel a pártvezetők fényűző életmódjáról, a mindent elborító


korrupcióról, az állami titkosrendőrség által végzett megfigyelési tevékenység minden képzeletet felülmúló méreteiről, a besúgói hálózatról és az egyes állampolgárokról összegyűjtött információkról. Az NDK megreformálásáról szőtt elképzelések gyorsan szertefoszlottak. Mire 1990 márciusában, a keleti blokkban elsőként, Kelet-Németországban szabad választásokat rendeztek, addigra az NDK reformjának programját már csak egy kisebbség képviselte. A német egység megvalósulása már útban volt, majd hat hónap múlva bekövetkezett.

Csehszlovákia

Csehszlovákiában az 1989. évi „bársonyos forradalmat” szimbolikus napokon megrendezett tömegtüntetések előzték meg. A diákok és az állam között eszkalálódó konfliktus, illetve az állam könyörtelensége saját állampolgáraival szemben hozzájárult a cseh és a szlovák emigránsok összefogásához és a rendszerellenes érzelmek terjedéséhez, amelyet egyébként a többi kelet-közép- európai országban zajló tiltakozó tüntetések sikerei is tovább szítottak.

Az emigránsokból, művészekből és diákokból álló két polgári szervezet, a Polgári Fórum és a Nyilvánosság az Erőszak Ellen, majdnem egyszerre alakult meg Prágában és Pozsonyban. Ők adtak felhatalmazást a polgárőrségnek, amely tényleges ellenőrzés alá vonta az utcákat az egyre nagyobb méretű, rendszeresen zajló tüntetéseken. Az erőszakmentes tömegtüntetések tárgyalásokhoz vezettek, amelynek eredményeképpen a kommunista rezsimmel sikerült megállapodni a hatalommegosztásról, s végül a folyamat tetőpontján a pártvezetés leköszönt.

December 29-én, a Csehszlovák Szocialista Szövetségi Köztársaság parlamentjének képviselői Václav Havelt választották meg köztársasági elnöknek, aki egy személyben volt drámaíró, emigráns, egykori politikai fogoly és a forradalom szellemi atyja.

Együttműködés, konföderációs tervek

Az 1989. évi forradalmakat követően népszerűvé váltak a közép-európai államok együttműködéséről vagy konföderatív átalakításáról szőtt nagyszabású tervek. A térség politikusai hivatalosan mind üdvözölték a közelgő német egyesülést, amely azonban a mélyen gyökerező, régi félelmeket is felélesztette. Ekkor még a Szovjetunió is egészben volt. Kelet-Közép-Európában sokkal szélesebb körben hitték, hogy Gorbacsov kísérlete megbukhat és helyére egy nála ortodoxabbés agresszívebb kommunista vezető kerülhet, mint Nyugaton. Ilyen körülmények között a térség államai számára logikusnak tűnt, hogy megkeresik az együttműködés lehetséges formáit, amelyekkel képesek lesznek ellensúlyozni a majdani egyesült Németország egyre növekvő befolyását és a potenciális veszélyforrást, amit a Szovjetunió jelent a térség számára.

1989 után egy rövid ideig nagyon népszerű volt az az elképzelés, hogy a kontinenst felosztó katonai és politikai blokkok szétesése után Európa képes lesz a regionális együttműködés új kereteit megtalálni, mint ahogy abban is sokan hittek, hogy Közép-Európa nagyon fontos szerepet játszik majd ebben az „új Európában”. Például a lengyel, csehszlovák és magyar külügyminiszterek 1990 áprilisában megrendezett pozsonyi találkozóján Václav Havel ismertette elképzeléseit, amelyek szerint, egyik oldalon egy baltikumi konföderáció jöhetne létre Lengyelország, a balti államok, Finnország és esetleg Svédország, illetve Norvégia részvételével. Míg Ausztria, Magyarország, Jugoszlávia és Olaszország megalakíthatna egy második Duna–Adria konföderációt. Csehszlovákia a „logikus kapocs” a két regionális szövetség között, amelyek együttes méretük és geopolitikai adottságaik folytán képesek lennének békésen ellensúlyozni a hatalmas szomszédok: az egyesült Németország és a Szovjetunió befolyását. (Az, hogy Románia és Bulgária nem szerepel a tervben, jól jellemzi a közép-európaiak Közép-Európáról való gondolkodását.) Havel regionális terve sok tekintetben hasonlít Tomáš Masaryk 1918-as közép-európai elképzelésére.

1990-ben Csehszlovákia, Lengyelország és Magyarország államfői is részt vettek egy közép-európai csúcstalálkozón, aminek Visegrád adott otthont. A KGST és a Varsói Szerződés közeledő felbomlása (1991. június, illetőleg július) szükségessé tették a kooperáció lehetőségeinek megvitatását. A csehszlovák, lengyel és magyar politikusok ezenkívül nagyon fontosnak tartották, hogy a térség „Európába való visszatérését” együtt koordinálják. Feltételezték, hogy nagyobb politikai nyomást képesek gyakorolni akkor, ha csoportként lépnek fel, és szolidaritásukat demonstrálják.

A közép-európai együttműködés gondolata nemcsak az egykori kelet-európaiak számára jelentett ösztönzést. 1990 májusában a Bécsben és Pozsonyban megrendezett találkozón Csehszlovákia, Magyarország, Ausztria, Jugoszlávia és Olaszország külügyminiszterei cseréltek eszmét az öt ország közötti „pentagonális” együttműködés lehetőségeiről.


A kettős helyszín szimbolizálta az európai, kelet–nyugati szembenállás végét és az új, regionális együttműködéslehetőségét. 1991-ben Lengyelország csatlakozásával a „pentagon” „hexagonná” bővült. Jugoszlávia felbomlása után, 1992-ben a regionális együttműködés multilaterális fóruma új nevet kapott: Közép-európai Kezdeményezés (KeK), amely azonban a Jugoszláviában kialakult háborús helyzet miatt nem működött. (Az egykori jugoszláv tagköztársaságok közül a KeK tagjai: Szlovénia, Horvátország és Bosznia-Hercegovina.)

1989 után, a forradalmakat követő eufória természetes velejárójaként, számos irreális terv és várakozás született a volt keleti blokk országaiban. Az új páneurópai, illetve közép-európai együttműködés kereteiről szőtt elképzelések azonban nem egykönnyen foszlottak szét.

II. Nyugat- és Közép-Európa új viszonya

1989 óta három különböző folyamat határozza meg Közép-Európa helyzetét és jövőjét Európában: a Jugoszlávia felbomlását kísérő háborúk, a Szovjetunió széthullása és Nyugat-Európa gazdasági és politikai integrációja.

Balkán, Szovjetunió

Jugoszlávia szétesése összetett és tragikus folyamat, amely jól példázza egy nemzet nacionalizmusának győzelmét és a nemzetközi diplomácia kudarcait. A konfliktus annak a képzeletbeli vonalnak a mentén tört felszínre, amely történetileg elválasztotta Közép-Európa és Délkelet-Európa, a Habsburg Birodalom és az Ottomán Birodalom, a római katolikus és a görögkeleti ortodox, a horvát és a szerb, vagy a „Nyugat” és „Kelet” egymásba átnyúló területeit.

A Szovjetunió „belső birodalmának” 1991-ben történt szétesése logikus következménye volt a „külső, kelet-közép-európai birodalom” 1989-ben bekövetkezett bukásának. Annak ellenére, hogy a Szovjetunió társadalmi, gazdasági és politikai struktúrái, illetve a tüntetések dinamikája is alapvetően különbözött a kelet-közép-európaitól, a Szovjetunió bukása akár egy megkésett 1989-es forradalomként is értelmezhető. A segítségül hívott eszmék nagy része itt is ugyanaz volt: emberi jogok, demokrácia, nemzeti önrendelkezés. A folyamat 1990 tavaszán kezdődött, a Szovjetunió balti tagköztársaságainak – Litvánia, Észtország, Lettország – függetlenségi nyilatkozataival, ami azután elvezetett a Szovjetunió teljes széteséséhez 18 hónappal később. Az egykori kommunista Kelet legnagyobb problémáját a Független Államok Közössége országai között meglévő konfliktusok jelentik, miközben Oroszország, presztízs- és hatalmi veszteségei ellenére, még mindig nagyhatalom.

A Szovjetunió belsejében bekövetkező robbanás megváltoztatta a volt keleti blokk országaiban létrejött „fiatal demokráciák” kapcsolatát Kelettel, Nyugattal egyaránt. Mindaddig, amíg fennállt a szovjet veszély, a lengyelek, csehek, szlovákok és magyarok közül sokan úgy gondolták, hogy a szovjet birodalom bukása esetén a Nyugat azonnal cselekvésre szánná el magát, hogy a kialakuló hatalmi vákuumot betöltse, és Kelet-Közép-Európát a Nyugat részévé tegye, ahova a térség eredetileg is tartozik.

1991-ben, a Szovjetunió összeomlása után azonban a kelet-közép-európai reformkormányok hirtelen egy olyan furcsa helyzetben találták magukat, ahol a nyugati politikusok figyelméért és a nyugati gazdasági segélyekért a szovjet birodalom romjain létrejövő országokkal és a többi reformkormánnyal versenyeztek.

Csatlakozás Európához

1989 után, az Európai Gazdasági Közösség (EGK) több programot indított, kifejezetten a „közép- és kelet-európai” országok megsegítésére. 1995-re az Európai Unió (EU) már hat országgal kötött társulási szerződést: elsőként Magyarországgal és Lengyelországgal, azután a Cseh Köztársasággal és Szlovákiával, végül Bulgáriával és Romániával.

Az EU „strukturált párbeszédbe” kezdett a társult tagokkal és kijelentette: a „csatlakozás abban a pillanatban megtörténik, amint az adott társult ország teljesíti a tagsággal járó kötelezettségeket, vagyis megfelel a szükséges gazdasági és politikai feltételeknek”. Ezek között a feltételek között szerepel „a demokráciát garantáló intézményi stabilitás”, jogállamiság/jogbiztonság, az emberi jogok tiszteletben tartása, a kisebbségek védelme és jogainak tiszteletben tartása, működő piacgazdaság, az uniós versenyből adódó nyomással és piaci erőkkel való megbirkózás képessége. Ha figyelembe vesszük az EU-tagországok politikai és gazdasági rendszere, illetve a „közép- és kelet-európai” fiatal demokráciák gyermekcipőben járó piacgazdasága és politikai rendszere között fennálló egyenlőtlenségeket, teljesen egyértelmű, hogy hosszú időbe telik, mire a csatlakozásra váró országok megfelelnek az EU-tagság feltételeinek.

Bár a vasfüggöny 1989-ben leomlott, sok kelet-közép-európai számára ennek helyébe az ún. „Golden Curtain”


[Arany Függöny] lépett: az EU és tagországai restriktív bevándorlási és kereskedelmi szabályokat vezettek be, hogy Nyugat-Európán kívül tartsák a konkurens termékeket – mint például mezőgazdasági termékek, textil és acél –, és a kelet-közép-európai és az attól keletebbre élő embereket. Sokan csalódtak az egykori keleti blokk országaiban a Nyugattal kapcsolatos kezdeti szép reményekben...

A kommunizmus öröksége

A Nyugat nem kínált nagyszabású megoldásokat a Keleten jelentkező óriási méretű „posztkommunista” problémákra. A kommunizmus öröksége mindenben tetten érhető volt, az egyéni magatartásmintáktól kezdve a gazdaságok szektorális szerkezetéig. Ennek eredményeképpen az egyes országokban „a szocializmus lebontása”, illetve a „demokrácia és piacgazdaság felépítése” különböző, „nemzeti úton” haladt. Az egyes országok szakértői között nincs konszenzus a prioritásokról, a célokról, vagy hogy azokat milyen módszerrel próbálják elérni, sem az egyéni és globális rendszerváltó startégiák költségeiről és kockázatairól.

Ráadásul mindegyik posztkommunista ország szembesül azzal a kényszerrel, hogy az előre nem jelezhető problémák sokaságát egy időben kezelje. A „sorrend” felállításának megint csak bonyolult kérdése merült fel: ha nem lehet mindent egy időben véghez vinni, mit csináljunk először?

Közép-Kelet-Európa számára a fejletlen gazdaságok által nemrég rohamléptekben megvalósított modernizációs folyamatok szolgálnak tájékozódási pontként. Ezek azonban vagy politikailag nemkívánatosak, vagy gazdaságilag fenntarthatatlanok. A katonai junták Görögországban, Spanyolországban, Portugáliában és Chilében egészen jó munkát végeztek az ország gazdaságának modernizálásában, majd az 1980-as években demokratikus átmenetet hajtottak végre. Az „ázsiai kistigrisek”, mint Dél-Korea, Tajvan és Szingapúr, szintén jó példái a demokratikus háttér nélkül végrehajtott gyors gazdasági modernizációnak. Az ő sikerük talán még problematikusabb, hiszen mindez a nagymértékű állami tervgazdálkodásra épül, amely módszer ma Kelet-Közép-Európában egy káromkodással ér fel. Sokan úgy gondolják, hogy a demokrácia és a kapitalizmus feltételezik egymást. De számos ellenpélda mutatja, hogy a „kapitalizmus először, demokrácia később” sorrendje a fejlődés egy működő változata.

A demokrácia és a piac bonyolult intézmények. Kialakulásuk egyik előfeltétele a kommunizmus hiánya. A kommunizmus bukása azonban az állami intézményeket nem decentralizálta automatikusan és nem teremtette meg spontánul a piacgazdálkodás alapjait. A szocialista államokban az államot teljesen a párt irányította, a gazdaságot pedig az állam szabályozta. Az 1989. évi forradalmak megtörték a kommunisták egyeduralmát az államhatalomban, de érintetlenül hagyták a monolitikus állami intézményeket és az állam szerepvállalását a gazdaságban. A reformhoz a recept így szólt: „kevesebb állam, több piac”. Csakhogy a totalitárius és paternalisztikus állami intézmények lebontása és visszaszorítása, az állami tulajdon privatizálása végtelenül nehéz feladatnak bizonyult.

Antikommunista szolidaritás?

A régióban kibontakozó antikommunista mozgalom néhány vezetője azt remélte, hogy az antikommunista szolidaritás élménye segít majd megteremteni a demokratikus politikai kultúra új, speciálisan kelet-közép-európai változatát, sőt még azt is elképzelhetőnek tartották, hogy sikerül megvalósítaniuk a politikai és gazdasági rend új formáját, ami a kapitalizmus és a szocializmus két szélsősége között lehet „harmadik út”. Ezek az illúziók hamar szertefoszlottak. A Szolidaritás felmorzsolódása Lengyelországban nagyon csúnya ügy volt. A Csehszlovák Népköztársaság felbomlása idején a cseh Polgári Fórum és a szlovák Nyilvánosság az Erőszak Ellen mozgalom jutott hasonló sorsa mindkét országrészben. Az emigránsok és értelmiségiek, azután, hogy erkölcsi autoritásként nagyon fontos szerepet játszottak a forradalom napjaiban, újra „marginalizálódtak”.

Piaci erők szabadon?

Egy rövid időre a nyugat-európai liberális politikai elmélet és az amerikai ihletésű szabadpiaci közgazdaságtani elmélet vált meghatározóvá. Nagy reményeket fűztek a piaci erők spontaneitásához és teremtő erejéhez. Ezek az elméletek ugyan jól hangzottak, de a gyakorlatban teljesen alkalmazhatatlanok voltak, hiszen alapvető hiányosságokkal nem számoltak. Nem volt még magántulajdon, magántőke, tőkepiacok, tőkés vállalkozói réteg, „kapitalista” törvénykezés a befektetésekről, bankrendszerről, adórendszerről, gazdasági társaságokról. A piaci intézmények és a törvénykezés hiánya lassította le például a nyugatról keletre áramló befektetéseket és segélyeket is, mivel a támogató (tőkés) államok által támasztott feltételeket a segélyekért folyamodó (reform) országok nem tudták teljesíteni.

Az NDK nem szembesült ezekkel a problémákkal, mert a német egyesülés után önálló államisága megszűnt. A


többi volt szocialista országgal összehasonlítva, Kelet-Németországban soha nem volt hiány befektetésekben. A német nyugat óriási összegű közpénzt utalt át mindenféle formában a német keletnek: infrastrukturális fejlesztési programoktól kezdve a társadalombiztosítási és nyugdíjkifizetésekig. A német egyesülésnek azonban van egy másik oldala is. A gyors gazdasági és strukturális változás nyomán regionális munkanélküliség alakult ki a volt NDK területén, ami óriási problémát jelent. Ugyancsak nagy feszültség és sértettség jellemzi a nyugatnémetek, illetve keletnémetek viszonyát. A nyugatnémetek szerint a keletnémetek lusták, passzívak, nehézkesek, és terhet jelentenek az adófizetők számára. A keletnémetek szerint viszont a nyugatnémetek leereszkedőek, önteltek, érzéketlenek és önzők.

A többi fiatal demokráciában élő emberekkel ellentétben a keletnémeteknek nem adatott meg 1989 után, hogy saját kezükbe vegyék „kollektív sorsukat”. A német egyesülés után jórészt Nyugat-Németország és a nyugatnémetek vették át a dolgok irányítását. A német egyesülés elég sok keletnémet számára megalázó élményt jelentett, és sokan – főleg a harmincas éveikben járók vagy az annál idősebbek – csendes büszkeséggel gondolnak arra, hogy az egykori NDK állampolgárai voltak.

Privatizálás

A volt szocialista országokban az egyik legnagyobb problémát az állami vagyon privatizálása, vagyis az állami tulajdonnak és az eszközök feletti ellenőrzés jogának magánkézbe történő átadása, illetve a tulajdonjog megosztása jelenti.

Úgy tűnik, hogy a kiskereskedelemben és a szolgáltatási szektorban lezajlott ún. kis privatizáció többé-kevésbé sikeresen végbement Közép-Kelet-Európában.

Ezzel szemben a széles körű privatizációs folyamat lassan és ellentmondásosan zajlik. A pozíciók átadását célzó rengeteg innovatív tervezet: a holdingvállalatok, a kereszttulajdonlás, a privatizációs kupon és az ehhez hasonló rendszerek bevezetése sem volt alkalmas arra, hogy a tulajdon és gazdasági érdekkoncentrációt megtörje, így a privatizáció igazából csak papíron ment végbe. A formálódó gazdaságok példa nélkül álló hibridek: már posztszocialista, de még nem kapitalista gazdaságok.

Állami szerepvállalás

A posztszocialista országok kormányai valamivel könnyebben szabadultak meg a szociális ellátás terén a túlzott állami szerepvállalástól. A régi kommunista „társadalmi szerződés” része volt a kiterjedt, „bölcsőtől a sírig” szociális rendszer. A szocialista országokban az embereknek állampolgári jogon járt munkahely, alanyi jogon jutottak hozzá az olcsó lakhatáshoz, univerzális volt az egészségügyi és nyugdíjellátás, és az állam stabilan tartotta az árszínvonalat.

Utólag persze ez a szociális rendszer felmagasztosult, az emberek nagyon jónak tartották a valójában elégtelen és igazságtalan szociális juttatásokat, és nosztalgikus vágyakozás fogta el őket a „régi szép idők” biztonsága után. Közép-Kelet-Európa szocialista társadalmaira a középszerűségben való egyenlőség volt a jellemző. Az egyenlőség ideológiájához szokott emberek viszont csak nagyon nehezen képesek megbarátkozni a társadalmi differenciálódás jelenségével. Pedig hirtelen egyre növekvő egyenlőtlenséggel voltak kénytelenek szembenézni.

III. Rendszerváltás és társadalom

A szocializmus kelet-közép-európai általános elutasítása 1989-ben nem jelentette automatikusan a részvételen alapuló demokrácia, illetve piacgazdaság játékszabályainak széles körű elfogadását vagy megértését. A térségben rendezett választásokon a részvétel közepesnek volt mondható. A „fiatal demokráciák” elég jelentős áldozatokat vártak el állampolgáraiktól. A szocializmus bukása a legtöbb ember számára komoly gazdasági nehézséget – magas, illetve hiperinfláció, a jövedelmek reálértékének zuhanása – jelentett. A piacosítás természetes és elkerülhetetlen velejárójaként a munkanélküliség is növekedett. A stabilizációs és megszorító intézkedéscsomagok pedig visszaszorították a kiterjedt jóléti rendszert és darabokra szedték a paternalista szocialista államot.

A rendszerváltás kezdeti éveiben a régió országainak GDP-je 20%-kal, ipari termelése 40%-kal esett vissza. (Békeidőben a gazdaságok az 1929–32. évi nagy gazdasági világválság óta nem éltek át a termelésben ilyen drámai visszaesést.)

Győztesek, vesztesek

A kelet-közép-európai térség rendszerváltásának vesztesei és győztesei különböző társadalmi, generációs és


földrajzi ismérvek alapján különíthetőek el.

Az idősebb korosztály tagjai a nagy vesztesek között voltak. Képletesen szólva, egész életükben a „szocializmust építették”, és most a „kapitalizmus építésének” is ők az első áldozatai. A fix összegű (inflációt nem követő) , szerény összegű állami nyugdíjból élő nyugdíjasoknak két- és háromszámjegyű inflációval kellett megbirkózniuk. A negyven évnél idősebbek közül sokakat visszafog az a bizonytalanság, ami a frissen megszerzett szabadsággal jár együtt.

A fiatalabb generáció egyértelműen az igazi győztes. Ők nagy várakozással néznek a jövő lehetőségei elé. Ennek ellenére, a térség legtehetségesebb és legképzettebb fiataljai közül sokan máshol próbálnak szerencsét. Ez az ún. „agyelszívás” állandó aggodalom forrása. Miért maradjunk itthon és segítsünk építeni a kapitalizmust, amikor máshol azonnal élvezhetjük előnyeit?!

Közép-Kelet-Európában a társadalomnak éppen azon csoportjai viselik aránytalanul magas mértékben a rendszerváltás költségeit, akik a legkevésbé voltak felkészülve a politikai és gazdasági rendszerváltásra: az öregek, a nők, a képzetlen munkaerő, a nagycsaládok, a vidéki lakosság, a kisebbségek, mint például a cigányok. A legtöbb társadalomban ők a legveszélyeztetettebbek, mert nem rendelkeznek sem politikai, sem gazdasági befolyással, hogy helyzetükön javítsanak.

Furcsa módon a hajdani kommunista elit tagjai a nagy győztesek közé tartoznak. Ennek oka, hogy olyan anyagi javakkal (szép ház), illetve szellemi tőkével (pl. egyetemi végzettség vagy fontos beosztás, amihez ők és gyermekeik párttagságuk révén jutottak hozzá még 1989 előtt) rendelkeznek, amelyek értéke 1989 után óriásit nőtt. Más szóval, a kommunista rendszer győzteseiből lettek a demokrácia és a piacgazdaság igazi nyertesei is, amennyiben sikerült a régi, politikai privilégiumokat gazdasági hatalomra váltani.

Sikeres rendszerváltások

1989 után a volt keleti blokk országai közül Lengyelország, Csehország és Magyarország volt a térség nagy győztese, s ezért mindegyik a legsikeresebb „rendszerváltónak” tarthatja magát. Lengyelország a gazdaság reálnövekedése terén tudhatja magáénak a legjobb statisztikákat. A csehek a privatizációs programjaikra és az alacsony munkanélküliségi rátájukra lehetnek büszkék. Magyarországra érkezett az egy főre jutó legmagasabb külföldi működőtőke, illetve ott működik a legkifinomultabb piac is. Ugyan Szlovénia messze nem kap annyi figyelmet, mint az említett trió, azonban ő is mindenképpen a legfejlettebb reformországok közé tartozik.

Az élenjáró kvartett után következik Szlovákia. A Csehszlovák Köztársaság szétválása 1993-ban több előnnyel járt a már fejlettebb cseh régiók: Csehország és Morvaország, mint Szlovákia számára, ahol a féloldalas termelési profil elsősorban fegyvergyártáson és hagyományosan fejletlen mezőgazdasági területeken nyugodott. Szlovákiának a többi kelet-közép-európai országhoz képest is csak kismértékben sikerült a piacgazdaságra és demokráciára való átállás.

Két ország, Románia és Bulgária középen helyezkedik el a sorban, egy külön délkelet-európai kategóriát képezve. Őket követik a volt szovjet tagköztársaságok, amelyek a rendszerváltó folyamat sereghajtói. Az egykori szovjet tagállamok közül a balti államok: Észtország, Lettország és Litvánia vannak a legjobb helyzetben.

Az egyes államokon belül a különböző régiók is eltérő módon élték meg a rendszerváltást. A fővárosok, nagyobb városi centrumok, a gazdasági és politikai hatalom hagyományos, nemzeti központjai sokkal jobban jártak, mint az „öreg” ipari térségek, elavult gépparkkal és technológiával (acél, nehézipar, textil), vagy a hagyományosan fejletlen mezőgazdasággal foglalkozó vidéki régiók. Ezen kívül Németország, illetőleg Ausztria közelsége a nyugati országrészek fejlődését segítette, mint Nyugat-Csehország és Nyugat-Magyarország.

Németországot és Ausztriát történelmileg is különleges kapcsolat fűzi Kelet-Közép-Európa államaihoz. A térségnek ők nyújtottak legbőkezűbben segítséget, az ide érkező befektetések legfontosabb forrása ez a két ország volt. A német elkötelezettség pszichikailag egyfajta jóvátétel a Harmadik Birodalom által elkövetett bűnökért. Ausztria ennél sokkal kellemesebb, szentimentális történelmi precedensre támaszkodhat: a Habsburg Birodalom létezésére. Német és osztrák politikusok egyaránt a Mitteleuropa (Közép-Európa) kifejezést használják, amikor a reformországokkal kapcsolatos szolidaritásukat akarják kifejezni. (Németországot és Ausztriát azonban kevéssé altruisztikus, sokkal inkább gazdasági érdekei is a térséghez fűzik. A reformországokban viszonylag jól képzett és olcsó munkaerő áll rendelkezésre, s a termelésre vonatkozó ökológiai szabályok is sokkal enyhébbek, mint otthon lennének.)


*

Az 1980-as évek elején Milan Kundera Közép-Európát Európa egy olyan részeként határozta meg, „ami földrajzilag középen, kulturálisan nyugaton, politikai kultúráját tekintve keleten helyezkedik el”. 1989 után Közép-Európát talán a volt keleti blokk egy olyan részeként lehetne meghatározni, amelyiknek végül sikerül eljutnia a Nyugatnak nevezett gazdasági és politikai mennyországba. A 19. század közepétől egészen 1989 utánig nagyon sokan gondolták úgy Közép-Európában, hogy a térség problémáinak hosszú távú megoldása az lenne, ha a Németország és Oroszország között elhelyezkedő kis államok valamilyen konföderációt alkotnának. Csakhogy a közép-európai konföderációs gondolatot egyértelműen kiszorította a közép-kelet-európai államok törekvése, hogy a jövőben a kelet felé bővülő Európai Uniónak, azaz a nyugat-európai államok konföderációjának tagjává váljon.

Az 1989 utáni lehetőségek Közép- Európa számára sokkal kedvezőbbek, mint voltak 1918 után. Centrális geopolitikai helyzetük következtében azonban a közép-európaiak még mindig aggódva figyelik Oroszországot és Németországot. Továbbra is úgy érzik, hogy a Nyugat nem törődik velük, a Kelet pedig veszélyt jelent számukra. Ez a szorongás a térség történelmi hagyománya.

Függetlenül attól, hogy milyen történelmi rendezőben vagy rendezőkben hiszünk – Isten és ördög, sors, emberi tévedés, vagy a történelem vak erői –, Közép-Európa jóval nagyobb mértékben részesült a viszontagságokból, és ha ez nem így lenne, a legtöbbjük akkor is így gondolja. Részben ez táplálja a közép-európai balsors érzetét. Közép-Európa az a térség, ahol kivételesen könnyen alakul ki konfliktus, és a konfliktus mint mozgatóerő jelentős szerephez jut. A konfliktusok és tragédiák a térség nemzeti identitásának alapelemei, és néhány esetben a közép-európaiak nagyon erősen ragaszkodnak szenvedéstörténetükhöz, illetve ahhoz a morális felsőbbrendűséghez, ami a meg nem érdemelt és megbocsáthatatlan mellőzöttségből fakad. Az 1989 utáni fordulat ellenére a közép-európaiak inkább óvatosan és szkeptikusan néznek a jövőbe, mert történelmük eddig kevés alapot adott nekik optimizmusra.

Csak remélhetjük, hogy a közép-európaiak megszállottsága múltjukat illetően nem lesz a boldog jövő akadálya.

(Fordította: Nagy Judit)

* Vö. Szokolay Katalin: Szakszervezet, kormány, hatalomváltás c. cikkét e számunkban! (A szerk.)

** Vö. Hamberger Judit: Rendszerváltás és az állam felbomlása c. cikkével e számunkban! (A szerk.)

*** Vö. Németh István: Németország újraegyesítése c. cikkével e számunkban! (A szerk.)**** Vö. Vogel Sándor: Rendszerváltás fegyveres összecsapással c. cikkével e számunkban! (A szerk.)***** Vö. Kapronczay Péter: Összeomlás, puccs, demokratizálódás c. cikkével e számunkban! (A szerk.)

2. Képek


1. A nemzetközi élet kronológiájaFARKAS Ildikó

A nemzetközi élet kronológiája

1985

március 10. Meghal Konsztantyin Csernyenko, a Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottsága (SZKP KB) főtitkára, államfő. Az új főtitkár (március 11-től) Mihail Gorbacsov, aki a glasznoszty(nyíltság) és a peresztrojka (átalakítás) jelszavával meghirdeti reformprogramját.

1986

szeptemberA lengyel Szolidaritás szabad szakszervezet bejelenti, hogy a továbbiakban nyilvánosan folytatja tevékenységét.

október 11–12. Gorbacsov szovjet pártfőtitkár és Ronald Reagan amerikai elnök találkozója Reykjavíkban. Fő téma a fegyverzetkorlátozás.

október 23. Magyar, lengyel, cseh, szlovák, NDK-beli ellenzéki értelmiségiek az 1956-os magyar forradalom 30. évfordulóján közös felhívásukban a megosztott Európa békés egyesítéséért és a politikai demokráciáért szállnak síkra.

1987

január 27. Az SZKP KB ülésén Gorbacsov ismerteti társadalmi és gazdasági reformprogramját (piaci mechanizmusok erősítése, önigazgatás, demokratikus választás, szövetkezeti gazdálkodás, új büntető törvénykönyv szükségessége).

június 23–25. Jelentős személyi változások a magyar legfelsőbb vezetésben: Losonczi Pál államfő utóda Németh Károly, Lázár György helyett az új miniszterelnök Grósz Károly. A gorbacsovi reformpolitikához közel álló fiatalabb politikusok kerülnek be a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) Politikai Bizottságába és a Központi Bizottságba (pl. Németh Miklós).

augusztus 23. Nagyobb önállóságot és az oroszosítás megszüntetését követelő tiltakozó megmozdulások a balti köztársaságokban a Molotov–Ribbentrop paktum (1939) évfordulóján.

szeptember 27. Magyarországon ellenzéki értelmiségiek tanácskozást tartanak Lakitelken.

november Lengyelországban népszavazást tartanak a Lengyel Egyesült Munkáspárt (LEMP) által előterjesztett reformprogram folytatásának üteméről. A Szolidaritás bojkottfelhívása miatt azonban csak a szavazók kevesebb, mint fele járul az urnákhoz.

december 7–10. Reagan amerikai elnök és Gorbacsov szovjet pártfőtitkár Washingtonban aláírja a közepes hatótávolságú nukleáris rakéták (INF) leszereléséről szóló szerződést, amely jelentős áttörés a kelet–nyugati fegyverzetkorlátozási tárgyalásokon.

december 17. Lemond Gustáv Husák, a Csehszlovák Kommunista Párt (CSKP) főtitkára. Utóda a kemény vonal híveként ismert Miloš Jakeš.

1988

március Magyarországon megalakul a Szabad Kezdeményezések Hálózata, majd a Fiatal Demokraták Szövetsége (FIDESZ) ellenzéki szervezet.

április 25–május 10. Sztrájk- és tüntetési hullám Lengyelországban. A Szolidaritás tárgyalásokat követel a kormánnyal.

május 20–22. Az MSZMP országos pártértekezletén Grósz Károly miniszterelnököt választják meg a párt főtitkárának. Az 1956 óta hatalmon levő Kádár János a csupán reprezentatív pártelnöki posztot kapja. A


konzervatívok nagy részét eltávolítják a KB-ból és a PB-ből.

június 28–31. Az SZKP XIX. országos pártértekezletén a gazdasági és politikai reform folytatásáról döntenek.

október 1. Gorbacsov lesz a szovjet államfő.

október 12. Csehszlovákia új miniszterelnöke Ladislav Adamec, aki november elején bejelenti, hogy 1990 elején áttérnek az új gazdasági mechanizmusra.

1989

január 11. Magyarországon az egyesülési törvény gyakorlatilag legalizálja a többpártrendszert. – Jugoszláviában megalakul az első ellenzéki párt, a Szlovén Demokrata Szövetség.

január 15. Több ezres tüntetés Prágában a Vencel téren. Az öt napig tartó tüntetések ellen a rendőrség keményen fellép.

február 6. Lengyelországban megkezdődnek a tárgyalások a Szolidaritás és a kormány között.

február 27. A sztrájkok és a nemzetiségi tiltakozó megmozdulások hatására rendkívüli állapotot vezetnek be a Szerbiához tartozó, többségében albánok lakta Koszovó autonóm tartományban.

március 16. Jugoszláviában a bosnyák Branko Mikuliå lemondása után a horvát Ante Markoviå vezetésével új szövetségi kormány alakul.

március 22. Magyarországon a független pártok és szervezetek tevékenységének koordinálására megalakul az Ellenzéki Kerekasztal.

március 26. Az első többes jelölésű parlamenti választás a Szovjetunióban. A reformok hívei szerzik meg a mandátumok többségét.

március 28. A szerb alkotmány módosításával a központi szervek lényegesen nagyobb beavatkozási jogot kapnak Koszovó és a magyarok lakta Vajdaság autonóm tartomány ügyeibe.

április 5. Lengyelországban kompromisszummal érnek véget a kerekasztal-tárgyalások. A Szolidaritást legalizálják, és részt vehet az általános választásokon. Megállapodnak egy új, kétkamarás parlament felállításában, amelynek alsóházában (szejm) biztosítják a LEMP és szövetségesei kétharmados többségét, a felsőház (szenátus) tagjait azonban teljesen szabadon választják meg. Létrehozzák a köztársasági elnöki tisztet.

május 8. Az MSZMP KB felmenti Kádár Jánost pártelnöki tisztségéből. – A szerb parlament a szerb nacionalista mozgalom vezető személyiségét, Slobodan Miloševiået választja meg a Szerb Szocialista Köztársaság elnökévé.

június 4. A pekingi Tienanmen téren tankok rohanják meg a mintegy százezer főnyi ülősztrájkoló, főleg diákokból álló tömeget. A halálos áldozatok számát 3600-ra, a sebesültekét 60 ezerre becsülik.

június 4–18. Parlamenti választások Lengyelországban. A Szolidaritás a szabadon megszerezhető 161 mandátumból 160-at nyer el.

június 13. Magyarországon tárgyalások kezdődnek az MSZMP, az Ellenzéki Kerekasztal és egyes társadalmi szervezetek („harmadik oldal”) képviselői között. A cél a „szabad, demokratikus Magyarország” intézményrendszerének kialakítása.

június 16. Az 1956-os magyar forradalom kivégzett miniszterelnökének, Nagy Imrének és mártírtársainak ünnepélyes újratemetése Budapesten.

június 22. A Német Szocialista Egységpárt (NSZEP) Központi Bizottságának ülésén az Erich Honecker vezette pártapparátus az addigi, változatlan politikai irányvonal megerősítése mellett foglal állást.

július 9–13. George Bush amerikai elnök Magyarországra és Lengyelországba látogat.

augusztus 23. Mintegy kétmilliós tömeg képez 650 kilométeres élő láncot a Szovjetuniót a balti államok bekebelezésére feljogosító német–szovjet paktum aláírásának 50. évfordulóján, követelve Észtország,


Lettország és Litvánia függetlenségének helyreállítását.

augusztus 24. Lengyelországban megalakul a Szolidaritás többségű Mazowiecki-kormány, négy évtized után az első nem kommunista miniszterelnökkel Kelet-Európában.

szeptember 10. Magyarország, az NDK tiltakozása ellenére, megnyitja határát Ausztria felé, mellyel lehetővé teszi, hogy az országban tartózkodó keletnémet menekültek nyugatra távozzanak. (Novemberig mintegy 60–70 ezer NDK-állampolgár jut Magyarországon át az NSZK-ba.)

szeptember 18. Magyarországon megállapodás születik a Nemzeti Kerekasztal-tárgyalásokon (hat sarkalatos törvény javaslata, az ellenzéki szervezetek működése garantált az átmenet időszakában).

október 7. Az MSZMP XIV. kongresszusán feloszlatja önmagát, és megalakul a jogutód Magyar Szocialista Párt (MSZP).

október 17–20. A magyar országgyűlés módosítja az alkotmányt, és kinyilvánítja, hogy Magyarország független és demokratikus jogállam. 23-án kikiáltják a Magyar Köztársaságot.

október 18. A lipcsei, a berlini és az NDK más nagyvárosaiban kirobbant tömegtüntetések hatására lemond Erich Honecker főtitkár és államfő; utóda mindkét poszton a kemény vonal híveként ismert Egon Krenz.

november 4. Egymilliós tüntetés Kelet-Berlinben. A Willi Stoph vezette kormány testületileg lemond (7-én), megnyitják a berlini falat és az NDK– NSZK határátlépőket a keletnémet állampolgárok előtt (9-én). A reformkommunista Hans Modrow alakít kormányt.

november 10. Todor Zsivkov, a Bolgár Kommunista Párt 1954 óta uralmon lévő főtitkára és államfő lemond tisztségeiről, utóda mindkét poszton (17-től) Petar Mladenov. (Zsivkovot december 13-án kizárják a pártból.)

november 24. Csehszlovákiában a 16-a óta tartó tömegtüntetések hatására lemond Jakeš pártfőtitkár és a CSKP KB elnöksége. (Jakešt december 7-én kizárják a pártból.) Tárgyalások kezdődnek a 19-én alakult ellenzéki Polgári Fórum vezetőivel.

december 2–3. Bush amerikai elnök és Gorbacsov a máltai csúcstalálkozón lezártnak nyilvánítja a hidegháború korszakát.

december 3. Az NSZEP KB és PB testületileg lemond, Honeckert és több pártvezetőt házi őrizetbe vesznek (5-én). Krenz lemond államfői tisztéről is (6-án), ezt követően a Modrow-kormány és az ellenzék kerekasztal-tárgyalásokat kezd a gazdasági és politikai válság megoldásáról.

december 4. A Varsói Szerződés tagállamainak vezetői nyilatkozatban ítélik el az 1968-as csehszlovákiai katonai beavatkozást.

december 7. Litvániában bevezetik a többpártrendszert, elsőként a SZU tagköztársaságai közül. – Adamec csehszlovákiai miniszterelnök a tömegtüntetések és az általános sztrájk hatására lemond. Utóda, Marian Čalfa, a Polgári Fórum és a Nyilvánosság az Erőszak Ellen mozgalom bevonásával alakít ideiglenes kormányt.

december 16. Temesvárott több ezer tüntető megakadályozza Tőkés László református lelkész kilakoltatását. Az akció Ceauşescu-ellenes tömegdemonstrációvá válik. Az események hatására lezárják a határokat (17-én). A tiltakozó megmozdulások Bukarestre (21-én) és más városokra is átterjednek. A hadsereg átáll a tömeghez. Iliescu vezetésével megalakul a Nemzeti Megmentési Front Tanácsa (22-én). A menekülő Ceauşescut és feleségét elfogják és kivégzik (25-én).

december 22. A két Németország közötti megbékélés jeleként megnyitják az 1961 óta megközelíthetetlen Brandenburgi kaput Kelet- és Nyugat-Berlin között.

december 29. A csehszlovák parlament Václav Havel írót, a Polgári Fórum vezetőjét választja meg Csehszlovákia köztársasági elnökének.

1990

február 24. Litvániában a Sajudis nevű nemzeti mozgalom győz a parlamenti választásokon.


február 26. Megkezdik a szovjet csapatok kivonását Csehszlovákiából.

március 11. Kinyilvánítják a Litván Köztársaság függetlenségét. Szovjet csapatok szállják meg a litván pártközpontot (27-én).

március 12. Megkezdik a Magyarországon állomásozó szovjet csapatok kivonását.

március 16–19. A marosvásárhelyi magyarellenes zavargásokban hat ember meghal.

március 18. Az NDK-ban szabad, többpárti választásokat tartanak. A CDU– CSU–Demokratikus Ébredés koalíció győz és alakít kormányt.

március 25. ésáprilis 10. Magyarországon az első szabad, többpárti választásokon a Magyar Demokrata Fórum nyeri el a legtöbb mandátumot, és vezetője, Antall József alakít koalíciós kormányt.

április 8–22. Szlovéniában az első szabad, többpárti választásokat a hat pártot tömörítő Szlovén Demokratikus Ellenzék nyeri meg.

április 22. ésmájus 7. A horvát többpárti választásokon a jobbközép irányvonalat képviselő Horvát Demokratikus Közösség szerzi meg a legtöbb parlamenti helyet, a köztársaság elnökévé vezetőjét, Franjo Tudjmant választják (30-án).

május A lett (4-én) és az észt (8-án) parlament kinyilvánítja köztársasága függetlenségét. Gorbacsov elnöki rendelettel érvénytelennek minősíti a határozatokat.

május 20. A romániai parlamenti választásokon a Nemzeti Megmentési Front a mandátumok kétharmadát szerzi meg, Iliescut köztársasági elnökké választják.

május 29. A kelet-európai országok gazdasági támogatása céljából negyven ország, valamint az Európai Közösség és az Európai Beruházási Bank (EIB) képviselői Párizsban aláírják az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank (EBRD) alapító okmányát.

június 8–9. Az első szabad parlamenti választások Csehszlovákiában. Csehországban a Polgári Fórum, Szlovákiában a Nyilvánosság az Erőszak Ellen mozgalom végez az első helyen.

június 10–17. Bulgáriában a Bolgár Szocialista Párt (a kommunista párt utódszervezete) az általános választásokon a parlamenti mandátumok több mint 50%-át szerzi meg.

július 1. Kelet- és Nyugat-Németország pénzügyi, gazdasági és szociális egyesülése.

július 6. Bulgáriában a parlament Zselju Zselevet, az ellenzéki Demokratikus Erők Szövetsége jelöltjét választja köztársasági elnökké. (Mladenov miniszterelnök lemondásra kényszerült.)

július 16–17. A Szerb Kommunisták Szövetsége utódpártjaként megalakul a Szerb Szocialista Párt, elnöke Slobodan Milošević.

szeptember 12. Az ún. 2+4-es tárgyalások (NSZK, NDK + USA, SZU, Nagy-Britannia és Franciaország) eredményeként Moszkvában aláírják a német újraegyesítési szerződést.

október 3. Az egységes Németország létrejötte.

október 9. A Szovjetunióban elfogadják azt a törvényt, amely engedélyezi a többpártrendszert.

október 18. Romániában bejelentik az árliberalizációt; az intézkedések hatására megugrik az infláció.

december 9. A Szolidaritás vezetőjét, Lech Wałęsát választják meg Lengyelország köztársasági elnökének.

december 9–23. Szerbiában a többpárti parlamenti és elnökválasztáson a Szerb Szocialista Párt szerzi meg a mandátumok több mint kétharmadát. A köztársaság elnöke ismét Milošević lesz.

december Sztrájkok egész Romániában. Bukarestben a kormányellenes tüntetők összecsapnak a rendőrökkel.

december 21. Horvátország új alkotmányában önálló államként határozza meg magát, és jogot formál a


Jugoszláviából való kilépésre.

december 23. Szlovéniában népszavazáson a szavazók 95%-a az állami függetlenség mellett voksol.

1991

január 13. A litvániai Vilniusban szovjet különleges alakulatok elfoglalják a város több stratégiai fontosságú pontját. (A harcok során 15 polgári személy veszti életét, 160-an megsebesülnek.)

január 25. A macedón parlament kimondja a köztársaság szuverenitását és a jogot a Jugoszláviától való teljes elszakadásra.

február 15. Magyarország, Csehszlovákia és Lengyelország állam- és kormányfőinek visegrádi csúcstalálkozóján együttműködési megállapodást írnak alá.

február 25. A Varsói Szerződés tagországai megállapodnak a szervezet feloszlatásában.

március 2. A horvátországi Pakracban a szerb lakosság összecsap a horvát belügyi alakulatokkal. (A következő hónapokban rendszeressé válnak a véres összeütközések Horvátország szerbek lakta vidékein. A kezdetben a semlegesség látszatát őrző jugoszláv néphadsereg egyre nyíltabban a szerbek mellé áll.)

április 9. Megkezdik a szovjet csapatok kivonását Lengyelországból. – Népszavazás eredményeként Grúzia kinyilvánítja a köztársaság függetlenségét.

április Az első szabadon választott nemzetgyűlés Albániát parlamentáris köztársasággá nyilvánítja.

május 22. Országos tiltakozó megmozdulások Lengyelországban a Szolidaritás felhívására, sztrájkok a romló életkörülmények miatt.

május 27. Befejeződik a szovjet csapatok kivonása Csehszlovákiából.

június 19. Magyarország területét elhagyja az utolsó szovjet katona.

június 25. A horvát és a szlovén parlament kinyilvánítja köztársasága szuverenitását és függetlenségét. Két nap múlva harcok kezdődnek a jugoszláv néphadsereg, valamint a szlovén, később a horvát fegyveres alakulatok között.

június 28. Megszűnik a KGST.

július 1. A Varsói Szerződés feloszlatása.

július 7. Brioni szigetén a jugoszláv szövetségi kormány és a tagköztársaságok képviselői tárgyalásokat folytatnak a válság megoldására.

július 23. Szerbia katonai akciója Horvátország ellen. A következő hetekben az összecsapások háborúvá szélesednek.

augusztus 19–21. Puccskísérlet Moszkvában az új szövetségi szerződés aláírása előtt. Az államcsíny megbukik, a köztársaságok sorra kinyilvánítják függetlenségüket: Észtország 20-án, Lettország 21-én, Ukrajna és Tádzsikisztán 24-én, Belorusszia és Moldávia 25-én, Azerbajdzsán és Kazahsztán 30-án, Kirgízia és Üzbegisztán 31-én, Örményország szeptember 23-án, Türkmenisztán október 27-én.

szeptember 6. Az új szovjet kormányzati szerv, az Államtanács elismeri Észtország, Lettország és Litvánia függetlenségét.

szeptember 8. A macedóniai népszavazáson a lakosság döntő többsége a köztársaság önállósága mellett voksol.

október 3. A jugoszláv Államelnökség szerb, Crna Gora-i, koszovói és vajdasági tagjai kinyilvánítják, hogy átveszik a nem működő szövetségi parlament jogkörét. Jugoszlávia ezzel gyakorlatilag szétesik.

október 15. Bosznia-Hercegovina kinyilvánítja függetlenségét, a köztársaság szerb lakosai azonban nem fogadják el a határozatot.


december 8. Bresztben Oroszország, Ukrajna és Fehéroroszország államfői egy laza államszövetség, a Független Államok Közössége (FÁK) létrehozásáról döntenek, és a Szovjetuniót megszűntnek nyilvánítják.

december 16. Brüsszelben aláírják az Európai Közösség, valamint Magyarország, Csehszlovákia és Lengyelország között a társulási szerződést.

december 21. Alma-Atában a balti köztársaságok és Grúzia kivételével (az csak 1993-ban csatlakozik) a Szovjetunió összes tagköztársasága alapító tagként csatlakozik a FÁK-hoz.

december 25. Gorbacsov lemond a Szovjetunió elnöki tisztéről. A Szovjetunió megszűnik.

1992

február 29–március 1. Bosznia-Hercegovinában a népszavazás a köztársaság függetlenségét erősítette meg. Egyre gyakoribbak a szerbek és a muzulmánok közötti összecsapások.

március 27. Boszniában kikiáltják a „független” Boszniai Szerb Köztársaságot.

április 9. A jugoszláv néphadsereg Boszniát is megtámadja.

április 27. Kihirdetik a Szerbiából és Crna Gorából álló harmadik, ún. Kis-Jugoszlávia alkotmányát.

május 30. Az ENSZ BT átfogó embargót hirdet Kis-Jugoszlávia ellen.

június 5–6. A csehszlovák állam utolsó parlamenti választása.

július 17. A szlovák parlament függetlenségi nyilatkozatot fogad el. Havel köztársasági elnök lemond.

július 23. Václav Klaus cseh és Vladimír Mečiar szlovák miniszterelnök politikai megállapodást köt a szövetségi köztársaság megszüntetésének folyamatáról.

szeptember 2. Elfogadják a Szlovák Köztársaság alkotmányát.

december 16. Elfogadják a Cseh Köztársaság alkotmányát. 1993. január 1-jén megszűnik Csehszlovákia, és létrejön az önálló Csehország és Szlovákia.


1. A kétpólusú világpolitika összeomlásaMAGYARICS Tamás

A kétpólusú világpolitika összeomlása

Világpolitikai háttér, 1989–1991

Az annus mirabilis(„csodálatos év”) (1989) és a Szovjetuniónak mint államnak a megszűnése (1991. december) között eltelt időszak történelmi jelentőségű eseményeinek homlokterében a közép- és kelet-európai történések álltak. Az ebben a régióban lezajlott változások alapjaiban rajzolták újjá a nemzetközi erőviszonyokat és a geopolitikai realitásokat. Noha számos dokumentum került nyilvánosságra, több, az eseményekben aktív szerepet vállaló politikus tette már közzé emlékiratait, a valóban „kényes” kérdésekről folytatott tárgyalások és döntések írásos anyagai még mindig a kül- és védelmi minisztériumok és egyéb kormányzati szervek, valamint a levéltárak mélyén lappanganak. Sőt, a „kényesnél is kényesebb” kérdések esetében sokszor nem is készült írásos feljegyzés, így a „teljes valóság” megismerése feltehetően még a későbbi korok történészei számára is megoldhatatlan feladatot jelent.

I. Geopolitikai változások

Blokkok bomlása

Az 1989–1991 közötti évek egyik legalapvetőbb világpolitikai változását a geopolitikai blokkok felbomlása jelentette. A Varsói Szerződés, a KGST, valamint a Szovjetunió megszűnésével azonban nem stabilabb, hanem a korábbinál kiszámíthatatlanabb biztonsági környezet jött létre. A hidegháborút alapvetően jellemző kétpólusú világ kihívást jelentett a két szemben álló fél számára, s a stabilitást növelte a katonai erőegyensúly is. Az Egyesült Államok és a Szovjetunió gondosan ügyelt arra, hogy a perifériákra szorítsa a konfliktusokat, és ott sem léptek fel soha közvetlenül egymással szemben.

Az 1990-es évek elején viszont a nagyobb stabilitást biztosító bipolaritást egypólusú világ váltotta fel. Az új geopolitikai helyzetben az Egyesült Államok, illetve az általa vezetett NATO versenytárs nélkül találta magát. (Egyesek a kétpólusú világrendszer helyett többpólusú rendszerről beszélnek 1990 után.)

Az új, vagy legalábbis ebben az időszakban előtérbe kerülő kihívások nagy része ún. transznacionális vagy szubnacionális jellegű. Az előbbi a határokon átnyúló, egyetlen nemzetállamhoz sem köthető kihívásokat jelenti: a nemzetközi terrorizmust, a kábítószer-kereskedelmet, a tömegméretű migrációt vagy a környezetben végbevitt pusztítást/pusztulást. Az utóbbiak közé sorolhatók az etnikai mozgalmak, a vallási mozgalmak egy része (ezek transznacionális jelleget is ölthetnek) és különböző indíttatású politikai mozgalmak, illetve ezek kombinációi. Ezen biztonsági kockázati tényezők döntő többsége a hagyományos biztonságpolitikai keretekbe nem illeszthető, s kialakulatlan azok intézményi kezelése is. (Számos esetben nem kormányzati szervezetek és magánvállalatok vagy intézmények is részt vállalnak a kihívások kezelésében.) Ez a folyamat tovább növelte a nemzetközi kapcsolatok kiszámíthatatlanságának a mértékét.

A közép-kelet-európai régió

Az új geopolitikai térkép további vonásokkal is bővült. Az 1989-ben a közép- és kelet-európai országokban lezajlott események többé-kevésbé váratlanul érték a világot s benne a nagyhatalmakat. Mindennek az egyik tanulsága, hogy a „szuperhatalmak” a korábbiaknál kisebb mértékben voltak képesek befolyásolni, netán irányítani az érdekszférájukba tartozó államok sorsát. A belpolitikában részt vevő szereplők száma drámai módon megugrott a szovjet és kommunista uralom alól felszabaduló országokban. Így sok esetben kiszámíthatatlanabbá vált ezen államok reakciója a nemzetközi élet egyes fejleményeit illetően. Számos új állam is keletkezett a felbomlott Szovjetunió, Jugoszlávia és Csehszlovákia területén, és velük megnőtt a változók száma a nemzetközi kapcsolatok egyenletében. A gondokat tetézte, hogy az újonnan létrejött államok sokszor a vártnál is rosszabb gazdasági helyzetben voltak, és több, korábban a szőnyeg alá söpört vagy mesterségesen elfojtott etnikai és nacionalista konfliktus került a felszínre.

A nemzetközi kapcsolatok természetének változásához hozzájárult még a regionalizmus megerősödése is. A regionális problémák kezelésére ugyancsak hiányoztak a megfelelő receptek és eljárásmódok. Találóbb lenne azonban úgy fogalmazni, hogy a nemzeti és a regionális szintek számos helyen „összecsúsztak” – így például a Balkánon az albánkérdésben, vagy akár Afganisztánban és Észak-Pakisztánban a manapság sokat emlegetett


pastuk esetében.

II. Az USA helye és szerepe

A nyertes

Az új geopolitikai helyzet nagy nyertese első pillantásra azEgyesült Államok volt. A fél évszázados rivalizálásban a szemben álló fél gazdaságilag, politikailag és erkölcsileg csődbe jutott és rajtaütésszerű gyorsasággal összeomlott. Sokan a béke korszakát várták az új évtizedtől, de az illúziókat már 1990. augusztusban szertefoszlatta a kuvaiti iraki invázió. Sebet kapott az id. George Bush amerikai elnök által meghirdetett „új világrend”: a nemzetközi jog érvényesülése és a vitás kérdések békés úton való rendezése. Igaz, az USA az Irak elleni koalíció összekovácsolásával (1990. szeptember 9.) és vezetésével visszanyerte azt a magabiztosságát és nemzetközi presztízsét, amelyet a vietnami háborúban vesztett el. Az Öböl-háború másik nyertese, hosszú távon, a Szovjetunió volt, ugyanis kiderült: nélküle nincs valódi stabilitás.

Az Egyesült Államoknak sikerült többé-kevésbé a saját elképzeléseit elfogadtatni a Szovjetunióval a német (újra)egyesítés, valamint a fegyverzetkorlátozás kérdéseiben is. Mihail Gorbacsov és a szovjet vezetés még 1989-ben sem akart hallani egy olyan egyesült Németországról, amely az euroatlanti integrációs szervezetekbe tagolódik – igaz, ez az álláspont már jelentős változás volt ahhoz a szovjet állásponthoz képest, mely az újraegyesítést is elvetette. Ebben a kérdésben Gorbacsov egy platformra került François Mitterand francia államfővel és Margaret Thatcher brit kormányfővel, akik – finoman szólva – egyáltalán nem lelkesedtek egy egyesült Németországért. A két nyugati politikai vezető aggályait tovább táplálta Bush elnök célzása arra, hogy az Egyesült Államok az egyesített Németországra úgy tekint, mint „partnerre a vezetésben”. Az amerikaiak azonban szívós munkával meggyőzték mind fő ellenfelüket, mind fő európai szövetségeseiket, és a német újraegyesítés végső soron az USA által támogatott módon ment végbe.

Győzelem a fegyverkezésben

A fegyverzetkorlátozási tárgyalásokon 1990. áprilisban az amerikaiak és a szovjetek Genfben megegyeztek abban, hogy kémiai fegyverarzenáljukat 5-5 ezer tonnában maximálják; májusban a washingtoni csúcson megállapodás született a hadászati nukleáris fegyverek korlátozásáról és a kémiai fegyverek gyártásának beszüntetéséről; majd novemberben aláírták az európai hagyományos fegyverzetek csökkentéséről szóló egyezményt számos európai állammal együtt. A megállapodás lényegében lehetetlenné tette, hogy a Szovjetunió nagyszabású, hagyományos fegyverekkel vívott, meglepetésszerű háborút indítson Nyugat-Európa ellen, azaz a nyugatiak hidegháborús „lidércálmát” szüntette meg. (A szerződés egyik, Közép-Európa számára nagy jelentőségű hozadékának tekinthető, hogy lehetetlenné vált a Szovjetunió számára az is, hogy a térségbe nagy mennyiségű fegyverzetet halmozzon fel.) Később bizalom- és biztonságnövelő megállapodások megkötésére is sor került, valamint az ún. nyitott égboltokról szóló megállapodást is tető alá hozták.

A NATO és az USA

A rendkívül jó külpolitikai teljesítményt nyújtó Bush-adminisztráció (1989–93) volt ugyancsak a hajtóerő a NATO európai szerepének újra-, illetve átfogalmazásában. Az Észak-atlanti Szerződés Szervezete (1949) eredetileg a Szovjetunió, illetve a Varsói Szerződés (1955) potenciális agresszióját volt hivatva elrettenteni s adott esetben visszaverni. Vagyis: a szervezet alapvetően egy statikus, territoriális védelemre berendezkedett katonai szövetséget jelentett az 1990-es évek legelejéig. A szemben álló fél összeomlása után viszont új feladatra volt szüksége a NATO-nak a megmaradáshoz. Az 1991. évi római külügyminiszteri tanácskozáson a hangsúly, amerikai kezdeményezésre, átkerült a szervezet politikai, illetve érték- és biztonságőrző funkciójára. Az alapelv az európai biztonsági övezet kiterjesztése lett, bár nem szükségszerűen a NATO segítségével. Ebben az időszakban nagy reményeket fűztek az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlethez (EBEÉ, később Szervezethez), mely gyakorlatilag az összes európai államot – szám szerint 34-et – egyetlen szervezet keretei között fogta össze. A gyakorlatban azonban bebizonyosodott, mindenekelőtt az ismétlődő balkáni válságok során, hogy az EBEÉ képtelen a biztonságpolitikai misszió ellátására, és felértékelődött a NATO. Újfent bebizonyosodott, hogy az adott helyzetben és még egy ideig az európai biztonság nem képzelhető el az Egyesült Államok szerepvállalása nélkül.

Űr a Szovjetunió helyén

A Szovjetunió összeomlásával számos, korábban nem az amerikaiakat terhelő súlyos kérdés került a mindenkori amerikai vezetés asztalára. A hidegháborús geopolitika egyik alapvető realitása, leegyszerűsítve, az volt, hogy a két „szuperhatalom” felügyelte a maga érdekszféráját. A szovjet birodalom összeomlása után viszont az


Egyesült Államoknak olyan konfliktuskezeléseket kell vállalnia, például a Balkánon, ahol a megelőző fél évszázadban gyakorlatilag elképzelhetetlen lett volna az amerikai katonai beavatkozás.

A Szovjetunió más szempontból is hasznos „villámhárítóként” működött az USA számára: a két „szuperhatalom” egyaránt kivette a részét a „népszerűtlenségi” versenyben a harmadik világ országaiban. A szovjet birodalom eltűnése után azonban a „szuperhatalmak” elleni düh és elkeseredés fokozatosan kizárólag az Egyesült Államokra összpontosult. Az amerikaiak egyfajta ördögi körbe kerültek: ha a világ legkülönbözőbb pontjain és legkülönbözőbb formákban fellépő kihívásokra nem válaszolnak, akkor saját nagyhatalmi presztízsüket ássák alá, ha viszont válaszolnak, akkor olyan erőszakspirálba kerülnek, amelyből nehezen vagy egyáltalán nem lehet szabadulni.

III. Biztonságpolitikai kérdések

Az amerikai válaszadási képességeket alapvetően a Szovjetunió, illetve a Varsói Szerződés jelentette „szimmetrikus” kihívásokra tervezték. Mindez megnyilvánult a haderő struktúrájában, a fegyverzetben és a haderő földrajzi elhelyezkedésében.

Kína megjelenése

Az Egyesült Államok tengerentúli katonai jelenlétének legfőbb célja a Szovjetunió megfékezése volt; ennek megfelelően jelentős erőket koncentráltak Nyugat-Európába és Északkelet-Ázsiába. A két térség közül az ázsiai továbbra is potenciális veszélyforrás maradt az Egyesült Államok biztonságát tekintve – elsősorban Észak-Korea destabilizáló szerepe, valamint a nehezen kiszámítható kínai külpolitika miatt. Tágabb összefüggésben, a Szovjetunió széthullása után számos amerikai elemző Kínában látja az Egyesült Államok következő globális vetélytársát; márpedig az amerikai stratégia célja az, hogy a lehetőségek szerint a minél távolabbi jövőbe tolja ki egy rivális szuperhatalom megjelenését, illetve még a regionális nagyhatalmak megerősödését is akadályozza. (Kína azonban már regionális nagyhatalom, és a lehetőségei – papíron – szuperhatalommá tehetik néhány évtizeden belül.) Az új biztonsági környezet tehát az amerikai fegyveres erők földrajzi helyzetének újragondolását tette szükségessé.

Fegyveres erők, haditechnika

Az amerikai fegyveres erők szerkezete sem felelt meg az új helyzetnek. A hagyományos fegyverekkel ellátott, nagyszámú szárazföldi erők alkalmasak lehettek volna egy hagyományos – a feltételezések szerint Kelet-Európából induló – háború megvívására. A nagy létszámú, statikus egységek, a hozzájuk tartozó tankokkal, lövegekkel azonban nem képesek az új, aszimmetrikus kihívásokra válaszolni, ráadásul még jó célpontot is kínálnak bizonyos esetekben. A Bush-adminisztráció ezért nagyarányú létszámcsökkentésbe kezdett. A tengerentúli katonai jelenlétet jelentősen csökkentette az Egyesült Államok, és az ún. előretolt jelenlét helyett az ún. erőbevetés doktrínája került előtérbe, amikor az Amerikában állomásozó egységeket jelentős stratégiai – elsősorban légi – szállítókapacitás segítségével juttatják a válságzónákba.

Ami a fegyverzeteket illeti, itt is forradalminak mondható változások következtek be az 1990-es évek elejétől. A szimmetrikus háborúban nagy szerepet kaphattak volna a hadszíntéri és hadászati nukleáris fegyverek és egyéb eszközök (stratégiai nehézbombázók, repülőgép-anyahajók stb.), ám az új kihívásokra ezekkel az eszközökkel nem lehetett hatékonyan válaszolni. Rugalmasabb, kisebb, könnyebb, ám hasonlóképpen hatékony fegyverzetre volt – és van – szükség, mint például a mélyen beásott bunkereket leromboló bombákra, a precíziós – lézer vagy/és műhold irányította – fegyverekre, kisebb létszámú, de nagy hatékonysággal működő egységekre. A potenciális ellenség is alapvető változásokon ment át: etnikai, vallási – azaz nem állami szereplő – csoportok állnak sokszor szemben egy állam haderejével, amely sok esetben nem tudja érvényesíteni technikai, stratégiai és taktikai fölényét.

IV. Nyugat-Európa nagykorúvá válása

A Szovjetunió felbomlásával, a Varsói Szerződés és a KGST feloszlatásával megváltozott az Egyesült Államok és nyugat-európai szövetségesei közötti viszony is.

Amerikai ernyő

A hidegháború évtizedeiben az ismételten felmerülő vitákat – pl. a megfelelő „tehermegosztásról”, az amerikai nukleáris fegyverek európai telepítéséről – elsősorban a fennálló közös külső fenyegetés segített elsimítani. Az európaiak az amerikai biztonsági ernyő alatt először helyreállíthatták a második világháborúban megrendült gazdaságukat, majd kiépíthették a jóléti államot (az 1990-es elejére az Európai Közösség nemzeti összterméke


megközelítette az Egyesült Államokéit). Nyugat-Európa felnőtté vált – gazdaságilag.

Az Egyesült Államok ambivalensen viszonyult – és viszonyul – ehhez a folyamathoz. Egyrészt megnövekedett globális kötelezettségei miatt érdeke, hogy legalább Európában vagy annak tágabban értelmezett térségében ne kelljen energiáit „fecsérelni”, másrészt hosszú távú gazdasági és stratégiai érdekei ellen szól, ha (Nyugat-)Európa gazdaságilag és katonailag túlságosan megerősödik és túlságosan önállóvá válik, elsősorban biztonságpolitikai téren.

NATO és az EU

Ennek a folyamatnak az elismerését jelentette 1991-ben a NATO új politikai stratégiájának elfogadása és annak elismerése, hogy a NATO-n belül egy „európai biztonsági identitást” kell kialakítani. Nyilvánvaló volt, hogy a NATO eredeti politikai célkitűzéseit – „az Egyesült Államokat bent tartani (Európában), a Szovjetuniót kint tartani és Németországot lent tartani” – át kellett alakítani. Az európai biztonságpolitikáról azonban végső soron nem alakultak ki határozott elképzelések. Történtek ugyan kísérletek az eredetileg a nyugat-európai biztonsági keretnek szánt, de gyakorlatilag soha nem működő Nyugat-európai Unió (NYEU) felélesztésére – kevés sikerrel. Új keretként jelent meg az EBEÉ, mely elsősorban az amerikai túlsúly ellen berzenkedő Franciaország támogatását élvezte – de a balkáni válságok tanúsága szerint ez a szervezet is papírtigrisnek bizonyult. Maradt tehát a NATO, valamint az amerikai és nyugat-európai katonai képességek közötti óriási különbségek kiküszöbölésére irányuló törekvések. Ezek azonban az 1990-es években jobbára megmaradtak az elképzelések szintjén. A Szovjetunió és a Varsói Szerződés összeomlásából számos nyugati politikus és stratéga azt a következtetést vonta le, hogy drasztikusan lehet csökkenteni a védelmi kiadásokat, és az így felszabadult összegeket más, politikailag népszerűbb célokra lehet költeni. Ily módon inkább nőtt, semmint csökkent az USA és az európai szövetségesei katonai képességei közötti űr.

Az amerikaiak hidegháború utáni elképzeléseiben nagy szerepet kapott egy egységes Nyugat-Európa, amely a felszabadult közép- és kelet-európai államok irányában „mágnesként” működne, amennyiben a politikai pluralizmus és a szabad piacgazdaság felé vonzaná őket. Közép- és Kelet-Európából viszont számos esetben inkább egyfajta erődnek tűnt Nyugat-Európa, amely különböző eszközökkel, így protekcionista mezőgazdasági politikájával, megpróbálja „a közös európai házon” kívül tartani a volt kommunista államokat.

A nyugat-európai integráció szempontjából 1992 számítható annus mirabilisnak: ekkor született megállapodás az egységes európai piacról és az európai pénzügyi unióról a Maastrichtban megfogalmazott menetrend alapján.

Az 1989-es „nagy várakozások” tehát csak részben valósultak meg. A világ a kezdeti elképzelésekkel szemben nem lett egy stabilabb, biztonságosabb hely – sőt, sok szempontból kiszámíthatatlanabbá és ezért veszélyesebbé vált.

2. Képek


1. Szovjet-amerikai viszonyRITTER László

Szovjet–amerikai viszony

1983

március 8. Ronald Reagan amerikai elnök a National Associations of Evangelicals ülésén elmondott beszédében a „gonosz birodalmának” nevezi a Szovjetuniót.

március 23. Reagan a nemzethez intézett televíziós üzenetben ismerteti a Stratégiai Védelmi Kezdeményezést (SDI), az ún. csillagháborús tervet, amelynek célja, hogy lézerfegyverekkel és műholdas technikával védje meg az USA területét egy esetleges szovjet rakétatámadástól.

1985

november 19–20. Reagan első alkalommal találkozik Mihail Gorbacsov szovjet pártfőtitkárral. Közös nyilatkozatot írnak alá a rendszeres csúcstalálkozók szükségességéről, a nukleáris háború megnyerhetetlenségéről és arról, hogy egyik fél sem törekszik katonai fölényre.

1987

szeptember 15. Reagan bejelenti, hogy szovjet–amerikai szerződés jött létre ún. Nukleáris Veszélycsökkentő Központok létrehozásáról Washingtonban és Moszkvában. A központok feladata a két fél közötti állandó információcsere biztosítása a nukleáris fegyverekkel kapcsolatban.

novemberAz USA leállítja középhatótávolságú rakétáinak telepítését Nyugat-Európába.

december 7–10. Reagan és Gorbacsov találkozója Washingtonban, amelynek keretében aláírják az INF-megállapodást (Intermediate – Range Nuclear Forces: közepes hatótávolságú atomeszközök). A felek vállalták, hogy három év alatt az összes közepes hatótávolságú rakétájukat megsemmisítik.

1988

május 16. George Bush alelnök kijelenti, hogy elérkezett az idő a „feltartóztatási” politika feladására.

május 29–június 1. Reagan és Gorbacsov moszkvai csúcstalálkozóján megállapodást írnak alá a föld alatti atomkísérletek közös ellenőrzéséről és arról, hogy 24 órával korábban értesítik egymást ballisztikus rakétáik felbocsátásáról. Eredményesen tárgyalnak a hagyományos fegyverek csökkentéséről is.

július 22. A Szovjetunióban amerikai ellenőrök jelenlétében megsemmisítik az első SS–20-as rakétát.

december 7. Gorbacsov az ENSZ közgyűlésére New Yorkba utazik. Bejelenti a szovjet fegyveres erők 500 000 fős csökkentését, valamint a Közép- és Kelet-Európában állomásozó szovjet csapatok egy részének kivonását.

1989

október 1. Dimitrij Jazov személyében első ízben tesz szovjet honvédelmi miniszter látogatást az USA-ban.

december 2–3. Bush és Gorbacsov első, nem hivatalos csúcstalálkozója Málta mellett. A találkozón, amelyen Gorbacsov szabad utat ad a közép- és kelet-európai átalakulásnak, megállapodás születik a START (Strategic Arms Reduction Treaty: stratégiai fegyverzetcsökkentési szerződés) és az MBFR (Mutual and Balanced Force Reduction: kölcsönös és kiegyensúlyozott haderőcsökkentési tárgyalások) tárgyalások felgyorsításáról.

1990

május 31–június 3. Bush és Gorbacsov washingtoni csúcstalálkozója. 24 egyezményt írnak alá, többek között a vegyi fegyverek gyártásának azonnali leállításáról és megsemmisítéséről, továbbá a stratégiai fegyverek csökkentéséről.


november 19. Több éves bécsi tárgyalássorozatot lezárva a NATO és a Varsói Szerződés tagállamai Párizsban aláírják az MBFR egyezményt.

1991

július 31. Moszkvában Bush és Gorbacsov aláírja a hadászati támadó fegyverrendszerek 50%-os csökkentéséről szóló START szerződést, lezárva ezzel az 1982 óta folyó tárgyalásokat.

1992

január 29. Borisz Jelcin orosz elnök közös védelmi rendszer létrehozását javasolja az USA-nak az SDI (Strategic Defence Initiative: Hadászati Védelmi Kezdeményezés) helyett.

február 7. Az Európai Közösség tagállamai Maastrichtban aláírják az Európai Unióról szóló szerződést.

február 10. Az amerikai és a német külügyminiszter nemzetközi pénzügyi alap létrehozását javasolja a Független Államok Közössége atomtudósainak otthon tartására.

március 24. A Helsinkiben megrendezett Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezleten a NATO-tagországok és számos európai állam képviselői aláírják a „Nyitott égbolt”-megállapodást, amelyben vállalják, hogy területükön a szerződésben szereplő bármelyik állam légi ellenőrzést végezhet.

május 2. Megállapodnak az európai szabadkereskedelmi övezet létrehozásáról (életbe lép: 1994. január).

június 16–17. Bush és Jelcin találkozója Washingtonban. Megegyezés születik, hogy mindkét fél 2/3-dal csökkenti nukleáris rakétáinak számát. A tárgyalásokon Washingtoni Charta néven aláírnak egy dokumentumot az orosz–amerikai partneri viszonyról és barátságról.

július 10. Helsinkiben, az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezleten a volt Varsói Szerződés és a NATO tagállamainak képviselői szerződést írnak alá a fegyveres erők csökkentéséről.

július 30. Orosz–amerikai megállapodást írnak alá arról, hogy az USA 25 millió dollárral segíti a szovjet hadsereg megmaradt vegyi fegyvereinek megsemmisítését.

1993

január 3. Moszkvában Bush és Jelcin aláírja a hadászati fegyverek további csökkentéséről szóló START–II szerződést.

január 13. Párizsban 127 ország, köztük az USA és a FÁK-államok képviselői, megállapodást írnak alá a vegyi fegyverek teljes beszüntetéséről.

május 13. Lee Aspin amerikai védelmi miniszter bejelenti, hogy az USA eláll az SDI program megvalósításától.


1. A birodalom széteséseSZILÁGYI Ákos

A birodalom szétesése

A Szovjetunió történetéről, 1987–1991

Az, ami Oroszországban 1987 és 1999 között bekövetkezett, szemmel látható és tárgyszerűen leírható: a szovjet államalakulat de jure 1991. december 25-én délelőtt 10 óra 45 perctől nem létezik többé, helyére de jureszuverén szövetségi és nemzetállamok léptek. A jaltai békerendszeren (1945), a „korlátozott szuverenitás” hidegháborús doktrínáján nyugvó kétpólusú világrend összeomlott, s a globális pénzgazdaság dologi rendje és általános politikai rendetlensége váltotta föl. A szovjet állampártot 1991. augusztus 23-án 17 óra 9 perckor lényegében betiltották, majd feloszlatták, helyét bejegyzett és törvényesen működő politikai pártok és pártmozgalmak sokasága foglalta el, közöttük a legnagyobbal, az ellenzéki Oroszországi Kommunista Párttal. A Legfelső Szovjetet, a szovjet népképviselők parlamentjét – a moszkvai Fehér Ház 1993. évi ostroma és az új alkotmány össznépi megszavazása után – feloszlatták, helyét a kétkamarás Szövetségi Gyűlés – a Duma és a Szövetségi Tanács – foglalta el.

Az állami tulajdont nagyrészt privatizálták, helyét a félállami, korporatív, oligarchikus klán-tulajdon foglalta el. Az állami bankokból magánbankok, az állami redisztribúció csatornáiból árutőzsdék, a pártállami nomenklatúrából magántulajdonosok, a volt köztársasági, területi párttitkárokból köztársasági elnökök és kormányzók lettek (a volt szverdlovszki első titkárból például egyenesen Oroszország elnöke, akit uralkodása vége felé enyhe iróniával csak „Borisz cárként” emlegettek „alattvalói”, a demokratikus orosz állam választópolgárai.)

Rendszerváltás: struktúra és modell

Mi az, ami összeomlott? A rendszer? De melyik rendszer? A szovjet rendszer vagy a kelet-európai fejlődési modell? A pártállami diktatúra vagy a szovjet modernizáció menete során megújított, archaikus jellegű orosz birodalom? A kommunista utópia, vagy a kelet-európai államszocializmus? Közelebbről: az „erőforrás-korlátos”, redisztributív hadi- és hiánygazdaság rendszere?

És mindez mikor omlott össze? Hogyan kell az összeomlást a történeti időben elgondolnunk? A Szovjetunió névalakja és politikai rezsimje 1991-ben csakugyan eltűnt. De az összeomlás folyamata évekkel korábban vette kezdetét, és legalább egy évtizedig tartott. Hiába, nagy ország – nagy összeomlás.

És akkor még föl sem tettük a legfontosabb kérdést: a régi rendszer összeomlott, de mi váltotta föl? Honnan kerültek elő, miből alakultak ki az új rendszer alkotóelemei? S mi az, ami mindmáig nem omlott össze?

Minden rendszerváltozás alapkérdése ugyanaz: hogyan és miért lesz egy bizonyos időpontban, hosszan halmozódó apró változások végső eredményeként vagy minden átmenet nélkül ez – azzá? A modern struktúraváltások logikája szerint amikor a régi struktúra túlhaladottá, a „fejlődés akadályává”, tehát rosszá vált, akkor – külső vagy belső nyomásra, előre el nem tervezetten vagy tervszerűen, váratlan forradalmak vagy folytonos reformok útján – új struktúrává alakul át, méghozzá – a történelmi haladásba vetett modern hit szerint – egy folytonosan előre és minden tekintetben magasabbra vivő civilizációs folyamat újabb lépcsőfokaként.

Mintha azonban a társadalmi átalakulásoknak ez a modern elképzelése csak a struktúraváltó nyugati társadalomfejlődés modelljére lenne igaz. Ezzel szemben a történeti Kelet-Európában, Oroszországban az önkényuralkodó személyében megtestesülő abszolutisztikus állam – a hatalom – volt és maradt (mutatis mutandis, a szovjet korszakban is!) az egyetlen struktúra, amely mindenféle kumulatív változás keretéül szolgálhatott. Ennek a fejlődési modellnek lényege a struktúraváltásra való „organikus” képtelenség. A kelet-európai fejlődési modell – az állam totális jellegű fejlesztési diktatúrája – minden forradalom, reform, átváltozás, Nyugathoz hasonulás, civilizációs és modernizációs ugrás ellenére a legutóbbi időkig fennmaradt.

A szovjet korszakban olyan jellegű kumulatív változások, amelyek a régi kelet-európai fejlődési modellt megújítva-megőrző szovjet állam gazdasági és politikai kimerülésekor és hanyatlásakor struktúraváltáshoz vezethettek volna – nem mentek végbe. Az állam medrében zajló – civilizációs, gazdasági, kulturális, szociális – kumulatív változások nem gyűrűztek át a társadalom medrébe. A kelet-európai modellbena rendszerváltás sem a szovjet korszak előtt, sem annak végén nem társadalmi struktúraváltást, hanem államváltást jelentett.


Tagadhatatlan, hogy Oroszország három évszázaddal ezelőtt, Nagy Péter (1672–1725) reformjaival elkezdődött modernizációja a szovjet korszakban folyatódott, és egészében véve sikeres volt (lett nehézipar, urbanizáció, lettek erőművek, rakétafegyverek stb.). De a nyugatihoz hasonló struktúraváltó fejlődési modell nem jött létre. A szovjet állam eltűnt ugyan és új orosz állam jelent meg a helyén, de maga az „állam-szívű” fejlődési modell megmaradt, még ha ma ez az állam – nyugati mintára – a liberális jogállam eszméjét és normáit követi is.

Glasznoszty és peresztrojka

Amikor 1986-ban a még friss, magabiztos, vállalkozó kedvű gorbacsovi reformcsapat meghirdette a gyorsítás („uszkorenyije”) programját, aligha gondolta volna, hogy csak a rendszer széthullását gyorsítja föl, méghozzá annyira, hogy előbb-utóbb elveszti uralmát a folyamatok fölött.

A peresztrojka – szovjet módra: jelszócserével, kirakatváltással, kádercserével stb. – lényegében ideológiaikurzusváltást, s nem gazdasági rendszerváltást hajtott végre vagy indított el. Gazdasági téren csak a sokat kárhoztatott „pangás időszakának” (a brezsnyevi „zasztoj”-nak) áruhiányát totalizálta, annak összes akut kísérőjelenségével: korrupcióval, virágzó feketegazdasággal, a társadalom kriminalizálódásával.

A kulturális, jogi, politikai változásokat nem követték ennek megfelelő horderejű változások az anyagi életviszonyokban, és nem követte a társadalom többsége számára érzékelhető javulás (több és jobb áru, működőképesebb gazdaság, kevesebb sorban állás, akár a fizetőképes kereslet csökkenésével együtt is). A demokratizálás elemei (a nyilvánosság állami korlátainak lebontása, a szólás- és sajtószabadság növekedése, parlamenti, jogállami elemek megjelenése stb.) csak arra voltak jók, hogy folyamatosan felszínre hozzák s dramatizálják az egész rendszer széthullását, működésképtelenségét, anakronizmusát, bűneit a múltban és kilátástalan sorsát a jövőben. Eközben új, alternatív rendszernek még körvonalai sem mutatkoztak.

A kezdeti remény és bizakodás átadta helyét a kételynek, a csalódásnak, a kiábrándulásnak. Az orosz társadalmon kezdett elhatalmasodni a kilátástalanság érzése. Szaporodtak a nemzetiségi összetűzések, a pogromfelhívások, a sztrájkok és sztrájkfenyegetések, elszabadultak a káosszal fenyegető szeparatizmusok. A bűnözés és a korrupció növekedett, a csernobili „műhiba” (1986) következtében pedig váratlanul láthatóvá vált a szovjet ökológiai katasztrófa mélysége. Mindennek következtében a köztudatban a demokratikus uralmi mód a hatalom impotenciájaként, a tolerancia határozatlanságként, a szabadságszeretet bűnpártolásként, a pluralizmus széthúzásként, a kisebbségek jogainak, illetve minden nemzet egyenlő jogának elismerése az ország széthullásaként, a jogállamiság kiépítésének első és felemás lépései az alvilág térnyeréseként jelentek meg.

Mindenesetre 1989-re már nem csupán a régi rendszer volt válságban, hanem a megújítására képtelen „peresztrojka”, vagyis a szovjet rendszer szovjet típusú reformjának gorbacsovi modellje is. Maga a modernizációs stratégia került válságba. Nem volt egyértelmű, mit kell konkrétan végrehajtani, kiknek, milyen eszközökkel és kikre és mire támaszkodva. Ezért jelenhetett meg – ha csak átmenetileg is – a szovjet állam legreakciósabb erőinek és a szovjet társadalom lumpenizálódott elemeinek szövetségkötésében a fasizálódó birodalmi nacionalizmus veszedelmes politikai alternatívája. Végül is éppen ez segített felrázni és radikalizálni a peresztrojka kudarcától mindinkább elcsüggedő demokratikus politikai erőket. Így 1988 legvégén az Andrej Szaharov nevével fémjelezhető liberális fővárosi reformértelmiség és a Borisz Jelcin képviselte vidéki baloldali populizmus létrehozta azt a politikai blokkot, amely 1991 augusztusában – a kremli „palotaforradalom” nyomán támadt hatalmi vákuumban – megszerezte a hatalmat.

Államváltás, rendszerváltás

De még ez a demokratikus fővárosi politikai tömörülés sem pártot vagy népmozgalmat, hanem államot – ellenállamot – teremtett magának. Az orosz demokratikus erők a gorbacsovi reformok nyomán meggyengült szovjet birodalmi központtal a leghatalmasabb szovjet regionális államot, az Oroszországi Szovjet Föderatív Szocialista Köztársaságot (OSZFSZK) mozgósították.

Az orosz államiság először kettéhasadt szovjet-orosz birodalmi és nemzeti-orosz köztársasági államra (ez volt az 1990. év legfontosabb történése), majd kezdett áthúzódni a független orosz nemzetállam rugalmas, életerős páncélzatába. Végül is éppen ezt a folyamatot próbálta feltartóztatni a legyengült, defenzívába szorult központi állam az 1991. augusztusi palotaforradalommal, és ezt a folyamatot gyorsította föl aztán az új orosz állam forradalmi puccsa, amellyel pillanatok alatt szétverte a központi hatalom üres csigaházát.

A palotaforradalmat követő ellenpuccs (Jelciné) azért volt páratlan, mert ugyanannak a nemzetnek új, dinamikusan feltörekvő állama követte el régi, beteg, agonizáló állama ellen, hogy „megmentse Oroszországot”.


Szétesés és egységesülés, 1990

A politikai, gazdasági, társadalmi szétesés üteme 1990 végére még az addigiakhoz képest is gyorsabb lett. Noha az államhatalom központi struktúrája (pártapparátus, hadsereg, KGB) szinte érintetlen volt még, bénultan és passzívan követte a fejleményeket.

A társadalom egyre partikulárisabb politikai és gazdasági egységekre kezdett „szétgurulni”, visszasüllyedt azokba a lokális világokba, amelyeket korábban a totális állam „vasmarka” tapasztott össze birodalmi egységgé. Az egyes köztársaságok szuverenitási nyilatkozatait, a regionális, területi, járási, kerületi stb. szuverenitások kinyilvánítása követte: mindenki ki akart válni valahonnan. A szétesés nem új jogi, politikai, gazdasági alanyok kialakulásához vezetett, nem újfajta szerződésekhez és másfajta munkamegosztáshoz, hanem izolálódáshoz és autarchizálódáshoz, ellenségeskedésekhez és totális szembenálláshoz, most már nemcsak a központi hatalommal, hanem egymással is. (Moszkva egyik kerülete például „szabadkereskedelmi zónának” nyilvánította magát, egy másik fővárosi kerületben a kerület határának [!] őrzéséhez határőrséget kezdtek szervezni. 1990 augusztusában a kenyérért sorban álló moszkvaiaktól már kerületi lakhatási engedélyt kértek, és voltak esetek, amikor a szomszédos utca lakóit is elkergették a sorból: álljanak sorban a saját utcájuk péksége előtt!)

Ha a civilizációs elemeket, a lokális kisvilágokat összetartó és kívülről egységesítő egyetemes állam szétesik, akkor minden szétesik. Ekkor veszi kezdetét az ellentétes irányú folyamat, amelyben a totalitárius láncról „lefűződött” részecskék „alulról”, saját érdeküktől vezettetve elindulnak az integráció lépcsőfokain. Lényegében változatlan összetételű regionális elitek vezetésével, autarchiára való berendezkedéssel, naturális termékcserével, ugyanazokkal a korrumpálódott klánokkal – amelyek a vidék életét addig is uralták – zajlott le a folyamat.

Nem a helyi társadalom, hanem a helyi bürokrácia, olykor a helyi maffiaszabadult ki a birodalmi-hatalmi központ függéséből, hogy még szabadabban lopjon, csaljon, raboljon, félemlítsen meg és zsaroljon, s fennmaradása érdekében megossza és összeugrassza a helyi társadalom etnikai csoportjait. A társadalom kiszolgáltatottsága mindenféle önkénynek a központi állam „gondoskodásának” elvesztésével és a változatlan helyi hatalom elszabadulásával nemhogy csökkent volna, de még nőtt is a dezintegráció időszakában.

Szeparatizmus, nacionalizmus

A szétesés nem állt meg az akkori szovjet köztársaságok határán: alig volt olyan köztársaság, amelynek ne lettek volna meg a saját „szeparatistái”, s ezzel együtt nemzetiségi problémái is. A „moszkvai központ” a szovjet birodalmi integráció szintjén küszködött a kiválni készülő köztársaságokkal. Ugyanakkor az egyes köztársaságok a szovjet helyi integráció szintjén próbálták visszatartani a kiválni akarókat, de legalábbis azokat a „területeket”, amiket a „kiválók” a köztársaságból magukkal akartak vinni. Az azerbajdzsánok az örményeket, az örmények az azerbajdzsánokat, az üzbégek a meszhit törököket, a kirgizek az üzbégeket, a moldovánok a gagauzokat, majd az oroszokat, a baltiak az oroszokat, a grúzok az oszéteket igyekeztek távozásra késztetni. Ez a késztetés helyenként a pogromokat, a népirtást, a polgárháborút is magában foglalta, másutt „csak” diszkriminációt, blokádot, jogfosztást jelentett.

A szeparatizmusoknak végzetes következményei már 1990-ben érzékelhetőek voltak: a peresztrojka első öt éve alatt a nemzetiségek közötti villongások és a katonai beavatkozások következtében 600 ember vesztette életét és 600 ezren váltak földönfutóvá. És hol volt akkor még az örmény–azeri, a grúz–abház, a Moldova és a Dnyeszter-mellék közötti, s persze a csecsen–orosz háború...

Ugrás és szakadék

Ha egy rendszer elvesztette belső egyensúlyát, vagyis permanens válságban van, akkor előbb-utóbb ugrásra kényszerül vagy összeroppan.

A szovjet állam éppen a nem-ugrásban törte ki a nyakát, hála Gorbacsovnak, aki semmiféle ugrásra nem tudta elszánni magát. A kockázat: egy hatalmas nukleáris fegyverkészlettel rendelkező, atomreaktorokkal zsúfolt világhatalom szétesése és véres káoszba hanyatlása. Ez a kockázat túlontúl nagy volt ahhoz, hogy a nukleáris elrettentés pszichológiai légkörében felnőtt szovjet vezetők fiatalabb nemzedéke ezt vállalni merte és akarta volna. Így hát a túlélés politikai ösztönére hagyatkozva a kockázat- és döntéskerülés útját választották. A birodalmi államalakulat „leszalámizásával”, az elvett-elnyelt szabadságok, szuverenitások, autonómiák lépésről lépésre történő „visszaadásával”, ilyen-olyan falak, sorompók, határok lebontásával vagy megnyitásával, a katonai visszahúzódással időt és életet nyertek: „inkább az állam nyaka törjön ki, mint a miénk!”


De az 1980-as évek végén Oroszország előtt megnyíló szakadék nem pusztán helyi, hanem világszakadék volt, a Szovjetunió válsága pedig az egész bipoláris világrendszer válsága, amely katasztrofális kifejlések sokaságát rejtette magában. A világrendszernek meg kellett változnia és mindenképp a rivális rendszerként megjelenőcivilizációsvesztes – a hidegháború technológiai-fogyasztói versenyében alul maradt – Oroszország rovására kellett megváltoznia.

A gorbacsovi nem-ugrás jelentősége abban áll, hogy ezáltal kellő idő maradt a gazdaságilag akkor már tíz éve rogyadozó szovjet állam kataklizma nélküli szétpergéséhez. De az így nyert idővel Gorbacsov nemcsak a szovjet és közép-kelet-európai pártelitek számára nyert életet (kétségkívül új életet), hanem a kelet-európai nemzetek és az egész világ számára is. Kis túlzással talán azt mondhatjuk, hogy a Szovjetunió holtteteme azért nem szakadt rá a világra, akképpen, ahogy attól már a 19. században V. Mohammed szultán tartott („Oroszországot leverni?! De hisz a holtteteme agyonsújtana minket!”), mert lebontását egy virtuálisvilágkormány végezte el, mely a jobbára idősebb korosztályokhoz tartozó nyugati neokonzervatív és a javarészt középgenerációs kelet-európai reformista vezetőkből állt össze erre az immár globális feladatra.

Így vagy úgy, mindenesetre a második évezred végén az államváltó Oroszország modern kori történelmében először jutott el az igazi rendszerváltás küszöbére.

2. Képek


1. Szovjetunió/Oroszország. KronológiaFARKAS Ildikó

Jelcin

Jelcin, Borisz Nyikolajevics (1931): 1961-től az SZKP tagja, 1976–85-ben a szverdlovszki területi pártbizottság első titkára. KB-titkár (1985–86), a moszkvai pártbizottság első titkára, PB-tag (1985–87). Fellépett a pártapparátus visszaélései, korlátlan hatalma ellen, és síkraszállt a Gorbacsov-féle reformok végrehajtásáért, ezért eltávolították pozícióiból (1987). 1990 májusában az Oroszországi Szovjet Föderatív Köztársaság (OSZFSZK) Legfelsőbb Tanácsának (parlament) elnökévé választották. Még ez év júliusában kilépett az SZKP-ból. 1991 júniusában az OSZFSZK első elnökévé választották. Az augusztusban lezajlott kommunista puccskísérlet meghiúsításában jelentős szerepet játszott. 1991. novemberben betiltotta az SZKP működését a föderáció területén. Radikális gazdasági reformja és autokratikus vezetési stílusa miatt szembekerült az orosz parlamenttel, mire 1993 szeptemberében puccsszerűen feloszlatta a parlament mindkét házát, és a lázadó képviselőket fegyveres erővel verette le. Az 1993. decemberi parlamenti választásokkal egy időben megtartott népszavazás elfogadta az elnöki jogkör kiszélesítését is tartalmazó alkotmánytervezetet.

2. Képek


1. JelcinFARKAS Ildikó

Szovjetunió/Oroszország kronológia

1986

február 24–március 6. A Szovjetunió Kommunista Pártja (SZKP) XXVII. kongresszusán meghirdetik a peresztrojkát.

1987

január 13. A minisztertanács rendeletet alkot a Szovjetunió (SZU) területén működő vegyes (szovjet és tőkés országok) vállalatokról. Az állami szervek nem állapíthatnak meg kötelező feladatokat a vegyes vállalatok számára.

február 22. A honvédelmi miniszterhelyettes bejelenti, hogy a SZU új katonai doktrínát dolgoz ki, amely a még elégséges védelem elvén alapszik.

június 24–26. Az SZKP KB ülésén elfogadják a gazdasági reform programját és menetrendjét.

1988

február 28. A karabahi nemzetiségi ellentétek miatt véres, örményellenes pogromok robbannak ki a Baku melletti Szumgajtban (32 halott, 197 sebesült).

május 7–9. A Demokratikus Szövetség alakuló kongresszusa Moszkvában. Az ellenzéki szervezet a totalitariánus állam elleni harcot és a pluralizmus, valamint a civil társadalom megteremtését jelöli meg céljaként.

május 25. Megkezdődik a szovjet csapatok szakaszos kivonulása Afganisztánból.

június 28–31. Ülésezik az SZKP XIX. pártkonferenciája. Heves viták után döntenek a sajtónyilvánosság fenntartásáról és a szocialista jogállam megteremtéséről. A párt- és tanácsi képviselők megválasztásánál bevezetik a többes jelölés rendszerét, és a pártszervekben öt évre korlátozzák a választott tisztségek betölthetőségének időtartamát.

1989

január 8. Gorbacsov bejelenti, hogy a súlyos gazdasági problémák miatt a SZU-nak csökkentenie kell védelmi kiadásait.

március 26. Képviselő-választások a SZU-ban. Moszkvai választókörzetében 90%-os győzelmet arat Borisz Jelcin. Az egyjelöltes körzetekben induló pártvezetők 40%-a nem kerül be az új szovjet parlamentbe, a Népi Küldöttek Kongresszusába.

április 7–9. Tbilisziben a nemzeti jelszavakkal felvonuló tömeget a belügyminisztérium különleges egységei (OMON) brutálisan szétverik (18 halott, 127 sebesült).

május 15–18. Gorbacsov főtitkár, 30 évi szünet után, a szovjet–kínai viszony normalizálására Pekingbe látogat.

december 2–3. Bush–Gorbacsov csúcsértekezlet Máltán. Megtárgyalják a német egység, a romániai helyzet, a SZU-nak nyújtható amerikai gazdasági segítség és a fegyverzetcsökkentés kérdéseit.

december 4. A Varsói Szerződés (VSZ) tagállamainak csúcstalálkozója Moszkvában. A SZU kezdeményezésére Lengyelország, Magyarország, Bulgária, az NDK és a SZU elítéli az 1968-as csehszlovákiai katonai beavatkozást.

1990


február 12–13. Dusanbében (Tádzsikisztán) a pártvezetés lemondását követelő, az orosz kisebbséget fenyegető tüntetőkkel szemben bevetik a hadsereget (15 halott, 108 sebesült); rendkívüli állapotot hirdetnek ki.

március 12–15. A SZU népi küldötteinek III. (rendkívüli) kongresszusa határozatot hoz az államfői intézmény bevezetéséről, és e posztra Gorbacsovot választják. – A kongresszus semmisnek nyilvánítja a litván függetlenségi nyilatkozatot.

április 3. A litvániai események hatására a SZU Legfelsőbb Tanácsa törvényt hoz a föderációból való kilépés rendjéről.

május 1. Moszkvában a május 1-jei felvonuláson a párt- és kormányellenes transzparensek láttán a politikai vezetés elhagyja a Lenin-mauzóleumon lévő dísztribünt.

május 16–június 22. Az oroszországi népi küldöttek I. kongresszusa. Az Oroszországi Szovjet Föderatív Szocialista Köztársaság (OSZFSZK) Legfelsőbb Tanácsa új elnökévé Borisz Jelcint választják. Elfogadják „Oroszország Függetlenségi Nyilatkozatát”, amely deklarálja az OSZFSZK politikai és gazdasági önállóságát. E példát az év végéig a többi szövetségi és számos autonóm köztársaság is követi.

május 24. Rizskov orosz kormányfő beterjeszti a kormány új gazdasági reformprogramját (a gazdaság átállításának menete 1991–92 folyamán, privatizáció megindítása, árszubvenció leépítése).

június 20. Üzbegisztán kinyilvánítja szuverenitását.

június 23. A Moldovai Szovjet Szocialista Köztársaság márciusi választások után újjáalakult Legfelsőbb Tanácsa határozatot hoz Moldova állami szuverenitásáról.

július 11. Országos bányászsztrájk politikai követelésekkel (állami intézmények depolitizálása, az SZKP vagyonának államosítása, a Rizskov-kormány lemondása).

augusztus 22. Türkménia bejelenti szuverenitását.

augusztus 23. Örményországban a Legfelsőbb Tanács határozatot hoz a köztársaság függetlenségéről.

szeptember 24. A SZU Legfelsőbb Tanácsa Gorbacsovot – saját kérésére – különleges törvényhozói joggal ruházza fel: rendeletekkel kormányozhat a tulajdonviszonyokat érintő, a pénzügyi és a gazdaságirányítási kérdésekben. Ez ellen az OSZFSZK tiltakozik.

október 1. A SZU Legfelsőbb Tanácsa törvényt hoz a vallás- és lelkiismereti szabadságról.

október 9. A SZU Legfelsőbb Tanácsa megszavazza a többpártrendszert engedélyező törvényt, de elutasítja a hadsereg és a rendőrség depolitizálását.

november 27–december 15. Az OSZFSZK népi küldötteinek II. (rendkívüli) kongresszusa. Elfogadja a föld magántulajdonát 1917 óta először engedélyező törvényt, döntést hoz a köztársasági elnök intézményének bevezetéséről.

1991

január 11–13. A szovjet hadsereg katonai fellépése Vilniusban (13 halott, sok sebesült).

február–március Litvániában, Lettországban és Észtországban népszavazáson a lakosság a függetlenség mellett voksol.

április 9. Grúzia kikiáltja állami függetlenségét.

június 12. Elnökválasztás az OSZFSZK-ban. Oroszország első elnöke Borisz Jelcin.

augusztus 19–21. Sikertelen fegyveres puccskísérlet Moszkvában, Leningrádban és a Baltikumban. A puccsisták (Gorbacsov tanácsadói) foglyul ejtik a szabadságát töltő Gorbacsovot, Moszkvában pedig sikertelenül kísérleteznek az OSZFSZK parlamentje épületének ostromával. (A puccs célja a központi államhatalom megszilárdítása és a novo-ogarjovói folyamat, azaz a SZU felbomlásának megállítása lett volna.) A puccs vezetőit letartóztatják.


augusztus 24. Gorbacsov, az orosz vezetéssel összhangban, átalakítja a szovjet felső vezetést. Gorbacsov lemond az SZKP főtitkári posztjáról, és felfüggesztik az SZKP működését, a párt vagyonát zárolják. – Az Ukrán Legfelsőbb Tanács kikiáltja a köztársaság függetlenségét.

augusztus 30. Az Azerbajdzsáni Legfelsőbb Tanács kikiáltja a köztársaság függetlenségét.

november 6. Jelcin rendeleti úton betiltja az SZKP-t és az Oroszországi Kommunista Pártot az OSZFSZK területén.

december 1. Népszavazás Ukrajnában az állami függetlenségről (a szavazók 90%-a a függetlenségre voksol). Az elnök Leonyid Kravcsuk lesz.

december 7–8. A SZU három, szláv többségű tagköztársaságának (Oroszország, Ukrajna, Belorusszia) államfői megállapodnak arról, hogy a SZU „mint nemzetközi jogi alany és geopolitikai realitás megszűnt létezni”. Helyét a Független Államok Közössége veszi át.

december 21. A SZU volt 11 tagköztársasága (Grúzia és a balti országok kivételével) államfői Alma-Atában (Kazahsztán) aláírják a Független Államok Közössége alapító dokumentumát. A központi szovjet szerveket megszüntetik.

december 25. Mihail Gorbacsov, a Szovjetunió elnöke bejelenti a lemondását. Este a Kremlben levonják a szovjet zászlót és felhúzzák Oroszország nemzeti trikolórját.


1. A rendszerváltás a balti államokbanBOJTÁR Endre

A rendszerváltás a balti államokban

A „harmadik nemzeti újjászületés”

A két világháború között önálló, független három országot a Szovjetunió az 1939 őszén kötött két Hitler–Sztálin (Molotov–Ribbentrop) titkos paktum alapján 1940 nyarán bekebelezte, és Észt, Lett, Litván Szovjet Szocialista Köztársasággá alakította őket. A következő évben a németek foglalták el a térséget, majd 1944-ben ismét a szovjetek, „végleg” a Szovjetunióhoz csatolva a balti államokat.*

I. A bomlás

A „csatlakozást” a Nyugat (és a világ számos más állama, például Kína vagy Jugoszlávia) hivatalosan soha nem ismerte el. Természetes tehát, hogy a rendszerváltás itt elsősorban a függetlenség visszaszerzését, a nemzeti (és az evvel szétválaszthatatlan nemzetiségi) kérdés megoldását jelentette, és mindenféle társadalmi, gazdasági, kulturális stb. átalakulást megelőzött.

Oroszosítás és függetlenség

Az iparosítással együtt járt az oroszosítás. Ez legkevésbé a korábban alig iparosított Litvániát érintette, amelynek (1989. évi adatok szerinti) 3,67 millió lakosából 80% litván volt, míg 9,4% orosz (fehéroroszokat és ukránokat is ideértve), s 7% lengyel.

Sokkal rosszabb helyzetben volt Észtország, ahol az 1,57 millió lakosból mindössze 61,5% volt észt, 30,3% orosz és 4,9% ukrán és fehérorosz. A városokban az arány még riasztóbb: Tallinn lakosainak több mint a fele, az északkeleti határváros, Narva lakóinak 94%-a volt orosz nyelvű.

A legtragikusabb, valóságos nemzethalállal fenyegető helyzetbe az iparilag legfejlettebb Lettország került, amelynek 2,66 millió lakosából 52% volt lett, s 44% orosz nyelvű (34% orosz, a többi ukrán és fehérorosz). A köztársaság mind a hét nagyobb városában masszív orosz nyelvű többség élt, magában a fővárosban, a 916 ezer lakosú Rigában mindössze 36,5%-ban voltak lettek, s több mint 60%-ban oroszok. (Ez természetesen nem kizárólag a szovjetizáció eredménye, hiszen Riga már a századfordulón is az Orosz Birodalom második legjobban iparosodott városa volt, sok nem lett nemzetiségű munkással.)

A rendszerváltás végpontja az 1991. augusztusi moszkvai puccs, amelynek nyomán a három új államot a világ minden országa (köztük szeptember 6-án Oroszország) diplomáciailag is elismerte, s amely végső soron eldöntötte, hogy Szovjetunió-Oroszország a közép-kelet-európai megszállt államok után őket is kiengedi karmai közül. (Noha az utolsó szovjet-orosz csapatok csak 1994-ben vonultak ki, s jóllehet az oroszul gyakran csak „közel-külföldként” emlegetett Baltikumról való lemondás véglegessége sokak szemében kétséges. Az oroszoknak 2001-ben például sikerült rávenni az USA-t arra, hogy – egyenlőre? – bezárja a NATO kapuját a balti államok előtt.)

A felbomlás szakaszai

A balti államok függetlenségéhez vezető út, amelyet tehát főleg a moszkvai politika reakciói jelöltek ki és tettek hasonlóvá, három szakaszra tagolódik:

1. 1986–1988 ősze. Jellemzői a gorbacsovi glasznoszty és peresztrojka támogatása, a környezetvédelmi mozgalmak és az állampolgári kezdeményezések megjelenése, a politikai élet megélénkülése, a nemzeti különállóság és múlt nyilvános vitatása, a börtönbe és munkatáborokba zárt „másként gondolkodók” kiszabadulása. A viták nem lépték túl a gorbacsovi reformpolitika kereteit (maga Gorbacsov és reformer tanácsadói tökéletesen süketnek tettették magukat a nemzeti követelések iránt). E szakasz végén sikerült a helyi neosztálinista pártvezetőket eltávolítani és reformkommunistákat ültetni a helyükre, s a gorbacsovi reformok támogatására népfrontos tömegmozgalmi szervezetek-mozgalmak alakultak, amelyek már csak azáltal is alternatívát kínáltak az addigi egypártrendszerrel szemben, hogy visszahozták a társadalom életébe a választás fogalmát.


2. 1988 ősze–1990 tavasza. E népfrontok választási győzelmeket arattak, s lassan „elfoglalták” a hivatalos intézményeket: az addig formális minisztériumok szerephez jutottak, a szovjet legfelsőbb tanácsok parlamentté alakultak (amelyek „erős” elnöke lett később a miniszterelnököt is kinevező legfőbb hatalom), s magán a kommunista párton belül is egyre élesebben szembekerült egymással a nemzeti és a (helyi és külső oroszok, illetve Litvániában a lengyelek által támogatott) „internacionalista” irányvonal. A változások azonban gyorsabb iramban zajlottak, mint ahogy azt Gorbacsov elképzelte. Sőt megjelent a köztársaságok Szovjetunión belüli önállóságának, szuverenitásának a követelése is. A balti közvélemény radikalizálódott, nem kis részben az addig tiltott hazai és külföldi szerzők könyveinek és az egyre szókimondóbb és függetlenebb sajtónak köszönhetően.

3. 1990 tavasza–1991. augusztus 20– 21. A moszkvai központ összecsapott a balti köztársaságok új vezetőivel, akik meghirdették a teljes elszakadást és a függetlenség visszaállítását. A legradikálisabb Litvániát, amely már 1990 márciusában kikiáltotta függetlenségét, a Kreml először gazdasági blokáddal, majd 1991 januárjában az OMON (Otrjad Milicii Oszobogo Naznacsenija), a különleges belügyi alakulatok által végrehajtott fegyveres akcióval próbálta visszakozásra bírni, de hasztalan. (Ezt az akciót Lettországban is megismételték.) Sajátos kettős hatalom jött létre: működtek a szabályosan választott szervezetek, intézmények, de minden pillanatban lehetett tartani az OMON gyilkos garázdálkodásától, illetve Moszkva erőszakos beavatkozásától. A moszkvai nagy játszmában a Gorbacsovot feltétel nélkül támogató Nyugat sem ismerte el a függetlenség egyoldalú kikiáltását, s csak akkor állt hivatalosan is a baltiak oldalára, amikor Gorbacsovot az 1991. augusztusi puccsal megbuktatták.

A közös jellemzőknél kell megemlíteni, hogy a három balti köztársaság 1990 májusában felújította az együttműködési szándékot kinyilvánító (és akkor csupán papíron maradt) 1934-es Balti Szövetséget.** (A szolidaritás kifejezésének általánosságán és szimbolikus eseményeken túl, mint az 1989 augusztusában a Vilniustól Rigán át Tallinnig húzódó, 650 kilométeres emberlánc, a szövetség most is nehezen telik meg tartalommal: Észtország Skandinávián, Litvánia elsősorban Lengyelországon, illetve Közép-Európán keresztül akar és képes Európához felzárkózni, úgyhogy lehet, hogy a politikailag legkiszolgáltatottabb Lettország marad a balti egység talán egyetlen igaz híve.)

II. Az átalakulás

Litvánia

1988. júniusban a Litván Tudományos Akadémián összegyűlt vagy ötszáz, különféle foglalkozású ember, hogy a köztársaság gazdasági önelszámolásáról beszélgessen. Itt merült fel az ötlet, hogy alakítsanak a döcögő peresztrojka támogatására kezdeményező csoportot. A jelenlévők közül közfelkiáltással mindjárt meg is választották a 35 főnyi társaságot, köztük hét írót, hat filozófust, négy közgazdászt, két festőt, két építészt. Ebből a sejtből nőtt ki a Litvániai Átalakítási Mozgalom, a Sajudis.

Az országszerte létrejött támogató csoportok az októberi alakuló kongresszusra már több mint ezer választott képviselőt küldhettek (980 litvánt, 9 lengyelt, 8 oroszt, 6 zsidót). A kongresszuson támogatólag felszólalt a párt újonnan kinevezett, „gorbacsovista” első titkára, Algirdas Brazauskas, és a programtervezetet leközölte a litván Pravda. A küldöttek 220 tagú parlamentet, seimet (szejm) választottak, majd az a maga kebeléből egy 35 tagú tanácsot. E tanács – elnöke Vytautas Landsbergis zenetudós – vezette a mozgalmat.

A népfrontos jellegű mozgalmat számos szervezet alkotta: az 1978 óta illegalitásban működött Litvánia Szabadságának Ligája, a Litvániai Demokrata Párt (e kettő a legradikálisabb: követeléseik között szerepelt Litvánia kilépése a Szovjetunióból és az idegen katonaság kivonása az ország területéről), a Litván Olimpiai Bizottság, az ország „ökológiai genocídiumát” feltáró zöldek stb. A mozgalom hamarosan három újsággal és egy televíziós adással jelentkezett. Újra szabad volt Litvániában litvánnak lenni. Az átalakítást segítette a katolikus egyház is, amely a meghosszabbított sztálinizmus évei alatt a nemzet egyetlen támasza volt, s amely most visszakapta jogait – noha közel sem szerzett olyan társadalmi befolyást, mint például Lengyelországban. (A másik két protestáns-ortodox balti államban az egyház szerepe jelentéktelen volt.)

A mozgalommal együtt mozdult a társadalom litván része, míg ellene a még 1988 végén alakult, oroszokat és részben lengyeleket tömörítő Egység nevű társaság. 1989 májusban a Litván Legfelsőbb Tanács függetlenségi nyilatkozatot tett, decemberben pedig a Brazauskas vezette kommunista párt kimondta kiválását a Szovjetunió Kommunista Pártjából (egy év múlva a nevét is Litván Demokratikus Munkapártra változtatta). Ez kiváltotta Moszkva haragját.

Ugyanakkor egyre jobban kiéleződött az új politikai erők, elsősorban Landsbergis és Brazauskas között a hatalmi harc, különösen azután, hogy 1990 márciusában a Legfelsőbb Tanács Landsbergist választotta elnökévé,


s a tanács másnap kikiáltotta Litvánia 1939-es függetlenségének a visszaállítását. Moszkva fenyegetésekkel, majd gazdasági blokáddal válaszolt. Végül 1991. januárban a belügyi csapatok támadást intéztek a vilniusi tévétorony ellen, melynek során 13 ember vesztette életét. Gorbacsov elhatárolta magát az akciótól, ám az OMON folytatta tevékenységét, így 1991 augusztusáig kettős hatalom volt az országban.

A moszkvai puccs utáni nemzetközi elismerés lezárta Litvánia másodszori újjászületését, s új, főként belső kérdésekkel terhes időszakot nyitott meg.

Észtország

A szovjet rendszerrel való nyílt szembefordulás 1987-ben kezdődött, először tavasszal, a környezeti katasztrófával fenyegető foszfátbányák megnyitása elleni tiltakozással, majd augusztusban a Molotov–Ribbentrop paktum évfordulóján tartott köztéri tiltakozó gyűléssel. Ebben az évben született az Észtország gazdasági önállóságát célzó terv (IME). 1988 áprilisában a Szovjetunióban elsőként megalakult a „szocialista demokrácia” és a „szocialista föderalizmus” talaján álló, de a többpártrendszer csíráját magában hordó Észtországi Népfront (egyik alapítója Edgar Savisaar). Erre kezdetben áldását adta a párt újonnan kinevezett első titkára, Gorbacsov egykori évfolyamtársa, Vaino Väljas is, és a Népfront októberben már első kongresszusát is megtarthatta.

Az események irányítása azonban fokozatosan átcsúszott az Észt Legfelsőbb Tanács kezébe, amely a volt pártelit reformszárnyának a kezében volt, és a közvélemény támogatását tudta maga mögött. A Legfelsőbb Tanács novemberben szuverenitási nyilatkozatot tett közzé. (A szuverenitás lényegében a helyi törvények érvényének az elsőbbségét jelentette az országos, szovjet törvényekkel szemben.) Moszkva éles tiltakozása ellenére a nyilatkozatot a tanács decemberben megerősítette.

Közben 1988 nyarától, a Népfront példáját követve, számos politikai szervezet alakult. 1989-ben létrehozták a szovjetbarát Interfrontot, amelybe az egyetlen nyelvet, az oroszt tudó internacionalisták tömörültek. Ugyanakkor megalakult az azonnali teljes függetlenséget követelő Észt Nemzeti Függetlenségi Párt is. Mindezt spontán polgári szerveződések, aláírásgyűjtések, népszavazások kísérték. 1990 tavaszán megválasztották a nem szovjet Észtországi Kongresszust, amely az 1940 előtt Észtországban születetteket, illetve azok leszármazottait képviselte, és az új, egyre inkább egyéni képviselőkből álló parlamentként működő szovjet Legfelsőbb Tanácsot. (Az Arnold Rüütel elnökletével működő testületben például négy helyet kaptak a köztársaságban állomásozó szovjet csapatok képviselői is.) A tanács törvénytelennek nyilvánította a szovjet hatalmat, s 1990. áprilisban átkeresztelte az országot Észt Szocialista Szovjet Köztársaságról Észt Köztársaságra. Az év végétől azonban Gorbacsov a régi irányba fordult, aminek az 1991. januári litvániai és lettországi véres események is világos jelét adták. (Abban, hogy Észtországban nem került sor hasonló tragédiára, Borisz Jelcinnek volt nagy szerepe, aki a válság idején Tallinnba látogatva kiállt a baltiak önrendelkezési joga mellett.)

Az 1991 márciusában tartott népszavazáson arra a kérdésre, hogy „akarja-e a függetlenség helyreállítását?”, nemcsak az észt nemzetiségű szavazók 77%-a, hanem a nem észtek 30%-a is igennel válaszolt. Ezután patthelyzet alakult ki Moszkva és Tallinn között, amely csak az augusztusi moszkvai puccs után oldódott fel. Mindjárt augusztus 20-án megállapodás született egy alkotmányozó nemzetgyűlés összehívásáról, amely 1992-ben össze is ült, s amelybe 30-30 tagot delegált az Észtországi Kongresszus és az Észtországi Legfelsőbb Tanács. (Már az ország életének következő fejezetéhez tartozik, hogy a köztársaságielnök-választás első fordulójában jelentős többséget kapott ex-kommunista Arnold Rüütellel szemben a második fordulóban a parlament a másként gondolkodó író-történészt, Lennart Merit választotta meg.)

Lettország

A nyilvános tiltakozások 1987 júniusában, az 1941. évi sztálini deportálások évfordulóján kezdődtek. 1988 októberében alakult meg a Népfront, ez a nem pártszerű, laza szervezet, amelynek egy év alatt sikerült majdnem az összes lett támogatását megszereznie, s amely 1989 májusában eljutott a teljes függetlenség követeléséig. Kezdettől, vagyis 1988-as alapításától ezt követelte a nacionalista Lett Nemzeti Függetlenségi Mozgalom is. E kettővel állt szemben az 1989 októberében alakított és komoly helyi erőket is maga mögött tudó Interfront, amely a minden nem lettet megszállónak tekintő szélsőséges nacionalizmus ellen joggal tiltakozókat is igyekezett felsorakoztatni. A Népfront képviselői jelentős többséget szereztek az 1990. márciusi legfelsőtanács-választásokon. A parlamentként működő tanács elnöke továbbra is az a volt pártfőtitkár, a népszerű Anatolijs Gorbunovs maradt, aki már 1988-tól betöltötte ezt a posztot. A tanács májusban a teljes függetlenség mellett szavazott, de ennek bevezetésére egy meghatározatlan átmeneti időszakot írt elő. A lakosság nem lett nemzetiségű része is egyre inkább elfogadta az önállóság gondolatát.


Ezt a folyamatot szakította meg Gorbacsov 1990. őszi hátraarca, amelynek betetőzése volt, hogy 1991 januárjában az OMON megtámadta a rigai belügyminisztérium épületét, s megölt 6 embert. A további erőszaktól Moszkva valószínűleg a Nyugat heves reakciója miatt riadt vissza, habár a végleg önállósult OMON többször is megtámadott középületeket, illetve határőrposztokat. A kettős hatalom egészen a moszkvai puccsig, illetve a Lettországi Legfelsőbb Tanács augusztus 20-i függetlenségi nyilatkozatáig fennmaradt. Evvel lezárult a 19. század végi elsőt, majd az 1918 utáni másodikat követő „harmadik nemzeti újjászületés” időszaka.

Az pedig, hogy az „újjászületett nemzetek” mit kezdtek magukkal, már egy másik történet.

* Vö. a balti államokról a História 1994/7. számát! (A szerk.)

** 1934. szeptember 12-én Litvánia csatlakozott Lett- és Észtország 1923. évi szövetségéhez, ezzel jött létre a Balti Szövetség, amely védelmi szövetséget jelentett volna. (A szerk.)

2. Képek


1. Balti kronológiaFARKAS Ildikó

Balti kronológia

1987

augusztus 23. Az 1939. évi Molotov–Ribbentrop szerződés titkos záradéka elleni tiltakozásul megmozdulások kezdődnek a három balti köztársaságban.

szeptember Megjelenik 4 észt közgazdász tervezete a teljes gazdasági önelszámolási rendszer bevezetéséről Észtországban.

1988

február 24. Megemlékező gyűlések szerte Észtországban az Észt Köztársaság kikiáltásának 70. évfordulóján.

június 1–2. A lettországi alkotóművészek szövetségeinek közgyűlésén először hangzik el hivatalos fórumon, hogy az ország Szovjetunióhoz csatolása megszállás volt.

június 3. Megalakul a „Mozgalom a Peresztrojka Támogatására” nevű 35 főnyi litván testület, a későbbi Sajudis csírája.

június 17. Az Észtországi Népfront nagygyűlést szervez, amelyen 150 ezren vesznek részt Tallinnban.

június 24. 50 ezres nagygyűlés Vilniusban, amelyen a „Mozgalom a Peresztrojka Támogatására” aktivistái nagyobb gazdasági és kulturális autonómiát követelnek Litvániának.

július 3. A „Szabadság Liga”, a Szovjetuniótól való elszakadásért küzdő, 1977-ben alakult litván radikális szervezet kilép az illegalitásból és bejelenti akcióprogramját.

október 6. A Lett Legfelsőbb Tanács nemzeti szimbólumnak ismeri el a vörös-fehér-vörös trikolórt, és a lettet nyilvánítja államnyelvvé.

október 8–9. A lett népfront alapító kongresszusa Rigában. Elnökévé Dainis Ivans újságírót választják. A mozgalom nagyobb gazdasági és kulturális autonómiát követel.

október 20. Ryngaudas Songaila, a Litván KP első titkára lemond. Funkcióját a Sajudis támogatását élvező reformkommunista, A. Brazauskas veszi át.

október 22–23. A „Mozgalom a Peresztrojka Támogatására” szervezet alapító kongresszusa Vilniusban. A Sajudis néven továbbműködő népfront elnökévé Vytautas Landsbergist választják.

november 4. Megalakul a litvániai oroszokat tömörítő, „Egység” interfront.

november 16. Az Észt SZSZK Legfelsőbb Tanácsának alkotmánymódosítása értelmében a szovjet törvények és rendeletek csak akkor lépnek életbe Észtország területén, ha azt az Észt Legfelsőbb Tanács jóváhagyja. Szavatolják az emberi és polgári jogokat, elismerik a magántulajdon létjogosultságát. Észtország természeti kincseit a köztársaság tulajdonának tekintik. (A Szovjetunió Elnöki Tanácsa alkotmányellenesnek és semmisnek nyilvánítja.)

november 18. Mintegy 300 ezer ember tüntet a lett függetlenségi kiáltvány 70. évfordulóján Rigában. – A Litván Legfelsőbb Tanács visszaállítja az állami szimbólumok sorába a sárga-zöld-piros trikolórt, a polgári korszak címerét és himnuszát.

december Az Észt SZSZK Legfelsőbb Tanácsa az észtet teszi meg hivatalos nyelvvé Észtországban.

1989

február 10–13. Tüntetéssorozat több litván városban az Interfront szervezésében, tiltakozásul a litván


államnyelvvé nyilvánítása miatt.

február 16. A Sajudis közgyűlése nyilatkozatot ad ki: célja a Szovjetunióból való kiválás.

augusztus 23. A Molotov–Ribbentrop paktum 50. évfordulóján a baltikumi népmozgalmak élőláncot szerveznek Tallinntól Vilniusig több mint kétmillió ember részvételével, a függetlenségi törekvések és a kölcsönös szolidaritás jegyében.

december 7. A Litván Legfelsőbb Tanács törli az alkotmányból az SZKP vezető szerepét, és – a SZU-ban elsőként – törvénybe iktatja a többpártrendszer lehetőségét.

december 18–22. A Litván KP önállónak nyilvánítja magát, elszakad az SZKP-tól.

1990

március 11. Litvánia államfőjévé Vytautas Landsbergist választják meg.

március 12–15. A SZU népi küldötteinek III. (rendkívüli) kongresszusa semmisnek nyilvánítja a litván függetlenségi nyilatkozatot.

március 30. Az Észt Legfelsőbb Tanács törvényt fogad el Észtország állami státusáról (Észt Köztársaság).

április 13. A SZU részleges gazdasági blokád alá veszi Litvániát.

május 4. A lett elnök a parlament nevében bejelenti Lettország állami függetlenségének helyreállítását.

május 12. Tallinnban helyreállítják a balti államok 1934-ben kötött egység- és együttműködési megállapodását; megalakul a Balti Államok Tanácsa.

november 21. A három balti állam elnöke csúcstalálkozót tart Jurmalában. Megerősítik, hogy nem kívánják az új szövetségi szerződést aláírni a SZU-val.

1991

január 11–13. Szovjet katonai fellépés Vilniusban (15 halott, sok sebesült).

január 20–21. A Moszkva-barát rigai OMON (különleges rendőri osztagok) megtámadják a lett belügyminisztérium épületét (6 halott).

február 4–9. A litvániai népszavazáson a szavazók 90%-a a független államiságra voksol.

március 3. A lettországi népszavazáson a szavazók 73%-a, az észtországi népszavazáson a résztvevők 78%-a a függetlenségre szavaz.

szeptember 6. A SZU Államtanácsa elismeri a balti államok függetlenségét.

szeptember 17. A balti államokat felveszik az ENSZ-be.


1. Németország újraegyesítéseNÉMETH István

Németország újraegyesítése

1987–1990

Az 1949. október 7-én Németország szovjet megszállási övezetéből alakult Német Demokratikus Köztársaság (NDK) 108 ezer km2-nyi területén 17,2 millió lakos élt, közöttük 4,4 millió eredeti hazájából elűzött személy. Az ország 1954-ig szovjet megszállás alatt állt. A Szovjetunió az NDK-t szuverén államként 1954. március 25-én, a meghiúsult berlini négyhatalmi konferencia után ismerte el. Területén azonban továbbra is 380 ezer főnyi szovjet katonaság állomásozott. Jelenlétük az ország belső stabilitását és a Német Szocialista Egységpárt (NSZEP) hatalmon tartását szolgálta, s garantálta az NDK külső biztonságát. Az ország a Szovjetunió befolyási övezetének legnyugatibb európai előőrse lett, és a szovjet vezetés igényt tartott az ország belügyeibe való messzemenő beavatkozásra.

Az NDK nélkülözhetetlen kapocs volt a Varsói Szerződés (1955) összetartásában; a Szovjetunió a szocialista országok válságai (1956, 1968, 1980–81) felett aligha tudott volna olyan hatékonyan úrrá lenni, ha nem rendelkezett volna az NDK területével, és politikailag nem támogatja az irányában csaknem az utolsó pillanatig lojális NDK-vezetés. Idővel a keletnémet állam növekvő gazdasági, tudományos és műszaki potenciálja is fontos szerepet kapott a szállításokra és korszerűsítésre szoruló szovjet gazdaság egyes területein. Végezetül az ország a Szovjetunió nyugati politikájának döntő eszköze volt arra, hogy befolyást gyakoroljon a Német Szövetségi Köztársaságra (NSZK), amely a NATO (1949) egységének és az Egyesült Államok európai jelenlétének fenntartásában játszott szerepe révén lett döntő tényező.

A NSZEP-rendszer válsága

1985 márciusa után a demokratizálást, az egyén felszabadítását, a nyitást, a gazdaság decentralizálását és a népek önrendelkezési jogát elismerő gorbacsovi irányvonal mély egyetértésre talált az NSZK-ban. Az NDK-ban azonban a NSZEP vezetése vegyes érzésekkel fogadta az új szovjet irányvonalat, s ódzkodott a reformoktól. Tisztában volt vele, hogy az NDK-beli németek az önrendelkezési jog biztosításakor a német és az európai egységet választanák. Ezért 1987 februárjára a szovjet–NDK viszony alaposan megromlott. Miközben a gorbacsovi reformpolitika 1988–89-ben Lengyelországban és Magyarországon meghozta első „gyümölcseit”, a reformer, illetve konzervatív országok tömbön belüli szembenállásában Berlin a reformellenes Berlin–Prága–Bukarest tengely élére állt.

1989 júniusában Mihail Gorbacsov szovjet pártfőtitkár és Helmut Kohl német kancellár nyilatkozatban rögzítette, hogy a népek és az államok szabadon határozzák meg sorsukat, s kapcsolataikat szuverén módon alakítják. Gorbacsovezzel nyíltan visszavonta a közép- és kelet-európai tömb társadalmi status quóját kollektíve biztosító Brezsnyev- doktrínát, amelynek helyébe októberben a Sinatra-doktrína lépett (a népszerű My Way dalból levezetett „saját út” lehetősége).

A közelgő válságra az NDK-ban számos jel utalt,noha szociálpolitikai és bizonyos gazdasági vívmányaival vezető helyen állt a KGST-országok között. A növekvő belső elégedetlenségés legitimációs hiány ellensúlyozására a vezetés elnyomta az ellenzéket, illetve a belpolitikai feszültséget enyhítendő engedélyezte a rendszer bírálóinak NSZK-ba való távozását. Mindehhez járultak a növekvő gazdasági gondok, a szolgáltatás folyamatos romlása, a környezeti problémák és a csendben végrehajtott áremelések. Az 1980-as évek második felére valamennyi területen súlyos problémák léptek fel. Az alapellátás ugyan biztosított és olcsó, de túltámogatott volt, s még így sem elégítette ki az állampolgárok Nyugatról felébresztett fogyasztási igényét. Pedig a két német állam belnémet kereskedelemről szóló megállapodása jelentős gazdasági előnyhöz juttatta az NDK-t, amely az egyéb megállapodások (tranzitdíj, postai díjkiegészítés, úthasználat, vízumdíj, beutazási engedélyezési díj stb.) díjaiból 1987-ben 863 millió DM bevételhez jutott. A belnémet kapcsolatok alapozták meg az NDK életben tartását szolgáló több milliárdos nyugatnémet bankkölcsönök nyújtását is. (Az állami támogatás és az árrendszer abszurditását jelezte, hogy például a termelő egy nyúlért 60 márkát kapott az államtól, amelyet azután az üzletben 15 márkáért vásárolhatott meg. Egy mikrochip előállítása 536 márkába került, de eladási árát 16 márkában rögzítették.)

A szovjet politika elutasításában a NSZEP olyan messzire ment, hogy 1988 novemberében betiltották a „Szputnyik” című szovjet folyóiratot és különböző szovjet filmeket. Eltűnt a korábbi jelszó is: „A Szovjetuniótól


tanulni annyit jelent, mint győzni tanulni!” 1989 januárjában Rosa Luxemburg és Karl Liebknecht halálának 70. évfordulóján a polgári mozgalom Luxemburgjelszavával („Szabadságot a másként gondolkodóknak”) agitált, de az akció rendőrségi őrizetbevétellel végződött. Az illegális szervezkedés időszakában Erich Honecker pártfőtitkár továbbra is azt vallotta, hogy a berlini fal 50 vagy 100 év múlva is állni fog.

A politikai válság új méreteket öltött az 1989. május 7-i helyhatósági választásokon. A becslések szerint 10-20 százalékos ellenszavazati arány ellenére Egon Krenz, a választási bizottság elnöke ismét 98,89 százalékos hivatalos eredményt hirdetett ki. Ezúttal azonban az emberek nem fogadták el a kormány által kihirdetett eredményt, s panaszt emeltek. Miközben az ország korábbi szövetségesei közül jó néhányan a reformok útját járták, a keletnémet kormányt az állampolgárok alkalmatlannak tartották a reformra. A Honecker körüli pártvezetés elveszítette támaszát a Szovjetunióban és más „testvéri országokban”, fokozatosan elszigetelődött, s magatartása értetlenséget váltott ki.

Mély csalódást keltett Kelet-Berlin egyetértő nyilatkozata a drámai kínai eseményekreis. Az NDK vezetése 1989. június 4-én a pekingi Mennyei Béke Terén a diáklázadás brutális leverése után nyíltan állást foglalt a kínai kormány mellett, szolidaritási látogatást tett Kínában és a tüntető diákokat ellenforradalmároknak bélyegezte. Ezért sokan tartottak az esetleges „kínai megoldástól”. Egyre többen fordítottak hátat az országnak: 1989 első felében 46 ezer személy költözött át legálisan az NSZK-ba, s nyáron már 120 ezren kérvényezték kiutazásukat.

A magyar határnyitás

Az 1989. nyári–őszi hónapok legfontosabb eseménye a Magyarországon, Csehszlovákián és Lengyelországon keresztül az NSZK-ba irányuló menekülthullámvolt. Az NDK polgárok „megszállták” az NSZK budapesti, varsói, prágai és kelet-berlini külképviseleteit. A határvédelmi rendszer felszámolása után júliusban mind többen próbálkoztak Magyarországról a zöld határon keresztül Ausztriába szökni. Naponta 100-200 NDK-állampolgár jelentkezett a magyar menekülttáborokban. Augusztus 19-én a soproni páneurópai piknik keretében a megnyíló határkapukon 661 NDK-állampolgár nyomult át osztrák területre. Augusztus 23-án, a magyar kormány első hivatalos döntése értelmében az NSZK budapesti nagykövetségén tartózkodó 117 NDK-menekült vöröskeresztes okmányokkal elhagyhatta Magyarországot.

Németh Miklós miniszterelnök és Horn Gyula külügyminiszter augusztus 25-én a Bonn melletti gymnichi kastélyban Kohl kancellárralés Genscher külügyminiszterrel tárgyalva kijelentette, hogy a menekültproblémát a két német állam ügyének tekintik. Megerősítették, hogy az NDK állampolgárait akaratuk ellenére nem küldik vissza az NDK-ba. Mivel az NDK–NSZK és az NDK–magyar megbeszélések a menekültek ügyében eredménytelenek maradtak, a magyar kormány szuverén döntése lehetővé tette a keletnémet menekültek kiutazását Ausztriába(bejelentése szeptember 10-én). Lépését az emberjogi és humanitárius megfontolások nemzetközi elvei vezették. A berlini fal megnyitásáig Magyarországon és Ausztrián keresztül közel 60 ezren távoztak az NSZK-ba. A következő hónapokban Csehszlovákián keresztül is ezrek utaztak az NSZK-ba. Az NSZK varsói követségére menekült 600 személy szintén az NSZK-ba utazhatott.

A NSZEP Politikai Bizottságában Günter Mittag a „szocializmus elárulásával” vádolta Magyarországot. Az „ügyek lassítására” Magyarországra küldött megbízottjuk azonban üres kézzel tért vissza. Fischer keletnémet külügyminiszter pedig Moszkvában a Varsói Szerződés tagállamainak összehívásával igyekezett elérni Magyarország „megregulázását”, de Gorbacsov leintette: elmúltak azok az idők, amikor az általános vonaltól való elhajlást többségi nyomással módosítani lehetne.

A „Fal” leomlása

Az NDK fennállásának 40. évfordulójára (1989. október 6.) rendezett ünnepély előestéjén a nyilvános tüntetések és az ellenzéki csoportok aktivitása újabb tetőpontjára érkezett.

1989 októberében az NDK lakosságának lappangó elégedetlensége nyílt tiltakozóakciókbacsapott át. Az október 9-i 70 ezer főnyi lipcsei tüntetés már erőszakmentesen zajlott le. Ez a nap lett az igazi „fordulat”, a „döntés napja”. Mivel Honecker továbbra is ellenzett minden változást, Egon Krenz Günter Schabowskival, Harry Tischsel, a szakszervezeti szövetség elnökével és Willy Stoph miniszterelnökkel az október 17-i politikai bizottsági ülésen Honecker lemondatását tervezte. Mivel a puccsot a megyékben és Moszkvában sem ellenezték, minden a terv szerint történt. Az ülésen Honeckeralig tanúsított ellenállást. Másnap a Központi Bizottság Krenzetválasztotta a párt főtitkárának.

Krenzés támogatói rugalmasabb irányvonalukkal még kapcsolódni kívántak a Gorbacsov-féle peresztrojkához és glasznosztyhoz. Azonban minden másképp történt. Amikor november 1-jén éjjel feloldották az október elején


Csehszlovákiával szemben elrendelt utazási korlátozásokat, néhány óra alatt nyolcezer NDK-állampolgár lépte át a határt. November első hetében a tüntetések elérték csúcspontjukat. Ezért november 7-én testületileg lemondott a Willi Stoph vezette kormány, november 8-án pedig az egész Politikai Bizottság, hogy új vezetésnek – Krenz,Hans Modrow, Schabowski, Herger – adja át a helyét.

Az új pártvezetés tisztában volt azzal, hogy a rendszer megújulása számára legdöntőbb az utazási szabadság ügye. Krenz november 9-én délután informálta a Központi Bizottságot az új utazási rendelkezésekről. A sajtótájékoztatón pedig Schabowski (Kelet-Berlin NSZEP titkára) félreérhető nyilatkozatai azt sugallták, hogy a keletnémetek „azonnal” felkereshetik a Nyugatot. Mivel a határőrök semmiféle új utasítást nem kaptak, kezdetben ők is rögtönöztek, majd Krenz hozzájárulása után este 10 óra tájban megnyitották a határátkelőket. Ezzel a berlini fal 28 év után leomlott. Willy Brandt, aki 1961-ben Nyugat-Berlin kormányzó polgármestereként szemtanúja volt a fal felépítésének, 1989. november 10-én este a schönebergi városháza előtti gyűlésen kijelentette: „most összenő, ami összetartozik”.

A Modrow-terv

Az 1989. őszi fordulat Keletet és Nyugatot egyaránt felkészületlenül érte. A Szovjetunióban az SZKP ortodox szárnya és a tábornokok (Valentin Fallin, Jegor Ligacsov és mások) az NDK elvesztésének megakadályozására a belnémet határ szovjet katonai lezárását fontolgatták. Ezekben az órákban a „harmadik világháború szélén” álltunk, nyilatkozta később Sevardnadze szovjetkülügyminiszter.A nyugati reakciók sem voltak egységesek. Miközben London és Párizs a német újraegyesítéstől az európai rendszert látta veszélyeztetve, Washingtonban higgadtan, sőt elégedetten szemlélték azt, mivel a kelet–nyugati konfliktusban közelinek tűnt céljuk megvalósulása, Kelet-Európa „felszabadítása”. Bonnban visszafogottnak mutatkoztak, hogy meggondolatlan lépésekkel ne terheljék a bonyolult helyzetet.

Az 1989. november 13-án megválasztott új miniszterelnök, a reformpárti Hans Modrowa rendszer alapvető reformjára készült. Eszerint az NDK továbbra is a szovjet impérium alapja marad, de növelik versenyképességét a Nyugattal szemben. Ehhez azonban az NDK-t gazdaságilag és pénzügyileg szanálni kell, szükség esetén az NSZK-val való konföderáció formájában. 1989 végén azonban mindehhez már késő volt. A lakosság elveszítette bizalmát a kormányban, s a gazdaság is csődbe jutott. A 120 milliárd márkás költségvetési hiány mellett az ország külső eladósodása elérte a 20 milliárd dollárt. Még aggasztóbb volt, hogy az üzemek termelékenysége 1980 óta közel 50 százalékkal csökkent.

Kormánynyilatkozatában Modrow a két német állam „szerződésközösségét” javasolta, majd december 4-én felvetette a „német konföderáció” lehetőségét. Megkísérelte megszerezni az NSZK és az Európai Közösség erőteljes gazdasági támogatását. De nem volt ideje megvalósítania reformjait. A helyzet napról napra romlott. Naponta kétezer állampolgár menekült, illetve költözött az NSZK-ba, az új politikai erők pedig – lengyel és magyar példára – december 7-étől az államot nyilvánosan ellenőrző „kerekasztalban” tömörültek.

December 3-án végleg lezárult a hatalomváltás, mert az egész Politikai Bizottság és a Központi Bizottság is lemondott. Krenz nemcsak főtitkári posztját veszítette el, hanem december 6-án az Államtanács és a Nemzeti Védelmi Tanács elnökének posztjáról is lemondott. Az összes kulcspozíciót Hans Modrow hívei foglalták el. A NSZEP–Demokratikus Szocializmus Pártja (SED– PDS) új elnöke Gregor Gysi ügyvéd lett.

Kohl tíz pontja

Kohl nyugatnémet kancellár 1989. november 28-i tízpontos terve „azonnali konkrét segítséget” helyezett kilátásba az NDK számára. A Modrow-kormány szerződésközösséget sürgető javaslatán túlmenően konföderatív struktúrák kialakítását támogatta. Ennek feltételéül azonban az NDK „legitim, demokratikus kormányát” állította. Egyidejűleg határozottan kimondta, hogy az NSZK végcélja az egyesítés, de csak a Szovjetunió hozzájárulásával. Kohl érzékeltette, hogy a szabad parlamenti választásokig csak gyorssegélyt hajlandó nyújtani az NDK-nak.

Kohl és Modrow december 19-i drezdai közös nyilatkozatukban elfogadták Modrownak a két német állam „szerződésközösségére” vonatkozó javaslatát, a vízummentes forgalom bevezetését december 24-e után, és december 22-én a Brandenburgi kapu megnyitását a gyalogosforgalom számára. December 24-én a két német államban gyakorlatilag helyreállt a németek szabad költözési joga. Hatalmas látogatási hullám indult; szilveszterkor félmillióan keltek át a Brandenburgi kapun.

Szovjet jóváhagyás


Modrow a Szovjetunió jóváhagyásával a tarsolyában, 1990. február 1-jén nemzetközi sajtókonferenciáján a német egység fokozatos tervét terjesztette elő. Kormánya az egységet konföderációs formában képzelte el, amelyben az NDK egyenrangú partnerként szerepel.

A német egységben az áttörés Kohl és Genscher 1990. február 10-i moszkvai tárgyalásaintörtént, ahol Gorbacsov beleegyezett a német egyesítésbe. Teljes körű jogot biztosítva, szabad kezet adott a belső módozatok kidolgozásához és az ún. 2+4 tárgyalások – a két német kormány és az egykori megszálló hatalmak – megkezdéséhez.

Átmeneti lépések

1990. februárban az NDK-beli események szintén fontos átmeneti szakaszba érkeztek. A Modrow-kormány támogatottságának mind nyilvánvalóbb hiányát az ellenzéki köröknek a kormányzatba való bevonásávaligyekezett áthidalni. Felgyorsult a törvénykezés folyamata is: bevezették a vélemény-, az információ- és a médiaszabadságot. Előrehozták a Népi Kamara választásait és határoztak a választások nyilvános ellenőrzéséről. Megszüntették a pártok blokkját megtestesítő Nemzeti Frontot. Módosították az alkotmányt, amely a hadkötelezettség mellett alternatív polgári szolgálatot is lehetővé tett. Az állampolgári tömörülések elismerését és támogatását az egyesületi és párttörvény szolgálta. A szakszervezeti törvény engedélyezte a munkásharcokat és a sztrájkjogot, s megtiltotta a kizárásokat. Az új gyülekezési törvény a polgári és politikai jogok esetében a nemzetközi konvenciókra hivatkozott.

Az NSZK pártjai erőteljesen bekapcsolódtak a keleti választási csatározásokba . A legfőbb választási téma Németország egysége, illetve ennek módja és időpontja lett. Az NSZK kormánya elutasított minden további együttműködést Modrow-val, mert nem kívánt választási támogatást nyújtani a PDS-nek. A 93 százalékos választási részvétellel lebonyolított 1990. március 18-i választásokona CDU a szavazatok 40,59, az SPD 21,76, a PDS 16,32, a Német Szociális Unió 6,27 százalékát szerezte meg. A Népi Kamarában kétharmados többségű kormánykoalícióra törekedtek, mivel elképzeléseik megvalósításához alkotmánymódosításra volt szükség. Végül is széles bázison – kereszténydemokraták, a Német Szociális Unió (DSU), a Demokratikus Útrakelés (Demokratischer Aufbruch), a liberálisok, a nőszövetség, a szabaddemokraták és a szociáldemokraták részvételével – jött létre a történelmi jelentőségű koalíció(Szövetség Németországért – Allianz für Deutschland),amely 1990. október 3-ig alakította az NDK kormánypolitikáját. Április 12-én a kereszténydemokrata Lothar de Maiziére-t az NDK miniszterelnökévé választották, s megkezdődött az operatív Németország-politikaidőszaka.

Nemzetközi egyezkedés

Washington, Párizs és London kezdettől fogva aNATO keretében képzelte el az egyesített Németország sorsát, míg a szovjet vezetés, Modrow-val együtt, az ország semlegességét követelte. Ebben a helyzetben Genscher nyugatnémet külügyminiszter az 1990. január 31-én közvetítő javaslatot tett: az egyesített Németország ugyan a NATO tagja lesz, de NATO-haderők nem állomásozhatnak Kelet-Németországban, így a Nyugat nem húz katonai előnyt a német egyesítésből. A semlegesítést nemcsak a nyugatiak, hanem Csehszlovákia és Lengyelország is elutasította.

Az 1990. március 18-i NDK-beli választások azonban alapvető változást hoztaka párizsi és moszkvai politikában.

Az 1990. szeptember 12-én Moszkvában rendezett utolsó „2+4” találkozón aláírták „A Németországra vonatkozó befejező szabályozás szerződését” , amelynek tíz cikkelye nemzetközi jogilag is véget vetett a második világháborúnak. A békeszerződést helyettesítő nemzetközi jogi szerződésrögzítette Közép-Európa 1945 utáni területi állapotát, és közös döntéssel lezárta a Németországot érintő kérdéseket. Az államközi viszonyokban a fegyverzetet és a haderőlétszámot az ENSZ alkotmányához és chartájához kapcsolták. A Szovjetunió ismét garantálta, hogy haderejét 1994 végéig teljesen kivonja Németországból. A szovjet katonaság kivonása után német NATO- csapatok is állomásozhatnak az öt új tartományban, de nem rendelkezhetnek atomfegyver-hordozó eszközökkel. Ezeken a területeken 1994 után sem engedélyezik külföldi csapatok és nukleáris eszközök elhelyezését. Genscher sürgetésére megállapodtak abban, hogy 1990. október 1-jén aláírják azt a dokumentumot, amely a német egyesítés napján felfüggeszti a négy hatalom jogait Németországra mint egészre és Berlinre vonatkozóan. Az egyesített Németország szabadon dönthetett szövetségesi hovatartozásáról.

1990. október 9-én szovjet–német egyezményt írtak alá egyes átvezető intézkedésekről, amely rögzítette az öt új tartomány területén 1994 végéig tartózkodó szovjet katonák költségeit, hazaszállításuk és otthoni elhelyezésük körülményeit. A szovjet kormány igazgatási alapjára 1991–1994 között német részről 3 milliárd márkát


folyósítanak. A szovjet csapatok tartózkodásának költségeihez további 3 milliárd márka kamatmentes hitelt nyújtanak, amelynek egymilliárd márkás kamatköltségét az NSZK költségvetése vállalta magára. A szovjet katonák folyamatos hazaszállítására újabb egymilliárdot, átképzésükre pedig 220 millió márkát fordítanak. Német részről 7,8 milliárd márkát bocsátottak a Szovjetunió nyugati részén építendő polgári lakásépítés céljára (4 millió m2 lakóterület), amelyből 36 ezer lakást tiszti családok kapnak.

Október 12-én újabb szovjet–német egyezménybenrészletesen rögzítették a szovjet csapatoknak az NSZK-ban való meghatározott időtartamú állomásoztatását és tervszerű kivonását. November elején pedig húsz évre szóló egyezményt kötöttek a két ország gazdasági, ipari és tudományos-műszaki együttműködéséről. A szovjet–német jószomszédi, partnerségi és együttműködési szerződést Gorbacsov és Kohl1990. november 9-én írta alá a bonni Schaumburg palotában. A szerződésben a felek hangsúlyozták a múlt végérvényes lezárásánakkívánságát, és kifejezték meggyőződésüket, hogy új, közös érdekeken alapuló egyesült Európát teremtenek.

A belső egyesítés

Az állami egység irányába mutató első államszerződést1990. május 18-án írták alá a pénzügyi, gazdasági és szociális unióról, amely valójában felszámolta az NDK korábbi gazdasági rendszerét.A keletnémet gazdaságnak a magántulajdonon, a szabad árképzésen és az állami monopóliumok leépítésén kell alapulnia.A felszabaduló állami támogatásból finanszíroznák a gazdaság átalakítását. Az egyesített Németország átvette az egykori NDK-nak a Szovjetunióval szemben fennálló kereskedelmi kötelezettségeit. A pénzügyi unió egységes pénzügyi területet hozott létre, amelynek közös pénzneme a Deutsche Mark (DM) lett. A gazdasági unió alapját a szerződés „a szociális piacgazdaságban, a két szerződő fél közös gazdasági rendszerében” határozta meg. A szociális unióval az NDK kötelezettséget vállalt a szociális és a munkanélküli biztosítás rendszerének bevezetésére, beleértve az NSZK munkatámogatási rendszerének megfelelő intézkedéseit. A nyugdíj-, beteg- és balesetbiztosítást is az NSZK rendszeréhez igazították. A rendelkezések 1990. július 1-jén léptek életbe, s egyúttal megszüntették a személyi ellenőrzést a belnémet határon.

Nem döntöttek a két legkényesebb kérdésről : a kelet-németországi korábbi tulajdonosok igényeinek szabályozásáról és az államosított tulajdon reprivatizálásáról, beleértve a földbirtokokat és a mezőgazdasági üzemeket. Ugyanakkor megállapodás jött létre Kelet-Németország pénzügyi támogatásáról: a szövetségi kormány és a 11 tartomány májusban megállapodott a Német Egység Alapjának (Fonds Deutsche Einheit) létrehozásáról, amelyből 1994 végéig 155 milliárd márka újjáépítési segélyt folyósítottak Kelet-Németországnak.

A keletnémet gazdaság átalakítása érdekében 1990 márciusában létrehozták a vagyonügynökséget (Treuhand), amely kezdetben főleg az állami iparpolitika szanációs eszközének tekintette magát, majd a március 18-i választások után a privatizáció kapott elsőbbséget. A 3000 munkatárssal működő intézmény feladata a kiterjedt állami földbirtok és a rajta lévő ingatlanok, valamint a 127 központi és 95 regionális kombinát összesen 13 ezer ipari vállalatának privatizálása volt. (A külföldi befektetők között Svájc, Anglia és Franciaország állt az élen.) Célját négy év alatt teljesítette, de rendkívül magas árat fizetett érte: a keletnémet vállalatok eladásából befolyó minden márkához a közpénzekből még három márkát kellett hozzátennie a régi adósságok kifizetésére és a környezeti károk megszüntetésére. (Így 1991-re már majdnem 500 milliárd márka adósság halmozódott fel, amelyet az adófizetők az NDK gazdaságának megváltásáért fizettek.)

A pénzügyi ráfordítások ellenére a keletnémet gazdaság gyors fellendüléséhez fűzött remények tévesnek bizonyultak. A rossz termelékenységi mutatók elriasztották a magánberuházókat, a köztámogatási és munkateremtési programokat pedig nem lehetett az eredetileg tervezett méretekben fenntartani. Az eredmény az átlagosan 15 százalékos munkanélküliség lett, amely néhány régióban még magasabbra szökött. Mivel a keletnémet területek vezető pozícióit többnyire nyugatnémetek kapták meg, a megosztás a fejekben továbbra is fennmaradt.

Az 1990. június 17-i alkotmánymódosító rendelet az NDK-t szabad, demokratikus, föderatív és ökológiai irányultságú jogállammá változtatta. Megerősítették az NSZK-val kötött uniós szerződéseket, júliusban pedig visszaállították a régi tartományokat. Törvényben rögzítették a közvetlen csatlakozást előkészítő választási szerződést és az egyesítési szerződést.

1990. október 3-án az országcsatlakozott az NSZK-hoz. (A két német állam második államszerződését, az egyesítési szerződéstaugusztus 31-én írták alá.)Az NDK közigazgatási vagyona szövetségi vagyon lett; az államkincstári vagyon felett a szövetség és a tartományok fele-fele arányban rendelkeztek. Kimondták, hogy a csatlakozással az NDK költségvetésének felgyülemlett adósságát a szövetség különvagyona veszi át, teljesítve az adósságszolgálati kötelezettségeket. A különvagyont azonban 1993 végén felszámolják.


A tulajdoni és vagyoni kérdések alapvetően két alapelvre épültek: 1. a tulajdonban 1945. május 8–1949. október 7. között végrehajtott változásokat nem veszik figyelembe. A kisajátítások és tulajdonkorlátozások, illetve az 1945. szeptemberi földreform továbbra is érvényes; 2. az 1949. október 7-e után kisajátított, illetve az NDK állami vagyonigazgatásába került vagyonok, a földbirtokokkal együtt, alapvetően visszaszolgáltatandók egykori tulajdonosaiknak vagy örököseiknek. Kivételektől eltekintve a „visszaadás megelőzi a kártalanítást” elve érvényesüljön. A rendelkezések élénk vitát és bizonytalanságot váltottak ki. Különösen az első pontot vitatták, amelyet a magántulajdoni jogba való beavatkozásnak tekintettek. A „visszaadás megelőzi a kártalanítást” elve pedig nemcsak hosszadalmas eljárásával akadályozta a beruházásokat, hanem feszültséget okozott Kelet-Németországban. A tulajdont eddig használó személyekre ugyanis a visszaadási igénybejelentéssel felmondás vagy egzisztenciájuk elvesztése várt. A tulajdon kérdése sokáig számos bizonytalanság és nehézség forrása maradt.

2. Képek


1. Szakszervezet, kormány, hatalomváltásSZOKOLAY Katalin

Szakszervezet, kormány, hatalomváltás

Lengyelország, 1981–1993

Tadeusz Mazowiecki kormányának megalakulása után, 1989 nyarán az emberek felszabadultan mondogatták: „Végre otthon vagyunk itthon”. Ezek a Lech Walesának tulajdonított szavak az emberek megújuló reménykedését fejezték ki.

Válság, 1981

Már 1980–81-ben úgy látszott, hogy sikerül tárgyalásokra kényszeríteni a politikai hatalmat és belülről szétfeszíteni a Lengyelországban uralkodó ún. hegemón pártrendszert, a pártállami struktúrát. Az 1980–81. évi hatalmas sztrájkhullám alapjaiban rázta meg az egyébként is válság felé sodródó országot. A Gdanskban megalakult Üzemközi Sztrájkbizottság, amelyben Walesa meghatározó szerepet játszott, s az abból kiteljesedő Szolidaritás Független Önigazgató Szakszervezet a társadalom létérdekeit megfogalmazó, a politikai életet meghatározó politikai tényezővé vált. (A mozgalom lendületét és népszerűségét bizonyítja, hogy taglétszáma, amely kezdetben 2,5 millió volt, 1981 őszére 9,5 millióra nőtt.)

Soha azelőtt, de azóta sem mutatott a lengyel ellenzék ilyen egységes arculatot. Ezt a sokszínű mozgalmat a közös cél: a szakszervezeti szabadság, a politikai hatalom gazdasági lépéseinek korlátozása, a Szolidaritás tárgyaló partnerként való elfogadtatása kötötte össze.

A közel másfél évig tartó hatalmi harcnak, amelyben a be nem tartott megállapodások, látszattárgyalások és súlyos provokációk váltogatták egymást, 1981. december 13-án a szükségállapot bevezetése vetett véget. Wojciech Jaruzelski tábornok-miniszterelnök, a Lengyel Egyesült Munkáspárt (LEMP) főtitkára egy nagyobb veszélyre hivatkozott mentségül, ami alatt a szovjet beavatkozást sejtette. 6600 politikai aktivistát internáltak, a Szolidaritást betiltották, a pártból pedig kiszorították a reformerőket.

Ellenzék és kormányzat, 1982–89

A szükségállapot felfüggesztése (1982), majd megszüntetése és az ezt követő amnesztiák után tömegével alakultak új, az illegális Szolidaritáshoz erősebben vagy lazábban kapcsolódó, de szervezetileg független ellenzéki csoportok (1989-re számuk elérte a 280-at). Az ellenzéki politizálás Lengyelországban addig ismeretlen méretűvé szélesedett. A lengyel szamizdat tevékenység európai hírűvé vált. Ebben az egyház rendkívül nagy szerepet vállalt. A templomok gyakran váltak társadalomtudósok, írók stb. vitafórumainak színhelyeivé, sajátos író–olvasó találkozókká. Az egyházi ünnepek a hatalom elleni demonstrációkra nyújtottak alkalmat. A gondolkodás felszabadulásának katartikus megnyilvánulásai voltak a lengyel pápa, II. János Pál hazalátogatásai (1983, 1987) alkalmával tartott tömegmegmozdulások, vagy a meggyilkolt pap, Popieluszko sírja körüli demonstrációk.

A Jaruzelski-kormány korlátozott piaci reformokkal és bátortalan liberalizálási kísérletekkel próbálta megnyerni a lakosságot. A súlyos gazdasági válságból kiutat kereső, politikailag konzervatív, gazdasági szempontból következetlen megoldások azonban, ha átmenetileg stabilizálni is látszottak az ország helyzetét, valójában nem voltak érzékelhetőek a lakosság számára. Jaruzelski és a hozzá közel állók egyre inkább afelé hajlottak, hogy valamilyen ellenőrzött hatalommegosztásra kell jutni a mérsékelt ellenzékkel.

Az 1980-as évek végére sajátos helyzet alakult ki Lengyelországban. A pártállami vezetés érlelődő válsága már egyre nyilvánvalóbb volt, ugyanakkor az ellenzék is erősen differenciálódott. Az illegális Szolidaritás egy része a radikális megoldásokat követelte, ám vezetőinek egy jelentős csoportja – Lech Walesa, Adam Michnik, Jan Litynski, Jacek Kuron, Bronislaw Geremek és mások –, látva a politikai hatalom elbizonytalanodását, a reformhajlandóság erősödését, a párbeszéd újraélesztésében, a hatalommal való kompromisszumokban keresték a megoldást. Célként a szakszervezet legalizálását, a rendszer fokozatos liberalizációját tűzték ki.

Kerekasztal-tárgyalások, 1989

1988 tavaszán és nyarán, 1981 óta nem tapasztalt hevességű sztrájkmozgalom bontakozott ki a kormány


gazdasági intézkedései ellen. A résztvevők száma ugyan nem közelítette meg az 1981. évit, de radikalizmusa már egy új nemzedék bekapcsolódását jelezte. 1988. augusztus 31-én, 8 évvel a híres gdaski megállapodás után, Czeslaw Kiszczak belügyminiszter találkozott Walesával és ígéretet tett a kerekasztal-tárgyalások összehívására.

A kerekasztal valójában kétoldalúra sikerült, az ellenzéket a Szolidaritás Walesa körül kialakult csoportja (Zbignew Bujak, Wîadiszlaw Frasyniuk, Geremek, Kuron, Mazowiecki és Michnik stb.) képviselte. A másik oldalt a LEMP szövetségesei, az egyház két tisztviselője és néhány ismert közéleti személyiség alkotta.

Az 1989. február 6-tól április 6-ig tartó tárgyalásokon a LEMP elvben elfogadta a politikai pluralizmust, szólásszabadságot, a különböző szervezetek egyenlő jogát a tájékoztatási eszközökhöz, a területi önigazgatás megteremtésének a szükségességét. Elhatározták: Lengyelország államformája köztársaság lesz, középerős köztársasági elnöki funkcióval; visszaállítják a szenátust. A valódi kompromisszum a mandátumok elosztásában rejlett. A megállapodás szerint az elkövetkezendő választásokon a képviselői helyek 60%-át a koalíció pártjai (a LEMP és a vele szövetséges pártok), 5%-át a katolikus szervezetek kapják. A fennmaradó 35%-ot az ún. független képviselőjelöltek számára tartották fenn. Ez csak a képviselőházra (szejm) vonatkozott, a szenátusi mandátumokat nem osztották el.

A tárgyalásokon elfogadott alkotmányjogi reformok alapvetően megváltoztatták a lengyel politikai rendszert. Megvalósult a hatalmi ágak szétválasztása. Hárompólusú rendszerré alakult át a korábbi centralizált struktúra. A középerős köztársasági elnöki funkció pedig azt jelentette, hogy a belpolitikai élet irányításának is három központi eleme lett: a parlament, a kormány és az elnök. Ez a megoldás az elkövetkező években alkalmat adott bizonyos konfliktusokra.

Eközben az új, Rakowski- kormány (1988. szeptember 27. óta) megpróbálta további liberális gazdasági intézkedésekkel – pl. a piaci árak bevezetésével (ami a gyors inflációt vonta maga után), privatizációs kezdeményezésekkel, üzembezárással (elsőnek az ellenállás fészke, a gdanski Lenin Hajógyár szerepelt a listán) menteni a helyzetet.

Választás – kompromisszummal

Az 1989. június 4-én sorra kerülő választásokon a szavazásra jogosultak 62%-a vett részt. A koalíciót (a LEMP-pel közös listán indultakat) csak az előzetes megállapodás mentette meg a katasztrofális vereségtől. Országos listájuk megbukott, miközben a Szolidaritás jelöltjei már az első fordulóban elnyerték az engedélyezett helyek mindegyikét (a 161 mandátumból 160-at, a szenátusban 100-ból 92-t). A szenátus teljesen a Szolidaritás kezébe került. (A választási hangulatra jellemző, hogy az egyébként ellenzéki oldalról induló jelöltek közül is csak azokra szavaztak az emberek, akiknek a választási plakátján ott volt a Szolidaritás jele és Walesa fényképe.)

Wojciech Jaruzelskinek – az előzetes megállapodás szerint – köztársasági elnökké való megválasztását csak a Szolidaritás 7 képviselőjének érvénytelen szavazatával, minimális többséggel sikerült elfogadtatni.

A LEMP nem élte túl a választási vereséget. 1990 februárjában két részre szakadt: a többség, Aleksander Kwasniewskivel az élen, megalakította a Lengyel Köztársaság Szociáldemokráciáját, frakciója a parlamentben a továbbiakban a Demokratikus Baloldal Parlamenti Klubja néven szerepel; a kisebbség Tadeusz Fiszbach és Andrzej Bratkowski Lengyel Szociáldemokrata Uniójához csatlakozott.

A Mazowiecki-kormány

1989 szeptemberében a Szolidaritás vezetésével alakult koalíciós kormány. Tadeusz Mazowiecki kabinetjében a Szolidaritás, a Néppárt és a Demokrata Párt képviselői mellett négy LEMP-politikus is helyet kapott (a belügyi, nemzetvédelmi, külkereskedelmi és közlekedési tárcák vezetőiként).

A kormányfő expozéjában óvatos, kompromisszumos politikát hirdetett: „A kormány, amely megalakul, nem visel felelősséget azért a jelzálogért, amelyet örökölt. [...] A múltat vastag vonallal választjuk el.” Ez utóbbi kijelentése a későbbiekben nagy vitát váltott ki, és vízválasztóvá vált az alakuló politikai pártok magatartásában. Ellenfelei a posztkommunisták iránti túlzott toleranciával vádolták.

A Mazowiecki-kormány kezdetben jelentős társadalmi támogatást élvezett. A közvélemény-kutatások szerint még három hónap elteltével is maga mögött tudhatta a lakosság 90%-ának a szimpátiáját. Ez azonban 1990 közepe táján kezdett rohamosan csökkenni. A súlyos gazdasági helyzet, amely jelentősen hozzájárult a pártállami struktúra lebomlásához, most béklyóként akadályozta a radikális gazdasági változások bevezetését. A hiperinfláció, a költségvetés óriási hiányai, a nagy államadósság elzárta a külföldi kölcsönforrásokat. Leszek


Balcerowicz pénzügyminiszter sokkterápiája súlyos áldozatokat követelt a lakosságtól. Az azóta is sokak által vitatott Balcerowicz-terápia sikeresnek mutatkozott az infláció lassításában, a termelés beindításában, az áruhiány bizonyos mértékű felszámolásában, de nem tudta megfékezni a növekvő munkanélküliséget (1991 végére elérte a 2 millió főt). Az ipari termelés is 39,1%-os csökkenést mutatott, a bérek reálértéke pedig 25%-kal volt alacsonyabb az előző évinél. Eleinte úgy tűnt, hogy a lakosság tolerálja a ráháruló terheket, de egy idő után kezdte számon kérni a Szolidaritás ígéreteit.

A nemzetközi környezetben bekövetkezett pozitív változások új dilemmák elé állították a lengyel külpolitikát is. A Szovjetunióhoz való viszonyt bonyolította a szovjet hadsereg német területeken állomásozó egységeinek az átvonulási vonala, a német egyesülés kapcsán pedig szorongást váltott ki a lengyelekből, hogyan viszonyul az egyesült Németország a lengyel–német határhoz. Bizonyos félreértések után rendeződött a német–lengyel viszony, és a Szovjetunióval is megszületett a szovjet hadsereg kivonulásának ütemére vonatkozó megállapodás (végső dátum 1993. december).

Az 1989. évi választást követően Walesa sajátos politikai vákuumba került, ami kiélezte a Szolidaritás vezetése (Gdansk) és a kormány (Varsó) közötti viszonyt. A kormányt bírálók a változások felgyorsítását, a kerekasztal-tárgyalások döntéseinek érvénytelenítését – különösen ami Jaruzelski köztársasági elnöki funkcióját illette –, a demokratikus választások kiírását követelték. A Szolidaritás parlamenti frakciója is szétesett különböző politikai körök és csoportok laza föderációjává.

A mozgalom tényleges szakadásához az 1990 novemberére előrehozott elnökválasztás vezetett. A Szolidaritás táborából két jelölt is indult komoly eséllyel: Mazowiecki miniszterelnök és Lech Walesa. A második fordulóban Walesa győzött.

Mazowieckit 1990 decemberében Jan Krzysztof Bielecki, az 1990-ben alakult Liberális Demokrata Kongresszus képviselője váltotta a kormányfői székben. Az új kabinet folytatta a Balcerowicz-programot. Az adott időszakra a felgyorsuló pártalakulás és az új választások kiírása körüli kötélhúzás volt a jellemző. (1991. június közepéig a Varsói Polgári Bíróságnál bejegyzett pártok, szervezetek száma megközelítette a kétszázat.)

A rövid kormányok időszaka

Az első szabad választásokra 1991 októberében került sor, a választásra jogosultaknak mindössze 43,9%-os részvételével. 29 választási bizottság jelöltjei kerültek be a parlamentbe, közülük 9 birtokolta a mandátumok 88,9%-át, a többiek egy-egy képviselővel voltak jelen. Kellően sokszínű lett a szenátus is.

Az elkövetkező időszakot a rövid kormányok időszakának is nevezik Lengyelországban. A jobbközép koalíciót képviselő, Jan Olszewski (Centrum Megegyezés) kormánynak nem sikerült stabil támogatást szereznie, így komolyabb reformokra sem szánta el magát. Ugyanakkor a lakosságot felzaklatták az abortusztörvény és az átvilágítás körüli hisztériák. A néppárti Waldemar Pawlak kormányalakítási kísérlete után 1992. július 10-én Hanna Suchocka alakított kormányt (Demokrata Unió). Az utókor a hétpárti koalícióra épülő Suchocka-kabinet tevékenységét tartja a legeredményesebbnek. Működése elején született a kis alkotmány, amely a miniszterelnök és a kormány jogkörét erősítette a parlamenttel szemben. A kormány sikeresen túlélte az „abortusztörvényt” (1992. január 7.) és az iskolai hitoktatással kapcsolatos vitákat. Igen komoly munkás- és paraszttüntetésekkel, közalkalmazotti tiltakozásokkal kellett megküzdenie. A nem rentábilis bányák bezárására tett kísérleteit is vissza kellett vonnia. Ugyanakkor négy év után sikerült a Nemzetközi Valutaalappal és a Világbankkal megállapodni a lengyel államadósság csökkentésében és visszafizetésének átütemezésében. A gazdasági recesszió már a vége felé járt, a termelés 1993 végére 4%-os növekedést mutatott (ipar 6,2%, mezőgazdaság 2,2%). Tovább nőtt a magánszektor aránya, mely 1992 végén már a nemzeti termelésnek több mint a felét produkálta. (1990-ben még 67,7:32,2 volt ez az arány az állami javára.) Valamivel tovább csökkent az infláció, bár még mindig igen magas volt (1992-ben 45%, 1993-ban 35%), ennek következtében a bérek és nyugdíjak reálértéke még mindig csökkenő tendenciát mutatott.

A Suchocka-kabinet a Szolidaritásból kinőtt hatalmi elit belső harcának, nagyrészt Walesa politikája következtében bukott meg.

A Baloldali Blokk győzelme

Az 1993. szeptember 19-én lezajlott választásokon a jogosultak 52,08%-a szavazott. A mandátumok 37,17%-át az Aleksander Kwaσniewski vezette baloldali blokk (Demokratikus Baloldali Szövetség) nyerte el, a második helyre a Lengyel Néppárt került. A volt Szolidaritás-pártok a 3–4. helyet foglalták el. Szélsőjobboldali párt nem került be a parlamentbe, a két jobboldalinak is – talán pontosabb, ha jobbközépnek nevezzük – éppen csak


sikerült átlépnie az 5%-os küszöböt.

A lengyel választások nagy meglepetést keltettek a nemzetközi közvéleményben, pedig a jobboldal szétesése, a volt Szolidaritás vezetőinek személyi csatározásai s a fokozódó társadalmi elégedetlenség már előre kódolta a várható eredményt. 1993-ra a baloldali pártok is nagy változáson mentek keresztül. Programjuk, elképzeléseik már sokkal közelebb álltak a nyugat-európai szociáldemokrata pártokéhoz, mint a korábbi állampártéhoz. Összetételükben is jelentősen megfiatalodtak.

Az új kormány a baloldali szövetség és a Néppárt koalíciós szerződése alapján jött létre. A miniszterelnök Waldemar Pawlak néppárti politikus lett. Az új kormány folytatta a piacgazdaság kiépítését, a privatizációt, a tulajdonviszonyok átalakítását. Ám Walesa köztársasági elnök és a kormányfő között kialakult ellentétek megnehezítették a kormány működését. Ezen némi változás 1995-ben, az új elnökválasztást követően következett be. Walesa elnököt szoros küzdelemben Aleksander Kwaσniewski győzte le és váltotta fel az elnöki székben. Maga a kétpárti koalíció sem volt konfliktusmentes. A politikai pártok szétaprózottsága azonban továbbra is nehezítette Lengyelországban a jól körvonalazható, világos politikai paletta kialakulását, ami a társadalom számára is nehezítette a tájékozódást.

2. Képek


1. Wa³êsaFARKAS Ildikó

Walesa

Walesa, Lech (1943): lengyel politikus, szakszervezeti vezető, eredetileg villanyszerelő. 1963-tól kis megszakításokkal a gdanski hajógyárban dolgozott, 1970-ben már tagja lett a hajógyár sztrájkbizottságának. 1979-ben egyik alapítója volt a Szabad Szakszervezeteknek. 1980-ban az üzemközi sztrájkbizottság vezetőjeként ő írta alá a kormánnyal kötött gdaski megállapodást. 1980-tól a Szolidaritás szakszervezet vezetője, amely az év végére a lengyel munkások mintegy 40%-át fogta össze. Nyílt ellenállást hirdettek a kormány gazdaság- és társadalompolitikájával szemben. 1981 decemberében, a rendkívüli állapot bevezetése után Walesa tizenegy hónapig őrizetben volt, a Szolidaritást betiltották. 1983-ban II. János Pál pápa kihallgatáson fogadta, ugyanabban az évben Nobel-békedíjat kapott. 1989-ben a kormánnyal folytatott tárgyalásai során elérte a Szolidaritás legalizálását, és a többpárti választások kiírását. 1990. decemberben Lengyelország köztársasági elnökévé választották, majd lemondott a Szolidaritás elnöki posztjáról, 1993-ban ki is lépett. Új szervezetet alapított: a Reformok Híveinek Pártonkívüli Blokkját (BBWR). 1995-ben a köztársaságielnök-választásakon alulmaradt riválisával szemben.

Gdanski megállapodás

1980 augusztusában Lengyelországban az áremelések miatt több munkahelyen került sor béremelést és az árak befagyasztását követelő munkabeszüntetésekre. A hónap folyamán egyre több helyen követelték munkásbizottságok felállításának engedélyezését és új, független szakszervezetek felállítását. A legnagyobb szabású megmozdulásokra Gdanskban került sor, augusztus 20-ra a városban és környékén mintegy 120 ezer ember lépett sztrájkba. A kormány tárgyalásokat kezdett a sztrájkolókkal. Augusztus 31-én a sztrájkbizottság képviselői (vezetőjük Walesa) és a kormány megállapodást írtak alá. A kormány engedélyezte az új szakszervezeteket, ígéretet tett a cenzúra módosítására és az 1970-es évek sztrájkmozgalmai miatt vagy politikai okokból elítélt személyek helyzetének felülvizsgálatára; béremelést és szociálpolitikai intézkedéseket helyezett kilátásba. Ugyanilyen megállapodásokat írtak alá Szczecinben és a sziléziai bányákban is az ottani sztrájkbizottságokkal. Szeptember 1-jén mindenhol megindult a munka, még abban a hónapban az újonnan alakult szakszervezetek megalapították a független szakszervezetek országos szövetségét, a Szolidaritást, elnökéül Walesát választották.

2. Képek


1. Rendszerváltás és az állam felbomlásaHAMBERGER Judit

Rendszerváltás és az állam felbomlása

Csehszlovákia, 1989–1992

Csehszlovákiában a politikai fordulat az 1989. november 17-én kezdődött tiltakozásokkal indult. Előzményeit az ún. normalizációs időszak (1970–1989) ellenzéki csoportosulásainak tevékenysége jelentette. (Csehországban a Charta 77 és több emberi és polgári jogi független kezdeményezés, Szlovákiában ellenzéki személyek és a katolikus egyház aktivitása volt említésre méltó.) E szervezetek 1988-tól kezdték nagyobb nyilvánosság előtt is hallatni a hangjukat. A cseh és a szlovák ellenzéki akciók irányultsága nem volt egyforma: míg a szlovákoknál a vallásszabadság és a szlovák nemzeti kérdés megoldása, addig a cseheknél az egyéni emberi és politikai jogok kerültek előtérbe. A cseh és a szlovák ellenzéki körök eltérően tekintettek a közelmúlt történelmére is, különösen a két háború közötti eseményekre és folyamatokra. A cseh–szlovák viszonyról és az 1968-ban létrehozott föderációról folytatott vita a szamizdat Lidové noviny hasábjain (1988–1989) és a Szabad Európa Rádióban folyt, de a figyelem középpontjába Szlovákiában került, amikor 1988-tól a Literárny tÿždenník kerekasztal-vitát indított a szlovákkérdésről. A cseh és a szlovák ellenzék nem egyesült, de volt közöttük kontaktus, és nem akadályozták egymást.

I. A „bársonyos forradalom”

Tüntetések

1989. november 17-én legális megemlékező tüntetés kezdődött (1938. november 17-én a nácik bezárták a cseh felsőoktatási intézményeket), amely rendszerellenes tüntetéssé alakult, rendőri beavatkozással. A tüntetések több napon keresztül folytatódtak, s már nem csak a diákok és színészek vettek rajtuk részt. 1989. november 19-én Prágában megalakult az ellenzéki Polgári Fórum (Občanské fórum, OF), november 20-án pedig Szlovákiában aNyilvánosság az Erőszak Ellen (Verejnost’ proti násiliu, VPN). E mozgalmak november 21. után felvették egymással a kapcsolatot, kijelölték maguk közül a hatalommal való tárgyalások képviselőit, és országszerte kezdték kiépíteni szervezeteiket (vagyis közösen léptek fel, egyeztették lépéseiket). A cseh és a szlovák mozgalom a rendszer demokratizálását tűzte ki célul, de a szlovák már november 25-én meghirdette a föderáció következetes demokratizálását is.

A hatalom szétesése

November végére a Csehszlovák Kommunista Párt (CSKP) elveszítette a tényleges politikai hatalmat. Az ideges kapkodás tömeges belső leváltással párosult, és az események alakulását és a további fejlődést egyre inkább a Polgári Fórum (és később a Nyilvánosság az Erőszak Ellen [NYEE]), valamint az Adamec-kormány közötti egyezkedések és tárgyalások határozták meg. Václav Havel a cseh mozgalom, Ján Čarnogurskÿ pedig a szlovák mozgalom küldötteinek vezetőjeként 1989. november 28-tól kezdte meg tárgyalásait Ladislav Adamec szövetségi kormányfővel. Közös követelésük volt a kormány lemondása, a CSKP vezető szerepének az alkotmányból való törlése, a cenzúra megszüntetése, a tiltakozások ellen hozott represszív törvények visszavonása, a hitelét vesztett politikusok (közöttük Gustáv Husák) eltávolítása, a népi milíciák felszámolása és új, koalíciós kormány felállítása.

Nyomásgyakorlásként november 27-én manifesztációs általános sztrájkot szerveztek, november 29-én pedig megkezdődtek a kerekasztal-tárgyalások a szövetségi kormány és az ellenzéki delegációk között. A szövetségi kormány delegációját a cseh Adamec és a szlovák Marián Čalfa vezette. A kerekasztal-tárgyalások 1989. december 10-én a nemzeti megegyezés kormányának megalakulásával értek véget, mely kormánynak a kommunista M. Čalfa lett a miniszterelnöke. Az új szövetségi kormányban az erőminisztériumok megmaradtak részben a kommunisták, részben a népfrontba tömörült pártok (mint a Csehszlovák Néppárt) felügyelete alatt. A köztársasági kormányok ugyancsak a politikai egyezkedés alapján jöttek létre. December 10-én Gustáv Husák lemondott az államelnöki posztról, és mivel a szövetségi miniszterelnök szlovák volt, az államfői posztra Vávlav Havelt jelölték a várományos, Alexander Dubček helyett, aki végül elfogadta a szövetségi parlament elnöki tisztét. Havelt 1989. december 29-én választották ideiglenes (majd 1990. július 5-én rendes) köztársasági elnökké.

A régi rend lebontása


A csehszlovákiai rendszerváltás olyan politikai intézkedésekkel folytatódott, amelyek a szabad választások előkészítését voltak hivatottak biztosítani. A legfontosabb intézkedés a parlamentek (szövetségi és két köztársasági) rekonstrukciója, azaz egyes képviselők leváltása, más (ellenzéki) képviselők kooptálása volt. Ennek a félig választott, félig kooptált képviselőkből álló parlamentnek az volt a szerepe, hogy biztosítsa a törvényi átmenetet az első szabad választásokig, 1990 júniusáig, és megalapozza a demokratikus politikai és gazdasági változások bevezetését.

Az ideiglenes elnökválasztás után, az első szabad választásokig egy sor olyan forradalmi lépést tettek, amelyekkel lebontották vagy likvidálták a bolsevik rendszer jogi alapjait és támaszait. Lefegyverezték a politikai rendőrséget, az állambiztonsági szolgálatot, lebontották vagy átalakították az olyan intézményeket, mint a Nemzeti Front (Národní fronta), a Forradalmi Szakszervezet (ROH), a Nőszövetség, a Szocialista Ifjúsági Szövetség. Eltávolították a kommunizmus szimbólumait (emlékművek és szobrok ledöntésével, utcák átnevezésével). Biztosították a politikai pluralitást, melynek nyomán számos politikai mozgalom és párt jött létre.

1990 első hónapjaiban több olyan folyamatot beindítottak, amelyek az ország politikai, gazdasági és társadalmi- szociális átalakítását szolgálták, de később tragikusan befolyásolták a cseh– szlovák viszonyt. A legjelentősebbek: a nehézfegyvergyártás leépítése, amely szociálisan és gazdaságilag elsősorban Szlovákiát érintette (1991-re 12%-os lett a munkanélküliség, míg Csehországban csupán 5%-os), valamint a mezőgazdaság átalakítása és a dotációk megvonása.

A régi struktúrák lebontásának fontos lépése volt a politikai pártokról, a gyülekezési szabadságról, a választójogról szóló, valamint több, egyéni és polgári jogra vonatkozó törvény. Ugyanígy fontosak voltak a gazdasági kapitalizmus megújításának első törvényei 1990 tavaszán (a tulajdonformák egyenjogúsítása, a részvénytársaságok és a szabadabb kereskedés, a magánvállalkozás engedélyezése). A bírósági és bíróságon kívüli politikai rehabilitációk törvényi szabályozása is ekkor született meg. A rehabilitáció mellett jelentős és társadalomlélektanilag igen fontos a restitúciós és a privatizációs törvények meghozatala (1990 vége), valamint a vagyonok visszaadásának és a privatizáció folyamatának a beindítása (1991-től).

Az 1990-es évek elején, a választási kampányban merült fel az átvilágítás politikai szükségessége, amelynek végrehajtására szövetségi parlamenti vizsgálóbizottságot is létrehoztak, és aminek eredményeként 1991. október 4-én elfogadták a Csehországban jelenleg is érvényes átvilágítási törvényt.

II. Az új rendszer születése

Választások, pártosodás

Az 1990. júniusi első szabad választás még csupán a szocializmus elutasítására irányuló népszavazás volt. A hogyan tovább kérdését az elkövetkező évek, a két választás közötti időszak döntötte el, amikor Csehszlovákiában kialakultak a versenyeztető többpártrendszer feltételei.

Az ellenzéki mozgalmak (Polgári Fórum Csehországban, Nyilvánosság az Erőszak Ellen Szlovákiában) mellett 1990 elejétől pártok is szerveződtek, melyek folyamatosan átalakultak, megszűntek, illetve újak jöttek létre.

A két vezető mozgalom (a PF és a NYEE), amely az 1990. évi első szabad választást megnyerte, 1992-re részeire hullott szét. A Polgári Fórumot Václav Klaus 1991 elején olyan polgári jobboldali párttá alakította át, amely a Polgári Demokrata Párt (Občanská demokratická strana, ODS) nevet vette fel, és leválasztotta magáról a mozgalomban tömörült baloldali liberálisokat és a 68-as reformkommunistákat, akik egyrészt megmaradtak mozgalomként, másrészt betagozódtak a szociáldemokrata pártba. A Polgári Demokrata Párt nyerte meg az 1992. évi választásokat Csehországban. Így az 1992-es választások idejére a cseh politikai életben a hagyományos jobb- és baloldali pártosodás alapjai teremtődtek meg, amelyben a jobboldali polgári erők voltak túlsúlyban.

Szlovákiában viszont olyan széles baloldali és nemzeti irányultságú mozgalmak és pártok alakultak (közöttük a legnépszerűbb, a NYEE-ből kivált Vladimir Mečiar Demokratikus Szlovákiáért Mozgalma, amely megnyerte az 1992. évi parlamenti választásokat), amelyek alapvetően baloldali és kollektivisztikus értékrend alapján álltak. Ezzel világossá vált, hogy az eltérő politikai színtér, politikai értékrend és kultúra miatt az ország két nemzeti köztársasága demokratikus körülmények között nem egyeztethető össze.

A kommunista párt csak a szlovák országrészben reformálta meg magát, és Demokratikus Baloldal Pártja néven az 1990. évi választásokon önállóan indult. A cseh országrészben a kommunista párt mindvégig megmaradt


kommunista-bolsevik programjánál és nevénél. Mindkét baloldali párt általában a második vagy harmadik legerősebb pártként szerepel.

A csehszlovák pártrendszer másik sajátossága, hogy a szélsőjobb- és a szélsőbaloldali pártok a szabad választások kezdetétől parlamenti pártokként tevékenykedtek.

Gazdasági átalakítás

Az 1990. júniusi választások után az ország gazdasági és politikai jövőjét, annak formáját (kapitalizmus, szocializmus vagy harmadik út) az elkövetkező hónapok vitái döntötték el.

A harmadikutas elképzeléseket a hatalomba visszatérő hatvannyolcas reformkommunisták szerették volna megvalósítani. (Ők az 1989. november 17. utáni időszakban aktivizálódtak, jelentős pozíciókat foglaltak el a kormányban és a fontos intézményekben.) Az ún. szürke zónából is számosan kaptak fontos pozíciókat a kormányban. Így a csehszlovák gazdaság jövőjéről folytatott vitát a reformkommunisták és a szürke zóna közgazdászai folytatták le egymással. A vita többek között arról zajlott, hogy az állami tulajdont akárkinek, akármilyen áron eladják-e, akár ingyen is, vagy csak fokozatosan privatizálják, és a tulajdonos fizesse meg az árát. Az is vitatott volt, hogy a gazdaság irányításához elég lesz-e a piaci mechanizmus, vagy állami szabályozásra is szükség lesz, és ha igen, milyen mértékben („szociális piacgazdaság”, „jelzők nélküli piacgazdaság”).

A parlamentben 1990 nyarán és őszén gyors tempóban készítették elő és fogadták el a radikális gazdasági reformot biztosító törvényeket. A reform közkedvelt megnevezése a „sokkterápia” és a „nadrágszíj-meghúzás” volt, amelynek hatásait az ország szlovák fele gyorsabban és radikálisabban megérezte, mint a cseh térfél. A reform jellegzetességei közé tartozott a restriktív pénzpolitika, az állami vagyon magánosítása (azaz a kis- és nagyprivatizáció), valamint az 1948. február 25. (a kommunista hatalomátvétel Csehszlovákiában) után elkobzott vagyonok visszaadása, a restitúció.

A gazdasági reform törvényei 1991 elején léptek életbe, és hatásuk tovább rontotta az amúgy is feszültségekkel terhes cseh–szlovák viszonyt.

III. Az államforma, az alkotmány és a kölcsönös viszony vitái

A kötőjel-háború

A politikai, gazdasági és társadalmi átalakulás Csehszlovákiában etnikai konfliktusokkal járt együtt.

Az állami szimbólumokra és az állam elnevezésére vonatkozó törvény tárgyalásával összefüggésben 1990. február és április között alakult ki először komoly államjogi feszültség az ország cseh és szlovák része között. Ez volt az ún. kötőjel-háború, amelyet egyre sűrűbb és egyre hevesebb szlovákiai nemzeti-nacionalista tüntetések kísértek, és amelynek eredményeként az ország elnevezése Cseh és Szlovák Szövetségi Köztársaság lett (1990. április 20.).

Államformaviták

A közös államformáról folytatott viták hozták felszínre a cseh és a szlovák politikai elit és társadalom alapelvi különbségeit. Abban mindannyian egyetértettek, hogy meg kell újítani a demokráciát, hogy Csehszlovákiának „vissza kell térnie Európába”, a civilizált nyugati országok közé. Azt is elfogadták, hogy gazdaságilag meg kell reformálni a rendszert. De a kül- és belpolitika mikéntjére adott válaszok eltérőek voltak a közös állam két nemzeti köztársaságában. Legfőképpen pedig a szlovákok államjogi igényei (hogy a szövetségi alkotmányban is kifejezzék a szlovák nemzet önrendelkezési jogát, az elszakadás jogával együtt; a Szlovák Köztársaságnak és nemzetnek legyen önálló nemzetközi jogi szubjektivitása) a szövetségi alkotmányban nem voltak biztosíthatók teljes mértékben.

Az 1990 augusztusában folytatott alkotmányjogi viták nem találták meg a kölcsönösen elfogadható együttélési modellt a közös állam keretében. A pozsonyi „autonomisták” 1990 novemberében a szövetségi parlamentben elfogadtatták a jogköri, azaz a kompetenciatörvényt, amely széles és erős gazdasági és politikai jogköröket biztosított a nemzeti köztárságoknak a szövetségivel szemben.

A szétválás

A szlovákok a szlovák nemzeti program megvalósítása érdekében az állami szimbólumok rendszerétől a


pénzügyi rendszerig, az alkotmánytól a bankjegykibocsátó bankig mindent a saját kezükbe akartak venni. Azt szerették volna, ha a szövetségi alkotmány a két köztársasági alkotmány függvényeként, azaz csonka alkotmányként születik meg. Ezt a szövetségi politikusok és a köztársasági elnök határozottan visszautasították.

A vita a cseh–szlovák viszony minden kérdését, minden területét felölelte, s mindinkább afelé mutatott, hogy a megoldás a két új, önálló nemzeti állam létrehozása. 1991 közepén még volt esély a megegyezésre. 1992 februárjában az alkotmányról megegyeztek, ezt azonban a szlovák parlament (a Szlovák Nemzeti Tanács) elutasította.

A tárgyalások folytatását az 1992. évi választások eredményeire bízták. A júniusi választások eredménye azonban azt fejezte ki, hogy a közös állam két köztársaságában olyan eltérő politikai értékrend és színtér alakul ki, amelyeket nem lehet a közös államban kockázatok nélkül összeegyeztetni. Ezért 1992 júliusától a két győztes politikai erő vezetői (V. Klaus és V. Mečiar, akik egyúttal a köztársasági kormányok miniszterelnökei is voltak) készültek az önállóságra, és arról kezdtek tárgyalni, hogyan és mikor fogják két önálló államra bontani a szövetségi államot. A szlovák parlament 1992. július 17-én szuverenitási deklarációt fogadott el. Erre V. Havel még aznap bejelentette július 20-ával életbe lépő lemondását, a két köztársasági kormányfő pedig augusztusban elfogadta az ország kettéválasztásának menetrendjét. Szeptember 1-jén a szlovák parlament elfogadta az önálló és teljes szlovák állami alkotmányt, amire a csehek is sürgősen előkészítették saját állami alkotmányukat.

Mivel az országot népszavazás nélkül kívánták szétválasztani, a teljes legitimitás helyett féllegitim és legális szétválásra volt szükség. Ezért a két pártelnök és köztársasági kormányfő a szövetségi parlamenttel 1992. november 25-én alkotmányos törvényt fogadtatott el, amely a Cseh és Szlovák Szövetségi Köztársaság 1992. december 31-ével való szétválásáról szólt. Ezután megkezdték a közös vagyon elkülönítését. Így szűnt meg demokratikus formában és békés úton a csehszlovák állam.

2. Képek


1. Rendszerváltás fegyveres összecsapássalVOGEL Sándor

Rendszerváltás fegyveres összecsapással

Románia, 1989–1992

A rendszerváltás Romániában volt a leglátványosabb a kelet-európai térségben. A „televíziós forradalom” világszenzáció lett. Máig vitatéma azonban, vajon forradalom, hatalomváltó elitpuccs vagy népfelkelés és puccs keverékéről volt szó 1989 decemberében Bukarestben.

Az 1989 végén bekövetkezett romániai események az európai kommunista rendszerek bukásának folyamatába illeszkednek, de ugyanakkor – elsősorban végrehajtásának módja tekintetében – az ország belpolitikai helyzetéből következnek. Az a tény, hogy 1965-től a hatalom fokozatosan egyetlen személy, Nicolae Ceausescu kezébe került, érthetővé teszi, hogy az 1989 végéig tartó időszak berendezkedését az ő nevéhez kapcsolják.

A rendszer bukásának előfeltételei

Ceausescu uralma 1968-ig tartó első szakaszában bizonyos liberalizációt és szakszerűsödést vezetett be azzal a céllal, hogy hozzá hű elitet emeljen a hatalomba. Hatalma 1974-ig tartó második szakaszában a politikai eliten belüli mobilitás mindinkább megszűnt. 1974-ben Ceausescu az államelnöki funkciót is átvette, ezzel kezdődött meg uralmának utolsó szakasza. Pozíciója a végletekig megerősödött. A hatalom egy klán kezében összpontosult, amely kialakításának alapja a diktátorhoz fűződő patriarchális rokonsági és a lojalitáson alapuló személyes kapcsolat volt. Ebben a korszakban értek meg a diktatúra bukásának feltételei:

– 1974 és 1989 között Románia gazdasága gyors ütemben közeledett a csődhöz. A tekintélyuralmi befektetések (Duna–Fekete-tenger-csatorna, bukaresti kormányzati negyed felépítése) és a túlméretezett iparosítás felemésztették Románia tartalékait. Az állam 21 milliárd dollárt fordított az adósságok törlesztésére, melyeket 1989-ig visszafizetett. Mindez tragikus hatással volt a lakosság életszínvonalára: az energia- és az áruhiány már-már a lakosság biológiai túlélését veszélyeztette.

– A gazdaság mellett a társadalom is teljes válságba jutott. Ceausescu egyoldalúan megszegte az íratlan kommunista társadalmi szerződést: az alapszükségletek kielégítését sem biztosította.

– 1971-től redukálta a kultúra és a tudomány támogatását. A kultúrát olyan tömegmozgalommá „alacsonyította le”, amely Ceausescu (és családja) kultuszát szolgálta. Az egész rendszer értelmiségellenessé vált, a kulturális és a tudományos élet mélypontra süllyedt.

– Elmélyült a román nemzettudat válsága. A propaganda elsősorban a nacionalizmusra támaszkodott és annak perverz formáit alakította ki. A nacionalista hisztériakeltés hatalmas károkat okozott és máig befolyásolja a román közgondolkodást.

– A rendszer teljesen maga ellen fordította a kisebbségeket. Nyílt asszimilációs politikájával, az ún. „homogenizációval” végső veszélyt jelentett számukra. Az 1988-ban nyilvánosságra hozott településrendezési terv értelmében megkísérelték a kisebbségek egyik utolsó mentsvárának, a falvaknak a szétzúzását. A német és a zsidó kisebbség az elviselhetetlen nyomásra tömeges kivándorlással válaszolt, a magyar lakosság többnyire passzív ellenállással, részben meneküléssel. (A magyarsággal szembeni politika magyarázza azt, hogy az 1989. évi felkelést egy magyar lelkész, Tőkés László és hívei ellenállása robbantotta ki.)

– Az 1980-as évek végére Ceausescu és klánja szembekerült saját elitjével is. Amilyen mértékben ugyanis Ceausescu kiterjesztette jogosítványait, olyan mértékben csökkent a vezetés többi tagjának hatalma.

– Maga ellen fordította a tisztikar azon részét is, amelyiket 1978–1985 között tartalékba helyezett. Ceausescu, hogy a tisztek ellenállását megtörje, a hadsereget testvére, Ilie Ceausescu ellenőrzése alá helyezte.

– A diktátor bizalma a titkosszolgálatban (Securitate) is megrendült, és úgy tűnt, hogy nem a lakosság, hanem az ellenőrök ellenőrzése a legfontosabb számára. Így 1989-ben, a hadsereghez hasonlóan, a Securitate sem lépett fel egységesen a diktátor mellett és frondeur magatartást tanúsított.


– Az ország már képtelen volt alkalmazkodni a szuperhatalmak közötti viszony irányváltozásához, és elszigetelődött mind a Kelettel, mind a Nyugattal szemben. 1985-től, Gorbacsov hivatalba lépésétől növekedett a Romániára gyakorolt szovjet nyomás. Moszkva rá akarta venni Romániát, hogy csatlakozzék reformpolitikájához. Ceausescu azonban ellenállt a nyomásnak, sőt közös fellépést szorgalmazott a magyar- és lengyelországi fejleményekkel szemben. Az 1980-as évek vége felé nyíltan konfrontálódott a Nyugattal is: Románia és az Egyesült Államok közötti viszony megromlott. Romániát ugyanis állandóan bírálták az amerikai kongresszusban, emberjogi és a magyar kisebbséggel szembeni politikáját kifogásolva. Románia az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet munkájában is elszigetelődött. Tevékenysége abban merült ki, hogy megakadályozza az emberi jogok betartásának ellenőrzését Európa államaiban, főként Romániában.

Ceausescu nem ismerte fel, hogy azok a politikai-ideológiai feltételek, amelyekre hintapolitikájában támaszkodott, már nem léteztek. A Szovjetunióban és több kelet-európai államban bevezetett reformok ellen úgy védekezett, hogy a konzervatív változások politikáját folytatta. Tiltakozott a peresztrojka importja ellen, és fáradhatatlanul ismételte ama tézisét, hogy minden szocialista állam maga határozhatja meg fejlődésének irányvonalát. Reformok helyett recentralizációt, ellenreformot vezetett be, és nacionalista propagandával próbálta meg a lakosság támogatását elnyerni. Ezzel a belpolitikai és nemzetközi háttérrel a Ceausescuval szembeforduló elit népfölkelést provokálhatott, amelynek szélárnyékában államcsínyt hajthatott végre.

Véres hatalomváltás

A romániai hatalomváltás erőszakos volt, ebben különbözve mind a magyarországi és lengyelországi békés folyamatoktól, mind a csehszlovákiai „bársonyos” forradalomtól. Az események 1989 decemberében Temesváron kezdődtek Tőkés László református lelkész ellenállásával. December 15-én több száz magyar hívő élőláncot vont Tőkés László lakása köré, hogy kilakoltatását megakadályozza. A magyarokhoz románok is csatlakoztak. December 16-án a hadsereg és a biztonsági szolgálat erőszakosan lépett fel a tiltakozók ellen és közel száz tüntetőt megölt.

December 17-én a Román Kommunista Párt (RKP) Politikai Végrehajtó Bizottsága ülést tartott Bukarestben, ahol Ceausescu és a bizottság néhány tagja között éles vita bontakozott ki. Az ülésen Ceausescu kijelentette, hogy személyesen átveszi a hadsereg parancsnokságát. Vasile Postelnicu belügyminiszter lojalitásáról biztosította Ceausescut, aki december 18-án hivatalos látogatásra Iránba utazott. Innen 20-án tért vissza. Televíziós beszédében a temesvári tüntetőket huligánoknak nevezte, és felszólította a lakosságot a haza és a szocializmus védelmére. December 21-re népgyűlést hirdetett az RKP Központi Bizottságának épülete elé. Beszédét azonban a tömeg lehurrogta. (A televízió percekig mutatta a diktátor eltorzult arcát.) A késő esti órákig Bukarestben és más városokban véres összecsapások voltak. December 22-én Ceausescu kihirdette a rendkívüli állapotot. A Conducator még egyszer megkísérelte, hogy a tömeghez szóljon, de sikertelenül. A tetőről helikopteren menekült el.

A hatalmat a Nemzeti Megmentési Front (NMF) vette át. Ennek elnöke, egy kegyvesztett volt pártfunkcionárius, Ion Iliescu kiáltványt olvasott fel és bejelentette, hogy a forradalom győzött. A Nemzeti Megmentési Front tagjai a párt és a hadsereg olyan technokrata tagjai voltak, akik elől Ceausescu elzárta a felemelkedés útját. Tagok voltak még ismert disszidensek (Doina Cornea), értelmiségiek, írók és jogászok.

Néhány órával azután, hogy az NMF bejelentette igényét a hatalomra, ismeretlen „terroristák” válogatás nélkül lőttek a tüntetőkre és a hadsereg egységeire. A televízió példátlan kollektív pszichózist keltett. A diverzió és a dezinformáció klasszikus eszközeivel megjátszották egy már nem létező államhatalom „ellenforradalmát”. A lakosságban azt a benyomást keltették, hogy a régi rendszerhez hű erők a foglyul ejtett Ceausescut ki akarják szabadítani és a régi rendszert helyre akarják állítani. Ezzel az új hatalom megteremtette a diktátor kivégzésének ürügyét is. 1989. december 25-én Ceausescut és feleségét rögtönítélő katonai bíróság elé állították, halálra ítélték és azonnal kivégezték.* Ezzel a hatalomváltás véglegessé vált.

Az 1989. decemberi események a lakosság szeme láttára mentek végbe. Ez volt a történelem első „televíziós forradalma”. A televízió színpaddá változott. A katonai akciókat ezúton hangolták össze, az új hatalom vezetői bemutatkoztak, költők fordultak néptribunként a lakossághoz. Az eseményeket videóra vették, ezeket pedig politikai célzattal mutatták be és az új vezetés legitimációjának igazolására használták. (Ma már egyértelmű, hogy a „televíziós forradalmat” megszervezték és a francia forradalom mintájára játszották le.)

Az 1989. decemberi fordulat értékeléséről máig vita folyik.

Az egyik legfontosabb kérdés: népfölkelés volt vagy államcsíny? Közvetlenül a hatalomátvétel után az NMF vezetői legitimációjuk alátámasztására forradalmi mítoszt akartak teremteni és azt hirdették, hogy a hatalom új


szerve a forradalom terméke. Későbbi elemzések szerint a felkelés és az államcsíny céljai eltértek egymástól: míg a felkelés a kommunista rendszer megdöntésére törekedett, az államcsíny Ceausescu személyes diktatúrájának megbuktatását tekintette elsődleges célnak. A népfölkelés ideológiai alapja a szabadság eszméje volt, az államcsíny ideológiáját valamiféle peresztrojka bevezetésének a célja jellemezte; a fölkelés a résztvevők szempontjából spontán volt, az államcsíny megtervezett; a népfölkelés erőszakmentesnek indult, az államcsíny megszervezői erőszakot alkalmaztak.

Következő kérdés, hogy az állami erőszakszervek számoltak-e egy „kínai megoldással”, azaz a felkelésnek a pekingi Tienanmen téri eseményekhez hasonló leverésével? Nem kétséges, hogy Ceausescunak ez volt a szándéka. Nyugati megfigyelők szerint a román hadsereg azonban el akarta kerülni és végül el is kerülte a „kínai megoldást”.

A közemberek, a hatalmi körök, a tisztikar magatartásának nyitott kérdésein túl felmerül, vajon milyen szerepet játszott Ceausescu megbuktatásában a Szovjetunió, a Varsói Szerződés és a Nyugat? Kétségtelen, hogy a támogatás mind a Szovjetunió, mind a szomszédok, mind a Nyugat részéről megvolt. A jelek arra mutatnak, hogy a Szovjetunió már 1989. december 22. előtt tudott a tervezett hatalomátvételről. Nagyon vitatott, hogy szándékában állt-e katonai erő bevetése. (Az is kérdéses, hogy a Nyugat mennyiben támogatott volna egy Ceausescu ellen irányuló szovjet intervenciót.)

Ceausescu kivégzése után mind Ion Iliescu, mind a szovjet külügyminisztérium tagadta, hogy az új román vezetés a Szovjetuniótól kért volna segítséget.

A nyugati politikai támogatás egyértelmű volt: december 25-én az Egyesült Államok és Nyugat-Európa kormányai a Nemzeti Megmentési Frontot Románia legitim kormányának ismerték el.

Hatalmi harc

Az NMF hatalomra kerülésekor nyilatkozatban ismerte el a demokratikus elveket: az alapvető polgári és szabadságjogokat, pártok és szervezetek alapításának jogát, a véleménynyilvánítás és a külföldi utazások szabadságát. Saját hatáskörébe vonta a végrehajtó hatalmat, a központi és a helyi közigazgatást. Dekrétumot adott ki, melynek értelmében törvényeket fogadhat el, kinevezi a miniszterelnököt, a Legfelsőbb Törvényszék elnökét, az új alkotmány tervezetét kidolgozó bizottságot, elfogadhatja a költségvetést, ratifikálhatja a nemzetközi szerződéseket. Az NMF elnökét, Ion Iliescut pedig az államfő jogosítványaival ruházták fel. 1990. január 5-én az NMF nyilatkozatot adott ki a nemzeti kisebbségek jogairól is, amelyben leszögezte, hogy az alkotmánynak el kell ismernie a kisebbségek egyéni és kollektív jogait. Az NMF tevékenysége tehát kétirányú volt: egyrészt igyekezett az államhatalmat teljes egészében magához ragadni, másrészt a népfölkelés kívánságaként az alapvető demokratikus szabadságjogokat kinyilvánítani.

Az egységnek ez a látszata azonban néhány héten belül felbomlott. 1990. január 23-án az NMF bejelentette, hogy részt vesz a választásokon. Ennek hatására prominens értelmiségiek, egykori disszidensek (Ana Blandiana, Doina Cornea, Mihai Caramitru, Tőkés László) kiléptek az NMF-ból és Iliescu ellenzékéhez csatlakoztak. A román politikai életben kettős törés állt be: egyrészt az új, az NMF-ben tömörülő posztkommunista elit és a kommunizmus teljes eltörlésére törekvő ellenzék, másrészt az új eliten belül a Ion Iliescu és Petre Roman nevével fémjelzett két irányzat között.

Január 28-án kormányellenes tüntetés volt Bukarestben. A tüntetések nyomására az NMF tárgyalásokba kezdett az ellenzékkel. A kerekasztal román változataként megalakult a Nemzeti Egység Ideiglenes Tanácsa, amely az első választásokig az ország parlamentjének szerepét töltötte be. A hatalmat a továbbiakban is az NMF tartotta kezében, melynek legfontosabb törekvése az volt, hogy bármi áron megnyerje az 1990. május 20-i választásokat. E politika hatására március 16. és 20. között Marosvásárhelyen a magyar lakosság ellen tömegtüntetést szerveztek, amelynek során súlyosan megsebesült Sütő András író.

Május 20-án megtartották a parlamenti választásokat, amelyen az NMF 67%-os abszolút többséget ért el. A második helyre 7,2%-kal a magyar kisebbség érdekvédelmi szervezete, az RMDSZ került. Ion Iliescu elnyerte a szavazatok 85%-át, és Románia elnöke lett. A hatalom ellen azonban tovább folytatódtak az antikommunista diáktüntetések. Június 14-én bányászok vonultak Bukarestbe és szétverték a tüntetőket. Fellépésük értelmiségellenes volt: szétrombolták az egyetem berendezéseit, az ellenzéki pártok székházait és az ellenzéki újságok szerkesztőségeit.

1990. június 28-án megalakult az új kormány, melynek miniszterelnöke Petre Roman lett. Az NMF két irányzatra szakadt, és a hatalomért folyó harc az új eliten belül játszódott le. Két csoportosulás lépett fel


egymással szemben: az egyik Iliescu államelnök, a másik Petre Roman miniszterelnök köré tömörült. Iliescut a régi kommunista nomenklatúra azon része támogatta, amely még mindig jelentős pozíciókkal rendelkezett a politikai és gazdasági életben. Petre Roman mögött sorakozott fel az a fiatalabb technokrata elit, amely nem töltött be jelentős funkciókat a diktatúra idején, de a hatalom közelében volt. Az államelnök és a miniszterelnök között nézetkülönbségek voltak a gazdasági reform, a politikai berendezkedés, a múlthoz való viszony, a kül- és biztonságpolitika kérdéseiben. A két politikus között szakításra került sor: az 1991. szeptember 24-én a fővárosba másodszor is betörő bányászok Petre Roman kormányát megbuktatták. (Vagyis 1990 júniusában a terrorakció a demokratikus ellenzék ellen irányult, most a kormányzó eliten belüli hatalmi harcban vetették be.)

Az új rendszer intézményesítése

Az új alkotmány, amelyet az Alkotmányozó Nemzetgyűlés 1991. november 21-én fogadott el, december 8-án pedig népszavazással erősítettek meg, Romániát egységes és oszthatatlan nemzetállammá, köztársasággá, szociális és demokratikus jogállammá nyilvánította. Leszögezte, hogy az állam a román nép egységének elvén alapul, de elismeri és garantálja a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek jogát etnikai, kulturális, nyelvi és vallási identitásuk meg- őrzéséhez. Az állampolgárok számára a nyugati alkotmányokból is ismert politikai, szociális és gazdasági jogokat biztosítja. Előírja: a gazdasági élet alapja a piacgazdaság, a magántulajdon pedig sérthetetlen. A kétkamarás parlament a legmagasabb képviseleti és egyetlen törvényhozó szerv. Az ország félprezidenciális köztársaság, amelyben a közvetlenül megválasztott államelnök hatalmát az korlátozza, hogy az általa kibocsátott dekrétumokat a miniszterelnöknek ellenjegyeznie kell. Az alkotmány utolsó cikkelyeiben megváltoztathatatlannak nyilvánítja az állam független, egységes, oszthatatlan és nemzeti jellegére, a köztársasági államformára, a területi integritásra, a politikai pluralizmusra és a hivatalos nyelvre vonatkozó cikkelyeit.

Az alkotmányt több kritika érte, egyrészt, mert szövege nem mindig egyértelmű, és túl nagy játékteret enged a későbbi törvényeknek. Másrészt a magyar kisebbség elfogadhatatlannak tartotta Románia nemzetállammá nyilvánítását és azt, hogy kizárólag a román nyelvet ismeri el hivatalos nyelvként. De kifogásolták azt is, hogy az elnöki hatalom elsődlegességét biztosítja. Iliescu elnök, a számára az alkotmány által nyújtott jogosítványokon túlmenően is, befolyást gyakorolhatott.

1989 és 1992 között az új hatalom csupán néhány félénk reformot vezetett be, így a gazdasági és társadalmi életben döntő változások nem következtek be. A privatizációs intézkedések a mezőgazdaságot, a kereskedelmet és a szolgáltatásokat érintették. 1991-ben törvényt fogadtak el arról, hogy a részvénytársaságok 30%-át lakossági részvények formájában osztják szét. Az árakat több fokozatban liberalizálták, a lejt leértékelték. A mezőgazdasági szövetkezeteket feloszlatták, az 1991. februári földtörvény értelmében pedig minden család visszakaphatott 10 hektárt kisajátított földjéből.

Az egypártrendszert többpártrendszer váltotta fel, de az 1992. szeptemberi választásokig a többség szerepét az NMF játszotta, amely időközben a Petre Roman által irányított Nemzeti Megmentési Front Demokrata Pártjára és a Ion Iliescu által vezetett Társadalmi Demokrácia Pártjára szakadt. Újjáalakultak a hagyományos történelmi pártok (Nemzeti Liberális Párt, Nemzeti Kereszténydemokrata Parasztpárt) és létrejött három szélsőséges nacionalista párt (Román Nemzeti Egységpárt, Nagyrománia Párt, Szocialista Munkáspárt). Az RMDSZ megőrizte addigi szerepét.

Az 1989 és 1992 közötti szakasz az 1992. szeptemberi választásokkal zárult. Ekkor Iliescu pártja elnyerte a szavazatok 27,72%-át a képviselőházban és 28,29%-át a szenátusban. Abszolút többségét tehát elveszítette. A polgári erőket tömörítő Demokratikus Konvenció a második helyen (20,01%, 20,16%) végzett. Az RMDSZ az ötödik helyet szerezte meg (7,23%, 7,20%). Az ország elnöke a szavazatok 61,27%-val Ion Iliescu lett.

A következő négy évben Romániát az Iliescu elnök nevével fémjelzett Társadalmi Demokrácia Pártja (PDSR) kormányozta a három szélsőséges párt támogatásával, amelyekkel később formálisan is szövetségre lépett. 1992 tehát nem jelentett korszakváltást Romániában, csupán az NMF hegemón szerepének és az erőszak rendszeres alkalmazásának a végét egy olyan folyamatban, amely ma is tart.

* Vö. Szász Zoltán: Az elnök halála c. cikkét a História 2000/4. számában! (A szerk.)

2. Képek


1. Összeomlás, puccs, demokratizálódásKAPRONCZAY Péter

Összeomlás, puccs, demokratizálódás

Bulgária, 1989–1991

Az elmúlt évtized bulgáriai történéseit röviden áttekintve markáns különbségeket figyelhetünk meg az államszocialista rendszer lebontásában és a meginduló pártosodásban. A gazdaság átalakítása és a demokratikus rendszer kiépítése távolról sem volt zökkenőmentes.

A második világháborút követően a Bolgár Kommunista Párt (BKP) megszerezte a teljes hatalmat, a tényleges döntések a párt plénumain születtek. A korszak legmeghatározóbb alakja Todor Zsivkov volt, aki 1954-ben – szovjet segítséggel – került a BKP KB első titkári pozíciójába, majd az 1971-ben létrehozott Államtanács elnöki tisztét töltötte be egészen bukásáig (1989).

A pártelit politikája Bulgáriát az 1980-as évekre katasztrofális helyzetbe sodorta. Zsivkov azonban hatalmának megőrzését tartotta szem előtt. Ugyan 1987-ben átfogó gazdasági reformot kezdtek a szovjet peresztrojka hatására, ez azonban már nem segített. Az ország 1989-re az összeomlás szélére került. A hatalomhoz minden áron ragaszkodó Zsivkovot 1989. november 10-én párton belüli puccsal megbuktatták, majd 1990-ben házi őrizetbe helyezték. 1992-ben „hatalommal való visszaélés” miatt 7 év börtönbüntetésre ítélték, melyet végül házi őrizetre változtattak.

Mérsékelt reformok

A BKP élén Todor Zsivkov utóda Petar Mladenov külügyminiszter lett, aki 1989. november 17-én megkapta az államfői posztot is. (Gyors sikerei hátterében Gorbacsov és a szovjet vezetés támogatása állott.)

Mladenov reformokat hirdetett, melyekre a fokozatosság volt jellemző. Enyhítették a médiára gyakorolt nyomást, és engedélyezték a különféle tüntetéseket. Lehetővé vált a kormány és a rendszer bírálata, a korábban betiltott és üldözött reform- és ellenzéki csoportok működése. Bulgáriában is megindulhatott a pártosodás folyamata, melynek betetőzéseként kerekasztal-tárgyalásokat kezdtek. Mladenov mindezen lépései mellett hangsúlyozta, hogy az országnak ki kell tartania a szocialista rendszer és annak vívmányai mellett. Más régióbeli országokhoz, például a magyarországihoz hasonló, mélyreható változásokat nem kívánt.

A mérsékelt reformok azonban nem elégítették ki az embereket, a közhangulat radikalizálódott. 1989. december közepén Mladenov bejelentette: lehetőség van a közeljövőben a szabad választások megtartására.

Politikai demokratizálódás

Az 1989 végén meginduló, majd hihetetlen mértékben felgyorsuló pártosodást elősegítette a korábban teljesen kommunista ellenőrzés alatt álló szakszervezeti mozgalom bomlása, illetve átalakulása. (1989. október 28-án Plovdivban megalakult a Podkrepa Szakszervezet.)

Nagy jelentőséggel bírt, hogy november 12-én újjáalakult a két világháború között, majd a háború alatt és az azt követő néhány évben fontos szerepet játszó „Zvéno” Politikai Kör, „Zvéno” Népi Szövetség néven. A szintén történeti Radikális Párt november 14-én lépett ismét a politikai porondra. Az 1948-ban felszámolt szociáldemokrata párt november 26-án alakult újjá Bolgár Szociáldemokrata Párt néven, elnöke Petar Dertliev lett. A kommunista párt egyeduralmát megelőző időszak egyik legjelentősebb, korábban részekre szakadt pártja, a Bolgár Földműves Népi Szövetség – amely ugyan formálisan létezhetett a BKP mellett – is újjáéledt 1989 végén.

1989. december 7-én különféle társadalmi szervezetek és pártok létrehozták a Demokratikus Erők Szövetségét (DESZ), ennek elnökévé Zselju Zselevet választották. 1990. január 4-én alakult meg főként a Bulgáriában élő török kisebbség részvételével a pártként tevékenykedő Mozgalom a Jogokért és Szabadságért, melynek elnöke a bulgáriai törökök vezetője, Ahmed Dogan lett. (Bulgáriában csaknem 10%-os a török kisebbség aránya, ez majdnem 850 ezer embert jelent.) Az adott körülmények között a BKP sem tevékenykedhetett tovább régi nevével és szerkezetével. 1990. április 3-án a párt nevét népszavazással Bolgár Szocialista Pártra változtatták.


Bolgár kerekasztal

Az ígéreteknek megfelelően, 1990. január–márciusban megrendezett kerekasztal-tárgyalásokon az ellenzék követeléseinek, a szófiai és más nagyvárosok utcáin általánossá váló tömegtüntetések adtak nyomatékot. (Az 1989. december 14-én, a parlament épülete előtt megrendezett tüntetésen hangzott el Mladenov állítólagos hírhedt kijelentése, melyet egy számára észrevétlen kamera rögzített; „Itt már csak a tankok jöhetnek!” Ez okozta későbbi politikai bukását.) A tüntetésekkel párhuzamosan sztrájkhullám söpört végig az országon. A kerekasztal-tárgyalásokon létrejött érdekazonosság alapján a DESZ-t ekkor alkotó öt párt és nyolc mozgalom, illetve szervezet 1990. március 14-én Plovdivban választási politikai megállapodást írt alá. Ebben kinyilvánították igényüket a „szociális igazságosságra” és a „piacgazdaságra”, valamint az „egységes és oszthatatlan demokratikus államra”.

A kerekasztal-tárgyalások során megállapodás született arról, hogy 1990. június 10-én parlamenti választásokat tartanak nemzetközi ellenőrzés mellett. Az átmenetet békés úton képzelték el: a kialakult vélemény szerint a maradék BKP-t és funkcionáriusait közös erővel el kell távolítani a hatalomból. Elhatározták: a választásokon minden párt, illetve választási szövetség jelölteket állíthat, összesen 400 képviselői helyre. Az Államtanácsot megszüntetik, a legfőbb közméltóság a köztársasági elnök, illetve ennek helyettese lesz, akiket két év múlva választanak meg. Szintén két éven belül újabb választások kiírását vették tervbe.

A társadalmat szinte sokkolták a közeli változásokat sejtető hírek. Az élet korábbi keretei radikálisan megváltoztak. Ezt sokan nem tudták feldolgozni: barátságok szakadtak meg, házasságok kerültek válságba, gyermekek szakították meg kapcsolatukat szüleikkel. A munkahelyi közösségekre is komoly hatással volt a párt, illetve pártok kivonulása az üzemekből, hivatalokból. (Különös válságot idézett elő ez a fegyveres testületeknél.)

Választások, kormányok

Az 1990. június 10–17. között megrendezett parlamenti választások feszült hangulatban zajlottak. A különféle pártok indulatokkal terhes tüntetései félelmet keltettek a lakosság bizonyos köreiben. Az idősebb generáció értetlenül állt a fiatalok radikalizmusa előtt: maguk rettegtek a változásoktól, gyermekeiket pedig óvni kívánták ettől. Éppen ennek köszönhetően az utódpárt, a Bolgár Szocialista Párt (BSZP) a választásokon a vártnál lényegesen jobb eredményt ért el. Különösen látványos sikert aratott a BSZP vidéken, ahol nagy szimpátiával fogadták további reformokat hirdető programját. Magán a választáson igen nagy arányú volt a részvétel: az első fordulóban 90,79%, míg a másodikban 84,14%. A BSZP a szavazatok 47,15%-át, a DESZ 36,2%-át, a Bolgár Földműves Népi Szövetség 8,3%-át és a Mozgalom a Jogokért és Szabadságért 6,3%-át szerezték meg. Az új parlament 1990. július 17-én kezdte meg munkáját, heves indulatok közepette.

A választásokat követően ismét az 1989 decembere óta kormányzó Andrej Lukanov alakított szocialista kormányt. A piacgazdaságra való áttérés súlyos gazdasági és szociális helyzetet teremtett. Különféle spekulációk miatt 1990 őszén és telén komoly ellátási nehézségek adódtak, Szófia éhezett és fázott. Az ismétlődő sztrájkok hatására Lukanov 1990. november 29-én lemondott. Ezt követően, komoly kompromisszumok árán, a független Dimitar Popov alakított széles parlamenti bázisú koalíciós kormányt.

A BSZP azonban, választási győzelmére hivatkozva, magának kívánta megszerezni a miniszterelnöki és a parlament elnökének tisztségét is. A kisebbségben lévő ellenzék igyekezett a vitát kivinni az utcára: a nagyvárosokban, főként Szófiában, ismét tüntetésekre került sor, melyeken a parlamenten kívül rekedt ellenzék is megpróbálta magát népszerűsíteni.

A parlamenti üléseket is sorozatos botrányok kísérték. Egyes nacionalisták például élesen tiltakoztak a Mozgalom a Jogokért és Szabadságért török nemzetiségű képviselőinek az ülésen való megjelenése miatt, azzal érvelve, hogy a bolgár alkotmány tiltja az etnikai alapon szerveződő pártok létét. (November 15-én óriási vita közepette szavazták meg azt a törvényt, amely lehetővé tette a török kisebbségek korábban „bolgárosított” neveinek eredeti török formában való használatát.)

Köztársasági elnök, új alkotmány

Nem kisebb feszültség övezte a parlamentben a köztársaságielnök-választást is. A szocialista többség a szocialista Csavdar Kjuranovot jelölte köztársasági elnöknek, míg az ellenzék e méltóságra Petar Dertlievet kívánta. (Az idős, korábban a kommunista rendszer által meghurcolt szociáldemokrata politikus roppant népszerű volt Bulgáriában.) A szavazáson Kjuranov 217, Dertliev 113 szavazatot kapott. Mivel a kétharmados többséget egyik jelölt sem szerezhette meg, kompromisszumos megoldás született, nem kis részben a tüntető


tömegek nyomására. 1990. augusztus 1-jén köztársasági elnökké a DESZ jelöltjét, Zselju Zselevet választották, helyettese a szocialista Atanasz Szemerdzsiev lett.

A legnagyobb indulatokat azonban az új alkotmány elfogadása keltette. A DESZ egyes képviselői kijelentették, hogy a szocialista többségű parlamentnek nincs erkölcsi alapja elfogadni azt. Ezért új választásokat sürgettek. Hogy nagyobb nyomatékot adjanak követelésüknek, 39 DESZ-képviselő május 14-én kivonult a parlamentből és éhségsztrájkba kezdett. Június 4-én csatlakoztak hozzájuk a szabadságjogi mozgalom képviselői is. A tiltakozás eredménnyel zárult, a végül elfogadott, jelenleg is érvényben lévő alkotmányt 309 képviselő írta alá. Bulgária parlamentáris köztársaság lett.

Ellenzéki győzelem és bukás

Valódi korszakváltást az 1991. október 13-i választások hoztak. A 31 választókörzetben, 85,23%-os részvétel mellett, a Demokratikus Erők Szövetsége–Nemzeti Mozgalom a szavazatok 34,36%-át szerezte meg, a szocialisták 33,14%-ot, míg a Mozgalom a Jogokért és Szabadságért 7,55%-ot. (Az új alkotmány szerinti 4%-os parlamenti küszöböt csak e három párt érte el, és osztozott a 240 képviselői helyen.) November 8-án a DESZ jelöltje, Filip Dimitrov alakított – a szocialista párt részvétele nélküli – kormányt, élvezve a szabadságjogi mozgalom parlamenti támogatását. Az új kormány programjában felvállalta a „valódi rendszerváltást”. Ennek jegyében átfogó „tisztogatást” helyezett kilátásba az állami szerveknél, megfeledkezett azonban a valódi privatizáció szükségességéről.

A kormány azonban fokozatosan magára haragította a parlament többségét. A közvéleményt viszont az életszínvonal rohamos csökkenése és a munkanélküliek számának 400 ezres tömege bőszítette. Dimitrov kormányfő szembekerült saját pártjának elitjével is, akiket el kívánt mozdítani pozíciójából. Végül 1992. október 28-án bizalmi szavazást kért a parlamentben, amelyen leszavazták. Dimitrov lemondott, Bulgária pedig egyre mélyülő politikai és gazdasági válságba süllyedt.

2. Képek


1. Jugoszlávai felbomlásaJUHÁSZ József

Jugoszlávia felbomlása

1988–1992

Jugoszláviában a rendszerváltás 1988-ban indult meg. Az ország soknemzetiségű jellege miatt azonban az átalakulás nemzeti konfliktusokba, majd háborús felbomlásba torkollott. A rendszerváltásra döntően már csak az 1991 utáni utódállami keretekben kerülhetett sor. E mozzanatok erősödését akkor is megakasztották a háborúk, és Szlovénia kivételével az új államok mindmáig nem voltak képesek konszolidálódni.*

Külön úton a közös zsákutcába

A szocializmus különutas jugoszláv formája sok eltérést mutatott a szovjet rendszerhez képest: önigazgatás, el nem kötelezettség, decentralizált föderáció különböztette meg az országot a többi szocialista államtól. Egészében véve azonban a titói rendszer csak a szovjet típusú államszocializmus egyik reformváltozata volt, ezért osztozott annak minden strukturális problémájában.

A rendszer működőképessége és legitimitása 1988 tavaszától már rohamosan csökkent, az év második felében pedig megindult a hatalmi szerkezet felbomlása. Mindezzel olyan politikai válság vette kezdetét, amelyet nem követhetett semmilyen, a régi alapokra épülő konszolidáció. A délszláv népeknek mindenekelőtt azt kellett eldönteniük, lehetséges-e a rendszerváltás közös lebonyolítása, és hogy az új korszakban igényli-e mindegyik nemzet a közös államot? Ezekre a kérdésekre nemleges válaszok születtek, ami megpecsételte a jugoszláv állam sorsát.

A felbomlásra – bár alapvető okai régibb eredetűek – a kelet-európai rendszerváltás keretében került sor. (Csak a többpártrendszerben jelenhettek meg az eltérő politikai vélemények.) A régebbi eredetű okok az új körülmények és lehetőségek közepette újszerűen és élesebben vetődtek fel. A rendszerváltás maga is a különbségeket erősítette. (El kellett dönteni például, hogy a privatizációt összjugoszláv vagy nemzeti keretek között bonyolítsák-e le, azaz a tőkéssé válás folyamatában milyen szabályozást és preferenciarendszert alkalmazzanak?) Összefüggött a rendszerváltással az is, hogy a politikai elit zöme (mindenekelőtt a szerb Milosevic-csoport) tudatosan nacionalizálta az országot, mert a hatalmat a nemzeti legitimációval látta megőrizhetőnek vagy megszerezhetőnek.

Az események közvetlen elindítója az ún. antibürokratikus forradalom volt, azaz a koszovói szerbekkel és a Crna Gora-iakkal való látszólag spontán szolidaritási tüntetések sorozata. A Szerb Kommunista Szövetség elnöki tisztét 1986 májusa óta betöltő Slobodan Milosevic a szerbek régi tervét az „alulról szerveződő tömegmozgalommal” akarta kikényszeríteni. A terv: a hat köztársaságnak és a két tartománynak széles önállóságot adó föderáció centralista átalakítása volt.

Az 1987 áprilisától Szerbia-szerte megtartott kisebb-nagyobb tüntetések után következett a „joghurt-forradalom”, amikor 1988. október 5–6-án Újvidéken mintegy százezer tüntető addig dobálta a tartományi pártházat (többek között joghurtos dobozokkal, innen a szarkasztikus elnevezés), amíg le nem mondtak az autonomista vajdasági vezetők. Novemberben albán ellentüntetések robbantak ki, de Belgrád így is leváltotta a centralista revíziót szintén ellenző koszovói kormányzatot.

Kiéleződtek a szerb–szlovén feszültségek is, mert a szlovén kormány betiltotta a december 1-jére Ljubljanába tervezett tüntetést, amire válaszul Szerbia szlovénellenes gazdasági bojkottot vezetett be.

Montenegróban az első, 1988. októberi tüntetések még eredménytelenek maradtak, de az 1989. januári második hullám már a milosevicsista Momir Bulatovicot juttatta hatalomra. Februárban újabb albán tüntetések és sztrájkok robbantak ki Koszovóban, amelyeket csak rendkívüli állapot bevezetése és halálos áldozatokat követelő zavargások árán tudtak leverni. Ezek után, 1989. március 28-án módosították a szerb alkotmányt (megvonva a Vajdaságtól és Koszovótól az autonómiát, bár a tartományi státust nem), és mind hangosabban követelték a szövetségi alkotmány revízióját.

Centralizációs kísérlet


A nem szerb népek felismerték: a milosevicsi nagyszerb centralizáció a szerb vezetésű egységes állam fenntartására törekszik. A szövetségi kormányzat tehetetlenségének láttán és a felgyorsuló kelet-európai változások hatására a szerb neocentralizmussal szembeni védekező álláspontok radikalizálódtak. A „rendszerváltó” célok függetlenségi törekvésekkel párosultak.

Elsőként a szlovén és az albán tiltakozások kezdődtek meg. Ljubljanában Milan Kučan köztársasági pártelnök éppúgy szembeszállt a szerb törekvésekkel, mint a születőfélben levő politikai ellenzék. Az utóbbi már a Nova revija c. folyóirat 1987. márciusi számában („Adalékok a szlovén nemzeti programhoz”) megfogalmazta, hogy célja az önálló Szlovénia, amely csak laza, konföderatív kapcsolatokkal kötődne a délszláv államközösséghez. Ezt az álláspontot fokozatosan elfogadta a Kučan-vezetés, és az alkotmány 1989. szeptember 27-i módosításával a köztársasági törvényeket gyakorlatilag a szövetségiek fölé helyezte.

Az albánok 1990 januárjában már a harmadik tüntetéssorozatukat indították meg. Ekkor alakult meg Ibrahim Rugova vezetésével a Koszovói Demokratikus Szövetség, amely az albánok függetlenségi egységfrontjaként funkcionált. Röviddel később, 1990. július 2-án a koszovói parlament albán többsége kikiáltotta a „Koszovói Köztársaságot”, amely Szerbiától független, de akkor még Jugoszlávia hetedik tagállama volt. Erre válaszul a szerb kormány felfüggesztette az autonómia maradékát is. Az elnyomó politikával Belgrád átmenetileg ugyan pacifikálta Koszovót, de végeredményben csak azt érte el, hogy az albán törekvéseket végleg eluralja a szeparatizmus – s innen már egyenes út vezetett az 1998–99. évi háborúhoz.

A többpártrendszer kialakulása

A pártok egy része a régi állampárt, a Jugoszláv Kommunista Szövetség (JKSZ) felbomlásával keletkezett.

A szlovén küldöttség kivonult az 1990. január 20–22-i pártkongresszus üléséről. Ezzel a JKSZ szétesett, köztársasági szevezetei pedig önálló pártokként működtek tovább. Közülük a szerb és a montenegrói tovább nacionalizálódott, a többi pedig felvette a Demokratikus Változások Pártja (SDP) kiegészítő nevet, és a szociáldemokratizálódás útjára lépett. Az inkább a gazdasági-társadalmi reform, semmint az államjogi viták iránt fogékony liberális szárny pedig Ante Markoviå szövetségi kormányfő vezetésével a Jugoszláv Reformszövetség szervezésébe fogott.

A pluralizálódást az új politikai szervezetek megjelenése is mutatta.

Ez a folyamat először Szlovéniában bontakozott ki, ahol a KSZ–SDP és egy másik utódszervezet, az önálló párttá vált Ifjúsági Szövetség mellett 1988 nyarától tucatnyi párt alakult. Közülük a legjelentősebbek DEMOS (Szlovén Demokratikus Ellenzék) néven jobbközép szövetségbe tömörültek.

Horvátország 1989 elejéig viszonylag csendes köztársaságnak számított. A milosevicsi politika azonban 1989 elejére felébresztette a horvát nacionalizmust, amelyet főképp a Franjo Tudjman vezette Horvát Demokrata Közösség (HDZ) képviselt. Néhány kisebb párt és az 1971. évi reformmozgalom egykori kommunista vezetőinek az összefogásával jött létre a Nemzeti Megegyezés Koalíciója (KNS), amely a HDZ és a posztkommunisták (KSZ-SDP – Ivica Raøan) közötti centrumként próbált fellépni. Az új politikai szereplők közül még a Szerb Demokrata Pártot kell megemlíteni (SDS), amely a horvátországi szerbek militáns szervezete volt.

Szerbiá ban csak 1990 elején vett lendületet a pártosodás, amelyet akkor már a Milosevic-vezetés sem akart teljesen meggátolni, nehogy nemzetközileg szalonképtelenné tegye Szerbiát. A Szocialista Párttal (SPS – a KSZ és a népfront egyesülésével 1990 júliusában alakult utódpárt) szemben a Vuk Draskovic vezette nacionalista Szerb Megújhodási Mozgalom (SPO) lett az ellenzék fő ereje. Jelentőssé vált még az önmagát az SPS és az SPO „européer alternatívájaként” hirdető Demokrata Párt (DS), valamint két kisebbségi szervezet, a már említett Koszovói Demokrata Szövetség (LDK) és a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége (VMDK).

Boszniában és Macedóniában csak 1990 elején indultak meg a pártszervezések. Tavasszal alakultak meg a Horvát Demokrata Közösség (HDZ) és a Szerb Demokrata Párt (SDS – Radovan Karadžic) boszniai szervezetei, amelyek persze csak formálisan voltak függetlenek Zágrábtól és Belgrádtól, valamint a muzulmán Demokratikus Akciópárt (SDA – Alija Izetbegovic).

Macedóniában is három tömb kialakulásához vezetett a pluralizálódás. A KSZ-SDP (Petar Gosev) volt az utódpárti blokk magja, a Demokratikus Nemzeti Egységpárt – Belső-Macedón Forradalmi Szervezet (VMRO – Ljupo Georgievski) reprezentálta a macedón nacionalizmust, a Demokratikus Prosperitás Pártja (PPD – D. Haliti) pedig az albánokat. Montenegróban a KSZ-utódpártnak (Szocialisták Demokratikus Pártja, DPS –


Momir Bulatovic) nem akadt komoly kihívója.

Választások, 1990

A köztársaságok szembenállása közepette nem sikerült közös választójogi törvényt alkotni, ezért a választásokat csak a köztársasági szinten tartották meg, többnyire ott is a régi kormányzat által meghatározott szabályokkal. Ez általában a kétfordulós többségi rendszert és az államfő (a tagköztársasági elnök vagy elnökség) közvetlen választását jelentette.

Elsőként Szlovénia választott 1990. április 8-án, 12-én és 22-én. Az elnök a baloldal jelöltje, Kučan lett, a parlament 240 mandátumából viszont a DEMOS 126-ot megszerzett, így Lojze Peterle vezetésével kormányt alakíthatott.

A horvát választásokat 1990. április 22–23-án és május 6-án tartották. A többséget (350 mandátumból 205-öt) a Horvát Demokrata Közösség szerezte meg, és az új parlament Tudjmant választotta köztársasági elnökké. A kormányt is a HDZ alakította meg Stipe Mesic vezetésével.

A lassabban pluralizálódó többi köztársaságban csak hónapokkal később választottak.

Boszniában a november 18-i és december 2-i voksolás szinte pontosan kirajzolta az etnikai arányokat: a kétkamarás parlament 240 mandátumából a Demokratikus Akciópárt 86-ot, a Szerb Demokrata Párt 70-et, a Horvát Demokrata Közösség pedig 45-öt szerzett. A köztársasági elnök Izetbegovic lett, a kormányt pedig Jure Pelivan HDZ-politikus alakította meg a három nemzeti párt nagykoalíciója alapján.

Macedóniában (november 11., 25., december 9.) patthelyzet keletkezett, mert a VMRO csak relatív többséget szerzett (37 mandátum a 120-ból). Végül egy reaktivált egykori reformkommunista, Kiro Gligorov lett az elnök, s Nikola Kljusev független politikus alakított szakértői kormányt.

Az elnöki kormányformára áttért Szerbiában csak december 9-én és 23-án került sor a választásokra. Ezeket a koszovói albánok bojkottálták. Slobodan Milosevic már az első körben elnök lett a voksok 64,8%-ával, s pártja, az SPS a 250 parlamenti mandátumból 194-et szerzett meg.

A szerbiaival egyidejűleg megtartott montenegrói választásokon az SPS helyi megfelelője, a KSZ-DPS szerzett parlamenti többséget (83 helyet a 125-ből), így vezetője, Momir Bulatovic újabb elnöki mandátumot kapott.

Elveszett hagyományok

Az új belpolitikai és nemzetközi erőviszonyok közepette nem lehetett megújítani azt a sajátos kettős egyetértést, amely lehetővé tette 1918-ban a délszláv állam létrehozását, illetve 1945-ben a felújítását. Akkoriban létezett egy külső egyetértés: a világháborúk győztesei az európai államrend szerves részének tekintették Jugoszláviát, ezért mindkétszer szorgalmazták a létrehozását. Volt továbbá egy belső, délszlávok közötti egyetértés 1918-ban és 1945-ben arról, hogy mindannyiuknak szükségük van a délszláv integrációra. Ez az elképzelés egyrészt a hajdani közös identitáson, a jugoszlávizmuson alapult, másrészt azon, hogy a 20. századi európai történelem nagy fordulópontjai a délszláv népeket ismétlődően politikai érdekközösségbe tömörítették (pl. mindannyian tartottak előbb az olasz és a német, majd a szovjet imperializmustól). Ez a kettős egyetértés semmissé vált az 1980–90-es évek fordulójára.

Nem volt már olyan nagyhatalom, amelynek stratégiai érdekei fűződtek volna Jugoszlávia fenntartásához. Az elszakadások kezdeti egységes elutasítása csak abból fakadt, hogy a Nyugat rendezett és kiszámítható átmenetet akart.

Felbomlott a belső egyetértés is. A délszlávok többféle berendezkedés „kipróbálása” során sem találták meg a kölcsönösen előnyös együttélés tartós formáját, mert a decentralizált periódusokat a szerbek dezintegrációként élték meg, a centralista korszakokat pedig mindenki más nagyszerb uralomként. Ezért az ismétlődő államjogi és gazdasági konfliktusok felőrölték a közös identitást, sőt az állam működőképességét is. E tekintetben különösen fontos szerepet játszott a Tito halála (1980) után kialakuló kormányzati káosz és az 1981 óta akut koszovói válság azzal, hogy megteremtette a Milosevic-jelenséget.

A közös cél hiánya

A legfontosabb azonban az, hogy a meghatározó nemzeteknek, a szerbeknek, horvátoknak és a szlovéneknek nem voltak már közös politikai céljaik, sőt aktuális törekvéseik egy része kifejezetten ellentétes volt. A


világgazdasági korszakváltás, az európai integráció felgyorsulása, a hidegháború lezárulása és a szovjet tömb felbomlása magától értetődően újra napirendre tűzte körükben Jugoszlávia értelmének és funkciójának a kérdését. Szlovénia és Horvátország szemléletét elsősorban az határozta meg, hogy a régi birodalmi aspirációk eltűnésével megszűnt a külső fenyegetettségük, fejlettebb-nyugatosabb köztársaságokként pedig attól tartottak, hogy „Jugoszláviába zártan” kimaradhatnak a modernizációs és az EU-integrációs folyamatokból. Ezért decentralizációs és rendszerváltó, majd Milosevic és a tábornoki kar agresszivitásával szembesülve függetlenségi szándékokat fogalmaztak meg. Ezek ellentétesek voltak a földrajzilag szétszórtan élő szerbek egységtörekvéseivel (amelyek önmagukban véve nem voltak kevésbé legitimek, mint mások függetlenségi céljai), márpedig a szerbek szemében Jugoszlávia legfőbb értelme éppen az volt, hogy biztosíthatta a szerb nemzet állami egységét.

Államjogi kérdések

A szlovének és a horvátok a saját szuverén köztársaságaikban akartak élni, csak laza konföderációként megtartva Jugoszláviát, a szerbek pedig továbbra is fenn akarták tartani a jugoszláv államot (ill. csak határmódosításokkal lettek volna hajlandók elismerni a tagköztársaságok függetlenségét). Ezért a pluralizmus a nemzeti-államjogi törésvonalak mentén alakult ki. Azt, hogy a felbomlás évekig elhúzódó, véres háborúkba torkollott, több tényező együttes hatása okozta. A konszenzus hiánya mellett a legsúlyosabb konfliktusokhoz az vezetett, hogy a különböző etnikumok földrajzilag keveredve helyezkedtek el. Emiatt gyakran kerültek összeütközésbe a különböző nemzeti önrendelkezési elvek. Emellett a fel-felbukkanó szerb nacionalizmus erőfölényben érezte magát, ezért a győzelem biztos tudatában indított háborúkat. A gyakran ellentmondásos nemzetközi reagálások is többször inkább növelték a válságot, nem elsimították. Milosevic pedig – hatalma megőrzéséhez – politikájában erőteljesen felhasználta a szerb fenyegetettségtudatot.

Népszavazások, elnöki konferenciák

A választások után a köztársasági kormányzatok a saját konszolidálásukkal, a függetlenségi népszavazásokkal, valamint azzal voltak elfoglalva, hogy elfogadtassák egymással és a szövetségi intézményekkel az állam fenntartására vagy konföderálására vonatkozó elképzeléseiket.

A népszavazásokat, Szerbia kivételével, mindegyik köztársaságban megtartották: Szlovéniában 1990. december 23-án, Horvátországban 1991. május 19-én, Boszniában 1992. március 1-jén – e két utóbbi köztársaságban a szerbek bojkottja mellett, akik külön népszavazáson mondták ki, hogy Jugoszláviában akarnak maradni –, Macedóniában 1991. szeptember 8-án, Montenegróban 1992. március 1-jén, valamint a „Koszovói Köztársaságban” 1991. szeptember 26–30-án. Montenegró kivételével mindenütt a függetlenségi opció kapott többséget.

Rendszerváltó reformokra az új kormányzatoknak alig maradt erejük, egyeseknek pedig (Milosevic) a szándékukban sem állt ilyesmi. A szövetségi kormány ez irányú kísérletei pedig politikai bázis hiányában elvéreztek. Markovicot nem támogatták sem a vezető köztársaságok (mert centralistának tartották), sem a Nyugat (amely ugyan politikai támogatást adott, de gazdaságit alig), sem a hadsereg, amely a titói rendszer egyik legfontosabb szövetségi intézménye volt. (A hadsereg egészen 1991 nyaráig, amíg teljesen be nem állt Milosevic mögé, bízott a régi államrend fenntarthatóságában.)

Az ország jövőjére vonatkozóan több tárgyalást tartottak részben a szövetségi államelnökség keretében, részben a köztársasági elnökök külön konferenciáin. Ezek az alkudozások a knini szerb felkelés (1990. augusztus 17.) miatt már a fegyveres incidensek légkörében zajlottak és eredménytelenek maradtak. Ezért a szlovén és a horvát parlament 1991. június 25-én deklarálta a két köztársaság függetlenségét. Két nap múlva a hadsereg szlovéniai bevonulásával kirobbant a háború. Ezt követően a macedónok és a boszniai muzulmán–horvát többség sem akart egy nagyszerb maradék-Jugoszláviában rekedni, ezért ők is kikiáltották a függetlenséget, Macedóniában szeptember 17-én, Bosznia-Hercegovinában pedig október 15-én. Szerbia és Montenegró egy ideig még ragaszkodott a régi állam fikciójához, majd 1992. április 27-én létrehozták a Jugoszláv Szövetségi Köztársaságot.

2. Képek


1. A tervezéstõl a piacigBEREND T. Iván

A tervezéstől a piacig

Közép- és Kelet-Európa az 1990-es években

Az államszocializmus Közép- és Kelet-Európában egy évtizeddel ezelőtt összeomlott. A legtöbb esetben a rendszerváltás békés volt, miután a Szovjetunió feladta a terület ellenőrzését, a kommunista elit pedig elvesztette önbizalmát és reményét, hogy képes lehet a feltornyosuló gazdasági gondok megoldására. A döntő lengyel és magyar esetben számottevő ellenzék bontakozott ki az uralkodó párton kívül és/vagy belül, amely vagy támadta a rendszert, vagy radikálisan meg akarta reformálni. Viharos és látványos átalakulás indult meg és jellemezte az 1990-es évek egész időszakát.

Az eredetileg a kevésbé fejlett, válság sújtotta latin-amerikai országok céljaira készült ún. washingtoni konszenzus (1989) tartalmazta a reformprogramok széles körben elfogadott kritériumait. Központi eleme: a jelentős inflációval és adóssággal terhelt országok makrogazdasági stabilizálása, új intézmények kiépítése és a piacgazdasághoz szükséges törvényalkotás, továbbá az árak és a kereskedelem liberalizálása, valamint a korábban csaknem teljes állami tulajdon és államilag működtetett gazdaság radikális privatizációja. Ezt a „receptet” mintaként kínálták fel a közép- és kelet-európai volt államszocialista országok gazdasági átalakulásához is.

A szakértők legnagyobb része azt feltételezte, hogy a deformált, nem piaci gazdaságok felszámolása, a piac helyreállítása és a magántulajdon – amihez a laissez-faire szabadpiaci rendszer csatlakozna – automatikusan megoldja majd az átalakulóban lévő országok gazdasági, sőt szociális problémáit is. Vagyis az áttérés a tervezésről a piacra a jólét és a Nyugathoz való felzárkózás kulcsa.

Felzárkózási kísérletek – kurdarcokkal

A kelet-európai régió elmaradottsága és a Nyugathoz való felzárkózásának kudarca hosszú múltra tekint vissza.

A 19. század második felében az iparosodott és urbanizált Nyugathoz képest Közép- és Kelet-Európa megmaradt mezőgazdasági, falusi és hagyományos világnak. Az első világháború után a régió országai radikálisan szakítottak a múlttal és a gazdasági nacionalizmus felé fordultak: magas védővámokat, erős állami intervenciót vezettek be, valamiféle tervezést is, és az exportorientált politikát az importhelyettesítéssel váltották fel. Ám az eredmény részleges kudarc és az elmaradottság folytatódása lett.

Ebben az összefüggésben az államszocializmus tervgazdasága csupán a gazdasági nacionalizmus újabb, keserű és szélsőséges változata, vagy pontosabban: modernizációs diktatúra volt. Az állami beavatkozás és az autarkia célja a reménytelen verseny elkerülése volt, hogy a nyugati szintet el lehessen érni. Az elnyomó állam pajzsa mögött az erőszakos állami tőkefelhalmozás hatalmas beruházások és a gyors növekedés céljait szolgálta. De ez az erőfeszítés is kudarcot vallott. (A sors fintora, de az államszocializmus tervgazdaságával volt képes 1950 és 1973 között némi, átmeneti felzárkózást produkálni, amit azután még nagyobb hanyatlás követett.)

Az államszocializmus átmeneti ereje és egyes helyeken a népszerűsége részben az egész lakosság számára garantált szociális biztonságból, részben pedig abból az ígéretből fakadt, hogy képes megbirkózni a történelmi elmaradottsággal, eléri a jólétet és a magas életszínvonalat.

Az 1970-es évek közepén azonban Közép- és Kelet-Európában az erőltetett iparosítás gazdasági hajtóereje kifulladt. A növekedés jelentősen lelassult: Csehszlovákiában és Magyarországon az 1950 és 1973 közötti 3,1, illetve 3,5%-ról 1973 és 1989 között 1,3, illetve 1,2%-ra. 1978 és 1983 között a lengyel GDP több mint 10%-kal csökkent. Az 1980-as évek második felében Romániában 0,7, Jugoszláviában 0,5 és Lengyelországban 0,2% volt az éves növekedés, szemben az OECD-országok 3,6%-os növekedési rátájával. Emellett az államszocialista országok cserearányai is kezdtek romlani: az 1973. évi olajválság utáni első évtizedben átlagosan 20%-os hanyatlást szenvedtek el, míg egyes országok a cserearányok 26–32%-os romlását tapasztalták meg. Drámaian megnőtt a külkereskedelmi deficit, és a régió csaknem valamennyi országa beleesett az adósságcsapdába. A rendszer összeomlásának idejére Lengyelország közel 42 milliárd, Magyarország több mint 20 milliárd, Bulgária közel 10 milliárd dollár adósságot halmozott fel, az államszocialista országok együtt 110 milliárd dollárral tartoztak. Az adósságszolgálat az országok keményvaluta-bevételének tekintélyes részét, 40–75%-át


emésztette fel. Jó néhány ország kezdte elveszíteni az ellenőrzést az infláció fölött.

Az államszocializmus utolsó másfél évtizedét jellemző általános gazdasági válság strukturális válsággal párosult. A legfejlettebb országokénál kevésbé feldolgozott és sokkal kevésbé korszerű exporttermékek ára és piacai drasztikusan lehanyatlottak. Nem rendelkeztek elegendő erőforrásokkal kutatás-fejlesztés (know-how) céljaira, sem pénzügyi eszközökkel ahhoz, hogy szorosan nyomon kövessék az új technikai-ipari forradalmat és új vezető exportszektorokat építsenek ki. Technikai alkalmazkodás nélkül a világpiaci versennyel szemben az egyetlen pajzsot, még akkor is, ha hosszú távon ellentétes hatású volt is, a KGST-elszigetelődés és a regionális önellátás jelentette. 1989 után azonban nem csupán a világpiacon kellett versenyezniük, hanem a saját, megnyílt hazai piacukon is. Következésképpen az 1973 óta tartó perifériás strukturális válság nemcsak folytatódott, hanem az 1990-es években jócskán el is mélyült. Mindezek következtében megoldhatatlan és egyre mélyülő válság következett be.

A rendszereknek az átmeneti sikeren alapuló legitimitása megrendült: a tömegeket és még az elitet is mély csalódás hatotta át. A régió népei változásra vágytak, és, miképpen 1989 vezető jelszava világosan megmutatta, „csatlakozni” kívántak „Európához”.

Az átalakulás ára

Az 1990-es évek elejének gazdasági drámájához súlyos politikai hibák is hozzájárultak, mint például a valuta kezdeti túlzott leértékelése, a hirtelen nyitás a Nyugattal folytatott kereskedelem felé – konvertibilitással, alacsony vámokkal és kevés mennyiségi megszorítással.

Az átalakuló országoknak nem kellett volna megpróbálniuk közvetlenül a központilag tervezett gazdaságból a szabadpiaci gazdaságba, a teljes állami tulajdonú gazdaságból egy száz százalékig privatizált gazdaságba átugrani. Szükség lett volna állami szabályozásra az önszabályozó mechanizmusok kifejlődéséig.

Ezt a megközelítést azonban elutasították. Mindez hozzájárult a tömeges munkanélküliséghez, az életszínvonal meredek zuhanásához, különösen a társadalom egyes sebezhető rétegeinek körében. A nyomorgók aránya, azoké, akik az átlagbér 35–45%-ával rendelkeztek, Bulgáriában 14-ről 54%-ra, a Cseh Köztársaságban 4-ről 25%-ra, Lengyelországban 25-ről 44%-ra és Romániában 34-ről 52%-ra emelkedett az 1990-es évek elején. Társadalmi polarizáció, növekvő mortalitási és egészségbeli válság, meredeken csökkenő várható élettartam – mindezek a 19. századi „vadkapitalizmus” jelenségei, vagy a 20. század végi „bandita kapitalizmusé”.

Vajon mindez tekinthető-e a pozitív átalakulás elkerülhetetlen, negatív mellékhatásának, vagy pedig a gazdasági és társadalmi hanyatlás azért lett sokkal meredekebb és mélyebb, mert súlyos politikai hibák történtek? 1997-ben a Világbank felhívta a figyelmet a kormányok fontos szerepére azokon a területeken, ahol a piaci automatizmus nem működik. Eszerint a kormányoknak szerepük van a makrogazdasági politika, az alapvető szociális ellátásba irányuló befektetések, az oktatás és képzés, az infrastruktúra területén, abban, hogy erős szociális biztonsági hálót teremtsenek és tartsanak fenn, hogy megelőzzék a társadalom legsebezhetőbb részeit elérő katasztrofális szociális mellékhatásokat.

A piaci automatizmus mindenhatóságának hívei azzal érvelnek, hogy Közép-Európa következetes megreformálása máris elérte a fenntartható növekedést, míg a bizonytalanul reformáló balkáni és posztszovjet országok még mindig „tévelyegnek”. Legalább hat közép-európai országban – Horvátország, Cseh Köztársaság, Magyarország, Lengyelország, Szlovákia és Szlovénia – működik a piacgazdaság, túljutottak a gazdasági hanyatláson és a gyors ütemű infláción, az éves gazdasági növekedés tekintélyes. A „jól működő piacgazdaságok” alapvetően talpra álltak a kezdeti hanyatlásból és jobbára elérték az egy főre jutó GDP 1989. évi szintjét.

Ám az 1989-es gazdasági szint elérése 1999-ben nem bizonyítja, hogy ezek az országok kilábalóban vannak a hanyatlásból. Továbbá az ipar csupán két országban, Magyarországon és Lengyelországban tért magához. Ezekben az országokban a tényleges ipari termelés az 1989-es színvonalat 1997–98-ban érte el, míg a Cseh Köztársaság, Szlovákia és Szlovénia 1999-ig csak annak 75–80%-át közelítette meg. Bulgária és Románia az 1989-es GDP-szintjének 1999-re csupán 66, illetve 74 százalékát, Oroszország (53%) és Ukrajna (35%), valamint az egész Független Államok Közössége (a volt Szovjetunió) 1999-re csupán az 1990-es szintje felét (53%) érte el. A szakadék a Kelet és a Nyugat között ma szélesebb, mint a modern történelem során bármikor volt!

Oroszország és a Balkán a Közép- Európáétól végletesen különböző teljesítményét gyakran magyarázzák a radikális reformok végrehajtására törekvő elhatározás hiányával. Ebben kétségtelenül van igazság. A


rendszerváltoztatás mellett azonban az átalakulóban lévő országoknak egyúttal alkalmazkodniuk kell a strukturális válsághoz is úgy, hogy a modern technika követelményeinek megfelelően átstrukturálják saját gazdaságukat is, és ezen az alapon érik el a tartós és az átlagnál nagyobb növekedést. Ezt azonban csak néhány ország kezdte el, míg a régió gazdaságának kétharmadában nagyon keveset, vagy éppen semmit sem valósítottak meg belőle.

Növekedés, struktúraváltás, felzárkózás

A modern technikához és az új gazdasági struktúrákhoz való alkalmazkodás készsége a piacosodásnak és a privatizációnak azonban nem automatikus következménye. Még a következetes reformok sem képesek garantálni a sikert; csupán a szükséges igazodás első lépéseit képviselik egy hosszú folyamatban. Az átalakulásnak fejlődéssel kell párosulnia, enélkül ugyanis teljesen értelmetlen. Az átalakulásnak el kell vezetnie a tartós növekedéshezés az Európához való felzárkózáshoz.

„Mikor is ér véget az átalakulás?” – kérdezhetjük. Amikor az átalakuló országok elérik az Európai Unió (EU) legkevésbé fejlett országainak gazdasági szintjét. Ha éves növekedésük eléri a 4,5-6,0%-ot – az EU alacsony jövedelmű országainak feltételezett 3%-os növekedésével szemben –, a legszerencsésebb forgatókönyv esetében még akkor is mintegy 30 évre van hozzá szükségük. A Cseh Köztársaság ezt a szintet 10-15, Magyarország, Lengyelország és Szlovénia 20-25, Litvánia és Románia 35, Albánia pedig 65-75 év alatt érheti el...

A tartós növekedéshez és a felzárkózáshoz az út a strukturális alkalmazkodásonát vezet. Nem vitás, hogy a reformok és a rendszerváltás máris elindították ezt a fejlődést. A dereguláció, a korábbi államszocialista korlátozások felszámolása egyes országokban elementáris magánkezdeményezést indított el. Feltámadt a széles körű üzleties magatartás és a vállalkozói attitűd, növekedett a hazai tőkefelhalmozás. Ez lett az egész régióban a gazdasági növekedés elsődleges mozgatója és a gazdasági struktúraváltás meghatározó tényezője.

A privatizáció és a belföldi felhalmozás leglátványosabb eredménye az új, többnyire családi vállalkozások millióinak megalapítása volt. Máig ezek a befektetések idézték elő a legfontosabb strukturális változást: a korábban elhanyagolt és elmaradott szolgáltató szektor kibontakozásátKözép- és Kelet-Európában. (Az 1990-es évek első felében a szolgáltatások részaránya a GDP százalékában kifejezve Magyarországon, Lengyelországban és a Cseh Köztársaságban az 1990-es 55, 36, illetve 32%-ról 1994-re 63, 56, illetve 53%-ra emelkedett. Ez a tendencia még az elmaradottabb régiókban is jellemző lett: Bulgáriában a szolgáltatások részesedése a GDP-ből 30-ról 47%-ra nőtt.)

Ezzel a folyamattal kéz a kézben következett be a vállalkozások méreteinek radikális változása is, a kis egységek túlsúlyra kerülése. A legtöbb esetben azonban nem sikerült bevezetni az alkalmazkodás kulcsfontosságú elemeit: meghonosítani az új, forradalmi kommunikációs technikát, megteremteni a csúcstechnológiával termelő iparágakat és kiépíteni egy versenyképes, kiválóan termelékeny exportszektort. Ez a folyamat éppen csak hogy elkezdődött Magyarországon, Lengyelországban, Szlovéniában és a Cseh Köztársaságban, valamint Szlovákiában. A balkáni országok és a Független Államok Közössége, a volt szovjet blokk mintegy kétharmada még a közelébe sem jutott a sikeres technikai-strukturális átalakulás elindításának, így állandó, mélyülő válságba süllyedt.

A 20. század utolsó harmadában a strukturális válság Kelet-Európában jobbára annak volt köszönhető, hogy a régió az államszocializmus alatt képtelen volt alkalmazkodni az új világgazdasághoz. Ennek egyik fő tényezője az a gazdasági hadviselés volt a hidegháború idején, amikor a Nyugat szigorú embargóval (COCOM – Multilaterális Exportellenőrző Koordinációs Bizottság, 1949) akadályozta meg a modern technika behozatalát. Még az olyan „másodlagos stratégiai jelentőségű” termékek exportját is betiltották, mint amilyen az acélsín és a teherautók, más, mintegy 2-3 ezer termékkategóriával együtt. 1979-től kezdve minden új technológiai vívmány exportját szigorúan tiltották: a számítógépes hálózatok, a nagy számítógéprendszerek technológiáját, a szoftvertechnikát, a távközlési, a mikrohullámú technikát, a fejlett optikai és érzékelő technológiát. Vagyis Közép- és Kelet-Európa hagyományosan befogadó gazdaságai számára tökéletesen lehetetlen volt követni az 1970–80-as évek technikai forradalmát.

Külföldi tőkebefektetések – ellentmondásokkal

A „lehetőség ablaka” csak 1989 után nyílt ki lassan, bár a külföldi befektetések egyes esetekben igen pozitív, más esetekben a fogadó országokban negatív eredménnyel jártak.

A tőkebeáramlás 1989–90-ben azonnal megkezdődött, de 1995-ig a Közép- és Kelet-Európába irányuló közvetlen külföldi befektetés 23,2 milliárd dolláros összegének közel a fele csak Magyarországra irányult (11,4


milliárd dollár). Hazánk abban az időszakban többet kapott, mint a Szovjetunió utódállamai együttvéve (6,4 milliárd dollár). Az évtized második felében azonban néhány más országban is jelentősen megnövekedett a tőkebeáramlás.

Egy évtizeden át ez a 100 millió dollárnál kisebb összeg viszonylag csekély, ha a közvetlen nemzetközi befektetések mennyiségéhez hasonlítjuk, ami ugyanabban az időszakban durván 2 milliárd dollárt tett ki. A közvetlen befektetések pedig csupán töredékét alkotják a külföldi fizetőeszközökben és más pénzügyi tőkejavakban bonyolított ügyleteknek, amelyek – a globalizálódás fő jellemzőjeként – az 1990-es évek közepére megközelítették a napi 1,3 trillió dollárt (szemben a napi 15 milliárd dollárral 1973-ban).

E befektetések közül azonban nem mind járult hozzá a struktúraváltáshoz. Némelyikük csupán a befektetői piacok növelését szolgálta. Néhány példát említve: a nagy amerikai filmforgalmazók azért vásárolták fel a mozikat, hogy hollywoodi filmeket mutathassanak be. Kiskereskedelmi láncokat szereztek meg: az osztrák-német Meinl átvette a volt állami tulajdonú magyar szupermarket-hálózat nagy részét. A Danone-csoport, a világ egyik legnagyobb tejtermékgyártója egy sor leányvállalatot hozott létre Lengyelországban, a Cseh Köztársaságban, Magyarországon és Bulgáriában az 1990-es évek első felében. A nagy dohánycégek, illetve a Colgate-Palmolive, a PepsiCo, a Nestlé, az Ikea és sok más cég csak azért fektetett be, hogy növelje a piacát. Jó néhányan monopolhelyzetre tettek szert a régióban. A számottevő befektetések rövid távú előnyei, valamint a kínálat jelentős javulása ellenére a piacszerzéshosszú távon gyengítette a belső piacokat a hazai termelők számára, vagyis helyi szempontból negatív hatással jár.

Az addig legelmaradottabb infrastruktúra terén azonban sor került kulcsfontosságú beruházásokra, különösen a távközlésben, ami manapság mindenféle technikai haladás alapja. Néhány gyorsan változó országban a világ egyes vezető távközlési cégei kezdtek el beruházni és korszerűsíteni (Magyarország, Észtország, Litvánia, Lengyelország).

A távközlés mellett a külföldi befektetők lassan elkezdték a modern iparágak és versenyképes exportszektorok megteremtését a Cseh Köztársaságban, Észtországban, Magyarországon, Lengyelországban és Szlovéniában. A főszereplők itt is a transznacionális cégek. Néhány nagy cég igyekezett kihasználni a képzett munkaerő alacsony bérszintjét. (A bérszint a Cseh Köztársaságban és Magyarországon kevesebb, mint a német szint egytizede. Portugáliában a munkaerő költségei, amelyek az Európai Unióban a legalacsonyabbak, három és félszer magasabbak a lengyelnél.) Ezenkívül a közép-európai országoknak van geopolitikai előnyük is: közel vannak a Nyugathoz, és viszonylag fejlett a szállítási hálózatuk.

A strukturális változásokkal együtt számottevően fejlődött a munka termelékenysége. A külföldi cégek bevezették a nyugati irányítást és valamivel magasabb béreket fizettek, de magasabb termelékenységet is kívántak meg. Magyarországon például, ahol 1991-ben az osztrák termelékenységi szint egyharmadát érték el, ez 1998-ra annak kétharmadára emelkedett. Lengyelországban a munka termelékenysége – az osztrák szinthez viszonyítva – 30-ról 50%-ra nőtt, míg a Cseh Köztársaságban és Szlovéniában 40-ről 50%-ra emelkedett, de a bolgár és a román szint az osztrák 30%-a körül stagnált.

A Volkswagen Művek, az Audi, a Bayer, a Siemens és a Henkel, a közép-európai beruházások főszereplői korán megjelentek. Európai és amerikai cégek is szerepet játszottak. A Thomson, a világ második televíziós képcsőgyártója cégeket létesített Varsóban, és termékeit európai forgalmazói hálózatán keresztül árusítja. A Philips az elemgyártás egy részét Belgiumból áthelyezte Lengyelországba, és a termékeknek több mint a felét exportálja az Európai Unióba. A Fiat a régóta létező lengyel leányvállalatát integrálta globális hálózatába és a Fiat Uno gyártását kizárólag Lengyelországba összpontosította. A termelés háromnegyedét az anyavállalatnak adják el. A német Continental gumigyár cseh cége több köpenyt gyárt, mint a többi egysége, a köpenyek alapvető részeit (modulok) pedig a Cseh Köztársaságban és Magyarországon állítják elő, majd összeszerelés céljából a piacra szállítják. Vezető multinacionális cégek, köztük a Renault, a Bayer, a Henkel, a Siemens, a Semperit és mások igyekeztek kihasználni az egyébként jól fejlett Szlovénia alacsony bérszintjét.

A transznacionális cégek jelentős befektetéseket eszközöltek kelet-európai cégeikbe. Az 1990-es évek közepére külföldi cégek tulajdonában volt a cseh feldolgozó vállalatok 12%-a, de a részesedésük az ipari beruházásokból 25% volt; Lengyelországban és Szlovákiában ugyancsak 12%-os tulajdonnal rendelkeztek, de a beruházásokban való részesedésük elérte a 30, illetve 36%-ot. Magyarországon az ipari beruházásokban a külföldiek részaránya közel 80% volt.

A termelés struktúraváltása Magyarországon

Az egyik legeredményesebb struktúraváltást Magyarországon valósították meg, ahol néhány zöldmezős


beruházás új és modern gyárakat és iparágakat hozott létre. A General Motors, a Suzuki és az Audi Magyarországon megteremtette a korábban nem létezett autóipart (1996-ig) 1,3 milliárd dolláros beruházással; ezek a gyárak részben gyártanak, részben összeszerelnek autókat, motorokat és alkatrészeket. A Philips, a Guardian Glass, az IBM és a Fuchs Metallwerke együttesen ugyancsak 420 millió dolláros zöldmezős beruházást valósított meg, és üzemeiben elektronikai alkatrészeket, üveget és fémipari termékeket állít elô. 1995-ben a közvetlen külföldi befektetések 34%-át fordították zöldmezős beruházásokra, 1998-ban, a régióban egyedülálló példaként, a befektetések 94%-a finanszírozott zöldmezős beruházásokat.

A legsikeresebb befektetés esete a magyar fényforrásgyártóé, a Tungsramé volt, amely a hozzávetőlegesen 12 milliárd dolláros világpiacból 2-3%-kal, Nyugat-Európában pedig 5-6%-kal részesedett. Az amerikai transznacionális cég, a General Electric 1990-ben megszerezte a vállalatot, és integrálta a globális termelésébe. 1995-től a GE európai termelésének 90%-a már Magyarországra koncentrálódott, miközben számos, újonnan megszerzett nyugat-európai létesítményét bezárták.

A Tungsram struktúraváltása a termelékenység kétszámjegyű éves növekedését eredményezte. Az alkalmazottak számát 20 ezerről 9 ezerre csökkentették, és a cég évente 30 millió dollárt költött átképzésre és újrafoglalkoztatásra. A nyolc nagy kutatási programból, amit a GE világszerte támogat, négy a cég clevelandi központjában van, a másik négy pedig Budapesten. A GE hivatásos kutató-fejlesztő személyzetének mintegy a fele Magyarországon dolgozik. A Tungsram lett a világ legnagyobb fényforrásgyártója, amely a GE kereskedelmi hálózatának felhasználásával termékeinek 40%-át Nyugat-Európában, 30%-át a Közel-Keleten és Ázsiában, további 15-20%-át az Egyesült Államokban, és csupán 10%-át adja el Magyarországon és Kelet-Európában. 1994-ben a bevétel ebből az exportból közel 300 millió dollár volt, és ezzel a Tungsram lett Magyarország legnagyobb ipari exportőre.

A magyar esethez hasonlóan a transznacionális autógyártók eszközölték a legnagyobb beruházásokat a régióban. A Volkswagen Werke (a legnagyobb befektetést a Cseh Köztársaságban eszközölte), a Fiat, a Renault és a General Motors vezetnek, de a Daewoo és a Suzuki is jelen van.

A nemzetközileg versenyképes ipari szektorok megteremtésének eredményeképpen a transznacionális cégek kezdenek fontos szerepet játszani a régió egyes országaiban.

Magyarország e téren is sokkal „globalizáltabb”: a külföldi leányvállalatok adják az ipari termelésnek több mint a kétharmadát, és a kutatási és fejlesztési kiadásoknak hozzávetőleg a 70%-át finanszírozzák. Ennek következtében Magyarország exportja 1989 és 1999 között 238%-kal nőtt, és az 1990-es évek második felére az ország exportjának több mint 45%-a gépekből és közlekedési berendezésekből állt. Magyarország volt a régióban az egyetlen, amely jelentősen megnövelte gépipari exportját (az 1990. évi 26%-ról) az 1990-es évek során. Más közép-európai országok a struktúraváltás előrehaladásának világos jeleként hasonló tendenciákat mutatnak: Lengyelország 243%-kal, a Cseh Köztársaság 223%-kal, Szlovákia 330%-kal növelte kivitelét, a szlovén export 1997-ig csaknem megduplázódott. (Mindezekben az esetekben a gépek és közlekedési berendezések a kivitel egészének 20–35%-át tették ki.)

A jövő: centrum vagy periféria

Az export fejlődése a külkereskedelem regionális struktúraváltásának igen nehéz időszakában következett be. A közép- és kelet-európai országok külkereskedelmének 40–75%-a 1989 előtt a szovjet blokkon belül folyt. A KGST és a Szovjetunió összeomlása drasztikusan beszűkítette a keleti piacokat. A régió országai Európa felé fordultak, és már 1995-re az Európai Unió lett a közép-európai országok fő partnere: Lengyelország, Magyarország, a Cseh Köztársaság és Szlovákia exporttermékeik 63, 51, 46, illetve 38%-át az Európai Unióban értékesítették. Európai exportjuknak 50-60%-a azonban még mindig nyersanyag-termékekből, például élelmiszerből, italokból, feldolgozatlan nyersanyagokból, üzemanyagokból és alapvető iparcikkekből, főként közbenső termékekből áll.

A transznacionális cégek beruházásainak ezért a közép-európai országokban jelentős kezdeményező hatásuk volt. A helyi önkormányzatok és transznacionálisok közötti különböző egyezségek olyan záradékokat tartalmaztak, amelyek kötelezővé tették a nyereség egy részének újrabefektetését, a hazai termékek használatát és alvállalkozók igénybevételét. A transznacionális cégek jelentős, pozitív szerepet játszanak a közép-európai struktúraváltásban és a tartós növekedésben.

Oroszország, a Szovjetunió utódállamai és a legtöbb balkáni ország a struktúraváltás terén csekély előmenetelt mutat. Ebben a régióban a közvetlen külföldi befektetés minimális, és jobbára az olaj, a gáz és más nyersanyagok kitermelésébe áramlott. A transznacionális cégek ugyan jelen vannak, de nem indítanak el


semmiféle jelentős kezdeményező hatást, és egyes esetekben megmaradnak idegen zárványnak, kitermelik és exportálják a kulcsfontosságú nyersanyagokat anélkül, hogy modern feldolgozóipart és exportágazatokat fejlesztenének. Ez a régió következésképpen képtelen volt alkalmazkodni a 20. századvég technikai forradalmához, és állandó perifériás strukturális válságba hanyatlott.

Azokban a közép-európai országokban, ahol a tekintélyes közvetlen külföldi befektetések segítették a technikai-strukturális alkalmazkodást, valamint ahol a belföldi intézményi, jogi és társadalmi környezet, továbbá az attitűd alkalmas volt az általános fellendülés kezdeményezéséhez, a gazdasági átalakulás kiépítette a tartós növekedés és a Nyugathoz való felzárkózás útját. Ezek az országok a NATO tagjai és az Európai Unió tagjelöltjei lettek. Ezek a döntő intézményi változások elősegíthetik, hogy a Nyugat egyenlő partnerévé váljanak, vagy talán az európai perifériáról a centrum felé vezető utat kínálják.

E nagy régió kétharmada azonban még csak a legelső lépéseket tette meg ebben az irányban, és a 21. század kommunikációs forradalmának új korszaka által megkívánt átalakulás alapvető kívánalmainak sem tud megfelelni. Láthatóan az integrálódó kontinensen kívül marad, egy új „nyomorfüggöny” mögött, Európa megnyirbált, mélységesen csalódott és robbanékony perifériáján.

2. Képek


1. A Szent Korona árnyékábanA HONFOGLALÁS ÉS AZ ÁLLAMALAPÍTÁS KORA

ZSOLDOS Attila

A Szent Korona árnyékában

Királyné és korona

A magyar uralkodók királyavatási szertartásán használt fejék, a magyar Szent Korona történetének vitatott kérdései mind a történettudományon belül, mind a szélesebb közvéleményben élénk érdeklődést keltenek. Mindezen viták hevében többnyire szó sem esik az uralkodó feleségének, a királynénak a koronájával kapcsolatos kérdésekről. A királynénak megvolt a maga koronája, melyet egy – a királyihoz hasonló, ám azzal mégsem azonos – koronázás során nyert el, s ennek a szertartásnak a jelentősége éppúgy eltörpült a királlyá avatás mellett, mint ahogy maga a királyné is háttérbe szorult férjéhez, az uralkodóhoz képest. Mégsem lesz talán érdektelen, ha az alábbiakban felidézzük az Árpád-kori királynék koronájára és koronázására vonatkozó ismereteinket.

Gizella koronája

Az első magyar uralkodó, akit egyházi szertartás keretei között királlyá koronáztak, az 1083-ban szentté avatott I. István volt. A koronázás időpontjában, 1000. december 25-én vagy 1001. január 1-jén – a pontos dátum nem határozható meg – István már házasember volt: feleségével, a bajor Gizella hercegnővel 996/997 táján kelt egybe. Mivel a későbbiekben a trónra lépő királlyal együtt koronázták meg feleségét is, feltételezhető, hogy nem történt ez másként Gizella esetében sem. Bár a részleteket illetően forrásaink cserbenhagynak bennünket, az esemény megtörténtében nincs okunk kételkedni, hiszen István feleségét koronával a fején ábrázolták mind a koronázási paláston, mind azon a kereszten, amelyet Gizella anyja sírjára készíttetett. A tárgyi emlékek tanúságát ráadásul egy írott forrásunk is megerősíti. 1217-ben ugyanis a szentföldi hadjáratára induló II. András király (1205–1235) útba ejtette Veszprémet, s a püspökség kincstárából magához vette „a boldog emlékű Gizella királyné koronáját”, amelyet aztán Palesztinában – költségei fedezésére – pénzzé tett. Az ékszer további sorsáról nincsenek információink, csak azt tudjuk róla, amit forrásunk elárul: tizenkét márkányi finom aranyból készült, s ékkövek díszítették. (Egy márka kb. 233 g ezüstnek felelt meg, s András a Szentföldön 140 márka ezüstöt kapott a koronáért.)

A történet lehetőséget kínál bizonyos következtetésekre. Az a tény, hogy Gizella koronáját a veszprémi egyház kincsei között őrizték, továbbá az, hogy András – vélhetően eleve a későbbi értékesítés szándékával – magával vitte, egyértelműen arra látszik utalni, hogy azt már nem használták. Okunk van tehát azt hinni, hogy minden királynénak megvolt a maga koronája, alkalmasint több is. Gizella koronájának története arra bizonyság, hogy a királynék koronázásának rendjéből hiányzott azon előírás, mely egy meghatározott fejék használatát követelte volna meg a királynéi koronázás alkalmával, mint történt az a királyok esetében.

A királynék veszprémi egyháza

A másik körülmény, amelyre a Gizella-féle koronáról szóló tudósítás felhívja a figyelmünket, a királyné és Veszprém kapcsolata. Nem tekinthető véletlennek ugyanis, hogy az első magyar királyné koronáját éppen a veszprémi egyházban őrizték majd 200 éven keresztül.

A veszprémi püspökség alapítására vonatkozó forrásainkban rendre felbukkan az az állítás, mely szerint a veszprémi egyház alapítója Gizella királyné volt. A zalai királyi szerviensek nevezetes 1232. évi oklevelében arról olvashatunk, hogy a Mura és a Dráva között fekvő Visinec nevű birtokot a veszprémi egyház alapítójaként Gizella királyné adományozta a püspökségnek, s a középkorban Zala megyéhez tartozó Alsóörsön is emlegetnek 1318-ban olyan szolgákat, akiknek elődeit Gizella királyné adta „az alapítás idején” a veszprémi egyháznak. Egy 1346-ban kelt oklevél tanúsága szerint az idő tájt a pápai udvarban is úgy tudták, hogy a veszprémi egyház királynéi alapítású. Tény mindenesetre, hogy Szent István bővebb szövegezésű, ún. nagyobb legendája megemlékezik arról, hogy Gizella bőkezűen járult hozzá a veszprémi egyház felszereléséhez. „Hogy miképpen viseltetett ô [Gizella királyné] az istentisztelet díszesebbé tétele irányában, mily gyakran és mily jótékonykodóan jelent meg Isten szolgáinak gyülekezeteiben – olvasható a legendában –, máig is számos egyházban tanúsítják a keresztek, edények, a csodálatos műgonddal készített avagy szőtt kellékek, mindenekelőtt mégis a veszprémi püspökség, melyet alapkövétől kezdve a szolgálathoz szükséges teljes arany-


és ezüstkészlettel meg sokféle kelmével ékesített fel.” (Kisdi Klára ford.) Feltételezhető, hogy a felesége által alapított egyházat István tette meg országa egyik püspökségévé.

Bármilyen szerep is jutott Gizellának a veszprémi püspökség alapítása terén, az bizonyos, hogy a veszprémi egyház és a királynéi méltóság között Gizella révén kialakult kapcsolat tartósnak bizonyult. A későbbiekben a mindenkori magyar királynét tekintették a veszprémi egyház kegyurának, s ez magyarázza, hogy a királynék a veszprémi egyházat rendszerint „saját egyház”-uknak, illetve „saját királynéi egyház”-uknak mondták okleveleikben. A királynék veszprémi kegyuraságának közismert volta szolgálhatott az alapjául annak az – egyelőre nem bizonyítható – hagyománynak, mely a magyar királynék szokásos temetkezési helyeként Veszprémet jelölte meg. (Egyetlen olyan esetet sem ismerünk a magyar középkorból, amikor a királynét valóban Veszprémben temették volna el.)

A királyné koronázása

A királynék és a veszprémi egyház közötti kapcsolat a veszprémi egyház főpapjának, a püspöknek is kitüntetett szerepet juttatott. Ennek legfontosabb eleme az volt, hogy Veszprém püspökét illette meg a királyné koronázásának joga. Erről a kiváltságról 1216-ban hallunk először, ám későbbi forrásaink a püspök „régtől fogva”, illetve egyenesen a veszprémi egyház „alapítása óta” gyakorolt jogának mondják. S valóban, bizonyos, hogy e kiváltság nem 1216-ban született meg, hiszen ez évben a veszprémi püspök már pereskedett érte, a pápa ítéletét kérve az esztergomi érsek ellenében, akinek a jogai csorbítását vetette a szemére. Gyaníthatóan az történt, hogy 1215-ben, amikor II. András király másodjára is házasságot kötött, feleségét, Jolántát valami okból Esztergom érseke koronázta meg. Ha valóban ez áll az eset hátterében, akkor a veszprémi püspök fellépését aligha magyarázhatja más, mint hogy a koronázási jog már ekkor is ôt illette volna meg, s okkal tartotta sérelmesnek az érsek eljárását. III. Ince pápa (1198–1216) megbízottai végül megegyezésre bírták a feleket, kimondva ítéletükben, hogy „ha a királyt és a királynét egyszerre kell megkoronázni és felkenni, az esztergomi [érsek] a királyt, a veszprémi [püspök] pedig a királynét koronázza meg és kenje fel; ha viszont egyedül a királynét kell megkoronázni és felkenni, az esztergomi [érsek] kenje fel és a veszprémi [püspök] tegye fel a koronát, ha viszont az esztergomi [érsek] a királyné koronázásától távol maradna, a veszprémi [püspök] kenje fel és koronázza meg a királynét”.

A későbbi gyakorlatra fényt vető Árpád-kori adataink ugyanakkor arra látszanak utalni, hogy utóbb változás következett be a királynék koronázásának rendjében. IV. László (1272–1290) feleségének, a Magyarországon Erzsébetnek is nevezett Anjou Izabella királynénak két 1280-ban kelt oklevelében azt olvashatjuk, hogy őt a néhai Pál veszprémi püspök kente fel és koronázta meg. Az 1216. évi ítélet értemében erre abban az esetben kerülhetett sor, ha Izabellát férjével együtt, 1272. szeptember 3-án koronázták meg. Ez elvben nem lehetetlen, ám bizonyos körülmények azt sugallják, hogy Izabella koronázására inkább 1274 elején kerülhetett sor. Izabella oklevele nemcsak arról ír, hogy felkenését és koronázását ténylegesen a veszprémi püspök végezte, hanem arról is, hogy a magyar királyné felkenésének és koronázásának joga kiváltságai alapján illeti mega veszprémi egyház főpapjait. III. András király (1290–1301) második felesége, Ágnes királyné szintén úgy nyilatkozik egyik oklevelében, miszerint őt a veszprémi püspök – vélhetően 1297-ben, azaz semmiképp sem férje királlyá avatásával egyidejűleg – kente fel és koronázta meg.

Arról, hogy a veszprémi püspök pontosan mikor és milyen körülmények között szerezte meg a királyné koronázásának jogát a maga teljességében, nincsenek adataink.

A koronázás részleteit illetően szintúgy kevés ismerettel rendelkezünk, amit forrásaink kis száma és esetenként ellentmondásos volta magyaráz. Egyik adatunk szerint a szertartásra rendszerint Veszprémben került sor, ami alighanem arra az esetre vonatkozik, ha a már uralkodó király feleségét kellett megkoronázni. (Ez történhetett például a már említett Izabella királyné esetében.) IV. Béla egy oklevele szerint a veszprémi püspök egy bizonyos „szent koroná”-val koronázza meg a királynékat, ami felveti annak lehetőségét, hogy a szertartás során a királyavató koronát használták. Más forrásaink ellenben valamiféle „királynéi koroná”-kat emlegetnek, amelyeknek egyik – meglehet, legelső – példánya alighanem az a Gizella királyné személyéhez kapcsolt korona lehetett, amelyet 1217-ig a veszprémi egyház kincstárában őriztek. Az a kérdés, hogy a királynék koronázásakor milyen koronát használtak, aligha dönthető el minden további kételyt kizáró módon, mindazonáltal a magyar királynéknak az Árpád-korban nem jutott olyan államkormányzati szerep, amely indokolta volna a királyavató korona használatát. Az újkorban mindenesetre, amikor már részletes leírások állnak a rendelkezésünkre a király és a királyné koronázásakor követett szertartásrendről, bizonyos, hogy külön királynéi koronával történt az uralkodó feleségének megkoronázása. Ezen szertartás során a királyavató Szent Korona csak oly módon jutott szerephez, hogy azt a veszprémi püspök által már megkoronázott királyné jobb vállához érintette Esztergom érseke. E gesztus azt volt hivatva szimbolizálni, hogy a királyné – ha mégoly csekély mértékben is – osztozik férjével az uralkodás terheiben.


2. Képek


1. Britannic, a Titanic testvére� �HÍREK

FARKAS Ildikó

Polinézia benépesülése

Mindeddig – noha több elmélet is született Polinézia benépesüléséről – semmilyen kézzel fogható bizonyíték nem utalt Polinézia telepeseinek gyökereire. Azt is csak feltételezték a kutatók, hogy már több ezer évvel ezelőtt kiterjedt kereskedelem folyt a Melanéziától keletre fekvő területeken, és ez a kereskedelmi tevékenység valószínűleg Polinéziáig is elért. Az évszázadok során a melanéziai lapiták délnyugat felől Új-Zéland, észak felől Hawaii és délkelet felől a Húsvét-szigetek által határolt háromszög teljes egészét meghódították.

2001 őszén azonban amerikai kutatók közel háromezer éves edénytöredékekre bukkantak a polinéz Tonga-szigeteken, amelyek fényt vethetnek a polinéziaiak eredetére is. A cserepek ugyanis Tongától több ezer kilométerre, melanéz fazekasműhelyben készültek. A polinéz fazekasok általában visszafogottan díszítették edényeiket, míg a most előkerült cserepek valaha finoman megmunkált, geometrikus mintázatú, díszes edények voltak. A melanéz eredetre vonatkozó feltételezést erősítette meg a cserepek radiokarbon vizsgálata is. Kiderült: mintegy 2900 éve készítették őket, vagyis a polinéz szigetvilág valamennyi eddig ismert hasonló műtárgyát megelőzik. Melanéziában viszont már 3500 évvel ezelőtt megjelentek a hasonló, ún. „nyugati lapita” stílusban készült díszes edények. Egyelőre nem sikerült kideríteni, mit tároltak bennük; annyi mindenesetre bizonyos, hogy szélességük a fél métert is elérte.

A kutatók szerint az edénytöredékek azt bizonyítják: a Melanéziából érkező hajósok, a lapiták itt, a polinéz Tonga-szigeteken hozták létre első településüket, majd innét hódították meg a Csendes-óceán jelentős részét. Feltételezésüket a sziget stratégiai fekvése is alátámasztja.

Eredetre utaló gének

Nagy-Britanniában a Londoni Egyetem kutatói országos genetikai felmérést végeztek, hogy képet nyerjenek arról, milyen ősökre vezethető vissza az ország mai lakossága. A több ezer férfin végzett genetikai vizsgálat több szempontból is meglepő eredményt hozott.

Tudjuk, hogy a brit szigetek őslakói a kelták voltak. Viking (dán, illetve norvég), majd angolszász törzsek áramlottak a szigetekre, és megalkották saját államaikat. Végül a 11. századi normann (Hódító Vilmos) hódítás tette teljessé a képet. Az eddig általánosan elfogadott nézet szerint a kelta őslakók szinte teljesen eltűntek a brit népességből, és a skandináv hódítóknak is alig maradt nyoma. A brit népességet szinte teljes mértékben angolszász, illetve normann eredetűnek vélték.

A genetikai felmérés azonban kimutatta, hogy pl. a legészakibb területeken, Shetland, Orkney szigeteken és a Skót-felföld északi részén a viking (skandináv) eredetű gének a férfiak több mint 60%-ában voltak megtalálhatók. Dél-Anglia vidékén – ott, ahol eddig úgy vélték, az angolszász hódítók teljesen kiszorították az őslakókat – pedig az ősi briton és kelta eredetre utaló géneket találtak a férfiak 50-75%-ában. York (Észak-Anglia) környékén ez az arány alig haladta meg a 30%-ot, ami arra utal, hogy az angolszász betelepedés északon volt sikeresebb. Walesben viszont a népesség alig 10%-ában találtak nem kelta eredetre utaló géneket. A népesség eredetére vonatkozóan tehát sem a nyelv, sem a kultúra nem ad teljes biztonsággal eligazítást: a genetika tudománya segítheti e téren is a kutatókat.

Felszínen egy elsüllyedt sziget

A velencei lagúnák számos kincset rejthetnek a víz alatt, melyekre leginkább csak véletlenül bukkannak a kutatók. Így történt 1969-ben is, amikor egy mindössze két méteres mélységben szunnyadó kis szigetet fedeztek fel a lagúnában. Az eredetileg 8000 négyzetméteres boccalamai Szent Márk- sziget 600 éve süllyedt el a tengerben, és meg is feledkeztek róla. A valamikori kis sziget nagy részét Ágoston-rendi szerzetesek monostora foglalta el. A szerzetesek a 14. században megpróbálták menteni süllyedő szigetüket: két hajót homokkal töltöttek meg, elsüllyesztették, majd cölöpökkel a tengerfenékhez rögzítették őket, hogy visszaszorítsák a vizet. Mindez csak néhány évtizedre hosszabbította meg a sziget létét, 1348-ra már teljesen elnéptelenedett, a pestisjárvány áldozatait temették ide, és hamarosan az egész szigetet elöntötte a víz.


Régészek most feltárhatják a szigetet, a monostor maradványait, és megvizsgálhatják a két elsüllyesztett hajót is, ugyanis sikerült napvilágra hozni Szent Márk szigetét. A víz alatti területet körbekerítették és kiszivattyúzták belőle a vizet. A két hajó közül az egyik egy 25 méteres kereskedelmi hajó, a másik viszont egy 38 méteres gálya, melyet a „Földközi-tenger királynője”-ként ismertek a középkorban, és kereskedésre és hadakozásra egyaránt használták. A régészek szerint ma ez az egyetlen, majdnem teljes épségében előkerült velencei gálya, amelyen tanulmányozhatják a középkori legendás velencei hajóépítést. A szakemberek azonban csak alig két hétig vizsgálhatják a leleteket, mert azután újra a tengerbe bocsátják a hajókat, hiszen a szárazföldön tönkremennének.

A lázadók leszármazottai

A Bounty nevű angol szállítóhajón a 18. században történt nevezetes lázadást regények és filmek sora tette ismertté. A Bounty útjának célja az volt, hogy Tahiti szigetéről kenyérfákat szállítson meghonosítás végett az Antillákra. A hajó 1788 októberében megérkezett Tahitira, ott töltött öt hónapot (mikor is a legénységnek szinte idillikus élete volt), majd 1789 áprilisában elindult Jamaika felé. A Tonga-szigetcsoporthoz érve a legénység – a beszámolók szerint a kapitány brutális bánásmódja, kegyetlensége miatt – fellázadt, ami a korabeli törvények értelmében halálos ítéletükkel volt egyenlő. Fletcher Christian másodtiszt a lázadók élére állt, átvette a parancsnokságot, Bligh kapitányt és a legénység hozzá hű 18 tagját mentőcsónakban kitették a tengerre. (Bligh kapitány a fedetlen csónakban 5800 km-es utat tett meg, és mintegy hat hét után partot ért a kelet-indiai Timorban. Hajóskapitányi karrierjét a lázadás nem törte meg, 1817-ig, haláláig hajózott, és bár 1808-ban ismét lázadás tört ki ellene, a lázadókat – csakúgy, mint a Bounty esetében – elítélték, Bligh-t pedig kinevezték altengernaggyá.)

A Bounty lázadói először visszahajóztak Tahitire, többségük (16-an) itt telepedett le (közülük később az angol hatóságok hármat elfogtak, Angliába vittek és felakasztottak). Fletcher Christian 8 társával, valamint tahiti nőkkel és férfiakkal továbbhajózott, de ekkor nyomuk veszett. Csak 1808-ban találták meg a kis kolóniát a Pitcairn-szigeteken. Akkor a lázadók közül már csak egy férfi élt a tahiti asszonyok és a félvér gyerekek között. Ő mesélte el, hogy a zendülők közötti ellentétek odáig fajultak, hogy gyakorlatilag kiirtották egymást. (Ezt írta meg Robert Merle: A Sziget című regényében.)

A Bounty lázadóinak és polinéz feleségeiknek a leszármazottai azonban a mai napig a Norfolk-szigeten élnek, és a sziget népességének a felét alkotják. Sajátos nyelvet beszélnek: a 18. századi angol (ráadásul a norfolki dialektus) maradványa ez, polinéz beütéssel, ami miatt az angol anyanyelvűek számára nehezen követhető. Az utóbbi évtizedekben a terjedő televízió és a filmek ausztrál angol nyelve kezdte kiszorítani a sziget saját dialektusát, ezért a helyi hatóságok döntése értelmében az új tanévtől az iskolában oktatják majd a sziget nyelvét.

Britannic: a Titanic „testvére”

A20. század egyik leghíresebb hajója volt a Titanic, történetét szinte mindenki ismeri. Az már kevéssé közismert, hogy a Titanic után még két hasonló hajót készített a White Star Line társaság, mindegyiket egy kicsit nagyobbra az előzőnél. Olympic, majd Gigantic névvel szándékozták a hajókat vízre bocsátani, az utóbbi nevét azonban a készülődő háború előszelében a hazafias érzelmű britek Britannicra változtatták.

A Britannic építését 1911-ben kezdték Belfastban, és az akkori legnagyobb brit hajót (48 158 tonnás) tervezték megépíteni. A Titanic pusztulása 1912-ben megakasztotta a munkát, és a hajón számos változtatást végeztek el: még hosszabb dupla feneket készítettek a hajónak, több mentőcsónakkal látták el. 1914 februárjában bocsátották vízre a legtöbb luxussal felszerelt óceánjáró Britannicot. 790 első osztályú, 835 másodosztályú, 950 harmadosztályú utast és 950 főnyi személyzetet tudott szállítani – de erre sohasem került sor.

A világháború kitörése miatt a brit kormány a kereskedelmi hajók egy részét is hadi célokra használta fel. Így lett az eredetileg luxus óceánjárónak épített Britannicból „Őfelsége Kórházhajója”. Olaszország, majd Görögország partjainál és a Dardanelláknál teljesített szolgálatot. Több mint 3000 sebesültet vehetett fel a fedélzetre. Olaszország partjaitól öt nap alatt ért vissza Anglia partjaihoz, ahonnan a sebesülteket vonatokkal szállították kórházakba. Természetesen a hajón is ellátták a sérülteket, még műtéteket is tudtak végezni.

A Britannic azonban hatodik útján, 1916. november 21-én a görög partok mellett találatot kapott, bár nem tisztázott, hogy torpedótámadás áldozata lett, vagy aknára futott. Az óriási – majdnem 300 méter hosszú – hajó alig egy óra alatt elsüllyedt, de a megfelelő mennyiségű mentőcsónaknak köszönhetően 1066 utasából csak harminc veszett a hullámsírba.


A Britannic ma is a tenger fenekén nyugszik, 132 méter mélységben. Pusztulása a háború viharában alig keltett feltűnést, és hamar elfelejtették. Roncsait 1976-ban fedezte fel Jacques Cousteau kapitány, aki ezután összegyűjtötte a hajó történetére vonatkozó információkat. Így maradt fenn a Britannic emlékezete: az első világháborúban elsüllyedt legnagyobb hajó. (Regényes történetek persze a Britannicon is megestek. Hihetetlen, de igaz, hogy az itt szolgálatot teljesítő ápolónő, Violet Jessop stewardessként ott volt az Olympic és a Titanic katasztrófájánál is, és bár nem tudott úszni, mindhárom óceánjáró elsüllyedését túlélte.)

2. Képek


1. A világ népeinek utolsó 13 ezer éveTISZTELT SZERKESZTŐSÉG!

TAKÁCS-SÁNTA András

A világ népeinek utolsó 13 ezer éve

Egy könyvszenzációról

Miért alakult másként a történelem az egyes földrészeken? Miért pont az európaiak gyarmatosították Amerikát, Ausztráliát és Afrikát, miért nem az utóbbiak Európát? Miért Pizarro jutott el az inkákhoz, miért nem inkább az inka uralkodó épített óceánjáró hajókat, hogy leigázhassa az európaiakat? Ilyesféle fontos és érdekes kérdésekre keresi, és adja meg a választ Jared Diamond Háborúk, járványok, technikák (Typotex Kiadó, 2000) című könyvében.

Sokan vélik úgy, hogy egyes népek intelligensebbek a többinél. Szerintük természetesen a fehér ember a legokosabb, és ez rögtön választ is ad a fenti kérdésekre. Minden ilyesféle rasszista magyarázat kolosszális tévedés – véli a könyv fehér amerikai szerzője. Az emberiség egyetlen fajt alkot. Ezt bizonyítja az is, hogy bőrszíntől függetlenül bármely ellenkező nemű embertársunkkal képesek vagyunk utódot nemzeni. És habár az egyes emberi csoportok között létezhetnek árnyalatnyi intelligenciabeli különbségek, ez nem elégséges magyarázat például arra, miért voltak még mindig vadászó-gyűjtögetők az ausztrál őslakosok, amikor Európában már javában tombolt az ipari forradalom.

Kelet–nyugati főtengely

Diamond másféle magyarázattal rukkol elő. Szerinte döntően földrajziés biogeográfiai tényezők határozták meg a népek sorsát. Érvelésének lényege a következő: Eurázsia nagyobb a többi kontinensnél, ráadásul főtengelye kelet–nyugati irányultságú, ellentétben az elsősorban észak–déli kiterjedésű Amerikával és Afrikával. Ez annyit jelent, hogy Eurázsiában az ember, valamint háziállatai, haszonnövényei és találmányai viszonylag könnyen terjedhettek, hiszen ezer kilométereket is meg lehet tenni nagyjából ugyanazon a szélességi körön; vagyis anélkül, hogy a klíma, a napszakok hosszúsága, vagy az évszakok váltakozása gyökeresen módosulnának. Próbálnák ugyanezt Amerikában vagy Afrikában! Valószínűleg próbálták is, csak nemigen ment. E kontinenseken ugyanis nem lehet hosszabb utat megtenni ugyanazon a szélességi körön. Az észak–déli irányú vándorlás során viszont egyszer az esőerdővel, utána a szavannával, majd hirtelen a sivataggal találja szembe magát az ember. Ugyanígy megváltoznak a napszakok és az évszakok mintázatai is. A korai ember, de főként háziállatai és haszonnövényei számára ez legtöbbször leküzdhetetlen akadálynak bizonyult.

Háziasítható fajok

Nagyságának és élőhelyei sokféleségének köszönhetően Eurázsiában élhetett a legtöbb potenciálisan háziasítható állat- és növényfaj. A civilizáció bölcsője Mezopotámia – főleg éghajlatának köszönhetően – különösen szerencsés volt e tekintetben. Ennél a pontnál azonban joggal vetődhet fel bárkiben, hogy Afrika a nagytestű emlősök paradicsoma, közel annyi fajuk él itt, mint a nagyobb területű Eurázsiában. Akkor miért nem háziasítottak egyet sem közülük? Azért, mert egy állatnak a háziasításhoz egyszerre több szempontból is meg kell felelnie, és az afrikai jelöltek közül valamiért egy sem akadt, amelyik minden tekintetben kiállta volna a próbát. Amerikában és Ausztráliában is éltek szép számmal nagytestű, a háziasításra esetleg alkalmas emlősök, ezek az állatok azonban felettébb pechesek voltak. E kontinensekre viszonylag későn (kb. 14, illetve 42 ezer éve) érkezett meg az „őrült majom”, és ekkorra már volt annyira „fejlett”, hogy pár évszázad alatt szinte az utolsó szálig elpusztíthatta gyanútlan vetélytársait. Csakhogy – mint már annyi más esetben – nem bizonyult túl előrelátónak, vagyis saját magával tett rosszat, hiszen a vetélytársak némelyike később szövetségesévé válhatott volna. E két földrész tehát majdhogynem háziállatok nélkül maradt, szántásra fogható jószágot például sohasem háziasíthattak az Újvilágban. Mindez évezredekkel késleltette a mezőgazdaság kialakulását e területeken. (Íme egy példa arra, hogy miért is óriási hiba a fajok mai ész nélküli pusztítása.)

Az élővilág gazdagsága következtében Eurázsiában (Mezopotámiában, majd Kínában) alakulhatott ki először a mezőgazdaság, és a kelet–nyugati főtengelynek köszönhetően könnyen és gyorsan terjedhettek a háziasított állatok és növények a kontinens széltében-hosszában. Ezáltal az eurázsiaiak – ellentétben például az amerikaiakkal – nem voltak rákényszerítve egy-egy élőlény többszöri, egymástól független háziasítására; az egyes eurázsiai népeknek sokkal egyszerűbb volt átvenni őket szomszédaiktól. A mezőgazdaság fejlődése egy


idő után az élelmiszer-felesleg felhalmozódásához vezetett, ami azután lehetővé tette a népesség letelepedését és növekedését (ami viszont még inkább katalizálta a mezőgazdaság fejlődését), valamint azt, hogy a társadalom képes legyen élelmet nem termelő specialisták (pl. kézművesek, feltalálók, írnokok, politikusok) eltartására. Vagyis egyre nagyobb méretű és népsűrűségű, letelepedett, központosított, osztályokra tagolódó társadalmak alakultak ki, először megint csak Mezopotámiában.

Technika, írásbeliség, járványok, ló

Az élelmet nem termelő specialisták jelenléte előfeltétele volt a technológiai fejlődésnek, és ezzel el is jutottunk azokhoz a közvetlen okokhoz, amelyek végül is Eurázsia (de főleg Európa) világhódítását eredményezték. Először is a technológiai fejlettség egy bizonyos szintje tette lehetővé az óceánjáró hajók építését, valamint a puskák és acélkardok feltalálását. Másodszor, a nagy, letelepedett, osztályokra tagolódó társadalmak fejlett, központosított államigazgatási rendszert hívtak életre, és ezzel szoros összefüggésben kialakult az írásbeliség (a változatosság kedvéért először Mezopotámiában). Egy komplexebb, központosított társadalomban pedig hatékonyabb a különböző tevékenységek szervezése, ami szintén előfeltétele volt a hódításoknak. Harmadszor, önzetlen háziállatainktól rengeteg kórokozót kaptunk, amelyek örömmel szoktak át ránk, hiszen a sűrű, letelepedett emberi populációkban könnyen terjedhettek. Habár ez rövid távon számos halálesethez vezetett, hosszabb távon mégis előnyösnek bizonyult, hiszen egy idő után az eurázsiai népesség többé-kevésbé ellenállóvá vált, nem úgy, mint a más kontinenseken élők, akik tömegesen pusztultak az európaiak által „exportált” fertőző betegségektől. Különös, de igaz: az eurázsiai kórokozók lényegesen több bennszülöttet öltek meg, mint az eurázsiai fegyverek. Negyedszer pedig ott volt a mai Ukrajna sztyeppéin háziasított ló, amely nagy előnyt jelentett az európaiak számára hódításaik során. (A közhiedelemmel ellentétben az indiánoknak kezdetben nem voltak lovaik, a sápadt arcúaktól szerezték őket.)

Eurázsia nyugati felének központja közben mind nyugatabbra került. Vajon miért vesztette el vezető szerepét a mezopotámiai régió? Nos, leginkább a természet elpusztítása miatt. Az egykor dúsan burjánzó erdőket szinte az utolsó fáig kivágták. Az erdőpusztítás és a túllegeltetés nyomán fellépő erózió fokozatosan elszegényítette a talajokat, egyre nehezebbé téve a mezőgazdasági termelést. Csökkent a csapadék mennyisége is, ami viszont lehetetlenné tette a növényzet újbóli megtelepedését. Nyugat-Európa ellenben szerencsésebb volt, mert habár a természet kizsákmányolása ott is jelentős méreteket öltött, az óceán közelsége miatt több csapadék hullott. (Íme egy újabb, a mára nézve igencsak tanulságos história.)

Történelmi tanulságok

Ez volna tehát európai „felsőbbrendűségünk” története dióhéjban. Jól látszik belőle, hogy inkább csak jó helyre születtünk. Jared Diamond természetesen sokkal részletesebben fejti ki a témát, rengeteg példát idéz, és mindig nagyon óvatosan fogalmaz. Rendhagyó történelemkönyv ez, Diamond nagyobb idő- és térskálákon vizsgálódik, mint a történészek zöme. A historikusok nagyrészt csak az utolsó 5000 évet (vagyis az írásbeliség kezdete óta eltelt időt) kutatják, ráadásul többségük érdeklődése Eurázsia nyugati felére korlátozódik. A „primitív” népek története a történelemkönyvek legtöbbje szerint csak leigázásuk után kezdődik. Diamond műve ezzel szemben az utolsó jégkorszak óta eltelt 13 000 évet veszi szemügyre, és a Föld összes népével foglalkozik. Így olyan összefüggések kerülnek a szemünk elé, amelyeket kisebb idő- és térskálákon vizsgálódva sohasem vehettünk volna észre.

Diamond ugyan explicit módon még a jelenről sem igen beszél, nemhogy a jövőről, az olvasó azonban számos értékes tanulságra bukkanhat mai világunkat illetően is.

Egy érdekes példa: Kína a 15. század közepéig a legfejlettebb technológiával rendelkező régió volt a világon, ezután fokozatosan elvesztette vezető szerepét. A 15. század első felében még kincskereső flottákat küldött az Indiai-óceánon át egészen Kelet-Afrika partjaiig. Különböző politikai csatározások nyomán aztán az óceáni hajózást beszüntették, a hajógyárakat bezárták, és e döntések később már visszafordíthatatlannak bizonyultak. Ezáltal meghagyták az európaiaknak Amerika, majd később Afrika és Ausztrália gyarmatosításának kétes dicsőségét. Kína hagyományosan egységes volt, míg Európát több száz kis állam alkotta. Ha Kínában a vezetés úgy határozott, hogy márpedig nem lesz hajózás, akkor senkinek nem lehetett más választása. Ellenben Kolumbusznak nem okozott különösebb problémát, hogy öt uralkodó is elutasította, hiszen a hatodik (a spanyol) végül hajlandó volt „szponzorálni” őt.

Kínában az egység vetett gátat a 14. században már-már kibontakozó ipari forradalomnak, valamint a fejlődés sok más formájának is. Európának viszont megvolt az az előnye, hogy a számos kis állam egymással folyamatos versenyben (olykor harcban) állt, így egyikük sem engedhette meg magának a fejlődés visszafogását.


De vajon miért krónikusan egységes Kína, és miért krónikusan megosztott Európa? A különbség nem az ott élő emberekben keresendő, az okok földrajziak. Európa tengerpartja jóval csipkézettebb, mint Kínáé, több félszigettel, ráadásul keresztül-kasul nagy hegységek húzódnak, elszigetelve egymástól a népeket. (Kína hegységei jóval könnyebben legyőzhető akadályok.) Mindezek következtében az öreg kontinensen rengeteg független etnikai csoport és kormányzat alakulhatott ki, amelyek egységessé válása csak a legutóbbi időkben kezdődött meg.

Ezután szinte önmagától adódik a kérdés: vajon tényleg jó dolog-e Európa manapság olyannyira fetisizált egységesítése? A fenti példa határozott nemet sugall a kérdésre, hiszen éppen egyik fő értéke, a múltban többször is döntő erénynek bizonyuló sokszínűség kerülhet veszélybe. Ezért is ijesztő a manapság világszerte lépten-nyomon tapasztalható uniformizálódás. Ezt látjuk az ember világában például a gazdaság és a kultúra területén. Közben az ember a bioszféra pusztításával az élőlények sokféleségét is csökkenti: fajok halnak ki, illetve szorulnak vissza egyre kisebb életterekbe.

„A polihisztorok kora lejárt” – hallhatjuk ma sokfelől. Ám Jared Diamond személye ékes bizonyítéka annak, hogy a fenti állítás egész egyszerűen badarság. Ez az amerikai tudós nem csupán a biológia számos részterületén (ökológia, evolúcióbiológia, élettan, antropológia, ornitológia) mozog otthonosan, de a történelem, a régészet, a nyelvészet, az etnológia és a járványtan tudományában is lenyűgöző ismeretekkel rendelkezik. Éppen ezért olyan összefüggéseket is képes észrevenni, amelyeket a fenti szakterületek specialistái nem láthatnak.

Könyve lenyűgöző szintézis. Bizonyos, hogy a valaha írt legjobb és legátfogóbb történelemkönyvek egyike, amiért méltán kapott 1998-ban Pulitzer-díjat.

*A cikk bővebb terjedelemben a Liget 1999/5. számában jelent meg. (A szerk.)

2. Képek


1. Kincsek a magyar kereszténység évszázadaibólGYARAPODÓ KÖZGYŰJTEMÉNYEK

CSORBA László

Kincsek a magyar kereszténység évszázadaiból

A vatikáni magyar kiállítás

A világ egyik leghíresebb történeti-művészeti gyűjteménycsoportja, a Vatikáni Múzeum 2001 októberétől 2002 januárjáig különleges magyar látnivalóval fokozza a pápai termekben felhalmozott ezernyi csodát. A hazai múzeumok és templomok kincseinek legjavából válogatták össze azokat a gyönyörű tárgyakat, képeket és dokumentumokat, amelyek a magyar kereszténység ezeréves történetének jó néhány nevezetes epizódjával ismertetik meg a világ minden sarkából idesereglő látogatókat.

A gazdag tárlat legelső képei, tárgyai keresztény kultúránk szerves előzményére, az ókori Pannonia Krisztus-követőinek meglepően gazdag hagyatékára irányítják a figyelmet. Épp Rómában igencsak érdekes szembenézni a pécsi ókeresztény sírkamrák festményeivel– melyeket a kiállításon egy szép 19. századi másolat képvisel –, hiszen közismert, hogy a távoli provinciában született műalkotások legközelebbi rokonai éppen itt, az Örök Város katakombáiban találhatók. Talán a birodalom központjában dolgozó nagyobb műhelyek valamelyike vállalta jó pénzért egy gazdag tartományi főhivatalnok megrendelését? Vagy éppen fordítva: a birodalom végvidékén állomásozó római tisztviselő a helyi mestereknek írta elő azt az ikonográfiai programot, amellyel a maga és szerettei földi nyughelyét a világ akkori közepéhez csatolta? Ez is, az is megeshetett, sőt akár mindkettő egyszerre a római császárság végnapjaiban. A kereszténység ekkor vert olyan erős gyökeret a pannon tájon, hogy túlélte a népvándorlás nagy viharait, majd, főként a betelepülő szlávság révén, lassan magához hajlította már az avarok és bolgárok egy részét is, végül pedig – fejedelmi döntést követve, így hatalmi szóval, erőszakkal is rásegítve – a betelepülő magyarságot.

Régi vita eldöntéséhez szolgáltat fontos adalékot a következő tárlóból a tiszabezdédi honfoglalás koritemetőben talált arany tarsolylemezdomborítása. A pálmaindák és levelek fonadékában ugyanis nemcsak az életfa nevezetes motívumát, körülötte pedig az iráni mitológiából származó jellegzetes pávasárkányokat jelenítette meg az ismeretlen művész. A kompozíció közepére egyenlőszárú görög keresztet helyezett! E motívum felbukkanásának magyar vallástörténeti jelentőségét akkor értjük igazán, ha tudjuk, hogy nyelvi és kulturális rokonaink, a finn-ugor és az ural-altáji népcsoportok vallási világának jó néhány kutatója szerint az ezek körében megfigyelhető sámánizmus önmagában nem adhatott annyi szellemi muníciót, amellyel a magyarság képes lett volna az ismert rendkívül rövid idő alatt elsajátítani a kereszténység igen bonyolult fogalmi világát. A bezdédi tarsolylemez szinkretizmusa(különböző vallások elemeinek ötvöződése) tehát arra utal, hogy a hosszú sztyeppei vándorúton nem csupán mennyiségileg gyarapodhatott újabb motívumokkal a minden bizonnyal sámánista alaprétegű magyar ősvallás.

A kiállításra elhozták a 13. századi magyar szobrászművészetnek azt a remek alkotását is, amelyet kalocsai királyfejnéven tart nyilván a művészetek históriája. A méltóságteljes férfiarc olyan koronát – keresztekkel ékes fémpántot – visel, amelyhez hasonlót III. Béla király sírjában találtak. E ténnyel is támogatja a kutatók egy része azt a sejtését, miszerint – talán egy mára már elveszett minta alapján – István király portréját metszette piszkei vörösmárványba az Árpád-kori kalocsai bazilikán dolgozó mestercsapat szobrásza. De a férfiarc rendkívüli ereje, fensége másokat arra biztat, hogy valamelyik bibliai uralkodó, vagy netán maga a „Krisztus-király” ábrázolását keressék e ma már magányos remekműben. Párjait, tudjuk, elpusztította az idő és a magyar földet dúló hadak járása.

Tovább barangolva a kiállítás tablói, vitrinjei között, felemelő a találkozás a pannonhalmiés a tihanyi bencés apátságok alapítóleveleivel. Előbbi 1001-ben kelt, de nem minden részletében eredeti. Szent Márton hegyének valamelyik buzgó szerzetese, megelégelve a veszprémi püspökkel a somogyi tizedszedés jogáról folyó vitát, valamikor a 12–13. század fordulóján a maga monostorának javára egészítette ki ezzel a tétellel István király egykori adományát. De grammatikai vigyázatlansága leleplezte: a szöveg eredeti részének többes számával szemben ugyanis egyes számban fogalmazta az interpolációt... Van olyan elképzelés, hogy a szent király nevét megjelenítő betűábra egyik vonalát – az írni bizonyosan nem tudó – István a saját kezével húzta. A tihanyi apátság 1055. évi alapítólevele viszont teljes egészében autentikus, és akinek nem ez a kenyere, csak némi fáradsággal találja meg a közepe táján a legkorábbi fennmaradt magyar (és finn-ugor) mondatot a Fehérvárra menő hadi útról, amely akkoriban a kolostori földek egyikét határolta.


Szent Margit ciliciumának (vezeklőöv) komor vasabroncsa még arról a középkori vallásos eszményről mesél, amelyben a fölfelé törekvő emberi akarat a lélek ellenfelének tekintette a testet, és úgy vélte: meg kell sanyargatnia, le kell győznie azt, ha hősies fokon akarja gyakorolni az erényt.

A közép-európai gótikus művészet olyan kivételes remekművei, mint a máriazelli Szent Szűz-kegykép, az Anjou Legendárium, vagy Suky Benedek kelyheugyanennek a kornak valamivel derűsebb oldalát idézik: a vallásos odaadás mellett a művészettel (és pénzzel!) teremtett szépség utáni vágyat, amely igazi lendületével a reneszánszban bontakozik majd ki. Az egyházművészetben is új korszak indult ekkor, de Mátyás király csodás korvinái fölé Damkó Józsefbudavári Kapisztrán János-szobránakalakja magasodik, jelezve: a Hunyadi-kor ragyogására – melyet körbeölelnek az oszmán-török hódítás elleni fegyveres küzdelem jelenetei – a magyar nemzet zivataros századai következtek.

Így sorjáznak egymás után a kiállításon a magyar egyháztörténelem érdekesnél érdekesebb emlékei, mindegyikük belevilágítva valamiképp a társadalom, az állam, a kultúra és a tudomány korabeli állapotaiba.

A kölcsönhatások végtelen gazdagságának érzékeltetésére búcsúzóul emeljünk ki még egy gyöngyszemet: az árpási templom 1666/67 táján készült oltárképét. A művészettörténeti kutatás mára kiderítette, hogy a 17. század legszebb magyar festményeinek egyike valószínűleg Széchényi György győri püspök, a takarékos gazda és bőkezű mecénás megrendelésére készült; alkotója bizonyára az az ismeretlen művész, aki magát is odafestette a képre, a pápai kereszt mögé. A mecénás főpap balról a második figura, míg az első Szelepcsényi György prímás. A jobbszélen, Zrínyi Péter és az ifjú Frangepán Ferenc mellett látjuk a koronás I. Lipót német-római császárt és magyar királyt, továbbá Nádasdy Ferencet és Wesselényi Ferenc nádort. Az a harmónia, amelynek jegyében e derék méltóságok a képen egymás mellett térdepelnek, Széchényi püspök politikai vágyálma volt: az uralkodó és a magyar rendek a törökellenes harc jegyében együttesen ajánlják a Köpenyes Mária oltalmába az országot. A „napba öltözött asszony” bibliai leírása a barokk Mária-tisztelet kibontakozása, illetve lendületes terjesztése idején a szeplőtelen fogantatás jellegzetes képi megjelenítése lett. Az ábrázolás egyik lényeges eleme, hogy Mária a holdsarlón áll. Márpedig e látványt a Habsburgok országaiban, és különösen Magyarországon, „Mária országában” úgy értelmezték, hogy a Szűzanya eltapossa a gonosszal azonosított pogány törökség jelképét. Kár, hogy a kép politikai illúzióját szétzúzta a valóság: megfestése idején már zajlott a Wesselényi-féle összeesküvés, amelynek véres felszámolása lehetetlenné tette, hogy a bécsi udvar és a magyar rendek a festmény sugallta egyetértéssel harcoljanak a török ellen. De az esztétikum szerencsére legyőzte a politikai fátumot: a kép túl szép volt ahhoz, hogy megsemmisítsék, így a nagyszombati klarisszák távoli, vidéki birtokára, a Győr megyei Árpásra került, hogy az utókornak az egyház és a honvédelem egykori kapcsolatáról meséljen.

A vatikáni magyar kiállítás kincsei között a barangolást nem lehet befejezni, legfeljebb abbahagyni. A kiállítás mindegyik darabja egy-egy fejezetnyi magyar történelem.

2. Képek


regi.tankonyvtar.hu · web viewmagyarországon az első szabad, többpárti választásokon a...

Documents