regi.tankonyvtar.hu · web viewŐstörténet és nemzettudat, 1919-1931 aszalós, károly, elte...

Őstörténet és nemzettudat, 1919-1931

Aszalós, Károly, ELTE Egyetemi KönyvtárBerta, Árpád, Szegedi Tudományegyetem BTK, Altajisztika TanszékFarkas, Gyula, Szegedi Tudományegyetem TTK, Embertani Tanszék

Fried, István, Szegedi Tudományegyetem BTK, Összehasonlító Irodalomtudományi Tanszék

Kincses Nagy, Éva, Szegedi Tudományegyetem BTK, Altajisztika TanszékKordé, Zoltán, Szegedi Tudományegyetem BTK, Középkori és Kora Újkori

Magyar Történeti TanszékKósa, László, Eötvös Loránd Tudományegyetem BTK, Művelődéstörténeti

TanszékRóna-Tas, András, Szegedi Tudományegyetem BTK, Altajisztika Tanszék

Serfőző, LajosSzíj, Enikő, Eötvös Loránd Tudományegyetem BTK, Magyar Nyelvtudományi

és Finnugor Intézet, Finnugor TanszékZimonyi, István, Szegedi Tudományegyetem BTK, Középkori Egyetemes

Történeti Tanszék

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

Őstörténet és nemzettudat, 1919-1931írta Aszalós, Károly, Berta, Árpád, Farkas, Gyula, Fried, István, Kincses Nagy, Éva, Kordé, Zoltán, Kósa, László, Róna-Tas, András, Serfőző, Lajos, Szíj, Enikő, és Zimonyi, István

Készült az Oktatási Minisztérium támogatásával a Felsőoktatási Pályázatok Irodája által lebonyolított Felsőoktatási Tankönyv- és Szakkönyv-támogatási Pályázat keretében.Szerzői jog © 1991 Magyar Őstörténeti Kutatócsoport, Szeged, Balassi Kiadó

E könyv kutatási és oktatási célokra szabadon használható. Bármilyen formában való sokszorosítása a jogtulajdonosok írásos engedélyéhez kötött.


TartalomI. .......................................................................................................................................................... 1

1. Előszó ..................................................................................................................................... 32. Serfőző Lajos: Az 1920-as évekről ........................................................................................ 43. Aszalós Károly: Szabó Dezső magyarság-felfogása az 1920-as évek elején ......................... 84. Berta Árpád: Németh Gyula első őstörténeti nézetének kialakulása ................................... 155. Farkas L. Gyula: Az őstörténeti kutatások és a társadalmi közgondolkodás antropológiai (humángenetikai) szempontból 1919-1931 között Magyarországon ....................................... 216. Fried István: A honfoglaló magyarság és a szlávok megítélése az 1919-1931 közötti esztendők magyar tudományos sajtójában ................................................................................................ 267. Kincses Nagy Éva: A turáni gondolat .................................................................................. 308. Kordé Zoltán: A székelykérdés Hunfalvy Páltól Hasan Erenig ........................................... 349. Kósa László: Őstörténet és magyar néprajzi kutatás a két világháború között .................... 4010. Róna-Tas András: Nyelvtörténet és őstörténet .................................................................. 4511. Szíj Enikő: A finnugor néprokonsági eszme az 1920-30-as években ................................ 5012. Zimonyi István: Kmoskó Mihály és a magyar őstörténet .................................................. 63


I. rész -


Tartalom1. Előszó ............................................................................................................................................... 32. Serfőző Lajos: Az 1920-as évekről ................................................................................................. 43. Aszalós Károly: Szabó Dezső magyarság-felfogása az 1920-as évek elején ................................... 84. Berta Árpád: Németh Gyula első őstörténeti nézetének kialakulása ............................................. 155. Farkas L. Gyula: Az őstörténeti kutatások és a társadalmi közgondolkodás antropológiai (humángenetikai) szempontból 1919-1931 között Magyarországon ................................................. 216. Fried István: A honfoglaló magyarság és a szlávok megítélése az 1919-1931 közötti esztendők magyar tudományos sajtójában ....................................................................................................................... 267. Kincses Nagy Éva: A turáni gondolat ............................................................................................ 308. Kordé Zoltán: A székelykérdés Hunfalvy Páltól Hasan Erenig ..................................................... 349. Kósa László: Őstörténet és magyar néprajzi kutatás a két világháború között ............................. 4010. Róna-Tas András: Nyelvtörténet és őstörténet ............................................................................ 4511. Szíj Enikő: A finnugor néprokonsági eszme az 1920-30-as években .......................................... 5012. Zimonyi István: Kmoskó Mihály és a magyar őstörténet ............................................................ 63


1. fejezet - ElőszóNémileg aggódva bocsájtjuk útjára ezt az új sorozatot. Aggódunk azért, hogy vajon túl tudunk-e jutni a kezdeti nehézségeken, és valóra tudjuk-e váltani terveinket. Sikerül-e egy olyan tudományos sorozatot a magyar olvasó kezébe adni, amely a magyarság kialakulásának kérdéseivel foglalkozó monográfiákat és gyűjteményes köteteket fűzi egybe. A szegedi Altajisztikai Tanszék körül kialakult kis kutatócsoport erre a feladatra egyedül nem is vállalkozott volna. De éppen a Bevezetés a magyar őstörténet kutatásának forrásaiba című egyetemi jegyzetünk sikere, az annak megírásában részt vett több mint negyven kollégánk együttműködése tett bizakodóvá minket, hogy a magyar tudomány közreműködésére a jövőben is számíthatunk. A Studia Uralo-Altaica Szegeden kiadott harmincegy kötete és annak nemzetközileg is jó visszhangja pedig azzal bátorított, hogy ha szerény eszközökkel is, de képesek vagyunk egy vidéki magyar városban tudományos könyvsorozatot kiadni. S ha ez a Studia esetében idegen nyelven sikerült, reméljük, még inkább sikerülni fog magyarul. Jelenleg mintegy tizenöt kötet van részben készen, részben előkészületben. S reméljük, ezeket továbbiak is fogják követni. A kötetek igényes tudományos munkákat szeretnének úgy a köz színe elé bocsájtani, hogy a tudományos jelleg és az olvasható, gördülékeny stílus egymást segítsék.

1988 áprilisában egynapos tudományos ülésszakot rendeztünk Szegeden. Olyan kutatókat hívtunk meg, akik azokat a kérdéseket vitatták, kutatták, amelyek elsősorban az őstörténet és a társadalmi tudat összefüggéseit érintették századunk húszas éveiben. Eredetileg nem terveztük az ülésszak anyagának kiadását, de az előadások végül is olyan mértékben rímeltek egymással, hogy felmerült a kötet kiadásának terve. S mivel minden résztvevő úgy látta, hogy a kötet a tudományos közönség érdeklődésére tarthat számot, úgy döntöttünk, hogy a szövegeket kiadjuk. Az ülésszakon, mint házigazda, nem tartottam előadást, viszont ebbe a tárgykörbe tartozott az az előadásom, amit 1988. augusztus 29-én a magyar nyelvészek V. nemzetközi kongresszusán mondtam el. Tematikai okokból ezt a cikket ebbe a kötetbe vettük fel.

Kedves kötelességem, hogy ehelyütt is megköszönjem Kincses Nagy Éva munkáját, aki a téma tanszéki felelőseként a tanácskozás megszervezésében döntő szerepet játszott.

Köszönöm Bakai Mónikának és Szőnyi-Sándor Klárának közreműködését. S végül, de nem utolsósorban köszönöm Zimonyi Istvánnak, hogy e kötetet az új sorozatba felvette és gondozását vállalta.

A kutatómunka és ez a kötet is a Magyarságkutató Intézet támogatásával valósulhatott meg. Jelentős segítséget kaptunk a kötet előállításához is. További segítséget nyújtott a József Attila Tudományegyetem. Mindezekért őszinte köszönetet mondunk.

1990. október havában

Róna-Tas András


2. fejezet - Serfőző Lajos: Az 1920-as évekről*

„Ne felejtsük el: korszakok mesgyéjén léptünk át, és csak most, visszatekintve borzong igazán a lelkünk, látva a kitölthetetlen mély szakadékot, amely a múltat jelenünktől örökre elválasztja.”

Szekfű Gyula

Valamikor 1924 táján írta Szekfű Gyula a történelmi valóságra rádöbbentő, félelmetes súlyú sorait. A jelen tehát, amiről szól, az 1920-as évek ideje.

Itt most - az idő rövidsége miatt is - inkább csak száraz, tényszerű felsorolással vehetjük számba, hogy mitől választ el a szakadék, illetve mindenek előtt azt, hogy mi került át annak innenső partjára.

A legszembetűnőbb és legfájdalmasabb az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlása, főképpen pedig a földrajzi-politikai (geopolitikai) keretek és feltételek megváltozása, az integer történelmi Magyarország megszűnése, méghozzá olymódon, hogy az utókor történelmi tárgyilagossága is azt állapíthatja meg, amit a húszas évek embere kortársi traumaként átélt és megszenvedett: az első világháború legnagyobb vesztese éppen ez az integer, történelmi Magyarország. Igaz, a fogalom már századok óta inkább illúzió volt, mint realitás. Maradéktalan, korszerűsített formában való visszaállítására történt utolsó nagyszabású kísérlet 1848/49-ben volt, ám eme kísérlet is elbukott a könyörtelen európai realitások miatt. A továbbiakban a megoldási útkeresések le is mondanak a 19-20. századra érvényes független nemzeti állam kritériumainak és attribútumainak maradéktalan érvényesítéséről. Egyaránt vonatkozik ez a Deák nevéhez fűződő kiegyezésre és a Kossuth nevével fémjelzett konföderációs tervre. A korlátozott formában, kisebb veszteségek mellett történő együttmaradás utolsó halvány esélye 1918 elején csillant fel, abban a tervezetben, amelyet Wilson környezetében dolgoztak ki az Osztrák-Magyar Monarchia jövőjéről, arra az esetre, ha a Monarchia különbékét kötne. E terv meglepő hasonlóságot mutat az ismert Jászi-féle elgondolással.

Ez utóbbinak önmagában azért nem volt érvényesülési lehetősége, mert ekkor már a győztesek akaratából és garanciája mellett létrejövő békekötés függvénye volt a jövő. Elesett az utolsó lehetőség is, és a trianoni diktátum lett a megoldás. Hódítás formáját öltötte fel a béke-szentesítette változás, és maradt az innenső parton egyharmada az „ezeréves” történelmi Magyarországnak, amelyet persze igazában csak a magyarok és az aspiránsok tartottak így nyilván, a győztes nagyhatalmak nem. Ellentételként létrejött a függetlenség, amelyet komolyan úgyszólván senki sem kívánt Magyarországon, ebben a formában meg végképp nem. A trianoni béke természetesen önmagában a legsúlyosabb következménye a válságos éveknek, együttjárt azonban mint ok további negatív következményekkel. Ebből a szövevényes komplexumból inkább csak utalásszerűen említhetünk meg néhány fontosabbat. Az el nem fogadható új helyzet először is azt hozta magával, hogy mindazon tényező, aki és amely nem ismerte el az európai status quót, Magyarország tényleges vagy posszibilis szövetségesének számított, a német szélsőjobboldali szervezetektől egyes konzervatív személyiségekig (kivéve természetesen a Szovjetuniót). A hivatalos szövetséges megválasztásban is nyilván ez volt az orientációs szempont. Ahogyan pedig a Párizs környéki békék megvetik az új világháború alapjait, úgy Magyarország számára is létrehozták azokat a kényszerítő körülményeket, amelyek ha nem is predesztinálják, de nyomatékosan késztetik, hogy ebben a következő háborúban részt vegyen, méghozzá a rossz oldalon, és ismét vesztesként fejezve be a háborút. Az ide vezető út első fontos lépése is megtörtént a húszas években, amikor a barátsági szerződés létrejött Mussolini Olaszországával. Nem valósult meg viszont egy kényszerű modus vivendin túllépő közeledés a környező „kisantant” országokkal. Kizárta ezt a mindent visszakövetelni és semmit vissza nem adni nyilvános alapállása az egyébként egymásra utalt szomszédok részéről. Noha a magyar kormányok - Bethlen is - belementek volna egy részleges revízióba, nem akarták és nem merték a „mindent vissza” politikai-propagandisztikus jelszavát megkérdőjelezni. Így tehát a jogos nemzeti sérelem párosult irrealitásokkal, illúziókkal, a nemzeti identitástudat hamis tudati elemekkel, és mindez táptalaja lett a Trianonban mentséget és kapaszkodót lelő szélsőségesen nacionalista, soviniszta, „fajvédő” nézetek elburjánzásának is.

Rendkívüli nagyarányú, súlyos következményekkel járó változások következnek be a gazdasági élet területén is. Megszűnt az a nagy területeken nagyjából egységesen működő belső piac, amelybe Magyarország sajátos

**(Az 1988 áprilisában elhangzott előadás változatlan szövege.)


Serfőző Lajos: Az 1920-as évekről

munkamegosztással betagozódott. E régi állapot - minden anomália és vita mellett is - védettséget, biztonságérzetet teremtett a magyar gazdaság számára. Jól kiépített gazdasági szálak szakadnak meg ilyképpen, és noha az utódállamokkal a későbbiek során gazdasági szerződések és vámegyezmények formájában valamelyest rendeződtek a kapcsolatok, a szálak összekötözése igazában nem következett be, márcsak az utódállamok védővámos, autarkális törekvései miatt sem. Az előbbi változás is, különösen pedig a történelmi Magyarország ezzel együtt bekövetkező megcsonkítása a kialakult termelési szerkezet és egyensúly megbomlását is magával hozta a nyersanyagtermelő és a feldolgozó ipar kapcsolatainak szétzilálásával, az infrastruktúra számos elemének megtépázásával, a piaci helyzet továbbrontásával stb. A nagy mennyiségi természetű változások okozta minőségi jellegű változás az volt, hogy a magyar gazdaság a viszonylagos védettség állapotából kikerült a világpiacra, ha akarta, ha nem, meggyengült állapotban is állnia kellett immár annak minden viharát. Mindehhez még hozzájárult, hogy a haditermelés, a hadigazdálkodás rendkívüli állapotából, amely nálunk 1914-től 1920 nyaráig, a románok kivonulásáig tartott, ilyen körülmények között kellett áttérni a békés termelésre.

Az új körülmények között előbb az életképesség megteremtése, majd megtartása volt a fő feladat. Lefékeződött a gazdasági fejlődés üteme, lecsökkent a felzárkózás esélye. A gazdaság struktúrája lényegében változatlan maradt. (A változás abban jelentkezett, hogy az új határok között maradt terület gazdasága fejlettebb - de nem fejlődőképesebb! - volt, mint a régié.) A reformoktól tartózkodó konzervatív politika és gazdaságpolitika is nagymértékben hozzájárult (gondoljunk csak az agrárstruktúrára!) a szerkezet megmerevedéséhez. Ugyanakkor újra és fokozottan jelentkezett a magyar gazdaság eredendő gyengesége, a hagyományos tőkeszegénység. A stabilizációhoz, gazdasági megélénküléshez szükséges tőke tekintélyes része külföldről származott. Az eladósodás az évtized végére kritikus méreteket öltött.

Mindemellett az 1920-as évek második felében számottevő gazdasági megélénkülés következett be, amely az előző évekhez viszonyítva jelentős volt és bizakodást teremtett, egyébként mint a későbbiek során bebizonyosodott, az egész korszak egyik csúcspontja volt, noha pl. a forgalmi és egyenes adót egyaránt érintően ekkor modernizált adórendszer nem kis zúgolódást váltott ki. Az igazi probléma azonban a mélyben, ha úgy tetszik, az adószint alatt jelentkezett. A hatalmas tömegű agrárszegénység, a nem kis arányú városi szegénység létében jelentkező szociális probléma és feszültség megoldásának közelébe sem jutott a konjunkturális időszak. Ilyen alapon a válság beköszöntésével nyomban megszülethetett a jogos, egyébként, mint ismeretes, a szélsőjobboldali körből származó, sokszor idézett megállapítás: Magyarország a hárommillió koldus országa.

Az előbbiekkel és egyéb tényezőkkel összefüggésben legkevésbé talán a társadalmi struktúra változott. Maradt, és anakronizmusa, valamint a politikai állapotok hatására szinte még plasztikusabban mutatkozott meg az a sajátos kettős társadalmi szerkezet, amelynek lényegét és jellegzetességeit a húszas években még gimnazista Erdei Ferenc fogja majd leghamarább és mindmáig érvényesen bemutatni. (Történelmi-nemzeti társadalom és a modern polgári társadalom megmerevült egymásmellettisége, egymás iránt még az azonos szinteken sem nagyon mutatkozó affinitással, és - különösen a történelmi-nemzeti társadalom belül - szigorú belső hierarchiával.) Persze az évek során, mintegy két évtized alatt, történt valamelyes mennyiségi eltolódás a polgári társadalom irányába az agrárnépességgel szemben. Így kb. évtizedünk végén billent át ez az arány az 50%-on, ami - nem a legfejlettebb nyugat-európai területet hozva fel példának - Franciaországban 1848 táján már megtörtént.

Fontosak ennek a társadalomnak szemléleti, sőt formai jellegzetességei is. A klasszikus és modern polgári értékrend többnyire defenzívában van (az eszméktől az életmódig), és még inkább áll ez a munkásosztályra és tudatosult részének felfogására, értékrendjére. Az az önértékelés és szerepfelfogás, amelynek negatívumai a millenniumi nekibuzdulásban egyre inkább megmutatkoztak, amelyek azonban még beleütköztek a liberalizmus élő korlátaiba is, a húszas években bizonyos „csakazértis” magatartást is tükrözve, konzervatív és újkonzervatív nézetek doppingján felerősödtek, normatív igénnyel közvetítvén a történelmi-nemzeti társadalom egyes meghatározó csoportjainak követelményrendszerét. Ilyenformán alakul ki az a társadalmi képlet, amelyet Szekfű Gyula joggal minősít „neobarokk társadalom”-nak. Az évtized elején saját szerepének felfogásában a régi szereposztási sablont felborítva, illetve főszerepre aspirálva lépett fel az ún. úri középosztály, továbbá - sajátos és összetett módon - a parasztság is.

Egyébként a fentiekben érintett kérdések már átvezetnek a szűkebben vett politikai élet területén bekövetkezett változásokhoz. A múlttól elválasztó szakadék létrejöttéhez meghatározó módon hozzájárult, sok vonatkozásban annak mélységét éppen az jelezte, hogy az 1918/19-es forradalmak után kialakuló új politikai-hatalmi rendszer önmagát ellenforradalmiként határozta meg, mindvégig vállalván e születési jegyet, illetve az abból adódó alapállást. Ez bizonyos állandó vonásokat kölcsönzött a rezsimnek, nem zárta ki azonban, különösen a hatalomra kerülés hogyanja miatt nem, a változó, változatos megjelenési formát sem.



A kezdeti kialakulatlan, zűrzavaros helyzet többféle, igaz, nagyon változó súlyú realitással bíró kibontakozási módot kínált. Közülük a klasszikus, nyugat-európai értelemben vett polgári demokratikus út a Peidl-kormány bukásával lényegében, a Huszár-féle koncentrációs kormány csődjével ténylegesen is kiesett, méghozzá elsőként esett ki a sorból. Speciálisabb válfajai, megjelenési formái még egy ideig kecsegtettek némi eséllyel, noha közülük az egyik, a kereszténydemokrata tendencia rohamosan elerőtlenedett. A keresztény szocializmusnak és a Néppárt egy részének a polgári demokratikus forradalommal párhuzamos bizonyos fokú demokratizálódása igen korán megtorpant, a mozgalmakban a jobboldali és a szélsőjobboldali irányzatok erősödnek meg. A demokratizmus iránt affinitást mutató képviselők vagy behódoltak az új szellemnek (Vass József), vagy teljesen elszigetelődnek (Giesswein Sándor).

Sokkal szívósabbnak bizonyultak az agrárdemokrácia, vagy ha úgy tetszik, a paraszti demokrácia erői. A dualizmus időszakában nem kompromittálódtak, a forradalmak idején alig pörkölődtek meg, hamar átmentek az ellenforradalom tartalékába, és főképpen hatalmas, még mozgásban lévő tömegekre apellálhattak. Noha önálló törekvéseik kisajátítása és kiforgatása korán elkezdődött, még Bethlennek is akadt elég dolga velük.

A válsághelyzet, a forradalmak győzelme rohamos gyorsasággal felerősített egy régebben meglévő, a fennálló állapotokkal radikális újkonzervatív alapról szembeforduló, reakciós nacionalizmussal, antiszemitizmussal, antiliberalizmussal és bizonyos antikapitalizmussal excelláló irányzatot, amely most nemzetközi áramlat részeként is kínált úgymond igazi alternatívát az ellenforradalmi rendszer számára. Ez az újfajta rendszer lényegét tekintve a fasiszta berendezkedés lett volna. Reális veszélyét meg az jelentette, hogy az úri középosztályból toborzódó osztagai vállalták és eljátszották az ellenforradalom élcsapatának szerepét, és az így szerzett tekintéllyel élve, önálló hatalmi aspirációktól fűtve, meghatározó módon kívántak beleszólni a berendezkedés mikéntjébe. Kezdetben ez az irányzat rendelkezett a legszámottevőbb és könnyen mobilizálható erővel. A különítmények révén és Horthyban bízva maguk mögött lévőnek tudták a nemzeti hadsereget, vele együtt a félig vagy egészen titkosan szervezett, irregurális fegyveres osztagokat, a legnagyobb szélsőjobboldali tömegszervezeteket (ÉME, MOVE, Bajtársi Egyesületek, különböző nemzeti szövetségek stb.), és a háttérben még igen nagy hatalommal rendelkező két nagy titkos társaságot (Etelközi Szövetség, Keresztény Nemzeti Liga). Mindent elsöprő irányzattá nem válhattak mégsem, mert: a nemzetközi és a hazai valósággal nem számoló irreális, kalandor politikát folytattak; a politikai pártok polgári politikusai, főleg a nemzetgyűlésben, szembefordultak szélsőséges, diktatórikus törekvéseikkel, méghozzá nemcsak a civil kurázsit elővevő egyes ellenzékiek - pl. Drozdy Győző -, hanem a kormánypolitikára befolyással lévő vezető politikusok (Teleki Pál, Huszár Károly és Bethlen, már miniszterelnöksége előtt is). Lényeges mozzanat volt Horthy eltérítésének meggyorsítása a „szegedi vonal”-tól kormányzóvá választása után; végezetül pedig fokozatosan gyengítette erejüket belső megosztottságuk, amely több kérdésben megnyilvánult. Közöttük nem utolsó helyen állott a királykérdéshez való viszony (legitimisták - szabad királyválasztók), amely egyébként nemcsak a szélsőjobb körében, hanem az ellenforradalom szélesebb politikai síkján is éles ellentéteket hozott, és még tovább növelte a politikai zűrzavart.

Világos az eddigiekből, hogy a világháború előtti politikai rendszer egyszerű restaurálása is lehetetlen volt. Az ellenforradalmi rendszer mind sürgetőbben jelentkező konszolidálása teljes joggal kapcsolódik Bethlen István nevéhez, noha - már csak bizonyos kényszerpályák megléte miatt is - már előtte elkezdődtek az övével rokon törekvések. Határozott koncepcióval és nagy rugalmassággal látott munkához. Koncepciójának legfontosabb tételeit talán a következőkben lehetne legrövidebben összefoglalni: megakadályozni a forradalmak megismétlődését a forradalomhoz - bármilyen forradalomhoz - elvezethető út eltorlaszolásával; ahogyan és amikor lehet, elérni a területi revíziót; ezenközben minél nagyobb mértékben megszilárdítani a nagybirtok és a nagytőke visszaszerzett gazdasági és politikai hatalmát, és elcsitítani a rendkívüli időkben - bármilyen előjellel - jelentkező tömegmozgalmakat („Legyen hát vége a forradalmi szellemnek!”). Rugalmassága az adott körülmények tudomásul vételét (reálpolitika!) és kompromisszumokra való készségét jelentette elsősorban.

Ami az utóbbit illeti, nagymértékben megkönnyítette dolgát, hogy mindegyik említett irányzat önmaga eredeti milyenségéhez képest lényegesen megváltozott a forradalom, illetve ellenforradalom hatására. A korlátok számottevő részét önként vállalták magukra, saját elveikhez képest ők tettek nagyobb engedményeket. (Lásd: a Bethlen-Peyer-paktum, az Egységes Párt létrehozása, a keresztény szocializmus és a legitimizmus elintézése; személyekben: az emigránsok és az itthoniak összevetése, Nagyatádi Szabó tragikus útja; stb.) A jobboldali radikálisok esetében ugyanazokat az eszközöket használta ugyan, de az eredmény más lett, mivel a cél és a lehetőség is más volt. A hasznavehetetlen „felelőtlen elemektől” (Prónay) mihamarabb igyekezett megszabadulni, ám a dzsentri-dzsentroid „úri középosztály” mérvadó képviselőinek fontos helye volt a rendszerben, a hatalomban is, amennyiben kész volt integrálódni és a rendszer bázisa maradni. (A láthatatlan hatalom alárendelése a láthatónak; Horthy és Gömbös szerepe.)

Ez az 1926-ra végső formáját felöltő politikai rendszer azonban csak kisebbik részben volt különböző vektorok



eredőjeként létrejövő hatalom, nagyobbrészt tudatos koncepció eredménye, melynek elvi alapja sajátos neokonzervatizmusban határozható meg, amely az egyébként pragmatista gondolkozású Bethlent is jellemezte.

Egyébként sajátos egyensúlyozó szerepe a különböző erők között és fölött az etatizmus egyértelmű megerősödését is magával hozta. (Lásd pl. a parlament szerepéről vallott és gyakorlatban megvalósított felfogást.)

Mindemellett ez a húszas éveket alapjában meghatározó bethleni rendszer még politikai vonatkozásban sem volt teljesen és mereven zárt. A forradalmi munkásmozgalom kivételével a felsorolt politikai irányzatoknak, többnyire pártba szervezve is, volt tevékenységi lehetőségük, ha bizonyos tabukba minduntalan bele is ütköztek. A nézetek képviseletének és ütköztetésének tágabb tere volt a propaganda a publicisztika szintjén, s még inkább tudományos téren. A nagy változások persze hatottak e szférára is, az önként vállalt korlátok, tabuk és negatív fejlemények egyaránt éreztették hatásukat. Idő híján csupán utalnánk egy-két jellegzetes fejleményre.

A társadalomról szólván említettük már a parasztságról vallott felfogás megváltozását. A forradalmak nyomán „keresztény nemzeti szellem”-ben levont ellenforradalmi következtetések a társadalomról; a fajvédelem igényének megfogalmazása Szabó Dezső megközelítésben és napi politikai módon egyaránt; a világháborús parasztbakák - sok vonatkozásban jogos - kultusza és a kisgazdapárt átmenetileg megnövekedett politikai szerepe mind hozzájárultak a változáshoz, és így vagy úgy növelték az érdeklődést a parasztság, úgy is mint „a nép” iránt. Bár a bethleni konszolidáció ellene dolgozott, e téren mégis nagyon fontos folyamatok indultak el a 20-as években, amelyek majd a 30-as 40-es években bontakoznak ki igazán.

Vereség és veszteség után, nehezen elviselhető nemzeti sérelem kapcsán természetszerűen nő meg Magyarországon is az érdeklődés a nemzeti múlt iránt. Gondolom, hogy nosztalgia és az okok keresése egyaránt táplálta ezt az érdeklődést a laikusok között is, de a tudományokra hatóan is. Szekfű három nemzedéke után az okkeresés erőteljesen kapcsolódott a közvetlen előzményekhez, a dualizmus időszakához. (A nosztalgia éppen ezért a társadalmi nyilvánosság előtt kevésbé, a magánszférában annál inkább tehette ezt.) A szálak tovább bogozása után el lehetett jutni Mohácshoz, s a következő lépéssel pedig a galád Európához, amely több évszázados hálátlanságát Trianonnal tetőzte. Nem kellene-e ősi múltunkhoz híven nekünk keletieknek, turáni fajmagyaroknak hátat fordítani Európának? - fogalmazódott meg pl. igen széles körben. Európaiság és magyarság, őstörténet és jelenkor összefüggéseiről vitatkoztak a nekibúsult „ébredő magyarok” Pesten, Csocsó bácsi Molnár utcai kocsmájában, de véleményt cseréltek ezen kérdésekről magasabb szinteken is, így természetesen az érintett társadalomtudományok képviselőinek körében is.


3. fejezet - Aszalós Károly: Szabó Dezső magyarság-felfogása az 1920-as évek elejénA tanulmány Szabó Dezsőnek a magyarságról, a magyar nemzeti problematikáról vallott nézeteit próbálja vizsgálni Az elsodort falu megjelenésétől, azaz 1919 májusától, az író által szerkesztett Élet és Irodalom megszűnéséig, 1923 szeptemberéig. Az elsődleges célom ezzel annak a magyarság-felfogásnak a vázlatos feltárása, amely egy nemzedék gondolkodását befolyásolta jelentősen, és amelynek hatásáról még ma sem alakult ki egységes kép a szakirodalomban.1 A róla alkotott eltérő vélemények kereszttüzében az író faji felfogása, antiszemitizmusa és ezzel kapcsolatban nézeteinek a szélsőjobboldali eszmerendszerrel való azonossága, párhuzamossága vagy ellentéte áll. Éppen ezért célomnak tekintettem a korabeli szélsőjobboldali publicisztikának2 az elemzését is.

* * *

A korszak - döntően az ellenforradalmi rendszer első évei - a szélsőjobboldal első jelentősebb magyarországi térfoglalását jelentette. A szélsőjobboldal ideológiai radikalizálódásának már a háború alatt is az a politikai antiszemitizmus volt a leghatékonyabb eszköze, amely az asszimilált zsidó réteg ellen irányult elsősorban, s amely ebben - a szerintük csak formális - asszimilációban a nemzeti társadalom önazonosságának a veszélyeztetését látta (Magyarország története 1983, 952-953). A sajátos magyar történelmi fejlődés következtében ez egyben azt is jelentette, hogy a progressziót támadták konzervatív-nemzeti és klerikális alapon. A két forradalom nagyszámú zsidó vezetőjének a ténye a további ilyen irányú radikalizálódáshoz újabb érveket szolgáltatott, aminek még nagyobb érzelmi nyomatékot adott a vesztes háború és az ország területi megcsonkulása. Így az antiszemitizmus vált a legdominánsabb közös jellegzetességévé a Tanácsköztársaság bukása után tért nyerő szélsőjobboldali ideológiának, mégpedig egy olyan antiszemitizmus, amely kihangsúlyozottan nem felekezeti, hanem faji alapon állt.3

Ennek megfelelően a faj szó használata egyértelműen előtérbe került a nemzet szó rovására. (A keresztény nemzeti jelző gyakori előfordulása lényegében párhuzamos ezzel a jelenséggel, hiszen annak is határozott zsidóellenes éle volt.) A minden megszorítás nélküli nemzetfogalom teljesen eltűnt a szélsőjobb szótárából, és amennyiben a faj szóhoz valamilyen negatív, illetve a szélsőjobb perspektívájából szemlélve negatív politikai értékítéletet tartalmazó jelző társult, az biztosan a zsidóságra vonatkozott. (Az igen változatos repertoárból néhány példa az utóbbira: idegen faj, liberális faj, nemzetközi faj.) Ahogy ezek a jelzős szerkezetek is igazolják, a „faji szembenállást” politikai, világnézeti ellentétek is erősítették, és a szélsőjobb egy része ezt a zsidóságnak tulajdonított politikai beállítottságot - mely a liberalizmustól a radikalizmuson keresztül egészen a bolsevizmusig terjedt -, faji, örökletes tulajdonságnak tartotta (Kalmár 1919).

A faj fogalom használata és értelmezése nem volt egységes a szélsőjobboldalon. Alapvetően két típust lehet ilyen szempontból elkülöníteni.

Az egyik áltudományos frazeológiával, teljesen biológiai alapállásból fogalmazta meg a tételeit (Kiss 1922), határozott különbséget téve a „zsidó faj” és más európai „fajok” között (Méhely 1923), és ezzel egy, a magyarországi viszonyokhoz adaptált fajelmélet alapjait rakta le. Ez a szemlélet azonban nem tudott igazi népszerűségre szert tenni, elsősorban A Cél folyóirat írásaira volt jellemző, más folyóiratok hasábjain csak szórványosan vagy egyáltalán nem érvényesült a fenti felfogás.

A másik típus egyrészt kevésbé kategórikus, jobban szétfolyó és többféleképpen is értelmezhető megfogalmazásaival tért el az előbbitől, másrészt itt a biológiai meghatározottság másodlagos vagy harmadlagos szerepet játszott csak. Mivel ennél a típusnál a faj szót legtöbbször anélkül használták, hogy annak

11A legjelentősebb és egyben az eltérő felfogásokat is dokumentáló művek: Nagy 1964, Gombos 1975, Szabó Dezső emlékülés 1979, Király 1986.22A felhasznált és feldolgozott folyóiratok az adott időszakon belül: Virradat, Szózat, A Cél, Gondolat, Ébredő Magyarország (ÉM), Élet, Élet és Irodalom (ÉI).33Itt jegyzem meg: a terjedelmi keretek nem engedik meg, hogy a szélsőjobboldalon belüli ideológiai eltéréseket - akár irányzatok, akár egyének szintjén - külön is elemezzem.


Aszalós Károly: Szabó Dezső magyarság-felfogása az 1920-as

évek elejénmeghatározására kísérletet tettek volna, több, árnyalataiban eltérő felfogás is megfért egymás mellett. Közös jellemzőjük viszont, hogy a faj szerintük a történelem alapvető és örök tényezője, melynek alapja a „faji ösztön”, a származás, a vér, s mely az emberi lélek mély rétegeiben létezik és él. Alapvetően misztikus fogalom tehát, racionálisan nem közelíthető meg, legfeljebb intuitíve ragadható meg, illetve a művészet által fejezhető ki (Bodor 1922). Így maga a faji érzés is ösztönös, sokszor öntudatlan, és a szélsőjobboldali ideológusok egyik fő jelszava is ehhez kapcsolódik: a mélyben szunnyadó faji ösztön felébresztése, öntudatra keltése és mozgósítása. Mindez szorosan összekapcsolódik egy erősen irracionális hit hirdetésével, a magyarság feltámadásának, újjászületésének csodavárásával. Jellemzően, ennek az öntudatra ébredésnek az első biztató jeleit a szélsőjobboldali egyesületek elszaporodásában és azok aktív „társadalmi” tevékenységében látták. A magyarság feltámadásáról hirdetett gondolatoknak határozott, sőt domináns antiszemita éle volt ugyan, de az más célt is szolgálhatott, és részben szolgált is: a belső megújulással és az irredentával kapcsolatos vágyak és szólamok alátámasztását.

Az irredenta célkitűzések jogosságának kérdésében lényegében az egész magyar politikai közvélemény egységesen foglalt állást. Viszont a Trianonhoz vezető történeti fejlődés, a szomszédos államokkal való kapcsolat és az elvesztett területek visszaszerzési módja már komoly ellentétek forrása volt a politikai életben. A szélsőjobboldal az országvesztés és a „nemzetidegen” forradalmak kapcsolatát szuggerálta elsősorban.

A történelmi Magyarország visszaszerzésére irányuló elképzeléseiket a koncepciónélküliség, felelőtlenség, az irredenta érzelmek szítása, a magyar militarista erények fitogtatásával való fenyegetődzés jellemezte, és valami olyan belső logika, amely szerint az irredenta megvalósításában jogrendre, taktikára, sőt észérvekre hivatkozni nemcsak hiba, hanem bűn is, mert a magyarság jogos élniakarásának érzelmi oldalát, a bosszú szenvedélyét nyomja el. Ezt a felfogást legtömörebben talán Zadravecz szavaival lehetne kifejezni: az „irredenta csak fanatikus lehet” (Zadravecz 1967, 97). Az irredenta megvalósításának fő záloga pedig a „feltámadásban” való hit, a nemzeti összetartás, a „lelki egység” fenntartása, illetve fejlesztése volt (Károlyi 1922, 51-53).

A nemzetegység, a „pártpolitikától mentes” magyar politika és a magyarság társadalmi megszervezése nemcsak a szélsőjobboldalon volt elterjedt jelszó, de náluk ütközött ki - az autokratikusan intoleráns módon való hangoztatása folytán is (n. n. 1920b) - demagóg és antidemokratikus jellege. Több írásból is kitűnik, hogy nem akarnak tudomást venni az eltérő társadalmi és politikai érdekek létezéséről, csak a „magyar érdekről”, 4 melynek képviselőjeként szinte magától értetődő egyszerűséggel saját magukat tüntetik fel (Kádár 1923).

A nemzeti egység alapja itt is a faji egység vagy a keresztény egység, és ugyanez jellemző a nemzeti kultúrával kapcsolatos felfogásukra is. Így alapelvként fogalmazódik meg, hogy az irodalmi vagy művészeti alkotás a magyar érzés, gondolatvilág kifejezője legyen, és a nemzeti öntudatot erősítse. Minderre eleve csak magyar származású lehet képes (Bodor 1922). Esztétikai vagy az egyetemes emberi szempont mérceként való felállítása alig merül fel. Ezeknek a követelményeknek aztán sokan eleget is tudtak tenni, amit jelzett az ősmagyar, irredenta és hazafias tárgyú művek elszaporodása. A szélsőjobboldal által folytatott kultúrharc nagyobbrészt a zsidó sajtó elleni támadásokban és a „nemzeti sajtó” megteremtéséért folyt, 5 de többen nagy jelentőséget tulajdonítottak a magyar irodalom újjáélesztésének is a faji integritás létrehozása érdekében.

A „mi a magyar?” kérdésre elemzően válaszoló írást a feltárt anyagban nem találtam, csak számos, a nemzeti jellemre vonatkozó megállapítást, melyek öszesítése viszonylag egységes képet mutat. A magyar hibák között a legtöbbet emlegetett, hogy a magyarság a közelmúltban nem volt elég nacionalista, és hogy idealizmusát (máshol vallásosságát, eszményiségét) elvesztette. Nem nehéz itt felfedezni a párhuzamosságot az 1867-től kezdődő korszak erőteljes kritikájával, és az idealizmust mint követelményt, emellett a „zsidó anyagiasság” éles elítélését, az attól való elhatárolódást is magában foglalta. De az idealizmus még mást is tartalmazott, mégpedig azt a „nemzeti öncélúságban” való hitet, amely teljesen háttérbe szorítja az egyén, a társadalmi rétegek és osztályok érdekeit.

A leggyakrabban emlegetett erények között a militarista tulajdonságok szerepeltek, a bátorság, a hősiesség, a harcban való helytállás, melyeket viszont egész történelmünkre kiterjesztve ősi tulajdonságoknak tartottak. De ami talán a legjellemzőbb, hogy egyáltalán, minden konkrét megjelölés nélkül értékesnek, más fajokkal és esetenként minden fajjal szemben felsőbbrendűnek állítják be a magyarságot, de ez a „faji kincsesbánya” addig még kiaknázatlan maradt, viszont a magyar öntudatra ébredve és világtörténelmi hivatásába (hogy az mi, az nem derül ki) vetett acélos hitével csodákra lesz még képes.

44Pl. idézet Fridrich István egy beszédéből: „Nincsenek osztályok, csak keresztény magyar testvérek!” (n. n. 1920a).

55A téma fontosságát mutatja, hogy a szélsőjobboldal egyik, talán legfajsúlyosabb könyve is ebből a tárgykörből született meg (Zsilinszky 1920).



évek elejénUtoljára maradt a szélsőjobboldal magyarság-felfogásának elemzésénél annak szociális tartalma, vagyis hogy mely osztályokat, rétegeket tartottak a nemzet fő reprezentánsainak, a nemzet jövője szempontjából meghatározónak. Itt most nem foglalkoznék külön a demagóg jelszavakkal, a magyar forradalom egy ideig viszonylag határozott, de aztán elhalkuló követelésével, elégnek tartom csak kiemelni, hogy a szélsőjobb objektív és szubjektív szempontból is a „keresztény középosztály” érdekeit képviselte, és elsősorban rá akart építeni. Emellett általában a társadalmi osztályok megítélésében a nemzeti megbízhatóság volt a fő szempont, nézeteiket legtöbbször nem alapozták egy határozottan körvonalazott, differenciált és a valós arányokat figyelembe vevő társadalomszemléletre, ugyancsak nélkülözték a jövőre orientáltság elemét, amennyiben a társadalmi fejlődés várható és kívánatos tendenciái legfeljebb az általánosságok szintjén jutottak csak megfogalmazásra.

Ami külön kiemelésre érdemes, az a munkásság és a parasztság megítélése. A munkásosztály értékelése azoknál a szélsőjobboldali szerzőknél a kevésbé elmarasztaló, akik őket a zsidóság által félrevezetett tömegnek tekintették. De elhangzik olyan vélemény is, hogy a „munkásság jelentékeny része... sohasem lesz őszintén megnyerhető a hazafias nemzeti iránynak” (n. n. 1921b). Más a helyzet a parasztsággal, melynek jelentősége mind a forradalmak alatti viszonylagos passzivitásával, mind az utána következő politikai szituációból adódóan felértékelődött. Ezzel összhangban a szélsőjobboldali ideológia benne láthatta meg a szunnyadó faji öntudat és értékek rezervoárját is. Ennek ellenére a parasztság felkarolása egyáltalán nem vált központi és következetesen képviselt problémává számukra, mint ahogy a szociális kérdés sem.

A vizsgált korszak végére azok a szélsőjobboldali követelések maradtak meg domináns módon, amelyek kezdettől szívügyük volt: az irredenta és az antiszemitizmus.

1919 jelentős fordulat volt nemcsak a magyar történelemben, hanem Szabó Dezső életművében is. (Bár hozzátehetjük, hogy a gyakori és látványos pálfordulások ellenére az író gondolatvilágában több lényeges ponton is kimutatható a folytonosság, sőt bizonyos következetesség is). A fordulat alatt Az elsodort falu megjelenése mellett arra is gondolok, hogy a proletárdiktatúra bukása után a szélsőjobb oldalán veti be magát Szabó Dezső a politikai küzdelmekbe (Nagy 1964, 241-255).

Az elsodort falu c. regényében az író az egész magyar társadalom szintézisét igyekszik felrajzolni, mégpedig - a székesfehérvári évektől eltekintve - első alkalommal határozottan faji alapokra helyezkedve. A regény alapmotívuma - az idegen uralom, a magyar nép magára hagyottsága és kizsákmányolása, a magyar középosztály hanyatlása a halál felé - a későbbi életműben is végig meghatározó gondolati elem marad. A mű népszerűségének számos oka közül itt az antiszemita tendenciát emelném ki. Ez az antiszemitizmus a Tanácsköztársaság bukása után az írónál még erőteljesebbé válik, aki sajátos, de tagadhatatlan tehetsége folytán is a zsidók elleni támadások egyik eszmei vezéralakja lesz. Mindezt egy olyan időszakban követte el, amikor az antiszemita mozgalmak tevékenysége emberéleteket is követelő atrocitásokat eredményeztek.6 Szabó Dezső antiszemitizmusának érvelése több ponton megegyezik más szélsőjobboldali szerzők nézeteivel (pl. a zsidók visszaszorítása minden területen faji önvédelmi alapon, a zsidóság nem felekezet, hanem faj), de eltéréseket is tapasztalhatunk. A zsidókat sokkal kisebb mértékben kárhoztatja a forradalmakban betöltött szerepükért, a fővád ellenük, hogy a magyarságot elnyomják (Szabó 1921j). Már ekkor jelentkezik csírájában a németellenesség is (Szabó 1921j; 1921l). Párhuzamosan a szociális megújulás szükségességének hangoztatásával hangsúlyozza, hogy értelmetlen a minden vonatkozás nélküli antiszemitizmus (Szabó 1921h), aminek értelmezése, hogy az antiszemitizmus értelmetlen a magyar társadalom átalakítása nélkül. Érdemes a zsidókról mint fajról írt jellemzését idézni is: „A zsidóság is, mint minden más faj, erőknek és gyengeségeknek, kiválóságoknak és bűnöknek végére mehetetlen összessége”, de lejjebb szükségesnek tartja a „faji összetartás” szempontjából más fajoktól megkülönböztetni őket, amennyiben a zsidóság megmaradt az „idegen magtól irtózó törzsember” (Szabó 1921f). Ugyanakkor a „faji szolidaritást” a zsidóságnál is természetesnek tartja, jogosságát nem vonja kétségbe (Szabó 1921f).

A faj Szabó Dezsőnél az élet, az emberi természet nagy és alapvető realitásai közé tartozik. Eszerint minden faj természetadta tulajdonsága és joga is a „faji szolidaritás”, mely a saját fajúakat részesíti előnyben, tevékenysége ösztönösen is saját fajának kifejeződése. De ez a fajfogalom bizonyos kettős értelmezési lehetőséget is magában foglalt. „A faj ugyanaz az emberiség életében, mint az egyén a fajéban: termő principium, a megtartó erő, a megújító változás... Az angol gazdasági élet, az olasz művészet ... egy faj sajátos egyéni képletei s a faj a létrehozó és a magyarázó okok” (Szabó 1921a). Itt a faj szót bizonyos megszorításokkal be is helyettesíthetnénk a nemzet szóval, és valóban a nagy nyugati nemzetek esetében a két fogalmat nem is tartja szükségesnek megkülönböztetni egy-mástól. Egy másik idézet 1923-ból, mely szerint a nemzet „Nagy történelmi egység, melynek bármilyen vérű, bármilyen nyelvű polgár egyaránt tagja”, és „mint a magyar nemzet tagja, mint a

66Egyes becslések szerint (Fischer 1988, 141) 3000 zsidó volt a fehérterror áldozata.



évek elejénmagyar kultúregység munkása: minden polgára a magyar államnak egyenlő joggal vallhatja magát magyarnak, egyenlő joggal követelheti részét a nemzeti munka elosztásában” (Szabó 1923i, 39-40). Ebben az esetben csak a „bármilyen vérű” bánthatja a szemünket, de máskülönben minden további nélkül odagondolhatnánk a nemzetiséget.

A Szabó Dezső-féle fajfogalom tehát látszólag több ponton is mutat fel közös vonásokat a nemzet, illetve a nemzetiség fogalommal, és ezt a lényegében demokratikus nemzetfelfogás méginkább sugallja, de ami attól mégis elkülöníti, az a származás által meghatározott, atavisztikus és faji szempontból specifikus ösztönök létének tételezése és jelentőségének óriásivá duzzasztása. Ezt az elkülönítést maga az író többször és tudatosan meg is teszi, éspedig kizárólag a magyarság esetében. Ahol a nemzet általánosabb fogalma a magyarságot háttérbe szorította, ahol nem jött létre egy nagy európai kultúregység, s ezért a nemzet csak külsőségeiben, kezdetleges formájában létezett (nemcsak a kultúregység hiánya miatt, hanem mert szociálisan sem volt megalapozva) (Szabó 1921k), s így csak arra volt jó, hogy más fajok által hangoztatott nemzeti és hazafias jelszavakkal a magyar fajiságot elhomályosítsa (Szabó 1921a). Elsősorban ezen a gondolatsoron alapul Szabó Dezső xenofóbiája és a magyar faj védelmének a gondolata, mely korszakunk legelején jelentkezik legerőteljesebben, de az egész életét végigkíséri. A nemzet demokratikus értelmezése és a faji szemlélet közötti ellentmondás pedig egy olyan kettősséget7 eredményezett, amelyet nem tudott soha feloldani, de az adott korban is jelentős hangsúlyeltolódások mentek végbe nézeteiben, lényegében a demokratikus nemzetszemlélet javára.

Ezt mutatja, hogy 1923-ban a korábbi antiszemitizmusát is részben revideálta (Szabó 1923j, 36-37). Egyrészt felismeri, hogy az antiszemitizmus is a magyar demokráciát „elsikkasztó lángevéssé” fejlődött, mely csak „buta piszkolódásban és hülye heccek előidézésében” nyilatkozik meg. Másrészt a „sváb-tót” hegemóniát ekkor már sokkal veszélyesebbnek ítéli a zsidó térfoglalásnál. „Mert a zsidóság legalább mégis kultúrát, haladást jelent ...” - szólnak indokai (Szabó 1923j, 31).

A kultúra emlegetése a zsidók esetében továbblépést jelent a kultúráról vallott felfogásában is, mivel korábban a „nemzetközi” és ezért „gyökértelen” zsidó irodalmat csak értéktelen terméknek volt hajlandó elismerni (Szabó 1923a, 191). Az alaptétele szerint ugyanis - hasonlóan a szélsőjobboldal nézeteihez - csak a faji kultúrában gyökerező, azt idegeiben érző alkotó képes igazi értékteremtésre, de csak az - hangsúlyozza részben a szélsőjobboldallal is szembenállva -, akinek a műve az egyetemes emberi kultúrában is megállja a helyét (Szabó 1923b, 157-175). Szabó Dezső gyakran utal a népművészet fontosságára is mint ősi és alapvető forrásra (Szabó 1921a, illetve 1921c).

Általában a kultúra jelentős eleme az író gondolkodásának, nemcsak személyes motivációi és kultúrkritikai beállítottsága miatt, hanem elsősorban, mert maga a faj is a széles értelemben vett kultúrában fejeződik ki szerinte, melyet csak a közösség vágyait átérző, kollektív egyéniség tudhat érzékletessé tenni.

Irredenta szólamokat Szabó Dezső csak nagyon ritkán hangoztatott, bár kivételt itt is találhatunk (n. n. 1921a). Az eltérés a szélsőjobboldalhoz képest mégis egész határozott: „a magyar föld szétdarabolását sokkal mélyebb erők okozták annál, hogy nemzetközi parazita csoportoknak sikerülhessen visszaállítani a múltat” - írja a királykérdéssel kapcsolatban (Szabó 1922). De határozottan elutasítja valamivel később a szélsőjobb felelőtlen szervezkedéseit is (Szabó 1923h, 34). Az igazi irredenta szerinte: „Olyan szociális, gazdasági és kultúrális élet megteremtése, mely Magyarország minden lakosa előtt világossá teszi, hogy élete minden csirái a magyar levegőben fejlődhetnek ki a leggazdagabban” (Szabó 1923f, 31).

Határozott egyezést is mutatnak fel viszont a faji egységet tárgyaló írásai. Egyáltalán az egység Szabó Dezsőnél központi szerepet betöltő fogalom. „Egység akarok lenni egy életre tartó akarattal, s betűje akarok lenni egy nagy egységnek” (Szabó 1913) - vallja magáról 1913-ban, akkor még a faji és nemzeti ellentéteken felülemelkedő szocialista egység jegyében. Korábban, a székesfehérvári időszakban a katolikus, jobboldali egység megszállottja volt, korszakunk elején pedig a faji egység híve. De mi ez az egység? Mindenképpen közösségi eszme, mely feltételezi a közös, hittétel erejével ható, idegekbe rögzült dogmát, a hierarchikus tagoltságot és a belülről, ösztönösen vállalt fegyelmet (Szabó 1921g). De mielőtt kimondanánk az elítélő fasiszta jelzőt, figyeljünk fel a fegyelem szó értelmezésére is, mely szöges ellentétben áll a vakfegyelemmel. „Csak ... a közös védelemre, közös megélhetésre, közös jövőre alapított szolidaritás adhatja meg azt a fegyelmet, mely az egyén szemében nem ráerőszakolt kényszernek, hanem saját ösztönös akaratának látszik. Ez a fegyelem ... kapcsolja be az összes egyéni értéket a közösség szolgálatába: a., a szolidaritás vérszerinti érzésével, b., a felelősség elvállalásával, c., a kezdeményezés elvállalásával” (Szabó 1921g). Egy így felfogott fegyelem nem lehet az egyén elnyomásának az eszköze. Ezzel összhangban áll ki az író több esetben is a demokrácia megvalósítása mellett (a szabadversenyes demokráciát határozottan elutasítva) (Szabó 1921b), és

77A fent idézett nemzet-meghatározás után pl. hozzáteszi, hogy a fajt a nemzet keretén belül külön is kell szervezni (Szabó 1923i, 41).



évek elejéntámadja 1923-tól leleplező módon az osztályuralmat kiszolgáló magyar államot is (Szabó 1923j, 34). Magának az egységnek a tartalma is átalakul, ami által a fenti faji felfogás háttérbe szorul, és az egység követelése is fokozatosan erejét veszti.

A magyarságot mint fajt természetesen Szabó Dezső is értékesnek tartja. De pl. a militarista erénynek felemlegetése jóformán hiányzik, sőt a világháborús magyar katonában a szerencsétlen és értelmetlenül vérét ontó embert látja (Szabó 1923c, 14). Azt az idealizmust, amelyet a szélsőjobb karöltve a konzervatív táborral kívánatosnak tartana a magyarságnál, az író kimondottan károsnak találja, és többek között épp ezért a tulajdonságáért ostorozza a középosztályt (Szabó 1923c, 20). S bár magyarságjellemzésénél felbukkannak misztikus faji elemek is, alapvetően a magyar múltat elemzően és osztályokra bontva próbálja megrajzolni a magyar karaktert.

Az író az egész vizsgált korszakban csak három társadalmi osztály létezését ismeri el jogosnak: a parasztságot, a munkásságot és a középosztályt (Szabó 1921h). A kezdeti időszakban legtöbbet a középosztállyal foglalkozik, melynél egyedül van meg szerinte a faji öntudat (Szabó 1920; 1921d). Többször felhozza méltatlan helyzetüket, de már ekkor is elmarasztalja őket, mert nem elég erős bennük a faji összetartás, a múltban hiányzott belőlük a morális bátorság és kezdeményezőkészség, és a fentiekkel összefüggésben, mert nem vállalták a szociális haladást sem (Szabó 1923d, 28-29; 1923e). 1923-ra egyre inkább leszámol a magyar középosztállyal, mint a magyar jövő szempontjából számba jöhető réteggel. Indokai részben továbbra is faji jellegűek (Szabó 1923e, 5), de emellett a középosztály antidemokratikus és antiszociális beállítottsága döntő súllyal esik latba. „Az, hogy a magyarság életét folytonos vigyázással illessze be a világ haladó áramába... soha még gondolatában sincs meg. A magyar középosztálynak nincs arca a jövő felé” (Szabó 1923e, 9). Ezek után logikus a konklúzió, mely szerint a magyar középosztály megért arra, hogy eltűnjék a magyar életből (Szabó 1923e, 15). Ennek ellenére az író szemlélete még alapvetően középosztályi marad, az ideális társadalom képében a középosztály jelenik meg vezető erőként, és a magyar társadalom esetében is szükségesnek tartja egy új középosztálynak a megteremtését.

A munkásságot határozottan a magyarság megbecsülésre érdemes osztályaként látja. De míg a Tanácsköztársaság bukása után egyik legfontosabb követelése a munkásmozgalom „zsidótlanítása” (Szabó 1921i), 1923-ra ez a követelés már másodlagos azzal szemben, hogy a munkásság is vegye figyelembe a magyar sajátságokat (Szabó 1923j, 31-33), és itt nem egyszerűen az író nacionalizmusának újabb megnyilatkozását kell látnunk, hiszen jogosan rója fel a szociáldemokratáknak, hogy a parasztság érdekeire és vágyaira nem épített a forradalmak idején (Szabó 1923j, 32-33).

A legfontosabb társadalmi osztály számára a parasztság. Mint láttuk, a „fajilag kevert” és „rabszolga-ideológiájú” középosztállyal leszámolt, ugyanezt tette még korábban az arisztokráciával. A munkásság, bár fontos és nélkülözhetetlen a szociális és emberi haladás szempontjából, de nemzeti aspektusból viszonylag semleges képlet, míg jellemzően a tőkésosztály jóformán teljesen kívül esik az író látószögén. Így teljesen logikusnak látszik a parasztság-magyarság azonossága, melyet azonban szintén csak 1923-ban szögez le ilyen határozottsággal. Ezt azért is érdemes megjegyezni, mert a parasztság pozitív értékelése erősödő irányt mutat az írónál, tehát a tendencia ellentétes, mint a középosztály esetében, és ebben a változásban döntő szerepet játszott a szociális haladás kérdése. A faji szemlélet a parasztság esetében is nyilvánvaló, hiszen a parasztság egyik fő értéke, hogy benne „a faji ösztön minden védő és szerző ösztöne ős egészségben megvan még” (Szabó 1923g, 4). Mindemellett az író követelései ekkor is és később is valóban a parasztság érdekeit szolgálták. A parasztság kiemelt jelentőségű osztállyá Szabó Dezső szemléletében elsősorban emiatt a kettősség miatt válhatott; a magyarság és a társadalmi haladás alapvető letéteményesét láthatta meg benne.

* * *

E rövid vázlat - nyilvánvaló hiányosságai ellenére - remélhetőleg érzékeltette: Szabó Dezső gondolkodása a szélsőjobboldal zömének nézeteivel szemben ellentétes pályát futott be, és kezdettől is voltak írásainak a szélsőjobboldaltól eltérő mozzanatai. A faji felfogás és a belőle eredő antiszemitizmus volt a legdominánsabb közös vonás, a társadalmi haladás kérdésében vált szét viszont az álláspontjuk. Szabó Dezső esetében ez a két szempont szükségszerűen ellentmondásosan, de mégis szervesen kapcsolódott egymáshoz; a faji alapon értelmezett magyarság jövőjét és magyar voltának megmaradását csak a határozott szociális haladás útján látta biztosítottnak. A két követelmény egymáshoz viszonyított súlya többször is jelentős változásokon ment keresztül, és ez nehezíti az életmű értékelését, de bármelyiknek a figyelmen kívül hagyása a tárgyilagosság rovására megy.

Bibliográfia

Bodor 1922 = Bodor A., A fajiság az irodalomban, Élet I(1922/8), 2-3.



évek elejénFischer 1988 = Fischer, R., Entwicklungsstufen des Antisemitismus in Ungarn 1867-1939, München, 1988.

Gombos 1975 = Gombos Gy., Szabó Dezső, 3. kiad., New York, 1975.

Kádár 1923 = Kádár L., Az ébredők megújhodása, Szózat VI(1923), 19.

Kalmár 1919 = Kalmár A., A zsidóság és a bolsevizmus, Virradat X(1919), 15.

Károlyi 1922 = Károlyi J., Magyar nemzeti káté, Budapest, 1922.

Király 1986 = Király I., Az ellentmondások írója: Szabó Dezső, Kortárs 1986, 9-11.

Kiss 1922 = Kiss S., A zsidóság természettudományos felfogásban, A Cél 1922. június.

Magyarország története tíz kötetben, 7/1-2. köt., Budapest, 1983.

Méhely 1923 = Méhely L., Főszerkesztői megjegyzés, A Cél 1923. okt.-nov.-dec.

n. n. 1919 = [n. n.], Magyar! Légy büszke fajodra! ÉM XII(1919), 22.

n. n. 1920a = [n. n.], A keresztény politika nem jelent zsidóüldözést, Virradat I(1920), 6.

n. n. 1920b = [n. n.], Esküszünk! ÉM I(1920), 25.

n. n. 1921a = [n. n.], A zsidó kérdés megoldása, Virradat IV(1921), 1.

n. n. 1921b = [n. n.], Egyik magyar bűne..., Virradat IV(1921), 4.

Nagy 1964 = Nagy P., Szabó Dezső, Budapest, 1964.

Szabó 1913 = Szabó D., Pascal éjszakája, Nyugat II(1913).

Szabó 1920 = Szabó D., Karácsonyi ének, Virradat II(1920), 2.

Szabó 1921a = Szabó D., Egységet! Virradat I(1921), 1.

Szabó 1921b = Szabó D., A népképviselet problémája, 1. rész, Virradat I(1921), 9.

Szabó 1921c = Szabó D., Irodalmi csevegés, 2. [közl.], Virradat I(1921), 11.

Szabó 1921d = Szabó D., Irodalmi csevegés, 3. [közl.], Virradat I(1921), 13.

Szabó 1921e = Szabó D., Irodalmi csevegés, 4. [közl.], Virradat I(1921), 14.

Szabó 1921f = Szabó D., Antiszemitizmus, Virradat I(1921), 21.

Szabó 1921g = Szabó D., A magyar hadsereg, Virradat I(1921), 26.

Szabó 1921h = Szabó D., A magyar paraszt, Virradat II(1921), 2.

Szabó 1921i = Szabó D., A magyar munkáshoz, Virradat II(1921), 13.

Szabó 1921j = Szabó D., Szabadság és keresztény politika, Virradat III(1921), 10.

Szabó 1921k = Szabó D., A magyar néptanító, A Nép V(1921), 20.

Szabó 1921l = Szabó D., A megújhodás lehetősége, A Nép VI(1921), 8.

Szabó 1922 = Szabó D., Temetés után, Kecskeméti Közlöny II.(1922), 26.

Szabó 1923a = Szabó D., Faj és világirodalom, Panasz, Budapest, 1923.

Szabó 1923b = Szabó D., Az irodalom betegségei, Panasz, Budapest, 1923.



évek elejénSzabó 1923c = Szabó D., Vádlók és vádlottak, Panasz, Budapest, 1923.

Szabó 1923d = Szabó D., Levél a tisztviselőkérdésről, ÉI 1(1923).

Szabó 1923e = Szabó D., A középosztály, ÉI 3(1923).

Szabó 1923f = Szabó D., Levél az ifjúsághoz, ÉI 2(1923).

Szabó 1923g = Szabó D., A magyar paraszt, ÉI 5(1923).

Szabó 1923h = Szabó D., Rokamból-romantika, ÉI 5(1923).

Szabó 1923i = Szabó D., Habsburg destrukció és fehér bolsevizmus, ÉI 6(1923).

Szabó 1923j = Szabó D., Remény nélkül, ÉI 7-8(1923).

Szabó Dezső emlékülés, Irodalomtörténet 1979/4.

Zadravecz 1967 = Zadravecz I., Páter - - titkos naplója, Budapest, 1967.

Zsilinszky 1920 = Zsilinszky E., Nemzeti újjászületés és sajtó, Budapest, 1920.


4. fejezet - Berta Árpád: Németh Gyula első őstörténeti nézetének kialakulásaAz előadás címe is jelzi, de valószínű, hogy a magyarság őstörténete iránt érdeklődők szélesebb rétegei is jól tudják, hogy Németh Gyulának, a magyar őstörténeti irodalom egyik legnagyobb, ha nem a legnagyobb hatású műve szerzőjének, az 1930-ban megjelent A honfoglaló magyarság kialakulása címet viselő munka írójának, nem egy, hanem több őstörténeti koncepciója is volt. Első kialakult nézetrendszerének az előbb említett mű, A honfoglaló magyarság kialakulása a foglalata. Ezt a koncepciót számos részletében módosította az 1930 után folytatott kutatások alapján (itt nemcsak saját kutatási eredményeinek, hanem mások tevékenységének hatásaira is gondolok), majd az 1960-as évek második felében egy gyökeresen új nézettel jelentkezett. Ez a második nézetrendszer sem az utolsó álláspontja. 1976-ban bekövetkezett halála miatt már nem valósulhatott meg nagy és hosszan dédelgetett terve, A honfoglaló magyarság kialakulása c. munka második, bővített és voltaképpen teljesen átdolgozott kiadása, melyben egy az elsőhöz és másodikhoz képest egyaránt új koncepció mutatkozott volna. E harmadik nézetrendszer sem marad ismeretlen a magyar őstörténet művelői és az őstörténet iránt érdeklődők számára. Németh Gyula születésének 100. évfordulóján, 1990-ben kívánjuk megjelentetni életművének e kulcsfontosságú darabját, a jelzett második kiadást.

Előadásomban arra keresem a választ, hogy milyen fázisokon keresztül, milyen úton, milyen érzékelhető hatások következtében bontakozott ki Németh első, vagyis A honfoglaló magyarság kialakulásában képviselt, 1930-as őstörténeti koncepciója. Megkísérlem nyomon követni a pályakezdő Némethet 1908-as első publikációs jelentkezésétől kezdődően azon az úton, amelyen helyenként tétova lépésekkel elindulva végigment oda, ahová 1930-ban negyvenévesen, tekintélyes akadémikusként immár magabiztosan, de a tudományos igazságot keresők kétségeivel megérkezett.

Németh Gyula 1960-ban közzétett bibiliográfiája, melyet Uray Géza állított össze, mutatja, hogy A honfoglaló magyarság kialakulása a 116. bibliográfiai tétel Németh munkásságában.1 Természetesen nem célom e gazdag, kötetekre rúgó anyag áttekintése. Még azt sem ígérhetem, már csak az idő rövidsége miatt sem tehetem, hogy a magyarság őstörténetét érintő írások mindegyikére tekintettel leszek. Arra vállalkozom, hogy minden fontosabb ilyen írást kiemelek, különös tekintettel azokra, amelyek a korábbiakhoz képest módosulást jelentettek, előrelépést mutattak. Németh tevékenységének átfogó megítélésére, részletkutatásainak és a munkássága alapján markánsan kibontakozó összefüggések láttatására Róna-Tas András vállalkozott Julius Németh Life and Work c., az Acta Orientalia 32. évfolyamában, 1978-ban megjelent írásában (Róna-Tas 1978).

Németh első írásai a Budapesti Hírlap hasábjain jelentek meg: 1908-ban aug. 7-én a Kisázsiában című, 1909-ben aug. 8-án és 22-én a Tatár földön és A tatárok romlása című színes, élvezetes útibeszámolója látott napvilágot. Ezek a Törökországban és a Krímben tett útjairól szóló, a széles olvasóközönség számára írt úti-rajzok egy számos vonatkozásban Vámbéry Ármin nyomdokain haladó, az ő stílusát és szemléletét követő ifjúnak, az akkor 18-19 éves Németh Gyulának az első, de máris figyelemre méltó tollvonásai. A tatárok romlása című útijelentésben írja: „Hiszen az a török, az a tatár olyan szivesen fogad bennünket. Íme, elmondok róluk egyet-mást. Nem érdemes, fontos dolgokat. Azoknak elmondása a Vámbéry kitűnő, nagy műve után fölösleges, meg tökéletlen munka is lenne.” Ékesen szóló a következő részlet is: „...szeretnék oly ékesen szólani, hogy minden honfitársam lelkében föltámadna a nemes részvét s ennek nyomán a gondolat: helyzetünkhöz mérten tegyük meg az első lépéseket a jövendő évtizedek nagy munkájához, a rokonainkhoz való szorosabb kapcsolódáshoz. Mi vagyunk a vezetők, mi vagyunk az elsők; legyünk méltók a helyzetünkhöz.” Majd így folytatja: „Elfogadom, már csak azért is, mert kun vagyok, rokonomnak a tatárt. Hát, megvallom, nem valami fényes rokonság. Hanem nézzünk csak körül egy kicsit rokonaink között. A nyelvtudomány határozottan a finn-ugor népekhez utasít. Emelt fővel, büszkén vallom rokonomnak a finnek népét; szerencsétlen sorsát sajnálom, nagy műveltségét csodálom. Hanem mi nyelvi tekintetben nem a finnekhez állunk legközelebb, hanem egy másik ugor néphez, a vogulhoz. Ez pedig minden tekintetben olyan jelentéktelen, apró népség, hogy szinte értem a közvélemény hangos tiltakozását az ugor rokonság ellen, mely a múlt században a nyelvtudomány terén olyan éles harcokat okozott. Legjobb lesz ezen a téren is az arany középutat választanunk; nyugodjunk bele (a változhatatlan igazságba), hogy a nyelvünk a vogulhoz áll legközelebb, népünk pedig keveréknép, melynek

11A lényegen semmit sem változtat, de a pontosság kedvéért megjegyzem, hogy egy tétel hiányzik Uray egyébként nagyon gondos összeállításából, így tulajdonképpen 116 Németh Gyula-írás látott 1930 előtt napvilágot.


Berta Árpád: Németh Gyula első őstörténeti nézetének kialakulása

magva török-tatár.”

Úgy gondolom, hogy nemcsak a pályakezdő Némethről, de egy kicsit a korról is vallanak a kiragadott citátumok. A fiatal Németh Gyula előtt a Kelet, a törökség megismerésében Vámbéry Ármin a minta. Nemcsak Vámbéry említéséből, de könnyen felismerhető analógiákból (szemléletmód, stílusjegyek) is jól látszik mindez. A 20. század elejére és inkább még korábbra, a 19. század végére oly jellemző dicső múlt- és őskeresés (mely persze a történelem folyamán azóta is nem egyszer vissza-visszatérő jelenség) Némethnél már konfrontálva van a tudományos igazsággal, mely már a fiatal Németh Gyulánál is a fő motiváló erő. S ha találunk is e kezdeti írásokban a korból beszivárgó „mi vagyunk az elsők”-féle kitételeket, nem ezek a dominánsak, Németh „az arany középút” választására biztatja az olvasót.

1910-ben Németh a Kaukázusban jár gyűjtőúton. Sajnálattal konstatálja, hogy nem igazolódik előzetes elvárása: a balkárok kipcsak nyelven beszélnek. Nevük alapján „azt vélhettem, hogy benne talán az egykori kaukázusi bolgárok nyelvének maradványa él, tehát olyféle nyelv, mint a volgai bolgárok nyelvének fejleménye, a csuvas” - írja a Nemzetközi Közép- és Keletázsiai Társaság Magyar Bizottságához intézett jelentésében. Ennek az útjának köszönhetjük nagyon becses kumük és balkár nyelvi gyűjtését.

1912-ben Helsinkiben jelenik meg Gombocz Zoltán máig alapmunkának számító, az elkövetkező őstörténeti kutatásokat rendkívüli módon meghatározó műve Die bulgarisch-türkischen Lehnwörter in der ungarischen Sprache címmel. Gombocz művéről a Nyelvőrben Németh ír ismertetést (Németh 1912). Németh természetesen csatlakozik Gomboczhoz. Ismertetése végén, a nyelvi tanúságok áttekintése után, így ír: „Azok közül a török népek közül, amelyekkel a magyarok a honfoglalás előtt érintkezésben voltak, itt kettő jöhet tekintetbe, a kazár és bolgár. A kazárokkal való érintkezésnek biztos történeti nyomai vannak, sőt azt is tudjuk, hogy a kazároknak egy törzse, a kabar, beolvadt a magyarságba. Hangtani tanúságok alapján azonban teljesen lehetetlennek tarthatjuk, hogy a magyar nyelv török elemei a kazárból valók volnának. ... Ellenben tökéletesen megfelel a jövevényszavainkban látszó hangtani állapotnak a volgai bolgár nyelv. ... A magyar-bolgár érintkezésnek a kazárokkal való érintkezés előtt kellett megtörténnie (nagy valószínűséggel 600 és 800 között).” A Gombocz-tanítvány Németh természetesen elfogadja mestere tanítását - mint látjuk -, magáévá teszi Gombocz nézeteit.

Csupán néhány apróbb, őstörténetünket érintő megjegyzést találunk a Nagymagyarország felé és A csuvas tanítónál c. írásokban, melyek 1913-ban jelennek meg a Budapesti Hírlap hasábjain. Ezek az útibeszámolók az ufai kormányzóságban tett útjáról tudósítanak. Németh úgy tekint körül a Káma-vidéken, mint 1300 évvel ezelőtti hazánkban, az itt lakó csuvasok pedig egykori bolgár szomszédaink leszármazottai Németh szemében. A Nagymagyarország felé c. cikkben olvassuk: „A csuvasokhoz igyekszem, ahhoz a néphez, melynek ősei, a régi híres volgai bolgárok, talán a legnagyobb kultúrális hatással voltak a magyarságra: megtanították földművelésre és állattenyésztésre.” Majd lentebb: „a Bjelaja partján szénaboglya, mellette piros nadrágos, fehér süveges báskírok szénát raknak valami primitív szekérre, nem volt ez sokkal másképp ezelőtt ezerháromszáz esztendővel sem. Csak az volt a különbség, hogy akkor azok a szénát rakó báskírok magyarul beszéltek.”

Az 1913-as, az ufai csuvasoknál tett tanulmányútjáról egyébként a Keleti Szemle 14. évfolymában, 1913-14-ben jelentette meg hivatalos beszámolóját Németh Gyula. Sajnálatos, hogy nyelvészeti gyűjtése nem maradt ránk. Mint tudjuk, az volt az út alapvető célja, hogy „a csuvas nyelvre vonatkozó ismereteinket az ufai dialektus leírásával” szaporítsa. (Németh 1913-14, 211). Németh helyszíni gyűjtése azonban nem jelent meg, kéziratos hagyatéka is mindössze néhány lapot tartalmaz, anyaga elkallódott.

1915-ben jelenik meg Németh első dolgozata a nagyszentmiklósi kincs feliratairól. Kétségtelen, hogy végső fokon a nagyszentmiklósi kincsről írottak is témánkhoz tartoznak, e kérdéskört azonban ki kell rekesztenünk a mostani előadás keretei közül. Németh számos publikációban tért vissza 1930 előtt és után e témához, súlyos és szenvedélyes hangvételű vitát folytatott Sebestyénnel, Mészárossal ez ügyben. Mindennek mégoly vázlatos áttekintésére sem vállalkozhatunk ezúttal.

1916-ban a Nyelvőrben teszi közzé Vannak-e arab eredetű bolgár-török szavaink? c. cikkét, melyben arra keresi a választ, hogy lehet-e pontosítani bolgár-török átvételeink kronológiáját. Németh, aki elfogadta Gombocz datálását, miszerint a bolgárokkal i. sz. 600-800 között érintkeztek eleink, e cikkében már azt vizsgálja, hogy biztos lábakon áll-e az érintkezés felső határaként kijelölt 800 körüli időpont. Világos ugyanis, hogy a bolgár-törökbe csakis az iszlám hódítása után számolhatunk arab elemek behatolásával, így ha igazolni lehet, hogy bolgár-török elemeink között arab eredetűek is vannak, az érintkezés korábban megjelölt felső határát némileg ki kellene tolnunk. Németh végül negatív eredményre jut ugyan, hiszen vizsgálódását így zárja: „semmi esetre sem lehet tehát határozottan azt mondani, hogy régi török jövevényszavaink között arab elemek is volnának” - következésképpen nincs kényszerítő ok változtatni az eddig elfogadott kronológián, mégis fontosnak és előremutatónak vélhetjük ezt az írást. 1912-ben Németh teljes mértékben, minden esetleges észrevétel nélkül



csatlakozik Gombocz álláspontjához, itt viszont már pontosításra törekszik, revízióval próbálkozik; tudós alkatának szembetűnő ismérvei ezek.

Öt évvel a Vannak-e arab eredetű bolgár-török szavaink? c. írás után, 1921-ben a Kőrösi Csoma Archívum I. kötetében jelenik meg a Régi török jövevényszavaink és a turfáni emlékek c. tanulmánya (Németh 1921a). Ebben a tanulmányban, igaz nagyon óvatos megfogalmazásban, Németh a bolgár-török-magyar érintkezés feltételezett alsó határát kérdőjelezi meg. Így ír: „Nem tudom, nem kellene-e a magyar-török érintkezés idejét valamivel régibb, esetleg a jelenleg felvett két évszázadnál hosszabb időre tenni.” Itt még persze jól érezhető kérdőjel van a mondat mögött. De ugyanebben az évben Németh már megerősítve látja óvatos feltételezését.

„A magyar őstörténet kutatásában nagy esemény történt, melynek hatása és következményei egyelőre nem is sejthetők” - kezdi Németh Gyula On ogur, hét magyar, Dentümogyer c. cikkét. Ez a cikk - teljes terjedelmében a Kőrösi Csoma Archívum I. kötetében (Németh 1921b), lerövidítve a Magyar Nyelv 17. évfolyamában (Németh 1921c) jelent meg - voltaképpen két szempontból is igényt tarthat érdeklődésünkre. Elsősorban a jelzett „nagy esemény” miatt, másodsorban pedig azért, mert a legvilágosabban ebben a cikkben sejlenek fel először a kilenc év múlva megjelenő nagy monográfia körvonalai.

Ami az említett „nagy esemény”-t illeti, ez nem más, mint az, hogy Gombocz megváltoztatta korábbi véleményét. Ezt Németh így foglalja össze: „Gombocz - valósággal kényszerítő okok alapján - a bolgár-törökök és magyarok érintkezését most már nem a Közép-Volga, hanem a Kaukázus vidékére s az érintkezés korát a VII. század előtti időbe teszi.” Az átvételek helyének módosítását illetően Németh megjegyzi, hogy Munkácsi már régóta a kaukázusi érintkezés feltevéséhez ragaszkodik, az átvételek idejére vonatkozóan pedig hivatkozik saját, fentebb már említett, óvatos megfogalmazású sejtésére. Németh helyesen mérte fel Gombocz 1921-es új koncepciójának a jelentőségét. Gombocz cikke, A bolgár kérdés és a magyar húnmonda, alapvető hatással volt az elkövetkező évek őstörténeti kutatásaira, döntő módon befolyásolta Némethet is. Németh ugyan, mint láttuk, már Gombocz cikke előtt feszegette az érintkezés időbeli határainak kérdését, de alapvető nézetkülönbsége nem volt Gomboczcal. Gombocz második nézete lényegesen új ugyan, de érvelése teljesen meggyőző, Németh csatlakozik hozzá. A Gombocz által elképzelt keretek között tartja ő is valószínűnek a magyarság honfoglalást megelőző évszázadait, ezt képviseli - némi kiegészítésekkel, de nem módosításokkal - A honfoglaló magyarság kialakulásában is.

Az On ogur, hét magyar, Dentümogyer c. cikk másik jelentőségét abban láthatjuk, hogy miközben megvédi és pontosítja Munkácsi ungar l onogur etimológiáját Darkóval szemben, felvázolja a török népnevek egyik jelentéstani csoportját - ez már világosan A honfoglaló magyarság kialakulása felé mutató módszertani vonás -, és új értelmezést nyújt egy régi, több ízben és többek által tárgyalt őstörténeti kérdéshez, az anonymusi Dentümogyerhez. Itt főként a török népnevek számjelzőt tartalmazó szemantikai csoportjának összeállítására hívnám fel a figyelmet. Itt nyilvánul meg ugyanis Németh cikkeiben először az a törekvés, amely végigkíséri aztán egy életen keresztül a munkásságát: a nép-, törzs-, nemzetség- és ágnevek szemantikai kategóriáinak kijelölése. Itt - sajnos, csak utalásszerűen tudom ezt jelezni - részletesen nem foglalkozhatunk e kérdéssel.

Nemcsak Gombocz 1921-es új nézete, hanem Zichy István ugyanebben az évben tartott előadása is nagy hatással volt Némethre. A dolgok egyébként többszörösen is összefüggenek, hiszen tudjuk, hogy Gombocz régi nézetének feladása és az új koncepció felvázolása nem független Zichy gróf kutatásaitól. Gombocz négy fő érve közül az egyik legjelentősebb éppen az volt, amelyre Zichy hívta fel a figyelmet, nevezetesen az, hogy honfoglaláskor előtti bolgár-török elemeink között találni olyanokat, amelyek egyértelműen délre mutatnak. Ilyenek szépszámú, a szőlőműveléssel összefüggő jövevényeink, de ilyenek a kőris és a som fanevek is.

Németh 1922-ben a Kőrösi Csoma Archívumban Új elmélet a magyarság kialakulásáról címmel foglalja össze nagyon röviden Zichy nézeteit. Németh ismertetésének egyébként külön érdekessége, hogy azt Török János néven írja alá.2 Németh ismertetésének alapjául Zichy előadásán kívül, melyre egy a Magyar Tudományos Akadémián tartott felolvasóülésen került sor, Zichy őstörténeti nézeteinek vázlatos formában megjelentetett kivonata szolgált. Némdth tárgyszerűen ismerteti Zichy véleményét, különös tekintettel arra, hogy a magyarság igen korán került kapcsolatba a törökséggel. Zichy 1921-ben kifejtette, hogy a magyarság már az i. sz. 1. században hun főség alá kerülhetett. Kommentárként Németh mindössze annyit fűz mindehhez, hogy „A hunokról ma már körülbelül tudjuk, hogy törökök s amellett is több bizonyíték szól, hogy a bolgárok utódai.” Nem veti el a korai érintkezés lehetőségét, s tudjuk, hogy A honfoglaló magyarság kialakulásában is, ha óvatos megfogalmazásban és inkább az elvi lehetőség szintjén tartva is, szerepelteti Zichy teóriáját.

Sőt, úgy tűnik, hogy a kezdeti tartózkodás után fokozatosan megbarátkozik a korai hun (török) hatás

22Ezt a nevet néhány kivételes alkalommal használja még, s van Johann Török álnévvel jegyzett német nyelvű cikke is.



gondolatával. Zichy kutatási eredményeire utal a Napkelet 1. évfolyamában 1923-ban megjelent Törökök és magyarok c. írásának alábbi megjegyzése is: „A törökség egyike az óvilág kultúrnépeinek. Ez ma még furcsán hangzik, de így van. Például, hogy mi magyarok itt vagyunk Európa közepén, és pedig magasabb szellemi színvonalon, mint északi, keleti és déli indogermán szomszédaink, azt ennek az ókori török műveltségnek köszönhetjük, melynek mi - a legújabb kutatások szerint - már a Krisztus előtti időben részesei voltunk.”

Kiemelendő Németh 1924-es, a Budapesti Szemlében megjelent Hunok, bolgárok, magyarok című dolgozata. Ez a rövid, 11 lapos írás lényegében az első olyan publikáció, amely jelzi az 1930-as összegző munka készülését. A címhez fűzött lábjegyzet ezt világosan meg is mondja: „Egy, a magyarság őskoráról szóló, készülőben levő nagyobb dolgozat egyik fejezetének kivonata.” Valójában, A honfoglaló magyarság kialakulásában a második fejezet - apró módosítással - ugyanezt a címet viseli: Bolgárok, hunok, magyarok.

Németh e cikkben már kifejti azt a vezérgondolatot, amelyre azután A honfoglaló magyarság kialakulásában felfűzi a magyarság őstörténetéről vallott elképzelését. Dióhéjban ez a következő: az eredendően finnugor származású magyarság történetét a honfoglalásig a török-magyar érintkezések, a magyarságot a törökök részéről ért hatások alapján lehet felvázolni. Németh két ilyen hatást képzel el. Az első még az Urál vidéki őshazában érte eleinket. Itt a hun főség alá került bolgár-törökökkel való érintkezésre már az i. sz. kezdete körüli évszázadokban sor kerülhetett. Ez tehát egy magyar-bolgár-hun érintkezés, ahol a bolgárok (a források ogurjai és tinglingjei) a hun kultúrát is közvetíthették. A második egy intenzívebb hatás, mely a 6. század után a Kaukázus vidékén érhette a formálódó magyarságot. A hatást itt is bolgár-törökül beszélő törzsek gyakorolják, akik az európai hun birodalom romjain hozták létre saját politikai uralmukat.

Németh úgy látja, hogy az első hatás szervezeti jellegű volt, a második műveltségi. A hun-bolgár azonosságot nyelvi értelemben elveti, de politikai-szervezeti keretként igenli. Ezzel, vagyis egy a bolgárok útján közvetített hun kulturális örökséggel magyarázza a magyarság hunokhoz való tartozásának tudatát stb. Persze, fogalmazása árnyalt, nem tartja kizártnak azt sem, hogy a magyarságot közvetlen hun hatások is érhették, már az i. sz. 3. századtól kezdve, és a Kaukázus vidékére való kerülést pedig a korai, hunok által előidézett népvándorlással is magyarázhatónak tartja.

Németh ennek az elméletnek a megalkotásában mindenekelőtt Wiklund finnugor őshazáról vallott elképzelését, Zichy első és Gombocz második magyar őstörténeti nézetét használja fel, jól azonosítható elemeket vesz át Zeusstól a hunok és bolgárok viszonyára vonatkozóan (bár tagadja a Zeuss által hirdetett hun-bolgár azonosságot). Összességében persze önálló, saját koncepció ez, mely elemeket épít be mások nézetrendszeréből, némileg átrendezi azokat, vagy éppen elvet belőlük néhány gondolatot, mert nem egyezik saját elképzelésével. A kereteket illetően mégis - úgy látszik - Gombocz második nézete a meghatározó, lényegi vonások terén nincs közöttük alapvető ellentmondás.

1927-ben a türk népnévről és a bolgár népnévről értekezik (Németh 1927a, b, c). Ezek már szintén A honfoglaló magyarság kialakulása előmunkálataihoz tartozó dolgozatok, a népnevek etimologizálásával és a szemantikai csoportok felállításával foglalkozik bennük, mely központi elv Némethnél.

Rendkívül tanulságos és témánk szempontjából nem lényegtelen Németh 1927 elején, január 3-án a Magyar Tudományos Akadémia I. osztályának felolvasóülésén tartott előadása, mely 1928-ban jelent meg a Budapesti Szemlében Akadémiánk és a keleti filológia címmel (1928a). Az előadás az Akadémia centenáriumára készült, s azt tűzte ki céljául, hogy áttekinti az elmúlt évszázad orientalisztikai kutatásait, közülük is elsősorban azokat, amelyek az Akadémián vagy az Akadémia hatására és ösztönzésére folytak. Németh kiemelten foglalkozik keletkutatásunk hungarocentrikus vonulatával, ezen belül is azokkal az orientalisztikai vizsgálódásokkal, amelyek őstörténetünk keleti hátterének kérdéseit tárgyalták.

Igen tanulságos, hogy látta Németh 1927-ben az e területen folyó korábbi kutatásokat, vagyis elődei (és részben pályatársai) munkáját. Úgy látja, hogy két tudóscsoport opponálható a magyar vonatkozású keletkutatás területén. Az első csoportba sorolja Hunfalvyt, Budenzet, Szinnyeit, Munkácsit, Gomboczot, Zichyt és Melichet, akik „keletkutatással csak mellékesen foglalkoztak, munkásságuk főterülete a magyar és finnugor nyelvészet és őstörténet, de működésük különösen nevezetes egyrészt azért, mert az a magas tudományos színvonal, melyet érdeklődésük főterületén látunk, keleti vonatozású munkáikban is érvényesül, másrészt azért, mert mint a magyar problémák képviselői, ők szabták meg az irányát általában a magyar keletkutatásnak”. Majd így folytatja: „Van azután Akadémiánk keletkutatásában egy másik csoport, mely még mindig főleg a magyar nyelvi és őstörténeti problémák talaján áll ugyan, de intenzívebb munkásságot a voltaképpeni keleti filológia területén fejt ki. E csoport képviselőinek nagyobb része általában nem áll az első csoport tudományos színvonalán, de az idetartozó munkálatok is több, nemzetközileg is nagy értékű eredményt mutatnak fel, s terjedelemben magasan felülmúlják az első csoport idetartozó munkásságát.”



A fentiekben jelzett csoportot Vámbéry Ármin képviseli mindenekelőtt. Németh szerint Vámbéry minket ezúttal érdeklő munkái és vitairatai „a legnagyobb érdeklődést ébresztették Magyarországon”, ugyanakkor „a maradandó értékű megállapítás” ezekben nagyon kevés.

Ez Németh sommás ítélete, mi meg azon töprenghetünk el talán, hogy változott-e valamit az elmúlt hatvan év során a helyzet a tudomány területén és a tudomány mezsgyéjén működők munkásságának társadalmi megítélését illetően.

Vámbéry mellé sorakoztatja fel Németh Bálint Gábort, Kuun Gézát, Thúry Józsefet. Németh utal ugyan a felsoroltak múlhatatlan érdemeire, de úgy látja, hogy helyük csakis ebben a - másodvonalat képviselő - csoportban jelölhető ki.

Talán nem volt érdektelen röviden elidőznünk ennél a tudománytörténeti áttekintésnél. Németh 1927-ben már az utolsó simításokat végzi A honfoglaló magyarság kialakulásán, ekkori állásfoglalása abból a szempontból sem közömbös, hogy kiket tekint elődei közül követésre méltónak.

1928 és 1929 folyamán már több, A honfoglaló magyarság kialakulása készülő és kész kéziratából kiemelt kisebb alfejezet került kiadásra. Idetartozó dolgozatok a Géza (Németh 1928b), Magna Hungaria (Németh 1929a), A magyar népnév legrégibb alakjai (Németh 1929b), Szabirok és magyarok (Németh 1929c).

Külön említést érdemel az 1929-es Magyar kálvinisták naptárában közzétett pár lapos írás, ami A magyarság őstörténete (1929d) címet viseli. Az orgánum, ahol a cikk megjelent és a dióhéjnyi terjedelem együttesen természetesen jelzik, hogy egy rövid, szélesebb olvasórétegnek szánt, népszerű összegzésről van itt szó. Előadásunk végén mégis jeleznünk kell ezt a kis munkát is, mert ebben találjuk meg először azt az őstörténeti koncepciót, mely a finnugor őshazától a honfoglalásig nyomon követi a magyarság sorsát, mely részletesen A honfoglaló magyarság kialakulásában 1930-ban került kibontásra. Ez a ma már Németh Gyula első őstörténeti nézeteként aposztrofálható koncepció - mint láttuk - igen hosszas folyamat eredményeként született meg. Építőkockái mások kutatási eredményeinek és Németh önálló vizsgálódásának gyümölcseként jöttek létre. A belőlük felépített nézetrendszer pedig máig hatóan alakította a tudomány és ezen keresztül a társadalom, de legalábbis egyes rétegei őstörténeti látásmódját, elképzeléseit.

Bibliográfia

Gombocz 1912 = Gombocz, Z., Die bulgarisch-türkischen Lehnwörter in der ungarischen Sprache, Mémoire de la Société Finno-Ougrienne XXX(1912), Helsingfors.

Gombocz 1921 = Gombocz, Z., A bolgár kérdés és a magyar húnmonda, Magyar Nyelv XVII(1921), 15-21.

Németh 1908 = Németh Gy., Kisázsiában, Budapesti Hírlap 1908. aug. 7., 11-12.

Németh 1909a = Németh Gy., Tatár földön, Budapesti Hírlap 1909. aug. 8., 12-13.

Németh 1909b = Németh Gy., A tatárok romlása, Budapesti Hírlap 1909. aug. 22., 13-14.

Németh 1910 = Németh Gyulának a Nemzetközi Közép- és Keletázsiai Társaság Magyar Bizottságához intézett jelentése az 1910. nyarán végzett kaukázusi tanulmányútjának eredménye, Keleti Szemle XI(1910), 162-165.

Németh 1912 = Németh Gy., Nyelvünk régi török jövevényszavai, Nyr XLI(1912), 398-401, 452-455.

Németh 1913a = Németh Gy., Nagymagyarország felé, Budapesti Hírlap 1913. aug. 17., 33-34.

Németh 1913b = Németh Gy., A csuvas tanítónál, Budapesti Hírlap 1913. aug. 24., 35-36.

Németh 1913-14 = Németh Gyula dr. jelentése az ufai csuvasok közt tett nyelvészeti tanulmányútjáról, Keleti Szemle XIV(1913-14), 211-213.

Németh 1916 = Németh Gy., Vannak-e arab eredetű bolgár-török szavaink? Nyr XLV(1916), 213-215.

Németh 1921a = Németh Gy., Régi török jövevényszavaink és a turfáni emlékek, Kőrösi Csoma Archívum I(1921), 71-76.

Németh 1921b = Németh Gy., On ogur, hét magyar, Dentümogyer, Kőrösi Csoma Archívum I(1921), 148-155.



Németh 1921c = Németh Gy., On ogur, hét magyar, Dentümogyer, Magyar Nyelv XVII(1921), 205-207.

[Németh] Török 1922 = [Németh Gy.] Török J., Új elmélet a magyarság kialakulásáról, Kőrösi Csoma Archívum I(1922), 181-182.

Németh 1923 = Németh Gy., Törökök és magyarok, Napkelet I(1923), 176-178.

Németh 1924 = Németh Gy., Húnok, bolgárok, magyarok, Budapesti Szemle (CXCV)1924, 167-178.

Németh 1927a = Németh Gy., Der Volksname türk, Kőrösi Csoma Archívum II(1927), 275-281.

Németh 1927b = Németh Gy., A türk népnév, Magyar Nyelv XXIII(1927), 271-274.

Németh 1927c = Németh Gy., La provenance du nom bulgar: Symbola grammatica in honorem Ioannis Rozwadowsky II, Cracoviae, 1927, 217-222.

Németh 1928a = Németh Gy., Akadémiánk és a keleti filológia, Budapesti Szemle CCXI(1928), 80-95.

Németh 1928b = Németh Gy., Géza, Magyar Nyelv XXIV(1928), 147-151.

Németh 1929a = Németh Gy., Magna Hungaria: Beitrage zur historischen Geographie, Kulturgeographie, Ethnographie und Kartographie, vornehmlich des Orients, hrg. von Hans Moik, Leipzig-Wien, 1929, 92-98.

Németh 1929b = Németh Gy., A magyar népnév legrégibb alakjai, Magyar Nyelv XXV(1929), 8-9.

Németh 1929c = Németh Gy., Szabirok és magyarok, Magyar Nyelv XXV(1929), 81-88.

Németh 1929d = Németh Gy., A magyarság őstörténete, in Magyar kálvinisták naptára az 1930. évre, 1929, 113-115.

Németh 1930 = Németh Gy., A honfoglaló magyarság kialakulása, Budapest, 1930.

Róna-Tas 1978 = Róna-Tas, A., Julius Németh. Life and Work, Acta Orientalia Academiae Scientiarum Hungaricae 32(1978), 261-284.

Uray 1960 = Uray, G., A Bibliography of the Works of Prof. J. Németh, Acta Orientalia Academiae Scientiarum Hungaricae 11(1960),11-28.


5. fejezet - Farkas L. Gyula: Az őstörténeti kutatások és a társadalmi közgondolkodás antropológiai (humángenetikai) szempontból 1919-1931 között MagyarországonAz etnogenezis kutatásának módszereit, irányait, fő kérdéseit nagymértékben meghatározzák a társadalmi tudat egyes formái, így a politikai ideológia, vagy a kérdéses szaktudomány helyzete, fejlettségének szintje. Ez abból következik, hogy a társadalmi tudatforma történelmi szerepét és funkcióját a társadalmi szükségletek határozzák meg.

Ennek figyelembevételével kell vizsgáljuk azt a kérdést, hogy a magyar antropológia milyen szerepet játszott, vagy azzal szemben milyen követelményeket támasztott a társadalom 1919 és 1931 között.

Elöljáróban azonban talán nem szükségtelen utalni az antropológia (mai szósználatban humánbiológia) speciális vonatkozásaira. Ebben az esetben ugyanis vizsgáló és a vizsgálat tárgya ugyanaz: az ember. Ebből következik a vizsgáló elfogultsága a vizsgált kérdésekben. Továbbá a humánbiológia jóllehet egyértelműen természettudomány, az ember viszont biológiai és társadalmi lény, a vele kapcsolatos jelenségek vizsgálata csakis e két nagy tudományterület együttes figyelembevételével lehetséges.

A magyar antropológia hivatalos megalakulása, 1881 előtt is jelentek meg a magyarság kialakulásával foglalkozó közlemények. Így Bél Mátyás a csallóközi emberről írt (Bél 1735-1742, 48-49). Scheiber Sámuel 80 ezer újonc termetadata apján a finnugor antropológiai rokonságot bizonyította (Fischer 1876, 601-611). Hunfalvy Pál a nyelvet mint a faj és nép vagy a nemzet közötti megkülönböztető jelleget említette (Hunfalvy 1876). A magyar nép kutatásának határozott célkitűzése azonban csak Török Aurél orvosprofesszornak 1878-ban, a kolozsvári egyetem bonctani tanszékére való kinevezésével fogalmazódott meg, aki akkor határozta el, hogy „magát a magyar faj antropológiai vizsgálatára előkészíti” (Magyar Tudományos Akadémia Ms 4085/10). Ebben az elhatározásában az is megerősítette, hogy az 1878-as párizsi világkiállításon Igazi magyar typusok c. alatt rablógyilkosok koponyáit látta. Broca Pál Török Aurél kifogására akkor ezt válaszolta: „Hát Önök nemes magyarok, ide jönnek protestálni,... Önök maguk nem tartják érdemesnek, hogy saját fajukat kutassák?” (Bartucz 1957, 3-13; Bartucz 1962, 67-75).

Török 1881-ben megfogalmazott kutatási tervében (Magyar Tudományos Akadémia Ms 4085/58) célul tűzte ki „hazánk emberrasszait és népességeit rendszeresen, vidékről vidékre biológiai, ethnológiai és demográfiai szempontból megvizsgálni és ennek alapján megírni Magyarország antropológiáját. Tervezett múzeumában a lakosságot különböző szempontok szerinti megoszlásban akarta bemutatni.

Célkitűzésének elérésében két tény játszhatott szerepet. Egyik a régészekkel való jó kapcsolat kiépítése - amely az ásatásokból származó antropológiai leletek megmentését szolgálta -, valamint tanítványainak buzdítása a magyar nép történetének kutatására.

A nemzeti múlt megbecsülését jelentette az a tevékenysége, amely az Árpád-házi királyok csontvázainak vizsgálatával és méltó elhelyezésével függött össsze. 1883-ban III. Béla királyunk maradványainak tanulmányozását tanúsító feljegyzései ma is, száz évvel később, a hasonló kutató munka alapdokumentumai.

Csak sajnálni lehet, hogy a Réthy Lászlóval folytatott 1885-ös vitája eltérítette őt az élő magyarság tanulmányozásától, pedig Török Aurél céljainak megvalósulását mások tevékenysége is elősegítette. Így például 1882-ben Barna Ferdinánd nyelvész az Országos Régészeti és Embertani Társulatban A finn-ugor népek fejalkata címmel tartott előadást. Tömösváry Lajos 1886-ban megjelent cikkében szóvá tette, hogy az Urál vidéki rokon népek esetében az antropológiai rokonság nagyon el van hanyagolva (Tömösváry 1886, 85-90). Török tanítványa, Pápay Károly az Urál vidékén, 1888-ban egyéves tanulmányút keretében embertani kutatásokat végzett a vogulok (manysik) és osztyákok (hantik) között. Jankó János 1898-ban az osztyákok jellegeit tanulmányozta. Herman Ottó könyve - A magyar nép arcza és jelleme címmel - 1902-ben jelent meg.


Farkas L. Gyula: Az őstörténeti kutatások és a társadalmi

közgondolkodás antropológiai (humángenetikai) szempontból

1919-1931 között Magyarországon

Ilyen előzmények után jutunk el 1919-ben egy olyan helyzethez, amely antropológiai szempontból a következőkkel jellemezhető.

Az antropológiának Budapesten tanszéke van. Megalapítója 1912-ben meghalt, s bár Lenhossék Mihály anatómus maga is művelte az antropológiát, a Török Aurél által kezdeményezett etnogenezis-kutatásnak nem volt folytatása. Ismeretesek ugyan olyan század eleji kutatások, amelyek részben az ásatag csontvázakra, részben az élő lakosságra irányultak, ezek mégis inkább csak az antropológiából 1914-ben magántanári képesítést szerzett Török Aurél tanítványának, Bartucz Lajosnak az első megnyilvánulásai voltak. Az 1919-1920-as évek azért is fontosak számunkra, mert ez idő tájt többen kötelezték el magukat az antropológia mellett, így a magyar nép embertani kutatásának a szubjektív feltételei adottak voltak.

Az első világháborút követően a szakterület művelői igyekeztek is élni a lehetőségekkel. Így Lenhossék Mihály kezdeményezte az orosz hadifoglyok közül a magyar-rokon törzsekből származók antropológiai vizsgálatát, amivel a magyarsággal rokon népek antropológiai kutatásának ügyét akarta előbbre vinni (Lenhossék 1917, 136-157). Ez annak a nemzeti irányú antropológiának, az élő magyarság kutatásának a folytatása lett volna, amelyet Török Aurél tanítványai, Pápai, Jankó és Seemayer szerettek volna 1900 és 1912 között megvalósítani.

De beleillett abba a folyamatba is, amely az ún. turáni népek kutatásával foglalkozott. Ennek hatása megmutatkozott másként is az antropológiában, s még az sem állítható, hogy nem volt valami reális magva. Paikert szerint ugyanis a turáni népekhez tartoznak „a magyarok, a bolgárok, a törökök, a finnek, az észtek és néhány a volt orosz birodalomban élő turáni nép. Ázsiában főleg a török népek...” (Paikert 1925, 3-8). Éppen ez a részben europid, részben mongoloid karakter, ami a honfoglaló magyarság vezető rétegénél is megfigyelhető, s amely összeköt bennünket a törökös népekkel, a turáni gondolat alapján vezethetett oda, hogy Bartucz is turanid típusnak nevezte el ezt az embertani jellegegyüttest (Bartucz 1938, 414-422), de a mai magyar taxonómia is megőrizte ezt az elnevezést (Lipták 1962, 75-76). Más kérdés, hogy ennek a mai magyarságban való és Henkey által 30-40%-ra becsült gyakorisága (Henkey-Kalmár 1986, 459) téves interpretáció (Farkas 1978, 451-453) következménye.

A szakmai fellendülés, majd a Tanácsköztársaság adta lehetőségek azonban a munkáshatalom bukása után megszűntek. Érdekes és szükségszerű volt, hogy az az időszak, amellyel ez a tudományos ülés is foglalkozik, nevezetesen, hogy az őstörténeti kutatások és a társadalmi gondolkodás Magyarországon 1919 és 1931 között miként alakult, pontosan egybeesik azzal a szakasszal, amely a magyar antropológia történetében is elkülöníthető, s amely úgy jellemezhető, mint a magyar antropológia egyik legkritikusabb korszaka.

Ennek az időszaknak a személyi problémáját antropológiai szempontból az jelentette, hogy 1920-ban a budapesti embertani tanszékre Méhely Lajos zoológus professzor kapott kinevezést, aki ott 1930-ig tevékenykedett. Ő az I. világháború elvesztését biológiai magyarázattal igyekezett igazolni. 1919 elején a fajvédőkhöz csatlakozott, majd nyíltan hirdette a fajvédelem reakciós eszméjét (Méhely 1927). Ezt a szélsőséges fajbiológiai irányzatot a A Cél c. fajvédő folyóiratban - amelynek szerkesztője volt - igyekezett terjeszteni. Úgy is lehet fogalmazni, hogy ezzel a tevékenységével „kiérdemelte” az 1920-as évben történő kinevezését.

Működése alatt aránylag kevesen voltak, akik az antropológiát választották életcélul, közülük említhető Malán Mihály, Gáspár János, Apor László, akik, jóllehet teljes mértékben nem követték Méhely irányzatát, munkájukra azonban kétségtelen rányomta bélyegét az akkori tanszékvezető felfogása. Ennek egyik megnyilvánulása Koller Pius Faj és haj címmel 1926-ban írt doktori értekezése. Gáspár több fajbiológiai cikket írt A Célban és a Népegészségügyben (Magyar Tudományos Akadémia Ms 4001/136).

Bartucz - akinek Méhely megtiltotta, hogy az embertani intézetben dolgozzon - így jellemezte ezt az időszakot: „Tudományos kutatások süllyedése, elfogult, szélsőséges faji előítélet. Méhelynek kevés volt az antropológiai tárgyi tudása s ehhez járult szélsőséges elfogultsága, a gobineauizmus alapján állott, üldözte az ellenkező véleményen lévőket” (Magyar Tudományos Akadémia Ms 4001/164).

Mindezek ellenére 1920 és 1930 között is voltak olyan kutatások, amelyek a magyarság megismerését célozták. Így Malán a Bakonyban végzett felméréseket, érdeklődése azonban az akkor divatos vérvizsgálatokra irányult. Ez utóbbiak közül említhető Jeney vizsgálatsorozata, aki, jóllehet korrekt módszerrel végezte meghatározásait, eredményeit mégis egyoldalúan interpretálta. Az a megállapítása ugyanis, hogy a turáni népeknél ún. „keleti tipusú vértulajdonság” van, ami a B vércsoport nagyobb gyakoriságában mutatkozik meg, valóban helytálló, s ennek oka a kolera kórokozójának és az A csoport tulajdonságáért felelős szerológiailag aktív anyagnak a kémiai





hasonlósága (természetes szelekció). Ezt azonban semmiképpen sem lehet önálló értékű eljárásnak tekinteni a „fajkutatásban”, mint ahogyan azt Jeney gondolta (Jeney 1934, 36-43). Már csak azért is meglepő Jeney véleménye, mert jóval korábban Teleki Pál erről a következőket írta: „...azok a fajmeghatározások, amelyeket a tudós világ eleinte a nyelv és a testalkat, majd Nuttal, Uhlenhut, Brück kísérletei óta vérazonosság vizsgálataival is igyekezett megállapítani, a történelmi fejlődés során előttünk álló fajok magyarázatára magukban sohasem vezetnek” (Teleki 1917, 17-30).

A kutatások azonban meglehetősen egyoldalúak voltak, elsősorban Méhely célkitűzéseinek feleltek meg, és távol álltak a tanszék korábbi kutatási profiljától. Ennek a hatását csak bizonyos mértékben tudták ellensúlyozni Malán 1926-tól kezdett vizsgálatai, melyek részben a feltárt csontvázleletekre irányultak.

Volt azonban ennek az időszaknak egy másik vonala is a magyar antropológiában. Bartucz 1921-ben lehetőséget kapott arra, hogy a Magyar Nemzeti Múzeum Néprajzi Múzeumában Jankó hagyatékát rendezze, illetve hazánk különböző vidékein (matyók, palócok, kunok között, a Göcsejben, Hetésben, a Balaton mellékén, Csongrád és Fejér megyében) részleges embertani vizsgálatokat végezzen, valamint folytathassa a régészek által feltárt leletek gyűjtését. Utóbbival megkezdődhetett a magyarországi történeti embertani leletek rendszeres feldolgozása és publikálása, amely - főként a honfoglalás kori csontvázak tanulmányozása révén - hozzájárult a magyar etnogenezis egzaktabb megismeréséhez. Emellett a Magyar Néprajzi Társaságban második otthont kapott a hontalan, az egyetemről kiszorult és a hazai fasiszták mind nagyobb nyomásának kitett tárgyilagos magyar antropológia.

1923-ban társadalmi gyűjtés eredményeként megjelent az Antropológiai Füzetek c. folyóirat következő száma, amely azonban a gazdasági helyzet romlása, a mind jobban terjedő rasszista, nordista, fajbiológiai mentalitás nyomása alatt végül is 1928-ban ismét megszűnt.

Ennek az időszaknak, de az ezt követő korszaknak is - főként a nem szűk szakmai területhez tartozók részéről később - jellemzőjeként vetették fel, hogy a magyar antropológiában érvényesült a fajbiológiai irányzat. Ez azonban legfeljebb a nép és faj fogalmának keverésével, vagy éppen a „népfaj” semmitmondó és tudománytalan elnevezés (sajnos olykor még ma is használatos) elterjedésével függhet össze. A kérdés megítélése azonban korántsem egyszerű.

Egyrészt felvetődött egy tudományág s nem utolsó sorban a magyar nép eredetével is foglalkozó tudományág létének vagy nem létének a kérdése. Ahhoz, hogy a lét valósuljon meg, a társadalmi tudattal kompromisszumokra kellett lépni. Ennek példájaként említhető, hogy Bartucz későbbi, 1938-ban megjelent könyve ugyan a Magyar föld, magyar faj sorozat IV. köteteként A magyar ember címmel jelent meg, abban azonban aligha fedezhető fel a fajbiológiai felfogás.

Másrészt tény, hogy a Méhely-féle irányzattal szemben aktív fellépés is volt. Így például Bartucz 1926-ban a Magyar Hírlapban megjelent cikkében azt írta: „Tudományos kutatásokat nem szabad a politika és a félremagyarázott fajvédelem szolgálatába állítani” (Bartucz 1926). Más helyen kijelentette, hogy „Nincs magyar tipus és magyar faj, mint ahogyan nincs indogermán, vagy német rassz sem” (Bartucz 1927). Egy évvel azután - 1928-ban -, hogy Méhely fajbiológiai intézet létesítése érdekében cikket írt (Méhely 1927), Bartucz a „fajbiológiai” elmélet ellen emelt szót (Bartucz 1928). Ezek egyértelmű megnyilvánulások voltak.

Éppen ez utóbbinak köszönhető, hogy a húszas évek végén lassan egyre inkább kezdenek mások is (Balogh Béla, Hillebrand Jenő, Lambrecht Kálmán) bekapcsolódni a magyar antropológiai kutatásokba, akik tevékenységükkel Bartucz Lajos munkáját segítették.

Talán nem érdektelen itt szólni néhány szót arról, hogy tulajdonképpen az ún. „fajkutatás”-nak antropológiai szempontból mi is lehet a helyes értelmezése.

A fajkutatók egyik fő célkitűzése volt, hogy egy népet - konkrétan például a magyarságot - valamelyik emberfajtával azonosítsák. Ma már teljesen világos számunkra, hogy ez helytelen célkitűzés volt. Minden nép ugyanis rasszbelileg összetett, s az egyes népek közötti különbségek az egyes rasszkomponensek arányainak eltérésével magyarázhatók. Éppúgy lehet tehát a jugoszláv vagy cseh népnél is gracilis mediterrán vagy nordoid rassz, mint a magyarságnál, de ezek aránya mindhárom nép esetében eltérő.

A másik kérdés, ami bonyodalmat okozhat az, hogy valamely emberfajtára jellemző lehet-e egy bizonyos lelki





alkat, vagy éppenséggel egy-egy nép esetében beszélhetünk-e jellegzetes lelki tulajdonságokról. Mint korábban utaltunk rá, már Herman könyvének címében is kifejeződött ez a gondolat. Herman könyvében ezt írta, amikor a típus meghatározásáról szólt: „Az arcz tekintetében belevontam a somatikus - testi - rész mellett a lelki - psychikus - részt; ...összeállítottam a magyar ember jellemzését, mely nélkül az anthropologiai kép tökéletlen, mert néma” (Herman 1902). S ugyanitt foglal állást ő is ily módon: „Az értelmi tekintetben legmagasabb fokra emelkedett népek már nem is »fajok«, hanem fajok keveredéséből alakult nemzeti egységek.” A külső, látható, testi rasszjellegek mellett az ún. lelki adottságok rasszokhoz köthető öröklődésének kérdését Bartucz is felvetette munkájában: „Ha bizonyos lelki jellegeknek egyes családokban való öröklődése bizonyítást nyert, akkor ezzel adva van a lehetősége annak is, hogy azok nagyobb embercsoportokon, tehát a rasszokon is előfordulhassanak. Már maga az a tény, hogy bizonyos lelki jellegek a miliőtől és etnikumtól függetlenül nagyobb területek népeinél megtalálhatók, teljesen jogot ad arra, hogy azokat rasszantropológiai szempontból komoly vizsgálat tárgyává tegyük” (Bartucz 1938).

Végeredményben tehát nem tagadhatjuk, hogy egy bizonyos szomatikus tulajdonsághoz pszichikai tulajdonság is kapcsolódik, annak eldöntése azonban, hogy ez mennyire kapcsolódik egymáshoz, nem egyszerű kérdés. Nyilvánvaló, hogy itt az örökletes tulajdonságok mellett nagy szerepet játszik a környezeti hatás is.

Az évszázad második évtizedében tehát a magyar antropológia két, egymástól távol eső irányban haladt: az egyik a Méhely által képviselt és tudománytalannak bizonyult szélsőséges fajbiológiai irány, a másik a Török tanítványai által megvalósított természettudományos ismereteken nyugvó irány. Talán nem árt hangsúlyozni, hogy a fajbiológiai irányzatot zoológus és nem antropológus képviselte. A sors szeszélye folytán az első kapott az egyetemen intézményes jogot, a másik harcolt azért, hogy egyáltalában létezhessen. Bár ez a küzdelem sok energiát vett el az embertani ismeretek oktatásától, a kutatástól, arra mégis jó volt, hogy a Néprajzi Múzeum keretein belül lehetőséget teremtsen a hazai antropológia műveléséhez, s ezáltal újabb hely teremtődjön a hazai kutatás számára. Az, hogy a magyar antropológiában és a magyarság tudatában nem alakulhatott ki egy, a politikai célokat kiszolgáló fajbiológiai felfogás, elsősorban Bartucz Lajos széles körű népszerűsítő munkájának köszönhető.

Más kérdés, hogy ha 1930-ban nem következett volna be Méhely nyugdíjaztatása, vajon az egyre erősödő fasizálódás hatására mivé vált volna a harmincas években a magyar antropológia. Szerencsére azonban a „fajbiológia” elvesztette intézményes pozícióját, s egy újabb korszak kezdődhetett a magyar antropológia történetében (Farkas 1988, 81-188), amely sok tekintetben az utána következő időszak meghatározójává vált, nem utolsósorban azáltal, hogy akkor újabb szakemberekkel bővült ez a tudományág. Az 1919 és 1931 közötti időszakban a legkülönbözőbb folyóiratokban és napilapokban elterjesztett „fajbiológiai” felfogás azonban annyira beivódott a magyarság köztudatába, hogy még ma is él, jóllehet nem eredeti formájában. Elég ha arra utalunk, hogy még ma is emberfajokról beszélnek az emberek, az idegen filmek szinkronizálásánál is ezt a terminológiát alkalmazzák.

Ezek talán csak terminológiai problémának tűnnek, azonban korántsem csupán azok, mert gyökereik mélyek, s a mai ismereteinknek megfelelő felfogás elterjesztése meglehetősen nehéz probléma. Nem véletlen, hogy ma már egyre több antropológiai intézmény például nevét humánbiológiaira változtatta - ami természetesen nemcsak formai, hanem tartalmi változást is jelent - de mindenesetre a fajbiológiai felfogástól való elhatárolódásnak ez is egyik módja. Alapvető mindenekelőtt azonban a „faj, fajta” biológiai és a „nép” társadalomtudományi kategóriák végre egyértelmű és határozott megkülönböztetése és elválasztása.

Bibliográfia

Bartucz 1926 = Bartucz L., Tudományos kutatásokat nem szabad a politika és a félremagyarázott fajvédelem szolgálatába állítani, Magyar Hírlap 1926. október 14.

Bartucz 1927 = „Nincs magyar típus és magyar faj, mintahogy nincs indogermán vagy német rassz sem” - mondja Dr. Bartucz Lajos egyetemi tanár, Magyar Hírlap 1927. december 13.

Bartucz 1928 = Bartucz L., Véglegesen megdőlt Méhely tanár „fajbiológiai” elmélete, Magyarország 1928. április 7.

Bartucz 1938 = Bartucz L., A magyar ember. A magyarság antropológiája, Budapest, 1938.





Bartucz 1957 = Bartucz L., A magyar antropológia múltja és szakosztályunk jövő feladatai, Anthropológiai Közlemények 4(1957), 3-13.

Bartucz 1962 = Bartucz L., Dr. Török Aurél élete és működése, Anthropológiai Közlemények 6(1962), 67-75.

Bél 1735-1742 = Bél, M., Notitia Hungariae Novae..., 1735-1742, I. Pars gen. Membrum II, 48-49.

Farkas 1978 = Farkas Gy., A magyarországi etnikai embertani kutatások módszertani problémái (Lektori vélemény), Cumania V. Ethnographia, Kecskemét, 1978, 449-453.

Farkas 1988 = Farkas Gy., A magyar antropológia története kezdettől 1945-ig, A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve 1987-1, Szeged, 1988, 81-118.

Henkey-Kalmár 1986 = Henkey Gy.-Kalmár S., Adatok a magyar nép antropológiájához. Cumania 9(1986), Kecskemét, 421-467.

Herman 1902 = Herman O., A magyar nép arcza és jelleme, Budapest, 1902.

Hunfalvy 1876 = Hunfalvy P., Magyarország ethnográphiája, Budapest, 1876.

Jeney 1934 = Jeney E., A vércsoportvizsgálat eredményei a turáni népeknél, Túrán 17(1934), 36-43.

Lenhossék 1917 = Lenhossék, M., Anthropologische Untersuchungen an russischen Kriegsgefangenen Finnisch-Ugrischer Nationalitat, Túrán 1917, 136-151.

Lipták 1962 = Lipták P., Embertan és emberszármazástan. Egyetemi jegyzet, Budapest, 1962, 75-76.

A Magyar Tudományos Akadémia könyvtárának levéltárában levő és idézett kéziratok a következő számmal vannak feltüntetve: 4001/136, 4001/164, 4085/10, 4085/58.

Méhely 1927 = Méhely L., Állítsunk fel magyar fajbiológiai intézetet, Budapest, 1927.

Paikert 1925 = Paikert A., A turáni gondolat politikai vonatkozásai, Túrán 8(1925), 3-8.

Scheiber 1876 = Scheiber S., Recherches sur la taille moyenne des hommes en Hongrie (Vizsgálódások az emberek átlagos magasságáról Magyarországon). Compte rendu du VIIIe Congres Internat. d’Anthr. et d’Archeol. préhist., Budapest, 1, Budapest, 1876, 601-611.

Teleki 1917 = Teleki P., Táj és faj, Túrán 1(1917), 17-30.

Tömösváry 1886 = Tömösváry L., A hazai antropológia ügyében, Földrajzi Közlemények 14(1886), 85-90.


6. fejezet - Fried István: A honfoglaló magyarság és a szlávok megítélése az 1919-1931 közötti esztendők magyar tudományos sajtójábanSzinte hihetetlen, mennyire felkészületlen volt a magyar tudományosság (is) 1919-ben, pedig az egyre nyilvánvalóbb területi változásokkal kapcsolatban előbb-utóbb össze kellett csapnia a szláv népek és a magyarság tudósainak a történeti érvként használt őshonosság, különféle szerződéselméletek, kapott-átadott kulturális javak milyensége területén. Csupán a nyelvészetben akadt olyan magyar tudós, aki a „szláv” érvelésekkel szemben szlavisztikai tudásra támaszkodva vitatkozhatott (Melich 1919, 49-57; 1921, 1-15; 1922, 110-114). S bár igaz az, hogy a szlavisztikai kutatások eredményeit a világnyelveken is publikálták, éppen a leghangosabb és az egykori közös hazában lakó szláv közvéleményre a legnagyobb hatással bíró dolgozatokról kapott az értő magyar tudományosság viszonylag csekély értékű információkat. Hiszen a szláv nyelveken tudó értékelők száma igen csekély volt, egyenetlen színvonalú, érdeklődésük megoszlott a különféle diszciplínák között, és ennek következtében akár a rendszeres lapszemle, akár a közvetítés igénye (ha volt is) csupán illúzió maradt. A horvát és részben szerb problémákkal foglalkozó Bajza József, az igen elfogult és inkább újkori kérdéseket tárgyaló, szlovák érdeklődésű Steier Lajos mellett a szerb témákban publikáló Thim Józsefet említhetjük, ezzel szemben az etnográfiai szaksajtóban elsősorban a szláv népköltészetek magyar vonatkozásait tárgyalták.

Annak ellenére így volt ez, hogy a béketárgyalásokra a „szláv” népek, nemzetek tudósai kidolgozott érvrendszerrel és tudományosnak tetsző anyaggal indultak, bőségesen érintve a korai szláv-magyar érintkezéseket. A magyar fél felkészültségben olykor még felül is múlta a szláv tudományosságot, ám míg a szláv történészek egyike-másika ismerte a magyar (nyelvű) anyagot, addig a magyar történészek szláv nyelvi ismeretei igencsak gyérek voltak.

Oka volt ennek az a máig érő felfogás is, miszerint a szlavisztika mindenekelőtt nyelvészeti jellegű diszciplína, és fő kutatási területe a szláv nyelvrokonság, ezen keresztül kölcsönösség (Csehszlovákia létének egyik fontos érve, nem kevésbé a szerb-horvát együttélésé!), illetve magyar vonatkozásban a jövevényszavak problémája, amelyet jókora egyoldalúsággal tárgyalt nem kevés ideig a kutatás.1 Nevezetesen csupán a magyar nyelv szláv jövevényszavairól volt szó, és nem az érintkezések okozta kölcsönhatásokról. S ebből a szlávok kultúrát (például anyagi kultúrát) átadó, a magyarok recipiáló szerepére következtettek. S bár a honfoglalás sokszor tárgyalt-vitatott témája volt a magyar történeti kutatásnak, a korai szláv-magyar együttélés feltárásában hiányok, méghozzá a valódi történeti ismereteket béklyózó hiányok mutatkoztak. Jóllehet a közönségigény számottevő volt. Pontosan határozta meg ezt egy recenzió: „Nagy nemzeti katasztrófák után a közönség érdeklődése a magyar ősmúlt problémáira irányult” (Grexa 1922, 161-164, vö. még Hóman 1922, 159-161). S amiről ezúttal szó volt: Király György hatalmas vitát kiváltó könyve a magyar ősköltészetről. Ez és ezzel szoros összefüggésben a magyar hun-monda eredete, esetleges „népisége”, történeti becse aztán sokáig foglalkoztatta az irodalomtörténészeket (is). A konzervatív szemléletű Császár Elemér ekképpen foglalta össze a viták állását: „nem kell lemondani arról a hitünkről, hogy volt a magyarságnak a hunokhoz kapcsolódó hagyománya, és hogy népünk szellemének ezeket a legköltőibb mondatermékeit, részben legalább, keletről hozták magukkal a honfoglaló magyarok” (Császár 1925, 197-225). Ami itt és másutt hangot kap: a magyar kultúra eredetiségének kérdése, illetve az az egyediség, amely a magyarságot megkülönböztette szomszédaitól, és amely kisugárzásában példáival bizonyította a magyarság életképességét. Ez aztán többféle változatban-formában, többféle nem-magyar nézettel vitatkozva fogalmazódik meg, hol történeti-művelődéstörténeti aspektusból, hol népköltészeti szemszögből, célja mindenképpen a magyarság jellegének körvonalazása, de kísérlet történik a külföldi szellemi kapcsolatok minőségének fölmérésére is, mindig szem előtt tartva a háború után kialakult helyzetet. Fehér Géza például erőteljesen polemizál Király Györggyel, és kijelenti, hogy a szláv hagyományok az avarokhoz vezetnek. Konsztantinosz Porphürogenétosz szerint Attila az avarok királya volt. Mindez a horvát eredetmondából származtatható, Horvátországban még a 10. században is található avar elem: a sűrű érintkezések következtében a horvát államszervezetet is érhette avar behatás. Attilát - szerinte - a horvát

11Igen jellemző, hogy a bölcs és türelmes Arany János epigrammáiban tette nevetségessé a magyar nyelv szláv jövevényszavainak túlbuzgó kutatóit.


Fried István: A honfoglaló magyarság és a szlávok megítélése

az 1919-1931 közötti esztendők magyar tudományos sajtójában

hagyományban is föllelhetjük (Fehér 1922, 709-713).2

Mások munkáját meghatározta, hogy a békekötésre igyekvő magyar delegációnak gyűjtötték a történeti érveket. A kutatás középpontjában annak a „szláv” véleménynek cáfolata állt, hogy a szláv „elem” Felső-Magyarországon bárminemű kontinuitással rendelkeznék. Ezáltal a mai Szlovákia területére irányuló ún. cseh aspirációkat akarták vitatni. Ennek a célnak felelt meg Iványi Béla Debrecenben, 1919-ben kiadott műve, jellemző és beszédes címmel: Pro Hungaria Superiore. Szaklapban az akkor szépreményű ifjú történész, Mályusz Elemér vállalkozott ismertetésére (1919, 171-174). „...czéljául - jelöli meg Mályusz Iványi értekezésének tárgyát - a Felvidékünk múltjának feltárását tűzte ki, hogy a cseh köztársaság állítólagos történeti alapon támasztott igényei absolút jogosulatlanságát kimutassa”. Ennek érdekében a prágai püspökség 873-as keltezésű oklevelét hamisítványnak bélyegzi. Az alapítólevélben a silva Muore-t Mudre-nak, azaz Mátra-nak olvassák, pedig a bajorországi Muoribergről van szó. Az értekezés szerint Magyarország területén „consolidált” szláv állam nem volt. Szvatopluk birodalma legfeljebb a Garamig nyúlt, de az is összeomlott a X. században. A szétszóródott marahánok pedig beolvadtak a magyarságba. A szlovák nyelv semmiképpen sem lehet a marahán nyelv folytatása.

Fehér Géza igen alaposan dokumentált értekezésben (1921-22, 351-380) foglalkozik Magyarország 10. századi viszonyaival, mindenekelőtt bizánci forrásokat elemez. Nagy-Morávia problémája itt is előkerül, nevezetesen Fehér tagadja, miszerint a sok vitára okot adó kérdésre az lenne a helyes válasz, hogy Nagy-Morávia délen terült el. Az is bizonyosnak tetszik, hogy Pannóniát nem lehet Nagy-Moráviával azonosítani, sőt: Pannónia soha nem tartozott Moráviához. Konsztantinosz állításai nem perdöntőek. Mályusz Elemér Turócz megye kialakulása c. könyvével bizonyítja, milyen nagy erudícióval rendelkezik. Művét Hóman Bálint ismertette (1921-22, 556-563). Turóc megye honfoglalás kori viszonyairól szólva az értekezés mondandóját ekképpen foglalja össze: „a szláv lakosság continuitása biztosan megállapítható, de a tótság nem őslakó, csak a magyarok előtt utolsó megszálló réteg volt e területen”. Mályusz szembeszáll azokkal a nézetekkel, amelyek vitatják a szlovákok autochton voltát, de a szlovákok őseinek honfoglalás kori ittlétét túlzó módon tagadó véleményeket is elveti. A szlovákok „szlovén” ősei a 9. században csupán a Nyitra és a Vág folyók völgyében éltek. A 9-10. század fordulóján néhány szláv nemzetség a turóci és a liptói fennsíkra menekült a magyarok elől. Erre igyekszik Mályusz településföldrajzi, nyelvészeti és archeológiai érveket hozni. Az ismertetés végén polémikus célzattal emeli ki Hóman a szláv lakosság alacsony kultúráját és vele szemben a honfoglaló és államalkotó magyarság „kultúrfölényét”.

Mályusz igen iskolázott és színvonalas történeti érveléssel, igen alapos forráskutatással és forráskritikai módszerrel szolgálta az egykorú magyar politikai álláspontot, s tegyük gyorsan hozzá, hogy tudósi magatartását aligha hasonlíthatjuk a nála lényegesen iskolázatlanabb, a XIX. századi romantikus szemléletben élő Jozef Skultéty magatartásához.

A szláv-magyar viszony alakulásában kiegyensúlyozottabb nézőpont kialakítására törekedett a fajelmélettel szembehelyezkedő Szekfű Gyula (1923, 801-820). A honfoglalás előtti magyarságról szóló elméletek áttekintése után kijelenti, hogy az új hazában megkezdődött az immár ezer éve tartó germán és szláv keveredés. A szláv telepek „alávettetvén a honfoglalóknak, bár eleinte úr és szolga között e vérbeli keveredés nem lehetett nagymértékű, az érintkezés előbb kultúrhatásra, később azonban valóságos keveredésre vezetett”. Ez és az ehhez hasonló tételek nem feleltek meg a szlovák és jórészt a cseh elképzeléseknek, amelyek a domesztikálás kulturális missziót megtestesítő műveletét végző szlávokban és a barbár keleti magyarságban gondolkodtak. Az előbb már szóltunk a történészkedő Jozef Skultétyről, akinek nézeteit aztán majd meglehetősen tendenciózus-kiélezetten, de a lényeget tekintve nagyjából híven tolmácsolta Steier Lajos (1928, 359-363). E szerint az „elmélet” szerint a magyarok nomád népként mint menekülők jöttek be a Kárpát-medencébe, ahol is a legjobb úton voltak az elszlávosodás felé. De a besenyők és a kunok beolvadása ettől megmentette őket. A Péter király elleni felkelések nem pogány jellegűekként tartandók számon, hanem németellenesek voltak, és mindenekelőtt szlovákok vették részt bennük.

Sskultéty nem volt olyan értelemben „professzionális” történész, mint majd utódai lesznek, sokkal inkább egy nemzeti mozgalom legendáriumának igyekezett történeti színezetet adni. Önkényes történelemmagyarázattól sem visszariadó álláspontját magyar részről többen vitatták, s főleg azt az alaptételt vonták - joggal - kétségbe, amely a szláv-magyar történelmi szereposztásban igencsak egyoldalúan ítélkezett. Ottlik László szerint (1930, 19-27) a letelepülő magyarok már tagozott társadalommal rendelkeztek, hun-avar-bolgár nyelvrokonokat itt lelve. A germán és szláv népelemeket aztán asszimilálták. S amely részeket a magyarok nem szálltak meg, ott

22Király György válasza (1922, 713-714) után a vita tragikus befejezéseképpen a Nyugat közli Király György nekrológját. Király egyébként szkepszisét fejezte ki a Fehér által tételezett horvát hagyomány létezésével kapcsolatban.




háborítatlanul élhettek tovább ezek a népelemek. Keresztúry Dezsőnek (1931, 180-184) retorikus, a korszak jellemző frazeológiáját magán viselő esszéjében ezt olvashatjuk: „Számunkra nem az a fontos, mily messzire viszik a dunai népek családfájukat, hanem az: mi volt az az államalkotó erő és gondolat, melyik volt az az államszervezet, amelyik egyesítette az itt kavargó, egymás sarkába harapó néptöredékek összehúzó erőit...” Keresztúry határozott és egyértelmű válasza szerint: a magyar szentkorona volt az, nem pedig Nagy-Morávia.

Amit sajnálnunk lehet, hogy az egyébként sem a szigorú és tárgyszerű tudományosság jegyében indult polémia fokozatosan csúszott át az egyre ellenőrizhetetlenebbé váló, a történeti részkutatások elemeit felhasználó, ám fiktív és elvont ideákkal dolgozó esszék területére. S még akkor is így volt ez, ha a fejtegetéseknek esetleg a tudományosság látszatát igyekeztek adni a szerzők. Kezdetben a békeszerződések előkészítése, a küzdő felek őshonosságának, történeti jogainak történeti érvekkel történő alátámasztása volt az a különleges szempont, amely a történeti kutatást vezette. Jóllehet a magyar történettudományban Mályusz Elemér, Hóman Bálint betartotta a történészre kötelező tudományos módszerek követelményeit, Melich János pedig tekintélyt parancsoló anyag birtokában írt a magyarság és a szlávok érintkezéseiről - olykor polémikus hangvétellel. A tudományos polémiák is, már kezdettől, indulati elemekkel töltődtek föl, az igazolás, a bizonyítás érdekében nem minden esetben tények és oklevelek felhasználására került sor. Fölös bőséggel idézhetnők a szlovák álláspontot ennek demonstrálására, de ezúttal néhány magyar véleményre hivatkozunk. Egy esszé jellegzetes fordulataiból írunk ide néhányat: „Az ős fajtákból alakult turáni vérű fiatal magyar nemzet (...) átkel a Kárpátokon, s annak medencéjét fegyverrel elfoglalva, letelepszik a művelésre alkalmas területeken; az itt talált népek egy része rokon fajtájú turáni, avar maradék, székely, bolgár-török, beolvadásuk azonos vérbeli tulajdonságokat hoz számukra, de az idegen fajtájúak is - a szlávok és germánok - idők folyamán teljesen felszívódnak, vagy lassan keveredve, idegenből beszivárgó, fajtájukhoz közel álló népekkel, alárendelt sorsú nemzetiségekké alakulnak. A hódító turáni azonban nem magyarosít, mert vérségi öntudatában arisztokratikus büszkeséggel nézi le az idegent” (Ritoók 1924, 25-37).

A tudománytalan ábrándozásnak a magyar tudománytörténetben is megvan a maga hagyománya, s ez a hagyomány sokszor csapott át nemzetieskedő képzelgésekbe (akárcsak a szomszédos országok művelődéstörténetében). Az óvás azonban hamar megérkezett, és így egyoldalúságai ellenére is tanulságos Fenyvessy László egy ismertetése (1931, 94-95). A recenzens tagadja a „nemzeti folytonosság” túlhangsúlyozása gesztusának jelentőségét, mert az abban rejlő fiktív elemek gátolják a tisztánlátást. Sokkal fontosabb szerinte a nemzetek és népek összefogásának eszméje. Más kérdés, hogy Bartucz Lajossal folytatott polémiájában az antropológia által feltárható eredmények hasznosságát is kétségbe vonja, alaposan félreértve Bartucznak egyáltalában nem a fajelmélet körébe vágó fejtegetéseit. Szekfű Gyula (1929, 30-37) szintén elutasítja a „turáni szláv parasztállam” misztikus képzetét, s a közép-európai és a nyugati orientáció mellett foglal állást. A bizantinológia felől közelíti meg a honfoglalás kori problémákat Moravcsik Gyula (1927, 146-155). A jövevényszavak tanulságain töprengve állapítja meg, hogy az „ugor-magyarságba beleolvadó bolgár-törökség, az új hazában leigázott bolgárok és szlávok, a honfoglalás utáni keleti vándorok (...) mind részesek a magyarság múltjának kialakításában”.

„A turáni hazafiasság” és a „félművelt képzelőerő” közé tesz egyenlőségjelet Trócsányi Zoltán (1930, 273-283), majd a délibábos történetszemlélet eminens képviselőjének, Marjalaki Kiss Lajosnak válaszolva írja le Laziczius Gyula: „Ez az újnak keresztelt régi út (...) járhatatlannak bizonyult, véglegesen és megérdemelten” (Laziczius 1930, 226-228). S az Anonymust a maga módján értelmező Marjalaki Kiss (1930, 899-913), aki arról ábrándozik, hogy az ugor-magyarok már a Kr. e. II. évezredben megérkeztek a Duna-Tisza közébe, hiába fejtette ki álláspontját, a tudományos vértezetben jelentkező nyelvészet és történetkutatás előkészítetten és fölkészülten várta Németh Gyula korfordulót jelentő könyvének könyvpiacra kerülését. Időközben a reprezentatív jellegű, az 1920-as évek történeti kutatásait szintetizálni igyekvő műnek, Hóman Bálint és Szekfű Gyula Magyar Történetének első kötete is megjelent, úgyszintén a kötetről szóló recenziók. S mindezek annak az ígéretét is magukban hordták, hogy a magyar történelem legtöbbet vitatott fejezeteiről is reálisabb képet lehet megformálni. A honfoglaló magyarság kialakulása c. könyv program volt és ösztönzés, egy szenvedélyek tüzében vitatott kérdés újszerű megvilágítása, egyben vitaalap is, sokkal inkább, mint a Magyar Történet első kötete.

A magyar gondokodást alakító tudományosság az 1920-as években egyrészt a hun-magyar hagyomány, a hun monda értelmezésére, másrészt a szláv népek tudósaival, értekezőivel való vitára összpontosított. A szláv-magyar együttélés korai korszakainak tanulságait, a szláv-magyar kapcsolatok kezdeti állapotát sokkal inkább a nyelvészet mérte föl, mint a történetírás (s még jó darabig ez lesz a helyzet). Így a folyóiratokban található anyag (leszámítva a nyelvészeti folyóiratokét) inkább politikai törekvéseknek és meggondolásoknak tükörképe, mint önálló és tudományos kutatások lenyomata. A higgadt szemlélődést gátolta, hogy a szomszédos szláv államokban sem mutatkozott igény a párbeszédre a magyar kollégákkal, a közös munka lehetősége nem vetődött




föl. A szomszédos szláv államokban sem valósult meg az a tárgyszerű elemzési mód, amely a közös magyar-szláv történelmet, kiváltképpen annak korai vagy valamivel későbbi szakaszait elfogulatlanul, és az „ahogyan valójában volt” elvének megfelelően lett volna képes ábrázolni.

Bibliográfia

Császár 1925 = Császár E., A magyar hun-mondák kérdésének állása, Irodalomtörténeti Közlemények 35(1925), 197-225.

Fehér 1921-22 = Fehér G., Magyarország területe a X. század közepén Konstantinos Porphyrogenetos De administrando imperiója alapján, Századok 55-56(1921-22), 351-380.

Fehér 1922 = Fehér G., Negativumok a magyar hun mondák kérdésében, Nyugat 15(1922), 709-713.

Fenyvessy 1931 = Fenyvessy L., A honfoglaló magyarság kialakulása, Századunk 6(1931), 94-95.

Grexa 1922 = Grexa Gy., Király György és a magyar ősköltészet, Irodalomtörténeti Közlemények 32(1922), 161-164.

Hóman 1921-22 = Hóman B., Turócz megye kialakulása, Századok 55-56(1921-22), 556-563.

Hóman 1922 = Hóman B., Grexa Gyula: A Csaba-monda és a székely hun-hagyomány, Irodalomtörténeti Közlemények 32(1922), 159-161.

Keresztúry 1931 = Keresztúry D., Nyílt levél Skultéty Józsefhez, Magyar Szemle 11(1931), 180-184.

Király 1922 = Király Gy. (válasza), Nyugat 15(1922), 1, 713-714.

Laziczius 1930 = Laziczius Gy., „Új úton a magyar őshaza felé?” Nyugat 23, 3(1930), 226-228.

Mályusz 1919 = Mályusz E., Iványi Béla: Pro Hungaria superiore, Századok 53(1919), 171-174.

Marjalaki 1930 = Marjalaki K. L., Új úton a magyar őshaza felé, Nyugat 23, 2(1930), 899-913.

Melich 1919 = Melich J., Pozsony, Bratislava, Magyar Nyelv 15(1919), 49-57.

Melich 1921 = Melich J., Bolgárok, szlávok, Magyar Nyelv 17(1921), 1-15, 65-78.

Melich 1922 = Melich J., Szvatopluk, Magyar Nyelv 18(1922), 110-114.

Moravcsik 1927 = Moravcsik Gy., A II. nemzetközi bizantinológiai kongresszus, Egyetemes Philologiai Közlöny 51(1927), 146-155.

Ottlik 1930 = Ottlik L., „Tótok” és „magyarok”, Magyar Szemle 8(1930), 19-27.

Ritoók 1924 = Ritoók Zs., Fajtaság és magyarság, Napkelet 3(1924), 25-37.

Steier 1928 = Steier L., Tót elkeseredés, Magyar Szemle 2(1928), 359-363.

Szekfű 1923 = Szekfű Gy., A faji kérdés és a magyarság, Napkelet 2(1923), 801-820.

Szekfű 1929 = Szekfű Gy., A „turáni-szláv” parasztállam, Magyar Szemle 5(1929), 30-37.

Trócsányi 1930 = Trócsányi Z., A magyar őstörténet, Magyar Szemle 10(1930), 273-283.

Varró 1926 = v.i. [Varró István?], Honfoglaláskori magyarság, Századunk 1(1926), 158.


7. fejezet - Kincses Nagy Éva: A turáni gondolat„A turánizmus, ha könnyed előadásban alkalmaztatik, ma a hazafias stílus egy eszköze, ha politikailag, akkor a 19. század nagyszámú nemzeti illuzióinak egyik elkésett, de éppenséggel nem javított kiadása, ha azonban a tudomány rendjébe tartozó gondolatok közt merül fel, akkor vaskos tévedés, melyet nem lehet elég eréllyel visszautasítani.”

(Szekfű 1929, 31)

A század első évtizedében napilapokban és folyóiratokban, tankönyvekben és irodalmi művekben mind sűrűbben találkozhattak az olvasók azzal a véleménnyel, hogy a magyarság a nagy és dicső múltú turáni népcsaládba tartozik. Az elmélet végső elemzésben Max Muller angol nyelvésznek köszönhető, aki 1861-ben turáni néven foglalta össze Európának és Ázsiának minden olyan nyelvét, amely nem indoeurópai és nem sémi. Osztályozásának alapja az volt, hogy a nyelveket két nagy csoportra vélte feloszthatónak: a letelepült népek nyelvére és a nomád népek nyelvére, s ez utóbbit nevezte el turáninak. Maga a turán ősi iráni szó, amely az Avesztában és Firdauszinál fordul elő először, s az Irántól északra lévő területet jelölte, amelynek lakói, iráni és nem iráni törzsek egyaránt, állandóan támadták a letelepült déli földművelő területeket. Az európai köztudatba Abul Gazi 17. századi török történetíró Sejere-i Türk (A törökök családfája) c. munkájának lefordításával került be, s nagyjából a Kaspi-tengertől a Pamírig terjedő területet értették alatta. A nyelvészek nagy része gyorsan elvetette ennek az eredetileg földrajzi terminusnak nyelvészeti terminusként való használatát, de ennek ellenére jó ideig megmaradt mint az urál-altaji népek összefoglaló neve (Germanus 1916; Németh 1921).

A fogalmat a műkedvelő nyelvészek és történészek is hamar felkapták. Jelentése egyre bővült, a finnugor, szamojéd, török, mongol, mandzsu-tunguz nyelveken és népeken kívül idesoroltatnak a kínaiak, japánok, malájok, tibetiek, tamilok stb., a történeti népek közül pedig a sumérok, asszírok, hettiták, etruszkok, pelazgok, párthusok, szkíták, jászok stb.

A magyarországi turán-mozgalom előfutárai Márki Sándor, Zempléni Árpád és Sassi Nagy Lajos voltak. Márki már a század első éveiben írt középiskolai tankönyvében a magyarság történetét mint a turáni népek történetének egy fejezetét írta meg, Zempléni Turáni dalok címmel verseskötetet jelentetett meg, Sassi Nagy a turáni magyar rokonságot, a turániak erkölcsi és történelmi nagyságát hirdette.

A mozgalom igazi megindítója és propagálója Paikert Alajos, a későbbi földművelésügyi államtitkár volt, aki az angol Ázsiai Társaság mintájára egy magyar Ázsiai Társaságot kívánt létrehozni. 1910-ben megalakult a Turáni Társaság, alcímében Magyar Ázsiai Társaság. Elnökségében arisztokraták, híres közéleti személyiségek, neves tudósok vettek részt: Teleki Pál, Széchenyi Béla, Károlyi Mihály, Vámbéry Ármin, Cholnoky Jenő, Goldziher Ignác stb.

A Társaság programját így foglalta össze: „Célunk ... az ázsiai és velünk rokon európai népek tudományát, művészetét és közgazdaságát tanulmányozni, ismertetni, fejleszteni és a magyar érdekekkel összhangba hozni... A társaság altruisztikus irányú, működéséből kizárja a politikát...” (Paikert 1910). 1913-ban megindult a Túrán, a Társaság folyóirata is. A Bevezetőben Teleki Pál, a Társaság elnöke azonban már így ír: „Keletre magyar! Nemzeti, tudományos és gazdasági téren keletre! Tudományos alapot, alapos ismereteket a gazdasági előnyomulásnak, gazdasági célokat, de segítséget is a tudománynak. Mert nemzeti tudományon felépülő nemzeti gazdagodás, prestigeünk emelése keleten reális export-ipar megteremtésével, illetve fejlesztésével lesz erőnk, függetlenségünk, hatalmunk alapja.” (Teleki 1913, 3). Teleki tehát a tudományos program meghirdetése mellett egy gazdasági, politikai programot is meghirdet: piacok és nyersanyaglelőhelyek keresését Kis- és Közép-Ázsiában, a német gazdasági előnyomuláshoz hasonlóan egy magyar gazdasági előnyomulás feltételeinek megteremtését. Ennek megfelelően a Társaság működésének első éveiben elsősorban gazdasági jellegű expedíciókat szervezett és támogatott. Az útirányok: Kis-Ázsia, Aral-Kaspi-vidék, Kaukázus (a Kaspi-tengerhez közeli petróleumforrások), Közép-Ázsia (Paikert 1914). Jóllehet ezek az expedíciók elsősorban a természeti, gazdasági körülmények vizsgálatára irányultak, de emellett igen jelentős néprajzi és nyelvészeti gyűjtőmunkát is végeztek: az első világháború kitörésekor már „közéletünk legmérvadóbb egyéniségei kisérik figyelemmel a Turáni Társaság tevékenységét” (Teleki 1914). Paikert ekkor már a tudományos célkitűzésekről szinte egy szót sem ejt: „Igenis mi gazdasági expanzióra törekszünk, természetesen a monarchia külügyi politikáján belül, de úgy, ahogy azt a nagy birodalmak közül Németország és Anglia, a kis országok közül pedig Belgium és


Kincses Nagy Éva: A turáni gondolat

Hollandia teszik. Nekünk jelenleg nincsenek gyarmataink, nem is törekszünk tényleges gyarmatok után, de hasonlóképpen, ahogy a kis Belgium vállalkozó iparosai, kereskedői, tudósai mindenhol a világ legtávolabbi részeiben is dicsőséget és gazdagságot szereznek kis hazájuknak, eképpen mi is járhatunk el hasonló sikerekkel ... A magyar nemzet nagy és fényes jövő előtt áll és bizonyos, hogy a germánság és szlávság fénykora után a turánság virágzása következik. Reánk, magyarokra, ez óriási ébredező hatalomnak, [a turánságnak] nyugati képviselőire vár az a nagy és nehéz, de dicső feladat, hogy a hatszáz milliós turánságnak szellemi és gazdasági vezérei legyünk. Ezt a nagy feladatot van hivatva elsősorban a Turáni Társaság előkészíteni...” (Paikert 1914, 9).

Az első világháborúban a Turáni Társaság helyzete lényegesen megváltozott. Megszerezték a kormány támogatását (gondoljunk a török szövetség fontosságára), a Társaság nevét átváltoztatták Magyar Keleti Kultúrközponttá, eredeti neve csak alcímében maradt meg. Állami támogatással kiépültek a kapcsolatok Bulgáriával és Törökországgal. 1916-tól kezdődően mintegy 200 török (a háború hatására az antant iskolák bezártak Törökországban), bolgár, albán (!), bosnyák (!) fiatal tanult Magyarországon, zömében földműves- és ipariskolákban, de gimnáziumokban is (Pekár 1918). Tervbe vették több ezer anatóliai török gyermek Magyarországra szállítását és az Alföldön cselédként való alkalmazását. Elkészültek a tervei egy Keleti Intézetnek és egy Keleti Tanszéknek. Konstantinápolyban és Budapesten magyar-török baráti társaságok jöttek létre.

1918-ban a Túrán, a Magyar Keleti Kultúrközpont értesítőjének szerkesztését átveszi Teleki Pál, s az immáron nagy példányszámban megjelenő folyóirat kísérletet tesz eredeti tudományos programjának megvalósítására, s ezen keresztül az egyetemes tudományba való bekapcsolódásra. Kiváló hazai és külföldi tudósok tollából jelennek meg tanulmányok. Teleki és Cholnoky ebben a Túránban a Turán fogalmának tudományos tisztázását is elvégezte. Eszerint a turán tájfogalom és nem - legalábbis egészében nem - nyelvi, embertani, származási vagy akár néprajzi (Cholnoky 1918; Teleki 1918). Erre a tisztázásra azért is szükség volt, mert mindinkább elszaporodtak magában a Túránban, de másutt is az olyan publikációk, amelyeket a dilettantizmus, a tudománytalan elméletek burjánzása jellemzett, s amelyek komolytalanná és nevetségessé tehették a Társaság célkitűzéseit itthon és külföldön egyaránt. Teleki védekezni kényszerült Germanus Gyulával szemben, aki a turanizmust tudománytalannak és károsnak tartotta, amely „nem az igazságok és a tudomány tanításai, hanem az érzelmek és szenvedélyek, érdekek és ezeket palástoló eszmék” segítségével az egymástól legtávolabb álló népek közötti rokonság eszméjét próbálja meg bevinni a köztudatba, és e hiedelemre politikai aspirációkat épít (Germanus 1916). Teleki elhatárolta magát mindazoktól, akik a Turánt nem mint tájfogalmat használták, s akik a turanizmust tudományos alapnak tekintették őstörténeti kutatásaikban. „A magyar őstörténeti kutatást az eldillettantosodás veszedelme fenyegeti ... Valahányszor a turanizmus a tudományos kutatás részleteiben kereste megerősítését és kellő kritika nélkül túlontúl messze ment, czáfolókra talált... Nem vethetem föl itt a kérdést, ... vajjon mennyire jogosult és szerencsés e mozgalom politikailag ... vajjon helyes-e ezeket a törekvéseket a nagy tömegek gondolkodásától meglehetősen távolálló tudományos kutatások köréből vett érvekkel támogatni?! Szerintem: Nem! Ha nem akarja azt, hogy érveinek czáfolata eszméje hitelét is megingassa, csak oly megállapításokat szabad bizonyítékul vennie, a melyek általánosan elismertek” (Teleki 1918, 46, 47).

A háború vesztes befejezése a turanizmus történetében is egy szakasz lezáródását jelentette. A turanizmus mint gazdasági és politikai program végképp illuzórikussá vált. Már 1919 elején a Turáni Társaság és a Nemzetközi Közép- és Keletázsiai Társaság Magyar Bizottságának néhány tagja mozgalmat indított, hogy a magyar érdekű keletkutatás független tudományos társaságot hozzon létre Teleki Pál elnöklete alatt, ez azonban 1919 márciusával időszerűtlenné vált. Egy évvel később azután újra kezdődtek a megbeszélések, és 1920 nyarán megalakult a Kőrösi Csoma Társaság. Elnöke Teleki Pál, alelnöke Szinnyei József, titkára Hóman Bálint, jegyzője Németh Gyula lett. Folyóirata, a Kőrösi Csoma Archívum a Túrán 1918-as évfolyama folytatásának tekinti magát, mint ez a szerkesztők beköszöntőjéből is kiderül. Bekapcsolódást jelent a külföldi tudományos életbe, amelyet nívós magyar és idegen nyelvű publikációk, külhoni tudósok tanulmányai, könyv- és folyóiratszemlék jeleznek.

1920-ban a Turáni Társaság mellett megalakult a Magyarországi Turán Szövetség Cholnoky Jenő nagyvezérrel és Baráthosi Balogh Benedek szövetségnaggyal az élén. A Szövetség célja „fajiságunk tudatának kifejlesztésével a magyarság erkölcsi és anyagi alapjának megerősítése, a rokon turáni népekkel a művelődés és gazdaság terén kapcsolat megteremtése”. A nyugati kultúra „szervi betegségben szenved”, ezért a magyarságra hárul az a feladat, hogy keresztény nemzeti alapra helyezkedve, a faji gondolatot felerősítve „Keletről, az önzés által még meg nem fertőzött fajrokonainktól szerezzünk új gondolatokat, amelyek segítségével keresztény világfelfogásunkat oly módon erősítsük meg, hogy ez az új világnézet necsak bennünket gyógyítson meg, hanem hatással legyen a velünk kapcsolatban lévő nyugatra is” (Dessewffy 1921). A testvérnépekkel szövetkezve a magyarság ismét oly naggyá lehet, mint Mátyás király idejében volt. A magyarságnak nincs



szégyenkeznivalója, hiszen olyan rokonai vannak, mint a szintén turáni sumérok, a történelem első művelt népe (Cholnoky 1922). A Szövetség hivatalos lapja, a Kelet ezeket a gondolatokat igyekezett minél szélesebb körben terjeszteni. A Turán Szövetségben azonban hamarosan a bomlás jelei mutatkoztak. 1923-ban a Cholnoky-Dessewffy-csoport kilépett, és újra a Turáni Társasághoz csatlakozott, majd a Szövetség 1931-ben alakult újjá a faji érdekek megvédése programjával.

A Turáni Társaság a háború után is folytatta tevékenységét. Az elnöki székben Telekit Pekár Gyula váltotta fel, védnöke József Ferenc főherceg lett. A Társaság szerény keretek között munkálkodott eredeti célkitűzésein. Finn-észt Intézetet, Török Intézetet hoztak létre, török, finn, japán nyelvtanfolyamokat szerveztek. Ismét felelevenítették az 1916-ban beindított nevelési programot, 1921-ben mintegy 200 török ifjú tanult Magyarországon. Évente tíz előadásból álló sorozatot tartottak a turáni népek történetéről, művészetéről, gazdasági viszonyairól. Gazdasági szakosztálya élénken foglalkozott a keletre irányuló gazdasági expanzió, sőt a keletre történő kivándorlás lehetőségeivel is.

A turanizmus hívei műveltség, szakirodalmi tájékozottság, célkitűzés tekintetében nagyban különböztek egymástól. A 20-as évek elejétől kezdve felerősödtek a kevésbé örvendetes jelenségek. Megszaporodtak a különböző turanista kiadványok, amelyekben a tudományos szempontok teljesen háttérbe szorultak. Ezeknek nagy része nyilvánvalóan a Trianon okozta katasztrófaérzés hatására jött létre, s általában erős Európa-ellenesség jellemzi őket. Csak néhányat említenék a leggyakrabban visszaköszönő gondolatokból: Európa szanszkritul sötét földet jelent. A turáni népek bukását az okozta, hogy a Nyugatra hallgattak, a Nyugat felé tekintettek. Európa hálátlan, elfelejtette, hogy mit köszönhet a magyaroknak. A nyugati kultúra dekadens, a turáni kultúra sokkal régebbi, sőt az európai kultúra minden eleme végső fokon turáni eredetű (Sőregi 1927; Szépvizi Balás 1925; 1926).

A turanista kiadványok azt sugallták olvasóiknak, hogy Nagy-Magyarország újra létrejöhet, s a magyarság nagyhatalommá válhat, ha a turáni gondolatot mindenki magáévá teszi, mert „eljött az európai és amerikai fajok hanyatlásának az ideje. … Jobban megalapozva megújulhat Attilának másfélezredéves, a Dzsingiszkánnak hétszázados terve, hogy az egyesült vagy legalább összetartó turániak műveltségének és összes törekvéseinek legnyugatibb központja Magyarország legyen” (Márki 1922). Elkészültek egy Attila-szobornak a tervei, amelyet a Dunában, az árral szemben kívántak felállítani, s amely dacosan nyugat felé tekintett volna. Zavarosabbnál zavarosabb „őstörténeti csodabogarak” születtek, a magyarok rokonai előkerültek a Himalájából és Egyiptomból, Mezopotámiából és Amerikából. Csupán Baráthosi Balogh Benedek húsz kötetet szentelt a legtágabban értelmezett turáni népeknek, amelyekben hemzsegnek a „tudományosan bebizonyított” elméletek. (Nem egy közülük manapság ismét előkerült.)

A húszas években bukkannak fel a turáni fajmítosz elemei is, amelyek aztán majd a harmincas években teljesednek ki. A koponyaalkat-kutatás mellett a vércsoportvizsgálatokat is bizonyítékul használják fel a nemlétező turáni faj meghatározására. A turán-mozgalom alapja immáron nem a nyelv, a kultúra közös volta, hanem a vérségi kapcsolat. A magyarság és a nemzetiségek közötti ellentéteket is vérségi, faji különbségekkel magyarázták.

Végezetül megemlíthetjük a turanisták azon szűk csoportját, akik az ősi életformák, a pogány erkölcsök és szokások visszaállítását tűzték maguk elé feladatul (Batu 1936).

A turanizmus a rokon népek közül a finneknél és az észteknél csekély visszhangra talált. Törökországban jóllehet szintén kibontakozott a turáni gondolat, ez azonban csak a többi török néppel való egyesülést hirdette meg. Turán a törökség őshazáját jelentette, a pántörök mozgalom jelszava volt. A háború után Atatürk, mint irreális politikai eszmét, elvetette.

A turanizmust többször és élesen támadták. Germanus Gyulát már említettem, de hasonló vélemény bontakozik ki Goldziher Naplójából is (Goldziher 1984, 346-347). Schmidt József, a neves indogermanista szerint a turanizmus „egy levegőbe épített felhőkakukkvár, amelynek épitőmestere a fantázia, palléra a dilettantizmus, anyaga halva született gondolatok, bebizonyítatlan és bebizonyíthatatlan föltevések, mondák és mesék, melyek sokkal messzebb esnek a valóságtól, mint Makó Jeruzsálemtől” (Schmidt 1925). Németh Gyula több ízben is rámutatott, hogy mennyire ingatag a turanizmus tudományos alapja, mint politikai és közgazdasági eszmét pedig irreálistának tartotta. Mindezek ellenére Paikert 1910-es eredeti gondolatát helyesnek vélte. „A Turáni Társaság alapításánál csak két dolog volt elhibázva: a név és a program. Turáni Társaság helyett Magyar Keleti vagy Ural-altáji Társaságot kellett volna alapítani, a rokon népek tudományának és a rokonnépekkel való kultúrális - és egyenlőre csak a kultúrális - kapcsolatok ápolására” (Németh 1921; 1931).

Bibliográfia



Baráthosi-Balogh 1930 = Baráthosi-Balogh B., Déli turánok (Indiák, Tibet, Előázsia). Budapest.

Batu 1936 = Batu, A turáni egyistenhívők egyszerű istentiszteletének szertartása, Budapest, 1936.

Cholnoky 1918 = Cholnoky J., Túrán, Túrán 1918, 25-43.

Cholnoky 1922 = Cholnoky J., A Magyarországi Turán-Szövetség. A turáni gondolat és a turáni népek ismertetése, a szövetség célja, Budapest, 1922.

Dessewffy 1921 = Dessewffy I., A Magyarországi Turán szövetség céljai és működése, Túrán 1921, 74-76.

Germanus 1916 = Germanus Gy., Turán, Budapest, 1916.

Germanus 1928 = Germanus Gy., A török forradalom, Budapesti Szemle 208(1928), 342-371.

Goldziher 1984 = Goldziher I., Napló, Budapest, 1984.

Gömbös 1922 = Gömbös M., Turáni kérdés, Bonyhád, 1922.

Hajnóczy 1934 = Hajnóczy S., Turáni világpolitika, Szeged, 1934.

Hüszein 1927 = Hüszein, N., A turanizmus és a faji érzés kialakulása Törökországban, Budapesti Szemle 205(1927), 474-478.

Jelentés a Turáni Társaság 1918-28. évi működéséről, [Budapest, 1928.]

Márki 1922 = Márki S., A turáni népek története. Budapest, 1922, ill. Túrán 5(1922) 25-37.

Napkönyv 1925-26. Turáni képes naptár és évkönyv, Szépvizi Balás Béla, Gödöllő, [1924.]

Németh 1921 = Németh Gy., Turán, Magyar Nyelv 17(1921) 109.

Németh 1931 = Németh Gy., A magyar turánizmus, Magyar Szemle 11(1931) 132-139.

Paikert 1910 = [Paikert A.], Turáni Társaság. A Turáni Társaság alapszabályai, Budapest, 1910.

Paikert 1914 = [Paikert A.], A Turáni Társaság eddigi és jövendő működése, Budapest, 1914.

Paikert 1922 = Paikert A., A turáni eszme, Budapest, 1922, ill. Túrán 5(1922) 1-11.

Pekár 1918 = [Pekár Gy.], Jelentés a Magyar Keleti Kultúrközpont (Turáni Társaság) két évi működéséről. Az 1918. május 24-i közgyűlésen tartott elnöki megnyitó és előadott ügyvezető igazgatói és titkári jelentések, Budapest, 1918.

Schmidt 1925 = Schmidt J., Túránizmus, Nyugat 18(1925) 137-200.

Sőregi 1927 = Sőregi J., A szkíta-magyar kontinuitás elméletének jogosultsága a turáni szellem keretében, Karcag, 1927.

Szépvizi Balás 1925 = Szépvizi Balás B., Mi a turáni gondolat? in Napkönyv 44-47.

Szépvizi Balás 1926 = Szépvizi Balás B., A magyarság legnagyobb baja a vakság, in Napkönyv 51-53.

Szekfű 1929 = Szekfű Gy., A turáni szláv parasztállam, Magyar Szemle 5(1929) 30-37.

Teleki 1913 = Teleki P., Bevezető, Túrán 1(1913) 3-6.

Teleki 1914 = Teleki P., A Turáni Társaság eddigi és jövendő működése. Megnyitó beszéd az 1914. évi január hó 31-iki közgyűlésen, [Budapest, 1914].

Teleki 1918 = Teleki P., A Túrán földrajzi fogalom, Túrán 1918, 44-83.

Túrmezei 1938 = [Túrmezei L.], A Magyarországi Turán Szövetség vázlatos története alapszabálya és általános ismertetése, Budapest, 1938.


8. fejezet - Kordé Zoltán: A székelykérdés Hunfalvy Páltól Hasan Erenig1. A székelykérdésnek több évszázadra visszatekintő története van, amely a magyar historiográfia önálló fejezetét képezi. E fejezet legfontosabb és legizgalmasabb része az utóbbi évszázad, amely a problémakör modern korszakának tekinthető. A perióduson belül természetesen további szakaszok is megállapíthatók, ezek azonban oly szervesen illeszkednek egymáshoz, hogy merev szétválasztásuk szinte lehetetlen. Ahhoz tehát, hogy megrajzolhassuk az 1920-as, 30-as évek főbb áramlatait, és rávilágíthassunk a fordulópontokra, szükséges, hogy röviden áttekintsük az előzményeket, és utaljunk a székelykérdés jelenére is.

2. 1876-ban látott napvilágot Hunfalvy Pál Magyarország ethnographiája c. könyve, melyben azt a célt tűzte ki maga elé, hogy „a nyelv és a társadalmi lét” oldaláról, vagyis történetiségében mutassa be Magyarország különböző etnikumait. Az alapvetően nyelvész beállítottságú szerző megállapításai közül a székelyek eredetére és régi történetére vonatkozóak váltották ki a legtöbb vitát, Hunfalvy ugyanis úgy vélekedett, hogy „mesénél nem egyéb a székelyek hun eredete” (Hunfalvy 1876, 299). Megállapítása szerint a krónikákban található hun történet és az annak részét képező Csaba-história nem eredeti hagyományra megy vissza, hanem a Nibelung-énekekre, melyeket Piligrim passaui püspök gyűjtetett össze a 10. században. Azért sem lehetnek hunok a székelyek, mert nyelvük teljesen azonos a magyarral, mindkettő egyformán magán viseli „a származási, török hatási és szláv hatási” időszakok nyomait (Hunfalvy 1876, 300). Mint nyelvész, Hunfalvy természetesen megpróbálkozott a népnév etimológiájával is, s azt - az Erdély-Erdőelv analógiájára - szék-elv tagokra osztotta fel, és ’széken túli, mark, bánság’ jelentéssel ruházta fel. Vagyis a „székely nem jelent ... külön nép-fajt, hanem határ-őrzőt, ki bármillyen eredetű lehetett is” (Hunfalvy 1876, 302). A későbbiekben némileg módosította névmagyarázatát, s úgy vélekedett, hogy a szék eredeti jelentése ’belső, bél, valaminek a szíve’ volt. „A sokféle valaminek belsejéhez képest az el viszonyító külsőt, túlsót jelent; tehát szék-el a belsőnek a külseje” (Hunfalvy 1881, 105). A „belsőnek a külsejét” Szent László idejében telepítették Erdélybe a határok őrzésére, míg egyes csoportok nyugaton maradva látták el ezt a feladatot.

Hunfalvy Pál nézetei élénk visszhangot keltettek a közvéleményben és a történettudomány művelői körében is. Ő volt ugyanis az első, aki a kor színvonalán álló forráskritika segítségével próbálta megoldani a problémát. Bár megállapításai (főleg etimológiái) ma már helyenként megmosolyogtatóak, számos helytálló elemet is tartalmaztak, s abban az időben, amikor a laikusok és a tudósok nagyobbik része Kézai hun-történetében komoly forrást látott, a székelyeket pedig Attila népének tartotta, a szenzáció erejével hatottak. Természetes tehát, hogy az újdonságnak számító megközelítési módnak és a teóriának hamar támadtak ellenfelei és követői is. A legjelentősebb vitapartner Szabó Károly volt, aki támadta Hunfalvy névmagyarázatait, valamint a Magyarországról való kitelepítés tanát, változatos eszközökkel igyekezvén bizonyítani a krónikák szavahihetőségét (Szabó 1880, 1884, 1890). Nagy jelentőséget tulajdonított a jogtörténet vizsgálatának is, amely véleménye szerint azt bizonyította, hogy a székelység társadalmi státusa azonos volt a nemességével, valamint hogy „a székelyek királyaink által is elismert birtokjoga régibb eredetű, mint a magyar királyi trón” (Szabó 1890, 183).

A két tudós polémiájának egymást követő haláluk (1890-ben, illetve 1891-ben) véget vetett ugyan, de nem fejeződött be a székelyek eredetével és korai történetével kapcsolatos vita, amelybe időközben egyre többen kapcsolódtak be. Nagy János már 1879-ben a székelyek „scytha-hún” eredetéről értekezett (Nagy 1879), míg Orbán Balázs, a Székelyföld méltán nagynevű monográfusa 1888-ban ragadott tollat, hogy a számára oly kedves tételt - a székelyek hun származását - védelmébe vegye. Érvei azonban meglehetősen gyenge lábakon álltak, mert hibás módszertani eljárásokon alapultak. Így például megfellebbezhetetlen érvényt tulajdonított a negatív bizonyítékoknak, s azért nem fogadta el az Erdélybe való telepítés feltételezését, mert egy ekkora népmozgás „ama korban is oly esemény volt, amiről kellene okmányi adatokkal bírnunk” (Orbán 1888, 5). Meglehetősen szabadon bánt a helynevekből levonható tanulságokkal is, ezért bizonyítottnak látta, hogy Székelyudvarhely Attila udvarhelyéről, Budvára a hun király testvéréről, a Rika-erdő pedig nejéről kapta nevét, stb. További probléma, hogy a szerző bizonyító anyagának nagy részét a 16-17. századból vette, s ezt minden megszorítás nélkül érvényesnek tartotta a korai középkor viszonyaira nézve is. Ráadásul a munkából egy idealizált, szinte utópisztikus társadalom képe bontakozott ki: „a székely alkotmány a tiszta democratiára és a népfönség elméletére volt fektetve, mely minden hűbéri és egyeduralmi fogalmakat kizárt” (Orbán 1888, 28). E hibák és


Kordé Zoltán: A székelykérdés Hunfalvy Páltól Hasan Erenig

tévedések nem érintik természetesen Orbán Balázsnak a Székelyföldről készített munkájával szerzett múlhatatlan érdemeit (melyek révén egyébként a „legnagyobb székely” elnevezést is kivívta magának), de híven tükrözik azokat a problémákat, amelyeket a hun teória hívei nem tudtak megoldani.

Ehhez az irányzathoz tartozott még Nagy Géza is, aki a székelyeket Kuvrat 677 körül a Kárpát-medencébe költözött hun-bolgár alattvalóinak tartotta (Nagy 1914 - mint látható, e ponton lényegében a „kettős honfoglalás” elméletének előfutára a szerző). Korábbi munkájában viszont úgy vélekedett, hogy „egy ó-kori néptörzsnek, az Aral táján nomadizáló irán nyelvű zikartu, szagarti vagy acagarta néptörzsnek részint eltörökösödött, részint elmagyarosodott ivadékai a dszekilek vagy székelyek” (Nagy 1910, 27).

Szabó Károly és követői Hunfalvy Pállal és a hun rokonságot tagadókkal folytatott vitájukban nem lépték át a tudományos polémia megszabta kereteket, s mindvégig kulturált hangnemben folytatták az ellenfelek állításainak a vitatását. Nem említhetők viszont egy lapon e kutatókkal azok az epigonok, illetve önjelölt „őstörténészek”, akiknek szemében Hunfalvy nemcsak a székelykérdésben elfoglalt álláspontja miatt volt szálka, hanem a nyelvészek között dúló és a laikus közönséget is megosztó ugor-török háború csatáiban való aktív részvétele következtében is. Sz. Nagy Gergely, Szentkatolnai Bálint Gábor, Fischer Károly Antal voltak többek között azok, akik hiányos módszertani és szakmai ismereteiket politikai indíttatású rágalmakkal és rosszul értelmezett „hazafiassággal” próbálták meg pótolni. Megítélésük szerint a finnugor rokonság tanát hirdető tudósok a magyarellenes német és cseh professzorok munkáját folytatják, és hazafiatlan tételeiket rákényszerítik az egyetemeken a jobb sorsra érdemes magyar ifjúságra. Fischernek azonban volt néhány vigasztaló szava azokhoz, akik keserűen szemlélték a tudományban mutatkozó „idegen elnyomást”: „a finn-ugor látóhatár már borul; már czikáznak a villámok a mily kitűnő, ép oly szakavatott tollból eredő tárczacikkek alakjában. Küzdjünk is e gonosz, hazafiatlan szellem ellen; a küzdelem nem lesz nagyon nehéz, mert az igazság a mi részünkön van” (Fischer 1888, 96). A harcias szerző egyébként példát is mutat, hogy miként képzeli el a „szakavatott” tollból eredő tanulmányokat, ugyanis kifejti, hogy a székelyek a fekete hunoktól származnak, amit a történelem, a hagyomány és törvényeink is bizonyítanak. Hogy kik voltak a fekete, illetve a fehér hunok? Természetesen erre is van megoldás: „akik fekete vagy szürke szűrt, gubát vagy zekét viseltek, azok a világhódító nagy Attila vagy Baján embereinek, akik pedig fehér szűrt viseltek, azok a honalapító Árpád embereinek utódai, mindhárman pedig édes testvérek” (Fischer 1888, 97). Bármilyen nevetségesek is ezek a megállapítások és vádak, néhányuk még ma is visszaköszön egyik-másik nagy példányszámban megjelenő munkában, ami a tudománytalan, sarlatán nézetek továbbélésének intő jele.

A Hunfalvy Pál nyomdokain elinduló kutatókat azon az alapon lehet egybefogni, hogy elvetették a hun eredetet, és névmagyarázataik is gyakran magukon viselték a nyelvész előd hatását. Bár egyéb kérdésekben gyakran szembekerültek Hunfalvy megállapításaival, a forráskritika alkalmazását tekintve azonos táborba tartoztak vele. Réthy László és Tagányi Károly a korábbra visszanyúló besenyőelméletet hívták segítségül a probléma megoldásához, a népnevet pedig ’széken lakó, telepes nép’, illetve ’megszálló, megtelepedett nép’ jelentéssel ruházták fel (Réthy 1890, Tagányi 1890). Borovszky Samu szintén tagadta, hogy a székelyek hunok lennének, s úgy vélte, hogy nevük a gót sakula ’verekedő, harcos’ szóból származik, így hívták ugyanis a Kárpát-medencében levő gepidák a honfoglaló magyarokat. Ők voltak azok, akik a „leginkább elhitethették a vitéz és harcias székelyekkel, hogy ők egyenesen Attila utódai. A székellyé vált magyar törzs vagy talán néposztály könnyen elhitte e mesét s idők múlván féltékenyen őrizte azt, míg nem aztán teljesen megvesztegette nemzeti tudatát” (Borovszky 1894, 118). (Borovszky egyébként a székely rovásírásban szintén germán hatást látott, s azt a rúnaírással hasonlította össze, mondván, hogy a székely betűket vissza kell fordítani, így azok a germán ábécéhez válnak hasonlatossá.)

A közvetlenül Hunfalvy nyomdokain haladók utolsó nagy alakja Karácsonyi János volt, aki 1905-ben megjelent munkájában elődje szelleméhez hűen vallotta, hogy „erős, éles kútfőbírálat nélkül sohasem boldogulunk e kétséges tárgyban, és e nélkül soha a vitának végére nem jutunk” (Karácsonyi 1905, 6). A „kútfőbírálatnak” három területre kell elsősorban irányulnia: a hun krónikára, a székelyekkel kapcsolatos oklevelekre és a székely jogi intézményekre. Az első ponttal kapcsolatos vizsgálódásai eredményét így összegzi: „a hun krónikát a székelyek eredeténél úgy félre kell vetni, mintha sohasem olvastuk volna. Mihelyt egyszer vele alkudozásra lépünk, mihelyt azt gondoljuk, hátha mégis tudott valamit a szerzője a székelyek eredetéről? biztosan verembe visz bennünket” (Karácsonyi 1905, 20). Egyéb kutatásai nyomán pedig úgy látta, hogy a székelyek „a XI. század végére megalakult egységes, keresztény, magyar nemzetnek voltak egyik ága” (Karácsonyi 1905, 55). Feladatuk az volt, hogy az országot övező erdőségben utat vágjanak a külországi akciókra igyekvő magyar hadak számára; erre mutat nevük is, amelynek a jelentése: ’vágásos, vágással foglalkozó’.

Miközben újabb és régibb nézetek felvonultatásával és a más véleményen levők kemény kritikájával próbálták a vitapartnerek saját elképzeléseiket győzelemre vinni, talán észre sem vették, hogy 1876-ban kezdetét vette a székelykérdés modern korszaka, a vélemények kavalkádjában pedig két irányzat körvonalai bontakoztak ki. A



Szabó Károlyhoz közel álló nézeteket képviselők táborát (akik valamilyen formában elfogadták a hun elméletet) később keletkezett terminussal „hagyományértékelő” iskolának nevezhetjük, míg a Hunfalvy nyomdokain haladók - függetlenül attól, hogy bizonyos kérdésekben az övétől eltérő véleményt képviseltek - a forráskritikai irányzatot hozták létre. E szakasz legfőbb eredményét abban láthatjuk, hogy a forráskritikai irányzatnak sikerült elültetnie a hazai tudományosságban is a korszerű módszertani elveket, s ennek következtében a korábbinál megalapozottabb irányba terelnie a korai székely történelem kutatását. A hun elmélet romantikus változata pedig - mindenfajta későbbi felélesztési kísérlet dacára - lekerült a komolyan vett történeti teóriák polcáról. Ugyanakkor a századforduló körüli időszakban már a kifulladás jelei mutatkoztak a Hunfalvy-féle irányzaton. Ennek érdekes módon részben a „hagyományértékelő iskola” volt az oka, melynek tagjai elsősorban az ellentábor által felvonultatott történeti és filológiai érvekre zúdították a pergőtüzet, minek következtében szabadon burjánozhattak a meglehetősen furcsa etimológiák, melyeknek sorát - mint láttuk - maga Hunfalvy nyitotta meg. A többi területen viszont egy idő után már nem sikerült az irányzatnak önnön megállapításain túllépnie és új szempontokat bevonnia a vizsgálatba, így az ellaposodás veszélye fenyegette.

3. Az új szakasz kezdetét Hóman Bálint 1921-ben megjelent tanulmánya jelzi. Hóman úgy vélte, hogy Hunfalvy és követői működése nyomán túlságosan előtérbe kerültek a nyelvi szempontok, a történetiek pedig háttérbe szorultak. Megrója őket azért is, mert véleménye szerint a német hiperkritikus nézetek hatása alatt túlzottan is támadták a hagyományokat. Mivel a székelykérdés főleg történettudományi probléma, így elsősorban e diszciplína segítségével kell megoldani. A megoldás pedig három kérdés megválaszolásától függ: a) ősfoglalók vagy királyi telepítvényesek-e a székelyek, b) magyarok vagy idegenek, c) mikor szálltak meg Erdélyben, illetve Magyarországon? Az általa adott válaszok szerint a székelység eredetileg az avar birodalom kötelékébe tartozó, „a magyartól (és a besenyőtől is) különböző, de a magyarral rokonnak, azzal együtt hún származásúnak tartott önálló nép vagy törzs volt” (Hóman 1921, 13). Eredetileg valószínűleg törökül beszéltek, de már korán elmagyarosodtak; Erdélyben a honfoglalás előtt telepedtek meg. A tanulmány lényegében kettős célkitűzésnek tett eleget: Hunfalvyék elmarasztalásával öszegezte (és sokban el is túlozta) az irányzat hibáit, és megfogalmazta a váltás elkerülhetetlenségét. Egyúttal - a szerző által kidolgozott hipotézis formájában - kijelölte a további kutatások irányát. Bár kritikai-összegző hangvétele és programadó jellege miatt e dolgozatban láthatjuk a székelykérdés 1876 utáni második szakaszának a nyitányát, frontáttörést e tanulmány sem hozott a problémában, mivel a prekoncepció (vagyis, hogy a hun történet egyes elemei népi hagyományból kerültek a krónikákba) kielégítő bizonyításával adós maradt Hóman. Meg kell jegyezni, hogy a tudományon belüli okok mellett szerepe volt a korszakváltásban a történelem eseményeinek is. A vesztes világháború, a monarchia felbomlása és Trianon sokkhatást váltott ki a magyar közvéleményből, amely már kevésbé tolerálta a „nemzeti hagyományokat” érő támadásokat és az „idegen” hatásnak tulajdonított kritikát, vagyis a régi értelemben vett forráskritikai irányzat érvrendszerét.

Az elkövetkező években a kutatók jelentős része a Hóman Bálint által nyitott csapáson haladt tovább, ami azt jelentette, hogy a székelyek őseit a török eredetű csatlakozott katonai segédnépek között keresték. Voltak, akik szinte teljes mértékben magukévá tették a hómani gondolatokat, mint például Erőss József, Asztalos Miklós, Endes Miklós vagy Rugonfalvi Kiss István, és azokat a tények szintjén nem is haladták meg. Mások viszont - igaz a kisebbség - elutasították ezeket a gondolatokat, és lényegében önálló úton jártak. Ide tartozott Grexa Gyula, aki 1922-ben megjelent munkájában gyakorlatilag egyedül képviselte a klasszikus Hunfalvy-féle irányt, annyi eltéréssel, hogy szerinte az Erdélyben lakó bolgároktól került át a székelyekhez a hun tradíció (Grexa 1922). Karácsonyi János viszont, aki korábban, mint maga írja, „vakon követve Hunfalvy állítását, tagadtam azt is, hogy a székelyek valaha másként beszéltek volna, mint magyarul” (Karácsonyi 1924, 3-4), most változtatott álláspontján, s a gepidáktól származtatta e népességet, nevüket pedig a német sichel ’sarló, görbe kés faágak levágására’ szóból magyarázta (e teóriát Melich János részesítette súlyos kritikában). Ehhez a csoporthoz lehet sorolni a korszak vitázó kedvű történészét, Erdélyi Lászlót is, aki meglehetősen extrém álláspontot foglalt el a kérdésben. Véleménye szerint a székelyek nem mások, mint olyan eszekel bolgárok, akik a honfoglalást megelőző magyar-bolgár harcok alatt kerültek fogságba a Duna vidékén, Magyarországra hurcolásuk után pedig a királyi erősségeket védő várőrök váltak belőlük (Erdélyi 1921; 1922). Sajátos családfát állított fel 1927-ben megjelent átfogó székely történetében Szabó Károly egykori tanítványa, Szádeczky-Kardoss Lajos is; meghatározását a szó szerinti idézet sem teszi teljesen világossá: „Minden jel arra mutat, hogy a székelyek nem mások, mint a Konstantin császár által kabaroknak nevezett, de tartományukról magukat valószínűleg szikelieknek mondott, avagy a kabarokkal együtt csatlakozó szikek (szikeliek), a perzsák szerint bolgár (azaz hun eredetű) eszegelek” (Szádeczky-Kardoss 1927, 16). Erdélyi Lajos a nyelvjárások vizsgálata felől közelítette meg a problémát, és arra a következtetésre jutott, hogy a székelyek nyelve megegyezik a többi magyar népcsoportéval, nyelvjárásaik pedig az ország más területein levő dialektusokkal mutatnak rokonságot, így eredetüket is a magyarságon belül kell keresni (Erdélyi 1928). A Székely Nemzeti Múzeum 1929-es emlékkönyvébe Siculus álnéven író szerző a klasszikus, Szabó Károly-féle irányzatot élesztette fel, miközben sort kerített arra is, hogy mind Hunfalvyval, mind pedig a román kutatókkal vitatkozzon (Siculus 1929).



A kutatás legjelentősebb vonulatát azon nézetek kis csoportja képezi, amelyek nem Hóman Bálint gondolataihoz, hanem Thúry József 1898-ban közzétett etimológiájához nyúltak vissza a megoldásért. Thúry felfogása szerint a székely név a török sikil ~ sekil szóból származik, amelynek jelentése ’nemes ember, született nemes, előkelő származású, úr, főrangú’. Így hívták önmagukat az avarok (akiknek utódai a székelyek), szemben a szlávokkal, akiket tat ’földműves, paraszt, falusi, alattvaló’ névvel illettek. A sikil-re vonatkozó adat egyébként csak egy régi török munkában, Seikh Suleiman szótárában található meg (Thúry 1898). A teóriát Németh Gyula támasztotta fel 1935-ben megjelent nagy hatású tanulmányában. Véleménye szerint a sikil-ből való származtatás eleget tesz a hangtani és jelentéstani kritériumoknak. Ami a tartalmát illeti, úgy véli, hogy a „székely itt ’herceget’ jelent, illetőleg a népnév eredetileg annyit jelent, mint »a herceg törzse, a herceg népe«” (Németh 1935, 134). Határozott véleménye, hogy „a rendelkezésünkre álló adatok tudományos értelmezése csak azt a felfogást engedi meg, hogy a székelyek török eredetűek, tehát minden olyan elmélet, amely a rendelkezésünkre álló adatok alapján ezen a kereten kívül keresi a székelyek eredetét, lehetetlen” (Németh 1935, 136). Pontosan ugyan nem lehet meghatározni, hogy mely népből valók, de az valószínű, hogy a kabarok közé tartoztak. A hun rokonságról szólva kifejti Németh, hogy a „magyar is, a székely is abból a nagy török népcsaládból került ki, melynek legkiválóbb uralkodója Attila, leghatalmasabb népe a hun volt. Ezek a népek Attilához és a hunokhoz való tartozásuk emlékét természetesen megtartották” (Németh 1935, 136). Bár e kérdéstől elválasztva kell kezelni a hun krónika alakulásának történetét, annyi megállapítható szerinte, hogy ennek magját nem szabad idegen eredetűnek tartani, hiszen ha a nyugati népek megőrizték Attila emlékét, akkor ugyanez feltehető a kelet-európaiakról is. Fontos problémára hívta fel a figyelmet akkor, amikor a volgai bolgár ’sz.k.l (eszekel, iszikil stb.) törzzsel kapcsolatban (e törzset hasonló hangzású neve miatt sokszor hozták és hozzák kapcsolatba a székelyekkel) arra figyelmeztetett, hogy az eltérő - mássalhangzós, illetve magánhangzós - szókezdet miatt nyelvészeti akadályai vannak a rokonításnak.

A fentebbi gondolatokra támaszkodott tanulmányaiban Mályusz Elemér is (1939; 1942), mégpedig „oly teljes mértékben, hogy - mint írja - megjegyzéseink maguktól tárgytalanokká válnának, ha Németh fejtegetései téveseknek bizonyulnának” (Mályusz 1942, 254). Egy ponton tért csak el ezektől az elvektől; nem osztja ugyanis azt a feltevést, miszerint a székelyek a kabarok kötelékében csatlakoztak volna a magyarokhoz. Elfogadta a Németh által is megerősített Thúry-féle etimológiát, úgy véli azonban, hogy abban nem nép-, hanem törzsnevet kell látni. A székelység mesterségesen megszervezett törzs volt, tagjai a hét honfoglaló magyar törzs finnugor és török elemeket is magukban foglaló népességéből kerültek ki. Mint nevük is mutatja - ’herceg népe’ -, a trónörökös herceg hatalma alá tartoztak. Lényegében a csatlakozott segédnépekhez hasonló katonai feladatokat láttak el. Megszervezésükre Árpád korában került sor, és Zoltán volt az első herceg, akinek szolgálatára állottak.

Átvette ezt a koncepciót Györffy György is 1941-ben megjelent írásában. Elfogadta azt a tételt, hogy a székelyek a fejedelmi hatalom által létrehozott törzs tagjai voltak. Úgy véli, hogy „a székely törzsszervezet a fejedelmek korában, a X. század második felében keletkezhetett” (Györffy 1941, 58-59), tehát 955 után, amikor a magyarság törökös nomád erői meggyengültek, míg a félnomád, földművelő életmódot folytató finnugor elemek felülkerekedtek. Mindez a központi hatalom erősödésével járt együtt. Ekkor vált szükségessé a határvédelem hatékonyabbá tétele is, amit az új törzs felállítása segített elő. Nevükkel kapcsolatban ő is Thúry etimológiáját tartja a legvalószínűbbnek; szerinte a sikil eredetileg méltóságnév volt, s a későbbiekben ment át törzsnévbe. Mályusztól eltérően úgy foglalt azonban állást, hogy az Aba nemhez tartozó Csaba volt az első „szikil”, aki az új képződmény élén állott. A székelyek kisebb töredékeit egyébként a nyugati vidékekre telepítették, kiegészítendő a gyepüket védő besenyők láncolatát, míg a többség Biharban, a Körösök és a Berettyó környékén kapott szállásterületet. Erdélybe való előnyomulásuk a 11. század elején, Szent István alatt vette kezdetét, és az 1200-as évek első felében jutottak el a Kárpátokig.

Rövid úton vetett véget a sikil szó csaknem fél évszázados pályafutásának Hasan Eren 1943-as közleménye. Ebben a szerző kimutatta, hogy a csagatáj erdetűnek tartott szó minden valószínűség szerint helytelen olvasatból keletkezett, a silik ’nemes, tiszta fajú és származású’ szóból, ugyanis az utolsó k vonása hanyag kézírás következtében nem az ötödik betűhöz került, hanem a harmadikhoz. Megerősíti mindezt, hogy a szótár, ahol az állítólagos sikil alakra vonatkozó egyetlen adat található, egyébként is hemzseg a furcsa elírásoktól, badar hibáktól (Eren 1943). A dolgozat egyúttal a székelykérdés adott szakaszának a záróakkordját is jelentette, mert az újabb zsákutca felfedezésével másfelé terelődtek a kutatás ösvényei.

4. A Hóman Bálinttal kezdődő és Hasan Erennel záruló szakasz legfőbb jellegzetessége talán abban fogható meg, hogy bekövetkezett a forráskritikai és a „hagyományértékelő” irányzatok egyfajta szintézise. Az önálló véleménnyel fellépő kutatók rendszerint magas szinten alkalmazták a forráskritika eszköztárát, de általában meghagytak valamiféle vékony köteléket a hunok és Attila felé. Ha nem is fogadták el teljes mértékben a hun történet állításait, abban bizonyos mértékig történeti hagyományt láttak. Szerepe lehetett ebben a Zichy István és



Hóman Bálint által vallott nyelvcsere-elméletnek is, amely meglehetősen bizonytalanná tette a határvonalat a magyarság és a török népek között. A következő - napjainkig tartó - szakasz jellegzetességei éppen a nyelvcsere-elmélet eltűnése, az uráli és az altaji nyelvcsaládok közötti határvonal élesebbé tétele, és a hun származás - úgy tűnik végleges - háttérbe szorulása lesznek. A nézetek pedig két elméletcsoport körül poralizálódnak: a tősgyökeres magyar eredetet és az idegen, csatlakozott katonai segédnépektől való származást vallók körül. Ez azonban már egy másik történet lapjaira tartozik.

Bibliográfia

Borovszky 1894 = Borovszky S., A honfoglalás története, Budapest, 1894.

Erdélyi 1921 = Erdélyi L., A székelyek története, Brassó, 1921.

Erdélyi 1922 = Erdélyi L., A székely eredetkérdés megoldásának sarkpontjai, klny. az Akadémiai Értesítő XXXIII. évf. füzetéből, 393-396, Budapest, 1922.

Erdélyi 1928 = Erdélyi L., A székelyek eredetéhez nyelvjárásaik alapján, I., klny. a Magyar nyelvi tanulmányok II. kötetéből, Budapest, 1928.

Hasan 1943 = Hasan E., A székely név magyarázatához, Magyar Nyelv 39(1943), 205-208.

Fischer Károly 1888 = Fischer Károly A., A hunok és magyarok „fekete” illetve „fehér” elnevezésének megfejtése, Budapest, 1888.

Grexa 1922 = Grexa Gy., A Csaba-monda és a székely hunhagyomány, Budapest, 1922.

Györffy 1941 = Györffy Gy., A székelyek eredete és településük története, in Erdély és népei, szerk. Mályusz Elemér, Budapest, 1941, 35-86.

Hóman 1921 = Hóman B., A székelyek eredete, Budapest, 1921.

Hunfalvy 1876 = Hunfalvy P., Magyarország ethnographiája, Budapest, 1876.

Hunfalvy 1881 = Hunfalvy P., A székely kérdéshez, Századok 15(1881), 97-114, 193-206.

Karácsonyi 1905 = Karácsonyi J., A székelyek eredete és Erdélybe való települése, Budapest, 1905.

Karácsonyi 1924 = Karácsonyi J., A székelyek ősei és a székely magyarok, Cluj-Kolozsvár, 1924.

Mályusz 1939 = Mályusz E., A középkori magyar nemzetiségi politika, Századok 73(1939), 257-294, 385-448.

Mályusz 1942 = Mályusz E., A székelység eredetéről, in Emlékkönyv Melich János hetvenedik születésnapjára, Budapest, 1942, 254-262.

Nagy 1910 = Nagy G., A magyar nemzetségek, Turul 28(1910), 18-32, 52-65.

Nagy 1914 = Nagy G., Az eszegel bolgárok neve, Századok 48(1914), 76-78.

Nagy 1879 = Nagy J., A székelyek scytha-hún eredetűsége s az ellenvélemények, Kolozsvár, 1879.

Németh 1935 = Németh Gy., A székelyek eredetének kérdése, Századok 69(1935), 129-156.

Orbán 1888 = Orbán B., A székelyek származásáról és intézményeiről, Budapest, 1888 (Értekezések a történeti tudományok köréből, XIII. k. 9. sz.).

Réthy 1890a = Réthy L., A székelyek s a magyar honfoglalás, Ethnographia 1(1890), 24-37.

Réthy 18906 = Réthy L., A székely név, Ethnographia 1(1890), 162-163.

Siculus 1929 = Siculus, A székelyek eredetéhez (Újabb adatok), in Emlékkönyv a Székely Nemzeti Múzeum ötvenéves jubileumára, szerk. Csutak Vilmos, Sepsiszentgyörgy, 1929, 641-646.

Szabó 1880a = Szabó K., A „székely” nemzeti névről, Századok 14(1880), 404-410.



Szabó 1880b = Szabó K., A magyarországi székely telepekről, Századok 14(1880), 490-499.

Szabó 1884 = Szabó K., Királyi telepítvényesek-é a székelyek? Marosvásárhely, 1884.

Szabó 1890 = Szabó K., A székelyek régi törvényei és szokásai. A régi székelység. Székely történelmi és jogi tanulmányok, Kolozsvár, 1890.

Szádeczky-Kardoss 1927 = Szádeczky-Kardoss L., A székely nemzet története és alkotmánya, Budapest, 1927.

Tagányi 1890 = Tagányi K., A honfoglalás és Erdély, Ethnographia 1(1890), 213-223.

Thury 1898 = Thury J., A székelyek eredete, Erdélyi Múzeum 15(1898), 65-87, 138-163, 195-216, 241-247.


9. fejezet - Kósa László: Őstörténet és magyar néprajzi kutatás a két világháború közöttA magyar néprajz az 1920-as években őstörténeti tudománynak számított. Így tekintett önmagára, és így tekintettek rá más társadalomtudományok is. Mindenekelőtt a legkorábbi műveltségi állapotokról kellett képet rajzolnia. Bármennyire is jelenkori eseményeket regisztrált, végcélként őstörténeti kérdések lebegtek előtte.

Az egész közép-európai térségben hasonlóan alakult a nemzeti néprajztudományok hivatása. A magyar néprajz a romantikában fogant. Erdélyi János az ősköltészetre figyelt, Ipolyi Arnold a mitológiát akarta helyreállítani, Arany János eltűnt eposzunk után kutatott. Amikor a század vége felé az etnológiai ismeretek hazánkban is megjelentek, csak áttételesen ösztönözhették az önállósuló magyar néprajzot, mert tudósi elképzelések szerint a törzsi társadalmak kutatása és a magyar őstörténet eltérő módszereket igénylő vizsgálatok voltak. Ezt a sajátságos ellentmondást testesítette meg például Herman Ottó néprajzi munkássága. „Ősfoglalkozásokat” vizsgált, mégsem igazán hasznosította etnológiai olvasottságát.

Ha föllapozzuk a Magyar Néprajzi Társaság folyóirata, az Ethnographia első évfolyamait (1890-), nagyszámú őstörténeti vonatkozású cikkre, tanulmányra találunk bennük. A Néprajzi Társaság, évtizedeken át a magyar néprajz központi intézménye elnökeinek kiválasztása talán mindennél szemléletesebben mutatja a tudományszak őstörténeti irányultságát. Az első elnök, Hunfalvy Pál (1889-1891) az etnogenezis kimagasló szakértője volt. Herman Ottóról, aki az elnöki székben rövid ideig követte, (1892) már beszéltünk. A következő elnök, gróf Kuun Géza (1892-1899) nemcsak magas akadémiai és egyéb közéleti tisztségeinél fogva került a Társaság élére, hanem keletkutatóként is. Igaz, hogy Sebestyén Gyula jóval később s csak két évre foglalta el az elnöki posztot (1917-1919), de előbb szinte két évtizeden át ő volt a Néprajzi Társaság lelke. Őstörténeti vonzalma, majd a turáni mozgalmak kialakulásában vitt szerepe a tudománytörténetből ismert (Diószegi 1972). Részben Sebestyénnel együttműködve, részben még megelőzve őt, mint ügyvezető alelnök, Munkácsi Bernát is fontos szerepet játszott a Társaság életében. Neki jutott az a feladat, hogy az ezredéves ünnepségek tiszteletére az önállóságában még igen fiatal tudományszak eredményeit az Ethnographiában összegezze. Ő az eredményeket szinte kizárólag őstörténeti érdekűeknek látta (Munkácsi 1896). Kunos Ignác barátjával Munkácsi alapította a Magyar Néprajzi Társaság keleti szakosztályát, minden magyar keletkutató társaság ősét, és indította útjára folyóiratát, a Keleti Szemlét 1900-ban. Visszatérve az elnökök sorához, Tagányi Károly munkásságából sem hiányzott a korai történet iránti érdeklődés. Ő 1920 és 1924 között volt a Magyar Néprajzi Társaság elnöke. Utódját, Hóman Bálintot (1925-1932) mint a Nemzeti Múzeum igazgatóját választották meg, de a jelölésnél ezzel egyrangú indoklásként szerepelt történészi munkásságának kora középkori és őstörténeti területe is (Az elnöki szék betöltése, 1925). Végül 1935-ben gróf Zichy Istvánra szintén nemcsak nemzeti múzeumi igazgató voltáért, hanem a korai magyar történet kutatásáért esett a választás. De ekkor már jól érzékelhetően változóban volt a magyar néprajz őstörténeti beállítottsága, s mint látni fogjuk, ezt a folyamatot maga Zichy is segítette kibontakozni.

A változás nemcsak a magyar néprajztudomány érdeklődésének módosulását jelentette, hanem az őstörténet fogalmának változását is. 1933-1937-ben jelent meg egy majd fél évszázados tudománytörténeti korszak lezárásaként a magyar néprajz mind ez idáig egyetlen kézikönyv formátumú összegzése, A magyarság néprajza négy kötete. Az itt közreadott tanulmányok nagy része, valamint a szerzők vonatkozó munkássága tanulságosan mutatja, mit értett őstörténeti kutatáson a magyar néprajztudomány a két világháború között.

Az egész mű elvi alapvetését Viski Károly fogalmazta meg. Ő tolmácsolta az olvasónak a szakterület véleményét, hogy a néprajz mindenek előtt történeti tudomány. Közel áll a művelődéstörténethez. Csakhogy amíg a művelődéstörténet - szerinte - a legkorábbi időktől indulva a jelenhez közelít, a néprajz a jelenből tájékozódik visszafelé a múltba, ameddig lehetséges. „Az emberi művelődés íráselőtti korszaka az őstörténeti kutatás tárgya” - írta Viski, majd így folytatta: „Ezt az elveszett műveltségbeli holmit az őstörténet számára ma már csak a néprajz tudja előteremteni. Ugyancsak a néprajzhoz kénytelen fordulni az őstörténet részletesebb felvilágosításért a kő-, csont-, fémtárgyak készítésének és használatának módjára nézve is.” Eddig általánosságról és törzsi társadalmakról volt szó, a magyar néprajz azonban nemzeti társadalomban vizsgálódik: „...az ősi tárgyi hagyatékot és szellemi hagyományt nemcsak a természeti népek őrzik, hanem a legműveltebb nemzetek alsó rétegei is, annál nagyobb mennyiségben, minél zavartalanabbul vagy minél több rétegben


Kósa László: Őstörténet és magyar néprajzi kutatás a két

világháború közöttmegmaradtak az ősi élet egyes formáiban vagy e formák maradványaiban.” Az ősi örökséget a kulturális keveredés ellenében rendszerint a legarchaikusabb foglalkozásokat űző társadalmi rétegek őrzik: „Műveltségvagyonunk ősi elemeit kétségkívül a pákászok, vadászok, halászok, pásztorok, földmívesek őrizték meg legbővebben és leghívebben […]” (Viski 1941-1943a, 11, 14, 13).

A legnagyobb tudományos súlyt képviselő szerzők ezen a gondolatkörön belül az őstörténeti érdekeltségű magyar néprajz különböző változatait formálták tanulmányokká. Bátky Zsigmond őrizte leginkább a természettudományos alapozottságú etnológiai érdeklődést, amelynek legtipikusabb magyar alakja Herman Ottó volt. Bátky a táplálkozásról, a településről és építkezésről, valamint a mesterségekről írt A magyarság néprajzában. Különösen a táplálkozási-ételkészítési fejezetekben találkozhatunk őstörténeti érdeklődésével, amint a primitív sütő-főző eljárásokkal foglalkozik. Az építkezéstanulmány szemléletes példája az őstörténeti alapozottságú összehasonlító etnográfiának. A magyar ház eredetéről folytatott hazai és nemzetközi viták elkerülhetetlenné tették a magyarok legkorábbi hajléka kérdésében való állásfoglalást. Bátky pozitívan nyilatkozott a honfoglalók szilárd építményeiről, de a hangsúlyt mégis az európai házvidékek magyarországi találkozási határaira tette, mint azt már korábban is megfogalmazta. Igaz, a ház magja, a tűzhely volt nála a tipizálás alapja, s ezzel ismételten a legkorábbi kulturális fokok irányába tájékozódott (Bátky 1930; 1934).

A 20. század legnagyobb hatású magyar néprajztudósa, Györffy István is Herman Ottó örökségéhez, sőt rajta keresztül bizonyos, munkásságában központi kérdésekben Vámbéry Ármin ötleteihez kapcsolódott (Kósa 1984). A magyar népi kultúra keleti elemeiről alkotott koncepciója azonban független, önálló rendszer. Kialakulása lassan, fokozatosan ment végbe, Györffy koncepciójának megfogalmazása után is több részletben változtatott elképzelésein. Pályája elején leíró tanulmányokat végzett, ritkán vont le anyagából messzetekintő következtetéseket. Elméletének kialakulásához az 1920-as években a kertesség, a kétbeltelkes településforma általa történt fölfedezése adott döntő lökést. 1928-ban az Alföld parasztgazdálkodásáról írt tanulmányában már kész volt az egész rendszer, de azt teljességében csak A magyarság néprajzában fejtette ki. Tanya-szálláskert-szilaj állattartás-kötetlen kaszás aratás-nyomtatás-szabad ég alatti tárolás együttesen alkották elképzelése szerint a magyarság nomád földművelését, szemben az aprófalvas tájak istállózó állattartásával és kévéző-arató, csűrbe takaró, európainak mondott rendszerével (Györffy 1928).

A tudománytörténeti elemzések rámutattak arra, hogy Györffy nomádságfogalma távol állott a jelen és a közelmúlt tudományos alapozottságú etnológiai meghatározásaitól (Barabás 1979). Ő a magyarság keleti kulturális örökségét nevezte nomádnak. Kultúrtörténeti fogalomként használta a szót, nem társadalomtörténeti értelemben. Mint említettük, nem tekintette véglegesnek nézeteit, és amikor például Gombocz Zoltán meg Németh Gyula nyelvészeti eredményeit adaptálta néprajzi szempontok szerint, így írt: „...a mindennapi búzát, a kenyeret szolgáltató földművelést a honfoglaló magyarság már az őshazában gyakorolta, házai, állandó téli szállásai voltak már az őshazában is, így honfoglaló őseinket a legjobb esetben is csak félnomádnak tekinthetjük” (Györffy 1935, 470). Ugyanebben az 1935-ben írt kis cikkében a tanyát újkori (hódoltságkori) eredetűnek mondta, bár azt véleménye szerint az ősi szilaj állattartás hozta létre. 1937-ben mégis megismételte a magyar tanya nomád eredetének tételét, és ezt visszhangozta évekkel később Erdei Ferenc nagyhatású tanyaszociológiai összegzése is (Györffy 1937; Erdei 1942, 52-57).

Harmadik szerzőnk, Solymossy Sándor, kevésbé hatott a következő nemzedékekre, rendszeralkotásra, átfogó elméletekre nem futotta erejéből, mint Bátkynak vagy Györffynek, pedig 1929-ben ő kapta meg Magyarországon az első egyetemi néprajzi tanszéket. Solymossy klasszikus etnológiai olvasmányokon, pozitivista légkörben vált tudóssá. 1910-ben a magyar pozitivista néprajz legnagyobb alakja, Katona Lajos ravatalánál még a természettudományok és a társadalomtudományok módszerbeli egységét vallotta (Solymossy 1910), tizenöt év múlva azonban az Európa-szerte beköszöntött evolucióellenesség oldalára állt. Ekkor már a kultúrkörelmélet híve anélkül, hogy önálló gondolattal a magyar anyagra kiterjesztette volna érvényességét (Solymossy 1926). Az etnológia (és néprajz) történettudomány, sőt „szellemtudomány”, nem természettudomány - vallotta Solymossy, kutatásai azonban nem szakadtak el a pozitivista filológiai hagyományoktól és különösen nem a magyar folklór keleti hagyományait kutató összehasonlitó vizsgálatoktól. 1921 és 1931 között Solymossy Sándor sorozatnyi olyan tanulmányt publikált, amelyik a magyar népmese és a vele érintkező hitvilág egy-egy motívumáról, alakjáról, fordulatáról, betétjéről mutatta ki a honfoglalás előtti származást (Solymossy 1922a; 1922b; 1931). Az összegzést ő is A magyarság néprajzában végezte el. Ez azonban csupán adataiban volt több a megelőző tanulmányok mondandójánál, minőségileg nem sikerült neki többet megfogalmaznia.

Kárára a néprajztudománynak, Solymossynak idősebb korában nem voltak igazán folklorista partnerei és vitafelei. Vagy korán elhaltak, mint Katona Lajos, vagy visszavonultak mint Sebestyén Gyula, vagy annyira más irányba tájékozódtak, mint Róheim Géza, hogy termékeny diszkusszió nem fejlődhetett ki közöttük. Mielőtt a pszichoanalízissel megismerkedett volna, a fiatal Róheim magyar őstörténeti tárgyú etnológiai stúdiumokkal



világháború közöttfoglalkozott, s ez az érdeklődése az 1910-es évek után sem tűnt el teljesen. Magyar néphit és népszokások c. könyve azonban már a lélekelemző módszer jegyében íródott, és tárgyát a magyarság szomszédságával, mindenekelőtt a szlávsággal határozta meg. Épp ez a két jellemző adott alkalmat Solymossynak, hogy élesen megbírálja Róheimet. A kritika erősen konzervatív szemléletű: tudománytalannak tartja a módszert, megvédi a szemérmes magyar parasztot, és kifogásolja a szláv néphitbe ágyazottság végeredményét, ám nem tagadhatjuk némi igazságát sem. Például azt, hogy helyesebb lett volna a címet így fogalmazni: „Szexualpszichológiai tanulmányok a magyar néphiedelem és népszokások köréből” (Solymossy 1928). Solymossy rátapintott arra, amit az utókor is vall, hogy Róheimnek ebben az időben már egyre inkább eszköz volt a népi kultúra adattára lélekelemző tételek kifejezésére és nem fordítva. Róheim szarkasztikusan és kioktatóan válaszolt: csak az nyilatkozzék a pszichoanalitikus módszerről, aki ért hozzá. Bennünket most közelebbről érintő tételét így fogalmazta meg: „...munkásságunk nem akkor szolgál majd ad maiorem Hungariae gloriam, ha a magyar folkloreban minél több ősi elemet »találunk«, hanem ha a tényeket elfogulatlanul földrajzi kapcsolataikban vizsgáljuk”. Szerinte a keleti elemek csak nyomokban maradtak meg a magyar hagyományban. Ezeréves együttélés után nem lehetséges eltérő keleti eredetű folt Európa néphit-térképén. Végül is nem fogalmazza meg ismét könyve zárótételét: „a magyar néphit szláv néphit”, hanem ugyancsak a végső fejezetből ismétli, hogy „a magyar néphit, amely az európainak egy változata” (Róheim 1928, 577; 1925, 335). A vitának nem volt foganatja egyik félre sem. Igaz, Róheim érdemtelenül kimaradt A magyarság néprajza szerzői közül, ami őt érzékenyen érintette.

Eltérnénk a valóságtól, ha nem figyelmeztetnénk, hogy Róheim egyáltalán nem állt elszigetelten a magyar népi kultúra európai beágyazottságáról vallott nézetével, aminek nem is ő volt a formába öntője, elődei közül sokan vallották ugyanezt. A magyarság néprajza szerzői közül Viski Károly szerint „ezer éven át a Nyugathoz jártunk iskolába; természetes tehát, ha a magyar nép tárgyi és szellemi tulajdonállománya javarészének megfelelőit, többé-kevésbbé hasonló rokonait vagy szinte azonos másait más európai nemzetek tulajdonában is megtaláljuk [...] Miben volnánk európaiak, ha nem abban, hogy a Nyugat hozzánk jutott értékeinek meleg fészket facsaritottunk, plántáinak melegágyat raktunk?” (Viski 1941-1943b, 7-8). Viski a díszítőművészettel foglalkozó fejezetet írta az összegzésben. Itt és más hasonló tárgyú dolgozataiban meghatározóként számolt a történeti stílusok, a középkor és az újkor vetületeivel (Viski 1929). Elutasította az ind, perzsa vagy távolabbi keleti ornamentikától származtatásokat.

Végül A magyarság néprajza még egy szerzőjét szükséges kiemelnünk, Kodály Zoltánt. Az ő népzenei fejezete bizonyult a leginkább időállónak. Utóbb átdolgozásokkal számos önálló kiadást ért meg (Kodály 1952). Saját és Bartók korábbi részkutatásai nélkül nem jöhetett volna létre ez a szintézis. Kodálynál nagy hangsúlyt kaptak ugyan a legkorábbi zenei réteg honfoglalás előtti gyökerei, mégis a magyar népzene életrajzának későbbi korszakait, állományának változásait ugyanilyen erővel vázolta föl. Nem szólván arról, hogy szerzőtársai közül neki sikerült leghitelesebben alátámasztania azt, amit keleti örökségként idézett.

A magyarság néprajza sokféle korabeli kritikát kapott. Az első kötet kiadásakor talán még elmondható, hogy a bírálatok magát a magyar néprajztudományt illették (1933), a negyedik megjelenésekor azonban már nem (1937). Közben új kutatónemzedék jelentkezett. Mielőtt egy pillantást vetünk törekvéseikre, megkísérlem összefoglalni, mit mondhatunk e négykötetes műről, ha a néprajzot - kiindulási pontunknak megfelelően - par excellence őstörténeti stúdiumnak tekintjük.

Tükröződött benne, hogy a magyar néprajz korabeli őstörténet-fogalma eltért a történettudományétól és a nyelvtudományétól. Általánosságban véve a legkorábbinak vélt műveltségi fokok vizsgálatából adódó eredményeket minősítették őstörténetinek.

Az anyagfeltárás és az elemzés egyenetlen volt. A zene kivételével még hozzávetőleges történeti kronológiát sem próbáltak megállapítani.

A későbbi vizsgálatok számos honfoglalá korinak vagy még korábbinak hitt műveltségelemről kimutatták, hogy középkori vagy újkori eredetű. Különösen kiemelkedők e tekintetben a Györffy állításait cáfoló-igazoló kutatások, amelyek igen termékenynek bizonyultak, mert kiindulása a maga tévedéseivel együtt ösztönző erejű volt.

A néprajz és a korabeli rokon társadalomtudományok között nem alakultak ki jelentékeny áthatások. Valójában nem is léteztek intézményes tudományközi kapcsolatok, és ebben nyilvánvalóan minden oldal hibás volt, valamint a korabeli tudományszervezet is elmarasztalható miatta.

Más oldalról viszont az is igaz, hogy az őstörténeti kutatás nem támaszkodhatott arra a néprajzi eredményre, ami igazán nem is volt őstörténeti értékű. A magyar őstörténet kutatásában pedig a két világháború között



világháború közöttfokozatosan erősödött a kritikai szellem.

A tudománytörténeti visszapillantás számára példaértékű, hogy Zichy István a Néprajzi Társaság elnöki székét elfoglaló előadásában egyértelműen a parasztkultúra tudományaként méltatta a néprajztudományt. Hozzá kell tennünk, hogy ő a néphagyományt nagymúltú történeti rétegek hordozójaként értékelte, de nem a legkorábbi műveltségfokok letéteményesének (Zichy 1936). Különben Zichy A magyar nyelvtudomány kézikönyvébe írt fejezetben az őstörténeti források között nem említett néprajzi munkákat. Sem Herman Ottó, sem Jankó János, sem Solymossy, sem Róheim nem szerepelt áttekintésében (Zichy 1923; 1939). A Magyar Néprajzi Társaság 1939-ben ünnepelte alapításának ötvenedik évfordulóját. Az elnöki köszöntőben Zichy az első fél évszázadról mint romantikus ifjúkorról beszélt, és reményét fejezte ki, hogy az új, fölnövő tudósnemzedék szervezett, következetesen átgondolt munkát végez majd (Zichy 1940).

Igazságtalanok volnánk, ha a magyar néprajzot az 1930-as évek előtt álmodozó őstörténeti diszciplínaként ábrázolnánk, holott egy sokszínű, hatalmas anyagot fölmutató, eredményes szakterület volt. A túlzó állítások is rendre bírálókra találtak. Részletezés helyett csupán Katona Lajos kritikai írásaira utalunk, és Király Györgynek a néprajz oldaláról főleg Sebestyén Gyulát, ám lényegileg minden tudományszakot érintő, metszően éles és kétkedő könyvére gondolunk (Király 1921).

A néprajzon belül az új nemzedék jelentkezése nem járt erős ütközésekkel, noha zökkenőmentesnek sem mondható. Lényeges változás következett be azzal, hogy a magyar népi műveltség helyének értelmezésében határozott helyet kapott a szomszédos népekkel való összevetés (Lükő Gábor, Gunda Béla, Fél Edit és mások tanulmányai). Más oldalról, a funkcionalista etnológia hatására kissé csökkent a történeti, még inkább a historizáló érdeklődés. A pozitivista eredetű fakticizmusban egymástól elszigetelt részterületekre szétesett népi kultúra-vizsgálatot igyekezett falumonográfiákkal, jelenvizsgálatokkal (Fél Edit, Vajkai Aurél) „összerakni” vagy merőben új szempontok szerint egységesen megközelíteni (Lükő Gábor). Mindemellett nem maradtak abba a hagyományos kultúrhistóriai törekvések sem. Sőt, az őstörténeti státust sem vetette el teljesen a néprajz. Az idősödő Berze Nagy János ekkor írta a perzsa eredetre alapozott mitológiáját (Berze Nagy 1958). Vámos Ferenc a népi építészetben „fedezett föl” keleti örökséget (Vámos 1935). De még Balogh Ilona is keleti párhuzamot látott a kelet-magyarországi fatornyokat vizsgálva (Balogh 1935, 78-84). Lükő Gábor a jelképrendszert magyarázta korai történeti vagy rokon népi párhuzamokkal (Lükő 1943).

Ez a korszak már nem tartozik írásunk tárgyához. Végül is az 1930-40-es évek fordulóján kialakultak annak a magyar néprajznak az alapjai, amely a történeti és a funkcionalista vizsgálatok összefonódásával az utóbbi majdnem fél évszázadban úgy mutatott föl jelentékeny eredményeket, hogy már nem számított őstörténeti tudománynak, noha ilyen irányú érdeklődésével végleg mégsem hagyott föl.

Bibliográfia

Balogh 1935 = Balogh I., Magyar fatornyok, Budapest.

Barabás 1974 = Barabás J., Györffy István kutatási eredményei a mai magyar néprajzi kutatás fényében, Ethnographia 85(1974), 142-147.

Bátky 1930 = Bátky Zs., Magyar tűzhelyek és háztípusok, Néprajzi Értesítő 22(1930), 113-137.

Bátky 1934 = Bátky Zs., Házvidékek és kultúrmozgalmak Kelet-Közép-Európában, Néprajzi Értesítő 26(1934), 16-26.

Berze Nagy 1958 = Berze Nagy J., Égigérő fa. Magyar mitológiai tanulmányok, a bevezető tanulmányt írta és a tudományos szerkesztést végezte Dömötör Sándor, Pécs, 1958.

Diószegi 1972 = Diószegi V., Sebestyén Gyula, Budapest, 1972.

Az elnöki szék betöltése, 1925, Ethnographia 36(1925), 83-84.

Erdei 1942 = Erdei F., Magyar tanyák, Budapest, 1942.

Györffy 1928 = Györffy I., Takarás nyomtatás az Alföldön, Néprajzi Értesítő 20, 1-46.

Györffy 1935 = Györffy I., Az ősi magyar földmívelés, Búvár 1935. július, 467-470.

Györffy 1937 = Györffy I., A magyar tanya. 1. A tanya eredete és kialakulása, Földrajzi Közlemények 65, 70-



világháború között76.

Király 1921 = Király Gy., A magyar ősköltészet, Budapest.

Kodály 1952 = Kodály Z., A magyar népzene, a példatárat szerkesztette Vargyas Lajos, Budapest, 1952.

Kósa 1984 = Kósa L., Magyar őstörténeti kutatás a néprajzban Herman Ottótól Györffy Istvánig, Múzeumi Közlemények 1984, 126-133.

Lükő 1943 =Lükő G., A magyar lélek formái, Budapest, 1943.

Munkácsi 1896 = Munkácsi B., Néprajzi eredményeink és törekvéseink, Ethnographia 7(1896), 1-21.

Róheim 1925 = Róheim G., Magyar néphit és népszokások, Budapest, 1925.

Róheim 1928 = Róheim G., A pszichoanalizis, a kritikus és a magyar folklore, Századunk 3(1928), 572-77.

Solymossy 1910 = Solymossy S., Katona Lajos (1862-1910), Ethnographia 21(1910), 257-262.

Solymossy 1922a = Solymossy S., Hol volt, hol nem volt, Magyar Nyelv 18(1922), 105-109.

Solymossy 1922b = Solymossy S., Keleti elemek népmeséinkben, Ethnographia 33(1922), 30-44.

Solymossy 1928 = Solymossy S., Magyar néphiedelmek és népszokások, Napkelet IX(1928), 694-696.

Solymossy 1931 = Solymossy S., Népmeséink sárkányalakja, Ethnographia 42(1931), 113-132.

Vámos 1935 = Vámos F., A magyar parasztság köralaprajzú épületeinek etnológiai jelentősége, Ethnographia 46(1935), 48-73.

Viski 1929 = Viski K., Adatok a székelykapu történetéhez, Néprajzi Értesítő 21(1929), 65-88.

Viski 1941-1943a = Viski K., Tájékoztató, in A magyarság néprajza, 2., jav. kiad., Budapest, 1941-1943, 9-30.

Viski 1941-1943b = Viski K., Bevezető, in A magyarság néprajza, 2., jav. kiad., Budapest, 1941-1943, III. k. 5-8.

Zichy 1923 = Zichy I., A magyarság őstörténete és műveltsége a honfoglalásig, in A magyar nyelvtudomány kézikönyve, I. k. 5. füzet, Budapest, 1923.

Zichy 1936 = Zichy I., Néprajz és művelődéstörténet, Ethnographia 47(1936), 1-5.

Zichy 1939 = Zichy I., Magyar őstörténet, Budapest, 1939.

Zichy 1940 = Zichy I., Ünnepi közgyűlés a Magyar Néprajzi Társaság alapításának ötvenéves évfordulóján. Dr. gróf Zichy István elnök ünnepi beszéde, Ethnographia 51(1940), 3-6.


10. fejezet - Róna-Tas András: Nyelvtörténet és őstörténet*

A magyar nyelvtörténetnek van egy ága, amely a kezdetektől fogva kéz a kézben haladt a magyarság eredetének, ha tetszik, rossz kifejezéssel, a magyar őstörténetnek a kutatásával. Itt igen érdekes rendeződés figyelhető meg. A magyar polgárosodás kibontakozásától kezdődően a hun hagyományhoz való viszony lényegében egyszerre volt jelzője a klasszikus tudósi alkatnak és a polgárosodás felvállalásának. Nem véletlen, hogy a hun eredet legnagyobb ellenfele az a Hunfalvy volt, aki egyszerre volt a sajátos magyar polgárosodás zászlóvivője és a magyarság finnugor eredeztetésének bajnoka. A polgárságnak ugyanis nem fűződött érdeke a hamis nemzeti illúziókhoz, legalábbis ekkor bizonyosan nem. A polgárság a maga érdekében úgy akarta látni a világot, ahogyan van, társadalmi tudatát nagyban ez a történelmi helyzet alakította. Ez szemben állt az egyre süllyedő helyzetű és ezért a múlt illúzióiba menekülő, ott legitimitást kereső nemesség tudatával, amely szívesen festett magának egy dicső hun múltat. A magyar őstörténet-kutatásban azóta is folyik egy változó sikerű tudományos harc illúziók, hamis tudatok ellen a hiteles tényekért, bármilyenek legyenek is ezek. Világosan látta ezt többek között Németh Gyula, aki 1972-ben ezt írta: „...Szily Kálmán államtitkár, a magyar nemesség tudatos képviselője nem vette jó néven, hogy az Attila és hunjai c. gyűjteményes munkánk (1940) előszavában nem foglaltam állást a hun teória mellett” (Németh 1972, 41). Mai előadásomban egy tudománytörténeti visszapillantás segítségével azt szeretném bemutatni, hogy a kérdés árnyalt elemzése többszörös tanulsággal jár.

Mint ismeretes, Gombocz 1917-ben felkérést kapott arra, hogy egy Kőrösi Csoma emlékelőadást tartson a Magyar Tudományos Akadémián. Az előadásról Németh ezt írta az 1921-ben megjelent, de korábban elkészült cikkében: „A magyar őstörténet kutatásában nagy esemény történt, melynek hatása és következményei egyelőre nem is sejthetők. Ez az esemény abban áll, hogy Gombocz - valósággal kényszerítő okok alapján - a bolgár-törökök és a magyarok érintkezését most már nem a Közép-Volga, hanem a Kaukázus vidékére s az érintkezés korát a VII. század előtti időbe teszi” (Németh 1921, 148). 1972-ben Németh nem, illetve nem elsősorban ebben látja e nyomtatásban is megjelent előadás lényegét. „Gombocz A magyar őshaza és a nemzeti hagyomány c. tanulmányának II. részében már elfogadja Hóman Bálintnak azt az akkoriban divatos nézetét, hogy egyes középkori források történeti alapon azonosítják a magyarokat a hunokkal... Hóman tételei nincsenek meggyőzően bizonyítva, Gombocz hiedelmei sem” (Németh 1972, 113, a kiemelés Némethé).

Érdemes kissé közelebbről megnézni Gombocz nagy tanulmányát és bizonyos körülményeket. Előadásának célját így fogalmazta meg: „Nem azt vizsgálom, a nyelvtudomány fegyvereivel, hogy hol volt vagy lehetett a finnugorok s velük együtt a magyarok őshazája, hanem azt, hogy hol volt a magyarság hite szerint: az őshazára vonatkozó nemzeti hagyomány fejlődését, alakulását s e hagyomány forrását.” Ennek fényében vizsgálja meg Gombocz a Szkítia-, a Magna Hungaria- és a Jugria-hagyományt. Figyeljük meg 1918-as fogalmazását, ahol az adatok ismertetése után így ír: „Van-e e leírásoknak, forrástörténeti értékük? Lehetségesnek vagy valószínűnek tarthatjuk-e, hogy az Árpád-kor vége felé még élt az őshazának bármilyen halovány emléke...? Vagy, hogy még óvatosabban fogalmazzam meg a kérdést, van-e a leírásokban legalább egy-egy adat, földrajzi név, amely nem írott forrásból való, hanem, ha nem is honfoglalás előtti, de mégis keletről szerzett értesülésen alapul?” (Gombocz 1917-27, I, 135-136, kiemelés tőlem). 1918-ban Gombocz még valószínűtlennek tartotta, „...hogy krónikásaink korában még élt volna a köztudatban a magyar őshazának bármilyen halovány emléke” (Gombocz 1917-27, I, 137). S valóban a krónikák keleti földrajzi neveinek mindegyike esetében kimutatja, hogy tudós irodalmi átvétel. Csak amikor elérkezik az Etül folyónévhez, akkor változik meg nézete. Honfoglalás előtti jövevényszónak tartja, melyet a népi hagyomány őrzött meg. A szövegben világosan stílusváltás van: „Mintha Anonymus szavain, hogy az őshazából felkerekedő magyarok az Etil vizén barbár módon tömlőkön keltek át, szintén a mondai hagyomány csillámlanék át!” (Gombocz 1917-27, I, 184). Mi történt a két rész megírása közben? Annyit tudunk, hogy közben Gombocz megjelenteti A bolgárok és magyarok című cikkét az Új Magyar Szemlében (Gombocz 1920), majd A bolgár kérdés és a magyar húnmonda című tanulmányát a Magyar Nyelvben (Gombocz 1921). Ebben bejelenti, hogy nézete bolgár-török jövevényszavaink átvételének helyét és idejét illetően elsősorban, de nem kizárólag nyelvtörténeti okok miatt megváltozott, azt délebbre és korábbi századokra kell tennünk (Gombocz 1921, 15). Ami pedig a hun hagyományt illeti, Hómanra hivatkozva így ír: „Én is azt hiszem, hogy a honfoglaló magyarság már magával hozta a későbbi hún-monda néhány elemét. Magával hozta nevezetesen a hún-magyar rokonság hitét, magával hozta azt a hagyományt, hogy fejedelme Árpád, a nagy hún királynak, Attilának leszármazottja, hogy a honfoglalás voltaképpen secundus introitus, visszahódítása annak a földnek, a mely a húnokkal való rokonság révén a magyarokat illeti meg. Magával hozta

**Előadás a magyar nyelvészek V. nemzetközi kongresszusán, 1988. augusztus 29.


Róna-Tas András: Nyelvtörténet és őstörténet

végre Attila kedvenc fiának az emlékét, a ki a hún birodalom bukása után népével keletre, az őshazába húzódott vissza.” (Gombocz 1921, 20). Mindennek forrása a magyar-bolgár-török érintkezés. A bolgárok pedig a hun törzsek közé tartoztak, a hunok törökök voltak, ha nem is tudjuk, hogy milyen török nyelvet beszéltek. Gombocz nemcsak a hun kérdésben változtatta meg véleményét, s a bolgár-török kérdésben nemcsak az érintkezés helyét és idejét illetően vallott új felfogást, hanem annak jellegét illetően is. „Másfelől régibb felfogásomtól eltérőleg, mindinkább meggyőződésemmé válik, hogy az a mélyreható nyelvi, műveltségi és ethnikai hatás, a melyet a bolgárság az ugor-magyarságra gyakorolt, alig érthető máskép, mintha felteszszük, hogy egy uralkodó bolgár-török réteg volt a magyarság igazi megszervezője, a mely persze csakhamar éppen úgy beleolvadt a magyarságba, mint a hogy Asparuch bolgárjai beleolvadtak a szlávságba. Ez a bolgár uralkodóosztály hozta magával és tette magyar nemzeti hagyománynyá is a húnokkal való rokonságnak, a hún-magyar azonosságnak a hitét...” (Gombocz 1921, 21). Gombocz maga is világosan látta, hogy itt, ezen a ponton kilépett a klasszikus tudós szerepéből, mert siet hozzátenni: „Ez a magyarázat, azt hiszem, nem csak nemzeti hagyományunknak adja magyarázatát, hanem másfelől a légvárak épitésétől irtózó, módszeresen gondolkodó kutatókat is kielégítheti” (Gombocz 1921, 21).

Nyilvánvalóan véletlen egybeesés, mégis talán van valami szimbolikus jelentősége annak, hogy Gombocz előadását az Akadémia előtt 1918. április 8-án tartotta. Ugyanezen a napon mondotta ki az Osztrák-Magyar Monarchia nemzetiségeinek római kongresszusa, hogy nem akarnak továbbra is a birodalom keretei között élni, és állami önállóságot követelnek. Május 29-én az Egyesült Államok kormánya ezt helyesléssel vette tudomásul. Trianon térképét elkezdték megrajzolni. És 1920-ban a magyar értelmiségnek azza1 a keserű felismeréssel kellett szembenéznie, hogy mindarra, ami megtörtént, nem volt felkészülve. Vajon Gombocz a történelmi körülmények hatására megváltoztatta tudós véleményét? Súlyos kérdés, amelyre nem szabad elhamarkodnunk a választ. Itt ugyanis három különböző kérdés merül fel, amelyeket szigorúan el kell választanunk egymástól.

Az egyik kérdés az, hogy Árpád-házi királyaink idején volt-e, élt-e a magyarság bizonyos rétegeinél egy keletről hozott hun eredettudat. Ez egy ténykérdés, amelynek igazsága vagy hamissága független attól, hogy a nemzet milyen kataklizmákat élt át, s milyen a társadalmi, esetünkben a nemzeti tudat aktuális állapota. A második kérdés az, hogy ennek az Árpád-kori hun tudatnak mi a viszonya a történeti valósághoz, mai ismereteink szerint akkor igaz vagy hamis tudatról volt-e szó, s ha hamisról, tudták-e ezt, vagyis csalással állunk-e szemben, vagy nem tudták, és akkor tévedéssel van dolgunk. S végül harmadszor, a tudománytörténeti kérdés úgy van feltéve, hogy a hun hagyomány napirendre tűzése, esetünkben 1920-ban, a tudomány belső fejlődéséből adódott-e, vagy a korszellem, a korabeli nemzeti tudat, a közélet, a politika hatására került elő, vagy netán véletlen játéka, hogy egy ilyen kérdés mikor merül fel és hogyan fogalmazódik meg. Tudom, hogy súlyos kérdések ezek, de meggyőződésem, hogy a világos válasz a konkrét kérdésen is túlmutat.

Nézzük meg először az első kérdést. Magam is nagy kételyekkel kezdtem meg a vizsgálatot. Alapos kutatások során azonban arra az eredményre jutottam, hogy a magyar királyi udvarban a 11. század közepén élt a hun leszármazás tudata, legalábbis mint a hatalmi legitimáció hivatkozási alapja. Erről 1984-ben a düsseldorfi német tudományos akadémia előtt előadást is tartottam Ethnogenezis és államalapítás címmel, amelyben többek között annak hitelességét és körülményeit vizsgáltam, hogy 1063-ban Salamon király anyja, Anasztázia, Attila kardjaként adott át egy fegyvert Ottó bajor hercegnek. Mivel ezen előadásom 1988-ban megjelent változatában a kérdés teljes tudománytörténetét tárgyalom, valamint a filológiai és történeti érvelésemet részletesen előadtam, itt most csak a végeredményt foglalnám össze. Arra az eredményre jutottam, hogy nincs alapunk abban kételkedni, hogy a kardot mint Attila kardját adták át, akármit is gondoltak róla, vagyis a magyar uralkodóháznak a 11. század közepén volt egy, a nyugati hagyományozástól független hun tudata. A kard valójában nem volt Attila kardja, és ez a hun leszármazási tudat természetesen hamis tudat volt. Úgy tűnik tehát, Gombocznak igaza volt. Csakhogy az az alap, amelyre ezt Gombocz annak idején építette, nevezetesen, hogy a hun hagyományt egy bolgár-török uralkodó rétegtől vettük át, mégpedig az 5. század közepe és a 7. század eleje közti időben, azóta megrendült.

A kép megváltozásának több vonatkozása is idetartozik. A változások részben az új nyelvtörténeti, részben újabb forráskutatások eredményeinek köszönhetők. Ma már korántsem gondoljuk, hogy a honfoglalás előtt a törökség lett volna a magyarság „igazi megszervezője”, hogy az egy lovas vadász népet „emelt volna magasabb szintre”- ahogy ezt Gombocz írta 1921-ben. A magyarság ismerte a nagyállattartást, a földművelést stb., mielőtt a csuvasos típusú török nyelvet beszélő törökséggel szoros kapcsolatba került volna. Egy számára új típusú gazdasági technikához, társadalmi szervezethez adaptálódott anélkül, hogy azt teljesen átvette volna (Róna-Tas 1977). Az etnikum önelnevezésének történeti jelentőségére Szűcs Jenő joggal mutatott rá (Szűcs 1970; 1972). Talán ezért is figyelemre méltó az az új javaslat, amely szerint a magyar népnév második tagja, az er nem közszói eredetű, tehát nem egy „manyszi ember” jelzős szerkezetből kell kiindulni, amelyre nem ismerek analógiát, hanem egy ugyanebből a finnugor szóból alkotott népnévből, amelynek nyomai az Urál nyugati



oldalán kimutathatók. Két etnikumnév mellérendelő összetételéből kialakult új etnikumnévre van példa (Róna-Tas 1986, 78-81). A finnugor magyarság tehát két, valószínűleg ugor csoportból jöhetett létre. Ez kiküszöböli azt az eddig fel sem vetett problémát, hogy egy manyszi csoport miért kezdte volna egyszerre ugor rokonaival szemben a közös nyelvükön magát embernek nevezni. Egyúttal új földrajzi és kronológiai keretet is ad az ugor magyarság kialakulásához, amely ettől kezdve új etnikum, s csak ezután lépett a törökséggel kapcsolatba.

Ugyanakkor fordulat állt be török jövevényszavaink átvételi körülményeinek megítélését illetően. Mint ismeretes, Ligeti 1986-ban megjelent nagymonográfiájában, szemben minden korábbi huszadik századi véleménnyel, a török nyelvtörténet tanulságainak gondos mérlegelése után visszatért Hunfalvy nézetéhez, és úgy foglalt állást, hogy csuvasos típusú jövevényszavaink zömét a kazároktól vettük át. Életének utolsó évtizedében Németh Gyula is megváltoztatta nézetét honfoglaláskor előtti történelmünkkel kapcsolatban. Az erről meg-jelent rövid cikkei nem adnak hű képet új koncepciójáról, amelyet a híres A honfoglaló magyarság kialakulásának második kiadása tartalmaz. E régen várt második kiadás hamarosan megjelenik, s nem akarnék elébe vágni. Szempontunkból azonban az a lényeges, hogy a hun hagyomány átvételének helyét és idejét illetően Németh is feladta korábbi álláspontját, s egyúttal a bulgár népnévnek keverék jelentésű szóból való eredeztetését.

Új módon látjuk a magyarságnak a kazár birodalomból való kiválását is. Bár eddig sem hagyták teljesen figyelmen kívül azt az analógiát, amelyet a szintén a kazár birodalomból kivált volgai bolgárok nyújtottak, a volgai török csoport és a magyarság kiválása azonban időben egymástól távolinak tűnt, s ezért a párhuzam értéke kisebb volt. Zimonyi István legújabb kutatásai erősen valószínűsítik, hogy a későbbi volgai Bulgáriát létrehozó csoportok lassú kiválása a kazár birodalomból nem kezdődött a 8. század előtt, s a folyamat a 9. században ugyanúgy a belső kazár viszonyok megváltozásával és a besenyő támadással gyorsult fel, mint a magyaroké (Zimonyi 1990). Az analógia elősegíti, hogy a kazárokhoz való viszonyunkat sokkal árnyaltabban lássuk, s a kazár főség alól való kiválásunkat folyamatként, s ne pusztán egy egyszeri eseményként értékeljük. Ennek a folyamatnak megítéléséhez ad teljesen új szempontokat Berta Árpád tanulmánya a magyar törzsnevekről (Berta 1989).

Fordulat van idegen megnevezésünk, az onogur népnévből származó Ungar, hungarus stb. tárgyában is. Az 1960-as évek óta előbb külföldi kutatók (Pritsak 1976; Boba 1967; 1982-83), majd újabban magyar kutatók (Király 1977; Róna-Tas 1988), arra a felismerésre jutottak, hogy ez a név a Kárpát-medencében élt onogurokról került ránk, és nem az onogur-bolgárokról az 5-6. században, ahogy ezt végeredményben Gomboczot követve Moravcsik és korábban Németh vélték. Mit kell tehát gondolnunk a keleti hun hagyományokról? Tévedett volna Gombocz? Úgy gondolom, hogy Gombocznak az a véleménye, hogy hun eredeztetésünk tudatát a 7. század eleje előtt a Kaukázus előterében vettük át csuvasos jövevényszavainkkal együtt, ebben a formában nem tartható.

E helyett a kérdést a történeti régiók szempontjából kell megközelítenünk. A 9. és 10. század Közép- és Kelet-Európájában több hatalmi legitimációs elv létezett egymás mellett. Az egyik a keresztény volt, amely közvetlenül vagy közvetve Rómától eredeztette a hatalom legalitását, a másik a pogány, nomád volt, amely Attilától vezette le a hatalomra való jogosultságot. Nem szükséges itt részletezni, hogy e két legitimációs régió határa alapvető gazdasági, társadalmi és művelődéstörténeti különbségeket is megtestesített, ha átmenetek, kapcsolódások voltak is. A magyarság a második, a keleti-európai régióba tartozván nem is rendelkezhetett más legitimizációs elvvel, mint az Attila-leszármazással. Ez különösen akkor vált aktuálissá, mikor a magyarság kivált az egyébként a hatalom legitimizálás sajátos útjára tért kazár birodalomból, s steppei fogalmak szerint önálló törzsszövetséggé különült el. Tudjuk, hogy ugyanez a legalizáló Attila-hagyomány megvolt a dunai bolgároknál, mégpedig a kereszténységre való áttérés idején, a 9. században.

Ha mármost megvizsgáljuk tudománytörténetünk utolsó korszakát, egy sajátos jelenséget tapasztalunk. A magyar nyelv- és történettudomány kiemelkedő képviselői egyértelműen szembeszálltak a hun eredeztetés romantikus elméletével. Ebben tökéletesen igazuk volt és van. Ezzel együtt azonban többnyire tagadták a keleti eredetű hun tudat meglétét is az Árpád-korban, úgy vélvén, hogy a hamis történeti tudat csak nyugati eredetű lehetett (ld. pl. a TESz hun szócikkét; Kristó 1978; stb.). Úgy gondolom, ebben tévedtek. Létezett legitimizációs célú hamis keleti történeti tudat is, s e hamis történeti tudat keleti komponensének vizsgálata is fontos feladata a tudománynak. Figyelemre méltó, hogy Györffy, aki 1948-ban az Attila-kard ügyében teljesen negatív álláspontot foglalt el (Györffy 1948, 128) ebben a tárgyban, 1977-ben még habozva fogalmaz (Györffy 1977, 36, 107). Az Attilától való származtatás ellen azt veti, hogy ha ilyen lett volna, Tormás nem mulasztotta volna el megemlíteni Bizáncban (Györffy 1977, 55-57). Ez az érv azonban többszörösen is tarthatatlan. Hiszen a konsztantinoszi értesülések nem egy forrásból származnak, a magyar látogatóknak nem állhatott érdekükben a korabeli Bizáncban Attilára hivatkozni. Maga Györffy is megbízhatatlannak tartja a magyar forrást, ő ugyan a kettős szakrális királyság elhallgatása miatt (Györffy 1959, 158, 159). Györffy ezt nyilván belátta, mert 1987.



március 28-án egy Spoletóban tartott tudományos tanácskozáson már egyértelműen állást foglalt abban a kérdésben, hogy a magyar uralkodóháznak volt a nyugati hagyománytól független hun tudata. S végül is, ha részleteiben eltérően is, de így gondolta Németh Gyula már az 1970-es években (HonfKial2).

Végeredményben, a kutatás Gombocz 1920-as cikke óta lényeges kérdésben haladt előre, abban a kérdésben azonban, amelyben Gombocz elmozdult a klasszikus állásponttól, mai (1988. évi - a Szerk.), közel 70 évvel későbbi ismereteink szerint lényegében igaza volt. Az átvételt illetően a földrajzi, kronológiai és társadalmi körülményeket másként látjuk, az átvétel tényében azonban nincs okunk kételkedni. Ugyanakkor természetesen el kell választanunk a korai Árpád-ház udvarában megragadható legitimizációs célú hun leszármazástudatot az erre „felfüggesztett”, de vele ezen kívül semmilyen közvetlen kapcsolatban egyébként nem álló hun krónikától, melynek nagy része kimutathatóan nyugati átvétel, egy része pedig magyar lelemény. A második kérdésünkre tehát, hogy létezett-e a kora Árpád-korban keletről származott hun leszármazási tudat, igennel kell válaszolnunk, s én hozzátenném, hogy nagy valószínűséggel ennek fiktív voltát a királyi udvarban tudták, a kard átadásának körülményei nagyon is erre látszanak utalni. Bizonyítani ez utóbbit persze nem tudjuk.

Marad a harmadik kérdésünk, nevezetesen az, hogy a tudomány belső fejlődése vagy a társadalom újonnan jelentkező igénye tette-e aktuálissá a hun eredet kérdésének újra való felvetését. Mondhatnám azt, hogy mivel kimutattuk, hogy Gombocznak a lényeget illetően igaza volt, a kérdést a tudomány vetette fel. Azt hiszem azonban, hogy ez nem lenne a teljes igazság. Árulkodik többek között ugyanis Gombocz saját fogalmazása. Még egyszer idézem: „Ez a magyarázat, azt hiszem, nemcsak nemzeti hagyományunknak adja magyarázatát, hanem másfelől a légvárak épitésétől irtózó, módszeresen gondolkozó kutatókat is kielégitheti.” Lehetetlen észre nem venni a stílusára oly kényes Gombocz mondatának zökkenőjét: „...ez a magyarázat ... adja magyarázatát”, és ez a magyarázkodás azoknak szól, akik irtóznak a légvárak építésétől, akik módszeresen gondolkoznak, vagyis az igazi tudósoknak. Nincs okunk arra, hogy Gombocztól megtagadjuk azt, amit mai divatos szóval úgy mondanánk, hogy a kor kihívására reagált. Benkő Loránd is világosan látta ezt, amikor így írt: „A török-magyar nyelvi kapcsolatokat célzó vizsgálataiban ő sem tudta magát elvonatkoztatni a kor általános tudománypolitikai tendenciáitól” (Benkő 1977, 404). Ami számunkra döntő, az ennek a reagálásnak az üzenete. Amikor a társadalom jelentős rétegeinek tudatában a történelem komoly megrázkódtatásai következtében romantikus légvárak építése kezdődik, érdemes a történelem hamis tudatait szigorú vizsgálat alá venni, bármi is legyen egy ilyen vizsgálat eredménye. A társadalmi tudat tényei is történelmi tények, bármilyen indíttatásból is vizsgáljuk őket. Tudományos vizsgálatuk azonban talán segíthet megelőzni, hogy a hamis tudatok, légvárak a holnap történelmét fenyegessék. Gombocz példája nem sok optimizmusra ad okot, ha csak az nem, hogy a 20. századi magyar nyelvtörténet- és őstörténet-kutatás az ő munkáját folytatja minden történelmi akadályon keresztül.

Bibliográfia

Benkő 1977 = Benkő L., Gombocz Zoltán szerepe a magyar történeti nyelvészetben, Magyar Nyelv 73(1977), 402-409.

Berta 1989 = Berta Á., Új vélemény török eredetű törzsneveinkről, Keletkutatás, 1989. tavasz, 3-17.

Boba 1967 = Boba, I., Nomads, Northmen, Slavs, The Hague-Wiesbaden, 1967.

Boba 1982-83 = Boba, I., A twofold conquest of Hungary or „Secundus ingressus”, Ungarn-Jahrbuch 12(1982-83), 23-41.

Gombocz 1917-1927 = Gombocz, Z., A magyar őshaza és a nemzeti hagyomány, Nyelvtudományi Közlemények 45(1917-1920), 129-194; 46(1923-1927), 1-33, 168-193.

Gombocz 1920 = Gombocz, Z., Bolgárok és magyarok, Új Magyar Szemle 2(1920), 176-183.

Gombocz 1921 = Gombocz, Z., A bolgár-kérdés és a magyar húnmonda, Magyar Nyelv 17(1921), 15-21.

Györffy 1948 = Györffy Gy., Krónikáink és a magyar őstörténet, Budapest, 1948.

Györffy 1959 = Györffy Gy., Tanulmányok a magyar állam eredetéről, Budapest, 1959.

Györffy 1977 = Györffy Gy., István király és műve, Budapest, 1977.

Király 1977 = Király P., A VIII-IX. századi Ungarns, Hungaer, Hunger, Hungarius, Onger, Wanger személynevek, Magyar Nyelv 83(1977), 162-180, 314-331.



Kristó 1978 = Kristó Gy., Volt-e a magyaroknak ősi hun hagyományuk? In Előmunkálatok a Magyarság néprajzához 3, Budapest, 1978, 55-64.

Németh 1921 = Németh Gy., On ogur, hét magyar, Dentümogyer, Kőrösi Csoma Archívum 1(1921), 148-155.

Németh 1972 = Németh Gy., Gombocz Zoltán, Budapest, 1972.

Németh HonfKial2 = Németh Gy., A honfoglaló magyarság kialakulása, 2. kiadás, kézirat.

Pritsak 1976 = Pritsak, O., From the Sabirs to the Hungarians, in Hungaro-Turcica, Budapest, 1976, 17-23.

Róna-Tas 1977 = Róna-Tas A., A magyar-bolgár-török érintkezés jellege, in Magyar őstörténeti tanulmányok, Budapest, 1977, 267, 276.

Róna-Tas 1986 = Róna-Tas A., A magyar népnév egy 1311-es volgai bolgár sírfeliraton, Magyar Nyelv 82(1986), 78-81.

Róna-Tas 1988 = Róna-Tas A., Ethnogenese und Staatsgründung. Die türkische Komponente in der Ethnogenese des Ungarntums. Studien zur Ethnogenese Bd. 2, Düsseldorf, 1988, 107-142.

Szűcs 1970 = Szűcs J., „Gentilizmus”. A barbár etnikai tudat kérdése, Történelmi Szemle 14(1970), 188-211.

Szűcs 1972 = Szűcs J., „Nemzetiség” és „nemzeti öntudat” a középkorban. Szempontok egy egységes fogalmi nyelv kialakításához, in Nemzetiség a feudalizmus korában, Budapest, 1972, 9-71.

Zimonyi 1990 = Zimonyi, I., The Origins of the Volga Bulghars, Szeged, 1990 (Studia Uralo-Altaica 32).


11. fejezet - Szíj Enikő: A finnugor néprokonsági eszme az 1920-30-as évekbenA finnugor néprokonsági eszme a finnugor népek összetartozását, összefogásának szükségességét és/vagy lehetséges voltát hirdető, a finnugor népek kapcsolatainak építését szorgalmazó eszme, egy több mint 150 éves múltra visszatekintő gondolat, amely nem azonos a nyelvrokonság kutatásával, és jóllehet kimondottan tudományos ismeretterjesztő jellegű, mégis több egyszerű nyelvrokonság-propagandánál. Összetett történeti jelenség (Sihvo 1973, 117, 119, 361), amely sokféle szempont szerint, számos tudomány(ág)ban (pl. a történettudományban, a művelődéstörténetben, az ún. szellemtörténetben, a politológiában, a finnugor nyelvtudomány történetében stb.) vizsgálható, de mindenütt annak függvényeként, hogy a magyar (a finn, az észt stb.) - finnugor nyelv. A finnugor néprokonsági eszme hívei, bárkik legyenek is, politikusok, tudósok avagy az ún. széles néptömegek képviselői, elfogadták, magától értetődőnek tartották a finnugor rokonságot, számukra nem volt vita tárgya a szóban forgó nyelvek finnugor eredete.

A magyarok a finnugor rokonság körét készségesen tágították, pl. finnugor - uráli - urál-altaji - turáni, és semmiképpen nem értelmezték a finnugornál szűkebben, legfeljebb (?) eleve másképp. Az észtek nem idegenkedtek a magyar módra „rugalmas” értelmezéstől (Nurmekund 1973, 481-; Ziefeldt-Simumagi 1927, 10), a finnek viszont mereven és következetesen elzárkóztak a turániságtól, a török-tatár és főleg a mongol rokonságtól (Klinge 1982, 228, 231; 1983, 112; Csekey 1939, 5),1 az urál-altaji rokonságtól viszont nem, mivel a köztiszteletnek örvendő finn tudós és hazafi, M. A. Castrén, a finnországi finnugrisztika (uralisztika) és egyben az altajisztika alapítója a finnek rokonságának (rokonainak, Suomen suku) bölcsőjét közismerten Ázsiában, az Altajban ringatta, nem ismer(het)ve fel, hogy ezzel az állításával „a gyereket előbb rakta bele a bölcsőbe, minthogy megszületett volna.”2 Míg nálunk és kisebb mértékben az észteknél az akár Kínáig, Japánig elnyúló rokonság egyeseknek büszke világmegmentő programot sugallt,3 addig a finnek a szociáldarwinizmus szellemében értelmezett ázsiaiság, a mongol rokonság lekicsinylő, egyenesen becsmérlő vádja ellen kényszerültek sündisznóállásba (Kveenit 84-86). Mindkétféle magatartás indítéka végső soron a nemzeti tudat zavarában keresendő.4

A kiválasztott korszak a finnugor népek kapcsolatainak történetében - a néprokonsági eszme szempontjából - a harmadik korszak, egyben a virágkor. Kezdetét az egyes népektől, történelmi eseményektől függően az 1917/18/19/20. év, a végét pedig az 1939/40/41. év, de leginkább 1939. november vége, a szovjet-finn háború, az ún. téli háború (finn talvisota) kezdete jelenti. A korszakhatárokat a nyelvészeti rekonstruktumokhoz hasonlóan *-gal jelezve ez a korszak *1920-tól *1940-ig tartott. A korszak „alaphangját” a kezdeti időszak, a 20-as évek, a 30-as évtized első évei adták meg, ezt biztonsággal állíthatjuk, annak ellenére, hogy miként erről napjainkban egyre inkább megbizonyosodhatunk, a 30-as évek vége felé haladva a finnugor népek igaz történetét (a magyarokét is beleértve) nem ismerjük kellőképpen, következésképpen az akkori kapcsolataik történetét sem láthatjuk tisztán.

Az 1920-as, 30-as évekbeli kapcsolatokról általános jellemzőként azonban már most, a kutatások jelenlegi állapotában állíthatjuk, hogy szinte kizárólag csak az ún. „nagy” (másként: az ún. államalkotó) finnugor népek, a magyarok, a finnek és az észtek kapcsolataira korlátozódtak, mivel a kapcsolattartás a többiekkel, a „kicsikkel” a Szovjetunióban előállt helyzet miatt lehetetlenné vált (Paasivirta 1987, 163);5 hogy hivatalos állami támogatást

11Figyelemre méltó az uralizmus terminus.

22A politizáló Castrénről l. Szíj 1982b, 67 17. jegyzet; Mikkola 1929, 81; Sihvo 1973, 109-110.

33A turanizmusról l. ebben a kötetben Kincses Nagy Éva cikkét. Az Uralig érő Nagy-Finnországról és a vele szomszédos Provincia Japonicáról l. Pethes 1942. Az Imperium Fennicumról idézeteket l. Klinge 1982, 227, a „finnugor erdei birodalomról” (suomalais-ugrilainen metsaimperium) Klinge 1983, 112.44A nemzeti tudat és a különböző kori tudatzavarok jelenleg több országos méretű tervmunka témáját képezik. Általánosságban és a kisállamokra vonatkozóan különösen J. Paasivirta foglalkozik vele, l. Paasivirta 1987 és ott további irodalom. L. még Kveenit 87; Heiskanen 1933, 101.55Többnyire a szövegkörnyezetből derül ki, hogy a szerzők közül ki kit ért „kicsin”, általában a volgai, a permi és az obi-ugor csoport értendő rajta, míg a balti-finnek közötti valóban „kicsik” egybemosódnak a balti-finn címszó alatt. A lélekszám és a nemzeti tudatosság együttesen szokta eldönteni azt a kérdést, hogy a lélekszámra csaknem azonos észtek miért „nagyok” és a mordvinok miért „kicsik”.


Szíj Enikő: A finnugor néprokonsági eszme az 1920-30-

as évekbenélveztek, intézményesültek;6 hogy kiterjedtek (kiterjedőben voltak) az élet minden területére (hivatalos és „népi” diplomácia, a tudományok, az oktatás, a gazdasági élet, az egyházak, a művészetek stb. (Nagy 1943; Gaskó 1943);7 hogy széles, elsősorban, de nem kizárólagosan, protestáns és főleg polgári, ezen belül a társadalmi helyzettől, kortól, nemtől függetlenül, mondhatnánk demokratikus tömegbázisra épültek.8

Az alábbiakban tehát az 1920-as, 30-as évek magyar, finn és észt kapcsolatainak történetével foglalkozom, de távolról sem azzal az igénnyel, hogy töviről-hegyire számba vegyem, mi minden történt ebben az eseménydús időszakban. Azt vizsgálom, milyen előzmények után, milyen körülmények játszottak szerepet a „nagyok” egymásrautaltságának felismerésében, a „kicsik” kirekesztődésében, tehát az előzményeket, az okokat, a következményeket kutatom, hogy némileg érthetőbbé váljék, miért lett ez a téma ún. negatív kutatási téma, miért kapott, kaphatott ez a korszak a későbbi értékelés során egyértelműen és tendenciózusan negatív jelzőt: fasiszta és szovjetellenes.9

A korszakhatárokhoz hasonlóan *-gal lehetne ellátni a címbeli „finnugor néprokonsági eszme” jelzős szerkezetet is, mivel így, ebben a formájában a magyar nyelvű szakirodalomban alig volt használatos, a korszak vége felé kezdett fel-feltűnni, minden bizonnyal az addigra jobban megismert finn megfelelőjének, a heimoaate (ejtsd: hejmoáte) szónak a fordításaként. Korai - első? - előfordulása viszont figyelemre méltó: 1910-ben a Turáni Társaság alcímében („alnevében”) szerepelt - Turáni Társaság, Magyar Néprokonsági Egyesület.

A finn heimoaate szó szóösszetétel: heimo ’törzs’, itt ’rokon törzs’, még pontosabban ’finnugor rokon törzs’, a későbbiek során ’finnugor rokon-, finnugor rokonsági’ + aate ’eszme, elv’(Sihvo 1978, 110).1010 A finn heimoaate a tudományos ismeretterjesztő, a fél- és áltudományos ismeretterjesztő irodalomban és a finn szépirodalomban (!)1111 az 1840-es évektől kezdve gyakran szerepelt, mindig finnugor jelző nélkül. A heimotyö (ejtsd: hejmotüö) ’finnugor néprokonsági munka’ kibontakozása során a heimo- előtagú összetételek oly mértékben elszaporodtak, hogy csak a kéttagú jelöletlen összetételekből minden különösebb keresés-kutatás nélkül 89 (!) darabot sikerült összeírni.1212 A heimo- összetételeinek széles körű használata azért (is)

66Az állami támogatásról tanúskodik pl. a helsinki magyar lektorátus és egyetemi magyar intézet, továbbá a tartui egyetemi magyar intézet története, l. Csekey 1928, 45-55 és egyéb írásaiban is; Weöres 1940.77A Fenno-Ugria 1925. évi (egyetlen) évfolyamában csak a hírekből 67-et lehet összeszámolni, és ekkor még csak a kezdetnél tartunk. A 20-as évek sokoldalú kapcsolatairól sajátos szemszögből számolt be Niklander konzul, pl. az első világháborús hadifoglyok hazahozatala Tallinnon, Helsinkin keresztül, hogyan képviseltette magát Magyarország Eino Leino temetésén, milyen és hány fős diákcsoportok, kórusok utaztak Finnországba, milyen gazdasági tárgyalások folytak Helsinkiben (pl. a Ganz, gabonatrösztök, fa- és papíripar stb.), statisztikák az árucseréről, stb.: Niklander 1931.88Nem tudok róla, hogy valaki is kutatta volna a két világháború közötti finn-magyar kapcsolatokat a benne szereplők társadalmi helyzete, világnézete stb. szempontjából. Azt, hogy a protestáns (lutheránus) Finnországgal, Észtországgal a magyar evangélikus (és más protestáns) egyháznak jó kapcsolatai lettek, l. Koren 1986; Nagy 1943; Gaskó 1943, azt magától értetődőnek lehet tekinteni, de kutatást vár pl. az 1943-as szárszói találkozón részt vevő munkások azon kijelentése, illetve ami mögötte van, hogy „A magyar munkásság tekintete nem Kelet, hanem Észak felé, a demokráciák országa felé irányul” (Petrik 1989, 53) - beleértendő-e Finnország is, s ha igen, akkor miféle ismeretek alapján. A tömegessé válásra adatok vannak már pl. Niklander cikkében (1931) és a kórusok, csoportok (diákok, turisták, „tudományos” turisták pl. az 1928-as budapesti finnugor kultúrkongresszusra) utazását az 1937-es egyezmény nem mint kezdetet szorgalmazta.99Saját tapasztalatok, Tenho Takalo finn történész szíves szóbeli közlései. Az egész korszak elhallgatásáról tanúskodik a Barátok - rokonok c. kötet (1984 és emiatt pl. Zongor Endre szíves szóbeli felháborodása és más, idős finnbarát magyarok csodálkozása).1010J. Kollár is a szláv törzsekről és a szláv nyeljárásokról beszél a szláv népek és nyelvek helyett a Slávy dcera-ban (Arató 1961), de így van ez már pl. Lomonoszovnál is, aki a korabeli szóhasználat szerint a finnugorokat csudnak nevezve ezt írta: „... és [mind]ebből következik, mily nagy a csud törzs[ek] régisége és dicsősége” („Iz sego sleduet, kol’ velika drevnost’ i slava cudskogo plemeni”), l. Papp 1980, 2; itt a ford. Sz. E.1111Sihvo 1973 a kansallisuusaate-val és a heimoaate-val foglalkozó részekben tömegesen fordulnak elő a szépirodalmi idézetek és hivatkozások, l. még pl. Tarkiainen (Eino Leinóról) 1928, a politizálódott karélianizmusról Kallio 1982, 17 kk., a Suur-Suomi-probléma szépirodalmi „melléklete”, a Suur-Suomen runoja (1941) c. antológia, ezzel kapcsolatban l. még Harmaja 1942. „Heimoaate”-regényként reklámozták Hovi (valójában Lauri Kettunen nyelvészprofesszor) regényét (Tisza tulvii, Ilona, Ilona ’Árad a Tisza, Ilona, Ilona’ 1945), amely a vizsgált korról (is) szól.1212 A heimo- előtagú kéttagú jelöletlen szóösszetételek (csak az utótag jelentésével, ábécérendben): -aate ’eszme elv’, -aineksia (itt:) ’összetevők’, -ajatus ’gondolat’, -ajattelu ’gondolkodás(mód)’, -alue ’terület’, -asia ’ügy, dolog’, -bibliografia, ’bibliográfia’, -harrastaja ’hobbizó, műkedvelő’, -harrastus ’hobbi, időtöltés’, -henki ’lélek, szellem’, -hymni ’himnusz’, -juhla ’ünnepség’ -julkaisu ’kiadvány’, -jarjestö ’szervezet, egyesület’, -kannel ’kantele, hangszer’, -kansa ’nép’, -kausi ’időszak, korszak’, -kieli ’nyelv’, kirja ’könyv’, -kirjalisuus ’irodalom’, -kirkko ’templom, egyház’, -klub ’klub’, -kokous ’gyűlés’, -kornitea ’bizottság’, -kontaktit ’kapcsolatok’ -kunta ’rokonság’(!), -kuulumisia ’hírek’, -kysymys ’kérdés’, -kyynel ’könyv’, kasite- ’fogalom’, -lajhat ’ajándékok’, (itt:) ’talentum(ok)’, -lapsi ’gyermek’, -lehti ’újság’, -liike ’mozgalom’, -liitto ’szövetség’, -luonne ’természet(e vmnek/vkinek)’, maa ’föld, ország’, -merkki (itt:) ’jelvény’, -mieli ’kedv, hangulat’, -murteet ’nyelvjárások’, -mystiikka ’misztika’, -nimi ’név’, -numero ’szám (újságé)’, -nuoriso ’ifjúság’, -ohjelma ’program’, -opetus ’tanítás, oktatás’, pakolainen ’menekült’, pataljoona ’hadtest’, perhe ’család’, -piirteet ’vonásai, jellemzői vminek/vkinek’, politiikka ’politika’, -puu ’fa’, paiva ’nap’, rakkaus ’szeretet, szerelem’, -rintama ’front’, -romantiika ’romantika’, -runo ’vers’, -ruumis ’test’(!), ryhma ’csoport’, -sampo ’szampo’, -seura ’társaság, egyesület’, -silta ’híd’, -sisar ’lánytestvér’, -siteet ’kapcsolatok, kötődések’, -sopimus ’egyezmény’, -sota ’háború’, -soturi ’hadfi’, suhteet ’kapcsolatok, viszonyok’, -sukulaisuus ’rokonság’(!) -tervehdys ’üdvözlés, üdvözlet’, -terveiset ’üdvözlet’, -tietoisuus ’ismeret’, -tietous ’ismeret’, -toiminta ’tevékenység’, -toimisto ’iroda’, -tunne ’érzés’, -tuntemus ’ismeret, érzékelés’, -työ ’munka’, -uutiset ’hírek, újdonságok’, -vaisto ’ösztön’, -veli ’fiútestvér’,



as évekbenszembeszökő, mert a finn nyelvű finnugrisztikai szakirodalomban szinte kizárólag a suku ’nemzetség, rokonság, rokon-, család-’ szó és származékai használatosak mind a mai napig. A Helsinki Egyetemen a finnugor nyelvek tanszékcsoportja a Suomen suku ’Finnugor rokonság(unk)’ nevet viselte, s ilyen címmel jelent meg az első, a finnugor népeket részletesen (három kötetben) és tudományosan ismertető finn kézikönyv, amelyet később több Suomensukuiset kansat ’Finnugor népek’ című tudományos munka követett. A heimo- kezdetű összetételek a II. világháború után - nem véletlenül - már csak az idézetekben és a múltra vonatkozó, e vonatkozásban nem túl terjedelmes szakirodalomban fordulnak elő.

A heimo és a suku ilyenfajta elkülönülése annál is inkább figyelemre méltó, mert az ún. nagyközönségnek szánt irodalomban - magyarul, finnül, észtül egyaránt - a rokonság tulajdonképpeni mibenléte elsikkadt, finnugor nyelv-, nép; nemzet-, faj-, fajta-, vér- stb. -rokonságról hallva mindenki tudta, mire, kikre gondoljon. Annak ellenére, hogy ezek az összetételek ekkor a nem-finnugor nyelvekben is többé-kevésbé egymás szinonimái voltak, s hogy ez a nem szabatos szóhasználat, terminológiai zűrzavar általános, nemzetközi méretű volt, évszázados hagyományokkal rendelkezett a szűk szakmai berkeken belül is, és hogy nálunk, ráadásul, az egyik leglátványosabb finnugor etimológia, a vér szolgáltatta hozzá a bizonyítékot (?), a fajrokonság emlegetése adott módot a fasiszta jelző odaítélésére.1313

A „klasszikus” heimoaate, a finnugor néprokonsági eszme mint eszme szülőföldje Finnország, ott fogalmazódott meg a legkorábban és a legtisztábban (Sihvo 1973, 117-119), „életkora” is ott a legteljesebb: az 1840-es évektől a II. világháború végéig terjedő időszakban határozható meg. Története négy szakaszra, korszakra osztható: 1. az 1840-es évektől a 80-as, 90-es évekig, 2. a 80-as, 90-es évektől az II. világháború végéig, pontosabban a föntiekben jelzett *1920-as esztendőig, 3. *1920-*1940 és 4. a téli háborútól avagy *1940-01 a II. világháború végéig.1414 Az észteknél, egyesek szerint még a finneknél is korábban kezdődött (Magiste 1931). Nálunk a Hunfalvy Pál-, Fábián István-féle, a finnugor rokonság megismertetésére, a nyelvrokonság elismertetésére indított ún. finnista (vagy finnicista) „offenzíva” már nagyon közel állt a heimoaate-hoz (Szíj 1985, 401-402, 416 [Barna F. levele]), a „klasszikus” néprokonsági eszme szellemében végzett néprokonsági munka azonban nálunk jellegzetesen Trianon utáni jelenség. A többi finnugor népnél az összefogás gondolata csak az 1920-as években, a 30-as évek legelején merült fel, ha - miként látni fogjuk - egyáltalán felmerülhetett.

A finn heimoaate a nemzeti ébredés korának terméke, hirdetése a nemzetébresztést vállaló gondolkodók, így a finnek esetében a „finn Széchenyi”, J. V. Snellman gondolkodásmódjának az igenlését jelentette. A nemzeti gondolat alapköve a nyelv, magyarán: nyelvében él a nemzet. Miként a finn D. E. D. Europaeus fogalmazott: „a nyelv minden nemzeti előfeltétele, vagyis nép nyelv nélkül - nem nép”, Reinhold von Becker pedig találóan így summázta a kor véleményét: „a közös nyelv minden nép legdrágább kincse, amellyel együtt született, együtt nőtt fel s amellyel együtt kell a föld színéről eltűnnie. ... A nyelv értéke a nép értéke” (Europaeus 1855/1988, 180; Becker 1820/1929, 158). Snellman is hirdette, hogy „a nyelv a belső egység külső bélyege” (Sihvo 1973, 119), és a heimoaate korai képviselői ezt a gondolatot fejlesztették tovább - egység nemcsak a nemzeten, népen belül, hanem azon túl is. Csakhogy kikkel? És miért?

A finnugor néprokonsági eszme kiváltó oka az európai pánnacionalizmus volt (Sihvo 1973; 1988). A finn heimoaate kialakulását, a finnugor népek összefogásának szükségességét és ekkor még lehetségességét hirdető gondolat kifejtését a pángermanizmus skandináv változata, a skandinavizmus és a svékománia, de még inkább a pánszlávizmus létrejötte provokálta ki és éltette a későbbiek során is (Kveenit 87; Mikkola 1891). Mert a „nagy” népek nemzetébresztése ijesztő, védekezésre késztet, s a „nagy” népek között élő „kis” népeket, a finneket, a magyarokat, az észteket külön-külön és eltérő mértékben, régóta kínozta az „egyedül vagyunk” érzése és a veszélyeztetettség (f. uhanalaisuus) tudata.1515 Történeti tapasztalat volt bőven. A Jan Kollár (avagy Kollár János pesti evangélikus pap)-féle „pánszláv kiáltvány”, a Slávy dcera (m. ’A dicsőség lánya’, f. Slavan tytür ’Szláva

-veljeys ’testvériség’, -vierailu ’látogatás, vendégeskedés’, -virsi ’zsoltár, vers’, -vaki ’nép, sokaság’, yhteisö ’közösség’, -yhteys ’kapcsolattartás’, - ystava ’barát’, -aiti ’anya’.1313 Kveenit 86; Hakulinent idézi Klinge 1982, 227; Vaisanen 1928/1931, 276 (a polgárháború, azaz „a finnországi vörös lázadás után” orosz földre menekült finnek „bármily igazhitű bolsevikok is, faji érzelmeikre hallgatva a karjalaiak számára a saját nyelvű elemi oktatás bevezetését igyekeztek kieszközölni”); Berzeviczy 1934, 87, 88, 90 a határokon túlra került magyar fajtestvéreinkről; Filin 1948, 489; Manninen 1939, Csekey 1939 a nemzetrokonsági eszméről; de l. pl. História 1988/5, 33: 1939-ben - a Pravdában az ukránok, beloruszok mint az oroszok vérrokonai.1414Másként is lehetne korszakolni. Az én korszakolásomban vitatható a 80-as, 90-es határ és az 1940-től a II. világháború végéig tartó időszak elkülönítése. Érvelésemet saját korszakolásom mellett l. máshol.1515Az „egyedül vagyunk” gondolatának Castrén-féle cáfolata: „Elhatároztam, hogy megmutatom Finnország népének, mi nem vagyunk a világból és a világtörténelemből kiszakított, magányos, mocsárlakó nép, hanem rokonai vagyunk az emberiség legalább egyhatodának.” Idézet 1844-es, Snellmanhoz írt leveléből, Barátok - rokonok 43. A veszélyeztetettségről pl. Vihavainen 1988, 127; Kallio 1982; Paasivirta 1987, 163; Glatz 1988, 412.



as évekbenlánya’) című szonettkoszorú, amely 1824 és 1832 között készült és több mint 600 részből állt, s amely a magyarok és a németek gyűlöletére buzdított, jelszót adott nemcsak a szlávoknak: Gyermekeim! Egyesüljetek! (Arató 1961; Sziklay 1979; Tervonen 1983, 433). Nem célszerű itt most belebonyolódnunk abba a kérdésbe, hogy az ún. szláv kölcsönösség - az ausztroszlávizmus - a (politikai) pánszlávizmus, illetve a pángermanizmus melyik (kulturális és/vagy politikai) változata szolgált példaképül a pánfinn(ugor) gondolatnak, az egész pánnacionalizmus problémakört köznapi (= elnagyolt) értelmezésében használom (Arató 1961).

Sajátos színt adott a rokon népek összefogásának, ha úgy tetszik tehát a pánfinn gondolatnak finn szempontból az a kérdés, hogy a keleti szomszédaikkal mint határon túli finnekkel (miként a Lansi-Pohja-i vagy a ruija-i finnekkel),1616 avagy rokon néppel fogjanak-e össze. Vita bontakozott ki a határ mint olyan értelmezése körül, mert tisztázni kellett, ki milyen határra gondol: természetföldrajzi, etnikai, nyelvi, politikai, vallási, műveltségi stb. határra. A 20. század eddigi történetéből sejthető, hogy a vita nem zárult le akkor, a határ(ok) mint olyan(ok) évtizedeken keresztül hol nyíltan, hol burkoltan a heimoaate fogalomkörének rendezetlen, elvont kutatásra váró elemét képezte (és képezi ma is). Akkoriban azonban, lévén mindnyájan végeredményben cári alattvalók, megkönnyítette a dolgot, hogy a karjalaiak „mögött”, mellett, a pán-gondolat objektív feltételeként területi folytonosságban ott élt a többi finnugor nép (Arató 1961) - a magyarok kivételével. Az uljas, jalo kansa ’vitéz, nemes lelkű nép’ hírében álló és példaképnek tekintett magyarok 1717 finnugor voltához finn részről nem fért kétség, s így a Kárpátoktól az Altajig, addig a bizonyos bölcsőig terjedt a finnugor néprokonsági eszme hatóköre - a heimoaate „űrtartalma” ekkor volt a legnagyobb. Ekkor írtak szépirodalmi műveket pl. a szabadságot, gyermekkori pajtásukat Suometar (később ’Finnország géniusza’) nevű testvérük segítségével visszaszerző öt lánytestvérről1818 vagy a kétfejű sas szárnya árnyékában szomorú sorsban, béresként, cselédként tengődő 12 - finnugor - fiútestvérről, miként a Kolmen fennomaanin matka ’A három fennomán utazása’ című történetben, amelyben kedves színfoltot jelentenek a rokon népekkel külön-külön említett tschikossit ’csikósok’, banassit [?kannasit] ’kanászok’, buljassit [?guljassit] ’gulyások’, szeklit ’székelyek’, juhassit ’juhászok’.1919

A heimoaate második szakaszában a finnugor néprokonsági munka a szinte önállósult és lendületesen fejlődő, elsősorban tudományos finn-magyar (Tervonen 1984, 47-90), finn-észt és némi magyar-észt kapcsolatok (Virányi 1928/1931, 243-259; Magiste 1931; Plompuu 1931) mellett kezdett a balti-finnekre szűkülni, a többi finnugor nép csak (?) tudományos kutatási tárgy lett, a heimoaate hatóköréből mint a barbárság sajátos megtestesítői (Sihvo 1973, 140; Klinge 1972/1983, 103; Teljo 1933, 138) kezdtek kiszorulni. Ennek oka abban keresendő, hogy a finn nagyhercegség egyre jobban kiismerte a cári politika szándékait, a finnugor kutatások, a helyszíni gyűjtések során szerzett tapasztalatok birtokában jóval reménytelenebbnek látszott a finnugor népek bármiféle egyesítése. Amit a heimoaate első korszakában a korkealentoinen heimoromantiikka ’magasan szárnyaló néprokonsági romantika’ lengett körül, az a második korszakban már csak utukuva ’ködkép’ (Sihvo 1973, 107) volt, a finnekre, észtekre váró jövő képe, ijesztő-rémisztő ködkép a kedély láthatárán. A romantikus ábrándokkal szemben állt a realitás, vagyis August Ahlqvist szavaival a villi raakuus ’a vad barbárság’ (Sihvo 1973, 140 kk.; 1981, 101; idézet G. Reintól). Ahlqvist szerint a keleti finnugor népeket elkerülte a civilizáció, és ez lett volna a finnek sorsa is, ha a svédeknek köszönhetően nem kaptak volna helyet a nyugati civilizált népek körében (ez a kiitollisuuden velka, a hálával tartozás [a svédeknek s rajtuk keresztül a Nyugatnak]- vita ma is tart (Salminen 1987; Sihvo 1973, 138-143; Ahlqvist 1863). Ez egyúttal annak az etuvartio ’előretolt bástya’ szerepnek a hangsúlyozását is jelentette, amelyet hazai gondolkodásmódunkból jól ismerünk. Reménytelennek látván a távolabbi finnugor rokonok helyzetét a finnek tehát figyelmüket a közvetlen szomszédságukban élőkre fordították. Egyre határozottabban nyilvánult meg a Balti-tenger két partját összekötő híd (Genetz 1881/1882; Heporauta 1938/39, 6; Tarkiainen 1928, 10; Teljo 1933, 138; Barna F. levele, id. Szíj 1985, 46) építésének szándéka, és a finnek részéről az a holhoojamentaliteetti ’gyám-mentalitás’,2020 amelynek értelmében Suomi emo ’Finnország anya’ harcba indult veszélyben levő gyermekeiért.2121 1910-ben Pétervárott kellő ijedelemmel

1616 Lansi-Pohja vagy Lansipohja (szó szerint ’nyugati Észak’) a Tornio folyónak a Svédország felőli partvidéke, ahol évszázadok óta jelentős számú (kb. 30 ezer) finn lakosság él. Ruija Norvégia Finmarken nevű részének finn neve, itt a norvégokon kívül finnek, lappok is élnek. A svéd és a norvég kisebbségi politikáról, ezeknek a kisebbségeknek a sorsáról a II. világháborút megelőző időkben szinte semmit nem tudván alakulhatott ki az az egyoldalú és idillikus kép a skandináv demokráciá(k)ról, amely Közép-Európából nézve valóban idill, de önmagában véve nem volt mindig az. L. például a Kveenit 1980/1982 egész anyagát, továbbá a 24. jegyzetben felsoroltakat.1717 Uljas - Ehrström 1821/1929, 149; Pesonen 1937-38, 72, jalo - Fortell 1824/1929, 197. Példaképként pl. Heporauta 1938-39, 9 idézi Aspelint: „Miksi ei suomalaisille ole suomalaisuus yhta rakas kuin unkarilaisille unkarilaisuus” (1871) ’Miért nem éppoly drága a finneknek a finnség, mint a magyaroknak a magyarság!’1818August Ahlqvist, költői álnéven A. Oksanen 1847/1874, Satu ’Mese’; Sihvo 1973, 121-123.

1919Fredrik Reitto Aalto R. A. névvel 1876-ban, idézi Sihvo 1973, 135.

2020 Suur-Suomen runoja; különös tekintettel Jannes (= Genetz) Vainölan lapset; Mustonen 1931; Havlicsek/Dolezsal 1846/1989, 20 (szláv vonatkozásban).2121A heimoaate-kérdés terminológiájával, különös tekintettel a benne szereplő sok rokonságnévre, külön áll szándékomban foglalkozni. Az itt is elmondható, hogy már pusztán csak egyetlen, igaz, a legfontosabb, antológia anyagából összeáll a „nyelvcsalád”: Finnország az anya (Suomi emo, Suomi aiti), a többi rokon nép általánosságban fiú- vagy lánytestvér (sisarkansa, veljeskansa), konkrétan pedig Inkeri, a lívek, a



as évekbenkonstatálták, hogy a „pánfinn-luteránus hadjárat” javában folyik, a fegyvere pedig a kardnál, az ágyúnál is veszélyesebb szó (Holodkovszkij 1975, 13). Tehát igencsak tévedtek azok, akik a 19. századi heimoaate-ban csak afféle néprokonsági kedvtelést, a rokoni érzelmekkel folytatott „ínyenckedést” (!) láttak, de azért az 1850-es évektől fel-felbukkanó Suur-Suomi ’Nagy-Finnország’ elnevezést és mögötte a „direkt módon politizáló” néprokonsági eszmét, vagyis a területi igényeket is képviselő pánfinn(ugr)izmust a 19. században aligha vehette valaki is komolyan (Heporauta 1941-42).2222 Ez majd a sztálini Szovjetunióban kapott drámai értelmezést, ebben testesült meg a nagy államot fenyegető kisállam réme (l. alább).

A harmadik korszak kezdetén a néprokonsági munka színpada és díszletei alaposan megváltoztak: az I. világháború befejeztével sarkalatos fordulat következett be a finnugor népek életében. Történelme során első ízben vált a szó szoros értelmében országgá, független, önálló állammá (polgári köztársasággá) Finnország, Észtország. Magyarország független államként átélte a trianoni sokkot, az immáron már nem cári birodalom nem-orosz népei, nemzetiségei pedig, köztük a finnugorok, lázas igyekezettel próbálták kihasználni a Nagy Október nyújtotta önmegvalósítási lehetőségeket,2323 nem tudván még, hogy mindezért milyen árat kell majd fizetniük. Az osztályharc fegyveres változatáról minden egyes finnugor népnek voltak saját tapasztalatai.

Az ún. kisállamok finn történész szakértője, Juhani Paasivirta a kisállamokat az I. világháború utáni helyzetük szerint három csoportba sorolta: 1. a régiek, 2. az újak („vadonatújak”) és azok, akik területekkel gyarapodtak, vagyis a győztesek, akiknek a status quo fenntartása érdekükben állt és 3. a hiljaiset ’csendesek’ (!) (Paasivirta 1987, 199). Paasivirta csoportosításában a finnek és az észtek a második, a magyarok a harmadik csoportba kerültek (jóllehet a finneknek is voltak határokon túli problémáik).2424 Mindhárom nép rákényszerült, más-más okból ugyan, hogy bizonyítsa: egy nemzetnél sem alábbvaló, hogy nincs egyedül a világban, hogy van helye a nap alatt.2525 Természetes volt tehát, hogy keresték a kapcsolatokat egymással, annál is inkább, mert ezek a kapcsolatok már régóta kölcsönös előnyökkel jártak.

A vizsgált korszak néprokonsági munkájának eszmei alapjait a heimoaate folytonosságaként a romantika eszmevilágában kell keresni. A finnekre nézve már J. V. Snellman megállapította, hogy erőszakkal nem érhetnek el semmit, a műveltségben van az egyedüli menekvés,2626 és közismertek Széchenyi szavai a kiművelt magyar emberfőkről. Nem véletlen tehát, hogy a műveltséget megalapozó oktatás volt az első finnugor kultúrkongresszus, eredeti nevén „összfinnségi iskolaügyi konferencia” témája.2727 Ezen E. N. Setala, a finn függetlenségi szenátus tagja, diplomata, közismert finnugor nyelvész, tehát nem „akárki”, kifejtette: a nyelv a kultúra része és egyben a kultúra közvetítője, a finnugor nyelv a finnugor kultúra része és egyben a finnugor kultúra közvetítője. Ha a finnugor népek a művelt népek sorába akarnak tartozni, márpedig akarnak, akkor nekik is kötelességük megismerni önmagukat, megismertetni önmagukat másokkal, elsőként azokkal, akikkel a közös (eredetű) nyelv és az ebben/ezzel őrzött egykori közös kultúra maradványai kötik össze őket (Setala 1921/1922, 22; Szíj 1985, 414). Mindebben gyakorlatilag már benne foglaltattak a korszak néprokonsági programjának alapelvei: a nemzeti tudományok fellendítése és az eredmények propagálása, a kapcsolatok fejlesztése és tartalmi elmélyítése, s mindez azzal a céllal, hogy tanuljunk egymástól, egymást segítsük, hogy ki-ki a maga fejlődésével az emberiség fejlődését szolgálja, a saját nemzeti kultúrájával az emberiség kultúráját gyarapítsa. Az 1928-as budapesti finnugor kultúrkongresszuson Klebelsberg Kunó miniszter meg is állapíthatta: „míg a többi népeket a politikai eszmék és célok tömörítik csoportokba, mint a szláv népeket a pánszláv gondolat, a németeket a pángermán idea, addig a finnugor népeket tisztán tradicionális és kulturális szálak fűzik össze” (FUca 1928/1931, 16). Klebelsberg nagyszabású programjába beleillett a világnyelvek mellett a kis nyelvek, köztük a rokon nyelvek tanulása-kutatása, a külföldi magyar intézetek létrehozása és támogatása, így a tartui és

’hugicák’, a volgaiaktól az obi-ugorokig következnek az ’unokatestvérek’, a magyarok a ’sógorok’ (serkku, lanko). Természetesen más „felosztás” is létezik, l. Suur-Suomen runoja; Mustonen 1931; Valgama 1931 és így tovább.2222Sihvo 1973, 174 idézi a magukat svédnek (?) nevező parasztok levelét 1881-ből: [mi] csak svéd parasztok [vagyunk], de mégis szentül és boldogan [szerencsésen] szeretnénk csatlakozni a jövőben Nagy-Finnországhoz, amelybe beletartozna Magyarország, Észtország, Orosz-Karjala, Inkeri és különösen a Volga, az Ural [folyó] és a Káma menti krumpliföldek, valamint más keleti folyók mente [„vaan ruotsalaisia talonpojan poikia, mutta kuitenkin tahtoivat liittya pyhasti ja onnellisesti tulevaisuudessa suureen Suomeen, johon kuuluisi Unkari, Eesti, Venajan Karjala, Inkerinmaa ja erityisia potaattimaita Volgan, Uralin, Kaman ja muiden itamaisten virtojen ymparilta]” (kiem. Sihvo, ford. Sz. E.).2323 Deklaracija prav narodov Rossii. 1917. nov. 2., idézi pl. KultSztr. 1983, 11-12.

2424Suontausta 1965, 333 kk.; Teljo 1933; Nasi 1931; 1934; Vuorjoki 1931; Saressalo 1983; Vaisanen 1928/1931, 271-278; Homanen 1931; Leppo 1931; Mustonen 1931; stb. Ruija-ról nélkülözhetetlen a Kveenit 1980/1982.2525Finn vonatkozásban a Suomalainen Suomi c. folyóirat szinte minden száma az 1920-as években.

2626J. V. Snellman: „Suomi ei voi saada vakivallalla mitaan aikaan, sivistyksen voima on sen ainoa pelastus” ’Finnország erőszakkal semmit nem érhet el, a műveltség ereje az egyetlen menekvése’ a Mantere-Sarva 1943, 244 szerinti svédből finnre fordításban (magyar ford. Sz. E.).27271921. július 20-22. Helsinki. A résztvevők között voltak magyarok is, de hogy kik és hányan, nem derül ki egyértelműen a résztvevők és az előadók jegyzékéből. Kb. 5-6 fő lehetett. L. 39. jegyzet.



as évekbena helsinki egyetemi magyar intézeté is. Szorgalmazta a tudósok, a tanárság, a diákság tanulmányútjait, a tapasztalatok cseréjét, az irodalom fordítását, a művészek együttműködését. Az 1937. október 22-én aláírt magyar-finn egyezmény a szellemi együttműködésről2828 nem a kezdetet jelentette, hanem a kapcsolatok elmélyítését és intézményessé tételét tűzte ki célul.

„A magyar hazát ma elsősorban nem a kard, hanem a kultúra tarthatja meg és teheti naggyá” - fogalmazta meg Klebelsberg (is a snellmani ideát) 1922 júniusában, amikor miniszterré nevezték ki (Klebelsberg 1922; Paasivirta 1987, 201). Setala 1920-ban kulttuuripuolustus-ra ’kultúrával védekezés’-re szólította fel a finneket (Setala 1920; Kallio 1982, 14), és fegyverként a kulttuurimiekka-t ’kultúrakard’-ot nevezte meg (Veiderman 1931, 30; uő: Heimotyö II, 78). Nem támadásról, mások kárára történő együttműködésről, kultúrfölényről volt szó, hanem védekezésről.

A világháborúk közötti korszakot tehát a kultúra, a műveltség hivatalos, állami szinten történt felértékelése jellemezte, de nemcsak a kisállamokban, köztük a finnugor anyanyelvű többségi vagy csaknem homogén finnugor kisállamokban, hanem papírforma szerint még a nagy Szovjetunióban is, l. az ún. ’kulturális építkezés’ hivatalos programjait, beleértve magát a népek önrendelkezési jogáról szóló deklarációt is. 2929 Azonban az elvek és a gyakorlati megvalósításuk közötti szakadék hatványozottan és nagyon is konkrét módon kezdett megmutatkozni az eleve és továbbra is kisebbségi sorsban élő kis finnugor népek körében, még akkor is, ha formálisan egy-egy autonóm adminisztratív egység többségi népességévé váltak is. Mindez nem volt közömbös a finnugor néprokonsági eszme története szempontjából sem, hiszen indokolttá tette, a finnek részéről a főként, de nem kizárólagosan a Kelet irányában megnyilvánuló „kulttuuripuolustus”-t. Az a remény, hogy az új történelmi helyzetben változtatni lehet a kapcsolatok jellegén, elsősorban nem a finnek (közelebbről a Suur-Suomi-elmélet) miatt hiúsult meg: a kis finnugoroknak a finnugor néprokonsági munkából kirekesztődése elsősorban, sőt, meg lehet kockáztatni a feltevést, hogy csakis belső (szovjet) okokra vezethető vissza. A határozott(abb) állásfoglalást nehezíti az ide vonatkozó ismeretek hiánya. De ezek az ismeretek a manapság hozzáférhetővé váló dokumentumokkal bizonyára kiteljesednek és elmélyülnek majd, illetve az eddig ismert tények más megvilágításba kerül(het)nek, az azonban bizonyosnak látszik már most is, hogy a finnugor néprokonsági munkában időnként és helyenként mutatkozó nyílt szovjetellenesség, pontosabban sztálini bolsevizmusellenesség védekező jellegű volt (kivéve az AKS, az Akadémiai Karjala Társaság tevékenységét), 3030

és nem volt alaptalan.3131 A korabeli Szovjetunió nem volt vonzó.

A két világháború között szervezett öt finnugor kultúrkongresszus közül az első kettő (1921; 1924) szervezői még nem látták tisztán, kihez forduljanak a kapcsolatok felvétele céljából, de a harmadik, 1928-as budapesti kongresszusra már várták a kis finnugor népek képviselőit. Nagy volt a finnek megdöbbenése, amikor egy TASZSZ-közleményből arról értesültek (Heporauta 1937-38, 30; Pesonen 1937-38, 22), hogy az MTA meghívására a Szovjetunió Tudományos Akadémiája oroszokat akar Budapestre küldeni. Teleki Pál tiltakozására a közleményt tévesnek minősítették, de a kongresszusra senki sem érkezett, s azt, hogy a negyedik kongresszust Sziktivkarban (Komi ASzSzK) szeretnék megrendezni, nem volt kinek előterjeszteni. Ettól kezdve egyre gyakoribb kitétel az idevonatkozó irodalomban, hogy „mihelyt lehetséges”, „mihelyt alkalom adódik rá” stb., 3232

a kis finnugor népeket is be kell vonni a néprokonsági munkába. De ilyen alkalom nem adódott. Sőt. A III. és a IV. kongresszuson a résztvevők részletes beszámolókat hallhattak a baltikumi kitelepítésekről, az internálásokról,3333 olvashattak a nemzetiségi képviseletek visszaszorításáról a közéletben (Mark 1925, 202-203). A polgárháborús emlékek, a bolsevik világforradalom hirdetése, a finn baloldal támogatása, a magyar és a finn kommunista emigránsok sorsáról, az Amerikából a Szovjetunióba emigrált finnek (Kero 1976, 190-191; Kivimies 1934) helyzetéről érkező hírek s más hasonló értesülések nyomán a szovjetunióbeli helyzet megítélése felettébb ellentmondásos volt. A 30-as években már javában folyt a központi és helyi sajtókampány a finnugor népek ellen - a közvetlen okot erre az AKS tevékenysége, a ryssanviha ’oroszgyűlölet’ propagálása és a jobboldali Lapua-mozgalom szolgáltatta.3434 A szovjet finnugrisztika úgymond lepaktált a finn burzsoáziával és a

2828Nagy 1943, 253-257. (A teljes szövege): Gaskó 1943, 17-20.

2929 Deklaracija prav narodov Rossii. 1917. nov. 2., idézi pl. KultSztr. 1983, 11-12 és a kötet teljes anyaga; l. még KultSztr. 1979.

3030Klinge 1963/1982, 113-131; 1982, 223-237; Kallio 1982, 14, 17; Morozov 1983, 73-74; a moszkvai Sovetskaja Etnografija 1929-1933 közötti évfolyamai; az AKS célkitűzései Vuorjoki 1931a, 304 kk.3131Vihavainen 1988, 127; Mustonen 1931a; 1931b; Homanen 1931; Leppo 1931; Virányi 1941; Spekke 1931.

3232Például Pesonen 1937-38, 19 az első finnugor kultúrkongresszusról: „Monta veljesheimoa viela kaipaamme. Puristan kuitenkin hengessa poissaolevienkin katta. Sydamellisesti tervetuloa, kun kerran ovet teillekin avautuvat!” ’Több rokon népünk [szó szerint törzsünk] még hiányzik körünkből. Mégis lelkiekben kezet szorítok a távollevőkkel is. Isten hozzon benneteket, ha egyszer kinyílnak nektek az ajtók!’3333Az 1928-as, az 1931-es, az 1936-os kongresszusi kötetekben minden olyan hozzászóló szóvátette, aki a Szovjetunió határain belül élő rokon népekről beszélt. Mivel többen az előadók közül ezeknek a népeknek az anyanyelvű képviselője volt, ezek az előadások, hozzászólások kordokumentumok. Figyelemre méltó adalék e tekintetben Harmaja 1942, 253, 418-420.3434Klinge 1972/1983 különösképpen 57-112; Kallio 1982; Palvadre 1931; Matorin 1931; Spekke 1931.



as évekbenfinn fasizmussal (Lekomcev 1937, 12). Az AKS által képviselt Suur-Suomi-ideológia a valódi jelentőségénél jóval nagyobbra tett szert a Szovjetunióban, holott az évszázadokon át casus bellit jelentő Kelet-Karjalától eltekintve ez is, mint később „az Urálig!” és a „mindent vissza és egy kicsit ráadásnak!” jelszó is a legszélsőségesebb és szűk körre volt jellemző, nem bennük fogalmazódott meg Finnország hivatalos politikai eszmevilága.3535

A szovjetunióbeli finnugor népek helyzetének megítélésében valószínűleg a magyaroknak voltak illúzióik a legtovább. A 100% c. folyóiratban n. l. 1929-ben még úgy találta, hogy „...ha meggondoljuk, hogy Japán 40-50 év alatt milyen szédületes fejlődést tett meg [1929!], akkor a magyar(ral) rokon nemzetek rövidesen utol fogják érni kultúrában, gazdaságban testvéreiket, a magyarokat”.3636 Ez annak a Kuzebaj Gerdnek a „Még sosem láttam a tengert” c., állítólag Petőfi-ihlette verse kapcsán jelent meg, akinek a sorsa - ma már - afféle szovjet nemzetiségi értelmiségi típus-sorsnak tekinthető. Az udmurt K. Gerd, tudva-tudatlanul a heimoaate-ról, a klasszikus heimoaate szellemében igyekezett felfedezni, átvenni, továbbadni az értékeket. Például 1924-ben kiadott 3. osztályos tankönyvében közölte udmurtul Runeberg Paavo gazda c. versét, illusztrációként Albert Edelfelt híres képét. Lányát Aino-nak keresztelte. Moszkvai éveiből sok magyar, finn és egyéb barátja volt. 1932-ben tartóztatták le mint nacionalistát, és feleségét 1957-ben értesítették, hogy 1941-ben meghalt (Lekomcev 1937, 12; Bogomolova 1983, 257; Gerd 1988). Az 1927-28-ban Helsinkiben, Berlinben és Budapesten (az Eötvös-kollégiumban) tanuló szovjet ösztöndíjas V. I. Litkin „csak eltűnt a kollégák szeme elől” (Szíj 1982a). 1923-ban a „zürjénizáció (komizáció)” során a zürjének finnugor szakot akartak létesíttetni valamelyik egyetemen, 1925-ben az a zürjén Nalimov, aki 1908-1909-ben Helsinkiben volt ösztöndíjas és akinek a kéziratait ma is őrzik a finn Nemzeti Múzeum archívumában, azt szorgalmazta, hogy a híres (mert „tökéletes”) ún. molodcovi ábécét úgy kell tökéletesíteni, hogy többé-kevésbé minden finnugor népnek megfeleljen (KultSztr. 1979, 96, 132, 157). 1929-ben még azzal büszkélkedhetett a Komi Honismereti Társaság, hogy kapcsolatban áll, kiadványcserét bonyolít le az észt, a finn tudományos társaságokkal, a Magyar Tudományos Akadémiával (és Mandzsúriával). Aztán eltűntek az ilyenfajta hírek a dokumentumgyűjteményekbő1.3737 A 30-as évek elején a nemzetek önrendelkezési jogát komolyan vevő és a heimoaate szellemében működő finnugor értelmiség lehetetlen helyzetbe került, annak ellenére, hogy a finnugor népek körében (is) megnyilvánuló ún. ’helyi sovinizmus’ (amelynek helyes fordítása ’védhatalmi nacionalizmus’ [Glatz 1988, 412] lehetne) jogosságát a szovjet sajtó is elismerte (Matorin 1931, 31)!

A finnek, észtek számára nem volt kétséges, hogy az I. világháború legnagyobb vesztese Magyarország volt, és részükről a „direkt” politizálás az együttérzésben, a kor dagályos stílusában megfogalmazott vigasztalásban merült ki (Mustakallio 1931, 183). Tudták, hogy a győztes hatalmak részéről a vesztesekkel szemben megnyilvánuló sorron halu (J. Paasivirta találó kifejezése), ’elnyomási vágy’ (Paasivirta 1987, 163) ellen a békeszerződésekkel egy időben aláírt kisebbségvédelmi szerződések nem nyújtottak védelmet, mert nem garantálták a nemzetiségi kultúrának a védelmét sem, ellenkezőleg, nemcsak a határok, a „szellemi védvám-sorompók” is felállíttattak (Berzeviczy 1934, 90). A vizsgált évtizedekben a finn sajtóban rendszeresen foglalkoztak a magyar kisebbségekkel, felhívták a figyelmet arra, hogy az illető országok sajtója félrevezető tájékoztatással szolgál,3838 és tudták azt is, hogy a Népszövetségtől és más nemzetközi fórumoktól semmiféle érdemi támogatásra nem lehet számítani (SuoSuo 1934, 24; Suontausta 1965, 332-333; Paasivirta 1987, 199-202, 288). Maradt tehát „egyetlen menedéknek” (l. Snellman) a műveltség, a kultúra világa, amelyet a lehető legtágabban értelmeztek.

Ha a néprokonsági munka értékelését a közgondolkodás, a korabeli átlagember, illetve a ránkmaradt örökség szemszögéből próbáljuk elvégezni, egyértelműen pozitív képet kapunk. Eötvös József szerint „az eszméknek hatása nem annyira szépségöktől s nagyszerűségöktől, mint azon módtól függ, mellyel a közönséget irántok lelkesíteni tudjuk” (Eötvös 1863/1886, 188). Nos, a finnugor néprokonsági eszme tudta lelkesíteni a közönséget, mert hasznos volt, érződött benne a tudás tisztelete, a tudományosságra és közérthetőségre törekvés, a megvalósításban az igényesség, a kölcsönös figyelmesség és szimpátia. A dolgok velejárója, hogy mindig van bennük valami, ami könnyűnek találtatik, ami viszont könnyűnek találtatik, az kihullik az idő rostáján. Itt sok minden kihullott és megdöbbentően sok minden fennmaradt. Nehezen tudnánk mai kapcsolataink különféle formái közül olyat említeni, amelyre ne találnánk példát a 20-as, 30-as évekből.3939 Az akkori tudományos

3535L. például a Suur-Suomen runoja bevezetőjében, továbbá a 30. jegyzetben említett irodalomban. Tanulságosak a jelszavakat illetően a magyarul is megjelent finn klasszikus háborús regények (Linna, Meri).3636n. l. 1929. L. róla Domokos 1975, 291, 293 is.

3737Például: Lekomcev 1937-ben olvasható, hogy 1929 végén - 1930 elején lezajlott a tudományos társaságok társadalmi ellenőrzése, ez megmagyarázza, miért változott meg többek között pl. a Sovjetskaja Etnografija szerzőgárdája, arculata, hangneme. L. még Sovjetskaja Etnografija 1932, 5-21; Palvadre 1931; Hamalainen 1939-40, 16.3838A Mikkola 1934, 20-24 felelet a Tcekkoslovakian kieliolot c. írásra, SuoSuo 1933, 108-113.

3939A következő kiadványok bizonyítják ezt az állítást: Heimotyö. Suomalais-ugrilaisen kulttuuritoimikunnan Suomen osaston vuosikirja.



as évekbenismeretterjesztő kiadványok túlnyomó többsége ma is értékes tudományos munka és/vagy fontos kortörténeti dokumentum.4040 Az e korról készült vagy ezt a kort is tartalmazó bibliográfiák ezernél több tételt tartalmaznak, jóllehet nem teljesek.4141 Sok mindent nem ismerünk - sem mint tényeket, sem mint összefüggéseket. Ma is érvényes az, amit 1943-ban Viljo Tervonen így fogalmazott meg: „Az egész néprokonsági munkában a legfontosabbak először, másodszor, harmadszor a tények” (kiem. VT) (Tervonen 1943, 33).

Kutatni való van tehát bőven, s a kutatást megkönnyíti a kutatás tárgya iránti közérdeklődés. Mert érdeklődőkben nincs hiány, hála az 1920-as, 30-as évek néprokonsági munkájának. Ugyanis legmaradandóbbnak ebből a munkából az emberi kapcsolatok bizonyultak, amelyek ekkor már távolról sem csak a „tudomány apostolainak” szűk körére korlátozódtak (FUca 1928/1931, 4, 16), hanem tömeges jelenséggé váltak.4242 Helyesnek bizonyult a kapcsolatok iskolai, a fiatalság körében történő építése, az akkor szövődött baráti kapcsolatok tették lehetővé, hogy a háború utáni nehéz időkben ne aludjon ki az egymás iránti érdeklődés lángja, hogy a kapcsolatokat sikerüljön feléleszteni, mindannyiunk hasznára.

Bibliográfia

Aalto 1876 - l. Sihvo 1973, 135.

Ahlqvist - l. Oksanen 1874

Ahlqvist 1859 = Ahlqvist, A., Muistelmia matkoilta Venajalla 1854-1858. Hameenlinna. Karisto Oy. 1859/1986. 311 l. + ill., Bevezető: 5-17, Vesterinen, Ilmari: A. Ahlqvist Venajalla.

Arató 1961 = Arató E., A magyarországi szlávok és az oroszok kapcsolatához a reformkorban. Tanulmányok a magyar-orosz irodalmi kapcsolatok történetéből I, Budapest, 1961, 245-294.

Barátok - rokonok. Tanulmányok a finn-magyar kulturális kapcsolatok történetéből, Budapest, 1984.

Becker 1820/1829 = Becker, R. von, Muutamia wiipittömia sanoja Suomen kielesta, in SuoSyntys 1929, 158 (Turun Wiikko-sanomat 49).

Berzeviczy 1934 = Berzeviczy A. ig. és t.t. elnök megnyitó beszéde (az Akadémia XCIV. ünnepélyes közgyűlésén 1934. máj. 13-án) Az Akadémia tizenhat évvel a háború után címmel. Akadémiai Értesítő 44(1934. ápr.-szept.), 87-94.

Bogomolova 1983 = Bogomolova, Z., „Kak eho doliny rodnoj” Stat’i, cerki, vospominanija, Izevsk, izd. Udmurtija, 1983.

Csekey 1928 = Csekey I., Északi írások, Budapest, 1928.

Csekey 1939 = Csekey I., A nemzetrokonsági eszme, Északi rokonaink 1939/1, 3-6.

Deklaracija prav narodov Rossii, 1917. nov. 2. - l. KultSztr. 1983, 11-12.

Dolezsal 1989 = Dolezsal, B., Karel Havlicsek (1822-1856). A cseh politikai gondolkodás történetéből, Hitel 1989/1, 18-21.

Domokos 1975 = Domokos P., Az udmurt irodalom története, Budapest, 1975.

Helsinki. I. 1937-1938. Helsinki 1938 (tartalomjegyzék nélkül), 79 l. II. 1938-1939. Helsinki 1939, 206 l. III. 1939-1940. Helsinki 1940, 99 l. IV. 1940-1941. Helsinki 1941, 136 l. V. 1941-1942. Helsinki 1942, 284 l. Az itt vizsgált korszakra vonatkozó összefoglalások, értékelések, bibliográfiák miatt nélkülözhetetlen kötetek. A kongresszusok kiadványai (a hivatkozásokban több évszám esetén az első az esemény, a második a kötet kiadásának az éve): 1921. június 20-22., Helsinki: Yhteissuomalainen koulukkokous 20-22 p:na kesakuuta 1921, Helsinki, 1922; 1924. június 19-21., Tallinn: Teine Soome-Ugri Hariduskongressi; 1928. június 10-13., Budapest: FUca III, Budapest, 1931, 656 l.; 1931. június 16-18. Helsinki: FUca IV, Helsinki, 1931 (a belső címlap hátoldalán 1932), 364 l.; 1936. június 26-28., Tallinn: FUca V/A és V/B; V/B, Tallinn, 1936, 465 l.4040A 33. jegyzetben példaként említetteken kívül kordokumentumnak tekinthető az 1936-os tallinni kultúrkongresszuson működő eszperantó nyelvű finnugor szekció teljes anyaga. Ki gondolná, hogy 60-80 fő részvételével előadások hangzottak el eszperantóul pl. a finn népzenéről, a kortárs magyar költészetről, az eszperantónak a rokon népek ifjúsága körében agitációs eszközként felhasználhatóságáról?4141A heimobibliografia címszóval megjelent bibliográfiák közül említendő: Heporauta 1940-41, 4-6; Kulai 1938-39; Jávori 1975; Tervonen-Wichmann 1982.4242Niklander 1931; Fenno-Ugria 1925 hírei; a Heimotyö beszámolói és hírei, az olyan jellegű cikkek, mint pl. Magiste 1931; Laid 1936; Heporauta szinte összes cikke.



as évekbenEhrström 1821/1929 = Ehrström, E. K., Suomen kieli kansalliskielenö, Abo Morgonblad 12, 14, 19, 22, 35, 37, in SuoSyntys 140-154.

Eötvös 1863/1886 = Reguly Antal. Elmondatott a m. t. akadémia egyik osztályülésében július 13. 1863, in Eötvös J. emlék- és ünnepi beszédei, második, bővített kiadás, Budapest, 1886, 157-211.

Etnografija na sluzbe u klassovogo vraga. Sbornik kriticeskih stat’ej, Leningrad, 1932.

Europaeus 1855/1988 = Europaeus, D. E. D., Suomen kansallisuus, kieli ja kirjallisuus [kiadatlan kézirat 1855-ből], Kalevalaseuran Vuosikirja 67(1988) [Europaeus, D. E. D. Suurmies vai kummajainen], 171-191.

Filin 1948 = Filin, F. P., O dvuh napravlenijah v jazykovedenii, Izvestija AN SSSR Otd. literatury i jazyka VII, Moskva-Leningrad, 1948.

Fortell 1824 = Fortell, F. I., Suomalainen eli Sanain hakia Sukukunnista. Abo Underrattelser 10. febr. 4., in SuoSyntys 1929, 196-202.

FUca = Fenno-Ugrica (a finnugor kultúrkongresszusok anyaga, például:) 1928, Budapest: FUca III, Budapest, 1931, 656 l.; 1931, Helsinki: FUca IV, Helsinki 1931 (a belső címlap hátoldalán 1932), 364 l.

Gaskó 1943 = Gaskó D., Társadalmi kapcsolataink Finnországgal: Finn-magyar kapcsolatok I, előszó Antal István, Budapest, 1943. L. még Nagy 1943.

Genetz 1881 = Genetz, A., Kielellisia aineksia Suomen sillan rakennukseen, Suomi II/15(1882), 259-271.

Genetz 1882 = Genetz [Jánnes], A., Vainölan lapset [vers], 1882, Suur-Suomen runoja 1941, 17-18.

Gerd 1988 = K izuceniju zizni tvorcestva Kuzebaja Gerda (1898-1941). Sbornik statej, Izevsk, Udmurtskij naucno-issledovatel’skij Institut, 1988, 136.

Glatz 1988 = Glatz F., Nemzeti kultúra - kulturált nemzet 1867-1987. Budapest, 1988.

Harmaja 1942 = Harmaja, S., Kootut runot seka runoilijakehitys paivakirjojen ja kirjeiden valossa, Porvoo-Helsinki, WSOY, [1934] 19423, 596 l. [Inkeri 253, a két vers: Inkerin rajalla, 17-20. 12. 1933., 418-420, Aamua kohti 3. 3. 1933., 576.]

Hamalainen 1939-40 = Hamalainen, A., A keleti finn származású népek kultúrmunkásairól (magyar összefoglaló), in Heimotyö III, 17. Itamaisten suomensukuisten kansain kulttuurityöntekijöista, uitt 9-16.

Havlicsek 1846 - l. Dolezsal 1989

Heimoliitto, IV. Suomalais-ugrilaisen kulttuurikongressin juhlajulkaisu. Helsinki, 1931, 130 l.+ reklámok.

Heimotyö. Suomalais-ugrilaisen kulttuuritoimikunnan Suomen osaston vuosikirja, Helsinki, I-V, 1938-42.

Heiskanen1933 = Heiskanen, V. A., Miksi keskuudessamme ei ole suurmiehia? SuoSuo 3(1933), 100-102.

Heiskanen1942-43 = Heiskanen, V. A., Magyar Barátainkhoz! (bevezető), Finnország 1942/1, l. Északi rokonaink 1943/8, 26 is.

Heporauta 1937-38 = Heporauta, F. A., Suomalais-ugrilainen kulttuurikomitea. Katsaus Suomen osaston 10-vuoutiseen toimintakauteen, in Heimotyö I, 24-32.

Heporauta 1938-39 = Heporauta, F. A., Mita on heimotyö, in Heimotyö II, 5-14

Heporauta 1940-41 = Heporauta, F. A., Heimotyön jarjestelya ja suuntaviivoja, in Heimotyö IV, 4-6.

Heporauta 1941-42 = Heporauta, F. A., Heimotyö kansallisena kulttuuritekijana, in Heimotyö V, 3-13 (magyar összefoglalás 263-274).

Holodkovskij 1975 = Holodkovskij, V. M., Finljandija i Sovetskaja Rossija 1918-1920, Leningrad, 1975.

Homanen 1931 = Homanen, V., Karjalan kysymyksesta, varsinkin sen nykyisista oloista, in FUca IV, 321-324.



as évekbenHovi 1945 = Hovi, T. [Kettunen, Lauri], Tisza tulvii, Ilona, Ilona! Jyvaskyla, 1945.

Hunfalvy 1871 = Hunfalvy P., Utazás a Balt-tenger vidékein, II, Budapest, 1871.

Jávori 1975 = Jávori J., A finnugor népek irodalmának bibliográfiája (1974. dec. 31-ig), Budapest, a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár kiadványa, 1975.

Jánnes 1882 - l. Genetz 1882

Kallio 1982 = Kallio, V., Aate ja yhteiskunta. Suomen kulttuurihistoria III, Itsenaisyyden aika, Porvoo-Helsinki-Juva, WSOY, 1982, 11-53.

Kero 1976 = Kero, R., Suuren lannen suomalaiset, Helsinki, Otava, 1976.

Kettunen 1945 - l. Hovi 1945

Kivimies 1934 = Kivimies, Y., Venajaa ja Eurooppaa, SuoSuo 2(1934), 89-92.

Klebelsberg 1922 - idézi: Lengyel András György. Hogy a kultúra tegyen naggyá. Klebelsberg Kunó emlékezete. Interjú Péter László művelődéstörténésszel, Magyar Hírlap 1989. márc. 16., 6.

Klinge 1963 - l. Klinge 1982

Klinge 1972 - l. Klinge 1983

Klinge 1982 = Klinge, M., Kaksi Suomea. Helsinki, Otava, 1982 [223-237: 20-luvun kandet kasvot: ESO ja AKS].

Klinge 1983 = Klinge, M., Vihan veljista valtiososialismiin. Yhteiskunnallisia ja kansallisia nakemyksia 1910- ja 1920-luvulla. Porvoo-Helsinki-Juva, WSOY 1972/1983.

Koren 1986 = Koren E., Testvéreink Északon: A finn-magyar egyházi kapcsolatok története, Budapest, a Magyarországi Evangélikus Egyház Sajtóosztálya, 1986.

KSV = Kalevalanseuran Vuosikirja, Helsinki, 1921.

Kulai 1938-39 = Kulai S. bibliográfiái, in Heimotyö II, 81-83: a magyarra és észtre fordítás céljából ajánlott finn művek jegyzéke, 84-99: a magyarra fordított finn szépirodalom, népdalok és Kanteletar-részletek, 100-106: finnről észtre fordított művek, 107: magyarról finnre fordított művek, 108-109 magyarról finnre fordított színdarabok, 109-110: észtről finnre fordított színdarabok, 111: a finn Nemzeti Színházban bemutatott magyar, észt darabok.

KultSztr. 1979 = Kul’turnoe stroitel’stvo v Komi ASSR 1918-1937, Sbornik dokumentov, redaktor-sostavitel’ Raevskaja, T. P., glavnyj redaktor Sjutkin, A. F., Syktyvkar, Komi kniznoe izdatel’stvo.

KultSztr. 1983 = Kul’turnoe stroitel’stvo v Marijskoj ASSR 1917-1941 gg., kniga 1-aja, Sbornik dokumentov, Joskar-Ola, Marijskoe kniznoe izdatel’stvo, 1983.

Kveenit 1980/1982 - Suomalaiset Jaameren rannoilla. Kveeniseminaari 9-10. 6. 1980. Rovaniemella. Toim. Maija-Liisa Kalhama, Turku, Siirtolaisuusinstituutti, 1982 [kétnyelvű: finn és norvég].

Laid 1936 = Laid, E., Heimoliikkeen periaatteesta, in FUca V/B, 377-380.

Lekomcev 1937 = Lekomcev, I. M., Socialisticeskoe stroitel’stvo sredi narodov Povolz’ja, Sovetskaja Etnografija 2-3(1937), 3-14.

Leppo 1931 = Leppo, M., Ita-Karjalan kysymys, in Heimoliitto 34-40 + térkép.

Manninen 1939 = Manninen, O., Üdvözlet a fajrokonoknak, Északi rokonaink 1, 2.

Mantere-Sarva 1943 = Mantere, O.-Sarva, G., Keskikoulun Suomen historia. Porvoo-Helsinki, WSOY, 1943.

Mark 1925 = Mark, J., Moned jooned tseremisside, votjakiet [sic], sürjanite ja mordvalaste kaekaigust peale



as években1917. aastat, Eesti Kirjandus 19(1925), 187-203 + 2 kép és 1 térkép.

Matorin 1931 = Matorin, N. M., Sovremennyj etap i zadanie sovetskoj etnografii, Sovetskaja Etnografija 1931, 3-39.

Magiste 1931 = Magiste, J., Hoimuliikumise minevikust, olevikust ja tulevikuvaljavaateist, in FUca IV, 47-54.

Mikkola 1891 = Mikkola, J. J., Muutamia piirteita panslavismin historiasta, Valvoia 1891, 330-337.

Mikkola 1929 = Mikkola, J. J., Oikea suomensuku [sic], Historiallinen Aikakauskirja 1929/2, 81-85.

Mikkola 1934 = Mikkola, N.[?] N.[?] [J. J.], „Tcekkoslovakian kieliolot” [SuoSuo 1933/3, 108-113]. Asian toinen puoli, SuoSuo 1934/1, 20-24.

Morozov 1983 = Morozov, K. A., Karelija v gody Velikoj Otecestvennoj vojny (1941-1945) Petrozavodsk, izd. Karelija, 1983.

Mustakallio 1931 = Mustakallio, M. J. észt és magyar nyelvű üdvözlő beszéde a IV. finnugor kultúrkongresszuson, in FUca IV, 182-184.

Mustonen 1931a = Mustonen, J., Inkerin orjantappurainen tie, in Heimoliitto 48-61.

Mustonen 1931b = Mustonen, J., Inkerin kysymys, in FUca IV, 32, 317-321.

Nagy 1938-39 = Nagy I., vitéz, Unkarin ja Suomen valinen kulttuurisopimus ja sen tayttaminen, in Heimotyö II, 61-65.

Nagy 1942 = Nagy I., vitéz, Nagy-Finnország, Északi rokonaink 6, 98-102.

Nagy 1943 = Nagy I., vitéz, Kulturális kapcsolataink Finnországgal. Finn-magyar kapcsolatok II, előszó Fülei-Szántó Endre, Budapest, 1943, 193-289. L. még Gaskó 1943.

Nasi 1931 = Nasi, V., Liinsipohjan ja ruijan suomalaisten oloista, in FUca IV, 314-317.

Nasi 1934 = Nasi [Nasi], V., Ruotsin vahemmistöpolitiikka, SuoSuo 1934/1, 51-52.

Niklander 1931 = Niklander, A., Unkarin ja Suomen vailinen vuorovaikutus konsulaattitietojen valossa [1921-1929], in Heimoliitto 24-29.

n. l. 1929 = n. l., Votják motívumok, 100% 1929, 273.

Nurmekund 1973 = Nurmekund, P., Kitaevedenie v Tartuskom universitete. Töid orientalistika alatt II/2, Tartu Riiklik Ülikooli Toimetised 313, Tartu, 1973, 478-495.

Oksanen 1874 = Oksanen, A., Sakenia. Kokous runoelmia, joiden tekijü on - -. Uusi, vahennetty ja enannetty laitos. Helsinki, 1874.

Paasivirta 1987 = Paasivirta, J., Pienet valtiot Euroopassa. Kansainvalisen jarjestelman muutoksia 1800- ja 1900-luvuilla. Helsinki, 1987, SHST, 139.

Palvadre 1931 = Palvadre, M. Ju., Burzuaznaja finskaja etnografija i politika, Sovetskaja Etnografija 1931.

Papp 1980 = Papp F., Lomonoszov, Kalmár György és a csudok. Magyar Nyelv 1980/1, 1-10.

Pesonen 1937-38 = Pesonen, M., Muistelmia heimotyön alkuvaiheista, in Heimotyö I, 14-24. Uitt: Heimohymni (Ehdotuksia heimohymneiksi).

Pethes 1942 = Kechkeméthi Pethes László dr. ny. főispán: A Szarmát Alföld történelme és néprajza - Szovjetoroszország feldarabolása. Idézi v. Nagy Iván 1942, 102.

Petrik 1989 = Petrik B., Szárszó és a népi mozgalom, Hitel 1989/7, 53-54.

Plompuu 1931 = Plompuu, J., Suomen ja Eestin valisen heimotyön esiajoilta, in Heimoliitto 13-19.



as évekbenSalminen 1987 = Salminen, J., Finnország Kelet és Nyugat között, Kortárs 1987/6, 116-122.

Saressalo 1983 = Saressalo, L., Kveenikulttuuri elpyy, Kotiseutu 1983/4, 190-191.

Sarva - l. Mantere

Setala 1920 = Setala, E. N., Uutena vuotena 1920, Valvoia 1920, 1-10. Uitt 57-67: Keskuslaitos suomalaista ja kansainvalista kulttuuritutkimusta varten.

Setala 1921 = Setala, E. N., Suomalais-ugrilaisten kansojen kulttuuritehtavista. Yhteissuomalainen koulukokous 20-22 p:nd kesakuuta 1921, Helsinki, 1922.

Sihvo 1973 = Sihvo, H., Karjalan kuva. Karelianismin taustaa ja vaiheita autonomian aikana, Helsinki, SKST, 1973, 314.

Sihvo 1981 = Sihvo, H., „Pysy Suomessa Pyhana”. SKS:n 150 vuotta, Suomalainen Vuosikirja 1981, 98-115 + ill.

Sihvo 1988 = Sihvo, H., Minakö Daniel Hjort? KSV 67(1988), 96-107.

Spekke 1931 = Spekke, B., Fasizm v Finljandii. Leningrad, 1931.

Suontausta 1933 = Suontausta, T., Vahemmistökysymys ja kansainvalinen oikeus, SuoSuo 1933/4, 149-152.

Suontausta 1965 = Suontausta, T., Suomi kansainvalisen demokratian jasenena. Suomen kansanvallan kehitys. Porvoo-Helsinki, WSOY Historian Aitta XIII, 1965.

SuoSuo = Suomalainen Suomi. A Suomalaisuuden Liitto folyóirata, Helsinki, 1916-1968.

SuoSyntys = Suomalaisuuden syntysanoja III. Arwidssonista Snellmaniin. Kansallisia kirjoitelmia vuosilta 1817-1844, Helsinki, SKS, 1929, 448 1.

Suur-Suomen runoja, Julkaissut AKS, Helsinki, Otava, 1941.

Szíj 1982a = Szíj E., V. L. Litkin (1895-1981). Egy komi tudós halálára, Filológiai Közlöny 1982/4, 518-527.

Szíj 1982b = Szíj E., Juhana Vilhelm Snellman és a társadalomtudományok, NYIOK 33/1-4, 64-71.

Szíj 985 = Szíj E., A Kalevala és a magyarok, Nyelvtudományi Közlöny 87(1985/2), 399-417.

Sziklay 1979 = Sziklay L., Kollár, Ján (1793-1852), szócikk, in Világirodalmi Lexikon 6, 409-411.

Tarkiainen 1928 = Tarkiainen, V., Eino Leinon helkavirsi „Halla” (1916), KSV 8(1928), 7-21.

Teljo 1933 = Teljo, J., Ahvenanmaa - Petsamo, SuoSuo 1933/3, 136, 138.

Tervonen 1943 = Tervonen, V., Heimotyösta Unkarissa talvikautena 1942-43, Heimokansa 1943/6-8, 33-36.

Tervonen 1983 = Tervonen, V., Bugát Pál, Herman Kellgren ja Erik Aleksanteri Ingman. Suomalaisunkarilaisten kulttuurisuhteiden aloittajat 1840-luvulla, in Uralisztikai tanulmányok. Hajdú Péter 60. születésnapjára, Budapest, 1983, 421-439.

Tervonen 1984 = Tervonen, V., Kulturális kapcsolataink építői a XIX. században, in Barátok - rokonok 47-90.

Tervonen-Wichmann 1982 = Tervonen, V.-Wichmann, I., Suomalais-unkarilaisten kulttuurisuhteiden bibliografia vuoteen 1981, Helsinki, 1982 (Castrenianumin toimitteita 24).

Valgama 1931 = Valgama [Vallgamaa], D., Liivilaisten pyrinnöista, in FUca IV, 325-326.

Vaisanen 1928 = Vaisanen, A. O., A Finnország határain kívül élő finnek, in FUca III, 271-278.

Vihavainen 1988 = Vihavainen, T., Suomi neuvostolehdistössa 1918-1920, Helsinki, SHST, 1988, 147.

Virányi 1928 = Virányi, E., Észt-magyar művelődéstörténeti kapcsolatok, in FUca III, 243-259.



as évekbenVirányi 1941 = Virányi, E., A finnugor népek élettere, Budapest, 1941.

Vuorjoki 1931a = Vuorjoki, Y., Heimotyösta Suomessa, in FUca IV, 300-314.

Vuorjoki 1931b = Vuorjoki, Y., Lansipohjan suomalaiset, in Heimoliitto, 62-66.

Weidermann 1931 = Weidermann [Veiderman], A. üdvözlő szavai a IV. kultúrkongresszuson, in FUca IV, 30-31.

Weöres 1940 = Weöres, Gy., A Helsinki Magyar Intézet tíz éve, Északi rokonaink 1940/3, 186-187.

Wichmann - l. Terven 1983.

Ziefeldt-Simumagi 1927 = Ziefeldt-Simumagi [Zifel’dt-Simumjagi, A. R], Uralo-Altaica, I, Baku, 1927, 166 (Trudy Obscestva obsledovanija i izucenija Azerbajdzana No. 12).


12. fejezet - Zimonyi István: Kmoskó Mihály és a magyar őstörténetAz 1920-as évekre a magyar őstörténet kutatásában a különböző tudományszakok között jelentős színvonaleltérés alakult ki. Elég, ha arra gondolunk, hogy a magyar nyelv török jövevényszavainak kutatásában Gombocz Zoltán alapvető munkája már 1912-ben megjelent, ezzel szemben a keleti nyelveken írt források feldolgozása csupán néhány mohamedán szerzőre korlátozódott.

Kmoskó Mihály az 1920-as években feldolgozta a honfoglalás előtti magyar történet és az ehhez szervesen kapcsolódó eurázsiai steppetörténet szír és mohamedán forrásait. Azonban ez a mű kéziratban maradt, s így jobbára ismeretlen még az őstörténettel foglalkozó kutatók nagy része számára is.1

A Kmoskó-hagyatékot Czeglédy Károly 1954-ben ismertette, ezért ennek részletes bemutatásától eltekintünk, csak néhány adatra, illetve szerkesztési elveinek ismertetésére szorítkozunk, s főleg arra a történeti és tudománytörténeti háttérre összpontosítunk, amely Kmoskó Mihályt e hatalmas mű megírására késztette.

Kmoskó 1876-ban Illaván született. Középiskoláit Trencsénben végezte, s a papi hivatást választotta. Teológiai tanulmányait a bécsi egyetemen kezdte 1893-ban, s 1899-ben avatták ugyanitt a hittudományok doktorává. Mivel a keleti nyelvek érdeklik, ösztöndíjjal 1899-1900-ban Beirutban és Palesztinában, 1900-1902-ben pedig Londonban és Párizsban folytat biblikus tanulmányokat. 1902-ben Pozsonyba nevezik ki, majd innen a budapesti papnevelő intézethez kerül. 1909-ben a budapesti egyetem Hittudományi Kara megbízza az Ószövetségi Tanszék vezetésével. 1914-ben a Hittudományi Kar Keleti Nyelvek Tanszékének vezetői posztja megüresedett, s Kmoskó érdeklődésének megfelelően korábbi megbízatását felcseréli erre az állásra. Az első világháború alatt 1916-ban a magyar egyházi és politikai körök megbízásából Kis-Ázsiába és Palesztinába utazik a helyszínen tanulmányozni azt a lehetőséget, hogy a központi hatalmak misszionáriusai hogyan vehetik át az elűzött antant országbeliek helyét a megszűnő török birodalom területén. Természetesen a háború alakulása következtében ez a kérdés hamarosan lekerül a napirendről. 1918-ban a Hittudományi Kar dékánja lett. 1919-ben minden hivatalos formaság nélkül otthagyta a dékáni hivatalát, mivel attól félt, hogy mint közismert antiszemitát a forradalmi törvényszék halálra ítéli. A Tanácsköztársaság bukása után politikai célul tűzte ki a Felvidék visszaszerzését, azonban erőfeszítéseit a politikai körök nem támogatják kellő mértékben. Ezért 1920 őszén úgy dönt, hogy visszatér a tudományhoz. 1923-ban, Goldziher halála után az egyetemen átveszi a Keleti Nyelvek Tanszékét. Még ugyanebben az évben az MTA levelező tagjainak sorába választják. 1931-ben halt meg.2

Tudományos munkássága három nagy területre irányult. Először főleg biblikus tárgyú témákkal foglalkozott. Példaképpen néhány tanulmányának a címe: A zsidók politikai története a hellenizmus kezdetén, A sémi népek ősvallása, A Genezis őstörténetének forráskritikai elemzése katolikus szempontból, A bábeli nyelvzavar, Hol feküdt a paradicsom? Ezek a művek ahhoz az időszakhoz köthetők, amikor az Ószövetségi Tanszéket vezette. A keleti nyelvek iránti érdeklődése persze ebben a korszakban is megnyilvánult, talán érdemes megemlíteni, hogy Kmoskó fordította először magyarra Hammurabi törvénykönyvét, amely 1911-ben Kolozsvárott jelent meg. Az orientalisztika területén Kmoskó a szírológiában szerzett nemzetközi hírnevet, az őskeresztény szír irodalom feldolgozásában jeleskedett. Erről a területről nagyon jelentős a szír egyház 4-6. századi életét feldolgozó munkája. Ezenkívül számos szír iratot tett közzé latin fordítással. Az első világháborúig tehát Kmoskó a vallástörténeten belül mozgott (Pataky 1937, 3-8).

Az első világháború döntő fordulatot hozott Kmoskó pályafutásában. Bekapcsolódik a politikába, melyet a már említett keleti utazásai, illetve az 1918-19-es forradalmak idején tanusított magatartása is jeleznek. 1920-ra belátja, hogy ez nem neki való feladat, ellenben a tudomány területén tovább lehet folytatni a harcot, s ezzel az eszközzel kell erősíteni a magyarságtudatot. Erről 1923-ban az akadémiai székfoglalójának kéziratában így ír: „Mielőtt székfoglalómat megtartanám, legyen szabad legmélyebb hálámat és a legőszintébb köszönetemet tolmácsolnom azért, hogy a MTA csekélységemet levelező tagjai sorába iktatni kegyeskedett. A béke boldog napjaiban e magas tudományos kitüntetés az öröm mámoros érzetével töltött volna el. De most, midőn szegény

11[Azóta egy része megjelent: Kmoskó M., Mohamedán írók a steppe népeiről. Földrajzi irodalom I/1, szerk. Zimonyi I., Budapest, 1997; Kmoskó M., Mohamedán írók a steppe népeiről. Földrajzi irodalom I/2, szerk. Zimonyi I., Budapest, 2000; Kmoskó M., Szír írók a steppe népeiről, szerk. Felföldi Sz., Budapest, 2004 - a Szerk.]22Életrajzi adatait Pataky Arnold 1937-es emlékbeszédéből merítettem.


Zimonyi István: Kmoskó Mihály és a magyar őstörténet

hazánkat a trianoni béke kínzókamrájában gúzsba kötve látom, amidőn a jóvátételi bizottság kegyetlen Shylockjainak hangos tanakodását hallom, hol és mikor fogják szipolyaikat a megcsonkított Magyarország testére illeszteni, hogy haladó életerejét dicső szövetségeseik javára fordítsák: úgy érzem, az akadémiai tagság szigorú célkitűzést jelent abban az értelemben, hogy annak, aki e magas tudományos testület tagjává lesz, minden önös érdeket, minden személyes becsvágyat félretéve minden erejét és képességét a haza, a hazai tudomány szolgálatába kell állítani. A magam részéről végtelenül boldog volnék, ha már most, bemutatkozásom alkalmával igazolhatnám, hogy itt kifejtett meggyőződésem nem kongó frázis, hanem komoly valóság.

Több mint valószínű azonban, hogy e kijelentésem nyomán önkéntelenül felmerül a látszólag fogas kérdés: hogyan illeszkedhetik bele az orientalisztika a hazai tudományosság munkájába anélkül, hogy ellentétbe kerülne azzal a régi, jó, becsületes munkaprogrammal, a komoly tudományos munkálkodás alapelvével: varga, maradj a kaptafánál. Legyen szabad e szinte magától értetődő ellenvetésből kiindulva előadásom voltaképpeni tárgyához kilyukadnom.

Az 1918. évi őszi forradalom szégyenletes eseményeinek s a magyarság politikai összeomlásának ellenhatásaképpen 1920 óta hazai történeti irodalmunk oly nagyszabású fellendülését konstatálhatjuk, amely szinte párját ritkítja tudományos életünk történetében. A nyomasztó pénzügyi viszonyok dacára alig múlik el hónap, hogy történeti irodalmunk egy-egy nagyszabású, sőt olykor szinte alapvető munkával ne gazdagodnék. E Sturm und Drang jellegével bíró küzdelem teljes keresésében a történeti igazságnak nagy és fontos szerep jutott a hazai őstörténet kutatásának is. Nyelvészeink és történészeink vállvetett erővel bogozgatják a magyar praehistoria titkainak csomóit és nehéz úttörő munkát végezve haladnak előre abban a sűrű ködben, amely a magyarság legrégibb múltját takarja.”3

A magyar vonatkozású mohamedán források tanulmányozására a magyar arabisztika legnagyobb alakja, Goldziher Ignác nem vállalkozott. Az csak naplójából derült ki, hogy Kuun Géza gróf a segítségét kérte Tibetre vonatkozó arab geográfusok értesüléseinek fordításához (Goldziher 1984, 270). Így valószínűnek kell tartani azt is, hogy Kuun Géza az 1900-ban kiadott A magyar honfoglalás kútfői c. kiadvány Keleti kútfőiből az arab szövegek fordításánál igénybe vette Goldziher segítségét. Mivel Kuun Géza 1907-ben meghalt, szükség volt olyan tudósra, aki a korai magyar történet keleti forrásait első kézből használja. Kmoskó tehát az első világháború vége felé határozta el, hogy a magyar őstörténetet fogja kutatni, s ebben nagy szerepe lehetett Hóman Bálint biztatásának. Először a szír források steppetörténeti vonatkozásait dolgozta fel, hiszen ezen a területen otthon volt, s ezután kezdte el a mohamedán szerzők műveinek kutatását. 1923-ban a tudomány akkori állását így jellemzi: „A keleti irodalom idevágó adatainak feldolgozásában őstörténészeink azokra a keleti szövegekre vannak utalva, amelyeket 1900-ban Kuun Géza gróf tett közzé a MTA által kiadott A magyar honfoglalás kútfőiben. Amint köztudomású, e kiadványról három év múlva Marquart berlini professzor Osteuropaische und Ostasiatische Streifzüge c. művében oly kritikát mondott, vagy helyesebben Kuun gróf tudását és képességét oly kedvezőtlen világításban mutatta be, hogy azóta e kiadványt komoly történész idézni sem meri. Ehhez járult még az is, hogy Marquart annyi új szöveget ásott, annyi új problémát vetett fel, hogy azok megoldása a Keleti kútfők alapján többé nem lehetséges. Nem csoda tehát, hogy őstörténészeink ebbe a keleti darázsfészekbe nem igen mernek nyúlni és mivel a legtöbben nincsenek abban a helyzetben, hogy az ide vágó keleti földrajzi és történeti irodalomban önállóan beledolgozzák magukat, inkább lemondanak a keleti szövegek értékeléséről, mintsem kitegyék magukat annak a veszélynek, hogy téves állítások megkockáztatásával magukat ledorongoltassák” (Kmoskó A. I, 12).

Ezután Kmoskó kifejti álláspontját a készülő munka alapelveivel kapcsolatban: „Ilyen körülmények között azt hiszem, nem csak hasznos, hanem talán hézagpótló munkát végzek, amidőn Hóman Bálint t. tagtársunk biztatására A magyar honfoglalás kútfői között megjelent Keleti kútfők átdolgozásához fogtam. Amint azonban ebbe a munkába belemelegedtem, egyre tisztábban láttam, hogy a Kuun gróf szabta keret a feladat tulajdonképpeni céljához képest túl szűk. A Keleti kútfők-ből sok szöveg hiányzik, amelyeknek okvetlenül benne kellett volna lenniök; egyes szövegek kivonatosan, hiányosan közölvék, azonfelül a pogány magyarság szláv, orosz és török szomszédaira vonatkozó adatokat a kiadvány rendszerint mellőzi, ami pedig szerintem végzetes hiba, mégpedig a következő okokból.

Nem szabad ugyanis felednünk, hogy a Szarmata Síkság az a része, amely a Középoroszországi erdőövtől az Aldunáig, a Fekete- s Azovi Tenger partvidékéig valamint a Kaukázusig terjed, oly egységes földrajzi terület, amelyen belül markáns földrajzi határvonalakat húzni nem igen lehet. Ezen az óriási steppevidéken átvonuló nagy folyók telente befagynak s így az év egy részében határképző jellegüket elvesztik. E terület tehát sajátos természeténél fogva önálló nemzeti individuumok kialakulását nem csak nem istápolta, hanem a felületén kóborgó nomád törzsek kölcsönös compenetratioját eredményezte, amely minden nyelvi és ethnographiai

33A kézirat az MTA kézirattárában található, amelyet Czeglédy Károly felosztása alapján idézek: Kmoskó A I, 1.



ellentétek dacára sokkal nagyobb arányokat öltött, mintsem a priori feltennők. A magyar nyelv szókincse már magában véve klasszikus bizonyítéka e compenetrationak, népkeveredésnek, vagy, ha úgy tetszik, ethnographiai kölcsönhatásoknak. Európai Déloroszországot nagy billiárdasztalhoz merném hasonlítani, amelynek területén lakó nomádok a tekegolyók szerepét játszották. Ha a perifériák felől valami kívülről ható tényező, pl. a byzánci politika érdekei, avagy a khalifák hódító imperializmusa e tekegolyók valamelyikét mozgásba hozta, egyetlen törzs megmozdulása mozgásba hozta a körülötte véletlen elhelyezkedett többi népeket, felborította amúgy is laza politikai egyensúlyukat és oly zűrzavart idézett elő, amelynek következményeit belátni avagy csak áttekinteni emberi elme alig volt képes. Nyilvánvaló tehát, hogy az adott viszonyok között teljes lehetetlenség a tekegolyók szerepét játszó nomádok egyikét-másikát a többi rovására evidenciában tartani, amikor tudjuk, hogy a legkisebb változás eredményeképpen úgy egymáshoz ütődnek s annyira összezavarodnak, hogy újabb elhelyezkedésük merőben kiszámíthatatlan. Ehhez járul még az is, hogy e nagy terület pogány nemzetei nyelvi és néprajzi különbségei dacára sok tekintetben sokkal közelebb álltak egymáshoz, mint akár byzánci, akár bagdadi hódoltság alatt álló fajrokonaikhoz...” (Kmoskó A I, 12). Kmoskó alapvető felismerése az, hogy a korai magyar történet kutatása nem korlátozódhat a magyarságra, ezt ki kell terjeszteni Kelet-Európa népeinek teljességére.

Kmoskó kézirati hagyatéka 2180 kézzel írott oldalt tartalmaz, ami ugyanennyi nyomtatott oldalt tenne ki. Ebből 1610 oldal nyomdakész állapotban van, 570 pedig vázlatos formában. A kézirati hagyaték három monográfiát tartalmaz: 1. Szír források Gog és Magog népeiről; 2. Mohamedán írók a steppe népeiről; 3. Gardizi’s Abhandlung über die Stamme der Türken .

Czeglédy úgy véli, hogy először a szír forrásokat tárgyaló kötet készült el 240 oldalnyi terjedelemben 1918 és 1922 között. Czeglédy szerint Kmoskó úttörő munkát végzett, jóllehet előtte néhány tudós (pl. Marquart) szír adatokat felhasznált a steppetörténet szempontjából, Kmoskó szisztematikus anyaggyűjtése és kritikai megjegyzései a kommentárokban mindmáig egyedülálló teljesítmény (Czeglédy 1954, 23, 25). Kmoskó a bevezetőben egy átírási táblázatot közöl, majd egy rövid bevezetés következik a szír irodalomban. Ezután áttekinti azokat a szír szerzőket, akiknek a műveiből részleteket közöl. A steppetörténetre vonatkozó szír adatokat négy csoportra osztja: 1. A szír Nagy Sándor-legenda, 2. Zacharias rhetor egyháztörténeti munkájának földrajzi függeléke, 3. Kivonatok szír krónikákból, 4. Kivonatok szír hagiographikus művekből. A felsorolt tematikák irodalmát Kmoskó magyarra fordította és bő kommentárokkal látta el. Ez a kézirat nyomdakész állapotban van.

A mohamedán forrásokat Kmoskó több mint ezer oldalon tárgyalja és 35 szerzőtől közöl részleteket. Czeglédy szerint a hagyatéknak ez a része 1923 és 1927 között készült el (Czeglédy 1954, 62). A mohamedán irodalmat Kmoskó két részre osztja, s külön tárgyalja a földrajzi irodalmat és a történeti munkákat. A földrajz- és történetírók bemutatására 134 oldalt szentelt. A földrajzírók kivonatai elsősorban a steppeövezetre vonatkoznak, de figyelembe vette Örményország, Transoxania, sőt egész Európa, így Bizánc és bizonyos tekintetben Kína leírását is. Az arab történeti irodalom főleg a szászánida királyok története, az arab hódítás Örményországban és az azt követő arab-kazár háborúk kapcsán foglalkozik a steppetörténettel. Rendkívül értékes az a kb. 50 oldalt kitevő belső-ázsiai történeti kronológia, amely 375-től 969-ig tárgyalja az eurázsiai történeti eseményeket, hivatkozva a latin, görög, szír, arab, perzsa szerzők idevonatkozó adataira.

A német nyelven megírt kötet 250 oldalt tesz ki. Gardizi két kézirata alapján egy kritikai szövegkiadást, a perzsa szöveg német fordítását és magyarázatokat tartalmaz. Ezenkívül részletesen kitér Gardizi forrásaira, köztük a magyar szempontból legfontosabbra, Dzsajhánira is, sőt vele külön, részletesen foglalkozik, összegyűjtve az életére és az elveszett földrajzi művére vonatkozó anyagot. Ugyanakkor Kmoskó feldolgozta azokat a mohamedán szerzőket is, akiknek a műveiben Gardizi szövegével párhuzamos helyek találhatók.

Összességében elmondhatjuk, hogy Kmoskó kézirati hagyatéka páratlan értéket képvisel, hiszen ennyi anyagot senki nem gyűjtött össze s nem próbálkozott meg kritikai feldolgozásával. Sajnos életművének ez a része mindmáig kiadatlan, így amit a keleti kútfők kritikai feldolgozásáról 1923-ban mondott, még mindig időszerű.

Bibliográfia

Czeglédy 1954 = Czeglédy, K., Monographs on Syriac and Muhammadan Sources in the Literary Remains of M. Kmoskó, Acta Orientalia Academiae Scientiarum Hungaricae 4(1954), 19-91.

Goldziher 1984 = Goldziher I., Napló, Budapest, 1984.

Gombocz 1912 = Gombocz, Z., Die bulgarisch-türkischen Lehnwörter in der ungarischen Sprache, Mémoire de la Société Finno-Ougrienne XXX(1912), Helsingfors.



Pataky 1937 = Pataky A., Emlékbeszéd Kmoskó Mihály rendes tag felett. Szt. István Akadémia, II. 6., Budapest, 1937.


regi.tankonyvtar.hu · web viewŐstörténet és nemzettudat, 1919-1931 aszalós, károly, elte...

Documents