Grace GreenVezess a jó útra!

Naomi Campbell, a fiatal özvegyasszony nagyon furcsállja a temetőben látott Idegen férfi viselkedését, Amikor a véletlen a házába vezéreli a megnyerő külsejű, de kiábrándult embert, további rejtélyes kérdésekkel találja magát szembe. Mi köze a férfinak elhunyt barátnőjéhez és annak tizennégy éves fiához? Mit kezdjen hirtelen támadt vonzalmával, amikor azt hitte, hogy az egy éve halott férje helyét sosem tudja más pótolni?

1. FEJEZET

Dermesztően hideg februári nap volt. Fagyos szél söpört végig a glencraigi templomkert öreg temetőjén, havas esőt hordva a sírok között. A bejáratnál két óriásfenyő állta a korbácsoló erejű szelet.

Stephen Galbraith kővé dermedten állt egy kis gránitkereszt előtt. A szél a szemébe fújt, de úgy látszott, nem érzékeli a csípős hideget. Merev tekintettel bámult a kőbe vésett feliratra:

Itt nyugszik Hazel Dunbar, Hugh Dunbar szeretett felesége

Pontosan egy éve történt.És még csak harminchárom éves volt.Stephen Galbraith keze ökölbe szorult, és keserű mosoly jelent meg az ajkán.Hazel tizennyolc éves volt, bájosan fiatal, amikor találkozott vele. A lány három hetet

ajándékozott neki az életéből – huszonegy napot és egy felejthetetlen éjszakát.Szakításuk után Stephen sorsa gyökeres fordulatot vett; Hazel változtatta meg a férfi

életét. Más emberré tette. A korábban odaadó, szenvedélyes és szerelemre termett férfiból semmi sem maradt. Egyszerűen nem volt képes szeretni többé.

A férfi csak röviddel ezelőtt szerzett tudomást a teljes igazságról. Amikor rájött, milyen számítón és hidegvérrel árulta el Hazel, újból erőt vett rajta az egykori fájdalom és düh, ismét elhatalmasodtak rajta az emlékek, és felszaggatták a régi sebeket.

– Ringyó! – sziszegte indulatosan. Kezével letörölte szemét és homlokát, mintha így megszabadulhatna a gyötrő képektől és gondolatoktól. – Mi a fenének jöttem ide? Kegyeletből biztosan nem. Akkor meg mit keresek itt?

– Rosszul érzi magát? Stephen összerezzent. Úgy látszik, csúfot űz vele a képzelete! Egy pillanatra azt hitte,

a sírból jönnek feléje a dallamos, gyengéd, aggódó szavak.Végigfutott a hideg a hátán. Gyorsan körülnézett. Karcsú fiatalasszonyt látott maga

előtt, világos viharkabátban, barna, magas sarkú csizmában. Zöld fejkendője finom vonalú, szinte áttetsző elefántcsontszínű, hosszúkás arcot rejtett. Nagy, ibolyakék szeme fáradtan, de melegen tekintett Stephenre, s őszinte aggodalmat sugárzott.

– Jól van? – kérdezte ismét, és felhúzta a vállát, hogy a szél ne fújhasson a nyakába. – Már azt hittem…

– Persze hogy jól vagyok. – Az ijedtségtől és a keserűségtől a férfi válasza nyersebbre sikeredett, mint akarta, így valamivel barátságosabban tette hozzá: – Miért ne lennék jól?

– Láttam, hogy Hazel sírja előtt áll. – Az asszony kicsi, egyenes orrán esőcsepp gördült le. – Ismerte?

Ismerni? Nem, valójában egyáltalán nem ismertem, gondolta Stephen, majd vállat vont.

– Érdekelnek a régi temetők. – Miután az asszony nem tett fel újabb kérdéseket, Stephen gyorsan másra terelte a szót. – Szeretnék néhány napig itt maradni, és körülnézni a környéken. Tudna szállodát ajánlani?

Az asszony tekintete Stephen kasmírkabátjáról finom, fekete bőrcipőjére siklott.

– Itt, Glencraigben nem, de úgy negyven mérföldre északra van egy jó fogadó, közvetlenül a Moor mellett. Heatherview a neve. El sem tudja téveszteni.

– Köszönöm – felelte a férfi, és indulni akart. Ekkor vette észre, hogy az asszony valamit tart a kezében. Úgy fogta, hogy a szél ne érje. A kíváncsi pillantást látva az asszony elmosolyodott.

– Hóvirág. A férjem sírjára szedtem. Ez volt Rory kedvenc virága. – Mivel a férfi semmit sem szólt, az asszony folytatta: – A férjem ugyanannál a balesetnél halt meg, mint Hazel. Egy teherautó a járókelők közé hajtott a High Streeten. Rory és Hazel szörnyethaltak. Sok volt a sebesült. Köztük volt Hugh is, Hazel férje. Súlyos koponyasérülés érte, hónapokig kómában feküdt, mielőtt meghalt. Röviddel a halála előtt egyszer magához tért, s már bizakodni kezdtünk, hogy túléli, de végül is Kilty árván maradt.

– Kilty?– Igen, Hazel és Hugh fia. Az egyetlen gyerekük. Majdnem tizenöt éves. Nagyon

nehezen viselte. Először a szüleit veszítette el, utána pedig… De bocsásson meg, ez az egész bizonyára egyáltalán nem érdekli magát. Én meg csak fecsegek, és feltartom ebben a hidegben. Remélem, tetszeni fog a szálloda.

Ahogy megfordult, a szél kis híján lekapta a kendőt a fejéről. Fénylő, szőke fürtjeit visszadugta a kendő alá, melyet szorosabbra kötött az álla alatt. Stephen orrát egy pillanatra finom parfümillat csapta meg. Az asszony rámosolygott, mielőtt elköszönt, aztán elindult visszafelé a keskeny úton. A férfi még látta, ahogy a sarkon befordul, és eltűnik a magyalsövény mögött.

Stephen Galbraith felhajtotta kabátja gallérját, és a gránitkeresztre meredt. Az ismeretlen asszony szavai szöget ütöttek a fejébe.

Kilty… Ez minden bizonnyal gúnynév, gondolta. Kiskorában hívhatták így a gyereket, s aztán rajta maradt. Egy pillanatra gyengéd mosolyra húzta a száját, aztán vonásai ismét megkeményedtek. Azért jött Glencraigbe, hogy megnézze magának a fiút: tényleg az övé-e. Ha igen, akkor tüstént visszamegy Londonba, felkeresi az ügyvédjét, és megváltoztatja a végrendeletét. Akkor Kilty lesz az örököse. Ennyivel tartozom neki, gondolta Stephen.

A maga részéről ezzel le is zárja az ügyet. Nem áll szándékában közelebbről megismerni a fiút, netán felfedni előtte, ki az igazi apja. Az ő életében nincs helye családnak, sőt senkinek sem. Csak a bolondok hisznek a szeretetben, csak ők hagyják az érzéseiket mások által agyontiporni, érvelt magában. Ezzel hátat fordított az egykor szeretett asszony sírjának, és elindult. O soha többé nem lesz bolond.

– Hóvirágot hoztam neked, Rory. – Naomi felszedte a mohát a sír egy szélvédett helyéről, és elültette az apró, fehér virágot. – Ezek az elsők az idén – mondta halkan. Az elnyomott szomorúság és a visszatartott könnyek miatt égető fájdalmat érzett a torkában. Hét évvel ezelőtt, februárban volt az esküvőjük, s utána Rory minden évben egy csokor hóvirágot szedett neki az esküvő napján. A tavasz első hírnöke szerelmük tisztaságának, állhatatosságának és egyszerűségének lett a jelképe. Naomi szíve elszorult a fájdalomtól. Ki gondolta volna, hogy egyszer majd ő hozza a hóvirágot Rory sírjára? Hogy ilyen hamar elveszíti szeretett férjét?

– A fiúk mindannyian… – Az üvöltő szél elnyomta suttogó szavait. – Kilty is velük ment. Külön engedélyt kapott rá az iskolából. Ma hajnalban indultak. A következő három hétben nagy csend lesz otthon. – Naomi kövér gombócot érzett a torkában. – Óh, Rory,

nagyon nehéz volt ez az év nélküled.Nem fogok sírni, határozta el, összeszedem magam. Boldogulnom kell valahogy!

Kihúzta magát, és kezével letörölte az arcán lecsurgó könnyeket.– Döntenem kell – suttogta rekedten. – Ez a legalkalmasabb a pillanat, most, hogy a

fiúk nincsenek idehaza. De ma nem akarok róla beszélni. Még egyszer átgondolok mindent, utána eljövök, és elmondom neked. Most megyek, Kylát és Adamet várom vacsorára, és még nem készültem el mindennel.

Gyengéden megsimogatta a hideg sírkövet, mintha az érző lény volna, majd egy ideig becsukott szemmel, mozdulatlanul állt a sír előtt. Aztán megfordult, és elindult a bejárat felé.

Amikor a magas sövénykerítéshez ért, autózúgást hallott, néhány másodperccel később pedig kerekek csikordulását. Biztosan a sötét hajú idegené, gondolta Naomi.

A férfi választékos öltözéke egyáltalán nem illett ide. Naomi megrökönyödéséhez az is hozzájárult, hogy temetőbeli magányát eddig senki sem zavarta meg. Az idegen hihetetlenül keserűnek, levertnek tűnt. Már az is furcsa volt az asszony számára, hogy valaki ilyen barátságtalan napon megszakította az útját egy öreg temető kedvéért.

Naomi késztetést érzett, hogy megsimogassa azt a bánattól eltorzult arcot, elűzze róla az árnyékot, kisimítsa rajta a redőket. Vajon min mehetett keresztül a férfi? Ki okozhatott neki akkora fájdalmat, hogy ilyen sötét és üres tekintettel nézzen a világra?

A bejárathoz érve az asszony magához hívta a kutyáját. A skót juhász engedelmesen várt rá az egyik fenyő alatt.

– Derék kutya vagy, Shadow. Gyere, megyünk! – szólt oda, s elindultak hazafelé.

– Pompás volt a sülted, Naomi, mint mindig. – Kyla Garvie elmosta az utolsó borospoharat is, eltörölgette, majd a szekrénybe tette. Ezután gyengéden átölelte a húgát, aki egy kis tálcán kávéspoharakat tett a konyhaasztalra. – Mi lenne, ha leülnél kicsit Adam mellé? Már jó ideje nem volt módotok nyugodtan beszélgetni. Majd én elintézem a kávét. Hozzak kekszet is?

– Tegnap sütöttem vajaskiflit. Ott van a…– Vajaskiflit? Catrina odáig lesz, ha megtudja. Tudod, imádja, amit te sütsz. Kettőt

félreteszek neki. Tulajdonképpen már itt kéne lennie.– Catrina is eljön? Kyla, miért nem mondtad ezt korábban? Azt hittem, a gyerekek

otthon vannak, és Molly vigyáz rájuk.Kyla meglepődve pillantott fel.– De hát rámondtam az üzenetrögzítődre! Nem hallgattad meg?– A temetőben voltam.– Gondoltam. Ezért is hagytam üzenetet. Anya és apa a gyülekezeti ünnepségre vitték

Kevint és Catrinát. Utána az egyik tanár idehozza a gyerekeket.Naomi a homlokát ráncolta.– Lehet, hogy elfelejtettem bekapcsolni az üzenetrögzítőt. Semmi sem volt a szalagon.– Nem, az lehetetlen – vitatkozott Kyla. – A sípolás után rámondtam a szöveget.– De komolyan nem volt rajta semmi. Igazán.– Nem lehet, hogy véletlenül letörölted?– Nem. Az ki van zárva.– Hát, akkor maradnak a manók.Naomi elmosolyodott. Kiskorában egyszer összefirkált egy olajfestményt. Amikor

édesanyja kérdőre vonta, nemes egyszerűséggel kijelentette: a manók tették.Ekkor csöngettek a bejárati ajtón. Kyla a karórájára pillantott.– Valószínűleg ők lesznek.Naomi a telefonos asztalkához lépett. A készüléken egy piros lámpa most is azt jelezte,

hogy a szalagon nincs semmi. Mi történhetett Kyla üzenetével?Na mindegy, nem olyan fontos, gondolta Naomi. Bármelyik pillanatban bejöhetnek a

gyerekek. Előbb a kis copfos, négyéves Catrina fog beviharzani a konyhába, mögötte a tizenkét éves, korához képest érett és komoly Kevinnel.

Naomi cukrot és tejet hozott be, s közben egy dalt dúdolt. Micsoda szerencse, hogy van családja! Összetartó és megértő család: a szülei, a nővére, annak férje és a gyerekek. No és mindenekelőtt a fiúk, a „fiai”, akik mozgalmassá teszik a ház életét. Naomi nem tudta, mit csinált volna nélkülük Rory halála után.

– Nem a gyerekek voltak – mondta Kyla, amikor visszajött a konyhába. –Valaki szobát keresett. Meglátta az ajtó fölött a „Szoba kiadó” táblát, amit valószínűleg a szél fordított meg. Azt tanácsoltam neki, menjen, és próbálkozzon a Heatherview-ban, de azt mondta, épp onnan jön, ott vacsorázott, ám egy esküvő miatt minden szoba foglalt.

– Te jó ég! Magas, sötét hajú, rokonszenves külsejű férfi volt, londoni kiejtéssel?– Igen. Nagyon szexis hangja volt. De honnan tudod? – kérdezte Kyla, és nagy

szemeket meresztett a húgára.Naomi lázasan gondolkodott. Télen, idényen kívül Glencraig és Inverness között nem

kap szobát a férfi. Kis szerencsével, több órányi autózás után talán elszállásolják majd valahol, de csak talán…

– Neked mindössze rokonszenves külsejű? – folytatta Kyla. – Nagyon fura ízlésed van! Kimondottan lehengerlő férfi! – Megjátszott kétségbeeséssel, sóhajtva fűzte hozzá: – Néha az az érzésem, kettőnk közül nekem jutott minden hév és szenvedély, cserébe téged szépséggel, jóval több kedvességgel és értelemmel kárpótolt a Teremtő.

Naomi egyáltalán nem hallotta Kyla szavait. A süteményes villákat gyors elhatározással az asztalra csapta.

– Mindjárt itt vagyok – mondta, és kiszaladt a konyhából. Ha átvág a kis fenyvesen, talán az idegen elébe tud kerülni, és az utcán utoléri.

Még arra sem vesztegette az időt, hogy a kabátját felvegye. Úgy, ahogy volt, kirohant, és a lapos kőlépcsőkön lesietett a kavicsos útra. A vihar már elmúlt, most minden békésnek hatott a sötétségben. A kitisztult égbolton a hold vékonyka sarlója világított. Naomi szaladni kezdett a fenyőktől szegélyezett szűk ösvényen.

Amikor leért az utcára, már alig kapott levegőt. Zihálva körülnézett, és jóval feljebb, a birtok bejáratánál egy autó körvonalai látszottak. Újból futásnak eredt. A kocsi vezetője már éppen indított, amikor odaért. Öklével dobolni kezdett az ablakon. Ezután hátralépett, és keresztbe fonta mellén a karját.

Az ablak leereszkedett, s a férfi kidugta a fejét. A sötétben Naomi csak szemének haragos villogását látta.

– Mi az ördögöt csinál?– Bocsásson meg, nem akartam megijeszteni! – szólalt meg Naomi, aki vékony blúzán

át csak most kezdte érezni a hideget. Közelebb lépett az autóhoz, és előrehajolt. – Az imént Kyla, a nővérem, elküldte magát. Tulajdonképpen télen nem adunk ki szobát, de ha szüksége van rá, most kivételt teszünk. A környéken ugyanis sehol nem fog ilyenkor szobát találni.

– Nem akarok kellemetlenséget okozni – szólalt meg kisvártatva a férfi.– Ez nem jár semmilyen kellemetlenséggel, efelől biztosíthatom – felelte Naomi. – Be

kell vallanom, némi lelkifurdalásom van, amiért a Heatherview-ba küldtem, de az esküvő teljesen kiment a fejemből.

– Á, most ismerem csak meg! Magával találkoztam a temetőben.– Igen. Tulajdonképpen csak nyáron adok ki szobát, de egyáltalán nem jelent gondot

előkészíteni egyet. Nem olyan előkelő, mint a Heatherview-ban, de…Naomi egy halk kattanást hallott. A vezető melletti ajtó önműködően kinyílt.– Szálljon be! Visszaviszem.– Köszönöm, nem szükséges – felelte az asszony.– Ha gyalog megy, a ház előtt várnom kell magára. Mégiscsak okosabb, ha velem jön,

vagy nem? – kérdezte kissé türelmetlen hangon az idegen.Nem tűri az ellentmondást, gúnyolódott magában Naomi.– Na jó. Köszönöm szépen – felelte, majd megkerülte az autót és beszállt. Vadonatúj

Mercedes, állapította meg az asszony, amikor elhelyezkedett a vezető melletti ülésen. Mindenütt érezni lehetett az új bőr szagát, amihez még valami nagyon finom és bizonyára nagyon drága parfüm illata keveredett. Fűszeresebb, szokatlanabb volt ez az illat, mint amit Rorynál megszokott.

– Van csomagja? – kérdezte Naomi, amikor megálltak a ház előtt.– Csak egy utazótáska.A férfi lámpát gyújtott, és a hátsó ülésről előrevette a kabátját. Eközben vállával

hozzáért az asszony karjához. Naomi egy másodperc töredékéig érezte a férfi testének a melegét. Összerándult, mintha áramütés érte volna. Kyla nem tévedett, gondolta, amikor akaratlanul a férfi szemébe nézett. Valóban lehengerlő.

Ehhez a megállapításhoz elég volt egyetlen pillantás. A sűrű, fekete szempilla alatt acélkék szempár fénylett. A markáns vonások, a szokatlanul szépen ívelő száj érzékivé tették az egyébként zárkózott, szigorúnak ható arcot. A fekete hajon nyoma sem volt az őszülésnek, pedig Naomi legalább negyvenévesnek gondolta a férfit.

Miért nem vettem mindezt észre már a temetőben? Talán mert akkor elveszettség sugárzott a tekintetéből. Most mindenesetre úgy néz rám, hogy valósággal belebizsergek, morfondírozott az asszony.

Minden erejével igyekezett palástolni izgatottságát. Réveteg tekintettel meredt az idegen sötétbarna kasmírkabátjára, és megpróbálta összeszedni magát. Hogy okozhatott benne egy véletlen érintés ilyen felindulást?

Gyorsan kiszállt, előrement, és a bejárati ajtónál megvárta, amíg Stephen kiveszi a csomagtartóból az utazótáskáját. Közben az előző kérdésen törte a fejét. Tizenkét hónapja, Rory halála óta igyekezett elnyomni magában olyan érzéseket, amelyeket a férfi érintése egyszerre fellobbantott benne, s ezért most bűntudat töltötte el. Szégyenletesnek érezte, hogy ezt a vágyat ilyen gyorsan felkeltette benne egy másik férfi, ráadásul egy idegen.

Amikor Stephen odaért mellé, Naomi kinyitotta az ajtót, és betessékelte. Kyla és Adam eléjük jöttek a nappaliból.

– Oh, hát utánamentél! Mondtam Adamnek, biztos megpróbálod visszahívni.Naomi lesegítette a férfiról a kabátot, egy vállfára tette, és beakasztotta a szekrénybe.

Eközben igyekezett elkerülni a pillantását.– Igen – felelte Naomi a megjegyzésre. – Még elcsíptem a kapunál. Már éppen indulni

készült. Jöjjön! – fordult a vendéghez. – Melegedjünk fel kicsit a kandallónál!Mindannyian bementek a tágas nappaliba. Naomi barátságosan a magas idegenhez

fordult, és a kezét nyújtotta.– Naomi Campbell vagyok.Az idegen néhány pillanatig habozott, majd ő is kezet nyújtott.– Stephen Galbraith.Naomin ismét jóleső borzongás szaladt végig, ám ezúttal már felkészült az idegen

érintésére. Elengedte a férfi meleg kezét, és nyugodt hangon mutatta be Kylának és Adamnek.

Eközben lopva a vendéget figyelte. Ilyen emberek nemigen fordulnak elő Glencraigben. Nem csupán előkelő öltözékével tűnt ki a környezetből, egész megjelenése és fellépése is különleges volt. A széles váll és a jellegzetes arcvonás kifejezetten mély benyomást keltő, férfias jelenséggé tették. Naomi ugyanakkor megérezte, hogy ebben nem csupán a külseje játszik szerepet. Határozott, erős akaratú férfit látott az idegenben, aki nem elégszik meg félmegoldásokkal.

A testtartása is nagyon sokat elárult, pedig Stephen úgy állt ott, mint aki láthatatlan fallal veszi magát körül: eddig, és ne tovább! Naomi úgy érezte, a temetőben mégis sikerült egy pillanatra e mögé a fal mögé pillantania. Az idegen mélységesen szomorú szeme volt a hasadék ezen a falon. És az asszony egy magányos, elhagyatott embert láthatott, aki senkit sem akar közel engedni magához.

– Fölteszek egy kávét.Amikor a nővére szavai eljutottak Naomi tudatáig, kényszeredetten elmosolyodott.– Köszönöm, Kyla – felelte kedvesen, majd a férfiakhoz fordult. – Addig is, talán

üljünk le.– Elnézést, én lemegyek az utcára, megnézem, jönnek-e a gyerekek – szabadkozott

Adam, s már be is csukta maga mögött az ajtót. A hirtelen beállott csendben Naomi azon kapta magát, hogy idegesen forgatja a karikagyűrűjét. Érdekes, gondolta, az eddig túl tágasnak tűnő nappali most, az idegen jelenlétében egyszerre elviselhetetlenül szűknek bizonyult. Mély lélegzetet vett, majd kezével egy kényelmes fotelra mutatott.

– Foglaljon helyet!Stephen Galbraith azonban néhány lépésnyire előtte megállt.– Inkább elvonulnék a szobámba. A világért sem akarok zavarni. – Kezével

végigsimított a tarkóján. A mozdulat kimerültségre engedett következtetni, és szöges ellentétben állt a férfi határozott hangjával.

Ebben a pillanatban Kyla lépett a szobába, és gőzölgő csészékkel teli tálcát tett az asztalra.

– Adam felvitte Mr. Galbraith táskáját. A konyha fölött lévő kis szobát választottam. Az a legmelegebb szobánk, ugye?

– Igen. Igazad van – felelte Naomi. – Az ágy közvetlenül a cserépkályha fölött van. Köszönöm, Kyla. Iszik velünk egy kávét?

– Feltétlenül meg kell kóstolnia Naomi vajaskiflijét – vágott közbe Kyla, majd kilépett a cipőjéből, leült a kanapé sarkára, és maga alá húzta a lábát. –Három évvel ezelőtt megnyert vele egy cukrászversenyt. Na, már itt is vannak.

Az előszoba felől gyerekhangok hallatszottak. Kyla várakozón pillantott az ajtóra. Kisvártatva belépett Adam a két gyerekkel. A fekete hajú kislány előreszaladt, kipirult arccal állt meg az anyja előtt, és sugárzó szemmel mondta:

– Anya! Apu azt mondta, Naomi sütött vajaskiflit. Nem adnál belőle?– Hát a jó modor hol marad, kedves hölgyem? A „kérek szépen”-t már elfelejtette? –

évődött vele tettetett komolysággal a bátyja, és meghúzta a haját. – És egyáltalán, fér még beléd valami azután a rengeteg csokidrazsé után, amivel teletömted magad?

Catrina hirtelen megfordult, és bátyjára öltötte a nyelvét.– Mintha nem tudnád, hogy te sokkal többet ettél nálam!– Te pedig eletted előlem az összes piros drazsét, pedig tudod, hogy azt szeretem a

legjobban!Adam és Kyla egymásra nevettek. Naomi a kissé félrehúzódva álló Stephenre

pillantott. A férfi szorosan összepréselte az ajkát, így még jobban kiemelkedett az arccsontja. Ettől kissé szomorúnak hatott.

Micsoda ellentét! – gondolta Naomi. Hogy fér meg ez a kettősség? Az egyik oldalon barátságosan berendezett szoba és egy boldog család, a másikon pedig ez a morcos idegen, akinek még a ruházata is szöges ellentétben áll a környezettel.

Amikor Naomi gondolatban idáig jutott, pillantása találkozott Stephenével. A férfi tekintetéből olyan nagyfokú reménytelenség és kiábrándultság sugárzott, hogy Naominak valósággal fájdalmat okozott. Stephen szóra nyitotta a száját. Naomi ösztönösen tudta, mit akar mondani. Megrázta a fejét, és halkan megszólalt.

– Nem. Ne menjen el! Túl késő van már ahhoz, hogy másik szobát keressen. – Hirtelen elhatározással a férfihoz lépett, és barátságosan megfogta a karját. –Jöjjön, kérem! Megmutatom a szobáját.

Először azt gondolta, a férfi nem fogadja el az ajánlatot, mert ahogy Naomi karcsú kezére meredt, habozás és bizonytalanság ült ki az arcára. Aztán mégis bólintott.

– Rendben. Köszönöm.Úgy mentek ki a nappaliból, hogy távozásukat a többiek nem is vették észre.Naomi végigvezette Stephent a folyosón a keskeny lépcsőfordulóig, majd egyik

kezével a korlátot fogva lassan előrement. Maga elé képzelte, ahogy a férfi tekintete kíváncsian végigsiklik női bájain: csípőjén, derekán, az aranyszínű szoknya alatt minden lépésnél finoman ringó, formás fenekén, karcsú lábán és szép bokáján.

Ahogy felértek, megállapította magában, hogy bolondmód elragadta a képzelete. Ez az ember túlságosan el van foglalva magával ahhoz, hogysem észrevegye benne az asszonyt. Kényszeredetten elmosolyodott, majd megfordult, hogy a vendéget a szobájába vezesse.

Ám az valami oknál fogva másfelé vette az irányt, s így Naomi a férfi széles mellkasának ütközött. Érezte szolid parfümjét, meleg leheletét.

Stephen megragadta az asszony karját, aki ismét visszanyerte az egyensúlyát, de a szíve kalapált, majd kiugrott a helyéről. Zavartan szabadította ki magát a férfi kezéből.

– Bocsánat – nyögte.A férfi kissé összeráncolt homlokkal, szikrázó szemmel, gúnyosan jegyezte meg:– Egy szobát kértem éjszakára. Csak egy szobát, Mrs. Campbell, semmi egyebet.Naomi értetlenül bámult rá. Azt hiszi talán, szándékosan ütköztem vele össze? Csak

nem erre vonatkozik a megjegyzése? – tépelődött magában.Normális körülmények között Naomi nem egykönnyen jött ki a sodrából, de most

elöntötte a düh és a felháborodás. Barátságos arcot erőltetett magára, és meglepetést mímelve, kifejezetten ártatlan pillantást vetett a férfira.

– Mr. Galbraith, nem tudok róla, hogy mást is ajánlottam volna magának a szobán kívül. – Ezzel sarkon fordult, és öntudatosan végigment a folyosón, kinyitott egy ajtót, és

oldalra lépett.– Kérem – szólalt meg, s közben igyekezett elnyomni magában a hirtelen támadt

kényszert, hogy megpofozza a mellette belépő férfit. – Bár nem nagy, de meleg és otthonos. Nyolckor reggelizünk, ha ez önnek is megfelel.

– Nyolckor? Igen, az jó.Stephen Galbraith körülpillantott a hangulatos kis szobában, azután a kandallóhoz

lépett, és zsebre dugott kézzel a hunyorgó tűzbe bámult. Most ismét elhagyatottnak és boldogtalannak látszott. Úgy tűnt, annyira lefoglalták a saját gondjai, hogy minden másról megfeledkezett maga körül. Az asszony mérge teljesen elszállt, s mélyen együttérzett a férfival. Sóhajtva hagyta el a szobát, és hangtalanul becsukta maga mögött az ajtót.

2. FEJEZET

Naomi már évek óta a Bruach nevű kisebb birtokon lakott. A körülbelül háromszáz éves ház homokkőből épült, és palatető fedte. Fák, bokrok és virágágyások vették körül, így az útról alig volt észrevehető. Csak a birtokra tartó kacskaringós felhajtót elhagyva tűnt elő a ház a maga majd méternyi vastag falaival. A murvás út a súlyos bejárati ajtóhoz vezető kopott kőlépcsőnél ért véget.

Mielőtt Rory és Naomi beköltöztek volna a házba, a földszinten beszereltették a központi fűtést, de a tetőtérre már nem futotta. Ezért aztán, a nyarat leszámítva, a felső szinten mindig hideg volt. Ezekben a szobákban kályhák vagy kandallók álltak, de csak végszükség esetén gyújtottak be. Például ha valaki beteg volt, vagy ha váratlan vendég érkezett a házba.

Miután Kyláék elmentek, Naomi jó félóráig a kandalló előtt melegedett, de még most is minden porcikája dermedt volt a hidegtől. Ma este biztosan meghűlt, amikor Galbraith után szaladt. Felhúzta a térdét, lábát a hálóingbe bugyolálta, és az órára pillantott, amely Rory fényképe mellett állt az éjjeliszekrényen. Mindjárt éjfél.

Mi volt ez? Naominak elakadt a lélegzete. Mi volt ez a robaj? Mintha valaki megbotlott és elesett volna.

Nem gondolkodott tovább, felkapcsolta a kislámpát, és gyorsan felugrott. Rajta és Stephenen kívül senki sincs a házban. Mi történhetett? Talán elesett a vendége? Esetleg megsérült?

Hirtelen félelmében felkapta az ágy végére akasztott fürdőköpenyét, és kirohant a folyosóra. Útban Stephen szobája felé, sebtében belebújt.

Először kopogtatni akart, de aztán meggondolta magát. Mi van, ha nem is az ő szobájából jött a lárma? Mi van, ha békésen alszik? Biztosan nem örülne neki, ha éjnek idején felébresztené.

A kilincs megnyikordult egy kicsit, ahogy lenyomta. Naomi várt egy pillanatig, és mély levegőt vett, aztán óvatosan benyitott. Azonban alighogy résnyire kinyílt az ajtó, belülről hirtelen feltépte valaki. Naominak földbe gyökerezett a lába a rémülettől. Stephen Galbraith állt a küszöbön. A kályhából világító gyér fénynél alakja még hatalmasabbnak tűnt. A haja kócos volt, és látszott, hogy a fürdőköpenyét kutyafuttában kapta magára.

– Mi az ördögöt akar? – förmedt az asszonyra csípőre tett kézzel, nem éppen barátságosan.

A hang hallatán Naomiból rögtön eltűnt a megkönnyebbülés, hogy élve és egészségesen látja a férfit. Bosszantotta a goromba kérdés. Gyors pillantást vetett a szobába, és megbizonyosodott róla, hogy minden a legnagyobb rendben van. Az éjjelilámpától kezdve a férfi utazótáskájáig minden a helyén állt. A pénztárcája a fiókos szekrényen hevert. Semmi nem ment tönkre, semmi szokatlant nem látott. Stephen Galbraith láthatólag rendszerető ember volt.

– Zajt hallottam, s azt hittem, baj történt – felelte Naomi gyorsan. – Mintha valami eltört volna, azután recsegés, tompa puffanás. Féltem, hogy magára dőlt valami.

– Érdekes – jegyezte meg gúnyos mosollyal a férfi. – Én semmit sem hallottam.– Pedig kellett, hogy hallja – vitatkozott az asszony –, még akkor is, ha mélyen aludt.– Mrs. Campbell, én nagyon éberen alszom. Bármi zörejre rögtön felébredtem volna.– Akkor – Naomi elnémult, amikor a kandallóból az égő fa pattogása hallatszott. –

Talán emiatt nem hallott semmit – folytatta, és a tűzre mutatott.– Vagy talán egyáltalán nem is volt semmiféle zaj – vágott vissza a férfi, hanyagul az

ajtófélfának dőlve, kötekedő mosollyal az arcán. – Talán… csak nagyon egyedül érzi magát olykor a hosszú, téli estéken. Talán csak társaságra vágyott. – Mielőtt Naomi felfogta volna a helyzetet, a férfi megsimogatta az arcát. – Lehet, hogy a fiatal özvegy egy kis változatosságot akar?

Naomi egy lépést hátrált. Az arca szinte parázslott azon a helyen, ahol Stephen megérintette.

– Mr. Galbraith! – felelte meglepően nyugodt hangon. – Ki nem állhatom azokat, akik csak kerülgetik a forró kását. Jobban szeretem a tiszta beszédet. Ha azt hiszi, azért jöttem, hogy az ágyába bújjak, miért nem mondja meg világosan? – Naomi olyan görcsösen szorította ökölbe a kezét, hogy körme a tenyerébe mélyedt. – Miért nem mondja ki, amire gondol? Az inkább a kedvemre való, mint a homályos kétértelműségei. De azért nem maradok adós a válasszal. Igen. Özvegy vagyok, és valóban, nagyon gyakran érzem magam egyedül a férjem nélkül. De mégsem azért jöttem most ide, hogy valakivel, legalább egy éjszakára, pótoljam a hiányát. Egyébként sem kedvelem az olyan férfiakat, akikből az emberi gyengédség leghalványabb szikrája is hiányzik.

Na, most megmondott mindent, amit akart. Semmii nem fog visszavonni, ha túl messzire ment is. Zokni nélküli lábát valóságos jégcsapnak érezte. Amikor hátat fordított Stephennek, abban bízott, hogy a férfi majd visszahívja, és bocsánatot kér tőle. De nem tette.

Amikor Naomi az ágyába bújt, tudta, hogy már nem fog elaludni. És nem pusztán azért, mert most jobban fázott, mint a kínos közjáték előtt, hanem mert felismerte, milyen különös hatással van rá a vendég.

Sóhajtva összegömbölyödött a takaró alatt, s egymáshoz dörzsölte fázó lábait. Igyekezett valami szépre gondolni. Egy meleg, fehér, homokos strand jelent meg előtte, valahol a tengerparton. Gondolatban elnyújtózott a napon, és lassan tényleg felmelegedett. Már majdnem elaludt, amikor ismét összerezzent és felriadt. Ha nem Stephen Galbraith okozta a zajt – és az asszonynak nem volt miért kételkedni a szavában –, akkor ki?

Talán a padlásról jött a zörej? Lehet, hogy a szél becsapott egy ablakot, s valami leesett a padlóra? Ez megmagyarázná az egészet. Ott kellene körülnéznie. De Naomi a

fejére húzta a dunyhát, és dobogó szívvel az ágyban maradt. Irtózott a sötét padlástól. Tíz lóval sem lehetne éjnek idején oda felvonszolni. Már a szűk, nyikorgó csigalépcső is borzasztónak tűnt a szemében, nem beszélve az alacsony, zegzugos boltozatról, amely ijesztő sarkokkal és árnyékokkal volt tele.

Elhatározta, hogy a padlás átvizsgálását másnapra halasztja. Majd a reggeli után megnézi, ha Galbraith már elutazott.

A konyhát sült sonka és frissen főtt kávé illata töltötte be. Shadow, aki a konyhaasztal alatt feküdt, halkan felmordult. Naomi a tűzhelynél serénykedett, és most felpillantott. Az ajtóban Stephen állt, s tekintetük egy pillanatra találkozott. Naomi szíve nagyot dobbant.

– Általában az étkezőben tálalok – szólt oda Stephennek –, mivel azonban maga az egyedüli vendég, azt gondoltam, nem lesz kifogása ellene, ha a konyhában reggelizik. Télen sokkal kellemesebb itt. Kérem, szolgálja ki magát.

Hogy minél fesztelenebbnek tűnjön, halkan dudorászni kezdett, miközben az asztalon étvágygerjesztőén elrendezte a sült sonkát, a tojást, a gombát és a sült paradicsomot. A legjobb úgy tenni, gondolta, mintha mi sem történt volna az éjjel.

Amikor ismét megfordult, látta, hogy Stephen az asztal mellett áll, és kifelé bámul az ablakon. Hozott neki egy tányért.

– Ma nagyon enyhe az idő. Szinte tavaszias – jegyezte meg az asszony. –Ahogy reggel kimentem, rögtön le is vettem a télikabátot.

– Maga már kint járt? – fordult meg Stephen, és érdeklődve pillantott Naomira.Az asszony csak a nappali fénynél vette észre, milyen sötét a férfi arcszíne.Kék szeme most még élénkebbnek hatott, mint tegnap este a kandalló fényénél.– Minden reggel sétálok egy kicsit Shadow-val.A kutya, nevének említésére örömmel csóválta a farkát.– És mit jelent ez a „kicsit”?– Először elmegyünk a falu túlsó végére, onnan végig a tó mellett. Körülbelül egyórás

út, úgy négy mérföld lehet.– Es ezt nevezi maga kis sétának? – jegyezte meg némi gúnnyal a férfi, majd fejével az

ablak felé intett. – Látom, zöldséget is termelnek.– Igen – felelte az asszony, és megkönnyebbülten fellélegzett, mert a férfi láthatólag

ugyanúgy fátylat akar borítani a tegnap éjszakai szerencsétlen közjátékra, mint ő. Naomi leült az asztalhoz.

– A gazdaságot két részre osztottuk: az egyik a ház, a másik a kert. Én vezetem a házat, amely nyáron fogadóként üzemel. A kert Rory és a fiúk dolga volt. Gyümölcsöt és zöldséget termesztettek benne, aminek a javát a piacra vitték.

– A „fiúk”? – kérdezte Stephen a homlokát ráncolva. Láthatóan zavartan, szinte megmerevedve nézett az asszonyra.

– A férjemmel részt vettünk egy programban, amely a javító-nevelő munkára ítélt fiatalok visszatérését segíti elő a „rendes” világba. A srácokat a bíróság közvetítette ki hozzánk, és addig dolgoztak itt, ameddig fel nem készültek rá, hogy újra rendes munkát vállaljanak.

– Hány ilyen fiatalnak viseli a gondját jelenleg? Naomi kortyolt egyet a kávéjából, mielőtt válaszolt volna.– Ha Kiltyt is beleszámítom, akkor nyolcnak. Mindenesetre most jelentősen

megváltozott a helyzet – fűzte hozzá, inkább magának mormolva. – A fiúk jelenleg

nincsenek itt.Talán valami rosszat mondott? Mintha a férfi ábrázata hirtelen elsötétedett volna.

Stephen éppen egy darab sült sonkát tett a szájába, és úgy tűnt, az örökkévalóságig fogja rágni. Amikor végre lenyelte a falatot, letette a kést és a villát a tányérra, megtörölte a száját, és kényelmesen hátradőlt.

– Nincsenek itt? – kérdezte mintegy mellékesen, ám az arca belső feszültségről árulkodott, amit Naomi sehogy sem tudott mire vélni. – Hát hol vannak?

– Valahol a nyugati partoknál. Hogy pontosan hol, azt nem tudnám megmondani. Háromhetes vitorlástúrára mentek. A közösség akarta. El sem tudja képzelni, milyen jót tesz a nyílt tenger a fiúknak. Amikor megjönnek, alig hasonlítanak korábbi énjükre. Tele vannak életerővel, vidámak és büszkék, hogy három hétig a kemény matrózéletet élték, sokan közülük…

Az asszony itt félbehagyta a mondatot. Észrevette, hogy Stephen tekintete valahová a távolba réved, és mit sem hall abból, amit neki mond. Naomin csalódottság lett úrrá. Nem csupán Stephen látható érdektelensége miatt, hanem mert az emberek nagy többsége is hasonló közönyt tanúsított, ha a fiatalok nehézségeiről volt szó. Miért nem fogják fel, hogy ők jelentik a jövőnket? És ez a jövő meglehetősen szomorú lesz, ha nem törődünk velük eleget.

Naomi mélyet sóhajtva hátrasimította a homlokába lógó hajfürtjét, és kissé hátrébb tolta a székét. Ha nem történik valami csoda, hamarosan ő sem tud majd többé segíteni rajtuk. A múlt évben még egész jól mentek a dolgok. De Rory nélkül…

Eddig hiába igyekezett találni valakit, aki segítene vezetni a gazdaságot. Pedig hány ifjúságvédelmissel és pedagógussal beszélt! De egy sem akadt közöttük, aki csak valamit is értett volna a mezőgazdasághoz, vagy valami szakipari munkát el tudott volna végezni a házban. Vagyis egyetlen képesség sem volt meg bennük azokból, amelyekkel Rory mind rendelkezett. Naomi tudta, hogy már nem halogathatja tovább a döntést. Befejezni vagy folytatni, de hogyan? Mélyet sóhajtva felállt.

– Bocsásson meg! – fordult Stephenhez. – Kérem, folytassa a reggelit! Szolgálja ki magát!

– Nem. Köszönöm, de mennem kell – felelte a férfi színtelen hangon, és felállt. – Megírná a számlát?

Naomi azt még a reggeli sétája előtt megírta. A konyhaszekrény fiókjához ment, kivette és odanyújtotta Stephennek. A férfi először a bal zsebébe nyúlt, aztán a jobba.

– Úgy látszik, odafenn hagytam a pénztárcámat.– Semmi baj. Úgyis fel kell mennie a táskájáért – mondta neki az asszony, ahogy

Stephen elindult.Naomi leszedte az asztalt, meleg vizet engedett a mosogatóba, egy kevés

mosogatószert töltött hozzá, és munkához látott. Ilyen kevés edénynél nem érdemes bekapcsolni a mosogatógépet. Épp egy kávéspoharat tett a csepegtetőre, amikor a lábánál fekvő Shadow morogni kezdett.

– Jól van, no – szólt oda a kutyának, és lehúzta a gumikesztyűt. A konyhaajtó kinyílt.– Eltűnt a pénztárcám! – Stephen Galbraith dühösen pillantott az asszonyra. – Mielőtt

lejöttem, ott volt a komódon, most pedig nincs sehol.– Az nem lehet – hitetlenkedett Naomi fejcsóválva. – Talán leesett a padlóra, vagy…– Azt hiszi, ott nem kerestem?Naomi igyekezett megőrizni a nyugalmát.

– Nézzük meg együtt! Négy szem többet lát, mint kettő – felelte higgadtan, és rögtön elindult.

Stephennel a nyomában felsietett a lépcsőn. Hol a csudában lehet a pénztárcája? Egyáltalán, mi a fenének hívtam vissza tegnap este, mikor Kyla megmondta neki, hogy csak nyáron adunk ki szobát? Ezzel az egy vendéggel több a baj, mint tavaly az összessel!

A szobaajtó tárva volt. Naomi az első pillantásra meglátta a pénztárcát a komódon.– Ugye mondtam. Ott van – fordult bosszúsan Stephen felé, és a sötétbarna bőr

pénztárcára mutatott. – És még csak le sincs takarva – folytatta szemrehányóan. – Mit akart ezzel? A bolondját járatni velem?

– Nem. – Stephen hátrasimította sűrű, fekete haját. – Megesküdtem volna…A levegő szinte sistergett a feszültségtől. A férfi megszámolta a pénzt, és megnézte a

hitelkártyáját. Minden a legnagyobb rendben volt. Szégyenkezve ismerte el, hogy nem hiányzik semmi.

Naominak már a nyelvén volt a kérdés: „Miért, talán mást várt?”, de jobb belátásra tért.

– Most pedig, ha megkérhetném, rendezze a számláját, aztán… Ugyanis rengeteg a dolgom – mondta fagyosan pillantva Stephenre.

A férfi kissé zavartnak látszott. Szó nélkül kifizette a számlát, majd felemelte az utazótáskáját. Mintha mondani akart volna valamit, talán bocsánatot kérni a viselkedéséért, de aztán Naomi szemébe pillantott, és rögtön letett erről a szándékáról.

Néhány pillanattal később már a bejárati ajtónál voltak, ahol az asszony egy rövid köszönéssel búcsúzott tőle, és megkönnyebbült sóhajjal csukta be mögötte az ajtót. Na végre! Istennek hála, megszabadultam tőle!

Stephen Galbraith felbukkanása megzavarta a lelki békéjét. Naomi hátával az ajtónak dőlt, és behunyt szemmel hallgatta a lassan távolodó autó zaját. Rendesen kihozott a sodromból, vallotta be magának.

Határozottan az emeletre indult, lehúzta a vendég után az ágyneműt, és kihamuzott. Azután lement a pincébe, lesikálta a kezéről a kormot és a hamut, majd bekapcsolta a mosógépet. Most már nem halogathatja tovább, jöhet a padlás.

3. FEJEZET

A ház teljes hosszában elnyúló hatalmas padláshoz nyikorgó, szűk csigalépcső vezetett. A feljáró a második emeletről indult egy kis falmélyedésből. Az öreg, fa lépcsőfokokon bizony nem ártott vigyázni, könnyen beüthette az ember a fejét a lépcső végénél felfelé nyíló padlásajtóba. A deszkaajtót egy kézzel is könnyen fel lehetett hajtani.

Ahogy Naomi felfelé lépkedett a sötétben, nyugtalanító érzés fogta el, pedig egyáltalán nem volt félős természet. Azon gondolkodott, vajon nem volna-e jobb, ha ezentúl nappal is zárva tartaná a bejárati ajtókat. Bruach mindig is teljesen nyitott ház volt, már csak az itt dolgozó fiúk miatt is. Éjjel-nappal nyitva állt az ajtó előttük. Ha nehézségük támadt otthon vagy egyebütt, ide mindig eljöhettek. Olykor előfordult, hogy valamelyik fiú ott aludt Shadow mellett a padlón.

Naomi óvatosan felnyitotta a padlásajtót. Az éjszakai zajra gondolt, s igyekezett elhitetni magával, hogy annak egészen hétköznapi oka volt. Valószínűleg a macska borított fel egy régi lámpát, miközben egeret üldözött.

A feljáróból kukucskálva semmi különöset nem tudott megállapítani. Összeszedte tehát magát, és elindult. A padláson az évek során rengeteg holmi gyűlt össze. Kisebb-nagyobb ládák, ócska szekrények, repedt tükör, virágtartók, autóabroncsok, és ki tudja még, mi minden, amitől nem akartak végleg megválni, hátha egyszer még jó lesz valamire. Naomi kalapáló szívvel vette szemügyre a sok limlomot.

Alaposan körülnézett. Megnyugodva látta, hogy a két kicsi tetőablak érintetlen. Már indult volna lefelé, amikor hirtelen eszébe jutott valami. Van egy hely, amit még nem ellenőrzött. Elszörnyedve gondolt a padlás másik végén lévő kicsiny, elkülönített lyukra. Egy rézcsőből készült, ősrégi ágy állt benne. Valaha az egyik alkalmazott lakta a helyiséget.

Az asszony reszkető térddel közelített az apró szobához. Ujjheggyel, nagyon óvatosan kinyitotta az ajtót, amely hangosan megcsikordult. Naomi megkönnyebbülve állapította meg, hogy a szobácska üres. Felesleges volt a nagy aggodalom. Mosolygott magán. Tulajdonképpen rögtön tudta, hogy nem lesz itt senki, mégis…

Tekintete most a földre került matracra tévedt. Ez okozhatta a zajt, gondolta. Riadt szemmel vette észre az ágy lábánál a földön heverő pokrócot. Mellette egy szardíniás dobozt látott, tele csikkekkel.

Valaki itt töltötte az éjszakát! Az asszonyt elöntő méreg minden félelemérzetét elnyomta. Lement a padlásról, és becsukta maga mögött a feljáró ajtaját. Most már azt is tudta, miért nem hallotta Stephen a zajt. Az ő szobája ugyanis a ház másik végében volt.

Naomi megrázkódott. Kint a kavicsos úton egy autó kereke csikorgott. A kocsi megállt. Kisvártatva hangosan becsapódott az ajtaja. Az asszony most lépéseket hallott, majd még egy ajtócsapódást. Valakinek nagyon sürgős lehet, futott át az agyán. Ki lehet az?

Dobogó szívvel, kettesével vette a lépcsőfokokat, aztán a második emeletről kilesett, de nem látott semmit. Ekkor megszólalt a bejárati ajtó csengője.

– Jövök már! – kiáltotta, s lélekszakadva lerohant. – Mit… – több hang nem jött ki a torkán. Úgy állt ott, mintha földbe gyökerezett volna a lába.

A dühtől fújtató alak az ajtóban Stephen Galbraith volt. Úgy nézett ki, mint aki a következő másodpercben szétrobban. Egyik kezével egy nyurga, esetlen suhanc grabancát szorongatta. Naomi túlságosan is jól ismerte a sápadt és piszkos fiút. Glencraigben ő volt az egyetlen rövidre nyírt, középen lilára festett hajú fiatalember. A bal fülében biztosítótű fityegett, és azt az elmaradhatatlan, elnyűtt skót szoknyát, a kiltet viselte, amiről a fiú a gúnynevét kapta. Kilty Dunbar állt előtte!

Te jó ég! Ő meg hogy kerül ide? – nyugtalankodott magában Naomi. De hiszen látta tegnap a többiekkel beszállni a buszba! Miért nincs a hajón? Hiszen már a nyílt tengeren kéne lennie a Queen's Bounty fedélzetén. Csak nem valami rossz fát tett a tűzre?

– Gyertek be – szólalt meg végül az asszony, és félreállt az ajtóból. A hangjából érződött, hogy nem érti a dolgot. – Azt hiszem, némi magyarázattal tartoztok.

– Gyerünk befelé! – sziszegte Stephen, és meglódította a fiút.Kilty kihasználta az alkalmat, és kiszabadította magát a férfi markából, mire Stephen

bőszen felmordult.– Ha magyarázatot akar, kérdezze őt! – felelte haragosan Stephen. – Na, mákvirág!

Most talán megmondod végre, hogy hívnak. És ne akarj újból átverni, mert hívom a rendőrséget!

Kilty maga elé meredt, s valami érthetetlent motyogott.– Szíveskedj érthetően beszélni! – förmedt rá Stephen.– Dunbar – felelte Kilty, és dacosan hátravetette a fejét. Szürke szeme csak úgy

villámlott, ahogy a férfira nézett. – Lukas Dunbar. A barátaim Kiltynek neveznek. De magának – fűzte hozzá gúnyosan – Lukas vagyok.

Naomi Kiltyről Stephenre pillantott. E pillanatban nem tudta, kettejük közül melyik az idegenebb számára. Tény, hogy Kiltyt születésétől fogva ismerte, és az anyjával jó barátnők voltak. S most mégis úgy érezte, szinte egyáltalán nem ismeri a fiút. Még sohasem látta ennyire makacsnak. Ezzel szemben Stephent csak alig egy napja ismeri, s mégis, amikor meglátta sápadt arcát, együttérzés támadt benne. Betegnek látszott. Betegnek és nyomorultnak.

– Mi történt tulajdonképpen? Kilty, te mi a csudát keresel itt? Miért nem vagy a többiekkel?

– Nem éreztem jól magam, ezért megkértem Mr. Webstert, eresszen haza – felelte a fiú csendesen. – Ő felhívott téged, és…

– Nem. Nem hívott fel. És üzenetet sem hagyott.– De igen. Csak én letöröltem az üzenetrögzítőt – vallotta be Kilty elvörösödve.– Micsoda? Mikor? – szaladt ki Naomi száján.– Láttalak, amint elmentél a temetőbe. Akkor bejöttem, és letöröltem a szalagot. Azt

akartam, maradjon titokban, hogy itthon vagyok.Naomi egy ideig csak hitetlenül meredt Kiltyre. Végül, amikor lassan kezdett

összeállni a kép, megszólalt.– Akkor… te voltál tegnap a padláson.– Igen – felelte Kilty, és közben nem mert az asszonyra nézni.Naomi zavartan csóválta a fejét, és Stephen felé fordult. Kérdezni akart tőle valamit,

de képtelen volt rá. Az a tekintet, ahogy a férfi Kiltyre bámult, az asszony torkára forrasztotta a szót. Stephen dühétől és furcsa, fürkésző tekintetétől libabőrös lett a háta. Úgy tűnt, mintha a férfi olyasvalamit keresne Kilty ábrázatán, amit nem vesz észre azonnal az ember.

Ugyan, már megint rémeket látok! – gondolta az asszony. Mély lélegzetet vett, aztán a lehető legnyugodtabb hangon megszólalt.

– Mr. Galbraith, lekötelezne, ha megmondaná, mi köze van mindehhez magának.Stephen elfordította a tekintetét Kiltyről, és az asszonyra nézett. Olyan zavartnak tűnt,

mint aki azt sem tudja, hol van. Végül zsebre dugta a kezét.– Amikor elmentem, még egyszer elgondolkodtam a zajról, amit az éjszaka hallott, és

a pénztárcám átmeneti eltűnéséről. Nem volt nehéz rájönni, hogy rajtunk kívül még valaki tartózkodott a házban. Erről akartam magával beszélni…

– Vagyis visszajött ide.– Úgy van. És amikor az utcáról ráfordultam a felhajtóra, láttam…– Meglátott – szakította félbe mogorván Kilty. A fiú lehorgasztotta a fejét, és bal

lábával apró köröket rajzolt a padlóra. – Sajnálom, Naomi.– Még mindig nem értem – ráncolta a homlokát az asszony. – Te vetted el a pénztárcát,

Kilty?– Igen, de csak azért, hogy… – A fiú itt elhallgatott. Dacosan összeszorította az ajkát.

– Utána ismét visszaraktad. És nem vettél el semmit, sem pénzt, sem a hitelkártyát?Kilty csak a fejét rázta, és megvonta a vállát. Naomi tudta, hogy nincs értelme tovább

nyaggatni a fiút. Sóhajtva Stephen felé fordult.– Most kihívja a rendőrséget?– Semmi értelme – hangzott a szűkszavú válasz. A férfi rövid szünet után folytatta. –

Szerintem maga erején felül vállal. A fiú a fejére nő. Sok ez magának. Hogy akar boldogulni nyolc ilyen kamasszal? És a tetejébe itt van még a kert is, nyáron pedig a panzió. Ha adhatok egy tanácsot – fűzte hozzá csípősen –, adja el a birtokot, menjen újra férjhez, és alapítson családot. Egy vidám, szeretetteljes légkörben nem lesz ennyi gondja.

Naomiból most egy csapásra eltűnt az a rokonszenv, amit az imént kezdett újból táplálni a férfi iránt. Csak nagyon nehezen tudott úrrá lenni a dühén. Nyugodtságot erőltetve magára, szótlanul nézett Stephenre, és várta, hogy elmenjen.

De a férfi tapodtat sem mozdult. Megköszörülte a torkát, majd meglepően udvariasan megszólalt:

– Miss Campbell, élvezhetném még néhány napig a vendégszeretetét? Naomi azt hitte, rosszul hall. Ha nem lepődik meg így, és nem aggódik annyira Kilty

miatt, minden bizonnyal udvariasan, de határozottan értésére adta volna a férfinak, hogy ilyen körülmények között jobb, ha máshol keres magának szállást. De semmi ilyesmit nem mondott. Akarata ellenére Stephen kék szemének varázsa alá került. Távolról hallotta a saját hangját:

– Rendben. Szívesen látjuk.Közvetlenül ezután kételkedni kezdett saját épelméjűségében, de már nem volt

visszaút. A nyitott ajtóra pillantott, és megszólalt:– Amíg felviszi a holmiját a kocsiból, felteszek egy kávét.Úgy tűnt, mintha mély, megkönnyebbült sóhaj hagyta volna el a férfi ajkát. Miért lehet

olyan fontos neki, hogy itt maradhasson? Vajon mit remél ettől? Kérdés kérdés után kavargott Naomi fejében. De elhatározta, nem töpreng tovább Stephen Galbraith indítóokain. Bármi legyen is a férfi gondja, egyáltalán nem tartozik rá.

Először is Kiltyvel kell beszélnie, mégpedig négyszemközt. Odafordult a fiúhoz, és a vállára tette a kezét.

– Gyere velem a konyhába!

– Ettél ma már valamit? – kérdezte Naomi, és vizet töltött a kávéfőzőbe. Fejét kissé oldalra fordította, és Kiltyre nézett.

– Nem. Még nem.– Éhes vagy?– Igen.– Akkor azt javaslom, először egyél valamit a nagynénédnél, aztán menj el Coghill

doktorhoz, és vizsgáltasd meg magad! De először is mondd el, mi történt!– Annie néném nincs otthon. Invernessbe ment a barátnőjéhez – szólalt meg halkan

Kilty.– Tényleg – jegyezte meg Naomi. Csak most jutott az eszébe, hogy Annie ki akarta

használni Kilty távollétét egy kis kikapcsolódásra. – Gondolom, akkor kulcsod sincs a házhoz. De ha lenne is – mondta inkább magának, mint Kiltynek –, akkor sem jó, ha egyedül vagy ott.

– Nem maradhatnék inkább itt, amíg visszajön? – kérdezte a fiú habozva.

– Itt? – Az asszony csodálkozva húzta fel a szemöldökét, és gondolkodni kezdett. – Miért is ne? – szólalt meg végül. – Alhatsz az egyik vendégszobában.

– Inkább a padláson – felelte gyorsan Kilty.– A padláson? De hát az túl hideg. Meg fogsz fagyni.– Tegnap sem fagytam meg – hunyorgott rá a fiú.– Ebben igazad van – ismerte el Naomi nevetve. – Jó. Akkor javítsd meg az ágyat,

hogy a matrac biztosan megálljon a helyén! Aztán adok ágyneműt és zseblámpát. De van egy feltételem!

– Éspedig?– Ott fent nem dohányozhatsz! – kötötte ki az asszony szigorúan. – Megértettél? Ha rá

akarsz gyújtani, addig menj ki! A házban ne dohányozz!– Jó. Ez nem gond – felelte Kilty, majd kisvártatva megkérdezte: – Ugye iskolába

azért kell járnom?– Természetesen. De előbb egyél valamit – mondta Naomi, és elnyomott egy mosolyt.

Egy kis tálat és kanalat tett az asztalra. – A müzli ott van fönt – mutatott a faliszekrényre –, tejet pedig találsz a hűtőben. Szolgáld ki magad!

Naomi megvárta, amíg a fiú tejet önt a müzlire, aztán kényszeredetten elmosolyodott.– Most pedig mesélj! Miért nem vagy a tengeren? Azt hittem, örülsz ennek a túrának.Kilty az asztal közepére tolta a tejesüveget, és a reggelije fölé hajolt.– Tulajdonképpen nem akartam róla beszélni. Tudod, Naomi, annyira… személyes.Az asszony a konyhapultnak támaszkodva csalódottan és szánakozva nézett Kiltyre.

Ez a tizennégy éves fiú jóval többet élt meg, mint a legtöbben a korosztályából. Most pedig olyan gondja van, amiről senkivel sem akar beszélni. Velem legalábbis nem, gondolta Naomi szomorúan.

Annyit mindenesetre tapasztalatból tudott, mikor érdemes erőltetni a kérdezősködést, és mikor nem. Ma nem látta értelmét tovább feszegetni a dolgot.

– Jól van – nézett rá gyengéden. – Tudod, hogy bármikor a rendelkezésedre állok. Ha beszélni akarsz velem, csak szólj! Amit mondasz, köztünk marad, ha úgy akarod.

– Köszönöm, Naomi – felelte Kilty zavartan.A fiú olyan mohón reggelizett, mint aki egy hete nem evett. Végül hátratolta a széket,

és felállt.– Az edényt a mosogatógépbe tegyem?– Nem. Tedd csak a pultra! Kilty? – Az asszony kicsit habozott, mielőtt folytatta volna.

– Ami az üzenetrögzítő letörlését illeti…Kilty nagyot sóhajtott.– A jövő hétvégén fizetés nélkül ledolgozom.– Rendben.– Akkor én megyek – vont vállat a fiú.– Megbeszéljek neked egy időpontot Coghill doktorral? – kérdezte még Naomi.Kilty azonnal elvörösödött.– Nem. Nem vagyok beteg. Igazán sajnálom, hogy hazudtam Mr. Websternek. Semmi

bajom. Teljesen egészséges vagyok… Most mennem kell az iskolába. Szia.Kilty éppen távozni akart, amikor Stephen Galbraith belépett. Ahogy a fiú elhaladt

mellette, meghatározhatatlan pillantást vetett a férfira. Stephen arca elsötétült. Naomi azt hitte, mondani akar valamit, de Stephen csak összeszorított ajakkal, némán bámult Kilty után.

Néhány pillanat múlva hallották, amint becsapódik a nehéz bejárati ajtó. Naomi csak most vette észre, hogy levegőt sem mert venni. Stephen és Kilty együttes jelenléte nyomán elviselhetetlenné fokozódott a feszültség. Ez mindenekelőtt azért nyugtalanította az asszonyt, mert nem talált rá magyarázatot.

– Felvitte a holmiját? – fordult Naomi erőltetett mosollyal Stephen felé.– Igen.– Mit szólna egy csésze kávéhoz?Miközben az asszony kitöltötte a kávét, Stephen nyugtalanul járkált fel s alá a

konyhában. Naomi azon kapta magát, hogy akaratlanul is összehasonlítja a férfit Roryval. Rory egyszerű és kiegyensúlyozott természetű volt. Amit maga elé tűzött, azt mindig el is érte, mert mindenben nagyon megfontoltan és körültekintően járt el. Soha nem csinált nagy felhajtást. Sikereit nem irigyelte senki, és nem volt ellensége. Az asszony mindig is büszke volt férje eme képességére.

Stephen Galbraith éles ellentétben állt Roryval. Naomi ezt már abból látta, ahogyan Kiltyvel viselkedett. Galbraith láthatólag nem nagyon törődik másokkal, a lelkivilágukkal és érzéseikkel pedig még kevésbé. Az asszony a megfigyeléseiből arra következtetett, hogy a férfi akár a halottakon is átgázolna, ha az érdekei úgy kívánnák.

Naomi átnyújtotta neki a csésze kávét.– Kérem, Mrs. Campbell, meséljen a fiúról! Milyen a természete? – szólalt meg

Stephen minden átmenet nélkül.– Kilty kedves srác…– Kedves? – nevetett fel gúnyosan Stephen. – Ha jól emlékszem, azt mondta, hogy az

itt dolgozó fiúk valamennyien büntetett előéletűek. S ahogy én ezt a Lukast, Kiltyt, vagy ahogy hívják, elnézem…

– Igen – vágott közbe bosszúsan Naomi –, az itt dolgozó fiúk mind összeütközésbe kerültek a törvénnyel, kivéve Kiltyt. Ő más okokból van itt.

– És milyen okokból?– Az apja halála óta dolgozik minálunk. Kilty fiatalabb, mint a többiek. – Naomi

kipillantott az ablakon. A kocsija mellett ott feküdt Shadow, és élvezte a napsugarakat. Biztosan Kilty engedte ki. – Mindig is magának való gyerek volt – folytatta –, megrögzött különc, aki csak a saját bogaraival törődik. Ezt nyilván már az öltözékéről is észrevette.

Stephen mogorván felhorkant.– Ebben igaza lehet. Nem tudom elképzelni, hogy az ő korában sokan hordanának skót

szoknyát.– Körülbelül hároméves korától Hazel, az anyja vasárnaponként kiltet adott rá, ha

templomba mentek. A nagyobb fiúk aztán csúfolni kezdték, és elnevezték Kiltynek. Amikor iskolás lett, már nem vette fel a szoknyát, de a gúnynév rajta ragadt. – Naomi az asztalra tette a csészéjét, s ujjhegyével szórakozottan simogatta körbe a peremét. – Tizenkét éves volt, amikor cserkésztáborba ment Edinburgh-ba. Amikor hazajött, Hazel és Hugh alig ismertek rá a pályaudvaron. Farmer helyett ismét szoknyát hordott, és a haja lilára volt festve. Azóta a kilt az ismertetőjele.

Naomi szavai után hosszú csend következett, csak a távoli harangszó hallatszott. Az utolsó harangkondulás után Stephen a pultra tette a kávéspoharát, és az ablakhoz sétált.

– Azt mondta, a szülei meghaltak. Ki gondoskodik most a fiúról? Furcsa, hogy ennyire érdekli Kilty sorsa, vélekedett magában az asszony.

– Egyetlen rokona van: Annie, a nagynénje. Tulajdonképpen nem is az ő nagynénje, hanem az apjáé, és Hugh halála után lett Kilty gyámja. – Naomi elgondolkodva csóválta a fejét. – Szegény Annie – folytatta halkan. – Mindig egyedül élt, soha nem volt férjnél. Aligha érti meg Kiltyt. Ő kért meg, adjak a fiúnak valami munkát, és tartsam rajta a szemem. Így került Kilty hozzánk.

– Úgy látszik, jól kijön vele – jegyezte meg Stephen, és kíváncsian nézett Naomira.– Szeretem őt. Ahogy már mondtam, kedves fickó. De aggódom miatta. A nénikéjénél

él, és nálam dolgozik, de azt hiszem, a szükséges férfi-fiú kapcsolat nagyon hiányzik az életéből.

– Hogy megy neki az iskola? – kíváncsiskodott tovább Stephen.– Ó, rendkívül jó feje van, de sajnos nagyon lusta. Kizárólag egy dolog érdekli, a…A telefon csörgése szakította félbe a beszélgetést. Kyla jelentkezett.– Tegnap elfelejtettem lemásolni a receptet. Lediktálnád most?– Igen, egy pillanat – felelte Naomi. – Ide kell hoznom a szakácskönyvet. – Naomi

letette a kagylót, és a mellette álló Stephenhez fordult.– Sajnálom, de ez eltart egy darabig. Van valami terve délelőttre?– Körülnéznék egy kicsit a környéken – válaszolta Stephen.Mi érdekeset találhat egy nagyvárosi ember ezen az eldugott skót tájon? S különösen

ilyen hűvös februári napon? Galbraith biztosan megengedhetné magának, hogy a Riviérára, Floridába vagy a Bahamákra repüljön. Naomi egyre inkább csodálkozott a viselkedésén.

– Általában csak reggelit adok a vendégeknek. De mert a környéken a legtöbb fogadó zárva van, szívesen látom ebédre. Ha úgy dönt, kérem, szóljon idejében! – mondta Naomi, miközben a szakácskönyvet lapozgatta.

– Köszönöm, igazán kedves. Ma körülbelül ötig úton leszek – felelte Stephen.Hála az égnek! – gondolta Naomi. Nagyon megkönnyebbült a választól. Eddig még

nem találkozott olyan emberrel, aki ennyire kizökkentette a nyugalmából, aki a puszta jelenlétével így felkavarta. Még soha nem érezte egy férfi jelenlétét ilyen elemi erővel. Az asszony tudta, hogy ennek nem csupán a férfi szerfölött vonzó megjelenése az oka. Az elbűvölő mélykék szem, a sűrű, fekete haj nem gyakorolhatott rá ilyen hatást. Valami láthatatlan erő vonzotta Stephenhez. Olyan ellenállhatatlan kisugárzás áradt a férfiból, amely alól Naomi képtelen volt kivonni magát, és amely fájó vágyat ébresztett az asszonyban.

Naomi erővel elhessegette magától ezeket a gondolatokat.– Rendben van – felelte, és odabólintott Stephennek, miközben a telefonkagyló után

nyúlt. Kezével búcsút intett, és kényszeredetten elmosolyodott. Szíve árulkodóan dobogott. Valaki igazán bezárhatná valahova ezt az embert, és eldobhatná a kulcsot, gondolta dühösen. Érezte, hogy Stephen mellett veszélyek leselkednek rá.

– Kyla, ott vagy még?– Igen. Történt valami? Olyan a hangod, mintha…Történt? Hát igen, így is fel lehetne fogni, gondolta az asszony, de csak annyit

mondott:– A vonal lehet az oka. Úgy látszik, ma különösen rossz. Én tökéletesen jól vagyok.

Van tollad és papírod? Akkor diktálom…

4. FEJEZET

Amikor Kilty röviddel négy után visszajött az iskolából, Naomi rögtön felküldte a padlásra, hogy javítsa meg az ágyat. A fiú hamarosan ismét megjelent, és megnyugtatta Naomit, hogy a váz nem fog többé szétesni.

– Betettem két deszkát az ágybetét alá. Tartani fog – magyarázta. – Sőt, jobb rajta a fekvés, mint a saját ágyamon, Annie néninél.

– Akkor jó – felelte Naomi, aki a mosogatónál állt, és krumplit hámozott. Letette a kést, és Kiltyhez fordult.

– Azt akartam még mondani… A múlt héten Annie-nél voltam. Megmutatta a szobád falán függő fényképeket. Igazán kitűnőek.

– Köszönöm – felelte röviden Kilty, és kissé elpirult. Igazán nem szokta meg a dicséretet.

A képek Glencraiget ábrázolták, különböző nézetekben, a tenger felől és a hegyekből. Rendkívül szép felvételek voltak, s igazi tehetségről árulkodtak.

– Annie azt mondta, abbahagytad a fényképezést. Miért? – kérdezte Naomi.Kilty felvonta a vállát, és kitért az asszony kutató pillantása elől.– Egyszerűen meguntam. Azonkívül, mint te is tudod, Annie néninél nem tudok

sötétkamrát csinálni. Nincs rá hely. Minden cuccomat elpakoltam.– A fényképezőgépedet is?Kilty idegesen hintázott a lábán, és elhúzta a száját.– Azt eladtam.– Eladtad? – kérdezte Naomi megrökönyödve. – Hogy tehettél ilyet? Édesanyád

mesélte, apád mennyit spórolt erre a Nikonra. Egy csomó dologról lemondott, hogy örömöt szerezzen neked.

Naomi döbbenten vette észre, hogy a fiú szeme könnybe lábad. Pulóvere ujjával letörölte az arcát, és fátyolos hangon mondta:

– Nem akarok erről beszélni, Naomi. Egyszerűen már nem érdekel a fényképezés. Nem lehet ezt megérteni? Csak gyerekes hóbort volt. És ez a szakasz most lezárult, kész, vége.

Ezután kinyitotta a konyhaajtót, és kisietett. Néhány pillanat múlva Naomi hallotta, ahogy megy felfelé a lépcsőn. Fel a padlásra, ahol egyedül lehet, gondolta az asszony. Fájt neki a fiú viselkedése. Valaminek történnie kelleti. Ok nélkül soha nem adta volna fel kedvenc szórakozását. Ennyire már ismerte. Valami nagyon mélyen megsebezte Kiltyt. De mi? Az biztos, hogy nem a sötétkamra hiánya. Ilyen könnyen nem adná fel az álmait.

Naomit a bejárati ajtó csapódása zökkentette ki töprengéséből. Biztosan Stephen az. Valószínűleg hamarosan vacsorázni szeretne.

– Micsoda illatok! – szólalt meg a férfi elismerő hangon.– Lencseragu lesz krumplival. Elintézte az ügyeit? – kérdezte Naomi mintegy

mellékesen.– Oh, csak erre-arra nézelődtem.Stephen kissé tétován ácsorgott. Naomi látta rajta, hogy feleslegesnek érzi magát.

Minden férfi így jár a konyhában – gondolta az asszony, és feléje nyújtott egy fakanalat.

– Ha már itt van, hasznossá tehetné magát. Megkeverné a lencsét? Naomi tapasztalatból tudta, hogy ha egy férfi a konyhában sündörög, akkor öntudatlanul is az asszony közelségét keresi. Csak azt az érzést kell kelteni benne, hogy igénylik a segítségét, s máris „kivirágzik”. De hogy ez a módszer a mogorva és zárkózott Stephen Galbraith esetében is hatásos lesz-e, efelől kétségei voltak.

Stephen odalépett hozzá, és elvette tőle a fakanalat. A leheletén érezni lehetett, hogy ivott.

– A Royalban volt, ugye, és a helybeliekkel beszélgetett? – kérdezte Naomi mosolyogva.

– Nos, lebuktam. – Az asszony első alkalommal vett észre egy halvány mosolyt vendége tekintetében.

Naomi nem csupán a leheletét érezte, hanem a férfias illat is megcsapta az orrát. Zavarta ez a közelség, ezért kicsit oldalra lépett, és igyekezett valami ártatlan témát keresni.

– Olykor Rory is benézett a Royalba, hazafelé jövet a pályaudvarról, ahonnan a zöldséget küldte Londonba. – Rory említése után az asszony sokkal jobban érezte magát. Ha őt használja védőpajzsként, nagy baj nem történhet vele. Már a nevének puszta említése is segített enyhíteni a közte és Galbraith között felizzó érzéki feszültséget.

– Nagyon ügyes – pillantott a lencsét kavargató férfira. – Bizonyára nem először csinálja. Nős?

Az ördögbe! – átkozódott magában Naomi, és az ajkába harapott. Ezt aztán majd alaposan félreérti! Azok után, amit az éjszaka feltételezett róla! Azt hiszi, tudni akarom, hogy érdemes-e ráhajtani. Az asszony borzasztó dühös volt magára ezért a meggondolatlan kérdésért, de nagy megkönnyebbülésére Stephen higgadt hangon válaszolt.

– Nem, nem vagyok nős. Nem is voltam, és a későbbiekben sem áll szándékomban megnősülni. – Talán, hogy szavainak nyomatékot adjon, buzgóbban keverte a lencsét. – Különben sem lennék jó férj – fűzte még hozzá.

– És miért nem?– Mert ha a feleségem nem lenne mellettem, rögtön azt gondolnám, hogy a

szeretőjénél van. El kell ismernie, ez nem éppen megfelelő alap a jó házassághoz.– Hogy maga féltékeny? Ne haragudjon, de ezt nem hiszem el.– Nem. Nem féltékeny vagyok, hanem cinikus.– Amennyiben?– Még nem találkoztam olyan asszonnyal, akiben az ember megbízhat. Úgy, hát itt van

a kutya elásva! – gondolta Naomi. Rosszak a tapasztalatai.Ezért is tűnt valószínűleg olyan borzasztóan keserűnek, amikor rövid bepillantást nyert

Kyla családi életébe.– Nem akarja megvédeni a gyengébbik nemet? – kérdezte Stephen gúnyosan

mosolyogva.– Nem – felelte Naomi, és közömbösen pillantott a férfira. – Azt hiszem, ebben a

tekintetben mindenki csakis magáról beszélhet. De… sajnálom, hogy nem volt szerencséje a szerelemben.

– Még hogy szerencsém? – nevetett Stephen megvetően. – A szerencsének ehhez semmi köze. Az asszony, akiről beszélek, kegyetlen volt, agyafúrt és hazug. Röviden: igazi szajha!

– Naomi?Az asszony megfordult, és Kiltyt látta az ajtóban. A fiú arca sápadt volt, és mereven

Stephenre bámult.Naomi Kiltyhez lépett, aki rögtön kihátrált a folyosóra. Az asszonynak az volt az

érzése, hogy a fiú menekül előle.– Most elmegyek. A leckét megcsináltam. Tíz körül itthon leszek.– Kilty…De az ajtó már becsapódott a fiú mögött. Az ég szerelmére! Mi történhetett vele? –

aggódott magában Naomi. Még soha nem viselkedett ilyen furcsán. Abban biztos volt, hogy nem ő bántotta meg Kiltyt, hanem Stephen Galbraith. De miért?

Mit baja lehet Stephennek Kiltyvel? Hiszen nem is ismerik egymást! Na jó, Stephen ma reggel alaposan megmosta a fiú fejét, amiért kisurrant a házból. De Kilty tudta, hogy megérdemelte, amit kapott. Azonkívül nem volt haragtartó. Emögött valami más van.

A legegyszerűbb lenne, ha nyíltan megkérdezné Stephent. De az ösztöne azt súgta, ennek úgysem lenne semmi értelme. Ő sem adna kielégítő magyarázatot, mint ahogy Kilty sem ad.

Az asszony jó kapcsolatban állt a legtöbb náluk dolgozó fiúval, elsősorban annak köszönhetően, mert tudatosan kerülte a túlzott érzelmi közeledést hozzájuk. Kiltyvel azonban más volt a helyzet. Nagyon szerette a fiút, ami teljesen természetes volt, hiszen születésétől fogva ismerte, és szoros barátság fűzte az anyjához.

– Mire gondol? – zökkentette ki gondolataiból Stephen hangja.– Arra a napra, amikor Kilty megszületett – felelte Naomi, és levette a tűzhelyről a

fazekat. – Egy hónappal korábban született, mégis nyolc font volt a súlya. Erős baba volt. – Kis szünetet tartott, majd mosolyogva hozzáfűzte: – Hugh mindig azt mondta, úgy ordít, mint egy kis oroszlán. Egyébként nemsokára itt a születésnapja, március elseje.

– Hány éves is lesz? – kérdezte Stephen.– Tizenöt. Általában többnek gondolják, mert olyan megtermett és erőteljes alkatú.– És azt mondja, koraszülött?– Hogyan? Ja, igen – felelte Naomi, akinek a gondolatai már a múltban kalandoztak. –

Hugh néhány hónapra halászni volt a tengeren – kezdett bele rövid szünet után –, és röviddel a hazatérését követően vette el Hazelt. A bába meg volt győződve róla, hogy Kilty kilenc hónapra született. De tévedett. Semmiképpen nem születhetett kilenc hónapra, mert Hugh egész májusban, sőt, még június első két hetében is távol volt.

– Vagyis azt mondja – vetette közbe Stephen gúnyosan –, hogy ha Kilty kilenc hónapra született, akkor semmiképpen nem lehet Hugh az apja.

– Igen. Éppen ezt akarom mondani – felelte Naomi, és elővette az étkészletet, majd teríteni kezdett. – És ez teljes képtelenség.

– És miért az?Stephen hangja oly fagyos volt, hogy az asszony hátán végigfutott a hideg. Akaratlanul

is a férfira pillantott, és megrémült kemény és megvető arckifejezésétől.– Hogy miért? – kérdezett vissza Naomi ingerülten. – Mert ez nem vallana Hazelre.

Már iskoláskoruk óta ismerték egymást Hugh-val. Egymásnak voltak teremtve, és mindig is tudták, hogy egyszer összeházasodnak.

– De nem voltak eljegyezve – vitatkozott Stephen határozottan.– Nem, nem voltak. Ennek ellenére a környéken mindenki tudta, hogy a házasságuk

csak idő kérdése.

Naomi agyában hirtelen derengeni kezdett valami. Miért ilyen kíváncsi ez az idegen? Miért érdeklődik annyira Hazel után? Lelki szemei előtt ismét megjelent a férfi, amint Hazel sírja előtt áll. Pontosan emlékezett sajátos, furcsa pillantására, kifejezéstelen, ám a keserűséget és megvetést sem nélkülöző tekintetére.

Amikor a temetőben megkérdezte, ismerte-e Hazelt, tagadta. Nem, nem tagadta! – javította ki magát Naomi. Egyszerűen témát váltott, mégpedig nagyon ügyesen, ahogy most utólag megállapította. Stephen akkor egyszerűen vállat vont, s röviden csak annyit mondott, hogy érdeklik a régi temetők.

Mintha hályog hullott volna le a szeméről: ez az ember ismerte Hazelt!A hirtelen felismeréstől az asszony úgy érezte, mintha fejbe ütötték volna. Mit akar ez

a titokzatos idegen? Miért jött ide, az isten háta mögé?Választ azonban nem talált a kérdéseire. Ösztönösen a villáért nyúlt, hogy megkóstolja

a krumplit. Sehogy sem tudott rájönni, miért jött Stephen Glencraigbe, ám a jelenlétét többnyire zavarónak érezte. A tóba dobott kavicshoz hasonlította, amely bármilyen kicsi is, sok apró hullámot kever maga körül a nyugodt vízen.

– Mr. Galbraith, hová való tulajdonképpen?– Londonban lakom. A belvárosban.– S ha szabad kérdeznem, mi a foglalkozása?– Építészmérnök vagyok.– Lakóházakat épít, hivatalokat, meg ilyesmit? – faggatta tovább Naomi, miközben

összehajtott két tarka vászonszalvétát, és az asztalra tette őket.– Szállodákat, sporthoteleket szerte a világon. Crest Construction…– A Crest Construction? – kérdezett vissza Naomi elképedve. – Arról a vállalatról

beszél, amelynek itt, Glencraigben is van telke? Az a föld közvetlenül velünk határos. Úgy jó negyven hektár lehet. Talán a maga ingatlana? A Crest Construction a magáé? – kérdezte az asszony, és tágra nyílt szemmel meredt Stephenre.

– Igen, Mrs. Campbell. Eltalálta.– Kérem, ne szólítson Mrs. Campbellnek – bökte ki idegesen az asszony. – Mindenki

Naominak hív. Mr. Galbraith…– Stephen – vágott közbe gúnyosan a férfi.– Stephen – folytatta az asszony egy nyugtalan kézmozdulat kíséretében –, miért nem

adja el a területet? Legalább tizenöt éve parlagon hever.– Miért adnám el? – kérdezett vissza a férfi csodálkozva. Az asszony nagyot sóhajtott.– Roryval pár hektárt szerettünk volna belőle. De a megbízott ügyvéd, a maga

ügyvédje azt mondta, a Crest Construction nem ad el semmit.– Meg akartak venni egy részt Craigendből? De bizonyára nem azért, mert annyira

megtetszett az a régi parasztház rajta. Valójában csak kőhalom és dohos nádtető az egész.– Nem. Nem a ház miatt. Az tényleg teljesen romos, és le kéne bontani. Viszont a telek

fekvése nagyon jó. Csodálatos kilátás nyílik a völgyre és a tóra. Maga a terület ragadott meg bennünket.

– És mihez kezdtek volna vele?– Egy ifjúsági központot akartunk rajta építeni, egy részén pedig gyümölcsöt és

zöldséget termelni. Mondja, mi a szándéka Craigenddel? Olyan üzletember, mint maga, bizonyára nem vesz földet ok nélkül.

– Akkoriban az volt a tervem, hogy szállodát építek a kirándulóknak és a hegymászóknak.

– Szállodát? Bruach szomszédságában? – csodálkozott az asszony homlokráncolva.– Úgy látom, nincs elragadtatva az ötlettől – jegyezte meg Stephen. Naomi

gondolkodott egy kicsit, azután nyugodt hangon megszólalt:– Sok szempontból valóban jót tenne Glencraignek egy szálloda. Például munkát adna.

Ugyanakkor…– Tudom – szakította félbe Stephen. – Mindig van valami „de”!– Nos, én személy szerint ellenzem az új, divatos szállodákat. Megrontják ennek az

érintetlen tájnak a hangulatát.– Én semmit nem rontok el, Naomi – felelte nyomatékkal Stephen, és áthatóan nézett

az asszonyra. – Szép dolgokat pedig különösen nem – fűzte hozzá.Stephen pillantása az asszony ajkára tapadt. Naomi hirtelen úgy érezte, teljesen

kiszáradt a szája. Nyelvével ösztönösen megnedvesítette az ajkát. Eközben a férfi szemében sötét ragyogást vett észre.

Meg fog csókolni, futott át a borzongató érzés Naomin. Képtelen volt megmozdulni. S nemcsak azért, mert a férfi közelebb lépett hozzá, s így beszorult Stephen és a mosogatógép közé, hanem azért is, mert olyan vágyat érzett, amely testének minden porcikáját átjárta. Stephen még hozzá sem ért, de Naomi szíve már a torkában dobogott. A férfi kissé lehajtotta a fejét, lassan közelebb hajolt Naomihoz, aki behunyta a szemét, s a fejét hátrahajtotta.

Amikor ajkuk olyan közel került egymáshoz, hogy már érezték a másik szájának melegét, hirtelen megszólalt a kapucsengő. Naomi nyelt egyet.

– Valaki jött – vetette oda, majd átpréselte magát Stephen és a mosogatógép között. Kisietett, vissza sem fordulva.

Az ajtó előtt megállt egy pillanatra, és megigazította a haját. Hogy kerülhetett ilyen helyzetbe? És ami még rosszabb, miért válaszolt így a férfi közelségére? Ha nem csöngetnek, akkor egészen biztosan átadja magát Stephen csókjának.

Ismét megszólalt a csengő. Naomi igyekezett higgadtságot erőltetni magára, és kinyitotta az ajtót.

– Naomi, örülök, hogy látom! – nevetett barátságosan egy vézna, vörös hajú férfi.– Doktor Coghill! Micsoda meglepetés! Kerüljön beljebb! Miközben az apró termetű

orvos belépett, az asszony agya egyfolytában azon járt, mi szél hozhatta erre. Ő nem küldött érte.

– Lesegíthetem a kabátját?– Köszönöm.– Jöjjön, menjünk a nappaliba!Naomi előrement, és igyekezett kihasználni a helyzetet, hogy megnyugodjon kissé, és

elterelje a gondolatait Stephenről.– Nos, mi járatban van, doktor? – kérdezte, amint letelepedtek a kandalló elé a

kényelmes fotelokba.– Most kaptam egy telefont Invernessből. Annie Low rosszul lett, és bevitték a

Raigmore Kórházba.– Igazán sajnálom. Remélem, hamarosan felépül – jegyezte meg az asszony

megütközve.– Igen, úgy néz ki. Mégis, attól tartok, nem lesz többé képes egyedül élni a házában. A

kezelőorvosa szerint nem tudja már egyedül ellátni magát. Nagyon legyengült. Azt mondta, még néhány napig bent tartja megfigyelés alatt, s közben gondoskodik számára

egy helyről az öregek otthonában, itt, Glencraigben. Végtére is, már évekkel ezelőtt be kellett volna költöznie. Hiszen majdnem kilencvenéves!

– Ha jól tudom, már tavaly igényelt magának egy szobát. Amennyire emlékszem, el is fogadták a kérelmét.

– Igen, így volt. De a tragédiát követően, miután magához vette Kiltyt, ismét lemondott róla. Akkoriban megpróbáltam lebeszélni a dologról, de sikertelenül – csóválta a fejét Coghill doktor. – Az egyetlen megoldás az lett volna, ha Kiltyt állami gondozásba adja, ezt azonban semmiképpen nem akarta. Pedig várható volt, hogy túlságosan megerőltető lesz számára ellátni egy ekkora fiút.

– Igaza van. Annie-nek az öregek otthona a legjobb megoldás. De mi lesz Kiltyvel? Hiszen rajta kívül nincs senkije. Bárcsak segíthetnék a fiún!

A doktor a torkát köszörülte.– Naomi, eszembe jutott valami. Nem kell azonnal válaszolnia. Olyan dologról van

szó, amit alaposan meg kell fontolni. Ámbár… – Coghill habozott.Az asszony el sem tudta képzelni, mire gondol a doktor, ezért igyekezett bátorítani őt.– Tudja, hogy mindent megtennék Kilty ért, ami módomban áll. Nagyszerű fiú.A doktor felállt. Kezét kifakult kék kordnadrágja zsebébe dugta, és gondterhelten

pillantott Naomira. Kissé előrecsúszott, aranykeretes szemüvege fölött kitartóan nézett az asszonyra, majd végül elmosolyodott.

– Naomi, kedves – kezdte gyengéden –, tudom, milyen borzasztóan magányos Rory halála óta. Jóllehet rengeteg gondja van a fiúkkal, és van szerető családja, a szülei, Kyla és Adam… ez azonban mégsem ugyanaz, mintha közvetlenül… Hmm. Tulajdonképpen azt akarom kérdezni, nem akarja örökbe fogadni?

Naomi nyugtalanul járkált fel s alá a nappaliban, és Kiltyt várta. Doktor Coghill-lal úgy határoztak, előbb ideveszi a fiút, mielőtt végleg döntene.

Az asszony az ablakhoz ment, elhúzta a nehéz, rózsaszín sötétítőfüggönyt, és kibámult a sötétbe. Mióta a doktor előhozakodott a javaslatával, Naomi nem tudott másra gondolni. Coghill távozása után megvacsorázott Stephennel, majd jelentéktelen dolgokról csevegtek, miközben az asszony gondolatai teljesen másutt jártak. Meg volt róla győződve, hogy nyomott hangulatát Stephen az orvos látogatása előtti helyzettel hozza összefüggésbe. Így aztán megkönnyebbült, amikor a férfi a második csésze kávé után felállt, elköszönt és sétálni indult.

Amikor Kilty végre megérkezett, az asszony izgatottan sietett elébe.– Gyere be – szólt oda neki mosolyogva –, már vártalak.– Még nincs túl késő. Vagy igen? – Kilty lehajolt, és lehúzta a csizmáját. Naomi enyhe

dohányszagot érzett.– Kérsz egy pohár tejet? – kérdezte.– Koszi, nem. Most ittam egy kólát.Naomi elhelyezkedett a heverőn, Kilty pedig leült egy fotelba, és kényelmesen

kinyújtotta hosszú lábát.– Beszélni akarsz velem, ugye?– Igen – felelte Naomi. A fiú okos tekintete arra biztatta, hogy ne kerülgesse a forró

kását.– Doktor Coghill járt itt nemrég. A nénikéd megbetegedett. Most az invernessi

kórházban van, és…

Kilty meglepetten kiáltott fel.– Mi van vele? Meglátogathatjuk? – A fiú arca hirtelen tűzpirossá vált.– Már egész jól van. – Az asszony vigyázott, hogy a hangja a lehető leg-nyugodtabban

csengjen. – De néhány napig még ne háborgassuk. Ha teljesen felépült, a mentő majd visszahozza Glencraigbe.

– Előbb mindenképp haza kell mennem. Be kell vásárolnom, és…– Kilty, Annie néni nem megy haza. Az öregek otthonába viszik. Az asszony szavait

hosszú hallgatás követte.– Jó, hogy kapott helyet – szólt a fiú végül, és kitartóan bámult a kandallóban ropogó

tűzre. Naomi könnyeket vett észre a szemében. – Túl sok volt szegénynek gondoskodni magáról és rólam. Nem akart rám hallgatni. Most legalább lesz, aki ellátja.

Naomi szíve görcsösen összerándult. Kilty magára nem is gondol. Nem számol a ténnyel, hogy a nénikéje életében történt változás az ő életét is befolyásolja. Elnézte a fiút, és a gyermeki vonásokon átsütő mély szomorúság és fájdalom láttán úgy érezte, most már tudja, hogyan kell döntenie.

Ebben a pillanatban mintha mázsás kő esett volna le a szívéről. Felállt, és összekulcsolta a kezét. Tenyere izzadt, ami jelezte, hogy nem mindennapi döntés előtt áll.

De mit szól hozzá Kilty, hogyan fogadja majd? Hiszen az ő sorsáról van szó!– Most lefekszem, Naomi. Egyébként elhatároztam, hogy abbahagyom a dohányzást.

Tudom, hogy nem szereted. Én pedig nem szeretném, ha attól rettegnél, hogy véletlenül felgyújtom a házat. Az előbb szívtam el az utolsó cigarettámat.

– Kilty, mit szólnál hozzá, ha végleg itt maradnál nálam? Természetesen nem a padláson. Bár, ha ragaszkodsz hozzá, átmenetileg benne vagyok. Most, hogy Annie…

– Örökre? – A fiú bizalmatlanul pillantott rá. – Úgy érted, szállóvendégként?Naomi felnevetett.– Te jó ég! Nem.Kilty lesütött szemmel, szoborként állt az asszony előtt. Naomi ebben a pillanatban

rájött, hogy a nevetésével megsértette a fiút. Valószínűleg azt hiszi, a viselkedésén mulatott. Ezért gyorsan hozzáfűzte:

– Doktor Coghill adta az ötletet. Nálam maradhatnál, és nem kellene intézetbe menned.

Kilty lehajolt, és megigazította lecsúszott térdzokniját. A szemében könny csillogott. Mielőtt felállt, egy gyors mozdulattal megtörölte a szemét.

– Jól meggondoltad? – kérdezte szárazon. – Tényleg akarod?– Igen – felelte az asszony mosolyogva. Tudta, hogy jól döntött. – Szerintem remekül

kijövünk majd egymással. Te hogy látod?Mielőtt Kilty válaszolhatott volna, zaj szűrődött be az előszoba felől. A fenébe! –

átkozódott magában Naomi. Miért nem tudott tíz perccel tovább maradni? Talán rögtön felmegy a szobájába, reménykedett.

De Stephennek nem akaródzott felmenni. Ehelyett bejött a nappaliba, egyenesen a kandallóhoz ment, és a kezét melengette a tűznél.

– Hideg van – mormogta maga elé.– Én most lefekszem. Ha a nénikém jobban lesz, meglátogatom. – Kilty itt rövid

szünetet tartott, Stephenre pillantott, majd ismét Naomihoz fordult. – Ami pedig az előbbi beszélgetésünket illeti… Nos, jó ötletnek tartom. Azonkívül nincs is más választásom. Most, hogy az egyetlen élő rokonom otthonba kerül, nem tudom, mit csinálhatnék.

Egyébként pedig büszke vagyok rá, hogy örökbe fogadsz.Ezzel odament az asszonyhoz, és kapkodó, esetlen mozdulattal átölelte. Mióta

ismerték egymást, ez először fordult elő. Lilára festett haja erős citromszagot árasztott, a pólója áporodott volt a dohányfüsttől. A futó ölelés után Kilty minden szó nélkül kisietett a szobából.

Naomi a legszívesebben azonnal felhívta volna a nővérét, hogy elújságolja neki a dolgot. De addig, amíg erre nem nyílik mód, kénytelen Stephennel megosztani az örömét. Elvégre nem mindennap lesz anya valaki!

– Iszik velem egy pohár whiskyt? – fordult az asszony vidáman Stephen felé. – Minden okom megvan az ünneplésre.

– Örökbe akarja fogadni a fiút? – kérdezte Stephen fagyosan. Ahogy a pillantásuk találkozott, Naomi hátán végigfutott a hideg. – Gondolja, hogy okosan döntött?

Naomit nagyon mellbe vágta a férfi kérdése. Először nem tudta, mit feleljen, aztán összeszedte magát, és határozott hangon megszólalt:

– Igen. Ez a legjobb megoldás. Kiltynek szüksége van rám, nekem pedig rá. Szerencsére mind a ketten elég erősek vagyunk ahhoz, hogy ezt el is ismerjük. Senki sem él kizárólag saját magának, Stephen. De azt hiszem, ezzel a bölcsességgel nem mondok újdonságot.

Naomi nagyot sóhajtott. Hányszor megfogadta már, hogy nem törődik Stephen Galbraith gondjaival. De valami legyőzhetetlen erő a lelke mélyén arra sarkallta, hogy segítsen ennek az embernek. A kandallóhoz lépett, kivett egy hasábot a fáskosárból, és a parázsra dobta. Kezét a farmernadrágjába törölte, felállt, és ismét a férfi felé fordult.

– Nem tudja, milyen az, amikor az embernek szüksége van valakire? – kérdezte gyengéden. – Miből van maga, márványból?

5. FEJEZET

Naomi tévedett, amiért attól tartott, hogy kendőzetlen megjegyzésével felbosszantotta a férfit. Stephen szórakozottan mosolygott, kék szemében vidám szikrák csillogtak.

– Természetesen nekem is vannak szükségleteim, mint mindenkinek. Olyan elemi szükségletekre gondolok, mint például a táplálkozás, a biztonság utáni vágy…

– És bizonyára szeretetre is vágyik – vágott a szavába az asszony. – Ámbár ezt a legszívesebben letagadná – folytatta, majd a szekrényhez ment, kivett két poharat és egy üveg whiskyt. – Hogy kéri?

– Tisztán – felelte Stephen. – szóval biztonság és szeretet. Kezdjük talán az elsővel. Inkább egy helyre gondol, ahol él, vagy arra, akivel él?

– Mindkettőre. Ha azt mondom, jól érzem magam Glencraigben, akkor ezt azért mondom, mert itt élek, mert mindig is itt éltem, s mert bizonyos értelemben összenőttem, eggyé lettem ezzel a hellyel. – Naomi leült a heverőre, és Stephenre pillantott. – És maga otthon érzi magát Londonban?

Stephen vállat vont.– Manchesterben születtem, beutaztam az egész világot, és Londonban lakom, mert ott

van az irodám. Tulajdonképpen mindenütt otthon vagyok. Nekem az otthont az jelenti, ahol éppen tartózkodom.

Naomi kortyolt egyet a whiskyjéből.– Néhány napja itt lakik, bizonyára mégsem mondaná, hogy otthon érzi magát.– Az előbbivel azt akartam mondani, hogy… alapjában véve nekem nincs otthonom.

Nem tartozom sehova. És nincs is ilyen igényem.– És a londoni lakása?– Mondjuk úgy, a céljának tökéletesen megfelel. Letehetem a kabátomat, a

kalapomat…– Beszéljen még a lakásáról!– Mire kíváncsi? Van benne minden: nappali, étkező, három hálószoba, jól felszerelt

konyha, továbbá két fürdőszoba és egy sötétkamra. És persze pompás kilátás nyílik a városra.

– Sötétkamra? Csak nem foglalkozik fényképezéssel is?– Ez volt egykor a kedvenc szórakozásom.– Milyen szinten művelte?– Mindenesetre megélhettem volna belőle – felelte Stephen.– Ez érdekes. Mindig csodáltam azokat, akiknek van szemük meglátni a dolgokat és az

embereket. Én örülök, ha az illető feje és lába is szerencsésen belekerül a képbe.– Bizonyára vannak más adottságai.– Ki kell ábrándítanom – mosolyodott el Naomi. – Bár alkotó beállítottságú családból

származom, nagyon is átlagosak a képességeim. Anyám csodálatos képeket fest, az apám pedig feltaláló. A nővérem, Kyla, akivel már találkozott, örökölte anyám tehetségét. Ő festette például a szobájában függő akvarellt. Ugye, szép?

– Igen. Nagyon jó kép – válaszolta a férfi, de látszott rajta, hogy a gondolatai valahol egészen másutt kalandoznak. – Átlagos – mormolta maga elé. –Honnan veszi, hogy maga átlagos? Még életemben nem találkoztam olyan asszonnyal, aki megjelenésben ennyire eltérne az átlagtól, mint maga.

– Ó – szabadkozott Naomi mosolyogva –, én nem külsőségekre gondoltam. Tudom, hogy a kinézetem nem éppen átlagos. – Letette a poharát, és meglobogtatta szőke haját. – Hogy lehetne valaki ilyen sörénnyel „átlagos” küllemű? Ezzel a szörnyűséggel kirívok a tömegből. Tudom, mióta első alkalommal a tükörbe néztem. Az az egyetlen szerencsém – fűzte még hozzá –, hogy valahogy megkíméltek az olyan csúfnevektől, mint például „Borzas Kata”.

– Ez nem lehet igaz. Ilyen egyszerűen nincs! – vitatkozott Stephen, és letette a poharát az asztalra. – Jöjjön-mondta, és intett az asszonynak. – Jöjjön, mutatni akarok valamit.

Naomi habozott, és megbűvölten meredt Stephen kezére.– Mit akar?– Álljon fel!A felszólítás inkább parancsnak, mint kérésnek hatott.Stephen az asszonyhoz lépett, és megfogta a karját. Az érintés villámcsapásként érte

Naomit. Reszkető térddel állt fel. Amikor ki akarta szabadítani a karját, a férfi még erősebben szorította.

– Oda, szembe – mutatott Stephen a kandallóval szemközti falon lógó, hatalmas tükörre, és eleresztette az asszonyt.

– Nézze! Ezt nevezi szörnyűségnek? Maga vak! Gyönyörű a haja! Életemben nem láttam ilyen szépet. A hölgyismerőseim mindent megadnának, ha ilyen hajjal pompázhatnának! Maga nagyon furcsa szerzet. Elismeri, hogy nem átlagos kinézetű, de

halvány fogalma sincs róla, milyen szokatlanul gyönyörű valójában. Nézzen a tükörbe, és mondja meg, mit lát! – kérte Stephen, és az asszony vállára tette a kezét.

Hogy mit látok? – gondolta Naomi, és rettentő kínosan érezte magát. Alig ismert magára. A szeme szokatlanul ragyogott, az arca izzott, reszkető ajka telt volt és piros. Összeszorított ajakkal állt egy darabig, aztán megszólalt.

– Azt kérdi, mit látok? – Megkönnyebbüléssel nyugtázta, hogy a hangja nyugodtan cseng. – Egy hamarosan a harmincadik születésnapját ünneplő, nagyjából a korának megfelelő kinézetű, rakoncátlan sörényű, kék szemű, kissé sápadt bőrű asszonyt.

Naomi felhúzta a vállát, mire Stephen levette róla a kezét. De ujjával közben megsimogatta az asszony sűrű, hullámos haját.

– Furcsa – suttogta Stephen. – Úgy látszik, két egészen különböző személyt látunk. Én egy tökéletes arcú, bársonyos bőrű, fitos orrú, ibolyakék szemű nőt látok. – Naomi szíve majd kiugrott a helyéből, amikor Stephen a hajához nyomta az arcát. – A haja folyékony aranyként ragyog, és úgy illatozik, mint a virágzó nyári mező.

Naomi odébb akart lépni, de a tagjai nem engedelmeskedtek. Amikor Stephen maga felé fordította, elakadt a lélegzete. Bolyhos pulóverén szinte átsütött a férfi tenyere, ahogy gyengéden végigsimított a hátán.

– Ki gondolta volna – suttogta gyengéden az asszony –, hogy a közönyös, keserű, kék szemek költői lelket rejtenek? Most nem úgy néz ki, mint aki kőből van.

Még mondott volna valamit, de Stephen ajka megakadályozta ebben. Naomi erősen a férfi vállába kapaszkodott. Ez az ember megbabonázta.

– Pompás – suttogta Stephen, és magához szorította Naomit, aki érezte a férfi erős testét. Borostás arca kissé szúrta, amint az ajka a fülcimpájához közeledett. Érezte Stephen forró leheletét, s a testén borzongás futott végig. Lélegzete elakadt, teste lángra gyúlt. Hirtelen ráébredt, milyen görcsösen öleli a férfi, ő pedig milyen szorosan tapad hozzá, és hogy mindketten mennyire vágynak egymásra.

A férfi meleg, puha ajka, amely eddig Naomi nyakán kalandozott, most határozottan és követelőzőén tért vissza az asszony szájához, s ezúttal oly mohón és sóváran vette birtokba, mintha már régóta erről a csókról álmodott volna, mintha mindig csak erre vágyott volna.

Naomi már nem tudta, mi történik velük. Nem tudta, hogy kerültek a heverőre, egymást kétségbeesetten ölelve. Ő húzta le magához Stephent, vagy a férfi vette át a kezdeményezést? Csak azt tudta, hogy egymáshoz simulva fekszenek, és Stephen egyik lába birtoklóan az ágyékán pihen.

Naomi hosszan a férfi szemébe bámult. Stephen egyik kezével az asszony pulóvere alá nyúlt, és a mellét simogatta. Naomi úgy érezte, mindjárt megőrül. A férfi pillantása eközben végig fogva tartotta. Acélkék szeme most sötét füstszínűre változott.

Suttogó szavai teljesen elragadták az asszonyt. Figyelte, ahogy a férfi szemhéja reszketni kezd, és a tekintete elhomályosul. Óvatosan félresimított egy hajtincset izzadtságtól gyöngyöző szemöldökéről, és gyengéden szájon csókolta. Amikor Stephen a melltartója kapcsával babrált, a szíve már-már elviselhetetlenül gyorsan kalapált. Tudta, hogy le kellene állítania a férfit, de képtelen volt rá. Megbabonázta Stephen vonzereje, foglya volt saját vágyának.

Ekkor mintha kés hasított volna a lelkébe. A szíve összeszorult. Hát tényleg enged a nyers, állati ösztönöknek, amelyek ehhez a férfihoz vonzzák? Ehhez az idegenhez?

Stephennek végre sikerült kinyitnia a melltartó kapcsát, s keze az asszony csupasz

mellére siklott. Naomi megvonaglott. Fejét hátravetve feküdt, a férfi a nyakát csókolta, majd ajka a kulcscsont tájékára barangolt, miközben másik kezével lesegítette az asszonyról a pulóvert. Naomi felnyögött, karját Stephen mellének támasztotta, és teljes erőből eltolta magától. Eközben keze alatt érezte a férfi heves, szenvedélyes szívdobogását, amely a sajátja visszhangjának tűnt előtte.

– Hagyd abba! – kérlelte lihegve. – Szeretnék felkelni.Egy pillanatra azt hitte, a férfi majd nem törődik a szavaival. Vajon hallotta-e

egyáltalán a kérését? Stephen az arcát csókolgatta, majd ismét visszatért a szájához, s ekkor, hirtelen, mint aki némi késéssel fogta fel szavainak értelmét, mozdulatlanná merevedett. De csak egy pillanatra. Aztán mormolt valami szitokfélét a foga között, mély levegőt vett, és felkelt az asszony mellől.

Naomi felállt, és reszkető kézzel húzta fel a pulóverét. A bőrét még mindig perzselte a férfi érintése. Átkerült a dohányzóasztal másik oldalára, mintha az megvédelmezhetné. Most háttal állt a kandallónak, és a tűz még a farmeren keresztül is melegítette a lábát. Karját védekezőleg keresztbe fonta a mellén, és lesütötte a szemét, mert sejtette, milyen látványt nyújthat. Az arca és az ajka még izzott a csóktól, sűrű haja rakoncátlanul omlott a vállára.

Arra számított, hogy a férfi majd mond valami vádlót vagy sértőt. De mert Stephen jó ideig nem szólalt meg, az asszony végül felpillantott.

Meglepődve látta, hogy Stephen visszaült a heverőre, és kényelembe helyezte magát. Lábait keresztbe rakta, jobb karja a heverő háttámláján nyugodott. Olyan higgadtnak és szenvtelennek hatott, mintha az imént a zöldségárak piaci alakulásáról beszélgettek volna, s nem szenvedélyes öleléssel fonódtak volna össze a heverőn, ameddig csak az esküvő előtti héten jutottak el annak idején Roryval. Ez idegesítette Naomit.

Ismét átjárta a bűntudat, és ólomsúlyként nehezedett rá. Megköszörülte a torkát.– Nos – kezdte volna, de a hangja elcsuklott. Ismét köhécselt kicsit, és nyelvével

megnedvesítette az ajkát. – Nos, ez meglehetősen váratlanul jött – nyögte ki alig hallhatóan.

– Váratlanul? – vonta fel csodálkozva a szemöldökét Stephen, és halkan felnevetett. – Kinek akarsz szemrehányást tenni, Naomi? Magadnak? Csodálatos volt, mámorító. És a végén hihetetlenül kellemetlen és bénító. De váratlan semmiképpen.

– De igen – vitatkozott az asszony, és dacosan felhúzta az állát. – Számomra igenis váratlanul jött.

A férfi nevetett.– Persze, mondhatsz, amit akarsz. De ettől a tények még tények maradnak. Pont olyan

jól tudod, mint én, hogy csak idő kérdése volt az egész.Naomi a szíve mélyén igazat adott Stephennek. Ő maga is érezte, csak nem akarta

belátni. Pedig szinte az első pillanattól kezdve ott vibrált közöttük az árulkodó feszültség.Naomin ismét elhatalmasodott a bűntudat.– Nem is vagy beképzelt! – vetette oda fagyosan.– Tényleg nem – felelte a férfi. – Bár be kell vallanom, egy ponton tévedtem…– Igen? És hol?– Amikor éjszaka a szobámba jöttél, tényleg azt hittem…– Azt gondoltad, le akarok feküdni veled, ugye? – vágott közbe Naomi, fejét

felszegve.– Igen. Tévedtem. Akkor nem akartál – felelte Stephen gúnyosan. – De most, most

már akarod.Naomi úgy érezte, mindjárt elakad a lélegzete. Mi történt vele? Csak nehezen gyűrte le

páni félelmét, amit szívének vad tombolása váltott ki belőle. Ebből elege van. Véget kell vetnie az egésznek!

– Nem akarok lefeküdni veled! Elismerem, van köztünk valami, ami…– Te ugyanúgy vonzódsz hozzám testileg, ahogyan én hozzád – szakította félbe az

asszonyt Stephen, és magabiztosan mosolygott. – Ne csapd be magad, Naomi! És jól tudod, ha egyszer az enyém leszel, azután már soha többé nem fogunk kikeveredni belőle. – Szinte ráolvasásszerűen igyekezett az asszony lelkére hatni. – Mi ketten olyanok vagyunk, mint valami robbanékony vegyület.

Naomi nem szokott nyíltan beszélni a testi szerelemről, de nem akarta, hogy a férfi mulasson a szégyenlősségén.

– Ha lefeküdnénk egymással, akkor talán tényleg úgy lenne, ahogy mondod – felelte, s maga is nevetségesen ridegnek találta a hangját.

– Elemi erejű, csodálatos és őrjítő lenne, igaz? – kérdezte kihívó hangon a férfi.Naomi érezte, ahogy az arcába szökik a vér. Igyekezett a lehető legközömbösebb

hangot megütni. Hanyagul vállat vont.– Akár mindez együtt, ha úgy gondolod. Ki tudja – fűzte hozzá gúnyos mosollyal –,

talán megszűnne forogni a Föld, talán annyi feszültséget hoznánk létre, hogy nem lenne szükség többé erőművekre. Mivel azonban ez soha nem fog megtörténni, így nem értem, minek beszélünk róla.

– Te félsz tőlem – állapította meg Stephen higgadtan.Naomi összeszorított ajakkal a férfira pillantott. Stephen kinyújtotta a lábát, és a

tarkója mögött összekulcsolta a kezét. Láthatóan otthon érezte magát, és úgy gondolta, ura a helyzetnek. Az asszonyt felbőszítette ez a magabiztosság.

– Nem félek – vágta rá élesen. – S úgy gondolom, ez az egész beszélgetés nevetséges. Ha tudni akarod, szégyellem magam az előbb történtekért.

– Semmi olyant nem tettél, ami miatt szégyenkezned kéne.Naomit majd szétvetette a düh. Valójában azonban nem Stephenre volt dühös, hanem

saját magára, amiért hagyta, hogy a férfi megcsókolja. Nem, még csak nem is ez, hanem sokkal inkább az bosszantotta, hogy olyan odaadással viszonozta a csókot.

– Hogy mikor és miért szégyellem magam, az az én dolgom. S ha lefeküdnénk egymással, amitől az Isten óvjon, az olyan lenne nekem, mintha megcsalnám Roryt.

Stephen elgondolkodva pillantott az asszonyra, aztán megkérdezte:– Hogy lehet egy halottat megcsalni?Naomi megrándult. Összeszorult torokkal, nagy nehezen bökte ki:– Rory mindig élni fog a szívemben.Stephen egy ideig hallgatott, aztán keserű mosollyal, megvető pillantással válaszolt:– Vagy úgy, a szív! Eddig a szexről beszéltünk, és te most hirtelen a szerelemre

váltasz. Jellemzően női viselkedés.Ez a közömbös és megvető megnyilvánulás az asszonyt a temetőbeli első

találkozásukra emlékeztette. Akkor volt ilyen üres és hideg a férfi tekintete. Naomi a legszívesebben odament volna hozzá, és vigasztalóan megsimogatta volna. Ehelyett azonban csak annyit mondott:

– Szerelem nélkül meghal a világ.Jóságos ég! – gondolta, már megint milyen elcsépelt szólamokat mondok. Egy

kétségbeesett, és mélyen megsebzett férfi ül előttem, s nekem csak közhelyek jutnak az eszembe.

– Nem, kedves Naomi. Tévedsz. Nem a szerelem tartja fenn a világot, hanem a testi kapcsolat. Ha egyetlen ember sem lenne többé szerelmes, a dolgok akkor is mennének tovább a maguk útján. Hogy miért? A válasz nagyon egyszerű: végy egy férfit és egy nőt, adj hozzá némi szenvedélyt és…

– A romantika számodra nyilván ismeretlen fogalom – szakította félbe ingerülten az asszony.

– A romantika? Mi sem egyszerűbb – felelte Stephen gúnyosan mosolyogva –, a hozzávalók: egy üveg bor, szelíd, nyári éjszaka, halk zene… De hidd el, az eredmény ugyanaz. Az utódok biztosítva, s a világ megy tovább.

– Remek szakács lennél – élcelődött Naomi. – Sajátos recept. Semmi elkötelezettség a másik iránt?

– Hiszel a szabadságban, Naomi?– Hát persze, hogy hiszek.– Amikor kötelezettségről beszélsz, akkor a szabadság korlátozását emlegeted. Nem

élvezheti két ember anélkül egymást, hogy minden lehetségest megígérnének egymásnak? Nincs merszed egy kis kalandra? Nem akarod csak úgy, a gyönyör kedvéért élvezni a gyönyört? Bízz magadban! – suttogta Stephen az asszony fülébe, és szorosan magához ölelte. – Folytassuk ott, ahol az előbb abbahagytuk! Tudom, hogy akarod, és ezt te is tudod. Nincs semmi vesztenivalód.

Az asszony nem mozdult, és zavartan pillantott Stephenre. Ebben pillanatban Shadow ugatni kezdett. Eddig a konyhában aludt, a kemence mellett. A rövid, éles vakkantásokkal jelezte, hogy ki akar menni.

– Nincs vesztenivalóm? – kérdezte Naomi, miközben fürge mozdulattal kibontakozott a férfi öleléséből, és kissé hátralépett. Stephen minden további nélkül elengedte. – Szerintem van – folytatta, és kihívóan pillantott a férfira. – Elveszteném az önbecsülésem. Most pedig, mielőtt lefekszem, ki kell engednem Shadow-t.

Ezzel anélkül, hogy Stephenre pillantott volna, az ajtóhoz ment.– Nyugodalmas jó éjszakát, Mrs. Campbell!– Jó éjt! – felelte gyorsan Naomi, azt remélve, így mielőbb megszabadul a férfitól.

Stephen nem követte, de még hallotta a férfi megjegyzését:– Gyáva!

6. FEJEZET

– A pokolba!Naomi hátradőlt az ülésen, és tenyerével a kormányra csapott. Hogy lehetek ilyen

hülye? – átkozódott magában. Sóhajtva kivette a slusszkulcsot, a kabátja zsebébe dugta, és kiszállt. Stephen éppen akkor lépett ki a házból, amikor az asszony dühösen becsapta a kocsiajtót. Fekete bőrdzseki és fekete nadrág volt rajta. Naomi hunyorgott az erős reggeli napfényben, és kezét a szeme fölé tartotta.

– Azt hittem, bemész a faluba – szólalt meg Stephen, és hátrasimította a homlokába lógó hajtincset. – Megváltozott a terved, vagy csak elfelejtettél valamit?

– Igen, tankolni – felelte az asszony kínosan mosolyogva. – Nem értem, hogy lehettem ilyen könnyelmű. A kutak csak félóra múlva nyitnak.

– Semmi gond. Elviszlek, ahová akarod – ajánlotta Stephen.Naomi habozott. Amikor doktor Coghill elhozta neki Annie kulcsát, és megkérte,

vigyen át néhány holmit az asszony lakásából az öregek otthonába, nagyon megkönnyebbült. Azt gondolta, így legalább egy ideig nem látja Stephent. És most tessék. Vagy itt ácsorog, és elpocsékol fél órát a drága idejéből, vagy beül Stephen mellé az autóba.

– Köszönöm, nagyon kedves tőled – felelte, és nekiállt kipakolni a kombiból az összehajtott kartondobozokat.

– Hová mész? – kérdezte Stephen, miközben segített Naominak. – Invernessbe? Elginbe? Vagy Skye-ba? Ott még sosem jártam. – Hangja várakozásteljesen csengett.

Naomi önkéntelenül elmosolyodott.– Nem, nem Skye-ba. Csak Annie házába. Jó fél mérföldre van. Miután átrakodtak a

Mercedes csomagtartójába, a férfi kinyitotta a vezető melletti ülést.– Mit csinálsz a dobozokkal? – kérdezte Stephen, miközben az asszony beült melléje.– Átviszem Annie ruháit és még néhány apróságot az öregek otthonába, hogy ha a

hétvégén beköltözik, ne érezze magát teljesen idegen környezetben.Naomi kényelmesen elhelyezkedett, s belefeledkezett a gondolataiba. Rémülten kapta

fel a fejét, amikor észrevette, hogy a férfi mondott neki valamit.– Csak azt kérdeztem, hová megyünk – fordult feléje Stephen, s láthatóan mulattatta

az asszony zavara. – Végül is nem vagyok gondolatolvasó.– Hála az égnek! – szaladt ki önkéntelenül az asszony száján.– Hogyan? – kérdezte Stephen mosolyogva. Naomi az ajkába harapott.– Itt fordulj be jobbra! Igen, ez az az utca. Még néhány méter, aztán megállhatsz.

Látod azt a sötétbarna ajtajú kis házat? Az Annie háza. – Naomi fogta a kézitáskáját és kiszállt. – Még egyszer köszönöm. Ha megjössz ebédre, egy körül találkozunk. – Ezzel becsukta az ajtót.

– Nem felejtettél el valamit? – kérdezte Stephen, majd kiszállt, és kinyitotta a csomagtartót.

Te jó ég! A dobozok! – gondolta Naomi. Gyorsan meg akart szabadulni Stephentől, s a dobozokról teljesen megfeledkezett. A férfi készülődött, hogy segít neki cipekedni, de Naomi leintette.

– Köszönöm, elbírom egyedül is.Amikor kinyitotta a bejárati ajtót, Stephen megragadta a csuklóját.– Nem, Naomi. Így nem.– Mit nem?– Nem rázol le ilyen könnyen. Szeretném tudni, mi volt az a „hála az égnek”.Most mit mondjak? – tépelődött az asszony, és mélyet sóhajtott.– Azért nem figyeltem oda, mert éppen rád gondoltam. Most elégedett vagy?– Oh, én kedves Mrs. Campbellem, én nem elégszem meg puszta szavakkal –

grimaszolt Stephen oly elragadóan, hogy az asszony belepirult. – Talán azt is megmondod, mire gondoltál?

– Ha nagyon tudni akarod, megmondhatom. Reggel kitakarítottam a fürdőszobádat, és most azon tűnődtem, hol vetted azt a drága borotvavizet – hazudta folyékonyan Naomi.

– Hm… a borotvavíz. Nem vettem, hanem úgy kaptam.

Biztosan valamelyik nőismerősétől, gondolta az asszony, és dühös volt magára, amiért rögtön egy elbűvölő mosolyú, szőke szexbombára gondolt. Valószínűleg egy forró, szerelmes éjszaka után ajándékozta meg vele…

Stephen közben az asszonyt figyelte. A szeme vidáman csillogott. Naomi egy pillanatra nagyon megrémült, hátha a férfi mégis képes a gondolataiban olvasni.

– Sok a dolgom. Elengednél? – pillantott a csuklójára, amelyet Stephen még mindig nem eresztett el.

– Jó reggelt, Naomi.Az asszony hirtelen hátrafordította a fejét. Az utca másik oldalán Fanny Webstert, a

postás feleségét pillantotta meg. Felsóhajtott. Ha listát készített volna, hogy kikkel nem szeretne ilyen helyzetben találkozni, a pletykafészek Fanny az első helyen szerepelt volna rajta. Naomi még ebből a távolságból is látta a vastag szemüveg mögött Fanny kíváncsi tekintetét. Mosolyt erőltetett az arcára.

– Jó reggelt, Fanny.Még le sem megy a nap, és egész Glencraig tudni fogja, hogy itt álldogáltam a South

Streeten, kéz a kézben azzal az idegennel, akit tegnap este a Royalban láttak, gondolta dühösen az asszonyi

– Csak nincs valami baj? – kérdezte Stephen kárörvendően. Láthatólag élvezte a helyzetet.

Naomi dühösen pillantott rá.– Miből gondolod? – kérdezte nyersen.– Pletykálni fog rólunk. Igaz?– Ilyen kis faluban természetes, hogy mindenki mindent tud a másikról – felelte

Naomi tettetett közönnyel.– Még mindig ott áll, és úgy tesz, mintha a cukrászda kirakatát nézegetné. Valójában

persze minket figyel. El tudom képzelni, milyen csalódott, amiért csak egymás kezét fogjuk.

– Nem. Nem fogjuk egymás kezét. Te fogod az enyémet! – sziszegte az asszony, és megpróbált kiszabadulni Stephen szorításából, de igyekezete hiábavalónak bizonyult.

– Mivel nagyvonalú vagyok, javaslom, adjunk neki alapot a pletykálkodásra.Naomi szinte megbabonázva bámult a férfi kék szemébe. Valami olyasmit látott benne,

amit nem tudott meghatározni. Egészen addig, míg Stephen le nem hajolt hozzá. Ekkor azonban tüstént felismerte, mi volt ez. A vágy.

– Nem…Stephen azonban nem törődött Naomi ellenkezésével. Magához vonta az asszonyt, és

véget nem érően csókolni kezdte. Határozott, mégis puha ajka a borsmenta ízére emlékeztette Naomit, s mohón szívta magába a férfi bőrének mámorító illatát.

Stephen elengedte Naomi csuklóját, kezét nyitott kabátja alá csúsztatta, és gyengéden simogatni kezdte a hátát. Az asszony önkéntelenül átölelte a férfit.

Csak ne lenne ilyen észbontó, ilyen ellenállhatatlanul finom a csókja! – gondolta, és szorosan Stephenhez simult. A lábam mindjárt teljesen felmondja a szolgálatot, s akkor aztán lesz mit mesélnie Fannynak, gondolta.

Stephen abbahagyta a csókot, s két kezébe fogta az asszony arcát.– Be kell vallanom neked valamit – suttogta. Szemének meleg pillantásától Naomi

megremegett. – Nem ennek a pletykafészeknek a kedvéért csókoltalak meg, hanem mert olyan hihetetlenül szép vagy – mondta gyengéden, és hüvelykujjával megsimogatta az

asszony ajkát.Miért hajtogatja állandóan, hogy szép vagyok? – villant át Naomi agyán a kérdés.

Miért nem mondja egyszerűen, amit valójában gondol, hogy puszta biológiai törvényszerűség vonz mágnesként egymáshoz bennünket? Hogy ugyanúgy kívánja a testemet, mint én az övét?

Mély sóhajjal kibontakozott a férfi öleléséből.– Most már tényleg mennem kell – mondta gyorsan, és lehajolt a dobozokért.– Segítek.Naomi még fel sem ocsúdott, Stephen máris a lakásban volt, és becsukta maga mögött

az ajtót.– Nem! – kiáltott fel az asszony. – Nagyon köszönöm, de Annie-nek sem tetszene, ha

idegen férfi turkálna a személyes holmijai között.Naomi felkapcsolta a villanyt az előszobában. Hogyan szabadulhatna meg Stephentől?

Valahogy le kell ráznia, mégpedig sürgősen, különben néhány perc múlva ismét a karjaiban lesz. Ezt pedig nem akarta megkockáztatni.

– Ha tényleg segíteni akarsz, gyere vissza déltájban. Addigra összepakolok, és segíthetsz kivinni a dobozokat a kocsiba. Hazafelé beugrunk a kúthoz egy kanna benzinért…

Naomi csak most vette észre, hogy a férfi egyáltalán nem figyel arra, amit mond. Furcsa arckifejezéssel valahova az asszony mögé bámult. Naomi megfordult, és követte Stephen pillantását. Kilty szobájának ajtaja tárva-nyitva állt. Az ablakon át bevilágító fény éppen a szemközti falra esett, ahol a fiú felvételei lógtak. Nyilván ezek a bekeretezett fényképek vonták magukra a férfi figyelmét. Úgy látszott, teljesen megfeledkezett Naomiról. Tágra nyílt szemmel haladt el mellette, egyenesen a szobába.

– Ki készítette ezeket a felvételeket?A hangjából értetlenség és meglepetés sugárzott.– Ez Kilty szobája.– Igen, igen – felelte türelmetlenül megrázva a fejét –, de ki csinálta a képeket?– Kilty. Nagyon jók, igaz?Stephen nem felelt, csak dermedten meredt a képekre. Hosszú idő telt el így.

Odakintről kutyaugatás, hangos gyereklárma szűrődött be. Naomi megköszörülte a torkát.– Te is… jónak találod őket?– Tessék? – kérdezte Stephen, és tétován megvakarta a fejét. – Mit kérdeztél?– Nagyon tehetséges. Ezért is sajnálom, hogy abbahagyta.– Abbahagyta?– Igen. Nemrég – vont vállat az asszony. – Azt mondta, itt nincs hely sötétkamrának.

Azt hiszem, igazából valami más ok késztette erre, de hogy mi, arról halvány sejtelmem sincs. A legnagyobb baj, hogy a gépét is eladta, amit három éve kapott az apjától karácsonyra. Hugh csak nagyon nehezen tudta a Nikont megvenni, de nagy örömet okozott vele a fiának. Kilty odavolt a boldogságtól…

Stephen hirtelen megfordult, és az ablakhoz lépett. Naomi érezte, hogy valami nyomasztja a férfit. Odamenjen hozzá, és megkérdezze, segíthet-e valamiben?

Nem. Egy belső hang azt súgta neki, hogy Stephen most egyedül szeretne maradni. Nyilván olyan gondolatok foglalkoztatják, amelyeket senkivel sem akar megosztani. S ezek a gondolatok valahogy Kiltyhez kapcsolódnak, gyanította Naomi.

Csendesen kijött a szobából, és becsukta maga mögött az ajtót. Az egész olyannak tűnt

előtte, mint egy kirakójáték, amelynek darabjait Stephen és Kilty csak együtt képesek értelmes egésszé összerakni.

Naomi Annie szobájába ment, s azon töprengett, mi történik körülötte. Minden összekuszálódott, amióta Stephen Galbraith megjelent a színen.

Minél előbb elmegy, annál jobb, nyugtázta magában. Akkor végre újból nyugodtan élhet. S mennyivel más lesz az az élet, ha maga mellé veszi Kiltyt…

De ahogy nekifogott összepakolni Annie ruháit, hamarosan be kellett vallania magának, valójában nem is örül annyira Stephen elutazásának, mint ahogyan szeretné. S amikor nem sokkal később lépéseket hallott a folyosóról, majd a bejárati ajtó csapódását, hosszan meredt maga elé. Egyszerűen képtelen volt tisztán gondolkodni.

– Kész – sóhajtott fel Naomi, amikor végre utolsó dobozt is lezárta. Csípőre tett kézzel állt, és körülpillantott Annie hálószobájában.

Most, hogy a sok csecsebecsét elpakolta, a kis szoba nagyon sivár látványt nyújtott.Kopogtak a bejárati ajtón. Naomi a karórájára pillantott. Háromnegyed tizenkettő. Ez

biztosan Stephen.Végigment a folyosón, és érezte, ahogy felgyorsul a pulzusa. Vajon még mindig olyan

feszült és nyomott hangulatban van, mint reggel? Mosolyt erőltetett az arcára, és kinyitotta az ajtót.

Az ajtóban azonban Flora MacDonald, a helybéli lelkipásztor felesége állt. Naomi fellélegzett.

– Flora, örülök, hogy látom! – köszöntötte az asszony az alacsony termetű, ősz hajú, idős hölgyet. Az előkészített mosoly szívélyessé és őszintévé vált Naomi arcán.

– Bizonyára Annie-t keresi, de ő sajnos…– Nem, kedvesem. Magához jöttem. Az imént találkoztam Fannyval, ő mondta, hogy

itt látta magát.S vajon mi mindent mondott még?– Nem akar beljebb jönni? – kérdezte az asszony egy udvarias kézmozdulat

kíséretében.– Köszönöm, Naomi, de nincs sok időm. Sietek haza, mert szendvicseket kell

készítenem a gyülekezet délutáni összejövetelére.– Tényleg, ma van a gyülekezeti nap! Ki is ment a fejemből.Egy közeledő autó halk motorzaja hallatszott. Naomi Stephen Mercedesét látta

közeledni. Ez az ember mindig a legrosszabb pillanatban érkezik, bosszankodott magában. Gyengéden megérintette Flora karját.

– Miben segíthetek?– Igazán nem akarok kellemetlenkedni, de Coghill doktor az mondta, Kilty ezután

önnél fog élni, s ezért azt gondoltam…– Kilty? – Naomi a homlokát ráncolta. Igyekezett elnyomni az izgalmát, amely akkor

támadt, amikor Stephen kiszállt a kocsiból, és feléjük indult.– Kilty eladta a fényképezőgépét Duncannek – szólalt meg, s ahogy egyetlen fiát

említette, rögtön ellágyult a hangja. Az igen okos, tizenhét éves fiú a következő évben kezdi meg egyetemi tanulmányait. – Leemelte a pénzt a bankszámlájáról. Azt a pénzt, ami az egyetemi költségeit fedezte volna. Tegnap este alaposan megbeszéltük a dolgot, s Duncan elismerte, hogy puszta szeszélyből vette meg a gépet. Most megváltoztatta a véleményét, már nem kell neki. – Flora mély levegőt vett, és esdekelve pillantott

Naomira. – Beszélne Kiltyvel, és megkérné, hogy adja vissza a pénzt Duncannek? Nagy szüksége lenne rá.

Stephen nem messze állt tőlük, és alighanem figyelemmel kísérte a beszélgetést.– Biztos vagyok benne, hogy Kilty nem szívesen vált meg a gépétől. Valószínűleg

sürgősen pénzre volt szüksége. De nem tudom, mit csinált a pénzzel, lehet, hogy már felhasználta valamire.

Amikor Naomi látta, hogy Flora szeme megtelik könnyel, az ajkába harapott.– Ez a lehetőség meg sem fordult a fejemben, erre egyáltalán nem gondoltam –

panaszkodott kétségbeesetten Mrs. MacDonald.– Itt van a gép? – szólalt meg Stephen, majd közelebb lépett, és a reklámszatyorra

mutatott, melyet Mrs. MacDonald a kezében szorongatott.– Flora, az úr Stephen Galbraith. A vendégem. Mr. Galbraith, ez Mrs. MacDonald, a

lelkészünk felesége.Flora és Stephen kezet fogtak, majd a korosodó hölgy ismét magyarázkodni kezdett.– Tudja, a fiam…– Igen, igen, tudom – szakította félbe Stephen. – Szorult helyzetben vannak, és értem a

kívánságát. Láthatnám a gépet?Flora kivette a Nikont a zacskóból, és odaadta Stephennek, aki alaposan szemügyre

vette a drága szerkezetet.– Mennyit adott érte a fia? – kérdezte nyugodt hangon.Amikor Flora megmondta az összeget, Naomi majdnem felkiáltott. Hazel mondta

ugyan, hogy sokba került, de hogy ennyit ér… Stephen visszatette a gépet a reklámszatyorba, s megkérte Naomit, tartsa egy kicsit. Az asszony szó nélkül átvette tőle.

Stephen csekkfüzetet és golyóstollat vett elő a bőrdzsekije belső zsebéből. Pillanatok alatt kiállított egy csekket.

– Fizesse be a fia számlájára – nyújtotta oda Florának mosolyogva –, és kérem, mondja meg neki, hogy ezután jobban gondolja meg, mire adja ki a pénzét!

Néhány pillanattal később Flora sugárzó arccal távozott. Naomi zavartan pillantott utána. Most már végképp nem értett semmit. De minden zavaró körülmény dacára, érzékei árulkodó módon jelezték Stephen jelenlétét. A férfi szemtelenül vonzó volt fekete, szélborzolta hajával. Zafírkék szeme huncutul tekintett az asszonyra. Naomi ismét dühös volt magára.

– Nem gondolod, hogy túl nagyvonalú voltál? Nem mintha rosszat tettél volna, hiszen nagyon sokat segítettél Florán. Láttad, milyen szorult helyzetben volt. De el kell ismerned, mégis fura ez a nagylelkűség, amikor semmi közöd az egészhez!

Mindössze egy apró villanás jelezte Stephen szemében, hogy mégsem fogadta olyan nyugodtan az asszony szavait, mint a látszat mutatta.

– Nem tehettem mást – mondta. – Ne törődj vele, majd elrendezem Kiltyvel!– Úgy érted, vissza kell fizetnie neked a pénzt?– Igen.– És mi van, ha már elköltötte?– Ez elég valószínű. – Stephen összeszorította a száját. – Azért majd kitalálok valamit.Naomi hátrasimította rakoncátlankodó haját a homlokából, majd egyenesen

Stephennek szegezte a kérdést.– Elfelejtetted, mit mondtam Kiltyről? Már nem akar fényképezni. Talán a Nikonra

sincs szüksége.

– A fiú nagyon tehetséges – felelte Stephen szárazon. – Nem minden fán terem ilyen. Kötelességem segíteni őt.

Naomi felsóhajtott. „Ebben igazad van” – szerette volna mondani. De Stephen nem látta, milyen hangulatban volt Kilty, amikor bevallotta, hogy abbahagyja a fényképezést. Vajon mit szólna hozzá a fiú, ha megkapná a gépet, és Stephen kérné tőle az árát?

Delet harangoztak. Nincs értelme tovább itt kinn álldogálni, gondolta Naomi.– Gyere be! – mondta fáradt hangon a férfinak. – Mindent összepakoltam. Köszönöm,

hogy segítesz kivinni a dobozokat.– Nincs mit. Igazán semmiség. Mikor szokott Kilty megjönni az iskolából?– Négykor.– Hazafelé menet megmutathatnád, hol van az iskola. Elhozom a fiút, és nyugodtan

megbeszélem vele a dolgot.Az asszony a fejét rázta.– Ma nem megy. Az egész osztály színházba ment Aberdeenbe. A Hamletet nézik meg,

és csak késő este jönnek vissza. Akár tetszik, akár nem, holnapra kell halasztanod a tervedet.

– Jó. Akkor holnap. Ha elvittük a dobozokat, szeretnélek meghívni ebédre.– Köszönöm, de a gyülekezeti összejövetelre kell mennem.– Akkor vacsorára – kardoskodott Stephen, és kíváncsian nézett az asszony szemébe. –

Vagy van valami elfoglaltságod estére?– Nem… Nincs. Ma este ráérek – ismerte el kelletlenül Naomi. Ilyen gyorsan semmi

kifogás nem jutott az eszébe.– Nagyszerű! Akkor foglaltatok egy asztalt a Heatherview-ban.Az asszony szóra nyitotta a száját, de aztán az ajkába harapott. Roryval gyakran

megfordultak ott, különösen ha valamit meg akartak ünnepelni. Ilyenkor mindig Hazel asztalához ültek, aki felszolgálóként dolgozott a Heatherview-ban. Több mint egy év telt el azóta, hogy utoljára… Naomi félt a fájó emlékektől.

– Megegyeztünk? Nincs kifogásod ellene? – kérdezte Stephen. Naomi sóhajtott, és lehunyta a szemét. Végül is miért ne? Hiszen nem kerülheti el élete végéig azt a helyet.

– Rendben van – felelte egy kicsit kényszeredett mosollyal. – Menjünk a Heatherview-ba.

7. FEJEZET

Hideg, ködfátyolos este volt. Stephen és Naomi kiszálltak a Mercedesből, és áthaladtak a Heatherview parkolóján. A Moorról ködfoszlányok emelkedtek fel, s az asszony szörnyülködve gondolt arra, mit művelnek majd a hajával a finom ködcseppek.

A vendéglő előcsarnokában Stephen lesegítette az asszonyról a kabátot. Naomi észrevette, milyen csodálattal pillant a férfi aranyszínű selyemblúzára és téglavörös szoknyájára.

– Gyönyörű – suttogta elismerően, és gyengéden megérintette az asszony karját. Naomin jóleső borzongás futott végig, s ez a kellemes érzés csak fokozódott, amikor észrevette, hogy Stephen milyen elragadtatással pillant a hajára.

– Úgy festesz – szólalt meg a férfi kedvesen –, mintha egyenesen egy Rembrandt-

képről léptél volna le. Csupa arany és gyengédség… Egyszerűen meseszép vagy.Az asszony a bóktól elpirult, és legszívesebben a föld alá süllyedt volna zavarában.

Stephen karon fogta, és bevezette a vendéglőbe.– Naomi!A fekete libériás főúr sietett eléjük. Úgy látszott, Stephent észre sem vette, minden

figyelmét Naominak szentelte.– Örülök, hogy újra látom! Csodálatosan néz ki! Hallottam a férje haláláról. Igazán

sajnálom… Gondolom, ezért is nem jár erre azóta. Nyilván szomorúságot okoz önnek az a sok szép emlék…

– Igen, Michael – felelte halkan az asszony. – Az emlékek fájdalmat okoznak.– Az idő majd segít, higgyen nekem! És ma este… – Michael csak most fordult Naomi

kísérője felé. – Oh, Mr. Galbraith, örömmel üdvözlöm nálunk.A főúr hangjából kiérződött a tisztelet. Az asszony ebből arra következtetett, hogy

néhány nappal ezelőtt, amikor Stephen először járt itt, nem fukarkodott a borravalóval.– Kérem, kövessenek! A legjobb asztalt tartottam fenn maguknak – mosolygott

előzékenyen, s miután Stephen és Naomi leültek, átnyújtotta nekik a bőrkötésű étlapot.– Ahogy elnézem, elég szépen vannak – jegyezte meg az asszony mosolyogva.– Szerencsére nálunk mindig bőven akad munka. Nagyon hiányzik az a csinos fekete

tündér. Pótolhatatlan. Olyan munkaerőt, mint ő volt, nem találunk többet! Valóságos szent volt, én mondom. – A főúr szomorúan megrázta a fejét, majd egy meghajlás után távozott.

Naomi közvetlenül a kandallóval szemben ült. Hányszor jártak itt Roryval!– Mire gondolsz?Az asszony zavartan pillantott Stephenre.– Bocsáss meg – mondta –, csak…– Az emlékek? – szakította félbe a férfi. – A főúr szavaiból ítélve gyakran járhattatok

itt a férjeddel. S ma először vagy itt… a halála óta?– Igen. Eddig elkerültem ezt a helyet – felelte Naomi határozottan.– Miért nem mondtad, hogy ne idejöjjünk? – kérdezte Stephen. – Ah, igen.

Emlékszem, haboztál. Tudnom kellett volna…– Nem, dehogy. Te nem tehetsz róla. Örülök, hogy itt vagyunk. – Az asszony szilárdan

eltökélte, hogy elűzi rosszkedvét. _ Mindig az első alkalom a legnehezebb, s ezért kicsit most büszke is vagyok magamra. Ma sikerült egy apró győzelmet elérnem.

– Akkor okvetlenül ünnepelnünk kell – felelte Stephen jókedvűen. – Mit szólnál egy üveg Dom Perignonhoz?

Élvezték a drága pezsgőt, és ínyenc ételeket rendeltek. Előételnek vízitormalevest ettek, a főétel sült lazac volt, utóételként pedig könnyű, málnasajtos süteményt fogyasztottak ír kávéval. Naomi meglepődött, mert a beszélgetés egyetlenegyszer sem jutott holtpontra. Az utolsó korty kávéig észre sem vette, hogy Stephen főleg őt beszéltette. A férfi keveset szólt, és sokat kérdezett.

– És mi van a fekete hajú tündérrel? – kérdezte Stephen. Kényelmesen hátradőlt, keresztbe tette a lábát, s szórakozottan tekintett az asszonyra. Fehér foga kivillant sötét arcából. – Ki volt az a „szent”, aki így cserben merészelte hagyni őméltóságát, a főpincért?

Naomi az asztalra tette a kávéspoharát.– Hazelre gondolt – felelte az asszony csendesen. – Kilty anyjára. És tévedsz, ő nem

felmondott, hanem…Naomi hirtelen gombócot érzett a torkában, és nem tudta folytatni. Könnybe lábadt

szemmel meredt maga elé. Hosszas matatás után egy zsebkendőt kotort elő a kézitáskájából. Szemrehányást tett magának, amiért így elgyöngült. Tudnia kellett volna, hogy ez az este bizonyos értelemben szakítópróba lesz. Fel kellett volna készülnie rá.

– Valami baj van? – kérdezte Stephen aggódva.Naomi igyekezett lenyelni a torkába szorult gombócot, és bólintott. Visszadugta a

zsebkendőt a táskájába.– Már rendben vagyok. Egy pillanatra nem tudtam szabadulni a múlttól. Hazel…– A barátnője voltál?– Nagyon közel álltunk egymáshoz.– A bizalmába avatott?– Ezt hogy érted? – Az asszony nem tudta, hova akar Stephen kilyukadni.– Hát, például… beavatott a sötét titkaiba? – Stephen várakozó tekintettel várta a

választ.– Miféle titkokba? – kérdezett vissza Naomi zavartan. – Hazelnek nem voltak titkai.

Nem olyan asszony volt, akinek titkai lettek volna. Ő…– „Szent” volt? – mosolygott megvetően Stephen. – Egy nő sohasem lehet szent,

Naomi. Semmilyen asszonyban nem bízhat az ember, ez tény.Naomi ingerülten felállt. Szilárdan a hóna alá szorította a kézitáskáját, és Stephenre

pillantott.– Nem mondom neked, hogy korlátolt, piszok alak vagy, nekem ugyanis, veled

ellentétben, volt gyerekszobám – mondta fagyosan. – Csak annyit mondok, hogy alaposan elrontottál egy szép estét, nekem legalábbis hónapok óta ez lett volna a legszebb estém. Most pedig – fejezte be rideg, megvető pillantás kíséretében –, haza szeretnék menni!

Ezzel sarkon fordult, s minden további nélkül elhagyta a termet. Az előtérben a ruhatárhoz sietett. Amíg a ruhatáros a kabátját kereste, az asszony dühösen sziszegte a foga között:

– Faragatlan, pökhendi, önző fráter!– Attól tartok, igazad van. – Stephen megragadta az asszony vállát, és maga felé

fordította. A szorítása olyan erős volt, hogy Naomi nem is próbált szabadulni belőle. – Túlságosan elragadtattam magam. Sajnálom.

Egy hajtincs a férfi homlokába lógott, s zabolátlan külsőt kölcsönzött neki. Bűntudatos képpel nézett az asszonyra.

– Megbocsátasz?Naominak már a nyelve hegyén volt a „Nem!”. Elvégre melyik nő szereti, ha

beskatulyázzák, s ráadásul teljesen taszító szerepet osztanak rá? De lenyelte a választ, mert tudta, hogy a férfi utálatos megjegyzése nem személy szerint neki szólt. Nagyon mélyen megsebezhették, ha ennyire megveti a nőket.

A ruhatáros átnyújtotta Naominak a kabátját, és Stephen felsegítette rá.– Ami a tönkretett estét illeti, megbocsátok. De amit a nőkről mondtál, azt magaddal

kell tisztáznod. Nyilvánvalóan rossz tapasztalataid vannak, ha így ítélkezel. Egy napon találkozol majd egy olyan asszonnyal, aki megfelel a várakozásaidnak. Csupán azt remélem, te is megfelelsz majd az ő elvárásainak!

– Jól van – felelte Stephen fogcsikorgatva. – Ez övön aluli ütés volt.

– Magadnak köszönheted – felelte Naomi határozottan, és felhajtotta a kabátja gallérját.

– Vagyis egyenlítettél, ugye?Miközben kivette az asszony haját a kabátgallér alól, gyengéden megérintette a

nyakát. A mosolya lehengerlő volt. Édes-meleg érzetet keltett Naomiban.– Akkor megint barátok vagyunk?A ruhatáros, egy fiatal helybéli lány, érdeklődve figyelte a jelenetet. Holnap egész

Glencraig erről fog beszélni, gondolta Naomi. Mielőtt válaszolt volna, kissé hátrébb lépett.

– Miért? Azok voltunk? – kérdezte gúnyosan, és elindult. Stephen utána sietett, s amikor leértek a lépcsőn, megfogta a kezét.

– Igen – felelte minden átmenet nélkül. – Barátok voltunk. S valami azt súgja, örökké azok is maradunk.

Az asszony érezte, ahogy a köd a hajára és az arcára ül. Nem felelt semmit, de szíve gyorsabban kezdett verni. Nem, gondolta, képtelen lennék rá, hogy csak a barátja legyek. Elhatározta, hogy másnap, miután beszélt Kiltyvel, megkérdi, mikor utazik el. Remélhetőleg hamarosan.

– Most mennem kell az iskolába – emelkedett fel Kilty a reggeli mellől, és Naomi felé fordult, aki éppen a kávéskannát mosta el.

– Várj még egy percre! Beszélni akarok veled – kérte a fiút Stephen. Kilty bizalmatlanul pillantott az ablak mellett zsebre tett kézzel álló férfira.

– De nincs sok időm. Miről van szó?– Duncan MacDonald anyukája tegnap elmondta Naominak, hogy Duncan megvette

tőled a fényképezőgépedet. Csakhogy abból a pénzből az egyetemi tanulmányait kellett volna fedeznie…

Naomi észrevette, hogy a fiú szeme idegesen összerándult.– Mrs. MacDonald szeretné visszakapni a pénzt – folytatta Stephen.– Becsületes üzletet kötöttünk Duncannel – mondta Kilty sápadtan. A hangja kicsit

aggodalmasan csengett, amint hozzáfűzte: – Nem tudom neki visszaadni a pénzt. Tartsa meg a gépet!

– Az itt van nálam – felelte Stephen.Kilty egy pillanatra megmerevedett. Az arcára kiült a rémület, de aztán gyorsan

összeszedte magát.– Akkor tartsa meg maga! Nekem nincs szükségem rá.– Az ördögbe! – fortyant fel Stephen. – De én nem akarom megtartani.– Azt akarom, hogy vedd vissza! Láttam a képeidet. Pokolian jó felvételek. Van még

némi tanulnivalód ezen a téren, de a tehetséged kétségtelen. Márpedig ez a lényeg. Kifizettem a gépet, s majd találunk valami megoldást. Például kis részletekben is visszaadhatod az árát. Mindegy, meddig tart. – A férfi mély lélegzetet vett, aztán nyugodt hangon folytatta: – Nem költhetted el az egész pénzt. Mennyi van még belőle?

Kilty arca sötétvörösre változott.– Egy vasam sem maradt. Mind elköltöttem.– Mind? – meredt rá Stephen értetlenül. – Mi a fenére?Naominak egy pillanatra az az érzése támadt, hogy a fiút és a férfit ugyanabból a fából

faragták. Egészen hasonló fejmozdulatok, ugyanaz a fizimiska, ugyanaz az erőteljes áll. A

nyak, a széles váll, sőt a finom formájú, hosszú ujjak is megdöbbentő hasonlóságot mutattak.

Az asszony nem merte a gyanúját végiggondolni. Stephen hangja valahonnan a távolból jutott a füléig.

– Egyszerűen nem értelek – jegyezte meg fejcsóválva. – Ilyen könnyelműen megszabadulni egy ilyen drága masinától! Naomi azt mondta, apádnak jó néhány dologról le kellett mondania, hogy megvehesse neked ezt a gépet… Mire kellett a pénz?

Kilty nyelt egyet, és a szoknyájába törölte izzadt tenyerét.– Valami fontosra.– De a mindenségit! Csak nem kábítószerre?A fiú tágra nyílt szemmel meredt Stephenre, mintha nem értette volna a kérdését.

Néhány pillanat múlva pedig fájdalmas hangon, iszonyodva kiáltotta oda a férfinak:– Nem! A francba! Hogy jön maga ahhoz, hogy ilyesmit feltételezzen rólam?!Ezzel sarkon fordult és kirohant.Naomi szemrehányást akart tenni Stephennek, de látva a férfi sápadt arcát és

kétségbeesett tekintetét, inkább elállt a szándékától.– A rohadt életbe! – csapott a férfi az öklével a falra. – Már megint mindent

elrontottam – dühöngött, majd lehajtotta a fejét, és hátrasimította a haját. – Bocsánatot kell kérnem tőle, mielőtt elmegy!

Stephen ki akarta nyitni az ajtót, de az asszony megfogta a karját.– Azt hiszem, várnod kellene vele. Most úgysem hallgatna meg. Nagyon

megbántottad. Várj estig, addigra lehiggad kicsit.– Talán igazad van. De mi az ördögre kellhetett neki a pénz?Naomi elgondolkodva pillantott a férfira. Teljes tanácstalanságot látott a szemében, és

még valamit, amit nem tudott szavakba foglalni. Egyszerre úgy érezte, nem tudja tovább elviselni a bizonytalanságot. Tudni akarta, mitől az az állandó feszültség Stephen és Kilty között. Végtére is felelősnek érezte magát a fiúért.

– Stephen! Általában nem ütöm az orromat mások dolgába, de tudni szeretném végre, miért vagy itt. Már az elején feltűnt, hogy valami nincs rendben köztetek. Néha az volt az érzésem, forralsz valamit a fiú ellen, máskor meg…

Nem fejezte be a mondatot, mert a férfi hirtelen elfordult és az ablakhoz lépett. Az ablakpárkányra támaszkodott, és merev tekintettel bámult ki a reggeli tájra.

Talán néhány perc telt el így szótlanul, de Naomi számára szinte örökkévalóságnak tűnt. Stephen egyszer csak megfordult. Úgy látszott, megnyugodott kissé.

– Semmit nem tervezek a fiú ellen – szólalt meg végre, és behunyta a szemét. Amikor ismét kinyitotta, határozottan pillantott Naomira. – Ismertem Hazel Dunbart, mielőtt férjhez ment. Akkor még Hazel Lindsdaynek hívták…

– Igen. Ez volt a leánykori neve – nyögte ki az asszony. A szíve vadul kalapált. – Miért nem mondtad meg korábban? Miért akartál titkot csinálni belőle? Nem értem.

– Hogy is érthetnéd? Tulajdonképpen senkinek sem akartam megmondani. De mivel örökbe akarod fogadni Kiltyt, így neked meg kell tudnod… ígérd meg, hogy nem árulod el senkinek! – kérte nyomatékosan a férfi.

– Megígérem.– A házassága előtt viszonyom volt Hazellel. – Naomi meglepett felkiáltását

tudomásul sem véve, teljesen közömbös hangon folytatta: – Lukas Dunbar az én fiam.

„Lukas Dunbar az én fiam.” A délelőtt folyamán, miközben Naomi otthoni teendőit végezte, másra sem tudott gondolni, mint ezekre a szavakra. Déltájban erős fejfájás jött rá, ezért elhatározta, sétál egyet a friss levegőn.

Gyönyörű, tiszta idő volt, a levegőben érezni lehetett a hó illatát. Shadow az asszony mellett bóklászott, miközben a kavicsos úton lesétáltak az utcára.

Naomi hasonló alkalmakkor élvezte a csendet és a táj szépségét. Ma mindebből nem érzékelt semmit. Meggyorsította a lépteit, mintha ezzel száműzhetné nyomasztó gondolatait.

Stephen Galbraith azonban nem hagyta magát lerázni. Az asszony gondolatai újból és újból visszatértek hozzá.

Kilty tehát nem Hugh fia. Naomi mindig úgy érezte, jól ismeri Hazelt. Most pedig rá kellett döbbennie, hogy a barátnője tizennégy éven át hazugságban élt. De miért jelent meg Stephen éppen most? Miért nem jött már korábban? Miért nem házasodtak össze Hazellel?

Naomi halkan felsóhajtott. Megannyi megválaszolatlan kérdés. TalánStephen magához akarja venni a fiút? Mit szólna hozzá Kilty, ha megtudná? Vajon

akkor is itt akarna maradni nála?A halántékában lüktető fájdalom egyre elviselhetetlenebbé vált. Jobb lenne, ha

bevennék valami fájdalomcsillapítót, gondolta. Egy magas, zúzmarával borított fenyő alatt megállt, és a kutya után kiáltott. Shadow néhány pillanat múlva farkcsóválva szaladt oda hozzá.

– Gyere, kiskutyám! Hazamegyünk.Nem sokkal a birtoka felé forduló elágazás előtt a postás kerekezett vele szembe. – Hello, Tom – üdvözölte Naomi. – Szép napunk van.– Igen, pompás – erősítette meg a postás nevetve, és leszállt a bicikliről. – A

hegyekben viszont havazott. Slagmhor kapta a legtöbbet. Magának ma semmit nem hoztam, Naomi. De én mindig azt mondom: az a jó, ha nincs posta. – Ezzel kezét a sapkájához emelve tisztelgett, szájába vette a pipáját, felült a biciklijére, és továbbhajtott.

Az asszony a Slagmhor irányába fordította a fejét. A hófödte fehér csúcsok tisztán rajzolódtak ki a kék ég nyújtotta háttérben. Igen, Tómnak igaza van, sok hó esett odafenn az éjjel. S ahogy ebben a rezzenéstelen tájban a Slagmhort figyelte, gyötrő gondolatai egy csapásra eltűntek. A kavicsos úton hazafelé bandukolva már dúdolgatott, s amikor a bejárati ajtót kinyitotta, észrevette, hogy a fejfájása is teljesen elmúlt. Levette a kabátját és a cipőjét, s elhatározta, hogy főz egy teát.

Éppen a konyhába tartott, amikor megszólalt a telefon. Kyla volt az.– Nálad van Kilty? – kérdezte a nővére izgatott hangon.– Várj egy kicsit! Éppen kopognak.Naomi az álla alá szorította a kagylót, odalépett az ajtóhoz, és kinyitotta. Stephen jött

meg. Az asszony rámosolygott, és szabad kezével barátságosan intett a férfinak. – Kyla? Azt hittem Kilty az, de Stephen jött meg. Egyébként miért kérdezed? – Az

asszony egy pillantást vetett a karórájára. – Még az iskolában van.– Ma nem volt az iskolában.– De hát reggel időben elment hazulról…– Naomi! – szakította félbe Kyla –, nem volt iskolában! Kevin éppen most jött haza

ebédelni. Reggel találkozott vele. Kilty teljesen letört volt. Azt mondta, elege van Glencraigből, és elmegy innen.

– Elmegy? Szerinted el is ment? – kérdezte Naomi elhaló hangon, és önkéntelenül Stephenre pillantott. – És hová ment? Kevin megtudott tőle valamit? – kérdezte visszatartott lélegzettel.

– Sajnos, Kilty nem árult el többet – felelte Kyla. – De te ismered Kevin kíváncsi természetét, utána ment egy darabig. Kilty nem az iskola felé tartott, hanem… a hegy felé.

Naomi szíve görcsösen összerándult.– A Slagmhor felé? Úgy érted, felment a hegyre?– Attól tartok, igen – sóhajtott Kyla. – Ha legalább Adam itthon lenne! Úgy ismeri a

hegyet, mint a tenyerét. Ő megtalálná ott fent. De sajnos Edinburgh-ba ment, és csak holnap este jön vissza.

– Te jó ég! Meg fog fagyni a szoknyájában. Mi…Az asszony nem fejezhette be a mondatot. Stephen hirtelen mellette termett, és kivette

a kagylót a kezéből.– Mrs. Garvie? – A hangja határozottan csengett. – Ne aggódjon a fiúért! Én

megkeresem. Naomi majd értesíti a fejleményekről.Stephen letette a kagylót, s Naomi csak most vette észre, hogy egész testében reszket.

Nem csupán Kilty eltűnése izgatta fel ennyire, hanem a férfi önkényes viselkedése is. Ökölbe szorított kézzel állt Stephen előtt, és valósággal fújtatott.

– Mi jut eszedbe? Hogy jössz ahhoz, hogy egyszerűen kitépd a kezemből a kagylót? Te… te…

S miközben a megfelelő jelzőket kereste, eszébe jutott, hogy Stephennek most joga volt beavatkozni. Nagy önuralommal visszatartotta a neki szánt szidalmait. Elvégre mégiscsak a fiú apja. Ő aggódhat itt a legjobban, s elsősorban neki kell cselekednie.

– Sajnálom – nézett bocsánatkérően a férfira. – Nem úgy gondoltam.– Rendben van. Nincs semmi baj – felelte Stephen, és idegesen dörzsölte a tarkóját. –

Slagmhor… szerinted felment? Miféle hegy az?Naomi keresztbe fonta a karját a mellén. Még mindig úgy reszketett, mint a

nyárfalevél, jóllehet a házban kellemes meleg volt.– A szobádból rálátsz. Nyáron, jó időben eszményi kirándulóhely. Kilty lelkes hegyi

vándor. Régebben gyakran fogta a fényképezőgépét és a hátizsákját, s napokig nem jött vissza. Ott töltötte az éjszakákat is.

– Csakhogy most tél van – szakította félbe az asszonyt Stephen. Úgy járkált fel s alá, mint egy ketrecbe zárt oroszlán. – Megkeresem.

– Lehetetlen – vitatkozott Naomi –, nem ismered ki magad ott fönn.– Vannak utak és ösvények felfelé, vagy nem? Megtalálom a fiút, bízz bennem!– Veled megyek.– Nem!– Nem gátolhatsz meg benne! – Az asszony percekkel ezelőtt érzett félelme most egy

csapásra elpárolgott. Hirtelen döbbenetes nyugalom töltötte el. Kristálytisztán látta, mit kell tennie. – Szükséged lesz rám. Úgy ismerem a hegyet, mint a tenyeremet. Gyerekkorom óta minden évben felmegyek. Tudom, hol kell keresnünk Kiltyt. Van néhány menedékház. Egyszerű fabódék, zord időben oltalmat nyújtanak a hegyi vándornak.

– Nos, jól van. Senkinek sem lenne hasznára, ha eltévednék – egyezett bele a férfi.– Magunkkal kell vinnünk néhány dolgot – gondolkodott hangosan az asszony. –

Meleg ruhát Kiltynek, elsősegélycsomagot és három hálózsákot, hátha nem tudunk a sötétség beállta előtt lejönni, ami remélhetőleg nem fog bekövetkezni. Bepakolom a két hátizsákot. – Lekicsinylő pillantást vetett Stephen finom lábbelijére, és még hozzáfűzte: – Ebben semmi esetre sem jöhetsz. Hátul a kertben van egy fészer. Ott találsz magadnak a polcon megfelelő hegymászó bakancsokat. Ahogy elnézem, az egyik biztosan jó lesz a lábadra. Az ágyadra készítek gyapjúzoknit és egy meleg tollkabátot. Szükséged lesz rá.

– Mikor leszel készen?– Körülbelül negyedóra múlva. De előbb felhívom a rendőrséget. Szükség esetén ők

értesítik a hegyimentő-szolgálatot.– Majd én felhívom őket. Mi a számuk?– Fejből nem tudom. Ott a telefonkönyv a készülék mellett.Naomi még be sem fejezhette a mondatot, Stephen már kisietett a konyhába. Az

asszony kettesével vette a lépcsőfokokat, úgy igyekezett az emeletre. Bárcsak itt lenne Adam! – gondolta aggódva. Ő valamennyi évszakban rendszeresen megmászta a hegyet. Mellette nagyobb biztonságban érezné magát. Stephen ugyan szilárdan elhatározta, hogy felkutatja a fiút, de mégiscsak városi ember. A jelenléte lehet, hogy inkább nehezíti, mint segíti a keresést.

Az asszony előkereste a szekrényből a legmelegebb dzsekit és a legvastagabb nadrágot. Lelki szemei előtt megjelent a vékony pulóverben és rövid szoknyában didergő Kilty.

– Remélhetőleg megtaláljuk – suttogta maga elé.Tudta, hogy nincs vesztegetni való idejük. Meg kell találniuk a fiút, mielőtt beáll a

sötétség. A hegyek ilyenkor zordak, és nem ismernek könyörületet.

8. FEJEZET

A hóviharban percről percre nehezebb volt előrejutni. A metsző, fagyos széltől alig lehetett levegőt venni. A körülöttük hevesen kavargó hópelyhektől Naomi jóformán a saját kezét sem látta. Stephen fekete haját mintha fehér sapka borította volna. Szemöldökére és szempillájára ráfagyott a hó. A tomboló vihar ellenére mozgása erőteljesnek és könnyednek tűnt. Láthatólag minden erőlködés nélkül törte az utat a hórengetegben.

Naomi szégyenkezve vallotta be magának, hogy lebecsülte a férfit. Az asszony még soha életében nem került ilyen veszélyes helyzetbe. Itt botorkál tél közepén, tomboló hóviharban a hegyen, és senki mellett nem érezné nagyobb biztonságban magát, mint Stephen mellett.

Biztonságban, és mégis nagy veszélyben. Mert a férfi közelében eddig ismeretlen tűz lángolt fel benne, és attól félt, hogy ez a tűz elemészti. Stephen valahol legbelül érintette meg, s ő tudta, minél több időt tölt mellette, a férfi annál inkább meglopja a szívét.

– Végre! – kiáltott fel Naomi rekedt hangon. – Alig tudom elhinni. Hála az égnek!Szinte csodával határos módon megtalálták a második kunyhót. Teljesen behavazva,

majdnem karnyújtásnyira volt előttük. Az asszony utolsó erejét összeszedve törtetett Stephen mögött a bejáratig. A férfi lenyomta a kilincset. Az ajtó csikorogva kinyílt, és a hóvihar nyomban benyomult a menedékházba. Nagy nehezen beljebb kerültek, és

becsukták az ajtót. Egy ideig néma csendben álltak a sötétben. Kintről a fagyos szél süvítését lehetett hallani.

– Itt maradunk éjszakára – szólalt meg halkan Stephen.– Nincs más választásunk – felelte Naomi. – Míg ki nem világosodik, úgysem jutnánk

tovább… Legalább a rendőrség tudja, hol vagyunk, ha esetleg…– Hogy holnap mi lesz, azt majd meglátjuk – szakította félbe Stephen, és nagyot

sóhajtott. – Most először is fel kell melegednünk.– Igazad van – vacogta kimerülten Naomi. – Kell itt lennie valahol fának. Gyufa van

nálam, sőt zseblámpa is. Az utolsó pillanatban jutott az eszembe.– Gyere! Segítek. Vegyük le a hátizsákodat! – fordult az asszony felé Stephen.Az asszony levette vizes kesztyűjét, kinyitotta a hátizsákot, és kitapogatta a

zseblámpáját. A lámpa gyenge fényénél az egyik sarokban felhasogatott nyírfát vett észre.– Ott van – mondta Stephennek, aki éppen a hátizsákját vette le. – És van papír is. Más

nem is kell a jó meleg tűzhöz… – Naomi megrémülve elnémult, mert egy nyögést hallott. – Történt valami? Megsérültél?

– Nem. – Stephen éppen a kabátját akarta levenni, de a mozdulat közepén megmerevedett. – Jól vagyok. Add csak ide a lámpát egy kicsit!

Az asszony tekintete félve követte a halvány fényt, ahogy körbejárt a kunyhóban.– Mi… – Naomi térde majdnem összecsuklott. – De hát ez…– Gyújts tüzet! – mondta határozottan Stephen. – Valahogy bebugyolálom egy

hálózsákba. Át kell melegednie.Kilty volt az. Összegömbölyödve feküdt a piszkos padlón, mindössze egy vékony

gyapjúpléd volt rajta. Úgy reszketett, mint akinek maláriarohama van.– Igyekezz! – szorította meg Stephen az asszony karját.Naomi maga sem tudta, hogyan sikerült tüzet raknia. Amikor a lángok jóleső melege

átjárta a testét, és végre érezte, hogy ismét visszatér belé az élet, gondolatai is szép lassan kitisztultak.

Nem messze a tűztől ott feküdt Kilty. Csak lila taréja látszott ki a hálózsákból. Nedves zoknija és csizmája ott hevert mellette.

– Jól van? – kérdezte Naomi elszorult torokkal.– Igen. Rendbe fog jönni. Még a vihar előtt ide kellett érnie, mert a zokniján és a

csizmáján kívül mindene száraz. Átfagyott és kimerült. Ez minden. Persze, ha nem találtuk volna meg, egészen más lenne a helyzet.

Az asszony fellélegzett. Stephen felállt a padlóról, és odalépett hozzá.– Hoztál valami ennivalót? – kérdezte.– Sajtot, kenyeret, csokoládét és diót… Csak nem akarod felébresztem?– Nem Kiltynek. Nekünk – felelte a férfi, és magához húzta Naomit. –Ennünk kell

valamit. Hosszú éjszaka áll előttünk, és erőt kell gyűjtenünk a reggeli leereszkedéshez. Nem áztak át a ruháid? – kérdezte aggódva.

– Csak a nadrágom és a zoknim… És te?– Én csuromvizes vagyok – felelte Stephen, és mosolyogni próbált. – Azt hiszem, jobb

lesz, ha a nedves darabokat megszárítjuk a tűz mellett.– Addig becsavarhatjuk magunkat a hálózsákba.– Jó ötlet.Stephen kibújt a dzsekijéből, amelyből csöpögött a víz. Pulóvere a nedvességtől

teljesen hozzátapadt a bőréhez. Habozás nélkül levetette ezt is. Naomi megbabonázva

meredt izmos felsőtestére.A férfi észrevehette Naomi pillantását, mert ránevetett.– Nekem is… le kéne vetnem a nedves holmijaimat – jegyezte meg zavartan az

asszony.Hátat fordított Stephennek, és gyorsan ki akart bújni a nadrágjából, de

szerencsétlenségére a gomb megakadt a cipőjében, és egy örökkévalóságnak tűnt, amire végre megszabadult tőle. Hallotta, hogy a férfi is leveti a nadrágját, és ismét összeszorult a torka.

– Add ide a ruhádat, kiterítem száradni – szólalt meg a háta mögött Stephen.Anélkül hogy megfordult volna, az asszony odanyújtotta neki a kabátját, a nadrágját és

a zoknit. Aztán letérdelt, és a hátizsákban matatott. Kivette a hálózsákot, de mielőtt még eltűnhetett volna benne, Stephen kezét érezte a vállán.

– Melegebb lesz, ha összekapcsoljuk a két hálózsákot.– Nem! – tiltakozott rémülten Naomi. – Azt nem lehet.– Miért nem? – vonta fel Stephen a szemöldökét. – Nem illenek össze a cipzárak?– De igen… csak…– Hát akkor? A hálózsákok összeillenek, és mi is. Hol itt a gond?– Én…– Figyelj, Naomi! – kérte Stephen, és hátrasimította a homlokába lógó, vizes haját. –

Lehet, hogy erőszakoskodó vadállatnak gondolsz, de megnyugtatlak, nem fogom a helyzetet kihasználni. Ebben biztos lehetsz. Kilty mellett, még ha mélyen alszik is, nos, ez nem az én stílusom.

– Elnézést. Ostobán viselkedtem – szabadkozott halkan az asszony, és megfordult.Stephen egyetlen szál feszes, sötétkék alsónadrágban állt előtte. Naomi testén

borzongás futott végig. A látványtól hirtelen nekilódult a pulzusa, az arca izzott, ajka kiszáradt. Zavarában nem tudta, hova fordíthatná a tekintetét.

– Nézni szabad, megfogni nem – hallotta a férfi gunyoros hangját.– Eszemben sincs… – felelte az asszony felháborodva. Stephen elébe térdelt, s ujját

Naomi reszkető ajkára tette.– Es ha mégis? – kérdezte rekedt hangon. Keze az asszony telt mellére, a derekára,

majd a csípőjére és a combjára siklott. – Ugyanúgy akarod, ahogyan én. És tekintettel erre, mégiscsak jobb lenne, ha mindenki megmaradna a maga hálózsákjánál.

– Én az első pillanattól fogva ezt akartam – sziszegte Naomi, majd magára húzta a hálózsákját, és kipakolta az ételt. Közben mindvégig magán érezte Stephen tekintetét. Amikor hallotta, hogy a férfi behúzta a hálózsák cipzárját, megfordult. Egy darab sajtot és egy szelet kenyeret nyújtott feléje. Csendben falatoztak, és a pislákoló tüzet nézték.

Kis idő múlva az asszonyon úgy elhatalmasodott a fáradtság, hogy nem tudta nyitva tartani a szemét. Kényelmesen összegömbölyödött, s alig hallhatóan motyogta:

– Jó éjszakát, Stephen.Amikor felébredt, és álmosan az órájára pillantott, meglepődve állapította meg, hogy

majdnem nyolc óra.Stephen már felöltözött, és éppen fát rakott a tűzre. A kunyhóban kellemes meleg volt,

s Naomi egészen otthonosan érezte magát. Csak a tagjai fájtak. Kilty! – villant át az agyán. Pillantása a fiút kereste. Az a hátán feküdt nem messze a tűztől, és békésen hortyogott.

Az asszonyban felengedett a feszültség, és mély, belső béke töltötte el. Stephennek

igaza volt, gondolta. Úgy látszik, rendbe jön a fiú. Arra gondolni sem mert, mi lett volna, ha Kevinnek nem tűnik fel, merre indul Kilty. Elégedetten figyelte a fiú szabályos lélegzését és a tűz pattogását. Kintről semmi zaj nem hallatszott. Úgy látszik, odakint elült a vihar. Hamarosan indulhatnak haza.

– Jól aludtál? – suttogta Stephen, és letelepedett az asszony mellé a padlóra.– Igen. Pompásan. De… furdal a lelkiismeret, amiért nem váltottalak fel az éjszaka.– Mit nem csináltál?– Egész éjszaka őrködtél, hogy ne aludjon ki a tűz. Mindannyian megfagyhattunk

volna, ha te nem…– Nagyon kimerült voltál. Lelkileg és testileg egyaránt. Nem vitt rá a lélek, hogy

felébresszelek. Azonkívül – fűzte még hozzá kajánul mosolyogva – egész jó volt hallgatni a horkolásodat.

– Még hogy én… – kiáltott fel Naomi.Kilty a hangra halkan felnyögött, és a másik oldalára fordult.– Én sohasem horkolok! – sziszegte az asszony a fogai között. Stephen elnyúlt a

hálózsákján Naomi mellett. Az egyik karjára könyökölt, és nevető szemmel pillantott az asszonyra.

Amikor így néz rám, elolvadok. Nem tudok ellenállni ennek a meleg és csábító tekintetnek. Feltétel nélkül követném akár a világ végére is. Ha most átölelne, képtelen lennék ellenállni neki.

Vajon Hazel is így érzett? Ez a gondolat fájdalmat ébresztett az asszonyban. Gyötrelmes volt elképzelnie, hogy Stephen és Hazel…

– Szeretted? – kérdezte halkan.A férfi nem válaszolt azonnal. Hátradőlt, a karját a fej e alá tette, és behunyta a szemét.

Hosszú csend után fáradt hangon szólalt meg:– Igen. Szerettem. Olyan volt, mint egy édes álom, amely minden átmenet nélkül,

színes szappanbuborékként szétpukkad.Naomi önkéntelenül kinyújtotta a kezét, és megsimogatta a férfi selymes haját.– Mesélj róla! – kérlelte gyengéden. – Mesélj rólad és Hazelről!A tűz sötétvörös fénye megvilágította a helyiséget. Kívülről hirtelen tompa puffanás

hallatszott. Nagy darab hó zuhanhatott le a tetőről. Azután Naomi már csak Kilty egyenletes légzését és a saját szívdobogását hallotta.

– Véletlenül futottunk össze – kezdte Stephen halkan. – Azon a napon, amikor felfedeztem magamnak Craigendet. Azért jöttem, hogy lent a völgyben megnézzek egy telket. De nem olyan volt, mint amilyet elképzeltem. Csalódtam, mert Skóciának ezt a részét különösen vonzónak találtam. Aztán megláttam Craigend romos épületét, s kíváncsi voltam, vajon eladó-e. Leparkoltam az út szélén, és átgyalogoltam a mezőn. Nagyon megtetszett. Pont ilyesmit képzeltem el a terveimben. Már láttam magam előtt a szállodát, amikor egyszer csak, mintha az égből pottyant volna, megjelent előttem egy gyönyörű, fekete hajú, fiatal lány. Elragadó zöld szeme és csábító mosolya az eszemet vette. – Stephen keserűen elmosolyodott. – Valósággal megbabonázott. Szerelem az első látásra. Elcsépelten hangzik, ugye? De akkoriban a hetedik mennyországban lebegtem.

– Ő is szeretett téged? A férfi arca elsötétült.– Legalábbis azt mondta. Azt hittem, még szabad. Csak utólag tűnt fel, hogy mindig

eldugott helyeken akart velem találkozni. Már ismertük egymást néhány hete, amikor

először mesélt Hugh-ról. Azt mondta, halászni van a nyugati partoknál, és megígérte, hogy azonnal szakít vele, ha visszajön. Össze akartunk házasodni. – Stephen nagyot sóhajtott. – Visszatértem Londonba, zsebemben az adásvételi szerződéssel, szívemben Hazellel…

Naomi érezte, mennyire szenved Stephen az emlékek súlya alatt.– Aztán hamarosan kaptam tőle egy levelet. Amikor az első sorokat elolvastam, egy

világ dőlt össze bennem. Úgy kezdte, hogy nem szeret. Amikor Hugh visszajött, rádöbbent, hogy mégis őt szereti. A mi kapcsolatunk tévedés volt, nem akar többé látni, és feleségül megy Hugh-hoz.

Naomi szeme égett, a szíve hevesen kalapált. Mélyen együttérzett Stephennel. Megtört hangját hallgatva egy pillanatig sem kételkedett szavainak igazságában.

– A hazugságot meg tudom neki bocsátani – folytatta elgyötört hangon Stephen. – De hogy a terhességét elhallgatta, azt nem. Meg kellett volna mondania! Jogomban állt tudni, hogy született egy fiam. Nem értem, hogyan lehetett annyira önző…

Hirtelen elfojtott, szívet tépő zokogás töltötte be a kunyhót. Naomi és Stephen riadtan néztek össze.

Kilty! A fiú hason feküdt, fejét a karjába temette. Az asszony rémülten állapította meg magában, hogy minden szavukat hallotta. Kilty nemcsak az anyját szerette, hanem Hugh-t is, hiszen az apjának tartotta. Most pedig rá kellett döbbennie, hogy hazugságban nőtt fel. Nem Hugh az apja, hanem ez a városból jött idegen. Nem valami kíméletes módon szembesült az igazsággal, gondolta Naomi, és ezért szemrehányást tett magának.

– Az ördögbe! – ugrott fel Stephen. – Nem akartam, hogy megtudja…– Már előbb is tudtam – bökte ki sírásba fúló hangon Kilty. – Én voltam az, aki… –

Nem tudta tovább folytatni. Hangos zokogásban tört ki.Aztán mély csend lett. Még egy leejtett gombostű zaját is hallani lehetett volna.– Te küldted hozzám az ügyvédet? – szólalt meg végül Stephen. – Azt hittem, az anyád

volt az, mert a halála előtt közölni akarta velem az igazságot. Azonkívül nem hittem, hogy Hugh-nak és neked is elmondja.

– Honnan volt pénzed ügyvédre? – kérdezte hirtelen Naomi. – Az a kevés, amit a szüleid rád hagytak, a temetésre is alig futotta.

– A Nikon…Naomi szeme lassan kezdett felnyílni.– Tehát azért adtad el a fényképezőgépedet, mert kellett a pénz az ügyvédre.Stephen melléből megkönnyebbült sóhaj tört fel. Az arcára megbánás és szégyenkezés

ült ki.– Hát ezért mondtad, hogy sürgősen szükséged volt pénzre?– Igen – felelte Kilty –, és nem kábítószerre.– Sajnálom. Tudom, nem mentség, de kizárólag az aggodalom mondatta velem.– Rendben – felelte Kilty fáradtan. – Értem.– Én viszont nem egészen értem, miért mondta el neked az anyád végül is az igazat –

gondolkodott hangosan Stephen.Kilty megfordult és felkönyökölt. A szeme vörös volt a sírástól.– Ő semmit nem mondott. Apa volt. Ő beszélt rólad a kórházban, mielőtt meghalt.

Akkor mondta el, hogy nem ő az igazi apám, s ezt az első pillanattól fogva tudta. Anya semmit nem sejtett erről. Soha nem tudta meg, hogy apa megérezte benne a változást,

amikor visszajött a halászatról. Az esküvő után nem sokkal tudomást szerzett a terhességről, és mindjárt tudta, hogy szeretője volt. De annyira szerette anyát, hogy ezt a titkot mindvégig megtartotta magának. Mindössze annyit tudott arról a férfiról, hogy Lukasnak hívták.

– Lukasnak? – kérdezte Naomi döbbenten.– Igen. Az a második neve – felelte Kilty, s fejével Stephen felé bökött. Naomi torka

ismét elszorult. Nagy erőfeszítésébe tellett visszatartania a könnyeit.Ekkor kopogtak az ajtón. Az erős és váratlan zajtól az asszony összerezzent. Az ajtó

kinyílt. Hideg szél csapott az arcába, és a beáramló erős fénytől szinte megvakult. Összehúzta a szemét.

Az ajtóban megtermett, sötét alak jelent meg.– Istennek hála, mindnyájan itt vagytok! – szólalt meg egy jól ismert hang. – Úgy

látszik, minden rendben van.– Adam! – kiáltott fel Naomi. Esetlenül, de örömtől sugárzó arccal totyogott

hálózsákjában a jövevény felé. Egyik kezével a hálózsákot tartotta, a másikkal átkarolta a sógorát. – Azt hittem, Edinburgh-ban vagy.

Adam mosolygott.– Ilyen a véletlen! Röviddel utánatok én is felhívtam Kylát. Nagyon aggódott,

úgyhogy gyorsan döntöttem, és hazautaztam. Már szerveztük a mentőcsapatot, amikor kitört a vihar, így aztán várnunk kellett. El sem tudom mondani, mennyire megkönnyebbültem, amikor láttam, hogy füstöl a kémény. Stephen, jól csináltad. Gratulálok. Nem rossz teljesítmény…

– Egy városi ficsúrtól? – mosolyodott el Stephen. A korábbi feszültségnek nyoma sem volt az arcán. – Nem te vagy az egyetlen, aki annak tart.

– Ő aztán egyáltalán nem nevezhető puhánynak – avatkozott közbe Kilty. Naomi és Stephen meglepetten nézett a fiúra. – A Carrington-expedícióból ő érte el elsőnek a Mount Everest csúcsát huszonnégy éves korában.

– A Mount Everestet? Hegymászó? – Az asszony hitetlenkedve pillantott Stephenre.– Hegymászó és kiváló fotós – sietett hozzáfűzni Kilty. – De aztán egy térdsérülés

miatt fel kellett hagynia a hegymászással. Akkor sérült meg, amikor megmentette Nick Carringtont, aki szakadékba zuhant.

– Stephen! – kiáltotta Naomi, és rémülten pillantott a férfi térdére. – Nem lett volna szabad ekkora kockázatot vállalnod! A térded…

Stephen nem felelt semmit, csak a fiát nézte. Az asszony olyan érzéseket látott az arcán átsuhanni, amelyeket eddig még sohasem észlelt rajta. A szemében különös fény ragyogott, tekintete melegséget, sebezhetőséget és bizonyos csodálkozást árult el. Talán meglepődött, mert Kilty mindvégig tudta, kivel van dolga, és ezt titokban tartotta? Esetleg azon csodálkozott el, hogy új, eddig ismeretlen érzéseket fedezett fel magában? Vagy talán mindkettőn?

Ám miközben Naomi Stephent figyelte, a férfi visszanyerte hidegvérét. Tekintete megkeményedett, s most már ismét lehetetlen volt kitalálni, mi játszódik le benne.

– Igen, kockáztattam kicsit, de vállaltam. Idáig elég jól bírta a térdem – felelte nyers hangon. Felvette a földről Naomi nadrágját, és feléje nyújtotta. – Tessék. Megszáradt. Hosszú, hideg út áll még előttünk.

9. FEJEZET

Naomi a zuhany alatt állt, és élvezte, ahogy a forró vízsugár a testére zubog. Boldogan sóhajtott, ellazította magát, és behunyt szemmel szabadjára engedte a gondolatait.

Szerencsére simán hazaérkeztek, és Stephen lába sem mondta fel útközben a szolgálatot. Még mindig hihetetlennek tűnt előtte, hogy a férfi egykor híres hegymászó volt. Amikor a Carrington-expedícióról hallott, még iskolás volt. Körülbelül annyi idős lehetett, mint most Kilty.

Az asszony gondolatai ismét visszatértek a jelenhez. Miközben a haját samponozta, arra gondolt, milyen nehéz helyzetben van most Stephen és Kilty. Már százszor elmondta magának, nem az ő gondja, hogy Stephen a fiú apja, és az sem, ha a férfi számára ez bonyodalmat jelent, de mindig ugyanannál a pontnál lyukadt ki: ő jelenti Kilty számára a végső menedéket. Neki kell segítenie a fiút, ha az apja visszautasítaná.

Jóllehet semmi kétsége nem volt afelől, hogy szükség esetén bármikor rendelkezésére áll a fiúnak, mégis tudta, hogy Kilty számára nem ez a legjobb megoldás. A fiúnak apa kell.

Bárcsak legyőzné Stephen a keserűségét, amely lassan már-már felemészti! Ha azonban a tizenöt év kevés volt erre, sőt, elkeseredése és haragja az idők folyamán egyre nőtt, akkor erre nem igazán van esély, vélekedett az asszony.

Most, a zuhany alatt ismét végigperegtek szeme előtt az események. Röviddel azután, hogy Kyla hazament, Stephen bejött a konyhába. Farmer volt rajta és fekete kasmírpulóver. Nedves haját hátrafésülte, arca frissen volt borotválva.

Amikor kisvártatva Kilty is bejött, Naomi szíve még hevesebben vert. Szokás szerint a skót szoknya volt a fiún és egy póló… De hosszú idő óta először nem festette be a haját. És nem az eddigi tüntető frizurát hordta, hanem, mint az apja, hátrafésülte. Ha kicsit hosszú is volt, mégis ugyanaz a sűrű, fekete, selymesen ragyogó haj, mint Stephené. S ahogy ott állt az asszony előtt, kissé bizonytalanul, komoly-gúnyos ábrázatát nézve az asszony egyszerre felismerte: szakasztott az apja!

Ekkor valaki kopogott az ajtón.– Naomi! Stephen volt az.– Igen?– Minden rendben van?– Igen… még tíz perc, és készen vagyok.– Sürgősen beszélnem kell veled!Az asszony riadalmat hallott ki Stephen hangjából. Gyorsan magára kapta a

fürdőköpenyét, és kinyitotta az ajtót.– Gyere be! Mi történt?– Elutazom.– Elutazol? De hát miért ilyen hirtelen?– Kilty valósággal istenít. – Stephen fáradtnak és elgyötörtnek látszott. – Azt mesélte,

egész gyűjteménye van azokból a fényképekből, amelyeket még hegymászó koromban csináltam különböző újságoknak. Szabályosan rajong ezekért a felvételekért, és azt mondta… – itt nyelt egyet –, azt mondta, ösztönözték a képeim…

– Vagyis már azelőtt csodálta a képeidet, mielőtt tudta, ki vagy – állapította meg elképedve Naomi.

– Igen. Így van – felelte Stephen. – S amikor az ügyvédtől megtudta, hogy ezeket a felvételeket az apja készítette, bűntudat fogta el. Azt hitte ugyanis, hogy én hagytam cserben az anyját.

– Nem értem. Ha, mint mondod, bűntudata volt, miért akart veled az ügyvéden keresztül kapcsolatot teremteni? Hiszen te ezáltal szereztél tudomást a létezéséről.

– Nem – felelte Stephen sóhajtva. – Kilty nem akart velem kapcsolatba kerülni. Csupán tudni akarta, ki az igazi apja. Nem akart semmi többet. Ugyanis meg volt róla győződve, hogy tudok a létezéséről, csak amikor az anyja terhes lett, egyszerűen faképnél hagytam. Amíg nem tudta, ki vagyok, gyűlölt, aztán pedig teljesen összezavarodott. Egyfelől továbbra is gyűlölni akart, másfelől nem volt könnyű gyűlölni azt, aki évekig a példaképe volt, s akire felnézett.

– Ez borzasztó meghasonlás lehetett a számára.– Egy invernessi ügyvéd, bizonyos Ken Bain, Kilty kérésére magánnyomozót is

bekapcsolt az ügybe. Ennek Hazel múltját kellett vizsgálnia. Az illető természetesen a Hazel terhességét megelőző időszakra összpontosított. Minden szóba jöhető férfit számba vett. S amikor végül rám került a sor, a londoni lakásom ajtajától a törzskocsmámig követett. Ott aztán igyekezett mindenfélét megtudni rólam. De amikor a csaposnál faggatózott, aki véletlenül régi barátom, emberére akadt. Végül a csapos faggatta ki őt, aki aztán közölte velem, hogy valószínűleg van egy gyerekem Glencraigben.

– Mikor kezdett Kilty kutatni utánad?– Nem sokkal Hugh halála után. Mindenesetre csak három hete vettem észre, hogy

valaki kémkedik utánam. Hirtelen elhatározással én is fogadtam egy magánnyomozót. Azt kellett kiderítenie, ki rejtőzik a leskelődés hátterében. A szálak Ken Bainhez vezettek. Természetesen rögtön felhívtam az ügyvédet, de ő nem volt hajlandó beszélni.

– És Bain valószínűleg értesítette Kiltyt.– Igen. Figyelmeztette, hogy a közeljövőben valószínűleg Glencraigbe jövök.– Amit meg is tettél – jegyezte meg Naomi.– Nem hagyott nyugodni a dolog. Gyorsan meg akartam tudni, mi igaz ebből a

gyerekhistóriából. Most pedig – folytatta elsötétült ábrázattal – elmegyek. A küldetés befejeződött.

– Nem! – vágott a szavába önkéntelenül Naomi. – Most nem mehetsz el!Stephen szomorúan mosolygott az asszonyra. Kinyújtotta a kezét, és tenyerével

gyengéden megsimogatta az arcát. Tekintetében leírhatatlan fájdalommal, sokáig nézte Naomit, végül nyugodt hangon megszólalt:

– A múltat nem lehet semmissé tenni, még akkor sem, ha mégannyira szeretném is.Amikor kiment és becsukta maga mögött az ajtót, az asszonyból mély sóhaj szakadt

fel. Bánat és kín szorította össze a szívét.A falnak dőlt, és jó ideig a semmibe bámult. Stephennek valószínűleg igaza van. A

múltat nem lehet az emberből kitörölni. De megtanulhatunk bánni vele, elfogadni, és túllépni rajta. Senki nem képes úgy élni, hogy állandóan hátra tekint. Stephennek végre a jövőre kellene gondolnia. S ha már a saját jövőjével nem törődik, gondolhatna legalább Kiltyére. Nem szabad elutaznia. Legalábbis nem a fiú nélkül! De mi tántoríthatná el a szándékától?

A fiókos szekrényhez ment, s a fölötte lévő tükörbe pillantott, mintha ott rejtőzne a

megoldás. Az arca piros volt, a szeme ragyogott. Mint idegességében mindig, most is az ajkába harapott. Aztán megfogta a hajszárítót, a legnagyobb fokozatra kapcsolta. Igyekeznem kell, gondolta. Nincs vesztegetni való időm.

Stephen Galbraith elhatározása véglegesnek látszott. Ez azonban nem tántorította el az asszonyt a céljától. Minden lehetségest megpróbál, hogy megváltoztassa Stephen szándékát, döntötte el.

Kilty igazán nagyszerű fickó. Tehetséges, a korához képest komoly és felelősségteljes gondolkozású, s igazán nagyon kedves. A legjobb úton volt afelé, hogy Stephen szívét meglágyítsa. Naominak hirtelen az anyja szavai jutottak az eszébe. Nem sokkal Kevin születése után azt mondta Adamnek és Kylának: „Egy kisbaba a legkeményebb emberi szívet is meghódítja.” És anyámnak igaza volt, gondolta Naomi. Igaz, Kilty már nem baba, de mégiscsak gyerek… Stephen gyereke. És az asszony – maga sem tudta megmagyarázni, miért – biztos volt benne, hogy ha lehetőséget kap rá, a fiú meg fogja hódítani Stephen szívét.

Kilty képes erre, gondolta Naomi dacosan. Ez a megoldás.

– Elmész? – kérdezte Naomi az utolsó lépcsőfokról Kiltyt, aki éppen a bejárati ajtót készült kinyitni. Legnagyobb meglepetésére és megkönnyebbülésére a fiún kopott, zöld színű, valaha jobb napokat megért katonai dzsekit látott, amely valaha Hugh-é volt. De a lényeg, hogy meleg, és megóvja a fagyos széltől, gondolta.

– Bemegyek a délutáni órákra.– Rögtön hazajössz, ha vége az iskolának?– Igen – felelte Kilty. A szemében végtelen szomorúság tükröződött. A fejével az

emelet felé intett. – Ő valószínűleg már nem lesz itt. – Színtelen hangon hozzáfűzte: – Már elbúcsúzott tőlem.

Naomi odament hozzá, és kezét a fiú vállára tette.– Nem örülsz neki, hogy elmegy, igaz? Kilty nyelt egyet.– Nem tarthatom itt. – Gyorsan elfordította a tekintetét, de az asszony észrevette a

könnyet a szeme sarkában. – Azt akarja, fogadjam el a Nikont. Ajándékként.Naomi szinte maga előtt látta a jelenetet. Nagy erőfeszítésébe került, hogy ne sírja el

magát.– Megpróbálom itt tartani – mondta csendesen. – Tudom, a szíve mélyén szeret téged,

csak ő olyan…– Nem hiszem – mondta Kilty, és a kabátja ujjával letörölte a könnyeit. Azután

kinyitotta az ajtót, és mereven kibámult a téli tájra. – Soha nem fog szeretni, mert tele van gyűlölettel. Úgy, mint én voltam egykor.

A fiú becsukta maga mögött az ajtót, és elment. Semmi értelme utána futni, gondolta Naomi. Úgysem tudnám meggyőzni őt.

Az asszony szilárdan eltökélte, hogy megpróbálja Stephent jobb belátásra bírni. Azt még nem tudta, hogyan, s a feladat szinte lehetetlennek tűnt. De meg kell kísérelnie, éspedig rögtön, gondolta rémülten.

Felment az emeletre. A szíve a torkában dobogott, a tenyere nedves volt az izzadtságtól. Egyetlen gondolat járt a fejében: vissza kell tartania a férfit! Kopogtatott az ajtaján, s amikor Stephen kinyitotta, felszólítás nélkül belépett.

– Úgy gondoltam, segíthetnék csomagolni – mondta mosolyogva.

Stephen nem viszonozta a mosolyt.– Köszönöm, már készen vagyok. Nincs sok holmim.Naomi pillantása a fiókos szekrény mellett álló utazótáskára esett. Cipzára már be volt

húzva. Stephen kitakarította a szobát, s az összegyűrt ágyneműn kívül már semmi nem utalt arra, hogy az előbb még itt lakott. S mihelyt úton lesz London felé, semmi nem bírhatja többé rá, hogy visszatérjen Glencraigbe.

Csak a bánat marad és a fájdalom, gondolta keserűen Naomi.– Alig várod már, hogy elmehess innen – csúszott ki akaratlanul a száján. Stephen

pillantása elkomorodott.– Ez így nem igaz.– De igen – vitatkozott az asszony. Felcsattanó hangján maga is meglepődött. – Még

egyszer mondom, olyan gyorsan akarsz szabadulni innen, amilyen gyorsan csak lehet. És azt is megmondom, miért.

– Igen? Ez érdekes – felelte közönyös hangon Stephen. – Ne fogd vissza magad! Égek a vágytól, hogy megtudjam, mit is akarok valójában.

– Azért akarsz a lehető leggyorsabban elmenni, mert félsz.Stephen elnézően mosolygott, ám valami szorongásféle mégis kivehető volt a

hangjából.– És ha szabad kérdeznem, szerinted mitől félek?– Félsz maradni, mert félsz a saját érzéseidtől. Egyfelől csábító lehetőség számodra,

hogy közelebbről megismerhetnéd a fiadat, és már el is kezdtél gondolkodni rajta, miképpen segíthetnéd kibontakoztatni a tehetségét. Másfelől azonban attól rettegsz, ha nem utazol el most rögtön, akkor soha többé nem fogod őt elfelejteni. Mert nagyon jól tudod, hogy a magad köré emelt jégfal olvadni kezdett. És ez visszariaszt.

– Tévedsz, Naomi. – Stephen hangja keményen csengett. – Nem ez a baj. Ez az oldódás figyelmeztet az érzések ingatagságára, és a szeretettel gyakran együtt járó fájdalomra. És arra az eskümre is, hogy soha többé nem hagyom magam az érzelmeimtől vezetni.

– Úgysem tudod kikapcsolni az érzelmeidet! – vitatkozott Naomi elgyötörten. Önkéntelenül közelebb lépett Stephenhez, megfogta a kezét, és határozottan rápillantott. – Újra képes vagy érezni. Elárulja a szemed, ahogy a fiadra nézel. Nem szabad elfojtani ezeket az érzéseket.

Stephen egy pillanatra elhúzta a kezét, de csak azért, hogy utána ő foghassa meg az asszonyét.

– Ha ezt látod, akkor azt is észre kellett venned, mennyire szeretnélek megölelni. És azt is, hogy ez a vágy most különösen erős.

Amióta Naomi belépett a szobába, egyfolytában érezte a férfi érzéki vonzerejét. Csak nagy nehezen sikerült magát visszafognia. Hiszen most Kilty miatt van itt. Amikor azonban Stephen megcsókolta, beleremegett a térde, és rögtön elfelejtette, kinek a kedvéért jött ide. Már semmi nem számított, csak a fekete hajú, csábító férfi, aki teljesen megszédítette.

Tulajdonképpen tudnia kellett volna előre, hogy így lesz. A köztük lévő érzéki vonzódást nem lehetett letagadni. A feszültség állandóan ott vibrált a felszín alatt, mint valami sodró, magával ragadó örvény.

Naomi utolsó ellenállását feladva átkarolta a férfi nyakát. Testük úgy simult egymáshoz, mintha csak egymásnak lettek volna teremtve. Stephen nyelve gyengéden

körbejárta az asszony száját. Amikor a térdét Naomi lábai közé csúsztatta, az asszony a férfi hajába markolt, fejét még jobban magához szorítva. Stephen felhúzta Naomi pulóverét, és a mellét simogatta.

– Te boszorkány! – lihegte a fülébe –, igazi hegyi boszorkány vagy. Megbabonáztál, s csak a jó ég tudja, hogyan szabadulok meg ettől a varázslattól.

– Hát mindenképpen meg akarsz szabadulni tőle? – suttogta Naomi, és a csípőjét elemi erővel Stephenéhez szorította.

A férfi két tenyerébe fogta Naomi arcát, és a szemében sötét szenvedély lobogott.– E pillanatban igazán nem a menekülés jár az eszemben – felelte rekedtes hangon, és

kezét az asszony csípőjéről formás fenekére csúsztatta. – Valami egészen mást akarok…– Pontosan tudom, mit akarsz – lihegte elgyengülve Naomi. – Azt szeretnéd, ha…– Igen. Egészen akarlak! – nyögte ki Stephen a szavakat, majd szája égő szenvedéllyel

Naomi ajkára tapadt. Közben felemelte az asszonyt, odavitte az ágyhoz, és ráfektette.Naomi viaszként olvadozott Stephen karjában. Érezte, ahogy a mámoros tehetetlenség

szétárad a tagjaiban. Stephen az asszony mellé feküdt, s egyik lábát birtoklón az övére tette. Az arca kipirult, a szeme égett a vágytól. Naomi ösztönösen megérezte, hogy a férfi most minden kívánságát teljesíti, most képtelen lenne bármit is megtagadni tőle.

– Maradj még! – suttogta Naomi. – Legalább holnapig. Kérlek, törődj még egy kicsit Kiltyvel!

– Tényleg akarod, hogy maradjak? Az asszony bólintott.– Igen. Akarom.Alig mondta ki a marasztaló szavakat, máris kétségei támadtak, vajon csakugyan a fiú

miatt szeretné-e, ha Stephen maradna még, vagy inkább saját maga miatt. Vagy mindkettőjük miatt?

– Akkor maradok – felelte Stephen gyengéden.– Megígéred?– Igen.Stephen ujja gyengéden simogatta az asszony párnára omló, szőke haját. Apró, izgató

csókokkal borította be Naomi félig kinyílt ajkát. Forró lehelete valósággal perzselte az asszony bőrét.

– De most – suttogta Stephen – ne a holnappal törődjünk!Naomi bőre bizsergett a várakozástól, amikor a férfi keze lassan fölfelé siklott a testén.

Őrült vágyat érzett a mellében, s az ölét édes és gyötrő remegés járta át. Halkan felnyögött és az oldalára fordult, így próbálva csillapítani a kéjes vágyat, amely minden józanságát feledtette vele.

– Ne félj, kedvesem! – mondta Stephen gyengéden, s megfogta az asszony kezét. – Nézz rám! – kérlelte szelíden, ám mégis határozottan.

Naomi lassan és nehezen, mintha valami mély, tudattalan állapotból ébredne, felnyitotta a szemét. Stephenre akart nézni, de ehelyett pillantása egymásba fonódó kezükre esett. Stephené férfias, erőteljes, mégis finom, gyengéd kéz volt. Ezután a saját kezére nézett. Milyen kicsi, törékeny és világos Stephené mellett! Ekkor a délutáni nap fényében hirtelen megcsillant valami.

A gyűrű. A karikagyűrűje. Amit Rory a kölcsönös házassági hűség fogadalma után húzott az ujjára. Az asszony szívébe fájdalom nyilallt, és bűntudat töltötte el.

Kusza gondolatok kezdtek kavarogni a fejében. Eddig csak ketten voltak a szobában, de most hirtelen megjelent még valaki…

– Sajnálom – szólalt meg Naomi, és elhúzta a kezét. Amikor érezte, hogy nem tudja visszatartani a könnyeit, karjával eltakarta a szemét. – Kérlek, ne haragudj! Képtelen vagyok rá! Olyan, mintha…

– Mintha megcsalnád Roryt?Az asszony Stephen hangjából mély megértést, szomorúságot és beletörődést vélt

kihallani. A legszívesebben mondott volna neki valami vigasztalót, de képtelen volt rá. Nem tudta megváltoztatni az érzéseit.

– Olyan volt, mintha… mintha… – Elgyötörten révedt maga elé. Képtelen volt befejezni a mondatot.

Stephen felkelt mellőle. Az ágy előtt állt, és az asszonyt nézte. Aztán megfogta Naomi csuklóját, és gyengéden elhúzta a karját az arca elől.

– Semmi baj, Naomi! – szólalt meg. A szeme még mindig lángolt a vágytól, de a hangja már nyugodtan, barátságosan és megnyugtatóan csengett, mintha egy gyerekhez beszélne. – Nagyon is megértelek. A szeretkezés akkor igazán jó, ha mindkét fél egyformán akarja. Ez sem egyoldalú dolog. Az asszonynak ugyanúgy kell akarnia, mint a férfinak.

De hát akarlak! Ha tudnád, mennyire akarlak! – gyötrődött magában Naomi. De még egy kis időre van szükségem, gondolta kétségbeesetten. Csakhogy semmi jogom ettől a férfitól további időt kérni. S ha mégis megtenném, vajon miért várna rám? Biztosan sok olyan nő van, aki szíves örömest odaadná magát neki, aki habozás nélkül lefeküdne vele, akinek nem kell időt kérnie, hogy túljusson a múltján…

Stephen megfogta az asszony másik kezét is, majd gyengédem felállította, és magához húzta.

– Ha másmilyen lennél – kezdte gyengéden –, azt hihetném, tréfát űzöl velem. Azzal gyanúsítanálak, hogy a további maradásom érdekében kipróbáltad rajtam a csáberődet. De te képtelen vagy ilyen csalásra.

Lehet, hogy igaza van? – támadt fel a gyanú Naomiban. Lehet, hogy tényleg azért vetettem be minden „vonzerőmet”, hogy meggátoljam az elutazásában? Hogy nem szándékosan tettem, az egészen biztos. De ha tudat alatt mégis ez vezérelt? Tulajdonképpen kit ámítok? Stephent? Vagy magamat? Őszintének kell lennem hozzá!

Amikor szóra akarta nyitni a száját, Stephen az ujját az asszony ajkára tette.– Nem. Ne mondj semmit! Nem kell magyarázkodnod előttem. Megértelek – mondta

Stephen, és homlokon csókolta, majd eleresztette a kezét.Naomi úgy érezte, egy örökkévalóság telt el az előző önfeledt percek óta. A korábbi

perzselő vágy és mohó sóvárgás hirtelen teljesen valószerűtlennek tűnt számára. Most áthághatatlan akadályok hegye tornyosult közöttük. Mindössze egyetlen lépést kellene tennie, hogy ismét Stephen karjában legyen. Egyetlen lépést, melyet azonban képtelen megtenni. Amikor az ajtó felé fordult, úgy érezte, hatalmas gombóc akadt a torkán. Stephen nem fogja visszatartani. S ő nem is várta ezt.

Zavartan indult lefelé a lépcsőn. E pillanatban egyáltalán nem értette egymásnak ellentmondó érzéseit. Hiszen annyira vágyott Stephen után, annyira akarta, hogy szinte maga is megrémült tőle. És mégis, bűntudata még ennél az emésztő vágynál is erősebbnek bizonyult.

Megszűnik valaha a lelkifurdalása? Képes lesz egyszer egy másik férfinak is megnyílni, és feltétel nélkül odaadni magát? Meg tudja osztani valaha az ágyát és az életét egy másik férfival, anélkül hogy Rory emléke közéjük furakodna?

10. FEJEZET

– Jó éjt! Én most lefekszem.Naomi, aki a nappaliban, a kandalló előtt ült a hintaszékben, megfordult.– Berendezted a sötétkamrát?– Igen. És még egyszer köszönöm a helyet – felelte ásítva Kilty.– Tudod, már évek óta nem használtam azt a lyukat, s mivel egy kis mosogató is van

benne, arra gondoltam, éppen megfelel neked. Használható dolgokat vett Stephen Invernessben?

– Persze. Kizárólag minőségi árut hoztunk.Kilty igyekezett elfogulatlan hangon beszélni, de nem a legjobban sikerült neki.

Naomi keserűséget érzett ki a fiú hangjából. Amikor délután hazajött az iskolából, a szeme ragyogott az örömtől, mert itt találta az apját. Ám a boldogság hamar lehervadt az arcáról, amikor Stephen mintegy mellékesen megjegyezte, hogy holnap elutazik. S mert délelőtt nagy a forgalom a Londonba vivő utakon, már kora reggel elindul. Ezután meghívta a fiút Invernessbe, egy csavargással összekötött bevásárlásra. Este megvacsoráztak valahol, és csak fél tíz körül jöttek haza. Utána rögtön nekiláttak berendezni a sötétkamrát.

Az asszony nem akarta zavarni őket, ezért visszavonult a nappaliba. Amikor kiment a konyhába, hogy teát főzzön magának, hallotta a beszélgetésüket. Kilty mindenfélét kérdezett a fényképezésről. Hangja talán túl közvetlennek hatott, bizonyára ezzel igyekezett palástolni nyomasztó érzéseit. Stephennek minden kérdésre volt válasza. Kétségtelenül nagyon jól megértették egymást. Naomi egyre szomorúbb lett, érezvén, hogy a fiú egyértelműen igényli az apja szeretetét, amivel Stephen ebben a helyzetben még nem tudta megajándékozni.

– Igen, igazad van. Ő csak jó árut vesz – mondta Naomi, és félretette a könyvét, majd felállt. – Egyébként hol van most?

– Fel akart menni a szobájába.– Vagy úgy! – lepődött meg az asszony.Kicsit csalódott volt. Stephen egész nap együtt volt Kiltyvel, ő pedig eközben végig

csak a férfira gondolt, s alig várta, hogy egyedül lehessen vele.Kilty hangja zökkentette ki a gondolataiból.– Akkor hát jó éjt, Naomi.– Jó éjt! Aludj jól? –felelte az asszony, majd fogta a bögréjét, és kiballagott vele a

konyhába. Miközben elmosogatott, azon töprengett, milyen lehet a sötétkamra. Elhatározta, hogy megnézi.

Amikor kinyitotta az ajtót, szinte földbe gyökerezett a lába. Stephen éppen az elsötétítő rolót szerelte a mosogató fölötti ablakra. A férfi megfordult, és meglepődve pillantott rá.

– Ah, te vagy az? Azt hittem, Kilty felejtett itt valamit.Naomi úgy érezte, forog vele a világ. Nem látott mást, csak Stephent. Ahogyan felfelé

nyújtózkodott, a könyékig feltűrt ingujj alól kilátszott izmos, barna karja. Egészében áradt belőle a férfiasság: az akaratos, kifejező áll, a széles váll, a keskeny csípő és a

formás, izmos fenék mind-mind ellenállhatatlan férfiasságot sugároztak.– Így – szólalt meg, és kezét a nadrágjába törölte. – Ez tartani fog.– Miért hagytad abba a fényképezést, amikor olyan sikereket értél el vele? – kérdezte

Naomi tárgyilagos hangon. – Emlékszem, nagyon dühös voltál, amikor megmondtam, hogy Kilty felhagyott vele. Nem azt mondtad, a tehetségnek kötelessége van?

– Nem volt más választásom.– A térdsérülésed miatt abba kellett hagynod a hegymászást. Ezt értem, de a

fényképezéssel…– A kettő számomra elválaszthatatlan volt. Először a hegy ragadott meg és jelentett

kihívást, azután meg a vágy, hogy ezt a varázslatot megörökítsem. – Stephen keresztbe fonta a karját a mellén, és folytatta. – Amikor lemásztam Nickért a szakadékba, lezuhantam, és súlyos fejsérülést szenvedtem… A jobb szemem látóidege megsérült. Azóta erre a szememre semmit nem látok.

Naomi döbbenten bámult a férfira, és egyetlen szó sem jött ki a torkán.– De fel sem tűnik, igaz? Ezt akartad mondani? – Stephen elmosolyodott. – Ne aggódj,

Naomi. Nem bántasz meg vele. Már nem csinálok belőle gondot. Bevallom, jó ideig eltartott, amíg megemésztettem. Végül is szerencsés vagyok, hogy élve megúsztam. Miután építészmérnökként elértem az első sikereimet, soha nem néztem hátra, hanem mindig csak előre.

– Hát nem fura, hogy a fiad nem csupán a hegymászás iránti szenvedélyt, hanem a fényképezéshez való tehetséget is örökölte tőled?

– De igen – felelte Stephen szűkszavúan, és tenyerével megdörzsölte az állát. – Úgy nézem, egyszer egész jól fog vele keresni.

– Megmondta Kilty, miért vette el akkor reggel a levéltárcádat? – kérdezte az asszony.– Éppen ma beszéltünk róla. Azt mondta, csak az igazolványomat akarta megnézni,

hogy tényleg én vagyok-e Stephen Lukas Galbraith. Nagyon úgy látszik – mosolyodott el –, hogy még a kételkedő természetemet is örökölte.

Stephen elfordult. Az asszony megértette a mozdulatot. Ezzel jelezte, hogy nem akar tovább beszélni a fiáról.

– Telehold van. Ellenőrizhetjük, jól zár-e a roló – szólalt meg a férfi, és két lépéssel az ajtó mellett termett. Lekapcsolta a villanyt.

Hirtelen koromsötét vette őket körül, s Naomi úgy érezte, nem kap levegőt. Az az érzése támadt, hogy egy hatalmas, sötét verembe esett. Félelmében az ajtónak akart támaszkodni, ám Stephen izmos testének ütközött.

Ettől egyszerre elveszítette a kapcsolatot a valósággal. Csak Stephen létezett a számára: meleg és izgató hangja, kezének szilárd szorítása a csípőjén, titokzatos kisugárzása és ellenállhatatlan testi vonzereje.

– Ez… ez… tökéletes sötétkamra – szólalt meg abban reménykedve, hogy a prózai szavakkal kioltja a köztük vibráló feszültséget. De a hangok csak reszketve és akadozva jöttek ki a torkán.

– Igen. Tökéletes. Kilty keresve sem találhatott volna jobb helyet. Amit Stephen még mondani akart, azt elnyomta Naomi sóhaja. Már nem tudott tovább

uralkodni magán, és megborzongott az elhatalmasodó vágytól.A sötétben a férfi karja után tapogatott, s amikor megtalálta, tenyerét felcsúsztatta

Stephen vállára, s lábujjhegyre állva átkarolta a nyakát. Előbb szelíden, óvatosan csókolta, aztán olyan szenvedéllyel, amelyben minden elfojtott vágya felszínre tört.

Stephen teste megmerevedett. Egy pillanatra erősen megszorította Naomi csípőjét, azután hirtelen eltolta magától az asszonyt, és elfordította a fejét.

– Nem, Naomi! – nyögte. – Nem szabad ezt csinálnod…Az asszony hozzásimult, és Stephen feladta az ellenállását. Naomi a férfi sűrű hajába

túrta a kezét, és még szorosabban tapadt hozzá. Amikor érezte a férfi testének visszajelzését, a szíve megnyugodott.

Stephen megmarkolta az asszony csípőjét, s ajka, amely eddig inkább csak eltűrte Naomi csókját, most mohón tapadt az asszonyéra. Előbb még elutasító testét most hirtelen tűz járta át.

Amikor Naomi észrevette, milyen hatalma van a férfi fölött, a térde reszketni kezdett, és a vére még vadabbul száguldott az ereiben. Nagy sóhajjal engedte át magát heves érzéseinek, behunyta a szemét, s odaadón fogadta a férfi csókját. Józansága szertefoszlott, mint mindig, amikor Stephen átölelte.

– Olyan vagy, mint a kábítószer. Egyre többet és többet akarok belőled! – lihegte a férfi bódultan Naomi fülébe, miközben a hajcsatját keresgélte. – így, most sokkal jobb! – nyögött fel halkan, mikor a csat fémes koppanással a padlóra esett.

Stephen önfeledten simogatta az asszony gyönyörű haját, mintha nem tudna betelni vele. Naomi közben egyik kezével kigombolta a blúzát, majd a melltartóját. A férfi halkan felnyögött, amikor előbukkant az asszony melle.

– Oh, Naomi… – Stephen szava elakadt. Reszkető ujjal ért Naomi bőréhez. Az érintése nyomán az asszonyban még magasabbra szökött a szenvedély. Stephen lassú mozdulatokkal simogatta a mellét. Naomi alig várta már, hogy babusgató keze az érzékeny mellbimbóhoz érjen. Ekkor a szenvedély magával ragadta az asszonyt, s egész testét leírhatatlan, mámoros borzongás járta át. Egyre többre és többre vágyott.

Stephenből hirtelen fájdalmas sóhaj szakadt fel. Abbahagyta a csókot, s az asszony fejét hirtelen a melléhez szorította. Naomi megdermedt.

– Nem lehet… – szakadt fel szinte hörgésszerűen Stephen torkáról. – Neked sem szabad… én sem tehetem… nem helyes…

Naomi egy pillanatra úgy érezte magát, mint akit fejbe kólintottak.– Miért nem lehet? – suttogta. Zavarodottságot és kétségbeesést vett ki a férfi

hangjából, de ezzel most nem törődött. Nyers, elemi erővel akarta Stephent, és semmiféle szégyent és félénkségét nem érzett. – Mi nem helyes?

– Minden… Tudod, mennyire kívánlak, és te is akarsz engem! De képtelen vagyok rá, mert tudom, hogy ereznél utána. Rettenetes bűntudatod lenne, és… meggyűlölnél. Talán képes lennél lefeküdni velem, de te olyan asszony vagy, akinek nem csupán testi szerelemre van szüksége, hanem aki szívvel-lélekkel akar szeretni. S a szíved még Roryé.

Az asszony e pillanatban minden átmenet nélkül, hirtelen visszazuhant a hideg, keserű valóságba. Előbb még a mennyország kapujában lebegett, egy álomvilágban, most pedig ejtőernyő nélkül lezuhant a földre. Tehetetlenül és lázadozva bár, de el kellett ismernie, hogy mióta Stephen és Kilty Invernessbe mentek, egyetlenegyszer sem gondolt Roryra. Vajon mit jelent ez?

Csak egyet jelenthet: ismét életre kelt a szíve. A lelke legmélyén újból élni és… szeretni akar.

Igen, ez még korai. Nagyon korai. Rory halála után azt hitte, soha nem fog bekövetkezni ez a pillanat. De lám, eljött, itt van. S ez a bámulatra méltó fejlemény kis híján több volt, mint amit el tudott viselni.

– Stephen… – suttogta, és két kezével megfogta a férfi arcát. Ugyan a helyiségben sötét volt, mégis tudta, hogy Stephen szeme ugyanolyan könnyes, mint az övé. – A sebek begyógyulnak. Érzem. Egész szívemmel vágyom utánad. Adj nekem időt, és szeretni foglak! Messze többet érzek irántad a testi vágynál!

Stephen hátrasimította az asszony haját a homlokából.– Ha képes lennék szeretni valakit, drága kicsi Naomim, akkor te lennél az. És ezért

mindent odaadnék, amim csak van a világon, de… – Itt kis szünetet tartott. Kinyújtotta a karját, és felkapcsolta a villanyt, majd levette az asszony kezét az arcáról. – Te többet érdemelsz annál, mint amit én adhatok. Én… lelki nyomorék vagyok.

Stephen kétségbeesését látva Naomi megfeledkezett a saját fájdalmáról és érzelmeinek megalázásáról. Ez túl sok volt neki. Nem tudta tovább elviselni.

– Feladom – szólalt meg fáradtan. Reszkető kézzel begombolta a blúzát. – Még mindig… el akarsz utazni holnap?

– Mennem kell – felelte Stephen könyörgő kézmozdulat kíséretében. –Mindent megmagyaráztam a fiúnak. Megérti a döntésemet.

– Szüksége van rád, Stephen!A férfi, mintha súlyos ütés érte volna, összerándult. A válla előreesett, mint akiből

hirtelen elszállt a lélek.– És nekem is – tette hozzá szipogva Naomi. Stephen elfordult.Naomi néhány másodpercre behunyta a szemét, aztán megkérdezte:– Hánykor akarsz indulni?– Hat óra körül.– Akkor jó éjt! Csinálok neked reggelit.Naomi választ sem várva sarkon fordult, és a szobájába sietett. Még néhány

másodperc, és nem tudta volna tovább magába fojtani a zokogását.

– Elment?Naomi letörölte a verítéket a homlokáról. A súrolókefét a felmosóvödörbe dobta, és a

konyhaajtóban álló Kilty felé fordult. Olyan szomorú volt a fiú ábrázata, hogy az asszony szíve összeszorult. Kezét a nadrágjába törölte, és igyekezett nyugodt hangon megszólalni.

– Igen. Elment.Az asszony látta, hogy Kiltynek is igen nehezére esik visszatartani a könnyeit. A fiú

elfordult, és kibámult az ablakon.– Azt reméltem, hátha… – Nem tudta tovább folytatni. Az álla árulkodóan megrándult.– Tudom. – Naomi odament a fiúhoz, és átölelte a vállát. – Én is bíztam benne, hogy

marad.– Te… te kedveled őt, igaz?– Több ez annál, Kilty. Sokkal, de sokkal több. Ugyanúgy, mint te, én is azt szerettem

volna, ha itt marad. De azt hiszem, Hazel nagyon megsebezte. De azért ne gyűlöld!Kilty hirtelen megfordult. Az arca csupa könny volt.– Nem gyűlölöm, Naomi. Csak nem értem, hogy bánthatta így meg anya. Ez

egyáltalán nem vall rá.Naomi hátán végigfutott a hideg. Az ember lelkébe soha nem láthatunk bele, gondolta.– Nem. Tényleg nem ilyen volt. De soha nem fogjuk megtudni, mi játszódott le benne,

mit gondolt, és mit érzett.Egy ideig szótlanul álltak egymás mellett. Mindegyik a maga gondolataiba süllyedt, de

a közös gond mégis összekapcsolta őket. Amikor az asszony végül újból munkához látott, pillantása az ablakpárkányon heverő borítékra esett.

– Oh, majdnem elfelejtettem! – szólalt meg, és odavitte a fiúnak a lezárt borítékot. – Ezt neked küldi.

– Nekem? – ráncolta a homlokát Kilty. – Tudod, mi van benne? Naomi vállat vont.– Fogalmam sincs. Valószínűleg egy levél.S ha így van, gondolta, az lesz a legjobb, ha egyedül olvassa. Bármelyik pillanatban

ismét sírva fakadhat.– Miért nem mész a nappaliba, és olvasod el nyugodtan? Én közben befejezem a

felmosást. Ha szükséged van rám, csak szólj! Rendben?Naomi az igazat mondta a fiúnak. Tényleg nem sejtette, mi van a borítékban. Csak

annyit tudott, hogy nem pénz. Elutazása előtt Stephen közölte vele, bankszámlát nyitott a fiúnak a glencraigi takarékpénztárban. Kiltynek ehhez ki kell töltenie egy nyomtatványt, és alá kell írnia. Ezenkívül meghagyta a londoni lakáscímét, és azt tanácsolta az asszonynak, a lehető leghamarabb indítsa meg az örökbefogadási eljárást. Hozzátette még, hogy természetesen mindig számíthat a támogatására. Amikor aztán kint a Mercedes előtt elbúcsúztak egymástól, Stephen arca olyan volt, mintha nemcsak Naomitól és a fiától akarná messze tudni magát, hanem az élettől is… Ez a gondolat elviselhetetlen volt Naomi számára.

Ahogy megfordult, Kilty hangját hallotta a nappaliból. Az ő nevét kiáltotta. Amikor a fiú sietős lépteit hallotta a folyosóról, az ajka kiszáradt, szíve ijedten kalapált. Miféle fájdalmas küldetés vár rá már megint?

Kilty berontott a konyhába, kezében izgatottan lobogtatott egy fehér papírlapot. Láthatóan teljesen megfeledkezett róla, hogy a padló nedves volt. Megcsúszott, de szerencséjére még idejében sikerült visszanyernie az egyensúlyát. Arca csak úgy ragyogott az örömtől. Naomi nem tudta mire vélni a dolgot, mert a fiú egyszerre sírt és nevetett.

– Megvan! – kiáltotta, majd átkarolta az asszonyt, és meglepően könnyedén a magasba emelte. Hangos örömkiáltásban tört ki, és kétszer megforgatta Naomit a levegőben, mielőtt letette volna. – Itt van! Oh, Naomi!

Olyan gyorsan kapkodta a levegőt, hogy nem jött ki hang a torkán. Odanyújtotta az asszonynak a levelet.

Naomi habozva vette el tőle. Zavartan állapította meg, hogy a levelet Stephennek címezték. Hazel levele volt.

– Kilty – kezdte értetlenül –, ez az?– Igen! Ezt a levelet küldte neki anya.– Azután, hogy visszatért Londonba? Akkor erről a levélről mesélt… – Naomi valami

furcsát érzett a gyomra tájékán. Odaszorította a tenyerét, de nem használt semmit. – Ez személyes levél, Kilty. Nem rám tartozik.

– De igen! Kérlek, olvasd csak el! – A fiú falfehér volt, és a hangja reszketett. – Olvasd el, Naomi! Akkor mindent megértesz.

A papír remegett az asszony kezében, ahogy olvasott. Rövid levél volt, Hazel jellegzetes, kerek betűivel. Az állt benne, hogy a kapcsolatuknak vége, hogy egy másik férfit szeret, és nem akarja többé látni Stephent. Hugh-t szereti, mindig is őt szerette…

Erre akkor döbbentem rá, amikor megpillantottam, ahogy jön felfelé az utcán. Azon a napon történt, amikor visszatért a halászatból. Sajnálom, Stephen. Magányos voltam, amíg Hugh távol volt, és akkor jöttél te…

– Hát nem érted, Naomi?Az asszony tágra nyílt szemmel meredt Kiltyre, amikor az kitépte a levelet a kezéből.– „Erre akkor döbbentem rá, amikor megpillantottam, ahogy jön felfelé az utcán” –

olvasta fel minden szót külön hangsúlyozva Kilty.– Oh… – Naomi úgy kapkodott a levegő után, mint amikor valakinek egy tömlőt

nyomnak le a gyomrába. Lába felmondta a szolgálatot. Odatámolygott a legközelebbi székhez, és lerogyott rá.

Kilty felugrott, és feldobta a levelet a levegőbe.– Mit csinálunk most, Naomi? Mit csinálunk? Az asszony a fejét rázta. Forgott vele a világ.– Nem tudom elhinni… De tudnunk kellett volna… Rá kellett volna jönnünk… ki

kellett volna találnunk… Nem történhetett másként. Anyád soha nem bocsátotta volna meg magának, hogy szándékosan fájdalmat okozzon valakinek… hacsak nem…

– Hacsak nem kellett volna ezzel még nagyobb fájdalmat okoznia egy másik embernek. – Kilty egy pillanatra behunyta a szemét. – Mekkora áldozatot vállalt!

– Igen – felelte csendesen Naomi. – És ettől… az apád szenvedett a legjobban.– Írt mellé egy cédulát, amelyen az áll, hogy hosszú éveken át mindenhová magával

hurcolta ezt a levelet. Valahogy nem vitte rá a lélek, hogy eldobja. Most pedig bizonyítékul küldi, annak igazolására, hogy mindaz, amit anyáról mondott, igaz.

– Biztosan álmában sem gondolta volna, hogy ez a levél egyszer még ilyen nagy szolgálatot tehet. – Naomi hatalmasat sóhajtott. – Kilty, meg kell mondanunk neki az igazságot!

– Tudom… de hogyan?Naomi felállt, megfogta Kilty kezét, és az ablak előtt álló íróasztalhoz vezette. – Ülj le! – mondta határozottan, és a székre nyomta a fiút. – Ez most a te feladatod –

mondta, és bátorítóan megveregette a vállát. – Írj egy levelet Stephennek, és magyarázd meg neki a történteket! Az lesz a legjobb, ha sürgősként adod fel, akkor még ma megkapja. – A fiókból vajszínű levélpapírt vett elő, és egy hozzá illő borítékot, melynek hátoldalán arany betűkkel ott állt a neve és a címe. Ezután egy golyóstollat nyomott a fiú kezébe.

– Írd meg neki, amit gondolsz és érzel! Azután nem tehetünk egyebet, várunk. Tudom, hamarosan hallunk majd felőle.

11. FEJEZET

Tévedtem – vallotta be magának Naomi. Hogy lehettem ilyen ostoba?Egész éjjel ébren volt, és a telefon csöngését várta. Abban reménykedett, Stephen talán

jelentkezni fog.Már előre örült, mert maga előtt látta, ahogy a férfi betoppan és elmondja, hogy

megkapta a levelet, és rögtön indult is vissza. Körülbelül éjfélig Kilty is együtt várt vele.

Ekkorra a várakozásteljes ragyogás már rég kihunyt a szemében, és nyomott hangulatban bejelentette, hogy lefekszik.

Reggel az asszony úgy érezte magát, mint akit kerékbe törtek, sápadt volt, a szeme körül sötét karikák éktelenkedtek. Szemrehányásokkal illette magát a türelmetlenségéért, és megpróbálta bátorítani Kiltyt, egy kis lelket önteni belé, mielőtt elindult az iskolába.

– Biztos vagyok benne, hogy ma jelentkezni fog – mondta a fiúnak olyan derűsen, ahogy csak tellett tőle.

De Stephen nem adott hírt magáról. És másnap, harmadnap sem.– Nem érdekeljük – jegyezte meg szomorúan Kilty, aki teljesen magába fordult.

Naomi csak gyanította, milyen egyedül és elhagyatva érzi magát a fiú. – Stephen nem fog már megváltozni. Túl késő.

Lehet, hogy Kiltynek igaza van? – tűnődött Naomi.A második hét végén már az asszony is feladta. Úgy látszott, Stephen Galbraith

távolba vesző hajóként végleg eltűnt a láthatárról. Soha többet nem látják… Azért jött Glencraigbe, hogy anyagi kötelezettségét teljesítse a fiával szemben. S miután ez megtörtént, elfelejtette Kiltyt… és őt is. Ennyi az egész. Az asszony azt kívánta, bárcsak ő is ilyen könnyen száműzhetné a lelkéből Stephent.

Szokatlanul meleg szélt fújt azon a szombat reggelen, amikor a fiúk visszajöttek a hajókirándulásról. Naomi farmerban és vékony pulóverben állt az ajtó előtt. A karórájára pillantott. Most már bármelyik pillanatban itt lehetnek. Lement a kőlépcsőn, és a kavicsos ösvényen a kapu felé indult.

Már nincsenek hóvirágok, állapította meg szomorúan. Ismét elmúlt az idejük. Az utolsók megbarnulva kókadoztak a sűrűben, az utat kétoldalt szegélyező fák alatt. Hamarosan átadják a helyüket a nedves, hideg földből kibúvó violáknak, sáfrányoknak, nárciszoknak és tulipánoknak.

Naomi megállt, és hátravetett fejjel élvezte az első meleg tavaszi napsugarakat. A távolból repülőgép motorzúgását hallotta. Nem, nem is repülő, állapította meg, kezét védőn a szeme elé emelve. Egy helikopter.

Ekkor az utca felől hangos, folyamatos dudálást hallott. Odapillantott. A kis sárga busz épp akkor pöfögött be a kapun. Megjöttek!

Az asszony boldogan integetett az ócska járgány felé. Annyi minden történt, amíg kint voltak a tengeren… De ez már mind a múlté. Neki pedig a jövőre kell gondolnia.

Hamarosan izgatott, egymás szavába vágó kamaszok karjában találta magát. A kócos hajú, szélcserzett arcú fiúk kivétel nélkül hangosak és vidámak voltak. A lépcsőfeljárónál hamarosan hátizsákok, hordalékfa-darabok és mindenféle kacat tornyosultak.

– Ahogy látom, mindannyian túléltétek, és jól éreztétek magatokat – fogadta őket Naomi nevetve.

– Még jó! Szuper volt! Baromi sok minden történt, Naomi… – felelték kórusban vagy négyen.

Az asszony nem tudta magába fojtani a mosolyát.– Képzelem, milyen éhesek vagytok a hosszú buszozás után. Erre Archie, egy suta mozgású, hórihorgas legény elbődült.– Reggel hat óta egy falatot sem ettünk!– Megterítettem nektek a konyhában. A virsli, a sonka és a rántotta a tűzhelyen van, a

tej és a narancslé a hűtőben. Szolgáljátok ki magatokat, én addig…

A fiúk eltűntek a házban, mielőtt az asszony befejezhette volna a mondatot. Naomi a csoportvezető felé fordult, és kezet nyújtott neki.

– Mr. Webster, köszönöm, hogy épségben hazahozta a csapatot.– Jól éreztük magunkat. Kár, hogy Kilty nem volt velünk. Egyébként hogy van?– Köszönöm, most már rendbejött.– Tulajdonképpen nem akartam egyedül hazaengedni. De nem volt más választásom,

feltettem egy buszra. Úgy láttam, a fiút nagyon nyomasztja valami. Az volt az érzésem, inkább lelki, mint testi problémái vannak…

– Ne aggódjon, Mr. Webster! – vágott a szavába az asszony. – Nagyon helyesen járt el. – Nem akart Dan Websterrel beszélgetésbe bonyolódni Kiltyről, hiszen a fiú gondjai nem tartoztak másra. – Nos, nem akarom tovább feltartani. A felesége már biztosan türelmetlenül várja.

– Ah, Bess minden évben nagyon boldog, amikor kimegyek a tengerre. Ilyenkor ugyanis nyugodtan megcsinálhatja a tavaszi nagytakarítást – felelte mosolyogva a férfi. Azután beült a kormány mögé, és hangos köszönés után elhajtott.

Naomi az órájára pillantott. Kilty nem túl régen indult el a fényképezőgéppel és Shadow-val a reggeli sétára. Azt mondta, a régi temető felé fog hazajönni. Az asszony elhatározta, gyorsan a fiúk után néz a konyhában, aztán Kilty elébe megy. Most, hogy a busz lármája elült, ismét a helikopter hangjára lett figyelmes. Úgy látszik, valahol egészen a közelben lehet. Naomi kíváncsian pillantott ismét az égre.

Mi az ördög ez? – gondolta, és rémülten pillantott a gépre. Úgy tűnt, valahol itt, Bruach mellett akar leszállni. Talán a craigendi mezőn. Az asszony szíve megdobbant. Mi történhetett? Úgy tűnt, a gépnek semmi baja. Talán a pilótával történt valami, villant át az agyán.

Nem habozott tovább, szaladni kezdett. A két birtokot elválasztó kerítéshez érve megállt, átbújt egy lyukon, majd rohant tovább a mezőn. Körülbelül száz méterre lehetett a helikoptertől, amikor az földet ért.

Az ajtaja kinyílt, és valaki kiugrott belőle. A férfi fekete bőrdzsekit és fekete nadrágot viselt. Magas volt, fekete hajú, és szerfölött jóképű, ráadásul meglepően otthonosan mozgott.

Naomiba mintha villám hasított volna. Földbe gyökerezett a lába. Visszajött? –ujjongott a szíve. Végre visszajött! Ahogyan a szivárvány ezer színében pompázó virágok kitárulkoznak a napfénynek, úgy nyílt meg most Naomi a mindent elsöprő boldogság előtt. Úgy érezte, rózsaszín felhőkön lebeg.

– Stephen… – suttogta. Az öröm elvette a hangját.Kővé dermedten állt. Ha az élete múlott volna rajta, akkor sem tudott volna egy lépést

sem tenni. De nem is volt erre szükség. Stephen odarohant hozzá, felemelte, és mámoros örömmel forgatta körbe-körbe.

Ahogy letette a földre, Naomi rögtön észrevette, hogy Stephen megváltozott. Arcáról boldog mosoly sugárzott az asszonyra, szerelmes, forró pillantást vetett rá, és felszabadultan húzta magához.

– Majdnem elkövettem életem legnagyobb hibáját – suttogta, és arcát Naomi hajába fúrta. – De rájöttem, hogy szerelmes vagyok beléd, és hogy szükségem van rád. Nem tudok nélküled élni, Naomi! Remélhetőleg nem késtem el. – Szeme az asszony tekintetét kutatta, és látta benne a választ. S a véget nem érő csók közben az ajka még inkább érezte, amit nem lehetett szavakkal kifejezni.

– Stephen – pihegte Naomi, amikor az ajkuk elvált egymástól. – Imádkoztam érte, hogy visszagyere, miután Kilty…

– Kilty – ismételte meg Stephen, és hátrasimította a haját. – Hol van?– A temetőnél – felelte az asszony gyengéden. – Nagyon boldog lesz, ha meglát. Nincs

kedved elébe menni?– És te?– Én megvárlak benneteket.Stephen csókja olyan érzéki és gyengéd volt, hogy minden megszűnt létezni Naomi

körül. Hirtelen hangos füttyöket és kiáltásokat hallottak. Naomi riadtan fordította el a fejét, és megpillantotta a vigyorgó kamaszokat a kerítés mögött.

– Még-még-még! Ennyi-nem-elég! – kántálták ütemesen. Stephen továbbra is átölelve tartotta az asszonyt.

– Ezek a védenceid? – kérdezte.– Igen.– Akkor, azt hiszem, őket is el kell fogadnom, ha meg akarlak kapni. Ugye?– Attól tartok, igen.Naomi lábujjhegyre állt, és apró csókot nyomott Stephen homlokára.– Képes lennél elviselni őket? – kérdezte az asszony huncutul mosolyogva.– Úgy megdolgoztatom őket, hogy a fülük is kétfelé áll majd – felelte Stephen

nevetve. – Ugyanis hamarosan megkezdjük az előkészületeket Craigenden. Úgy döntöttem, mégis felépítem a szállodát. Annyi munkájuk lesz a fiúknak, amennyit csak akarnak.

– Ó, Stephen! – sóhajtott Naomi boldogan. – Ez azt jelenti, hogy itt maradsz egy darabig?

– Egy darabig? Többé nem szabadulsz meg tőlem, erre mérget vehetsz!

Miután a fiúk hazamentek, Naomi nekilátott kitakarítani utánuk a konyhát. Örömmel látta, hogy mindent elpusztítottak. A tányérokat, poharakat és az evőeszközöket rendben összeszedték. Miután az utolsó edényt is berakosgatta a mosogatógépbe, feltett egy kávét. A teendőit hamar elintézte, de a gondolatai másutt kalandoztak. A képzelete Glencraig másik végén, az öreg temetőben járt, és minduntalan Stephen és Kilty találkozása lebegett a szeme előtt. Látta, amint együtt állnak Hazel sírja előtt, most már megkönnyebbülve, hiszen megszűnt a múltat beárnyékoló, és a jelent ellehetetlenítő szörnyű félreértés.

Az ablakhoz sétált, és kibámult rajta.Sóhajtva képzelte maga elé a meztelen igazságot. Hallatlan makacssággal törtek fel

újra és újra agyában a száműzött gondolatok. Minden tökéletes lenne, gondolta, ha Stephen azelőtt jött volna vissza Kiltyhez és hozzá, és azelőtt vallotta volna be a szerelmét, mielőtt megkapta a fiú levelét, és nem pedig utána! Ha Londonban a maga erejéből, a saját érzelmeivel győzi le a múltat!

Gondolataiból a bejárati ajtó csapódása riasztotta fel az asszonyt. Gyorsan a nadrágjába törölte a tenyerét, és megfordult. Stephen lépett be a konyhába, s Naomi szíve rögtön repesni kezdett az örömtől. Stephen tárt karokkal lépett az asszonyhoz, aki boldog elégedettséggel simult hozzá.

– Kilty hol van? – kérdezte halkan.– Hátul a völgyben. Néhány felvételt akar csinálni. – Stephen homlokon csókolta

Naomit. – Ezt a puszit ő küldi neked.

Naomi Stephen kezére pillantott. Legnagyobb megrökönyödésére a férfi egy levelet szorongatott a markában. Stephennek volt címezve, a hátlapján pedig a saját aranybetűs névjegye volt látható. Ilyen nincs! Ez nem lehet igaz! Az asszony agyában összevissza kavarogtak a gondolatok. Az a levél ez, amelyet Kilty írt az apjának, s amit el kellett volna küldenie? Amely fényt derít Hazel döntésének hátterére?

A levél láthatóan még felbontatlan volt.– Nem értem – szólalt meg Naomi erőtlenül.– Kilty figyelmeztetett, hogy össze fogsz zavarodni – jegyezte meg Stephen, és

megvakarta a feje búbját. – Azt mondta… Várj csak, pontosan akarom idézni! „Mondd meg Naominak, mégsem adtam fel a levelet. Azt akartam, hogy annyira hiányolj minket, hogy magadtól gyere vissza hozzánk.”

Naomi szeme megtelt könnyel. Szó nélkül vette át a levelet. Kis idő múlva elfúló hangon kibökte:

– Milyen okos ez a fiú… Sokkal okosabb, mint én.– Nekem címezték. Elolvashatom?Az asszony odatolt Stephennek egy széket.– Ülj le! – mondta. Szerette volna, ha a hangja könnyedén cseng, de ez nem sikerült

neki. Egy csésze kávét tett a férfi elé, aztán folytatta: – Ha akarsz még, ott van a pulton. Mindjárt visszajövök, csak hozok fát a tűzre.

Tudta, Stephennek időre van szüksége, míg megérti, hogy az asszony, akit egykor szeretett, nem használta ki, és nem dobta el őt, mint ahogyan eddig hitte. El fog tartani egy ideig, amíg a férfinak sikerül legyőzni a régi keserűségét. Most majd új fájdalom lép a régi helyébe. Fájdalom és düh, amiért ennyire félreismerte Hazelt. Rá fog jönni, hogy Hazel a saját boldogságát áldozta fel. Feláldozta a szeretett férfit, akire pedig nagy szüksége lett volna. Mert volt valaki, akinek őrá volt szüksége…

Naomi az ablaknál állt. Homlokát a hideg üvegnek támasztotta, a szemét behunyta. Aggódott Stephen miatt. Vajon mi játszódhat le benne? Az órájára pillantott. Már jó félórája egyedül van a konyhában. Meddig…

– Naomi!Nem hallotta Stephen lépteit a padlószőnyegen, ezért nagyon megijedt, amikor a férfi

hátulról hirtelen átkarolta.– Naomi, kérlek, nézz rám!Stephen lassan maga felé fordította az asszonyt. A tekintete tiszta volt, a pillantása

határozott.– Hugh nem tudott többé járni?– Nem – felelte halkan Naomi. – Élete hátralévő részét tolókocsiban töltötte.– Hogyan… hol…– Egy nappal a Glencraigbe való visszatérése előtt történt. Valaki felnyitotta a hajón a

fedélzeti nyílást, Hugh a sötétben nem vette észre, és lezuhant a rakodótérbe, a hajófenékre. Mind a két lába szétroncsolódott. Csoda, hogy túlélte.

Hosszú csend következett. Csak a fahasábok sercegése, és néhány pattogó hang hallatszott olykor a kandalló felől. Egy idő múlva Stephen megszólalt. A hangja reszketett.

– Ez azt jelenti, hogy egyáltalán nem tudott „felfelé jönni az utcán”, ahogy Hazel írta. Azért fogalmazott így, hogy soha ne tudjam meg, miért…

– Igen, Stephen.

Naomi látta a férfi arcán a könnyek nyomait. A torka már fájt az elfojtott szipogástól. Behunyt szemmel Stephen melléhez simult. Erős karjában jóleső érzés fogta el.

– Semmi baj, Naomi! A múltat végérvényesen lezártam. És szeretném, ha tudnád, hogy ez már azelőtt megtörtént, mielőtt ma visszajöttem hozzád. Tudod, Londonban egyszer csak rájöttem, hogy nem vagyok egész ember, egy részem itt maradt Glencraigben. Nálad és Kiltynél. Soha életemben nem éreztem hasonlót. Akkor sem, amikor szerelmes voltam Hazelbe. Annyi szeretet gyülemlett fel bennem, hogy eltűnt a szívemből a keserűség. Hirtelen megértettem, a mi történetünk Hazellel futó kaland, szép, nyári szerelmi játék volt csupán. Számomra most már nem egyéb kedves emléknél. A rémálomnak vége. Naomi, ne sírj, kedves!

– Nem akarok, de… muszáj – szipogta Naomi. Stephen gyengéden megsimogatta az asszony haját.

– Akkor legalább örömkönnyek legyenek!Naomi végre elcsendesedett, és megkönnyebbült a lelke. Megtörölte a szemét, majd

erőtlenül elmosolyodott.– Örömömben sírtam, és bánatomban is. Hazel miatt. Kilty révén mindig jelen voltál

számára. Ha belegondolok, borzasztóan szenvedhetett tőle… Mégis istenítette a fiát. Mind a ketten nagyon szerették.

– Ma délelőtt azt kérdezte tőlem, mit szólnék hozzá, ha „Stephen”-nek szólítana, mert az „apa” megszólítás számára örökre Hugh-hoz kapcsolódik. Ezenkívül a jövőben nem akar titkot csinálni belőle, hogy én vagyok a vérszerinti apja. Azt mondta, már senki sem él, aki miatt el kéne hallgatnia az igazságot. És még azt is mondta – tette hozzá, ujjával zavartan az állát dörzsölve –, hogy „fenemód büszke” rám.

Ez így együtt túl sok volt Naominak. Ismét könnyes lett a szeme, de ezúttal mosolygott.

– Fele annyira sem, mint amennyire te leszel rá egykor – suttogta az asszony.Stephen óvatosan a két tenyerébe fogta Naomi arcát, és megcsókolta. Az asszony szíve

vadul kezdett kalapálni. Stephen sűrű, selymes haját simogatta, és szenvedélyesen viszonozta a csókját. Egyszerre eltűnt valamennyi kételye és gátlása, s amikor érezte, hogy a férfi teste megremeg, tombolni kezdett benne a szenvedély, s azt kívánta, bárcsak sose érne véget a csókja. Úgy érezte, minden megszűnt körülötte, nem létezik semmi, talán még a Föld is megállt…

De mielőtt ez a gondolat szertefoszlott volna, egy villanó fény vakította el a szemét. Ajkuk szétvált egymástól, s az asszony Stephen szemébe nézett. Ott ugyanazt a meglepetést és csodálkozást látta, mint amit ő maga is érzett.

– Te jó ég, Naomi! Micsoda feszültség van benned! – bökte ki csodálkozva Stephen.– No, te sem panaszkodhatsz.Halk köhécselés törte meg a pillanat varázsát. Egymást továbbra is átölelve, gyorsan

megfordultak.Az ajtóban Kilty állt, és vigyorgott. Sokatmondóan lóbálta a fényképezőgépet a

kezében.– Jó kép lesz – szólalt meg mosolyogva.

12. FEJEZET

– Naomi, megjött a vőlegényed! Láttad?Amikor Kyla a hálószobába lépett, Naomi elfordult az ablaktól. Egy csokor sötétvörös,

harmatfriss rózsát látott a nővére kezében. Kyla szeme csillogott az izgalomtól.– Már attól féltem, megfeledkezik a virágról, amikor elindul Londonból – hadarta el

gyorsan Kyla. – Pedig tudhattam volna, hogy nem így lesz! Hiszen kijelentette, itt nem kapható olyan csokor, amilyent az ő egyetlen virágszálának elképzelt.

Naomi a nővérére nevetett.– Most már legalább tudod, milyen költői alkat a vőlegényem.Naomi átvette a csokrot Kylától, és behunyt szemmel szívta magába a bódító illatot.– Ez csodálatos! – lelkendezett, majd ismét az ablakhoz fordult. – Igen, láttam

Stephent. Felavatta a leszállópályát. Adam készen van? El tudja vinni a templomba?– Igen. Lent vannak a nappaliban. Apa ragaszkodott hozzá, hogy igyon Stephennel egy

kortyot, hátha a jövendőbeli veje így kicsit könnyebben viseli a szertartást.Naomi Kylához lépett, nevetve átkarolta, és kibámultak az ablakon. A szobából látható

volt az új szálloda és egy gránitkőből készült gyönyörű ház, amelyet Stephen a menyasszonyának épített. Az új házból pompás kilátás nyílt a völgyre és a tóra. Kilty szobájának ablaka pedig természetesen kedves hegyére, a Slagmhorra nézett.

Naomi ezután is tovább foglalkozik a fiúkkal, Stephen pedig Glencraigbe telepíti majd vállalata központi irodáját. Végre igazi otthona lesz, s nem csupán szálláshely, ahol a kabátját és a kalapját leteheti.

– Alig egy éve kezdődött meg az építkezés, s lám, minden készen van – szólalt meg csendesen Kyla.

– Csodálatos év volt – felelte Naomi. – Kilty határtalanul boldog, és Stephen…– Új embert faragtál belőle. A kedvességed és a jóságod… – Kyla nem fejezte be a

mondatot. A húgára nézett, és a homlokát ráncolta. – Mi történt? Valami baj van? – kérdezte aggódva.

– Nem, dehogy – felelte Naomi, majd kis szünet után habozva hozzátette. – Tudom, hogy ostobán hangzik, de mielőtt feljöttél, egész idő alatt Roryra gondoltam. – Naomi az ajkába harapott. – Tudod, azt hiszem, ő örökké a szívemben marad. Annyira szeretném ezt megmondani Stephennek, de félek, hogy esetleg félreérti.

Kyla szeretettel átkarolta a húgát.– Te kedves, ostoba kis liba! Hogy becsülheted le ennyire Stephent? Szerintem

egészen biztosan megérti, hogy a múltat nem lehet csak úgy kitörölni az ember emlékezetéből. Ki értené meg ezt jobban, mint éppen ő? Emiatt ne aggódj! És különben is, ha nem tudnád, ma van az esküvőd! – Kyla megigazította Naomi vajszínű selyemruhájának a gallérját. – De most mennem kell. Körülbelül öt perc múlva gyere utánunk apával.

Ezután még egyszer szeretettel megsimogatta a húgát, és lesietett a nappaliba.– Oh, Stephen – suttogta maga elé az asszony szomorúan –, egész szívemből szeretlek,

és mégis…Ahogy a virágokra nézett, hirtelen megdermedt. Eddig azt hitte, csupa rózsa. Most

vette csak észre, hogy a gyönyörű csokor közepéből néhány szál hóvirág kandikál elő.Csak Stephen tehette oda őket! – gondolta lélegzet-visszafojtva. Tehát ezért

ragaszkodott hozzá, hogy ő szerezze be a csokrot. Így akarja jelezni, hogy ismeri és

megérti az érzéseimet, és nem kívánja, hogy száműzzem az emlékeimből Roryt?Amikor Naomi gondolataiban idáig jutott, elpityeredett, és mélységes, határtalan

szerelemmel gondolt Stephenre. Csupa szeretet volt a lelke. Szerette Stephent és Kiltyt, Kylát és Adamet, a szüleit… és Roryt.

És Stephen mindezt már régóta tudja. Ezt bizonyítja a hóvirág. Mennyi szeretetet adhat valaki csendben! Nem is hinné az ember. Sokkal többet, mint fennen hirdetett szavakkal.

*

Amikor Naomi az apja oldalán megérkezett a templom előtti térre, már hatalmas tömeg gyűlt össze. Ő kedves természetességgel és bájos mosollyal lépett be a templom kapuján. Apjába karolva, lassú léptekkel ment az oltár elé. Kissé fátyolos pillantása Stephent kereste.

A vőlegény a pap mellett állt, Kilty pedig, mint tanú, közvetlenül Stephen oldalán. Mindketten lélegzetelállítóan néztek ki, és csillogó szemmel jöttek elé.

Naomi nem is látott mást, csak Stephent, így kis híján megbotlott.– Nyugalom, gyermekem! Egyszerű az egész, mindjárt túl leszünk rajta – suttogta a

fülébe az apja, és odavezette őt a vőlegényhez.Amikor végre egymás mellett álltak, Stephen Naomi füléhez hajolt.– Istenem, de gyönyörű vagy! – suttogta elragadtatva. Igen, mellette csodálatos és

egyszerű lesz az élet…