REX WARNER

PERIKLÉSZ

REGÉNYESÉLETRAJZ

EURÓPA KÖNYVKIADÓ

BUDAPEST 1967

FORDÍTOTTA

MÁTHÉ ELEK

REX WARNER

PERICLES The Athenian

Collins, London, 1963

© REX WARNER, 1963

Prológus

KLAZOMENAI ANAXAGORASZ BÖLCSELŐ SORAI A LAMPSZAKOSZI VÁROSI

TANÁCS TAGJAIHOZ: Nagyon megtisztel, barátaim, kérésetek, hogy, mivel most vettük halála

hírét, foglaljam írásba eljövendő korok okulására athéni Periklész eszméit és cselekedeteit. Két

okból is rendkívüli örömmel teszek eleget a kérésnek. Elsősorban azért, mert Periklész tanítványom

és barátom volt, s megmentette az életemet. Nála nélkül soha nem jutottam volna el ide, e kedves

városba, Lampszakoszba, közétek. Nagyon is helyénvaló tehát, s örömmel tölt el, hogy éppen én

emlékezzem meg arról a férfiúról, aki iránt annyi hálát és tiszteletet érzek, s amennyire tőlem telik,

igyekszem átadni őt a halhatatlanságnak. De vannak egyéb, s éppen nem személyes természetű

indítékaim is, amelyek arra ösztönöznek, hogy e nagy férfiúról írjak. Meggyőződésem ugyanis,

hogy korunk valamennyi görögje közül őt tartja majd a jövendő a legmerészebb, legcéltudatosabb

és legbölcsebb férfiúnak. S ezért alakja filozófiai jelentőségű, vonzó egyéniségétől és ragyogó

alkotásaitól függetlenül is.

Elismerem, ezzel nagy dolgot állítok róla. Nyilván el lehetne mondani, hogy Periklész

hadvezérként nem ér fel Themisztoklésszal vagy Kimónnal, költőnek sem olyannagy, mint

Aiszkhülosz vagy Szophoklész, s netán bölcseletben is elmarad Parmenidész meg énmögöttem. Hát

aztán? Mégis nagyobb mindnyájunknál. Amint bölcseleti munkáimban részletesen kifejtettem,

mindenben mindenkor jelen vannak mindennek az elemei, bár sokszor egyetlen, kellőképpen

kifejező jellegzetesség is meghatározhatja az egész megjelenési formáját. Ilyenformán az egyént is

megismerhetjük vagy láthatjuk egy bizonyos készsége vagy felbuzdulása fényében, ha ez a készség

vagy felbuzdulás nagyszabású és rendkívüli. Az emberben azonban minden készség, szép

tulajdonság, törekvés és igyekezet rendkívül sajátos módon (mint egyebütt részletesen kifejtettem)

az értelemnek van alávetve. Az értelem hozza mozgásba, az irányítja az egészet. És Periklészben ez

szembetűnőbb, mint bárki másban, s ezt csodálom benne annyira: az értelem vezérlő ereje áthatja

lényét, egyszerre számtalan irányban teljes tisztaságban érvényesül, sohasem szennyeződve, a

pillanat fölé emelkedve, ellenállhatatlanul.

Úgy hiszem, ezt mindenki elismeri. Mindez nyilvánvaló azok előtt, akik, mint én, tanúi voltak

értelme fölényes működésének, például az athéni népgyűlésben, kifejtvén forrófejű, állhatatlan s

mégis éles eszű és elszánt hallgatóságának egy nyilván népszerűtlen politikát, úgyhogy alvajárók

módjára követték: olyan irányban, ami eszükbe sem jutott volna. Az athéniakat irányítani s kézben

tartani a lehetetlennel egyértelmű: e téren néha-néha még Periklész is akadályokba ütközött. Bár

vezető szerepe egészben véve maradéktalan volt; és egészben véve (természetesen voltak esetek,

mikor ő is kénytelen volt a nép mohóságához vagy becsvágyához folyamodni) az értelemmel vitte

sikerre vezéri szerepét... világosan, hévvel és őszintén. Formálta a tömeget – elválasztott,

kombinált, rendezett – akár amaz Értelem, mely bölcseleti rendszeremben minden jelenségnek,

csakúgy, mint az egész világnak, oka és eredete.

Már ez egymagában is elegendőnek látszik arra, hogy Periklészt a „nagy” Periklészként

emlegessük. Azért egyesekben nyilván élnek még kétségek, s ezek fel is teszik majd a kérdést:

bölcsen, valóban hazája és önmaga legjobban felfogott, legigazibb érdekében élt-e Periklész ezzel

az értelemmel? Maradandónak avagy mulandónak bizonyul-e majd életműve? S a birodalom,

melyet megteremtett, valóban nagyszerű volt-e, mint hitte, avagy zsarnoki, amint Spárta és

szövetségesei állítják.

Athén ma háborút visel, s tagadhatatlan, Periklész vitte népét ebbe a háborúba, melynek

kimenetele kétséges. Lehetséges, hogy Athén elpusztul e háborúban. Az is lehetséges, hogy egész

Görögország annyira meggyengül e küzdelemben, hogy könnyű prédája lesz Perzsiának vagy

egyéb, ma még ismeretlen barbár hatalomnak. Elmondhatjuk, hogy Periklész gyermekéveiben

Görögország egységes volt s diadalmas; halálakor Görögország két, dühösen szemben álló

ellenséges táborra szakadt. És tagadhatatlan, személyében is nagymértékben felelős azért, hogy így

alakult a helyzet. Nem mondhatjuk-e ennélfogva, hogy rosszul használta fel vitathatatlanul nagy

szellemi erejét, s a felfordulás irányába vezette a birodalmat?

Nehéz kérdés ez, barátaim, de úgy vélem, nem megoldhatatlan. Ne feledjük, hogy a látszat nem

az igazság. Ami szemünk előtt van, miként egyebütt kifejtettem, pusztán a láthatatlannak megjelenő

képe. Első benyomásunk, érzékeink minden segítség nélkül a maguk természetességében gyenge

alap ahhoz, hogy elbíráljuk, mi az igaz. S ez mégsem azt jelenti, hogy az igazság elérhetetlen

számunkra.

Elmélkedéssel vagy kísérlettel éppúgy felfedhetjük a tévedést, mint a dolgok rendjét. Jól

emlékszem, fiatalember voltam akkor, Periklész még gyermek, mikor bortömlőbe levegőt fújtatva

egyszerű kísérlettel bebizonyítottam, hogy a levegő is anyag, noha már megszoktuk a gondolatot,

hogy csak üresség, nem egyéb. Periklész sajátosan gyors észjárásával nyomban nemcsak ezt, hanem

az ezzel kapcsolatos általános elveket is átlátta.. Nem akarom ezzel azt állítani, hogy már akkor

felismerte, ami nyilvánvaló tény, hogy a jelenségek világa csalóka. Nem, szelleme ennél

továbbhatolt. „Ha a világegyetemben nincs űr – kérdezte –, miért van mégis, hogy a dolgok

elválaszthatók egymástól. Miért van, hogy valami létrejön, más pedig megszűnik? Hogyan

lehetséges a mozgás?” Bár akkor még nem tanították bölcseletre, mégis első pillanatra meglátta

annak a problémának lényeges vonásait, mely körül Parmenidész, Empedoklész s az én kutatásaim

folynak.

Sokáig úgy véltem, sikerült megoldanom ezt a problémát. Ma már nem vagyok bizonyos benne.

Mégis, szilárd meggyőződésem: módszerem, az emberi történelem során elsőként szülőhazámban,

Ióniában felfedezett tudományos módszer, kétségbevonhatatlanul érvényes. Minden ugyanazon

törvényeknek van alávetve, ámbár e törvényszerűségek különféle módokon hathatnak. Minden

észlelés például ellentétes hatások eredménye, és az érzékelésben benne foglaltatik a fájdalom is.

Ám az észlelés a legjobb esetben világos és pontosan megkülönböztető, az érzékelés pedig gyakran

kellemes. Az ellentmondások világában élünk, s ezek az ellentmondások éppoly nyilvánvalóak

emberi viszonylatokban, mint amennyire az égitestek mozgásában és helyzetében is azok. Mi,

görög filozófusok azonban megfogalmaztunk egy hipotézist (az emberiség legvakmerőbb feltevését

talán), azt, hogy valamennyi ellentmondás egy általános érvényű törvénynek van alávetve, és végül

is minden ellentmondás valaha majd megmagyarázhatónak bizonyul.

A történelem és a társadalom szervezete tekintetében tudásunk, elmélkedésünk és gyakorlati

ténykedésünk kevésbé fejlett, s még kevésbé pontos, mint, mondjuk, a matematika vagy a fizika

területén. De még ezenfelül is lényeges különbség áll fenn az előbb említett területek s az utóbb

példaként felhozott tudományok között. Az emberéletet nemcsak tanulmányozni, hanem élni is kell.

És, hogy helyénvalóan élhessük életünket, bizonyos céloknak megfelelően tudatosan kell

formálnunk. Nem minden cél megvalósítható. Az ember például nem élhet sem úgy, mint a

csúszómászó, sem mint a madár. Mint minden élőlény, az ember is a külső természet sokirányú

kényszerítő hatása alatt áll. Elő kell teremtenie táplálékát, hogy életben maradhasson. Az

ellenséggel szemben erődítéssel kell védekeznie. A fennmaradásnak eme s egyéb lényeges kellékeit

sokszor tartották oly fontosságúnak, hogy minden emberi törekvést mindenestől csak ezek

biztosítására irányítottak. Minden országban sok az olyan ember, aki a bölcsőtől a sírig egyébre sem

gondol, csak arra, miként teremtse elő a pénzt, mely az ételt, a fedelet, a biztonságot jelenti.

Nagyhatalmakat, mint például Spártát, a puszta katonai fölény alapján szerveztek meg, oly

szomszédok felett, melyeket semmi egyéb, csak a megfélemlítés tart vissza a lázadástól. Még azt

sem mondhatom, hogy e korlátozott életformának semmi érdeme nincs. Tagadhatatlan, hogy a

spártai derék és bátor; az üzletember keményen dolgozik, gabonával, olajjal s egyéb létfontosságú

cikkekkel adózik honfitársainak. De az üzletember belemerül a maga ügyeibe, és csak nagy ritkán

képes ítéletet mondani a zene, irodalom vagy bölcselet kérdéseiben; s mint oly gyakran

tapasztalhattam, a spártainak nyomban szinte minden erénye odavész, amint családi környezetéből

kiszakítva fegyveres táborba kerül. Nekünk, iónoknak az ilyen szűkre szabott, leegyszerűsített élet,

melyben nem érvényesülhetnek az emberi élet sokrétű, vonzó viszonylatai, sohasem tűnt

kívánatosnak. De azt is belátjuk, hogy gyakran, mikor szembekerültünk olyasmivel, amit otromba

ostobaságnak tartottunk, nagyobb bátorságunkkal, kezdeményezésünkkel, sokrétűségünkkel és

értelmünkkel egyetemben valahogy mindig alulmaradtunk, valamiféle mindenre kiterjedő

gyöngeségünk folytán.

Periklész athéninak éppúgy, mint iónnak, a legnagyobb volt. Őt, mint Kimónt, sohasem

vezethette félre afféle szentimentális hit, hogy a nyers erő és a fegyelem felülkerekedhet az

értelmen és a sokoldalúságon. Innen van, hogy egész életében szemben állt Spártával. De azért soha

nem becsülte le ama tulajdonságokat, melyeket, elég tévesen, jellegzetesen dór sajátosságoknak

szoktak mondani. Célja inkább az volt, hogy e tulajdonságokat megtestesítse (fokozott mértékben),

abban a jellemben, mely az ő idejében, s az idők végezetéig, sajátosan athéni jellem lesz. Az ő

szeretett Athénjában a katona a harcmezőn állja a versenyt vitézségben bármely spártaival. De az

athéni hősiessége megfontolásból fakad, abból, hogy a harcos tisztában van azzal, mi forog kockán,

mégpedig önként elfogadott természetes fegyelemből, s nem holmi hosszú évekig tartó szigorú

kiképzés során megszokott konok versengésből, mely az önbecsülés egyik forrása. Periklész

sohasem fogadta el, hogy valamely erény nem férhet meg a másikkal. Az ő eszménye szerinti athéni

mindenfajta erény birtokában sajátosan vonzó, sajátosan sokoldalú, és minden kiválóság megfér

benne. Azt szerette volna, ha minden athéni istennel ér fel, afféle istennel, aki városához tartozik, és

sokféle teendőjét jól elvégzi.

Athént azért, természetesen, mégsem Periklész teremtette meg. Azok a sajátosságok, melyeket

Periklész bámult és fokozni igyekezett, már születése előtt is megvoltak, és gyermekkorában is

diadalmasan, cselekvően nyilvánultak meg. Mert Athén fegyelmezett kezdeményezésének több

szerepe volt a perzsák legyőzésében, mint Spárta önző, vállalkozó szellem nélküli bátorságának.

Periklész azt cselekedte, hogy tudatosan gyorsította a folyamatot, mely már régen kezdetét vette.

Szellemének nagysága éppen abban mutatkozik meg, hogy e folyamatnak másoknál sokkal jobban

tudatában volt, és előbbrevitelére (minden emberi ténykedés korlátai között) pontosan a legjobb és

legalkalmasabb módszereket választotta.

Aligha túlzás, ha azt állítom, hogy olyasvalamit sikerült Periklésznek létrehoznia Athénban,

aminek eredménye szinte egy új emberfajta lett. Hogy milyen sikerrel, ezt már az utókor dönti el.

Ha jóslásba bocsátkozom, azt mondanám, hogy a jövendő nemzedékek éppúgy csodálják majd

Athént, amint mi csodáljuk ma; és ezt mindenképpen fenntartom, bármilyen kimenetelű lesz is a

mostani háború. S ha azt kérdezitek tőlem: Periklész bomlasztotta-e fel Görögországot, azt

válaszolom: nem. Görögország akkor már felbomlott. Az emberi lélek bomlott fel. Periklész csak

megoldott valamit, és amit tett, teremtő módjára vitte véghez.

Lehetséges, barátaim, hogy meglepőnek vélitek állításaimat, mert úgy tűnhet, nem tudom

valamennyit minden kétséget kizáró módon alátámasztani. Igyekezni fogokazonban írásomban

megadni a bizonyságot a tőlem telhető legbecsületesebb és legkielégítőbb módon. Elmondom,

amennyire ismeretesek előttem, a tényeket, és nem titkolok el semmit, amiért holmi önkényes, vagy

a nehézségeket leegyszerűsítő magyarázattal ellentétesnek tűnik. A dolgok éppenséggel nem

egyszerűek, s a bonyolultságot nem mindig oldja meg, ha átvágjuk a csomót; s aki közületek csak

valamelyest ismeri bölcseletemet, nyilván azt is tudja, hogy bármely esemény vagy helyzet minden

megnyilvánulásában ellentmondást tételezek fel. De az igazságra törekszem, s azt kutatom, mert azt

imádom.

És most, hogy tárgyamra térek, azt kérdezem magamtól, vajon miképpen találok rá, s hogyan

osztom meg másokkal az igazságot. Nyilván el kell mondanom Periklész életének valamennyi

jelentős eseményét, akár személyes tapasztalatból, akár mások hitelt érdemlő közléséből

ismeretesek előttem. De úgy vélem, ennél mégis többet kell tennem. Egyikünk sem állíthatja

magáról, hogy semennyire sem köti semmiféle előítélet vagy részrehajlás; s ilyenformán nekem is

meg kellene jelölnöm legalább az állásszöget, ahol megfigyelőállásomat'elfoglaltam. De ennél is

fontosabb, hogy Periklészt egy pillanatig se tárgyaljam térből kiszakított témaként. Periklész

ugyanis éppen annyira a múltban gyökerezik, mint amennyire a jövőhöz kapcsolódik. Ezért

némelykor utalnom kell a hajdan történtekre, mert ő abból teremtette az újat.

Ami nézőpontomat illeti, amaz ión szemével nézem a világot, aki élete zömét Athénban élte le.

Így történetesen volt némi csekély részem ama nagy eseményekben, melyek Periklész

gyermekkorának hátterét tették. Jelen voltam a Görögország ellen induló perzsa expedícióban, és

szemtanúja lehettem a hadjárat néhány jelentős eseményének. Ha tehát Periklészről szóló

beszámolómat önéletrajzhoz hasonlóan kezdeni, remélem, barátaim, nem gondoljátok, hogy ezt

hiúságból teszem. Csupán tárgyamat igyekszem a leginkább tudományos módszernek tetszően

megközelíteni, s tárgyam nem az én személyem, hanem Periklész alakjának feltárása. De amint

közeledem ahhoz az időszakhoz, amikor Periklész a politikai élet színterére lépett, remélem, egyre

inkább sikerül úgy írnom, hogy aligha tűnik ki belőle : én is a világon vagyok.

Első fejezet KLAZOMENAITÓL SZALAMISZIG

Azt szokták mondani: – Ki-ki a maga városa – csakhogy nekem három városom is volt, s

mindháromhoz ragaszkodom, és szeretetet érzek iránta. Most abban a különös örömben van részem,

hogy Lampszakosz polgáraként élhetek, és remélem, itt tölthetem életem alkonyát. Athén városának

természetesen sohasem voltam teljes jogú polgára. Ezt a jogot az athéniak féltékenyen őrzik a

maguk számára, s ezt tette maga Periklész is. Én azonban mégis magaménak tekintem Athén

városát, mert az minden iónok és minden hellének városa. Periklész is azt óhajtotta, hogy

valamennyien így erezzünk.

De én Klazomenaiban, Kisázsia görög partvidékén születtem, a vízbe nyúló hosszú földnyelven,

a tenger mellett, ahol olyan csodálatosan színes és változatos a víz és az égbolt. Klazomenai, mint

tudjátok, egy a tizenkét ión város közül, és apám, jómódú ember lévén, gyakran töltött be ott

hivatalos tisztet különféle szertartásokon templomunkban, a Paniónion-ban, tőlünk délre,

Szamosszal szemközt. Szerepe volt apámnak a Perzsia elleni nagy ión felkelésben is, nem sok

idővel születésem után. Természetesen erre a felkelésre alig vagy semennyire sem emlékszem, de

gyermekkoromban dajkáim, rokonaim és barátaim sokszor meséltek róla, hogy az ión hadsereg

vakmerőén behatolt az ország belsejébe, és felgyújtotta Szardészt, a perzsák fővárosát, s ez a fényes

siker magával ragadta a görög városokat Kisázsia legdélibb részétől egészen a Kherszonészoszig, és

harcoltak szabadságukért s a perzsa hódítás előtti nagy napok visszatéréséért. Még Szardész

ostroma előtt – a felkelés legkezdetén – Athén, bár maga is harcban állt a szomszédos Aigina

szigetével, hősiesen elküldte hajóhada egy részét, és jelentős gyalogos haderőt is, a rokon iónoknak.

Spárta semmit sem tett megsegítésünkre. Sok történetet hallottam az iónok hősi harcairól és négy

vagy öt éven át szüntelenül folytatott ellenállásáról, amelynek a Milétosz közelében vívott nagy

tengeri ütközet vetett véget ; ebben a mieink az eddigi legnagyobb hellén hajóhaddal,

háromszázötven háromsorevezős hadihajóval vettek részt. A történetekből, amelyeket hallottam,

bízvást megtanulhattam csodálni családom tagjainak tetteit, és mint az fiúgyermekeknél lenni

szokott, minden dicső dolgot csodáltam, amihez személyesen valami közöm volt. De közelebbi

megfontolás után nemigen tartottam csodálatra érdemesnek egyebet, mint személyes

cselekedeteket. Nem találtam az átfogó elgondolást a vállalkozásban. Szembeszökő jelenség volt,

hogy az athéniak, bár kezdetben a felkelés legveszélyesebb szakaszaiban segítettek, később

megvonták támogatásukat, és az a gondolatom támadt, hogy valószínűleg helyesen ítélték meg a

helyzetet – mert az a helyzet állt elő, hogy több állam inkább abban mesterkedett, hogy előnyöket

szerezzen magának szomszédaival szemben, semmint megverje az ellenséget. Nem volt egység a

hadműveletek irányításában, és az első sikerek után kevés jele mutatkozott a kezdeményezésnek. A

perzsa hadsereg viszont a szárazföldi hadműveleteket nyilvánvalóan nagyon megfontoltan hajtotta

végre, s a ládéi tengeri ütközetben is a perzsák támadtak, nem a görögök. Valójában a nagy görög

hajóhad szétszóródott, mielőtt a tulajdonképpeni csata elkezdődött. Ez azért történt, mert a

görögökben nem volt elég bátorság, mert nem volt meg a vezérlő eszme, amely eltökéltséget szül és

sikert arat. Mennyire más volt minden a tizenöt évvel később vívott tengeri csatában, amikor

Periklész atyja, Xanthipposz állt az athéniak hajóhada élén, és szerezte vissza szabadságunkat

Mikalénál!

Később az athéniak törvényszéke előtt azt a vádat emelték ellenem, hogy perzsabarát voltam,

mert nem mutattam kellő lelkesedést az ión felkelés ügye iránt, bár valójában istentagadás címén

vontak perbe. Mondanom sem kell, hogy mindkét vád hamis volt. Részvétet éreztem hősi halált halt

honfitársaim iránt, bár alaposabb megfontolás után úgy látszott, hogy haláluk hiábavaló volt, vagy

legalábbis a cél nem volt félreérthetetlenül határozott. Valóban tragédia történt, de nem teljesen

érdemes tragédia. Nagyon megindultam azon, ami Athénban egy tragédiai versenyen történt

közvetlenül az ión felkelés összeomlása és Milétosz eleste után. Phrünikhosz, a színműíró,

tragédiában vitte színre az ión felkelés végső eseményeit, és színművével könnyekre fakasztotta

egész hallgatóságát. Az athéniak ezután nagy pénzbírsággal sújtották Phrünikhoszt, és népgyűlési

határozattal megtiltották a tragédia újabb előadását.

Ami engem magamat illet, szerencsémre még nagyon fiatal voltam; a perzsák által visszahódított

több városban ugyanis a nálam nem sokkal idősebb fiúgyermekeket a perzsák kiherélték és

Perzsiába küldték, hogy eunuchokként szolgáljanak a királyi udvarban vagy a perzsa főnemeseknél.

Sok leányt is az ország belsejébe küldtek, de az ő sorsuk legalább a természet törvényeivel

összhangban alakult.

Klazomenaiban, amely az elsők egyike volt a perzsák által visszafoglalt városok közül, nem

került sor ennyire súlyos és hosszan tartó megtorlásokra. Én magam nem emlékszem, hogy bármi

kellemetlenség ért volna. Általában azt tartom, hogy a perzsa politika a görög városok irányában

bölcs és türelmes volt. Perzsa befolyásra a görög városokban majdnem mindenütt demokratikus

kormányzat került uralomra, az adók nem voltak elviselhetetlenek, és a görögök közül sokan

megtisztelő bizalmi állásokat kaptak a perzsa királyi udvarban. Sőt Dareiosz király, aki nemcsak

kiváló szervező, hanem jó és tiszteletre méltó ember is volt, örömmel üdvözölte és védelmébe vette

a Görögországból és az ión városokból hozzá menekülő görögöket. Udvarában tartózkodtak

természetesen Athénból Peiszisztratosz, a nagy türannosz fiai, és Spártából a nagyeszű Démarotosz,

a száműzött király, az egyetlen spártai uralkodó, aki kocsiversenyen győzött Olümpiában. De rajtuk

kívül mások is, bár száműzetésbe sem kellett menniük, jószántukból a nagy király szolgálatába

álltak. Nem meglepő tehát, hogy legtöbbünknek, gyermekkoromban és kora ifjúságomban,

természetesnek és elkerülhetetlennek tűnt, hogy Perzsia nagy és egészében véve üdvös hatalma

uralkodjék az egész világon. Ebben tévedtünk, de akkoriban kevés tény bizonyította tévedésünket.

És mégis, amikor visszatekintek a történtekre, belátom, hogy a gyér számú bizonyíték is

elegendő lehetett volna. A perzsa királyoknak többnyire bátor katonái és jó hadvezérei voltak, ők

maguk pedig bölcs, körültekintő és becsvágyó férfiak. Az értelem azonban (a teremtésnek ez a

vezérlő elve) felülről jött, s nem hatotta át a tömegeket. Aperzsák engedelmeskednek a

törvényeknek, de nem ők a törvényhozók. Nincs meg náluk a politikai integráció még alacsony

fokon sem, amint Periklész mondaná. Periklész ugyanis tökéletesen tisztában volt azzal, mire képes

a magasrendű értelemmel párosult hősiesség, amint azt Spárta példája mutatja. De az ő eszménye az

integrációról (e fogalomra nyilván éppen én irányítottam a figyelmét korai bölcselkedéseink során)

alapvetően más volt. Mindenesetre az a tény világos lehetett volna előttünk elméletben, még mielőtt

gyakorlatilag is bebizonyosodik, hogy pusztán a számok nem lehetnek döntők. Ez nyilvánvaló, de

hozzászoktunk, hogy gyakran figyelmen kívül hagyjuk a nyilvánvalót. Mi csak azt láttuk, hogy a

perzsák állandóan és mindenütt győztek, s ebből arra következtettünk, hogy ennek a folyamatnak

soha nem lesz vége.

Nyolcesztendős voltam, amikor a Nagy Király veje, Mardoniosz egészen Makedóniáig tört előre.

A következő évben Szamoszból tengeri haderő indult útnak Athén és Euboia felé. Sok ión tengerész

szolgált a hajókon, és ma is világosan emlékszem személyesen átélt elbeszéléseikre a nagy

ütközetről, amelyben az athéniak szétverték a hatalmas perzsa haderőt Marathónnál. Ez csoda volt,

amit azonban aligha ismert fel valaki. Magunk is arra gondoltunk, hogy egyszer mi is győzelmet

arattunk a perzsákon, de később keserves árat fizettünk érte. Ezenfelül, messziről nézve Athénra, és

tévesen ítélve meg az athéni állapotokat, a belső zűrzavarnak ugyanolyan jelenségeit véltük

felfedezni náluk is, mint amelyek nagyban hozzájárultak a mi gyengeségünkhöz. A marathóni

győzőt, Miltiadészt, Kimón atyját perbe fogták, pénzbírságra ítélték, s kegyvesztetten halt meg alig

egy évvel az ütközet után. Azok között, akik vádat emeltek ellene, ott volt Xanthipposz, Periklész

apja is.

Majd az elkövetkező években más befolyásos athéniakat, köztük magát Xanthipposzt is,

osztrakiszmosszal, az athéniaknak ezzel a sajátos eljárási módjával, tiszteletre méltó száműzetésbe

küldték; ez az osztrakiszmosz azt jelentette, hogy aki ellen elegendő számú szavazatot adtak le,

köteles az országot tíz esztendőre elhagyni. Az osztrakiszmosz nem olyan ostoba dolog, amilyennek

első hallásra gondolná valaki. Rendszerint arról van szó, hogy két ellentétes politikát követő

hivatott államférfi között kell választani, s az athéniak úgy vélik, hogy ha az egyik államférfi

politikáját előnyben részesítik a másiké felett, az legjobban úgy valósítható meg, ha

legkiemelkedőbb ellenfele nem avatkozhat a dolgok menetébe. Ezekben az években az athéni

demokrácia politikája valóban következetes volt, bár mi Ióniában ennek nem voltunk tudatában.

Később alkalmam nyílt a marathóni csata több hősével beszélni, közöttük Aiszkhülosszal, a

költővel, akinek a bátyja dicső módon esett el ott. Azt tapasztaltam, hogy ezeket a férfiakat

általában kevésbé érdekelték a nagy nevek és a nagy nemzetségek, mint gondoltam volna. Nézeteik

nagyon eltértek egymástól (az athéni polgár érdeklődése mindig sokirányú), s mégis bizonyos

kérdésekben egyetértenek, és ennek megfelelően döntenek. Az athéniak hittek demokráciájukban, s

hittek az athéni erényben és kiválóságban. Véleményük csak abban tért el, hogy ezt mi módon

mutassák ki. Athén akkor is és mindig éles személyes versengés színhelye volt. Már az

osztrakiszmoszok nagy száma is mutatja, hogy ezekben az években mennyire kiéleződtek a

személyes villongások. Athén és Görögország szerencséjére azonban éppen az az államférfi

bizonyult legerősebbnek, s az maradt felül, aki a legelőrelátóbb és legkövetkezetesebb is volt

valamennyi között. Themisztoklész volt ez, új ember, akinek semmi kapcsolata nem volt az előkelő

családokkal, és mégis politikájával és intelligenciájával ő volt Periklész előfutára. Themisztoklész

volt az első, aki átlátta, hogy Athén jövője a tenger. Ő teremtette meg Athén tengeri hatalmát, s

ezzel tágította az athéni demokrácia alapjait; a tengeri haderőben ugyanis a tengerész, még ha nincs

is semmi személyes vagyona, ugyanolyan fontos, mint az, aki elég módos ahhoz, hogy

hadifelszereléssel lásson el egy lovas katonát vagy egy hoplitát. Periklész felvilágosodottabb

szellemével és nagyobb társadalmi tekintélyével Themisztoklész nyomdokába lépett, és vezető

szerepét nála sokkal hosszabb ideig megtartotta, de senki, Periklész maga sem mutatott nagyobb

gyakorlati bölcsességet, mint Themisztoklész a perzsa veszedelem éveiben.

Mi azonban Klazomenaiban a Marathónt követő kilenc éven át Themisztoklésznak úgyszólván a

nevét sem hallottuk. Athént úgy ismertük és tiszteltük, mint az iónok anyaországát. Bámulattal

adóztunk a marathóni ellenállásnak, de nem irigyeltük azért a sorsért, amely minden valószínűség

szerint rá várt. Amikor azt fontolgattam, hogy esetleg valamelyik más görög városban telepszem le,

mindig a nyugaton, Szicíliában vagy Itáliában levő városokra gondoltam, mert úgy tűnt, hogy az

Ióniában született bölcselet ott kél új életre. Én ugyanis már gyermekifjú koromban is a magam

módján filozófus voltam, és már kora ifjúságomban is nem a nagy uralkodókat, hanem hazám

filozófusait tiszteltem. A szamoszi Polükratész a tenger ura volt, és udvarának legendás híre

mindenfelé elterjedt már gyerekkoromban is. Ugyanekkor a milétoszi Thalész, a történelemben

először, merészen arra vállalkozott, hogy tudományos kérdést vessen fel. Mások a perzsa hódítók

alatt is folytatták munkáját Milétoszban. Én magam Anaximenész tanítványi köréhez csatlakoztam.

Valósággal elragadott a szomszédos Kolophónban született Xenophanész merész okoskodása,

amikor néhány egyszerű mondattal megvilágította előttem, mennyire képtelenül és ostobán

vélekednek az emberek az istenekről. Mert miért is lenne egy isten ember formájú, és miért

beszélne éppen görögül? Meg kell azonban jegyeznem, hogy erre Xenophanész sem ad számottevő

magyarázatot. Barátaimmal megvitattuk Püthagoraszt is, és nem tartottuk kielégítőnek, amit állított.

Püthagorasz születésem előtt harminc esztendővel hagyta el Szamoszt, és Dél-Itáliában telepedett

le. Követőinek ott ma is jelentős nemcsak a szellemi, hanem politikai befolyása is. Befolyásuk

forrása és titka, gondolom, az, hogy valamiféle titkos szövetséget alkotnak, nem pedig politikai

vagy tudományos érdemeik. A püthagoreusok babonasággal párosítják bámulatos matematikai

készségüket. Felfedezéseik a geometria területén jelentősek, de valamilyen okból, maguk tudják

legjobban, miért, nem eszik meg a babot, s inkább meghalnának, semhogy fehér kakasból készült

fogáshoz csak hozzá is nyúljanak. A mi nagy ión természetbölcselőnk, epheszoszi Hérakleitosz

tökéletesen helyesen írta: – „Sok dolog ismerete nem tanít egyben megértésre is. Különben

Püthagorasz és Xenophanész is megtanulta volna.” – Hérakleitosz volt az utolsó ión bölcselő,

akinek munkásságával még gyermekkoromban és kora ifjúságomban ismerkedtem meg. Furcsa

módon ma is lenyűgöző egyéniségnek tartom, bár ahogy bölcsebb leszek, mind kevésbé értem,

tanaival mit akar mondani. A többi bölcselővel együtt ő ösztönzött: a filozófiának szenteljem

magam. Hányszor megtörtént, hogy napsütésben vagy valami árnyas helyen feküdtem

Klazomenaiban a tágas égbolt alatt, a nyílt tengerbe siető folyók nádasokkal borított partján, és újra

meg újra elismételgettem magamban:

– Egyben áll a bölcsesség. Azt a gondolatot kell ismernünk, amely mindent vezérel mindenen

keresztül. Közben valamelyest közömbös lettem apám velem kapcsolatos tervei iránt. Semmi

kedvem nem volt hozzá, hogy túlterheljenek közéleti kötelezettségekkel vagy földbirtokunk

ügyeinek intézésével. Vizsgáltam a csillagokat, az állatokat és a madarakat, az eget és a tengert. A

végén eltökélt szándékommá lett, hogy lemondok földbirtokomról, és életemet a tudománynak

szentelem, lehetőleg valamelyik ión városban, illetve Itália vagy Szicília egyik görög városában.

Előbb azonban utazni akartam, hogy lássak valamit a világból. Ez volt az oka, hogy tizennyolc éves

koromban részt vettem Xerxész Görögország elleni hadjáratában.

És most, mivel perzsabarát érzelmekkel vádoltak, magyarázatképpen el kell mondanom néhány

szót. Napjainkban, midőn valamennyi sziget és Kisázsia görög partvidéke felszabadult (vagy

legalábbis Athén és nem valami idegen hatalom fennhatósága alá tartozik), különösnek, sőt bűnös

dolognak tűnik csak elképzelni is, hogy olyan helyzet adódhat, amelyben görögök Perzsia

szolgálatába szegődve hadba szállnak honfitársaik ellen. De mi ezt abban az időben nem találtuk

különösnek. Mi, iónok, akik akár önkéntesen, akár kényszerhelyzetben a Nagy Király hadseregében

szolgáltunk, nem is gondoltunk arra, hogy a harcokban ténylegesen részt vegyünk. A hozzánk

érkezett hírek arról szóltak, hogy Athén és Spárta kivételével egész Görögország földet és vizet

küldött Perzsiának behódolása jelképeként, s az erről szóló híresztelések nem is voltak

nagymértékben túlzottak. Mindenki azt várta, hogy Xerxész hadjárata inkább diadalmenet lesz,

semmint katonai expedíció. De nem is tapasztaltunk valóságos ellenséges érzületet honfitársainkkal

szemben. Sok olyan görög tartott Xerxésszel, aki arra készült, hogy ismét hatalomra kerül abban az

országban, ahonnan valamilyen okból egyszer száműzték. Az egész hadművelet (mi legalábbis így

képzeltük) a Nagy Király birodalmának kiterjedésével fog végződni, de ez a görög politikai

gyakorlat szerint csak az egyik párt uralomra jutását jelenti majd a másik helyett.

Ebben természetesen tévedtünk, és ami engem illet, nem tagadom, szégyenkezve gondolok rá,

hogy ennyire híjával lehettem a politikai, sőt tudományos felismerésnek. Igaz, hogy nálam idősebb

és bölcsebb férfiak is ugyanilyen tévesen gondolkoztak, de én soha nern tekintettem mások

balgaságát mentségnek a magam oktalanságára. Ebben a kérdésben inkább érzéketlenségemet

hozom fel mentségemül azon az alapon, hogy egyáltalán észre sem vettem, hogy én is csak

ugyanúgy gondolkoztam, mint mások.

Hozzá kell még tennem: amikor elhagytam Klazomenait, hogy Szardészban csatlakozzam a

Nagy Király seregéhez, semmi másra nem gondoltam, csak egy külföldi utazás izgalmaira. És a

perzsa király hadseregében valóban sok mindent láthattam, ami izgatta tudásvágyamat. Ez a

hadsereg magában foglalta az ismert világ szinte valamennyi népfaját. Úgy hallottam, hogy a

hadseregben ötszáznál több nyelv használatos. De nemcsak a beszédben, hanem öltözék, katonai

felszerelés, fegyver, bőrszín, szokások és vallás tekintetében is a legnagyobb változatosság

uralkodott. A perzsa katonákat természetesen jól ismertem, hosszúnadrágjukat, páncélingüket,

amely halpikkelyhez volt hasonlatos; de nagy csodálkozással láttam olyan népek hadseregeit,

amelyekről mindeddig semmit sem tudtam: az asszírokat, bronz sisakjukkal és vasveretű

fabuzogányukkal; az indiai csapatokat gyapotöltözetükben és bambusznádból készült íjukkal; az

etiópokat, akik bőrpajzsot hordtak, a fejükre pedig ló-fejbőrt húztak, hogy hátul ott lógott a fül meg

a sörény. Számtalan másféle néptörzs is volt a hadseregben, de nem e helyütt kell leírnom a

hadsereget, sem pedig a hadjáratot Ázsián végig, át a Hellészpontoszon Görögországba. Ezeket az

eseményeket leírta már fiatal barátom, Hérodotosz, aki akkor még csecsemőkorban volt, amikor

mindezek történtek, de sok évvel később gyakran hosszú órákat töltött társaságomban azzal, hogy

kikérdezett a hadjárat minden részletéről. Kiváló elbeszélő-tehetségével és szellemével Hérodotosz

véleményem szerint irodalmi mesterművet alkotott, bár kétlem, hogy érdemes volt a nagy

pénzjutalomra, amelyben Periklész közbelépése folytán részesítették Athénban. Könyvének

birtoklásáért még napjainkban is versengenek, és készek hihetetlenül nagy összegeket fizetni érte,

míg az én bölcseleti műveim, amelyek kaphatók Athénban, nagyon szerény áron, egy drachmáért

kelnek el. Személy szerint nagyon örvendek a fiatal Hérodotosz sikerének, s örülök, hogy sikeréhez,

bár kismértékben, magam is hozzájárultam. Szívesen venném azonban, ha bizonyos tekintetben

tudományosan állást foglalna. Így például emlékszem, hogy beszéltem neki az úgynevezett

Marszüasz-bőrről, amelyet egy frígiai városban, Kelainaiban mutogatnak. A kelainaiak a városukat

meglátogató idegenekkel megbámultatják Szilénosz szatír bőrét, mert Apollón állítólag megnyúzta,

amiért zenei versenyben legyőzte őt. Nos hát, amint Hérodotosznak is elmondtam, én magam

azonosítottam ezt a bőrt egy ritka fajta kappadókiai vadkecske bőrével. Anatómiai és fejlődéstani

vizsgálódásaim különben is arról győztek meg: a legnagyobb mértékben valószínűtlen, hogy afféle

lények, mint a szatírok, valaha is létezhettek. De Hérodotosz történelmi művében nem is említi,

hogy megállapítottam, miféle bőrről van szó. Inkább helyeselvén a babonát, egyszerűen elmeséli,

amit a kelainaiak erről mondanak. Műve azonban teljes egészében megérdemli a csodálatot, és

Xerxész hadjáratának leírása kitűnő. Annál kevésbé van rá szükség, hogy itt most részletesen

felidézzem azokat a nagyszabású élményeimet, amelyeket Hérodotosz olyan jól leírt. De azért

kevesen vannak, akik ha nem látták, el tudják képzelni azt a nagy hidat a Hellészpontoszon át,

amelyen sűrű sorokban meneteltek Európa meghódítására a keleti nemzetek hadseregei. Innen

indultunk Thrákiába és Thesszáliába, s útközben mind több és több görög, makedón és thrák csapat

csatlakozott hozzánk, kívülük vadidegen törzsek is a távoli hátországokból. A szó fizikai

értelmében ez a haderő mindenképpen ellenállhatatlannak látszott.

Csakhogy három előre nem látott esemény jött közbe. Elsőnek az óriási vihar, amelyben a király

tengeri haderejének négyszáz hajója odaveszett; azután a spártaiaknak és szövetségeseiknek hősies

helytállása Thermopülainál; és nem kevésbé fontos tény, hogy a kicsiny görög hajóhad, amely nagy

többségében athéni hajókból állt, fel tudta venni a harcot a király hajóhadával az Euboia és a

szárazföld közti tengerszorosban, s megállta a helyét. De ezek az események nem voltak döntőek,

sőt még csak túlságosan fontosaknak sem látszottak. A spártaiakat kiforgatták állásaikból, és a

perzsa hajóhad még a szélvihar után is több mint háromszor akkora volt, mint bármely tengeri

haderő, mely bárhol a vizeken szembeszállhatna vele.

Így aztán a hadsereg továbbvonult délre, Attikába, és nem ütközött ellenállásba. A nyár végén

érkeztünk el Athénhoz, s az elhagyott városban mindössze néhány öreg embert és templomszolgát

találtunk, s azok is valami jóslattól félrevezetve eltorlaszolták magukat az Akropoliszon. Védelmi

állásaik hamarosan tarthatatlanokká váltak, és a perzsák mindenkit lemészároltak, aki maga nem

követett el öngyilkosságot. Utána az Akropoliszon épült templomokat felgyújtották, s Xerxész

ekkor hírnököt küldött Szuszába, hogy hirdesse meg győzelmét Perzsiában, mondván, hogy

győzelme, legalábbis ami Athént illeti, teljes.

Ekkor történt, hogy néhány iónnal együtt, aki velem egy véleményen volt, megszöktünk a király

hadseregéből, megvesztegettük a királyi hajóhadhoz beosztott egyik kisebb hajó kapitányát, és

elvitorláztunk Szalamiszba. Ott állomásozott az athéni hajóhad, s a harcban részt nem vevő athéniak

legnagyobb része is oda menekült. Vállalkozásunk, azt hiszem, inkább a fiatalság természetes

kalandvágyából, semmint nemesebb indítékból fakadt. Igaz, hogy egyre jobban szégyenkeztünk

amiatt, hogy kénytelenek leszünk honfitársaink ellen harcolni. Lehet, hogy hatással volt ránk

Themisztoklész propagandája is, mert utasítására a szárazföldi és tengeri útvonalak mentén, amerre

a perzsa hadak elhaladtak, a sziklákra rávésette vagy festékkel felíratta a felhívást a hadseregben

vagy a hajóhadban szolgáló görögökhöz, hogy ne nyújtsanak bűnös segítséget szülőhazájuk

elpusztításához. Bizton hirdették a görögök végső győzelmét, és hogy súlyosan büntetik majd a

perzsákkal együttműködő görögöket. Azt hiszem, igen kevesen hittek abban, amit a feliratok

hirdettek. Nem tudtuk pontosan, mit hoz a jövő, de biztosra vettük a perzsa győzelmet a görög

szárazföldön. Ami személyünket illeti, reméltük, ha életben maradunk, alkalmunk nyílik

továbbhajózni nyugat felé Itáliába vagy Szicíliába, akár már meglevő görög városba vagy pedig új

településre, amelyet az athéniak alapítanak majd a perzsa uralom alá került s nagyrészt elpusztult

városuk helyett. Az még csak eszembe sem jutott, hogy felnőtt férfikorom legnagyobb részét ott, a

réginél sokkal dicsőbb új Athénban tölthetem, amely régi helyén épül újjá.

Így jutottunk el Szalamiszba, ahol örömmel fogadtak bennünket, egyrészt önmagunkért (apám

vendégbaráti viszonyt tartott fenn néhány vezető athéni családdal), de bizonyára amiatt is, mert a

perzsa haderőkre vonatkozóan némi felvilágosítást nyújthattunk. Azok között, akik kikérdeztek

bennünket, volt Xanthipposz, Periklész apja is. Ő is száműzetésben élt, de általános

közkegyelemmel visszahívták az előző esztendőben. Xanthipposz nagyon nyájas volt hozzám, és ő

ismertetett meg Periklésszel, aki akkor tizennégy éves serdülő ifjú volt.

Második fejezet GYŐZELMEK

Még most is magam előtt látom, amint akkor láttam – kivételes szépségű fiúnak, aki kivételes

értelmi képességű és behízelgő modorú volt. Amikor megismertem (és azonnal jó barátok lettünk),

haragos és keserű volt, de haragjában és keserűségében nem volt sem bárdolatlanság, sem durvaság,

sem ostobaság. A kutyája miatt volt haragos, s haragjában több figyelemre méltó dolgot fedeztem

fel. Először is haragja több héten át tartott (ez már maga is szokatlan hasonló korú fiúnál); s bár

nagyon is heves indulat volt az övé, bizonyos tekintetben mindenre átvitte. Ezúttal éppen apja

magatartását helytelenítette mélységesen, de minden személyes él nélkül. Olyasféleképpen járt el,

mint valami isten: elítéli, talán keményen meg is bünteti a tettet, ám higgadtan tekint arra, aki

elkövette. De mégsem volt részrehajlatlan (amint az istenekre mondják) és még kevésbé érzéketlen.

Amint értettem, a következő történt: Amikor apja, Xanthipposz kiköltöztette családját és

háztartását Athén melletti birtokáról Szalamiszba, úgy rendelkezett, hogy ne rakjanak fel semmiféle

állatot az első hajóra, lovat, kutyát és más háziállatot később szállítsanak el, feltéve, hogy lesz erre a

célra vízi jármű. Ez ésszerű rendelkezés volt, tekintettel a szűkös hajótérre, de az egyik kutya,

Periklész kedvenc állata, nem nyugodott bele, hogy hátrahagyják. A vízbe ugrott és úszni kezdett a

hajó után, amely természetesen sokkal gyorsabban haladt, és hamarosan nem is látszott egyéb, csak

egy apró pont, a kutya feje, a hajótól jó nagy távolságra, s a nagy általános sietségben és

zűrzavarban senki sem hallgatott Periklészre, hiába könyörgött, hogy tegyenek valamit a szegény

pára megmentésére. Hiába igyekeztek a fiút meggyőzni arról, hogy a kutya hamarosan elunja a

dolgot, úgyis visszaúszik. Valóban nem ez történt. A kutya akár tisztán tájékozási ösztönével, akár a

szag után úszva, végig fenntartotta a kapcsolatot a hajóval, és amikor Szalamiszban a hajó

kirakodásával már majdnem végeztek, feltűnt, amint úszik a part felé. Periklész és Xanthipposz is

örvendve futott eléje a parton, hogy üdvözölje az állatot. De a kutya végképp kimerült. Még

felkúszott a parti homokra, hátracsapta fülét, aztán összeroskadt és kilehelte páráját. Úgy hallottam,

hogy ezt követőleg Periklész egy héten át egyetlen szót sem szólt bátyjához, Ariphrónhoz, amiért

könnyen vette ezt a dolgot. Apjára is dühös volt; őt tette felelőssé az állat pusztulásáért, később

azonban megenyhült iránta, mert Xanthipposz őszintén megsajnálta fiát, s egyben büszke is volt a

kutya páratlanul dicsőséges kitartására, és síremléket emeltetett neki a szalamiszi tengerparton. Ez

az emlékmű mai napig is megvan.

Azért említem ezt az epizódot, mert rávilágít Periklész jellemének egy nem általánosan ismert

vonására. Sokan, ha csak közéleti szereplésében látták, hajlanak rá, hogy rideg, vagy amint ezt

kifejezni szokták: „olümpiai” alkatnak tartsák: ezek az emberek nem ismerték fel benne a

melegszívűséget, ami pedig nagyon is nyilvánvaló volt a személyes érintkezés során, s amint láttuk,

az állatokra is kiterjedt.

A szorosban lefolyt nagy tengeri ütközetet Periklész társaságában egy dombtetőről néztem végig

Szalamisz szigetén.Az ifjú égett a vágytól, hogy részt vehessen a harcban, így voltam magam is, de

a hajókon a legénység létszáma mindenütt betelt. Nem is volt katonai felszerelésem, és kisebb

adminisztratív megbízatást kaptam a parton. Xanthipposz természetesen parancsnoka volt az egyik

háromevezősoros hajónak, s vele tartott Periklész testvérbátyja is.

Az ütközetet mind Hérodotosz, mind Aiszkhülosz leírta, de egyikük sem fejezte ki eléggé az

örömujjongást, mindnyájunk túláradó lelkesedését a hatalmas győzelem láttán. Xerxész futott vissza

a Hellészpontoszhoz; megcsonkított hajóhada pedig Ióniába hátrált. És mindez, amint a fiatal

Periklész bizonygatta, elsősorban az athéniak érdeme. Ők szolgáltatták a legtöbb hajót a görög

hajóhadba, és akkor már általánosan elismerték, a győzelem szerzője is athéni: Themisztoklész. Már

akkor feltűnt nekem, hogy Periklész az államférfiú, értékelésében minő értelmességről és

eredetiségről tesz tanúságot. Persze lehet úgy is felfogni a dolgot, hogy olyan korú fiúnál, mint

Periklész ekkor volt, természetes, ha hősként tekint fel arra a férfiúra, aki ekkora győzelmet aratott;

viszont azt is mondhatnánk, csatlakozhatott volna az idősebbek, Xanthipposz, Ariszteidész és

mások véleményéhez, akik, mivel Themisztoklész politikai ellenfelei voltak, hajlottak rá, hogy

lekicsinyeljék sikereit, és máris kezdtek összefogni ellene. Többnyire azt hánytorgatták fel

Themisztoklész ellen, hogy túlságosan is ügyes, saját karrierje érdekében gyengíti a földbirtokos

arisztokráciát, és oktalanul erősíti a szegényebb néposztályokat. Periklész azonban sohasem hajlott

irigységből vagy előítéletből táplálkozó érvekre. Tudta, hogy senki sem lehet túl ügyes. Amit pedig

Themisztoklész túlzottan demokratikus politikai irányzatának tekintettek, azt csak helyeselte, mert

úgy látta, hogy még ha a fennálló politikai pártok egyensúlyában megbillen is a hatalmi helyzet, az

állam együttes hatalma és befolyása kétségtelenül növekszik Themisztoklész politikája

következtében. Az volt a véleménye, hogy erősebb és mélyebbre ható demokráciában saját osztálya

tagjainak befolyása, ha megvan hozzá a tehetségük, csak erőteljesebbé és gyümölcsözőbbé válhat,

mint azelőtt. Ha pedig nincs meg bennük a kellő tehetség, úgysem alkalmasak a felelős ténykedésre.

A szalamiszi tengeri ütközetet követő évben gyakran hangzottak el az említettekhez hasonló

érvek. Néha még Xanthipposz is meghallgatta őket, és mert mulattatta, nem tiltakozott ellenük.

Benne is megvolt az apák közös fogyatkozása, s azt hitte, a természet rendje szerint többet tud, mint

fia. – Ha majd saját birtokod ügyeit kell intézned, fiam – mondotta gyakran –, másként fogsz

gondolkodni. – Ez persze helytálló olyanok esetében, s ezek vannak többségben, akik alkotó

gondolkodásra csak életük tizennegyedik és huszonegyedik éve között képesek. Csakhogy Periklész

egészen másfajta elme volt. Az ő gondolatmenetét soha nem térítette el az önérdek, nem tompította

el a megszokás közönye. Még apja is elismerte, hogy bizonyos dolgokban felette áll, s erre, ha

bizonytalankodva is, de büszke volt, bár azt képzelte, hogy idővel fiának gondolkodása is

megszokottabbá és kiszámíthatóbbá válik.

Nem sok idővel a csata után visszatértünk Athénba, és Xanthipposz a legnagyobb

szívélyességgel hívott meg magához Kolonosz közelében épült házukba. Bizonyos fenntartásokkal

(mert hajlott rá, hogy minden iónt „túl ügyeskedőnek” tartson) helyeselte, hogy erősödő barátság

szövődött köztem és fia között. Ugyanígy vélekedett Periklész anyja, Agariszté is, aki még

Xanthipposznál is sokkal előkelőbb családból származott. Valójában nincs a görög világban család,

amely híresebb lenne az Alkmaionidáknál, jó és gonosz tulajdonságaikat beleértve. Agariszté

unokahúga volt az athéni demokrácia megalapítójának, Kleiszthenésznek. Benne is sok volt a

családjában jellegzetes ragyogó szellemi és politikai adottságokból. Mint fia, ő is inkább jó volt,

semmint rossz; és ami Periklészt illeti, akit valamennyi gyermeke közül legjobban szeretett,

titokban, de helyesen, nagy jövőt jósolt neki. Egy alkalommal elmondta nekem, hogy amikor áldott

állapotban volt Periklésszel, azt álmodta, hogy oroszlánt szült. Álma nagy hatással volt

Xanthipposzra, de Agariszté, aki nagyon értelmes asszony volt, csak félig vette komolyan. Személy

szerint magam is azt vallom, hogy az álmok inkább az emberek jellemét és kívánságait árulják el,

semmint előre jeleznék a jövőt. Agariszté feltette magában, hogy híres fia lesz; hamarosan belátta,

hogy elsőszülött fiában, Ariphrónban semmi kiválóság nincs, annál inkább csüngött minden

gondolatával Periklész jövőjén. Kétlem azonban, hogy az anya gondolatai nagymértékben hatnának

a magzatra. Sok asszony, értelmes is és ostoba is, vágyott már arra, hogy fiából híres ember váljék,

és rendszerint csalódás érte őket. De ha mégis tehetséges gyermekük születik, kiváló és becsvágyó

anyák gondozása és lelkesedése kétségtelenül csak növeli képességüket.

Különösen tisztán élnek emlékezetemben ezek a téli hónapok, amikor megismertem Athént,

amely ekkor nagyrészt romokban hevert, és azokat az athéniakat, akik felnőttkoromban

legkedvesebb barátaimmá lettek. És osztoztam velük a győzelem tudatának felemelő érzésében is,

bár a győzelem természetesen még nem jelentette Görögország, még kevésbé Athén biztonságát.

Ma is látom lelki szemeimmel a fiatal fiúk karát, amint hálaadó himnuszt zengnek az istenekhez a.

szalamiszi győzelemért a romba dőlt templomok falai között. A kart az ifjú Szophoklész vezette,

akiből később nagy költő lett. Egykorú volt Periklésszel, és alighanem a legszebb fiú Athénban. De

nemcsak szép, hanem kiváló modorú is, s nagy tehetsége volt a zenéhez és a tánchoz. Földbirtokuk

szomszédos volt Xanthipposzéval, s ő és Periklész jó barátok gyermekkoruktól kezdve. Jólesett

elnéznem e két ifjút együtt, mert Periklész is szép fiú volt, bár nem annyira szabályos, mintha

szobrász faragta volna kedvére. Periklésznek különös, nyújtott alkatú feje volt, s ennek a kelleténél

nagyobb jelentőséget tulajdonított. Gyakran szükségtelenül kalapot viselt, s későbbi éveiben soha

nem egyezett bele, hogy megmintázzák másként, csak sisakosan. Ezt a gyenge pontját

természetesen nagy előszeretettel érintették a komédiaírók. Ez volt az egyetlen példa arra, hogy

zavart vagy természetellenességet tapasztaltam Periklész jellemében. Valóban, ha valaki

beszélgetett vele, eszébe sem jutott, hogy milyen formájú a feje, noha az egyébként sem volt

visszatetsző, inkább magára vonta a figyelmet szemének szinte rejtélyes csillogása. – Nem volt

ideges természetű, mozdulatait mindig bizonyos méltóság jellemezte. Arckifejezése szokatlan

gyorsasággal változott, s időnként gyors és határozott kézmozdulatot tett; ez annál nagyobb

benyomást keltett, mert ritkán esett meg. Hangja különösen vonzó és változatos volt, néha

mélységesen komoly, gyakran szenvedélyes, másszor csupa jóízű vidámság. Bármennyire

meglepően hangozzék is, könnyebb volt megnevettetni, mint Szophoklészt, aki, bár végtelen

kellemes modorú, társalgásában kissé közhelyszerű volt, és néha valósággal megdöbbent, amikor

Periklész meg én dobálóztunk a gúnyos és kritikus megjegyzésekkel. Lehetséges, hogy

Szophoklészban, bármily kiváló és nagy szellem volt is, mégsem volt meg az az elemzőképesség,

amely annyira nélkülözhetetlen államférfiban és filozófusban egyaránt. Az bizonyos, hogy

Szophoklész a későbbi években kevesebb érdeklődést tanúsított bölcseleti műveim iránt, mint

vártam tőle, nem is nagyon találkoztam vele, csak Periklész társaságában, aki mellett mindvégig

hűségesen kitartott. Nagyon örülök, hogy Szophoklész ma is él és ma is írja tragédiáit, amelyek

bölcselő számára kevésbé érdekesek bár, mint az ifjú Euripidész művei, de azért nagyon is

csodálatra méltó és erőteljes alkotások.

Nem szeretném, ha úgy tűnne, mintha e téli hónapok egyébbel sem teltek volna, mint

örvendezéssel a győzelmen és kellemes társalgással fiúpajtásaimmal. Hamarosan kitűnt, hogy a

perzsáktól korántsem szabadultunk meg. Bár Xerxész elhagyta Európát, és hajóhada visszahúzódott

Ióniában levő támaszpontjaira, Mardoniosz a legjobb csapatokkal még mindig Görögországban

tartózkodott azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy tavasszal újrakezdi a hadjáratot, s Görögország

északi része, le egészen Attika határáig, az ő oldalán állt. Ugyanezt lehetett elmondani Thrákia

partvidékéről és Khalkidikéról is. Itt az egyik görög város megpróbálkozott a perzsák elleni

felkeléssel, amit csak némi nehézségek árán sikerült elfojtaniuk. Egyik közeli város, Olünthosz,

abba a gyanúba esett, hogy szintén felkelésre készül. Elszörnyedve hallottuk, hogy a perzsa

kormányzó összegyűjtötte a város egész lakosságát, férfiakat, asszonyokat, gyerekeket, és mind

lemészároltatta őket. Tudtuk, hogy könnyen ugyanarra a sorsra juthat Athén lakossága is.

Ám a veszedelem inkább elszántságot szült, semmint félelmet. Amikor Mardoniosz ügyes

fogással megkísérelte, hogy Athént elválassza Spártától, s békét, szövetséget és a háborús károk

jóvátételét ajánlotta fel, az athéniak válasza az volt, hogy mindaddig, amíg a nap szokott pályáján

halad az égen, Athén soha nem köt békét Perzsiával. A választ az Areioszpagosz ősi tanácsa adta

meg, amely ebben az időben a szokottnál erősebben tartotta kezében a város politikai életét. E

tanács tagjai tudvalevőén azokból kerülnek ki, akik korábban az arkhón magas tisztét töltötték be;

de azokban az időkben az arkhónság fontosabb hivatás volt, mint napjainkban. Igaz, hogy

Szalamisz előtt hét évvel reformot léptettek életbe (nagyrészt Themisztoklész kezdeményezésére),

amelynek értelmében az arkhónokat sorsolással választották, s nem szavazással vagy személyes és

családi befolyás alapján. De azért a tanács tagjai még mindig a gazdagabb osztályokból kerültek ki,

s természetesen legnagyobb részük tagja volt az Areioszpagosznak már a reform bevezetése előtt is,

s ilyenformán az nagyban és egészben konzervatív nézeteket valló testület volt. Themisztoklész,

mint egykori arkhón, ugyancsak a tagok közé tartozott, de a tanács többsége ellenezte politikáját, és

abban az időben, mikor a várost ismét veszedelem fenyegette, módjukban állt befolyásukat

érvényesíteni. A tanács hatásköre nemcsak politikai, hanem vallásos térre is kiterjedt. Ősi, szinte

isteni eredetű intézményként tisztelték. Az athéniak ugyanis (amint azt saját bőrömön tapasztaltam)

különös módon párosították az új eszmék és a haladás teremtő szellemét az ősi szokások és

intézmények szinte nevetséges tiszteletével. Az athéni az egyik pillanatban élen jár a szabad

gondolkodásban, ám a következő percben a vallásos és babonás kételyek béklyói szorongatják. Így

aztán a következő tavaszon, amikor a perzsa hadak elözönlésre gyülekeztek, Athén polgárai e

tiszteletre méltó ősi testülettől várták, hogy vezesse őket a helyes úton, s az Areioszpagosz valóban

elszántnak és rátermettnek mutatkozott, bár megvolt az a hibája, hogy nem bízott

Themisztoklészban, noha ő volt a legtehetségesebb és legkiválóbb hadvezér egész Görögországban.

Szalamisz hősének helyzete sokkal erősebb volt annál, semhogy végképp alááshatták volna, és

szolgálatait különleges diplomáciai küldetésben használták fel; Spártába küldték, ahol igen nagyra

becsülték, de gyanakvással tekintettek rá, mert nem rejtette véka alá, hogy megveti a spártai

konzervatív politikát, és felháborítja a spártai intézményes zsarnokság. Athénban azonban a katonai

vezetés azoknak a kezébe került, akik a múltban Themisztoklész politikai ellenfelei voltak.

Ariszteidész lett az athéni szárazföldi csapatok, Xanthipposz pedig a tengeri haderő parancsnoka.

Szerencsére mindkettő tehetséges vezető volt, Xanthipposz pedig különösen kitűnő hasznát vette a

Themisztoklész teremtette hajóhadnak.

Érdemes rámutatni arra, hogy a spártai kormány viselkedése ebben az időben sok athéni

szemében határozottan árulónak látszott; az athéniak ennek ellenére az ezután következő harcokban

lojálisán együttműködtek a spártaiakkal, s még a tengeren is, bár nagyobb volt a tapasztalatuk és a

hajóhaduk, mégis alávetették magukat Spárta vezéri szerepének. Az athéniak később méltán voltak

büszkék e csodálatra méltó magatartásra, s egyszersmind azzal is tisztában voltak, hogy a nemes

viselkedés és nagyvonalúság spártai részről viszonzás nélkül marad. Azokban az időkben a spártai

hegemónia csaknem vitathatatlan volt, de hamarosan vitathatóvá vált, és éppen az ifjú Periklész

tette kérdésessé fölöttébb szenvedélyesen és nagyon is egyszerűen. Periklész ösztönösen viszolygott

a spártai parancsolgatástól és darabosságtól, és már abban az időben is világosan állt előtte, hogy a

spártaiak vonakodnak bármiféle kockázatot vállalni, ha nem szigorúan és teljes mértékben saját

érdekükben cselekszenek; nyilvánvaló volt az is, hogy az olyan katonai képzés és fegyelem, amely

annyira helyénvaló a hadviselésben, alkalmatlan, sőt káros minden más vonatkozásban. A spártai

hazája határain túl vadember vagy sarlatán benyomását kelti.

A szalamiszi ütközetet követő hónapokban bőségesen volt idejük a spártaiaknak és

szövetségeseiknek, hogy kivonulván a Peloponnészoszból, védelmi vonalakat állítsanak fel Attika

északi és nyugati határain. Ehelyett azzal töltötték a telet és a tavaszt, hogy falat építettek az

Iszthmoszon. Így aztán amikor Mardoniosz a nyár elején ismét behatolt attikai területre, megint

csak hajókra kellett szállnunk, hogy a szigeteken keressünk biztonságot és menedéket, s Athént

másodszor is kiszolgáltassuk a perzsáknak. De még ekkor is megkövezték, aki azt javasolta, hogy

kezdjünk béketárgyalásokba a perzsákkal; de bármennyire elszánt volt is mindenki, általános

keserűséggel vették tudomásul, hogy szövetségeseink semmit sem tettek megsegítésünkre. Ha

Szalamiszból a tengerszoros vizén a partra néztünk, újra láthattuk a magasba szálló füstoszlopot

azon a helyen, ahol valamikor Athén állott, mert Mardoniosz ezúttal teljes pusztítást végzett a

városban. Az athéniak között a Spárta-barátok – a megszokás folytán még mindig elég sokan voltak

– nehezen találtak mentséget a spártaiak tétlenségére. Mások viszont nehezen tudták elhinni, hogy a

spártaiak politikája ezúttal nem elszánt. Most már nyíltan kimondták: Spárta arra szánta magát,

hogy bármilyen eredménnyel végződjék is a háború, Athént, legközelebbi versenytársát, a görög

államok között vesztesként akarta látni, jóvátehetetlenül legyengülve.

Xanthipposz is a Spártába küldött követség tagjai közé tartozott ezekben a napokban.

Xanthipposz és társai meggyőzték a spártaiakat, hogy végre közbe kell lépniük Görögország

érdekében, bár a beavatkozás elkésett, és az athéniak a hosszú tétlenség szomorú következményeit

nem felejtették el. Mégis mindnyájunkat megörvendeztetett a hír, hogy a peloponnészoszi hadsereg

megjelent Attikában és Mardoniosz visszavonult Thébai közelébe, ahol a sík terep a legalkalmasabb

volt a lovas harcokra, és lovassága nagy fölényben volt a görögöké felett.

Körülbelül ugyanebben az időben a görög hajóhad elindult Iónia felé azzal a céllal, hogy

szemmel tartsa, és ha a helyzet kedvezően alakul, megtámadja a perzsák tengeri haderejét, amely

akkor Szamoszban horgonyzott. Azt híresztelték mindenfelől, s a hírek igazaknak is bizonyultak,

hogy nemcsak Szamosz, hanem több kisázsiai görög állam is felkelésre készülődik; magam is

elkísértem volna Xanthipposzt erre a hadjáratra, ha az utolsó pillanatban a láz le nem ver a

lábamról.

Még lábadozóban voltam, amikor megérkezett a nagy győzelem híre. Plataiánál a görögök a

spártai Pauszaniasz parancsnoksága alatt tönkreverték Mardoniosz seregeit thébai, thesszaliai és

makedón szövetségeseivel együtt. Az ütközet végső szakaszában a perzsa tábor ostromában fontos

szerepe volt az athéniaknak Ariszteidész vezérlete alatt. De szükségtelen, hogy részletesen leírjam

az ütközetet. A győzelem következményeképpen a görög szárazföld megszabadult a közvetlen

veszedelemtől, de egyben nagyban növelte Spárta tekintélyét, mert a spártaiak álltak harcban a

legkiválóbb perzsa csapatokkal. A csata menetének tanulmányozásából arra a következtetésre

jutottam, hogy a perzsa hadsereg vezetése téves és bátortalan volt, de maguk a csapatok vitán felül

és dicséretre méltó bátorsággal küzdöttek.

Néhány nappal később újabb görög győzelem híre érkezett; ezt a csatát ugyanazon a napon

vívták meg, mint a plataiait. Az Égei-tenger keleti partján, Mikalé hegyfokánál, Milétosz közelében

a görög hajóhad visszaszerezte Iónia szabadságát. A hajóhad parancsnoka a spártai Leótükhidasz

volt, de Athénban, ahonnan a tengeri haderő túlnyomó többsége kikerült, a győzelem érdemét

eléggé érthetően Periklész apjának, Xanthipposznak tulajdonították. Perzsia elvesztette uralmát

nemcsak a görög szárazföld fölött, hanem az Égei-tengeren is. Megtörtént, ami lehetetlennek

látszott. Néhány kis állam leverte azt a birodalmat, amelynél nagyobb még nem volt a világon. Csak

természetes, hogy a görögök büszkék e tényre, bár a történteket gyakran tévesen világítják meg. Így

például állandóan azt hangoztatják, hogy ezekben a. nagy napokban a spártai hegemónia alatt

egyesült Görögország győzte le a Nagy Királyt. Nos, ennek az állításnak nincs komoly alapja. A

spártai hegemónia tagadhatatlan, másképp az egész elképzelhetetlen lett volna. De Görögország

nem volt egységes. A Peloponnészoszon kívül Athén kivételével minden fontos állam, néha

kényszerűségből, máskor lelkesen, a perzsák oldalán állott. A három nagy győzelem közül kettőben

a legfontosabb szerepet athéni hadvezérek, szárazföldi harcosok és tengerészkatonák játszották; de

még Plataiánál is az athéniaknak komoly okuk volt rá, hogy nagyrészt maguknak tulajdonítsák a fő

szerepet a teljes felmorzsolásban. És most, a felszabadulás pillanatában a két nagyhatalom között –

közülük hivatalosan Spártáé volt a vezérszerep, míg a győzelemben a kezdeményezés Athéné – az

ellentétek szinte azonnal kiéleződtek. Athén előrehaladni és terjeszkedni vágyott, míg Spárta

visszahúzódni és megőrizni azt, aminek birtokában volt. Ez a tény nyilvánvaló volt Themisztoklész,

valamint az ifjú Periklész előtt is. Köznapi emberek ezt általában még nem vették észre. De a

bölcseleti vizsgálat egyik közhelye, hogy a legtöbb ember nem látja, ami a szeme előtt van.

Harmadik fejezet ATHÉN ÉS SZÖVETSÉGESEI

A győzelem után mi s velünk együtt Athén egész lakossága, hozzákezdtünk a város

újjáépítéséhez. Xanthipposz háza nem szenvedett súlyosabb károkat; az utolsó pillanatig egy perzsa

főtiszt szállásolta be magát a házba. De valamennyi templom és a szegényebb házak csaknem

kivételnélkül teljesen elpusztultak. Az emberek természetesen még a tél beállta előtt lakhatóvá

kívánták tenni otthonukat, bár akadtak, akik állítólagos jóslatokra hivatkozva úgy próbálták

befolyásolni a közhangulatot, hogy előbb a vallásos célokat szolgáló épületeket állítsák helyre.

Themisztoklész ekkor ismét átvette a nép sorsának irányítását, s megmutatta hatalmát, mert rá tudta

venni az athéniakat, hogy ne kényelmüket, hanem városuk nagyságát tartsák fontosabbnak.

Meggyőzte nemcsak a népet, hanem politikai ellenfeleit is, hogy mielőtt bármilyen más munkához

hozzákezdenek, a város erődítményeit állítsák helyre. Erre nyilván szükség is volt, mert Athént

védhetővé kellett tenni újabb perzsa támadás ellen. Valójában ilyen veszély a közeljövőben nem

fenyegetett. Themisztoklész valódi célja az volt, hogy Athént egyszer s mindenkorra függetlenné

tegye Görögországban. Jól megsejtette a spártaiak céljait és várható kezdeményezéseit, és tudta,

hogy nincs vesztegetni való idő. Pillanatnyilag Athén vitathatatlanul önfeláldozó háborús

magatartása és fényes tettei után Spártának nehéz lett volna ellene fordulni. Sajnos azonban máris

sokan voltak a spártaiak között, akik nemcsak Athén növekvő hatalmától és tekintélyétől féltek,

hanem általában a város szellemétől is – mert az a kezdeményezés és a bizakodó demokrácia

szelleme volt. Themisztoklész, mint mindig, mindezt tisztán és világosan látta. Rejtélyes adottsága

révén képes volt mérlegelni a jövőt. De még rendkívülibb volt az a képessége, hogy magával tudta

ragadni azokat az athéniakat is, akik elkötelezték magukat a Spártabarát politikai irányzat mellett.

Így tehát ismét megkezdték az erődítési munkát a városban, s hamarosan követség érkezett

Spártából. A követség tagjai udvariasak voltak, de igyekeztek határozottan fellépni. Kifejtették,

hogy semmi szükség erődítményre Athénban. Újabb perzsa betörés esetén az athéniakat szívesen

látják a Peloponnészoszon, és biztonságban visszavonulhatnak az Iszthmoszon épített fal mögé.

Ezenfelül az egész görög nemzet érdeke azt követeli, hogy ne épüljenek nagyobb erődítmények a

már meglévőktől északra, mert ha megerősített város kerül a perzsák kezére, ez egész Görögország

biztonságát veszélyezteti.

Ez a küldetés kiválóan jellemzi a spártai kétarcúságot. A valóság, amint azt mindnyájan jól

tudtuk, az volt, hogy a spártaiak a legkevésbé sem lelkesen léptek harcba a perzsák ellen. A mükaléi

tengeri csata után nemcsak három nagyobb sziget, Szamosz, Leszbosz és Khiosz, hanem a kisázsiai

parton épült görög városok közül is a legtöbb kérte felvételét a görög szövetségbe. Spárta azonban

vonakodott minden kötelezettségtől. A tengerparti városoknak azt ajánlotta, hogy szálljanak hajókra

és települjenek át nyugatra. Themisztoklész s vele együtt sok athéni azonban előre látta a fényes

jövendőt. El tudtak képzelni olyan tengeri hatalmat, amely elég erős lesz ahhoz, hogy elsöpörje a

perzsákat az Égei-tengerről, és megvédje nemcsak a szigetek, hanem a szárazföldön épült városok

biztonságát is. Efféle terjeszkedési álmok meghaladták a spártai gondolkodás határait, s a spártai

hajóhad parancsnoka hazai vizekre vonta vissza erőit, nyomban Mükalé után. Themisztoklész

javaslatára pedig Athénból utasították Xanthipposzt, hogy a hajóhad athéni egységeivel folytassa a

háborút. Ezek az utasítások, valamint Athén újabb erődítése olyan döntően határozták meg a jövőt,

hogy ebben Themisztoklész érdemei még a szalamiszi győzelemnél is nagyobbak.

Az erődítés története jól ismert. Mindnyájan dolgoztunkrajta, férfiak, asszonyok, gyermekek; és

a sietség nyoma is látható. Felhasználtunk minden építőanyagot, ami kezünk ügyébe esett. A

falakba valahogyan még oszlopdobokat is beépítettünk, s bár szépségben nem vetekedhetnek

Peiraieusz később épült falaival, de azért elég erősek. Közben Themisztoklész Spártában járt, és

húzta-halasztotta a. tárgyalásokat. Amikor értesült róla, hogy a falak már elég magasak és védhetők,

nyíltan beszélt. Athénnak, így szólt, megvan a joga hozzá s be is bizonyította, hogy tud a maga

nevében gondolkodni és cselekedni, és a város el van rá szánva, hogy a. jövőben úgy is tesz. Erős

Athén – így érvelt – erős Görögországot jelent, amint a legutóbbi évek tanúsítják.

A végképp sarokba szorított spártaiak nem tehettek mást, leplezték érzelmeiket, de

Themisztoklésznak soha nem bocsátottak meg, és későbbi bukásában döntő részük volt. De

Athénban legalább rövid ideig Themisztoklész ugyanolyan népszerű volt, mint Szalamisz után.

Nyomban hihetetlen lelkesedéssel kezdett régi tervéhez, Peiraieusz megerősítéséhez. Sőt állítólag,

ha a maga útját járhatta volna, végképp feladja Athént, az istenek ősidők óta tisztelt szentélyeivel

egyetemben, és új várost alapít Peiraieuszban a tenger partján, mert véleménye szerint Athén jövője

és nagysága a tenger.

És a következő néhány év során a tengeri politikát, amelyet Themisztoklész kezdeményezett,

nagymértékben támogatták még ellenségei, sőt a Spárta-barát párt is. Az esztendő vége felé, miután

az erődítési munkák befejeződtek, Xanthipposz hazatért az athéni hajóhaddal. Ez különösképpen

látványos és jelképes esemény volt, mert Xanthipposz elhozta a lenből és papirusznádból font

köteleket, amelyeket Hellészpontoszon a híd készítéséhez használtak, amikor Xerxész seregei

átkeltek Európába. E köteleket az athéniak a delphoi istennek ajánlották fel, miután egy ideig

közszemlére állították ki Athénban. Számunkra ez annyit jelentett, hogy Athén leszedte a láncokat,

amelyekkel Perzsia Európát magához akarta bilincselni.

A nép és a hajóhad nagy lelkesedéssel támogatta a háború folytatását, akár Spárta

parancsnoksága alatt és közreműködésével, akár anélkül. Xanthipposz elbeszélte, hogy a mükaléi

ütközet után a Hellészpontoszhoz vonult hajóival, és ostrom alá vette Szésztosz városát, amelyet

perzsa helyőrség tartott birtokában. Az ostrom nehéz és hosszan tartó volt, de végül a város athéni

kézre került, és a perzsa kormányzó csapataival együtt hadifogságba esett. Xanthipposz ismételten

és kedvtelve beszélte el, hogy Artaüktész, a perzsa kormányzó, nagy pénzösszeget ajánlott fel neki

a maga és fia életéért, de ő elutasította ajánlatát, felvitette Artaüktészt egy magaslatra, ahonnan

áttekinthető volt a szoros, ahol Xerxész a hidat építette, ott a kormányzót deszkára szegeztette, és

míg az a lassú halállal viaskodott, szeme láttára köveztette meg fiát. Emlékszem, hogy Periklész

tisztelettel és bizonyos szakszerű érdeklődéssel hallgatta Xanthipposz elbeszélését az ostromról, de

láttam rajta, csak nagy nehezen tudja elfojtani felháborodását a szörnyű kegyetlenkedésen.

Érzelmeiben, úgy vélem, osztozott Xanthipposz legmegbízhatóbb és legtehetségesebb alvezére,

Kimón is, akivel ez idő tájt ismerkedtem meg.

Kimón a marathóni hős, Miltiadész fia volt. Xanthipposz több mint tíz évvel azelőtt vádat emelt

Miltiadész ellen, és mivel az nem tudta megfizetni a hatalmas összegű pénzbírságot, amivel

sújtották, nem sok idővel pöre után számkivetésban halt meg. Kimón ekkor tizennyolc éves ifjú

volt, s néhány évig nagy szegénységben élt húgával, Elpinikével együtt. Azt suttogták, hogy

húgával vérfertőző viszonyt folytatott, én azonban nem adok hitelt efféle szóbeszédnek, bár az

bizonyos, hogy Kimón mindig nagy nőbarát volt, és az is bizonyos, hogy Elpiniké egész életében

ragaszkodott bátyjához. A leány, bár nem volt hozománya, Athén leggazdagabb emberéhez ment

feleségül, az pedig nemcsak az apa adósságát fizette ki, hanem Kimón helyzetét is megalapozta.

Ettől az időtől kezdve sok éven át nagy közéleti sikerei voltak, s hadvezéri tehetség dolgában

apjához, államférfiúi rátermettségben pedig Themisztoklészhoz hasonlították. Ha ez utóbbi állítás

némiképpen túlzott is, annyi bizonyos, hogy nemcsak bátor, hanem bölcs parancsnok is volt, s

ezenfelül rendkívüli népszerűségnek örvendett. Nagylelkűsége, szívélyes és nyílt magatartása,

gondoskodása emberei iránt, bátorsága és testi ereje olyan tulajdonságok voltak, amelyekért a

hadsereg és a tengeri haderő hősének tisztelték. Megjelenése jelentős személyi tulajdonságokra

vallott. Magas termetű férfiú volt, fejét dús, göndör haj borította, és bár az athéni előkelő osztályok

szokása szerint öltözködött, volt benne valami vonzó felelőtlenség, valami, ami idegennek, szinte

barbárnak hatott; lehetséges, hogy ezt a tulajdonságot anyjától, Olorosz thrák király leányától

örökölte. Kimón kitüntette magát a szalamiszi ütközetben, mint ahogy kitüntette magát minden

csatában, amelyben csak részt vett. A szalamiszi győzelem évében az Alkmaionidák családjából

származó nőt vett feleségül. Felesége, Iszodiké, unokahúga volt Periklész anyjának, Agarisztének.

Feleségéhez egészen rendkívüli módon ragaszkodott. Ezt barátomtól és tanítványomtól, az athéni

Arkhelaosztól, a kitűnő természetbölcselőtől tudom; tőle remélem, hogy halálom után tovább

folytatja munkámat. Arkhelaosz Kimón kérésére gyászdalt szerzett Iszodiké halála után. Tőle

hallottam, hogy Kimón vigasztalhatatlan volt felesége halála miatt, és emlékszem, erre

megemlítettem, mennyire figyelemre méltó tulajdonsága Periklésznek is, hogy mérhetetlenül

ragaszkodik egyetlen nőhöz. Viszont más vonatkozásban, leszámítva a személyes bátorságot,

Periklész teljesen más ember volt, mint Kimón. Érdekes példája ez annak, mondtam Arkhelaosznak,

hogy az emberi lélekben csakúgy, mint a természetben általában, teljesen különböző elemek, ha

különböző módon keverik és elegyítik őket, bizonyos szemszögből mégis hasonló megjelenési

formákat hozhatnak létre.

Xanthipposz, bár az apának ellensége volt, mindent megtett, ami hatalmában állt, hogy pályáján

segítségére legyen az ifjú Kimónnak. Állandóan magasztalta kiváló tulajdonságait, bár még ő is

némileg túlzottnak tartotta Spárta-barát érzelmeit. – Athén és Spárta – szokta mondani Kimón

megejtően lelkesen – egy pár nemes lóhoz hasonlít. Egyesítve erejüket, minden versenyben

győznek. – Ez, amint Periklész gyorsan felfogta, vulgáris hasonlat, amely nem vet fényt semmire, s

méghozzá egy csomó pontatlan megfigyelésen is alapult. Kimón (azt mondhatnánk, akár

ostobaságból, akár nagyvonalúan) egyszerűen megfeledkezett róla, hogy Spárta semmit sem tett

Athén megsegítésére Marathónnál, Szalamisznál vonakodva harcolt, s Plataiába is csak azután

küldte el csapatait, miután a perzsák Athént már kétszer feldúlták. Kimónnak csak az járt az

eszében, hogy milyen kitűnő harcosok a spártaiak a csatatéren. Periklész később többször mondta

nekem (ahhoz természetesen túlságosan jól nevelt volt, hogy beleszóljon a nála idősebbek

beszélgetésébe), ha Kimón úgy képzel egy versenyfogatot, hogy egymás mellé fog be egy

versenylovat és egy bikát, akkor meglepő, hogyan nyerhetett meg egyetlen kocsiversenyt is.

Inkább az események logikája, semmint a magáé (mert ez sajnos nem volt erős oldala), Kimónt

az elkövetkező esztendőkben arra kényszerítette, hogy versenylovakkal nyerjen kocsiversenyeken,

és olyan politikát folytasson, amely szándékaival ellenkező eredményekre vezetett. Az egyik döntő

tényező ebben a helyzetben Themisztoklész puszta létezése volt. E nagy férfiú ellen még mindig

összefogtak az ellenségei, s valóban sikerült is megakadályozniuk, hogy fontos irányító megbízatást

kapjon. De ők maguk csak úgy érvényesülhettek, ha azt a politikát folytatták, amelyet ő

kezdeményezett, s ilyenformán amivel szembe akartak szállni Themisztoklésszal, voltaképpen

irányzata hathatósabb érvényesülését eredményezte. Themisztoklész ellenzékét (ha ugyan helyes ezt

a kifejezést használnunk) Ariszteidész vezette, az a férfiú, aki „az igazságos” melléknevet viselte.

Pénzügyi dolgokban Ariszteidész megérdemelte melléknevét, de hogy az e téren tanúsított

hozzáférhetetlenség milyen erkölcsi tulajdonságokkal párosult, az más kérdés. Tény, hogy soha nem

érdekelte semmilyen, az emberek hiúságának rendszerint hízelgő megbízatás, ha az költséges volt;

az is igaz, hogy feddhetetlenségének fitogtatása politikailag nagyon hasznosnak bizonyult. Így

aztán, ha pénzről volt szó, a becsületességhez hivatásszerűen ragaszkodott, de minden más

dologban ravasz volt, akár a róka. Hamar átlátta, hogy Kimónt jól felhasználhatja Themisztoklész

ellensúlyozására, s nagyrészt az ő befolyásának volt köszönhető, hogy a fiatalembert mindjárt a

következő évben, hogy Xanthipposszal hazatért Szésztoszból, a hadvezéri testület tagjává

választották. Kimón több mint egy évtizeden át folytonosan kapott hadvezéri megbízatást, és a

hadjáratokból csaknem mindig győztesként tért haza. A hadviselés módszereinek tárgyilagos

ismerői azonban aligha helyezik Kimónt egy sorba Themisztoklésszal, mert benne nem volt meg az

a nagyszerű képesség, hogy előre lássa a jövőt és felfogja lépéseinek következményeit. De ezek

ritka tulajdonságok. Kortársaim közül csak kettőben voltak meg maradéktalanul:

Themisztoklészban és Periklészben. És csakis Periklész tudta hosszú időre folyamatosan rábírni

polgártársait, hogy fensőséges szellemét inkább tiszteljék, semmint irigyeljék. Ami Kimónt illeti,

nem volt rendkívüli szellemi képességű, de nem is kívánta, hogy annak tartsák. Sikeres hadvezér

volt, és politikai nézeteiben konzervatív – vagyis két olyan tulajdonság birtokában volt, amellyel

könnyen megnyerte az athéniak rokonszenvét; ezenkívül Themisztoklésztól eltérően szerény ember

is volt. Nem mintha Themisztokíészt bárki is tehetségének fitogtatásával vádolhatta volna; de nem

szenvedhette a középszerűséget, s tökéletesen tudatában volt kiváló tulajdonságainak. És akkoriban

valósággal nyugtalanította az athéniakat azzal, amit féktelen becsvágynak tartottak. Azt mondták az

emberek: Themísztoklész azt akarja, hogy a tenger mindenfelé athéni hajókat hordozzon a hátán.

Themisztoklész meg volt győződve róla, hogy már legyőzték Perzsiát, és most már csak a

terjeszkedés járt a fejében nyugat és dél felé, sőt egészen a hajózható tenger legmesszebb eső

pontjáig. Jellegzetes módon egyik leányának az Itália., a. másiknak az Aszia nevet adta. De míg az

előkelő családok gyűlölettel és irigységgel tekintettek Themisztoklészra, az athéni nép sem állt

melléje, mert nem tudott felemelkedni előreszáguldó és messzire tekintő gondolkodásához. A

későbbi esztendőkben, amikor Periklész volt a vezérük, az athéniak lelkes helyesléssel fogadták

ugyanezeket az eszméket, sőt vissza kellett tartani őket, nehogy túlzásba essenek. Akkor azonban az

afféle becsvágyak újszerűsége nyugtalanította őket. Vállalkozó kedvben nem volt hiány, de csak

egy irányban. Számukra a nap hőse Kimón volt, az ő szerény és bátor hadvezérsége, Spárta iránt

érzett barátsága és a múlt hagyományainak tisztelete. De visszatetszést szült, hogy körülbelül

ugyanebben az időben Themisztoklész vállalta a tavaszi drámai versenyeken az idős drámaíró,

Phrünikhosz Szalamiszról szóló színművének előadási költségeit; ezt sokan sértőnek találták, és az

egész dolgot önreklámozásnak minősítették. Emlékszem, hogy Periklész, aki akkor körülbelül

tizennyolc esztendős volt, csak azt sajnálta, hogy Themisztoklész, akit ő nagymértékben csodált,

miért nem a sokkal nagyobb drámaíró, Aiszkhülosz szolgálatait vette igénybe. Én azonban úgy

vélem, hogy Themisztoklész mindig tisztában volt azzal, mit miért cselekszik, s bizonyára maga is

nagyon jól tudta, mennyivel kiválóbb mestere Aiszkhülosz a színpadi technikának, és mint költő is

mennyire felülmúlja Phrünikhoszt, mégis inkább az idős színműírót választotta, Ióniával való

kapcsolata miatt. Az emberek még emlékeztek, mi történt Phrünikhosznak az ión felkelés

kudarcával kapcsolatban írt színművével. Themisztoklész most azt óhajtotta, hogy ugyanannak a

drámaírónak művével ünnepeljék Iónia felszabadítását, és a mű arra is emlékeztesse a hallgatóságot,

hogy ez neki, Themisztoklésznak köszönhető.

Az időpont megválasztása kétségtelenül megfelelő volt, akár felfogta azt a hallgatóság, akár

nem, mert ezekben az években Themisztoklész politikája diadalmaskodott ellenségei kezében.

Athén ugyanis ezekben az években vette át a hellénség vezérének szerepét Spárta kezéből. Úgy

gondolom, hogy Ariszteidész, mivel Themisztoklésznak olyan sok politikai tervét lopta el saját

céljaira, jól látta, mi történik, és csak elősegítette az eseményeket. Kimón, bármennyire

szenvedélyes athéni hazafi volt is, mégsem idegenítette volna el soha jószántából Spártát Athéntól.

De mindennél fontosabb mozgatóerő volt – és Themisztoklész ezt kétségtelenül előre látta – Spárta

korlátoltsága és felfuvalkodottsága. Ehhez még hozzátehetjük határozatlanságukat is, mert tény,

hogy a spártaiak, ha szokatlan körülmények közé kerülnek, annyira képtelenek feltalálni magukat,

hogy valósággal gyáva módra viselkednek, és ha tehetik, sietve visszahúzódnak a jól ismert

helyzetbe, ahol nem sokat kell gondolkodni. Ez volt az oka, hogy elvesztették a hellén hajóhad

fővezérségét. Először is hadvezéreik végképp nem tudtak bánni görög szövetségeseikkel, a

peloponnészosziakkal. Majdnem lehetetlen volt megbántani az athéniak érzékenységét, hiszen

túlnyomórészt ők szolgáltatták a hajóhadat, de az újonnan felszabadított ionokkal rabszolgaként

bántak. Az iónok ekkor Ariszteidészhez fordultak, és őt kérték meg, hogy Spárta helyett vegye át a

fővezérletet, s Ariszteidész, miután egy ideig lojális vonakodást színlelt, világosan értésükre adta,

hogy amennyiben a szövetségesek ilyen lépésre szánják el magukat, ő és az athéniak támogatják

őket. A spártai kormánynak odahaza ekkor volt miért nyugtalankodnia, részben, mert az ország

határán túlra küldött vezéreik függetlenítették magukat (Pauszaniasz odáig ment, hogy perzsa

öltözéket hordott, és cselszövést tervezett a Nagy Királlyal), részben annak a veszélye miatt, hogy

saját embereiket megfertőzi a demokráciának és a vállalkozási kedvnek szelleme, amely a hajóhad

athéni és ión egységeit áthatotta. Fél szívvel megkísérelték ugyan megtartani vezérségüket, de

hamarosan visszavonták hajóikat, és Athénra bízták, folytassa tovább a háborút, ha tetszik.

Ilyenformán felborult a spártai vezetés alatt álló nagy hellén szövetség. Mindkét részről

elhangzottak ugyan baráti nyilatkozatok, tény azonban, hogy Görögország kettészakadt és ez az

állapot tart azóta is mind a mai napig – egyik oldalon állnak a spártaiak és szövetségeseik, a másik

oldalon az athéniak a maguk szövetségeseivel. De ezenfelül is biztosnak látszott, hogy a két fél

ellentétes irányban fejlődik.

Így alakult Periklész életpályájának színtere, és még halála előtt kibontakozott az ellentétek

harca. A küzdelem azóta is folyik.

Negyedik fejezet PERIKLÉSZ KORA IFJÚSÁGA

Xanthipposz nemigen vett részt az új athéni szövetség ügyeiben. Soha nem heverte ki a

Szésztosz ostrománál kiállott megpróbáltatások következményeit, és alighogy befejeződött katonai

kiképzése, meg is halt. Periklész kora ifjúságában járt akkor. Halálával Periklész tisztes vagyont

örökölt, bár semmiképp sem mérhetetlen gazdagságot, de attól az időtől kezdve, hogy átvette, nagy

gonddal igazgatta családi birtokait, nem kapzsi vagy hanyag módra. Nem volt közönyös a pénz

iránt, ahogyan ezzel Ariszteidész tetszelgett, de nem is tékozolt, mint később ifjú gyámfia,

Alkibiadész cselekedett. Úgy tekintett vagyonára, mint eszközre, amelyet a lehető legbölcsebben

kell felhasználnia barátai, saját maga és polgártársai érdekében. Ügyeit rendkívül rátermetten

intézte, s kevesebb idővelés fáradsággal, mint bárki más, akit ismertem. Bár eléggé függetlenül és

anyagi gondoktól mentesen élt, nyilvánvaló volt, hogy sokkal nagyobb felelősségre hivatott, mint

amit földbirtokainak kezelése vagy a szokásos katonai szolgálat jelentett.

Midőn férfikorba lépett, egyénisége egyre vonzóbb lett, s értelme mind ragyogóbban tündökölt.

Rokonszenves szenvedély izzott szavaiban, amikor valamit előadott, s beszédében elragadóan

vegyült a komolyság a szellemességgel. Kitűnően énekelt és játszott lanton, bár talán nem oly

kiválóan, mint barátja, Szophoklész, de mikor Homérosz sorait szavalta, a szavak igazi értékének

megérzésében felette állt még magának Szophoklésznak is, pedig ő ekkor már költő volt, s nevét

meglehetős tisztelettel kezdték emlegetni. Ó, hányan szóródtak szét azóta e baráti körből, mint

jómagam is, számkivetésbe, vagy csatamezőn lelték halálukat. És milyen világosan emlékszem

vissza reájuk mind a mai napig! Ott volt Damón, Periklész mestere a zenében, s egyike a

legszellemesebb, legműveltebb férfiaknak, akikkel valaha is találkoztam. Damón nemcsak kiváló

muzsikus volt, s felejthetetlenné tett egy-egy estét, amikor rá tudtuk venni, hogy lanton játsszék

vagy énekeljen, hanem született filozófus is. Zeneelméleti megállapításai nagyon

figyelemreméltóak voltak, de úgy látszott, mintha csak úgy mellékesen fejtené ki őket. Képes volt

rá, hogy ragyogóan eredeti elméletet alkosson úgyszólván bármely témáról. De talán legjobban a

politikai kérdések érdekelték. Gondosan vizsgálgatta a „demokrácia” szó jelentését, és amikor ezt a

tárgyat vitattuk meg, rájöttünk, hogy a demokrácia nem valósult meg tökéletesen még Athénban

sem. A szegénység még mindig sok polgárt visszatartott attól, hogy teljes mértékben részt vehessen

a város ügyeinek intézésében; a nagy családoknak számarányukhoz képest még mindig túlzottan

nagy volt a befolyása; és tiszteletre méltó intézmények, mint az Areioszpagosz tanácsa, még mindig

ellene mondhattak a népgyűlésnek és a nép választott képviselőinek. Damón, ahogyan fejtegetéseire

visszaemlékezem, nézeteit választékosan és ügyesen adta elő, mintha zenét rögtönözne. Szavait a

többiek lelkesen és szenvedélyesen vitatták tovább. Közöttük különösen kitűnt egy Periklésznél

nem sokkal idősebb ifjú, Ephialtész, aki rövid ideig Periklész egyik fő munkatársa volt a

politikában. Valóban az is előfordult, hogy Ephialtész különös szenvedélyességével és

kérlelhetetlen őszinteségével csaknem elhomályosította Periklészt is. Féktelen szenvedéllyel

támadta az előkelő nemesi családokat, s természetesen akkor könnyebb volt példákat sorolni fel

arra, mint ma, hogy gazdag és kiváltságos helyzetben levő polgárok, esetleg csak egyéni bosszúból

vagy személyes nyereségvágyból, nyilvánvalóan a város érdekeivel ellentétesen jártak el. Ephialtész

többször megjósolta, hogy ugyanezeknek a nagy családoknak végül is sikerül majd tönkretenniük

Themisztoklészt, minden idők legnagyszerűbb athéni államférfiát, s egyben nevetség tárgyává tette

Kimónt, az arisztokrácia ostoba és felfuvalkodott védencét. Ebben, mint Periklésszel együtt

legtöbbünk, nyomban láttuk, Ephialtész túlzásba ragadtatta magát. Kimón politikája lehetett téves,

de becsületes férfiú és ragyogó képességű hadvezér volt. Ezenfelül Kimón népszerűsége vitán felül

állt, így hát néha Ephialtésznak szegeztük a kérdést, hogyan képes összeegyeztetni állandóan

hangoztatott nézetét, hogy a népnek mindig igaza van, azzal az állításával, hogy a nép kedvence,

Kimón, mindenben téved. Az efféle kérdések módfelett bosszantották Ephialtészt. Szofistáknak

nevezett bennünket (gondolom, ő volt az első, aki ezt a kifejezést rosszalló értelemben használta).

Kifejtette, hogy a népnek valóban mindig igaza van, de csak a végén. Vannak idők, mondta, s

jelenleg is ilyenben élünk, amikor a népet meg lehet félemlíteni vagy hízelgéssel le lehet venni a

lábáról. A politikában mindenesetre a törvényhozás hivatott arra, hogy legkisebbre csökkentse a

megfélemlítés és a hízelgés lehetőségét. Az első lépés volna megfosztani az Areioszpagosz tanácsát

minden hatalomtól, és korlátozni a nagy családok befolyását, beleértve – tette hozzá – Periklészét

is. Ezt természetesen nevetve mondta, hiszen igen nagyra becsülte Periklészt, és tudta, hogy azonos

nézeteket vall vele a legtöbb politikai kérdésben, bár nem oly keserűen és hevesen nyilatkozik, mint

ő szokott. Ephialtész keserűségét és hevességét némelyek annak a ténynek tulajdonították, hogy

igen szerény vagyoni viszonyok közt élő, jelentéktelen családból származott; és való igaz, hogy

alacsony származású, nagyon tehetséges emberek hajlanak a bosszúállásra mindenért, amiben

személyes sérelmet vélnek. Ephialtészban azonban nyoma sem volt efféle hitvány jellemvonásnak.

Sohasem volt keserű a személyes érintkezésben. Periklésznek gyakran nyílt alkalma, hogy anyagi

segítségben részesítse, ő a segítséget mindig hálásan, nem pedig sértődötten fogadta. Bizonyos,

hogy bármelyik politikai ellenfele az ilyen segítséget megvesztegetésnek minősítette volna. Őt

magát kielégítette az a feltétlen bizonyosság, hogy soha semmivel nem vesztegethető meg. Ezért

volt számára természetes és könnyű, hogy hálával fogadja barátja adományait. Ha történetesen ő

gazdag és Periklész szegény, ugyanolyan magatartást várt volna el tőle. Milyen gyakran elnéztem

ezt a két nagyszerű testalkatú fiatal férfit, amikor birkóztak egymással! Nem folytattak szerelmi

viszonyt. Periklész, mint már említettem is, ugyanúgy, mint Kimón, különösképpen vonzódott

leányokhoz és asszonyokhoz. Bár fiúk és férfiak iránt szenvedélyes, igaz barátságot érzett, úgy

látszik, soha nem érezte a testi kapcsolatnak azt a szükségességét, amire legtöbbünk vágyik.

Közülünk, gondolom, Szophoklész hajlott leginkább a fiúk iránti szerelemre. Láttam, hogy

valósággal beteggé tette és gyötörte a vágy, de bárki volt is érzelmeinek tárgya, méltóságát mindig

határtalanul vonzó modorban és tapintattal őrizte meg.

Bár emlékezetemben mai napig világosan élnek ebben az időben folytatott szerelmi

kapcsolataim, nem tartozik ide, hogy itt effélékről beszéljek. Szólnom kell azonban valamit arról,

hogy én magam mit tudtam nyújtani e fényes tehetségű, lelkes és vonzó külsejű ifjak körének.

Legtöbbjüknél valamivel idősebb voltam, és bár nem voltam athéni polgár, ugyanúgy érdekelt az

athéni politika, mint bármelyiküket. Tudom, hogy mindnyájan önmagamért kedveltek; de

különösképpen filozófiai ismereteimet és a bölcseleti tudományokért való lelkesedésemet becsülték.

El lehet mondani, hogy Athénban mindig könnyen lehetett találni olyanokat, akik szívesen

meghallgatták és megvitatták az elméleteket és felfedezéseket, amelyek Ióniában születtek az utolsó

két emberöltő során. Gondolom, én voltam az első Athénban letelepedett ión, aki ismertem ezeket a

tanokat. Úgy találtam, hogy bár sokan olvasták Anaximandrosz és Anaximenész műveit, alig is

hallott valaki epheszoszi Hérakleitoszról. Az ő tanai persze homályosak. Némelykor inkább tanult

próféta, mint igazi természettudós módjára ír. Társai azonban eredetiek és gondolkodásra

késztetnek. Saját bölcseleti rendszerem megalkotásában sokkal több hasznát vettem

Hérakleitosznak, mint a szicíliai Empedoklésznak (aki azzal a különös igénnyel lép fel, hogy

isteninek tartja magát), vagy akár Parmenidésznak is, bármilyen nagy mestere volt is a logikának.

Ebben az időben azonban még senki sem hallott sem Empedoklészról, sem Parmenidészról, de

Hérakleitosz még a marathóni ütközet előtti időkben írta meg művét. Fiatal athéni barátaim főként

róla akartak hallani. Úgy vettem észre, hogy elsősorban Hérakleitosz merész, erőteljes nyelvezete

hatott rájuk. Láttam, felvillan a tekintetük, amikor az epheszoszi bölcs mondásait idéztem.

Efféléket: – Ha nem várjuk a váratlant, soha nem akadunk rá. Vagy: – Az ellenkező az, ami

javunkra válik. Vagy: – A küzdelem az igazság.

Órákon át vitatkoztunk róla, mit jelentenek a bölcs szavai, és mit szándékozott velük mondani.

Eközben megfigyeltem, hogy mindegyikük a jelleméhez leginkább illő jelentőséget tulajdonította

nekik. Így például Ephialtész újra meg újra helyesléssel idézte a következő szavakat: – A népnek

úgy kell harcolnia törvényeiért, mint városa falaiért – de végképp figyelmen kívül hagyta

Hérakleitosznak demokráciaellenes mondásait. Vele ellentétben Periklész teljes egészében

igyekezett felfogni Hérakleitosz gondolatait, bár mindent világosan látott, egyben tág látókörben

fogott át mindent. Az általam ismert politikusok közül ő volt az egyetlen, aki a politikát úgy fogta

fel, mint az emberélet, az erkölcsök és a világmindenség átfogó szemléletét. De azért egyetemes

gondolkodása nem csorbította politikájának gyakorlati hathatóságát. Az egészet átölelő látásmódja

erőt és képességet adott, amikor a részletekkel kezdett foglalkozni.

Szeretném hinni, hogy az ifjúság éveiben némi segítségére voltam abban, hogy megtalálja és

meghatározza magában az egészet átfogó látásmódját. Ezekben az években kezdtem kialakítani

saját bölcseleti rendszeremet, s közben, azt hiszem, Periklészre sok tekintetben hatással voltam.

Nem mintha bebizonyított tényként elfogadta volna a világmindenség természetére vonatkozó

elméleteimet. Magam is vonakodom minden tekintetben helytállónak elfogadni őket. Valójában a

probléma óriási volta hatott gondolkodására és képzelőerejére, a világok nagy száma és kiterjedése,

akár körülhatárolhatok, akár nem, továbbá az a felismerés, hogy a nyilvánvaló káosznak és

ellentmondásoknak e sokféleségében meg kell találni, vagy legalábbis keresni kell a rend és a

megkülönböztetés alapelvét. Efféle alapelvet azonban nem találtunk Hérakleitosz írásaiban, bár úgy

véltük, hogy állításaival megközelíti az igazságot. Bámultuk azt a nézetét, hogy a világmindenség

feszültségre és ellentétekre épült, de szerettünk volna ennél tovább menni, és beleütköztünk egy

pontba, amelyen túl már nem tudjuk megérteni. Hérakleitosz olyan fogalmakat használt, amelyek

inkább jelképesek voltak, semmint konkrétak. Beszél folyókról és tűzről; de a valóságban a

világmindenség nem. folyókból és tűzből áll, éppen úgy, mint ahogy nem áll levegőből vagy vízből

sem, ahogyan azt a korai ión bölcselők állították.

Mint tudjátok, mai napig is rajtam maradt a melléknév, amelyet Periklész adott nekem: „az öreg

Értelem”. Lampszakosz utcáin a gyermekek még mindig ezt kiáltozzák utánam. Annak nagyon

örvendek, hogy ezt teljes tisztelettel teszik, koromhoz illően viselkednek irántam, és a magam

részéről én is szeretem őket. Eszembe juttatják azokat a fiúkat, akiket fiatal koromban Athénban

ismertem; és ha halálom után érdemesnek tartják emlékemet valamivel megtisztelni, legszívesebben

venném, ha halálom évfordulója ünnepnap lenne a város iskoláiban. De ezt csak úgy mellékesen

említem. A rám ragadt melléknévvel kapcsolatban csak annyit akarok mondani, hogy bár ezt

tréfásan és kedveskedésből adták és használják ma is, amit a név jelez, mindig komolyan fogtam

fel. Magam volnék az utolsó, aki dicsekszik tudományos felfedezéseimmel, és az első, aki elismeri,

hogy azok hiányosak. De az tény, hogy én voltam az első bölcselő, aki azt vallottam, hogy a

mozgás, a változás, a keletkezés és a teremtés alapelve a. világmindenségben az értelemben

keresendő. Ez a legmagasabb rendű létező dolog, amiről tudunk, és természetesnek tetszik, hogy

végső oknak a magasabb, és ne az alsóbbrendűt tekintsük. De nincs szándékomban itt most

bölcseleti elveimet fejtegetni. Csak annyit kívánok megemlíteni, hogy az értelem eszméje mint

teremtő erőé, amely világokat teremt és tart fenn, nagy hatással volt Periklészre. És amint ez az

elmélet tovább fejlődött, hamarosan átlátta, hogy annak az értelemnek, amely áthat minden létezőt,

formát ad a formátlannak, életet lehel a holt anyagba, olyasvalaminek kell lennie, ami soha nem

nyugszik, mindig hat és mindig előrehalad. E szüntelen aktivitás nélkül nemcsak minden élet

szűnnék meg, hanem minden különbözőség is; nem választódnék el a ritka a. sűrűtől, a meleg a

hidegtől, a világos a sötéttől.

Nos, én azon a véleményen vagyok (sőt ezt biztosan tudom), hogy ezt a világképet Periklész

velem együtt vallotta, és hogy ebből a világképből (vagy valami ehhez hasonlóból) származott

nemcsak politikai megnyilatkozásainak nagysága, hanem bizonyos mértékig meg is szabta

politikáját. Mindig dinamikus volt, soha nem tétlen, én pedig gyakran eltűnődtem azon, vajon

Periklésznek nem az-e a. szándéka, hogy Athént olyanná fejlessze, hogy az a művelt világban azt az

Értelmet testesítse meg, amely a természet világának teremtője és fenntartója.

Azt hiszem, bízvást állíthatom, hogy részben az én befolyásom hatására vált Periklész egyikévé

korunk ama kevés számú államférfiának, aki élénk érdeklődéssel fordult a természettudományok

felé, és végképp mentes volt a babonától. Amaz ifjúkori éveimben állandó kísérleteket folytattam.

Nem mintha hittem volna abban, hogy érzékeink döntő bizonyítékot szolgáltathatnak; ez képtelen

állítás. A dolgoknak a külső látszat mögött rejlő felépítése érzékeinkkel nem fogható fel, és ha ez

egyáltalán lehetséges, csak tisztán gondolati úton érhető el. Ennek ellenére is az érzékelhető tudás,

ha helyesen használjuk fel, mindig hasznos, sőt döntő jelentőségű lehet. Sőt azt is el tudom

képzelni, hogy érzékszerveink teljesítőképességét idővel növelni leszünk képesek. Ha, tegyük fel,

lehetséges volna olyan készüléket szerkeszteni, amely roppant mértékben megnövelné a szem látási

képességét, képesek lennénk igazolni elméletemet (amire máris sok bizonyítékunk van), hogy az

égitestek nem isteni eredetűek, hanem ugyanolyan anyagból valók, mint a föld, amelyen élünk. De

ezenfelül számos egyszerű kísérlettel alaposan megcáfolhatjuk a jósok és jövendőmondók szertelen

állításait. Egy ilyen kísérletre világosan emlékszem. Néhány esztendővel azok után az események

után, amelyekről az imént tettem említést, különösen éles pártviszályok dúltak Athénban, s a két

párt közül az egyiknek Periklész, a másiknak Melésziasz fia, Thuküdidész állt az élén. Ekkor

történt, hogy Periklész földbirtokának intézője elküldte neki a birtokán ellett egyszarvú kos fejét. A

kosfej abban a pillanatban érkezett meg, mikor Periklész éppen velem és Lampónnal, a jóssal

beszélgetett. Lampón fontoskodó, valójában nevetséges férfiú volt, akit Periklész nem sokra

becsült, noha politikailag hasznát vehette, mert nagy becsben állott Athén babonás tömegei előtt, és

hajlott rá, hogy Periklész érdekeinek megfelelő jóslatot és jövendöléseket gyártson. Jellemző ennek

az embernek ostobaságára, hogy maga is hitt jövendöléseiben, hiszen virágzó pályafutása ezen

alapult. Ezúttal is, mihelyt megpillantotta az egyszarvú kosfejet, nyomban talpra ugrott, és kántáló

hangon, mint akiből isteni sugallat szól, kihirdette, hogy az intő jelet az istenek küldték annak

példázására, hogy az államban két párt helyett csak egynek kell lennie. A tény, hogy a kos Periklész

birtokán jött a világra, úgy értelmezendő, hogy a Periklész vezérsége alatt álló párt fog

fennmaradni. Periklész természetesen úgy hallgatta Lampón magyarázatát, mintha szavai erősen

hatnának rá, s gondoskodott róla, hogy azok minél nagyobb körben váljanak ismertekké. De azért

sokkal őszintébb érdeklődést árult el, amikor azt javasoltam, boncoljuk fel a fejet, s élénk

figyelemmel kísérte minden mozdulatomat, míg a műveletet elvégeztem. Természetesen könnyű

volt kimutatnom, hogy a szarv ilyen alakulása természetes okok folyománya. Kissé bonyolult volt

talán következtetésem láncolata. Periklész minden nehézség nélkül megértette, de végképp

meghaladta Lampón értelmi képességét, s ezúttal is, mint sok más alkalommal, istentagadással

vádolt. Az pedig, hogy jövendölése valóra vált, persze még inkább megszilárdította babonás hitét.

Periklésszel együtt csak mulattunk Lampónon, bár Periklész a nyilvánosság előtt mindig igyekezett

olyan színben feltűnni, mintha a jóst komolyan venné. Hadjáratain és a közéletben általában mindig

nagyon vigyázott rá, hogy betartsa a vallásos szertartások szokásos formáit, bármily kevéssé hitt is

hatékonyságukban. Magatartását mégsem lehetett képmutatónak nevezni. Azt szokta mondani, hogy

majdnem minden hitben találhat az ember némi igazságot és megnyugvást: és bár a nagyeszű ember

természetesen sok közfelfogásban gyökerező dolgot értéktelenként elvet, ez nem jelenti azt, hogy

ugyanazok kevésbé felvilágosult emberek számára nem lehetnének hasznosak, sőt bizonyos

értelemben még igazak is.

Sokszor beszélgettünk vallásról, tudományról és bölcseletről ifjúi éveinkben. Periklész azonban

soha nem érte be elméletekkel. Élete nagyon is tevékenynek ígérkezett, s korán kezdte ténykedését.

Gyakran volt távol Athéntól, szolgálatot teljesítvén az ekkoriban minden esztendőben rendszerint

Kimón vezérlete alatt indított hadműveletben, hogy rajtaüssenek perzsa területeken, vagy

felszabadítsanak görög városokat, ahol még mindig perzsa helyőrség állomásozott, s mindig nagy

megbecsülést szerzett személyes bátorságával és értelmes hadvezetésével. Később, huszonkét éves

korában nevét azzal tette városszerte ismertté, hogy a tavaszi drámai ünnepélyeken négy színmű

előadásának a költségeit vállalta. Ez éppannyira jellegzetes, mint jelentős gesztus volt. Az a tény,

hogy ilyen ifjú korban, önként, ekkora áldozatra képes valaki a közösség érdekében, mindenkit

meggyőzött nagylelkűségéről és hazafiságáról. S az előadás is a szokásosnál is nagyszerűbb volt, és

kiérdemelte, hogy díjban részesítsék. Aiszkhülosz volt a költő, akinek művéhez a kar kiállításának

költségeit vállalta Periklész, és erre az alkalomra írt egyik tragédiája a híres Perzsák. Mint

mindnyájan jól tudjátok, csodálatos hazafisággal áthatott alkotás ez, Aiszkhülosz pedig

természetesen sokkal nagyobb drámaíró, mint Phrünikhosz, aki korábban már színre vitte a

szalamiszi ütközet témáját. De Periklész már azzal is, hogy ilyen tárgyú tragédia előadásának a

költségeihez hozzájárult, kimutatta, milyen irányúak politikai szimpátiái, mert hiszen lehetetlen,

hogy valaki Szalamiszra gondoljon, s megfeledkezzék Themisztoklészról. Aiszkhülosz persze

érthetően sokkal nagyobb költő volt annál, semhogy tragédiát írjon, s azt politikai propaganda

céljainak rendelje alá. Periklész sem tett kísérletet arra, hogy akár egyetlen célzatos sor beiktatására

rábírja. De Aiszkhülosz maga is ott volt a harcosok soraiban Marathónnál éppúgy, mint

Szalamisznál. Számára ezek az események még mindig Athén nagy napjait jelentették, és bár úgy

vélem, személyes okokból nem értett egyet Themisztoklésszal, sokkal igazságosabb gondolkodású

férfiú volt, semhogy nagyságát kétségbe vonja. Pedig éppen akkortájt az a divat járta, hogy

szidalmazzák Themisztoklészt. Nagy hatalmú ellenfeleinek, közöttük Periklész családja tagjainak

is, mint ezt Ephialtész előre látta, valóban sikerült megszabadulni tőle. Még az év elején

osztrakiszmosszal tíz esztendőre száműzték Athénból. Amikor a Perzsák-at előadták,

Themisztoklész már Argoszban tartózkodott; ez az állam állandóan rossz viszonyban élt Spártával,

és máris híre járt, hogy Themisztoklész jelenléte Argoszban komoly gondot okoz a spártai

kormánynak. Themisztoklész sohasem titkolta megvetését a spártaiak életmódja iránt, és éppen elég

oka volt haragudni athéni ellenségeire, nem adta fel a reményt, hogy még visszatérhet a városba.

Így aztán nyugtalan természetével és nagy diplomáciai ügyességével hozzákezdett, hogy megvesse

az alapját Athén és Argosz Spárta ellen irányuló szövetségének. És bizony, mire a Perzsák című

dráma színre került Athénban, már sok olyan hallgatója akadt, aki megbánta, hogy az

osztrakiszmoszban Themisztoklész ellen szavazott.

Ténylegesen azonban Themisztoklész fényes pályafutása ekkor már csaknem véget ért. Kortársai

között túlságosan sok ellenséget és túl kevés barátot szerzett magának, lelkes híveinek pedig a

fiatalabb nemzedékben, mint aminő Periklész és Ephialtész volt, még nem volt sem elég befolyása,

sem tekintélye, hogy közbeléphessenek. Themisztoklész még egy évet sem töltött Argoszban,

amikor a spártai kormány elküldte követeit Athénba, s azzal vádolták őt, hogy titkos levelezést

folytat a perzsák Nagy Királyával. Kimón pártja, amelyben Athén legtöbb előkelő családja helyet

foglalt, kapva kapott a vádakon. A perzsabarát tevékenység vádját Themisztoklész ellen hivatalosan

az Alkmaionidák egyik (bár nem legelőkelőbb) tagja képviselte. Minthogy évekkel később magam

is hasonlóképpen bizonyíték nélkül, hasonló vádakkal terhelve álltam bíráim előtt, különösképpen

őszinte részvétet érzek e nagy férfiú iránt, aki, száműzetésben élvén, még csak nem is állhatott

személyesen vádlói elé. Írásbeli válasza, amelyet az ellene felsorakoztatott úgynevezett vádakra

adott, tökéletesen meggyőző volt: az együttérzést mégis eljátszotta, mert nem volt hajlandó annyira

megalázkodni, amennyire az athéniak általában elvárják azoktól, akiket a nép bírósága elé állítanak.

Hozzá, még ebben az időben Kimón népszerűsége tetőpontján állott. Bár legnagyobb győzelmeit

később aratta, az athéniak képzeletét soha nem ragadta meg annyira, mint a Themisztoklész

száműzetését követő időszakban. Ekkortájt foglalta el Szkürosz szigetét; többnyire kalózkodásból

élő lakosait rabszolgasorsra juttatta, s ismét athéni telepesekkel népesítette be a szigetet. De Kimón

azzal hatott legjobban honfitársaira, hogy megtalálta Szküroszon, vagy legalábbis állította, hogy

megtalálta, Thészeusz athéni király és hérosz csontjait, akit a szájhagyomány szerint áruló módon e

szigeten gyilkoltak meg és temettek el titokban. Kimón hazavitte a hős király csontjait, s Athénban

pompás szertartással, az egész nép örvendezése közepett temették el. Ekkor különféle jóslatok

hangzottak el, s mind azt jövendölték, hogy a csontok az istenek különös kegyéből kerültek vissza

Athénba, Athén története legdicsőbb korszakának kezdetét jelzik. A tények is támogatták

természetesen az efféle jósokat, mert Athén és szövetségesei tengeri hadereje ezekben az

esztendőkben nagy gyorsasággal jutott a teljes hatalom birtokába, mindenütt az Égei-tenger vizein.

Ami a csontokat illeti, sajnos, nem volt módomban, hogy tudományos vizsgálatnak vessem alá őket,

mert az állam főtisztviselői féltékenyen őrködtek felettük. Mégis sikerült beszélnem az egyik

főtisztviselővel, aki méreteket vett néhány csontról, a többiekről pedig részletes leírást adott. Az

adatok alapján megállapítottam, hogy legnagyobb részük ökörcsont volt, bár volt köztük emberi

maradvány is. Nehéz azonban elhinni, hogy bármi közük is lett volna Thészeuszhoz.

Emlékszem, hogy midőn ezt a megállapításomat megemlítettem Ephialtésznak, mindenáron

közhírré akarta tenni a dolgot, és felhasználni Kimón ellen, de Periklész és jómagam is óvtuk az

efféle oktalan lépéstől. Ha a nép hinni akar valamiben, akkor abban semmi nem rendíti meg,

legalábbis egy időre. Ha Ephialtész az általános örvendezés napjaiban elszánja magát erre a lépésre,

minden népszerűsége odavész. Ami pedig engem illet, bizonyára idő előtt, istentagadás címén,

száműzetésbe küldtek volna. Kimón egyébként is valószínűleg őszintén hitt felfedezésében. Hazafi

volt, de sejtelme sem volt az anatómiáról.

Az biztos, hogy népszerűsége sokban hozzájárult Themisztoklész végleges kegyvesztettségéhez.

Nem azért történt így, mintha Kimón személyes bosszúvágyat táplált volna ellene. Úgy vélem,

beérte volna azzal, ha Themisztoklészt békén hagyják, míg száműzetése véget ér. Arra azonban

képtelen volt, hogy ellenálljon a spártai részről hozzá intézett kéréseknek, és bár nyilván nem hitte

el azt az ámításukat, hogy Themisztoklész hazaáruló és levelezést folytatott a Nagy Királlyal, ahhoz

azonban elegendő politikai érzéke volt, hogy belássa, Themisztoklész jelenléte Argoszban mennyire

veszélyezteti Spártát és a spárta–athéni szövetséget. Mindez megpecsételte Themisztoklész sorsát.

Régi hívei meghaltak vagy elvesztették befolyásukat; aki most állt mellé, mint Ephialtész és

Periklész, annak még nem volt politikai befolyása. A történet vége jól ismert. Végül, jó néhány

esztendővel később, mivel Athén és Spárta egyaránt űzőbe vette, belekényszerítették

Themisztoklészt abba, amivel vádolták, bár addig soha nem követett el effélét. Elhagyta

Görögországot, és amint tudom, méltósága teljes megőrzésével, a Nagy Királyhoz folyamodott

védelemért. Úgy látszik, hamarosan alkalmazkodott a perzsa szokásokhoz, s egyetlen rövid

esztendő leforgása alatt megtanulta a nyelvüket. Később a király barátja és tanácsadója lett. Amikor

meghalt, nagyobb megbecsülésben részesült Perzsiában, mint aminőben Athénban valaha is része

volt – Ephialtész ismételten felhánytorgatta ezt, amikor Kimónt és pártját támadta Spárta-barát

politikája miatt.

Ezekben az években ugyanis, amikor Periklész huszonöt és harminc között járt, Ephialtészból

fontos vezető politikai személyiség lett. Sikerrel vagy sikertelenül, állandóan vádakat emelt,

megalapozottan, de nemegyszer képtelenül is az Areioszpagosz tanácsának tagjai ellen. Közben sok

ellenséget szerzett magának, de megőrizte politikája józanságát. Az athéni nép ugyanis (ezekre az

eseményekre visszatekintve ezt most már elmondhatjuk) kezdte végre érezni hatalmát. Nehezen

viselte el az Areioszpagosz kivételes helyzetét, s kezdett türelmetlenkedni amiatt, hogy Kimón

állandóan Spártára hivatkozik. Szólásmondása volt: „A spártaiak soha nem cselekednének

ilyesmit”, mintha bizony ez elegendő érv volna egy és más intézkedéssel szemben, amit ellenzett, s

Ephialtész ilyenkor könnyű sikert aratott, amidőn sebtében kifigurázta az efféle kijelentéseket. Úgy

látszott, Ephialtésznak már csak bizonyos mértékű közmegbecsülést kell szereznie ahhoz, hogy

félelmetes hatalommá nője ki magát az államban. Ezt szerezte meg neki Periklész, amikor a

népgyűlésen mondott első beszédében szilárdan elkötelezte magát Ephialtésznak sokak szemében

forradalminak látszó politikája mellett.

Ötödik fejezet KÜZDELEM A HATALOMÉRT

Jól emlékszem arra az esztendőre, amikor Periklész huszonhat éves korában első beszédét

elmondta a népgyűlésen. Több érdekes eseménye is volt ugyanennek az esztendőnek, s közülük az

egyik rendkívüli tudományos jelentőséggel bírt. Ebben az évben hullt le ugyanis a Kecske-folyónál

a nagy meteor. Nyomban értesültem róla, és egy vagy két héttel lehullása után módomban volt

megtekinteni a gömb alakú, égből jött követ. Mai napig is megtekinthető, és merem állítani, hogy

döntő bizonyítékul szolgál némely elméletem igazolására. Kemény és fémes az anyaga. Röptében

fénylőnek látszott. Azt hiszem, ugyanabból az anyagból való, mint a csillagok, sőt a nap is, amely

nézetem szerint legalább akkora, mint az egész Peloponnészosz. És, hacsak nem tévedek nagyot, a

nap sugárzásának a forrása egyszerűen a hő; a hold fénye azonban mindössze a napfény

visszaverődése. De eltértem tárgyamtól. Valójában csak annyit akartam megállapítani, hogy ez az

év különösen világosan él még ma is az emlékezetemben.

Történtek más, nem tudományos, hanem irodalmi és politikai jelentőségű események is.

Szophoklész ebben az évben nyerte el első alkalommal a drámai verseny díját. A közönség feszült

figyelemmel várta az eseményt, annyira, hogy a drámai ünnepségek rendezősége Kimónt és kilenc

hadvezértársát hívta meg, hogy vállalja a szokásos bíráló testület szerepét. Ezek inkább

Szophoklésznak ítélték a díjat, mint Aiszkhülosznak, nem politikai meggondolásokból, hanem

egyszerűen csak azért, mert magával ragadta őket a fiatal tragédiaíró rendkívül nagy tehetsége, s

talán azért is, mert unták már, hogy mindig Aiszkhüloszt lássák győztesként. Aiszkhülosz (bár

kétségtelenül magát tartotta nagyobb tragédiaírónak) vereségét jól viselte el; az bizonyos, hogy még

Aiszkhülosz sem haragudhatott meg Szophoklészra és nem sértődhetett meg győzelme miatt,

annyira vonzó volt a modora, és mindig a legnagyobb tisztelettel viseltetett a nála idősebb

költőnemzedék iránt. Szophoklész győzelmét mi mégis egy korszak végének éreztük. Új fény

ragyogott fel a színházban csakúgy, mint a művészetekben (Pheidiasz ekkor már dolgozott) és a

szónoklásban.

Ugyanebben az évben halt meg Ariszteidész. Most, hogy Themisztoklész száműzetésben élt, ő

volt a perzsák elleni küzdelem nagy vezéralakjai közül az utolsó, aki mégtevékenyen részt vett a

politikai életben, és így halála bizonyos tekintetben szintén fordulópontot jelentett. Mostantól

kezdve Kimón egyedül állt annak a politikai pártnak az élén, amely a hivatalos hatalom birtokában

konzervatív elveket vallott, de Kimónnak Spárta iránti túlzott tisztelete, amelyben Ariszteidész nem

osztozott, sebezhető pont volt katonai sikerei és személyes népszerűsége ellenére is. És bár ekkor

még vitán felül első helyen állt, az ilyesmit az athéniak képtelenek hosszabb ideig elviselni;

Ephialtész nyílt őszinteségével és gyors szellemével máris kezdett híveket toborozni magának a

népgyűlésen, éppen akkortájt, amidőn Periklész elmondta első szónoklatát.

Emlékszem, milyen hosszan tartó gonddal készült fel első szónoklatára, noha tagadhatatlan

természetadta tehetsége volt a szónoklásra. Ezenfelül ideges is volt, és bár határozottságában nem

volt hiány, önbizalmáról ezt nem lehetett elmondani. Többször is elmondta beszédét próbaképpen,

mialatt én s más barátai hallgattuk. Megszívlelte bíráló megjegyzéseinket, bár valójában alig akadt

beszédén bírálnivaló. Úgy gondolom, ami nekünk abban az időben leginkább feltűnt, modorának

méltósága volt; a szellemességet és az éleselméjűséget el is vártuk tőle, de meglepett bennünket,

hogy ilyen fiatal ember mennyi tekintélyt és nyomatékot képes adni szavainak. És hallgatóságát a

népgyűlésen, legalábbis minden jel erre vallott, ugyanúgy meglepte és magával ragadta, mint

bennünket, meghitt barátait. Mindenki megállapította, hogy fiatal szónokot még soha nem

hallgattak annyi tisztelettel. Sem előadásában, sem pedig szavaiban nyoma sem volt a

felelőtlenségnek vagy a hivalkodásnak. Amit mondott, bölcs volt és meglepő, s beszédeit mindig is

ez jellemezte. Arra mindig vigyázott, hogy sokszor ne beszéljen (Ephialtész öt szónoklatot is tartott,

míg Periklész egyet), és egész életében, még ama rendkívül ritka alkalmakkor is, amikor

népszerűtlenné vált, az emberek valósággal csüngtek minden szaván. Ennek talán az a magyarázata,

hogy ugyanazt fejezte ki, amit hallgatói maguk is mondtak volna, ha megvan bennük hozzá, a

szükséges értelem. Nyilvánvalóan megvolt az az érzéke, hogy azonosuljon velük – úgy amint

voltak, osztatlanul az egész népgyűléssel, nem pedig csak valamely kiválasztott csoporttal. Mégsem

volt sohasem szószóló, ösztönző, mindig vezető volt. Nem alkalmazkodott valami népszerű

hangulathoz, maga keltett efféle hangulatokat, előttük járt, s nem a nyomukat követte. Elbűvölve

hallgatták, mert csak saját eszességüket, elszántságukat hallották szavaiból, s aligha ébredtek

tudatára, hogy ezek Periklész s nem hallgatósága tulajdonságai, mert arra is képes volt, hogy

olyannak láttassa őket, aminővé válni szeretnének, de még nem érték el. Így aztán idővel valóban át

is formálta őket.

Ezek természetesen olyan tények, amelyeket csak élete középső és későbbi szakaszaihoz

viszonyítva ismerhetünk, amidőn már kezében tartotta a hatalmat e páratlanul nehéz demokrácia

felett. Sokkal fontosabb azonban, hogy ezek a tulajdonságai, amelyek révén a hatalomhoz jutott,

kezdettől fogva megnyilvánultak és felismerhetőkké váltak. Mint említettem, nem beszélt gyakran,

és az is bizonyos, hogy kezdetben nem törekedett semmiféle vezérségre. Ha a „vezér” szó itt

egyáltalán használható, a párt vezére Ephialtész volt, akinek Periklész alája rendelte magát. Ennek

ellenére Periklész a kezdet kezdetétől fogva kétségtelenül rendkívüli tiszteletben állott. Ez nem

abból a tényből következett, hogy ő, az egyik legelőkelőbb athéni család vezető tagja, bizonyos

tekintetben forradalmi irányt kezdeményezett a politikában. Ugyanannak a családnak más tagjai

megtették már őelőtte is. Inkább úgy vélem, Periklészt önmagáért csodálták. Megvolt az a

képessége, hogy úgy adjon elő meglepő dolgot, mint ami teljesen nyilvánvaló.

Felsőbbrendűségében részeltette az alája rendelteket. Valóban szerette is őket.

Bármily tisztelet övezte is személyét, nagyon valószínűnek látszott, hogy Ephialtésszal együtt

reménytelen ügy szolgálatát vállalták. Kimón helyzete ténykedése minden területén nagyon erős

volt, s a szélsőséges demokraták sem vonhatták meg tőle támogatásukat. Hogy egyetlen példát

említsek, ott volt Naxosz szigetének az esete, amely erejét és biztonságát jelentős hajóhadának és

kitűnő hoplitámak köszönhette. Naxosz, miután a perzsa uralom alól felszabadult, úgy érezte, hogy

jövője biztosnak látszik. Kivált tehát az athéni szövetségből, azzal érvelvén, hogy a görög szövetség

elérte kitűzött célját, sem a szigetre, sem a szövetség más tagjaira nem hárul tovább semmiféle

kötelezettség. Válságos pillanat volt ez. Ha Naxosz minden további nélkül megvalósíthatja

szándékát, más szövetségesek is megtagadhatják hajókban vagy pénzben nyújtott hozzájárulásaikat,

ezzel pedig semmivé válnék az, amire Athén tengeri hatalmát alapította. Hozzá még a naxosziak

érvelése nem volt ésszerűtlen. Spárta, ha nem is nyíltan, védelmébe vette ezt az ügyet, annál is

inkább, mert nyugtalanította Athén növekvő befolyása és tekintélye. Kimón maga is tudatában volt

annak, hogyan vélekedtek ebben a kérdésben a spártaiak, s mégis életében most az egyszer nem

Spártának adott igazat. Hadjáratot vezetett Naxosz ellen, a szigetet az athéniak iránti

engedelmességre kényszerítette, és azokkal szövetkezett, akik Naxosz eljárását „zendülésnek”

minősítették. Ezzel a magatartásával Ephialtész és Periklész nem szállhatott szembe. Ők még

Kimónnál is fokozottabb mértékben támogatták az athéni szövetséget, amely ettől a pillanattól

kezdve birodalommá vált. És Kimón rövid idővel ezután pályafutásának legnagyobb győzelmét

aratta, amikor Kisázsia délkeleti partjain az Eurümedón folyó torkolatában egyetlen napon szétvert

egy hatalmas hadsereget s egy óriás perzsa hajóhadat. Ha Kimón ellenségei hivatkoztak is rá, mint

ahogy Ephialtész tette, hogy Themisztoklész építtette azt a hétszáz athéni háromevezősoros hajót,

amely részt vett a hadjáratban, s ő vetette meg az alapját az egész hajóhadnak, mégsem vonhatta

kétségbe senki, hogy a ragyogó győzelemben, amelynek eredményeként kétszáz ellenséges hajót

ejtettek foglyul, döntő szerep jutott Kimón merész kezdeményezésének és sikeres hadvezetésének.

Themisztoklész maga, miután hiába keresett menedéket sok olyan görög államban, amelyet az ő

lángelméje mentett meg, ugyanebben az évben kényszerült a Nagy Király oltalmába. Ez volt az a

pillanat, amikor bízvást vélhette mindenki, hogy Kimón és pártja teljes biztonságban bírja a

hatalmat, s a támadások, amelyeket az uralmon levő párt ellen Ephialtész és Periklész intéz, nem

kecsegtetnek több sikerrel, mint amikor dühös kutyák megugatnak egy állig felfegyverzett férfiút. S

mégis, mint ezt már más alkalmakkor is megfigyeltem, a változás nemcsak fokozatosan következhet

be, hanem végzetszerűen is. Kimón élete legnagyobb győzelme után alig néhány évvel

száműzetésbe kényszerült, és egész politikája visszájára fordult. Bukását részben Ephialtész és

Periklész ellenzéke okozta, de ez az ellenzék soha nem ért volna el sikert, ha Spárta, az állam,

amelyet Kimón minden másnál többre becsült, nem folytat annyira féltékenykedő és rövidlátó

politikát.

Az athéniak, mint a legtöbb ember, imádják a sikert; Kimónnak is alighanem megbocsátottak

volna bármely kudarcot, csak azt nem, amely Spártát és saját büszkeségüket érinti. És csakugyan

bekövetkezett néhány katonai kudarc az Eurümedónnál aratott győzelmet követő években.

Emlékszem, abban az időben sok vita folyt arról, miképpen kell felhasználni a szövetséges

haderőket, miután a perzsákat a tengeren olyan végzetes veszteség érte. Voltak, akik legszívesebben

látták volna, ha nyomban útnak indul Ciprus felszabadítására, ami valóban hazafias vállalkozás lett

volna, mely összhangban áll a szövetség kitűzött céljával. A valóságban azonban ezeket a haderőket

ennél sokkal egyszerűbben, Athén érdekében használták fel, és erre újabb viták keletkeztek a

szövetségesek között. Athén máris szilárdan kezében tartotta a Fekete-tengerhez vezető tengeri

utakat, és most arra vágyott, hogy ugyanezt érje el a szárazföldi útvonallal is, amelyen Xerxész

hadai vonultak fel Görögország ellen; ugyanakkor magának akarta biztosítani a thrákiai

aranybányákat és a nagy haszonnal járó kereskedelmet is a szárazföld belső területeivel. Ez mindig

is módfelett vonzó terv volt az athéniak szemében, mert a lehetőségek szinte határtalanoknak

látszottak. És e terv megalapozottnak látszott. Először is települést létesítettek a Strümón folyó

partján az úgynevezett Kilenc-útnál (ennek a helynek a neve most Amphipolisz), s erről a kitűnő

stratégiai pontról kiindulva készültek kiterjeszteni az athéni befolyást Thrákiára és Makedóniára.

Ebben a tervben Ephialtész és Periklész sem találhatott semmi kivetnivalót.

A terv megvalósítása azonban kudarcba fúlt. Az athéniak először is a thaszosziak ellenállásába

ütköztek. Thaszosz ebben az időben gazdag és erős sziget volt, s a saját fegyvereseivel felszerelt,

tekintélyes hajóhaddal támogatta azathéni szövetséget. Thaszosz volt a második szövetséges, amely

kiválni készült a szövetségből, s Kimón kénytelen volt a parancsnoksága alá rendelt nagy haderőnek

egy részét a thaszoszi akció elfojtására irányítani, mert azt most már általában mindenki

„zendülés”-nek bélyegezte. Thaszosz azonban hozzáértéssel és elszántan vette kezébe sorsát. A

thaszoszi hajóhadat, amint ez várható volt, elűzték ugyan a tengerről, de sikerült elsüllyesztenie

harminchárom athéni hajót. Ez volt a legnagyobb, valójában az egyetlen veszteség, amely

Szalamisz óta érte Athént, de Thaszosz a tengeri vereség után sem adta meg magát. Jó

erődítményeik voltak, és mindent megtettek, hogy hosszú ostromra készüljenek fel. Az athéniak

úgy jártak el, amint hasonló veszedelmes helyzetekben szoktak. Még több hajót és még nagyobb

hadsereget küldtek ki. Kimón eredeti hadereje mégis meggyengült, és bár az athéni telepesek

biztosan kezükben tartották a Kilenc-utat, katonai erejük mégsem bizonyult elegendőnek.

De a jövő szempontjából a legfontosabb esemény az volt, hogy a thaszosziak Spártához

fordultak segítségért, s ez alkalommal először beszéltek Athénról, mint a „zsarnok város”-ról. A

szövetség célja az volt, ezt hangoztatták a thaszosziak, hogy felszabadítsa a görögöket. A

valóságban pedig a szövetséges haderőt arra használták fel, hogy rabszolgaságba döntsék őket.

Most tehát Spártához fordulnak, a görög világ elismert vezéréhez, hogy szálljon síkra a szabadság

ügyéért. Valóban különös kérés, barátaim! Nem mintha a szabadság nem volna fontos; de ebbe a

szóba sok mindent bele lehet magyarázni. Napjainkban például mind Athén, mind Spárta azt

hangoztatja, hogy a szabadságért harcol; ketten azonban nem harcolhatnak ugyanazért az ügyért, s

nem lehetetlen, hogy a küzdelem végső eredményeképpen mindkét állam elveszti azt a szabadságot,

amelynek most a birtokában van. De a thaszosziak kérésében és azokban a későbbi kérésekben,

amelyek a jelenlegi háborúhoz vezettek, az a szembeszökő, hogy bárkinek is eszébe juthatott, hogy

Spártát egyáltalában érdekelheti bármiféle szabadság. Azt hiszem, e tekintetben teljes

fogalomzavarral, téves szóhasználattal állunk szemben, ami elég gyakori jelenség a politikában, és

bizony tökéletesen végzetessé válhat a bölcseleti vagy történeti vizsgálódásra is. Barátom, Periklész

azonban abban különbözött minden más államférfitól, hogy végképpen tartózkodott a téves

szóhasználattól. Ő tökéletes tisztánlátással tudott különbséget tenni a spártai és az athéni

szóhasználat „szabadsága” között, amely az egyikben negatív és védekező, míg a másikban pozitív

és – bizonyos határokon belül – támadó jellegű. Tudta, hogy az athéni polgár a maga hazájában

több szabadságot élvez, mint arra valaha is példa volt a művelt világ történelmében, és azt vallotta,

hogy Athén hódító vállalkozásaiban is többet ad, mint kap. És egyben azt is állította, hogy amiként

a spártai polgárnak nincs szabadsága otthon, Spárta türelmetlennek és zsarnokinak bizonyul majd

hazájától távol, amint valóban annak is bizonyult. A spártaiban, hogy saját filozófiám kifejezését

használjam, nincs intelligencia, a spártai polgárt nem érdekli az olyan hatalom, amely teremt, és az

olyan szervezet, amely terjeszkedik.

De nagyon is érdekli a spártait, hogy más népeket megakadályozzon olyan képességek

kifejlesztésében, amelyeknek ő híjával van, s bár általában vonakodik beleártani magát határain

kívül eső ügyekbe, megteszi, ha meggyőződik róla, hogy nem kell kockázatot vállalnia. És

körülbelül abban az időben, amikor a thaszosziak követei megjelentek Spártában, olyan hírek

érkeztek, amelyek alapján feltételezhető volt, hogy a spártai beavatkozás biztonságosan

végrehajtható. Arról érkeztek ugyanis hírek, hogy mialatt Kimón előrenyomult Makedóniába, az

athéni telepesek a Kilenc-útnál, dőre módon saját szakállukra katonai akcióra szánták rá magukat a

velük határos thrák törzsek ellen. Ezek a törzsek tudták, hogy ha veszély fenyegeti őket, össze kell

fogniok, s ezúttal is így cselekedtek. Körülkerítették az athéni haderőt, és csaknem teljesen

megsemmisítették. Állítólag tízezernél nem kevesebb volt az elesettek száma.

Spárta vezető körei arra számítottak, hogy Athén ezt a csapást egyhamar nem lesz képes

kiheverni. Ellenállásra buzdították tehát Thaszoszt, és segítséget ígértek. Lehetséges, hogy Spárta

csak nagy általánosságban tett ígéretet, a thaszosziak azonban kétségtelenül abban reménykedtek,

amint ez később be is bizonyosodott, hogy Spárta a következő év tavaszán betör Attikába. Úgy

vélem, a spártaiak bizonyára meg is tették volna, ha nem találják szemben magukat hirtelen igen

nehéz és veszélyes helyzettel saját országukban.

Először is erős földrengés pusztított Spártában. Természetesen minden tőlem telhetőt megtettem,

hogy alaposan, tudományosan megvizsgáljam a körülményeket, s arra a megállapításra jutottam,

hogy a görög szárazföldön emberemlékezet óta nem volt ehhez fogható romboló hatású földrengés.

Nem az a legnagyobb baj, hogy Spárta csaknem teljesen romba dőlt, hiszen a városban nem volt

egyetlen művészi szempontból jelentős épület sem. De emberéletben megdöbbentően nagy volt a

veszteség. Több mint húszezer ember esett áldozatul, közöttük jelentős számú, a hadseregben tiszti

rangot viselt s a legmagasabb katonai kiképzésben részesült spártai, akikre az egész állambelső

biztonságát alapították. És mivel Spárta hatalma kevesek államhűségén és sokak leigázásán

nyugszik, nem volt képtelen feltevés, hogy az elnyomottak megragadják az alkalmat és fellázadnak.

Spárta hamarosan saját életben maradásáért harcolt, és ilyen körülmények között kezdődött meg a

végső hatalmi küzdelem Ephialtész és Kimón között.

A földrengés évében mind Ephialtészt, mind Periklészt megválasztották a hadvezéri testületbe.

Periklésznek ez különösen kitüntető megbízatás volt. Ekkor lett csak harmincesztendős, és bár több

hadjáratban vett részt, népgyűlési szónokként sokkal kevésbé ismerték, mint Ephialtészt. A

politikában még mindig Ephialtészt követte, mint vezérét, bár kételkedem benne, hogy ez sokáig

így folytatódott volna. Emlékszem, némi vonakodás után csatlakozott csak Ephialtészhoz Kimón

ellen intézett heves támadásaiban, bár teljesen tisztában volt vele, hogy Kimón a fő akadálya annak

a demokratikus és Spárta-ellenes politikának, amelyre Ephialtész ugyanúgy, mint ő is, elkötelezte

magát. Ezúttal történt első ízben, hogy el lehetett mondani: Kimónt cserbenhagyta jó szerencséje.

Igaz, Thaszoszt az athéniak még mindig ostromzár alatt tartották, és biztos volt, hogy a végén térdre

kényszerítik, de a Kilenc-útnál épült települést eltörölték a föld színéről, és a makedóniai hadjáratot

félbe kellett szakítani, mielőtt bármi haszon származott volna belőle. Ephialtész úgy döntött, hogy

Kimónt perbe fogja a háború hibás vezetése miatt, sőt azon a címen is, hogy megvesztegettette

magát a makedón királlyal. Ez merész lépésnek látszott még Ephialtész részéről is, noha róla

mindenki tudta, hogy személyi kérdésben senkire nem szokott tekintettel lenni; de mikor

köztudomásúvá lett, hogy Periklész is csatlakozik a vádemeléshez, Kimón pártjának emberei

nemcsak felháborodtak, hanem meg is ijedtek. Kimón testvérnénje, Elpiniké odáig ment, hogy

megsértette a tartózkodásnak az athéniak által elfogadott szabályait, és maga kereste fel Periklész

házát, s arra kérte őt, ne vállalja a vádak támogatását. Elszánt lépése Periklészt ugyanúgy meglepte,

mint meglepett volna bárki mást, de azért szívélyesen fogadta az indulatos és elszánt asszonyt. Mint

mondják, Periklész ezekkel a szavakkal köszöntötte: „Kedves Elpiniké, csak nem akarsz szerelmi

viszonyt kezdeni velem a te korodban?”, és bár nem volt hajlandó Ephialtész álláspontját

megtagadni, meggyőzte Elpinikét, hogy amint eddig sem vezette, ezúttal sem fogja ellenséges

érzület vezetni Kimón ellen. Periklész több hadjáratban vett részt Kimón vezérlete alatt, és bár

Spárta kérdésében vallott politikai elveit veszélyesnek tartotta és helytelenítette, nem vonta

kétségbe, hogy Kimón kitűnő hadvezér. Így aztán, amikor a bírósági tárgyalás napja elérkezett, úgy

viselkedett, amint ígérte. Beszédében nem volt semmi keserűség, de az erőteljes érvelésről nem

mondott le. Voltaképpen senki sem adott hitelt annak a vádnak, hogy Kimón megvesztegetésül

pénzt fogadott el, de Ephialtész a maga lobbanékony modorában, Periklész pedig nyugodt és józan

hangú érvelésével, súlyos támadást intézett Kimón hadvezetése ellen a hadjárat során. Különösen

hangsúlyozták mindketten, bizonyítékok vannak arra, hogy Spárta a lázadók támogatását tervezte

Thaszoszban. Kimón ezt szenvedélyesen tagadta, és ismét azt a meggyőződését hangoztatta, hogy

Görögország egész biztonsága a spártai szövetségtől függ. De beszédének ez a része semmiképpen

sem volt meggyőző. Ezen a ponton Ephialtész és Periklész érvelése mind inkább és inkább

megnyerte a bírákat. Mikor azonban Kimón a harctereken elért sikereit sorolta fel, majd arról

beszélt, milyen bőkezűséggel vette ki részét Athén megszépítéséből, egyszerre mind mélyebben

megindította a tárgyalás hallgatóságát. A tárgyalás idején már eldicsekedhetett azzal is, hogy végül

mégiscsak leigázta Thaszoszt, szétrombolta a szigeten az erődítéseket, birtokba vette hajóikat és

szárazföldi értékes aranybányáikat, és Athén hasznára fordította. Akadtak, akik sajnálkoztak, hogy

így bántak el volt szövetségesükkel, de Ephíaltész és Periklész nem értett egyet a sajnálkozókkal.

Ők helyeselték a hadjáratot kezdettől fogva, és még nagyobb területnyereségeket óhajtottak, mint

amekkorákat Kimón elért. Így aztán Kimónt felmentették, de tekintélyén csorba esett.

A viszálykodás a pártok közt tovább folyt. Nem sok idővel felmentése után ismét vitára tűzték

Kimón spártai politikáját. Spárta harca a lázadókkal kedvezőtlenül alakult. Az ország területének

jelentős részei a lázadók kezére kerültek, úgyszólván mindenütt tartani kellett a felkelők

rajtaütéseitől. Különösen a hegyvidéken meghaladta a spártaiak erejét a lázadók megerősített

állásainak felmorzsolása. A spártai gyalogság szabályszerű ütközetben összehasonlíthatatlanul jobb

másoknál, de másfajta katonai műveletekben, ahol bizonyos rugalmasság és találékonyság kell,

zavarba jön és tehetetlen. Így aztán Spárta folyamodott szövetségeseihez segítségért, éspedig

elsősorban Athénhoz, amelynek csapatai sok tapasztalatot szereztek ostromhadműveletekben, és

katonai mérnökei a legjobbak voltak Görögországban. Kimón természetesen támogatta Spárta

kérelmét, de amikor megvitatásra került ez a kérdés, rendkívül élesen támadták. Úgy emlékszem,

Ephialtész ebből az alkalomból különösen szenvedélyes hangon és szókimondó modorban támadott.

Megvetéssel utasította el Kimón minden felhívását, amellyel a szövetségi hűséget és az egységet

sürgette Görögországban. Ezek szerinte elvont és jelen esetben úgyszólván értelmetlen fogalmak.

Nem lehet egység Athén demokráciája és egy zsarnokság között. A spártai helóták névleg nem

rabszolgák, bár sokszor a rabszolgáénál is rosszabb bánásmódban van részük. A spártai helóták

szabad görögök, akik ugyanazért a szabadságért harcolnak, mint amit az athéniak akkor mondhattak

magukénak, midőn még Marathón előtt elűzték türannoszaikat. Ami pedig a szövetségi hűséget

illeti, mikor volt Spárta valaha is lojális Athénhoz? Athén szövetségesei nem rabszolgák; ezeket

törvényes szerződések fűzik hozzá, s a szövetségbe önként léptek be. De mikor Athén egyik

szövetségese szerződésszegést követett el és fellázadt, Spárta, ahelyett, hogy segítséget nyújtott

volna, a lázadókat bujtogatta.

Kimón mindezt tagadta. A jelek szerint ő is pályafutásának egyik legjobb beszédét tartotta, és

végül is magával ragadta a népgyűlést. Az athéniak négyezer hoplitát küldtek Spárta segítségére

Kimón vezérlete alatt. És nézetem szerint ezt a döntést a népgyűlés nem azért hozta meg így, mert

az athéniak a legkisebb rokonszenvet vagy lojalitást is éreztek a spártaiak iránt, hanem mert

hízelgett hiúságuknak, hogy Görögország leghatalmasabb állama kéri segítségüket. Az athéniak

minden más népnél többet adnak a becsületre, s előre büszkék voltak rá, hogy elmondhatják,

fölényes tapasztalataikkal és szellemi erejükkel nemcsak Görögországot mentették meg a perzsa

háborúkban, hanem válságában Spártát is. De azok legnagyobb része, akik a hadseregből

meghallgathatták Ephialtész érvelését, erősen hatása alá kerültek. Ezúttal először állt Kimón olyan

haderő élén, amely nem értett egyet vele.

Sőt kitűnt az is, hogy leszámítva Kimón mind kisebb számú párthívét, maga az athéni nép is

megbánta döntését attól a perctől kezdve, hogy a sereg útra kelt. Ephialtész és Periklész ekkor még

erélyesebben támadta az Areioszpagosz tanácsának kiváltságos helyzetét, és támadásaik ez

alkalommal sikeresek voltak. A vita elkeseredetten folyt, mert bár Ephialtész és Periklész érvei

demokratikus szempontból megdönthetetlenek voltak, az athéni ember, amint már mondtam is,

furcsán egyesíti magában a nagyszabásúan modern gondolkodást és a hagyományok mélyen

gyökerező tiszteletét. Bár helyénvalónak, egyszersmind kegyeletsértőnek is látszott, hogy

megnyirbálják ennek a tiszteletre méltó testületnek a hatalmát. Emlékszem, hogy Aiszkhüloszt, a

tragédiaírót mélyen megindította, mikor erről folyt a vita, amelyben végül mégis Ephialtész győzött.

Az Areioszpagoszt megfosztották minden politikai hatalmától és az erkölcsök felett gyakorolt

cenzori jogától. Ettől kezdve egyetlen tiszte az maradt, hogy a legfelsőbb bíróság székét töltötte be,

és emberölési ügyekben döntött. Törvényhozó és alkotmányos ügyekben ettől fogva nem volt

kiváltságos osztály az államban. A népgyűlés akarata volt a legfőbb hatalom, s ez azóta is így van.

Mondják, hogy Kimón valósággal elborzadt, amikor értesült a döntésről, és megígérte híveinek,

hogy mihelyt visszatér Spártából, gondja lesz rá, hogy érvénytelenítse. Lehetséges, hogy ezt meg is

teszi, ha, amint ez annyi más esetben történt, személyes érdemének betudható fényes győzelemmel

tér haza. De most azok okozták a bukását, akiket egész életében csodált.

Kitűnt, hogy az athéni hadsereg katonái, mikor együtt harcoltak a spártaiakkal, hamarosan

rájöttek, hogy szövetségeseik pontosan olyanok, amilyeneknek Ephialtész lefestette őket.

Megcsodálták a spártai fegyelmet és a spártaiak nagy ügyességét a fegyverforgatásban, de

módjukban volt tapasztalni lassú észjárásukat és kegyetlenkedésüket, ami felkeltette gyűlöletüket és

megvetésüket. Az athéniak büszkék voltak politikai eredményeikre, s szembeállították azokat a

spártai élet mereven sivár egyhangúságával. Sőt sokan éreztek együtt a lázadókkal, mert azok

sokkal inkább voltak görögök a szemükben, mint szövetségeseik, s úgy látták, teljes joggal

küzdenek szabadságukért.

Nem lehet csodálni, hogy a spártai uralkodó körök megrémültek. Mindig elszörnyednek a

forradalmi szellem legcsekélyebb megnyilatkozására is, és ez nagyon érthető, hiszen

megfontolandó, hogy hazájuknak mindössze törpe kisebbségét teszik ki, és számukat sokszorosan

meghaladó népességet tartanak igában. És most azt látták, hogy olyan nagy számú és kitűnő

szövetséges hadsereget fogadtak be országukba, amely Spárta más szövetségeseitől eltérően

nemcsak hogy nem tiszteli a spártai eszményeket, hanem nyíltan meg is veti őket. Az igaz, hogy e

hadsereg vezére olyan férfiú volt, aki mindig Spárta hűséges barátjának mutatkozott, és bár a görög

világ legkiválóbb hadvezére volt, mindig készségesen hajlott rá, hogy alárendelje magát a spártai

főparancsnokságnak. A spártaiak azonban általában nem nemes lelkűek, és azzal sem sietnek,

amikor tudomásul kellene venniök, hogy más viselkedik nemes lelkűen. Nem rajonganak Kimón

kiváló tulajdonságaiért, éppen azért, mert katonái olyan nagy elragadtatással emlegették, és féltek

népszerűségétől, noha ő azt spártai érdekek előmozdítására kívánta felhasználni. A végén

felszólították, hagyja el az országot hadseregével együtt. Ők tökéletesen be tudják fejezni a háborút

maguk is, mondották.

Ez elképesztően ostoba lépés volt a spártaiak részéről,amit aztán Athénban Ephialtész és

Periklész teljes mértékben ki is használt. Az athéniak minden nehézséget képesek elviselni, de a

sértést soha. Számukra ilyesmi elviselhetetlen, s ha valaki érzékenységüket megsérti, olyan

megtorlásra készek, hogy az jelentőségben messze felülmúlja a kiváltó okot. Ez történt most is. A

népgyűlés felmondta a szövetséget Spártával, sőt szövetséget kezdeményezett Spárta ellenségeivel,

Argosszal és Thesszáliával, olyan államokkal, amelyek a perzsa betörés idején semlegesek vagy

perzsabarátok voltak. Ez teljes szakítást jelentett a múlttal, és persze sok személyes keserűség

felidézésével és politikai ellentét megbolygatásával járt. Kimón visszatérése után nyomban megtett

mindent, hogy megváltoztassa a távolléte alatt történteket. Hitele megrendült, de nagysága még

megmaradt, és hatalmas tábor állt mögötte; olyanok, akik féltek Ephialtész kalandos politikájától, és

még mindig nem tértek magukhoz az Areioszpagosz megreformálása felett érzett

megdöbbenésükből. A pártoskodás erősebb volt Athénban, mint emlékezetem szerint bármikor

azelőtt. Szerencsére az athéniak felhasználhatták a cserépszavazás, az osztrakiszmosz jól bevált

politikai intézményét; nyilvánvalóvá lett ugyanis, hogy ilyen belső megosztottság feszültségét az

állam nem tudja elviselni. Vagy Ephialtésznak vagy Kimónnak el kellett hagynia a várost. A döntés

nem nagyon lehetett kétséges, Kimónt ugyanaz a sors érte utol, mint Themisztoklészt: tíz évre

száműzték. Ephialtész pedig elérte azt a pozíciót, amelyre ifjúkorától kezdve vágyódott. Ő lett az

első ember az államban, és barátja, Periklész, aki ekkor harmincötödik évében járt, nem sokkal

maradt el mögötte.

Hatodik fejezet A SIKER

Ephialtészt, még mielőtt az év véget ért, meggyilkolták. Aki megölte, nem volt athéni ember, s

nem lehetett áldozata ellen semmi panasza, sem személyes természetű, sem politikai okokból.

Jellegzetes bűnöző volt, erős boiót tájszólásban beszélt, s Athénba csak néhány nappal korábban

érkezett. Nyilvánvaló volt, hogy úgy bérelték fel a gyilkosságra, s lehetséges, hogy nem is tudta,

kiknek a szolgálatába szegődött. Az azonban bizonyos, hogy erre soha nem derült fény. Mindenki

arra gondolt (s valószínűleg helyesen), hogy azoknak a titkos politikai társaságoknak a tagjai közül

kerülhettek ki, amelyek nagy számmal léteznek Athénban, és rendszerint a gazdag családok

tagjaiból alakulnak, akik félnek a demokrácia növekvő hatalmától, s nem tudják vagy nem akarják

véleményüket őszintén kinyilvánítani a népgyűlésen. Az ilyen politikai társaságok rendes

körülmények között semmiben sem veszélyeztetik az államot; tagjaik megelégszenek azzal, hogy

ivópajtásokként gyűlnek össze, és bizalmas körben mondják el panaszaikat, vagy pedig vallási

szertartásokon hódolnak régen elavult szokásoknak. Borgőzös állapotban szigorú rendszabályokat

követelnek, de megvalósításra soha nem kerül sor. A demokrácia Athénban már hosszú időn át

biztos alapokon nyugodott, és az arisztokrácia tehetséges tagjai, bármilyen politikai nézeteket

vallottak is, készek voltak tehetségükkel szolgálni. Ilyen értelemben demokratának lehetett nevezni

nemcsak Periklészt, hanem Kimónt is.

Athén népe természetesen felháborodott Ephialtész meggyilkolásán, és hangosan követelte a

megtorlást. Mivel a gyilkosság nem sok idővel Kimón száműzetése után történt, könnyű és

kézenfekvő volt a két esemény közt okozati összefüggést keresni. Kimón párthíveinek néhány

napon át komolyan kellett félniük. A néphangulat olyan volt, hogy ha a legkisebb gyanú alapján

közülük bárkit is bíróság elé állítanak, aligha remélhette volna, hogy pártatlan és igazságos ítéletben

részesül. Mindenki természetesnek tartotta, hogy az athéniak Periklészre úgy tekintsenek, mint

Ephialtész utódjára, s hívei közül számosan azt ajánlották neki, hogy most szabaduljon meg

leghatalmasabb ellenfeleitől. Periklész ekkor, ugyanúgy, mint annyi más esetben, bölcsességet,

bátorságot, igazságszeretetet, mérsékletet és hazafiúhoz méltó magatartást tanúsított. Ismerte a

természet és a nyilvánvaló tények törvényeit, tudta, hogy milyen veszélyekkel jár a belső

visszavonás az állam életében, s a tervek, amelyeket a jövőben meg akart valósítani, sőt

Ephialtésszal egyetértésben és együtt szeretett volna valóra váltani, mindenekfelett az egységet

kívánták meg. Egészen biztos volt benne (ugyanúgy, mint valójában mindenki, aki a felkorbácsolt

indulatok ellenére sem szűnt meg józanul gondolkodni), hogy Kimón sohasem lett volna képes

politikai gyilkosságra felbujtani valakit. Így aztán elsősorban Periklész volt az, aki ezekben a

napokban csillapította a nép félelmét és dühét, rávezette az athéniakat a józan belátásra, hogy ismét

természetadta értelmességükkel éljenek. Az athéni ugyanis a legértelmesebb nép a világon, és ezt

ők is jól tudják. Csakhogy állhatatlanok és szenvedélyesek. A szenvedély hirtelen úrrá lesz felettük,

és ilyenkor elvakítja józan értelmüket, de valahányszor ez bekövetkezik, később mindig megbánják,

és szemrehányásokkal illetik vezetőiket is, amiért méltatlanul cselekedtek. Periklész nagy

nyugalommal és eréllyel, néha elnézően bánt velük, mintha csakugyan különbek volnának a

valóságosnál. Ephialtész halála után nem következett semmiféle politikai megtorlás, Periklész pedig

a válságból barátai tiszteletétől és ellenségei hálájától övezve került ki. Az állam megszabadult a

rettegéstől, s nagy elszántsággal készült fel hihetetlenül nagy és merész célok megvalósítására. Az

elkövetkező hat éven át mindig úgy tűnt, hogy Athén erejét és biztonságát meghaladó

vállalkozásokba kezd. Periklész mégsem volt soha meggondolatlan, mindig józanul számolt a

kockázatokkal, a jó szerencsét sem zárta ki számításaiból (amennyire ezt bárki megteheti), és nyitott

szemmel vetette bele magát a veszélybe.

Az új politika bizonyos tekintetben visszatérést jelentett Themisztoklész politikájához, bár

megváltozott viszonyok között. Belügyekben a nép, akár a népgyűlésen, akár az álíamhivatalokban,

akár mint szavazóbírák a bíróságokon, mind nagyobb és nagyobb szerepet kapott az állam

kormányzásában és életében. Athén tengeri haderejét megerősítették és fejlesztették, nemcsak új

hajók és erődítmények építésével, hanem hajóhad-támaszpontok létrehozásával a világ minden

részén, ahol szükségesnek és kívánatosnak látszott. A perzsák elleni háborút erélyesen kívánták

folytatni. És ami a legfontosabb, Athénnak kellett átvennie Spártától a görög államok vezetését. A

függetlenség már megvolt, ez után először biztonság kellett, s utána a világuralom következett.

Periklész politikája ebben a tekintetben (és a belügyek intézésében is) radikálisan különbözött

Kimónétól. Periklész nem gondolt háborúra Spártával a közvetlen jövőben. Spártát még mindig

teljes mértékben lekötötte alattvalói zendülése. De eltökélte, hogy időközben Athénnak ugyanolyan

biztonságot szerez a szárazföldön, mint amilyennek máris birtokában van a tengeren.

E hat esztendő során Periklész gyakran, ha nem is állandóan, tagja volt a tíztagú hadvezéri

testületnek. Athénban a tíz sztratégosz, bár a népgyűlés általános jellegű felügyelete alá tartozik, és

arról, amit hivatali ideje alatt végez, minden részletre kiterjedő beszámolót kell adnia a

népgyűlésnek, csaknem korlátlan hatalom birtokában van, mialatt a rábízott hadjáratokat vezeti, és

igen nagy a befolyása az állam politikai irányításában is. És ezekben az években a legragyogóbb

győzelmeket nem Periklész aratta, hanem mások, így például Mirónidész, aki mint ifjú ember,

parancsnoki tisztet töltött be már a perzsa háborúban is, azonkívül Tolmidész, aki Periklész kortársa

volt, s akit merészsége és szenvedélyes természete miatt Kimónnal hasonlítottak össze. De bár

Periklész ezekben az években nem jutott nagyobb szerephez a harcmezőn, mindenki másnál inkább

az ő fejében születtek meg az Athén területhódítására és terjeszkedésére törő tervek, s a

megvalósítást is ő irányította.

E tekintetben, ugyanúgy, mint az élet minden más területén, Periklész logikusan és a legapróbb

részletekig pontosan gondolkozott. A cél Athén nagysága volt, ennek akadálya a tengeren túl

Perzsia, Görögországban pedig Spárta és a peloponnészoszi szövetség. Pillanatnyilag Perzsiától

kevéssé kellett tartani. A perzsák visszavonták hajóhadaikat az Égei-tengerről, és semmi jel nem

mutatta, hogy még csak szó is lehessen Xerxészéhez hasonló inváziós hadjáratról. Az események

utólagos ismeretében lehet azzal érvelni, hogy az athéniak akcióját Perzsiával szemben túlzott

becsvágyuk irányította, továbbá inkább az állott volna az állam érdekében, hogy minden erejüket a

Peloponnészosz ellen összpontosítsák. Csakhogy az ilyen érvelés nem számol az akkori reális

helyzettel és viszonyokkal. A perzsák ellen harcolni becses örökségként szállt az athéniakra

apáikról. Ez hozta létre az athéni szövetséget, és hivatalosan fennmaradásának alapja még ekkor is e

háború folytatása volt, bár, mint Thaszosz esetében történt, máris a tagállamok ellen fordították.

Periklész és pártja éppolyan hévvel pártolta ezt a háborút, mint Kimón. Ezenfelül még mindig

voltak felszabadításra váró görög városok, különösképpen Ciprus szigetén. Ezek gazdag és virágzó

városok voltak. Ha ezek csatlakoznának az athéni szövetséghez, Athén ereje növekednék hajókban,

emberanyagban és gazdagságban. Nem is ellenezte senki a népgyűlés döntését Athénban, hogy

kétszáz háromevezősorosból álló nagy hajóhadat küldjenek Ciprusba.

Hamarosan még fényesebb és még többet ígérő alkalom kínálkozott. Alsó-Egyiptom egyik

hercege, név szerint Inarosz, fellázadt a perzsa kormány ellen, és Athénhoz folyamodott segítségért,

s mindenféle kiváltságot ajánlott fel Egyiptomban, mihelyt a perzsákat kiűzik. Nyilvánvaló volt,

hogy mindez igen nagy előnyökkel kecsegtet. Az athéni kereskedelmi gócpontok és városok

alapítása vált ilyen módon lehetségessé a tengerparton és a Nílus mentén, és mivel Egyiptom

gazdag ország, e kereskedelmi kapcsolatok fölöttébb nagy jelentőségűek lehettek az athéni

gazdasági életre. Ezenfelül a perzsa hajóhadat most már csaknem kizárólag egyiptomi és föníciai

hajók alkották. Ha Egyiptom elszakad Perzsiától és Athén szövetségesévé válik, az athéni tengeri

haderő ellenállhatatlan erőt és hatalmat fog képviselni a világ minden táján. Az ilyen kilátások

felmérése a vérében van minden athéninak, és semmi kétség nem volt afelől, hogyan fogadja ezeket

a népgyűlés. A Ciprus melletti vizeken tartózkodó nagy szövetséges hajóhad parancsnokai

megkapták az utasítást, hogy keljenek át atengeren, a Nílus torkolatához, s Athénban mindenki

türelmetlenül várta az előre feltételezett győzelmet; az athéniak ugyanis soha nem gondolnak

kudarcra.

A hírek rövidesen meg is érkeztek. A szövetségesek elhajóztak a Nílus torkolatához, ahol

győztes ütközetet vívtak egy nagy föníciai hajóhaddal, s részben elsüllyesztettek, részben foglyul

ejtettek ötven hajót. Az ütközet után felhajóztak a Níluson, csatlakoztak Inarosz haderejéhez, s nagy

csatát vívtak a folyó partján. A csatában a hajókról partra tett hopliták bebizonyították

fensőbbségüket mindenfajta gyalogos hadsereg felett. A perzsa hadsereg döntő vereséget

szenvedett, és parancsnokuk, Xerxész fivére, elesett. Memphiszt, Egyiptom fővárosát Inarosz és a

görögök elfoglalták. Az ellenállásnak csupán egyetlen fészke maradt az ellenség kezén, Memphisz

fellegvára, a Fehér Várnak nevezett erődítmény; ide menekült a perzsa hadsereg és a várőrség

megmaradt része. Az erődítményt görög és egyiptomi seregek vették ostrom alá, míg a szövetséges

hajóhad nagyobb számú egységei minden ellenállás nélkül végighajóztak a föníciai partok mentén.

Közben felgyújtották az ellenség hadikikötőit, elsüllyesztették vagy foglyul ejtették hajóit, és

rajtaütöttek a tengerpart közelében épült városokon. Ezek a győzelmek olyan nagyoknak és

döntőeknek látszottak, mint az Eurümedonnál aratott diadal. Athénban még Kimón leghűségesebb

párthíveinek is el kellett ismerniük, hogy vannak vezérükön kívül mások is, akik ugyanolyan

merészek és gyorsak a hadjáratok vezetésében, mint ő. Azt reméltük, hogy a hadjárat hamarosan

befejeződik, s Egyiptom megnyílik az athéniak vállalkozó szelleme előtt. Hat évig vártunk erre, és

amikor a hír megérkezett, súlyos vereségről adott számot.

De Athén még az egyiptomi hadjáratot megelőzőenmásutt is nagy háborús kötelezettségeket

vállalt, hogy eleget tegyen Spárta-ellenes politikájának, amelyet főként Ephialtész és Periklész

kezdeményezett, s Themisztoklésztól kaptak örökségül. Ennek a politikának alapvető elgondolása

Athén biztosítása volt szárazföldön intézett támadás ellen. A város védelmét erődítései máris

biztosították, de addig nem lehetett tökéletes biztonságban, amíg a nagy peiraieuszi kikötővel

fenntartott összeköttetés sebezhető volt. Ezért kezdték el az athéniak Periklész javaslatára a híres

Hosszú-falak megépítését, amelyek közül a hosszabb öt, a rövidebb három mérföld hosszú; ezek a

falak valóságos erődített folyosót alkottak a város és a tenger között. Mint minden építkezés,

amelybe Periklész belefogott, ez is fényes alkotás volt. Ha bárki megtekinti az erődítéseket ma,

nemcsak azon ámul el, mennyire bevehetetlen falak ezek, hanem a csodálatos építészeti alkotáson

is. A Hosszú-falak felépítésének közvetlen hatása az volt, hogy ez Athénnak egy sziget minden

előnyét nyújtotta; s Periklész valóban azt szokta mondani, hogy ha Athén elvesztené minden

szárazföldi birtokát, még mindig a legerősebb hatalmat képviselné Görögországban, Peiraieusszal

és a város tengerentúli birtokaival együtt, amelyeket Athén felülmúlhatatlan tengeri hadereje

védelmez.

Athén célja nemcsak önmaga erősítése volt, hanem az is, hogy gyengítse ellenségeit. Az

Argosszal kötött szövetség fontos lépés volt ebben az irányban. Spárta akcióképességét nemcsak a

helótalázadás alatt emberanyagban elszenvedett veszteség gyengítette, hanem egy ellenséges

hatalom jelenléte is keleti határain. A lázadás ekkortájt körülbelül véget ért ugyan, de nem a

spártaiakat teljes mértékben kielégítő módon, mert éveken át hiába próbálkoztak vele, hogy

bevegyék a lázadóknak az Ithomé csúcsán épített erődítményét a messzéniai hegyvidéken. Mind

biztonságuk, mint katonai hírnevük csorbát szenvedett, és végül örültek, hogy győzelemnek

könyvelhették el, ami valójában megalkuvás volt. A messzéniaiak ugyanis mint Spárta megrögzött

ellenségei, de ezenfelül kitűnő katonák is, csak azzal a feltétellel adták át az erődítményt az Ithomé

csúcsán, ha szabad elvonulásukat biztosítják a Peloponnészoszról. Kimón idejében egyetlen más

görög állam sem merte volna befogadni, de most az athéniak szívesen látták őket, és igen fontos

minőségben jó hasznukat is vették.

Körülbelül ugyanebben az időben Megara népe kivált a spártai szövetségből, és Athénhoz

folyamodott védelemért. Állandó támadások érték őket déli szomszédaik, a korinthosziak részéről,

és méltatlankodtak amiatt, hogy Spárta egy lépést sem tett, hogy korinthoszi szövetségesét ebben

megakadályozza. A megaraiak kérése nagyon hízelgett az athéniak büszkeségének, de Periklészt

ennél sokkal inkább érdekelték ennek az államnak felmérhetetlen stratégiai előnyei. Megara

nemrégen fejlődött fontos hatalommá. Területileg Athén és Korinthosz között fekszik a Szaróni- és

a Korinthoszi-öböl között. Kikötői vannak mindkét tengeröbölben, és ezekről mint támaszpontokról

el lehet zárni az egész Peloponnészoszt az északi résztől. Ez alkalommal Periklésznek ismét nem

okozott semmi nehézséget, hogy az athéni népet megnyerje messzire néző terveinek. Nyomban

athéni helyőrségeket küldtek a Szaróni-öbölben fekvő Niszaia és a Korinthoszi-öböl Pagai

kikötőjébe. Hosszú falakat építettek bentebb a szárazföldön fekvő Megarától Niszaiáig, és így a

parti utat elzárták Korinthosz elől Attikába. Ugyanakkor parti erődítményeket emeltek a Megara és

Pagai között elterülő részen dél felé, de az athéniakat minden másnál inkább Pagai megszállása

érdekelte. Mivel Athén történelmében először támaszponthoz jutottak a Korinthoszi-öbölben,

megnyílt az út előttük nyugat felé, és az már csak természetes, hogy élénk képzelőerejük innen

messzire ragadta őket. Tengeri haderejük számára ilyen módon a Kormthoszi-öböl mindkét partját

lényegileg kezükben tartották; körülhajózhatták az egész Peíoponnészoszt; az öblön túlterültek el

Észak-Görögország félig még barbár államai; még távolabbra feküdt Itália, Szicília, Karthágó és

Hispánia mesés gazdagsága. Mi, iónok azzal dicsekedhetünk, hogy minden nép közt nekünk van a

legélénkebb fantáziánk, s mi vagyunk a világ leggyorsabb felfogású népe. Ilyen tekintetben Athén

jogosan dicsekedhetik azzal, hogy a mi anyavárosunk. De az athéniaknak vannak egyéb

tulajdonságaik is, s az már csak az ő sajátosságuk, ha valaminek elnyerését kívánatosnak tartják,

nyomban hozzákezdenek, hogy megszerezzék, s azt hiszik, hogy mindazt, amit elképzeltek, meg is

tudják valósítani.

A Megarával megkötött szövetség folytán elkerülhetetlenül háborúba kellett keveredniök

Korinthosszal. Valóban, a korinthosziak nemcsak felbőszültek, de el is képedtek az athéniak

vakmerő eljárásán. Abban a hiszemben voltak, hogy míg az egyiptomi hadjárat leköti az athéni

szövetség nagy hajóhadát, Athén habozni fog, hogy létét a még mindig jelentékeny korinthoszi

hajóhaddal szembeszállva kockára tegye. Így aztán bizakodva, egész hajóhadukkal tengerre

szálltak, s a hazai vizek őrzésére visszatartott néhány hajórajból álló athéni tengeri haderő minden

bizakodásukkal egyetemben tönkreverte őket.

Egyetlen hadállás maradt csak az ellenség birtokában Attika szárazföldi és tengeri határainak

könnyen elérhető közelségében, és ez Aigina szigete volt, amelynek hosszan elterülő körvonalát és

kúp alakú hegyeit jól lehet látni Peiraieuszból, és egész partvonalát még a Szunion hegyfokától is.

Periklész több beszédében úgy utalt a szigetre, mint amely „csipa Peiraieusz szemében”, s újra meg

újra felújuló harcok folytak Aigina és Athén között már a perzsa háborút megelőző időktől fogva.

Korinthosz és a Peloponnészosz más dór városai mindmostanáig nem nyújtottak segítséget

Aiginának. A sziget fontos versenytársa volt a tengeri kereskedelemben Korinthosznak, s a

korinthosziak olyan helyzet kialakulásában reménykedtek, hogy a sok háborúskodásban mind

Aigina, mind Athén felőrli erőit. Most azonban Korinthosz és valamennyi más peloponnészoszi

város, amely hajókat tudott küldeni, Aigina oldalára állott. Athén habozás nélkül elfogadta a

kihívást. Hadiereje megnövekedett a szövetségesek által küldött hajókkal, és Athén maga is mind

több és több hajót szerelt fel. Így került sor a görögök közt lefolyt egyik legnagyobb tengeri csatára

Aigina partjai közelében. Ebben a csatában iónok harcoltak dórok ellen. Athén a rendelkezésére álló

hajóhadnak alig a felét vonultatta fel ellenségeinek teljes hadereje ellen. Az eredmény végleges

döntést hozott. Az athéniak és szövetségeseik foglyul ejtettek hetven hajót, hoplitákat tettek partra a

szigeten, és ostromgépeket állítottak fel Aigina városa körül. Ekkorra már Athén csaknem

valamennyi java férfikorban levő férfia katonai szolgálatot teljesített Egyiptomban, Megarisz

erődítési munkálatainál vagy az Aigina elleni hadjáratban. Sok athéninak, de még inkább

ellenségeiknek úgy tűnt, hogy ez a túlhajtott erőfeszítés nem tarthat sokáig és tovább semmiképpen

sem fokozható. Korinthosz, ebben a feltevésben, elég balgán, nagy szárazföldi haderőt vonultatott

fel Megara ellen. Úgy látszott, a hadjáratot alaposan kitervelték, és kétségtelenül kecsegtetett is

némi sikerrel. Athénnak vagy sorsára kellett hagynia Megarát, vagy visszavonni erőit Aiginából,

hogy megvédhesse a még befejezetlen erődítési munkálatokat. A Megara ellen indított hadjárat híre

némi nyugtalanságot keltett Athénban is. De a lelkesedés nagyobb volt, mint a nyugtalanság.

Periklész egyik beszédében, amelyben különösképpen világos és logikus érvelése a legmagasabbra

fokozott hazafiúi tűzzel párosult, kifejtette, hogy mi a teendő. Athén, mondotta, nem mondhat le

arról, amit megszerzett, és nem is hagyhatja magukra szövetségeseit. Most érkezett el az az

alkalom, amidőn a harchoz fiatalnak vélt ifjaknak be kell váltaniuk a reménységeket, és azok, akiket

mindenki túl öregnek tart, elmúlt katonai szolgálatuk haditetteit még ezzel az eggyel megtetézhetik.

A fiatalok elég sokat hallhattak a perzsa háborúkról; most saját szemükkel láthatják, hogyan

küzdöttek apáink ezekben a háborúkban. Most kell megmutatni a fiáknak, hogy méltók apáikhoz, és

az apáknak, hogy versenyre hívják ki fiaikat a hazáért folytatott küzdelemben.

Ritkán voltam tanúja Athénban olyan általános lelkesedésnek, mint azon a napon, amikor az új

hadsereget, az állam utolsó emberanyag-tartalékát hadba szólították. Ebben a hadseregben

tizennyolc és tizenkilenc éves fiúk s ötvenedik és hatvanadik évük közötti idős emberek sorakoztak

fel, de sokan, náluk fiatalabbak vagy idősebbek is, valahogyan szerét ejtették, hogy bevegyék a

hadseregbe, amelyet Athén egyik legtapasztaltabb hadvezére, Mürónidész vezetett. A hadsereg

azonnal útra kelt, hogy csatlakozzék a Megarában állomásozó helyőrséghez. Miután a hadsereg útra

kelt, sorsáért aggályoskodtak Athénban, de azért inkább reménykedtek, mint aggódtak miatta, és

amikor hír érkezett róla, a hír olyan volt, amilyent reméltek. Mürónidész megütközött a

korinthosziak és szövetségeseik haderejével, s megverte őket. A korinthosziak összeszedték

halottaikat, és hazavonultak, az athéniak pedig diadaljelet állítottak fel a csatatéren.

Két héten belül még dicsőbb győzelem híre érkezett ugyanerről a hadszíntérről. Úgy látszik,

hogy a kormthoszi hadsereg, amelynek katonái mind javakorban levő férfiak voltak, képtelenek

voltak elviselni mind az idősebbek, mind a fiatalabbak szemrehányásait, hogy megfutamodtak a

kölykökből és nagyapákból álló athéni haderő elől. Most hát megkíséreltek kimagyarázkodni azzal,

hogy visszavonulások ellenére is tulajdonképpen ők voltak előnyösebb helyzetben az ütközetben; és

mivel az ember mindig hajlik arra, hogy elhiggye, amit nagyon szeretne hinni, lehetséges, hogy

ezek a korinthosziak is igaznak vették, amit állítottak. Újra elindultak Korinthoszból, s

hozzákezdtek diadaljel felállításához közel ahhoz a helyhez, ahol az athéniak állították fel a maguk

diadaljelét. Vereségük azonban ezúttal végleges volt. Az athéniak a korinthoszi hadsereg nagyobb

részét körülkerítették és az utolsó emberig megölték. Ettől az időtől fogva korinthoszi hadsereg

vagy hajóhad soha nem indult harcba, csak spártai támogatással és fővezérlet alatt.

Ezek az események két év leforgása alatt történtek, s a következő esztendőben Athénnak még

elszántabban kellett küzdenie, hogy megtartsa korábban szerzett pozícióját.

A spártaiak nehéz mozgásúak és nem nagyon szívesen vállalkoznak hadjáratra a

Peloponnészoszon kívül. Ez a lomhaság részben képzelőerejük hiányának, részben önteltségüknek a

folyománya. Ritkán veszik észre, hogy veszélybe kerültek, vagy csak az utolsó pillanatban, és

abban a hiszemben élnek, hogy legyőzhetetlenek minden katonai akcióban. Meggyőződésüket a

legutóbbi helótalázadásban elszenvedett kudarcuk sem igen változtatta meg. Az igazság az, hogy a

spártaiak képtelenek másként gondolkodni, csak a katonai taktika szabályai szerint, amit alaposan,

valósággal betéve tudnak. A csatamezőn is a legnagyobb óvatossággal járnak el, és gondosan

óvakodnak minden olyan támadástól, amelyet nem lehet beleilleszteni ezekbe a szabályokba. Csak

olyankor biztosak önmagukban, amikor szabályszerű ütközetbe indulhatnak a velük szemben álló

hadsereg ellen. Hisznek benne, és nem ok nélkül, hogy ilyen körülmények között legyőzhetetlenek.

A szövetségesek Aiginában és Korinthoszban egy idő óta állandóan noszogatták Spártát, hogy itt

az ideje akcióba lépni, s végre a kormány elhatározta, hogy hallgat a szavukra. A spártaiak rájuk

annyira jellemző módon kerülő utakon léptek akcióba. Athénnak nem üzentek hadat, s két kisebb,

Görögország középső részén elterülő állam viszályát használták fel ürügyül arra, hogy seregeiket az

Iszthmosztól északra vezessék. A két állam közül az egyik Dórisz volt, amely azt állította magáról,

hogy a spártaiak anyaországa. De a Peloponnészoszon felvonultatott hadsereg sokkal nagyobb volt

annál, mint aminőre ilyen jelentéktelen háborús viszály elhárítására szükség lett volna. Az

előkészületről és a hadba szálló sereg létszámáról érkező hírek hatására az athéniak megerősítették

védelmi vonalukat Megarában, s ezzel érthetően kinyilvánították, hogy nem engedik fegyveres erők

átvonulását az ellenőrzésük alatt álló területen. A spártaiaknak azonban semmiképpen sem állt

szándékában, hogy hegyes vidéken csatába kezdjenek, és hozzá még az athéniak által megválasztott

terepen. Hadaikat tengeren szállították a Korinthoszi-öböl északi partjára, gyorsan elintézték a

Dórisz és a szomszédos állam között felmerült viszályt, s aztán kelet felé vonultak Boiótia nagy és

népes területén át, amely észak felől határos Athénnal. Itt még több csapatot toboroztak, és a

városokban politikailag nekik megfelelő kormányokat juttattak hatalomra. Különösen

megerősítették Thébai tekintélyét, amely együttműködött a perzsákkal. Megnövekedett számú

hadseregükkel rövidesen olyan helyzetbe kerültek, hogy betörhettek athéni területre észak felől, de

hogy támadásuk sikerrel járjon, a lehető leggyorsabban kellett cselekedniük. A Hosszú-falak építése

már csaknem teljesen befejeződött. Aiginát erős ostromzár vette körül, és már aligha állhatott ellen

sokáig.

Athén a szokásos merészséggel és elszántsággal lépett akcióba. A hadjárat egyik hadvezére

Periklész volt, és tőle magától értesültem lefolyásáról. Az athéniak úgy határoztak, hogy Aigina

körül a szoros ostromzárat fenntartják, de Megariszból nagyobb számmal vonnak el csapatokat,

hogy megerősítsék az északi arcvonalon harcoló hadsereget. Az új szövetségesek közül Argosz ezer

hoplitát, Thesszália pedig kitűnő lovasokat küldött. Egyedül a nehéz fegyverzetű gyalogság

létszáma tizennégyezerre rúgott. Ez volt a legnagyobb hadsereg, amelyet Athén eddig kiállított, és

ugyanekkor egy ötven egységből álló hajórajt a Korinthoszi-öbölbe vezényeltek. Ez elegendő volt

ahhoz, hogy a peloponnészosziaknak lehetetlenné tegye a vissza–vonulást tengeri úton.

Az athéniak mindig szívesebben támadnak, semmint védekeznek. Ez alkalommal sem elégedtek

meg azzal, hogy az északi útvonalakat őrizzék, hanem betörtek boiótiai területre, és a határ

közelében fekvő Tanagra városánál foglaltak el hadállást. Itt kerültek szembe a spártaiak és

szövetségeseik nagyszámú hadseregével.

Az ütközet előestéjén a vezéreknek nehéz személyi és politikai kérdést kellett megoldaniuk. A

legutóbbi évekig Kimón Euboia szigetén élt száműzetésben. Most átkelt a szárazföldre, és eltitkolva

kilétét, mert még a látszatát is el akarta kerülni minden törvénysértésnek, igyekezett személyesen

találkozni a hadvezérekkel. Periklész elbeszélte nekem, hogy milyen érzésekkel – meglepetéssel,

félelemmel és csodálattal – töltötte el az athéni hadvezéreket az a látvány, amikor olyan hosszú idő

után ott állt előttük a korábbi esztendők nagy katonai parancsnoka, jól ismert, energikus

fellépésével, bozontos, ekkor már őszbe csavarodó hajfürtjeivel: szemében ugyanannak az

elszántságnak és határozottságnak a fénye villant meg, mint olyan sok más alkalommal, amikor

valami nagy katonai akció végrehajtása előtt állott. Most azért jött, hogy megkérje a hadvezéreket,

vehessen részt közkatonaként a harcban. Tudja, mondta, őt és pártját azzal vádolják, hogy Athén

érdekeit feláldozta a spártai érdekekért. Sőt vannak olyanok, akik azt hiszik, vagy úgy tesznek,

mintha azt hinnék, hogy ő áll a spártaiak mostani betörése mögött, és affélét tervez, hogy hatalmát

spártai segítséggel, a Hosszú-falak és a megariszi erődítmények lerombolása árán szerezze vissza.

Most világosan meg akarja mutatni, hogy kész meghalni Athénért, amikor Spárta ellen harcol a

csatatéren, ugyanúgy, amint kész volt erre annyi csatában a perzsákkal szemben állva.

Kimón őszinteségében sem Periklész, sem a többi hadvezér nem kételkedett. Nem adtak hitelt a

rosszindulatú híresztelésnek, hogy kapcsolatot tart fenn az ellenséggel. Másrészt voltak

bizonyítékok arra, hogy akadtak athéniak, valószínűleg a reakciósoknak az a kisszámú csoportja,

amely megszervezte Ephialtész meggyilkolását, akik keresték a kapcsolatot a spártai hadsereg

parancsnokságával, minden valószínűség szerint ezek használták fel Kimón nevét, hogy

megvalósíthassák tervüket a demokratikus uralom megdöntésére. De voltak bizonyos politikai

meggondolások is. Győzelem esetén Kimón tekintélye mérhetetlenül megnövekednék, vereség

esetén viszont azzal vádolhatnák a vezéreket, hogy a törvények ellenére egy száműzöttnek

engedélyt adtak, hogy az athéni hadseregben harcoljon. Vád alá helyezhetnék őket esetleg azért is,

mert összejátszottak az ellenséggel. Az athéniak természetesen nagy tiszteletben tartják a törvényt;

államuk egész szerkezete erre a tiszteletre épült. És az athéni vezérek legnagyobb része nemcsak

tiszteli a törvényt, hanem fél is tőle. Tudják, hogy az emberek általában a sikerben reménykednek,

és hajlamosak rá, hogy, ha gyakran ok nélkül is, a becsületét tegyék tönkre bármely hadvezérnek,

aki nem tudta megszerezni a győzelmet. Míg Athénban éltem, egész idő alatt csak két olyan embert

ismertem, aki nem félt a néptől. Az egyik Periklész volt, a másik pedig Kimón.

Így tehát a vezérek ez alkalommal elutasították Kimón kérését. Periklész volt az egyetlen, aki

támogatta. Kimón megkeseredett szívvel visszatért a száműzetésbe, bár előbb üzenetet küldött a

hadseregben harcoló barátaihoz, kérve őket, küzdjenek úgy a következő napon, mintha ő maga is

közöttük volna.

Valóban így cselekedtek. A hosszú ideig tartó ütközetben csak ezek közül száznál több vesztette

életét, és mindenki elismerte, hogy ebben a csatában egy emberként, fényes vitézséggel harcoltak.

Periklész is azok közé tartozott, akikről az emberek valóságos áhítattal beszéltek. Neki

természetesen nagy hírneve volt már korábban is mint harcosnak és hadvezérnek, de úgy látszik,

ezen a napon olyan elszántan harcolt, hogy ez még azokat is meglepte, akik legjobban ismerték, s a

veszélyt inkább kereste, mint elkerülte. Talán arra határozta el magát, hogy bebizonyítja: nemcsak

Kimón barátai készek önmagukkal nem törődve kockára vetni életüket. Vagy óvatosságának

hiányát az is okozhatta, hogy képzeletének túláradó szenvedélye lett úrrá felette, amikor a vereség

lehetőségét fontolgatta magában, mert a történelemben első ízben tette volna a spártai hadsereg

athéni földre a lábát. Mikor a csata után megkérdeztem, mosolygott és lekicsinylőleg beszélt saját

haditetteiről. A hadseregben, mondta, senki nem vállalt erején felüli kockázatot.

A csata egész napon át tartott, és mindkét fél súlyos veszteségeket szenvedett. A délután

második felében egyik hadsereg sem mondhatta el magáról, hogy előnyös helyzetbe került

ellenfelével szemben. A csata sorsát nem katonai erények, hanem árulás döntötte el. Estefelé az

egész thesszáliai lovasság cserbenhagyta az athéniakat, és átállt az ellenséghez. Ezt a lépést a

thesszáliaiak kétségtelenül előre megfontolták, de valószínűleg azért halogatták, nehogy lépésüket

elhamarkodva a vesztesek oldalára kerüljenek. Ezek a thesszáliaiak, ha összehasonlítjuk őket az

athéniakkal és más ión városokkal, a politikai fejlődésnek még nagyon kezdetleges fokán állanak.

Vezetőiket és tisztviselőiket nem választják; ezek egyszerűen a nagy földbirtokosok, akik

hozzászoktak a velük egyenlőek társaságához és szolgáik engedelmességéhez. Ebben a mondhatni

kezdetleges értelemben ők alkotják az arisztokráciát, és mivel nyugtalanította, sőt megdöbbentette

őket az athéni hadsereg egészen más szelleme, úgy vélték, érdekeiknek és természetüknek inkább

megfelel a spártai, mint az athéni felfogás. Ebben tévedtek, mert az athéniak másokkal való

viszonylataikban hajlékonyságra és megértésre képesek; a spártaiakat viszont megdöbbentik az

athéniak, de csaknem mindenki mást lenéznek.

A thesszáliai lovasság átpártolása, és ezt követőleg támadásuk az athéni hadsereg utánpótlási

oszlopai ellen, az athéniakat arra kényszerítette, hogy új állásokba húzódjanak vissza, és a

visszavonulás közben súlyos veszteségek érték őket és szövetségeseiket. De a visszavonulás teljes

rendben folyt le, és bár a spártaiak joggal hivatkoztak taktikai győzelmükre, nem voltak elég erősek

hozzá., hogy ezt kihasználják. Az athéniak nyomban bekövetkező támadásra számítottak a

Hosszú-falak vagy maga Athén ellen. Ezért olyan állásokba vonultak vissza, ahonnan biztosíthatták

a város védelmét. De a spártaiak nem vállaltak további kockázatot. Anélkül, hogy a hadjárat

bármelyik kitűzött célját elérték volna, úgy vélekedve, hogy becsületüknek eleget tettek, gyorsan

visszavonultak Megarisz területén át, és szétszóródtak otthonaikba.

Az athéniak valójában stratégiai győzelmet arattak, de mivel rendkívüli sikerekhez voltak

szokva, ami történt, vereségnek tekintették. További és döntőbb akciót sürgettek, és ez a kérésük

hamarosan teljesült. Előbb azonban Periklész a személyes nagylelkűségnek és a politikai

bölcsességnek olyan tettét hajtotta végre, amely nagyon megerősítette az államnak mind

elszántságát, mind cselekvési képességét. E válságos pillanatban azzal a javaslattal állt elő, hogy

mivel Kimón barátai nyilvánvaló bizonyosságot tettek hazafiságukról a csatatéren, hívják haza

Kimónt a száműzetésből. A népgyűlés hallgatóságát emlékeztette apja esetére, Xanthipposzt is a

perzsa inváziós hadjárat válságos napjaiban hívták haza a száműzetésből. A javaslatot kisszámú

ellenzéki szavazat ellenében elfogadták, ésKimón az új demokráciának nem ellenségeként, hanem

barátjaként tért vissza Athénba. Nyomban kiküldték a Spártával folytatandó tárgyalások vezetésére,

a spártaiak pedig a megkönnyebbülés érzésével értesültek róla, hogy vele és nem Periklésszel kell

tárgyalniuk, s elfogadták a megszégyenítő egyezséget, négy hónapig tartó fegyverszünetre. A

szerződés szövegében egyetlen szó sem esett Aigináról, Megaráról vagy Spárta új szövetségeseiről

északon. A spártaiak nyilván azt képzelték, hogy Athén kimerült, és semmi újabb lépést nem tesz

tavaszig. Ha így volt, ebben mélységesen tévedtek. Alig két hónapra a tanagrai ütközet után

Mürónidész másodszor is észak felé vezette csapatait. A nagy boiótiai hadsereggel a Szőlőskertek

néven ismert helyen csapott össze, nem messzire az első ütközet: színhelyétől. Győzelme teljes és

döntő volt, s azt energikusan kihasználta. Feloszlatta a boiótiai szövetséget, amelyet Thébai

vezetése alatt a spártaiak csak nemrégen alapítottak, s minden városban demokratikus, Athénhoz

lojális kormányokat állított fel. És ez még nem jelentette a történet végét. A közép-görögországi

Phókisz népét, amelyet felbőszített a spártai beavatkozás Dóriszban, szintén bevették az athéni

szövetségbe. Ugyanez történt a kelet-lokrisziakkal is a tengerparton. Így három hónappal a tanagrai

vereség után az athéniak uralmuk alatt tartották egész Kelet- és Közép-Görögországot fel északra a

Thermopülai-szorosig. Az év vége előtt a Hosszú-falak építését befejezték, és Aiginát

meghódolásra kényszerítették. Az aiginai hajóhad Athén kezére került, a város erődítéseit

lerombolták, és valamikor híres pénzét kivonták a forgalomból. A szigetet kényszerítették rá, hogy

csatlakozzék az athéni szövetséghez, és különösen súlyos évi hozzájárulást fizessen adóképpen a

déloszi kincstárba. Így válaszolt Athén az egyetlen vereségre, amely érte.

Hetedik fejezet OTTHONA ÉS BARÁTAI

Periklész ezekben az években mindig, de végig egész élete során, hajnaltól késő estig

foglalatoskodott, sőt gyakran még éjszaka is. Amikor nem állt parancsnokként hadseregek és

hajóhadak élén, odahaza a politikai élet foglalta le minden idejét. Egyedül azért is méltán lenne

híres, amit munkájával elért, mert csodaszámba megy, amit ő és vezetése alatt az athéni demokrácia

alkotott oly rövid idő alatt. Valóban a gyorsaság és a becsvágy volt ennek a korszaknak két

kiemelkedő jellemvonása. A Hosszú-falak, később a Parthenon és a Propülaia olyan gyorsan jött

létre és olyan tökéletes lett, hogy ez a legtöbb görögnek, de maguknak az athéniaknak is

hihetetlennek látszott. És Periklész volt a szerzője és irányítója ezeknek a terveknek majdnem

minden esetben. Közben, mint már említettem is, gyakran vállalt hadvezéri feladatot szárazföldön

és tengeren, azonkívül sok munkát adott neki az új törvények megszövegezése, hogy megreformálja

az állam demokratikus berendezését, s végül ő irányította Athén külpolitikáját, és fogadta a

külföldről érkező követeket is. De fel kell jegyezni róla, hogy ennyi munka és elfoglaltság közben

talált időt barátai és családja számára is.

Megszabta háztartása kereteit, és ettől nem tért el élete végéig. Ebben is ugyanolyan logikus

pontosságról tett tanúságot, mint a politikában vagy bármely más vállalkozásban. A szervezés a

biztonságot szolgálta, de a legfőbb cél az időmegtakarítás volt. Mindent rábízott egy hűséges

rabszolgájára, Euangeloszra. Periklész pontosan előírta, hogyan kell földbirtokát igazgatni, s ezentúl

már nem is volt vele egyéb dolga, csak időnként átnézte és ellenőrizte szolgája számadásait. Más

földbirtokosoktól eltérően, nem vesztegette idejét kockázatos vállalkozásokkal, s nem igyekezett

rendkívüli nyereséghez jutni. Birtokainak termését mindig egyszerre eladta annak, aki a

legmagasabb árat ajánlotta érte. Ha az eladás megtörtént, megszabadult minden gondtól és birtokai

állandó felügyeletétől. Ez azok gondja volt, akik évi termését megvették tőle. Euangelosz

mindennap megvásárolta a piacon, ami a háztartáshoz kellett. Ez a házirend nemigen tetszett

Periklész feleségének, sem később fiainak, mert ismertek másokat, akik Periklésznél kisebb

földbirtokból nagyobb jövedelmet tudtak maguknak biztosítani, és sokkal fényűzőbben éltek.

Periklész meg sern hallgatta őket, mikor emiatt panaszkodtak. Ebben az időben két fia, Xanthipposz

és Paralosz, még kisgyermek volt, s Periklész nem sok időt töltött velük. Kötelességből kötött

házasságot. Unokahúgát vette feleségül, akinek nem volt fiútestvére, s apja vagyonát örökölte. Ilyen

esetekben az athéni törvény értelmében a női örökösnek legközelebbi férfi rokonával kell

házasságot kötnie; a rendelkezés célja természetesen az, hogy a pénz a családban maradjon.

Periklész tehát, a törvénynek alávetve magát, feleségül vette unokahúgát, miután az elvált előbbi

férjétől, Hipponikosztól. Nézetem szerint ez nem szerencsés intézkedés, és más módot kellene

találni a családi vagyon öröklésére. Sok esetben megfigyeltem, milyen utódaik születnek olyan

szülőknek, akik között közeli vérrokonság áll fenn, s következtetéseim talán meglepőek. Míg igaz

az, hogy versenylovak és más háziállatok esetében a beltenyésztés bizonyos mértékig határozottan

előnyös az utódok szempontjából, ez a szabály emberi lényekre nem áll. Elismerem, hogy az ilyen

közeli rokonok közt kötött házasságokból származhatnak egészen rendkívüli mértékben tehetséges

gyermekek, de még ezekben is gyakran az állhatatlanság különös megnyilvánulását lehet észlelni,

sokkal többször azonban az utódok határozottan csökkent szellemi képességűek vagy

képességeikben aránytalanság nyilvánul meg. Úgy vélem, a ló szervezete nem olyan finoman

érzékeny, mint az emberé. Nemcsak azért, mert nincs meg benne a tudatos értelem, hanem mert

tagjait nem képes alkotó módon használni. A magok, amelyekből a ló természete összetevődik, más

arányokban vegyülnek, mint az embernél, és sokkal kevesebb lehetősége nyílik a variációk és

kombinációk változataira. Így aztán, amikor az állatoknál az utódok létrehozásához vegyülnek

össze az elemek, kisebb a tévedés lehetősége. A megkívánt tulajdonságok száma csekély (a

versenyló esetében csak a gyorsaság a fontos), és közeli rokonságban álló egyedek, amelyek

egyformán kiválóak az egyetlen tulajdonság tekintetében, igen nagy valószínűséggel sikeres

utódokat hoznak világra. De az emberben az elemek összehangolódása sokkal szövevényesebb és

homályosabb. A fizikailag tökéletes emberi egyed lehet erkölcsi és szellemi tekintetben romlott, s

még a jó emberben is rejtőzködhetnek rossz ösztönök, amelyeket a megszokás vagy a bölcsesség

tart féken. Még rendezett körülmények közt élő és művelt embereknél sem sikerül mindig elfojtani

a természetükben rejlő vadságot, és forradalmak vagy katasztrófák idején gyakran azt látjuk, hogy a

nemesebb lelki tulajdonságok felett túlsúlyba kerülhet a gyávaság, az elvakultság, a kegyetlenség és

az aljasság. A kiválóság mindig bizonyos erőfeszítés eredménye és az erre való képesség

mennyiségileg mindnyájunkban korlátozott. Logikusnak látszik annak a feltételezése, hogy

vérrokonok között kötött házasságok esetében a szülők tulajdonságai (akiknek természete nyilván

azonos magokból tevődik össze) fokozottabb mértékben jelentkeznek az utódokban, legalábbis

olyan tekintetben, hogy a jó ellensúlyozza a rosszat, az egészséges a betegest és így tovább. De mint

azt más alkalommal már kifejtettem, a természet nem egyszerű számtani szabályok szerint

működik. Sokkal finomabb és kényesebb törvényszerűség érvényesül abban, hogy mi a jó és mi az

ésszerű, mint abban, mi az ésszerűtlen és aljas. Két finom szervezet, még ha hasonlóak is, nem

szükségszerűen sikerülten vegyül össze, míg ami rossz, mindig megsokszorozódik, ha hozzáadjuk

azt, ami hasonlóképpen rossz.

De, barátaim, ez már szinte bűnös eltérés tárgyamtól, és különben is, nézeteimet e kérdésekben

mindenki könnyen megtalálhatja könyveimben. Azért tévedtem e kitérésbe, mert érthetővé

óhajtottam tenni azt a tényt, hogy Periklésznek törvényes feleségétől született mindkét fia, sajnos,

olyan tulajdonságokat árult el, amelyek nyilvánvalóannem voltak meg sem apjukban, sem

anyjukban (bár ez utóbbi nézetem szerint semmi különösképpen kiváló tulajdonsággal nem

dicsekedhetett). Feltételezem, mint láttátok, hogy ugyanazon a családon belül az utódokat létrehozó

magok egyformák. A jellembeli és külső megjelenésben mutatkozó különbségek ugyanazon a

családon belül a variációs és kombinációs lehetőségek nagy változatosságával magyarázhatók a

magok elhelyezkedésében. És feltételezésem szerint az is állítható, hogy míg a fogyatékosságok

fokozódhatnak egyszerűen hozzáadás által, az értékesebb tulajdonságok nem könnyen

gyarapíthatók vagy adhatók át.

Periklésznek említettem ezeket a nézeteimet házassága idején, de nem érdekelték különösebben.

Kötelességének tartotta, hogy gyermekeket neveljen fel és engedelmeskedjék a törvénynek. Mikor

gyermekei elérték a serdült kort, elvált feleségétől, hogy az visszatérhessen Hipponikoszhoz. Azt az

asszonyt mindössze egy vagy két alkalommal láttam, s nem hinném, hogy Periklész is sok időt

töltött a társaságában. Ez a nő aligha volt képes intellektuális társalgásra, és e tekintetben

nagymértékben különbözött a híres Aszpasziától, aki a személyes bájt és a legmagasabb szellemi

képességeket egyesítette magában. De róla majd később szólok.

Periklész sokfelé ágazó tevékenysége közepett is tudott barátai társaságának időt szentelni.

Barátai megválogatásában nem volt tekintettel rangjukra vagy vagyonukra, de azért valamennyi

jelentős személyiség volt. Baráti körünk tagjai együtt maradtak, csak Ephialtész hiányzott közülünk.

Szophoklész ekkor már az athéni drámaírók élére került, és alkotásait sokan többre becsülték

Aiszkhüloszéinál is. Szophoklész véleményem szerint sokkal inkább képes rá, hogy úrrá legyen a

szenvedélyeken, s ezt a legfontosabb tulajdonságnak tartom olyan műfajban, amelynek inkább

magában kell hordoznia, nem pedig csak kifejezésre juttatni a szenvedélyt. Szophoklész

gondolatvilága, jól tudom, éppen olyan átható és messze ágazó, mint Aiszkhüloszé, de gondolatait

gazdaságosabban és szabatosabban juttatja kifejezésre. Egy szóval kifejezve, úgy gondolom, hogy

ami tömör és szabatos, határozottabb, mint ami bár erőteljes és fenséges, de felhígított. Nem mintha

lekicsinyelném Aiszkhüloszt. Ő ekkor már idős ember volt, mint mindazok, akik Marathónnál

harcoltak, de nyoma sem volt nála annak, hogy erői lankadnának, sőt mind hatalmasabb és

hatalmasabb erőpróbára késztette drámaírói művészetét, részben a Szophoklésszal való vetélkedés

miatt. Mert bármilyen csodálatos öregember volt is Aiszkhülosz minden tekintetben, szerénynek

aligha lehetett nevezni, és semmiképpen sem akarta megérteni a bíráló bizottságot, mikor a drámai

versenyeken a győztes díját másnak és nem neki juttatta. Mai napig is világosan és csodálattal

emlékezem vissza az utolsó alkalomra, amikor ebben a kitüntetésben részesült. Azon a tavaszon,

midőn Mürómdész nagy győzelmét aratta, mutatta be Aiszkhülosz trilógiáját, az Oreszteiá-t, amely,

azt hiszem, valamennyi tragédiája között a legnagyszerűbb. Vizsgálódásai a bűn és bűnhődés

problematikájáról, különösképpen az, ami nekünk olyannak tűnik, mintha az isteneknek egymás

közt megoszló és egymással össze nem békíthető ítéletei volnának, mélyen megindítóak, s ebben a

hármas tragédiában a jellemzés életszerűbb, mint Aiszkhülosz bármely más művében. Ebből az

alkalomból Aiszkhülosz nemcsak lángelméjéről tesz tanúságot, hanem a színpad mesteri fogásainak

ismeretéről is, amiről méltán híres. Utalásait a nemrégiben kötött argoszi szövetségi szerződésre

Periklész párthívei tapssal fogadták; a végső jelenetben pedig az athéni igazságszolgáltatás fennkölt

és mértéktartó értékelését, továbbá az Areioszpagosz megszentelt jellegének tapintatos ábrázolását

minden párt helyesléssel fogadta. Aiszkhülosz konzervatív gondolkodású ember volt, és bizonyosan

helytelenítette az ősi bírói testületnek előbb Ephialtész, majd Periklész által végrehajtott reformját;

de az athéni egység hazafias szellemébe belenyugodott, és csak arra buzdította polgártársait, hogy

az újítások hevében ne feledkezzenek meg arról, ami ősi hagyományaikban jó és fennkölt. Az efféle

érzések csaknem mindig mélyen megindítják az athéniakat. Továbbá mindent megkaptak, amire

csak vágytak, azok is, akik különösképpen csodálták Aiszkhüloszt a színpadi jelmezek és díszletek

merész újításaiért. Az Erünniszek karának első megjelenése, amint a színpadra léptek szétbomlott

hajfürtökkel, vad kézmozdulatokkal és félelmesen kifestett maszkjaikkal, olyan nagy izgalomba

hozta a nézőközönség jelentős részét, hogy sokan kirohantak a színházból. De a rend gyorsan

helyreállt, és mihelyt ezek a jámbor lelkek meggyőződtek róla, mennyire oktalan dolog rémületbe

esniük, újra elfoglalták helyüket, és még jobban élvezték az előadást. Bárhogy nézzük is, ez

Aiszkhülosz óriási személyes diadala volt. Nem sok idővel ezután elment Szicíliába, ahol darabjait

rendkívüli sikerrel adták elő a görög városokban. Néhány évvel ezután meghalt. Amint közszájon

forgott, halálát az okozta, hogy egy sas nagy magasságból teknősbékát ejtett a fejére. A tragédiaíró

ugyanis kopasz volt, s a sas koponyáját sziklának vélte. Össze akarta törni rajta a teknősbéka

páncélját. Ezt a történetet végképp nem hiszem el. Először is tudjuk, hogy minden élőlény között a

sas látása a legélesebb. Bár karmai erősek, arra mégsem lehet képes, hogy egy súlyos, nagy

teknősbékával szálljon fel a magasba.

Aiszkhülosz halála után Szophoklész lett és legtöbbek véleménye szerint ma is kimagaslóan ő a

legnagyobb athéni drámaíró. A magam részéről, bár nagymértékben csodálója vagyok

Szophoklésznak, már akkor azt tartottam, hogy Euripidésznek, a fiatal költőnek olyan különleges

képességei vannak, melyek révén egyenrangúvá válhat a két nagy színműíróval, sőt bizonyos

tekintetben felül is múlhatja őket. Kardalaiban kiválóan finom hallásról tesz tanúságot a versmérték

és a zene iránt, és párbeszédei, bár kevésbé fennköltek, de sokkal természetesebbek, mint akár

Aiszkhüloszéi, akár Szophoklészéi. Euripidész ezenfelül bölcselő is, és éppen a filozófia iránti

érdeklődése tette számomra lehetővé, hogy megismerjem és barátságát élvezhessem. Kevés barátja

van, mivel természeténél fogva csendes és visszahúzódó, és mint sok más félszeg ember, néha túl

sokat, máskor túl keveset beszél. Családi birtoka Szalamiszon van, s emlékszem, felfedezett a

tengerpart közelében egy szép fekvésű barlangot; oda vonul vissza néha hosszú hónapokra is

egyhuzamban, ott folytatja tanulmányait és ír. Ő volt az egyik legelső író, aki személyes használatra

nagyszerű könyvtárat szerzett és gyűjtött magának. Tíz évvel volt fiatalabb Periklésznél, és

mindössze huszonkilenc éves lehetett, amikor Aiszkhülosz meghalt. Első színműveit a következő

évben adták elő, és – mint több más darabja is – csak harmadik díjat nyert. Ma már természetesen

sokkal népszerűbb, de akkoriban csak gyér számú, de lelkes csoport rajongott művészetéért.

Közéjük tartoztak csaknem teljes számban azok a fiatalemberek, akik rendkívül érdeklődtek a

filozófia, annak is elsősorban olyan ágai iránt, amelyek gyakorlatilag alkalmazhatók a politikai

életre. Számomra úgy tűnik, hogy a bölcselet, illetve ahogy ezt a fogalmat értjük, Ióniában merő

kíváncsiságból kezdődött. Az első kérdés ez volt: Milyen ama világ természete, amelyben élünk?

Minden egy anyagból való-e, avagy kettőből, netán többől is? Melyek azok az elvek, amelyek a

keveredést, a változást és a mozgást meghatározzák? Már pusztán kérdések feltevése is vitathatóvá

teszi a dolgok mindennapi és megszokott szemléletét. Ha például ésszerűen addig következtetünk,

hogy a nap olyan nagyméretű tárgy, amely többé-kevésbé ugyanolyan anyagból áll, mint a föld,

nem hihetjük egyszersmind azt is, hogy a nap isten, még kevésbé, hogy lovak által vont szekéren

halad át az égbolton. Nyilván a mítoszok szerzőinek képtelen történetei szolgáltatták az első

alkalmat arra, hogy a filozófia kezdett kihatni az emberek politikai gondolkodására. Hamarosan

következtek a további kérdések is. Feltevésünk szerint az istenek jók. Hogyan lehetséges tehát,

hogy sok nekik tulajdonított cselekedet szégyenletes lenne emberi megítélésünk szerint is? Van-e

egyáltalában a közmegegyezésen és a megoszláson kívül más ismérve is annak, hogy mi a helyes és

mi a helytelen? Szükségképpen a hatalmasnak van-e mindig igaza?

Az ilyen és ehhez hasonló kérdések feltevése legalább annyira megzavarta az emberek

hagyományos világképét, mint a szkepticizmus az istenekkel kapcsolatosan, és bizony ilyen

kérdések akkoriban Athénban nap mint nap elhangzottak. E kérdéseket sokszor a tiszta ión bölcselet

szellemében, vagyis egyszerűen kíváncsiságból és abból a szenvedélyes vágyból tették fel, hogy

megismerjük az igazságot. Máskor a kérdések mögött ravaszság vagy önérdek rejtőzött. A fiatalokat

mulattatta, hogy az idősebbeket megcáfolhatatlan érvekkel zavarba hozzák. De szerfelett hasznos is

volt, ha bármilyen politikai vitában vagy bírósági tárgyaláson valaki képes volt rá, hogy az általa

képviselt ügyet nemcsak világosan és hajszálpontos logikával, hanem tetszetős újszerűséggel és

merészen is adta elő. Sokan rájöttek, hogy Periklész is éppen képességeinek köszönhette befolyása

és jó hírneve nagy részét, viszont intelligens, de fantáziátlan emberek képtelenek voltak felmérni,

mit jelent jellemének megközelíthetetlensége és nemeslelkűsége. Hasonló volt a helyzet

Euripidésszel is. Briliáns paradoxonjai, nyilvánvaló szkepticizmusa, bravúros képessége, hogy

erőteljesen megmutassa bármely dolog két oldalát, fölényes ismerete minden eszméről csodálatot és

tapsot aratott, de még hívei is vakok voltak ama tény iránt, hogy e költőnek fő célja az igazság

felfedése és az, hogy polgártársait jobbá tegye. Periklész maga is Euripidész csodálói közé tartozott,

bár inkább kedvelte Szophoklész műveit, s nekem alkalmam nyílt rá, hogy kettőjüket egy-egy vitára

összehozzam, mert Euripidész néhány éven át tanítványaim közé tartozott. Ezeken a

beszélgetéseken Euripidész kissé szűkszavú volt, bár tudott ékesszólóan is beszélni, amikor

művészete problémáiról volt szó; és Periklészt természetesen minden művészet elmélete és

gyakorlata egyaránt érdekelte. Azt hiszem, Euripidészt, természetes félénkségétől függetlenül is,

némiképpen nyugtalanította Periklész, és bár kettőjüknek sok közös jellemvonása volt, Periklész

valamelyes gyanakvással tekintett Euripidészre. Magatartásukat nem könnyű megmagyarázni;

mindketten egyformán csodálattal viseltettek a tévedhetetlen értelem, az eredetiség és a felfedezés

iránt; mindketten szívvel-lélekkel szolgálták Athén dicsőségét. Én hajlok arra a véleményre, hogy

Periklész nemcsak önmaga számos tulajdonságát fedezte fel Euripidészben, hanem valami mást is,

ami bizalmatlanságot ébresztett. Ez a tulajdonság számára természetellenes érdektelenségnek tűnt.

Euripidész viszont a maga részéről nyilván felfedezte Periklész célratörő, könyörtelen

határozottságát, ami benne nem volt meg, és lehet, hogy bizonyos hangulataiban irigyelte.

Szophoklész minden ténykedésében tudott vonzó és látványos eredményeket elérni, Euripidész

viszont soha nem játszott semmi kiemelkedő vagy fontos szerepet a közéletben. Természetesen,

mint Athénban minden ép testű polgár, Euripidész is részt vett hadjáratokban, de a katonai

szolgálattal szemben, mint azt beszélgetéseink közben tőle magától tudtam meg, elég különös

álláspontot foglalt el. Nem bátorságával vagy hazafiságával volt baj. Mint minden férfi, ő is büszke

volt a győzelemre, és szégyellte a vereséget. Olyan ostoba sem volt (aminthogy kevés athéni az),

hogy afféléket képzeljen, lehet győzni vérontás és áldozat nélkül. És mégis a háborúskodás

elkerülhetetlen velejárói különösképpen gyötrelmesek voltak számára. Amikor elbeszélte nekem

élményét valamelyik csatában, sokkal inkább elidőzött a sebesültek vagy az elesettek

arckifejezésének leírásán, semmint sokkal normálisabb témákon, például a nehézségen,

veszedelmen vagy a győzelem felemelő érzésén. Hogy kiváló katona tudott lenni az emberi

szenvedés iránt rendkívül érzékeny természetével, csak még inkább bizonyítja hősiességét. De

Euripidész olyan erős intellektus, hogy nem lehet benne annyira heves az érzelem, hogy ne

elemezze a legapróbb részletekig magát az érzést s a kiváltó okot is. És nem volna teljesen

méltatlan feltevés, hogy Euripidészt jobban megindította a szenvedés, mint az a helyzet, amely a

szenvedés előidézője volt. Bántotta az a tény, hogy a szenvedés a természet elengedhetetlen

szükségszerűségének látszik, és kétségtelen, hogy ez a magatartása éppen úgy, mint különféle

filozófiai meggondolásai is, befolyásolták az istenekről vallott nézeteit. De befolyásolta ez politikai

állásfoglalását is. Bár csodálta Periklészt, elismerte felülmúlhatatlan tehetségét és tökéletes

feddhetetlenségét, lelke mélyén mégsem tudott bizonyos gyanakvástól, némi árnyalatnyi

bizalmatlanságtól megszabadulni. Hajlott arra, azt hiszem, hogy eltűnődjék azon, vajon még

Periklész nagy céljai is megérik-e a hozandó nagy áldozatokat? Aiszkhülosz egész életében büszke

volt rá, hogy harcolt Marathónnál. Szophoklész férfiszépsége virágjában fiatalemberek karát vezette

a szalamiszi győzelem ünneplésekor. Euripidész emlékezetében, bár akkor még kisgyermek volt, a

legélénkebben az Athén felett terjengő füstfelhő élt és maradt meg, amikor a perzsák felgyújtották a

várost. Voltak idők, úgy hiszem, amikor Euripidész úgy gondolt az életre, hogy az voltaképpen

csapda, amelyet az istenek állítottak az embereknek.

Az ilyenféle magatartással mind Szophoklész, mind Periklész sok tekintetben rokonszenvezett

volna. Ők is nagyon élénken tudatában voltak, hogy az emberi sors kísérői szenvedések és

igazságtalanságok. Az ő lelkületük is együttérző és elmélyülő. Periklész például nem úgy

cselekedett, mint a legtöbb hadvezér, aki elsősorban saját dicsőségére gondol, soha nem lett volna

hajlandó feláldozni egyetlen athéni katona életét sem, csak ha a kockázat elkerülhetetlen volt; és

csodálata, amivel a csatamezőn elesetteknek adózott, világosan mutatta, mennyire átérezte, hogy

ezek a férfiak a legnagyobb áldozatot hozták városukért. Ő maga, s akkor mi is így voltunk ezzel, el

sem tudta volna képzelni az életet a város nélkül. Ebben a városban, mondta sokszor, mindenfajta

tehetségű és jellemű ember munkájának tere van, és szükséges is, csak az olyanfajta ember nem kell

nekünk, aki váltig hangoztatja, hogy „csak a maga ügyeivel törődik”. Az ilyen embereket

megvetette és hasznavehetetlennek tartotta, nemcsak mivel félúton megálltak, hanem mert

képtelenek voltak a további haladásra. Euripidészt természetesen nem sorolta az ilyenek közé, mert

őt, mint drámaírót, mindig élénken érdekelték városának ügyei, és művészetével is Athén

dicsőségét növelte. De mégis úgy vélem, érzett Euripidészben affélét, hogy csekélységekben mégis

veszedelmesen eltér az ő makulátlan életeszményétől, innen eredt gyanakvása, tudván, hogy

gyakran nagy dolgok származnak látszatra jelentéktelen indítóokokból. És magam is afelé hajlok,

hogy ebben igaza volt, bár nehéz megmondani, hogy ez a különbözőség pontosan honnan eredt.

Periklész bizonyosan soha nem értett volna egyet azokkal a konzervatív kritikusokkal, akik

Euripidészt amiatt hibáztatták, mert túlságosan intellektuális, továbbá mert rokonszenvvel viseltetik

a hősök közé nem sorolható emberek (rabszolgák vagy nők) sorsa iránt, és szerintük feleslegesen

igyekszik megérteni és feltárni problémáikat. Mint már mondottam, Periklész maga volt a

megtestesült intellektualizmus; nála megértőbb embert nem is ismertem, és számára semmiféle

emberi probléma nem lehetett közömbös. Azt hiszem, Periklészt leginkább meghökkentette és

megzavarta (bár valószínűleg ennek maga sem volt tudatában) Euripidésznek az a sajátossága,

melyet pesszimizmusnak nevezhetnénk. Euripidész ugyanis nemegyszer afféle gondolatot ébreszt,

mintha helyzetünk reménytelen lenne, s a világon az emberi törekvések soha nem valósulnának

meg; gyakrabban elhibázzuk a célt, semmint elérjük, egyszóval, a boldogság elérhetetlen. Gyakran,

mikor ilyen következtetésekkel állít szembe bennünket, Euripidész egyszerre csak mintha

félbeszakítaná érvelését, és valamelyik utolérhetetlen művészettel megírt kardalával lecsendesíti

felkavart érzéseinket, magával ragad egy más világba, a gyönyörűség és a magasrendű élvezet

világába, mely időben és természetében távol áll attól, amiben élünk. Úgy látszik, szántszándékkal

menekül néha egészen más környezetbe – ugyanúgy, hogy jól ismert példákra hivatkozzam,

ahogyan Dionüszosz hódolói éjszakai orgiákba menekülnek mindennapi világuk tényei elől,

továbbá akik misztikus szertartások és egyéb csodák bűvkörében merítenek vigaszt, és hisznek

abban, hogy bármilyen nyomorúságos is a jelen, azért kárpótlást kapnak haláluk után. De míg az

ilyen vallásos tanok, akár igazak, akár hamisak, bizonyos mértékig nemesítenek (mivel rendszerint

feltételezik, hogy a halál után a jóknak jobban megy majd soruk, mint a gonoszoknak), és Bacchus

orgiái kétségtelenül gyógyító hatással vannak a lélekre, nehéz megérteni, hogyan lehet kedvező

társadalmi vagy politikai hatása egy olyanféle lelki beállítottságnak, amely teljes és mélységes

kétségbeesésből a jónak még a lehetőségét is elveti. Valamennyien, akik érzékeny lelkületűek

vagyunk, átéltünk már hasonló lelkiállapotot, ha ezt másoknál észrevesszük és tapasztaljuk,

megszánjuk őket, vagy sajnálkozunk felettük. A körülmények, amelyek efféle kétségbeesést

váltanak ki, valóban tragikusabbak a szó igaz értelmében; de az érzelem maga nem tragikus, hanem

az idegek összeroppanása.

Az a politikai szervezet, amelyet Periklész épített fel, a legnemesebb, amelyet ember valaha is

kigondolt. A legnagyobb jótéteményeket juttatja a város polgárainak, és rendkívüli igényeket

támaszt velük szemben. Nyilvánvaló, hogy az olyan demokráciában, amelyben minden egyes polgár

hatalmat gyakorol, mindenkinek, legalább bizonyos mértékig, bölcsnek, jónak és hősnek kell lennie.

Az a legáltalánosabb kifogás az athéni demokrácia ellen, hogy mivel az emberi természet olyan,

amilyen, ilyen állapotok megteremtése lehetetlen, mégis a világot az ejtette ámulatba, hogy ez az

érvelés valótlannak bizonyult. Az persze lehetséges, hogy a dolgok ilyen állapota nem maradhat

fenn tartósan. Valami természeti csapás (földrengés vagy döghalál), háborús vereség vagy pusztító

belviszály elméletileg végzetesen felboríthatja azt az egyensúlyt és belső rendet, amelyen minden

közösségi szervezet nyugszik. Eddig, ezt kell mondanunk, Athén majdnem hihetetlen mértékben

sebezhetetlennek és elpusztíthatatlannak bizonyult. A háborús vereségre villámgyorsasággal reagált,

és valósággal győzelemmé változtatta a belső viszályokat, még azokat is, amelyek olyan erőteljes

egyéniségek összecsapásából keletkeztek, mint Periklész és Kimón, sikerült békésen, sőt

barátságosan megoldani; nagyobb természeti csapás egy várost sem sújthatott, mint az a ragály,

amelynek Periklész is áldozatul esett; és mégis azt látjuk, hogy Athén kiheverte a ragályt is. És

amikor megkísérelem megtalálni e rendkívüli erő, energia és regenerálóképesség okát az athéni

demokráciában, ezt nagyrészt magában az alkotmányban lelem meg (amint Periklésznek is az lenne

kedvérevaló), de ugyanúgy az athéni nép csodálatra méltó és mások szemében szinte ésszerűtlennek

tűnő önbizalmában is. Periklész számára ez az önbizalom éppen eléggé ésszerű lehetett, s hogy

valóban az, megmutatta a tapasztalat; és úgy vélem, Periklész is azt vallaná, hogy az életbe vetett

bizalomból ered, abból a forró és teremtő hitből, hogy az ember a természetet is átformálhatja, ha

kockázatos és nehéz folyamat során is. És mindaddig, amíg az emberben él ez a hit, nem tudom az

emberi társadalomnak tökéletesebb szervezetét elképzelni, mint amilyet Athénban láttam felépülni.

De emberi alkotás nem lehet annyira tökéletes, hogy elpusztíthatatlan legyen. Mint filozófus,

kénytelen vagyok elismerni, hogy ha bármilyen okból odavész ez a csodálatos bizalom az életben, a

periklészi Athén egész szerkezete összeomlik, s vele együtt mindaz, amit civilizációnak nevezünk.

Mert ha az emberek nem látnak jövőt maguk előtt, nincs meg bennük a képesség arra sem, hogy

megbirkózzanak a jelennel. Efféle államban az emberek ahelyett, hogy keresnék a felelősséget,

kitérnek előle vagy elkerülik. A hatalmat rábízzák vagy áthárítják másokra, és ezzel

megnyomorítják emberi természetüket. Ilyen helyzetben méltán tekinthetjük őket rabszolgáknak

vagy legjobb esetben barbároknak. A városállam szervezete ebben az esetben eltűnnék, és átadná

helyét nagy birodalmaknak, mint Perzsia, vagy félig vad önkényállamoknak, mint Makedónia. A

kormányzás önkényes egyeduralkodó kezébe kerülne, vagy a szakértők láthatatlan kisszámú

csoportja venné át. Jó emberekre, ha ilyenek még maradnának, a közéletnek nem lenne tovább

szüksége. A katonaság vagy sorozás útján összeszedett, vagy zsoldos hadsereg lenne. A

filozófusoknak és költőknek nem lennének barátai, legfeljebb saját szűk körükben. Meghasonlottan

a társadalomban és a világban saját egyéniségük kultuszát űznék, kirekesztve környezetükből. A

babona természetesen burjánzana, mert ahol nincs remény, ott nincs, ami az embert arra ösztönözze,

hogy kutassa a dolgok értelmét. Azok lennének a legboldogabbak, akik belenyugszanak a dolgok

tényszerű rendjébe, s legnagyobb becsben a gazdagok állnának, meg akik valamiféle tehetség

birtokában szórakoztatni képesek a tömegeket a gyönyörnek valamilyen pótszerével.

Be kell vallanom, hogy az efféle jövendő túlságosan borzalmas ahhoz, hogy az ember

szembenézzen vele, de mint filozófus csak azt mondhatom, hogy nem elképzelhetetlen. De nem

fejtegetem tovább, nem is illik bele teljesen mondanivalómba. Arról tértem rá, mert megkíséreltem

megmagyarázni magamnak, mi volt Euripidészben az, ami némelykor láthatóan zavarta Periklészt.

Azt hiszem, semmi más, csak az, hogy Euripidész, minden kiváló képességével egyetemben, mély

és rejtett módon hajlott arra, hogy feladja a reményt. Periklész pedig tudatában volt annak, hogy az

ő eszményi társadalmában minden emberi indulatnak tág tere van, egyes-egyedül a kétségbeesésnek

nincs. Most megkísérlem felidézni vitáinkat a politika céljairól és eszközeiről, de ezekben, mint már

említettem, Euripidész soha nem játszott fontos szerepet.

Nyolcadik fejezet ELMÉLETEK ÉS TETTEK

Damón azt szokta mondani, hogy aki megszegi a zene törvényeit, megbontja a világmindenség

felépítését. Azt hiszem, Periklész nagyjában ugyanígy érzett a demokráciáról. Ennek a szónak ő

adta meg a teljes jelentését. A hatalmat szó szerinti értelemben az egész népnek kell gyakorolnia. Ő

tehát nem volt démagogosz, népvezér, a szónak olyan értelmében, hogy a szegények és a

kiváltságokból kizártak nagy többségét vezette a gazdagok és kiváltságosok kisebbsége ellen. Igaz,

hogy pályafutása kezdetén, amikor Ephialtész társaságában támadta az Areioszpagoszt, időnként

tudomásul kellett vennie, hogy a tömegek vezérüknek tekintik a kevesekkel szemben. Ephialtész

pedig tüzes hangú beszédeiben valóban gyakran izgatta a szegényeket a gazdagok ellen, saját céljai

érdekében. Ephialtész meggyilkolása alkalmat kínált fel Periklésznek arra, hogy hosszú időre

összezúzza azok ellenzékét, akikről jól tudta, hogy ellenségei. Ezt az alkalmat nem használta ki,

részben mert gyűlölte az igazságtalanságot, s részben mert biztos volt saját politikai elméletének

érvényességében. Hitt abban, hogy minden egyes polgárra szerep vár a demokráciában, és senkit

sem óhajtott kirekeszteni ebből, hacsak gyávaság, árulás bűnébe nem esett. Abban semmi

szégyellnivaló nincs, ha valaki szegény, ezt szokta mondani, és nincs semmi csodálatra méltó abban

sem, ha valaki gazdag. Az egyetlen szégyenletes dolog, ha valaki kísérletet sem tesz, hogy

megszabaduljon szegénységétől, vagy ha gazdagságát méltatlanul használja fel.

Sok érv szól e teljes demokrácia ellen, amelyet Periklész nemcsak elképzelt, hanem a valóságban

meg is teremtett, és ezeket érdemes fontolóra venni. Magunk is újra megvitattuk őket, és nem

találtuk meggyőzőknek.

Gyakran szokták mondani például, hogy a kormányzás, ugyanúgy mint számos más emberi

tevékenység, művészet. Erre éppen úgy nem képes minden ember, mint ahogyan nincs meg a

képesség mindenkiben költemények írására sem. Ha templomot vagy hajót akarunk építeni,

szakképzett építészhez vagy hajómérnökhöz megyünk, s nem az első embert fogjuk meg e célból,

akivel az utcán találkozunk. Ugyanígy a kormányzás is szakemberek dolga, ehhez nemcsak

rendkívüli értelem szükséges, hanem tapasztalat és ráérő idő is. Jobb dolog tehát, ha a kormányzást

arra a kisebbségre bízzák, mely neveltetésénél, származásánál és tapasztalatainál fogva fel van

készülve e nehéz feladat ellátására, és elég jómódú is hozzá, hogy ez legyen a főfoglalkozása.

Közismert tény, hogy a múltban a kevesekre bízott kormányzat korrupcióhoz, sőt zsarnoksághoz

vezetett. De Athénban ez ellen vannak biztosítékok. Bármely szembeszökő igazságtalanság

feltétlenül a népgyűlés színe elé kerül. Kisebb szabálytalanságok a dolgok természeténél fogva

mindig előfordulnak, már csak azért is, mert lehetetlen minden alkalmi tisztviselőt ellenőrizni

minden cselekedete elvégzésénél, és egyetlen társadalmi osztályban sem lehet minden ember

egyformán és mindig tisztességes. A becsületesség azonban sokkal valószínűbb azok körében,

akiknek hagyományaiknál fogva becsvágyuk politikai téren eredményt és köztiszteletet elérni, s

akiknek nincs különösebb szükségük arra, hogy vagyonukat mások kárára gyarapítsák. Ez a kis

kockázat mindenesetre fennáll, de ezt vállalni kell. A másik alternatíva azok kezébe adni a

kormányzatot, akik nagy számmal vannak, de erre sem természet adta képességeik, sem tudásuk

révén nem készültek fel. Márpedig a kormányzatban éppen úgy, mint a hajóépítésben, építészetben

vagy bármely más bonyolult tevékenységben, döntő a rátermettség.

A fenti érvelésre a legtöbb ember válasza a következő: A felsorolt előfeltételek legnagyobb része

helytálló. El kell ismerni, hogy a hatalom széles körű megosztása egyenetlen döntéseket, bizonyos

mértékig csökkent hatékonyságot eredményez. Eszmeileg a legkiválóbb emberek szűk körű tanácsa

vagy éppen egyetlen különösen nagy képességű ember kormányozhatná az állam ügyeit több

igazságossággal és nagyobb hatékonysággal, mint a demokrácia. A gyakorlatban azonban nem ez

történik. A történelem tanúsága éppen ezen a ponton abszolút mértékben világos. Eddig mindig

bekövetkezett, valahányszor a hatalom néhány ember kezébe került: a hatalom elkerülhetetlenül

erkölcstelenné vált. Az úgynevezett „szakértők” kormányzása soha nem tartott egy emberöltőnél

tovább, s utána mindig zsarnoksággá fajult. Athénban Peiszisztratosz, a türannosz, kétségtelenül

nagy műveket alkotott, s amennyire tudjuk, mérsékletet és tiszteletet tanúsított a polgárok iránt. De

fiai már egészen másként viselkedtek, és gyilkosaikat, Harmodioszt és Aisztogeitónt méltán

szabadítóként tisztelik mind a mai napig. Az ember szabadsága nagyobb érték, mint bármi más. A

kormányzat semmiféle hatékonysága nem kárpótolhatja a szabadság hiányát. A demokráciában is,

mint mindenben, vannak fogyatékosságok. Lehetséges, hogy működése lassú és nehézkes;

lehetséges, hogy helytelen döntések születnek valami hirtelen támadt indulat befolyása alatt, amikor

a legjobbak nem juthatnak szóhoz. Ezek a demokrácia természetéből következő hibák, de ez még

mindig kevésbé veszedelmes, mint ha a kisebbség korlátlan hatalom birtokába juthat. Egyetlen

kormányzati rendszer sem tökéletes, és mivel az ember olyan, amilyen, nem is lesz soha. De a

demokráciának megvan az a felbecsülhetetlen előnye, hogy szavatolja a szabadságot, míg a

kormányzat minden más formája, bármilyen hatékony is, a másik irány felé tart. A demokrácia tehát

minden hibájával együtt a legkevésbé rossz kormányzati rendszer, amelyet ember eddig alkotott.

Ezt az általános érvelést Periklész megvetéssel kezelte. A demokráciát ő nem kisebb rossznak

tekintette, hanem pozitív jónak, és elméletét a demokráciáról, amelynek alapjait a Damónnal,

Ephialtésszal és velem folytatott beszélgetések képezték, továbbfejlesztette. Damón, mint már

említettem, a politikát jóformán úgy fogta fel, mint a zene egy ágát. Számára minden egyes

polgárnak megvolt az értéke, mint egy-egy hangnak vagy fekvésnek a lant húrjain. Mindegyik

fontos, mivel összetevője a dallamnak. Én pedig, mint természettudós, a problémát saját filozófiám

szemszögéből nézve közelítettem meg. Úgy vélem, amint ismeretes is, hogy mindenben más dolgok

elemei vagy részecskéi vannak jelen; az értelem ereje teremti meg a minőséget és a

megkülönböztetés lehetőségét a szétválasztás és az elemek kombinációja révén, amelyek egyébként

jellegtelenek és megkülönböztethetetlenek volnának. Méltán nevezhetnénk tehát ezt teremtő erőnek.

Ez nem jelenti azt, hogy ez az erő teremthet valamit a semmiből, minthogy a semmi az nincs; de

innen van a tulajdonság, amely egyedüli ismérve a dolgok megítélésének, a megkülönböztetésnek a

jellegtelen dolgoktól. Ezeket az elméleteket Periklész jól ismerte. Ő a mi elvont elméleteinkhez

meleg, életerős és bizakodó emberiességet adott hozzá.. Valahogy úgy fejezhetnők ezt ki, hogy

minden emberről a legjobbat tételezte fel. És főként ez a pont volt az, amelyben minden más

politikai teoretikustól különbözött.

Minden civilizált embernek természetesen városa tökéletesítésére kell törekednie. Vannak

bizonyos alapvető feltételek. A városnak képesnek kell lennie védekezni az ellenséggel szemben;

elegendő nyersanyaggal kell rendelkeznie, hogy élelmezze és ruházza polgárait; törvényeket kell

hoznia, amelyek a polgárok együttélését szabályozzák; és olyannak kell lennie, hogy lakosai

büszkék legyenek rá. A legtöbb teoretikus törekszik e viszonyok megteremtésére, annak alapján,

ami normálisan létezik, a munkakörök megosztását és specializálását tartja ajánlatosnak, és ez a

munkamegosztás rendszerint (bár Spártában nem így van) a magántulajdon elvén alapszik.

Athénban nagyon hosszú ideig a város fő tisztségviselői csakis a leggazdagabb osztályok köréből

kerültek ki, ezeknek volt ugyanis anyagi erejük ahhoz, hogy lovat tartsanak, s belőlük került ki a

város lovashadserege. A gyalogos haderő, a hopliták nagyrészt a százezres létszámú középosztályok

soraiból kerültek ki, a felső osztályok létszáma ekkor négyezer lehetett. Az alsó osztály is népes

volt, mintegy hatvanezer fő, s közülük került ki a hajóhad legénysége, az evezősök és a

kormányosok.

Katonai szempontból sok minden szólt a rendszer mellett, és Periklész e tekintetben nem kísérelt

meg semmi változtatást. Ő is elismerte, hogy a hadviseléshez bizonyos szakosítás szükséges. A

politikai hatalom és felelősség kérdésében azonban már más utakon járt. Azt vallotta ugyanis, hogy

minden egyes polgárnak (nem számítva a gyengeelméjűeket és a bűnözőket) nemcsak joga, hanem

kötelessége is, hogy teljes mértékben részt vállaljon az állam kormányzásában és közösségi

életében. Sok ilyen irányba mutató reformot természetesen bevezettek már Periklész előtt is,

különösképpen dédnagybátyja, az Alkmaionida Kleiszthenész kezdeményezésére, még a perzsa

háborúk előtt. Periklész fő érdeme az volt, hogy valóra váltotta a demokrácia elméletét a végső

határokig, ameddig lehetségesnek látszott. Eredetisége és rendkívüli hite az emberi természetben,

vagy legalábbis az athéni emberében, abban a véleményében mutatkozott meg, hogy szerinte, ha

módot adnak rá, mindenki képes arra, hogy csaknem minden feladatot elvégezzen. Szenvedélyes

meggyőződése volt, hogy a sokoldalú, magát fegyelmező ember nemcsak kiválóbb, de erősebb

egyéniség is, mint aki csupáncsak szakember és aláveti magát a külső fegyelemnek. Nincs itt helye

annak, hogy fejtegessem és boncolgassam az athéni alkotmány működését. Jól ismert tény, hogy a

legfőbb hatalom a népgyűlés kezében van, míg az államigazgatás nap mint nap jelentkező feladatait

az ötszázak tanácsa végzi, akiket évről évre sorshúzással választanak. Hatezer az ülnökök száma,

akik egész éven át részt vesznek a különböző bíróságok tárgyalásain; a hivatalnokok száma közel

ezerötszáz, ezek végzik az állami igazgatás munkáját, azonkívül a vallási és a pénzügyeket intézik

Athénban és Athén tengeren túli birtokain. Ezek legnagyobb részét is sorshúzással választják, és

hivatalukat mindnyájan leteszik az év végén. Az állam tisztviselői közül csak tíz hadvezér

választását nem bízzák a sorshúzás véletlen döntésére, hanem közvetlenül választják. Csakis tízüket

lehet újraválasztani hivatali évük letelte után, bár, ugyanúgy, mint az állam más magas rangú

tisztviselőinek, tevékenységükről részletesen nekik is be kell számolniuk vagy a bíróságok, vagy a

tanács egyik bizottsága előtt.

Periklész műve inkább a meglevő rendszernek legnagyobb mértékű továbbfejlesztése volt,

semmint megváltoztatása. Attól az időtől kezdve, midőn Ephialtésszal együtt sikeres támadást

intéztek az Areioszpagosz hatalma ellen, az athéni alkotmányban a leghalványabb nyoma sem

maradt a régi oligarchikus rendszernek, csak egy-egy politikus, néha pedig holmi jelentéktelen és

rosszul megszervezett csoport félt a jövőtől, és sajnálta, ami elmúlt. A kiváltságoknak csekély

nyoma is hamarosan eltűnt. Periklész javaslatára a harmadik földbirtokos osztály tagjai is

megkapták azt a jogot, hogy minden állami tisztséget elnyerhessenek, és gyakorlatilag a negyedik

osztály minden tagja is rátétethette nevétaz egyes hivatalokra pályázók névsorára. Még fontosabb

volt az a Periklész által létesített rendszer, amelynek értelmében a bírósági ülnökök napidíjat

kaptak. Eddig ugyanis a bíróságokat, amelyeknek mérhetetlen hatalma volt csaknem minden állami

tevékenység felett, a gazdag és többé-kevésbé jómódú polgárok maguknak sajátíthatták ki, mert

csak ők engedhették meg maguknak a fényűzést, hogy idejük jelentős részét napi munkájuktól távol

töltsék. Periklész azonban úgy vélekedett, hogy a városnak szüksége van minden emberre, és

minden embernek szüksége van a városra. Az ülnöki napidíjak rendszere azt jelentette, hogy sem

kora, sem szegénysége nem rekeszthetett ki senkit a polgároknak e jogából és kötelességéből. Ezt az

intézkedést sokan bírálták, és azzal vádolták Periklészt, hogy megvesztegeti a népet, különösképpen

az alsó osztályokat, egyszerűen népszerűséghajhászásból és azért, hogy állandó többséget

biztosítson magának a népgyűlésen. Ez tisztességtelen eljárás, így érveltek, és csak arra való, hogy

ellensúlyozza Kimón népszerűségét, aki, miután Spártával megkötötte az öt évre szóló

fegyverszüneti szerződést, ismét nagy befolyásra tett szert az államban. Periklész természetesen

éppen eléggé eszes politikus volt ahhoz, hogy tisztán lássa politikájának várható eredményeit. De

neki az effélék csak mellékes, átmeneti körülmények voltak. Ha a népet a saját hasznára és a város

kárára óhajtja megvesztegetni, kiterjesztette és nem korlátozta volna a polgárjogot, amint azt

néhány évvel később tette. És különben is ezekben az években nagyban és egészben nem Kimón

ellenében, hanem vele egyetértésben dolgozott. Spártából most már még Kimón is kezdett

kiábrándulni. Őt főként a Perzsia ellen viselt háború érdekelte, és Periklész ebben az irányban csak

támogatta, nyilván olyan megállapodás alapján, hogy Kimón belenyugszik belpolitikai

intézkedéseibe. Periklész politikájában sem elméletileg, sem gyakorlatilag soha semmi nem volt

töredékes vagy megalkuvó. Céljai kezdettől fogva tisztán álltak előtte, és az idő múlásával csak

tisztulhattak. Olyan államot képzelt el, amelyben minden ember megáll a saját lábán, és független.

Athén máris a legnagyobb város volt Görögországban, de erejét és nagyságát nemcsak a számok

szabták meg. Ebben a tekintetben, éppen úgy, mint minden másban, a szépség és a hatékonyság az

arányoktól függ. Olyan városállamban, ahol nem minden ember vehet tevékeny részt a

kormányzásban és nem minden ember ismerheti szomszédját, éppen méretei miatt elveszti a város a

jellegét. Ilyen módon emberi lények szervezetlen tömegévé válik, ahol a szabadság lehetetlen, és a

képességek nem fejthetők ki megfelelően.

Ez a szemlélet, legalábbis bizonyos mértékig, közös minden művelt görög embernél. Mi

mindnyájan egyetértünk abban, hogy a várost egységgé kell szervezni. De Periklész ennél jóval

tovább ment. Tisztában volt a szervezés alapelveivel a természetben, az építészetben, a zenében és

az emberi viszonylatokban. Filozófiai beszélgetéseinkben gyakran megvitattuk azt a tényt, hogy

sokszor csak egyetlen, látszólag jelentéktelen változtatásra van szükség ahhoz, hogy valamely dolog

merőben mássá alakuljon. Így aztán, amikor Kimón azzal érvelt, hogy alapjában véve Athén és

Spárta egyforma, és a kettő között a különbség csak a politikai felépítés egyes elemeinek

hangsúlyában rejlik, Periklész tisztán látta az érvelés hamisságát. Számára Athén és Spárta

határozottan és jóvátehetetlenül szemben áll egymással. A kettő állami szervezete tökéletesen eltérő

embertípus kialakítását célozza, és, legalábbis Periklész szerint, értékben a két típus össze sem

hasonlítható.

Politikai pályafutása kezdetétől fogva tudta, hogy ezek a típusok kibékíthetetlenek egymással,

ennélfogva az athéni biztonság szükségletei befolyásolták, sőt irányították politikáját. Elgondolásai

ebben a tekintetben is logikusak voltak és tökéletesen pontosan megformáltak. Először is az athéni

demokrácia fejlődése lehetetlenné válnék, ha Athén,mint ez a múltban történt, ki van téve a spártai

beavatkozásnak. Themisztoklész tette meg az első lépéseket, hogy megadja Athénnak a szükséges

teljes függetlenséget a város erődítésével és tengeri haderejének növelésével. Xanthipposz,

Anszteidész és Kimón (bár Kimón nemigen volt tudatában, mit csinál) továbbvitte ezt a folyamatot,

és az athéni szövetség megszervezése és vezető szerepe révén néhány év alatt megkétszerezte, sőt

megháromszorozta Athén emberanyag- és pénzforrásait és tengeri haderejét. Attól az időtől kezdve,

amikor Periklész döntő és hosszan tartó befolyását kezdte érvényesíteni az államügyek vezetésében,

arra törekedett, sokkal tudatosabban, mint bármelyik más, előtte élt államférfi, hogy Athént előbb

sebezhetetlenné tegye, utána pedig Spártánál erősebbé.

Abban az időben, amelyről most írok, az első cél már megvalósult, a második pedig hamarosan

elérhetőnek látszott. Voltak egyesek (így nevezetesen a fiatal hadvezér, Tolmidész), akik úgy

gondolták, elérkezett az idő, hogy Spártát háborúra hívják ki a Peloponnészoszon. Tolmidész a

tanagrai csatát követő évben nagy hajóhaddal körülhajózta a peloponnészoszi partokat és ott tett

partra csapatokat, ahol csak akart. Felgyújtotta a spártaiak hadikikötőjét és hajójavító műhelyeit

Güthionban, és a nyugati szigetekre hajózott, hogy új szövetségeseket szerezzen, megmutassa

Athén fensőbbségét, s megerősítse az új tengerészeti támaszpontokat a Korinthoszi-öbölben. Az

volt a meggyőződése, elérkezett az idő, hogy Spártával egyszer s mindenkorra leszámoljanak, s ezt

elérhetik partraszállásokkal, együttműködve Argosszal és magával a rabszolgasorban élő spártai

lakossággal. Periklész éppen olyan jól látta az efféle tervek lehetőségeit, mint Tolmidész. Ő igen

helyesen azt a meggyőződést vallotta, hogy pillanatnyilag Athénnak semmi félnivalója nincs

Spártától, és bízott abban, hogy mindaddig, amíg Athén fenntartja szövetségi rendszerét és szilárdan

kezében tartja szövetségeseit, ereje csak gyarapodik, Spártáé pedig minden esztendő leforgásával

egyre gyengül. Elsősorban irtózott attól, hogy athéni életet áldozzon. Kimón és Tolmidész azzal

buzdították embereiket, hogy arról szónokoltak, milyen dicső dolog hősként esni el a csatatéren.

Periklész legalább ugyanilyen mértékben vallotta, hogy dicsőség meghalni a hazáért, és katonái

ugyanolyan hűséggel és lelkesedéssel ragaszkodtak hozzá.. Őviszont így szólt hozzájuk: „Én szabad

emberek és athéniak vezére vagyok. Jól tudjátok, hogy ha rajtam állna, mindannyian halhatatlanok

lennétek.” Minden oka megvolt azt hinni, hogy az idő s az ember majdnem azt mondaná: a

történelem Athén oldalán áll. Spárta hatalma összezsugorodóban volt, míg Athén minden irányban

terjeszkedett. Új szövetségesek csatlakoztak hozzá, el egészen Szicíliáig; új gyarmatokat telepített

stratégiailag és a kereskedelem szempontjából fontos helyeken mindenütt az Égei-tengeren, Ezek a

gyarmatok megerősítették Athén helyzetét a tengeren túl, s hasznos és jövedelmező életmódot

biztosítottak az otthoni népfeleslegnek.

Ebben az időben egy perzsa politikai ügynök járt Spártában, és hatalmas összegeket költött a

kormánykörök megvesztegetésére, hogy indítsanak inváziós hadjáratot Attikába. És kitűnik már

abból a tényből is, hogy Periklész mennyire helyesen ítélte meg a helyzetet, hogy a spártaiak szépen

zsebre vágták a vesztegetési pénzeket, de nem tettek egyetlen lépést sem. Nem vállalhatták egy

második tanagrai csata kockázatát, féltek saját polgáraiktól, bár felbőszítette őket Athén vállalkozó

szelleme.

Hozzá kell ehhez még tenni, hogy Periklész Themisztoklészhoz hasonlóan kész volt kockázatok

vállalására, ahol ez szükségesnek mutatkozott, de azért teljes mértékben átérezte, milyen fontos

szerep jut mindig az ügyek alakulásában az előre nem látható körülményeknek. Hamarosan kitűnt,

hogy viszonylagos óvatosságával mennyire igaza volt, mert mialatt Tolmidész folyton rajtaütött a

peloponnészoszi partvidéken, hírek érkeztek a Nílusnál elszenvedett és sokak szemében

jóvátehetetlennek látszó katasztrofális vereségről Egyiptomban.

Kilencedik fejezet AZ EGYIPTOMI KATASZTRÓFA

ÉS ATHÉN ELLENINTÉZKEDÉSEI

Kimón győzelmei után az Eurümedónnál úgy látszott, hogy Perzsia tengeri hadereje semmit nem

számít, szárazföldi csapatait pedig képtelen összevonni. Már maga az a tény is a gyengeség jele

volt, hogy a Nagy Király megkísérelte Spárta közbelépését megnyerni. Így aztán természetes,

amikor híre érkezett, hogy az egész athéni hajóhad és szárazföldi haderő elpusztult, az emberek

egyszerűen nem tudták a hírt elhinni, majd mikor a végén meggyőződtek a hír valóságáról, nem

tudtak magukhoz térni a megdöbbenéstől a katasztrófa nagysága miatt.

Egy nagy perzsa haderő rendkívül rátermett hadvezér parancsnoksága alatt behatolt Egyiptomba,

ütközetben végképp leverte az egyiptomi lázadókat, majd ellenállás nélkül vonult tovább délre

Memphiszig. A várost a perzsák visszafoglalták, és felszabadították a hat éve ostrom alá fogott

Fehér Várat. Az athéniak és szövetségeseik érintetlen szárazföldi és tengeri haderejükkel

visszavonultak a Nílus egyik szigetére. Felkészültek rá, hogy most ők állják az ostromot, mert bár

rosszabb, de nem reménytelen helyzetbe kerültek. Nem vették azonban kellőképpen számításba,

milyen lehetőségeket rejt a teljesen sík terep az egymással összeköttetésben álló vízi utakkal és

csatornákkal. Mielőtt az athéniaknak idejük lett volna megfelelő védelmi vonal kiépítésére, a

perzsák más mederbe terelték a folyó fő ágát. A hajók szárazra kerültek, a hadsereget pedig, miután

a számbeli fölényben levő haderő megtámadta és bekerítette, szétszórták. A görög hadsereg kis

töredékének sikerült csak átvágnia magát, de még ezek közül is sokan meghaltak a szomjúságtól és

kimerültségtől a hosszú sivatagi menetelés közben, míg végre menedékre találtak Küréné görög

lakosai között. Közben egy ötven hajóból álló athéni hajóraj felhatolt a Nílus egyik mellékágán

azzal a szándékkal, hogy felmentik bajtársaikat, akik már olyan régen ostrom alatt álltak

Memphisznél. Nem volt tudomásuk a közben lefolyt ütközetről, sem arról a föníciai hajóhadról,

amely a hátuk mögött vonult fel a folyón, és elvágta előlük minden lehetséges visszavonulás útját;

közben pedig a Nílus mindkét partját a perzsa szárazföldi haderő tartotta kezében. Ezeket a hajókat

is vagy elsüllyesztették, vagy foglyul ejtették, s a hajók legénysége és a fedélzetükön levő

tengerészgyalogosok vagy elestek, vagy fogságba kerültek. Így aztán Athén néhány nap leforgása

alatt elveszített kétszáz hajót (ugyanannyit, mint az egész athéni hajóhad létszáma volt

Szalamisznál), azonfelül körülbelül harmincezer tengerészt és nyolcezer nehézfegyverzetű

tengerészkatonát. Igaz, hogy ezeknek a veszteségeknek több mint a fele a szövetségesek tengeri és

szárazföldi haderejére esett, de ez csekély vigasztalást jelentett az athéniaknak, legfeljebb annyiban,

hogy emiatt saját veszteségük bizonyos tekintetben kisebb volt. A szövetségesek közül többen

máris vonakodva küldték el a rájuk eső tengerészeti egységeket és a pénzügyi hozzájárulást, és most

félő volt, hogy az egyiptomi súlyos veszteségek híre felbátorítja azokat, akik csak az alkalomra

vártak, hogy kiváljanak a szövetségből. Valóban: egy hónapon belül arról érkezett hír, hogy

Milétoszban az Athén-ellenes párt tagjai legyilkolták a demokratikus kormányt, és független

állammá nyilvánították magukat.

Athénban ezt elképedve és aggodalommal vették tudomásul. Ehhez fogható csapás még soha

nem érte a várost. Még amikor a perzsák elfoglalták Athént, a hajóhad akkor is épségben maradt, a

csatákban az emberveszteség nem volt jelentékeny, s mikor a háború véget ért, Athén erősebb volt,

mint amikor elkezdődött. Most úgy tűnt, hogy évek munkája semmibe ment, és nemcsak a hatalom,

hanem a biztonság is kisiklik kezük közül. Megfogyatkozott emberanyagával Athén nem volt abban

a helyzetben, hogy újabb háborúba bonyolódjék a spártai hadsereggel, és kétségesnek látszott, vajon

tengeri hadereje elegendő lesz-e a szövetségesek mind szélesebb körre terjedő zendülésének

elfojtására. Voltak, akik sürgették, hogy kössenek békét Spártával vagy Perzsiával, szinte bármi

áron, esetleg mindkettővel. Mások, amint ez érthető és természetes, a hadvezéreket hibáztatták

túlzottan becsvágyó kezdeményezésükért, de ezek nem voltak sokan, mert az athéni a becsvágyat

huzamos ideig soha nem tekinti bűnnek; az ilyen elégedetlenkedőknek különben sem volt vezérük,

mert Kimón sokkal inkább lekötötte magát a perzsák elleni háború mellett, mint bárki más.

Az a tény, hogy a nép e szörnyű pillanatban csaknem egy emberként Periklészhez fordult

vigaszért és vezetésért, egyik jellegzetes példája rendkívüli hősiességüknek és szellemi

kiválóságuknak. Periklésznek már akkor megvolt az a hírneve, amely most már élete végéig kísérte.

Jól tudták róla, nem szól hozzájuk úgy, hogy a siker kedvéért kisebbítse a nehézségeket, hanem

inkább bizonyosan áldozatokat kíván majd tőlük, és nem valószínű, hogy könnyű megoldást ajánl a

nehéz problémák megoldására. De azt is tudták, hogy olyan ember önbizalmával fog szólni

hozzájuk, aki minden szemszögből megvizsgálta a helyzetet, és máris eldöntötte, hogy mi a legelső

teendő, mi a következőés mi a végső, úgy fejezi majd ki magát, hogy kérlelhetetlen logikája

világosságot derít arra, ami most zavaros, abban pedig, amit mond, nyoma sem lesz önérdeknek,

mert egyetlen célja, hogy dicsőségesen maradjon fenn Athén. Ilyen alkalmakkor a nép valósággal

úgy tekint fel Periklészre, mint valami istenre, én azonban leginkább azt írom javukra, hogy olyan

tulajdonságokat vártak tőle, amelyek nem nagyon nyilvánvalók az istenekben. Azt várták tőle, hogy

elméjüket megnyugtassa, nem csodával vagy érzelmeikre apellálva, hanem az ésszerűség meggyőző

erejével és az állhatatos eltökéltség példamutatásával.

Periklészben nem is kellett csalódniuk. Tiszteletadással és mély megindultsággal beszélt azokról,

akik életüket áldozták Athénért, és beszédét azzal folytatta, hogy ha csak a legvégső kényszer úgy

nem diktálná, szégyenletes dolog volna tűrni, hogy hiábavalónak bizonyuljon áldozatuk. A béke

most nem volna sem becsületes, sem bölcs, sem szükségszerű. Pillanatnyilag Athént ellenségei

gyöngébbnek hiszik, mint amilyen. Ezért többet követelnek tőle, mint amennyit joggal

követelhetnének, vagy hatalommal elvehetnének. Athént kétségtelenül visszavetették, de még

mindig Görögország legnagyobb városa, s meg kell mutatnia, hogy valóban az. Erődítményei a

szárazföld felől bevehetetlenek, hajóhada, még az Egyiptomban elszenvedett vereségek után is, a

leghatalmasabb és legtapasztaltabb az egész világon. Megvannak az erőforrásai, hogy néhány év

alatt kétszer annyi hajót építsen, mint amennyit vesztett. Ami a jelen pillanat veszélyeit illeti, azokat

nem szabad sem lekicsinyelni, sem eltúlozni. Az emberek hajlamosak azt hinni, hogy leginkább

Perzsiától és Spártától kell tartaniuk, de ez téves hiedelem. A perzsák nagy hadsereget és Föníciából

hatalmas hajóhadat tudtak összevonni Egyipromban, de mindaddig, amíg Athén kezében van

minden fontos tengerészeti támaszpont az Égei-tengeren, ezek a haderők nem juthatnak Cipruson

túl észak felé. Ami pedig Spártát illeti, valóban nagy károkat okozhatna egy inváziós hadjárattal, de

ez nagy kockázattal járna, és Spárta soha nem árult el nagy készséget kockázatok vállalására.

Athénnak most támaszpontjai vannak a Korinthoszi-öbölben, és még mindig elegendő hajója

maradt, hogy elhárítson minden ellenséges partraszállást, s ezenfelül olyan szárazföldi védelme van,

hogy bárminő inváziós hadművelet nagyon is kockázatos vállalkozás volna. Ezenfelül Spártának

ugyanolyan jó okai vannak arra, hogy megóvja emberanyagát, mint Athénnak. Tanagránál Spárta

ugyanakkora veszteséget szenvedett emberanyagban, mint Athén, és hozzá még tovább gyengült a

földrengés és a helóták lázadása következtében. Athént közvetlen veszély nem fenyegeti sem

Spárta, sem Perzsia részéről. Vannak azonban más, sokkal jelentősebb veszedelmek, és ezek között

legnagyobb annak a lehetősége, hogy szövetségesei elpártolnak tőle. Ezt a valóságos veszélyt kell

először leküzdeni. Miiétoszt haladéktalanul meghódolásra kell kényszeríteni, és meg kell büntetni

azokat, akik legyilkolták Athén barátait. Nem szabad engedni, hogy meglazuljanak a birodalmat

összekötő szálak. Új gyarmatosokat kell kiküldeni, és új szövetségeseket kell szerezni. A nagyobb

biztonság kedvéért a kincstárt Déloszból át kell szállítani Athénba. Ez mindenképpen kívánatos és

igazolható lépés a szövetségesek szemében, mivel (ha kis valószínűséggel is) fennforog annak a

veszélye, hogy Déloszt a föníciai hajóhad részéről meglepetésszerű támadás éri. Az athéniak

csaknem egyhangúlag elfogadták a helyzetnek Periklész által előadott elemzését. Milétoszba

nyomban haderőt küldtek ki, a várost rövid időn belül meghódolásra kényszerítették, felemelt

hozzájárulásra kötelezték, és Athén iránt barátságos, sőt reá támaszkodó kormányt kellett

elfogadnia. Ugyanakkor Periklész maga kihajózott Pagaiból a Korinthoszi-öbölbe, hajóhaddal és

hadsereggel. Célja az volt, hogy megmutassa, Athén hatalma és vállalkozó kedve változatlanul

fennáll, sőt megújult. Az öbölben ellenállás nélkül jutott előre, és ott szállt partra, ahol csak akart; a

déli parton a szövetségesek részéről további seregeket toborzott, megerősítette az athéni

hadállásokat az északi parton, és egész Korinthosz gyarmataiig nyomult előre északnyugatra, a

Korinthoszi-öblön túl. Mindezeket a hadműveleteket sikeresen elvégezte, úgyszólván minden

veszteség nélkül. Ez a hadjárat, már csak a jól megválasztott időponttal is, minden másnál

hasznosabb volt az athéni önbizalom helyrehozásában, és kedvét szegte ellenségeinek, akik már azt

hitték, Athén az egyiptomi katasztrófa következtében képtelen hamarosan új erőre kapni.

Periklész, miután ezt a fontos célját elérte, egész figyelmét a birodalom és Athén katonai ereje

újjászervezésének szentelte. Ebben az időben a szövetségesek közül már csak három nagy sziget,

Khiosz, Leszbosz és Szamosz küldött hajókat. A többiek mindinkább pénzben váltották meg

hozzájárulásaikat. Athéni megbízottakat küldtek ki, hogy felülvizsgálják a hozzájárulások összegét,

és ezeket a legtöbb esetben leszállították. De az engedmények ellenében a városoktól elvárták, hogy

áldozatot hozzanak az egész birodalom gazdasági és katonai teljesítőképessége érdekében. Ezekben

az években vezették be az athéni pénznemet, súlyokat és hosszmértékeket mindenütt a

szövetségben. A szövetség általános érdekei szempontjából ez nyilvánvalóan bölcs lépés volt. De,

mint mindnyájan jól tudjuk, minden város féltékenyen őrzi egyéni jellegét, és több város volt,

amely a gazdasági előnyök ellenére is rossz néven vette önálló pénz- és mértékrendszerének

megszűnését, bármilyen elavultnak és nehézkesnek bizonyultak is a gyakorlatban. Még

népszerűtlenebb volt az a Periklész által kezdeményezett politikai lépés, hogy stratégiai pontokon

„részvényeseknek” nevezett athéni polgárokból településeket szerveztek. Az egyik ilyen gyarmatot

Tolmidész telepítette le Naxoszon, s az új gyarmatosok lefoglalták maguknak a legjobb földeket a

szigeten. Más gyarmatokat a Fekete-tengerre vezető, életfontosságú tengeri út mentén, Androsz

szigetén és Euboiában telepítettek le, és Periklész személyesen alapította azt a gyarmatot, amelynek

helyét a Hellészpontosz ázsiai partján fekvő Lampszakosszal szemközt jelölték ki a Propontisz

bejáratánál, azon a területen, amelynek kormányzója valaha Kimón apja, Miltiadész volt. Ezenkívül

Athén nagyobb mértékben beleavatkozott politikailag a városok belügyeibe is. Az talán valótlanság

volna, ha azt állítanók, hogy mindenütt demokratikus kormányzatokat állítottak fel, bár a politikai

irányzat kétségtelenül efelé tartott. A legtöbb városban inkább a város lakóinak kisebbsége, mint

többsége fogadta idegenkedéssel az athéniak ellenőrzésének fokozódását, és persze Athén részéről

természetes volt, hogy inkább barátait, mint ellenségeit támogatta.

Periklészt ellenségei főként emiatt és más hasonló politikai lépései miatt támadták odahaza és

hazáján kívül; még erősebb bírálattal illették néhány esztendővel később, amikor nagy

építkezésekbe kezdett az Akropoliszon, és erre, ami a világ csodája ma és az marad minden időkre,

olyan pénzeket költött, amelyeket a szövetségesek eredetileg a perzsák elleni honvédő háború

költségalapjába fizettek be. És napjainkban, amikor a háború valóban nagy méretekben dúl Athén

és Spárta között, a spártaiak azzal igazolják háborús akciójukat, hogy ez a háború Görögország

felszabadítását célozza ama zsarnoki uralom alól, amelynek Periklész a görög városokat akaratuk

ellenére vetette alá.

Természetesen nyilvánvaló képtelenség, hogy Spárta ilyen érveléssel álljon elő. A spártaiakat

soha nem érdekelte senki szabadsága, egy törpe kisebbség kivételével saját hazájukban, és még ez a

kisebbség is túlságosan szűk keretek közt mozgó és túlságosan is gépies nevelést kap, ami nem teszi

alkalmassá önálló kezdeményezésre, gondolkodásra vagy képzelőerőre, márpedig éneikül még a

„szabadság” szó is majdhogynem értelmetlen fogalom. Valójában a spártaiak fennmaradásukért

harcolnak.

Valamely érv azonban, csak amiért képmutatóan élnek vele, nem szükségképpen hamis, és senki,

aki – mint én – olyannak akarja ábrázolni Periklészt, amilyen valójában volt, nem teheti, hogy ne

számoljon vele. Ezt bizonyára maga Periklész is teljes horderejében felfogta. Ha megkíséreljük

követni gondolatmenetét e kérdésben, azt hiszem, csak újabb bizonyítékát láthatjuk nagyszabásúan

átfogó szellemi ereje tárgyilagos mérsékletének ama gyakorlati megfontolás céljából, hogy mi

kívánatos és mi lehetséges.

Minden mögött, amit Periklész mondott és cselekedett, szenvedélyes és megalapozott hite

húzódott meg az athéni nép géniuszában és az athéni demokráciában, melyben e géniusz

csodálatosan tükröződik. Ha arra a megállapításra jutunk, hogy ez a hite bármilyen okból téves volt,

akkor gondolkodása és tettei nagyrészt védhetetlenek. A magam részéről azonban nehéz Athént

nem annak látnom a múltban éppannyira, mint ma, aminek Periklész mondotta, azaz „Görögország

tanítómesterének”. Athént eredményei alapján kell megítélnünk. És ha ezt megtesszük, akkor

feltehetjük a kérdést, vajon ezek az eredmények keresztülvihetők lettek volna-e más vagy jobb

eszközökkel, mint amelyeket Periklész alkalmazott?

Nos, nagyon röviden és túlzás nélkül megállapíthatjuk, hogy Athén vállalkozó szelleme és

tehetsége volt a döntő tényező a perzsa háború megnyerésében és abban, hogy nemcsak a kisázsiai

partvidék és a szigeten fekvő városok, hanem az egész Görögország felszabadult. Az athéni

demokráciában minden embernek sokkal inkább van módja, hogy minden irányú egyéni tehetségét

érvényre juttassa, mint bármely más politikai rendszerben. Ennek eredménye a bizalomnak, a

kezdeményezésnek és a sokoldalúságnak olyan, már magában véve is egyedülálló szelleme, ami az

emberi tevékenység minden területén, katonai, politikai, művészi és szellemi téren felsőbbrendűen

nyilvánul meg, mint bárhol a világon. Senki nem vonhatja kétségbe azt a tényt, hogy a művészetek

és a tudományok legnagyobb alakjai, akikről évszázadunkban tudunk, vagy athéniak voltak, vagy

Athénban éltek.

Ez volt az az Athén, amelyet Periklész szeretett, és amelyben hitt. De hitt ő más dolgokban is,

nevezetesen az igazságosság és a mérséklet elveiben, ami minden építés, fennmaradás és növekedés

alapja. Számára Athén mindennél jobb volt. Athénnak nemcsak fenn kell maradnia, hanem

gyarapodnia is, de fennmaradása és gyarapodása csak természetéből fakadhat, s mivel ez

terjeszkedést kíván, csakis az igazság elve szabályozhatja, ugyanúgy, mint az örök

törvényszerűségek a csillagok járását. Ha aztvélné valaki, hogy Periklész önmagáért kereste a

hatalmat vagy pedig mások tartós leigázására törekedett, nem gondolhat ugyanarra a Periklészre,

akit én ismertem.

Lehetetlen azonban tagadni, hogy Periklész is kényszerhez folyamodott bizonyos célok

elérésére, ha feltétlenül szükségeseknek tartotta; azok, akik e tekintetben szélsőséges álláspontot

foglalnak el, ebben vélnek bizonyítékot találni arra, hogy nem tartotta tiszteletben mások

szabadságát. Periklész maga soha nem lett volna hajlandó efféle, az emberi lét valóságos, bonyolult

szövevényétől elvonatkoztatott érvelést elfogadni. Ha minden kényszert a szabadság megsértésének

tekintenénk, a szabadság minden megsértését pedig bűnnek, az embereknek vagy az isteneknél is

magasabb rendű lényeknek kellene lenniük, vagy alacsonyabbaknak a vadállatoknál, és

alábbvalóaknak. Nyilvánvalóan minden szervezett együttélésben elkerülhetetlen bizonyos

korlátozás, némi kényszer is. Ezt úgy kell felfognunk, mint általános érvényű törvényt, amelynek

mindenki aláveti magát. Periklész pedig abban különbözik másoktól, hogy azok a korlátozások,

melyeket ő javasolt vagy bevezetett, nem a szabadság megszorítását, hanem kiterjesztését célozták.

Ennyit az általános szempontokról, de azt még szeretném megismételni, hogy Periklész

rendkívüli tekintélyét az a tény biztosította, hogy a nép felismerte, hogy mindig a legnagyobb

pontossággal, minden részlegest az általános fényében vizsgál meg.

Bizonyára azt hitte, hogy végül is az egész görög világ elfogadja Athén vezérszerepét, és minden

városállam igyekszik az athéni példa szerint alkotni meg alkotmányát. Azt vallotta, hogy ez a

legjobb, sőt gyakorlatilag az egyedüli módja Athén biztonsága megóvásának Perzsiával szemben és

az egyén élete szabad fejlesztésének. Végül hitte, hogy az államok önként fogadják majd el ezt a

megoldást az athéni hatalom nagyságának és Athén ragyogó példájának hatására, továbbá a béke és

a felvirágzás nyilvánvaló előnyeiért a görög világban. Abban az időben, amikor Ariszteidész és

Xanthipposz megszervezte az eredeti szövetséget, a városok egymással versengve csatlakoztak

hozzá, mert jól tudták, hogy ezzel a maguk jól felfogott érdekében járnak el. A helyzet azóta nem

változott, legfeljebb olyan értelemben, hogy a szövetség nagyobb erőt képvisel és nagyobb

előnyöket nyújthat. Az az állam, amely ki akarna válni a szövetségből, ennélfogva nemcsak az

egész szervezetet gyengítené, hanem, akár felismeri ezt, akár nem, saját érdekeivel ellentétesen

cselekednék. Az ügy elbírálása a szökött katona esetével állítható párhuzamba. Mindegy, hogy az

efféle lépés indítéka gyávaság-e vagy holmi vélt személyes előny, a katona boldog lehet, ha győz

benne a józan belátás, és becsületes neve igazi biztonsága javára visszatartja ettől a lépéstől.

Ugyanígy Athénnak is a maga és más államok érdekében joga és kötelessége volt megakadályozni a

szövetség felbomlását.

Boldogság, szokta mondani Periklész, elképzelhetetlen szabadság nélkül, márpedig szabadság

csak bátorság, kezdeményezés és erőfeszítés árán vívható ki. Tisztában volt vele, hogy az adott

körülmények között Athén szabadságát állandó veszély fenyegeti. A veszedelem Perzsia felől

nyilvánvaló. A perzsák addig már kétszer is felgyújtották Athént. Ami a perzsák elleni háborút

illeti, Periklész nagyban és egészben egyetértett Kimón politikájával, azzal a politikával, ami miatt

az athéni szövetség eredetileg létrejött, bár véleménye eltért Kimónétól abban a tekintetben, hogy

mi a szükségszerű kiterjedése és időtartama ennek a háborúnak. Kimón abban a hiszemben, hogy ez

a háborúnagy hazafiúi erőfeszítést követel, azt kívánta, hogy folyjon tovább szinte a végtelenségig.

Kimón elképzelte Athén és Spárta együttes vezérlete alatt egy nagyszabású szárazföldi és tengeri

hadjárat lehetőségét egészen Föníciáig, sőt tovább Ázsia belsejébe. Periklész háborús céljai sokkal

korlátozottabbak voltak, Themisztoklészhoz hasonlóan elsősorban ő is a tengeri haderőre gondolt.

Amennyiben a perzsa tengeri haderőt sikerül semlegesíteni, és az athéni szövetség biztonságát a

városokkal és a szigetekkel együtt semmi nem fenyegeti, kész volt, legalábbis ideiglenesen, békét

kötni Perzsiával, bár pillanatnyilag világosan meg kellett értenie, hogy Athén az egyiptomi

katasztrófa ellenére is tökéletesen sebezhetetlen a hazai vizeken. De gyökeresen más véleményen

volt, mint Kimón, Spárta megítélésében. Periklész tudta, hogy Spárta mindig mérhetetlen

félelemmel, bizalmatlansággal és féltékenységgel tekintett Athénra a múltban, és így marad ez

mindenkor; ezt természetesnek és elkerülhetetlennek tartotta, mivel Athén egész szelleme és

géniusza végletesen szemben állt Spárta hagyományaival, és Spárta berendezkedésének

természeténél fogva képtelen mássá lenni, mint ami. Éppen ezért politikai, sőt logikai képtelenség,

hogy Athén és Spárta együttműködjék Görögország vezetésében. A tények feltétlenül őt igazolták.

Még a számára legfontosabb veszedelem pillanataiban is inkább sértett meg Spárta egy athéni

hadsereget, bár élén leghívebb barátja állott, semhogy vállalja az athéni csapatok fertőző hatását.

Spárta létére ugyanis a legnagyobb veszedelem a demokrácia, és minél sikeresebbnek bizonyult egy

demokrácia, a veszély annál nagyobb. Periklész meg volt győződve arról, hogy a spártai és athéni

politikai rendszer nem maradhat fenn, és e kettő nem virulhat ugyanabban a világban. És mivel

Athén politikai rendszerét minden tekintetben különbnek tartotta, el volt rá szánva, hogy ellenáll

minden kísérletnek, hogy Spárta beavatkozzék Athén ügyeibe. Valószínűleg el volt rá készülve,

hogy a végső erőpróba elkerülhetetlen, de remélte, hogy idővel, mire a lassú mozgású spártaiak

rászánják magukat erre az erőfeszítésre, reménytelenül alulmaradnak az athéni gyorsasággal és

vállalkozó szellemmel szemben. Ez a végső cél lebegett szeme előtt, meg volt győződve róla, hogy

politikája szükséges. Sőt ennél tovább ment, és azt mondta, nemcsak szükséges, hanem helyes is. A

jogtalanság, ezt szokta mondani, nem élés a hatalommal, hanem visszaélés, és Athén az egyetlen

állam a történelemben, amely többet ad alattvalóinak, mint amennyit kap tőlük.

Az egyiptomi katasztrófát követő négy-öt évben Spárta valóban nagy károkat okozhatott volna

Athénnak. Az igaz volt, amire Periklész hivatkozott, hogy Athén erődítményei a szárazföldön

bevehetetlenek, és amíg hajóhada megmarad, döntő vereséget nem szenvedhet. Csakhogy mind

hadserege, mind hajóhada súlyosan meggyengült. Véleményem szerint (s azt hiszem, ugyanígy

gondolkodott Periklész is), ha a spártaiak erélyes lépésre szánták volna rá magukat Megariszban,

sikereket érhettek volna el, ha nem is döntő, de jelentős eredményeket. Periklész ebben a kritikus

időszakban igyekezett Spártát tétlenségre kényszeríteni, először merész kezdeményezésével a

tengeren, másodszor minden lehetséges támogatással Argosznak. Le is zajlott egy döntetlen ütközet

a spártai és az argoszi hadseregek között, és ekkor az argosziak oldalát athéni csapategység

erősítette. De Periklész mindezeket a műveleteket inkább megelőzésnek, mint támadónak tekintette.

Alapvető gondja a birodalom szervezetének megerősítése volt. Kész volt bármikor békét kötni

Spártával, amennyiben Spárta nem követel engedményeket, mert tudta, hogy békében Athén

hatalma és erőforrásai folyamatosan növekednek, míg Spárta többé-kevésbé egy helyben marad.

Helyesen vette figyelembe azt is, hogy Spárta még mindig nem feledkezett meg veszteségeiről

Tanagránál, és habozott, kihasználja-e az alkalmat, mikor még mindig marad ideje, hogy

közbelépjen. De a spártai büszkeség csaknem olyan erő volt, mint a spártai óvatosság, és

különösképpen érzékeny mások véleményére. Ha békét köt, s nyíltan vagy hallgatólagosan elismeri,

hogy Athén befolyása a döntő Aigina, Megarisz, Boiótia és a Korinthoszi-öböl mindkét partvidéke

felett, ezt Spárta szövetségesei nem tekintenék egyébnek, mint siralmas behódolásnak. Periklész

elszántságát dicséri, hogy a végén egyetlen athéni engedmény árán Spárta mégis belement ebbe a

behódolásba. Csaknem öt év eltelte után sikerült Kimónnak, a békés megoldás hívének megegyezni

Spárta vezetőivel. A békét ötévi meghatározott időtartamra kötötték meg, de Kimón abban

reménykedett, hogy ez elegendő idő lesz egy maradandóbb békeszerződés aláírására. Spárta semmi

területi igényt nem támasztott Athénnal szemben. Az egyetlen nyereség számára a betörések

megszüntetése peloponnészoszi területre és keleti határainak nyugalma volt; az athéniak ugyanis

nem emeltek kifogást az ellen, hogy Argosz és Spárta harminc évre szóló békeszerződést kössön

egymással. Athénban helyesen látták: a Kimón közvetítésével létrejött megegyezés olyan, hogy

Spárta öt évvel korábban restellte volna elfogadni, és még a Spártával való barátság leglelkesebb

hívei is készségesen elismerték, e nagy diplomáciai siker éppannyira köszönhető Periklész

határozottságának és merészségének, mint Kimón jó szolgálatainak.

A békeszerződést még alá sem írták, s az athéniak szövetségeseikkel együtt máris kétszáz

hajóból álló hajóhadat indítottak útnak Ciprus és Fönícia ellen. A hadjárat vezére Kimón volt. Ilyen

gyorsan talpra állt Athén történelmének legnagyobb veresége után.

Tizedik fejezet BÉKEKÖTÉS PERZSIÁVAL ÉS SPÁRTÁVAL

E nagyon rövid idő során Periklész és Kimón jelentős mértékben együttműködött az athéni

politikában. Nem volt titok, mennyire eltérők a nézeteik Spártáról, sem az, hogy Periklész inkább

hajlandó becsületes és biztonságos békét kötni Perzsiával, mint Kimón. Nagy korkülönbség volt

kettőjük között, hiszen Periklész ekkor negyvenötödik évében'járt, Kimón pedig csaknem

hatvanéves volt. Nem tudtak a lényeges kérdésekben megegyezni a belpolitikában sem. Kimón még

jól emlékezett azokra az időkre, amikor Themisztoklész kivételével minden politikai vezető ember

előkelő családból származott, és bár ilyen szempontból Periklész sem volt kivétel a szabály alól,

Kimón nézete szerint vezetése alatt e tekintetben ellentétes irányban haladnak a dolgok. De azért

Kimón mégis képes volt néhány tényt elismeréssel tudomásul venni. Például, hogy Periklész

politikájának hatására, várakozása ellenére, a haderő ütőereje inkább erősödött, semmint gyengült.

Periklész terveit pedig az athéni birodalom katonai és gazdasági felvirágoztatására teljes egészében

csak helyeselhette. Lelke mélyén maga is gyanította, hogy sokkal kevésbé rátermett a belpolitika

irányításában, mint a nála fiatalabb politikus, mivel erőfeszítéseit és becsvágyát egész életében

főként a Perzsia elleni háborúra összpontosította, szívesen ráhagyta hát a belügyek irányítását

Periklészre, különösen, mert ő kapta a szemében legfontosabbnak látszó hadvezéri megbízatásokat.

A Periklész és Kimón közt létrejött megegyezésben nagy része volt Kimón már előrehaladott

korú testvérnénjének, Elpinikének, és még tisztesebb korú sógorának, Kalliasznak, aki nemcsak a

leggazdagabb, de egyik legnagyobb tiszteletben álló polgára volt Athénnak. Ama már csak kis

számban élő államférfiak közül való volt, akik még Marathónnál harcoltak. Kalliasz háromszor

győzött Olümpiában a kocsiversenyen; az ő pénze és befolyása mentette meg Kimónt a

szegénységtől, és tette lehetővé, hogy ragyogó eredményeit elérhesse. A múltban természetesen

Kalliasz, mint osztályának legtöbb tagja, szoros egyetértéssel támogatta Kimón politikáját, és

szemben állt Ephialtész és Periklész céljaival és módszereivel. De ellentétben a legtöbb gazdag

polgárral, Kalliasz kiváló szellemi képességű és hajlékony gondolkodású ember volt. Látta, hogy

akár tetszik, akár nem, Periklész politikája bámulatosán sikeresnek bizonyult. Kimónhoz hasonlóan

ő is előnyösnek tartotta a békét Spártával, de tisztán látta, hogy Athén főként Periklész

elszántságának köszönhette az előnyös békefeltételeket. Úgy vélem, azt is felfogta, hogy Periklész,

mihelyt Athént tökéletesen biztosítva látja az Égei-tengeren, habozás nélkül kész megkötni a békét

Perzsiával, és bár tudta, hogy sógora ezt a lépést ellenezné, hajlott arra, hogy egyetértsen

Periklésszel a helyzet általános megítélésében – nevezetesen, hogy amennyiben Athén jól felkészült

a háborúra, békében gyorsabban és könnyebben növelheti hatalmát és befolyását.

Így aztán Kimón útnak indult kelet felé, s Periklész továbbra is a birodalom és a demokrácia

megszervezésére fordította minden figyelmét. Egyik ekkoriban bevezetett rendelkezését több

szempontból bírálat alá vetették. Ez az a javaslata volt, hogy az állampolgári jogot korlátozzák

olyan személyekre, akiknek mindkét szülője athéni. Többen hibáztatták Periklésznek ezt az

intézkedését, azon az alapon, hogy eltér a bevándorlást buzdító athéni hagyománytól, mert a város

jól hasznosította az emberanyagot; mások felelőtlen demagógiával vádolták Periklészt, s azzal,

hogy ő is azok közé tartozik, akik pénzzel szereznek híveket politikájuknak. Először bőkezűen

szórta a pénzt az állam pénztárából a szegényebb néposztályoknak, és most népszerűségét tovább

fokozza azzal, hogy megint csak őket erősíti kiváltságos helyzetükben; aztán afféle kifogást emeltek

ellene, hogy a megkülönböztetés az athéni polgárok és a szövetségesek lakossága között

elégedetlenséget szül a szövetségesek táborában.

Nekem úgy tűnik, hogy egyik kifogásnak sem volt komoly alapja. Ha Periklész újabb

támogatókat óhajtott volna szerezni politikájának, ezt sokkal inkább elérhette volna, ha növeli, nem

pedig megszorítja a polgárok létszámát; különben már nagyon is népszerű volt. Ezt és valamennyi

akkori intézkedését csak a közjó érdekei szabták meg. Egyszerűen arról volt szó, hogy korlátozzák a

rendszeres állami javadalmazásra választhatók számát olyan mértékre, hogy azért az államgépezet

simán és gazdaságosan működjék. Erre az adókból folyt be pénz, és Periklész nézete szerint a

szövetségesek megadóztatása máris elég magas volt. Semmiképpen sem óhajtotta korlátozni az

idegenek Athénba özönlését, sőt büszkeséggel töltötte el, hogy a város több biztonságot, nagyobb

jövedelmet és kellemesebb életmódot nyújt az odaköltözőknek, mint bármelyállam. Athénnak első

helyen kell állnia a világon, nemcsak gazdasági erejében és az emberi szellem minden

megnyilatkozásában, hanem szabad gondolkodásban, életmódban is. Periklész mindig megvetéssel

nyilatkozott a spártai szokásról, az idegenek időközönkénti kitelepítéséről, szembeállította ezzel az

athéni bánásmódot, hogy örömmel fogadtak körükbe minden idegent.

Periklész említett intézkedésének bírálata tehát indítékai és várható következményeik

félreértéséből származott. Tény, hogy a rendelkezés bevezetését követő időben több idegen

telepedett le Athénban, ahol munkát és jólétet élveztek, mint korábban. A következő tizenöt évet

valójában a legnagyobb építkezések korának lehet tekinteni, mint amit a világ valaha látott. Tudom,

hogy vannak nagyobb épületek Egyiptomban és Babilonban, de az egyiptomi piramisok felépítésén

több nemzedék munkásai dolgoztak, a leírásokból pedig úgy vélem, hogy a babiloni építészetet

nehézkesség és a tetszetősség hiánya jellemzi. Athén viszont ezekben az években szinte napról

napra szebb és pompásabb lett. Nemcsak az Akropoliszon, hanem a város minden részében új

építkezéseket lehetett látni, némelyiket még éppen csak elkezdték, mások már csaknem készen

álltak, és a szemet mindenütt új festmények és szobrok gyönyörködtették. Az egész városban

végtelenül lelkes munka folyt, amelyből mindenki kivette a részét – polgárok, idegenek és

rabszolgák. Peiraieuszban is ugyanúgy pezsgett az élet, mint Athénban. A munkát, amelyet

Themisztoklész kezdett el és Kimón folytatott, Periklész fejezte be.

Ez a munka nemcsak Periklész szellemének és képzeletének volt kedves, hanem munkaalkalmat

nyújtott minden iparnak és művészetnekis. És most valóban szükséges is volt a foglalkoztatás: a

teljes béke rövid korszaka következett, a város tele volt szolgálatból elbocsátott katonákkal és

tengerészekkel. Kimón hosszú tengernagyi pályafutása végéhez érkezett, és negyven esztendeje

most történt meg először, hogy egyetlen athéni hajóhad sem állt harcban Perzsiával. Utolsó

hadjáratán Kimón láthatólag tanúságot tett minden régi hadvezéri tudásáról és merészségéről,

ezúttal akkora perzsa hadsereggel és föníciai hajóhaddal került szembe, élén a perzsa hadvezérrel,

aki az athéni haderőt megsemmisítette Egyiptomban. Kimón még részt vehetett az előkészítő

hadműveletekben, és kiadta a parancsokat, hogyan folytassák le. Ugyanúgy, mint Eurümedónnál az

athéniak, nagy perzsa szárazföldi hadsereget és nagy tengeri haderőt vertek tönkre egyszerre. A

csata a ciprusi Szalamisznál folyt le, de mielőtt elkezdődött, Kimón meghalt. Néhány hét óta lázas

betegség verte le lábáról. Érezte végét, és úgy rendelkezett, hogy halála hírét tartsák titokban, míg

az ütközet győzelemmel vagy vereséggel véget nem ér. El lehet mondani, hogy Athén ügyét a

győzelemmel és halálával is jól szolgálta, vele együtt eltűnt az utolsó akadály is a békekötés útjából.

A kínálkozó alkalmat hamarosan megragadták. A hajóhad és a hadsereg a nagy hadvezér

holttestével tért vissza Athénba. Voltak, akik még emlékeztek, amikor sok-sok évvel azelőtt az

ifjúsága virágjában levő Kimón tért haza Szküroszból Thészeusz csontjaival, s ezúttal őt csaknem

második Thészeuszként ünnepelték. Kimón dicsőségesen fejezte be életét, bár semmiképpen sem

helyeselte volna, amire utolsó győzelmét felhasználták. Közvetlenül temetése után ugyanis Kalliasz

követséget vezetett a perzsa udvarhoz, és rövid ideig tartó tárgyalás után megegyeztek a béke

feltételeiben, amelyek mind a mai napig érvényben vannak. A békeszerződés értelmében Athén

nem támasztott tovább igényt Ciprusra és Egyiptomra (a perzsák ott ekkorra már összezúztak

minden ellenállást), a Nagy Király viszont elismerte Athén uralmi helyzetét az Égei-tengeren. A

Nagy Király beleegyezett, hogy nem küld többé hadihajót az Athén és szövetségesei fennhatósága

alá tartozó vizekre, és hogy csapatokat nem tart vagy von össze az ázsiai parttól számított

háromnapi járóföldön belül. A békeszerződés feltételei azt jelentették, hogy jelentéktelen

kivételektől eltekintve, teljes mértékben megvalósultak mindazok a célok, amelyekért az athéni

szövetség megalakult. Perzsia véglegesen hozzájárult nemcsak ahhoz, hogy távol tartja magát

Európa területétől, hanem a görög kézen levő ázsiai partszegélytől és a Fekete-tengerhez vezető

útvonaltól is. Nem valószínű, hogy Xanthipposz és Ariszteidész reményei valaha is eddig terjedtek

volna. De az athéninak, ha mindent megkap is, vérében van, hogy még többet kívánjon; ekkor is

sokan voltak, akik az Egyiptomban elszenvedett vereségek ellenére is hangoztatták, hogy a perzsa

király olcsón úszta meg a dolgot. Kimón, ha megéri, bizonyosan ezek között lett volna, és most sok

barátja sajnálkozott, hogy lemondtak, mint mondták, a görög jogokról Ciprusban. Ezek közül

némelyek még mindig Kimón nézeteit vallották; kívánatosnak tartották az együttműködést

Spártával, s tudatában voltak annak, hogy Periklész most már arra szándékozik felhasználni a

Perzsiával megkötött békét, hogy Athén vezető helyzetét megerősítse Görögországban, és Spártát

másodrangú hatalommá szorítsa vissza. A békét nagyban és egészben, ha nem is üdvözölték

örömmel, de azért elfogadták. Az athéniak nem dicsekedtek vele, de örültek, hogy sikerült elérniük.

A szövetségesek szempontjából a probléma más és sokkal nehezebb volt. Ésszerű lett volna arra az

álláspontra helyezkedni, hogy mivel már nem kell félni Perzsiától, nem származhatik semmi haszon

független államok szövetségének fenntartásából, hiszen létrejöttének eredeti célja semmi egyéb nem

volt, mint a görögök felszabadítása és védekezés a perzsa támadással szemben. A szövetségesek

vesztesége emberanyagban csaknem olyan nagy volt, mint Athéné, és azok a tagok, amelyek nem

hajókkal és katonákkal vettek részt, pénzzel váltották meg a hozzájárulást. Csak természetes volt,

hogy a szövetségi államokban, különösen a gazdagabbak, azt hangoztatták, sokkal

hasznothajtóbban használhatnák fel a pénzt, ha az ő kezükben maradna. Athénban pedig Periklész

ellenzékének, akár, mert féltek a demokrácia további terjedésétől, akár Spárta-barátságból vagy

egyszerre mindkét okból úgy tűnt, hogy jó erkölcsi okuk van visszavonulni a. veszélyektől és

megpróbáltatásoktól, amivel a további kezdeményezés járna. Mint már kifejtettem, Periklész szerint

ezek tűrhetetlen nézetek voltak. A szövetség fenntartását kétféle alapon védelmezte: először mert

szükséges volt, másodszor mert mind Athén, mind szövetségesei legjobb érdekében így kívánatos.

És különböző okokból (akadt köztük felvilágosult, de csupán önző is) támogatást kapott minden

néposztálytól, de elsősorban attól a nagyszámú többségtől, akik most ébredtek a kezükbe került

hatalomnak és az eléjük táruló lehetőségeknek a tudatára.

Támogatói buzdítására és a bírálat lefegyverzésére, de azért is, hogy végső céljait feltárhassa,

Periklész elfogadtatta a népgyűlésen, hogy küldjenek követeket Görögország minden államába, és

hívják össze a pánhellén kongresszust Athénba. Ez a kongresszus jelezné a Perzsiával viselt háború

végét, és a megbeszélés tárgya lenne a perzsák által felgyújtott templomok újjáépítése, az áldozatok

megfizetése az isteneknek, amint azt a háború folyamán megfogadták, végül a tenger

szabadságának hasznosítása. Mindenkinek tisztában kellett lennie azzal, hogy bármi előnye vagy

hátránya legyen is a konferenciának, azért hívják össze egész Görögországot, hogy közös

megegyezéssel erősítsék meg Athén kivételes helyzetét: a háborúban is jelentős templomot

elsősorban Athénban perzseltek fel, a görög városok felszabadításában Athén túlnyomó részt

vállalt; a tengerek ellenőrzése máris Athén kezében volt; végül annak elismeréseként, hogy Athén

Görögország középpontja és vezére, a konferencia is ott ül össze. Ez a javaslat valóban nyílt kihívás

volt Spárta eddig elfoglalt helyzetével szemben. Periklész azonban arra hivatkozott, hogy semmi

egyebet nem tett, mint kinyilvánította a tényleges helyzetet. Hangoztatta készségét a békére; olyan

békére, amelyet az athéni hajóhad és az athéni szövetség szervezete biztosít és szavatol. Ha pedig

Spárta és szövetségesei elvetnék a javaslatot, ami nem lehet kétséges, ezt is várta, még mindig

fölényben marad azzal, hogy a béke és a biztonság általános tervének elvetése barátai és ellensége

szemében egyaránt feljogosítja Athént, hogy megtegye a lépéseket saját biztonsága érdekében. És

mivel Athén, s egyedül csak Athén szavatolhatja a szövetségesek biztonságát, ésszerű elvárni a

szövetségesektől, hogy továbbra is vállalják a rájuk eső részt.

Valóban így is történt. A spártaiak hallani sem akartak a konferenciáról, és rábeszélték

peloponnészoszi szövetségeseiket, hogy kövessék példájukat. Kleiniasznak, az egyik előkelő athéni

család sarjának és házassága révén Periklész rokonának javaslatára az athéniak megerősítették

szövetségüket, és új megállapodásokat kötöttek a hozzájárulások megfizetésére. Ebben az időben

szólították fel a városokat első ízben, hogy négyévenként ajándékokat és áldozati állatokat

küldjenek Athénba a nagy Panathenaia ünnepre, amely pompájával hamarosan felülmúlt minden

más, Görögországban valaha is rendezett ünnepséget.

A szövetségesek az új megállapodásokat eléggé kedvezően fogadták; bár kétségtelenül igaz,

hogy minden államban voltak és vannak ma is antidemokratikus pártok, amelyek éppúgy szemben

állnak a maguk kormányzatával, mint az athénival. Ezek a pártok természetesen Spártától vártak

támogatást, de eddig hiába. A spártaiak akkor is azt tették, amit ma; Athén zsarnoki uralmáról

szónokoltak, de mivel a népességnek olyan jelentős részét tartották elnyomás alatt, nem valami

nagy nyomatékkal. Természetesen voltak zendülések az athéni szövetségben, közöttük némelyek

komolyak, de szembeszökőnek tartom, hogy a zendülések csaknem kivétel nélkül elszigetelten

fordultak elő; egybehangolt kísérletre nem volt példa azzal a céllal, hogy kivonják magukat az

Athén által megkívánt kötelezettségeik alól. Néhány évvel később az történt, hogy Athénnak nagy

nehézséget okozott Szamosz magában álló lázadó kísérlete, és ha Szamoszhoz más államok is

csatlakoznak, a nehézségek csak fokozódtak volna, mivel Spárta beavatkozása semmiképp nem

maradt volna el. A most folyó háború korábban tört volna ki, olyan időben, amikor Athén sokkal

kevésbé volt erős, mint ma. Spártában erős párt sürgette a háború megkezdését, és azt hiszem, ha

bármilyen lehetőség lett volna általános zendülésre az athéni szövetségen belül, ez a háborús párt

talált volna ürügyet a fegyverszünet megszegésére és a háború megindítására. Mivel semmi ilyesmi

nem történt, szerintem ez azt bizonyítja, hogy a szövetségesek körén belül a nagy többség továbbra

is azonosította a maga boldogságát és boldogulását Athénéval.

A Spárta oldaláról megnyilatkozó minden veszélyre Periklész mindig élénken reagált. Ebben is,

mint más vonatkozásban, politikája következetes volt. Nem tűrte volna Spárta beavatkozását

semmibe, ami athéni érdekeltség volt, de szívesebben választotta a békét, mint a háborút, mert

abban bízott, hogy Athén békében biztonságosabban és bizonyosabban vívhatja ki fölényét, bár ő az

elsőségre máris jogot formált. És ez alkalommal a szokottnál is nagyobb óvatossággal járt el.

Tudatában volt ugyanis annak, hogy bár Athén pozíciója a lényeges dolgokban vitathatatlan (ami az

erődítményeket, a hajóhadat és a szövetséget illeti), helyzete semmiképpen sem biztos Közép- és

Észak-Görögországban. A thesszáliaiak máris megbízhatatlannak mutatkoztak, Megara és Boiótia

pedig, mivel őket soha nem fűzték Athénhoz sem a vérrokonság, sem egyéb magától értetődő

önérdek szálai, helyt adott erős politikai pártjainak, amelyek ellenezték a demokrácia eszméit, és

féltek az idegen és veszedelmesnek látszó eszmék behatásától. Periklész hitt abban, hogy ezek az

érzelmek megváltoznak, de tudta, hogy ehhez időre van szükség. Ezért Spártának tudomására hozta,

bármely időpontban készséggel hajlandó tárgyalásokat folytatni, hogy a jelenlegi ötéves

fegyverszünet helyébe tartós békeszerződés lépjen. De a spártaiak már a fegyverszünet feltételeit is

megalázónak tartották. Kimónban elveszítették az egyetlen athénit, akiben megbíztak, és most

Athén azzal az igénnyel állt elő, hogy egész Görögország nevében léphessen fel. Néhányan a

szövetségesek közül (különösképpen Arkhidamosz király, aki személyesen ismerte és tisztelte

Periklészt) óhajtották a feszültség enyhülését. Spárta, így érveltek, önmagában is egész világ, és

képes mindenkor megvédeni önmagát; idegen kaland és beavatkozás idegen országok ügyeibe

ellenkezik a spártai hagyományokkal, és veszedelmes a spártai jellemre. Efféle felfogás persze

jellemző a spártai önteltségre. És ugyanez az önteltség nyilatkozott meg a többség nézetében is,

amely egyszerűen azt követelte, hogy Athént meg kell alázni, ha nem egyébbel, a spártai

felsőbbrendűség egy gesztusával. Semmi jelét nem látom, hogy Spártában bárkinek is sejtelme lett

volna a hellén helyzet bonyolultságáról, úgy, hogy az egyáltalában hasonlítható lett volna nemcsak

ahhoz, amint Periklész, de sok más athéni is átlátta.

Spárta nem sokkal később megtette azt a fajta gesztust, amelyet egyes spártaiak követeltek. Ismét

jellegzetes volt, hogy vallási ürügy alapján került erre a lépésre sor, mégpedig úgy, hogy Delphoi

polgárainak visszaadták a delphoi jóshely ügyei intézésének jogát. A valóságos cél az volt, hogy

Spárta vezető szerepét Közép-Görögországban érvényre juttassák, Delphoit függetlennek

nyilvánítsák Phókisztól. Delphoi ugyanis Phókisz állam területén feküdt, de Phókisz Athén

szövetségese volt. A spártaiak erre a célra túl nagy létszámú haderőt szállítottak át a

Korinthoszi-öböl északi partjára, és Athén, gondosan ügyelve rá, hogy meg ne sértse a

fegyverszünetet, nem avatkozott az ügybe. A spártaiak bevonultak Delphoiba, beültették barátaikat

a jóshely és a templom igazgatásába, majd annak a bronzfarkasnak a homlokára, amely a templom

homlokzata előtt áll, rávésették néhány szóval, hogy milyen kegyeletes aktust hajtottak végre,

továbbá egy határozat szövegét arról, hogy a spártai kiküldötteknek előjoguk van jóslat kérésére.

Ezután visszatértek a Peloponnészoszra, és a hadsereg szétoszlott.

Periklész nyomban eltávozásuk után egy másik haderővel elindult Delphoiba, a spártaiak által

állított őrséget a templomnál felváltotta phókisziakkal, akik azelőtt is teljesítették ezt az

őrszolgálatot, és a spártai feliratot a helyén hagyva, ugyanannak a farkasnak a homlokára a másik

oldalon újabb határozat szövegét vésette be, amely jóslatkérésnél minden elsőbbségi jogot

Athénnak biztosít. Spárta tekintélye inkább csökkent, semmint növekedett ennek az incidensnek a

következtében.

A következő évben azonban Athént súlyos kudarc érte, de nem a spártaiak részéről. Attikától

északra, Boiótiában a demokráciaellenes párt egy idő óta fokozta tevékenységét. Sokkal

nyugtalanítóbb volt azonban az a tény, hogy segítséget és hadianyagot az Euboia szigetén levő

elégedetlenkedő elemektől kaptak, ami láthatólag azt jelentette, hogy Euboia maga is közel áll a

zendüléshez. Euboia, amint ezt jól tudom, Periklész számára életbevágóan fontos területet jelentett.

Stratégiájának általános alapelve az volt, amint ezt már kifejtettem, hogy Athén csak addig érezheti

magát biztonságban, amíg erődítményeit, hajóit és tengeri uralmát megtartja. Minden egyéb

többé-kevésbé kisebb fontosságú kérdés. Tengeri hadereje lehetségessé tette Athénnak, hogy

igénybe vehesse minden ország erőforrásait és készleteit. Bár Boiótiával, Phókisszal és más

szárazföldi országokkal fennálló szövetsége hasznos volt, de nem életkérdés. És az egész

birodalomban kevés pont volt annyira fontos, mint Euboia, mert ez a sziget nemcsak Athén

élelmiszer-bevitelének jelentős részét szolgáltatta, hanem innen lehetett kézben tartani az északra

vezető tengeri utakat is. Ilyen gondolatok nehezedtek nyomasztó súllyal Periklészre, amikor késő

ősszel arról érkeztek jelentések, hogy Boiótiában demokráciaellenes elemek nagyobb csoportja

euboiai száműzöttekkel és a szomszédos államokból egy csomó közönséges kalandorral egyesülve,

Boiótia legészakibb részén hatalmukba kerítettek két várost, Orkhomenoszt és Khairóneiát, s dél

felé készülődnek, hogy megdöntsék a demokráciát Thébaiban.

Athénban ezt a hírt elképedve és haraggal fogadták. Sokan haladéktalan közbelépést követeltek,

és a hadvezérek közül az egyik, Tolmidész azzal állt elő, hogy egy önkéntes csapat élén nyomban

útra kel a zendülők ellen. Amit Mürónidész megtett Megarában, meggyőződése szerint ő a

rendelkezésére álló jobb erőforrásokkal még könnyebben véghezviszi Boiótiában. De Periklész,

mindenki meglepetésére, szembehelyezkedett Tolmidésszal, és azt ajánlotta, hogy várjanak. A

meglepődés alaptalan volt, hiszen Periklész éppen elégszer megmutatta, hogy kész kockázatok

vállalására, amikor valami életbevágóan fontos érdek forog kockán, és mindig tovább lát a

pillanatnyi helyzetnél. Ő azon a nézeten volt, hogy ilyen hadjáratra, amit Tolmidész ajánlott, nem

szabad másként vállalkozni, csak ha a siker egészen biztos. Bármennyi előnnyel járna is a sikeres

vállalkozás, vereség esetén többet vesztenének. És bár Periklész kész volt elismerni, hogy valószínű

a siker, azt azonban nem, hogy teljesen biztos. Az évnek ebben a szakaszában nem lehetett nagyobb

haderőt egészen rövid idő alatt harcra kész állapotban kiállítani; senki nem tudta, hogy a zendülők

katonailag mennyire erősek; és még a legjobb taktikai haditervet is megzavarhatnák olyan előre

számításba nem vehető események, mint korai hóesés vagy árvíz. Ezért mindenképpen amellett

foglalt állást, hogy várjanak, majd amikor azt látta, hogy semmiképpen sem akarnak hallgatni rá,

így szólt: „Ti esetleg nem helyeslitek Periklész tanácsát, de az idő jobb tanácsadó bárki másnál, és

nem bölcs dolog tőletek, ha ezt nem veszítek figyelembe.” De a nép sem Periklész, sem az idő

tanácsát nem fogadta meg. Tolmidész javaslatát a népgyűlés túlnyomó többséggel megszavazta, ő

pedig néhány nappal később valóban útnak indult mindössze ezer athéniból és kisebb szövetséges

kötelékekből álló hadsereggel. Az athéniak mind önkéntesek voltak, köztük sok előkelő családból

származó ifjú, bár akadt néhány kipróbált régi harcos is, például Kleiniasz.

Ez volt az egyik ama néhány eset közül, amikor a népgyűlés Periklész ellen szavazott, és eleinte

úgy látszott, helyesen. Tolmidész gyorsan átvonult Boiótián, és hadseregét útközben újabb

csapatokkal egészítette ki. Bevette Khairóneia városát, és lakosaival a legszigorúbban bánt el.

Nemcsak Euripidész, de emlékszem, mások is megdöbbenéssel fogadták a hírt, hogy valamennyi

hadifoglyot rabszolgának adták el. Valójában a kemény bánásmód következtében az ellenállás

inkább fokozódott, mintsem lanyhult. A zendülők, mivel nem számíthattak irgalomra, ha megadják

magukat, elszántan folytatták a harcot. Tolmidész kudarcot vallott Orkhomenosz erődítményeinek

az ostromával, és mivel nehézségei támadtak csapatai élelmezése körül, elhatározta, hogy

hazavonul. Úgy látszik, menetelés közben nem járt el kellő elővigyázatossággal a hegyes-dombos,

nehéz terepen. Hadseregét Koróneia város közelében tőrbe csalták és bekerítették; szövetségesei

elmenekültek; az athéniak fele elesett a harcban, a másik fele hadifogságba esett. Az elesettek

között volt a vezér Tolmidész, meg Kleiniasz is, aki mint legközelebi rokonára, Periklészre bízta

fiatal fia, Alkibiadész gyámapai tisztét.

A boiótiai zendülők egy csapásra megnyertek mindent. Athénnak már csak egyetlen óhaja

maradt, hogy a hadifoglyokat kiválthassa, és cserében ezért olyan egyezséget kötöttek, hogy

feladnak minden igényt a boiótiai politika irányítására. Városaikban a száműzött politikai pártok

visszakapták a hatalmat. Bizalmatlanok maradtak Athénnal szemben, és bár túlságosan gyengék

voltak ahhoz, hogy nyílt ellenségeskedésbe kezdjenek, az biztos volt, hogy nem engedik az elűzött

demokratikus kormányokat vissza a hatalomra. Athén legjobb esetben azt remélhette, hogy háború

esetén Boiótia semleges marad.

Ez kemény csapás volt Athén büszkeségére, de Periklészt még mindig főként az nyugtalanította,

hogy Euboiában fennáll a lázadás veszélye. Ezt a veszélyt pedig csak növelte a Koróneiánál

elszenvedett vereség. Ezenfelül már majdnem lejárt az ötéves fegyverszünet Spártával, s a spártaiak

egyelőre semmi hajlandóságot nem mutattak a meghosszabbítására. Biztos volt, hogy ezek után

még kevésbé lesznek rá hajlandók.

A rossz sejtelmek hamarosan valóra váltak. Először is a várt lázadás kitört Euboiában. Periklész

maga kelt át a szigetre nagyobb haderővel. Még nagyobb haderővel indul, ha nem kellett volna

jelentős hadsereget hátrahagynia Megariszban, a védelmi állások őrzésére, ha netán spártai betörés

következnék be. Természetesen az euboiai lázadók is ebben reménykedtek. Periklész azt tervezte,

hogy a lehető leggyorsabb akcióval leveri az euboiai lázadást, mielőtt a lassúságukról híres

spártaiak mozgósíthatnák hadseregüket és megkezdenék a hadjáratot. A spártaiak azonban ezúttal

szokatlanul gyorsak voltak, és nem szalasztottak el a kedvező alkalmat. Periklész alig kezdte el a

hadműveleteket Euboiában, máris híre érkezett, hogy Megara fellázadt. Az athéni helyőrséget

lemészárolták, és az Andokidész hadvezér parancsnoksága alatt álló hadsereget elvágták Athéntól.

A spártaiak peloponnészoszi szövetségeseikkel együtt átkeltek az Iszthmoszon, és máris elérték az

athéni határt.

Periklész azonnal döntött. Euboiát sorsára hagyta, és egész haderejével visszatért Athénba.

Közben Andokidész, nehéz utakon fáradságosán menetelve, sikeresen átvágta magát hadseregével,

és egyesülhetett Periklésszel. De együttes haderejük is gyengébb volt számbelileg, mint Spárta és

szövetségesei nagy hadserege, Athén védelmére azért feltétlenül elegendő, és idővel a spártaiaknak

vissza kell vonulniuk. De Periklésznek leginkább időt kellett nyernie, mert tudta, hogy néhány hét

leforgása alatt egész Euboia felfegyverkezik.

Athénban volt ugyan izgalom, de pánik nem keletkezett. Most már nyilvánvaló lett, mennyire

igaza volt Periklésznek, amikor ellenezte Tolmidész elsietett, kalandos hadjáratát, éppen ezért teljes

bizalommal fordultak feléje a mostani, sokkal válságosabb helyzetben. Éppúgy készek voltak

megvédeni falaikat, mint hadba szállni és harcolni. Helytállnak és megteszik, amit kívánnak tőlük.

Közben a peloponnészoszi hadsereg továbbnyomult előre. Elérték Eleusziszt, egynapi járásnyira

Athéntól, és a Szent-úton megkezdték előrenyomulásukat a város előtt emelkedő utolsó dombsorig

– ez volt az a hely, ahonnan Xerxész aranyveretű trónszékében végignézte a szalamiszi tengeri

csatát. Tudvalevőleg spártai szokás, hogy a hadsereg főparancsnoki tisztét a királyok egyike töltse

be, ez alkalommal Pleisztoanax. A fiatal király mindenben Kleandridasz, a sok hadjáraton kipróbált

idősebb hadvezér tanácsait követte ezen a hadjáraton is, annál is inkább, mert sok jelét adta

különleges szakképzettségének és erélyének. Periklész meglehetősen ismerte Kleandridaszt, és

általában tisztában volt a spártaiak jellemével. Világosan látta, mi létkérdés Athén számára, és kész

volt, ha a szükség úgy kívánja, nagy áldozat árán biztosítani. Most mindenekelőtt idő kellett, hogy

Euboiát térdre kényszerítse. Jól tudta, hogy rendkívül merev erkölcsi szabályaik ellenére, vagy talán

éppen emiatt, a spártaiak különösképpen gyenge pontja a megvesztegethetőség. Ezért titokban

kapcsolatba lépett Kleandridasszal, és kifejtette előtte, hogy Athén kész nagy áldozatot hozni a

békéért, de ha a háború elkerülhetetlen, teljes mértékben felkészült arra is, és hatalmában van, hogy

hadakat tegyen partra a peloponnészoszi partokon, ahol csak akarja. Majd, hogy a dolgot

megkönnyítse, nagy pénzösszeget ajánlott fel személy szerint Kleandridasznak arra az esetre, ha

hadseregét visszavonja az Iszthmosz mögé. Ezekről a tárgyalásokról Periklészen és néhány

bizalmas emberén kívül senki nem tudott. Ezért nagy meglepetést és még nagyobb

megkönnyebbülést hozott, amikor lovas őrjárat jelent meg Athénban, és jelentette, hogy az

ellenséges haderő felszedte táborát, és visszavonulóban van ugyanabba az irányba, ahonnan jöttek.

Spártában ezt a hírt nemcsak meglepetéssel, hanem felháborodással fogadták. A fiatal királyt

bíróság elé állították és száműzték. Kleandridasz bölcsebbnek vélte nem állni bíróság elé.

Elmenekült az országból, és távollétében halálra ítélték. Később mint hadvezér fényes pályát futott

be Dél-Itáliában, és úgy látszik, ama kevés spártai közé kell számítanunk, aki nagyobb pénzösszeg

birtokában sem vált teljesen korrupttá.

Athénban az emberek csodálkoztak a történteken, de aztán az év végén Periklész az illetékes

népgyűlési bizottságnak beszámolt az év folyamán általa elköltött pénzekről, közte tíz talentumról,

amelyet, mint magyarázatképpen mondta, „szükséges okból” fizetett ki. Mivel Periklész

közismerten lelkiismeretes volt az elszámolásban, senkinek sem lehetett kétsége afelől, mire

költötte az összeget, de mulatságosnak találták azt a módot, ahogyan a pénz elköltését

megindokolta.

Mihelyt a spártaiak visszavonultak, Periklész ismét útra kelt Euboiába ötven hajóval és ötezer

emberrel. A hadjárat rövid ideig tartott, és teljes győzelemmel végződött. Néhány hónap alatt az

egész sziget meghódolt. Egyetlen városban léptek csak fel nagy szigorral, mert lakosai foglyul

ejtettek egy athéni hajót, és legénységét lemészárolták. Ezért a város egész lakosságát elűzték

lakóhelyükről. Egyébként semmi megtorlást nem alkalmaztak, csak elővigyázatossági lépéshez

folyamodtak, s ezért újabb népes athéni gyarmatot létesítettek a sziget északi részén. A tél folyamán

Periklész Kalliasz és Androkidész társaságában Spártába ment, hogy megkössék a békét. Periklész,

mint megígérte, nagy engedményekre volt hajlandó, kivéve az életbevágóan fontos kérdéseket. Az

Euboiában aratott győzelem után helyzete elég erős volt, hogy szembeszálljon olyan előre látható

spártai követelésekkel, mint Aigina és a Korinthoszi-öbölben levő támaszpontok feladása. Szeme

előtt mindig a tengeri hatalom lebegett, éppen ezért Aigina és Naupaktosz a Korinthoszi-öbölben

fontos pozíciót jelentett. Hozzá, még Naupaktoszban a helyőrségi szolgálatot a feltétlenül

megbízható messzénéiek látták el. Ahhoz azonban hozzájárult, hogy visszavonul a

Peloponnészoszról és Megarából, beleértve a két kikötőt is. A békét ilyen feltételekkel harminc évre

kötötték meg, de a valóságban csak tizenöt évig tartott. Szalamisz óta most történt első alkalommal,

hogy Athén nem vett részt kettő közül sem az egyik, sem a másik nagyobb háborúban.

Tizenegyedik fejezet A BÉKE TEVÉKENY ÉVEI

A következő évben többször voltam együtt Periklésszel és háznépével, mint amennyire már rég

ideje tehettem. Ez azért volt lehetséges, mert neki is több szabad ideje jutott, mint rendesen, mivel a

néhány olyan esztendő egyikében jártunk, mikor nem választottak be a tíz hadvezér közé. Maga is

pontosan tudta, hogy amint a békefeltételek ismeretessé válnak, népszerűsége hanyatlásnak indul,

de utána majd hamarosan a régi lesz. Mert az athéniak nem mindig gondolkodnak ésszerűen.

Legtöbbjük örül a békének, és sokan jól tudták, hogy megkötésével Periklész sokat nyert, és csak

keveset vesztett. De azért mégis majdnem elviselhetetlen gondolat volt feladniuk bármiféle

pozíciót, ha egyszer valaha elfoglalták. Így aztán, bár csak nagyon rövid időre, Periklész kiesett

kegyeikből, de aztán még véget sem ért az esztendő, az emberek máris a régi és odaadó

érdeklődéssel lesték minden szavát a népgyűlésen. Magánéletében érték bizonyos csalódások, de

barátait nem számítva is, egy nagy vigasza és gyönyörűsége is akadt. Nem lehetett büszke két fiára,

Paraloszra és Xanthipposzra, lévén mindkettő szertelen, az egyik hozzá még durva, összeférhetetlen

és bárdolatlan is. Nyilvánvalóan egyikük sem volt alkalmas fontos pozíció betöltésére. Apjukra

állandóan nehezteltek takarékos életmódja miatt, és pénzen kívül semmi egyebet nem is kívántak

tőle. Teljesen képtelenek voltak gondolatait követni vagy jellemét megérteni. Két gyámfia

Tolmidésszal együtt elesett Koróneiánál, Kleiniasz fiai sem sokkal több szerencsét hoztak. Közülük

az egyik, aki apja nevét viselte, majdnem gyengeelméjű volt. A másikban, Alkibiadészban, megvolt

az Alkmaionidák minden bája, ragyogó tehetsége és energiája. Alkibiadész szép volt, erős fizikumú,

ambiciózus és rendkívüli szellemi képességű. De nem ismert könyörületet, szertelen, önfejű és

erkölcstelen volt. Mindig ki akart tűnni, ami tiszteletre méltó tulajdonság, ha erénnyel és

emberiességgel párosul. De Alkibiadész csak mindenben és minden körülmények között a legelső

akart lenni. Mondják, hogy egyszer nála erősebb fiúval birkózott, s abba a veszélybe került, hogy

alulmarad; hogy vesztes ne maradjon, mélyen beleharapott ellenfele karjába. A megdöbbent fiú így

kiáltott rá: „Alkibiadész, te úgy harapsz, mint egy leány.”

„Nem – mondta erre ő –, hanem mint egy oroszlán.” Véleményem szerint, ha Alkibiadész

rokonszenvet érez gyámapja iránt, nagyszerű képességeivel (mert nemcsak fizikai, hanem lelki

tulajdonságai is csodálatra méltóak voltak), olyan emberré lehetett volna, akire Periklész is méltán

büszke lehetett volna. Hazafiságban majdnem felért Periklészhez; szellemi képességeivel sem

sokkal maradt el mögötte. És mégis, míg Periklész feloldódott Athénban, Alkibiadész, azt hiszem,

legszívesebben egész Athént elnyelte volna. Alkibiadész az olyan szerelmesre hasonlított, aki

szerelme tárgyát inkább elpusztítja, semhogy elveszítse. Az ilyen szerelmesek sírig tartó hűségről

szeretnek beszélni, holott inkább a saját szenvedélyük iránt tanúsítanak hűséget, és nem a lányhoz,

aki felkelti szenvedélyüket.

Egész más volt Periklész szeretete Athén és némely férfi és nő iránt. És egyetlen nőhöz fűződő

szerelme bármely férfinál rendkívüli lett volna. De csaknem ugyanilyen rendkívüli mértékben

Aszpaszia nemcsak viszonozta, hanem ki is érdemelte Periklész szerelmét. Aszpaszia körülbelül

ettől az időtől kezdve élt együtt Periklésszel, és élettársa maradt egészen haláláig. Aszpaszia

Milétoszból származó ión nő, és még nemrégen érkezett meg Athénba, amikor Periklész már

felfigyelt rá. Akkor húsz év körüli fiatal nő volt, és azok közé tartozott, akiket az athéniak

„hetairák”-nak neveznek. Ezek a nők sok mindenben különböznek a közönséges prostituáltaktól,

bár kenyerüket ők is élvezetet nyújtó társaságukkal keresik. De az ő esetükben a nyújtott élvezet

nem teljesen, vagy nem is elsősorban fizikai. Közülük legtöbb művelt nő, otthon érzi magát férfiak

társaságában, és könnyedén, szellemesen társalog. Emiatt az átlagos athéni asszony megveti, de

ugyanakkor irigyli is őket. Aszpaszia különösen felkeltette haragjukat, mert neki semmi olyasmit

nem lehetett felróni, amivel az asszonyok válogatás nélkül vádolták az osztályához tartozó nőket.

Aszpaszia hű maradt egyetlen férfihoz (amit nemigen lehet elmondani a legtöbb asszonyról), és

mivel Periklész mértékletes életmódja közismert volt, aligha vádolható azzal, hogy túlzott

költségekbe verné Periklészt. Könnyebb volt Periklész rovására tréfálkozni, hogy bár ötven évet

megért, mégis engedett szerelmes csábításnak, holott korához és élettapasztalatához ez nem illik,

rabszolgaságba esik, akár a nagy Héraklész Omphalé mellett, sőt még Zeusz is, mert Héra őt

bájaival álomba ringathatta, amikor, éppen ellenkezőleg, élénknek kellett volna lennie. De azért

azzal is meggyanúsították Periklészt, hogy ha ilyen rendkívüli odaadással ragaszkodik egy nőhöz,

bizonyára ugyanígy rajong sok másért is, titkos kéjenc, mások felesége után fut. Efféle

pletykálkodás többnyire ártalmatlan. Az athéniaknak semmi sem nagyobb gyönyörűség, mint

gyenge pontot találni olyan vezetőjükben, aki iránt a legnagyobb csodálattal viseltetnek. De saját

tapasztalatomból tudom, némelykor olyan idők járnak Athénban, amikor az emberek belekábulnak

az előítéletekbe, és képesek hitelt adni bármilyen botrányos, ostoba, nyilvánvaló hazugságnak is.

Magam is annyi mással egyetemben, Aszpasziát is beleértve, sokat szenvedtünk a rosszindulat és az

ostoba rágalmak egy-egy ilyen hullámától.

Úgy vélem, Periklész magatartásával Aszpaszia iránt példát mutatott, mégpedig minden

vonatkozásban szokatlanul magasrendű és követésre érdemes példát. Az volt a szokása, hogy

hazaérkezéskor vagy távozáskor csókkal köszöntötte Aszpasziát. Az emberek ezt nagyon

furcsállották, holott véleményem szerint semmi különös nincs abban, ha érzelmeinknek őszintén és

finoman kifejezést adunk. Kétségtelenül ritka jelenség, hogy valaki nem un rá egy asszonyra, de

képtelenség azt állítani, hogy ami ritka, nem is kívánatos. Azt hiszem, Periklész és Aszpaszia sokkal

jobban élvezte egymás társaságát és kölcsönösen őszintén becsülte egymást, sokkal inkább, mint

bármely emberpár, akiket valaha ismertem. És arról is meg vagyok győződve, ha gyakoribb volna

az egymás társaságának élvezete és egymás kölcsönös megértése, ennek előnyeit nemcsak a szülők,

hanem a gyermekek is élveznék. Az bizonyos, hogy Periklész és Aszpaszia gyermeke minden

tekintetben jobb jellem volt, mint akár Xanthipposz, akár Paralosz.

Mi, iónok, szeretjük azt hinni (és nem alaptalanul), hogy asszonyaink rendkívül vonzók,

modoruk és lényük bája, gazdag érzelemviláguk és ellenállhatatlan életvidámságuk miatt. Aszpaszia

bővelkedett e tulajdonságokban, ezenfelül szellemi képességekben is, ami kivételes bármelyik

nemnél és bármilyen országban. Természettől fogva élénk értelme nagy tudással párosult, de soha

nem érte be – mint a nála kevésbé művelt embereknél gyakran tapasztalható – azzal a tudással,

amelynek már birtokában volt. Kész volt velem bölcseleti kérdéseket megvitatni ugyanúgy, mint

költészetről társalogni Szophoklésszal, vagy politikáról magával Periklésszel, és mindaz, amit a

legkülönbözőbb tárgyakról elmondott, ugyanolyan eszmélkedésre ösztönző hatással volt ránk, mint

valószínűleg őreá, amit mi elmondtunk. Nem is lehet csodálkozni rajta, hogy társaságában annyi

gyönyörűséget találtunk!

Periklész házának állandó vendége volt ebben az időben Pheidiasz, a szobrász. A lángeszű

művész márványból, bronzból vagy elefántcsontból és aranyból alkotta szobrait, de gondolkodónak

is nagy, eredeti és széles látókörű volt. Pheidiasz idősebb volt Periklésznél, s nem sokkal fiatalabb

nálam, de művészi hírneve csak akkoriban kapott szárnyra. Főként nagy méretű, Athéné

Promakhosz néven ismert bronzszobrával vált híressé, amelyet nemrég fejezett be. Ti mindnyájan,

akik megfordultatok Athénban, láttátok ezt a szobrot, mely már méreteinél fogva is híres (legalább

harminc láb magas), és csodálatos művészi alkotás. Későbbi aranyból és elefántcsontból készített

szobrai, Athéné a. Parthenónban és Zeusz Olümpiában, természetesen az egész világon ismert és

nagy becsben álló művek. Ezeket a szobrokat méltán tekintik a legfenségesebb istenábrázolásoknak,

amelyeket ember alkotott. Vannak, akik csodálkoznak ezen, mert Pheidiasz, akár jómagam,

istentagadás vádjával került bíróság elé, és csakugyan mindkettőnkről csak különleges értelemben

lehet elmondani, hogy hiszünk az istenekben. Isteneket ugyanis senki sem vethet

természettudományos vizsgálat alá. Én még soha nem találkoztam senkivel, aki istent látott volna,

legfeljebb álmában, és úgy látszik, Xenophanésznak igaza van, amikor azt állítja, hogy a

tulajdonságok, amelyekkel az isteneket felruházzuk, csak olyanok, aminőket saját magunkon

ismerünk. Ha a lovaknak volnának isteneik, ezek ló sajátosságait öltenek magukra. Éppen ezért

nyilván téves, hogy az isteneknek arcuk, végtagjaik vannak, mint nekünk, hogy férfiak és nők, és

hogy görögül beszélnek. Ilyen meggondolások alapján sokan arra a következtetésre jutottak, hogy

vagy nincsenek istenek, vagy ha vannak, számunkra teljesen felfoghatatlanok; de e következtetések

egyike sem helytálló. Az embert nem számítva is vannak jelenségek a természetben, amelyeket

megfigyelünk és bizonyos mértékig megértünk. Emberi erővel senki nem befolyásolhatja a hold és

a csillagok pályáját, sem pedig a folyamatot, amely révén a lét bizonyos állapota mássá alakul át.

Az emberi élet mozzanatai sem igazodnak teljesen az ésszerűség és az igazság példájához. A

legtöbb embert nyugtalanítja, amikor ilyen tényeket figyel meg, és az egyszerű gondolkodásúak

mindazt, ami megfoghatatlan, bizonyos isteni lények jóságos, gonosz vagy szeszélyes

cselekedetének tartják. Ez csak bonyolítja a problémát, mert ha egyáltalában hiszünk istenekben, azt

is hinnünk kell, hogy bölcsebbek és jobbak, mint az emberek. Mint már említettem, én egy teremtő

elv létezésének az elméletét fogalmaztam meg, amelyet Értelemnek nevezek, feltételezésem szerint

ez teremt rendet a rendetlenségben, igazságot az igazságtalanságban, és, bizonyos módozatok

között, a változás és a mozgás alapelvének tekinthető. Afelől persze a dolgok természeténél fogva

nem lehetünk bizonyosak, hogy ilyesmi létezik-e, vagy nem, de aki jó ember, hacsak nem találja

meg a dolgok jobb magyarázatát, nem tévedhet nagyot, ha elfogadja, hogy van némi igazság abban,

amit állítok.

Periklész, Pheidiasz, Damón, Euripidész (többek közt) rendkívüli érdeklődést tanúsítottak

nézeteim iránt, és tudatlan emberek mindnyájukat ateizmussal vádolták. Mi tagadhatatlanul sokkal

magasabb rendű és helytállóbb elveket keresünk, mint a mitológia ellentmondásos sületlenségei, és

elmélkedéseink nem romboló, hanem tisztító hatással lesznek a nép vallására. Miféle isten lehetne

az, amelyiknek kedvére való, ha az ember abban hisz, ami nyilvánvalóan nem igaz.

De az értelem erejével a tévest is az igazság irányába lehet terelni, és ez Pheidiasznak inkább

sikerült, mint bárki másnak. Ő éppúgy tudja, mint én, hogy az isteneknek nincs se karjuk, se lábuk,

hajuk vagy szemük; de az is igaz, hogy a természetben csakugyan vannak olyan tulajdonságok,

amelyeket méltán tartunk magasabb rendűeknek másoknál, például a szépség, az értelem, a jóság és

a derű. Valamely isten ábrázolása akár ember, akár állat, növény vagy ásvány alakjában,

természetesen nem helytálló, ha azonban ez az ábrázolás az imént említett tulajdonságokkal bír,

bizonyos hódolatot kelt, és emberi szempontból tekintve az eredmény gyönyörködtető és hasznos

lesz, bölcseleti szempontból pedig nem is szükségképpen félrevezető. Ha valaki a világmindenség

sokrétűségére és ellentmondásaira kíván rávilágítani, melyben váltakozik a jó s a rossz, a szép és a

rút, a lét és nemlét, lehetséges, hogy könnyebben eléri azt, amit az egyiptomiak csinálnak, amikor

emberi alakokat krokodilok, kutyák és macskák fejével ábrázolnak. És az Akropolisz régi

templomaiból, amelyeket a perzsák pusztítottak el, még fennmaradtak egyes mitológiai szörnyek

szobrainak töredékei, nem jelentéktelen darabok. Sokkal jelentősebb és sokkal hasznosabb azonban

a fantázia, a teremtés és az állandóság erőit kifejező művészi alkotás, mint azok, amelyek a puszta

nyers erőt ábrázolják, rémületet keltve mindattól, ami megfékezhetetlen és vad, nem a rendbe illő.

Legalábbis ez az ión és görög szemlélete a világmindenségnek, és amint Pheidiasz művészetének

nagy elismerése mutatja, megegyezik az általános emberi felfogással.

Gyakran ilyen témák körül forgott a társalgás, mert a békének ezekben az éveiben vette kezdetét

és fejeződött be nagy gyorsasággal a nagy építkezés; elkészültek a szobrok, s teljessé vált a város

köztereinek ékesítése, mindaz, amitől együttesen Athén összehasonlíthatatlanul a világ legszebb

városa. Pheidiasz vállalta ezeknek a munkáknak legfőbb felügyeletét és irányítását, s ezt a fényes

megbízatást Periklészhez fűződő barátságának köszönhette, mert ő mindig megbeszélt vele minden

részletet, segítséget nyújtott neki a felmerülő technikai és anyagellátási nehézségek megoldásában.

Sőt erélyesen síkra is szállt a népgyűlésben a nagyvonalú tervért, politikai ellenfeleivel szemben, ha

pazarlásnak minősítették a költekezést, sőt amiatt is támadták, hogy a szövetségesek

hozzájárulásaiból Athént felmagasztalni helytelen és semmiképpen nem jogos.

Természetes tehát, hogy ezekben a napokban sokat vitatkoztunk az építészet, a szobrászat és a

festészet problémáiról. Ezek a problémák önmagukban is érdekesek, de az volt a meglepő és

izgalmas, hogy sikerült őket gyorsan és tökéletesen megoldani. Engem fölöttébb érdekeltek ezek a

beszélgetések filozófiai szempontból, mert mindig azt vallottam, hogy a művészet és a természet

alapelvei azonosak. Amit látunk, az a láthatatlanra épül, és a tökéletes voltaképpen az

ellentmondások egyensúlya, az ellentétek szintézise és a feszültségek békés feloldása. A

Parthenónban például nyilvánvaló az épület mérhetetlen súlya, ha csak az óriás alkotásnak egy kis

részletére korlátozzuk is vizsgálódásunkat, vagy ha egyszerűen felbecsüljük a márvány hatalmas

tömegét, amelyet építéséhez felhasználtak; ha pedig az egészet nézzük, lenyűgöző szinte

természetfeletti könnyedsége. Az épület vonalai felfelé, ég felé törnek, úgy tűnik, ameddig csak

lehetséges, de az egész épületen nincs egyetlen egyenes vonal sem, és mintha ennek a művészi

alkotásnak nem is volnának pontosan megvonható határai, olyan csodálatosan olvad bele a tenger,

az ég, a hegyek és a távoli lapály természet alkotta környezetébe. De ismét eltérek tárgyamtól.

Mindnyájan, akik jártatok Athénban, ismeritek és bizonyára megcsodáltátok ezeket az alkotásokat.

Ezek végsőkig pontos matematikai számítások kivitelezései, emberi értelem szüleményei. Az

akropoliszi építkezéseken Pheidiasz volt a legfőbb alkotó művész, irányításával három építőművész

dolgozott, Kallikratész, Iktinosz és Mneszoklész, mindhárman rendkívüli tehetséggel, intuícióval és

fantáziával. De Periklész maga volt az egésznek ihlető géniusza, erőit még megsokszorozta az

athéni nép energiája és lelkesedése. Ha bármi is lehet halhatatlan e földön, az emberi hús, vér és

értelem e remekműve az marad. Örök időkre szóló alkotások ezek. Ha jelentőségükhöz méltó

komolysággal elmélkedünk rajtuk, el kell jutnunk az idő és a mozgás természetének vizsgálatához,

és remélem, nem halok meg addig, míg írásba nem foglalom, milyen gondolatokat ébreszt bennem

e mérhetetlenül nagyszerű műalkotások szemlélete. Ma is csodálattal emlékezem e nagy időkre, bár

akkor egészen más, immár jelentéktelennek tűnő vizsgálódásokba merültem. Nem mintha a levegő

ritkítására és sűrítésére irányuló kísérletek nem lennének fontosak. Sőt nyilván nagy jelentőségű

dolog ez. A görög és a barbár között, a nyelvet leszámítva, az a különbség, hogy a görög nemcsak

ismeretet, hanem magyarázatot is akar. Ismerethez pedig a megfigyelés és a kísérlet révén jutunk.

Csakhogy a tudott és a tudotton túli magyarázatának utolsó fázisában elménknek vállalni kell a

sötétbe ugrást is, míg meg nem találja a világos pontot, melyre támaszkodhat. Pheidiasz, de

Szophoklész és Periklész is, úgy tűnik, nagy műveik megalkotásakor ilyesféleképpen járhattak el.

Az élet forrongása, energiája és ellentmondásai intellektusukon átszűrődve a szépség, az igazság és

a megnyugvás térbeli kifejezése lett. Én, mint már néhány év óta, ebben az időben is együtt

dolgoztam barátommal, az athéni Arkhelosszal, akit ti is ismertek. Régi baráti körünkből gyakran

csatlakoztak hozzánk mások is, hogy részt vegyenek filozófiai vitánkban és vizsgálódásainkban. A

bennünket rendszeresen látogató fiatalemberek közül különösen élénken emlékszem vissza az

egyikre, akiben az említett művészekhez hasonlóan, intellektusának nagy ereje, szelleme egészen

különös frisseségével és merészségével párosult. Szókratész a neve, és nem lepne meg, ha végül is

sokkal ismertebb nevű ember válnék belőle, mint amilyen most. Amikor először találkoztunk, az

volt a benyomásom, hogy nála csúfabb fiatalembert soha életemben nem láttam. Nemcsak erősnek

tűnt, mint a medve, hanem valóban ahhoz is hasonlított. De néhány perc a társaságában elegendő,

hogy az ember ámulva és gyönyörködve hallgassa elmés és rokonszenves megjegyzéseit, melyek

mások megbecsülésére, rendkívüli éleselméjűségre vallanak. Szókratész részt vett a közelmúltban

Andokidész hadjáratában Megariszban, amikor az athéni hadsereg szinte hihetetlen erőfeszítések

árán nagy veszélyekből szabadult meg. Még ebben a hadseregben is mély benyomást tett

harcostársaira, hogy Szókratész láthatóan tudomást sem vett hőségről, hidegről, veszélyről vagy

fáradtságról. Nyilván nem azért, mert mint annyi fiatal harcos, bátorságával és kitartásával hírnevet

akart szerezni magának, egyszerűen azért viselkedett így, mert soha fel sem merült benne a félelem,

vagy hogy kimerültségre gondoljon. Szókratész azt szokta mondani erre, hogy ha ez így van, nem is

érdemel elismerést; tapasztalatról vagy érzésről csak annak lehet véleménye, aki már az

ellenkezőjét is átélte; ha valaki nem tudja, mi a gyávaság, azt sem tudhatja, mi a bátorság; ha tehát

viselkedése ütközet közben valóban olyan volt, amint állítják, inkább szánalmat érdemel, mint

megbecsülést. Nem lehet ugyanis erkölcsösnek nevezni azt, aki annyira ostoba és érzéketlen, hogy

nem tud különbséget tenni jó és rossz között.

Ismét eltérek tárgyamtól, de az elkalandozásra az akkori idők sok boldog emléke csábít.

Periklész ma már halott, Pheidiasz, Damón meg én száműzetésben élünk, Szókratész pedig,

amennyire tudom, csatában vagy pestisben pusztult el. Sem a halál, sem a száműzetés nem változtat

a tényen, hogy azokat az éveket Athénban éltük át, és kimondhatatlanul boldogok voltunk.

Szophoklész és Euripidész ma is írják tragédiáikat, és úgy érzem, amikor olvasom őket, nagyobb

művészi tudatossággal és bölcsességgel, mint valaha; és mégis, mintha hiányoznék belőlük valami,

ami annak idején megvolt bennük. Periklésznek egy mondása jut eszembe, egyik beszédéből, midőn

az állam nevében búcsúztatta a hősi halottakat. „A tavasz hullott ki az esztendőből.” Athén

hajóhadai még mindig a tenger urai, az athéniak még mindig elszántsággal válaszolnak a

veszteségre, és törekvéssel, ha új alkalom nyílik tettekre. És mégis mintha lázas nyugtalanságot

látnék a régi vállalkozó kedv helyett, és az egykori önbizalom sem olyan természetes. Semmi

kétség, Athénra éppen úgy hatnak a növekedés és az elmúlás általános érvényű törvényei, mint más

emberekből alkotott szervezetre. Bizonyos értelemben mégis elmondhatjuk, máris áthágta ezeket a

törvényeket. Mint más államok, Athénnak is vannak bűnei, igazságtalanságokat is követett el. Más

államoktól eltérően annyira törekedett kitűnni, hogy ez már meghaladja az emberi erőfeszítés

természetes határát, és bármiként végződjék is, amibe belefogott, sikere több volt részleges sikernél.

Számunkra, akik ismerjük, hibái bár sajnálatosnak, de mulandónak tűnnek. És éppen azt szeretjük

benne, ami hibátlan és örök életűnek bizonyul.

Tizenkettedik fejezet AZ UTOLSÓ ELLENZÉK

Egy esztendő elteltével, mint már említettem, Periklészt újra beválasztották a tíz hadvezér közé,

és ettől fogva évről évre így történt, amíg élt. Eleinte még valamelyes ellenzékkel állt szemben,

mely Kimón régi pártjából került ki, és élén rokona, Melésziasz fia, az ifjú Thuküdidész állott. Bár

tagadhatatlanul elért némi sikert, valójában lényegesen nem tudta befolyásolni Periklész mindvégig

logikusan és következetesen keresztülvitt politikáját, melyet a nép egyre döntőbb mértékben

támogatott. Sajátságos, hogy Kimónnak egy másik, sokkal fiatalabb, ugyancsak Thuküdidész nevű

rokona lett Periklész valamennyi csodálója között a leglelkesebb, akit csak ismertem. Ez a kivételes

intellektusú ifjú, úgy hiszem, bizonyára igen neves ember lesz. Nemrégiben elküldte nekem

Athénból néhány feljegyzését Periklész néhány, életének végső szakaszában elmondott beszédéről.

Sikerült jól átvennie Periklész beszédstílusát, sőt ami ennél is fontosabb, érzékeltetni tudja a

mögötte rejlő tüzes szenvedélyt, hiszen nyilván a fiatal Thuküdidészt is magával ragadta.

Úgy vélem, idősebb rokona, Thuküdidész, Melésziasz fia, becsületes és nemes gondolkodású

férfiú volt, és szembenállása Periklésszel, éppúgy, mint Kimóné, inkább politikai, mint személyes

jellegű lehetett. A végsőkig harcolt a Spártával való barátság elvakult és hitelét vesztett politikája

mellett, a belpolitikában pedig a régi, egyszerű és arisztokratikus életmódot szerette volna

visszahozni, amely jól bevált, míg Athén élete és minden vállalkozása nem függött a tengeri

uralomtól. Bizonyos tekintetben maradibb volt Kimónnál, visszanézett a múltra, és csak azért vélte

változhatatlannak, mert nem is ismerte. Kimón egész életét a hajóhadnál töltötte, és bár

helytelenítette azoknak túlzó politikai követeléseit, akikkel együtt szolgált, de azért megbecsülte

őket, mint bajtársait. Sőt a birodalmi gondolat mellé szegődött, talán anélkül, hogy jelentőségét

megfontolta volna. Kimón eszmevilágának az felelt volna meg, hogy minden görögöt

felszabadítson, kivéve a Spárta fennhatósága alá tartozókat.

Thuküdidész logikusabb volt, ha kevésbé emberséges is.. Úgy vélte, általánosságban az a baj,

hogy az ősi családok és a földbirtokos arisztokrácia régi hatalmát és tekintélyét fokozatosan

háttérbe szorítja egy új, más eszmevilágban és más körülmények között élő népréteg, amelynek

érdeklődése a tenger, a kereskedés, a birodalom és a politika felé fordul, a földműveléssel pedig

nem törődnek – „tengerészek és kikötőmunkások gyülevész hada”, amint bizalmas körben nevezte

őket. Peiraieuszt Athén ellenségének tartotta, és úgy tekintett a nagy épületekre, a csodálatosan

megtervezett közlekedési útvonalakra, vásárterekre, a raktárházakra és hajóépítő üzemekre,

amelyek Periklész irányítása alatt elkészültek, és ilyenformán a világ legnagyobb, legjobban

megszervezett tengeri kikötőjévé lett, mint Athén létét fenyegető kihívásra. Thuküdidész odáig

jutott következtetéseiben, hogy Ephialtész és Periklész éppen a „tengerészek gyülevész hadának”

támogatásával foszthatta meg az Areioszpagoszt régi hatalmától, és honosíthatott meg olyan új

rendet az állam életében, amelyben nemcsak akárki megválasztható felelős állami tisztségre, hanem

ezek az emberek állami pénzből fizetést és anyagi támogatást is kapnak. Thuküdidész azt

hangoztatta, hogy Athén igazi hagyományát Miltiadész, Xanthipposz, Ariszteidész és Kimón

jelenti, nem pedig Themisztoklész és Periklész. El kell ismerni, maga is tisztában volt azzal, milyen

népszerűtlen következményekre vezetne elveinek logikus keresztülvitele. Ugyanolyan jól látta, akár

Periklész, hogy az állam demokratikus szerkezetére épült nemcsak a birodalom, a terjeszkedés,

hanem erőforrásainak megőrzése is, és hogy a birodalom fenntartása érdekében feltétlenül

szükséges Athén hajóhadának fölénye valamennyi tengeren. Ezért, mivel Thuküdidész legfőbb célul

a demokrácia terjeszkedésének megakadályozását tűzte ki, kész volt lemondani a birodalomról.

Szerinte a barátságért Spártával nem nagy ár ez, és természetesen elő tudott állni néhány erkölcsileg

súlyosnak látszó érvvel is. Szüntelenül felhánytorgatta például, hogy Periklész tisztességtelenül jár

el, amikor a szövetségesek által védelmi célra fizetett összegeket Athén szépítését célzó

építkezésekre fordítja. De érvei ritkán voltak hatásosak, részben mert a nagyszabású közművek igen

sok embert foglalkoztattak és jövedelemhez juttattak, és részben azért, mert Periklész valójában

kora vállalkozó kedvét és törekvését képviselte. Periklész és Thuküdidész egyformán ügyes

vitatkozó volt, de Periklésznek volt egy nagy előnye ellenfelével szemben. Mint már gyakrabban

említettem, Periklész mindig a józan észhez folyamodort, mégpedig rendkívül harásosan;

beszédmodora ugyanolyan magával ragadó vök, minr érvelése: nyugodt hangon és meggyőzően

beszélt. Lehetetlen volt feltételezni, hogy bármiben is téved. Gondolom, ezért kapta enyhe gúnyból

„az olümpiai” nevet. Nem azért mintha fensőbbségesnek tartotta volna magát, hanem inkább mert

ha nem akarta is, annak tűnt. Thuküdidész azt szokta róla mondani: „Olyan, mint egy birkózó, akit

nem lehet két vállra fektetni. Amikor valami érvvel gáncsot vetek neki, talpára ugrik, mintha el sem

buktattam volna, és a vége mindig az, hogy meggyőzi a nézőket igazától.”

Thuküdidésznek talán leghatásosabb politikai fogása volt, hogy párthívei a népgyűlésen

összetartó csoportként mindig szorosan egymás mellett ültek, együtt tapsoltak, és általában a lelkes

egyetértést látványosabban nyilvánították, mint amennyire talán indokolt volt. A népgyűlés tagjai,

különösen a kisebb gazdálkodók közül sokan, látván, hogy annyi gazdag és előkelő népgyűlési tag,

akiknek tiszteletében felnőttek, egy csoportban és szemmel látható összhangban nyilatkozik meg,

arra a meggyőződésre jutottak, hogy mégiscsak lennie kell valaminek abban, amit mondanak. És

Thuküdidész elég ügyes politikus volt ahhoz, hogy előre meg ne mondja, voltaképpen mi a

szándéka. Tudta, hogy lehetetlen a többséget megnyerni a népgyűlésen az alkotmány nyilvánvalóan

reakciós szellemű megváltoztatásához, vagy akár ahhoz, hogy Athén bármiféle engedményeket

ajánljon fel Spártának, ha elkerülhető. Valójában az egyetlen ok, amiért az athéniak rövid időre

elégedetlenkedtek Periklész politikájával, az volt, hogy Periklész tett egyáltalán efféle

engedményeket. Ámbár leszámítva a rendkívüli, példátlan sikerek időszakát, az emberek mindig

hajlamosak a múlthoz képest kedvezőtlenebbszínben látni a jelent. Hamar elfelejtik a múltban a

rosszat, és csak huzamosabb idő után veszik tudomásul, ami a jelenben jó. Az athéniak

különösképpen szinte soha nem a jelenben élnek, inkább vagy a múltban, vagy a jövőben. Ezzel

Periklész teljesen tisztában volt, de különben is minden más államférfinál jobban párosította a múlt

iránti tiszteletet a jövőbe tekintő felvilágosult és lendületes politikai vezetéssel. Thuküdidész

szükségszerűleg bizonyos mértékig vonzódott a múlthoz, de Athénban mindig könnyű volt bárkinek

némi politikai ügyességgel kedvező hangulatot kelteni a „régi jó idők” magasztalásával, mert

különösen az idősebbek emlékeiben úgy él a múlt, mintha akkor az emberek boldogabbak és

erényesebbek lettek volna, mint ma. Periklész lejáratására amúgy is azzal a módszerrel

próbálkoztak, hogy azt beszélték róla, erkölcsi és vallási kérdésekben nem hagyományosan

gondolkozik, következésképpen megbízhatatlan a politikája is. De nehéz dolog volt az ilyen

támadásokat meggyőzően személy szerint Periklész ellen irányítani. Mindenki tudta róla, hogy –

ami számos ellenfeléről nem mondható el – önzetlen, előzékeny, becsületes és hazafi. Odaadó nagy

szerelme Aszpaszia iránt sokakat meglepett, egyeseket meg is botránkoztatott, bár mulattak rajta,

senki nem vette komolyan az olyan történeteket, hogy elcsábít előkelő hölgyeket és Pheidiasz annak

leple alatt, hogy e hölgyeknek legújabb szobrait és a készülő építkezéseket mutatja meg, kerítői

szolgálatokat teljesít. Sőt olyasféléket is meséltek, hogy az Athénban még alig ismert ritka szép

madár, a páva, néhány példányát Periklész azzal a céllal rendelte meg és hozatta a városba, hogy

ajándékul küldje el kitartott hölgyeinek.

Némelykor (bár ez nem gyakori eset), amikor a fő ellenfél támadhatatlan, azzal igyekeznek

lejáratni, hogy a barátai ellen irányítják támadásaikat. A jó embernek rendesen jó barátai vannak, de

a jó is támadható, ha nem ismerik vagy szándékosan félremagyarázzák erényeit. Periklésznek sok

közismert és csodált barátja volt – például Szophoklész. De másokat, például magamat is, inkább

csak hírből ismertek, és részben csak ezért is gyanakodva tekintettek rájuk. Azt joggal el lehetett

rólunk mondani, hogy bizonyos tekintetben eléggé liberális elveket vallottunk, és ezt, igazságtalanul

bár, úgy is fel lehetett fogni, hogy nézeteink felforgató jellegűek. Én magam meglehetősen

nyugtalanul vettem hírét annak, hogy Diopeithész, egy félbolond jósféle, izgága beszédével rávette

a népgyűlést olyan határozat elfogadására, amelynek értelmében perbe lehet fogni, sőt elítélni

azokat, akik nem hisznek az istenekben, és tanokat hirdetnek az égitestekről. Tisztában voltam vele,

hogy ha istentagadás vádjával a bíróság elé idéznek, nehezen tudnám elfogadtatni az elfogult

esküdtszékkel érveimet, amelyek alapján például azt állítom, hogy a nap izzó sziklatömeg és sokkal

nagyobb, mint amilyennek látszik, felfogásomat az istenekről pedig csak az értheti meg, aki

kellőképpen elmélyedt ebben a tárgykörben. Szerencsére ez alkalommal nem történt semmi bajom,

mert Periklész visszanyerte befolyását, de azt hiszem, azért sem, mert ellenségei nálam sokkal

fontosabb személyeket vettek üldözőbe. Közvetlenül a békekötést követő években többször

megkísérelték, hogy cserépszavazattal megszabaduljanak olyanoktól, akik lekötötték magukat

Periklész politikája mellett; de ha Thuküdidész és tanácsadói abban reménykedtek, hogy

ilyeténképpen Periklésztől megszabadulhatnak, nagyot tévedtek, sőt nem sok idő múltán saját

módszerüket használták fel ellenük. Periklész ellen úgyszólván egyetlenegy szavazatot sem adtak

le, barátai azonban nem voltak ugyanilyen szerencsések, és Damónt, bár egyik legidősebb volt

köztük, osztrakiszmosszal száműzetésbe kényszerítették. Ez fájdalmasan érintette Periklészt, úgy,

mint sokunkat. Szerintem ez az eset visszaélés volt az osztrakiszmosz módszerével, amely csak

olyan esetekben hasznos politikai intézkedés, amikor az államban élesen szemben álló két párt küzd

egymás ellen, s a kettő közül az egyik mellett kell dönteni; ilyen esetekben nyilvánvalóan kívánatos,

hogy a száműzendő személy a szemben álló pártvezérek egyike legyen. De Thuküdidésznek vagy

nem volt határozott politikája, vagy pedig nem volt bátorsága azt nyíltan feltárni; ami pedig Damónt

illeti, bár Periklész bizalmas baráti köréhez tartozott, nagyon kis mértékben vett részt az aktív

politikai életben. Így a Damón ellen folytatott szavazás semmiféle hasznos politikai célt nem

szolgált. A legtöbben, akik az ő nevét karcolták rá a szavazásnál a cserépdarabra, nem más és nem

nemesebb indítékból tették, mint bajkeverésből és rosszakaratból. Később sokan szégyelltek is

magukat miatta, és hogy megnyugtassák lelkiismeretüket, bár valójában önmagukra haragudhattak

volna, Thuküdidész ellen fordultak.

Thuküdidész végső veresége az itáliai félsziget déli részén fekvő Szübarisz város újjáalapítása

után következett be, és részben ezzel függött össze. Ezt a tervet Periklész maga is támogatta, és

megvalósításáért nagy részben ő volt a felelős. Azt hiszem, erről érdemes nemcsak futólag

szólanom, mivel ez Periklész számára nem csupán Athén befolyásának kiterjesztését jelentette

nyugat felé, hanem példának tekintette arra is, hogy Athén miként képes együttműködni más

államokkal olyan vállalkozásban, amely több mint nemzeti jellegű, sőt az egész hellén világot érinti.

Periklész itt arra törekedett, hogy mint sok más vonatkozásban, Athén állásfoglalása eltérő legyen

Spártáétól, annál is inkább, mert néhány évvel korábban küldöttség érkezett Dél-Itáliából mind

Athén, mind Spárta segítségét kérve Szübarisz újjáépítéséhez, és Spárta akkor a kérést kereken

elutasította. A követség tagjai a gazdagságáról és fényűzéséről legendás hírű Szübarisz ősrégi

városának leszármazottai közül kerültek ki. Ekkor már majdnem hatvan esztendeje múlt annak,

hogy Szübariszt földig lerombolták a püthagoreus szövetség felfegyverzett tagjai, akik kezükben

tartották a szomszédos Krotón városát. Itt engedtessék meg nekem egy rövid eltérés tárgyamtól,

hogy kifejthessem nézeteimet e püthagoreusokról, akik azzal a nyíltan hangoztatott céllal alkottak

politikai szervezetet, hogy másokat a tisztaságról és az igazságosságról vallott különös nézeteik

elfogadására kényszerítsenek, és ekképpen filozófusokhoz semmiképpen nem méltó módon jártak

el. Sajnos, ezért bizonyos felelősséget magára Püthagoraszra is kell hárítanunk, inert ő, amíg

Szamosz szigetén élt, józan férfiú volt, de miután letelepedett Dél-Itáliában, állítólag szinte

istenségnek vélte magát. Ilyesmi gyakran megesik iónokkal és más görögökkel, ha nyugatra

költöznek. A szicíliai Empedoklész például istennek képzelte magát, és Parmenidész is azt a

benyomást kelti, hogy hajlamos ugyanezt hinni magáról. Ez persze nem jelenti azt, hogy talán

lekicsinyelném Püthagorasz érdemeit, vagy matematikai és zeneelméleti fontos felfedezéseit. De

úgy látszik, éppen a felfedezések sikere késztette szertelenségre. Hite szerint az egész

világmindenség matematikán és zenén épül fel; a megfigyelést elhanyagolva, a számokat tette meg

istenekké. Nos, mi, iónok, Thalész idejétől kezdve igyekeztünk a világmindenséget valami alapelv

alapján megmagyarázni; természetesen mi is megfigyeltük, hogy a jelenség nem azonos a

valósággal, de soha nem tettük meg azt a képtelen lépést, hogy tagadjuk a jelenségek létezését.

Amint megfogalmaztam: „a jelenség a szemlélhető láthatatlan”. De Püthagorasz, úgy látszik, azt

tartotta, hogy egyedül az létezik, ami láthatatlan. Ez a gondolkozásmód embertelenségre vezet.

Püthagorasz kijelenti: „testünk sírhalom”, amit nyilván úgy ért, hogy csak a lélek létezik

valóságosan és igazán. Nekem ez a megfogalmazás értelmetlennek tűnik, és csak természetes, hogy

számos bölcseleti ellentmondás következik belőle. Inkább e gondolkodás veszedelmes politikai és

erkölcsi vonatkozásait tartom figyelemre méltónak. Mert ha tagadjuk a testet, nemcsak az érzékek

tanúságának, hanem a természet rendje szerinti emberi életnek is hátat fordítunk. És valóban

Püthagorasz követőinek, a saját lelkük megtisztításán kívül, semmi egyéb nem fontos. Ez nagyon

eltérő tanítás a mi normális felfogásunktól, amely szerint az ember célja kiválóságra törekedni, a

kiválóság fogalma a szépségre, az intelligenciára, az erőre, az igazságra és sok más társadalmi,

fizikai és intellektuális tulajdonságra kiterjed. De a püthagoreus, akit egyes-egyedül a maga

lelkének megtisztítása érdekel, ha következetes önmagához, nem lép a tettek mezejére, ahol az

erény terem és példaképül szolgál. A püthagoreus az ilyen ténykedést saját matematikai, zenei vagy

mindkét fajta igaz természete valamiféle beszennyezésének fogja fel, mely természet, felfogása

szerint, méghozzá isteni is. Így csak azt lehet elképzelni, hogy a püthagoreus távol tartja magát az

emberi kapcsolatoktól, azt a lehető legszűkebb körre korlátozza, mert minden nem zenei vagy

matematikai természetű cselekedetet tisztátalannak vél. Úgy látszik, ez volt az eredeti tanítás.

Követőit olyan életmódra kötelezi, amely elzárja őket a rendes emberi közösségtől. Szigorú

megszorításokat rendelt el, és néhány meglepő tilalmat húsra, babra, ágyneműre, fehér kakasra

vonatkozóan.

De az emberi természet, mihelyt korlátok közé szorítják, nyomban követeli jogait. Minden

emberi lény számira, természetes, hogy politikai és társadalmi kapcsolatra lépjen másokkal, sőt ez

nemcsak természetes, hanem jó is, és az olyan demokráciában, aminőben mi éltünk Athénban, a

személyes kapcsolatok olyan szabadok, könnyedek, amennyire csak lehet. Tudom, hogy

ellentmondásokat még Athénban is felfedezhetünk. Damón ebben az időben szenvedte meg, én

később, és semmi kétség, mások megszenvedik még a butaság és a türelmetlenség hirtelen

feltámadt viharát. De az athéniak általában elsősorban a szabadságukra büszkék, és ezt jobban

óvják, mint más nép. Ebben ösztönösek is, de megfontoltak is. Periklész szavát baráti szóként,

jósigeként fogadták meg, amikor kifejtette, hogy boldogság szabadság nélkül lehetetlen, mert az

ember csakis szabadságban fejtheti ki sokféle képességét, hogy önmagának és másoknak öröme

teljék benne és hasznára lehessen. Végső soron ebben különbözik az athéni a spártaitól, sőt

valójában minden más néptől. De az az ember, akiben nincs meg a kellő szerénység, felfogni sem

képes a szabadságnak ezt az értelmezését, és élni sem tud vele. Periklész magasrendű képességeivel

akaratát csakis a meggyőzés révén fogadtatta el az athéniakkal, mert egyébként valamennyiük

jelentőségét elismerte az egyén és a közjó szempontjából. És éppen azért szántam rá magamat, hogy

ilyen sokat írjak a dél-itáliai püthagoreusokról, nem azért, mintha önmagukban oly sok figyelmet

érdemelnének, hanem mert úgy véltem, hogy éppen általuk világíthatok meg egy

gondolkodásmódot, amely annyira más, s oly sok tekintetben alacsonyabb rendű Periklész

felfogásánál.

Azon kezdhetnénk, hogy a püthagoreusok következetlenek és Periklész soha nem volt

következetlen. Korántsem vonulnak félre a világtól, hogy valamelyes visszavonultságban űzzék a

„lélek” kultuszát, amelyet testüktől elválasztva óhajtanak szemlélni, sőt arra vállalkoznak, hogy

megreformálják a világot, oly módon rá se hederítenek mások felfogására vagy kívánságaira, csak a

magukéra. A dél-itáliai városokban szűk körű és kegyeskedő arisztokratikus településeket hoztak

létre, amelyek uralkodtak a polgárok nagy tömegén a különböző államokban, ahol a vezetést a

kezükbe kerítették. Normális gondolkodás szerint igazolhatatlan magatartásukat elméletileg azzal

védelmezték, hogy akaratuk ellenére is fontos dolog jót tenni az emberekkel. Periklész

természetesen az effélét lehetetlennek tartotta. Szabadság nélkül még jó sem lehet az ember.

Ilyenformán a szavakat Periklész normális jelentésükben használta. Olyan alkalmakkor, amikor

mégis kényszerhez kellett folyamodnia, soha nem állította, hogy a kényszer üdvös, csak éppen,

hogy szükséges. Úgy vélte, a kisebbik rosszat választja, de azzal tökéletesen tisztában volt, hogy

mégiscsak rossz. A püthagoreusok a rosszat abban a téves hitben cselekedtek, hogy amit tesznek, jó.

Így hamarosan a zsarnokság mindenféle gazságába és túlzásába belebonyolódtak, és módszerük

egyre képmutatóbbá, egyre erőszakosabbá vált. Az ő művük volt, mint már említettem, Szübarisz, a

szép nagy város elpusztítása, mert gyönyörhajhászásával és demokratizmusával nemcsak anyagi

érdekeiket, hanem életmódjukat is veszélyeztette. Ez a barbár tett volt egyik utolsó ténykedésük is.

Nem sok idő múltán, amint várható volt, a hatalmukban tartott városok népe mindenütt fellázadt

ellenük. A püthagoreusok közül sokat megöltek, sokat száműztek. Az életben maradottak azt tették,

amit kezdettől fogva logikusan tenniük kellett volna; minden figyelmüket a filozófiára fordították.

Azóta hasznos eredményeket értek el a matematika terén. De cseppet nem lepne meg, ha a jövőben

valamikor megkísérelnék visszaszerezni politikai és önkényes hatalmukat. Ez szokott bekövetkezni

olyan embercsoportok esetében, amelyek nem tűrnek másfajta véleményt.

Periklész, aki nagy részt vállalt abban, hogy a szübariszi küldöttség Athénban szíves

fogadtatásban részesüljön, és megvalósuljon az új város építése Dél-Itáliában, egészen más

szellemben járt el, és nagyon meglepte politikai ellenfeleit. Azzal vádolták ezúttal, hogy Athén

érdekeltségi körét túl messzire tolja ki mások, főként a szövetségesek költségére. Röviddel azelőtt a

Leontinoi és Szegeszta szicíliai városokkal kötendő szövetség ügyében beszélt, és Thuküdidész azt

hangoztatta, hogy ez újabb veszélyes lépés lenne, Athén kötelezettségeinek túlzott kiterjesztésére

nyugati irányban. Ezúttal azonban az új település tekintetében Thuküdidész is késznek mutatkozott

a politikai ellentétek összehangolására, hogy Athén inkább nagylelkűséggel, mint kényszerrel

érvényesíthesse befolyását. A gyarmatosok két vezére athéni volt, de Görögország minden részéből

hívtak gyarmatosokat, beleértve a Peloponnészosz dór lakosságú városait is, hogy vegyenek részt a

vállalkozásban. Thuküdidész maga is hozzájuk szegődött, és mindaddig, míg az új település meg

nem erősödik, velük kellett volna maradnia. Az athéniaknak nem volt kizárólagos előjoguk az új

vállalkozásban, csak a vezetés és tervezés erkölcsi súlyát óhajtották a maguk részére fenntartani.

Nem kétséges természetesen, Periklész reménykedett abban, hogy végül is önként fogadják majd el

az athéni kormányzati és államigazgatási módszereket, és az új település Athén szövetségese lesz;

de ami lényeges, nem is tett kísérletet arra, hogy a dolgok fejlődését ilyen irányba kényszerítse, sőt

akkor sem igyekezett változtatni a dolgok menetén, amikor reményei nem váltak valóra. Ezt én

nyilvánvaló bizonyítéknak tekintem arra, amit magánemberként kívülem is sokan tudtak – ez pedig

az, hogy ahol az athéni biztonság pillanatnyi életbevágó érdekeiről volt szó, Periklész

hajthatatlannak mutatkozott, de amikor a jövőre gondolt, mindig a görögök nagyvonalú

együttműködését tartotta szem előtt. Bizonyára hitt abban, hogy ilyen körülmények között elismerik

majd az athéni vezetőket, de az volt az óhaja, hogy a vezető szerep alapja az legyen, ami Athénban

az övé, inkább rátermettség és meggyőződés, semmint a fegyverek ereje.

Tájékozott vagyok e gyarmat tekintetében, mert a gyarmatosok közt sok barátom volt, nem egy

nagyon kiváló férfiú. Ott volt például a milétoszi Hippodamosz várostervező. Periklésszel való

megbeszélések alapján ő tervezte Peiraieusz valamennyi új épületét. Ő volt a legelsők egyike, aki a

városi forgalom irányítása szempontjából felismerte a derékszög metszésű széles sugárutak

előnyeit. Ennek eredményeképpen Peiraieuszban kétszer olyan nagy távolságot lehet megtenni

ugyanannyi idő alatt, mint Athénban. Aztán ott volt egy másik ión férfiú, a halikarnasszoszi

Hérodotosz, egyik legszellemesebb és legnagyobb tudású ember, akit valaha ismertem, ezenfelül

nagy utazó is. Ekkoriban már Periklész baráti köréhez tartozott, és Szophoklész költeményt írt

tiszteletére, még mielőtt nagy történelmi művét befejezte volna. Periklész nagyra tartotta történelmi

művének már megismert részeit, és később Hérodotosz főként neki köszönhette, hogy pénzértékben

kifejezve ő kapta a görög írónak juttatott legnagyobb irodalmi díjat. És ez nemcsak azért történt,

mert Periklész barátai közé tartozott, sem pedig, mert művében kellőképpen hangsúlyozta Athén

döntő szerepét a perzsa háborúkban, hanem mert Hérodotosz történelmi műve kiváló, eredeti, és

amennyiben ezt történelmi munkáról el lehet mondani, igaz mű. Periklész hitt abban, hogy

Athénnak kiváltsága és kötelessége támogatni, és biztosítani fogja mindazt, ami kiváló.

A gyarmatosok között ott volt az abderai Prótagorasz is, ugyancsak nagy tudású férfiú, de nem

szívesen nevezem filozófusnak. Prótagoraszt, mint mindenkit, akit szofistának neveznek, inkább az

érdekelte, hogy olyan tudásra tegyen szert, amely jól felhasználható gyakorlati politikai célra,

semmint hogy a világmindenség alapvető természetét kutassa. A szofisták közül sokan hirdetik,

hogy az igazság megismerése lehetetlen, s ha mégis lehetséges volna, akkor sem lenne másokkal

közölhető. Még mindig sokan idézik Prótagorasz amaz állítását, amely szerint „az ember a mérték”,

a maguk önzése, fásultsága, érdeklődésük hiánya és tudatlanságuk igazolására. Valójában ezt a

tételt, amelyről olyan sokat hallunk, csak úgy lehet értelmezni, hogy valami olyasmit jelent, ami

tökéletesen nyilvánvaló vagy nyilvánvalóan hazug. Egyébként Prótagorasz jó ember, és nézetei

gyakorlati dolgokban figyelemre méltóak. Őt bízták meg az új gyarmat alkotmányának

megszövegezésével, és úgy hallom, ezt a munkát remekül elvégezte, bár Szübarisz eredeti

lakosainak csalódást okozott, mivel ők, alaptalanul, különleges kiváltságokat reméltek. Valójában,

amint az történni szokott, sok nehézséggel és véleménykülönbséggel kellett megküzdeni, amíg a

város ténylegesen felépült Thurioiban, a régi Szübarisz helyén. Thuküdidész személy szerint is

belekeveredett e viszálykodások egyikébe, és amikor visszatért Athénba, a két városalapító athéni

közül az egyik perbe fogta. Vitás kérdések merültek fel a környező dél-itáliai városok némelyikével

is, és Thurioinak, a város szerencséjére, sikerült megnyernie Kleandridasz száműzött spártai

szolgálatait, aki kitűnő hadvezér volt, de mint ezt Periklész jól tudta, könnyen megvesztegethető.

Ma Thurioi gazdag és virágzó város. Hérodotosz, miután ismét ellátogatott Athénba, visszatért

Thurioiba, és ma is e város nagy megbecsülésben álló, vezető polgára. Thurioi egyike ama

városoknak, amely, bár független, magán viseli Athén jegyeit, úgy, amint Periklész óhajtotta.

Ilyenformán tehát (és természetesen merő véletlen folytán) a thurioi kezdeményezés Periklész

politikai előnyére fordult. Thuküdidész pedig, miután bíróság elé állították a városalapítással

kapcsolatos események miatt, méltán vagy méltatlanul, végképp elvesztette népszerűségét. A

közelmúltban azzal kísérelte meg Periklész hitelét aláásni, hogy barátait támadta, de a legnagyobb

kudarcot azzal vallotta, amikor Periklészt akarta cserépszavazással száműzetni. Most aztán ő

szenvedi el, amit mások ellen tervezett. A cserépszavazást megejtették, és Thuküdidész a város

elhagyására kényszerült, tízéves száműzetésbe. Periklész vezéri pozíciójának élete végéig nem volt

többé sem elszánt, sem fontos ellenzője.

Tizenharmadik fejezet A HÁBORÚ SZAMOSSZAL

Periklész tökéletes tekintélyének az athéni nép előtt szembeszökő példája a Szamosz ellen viselt

háború, mely nem sok idővel azután tört ki, hogy Thuküdidész cserépszavazással száműzetésbe

kényszerült. Az athéniak ebben a háborúban sok embert vesztettek, és rövid ideig nagy veszélyben

forogtak. Thuküdidész pártjának még megmaradt töredéke hevesen ellenezte a háborút, azt állítván,

hogy eljárásában Athén sem az igazságra, sem a tulajdon biztonságára nincs tekintettel. Ezt még

jobban alátámasztotta több vígjátékíró, mindent elkövetvén, hogy nevetségessé tegyék Periklészt, és

gúnyolták állítólagos fukarságát, sőt Aszpaszia iránti szenvedélyes szerelmét is. A nép mulatott a

tréfás történeteken, de azért változatlanul lelkesen támogatta Periklész minden kezdeményezését.

Amikor a háború kitört, Szamosz volt a leghatalmasabb Athén szövetségesei között. A sziget

tengerészeti hagyományai visszanyúltak Polükratész, a sziget türannoszának idejéig, akiről azt

mondják, hogy ő építtette az első korszerű hadihajókat, és Szamoszt a perzsa hódítás előtt az egész

világ leggazdagabb és legragyogóbb városává tette. A szamosziak méltán hirdetik, hogy azokban az

időkben nemcsak hajóépítésben, hanem építészetben, mérnöki tudományokban és költészetben is

kiváltak. Filozófusaik közé sorolhatták Püthagoraszt is, akiről már elmondottam véleményemet.

Szamosznak még mindig hatalmas hajóhada volt, és a másik két nagy kiterjedésű szigettel,

Khiosszal és Leszbosszal együtt inkább hajókkal, mint pénzzel járult hozzá az athéni szövetség

fenntartásához. Ennek eredményeképpen független államnak tekintette magát. Athén meg sem

kísérelte, hogy a szigetállam kormányzati rendszerének alakulását vagy menetét befolyásolja, amint

a kisázsiai szárazföldi nagy város, Milétosz esetében tette.

A háború kitörésére a Milétosszal felmerült viszály vezetett. Milétosz régi idő óta versenytársa

volt Szamosznak, és ugyancsak dicső múltra tekintett vissza, ami a bölcseletet illeti, jóval

dicsőbbre, mint Szamosz. Véleményem szerint az alkalmat, amely folytán kitört a háború, ritkán

lehet oknak is tekinteni. Szamoszban erős demokráciaellenes párt volt, és ez valósággal úgy érezte,

hogy létét fenyegeti az Athén támogatásában részesülő demokráciák növekvő tekintélye. De a

nemzeti érzés éppannyira hatalmas erővé válhat, mint a demokrácia, és úgy látszott, még a politikai

ellenfelek is összefognak a teljes függetlenség elérésére, pedig ha sikerül kivívniuk, a demokrácia

ellenségei jutottak volna hatalomra.

Ilyen helyzetben a háború kitörése mindenképpen valószínűnek látszott, ha nem is

elkerülhetetlennek. Ugyanezt mondhatnánk a most folyó háborúról is, amely nem valamely

pontosan meghatározható viszályon tört ki, hanem a spártaiak egyszerűen arra a következtetésre

jutottak, hogy ha Athén tovább erősödik, az ő pozíciójuknak elkerülhetetlenül gyengülnie kell.

Így, ami a Szamosszal viselt háborút illeti, az események, amelyek közvetlenül előidézték, csak

átmeneti fontosságúak voltak. Az sem lenne pontos megállapítás, hogy a háború igazi oka az

ellentétben keresendő a demokrácia és az olyan politikai rendszer érdekei között, amelyben a

dolgok természeténél fogva a gazdag és előkelő családok kezében összpontosul a hatalom. Bár ez a

magyarázat közelebb áll az igazsághoz, a dolgokat bonyolítja az a tény, hogy az athéni demokrácia,

minden demokráciák mintaképe, szükségképpen birodalom is. Lehetséges, sőt majdnem ésszerű, ha

egy szamoszi demokrata az én athéni beavatkozásomat országa ügyeibe úgy fogja fel, hogy az

támadás az ő szabadsága ellen. Periklész természetesen tisztában volt az ilyen magatartással, és

lehet, hogy rokonszenvezett is vele. De Periklész nagyságát éppen az a tény teszi, hogy ő egyszerre

volt realista és teoretikus. Ami életbevágóan fontos, azt meg kell védelmezni bármi áron, és az ő

felfogása szerint Athén minden szabadság és minden fényes remény vezére és példaképe, léte és

fennmaradása pedig a birodalom épségben tartásától függ. A szabadság neki mindennél többet

jelentett, nem csupán felelőtlenül odavetett szó volt. Periklészben a szabadságnak olyasféle fogalma

élt, hogy a biztonságból, a tapintatból és az erőből éppannyira fakad, mint amennyire teljessé válik e

nagyszerű adottságokban. Periklész tudott könyörtelen lenni, de soha nem volt embertelen, érzelgős

vagy képmutató. Minden államférfitól különbözött abban, hogy tisztán látta döntésének valamennyi

vonatkozását, de emiatt nem habozott, és gyorsan határozott.

Tudta, hogy a Szamosz ügyeibe való beavatkozás háborút jelenthet, de készen állt a háborúra, ha

sor kerül rá. Milétosz küldöttei néhány szamoszi demokrata kíséretében érkeztek, mikor Athén

segítségét kérték Szamosszal támadt határvitájukban. A szamosziak állítása szerint szigetük

kormánya az athéni szövetségből kilépni készül, és Periklész beavatkozását kérték, hogy e

kormányzat helyett a demokráciát juttassa hatalomra, ami természetesen csak fegyveres erővel

lehetséges. Athén Periklész javaslatára támogatta Miiétoszt, és negyven hadihajót indított

Szamoszba. Ez hirtelen lépés volt, valósággal ellenállhatatlan.

Az athéniak száz túszt szedtek össze a szigeten, fiúgyerekeket és ifjakat az előkelő családokból, s

Lémnosz szigetén őrség alatt tartották őket. Szamoszban demokratikus kormányt ültettek hatalomra,

athéni parancsnokság alatt kisszámú helyőrséget hagytak hátra, s eltávoztak. Nem számoltak

azonban a demokráciaellenes párt erejével és elszántságával. Közülük számosan átszöktek az ázsiai

partra, amint az athéni hajóhad közeledését hírül vették, a szárazföld belsejében Piszuthnész, a

perzsa kormányzó elé járultak, és benne valóban segítőtársra találtak. Csakhogy Athén és Perzsia

között akkor békés kapcsolat állt fenn. Piszuthnész nyíltan nemigen állhatott melléjük, mégis

segítséget adott. Hétszáz zsoldos katonából álló haderőt bocsátott rendelkezésükre, amellyel a

szamosziak az éj leple alatt visszatértek a szigetre, az athéni helyőrséget lefegyverezték, politikai

ellenfeleik legnagyobb részét leöldösték vagy börtönbe zárták, sietve partra szálltak Lémnoszban,

és magukkal vitték a túszokat. Athéni foglyaikat átadták a perzsáknak, de előbb az athéni bagoly

jegyét szégyenbélyegként a homlokukra sütötték. Ezt a kegyetlenkedést, amint rendesen történni

szokott, megtorlás követte, éppoly könyörtelenül, mert a harcok során foglyul ejtett szamosziak

homlokára az athéniak a szamaina hadihajó képét sütötték. Állítólag Polükratész tervezte ezt a

hajót, domborművű képét a szamosziak éppúgy ráverették pénzeikre, mint az athéniak a baglyot. Az

a tény, hogy a szamosziak ekként jártak el, arra vall, hogy elég erőseknek érezték magukat támadás

esetén felvenni a harcot. Abban is bizakodtak, hogy az athéni szövetség más tagjai is felhasználják

majd lázadásra a kínálkozó alkalmat, úgyhogy ha Athén megtorlásra határozza el magát, erőit olyan

széles területen kell szétszórnia, hogy sehol sem lesz képes eredményesen fellépni. És csakugyan,

egy fontos város, Büzantion, nyilván összejátszva a szamosziakkal, elzárta kikötőjét az athéni hajók

elől, továbbá megtagadta hozzájárulását az athéni kincstártól.

Athénban inkább felháborodva, semmint riadtan fogadták a híreket, pedig ijedtségre megvolt az

ok. Előzőleg az emberek tréfálkozva mondogatták, hogy Periklész azért csapott fel Milétosz

védnökéül, mert éppen a Milétoszban született Aszpasziába habarodott bele. Az athéniak az euboiai

lázadás letörése óta biztonságban tudták magukat, és most, hogy csalódás érte őket, heves

visszahatást váltott ki belőlük. Készek voltak mindent megadni, amit Periklész kért, márpedig nem

kért kevesebbet, mint hogy vessék be az állam teljes fegyveres erejét. Periklész mindenkinél

világosabban látta az igazi veszélyt, és tudta, hogy a veszedelem minden nappal, amely anélkül

múlik el, hogy akcióba lépnének, csak növekszik. Sem Perzsiában, sem Spártában nem lehetett

megbízni, hogy a békefeltételeket betartja. Piszuthnész máris támogatta a lázadókat, a szamosziak

követsége pedig úton volt Spárta felé. Komoly aggodalommal tekintettek Khioszra és Leszboszra,

vajon nem szegik-e meg hűségüket, mert ha hajóhadukkal Szamoszhoz csatlakoznak, s ehhez járul

még a perzsa fennhatóság alatt álló föníciai hajóhad, Athén elveszti számbeli fölényét saját harci

területén, a tengeren.

Elrendelték, hogy mind a tíz hadvezér vegyen részt a hadjáratban. Periklész nyomban útra kelt a

pillanatnyilag rendelkezésére álló hatvan hajóval, és mint annyiszor, habozás nélkül vállalta a

kockázatot, mert a szamosziaknak egyedül legalább hetven hajójuk volt, ezenfelül Periklész

kénytelen volt bizonyos tengeri erőt Khioszba és Leszboszba irányítani, és megbizonyosodni afelől,

elküldik-e a hajóikat, szemmel kellett tartania továbbá a föníciai hajóhad esetleges megmozdulását

is. Az athéniak azonban joggal tartják magukat a legjobb tengeri harcosoknak a világon, és minden

tengeri csatában rendületlenül állták a válságos helyzetet. Mint annyiszor, ezúttal is talpra

szólították az athéni férfiakat, lázas sietséggel, türelmetlenül és lelkese indulásra készen álltak a

hajók. Sok barátom vett rész ebben a hadjáratban. Szophoklész is a tíz hadvezér között volt. A

tengeri gyalogság soraiba tartozott régi tanítványom, Arkhelaosz, valamint a fiatal Szókratész is.

A szamosziakat kétségkívül meglepte Periklész villámgyors és vakmerő akcióba lépése. Azt

képzelték, hogy Athén vagy nem tesz semmit, vagy bizonyos idő eltelik, míg számba veszi

haderejét és harcba veti, ez az idő pedig nekik elegendő lesz arra, hogy leszámoljanak

Milétosszal.De hamarosan visszahívták őket, mert az éjszakai fényjelek az athéni hajóhad

közeledését adták hírül.

Periklész hajói egy részét már Khioszba és Leszboszba irányította, úgyhogy szembetalálkozván a

mintegy hetven háromevezősorosból álló ellenséges hajóhaddal, hadereje mindössze negyvennégy

hajóból állt. Haladék nélkül megütközött velük, leverte és kikötőjükbe űzte őket vissza. Ahhoz

azonban már nem rendelkezett sem elegendő hajóval, sem kellő számú fegyveressel, hogy a szigetet

szabályos ostromzár alá vegye. Néhány szamoszi hajónak sikerült kijutnia a kikötőből, és dél felé el

vitorláznia, hogy felvegyék a kapcsolatot Piszuthnésszel, és hogy a föníciai hajóhad segítségét

kérjék. Periklész teljes komolyságában felfogta ezt a veszélyt. A föníciai hajóhad nem mozdulhatott

a Nagy Király tudta és beleegyezése nélkül, Piszuthnész azonban máris megszegte az Athénnal

kötött békét, és nem lehetett biztosan tudni, vajon a Nagy Király helyesli vagy ellenzi-e majd ezt az

eljárást.

Valójában az történt, hogy ezúttal a perzsa segítség tiszta lehetősége ugyanannyit használt a

szamosziaknak, mint használt volna, ha a segítség valóban megérkezik. Periklésznek hathatós

erősítést jelentett a huszonöt Khioszból és hatvan Leszboszból beérkezett hajó, továbbá megjött az

erős hadsereg Athénból. Most már elég erősnek érezte magát ahhoz, hogy megfelelő számú

csapatokat tegyen partra, erődítéseket emeljen, és onnan vegye ostrom alá Szamosz városát. De még

be sem fejeződtek az erődítési munkálatok, mikor hírül vette, hogy a föníciai hajóhad elhagyta

Türoszt, és észak felé tart. Periklész hatvan hajóval eléjük indult, hogy megütközzék velük.

Hatvanöt hajót hagyott hátra, elegendő erőt ahhoz, hogy a szamoszi hajókat kikötőjükbe zárja, és az

erődítések már előrehaladtak annyira, hogy bármely támadást feltartsanak. Számításai minden

tekintetben helyesnek bizonyultak, de persze a föníciai hajóhad beavatkozásának tényén nem

változtathatott. Ha hagyják, hogy a nagy föníciai hajóhad érintkezésbe lépjen a szamosziakkal, az

athéniak nehézségei mérhetetlenül megnövekednek.

A szamosziaknak ekkor adódott némi csekély esélyük, hogy akcióba lépjenek, és a kínálkozó

alkalommal ügyesen és merészen éltek is. Csendben felkészültek, hajóikat meglepő gyorsasággal

fegyveresekkel rakták meg, és hirtelen teljes erejükkel rajtaütöttek a kikötő bejáratát szemmel tartó,

kisszámú athéni hajón, egy részüket elsüllyesztették, a többieket pedig üldözőbe vették. Az athéni

hajóhad sértetlen része a bajba jutott hajók segítségére sietett, de vereséget szenvedett, szerencsére

nagyobb veszteségek nékül. A szamosziak metámadták az athéniak táborát is, és sok foglyot

ejtettek. A főerőd kitartott, de az athéniak most védekezésre kényszerültek, és a szamosziak két

héten át tartották a tenger feletti uralmat. Ezt az időt friss élelmiszerek és fegyveres utánpótlás

szállítására használták fel, továbbá újabb követséget küldtek Spártába, amely győzelmüket

felnagyítva, sürgette a spártai kormány közbelépését, míg nem késő.

A szamosziak az egész hadműveletet fényesen tervelték ki és hajtották végre. Érdekes

megjegyezni, hogy legfőbb érdeme ebben egy filozófusnak, Melisszosznak volt. Ő állt a szamoszi

hadak élén az egész hadjárat alatt, és katonai szaktudását Periklész is nagyra értékelte. Melisszosz

mint hadvezér valóban nagy elismertést érdemel. Mint filozófus érdekes, de felfogásom szerint

nézetei tévesek. Rendkívül elmésen Permenidésznek azt a tanát fejleszti tovább, amely szerint az

egész egy és oszthatatlan. Ez az elmélet többek közt azt vitatja, hogy minden mozgás, változás,

létrejövés és elmúlás megtévesztő, és mindig meglepődtem azon, hogy egy akciói gyorsaságáról

híres hadvezér azok közé tartozik, akik azt vallják, hogy a mozgás lehetetlen.

Periklész két héttel később visszatért a hajóhad fő erejével. A föníciai hajóhadnak semmi nyomát

sem találta, és nem hallott semmit Melisszosz sikeres haditényeiről sem. Szophoklésztól hallottam

később, hogy ez volt az egyetlen alkalom, amikor Periklészt türelmetlennek, sőt valósággal

bosszúsnak látta. Magát hibáztatta a hosszú távolmaradás miatt, bár valójában nehezen lehetne

megmondani, miképpen kerülhette volna el; de hibáztatta a többi hadvezért is, amiért nem voltak

előrelátóbbak és energikusabbak. Jellegzetes módon soha nem a csapatokban vagy a hajók

legénységében látta a hibát, mert meggyőződése szerint az emberek az ő parancsnoksága alatt jól

harcolnak, ha a hadvezetés a helyzet magaslatán áll. Megrótta még Szophoklészt is, mert hogy

felvidítsa, elmesélte neki, hogy egy lakomán elragadta, sőt gyönyörűséggel töltötte el egy csodaszép

fiú, aki a bort töltötte ki, és fondorlatos szóval sikerült rávennie, hogy csókra nyújtsa arcát. „És ezek

után még azt állítod – fejezte be elbeszélését Szophoklész –, hogy nem vagyok jó stratéga.” De

Periklészt éppenséggel nem mulattatta Szophoklész története. „Háborúban – felelte komolyan – a

hadvezérnek nemcsak a keze, hanem a szeme is legyen tiszta.”

Periklész válasza nemcsak rideg, de szokatlan is volt, hiszen Szophoklész valóban tehetséges

hadvezér volt, Periklész pedig mindig megértő barát, és csak ritkán rótt meg bárkit is. Hogy ezúttal

mégis megtette, csak feszült lelkiállapotára vall. Ugyanis mindenkinél világosabban látta a helyzet

rendkívüli veszélyeit, és mivel mindig fel szokta mérni a jövő eshetőségeit, jól tudta, hogy ezúttal

egész életműve veszélyben forog. A szamosziak erősek és bizakodók voltak. Ahhoz valóban nem

volt elég erejük, hogy szembeszálljanak Athén teljes katonai hatalmával, de ha kezdeti sikereik arra

indítanák Spártát, hogy a szárazföldön támadjon, továbbá ha a Büzantionhoz hasonló stratégiai

fontosságú államokat lázadásra tüzelnék, Athén képtelen lenne erőit összpontosítani, és ha bármit is

veszít, mindent elveszthet. Azt hiszem, hogy Periklész a pillanatnyi helyzetet olyan veszedelmesnek

ítélte, amilyennel eddig sohasem kellett szembenéznie, még súlyosabbnak, mint az egyiptomi

katasztrófa után vagy az euboiai lázadás idején. Még a most folyó nagy háború kitörésekor is

tökéletes bizakodással nézte az eseményeket, mert minden oka megvolt azt hinni, hogy amennyiben

Athén kitart politikája mellett, biztosra veheti a győzelmet. De most a szamoszi helyzettel

kapcsolatban nem volt ilyen biztonságérzete, és azt hiszem, ez volt életében az egyetlen időszak,

amikor nyugtalanság vett rajta erőt, ami pedig nem volt természete. A népgyűlés ekkor Athénban

egy nagyon szokatlan határozatot szavazott meg, amelyet Periklész nem támogatott (abban az

időben nem is tartózkodott Athénban), de mindenesetre nem ellenezte. A komédiaíróknak két évre

megtiltották, hogy a színpadon bírálják a hadvezetést és a háborús eseményeket. Más államokban

válságos időkben normális és természetes lett volna efféle rendelkezés, de Athénban teljesen

példátlan volt. Athénban ugyanis, míg a legszigorúbb szabályok írják elő az udvariasságot a

magánéletben, a komédiaíróknak ősrégi hagyomány biztosítja a legnagyobb szabadságot, hogy a

színpad nyilvánossága előtt kifigurázhatnak egyes személyeket, bármily pozíciót betöltő közéleti

embereket is. Valóban sokan elámulnak azon, hogy ilyen szabadságot tűr rneg az a nép, amely a

mindennapi életben a szándékos sértést bármi másnál megbocsáthatatlanabbnak tartja a világon.

Bírósági tárgyalásokon bírsággal sújtják, aki egyetlen sértő hangú szót ejt is ki, míg a testi sértés,

akár polgárral, idegennel vagy rabszolgával esik meg, módfelett súlyos törvényes büntetéssel jár.

Viszont senki nem talál semmi kivetnivalót abban, ha vígjátékíró a színpadon figuráz ki hadvezért

vagy politikust. Megvádolhatják közpénzek hűtlen kezelésével, gyávasággal, vagy akár

erkölcstelenséggel is, a megtámadott közéleti férfiútól mindenki elvárja, hogy együtt nevessen a

nézőkkel. Periklész is bízvást megszokhatta, hogy tréfát űznek Aszpaszia iránti lángolásából,

magánéletében túlzott szűkmarkúságából, a szeretőinek vásárolt pávákból, a furcsa fejformájából,

tékozlásából zenei ünnepségek és állami díszfelvonulások rendezésében, és sok más egyébből. Úgy

vélem, az athéniak magatartásában itt inkább látszólagos, semmint valóságos a következetlenség. A

személyes méltánytalanság tekintetében módfelett érzékenyek, különösen, ha ilyesmi gyengék és

tehetetlenek ellen irányul. Ennek következtében a törvény védelmet nyújt mindenkinek, de

elsősorban azoknak, akik képtelenek megvédeni magukat olyanok erőszakos és arcátlan

viselkedésével szemben, akik természetüknél fogva kötekedők vagy tudatlan értetlenségükben

felsőbbrendűnek vélik magukat embertársaiknál, gazdagságuknál vagy hatalmuknál fogva. De az

olyan ember, akit polgártásai szavazatukkal felettük állónak ismertek el, és méltán kap hatalmat a

kezébe, jogos célpontja a bírálatnak. Az ilyen bírálat mulattatja a hallgatóságot, és nem okozhat

komoly kárt annak, akinek helyzete a nép elismerése folytán felsőbbrendű. Sőt némelyek babonából

tartják az ilyen nyilvános kigúnyolást jótékonynak és üdvösnek, mert lefegyverzik az istenek

féltékenységétanagy emberek iránt (persze az ilyen érzés feltételezése az istenekről méltatlan és

összeegyeztethetetlen az istenség fogalmával), míg mások ésszerűbben azt vallják, az efféle bírálat

üdvös, mert a nagy embereket emlékezteti emberi mivoltukra.

Periklész nemcsak jól ismerte ezt a hagyományt, hanem helyeselte is. Míg ő gyengéden tisztelte

mások méltóságát, sőt gyakran hangoztatta, hogy még a tekintet is lehet bántó, s az ilyet a

törvénynek ugyanúgy büntetnie kellene, mint a. sértő szavakat és cselekedetet, soha nem neheztelt,

ha őt érte bírálat, és közömbösen fogadta a modortalanságot. Emlékszem, egy alkalommal az

történt, hogy valami különc, faragatlan fajankó, aki fejébe vette, hogy Periklész valamivel

megbántotta, követte végig Athén utcáin, és közben állandóan nagy hangon szidalmazta. Periklész

rá sem hederített, míg háza kapujához nem érkezett az esti szürkületben. Ekkor kihívta Aszpasziát,

szokása szerint megcsókolta, aztán így szólt: „Hívj ide, kérlek, egy szolgát fáklyával, világítson

barátunknak, és kísérje haza.”

Természetes tehát, hogy sokan szinte hihetetlennek tartják, hogy amikor Periklész nagy

tekintélyben álló államférfi volt Athénban, a népgyűlés olyan határozatot hozhatott, amely bizonyos

tekintetben korlátozta az athéniak rendkívül nagyra becsült szólásszabadságát. Nem tudom,

Periklész mennyire helyeselte ezt az intézkedést, amely különben is csak két színházi évadra szólt,

de nem gondolom, hogy akkoriban bármi lépést tett volna ellene, sőt ezt is nyilvánvaló

bizonyítékának tartom ama ténynek, hogy Szamoszban nagyon válságosnak és veszélyesnek ítélte a

helyzetet, válságosabbnak és veszélyesebbnek, mint bármikor.

Azt beszélik, hogy az ezt követő néhány hónapban úgyszólván alig aludt. Mikor nem foglalták le

minden idejét a tengeri és szárazföldi hadműveletek, egyik üzenetet a másik után küldte Athénba, és

az Athénhoz hű szövetségesekhez, folyvást sürgetve, hogy a lehető legnagyobb haderőt vonhassa

össze a lehető legrövidebb idő alatt. Mihelyt megérkezett a hadszíntérre, nyomban csatába vetette a

hajóhadat Melisszosz és a szamoszi hajóhad ellen. Ez alkalommal tudatosan vállalta a kockázatot.

Újabb vereség katasztrofális lett volna, de úgy vélte, minden habozás is éppúgy veszélyeztetné a

győzelmet. Az eredmény igazolta, hogy nem tévedett, a szamosziakat megfutamították, és hajóik

újra beszorultak a kikötőbe. De a spártai beavatkozás még mindig fenyegetett, és fennállt a további

lázadások veszélye is. Mielőtt a két veszedelem bármelyike bekövetkezett volna, Periklész azt

tervezte, hogy egész haderejét felvonultatja Szamosz ellen. A nyár folyamán újonnan választott

hadvezérek érkeztek Athénból, hatvan hajóból álló új hajóhaddal. Khiosz és Leszbosz további

harminc hajóval segítette, Periklész rendelkezésére eszerint kétszázas hajóhad és negyvenezer

fegyveres állt, együttesen nagyobb haderő, mint amekkorát Egyiptomban bevetettek, vagy mint

Kimón hadserege volt utolsó hadjáratán Perzsia ellen. A hadvezérek is mind kiválóan képzettek,

tapasztaltak és fényes tehetségűek voltak, a legkiválóbbak, akiket Athén csak küldhetett. Köztük

volt Hagnón is, Periklész régi barátja, akit a legkörültekintőbb és legmegbízhatóbb parancsnoknak

tartott. Aztán ott volt a fiatal Phormión, aki ekkor állt fényes hadvezéri pályafutása kezdetén. Ma

legfrissebb győzelmeinek eredményeként mindenki egyik legnagyobb tengeri hadvezérnek ismeri

el, aki valaha szolgálta Athént. Periklész pedig már akkor is tisztában volt tehetségével és fényes

jövőjével.

A hadműveleteket a szárazföldön maga Periklész irányította, és most, hogy a várost biztosan

markában tartotta, óvatosan megfontolta minden lépését, emberei közül soknak csalódást okozva,

mert égtek a bosszúvágytól, és örömest indultak volna mielőbb általános ostromra az erődítmények

ellen. De Periklész az maradt, aki mindig volt. Most is, mint mindig, csak arra törekedett, hogy

egyetlen athéni életét sem teszi kockára, hacsak az áldozat nem elkerülhetetlen. De még így is

sokan elestek, mert Melisszosz védelmi rendszerét hatékonyan és leleményesen építette ki, és az

élelemmel jól ellátott szamosziak, annál is inkább, mert kívülről érkező segítségben reménykedtek,

eleinte bizakodva, később pedig kétségbeesett vakmerőséggel harcoltak. Mondják, hogy Periklész

rendkívüli érdeklődéssel figyelte, milyen új módszerek alkalmazására került sor a várostrom

haditechnikájában. Ebben egy földim, a klazomenai Artemón szolgálatait vette igénybe, aki az

alkalmazott mechanika ma élő legnagyobb mestere. Ő beszélte el nekem, mennyire meglepte

Periklész szaktudása a mechanika területén, de ezen én nem lepődtem meg. Periklész hosszasan

tárgyalta Pheidiasszal a bonyolult problémákat, amelyek rendkívül súlyos kőtömbök felemelésénél

és mozgatásánál merültek fel a Parthenon építése közben. Azonkívül ifjú éveinek tapasztalatából is

tudom, mivel együtt folytattunk nap mint nap órákon át tudományos kísérleteket, hogy Periklész

kivételes tehetség, aki képes az elméleti tudás bonyolult kérdéseit párosítani a sok türelemmel és

ügyességgel szerzett tapasztalattal és a gyakorlati tényekkel. Ehhez még hozzá kell fűznöm, hogy

Artemón éppily nagyra becsülte az eredményt, melyet Melisszosz, a filozófus, városvédelmi

felkészültségének lángeszű irányításával elért.

Hamarosan nyilvánvalóvá vált, ha tengeren nem érkezik segítség, bármilyen elszántsággal

küzdenek is a védők, Szamosz helyzete reménytelen. Segítség azonban nem jött semerről,

Büzantion példáját az athéni szövetség egyetlen városa sem követte, és Büzantion is rövidesen

nehéz helyzetbe került. A Nagy Király betartotta a Kalliasszal megkötött békét, és nem állt

szándékában az ellenségeskedéseket felújítani Athénnal. Szívesebben vette, ha a görögök egymás

ellen folytatnak háborút, semmint hogy erőiket ismét ellene egyesítsék. A szamosziak főként

Spártában reménykedtek, de keservesen csalódniuk kellett. Ha Spárta betör a háború első tavaszán,

Athén valóban nehéz helyzetbe kerül, és Periklészt éppen az ösztökélte arra, hogy a hadjáratot a

lehető leggyorsabban és elsöprő erővel folytassa le, mert félt ettől az eshetőségtől. De a spártaiak

elszalasztottak a kínálkozó alkalmat, és csak vitáztak. Megszokott óvatosságuk azt diktálta nekik,

hogy okosabb lesz, ha várnak még egy kicsit; óvatosságukat igazoltnak vélték azért is, mert ha

betörnek Attikába, ezzel megszegik az Athénnal megkötött békeszerződést, és végül is a

szamosziak a jelek szerint állták a sarat maguk is. Nyáron, amikor a termést takarítják be, a

spártaiak mindig vonakodnak hadba szállni, télen viszont többnyire járhatatlanok az utak, a

következő tavaszon pedig a szamosziak feladták a harcot. A spártaiak megelégedtek azzal, hogy

rosszallásuknak adtak kifejezést az athéniak zsarnokoskodása felett, és büszkélkedtek

jogtiszteletükkel, amiért híven betartották nemzetközi kötelezettségüket, és nem szegték meg a

megkötött békeszerződést. Szamoszt az athéniak térdre kényszerítették, erődítményeit leszerelték,

Athén egész hajóhadukat átvette, és több évi adójövedelmükkel kellett megtéríteniük a háború

költségeit. A kormányt újjászervezték, és természetesen túszokat is szedtek, de semmiféle kegyetlen

megtorlásra nem került sor, és, ezt különösen jólesik megemlítenem, Melisszosz zavartalanul

folytatja tovább bölcseleti kutatásait.

Szamosz meghódolásának hírét természetesen nagy örömmel és lelkesedéssel fogadták

Athénban. A nép Periklészt Agamemnónhoz hasonlította, de győzelmét még nagyobbnak tartotta,

mert míg a trójai háború görög vezére az egyesült görög hadakkal tíz év alatt foglalt el egy nem

különösebb jelentőségű ázsiai várost, Periklész az athéniakkal mindössze kilenc hónap alatt térdre

kényszerítette az Égei-tenger legnagyobb és legbüszkébb szigetét. Az ilyen bókok Periklészt

hidegen hagyták, sőt bosszantották. Olyasfélét vettem észre, mintha valami pontosan meg nem

határozható változás ment volna végbe benne az elmúlt év folyamán. Persze, kezdett már öregedni,

de nyoma sem volt rajta fáradtságnak, sem erélye hanyatlásának. Legalább olyan tevékeny volt,

mint Kimón ugyanilyen idős korában. Nézetei és határozottsága változatlanok maradtak, szelleme

ugyanolyan gyors és átható, mint valaha. És mégis, bár nem vonta ki magát semmi fáradságos

munka alól, és ugyanúgy vállalta a felelősséget mindenért, tekintetében néha lemondó

szomorúságot lehetett felfedezni. Dicsőségének tetőpontjára jutott, de a személyes dicsőség

sohasem jelentett sokat neki, most pedig úgy látszott, mintha egyáltalán semmit nem jelentene.

Athén nagysága boldogsággal töltötte el, de hosszú élettapasztalata megtanította rá, hogy semmi

nagyság nem lehet állandó. Tudta, hogy élete a dolgok természeténél fogva végéhez közeledik, és

mivel azzal is tisztában volt, mily gyakran csak személyes közbelépése óvta meg és terjesztette ki

városa hatalmát, amely annyira szívéhez nőtt, bizonyára aggodalommal gondolt a jövőre, amikor

nem avatkozhat az ügyek menetébe. De ha öregkorára változott is modora, semmiképp sem úgy,

mint oly sokszor tapasztalható, hogy szigorúbb vagy keményebb lett volna. Sőt erős és gyengéd

érzelmeit nyíltabban kimutatta, mint bármikor azelőtt. Ezt magam tapasztaltam, és talán

megbocsátjátok nekem, ha néhány személyes emlékemet idézem fel, amelyek bár nagyon kis

mértékben válnak dicsőségemre, de jól megvilágítják barátom nemeslelkűségét és megértő

gondolkodását.

Tizennegyedik fejezet A TAVASZ VÉGE

Gyakran megfigyeltem, hogy életünk legveszedelmesebb és legnehezebb szakaszai, a szó fizikai

valamint lélektani értelmében az átmeneti időszakok: a gyermek- és a serdülőkor, a serdülőkor és a

kora férfiúság, az ifjúság és a középkor, a középkor és a kezdődő öregkor idejére esnek. Ezekben az

időszakokban fiúk és leányok, férfiak és asszonyok különösképpen hajlamosak testi fájdalmakra,

éppúgy, mint a lélek szokatlan zavaraira. Szokásunk emlegetni az ifjúság féktelenségét és

felelőtlenségét, de ilyenkor rendszerint túlozzuk és eltorzítjuk a valóságot, nyilván mert arról

szeretnénk meggyőzni magunkat, hogy most jobbak vagyunk, mint azelőtt. Ez általánosságban

természetesen nem igaz. Sok fiatalember és leány húszesztendős korában tehetségesebb és

intelligensebb, mint későbbi éveiben bármikor, és nagyon messze van az igazságtól, hogy a

féktelenség és a felelőtlenség az ifjúkornak erre az éretlen szakaszára korlátozódik. A legsúlyosabb

vétkek és szertelenkedések, a kétségbeesés túlzásai és a viselkedés legszembeszökőbb képtelenségei

legtöbbször az érett férfikorban vagy az élet későbbi szakaszaibán következnek be. Valamennyien

ismerünk eseteket, amikor józan, törvénytisztelő férfiak előrehaladott korban hirtelen váratlanul

elvetemülnek, és valósággal őrült módon viselkednek, fásultságba esnek, esztelenül költekeznek,

oktalan kétségbeesés lesz úrrá rajtuk, vagy nevetség tárgyává válnak szerelmi szenvedélyükkel

fiatal lány vagy fiú iránt. Nők is ugyanígy vannak. Idős, tiszteletre méltó matrónák egyszerre csak

képtelenek leküzdeni kéjvágyukat – ezt tárgyalja különben Euripidész csodálatos művészettel

legújabb tragédiájában, a Hüppolitosz-ban. Egyébként is azt tartom, életünk folyásában a

viszonylagos nyugalom és növekedés időszakai közé a romlás rövid szakaszai ékelődnek, és ezek az

átmeneti szakaszok életünk későbbi felében a legveszélyesebbek. Az emberek ezt a megállapítást

gyakran elfogadhatónak tartják nők esetében, mert fizikumuk és életműködésük szemmel láthatóan

változik meg életkoruk előrehaladásával. De a férfi szervezetének összetétele lényegében azonos a

nőével, és férfinál is fel kell tételeznünk a szervezet folytonos átalakulását, a magok, alkotóelemek

eltűnését és cserélődését, amely változatos csoportosulásai révén formálja és szabályozza az ember

életfolyamatát. Ebben, mint minden más dologban, egyedül az értelem az, amely a rendet

létrehozza. és fenntartja; az emberi társadalomban az értelem munkáját megerősítheti,

alátámaszthatja a szokás, a törvény, a példa és a konvenció. De ez a rend a legjobb körülmények

közt is ingatag, és veszedelem, rémület vagy bizonytalanság idején könnyen fel is borulhat. Nagyon

kevés ember tartja meg bölcs józanságát egész élete során, és úgy hiszem, Periklész e kevesek közé

tartozott.

Periklész szerintem ekkoriban élete késői időszakának utolsó válságát élhette át, melyet a

változás szakaszának nevezhetnénk. Ez a szamoszi háború idején volt, néhány példával már

megvilágítottam, hogy milyen rendkívüli feszültségben élt ekkoriban. Jelleme, mint többször

rámutattam, szilárd volt, éppúgy, mint élete valamennyi változó időszakában, melyeknek

gyermekkora óta tanúja lehettem.

Attól tartok, nem mondhatom el ugyanezt magamról. Ugyanebben az időben mindinkább

éreztem magam is, hogy öregszem, és bár gyakran megfigyeltem másokon, milyen dőreségek,

gyötrelmek és hibák fakadnak ebből, nem volt bennem elegendő erő és akarat, hogy rendet

teremtsek szellemem kaotikus szétesésében. Röviden, olyan végső kétségbeesésbe estem, hogy

gyengeségemben arra szántam el magam, hogy véget vetek az életemnek. Persze külső

körülmények is közrejátszottak, hogy erre az eszeveszett elhatározásra jutottam. Ezek közül egyik

sem volt döntő, és csak lelki egyensúlyom felbomlása kényszerített rá, hogy józan belátás helyett

mértéktelenül felnagyítsam őket. Hogy egy példát említsek, nélkülöznöm kellett baráti

társaságomat, mert valamennyien a szamoszi háborúban teljesítettek szolgálatot. Elszegényedtem,

nagyrészt amiatt, mert ostobán csalás áldozatául estem, és elveszítettem a szerény összeget, amit

magaménak mondhattam, így azután néhány hétig alig volt betevő falatom, s az éhségtől

nemegyszer ájulás környékezett, utána hosszasan teljes kimerültség következett be. Persze mi sem

lett volna könnyebb, mint felkeresnem Aszpasziát vagy bárki mást Periklész háznépéből, és

nyomban vége szakadt volna nélkülözésemnek. A büszkeség és a kétségbeesés nem engedte, hogy

ezt a magától értetődő lépést megtegyem; mert ugyanebben az időben mélységes elégedetlenség

gyötört egész életem eredményeit illetően. Úgy éreztem, hogy az igazság vég nélküli keresésében

attól az időtől kezdve, mikor gyermekként figyeltem Klazomenaiban az ég és tenger váltakozó

színeit, csodáltam a természetet, kutattam a mozgás és a változás okait, semmiféle felfedezésre nem

jutottam, semmi végképpen igazolhatót nem találtam, semmit, ami csakugyan lényeges. Másokkal

is megesik, hogy időről időre erőt vesz rajtuk ilyen sötét hangulat, de józan ésszel és elszántan

sikeresen leküzdik. De a nélkülözés elvette józan eszemet és bátorságomat, s elhatároztam, hogy

meghalok. Igen hitvány elhatározás volt ez, máig is szégyellem. Ne aggódjatok, barátaim, hogy

ismét ilyen állapotba kerülök, és szégyent hozok magamra és vendégszerető városotokra azzal,

hogy öngyilkosságot követek el. Visszanyertem önbizalmamat, amelyet akkoriban fizikai és

intellektuális okokból tagadhatatlanul elvesztettem.

Emlékszem, hogy bezárkóztam szobámba, köpenyembe burkolóztam, és eltompult aggyal

vártam a halált, de nem voltam türelmetlen, nem keserített el, hogy késlekedik. Nemigen

gondolkoztam, és ha működött is az agyam, inkább kellemes, semmint fájdalmas érzéseim voltak.

Ez abból fakadt, hogy feladtam minden erőfeszítést, és mindent teljes beletörődéssel fogadtam.

Tudomásul vettem az ujjongó öröm beszűrődő hangjait az utcáról, a lelkesedést pedig a hadsereg

győzelmes hazatérése váltotta ki Szamoszból, de ezt is közönyösen fogadtam, és alig jutott

eszembe, hogy mi történt barátaimmal. Érdekes volna tovább vizsgálni akkor inkább állati, mint

emberi lelkiállapotomat, de ez nem célja mostani visszaemlékezésemnek.

Csak homályosan emlékszem rá, hogy valaki, talán rabszolga vagy ismerős lépett be a

szobámba, és megszólított. Nem tudom, válaszoltam-e neki, vagy sem, de ha szóltam valamit,

kétségtelenül azt mondtam, hagyjon magamra békességben meghalni, mert elképzeléseim szerint én

már eljutottam a békességhez.

De úgy látszik, állapotomnak ez a magányos szemtanúja Periklészhez sietett, és közölte vele,

hogy nemcsak halálomon vagyok, de kívánom is a halált. Hamarosan arra lettem figyelmes, hogy

Periklész ott áll a szobámban, megragadja a vállamat, lehúzza a köpenyt a fejemről, és arra

kényszerít, hogy felé forduljak és szembenézzek vele. Mintha nagy távolságból láttam volna;

megőszült, megtört, alig ismertem rá. Az arc mögött, amelyet magam előtt láttam, felrémlett annak

a fiúnak az arca, akit Szalamiszban ismertem, és megzavarodva döbbentem rá a különbségre

csakúgy, mint a hasonlatosságra. Egy ideig nem tudtam felfogni szavainak értelmét. Meglepetéssel

néztem rá, mert szemét elborította a könny, és valami felindulással küzdött, amelynek az okát nem

érthettem. Lassanként kezdett oszladozni a köd agyamban, és megértettem, mit mond. Kezemet két

tenyere közé fogta; szorítása határozott és gyengéd volt egyben, s szinte a torkán akadt a szó, amint

felém fordult: „Anaxagorasz, drága öreg barátom, könyörülj magadon, könyörülj valamennyiünkön.

Miben látsz szükséget? Ki bántott?”

Én csak a fejemet ráztam, nem feleltem a kérdésre, és egyre jobban megindított viselkedése, bár

minden nagyon furcsának és megfoghatatlannak tűnt. Alig figyeltem oda, de egyre arról beszélt,

mennyi örömet találtunk egymás társaságában, szólt barátaimnak irántam érzett szeretetéről,

tudományos munkámról, és hogy mire kötelez ez a barátság, és magam iránt mi a kötelességem.

Mintha a régmúlt időkből szólt volna a hangja, de mintha egyre közeledne a múlt, beteljesedne, s a

jelenben valóra válna. Egészen hirtelen, valósággal megrendülve döbbentem rá, mi történik

körülöttem – hogy a szobámban fekszem, kis híja, hogy meg nem haltam, és Periklész, a barátom,

most is ugyanaz, aki mindig volt, és meg akarja menteni az életemet. Egyszerre csak mosolyogtam.

„Periklész – így szóltam (bizonyára nagyon halkan) –, a lámpa is kialszik, ha kifogy belőle az olaj.”

Periklész talpra ugrott, és most megértettem a benne viaskodó érzéseket, amelyeket arca

tükrözött. Boldog volt, hogy szóra bírt, de rémülten eszmélt rá, hogy testi leromlásom legfőbb

okozója az éhség. Azonnal elhagyta a szobát, és különös módon pillanatról pillanatra erősödött

életkedvem, s megrémültem, miért hagyott magamra. De nem ez történt. Periklész egyik szolgáját

hívta, sebtében utasítást adott, majd visszatért és leült az ágyam szélére. Öröme és

megkönnyebbülése annyira nyilvánvaló volt, hogy magam is könnyekre fakadtam. De ezek

nemcsak a szégyen, hanem az öröm könnyei is voltak. Szerettem volna szavakat találni, hogy

köszönetet mondjak, de ő, látván állapotomat, nem engedett beszélni. Ehelyett gyöngéd

szemrehányásokkal halmozott el. Miért nem szóltam Aszpasziának, hogy milyen nehéz helyzetbe

kerültem? Hogyan kételkedhettem benne, hogy kész rajtam segíteni? Eszemet vesztettem-e, hogy

nem tiszteltem meg barátaimat azzal, hogy segítségüket kérjem?

Józanságom és egészségem is csaknem teljesen helyreállt, még mielőtt megízlelhettem az

ételeket, melyeket Periklész hozatott nekem. Amint lábra tudtam állni, magával vitt otthonába,

hetekig magánál tartott, míg teljesen fel nem épültem. Elbeszélgetett velem mindennap, és amikor

elment hazulról, Aszpaszia volt mellettem, vagy valaki más a barátaim közül, mert Periklész baráti

körünk minden tagját felszólította, hogy ugyanolyan szeretettel vegyen körül, mint ő maga. Meg

sem kísérlem szavakkal kifejezni mélységes megindultságomat, amit akkor éreztem, sem a hálát,

sem a szégyent. Ezt az eredményt csakis azért beszéltem el, hogy példával szemléltessem Periklész

jellemének olyan vonását, amelyet barátai jól ismernek, de nem nyilvánvaló azok előtt, akik csak

mint hadvezért, államférfit és az államügyek legfőbb irányítóját ismerik.

A tél elejére régi egészségem teljesen visszatért, és most már Periklész sem kételkedett benne,

hogy nem esem vissza abba a nyomorúságos állapotba, amelyből megmentett. Azon a télen én is ott

voltam a szamoszi háborúban elesett hősök emlékére rendezett gyászszertartáson. Az ilyen

ünnepélyes hivatalos gyászszertartás különös, de legalábbis számomra csodálatra méltó athéni

szokás. A teljes szertartás két napig tart. Az első napon az elesettek földi maradványait,

összegyűjtött csontjaikat egy sátorban helyezik el. Ekkor sorra jönnek a barátok és a rokonok, az

elhunyt emlékéhez méltó áldozati ajándékokkal. Következő napon tartják a nagy felvonulást,

amelyben részt vehet mindenki együttesen, polgárok, idegenek, elveszett fiaikat, apjukat és

fivéreiket gyászoló nők. A körmenet végigvonul Athénon, előbb az agorán, majd a középületek

mellett, és áthalad az új nagy kapun, amely a város egyik legszebb negyedében fekvő

temetkezőhelyhez vezet. Minden hadban elesett athénit itt temetnek el, kivéve a perzsák ellen

Marathónnál elesett hősöket. Ezeket a csatamezőn temették el, hatalmas sírhalmot emeltek csontjaik

fölé, mely emlékükre megmarad valószínűleg még hosszú évszázadokon át. A körmenetben

ciprusfából ácsolt koporsókat visznek gyászkocsikon. Minden egyes törzsnek külön koporsója van,

és visznek egy üres koporsót is azok emlékére, akiknek csontjai nem kerültek elő a tengerből vagy a

csatatéren. Mikor a körmenet megérkezik a temetkezőhelyre, a koporsókat ünnepélyesen teszik

sírba, az asszonyok gyászéneke és imádsága közben. Végül valami nagy hírű, köztudomásúan

ékesszóló, kitűnő férfiú felmegy az emelvényre, és gyászbeszédet tart, méltatja az elesettek

érdemeit, majd a tömeg csendben szétoszlik. Az athéniak így adják meg a legnagyobb tisztességet

azoknak, akik életüket áldozták érettük. Az elesettek árváit közkincstárból segélyezik, amíg

nagykorúságukat el nem érik.

Az athéniak más hasonló alkalmakkor Periklészt választották ki a gyászbeszéd megtartására, és

természetes dolog volt, hogy ez alkalommal is ráesett a választásuk. Semmi kétség, ő volt a

legtehetségesebb szónok, akit valaha beszélni hallottam, de elmondott gyászbeszéde még

megindítóbb volt, mint az eddigiek. Ez nem is annyira szónoki képességének, mint őszinte, mély

érzéseinek volt köszönhető. Periklész az élet értékét mindenkinél többre becsülte, és mindenki

másnál nagyobb tiszteletet érzett azok iránt, akik életüket áldozták Athénért. Szavai ragyogó

szónoki tehetségről, de mélységes szomorúságról is tanúskodtak, és aki beszédét végighallgatta,

boldogan távozott, mert kifejezést adott gyászuknak, osztozott velük szomorúságukban, s egyben

meggyőzően fejezte ki, hogy büszkék lehetnek múltjukra, és eltökélt bizalommal tekinthetnek a

jövőbe. Nekem úgy tűnt, amikor hallgattam a szamoszi háború után elmondott beszédét, hogy a

szokottnál is nagyobb szomorúság érzett szavaiban és abban a módban, ahogyan beszélt. Ez volt az

az alkalom, amikor azokat a szavakat használta, amelyeket egyszer más helyen már idéztem: „A

tavasz hullott ki az esztendőből”, és ebben a pillanatban úgy véltem, hogy bizonyos fáradtság érzett

szavaiban, amikor az elmúlt esztendők szüntelen küzdelmeire emlékezett – a perzsa háború

dicsőségére, kora ifjúságának lelkesen reménykedő tengeri hadjárataira, Kimón merész

győzelmeire, Mürónidészra, Tolmidészra, az egyiptomi katasztrófára és Athén emberfeletti

erőfeszítéseire, amelyek árán ezt is kiheverte; beszélt azután Megaráról, Koróneiáról, Euboiáról,

ahogyan hadjárat hadjárat után, veszély veszély után következett, és eredmények eredmények után.

Ebben a pillanatban úgy láttam magam előtt, mintha ragyogó képességű kocsihajtó lenne, aki

kénytelen folyvást hajtani vágtázó és heves vérű lovait, mert nincs megállás, körbe-körbe az

irgalmat nem ismerő versenypályán. Vajon ez a versenyfutás nem ér véget soha? Nem torpannak-e

meg a lovai, nem roggyan-e meg a kocsihajtó térde?

Nem hiszem, hogy efféle gondolatok valaha is megfordultak Periklész agyában, bár különös

megértéssel viseltetett mások gyengeségei iránt, és éppen ezért még inkább megbecsülte azokat,

akik felül tudtak emelkedni képességeik határán.

Amikor lejött a szónoki emelvényről beszéde befejezése után, nagyobb és lelkesebb csodálattal

ünnepelték szavait, mint bármikor tapasztalhattam. Nagy tömeg vette körül, hogy megszoríthassák a

kezét, megérintsék a ruháját. Az asszonyok koszorúkat dobáltak rá, mint valami győztes atlétára.

Másféle véleménynek egyedül az öreg Elpiniké, Kimón testvére adott hangot. Férje, Kalliasz, a

perzsákkal megkötött békeszerződés után rövidesen meghalt, és bár felnőtt gyermekei voltak,

gondolatait főként elhunyt fivérének az emléke foglalta le. Elhunyt bátyjához ragaszkodni tiszteletre

méltó dolog, de hibájául kell felróni a csökönyösséget és igazságérzetének hiányát. Hevesen

ellenezte a Kalliasz által megkötött békét. Periklészt hibáztatta Kimón száműzetéséért, viszont

semmi elismeréssel nem adózott neki, pedig fivérét Periklész hívatta vissza a száműzetésből, és

küldte el hadvezérként utolsó hadjáratára. Ezúttal is átfurakodott a tömegen, és mivel félelmetes és

maga iránt tiszteletet parancsoló idős hölgy volt, meghallgatták, amit mondott. „Szép dolog,

Periklész – ezt kiáltozta–, hogy virágfüzérrel övezik fejedet! Ezek a hősök azért vesztették életüket,

mert egy görög város s egy szövetséges ellen harcoltak; Kimón soha nem vezette hadseregét csak

perzsák, föníciaiak és barbárok ellen.”

A tömeg bosszúsan és méltatlankodva hallgatta az idős asszony szavait, de Periklész mosolygott,

és szelíd hangon szólt hozzá.. Éppenséggel nem vetette szemére, hogy a felsorolt tények mennyire

nem fedik a való igazságot. Hiszen Kimón volt az első, aki az athéni hadsereget a fellázadt

szövetséges ellen vezette. Kezét Elpiniké karjára tette, és szólva hozzá: „Kedves Elpiniké, jusson

eszedbe Arkhilokhosz verssora: »Ennek az ősz fejnek hiába már a drága illat meg a virágfüzér.«“ –

Periklész bizonyosan nem felejtette el, hogy Elpinikét mindig mennyire bosszantotta a játékosan

gunyoros hang, ahogyan beszélni szokott vele.

Most, hogy visszatekintek ama napokra és a korábbi időre, fiatalságunk idejére, sokkal

tisztábban látom, mint akkor, ezeknek szavaknak jelentőségét: „A tavasz hullott ki az esztendőből.”

Bár arra is emlékszem, hogy abban az évben különösen szép nyarunk volt. A következő

esztendőben a Parthenón építése befejeződött, s a Panathenaia nagy ünnepén nagyobb és lelkesebb

tömeg vett részt, mint bármikor Athénban. Ti is jól tudjátok, hogy ez a legfényesebb ünnepség

Görögországban. Az ünnepség alkalmával lóversenyeket, zenei és költői versenyeket rendeznek, és

száznál több díjat osztanak ki a különféle győztesek között. Az ünnepségen és áldozatokban

nemcsak athéniak vesznek részt, hanem az athéni szövetség tagállamai is. Az Akropoliszra vezetett

körmenetben ott lehet látni a letelepedett idegeneket is, mindnyájukat vörös köpenyben; ezzel a

körmenettel érnek véget az ünnepségek. A város utcáin vitorlaként, hajómodellre szegezve

végighordják az istennő új, hímzett palástját, amelyet a legelőkelőbb családokból származó,

makulátlan tiszteletnek örvendő athéni fiatal nők egész esztendeig szőnek és hímeznek, talán

emlékeztetőül az ünnepség résztvevőinek, sőt az egész világnak, hogy a város nagyságát a

tengereken vívta ki és tartja fenn. Az egész lakosság e tisztre kiválasztott képviselői kísérik a szent

palástot. A körmenetben ott lépkednek a leányok, és kosarakban viszik az áldozati szent edényeket,

fiúk korsóval, öregek kezükben olajággal, azután lovas kocsik következnek, és végül egy szakasz

fiatal lovas, délceg ifjak, remek lovakon. Ebben az esztendőben nagyobb öröm és izgalom kísérte

ezeket a látványosságokat, mint bármikor azelőtt, mert a palástot Athéné új arany és elefántcsont

szobrára vitték, amely Pheidiasz legújabb nagy műve volt. Az istennő alakja negyven láb magas, és

a sötét szentélyben olyannak látszik, mintha a belsejéből kisugárzó fényben izzana, sugározna. Az

istennő arcvonásairól komolyság árad. Istennő, de istensége athéni, és mintha ebben a templomban

az athéni nép összevegyülne és elválaszthatatlanul eggyé válna isteneivel. A párkányszegély

domborművei fiúkat és leányokat, Athén ifjait és öregeit ábrázolják, és mozdulatuk isteni bájt,

méltóságot és szabadságot fejez ki. Nem ismerek templomot, ahol halandókat ilyen megbecsült

helyre állítanának. Athén felnőtt lakosságának mintegy fele vett részt az építkezésben, szabad

emberek éppúgy, mint rabszolgák. Leírhatatlan volt örömük, mikor a nagy mű elkészült, a

vendégek s az idegenek bámulata pedig határtalan, s folyvást kérdezgették: – Van-e még város a

világon, amely ilyen ragyogót alkotott?

A nagyság elkerülhetetlenül mindig irigységet kelt, de az ünneplésnek és az új templom

felszentelésének napjaiban az irigységnek még nem volt semmi nyoma. Mindenkit eltöltött az öröm,

a diadalérzet és a nagyvonalú csodálat. Ez a hangulat azonban nem tarthatott sokáig. Hamarosan

ismét a régi panaszt lehetett hallani Periklész ellen, hogy a szövetségesek pénzét tékozolja olyan

látványosságokra, amelyek az ő érdemeit növelik. Ez a kicsinyes és rosszindulatú bírálat azonban

hatástalan maradt. Periklész helyzete biztosabb és megingathatatlanabb volt, mint bármely

államférfié, aki valaha is vezette Athén ügyeit. Mint annyiszor, ezúttal is az történt, hogy aki őt

akarta támadni, kénytelen volt támadásait barátai ellen irányítani. Ezúttal Pheidiasz volt az áldozat,

akire választásuk esett, eszközül pedig egy kötekedő, hiú és önfejű művészt, név szerint Menónt

használták fel, aki Pheidiasz irányítása alatt dolgozott a Parthenón szobordíszein, és nagy

szobrásznak tartotta magát, bár nem részesült méltó elismerésben. Menón mint „oltalomkereső”

letelepedett az agora egyik pontján, és amikor megkérdezték, mi a panasza, azt felelte, hogy

Pheidiaszt terhelő dolgokról van tudomása, de nagy hatalmú és befolyásos barátaira való tekintettel

fél értesüléseit nyilvánosságra hozni, ha az athéniak nem szavatolják biztonságát és

sérthetetlenségét. Ez nagyon ügyes fogás volt, mert az athéniakban a kíváncsiság olyan mértékű,

hogy inkább elnéznek egy gaztettet, semhogy kimaradjanak valami botrányos értesülésből,

amelyhez a gaztett elkövetője révén juthatnak. Menón biztonságát szavatolták, ő pedig nyomban

vádat emelt Pheidiasz ellen, hogy a szobor díszítésére megszavazott arany egy részét saját céljaira

használta fel. Mind Pheidiasz, mind Periklész megvetéssel vette tudomásul a vádat. Az aranyat

ugyanis könnyen levehetően rakták fel a szoborra. Le is vették, és kitűnt, hogy az arany súlya

pontosan annyi, amennyinek lennie kell. Ez elegendő lehetett volna ahhoz, hogy Menón hitelét

veszítse, de ismét talált olyanokra, akik második vádját is meghallgatták. Ez alkalommal Pheidiaszt

istentagadással és szentségtöréssel vádolta. Azt állította, hogy az istennő pajzsán, amelyen az

amazonokkal vívott harcot ábrázoló dombormű alakjai között Periklész, sőt maga Pheidiasz

szerepel. Pheidiasz ezt a maga mulatságára valóban megtette. Önmagát kopasz öregemberként

ábrázolta., aki mindkét kezével súlyos követ igyekszik magasba emelni, és Periklész alakját is

megmintázta fiatal harcosként, párviadalban egy amazonnal. Itt a hasonlatosság vitatható volt, mert

a figura arcát egy felemelt kar eltakarja, de az alak minden jellegzetes vonása Periklészre vallott.

Minden értelmes ember előtt világos lehetett, hogy ártatlan dolog, amit Pheidiasz cselekedett, de

minden okom megvan rá, hogy azt állítsam, egyes-egyedül az „istentagadás” szó említése teljesen

ésszerűtlen hatást vált ki az athéniak jelentős részében. Semmi kétség nem volt, hogy ezek után

Pheidiaszt bíróság elé állítják. Periklész minden habozás nélkül vállalta, hogy ő látja el Pheidiasz

védelmét, de még Periklész sem lehetett biztos benne, megbirkózik-e majd az előítélet és az

irigység erejével. Ami Pheidiaszt illeti, munkáját befejezte Athénban, és a történtekre való

tekintettel is szándékában állott, hogy elfogadja az olümpiaiak megbízatását újabb arany- és

elefántcsont szobor készítésére, ez alkalommal Zeuszról. Ennélfogva, úgy vélem, nagyon bölcsen,

nem fogadta el Periklész védőségét, csak annyi segítséget kért, hogy megszökhessék Athénból,

mielőtt pere tárgyalása napját kitűzik. Ez könnyen teljesíthető volt, és Pheidiasz biztonságban

eljutott Olümpiába. Ott is halt meg a most folyó háború első éveiben, de még befejezte Zeusz

szobrát, amelyet sokan művészi pályája legnagyobb alkotásának tartanak.

Menón támadásai Periklészt semmi tekintetben nem érintették. Mihelyt Pheidiasz eltűnt

Athénból, az egész ügyet elfelejtették. Kísérletet sem tettek rá, hogy megváltoztassák az istennő

pajzsán levő képmásokat. Rajta láthatók a mai napig is. De Periklészt is, engem is elszomorított ez

az eset. Először Damón és most Pheidiasz részesült igazságtalan bánásmódban. Periklész nem lelte

örömét védett helyzetében. Módfelett becstelen dolognak tartotta, hogy ellenségei barátait

támadják, de ahhoz nincs merszük, hogy személyesen vele forduljanak szembe.

Tizenötödik fejezet A HÁBORÚ ELŐTT

Azt hiszem, hogy ebben az időben senki (még maga Periklész sem) sejtette, hogy a béke nem

tovább, csak a következő öt évre szól. Minden jel azt mutatta, hogy Periklész hosszú életműve

végképp sikeresnek bizonyul, és olyan szilárd alapokon nyugszik, amennyire ezt emberi műről el

lehet mondani. A birodalom közigazgatása működött, az adókat méltányosabb alapon vetették ki,

nem látszott semmi valószínűsége, hogy a szamoszihoz hasonló lázadás üsse fel a fejét. Athénban a

nagy építkezések tervszerűen folytak. Mihelyt a Parthenón építése befejeződött, Mnésziklész

azonnal hozzákezdett az Akropolisz impozáns lépcsőfeljárata, a Propülaia nagyszabású

munkájához. Ez az építkezés a mai napig sem fejeződött be, de pompában és merész kivitelben

méltó párja a Parthenónnak. Periklész tekintélye szilárdabb volt, mint valaha. Minden esztendőben

beválasztották a tíz sztratégosz közé, és a hadvezérek között ott volt barátja, Hagnón is. Irányításuk

alatt Athén hatalma és befolyása szüntelenül növekedett, és ezt az eredményt sikerült elérniük

anélkül, hogy a Spártával kötött harmincéves békeszerződést bármiben megszegték volna. Amint

Periklész előre látta, Athén vállalkozó kedve kiváló érvényesülési területet lelhet a

Peloponnészoszon kívül is. Tudta, hogy a sikerek hosszú folyamata bizonyosan a hatalmi egyensúly

megváltozásához vezet, de ez, úgy remélte, békésen és mintegy magától értetődően következik

majd be. Athén tevékenykedésére északon, északkeleten látott alkalmas teret. Az athéniak más és

más politikát folytattak e körzetek mindegyikében, mégpedig, úgy látszott, sikeresen.

Abban az időben, amikor a Propülaia építkezései elkezdődtek, Periklész parancsnoksága alatt

nagy athéni hajóhad futott ki a Fekete-tengerre. Erre a hadjáratra Periklész különösképpen büszke

volt, mert egészen jelentéktelen emberveszteség árán hajthatta végre. Ezeken a távoli vizeken

nemcsak athéni hadvezérként jelenhetett meg, hanem minden görög védelmezőjeként is, barbár

ellenségeik és saját elnyomóik ellen. Mint ismeretes, sok görög város épült a Fekete-tengernek

mind az északi, mind a déli partján. Számos görög város kényszerül elviselni a tengertől távolabb

élő néptörzsek, a thrákok, a szküthák és mások állandó nyomását. Periklész megmutatta, hogy egy

athéni hajóhad bárhova ellenállás nélkül elhajózhat, továbbá Athén védelme mindenkire kiterjed,

akinek szüksége van rá. Athén bevételének jelentős részét – különösképpen a gabonaneműeket,

szárított halat és vasat – a fekete-tengeri kikötőkből szerzi be, és Periklésznek ezen az útján sikerült

megerősíteni a politikai és gazdasági kapcsolatokat, amelyek a kikötőket a közös érdek szálaival

Athénhoz fűzték. Egyik fontos városban, Szinopéban, beleavatkozott a város lakosságának harcába

az uralkodó ellen, aki diktátorrá kiáltotta ki magát. Az athéniak közbelépése elegendő volt arra,

hogy a küzdelem sorsát a város lakói javára döntse el, s a szinopéiak hálából hatszáz athéni telepest

fogadtak be, és teljes polgárjogot adtak nekik. Messzebbre keleten, Amiszoszban, ugyancsak a helyi

lakosság kívánságára, újabb athéni gyarmatvárost alapítottak, és Peiraieusznak nevezték el.

Periklész ezeket a gyarmatosításokat szerette pánhellén akcióknak nevezni. Athén hatalmát ezúttal,

mint kezdetben, nem mások leigázására, hanem szabadságuk növelésére és fenntartására

érvényesítette.

Ugyanilyen politikával járt el a következő évben Hagnón, aki nagy hadsereget vezetett

Thrákiába, és a Kilenc út néven ismert helyen megalapított egy nagy várost, Amphipoliszt. Közel

harminc év telt el ama katasztrófa óta, amelyben tízezer athéni telepest mészároltak le ugyanezen a

helyen; Athénban természetesen Hagnón hadjáratának sikerét nagy hazafiúi lelkesedéssel

üdvözölték. Az új város rendkívüli stratégiai fontosságú ponton épült, és úgy látszik, Hagnón olyan

módon látta el Amphipoliszt erődítményekkel, hogy bevehetetlen. Amphipolisz kezében van a

Makedóniából Thrákiába vezető főútvonal, továbbá, mint a fiatal Thuküdidésztől tudom, akinek

birtoka a környéken terül el, a város jelentőségét növeli, hogy kiaknázható ásványi kincsekben

gazdag terület középpontjában fekszik, jól elérhető az az erdős vidék is, ahonnan a hajóépítésre

kitermelt faanyagot folyón úsztatják le a tengerhez. Itt is elmondható, mint Thurioi esetében, hogy a

várossal inkább pánhellén, mint tisztán athéni politika szellemében jártak el. A várost Hagnón

alapította, de telepeseket toboroztak Görögország minden részéből, és ezek közt az athéniak csak

kisebbségnek tekinthetők.

Az athéniak ezeket a hadműveleteket a görög világnak olyan részein hajtották végre, amelyekre

sem Spárta, sem szövetségesei nem tartottak igényt, és nem esett érdekkörükbe. Ugyanez mondható

el a szó szoros értelmében véve a Phormión fényes vezetése alatt végrehajtott hadműveletekről is,

Görögország nyugati területén, bár Spárta egyes szövetségeseit, elsősorban Korinthoszt, nagyon

érzékenyen érintette, valahányszor athéni hajók hatoltak be nyugati vizekre. Az akarnaniak

segítséget kérő hívására megjelentek az athéni hajók a Korinthoszi-öböl északi bejáratánál, ezúttal

sem sértették meg semmiféle érvényben levő megállapodás semmiféle pontját, sőt azt hiszem, akkor

nem is gyanúsította őket senki azzal, mint teszik némelyek most, hogy az Ión-tengeri szigetek vagy

éppen a dél-itáliai és szicíliai városok elfoglalása járt volna az eszükben. Igaz, Periklész szövetségi

viszonyba lépett némelyekkel e városok közül, de puszta védelmi célból. A thurioi telepesek

kiküldésekor már világosan megmutatta, hogy nincsenek hódító szándékai nyugaton. Később

Amphipolisz alapítása újabb bizonyítékul szolgált arra, hogy Athén befolyását békés eszközökkel és

liberális szellemben terjeszti ki.

Semmiféle jogi értelemben semmiképpen nem lehet azt állítani, hogy Periklész ezekben az

esztendőkben határozottan háborúra készülődött volna. Azt azonban oktalanság volna tagadni, hogy

nem volt tisztában azzal, hogy Athént bármikor fenyegetheti háború. Sokkal tapasztaltabb és

értelmesebb volt annál, semhogy efféle illúziókat táplált volna. Ismerte a spártai észjárás lassúságát

és rendkívüli önteltségüket, amely arra a meggyőződésre készteti őket, hogy Spárta katonai erejének

senki és semmi nem állhat ellen. Azt is tudta, hogy akadt a spártaiak között is néhány, aki se nem

ostoba, se nem tompa agyú. Ezeknek csak a szemüket kellett kinyitniuk, láthatták, hogy amilyen

mértékben nő és erősödik Athén súlya és tekintélye, elkerülhetetlenül, akár elismerik ezt a tényt,

akár nem, éppannyira csökken Spárta befolyása nemzetközi ügyekben. Periklész azt remélte, hogy a

végén ezt a tényt Spárta is felismeri és tudomásul veszi. Végül is, a spártaiak büszkék voltak

önmérsékletükre, és nem sok hajlandóságot mutattak, de sok tehetséget sem arra, hogy áthágják a

maguk elé szabott korlátokat. Lehetséges volt, hogy ha senki nem zavarja őket a Peloponnészoszon,

észre sem veszik, csak már túl későn, hogy a Peloponnészosz a valóságban és az egész világ

szemében divatjamúlt és jelentéktelen területté vált. Bár ez lehetséges fejlemény volt, biztosan

mégsem lehetett erre számítani. Az egyetlen bizonyosság, hogy ha Spárta meg akarja tartani, amit

úgy tekintettek, mint vezető pozíciót Görögországban, előbb vagy utóbb háborút kell kezdeniük.

Azt persze logikusan lehet állítani, hogy ha ezt teszik, nem legjobban felfogott érdekük szerint

járnak el, de az emberek nem mindig cselekszenek legjobban felfogott érdekük szerint. A félelem és

a büszkeség gyakran úrrá lesz a józan belátás fölött. Periklész éppen ezért, bár következetesen

kitartott a békefeltételek pontos tisztelete mellett, felkészült a háborúra. Hitt abban, hogy

amennyiben az előrelátható és kiszámítható háborúra kerül sor, Athén győzelme biztosra vehető, és

minden olyan dologban, ami Athén életbevágó érdekeit érinti, soha a legkisebb engedményt sem

kell tennie Spártának. De ugyanolyan jól tudta azt is, hogy a háború menete kiszámíthatatlan.

Bekövetkezhetnek események, amelyeket senki nem láthatott előre, bármilyen erős a háborús fél,

követhet el hibákat, amelyek későbbi kihatásukban vagy nyomban végzetesnek bizonyulhatnak. Azt

hiszem, bízott abban, hogy amíg él és politikailag ő irányítja Athén sorsát, ilyen hiba nem esik meg,

de tudta, hogy az ő tekintélye és tapasztalata egyedülálló; éppen ezért bizalmatlan volt a

pályafutásuk kezdetén álló politikusokkal szemben, akik a demokrácia ürügyén már kezdték

eszményeinek pontos igazságát eldurvítani és valóságos jelentésüket eltorzítani. Themisztoklész és

Ephialtész példáját követve, célja Athén függetlenségének, hatalmának növelése volt. Ellenfelei

visszariadtak a vállalkozó szellemtől, vagy mert Spártától vagy a demokráciától féltek, legtöbbször

mindkettőtől. Velük szembeszállva Periklész azzal érvelt, hogy Athén a birodalom nélkül soha nem

lehet független, a birodalom megszerzéséhez és fenntartásához pedig az athéni népet arra kellett

nevelni, hogy örömét lelje a felelősség vállalásában. De érvei mögött jól megalapozott nézetei álltak

az emberi élet természetéről. A birodalom nem öncél, az csak szükséges eszköz, hogy valóra váltsa

a lehetőségeket, amelyek meggyőződése szerint az ember, főként az athéni ember természetében

rejlenek. A hatalmat gyakorolni kell, de nem lehet öncél. Szabadság, igazság, nemeslelkűség, a

tehetség és a lángelme kivirágzása: ezek a végső célok. Spártával szemben érzett ellenszenve és

megvetése abból a meggyőződésből fakadt, hogy még azt is, ami értékes a spártaiakban, inkább

csak szükség és fegyelem kényszerítette rájuk, de nem szabad fejlődés eredménye, és nem valódi

bátorságból fakad, nem szabad körültekintésből ilyen irányba fordítani. Nézetei, így is

mondhatnám, a bölcselőre vallanak, aki felismeri és csodálattal szemléli a változatosságot, és rendet

teremtvén a dolgokban, teret biztosít a változatosságnak, a növekedésnek és a mozgásnak.

Athénban akkoriban még kevés ember akadt, aki ezeket az eszméket teljes egészükben

megértette, de sokan voltak, akikre ösztönzőleg hatott némi megsejtés és a részleges megértés.

Amennyire tudom, senki sem értette meg Periklész eszméit olyan teljességgel, és nem csodálta

olyan forró lelkesedéssel, mint a fiatal Thuküdidész, Kimón rokona, akivel máig is időnként levelet

szoktam váltani. Voltak azonban ekkor már mások is, akik kisajátítva Periklésznek egy-egy

mondását vagy érvét a maguk céljaira, teljesen kiforgatták eredeti értelmükből, összefüggésükből

kiragadták őket, és lehántva sokoldalú vonatkozásaikat, leegyszerűsítették, míg szimpla

valótlansággá lettek. Közéjük tartozott, hogy példát is említsek, Kleón, egy tímárüzlet gazdag

tulajdonosa, aki azt állítja magáról, hogy a nép egyszerű fia, és mint hallom, most sokkal

befolyásosabb ember, mint akkoriban volt, bár bizonyos számú követője már akkor is akadt.

Tekintélyét persze nem lehetett Periklészéhez hasonlítani, de a jellegzetes és veszedelmes az volt

még annyi tekintélyben is, amennyit sikerült kivívnia, hogy olyan színben tüntette fel magát, mint

aki nagyobb energiával és több valóságérzékkel ugyanazt a politikát folytatja, mint ami a múltban

Periklész nevével függött össze. Kleón nemcsak Athén hatalmának és befolyásának a kiterjesztését

óhajtotta, hanem azt hirdette, hogy mindenekfelett erre kell törekedni, és e célra igénybe kell venni

minden igénybe vehető eszközt. Nemcsak fennhatóságot kívánt gyakorolni a szövetségesek felett,

hanem nyíltan követelte leigázásukat. Erőszakos nézetei alátámasztására a szofisták

legközönségesebb és legútszélibb érveit használta fel, s minden szavából érzett, hogy pillanatnyilag

hiszi is, amit mond. A demokráciát nem úgy értelmezte, mint olyan államrendet, amelyben minden

embernek megvan a joga és módja, hogy kifejlessze képességeit és erényeit, hanem úgy, mint

amelyben senkinek nincs joga, hogy tehetségesebb és erényesebb legyen bárki másnál. Ugyanakkor

pedig azt hirdette, hogy a hatalmasoknak mindig megvan a joguk ahhoz, hogy akaratukat a

gyengébbekre rákényszerítsék, bármiről legyen is szó. Nagyvonalúság az ő szemében merő lazaság,

a bölcs megfontoltság mások irányában puszta gyengeség és időpocsékolás. Azzal büszkélkedett,

hogy ő nyers modorú és egyszerű gondolkodású ember; tettre kész realista, nem pedig tétova

észember; arról azonban sejtelme sem volt, nála a „realizmus” valójában csak annyi, hogy képtelen

a valóságból többet, mint annak egy kis töredékét meglátni, az „egyszerűség” pedig abból ered,

hogy képtelen sokrétű vagy elvont fogalmak megvitatására. Elképzelhető, hogy ilyen jellem, ha

szerez is magának követőket abból a kisebbségből, amely megrögzött szokásból irigykedik, és nem

szenvedheti mások magasabbrendűségét, jelentős befolyást azonban soha nem vívhat ki olyan jól

értesült és sokoldalú népre, amilyen az athéni nép; valóban, az emberek inkább arra hajlottak, hogy

kinevessék Kleónt, semmint hogy komolyan vegyék. És mégis minden fogyatkozásával egyetemben

is vannak Kleónban olyan sajátosságok, amelyek befolyását veszélyessé tehetik. Határtalan energia

fűti, megvan benne a gondolkodni nem szerető emberek önbizalma és valami olyan ösztönös

ravaszság, amely képessé teszi arra, hogy ellenfelében kihasználjon minden észrevehető

gyengeséget, és az őrjöngésig fokozzon fel hallgatóságában valamely múló hangulatot vagy

előítéletet. Periklész számára új dolog volt, hogy olyan politikai ellenfele van, aki azzal dicsekszik,

hogy demokratikusabb nála, és bár megvetéssel kezelte a demokratizmus útszéli megcsúfolóját,

tökéletesen tisztában volt azzal is, hogy ha személyes pozícióját Kleón-fajta személy nem is

zavarhatja meg, ő maga mégsem lehet kéznél mindig, hogy káros hatását megsemmisítse, és

adódhat olyan eset, amikor kétségbeesésből, csalódásból vagy túlzott hiszékenységből az emberek

természetes józan eszén felülkerekedhet az erőszakosság és a brutalitás, ha valaki eléggé

meggyőzően, hihetően juttatja kifejezésre. Maga is tapasztalt effélét, de le tudta küzdeni a

tömeghangulat ilyen megnyilatkozásait, s pontosan tisztában volt az ezzel járó veszéllyel. „Én

sohasem félek attól – hallottam tőle sokszor –, amit ellenségeink tesznek ellenünk. Mindig a saját

hibáinktól félek.” Könnyen elképzelhető tehát, hogy olyan jellemekre gondolva, mint Kleón,

Periklész szívesebben választja a háborút, feltéve természetesen, hogy elkerülhetetlen, olyan

időpontban, amikor, azokkal együtt, akikben megbízott, azt ő maga vezetheti. De nem hiszem, hogy

Periklész a háborút elkerülhetetlennek tartotta, még akkor sem, ha a háború lehetőségének sokkal

inkább tudatában volt, mint amennyire mi legtöbben.

És valóban, amikor visszaidézem emlékezetembe amaz eseményeket, melyek a háború

kitöréséhez vezettek, nem látom be, hogy ezek közül bármelyik vagy akár valamennyi együttesen

eléggé döntő lett volna ahhoz, hogy az események magyarázatául szolgáljon. Ezt a mostani háborút

nem vívják sem Korküráért, sem Potidaiáért meg Megaráért. Itt sokkal többről van szó. Itt két

egymással össze nem békíthető életforma között folyik a küzdelem. Spárta nagy sokára ráébredt

arra, amit Periklész mindig tudott, hogy a jövőt Athén és az athéni életforma fogja megszabni és

áthatni, hacsak Athént el nem pusztítják. Beszélhetünk spártai féltékenykedésről és spártai

félelemről, és nem lehet kétséges, hogy az említett érzések megtették a magukét. De az igazi ok

annál sokkal mélyebb valami, és azt csak az ember és a világmindenség természetében lelhetjük

meg. Olyasvalami, amit Herakleitosz ismert fel, amikor leírta e szavakat: „A küzdelem az igazság”,

amit én úgy értelmezek, hogy az egész élet és az egész teremtés csak úgy maradhat fenn, hogy

örökös változásban fejlődik úgy, hogy bizonyos értelemben a jövő örökösen harcban áll a jelennel

és a múlttal. Másrészt, a múltból valaminek mindig fenn kell maradnia, és folytatódnia valamilyen

formában a változás közepeit is. Különben a lét nem lenne egyéb, mint megszakadó mozzanatok

sorozata, egyenként semmi közük nincs egymáshoz, és képtelenség volna ezt felfogni vagy

megérteni. Éppen ezért szükszégszerű feszültség áll fenn a két erő között, bizonyos ragaszkodás az

állandósághoz, és valami ösztönző erő az ismeretlen felé, a nyugalom és a mozgás, a béke és a

háború között. Az ásványok természetüknél fogva ellenállnak a mozgásnak, és nem növekednek; a

növények, bár egy helyben gyökereznek, számos átalakulásra képesek; az állatok nemcsak

változnak és alkalmasak szervezetük megújítására, hanem tetszés szerint változtatják helyüket a

tengerben, a levegőben és a földön. De minden lény között az ember látszik legalkalmasabbnak

alkotásra és felfedezésre. Egyedül az ember képes teremteni, és bizonyos korlátok között új és

ismeretlen irányba indulni. De azért az emberben is meg kell lennie valaminek a kő sajátosságából,

hogy fennmaradása folytonosságát biztosítsa. Emlékezete a múlthoz köti, a hagyomány az új dolgok

alkotásának nélkülözhetetlen alapja. És mivel az ember tudatosabb, mint a kő, a növény vagy az

állat, érzékenyebb örömre és fájdalomra, a kétfajta erő közötti feszültség különös mértékben

nehezedik rá, s ezeknek szembenállásától függ egész léte. Az embert a dolgok megújulása elragadja

és egyben nyugtalanítja, míg a tespedés, bár nyugalmas, nem elégíti ki. A teremtésnek robbanással

kell járni; a kitartásnak korlátok emelésével. Ez az igazság még mitológiánkba is behatolt, például

Prométheusz történetébe, amelyet az öreg Aiszkhülosz olyan mély filozófiával dolgoz fel egyik

tragédiájában. Prométheusz képviseli a teremtést, a szabadságot, az átalakulást, ő emeli ki az embert

az ásványi és növényi állapotból az emberi és isteni lét fokára; ennek eredményeként

összeütközésbe kerül azzal az istennel, aki kezében tartja, ami van, és könyörtelenül ellenáll, hogy

mi legyen – de kinek van igaza, Prométheusznak-e vagy Zeusznak? Mint Aiszkhülosz nagyon

bölcsen felismeri, mind Prométheusz, mind Zeusz nélkülözhetetlen, és drámájában a kettő

megbékélését ábrázolja. De mivel mindkettőre szükség van, ebből nem következik, hogy mindkettő

egyformán jó. A felvilágosult ember rokonszenvét bizonyosan Prométheusz, a felszabadító nyeri el,

és nem Zeusz, az elnyomó; és még a mitológiai történet is a magasabb rendű érték, bár nem mindig

a nagyobb hatalom mellett foglal állást. Hiszen Zeusz maga is, bár erőszak és változás útján nyerte

el legfőbb hatalmát, bizonyára el is veszti, ha nem képes alkalmazkodni a folytonos változáshoz.

Így találjuk meg tehát a természetben és minden emberi dologban alapként a szükséges

ellentmondást, de ebből nem szabad azt a következtetést levonnunk, hogy minden szemben álló erő

egyenlő értékű. Ami a mozgásra és teremtésre képes, magasabb értékű, mint ami nem képes.

Másrészt, ami erre képtelen, mindig ellenségesen áll szemben azzal, ami újít és teremt.

Ha ezekre az általános igazságokra gondolunk, azt hiszem, inkább képesek leszünk megérteni a

mostani háborút és azt, hogy mi forog kockán e küzdelemben. Athén és Spárta egyaránt emberi

lények szervezett közössége, és mert azokra a hagyományokra kell támaszkodniuk, megújulás útján

növekszenek. Mindegyikük létét ez a belső ellentmondás határozza meg. De a két szervezett

közösség semmiképpen sem hasonló egymáshoz. Mindkettőben megtaláljuk a hagyományok erős

tiszteletét, vagyis bizonyos tehetetlenségi alapot; de ezzel minden hasonlóság véget is ér, mert

Athénban az alkotó és forradalmi elem mérhetetlenül erősebb és áthatóbb, mint Spártában, és bár a

valóságban egyetlen szervezett emberi közösség sem lehet statikus, az ember mégis hajlik arra,

hogy Spártát kődarabhoz, és Athént valami szárnyas lényhez hasonlítsa. Az eltérés kettőjük között

olyan aránytalanul nagy, hogy az egyik rendszer sem egyesülhet és olvadhat bele a másikba. És

mégis, ha lehetséges volna, jobb és nemesebb dolog lenne, ha egy kődarab változnék át madárrá,

semmint a madár kővé.

Éppen ezért, minden személyes lojalitástól függetlenül, én Athén oldalán állok a mostani

háborúban, és bár haboznék, hogy kimenetelét előre megmondjam, tudom, hogy Athén

prométheuszi sajátságai szabják meg és alakítják majd a jövőt, akár győzelem, akár vereség vár reá,

míg a spártai tehetetlenség egyebet nem nyújthat, legfeljebb bizonyos állandóságot, amely éppen

mert híjával van a változatok lehetőségének, a dolgok természeténél fogva képtelen a növekedésre,

ésszükségképpen eltemettetik és elenyészik.

Természetesen a háborút előidéző ürügyeknek, elhatárolva a valóságos okoktól, van bizonyos

fontosságuk. Lehet persze azzal érvelni, hogy ha Athén nem lépett volna szövetségi viszonyra

Korkürával vagy ha érvénytelenítette volna a megarai határozatot, a háború nem tört volna ki;

továbbá azt is lehet állítani, hogy mivel Athénnak inkább érdekében állt volna a béke további

fennmaradása, mint a háború, ez alkalommal komoly hibát követett el; Periklész azonban nem így

gondolkodott. Az ő véleménye szerint a háború elkerülésének és későbbre halasztásának

legvalószínűbben sikeres útja az lett volna, ha világosan, kétségtelenül kimondják, hogy Athén

semmi körülmények közt semmi jogáról nem mond le, semmiféle fenyegetésre nem tesz

engedményeket. Szigorúan betartja a békeszerződés pontjait, hajlandó minden felmerülő viszályt

tárgyalások útján rendezni, ha vita támadna a békeszerződés bármelyik pontja körül. Minden más

dologban ragaszkodik teljes cselekvési szabadságához. Ezzel az irányt szabó döntésével Periklész

kétségtelenül számolt azzal a ténnyel, hogy a spártaiak majd állandóan hangoztatják, és bizonyos

értelemben meg is teszik, hogy a törvényesség határain belül maradnak, és ha csak lehet, óvakodnak

attól, hogy az első lépést ők tegyék meg a háborús konfliktusban. De tudta, hogy a végén Spárta,

jogosan vagy jogellenesen, úgy cselekszik, amint a saját felfogása szerint érdekében állónak tartja,

és minden alapja megvolt rá, hogy úgy vélje, a háború késleltetésére legcélravezetőbb, ha kitart

egész élete folyamán követett politikája mellett.

Kételkedem benne, vajon Periklész sejtette-e, hogy az a tengeri ütközet, amely az Ión-tenger

északi vizein lejátszódott Korinthosz és Korküra hajóhadai között a Fekete-tengeren végrehajtott

diadalmas hadjáratot követő esztendőben, talán valami módon döntő hatással lesz Athén jövőjére.

De Spárta kormányköreit sem érdekelte ez a csata, legfeljebb annyiban, hogy mindent megtettek az

elhárítására. Az biztos, Athénban semmi különösebb izgalmat nem keltett a hír, hogy egy hetvenöt

hajóból álló korinthoszi hajóhad teljes vereséget szenvedett a korküraiak nyolcvan hajójától. Az

athéniak nem szerették valami nagyon a korinthosziakat, akik a mostani nemzedék életében

többször is háborút viseltek ellenük, de mivel a korinthosziak mindig vereséget szenvedtek, az

athéniak, rájuk jellemző módon, nemigen haragudtak rájuk. De nem érdekelte őket közelebbről

Korküra sem. Ez a sziget tekintélyes tengeri haderőt jelentett, és szükség esetén százhúsz hajóval is

csatába léphetett, de az athéniak soha nem féltek ilyen hatalomról, és nem óhajtották bevenni

szövetségeseik közé.

Azt kell tehát mondanom, hogy ez után az ütközet után bekövetkezett események csaknem

mindenkit megleptek. Még az sem volt nyilvánvaló, hogy a csatára elegendő okból került-e sor. Az

összecsapásra a Korinthosz és Korküra között felmerült viszály adott okot akörül, hogy kinek-kinek

milyen jogai vannak Epidamnoszban egy közösen alapított gyarmatukon, az illír partokon.

Korinthosz mint Korküra városának alapítója, bizonyos tekmtélyi előjogokhoz ragaszkodott,

amelyeket a már régen független Korküra nem volt hajlandó elismerni. Korinthosz nem fogadta

meg Spárta tanácsát, és nem volt hajlandó a viszályt tárgyalások útján rendezni; helyette erejéhez

képest igen nagy számú hájóból összeállított hajóhadat küldött Korküra ellen, és döntő vereséget

szenvedett, aminek következtében minden befolyását elveszítette Epidamnoszban. Mindenki azt

hitte, hogy az ügy ezzel véget ért.

Valójában ez csak a dolgok kezdete volt. A kniinthosziak ugyanis a következő két évben minden

erejük megfeszítésével egy nagy hajóhad felépítésén dolgoztak. Ehhez igénybe vették

szövetségeseik támogatását, és zsoldjukba fogadtak képzett evezősöket és kormányosokat

Görögország minden részéből. Magas zsoldot ígértek nekik, és a jelentkezők közül sokan Athén

szövetséges államaiból kerültek ki, de Athén nem tett semmit ennek a megakadályozásra. Spárta

sem avatkozott a dologba. Sem nem bátorította, sem nem kedvetlenítette el Korinthoszt attól, hogy

bosszút álljon Korkürán az elszenvedett vereségért.

A korküraiak természetesen megijedtek. Korinthosz nagyobb és harcképesebb hajóhadat épített,

mint az övék, sőt ezenkívül támogatásban részesült peloponnészoszi szövetségesei részéről is,

Spárta kivételével. Viszont Korküra csak a saját erőforrásaira támaszkodhatott. Ellensége csak egy

volt, de nem voltak barátai. Így, mielőtt a korinthosziak két évig tartó háborús előkészületei

befejeződtek, a korküraiak követséget küldtek Athénba, és kérték felvételüket az athéni

szövetségbe. A korinthosziak is küldtek követséget Athénba, s tiltakoztak a felvétel ellen.

Az athéni népgyűlésen két napig tárgyalták ezt a kérdést. A vita során elhangzott legsúlyosabb

érvek nem akörül forogtak, hogy tisztán a törvényesség vagy törvényellenesség szempontjából

köthet-e Athén szövetséget Korkürával, bár mindkét fél sok érvet sorakoztatott mellette és ellene.

Valójában a kérdés teljesen világos volt. Korkürára nem történt hivatkozás a békeszerződés

szempontjából, és mind Athénnak,mind a peloponnészoszi államoknak vitathatatlan joguk volt

szövetséget kötni minden állammal, kivéve azokat, amelyek ilyen szempontból név szerint

szerepeltek a békeszerződés pontjaiban. A valóságos probléma egészen más volt. Választani kellett

két kockázat között. Az egyik veszély szembehelyezkedni Korinthosszal, és ezen a réven Spártával;

a másik az, hogy Korinthosznak megengedjék Korküra leverését, ami azzal a következménnyel

járhatott, hogy a korkürai hajóhadat egyesítik a korinthoszival, és így Korinthosz olyan nagy

hajóhad birtokába jut, amely nyílt kihívást jelent Athénnak a nyugati vizeken. Voltak természetesen

más megfontolások is, de ezúttal csak ez számított.

Periklész, mint tudjuk, azt ajánlotta, hogy kössenek szigorúan védelmi jellegű szerződést

Korkürával, és a népgyűlés, mint rendesen minden fontos ügyben, megfogadta tanácsát. Azóta

gyakran hallottam az érvelést, hogy ezzel a lépéssel Periklész tudatosan siettette a háború kitörését.

Meg vagyok róla győződve, hogy ez tévedés, és hogy mennyire az, könnyen be is bizonyítható. Ha

Periklész valóban háborúba kíván kezdeni, kezdeti sikerekre kellett volna törekednie, márpedig

előnyhöz úgy jutott volna, ha leghatározottabban kijelenti, hogy a Korkürával kötött szövetség

támadó és egyszersmind védelmi jellegű is. Az athéni és korkürai hajóhad együttes ereje

kétségkívül legalább egy nemzedék idejére semmissé tette volna Korinthosz tengeri hatalmát.

Csakhogy Periklész ténylegesen egyrészt békeszeretetből, másrészt mert természeténél fogva

idegenkedett minden jogtalanságtól (Korinthosz megtámadása ugyanis a békeszerződés nyílt

megszegését jelentette volna), elvetette ezt a megoldást. Ezenfelül, mint már mondottam, a háború

lehetőségének mindenkinél inkább tudatában volt, és nem vállalta azt a kockázatot, hogy végül is

Korinthosz és Korküra együttes hadereje szálljon szembe Athénnal. Lehetetlen volt végképp

elhárítani mindkét veszélyt, amely választás elé állította. Ha nem kerülhette el, arra törekedett, hogy

amennyire csak lehetséges, csökkentse. Ha tartózkodik minden támadó lépéstől Korinthosz ellen,

megmarad a békeszerződés keretein belül; Korküra függetlenségének szavatolásával lehetetlenné

teszi a sziget elfoglalását és azt, hogy hajóhadát netán valamely ellenség megkaparintsa.

Véleményem szerint ez bölcs politika volt, melyet nyomban igazoltak is az események. Először a

korkürai hajóhad megerősítésére mindössze tíz athéni hajót küldtek Kimón fiának parancsnoksága

alatt. Jellemző, hogy apja „Lakedaimoniosznak”, vagyis „spártainak” nevezte. Nyilván osztozott

apja Spárta-barát érzelmeiben is. Később Athénban úgy érezték, hogy ilyen csekély számú hajó

inkább csak jelképes segítség, hatásosnak nem mondható, ezért később további húsz hajót indítottak

útnak. Valamennyit utasították, hogy kerülje el az összeütközést a korinthoszi hajókkal mindaddig,

míg az a veszély nem fenyegeti Korkürát, hogy csapatokat tesznek partra a szigeten.

A valóságban, mikor az előre látható tengeri ütközetre ősszel sor került, még csak tíz athéni hajó

volt jelen. Ha a hajók számát vesszünk tekintetbe, ez volt a görög államok egymás ellen vívott

legnagyobb tengeri csatája. A korinthoszi hajóhad százötven, a korkürai száztíz hajóból állt. Az

ütközet a korkürai partok közelében folyt le, és a csatában jelen levő athéniak véleménye szerint,

bár heves küzdelem volt, rendkívül elavult módon vívták meg. Úgy látszik, egyik fél sem ismerte a

korszerű haditengerészeti taktikát, a tengerészeti kiképzés fortélyait. Az ütközet folyamán az

athéniak a parancshoz tartották magukat. A bajba került korkürai hajók segítségére siettek, de

óvakodtak az összecsapástól valahány ellenséges hajóval mindaddig, míg alkonyatkor

nyilvánvalóvá nem lett, hogy a korinthosziak lesznek a győztesek, és partraszállásra készülődtek.

Ekkorra már hetven korkürai hajó elsüllyedt, legénységükből sokan fogságba estek, és mindkét

oldalon nagy volt az elesettek száma. Az athéniak csak akkor avatkoztak teljes erővel cselekvő

módon a küzdelembe, és a korkürai hajóhad maradványaival alkonyatkor készültek megakadályozni

az ellenséges csapatok partraszállását. A győztes korinthosziak már diadalénekkel sorakoztak fel a

partraszállásra, amikor hirtelen hátrálni kezdtek, majd megfordultak és beszüntették a harcot.

Meglepő viselkedésüknek az volt az oka, hogy a látóhatár szélén feltűnt a húsz athéni hajó

Lakedaimoniosz megerősítésére. Ilyenformán egy athéni hajóraj feltűnése a távolban elegendő volt

arra, hogy a korinthosziak magabiztosságát félelemre fordítsa.

Az athéni hajók ellenállás nélkül befutottak Korküra kikötőjébe, és másnap

valamennyirendelkezésre álló fegyveres legénységgel felszerelt hajóval elindultak a távolabb

horgonyzó korinthoszi hajók irányába. A korinthosziak hivatalos hírnököt küldtek, tiltakoztak az

athéni hajók jelenléte miatt, és azt hangoztatták, hogy a történtek a békeszerződés megszegését

jelentik. Az athéniak készen álltak a felelettel: a korinthoszi hajók tetszés szerint akadálytalanul

közlekedhetnek, Athén szövetségeseinek területét azonban nem támadhatják meg. Erre a

korinthosziak hazahajóztak.

A tengeri csata következtében mind Korinthosz, mind Korküra katonailag jelentősen

meggyengült. Korküra megszállása meghiúsult, Athén tekintélye nagymértékben megnövekedett,

egyetlen katona elvesztése nélkül, és a békeszerződése megszegésével sem vádolhatta senki.

Felfogásom, szerint ezek az eredmények igazolták Periklész politikáját, és más okok játszottak

közre, hogy mindez mégsem akadályozhatta meg a háború kitörését.

Tizenhatodik fejezet A HADÜZENET

A Korkürában lejátszódó események inkább tisztázták a helyzetet, semmint változtattak rajta.

Igaz, hogy Athén tovább erősödött, de ez a felfelé törő folyamat évek óta tartott. Korkürának tehát

csak annyiban volt jelentősége, hogy erre a tényre irányította a figyelmet, Spárta és a

peloponnészosziak kezdtek tisztábban látni, és egyre inkább meg is ijedtek.

Természetes, hogy a korinthosziak nagy tengeri hadjáratuk szégyenletes kudarca után valamiféle

megtorlásra törekszenek, de jól tudták, hogy Spárta megsegítése nélkül semmi lényeges

vállalkozásba nem kezdhetnek, márpedig Spártában egy ideig még megoszlottak a vélemények.

Erős pártja volt az azonnali hadüzenetnek, csakhogy az idősebbek még jól emlékeztek rá, hogy az

elmúlt évek hadjárataiban Athén sohasem szenvedett számottevő veszteséget, sőt valahányszor

ugyanolyan erősen vagy éppen erősebben került ki, s éppen ezért óvatosságra intettek. Ennek a

pártnak a vezére Arkhidamosz király volt, Periklész személyes ismerőse, aki iránt Periklész

bizonyos tisztelettel viseltetett. Az öreg király kész volt elismerni, hogy bizonyos időpontban a

háború megindítása Spárta érdekében áll, de tisztában volt az athéni tengeri haderő jelentőségével

is, és azt sürgette, hogy mielőtt visszavonhatatlanul elkötelező lépésre szánja magát Spárta, építsen

olyan erős hajóhadat, amely nyilvánvalóan meg tudja védeni a peloponnészoszi partokat, és képes

arra is, hogy megakadályozza Athén szövetségeseinek segítségét, sőt lázadásra bírja őket.

Lehetetlen volt előre megmondani, hogy Spártában a két párt közül melyiknek a véleménye

győz, de Athénban most már általánosan felismerték a háborús veszélyt, és mivel Periklész ezt

régóta előre látta, sőt régóta óvott is tőle, ha lehetséges, tekintélye még jobban megszilárdult, sőt

növekedett. Ez persze nem jelentette azt, hogy semmi ellenzéke nem volt. Voltak némelyek (és a

vele szemben állók közül ezeket tartotta veszedelmesnek), akik azonnali kezdeményező lépések

mellett kardoskodtak. Egyesek arrólbeszéltek, hogy mielőtt Spárta haderejét mozgósíthatná, be kell

törni peloponnészoszi területre, mások azt hangoztatták, hogy nyugati irányban terjesszék ki a

birodalom határait, és vegyék igénybe az athéni szövetség részére a dél-itáliai és szicíliai városok

tengeri haderejét és emberanyagát. Periklész az ilyen kalandos terveket a leghatározottabban

ellenezte. A háború stratégiáját ő már régen eldöntötte, s úgy látta, hogy Athén meglevő erőforrásai

elegendőek a győzelem biztosítására. Vereség csak akkor érheti, ha megosztja erőit nem életbevágó

fontosságú területeken, vagy ha emberanyagát kockázatos ütközetben veti be egyenlő vagy

számbeli fölényben levő ellenséges haderővel szemben. Tisztában volt azonban a nyugat

jelentőségével, és körülbelül ebben az időtájban megújította a szövetséget néhány szicíliai várossal.

Úgy vélte, ez önmagában is elegendő lesz arra, hogy a Spárta iránti rokonszenvükről ismert

városokat elriassza attól, hogy hajókat vagy csapatokat küldjenek Athén ellen.

Mint már említettem, Periklész főként az elhamarkodott akcióktól félt, s azoktól, akik túl

gyorsan és túl sokat akarnak elérni, és nyilván azt is jól tudta, hogy a népgyűlésen neki és egyedül

csak neki van annyi tekintélye és befolyása, hogy ezeket visszatartsa. Voltak olyan emberek, mint

Kleón, akik csak azért, hogy beszéltessenek magukról, készek voltak túlhajtani minden politikát, és

sok olyan csekély hadi tapasztalatú fiatalember is akadt, mint Alkibiadész, aki ki akarta tüntetni

magát, és emiatt bármilyen kockázatra kész lett volna. Amikor – mint Alkibiadész esetében is –

olyan fiatalemberekről volt szó, akik nemcsak a szokottnál becsvágyóbbak, hanem módfelett

tehetségesek és értelmesek is, ezek, ha nem sikerül megfékezni őket, minden valószínűség szerint

éppen azért volnának sokkal veszélyesebbek, mert annyira tehetségesek.

Voltak azután, bár természetesen nem sokan, akik – gyűlölködésükben a demokrácia vagy

személyesen Periklész ellen – bármi áron örömmel üdvözölték volna a békét, hogy vagyonukat

zavartalanul élvezhessék. Rendesen ennek a törpe kisebbségnek a tagjai kísérelték meg a múltban,

hogy Periklésznek akképpen ártsanak, hogy barátait támadták. Ezúttal ismét ilyen támadást intéztek

ellene, különösképpen gyáva módon, és bár személy szerint semmit sem ártott neki, annál több

aggodalmat és bosszúságot okozott. Rosszhiszemű mesterkedésről volt szó. Semmi politikai célja

nem lehetett annak, hogy istentagadás címén vádat emeljenek Aszpaszia ellen, és hogy ismét

felkavarjanak régi históriákat, amelyeket senki sem hitt el, hogy Periklész szerelmi viszonyt folytat

férjes asszonyokkal. A vádat ez alkalommal Hermipposz vígjátékíró képviselte. Hermipposz elért

már valamelyes színpadi sikert, és lehetséges, hogy ezzel a szereplésével legalább annyira a nevét

akarta ismertebbé tenni, mint amennyire ártani annak, aki ellen a támadást intézte. Az istentelenség

vádját arra alapozta, hogy Aszpaszia egy alkalommal állítólag vendégséget rendezett otthonában, s

a megjelent fiatal hölgyeket a kilenc múzsa jelmezébe öltöztette, és a múzsák nevén szólította őket.

A per tárgyalásán alkalom nyílt rá, hogy előhozakodjanak a közszájon forgó történetekkel

Aszpaszia erkölcstelenségéről és Periklész szerelmi kalandjairól. Hermipposz a kínálkozó alkalmat

közönségességével használta ki. De még méltatlanabbul viselkedett Periklész fia, Xanthipposz,

akinek a közelmúltban is, mint már annyiszor, ismét pénz miatt támadt viszálya apjával. Ez

alkalommal megsértődött, mert Periklész nem volt hajlandó koholt ürügyek alapján kölcsönt

folyósítani neki. Xanthipposz most a perben tanúként jelentkezett; és azzal állt elő, hogy Periklész

elcsábította a feleségét, tulajdon menyét. Ezzel a fellépéssel apján és feleségén egyszerre akart

bosszút állni, mert az asszony, nem ok nélkül, végképp elhidegült tőle.

Aszpaszia, nő és idegen létére, nem jelenhetett meg a bírósági tárgyaláson. Védelmében

Periklész mondott beszédet, és azt mondják, ez volt az egyetlen alkalom, amikor a nyilvánosság

előtt elárulta érzelmeit. Nem tudom, bánata vagy haragja okozta-e, hogy könnyekre fakadt, de

semmi kétség, hogy beszéde rendkívüli hatással volt az esküdtekre. Aszpasziát felmentették, és

Hermipposz is felhagyott azzal, hogy a színpadról kössön bele. Az egész ügy inkább növelte,

semmint csorbította Periklész jó hírnevét. Ami fiát illeti, Periklész nem vonta felelősségre

vallomása miatt, de soha többé nem beszélt vele.

Ezt a történetet nem azért említettem, mintha önmagában fontos volna, csak azért, mert ebből is

jól látható, milyen gyenge lábon állt Periklész ellenzéke abban az időben, ahhoz, hogy esetleg

felléphessen ellene. Néhány évvel később, mikor ellenem irányult hasonló támadás, a helyzet

megváltozott, de a háború kitörését közvetlenül megelőző időszakban az athéniak általánosan

elfogadták Periklész politikáját, és neki is csak az volt egyedüli félelme, hogy a túlzásokat nem lesz

képes elhárítani. Nagyon kevéssé lehetett olyan hangulatot tapasztalni, amit háborús láznak

nevezhetnénk, de arra sem mutattak semmi hajlandóságot az athéniak, hogy a legcsekélyebb

eredménybe is belenyugodjanak. Ilyenformán a nagy többség pontosan azt az álláspontot foglalta el,

amelyet Periklész ajánlott.

Bár kevesen gondoltak háborúra a korkürai események megvitatása előtt, utána már mindenki

tudta, hogy a háború valószínűsége napról napra növekszik. Nagyon természetes, hogy az

eshetőségeket az emberek különféleképpen ítélték meg, de én magam a félelemnek vagy az

aggodalomnak semmi jelét nem tapasztaltam. Nem kétséges, hogy ebben az időben a fiatalok

valósággal várták a háború kitörését. Így például Alkibiadész, aki ekkor tizennyolc vagy tizenkilenc

éves volt, új és csillogó fegyverzetben mutatkozott mindenütt. Féktelen és túlzó volt a viselkedése,

mint mindig, de életében ezúttal látta először a lehetőséget, hogy inkább a csatában vitézségével és

katonai tudásával szerezzen magának elismerést, semmint szépségével, duhajkodásával és

botrányos magaviseletével vonja magára a figyelmet. Barátja, Szókratész boldogan látta, mennyire

megváltozott. Ugyanis Szókratész állhatatosán kitartott amellett, hogy Alkibiadész rendkívüli

erényre és nemes viselkedésre képes, és tagadhatatlan, hogy jelenlétében a fiatalember valóban

mindig kifogástalanul is viselkedett. Szinte azt mondhatnám, hogy Szókratész az egyetlen, akit

Alkibiadész őszintén tisztel, sőt talán valójában szereti, de egyben fél is tőle.

Szókratész magatartása a háború kérdésében jellegzetesen reá vallott. A katonai dicsőség teljesen

hidegen hagyta, de soha meg nem fordult agyában azt a gondolat, hogy vonakodjék életét

feláldozni, ha városa ezt kívánja tőle. Alkibiadésszal együtt, sőt közös sátorban vett részt a potidaiai

hadjáraton. Az első ütközetben mindketten kitüntették magukat. Alkibiadész azonban túl

vakmerőén vetette bele magát a harcba, megsebesült és a földön feküdt. Szókratész megállt felette,

kölykét védő anyamedve módjára, minden támadást elhárított, míg a sebesültet biztos helyre nem

vitték. Később, mikor arról volt szó, hogy ki kapjon pénzjutalmat vitéz magaviseletéért, Szókratész

Alkibiadészt ajánlotta, de az Szókratész érdemére hivatkozva, elhárította magától. A vezérek,

nyilván Alkibiadész előkelő családi kapcsolatai és népszerűsége miatt a fiatalok között, örültek

neki, hogy a díj odaítélésénél Szókratész ajánlatára hivatkozhattak, Szókratész pedig boldog volt,

hogy fiatal barátjának dicsőség utáni vágya és valóságos harctéri érdeme hamarosan méltó

megjutalmazásban részesült, őt magát az efféle kitüntetés egy cseppet sem érdekelte. Erről az

esetről Periklésztől értesültem, de később másoktól is hallottam. Sem Szókratészt, sem Alkibiadészt

nem láttam többé, attól fogva, hogy útra keltek erre a hadjáratra.

A harcok Potidaiánál kezdődtek, mégpedig a nyílt hadüzenet előtt. Ez egyedül nem tette volna

elkerülhetetlenné a háborút, de mint minden esemény abban az időben, siettette a fejleményeket.

Athén ebben az esetben is szigorúan jogaihoz ragaszkodva járt el, mert Potidaia, bár korinthoszi

település, Athénnak rendszeres adófizető szövetségese volt. Mint valamennyien tudjátok, a thrákiai

területen fekvő Potidaia nagy stratégiai fontosságú pont, Athénnak múlhatatlanul mindenáron

befolyása alatt kellett tartania. Úgyhogy amikor nyilvánvaló lett, hogy a városban tartózkodó

korinthosziak összeesküvést szőttek a makedón királlyal és a környék más városaival és törzseivel,

és általános felkelést készítettek elő Athén ellen, természetes volt Athénnak az a követelése, hogy

űzzék el a korinthoszi vezető városi tisztviselőket, és szereljék le az erődítmények egy részét. A

korinthosziak azonban egy úgynevezett „önkéntesekből” szervezett csapatot már jó előre bejuttattak

a városba. Ilyenformán Athén egyik szövetségesének lázadását Korinthosz szervezte meg, azaz

olyan város, amelytől elvárható a békés magatartás Athénnal. Ismét harcra került a sor Athén és

Korinthosz között, de most sokkal komolyabb harcra, mint Korküránál. A csatában a korinthosziak

vereséget szenvedtek, de a város birtokukban maradt, és Athén hosszú, nehéz és költséges

ostromzár hadműveletre kényszerült. Potidaia csak a közvetlen közelmúltban hódolt meg Athénnak.

De a korinthosziak még a csata előtt Spártához folyamodtak segítségért; biztosnak látszik tehát,

hogy Spárta vezetői közül legalábbis egyesek kötelezettséget vállaltak arra, hogy betörnek attikai

területre, ha az athéniak nem vonulnak vissza Potidaiából.

A korinthosziak támogatást kaptak más államoktól is. Megara követséget küldött Spártába. Nem

hivatalos formák közt ugyanezt tette Aigina is. A megaraiak amiatt panaszkodtak, hogy az athéniak

rendeletileg megtiltották a közelmúltban, hogy árucikkeiket eladhassák akár Athénban, akár az

athéni szövetség bármely államának piacain. Ennek a „megarai határozatnak”, amelyet az athéni

népgyűlés Periklész javaslatára szavazott meg, az volt a célja, hogy értésére adja a kisebb

államoknak, mennyire veszélyes akcióba lépni Athén ellen, ha az erre nem szolgáltatott okot. A

megaraiak egy hajórajt küldtek a Korküránál harcoló korinthoszi hajóhad támogatására. Ezenkívül

menedéket adtak Athénból megszökött rabszolgáknak, és a korinthosziakkal összefogva támogatták

az Athén-ellenes pártot Aigina szigetén. Nem kétséges, az athéniak még nem felejtették el, hogy a

megaraiak valamikor áruló módon mészárolták le egyes városokban helyőrségi szolgálatot teljesítő

sok emberüket.

Ezeket a panaszokat Spártában teljes mértékben felhasználta az a párt, amely már elszánta magát

a háborúra. Nyomban azután, hogy Potidaiát ostromzárral vették körül, Spárta valamennyi

szövetségesét kongresszusra hívta össze. Periklész rögtön átlátta, hogy ez a kongresszus döntő

jelentőségű a béke vagy a háború kérdésében, s úgy rendelkezett, hogy néhány athéni kiküldött,

színleg más megbízatással, legyen jelen Spártában ugyanabban az időben, és személyesen utasította

őket, hogy mit mondjanak, ha sikerül elérniük, hogy meghallgassák őket a spártaiak gyűlésén. A

kongresszuson a spártai szövetségesek részéről a beszédek a várakozásnak megfelelő értelemben

hangzottak el. Korinthosz kelt ki legelszántabban és legtámadóbban Athén ellen, mert bizonyára

egész hadseregük odaveszett volna Potidaiánál, ha nem kapnak segítséget. A peloponnészoszi

tengerparti államok közül a legtöbb támogatta őket, de néhány, a félsziget belsejében elterülő állam,

amely nem érezte magát fenyegetve, óvatosságra intett. Végül az athéniak kértek és kaptak is szót.

Periklésztől azt az utasítást kapták, az athéniak álláspontját világosan és minden félreértést kizáróan

adják elő. Periklész szerint a háború veszélyét inkább növeli mint csökkenti, ha a spártaiak abban a

hitben ringatnák magukat, hogy céljaikat akár erőszak alkalmazásának fenyegetésével elérhetik,

akár úgy, hogy bármily csekély mértékben is erőszakhoz folyamodnak. Úgy vélte, megfontolásra

készteti majd őket az a tudat, hogyha bármiféle támadó lépésre szánnák magukat Athén ellen, az

elkerülhetetlenül súlyosabb háborúba sodorná őket, mint aminőt eddig bármikor viseltek.

Az athéniak utasításuknak megfelelően beszéltek. Az athéni birodalom vívmányait és

szükségességét olyan meggyőzően védelmezték, mintha Periklész maga szólalt volna fel. A

birodalom magasrendű hazafias érzés eredményeként létesült, olyan időben, amikor Spárta

elhárított magától minden felelősséget; a birodalom fennmaradása biztonságiokokból szükséges,

szerkezetében és politikájában szabadelvűbb, mint bármely eddigi birodalom, és csak javára

szolgál, ha összehasonlítják azzal, ahogyan Spárta gyakorolja az uralmat görög alattvalói felett.

Athén semmi módon nem ismerheti el, hogy Spártának és szövetségeseinek kongresszusa bármi

módon beleszólhasson, vagy akár bírálhassa Athén politikáját. Athén, miként Spárta, független

állam. Ha vitás kérdések merülnek fel közöttük, ezeket tárgyalások útján kell rendezni a

békeszerződés pontjaiba foglalt alapelvek értelmében. Athén teljes mértékben kész ilyen

tárgyalásokra. Ha Spárta ezt elutasítja, viselnie kell a háborúért a felelősséget. Ha Spárta a háborút

választja, Athén a végsőkig fog harcolni. Jól tennék a spártaiak, ha fontolóra vennék, mekkora

erőforrások állnak az athéniak rendelkezésére.

Nyilvánvalóan beszédük célja nem az volt, hogy Athén iránt kedvező hangulatot keltsenek

Spártában, sokan úgy vélekedtek, hogy Periklész a követeknek azért adott ilyen felszólalásra

utasítást, hogy a spártai gyülekezetet a háború megindítására ösztönözze. Ez a felfogás teljesen

téves. Jellemző Periklészre, hogy még a spártaiak esetében is hitt abban, hogy a leghatékonyabb érv

az igazság. Valószínűleg úgy gondolkozott, bármilyen csekély is az eshetőség a háború

elkerülésére, egyedül hatásos csak az lehet, ha Athén minden félreértést kizáró módon kinyilvánítja

elszántságát. Lehetetlenség lett volna a spártai barátsághoz folyamodni, de bizonyos mértékig

lehetőséget nyújthat a spártaiak óvatosságára és arra számítani, hogy nem szívesen vállalják a

szerződésszegés látszatát. És valóban úgy értesültem, hogy bár a spártaiak nagyon indulatosan

fogadták az athéni követek beszédét, mégis gondolkodóba estek, tehát a kívánt hatás következett be.

A szövetségesek kiküldöttei és az athéniak beszédeik megtartása után eltávoztak, és a. spártaiak

gyűlése megvitatta a béke vagy a háború kérdését. Mondják, hogy az idős király, Arkhidamosz

csodálatra méltó módon kifejezésre juttatta pontosan azokat az érzéseket, amelyektől Periklész

remélte, hogy fékező hatással lesznek n spártaiakra. A király elismerte az athéni terjeszkedés

veszélyét, de azzal érvelt, hogy bölcsen teszik, ha alaposan megfontolják, mielőtt Spárta belép

olyan háborúba, amely hosszabb ideig eltarthat, mint bárki gondolja, és amelynek az eredményét

lehetetlen előre látni. Bár Spárta és szövetségesei bizonyosan fölényben vannak a szárazföldön,

tengeren nem tudnának boldogulni Athén fölényével szemben, és pénzügyileg is gyengék.

Kezdjenek tehát hozzá azonnal hajók felépítéséhez és anyagi hozzájárulások összeszedéséhez a

szövetségesektől és barátaiktól, ahogyan Athén tette. Akkor néhány év múlva előreláthatólag olyan

helyzetben lesznek, hogy rövid és döntő háborút vívhatnak meg. És mindenesetre, mondta, mielőtt

visszavonhatatlan lépést tennének, el kell fogadniuk az athéni javaslatot a tárgyalásokra

vonatkozóan. Ha nem teszik, akár joggal, akár jogtalanul, az a színezete a dolognak, hogy Spárta

szegte meg a békét, nem Athén.

Úgy hírlik, ez a beszéd megtette hatását a gyűlés résztvevőire. Megjegyzendő, hogy ekkor már

odáig jutottak, hogy nem béke vagy háború közötti választásról, hanem tisztán arról volt szó, mikor

lenne legelőnyösebb megindítani a háborút. Ilyen körülmények között az emberek nemigen

hajlanak ésszerűségre, sem arra, hogy türelemmel és megfontoltan járjanak el. Ilyenkor a probléma

gyors és egyszerű megoldását óhajtják, mert ez a probléma lelkűket nyomasztja, feszültséggel,

aggodalommal tölti el őket. Megaztán a spártaiak minden más népnél jobban élvezik, ha valamit a

legegyszerűbb szavakkal tárnak eléjük, még ha a beállítás félrevezető is, mert így mentesülnek a

kritika és az elemzés műveletétől, már amennyire ehhez van érzékük. Valójában azért büszkék

szűkszavúságukra, mert akkor érzik jól magukat, ha nem kényszerülnek arra, hogy egyidejűleg

egy-két problémánál több foglalkoztassa őket. Így történt aztán, hogy Szthenelaidasz, az egyik

ephorosz beszéde, amely valamennyi súlyos kérdést elkerült, sokkal hatásosabbnak bizonyult, mint

Arkhidamosz király jól átgondolt érvelése. „Az athéniak – mondta Szthenelaidasz – mindig hosszú

beszédben magasztalják önmagukat. Ha jó emberek voltak a perzsa háborúk idején, annál

szégyenletesebb, hogy most rosszak. Mi nem kívánunk többet, csak azt akarjuk hallani, hagyják

békén szövetségeseinket. Erre vonatkozólag nincs egyetlen szavuk sem. Meg kell védeni

szövetségeseinket, tehát meg kell indítanunk a háborút.”

Ekkor, mint a gyűlés elnöke, szavazásra tette fel a kérdést, és a nagy többség a háború mellett

döntött.

Ezt követőleg majdnem egy esztendő beletelt, míg az ellenségeskedések elkezdődtek, mert

Spártának és szövetségeseinek idő kellett, hogy felkészüljenek. A közbeeső időben az athéniak

rendbe hozták a város erődítéseit, de ellenséges lépést nem tettek. A spártaiakat nagyon

nyugtalanította, hogy őket tekintik a béke megszegőjének, ezért diplomáciai és más

mesterkedésekkel el akarták hitetni, hogy igazságos háborúra kényszerültek. Ezek a lépések inkább

lélektanilag, mint politikailag érdekesek. A Spártában lefolyt szavazás után nem volt többé

lehetőség békére.

Mindenekelőtt a spártaiaknak sikerült olyan értelmű jóslatot kieszközölniük Delphoiből, hogy

„Isten mellétekáll, ha hősiesen a végsőkig harcoltok”. Ezután követséget küldtek Athénba, és

felszólították az athéniakat, hogy űzzék el „az istennő átkát”. Ez holmi homályos célzás volt sok

évtizeddel korábban történt eseményekre, amikor Periklész egy távoli ősét átok alá vetették. Nem

kétséges, a spártaiaknak ezzel a követeléssel az volt a céljuk, hogy megerősítsék a Periklésszel

szembehelyezkedő politikai irányzatot. Periklész azonban csaknem egyhangú támogatásban

részesült Athénban. Az athéniak erre viszonzásul azt követelték, hogy a spártaiak űzzék ki „a Bronz

Ház átkát”, ami szintén homályos célzás volt a spártai kormánynak egy valamivel későbbi

szentségtörő cselekedetére.

Ekkor második követség is érkezett Athénba, azzal a követeléssel, hogy Athén adja meg a

függetlenséget Aiginának, vonja vissza a megarai határozatot, és oldja fel az ostromzárat Potidaia

körül. Amint várható volt, Athén ezeket a követeléseket egytől egyig elutasította.

Végül ismét spártai követek érkeztek, s a korábbi követelésekről nem is szólva, a következőket

jelentették ki: „Spárta a békét óhajtja. A béke lehetséges, ha visszaadjátok a görögöknek

szabadságukat.” A spártai képmutatásnak ez az újabb megnyilvánulása senkire sem hatott

Athénban. A spártaiak és szövetségeseik hadseregének mozgósítása befejeződött, és a tavasz

kezdetén Megara határát átlépve, előrenyomultak Attikába.

Tizenhetedik fejezet AZ UTOLSÓ ÉVEK

Nincs szándékomban, barátaim, elbeszélni a most folyó háború eseményeit. Csak azt teszem,

amire kértetek, elmondom szeretett és csodált barátomról, amit tudok. Attól a naptól számítva,

amikor a peloponnészosziak betörtek Attikába, Periklész még három évnél valamivel tovább élt, és

ebből csaknem két esztendeig megakadt személyes kapcsolatom vele, amióta itt élek

Lampszakoszban. Ebben az időszakban már nem történt semmi, ami bármilyen tekintetben új fényt

vethetne annak a férfiúnak alakjára, akit ismertem és képességeimhez mérten elétek állítottam.

Egyik legjellegzetesebb tulajdonsága rendkívüli következetessége volt. Ebben a válságos

időszakban ugyanúgy viselkedett, mint azelőtt mindig; nézetein bizonyára változtatott volna, ha erre

bármi oka lett volna, de a tények megmutatták, hogy a helyzet felmérésben minden ítélete

helyesnek bizonyult. Az egyetlen olyan eseményt, amely felborította számításait, senki nem láthatta

előre, és ő mindig óva intett attól, ami fontos lehet, s előre mégsem látható. Élete egyetlen, bár rövid

ideig tartó politikai kegyvesztettségét pontosan polgártársai idegzetének az a gyengesége okozta,

amelytől mindig előre óvta őket.

Periklész tekintélye a háború kezdetén kétségbevonhatatlan volt. Bizonyos rendelkezései

népszerűtlenek voltak, de logikusak, határozottak, világosan körülhatároltak, és az athéniak

pontosan végre is hajtották őket. Hitt Athén legyőzhetetlenségében mindaddig, amíg emberanyagát

meg nem osztja és hajói a tengerek urai maradnak. Semmi előre látható esemény nem árthat

végzetesen, csak a meggondolatlanság és a türelmetlenség. Periklész a kezdet kezdetétől fogva

körvonalazta stratégiáját. Mint egész gondolkodása, ez is az olyan ember tévedhetetlenségéről,

merészségéről vallott, aki tisztán látja, mi lényeges, és mi nem. Az athéniaknak kijelentette, hogy

javaik a világ minden pontján fekszenek, s hajóikkal mindez elérhető. Gazdaságaik, vidéki házaik,

attikai földjeik pótolhatók, de pótolhatatlan az emberanyag, hajóik és a birodalom. Ezért, ami az

attikai hadműveleteket illeti, kerülni kell a közelharcot a peloponnészosziakkal, és a lovasság

bevetésénél arra kell szorítkozniuk, hogy elvágják a különálló ellenséges egységeket, és

megzavarják utánpótlási vonalaikat. Minden évben hajóhadakat kell küldeniük a Peloponnészoszra,

hogy lerombolják a partvidéket, és maguknak erődített támaszpontokat állítsanak fel, hogy további

hadműveleteik kiindulópontjaiul szolgáljanak. Figyelmeztette a népet, hogy küzdelmes hónapok

állnak előttük, amikor el kell hagyniuk gazdaságaikat, és a város erődítményei mögött kell

menedéket keresniük, sőt fel kell készülniük bizonyos veszteségekre is. De legyenek tisztában

azzal, hogy házaik és termésük elvesztése egészen jelentéktelen dolog. A házakat fel lehet építeni, a

földeket újra bevetni, és addig is a világ tengeren elérhető minden földje rendelkezésükre áll. Nem

ők, hanem a peloponnészosziak félhetnek élelemhiánytól, mert semmi élelmet nem importáltak, és

az attikai betörés miatt elhanyagolják földjeik megművelését.

Így aztán, mihelyt hírek érkeztek az ellenséges csapatok közeledéséről, az athéniak a vidék

különböző részeiről jószágaikat a tengerpartra hajtották, és hajón elszállították Euboiába vagy más

szigetekre, holmijaikból csak azt vették magukhoz, amit magukkal tudtak vinni, és ezzel érkeztek a

városba. A szerencsésebbek barátaiknál találtak szállást, de a többség kénytelen volt a különböző

köztereken vagy templomok környékén táborozni, vagy be nem épített telkeken Peiraieuszban és a

Hosszú-falak közelében.

Erre sor került minden évben, amikor ellenséges csapatok betörtek Attikába, és ezt az állapotot

az athéniak most már csaknem természetesnek tartják. Amint az ellenséges csapatok

visszavonultak, visszatérnek birtokaikra, kijavítják az épületeket, amennyire tudják, visszahajtják

jószágaikat és nyájaikat, és a lehetőséghez képest folytatják szokott életmódjukat, ősztől a

következő tavaszig. De ezúttal, először a háború kitörése óta, minden különösnek és csaknem

elviselhetetlennek tűnt. A város falain kívül élő athéniak nagyon ragaszkodtak birtokaikhoz, helyi

szentélyeikhez és minden környék külön-külön megszokott hagyományaihoz. Természetesen

valamennyien nagyon büszkék Athénra, de mélységesen ragaszkodnak falvaikhoz, s bizonyos

tekintetben a magáét mindenki különbnek tartja a másokénál. Ezenfelül beleszoktak a biztonságba

és jómódba. Már csak az idősebbek emlékeznek a perzsa betörésre, amikor nemcsak a környéket,

hanem a várost is sorsára kellett hagyniuk. Soha nem látták, mint ahogyan Periklész meg én, amint

sűrű füst szállt fel Attika egére, amikor az ellenség az athéni otthonokat felgyújtotta. Így, bár

meggyőzte őket Periklész politikájának logikus bölcsessége, de a végrehajtás következményeit

elviselhetetlennek tartották. Csakugyan bekövetkezett az elégedetlenkedés, ahogyan Periklész előre

megmondotta. „Milyen hadvezér ez a miénk – mondták állandóan egymás közt –, van hadserege,

mégsem használja fel?”

Pedig Periklész ténylegesen úgy használta fel a hadsereget, amint kezdettől fogva szándékában

volt. Mialatt a peloponnészosziak megszállva tartották Attikát, útnak indított száz hajót ezer

hoplitával és egy nagy csapat íjásszal, hogy rajtaüssön az ellenséges partvidéken. Ez a hadművelet

legalább annyi kárt okozott, mint az ellenség Attikában, és ugyanolyan riadalmat is keltett, mert

senki sem tudhatta, hol csapnak le legközelebb. Közben háromezer hoplitát kötött le az ostromzár

Potidaiánál, sokat Attikában védelmi állásokba helyeztek, s Athén erődítményeiben is sokan

szolgáltak. Az esztendő második felében az athéniak elégtételt érezhették, hogy teljes mértékben

megtorolták, amit el kellett szenvedniük. A nyár folyamán elűzték Aigina egész lakosságát, és

athéni gyarmatosokat telepítettek le a szigeten; majd amikor a peloponnészosziak visszavonták

csapataikat, maga Periklész hatolt be nagy hadsereggel Megara területére, feldúlta az egész

országot, és ezzel nyilvánvalóvá tette, hogy a spártaiak képtelenek megvédeni szövetségeseiket.

Így aztán az év első néhány hónapjában érezhető elégedetlenség Periklésszel szemben az

esztendő végére úgyszólván megszűnt. Valójában minden értelmes ember tisztán láthatta Periklész

stratégiájának érdemeit, Athént érte ugyan anyagi kár, de nagyon keveset vesztett emberekben; az

athéniak bebizonyították, hogy míg ellenségeik csak rövid ideig és csak egy helyen tudják a harcot

folytatni, az ő haderejük ott csap le, ahol ezt legjobbnak látja, és bármely időben. Amikor az év

végén felmerült a kérdés, hogy ki tartsa meg a szokásos gyászbeszédet a nagy gyászünnepségen

azok felett, akik életüket áldozták a háborúban, a nép habozás nélkül ismét Periklésznek juttatta e

megtiszteltetést. Periklész gyászbeszéde ezúttal olyan megrendítő, sőt elmondhatom, olyan

nagyszabású volt, hogy ehhez foghatót sohasem hallottam. Egyetlen szót sem szólt politikájának

aprólékos igazolására. Célja az volt, hogy megadja a tisztességet az elesetteknek, és meggyőzze az

életben maradottakat, hogy bár a legfőbb érték az élet, életüket olyan célért áldozták, ami ennél is

értékesebb. Számára Athén nemcsak nagy volt, hanem egyedülálló is. Felfogását helyeslem. Az

bizonyos, hogy amikor Periklész (illetve ugyanerről Szophoklész, Euripidész) Athénról szól,

tökéletesen más szavakat használ, mint a hazafias irodalomban, szónoki művekben szokásos

kifejezések. Győzelem, bátorság, elszánt akarat, becsület a megszokott témák, de az athéniak más

tulajdonságokkal is büszkélkednek, mint a bölcsesség, a szépség, a sokoldalúság és a tökély. A

háború első esztendejében mutatták be Euripidész új színművét, a Medeiá-t. A tragédia csak a

harmadik díjat kapta, azt hiszem, főként azért, mert a hallgatóságot sértette a főalak lélektanilag

bonyolult jellemzése. De az egyik kardalt a színház valamennyi látogatója gyönyörűséggel és

szokatlan áhítattal hallgatta. Ebben a kardalban Euripidész Athénnak ősrégi s egyben káprázatosán

mai jellegét énekli meg. Amennyire emlékszem reá, így hangzik:

Áldottak örökké Erektheusz sarjai,

boldog isteneknek a gyermekei,

kik sose dúlt, szent földjükön élvezik a

legnemesebb ízű bölcsességet, örökkön üdén

lépkedve a fénnyel teli légben, a tájon,

hol született a kilenc pieriai Múzsa

szőke Harmóniától egykor.

A szépvizű Képhiszosz habja permetét

szórta széjjel Küprisz a monda szerint

e tájra, lágy lehelletű könnyű szelet

fújva reá, s füzért vet mindig a fürtjeire,

jóillatú rózsák viruló koszorúját;

s bölcs Szophiához Erószt vezérli társul,

őt, ki minden erényre buzdít.1

Ez volt, barátaim, az az Athén, amelyet magam is ismertem, és amelyet ezután oly hamar

elvesztettem. Személyes bajaim, melyeknek vége szakadt, és ma boldogan, békességben élhetek itt

Lampszakoszban, semmit nem számítanak. Engem az indít meg annyira, amikor Periklész és

Euripidész szavaira gondolok, hogy mennyire igazak voltak, amikor elhangzottak; lehet, hogy még

ma is igazak ama sok gyötrelem és csalódás után, amely a várost, sőt magát Periklészt is érte.

Mert a következő év bizakodással kezdődött, de féktelenséggel, törvénytiprással, rémülettel és

üldöztetéssel végződött. Az athéniak soha nem félnek ellenségeiktől; ha vereséget szenvednek,

megkettőzik erőfeszítéseiket, s végül ők lesznek győztesek. Most azonban olyan veszéllyel kerültek

szembe, amely ellen nem tudtak védekezni, olyan ellenséggel, amelynek támadása hirtelen,

kiszámíthatatlan és leküzdhetetlen volt. A háború első esztendejében a harcmezőn elesett hősök

nem voltak sokan, és állami temetésben részesültek. A pestis áldozatai a második és a harmadik

évben megszámlálhatatlanok voltak, a holttestek az utcákon hevertek, még a dögkeselyűk s a kóbor

kutyák sem mertek közelíteni hozzájuk. Ha végül mégis eltakarították a holtakat, gyorsan, sietve,

végtisztesség nélkül elhantolták.

1Kerényi Grácia fordítása.

A járványról s a betegségről, amelyet addig senki nem ismert, Peiraieuszból érkeztek jelentések

röviddel azután, hogy a spártaiak a tavasszal újra betörtek Attikába. A járvány egy héten belül

elterjedt a város felső részeiben, és az emberek hullottak, mint a legyek. Szörnyű szenvedéssel járt a

betegség, és nézni is borzalmas, míg a halál bekövetkezett. Egyeseket őrjítő láz és szomjúság

gyötört, mások folytonos hányás közben múltak ki; sokszor véres fekélyek keletkeztek a bélben,

vagy végelgyengülés végzett az áldozatokkal. Nagyon kevesen épültek fel azok közül, akik

megkapták a betegséget, és senki nem tudta az okát, hogy ki miért kapja meg, és kinek sikerül

elkerülnie. Az orvosok által ajánlott egészségügyi rendszabályok hatástalanoknak bizonyultak;

valójában az orvosok közül még többen haltak meg, mint mások. Nem segítettek az istenek, az

imádságok és a felajánlott áldozatok sem. Semmi nem nyújtott védelmet a pestis elől; az egészséges

szervezetűek ugyanúgy megkapták, mint a betegesek; a kegyességükről ismertek ugyanúgy

kiszenvedtek, mint a gonosztevők és istenkáromlók. Ebben a helyzetben megszűnt minden

tisztességtudás, kölcsönös bizalom, a közmegegyezésen alapuló szokások, mindaz, ami az élet

civilizáltságát teszi, felbomlott minden, ami vezeti, ösztönzi, s a rossztól visszatartja az embereket.

Olyan dolog történt most, ami a szokásnál és a közmegegyezésnél is erősebb, márpedig szokások és

közmegegyezés nélkül az emberi természet teljessége elvész, minden felbomlik és zűrzavarba fúl.

Egyes esetekben a rémület, a félelem és a fejvesztettség szánalmas gyávaságot, apátiát vagy

erkölcstelen kicsapongást váltott ki; mindenki jelleme, körülményei vagy fizikai állapota szerint

viselkedett a rendkívüli körülmények között. Nagyon kevesen akadtak, akik végig, amíg a járvány

tartott, megőrizték erényességüket, bátorságukat és józan gondolkodásukat: mint várni lehetett, az

idő múlásával az általános erkölcsi züllés csak fokozódott és terjedt. Olyan csapás volt ez, amelyet

nem lehetett megszokni.

Az athéniak a járvány kezdetén a megszokott eréllyel folytatták a háborút. Mialatt a spártaiak

Attikában voltak, Periklész maga indult útnak a Peloponnészoszra százötven, gyalogos és lovas

haderővel megrakott hajóval. A hajóhad már indulófélben volt, és Periklész is felszállt zászlós

hajójára, amikor napfogyatkozás kezdődött. Ha a napfogyatkozás az év későbbi szakaszában

következik be, vagy más a hajóhad parancsnoka, a babonás rémület minden bizonnyal lehetetlenné

tette volna a hajóhad elindulását. Periklész hajójának kapitánya is annyira megrémült, hogy

képtelen volt kiadni a parancsokat az indulásra. Periklész ekkor levette válláról hadvezéri köpenyét,

a kapitány szeme elé tartotta és ezt kérdezte: „Baljós jelnek tartod-e ezt?” A kapitány kijelentette,

hogy nem, mire Periklész a következő újabb kérdéssel fordult hozzá: „Nem értem akkor, a

napfogyatkozás miért lenne az, persze, a napfogyatkozást a köpenyemnél nagyobb valami idézi

elő?” Ezután megparancsolta, hogy tartsanak italáldozatot, majd mikor a napfogyatkozás elmúlt, a

hajóhad bizakodással kelt útra. Ugyanúgy, mint a megelőző évben, most is több kárt okoztak az

ellenségnek, mint az Attikában. De sem ők, sem a spártaiak nem okozhattak annyi kárt, mint a

pestis.

Mikor Periklész visszatért erről a hadjáratról, arról értesült, hogy a spártai csapatok

visszavonultak, nyilván félelmükben a járványtól, amely akkor már a városban nagy erővel

dühöngött. Periklész ezért elhatározta, hogy Athénban marad. A Peloponnészoszt harácsoló haderő

és hajóhad parancsnoki tisztét Hagnón vette át, és északra indult, hogy csapataival megerősítse a

Potidaiánál harcoló hadsereget. Mivel azonban a katonák között már fertőzött a pestis, magukkal

vitték a járványt Potidaiába, az ott harcoló katonák közé. Hat hét leforgása alatt a pestis Hagnón

csapatainak egy negyed részét megölte, sa parancsnok nem tehetett egyebet, visszatért Athénba

érdemleges eredmény nélkül.

És most, amikor körülöttük a halál bűze áradt, és minden ember az életben maradásáért

reszketett, amikor az otthonok és a gazdaságok elpusztultak, és a győzelemreménye sem bátoríthatta

őket, és még megérteni sem tudták, hogyan borította el őket ilyen hirtelen ennyi szenvedés, a teljes

reménytelenség hangulatába zuhantak, és nem is várt rájuk egyéb, mint keserűség és ingerültség. Ha

a háborúra gondoltak egyáltalán, csakis úgy, hogy ilyen helyzetben nem lehet háborúzni, békét kell

kötniük bármi áron. Mivel a huzavonáért és meg nem érdemelt gyötrelmeikért felelőst kerestek,

persze nem önmagukban, egyszerre Periklészt kezdték vádolni mindazért, ami történt.

Megakadályozhatta volna a háború kitörését – mondották, s megfeledkeztek róla, hogy a háborút ők

szavazták meg. – Más stratégiát alkalmazhatott volna. Jobb lett volna meghalni a spártaiak ellen a

csatamezőn, semmint itt nyomorogni bezárva, az erődítések falai mögött szállásaikon, amelyek

most már nem zsúfoltak, olyan sokan meghaltak. Vagy talán – tették hozzá – mégis lehet valami

igazság abban, hogy a Periklészek házát átok sújtja.

A Periklész elleni támadások, mint a múltban, ekkor is azzal kezdődtek, hogy a barátait vették

célba. Az egyik első áldozat én voltam, istentagadással és perzsabarát érzelmekkel vádoltak.

Nektek, akik ismertek, fölösleges mondanom, milyen képtelen vádak voltak ezek, és semmi más

alapjuk nem volt, csak az, hogy barátom hitelét rontsák. Periklész, bár végleg kimerítette a sok

munka és aggodalom, szívesen vállalta volna védelmemet a bíróság előtt, de tudta, hogy az ő

helyzete is gyengébb, mint valaha volt, és attól tartott, ha a nyilvánosság előtt a védelmemre kel,

ezzel többet árthat, mint amennyit használ. Emlékszem szelíd mosolyára, amikor megjegyezte:

„Tőled tanultam, hogy ami mindennél fontosabb, azzal törődjünk először. A mostani helyzetben

első az életed.” Így aztán, amint tudjátok, megfogadtam tanácsát. Ahhoz még mindig elég hatalma

volt, hogy parancsát teljesítették. Rendelkezésemre bocsátott egy hajót, amely elhozott

Lampszakoszba, és azok gondjaira bízott, akik barátai voltatok. Ez a perc nem arra való, hogy

megkíséreljem megköszönni nektek, amit értem tettetek olyan nagylelkűen és bőkezűen, amint

Periklész tette volna. Az sem tartozik ide, hogy személyes érzelmeimről beszéljek, amikor búcsút

vettem tőle. Ha azt állítom, hogy jobban aggódtam érte, mint önmagamért, színlelésnek,

nagyképűségnek tűnne fel; de ha úgy ismertétek és szerettétek volna, amint én ismertem és

szerettem őt, tudnátok, hogy amit mondok, igaz.

Soha többé nem láttam. Így tehát, amit még elmondhatok róla, csak közvetett értesülések alapján

mondhatom, de a források megbízhatók. Rendszeresen kaptam híreket Hagnóntól, és néhányszor

nagyon megindító és világos beszámolókat küldött az eseményekről a fiatal Thuküdidész, aki maga

is megbetegedett pestisben, de szerencsére felgyógyult. Nem ő volt az egyetlen, aki mindvégig

hűségesen kitartott Periklész mellett, de ő rendkívül tisztán látta, értette.

Ezek szerint úgy tudom, nem sokkal azután, hogy megszöktem Athénból, Periklész összehívta a

népgyűlést. A megszokott méltósággal szólt, és bár hallgatói szembefordultak vele, tisztelettel

hallgatták érvelését. Ezúttal kiakarták vonni magukat hatása alól. Periklész mély érzéssel beszélt

mindenki szenvedéséről, és némi humorral említette az ellene irányuló haragosan bíráló hangulatot.

Ha őt hibáztatják minden balszerencséért, mondta, ami érte őket, elvárhatja, hogy dicsérik

mindazért, amiben a jó szerencse melléjük szegődött. Ugyanúgy dicsérhetnék vagy hibáztathatnák

az időjárás viszontagságaiért is. Ami a hatalmat illeti, vegyék tudomásul, hogy boldogan leteszi, ha

találnak mást, aki mindnyájuk érdekében bölcsen élne vele. De beszédének fő célja az volt, hogy

ismét bátorsággal és elszántsággal töltse el hallgatóit, hogy többé egyetlen szó ne essék becstelen és

szégyenletes békéről. Szólt arról, hogy még mindig nem fogták fel hatalmuk igazi jelentőségét. Az

egész világ, mondotta, két részre oszlik: szárazföldre és tengerre, s e kettő egyikének teljes uralma

az övék. Ilyen hatalom egészen más természetű, mint földek vagy házak birtoklása. Mindaddig,

amíg szabadok maradnak, könnyen visszaszerezhetnek mindent, amit elveszítettek, de mihelyt

megalkusznak, s alávetik magukat mások akaratának, elvesztik azt is, ami még az övék. Ne essék

tehát szó sem arról, hogy követeket küldjenek Spártába. Athént az tette naggyá, hogy a balsorsot

elszánt bátorsággal viselte el, nyomban mindent megtett, hogy visszafordítsa.

Az athéniak ez alkalommal különös módon ésszerűtlenül cselekedtek, de ha tekintetbe vesszük

az ellentétes érzelmeket és példátlan szenvedéseiket, ez nem volt nagyobb mértékben

természetellenes, hogy meg ne érthetné, aki ismeri az emberi természetet. Annyira megszokták,

hogy megbízzanak Periklész ítéletében, hogy kövessék pontosan megfogalmazott világos érveit,

hogy ez alkalommal is elfogadták tőle a helyzet elemzését, felfogták szavainak igazságát, és attól a

pillanattól fogva nem gondoltak többé a békére, hanem megújult erővel vetették bele magukat a

háborúba. Másrészt azonban lényegesnek érezték, hogy ne magukra, hanem valaki másra hárítsák a

felelősséget a szenvedésekért, amelyeket képtelenek voltak megérteni, és még mindig nem szűntek,

sőt még csak a nyár derekán jártak, és az ősz elején kezdett némileg enyhülni a pestis dühöngő

pusztítása. Mi mást tehettek, Periklészt megfosztották hadvezéri tisztétől, és nagyobb összegű

pénzbüntetéssel sújtották.

Periklész tehát tizenöt év óta első ízben nem kapott megbízatást az államügyek vezetésére, bár a

valóságban, akik a helyére léptek, továbbra is az ő politikáját folytatták, és állandóan kikérték

tanácsát. Hagnóntól tudom, hogy Periklész méltósággal viselte kegyvesztettségét. Abban az egy

pontban sikerült győznie, amit életbevágóan fontosnak tartott – nevezetesen, hogy a háborút

folytatni kell, és elszántan kell tovább harcolni. És valóban Potidaia védői letették a fegyvert,

mielőtt az esztendő véget ért, és Phormión fényes tengeri győzelmet aratott a Korinthoszi-öbölben,

megmutatva ismét az athéniak tengeri harcmodorának vitathatatlan fölényét.

De magánéletében Periklészt is ugyanannyi csapás sújtotta, mint bárki mást. Először nővére halt

meg pestisben, majd mindkét fia, Xanthipposz (akivel soha nem békélt meg) és Paralosz is.

Családja tehát kihalt, mert Aszpasziától származó fia, a fiatal Periklész nem kaphatta meg a

polgárjogot. Mondják, hogy amikor koszorút helyezett el Paralosz temetésekor fia holttestére, nem

tudta türtőztetni magát, és hangosan zokogott. Ezenkívül csak egyetlen példa volt rá hogy mások

szeme láttára nyilvánította személyes bánatát.

Nem sokkal ezután Periklész is megkapta a pestist, és néhány héten át barátai komolyan

aggódtak életéért. A közben eltelt idő folyamán teljes fordulat következett be az athéniak

érzelmeiben. Győzelmeik visszaadták bizalmukat, továbbá a hűvös idő beálltával mind kevesebben

és kevesebben kapták meg a pestist. Most már kezdték megbánni hálátlanságukat, mert jól tudták,

hogy méltatlanul bántak ama férfiúval, aki olyan sokáig vezette és kegyvesztetten is tovább

ösztönözte őket. Részvéttel kísérték családi gyászát, és úgy érezték, az ő becsületük rovására esik,

ha hatalmában és jó hírnevében csorbítva kell meghalnia. Amint Periklészt hibáztatták döntésekért,

amelyeket vezetése alatt ők maguk hoztak, most azokat hibáztatták, akiknek ösztönzésére

kegyvesztetté tették. Mindennap érdeklődtek egészségi állapota felől, és amikor híre ment, hogy

minden remény megvan a felépülésére, majdnem úgy örültek a hírnek, mintha saját fiaik és fivéreik

menekültek volna meg a halálos veszedelemből.

Úgy értesültem, hogy Periklész baráti köre mindvégig hű maradt hozzá. Még a Potidaiából

fényes hírnévvel hazatért ifjú Alkibiadész is olyan gyengédséggel és figyelmességgel viseltetett

iránta, hogy ezzel mindenkit meglepett, akit a múltban gyakran megbotránkoztatott viselkedésével,

s azzal, hogy léhaságot és türelmetlenséget tanúsított gyámapja iránt. Mondják, hogy éppen

Alkibiadész sürgette leginkább Hagnónt s másokat, vegyék rá Periklészt, hogy lépjen fel ismét a

hadvezéri tisztért. Azt kell hinnem, ezt nem személyes becsvágyból tette, nem is a maga fénye,

dicsősége és hírneve gyarapítására, hanem, mert őszintén hitte, hogy Athén nem nélkülözheti annak

az embernek a szolgálatait, akiről a múltban csak mint az „öregről” szokott beszélni. És biztos

vagyok benne, hogy Periklész nem a hatalom vagy dicsőség utáni vágyból hajlott rá, hogy újra

választását kérje, hanem azért, mert ezt kötelességének érezte.

A nép sürgősen és büszkén állította vissza Periklész régi tisztségeit és tekintélyét

maradéktalanul, és családi veszteségei felett érzett részvétből a népgyűlés megszavazta azt a

határozatot, amelynek értelmében törvénytelen születésű fia, Periklész, elnyerhette az

állampolgárságot. Úgy hallom, a népgyűlésnek ez a döntése több örömet szerzett Periklésznek, mint

bármi más.

Túl gyenge volt még ahhoz Periklész, hogy aktív katonai szolgálatot vállaljon, de rendszeresen

részt vett a haditanács ülésein, bár rövidesen nyilvánvaló lett, hogy nem épült fel teljesen

betegségéből, sőt egészségi állapota folyamatosan hanyatlott. Ágyban fekvő betegként töltötte

napjait otthonában, és heteken át mozdulni is alig tudott, s végül meghalt. Bár utolsó napjaiban a

beszédhez is gyenge volt, elméje mindvégig friss maradt, s modora vonzó és nyájas, mint egész

életében. Mondják, hogy nem sokkal halála előtt Aszpaszia kétségbeesésében, mint a legtöbb

asszony, hajlott a babonáskodásra, míg Periklész aludt, nyakába egy bűvszernek tartott amulettet

akasztott. Mikor Periklész felnyitotta szemét, rámosolygott Aszpasziára, és így szólt: „Valóban

nagybeteg lehetek, ha azt képzeled, hogy ilyen oktalanságot komolyan veszek.”

Mikor halála órája közeledett, barátai közül sokan ott ültek betegágya mellett. Kedveskedni

akartak neki, és beszéltek diadalairól, győzelmeiről, a győzelmi emlékművekről, amelyeket

felállított, s a hadjáratokról, amelyeket ő vezetett. Meglepte őket, amikor megszólalt, bár hangja

olyan halk volt, hogy szavait alig lehetett megérteni. „Én nem vagyok büszke ezekre a dolgokra –

mondta suttogó hangon –, az efféle a sors szeszélyétől függ. Inkább arra vagyok büszke, hogy

miattam egyetlen athéninak sem kellett soha gyászruhát öltenie.”

Így halt meg barátom. Még csak azt szeretném elmondani, hogy a következő év drámai

versenyén Euripidész az első díjat nyerte el Hüppolitosz című művével. Amikor a kardal utolsó

sorai hangzottak el, a színház hallgatósága néma csendben felállt, s mindenki úgy érezte, hogy a

halott Periklészt, mindannyiuk gyászát énekelték meg.

Most már közösen gyászol a város,

könnyözön ömlik,

mit nem sejtett senki, megesett,

s jobban ráz meg a hír,

ha királyi házra sújt le a végzet.*

*Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása.

Tartalom

Prológus .................................................................................................................................................

Első fejezet: KLAZOMENAITÓL SZALAMISZIG .............................................................................

Második fejezet: GYŐZELMEK ...........................................................................................................

Harmadik fejezet: ATHÉN ÉS SZÖVETSÉGESEI ............................................................................

Negyedik fejezet: PERIKLÉSZ KORA IFJÚSÁGA ............................................................................

Ötödik fejezet: KÜZDELEM A HATALOMÉRT ................................................................................

Hatodik fejezet: A SIKER .....................................................................................................................

Hetedik fejezet: OTTHONA ÉS BARÁTAI .........................................................................................

Nyolcadik fejezet: ELMÉLETEK ÉS TETTEK ...................................................................................

Kilencedik fejezet: AZ EGYIPTOMI KATASZTRÓFA ÉS ATHÉN ELLENINTÉZKEDÉSEI ......

Tizedik fejezet: BÉKEKÖTÉS PERZSIÁVAL ÉS SPÁRTÁVAL .......................................................

Tizenegyedik fejezet: A BÉKE TEVÉKENY ÉVEI .............................................................................

Tizenkettedik fejezet: AZ UTOLSÓ ELLENZÉK ................................................................................

Tizenharmadik fejezet: A HÁBORÚ SZAMOSSZAL .........................................................................

Tizennegyedik fejezet: A TAVASZ VÉGE ...........................................................................................

Tizenötödik fejezet: A HÁBORÚ ELŐTT ............................................................................................

Tizenhatodik fejezet: A HADÜZENET ................................................................................................

Tizenhetedik fejezet: AZ UTOLSÓ ÉVEK ...........................................................................................

Tartalom ................................................................................................................................................

67.0117– Kossuth Nyomda, Budapest –A kiadásért felel az Európa Könyvkiadó igazgatója –

Felelős szerkesztő: Róna Ilona – A védőborító és a kötésterv Láng Pálné munkája – Tipográfia:

Horváth Tibor – Műszaki vezető: Siklós Béla – Készült II 500 példányban, 13,7 (A/5) ív

terjedelemben, az MSZ 5601-59 sz. szabvány szerint – EU 82–d–6769