regi.tankonyvtar.hu · web viewnemsokára azonban már megjelennek az autogénvágókkal felszerelt...

História 1984-04

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

História 1984-04Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.


Tartalom1. .......................................................................................................................................................... 1

1. Enni vagy politizálni? Lucullus .............................................................................................. 12. Képek ...................................................................................................................................... 3

2. .......................................................................................................................................................... 51. Besúgók a költõrõl. Így jelentettek 1848-ban ......................................................................... 52. Képek ...................................................................................................................................... 6

3. .......................................................................................................................................................... 91. Milyen vagy, Magyarország?... .............................................................................................. 92. Képek ................................................................................................................................... 12

4. ....................................................................................................................................................... 141. A királyné Magyarországon. Erzsébet királyné kultusza ..................................................... 142. Képek ................................................................................................................................... 16

5. ....................................................................................................................................................... 211. A nagyvárosi bûnözés kezdetei II. rész ................................................................................ 212. Képek ................................................................................................................................... 23

6. ....................................................................................................................................................... 261. Miniszterelnök illegalitásban. Barcza György emlékei Kállay Miklósról ........................... 26

7. ....................................................................................................................................................... 301. Égõ Budapest. Budapest bombázása, 1944 .......................................................................... 302. Képek ................................................................................................................................... 30

8. ....................................................................................................................................................... 351. A németek szerepe a magyar zsidók elpusztításában ........................................................... 352. Képek ................................................................................................................................... 40

9. ....................................................................................................................................................... 441. Plébános a gettóban .............................................................................................................. 442. Képek ................................................................................................................................... 44

10. ..................................................................................................................................................... 461. Szegényes csodafegyverek. ( Me-210 nehézvadászgép, 152 mm-es sorozatvetõ, kézi rakétavetõ) ................................................................................................................................................... 462. Képek ................................................................................................................................... 48

11. ...................................................................................................................................................... 501. A Debreceni Vásár. Paál Jób interjúja Petru Grozával 1945-ben ......................................... 502. Képek ................................................................................................................................... 52

12. ..................................................................................................................................................... 551. Világháborús repeszek .......................................................................................................... 55

13. ..................................................................................................................................................... 591. Ünnepnap Futbóliában, avagy hajrá magyarok! Az 1954. május 23-i MagyarországAnglia � � �válogatott labdarúgó mérkõzésrõl ............................................................................................ 592. Képek ................................................................................................................................... 61

14. ..................................................................................................................................................... 671. Romantikus õstörténet. Horvát Istvánról ............................................................................. 672. Képek ................................................................................................................................... 71

15. ..................................................................................................................................................... 731. Zrínyi és Ortelius .................................................................................................................. 732. Képek ................................................................................................................................... 74


1. Enni vagy politizálni? LucullusFIGYELŐ FIGYELŐ

KERTÉSZ István

Enni vagy politizálni?

Lucullus

Napjaink jóléti társadalmaiban gyakori aggodalom, hogy az életszínvonal emelkedése, az evilági élvezetek lehetősége elfordítja az emberek figyelmét a közélet kérdéseitől. Kevesen tudják, hogy a lakomáiról és gasztronómiai élvezetekről híressé vált Lucullus életformája nem más, mint menekülés a politikai csalódások mezejéről. (A szerk.)

„Lucullus különösképpen szerencsés volt élete végén: meghalt, mielőtt a nagy változás bekövetkezett, amelyet a végzet a polgárháborúkkal hozott a köztársaságra, és akkor távozott az élők sorából, amikor hazájában, ha zűrzavarosak voltak is az állapotok, de a szabadság még nem veszett oda” – írta a Kr. u. 2. század elején Plutarkhosz, a Párhuzamos életrajzok szerzője, az ókor legismertebb ínyencéről. (Fordította: Máthé Elek.)

De miért tartotta Plutarkhosz szerencsésnek Lucullust idejében bekövetkezett halála miatt? Hiszen jót enni akkor is lehetett, „amikor a szabadság már odaveszett”. Sőt, a húsosfazék sokszor jelentett kárpótlást a politikai döntésekből kizárt emberek számára. A szolgaság ideje – Plutarkhosz itt a köztársaság sírját megásó császárkorra gondolt – még inkább kedvezett az élvezetek hajszolóinak. Más persze a helyzet akkor, ha valakinél az asztal élvezeteinek túlhajtott szeretete nem beteges falánkság, hanem egy tudatosan vállalt magatartásforma része.A Hannibált legyőző Scipio (kb. Kr. e. 235–183) vidéki birtokára visszavonulva tiltakozott a sikereire féltékeny senatusi oligarchia áskálódásai ellen. Később a filozófus Seneca koplalva fejezte ki utálatát őrült neveltje, Nero császár iránt. Lucullus másképp mutatta ki megvetését kora politikai viszonyaival szemben: ő evett.

A politikus

Lucius Licinius Lucullus Kr. e. 117 körül született a Liciniusok ősi plebejus nemzetségéből, amely sok kiváló férfiúval ajándékozta meg Rómát. Többek között e nemzetség egyik ágának szülötte volt a Spartacust legyőző Marcus Crassus is. De amíg Crassus a Kr. e. 1. század politikai „új hullám”-ának híve volt, amelyik az ősi konzervatív arisztokrata nemzetségek vezető szerepének aláásásával végső soron a principatus, a köztársasági formák közé bújtatott monarchikus hatalom kialakítását készítette elő, addig Lucullus eszményképe az évszázaddal korábbi, a válságoktól még meg nem rendített Róma volt, ahol a születési arisztokrácia vezetése még vitathatatlan volt. Az a Róma, amelyről Lucullus barátja, Cicero, nem kis nosztalgiával és részrehajlással állapította meg: ,,...a senatus királyok, népek és nemzetek kikötője, és menedéke volt; magistratusaink és hadvezéreink pedig abból az egy dologból kívánták a legnagyobb dicsőséget megszerezni, hogyha a provinciákat, hogyha a szövetségeseket méltányossággal és lelkiismeretességgel megvédelmezték; ezt tehát inkább lehetett a földkerekség feletti atyai gondviselésnek, mint uralomnak nevezni”. (A kötelességek II. 8, 26–27.)

Ez a Róma viszont ekkorra már visszavonhatatlanul a múlté lett. A tartományok római adószedők piócahadától nyögtek. A nemsokára Lucullus időleges fennhatósága alá kerülő Asia provincia lakóinak szomorú állapotát így festi Plutarkhosz: „Az adóbérlők és az uzsorások kifosztották és rabszolgasorba döntötték a népet. Arra kényszerítették a családokat, hogy eladják derék fiaikat, ártatlan leányaikat, a városokat pedig, hogy áruba bocsássák a fogadalmi ajándékokat, képeiket és az istenek szobrait.”

A tartománylakók vérén felhízott vállalkozók és pénzemberek alkották a lovagrendet, mely a legnagyobb veszélyt jelentette a római arisztokrácia politikai hatalmára. Ők támogatták a Kr. e. 2–1. század fordulóján Marius arisztokrácia elleni fellépését, és ha érdekeik úgy kívánták, pártolták a köznép társadalmi harcát is, mint például Gaius Gracchus (Kr. e. 153–121) idején. Nem véletlenül sújtott le elsősorban őrájuk – és öletett meg több ezret közülük – Sulla, a Kr. e. 82-től 79-ig egyeduralmat gyakorló diktátor, hogy ennek révén visszaállíthassa a konzervatív születési arisztokrácia vezető szerepét az államban.

Lucullus Sulla párthíve volt. Az ő oldalán harcolt Marius fegyvertársai ellen, és olyan tekintélyt vívott ki politikai és hadvezéri bölcsessége, valamint műveltsége révén, hogy a diktátor őt jelölte ki fia gyámjává, és neki


adta át rendszerezésre emlékiratait. Sulla 78-ban bekövetkezett halála után Lucullus arra törekedett, hogy példaképe politikai intézkedései fennmaradjanak. 74-re consullá választották. Ekkor jött híre annak, hogy a pontoszi király ismét Róma ellen szállt hadba. VI. Mithridatész megtámadta nyugati szomszédját, Bithüniát, amelyet uralkodója végrendeletében Rómára hagyott. Miután az odaküldött római hadat szétverte, a pontoszi sereg benyomult Asia provinciába is. Lucullus nyomban Kis-Ázsiába vonult, hogy leszámoljon Mithridatésszel.

A katona

Lucullus hadjárata sikert sikerre halmozott. Először a polgári lakosság körében uralkodó Róma-ellenes hangulatot kívánta eloszlatni. Az ősök szellemében akart eljárni, amikor az adószedőket és uzsorásokat, „mint a lakosságot élelmükből kifosztó hárpiákat kiűzte”. „Lucullust nemcsak azok a népek szerették meg, amelyek jóakaratát élvezték, hanem más provinciák is vágyódtak utána, és szerencséseknek mondták azokat, akik ilyen kormányzót kaptak.”

Egészen természetes persze, hogy a római pénzemberek – akik a sullai rend gyengülésével egyre hangosabbak lettek – Rómában kígyót-békát kiabáltak Lucullusra, és igyekeztek őt a nép előtt befeketíteni. A katonák sem örültek annak, hogy vezérük nem engedélyezte a korlátlan rablást az elfoglalt városokban. A háborús sikerek azonban egyelőre megvédték Lucullust az intrikáktól.

Ez a másfélszáz évvel korábbi hannibáli háború arisztokrata hőseihez méltó hadvezér, aki egyaránt magáénak mondhatta a józan megfontoltságot és a vakmerőséget, ügyes hadvezetéssel kiűzte Mithridatészt Asia provinciából, majd tovább üldözte Bithünián és Galatián át egészen Pontoszig. A pontoszi király apósához, az arméniai II. Tigranészhez menekült. II. Tigranész ekkor nagy területeket tartott uralma alatt a Tigris, az Euphratész és az Araxész felső folyásánál, a mai Örmény és Azerbajdzsán SZSZK földjén. Az ókorban ezt a vidéket Kis- és Nagy-Arméniának (Armenia Mikra, illetve Megalé) nevezték. Nagy-Arménia délnyugati szélén állt e birodalom új fővárosa, Tigranokerta. Itt támadta meg Kr. e. 69-ben mindössze 15 ezer főnyi hadával a mintegy hússzoros erőfölényben levő ellenséget Lucullus, és merész, gyors rajtaütéssel mindkét királyt, Mithridatészt és Tigranészt is megfutamította.

De ezt a kiváló hadvezért, a tartományok népének nagylelkű támogatóját, hadi sikerei teljében fosztotta meg a fővezéri hatalomtól elégedetlenkedő katonáinak lázongása és igazságos intézkedései miatt felháborodó politikai ellenfeleinek intrikája. Kr. e. 66-ban Pompeiusnak kellett átadnia seregeit, hogy így más arassa le a győzelem általa megérlelt kalászát.

Az ínyenc

A hazájába kényszerűségből visszatérő Lucullus belátta, hogy az általa elképzelt Róma és a valóság között áthidalhatatlan az ellentét. Ekkorra már Sulla legtöbb intézkedését hatályon kívül helyezték, a senatus tekintélye lehanyatlott, és azok népszerűsége nőtt meg, akik – mint Pompeius és Caesar – a saját politikai hatalmukat kívánták megvalósítani. Keveredjen kalandor összeesküvésbe, mint Catilina, vagy zúdítson újabb polgárháborút Itáliára, mint tette azt az általa olyannyira megvetett Marius? Ha már nem élhetett kedve szerint kora politikai viszonyai között, hát kialakított saját maga számára egy külön világot, amelyben legalább énje egyik részét vállalhatta. Már az felért egy tiltakozással, hogy a hadvezérnek és politikusnak egyaránt bevált államférfi teljesen kiszakadt a közéletből. Amikor pedig híre ment, hogy ideje nagy részét gasztronómiai élvezetek rafinált kimunkálásának szenteli, ez már egyenesen arculcsapásként érte ellenfeleit. Amikor a beteg Pompeiusnak orvosa fenyőmadár fogyasztását ajánlotta és biztatta, hogy kérjen néhányat Lucullustól, Pompeius dühösen hárította el a javaslatot: „Mit? Hát Pompeius ne éljen, ha Lucullus nem ínyenckedik?”

A kövérre hizlalt madarak és a vidéki birtokainak tavaiban nyüzsgő halak gyógyírt jelentettek Lucullus számára nemcsak a politika, de a magánélet sebeiért is. Házasságai ugyanis igen rosszul sikerültek. Első felesége, Clodia, abba a gyanúba keveredett, hogy egyebek között még saját fivérével, Appius Clodiusszal is megcsalta férjét. Lucullus ugyan elvált tőle, de a következő választott – a szigorú erkölcsi elveiről nevezetes ifjabb Porcius Cato nővére – sem volt sokkal különb elődjénél.

Ki csodálkozhat mindezek után azon, hogy Lucullus beletemetkezett az asztal örömeibe? Egyszer több napon át görögöket látott vendégül, akik kényelmetlenül érezték magukat, mivel oly sokat költött a tiszteletükre rendezett fényes lakomára. A házigazda azonban megnyugtatta őket: „Ez valóban értetek is van, görög barátaim, de sokkal inkább Lucullusért.” Máskor nem fogadott vendéget, ezért házvezető szolgája szerény, egyfogásos vacsorát szolgáltatott fel neki. Lucullus felfortyanva utasította rendre szolgáját a szegényes étel miatt. „Hát nem tudod – mondta neki –, hogy Lucullus ma Lucullusnál vacsorázik?”


Mit evett?

Hogy milyen finomságok kerültek Lucullus asztalára, azt csak elképzelhetjük azon receptek alapján, amelyek a koracsászárkori dúsgazdag ínyenc, Marcus Gavius Apicius elveszett, de az ókorban gyakran idézett műveiből ismertek. Halász Zoltán: Gasztronómiai kalandozások Európában (Bp. 1980) c. könyvéből idézünk néhány ínycsiklandó apiciusi receptet.

Malacsült Apicius módra: Végy egy tisztított malacot, csontozd ki. Tyúkhúsból, továbbá fenyőmadár, fügerigó húsából és saját belsőségeiből készíts vagdalékot. Adj hozzá hurkát, kimagozott datolyát, mazsolát, csigahúst, mályvaleveleket, céklát, zellert, fejeshagymát, főtt spárgát, koriandert, egészben borsot és fenyőmagot. Az egészet dolgozd össze alaposan 15 tojással és megborsozott garummal, s töltsd meg vele a malacot. Ezután az állatot varrd össze, süsd meg a kemencében. Tálalás előtt a malac hátát vágd fel, s öntözd meg a következő mártással: borsot és rutát törj össze mozsárban, adj hozzá garumot, mustot, mézet, némi olajat, főzd fel, s liszttel habard be.

Tengeri harcsa Apicius módján: Pikkelyezd le a halat, tisztítsd meg alaposan, majd főzd olaj, garum, bor, hagyma, koriander vegyülékében. Eközben dörzsölj szét feketeborsot olajjal, adj hozzá ecetet, bort, sűrített mustot. Tedd egy másik fazékba, főzd, amíg felforr, habard be liszttel, s hígítsd erős húslevessel. Ebben a mártásban forrósítsd meg a főtt halat, majd szórd meg borssal. Az ecetet esetleg elhagyhatod.

A nagy műgonddal kimunkált, de aligha a mi szájízünknek megfelelő receptek elmaradhatatlan alkotórésze volt a rómaiak legnépszerűbb ételízesítője, a garum.* Ez az eredetileg görög földön elterjedt pikáns halmártás a Kr. e. 1. századra a római konyha legkedveltebb specialitása lett. A garumhoz különféle halakat használtak fel, attól függően, hogy egy egyszerű háztartás, avagy egy ínyenc konyha igényeit akarták kielégíteni. A szegényebbek kicsiny és más célra alig alkalmas halak, mint tengeri sügér vagy makréla, míg a gazdagok tonhal, tok vagy muréna húsát dolgozták, illetve dolgoztatták fel. A garum a következőképp készült: a halak beleit és az egészen apró halakat vagy halszeleteket besózták, 2-3 hónapig napra kitett edényben erjesztették, közben gyakran megkeverték, végül az így nyert folyadékot rostán átcsurgatták. Helyi ízlésnek megfelelően olykor még fűszereket is tettek az elkészült szószba. Egy kevesebb időt igénylő eljárás során a halmasszát erősen sós lével és forralt gyümölcsborral nyílt lángon felfőzték, majd a pikáns levet többször átszűrték. Valamennyi közül legkedveltebb a hispániai véres vagy fekete garum volt, melynél a foltos makréla vagy tonhal zsigereit, vérét és egyéb nedveit egy edényben sóval összekeverték, 2 hónapig a napon tartották, majd az erjedt folyadékot átszűrték.

*

A politikai élettől teljesen visszavonult Lucullus körülbelül 60 évesen halt meg. Még időben ahhoz, hogy ne kelljen megérnie a köztársaság bukását. És Plutarkhosz szavaival élve: „különösképpen szerencsésen” is, hiszen így elkerülte elvbarátainak véres végzetét. (Közülük Cicero a proscriptiól áldozata lett és levágott feje Róma fórumát keltett iszonyatot, míg Cato önként dől kardjába.) Lucullus szerencsésebb volt: neki természetes halál jutott. Halála előtt megőrülése azonban azt bizonyítja, hogy a gyomor örömei mégsem kárpótolhatták ez a felelősségét érző embert a közélet sikereiért.

* Vö. Keltész István: Lakoma a császárkori Rómában c. írásával. História, 1979/1. 1. szám

2. Képek


1. Besúgók a költõrõl. Így jelentettek 1848-banSARLÓS Béla

Besúgók a költőről

Így jelentettek 1848-ban

A Batthyány-kormány rendőri osztályát a minisztérium megszervezése idején, tehát 1848 májusában állították fel. Az országos hatáskörű szerv vezetője Perczel Mór Tolna megyei képviselő, a későbbi honvédtábornok lett. A rendőri osztálynak nemcsak saját alkalmazottai voltak, hanem kültagjai is, ma úgy mondanánk, bizalmi egyének, akik jelentéseiket az osztályra juttatták el, s szigorúan titkosan kezelt besúgási díjaikat is onnan kapták meg. Az osztály közvetlenül a miniszternek volt alárendelve, tőle kapta az utasításokat és neki küldte meg jelentéseit.

Különös, hogy a rendőri osztály részben megmaradt iratanyagának önálló feldolgozása még nem történt meg. Talán része van ebben annak a felfogásnak, mely szerint az 1848. évi forradalom első felelős magyar kormányáról nem illik megírni, hogy jól működő titkosrendőrsége volt. Mert az osztály tagjai, különösen kültagjai, titkosrendőrök voltak, akik nem viseltek egyenruhát, és elsősorban politikai jellegű ügyekkel foglalkoztak.

Lehet, hogy az olvasó kiábrándul az első felelős magyar kormányból, pedig helytelenül teszi, hiszen a Batthyány-kormány is kormány volt, kormányoznia kellett, s a 19. század közepén a világon sehol nem létezett olyan kormány, melynek titkos-, vagy politikai rendőrsége ne lett volna. E rendőrségek működésében sem lehet nagy különbségeket találni, hiszen az ügyek politikai jellege már eleve meghatározta, hogy az agent provocateurségtől a szándékos zavarkeltésig, súlyosabb esetekben a fizikai bántalmazásig, minden eszközt igénybe vettek a különböző országok politikai rendőrségei. Dicséretére legyen mondva a Batthyány-kormány politikai rendőrségének, hogy ez utóbbival nem éltek. A fizikai bántalmazás módszere továbbra is az autonóm megyei karhatalom privilégiuma maradt, de nem a politikai ügyekben, hiszen ezekben a rendőri osztály illetékessége az egész országra kiterjedt.

A márciusi fiatalok elégedetlenek voltak a Batthyány-kormány működésével. A kormány tagjai ugyanis – Kossuth kivételével – a liberális nemesség nagyobb részével együtt szentül hitték, hogy az udvar s a kamarilla beletörődött az áprilisi törvényekkel radikálisan megváltozott állapotokba és tiszteletben fogja tartani az országnak a birodalmon belüli igen nagyfokú önállóságát, amely egyedül a külügyek intézésére nem terjedt ki, s nem tisztázta a hadsereg ügyét. Petőfi és a hasonlóképpen gondolkodó radikális társai viszont arról voltak meggyőződve, hogy az áprilisi törvények királyi szentesítése csupán politikai manőver, s amint a Monarchia katonailag megerősödik, úrrá lesz az olaszországi helyzeten, azonnal visszavonja a magyar önállóság javára tett, s mindig csak rövid átmeneti állapotnak tekintett intézkedéseit. Leveti nehezen viselt politikai álarcát, s ha kell, katonai eszközökkel veti vissza az országot az 1848 előtti alárendelt helyzetébe.

A politikai rendőrség vezetője, Perczel Mór által 1848. május 16-án, reggel 6 órakor a belügyminiszter, Szemere Bertalan részére készített összefoglaló napi jelentés a következőket tartalmazza: „A forradalmi csarnokban [a Pilvax kávéházban] tegnap alkony felé ismét gyűlés tartatott, egy pár fiatal ismét kitört a ministérium ellen. De lehúzattak a szószékről és lezajoztattak. Sőt egy »somogyi polgártárs«, ki reggel nálam volt, és utána felszólamlott elhatározott helyeslése mellett a többségnek, Pálfy, Petőfi ellen kikelve, ezeket honárulóknak nyilvánítá, kik büntetést érdemelnek és a ministérium istápolására inté a népet. Szóval itt már mindaz, mit Minister úrnak és nem annyira Republikánus, mint hóbortos és demagóg emberekre nézve mondék, néhány jó hazafiak és barátim közbenlépése által is nagy hamar kiteljesült. S ez oldalról most már béke lesz.”

Perczel Mór, mint politikai rendőrfőnök, teljesen eleget tett volna kötelességének, ha Petőfi lehurrogására, sőt hazaáruló voltának kikiabálására ad utasítást. De Perczelnek ennyi nem volt elég, Petőfit le kellett húzni, le kellett rángatni a szószékről. Tumultuózus jelenetnek kellett tehát lezajlania a Pilvaxban, ott, ahol a márciusi forradalmi tervet kidolgozták. A rendkívül érzékeny Petőfit nyilván mélységesen felkavarta és felháborította ez a jelenet. Talán ez is egyik oka június 11-én írott keserű nyilatkozatának: „Egyike vagyok a leggyűlöltebb embereknek.” De mi szüksége volt Perczelnek erre a dühödt féktelenségre?

Az 1848. május 15-i, Petőfi által kezdeményezett népgyűlésen hangzottak el a költő nagy tetszést aratott híres szavai: „Én a minisztériumra nem a hazát, de egymagamat, sőt a kutyámat sem bíznám.” A miniszterek nem csináltak ügyet ebből a híres, de nem egészen objektív kirohanásból. Pedig az 1848. évi sajtótörvény büntető


rendelkezésébe ütközött: a minisztérium elleni, hivatali működésével kapcsolatos rágalmazást foglalt magában. Deák azonban nagyon jól tudta, hogy egy esetleges sajtóperben Petőfit biztosan felmentenék, hiszen Vörösmarty, Irinyi, Egressy, sőt maga Petőfi is tagja volt az esküdtszéknek. Nemhiába jajdult fel egy másik ügy kapcsán Ghyczy Kálmán a Honvédelmi Bizottmánynak küldött összefoglaló jelentésében: „miután a sajtó vétségek feletti bíráskodást szabályozó ministeri rendelet szerént a közvádlók és a bűnvizsgáló bíró a törvényhatóságokban a kormánynak minden befolyása nélkül választattak, a magyar Jürynél függetlenebb Európában alig létezik és így [a Táncsics elleni] netalán megindítandó közkeresetnek eredményéről most főképp kezeskedni semmi esetre sem lehet.”

A sors iróniája, hogy 1848. július 20-án Perczel Mór lényegében Petőfiéhez hasonló indok, a kormány erélytelensége miatt mondott le miniszteri osztályfőnöki beosztásáról, a politikai rendőrség vezetéséről, és hónapokig a kormány ellenzéke maradt. Csak a Honvédelmi Bizottmány megalakulása után vállalta a honvédtábornoki kinevezést.

Perczel Mór utóda az osztály vezetésében Hajnik Pál lett. Petőfi személyével Hajnik egy alkalommal foglalkozott: 1848. augusztus 27-i, Szemere Bertalan számára készített jelentésében. Először Dobos György „rendőri segéd” jelentését idézte, mely Petőfinek az Egyenlőségi Társulat augusztus 27-i ülésén tett előterjesztésével foglalkozik. A téma megint ugyanaz, mint májusban volt, a kormány erélyességének kérdése. „Petőfi indítványozta, hogy Egressy Gábornak a táborba tett jegyzeteit és észrevételeit, melyekből az árulás kitetszend, minél több példányban a Társulat nyomassa ki. Ez közakarattal elfogadtatott.” Hajnik Dobos jelentésére a következő írásbeli észrevételeket tette: „Petőfinek azon indítványát illetőleg, miszerint Egressy Gábornak jegyzetei, melyekből árulást bizonyít, kinyomatni határoztattak, részemről a szükséges lépéseket megteendem. Nem lehet álladalmunk érdekében tűrni, hogy ismét általánosságban támadtassék meg árulási váddal az egész katonaság. A katonaságot illetőleg azonban meg kell vallani, hogy Pesten mindenütt nagy levertség mutatkozik. Úgy látszik, általános a meggyőződés a tisztek árulása felől.”

Hajnik megjegyzései teljesen alaptalanok voltak. Egressy jegyzetei nem általános, hanem konkrét vádakat tartalmaztak. De a kormány és magasrangú beosztott tisztviselői meg voltak győződve – és nem is alaptalanul – arról, hogy a magyar ezredekben szolgáló osztrák katonatisztek az első adódó alkalommal hazaszöknek, és a katonaság tisztek nélkül marad. Annyi magyar tisztje pedig, amennyi a hadjárat további menetéhez szükséges lett volna, távolról sem volt a születőben levő magyar hadseregnek.

Egressy Gábor jegyzetei egyébként a délvidéki harcokra vonatkoztak, ahol Szenttamás másodszori ostrománál az osztrák tisztikar magatartása annyira gyanús volt, annyira a szerb felkelőknek kedvezett, hogy az ország nem alap nélkül tartott a katonai árulástól. Hajnik Pál nem végzett rossz munkát: Egressy Gábor feljegyzései ekkor, 1848 nyarán és kora őszén nem jelentek meg nyomtatásban. Hajniknak ezt igazán nem volt nehéz elérnie: a nyomdák számára megfelelő kormánymegbízások kilátásba helyezése, illetve megtagadása, esetleges megvonása elégséges volt ahhoz, hogy ne akadjon Pesten nyomdász, aki Egressy jegyzeteinek kinyomtatására vállalkozott volna.

Láttuk: a magyar radikális fiatalok és az Egyenlőségi Társulat tagjai – Petőfi kivételével – naivan politizáltak. Nem gondoltak arra, hogy szüntelen rendőri felügyelet alatt állanak, hogy minden nyilvánosan, vagy üléseiken elhangzó szó másnap reggel már a belügyminiszter asztalán fekszik írásba foglalva, s ez nagymértékben megkönnyíti az ellenük irányuló kormánypolitikát.

2. Képek


1. Milyen vagy, Magyarország?...SZABÓ Miklós

Milyen vagy, Magyarország?...

Mind több eszmecsere folyik különböző szinteken, akadémiai fórumokon, publicisztikában, agitációs tanácskozásokon nemzeti-történeti tudatunk „zavarairól, ellentmondásosságáról, „nemzeti jellemünkről”. A vitatkozók számára talán nem minden tanulság nélküli az alábbi esettanulmány. (A szerk.)

Allegro moderato con affetto. 1922. január végén zenés darab bemutatója volt a

Városi – ma Erkel – Színházban. Színre került a „Hamburgi menyasszony, operett

3 felvonásban. Pekár Gyula: A kölcsönkért kastély c. vígjátéka nyomán írta Kulinyi

Ernő, zenéjét szerzette Vincze Zsigmond.” (Pekár Gyula vígjátékát pár év múlva filmre vitték) azonban ez is, akár zenés elődje, szinte nyomtalanul tűnt el a feledés homályában.) A meglehetősen gyenge operett nem érdemelné meg, hogy bármilyen formában emlékezés essék róla – de egy tagadhatatlanul jól sikerült, fülbemászó melódiájú dala olyan önálló életre kelt (s utóéletet élt), ami indokolja a majd két emberöltővel későbbi – sine ira et studio – vizsgálódást. Hiszen e dal s szerzői története a szó legszorosabb értelmében vett tragikomédia. A Hamburgi menyasszony szövegkönyvének a szereplőket felsoroló oldala Karinthy-paródiára emlékeztet. Csak úgy nyüzsögnek a grófok, mutatóba bárók, népség; inasok, cigányok, s mindenütt csak úgy „űzik a fényt”.

Choltai Choltay Ábris gróf [mondd: Csoltai – szól az utasítás] Choltai Choltay Bálint gróf, a fia Choltai Choltay Kristóf gróf, az unokaöccse

Choltai Choltay Juczi grófnő, a húga Charlotte báróné (ejtsd: Sárlott) Gróf Dennewitz

Báró Clausewitz

[E fényes névsor után szerénykedik] Werner Hermann, hamburgi nagykereskedő s

Werner Lottika, a leánya; történik az 1830-as években, az

I. felvonás a Baden-Baden-i Kursalonban, a

II. és III. felvonás a boldogremetei Choltay kastélyban.

A műfaj szabályait tökéletesen ismerő, rutinos librettista, színházi rovatvezető, színikritikus Kulinyi Ernő az első felvonásban exponálja a történetet, az operett összes szükséges kellékei és sallangjai felvonultatásával. Megtudjuk, hogy a koldusszegény, ám dacosan rátarti Bálint gróf beleszeret a dúsgazdag Werner Lottiba, akiről természetesen nem is sejti a hozományában dagadozó pénzeszsákokat. Feleségül venné, hazavinné – ha volna hova. Ám az ősi kastélyba nem mehet, mert azt egy haragos labanc ősanya a másik ágnak juttatta. Ekkor tűnik fel – deus ex machina – a könnyelműen gazdag, de bolondosan jószívű unokaöcs, aki nagyúri gesztussal megoldja a reménytelennek tűnő helyzetet. Kölcsönadja a kastélyt, s ezzel minden akadály elhárul a diadalmas szerelem útjából.

Az összes bonyodalmat és félreértést végképp rendező, s így mindenre boldogságot árasztó finálé ugyan csak a harmadik felvonás végén köszönt be, de a közönség már az első szünetre is elégedett megnyugvással kelhetett fel. Ezt biztosította az első felvonást záró nagyjelenet:

Bálint: Itt a kezem, Lotika! ... Maga még nem ismer engem... majd odahaza ... Werner: Lotti! ... már itt a delizsánsz! Most már úgyis késő!

Bálint: Nem késő, Werner papa! Egyszerűen megfordítjuk a kocsi rúdját és nem megyünk Északnak, hanem Keletnek: szép Magyarországba ...

Werner: Madjar ország?! ... Hol az a Madjar ország? ... Ja, das Hussarenland! Hát maga aztat láttál? ...


Bálint: Hát hogyne láttam volna?! Hiszen ott születtem!

Az én hazám Magyarország!

(Dal) Hol szőke sellő, lenge szellő játszik a Tiszán.

Ott él egy nép, legendák népe, ott az én hazám!

Az ősi Kárpát őrzi álmát

s hű Csaba vezér,

ki csillagoknak égi útján

vissza-visszatér.

Hogy jön, szívünk visszavárja, s hogy felzeng a trombitája

132 (Refr.) Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország, gyönyörűbb, mint a nagyvilág!

Ha szól a zeneszó,

látom ragyogó szép orcád!

Táltos paripákon odaszállunk, hazahív fű, fa, lomb, virág. Úgy hí a hegedű,

vár egy gyönyörű szép ország!

133 Lotti: Apám, apám, jöjj!

Csak ide vágyom én,

ez a föld, ez a világ csupa fény! Tündérek földje már!

Werner: A delizsánsz!

Lotti: A delizsánsz!

134 Werner: Allsden, hols der Kakukk! gema nach Magyarország!

135 Lotti: (Dal) Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország

gyönyörűbb, mint a nagyvilág! Ha zeng a zeneszó, vár egy gyönyörű szép ország!

136 Összes: Táltos paripákon oda szállunk, haza hí fű, fa, lomb, virág. Úgy hí a hegedű,

vár egy gyönyörű szép ország!

Függöny

Allegro con fuoco. A Hamburgi menyasszony nem lett kasszasiker. Pedig Vincze Zsigmond tehetséges és jól képzett muzsikus volt, s a darab fő zenei témája, ismétlődő motívuma, a Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország valóban fülbemászó, jól sikerült melódia. Ez az egy dallam azonban kevés volt életben tartani a – még operettmércével mérve is – gyenge történetet.

Nem tudni, kinek támadt az az ötlete, hogy némi irredentizmussal talán nagyobb sikerre lehetne vinni a darabot. Mindenesetre igen tanulságos az „Országos Színészegyesület Irodalmi és Színészeti Ügynöksége” által kiadott, kézírásról sokszorosított szövegkönyv-rendezőpéldány. Ebből jól követhető, hogy az első felvonás eredetileg 134 rendezői jelenetre volt osztva s ezen belül a zárókép így alakult:

132 Mindenki feláll

133 Lotti középre jő


134 Werner Lotti Bálint

Lotti a hol's der Kakukk után lejön a lépcsőn, megáll, ott kezdi piano az éneket.

És itt az eredeti rendezés két további utasítással bővül:

(135) A tempo, hogy Lotti elénekelte, az összes lampionok elalszanak, fehér világítás el – csak zöld refl. – elöl egész személyzet mind szembe a közönséggel, egy lépést előre kinyújtva jobb kezet. Hátul ugyanakkor háttér fel – tabló látszik

(136) Nagy-Magyarország térképe zöld homályos tónusban csak erős határokkal, felette egy sok színes villanykörtével világított magyar korona, melyet jobbról-balról két lebegő szárnyas angyal tart, bal sarok –jobb sarok egy-egy kuruc vitéz nemzeti lobogóval, középen egy sarlós parasztlány kévét nyújt át egy magyar parasztnak, aki kaszájára támaszkodva felfelé néz

Függöny

[Tisztelet adassék az ismeretlen rendezőnek, aki e példányban kék ceruzával módosított – javított. A 135. és 136. utasítást gorombán kihúzta.]

Moderato studioso. Aki mai szemmel, mai beidegződésekkel olvassa a dal szövegét, elcsodálkozik. Hogy lehetett ezt irredenta jelképpé átértelmezni?

Az első négy sor – bárhogyan forgatva – gyanún felül áll, még a „legendák népe” kifejezés se több patetikus ömlengésnél.

A következő sor – Az ősi Kárpát őrzi álmát – sem támaszt mostani olvasójában különösebb gyanút, hiszen mai, sovén nacionalizmussal igazán nem vádolható földrajzi-történelmi-politikai – sőt meteorológiai – frazeológiánk is rendszeresen említi a Kárpátok védelmében elhelyezkedő országunkat.

A kor embere számára azonban, különösen az utána következő Csaba vezér–Hadak útja utalással meglehetősen egyértelmű jelképrendszerbe illeszkedett. Másfél évvel a trianoni békeszerződés után – melynek az 1919. június 13-i Clemenceau-jegyzékben már lényegében megnevezett határairól Kun Béla válasza is megállapította, hogy a Tanácsköztársaság nem áll ugyan a területi integritás alapján, de a jegyzékben megvont határok elfogadhatatlanok – nem volt kétséges, mire célzott, még ha nem is mondta ki nyíltan a később szavalókórusok által felkapott jelszót: „Csonka-Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország!”

A refrén viszont ismét teljesen ártatlan. A „táltos paripa” korunkban kissé hamisan cseng, de e nyolc sor – a darab kontextusában – nem erőltetett, még akkor sem, ha egy mai szövegíró ugyanerre az alaptémára és ugyanerre a zenére biztosan más szöveget írna.

Hacsak a rutinos újságíró-librettista Kulinyi Ernő nem érezte úgy, hogyha nagyon finoman is, de lehetőséget kell adni némi „nemzetieskedés”-re, mert az „ébredő” országban neki és a zeneszerzőnek ez nem árt. Ugorjunk előre 17 évet. 1939-ben Budapesten – a zsidótörvény elleni kétségbeesett utóvédharcok egyik argumentumaként – megjelent egy puhafedelű nyomtatvány. Címlapja:

ÍTÉLJETEK!

Néhány kiragadott lap a magyar–zsidó életközösség könyvéből

Bevezetőjéből egy orientáló mondat: „E lapokon a zsidó vallásban született személyek nevei álló betűkkel vannak nyomtatva, míg a többiek dűlt betűkkel.” S a 62. oldalon egy néhány soros kotta: „Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország... Vincze Zsigmond-Kulinyi Ernő [álló szedéssel].”

Allegro pericoloso. A Hamburgi menyasszony még így se lett sikerdarab. De az a fülbemászó melódia – a legfeljebb kétértelmű, de semmi esetre sem uszító szöveggel – kezdett elterjedni. Énekelték falun és városon, itthon és a határokon túl, ahol a szöveg tényleg sajátos csengést kapott. A Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország megkezdte kétes karrierjét. Amit – persze – a hozzá tapadó hamis képzetek csak erősítettek, s nemsokára piros-fehér-zöld lobogónkká vált...

„A csehek újabb brutális eljárása tartja izgalomban a Felső-Dunántúlt. Schőberl Henrik 21 éves fiatalember, aki nem tudott munkához jutni, elhatározta, hogy a Felvidéken próbál szerencsét. Unokaöccsével, Schőberl


Gusztávval együtt útlevelet szereztek és a pozsonyi vonatra ültek. Schőberl Henrik magával vitte kedvenc mandolinját és kottáit is. A cseh vámosok a határon megtalálták a »Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarországa című irredenta dal kottáját is. Durván rákiáltottak a két fiatalemberre, bevitték őket a rendőrségre, ahol átkutatták ruháikat, azután Sch. Gusztávot elbocsátották, Sch. Henriket pedig ott tartották. Sch. Henrik hozzátartozói most kétségbeesetten futkosnak a hatóságokhoz, hogy tegyenek valamit elfogott fiuk érdekében.” – ( Új Nemzedék, 1933. december 1. 6.l.)

Moderato studioso II. 1984.

Kérdés: Mi az a Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország?

Válaszok:

22 éves, történelem szakos bölcsészhallgató: „Nem tudom pontosan, valami rémlik, talán olyan mindent vissza dal volt.” 32 éves, jogász: „Nem tudom.” 38 éves, mechanikai műszerész: „Valami tiltott zene, megvan otthon lemezen, de már rég nem hallottam, mert az még olyan keménylemez, az apámé volt, és amióta kicseréltem a lemezjátszót sztereóra, ezeket a régieket azzal nem lehet lejátszani, na szóval volt pár ilyen lemeze is az öregnek, az is, hogy Szép város Kolozsvár...” 49 éves, orvos: „Érdekes, most hogy beugrott, pedig legalább negyven éve nem hallottam – olyan hazavágyó hazafias dal volt. Mikor gyerek voltam, de sokat játszotta a rádió, aztán, azt hiszem, indexre tették.” 55 éves, telefonműszerész: „Az egy olyan irredentista dal volt, de igen szép volt a dallama, az anyám is sokszor énekelgette, olyan dalolós asszony volt szegény.” 64 éves, nyugdíjas pedagógus: „Sokat hallottuk, no meg a fronton mi magunk is sokat dúdoltuk ezt akkoriban, el nem lehet képzelni, mit jelentett ott nekünk a haza, Magyarország, ahova úgy vágytunk vissza, hogy majd megevett bele a fene.” Népszabadság, 1980. április 27. (Vasárnap): „Eredetileg nem is slágernek írták, és semmiképpen sem a Göbbels-féle propagandaminisztérium megrendelésére ... a maga édesbús dallamával, az elhagyni kényszerült otthont idéző szövegével egyre népszerűbb lett. Göbbels állítólag őrjöngött, mondván: az ilyenfajta nyavalygások csak aláássák a harci morált ... viszont nem uszított...” (Pintér István: Lili Marleen erkölcsei.)

Disszonáns záróakkord. Vincze Zsigmond még éppen megérte zenéjének kétes magasságokba szárnyalását, de aránylag korán, 1936-ban meghalt. Kulinyi Ernőt, a szövegírót pedig nem védte meg Magyarország legocsmányabb kisajátítóitól a Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország. 1945. február 2-án, a kifelé vezető halálmenetben, az ausztriai Bruckban érte utol a halál.

2. Képek


1. A királyné Magyarországon. Erzsébet királyné kultuszaSOMOGYI Éva

A királyné Magyarországon

A polgári politikai életnek egyik állandó szereplője az ország „első asszonya”, rendszerint a király vagy az államelnök felesége. A magyar történeti közgondolkodásban mélyre ivódott legendák születtek a „lovagias magyar nemzet” és a királyné vagy királynő közötti „kölcsönös szimpátiák”-ról. Ezen legendák egyike Ferenc József feleségéhez, Erzsébet királynéhoz fűződik. (A szerk.)

A Habsburg-háznak kevés, a dualizmus korában bizonyára egyetlen tagja sem örvendett Magyarországon olyan népszerűségnek, mint Erzsébet bajor hercegnő, osztrák császárné, Magyarország királynéja. Az iránta megnyilvánuló rokonszenv mítoszból és valóságból táplálkozott.

Magyarország rokonszenvet érzett Erzsébet iránt, aki boldogtalan volt az udvarban, a konzervatív udvari párttól körülvéve, abban a környezetben, amely Magyarországon is oly gyűlöletes volt. Rokonszenvet érzett a fiatal királyné iránt, aki ádáz küzdelemben élt a magyarokat rebellisként megvető Zsófia főhercegnővel, Ferenc József anyjával; akinek terhes és riasztó volt a magyarok számára is idegen, merev udvari etikett; aki még nem élt a birodalomban, amikor a magyar forradalmat vérbe fojtották, és aki nagyon is jelen volt az uralkodó és a magyar „nemzet” találkozásánál, a kiegyezésnél.

Amikor Ferenc József 1854-ben oltár elé vezette a tizenhat esztendős kecses bajor hercegnőt, Magyarországon még ostromállapot uralkodott, a forradalom vezetői emigrációban, vagy börtönben sínylődtek, vagyonukat elkobozták. Akik a börtönt és bitót elkerülték, birtokukra visszahúzódva politikai passzivitásban töltötték napjaikat.

Az uralkodói nász az első fénysugár az 1850-es évek sivár reménytelenségében. A császári esküvő alkalmával nemcsak pénzt osztanak a nincstelenek közt, hanem a szabadság alamizsnáit is: az országban részleges amnesztiát hirdetnek és felfüggesztik az ostromállapotot.

Erzsébet 1857-ben lép először magyar földre. „Örvendek, hogy ezúttal ismét idejöhettem, a császárnénak e szép hazát megmutatni” – üdvözli Ferenc József a budai Várban a tiszteletére felvonult előkelőségeket, s ha a fogadtatás nem is lelkes, azért „lovagias'' volt. Ez bizonyára nem az uralkodó semmit sem ígérő szavának, inkább az elragadó fiatal császárnénak szólt. S hogy a mindenki számára átélhető fájdalom, elsőszülött gyermekének elvesztése Magyarországon éri, valami sajátos bensőséget teremt Erzsébet és a részvétet nyilvánító magyar arisztokrácia és nemesség között. Ennyi Erzsébet első találkozása Magyarországgal, nem több és nem mélyebb.

A Habsburg udvar hagyományai az asszonyokat távol tartották a politikai érdeklődéstől és cselekvéstől. Ferenc József sem osztotta meg uralkodói gondjait Erzsébettel, s ha a családban ezt valakivel megtette, az anyja és nem felesége volt. S Erzsébetet amúgy sem vonzotta a közszereplés. „Nagyon kevés respektust érzek a politika iránt és nem is tartom érdemesnek az érdeklődésre.” Az udvarban hosszú ideig szeszélyeinek élő gyermekként kezelték, s ő, az esetek többségében, igyekezett megfelelni e ráosztott szerepnek. Tulajdonképpen egyetlen kivétel volt, amikor az udvari politika tényezőjévé vált: 1866–1867-ben.

A figyelmet és rokonszenvet Magyarország iránt nyilvánvalóan környezete ébresztette: a Habsburg udvar dühödt magyarellenessége, Zsófia főhercegnő és Albrecht főherceg – Ferenc József nagybátyja – ellenszenve az összeesküvő, felségsértő nemzet iránt. A bécsi udvar sohasem bocsátotta meg az 1849. évi trónfosztást. Jöhetett amnesztia, kiegyezés, az 1848-ban szerepet vállalt arisztokraták vagy magyar nemesek forradalmárok maradtak, lázadók, akikre a Burgban megvető bizalmatlansággal tekintettek. Erzsébet magyar rokonszenve azonban talán mélyebbről táplálkozott, mint e családi-udvari hangulattal szembeni puszta dacból. A magyarok Erzsébet számára valamifajta romantikus szabadságeszme megtestesítői voltak, amely a 19. században oly sokakat ragadott magával a társadalom különböző szféráiból. A „magyar ügy” iránti érdeklődését fiatal felolvasónője, Ferenczy Ida ébresztette fel, aki 1864 óta állt a királyné szolgálatában. A szerény nemesi családból származó hölgy, Erzsébet élete végéig legbizalmasabb barátnője, lelkes honleány. Deák rajongó híve, az „öregúrhoz” régi családi barátság fűzte. Ő teremt kapcsolatot Erzsébet és a kor legnevesebb magyar politikusai között, hozza össze Deák Ferenccel, báró Eötvös Józseffel, Falk Miksával és gróf Andrássy Gyulával is.


Gróf Andrássy Gyulát jóval a személyes találkozás előtt ismerte Erzsébet; nemcsak politikai nézeteit, hanem kalandos életútját, forradalmi szereplését, konstantinápolyi követségét, amikről a bécsi udvarban annyi mendemonda keringett. Tudott „a szép akasztott férfi” – 1849 után a Habsburg hatalom a grófot távollétében halálra ítélte, amit jelképesen végre is hajtottak – hódításairól a nyugat-európai arisztokrata szalonokban, ismerte hazatérése történetét. Erzsébet húszas évei végén járt ekkor, asszonyi szépsége teljében, és mélységesen boldogtalan volt. Nem tudott és nem akart alkalmazkodni a feladathoz, amit sorsa rámért: az udvari reprezentáció és a kórházakat és árvaházakat látogató jótékony „ország anyja” egyaránt képmutatónak érzett szerepéhez. Négy gyermeket szült és kielégítetlen asszony volt. Tizenhat esztendős korában, az ő helyzetében szokatlan módon ahhoz ment, akit szeretett, és sohasem fogadta el, hogy az első idők kölcsönös vonzalma volt a rendhagyó. És ekkor találkozott a férfivel, Andrássyval, aki más volt, mint az ő világából valók: temperamentumos, felszabadult és szenvedélyes, sarmőr világfi a Burg oly kedélytelen környezetében. Mindazt, ami egy romantikus, szabadságszerető népről a Heine-rajongó Erzsébet fantáziájában élt, a 42 esztendős nyalka magyar gróf, Andrássy Gyula testesítette meg.

Kalandra – a szó hétköznapi értelmében – az ő helyzetében egy asszonynak nem volt lehetősége. De arra igen, hogy a férfi iránt ébredt rajongását az Andrássy képviselte „ügy” érdekében hasznosítsa.

Az, hogy Erzsébetnek döntő érdeme lett volna a kiegyezés megszületésében, nyilván épp oly túlzás, mint a kamarilla korabeli vádaskodása, hogy ő vezette Ferenc Józsefet a magyaroknak tett engedmények tévútjára. Pszichológiailag is megalapozatlan a feltevés, hogy a császár, aki a kötelességteljesítést kultusszá emelte, aki az isteni gondviselés által reárótt küldetésnek érezte, hogy háza hatalmát őrizze és gyarapítsa, döntő politikai lépésre szánja el magát csak azért, hogy asszonyi szeszélynek engedjen. Amikor 1866 elején Erzsébet kapcsolatba került a magyar politikával, a magyarokkal való kiegyezés ügye már jó úton járt.

1864 vége óta Ferenc József közvetítő útján állandó kapcsolatban állt Deák Ferenccel, a magyar liberális nemesség vezető politikusával, ismerte a magyar politikai vezetőréteg kiegyezési elképzeléseit. 1865 tavaszán publikálta Deák nevezetes Húsvéti cikkét, amelyben a dualista átalakítás feltételeit körvonalazta.* 1865 nyarán Ferenc József felmentette Schmerling miniszterelnököt, aki a Magyarország számára elfogadhatatlan birodalmi centralizáció legmakacsabb híve volt. 1865 végén összeült magyar országgyűlés, amelynek vallott feladata a kiegyezés előkészítése volt: megtalálni az összhangot a birodalmi érdekek és a magyar alkotmányos hagyományok között.

Erzsébet tehát akkor avatkozik a politikába, amikor az már megindult a magyarokkal való egyezkedés útján. Felismerte a cselekvési lehetőséget, a kínálkozó pillanatot, egy politikus pályáján sem kevés, hát még egy asszonyén, aki – mint említettük, csepp respektust sem érez a politika iránt.

1866 elején találkozik Bécsben a magyar országgyűlés küldöttségével, majd elkíséri a császárt a magyar fővárosba. Ez az első útja a szerencsétlen emlékű 1857-es látogatás után. Azóta megváltozott a légkör Magyarországon, és megváltozott Ferenc József elképzelése is arról, hogy miként kell a rebellis nemzetet megbékíteni. De annyira mégsem nagy a változás, hogy Erzsébet kijelentése a kortársnak „természetesként hangozhatott volna. „Higgye el – mondotta Horváth Mihály püspöknek, a szabadságharc neves történetírójának –, hogyha hatalmunkban állana, férjem és én volnánk az elsők, akik Batthyány Lajost és a vértanúkat ismét életre keltenők.” Ferencz József ilyet sohasem mondott volna, és Erzsébet ezzel a kijelentésével végleg belopta magát a „nemzet” szívébe.

Szinte felszabadul ezen a tavaszon a budai Vár környezetében. Szívesen játssza királynéi szerepet, örömmel vesz részi udvari bálokon, amiket Bécsben oly terhesnek érez, beszélget a magyar mágnásokkal a titkos nyelven, ti. magyarul, amit a mindig körülvevő udvarhölgyek nem értenek. Ferenc József is arról ír, hogy Erzsi ezekben a hetekben segítségére volt: „udvariasságával, mértéktartó tapintatosságával, magyartudásával. Az emberek szép ajkakról még a feddést is szívesebben hallják.”

És akkor jött a „tragédia”, a porosz háborúban elszenvedett váratlan súlyos vereség. Ferenc József személyes tekintélye – az örökös tartományokban is – a mélypontra zuhant. A háborútól és a vele nyomorúságtól elkeseredett lakosság körében hírek terjedtek, hogy a császár öccse, a liberális hírben álló Miksa visszatér Mexikóból, és ő lesz Ausztria régense. „Maximilian”, kiabálták handabandázó suhancok a bécsi meg a prágai utcán, amit úgy értettek: le Ferenc Józseffel, „jöjjenek a poroszok, aranyhidat építünk nekik”. Erzsébet most megérezte és megértette, hogy a birodalom – az ő életében – a legsúlyosabb válságot élte át, és ekkor a trón tekintélyét akarta védelmezni. Tovább játssza 1866 tavaszán Budán vállalt királynéi szerepet, amelyhez éppúgy hozzátartozik az északi hadszíntérről érkező sebesülteket a pályaudvaron fogadó császárné alakja, mint a porosz elől Pestre menekülő anya érzelmes nyilvános búcsúja, amint kezet csókol a császárnak, a birodalom urának. Mert császárné volt, akinek, ha a jövőről, gyermekeiről akart gondoskodni, a dinasztia tekintélyét, a birodalmat


kellett óvnia. Ebben a teatralitást kedvelő korban és környezetben is őriztek valamit a szavak eredeti tartalmukból: „utoljára kérlek, Rudolf nevében, ne mulaszd el az utolsó pillanatot” – mondotta a császárnak gyermekükre hivatkozva, sürgetve a magyarokkal való egyezkedést.

Erzsébet inkább „csak” hangulatot teremtett, az események alakító tényezője nem volt. Ahogy a Ferenc József elleni tüntetések is csak a politikai cselekvést motiváló atmoszférát adták. Mert a háborús vereséget követő hetekben azért a birodalomban rend honolt, a birodalom nemzetei nem fordultak szembe a Habsburg Monarchiával. A magyar uralkodó osztály a megegyezést kereste, nem akarta kihasználni a birodalom szorult helyzetét.

Ezért is fogadják Budán oly túláradó lelkesedéssel Erzsébetet a csatavesztést követő napokban. Magyarország otthont nyújt a porosz elől menekülő császárnénak és gyermekeinek. És ekkor Erzsébet valóban politikát csinál. Levelet ír Mailáth György udvari kancellárnak: „... legyen a helyettesem a császárnál, vegye át az én hivatalomat, világosítsa fel a veszedelemről, amelybe jóvátehetetlenül belérohan, ha még most sem enged a magyaroknak. Legyen a megmentőnk.” A porosz háború után még habozó Ferenc Józsefet Erzsébet is a döntő elhatározásra sarkallja: hivassa Andrássyt, Deákot, és döntsön tanácsaiknak megfelelően.

A kiegyezéshez végül is sok tényező vezet. Genezisét és eredményét, jó vagy kárhozatos voltát a résztvevők s az utókor napjainkig eltérően ítéli meg. Egy mítosz azonban marad – s a mítoszokat nem kell bizonyítani és nem lehet cáfolni –, egy csodálatosan szép, érzékeny és intelligens asszony mítosza, akiről Andrássy Gyula 1866. július 30-án, amikor végül a schönbrunni tárgyalásokra szóló meghívót kézhez kapta, ezt jegyezte fel: „Annyi bizonyos, hogyha a siker meglesz, az ország többet fog köszönni a fölötte őrködő jóságos gondviselésnek [Erzsébetnek], mintsem képzeli.”

1867. február 17-én és 20-án, miután a Bécsben tárgyaló Andrássy ígéretet tett, hogy a kiegyezési megállapodásokat elfogadtatja a magyar országgyűléssel, Ferenc József kinevezte a felelős magyar kormányt, Andrássy Gyula vezetésével. Június 8-án a budai Mátyás-templomban felzúgott Liszt Ferenc koronázási miséje, s Andrássy Gyula mint nádorhelyettes az esztergomi érsekkel együttesen a felkent uralkodó fejére tette a koronát, majd megtörtént Erzsébet felkenetése és megkoronázása.

1866–67 epizód Erzsébet életében. Élete végéig sokat és szívesen időzik Magyarországon, a koronázási ajándékként a nemzettől kapott gödöllői kastélyban, a budai Várban, a politikába azonban többé nem avatkozik. Mindvégig kapcsolatot tart nagy magyar politikusokkal. Fiát a magyarok s különösen Andrássy iránti mély tiszteletre neveli. Személyes gyásza Deák halála, meglátogatja a nagybeteg Andrássyt. Erzsébet a kiegyezés nemzedékének barátja, és azé az utókoré, amely a kiegyezést egy hosszú válságperiódus elfogadható, kölcsönös előnyökkel járó megoldásának tekinti.

* Vö. erre Hanák Péter, Takács Péter, Sándor Pál cikkeit a História 1984. évi 3. számában.

2. Képek


1. A nagyvárosi bûnözés kezdetei II. részVÖRÖS Károly

A nagyvárosi bűnözés kezdetei

II. rész

A városfejlődésnek a Millenniumtól megnyíló periódusa Budapest bűnözésében is új korszakot nyit meg. 1890-től, de, kivált 1896-tól kezdve 1910-ig az ezer lakosra eső bűntettek és vétségek száma a kétszeresére nő, s a mennyiségi mellett a minőségi változás jeleként a bűncselekmények jellege is megváltozik: az intellektuális elemek lépnek az előtérbe. Sajátos módon azonban e jelentős változások már nem járnak együtt a társadalom hevesebb reakciójával – mutatójaként annak, hogy a bűnözés, ill. a bűnüldöző tevékenység már beletagolódott a főváros immáron kialakult társadalomrendjébe.

Az új periódust tehát a bűnözés megerősödése jellemzi. A bejelentett bűncselekmények száma 1894-ben lépi túl először a tízezret. 1901-ben már húszezer fölött van, s 1913-ban, a világháború előestéjén csúcsot ér el negyvenhétezer esettel. Az előző évekhez képest e nagy növekedést a rágalmazások, de főleg a lopások számának roppant megszaporodása okozza: olyan jelenség, melyben nem nehéz felismerni az 1913-ban hirtelen bekövetkezett gazdasági válságnak a tömegekre gyakorolt hatását. Ugyanakkor 1896 és 1914 között feltűnő a jellegzetesen még falusias ízű testi sértésekkifejezett csökkenése (az 1890 utáni újabb hatalmas méretű bevándorlási hullám ellenére is), míg a brutális rablások és a gyilkosságok száma megkétszereződött – az 1896-os 50, ill. 51 eset 1914-re 143-ra, ill. 123-ra emelkedett. Ezek azonban – az arányok esetleges aggasztó növekedése ellenére is – alapjában elszigetelt, egyes esetek. Igaz, hogy közöttük már megjelennek a modern nagyvárosra jellemző bűntípusok,mint a bankrablás és a kasszafúrás. Az első budapesti bankrablás újpesten még kissé primitíven zajlik le: a két álszakállas bankrabló a megfélemlített személyzet asszisztenciájával majd félóra hosszat cipeli ki a pénzt egy konflisba, mellyel azután Gödöllő felé távoznak, ahol csakhamar elfogják őket. Nemsokára azonban már megjelennek az autogénvágókkal felszerelt komoly kasszafúrók és az igazi revolveres bankrablók is. 1897-ben egy budapesti orvos az Országos Képtárból két értékes képet lop el, de Bécsben elfogják; 1901-ben Kecskeméthy Győző 588 ezer koronával lép ki Amerikába; 1910-ben egy orvos és egy gyógyszerész recepthamisítással 40 ezer koronával károsítja meg a Munkáspénztárt; 1914 januárjában Mágnás Elza gyilkosait kell kinyomoznia a rendőrségnek.

A jellegzetesen városias lopás(elsősorban a nagyvárosi forgalomban és tolongásban a járműveken kínálkozó zsebtolvajlás) mellett azonban korunkra az intellektuális jellegű sikkasztások és csalások száma növekedett tömeges mértékben. Számuk, mely még 1896-ban is alig haladta meg az 1890. évit (1896: 699 sikkasztás és 272 csalás), 1897-ben már 1271-re, ill. 724-re nő; a sikkasztások száma 1910-ben eléri a 3000-et s a világháború előestéjén, 1913-ban a 3863-at. A csalásoké ugyanakkor 2084-re, majd 3116-ra nő: csak a csalások okozta kár 1907-ben (mikor még csak másfél ezer csalásnál tartunk) 3 millió korona, melyből csak 1 millió térült meg nagy nehezen.

A bűnözés ilyen változása természetes következménye a budapesti társadalombanlezajlott átalakulásoknak: részint a hivatalnok-, általában az intellektuálisan képzett elemek erős létszámnövekedésének (innen, a pénzkezeléssel járó állások számának növekedéséből a sikkasztások megszaporodása), részint a városi népességben a vidékiek, a lehetséges „balekok” jelentős megsokasodásának. A budapesti emberek többségének – még a bennszülöttek jelentős hányadának is – a „nagyváros” még mindig szenzáció, amely korlátlan lehetőségeket kínál, s ezzel kapcsolatban olykor a legképtelenebb és legprimitívebb szédelgéseket is hajlandók készpénznek venni. Már csak azért is, mert mindezek lehetőségeket ígérnek nekik ahhoz, hogy pénzhez jussanak, s a nagyváros újonnan feltáruló izgalmas örömeit maradéktalanul kiélvezhessék. Ez az igényeiben már urbánus, sőt nagyvárosi, de gondolkodásában, elképzeléseiben még sokszor nagyon is naiv tömeg magyarázza azt, hogy Budapesten éppen ezekben a válság sújtotta években rohamosan elszaporodnak a csalók és szélhámosoklegkülönbözőbb fajtái, a differenciálódott fővárosi társadalom minden rétegére külön módszereket dolgozva ki. Az utcai balekfogótól, palizótól, fíancertól, gagyistától kezdve (akik gondosan koreografált utcai jelenetben sóznak rá a gyanútlan, többnyire falusi balekra, palira értéktelen zálogcédulát, hamis ékszert, kedvezményes vasúti jegyet, csalják ki csomagját) a kereskedőkre specializálódott üzletes, megrendeléses csalókon át az ügynöki csalások, óvadékszédelgések jeles művelőiig; az emberi viszonylatok eldologiasodásából felvirágzó házasságközvetítés csalóitól a zugbankárokon át az álkoldusig – aki szép mátyásföldi villa tulajdonosaként 110 ezer koronát testál úriasszony leányára, diplomás fiára –, a 115-szörös álöngyilkos Holzbauer Franciskáig, a bundázó turfhiénáig, vagy a zsaroló álhírlapírókig. Különösen előkelő hely illeti meg e


csalók sorában a Budapesten egyre inkább elharapódzó kártyaszenvedély vámszedőit, az ügyes hamiskártyásokat hogy az olyan nagyszabású szélhámosokat, mint Somoskeőy, Strasznov Ignác, Theiner Adolf, ne is említsük. Karrierjük azonban – éppúgy, mint kisebb stílű társaik néha meglepően tartós sikere – már felhívják a figyelmet a kibontakozott polgári fejlődés egyes új típusú, nem a csalók, hanem a megcsaltakéletében jelentkező ellentmondásaira is: az illúziók és elvárások be nem teljesedésére,a nagyvárosban megnőtt igények és a tényleges lehetőségek között szélesedni kezdő szakadékra.

A bűnözésnek ebben az urbanizálódott, kezdeti tömeges brutalitását levetkező együttesében lassan konvencionálissá, szinte intézményessé válik a prostitúció is. Ennek folyamata már Thaisz bukása után megindult, de akkor egyelőre még csak a vadhajtások lenyesegetésével. 1895—1898-ban 36 bordélyházat zárat be a rendőrség, de végül is maga a bordélyházi rendszer lesz az, ami ha lassan is, de sorvadni kezd. Merev formáival és főleg erősen ellenőrzött voltával egyre inkább alkalmatlannak bizonyult a nagyváros szexuális nyomorúságának kanalizálására. A kilencszázas évek elején Budapesten már csak 12 nyilvánosház működik 200–300 nővel, s a hatóság nem is ad ki további bordélyház-engedélyeket. Az 1907. évi erkölcsrendészeti szabályrendelet viszont bevezeti az igazolványos kéjnő fogalmát. Ezeknek rendes bejelentett foglalkozásuk is lehetett (többnyire manikűrösök, fodrászok, pincérlányok), s a bárcás prostituáltaktól eltérően lakásukat szabadon változtathatták, de az orvosi vizsgálat kötelezettsége továbbra is fennállt. Ám a megoldást, a prostitúció rendszeres egészségügyi ellenőrzését ez a rendelkezés sem hozta meg: az igazolványos kéjnők száma, mely a század végén 2000–2100 körül járt, 1912-ig is csak 2400-ra emelkedett, ugyanakkor a hatóság már a titkos prostitúciót is elfogadva, 1904-ben kénytelen tudomásul venni és szabályozni a találkahelyek céljaira szolgáló garniszállodák létezését. Ezeken kívül ekkorra már fürdőkben, egyes ártatlan külsejű üzletek hátsó helyiségeiben, csukott konflisban, vagy a szolgálatkész városligeti őrnek a legnagyobb nyárban is vállára vetett, de szívesen bérbe adott bundáján – mindenhol tenyészik a prostitúció. 1907 végén a hatóság mindössze 1285 prostituáltat tart nyilván, míg tényleges állandó, vagy alkalmi állományukat a kortárs ennek hússzorosára teszi: a cselédek 70, a színésznők 30, a munkásnők kb. 15 és a pincérnők 85%-át számítva ezek soraiba. E hölgyek a Mester, a Tűzoltó, a Haller, a Nagyfuvaros, a Bérkocsis utcákban, a Terézvárosban a Rózsa, az Aradi, a Szerecsen, a Nagymező és az Ó utcák környékén találkoznak alkalmi lovagjaikkal, de jut belőlük a Belvárosba, a Magyar utca környékére is. Nyomasztó méretei ellenére a prostitúció a társadalom számára korszakunkra – egészségügyi vonatkozásaitól eltekintve – mintha megszűnt volna probléma lenni: tulajdonképpen egyszerű rendészeti kérdéssé, szabályozás tárgyává vált. Ezáltal, s ennek sima megoldásával árulva el végül is a társadalom mélyülő ellentmondásait: képességét az emberi viszonylatok gyors és egyre olajozottabb eldologiasítására.

Ami különösen szomorú vonása azonban a bűnözésnek, az a gyermekbűnözésrohamos elterjedése. Abban az arányban, ahogy a munkáscsaládokban keresővé válik az anya és a nagyobb gyermekek – a 100 keresőre jutó eltartottak száma Budapesten a legcsekélyebb –, kerülnek egész napra utcára a felügyelet nélkül maradó kicsinyek és kétszeresen ez a sors vár a törvénytelen gyermekekre. Így azután nem meglepő, ha 1907 táján csak a VII. kerületben 38 kiskorú prostituáltat csíp el a razzia, újpesten 10-12 éves kislányok sírokat fosztogatnak, és a toloncházat 1 év alatt 511 16 év alatti gyermek járja meg: 15%-uk már 6-nál többször büntetett. 1908-tól rendőri büntető gyermekbíróságot kell szervezni. A rendőrség is erőteljes tisztogató akciókat indít el, és 1-2 év alatt a fiatalkorú bűnözőknek állítólag felét kiszorítja a fővárosból – ami persze nem jelenti a probléma megoldását.

Budapest bűnözésének ilyen alakulásában, mintegy domesztikálásában jelentős része van a rendőri bűnüldözőtevékenység megszilárdításának is. Erről mindenekelőtt a rendőri létszám növekedése tanúskodik. Az egy rendőrre jutó budapesti lakosok száma az 1896. évi 365-ről a rohamosan növekvő lélekszámú városban 1900-ban 429re, 1905-ben 456-ra nő, de (nyilván az 1905–06. évi politikai mozgalmaknak, főleg a munkásmozgalom megerősödésének hatására) ez a szám 1910-re 392-re, 1914-re 363-ra száll alá. Ekkor a budapesti rendőrség már 3147 főből áll, melyből 2310, az őrszem és 246 a detektív, holott az utóbbiak létszáma még 1896-ban, első felfejlesztésük után csak 100 főt tett ki. A budapesti rendőrség korunkban, az 1908:XXXVI. tc.-kel – s a kapcsolat a munkásmozgalom erősödésével itt egészen nyilvánvaló – kapja meg a hatáskört az egész elővárosi övezet – Rákoskeresztúrt kivéve – rendőri teendőinek ellátására. Ennek megfelelően míg 1900-ban a rendőrség csak 17 506, addig 1910-re már 54 ezer ügyben folytat le nyomozást, s ebből 18 ezer esetben elő is állítják a tettest. A nyomozás megkönnyítésére 1909-ben országos bűnügyi nyilvántartást hoznak létre, 1910-ben pedig a bejelentőhivatal teljes anyagát revideálják. A rendőrség bűnüldöző tevékenységében egyre szorosabban működik együtt a sajtóval: a budapesti nagy polgári lapok rendőri tudósítói szabadon járhatnak be a Főkapitányságra, állandó tájékoztatást kapnak a nyomozásokról s a nyilvánosság biztosításával jelentős segítséget is adnak a nyomozásnak. Ugyanakkor hozzájárulnak a rendőri tevékenység bizonyos népszerűsítéséhez is: jellemző, hogy a budapesti rendőrség nem egy későbbi nagy hírű bűnügyi vezetője a rendőri tudósítóipályáról lép át a rendőrség szolgálatába. Ami persze azt is jelenti, hogy a fővárosi polgárság


maga is egyre lényegesebbnek érzi a rendőri munkát és immár nem csupán a szorosabban vett közbiztonság érdekében. Az államrendőrségtől, mint az abszolutizmus eszközétől való félelem ekkor már a múlté. 1912-ben a városfejlesztésről szóló törvénycikkben a budapesti rendőrség fejlesztésére jelentős ősszeget irányoznak elő. A váratlan bőkezűséget bizonyítja két adat, mely szerint a budapesti rendőrség 1908-ban 253 tüntetéshez 9420, 1912-ben már csak 70 tüntetéshez, de 7516 embert vonultatott ki. A rendőrségnek különben már az 1896. évi új bűnvádi perrendtartás igen tág büntetőbíráskodási hatáskört is ad, ami jelentőségében túlemeli őt a puszta karhatalmi szolgálat, ill. a civil hatóság egyszerű végrehajtó szervének szerepkörén. A budapesti rendőrség ennek megfelelően továbbra is könnyen letartóztat: e tevékenység a bírósági letartóztatások mintegy 1/3-át éri el – bár jellemző, hogy letartóztatottjainak kb. 3/4 részét a bíróságok ismét szabadlábra helyezik.

Mindez így együtt arra is utal, hogy a rendőrség fejlesztésében a sajátosan bűnüldöző funkció mellett egyre nagyobb szerephez jut a társadalmi rend politikai jellegű védelme is. Ez a bűnüldözés terén elért eredmények elismerését természetesen nem gátolhatja részünkről. A 20. század első éveire Budapest rendőrsége a nagyvárosi típusú bűnözéshez felnőve, a bűnüldözésben annak színvonalas ellenfelévé vált.

2. Képek


1. Miniszterelnök illegalitásban. Barcza György emlékei Kállay MiklósrólÉVFORDULÓ

VIDA István

Az 1944. év

Miniszterelnök illegalitásban

1944. március 19-én a német csapatok bevonultak Magyarországra. Az addig legálisan működő baloldali erők mellett kiszorították a politikai életből a konzervatív németellenes polgári politikusokat is. Kállay Miklós, Magyarország miniszterelnöke a török követségen talált menedéket.

Kállay Miklós (1887–1967) földbirtokos, konzervatív politikus volt. A középiskola elvégzése után jogi tanulmányait a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen, majd külföldön – többek között Párizsban és Genfben – folytatta. 1922-től 1929-ig Szabolcs és Ung vármegyék főispánja. 1929–31-ben kereskedelemügyi államtitkár. 1932. október 1-jétől 1935. január 9-ig az első Gömbös-kabinetben földmívelésügyi államtitkár. 1929-től 1936-ig kormánypárti képviselő. A konzervatív-liberális Bethlen István és a németbarát politikát folytató Gömbös Gyula közötti ellentétek kiéleződése miatt lemond tárcájáról, majd Bethlen Istvánnal, szolidaritást vállalva kilép a kormánypártból. 1936-tól

1942-ig az Országos Öntözési Hivatal elnöke. 1937-től felsőházi tag. 1942. március 9-től miniszterelnök; tisztségét a Bethlen–Chorin-csoport támogatásának köszönhette. Kormányfőként – ha vonakodva is – kiszolgálta a németeket (pl. frontra küldte a 2. magyar hadsereget), miközben – főként a magyar hadsereg katasztrofális voronyezsi veresége után – titkos csatornákon felvette a kapcsolatot a szövetséges nagyhatalmakkal, s 1943 szeptemberében elfogadta az előzetes fegyverszüneti feltételeket, amelyeket azonban nem hajtott végre. A nevével fémjelzett ún. „hintapolitika” nem akadályozhatta meg az ország német megszállását. Kállay 1944. március 19-én a török követségen politikai menedékjogot kért, de később a németek letartóztatták és koncentrációs táborba hurcolták. 1945-től 1951-ig Olaszországban, 1951-től haláláig az Egyesült Államokban élt, ahol szerepet vállalt a jobboldali magyar emigrációban.

Barcza György a Horthy-korszak legjobb diplomatáinak egyike, művelt, széles látókörű, liberális gondolkodású, több nyelven beszélő ember. 1911-ben még az Osztrák–Magyar Monarchia idején került diplomáciai pályára, amely az ellenforradalmi rendszer hatalomra kerülésével egyre magasabbra ívelt. 1924-től 1927-ig a Külügyminisztérium Politikai Osztályának vezetője, 1927-től 1938-ig vatikáni, 1938–41-ben londoni magyar követ. 1941-től a Külügyminisztériumban teljesített szolgálatot. Az arisztokrácia és a finánctőke leggazdagabbjait tömörítő, nyugatbarát Bethlen–Chorin-csoporthoz* tartozott; maga is elég korán felismerte a német fasizmus és a háború veszélyét. Összeköttetést tartott fenn más Hitler-ellenes antifasiszta csoportokkal, szervezetekkel is, így a Kisgazdapárt és a Szociáldemokrata Párt vezetőivel (Peyer Károllyal és Kéthly Annával), s a legitimistákkal. Tagja volt a Magyar Társaskörnek is. Bethlenék küldték ki – Kállay miniszterelnök tudtával – 1943 márciusában Svájcba, hogy ott kapcsolatot létesítsen a nyugati szövetségesekkel. Missziójának anyagi fedezetét a Magyar Nemzeti Bank és Chorinék teremtették elő. Barcza elsősorban az angol külügyminisztérium megbízottjával állt kapcsolatban, aki egyben az angol polgári hírszerzés svájci rezidense volt. Emellett érintkezett a svájci angol és amerikai követséggel, sőt két alkalommal találkozott A. Dulles-szel is, aki ekkor az amerikai titkosszolgálat (OSS) európai főnöke, s egyben Roosevelt közép-európai megbízottja volt. Barcza közvetítette a magyar kormány különböző üzeneteit a nyugati hatalmakhoz, s rendszeresen tájékoztatta Ghiczy Jenő külügyminisztert és rajta keresztül Kállay Miklóst, az angolok Magyarországgal kapcsolatos véleményéről és elvárásairól. De közvetített írásos és szóbeli üzeneteket a magyar Szociáldemokrata Párttól a svájci és más nyugati Szociáldemokrata Pártokhoz is. A német megszállás után az állásukról lemondott magyar diplomaták szervezetének, az ún. Követek Bizottságának elnöke lett, amelynek nem sikerült ugyan elismertetnie magát a nyugati kormányokkal, de amely nyomást próbált gyakorolni Horthyra és környezetére, hogy Magyarország mielőbb szakítson a náci Németországgal. A felszabadulás után nem tért vissza Magyarországra, Ausztráliában telepedett le, s ott halt meg.

Barcza György „Diplomata Emlékeim” címmel két kötetben megírta emlékiratait. A második kötet kézirata Eckhardt Tibor révén az Egyesült Államokba, a Hoover Institution-ba került. Az alábbi, Kállay Miklósról szóló részlet ebből való. Kállay kitűnő jellemzése mellett az az érdekessége, hogy felhívja a figyelmet a


miniszterelnök politikájának sajátos „kétszakaszosságára”. Eddig nem figyeltünk fel arra, hogy Kállay eleinte hitt abban, hogy a háború kompromisszummal fog végződni,Németország vereséget szenved, meggyöngül ugyan, de hatalmi tényező marad, s Magyarország továbbra is befolyási övezetéhez fog tartozni.

Valószínűleg csak később, Sztálingrád után jött rá arra, hogy a háború a szövetséges nagyhatalmak teljes győzelmévelés a náci Németország teljes vereségévelfog végződni. Kül- és belpolitikai vonalvezetése is eszerint alakult, anélkül persze, hogy a határozott cselekvést vállalni merte volna.

DOKUMENTUM

Bárdossy Bárdossy László(1890–1946) – kormánypárti politikus, diplomata. 1941. április 3-tól 1942. március 7-ig miniszterelnök. után a kormányzó Kállay Miklóst nevezte ki miniszterelnöknek. Kállay már többször szerepelt a magyar közéletben, mint képviselő és földmívelésügyi miniszter, majd mint az ármentesítő kormánybizottság elnöke. Tipikus megszemélyesítője volt a régi magyar megyei, majd országos politikának. Inkább ravasz, mint intelligens, külsőségekben európai fellépésű és modorú, de lényében nagyon is megyei, sőt szabolcsi mentalitású, félig üzletember, félig magyar belpolitikus. Azok közé a nálunk sajnos gyakori politikusok közé tartozott, akik azt hitték, hogy ügyeskedéssel, ravaszkodással, ide-oda taktikázással, ígéretekkel minden kérdést, nehézséget és helyzetet meg lehet oldani. Ez a politika nálunk gyakran be is vált békében (lásd Wekerle Wekerle Sándor(1848–1921) – liberális politikus, pénzügyi szakember. 1892. november 17-től 1895. január 14-ig, majd 1906. április 8-tól 1910. január 17-ig, végül 1917. augusztus 20-tól 1918. október 30-ig miniszterelnök.), de a második világháború igen nehéz helyzetében ez a politika csak ideig-óráig volt alkalmazható. Kállay határozottan jó hazafi volt, aki a legjobb szándékkal eltelve vállalta nehéz hivatalát, mely számára Bárdossy politikája miatt már csak előre kijelölt utakon vezetett. Újat ő már nem tehetett, de azt remélte, hogy simulékonysággal, ide-oda lavírozással és időnyeréssel ha nem is javíthat nagyot helyzetünkön, de nem is ronthat azon, és mindaddig, amíg a háború sorsa eldől, függőben tarthatja ezt a ki nem forrott helyzetet.

Kállay kinevezésén, kivéve a szélsőjobboldaliakat, a nyilasokat és a német zsoldban álló magyar nácikat, tulajdonképpen mindenki örült. Mindenki tudta, hogy Kállay Micu olyan ember, akivel „lehet beszélni”. Kállay elküldte a szokásos üdvözlő táviratokat Hitlernek és Mussolininak, melyekben hemzsegtek a sablonos frázisok a „magyar–német–olasz sorsközösségről”, a „vállvetett harcról”, a „biztos győzelembe vetett hitről” stb., de ezt nálunk senki sem vette komolyan, mindenki tudta, hogy ez csak a szükséges „papírforma”, semmi más. Bemutatkozó beszédében a Házban kijelentette, hogy külpolitikánk iránya változatlan, azt a magyar–német–olasz szövetségesi hűség és a szent ügyünk igazáról való meggyőződésünk uralják, a belpolitikában pedig újabb reformokat ígért, csupa, a németeknek tetszetős dolgokat, így a zsidók visszaszorítását stb. Ekkor született meg a következő anekdota: Kállayt kállósömjéni birtokán egy vasárnap felkeresték az ottani zsidók és aggódva kérdezték tőle, hogy igaz-e, hogy újabb radikális rendszabályokat fog a zsidóság ellen életbe léptetni, mint ahogy a Házban ígérte. Kállay a kérdésre kérdéssel felelt: „Kértem én már valaha pénzt maguktól?” „Igenis, Kegyelmes Úr, kérni tetszett.” „Ígértem-e hogy visszaadom pontosan?” „Igenis, ígérni tetszett.” „Na és visszaadtam-e?” „Nem kérem, bizony nem tetszett visszaadni.” „Hát akkor mit félnek tőlem és ígéreteimtől...” – volt Kállay végső válasza, a zsidók pedig megnyugodva távoztak.

Azok, akik a Bárdossy-féle németbarát politika miatt nemzeti függetlenségünk és jövőnk tekintetében komoly aggodalmakat tápláltak, Kállay kijelentéseit, hogy külpolitikai irányzatunk nem változik, mint helyzetünk adta szükségszerűséget fogadták. Akkor Magyarország már annyira le volt kötve Németország mellett katonai, politikai és gazdasági láncokkal, hogy ezek váratlan szétszakítása a németekkel való nyílt konfliktus felidézése nélkül elképzelhetetlennek látszott. Kállaytól azonban joggal várhattuk el, hogy az ország függőségét nem fogja még jobban növelni és a kifelé megnyilvánuló magyar–német közösségnek gyakorlati alkalmazásában elődjétől eltérőleg törekedni fog amennyit még lehet megmenteni a nemzeti szabadságjogokból és az ország gazdasági értékeiből. Kifelé tehát Kállay formailag az addigi politika követőjeként szerepelt, de befelé igyekezett mindenkit, Horthyt, a pártot, annak jobboldalát, baloldalát, közepét, valamint minket, a félreállt vagy félretolt elégedetlen ellenzéket azzal megnyugtatni, hogy csak bízzunk benne, ő tulajdonképpen a mi emberünk vagy az ő emberük, de kezei meg vannak kötve, hagyjunk neki időt, majd törekedni fog az országot úgy vezetni ezekben a nehéz időkben, hogy nagyobb baj ne legyen. Kállayra tehát igazán állt az, hogy bár ő nem abszolút megfelelő megoldás, mégis az adott helyzetben jó, mert a németek elfogadták és befelé pedig „lehet vele beszélni”.

Kállay azonban mindenkivel felvette az érintkezést, minden pártot, minden árnyalatot megnyugtatott, egyikkel így, másikkal úgy beszélve, itt lelkes németbarát volt, ott kritizálta őket. Kállay akkor még maga is hitt – ha nem is a németek feltétlen végső teljes győzelmében – de legalábbis abban, hogy előbb-utóbb valami megegyezésféle béke fog létrejönni. Mint a legtöbbeknek nálunk, neki sem volt fogalma az angolszász világ kimeríthetetlen erejéről, csak Európa térképét nézte és nem a világtérképet és a két oldal esélyeit legalábbis egyenlőnek ítélte


meg. Akkor még sokan voltak nálunk, akik ilyen „parti remis”-ben hittek és meg voltak győződve arról, hogy az angolszász–szovjet oldal végül is majd kiegyezni lesz kénytelen az igen erős, és Európa kétharmadát, sőt Észak-Afrikát is erősen kezében tartó német–olasz oldallal. Én, aki ismertem az angolszász mentalitást és a Brit Birodalom és az USA végtelen ember – s nyersanyagtartalékait, egy ilyen kompromisszum létrejöttét mindég a leghatározottabban tagadtam. De még maga Bethlen István is, aki pedig világlátott, széles látókörű és éppenséggel nem nácibarát politikus volt, azt mondotta egyszer nekem, hogy szerinte a háború vége mégis valamilyen megegyezés lesz a két küzdő fél között. A németek akkor még az egész vonalon, a keleti fronttól Afrikáig sikeres támadó háborút folytattak és ezen tagadhatatlan sikereikkel és propagandájukkal valóságos hipnózis állapotban tartották a világot, úgy, hogy még azok is, akik a nácikat utálták, módszereiket megvetették és széles látókörrel is bírtak, a német erő ezen szembeszökő megnyilvánulásaitól elvakítva nem tudták elképzelni a németek végső, persze csak hosszú idő után bekövetkező, de akkor biztos teljes vereségét. Kállay is ezek közé tartozott. Ő is a kompromisszumos békében hitt és abban, hogy ily békében Magyarország okvetlen mégis a német hatalmi élettérhez fog tartozni, tehát nem szabad dolgunkat a németekkel elrontani, de ezt a legkisebb áldozattal kell elérnünk. Katonát, mezőgazdasági és ipari terméket stb. csak éppen annyit adni, amennyit feltétlen kellett, különben pedig ügyesen kivárni a nagy harc végét. Bárdossy a német győzelemre dolgozott, KáIlay a kiegyezéses békére. Végeredményben egyikük sem az egyetlen igazi valószínű, sőt biztos célra: az angolszász–szovjet győzelemre. Ennek megfelelően Bárdossy tartózkodás nélkül és lelkesen támogatta a németeket, Kállay kifelé szintén lelkességet fitogtatva, a gyakorlatban azonban vonakodva, késlekedve, húzódozva, időt nyerve. Később aztán, amidőn a németeket az angolszász–szovjet erő a támadásból a védekezésbe, majd a sikertelen védekezésbe szorította vissza, Kállay is ráeszmélt arra, amit én s mások is már régen megmondtunk, hogy a németeket rettentő és végleges vereség fogja érni. Ekkor felfogása is megváltozott és fokozatosan változott politikai iránya is. Így tulajdonképpen Kállay politikájának két különböző időszakáról lehet beszélni, az első a kompromisszumba vetett hit időszaka volt, a második az angolszász–szovjet győzelem felismerésének időszaka. Politikája is ehhez igazodott. Az első időszakban taktikázott, időt akart nyerni, a másodikban el akart távolodni a németektől és közeledni a túloldalhoz, anélkül azonban, hogy ezen törekvését beszédek és gesztusok és a túloldalhoz való titkos diplomáciai kapcsolatok szövésén kívül pozitív és bátor cselekedetekkel is kimutatta és tényleg meg is valósította volna. így Kállay működése első és második korszakában is időnyerésre dolgozott, de elfelejtette, hogy az időből közben kifogyhat, mert az események iramát nem ő szabja meg, hanem a háború. Ebben rejlik politikájának kezdetlegessége és egyéni tragédiája is, mely egyszersmind Magyarország tragédiájává is vált.

Kállay kormányra jutása után bizonyos fokig nyugalmi helyzet állt be a kül- és belpolitikában. Eltekintve attól, hogy minden külsőségben, sajtónk és propagandánkban tovább követte a kormány a Bárdossy-féle németbarát vonalat, a gyakorlatban az volt az elv, hogy amennyire csak lehet, meg kell őrizni a nemzet erőit, katonai és gazdasági értékeit, és nem szabad azokat a németek részére elfecsérelni. Kállaynak ebben rendkívül nehéz és kényes volt a szerepe, mert egyrészt a németek szakadatlan követeléseit kellett kivédenie vagy legalábbis lealkudni, amivel a németek növekvő bizalmatlanságát váltotta ki, másrészt pedig az ezzel a politikával elégedetlen, Kállayt kétszínűséggel vádoló párt és szélsőjobboldali elemek és a tisztikar előtt úgy kellett tennie, mintha senki nálánál nem volna a németek őszintébb barátja.

A katonai befolyása az államügyekre Kállay kormányelnöksége alatt ha lehet még nagyobb mérveket öltött. Werth Werth Henrik (1881–1946) – hivatásos katonatiszt, vezérezredes. 1938-tó1 1941. szeptember 5-ig a magyar honvédség vezérkari főnöke. vezérkari főnök álláspontja már a szovjet háború kitörésekor az volt, hogy Magyarországnak minél nagyobb katonai támogatást kell adni a németeknek. Ez volt a főbb katonai vezetők nézete is, de ebben Horthy már nem értett egyet velük. Annyira világos volt, hogy Magyarországnak hadereje zömét határain belül kell készenlétben tartania, hogy ebből még Horthy sem engedett. Midőn a németeket kiszolgáló Werthről megtudta azt, hogy az a háta mögött újabb magyar csapatokat ígért a németeknek, Horthy azonnal elcsapta és helyére Szombathelyi Szombathelyi Ferenc (1887–1946) – hivatásos katonatiszt, vezérezredes. 1941. szeptember 6-tól 1944. áprilisig a honvéd vezérkar főnöke. (ezelőtt Knaus) tábornokot nevezte ki.

* A Bethlen–Chorin-csoport – a magyar finánctőke és az arisztokrácia leggazdagabb, legbefolyásosabb, politikailag konzervatív, de erősen Hitler-ellenes nyugatbarát frakciója. A harmincas évek második felében alakult ki. Bethlen István volt miniszterelnök és Chorin Ferenc – a Gyáriparosok Országos Szövetsége elnöke, a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt. tulajdonosa és vezérigazgatója, a leggazdagabb magyar iparmágnás, Weiss Manfréd veje – mellett ide tartozott gróf Esterházy Móric, az arisztokrácia vezető politikusa, gróf Károlyi Gyula nagybirtokos, volt miniszterelnök, gróf Sigray Antal, a hazai legitimisták vezéregyénisége, Baranyai Lipót, aki 1938-tól 1942-ig a Magyar Nemzeti Bank elnöki tisztét töltötte be, báró Kornfeld Móric, Chorin sógora, Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter, Kánya Kálmán – korábbi belügyminiszter – és mások. Szabad bejárásuk volt Horthyhoz, de kapcsolatot tartottak fenn a legitimistáktól kezdve a polgári liberálisokon keresztül


(Rassay Károly)a független kisgazdapártiakig mindazokkal, akiket a német és háborús veszéllyel szemben az ország teljes fasizálására törekvő nyilas szélsőjobboldal ellen az ország függetlenségének védelmében, az ellenforradalmi rendszer kereteink megőrzése, ill. háború utáni átmentése érdekében mozgósíthatónak véltek. Tagjai fontos pozíciókat töltöttek be a különböző kormányokban (pl. Keresztes-Fischer Ferenc), az államapparátusban, a diplomáciai karban, sőt a tudományos és szellemi élet nagyjai között is sokan (pl. Szekfü Gyula) hozzájuk küldtek.


1. Égõ Budapest. Budapest bombázása, 1944STEMLERNÉ BALOG Ilona

Égő Budapest

Pécsi József, aki az itt közölt fényképeket készítette, repülő szertári főhadnagyként a Haditechnikai Intézethez volt beosztva a Repülő Kísérleti Intézet munkatársaként. Szűkebb szakterülete az ún. ejtőszerek (bombák) voltak, tűzszerész tanfolyamokat is vezetett. Így 1944-ben – mint bombákkal foglalkozó előadó –, a légitámadások után nagyon rövid időn belül a helyszíneken lehetett és ott fényképezhetett. Több száz negatívból álló anyagát a Magyar Munkásmozgalmi Múzeum Fényképgyűjteménye vásárolta meg.

2. Képek


1. A németek szerepe a magyar zsidók elpusztításábanRÁNKI György

A németek szerepe a magyar zsidók elpusztításában

1944 történetének megírása során a történetíró óhatatlanul ítéletet mond. A bűnösség kimondása ritkán kétséges. Nem célom a magyar zsidóság elpusztításáért a felelősséget a németekre hárítani, sem az, hogy megpróbáljam a belekevert magyarokat tisztára mosni. A második világháború óta számtalan példa van arra, hogy amint a németek az SS-t használták alibinek, azok a nem németek, akik tagadhatatlanul részesei voltak a háborús bűntetteknek, igyekeznek minden felelősséget a németekre hárítani. De hogyan hagyhatja valaki figyelmen kívül a magyar zsidóság megsemmisítésében a magyarok jelentős szerepét? Hogyan hagyhatja valaki figyelmen kívül azt a tényt, hogy végtére is Magyarország egyike volt azon országoknak, ahol a szervezett antiszemitizmus a kormánypolitika részévé vált, ahol antiszemita törvényeket hozott a törvényhozás, ahol jelentős, kifejezetten antiszemita politikai és katonai erők – számosan a fehér terror aktív részesei – jelentős szerephez jutottak az ország kormányzó elitjében. Gömbös miniszterelnök Hitlernek a Német Birodalom kancellárjává történt kinevezésekor írott üdvözlő levelében utalást tett arra, hogy ő és Hitler „régi fajvédők, akik közös ideológiát vallanak”. Mindamellett, a jelentős magyar komponenst nem figyelmen kívül hagyva, az 1944-hez vezető események történeti vizsgálata során senki sem juthat más következtetésre, mint hogy a náci Németország nélkül ez nem történhetett volna ugyanígy.

Három fő problémát kell figyelembe vennünk, hogy megérthessük a náci Németország szerepét a magyar zsidók elpusztításában:

1. A Magyarország és Németország között 1933-tól 1945-ig fennálló kapcsolat fejlődési szakaszait és elemeit.

2. A ,,végleges megoldás” eszméjének kialakulását és szerepét a német külpolitikában, különös tekintettel a csatlós államokra.

3. Végül azt a kérdést, hogyan és milyen mértékben vált az ún. zsidókérdés – az asszimilációs folyamat sajátosságai, a zsidók sajátos szerepe az ország gazdasági és kulturális életében – Németország azon erőfeszítésének egyik tényezőjévé, hogy Magyarországot a tengely táborában tartsa.

Túlzott leegyszerűsítés nélkül a német–magyar kapcsolat három fő időszakra osztható. Három fő téma – Magyarország Németországtól való gazdasági függősége, a külpolitikai érdekkapcsolata a békeszerződések revíziója ügyében, és bizonyos közös vonások a belső hatalmi struktúrában – dominált e viszony kialakulásában. Egyik sem kapcsolódott közvetlenül a zsidó népességgel való bánásmódhoz, ámbár néhány közvetett kapcsolat állandóan jelen volt. Az 1930-as években, amikor gazdasági együttműködés volt a két ország közötti kooperáció vezérelve, gyakran ütközött a mezőgazdaság és a városi nagyipar érdeke, szembeállítva a magyar nagyiparosok többségét a német célokkal. Az előbbinek egyidejűleg kellett védelmeznie a magyar ipari érdekeket, a németek és a saját pozícióit egy antiszemita gazdasági és belpolitika ellen.

A következő szakaszban, amikor – német támogatással – Magyarország jelentős külpolitikai sikereket ért el a trianoni határok revíziójával, a zsidókérdés Janus arcúnak mutatkozott a magyar–német kapcsolatban. Egyrészt a visszacsatolt területek magát 1919 után is jórészt magyarnak valló zsidó lakosságának nagy része kitörő örömmel üdvözölte a megjelenő magyar csapatokat; másrészt a magyar külpolitika minden sikere már Németországnak tett jelentős engedményekhez kapcsolódott, s ezek mindig tartalmaztak új zsidóellenes intézkedéseket. Az 1938-ban bevezetett ún. első zsidótörvény közvetlenül nem kapcsolódott német nyomáshoz, és kimutatható, hogy számottevő belső erők – beleértve a katonai vezetőséget – erőszakolták ezt a törvényt. Mégis, a magyar kormány sem csupán a belső nyomásnak engedett az első zsidótörvény bevezetésével sem, hanem ezzel is erősíteni kívánta a Csehszlovákia elleni német–magyar együttműködést. De ha feltételezzük is, hogy ezt még önként tette, a második zsidótörvényt (1939) és a rákövetkező egyéb intézkedéseket már közvetlen német nyomásra vezették be, vagy fizetségül a német támogatásért.

A német–magyar együttműködés utolsó szakaszában, amikor a közös érdek alapja már nem volt több, mint puszta német kényszer, a német vezetőség egyre inkább eszközként használta a magyar zsidóságot, így próbálva nyomást gyakorolni a magyar kormányra.


Annak ellenére, hogy Magyarország 1941-ben hajlandó volt egy harmadik zsidótörvény bevezetésére és ezzel egy időben – egy új rendelettel – bevezették a katonai munkaszolgálatot a zsidó lakosság számára, a németek mindinkább elégedetlenek voltak a magyar kormánnyal, a zsidó lakossággal való bánásmódot illetően. Szinte minden diplomáciai szinten ez vált az egyik legfontosabb vitatémává a magyar és német diplomaták között.

1941-ben, amikor a németek döntöttek a „végleges megoldás”-ról, vagyis az európai zsidóság fizikai megsemmisítéséről, a Magyarországra gyakorolt német nyomás növekedni kezdett. Senki sem vonja kétségbe, hogy a „végleges megoldás” német találmány volt. Szórványos kiirtási programok, elgondolások egyfajta kitelepítési politikáról korábban is felmerültek, az orosz Pobjedonoszcevtől a magyar fajvédőkig és nyilasokig, de a zsidóság kiirtására vonatkozó szisztematikus tervet sohasem gondoltak ki, alkalmaztak és hajtottak végre.

Kállay idején

Amikor 1942-ben Magyarország újonnan kinevezett miniszterelnöke, Kállay Miklós, Hitler főhadiszállásán bemutatkozó látogatást tett, Hitler nyomatékosan hangsúlyozta a „végleges megoldás” keresztülvitelének szükségességét Magyarországon. Kállay – utalva a zsidók Magyarország gazdasági életében betöltött fontos szerepére – úgy érvelt, hogy egy radikális intézkedés káros lenne a magyarországi német gazdasági érdekekre is, mivel a zsidók gyors kirekesztése komoly nehézségeket okozna a magyar gazdaság folyamatosságában. Hitlernek nem tetszett ez a válasz, de érezte, hogy a diplomáciai csatornákon keresztül megfelelő nyomást lehet gyakorolni a magyarokra. Az ún. „végleges megoldást” kidolgozó Wannsee-konferenciára készített memorandumban a német külügyminiszter Magyarországra vonatkozóan az alábbi rendelkezéseket javasolta: a zsidók kitelepítése a magyar kormány ellenőrzésével; nyomást gyakorolni a zsidóellenes törvény bevezetésére a nürnbergi törvény modellje alapján.

1942 tavaszán Hitler követelni akarta a magyar kormánytól, engedélyezze a németek által megszállt országokban élő magyar zsidó állampolgárok bevonását a német deportálási politikába, tegye kötelezővé a sárga csillagot, egyezzen bele a magyar zsidók németországi átadásába a Horvátországban és Szlovákiában alkalmazott modell szerint.

1942 szeptemberében fokozták a nyomást. Ribbentrop utasította Luthert, a külügyminisztérium osztályvezetőjét, próbálja meg kikényszeríteni a zsidók kitelepítését Magyarországról, mivel – mint mindenütt – a zsidók Németország ellen agitálnak és különféle szabotázsakciókban is részt vesznek. Luther október 6-án megvitatta az ügyet Sztójay magyar nagykövettel és a kővetkezőket mondotta: „elérkezett az ideje, hogy az általános zsidótörvényt kiterjesszék a Németországban élő magyar zsidókra is, mivel lehetetlen ...hogy egyedül a magyar zsidókat hagyják ki.” Kijelentette, hogy az alábbi intézkedések lennének kívánatosak: „Progresszív szellemű törvények, abból a célból, hogy minden zsidót kizárjanak a kulturális és gazdasági életből, a zsidók megkülönböztető megjelölése, és a zsidók Keletre telepítésében való szoros együttműködéssel keresztülvinni a magyarországi zsidókérdés végleges megoldását.”

Sztójay teljesen egyetértett ezekkel a követelésekkel, csupán annyit kérdezett, vajon intéztek-e hasonló követeléseket Olaszországhoz is? A válasz igenlő volt. Sztójay mégis szükségesnek tartotta közölni Lutherrel, hogy Kállay kissé nyugtalannak látszik, amióta híreket kapott a kitelepített zsidók sorsáról. Sztójay hitelt adott Luther válaszának, miszerint „az összes kitelepített zsidót, beleértve a magyar zsidókat is, Keleten útépítésre használják, később pedig egy zsidó rezervátumba szállítják őket”.

A nyomás csökkentése érdekében a magyar kormány megígérte, hogy a zsidókérdéssel kapcsolatban keményebb nyilatkozatot tesz. Kállay ekkor elmondott (1942. október 22.) beszéde azonban éppen ellenkező hatást váltott ki a németekből. Míg ugyanis a németek és magyarországi szövetségeseik a zsidókérdést az ország legfőbb társadalmi bajainak okaként mutatták be, a miniszterelnök kijelentette: „ellent kell mondanom azoknak, akik ebben az országban semmi más problémát nem látnak, mint csak a zsidókérdést. Hazánkban igen sok olyan súlyos probléma van, amely mögött a zsidókérdés háttérbe szorul” – mondotta.

A különböző tárgyalások során Kállay ezt az érvet többször elismételte. Bár a Nyilaskeresztes Párt képviselői is a német álláspontot támogató interpellációkat terjesztettek elő a parlamentben, Kállay nemcsak visszautasította ezeket az interpellációkat, hanem udvariasan, de határozottan elvetette a magyarországi zsidók megjelölésére és kitelepítésére vagy deportálására vonatkozó német követeléseket is.

Sztálingrád után

A Kállay-kormánynak a zsidókérdésben vallott ellenállása még erősebbé vált a sztálingrádi összeomlás és a magyar hadsereg végzetes voronyezsi veresége után. 1943 elejétől Magyarország lassan megindult a


Németországtól való eltávolodás útján. Nem küldtek további csapatokat az orosz frontra. Előkészületeket tettek arra, hogy több szabadságot adjanak a baloldali ellenzéki pártoknak. Megbízottakat küldtek az összes semleges ország fővárosába, hogy megtudják, milyen úton, milyen feltételekkel hagyhatná el Magyarország a tengelyhatalmakat. Visszautasították azokat a német követeléseket, hogy Magyarország rendfenntartó csapatokat küldjön a Balkánra. Nyilvánvaló, hogy az adott körülmények között Kállay nem akart engedni a zsidók deportálására vagy sárga csillaggal történő megjelölésére vonatkozó német követelésnek.

Ez lett az egyik legfőbb vitatéma a Hitler és Horthy közötti 1943. április 17–18-án tartott találkozón is. Hitler újra a jól ismert érvét hozta fel a zsidók ellen: a zsidók robbantották ki a világháborút, a zsidók okozzák a forradalmat, sőt ők állnak a polgári lakosság bombázása mögött is. A zsidók a bolsevizmus természetes szövetségesei és egyidejűleg – ezt Ribbentrop tette hozzá – az angol „Secret Service” ügynökei. Felfoghatatlan, „hogyan folytathat Magyarország ilyen zsidóbarát politikát”, jelentette ki a külügyminiszter. Horthy megpróbálta védeni miniszterelnökét és a maga politikáját. Hivatkozott saját antiszemita múltjára, a zsidók ellen bevezetett rendelkezésekre, arra, hogy: „Ő mindent megtett, amit tisztességes úton-módon tenni lehetett, de meggyilkolni vagy más módon elpusztítani aligha lehet őket.”

A kérdést a következő találkozón ismét felvetették. A találkozó jegyzőkönyvében megtalálhatjuk azon ritka kijelentések egyikét, ahol a „végleges megoldás” jelentését világosan kifejtették Hitler jelenlétében. „Horthynak arra a kérdésére, hogy mihez kezdjen a zsidókkal, miután úgyszólván minden életlehetőséget megvont tőlük, elvégre mégsem ütheti őket agyon, a külügyminiszter kijelentette, hogy a zsidókat vagy meg kell semmisíteni, vagy koncentrációs táborba kell szállítani. Más lehetőség nem létezik.” Hitler még tovább ment. „A zsidóknak még szervező képességük sincs.” „Vérbeli paraziták.” Horthynak azt a politikát kell követnie, amit Lengyelországban hajtottak végre. „Ha ott a zsidók nem akarnak dolgozni, agyonlövik őket. Ha nem tudnak dolgozni, el kell pusztulniuk.” Hitler ismételten figyelmeztette Magyarország kormányzóját, hogy a zsidókat úgy kell kezelni, mint a tuberkulózis bacilusait, és azok a nemzetek, amelyek nem űzték ki a zsidókat, pusztulásra vannak ítélve. Horthy – néhány héttel később írásban elküldött – válasza azonban udvarias, de nyílt visszautasítás volt.

Goebbels naplójában teljes őszinteséggel nyilatkozik a németek Magyarországgal szembeni elégedetlenségéről: „A zsidókérdést legkevésbé kielégítően Magyarországon oldották meg. A magyar állam tele van zsidókkal és a Führernek a Horthyval folytatott tárgyalásai során sem sikerült meggyőznie őt a sokkal szigorúbb rendelkezések szükségességéről.”

Hitler elégedetlenségét fokozta a szomszédos csatlós államok – Szlovákia, Románia és Horvátország – vezetőinek állandó panasza. Ezekben az országokban már megtörtént a zsidók egy részének deportálása, és Antonescu, Tiso és Pavelić – a magyar helyzetre hivatkozva – vonakodtak a további lépésektől. Ugyanakkor, mivel ezek az országok Magyarországot tekintették fő ellenségüknek, minden alkalmat megragadtak, hogy Magyarországot zsidó befolyás alatt álló államnak „bélyegezzék”, amely nem bánik elég kemény kézzel a zsidó lakossággal.

Hitler Magyarország zsidópolitikájával kapcsolatos kifogásai annyira közismertté váltak, hogy Tiso, Pavelić és Antonescu minden alkalmat felhasználtak arra, hogy vagy közvetlen vádolják Magyarországot, vagy közvetett – nem éppen burkolt – célzásokkal javítsák saját helyzetüket Hitler szemében – Magyarországgal szemben.

Antonescu állandóan hangsúlyozta, hogy „neki Magyarországhoz a legcsekélyebb bizalma sincs, mert ott nem a magyar nép határozza meg az ország sorsát, hanem a zsidók csinálják a politikát. Ez régebben is úgy volt, mint ma, és a jövőben is így fog maradni.”

Tiso 1943 áprilisában nyíltan megvádolta a magyarokat, hogy elnézőek a zsidókkal szemben. A következő viccet mondta el Hitlernek. Hitler 1938-ban Bécsben, az Anschluss után találkozott egy régi zsidó iskolatársával, aki védelmet kért a Führertől. Hitler azt tanácsolta neki, tűnjön el Bécsből amilyen gyorsan csak lehet. A jelenet később megismétlődött Prágában, Brüsszelben és Párizsban. Hitler egykori zsidó iskolatársa most Budapesten él – fejezte be a történetet Tiso. Egy másik alkalommal megemlítette, hogy „Magyarország lassanként Európa gettója lett, mivel a különböző országokból származó összes zsidó itt lel menedékre.”

Annak ellenére, hogy a „végleges megoldás” rögeszméje – amint erre a Hitler Németországával foglalkozó történészek helyesen rámutattak – sok vonatkozásban elvesztette belpolitikai szerepét, mégis az ún. zsidó probléma Hitler kezében jól alkalmazott eszközzé vált, amellyel Magyarországot és a délkelet-európai államokat jobban a német érdekkörbe vonhatta. Kívülről a politikai, gazdasági és katonai nyomás sajátos kombinációjával tartotta fogva őket, belülről pedig az antiszemita erők hathatós támogatásával.


Német megszállás

A német elképzelés nem érvényesülhetett volna Magyarországon 1944. március 19-e, az ország megszállása nélkül. Minden jel arra mutat, hogy az ország megszállása után a németek egyik legfontosabb célja a „végleges megoldás” megvalósítása volt. Magyarországra küldték Eichmannt és törzsét, végrehajtották a deportálást, és újra és újra siettették a „végleges megoldás” befejezését. A magyar zsidók többsége az auschwitzi gázkamrákban és Németország koncentrációs táboraiban lelte halálát. A Veesenmayerhez intézett utasításokban már benne volt, hogy vezérkarához egy SS és rendőrfőparancsnokot neveztek ki a zsidókérdéssel kapcsolatos feladat teljesítésére.

A birodalmi megbízott legelső jelentésében az új magyar kormány radikális zsidóellenes törvényeit a kormány megbízhatósága egyik legfontosabb bizonyítékának tekintette. Április elején Ribbentrop közvetlenül utasította Veesenmayert: ne engedje, hogy a magyar törvényhozás túl sok mentességet foglaljon a zsidóellenes rendelkezésekbe. „A külügyminiszter szükségesnek tartja, hogy a magyar belügyminisztériumban a zsidó ügyek intézését olyan valaki ellenőrizze, esetleg irányítsa, akit vagy Veesenmayer tart megbízhatónak, vagy esetleg az a biztonsági szolgálat közvetlen alkalmazottja.”

Az első Veesenmayer szignálta jelentés, amely 1800 zsidó deportálását tartalmazza, április 29-i keltezésű. A tömeges deportálás Auschwitzba – mint ismeretes – május 15-én kezdődött és július 10-én fejeződött be. Összesen 437 402 vidéki magyar zsidót deportáltak. Köztudott, hogy a deportálás tényleges munkáját a magyar közigazgatás és a csendőrség végezte a németek szigorú ellenőrzése mellett. Thadden május 26-i emlékeztető feljegyzéséből kitűnik, hogy még a budapesti zsidók deportálásának tervét is a németek dolgozták ki. 1944. június közepén, amikor – a különböző oldalakról gyakorolt kül- és belföldi nyomásnak, valamint a szövetségesek sikeres partraszállásának köszönhetően – Horthy végre feladta passzivitását a zsidók sorsát illetően, ismételten erős német ellenállással kellett szembenéznie. Amikor Sztójay miniszterelnöki bemutatkozó látogatása során átadta Horthy kérését a Führernek, hogy állítsa helyre a magyar szuverenitást, a válasz éles volt: mindaddig nem, amíg a zsidókérdést totálisan meg nem oldották Magyarországon. Időközben Horthy egy feljegyzést kapott a rejtőző Bethlentől is, melyben a volt miniszterelnök egy új kormány megalakítását sürgette.

Miután június utolsó napjaiban a nemzetközi nyomás erősödött, Horthy elhatározta, hogy június 26-ra összehívja a koronatanácsot (minisztertanács a kormányzó elnökletével). A koronatanács eredményeként a deportálás két vezetőjét, Endre és Baky belügyi államtitkárokat felmentették, de Horthy nem foglalt állást határozottan a deportálások leállítása ügyében. Veesenmayer először június 30-i jelentésében foglalkozott Horthy intervenciójával, de még mindig biztos volt abban, hogy Horthy ellenvetése csupán némi késedelmet jelent a „végleges megoldás” menetrendjében. Néhány nappal később, július 6-án azonban a kormányzó leállíttatta a deportálást. Július 7-i jelentésében Veesenmayer még büszkén állította, hogy az 5. zónából befejezték a zsidók deportálását, de a Budapest elleni akciót egyelőre felfüggesztették. A következő napokban Sztójay tovább folytatta az alkudozást, hogy engedményeket kapjon, a németektől a kikeresztelkedett és keresztény zsidók számára. „Nem hagyhattam őt kétségben afelől – írja Veesenmayer –, hogy a Birodalom ragaszkodik a budapesti akció feltétel nélküli és mielőbbi végrehajtásához.”

Horthy magához hívatta Veesenmayert és tájékoztatta, hogy határozottabb állásfoglalásra jutott a zsidók deportálásának leállítása ügyében. Ám a magabiztos teljhatalmú megbízott már nem érzett veszélyt. Beszélt Jaross belügyminiszterrel, aki vállalta a deportálás folytatását – akár a kormányzó akarata ellenére is. „Nem látok okot az aggodalomra” – jelentette Veesenmayer július 9-én. A következő néhány nap során azon dolgozott, hogy megakadályozza a kormányzó által javasolt új katonai kormány megalakulását. Véleménye szerint „ennek a kabinetnek az összetétele a zsidók deportálásának végleges megállítását jelentené”. Július 17-én egy Hitlertől származó, rendkívül kemény hangú demarsot adott át Horthynak. Ebben a Führer ismételten felszólította a magyar kormányt, hogy – minden további halogatás nélkül – tegyen pontot a budapesti zsidók elleni intézkedések végére is. Horthy az új katonai kormány ügyében hajlott az engedményekre, de a deportálással kapcsolatban nem engedett. A nyár folyamán így csupán egyetlen csoportot, a kistarcsai tábor 1220 zsidó foglyát sikerült a németeknek az országból kicsempészni.

Ez a rövid áttekintés világosan bizonyítja, hogy a magyar zsidóság deportálásában nagy szerepe volt az állandó német nyomásnak.

Magyar felelősség

Mindezt azonban aligha lehetett volna megtenni magyar együttműködés, a csendőrség és a közigazgatási apparátus nagy részének aktív támogatása, a magyar lakosság egy részében mélyen gyökerező, hagyományos antiszemitizmus nélkül. Végül is az ország megszállása után a „zsidókérdésben” a németek minden követelését


teljesítették. Április 5-én bevezették a sárga csillag viselését, a zsidókat elbocsátották állásukból, teljesen kirekesztették őket az ország gazdasági és kulturális életéből, vagyonukat elkobozták, megfosztották őket minden emberi jogtól és létfeltételtől, gettóba kényszerítették őket, és május 15-én megkezdődött a deportálás. Eichmann szakembereinek irányításával és vezetésével néhány száz csendőr, vasutas és köztisztviselő európai viszonylatban rekord gyorsasággal hajtotta végre 437 ezer magyar vidéki zsidó deportálását.

Vajon volt-e lehetőség a német követelések visszautasítására vagy szabotálására? Az erről folyó vitában néhányan azt hangsúlyozták, hogy a megszállás tényként való elfogadásával és az egyébként is reménytelen ellenállás kezdeményezésének visszautasításával Horthy tulajdonképpen elkerülte a legrosszabbat, a nyilaskeresztesek hatalomra juttatását. Horthy így segíteni tudott a 200 ezer budapesti zsidó megmentésében. Mások azt hangsúlyozzák, hogy a rendszer fennmaradása nélkül – a kabinetben történt változásokon kívül, csupán néhány száz vezető funkcionáriust bocsátottak el, akik közül jó néhányat a Gestapo is letartóztatott – a németek semmiképpen sem tudták volna végrehajtani a deportálást. Igazuk volt azoknak a német ügynököknek, akik rábírták Hitlert a Horthyval való együttműködésre: a kormányzó lemondása sokkal több nehézséget okozott volna a németeknek.

Mégis úgy gondolom, az elmondottakból világos, hogy a kormány a „végleges megoldás” tekintetében állandó német nyomás alatt állt. Ebben az értelemben a deportálás fontos motívuma volt a német intervenciónak, vagy legalábbis ilyennek mondták.

A folyamatot azonban nem lehet megérteni, ha nem vesszük figyelembe a lakosság jelentős részének ambivalens hozzáállását a zsidóság üldözéséhez, és a viszonylag erős, hevesen antiszemita jobboldali erők szerepét a megszállás után.

Tekintélyes irodalmat szenteltek már a magyar zsidóság fontos, majdnem domináns szerepének az ország gazdasági és kulturális életében, amelyből külön kiemelendő az egyedülálló, meglehetősen erős asszimilációs folyamat, az a körülmény, hogy a zsidó társadalmi struktúra inkább nyugati típusa egy jobbára kelet-közép-európai típusú társadalomban. Az első világháborúig a viszonylag liberális Magyarország – feudális maradványai ellenére is – elég nyitott volt a zsidóság asszimilációjának elfogadására és üdvözlésére. Az asszimiláció szabad választás volt és megengedte néhány meglevő kötelezettség és elv iránti hűség fenntartását is. A zsidók nagy többsége öntudatos magyar lett. A régi hagyomány – a vallást fenntartva – részben továbbélt, ám jelentőségét tekintve csupán másodlagos üggyé vált. (1910-ben a magyarországi zsidók 77%-a vallotta magát magyarnak.)

A forradalmak sokkja és a történelmi Magyarország összeomlása az országban már 1919-ben nagyon erős antiszemita mozgalmat idézett elő. A közvetlen atrocitások azonban 1920-ban megszűntek. Bár az első antiszemita törvények egyike (a numerus clausus) továbbélt, a zsidók nagy része azt gondolta, hogy a helyzet normalizálódni fog. Az asszimiláció folyamata azonban megállt és erőteljes antiszemitizmus maradt fenn az országban. A magyar zsidók többsége – éles ellentétben igen sok lengyel és román zsidóval – mégis magyarnak tekintette magát. Azonosították magukat a nemzettel még akkor is, ha a magyar nemzet többsége nem kívánta többé ezt az azonosulást, sőt egy része a magyarok és a magyar zsidók közötti szakadék elmélyítésére törekedett. A németek sajátos szerepe abban állt, hogy a létező szakadékot a végletekig sikerült mélyíteniük. 1938–1941 között úgy látszott, a németek támogatják a magyar nemzeti célokat, a trianoni békeszerződés revízióját, megvédik a magyar uralkodó és középosztályt a bolsevizmus fenyegetésétől – s közben gyűlölik és üldözik a zsidókat. Ebben az értelemben a magyar és a zsidó érdek látszólag fokozatosan elkülönült. Az antiszemitizmust ugyan tekinthetjük „a csőcselék mentalitásának”, de túlzott leegyszerűsítés lenne azt mondani, hogy az antiszemitizmus automatikusan a „végleges megoldás”-hoz vezet. Voltak, akik a családi hagyományokból nem szerették a zsidókat, vagy éppen csak azért, mert „mások” voltak. Többek a fajelméletben találtak indítékokat, mások a társadalmi problémákban vagy gazdasági nyomorban találták meg érveiket. A radikális antiszemiták a kapitalizmus bástyájának tekintették a zsidókat. A konzervatívok gyökértelen embereknek, a társadalmi nyugtalanság és forradalom ügynökeinek. Az országban egyre fokozódó zsidógyűlölet jelentősen megkönnyítette a hitleri „végleges megoldás” keresztülvitelét.

Az erős antiszemita hagyományok közvetlenül és közvetve is a németek kezére játszottak. Közvetve a lakosság nagy részének passzivitása és a Kállay kormány hibás politikája révén. A Kállay-kormány ugyanis, bár visszautasította az együttműködést a „végleges megoldás”-ban, de nem volt hajlandó az erős antiszemita propaganda megállítására. Kállay azért is védelmezte a zsidókat, mert megmentésükben a szövetségesek iránti lojalitásának bizonyítékát látta. A zsidók életben tartásától tehát azt várták a magyar kormánykörök, hogy alibit szolgáltat háború alatti politikájukhoz. Voltak azonban más fontos tényezők is, amelyeket a magyar külpolitika kialakításánál figyelembe kellett venni. A nemzet jövője szempontjából az sem volt lényegtelen, hogy melyik oldalon találja Magyarországot a háború vége. Ezért nem maradhatott Magyarország „katonailag passzív, ám


politikailag hangoskodó szövetségese a Harmadik Birodalomnak”, mint azt R. Braham feltételezi. Ha Németországot elsősorban nem Kállay kiugrási kísérlete, hanem a katonai helyzet kényszeríti Magyarország megszállására, akkor szervezett deportáció nem lett volna lehetséges. De – ismerve Magyarország katonai helyzetét – nem feltételezhetjük, hogy ez a megszállás olyan hamar véget ér, mint Romániában vagy Bulgáriában. A nagyobb méretű üldöztetést vagy pusztítást – az adott körülmények között – csak a zsidók, illetve egy jól szervezett magyar ellenállás együttes védekezésével lehetett volna elkerülni. Ez azonban az adott helyzetben lehetetlen volt. Vajon a sajátos zsidó–magyar kapcsolat nem volt-e csupán illúzió?

Visszatekintve erősen bírálható az asszimilációs folyamat. Végül is a magyar közreműködés a zsidók deportálásában jó néhány történelmi kérdést vet fel. Mindenekelőtt: valóban fennállt-e az asszimiláció dilemmája, vagy ez inkább a történészek visszatekintő ítélete, amelyet az ún. utólagos előrelátás tudományával bizonyítanak? A kérdés nem válaszolható meg csupán a magyar zsidók történetének, sőt még a magyar vagy osztrák–magyar történelem tanulmányozásával sem.

A választ – ha egyáltalán van válasz, amely nem haladja meg az emberi értelem határait – valószínűleg a német történelemben lehet megtalálni. Hitler ugyanis sohasem különböztette meg az asszimilálódott és a hagyományokat tisztelő, vallásukhoz szigorúan ragaszkodó zsidókat. Azt jelenti ez, hogy a pusztítás alapja a német múltban gyökeredzett? Igen is, meg nem is. Igen, mivel bizonyos mértékig a német múlt egyik irányzatának eredménye volt, és nem, mert nem ez volt a német fának egyetlen gyümölcse. (Még kevésbé a magyar fának egyetlen gyümölcse.) Hogyan változott a hagyományos vagy modern antiszemitizmus a zsidók elleni módszeres háborúvá a „végleges megoldás”-ban? Hogyan lehetett egy kiirtási programot határozott módon, gondosan kidolgozni, tökéletesíteni és végrehajtani? Mindezt nem lehet megérteni, hacsak nem tanulmányozzuk a német nemzeti szocializmust, nem tanulmányozzuk azt a rendszert és metahisztorikus programját, amely a német népnek a mennyországot helyezve kilátásba – az emberiségnek a földre hozta a poklot.

2. Képek


1. Plébános a gettóbanEGY KÉP – EGY ESEMÉNY

DEMETER Zsuzsanna

Magas Miklós káplán

Magass Miklós, a Haller téri (ma Hámán Kató tér) plébánia káplánja 1938–1945 között tábori lelkészként, főhadnagyi rangban szolgált a Magyar Királyi Honvédségben. 1944 márciusa és novembere között szabadságát töltötte Budapesten. Ez alatt az idő alatt egyházközségében tovább folytatta lelkészi munkáját. Plébánosát, dr. Töttösi Miklóst és őt magát is baráti szálak fűzték katolikus vallású zsidó családokhoz, akik részt vettek a különböző katolikus szervezetek (pl. Caritas) életében, s anyagilag is támogatták az egyházközséget.

Amikor 1944 májusában megkezdődött a zsidó lakosság gettóba telepítése, Magass Miklósnak és paptársainak – köztük Benkő Istvánnak és Eglis Istvánnak, a később Dachauba hurcolt két magyar katolikus papnak – az volt a véleménye, hogy nem szabad magukra hagyni a gettóbeli embereket, továbbra is tartania kell velük a kapcsolatot, s lehetőség szerint személyes ottléttel, a szentségek elvitelével lelki vigaszt nyújtva könnyíteni kell sorsukon. Ugyanez volt a véleménye az Egyházközségi Munkásszakosztálynak (EMSZO), amelynek tagjai között jelentős számmal voltak zsidó származásúak, s a szervezetben tevékenykedő papok is így bejártak hozzájuk a sárga csillagos házakba.

A gettóba való bemenetel mindig önkéntes alapon történt. Legtöbbször a gettóban élő ismerősök, barátok személyes üzenettel kérték meg ismerős papjukat. Megkönnyítette a házakba való bejutást, hogy Töttösi Miklós jó barátságban volt egy katolikus vallású, zsidó származású orvossal, dr. Herczog Ernővel, akinek igazolása alapján – beteghez, haldoklóhoz hívta a papot – szabadabb mozgásuk volt a keresztény hívásra érkezett lelkészeknek. A keresztény hívást a gettó bejáratánál bizonyítani kellett, s így pontosan meghatározott időt tölthettek papi teendőjük elvégzésével. Ennek az időnek az ellenőrzése mindig a gettó őrizetét ellátók belátása szerint történt; néha órákig maradhattak, máskor állandó zaklatásnak voltak kitéve. A nyilas uralom alatt egyre nehezebb volt legális úton bejutni a gettóba; bujkálva, kerülő utakon (pl. ablakokon keresztül) kellett a szentségeket eljuttatni a rászorulókhoz. Ekkor már állandósultak a jóindulatú figyelmeztetések mellett a zsidókkal kapcsolatot fenntartó papokat érő fenyegetések, s nem egy esetben a nyilasok szabályos „vadászatot” rendeztek elfogásukra. Ilyennek az eredménye volt Eglis István és Benkő István koncentrációs táborba hurcolása is.

A beteglátogatáson és a szentségek feladásán (keresztelés, utolsó kenet) kívül gyakoriak voltak a gettóban az óvóhely-megszentelések is. A fenti fénykép is egy ilyen eseményen készült.

A képen látható Magass Miklós káplán ma az óbudai Szent Péter és Pál templom kanonok plébánosa. A felvétel, amely 1944-ben, a budapesti gettóban készült, a Magyar Munkásmozgalmi Múzeum Fényképtárában található.

2. Képek


1. Szegényes csodafegyverek. ( Me-210 nehézvadászgép, 152 mm-es sorozatvetõ, kézi rakétavetõ)SÁRHIDAI Gyula

Szegényes csodafegyverek

A közel négy évtizede lezárult második világháború fegyverei ma már múzeumi tárgyak. Ahogy sok legenda övezi a fasiszta Németország ún. csodafegyvereit, úgy sok mendemonda, legenda él még mindig a Hitler oldalán harcolók fegyverzetéről. Azzal, hogy a történettudomány sem fordít elég gondot a pontos vizsgálatra, sajnos akaratlanul is engedi e mendemondák továbbélését. (A szerk.)

A második világháború éveiben számos új rendszerű fegyverrel folytattak kísérleteket a hadviselő államok. Ezeket propagandaokokból Németországban „csodafegyvereknek” (Wunderwaffe), az angolszász államokban „titkos fegyvereknek” (Secret weapons) nevezték. (Ilyen volt például a rádiólokátor /radar/, az infravörös látókészülék, az elektromos közelségi gyújtó [tüzérségi lőszerekben], a sonar /vízalatti hanglokátor/, a ballisztikus rakéta, a gázturbinás repülőgép, és sok más harceszköz között nem utolsósorban az atombomba.*) Ezekben a fegyverekben ugyan semmi csodálatos nem volt, de a korszak legmodernebb technikai kutatásait jelképezték, s bevetésük lényegesen befolyásolta a hadműveleteket.

A magyar hadseregben a háborús években szintén foglalkoztak új megoldású fegyverek kifejlesztésével, de ezek koránt sem kaptak olyan széles körű nyilvánosságot, mint a hasonló német eszközök. Az ország pénzügyi helyzete és ipari kapacitásának gyengesége nem tett lehetővé komolyabb munkálatokat. A hadseregfejlesztés Huba-I; II; III.nevű tervezetének költségvetése nem volt elég a tényleges szükségletekre sem.

A lokátorok

A magyar hadmérnökök már 1942-ben megindították a nagy hatótávolságú felderítő rádiólokátor és egy tűzerős nehéz vadászgép létrehozásának munkálatait.

Az Egyesült Izzó laboratóriumában a Dr. Bay Zoltán fizikaprofesszor vezette kutatócsoport többféle rádiólokátort alakított ki a várható bombázások előrejelzésére. A Sas nevű műszer készült el először, 1943 nyarán, két példányban. Ezeket Sáriban, illetve az Alföldön állították fel, és egészen 1944 őszéig megbízhatóan működtek. Hatósugarukat 300 km-re tervezték, de egészen Belgrádig terjedően jelezték a repülőkötelékeket.

Folytak egyéb lokátorfejlesztő munkálatok is. A Borbála nevű készülék a légvédelmi ütegek tüzének vezetésére, a Bagoly típus az éjszakai vadászok irányítására készült. A munkálatokat Dr. Bay professzor és Dr. Jáky József ezredes, a „Rádiólokátorok honv. miniszteri megbízottja” vezette. A kutatócsoport lényegében 8 magasan kvalifikált szakemberből és 20 műszerészből állt. A gyártáskor a fődarabok elkészítéséhez már igénybe kellett venni olyan nagyüzemeket, mint a Standardt Rt., MÁVAG, Győri Waggon, Láng stb. Az ország 1944. március 19-i megszállása leállította a fejlesztő munkát. Ezután német lokátorok érkeztek a légvédelmi tüzérséghez.

A légierők fegyverei

A Németországot 1943-ban sújtó tömeges légitámadások előre vetítették a magyar területek bombázásának lehetőségét is. A légierő kevés vadászgéppel rendelkezett, romboló alakulatai pedig nem voltak. Ezért a Haditechnikai Intézet és a Dunai Repülőgépgyár szakemberei a Repülő Kísérleti Intézettel együtt kidolgozták egy nehéz vadászgép tervét, a már sorozatban gyártott Me-210Ca-1 gyorsbombázó átalakításával. Ennél a bombatárba beépített 40 mm-es szabvány légvédelmi Bofors gépágyú kiegészítésére a szárnyak alá 3-3 darab rakétaindítót szereltek fel. A gépet 1944 nyarán kipróbálták, de harci bevetéséről nincsenek adatok. Legfeljebb 3-4 további példány átépítésére kerülhetett sor a Dunai Repülőgépgyár Rt. lebombázásáig (1944. augusztus 8.). Ez a gép 1200 m-ről támadhatta a bombázó kötelékeket, és a 6 darab 152 mm-es rakétájával igen tűzerős volt.

Két bombatípus fejlesztésével is foglalkoztak a zárt kötelékekben támadó amerikai nehézbombázók ellen. Az egyiknél egy hosszú, körülbelül 200-300 m-es vékony acélkábelre gyöngyfüzérszerűen 25–50 kg-os repeszbombákat fűztek fel, majd a köteget felcsavarva oldották ki a bombatárból. Esés közben kellett széthúzódnia és magasságra beállítva egyszerre felrobbannia, széles sávban repeszfelhőt árasztva. A másik egy


250 kg-os német repeszbomba volt, az ún. Nagy Malac, amelyet rádión történő távgyújtásúra alakítottak át. A terv szerint mindegyiknél az ellenséges kötelék felett 1500–2000 m-rel repülve (kb. 500 km/órás sebességgel) kellett kioldani a bombát úgy, hogy az a köteléken belül robbanjon fel.

A kísérletek 1944 április–májusában zajlottak, de nem vezettek eredményre. Egy év alatt ugyanis sokat fejlődött az amerikai légierő; megoldották a kísérő vadászok kérdését, s így a kötelékek nem szorosan összezárkózva repültek. Másrészt a magyar hadseregnek nem volt olyan nagy teljesítményű bombázója vagy rombolója, amely bombaterheléssel 9–10 000 m magasban 5-600 km/h sebességgel tudott volna repülni és manőverezni. Az Me-210 romboló és változatainak teljesítménye nem felelt meg a célnak, s baj volt a robbantás pontos irányításával is. A munkálatok így kudarcba fulladtak.

A szárazföldi rakétafegyverek

1944. október végétől bevetették a Szálasi röppentyű-tés a Lidérc-et.Pontos leírásuk, dokumentációjuk azonban máig sem került elő. (Ezek az elnevezések meglevő fegyverek átkereszteléséből keletkeztek azzal a céllal, hogy a hangzatos elnevezésekkel is javítsák a csökkenő harci morált.)

1943-ban a magyar ipari üzemek megkapták a német 152 mm-es ködvető (Nebelwerfer) licencét, és megkezdődött az 1944 őszéig tartó sorozatgyártása. Alvázként a 37 mm-es vagy 40 mm-es páncéltörő ágyú lövegtalpa szolgált, kitámasztóval és keretes felfüggesztővel. A magyar változat jelzése 43.M rakéta sorozatvető volt, amelyet 4–6000 m lőtávolságra lehetett hatásosan alkalmazni. Reaktív lőszere azonos volt a némettel, ennek gyártására nincsenek egyértelmű adatok. A fő gondot a rakétahajtó töltet és fúvócsövek gyártása jelentette, a robbanótöltetet és szerelvényeket viszont a hazai üzemek is nehézség nélkül gyártották.

Ez a sorozatvető többféle kerékkel is szerepelt, mivel azt tettek fel rá, ami éppen rendelkezésre állott.

Mivel ezt általában 3 tonnás gépkocsi vontatta, a leponyvázott, két keréken vontatott sorozatvetőt sokan – így a visszaemlékezésekben is – tévesen a Szálasi röppentyű-nektartották.

1944-ben a csepeli Weiss Manfred Művek több telepén, főleg esztergaműhelyekben gyártották a hatcsöves sorozatvető csöveit és a kézi páncéltörő rakéta indítóját. Ezeket szinte az üzemből vitték a harctérre, mivel késő ősszel a harcok már Budapest külső övezetében folytak. Az 1944-ben átvett német Panzerschreck, a 88 mm-es átmérőjű kézi páncéltörő rakéta, nálunk 44.M kézi rakétavető jelű fegyver volt, de még nem kapott nevet. Ennek alakja kis változtatással egyezett a német „páncélrémmel”: kb. 1,5 m hosszú és körülbelül 100 mm átmérőjű cső, amelyen a mellső harmadban van az irányzék és az elsütőszerkezet. Az előtétpajzsot elhagyták. Az induló rakétatöltet lángjától és gázaitól, valamint a hajtótöltet kilövés utáni esetleges szilánkjaitól kesztyű védte a lövészt.

A 88 mm átmérőjű rakéta páncélátütése kumulatív fejjel mintegy 160 mm volt. Ezzel a fegyverrel 1944 végén megkezdték a leventék egyes egységeinek kiképzését, de több magyar katonai alakulat is használta. Mivel gyártása 1944 decemberében megszűnt, a továbbiakban a harcok során csak az eredeti német Panzerfaust-otés Panzerschreck-ethasználták. Minden valószínűség szerint a 44.M kézi rakétavető vált Szálasi röppentyű néven ismertté. Jellege szerint is csak erre a fegyverre illik a név. Alkalmazásáról kevés adat maradt fenn. A Budapesten folyó harcokban említik a bevetését, de 1945-ben már nincsenek róla adatok.

Egy 1944. novemberi haditudósító jelentésben szerepel a Lidérc bevetése a szovjet csapatok Csepel-szigeti átkelése idején. „Itt a tűz alá vett területen a föld egy méter magas lobogó lánggal égett” – írja a megfigyelő, aki az érdi dombról távcsővel figyelte a harcokat. Egy tüzér hadnagy szóbeli közlése szerint „1945 márciusában a Dunántúlon egy Botond teherautó platóján ponyvával letakart szerkezetet látott, amely nem nyúlt ki a kocsi űrszerelvényében. Kérdésére a kezelők azt válaszolták, hogy ez a Lidérc”.

Ezek alapján feltételezhető, hogy az eddig egyébként is gyártott 152 mm űrméretű sorozatvető csöveit felhasználva, 6-os, 8-as, vagy 10-es kombinációban tettek indítószerkezetet az oldalfal nélküli Botond gépkocsira, amely kitűnő terepjáró képességgel rendelkezett. A megoldás hasonló lenne a német Maultier-hez(páncélozott gépjárműre szerelt sorozatvető), de a magyar haderőnek 1944-ben nem volt féllánctalpas hordozó járműve. A forgathatóság fontos követelmény volt, mert a rakétaindítóval – a kicsapódó lángsugár miatt csak oldalra fordított helyzetből lehetett tüzelni. Nagyon valószínű, hogy a hatcsöves sorozatvetőket és ezek átalakított, módosított változatait is Lidérc néven szerepeltették a háború végső szakaszában.

* Vö. Borus József: Atombomba – atomrakéták. História, 1984/1. száma! (A szerk.)


2. Képek


1. A Debreceni Vásár. Paál Jób interjúja Petru Grozával 1945-benGYARMATI György

A Debreceni Vásár

Interjú Petru Grozával – 1945-ben

1944 nyarán a Vörös Hadsereg a Kárpátok lábához érkezett. A térség kis népei egymás után igyekeztek kapcsolatot teremteni a felszabadító szovjet csapatokkal, a térség népeit a fasizmus alól felszabadító Szovjetunióval. Augusztus 23-án a Vörös Hadsereg áttöri a német–román állásokat Iasinál, Románia fegyverszünetet kér és szembefordul a fasiszta Németországgal. Augusztus 29-én felkelés tör ki Banská Bistrycán (Besztercebánya). Románia 1944 augusztusában, Magyarország 1945. április 4-én, Csehszlovákia 1945. május 9-én szabadult fel. Ez azt is jelentette, hogy új lehetőség nyílott a térség kis népei közötti baráti együttműködés kialakítására.

1945. március 6-án megalakult Románia első demokratikus kormánya Petru Groza vezetésével. A román miniszterelnök, aki a 20. század történetének egyik legkritikusabb szakaszában volt a román–magyar együttélés formáinak keresője ez évben lenne száz esztendős. Életpályáját az 1982. évi 4–5. számunkban ismertettük. Most került elő egy kis példányszámú nyomtatvány, interjú 1945 őszén Petru Grozával. (A szerk.)

Az alábbiakban közölt – 1945 őszén született – riport készítője Paál Jób (eredeti nevén Possel M/árkus/ István) „hírlapíró” vagy még inkább – ahogy magát ezen rétegen belül is hangsúlyozottan elkülöníti – riporter. Munkásságának kezdete a „boldog békeidők”-re nyúlik vissza, amikor különböző vidéki lapok munkatársaként vagy szerkesztőjeként tevékenykedik Aradon, Szegeden, Nagyváradon, de közben publikál a fővárosi lapokban is.

Riporteri tevékenysége azután a két világháború közötti időszakban teljesedik ki. Miközben a Magyar–Lengyel Kereskedelmi Kamara ügyvezető igazgatója, egy kofferral a kezében beutazza Európát s több száz riportot küld haza, illetve jelentet meg külföldi lapokban. Ezek sorába tartozott az, amelyben – hite szerint – elsőként írta meg Rudolf trónörökös és Vetsera bárónő meyerlingi tragédiájának „hiteles történetét”. De készített riportot XI. Pius pápával éppen úgy, mint Beneš csehszlovák köztársasági elnökkel.

A háború vége Debrecenben találja, ahol az 1945 tavaszán újra induló „Debreczen” (a Független Kisgazdapárt helyi lapja) munkatársa lesz. Napjainkra neve elsősorban a Radó Antallal közösen készített „A debreceni feltámadás” c. riportkönyv társszerzőjeként maradt fenn.

1945 őszén, a város felszabadulásának első évfordulójára készülve merül fel az ötlet, hogy a nagy múltra visszatekintő Debreceni Vásárt ez alkalommal oly módon rendezzék meg, hogy az egyben a háború utáni magyar–román együttműködést is szimbolizálja. Ezt elősegítendő utazik Paál Jób – mint az előkészítő bizottság elnöke, majd később a vásár igazgatója – Bukarestbe, hogy megszerezze Petru Groza támogatását. A román miniszterelnök nem csupán a „határsorompók felemelésével” segítette elő a Debreceni Vásár sikeres megrendezését, hanem tíz vagon fát és két vagon sót is adományozott „Debrecen népének”, s emellett Nagyvárad és Debrecen között külön „vásár-buszokat”, Kolozsvár és Debrecen között pedig „vásár-vonatokat” közlekedtetett.

Paál Jób még az 1910-es évek elején írta kedvenc publicisztikai műfajáról: „A riport olyan, mint a falevél vénasszonyok nyarán a sárguló faágon. Tegnap még üdeségével a lelkünket gyönyörködtette, holnapra már kosárba hajítja széles lapátjával az utcaseprő, ha hajnalon megtisztítja a járdát. A szenzáció csak két napig él. Tegnap még teli torokkal ordította a három hasábba szedett újságcímet hóna alatt friss, festékszagú újságokkal a rikkancs; holnap unottan csomagolja a »szenzációba« megtalpalt cipőjét a suszter”. Petru Groza riportbeli gondolatai a Duna-menti népek egymásra utaltságáról és együttműködésük szükségességéről viszont közel négy évtized elmúltával sem tűnnek időszerűtlennek.

DOKUMENTUM

[...] Kifejezetten azért jöttem el Groza Péterhez, hogy megkérjem őt: a Debreceni Vásár nyitva tartásának idejére emelje fel a román–magyar határon azt a sorompót, amely megakadályozta eddig, hogy Romániából


Magyarországra és Magyarországból Romániába utazzanak az emberek. [...] Tisztában voltunk mi azzal valamennyien és tisztában volt ezzel Groza Péter is, hogy ezerszámra élnek odaát emberek, mint ahogy ezerszámra élnek emberek nálunk, akiket családjuktól választ el a leeresztett sorompó. [...]

Szent ideálként reszketett előttem a cél: megnyitni a határt és lehetővé tenni, hogy meginduljon az emberek áradata egyik országból a másikba. Szent ideálként vibrált előttem a cél, hogy leülhessenek egyazon asztal mellé azok, akik együvé tartoznak még akkor is, ha fűtetlen szobába, terítetlenül került ez az asztal és nem párolognak ízes ételek az odarakott tálakban.

Ez volt a célom.

És ezen túl az, hogy a határ első megnyitása szimbólummá váljék és kezdetét jelentse annak az időnek, amikor többé nem lesz már sorompó, amely elválassza egymástól két szomszédos országnak egymást szerető népét. [...]

Megkérdezem:

– Miniszterelnök úr volt már Debrecenben?

Egy percre elgondolkozik, azután válaszol:

– Amit most elmondok, arról kevesen tudnak. Életem legkritikusabb napjait töltöttem Debrecenben. Amikor Románia botor fejjel hadat üzent a Szovjetnek, éreztem, hogy itt meleg számomra a világ. Vonatra ültem. Debrecenben szálltam ki a vonatból. Egyenesen az Arany Bikába hajtattam. Ott vettem szobát. Nem ismert fel senki. Untam az egyedüllétet. A harmadik napon fölkerestem Tankó Béla egyetemi professzort, aki régen a tanárom volt. Azóta, hogy érettségiztem nála, nem látott. De megismert rögtön. A nyakamba borult. „Isten hozott Groza Péter” – mondta nekem és mindjárt magánál tartott. Sok embert ismertem meg Debrecenben és nagyon sokan helyet kaptak a szívemben. Debrecen menedéket nyújtott számomra életem legkritikusabb időszakában és ezt soha nem fogom elfelejteni. Boldogan mennék vissza újra Debrecenbe, mert nagyon megszerettem ezt a várost.

Közbevágtam:

– Erre most nyílik a legjobb alkalom, Miniszterelnök Úr. December elején nyílik meg a Debreceni Vásár, amelyet Debrecen élni akaró ipara és kereskedelme rendez abból az alkalomból, hogy Debrecen már egy év óta szabad. Ebből az alkalomból Debrecen népe meleg szeretettel hívja meg Miniszterelnök Urat és meleg szeretettel várja. Debrecen a magyar történelem hosszú és rögös országútján gyakran vált sorsdöntő események színhelyévé. Ezernyolcszáznegyvenkilencben itt detronizálta a Habsburg-dinasztiát az a Kossuth Lajos, aki először hirdette itt nyíltan és hangosan a Duna-medencében élő népek államainak konföderációját...

Groza Péter közbeszólt:

– Én az ő politikáját folytatom... (...]

– Egyedül álltam ebben az országban, amikor minden hátsó gondolat nélkül, egyes-egyedül a fajtám, a nemzetem és hazám érdekeit tartva szívem és szemem előtt, bátran kiálltam a román–magyar barátságért. Nem gondoltam én akkor semmire. Csak arra, hogy nekünk, románoknak, szakasztott olyan érdekünk a kettőnk barátsága, mint maguknak, magyaroknak. Arról sem beszélek most, hogy hányemberrel és hány fajta irányzattal kellett megküzdenem azért, hogy a megkezdett munkát tovább folytathassam. Szavaim nem voltak frázisok, minden hátsó gondolat nélkül és őszintén nyújtottam baráti jobbot, mert tudtam, hogyha az Isten egymás mellé tett bennünket a Duna medencéjében, akkor nekünk barátként kell megfognunk egymás kezét azon az úton, amely számunkra kijelöltetett. Nemcsak a magyar, hanem a román nép sorsa is attól függ, hogy meg tudunk-e maradni őszinte barátként egymás mellett. Ma már elmondhatom, hogy sikerült átformálnom a kételkedőket és sikerült a magyar nemzet őszinte barátjává tennem úgyszólván az egész román nemzetet!

A hangja ércesebbé válik, amint folytatja:

– Még tovább megyek. Száz százalékig nekem adtak igazat az események. Elmondhatom, hogy legutóbb Moszkvában részletesen beszámoltam mindenről Sztálin generalisszimusznak és ő az egész magyar komplexumban osztja az álláspontomat. Ezenkívül azonban Tito ugyanazt az utat kívánja követni, amelyre én léptem és talán részem van abban, hogy Jugoszláviának Magyarországgal szemben ugyanolyan baráti céljai és törekvései vannak, mint Romániának és nekem.


Elhallgat egy pillanatra, azután megnyomva minden szót, beszél tovább:

– A magyar kérdésben nem riadok vissza semmiféle lépéstől. Még olyantól sem, amelyet nálunk sokan talán radikálisnak tartanak. Jegyezzék meg, hogy én nem félek a közös vámterülettől, nem rettegek attól, hogy leomlanak a vámsorompók és nem félek attól sem, hogy az emberek útlevél nélkül menjenek át tőlünk Magyarországra, vagy jöjjenek onnan túlról hozzánk. Én tudom jól, hogy az útlevél hamarosan múzeumi ereklye lesz; üveg alatt, vitrinekben fogják mutogatni és megmosolyogjuk majd azt az időt, amikor ilyen írásra volt szüksége annak, aki Romániából Magyarországra akart utazni.

Emelt hangon mondja a következő mondatot:

– Ismétlem, nem riadok vissza az útlevél teljes eltörlésétől, de nem riadok vissza egy államszövetségtől sem, amely az én felfogásom szerint Romániát és a román nemzetet éppen annyira boldoggá tenne, mint Magyarországot és a magyarokat!

Élesen szembefordul velem, összekulcsolja mind a két kezét, miközben folytatja:

– Arra kell azonban kérnem a magyarokat, fogadják őszintén a mi barátságunkat és ne igyekezzék senki ebbe valamilyen hátsó gondolatot belemagyarázni. Kérve kérem a magyarokat: ne üljenek fel olyan törekvéseknek, amiknek nincsen más céljuk, csak az, hogy éket verjenek románok és magyarok között. Sokan nem nézik jó szemmel a mi most megindult barátkozásunkat. Vannak, akiknek fáj, hogy mi, románok és magyarok egymásra találtunk és őszinte melegséggel fogjuk meg egymás kezét. Vannak, akik nem érzik jól magukat abban a környezetben, amelyben mi úgy élünk egymás mellett, ahogyan két jó szomszédnak illik. Ezek problémákat dobnak közénk csupán azért, hogy megzavarják a mi barátságunkat. Ezek széthúzást akarnak szítani. Kérve kérem a magyarokat, ne dűljenek be azoknak, akiknek fáj, hogy bennünket boldogoknak látnak. Nem lehetnek problémák közöttünk, mert ha felmerülnének megoldhatatlan problémák, az én misszióm megszűnik és vége lesz az olyan szépen megindult, magyar–román testvéri együttműködésnek. Merem hinni, hogy ez nem következik be és a feladat, amelynek megoldását magamra vállaltam, pontosan ahhoz a megoldáshoz érkezik el, amelyet célul tűztem ki magam elé. [...]

– Az Ön kormányának megbízottai és a mi kormányunk megbízottai itt is, ott is gazdasági egyezményről tárgyalnak. Kompenzációkról van szó. Nekünk szükségünk van mindenre. Sóra, ami nálunk most olyan értékmérő lett, mint volt valamikor az arany. Két mázsa sóért hízott disznót lehet kapni. Tíz deka só nálunk már érték. Szükségünk van fára, hiszen utoljára Debrecenben az elhunyt hadifoglyoknak nem tudtak koporsót csináltatni, mert nem akadt deszka. Nincsen ruhánk, nincsen cipőnk. Hústilalom van Magyarországon és boldog az, aki Nagyváradról át tud hozni ünnepnapra három kiló húst. Öt deka élesztő már fejedelmi ajándék. Hideg szobában didergünk és családanyák, meg munkás emberek termelnek fát az erdőn, hogy családjuk ne pusztuljon el a tél dermesztő hidegében. Nem panaszként mondom ezt, Miniszterelnök úr, mert a magyar nép a történelem során sokszor volt már ilyen helyzetben és mindig a talpára állt. Pusztított már bennünket a török és a tatár, de leginkább pusztított a német. Talpunkra fogunk állni most is és ha talpunkra álltunk, nem felejtjük el soha azt a baráti jobbot, amelyet olyan időben nyújtott felénk Groza Péter, amikor a magyarnak nem volt a világon az Istenen kívül senkije. [...]

Arra kértem, engedje meg, hogy a Debreceni Vásár nyitva tartásának ideje alatt, illetve a vásár befejezésén túl is, egy bizonyos ideig a fennálló formalitások kiküszöbölésével lehessen átlépni Románia felől a magyar határt és rendelje el, hogy a Debreceni Vásár által kiállított vásárigazolványokra az illetékes román rendőrhatóságok megadják a határátlépési engedélyt.

– Ez csak természetes – felelte a miniszterelnök –, hiszen ha békében útlevél nélkül el tudtunk menni a lipcsei vásárra, akkor ugyanígy elmehetünk a Debreceni Vásárra is. Az engedélyt máris megadtam.

Csöngetett. Bejött a titkár. Jegyzőtömbbel kezében. Groza Péter ott nyomban előttem lediktálta a rendeletet, amellyel megnyitotta a magyar határt. Mialatt Vinulescu úr jegyezte Groza Péter rendelkezéseit, magam előtt láttam Ártánd és Bors között a határsorompót, ahogyan azt ezek a mondatok kilendítik a helyéből és útnak engedik a tömegeket. [...]

2. Képek


1. Világháborús repeszekJUHÁSZ Gyula

Világháborús repeszek

Hosszú évek, vagy talán évtizedek óta a közvélemény érdeklődésének középpontjában áll Magyarország két világháború közötti és második világháborús tevékenysége. A tanulság, amit ebből levonhatunk, többirányú. Gyermeteg dolog lenne azt állítani, hogy a fiatalok, akik jóval a felszabadulás után születtek, a Horthy-rendszer valamiféle rehabilitációját igényelnék, hiszen semmiféle személyes tapasztalatuk az 1945 előtti világról nem lehet. Gondoljuk meg, az idén nagykorúvá váló lányok és fiúk 1966-ban születtek, a most diplomát kapók pedig 1961–62-ben. Amit keresnek, az a mai Magyarország genezise, s ezen túl legfeljebb a szülők, vagy inkább már a nagyszülők története. Azt sem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy az érdeklődő értelmiségiek nagy része nem történelem szakot végzett bölcsész, hanem műszaki, gazdasági, természettudományi szakember, a Műegyetemen, a TTK-n, a Közgazdaságtudományi Egyetemen vagy az agráregyetemeken végzett, akiknek a tanulmányaikból adódó történelmi ismereteik csak a középiskolákból származhatnak, ahol a második világháború és az azt követő korszak oktatása az érettségi évében történik, s többnyire már ezért is nagyon felületes. Ezen kívül abból meríthetnek, amit az egyetemeken tudományos szocializmus címén oktatnak nekik.

Ez az amit – mivel a történelmi irodalom a megjelenés helye és a példányszám miatt a legtöbb esetben alig elérhető a nagyközönség számára – összevethet a családi emlékezettel, vagy a nálunk oly nagy hagyománnyal bíró, mentségkeresést – felelősségáthárítást, a vágyaknak a valósággal való összekeverését istartalmazó kollektív emlékezettel. Ilyen körülmények között nyilvánvaló, hogy mindent magába szív – mint szivacs a vizet –, amit olvashat a háborúról, különösen ami könnyen emészthető, ami általában nem kíván szokatlan szellemi erőfeszítést, ami nem igényli az önkritikus szembenézést közelmúltunk történelmével; ami hajdani szereplőktől származik, s ezért hitelesebbnek tűnik a történész munkájánál.

Ez azonban csak az egyik forrása a gondoknak. A másik bő hozamú forrás felszabadulásunkat követő történelmünkkel, főleg e történelem neuralgikus pontjaival van összefüggésben, s amelyből fakadtak azok a nem is olyan rég volt törekvések – nem a közvélemény oldaláról –, amelyek az éppen időszerű hatalmi-politikai okokból, rosszul értelmezett politikai vagy ideológiai érdekekből igényelték az elhallgatásokat, kívánták a történelmet „érdeklírává” tenni.

E Neuralgikus pontok közül emeljünk ki és vizsgáljunk meg kettőt. Az egyik az 1947-es békeszerződés. Egyenes arányban azzal a folyamattal, ahogy a közvélemény többségévé és meghatározójává válnak azok a generációk, amelyek a felszabadulás után születtek, annál inkább lesz érthetetlen az a tény, hogy a Horthy-rendszer háborús bűneiért a felelősséget az új népi demokratikus Magyarországnak kellett vállalnia. Annál megmagyarázhatatlanabb az, hogy miért maradtunk az egyetlen nemzet Európában, amelynek etnikumából több millióan élnek nemzetiségként a szomszédos országokban. Azok a magyarázatok, amelyek a koalíció ún. polgári szárnyára hárítják a felelősséget, csak ingerültséget váltanak ki. S ezt csak fokozzák azok a jelenkori tapasztalatok, amelyek e milliók sorsában a nemzetiségi politika marxista-leninista elvei és a valóság közötti mély szakadékot demonstrálják.

F. K. Roberts, az angol külügyminisztérium közép-európai osztályának vezetője írta 1943. szeptember 27-én a moszkvai külügyminiszteri konferenciára készített „Magyarország jövője” című feljegyzésében: „Nem szabad szem elől tévesztenünk, hogy a demokratikus erők, amelyek remélhetőleg átveszik a hatalmat Magyarországon a háború után, végzetesen kompromittálnák magukat, ha a magyar nép véleménye szerint kapcsolatba hozhatók lennének olyan tisztességtelen területi rendezéssel, amely megismételné a trianoni rendezés »hibáit«.” Amikor ez mégis megtörtént, elsősorban a szomszédos országok – főleg Csehszlovákia – érveléséből nem hiányzott a háborús magyar kormányok és a magyar nép felelősségének összemosása. Ennek is megvannak azonban a háborúba nyúló előzményei, hiszen már 1943-ban formula született a háborús felelősség indoklására, amikor a szövetséges hatalmak a háború utáni rendezés problémáival foglalkozni kezdtek.

Először a brit kormány dolgozott ki egy formulát 1943 márciusában a Magyarországra irányuló propaganda hatékonysága érdekében abból a célból, hogy erősítsék a magyar ellenállást. Ez így hangzott: Őfelsége kormányának „nyilvánvalóan nem lehet semmi dolga azzal a rezsimmel, amely a tengellyel lépett szövetségre, és kihívás nélkül megtámadta Nagy-Britannia csehszlovák, jugoszláv és szovjet szövetségeseit. A magyarok új és még messzebbre nyúló trianoni rendezéstől félnek, aggályaik eloszlatására kijelenthetjük, hogy Magyarországot, bár megfelelő jóvátétellel tartozik szövetségeseinknek, Őfelsége kormánya nem kívánja


darabokra tépve látni, s nem akarja kormányai ostobaságaiért a magyar népet büntetni.” Ehhez még hozzátették: „Saját és szövetségeseink állásfoglalását elkerülhetetlenül befolyásolják majd azok a gyakorlati lépések, amelyekre a magyarok elszánják magukat, hogy kiszabaduljanak a tengely uralma alól, siettetve a szövetségesek győzelmét és ezzel együtt saját felszabadulásukat.”

A szovjet kormány, amelynek állásfoglalását kérték, 1943. június 7-én válaszolt, s kiindulva abból, hogy Magyarország ténylegesen a Szovjetunió ellen harcol, egy jóval szigorúbb formulát fogalmazott meg: „A szovjet kormány úgy véli, hogy azért a fegyveres segítségért, amelyet Magyarország Németországnak nyújtott, valamint azokért a gyilkosságokért és erőszakos cselekményekért, fosztogatásokért és gyalázatosságokért, amelyeket a megszállt területen követtek el, a felelősséget nemcsak a magyar kormánynak kell viselnie, hanem nagyobb vagy kisebb mértékben a magyar népnek is.”

A területi kérdésekben a szovjet jegyzék leszögezte, hogy a szövetségeseknek a magyarországi ellenzéki körökkel való tárgyalásai alkalmával lefektetendő alapelvek között – a feltétel nélküli megadás, a jóvátétel és a háborúért felelős személyek megbüntetése mellett – második pontként szerepelnie kell a megszállt területek visszaadásának is. Külön kitért Erdély kérdésére, amikor egyetértését fejezte ki a Magyarországra irányuló propaganda módosításával, hangsúlyozva, hogy a szovjet kormány „nem tekinti teljes mértékben igazolhatónak a Németország diktátumával 1940. augusztus 30-án Bécsben hozott úgynevezett döntőbírói ítéletet, amely Magyarországnak juttatta Észak-Erdélyt”.

A Foreign Office-nak már azon feljegyzéseiben is, amelyek Molotov levelének megismerése után készültek, megtalálható F. K. Roberts-től ez a megjegyzés: „Nem hiszem, hogy vitába kellene szállnunk azzal a szovjet tézissel, amely szerint a magyar népnek bizonyos fokig osztoznia kell kormányával a felelősség kérdésében”.

Az 1943. szeptember 6-án keltezett hivatalos angol válasz így fogalmazott a területi kérdésben: ,, ...a csatlós államok szolgáltassák vissza a szövetségesek érintett államainak mindazokat a területeket, amelyeket a háború során vagy azt közvetlenül megelőzően elfoglaltak, vagy elcsatoltak.”

A német megszállásig a lakosság nagy része számára a háború a fokozódó megélhetési nehézségekben, a csökkenő fejadagokban, a műrostos anyagokban, a hírekben és a propagandában, a rendkívüli törvényekben, az uralkodó eszmeáramlatokban volt elsősorban érezhető.

Mindezeken túl az, hogy az ellenforradalmi rendszer intézményes keretei a háború nagy részében fennmaradtak, mert a rendszer maga vállalta a háborút a németek oldalán; hogy egész Közép- és Kelet-Európában 1944-ig, a megszállásig egyedül itt működött legális szociáldemokrata párt, parlamenti képviselettel; hogy bármilyen megszorításokkal is, de a kormányzatnak volt nemcsak szélsőjobboldali, de legális baloldali, demokrata ellenzéke is, amely a törvényhozó testületekben is hallatta a hangját; hogy a szociáldemokrata vezetés alatt álló szakszervezetek százezres nagyságrendű tagsággal tevékenykedtek; hogy megjelentek demokratikus, baloldali napilapok, mint a Magyar Nemzet és a Népszava, vagyis hogy a környező leigázott vagy német befolyás alatt álló országokhoz képest itt viszonylag kedvezőbb politikai és társadalmi viszonyok maradtak fenn, mindez azt az illúziót táplálta, hogy az ország talán nagyobb baj nélkül átvészelheti ezt a háborút.

A háború lényegével, a bombázásokkal, a fegyveres harcokkal, a váratlan és értelmetlen pusztulás rémével, a zsidó deportálások szörnyűségeivel, az ekkor és a nyilas uralom alatt először tapasztalt törvényesített fosztogatásokkal, az embertelenséggel és közönnyel, a harcoló hadseregek természetével, lakosságunk nagy része először 1944-ben találkozott, a háború ötödik évében. A háború ezért sok ember tudatában vagy érzelmeiben – akarva-akaratlan – azonosult az utolsó fél év felszabadító harcaival, az „ostrommal”, a „fronttal”. Háborús tapasztalatai elsősorban innen adódtak, s ezt adja tovább utódainak. Ezek bizony egyoldalú tapasztalatok voltak és semmiképpen sem fedhetnénk el, hogy Magyarország a háborúban 1941 és 1944 között is a fasiszta hatalmak oldalán vett részt, hadserege a németek szövetségeseként harcolt a Szovjetunió ellen, maga is hozzájárulva a szörnyű pusztításhoz, más népek szenvedéseihez – de a köztudat mindezt jórészt elfeledte.

Senkinek sem volt könnyű szembenézni azzal, ahogy a régi Magyarország összeomlott. A közvélemény többsége alig tudta másként, mint felelősségáthárítással elviselni nemcsak azt, hogy az ország nem saját erejéből, hanem a szovjet hadsereg harcai következtében szabadult fel, de még inkább azt a nemcsak Magyarország történetében, de Európa történetében is egyedülálló tényt, hogy egy állam szinte teljes felső vezető rétege: a felső állami bürokrácia, a honvédség, csendőrség-rendőrség főtisztjeinek és tisztjeinek zöme testületileg elhagyta az országot. Sajnos ma sincs pontos adatunk arról, hogy hányan hagyták el az országot 1945 elején és települtek át a német birodalom akkori területeire, de az arányokat jól jelzi, hogy január 20-án, amikor az ideiglenes kormány aláírta a fegyverszüneti egyezményt, a nyilas vezetésű belügyminisztérium 1733


főben jelölte meg azok számát, akiket saját tisztviselőiből, alkalmazottaiból, s azok hozzátartozóiból Németországba kíván telepíteni. A kivonuló hadsereg létszámáról a felszabadulás után készült egyik-másik feljegyzésben egészen fantasztikus számok is találhatók, de bizonyosan nem esünk túlzásba, ha azt mondjuk, hogy százezres nagyságrendű hadsereg hagyta el az országot.

Annyit a tévedés nagyobb kockázata nélkül szintén megállapíthatunk, hogy igen sokan menekültek Németországba a felső tízezerhez kapcsolódó alacsonyabb rangú, a magát úri-középosztálynak nevezett réteg középső és alsóbb régióiból, s még többen hagyták el a várost, a községet – ahol hivatalnokok, funkcionáriusok voltak – a szovjet hadsereg megérkezését megelőző napokban, s menekültek nyugat felé hosszabb-rövidebb ideig.

A háború végén százezrek menekültek el, százezrek kerültek hadifogságba, s a legszomorúbb, a trianoni területre számítva 400 000 emberünk pusztult el, köztük 200 000 zsidó és 136 000 katona. Mindez azt jelentette, hogy a német megszállás, a nyilas uralom miatt különösen hosszú, fél évig tartó, az ország területén végighúzódó frontharcok, a szovjet hadsereg felszabadító küzdelmeinek következményeként összeomlott a régi Magyarország hatalmi rendszere, megsemmisült államszervezete, s társadalmi szerkezetében, hagyományos struktúrájában is döntő és tartós változások történtek a felszabadulással egyidejűleg.

Ezek a megrázkódtatások és sorsfordulók mind a második világháborúban gyökereznek, s ezért bármi legyen is valakinek a véleménye Magyarország háborús történetéről és szerepéről, az érdeklődés meg-megújuló hulláma indokolt. Nem is az az igény okoz gondot, amelyik második világháborús történelmünk őszinte, árnyalt bemutatását kívánja. Inkább az a létező törekvés, amely szinte „parttalan” megértést mutat az 1945 előtti történelmünk iránt. Ennek a „parttalan” megértésnek az is oka, hogy az előbbi értelemben intakt fiatalok számára nem sikerült hitelt érdemlően ábrázolni azt a háború előtti magyar, még mindig feudális elemekkel terhelt társadalmi szerkezetet, amely a vagyoni hierarchia és az ásatag – lényegében rendi – úri és nem úri hierarchia egymás mellett létezése és egymásra hatása alapján épült fel.

Ezért az állapotért bizonyos értelemben a szakma felelős azzal, hogy rengeteg energiát pazaroltunk el a meddő „jelleg” vitákkal, hogy ti. fasizmusnak, fél-fasizmusnak, konzervatív elemekkel tűzdelt fasizmusnak, fasiszta elemekkel tűzdelt konzervatív rendszernek minősítsük-e a Horthy-rendszert – s a variációk száma szinte végtelen –, de az ellenforradalmi korszakkal kapcsolatos társadalomtörténeti kutatások alig pár éve indultak meg. E kutatások hiányának következményei aztán átnyúlnak a már sokkal alaposabban feltárt politikatörténetre is, amelynek tudományos eredményei még kevéssé mentek át a köztudatba, s így egyik-másik emlékirat, esszé, vagy publicisztikai eszmefuttatás beállításában a rendszer önvédelmi reflexei összekeverednek az antifasizmussal, vagy akár valamiféle demokratikus színezetet is nyerhetnek.

Háborús történelmünk egészének, vagy egyes sorsdöntő mozzanatainak megközelítésében uralkodó nézet a felelősségáthárítás módszere. E tekintetben makacsul é1 az a nézet, hogy minden felelősség, a háborúba lépéstől a fegyverszüneti kísérlet kudarcáig, s minden közbeeső problémáért a német származású tiszteket, tábornokokat terheli. Az utóbbi években újból erősödik az a felfogás – főleg a román történetírás „példája” nyomán –, hogy történelmünk valóságos vagy annak vélt sorsfordulóit úgy kell bemutatni, hogy ha csorbát szenved is a valóságos történet, de az legalább nekünk jó és ne ellenünkjó történelem legyen.

Második világháborús történelmünk neuralgikus pontjai közül a ma uralkodó téma, a második magyar hadsereg története fokozatosan került előtérbe, s már több mint másfél évtizede háborús történetünk egyik legérzékenyebb témája. A hadsereg frontra küldésének körülményei, gyors és katasztrofális veresége, a negyvenezer halott, a nyolcvanezer sebesült, eltűnt és hadifogoly, vagyis az értelmetlen pusztulás régóta magyarázatot kíván, s eleve alkalmas volt arra, hogy különféle indulatok, elfogultságok kötődjenek hozzá, s mint egyfajta „Mohács”, a „tragikus magyar történelem” egyik bizonyítékává váljon. S hogy miért „Mohács”, azt is sokféleképpen lehet magyarázni.

Visszahatás is volt ez persze arra, hogy a történetírás nem, vagy alig foglalkozott emberi vonatkozásaival. Azzal, hogy a Szovjetunió elleni fasiszta háború katonái voltak ugyan a magyar hadsereg katonái is, de zömükben éppoly ártatlan emberek, mint a szembenálló katonák; hogy bár egy fasiszta hadjárat részesei, de maguk nem fasiszták; háborújuk jellegéből adódóan nem hősök ugyan, de áldozatok.

A „kitakarítás” koncepcióját követte egy másik, talán a népi-gondolatkör hagyományaihoz kapcsolódó nézet, amely többek között azt sugalmazta, hogy a rendszer a földéhes agrárproletároktól, szegényparasztoktól kívánt megszabadulni, ezért sorozta nagy tömegekben őket be, és küldte szándékosan a vágóhídra. A Magyar Televízióban bemutatott dokumentumfilm-sorozat, a „Krónika”, ezt az elméletet sem tudta igazolni, de eleget tett annak az igénynek, hogy a fronton járt magyar katona is elmondhatta élményeit. Évek óta visszatérő


gondolat volt ugyanis az, hogy amíg az első világháborút megjárt férfiak élménye évtizedekig meghatározó vonása volt az „esti beszélgetéseknek”, addig a második világháború magyar katonáinak ez a „kibeszélés” nem adatott meg. Persze szorongó kibeszélés történt ebben a filmsorozatban, ami fakadt abból a tényből, hogy a magyar hadsereg rossz ügyért, rossz oldalon harcolt, nem lehetett büszkén hőstettekről beszélni, ahogy lehet a szovjet, az angol, az amerikai, a jugoszláv hadsereg veteránjainak. Nem lehetett „tódítani” a történetet, amely pedig minden katona élményt felidéző elbeszélésének velejárója. Végül is a film valóban hű és izgalmas krónikája lett, bár kissé túlméretezetten, a második magyar hadsereg történetének. Hibái, amelyek elsősorban néhány hajdani főtiszt és vezérkari mondandójából fakadtak, akik fölmondták ugyan a leckét, de keveset szóltak a saját szerepükről, tevékenységükről, illetve szépítették azt – nem von le értékéből.

A film óriási visszhangot váltott ki. A rajongó vagy dühösen elutasító hozzászólások mellett tömegével érkeztek levelek a televízióba volt katonáktól, akik szintén élményeiket írták le; szülőktől, feleségektől, akik még ma is hazavárják gyermekeiket, férjeiket; apáktól, akik még negyven év múltán sem tudnak belenyugodni abba, hogy fiuk nem „hősi halott”, holott ezért kapott halála után kitüntetést stb. Háborús naplók és levelek, visszaemlékezések és képek jelennek meg folyóiratainkban. Megindított, illetve felerősített olyan törekvéseket, hogy papírra vessék az egyes falvak, városok háborús halottainak történetét.

A sokfajta megközelítés végső soron azt a már egyre szélesebb körben felmerülő igényt erősítette, hogy a második világháború négyszázezer magyar halottjának – meghalt katonának, gázkamrában megölt és a Dunába lőtt zsidónak, bombázásba pusztult polgári lakosnak – is készüljön emlékmű. Legyen ez mementó az utókor számára.

*

Lehetne még sorolni a témákat, de azok nem változtatnák meg az eddig kialakult képet arról, miként él a köztudatban ma a második világháborús történetünk. Az igény, hogy „beszéljük ki” magunkból ezt a háborút végre, s az is segítsen bennünket belső harmóniánk megtalálásában, amelyet ma oly nagyon nélkülözünk, nem hagyható figyelmen kívül. Mert az igazság az, hogy valójában még senki sem beszélte ki még magából ezt a háborút. A katona azért nem, mert a frontélmények, akár a Szovjetunió, akár Magyarország területén, a szovjet hadsereg elleni harcokhoz fűződtek. A megmaradt zsidóság azért nem, mert itt, ebben az országban kellett tovább élnie, s általános katarzis hiánya mindmáig nem nagyon segítette, hogy görcsein túljusson. S nem beszélte ki magát a falusi és városi ember sem, mert emlékei nem voltak azonosak a sokszor nagyon is szűkkeblű igényekkel. Mindez a kibeszéletlenség, mint megannyi gránátrepesz, ott maradt a lelkekben kioperálatlanul. Lehetett reménykedni abban, hogy majd csak betokosodik. De tudjuk, az ilyen repeszek egyszer csak egy váratlan történés hatására elkezdenek vándorolni, s vagy kilökődnek, vagy súlyosan roncsolnak. Második világháborús történelmünkkel kapcsolatban már tapasztaljuk ezt. Nincs más lehetőség, megfontoltan kell dönteni, s amit lehet, ki kell operálni. Mindenekelőtt el kell juttatni a történettudomány eredményeit a nem szakközönséghez is. És tovább kell folytatni a kutatásokat.

Háborús történelmünk egyes részleteinek feltárásában sok még a fehér folt. Ez elsősorban annak tudható be, hogy alig van valaki, aki alapkutatásokat végezne. Ez a fiatal kutatók hiányából, meg kényelmességből fakad. Mert egyszerűbb hipotéziseket gyártani, legendákat szélnek ereszteni, mint idegőrlő rendszerességgel levéltárakban és könyvtárakban évekig tartó alapkutatásokat végezni.


1. Ünnepnap Futbóliában, avagy hajrá magyarok! Az � �1954. május 23-i MagyarországAnglia válogatott �labdarúgó mérkõzésrõlSIPOS Péter

Ünnepnap „Futbóliában”, avagy hajrá magyarok!

1954. május 23-án – egy nappal a Magyar Dolgozók Pártja III. kongresszusának a megnyitása előtt – került sor Magyarország és Anglia válogatott labdarúgó csapatainak újabb találkozójára, az „évszázad mérkőzésé”-nek a visszavágójára Budapesten. Az ország lázban égett – mindenki látni akarta a várható újabb diadalt itthon, a Népstadionban.

A Népstadion befogadóképességét az ülőhelyek szűkítésével 85 500-ra növelték, de még így is csupán az igénylők töredéke juthatott be a stadionba a nagy napon. Ajegyek elosztása országos jelentőségű társadalmi, sőt politikai kérdéssé vált. Az Országos Testnevelési és Sportbizottság sajtóértekezletén május 10-én elhangzott tájékoztatás szerint a belépőkből elsősorban a sportolók, főleg labdarúgók, sportvezetők, edzők, társadalmi munkások, valamint azok a munkában kitűnt dolgozók részesednek, akiknek kapcsolatuk van a sporttal. Az egyesületek, intézmények, sportkörök bizottságokat hoznak létre a belépők szétosztására.

Az alább közölt levél – őrzési helye a Szakszervezetek Központi Levéltára – bemutatja, hogy a jegyek elosztásánál valójában milyen szempontok érvényesültek, de még ennél is jobban jellemzi a kor atmoszféráját, a labdarúgás túldimenzionált jelentőségét, hogy a szervezetekben, intézményekben a legfelső vezetés szintjén foglalkoztak az üggyel.

A Szakszervezetek Országos Tanácsának Titkársága által delegált bizottságban helyet kaptak: a SZOT illetékes titkára, az építő, a vasas és a textiles szakszervezetek elnökei (akkor az elnökök irányították a munkát) és a nyomdász szakszervezet titkára, valamennyien a SZOT Elnökségének tagjai.

A mérkőzést övező hangulathoz még csupán annyit: a május 23-án a Baross tér–Rottenbiller utca–Sztálin tér (ma: a Dózsa György út Felvonulás téri szakasza)–Hősök tere–Kacsóh Pongrác út–Hungária krt.–Kerepesi út által határolt szakaszon általános járműforgalmi tilalmat rendeltek el, a Thököly út–Hungária krt.–Kerepesi út által határolt terület Népstadion felé eső részére reggel 10 órától gyalogosan is csak jeggyel lehetett bemenni. Az itt lakók személyi igazolvány, vagy bejelentőlap felmutatásával térhettek haza.

DOKUMENTUM

Szakszervezetek Országos Tanácsa

Budapest, 1954. május 10.

Kohóipari Dolgozók Szakszervezete Elnökének

XX elvtársnak

Budapest

Kedves elvtárs!

Az 1954. május 23-i Magyarország–Anglia labdarúgó mérkőzésre az OTSB által a szakszervezeti sportegyesületek részére biztosított jegyek szétosztására a Titkárság 5 tagú bizottságot küldött ki. A bizottság tagjai – XX és XX elvtársak – megvizsgálták és jóváhagyták a jegyek szakszervezeti egyesületek közötti szétosztásával kapcsolatos tervezetet. Ezek szerint a vasas és kohászati dolgozókat tömörítő Vasas sportegyesület részére 10 100 dbjegy van biztosítva. Javasoljuk, hogy ebből 1800 db-ot a kohászati és 8300 db-ot a vasas dolgozók között osszanak szét.

Kérjük, hogy a jegyek szétosztásánál az alábbi elveket vegyék figyelembe. 1. Az OTSB-tól megkapott jegyek a sportegyesületek, sportkörök hálózatán keresztül készpénzfizetés ellenében kerüljön szétosztásra. 2. A jegyek üzemi, vállalati, hivatali sportkörön belüli szétosztásánál az alábbi %-os arányt javasoljuk figyelembe venni.


a) a jegyek 25%-áta munkában kitűnt dolgozók, sztahanovisták, a kongresszusi versenyben élenjáró dolgozók, DISZ tagok, ifjúmunkások kapják jutalomként. (Természetesen készpénzfizetés ellenében.)

b)a jegyek 10%-át az üzemek, vállalatok funkcionáriusainak (vállalati igazgató, pártvezetőség, DISZ bizottság, üzemi bizottság, sportköri elnökség).

c) a jegyek 65%-a az üzem azon dolgozóinak, akik egyrészt aktív sportolók, másrészt állandó szurkolói a különböző sporteseményeknek.

Gondoskodni kell arról, hogy az egyesület, sportkör NB I. és NB II. labdarúgó csapatokkal rendelkező szakosztályok tagjai, vezetői kapjanak a jegyekből, úgyszintén az üzemi elsőosztályú labdarúgó csapat tagjai is.

3. Különös tekintettel arra, hogy a mérkőzés Budapesten kerül megrendezésre, a mérkőzés jegyeit elsősorban a budapesti üzemek dolgozóihoz kell juttatni.Vidékre elsősorban az ipari központokba kell a jegyeket leküldeni.

4. Javasoljuk, hogy a sportegyesületek a kapott jegymennyiséget figyelembe véve, üzemek szerinti elosztási tervet készítsenek és ezt a Szakszervezet Elnöke hagyja jóvá. Kérjük, hogy az elosztási tervet 1-1 példányban a SZOT és az OTSB Titkárságának folyó hó 12-ig küldjék meg. Amennyiben szükségesnek találják, szakmán belül bizottságot is létre lehet hozni a jegyek szétosztásához.

5. Az üzemek részére juttatott jegy mennyisége név szerinti jobb elosztása érdekében javasoljuk, hogy az üzemen belül tekintélyes, köztiszteletben álló dolgozókból, műszaki emberekből 5–11 tagú bizottságot hozzanak létre, s ebben a bizottságban kapjon helyet a gazdasági vezető, az üzemi (szaksz.) bizottság, DISZ bizottság, sportköri elnökség egy-egy megbízottja is.

6. Az üzemek részére juttatott jegymennyiséget az üzemi bizottság elnöke, vagy a sportkör elnöke elismervény ellenében vegye át, amelyen fel van tüntetve pontos darabszám (szektor, sor és ülés szám), valamint a jegyek árai.

Az angol–magyar labdarúgó mérkőzés jegyeit f. hó 14-től lehet átvenni XX elvtársnál a SZOT testnevelési és sportosztályán. A vidékre küldendő jegyeket a jegy átvétele után azonnal, míg a budapesti üzemek részére juttatott jegyeket csak f. hó 17-től szabad az üzemekhez eljuttatni.

Elvtársi üdvözlettel

XX

titkár

***

Hírek a korabeli sajtóból

„Be kellett bizonyítani, hogy a magyar labdarúgás nemzetközi jelentőségű előretörése tartós, nem véletlen sikereken alapszik, hanem egy hatalmas sportépítő munka eredménye.” (Szabad Nép, 1954. május 24.)

„Az angolok nagyon népszerűek. A fiatal srácok, akik ott játszanak minden talpalatnyi helyen, most a mi játékosainkkal azonosítják magukat. Ahol a múltkor Puskás – a nemzet hőse – Kocsis, Hidegkuti és a többiek voltak, ott most Finney vagy Wright vagy Broadis kergeti a labdát. Milyen egyszerű kapcsolat ez az emberek között!” (The Times, 1954. május 22.)

„Dolgozó népünk győzelmekkel ünnepli a Magyar Dolgozók Pártja III. kongresszusát, minden sportbarát, minden sportoló számára kielégítő érzés, hogy az ünnep fényét sportunk is kiemelkedő győzelemmel emeli, s példázza az egész világ előtt, hogy szabad hazánk ifjú sportolói soha nem álmodott nagy tettekre képesek.” (Népsport, 1954. május 24.)

„1936-ban Londonban a magyar labdarúgó válogatott megkísérelte az otthonában veretlen angol csapat legyőzését ... 6 : 2-es vereséggel távozott a magyar labdarúgócsapat Londonból. Ekkor írta a londoni »The Star« c. lap első oldalán: »Nem baj magyarok, sikerül legközelebb!« A mi kedvünkért mindezt magyarul írta az akkori londoni újság. A magyar válogatott – ez alkalommal már másodszor – nem azért győzte le nagy gólaránnyal az angol válogatottat, mert az angol lap ezt tanácsolta, hanem azért, mert 1936 óta történt egy és más Magyarországon és a magyar sportban...” (Esti Budapest, 1954. május 25.)


„A dolgozó nép szeretete és bizalma ösztönözte labdarúgóinkat, s az egész magyar sportot további új, nagy sikerekre.” (Szabad Nép, 1954. május 24.)

„Oly sokan érdeklődtek és a jegyek iránti igény olyan nagy volt, hogy egyes nézők postagalambot csempésztek a stadionba, a jegyeikkel eleresztették őket, hogy a barátaik megkapják és újra felhasználhassák azokat.” (The Times ,`1954. május 24.)

„A nagyszerűen harcoló Tóth II. megszerzi az ötödik gólunkat. Sebes boldogan mondja Mándinak: »Derék fiú a Jóska. Nemcsak pompás labdarúgó, hanem a legjobb szellemű játékosaink egyike. Munkahelyén is kiváló.«” (Képes Sport, 1954. május 25.)

„Honnan ered a különbség? Azt hiszem, labdarúgásunk elanyagiasodott rendszeréből. A bevételi igények határozzák meg a játék stílusát. A szurkolót a gólszerzés reményében sebességhez, a »lőj és rohanj« stílushoz szoktatják. Elveszik a labdakezelés, a labda »dolgoztatásának« művészetét.

A magyarok értenek ehhez. Ennél sokkal többhöz is értenek. Megszerezték maguknak országukat.

És az eredmények? A sport a nemzeti élet integráns része és a kormány nagyon alaposan gondoskodik róla. A következőképpen működik ez:

A játékosoktöbbé nem egyének, akiknek magukért kell harcolniuk és remélni a lehető legjobbat (ki fog velük törődni 35 éves koruk után?).

Játszhatnak és jó munkahelyük is van, amely életüket biztonságossá teszi.

Az edzők:segíti őket a kormány. Nem kell aggódni, hogy játékosi korszaka után kap-e valaki egy edzői állást. És az edzők megkapják a szakmájukkal kapcsolatos legfrissebb információkat.” (Daily Worker, 1954. május 29.)

2. Képek


1. Romantikus õstörténet. Horvát IstvánrólSOÓS István

Romantikus őstörténet

Kétszáz esztendővel ezelőtt született Horvát István, a romantikus magyar őstörténeti nézetek „rendszerbe foglalója”. Az utókor sajnos kevésbé tudományos működését, inkább kalandos származási elméleteit élteti gyakran még ma is. (A szerk.)

1837-ben egy magyar úriember, Petőcz Mihál, régi nemesi család sarja, Nyitra vármegye főorvosa Pozsonyból Kecskemétre utazott, s hogy a hosszú és fáradságos út egyhangúságát feloldja, de mintegy az időt is múlassa, hosszasan töprengett magában, miként járulhatna – annyi más honfitársához hasonlóan – a régi magyar nyelvnek az ő korában már nem vagy alig használatos szavainak, kifejezéseinek felkutatásához. Eközben eszébe jutott a Magyar Tudós Társaság (1825) nemrégiben meghirdetett pályatétele, mely a Magyarországon és Erdélyben, valamint a hajdani magyar tartományokban „részint fenlévő, részint régi emlékekben található azon magyar hangzatú helyírási és család-nevek” felkutatására hívott fel, „mellyeknek eredeti jelentését bizonyossággal vagy legalább hihetőséggel meghatározhatni”. Utasunk fontolóra vévén a kitűzött pályatétel nagy jelentőségét – úgy határozva magában, hogy „eredeti, de elhunt szavakat” keresgél magyar nyelvünkben – etimologizálásba fogott. Többek között arra a következtetésre jutott, hogy a magyarok valaha „tőkkel jelelték a szavakat, úgy mint most-is tőkkel, szegetskékkel verik rá a koporsókra a szavakat”. Innen van az, hogy a „bető” (betű) szó, de a Petőczcsaládnév is, a tő-ből eredeztethető. Tehát a Petőcz-família tagjai több generáción át „betőzök”,azaz tővel írók voltak. Aki pediglen tővel írt valamire – fára, kőre, papirosra – valamit, az Tököli, azaz: Tő-kő-liső vagy inkább Tő-kő-viső. Ennél merészebb megoldást talál nemesszavunk ősi magyar származására. Szerinte ugyanis a magyar hazába egykor betelepedett idegen népek előkelői, akik a magyaroktól megkülönböztetvén más-okvoltak, honosítva nem-másokvagy helyesebben olvasva nem-mes-ek,azaz magyarok lettek.

A mindent a magyar nyelvből kikövetkeztető, hazafias pátosztól túlfűtött szófejtő elv alapján meggyőződésesen vallotta, hogy a „magyar nyelv jelenségeinek magyarázatához nincs szükség holmi alsóbbrendű idegen nyelvekre, mert a magyar nyelvet önmagával lehet magyarázni kellő filozófiai rendszer és elvek alapján, ahogy például a gyémántot is saját porával köszörülik”. Az etimologizáló nemesúr Régi magyar szavak című munkája terméke és mutatója annak a pánmagyar nyelv- és őstörténeti szemléletmódnak, amely a 19. század első harmadában, a romantikus nacionalizmus korában alakult ki és uralkodott el tudományos életünkben, de a köztudatban is. Gyökerei azonban egészen a magyar nyelvhasonlítás és nyelvrokonítás hőskoráig, a 17. század elejéig nyúlnak vissza.

Héber rokonság

Az első magyar nyelvtanírók a 17. század elején a középkorban kialakított általános felfogásra is támaszkodva a nyelvek ősanyjával, a héberrel vetették egybe nyelvünket, s arra a következtetésre jutottak, hogy az a bábeli nyelvzavar idején alakult ki, és „egy az Orientális linguák közül... és semmi egyéb nyelvekkel, az egy Sidón küvöl, rokonsága nintsen”. A 17. század végén élt Otrokocsi Fóris Ferenc Origines Hungaricae (A magyarok eredete) című munkájában mindent a héberből próbált nyelvünkben levezetni, pusztán a szavak hasonló hangzása alapján (pl. a hold a chalad-ból, az ember abar-ból). Történeti etimológiái még merészebbek voltak: az Amazon szó Ámasszony-t, Attila hun fejedelem Acélos-t, a magyar pedig megjáró-t jelentett. Otrokocsi a héber–magyar nyelvrokonítás mellett angol–magyar (look at = lakat, you = juh), francia–magyar, de latin-magyar szóegyezéseket is bizonyít.. Kimutatásaiból arra a következtetésre jutott, hogy a magyarok ősei – keresztül-kasul bejárván a világot – mindenhol elszórták a magyar nyelv nyomait, de eközben át is vettek sok szót más népektől. Otrokocsi szófejtő eljárása jelentős iskolát teremtett – a 19. századi romantika korában virágba szökkenő, de még ma sem teljesen kiveszett irányzatot –, az ábrándos nyelvnyomozás iskoláját.

A „halszagú” finnek

A 18. században a magyarnak különböző európai és napkeleti nyelvekkel történő összehasonlításán kívül megszületik az az elmélet – először külföldi, majd magyar származású tudósok tollából –, amely a magyar és a finnugor népek nyelvi és etnikai rokonságát hirdette. Ez az elmélet azonban, miközben külföldön, főleg a németországi tudósok körében egyre több követőre és támogatóra, addig nálunk heves ellenzésre talált. Már Bél Mátyás (1684–1749), a korszak legnagyobb tekintélyű tudós-polihisztora hadakozott ellene, aki a hun–szkíta–magyar eredet mellett foglalt állást.


A magyar népnek és nyelvnek az északi népekkel (finn, lapp) és nyelvükkel való rokonítása ellen még állhatatosabb küzdelem indult meg akkor, amikor magyar tudósok (Sajnovics János, Gyarmathy Sámuel) is bekapcsolódtak a finnugor nyelvhasonlító munkába. Sorra jelentek meg a cáfoló írások magyar történetíróktól és nyelvészektől, melyekben kettőzött erővel igyekeztek bizonyítani a „halzsíros, halszagú”atyafiság tarthatatlanságát, s egyúttal – a történeti források nagy tömegének felkutatásával és kiadásával – a magyar nemzet régi, dicső elődeitől, a hunoktól és szittyáktól (szkítáktól) történő származása mellett törtek lándzsát. Ennek a szemléletmódnak volt legjelesebb képviselője Mária Terézia „királyi történetírója”, Pray György (1723–1801), aki bár felhasználta Sajnovics kutatásait, de ellenezte a finn–magyar rokonságot. Mintegy áthidaló megoldásként arra a következtetésre jutott, hogy a finnek, hunok, avarok és a magyarok ugyanazon származású nép, azonban a történeti fejlődés folyamán ágakra oszolván más és más néven nyelvjárásokra nézve is elváltak egymástól. Kevésbé volt kíméletes azonban a finn–lapp–magyar rokonság elméletével szemben Beregszászi Nagy Pál (1750–1828), aki a Praynál is megtalálható gondolatot továbbfejlesztve kimondja, hogy a törökön kívül nyelvünk más ázsiai eredetű nyelvvel – így pl. a perzsával, mongollal, mandzsuval, a Kaukázusban élő népek nyelvével – is összefüggésbe hozható. Elméletével több lelkes hivőt szerzett magának a magyar nyelvészetben és történetírásban.

Hiába igyekeztek bizonyítani a felvilágosult szellemű német tudósok – elsősorban a göttingai egyetem nagyhírű professzorával, L. A. Schlözerrel az élen –, hogy a hun–szkíta nyelvnek nem maradtak fenn emlékei, és ennek következtében a hun–szkíta–magyar rokonság elmélete bizonyíthatatlan. Hiába intéztek sokszor gúnyos, sőt néha dühös kirohanásokat, kimutatván, hogy a hun–szkíta elmélet a magyar nemességnek ősi, előkelő, dicsőséggel teli múltját kívánja mindenekelőtt és minden lehetséges eszközzel igazolni, keleti származásunk egyoldalú erősítgetése a 18. és 19. század fordulóján a magyar nyelvi és nemzeti mozgalom kibontakozásával és felerősödésével még nagyobb lendületet vett. Most már nemcsak a finn, lapp rokonságot utasították el kategorikusan, de felháborodottan elvetették a török, tatár – Pray György és mások által felvetett – származás gondolatát is. Ilyen durva, vad, műveletlen, szegény, idegen uralom alatt élő, sőt nyomorult nemzetek semmiképpen sem lehettek a daliás, fényes magyar nemzet rokonai vagy éppen ősei!

Természetesen a minél dicsőségesebb és fényesebb múlttal rendelkező ősnép utáni kutatási láz ebben a korban nem volt egyedi magyar törekvés. Felfedezhetők e jelenségek a korabeli Európa olyan nemzeteinél is, mint a német, amely germán eredetére hivatkozva az összes germán nép feletti primátusát hirdette. De még inkább megtalálhatók ezek az elképzelések a közép-kelet-európai régióban élő kisebb nemzeteknél, pl. a szlovákoknál, akik nyelvük ősrégi mivoltát hangsúlyozva mindenkit, pl. a teutonokat is szlávvá szerették volna tenni, mivel a teuton szláv neve tót. A dicső történelmi múlt utáni heves vágyakozás és ennek nyomán megalkotott fiktív, soha nem létezett történelmi hősök, események, mítoszok és ezzel összekapcsolódó eredetteóriák fontos részét képezték a szlovák vagy a román nacionalizmus eszmevilágának. Különösen az utóbbiak igyekeztek mindenáron bizonyítani a román nép ősi voltát, mely törekvések révén egyúttal harcolni is kívántak olyan idegen (német, magyar) írókkal szemben, „akik tollukkal rágalmakat fröcskölnek a románokra, a régi rómaiak unokáira”.

Ekkor a hun–szkíta rokonság elméletén is túllépve előtérbe kerülnek az olyan ősi, napkeleti – zsidó, perzsa, indiai, szanszkrit – rokonítások, amelyek nyomán rövid idő leforgása alatt a földkerekség szinte valamennyi népe egy családba került a magyarral. E felfogás hatása alól olyan nagy tudósok sem tudták kivonni magukat, mint a magyar történeti nyelvtan megalkotója, Révai Miklós, aki magyar–perzsa, magyar–héber ősrokonságot feltételezett.

A lassan mindent elárasztó túláradó hazafias érzések már nemcsak a magyar nyelvészetet, de az irodalmat és a történetírást is megmételyezték. Dugonics András történelmi regényeiben a magyarok jogait igyekezett bizonygatni, főleg a szlávokkal szemben, azt ti., hogy Árpád fejedelem ősi jussánál fogva foglalta el Attila hun király örökét, s így van jogunk nekünk is ezekhez a régi területekhez, melyek valaha Magyarország részét képezték. Mindezzel szerves egységben Dugonics a környező népeket lealacsonyító szófejtés útján jellemezte: így a németek nála olyan emberek, akik „nem ettek”,a morvák egyszerűen „marhák”,csak a finnekkel bánik etimológiájában gyengédebben: őket a „finomak”elnevezéssel illette.

Ahogy a hun–szkíta álláspont, úgy a finnugor elmélet követői sem voltak híján az aktuális ideológiai-politikai indítékoknak. Az újabb és egyre merészebb nyelvhasonlítások megszületésében része van annak a németországi és a német egyetemeken tanult magyarországi idegen származású (német) tudósoktól származó felfogásnak is, amelyik a magyar kultúrát gyakran lenézte, barbárnak minősítette, és megfosztani igyekezett a magyart a világhódító szkíta és hun, avar, perzsa stb. rokonságtól. Ezzel a magyarságot és ősi múltját „lebecsülő” állásponttal állították szembe a pánmagyar elméletet.

Ennek a pánmagyar történelmi tudatnak legjelentősebb, elődeit és kortársait egyaránt felülmúló és legnagyobb


hatású képviselője a történetíró és nyelvész Horvát István (1784–1846) volt. Horvát egész életművében felfedezhető az a kettősség, amely ezt a mozgalmat jellemezte. Egyrészt – tudománytörténeti emlékezetünkben és köztudatunkban is így él – bizarr figura, aki fanatikus megszállottsággal mindenben és mindenhol a széles földkerekségen délibábos etimologizálásokkal a magyarság, a magyar kultúra emlékeit kutatta és „fedezte fel”. Másrészt – és erről sokszor elfeledkezünk – létezett egy másik Horvát István is: aki síkra szállt a nemzeti hagyományok ápolásáért, a polgári átalakulásért, a magyar társadalmi és gazdasági fejlődésért, lelkesedett az önálló Magyarország gondolatáért. A romantikus őstörténész mellett felvilágosult gondolkodású irodalomszervező, a hazai könyvtárügy megteremtésén fáradozó könyvtárigazgató és a magyar nyelvű, magyarországi forrásbázison alapuló magyar oklevéltan és nemzetségtan művelője és jeles professzora. De hogyan születtek tudománytalan alapokra épült kritikátlan és merész fantáziával megalkotott elméletei, melyekről jogosan mutatta ki történetírásunk, hogy osztályának, a nemességnek történelmi illúzióit igyekezett igazolni? Hogyan lett folytatója, összefoglalója és hirdetője azoknak az elképzeléseknek, melyekről korábban már szóltunk?

Út az őstörténethez

Horvát útja a magyar őstörténet kutatásához sok kétkedésen, sőt kritikán át vezetett. Fiatalkorában józan szemléletű forráskutató. Naplójában józan önkritikával veti félre diákkori „balgaságát”, azt, hogy a hunok legrégibb történetét kívánta feldolgozni Attila koráig. Ugyanilyen józansággal ítéli el 1809-ben megjelent recenziójában – éppen a finn és a magyar nyelv rokonságáról szólva – az „Otrokotsiságot” (így nevezi a fentebb említett romantikus Otrokocsi után a korabeli tudománytalan őstörténetkutatói módszereket). Még 1819-ben is – a finn–magyar nyelvrokonságról írva – sürgeti a két nyelv tudományos alapon történő összehasonlításának fontosságát. Az 1810-es évek elején azonban szaporodnak a fiatal Horvát írásaiban az olyan feljegyzések, megállapítások, amelyek az irodalmunkat, történetírásunkat és köztudatunkat elöntő őstörténeti problémák egyoldalú túlsúlyba kerülését tanúsítják gondolkodásában. Az indító mozzanat: J. von Klaproth kaukázusi és grúziai útjáról írott munkájának az a megállapítása, miszerint a Kuma folyó mentén található Madscher (Magyar) romjai, melyeket a magyar történészek korábban egyértelműen magyarnak gondoltak, vagy a magyarokkal kapcsoltak össze, semmiképpen sem utalhatnak a magyarokra, hanem azok arab vagy perzsa eredetűek. Horvát már nemcsak ennek a Magyarvárnak a valóságos létezését igyekezett bizonyítani, de későbbi írásaiban további 3-4 Magyarvár nevű helységet is „felfedezett” a Kaukázus, valamint Arábia és Kis-Ázsia térségében. Máskor rokonságot sőt azonosságot vélt találni a kabarok és a kunok, sőt a palócok között is, hangsúlyozva, hogy ezek „egynyelvű nemzetek voltak a Magyarokkal, tsak Dialectusok volt különböző”. Horvát tervbe vette, hogy a témáról alaposabb tanulmányt készít, mellyel „nagy setétséget” kívánt lerántani „Nemzetünk szeméről”.

Horvátot tehát a magyar nemzet eredetével, nyelvünk régiségével való foglalkozáshoz a nemzete iránt érzett erős „fajszeretet” és a magyar nemzetet, a nemesi nemzeti mozgalmat ért vélt vagy valóságos sérelem indította a „romlásnak indult hajdan erős magyar” nép felrázására. Ez az aktuális indítéka annak, hogy maga is bekapcsolódott a magyar nyelv, nép és kultúra nagyszerűségének és dicsőségének védelméért folytatott küzdelembe. Ez az egyre erősödő, politikailag nemes indíttatású nacionalizmusa távolítja el azután az éppen általa oly gyakran hangoztatott forráskritikai szemléletmódtól, és viszi az őstörténeti etimologizálás ingoványára. Időt, fáradságot nem kímélve, sőt vagyonának nagy részét is feláldozva most már csak annak élt, hogy kimutassa: a magyar nép valaha a világ legelső nemzete volt, s a magyarság őstörténete a legnagyszerűbb történelem.

Tudományos dolgozatait félbehagyja, baráti kapcsolatait megszakítja, mély hallgatásba burkolódzik, szinte eltemetkezve a kódexek, krónikák, az ókori és középkori történeti és genealógiai munkák, oklevelek óriási tömege között. Éjt nappallá téve szakadatlanul dolgozik. Gyűjti az adatokat a szkítákról, pártusokról, görögökről, arabokról, a kaukázusi népekről, de a görög mítoszokban szereplő gigászokról és titánokról is. Öt esztendőn át folytatódik az oknyomozás és a kútfők gyűjtése. Erről így ír Kazinczynak: „Képzelj magadnak egy Pragmatica magyar Históriát Ábrahám korától kezdve Árpád magyar vezérig, minden zsidó, görög, római, arabs és egyéb középszázadi írókból... Úgy vélem, hogy a Chaosból rendes világosságot hoztam ki nemzetünk dicsőségére, melyet már Sesostris korában az egyiptomi pyramisok hegyére függesztettem... E munkám lészen koronája minden igyekezetemnek. Ezért fog emlegetni nevemről még a legutolsó magyar is.” A mű 1825-ben látott napvilágot Rajzolatok a magyar nemzet legrégiebb történeteiből címmel, s szerzőjének igaza lett: nevét valóban e műve őrizte meg leginkább az utókor számára.

A szittyáktól Árpádig

Horvát történeti munkája az ókori történelemben szereplő minden híresebb népben magyarokat vélt felfedezni. A magyarok története szerinte még az Ábrahám előtti időkre nyúlik vissza és vezet egészen Árpádig, a szent és


klasszikus görög és római, valamint örmény, szír, perzsa stb. írók művein keresztül. A magyarok, kunok, jászok, székelyek (lófejőek), palócok, pártusok mind-mind egynyelvű nemzetet alkottak, és késői maradékai az egész világot benépesítő szkíta (szittya) népnek. Szittyák éltek Afrikában, majd Asszíriába költöztek át és ennél fogva szökevényeknek, azaz pártusoknak (pártos) nevezték őket. De a szittyák a turcus (török) név alatt is előfordulnak a forrásokban, mivel ők voltak a Bibliában szereplő chamiták. A bábeli nyelvzavar tulajdonképpen nem Bábel tornya, hanem a piramisok építése idején tört ki, amikor a szittyák napimádók voltak és a titán név alatt ismerték őket. De miután Egyiptomot veszélyeztették, kivonultak, innen, elfoglalták Szíriát, ahol több tartományt hoztak létre. A szittyák azonban egyidejűleg Arábiában is megvetették lábukat, ahol megalapították Agra vagy Egra városát, azaz Magyarvárt. Horvát szerint a bibliai filiszteusok is magyarok voltak, mert nevük jelentése annyi, mint idegen, kivándorolt, de pártusok is, mivel őket magyarul pártosoknak nevezzük, azaz olyan népnek, mely fellázadt, pártot ütött. Horvát nyakatekert etimologizálással magyarázza az egyes nemzetek elnevezését is: a magyarok nála mageresztők (mag-er), szántóvetők voltak, akiknek neve számtalan formában jön elő a forrásokban, mint pl. Magiar, Muger, Magara, Makar, Macara, Mazar, Masax stb. E szavakban a szótő minden esetben mag,az ar-er végződés pedig annyi mint erő, erőt teremtő. A székelyek neve eredetileg végőrt jelentett, később lófejőek lettek, s a rómaiak tőlük tanulták a „hadizenés” módját. A palócok pedig a prédálástól nyerték nevüket.

Horvát szófejtéseiben minden nevet és népet az ősnemzetre, azaz a szittyákra vezet vissza. A magyar nyelvben szereplő héber eredetű szavak is inkább tőlünk kerültek át a zsidóba, mintsem fordítva. Ezt bizonyítja a Szentírás is, amely „pözsög... mindenféle régi magyar nevektől és régi magyar írásmódtól”. Ebből következik, hogy Zabadeus magyarul Szabad, Baál = Bál, Dáriusz = Dara, Orod = Arad, Jeruzsálem = Sótyomvár, Ádám = Ad-ám (tudniillik almát Evának), Babilon = Bábolna. De nemcsak a Biblia földjén, hanem Egyiptomban is felfedezhetők a szittya nevek és írás nyomai. Horvát szerint ugyanis a múmiákon található feliratok szittya betűk illetve szövegek. De görög földön és a görög nyelvben is lépten-nyomon magyar nevekre és szavakra bukkanhatunk. A görögöknél a magyar Makar vagy Makér elnevezés alatt olvasható. A szittyák ugyanis a líbiai Herkules (magyarul Harkályos) vezetésével elfoglalták Hellászt, ahol később a Pelaszgok, azaz a Pártusok, a Jónészek, azaz a Jászok, a Placiusok, azaz a Palócok, a Szikelek vagy Szikuluszok, azaz a Székelyek eredtek. A magyarok – görögök lévén – részt vettek az Argonauták kalandjaiban, de az Iliász maga is – melyet Homérosz a jászok között írt – a magyar háború története, mely a magyar Ilusvárnál (Ilion, Trója) zajlott le, és a görögök vitézi játékaik alatt jásznótákra táncoltak. Sőt egy Erdélyben feltárt mozaiktáblán Horvát Priamosz trójai királyt ismerte fel, és öltözetében „fűzött topány”-t, feszes nadrágot, dolmányt, mentét és „frigyes Pártus süveget” vélt látni. De a szittya-görögök számára hamarosan „szűk lett” Görögország, ezért Itáliába vándoroltak, ahol az őslakók, a latinok átvették a magyarok szokásait, törvényeit, a nők pedig még a „gyönyörű magyar öltözetet” is. Szittya-magyarok lakták továbbá Karthágót, azaz Kard-Hágót, magyar volt a punok vezére, Hannibál is, aki magyarjai élén kelt át az Alpokon. Később Hannibál népe, azaz a magyarok az Ibériai-félszigeten kerestek menedéket a római uralom elől, ahol megalapították Lisszabont. A hunok pedig Horvát szerint nem mások, mint kunok, Attila hun király pedig a magyar nemzet nagy szülöttje volt.

Magyarok voltak a napkeleti népek nagy uralkodói is, mint az nevükből kitetszik. Hiszen Dáriusz perzsa király nem más, mint Taréjos, Arsakes pártus fejedelem Első Ország-ot jelentett, Nabukodonozor babilóniai uralkodó neve pedig Nebolondozzon az úr, de Napbakotonozó úr-ként is magyarázható.

Hosszasan idézhetnénk még Horvátnak a ma olvasóját mosolyra fakasztó szófejtegetéseit és néprokonítási elméleteit. Művét a kortársak nagy többsége azonban megfelelő komolysággal és elismeréssel üdvözölte, sőt ennek hatására sorra jelentek meg a magyarság őstörténetével foglalkozó tanulmányok, amelyeknek szerzői gyakran még Horvátot is felülmúlták az etimológiák alkotásában.

Csalódottan, visszavonulva

Őstörténeti kutatásaival azonban csakhamar szembekerült az igényesebb, józanabb szemléletű, az irodalomban és a történetírásban megújulást kereső és követelő reformkori ifjú tudósnemzedékkel, különösen a Kritikai Lapok szerkesztőjével, Bajza Józseffel, de Toldy Ferenccel, Szalay Lászlóval és magával Vörösmartyval is, aki néhány évvel azelőtt még csodálattal adózott Horvát munkásságának. A velük folytatott polémiákban alulmaradva, önérzetében teljesen megsértve, a felkínált akadémiai tagságról is lemondva, visszavonulva folytatta szófejtegetéseit és őstörténeti ábrándjainak kergetését. Pozitív hatását azonban a kor történet- és irodalomszemléletére e téren kifejtett munkásságának minden negatív vonása ellenére sem lehet tagadni. Számos költőnk, írónk tőle nyert ösztönzést vagy ihletet hősi eposzaink megírásához. De nagy hatást gyakorolt arra az ifjúságra is, amely az egyetem padsoraiban bámulattal hallgatta Horvátnak a magyarok tetteiről szóló nagy ívű beszédeit, a magyar nyelv régiségéről és szépségéről tartott előadásait. Tanítványai közül talán Eötvös József állított neki legszebb emléket róla írott nekrológjában: ,,...tovább haladván philológiai vizsgálataiban, az etymológia tekervényes ösvényein, mindig messzebb- és messzebb vonult, míg minden, mi nagy és dicső volt a


világon, fajunkhoz tartozónak, magyarok által elkövetettnek állítá – az kételkedhetett mestere állításain, de azon óriási honszeretet hatalma, mely a tudóst elragadta, elragadta tanítványait is, s elvonatkozva egészen tudományos érdemeitől a munkásságának ezen oldalát is tekintjük, a haza Horvátnak érdemeit soha nem hálálhatja meg egészen. Nem volt tanítóink között, kitől annyian tanulták volna szeretni a hazát.”

2. Képek


1. Zrínyi és OrteliusR. VÁRKONYI Ágnes

Zrínyi és Ortelius

„Mi pedig magunktól nevezünk majd Marsnak, Herculesnek, Bacchusnak és örvendező lélekkel köszöntünk téged, aki a fűszeres illatú Indiákról szállsz le hozzánk kocsidon” – zárja Zrínyi latin nyelvű nyílt levelének egyik gondolatsorát 1662 nyarán Montecuccoli röpiratára válaszolva. (Montecuccoli tábornagy – a császári csapatok fővezére – ugyanis röpiratában a magyarok gyávaságával és megbízhatatlanságával magyarázta 1661. évi erdélyi hadjáratának kudarcát.) A szerző, Zrínyi, Erdély helyzetéből indul ki, majd Kemény János tragédiáját vázolja, s végül antik példákkal érkezik el a furcsa csattanóig: ha Erdélyben sikerrel járt volna a császári tábornagy hadjárata, tarthatna diadalmenetet, és akkor dicsérhetnék úgy a híres hadvezért, mint akit az Indiákról hoz meg a currus, a harci szekér.

Már a Szigeti veszedelem első énekének századik strófájában is olvashatunk a fűszeres illatú Indiákról: „Mert szép Indus vizén túl török nem lakik”.

Hogyan kerül össze Erdély, a török és India? Vajon csupán Zrínyi egyéni képzettársítási furcsasága? Vagy az „India–török elleni tervek” képzete egyetemesebb művelődésbeli összefüggésbe illeszkedik?

A kor művelődésbeli világának távolabbi horizontján India Zrínyi munkájának, az Adriai tengernek Syrenája (Bécs, 1651) c. kötet címlapképének segítségével tűnik elénk. A címlapkép motívumai – a hajó, a vitorla, a kormányos, a tenger, a vihar, a szél – átszövik az egész reneszánszot és a barokk gondolkozást. Az eposzt éppen úgy áthatják, mint a magyar politika érvanyagát. Az erdélyi rendek például 1660 végén a szászrégeni országgyűlés első artikulusában hasonló képi megfogalmazással fejezték ki, hogy miért kellett a török-tette fejedelemnek, Barcsaynak (1658–1661) lemondania Kemény János javára, aki az Oszmán hatalom ellen készülő keresztény országok bizalmát élvezte. Az ország hajóját Barcsay nem tudja kormányozni – olvashatjuk. A Syrena-kötet címlapjának képe nem eredeti ötlet. Régen bebizonyította az irodalomtörténeti vizsgálat, hogy Subarich György bécsi rézmetsző Piccini grafikus kompozícióját vette át Vittorio Siri Vittorio Siri (1608–1685) pármai születésű szerzetes, matematikus, politikai író, historikus. Velencében, Modenában és Párizsban a francia kormány támogatását élvezve dolgozott. 1644–1682 között megjelent 15 kötetes műve, az II Mercurio overo historia de’ correnti tempi.1641-tő1 1655-ig tekinti át az európai politika eseményeit. egyik 1647-ben megjelent kötete címlapjáról.* Lényeges különbség is van azonban a két kép között. Zrínyi hajója előtt a két szembeforduló szirén csak a Syrena-kötet élén látható. Eredeti ötlet vagy séma?

A képzőművész sémákkal dolgozik. Ebben az esetben is. Az ősforrás pedig – jelenlegi ismereteink szerint – Abraham Ortelius híres világtérképe (Theatrum orbis terrarum), amely 1570-ben jelent meg először, és újabb és újabb bővített kiadásai egymást érték. A két szirén itt az Indiai-óceánból bukkan elő. A Syrena-kötetről már jól ismert jellegzetes mozdulatokkal tükröt és fésűt tart az egyik, kagylót a másik. Az Atlas valamennyi kiadásának Indiae Orientalis című lapján megtalálhatók. A kézzel színezett térképet egy évszázadon át lankadatlan élvezettel és érdeklődéssel forgató Európában jól ismerhették a két aranyhajú szirén figuráját. Csak színeik változtak a festők jóvoltából.

Semmi közvetlen bizonyítékunk nincs rá, hogy a két szirén egyenest az Indiai-óceánból került volna Zrínyi hajója elé. Lehetőségét mégsem zárhatjuk ki. A Zrínyi könyvtár katalógusa szerint Abraham Ortelius Atlasából az 1584. évi kiadás volt meg Csáktornyán, s ez természetes, hiszen a korabeli magyar királyság és Erdély minden nagyobb könyvtárában megtalálható ekkor „az Ortelius”. Talán azért is kedves lehetett, mert a világhírű antwerpeni munkatársai között jeles magyar nevek olvashatók: Sambucus, Honter, Lazius, dicsérve a 16. századi magyar térképészet színvonalát. A Theatrum orbis terrarumot már csak azért is magukénak érezhették a korabeli magyar társadalom műveltebb rétegei, mert ebben a határvidékre szorult Magyarország és az „új magyari ország”, a Principatus Transylvaniae is az immáron pontosabban ismert föld geográfiáján, az Amerikával kibővült világ térképén más országokkal egyenrangú jelentőségben volt számon tartva. A nemzetközi politika eseményeit élénk figyelemmel kísérő Zrínyi szerette a térképeket. Számára a tájékozódás elemi eszköze lehetett.

Az „India – török elleni harc – triumfáló hadvezér” gondolatsor az európai művelődés összefüggésrendszerébe kapcsolható be. Zrínyi röpiratát nemzetközi olvasóközönségnek szánta, latinul írta meg. Az áttételek nem kevésbé bonyolultak. Mégis egyszerűbb a magyarázat. India ugyanis az antik kultúrán iskolázott olvasóknak a győzelem fogalmával azonos. Ismeretes, hogy a diadalmenet, a triumphosz Dionüszosz nevéhez kapcsolódik, és


az Indiát meghódító Dionüszosz a későbbi elbeszélések szerint Nagy Sándor késői, költött előképe volt. Ha mindehhez hozzávesszük, hogy a nemzetközi diplomácia 1657 óta egyre élénkebben foglalkozott a törökellenes nemzetközi szövetség gondolatával, bizonyosra vehetjük, hogy nemcsak a magyar társadalom, de Európa is értette Zrínyi számunkra már képletesnek tűnő beszédét. Ugyanígy a Syrenakötet címlapja a műveltség nemzetközi nyelvezetén fogalmazta meg Zrínyi szándékát: a hajó előtt a két szirén Indiát, a törököt nem ismerő földet, a győzelem, a hajnal képzetét idézi fel.

2. Képek


regi.tankonyvtar.hu · web viewnemsokára azonban már megjelennek az autogénvágókkal felszerelt...

Documents