EMLÉKKÖNYV …

1

Őrző a strázsán

EMLÉKKÖNYV

HÓDI SÁNDOR

70 ÉVES SZÜLETÉSNAPJÁRA

EMLÉKKÖNYV …

2

S akik még vagytok, őrzőn, árván,

Őrzők: vigyázzatok a strázsán.

(Ady Endre: Intés az őrzőkhöz)

Széchenyi István Stratégiakutató Társaság, Ada 2013

SORSOK – EMBEREK sorozat

Szerkesztő: Dr. Hódi Éva

Illusztrációk: Dr. Bezzegh Éva

EMLÉKKÖNYV …

3

SORSOK – EMBEREK

Őrző a strázsán

EMLÉKKÖNYV

HÓDI SÁNDOR

70 ÉVES

SZÜLETÉSNAPJÁRA

EMLÉKKÖNYV …

4

© Dr. Hódi Sándor, Dr. Hódi Éva, Széchenyi István Stratégiakutató

Társaság, 2013.

EMLÉKKÖNYV …

5

BEVEZETŐ

Köszöntöm az Olvasót!

A Széchenyi István Stratégiakutató Társaság 2013-ban indult Sor-

sok, emberek c. új sorozatának első kötetét tartja kezében a kedves

Olvasó, mellyel egyben Hódi Sándort szeretnénk köszönteni 70. szüle-

tésnapja alkalmából. 2013. október 31-én lesz 70 éve annak a napnak,

amikor az egykori Torontál vármegyében levő Kistószegen megszüle-

tett Hódi Sándor, a neves vajdasági pszichológus, társadalomkutató,

író és közéleti személyiség, akinek a tiszteletére készült az Emlék-

könyv.

Sorsok, emberek… Az elmúlt hetven év állóvíznek egyáltalán

nem nevezhető történéseivel nem mindennapi sorsokat és emberi élet-

utakat teremtett meg. Gondoljuk csak meg: már a szülőfalu megneve-

zése a történelmi változások függvényében mennyit módosult. Hol

van már Torontál vármegye, mint ahogy nincs Torontáloroszi sem, de

nincs már Kistószeg megnevezés sem, van viszont Novi Kozarci, van

Kisorosz, van Rusko Selo, míg a szülői ház felépítésétől kezdve ugya-

nazon a helyen állt egészen az elmúlt pár évig, amikor is lebontották.

A szülőhely megnevezésének változásai, mint cseppben a tenger,

már önmagukban jelzik azokat a fordulatokban, konfliktushelyzetek-

ben bővelkedő évtizedeket, melyben az ünnepelt felnőtt, azokat a

múltbeli előzményeket, amelyek begyűrűztek gyermek- és ifjúkorába,

azokat a jelenkori történéseket, amelyek alapul szolgáltak és meghatá-

rozói lettek felnőtt életének, érdeklődési körének, szakmai és szellemi

orientációjának, közéleti szerepvállalásának és tudományos munkás-

ságának.

Az Emlékkönyv megírására nem egy személyt kértünk fel. Úgy

véltük, a leghitelesebb képet akkor kapjuk és adjuk az ünnepeltről,

életének egyes szakaszairól, de ezen túlmenően az őt foglalkoztató

problémákról, mindazokról a feszítő gondokról, amelyek

valamennyiünk életét meghatározzák, és amelyek Hódi Sándor mun-

EMLÉKKÖNYV …

6

kásságának középpontjában állnak, ha felkeressük és megnyilatkozás-

ra kérjük fel azokat az embereket, akik életének egy-egy szakaszában

– egyes esetekben egész élete során – figyelemmel kísérték pályájának

alakulását, a közvetlen környezetében, mellette voltak, és hiteles ké-

pet tudnak adni egy-egy életszakaszról, vagy az általuk tapasztalt s az

őket is foglalkoztató problémákról. A kötet szerkesztőjeként ebből a

meggondolásból levélben fordultam volt osztálytársakhoz, tanárok-

hoz, pályatársakhoz, barátokhoz, kollégákhoz, szakmabeli és közéleti

személyiségekhez, és közreműködésre kértem fel őket.

Kérésemre mintegy ötven személy küldte el az Emlékkönyvbe

szánt munkáját, többek között Jeszenszky Géza, Várady Tibor, Balázs

Géza, Kiss Gy. Csaba, Bakos István, Gereben Ferenc, Erős Ferenc,

Dudás Károly, Tari István, Papp Árpád, Sinkovics Péter, Gubás Jenő

és sokan mások. Impozáns névsor, a kötet a kortárs magyar értelmiség

afféle seregszemléjének is tekinthető, amennyiben a különböző meg-

nyilatkozásokban előbukkan az a problematika, ami Hódi Sándor éle-

tét is áthatja, ami munkásságát, emberi magatartását, közéleti szerep-

vállalását folyamatosan foglalkoztatja. Ilyenformán az Emlékkönyv

messze túlmutat egy szokványos tisztelgő kötet keretein – és új szem-

pontokat felvető történelmi visszatekintésnek, ugyanakkor tág hori-

zontú hiteles kordokumentumnak és a jövőt firtató előretekintésnek is

tekinthető.

Az ötven írás egy olyan világba viszi el az olvasót, ahol minden

egy irányba mutat. Az írások ihletforrása a Kárpát-medencei magyar-

ság helyzete, ezen belül elsősorban a Délvidék – annak betelepítésétől

a közelmúlt balkáni háborúkig ívelő időszakra való kitekintéssel –,

középpontjában azzal a traumával, amit Trianon okozott a magyarok

tudatvilágában. A megnyilatkozásokból – Hódi Sándor személye kap-

csán – a helytállás, a teljesítmény megbecsülése sugárzik, de az a sú-

lyos ár is, amelyet ezért a helytállásért, teljesítményért a kisebbségben

és anyaországban élőknek sokszor egész életútjukkal és sajátos lelki-

világukkal fizetniük kell.

A sok erőfeszítés gyakran sajnos veszendőbe megy. Európa keleti

felén mindig is az etnikai atrocitások baljós árnyai kísértettek. Tudjuk-

e, mit jelent olyan környezetben felnőni, élni, ahol a nemzeti kisebb-

ségeket érintő korlátozások, annak intézményesült formái és helyszí-

EMLÉKKÖNYV …

7

nei lépten-nyomon tetten érhetők? Olyannyira, hogy a folyamatos

népességcsere, a be- és kitelepítési politika az első, majd a második

világháborút követően egyenesen a háború csendes folytatásának

számított a közelmúltban zajlott balkáni háborúkig, sőt mindmáig.

Gondoljunk csak a magyarverésekre, a nagyarányú asszimilációra, a

gazdasági és politikai nyomás által serkentett kitelepülésre. Ékes pél-

dája ennek az áldatlan helyzetnek, a népesség folyamatos cserélődésé-

nek, betelepítésének, kiürítésének a szülőfalu, Kistószeg maga is.

Az egykori Jugoszláviában, annak fénykorában is, az etnikai ki-

sebbségek kollektív védelme helyett csupán általános emberi jogi kö-

telezettségeket írtak elő. Vélhetően ez magyarázza Hódi Sándor korai,

máig nem szűnő érdeklődését a nemzetiségi kérdés iránt. Bizonyára ez

a magyarázata annak is, hogy a pszichológiát választotta hivatásául, és

örök dilemmája, mely szerint kitérhetünk-e a ránk váró, helyzetünkből

adódó problémák, feladatok elől, avagy ezeknek köszönhetően válik a

személyes élet az egyéni életen túlmutató „értelmes egésszé‖? Hódi

Sándor mindig a megélt élet mögötti társadalmi viszonyokról beszél.

Azt vizsgálja, hogy az adott körülményekből milyen lelki, mentális,

egészségügyi, politikai természetű problémák adódnak, amelyek rész-

leteit és méreteit nemcsak az utódállamokban, hanem az anyaország-

ban is hosszú ideig kölcsönös hallgatás övezte.

Hódi Sándor munkáiban kiemelt helye van a hétköznapi valóság-

nak, az ő szóhasználatával: a „létérzékelésnek‖, amelynek köszönhe-

tően személyes vonatkozásúvá válik benne a pszichológia, a társada-

lom, a politika, a történelem. Érdemes ebből a szempontból könyvcí-

meit vallatóra fogni, mit árulnak el szerzőjükről. Csak néhány cím

korai művei közül: Létélmény és valóság, A „meghivott” halál. Táj és

lélek, A nemzeti identitás zavarai. És az újabbak közül: A tudás hatá-

rai, A tehetség kérdőjelei, Életpszichológia. Ezekben a címekben, nem

kevésbé a könyvek témaválasztásában benne foglaltatik szerzőjük

emberi és tudósi hitvallása. A lelket kutatja, érzelem és tudatvilágun-

kat, de nem úgy általában, hanem egy konkrét tájon élőkét, akik egya-

zon nemzeti közösséghez tartoznak. Mégpedig mindenféle délibáb,

önáltatás nélkül. Jó diagnosztaként a bajok okait és az orvoslás lehető-

ségeit keresi, de szól létezésünk gondjai mellett annak örömeiről is.

Munkásságát két fő elv határozta meg: ragaszkodás szülőföldjéhez –

EMLÉKKÖNYV …

8

szűkebb hazájához, a Délvidékhez –, témaválasztásaival pedig min-

dannyiunk közös ügyére, megbeszélendő problémáira, a magyarság

sorsdöntő kérdéseire irányítja a figyelmet.

A Hódi Sándor 70. születésnapjára készült emlékkötetben meg-

győző erejű, ám különböző műfajú és tartalmú írások olvashatók,

amelyek nemcsak az ünnepeltről kirajzolódó képet, hanem egymást is

hitelesítik. Sajátos együttgondolkodás, hol kimondott, hol csak sejte-

tett tematikus összecsengés húzódik végig az egyes írások között,

anélkül, hogy a szerzőknek előzetesen tudomásuk lett volna egymás

munkáiról. Ez a szál érzékelhetően jelen van akkor is, amikor egyes

szerzők látszólag magukról beszélnek, mégis minden megnyilatkozás-

ban ott érződik az ünnepelt személyisége.

Az ötven írás több szakma érdekeltségét, érintettségét jelzi. Jólle-

het a szakmai identitások olykor igencsak differenciált meghatározása

és átfedése a pontos számszerű kimutatást nehezíti, elmondhatjuk,

hogy az emlékkönyv szerzői sokféle diszciplinát művelnek. A pszic-

hológusok, pszichiáterek, orvosok mellett vannak közöttük irodalmá-

rok, nyelvészek, filozófusok, történészek, jogászok, írók, költők, poli-

tikusok, diplomaták, szerkesztők, néprajzkutatók, etnográfusok, publi-

cisták, fordítók, könyvtárosok. És a felsoroltak mellett ott vannak a

barátok, a különböző szakmát művelő, sajátos életutat bejáró egykori

osztálytársak, az ünnepelthez közel álló, mindenre odafigyelő értelmi-

ségiek.

Mintegy ötven írást (köszöntőt, visszatekintést, verset, tanulmányt,

esszét, interjút) olvashatunk a kötetben. Sajnos a Hódi Sándorhoz kö-

zel állók közül sokan hiányoznak már az élők sorából, akik szívesen

írtak volna az Emlékkönyvbe. Bizonyára szólnának hozzánk egykori

tanárai, kezdve az indulásnál nagy szerepet játszó Sörös Imre kisoro-

szi iskolaigazgatótól és magyartanártól, a továbbtanulásra bátorító

Mraznica Jánostól, Erős Lajos plébános úrtól kezdve az egykori gim-

náziumi tanárokig. Jó lett vona megszólítani az egykori példaképeket,

egyetemi tanárait, köztük Szeli Istvánt, Kun Miklóst, Popper Pétert,

és azokat, akik az elmúlt évtizedekben az el nem évülő barátságot je-

lentették: Varga Zoltánt, Burány Bélát, Szloboda Jánost, Hornyik

Miklóst, Vajda Gábort, Szöllősy Vágó Lászlót és hosszan sorolhatnám

azoknak a nevét, akik pótolhatatlan veszteséget jelentenek.

EMLÉKKÖNYV …

9

Ami az Emlékkönyv szerkesztési koncepcióját illeti, a különböző

jellegű és műfajú írásokat két nagy fejezetbe csoportosítottam. A kötet

első részét a kifejezetten személyes jellegű írások alkotják Köszöntők,

méltatások cím alatt. Számvető gesztussal indít a kötet első írása,

amely már címével is – A „szerb‖ fiú – felhívja a figyelmet arra a pa-

radox helyzetre, ami a Trianon utáni magyarság mentalitását jellemzi.

A kötet második nagy részében Esszék, tanulmányok cím alatt kaptak

helyet a nagyobb munkák, és két interjúval zárul a kötet. A könyvet

képmellékletek és a szerzőkről készült rövid ismertetők egészítik ki,

és dr. Bezzegh Éva pszichiáter, festőművész grafikái díszítik.

Összegezésül a szerkesztő a kedves Olvasó figyelmébe szeretné

ajánlani az Emlékkönyvet, mely azon túl, hogy egy nemzete sorsáért

elkötelezett ember több évtizedes munkájába ad betekintést egy szüle-

tésnapi évforduló kapcsán, messze túlmutatva a szokásos emlékkönyvi

kereteken, olyan társadalmi korrajzot – kórrajzot – is ad, mely nem

egy esetben sok szempontból új megvilágításba helyezi a közbeszéd-

ből jól ismert témákat. Az Emlékkönyvből kiviláglik, hogy gyakran

nem is ott vannak a frontok, az ellentétek, ahol hadat viselünk, hanem

egészen máshol, ott, ahol nem is gondolunk rá. Az Őrző a strázsán c.

Emlékkönyv már csak ebből a szempontból sem a múltról, hanem a

jövőről szól, a tennivalókról, a tervekről, az elvégzendő feladatokról,

az életről.

Hódi Éva, szerkesztő

EMLÉKKÖNYV …

10

EMLÉKKÖNYV …

11

KÖSZÖNTŐK, MÉLTATÁSOK

EMLÉKKÖNYV …

12

EMLÉKKÖNYV …

13

Hódi Éva: A „szerb” fiú

A férjem, Hódi Sándor emlékkönyvébe

– Aztán, Évikém, kivesztek tán a magyar fiúk? Hallom, hogy

szerbbel jársz! – harsogja Dönci bácsi, és megtörli paprikás zsírtól

csöpögő száját.

1968-at írunk, nagynéném-keresztanyám (később, már a lányunk

megszületése után Tántinak neveztük mindannyian) nagy családi ebé-

det ad. Anyámmal mi is hivatalosak vagyunk rá, mint mindig, minden

alkalommal. Hiszen ugyanabban a pesti körfolyosós házban lakunk,

ugyanazon az emeleten, és csak két lakás választ el minket egymástól.

Egy pillanatra abbamarad az evőeszközök csörömpölése, az ebédet

kísérő beszélgetés, nevetgélés. Tánti férje, Géza bácsi kezében ott a

szódásszifon, amivel épp egy fröccsöt akart készíteni, de csak áll, és

nem teszi bele a patront.

A hirtelen beállt csendben anyám izgatott hangját hallom:

– De Döncikém, az Éva azt mondja, hogy a Sanyika nem szerb,

hanem magyar!

– Már hogy lenne magyar, amikor jugoszláv! – tromfolja le Dönci

bácsi.

Dönci bácsi Tántiéknál a legnagyobb tekintély, a mérnök úr. Rit-

kán látott vendég, mindig nagy megtiszteltetés, ha megjelenik. Most is

az ő tiszteletére készült az ebéd.

Először Tánti szedi össze magát. Felkap egy tálat, és a konyhába

tart. Közben békítőleg mondja:

– Mindegy az Döncikém, hogy szerb vagy magyar, az a fontos,

hogy megértsék és szeressék egymást!

Tántinak köszönhetően a rövid és kínos intermezzo után az ebéd

rendben folytatódik. Tánti újabb fogást tálal fel, Géza bácsi is elkészíti

a fröccsöt, a beszélgetés talán még vidámabb és hangosabb, mint ko-

rábban volt.

Én kínomban az ablakon keresztül a körfolyosót bámulom, ami

egy perccel korábban még néptelen volt, és most hirtelen megelevene-

EMLÉKKÖNYV …

14

dett. A szomszéd fiatalasszony babakocsit tologat, mellette sétál két-

három éves kisfia. A szemben levő lakásból és a mellette levőből két

szomszédasszony áll kint a folyosón és beszélgetnek, „támasztják a

rácsot‖, ahogy mondtuk akkor. Anyám lakása melletti két lakás ajtaja

pedig nyitva, belátni a konyhákba. De egy másodperc múlva már én is

látom, mi ennek a nagy izgalomnak az oka. Felbukkan a folyosón az

előbb emlegetett fiatalember, Sanyika, ahogy anyám hívta a későbbi-

ekben is mindig, udvariasan köszönget mindenkinek, és közeledik a

mi lakásunk felé. Megragadom gyorsan az alkalmat, elköszönök a

vendégseregtől, és sürgősen hazamegyek fogadni őt.

Vasárnap délután van, sétálni indulunk a Margitszigetre. A Margit-

hídon járunk, amikor a terveiről kezd beszélni. Csalódott az egyetem-

ben, otthagyja, és elmegy Kaliforniába pénzt keresni. Majd pár év

után visszajön. Én még az ebéd alatti feszültség hatása alatt, a kelleté-

nél talán kicsit jobban bosszankodva – minek akar velem járni, ha

évekre Kaliforniába készül? Én nem megyek Kaliforniába! – kicsit

türelmetlenül válaszolok:

– Nem kéne befejezni előbb ezt az egyetemet? Tudomásom szerint

Újvidéken már két egyetemet is otthagytál, a fizika szakot és a magyar

szakot. Már így is öt évvel idősebb vagy, mint az évfolyamtársaid.

Kaliforniába később is ki lehet menni, ha akarsz, de szerintem később

már nem tudsz egyetemet elvégezni. És ha írni akarsz, mint ahogy

tervezed, akkor ahhoz szakmai kompetenciát kell szerezni. Ha itt ha-

gyod ezt az egyetemet is, sose fogod megszerezni a szakmai kompe-

tenciát!

Az én szememben teljes képtelenségnek tűnt, hogy valaki otthagy-

ja az egyetemet. Később már itt, Vajdaságban többször is elmeséltem,

de soha senki sem értette meg, milyen elképesztően nehéz volt bejutni

akkoriban az egyetemre Magyarországon. Itt gyakorlatilag mindenki

beiratkozhatott, akinek módja, kedve volt hozzá, Magyarországon

akkoriban szinte lehetetlenség volt. A pszichológia, a szociológia el-

képzelhetetlen volt egy jámbor „mezei‖ felvételiző számára, inkább

olyan szakokat néztünk ki, amelyeken volt némi esélyünk a bejutásra.

Így esett az én választásom is a magyar mellett az oroszra, mert akko-

riban az orosz szakra viszonylag sok hallgatót felvettek. Azt ugyanis

álmomban sem gondoltam, hogy bejuthatok pl. a pszichológiára, aho-

EMLÉKKÖNYV …

15

vá akkoriban hétszázan jelentkeztek és közülük összesen tizenegy

hallgatót vettek fel. – Ez a fiú, mint külföldi, bejuthatott erre a menő

szakra, és tessék, most itt akarja hagyni – bosszankodtam tovább.

A sors azonban gyakran megtréfálja az embert, vagy mondhatjuk

úgy is, hogy csúfot űz belőle. A Kaliforniába készülő fiú egyelőre

nem ment sehová, szorgalmasan látogatta az egyetemi előadásokat, és

egyre jobb eredményekkel tért vissza a vizsgákról, szigorlatokról. Én

viszont, aki sehová sem akartam menni, megkaptam egy teljes évre

szóló ösztöndíjat a Szovjetunióba. Nem olyan időket éltünk akkor,

hogy le lehetett volna mondani egy ilyen „kitüntető‖ lehetőséget.

Pedig akkor már nagyon le szerettem volna mondani. A fiúval kö-

zel kerültünk egymáshoz, az egy évi távollét nem sok jóval kecsegte-

tett kapcsolatunk jövőjét illetően. Nem szűnt meg persze a szomszé-

dok, ismerősök, barátok „jóindulatú‖ figyelmeztetéseinek sora sem,

amelyekkel főleg anyámat bombázták, de közvetlenül nekem is kiju-

tott belőlük. Drága barátnőm akkor egy időre eltávolodott tőlem, és

bár haláláig tagadta, hogy az anyukája szele lett volna, de én biztos

vagyok benne, hogy az édesanyja nem nézte jó szemmel, hogy egyet-

len lánya legjobb barátnője egy „jugóval‖ jár. A sors iróniája, hogy

később ő is külföldre, még messzebbre, Finnországba került. A szom-

szédok sem mulasztották el, hogy anyám figyelmét felhívják a kapcso-

lat veszélyeire:

– Iluskám (így szólították anyámat), ennek a jugó fiúnak lehet,

hogy van otthon felesége, csak eltitkolja. Ez azt mond, amit akar, úgy-

se tudunk utána járni. Kár az időt elvesztegetni vele, úgyse tart ki egy

évig az Éva mellett.

Nos, kitartott. Sőt, komoly próbálkozásokat tett, hogy meglátogas-

son. Járt Budapesten és Belgrádban is az orosz (illetve akkor még

szovjet) nagykövetségen, beutazási vízumot szerezni egy látogatáshoz,

bármilyen formában. Sajnos, akkor erre nem volt semmilyen lehető-

ség. Illetve Belgrádban egy jóindulatú követségi tisztviselő azt java-

solta, hogy ha egy turistacsoporttal elmenne Moszkvába, és valami-

lyen úton-módon én is el tudnék akkor jutni Moszkvába, a hotel elő-

csarnokában mintegy véletlenszerűen találkozva válthatnánk pár szót

egymással. Megjegyzem, mi Moszkvától 300 km-re levő városban

EMLÉKKÖNYV …

16

jártunk egyetemre, és minden eltávozáshoz a rendőrségtől kellett en-

gedélyt, „bumáskát‖ szerezni.

Nem erre gondoltunk. A látogatás tehát kútba esett, de minden nap

kaptam tőle levelet az egy év alatt, amelyeket mindig meg is válaszol-

tam. Máig emlékszem a kollégium hatalmas, kör alakú asztalára,

amelyre naponta kitették az újonnan érkező leveleket. Egyre több iri-

gyem támadt, hiszen nap mint nap volt új levél az otthoni fiútól. Ak-

koriban 18 napig ment egy expressz levél, míg elért a címzetthez. Kö-

zülünk többeknek volt már komoly udvarlója odahaza, akik nem vol-

tak szorgalmas levélírók. Legalábbis kezdetben nem. Később azonban

– gondolom, nem véletlenül, hanem némi példálózgatás hatására –

barátnőim is egyre több levelet kaptak.

Persze Sándort nem lehetett felülmúlni a levélírásban. Ekkor talál-

koztam először ezzel a rá annyira jellemző sajátossággal, az írási

szenvedéllyel. Már akkor is, és azóta is állandóan ír. Ceruzával a ke-

zében olvas, minden eszébe jutó gondolatot lejegyez. Kis fecni papír-

ra, komputerre, boríték szélére, noteszbe, mindenre, ami kéznél van.

Ebből az írási szenvedélyből és a hozzá társuló kitartó munkabírásból

hozta létre mára már lenyűgöző életművét. Legalább harminc önálló

könyv, több száz tanulmány, rengeteg cikk, előadás, interjú, két lexi-

kon és ezernyi más műfajú írás jelzi több mint negyven éves pályájá-

nak állomásait, eredményeit. Ennek az írási kényszernek azonban oly-

kor zsákutcás melléktermékei is vannak.

A Szovjetunióból hazaérkezve fél év múlva, karácsonykor elje-

gyeztük egymást a huhogó szomszédasszonyok minden jóslata ellené-

re. Hogy az érzelmi kötődés egy év alatt sem szakadt szét, ebben

anyámnak is nagy szerepe volt, aki a maga módján ápolta és fenntar-

totta a kapcsolatot: rendszeresen meghívta, vendégül látta a fiatalem-

bert, beszélgetett vele, mesélt rólam, finom pszichológiai érzékkel

megáldva nem hagyta, hogy érdeklődése lanyhuljon, esetleg más

irányt vegyen. Köszönet érte most is, bár az idén már 27 éve, hogy

anyám eltávozott közülünk.

A nyarakat egyetemista korunkban mindig külön töltöttük. Sándor

már június első napjaiban letette a vizsgákat és hazautazott, s csak

szeptember közepén jött vissza. Ez alatt a három hónap alatt édesapjá-

EMLÉKKÖNYV …

17

val, bátyjával és öccsével templomokat festettek. Ez idő alatt kellett

megkeresnie azt a pénzt, ami kilenc hónapos pesti tartózkodására és

egyetemi tanulmányaira szükséges volt. Akkor még nem kaptak tá-

mogatást a külföldi hallgatók – bár a vietnamiak és az afrikai orszá-

gokból jött diákok kaptak ösztöndíjat, de ez bizonyára az országok

közötti megállapodás eredménye volt. Aki külföldiként egyénileg jött,

az nem számíthatott ösztöndíjra. Az egymástól való sok távollét meg-

viselt minket, s valószínű, hogy ennek tudható be, hogy még ma is,

negyven év után is, amennyire lehetséges, mindenhová együtt me-

gyünk: sétálni, külföldre, tanácskozásokra, rendezvényekre, orvoshoz,

mindenhová, ahová lehet. Kezdetben kicsit csodálkoztak rajta, de úgy

gondolom, mára már mindenki megszokta.

Nagy készülődés előzte meg első utazásaimat Sándor szülőfalujá-

ba. Anyám és az ismerősök lázban égtek: megy az Éva Jugoszláviába.

Az igazság szerint Jugoszláviából nem sok mindent láttam ilyenkor,

maga az ország csak jóval később, főleg ideköltözésünk után fokoza-

tosan mutatta meg magát. Az utazás célja egyébként ilyen alkalmak-

kor Sándor családjával és falujával való megismerkedés volt. Anyám

kicsit kajánul meg is jegyezte: hát, nem tudom, hogy fog tetszeni ne-

ked a falusi élet.

Igaz, ami igaz, ezt megelőzően soha életemben nem voltam még

falun. Budapesten nőttem fel, villamossal jártunk már a gimnáziumba

is. Ha felmerült, hogy valahová el akarunk menni, természetes volt,

hogy azonnal azt tudakoltuk meg, hányas busz vagy villamos visz oda,

és hány megálló után kell leszállni. Itt viszont megnéztük a tehenet, a

malacokat, a libákat, megnéztük a szilvafákat és a meggyfákat, kimen-

tünk a határba, biciklizni is megtanultam, sőt, motoroztunk a dűlőutak

között. Egy alkalommal a motorozás nagyon emlékezetes maradt. Én

Sándor öccse, Jenő kismotorján ültem, éppúgy, mint előző évben, de

időközben valami változás történt a motorral. Tekertem-tekertem a

gázt, de nem indult, csak akkor, amikor ütközésig tekertem, akkor

viszont megugrott. Ráadásul Jenő az ülés alá valami rugót szerelt, és

én úgy nézhettem ki, mint Sancho Panza a szamáron: lábam a levegő-

ben, a rugó himbál az ülésen, és teljes sebességgel vágtatok. Sajnos, a

fékezésnél hasonló volt a helyzet: csak akkor állt le, amikor szintén

ütközésig tekertem, akkor viszont azonnal leblokkolt és ledobott. Sze-

EMLÉKKÖNYV …

18

rencsére már jó nagy volt a kukorica, elkaptam néhány szárat az út

szélén, és azok szépen megtartottak.

A látogatások alkalmával megismerkedtem Sándor családjával is.

Mi otthon a nagyszülők halála után anyámmal ketten alkottuk a csalá-

dot, ha Tántit is beszámítjuk, akkor hárman. Sándorék viszont az én

fogalmaim szerint nagycsaládot alkottak: a szülők, a négy testvér,

azok családjai, és akkor még nem beszéltünk az unokatestvérekről. A

faluban mindenki ismerte egymást. Ha besétáltunk a központba, min-

denki köszönt, néhány szót váltottunk mindenkivel. Emlékszem, több-

ször meglátogattuk a plébánost, Erős Lajost, aki nagy tudású, a falu

életét, múltját szívén viselő ember volt. A szülőknek korábban nem

lehetett könnyű az élete. Én csak a legnagyobb tisztelettel és elisme-

réssel tudok gondolni rájuk, hogy a gyerekeket nehéz körülményeik

ellenére is iskoláztatták. Két tulajdonságuk egyenesen lenyűgözött:

elfogadó és befogadó emberek voltak. Mindenkit elfogadtak olyannak,

amilyen, nem akarták a saját elképzeléseik szerint átformálni az embe-

reket. Engem is olyannak fogadtak el, amilyen voltam, bár bizonyára a

nagyvárosból számukra sok furcsaságot hoztam magammal. Azonnal

befogadtak maguk közé, sose éreztem idegennek magam közöttük.

Hazaérkezve Jugoszláviából odahaza mindig nagy ovációval fo-

gadtak, mintha a világ végéről tértem volna vissza. Egy ilyen út után

anyám félrevont:

– Te, látom én, meg te is mondod, hogy a Sanyika magyar, de a

szülei csak szerbek?

Elképedve hallgattam. Azt hittem, ezen már rég túl vagyunk.

– Hogy lennének szerbek? De hát ismered is az anyukáját, járt már

nálunk egy-két alkalommal!

Anyám nem akarta helyzetet kiélezni, mentegetőzött:

– Csak azért kérdezem, mert a szomszédok mindig azt mondják,

hogy aki Jugoszláviában él, az jugoszláv, vagyis szerb, és én mit

mondjak nekik?

– Magyarázd meg, hogy nagyon rosszul tudják! – válaszoltam kel-

letlenül, és ezzel be is fejeztük a témáról a beszélgetést.

Azóta is egyfolytában csodálkozom, hogy lehetett szűk ötven év

alatt az emberek agyát így kimosni? Anyámék generációja – és ebbe

tartozott bele a szomszédság is – nyolc-kilenc éves volt, vagy még

EMLÉKKÖNYV …

19

több Trianon idején. Egy nyolc-tíz év körüli gyereknek már konkrét

emlékei lehetnek, ezeket így ki lehet törölni? Ki lehetett, az biztos,

mert akkoriban szinte mindenki meg volt győződve arról, hogy a hatá-

rokon túl csak „románok‖, „szlovákok‖, „szerbek‖ élnek. A „jugó

magyar‖, bármilyen sérelmesen hangzott is, már egy fokkal jobb

megközelítése volt a helyzetnek. Azt hiszem, akkoriban nem is volt

olyan határon túlról Magyarországra érkező fiatal, akitől ne kérdezték

volna meg úton-útfélen, hogy hol tanult meg ilyen jól magyarul. Ez

volt az a dicséret, ami egytől egyig mindegyiküknél kiverte a biztosí-

tékot.

Jugoszláviáról előzetesen nem sok mindent tudtam én se. Az, hogy

a határon túl élnek magyarok, tabu témának számított. Minden útle-

vélkérő lapon, amelyet ki kellett tölteni, szerepelt egy kérdés: élnek-e

külföldön rokonai, és mikor hagyták el az országot? Mindig viszketett

a ceruzánk, hogy odaírjuk: „az ország hagyta el őket‖, de nem mertük,

mert soha többé nem kaptunk volna útlevelet.

Márpedig útlevélre szükség volt, főleg azután, hogy Sándor a test-

véreivel egyre komolyabban fontolóra vette, hogy mindannyian kiköl-

tözünk Ausztráliába. Ekkor már elvégeztük az egyetemet, összeháza-

sodtunk, a kislányunk is megszületett. Én nem lelkesedtem az ötletért,

ők viszont komolyan gondolták: beadták a papírokat, és várták a visz-

szajelzést. Nagyon örültem, hogy végül nem jött össze a dolog.

Ilyen előzmények után az a terv, hogy Jugoszláviába költözünk,

már nem rázott meg annyira. Igaz, én Pesten szerettem volna maradni,

de több érv szólt amellett, hogy ésszerűbb lenne talán átköltöznünk

Vajdaságba. A sors Adára hozott bennünket, itt kaptunk lakást és ál-

lást is mindketten.

Fogalmam se volt, mire vállalkozom, mint ahogy senkinek sincs,

aki másik országban akar élni. A gondok és problémák olyan tengeré-

vel találtam szembe magamat, amire álmomban sem gondoltam volna

előre. A személyes kontaktusok, barátságok kialakulása zökkenő nél-

kül ment, ám a hivatalosság részéről, finoman fogalmazva, nagy volt a

fenntartás. A hetvenes évek közepét írtuk akkor, az ország az anyagi

jólét és a világútlevél örömeit élvezte. Én leginkább a rendőrséget

látogattam, tartózkodási engedély hosszabbítása ügyében, valamint a

EMLÉKKÖNYV …

20

munkahelyemre – a középiskolába – adtam be újból és újból a felvéte-

li kérelmet, mert állandóan pályázatot írtak ki arra a tanári állásra,

melyet én töltöttem be. Akkoriban igen nagy fenntartással fogadták a

Magyarországról letelepedési szándékkal érkezőket. A legcudarabbak

azok voltak, akik titokban Magyarországon taníttatták a gyerekeiket,

de semmiképp se akarták, hogy ez kitudódjék, így gyakran túllihegték

a hivatalos elvárásokat. Még a rokonságban is akadt, aki kerülte a ve-

lünk való kapcsolatot, mert úgy vélte, a karrierje látná kárát a magyar-

országi rokonnal való gyakori találkozásnak. Így hát, hol volt állásom,

hol nem, szerencsére, férjemnek abban az időben volt, és átvészeltük

ezt az időszakot.

Az ország azonban nem vészelte át azokat a feszítő problémákat,

amelyekről én korábban mit se tudtam, menet közben ismerkedtem

meg velük. Többször utaztunk szerte az országban, és néhány eset,

amit tapasztaltunk, nagyon elgondolkodtató volt. Egy ízben Ulcinjba

készültünk nyaralni, de valahogy Pećen, a kolostorairól híres koszovói

városban ragadtunk, csak másnap volt tovább buszjárat a tengerre. Ott

kellett éjszakázni, de hol? – Biztos itt is van utazási iroda, mondtam

én a férjemnek, menjünk be, és vegyünk ki egy szobát valahol. Meg is

találtuk a turista irodát, ahol a tisztviselő váltig azt állította, hogy az

egész városban egyetlen szabad szoba sincs, mind foglalt. – Nahát,

hogy lehet ez, én ugyan egyetlen turistát sem láttam az egész városban

– mondtam a férjemnek, mire a tisztviselő felkapta a fejét: – Milyen

nyelven beszél a felesége? – kérdezte. – Magyarul – mondta férjem. –

Maguk akkor magyarok? – kérdezte a tisztviselő, és miután ez kide-

rült, saját házát ajánlotta fel éjszakára.

Hasonló eset Szlovéniában is megesett velünk. Bledben egy hotel-

ben volt szállásunk, és én biztattam a férjemet, tudakolja meg, meny-

nyibe kerül csak maga a szoba, és mennyibe teljes panzióval. Állunk a

recepciónál, férjem megkérdezi. A recepciós egyre csak ír valamit, fel

se néz. Férjem megint megkérdezi. A recepciós továbbra is ír, és egyre

csak ír. – Te, ez süket, vagy mi baja van? – kérdezem a férjemet, mire

a recepciós felkapja a fejét. És innen már ismerős a történet: – Milyen

nyelven beszél a felesége? Magyarul? Maguk magyarok? Ezután már

akadálytalanul megkaptuk a kért információt: ésszerűbb a szobát teljes

panzióval kivenni, úgy sokkal jobban járunk.

EMLÉKKÖNYV …

21

Nem értettem. Mi bajuk van ezeknek? Jártunk korábban Szerbia

belsejében is, Vlasotince melletti kis faluban, Šišaván, Hódi tata ked-

ves régi ismerősénél, Drázso bácsiéknál, akinek nagy gazdasága volt.

A családot az istállóban találtuk meg. Váratlanul érkeztünk, de nagy

örömmel fogadtak, és mindenképpen marasztaltak minket éjszakára.

Tiszteletünkre kinyitották gyönyörű vadonatúj házukat, amelynek a

berendezése annyira szép és drága volt, hogy alig mertünk megmoz-

dulni, nehogy véletlenül kárt tegyünk valamiben.

Az ország tehát fokozatosan nyílt meg előttem az itt töltött hosszú

évek során. Megismerkedtem azokkal a belső problémákkal, amelyek

aztán a kilencvenes évek elejétől szétfeszítették a korábban szép és

virágzó ország kereteit. Megismerkedtem a kisebbségi léthelyzet ezer-

nyi gondjával, problémájával, múltjával, jelenével, és talán a jövő

lehetőségeivel is. Érdekes módon, minél jobban megismerkedtem

ezekkel a súlyos terhekkel, annál otthonosabban éreztem magam. A

kilencvenes évek elején, amikor a törvényes lehetőségek megengedték

egy kisebbségi érdekszervezet megalakítását, örömmel vettem, hogy

férjem fontos szerepet vállalt e szervezet létrehozásában. Mi többen,

akik művelődéssel szerettünk foglalkozni, egyre-másra hoztuk létre a

különböző kulturális szervezeteket. Máig úgy gondolom, hogy ezek-

nek a kultúrán túlmutató, kisebbséget megtartó, szívet-lelket erősítő

szerepük is volt. Gondoljuk csak meg, mikor is jöttek létre ezek a

szervezetek? Az ország háborúkat viselt, egyre-másra szöktek el a

behívó elől a fiatal férfiak, teljesen lesújtva, kilátástalan helyzetben

otthon maradtak a gyerekek és az asszonyok, hogy aztán első adandó

alkalommal férjük után menjenek. Nagy szükség volt ezekre a szerve-

zetekre, ami abból is látszik, hogy mind a mai napig fennmaradtak,

tevékenységük kilombosodott, sőt, számos új művelődési szervezet is

megalakult.

A pártokkal azonban más a helyzet. A politika, pontosabban a ki-

sebbségi politizálás olyan új, ismeretlen, aláaknásított terület, ami

rengeteg problémával, gonddal, változással járt az elmúlt húsz évben.

Itt azonban az én megítélésem szerint maga a lényeg a fontos: az,

hogy egyáltalán van lehetőség a kisebbségi politizálásra. Máig emlék-

szem, hogy húsz évvel ezelőtt, amikor Ausztráliában, Adelaide-ben

jártunk, egy rendezvényen egy több évtizede kint élő vajdasági ma-

EMLÉKKÖNYV …

22

gyar indulatosan közbeszólt: – Aztán már nekem ne akarják bemesél-

ni, hogy létezik magyar párt, vagy ahogy maguk mondják, magyar

érdekszervezet! Azt meg végképp nem hiszem el, hogy magyar párt

színeiben vannak képviselők a szerb parlamentben! – Pedig vannak! –

mondtuk, de ez sehogy se fért a fejébe. Nem tudta elképzelni, hogy

ennyit változott a világ.

A kilencvenes években sokat utaztunk külföldre. Számos meghí-

vást kaptunk külföldi magyar szervezetektől, de magánúton, turista-

csoportokkal is sok utazást tettünk. Egyik első utunk Svédországba

vezetett, egy március 15-i rendezvényre. Az út már önmagában kalan-

dos volt. Vonattal mentünk, de Prágát elhagyva a hálókocsi-kalauz,

miután szólt, hogy mindenki zárja be az ajtót, egyszerűen eltűnt. El-

néptelenedett a hálókocsi, majd kisvártatva rablóbanda tört be a sze-

relvénybe. A hálókocsi-ajtókat pillanatok alatt kinyitották, hozzánk

csak azért nem tudtak bejutni, mert a férjem, gyanúsnak találva a ka-

lauz viselkedését, az útitáskáról leszedett gurtnival előzetesen körbe-

tekerte és rögzítette a kilincset. Miután farkasszemet néztünk a rab-

lókkal, azok még egy kicsit rángatták az ajtót, de látva, hogy nem tud-

nak bejönni, eltűntek. Másnap reggel felelősségre vontuk a kalauzt.

Kiderült, hogy rablóbandák szakosodtak a szerelvények kifosztására,

és álmukban teljesen kifosztják az utasokat. – Miért nem zárja be a

szerelvény ajtaját, hogy ne jussanak be? – kérdeztük, mire valamit

motyogott a tűzvédelmi előírásokról. Úgy látszik, ezek a tűzvédelmi

előírások a visszafelé útra már nem voltak érvényesek, mert hazafelé

tartva a kritikus szakaszon az akkori kalauz tájékoztatta az utasokat,

hogy rablóbandák garázdálkodása miatt egy időre be fogja zárni a

kocsi ajtaját, hogy ne tudjanak bejönni.

A svédországi visszafelé út is emlékezetes maradt. Sándor szerb, a

lányom és én magyar útlevéllel utaztunk. A magyar útlevelekkel nem

is volt baj, de a szerb útlevelet a kilencvenes évek elején már úgy néz-

ték, mintha pestises lenne, nyilván a jugoszláviai háborús események

játszottak közre ebben. Összeszaladt az összes útlevél-ellenőr, forgat-

ták, egymásnak adogatták, nagyon kínos volt. Miután rendben levőnek

találták végre és visszaadták, a többi utas gyanakvó tekintetével kellett

megküzdenünk egészen az utazás végéig.

EMLÉKKÖNYV …

23

Jártunk Amerikában és Kanadában is. Meghívóink előre mondták,

hogy még Belgrádban intézzük el a kanadai vízumot, de ezt képtelen-

ség volt elintézni, annyi utánajárás és várakozás kellett volna a kana-

dai követségen. Legfeljebb nem megyünk Kanadába – gondoltuk, és

letettünk róla. Végül Bostonban elintéztük, és útra keltünk. Máig em-

lékezetes, hogy jószerivel ahányan ültünk a kocsiban, annyiféle útle-

velünk volt. Kedves vendéglátónk amerikai, a felesége kanadai, a lá-

nyom és én magyar, a férjem szerb útlevéllel kívánt belépni Kanadá-

ba, és még volt egy kínai útitársunk is kínai útlevéllel. Probléma itt is

akadt, de szerencsére nem a szerb, hanem a kínai útlevél körül volt

valami fennakadás.

Ausztráliában két hónapot töltöttünk. Kuala Lumpurban kellett át-

szállni, ami azt jelentette, hogy a reggel érkező gépnek éjfél körül van

majd a csatlakozása, de a jegyhez jár egy nappali tartózkodásra feljo-

gosító hotelfoglalás is. Igen ám, de a hotel a repülőtér épületén kívül

volt, tehát szerb útlevéllel vízum kellett volna hozzá, hogy elhagyjuk a

repülőtér épületét, és elfoglaljuk a hotelt. Budapesten, Belgrádban és

Bécsben is tájékoztattak arról, hogy szerb útlevéllel egyáltalán nem

lehet vízumot kapni a Kuala Lumpurba való bejutáshoz. El is voltam

készülve, hogy egy teljes napot a reptér épületében fogunk eltölteni,

de a helyszínen kiderült, hogy ez egyáltalán nem probléma, ott meg

lehet oldani ezt a kérdést.

Jártunk a nyugat-európai országokban is, Franciaországban,

Svájcban, Németországban, Ausztriában, Olaszországban és számos

más helyen: Görögországban, Törökországban, és természetesen Er-

délyben, a Felvidéken, Kárpátalján… Tengeren túli, illetve nyugat-

európai utazásaink alkalmával megismerkedtünk az ottani magyarok-

kal, a magyar szervezetek életével, tevékenységével, részt vettünk a

rendezvényeiken, Sándor beszédeket tartott a különböző ünnepi al-

kalmakkor, vagy ismertette az itthoni viszonyokat. Mindenütt sok sze-

retettel fogadtak, barátságok is szövődtek, melyek közül nem egy még

a mai napig is megmaradt. Vajdaságiak mindenhol voltak, legtöbben

talán Ausztráliában, sok szeretettel emlékszem vissza rájuk. A nagy

távolság elválaszt minket, napi kapcsolatban csak azokkal tudunk len-

ni, akik az internet révén elérhetőek, de éppoly közeli barátoknak te-

EMLÉKKÖNYV …

24

kintjük azokat is, akikkel nem tudunk gyakran kapcsolatba kerülni,

mint akkor voltunk, amikor utoljára találkoztunk.

A sok külföldi utazás után gyakran elgondolkozva néztem Sándort:

még mindig ki szeretne vajon menni nyugatra, mint egyetemista ko-

runkban Kaliforniába? Megbánta vajon, hogy másként alakult az éle-

te? Vajon vonzza-e még a nyugati életforma? Úgy érzem, semmi

nosztalgiát nem érez az elmulasztott lehetőség iránt, sőt, a világ min-

den kincséért sem cserélné el visszamenőleg sem életét a nyugaton élő

magyar honfitársaink életformájával. Úgy érzem, életműve itt bonta-

kozott ki, itt találta meg azt a személyére szabott feladatkört, ami ér-

telmet és célt adott életének, és amelynek eredményeként már mostan-

ra is elismerésre méltó, tekintélyes életművet mondhat magáénak.

A kilencvenes években ismerőseink gyakran megkérdezték tőlem

az utcán, a boltban, vásárlás közben, mi miért nem megyünk Magya-

rországra. Mindenki megy, még azok is, akiknek nincs senki ismerőse

se odaát. Mi könnyen megtehetnénk, hiszen én onnan jöttem, baráta-

ink, ismerőseink is vannak sokan, nekem még egy rokonom, Tánti is

megvan, tehát lenne hová menni, nem úgy, mint sokaknak, akik azt se

tudják, hol kezdjék majd újra az életüket. Ilyenkor mindig Sándorra

hivatkoztam, aki szerint itt a helyünk, itt tudunk tevőlegesen valamit

hozzátenni az élet által felkínált lehetőségekhez, ebben a nehéz hely-

zetben talán többet tudunk a kisebbség hasznára lenni. Ő egyre írta és

jelentette meg a kisebbségi lét elevenébe vágó problémákkal foglalko-

zó könyveit, én előzetesen átnéztem, lektoráltam ezeket, szerveztem a

rendezvényeket, végeztem a könyvtári munkámat. Sokat tevékenyked-

tem különböző civil szervezetekben, legtöbbet a Szarvas Gábor

Nyelvművelő Egyesületben, melynek megalakulása, 1993 óta elnöke

vagyok. Minden év októberében még a legnehezebb körülmények

között is megszerveztük/megszervezzük a Szarvas Gábor Nyelvműve-

lő Napokat, mely úgy gondolom, mára már a vajdasági magyarság

intézményévé nőtte ki magát, és megkerülhetetlenül fontos szerepe

van a kisebbségi körülmények között élő magyarság anyanyelvi tuda-

tának erősítése, tágabb értelemben további megmaradása terén. Sán-

dor teljes odaadással kiveszi a részét ebből a nyelvvédő, anyanyelv-

EMLÉKKÖNYV …

25

ápoló tevékenységből, elméleti és nyelvstratégiai aspektussal gazda-

gítva azt.

A bombázások idején, 1999-ben azonban már komolyan aggódtam

a helyzet miatt. A férfiakat nem engedték ki az országból, csak a nők

utazhattak és a gyerekek vagy az idős férfiak. Emlékszem, egy alka-

lommal egy rozoga busszal utaztunk Szegedről a bánáti oldalon, Csó-

ka irányából Ada felé. A zentai Tisza hídon jártunk, amikor megszó-

laltak a bombázás kezdetét jelző légvédelmi szirénák. A kizárólag női

utasokból álló busznyi utazó egy pillanat alatt elcsendesedett, a légy

zümmögését is hallani lehetett, és lélegzetvisszafojtva vártuk, hogy

átérjen a busz a zentai oldalra. A hidak ugyanis bombázás szempont-

jából különösen veszélyes területnek számítottak.

Megelégeltem a dolgot. Hiába mondta Sándor, hogy „itt zajlik a

történelem, minek menjünk máshová?‖, felmentem Pestre, hogy lépé-

seket tegyek Sándor elakadt állampolgárság kérése ügyében. Akkor

már legalább tíz éve be volt adva az állampolgársági kérelem, de min-

dig volt valami probléma vele. Hol elutasították („Ön a magyar állam-

polgárságot nem kapta meg. Fellebbezésnek helye nincs!‖), újra bead-

tuk, akkor elvesztették. Következő alkalommal áthelyezték egy másik

rendőrkapitányságra, ahol viszont nem találták. Mindkettőnket beidéz-

tek egy megadott időpontra, de engem két perc után ki akartak külde-

ni, mert megkérdeztem és fel akartam jegyezni a hivatalnok nevét, aki

kérdéseket kívánt feltenni. Nos, ilyen előzmények után 1999-ben a

bombázások idején egy régi egyetemi barátunkat kerestem fel azzal a

kéréssel, hogy utána tudna-e nézni, miért akadt el az ügy. Nagyon

kedvesen fogadott és előzékenynek mutatkozott. Megadott egy idő-

pontot, amikor keressem fel a hivatalában, addig utánanéz és tájékoz-

tat. A megadott időpontban elmentem a hivatalba. Felszóltak az irodá-

jába, ahol előbb azt mondták, várjak, aztán azt, hogy tárgyal, aztán

azt, hogy már elment (vajon hol ment el, amikor a kijáratnál álltam?),

végül a titkárnő jött le azzal az üzenettel, hogy majd jöjjek máskor.

Nem mentem. Kedves barátunkat azóta sem láttam, és ezek után sem

kívánok találkozni vele. Ez a laputyi viselkedés halálra sértett. Való-

színű, hogy nem volt módja közben járni, de ezt egyszerűbb lett volna

megmondani, mint bújócskázni. Nem vagyok kárörvendő, de nagy

elégtétellel hallottam, hogy pár év múlva kitették a szűrét a hivatalból.

EMLÉKKÖNYV …

26

Az állampolgársági ügy végül később rendeződött. Sándor sikerrel

vette még az állampolgársági vizsga magas követelményeit is, és miu-

tán meg tudta válaszolni az ország államformájára vonatkozó kérdést,

és még azt is, hogy ki Magyarország miniszterelnöke, már tényleg

nem volt több akadály.

Itt egyébként lassan normalizálódott az élet. Beállt arra szintre,

amilyen szinten ma is zajlik. Ha végiggondolom az elmúlt majd negy-

ven évet, amit itt töltöttem, azt is mondhatnám, hogy az én helyzetem

rendeződött. A budapesti egyetemi diplomámat gond nélkül honosítot-

ták az Újvidéki Egyetemen, Belgrádban könyvtáros szakvizsgát tet-

tem, az adai Szarvas Gábor Könyvtárban könyvtárvezetőként dolgoz-

tam hosszú éveken keresztül, az utóbbi években az intézmény igazga-

tója voltam. Sándor állásainak azonban nem nagyon használt, hogy a

kisebbségi magyar ügy elkötelezett szószólója, ideológusa lett. Az

adai Egészségházban betöltött pszichológusi állása kurtán-furcsán

véget ért még valamikor 1994 elején (az igazgató simán hazaküldte a

munkakönyvét), és mindenütt nehezen és zökkenőkkel ment az újabb

álláskeresés. Kisebbségi szerepvállalása miatt későbbi munkahelyeiről

is kitessékelték.

Mára már sokat változott a világ. Természetes, hogy vannak és in-

dulnak a választásokon a magyar pártok, kialakulóban van a magyar

intézményrendszer, a kisebbségi magyarságnak van Nemzeti Tanácsa,

vannak kiemelt magyar intézmények és rendezvények. Mint ahogy

másfelől az is természetes, hogy csak el kell menni a konzulátusra,

beadni a papírokat magyar állampolgárság ügyében, és várni az értesí-

tést.

A kisebbségi magyar ügy vállalása azonban nem volt könnyű fela-

dat, főleg a kezdet kezdetén. Sándor tudatosan vállalta ezt a feladatot,

ennek szentelte életét, műveinek egész sorát. Nélküle sok mindennel

lenne szegényebb az itt élő magyar kisebbség, s lehet, hogy az ő gon-

dolatai, tervei, elképzelései, javaslatai és közéleti szerepvállalása nél-

kül más fordulatot vettek volna a történések, mint ahogy ma megéljük.

Boldog ember, akinek a számára megadatott – vagy ő teremtette meg

erre a lehetőséget? –, hogy egész életében azzal foglalkozzon, ami

EMLÉKKÖNYV …

27

igazán érdekli, igazán foglalkoztatja: a magyarság és a kisebbségi ma-

gyarság sorskérdései, múltja, jelene és jövőbeli lehetőségei.

Az emberi tudat, a beépített sztereotípiák olykor nehezen mozdul-

nak – vagy egyáltalán nem mozdulnak egy jottányit sem. Egy ízben,

pár évvel ezelőtt beszélgettünk Tántival Budapesten a régebbi dolgok-

ról. Három éve veszítettük el őt, 97 éves korában. Az idén lenne épp

száz éves, kár, hogy nem érte meg. Sándor több könyvét is elolvasta,

különösen a bombázások idején írt könyv állt a szívéhez közel, mert

abban ő is szerepel. Még ma is hallom a hangját: „bakafüle, hát engem

is beleírtál, Sanyika?‖ Többször járt nálunk, Adán, megismerkedett a

rokonokkal, ismerősökkel, számos barátunkkal. Remek memóriával

áldotta meg az ég, mindenre és mindenkire emlékezett. Oldott hangu-

latban beszélgettünk, felemlegetve a rokonokat, ismerősöket, akik nála

is megfordultak Budapesten, vagy Adán találkozott velük. Sorolja is a

neveket: Józsika, Ancika, Béluska, Jancsika, Magdika, Mártika…

Egyszer csak hüledezve hallom, amint egyik barátunkat emlegetve

megkérdezi:

– Te, Évike, mondhatok valamit, nem haragszol meg? Azért erről a

Jancsikáról jobban látszik, hogy szerb, mint a Sanyikáról!

Hát, itt tartunk. Tényleg itt tartunk?

Hódi Éva Tünde: Apukám és én

Gondolkodtam, hogyan oszthatnám meg azokat a meghatározó

élményeket, érzéseket, amelyeket a szüleimtől kaptam az eddigiek

folyamán. Hálás vagyok nekik, hogy most úgy élhetek, úgy láthatom a

körülöttem lévő világot, hogy azt hiszem, benne van minden, a szép-

ség, a lehetőség, az örök optimizmus, a kitartás, a küzdelem és még

sorolhatnám. Úgy érzem, megtanítottak arra, hogy reménykedve és

nyitottan tudjak állni az új lehetőségek előtt, de kiigazodjam akkor is,

ha az élet elakadásokat hoz. Most, hogy apukám születésnapjára ké-

szülünk ezzel a szép kötettel, megpróbálok azokból a benyomások-

ból, érzésekből meríteni, amelyek az ő részéről voltak számomra

meghatározói az elmúlt majd 40 évnek, és azért tudtak kialakulni ben-

nem, mert olyan szerencsém van, hogy az apám lánya lehetek.

EMLÉKKÖNYV …

28

A mai mindennapjaimat leginkább meghatározó beállítottságtól,

szakmai irányultságtól elindulva, emlékszem, hogy már orvosi egye-

temi tanulmányaim során volt pár olyan vizsgám, mikor megkérdezte

a vizsgáztató professzor úr tőlem a Hódi név kapcsán, hogy ismerem-e

Hódi Sándort. Ilyenkor büszkén húztam ki magam, és mondtam, hogy

igen, az Apukám. Ahogy haladtam a tanulmányokkal, sor került a

pszichiátria, majd a pszichoterápia szakvizsgára is, melyen már a Hódi

névhez fűződő kérdések is bonyolultabbak lettek, és a válaszaim is

mélyebbé és személyesebbé váltak. Megállapítottuk, hogy nem csoda,

hogy az orvosi szakma rengeteg ága és lehetősége közül mégis a

pszichiátria vonzott legjobban, a lélek, a szellemiség, a lelki működé-

sek elakadása, gyógyítása – hiszen volt kitől otthon ebből a szellemi-

ségből meríteni.

Ha visszaemlékszem a kezdetekre, kislány koromra, eszembe jut,

hogy mindig izgatottan vártam azt, hogy Apu hazaérjen egy-egy egés-

zségházi rendelési nap után, és meséljen arról, milyen élményei vol-

tak, találkozott-e „érdekes esettel‖ aznap. Nemcsak hallani szerettem

a pszichológiai rendelőben történtekről, hanem alig vártam, hogy be-

mehessek valamiért, mert volt ott pár olyan pszichológiai teszt, ame-

lyeket szerettem kirakni, és néha addig győzködtem Aput, míg elér-

tem, hogy megmutassa a Szondi-teszt képeit is. Jól emlékszem arra,

hogy nagyon szerettem nézegetni a tesztben szereplő képeket, egy-

szerre érdeklődéssel vegyes borzongással. A rendelőben volt egy ked-

ves pofácskájú maci is a gyerekeknek, vagy gépkocsivezetőknek al-

kalmassági vizsgálathoz egy kis gép, amit gyorsan kellett megnyomni,

ha sípolt, vagy felgyulladt a kicsi fény. Nagyon élveztem a szőrös,

barátságos pofájú mackót is és a csodagépet is. Ráadásul „egészség-

ház szag‖ is volt, amit szintén roppant izgalmasnak találtam. Akkor

még nem tudtam megmondani, miből áll, ma már sok kórházi mászká-

lás után tudom, hogy az erős fertőtlenítőszerek, eszközök, kötszerek,

gyógyszerek, fémek, egészségügyi kisgépek elegyéből tevődik ez ösz-

sze. És benne van még valami megmagyarázhatatlan, ami talán az

egészségügyi rendelőkben megforduló emberek izgalma, félelme, re-

ménye.

Mindig azt kérdeztem Aputól mikor elmesélt egy problémát, ami-

vel valaki felkereste, hogy „Mit mondtál neki?‖ vagy „ Hogy jutott

EMLÉKKÖNYV …

29

hirtelen ez a felvetés, ötlet az eszedbe?‖. A válaszokat próbáltam

megjegyezni, és közben arra gondoltam, mennyi tanulás, tapasztalat

kell ahhoz, hogy Apunak mindenre van azonnal javaslata, visszajelzé-

se, frappáns és találó észrevétele.

Úgy gondolom, hogy az emberek felé való odafordulás, a nyitott-

ság élménye részben ezekből az élményekből nőtte ki magát. Megha-

tározója lett annak, hogy mivel foglalkozom manapság. Meghatározó-

ja lett annak, hogy orvos lettem, hisz mélyen hiszek a gyógyításban, a

segítségnyújtásban, és pszichiáterként abban, hogy a mai világban

legtöbbször figyelemre és odafordulásra van szükségünk, emberi, tá-

mogató szóra. Gyakran a dolgok újrafogalmazására, átértékelésére

ahhoz, hogy a depresszió kezelhetővé váljon, a félelmeinket elfogad-

juk, és velük együtt tudjunk élni. Manapság Apuval olykor szakmai

konzultációkat végzünk, elegánsan esetmegbeszéléseknek is nevezhe-

tem. Ezekben a megbeszélésekben, vagy inkább beszélgetésekben a

„szakmai szempontok‖ mellett sor kerül az élethelyzetek megvitatásá-

ra olyan aspektusban, hogy mennyit változott a világ húsz-harminc év

alatt, és ez a változás boldogabbá vagy elégedetlenebbé tette inkább az

embereket, változtak-e a lelki tényezők, az adaptív vagy kóros meg-

küzdési módok, a család, a klasszikus értékek ereje összehasonlítva a

gyakran álságos pótcselekvések erdejével.

Egy másik nagyon meghatározó témakör, amiről nagyon szeret-

tem, ha Apu mesélt, az a saját életéről szólt, különösen a gyerekkorá-

ról, a lehetőségekről, arról, hogy milyen furfanggal tudtak túlélni ne-

héz időket is, milyen csínyeket találtak ki a testvéreivel. Szerettem

elmenni Kisoroszra, a faluba, arra a helyszínre, ahol sok minden meg-

történt, és megtörténhetett velem is, ahol úgy éreztem, Apu elmesélt

történetei újra valóságossá válnak, ahol minden közeli lett, megfogha-

tó, húzható és nyúzható. Ahol állt a tehén az istállóban (no nem az,

amelyik a háborús időkben csendben meghúzta magát a szalma közt),

ahol rohangáltak a kutyák, az okos, leleményes, „gyerekbarát‖ kutyák

(no nem Szokratesz nevű, aki kilopta a túrót annak a néninek a kosa-

rából, akit Mama sem szívelt igazán), ahol lehetett meggyet szedni a

fákon, lehetett málnát enni a bokorról, ahol lehetett mászkálni a disz-

nóólak fölött, a morzsolásra váró kukoricák között. Nagy kalandokkal

találkoztam, és úgy éreztem magam, ahogy talán Apu is annak idején

EMLÉKKÖNYV …

30

azokban a csínyekben, amelyeket kisfiú korában a testvéreivel művel-

tek.

Gyakran kiszaladtam a falu határába, ami nem volt túl bonyolult,

mert Mamáék háza szinte a falu szélén állt, és nézelődve közel került

hozzám a természet. Talán azért, mert megérinthető lett minden, ami

körbevett. Ugyanakkor megtalált a végtelenség érzése, a határtalan-

ság, a művelt föld szépsége – aratás előtt az aranyló búzamezők, vagy

az ember nagyságú kukoricával a végeláthatatlan kukoricatáblák, a

napraforgók élénk sárgája. Valami megfoghatatlan mély érzések ver-

tek gyökeret és nőttek meg azóta bennem, amitől nem vágyom a he-

gyekbe vagy a fenyvesekbe, hanem békét érzek a végtelen sík vidéken

is. Nincs bennem mehetnék másfelé. Úgy érzem, mélyre kapaszkodtak

a gyökereim, amelyben nagy szerepe van Apu hitének, de benne van

az apai ősök küzdelme, becsületessége, tiszta, őszinte egyszerű látás-

módja, büszkesége és kitartása is.

Apu gyakran mondta a falu szélén a határban állva, hogy ha arra

távolra elnézünk, az már Zsombolya. Látszik a templom tornya, jó

időben élesen, borúsabb időben mint egy délibáb. Zsombolya nem

ugyanabban az országban van, mint Kisorosz. Országok, határok, bo-

nyolult kérdések, hogy is van ez?

Talán Jugoszlávia szétesésétől fokozottabban, de már korábban is

napirenden szerepelt az otthoni beszélgetések során, hogy mit jelent

magyarnak születni, mit jelent egy közösséghez tartozni, egy nemzet-

hez. A háborús időkben több nyugat-európai előadókörútra hívták

szüleimet, ahová engem is mindig magukkal vittek. Apu előadásai

során elmélyült bennem az, hogy milyen fontos, hogy tisztában le-

gyünk azzal, kik vagyunk, hová tartunk, kivel vállalunk sorsközössé-

get, kinek valljuk magunkat. Aztán ahogy a régi ország szétesett, úgy

kellett felismerni és megtanulni azt is, hogy hiába állunk egy közösség

élére tanácsainkkal, bölcs meglátásainkkal, ha nincs megfelelő foga-

dókészség, felkészültség, nem juthatunk előbbre. Nem lehet olyat

akarni, amire a helyzet még nem érett meg, amire az emberek még

nem állnak készen. A közösség, amelyben élünk, talán mit sem válto-

zott az évszázadok során, felnéz és követ, ha érdekei azt kívánják, de

pálfordulásra is bármikor képes. Nehéz idők jártak, közben csodáltam

Apu alkalmazkodóképességét, erejét és egyenességét. Érdeklődéssel

EMLÉKKÖNYV …

31

figyeltem, hogyan írja az áramszünetes idők közepette is a legújabb

könyvét arról a képtelen helyzetről, amelyet naponta átél. Hol áram

nincs, hol víz nincs, hol egyik sem, a pénz nem ér semmit, amúgy is

üresek a polcok a boltokban, mert elfogyott az áru. Azt láttam, hogy

egy alkotó elme mindig alkotni kész, bármilyenek a körülmények is

körülötte. Úgy hiszem arról, hogy milyen Jugoszlávia bombázása alatt

a térségben lakni, csak így születhetett hiteles és aktuális élménybe-

számoló, tényekkel alátámasztva. A könyvből megtanultam azt a fon-

tos gondolatot, hogy a valóság, az átélt mindennapok és a „hatalom‖

általi információközlés köszönő viszonyban sincsenek egymással.

A Jugoszláva bombázása című könyv csak egy volt az Apu által

évtizedek alatt megírt könyvek sorában. Én talán a legjobban szere-

tem, mert naplószerű és személyes, ha beleolvasok, mindig nagyon

megindít. De minden megszületett könyvnek van jó pár története ben-

nem, mindegyikhez tudok kötni valami meghatározó élményt, tapasz-

talatot, tanulságot.

Létélmény és valóság – kiabáltam az első megjelent könyv címét

fel alá rohangálva a lakásban pár éves koromban. Akkor, amikor épp

megtanultam beszélni, és még fogalmam sem lehetett arról, mit je-

lenthet a létélmény és mi a valóság. A „meghívott” halál című köny-

vet nézegetve kislány koromban a borzongást éreztem, fekete könyv-

borító, van benne már külsőleg is valami baljóslatú, szomorú, felkava-

ró. De egyetemistaként már a tartalmára koncentráltam, és büszkeség-

gel tapasztaltam, hogy az öngyilkosságról szóló kutatási eredménye-

ket, amelyek ebben a könyvben kerültek feldolgozásra, Magyarorszá-

gon is elismerik és nagyra értékelik 20 évvel a könyv íródása után is.

Nagyon szeretem a Köszönöm, Drágám! című könyvet, ami a vaj-

dasági házasságok feldolgozásával foglalkozik. Számomra az az üze-

nete, hogy értékként tekintsünk a házasságra, és ne feledkezzünk meg

arról, hogy egy kapcsolat megőrzése, megtartása mennyi szeretettel és

„munkával‖, egymásra való odafigyeléssel jár. A könyv igazán sze-

mélyes része számomra, hogy épp az esküvőm idejére került nyomda-

kész állapotba, a szerzői honorárium pedig az esküvői vacsorában

„feldolgozásra‖ került. És ami igazán megindító, hogy az a kézfogás

látható a borítón, mikor a férjemmel együtt a házasságkötés után kilé-

EMLÉKKÖNYV …

32

pünk a házasságkötő teremből. Apu ragaszkodott ehhez a borítóterv-

hez, és ezért ez a könyv a legszebb nászajándékok között szerepel.

A tehetség kérdőjelei című könyvet gyerekeimnek ajánlotta Apu-

kám, és ezzel úgy érzem, mindazt a szellemi tőkét is nekik szánta, ami

kiolvasható a kötetből a talentumról, a sikerről és annak illúziójáról, a

sorsról, az önmegvalósításról. Kicsik még ahhoz, hogy ebből kerüljön

az esti mese felolvasásra, de hamar eljön az az idő, mikor útravalóként

forgathatják.

Az egyik kisfiam, Vilmos, hét éves lesz hamarosan. Arra az óvodai

rajzcímre, hogy hol szeretek a legjobban lenni, nemrég mutatta büsz-

kén, hogy lerajzolta az adai házat. Ott vannak Papa virágai a teraszon

és ott van a dolgozószobája is – mutatta büszkén és lelkesen. A dolgo-

zószobát, mikor készült, elegánsan „study-nak‖ neveztük el szüleim-

mel. Ez a névadás úgy esett, hogy épp közös családi angol nyelv tanu-

lásába kezdtünk Sandwich Freddel és barátaival, és tetszett nekünk a

study, mint dolgozószoba megnevezés. Úgy harminc évvel ezelőtt

még nem is sejtettük, hogy mennyire divatos lesz napjainkra mindent

angolul elnevezni. Vilmos mindig Adára szeretne menni, és Papával

kettesben eltűnni az imént emlegetett study rejtelmeiben, kincseiben.

Fiókban pakolnak, régi mütyürkéket szerelnek, Papa egyik számítógé-

pén neki is lehet „dolgozni‖, lehet a teraszon növényeket ültetni, ön-

tözni, felfuttatni madzagra, figyelni a galambokat, a hangyákat, a

fecskék szúnyogevési szokásait, ja és a kedvencem, élő legyeket fogni

a lassan matróna korba lépő teknősbékámnak. Arról, hogy még mit

lehet Papával csinálni, nem is mesélnek el mindent, ez a kettejük titka,

mondják, és összekacsintanak. Persze Vilmos itthon is vezényel, hogy

mit kell gyűjtögetünk, rakosgatunk, amit majd Papával együtt kell

megnézni, elásni, felújtani. Andris, a kisebb fiam érzi, hogy Papa és

Vilmos között van valami olyan cinkosság, amiről ő lemarad, még

nem tudja, hogy az első unokának jár egy kis kiváltság, ami csak az

övé. Másrészt Vilmoska gondolkodásában, fantáziájában, logikájában

van valami sajátos, amiről én azt látom, hogy egyértelműen Apuéval

rokon.

Tekintettel arra, hogy Andris sem elveszett gyerek, igyekszik meg-

találni a módját, hogy a Papát a saját köreibe bevonja, amiben ő egyér-

telműen nyerő, tehát jöhet minden, ami autóval kapcsolatos. Árgus

EMLÉKKÖNYV …

33

szemmel figyeli, ha begördül az autó az udvarunkra, beszáll, termé-

szetesen a vezetőoldal a nyerő, matat a kocsiban, észreveszi, ha ferdén

áll a rendszámtábla, ha leesett a matrica az ablakról vagy kerékcsere

történt. És ezeken túl Papának minden alkalommal feltétlenül autósat

kell játszani vele a szőnyegen.

Örülök, ha Apu és a gyerekek együtt játszanak, mert így mindaz a

móka, nevetés, lazaság, ami velem is megesett Apuval, az övék is le-

het (pl. a zöld erdőben terem a mérges kígyó kezdetű dal már nagyon

megy), ráadásul kaphatnak valami többet is, ami tőlem távol áll: sün-

odú kialakítása a kert végében vagy csőrendszer beásása a földbe a

csigáknak, vakondoknak és társaiknak.

Nem tudnám mindazt a sok meghatározó élményt, amit az évtize-

dek során a szüleimtől kaptam, ami azzá formált, akivé váltam, ebben

az írásban leírni. Arra törekedtem, hogy az Aputól kapott meghatározó

pillanatokról, eseményekről, egy-egy konkrét élményről, tapasztalatról

szóljak, hogy érezhetővé váljon a sorokat olvasva is az a szoros kap-

csolat, ami a leginkább jellemző ránk.

Sok mindenen töprengve, sok élményt gondolatban újraélve meg-

próbáltam a magam számára is megfogalmazni, hogy adott életsza-

kaszban mi is volt igazán meghatározó személyiségem, lelkületem

alakulásában. Ha így össze lehet kötni az Aputól kapott meghatározó

benyomásokat, akkor gyerekkoromban a játékosságot, a mókát, a ter-

mészetre való rácsodálkozást, a stabilitást kaptam. Iskolásként a szor-

galom, kitartás megtanulását, azzal párosítva, hogy az iskolai teljesít-

mény nem mindig minősít, az igazságtalanság átélhető, de a szorga-

lom összességében eredményeket hoz. A gimnáziumi lázadó években

azt tanultam, hogy úgy legyek fiatal és esztelen, hogy másnap is

szembe tudjak nézni magammal. Az értelmet, ami a sajátom, nem

érdemes elveszíteni, meg kell tanulni válogatni a lehetőségekből, és ha

a felnőttkorra hivatkozom, következetesen tartsam magam a mondott

szóhoz. Fontossá vált az, hogy tudjam, hova tartozom, mit jelent ma-

gyarnak születni, magyarul élni, beszélni, gondolkodni és álmodni.

Az egyetemi években mást tanultam Aputól, a barátkozás fontosságát,

a kapcsolatok építő erejét, a hosszú kitartást, alkalmazkodást, a sok

szorgalmat, a valamit valamiért elv érvényesülését. A lipóti években

pedig az emberségről, a szeretetetről, az elfogadásról, a gyógyításról

EMLÉKKÖNYV …

34

és annak buktatóiról kaptam a beszélgetéseink, együttléteink során. A

házasságról a szeretetet, a megértést, a támogatást és a megbocsájtást

tanultam. A gyerekek megszületésével a felelősséget, a nagy türelmet

és egy új érzést, azt a fajta izgalmat, amiről úgy gondolom, csak szülő

érezhet egy életen át a gyerekéért. A feltétlen szeretetet és a hitet,

hogy rendben lesznek a dolgok, és a gyerekünk egy szép élet esélyét

kapta meg tőlünk, örömmel, reménnyel, de ha kell, küzdésre készen.

Én úgy érzem, mindent megkaptam Tőled eddig is, és hiszem azt,

hogy még sokáig alkotunk egy szövetséget, Te meg én, Apa és lánya.

Köszönöm Neked!

Vass Ferenc: Szülőfalunk, Kistószeg

Nem tudom, hogy volt-e már valahol, valamikor olyan születésnapi

ajándék, ahol és amikor a férj a kedves házastársától nem aranykar-

órát, meseautót vagy más drága ajándékot kapott, hanem olyan aján-

dékot, amely az idő múlásával nem veszít értékéből, hanem ellenkező-

leg, egyre értékesebbé válik. A barátok, munkatársak, tanárok, diákok

írásainak csokra sok-sok év után is kedves emléke marad, nemcsak

Sanyinak és Évának, hanem a kedves és szeretett lányuk és unokáik

számára is.

A falu múltja

Sokan (főleg a fiatalabb korosztályból) keveset tudnak, vagy egy-

általán nem is hallottak Kistószegről (Mastort) és Nagytószegről

(Heufeld), arról a két szomszédos faluról, amelyeken áthalad a Mo-

narchia idejében épített, és Kisorosz központját az akkori járási köz-

ponttal, Zsombolyával összekötő 12-13 km hosszú kövesút. A két

falut Mária Terézia telepítette 1770-ben. A telepesek főleg Rajna men-

ti németek voltak, akik itt újonnan épült házakat és földeket kaptak.

Később a nyílegyenes és széles utcákban új, nagy és szebbnél szebb

lakóházakat építettek. A két falut egy utcával kötötték össze, de köz-

igazgatásilag két települést képeztek, megtartva a két falu nevét is. A

két falunak két szép temploma, két rendezett temetője, két iskolája

volt, és mindkét faluban volt külön községháza is. A két településnek

volt két téglagyára, két malma, egy kendergyára és egy 1929-ben épült

EMLÉKKÖNYV …

35

villanytelepe. A két falu gazdasága a környező magyar falvak nincste-

lenjeinek, de főként a kisorosziaknak kínált munkalehetőséget és

megélhetést.

Az első világháború befejezése után a vesztes Osztrák–Magyar

Monarchia területét földarabolták, és az egyik utódállam a Szerb–

Horvát–Szlovén Királyság lett. Bánság egy része is a Trianonban ösz-

szetákolt új királysághoz lett csatolva. A Szerb–Horvát–Szlovén Ki-

rályság 500 kataszteri holdra csökkenti a grófok, nagybirtokosok ura-

dalmát. A kisoroszi uradalomból megmaradt 4500 kat. hold földet

kiparcellázzák és kiosztják a szaloniki fronton részt vett szerb önkén-

teseknek. Ezzel a döntéssel az addig a grófi földeket bérlő (árendázó)

kisoroszi magyar 8-10 gyermekes családok föld nélkül maradtak. A

falu magyarsága a szegedi Nagytájról való kirajzása és a kisoroszi

uradalmon való letelepedése óta a legnehezebb napjait élte. A földnél-

küli magyarság a földbérletek elvesztése után munkát keres a környe-

ző kisbirtokosok földjein, tanyáin, tószegi gazdáknál. Az uradalmi

cselédekből és azok utódjaiból újra cselédek lettek. Nem válogathat-

nak, szinte éhbérért dolgoznak. Ez volt az egyetlen lehetőség a túlélés-

re. Így kerültek az én szüleim is Kisoroszról Kistószegre 1929-ben.

Édesapám a Kádi Ferenc-féle malomban kapott munkát, a család pe-

dig egy kisebb cselédházat, amit 1937-ben részletlefizetésre meg is

vett a gazdától. Idővel több magyar család rakott ily módon fészket és

lett tószegi lakos.

A hatalomváltás

A második világháború után a két Tószeget, melyet egy hosszú ut-

ca, a Lunga kötött össze, egyesítették, és a közös neve Novi Kozarci

lett. A hatalomváltásra 1944 októberében került sor, majd a következő

év tavaszán, április 18-án a falu német lakosságát a helyi munkatábo-

roknak nevezett lágerekbe kényszerítették. Innen 1945 nyarán 100-

150 egészséges felnőtt kivételével a Mollyfalván (Molin), Rezsőfalván

(Knićanin), Gádoron (Gakovo) létesített, vagy a többi vajdasági, kü-

lönleges (speciális) tábor valamelyikébe hurcolták el a tószegi néme-

teket, mert az ősz folyamán várható volt a boszniai szerbek érkezése.

A német lakosság üres házait a krajinai telepesek között osztották ki,

akik a Kozara hegyvidékről jöttek.

EMLÉKKÖNYV …

36

1941-ben a két Tószeg lakosainak száma 1966 volt, akik közül

megközelítően 300 magyarnak vallotta magát. Ez nagyjából 75-80

családot jelentett, ami az 1944-es események hatására 50-60 családra

csökkent. Az 1945/46-os tanévben 18-30 iskolaköteles alsós tanulója

volt a falunak. Jómagam is közéjük tartoztam, mint első osztályos

tanuló. Ebben a tanévben volt először és utoljára anyanyelvű oktatás a

magyar tanulók számára. Korábban a magyar ajkú gyerekek is német

iskolába jártak, 1944 októberétől 1945 májusáig a tanítás szünetelt.

Ahogyan a krajinai telepesek száma gyarapodott, úgy a magyar csalá-

dok és az alsós iskolások száma csökkent a faluban, 1946 szeptembe-

réig a tanulók száma felére, 14-re csökkent. Mivel az egész falu a te-

lepesek tulajdonába került, a magyar szülőknek el kellett hagyniuk a

cselédházakat és a cselédlakásokat, amelyben laktak. Csak azok a ma-

gyar családok maradtak a faluban, akiknek saját házuk volt, vagy pe-

dig állami lakásban laktak.

A magyar tanulók kis létszáma miatt Tószegen a magyar tannyelvű

oktatás csak egy évig tartott. Az itt maradt néhány (10-12) tanulónak,

az oktatást nem szervezték meg, A 6 kistószegi és a 6 nagytószegi

tanulót a kisoroszi iskolába íratták be. Mi Kistószegről napi 6-7 km-t

gyalogoltunk a kisoroszi központi iskoláig és vissza. A nagytószegi

diákok ennek a kétszeresét. Azok a diákok pedig, akik a kisoroszi

„lenti‖ iskolába jártak, a falu másik végébe, még három km-rel többet

gyalogoltak. De volt, aki Csernyén, Kikindán vagy Tóbán folytatta

tovább tanulmányait.

A szülőház

Kistószeg Kisorosz felőli utolsó épületei között volt a Kádi-féle

malom. Ha a malomtól elindultunk és a kövesúton haladtunk, majd

Tószeget elhagytuk, egy kilométeres gyaloglás után beértünk a szom-

szédos településre – Kisoroszra. Az első épület a kövesút jobb oldalán

a Frauenhoffer-féle téglagyár volt a szolgálati lakásokkal. A gyár ma

is üzemel. Tovább haladva a település felé a kövesút mindkét oldalán

lakóházak sorakoztak. Most csak a jobb oldalon levő házakat vesszük

szemügyre. Az első ház Bogdán István háza volt, aki a házat neje,

Bogdán született Hódi Margit örökölt portájára (telkére) építette. Ezu-

tán következett Talpai Sándor üres portája (telke). A házhely nejének,

EMLÉKKÖNYV …

37

Talpai szül. Hódi Verának az öröksége volt. Ők 1949-50-ben építettek

családi házat a telekre. Egy házhellyel tovább, ahol a kövesút enyhén

balra kanyarodik, ott van (illetve volt) a Hódi család ősi fészke, az

„öreg ház‖, Hódi József, Sanyi barátom édesapjának a háza. A negye-

dik Hódi-féle házhelyre, Hódi Péter, a negyedik testvér épített házat.

A következő ház tulajdonosa Szili János volt, akinek a háza hivatalo-

san (telekkönyvileg) már a Kisorosz községhez tartozott. A négy Hó-

di-féle telek, a házakkal együtt, hivatalosan Kistószeghez, majd az új

nevén Novi Kozarcihoz tartozott egészen az 1970-es évekig.

Mivel e sorok írója Kistószegen született (1938), Sanyi (1943) ba-

rátom szüleinek a háza pedig az 1970-es évekig Kistószeghez tarto-

zott, így bizonyítást nyert a címben megfogalmazott állítás, mely sze-

rint szülőfalunk Kistószeg.

Ha halványan is, de még emlékszem arra a két táblára, amelyek

Szili János és Hódi Péter telkei mezsgyéjének irányában, a kövesúttól

két-három méterre egy 2,5 vagy 3 méter magas függőleges oszlopra

voltak felfüggesztve. Az egyik táblára Rusko Selo, a másikra Mastort

volt nagy betűkkel ráírva. Az írás alatt a nyilak megfelelő irányba mu-

tattak. Akkor ez számunkra, alsós gyerekek számára, a negyvenes

évek második felében, érdekes és különös dolog volt, hogy egy telepü-

lés szomszédos házai két községhez (faluhoz) tartoztak

Addig, amíg a négy Hódi-féle telken lévő házak és az utca szem-

közti házai Novi Kozarcihoz tartoztak, a postás a levelet Novi

Kozarciról, Tószegről hozta a címzetteknek.

Az ősi családi fészek

Sanyi barátom édesapja, Hódi József (1923–2003) – a továbbiak-

ban Józsi bácsi, vagy ahogyan sokan nevezték, a mester – a környék

tisztelt, elismert, pontos, csendes és szűkszavú szobafestője, mázolója

volt. A házat édesanyjától, Hódi Antalné szül. Bába Erzsébettől – Ör-

zse nénitől – kapta örökségül, mint a már említett három testvér a töb-

bi telket. Örzse néninek, vagy ahogy az unokák hívták, Hódi szülének

(Szilémnek) tíz élő, felnőtt gyermeke volt, öt lánya (Rozália, Verona,

Etel, Margit és Erzsébet), és öt fia (István, Antal, Péter, József és Fe-

renc), valamint 41 élő, felnőtt unokája. Férje, Hódi Antal halála után a

szülői házat Józsi fiával és annak családjával osztja meg.

EMLÉKKÖNYV …

38

Sanyi édesanyja, Hódi Józsefné szül. Szőregi Anna (1919–1999) a

család második eltartója volt. Annus néni egy örökké mozgó, fáradt-

ságot nem ismerő, négy gyermekét nevelő, értük minden áldozatra

kész, áldott teremtés volt, mindig mosolygó, kedves-szomorú. A szó

legnemesebb értelmében édesanya volt. A házuk négyablakos, kö-

zépmagasságú oldalépület volt. A házhoz néhány érdekes történet,

elbeszélés fűződik. Íme belőlük kettő.

A házuk előtt az utcán a járda mellett egy nagyon régi, mély, ki-

téglázott ásott kút volt. Az 1920-as években, miután több artézi kutat

fúrtak a faluban, az ásott kutat betemették. Még az 1950-es években is

a cement malterba rakott, téglából épített kávája ott állt az utcán. Állí-

tólag addig azért nem lehetett lebontani, mert a katonai térképeken fel

volt tüntetve, mint tájékozódási pont.

Amikor megengedték a lebontását, a kávát úgy egészben Nagy

András bácsi (ragadvány néven Póca Bandi bácsi) talicskán hazatolta,

és az udvarában levő ásott kút fölé helyzete el. Jó néhány év múlva,

Bandi bácsiék házát Hódi szüle egyik unokája, Radics Mihályné szül.

Talpai Erzsébet – akit a továbbiakban Csörinek nevezek, úgy, aho-

gyan a rokonok hívják – és a férje vették meg. Ő volt az egyik adat-

közlőm, aki egyébként Sanyi unokatestvére, egy a 41 Hódi unokatest-

vér közül.

A betyárcsárda

A másik történet egy hihető szájhagyományon alapszik. A történe-

tet először édesanyámtól hallottam, úgy 60 évvel ezelőtt. Anyai na-

gyapámék és a rokonság a falu végéhez szintén nagyon közel laktak.

A történetet több adatközlőmtől nemrég újra hallottam kis tartalmi

eltéréssel.

Hódi Sanyiék háza helyén az 1800-as évek első felében egy csárda

állt, amely Kistószeg első épülete volt. A négy Hódi-telek mellett, a

kisoroszi oldalon öt Szili-telek állt, amelyek még ma is beazonosítha-

tók.

A már említett Szili János húgának a háza mellett a második telken

ma Viola Mihály háza van. Az említett időben a Viola ház helyén állt

Kisorosz utolsó épülete, a kisoroszi csárda. A két szomszédos község-

hez tartozó két szomszédos csárdát a szájhagyomány szerint egy föld

EMLÉKKÖNYV …

39

alatti alacsony alagút kötötte össze. Hogy miért volt egymás mellett a

két csárda? Erre a kérdésre a választ valószínű, hogy az akkori betyár-

világban kereshetjük.

Ha a betyárok be-belátogattak Szajánba, miért ne jöttek volna

Kikindáig, ahonnan a szomszédos gazdag német községek, többek

között a két Tószeg is csak félórai lovaglásnyira voltak. Ha pedig a

zsandárok üldözőbe vették a betyárokat, azok eltűntek a kistószegi

csárdába, ahol azután bottal üthették a nyomukat. Mert az alagúton

átérve a kisoroszi csárdába, pihent lovak vártak rájuk. Az öt-tíz perces

zűrzavar nagy előnyhöz juttatta az üldözötteket. A két csárda létezése

nagyon is hihetőnek látszik, a többi persze kérdéses.

Négy testvér

Hódi Józsi bácsinak és Annus néninek négy gyermekük volt. Há-

rom fiuk és egy lányuk. A legidősebb fiuk, megboldogult Hódi József

(1941–1989) az általános iskola befejezése után édesapja mellett kita-

nulja a szakmát. Önálló kisiparos lett. Ha az apjuk nagyobb munkát

vállalt, akkor a három fiú, életkoruktól függően, besegített a munkába.

A szülők másodszülött gyermeke Hódi Sándor (1943), aki az álta-

lános iskola befejezése után a nagybecskereki gimnáziumba íratkozott.

Annak befejezése után Újvidéken tanul tovább, majd Budapesten az

ELTE-n klinikus szakpszichológusi diplomát szerez (1972). Végül

megvédi bölcsészdoktori értekezését (1974) summa cum laude foko-

zattal. Gimnáziumi és egyetemi évei alatt, nyáron az iskolai szünetek-

ben ő is meszel, fest, mint az apjuk és a két másik fiú.

A családban a harmadik gyermek Anna (1947), aki középorvosit

(egészségügyi szakközépiskolát) fejezett be. Neki is, mint a többi test-

vérének, ha odahaza volt és nem az iskolapadban ült, apró gyermekko-

rától kezdve volt feladata, munkája.

A két hold föld a határban, a falu alatti fél hold, amelyre szőlő is

volt ültetve, gyümölcsös is telepítve, veteményes kert is volt rajta, sok

munkát kívánt. A föld megművelése, a jószág gondozása, a termények

betakarítása, a főzés, a kenyérsütés, mosás, vasalás, takarítás, a gyere-

kekkel való törődés mind-mind nagy gondot jelentett édesanyjuknak.

EMLÉKKÖNYV …

40

Az idős nagymamával együtt 7 tagú volt a szerény anyagiakkal

rendelkező család. Ezért volt arra szükség, hogy a gyerekek is, koruk-

tól függően, bekapcsolódjanak a mindennapi munkába.

A család legfiatalabb gyermeke megboldogult Hódi Jenő (1949–

2012) volt, aki apjuk mellett szintén kitanulta a szakmát, amit az élet-

ben és a munkahelyein kamatoztatott. A családi szakma elsajátítása

mellett a három fiú nagyon fontos tulajdonságokat örökölt, vagy elta-

nult az apjuktól. Olyanokat, mint a tervezés, pontosság, fegyelem,

megbízhatóság, ötletgazdagság, találékonyság, leleményesség, újítási

hajlam stb.

Toronyfestők

A hatvanas évek elején a faluban 8-10 szobafestő mester volt. Eny-

nyi szakmabeli a faluban sok volt. Többségük a kikindai szobafestő

vállalatban keresett és kapott munkát. Józsi bácsi is néhány évet a vál-

lalattal nagyobb városokban dolgozott. Ahogy a fiai növekedtek, haza-

jött, és mint magán kisiparos nagyobb munkákat vállalt. Iskolákat

meszeltek a nyári szünidőben, templomok külső és belső meszelését,

festését vállalták (Kisoroszon, Töröktopolyán, Beodrán, Muzslán,

Jázován, Tiszaszentmiklóson, Zentán, Székelykevén…). A templo-

mok külső és belső festése komoly szaktudást, felszerelést, állványza-

tot igényelt. A torony festése, a kereszt kicserélése, az állványok fel-

szerelése az előzőekben már felsorolt tulajdonságok mindegyikét igé-

nyelte.

A család férfi tagjai különös alkotói tehetséggel rendelkeztek.

Bármilyen addig látott vagy nem látott eszközt, tárgyat a jó megfigye-

lés vagy elképzelés után elkészítettek. Apjuk télen, a holt szezonban

otthon mázsát (mérleget) és más, a munka megkönnyítésére szolgáló

hasznos eszközt készített.

Művészeti alkotások – képek, minták, térbeli alkotások – másola-

tának elkészítése nem okozott gondot nekik. Sanyi kidolgozott egy

módszert, amellyel kisebb szobrok másolatát készítette el gipszből.

A nyári nagyobb munkákból minden gyerek kivette a részét. Az

otthoni munkákban, édesanyjuknak mind a négyen, míg apjuknak a

meszelésben a három fiú segített. Anci és Sanyi taníttatására, de nem-

csak arra, hanem a mindennapi kenyértől a ruházatig mindenre, elő

EMLÉKKÖNYV …

41

kellett teremteni a pénzt. Mindannyian szó nélkül segítettek a szülők-

nek. Amíg alsósok voltak, addig többek között borsót szedtek, fejtet-

tek, kislibákat, kiskacsákat legeltettek. A nagyobbak már tehenet le-

geltettek, a jószágot ellátták, segítettek édesanyjuknak a házi és a kerti

munkában. Amikor a fiúk befejezték az általános iskolát, akkor már az

apjuknak segítettek.

Volt esztendő, amikor Józsi bácsi vállalata Belgrádban kapott

munkát. Annus néni itthon aratáskor a gyerekekkel részaratást vállalt.

Ő kaszálta a rendet, a gyerekek szedték a markot, terítették a kötelet és

bekötötték a kévét. A kaszálás a férfiakat is próbára tette, nemhogy

egy nőt. A marokverés és a kévék bekötése felnőtteknek való munka.

Persze, hogy a Hódi gyerekeknek is volt idejük a gondtalan játék-

ra.1 Hódiék háza előtt pópáztak, bújócskáztak, labdáztak, bicceztek

stb.2 Talpai Feriéknél az udvarban a dohányszárító alatt akkor is lehe-

tett játszani, ha esett az eső. Ha a közeli téglagödörben víz volt, akkor

fürödtek, vízimadarak tojásai után kutattak. Télen, ha a téglagödörben

befagyott a víz, jókat csúszkáltak, tekéztek, korcsolyáztak, hóembert

készítettek.

A gyerekek találékonyságát és szervezőkészségét dicséri a

kisbálak, kislakodalmak és a kis színházak szervezése, lebonyolítása.

A zenét Pozsár Jani egyszál hegedűvel vagy Hódiék öreg tölcséres

lemezjátszója szolgáltatta. Télen sakkoztak, kártyáztak, leggyakrabban

Hódiéknál.

Sanyi, ha csak tehette, bújta a könyveket. Érdeklődése és tudás-

szomja egyre csak növekedett. Eleinte főleg a történelmi tárgyú és a

csillagászattal foglalkozó könyvek érdekelték. Később érdeklődési

köre bővült. A könyv tiszteletét, szeretetét az olvasás örömét Talpai

sógor3 plántálta bele, aki nagyon szerette a gyerekeket, és nagyon sze-

1 Erre vonatkozóan a családtagoktól, elsősorban Hódi Ilonától, a rokon-

ságtól és Sanyi fiatalkori barátaitól tájékozódtam.

2 Korabeli gyermekjátékok

3 Talpai Sándorról, Csörinek (Radics, született Talpai Erzsébetnek), az egyik adatszolgáltatómnak az édesapjáról van szó.

EMLÉKKÖNYV …

42

retett mesélni nekik. A gyerekek szivesen hallgatták meg világháborús

történeteit, a földről és a csillagokról szóló előadásait.

Iskolaszünetek alkalmával Sanyi az egyik unokatestvéremmel,

Dékány Ferivel esténként be-betért hozzánk, amit éjszakába nyúló

beszélgetések követtek.

Később, ha jól emlékszem 1974-ben, Sanyi pszichológiából dokto-

rál. Emlékszem, együtt szurkoltunk vele, hogy sikerüljön az oklevelet

honosítani, és Kikindán munkába állni. A honosítás Zágrábban sike-

rült, de Kikindán nem kapott állást. Ekkor már nős volt, és kislánya

egy éves volt. Feleségével, Évával Adán kaptak munkát.

Amíg Sanyi szülei éltek, addig gyakran hazalátogattak. Ilyenkor,

néha pár órára betértek hozzánk is. Miután szülei és a két fivére elköl-

tözött az élők sorából, a családi ház, a fészek kiürült. A szülői házat

eladták, amit az új tulajdonos lebontott és helyére újat épített.

A szálak fogynak, a kötődés lazul, az emlékek halványulnak. Jele-

sebb családi eseményre, könyvbemutatóra vagy hivatalos meghívásra

jönnek haza Évával.

Éva, Sanyinak nemcsak a felesége, élettársa, hanem jóval több an-

nál. Sanyinak a sorstársa és a legközelebbi munkatársa is. Munkájával,

szaktudásával elősegíti férje írásainak, könyveinek gyorsabb megje-

lentetését, kiadását.

Ennek az Emlékkönyvnek a megírását és kiadását is Éva kezde-

ményezte, ami ékes bizonyítéka annak, hogy önzetlen támogatója férje

munkájának és sikereinek.

Őszintén kívánom, hogy ez így is legyen még sokáig. Az ünnepelt

70 éves Sanyi barátunknak, feleségemmel, Verával együtt kívánunk

erőt, egészséget, írásokban gazdag évtizedeket.

Kívánjuk, hogy azokkal, akik számodra a legkedvesebbek – fele-

ségeddel, gyermekeddel és unokáitokkal – még nagyon sok időt töltse-

tek együtt, szeretetben, boldogságban és a megérdemelt nyugalomban.

Vera és Feri.

EMLÉKKÖNYV …

43

Kőművesné Nyáry Márta: A nagy kisoroszi

„útra-kelő”

„Segítsd meg, Isten, új lovaddal

A régi, hű útra-kelőt,

Hogy só-bálvánnyá ne meredjek

Mai csodák előtt.”

(Ady Endre: Új s új lovat)

Kisoroszon, ahol Hódi Sándor született, meg én is, gyermekkorom

egyik feledhetetlen emlékében a Susán felé lovas szekerek tartottak, s

mentek a határba dolgozni. Gazsó nagyapámmal, ó, Istenem, hány

esetben is, enyhe ostorcsattogással és két szép barna lova prüszkölésé-

vel mentünk az országúton a kendergyár irányába, ahol a földünk volt.

A derékalj zötyögött, de az országút lovai kecsesen húzták a szekeret a

nyárfák árnyékában, a pipacsos és szarkalábas búzaföldek felé, me-

lyek pipiskedtek a csöndes ég irányába a tányéricák kíváncsi tekintete

mellett.

Egész úton csodálkozva hallgattam nagyapámat: a kendergyárnál

egy másik világ kezdődik, egy sokkal szebb! Ahol a lovak galoppban

járnak, ahol az abrakot aranyozott kosárból merik a jászolba, ahol az

oskolákban nagyon bölcs, hosszú szakállú, ősz apók felvértezik az

embereket tengermély tudással…

Mindig úgy érzem, Hódi Sándor is hajdanán, amikor a bölcsőhely

nagyon édes volt, és a fölvégi keresztfára a Kácsa utcával szemben

minden nap frissen szedett virágot helyeztek a környéken lakók, ő is

szekérre, jobb esetben lóra ült. Hiszem, hogy kora hajnalban megízlel-

te a lovak nyargalását és röpítette, újra csak röpítette a végtelen sza-

badságú szántók közé. Az ismeretlen felé, ahol csodálni lehetett a vir-

gonc ürgét, a füsti fecskét meg a lila szarkalábat.

És Isten megsegítette Sándort, mert az újabb évek újabb lovai töb-

bek között a tudomány, a lélekbúvárkodás, a magyar sorskérdések

útjai felé vezették. Ő meg helytállt. Amióta ismerem, a magyarságtu-

datom bővízűen csobogó, délvidéki kútfőjének tartom, mert amikor

bukdácsoltam a kisebbségi önsorvasztó létben, Sándor műveit olvas-

EMLÉKKÖNYV …

44

ván újra meg újra erőre kaptam, utat mutattak: hittel, küldetéstudattal

kell élni, tenni és alkotni. Elvégre az új lovacska többször is megada-

tik az embernek, csak éppen kutatni, keresni kell!

Kisorosz Sándornak is megsúgta Ady szavait:

„Ne állítsák meg új lovát

Emberednek, hogy hadd nyargaljon

Előbbre és tovább.”

És Kisorosz, amely már 1300-as évek elejétől életerővel táplálta

fiait, Hódi Sándornak az örökösen töltődő tudományosság hitét adta.

Kisorosz Fölvégje, ahol Sándor és a Hódi család élt, számomra mindig

az igazhitű, vértes magyarsággal megáldott, hangyaszorgalmú és talp-

raesett emberek „szív-ligete‖ volt. Innen bátor hévvel lehet lépkedni

az alkotó kedv, a szellemi teremtés, a tudat és a lélek színezetének a

feltárása felé. Ezt érzem Sándor remek könyveiben, az előadásaiban,

az író-olvasó találkozóiban, mikor együtt rezdülnek feleségével, Éva

asszonnyal.

„Mai csodák előtt‖, ahogyan írta volt Ady, Hódi Sándor soha sem

torpant meg, kisorosziassága ezt nem engedte meg. Ő vált előttem a

ma csodájává. Ő az örök „útra-kelő‖. Mindig előre és előre lépkedő.

Úgy gondolom, még a mai napon is, az ünnepelés kedvéért megállva,

tisztelő és barátai köszöntését fogadva, egy pillanatra pennáját megpi-

hentetve, élő szóval is, a rá oly jellemző, rögtönzött, ám tudományos

előadás értékével bíró beszédével is biztat és bátorít bennünket. Isten

segedelmével az új lovára gondol és újra meg újra a szülőfalunkból

elindulva vágtat a „Tudományok Parnasszusa‖ felé.

EMLÉKKÖNYV …

45

Németh János: A fölvégi gyerök4

Vót a mi falunk Kisorosz, mög Torontáloroszi, aztán lött Руско

Село, mög Ruskodorf is, hogy máma újra Rusko Selo, vagy Kisorosz

lögyön. Ott nyőttünk fő a Fölvégbe, Hódiék a főútca, mög a falu Tó-

szög felüli végin, mink mög az ártézi kútnak átal. Az üvéké vót az

utolsó, vagy utolsó előtti ház, amelyik valami furcsa röndölet szörint

má Tószöghön tartozott. Ami máma Novi Kozarci, me a némötöket

lágerbe vitték, a telepösök mög a Kozara högy vidékirű kerűtek oda.

Csinátak is egy partizánfilmöt az ottaniakrú.

Szóva, a Hódi piktoréknak négy gyerökük vót. A Józsi, a Sanyi, az

Anci, mög a Jenő. A legöregebb, a Józsi is piktor lött, mind az apja, de

fijatalon möghalt. Anci Zentára kerűt, ápolónő lött, aztán Csókára

mönt férhön, a Sanyi mög gimnáziumba – tán Nagybecskerekre kerűt

– , csak a Jenő maratt a faluba. Együtt jártunk iskolába. A tavassza

temettük e, ű is hirtelen halt mög, mind a Józsi báttya. Az én szülőhá-

zamat vötte mög a feleségive, Szilágyi Ilonkáva, oszt mind a ketten

ismert mög elismert, csudálatos amatőrszínészök vótak. A Berta Feri,

a Monte szervezte a faluba a színházat, ű mozgatta a színészöket.

Alighanem a Sanyiva egykorú vót, de ű is möghalt.

Amikó visszagondolok a gyerökkoromra, mindég eszömbe jutnak

a Hódi gyerökök. Mög a fölvégi legénykék – me annyiva azé öregeb-

bek vótak – akik csúfótak bennünket, hogy hujókozunk. Az a ragadós

bánáti sár az oka, hogy sárpuskákat csinátunk, oszt amikó földhön

vágtuk, aszt köllött mondani, hogy „akkorát szójjon, mint öregapám

puskája!‖ Hódi Sanyi, mög a cimborájaji mindég piszkátak bennünket,

hogy öregapánknak nincs is puskája. Nem bántottak bennönket, nem

taposták e a játékunkat, de nem is fodbaloztak mög pópáztak velünk.

Űk mán nagy fiúk, majnem legényök vótak. Nem gyüttek lé a Kácsa

úcca végibe se, ahun az ártézi kút vizét evezető csatorna kiszélösödött,

4 A „szögedi nemzethez” tartozó, Mária Terézia idején letelepített kisoro-

sziak őseik tájszólását beszélték. Részben talán még ma is ismerik az ö-zést, így talán megengedik, hogy ebben a tájszólásban, „kisoroszi nyelvön” írjam meg a Dr. Hódi Sándorral kapcsolatos gyerekkori emlé-keimet.

EMLÉKKÖNYV …

46

osztán csíkhalat löhetött fogni. Az mán igazi kanális vót a Kikindára

vezető országút mellett. Nem gyüttek űk a Hamang tanyájára se, mög

a Jovánovics-féle kastélyt se bámúták velünk.

Amúgy mög vót a lenti iskola, a Susánba, az a falunk másik vége,

oda jártunk mink, alsósok, mög az ovodások. A fölsősök, a nagyok, a

templomma szömbe, a fönti iskolába möntek. Vót, persze, iskola a

szerb faluba is, amit 1920 után telepítöttek a dobrovoljácok, azaz

önkéntösök, akiket Pétör mög később Sándor király jutalmazott avva,

hogy odakőtöztette űket a faluba. Mehogy részt vöttek az első világ-

háborúba. Űk, mög a szüleik.

Ravasz gyerökök vótak a Hódi Sanyiék, mög a többi gyerök, aki

hozzánk képpest má nagynak számított. Az ártézi kút előtti medöncét

a lovak itatására is hasznáták, me állandóan folyt bele a friss víz, mink

mög nyáron szerettünk fürdeni benne. De ott lakott az öreg Berta, aki

tán csendőr vót valamikó, osztán mindég ezavart minket a

medöncébű. A Sanyiék, a nagyobbak e is szalattak, de közülünk

egyet-kettő néha ekapott az öreg Berta, osztán mögfircangót bennün-

ket.

Sanyitú mög a többi nagy fijútú tanútuk a madzagot átkötni a bi-

cikliúton, hogy főbukjon benne a biciklis, mink mög jó meszirű néz-

tük, osztán nagyokat röhögtünk. Mög a lóganés zacskórú is tüllük hal-

lottunk. Kértünk a bódba egy olyan negyedkilós staniclit, újat, abba

beleraktuk a száraz lócitromot, szabályosan becsuktuk, mind a bótos,

osztán az út mellé töttük, mintha valakinek kiesött vóna a kosarábú.

Látni köllött aztán, amikó gyütt valaki, möglátta, körbe tekingetött,

hogy látik-e, asztán gyorsan a saját kosarába rakta a zacskót. Előre

nevettünk, hogy mit fog gondóni, mikó hazér, oszt kibonti a staniclit...

Valahun az ötvenes évek közepin, tán 55 telin vót a nagy hó,

amikó alagútat köllött ásni a főútca két ódala köszt. A kútra azon

körösztű jártak vízé, mink mög nagyon jókat szankóztunk. A nagy

fiúk ekkó se bántottak bennönket, csak okosítani próbátak, ahogy a

korcsolyázásná is, amikó befagyott az útcán a csatorna. A Baka bog-

nárra csinátattuk a fakorcsolyát, ráégettük a vasat a Csökön kovácsná,

madzagga kötöttük a lábunkra, osztán úgy csúszkátunk a jégön. Vót,

aki így mönt egész az iskoláig.

EMLÉKKÖNYV …

47

Kisiskolás vótam még, amikó Hódi Sanyi ekerűt a falubú. Jenő, az

öccse monta néha, hogy „tanútt embör lössz a Sanyi, möglátitok!‖

Büszke vót a báttyára, jogossan, csak mink nem igazán értöttük. Ké-

sőbb mán mink is tanúni akartunk. Nem tudtuk, persze, hogy Hódi

piktoréknak mönnyi lemondásába kerűt a gyerök iskoláztatása, de hát

a tanítók, mög a pap is aszonta, hogy jófejű, kár lönne, ha nem tanúna

tovább.

Budapesti egyetemista vót mán, amikó viszontláttam, me hogy én

is ekerűtem a falubú. Meséte, hogy nehéz a helyzete, nincs péze, de

most mán nem hagyi magát. Asztán be is fejeszte az egyetemöt, le is

doktorát. Amikór megint összetanákoztunk, ű mán a VMDK alelnöke

vót. De az mán a kilencvenes évek elejin történt...

Dékány Ferenc: Fölvégi barátomnak!

Szeretettel köszöntelek, számomra az egyik legnehezebb, de leg-

szebb feladat, köszöntőt mondani. Öröm és megtiszteltetés, hogy el-

mondhatom gondolataimat születésnapod alkalmából.

Gyerekkorunkban a kisoroszi Fölvég hozott össze minket, ahol

mindketten laktunk. A barátság ott alakult ki. Ugyanabba az iskolába

jártunk – tanultunk, olvastunk, fogalmazásokat állítottunk össze, iz-

gultunk, nevettünk vagy gondtalanul játszottunk. Ha az elmúlt élet

évei között lapoznánk, rátalálnánk az árnyakra és a színekre is, a kel-

lemetlen és a kellemes pillanatokra is. Nyarak folyamán a legeltetés a

mezőn, fürdések a bányában (téglagödörben). Később, vasárnapon-

ként nagy kedvvel gyalogoltunk el vagy bicikliztünk a szerbcsernyei

téglagödörhöz fürödni. Könyvek, regények olvasása, megvitatása,

elmesélése. Majd a továbbtanulás tervezése, nagy álmok szövése.

Később Becskerek, a gimnázium és az ottani élet még szorosabbra

fűzte barátságunkat. Nyaranta ismét Kisorosz, az elmaradhatatlan

táncmulatságok. Sokszor hallgattam Cseh Janival folytatott beszélge-

téseteket (elmélkedéseiteket) a magyarságról, az asszimilációról, a

megmaradásról, az azonosságról, a különbözőségről. Felnéztem rátok.

Aztán jött az egyetem, Újvidék. Egy évvel utánad én is Újvidéken

kötöttem ki, de akkor már neked más terveid voltak, Budapestre, pszi-

EMLÉKKÖNYV …

48

chológiára készültél. Kisoroszon azért sokat találkoztunk, jókat be-

szélgettünk. Néha Vass Feriéknél jöttünk össze.

Aligha van nehezebb lépés az ember életében a szülőfaluja elha-

gyásánál. Te is, én is erre kényszerültünk. De a korábbi tapasztalatok,

élmények megmaradtak. Az álmok is meghosszabbítják a múltat. Az

új lakóhelyen is sok minden emlékeztet a régi időkre. Néha egy utca,

egy kert, máskor egy hangulatos kiskocsma, az emberek barátkozása

vagy éppen ridegsége. De sokszor különbségek azok, amik szembetű-

nők. Pl. otthon édesebb volt a szőlő, ízesebb a víz.

De feltaláltuk magunkat, tervünk jó része megvalósult, azon sze-

rencsés emberek közé tartozunk, akik az életben azt tették, amit sze-

rettek volna tenni,

Ha megengeded e rövid, de tömör bevezető után elmondom, amit

rólad gondolok közölni. A távolból kísértem munkásságod, életed.

Könyveid egy részét beszereztem, olvastam. Néhányat tőled kaptam

ajándékba. Nagyon sok riportot olvastam rólad és tőled.

Szakírói tevékenységed, gyakorlati és kutató munkád, ahogyan azt

a több száz cikk, tanulmány, itthon és külföldön tartott előadásaid ta-

núsítják – dicséretes. Megállapításaid mögött kutatás, kísérlet áll.

Terveztél, rendszereztél, értékeltél, másokat biztattál. Különös gond-

dal írsz, a megfáradt öregeknek, de a biztatást és megértést váró fiata-

lok számára is van mondanivalód. Írásaidból nagy felkészültség,

szakmai szeretet tükröződik.

Kívánom, hogy munkád továbbra is legyen eredményes és termé-

keny. Kívánom, hogy munkádban keresd a jót, az igazat, a szépet, a

környezetedben pedig a békességet.

Jó egészséget. Feri.

Lázár Tibor: Jókaihoz hasonlítottam…

Kedves Éva, köszönöm a jelentkezést. Sajnos én nem tudok sok

adattal hozzájárulni a kiadványhoz Sanyi munkásságával kapcsolat-

ban. A gimnázium után elváltak útjaink és így nem tudtam közelebb-

ről követni az ő életútját.

A gimnáziumi évek alatt én Sanyit egy nagyon rendes, megfontolt

nyugodt egyéniségnek ismertem meg. Nem került összetűzésbe sem a

EMLÉKKÖNYV …

49

tanárokkal, sem az osztálytársaival. Konfliktusok esetén inkább meg-

nyugtatóan lépett közbe.

Magyar nyelven gyönyörűen tudott fogalmazni. Mindig csodáltam

tájleírásait, a dolgozatokban, házi feladatokban használt válogatott

szavait, az összeállítás felépítését. Ebben a tekintetben többször Jókai-

hoz hasonlítottam (ezt mondtam is neki). A magyar nemzet melletti

elkötelezettsége már akkor is feltűnt. Támogatója volt a magyar kultú-

rának. Részt vett a gimnáziumi magyar önképzőkör munkájá-

ban. Nagy erőbevetéssel vett részt az osztályfőnökünk, Steibel Piros-

ka által szervezett színjátszó csoport munkájában. Ö volt ebben a cso-

portban Piroska jobb keze. Akkoriban több helyen is felléptünk:

Ürményházán Titelen, Torontálvásárhelyen, Becskereken a Petőfi

Kultúrotthonban stb.

Jó barátok voltunk. Lehetett vele beszélni kulturális vagy politikai

kérdésekről is. Együtt jártunk hittanra a Pajor Sándor atya által veze-

tett csoportba. Többször együtt utaztunk hazafelé vonaton, mivel ő is

észak-bánáti volt.

Sajnos utána útjaink elváltak, csak a kilencvenes évek elején futot-

tunk ismét össze. Nagy elismeréssel követtem a munkáját a VMDK

megalakulásánál és működésével kapcsolatban.

Kedves Éva, gondolom te ezzel az időszakkal kapcsolatban kérted

ki véleményemet.

Üdvözöllek benneteket. Tibor.

Máté László: Osztálytársaimra gondolva

Zimankós téli este van. Ülök a meleg szobában, gondolataim vi-

szont nagyon messze járnak, a végeláthatatlan bánáti síkságon, Vajda-

ságban, szülővárosomban: Nagybecskereken. 2013 van, ebben az év-

ben kellene megünnepelnünk az 50 éves évfordulóját annak, hogy a

gimnáziumban érettségiztünk.

Emlékszem, akkor azt gondoltuk: a miénk a világ, egy nagy dolgot

sikerült befejeznünk, még hozzá sikeresen! A telek is akkor másmi-

lyenek voltak; hosszúak, hidegek és sok hóval! 50 év elteltével, nem-

csak az időjárás változott meg, hanem sok minden más is! A nagy

EMLÉKKÖNYV …

50

„fejlődés‖, melynek minden rossz oldalát ma tapasztaljuk, eléggé el-

idegenítette az embereket egymástól.

A tv, internet, mobiltelefon és más vívmányok, melyek kétségkívül

nagy segítséget jelentenek az embernek, a másik oldalon viszont sok

negatív fejleményt hoztak magukkal! Sokan azt mondják: ennek is az

ember az oka, és valóban, ha elgondolkozunk, rájövünk arra, hogy

ezeket az előnyöket sokszor nem a megfelelő módon kezeljük, és ez

okozza a problémákat. Tény az, hogy ma az emberek viszonylag ke-

veset olvasnak, és mivel szerintem az írástudás alapfoka ez lenne, ne

is csodálkozzunk, ha azt látjuk, hogy valaki egy egyszerű kérvényt

vagy fellebbezést nem képes összeállítani és megírni!

Gimnáziumi osztálytársaimra gondolva eszembe jut, mennyit tré-

fáltunk, hülyéskedtünk egymással és tanárainkkal, de ebből soha

semmi nem volt rosszindulatú! Ilyenkor mindig eszembe jut, mikor

egy kora tavaszi napon a gimnázium udvarán voltunk „katonai elő-

képzés‖ (Predvojnička obuka) órán. A tanár, aki már nyugdíj előtt állt,

és mindannyian, úgy bizalmasan csak čika Ţivonak hívtuk, az őrségről

és őrszolgálatról beszélt, elmondva, melyek az őr legfontosabb felada-

tai, és hogy soha és semmilyen körülmények között nem hagyhatja el

az őrhelyet! Hogy ezt a gyakorlatban is megmutassa, szétosztott néhá-

nyunkat, hogy fapuskákkal a vállunkon különböző helyeken őrt áll-

junk.

Osztálytársam, Hódi Sanyi is köztük volt, és egy fánál állt őrt! A

tanár közben néhányunknak, akik még körülötte álltunk, magyarázott

valamit. Az egyik pillanatban odaszólt nekem, hogy hívjam ide a Sa-

nyit. Elindultam pár lépést a fa felé, ahol ácsorgott, messziről odakia-

báltam és intettem neki: „Gyere ide, a čika Ţivo hív‖. Sanyi erre min-

den további nélkül megindult felénk. A tanár elkezdte a haját tépni,

földhöz vágta a naplót, ami a kezében volt, és irgalmatlanul kiabálni

kezdett, hogy micsoda ökrök vagyunk, hogy nem értettük meg azt,

hogy az őrhelyet elhagyni nem szabad!

Dr. Hódi Sándor azóta pszichológus és író lett, jelentős számú

könyvet és publikációt írt, továbbá a Magyarok Világszövetségében is

aktívan tevékenykedett. Mikor a Magyarok a forrongó Szerbiában

című könyvét olvastam, akkor jutott eszembe ez az anekdota, mert

EMLÉKKÖNYV …

51

már akkori viselkedése sejtetni vélte, hogy a hadviselés, háború, kato-

naság, fegyver stb. nem az ő életvitelének kedvelt fogalmai! Mindig

békés, megfontolt és toleráns volt, és később is, mikor néha találkoz-

tunk, mindig jól el tudtunk beszélgetni életünkről és problémáinkról.

Minden tevékenységéről részletekben természetesen nincs tudo-

másom, de abban biztos vagyok, hogy hozzáállásával sokat segített a

vajdasági magyarok lelkületének megőrzésében!

Már a gimnáziumban mindig azt mondtuk rá, hogy „filozófus‖,

mert már akkor is olyan átgondoltan és megfontoltan állt a dolgokhoz!

Az órákon, amikor felelt vagy kérdeztek tőle valamit, nem hamarkod-

ta el, lassan, de alaposan és kimerítően válaszolt! Vele is megtörtént,

mint mindannyiunkkal, hogy nem készült fel az órára, fogalma sem

volt az anyagról, de akkor sem handabandázott össze-vissza, hanem

intelligens módon a lényegről a marginális dolgokra terelte a figyel-

met, eközben megfontolt és épkézláb mondatokat használva! Így

ügyesen elkerülte, hogy rossz osztályzatot kapjon!

Mint a többi osztálytársammal, akik közül sajnos néhányan már

elhunytak, vele is nagyon kívánom már a találkozást az 50 éves érett-

ségi évfordulón, hogy ismét felidézhessük fiatalságunk és diákéveink

vidám napjait.

Király János: Zsombolya tornyai

Hallottam valakiről, akinek az a feltevése, hogy a túlvilágra került

emberek kedves foglalkozása egymásnak életükből történeteket elbe-

szélni. Ez a helyhez illő egyetlen komoly tevékenység, amely örökké

tart és mindig érdekes. (Hamvas Béla)

Én is szeretnék érdekes történeteket elbeszélni életünkből, olyano-

kat is, amilyenekre már csak mi ketten emlékezünk, de olyanokat is,

amelyekről sokan tudnak, és amelyek barátainkat érintik és jórészt

ehhez a helyhez kötődnek, ami a mi szülőföldünk, és amit sokan Ti-

sza–Maros–Aranka (Haranga) háromszögnek neveznek. Elmondani

olyan szépen, mint ahogy a fülemüle énekel, akinek a dalában nincs

fájdalom és nincs szenvedés, csak várakozás, nyugodt, csendes, meg-

békélt ima.

EMLÉKKÖNYV …

52

„Ez a fülemile dala, ez a mártírdal, kérés az éghez,

…hogy eressze be.” (Hamvas Béla)

Évekkel ezelőtt Adán, Hódi Sándor egyik újonnan megjelent

könyvének bemutatóján Zentáról Sinkovits Péter volt a rendezvény

vendége, és a könyvre vonatkozó megállapítások közt azt is megje-

gyezte, hogy „Hódi Sándor ebben a művében szépírói erényeket is

megcsillogtat.‖ Ez a mondat igencsak megragadta a figyelmemet, és

utána naplójegyzeteimbe be is írtam a könyvből két ilyen Hódi-

idézetet:

„Ha értelmiségi társaságban néha szóba kerül a falvak sorsa, egy

kézlegyintés mellett mindig azt hallom róluk, hogy végük van, feltar-

tóztathatatlanul haladnak a gyors és erőteljes pusztulás irányába. A

sommás kijelentés ellen mindig tiltakozni próbálok, hiszen ott van

például az én szülőfalum, de a szavamba vágnak, letorkollnak, száz

ellenpéldára hivatkoznak. Ilyenkor aztán egy ideig síri hangulat lesz

úrrá a társaságon, míg valaki be nem dob valamilyen más témát. Sze-

rencsére a falvak lakói mit sem tudnak az efféle értelmiségi görcsök-

ből. És élik tovább a maguk mindennapi életét.‖

Majd itt a másik idézet:

„Mi történetesen az Öregfalu Tószeg (és a román határ) felé eső

végén laktunk. Innen szép időben, kelet felé nézve, jól lehetett látni a

zsombolyai templomot és a gyárkéményeket, északnyugat irányban

pedig Nagykikinda tornyait és malomépületeit… Egyébként semmit

sem lehetett látni a széles nagy határban. Olyan sík terepet, mint ami

Kisoroszt körülvette, sehol máshol nem láttam, még a hortobágyi

pusztán sem. Amikor először hallottam Petőfi Sándornak azt a versét,

hogy „Lenn az Alföld tengersík vidékin‖, meg voltam róla győződve,

hogy Kisoroszon járt, és ez a látvány ihlette meg.‖ (A magyar falvak-

ról – szülőfalum szemszögéből)

Adán kifejezetten erős volt és ma is erős a zöld mozgalom, így

évente neves szakemberek, kutatók látogatnak ide. Így 2006-ban ná-

lunk járt dr. Endes Mihály debreceni orvos, madárkutató, a magyar

puszták tudósa, aki könyveket is írt a Tiszáról, a Hortobágyról, tanul-

mányokat pedig a sziki pacsirtáról, meg egyebekről. E végből elláto-

EMLÉKKÖNYV …

53

gattunk vele a Jázova (Hódegyháza) és a Mokrin környéki, bánáti

pusztákra és egyszer csak a következő felkiáltásban tört ki:

– Ez egy második Hortobágy!

Hát így jutottam el szülőföldünkhöz, a tornyokhoz és a pusztához.

Oroszi, Torontáloroszi, Kisorosz, Nagykikinda, Szaján, Jázova (Hód-

egyháza), Padé, Zenta, Szeged, Topolya, Ada, Óbecse tornyaihoz, a

Fruška gora – Tarcal-hegy, a Tisza, az Aranka – Haranga vonulatáig.

Kezdem a legelejéről.

Kereken ötven évvel ezelőtt az Újvidéki Egyetem Bölcsészettu-

dományi Karának Magyar Tanszékén, mint félszeg tanulók ismerked-

tünk egymással, majd a Vajdaság minden tájáról összeverődött hallga-

tókkal megkezdtük egyetemi tanulmányainkat. Itt és ekkor tűnt sze-

membe Hódi Sándor, egy Bánátból jött tizennyolc éves fiatalember,

erős vállakkal, mindig széles mosollyal, barátságos modorral, úgy-

hogy az első pillanattól kezdve elnyerte rokonszenvem. Nem hiába,

mert az évfolyamtársak közül később is mi ketten barátkoztunk és

tartottunk össze legjobban.

Meséltünk egymásnak addigi életünkről, szüleinkről, iskolánkról,

a lányokról, otthoni barátainkról. Több mozzanatban is egyezett a

sorsunk, a nagy nélkülözésekkel, de kitűnő bizonyítványokkal, vágya-

inkkal és álmainkkal együtt. Még ma is elém tudom képzelni akkori

egyenes tartását, göndörödő hullámokba csavarodó haját és

pelyhesedő, szakállas arcát. A kunkorodó, vékony szőrszálakon min-

dig megcsillant a napsugár. Hiába mondtam neki többször is, borot-

válja már le azokat a hosszú szőröket az arcáról, mert nélkülük sokkal

szebb lesz az ábrázata, de nem. Hiába volt minden biztatásom, azt az

egyet semmi áron sem tette meg. „Ha leborotválnám, még jobban

nőne a szakállam, és azt nem akarom!‖ – válaszolta unszolásaimra.

Aztán úgy is maradt minden, elvégre, ha jól meggondolom, ez annyira

nem is zavart.

Fontosabbak voltak a véget nem érő séták Újvidék utcáin, majd át

a hídon Péterváradra, fel a várba! Onnan néztünk le a városra, csodál-

tuk a Duna szalagját, és egy ideig azt találgattuk, vajon melyik irány-

ba is folyhat a nagy folyam? Mikor ezt megfejtettük, akkor a Fruška

gora, azaz korábbi nevén a Tarcal-hegy vonulatát kémleltük, alattunk

EMLÉKKÖNYV …

54

Újvidék sugárirányba szétfutó utcáit, vagy a messzeségbe vesző sze-

rémségi dombokat méricskéltük.

Időről-időre kedvenc beszédtémáink voltak a csillagászati távcsö-

vek, mert mindkettőnket élénken foglalkoztatták az égi jelenségek, a

bolygók, a messzi csillagok titkai, velük együtt pedig a fizika tudo-

mánya. Sanyi többször is hosszasan, pontosan lefestette előttem egy

szupertávcső képét, amit ő tervezett, és aminek összeállításán éppen

most dolgozik. A „műhelye‖, egyben lakása, az Újvidéki Árumintavá-

sár környékén (elég messze) volt. Regényesen hatott számomra, hogy

fekvőhelye egy nagy szabóasztal, amin kedvére nyújtózkodhatott és

szőhette szivárványos álmait.

Minden, ami szépnek indul, nem tarthat sokáig, így a mi romanti-

kus, álmodozó barátkozásunknak is váratlanul vége szakadt, mert alig

egy, másfél szemeszter elteltével Sanyi köszönés nélkül eltűnt közü-

lünk. Restelkedve mondogatta ő már jóval előtte is, hogy Ágoston

tanár úr nyaggatását nem tűri tovább, és más szakot keres magának.

Az történt ugyanis, hogy Sanyi kézírása roppant olvashatatlan volt,

a betűket nem kötötte össze, hanem külön-külön dülöngéltek a sza-

vakban, és ezért szépírás órán (?) Ágoston tanár úr rendszeresen rá-

szállt, piszkálta, szépírási gyakorlatokat adott fel neki és gyakran a

háta mögött állva instruálta az írásban: hogyan és miként kell egy-

máshoz kötni a betűket.

Hát ezt a mi Sándorunk nem bírta sokáig és csakhamar odébbállt.

Hogy hova, azt akkor nem mondta, és közülünk nem is tudta senki. Én

gyakran sajnáltam a távozását, mert utána jóval magányosabbnak és

kiszolgáltatottabbnak éreztem magam. Hát, ha még nem lett volna a

fényképezőgépem, ami már akkor is lekötötte minden figyelmem, és

aminek köszönve megmaradtak ezek a már történelminek mondható

fényképfelvételek! Meg a többi sok, melyeknek láttán Gergely tanár

úr rám ragasztotta a fotókirály nevet! Nem haragudtam érte, dehogy!

Sőt, minden következő dialektológiai, nyelvjárástani, néprajzi-, nép-

hagyomány-kutatási kiránduláson Penavin Olga tanárnő „hivatalos‖

fotósa lettem. A távcsövünkből pedig nem lett semmi. Sanyi nagy

szabóasztala is árván maradt, hacsak nem követte őt ugyanazon a he-

lyen egy másik szegény sorsú egyetemista!

EMLÉKKÖNYV …

55

Kifejezettebben akkor jutott ismét az eszembe, amikor pályakez-

dőként a szajáni iskolában kezdtem tanítani, hisz Szaján ugyanahhoz

az égtájhoz tartozik, mint Kisorosz, nincs is nagyon messze tőle.

Azonban Nagykikindától messzebbre akkor még nem jutottam. Pedig

onnan már szabad szemmel is látni lehetett volna a (kis)oroszi tornyot.

Mikor ott jártam, nem is mulasztottam el soha érdeklődni Kisoroszról,

meg Basahídról, amik akkortájt a képzeletemet foglalkoztatták.

Egyetemünkön Sanyi nélkül is tovább folyt az élet. Kedvenc taná-

raim Sinkó Ervin, Szeli István, Bori Imre, Gergely Gergely és Penavin

Olga voltak.5 Biztos vagyok benne, hogy ezt Sándor is ugyanígy gon-

dolta volna. Különösen sajnálom, hogy a Penavin tanárnő vezette

kórógyi, szentlászlói, zágrábi, lendvai, horgosi nyelvjárás- és hagyo-

mánykutatói kirándulásainkon Sanyi már nem volt velünk, így az ott

szerzett, sorsmeghatározó élményeinkben sem lehetett része!

Szeli István tanárunk sohase percekre, hanem témánként osztotta

be előadásait. Így egy-egy órája nem 45 percig tartott, hanem tovább,

másfél óráig is elhúzódott. Utána inkább hosszú szüneteket tartott és

ilyenkor nem ment be a tanáriba, hanem kiült közénk az erkélyre, do-

hányozni és beszélgetni. Én sohasem dohányoztam, de ő szenvedélye-

sen, és ez alatt mindig mesélgette gazdag élettörténetének eseményeit.

Ő zentai volt, én meg adai, aki a zentai gimnáziumba járt, ahol azelőtt

Szeli tanár úr igazgató is volt. Így adott volt egymás iránti rokonszen-

vünk.

Már-már irodalomtörténetinek mondható emlékeit, élményeit

többször is elmondta nekünk. Amikor a második világháborús hányat-

tatásai után visszaért Zentára, egyik első útja a városházára vezetett,

hogy tájékozódjon a helyzetről és az akkori tisztségviselőknek fel-

ajánlja szolgálatait. Utána a száznál is több lépcsőn felkapaszkodott a

városháza majd ötven méter magas tornyába is, hogy széttekintsen a

5 Sinkó Ervin (1898–1967) katedravezető tanár – tantárgya irodalomel-

mélet, dr. Szeli István (1921–2012) – tantárgya irodalomelmélet, dr. Bori Imre (1929-2004)– tantárgya a magyar irodalom története, dr. Gergely Gergely magyarországi vendégtanár – tantárgya a régi magyar irodalom, dr. Penavin Olga (1916–2001) – tantárgya a mai magyar nyelv – dialekto-lógia

EMLÉKKÖNYV …

56

tájon. Mint friss vizet, úgy itta magába a látványt. Nézte a győzedel-

mes zentai csata színhelyét, a messzeségben pedig földbe szúrt gyufa-

szálakként látta Nagykikinda, Topolya, Szabadka, Temesvár, Zsom-

bolya, Ada, Óbecse tornyait, Szegedet pedig két egymás mellé szúrt

gyufaszálról ismerte fel – ezek voltak a Fogadalmi templom tornyai.

Déli oldalról vízszintes, kéklő gyufaszálként a Fruška gora 300-400

méter magas vonulatának erdői sötétlettek.

Nem felejtette el párhuzamba állítani ezeket a látványokat Petőfi

Alföldjének idevágó soraival, amelyeket – becsukott szemmel –

gyengécske, rekedtes szavaival is meghatóan tudott elmondani:

Fölrepülök ekkor gondolatban

Túl a földön felhők közelébe,

S mosolyogva néz rám a Dunától

A Tiszáig nyúló róna képe.

Messze, hol az ég a földet éri

A homályból kék gyümölcsfák orma

Néz, s megettök, mint halvány ködoszlop,

Egy-egy város templomának tornya.

Szeli tanár úr utoljára az 1997-es Szarvas Gábor Nyelvművelő

Napokon járt Adán. Igen megtört volt, de rám nézve felcsillant a sze-

me. Üdvözöltük, megöleltük egymást.

– Tanár úr, emlékszik rám? – kérdeztem.

– Hogyne. Király János! A leghálásabb diákom! – volt a válasz.

A sors ajándéka, hogy ekkor fényképen is megörökíthettem őt

Wacha Imre és Hódi Sándor társaságában. Kegyelettel emlékezem rá

ma is!

Egy másik alkalommal, Újvidékem járva, a gyalogátjárón, a zöld

jelzésnél szembe jött velem Bori Imre tanár úr! Már a túloldalról ész-

revettük egymást. Félútnál találkoztunk, ő menten karonfogott és visz-

szavitt a járdára, hogy találkozásunk örömére beszélgessünk már el

közös dolgainkról.

– Most mivel foglalkozol? – kérdezte csakhamar. Mondtam, üzemi

lapszerkesztő és propagandista vagyok egy nagy adai esztergapad-

gyárban, mellette pedig Adán és környékén helytörténeti kutatásokat

végzek.

EMLÉKKÖNYV …

57

– És mit kutatsz?

– Emberi sorsokat, épületeket, tornyokat, utakat, kutakat, vize-

ket…

– Nagyszerű! – mondta majd azonnal jött a következő kérdés:

– Tudod-e, miért olyan gazdag a francia irodalom?

– Mire gondol a tanár úr?

– Hát azért – folytatta szünetet sem tartva, mert a francia helytör-

ténészek is minden város, épület, híd, dűlőút stb. történetét leírták és

az íróiknak volt miből meríteniük.

Utána többször is találkoztunk és beszélgettünk, sőt kétszer az au-

tóbuszon is sikerült egymás mellé ülnünk, amikor Újvidékről utazott

haza, Földvárra. Ilyenkor egyik alkalommal sem mulasztotta el fel-

hívni figyelmem Pominóczky Fülöp nevére és mondóka-

följegyzésére, amit a becsei kolostor egyik kódexe őrzött meg szá-

munkra

„Bátya, bátya, mely az út Becskerekére,

Uram, uram ez az út Becskerekére…” 6

Ada csak lassacskán lépett a megújulás útjára, de amikor eszterga-

pad-gyára, a Potisje világszerte ismertté vált, a városközpontban, itt-

ott új épületek jelentek meg. Sajnálatos, hogy a központból eltávolítot-

ták a Szentháromság-szobrot, de cserébe megújult, megemelkedett a

katolikus templom tornya. Gere Vince (1894–1981), akkori plébános,

sehogy sem akarta megengedni (magának), hogy egy leendő új épület

valaha esetleg majd magasabb legyen a templom tornyánál, ezért egy

felújítás során a tervezőkkel megemeltette a tornyot. Ez azonban csak

úgy volt lehetséges, hogy valami könnyű konstrukciót találjanak ki.

Így született meg a megbízott újvidéki építészmérnök fejében a rácsos,

csipkézett, hegesztett, szél által átjárható, az addiginál majd tíz méter-

rel magasabb torony, ami azóta is az ideérkezők bámulatát váltja ki.

Erről a toronyról aztán sokféle mondás született, még ma is különféle

legendák övezik, de én, aki naponta járok el alatta, Urbán János

(1921–1993), adai születésű író mondását tartom a legtalálóbbnak:

6 Bori Imre: Irodalmunk évszázadai, Újvidék, 1975

EMLÉKKÖNYV …

58

„A katolikus templom tornyát átépítették, és most úgy hat, mint a

felhőkbe fúródó létra, melyen a tiszta és a bűnös lelkek vándorolnak

le, föl.”7

Még egy bánáti kísértés!

Sanyi szülőfalujától alig pár kilométerre halad(t) a Temesvár–

Zsombolya–Nagykikinda–Szeged vasútvonal, amit ő gyermekkorában

többször is láthatott, sőt utazhatott is rajta. Láthatta az ott közlekedő

vonatokat, hallhatta zakatolásukat és füttyüket. Erről szól a következő

lélegzetelállító leírás Törköly István öreg barátom Hová lett a báró

kutyája? című könyvében:

„Újra fölkapaszkodtam a vasúti töltésre. Fehér Ferenc vadászmes-

ter és Fehér Antal, a vadásztársaság titkára mellé.8 Ott is a régi idők

emlékkönyvét kezdtük el lapozgatni. Kérdi a vadászmester, mit tudok

erről a vasútról. Nem értettem mindjárt a kérdést, és rávágtam, hogy a

„némöt üdőben‖ – ahogyan a bánáti embör mondaná – két partizán föl

akarta robbantani, de nem sikerült. Az egyik magyar volt: a nagyki-

kindai Basik Albert. Ennél is jelentősebb – jut most már eszembe –,

hogy ez a mi Délvidékünk égtájának a legrégibb vasútja! Még 1857-

ben építették, és 1865-ig csak személyvonat közlekedett rajta. Ekkorra

tökéletesítették, kiépült a nagykikindai gócpont, majd beindult a Te-

mesvár–Nagykikinda–Szeged közötti gyors. Ám ennél címzetesebb

jelentősége is volt ennek a (jobb sorsra érdemes) vasútvonalnak: ezen

közlekedett a világhírű Orient expressz! Játékfilmekből is tudjuk, a

régi háborús világban államfők, politikusok, diplomaták, továbbá ké-

mek, csempészek, tolvajok közkedvelt közlekedési eszköze volt.

Nyugat-Európából Isztambulig és vissza száguldott. Itt úgy tudják:

120 kilométeres sebességgel, minden balkáni fővárost is érintve.

Miközben a nagy idők történései fölött elmélkedtünk, nem messze

tőlünk puskaropogás veri föl a téli csendet. Erre azt mondja Fehér

Antal: talán csak nem a románok jöttek át a mi területünkre? Ugyanis

Egyházaskér vadászterülete (3000 hektár) tizenöt kilométeren határos

7 Urbán János: Kőposta, Újvidék, 1977

8 Egyházaskéri, másképpen verbicai vadásztársaság

EMLÉKKÖNYV …

59

Romániával, s állítólag ottani vadászok „át-áttévednek‖ az ő terüle-

tükre. Csak amikor délután, egy óra tájban visszatértünk a vadászta-

nyára, akkor tudtuk meg, hogy a „mieink‖, az a másik csoport, ame-

lyik reggel különvált tőlünk, durrogtatott annyira…

Amikor visszatértünk a fácánozásból, egy jókora sült malac várt

ránk. Mindenki tetszés szerint vehetett belőle… Herczeg Ferencnek,

még a történelmi Magyarország nagy írójának szülővárosából való,

verseci vörösborral koccintottunk a malacpecsenyére…

Bántja őket, hogy a híres vasútvonal után lassan elfogyatkozik a

falu is! Az ősi magyar település, Kálmány Lajos híres néprajzkutató

egykori hagyománygyűjtő helye a dél-bánsági magyarlakta falvak

sorsát szenvedi: évente itt is átlagosan négyszer több a temetés, mint a

keresztelés!

Terem-e még sokáig ez a föld, ez az elárvult délvidéki táj nagy-

apákat, dédapákat, akik mesélhetnek unokáiknak a régi nagy vadásza-

tokról, a vadászok mérhetetlen barátságáról, a híres Orient expressz-

ről? Meg arról, hogy 1906-ban ezen a vasútvonalon haladt el az a

gyászvonat, amely a törökországi, rodostói száműzetésben, 59 éves

korában elhunyt Nagyságos Fejedelem, II. Rákóczi Ferenc földi ma-

radványait szállította haza. Mert még ma is él a hagyományban, itteni

írásokban is, hogy a gyászvonat október 27-én este fél 10-kor futott be

a nagykikindai pályaudvarra. Fogadására sok ezer ember gyűlt össze a

városból és a környező falvakból, meg még a bácskai Adáról is. A

hatalmas tömeg előtt 15 percig állt a gyászvonat, miközben Zsivkov

Bogdán, Nagykikinda polgármestere koszorút helyezett a koporsóra.

Rövid búcsúbeszédében – magyarul – azt fejtegette: II. Rákóczi Fe-

renc halálával nagy veszteség ért bennünket, magyarokat! A város

minden templomának tornyában zúgtak a harangok a szabadságszere-

tő magyar nép fiának tiszteletére. Itt, akárcsak minden közbeeső vas-

útállomáson, a férfiak levett kalappal, a nők könnyes szemmel fejez-

ték ki tiszteletüket a kurucok nagy fejedelme előtt. Szemüket le nem

vették a szerelvényről, míg ki nem futott látóterükből. Emléke életük

végéig a szívükben maradt, ahogyan ezt Petőfi Sándor megénekelte:

„Oh, Rákóczi, kinek emlékére / Lángolunk és sírva fakadunk!‖

Vajon unokáink tudják-e majd énekelni a „Jaj, Rákóczi, Bercsé-

nyi, / Magyarok híres vitézi, / Bezerédi!‖ kezdetű kurucnótát, s va-

EMLÉKKÖNYV …

60

dászmulatságokon a hangulat taraján a zenekar el tudja-e húzni a Rá-

kóczi-indulót?‖

Az adaiak az 1980-as években jó haszon reményében a zsombo-

lyai piacra jártak feketézni, így megboldogult, szép emlékű feleségem,

Király Mária is szomszédasszony-barátnőjével Lazić Mirjanával.

Egyszer a hazafelé vezető úton a nagy fáradtságtól a bánáti ország-

úton elaludtak a kormánykerék mellett, de – szerencsére – az árokban

nőtt surjás felfogta az ütődést és a Fityo kisebb horpadásaival megúsz-

ták a balesetet.

Dr. Molnár Csikós László, adai egyetemi tanár, nyelvtudós – szer-

kesztő kollégám az adai Körkép újságnál – mondta, hogy az ínséges

időkben viszonteladóként ő is többször járt a zsombolyai piacon és ő

is tele van ottani élményekkel. Meséli, hogy – bár maga a piacterület

igen rendezett volt – szervezett bandák járták és lopkodtak a kirakott

árucikkekből. Egy ilyen csoport hangos szóval az ő éberségét is kiját-

szotta, és elcsentek tőle egy literes narancsitalt, aminek akkortájt jó

ára volt a piacon. Mikor észrevette, hogy meglopták, szétnézett és a

túloldalon látta, amint egy bandatag éppen kabátja alá dugja a naran-

csos flakont. Laci erre gondolkodás nélkül átvetette magát a piaci asz-

talon, odarohant a csempészhez, és „Ez nem a tied!‖ – felkiáltással

kikapta kezéből a narancsos flakont, majd visszaszökkent a helyére.

Ehhez nagy bátorság kellett! A lopók nem mertek semmit se tenni,

mert a terület szigorú felügyelet alatt állt és a rendetlenkedőket elvit-

ték volna a rendőrök.

Hát, így éltük mi itt Adán a mi életünket, amikor az 1970 közepe

táján lélekszakadva keresett egyik munkatárs az adai Potisje Szer-

számgépgyárban és Öntödékben, hogy menjek gyorsan, itt van egy

régi ismerősöm, akit üzemi pszichológusként most vettek fel a gyárba.

Nagyot dobbant a szívem és valami belső hang azt mondta:

– Sanyi!

Így is volt! Adára jött családjával az én régi barátom, egyetemi év-

folyamtársam és a most már közös firmában ismét egymásra talál-

tunk!

Elmondhatatlanul szép napok következtek.

Hosszú éveken át szoros kapcsolatban álltunk egymással, mindent

megvitattunk, közös programokat szerveztünk. A gyár gépkocsijával

EMLÉKKÖNYV …

61

1989 nyarán együtt utaztunk Belgrádba és felkerestük az el nem köte-

lezett országok közelgő konferenciájára felállított információs köz-

pontot, és annak fiatal vezetőjével sokat beszélgettünk a feljövő, de

még túlontúl újnak ható számítógépes szövegszerkesztésről, kiadói

tevékenységről. Branko Vojnović úr részletesen előadta nekünk e

nagy nemzetközi konferencia fordítói és informatikai szolgálata felál-

lításának körülményeit, szerkezetét és megmutatta az erre az alkalom-

ra beállított, impresszív IBM számítógép-sort. Ki is próbálhattuk a

számítógépet, sőt azzal kedveskedtek nekünk, hogy egy papírlapra

kinyomtatták a nevünket is, így:

Hodi Sandor

Kiralj Janos

Ezt a lapot azóta is áhítattal őrzöm, mert ez a számítógéppel való

első közös találkozásunk emléke, bizonyítéka. A számítógépnek, a

számítógépes szövegszerkesztésnek, folyóirat-, könyv- és egyéb kiad-

ványszerkesztésnek ma is megkerülhetetlen szerepe van életünkben.

Akkortájt itt Adán volt egy szép nagy motorkerékpárom, az NSU-

Pretis, azon Sanyival bejártuk az egész adai határt, a tanyai települé-

seket, a Nagyvölgyet, egészen Rózsa Sándor hajdani búvóhelyéig.

Tavaszkor és nyáron akváriumi növényeket gyűjtöttünk és haleledelt,

vízibolhákat, Daphniákat, csigákat, piócákat halásztunk az adai

Barából.

Később lakásuk erkélyén virágágyásokat telepített és hozzá a föl-

det a mi portánkról hordtuk. Csónakkirándulásokat szerveztünk vele

és kislányával, Évikével a Tiszán, majd a bánáti oldalon kikötve, a

védőtöltésről távcsövekkel kémleltük a hódegyházi, padéi, szajáni,

nagykikindai tornyokat.

Az idők folyamán nőttek a gyermekeink, munkahelyet is cserél-

tünk, Sanyiék politikai pártot alapítottak – a VMDK-t – és teendőink

igencsak szétválasztottak bennünket. De nem teljesen. Ő talán nem is

tudja, hogy gyakran látom, amint feleségével, Évával róják az adai

utcákat, a rekreációs park sétányait, vagy a Tisza-part felé tartanak,

esetleg onnan jönnek hazafelé. Ilyenkor mindig régi évfolyamtársam,

EMLÉKKÖNYV …

62

kettőnk kapcsolata jut eszembe és alakjába beleképzelem a zsombo-

lyai, most meg már az adai tornyokat is!

2008. május 6-án, a szerbiai választási kampány finisében Pásztor

István, Németh Zsolt és több tisztségviselő kíséretében Adára látoga-

tott Orbán Viktor, a Fidesz elnöke, Magyarország mai miniszterelnö-

ke. A Vajdasági Magyar Szövetség helyi vezetői fogadták az Egés-

zségházban, mivel dr. Tóth Barna Elvira, az Egészségház igazgatója

volt az a tartományi képviselőjelölt, akit támogatni jöttek a választási

nagygyűlésen.

A politikusok a gyűlés kezdete előtt Ada központján keresztül a

nyári színpadnál levő gyülekező helyre indultak, azonban az útkeresz-

teződésnél a szemafor piros jelzése megállította őket. Én akkor is

fotóriporterkedtem, így amíg a szabad jelzésre vártak, alkalmam volt

jó felvételeket készíteni róluk. Mellettem állt Hódi Sándor és felsége

Éva is.

Amikor Orbán Viktor a közelünkbe ért, váratlanul kivált a kísérői

közül és „Üdvözlöm, Hódi uram!‖ szavak kíséretében kezet rázott

Sándorral.

Utána mondtam is Sanyinak, miért nem hívta fel a figyelmem erre

az eshetőségre, mert az eset olyan gyorsan játszódott le, hogy időm

sem volt akár egy lépésnyire is eltávolodnom, hogy lefényképezhes-

sem őket. Sanyi szabadkozott, mondván ő sem gondolta, hogy Orbán

Viktor kilép a sorból.

Én meg most arra gondolok, hogy Orbán Viktor azóta többszörö-

sen is elfelejthette minden buzgó adai kísérőjének a nevét, esetleg

Elviráéra emlékszik még, hisz az ő támogatására mondott beszédet

Adán, de Hódi nevét még álmából felriadva is tudná, hisz többször is

tanácskozott adai kiválóságunkkal.

Hát, ilyen a mi Sándorunk!

EMLÉKKÖNYV …

63

Szőcs Ferenc: Pszichológia és közéleti szerepvállalás

1969 szeptemberében a budapesti Eötvös Collégiumban szobatár-

sak lettünk. Sándor messziről érkezett, a vajdasági Adáról, én a közeli

Szentendréről. Mégis könnyen szót értettünk. Talán mert családi hátte-

rünk, neveltetésünk, érdeklődési körünk közel állt egymáshoz.

Az egyetemisták szokásos életét éltük: délelőtt az egyetemi elő-

adásokon voltunk, délután a gyakorlati foglalkozásokon, esetleg

könyvtárban tanultunk. Este a négyágyas kollégiumi szobában együtt

vacsoráztunk, majd előkerült a sakktábla, s kezdődtek az éjszakába

nyúló beszélgetések. Hamar összebarátkoztunk.

Sándornak sokaknál jobban meg kellett küzdenie azért, hogy a ne-

ves fővárosi egyetemre és annak hagyományokban gazdag kollégiu-

mába kerülhessen. Budapestre érkezésekor valamivel idősebb és éret-

tebb volt évfolyamtársainál, már olyan élettapasztalatok birtokában

volt, amit mi többiek csak később szerezhettünk meg.

Nyitott, barátkozó természetének, széleskörű érdeklődésének kö-

szönhetően az egyetem pszichológiai szakos hallgatói körében és a

kollégiumban hamar népszerű lett. Szeretett értelmes vitákat provo-

kálni és azokban részt venni. Már akkor feltűnt, hogy beszélgető part-

nerét mindig egyenrangú társnak tekinti. Sokan felbátorodnak és meg-

nyílnak előtte, amikor türelmesen másokra néz, és szemével is szinte

biztatja, hogy folytassa gondolatát, mert amit mond, az fontos, az őt is

érdekli.

Már az egyetemi évek alatt is tudtuk, hogy jól választott, amikor a

pszichológia mellett döntött, hiszen ez a foglalkozás ilyen emberi

adottságokat, intelligenciát, empatikus magatartást igényel. Választá-

sát az idő igazolta, bizonyára ezt mondják a páciensei is, de ezt tartják

velem együtt mások is életműve, számos könyve alapján.

Az egyetem befejezése után sok éven át nem láttuk egymást. Én

diplomáciai pályára kerültem, a nyolcvanas években kulturális attasé-

ként, majd később nagykövetként Bukarestben szolgáltam. Munkám

során az éjszakába nyúló beszélgetéseinken elhangzottak gyakran

eszembe jutottak. Sándor – és más határon túli szobatársaim – szinte

felkészítettek a későbbi feladatra, hogy megértsem a kisebbségi sors

EMLÉKKÖNYV …

64

drámaiságát, a nemzeti identitásunk megtartásáért folytatott küzdelem

fontosságát, a többség és a kisebbség bonyolult viszonyát.

Személyesen a kilencvenes évek elején találkoztunk újra. Sándor

ekkor – sok más határon túli értelmiségihez hasonlóan – közéleti sze-

repet vállalt, már nemcsak pszichológusként, hanem politikusként is

tenni akart a közösségért, ahová tartozik. A nagy politikai változások

folytatásának történelmi lehetőségében bízva aktívan részt vett a

VMDK megalakításában és szervezésében, majd autonómia koncep-

ciójának kidolgozásában, annak népszerűsítésén dolgozott az anyaor-

szág és a határon túli magyar politikusok között. Én akkor a Külügy-

minisztérium főosztályvezetője voltam, Magyarország és a dél-kelet

európai országok kapcsolatáért feleltem. Rövid, de tartalmas és nyitott

beszélgetéseinken félszavakból is megértettük egymást. Egy alapvető

kérdésben nem volt azonos a véleményünk: szerinte a XX. században

mesterségesen létrehozott kelet-európai államalakulatok szétesési fo-

lyamata a végsőkig folytatódik… Én pesszimistább voltam.

Talán szakmaszeretete, elhivatottsága hozta, talán a megoldhatat-

lan sorskérdések okozták, hogy később felhagyott a politikai szerep-

vállalással és ismét szakmájának él. Gyakori ez a visszahúzódás a

magyar értelmiségiek körében, sokan kiábrándultak a valóságból és

hátat fordítottak a napi politizálásnak. Az ő esetében bizonyára jól

járnak azok, akik emberi problémáikkal fordulnak a pszichológushoz.

Azóta, hogy felhagyott az aktív politizálással, ismét ritkábban ta-

lálkozunk. Nem tudom, lesz-e térségünkben olyan változás, amikor

érdemesnek tartja, hogy visszatérjen a közéletbe és akkor lesz lehető-

ségem vele ismét politikáról, sorskérdésekről beszélgetni.

Vajda János: Hódi Sanyinak 70. születésnapjára

Határmezsgyék kozmikus krónikása

Évszázadokat átívelő lét- fokmércéd színskálája

HÍD és SZIVÁRVÁNY a Tisza fölött

Unokáink – majdani utódaink – örömére

„hetvenkedésedhez” is

töretlen alkotómunkát kíván sok szeretettel

EMLÉKKÖNYV …

65

Sanyinak születésnapi kívánságok

boldog „Hetvenkedés”-hez

Örömmel kelni, újra rátalálni

Megosztani, palántálni

Tanítani és megírni

Unokáknak elmesélni

Mulatni meg énekelni

Szívvel lélekkel szeretni

Tisza parton visszanézni

Kézen fogva megpihenni

Kiss Gy. Csaba: Egy délvidéki kirándulás képeiből

Mondhatnám, ez volt a beavatásom délszláv ügyekbe. Sejteni sem

sejtettem, hogy életem egy szakasza majd elvezet ebbe a világba. Ak-

kor, 1974-ben fogalmam sem volt erről, amikor két vajdasági barátunk

– Hódi Sanyi és Vajda Jancsi – meghívott néhány napra szűkebb pát-

riájukba. Közvetlen baráti közelségből tőlük hallottam először a má-

sodik Jugoszlávia magyar mindennapjairól. Irigységgel vegyes kíván-

csisággal hallgattam, amit mondtak. Még éltek bennem a maradvány

illúziók. „Harmadik világ‖, el nem kötelezett ország, emberibb formá-

ja a „rendszernek‖, mint nálunk. Az Eötvös Collegiumi szoba, ahol

laktak, nagy beszélgetések tanúja volt. Sándor akkor már komoly élet-

tapasztalattal bírt. Kevéssel idősebb volt nálam, tanult Zágrábban is.

Volt azután ő Titó katonája. Különös emlékem, 1969 nyárvégén,

koraőszén lehetett, amikor valami buli végén éjfél után a Ménesi úton

bemutattuk a katonai díszlépést. Egymás után a szovjet, a román, a

magyar, a csehszlovák és a jugoszláv változatot. És persze mindany-

nyian magyarok csaptuk talpunkat az út közepén az aszfaltnak.

Az a Jugoszlávia nekem külön is érdekes volt, hiszen 1967 tava-

szán, mindmáig nem értem miért, nem kaptam oda kiutazási enge-

délyt. Pedig még kihallgatásra is jelentkeztem a Belügyminisztérium-

ba. Egészen megdöbbentő volt az a nagyjából öt perc, amit rám szán-

EMLÉKKÖNYV …

66

tak. Azért nem kapok útlevelet oda, mert nem adnak. Annyira mellbe

vágott, hogy nem jegyeztem meg pontosan a szavakat. De ez volt a

lényeg.

Az a határ sokat járt a fejemben, hiszen túloldalán már megszűnt a

Varsói Szerződés fönnhatósága. Nekem mint tartalékos tisztnek egy

ideig még be kellett jelenteni a külföldi utazásokat a kiegészítő pa-

rancsnokságon. Így azután nagyon örültem a baráti meghívásnak:

Szabadkára (Vajda Jancsi szűkebb pátriája) és Kisoroszra, Hódi Sanyi

szülőfalujába.

Szabadka vasútállomás. Megkönnyebbülés. Végre szuperhatal-

maktól mentes földön. És a fölirat az állomás épületén: Subotica–

Szabadka. Be is mondják mind a két nyelven. Meglegyint a jugoszláv

illúziók szellője. Hivatalos a magyar nyelv. Mennyire más itt, mint az

általam sokszor bejárt Felföldön vagy Erdélyben. Mehetünk az Üzenet

szerkesztőségébe. Ha nem csal emlékezetem, a Városháza nagyszerű

épületében volt a szerkesztőség. (Ezek a millennium idejéből való

városházák, kultúrpaloták -- Kecskeméttől Marosvásárhelyig és Sze-

gedig – milyen ízlésről és jólétről tanúskodnak!) Az Üzenetben megje-

lent egy írásom Fábry Zoltán poszthumusz kötetéről. A magyarorszá-

gihoz képest krőzusi a honorárium. Azután még az áruházat is meglá-

togatjuk, magyar szó mindenütt. Pasztell színű nekem ez a Szabadka,

a régi magyar vidéki város és a modernség harmonikus színeivel.

Azután irány: Kisorosz. Torontál megye. Újabb megyéje a régi or-

szágnak, ahová eljutok. Arra nem emlékszem, hogyan. Talán vonattal

Kikindára, ahol várt Hódi Sanyi. Magyar–szerb falu, úgy Pataj nagy-

ságú. Magyarázzák, hogy hol van a háború után betelepült szerbek, a

„harcosok‖ (boracok), egykori partizánok negyede. Megkülönböztetik

a régen itt élő szerbeket az újonnan jöttektől. Szerbül csak igen keve-

set értek. A Hódi-rokonságban volt egy szerb fiú, talán Sanyi nővéré-

nek a férje. Az egyik reggel valahogy mellé keveredtem, próbáltam

szót váltani vele valami közös szláv nyelven, aminek nálam a szlovák

az alapja. Szóltam hozzá, ő is mondott nekem valamit, nemigen értet-

tük egymást. Megismerhettem Hódiék nagycsaládját. Három nemze-

dék együttesét, egy iparos-agrár közeget, volt nekik hozzá még némi

háztáji. Alkonyat tájban kimentünk a határba, kaszát is kaptam a ke-

zembe. Utoljára gyerekként Patajon figyelhettem, hogyan készülnek

EMLÉKKÖNYV …

67

az aratásra. Sanyi öccse mutatja, hogyan kell bánni ezzel a szerszám-

mal, az én egy-két suhintásom elég gyöngére sikerül. Amint besötéte-

dik, a távolabbi városi fényekre mondják, az csak Zsombolya lehet.

Már Romániában. Zsombolya utca nekem gyerekkori fogalom a kör-

nyékünkről. A fények szerint tehát létezik a valóságban is.

A kisoroszi faluképet valahogy fejlettebb világból valónak érez-

tem. Modern házakkal, amelyek nem annyira egy kaptafára készültek,

mint nálunk a hatvanas évek kockaházai. Az a Jugoszlávia volt ez,

amely – legalábbis vajdasági arcával – jóval előbbre járónak látszott,

mint az akkori Magyarország. Az üzletekben nyugati áruk, jobban

öltözött emberek az utcán. Magyarország szürkébb, szegényesebb. És

a nemzetiségi jogok. Érezhető volt ugyan a faluban és másutt is, hogy

van feszültség magyarok és szerbek között, de nem dől úgy a panasz

az emberekből, mint Erdélyben. Mehetnek Nyugatra dolgozni, néhány

éves keresetből szépen megalapozhatja egy fiatal a jövőjét. Nincs az

az anyaország felé fordulás sem, mint Szlovákiában vagy Romániá-

ban. Józan, életrevaló és kedves emberek alkotják Sándor nagycsalád-

ját, több folyamatosság érezhető itt a régebbi paraszti életformával,

mint nálunk, szervesebbnek érzem a modernizációt.

Újvidékre indulunk a kórházba, meglátogatni egy rokont. Végig a

Délvidéken. Nagybecskereken megállunk rövid pihenőre. A megyehá-

zára emlékszem meg a jellegzetes tág alföldi főtérre. Hol kelünk át a

Tiszán, nem tudom. Újvidéken a belváros egyes részeinek a modern-

sége lep meg. Nézzük a tartományi szkupstina épületét, rajta öt nyel-

ven a fölirat. De ott szunnyad a lelkek mélyén a nemzeti amnézia alatt

a közelmúlt borzalma. Vajda Jancsi édesapja, a főiskolai tanár beszél

az 1944-es mészárlásokról, hogy miként lőtték a Tiszába a magyaro-

kat Magyarkanizsán. Fájdalmas mementó. Amiről nyilvánosan nem

lehet beszélni. Magyarországon sem tud róla a közvélemény. Elme-

gyünk Újvidéken a kórházba, ez már nem ekkora meglepetés, nem

látok itt nagy különbséget Jugoszlávia javára. Hasonló a tapasztalatom

a kikindai autóbusz állomáson. Megcsap egy kicsit a Balkán levegője.

Onnan kell majd visszamennem Szabadkára. Nem könnyű eligazodni

a menetrenden, több busztársaság is működik. És ne vedd szentírásnak

a menetrendi adatokat, figyelmeztetnek, lehet, hogy jön az a busz,

lehet, hogy nem. Itt, Kikindán az utasok is jobban hasonlítanak a ma-

EMLÉKKÖNYV …

68

gyarországi vidéki emberekhez. A szerbeket és a magyarokat sokkal

könnyebb megkülönböztetni egymástól, mint a szlovákokat és magya-

rokat a Felföldön. Több közöttük a barna-fekete, kreol arcú típus,

hangosabbak, jobban gesztikulálnak, vitathatatlanul déli emberek.

Megkóstolhattam egy kicsit ezt a világot. Visszanézve közel négy

évtized után: „készülődésem‖ egyik epizódja volt ez a kirándulás,

nyomai bennem maradtak. Ahogy a kései hála is – meghívóimnak.

Bálint Antal: Civil kurázsi

Kedves barátomról, Hódi Sándorról, aki az idén ünnepli 70. szüle-

tésnapját, először egy, az Újvidéken megjelenő Magyar Szó napilap-

ban közölt cikk kapcsán szereztem tudomást. Példaértékűnek tartottam

Sándor azon döntését, habár Budapesten szerzett diplomát és onnan is

nősült, mégis, Benedek Elek, a nagy székely mesemondó példájára,

visszatért szülőföldjére, hogy népéért itthon kamatoztassa tudását.

Már az említett írás is sejtette velem, nem hétköznapi személyi-

ségről van szó, de valódi, felettébb értékes emberi tulajdonságait csak

később, a történelmi VMDK működése idején volt szerencsém megta-

pasztalni. A magyarság érdekeinek szolgálatába állított munkásságá-

ból számos példát tudnék kiragadni. Az elmúlt évek során annyiszor

bámulatba ejtett a háromlépcsős autonómia tervezet megalkotójának

határtalan optimizmusa, hite, bizakodása sorsunk alakulását illetően.

Gondoljunk csak írásaira, felszólalásaira, melyeket nem a bennünket

ért sérelmek végtelen panaszlistája jellemez. Ezek az írások, felszóla-

lások reménysugarakká lettek nemzettársaink sokszor kétségbeesett,

kilátástalan életében.

Több alkalommal utaztunk együtt a Kárpát-medencei magyarság

különböző összejöveteleire, de számomra a legemlékezetesebb a Ma-

rosvásárhelyen 1992-ben megtartott RMDSZ kongresszuson való

részvételünk volt. A közismert marosvásárhelyi magyarellenes pog-

rom után a városban a magyar lakosság körében eluralkodott rettegés,

bizonytalanság feloldása érdekében az RMDSZ vezetősége olyan dön-

tést hozott, hogy a kongresszust ott kell megtartani.

A VMDK vezetősége Adán megtartott elnökségi ülésén, miután az

RMDSZ-től hozzánk is érkezett meghívó, örömmel és lelkesedéssel

EMLÉKKÖNYV …

69

fogadta a kongresszuson való részvétel lehetőségét. Mindenki azt bi-

zonygatta, mennyire fontos lenne, ha minél többen elmennénk, hisz

nagy számban megjelenő küldöttségünk bátorítólag hatna az ottani

közhangulatra. A határtalan lelkesedést nagy mértékben befolyásolta

az egyik szabadkai közíró bejelentése, miszerint egy autóbusz nem is

lesz elegendő a Szabadkáról várható jelentkezők elszállítására. A kez-

deti lelkesedés azonban az indulás időpontjáig olyannyira leapadt,

hogy végül is Sándorral csak mi ketten utaztunk el Marosvásárhelyre.

Kényelmes autóbusz helyett gépkocsimmal indultunk útnak. Utun-

kat kellemetlenségek sora kísérte. Az arrafelé vezető úton háromszor

karhatalmi kordonnal szembesültünk. Az első kordon magát a várost

vette körül, a második a központot, míg a kongresszus helyszínét egy

harmadik. A kordonon való átjutás összes kellemetlenségét hamaro-

san feledtette velünk az a kedves marosvásárhelyi pedagógus házas-

pár, kiknek vendégszeretetét élvezhettük a többnapos tanácskozás

egész időtartama alatt. Örömünkre szolgált személyes találkozásunk

Sütő András neves erdélyi íróval, aki már ekkor hazaérkezett az USA-

ból, ahol gyógykezelésre szorult a pogrom folyamán elszenvedett sú-

lyos testi sérülései miatt.

A külhoni magyar küldöttségek a kongresszus utolsó napján kap-

tak felszólalási lehetőséget. Sándor barátom, másokkal ellentétben,

most sem sérelmeinket panaszolta, hanem a tőle megszokott realitás-

érzékkel nagy horderejű, nemzetünk kilátásait illetően pozitív jövőké-

pet vázolt fel, mely beszédet a jelenlevők tetszésüket kinyilvánítva

többször is fergeteges tapssal jutalmaztak. Székelyföldi barátainkkal

való találkozásunk olyannyira megtöltötte örömmel lelkünket, hogy

akkor sem estünk kétségbe, amikor a hazafelé vezető úton Déva után a

Maros vonalát elhagyva órákon át vesztegeltünk a bánsági hegyek

között a kocsi makacskodása miatt.

Temesváron keresztül közelítettük meg a román-jugoszláv határt, s

ha már arra jártunk, betértünk Nagytószegre, Sándor szülőfalujába.

Sándor szüleivel akkor találkoztam először, kiknek beszámolót tartot-

tunk utunk élményeiről. S miközben igyekeztem hűen ecsetelni Sán-

dor jól sikerült beszédének fogadtatását marosvásárhelyi nemzettársa-

ink részéről, az idős szülők négy gyermeket felnevelő küzdelmes élet

nyomait viselő tekintetében különös ragyogást véltem felismerni. És

EMLÉKKÖNYV …

70

ebben a ragyogásban valósággal érezhető volt az az útravaló, amivel

egykor a kisdiák elindult.

Isten éltessen Sándor még nagyon sokáig!

Kurucz Gyula: Az élénk ember

1966-ban választottak meg a Világszövetség anyaországi régiója

elnökének. Megdöbbentem, mennyi feszültség, mohóság feszül egy-

másnak egy összetartozásra, együttműködésre szánt nemzet néhány

képviselőjében.

Újoncként különös figyelemmel mértem fel a három régió elnök-

ségi tagjait. Kedves arcok között feltűnt egy éles tekintet: a szemek

éberek, de ragadozó szándék helyett élénk, játékos vidámság, pajkos

kihívás játszott bennük. Gondoltam: ezzel az emberrel lehet, sőt ér-

demes kezdeni valamit.

Ő volt Hódi Sándor.

Innentől kezdve rengeteget hadakoztunk vállvetve. Igaz, én gyak-

ran homlokkal a falnak koppanva, ő pedig kifordult minden szorítás-

ból, még ellenfeleihez is lebírhatatlan humorral közeledett, s önmagát

soha fel nem adta.

A négy év alatt mégis megőriztük e nagyra hivatott, s a reménye-

ket be nem töltő szervezetet. Az anyaország kőkeményen hárított, a

néhány szövetséges Kárpát-medencei ország hűségesen támogatott, a

nyugat pedig ide-oda billegett a mindentudás, a felelősség és a takti-

kázás között. Közben működött a hatalmas fúrópajzs. Még 2000-ben

is megmenthettük volna az „ügyet‖, ha az egyetlen szilárd bástyát

ketté nem repeszti a butaság. De hát nekünk soha olyan veszélyes el-

lenségünk nem született, mint saját magunk. Így lett az ellenfélből

győztes. A komoly emberek elhagyták a hajót, a hívők éveken át sápí-

toztak: mi lett volna, ha nem így, hanem úgy. Ám a történelem vonata

nem vár a lekésőkre.

Sanyival jó évtizedig nem láttuk egymást. A múlt évben egy tévé-

adás kapcsán estünk egymás nyakába a viszontlátás ujjongó, felhőtlen

örömével. Megdöbbentem: mennyire nem változott az az éber, mo-

solygós tekintet, az arc, a mosoly, mintha nem teltek volna el az évek.

A vitában örültem, hogy a szelleme sem vált restté, hogy bölcs nyu-

EMLÉKKÖNYV …

71

galmára, izgalmas gondolkodásmódjára most is ugyanúgy lehet számí-

tani.

Múlt októberben az annyira szeretett Észak-Bácskába hívtak be-

szélgetésre az új kötetemről. Sanyi azonnal hozzáragasztott még ket-

tőt. Így csodálhattam meg Adát, Zentát, Magyarkanizsát: hogy itt a

kisebbségbe szorított magyarok a saját erejükből micsoda pezsgő kul-

turális életet voltak képesek fölépíteni. Mi, hazaiak állandó jajongá-

sunkkal, panaszkodásunkkal, követelőzésünkkel, tétlen csodavárá-

sunkkal ugyancsak szégyellhetjük magunkat.

Nemrég befutott Adáról egy email: írnék-e pár sort Sanyi 70.-ik

születésnapjára. „Hogy a fenébe ne!‖ – válaszoltam. Döbbenten, mert

ha valakiről a kor, az öregedés soha eszembe nem jutna, akkor az ő.

Sanyi az éberség, a frissesség, a szikrázó, játékos, sokoldalú szellem

örökifja. Nos, meg kell hajolni a tények előtt: mégis múlik az idő.

Persze, kitűnő „oldalbordája‖ segít állandó szikrázásával, örök táma-

szával lesöpörni az évekről a port.

Nos, kedves Sanyi, jó barátom az évtizedeken át, boldog születés-

napot kívánok neked. S nem vigasztalásul mondom: a következő het-

ven sem lesz könnyebb.

De hát minden képességgel megáldott a Teremtő, hogy ugyanilyen

fürgén, gyöngyözve, bájos fölénnyel abszolváld a második félidőt.

Isten éltessen!

Zsoldos Ferenc: A pozitív láng

Hódi Sándor kapcsán természetesen sok mindenről lehetne írni,

élete és személyisége gazdagsága folytán. Írhatnék persze a tudomá-

nyos munkássága és a több tucat megjelent könyve, vagy pedig a köz-

életi szerepvállalása, pl. az 1992-es délvidéki autonómia-koncepció

kapcsán is.

De mégsem a fenti kézenfekvő támákról, hanem furcsamód szemé-

lyiségének egy jegyéről kívánok írni, ami azonban, ha jobban meg-

nézzük, minden fenti eredményének az eredője, a sikerének kovácsa is

volt egyben.

EMLÉKKÖNYV …

72

Hódi Sándor nevét természetesen régóta ismertem már, amikor

2003-ban személyesen is megismerkedtem vele. Ugyanis azonos

munkahelyen kezdtünk dolgozni, ahol így kollégákká váltunk, ami

számomra szinte még csak az első ilyen volt, míg mögötte már több

évtizedes munka állt. Az ekkor frissen létrejött, s a gyors szülés min-

den nehézségét magán hordozó zentai Bolyai Gimnáziumban találkoz-

tunk. Hódi Sándor ugyanis iskolapszichológusként kezdett el dolgoz-

ni, míg én pedig kollégiumi nevelőtanárként és jogászként kezdtem a

szárnyaimat bontogatni.

Az iskola kapcsán az egyik kedvenc emlékem a 2004-es tájékozta-

tó körút volt, amelyen egy négyfős „kommandó‖ (többek között ő is

tagja volt ennek) végigszáguldozta a Délvidék szinte összes végzős

magyar osztályát. A körúttal célul tűztük ki, hogy minél több nyolca-

dikos tanuló megismerje ezt az új továbbtanulási lehetőséget, s persze

éljen is vele.

Itt ismertem meg közelről Hódi Sándor egy olyan jellemvonását,

amelyet később megfigyelve láttam, hogy minden előadásában és írá-

sában visszaköszön. Azt a hihetetlen pozitív energiát, amely nevetve

veszi tudomásul azokat a szigorú kereteket, amelyek között többek

között egy határon túli magyar embernek élnie kell. Legfontosabb

üzenete a pozitív életszemlélet, hit magunkban és az életben.

Pszichológusként ugyanis pontosan tudja, hogy a világ csak lát-

szat, a belső, szubjektív látásunk leképezése. S ha pozitívan gondol-

kodunk, akkor a világot is optimistább fényben látjuk, s magukat a

problémákat is kevésbé tartjuk leküzdhetetlennek.

Ő ezt a pozitív szemléletet többször kérte számon többek között a

délvidéki magyar médián is. Sajnos valóban hajlamos „sírva vigadni‖

a magyar, s szinte már szabállyá vált az általános búskomor közösségi

kommunikáció. S valóban igaza van, hogy egy melankolikus, netalán

depresszióba hajló ember nem fog nagy tetteket végrehajtani. Pedig

sajnos a kisebbségi lét minden egyes napja ilyen tetteket kíván meg.

Emlékezésemet azzal a képpel zárom, amikor 2013. januárja végén

Hódi Sándor a zentai Művelődési Ház épületében átvette a Vajdasági

Magyar Művelődési Szövetség által alapított Magyar Életfa Díjat. Az

est szigorú ünnepélyességét ugyanis megtörte egy olyan vidám ado-

EMLÉKKÖNYV …

73

mák és gondolatok sorával, amely közben minden résztvevő arcára

mosoly ült ki.

Köszönjük neki, Isten éltesse még sokáig. S ne feledjük, hogy az

élet csak egy játék, sajnos sokszor kegyetlen játék, de a pozitív hittel

még ez a kegyetlenség is nevetséges aprósággá törpül el.

Major Zsolt Balázs és Mészáros Katalin:

Véletlenek keringője…

Tél van. Hideg van odakint. Jó melegben, közel a gázkonvektor-

hoz ülünk Mészáros Kati barátommal az íróasztalnál, és tervezzük a

jövőt. Évtizede alkotunk már a segítők segítőjeként, és az eddigi ta-

pasztalataink és bíztató visszajelzések alapján szeretnénk kiterjeszteni

tevékenységünket a pedagógusok körére is. Méghozzá a vajdasági

magyar kollégákkal is együttműködve.

Szeretjük a Vajdaságban megélhető légkört. Jó ott lenni.

Pattan egyet a konvektor. Szürcsölünk a kávéból, és megengedjük

magunknak azt a luxust, hogy kényelmesen hátradőlve, félig lecsukott

szemmel egy pillanatra elgondolkozzunk Élet és Sors dolgain.

Azt mondják, nincsenek véletlenek. Hisszük. Jómagam közel egy

évtizede vagyok már szerelmese Vajdaságnak. Sokszor élveztem már

rövidebb-hosszabb ideig azt a békés, kellemes nyugalmat, ami átlépve

a hivatalos országhatárt átjárja a bensőmet. Régóta álmodoztam arról

is, hogy szakmai tevékenységemet megoszthassam a vajdasági magyar

kollégákkal. Évekig azonban „mindössze‖ magánemberként látogat-

tam ezt a vidéket.

Közben szorgalommal és alázattal vegyes kitartással igyekeztünk

alkotni, és a segítő kollégáknak érdemi támogatást nyújtani a minden-

napi munkájukhoz, és őriztük, dédelgettük a „vajdasági álmot‖.

Most, 2013 januárjában már birtokában vagyunk az első pozitív

visszajelzéseknek Szabadkáról, és aktívan tervezzük a jövőt. Hisszük,

hogy minden akkor történik meg, amikor meg kell történnie… Évtize-

dek történései, élet- és sors-útjai keringőznek gyönyörű harmóniában

egymással – a mi dolgunk „csak‖ annyi, hogy meghalljuk a zenét,

EMLÉKKÖNYV …

74

felismerjük a ritmust, és elfogadjuk a sorssá szelídülő végzet felkérést

a táncra…

Az egyéni pályafutások állomásai, és vargabetűi adják az egyenes

és elegáns tartást a tánchoz. Felcsendül a „zene‖, és lágyan siklanak a

lépések az Élet táncparkettjén.

Katival önállóan dolgozunk és alkotunk sokáig. Aztán 10 évvel

ezelőtt megismerkedünk egymással, és a közös munkahely ösvénye

csapássá, majd jól kivehető úttá rajzolódik számunkra. Első közös

könyvünket követi egy második, amely meghívja magához a széle-

sebb körű szakmai barátok támogatását és elismerését is. Kati szoros

barátságban áll Balogh Tiborral, aki érdemesnek találja munkásságun-

kat arra, hogy további jelentős szakmai személyiségek figyelmébe

ajánlja. Ennek révén vesszük fel a kapcsolatot Hódi Sándorral, aki

örömmel és készséggel fogad bennünket barátságába. Az első találko-

zásra 2012 nyarán, a Vajdasági Szabadegyetemen kerül sor közöttünk.

A személyes élmény csak erősíti a pozitív benyomást. A Szabadegye-

temen pedig megismerkedem nem mellesleg a Vajdasági Ifjúsági Szö-

vetség akkori elnökével, Jakus Lídiával, aki meghív a VIFO-hoz elő-

adást tartani, és bemutat Besnyi Szabolcs élménypedagógusnak is,

akivel szintén azonnal megtaláljuk a közös személyes hangot és

szakmai lehetőségeket. Szabolccsal megszervezzük az első közös

programunkat vajdasági magyar ajkú pedagógusok támogatására, és

egyre csak nyílnak a gondolatok, tervek bennünk a tartalmas folytatás-

ra. Lenyűgöző szépségű „figura‖ ez az Élet keringőjében. Minden és

mindenki tökéletes összhangban, a „helyén‖ van, és a legtökéletesebb

ütemben „lép be‖ a táncba… Jó érzés megélni mindezt. Nincsenek

véletlenek. Minden mindig pontosan úgy jó, ahogy van.

Elégedett, örömteli pillanat megállni egy kicsit a mindennapos ro-

hanás közben, és átgondolni tartalmas és megtartó emberi kapcsolata-

inkat.

Megtisztelő, hogy Sándor barátságát magunkénak tudhatjuk. Jól

esik tudatában lenni, hogyan gazdagítják szakmai repertoárunkat a

gondolatai, a szakmaisága, írásai, a segítsége.

Szeretünk táncolni. Azt kívánjuk Sándornak, családjának, barátai-

nak, és jómagunknak is, hogy sokáig élvezzük még együtt ezt az

„Élet-keringőt‖!

EMLÉKKÖNYV …

75

Bezzegh Éva: Haiku Hódi 70

Bánát határáról Duna és Tisza partra

Nyomot hasító sosem mogorva üstökös

Család-tudó, élet-nép-védő.

Lét-időmet bizakodva töltő, költő,

Ifjúkori barát-néd: csodállak

Évák bűvöletére méltón

Élj még soká!

(Érd, 2012. 12. 03.)

Sinkovits Péter: Egy tudós-író – közöttünk

A szövegeit olvasgatom. Nem mintha a Hódi Sándorral való több

évtizedes ismeretség (talán ezt is állíthatom: barátság) nem nyújthatna

elegendő fogódzót a róla szóló írás elkészítéséhez, azonban egy élet-

műben való kutakodáshoz – hiszen mégis „határköves‖ jubileumról

van szó – illőbb és kalandosabb ismét előszedni tanulmányait, meg

visszaolvasni néhány vele készült interjút. S nyomban kiderül, ponto-

sabban számomra véglegesen tisztázódik az, amit régtől fogva tudunk,

hogy Hódi szépíró is. Nem pusztán azért, mert tételei igazolásához

gyakorta irodalmi nagyságokat vonultat fel (Adyt, Babitsot, Illyést,

Platónt, Rousseau-t és Vörösmartyt például), hanem mert leírásai ér-

zékletesek, tiszták, választékosak. Élvezettel olvasható végig ismétel-

ten mondjuk a magyar falvakról és a nemzetstratégiáról szóló, a saját

faluja szemszögéből íródott hosszabb tanulmánya, amelyben vázolja

(akárha leleplezi) az eddigi falukutatásokat is, elemzi a zártnak, nehe-

zen mozdulónak, gyanakvónak vélt, a közélettől és a politikától magát

állítólag távol tartó faluközösségekről kialakult sztereotípiákat, hogy

aztán a saját véleményét is előadhassa. Meglepő nyitányként azonban

a hellénekhez fordul, mondván, a görögök úgy képzelték el az életü-

ket, mintha mindannyian marionettbábuk lennének, azaz az istenek

zsinóron rángatnák az embereket. S hozzáteszi: a magyarok, sajnos,

mintha még mindig „görögül gondolkodnának‖. Hódi persze jól isme-

ri a „terepet‖, hiszen maga is falun nevelkedett, életútja Nagytószegről

EMLÉKKÖNYV …

76

és Kisoroszról vezetett Nagybecskerek, Újvidék, majd Budapest és

Zágráb felé.

Ízlelgetem a szövegeket. Könnyen értem őket, mint ahogyan be-

szélgetés közben, vagy a közösen megtartott könyvbemutatókon is

mindig ésszerűen, lényegre törően fogalmaz. Aztán rábukkanok mégis

egy tovább bogozható mondatsorára, amely első olvasatra ugyan vilá-

gos, de leszűrtségéhez nyilván hosszú évek szükségeltettek: „Az iga-

zság kibomlásának, előhívásának azt a célt kell szolgálnia, hogy a föld

és a kozmosz teremtéstörténetét elfogadható keretbe ágyazza, amely

az anyagi lét fagyos ürességét szépséges valósággá varázsolja. Aki

nem ezt teszi, az nincs helyén. Nem utat mutat, hanem önmagát kere-

si‖. Ebben az izgalmas tanulmányában (Az élet mint absztrakció) ol-

vashatunk aztán az élet céljáról és értelméről, a lélek formáiról, az

életelvekről, majd szemlélődése kitér a mítoszokra, a mesevilág elem-

zésére, a kommunikációs zavarokra, a létértelmezésekre és a kvan-

tumpszichológiára is, hogy közben azért valahol leszögezze: „A leg-

több ember nem azért mond csődöt az élet művészetében, mert ere-

dendően rossz, vagy mert annyira akaratgyenge, hogy eleve képtelen a

jobb életre: azért vallanak kudarcot, mert nem ébrednek rá, hogy vá-

laszúthoz érkeztek és dönteniük kell‖. Ekkor kezdtem el nyomozni,

szerzőnk mikor érkezett el ehhez a válaszúthoz, már ami a pályavá-

lasztást illeti. Nos, a jelek szerint ez még kora gyermekkorában tör-

tént: „Születésemnél fogva van bennem egy adag altruizmus, amit

bizonyára anyai ágon örököltem. Ez lehet a magyarázata annak, hogy

nem politikusnak vagy bankárnak mentem, hanem pszichológusnak‖.

Egy diáklány szakdolgozatához adott válaszából a továbbiakban az is

kiderül, már hét-nyolc évesen foglalkoztatja, miért ingadozik az embe-

rek közérzete, világlátása, az élethez való hozzáállása egyik napról a

másikra, vagy akár néhány órán belül is, s mikor látjuk helyesen a

dolgokat, ha egyszer boldognak, máskor szerencsétlennek érezzük

magunkat. Az indulás tehát nyílegyenes és világos. Az érett korban

lévő tudós azonban már azt is „kénytelen‖ felismerni, hogy nincs lé-

nyegi, állandó lelkünk; amit mi állandónak érzünk, az az élethelyzet

állandósága, amely a létezés egyik lehetséges formájába préseli el-

ménket és érzéseinket. Az „uralkodó énünk‖ mellett léteznek tehát

EMLÉKKÖNYV …

77

„rejtett énjeink‖ is, amelyek azonnal felbukkannak, amint megváltoz-

nak a körülményeink.

S ekkor vetül fel az igazán izgalmas kérdés: Hódi Sándor bará-

tunknak hány énje van, hányféle személyiségből tevődik össze az a

tudományos kutató, aki az élet szerteágazó területein fejtett ki eddig

egyenrangú szintű tevékenységet. Nos, én – nagyon leegyszerűsítve –

valahogyan úgy látom, szerzőnk azon embertípus sorába tartozik, aki-

nek ha kezébe adnak egy elromlott játékvonatot, azonnal hozzálát pe-

dánsan feltérképezni, mi okozza a hibát, ám nyomban utána felsorolja,

mi szükséges a megjavításához. (Majd az egészet haladéktalanul le-

jegyzeteli.) Ezzel magyarázható például a közéleti szerepvállalása,

megjegyezvén, hogy tudományos kutatómunkássága mindvégig kerüli

az elvont témákat. A lét valós oldala felől közelít tehát, s a feltárt

anyaghoz mindig párhuzamosan kapcsolódik a megoldások azonnali

felvetése. Egy interjú során mondja: „Számomra az elméleti munka –

könyvek, tanulmányok írása – mindig az élet valamilyen gyakorlati

kérdésére való válaszkeresés igényéből fakad‖. A problematikára,

izgatóan feszítő szituációkra tehát mindig érvekkel alátámasztott kiút-

lehetőséget keres, légyen szó akár a párkapcsolatokról, akár az életmi-

nőség és a mentális állapot összefüggéseiről, Jugoszlávia bombázásá-

ról vagy a magyarság karakteréről... Ez utóbbival kapcsolatban

egyébként megállapítja, hogy: „ A mi helyzetünk annyival rosszabb,

hogy itt a kihagyott lehetőségek és elmulasztott életesélyek sokkal

nyilvánvalóbbak és fájóbbak‖. Ám jellemző módon azonnal hozzáte-

szi: „De talán felrázóbbak is egyúttal‖. Vibráló és folyamatos kíván-

csiságának lendülete a tudományos érdeklődés felé irányítja, szenve-

délyes tevőlegessége ugyanakkor meg a közélet szférájába. Meggyő-

ződése ugyanis, hogy „a kívülállók, a lelátón ülők nem látják jobban a

dolgokat, mint akik az arénában vannak‖. S megtoldja: „Cselekvően

jelen lenni. Ez a legnehezebb‖.

Emlékezetem szerint a derű soha nem tűnik el az arcáról, esetleg

csak néhány röpke pillanatra. A derű pedig belső erőt jelent, a nem

feladás szilárdságát. És persze elkötelezettséget is egyszersmind.

Gondolom, ez hajtja majd az újabb és még újabb feladatok felé. Ösz-

szegező előretekintésében egy interjú során ezt mondja: „A jövő egyik

legnagyobb kihívását minden bizonnyal az emberek növekvő önkáro-

EMLÉKKÖNYV …

78

sító magatartása fogja jelenteni, amely már ma is drámai módon van

jelen életszervezésünkben, konfliktuskezelésünkben‖. Egyszóval: va-

lami mindig elromlik majd körülöttünk. S nem csak egy játékvonat.

Sándor, lesz teendőd bőven az elkövetkező időkben is!

Gubás Jenő: Dolgozni „erőnk szerint a legnemesbekért”

Dr. Hódi Sándor 70. születésnapjára

A 75. születésnapomon többek között dr. Hódi Sándor is méltatta

munkásságomat, amit ez alkalommal is megköszönök. Meleg hangú

értékelésében dr. Hódi meghazudtolta volna önmagát, ha az írásában

nem tért volna ki, és legalább futólagosan ne szólt volna az értelmiség

helyzetéről, valamint a délvidéki magyarság keserű állapotáról. Eb-

ben, nekem legalábbis úgy tűnt, mintha a kiábrándultság, a hiábavaló

küzdelem hangja szólalt volna meg.

Hogy „mennyire lehet az értelmiség fokozott szerepvállalásával a

közösség bomlási folyamatait ellensúlyozni, a valós nemzeti élet hiá-

nyát pótolni? Annak, aki ma nemzetmentésre buzdítja honfitársait,

tudnia kell, hogy a nemzeti érzés sokat vesztett korábbi jelentőségéből

– a társadalom többsége számára elvesztette mozgósító erejét. Ma a

szavazatok világát éljük. Egy ember, egy szavazat. A hatalom (a legi-

timitás) alapja a többség, nem a tudás, az erény, az ész, a közösségi

érzés, vagy más effélék.

Arról sem szabad megfeledkezni, hogy időközben az értelmiség

társadalmi szerepe megváltozott. Az értelmiség magatartása, tenni

akarása, erkölcsössége, alkotóereje, szervezettsége, közéleti szerep-

vállalása és vitalitása korántsem határozza meg a népesség többi ré-

tegének a gondolkodását, önbizalmát, nemzettudatát, a szülőföldhöz,

az anyanyelvhez való ragaszkodását, ízlését, kultúráját és gazdasági

tájékozottságát stb. /…/ Fogas kérdés az is, hogy a fent felsorolt tulaj-

donságokkal rendelkező értelmiségi réteg, feltéve hogy lenne ilyen

réteg, a körülmények folytán képes lenne-e olyan életstílust és szemé-

lyiségideált kialakítani, amely jelentős mértékben befolyásolná a dél-

EMLÉKKÖNYV …

79

vidéki magyar lakosság értékrendszerét, szemléletmódját, magatartá-

sát.

Nemcsak a nemzetragasztó szellemi élet – irodalom, kultúra – fel-

tételei hiányoznak hozzá, hanem nálunk is, mint a világon másfelé, a

fogyasztói mentalitás válik az egyetlen, vagy legfontosabb cselekvésre

ösztönző magatartásformává. A korábbi „ordas eszmék”, amelyek

lejáratták a közösségi élet kereteit (köztük a nemzeti együvé tartozás

érzését), elhalványulnak az új, térhódító divatos eszmék mellett, gon-

doljunk csak a globalizált banditizmus új keletű gaztetteire, a kamat-

rabszolgaságra és egyebekre. Sajnos a „társadalmi összefogás” hívó

szavára sem figyel már senki. /… /

Tudjuk mindnyájan, hogy a nagy rendszerváltás – politikai színjá-

ték – nem várt fordulatot eredményezett, a vágyott szép új világ helyett

a romlás és meghasonlás felgyorsulásához vezetett. A ránk erőszakolt

kollektívák időszakát az öncélúság és parttalan individualizmus váltja

fel, a züllés és züllesztés nyomul a nemzeti érzés és elkötelezettség –

közös lelki alapunk – helyére.

A régi idők nagy lovagjai, akik ma még az összetartó nemzeti élet

hiányán bánkódnak/bánkódunk és a mostoha körülmények ellenére a

nemzet felemelkedésén és megújulásán fáradoznak/fáradozunk, lassan

mind Don Quijote sorsára jutunk. … aki szorongva figyeli a jövőnket,

egy percre sem feledve, hogy mindnyájan kalodában vergődünk, külö-

nösen mi, kisebbségek.”

Ha ez így van, akkor egyértelműen adódik a kérdés, hogy ezek el-

len nem lehet, illetve nem kell semmit sem tenni? Az értelmiségnek az

ilyen nemzetbomlasztó helyzetben nincs semmi kötelezettsége? Hagy-

ja ezt a munkát a társadalom képzetlenebb rétegére, a munkásságra

vagy a parasztságra, vagy tán a hatalmat kiszolgáló, nemzetvesztő,

korrumpált értelmiségiekre? Az igaz, hogy bizonyos időszakokban és

helyzetekben a munkásság volt az a társadalmi réteg, amely felvállalta

ezt a nemzetmentő szerepet, de azt csak addig, amíg a lefejezett értel-

miségi réteg újra nem szervezte önmagát és magára nem talált.

Arra a megállapításra pedig, hogy az értelmiségnek lehet-e hatása

a társadalom más rétegeire, Veres Péter szavaival válaszolnék: „A mi

szegény népünk bizony még ma is olyan, /…/ mint a földigiliszták,

túrnak, fúrnak, dolgoznak, hogy mindennapi táplálékukat megszerez-

EMLÉKKÖNYV …

80

hessék. Közösségi cselekvésre, emberi öntudatra nagyon nehéz lesz

őket felsorakoztatni. Azok hát, akik a vezetésre vállalkoznak, egész

emberek, igaz emberek legyenek. Bölcsek, bátrak, hősök, gyengéd és

kegyetlen szívűek egyszerre. A vezetés és kormányzás született művé-

szei legyenek.

Eddig nem voltak ilyen vezetőink.‖

A délvidéki magyarságnak nincs egy politikusi példaképe, aki a

személyi érdekeket mellőzve, minden veszélyt vállalva, akár a börtönt

is (mint pl. a Felvidéken Duray, vagy Erdélyben Tőkés), minden meg-

alkuvás nélkül, bátran kiállna a magyarság minden jogfosztottsága

ellen. A két világháború között ilyenek voltak többen is, de a kommu-

nista hatalomnak az volt az első dolga, hogy a magyarság vezető réte-

gét lefejezze, és a „nyájat‖ félelembe kényszerítse. Most azért van

annyi magyar párt, hogy ez a szervezetlen rendszer a pozícióhajhá-

szoknak jó jövedelmet és hatalmat biztosítson. A politikusok többsége

(nemcsak a magyar) busás fizetést harcolt ki magának és családtagja-

inak, sőt sok esetben a támogatásokból kanyarítva le azt, másrészt

egész családok épültek be a délvidéki magyarság vezető rétegébe,

amelyek elsősorban a saját érdekükért küzdenek, a jól fizetett pozíció-

kért, és csak azután (ha ez nem veszélyezteti a rangjukat) a magyarság

érdekeiért. Ez a réteg, a saját pártján belül, állást és fizetést biztosít a

„Bólogató Jánosainak‖. Az a párt, amely több támogatást szerez meg,

többet fizet és nagyobb pártot alakít, amelyet meg nem támogatnak,

függetlenül, hogy mennyit tesz a magyar érdekekért, annak a hangját

is alig hallani.

Németh László gondolatát magunkra vonatkoztatva, nehéz meg-

magyarázni, „hogy süllyedt »bennszülötté« ez a /…/ nemzet (a saját

szülőföldjén). Állami életét idegenek vezetik, ha vannak is véréből

való nagyjai, azok csak maharadzsák, gazdaságilag kizsákmányolják,

idegen civilizációk selejtje ellen nincs védelme, erkölcsében és testé-

ben nyomorodóban van.‖

A pozícióban lévők és az értelmiség megalkuvó, vagy munkahe-

lyét féltő része érdekszövetségre lépett, és az, aki ennek a csoportosu-

lásnak a(z íratlan) szabályait megszegi, hasonló sorsra jut, mint az

óbecsei VMSZ-es párttagok, akiket azért a cselekedetért zártak ki,

amit, pár nappal később, a párt maga is helyesnek ítélt meg. Sőt, a

EMLÉKKÖNYV …

81

„pártok felett álló‖ MNT is az egyik bizottságából leváltotta a becsei

kizártak egyikét. A két világháború közt működő Magyar Párt tagjai

titokban szervezték a magyarságot, és rejtetten gyűjtötték az adomá-

nyokat, ellenzékből politizáltak, és néhányan az életüket is feláldozták

az ügyért. Ma pedig a politikusaink jelentős része az államtól kapott

irodákban, az átlagon felüli fizetésekkel, amint említettem, többször a

támogatásokból szabnak ki maguknak, intézik a jogainkat. Ezek mára

a pozícióféltés miatt már annyira beszűkült tudatúak, hogy a történel-

mi VMDK alapítói, köztük Te is Sándor, rájuk sem ismernétek. Ma

már senki sem említi az önálló magyar iskolarendszert az óvodától az

egyetemig, a területi autonómiát stb., miközben a VMSZ a tartomány

jogaiért harcol, pedig ismeretes, hogy annak a lakossága már 80%-ban

szerb.

Egy magyar pártnak sincs gazdaságpolitikája, pedig már évek óta

folyik a falurombolás. A föld, a szülőföld mind jobban kicsúszik a

lábunk alól, a városokba özönlő magyarság, mivel a privatizált gyárak

tulajdonosai főleg szerbeket alkalmaznak, munka nélkül marad, és a

szegénység más tájra űzi őket. Hogy a magyar politikum hogyan kép-

viseli a magyar érdekeket, azt jól példázza az a minapi hír (M. Sz.

2012. XI. 8.), miszerint a magyar képviselők egyike a köztársasági

parlamentben egy törvénymódosítási javaslatot nyújtott be, amely

szerint a törvénynek garantálnia kellene az etnikai arányok megváltoz-

tathatatlanságát. Tette ezt hangzatos médiakampány mellett akkor,

amikor köztudott, hogy az etnikai arányok megváltoztatása már a be-

fejezésnél tart. A magyar falvakat a koszovói romák lepték el, a na-

gyobb településeket pedig a horvátországi és a boszniai szerb mene-

kültek. Az ilyen magyar politikai irányítással, látszattevékenységgel,

torzsalkodással, és azzal, hogy az egyéni érdekek a magyar társadalmi

érdekek és célok előtt állnak, én magam is állítom, a megmaradásunk-

ban remélni nem lehet. Azonban, Németh László szavaival élve, az

„egészséges kis népek a sors minden változására tartanak egy garnitú-

rát, amely az elnyomóval a legjobban alkudhat, s honfitársait a legjob-

ban fedezheti‖.

A fent felsorolt szomorú helyzet ellenére most is léteznek a Délvi-

déken is ilyen értelmiségi csoportok, amelyek hajlandók ezt a Don

Quijote-i sorsot és ezt a szélmalomharcot felvállalni, köztük az Aracs

EMLÉKKÖNYV …

82

folyóirat köré, a Széchenyi Stratégiakutató Társaság és más, nemzeti

szellemiségű értelmiségi csoportok köré gyülekezők, akik ma is, köz-

tük Te is, Sándor, töretlen akarattal végzik ezt a nemzetmentő küz-

delmet.

Hajnal Jenő: „Csak gyökeres szót adj…”

Hódi Sándor köszöntése

Áprily Lajos neves költőnk fohászkodott így Kérés az öregséghez

című versében,9 én pedig épp ennek a kívánságnak a kiteljesedését

látom a hetvenéves Hódi Sándornak, a pszichológiai tudományok dok-

torának, közírónak, társadalomkutatónak, kisebbségi politikusnak,

terapeutának az egész életművében. Így ez az évforduló valójában

csak egy újabb lehetőség számunkra, hogy az idő szétroncsolt pere-

mén, a mindenség növekvő árvaságában, az ő életútjában – a „gyöke-

res szó‖ nyomán – keressük és találjuk meg a feloldódás, a bizonyos-

ság és a biztonság esélyét, a kiküzdött bizonyosságot. Ő ugyanis lé-

nyünk belső titkainak olyan ismerője, aki egész életén át ígéretes és

vészes hétköznapjaink görcsös feszültségeit igyekezett oldani gyógyí-

tóként, íróként, elemzőként és közéletünk szereplőjeként, de mindene-

kelőtt magyar értelmiségiként.

„Aki itt magyar ügyet próbál szolgálni, az hamar légüres térben ta-

lálja magát‖ – hangoztatta igen gyakran, és mégis, ennek ellenére

vagy épp ezért a délvidéki és egyetemes magyarság egyik

legderűlátóbb kutatója, tudósa maradt. Mert csak ez adhat magyaráza-

tot arra, hogy eddig csaknem félszáz könyve jelent meg, közülük ne-

gyedszáznak önálló szerzője, a többi kötetnek pedig szerkesztője és

társszerzője. A könyveken kívül sok száz tanulmányt, esszét, cikket

közölt. Tehát mindig is értelmét látta a megszólalásnak és a megnyi-

latkozásnak.

Tájainkon elsőként kezdte a nemzeti érzést, a nemzettudat állapo-

tát, a nemzeti identitászavarokat, az asszimiláció okait vizsgálni. Ku-

9 Áprily Lajos összes versei. Budapest, 1993, Szépirodalmi Könyvkiadó, 280.

EMLÉKKÖNYV …

83

tatási eredményeit a történelmi idő hamar igazolta, amikor túllépte,

elsodorta vagy maga alá temette azokat a politikai rendszereket, ame-

lyek identitásnélküli tömegekké próbálták gyúrni az embereket. A

tanulságok levonására hozta létre 1989-ben a Selye–Szabó

Stresszkutató Intézetet, 2001 őszén a Széchenyi István Stratégiakutató

és Fejlesztési Intézetet, majd 2006-ban a Bolyai Digitális Tehetségku-

tató Stúdiót. A kutatási projektumokhoz azonban ritkán sikerült támo-

gatást szereznie, ám a kudarc sosem tántorította el eltökélt, építő, ke-

gyes szándékától.

Nevéhez fűződik az első magyar – az elcsatolt nemzetrészek szá-

mára modellként szolgáló – úgynevezett hármas autonómiatervezet

összeállítása is. Az elsők között ismeri föl, hogy a kisebbségek számá-

ra a politika mellett más fontos cselekvési területek is vannak, ezért a

civil szféra megerősítésére, az intézményépítésre, a szellemi élet fel-

lendítésére törekszik. Ezek előmozdítására több szakmai és társadalmi

szervezetben vállal vezető szerepet. Tájainkon a közösségfejlesztés és

a személyiségfejlesztés meghatározó személyisége; a Zentán megnyíló

Természettudományi-matematikai Tehetséggondozó Gimnázium és

Kollégium (a mai Bolyai Gimnázium) pszichológusaként a tehetség-

gondozás elméleti kutatója és gyakorlati alkalmazója.

Közéleti tevékenysége mellett futja erejéből előadásokra, tudomá-

nyos kutatómunkára és újabbnál újabb könyvek megírására is. A Mi

fán terem a nemzetstratégia? (2007), Gruber Enikő szerkesztésében

Hódi Sándor 100 interjú tükrében (2008), A tehetség kérdőjelei (2009)

és az Életpszichológia (2010) című könyvei a Vajdasági Magyar Mű-

velődési Intézet kiadásában jelentek meg, és már indulásakor (2005) is

az intézet építésének, erősítésének és fejlesztésének egyik fő támasza

volt. A Délvidék/Vajdaság című, intézetünk első társadalomtudományi

tanulmánykötetében (2007) például így összegezte a pszichológia el-

méleti és gyakorlati kérdéseit: „Ha a dolgokat lemeztelenítjük, minden

politika. A tudomány, az irodalom, a művészet, afféle elaborált mene-

EMLÉKKÖNYV …

84

külési forma a durva és közvetlen politikai konfrontációk elől, de

egyik sem tudja függetleníteni magát a hatalom elvárásaitól.‖10

A tehetség kérdőjelei című tanulmánykötetében Hódi Sándor nap-

jaink oktatáspolitikájának legizgalmasabb kérdéseit vetette fel, hogy

azután kézzelfogható közelségbe hozza „szellemi öntudatra ébredé-

sünk‖ lehetséges útjait: „Mindannyian egy szűk völgyből indulunk,

egy szurdok mélyéről. Attól függően, hogy közelebb vagy távolabb

vagyunk a hegy lábától, szűkebb vagy tágabb szellemi horizontunk.

Annak, aki távolabb akar látni, többet szeretne a világról megtudni,

feljebb kell a hegyen kapaszkodnia. Adottságaink, képességeink nem

egyformák, különböző a vérmérsékletünk, felfogásunk, indíttatásunk,

kitartásunk. Van, aki tempósan halad, mindenkit maga mögött hagy,

de a cél előtt kifullad. Van, aki olyan lassan halad, hogy sohasem ér

célba. És vannak, akik okosan gazdálkodnak idejükkel, energiájukkal

és tudásukkal – szívósak, kitartóak. Ez így van a tehetségek esetében

is. A fáradságos munka és a folyamatos szellemi erőfeszítés az, ami

kiemelkedő teljesítményekhez vezet, önmagában véve az adottság csu-

pán lehetőség. Az élet bármely területén tehetségesnek bizonyuló embe-

rek szellemi erőfeszítésüknek köszönhették későbbi sikerességüket.‖ 11

Egyik legkeresettebb kiadványunk, az Életpszichológia című kötet

szerzőjeként egy XXI. századi új szemléletmód körvonalait vetítette

elénk, amelynek elsődleges célja „táplálni az emberekben az életszere-

tetet, s ugyanakkor önismeretüket és társadalmi körülményeiket illető-

en nagyobb fokú tudatosságra nevelni őket‖.12

Ebben a könyvében is

mint kiváló helyzetértékelőt ismerhetjük meg: „Az egyik legsúlyosabb

mentális probléma az, ha egy csoporton úrrá lesz a kishitűség, ha erőt-

lennek érzi magát a rá váró feladatokra, magyarán szólva negatív vi-

szonylatokban gondolkodik. Márpedig aki nem bízik önmagában, ne-

10

Hódi Sándor: Töprengés a pszichológia elméleti és gyakorlati kérdései-ről. In Papp Richárd szerk.: Délvidék/Vajdaság. Társadalomtudományi tanul-mányok. Zenta, 2007, Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, 193.

11 Hódi Sándor: A tehetség kérdőjelei. Tanulmányok, előadások, interjúk. Zenta,

2009, Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, 11.

12 Hódi Sándor: Életpszichológia. Kihívások és kockázatok a XXI. század elején. Zenta, 2010, Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, 270.

EMLÉKKÖNYV …

85

gatív viszonylatokban gondolkodik, csak negatív eredményhez juthat.

A magyarság évtizedek óta ehhez hasonló lelkiállapotban van. Nem

áltathatjuk magunkat azzal, hogy a hit segítségével mindenféle nehé-

zséget, félelmet leküzdhetünk, kétségtelen azonban, hogy jelentős

energiaforrást és hathatós támogatást jelent a problémák megoldásá-

ban.‖13

Hódi Sándor születésnapja alkalmából ezt a közösségünkről kiállí-

tott lelki és társadalmi diagnózisát szeretnénk megköszönni neki, mert

arra, ha akarjuk és merjük, cselekvő akarattal jövőnket építhetjük. Az

életút ismeretében pedig merjük végre elhinni valakiről, aki közülünk

való, hogy a Kárpát-medencei magyarság egyik legsokoldalúbb, leg-

felkészültebb, gyakorlati tapasztalattal rendelkező szellemi vezér-

egyénisége, akiről az egyik méltatója azt írta helyénvalóan, hogy „ér-

demes a szavára figyelni‖.

Sági Zoltán: Párbeszéd és igazmondás Hódi Sándorral

Környezetünkkel és önmagunkkal állandó párbeszédet folytatunk.

Külső párbeszédet másokkal, belsőt önmagunkkal.

De nem ez az egyetlen különbség a külső és a belső párbeszéd kö-

zött. Amikor másokhoz fordulunk, szigorúan számot vetünk azzal,

kihez és milyen körülmények között szólunk. Amikor önmagunkkal

beszélgetünk, nem fontos, hogy ki előtt folytatjuk a belső párbeszédet,

és az sem, hogy milyen körülmények között. Többnyire sem a beszél-

gető partner, sem a külső körülmények nem befolyásolják, miről be-

szélgetünk önmagunkkal. A külső körülmények ugyan bizonyos mér-

tékig meghatározzák a beszélgetés tárgyát, de a belső párbeszédet

nem.

Másokkal annyit kommunikálunk, amennyire szükségünk van.

Ahogyan a helyzet megkívánja. Ezzel szemben a belső párbeszédet

önmagunkkal éjjel-nappal folytatjuk. Álmainkban többnyire szimbó-

lumok által, közvetett úton. A belső párbeszéd olyan, mint a légzés, a

szívműködés, addig tart, ameddig élünk.

13 Uo. 121.

EMLÉKKÖNYV …

86

A külső és belső dialógus közti különbség azonban nemcsak gya-

koriságukban van. Amíg a külső párbeszédeinket másokkal folytatjuk,

addig mások sohasem tudják meg belső dialógusunk tartalmát. Mert

az a legjobban őrzött titkunk. Kizárólagosan csak a miénk. A belső

dialógus az egyéni szabadság édenkertje, melynek határait senki más,

csak mi magunk szabjuk meg. És amikor vágyaink, elvárásaink, előí-

téleteink, csalódásaink által meghatározva önmagunkkal beszélgetünk,

belső párbeszédeinkben megláthatjuk, milyenek is vagyunk valójában.

Hitelesek és egyedülállóak.

Külső párbeszédünkben ezzel szemben eláruljuk magunkat. Átvál-

tozunk, alkalmazkodunk, eltávolodunk, és meghamisítjuk magunkat.

Olyanokká válunk, amilyenek egyébként nem vagyunk, olyanokká,

mint a környezetünk, a többi ember, akik között mindennapjainkat

éljük. Ilyenformán a külső párbeszéd a szükségletek eldorádója. Azt

mutatjuk meg, ami kívánatos, mások által elvárt.

Gyakran kérdezem magamtól: mi történne, ha a külső és a belső

dialógus között eltűnne a határ?

Nos, ennek boncolgatásában segít nekem Hódi Sándor.

Az egyik lehetőség az lenne, hogy a külső és belső dialógus egy-

másba folyna. Akik egymástól el nem különülő, külső-belső párbe-

szédet folytatnának egy időben, nem lennének képesek megfékezni

magukat abban, amit másoknak mondanak arról, amit róluk gondol-

nak. De az önmagukkal való párbeszédben sem tudnának szabadon

gondolkodni. Nehéz elképzelni, mire hasonlítana ez a se külső, se bel-

ső párbeszéd-keverék, ha hiányoznának belőle a másokkal való kom-

munikálás határai. Ugyanakkor nincs az a hatalom, amely meg tudná

akadályozni, hogy saját gondolataink legyenek önmagunkról és má-

sokról.

Marad még két lehetőség: a kizárólag csak külső, vagy a kizárólag

csak belső párbeszéd létezése. Ha csak az előbbi létezne, eltűnne bel-

ső világunk, személyiségünk megnyilvánulása, értelmi, érzelmi kö-

zelségünk. Csak közösségi lényként léteznénk, vagy ahogyan kissé

illetlenül mondhatnánk, tömegidiótaként. Elsivárosodnánk. Eltűnne a

művészet. Csak a saját magunkon kívüli világban léteznénk. Meg-

szűnne belső világunk rejtélyessége, izgalmassága. Mindannyian egy-

EMLÉKKÖNYV …

87

formák lennénk, legalábbis egymáshoz nagyon hasonlóak. Olyanok,

amilyenné környezetünk, a benne lévő emberek tennének bennünket.

De mi lenne, ha a belső párbeszéd venné át a külső helyét? Közös-

ségi káosz. Mivé lenne vajon a társas együttélés, ha figyelmen kívül

hagynánk, kinek mit, és milyen körülmények között mondhatunk. Ha

nyíltan megmondanánk másoknak, mit gondolunk róluk, meg azokról

a történésekről, amelyek számukra is, meg számunkra is jelentősek.

Persze itt-ott elhangozna egy-két illedelmes szó is, sőt akár váratlan

szeretet kinyilvánítás is történne, de a sértegetések és szidalmazások

messze felülmúlnák azt a hiedelmünket, hogy mások talán mégsem

gondolnak annyi rosszat rólunk. A szókincsből eltűnnének a tisztes-

ség, az udvariasság, a tapintatosság, a jólneveltség fogalmai. Attól

való félelmében, hogy mások ne bántsák meg, vagy legalábbis hogy

ne kedvetlenítsék el, mindenki mindenkit messze elkerülne. Nehezen

tudnánk bármiben is megegyezni. A közös tervek és megvalósításuk

semmibe veszne. Megszűnne a párbeszéd, meg a lehetősége is, hiszen

a párbeszédnek szerves tartozéka, hogy ne mondjunk el másoknak

mindent, amit róluk gondolunk. Ha a belső párbeszéd szabadsága

tengene túl a külső rovására, az szétzúzná az emberi kommunikációt.

Megszűnne az ember, mert ahol nincs párbeszéd, ott ember sincs.

Hallgatva az embereket nap mint nap, úgy tűnik, a párbeszéd és

igazmondás kapcsolata még mindig arról szól, hogy kevesebb gyötrő-

déssel kell szembenéznünk, ha nem mondjuk el mindazt, amit gondo-

lunk. Olybá tűnik, legjobb, ha folytatjuk a régi mintát: egyet gondo-

lunk és mást mondunk.

Hódi Sándor tartása meg művei azonban engem nem erről győznek

meg: nekem arról szólnak, hogy nem szabad lemondani a párbeszéd-

ről, az igazmondásról. Hogy belső párbeszédünkkel lehet folytatni

külső párbeszédet, meg hogy az igazmondás is lehetséges, csak fel

kell vállalni, hogy a másság falakba ütközik. Külső és belső falakba

is.

Falaink sorsát azonban mindannyian ismerjük. Igazmondással erő-

södnek. Ezt teszi Hódi Sándor – saját igazmondásával is mindig pár-

beszédet folytatva.

EMLÉKKÖNYV …

88

Balogh Tibor: Egy kötődő, de nem kötözködő magyar

Megcsalja az emlékezés a valóságot. Most, hogy laudációval for-

dulok kedves Barátomhoz, érzékelem a csalódást: nem ilyen időket

vártunk, s nem azt, hogy ily gyorsan röppennek el fölöttünk az évek.

Mintha mindig is ismertem volna Sanyit. Nem tudom felidézni,

mikor találkoztunk először, de azóta Adán, Szegeden, Budapesten

bizony jó néhányszor randevúztunk.

Szorgalmasan keresett meg kiváló köteteivel, s minden alkalom-

mal konstatálhattam: mennyire rokon kettőnk mentalitása. Igaz ugyan,

hogy ő a kísérleti, experimentális lélektan művelője volt mindig is, a

tények, az adatok szorgos konstatálója és elrendezője, míg én inkább a

teóriák világában éreztem otthon magam.

Ezt leszámítva azonban rokon volt világlátásunk.

A nehezebb út Hódi Sándornak jutott. Ő hűségesen őrizte magyar-

ságát – s ez bizony nem volt könnyű, olykor veszélytelen sem –, ám a

magyar lélekhez való kötődése sziklaszilárdnak bizonyult. Mondhat-

nánk: „Magyar táj magyar ecsettel‖ – azaz a magyarság lelki alkata,

megpróbáltatásai vonzották mint témák.

Az öngyilkossági gyakoriságok szondázása akkor, amikor ő ezt

kutatta, nem tartozott a kurrens, preferált témák körébe, őt azonban ez

jottányit sem zavarta. Nem a dicsőség, a hírnév vonzotta, hanem a

szolgálat. Nehéz terepen, az elismertségre, díjakra, kitüntetésekre soha

nem figyelt, ezek nem érdekelték, nem óhajtotta ezeket.

Rendhagyó képlet a magyar pszichológiában: kötözködés, hepci-

áskodás nélkül tárta fel a magyarság itthoni és külföldi közérzetét,

múltját, jelenét.

Egyik közös munkánkban román – jugoszláv – magyar terepen

vizsgáltuk a mások befogadásának kérdéseit, az identitás problémáit, s

ebből a stúdiumból konferenciák, komoly beszámolók, kötetek szület-

tek.

Hódi Sándor nem csatlakozott szekértáborokhoz, klikkekhez.

Többre taksálta (szerencsénkre) autonómiáját, meggyőződését. Ez

pedig a múltban sem volt, s ma sem „kifizetődő‖ mentalitás. Az is

igaz viszont, hogy éppen emiatt a beállítódása miatt mindig akadtak

EMLÉKKÖNYV …

89

tisztelői, elismerői. Nem ment bele soha kétes konszenzusokba, de így

sem kellett egyedülállónak éreznie magát.

Pozíciókat, hatalmat nem ambicionált.

Az az aura, amelyet megteremtett, többünk számára bensőséges,

kedves.

Azt kívánom: sokáig maradjunk együtt ebben az aurában, s ünne-

peltünk, Hódi Sándor többek között a magyar néplélek kiváló tudója

hosszú ideig folytassa azt, amiben pótolhatatlan.

Erős Ferenc: Kedves Sanyi!

Születésnapod alkalmából sok szeretettel gratulálok Neked. Ki

gondolná, hogy Te is – mint ebben az évben sok más barátom – het-

ven éves lettél. Nagyon repül az idő, de én Téged még mindig annak a

fiatalembernek látlak, akit a hetvenes években megismertem, ha jól

emlékszem, közös barátunk, Dénes Iván Zoltán révén. Te Adáról, a

Vajdaságból, Jugoszláviából jöttél, ami nekünk, pesti értelmiségiek-

nek, igen vonzó helynek tűnt, afféle „fél-Nyugatnak‖, ahol a magyar

viszonyokhoz képest nagyfokú szellemi szabadság uralkodott. Hozzá

lehetett jutni olyan szerzők írásaihoz, amelyek Magyarországon til-

tottnak számítottak, Heller Ágnestől Szolzsenyicinig, Frommtól és

Marcuse-tól George Orwellig. Olyan folyóiratok jelentek meg, mint a

Híd vagy az Új Symposion. Sokunk számára rokonszenvesnek tűnt a

Jugoszláviában működő önigazgatási rendszer, amely alternatívát je-

lenthetett a bürokratikus szocializmussal szemben. Mindezek persze

illúziónak bizonyultak, de ezzel akkor kevesen voltak tisztában.

Te, Sanyi, megtestesítettél valamit ezekből az élményekből és il-

lúziókból. Szellemi szabadság, kisebbségi helyzet, magyarság, „ju-

goszlávság‖, világpolgári tájékozottság – mindez átsugárzott a hetve-

nes és nyolcvanas években sorra megjelenő tanulmányaidra, könyve-

idre: Létélmény és valóság, A meghívott halál, Pszichológia és ideoló-

gia, Magatartásformák és társadalmi viszonyok, Illúziók nélkül, Táj és

lélek stb. Nagy olvasója és többször recenzense, méltatója voltam

ezeknek a könyveknek, amelyek egészen más szemszögből mutatták

be a pszichológiai problémákat, mint ahogy az egyetemen megtanul-

tuk. Szakítva a pozitivista szemlélettel, a Te könyveid az individuu-

EMLÉKKÖNYV …

90

mot társadalmi és történelmi összefüggésében mutatták be, különös

hangsúlyt fektetve azokra az alapvető egzisztenciális helyzetekre és

élményekre, amelyek választásainkat, és végső soron identitásunkat,

sorsunkat meghatározzák. Írásaid nagyban hozzásegítettek ahhoz,

hogy kialakítsam saját pozíciómat az „elidegenült pszichológiai tudás-

sal‖ szemben, keresve azokat az elméleti és módszertani eszközöket,

amelyek lehetővé tennék a „mainstream‖ pszichológia kritikai felül-

vizsgálatát és meghaladását. Ez a törekvésem és érdeklődésem – csa-

kúgy, mint a Te munkásságodban is – mindmáig fennmaradt, annak

ellenére, hogy a nyolcvanas évek óta a magyar pszichológia ideológi-

ai, intellektuális és intézményes környezete alapvetően átalakult. De

éppen a mostanában feléledő diákmozgalmak körében vetődik fel újra

egy kritikai pszichológia igénye, és ezt tapasztalom tanítványaim je-

lentős részében is.

A hetvenes és nyolcvanas években a Te szemléleted azért is ter-

mékenynek bizonyult, mert Adáról, a „perifériáról‖ jobban át lehetett

látni magyarországi viszonyainkat, amelyekbe mi, pesti értelmiségiek,

mélyen be voltunk ágyazva. A „periférikus‖ látás olyan nagyszerű

műveket tudott teremteni, mint amilyenek a szabadkai Csáth Gézáé

vagy a prágai Franz Kafkáé. A Te ifjúkori műveid megjelenése óta a

világ hatalmasat változott. Magyarországon és a közép-európai régió-

ban végbement a rendszerváltás, amely sok frusztrációval járt, de ren-

geteg kreatív energiát szabadított fel. Jugoszláviát egy hatalmas apo-

kalipszis, a háború robbantotta fel, rajzolta újra térképét. Mindez az

etnikai konfliktusok, gyűlöletek és nacionalizmusok új hullámát indí-

totta el, a hosszú évtizedek óta elfojtott traumák, sérelmek, indulatok

visszatérését. Ez a helyzet számodra is új kihívásokat jelentett, és új

válaszokra ösztönzött. Tudományos, publicisztikai és közéleti-

politikai tevékenységednek ez a szakasza azonban már kevésbé jutott

el hozzám, talán az én hibámból is. Ami számomra ebből, az internet

segítségével, átjött, az az, hogy – a kontextus gyökeres megváltozása

ellenére – identitásprojekted, alaptémád nem változott, ez továbbra is

létélmény és valóság viszonya.

Kedves Sanyi! Sikerekben és élmények gazdag, sok további ter-

mékeny évet kívánok Neked!

EMLÉKKÖNYV …

91

Dudás Károly: Ünnepi köszöntő

Hódi Sándor pszichológus, társadalomkutató, közíró, a Magyar

Nemzeti Tanács Tájékoztatási Bizottságának elnöke idén hetven éves.

Most, 2013 januárjában még nem köszönteni jöttünk össze Őt, az ün-

neplésre, a tiszteletadásra október legvégén vagy az azt megelőző, az

azt követő napokban teremtünk majd alkalmat. Arra viszont lehetősé-

günk van, sőt kötelességünk, hogy eddigi életpályájáról ne csak be-

széljünk, de elismerjük közösségünk megmaradásában, a délvidéki

magyarság érdekképviseleti szervezeteinek, intézményeinek, civil

csoportosulásainak megszervezésében vállalt kimagasló szerepét, azt a

már legalább negyvenéves tevékenységet, amelyben írásokra, tanul-

mányokra, a közösség érdekében történt felszólalásokra, kutatásokra,

alakuló ülésekre, a zászlóvivő szerepének vállalásaira és megannyi

más, egymást erősítő és egymásra rétegződő tevékenységre, tettekre, a

kellő pillanatban kimondott szavakra lelhetünk... – akárha egy térké-

pet, egy háromnál több dimenziójú élettérképet olvasnánk, fejtenénk

meg és ki annak rétegeit. Mindehhez ismernünk kell Őt. Találkozni

vele élőben és írásait olvasni. Az élet és mű, a személyiség és alkotás

egymást magyarázza...

Hódi Sándor 1943. október 31-én született Nagytószegen. Gyer-

mekkoráról – nem a visszaemlékező, de a tudós ember nosztalgiájá-

val, a megtapasztalt lét „elleni‖ optimizmusával, a nemzet megmara-

dásáról és további felemelkedéséről sosem lemondó ember hitvallásá-

val – 2005-ben a stockholmi székhelyű Erdélyi Könyv Egylet kiadá-

sában megjelent Túlélő falvak című tanulmánykötetben a következő-

képp ír:

„Mi történetesen az öreg falu Tószeg és a román határ felé eső vé-

gén laktunk. Innen szép időben, kelet felé nézve, jól lehetett látni a

zsombolyai templomot és a gyárkéményeket, északnyugati irányban

pedig Nagykikinda tornyait és malomépületeit. Egyébként semmit

sem lehetett látni a széles nagy határban. Olyan sík terepet, mint ami

Kisoroszt körülvette, sehol máshol nem láttam, még a hortobágyi

pusztán sem.

Gyermekkoromban sokáig azt hittem, hogy itt van a világ vége.

Bizonyos értelemben ez büszkeséggel is töltött el. Sokáig arról sem

EMLÉKKÖNYV …

92

hallottam, hogy a falubelieken kívül is vannak magyarok a világon.

Mekkora volt aztán az ámulatom, amikor kiderült, hogy amit én a vi-

lág végének hittem, az tulajdonképpen az egykori Magyarország kel-

lős közepe. Azóta sem tudtam felocsúdni meglepetésemből, amelyből

egy életre szóló hitet merítettem.‖

Hódi Sándornak ez a mind a mai napig kitartó ámulata, tehát ez a

hit mindannyiunk számára megmutatja, világossá teszi – hogy bár

annyiszor fel tudnánk adni, hagynánk magunkat, emésszen fel a ne-

künk gondolt sors –, összefogva, egymást erősítve, céljainkból nem

engedve mégis itthon tudunk maradni falvainkban, városainkban, in-

tézményeinkben és egymásban – a lelkünkben megmaradva egésznek,

egészségesnek. Mindehhez persze nem elég a lelkesültség és lelkese-

dés, a szakmaiság: a szakmaiságból merített, tudással (ki)mért együtt-

lét higgadtsága is szükségünket kell szolgálja.

A régió- és kisebbségkutatás, a tömeglélektani vizsgálatok terén

végzett kutatásai, pszichológiai, család- és etnopszichológiai, nemzet-

politikai, az önszerveződéssel, kulturális autonómiánkkal, a közéle-

tünket meghatározó kérdésekkel kapcsolatos, sokszor bonc- és mértani

pontosságú tanulmányai, írásai, beszédei, közéleti szerepvállalása,

betöltött tisztségei mind-mind erről tesznek tanúbizonyságot, adnak

számot.

Az emberi kéz nemcsak testrész, jelkép is. A kézfogás: a találko-

zás, a búcsúzás és a remény allegóriája. De valós történés is. Az őszin-

te tisztelet és köszönet kimutatása.

Most, 2013 januárjában ilyen őszinte szívvel köszöntjük és kö-

szönjük meg Önnek eddigi tenni akarását és tenni tudását, s nyújtjuk

át legrangosabb kitüntetésünket, a Magyar Életfa Díjat.

EMLÉKKÖNYV …

93

Csapó Endre: Köszöntjük a 70 éves Hódi Sándort

A 70 legyen csak a köszöntőknek határkő: a művet be kell fejezni!

Ahhoz kívánok Sándorunknak jó egészséget, élete párjával együtt.

Amikor már évtizedes por lepte el a világháború és forradalom

emigráltjainak a szabad világba vezető lábanyomát, a koegzisztenciás

– politikailag magyar szemszögből kilátástalan – világhelyzetben

egyre inkább foglalkoztatott minket a trianoni határon túli magyar

nemzetrészek sorsa. A róluk szóló panaszt még meghallották a

nagyothalló nyugati fülek. Amikor a szovjet rendszer békésen

összeomlott, az emigráció tájékozottan „nyomult‖ be újra látni

szülőfaluját, szülővárosát a Kárpát-medencében. Az emigrációban

állandó téma volt Trianon és annak következményei, jelenidőben is

működő ártalmai, kihatóan az egész Kárpát-medencére, de a győzelem

bódulatában élő utódállamok viselkedésére is.

A rendszerváltozás után szomorúan tapasztaltuk, hogy a

Csonkaország köznépe vajmi keveset tud annak a – számára furcsa –

jelenségnek az okáról, hogy a határon túliak nicsak, megértik a

magyar beszédet. Talán ebben is rejlik az akkori magyarországi

politika oktalan tétlenségének az oka az új helyzet lehetőségei terén

(például az ukrán–magyar alapszerződés, Szlovákia létrejötte

körülményei közt fölvethető magyar igények).

Érthetetlen volt az emigráció számára egy koherens nemzetpolitika

hiánya. Ezzel beszűkültek az emigrációs elképzelések esélyei egy

olyan nemzetpolitikai koncepció létrejöttéhez, amit most a jóval

későbbi „nemzetegyesítés‖ szó kifejez. Előre bocsátjuk, ez a sivárság

a kormányzati politikai gyakorlatot jellemezte, amit súlyosbított az is,

hogy számos komoly szakember figyelmeztetése is eredménytelen

volt.

Szerencsére a Magyarok Világszövetsége terepet adott az

emigráció és a hadizsákmány-magyarság jeleseinek találkozására. A

három régióból az anyaországiak nemzetpolitikai elképzelése mindig

szürke volt, azonkívül jelenlétük értelmetlen a Világszövetség eredeti

rendeltetésében, az elvándoroltak magyarságának megtartásában – de

ez más kérdés. Megismerkedtünk Erdély, Délvidék, Felvidék,

EMLÉKKÖNYV …

94

Kárpátalja küldötteivel, így dr. Hódi Sándorral, akinek az emigráció

iránti érdeklődése akkor jólesett, menet közben megtudtuk, hogy ez

nála tudományos alapú érdeklődés is.

1993 utoló negyede – megengedhető pátosszal – az emigráció és a

Délvidék egymás megismerésének időszaka volt. Eljött ide hozzánk

Ausztráliába a kisebbségi kérdésben legautentikusabb személy, dr.

Hódi Sándor munkatárs-feleségével együtt, és rászánt egy negyedévet,

hogy tájékoztasson minket a határon túli magyarok életéről, és

tájékozódjon rólunk, munkánkról, áldozatkészségünkről, ami akkor

még példás, sőt rendkívüli volt. Fölkészültségünk elismeréseként itt

elmondott előadásaiban a téma tudományos kutatójaként is szólt

hozzánk. Látogatása, álláspontjának megismerése megerősített minket

eddigi elgondolásunk helyességében, és a már régtől működő

Kisebbség Alap és egy akkor alakult új, kizárólag Délvidék magyarjait

anyagiakkal támogató szervezet fontosságában.

Az ausztráliai magyar emigráció mai napig szoros kapcsolatot tart

dr. Hódi Sándorral. Fáradhatatlan – méltatlanul mellőzött – önkéntes

kutatója ő a magyar kisebbség helyzetének. „A magyar önismeretet, a

magyar állami és nemzeti stratégia kidolgozását tudományos alapokra

kell helyezni‖ – hirdeti a rendszerváltoztatás után.

„A korszerű nemzettudat kimunkálása hozzájárulhat a magyarság

önazonosságának és önértékelésének a helyreállításához. ... Az új

létmodellt arra kell alapozni, hogy a Kárpát-medence magyarsága a

szétszabdaltság ellenére, háromnegyed évszázad után is egy

sorsközösséget alkot. A magyarság sorskérdése, hogy a területi

szétszabdaltság, a mesterségesen létrehozott határok ellenére egységes

nemzetként kezelje magát. ... A határon túli magyarok jogi helyzete

intézményi megoldást tesz szükségessé. Ez a megoldás a határon túli

magyarság részéről az autonómiák megvalósítását és a Kisebbségi

vagy Nemzeti Tanácsok létrehozását jelenti, a Magyar Köztársaság

részéről pedig a különböző országokban élő magyarok személyi és

jogi autonómiájának a védelmét.‖ Ilyen elveket hirdetett, amelyek

alkalmazására az akkori politika éretlen volt.

A kisebbségi lét tudományos kutatásairól szóló könyveiben

közöltekkel széles területet ölel át: mint a kisebbségi nemzeti tudat

alakulása és megnyilvánulásai, a kisebbségi lét, asszimiláció, identi-

EMLÉKKÖNYV …

95

tásváltás pszichológiai következményei. Ezek olvasásakor döbbenünk

rá, hogy milyen messzemenő következményekkel jár az erőszakos

asszimiláció a magyar nemzet jelentős számú egyedeire, családi életé-

re, fejlődésére.

A Magyarok Világszövetsége működésében is igazolni láttuk azt a

megfigyelést, hogy a hazán kívüli lét következtében az emigrációt

lélektanilag is, de tartalmilag is egészen más hatások érik, más prob-

lémákkal küzdünk, mint az elszakított részek magyarjai. Az emigráció

talán csak az asszimiláció terén veszélyeztetettebb. Erre rámutat Hódi

Sándor is, akinek volt kész terve a Világszövetség alkalmassá tételére,

amikor a stratégiai bizottság elnöke lett, de a szervezet akkor már a

háromrégiós rossz alapozásából politikai/nemzetpolitikai irányban

igyekezett kilábalni, amiben végleg elveszett az eredeti szándék, az

elvándoroltak megtartása nemzeti tudatukban.

Dr. Hódi Sándor megmaradt az általa, önmaga számára kijelölt

úton, övéi szolgálatára a délvidéki szórványban, háború, betelepítések,

egyre romló körülmények között kitartva övéi között, felmutatva a

sebeket is, a gyógymódot is, remélve, hogy a magyar nemzeti politika

is ráébred tudományos életművének nélkülözhetetlen fontosságára és

alkalmazására, hogy a nemzetegyesítés ne csak ígéret, hanem elszánt

és gyakorolt törekvés legyen.

Kőműves Zoltán: A távlatokat kémlelő…

Hódi Sándor az én számomra a délvidéki magyar tudományos és

közélet legfőbb tartóoszlopát jelenti, akire nem csupán felnézni, de

támaszkodni is lehet, könyvei, cikkei pedig a zsinórmértéket, amihez

igazodni érdemes. Ezért a személyével és műveivel kapcsolatos anya-

gok lajstromát a Világítótorony címkével megjelölt irattartóban őrzöm

számítógépemben. Élőszóban történő megnyilvánulásai ugyancsak

átütő erejűek: meghirdetett előadásain hitelességével és egyben köz-

vetlenségével nyűgözi le hallgatóságát, az író-olvasó találkozóin, il-

letve a közösségépítő lakossági fórumokon bátor kiállású, szenvedé-

lyes kisugárzásával győz meg, biztat hangos szólásra bennünket is.

Érezve az emberek gondját, baját nem zárkózott be a tudományos-

ság fellegvárába, közéleti szerepvállalása kezdettől fogva elvszerű és

EMLÉKKÖNYV …

96

következetes. Kíméletlenül küzd a mellébeszélők, a köntörfalazók

ellen. Ők azok a magukat avantgárd íróknak, strukturalista műítészek-

nek nevező széplelkek, akik a formai jegyekben, a külcsínben vélik

csak felfedezni a szépet, megfeledkezvén arról, hogy csak az lehet

szép, ami egyben igaz is. Ezért én esztéták és szépírók helyett inkább

széprevétleneknek nevezném őket.

Mások, mint károgó varjak, a kilátástalanság képzetének állandó

sulykolásával riogatják az önfeladás útjára lépett nemzeti közösségün-

ket. Ők a végjajok, akik ily módon a nemzethalál sírgödre felé taszíta-

nak bennünket, holott sokak szerint anélkül is fogytán vagyunk már

életerőnknek.

Nem szólnak égető sorskérdéseinkről az újkori hamis próféták, a

szabadelvű pennabajnokok sem. Ők a nyugatos hazafiatlanság és

kozmopolita polgárság hirdetői. Ők azok, akik a multikulturalizmusra

esküsznek, és akik életüket és művüket soha, semmilyen körülmények

között nem helyeznék a nemzet oltárára. A nemzeti tolerancia e szó-

szólói előtt ismeretlen az axióma, miszerint az tudja igazán tisztelni és

becsülni a más nemzetiségű felebarátait, aki a saját nemzetét szolgálja

mindenekfelett és rendületlenül. Nekik áll a világ, e bértollnokok kö-

réből kerül ki a mindenkori pozícionált értelmiség, ők a legfőbb meg-

mondhatók. Szolgalelkű marionett-figurák, akik a multikulturális köl-

csönhatás következtében képmutatóan és elvtelenül politizálnak.

Velük szemben Hódi Sándor mindig valós problémákkal foglalko-

zik. Már pályája indulásakor is az akkor még tabu témának számító

öngyilkosságokat vette górcső alá. Pszichológusként, társadalomkuta-

tóként, közíróként fáradhatatlanul és önáltatás nélkül kutatja, vizsgál-

ja, mi található minden válság közös gyökerében. Az erkölcsi válságra

rámutatva egyben a kivezető út irányát is megmutatja. Közben felvilá-

gosít és figyelmeztet: az igazságosság, méltányosság és szolidaritás

megvalósulása érdekében tennünk, cselekednünk kell. Kutatásainak

eredményei közül biztató az, hogy szorgalmasnak, fegyelmezettnek és

kulturáltnak tartanak bennünket, magyarokat a körülöttünk élő népek.

A mi Sándorunk, ahogyan itt a Bánságban emlegetjük, a délvidéki

nemzetrész megtartása és felemelése érdekében újra meg újra szemé-

lyes példát mutat. Alapítója volt első érdekvédelmi szervezetünknek,

kidolgozta az első autonómia koncepciót. Emiatt voltak, akik a Vajda-

EMLÉKKÖNYV …

97

sági Magyar Demokratikus Közösség ideológusaként szerették volna

őt láttatni, de Hódi Sándorból nem lett pártpolitikus. Istentől kapott

ajándéknak tartom, hogy az örökmozgó és mindig lelkes Hódi Jenő-

vel, Sándor testvéröccsével, későbbi képviselőtársammal együtt mun-

kálkodhattam 1990-ben a VMDK észak-bánáti helyi szervezeteinek

megalakításában. Valamint azt is, hogy Hódi Sándorral és a hajlítha-

tatlan derekú Tóth Horti Gáborral együtt hoztuk létre 1997-ben a Ke-

reszténydemokrata Tömörülést, amit a Vajdasági Magyar Szövetség

belső platformjaként képzeltünk el. Ez a frakció, rajtunk kívül álló

okok miatt, sajnos tiszavirág életű volt. A KDT kizárásával a VMSZ a

reformkommunisták kezébe került.

Hódi Sándor, a lelkek orvosa, társadalomkutató és közíró, a mi

Életfánk mindenütt jelen van, ahol tenni és cselekedni kell. Napjaink-

ban a magyar és szerb nép megbékélésére látszik némi esély. Ameny-

nyiben lesz előrelépés e téren, az többek között Hódi Sándor fáradozá-

sának az egyik eredménye is lesz. Szeretnénk, ha egyszer már megtör-

ténne, hiszen annyi más baj és kór emészt még bennünket. A Kárpát-

medence nemzetei mindannyian a globális háttérhatalom szolgálatá-

ban álló karvalytőke adósságcsapdájában hánykolódnak. Erőtlenül,

magukra hagyottan. Csöndesedjetek, hát, ó, széprevétlenek és végja-

jok. Mert a folyton mellébeszélő és siránkozó ország gyenge és esen-

dő.

Bata János: Világok határán

A hetven éves Hódi Sándornak

Az ég fele kék,

mögötte a sötétség

még a szürke felhők

között rejtőzik.

A légben vadludak

húznak hosszú

ékeket,

rikoltásuk utamon kísér.

EMLÉKKÖNYV …

98

A temetőben a sírok

katonás rendben:

közöttük a sorban:

apámé, anyámé.

A köd lassan betölti

a fák közét,

a csöndben két őzbak

a Kálvária kőkeresztjeinél

a fagyos föld felett

füvet keres.

Szemük az ezüstös fényben

egy pillanatra fölizzik.

Nincs szó, nincs hang,

csak a csönd és a köd,

és az őr, ki világok határán

dermedten áll.

Bakos István:

A „hetvenkedő” Hódi Sándor

„Bilincs a kézen, az ajkon lakat,

De felhők felett, de vizek alatt

Örvénylik, szikráz, zúg a gondolat! (…)”

Reményik (Végvári) Sándor: A gondolat szabad

Hódi Sándor egyetemi diáktársam volt. Két héttel idősebb kortár-

sam, akihez ezernyi emlékem fűződik Eötvös kollégista-falukutató

múltunktól kezdve, a Magyarok Világszövetségén át mindmáig. Kitű-

nő – zömében nekünk dedikált – művei egy polcot „birtokolnak‖ házi-

könyvtárunkban. Jogosan, mert az évről évre rendre megszülető alko-

tásait olvasván, olyan erőt, táplálékot nyertem belőlük, ami hozzájá-

rult szellemi kondicionálásomon túl, lelki gyarapodásomhoz is. Átte-

EMLÉKKÖNYV …

99

kintem és fölidézem könyveit beszédes címeikkel: Létélmény és való-

ság (1978), A „meghívott" halál. Tanulmány az öngyilkosságról

(1979), Pszichológia és ideológia (1981), Magatartásformák és társa-

dalmi viszonyok (1983), Illúziók nélkül (1985), Táj és lélek (1989),

Sokáig éltünk némaságban (1991), Önmagunk vállalása (1991), A

nemzeti identitás zavarai (1992), A magyar autonómia (1992), Ki-

sebbségi létértelmezések (1997). Jugoszlávia bombázása (1999), A

lélek útvesztői (2000), Légüres térben (2002), Magyarok a forrongó

Szerbiában (2002), Nemzeti önkép (2004, Köszönöm, Drágám! Szere-

lem, szex, házasság a Vajdaságban (2006), A tudás határai. Töpren-

gések az emberi lélekről (2007), Mi fán terem a nemzetstratégia?

(2007), A déli végeken (2008), A tehetség kérdőjelei (2009), Farkasve-

remben. Van-e alternatívája az asszimilációnak? (Forum, 2009). Élet-

pszichológia. Kihívások és kockázatok a XXI. század elején (VMMI,

Zenta, 2010), Miért hazudnak a politikusok? (2012)… Lenyűgöző e

sorozat, amelyből kitűnik Hódi Sándor életének, érdeklődésének és

sorsának alakulása is!

Már diákkorunkban „díjaztam‖ eltökéltségét, sokirányú érdeklődé-

sét, tehetségét, türelmét és találékonyságát. Számomra – aki egy dél-

dunántúli kisfaluból jöttem – csoda volt, hogy valaki, talán nálam is

hátrányosabb helyzetből, az első magyar egyetem híres kollégiumába

kerülhet. Az is csodával határos, hogy a sok külföldi diák között már

akadt erdélyi, felvidéki magyar hallgató, de a cirillbetűs szomszédság-

ból – a „vadrác‖ utódállamból – Hódi Sanyi lett az első diáktársunk. A

diákbizottság választott titkáraként féltő gonddal ügyeltem a határon

túli magyarokra, el-elbeszélgettem velük. Meglepett e bánsági falusi

fiú „bánatos‖ zárkózottsága, ami egyszerre volt rejtélyes, bizalmatlan,

ugyanakkor kíváncsi is. (De nem úgy, mint egyik hazai szakmabeli

társa, akit nyomatékosan figyelmeztettünk, hogy a kollégiumot ne

tekintse kísérleti terepnek, diáktársait pedig klinikai alanyának.) A

következő tanévben kollégiumunk egy derék szabadkai diákkal gyara-

podott. Pszichológusnak készült Vajda Jancsi is, akit Sanyi gyorsan a

szárnyai alá vett... Fordulat következett be. Mindketten kinyíltak a

kollégium felé, aktív részeseivé váltak diákközösségünk életének, s

nemsokára üdvözölhettem őket is a somogyi falukutatásra készülő,

EMLÉKKÖNYV …

100

egyre gyarapodó csoportunkban… Alig akarom elhinni, hogy mindez

negyvenöt éve történt…

Nem tudom, készültek-e akkor is naplójegyzetei. Nekem csak

megkopott emlékszilánkjaim maradtak ebből az emberpróbáló időből,

ami életemnek fontos része volt. Talán az övének is. Reméltem, hogy

pszichológusként egyszer majd segít földolgozni diákkorunk jó és

rossz emlékeit, élményeit. Ez eddig nem történt meg, noha – a kollek-

tív amnézia elleni küzdelem jegyében indított sorozatunkban – kétszer

is kísérletet tettem rá. Először, amikor a Falukutatók találkozója volt

2008. ápr. 23-án a Budai Vigadóban, amelyre 38 év múltán, a hajdani

Falukutató Csoport közel kétharmada eljött. A mi kis zákányi közös-

ségünkből ott volt és emlékezett: Bakos István, Kelemen Katalin, Ko-

vács Mária, Nagy Edit, Pécsi Katalin, a Felvidékről Koday György

(Pozsony), Végh László (Somorja) Vajda János (Szabadka), aki fele-

ségét Bezzegh Évát is képviselte. Egyedül csapatunk „lélekbúvára‖

Hódi Sándor hiányzott, akit hajdan Flóra néni személyes pártfogásába

vett, s zákányi életünkben is a legtalálékonyabb társunknak bizonyult.

Pedig a „Túlélő falvak, Gondok és tervek a Kárpát-medencében” c.

EKE-könyvben (Stockholm, 2005.) közölt „A magyar falvakról és a

nemzetstratégiáról – szülőfalum szemszögéből‖ c. esszéjében én már

olvastam hajdani kirajzásunkról sommás véleményét. Az összeállítás a

történelmi haza (Erdély, Délvidék, Felvidék, Kárpátalja, Anyaország)

húsz szerzőjének írásaival tudósít a különböző államok fennhatósága

alatt lévő magyar falvak sorsáról, helyzetéről, túlélési esélyeiről. Ebbe

válogatták bele mindkettőnk írását. Örültem volna, ha falukutatós em-

lékeit ő is megosztja velünk, nemcsak én és a többiek. (ld. SZÍN 13/3.

szám 99-123. p. 2008. június)

E kudarc után újabb kísérletet tettünk, hogy kollégiumunk jeles di-

ákját életéről kifaggassuk. Íme a Mátyus Alizzal együtt szervezett;

„Eötvös kollégisták voltak...” sorozatunk Meghívója bemutatkozó

beszélgetésükre, a Budai Vigadó épületébe:

„Tizenhatodik alkalom: 2009. szeptember 29. kedd, 17,30 óra

Bemutatkozik: DR. HÓDI SÁNDOR pszichológus és felesége

DR. PÁLVÖLGYI ÉVA könyvtárvezető (ADA, ma Szerbia, Vajdaság)

EMLÉKKÖNYV …

101

Hódi Sándor 1968–1974 között volt az Eötvös Kollégium diákja,

diplomáját és egyetemi doktorátusát e falak között végzett tanulmá-

nyai és kutatásai révén szerezte meg. Budapesti kedves feleségét is a

kollégiumi élet részesévé tette, majd magával vitte és honosította szű-

kebb hazájában, a Vajdaságban. Így a délvidéki kisebbségi sorsot ma

együtt viselik el és formálják immár 35 éve. Munkájukat olykor heroi-

kus küzdelmet vállalva, számos nagyszerű megoldással, elismerésre

méltó szakmai és közéleti eredménnyel végzik…

Éva az évente tartott kitűnő szakmai rendezvény a hagyományos

adai Nyelvművelő Napok, s a Szarvas Gábor Nyelvművelő Társaság

áldozatos vezető-szervezőjeként, és az ezekből született kiadványok

szerkesztőjeként, Sándor pedig a Vajdaság civil társadalmának egyik

legjelentősebb képviselőjeként, szellemi-közéleti vezetőjeként, az álta-

la alapított Széchenyi István Stratégiakutató és Fejlesztési Intézet

igazgatójaként is ismert csonka-hazánkban és a világ magyarsága

körében egyaránt.

Kérem, hogy aki még nem ismeri, a bemutatkozás előtt tekintse

meg Hódi Sándor honlapját, ami talán azok számára is tartogat meg-

lepetést, akik úgy vélik, hogy sokat tudnak róla. Több mint húsz önálló

és legalább annyi társszerzős műve jelent meg eddig. Tavaly pedig a

szerző - Gruber Enikő -, dedikálásával kaptam egy kitűnő, 220 oldalas

könyvet, amelynek címe: Hódi Sándor 100 interjú tükrében. Akad-e

tudós széles e világon, aki ilyennel büszkélkedhet? Gyertek és lássá-

tok, halljátok!

Moderátor: Bakos István (Hódi Sándor falukutató társa),

Közreműködik: Gruber Enikő doktorandusz (ADA, Szerbia)”

E meghívót időben szétküldtük a Baráti Körnek, diáktársainknak,

akik szépen gyülekeztek…

Az korábban csak egyszer fordult elő, hogy a hajdani kollégisták

„nem tudtak eljönni‖ a többször is egyeztetett bemutatkozásra. Ők

voltak a „kollégista‖ miniszterek – Köpeczi Béla, Glatz Ferenc, Hiller

István – akik végül mégsem vállalták e közszereplést. A Hódi házas-

páré volt a második eset. A százegyedik interjút így nem készíthettem

el vele... Helyette Gruber Enikővel beszélgettem a Hódi-könyvről,

amelyben valóban megnyerő portrét formált Sándorról. Ez azonban

EMLÉKKÖNYV …

102

nem pótolta az ő személyes jelenlétüket, s főleg azt a hiányt (Eötvös

Collégium), ami tekintélyes életművéből eddig kimaradt, s aminek

pótlására invitáltuk.

Sajnáltam, mert íly módon látszólag kivonta magát Alma Mate-

rünk szellemi újjáalakulásának – a hajdani kollégisták közreműködé-

sével támogatott – folyamatából. Ennek kiemelkedő állomása volt az

Eötvös József Collegium épületének centenáriumi ünnepsége 2010.

október végén, amelyen részt vett a magyar szellemi-tudományos élet,

meg a világhírű szellemi nevelőműhely hajdani és jelenlegi diákságá-

nak színe-java. Eljött köszönteni minket több mint húsz jeles európai

intézmény képviselője, a hazai tudományos élet színe-java, s velünk

ünnepelt az utódállamok magyar felsőoktatási intézményeinek néhány

képviselője is. E háromnapos ünnepség-sorozaton avattuk föl Teleki

Pál kurátorunk kisplasztikáját, amit a Bethlen Gábor Alapítvány és az

EöC Baráti Köre adományozott a kollégiumnak. Több mint százan

tisztelegtünk előadásokkal is egykori otthonunk centenáriumi konfe-

renciáján. Hiányoltam közülünk Sándort, aki a Kollégium határon túli

diákjainak legkiválóbbjai közé tartozott. Miután az ELTE „Summa

cum laude‖ bölcsészdoktori diplomáját a Zágrábi Egyetemen szerzett

„Pszichológiai tudományok doktora‖ fokozattal tetézte, budapesti böl-

csész feleségével együtt visszatért az övéi közé a Vajdaságba. Egy

nagy szerszámgépgyár üzempszichológusaként, majd Ada nagyközség

klinikai pszichológusaként szerzett hírnevet, ért el jelentős gyakorlati

eredményeket; s a mostoha körülményekkel dacolva, tartós egziszten-

ciát teremtett. Példás családi élete, feleségével vállvetve végzett egyé-

ni és közös alkotómunkájuk, közösségszolgálatuk ritka kincs ma a

Kárpát-medencében, amit kevesen ismernek „határtalan hazánkban‖.

Szóval lett volna mivel tisztelegnie a szellemi honvédelem délvidéki

kapitányának; példát mutatva az utánunk következő nemzedékeknek.

Előadása hiányzik az ünnepségről megjelent 1220 oldalas, 4 db. CD-

DVD mellékletet is tartalmazó LUSTRUM című impozáns centenári-

umi kiadványból, amelyben jugoszláviai magyar diáktársaink – köztük

Hódi Sándor – csak a könyv Membra Alumni fejezete utolsó részében,

az idegen állampolgárságú diákok (1955–1995) között szerepelnek;

nevükkel, (országukkal), belépésük évszámával. Ennél többet érde-

EMLÉKKÖNYV …

103

meltek volna ők és a Kollégium is. Vajon az Eötvös Collegium Baráti

Körének délvidéki tagjai ismerik-e egymást? Találkoznak-e néhanap?

„Nekem az Eötvös Kollégium szelleme, amelyben nevelődtem,

azt diktálta: csak arról mondj ítéletet, amit alaposan és felelősen meg-

vizsgáltál; ne fogadj el tekintélyi megnyilatkozást, amíg hiteléről, tisz-

tességéről meg nem győződtél. A szellem szabad, és csak akkor szol-

gálhat jól, ha szabadon vállalja a szolgálatot.” Így vallott hajdani

kurátorunk Keresztury Dezső: A szívekben megőrzött haza c. 1979-es

írásában Alma Materünkről. Ezt a szellemet igyekeztek a mi nemze-

dékünkbe is átplántálni azok, akik az egykori Collegium visszajáró

lelkeként jöttek közénk tanítani. Idegen elnyomás alatt, a kommunista

pártállami diktatúrában a Kollégium sem tudott szabad szellemben

szolgálni, de meg-megkíséreltük a hajdani Collegium szellemi rehabi-

litációját elősegíteni. Sanyi résztvevője, részese volt ennek. Hazatérve

a délvidéki magyarság lelki bajait diagnosztizálva – a körülmények

szorításában társakra talált, s – hozzáfogtak a terápiához. Célul tűzték

ki e sokat szenvedett, pusztuló népcsoport társadalmi-politikai rehabi-

litációját. Hódi Sándor nevéhez fűződik a Kárpát-medencében az első

magyar autonómia-tervezet összeállítása és megjelentetése magyar,

angol, francia, orosz, német és eszperantó nyelven. A rendszerváltás

időszakában – a széles körben elismert szorgos pszichológus – a ma-

gyar kisebbség tudós-politikusának szegődött. Egyik alapítója és veze-

tője volt a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségének

(VMDK, 1990–94), majd annak kisajátítása után a Vajdasági Magyar

Szövetségnek (VMSZ, 1994–98). 1991-ben kezdeményezésére jött

létre a Közép-európai Népcsoportok Fóruma, s 1992-ben az újjászer-

vezett Magyarok Világszövetsége Elnökségébe (MVSZ, 1992–2000)

választották. Alapító-elnöke lett az MVSz Jugoszláviai Országos Ta-

nácsának (1994). Külföldi jószolgálati útjain pl. Ausztráliában, Európa

különböző fórumain és országaiban diplomáciai küldetést vállalt a

délvidéki magyarság érdekében; s előadásaival mozgósított a pártfogó

szolidaritásra.

Aki alaposan ismeri Hódi Sándor sorsát, munkásságát és életmű-

vét, bizonyára egyetért velem abban, hogy kollégiumunk alkotó szel-

lemiségének hű ápolója, hordozója volt és maradt ő akkor is, ha azt

EMLÉKKÖNYV …

104

nyilvánosan nem deklarálta. Ez kitűnik könyvei jórészéből, de én átél-

tem, tanúsíthatom személyiségének különös varázsát is. Például közös

falukutatásunkon és utána, mikor – Vajda Jancsival munkamegosztás-

ban – Sztalkerként végigkalauzoltak bennünket párommal, a titoizmus

végnapjait élő Vajdaságban. Fölfedték a számunkra ismeretlen vidék

rejtélyeit, a táj szépségeit, a többnemzetiségű régió különlegeges vi-

szonyait és emberi arcát. Két évtized múltán – amikor 1994–99 között

a Magyarok Világszövetségében szolgáltam vele –, érzékelhettem

higgadt, kiegyensúlyozó magatartását, konfliktuskezelő képességét is,

amihez foghatót csak a bázeli bölcs Kovács Andornál és a béketerem-

tő Tempfli József püspök úrnál tapasztaltam az Elnökségben. A belső

békére nagy szükségünk volt akkor, mivel az újjáalakuló szervezet –

ezernyi támadás közepette kezdte gyakorolni hivatását –; méltó meg-

emlékezésekkel köszöntötte a magyar honalapítás millecentenáriumát

és az MVSz 60. évfordulóját. Eközben világra szólóan kellett vála-

szolnia a magyarellenes támadásokra, ránk tukmált alapszerződés-

tervezetekre, majd – a debreceni Nagytemplombeli tüntetéssel – az

utódállamok nyelvháborús akciójára. Másrészt az általam kezdemé-

nyezett határon túli elnökségi ülések sorozatát említem, amelynek

minden színhelye – Nagyváradtól kezdve Bécsig, Ungvártól és a Ve-

reckei-szorostól a háború sújtotta Eszékig és Szentlászlóig, a felemás

csíksomlyói üléstől, a csodás szabadkai Városházáig – ahol Kasza és

Hódi fogadott bennünket –, feledhetetlen emlékem marad. A főtitkári

szolgálattal, megpróbáltatásokkal és kihívásokkal teli öt év életre szó-

ló tanulsággal járt ember-, barát- és magyarságismeretből. Megbántot-

tan búcsúztam leváltásom után – 1998 karácsonyán – az MVSz tagsá-

gától. Tőle is.

Hódi Sándor – a kudarcos pártpolitikát megelégelve, Utasi Jenő

atya segítségével – az ezredforduló után létrehozta a Széchenyi István

Stratégiakutató és Fejlesztési Intézetet Tóthfaluban. Ennek igazgató-

jaként hívott meg a 2002 augusztusában az általa szervezett első vaj-

dasági Trianon konferenciára előadónak A sikeres konferenciához én

is hozzájárultam, s igen jó emlékekkel, hasznos kiadványokkal tértem

haza. Úgy láttam, hogy „a mi Sándorunk‖, maga formálta méltó hely-

re került. Akkor fájlaltam, ma is hiányolom, hogy – ajánlásaink elle-

nére – kiemelkedő munkássága, teljesítménye nem kap kellő figyel-

EMLÉKKÖNYV …

105

met, elismerést sem a honi szakmai körökben, sem a médiában, sem a

nemzetpolitikában. Ezért számomra is kárpótlás volt, amikor – Kiss

Gy. Csaba méltató szavai után –, a nemzetszolgálatát elismerő rangos

Bethlen Gábor-díjat 2002. novemberében átadhattam neki.

Politikai-közéleti szerepvállalásai során sok eredményt ért el, de

számos keserű sorsfordulót kellett átélnie a balkáni Viharsarokban.

Alkotó tehetségének köszönhetően, szerencsésen élte át a nehéz éve-

ket, s műveiben jórészt sikerrel dolgozta föl az egyéni és közösségi

megpróbáltatások sorozatát, tapasztalatait. A Hódi házaspár példátlan

intézményes feladatra vállalkozott, amikor a Széchenyi István Straté-

giakutató Intézet és a Szarvas Gábor Nyelvművelő Egyesület kiadásá-

ban – kettőjük többéves, rendkívüli munkájával először 2004-ben,

majd új bővített formában – tavaly közreadták a „Vajdasági Magyar

Ki Kicsoda 2010‖ c. kiadványt, amely a legnagyobb elismerést és

csodálatot válthatja ki mindazokból, akik az utódállamokban élő ma-

gyar nemzetrészekkel, a magyar-magyar kapcsolatokkal foglalkoznak.

Ez a régió közéleti regisztere, a „nemzetegyesítés‖ gyakorlati segéd-

könyve. Az 1200 személy fényképes életrajzát, foglalkozását, köz-

tisztségeit, elérhetőségeit tartalmazó lexikon valóságos kincsestár

mindazok számára, akik a Vajdaságon belül keresik egymást; kollégá-

ikat, vállalkozó társaikat, rokonaikat, s azok számára is, akik a szerb

határon túlról érdeklődnek irántuk. Ilyen kiadványt sajnos nem isme-

rek sem Felvidékről, sem Kárpátaljáról. Az RMDSz patronálta hatal-

mas „Erdélyi Magyar Ki Kicsoda‖ (7000 személy és 500 intézmény)

is csapatmunkában készül, s eltér ettől. Ilyen és ehhez hasonló műve-

ket, mint a Hódi-házaspáré, csak az adott nemzetrész olyan „szám-

adói‖ – mint pl. Szabó T. Attila, Benkő Samu, Borbándi Gyula, Csapó

Endre, Sisa István, Kovács Andor, Deák Ernő, a Várdy házaspár –

állítanak össze, akik felelős képviselői, ismerői régiójuknak, s a nem-

zet sorsközösségének is…

A félezer oldalas nagyalakú könyv hátsó borítóján Hódi Sándor

következő ajánlása olvasható:

„Lélekben egy közösség akkor érett, társadalmilag akkor fejlődő-

képes, ha tisztában van saját értékeivel, megbecsüli magát, közösségi

identitással rendelkezik. Ami fordítva is igaz: ha valamely közösség

saját nagyjait nem becsüli, ha kábán átnéz a fejük fölött, miközben

EMLÉKKÖNYV …

106

csodálja más népek nagyjait, ha saját teremtő akarata helyett mindig

mások normáihoz igazodik, sorsa az enyészeté. Kiadványunknak az a

célja, hogy felmutassuk saját szellemi értékeinket, erősítsük közössé-

günket hitében és emberi kötelékeiben,”

Hódi Sándor – feleségével együtt – közel fél évszázada vállvetve

küzd a délvidéki magyarság megmaradásáért; nyelvünk, kultúránk

létfeltételeiért, a vajdasági magyarok összefogásáért.

Isten éltesse hetvenen túli alkotó, nemzetnevelő munkájában kor-

társunkat, dr. Hódi Sándort!

Kedves Sanyi! Boldog öregkort élj sokáig kedves családoddal sze-

retetben! Hetvenkedjél!

Farkas Zsuzsa: Hódi Sándor köszöntése

Kerülök-fordulok, olvasok, irkálok, papírra vetek sajátomnak hitt

gondolatokat, aztán egyszer csak derengeni kezd bennem valami

olyasféle érzés, hogy ezt mintha már megírta volna valaki, valaki sok-

kal bölcsebb ember nálamnál. Hát persze, hogy doktor Hódi foglalko-

zott nemcsak nagy tudományos alapossággal, hanem szívbemarkolóan

is a témával! Mert ő szinte minden olyasmivel foglalkozik, ami engem

személy szerint nagyon is izgat. S minden bizonnyal nemcsak engem,

hanem az egész itteni – s nemcsak az itteni – magyar közösséget.

Amelyet ugye, emberek alkotnak. Olyan a közösség is, amilyenek

annak összetevői, az egyes emberek. Ha nem dolgozol eleget maga-

don, ha önkéntes vakságodban hagyod, hogy megtévesszenek a gátlás-

talan, csak maguknak kaparó hatalmi érdekcsoportok, elvesztél önma-

gad s a világ számára is mindörökre.

Hódi Sándor pszichológus. Nem akármilyen pszichológus, lélek-

búvár. Tudós ember ő. Tudja: ,, Olyan világban élünk, amely minden

minőséget bedarál, összemorzsol, lehúz. Az ember ma nem érték.

Nem szeretik, ha az vagy, aki – megveszik a lelkedet, és tömegcikket

gyártanak belőle.‖ Tudja, s nem győzi eleget hangoztatni: az ember

alapvetően jó, de befolyásolható. Hódi Sándor segít nekünk abban,

hogy ne hagyjuk magunkat befolyásolni. Hogy a saját fejünkkel gon-

dolkodva próbáljunk jobbítani a világ dolgain. Hogy ráérezzünk arra:

az emberségesebb magatartásforma az egyén szintjén kezdődik. A

EMLÉKKÖNYV …

107

világ békéje pedig az emberi lélek békéjével kezdődik. Tudja azt is,

hogy nem a ,,közösségi érdekek‖-et nagy hangon hirdető hordószó-

nokok viszik előbbre a világot. Hanem ezt a kifejezést a szájukon ta-

lán soha ki sem ejtő, csendben, éjt nappallá téve lelkiismeretesen dol-

gozó egyszerű emberek. A mindennapok hősei.

Márai írja Füves könyvében: ,,A műveltséghez, tehát a valóság és

az igazság megismeréséhez, rendkívüli bátorság kell. Mert a művelt-

ség annyi, mint az igazságnak – minden dolgok igaz ismeretének –

feltárása és elviselése. S az igazat elviselni mindig nagyon nehéz...‖

Hódi Sándor ezek szerint nagyon bátor ember. Nem fél kimondani azt,

amiről egész lelkével tudja, hogy igaz. Tudja, hogy megfelelő kultúra

híján az emberek lelkivilága elsivárosodik. „S már régóta hiányzik itt

is az az éltető szellemi közeg, amely az életet értelmessé, kerek egész-

szé tenné számunkra. Ebből kifolyólag az emberek a lelkük mélyén

egyaránt becsapottnak érzik magukat. Mint ahogyan azok is. A kultúra

nevében olyan szellemi termékekkel traktálják őket, amelyek a lélek

számára semmiféle maradandó értékkel nem rendelkeznek, nem készí-

ti fel őket sem a siker, sem a bukás elviselésére, testi és lelki erőpró-

bákra, még kevésbé a nehézségek legyőzésére. Ebben rejlik a mi kul-

túránk legfőbb gyengesége‖ – állapítja meg egy tanulmányában.

A doktor úr könyörtelen és következetes önmagával és a munkájá-

val szemben. S maradt hosszú évtizedeken át ott, ahova az élet állítot-

ta. Hogy segítsen nekünk az emberi sors, ,,a nagyon nehéz sors‘‘ elvi-

selésében. És ha néha csapnivaló is a közérzete, úgy viselkedik, mint a

régi nagy bölcsek. Egy interjújában ezt vallotta: ,,Az élet inkább iz-

galmas kihívást jelent számomra, mint csalódást vagy reménytelensé-

get... A ‘padlóra kerülés‘ a pszichológia szerint szinte feltétele a fel-

emelkedésnek, a lélek megerősödésének és megújulásának. Feltéve,

ha tanulunk a melléfogásainkból, s rájövünk arra, hogy az akaratun-

kon múlik minden. Mert ahogyan a bölcselet tartja, az ‘ember akarata

a világ akarata‘. Ezt kellene tudatosítanunk magunkban a mi kultúránk

napja alkalmából is.‖

A Magyar Életfa Díj, amelyet a Magyar Kultúra Napja alkalmából

vett át most Zentán, méltóbb kezekbe nem is kerülhetett volna, mint

az idén hetvenéves, s továbbra is fiatalos lendülettel munkálkodó Hódi

doktoréba. Élj még sokáig erőben, egészségben, Sándorunk!

EMLÉKKÖNYV …

108

Szabó Szabados Ilona: Köszöntő

Kedves Sándor!

Az idők tengerében a 70 év egy csepp, azonban az ember életének

mérföldköve, amely, ha alkotással, tenniakarással telített, igenis meg-

becsülendő. Ez jutott kfejezésre a Magyar Kultúra Napja alkalmából

számodra odaítélt Életfa díjban, amelyhez én is szívből gratulálok!

Mivel ismeretségünk jónéhány évtizedes, szeretném én is néhány

fontos fellépésedet megemlíteni, amellyel szűkebb pátriánkban ben-

nünket is hozzásegítettél a kisebbségi lét elviseléséhez. Minden alka-

lommal azt fogalmaztad meg, hogy a kesergés, a méltatlankodás,

máskor a bánat, a fájdalom kinyilvánítása helyett inkább fogjuk meg

egymás kezét, és tegyünk valamit megmaradásunk, jövőnk érdekében.

A civil szervezetek megalapítása, működtetése erre a legjobb módszer,

– mondtad. Azonban ez nem maradt a megfogalmazás szintjén, hanem

segítettél a megvalósításban is. Így hoztuk létre 22 évvel ezelőtt Adán,

a jugoszláv háborúskodás idején a Vadvirág Hagyományápoló Kört,

amely azóta is végzi nemzetmegtartó feladatát. Sok generációba ültet-

tük el a magyar nyelv, a népdalok, a néptánc szépségét, akik azóta is

érzik nemzeti hovatartozásuk nagyszerűségét. Továbbá lelkes mozga-

tója voltál a Szarvas Gábor Nyelvművelő Egyesületnek és a már 43

éve rendszeresen megrendezett Nyelvművelő Napoknak.

Szélesebb körben a Délvidéken jónéhány tudományos társaságot

hoztál létre a fent megfogalmazott céllal. (Ennek felsorolására nem

vállalkozom, hiszen életrajzodban megtörtént). Ami széleskörű tevé-

kenységed során személyesen is érintett, és sok boldog napot, órát

szerzett számomra, a Magyarok Világszövetségébe való bekapcsoló-

dásunk. Ott éreztem igazán, mit jelent egy nagyobb közösséghez lelki-

leg, szellemileg tartozni, és együtt gondolkodni, érezni, ünnepelni és

tenni valamit jövőnk érdekében. Az MVSZ megszűnését azóta is fájla-

lom, hiszen egyik kapaszkodónk volt az együvétartozás érzésének

kialakításában.

Továbbá köszönettel tartozom a szinte évente megjelenő könyvei-

dért, amelyek szellemi felfrissülést jelentettek számomra, ugyanis

egy-egy témakörben szinte készen kaptuk az azzal kapcsolatos tudó-

sok, gondolkodók ismereteit, véleményét, állásfoglalását. Könyveid

EMLÉKKÖNYV …

109

témája igen változatos, széleskörű. A családi élet, a párkapcsolat, az

egyéni élet visszásságai és útvesztői éppúgy megfogalmazódtak írása-

idban, mint társadalmi életünk nagy kérdései, és nem utolsósorban

kisebbségi létünk megmaradásáért vívott harcunk.

Áldásos munkádhoz kitartást, jó egészséget, hosszú életet kívánok,

hogy a délvidéki és az egyetemes magyarság még sokáig merítsen

műveidből erőt a továbbéléshez.

Haraszti Ákos: Hódi Sándor 70 éves

Pesti lakosként 1990 előtt sohasem jártam Délvidéken. Az ezt kö-

vető években viszont egy Svájcban élő, a Magyarok Világszövetsé-

gében akkor aktív barátom társaságában gyakran megfordultam Zen-

tán, és alkalmam volt megismerkedni a helyi, ill. a regionális magyar

politikai élet számos kiválóságával. Bálint Antal családjával és a velük

szoros kapcsolatot ápoló Hódi Sándorral és Évával ez az ismeretség jó

barátsággá mélyült, mely túlélte a hősi időket és máig eleven.

Minden barátság alapja a személyes szimpátia, de a mienkében kü-

lönösen erős kötelék a nagyon hasonló világlátás. Társadalmi helyze-

tünk persze igen eltérő. Sándor elismert tudós, író, politikus, magam

csak amolyan erős politikai érdeklődéssel rendelkező nagycsaládos,

idealista mérnökember vagyok, akinek közszereplése ma már kimerül

olvasói levelek időnkénti írogatásában.

Évente legfeljebb két-három alkalommal találkozunk, többnyire

közös barátunk magyar határhoz közeli tanyáján, ahol bogrács és vö-

rösbor mellett időről-időre megváltjuk a világot.

Ezek a találkozások, melyekre feleségem mellett néha egyik vagy

másik felnőtt gyermekem is elkísér, számomra a szellem ünnepnapjai-

nak számítanak.

Ami engem újra és újra lenyűgöz, az Sándor varázslatos egyénisé-

ge. Tiszta, lényeglátó gondolatai, emberismerete, közvetlensége. Min-

denkit magával ragadó derűje, humora.

Egy pillanat alatt a társaság központjává válik, és az marad még

akkor is, ha őszinte figyelemmel és érdeklődéssel mások bölcselkedé-

sét hallgatja.

EMLÉKKÖNYV …

110

Igyekeznék homloka mögé látni, de nem hagyja. Így képtelen va-

gyok eldönteni, ez a sok rokonszenves tulajdonság a személyiség iste-

nadta veleszületett adottsága, vagy az intelligenciából és a pszicholó-

gia tudományának briliáns hétköznapi alkalmazásából fakadó tudatos,

de mégis természetes magatartás. Valószínűleg a kettő szintézise.

Azt a személyiség önépítést, amelyről ő tanúságot tesz – meggyő-

ződésem – tanítani kellene.

Kevesebb lenne a csalódott, pesszimista, önző, csodaváró, bizony-

talan identitású hitehagyott magyar (határon innen és túl), és több a

kiegyensúlyozott, önerejében bízó, közössége iránt elkötelezett és

áldozatra is kész polgár.

Kedves Sándor! Isten éltessen és tartson meg jó egészségben csa-

ládod, barátaid örömére, alkotóerőben mindannyiunk épülésére!

Göncz László: A tudomány és a szellem embere (Hódi Sándor munkássága muravidéki perspektívából)

Amikor gondolatainkban vagy beszélgetéseink során egy régió

szóba kerül, akkor a tudatunk mélyén az adott vidék, tájegység me-

ghatározó egyéniségei is felvillannak. Az én Vajdaságra vonatkozó

„asszociációim‖ száz vagy annál nagyobb nagyságrendű személyre

terjednek ki, akik közül a „top ötös‖ között feltétlenül ott van Hódi

Sándor. Ilyen virtuális sorrend mikéntjéről aligha lehet axiómát alkot-

ni, és azt sem tudom, hogy e tekintetben milyen szempontok alapján

szelektál az emberi agy. Sokkal fontosabb, hogy mindez a neves

pszichológus és közéleti személy jelentőségén semmit nem változtat,

mert ő a vajdasági magyar közösség általánosan elismert, köztisztelet-

nek örvendő egyénisége a Kárpát-medencében és a tágabb térségben.

A Muravidéken is, az értelmiség körében feltétlenül! Pontosan nem

tudom felidézni, hogy mikor találkoztam Hódi Sándorral először. Ab-

ban azonban biztos vagyok, hogy a nevével és munkásságával annál

valamivel korábban megismerkedtem, mint ténylegesen kezet szorít-

hattunk egymással.

Arra sem emlékszem, hogy ki beszélt Sándorról szokatlanul nagy

elismeréssel a múlt század nyolcvanas éveinek végén egy rendezvé-

EMLÉKKÖNYV …

111

nyen, ahol én is jelen voltam. Úgy rémlik, hogy valahol a Felvidéken

volt az esemény, ahová másnap őt is várták. Talán Pozsonyban, de

lehetséges, hogy Komáromban történt, ahol nagy valószínűséggel első

alkalommal találkoztam későbbi kedves barátommal. Korábban azt

hallottam, olvastam Hódi Sándorról, hogy egy vajdasági pszichológus,

aki – egyebek mellett – a nemzettudat bonyolult problémakörével tu-

dományos szinten foglalkozik, és akinek jó kapcsolatai vannak erdélyi

és más határon túli vidékeken élő testvéreinkkel. Bizonyára egy-két

mélyreható tanulmányával is találkoztam különböző kutatásaim során

a nyolcvanas évek második felében.

Jómagam néhány esztendővel a feltételezett „találka‖ előtt csep-

pentem a kisebbségben élő magyarság egyik legkisebb "illyési ágát"

egyengető muravidéki magyar érdekvédelmi szervezet „sodrásába‖.

Legyen ez magyarázkodás arra, hogy a különböző határon túli magyar

régiókról akkor még hiányosak, hézagosak voltak ismereteim. A rend-

szerváltás előtti magyarországi tanulmányaim során a nyolcvanas

években sajnos még viszonylag keveset tudhattunk meg a határon túli

magyar közösségek életéről, helyzetéről és meghatározó egyéniségei-

ről. Ez nem azért volt, mert nem oktattak volna akkoriban kiváló tu-

dással rendelkező tanárok, mert hiszen a magyar történelmet, irodal-

mat és egyéb tudományágakat jobbnál jobb, elkötelezett szakemberek

tanították. Azonban a „légkör‖, hogy Márai Sándor találó hasonlatával

éljek, még nem volt érett az aktuális határon túli magyar kisebbségi

helyzet széleskörű népszerűsítésére, annak átfogó felsőfokú oktatásá-

ra. Az egypártrendszer „kisebbségpolitikája‖ sajnos nagyon behatárolt

és formális volt, magyarságpolitikáról pedig az adott korszakot illető-

en amúgy sem beszélhetünk. Arra is fontos utalni, hogy sajnos én a

szlovéniai középiskolákban a hetvenes évek második felében, majd a

nyolcvanas évek elején csak szlovénul tanulhattam, a magyar nyelv

mint tantárgy még akkoriban mifelénk nem volt „elérhető‖ mindenki

számára. A Muravidéken bevezetett, manapság jogosan vitatott két-

nyelvű oktatási modell keretében, általános iskolai szinten, ugyan volt

néhány nagyszerű magyar érzelmű tanárom, akik hozzásegítettek

nemzeti érzelemvilágom megalapozásához. Azonban mindaz főkép-

pen a klasszikus magyar irodalmi és kulturális értékek megismerésére

vonatkozott, kevésbé a különböző határon túli magyar nemzetrészek

EMLÉKKÖNYV …

112

tárgykörére. Kivételt bizonyos mértékben éppen néhány vajdasági

költő és író egy-két művének tanítása képezett, ami azonban alapjában

véve, hiszen általános iskolai kontextusról van szó, mégsem tekinthető

alapos tájékozódásnak kisebbségi tekintetben.

A múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben a vajdasági-

muravidéki kulturális kapcsolatok terén erőteljesebben egyébként a

színházi, valamint irodalmi-képzőművészeti együttműködés dominált.

E téren rendkívül fontos kapcsolatok bontakoztak ki, gondoljunk csak

a szabadkai Népszínház hagyományos muravidéki vendégszereplései-

re, ami egyik legfontosabb eleme volt a muravidéki magyar kulturális

kínálatnak. Később azt az Újvidéki Színház előadásai is követték, va-

lamint a Soltis Lajos nevével fémjelzett Tanyaszínház sajátos tájolási

programjai. Falvakon máig emlegetik a szakállas, „nagydarab‖ embert

(mármint a sajnos közülünk már tragikusan eltávozott Soltis Lajost),

aki a „gyerekekkel‖ (későbbi kiváló színművészekkel) és a szamarak-

kal járta a vidéket. Említést kell azonban tenni a Fórum Könyvkiadó

és a Jó Pajtás szerkesztőségének a fontos irodalomnépszerűsítő misz-

sziójáról is. Én egy ilyen könyvterjesztési program keretében jutottam

hozzá a Tücsökzene c. könyvecskéhez, amelyben, néhány a kor szel-

lemének megfelelő „alkotás‖ mellett, a magyar költészet több nagy-

szerű versét közölték. A kis formátumú zsebkönyv máig őrzött kedves

emlékem, hiszen akkoriban a Muravidéken nagyon nehéz volt magyar

könyvhöz jutni. A tudományos együttműködés szempontjából rendkí-

vül fontos szerepe volt Penavin Olga muravidéki nyelvjáráskutatásai-

nak, amire – a hagyományos alsólendvai Bánffy Napok keretében –

éppen tavaly ősszel emlékeztünk, egykori vajdasági és muravidéki

részvevők együttműködésével.

A képzőművészet terén – egyebek mellett – a neves alsólendvai

grafikusművész, Gálics István tevékenysége a Vajdaságban ismertté

vált a múlt század nyolcvanas éveiben (emlékezetem szerint a Fó-

rummal is néhány kiadvány kapcsán együttműködött), Gyurkovics

Hunor és mások pedig megfordultak a hetvenes évek elején létreho-

zott, évente megszervezett lendvai nemzetközi művésztelepen. Az

irodalmi együttműködés terén gyakoribb volt a rendkívül gazdag vaj-

dasági alkotógárda megjelenése a Muravidéken, részben a már emlí-

tett könyvterjesztő programok és Jó Pajtás műsorok keretében, de az

EMLÉKKÖNYV …

113

ún. tavaszvárás nemzedék tágabb körének alkotói (Szúnyogh Sándor,

Varga József, Szomi Pál és a bánáti származású Báti Zsuzsa) úgyszin-

tén szerepelhettek vajdasági helyszíneken.

Az elmondottak ellenére, ami vitathatatlanul fontos értéke a múlt

század utolsó harmada vajdasági-muravidéki együttműködésének, a

politikai jellegű együttműködés a „nagy‖ vajdasági és a „kis‖ muravi-

déki magyar közösség között, akárcsak a tudományos élet intenzívebb

művelése – az utóbbi esetben néhány kivételtől eltekintve – a rend-

szerváltás előtt váratott magára.

Itt kell egy rövid kitérő erejéig utalni arra, hogy a két világháború

közötti időszakban, akkor még alapvetően más társadalmi és közleke-

dési közegben és körülmények közepette, úgyszintén elenyészőnek

tekinthető a kapcsolattartás a formálisan „délvidéki‖ magyarságként

nyilván tartott vajdasági és muravidéki közösségek között. Ismerete-

ink szerint erőteljesebben csak a 20. század harmincas éveinek máso-

dik felében történt Deák Leóék részéről próbálkozás egy nemzeti jel-

legű, a kulturális egyesület köntösébe bujtatott, politikai szerepkört is

vállalni szándékozó szervezet megalakítására. A toborzásban résztve-

vők emlékezéseire hivatkozva megállapítható, hogy a korabeli jugosz-

láv hatalom hamar leleplezte az említett törekvést, és még a formális

megalapítás előtt felszámolta, aztán 1938-ban csírájában elfojtotta a

muravidéki magyar szervezkedést.

Akár a két világháború közötti időszakban, majd az ún. második

jugoszláv érában is, a Bácskában és Bánátban, valamint a Mura men-

tén élő magyar közösségek együttműködését – objektíve – sokkal in-

kább a közös államhoz tartozás ténye, valamint az abból származó

mozgástér szükségszerűsége befolyásolta, mintsem tényleges hagyo-

mányokon és hasonló mentalitáson alapuló igény. Ez természetes je-

lenség, amit nem kell és nem is szabad negatív jelzővel illetni, hiszen

egyrészt az említett tájegységek között több száz kilométernyi távol-

ság húzódik, másrészt a Mura mente az aprófalvas zalai és vasi vidék

értékeit, szokásait és viselkedésformáját viseli magán, az ún. vajdasági

régió pedig a délalföldi-bánsági mentalitás természetes hordozója,

amelyre a török megszállási időszak balkáni pozitív és negatív „beha-

tolásai‖ valamennyire hatottak. Ettől függetlenül rendkívül fontos az a

„kulturális‖ hatás, amely a Vajdaság magyar intézményei és alkotói

EMLÉKKÖNYV …

114

részéről segítette a muravidéki magyar közösség nyelvi és nemzeti

megmaradási küzdelmét. Fontos megemlíteni, hogy a második világ-

háború utáni negyedszázad során (kb. a hetvenes évekig) a muravidé-

ki, számát tekintve sajnos elégé gyér értelmiség jelentős része Sza-

badka és Újvidék magyar közép- és felsőfokú oktatási intézményeiben

formálódott. Utána, az ún. vasfüggöny erejének csökkenése, fokozatos

felszámolása után, a kulturális-oktatási kapcsolatok lassan átterelőd-

tek, ha úgy tetszik visszaálltak természetes történelmi nyomvonaluk-

ba, a vasi és zalai, valamint tágabb dunántúli régióba. Ezzel együtt is a

jugoszláv időszakban kibontakozó kulturális kapcsolatok értékteremtő

„része‖ megamaradt, átmentődött, és – a délszláv válság idején bekö-

vetkező rövid kényszerszüneteléstől eltekintve – ma is virágzik. En-

nek legjobb példája a ma is virágzó intenzív magyar irodalmi és szín-

házi együttműködés, aminek markáns muravidéki felkarolója az alsó-

lendvai Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet, a Vajdaságban pedig

főképpen a Hajnal Jenő vezette zentai tudományos-kulturális központ.

Amint előzetesen utaltam arra, a rendszerváltás előtt, a sokszínű

művelődési programoktól eltérően, alig volt intézményes politikai

jellegű kapcsolat a két régió között. Hasonló mondható el a határon

túli magyar régiók között együttműködésről általában is. Amennyi

kapcsolat volt, és Erdély és Felvidék, valamint a Vajdaság vonatko-

zásban azt nem lehet megkérdőjelezni, azt nagymértékben a kulturális

és irodalmi együttműködés köntöse alá kellett rejteni. Ez, amint már

említettük, a vajdasági-muravidéki kapcsolatokra is igaz. Hogy nem-

zeti alapon, szervezett formában, politikai szubjektumként megnyilvá-

nuljon a Magyarországot körülvevő országok magyarsága, azt – bár a

demokrácia szelei már elégé erőteljesen fújtak Európa-szerte – az

egykori kis-antant államok „nemzeti érzékenysége‖ még a nyolcvanas

években is jelentősen akadályozta. Sajnos Magyarország sem tett an-

nak érdekben eleget. Kivétel azért természetesen akadt, amiért első-

sorban konkrét személyeknek, szervezeteknek és adott esetben me-

gyéknek jár a köszönet. Intézményes állami szinten Magyarországon

közismerten sok volt még a görcsölés! Aligha lehetett az másképpen,

ha Grósz Károly „elvtárs‖ még közvetlenül a rendszerváltás előtt is

„magyarul beszélő románokat‖ köszöntött Aradon, de a Magyarok

Világszövetsége is a korábbi évtizedekben csupán az ún. nyugati ma-

EMLÉKKÖNYV …

115

gyarokat tömörítő szervezet volt. Az utóbbi természetesen teljességé-

ben nem lett volna baj (ezúttal az egykori nyugati világszövetségi

kapcsolatok jellegére nem kívánok kitérni), a gond abból fakadt, hogy

közben teljesen „megfeledkezett‖ a Kárpát-medencéről. Ami nyilván-

valóan a kívülről befolyásolt hivatalos magyar politikai „beállítódás-

nak‖ volt köszönhető.

Hódi Sándorral sokat beszélgettünk a rendszerváltás hajnalán az

említett kérdésekről. Említette egyszer, hogy az egypártrendszer zárt-

ságából származó hangulatnak és helyzetnek „köszönhető‖, hogy ő

maga is – véleménye szerint – eléggé távol "maradt" a Szlovéniában

élő magyaroktól. Arra nem emlékszem, hogy Sándor a rendszerváltás

idején, vagy akár előtte, járt-e a Muravidéken. Későbbi beszélgetése-

inkből tudom, hogy nagyon érdeklődött a kis magyar közösség iránt.

Nagy kár, hogy a kiváló elmével és nagy tudással rendelkező, a kö-

zösségszervezésben is jeleskedő adai tudósember tanácsai a rendszer-

váltás előtt nem voltak/lehettek erőteljesebben jelen a muravidéki ma-

gyarság életében. A nemzeti közösségek új struktúrájának felállítása-

kor a kilencvenes évek elején, bár máig működő rendszerről van szó,

úgyszintén nagy hasznát vehettük volna szakmai tapasztalatainak,

akkor viszont a jugoszláv válságból származó gondok zártsága befo-

lyásolta azt. Szerencsére azonban a tárgyalt korszakban a tágabb régió

demokratizálódása tekintetében a helyzet gyorsan változott, és Hódi

Sándor tevékenysége, tanácsai, és főképpen az általa szerzett gazdag

vajdasági tapasztalatok – közvetve és közvetlenül egyaránt – nagy-

mértékben kihatottak a muravidéki magyar közösségépítésre és öntu-

datformálásra.

Hódi Sándor az átalakult Magyarok Világszövetségében nagyon

hamar fontos szerepet vállalt. Egyik meghatározó szellemi atyja lett a

magyar–magyar gondolkodásnak, amely akkoriban még jelentős mér-

tékben az ún. MVSZ-ben nyilvánulhatott meg. Ő lett az egyik alelnök,

majd a Kárpát-medence társelnöke is, ha még jól emlékszem a bő két

évtizeddel ezelőtt zajló, többször a késő éjszakába nyúló eseményekre.

Az ún. délvidéki szekció keretében, bár hivatalosan nem úgy neveztük

a vajdasági, horvátországi és muravidéki tagságot tömörítő csoportot,

nagyon sokszor együttműködtünk vele. Valójában a „világszövetség‖

égisze alatt találkoztam Sándorral a legtöbbször. Az akkori eszmecse-

EMLÉKKÖNYV …

116

rék keretében próbáltuk megfogalmazni a kisebbségi magyarság integ-

rációján is alapuló egyetemes nemzeti egyesítés lényegét és hatéko-

nyabb szervezettségét.

Munkásságunk során felemás sikerrel jártunk, aminek több oka

volt. Mindenképpen nagy volt a jelentősége, hogy az ún. határon túli

magyarok lakta régiók magyarsága bekerülhetett az egyetemes ma-

gyar szellemi vérkeringésbe. A sokak által kezdeményezett terv, hogy

az országgyűlés fogadjon el törvényt a Magyarok Világszövetségéről,

amit emlékezetem szerint Sándor is erőteljesen támogatott, nem sike-

rült. Véleményem szerint azt egyetlen magyarországi politikai erő sem

akarta komolyan, beleértve a rendszerváltás utáni első ún. nemzeti

kormányt is. Hogy reális volt-e a több szempontból különböző érde-

keltségű magyar közösségek igénye, és helyes volt-e a kormányok

magatartása, arról mélyreható elemzést lehetne folytatni. Ami lénye-

ges, az egykori „világszövetségi‖ elvárások egyes elemei a mintegy bő

évtizeddel későbbi, majd a 21. század első évtizedében a magyar Or-

szággyűlés szintjén bekövetkező döntésekkel valósultak meg. Ilyen

vonatkozásban rendkívül fontos volt az a tevékenység, a közös gon-

dolkodás és útkeresés, amely a tárgyalt időszakban intenzíven zajlott,

és amelynek Hódi Sándor egyetemes magyar vonatkozásban meghatá-

rozó egyénisége volt.

Az 1990 évek elején jelentkező vágyaink bizonyos része időköz-

ben átalakult vagy – a körülmények változása kapcsán – másképpen

alakult. Akkoriban még aligha hittek sokan abban, hogy mintegy két

évtizeddel később a határon túli magyar közösségek bő kétharmada az

Európai Unió polgára lesz, hogy a kisebbségben élő magyarok határ-

módosítás nélkül magyar állampolgárokká válhatnak, és ezzel betelje-

sül az egykor félve remélt nemzeti integráció lehetősége stb.

Hódi Sándor nagyon sokat tett annak érdekében, hogy éberen

tartsa bennünk a lelket. Nagy érdemei vannak azért is, mert néhány

egykori vajdasági kollégájával a legkorábban hangsúlyozta az au-

tonómia fontosságát a határon túli magyar közösségek esetében.

Különböző típusainak pontos szakmai magyarázatait is kidolgozta.

Vajdaságban vitathatatlanul volt némi történelmi tapasztalat e tárgy-

kört illetően, azonban Hódi spontán beszélgetéseink során mindig

figyelmeztetett, hogy a „szocialista rendszer formalizmusait ne kever-

EMLÉKKÖNYV …

117

jük tényleges igényeinkkel‖. Bizonyára szavainak idézete nem pontos,

de a véleményének lényege egyértelműen az volt, hogy a demokrati-

kus játékszabályoknak és a tényleges nemzeti megmaradás értékeinek

megfelelő struktúrákban kell gondolkodni. Mindig reális volt a meg-

közelítése. Maga is szívesen hallgatta a nemegyszer nemzeti romanti-

kán alapuló, legtöbbször irreális elvárásokat, amelyek számtalanszor

úgy hangzottak el, mintha 1920-ban élnénk. Azonban kiváló pszicho-

lógus-kutatóként mindenkinél pontosabban tudta, hogy a vajdasági

(vagy akár Kárpát-medencei) társadalom milyen tudati és politikai

átalakuláson ment keresztül a 20. században, amit a politikai tevé-

kenység és a nemzetiségi intézményrendszer építése során nem le-

het/szabad mellőzni!

Hódi Sándor a klasszikusan értelmezett politikai tevékenységbe is

intenzíven bekapcsolódott életének bizonyos szakaszában. Akkor fon-

tos és értékteremtő munkát végzett. Rendkívül nagyra értékelem és

becsülöm őt azonban azért is, hogy nagyon hamar felismerte az ún.

pártpolitika csapdáit, ami a rendszerváltás után a kisebbségi magyar

közösségre is rányomta bélyegét. Ettől a vajdasági magyar közösség

sem volt, és ma sem mentes. A helyzetet hamar felismerő szakember-

ként Hódi Sándor gyorsan változtatatott „életútján‖, és visszatért oda,

ahová ténylegesen tartozik, és ahol a nemzetnek és a társadalomnak a

legtöbbet adhatja: a tudomány és irodalom, azaz tágabban a szellemi

szféra világába.

Reiner Péter: Tisztelt Barátom, Kedves Sándor!

Alig néhány hónap választ el bennünket egymástól, korosztályosak

vagyunk, annyi csupán a különbség, hogy Te ez év második felében

állsz majd meg kerek évfordulódon visszanézni és elgondolkodni, én

ugyanezt jövő júniusban teszem.

Még egy lényegtelen különbség és egy erős azonosság van köz-

tünk. Rád régebben azt mondták, hogy „jugó magyar‖ most

határontúli, délvidéki, vajdasági elszakított magyar, rám pedig azt

hogy holokauszt vagy szebben: vészkorszak túlélő.

EMLÉKKÖNYV …

118

Ami viszont mindkettőnket felfogásom szerint elszakíthatatlanul

összeköt: egy Nemzet tagjai vagyunk magyarként és Isten ajándéka-

ként csodás nyelvünk és kultúránk birtokosaként és továbbadóiként.

Még valami titok összeköt bennünket: a közösen átélt és sajátosan

feldolgozott élmény és az ehhez rendelt hasonló vagy ugyanolyan

fogalmi rendszer. Az úgynevezett rendszerváltás felfedező élménye

hozott össze kovászként bennünket a kilencvenes évek fordulóján.

Soha nem felejthető élményem volt Veled kapcsolatban: megis-

merkedésünket politikai kényszerűség generálta. Ugyanis a baráti kö-

röm többsége az úgynevezett rendszerváltásban döntő szerepet játszó

és azóta önmaga politikai halálát okozó MDF soraiból, alapítóiból és

kényszerűségből ellenünkre párttá váló tömörülésből került ki. Már

akkor sejtettük, hogy elkötelezettségünk okán a pártkereteket jócskán

szétfeszítő politikai tevékenységünk alapítvány létrehozását teszi

szükségessé.

1991-ben megalapítottuk a Kárpát–Alpok Alapítványt olyan sze-

mélyiségekkel, akik már akkor olthatatlan belső kényszert éreztek

Hazánk és Nemzetünk felemelésére a ‖megvalósult szocializmusok "

történelmi bukása után. Az alapítvány, mely „takaréklángon‖ mind a

mai napig működik, számos olyan nemzetpolitikai szempontból meg-

határozó konferencia és össznemzeti felelős együttgondolkodás kez-

deményezője és lebonyolítója volt, és ezzel a mai napig érvényes –

hatályos nemzetpolitikai közgondolkodás elindítója is, melyre alapító

tagjai joggal és megalapozottan lehetnek büszkék. Hogy csak egyet

említsek az ilyen ma már közhasznúvá vált fogalmi rendszerek közül,

az 1994-ben a felvidéki Madarászházán közösen megalkotott és elfo-

gadott társnemzet fogalma. Emlékeim szerint Te is részt vettél meghí-

vottként a Polgármesterek Világtalálkozóját létrehozó kétszáz magyar

polgármestert és politikai közszereplőt megmozgató konferencián.

Veled nem az említett konferenciánk, hanem talán a legelső hozott

össze 1991-ben az egyedüli hazai alapítású Pálos szerzetesrend akkor

nemrég a világégés után ötven évvel és a bolsevizmus elköszönése

után újra megnyitott Gellérthegyi Sziklatemplom kazamatáiban. Ala-

pító társunk az azóta megboldogult pálos szerzetes Árva Vince Atya

meghívására rendezhettük első komoly konferenciánkat ilyen megtisz-

telő helyen, ahol felelős társaiddal, Vékás Jánossal és Ágoston And-

EMLÉKKÖNYV …

119

rással, a megújulni szándékozó Kárpát-medencei magyarságunk ön-

rendelkezési folyamatában elsőként mutattátok be zárt és elméletileg

értő körben az első szabadon választott kormány számos tagja jelen-

létében védhetően és azóta is aktuálisan az autonómia igényt és meg-

valósíthatósága részleteit.

Ott és akkor ismerhettem meg, hogy hogyan gondolkodik Hódi

Sándor közös nemzetünk jelenéről, jövőjéről.

Csordás Mihály: Önelégültség vagy tudatos önismeret

Beszélgetés dr. Hódi Sándor pszichológussal 14

– Mint gyakorló pszichológus több mint egy évtizede foglalkozol az

emberek lelki egészségével, lelki problémáival. Mi a tapasztalatod:

hátráltatja-e az embereket még valamilyen előítélet nálunk abban,

hogy pszichológushoz forduljanak?

– Ha az emberek bajban, nehéz lelkiállapotban vannak, sokkal

gyakrabban fordulnak ma pszichológushoz vagy ideggyógyászhoz,

mint régebben. Ennek ellenére még sokan úgy gondolják, hogy belső

dolgaikról beszélni, életviteli nehézségeiket elmondani, intim kérdé-

sekben mások tanácsát kikérni nem „felnőtthöz méltó‖ dolog. A leér-

tékelő, becsmérlő megjegyzések sem ritkák azok számlájára, akik

személyes problémáik megbeszélése végett szakemberhez fordulnak.

Mondanunk sem kell, hogy az ilyen jellegű megszólások, „heccelé-

sek‖ tudatlanságra vallanak és a jó érzésű emberektől távol állnak.

– Hogyan győzhetők hát le a pszichológusok ténykedésévei szem-

beni efféle megmozdulások?

– A pszichológiai és a lelki egészségre vonatkozó korszerű ismere-

tek terjedésével ez a hozzáállás remélhetőleg hamarosan eltűnik majd.

A lelki problémák lekezelésével kapcsolatos előítéletek azonban más

vonatkozásban annál makacsabbul tartják magukat. Hányan vannak,

akik személyiségproblémáik, életviteli nehézségeik miatt állandó jel-

leggel gyógyszerelik magukat, akik rossz közérzetük (kétségeik, szo-

rongásuk, tanácstalanságuk, tehetetlenségük) megszüntetésére ugya-

14

Csordás Mihály: Üzenet-díj. 7 Nap, 1986. október 17.

EMLÉKKÖNYV …

120

nolyan orvosi segítséget várnak, mintha valamilyen szervi bajuk vol-

na. Az orvosi várótermekben várakozó betegek jelentős része ilyen

személyekből tevődik össze. Valamennyien annak a téves szemlélet-

nek az áldozatai, hogy egészségügyi szempontból csak a szervi baj

érdemel figyelmet. Evégett lelki bántalmaikból mindenáron szervi bajt

próbálnak csinálni. Sajnos, az elrontott életeket (a kudarcokat, az

örömtelenséget, a boldogtalanságot) nem lehet gyógyszerekkel orvo-

solni, még kevésbé egyszeri és azonnali orvosi beavatkozással helyre-

hozni.

Ismerjük-e önmagunkat?

– Bizonyára sokféle ember fordul meg nálad a rendelőben, s min-

degyikük sorsa más-más tanulságot kínál. Ennek ellenére megkérdez-

ném: vajon levonhatók-e valamilyen általánosabb érvényű tanulságok

is azokból a személyi sorsokból, amelyekbe betekintést nyertél munkád

során?

– Személyi életfeltételeink sok mindenben különböznek egymás-

tól, ám ha a sikertelen sorsokat összevetjük, a balszerencsén kívül

felfigyelhetünk néhány más hasonlóságra is. Szembetűnő például,

hogy mennyi hibát követnek el az emberek saját életük rovására. Ezek

az életviteli hibák részben abból fakadnak, hogy nem ismerjük eléggé

önmagunkat: nem vesszük például kellően figyelembe jó adottságain-

kat, vagy elbagatellizáljuk személyi hiányosságainkat, részben pedig

abból a „nagyvonalúságból‖, felelőtlenségből, ahogyan életünk fontos

döntéseihez viszonyulunk. Valamennyien tapasztalhatjuk, hogy az

emberek életvitelük és magatartásuk „ésszerűségében‖ milyen bizto-

sak, saját eszükkel milyen nagyra vannak. Fokozottan áll ez azokra,

akik már régen az ideggondozói intézet vagy elmeosztály segítségére

szorulnak. Sajnos, az önelégültség nem pótolja a tudatos önismeretet,

így gyakori előzménye a balsorsnak. A tudatos önismeret az ész „le-

fegyverző érvei‖ mellett számbaveszi a lélek belső történéseit és má-

sok visszajelzéseit is.

– Valóban gyakran, nagyon gyakran találkozunk életünkben az ön-

elégültség kirívó eseteivel, amelyek megkeserítik napjainkat, percein-

ket, már attól függően, hogy mennyi időnket „vagyunk kénytelenek”

EMLÉKKÖNYV …

121

ilyen vagy olyan okból rájuk fordítani. Létezik természetesen az ellen-

kező véglet is...

– Nem szerencsés persze az sem, ha nem bízunk magunkban. So-

kan, mivel bizonytalanok magukban, önigazolással, öncsalással, fele-

lősségáthárítással igyekeznek elodázni, megkerülni, eltussolni a dön-

tési szituációkat. A döntési pillanat lehetőségének elmúltával azonban

az esemény visszafordíthatatlanná válnak, így a mulasztás, a meggon-

dolatlan döntés sokszor jóvátehetetlen következményeket von maga

után. Természetesen senki sem képes előrelátni, mondjuk, párválasz-

tásának vagy pályaválasztásának valamennyi lehetséges következmé-

nyét. A döntés mindig kockázattal jár. Mégis, ha tudatosan döntünk,

sorsunk sokkal kevesebb kockázatot rejt magában, mintha csak sodró-

dunk az „árral‖, és hagyjuk, hogy idő, amit javunkra fordíthatnánk,

elrohanjon fölöttünk.

Mit szabad, és mit nem...

– Nemcsak gyakorló pszichológus vagy, hanem elméleti kérdések-

kel is foglalkozol. Kamatoztatni tudod-e elméleti műveidben gyakorlati

tapasztalataidat, és fordítva: elméleti felismeréseidet hasznosítani tu-

dod-e mindennapi munkádban?

– Hadd érzékeltessem az elmélet és gyakorlat szoros összefüggését

egy konkrét példával. Alig kezdtem el praxisomat, már első páciense-

im fontos felismerésre vezettek rá. Rá kellett jönnöm, hogy az egyete-

men tanultaknak a gyakorlati munka során nem látni semmi hasznát.

Nem volt mit tenni, át kellett néznem mindazt, amit az élettel, az em-

berek személyes gondjaival; bajaival kapcsolatban összeírtak a pszic-

hológiában. Ekkor döbbentem meg igazán: a pszichológiai művek is

rendre másról szóltak, nem arról, amire a tanácsadás és rövid terápiák

során szükségem lett volna. Szerencsére néhány pszichológiai iskola

kivételt jelent ez alól. Szabálynak tekinthető azonban, hogy az elméle-

ti szakemberek és a tudományos kutatók – számomra valamilyen rej-

télyes oknál fogva – messze elkerülik az emberi élet szubjektív vonat-

kozású kérdéseinek tárgyalását és vizsgálatát. Ennek a képtelen hely-

zetnek kerestem a magyarázatát, és írtam meg első tanulmányaimban,

amelyek később kötetbe foglalva is napvilágot láttak.

EMLÉKKÖNYV …

122

– Ebben (A létélmény és valóság című) könyvedben nagy nyoma-

tékkal hangsúlyozod érzelmeink, élményeink fontosságát. Mondanál-e

erről valamit?

– Kezdjük talán azzal, hogy az ember, amellett, hogy meghatáro-

zott ismeretekkel rendelkezik a valóságról, meg is éli ezt a valóságot.

Közvetlen élményként jelennek meg benne a sorsát, helyzetét megha-

tározó társadalmi körülmények, viszonylatok. Élményeink, életérzése-

ink alapján pontosan tudjuk, hogy mi jó nekünk, s mi van ellenünkre.

Ahhoz azonban, hogy magunkat másokkal megértessük, ki kell fejte-

nünk, szavakba kell öntenünk mindazt, amit megélünk. És a problé-

mák itt kezdődnek. Amikor ugyanis szavakat, ismereteket keresünk a

bennünket reprezentáló valóság (társadalmiság) kifejtéséhez, átkerü-

lünk egy más értékeknek alárendelt értelmezési rendszerbe, amely a

valóságra és helyzetünkre vonatkozóan érzéseinkkel nem mindig ösz-

szeegyeztethető értelmezést kínál fel. A családban, iskolában, munka-

helyükön életünk során sok-sok ismeretet sajátítunk el. Legfőképpen

arra vonatkozóan, mit szabad és mit nem; miről hogyan kell véleked-

nünk, s helyzetünket hogyan kell megítélnünk. Ezzel kapcsolatban

többször elhangzottak már olyan szélsőséges kijelentések, hogy a mo-

dern társadalmak embere voltaképpen állandó „agymosáson‖ megy

keresztül. Mérsékeltebb hangú teoretikusok viszont azt fejtegették,

hogy az iskolák, tájékoztatási eszközök leszoktatják az önálló gondol-

kodásról az embert. Tény mindenesetre, hogy a belénk sulykolt tö-

mérdek ismeret a sikeres életvitel szempontjából sokszor fabatkát sem

ér. Már csak azért sem, mivel az ember nem robot, amit előre kell

programozni, s amibe minden fontos információt kívülről előre kell

bevinni. Az oktatás elvi alapja azonban, sajnos, éppen ez. A szellemi

fejlődés viszont egészen más logika szerint történik. Az ember csak

kis léptékekben tudja előrevinni az életét. Elsődlegesen konkrét hely-

zete érdekli, s konkrét problémákra keresi a megoldást is. Meg is ta-

lálja, ha ugyan az előzetesen beléje sulykolt „ismeretek‖ meg nem

zavarják a fejét.

Csalódottság és becsapottság

– Milyen következményekkel járhat az, ha az emberek valóságtuda-

ta a megélt valósággal nem egyeztethető össze?

EMLÉKKÖNYV …

123

– Az ilyen emberek mindenekelőtt becsapottnak érzik magukat. És

joggal. Hiszen amennyiben elhittek, elfogadtak és megtanultak min-

dent, amit tőlük a különböző intézményekben elvártak, akkor hogyan

lehetséges, hogy mégsem tudnak érvényesülni, boldogulni? Miért bi-

zonytalanok magukban és sorsukban? Miért félnek a magánytól, em-

bertársaiktól, az élettől, az elmúlástól? Miért nem ad tudásuk bizton-

ságot, hitet, erőt, méltóságot nekik? Akik a rendelőben megfordulnak,

valahol mind becsapottnak érzik magukat. Úgy érzik, hogy nem szol-

gáltak rá arra, ami velük történik. A csalódottság az öngyilkosság ese-

tében ölt legdrámaibb formát, de a becsapottság-érzés ott munkál más

deviáns viselkedési formák hátterében is: a bűnözésnél, narkomániá-

nál, elmebetegségnél. Pszichológiai szempontból nézve mindenesetre

nem hiteles, nem autentikus ezeknek az embereknek az élete. De a

hamis szükségletekből, a kockázatos és ésszerűtlen életvitelükből ítél-

ve sokaknak másoknak sem, akik kívül maradnak a rendelőkön.

A pszichológia és a filozófia egymásrautaltsága

– Amellett, hogy gyakorló pszichológus vagy, elméleti kérdésekkel

foglalkozol, és empirikus kutatásokat végzel, érdeklődésed áthajlik a

filozófia területére is. Ezt példázza díjazott írásod is. Milyennek látod

a pszichológia és a filozófia viszonyát, s te magad hogyan viszonyulsz

a két diszciplínához?

– Amióta tudománnyá vált a pszichológia, visszatérő vágya, hogy

örökre elszakadjon a filozófiától. A pszichológia különböző irányza-

tai, iskolái, ágazatai voltaképpen mind erre törekszenek, a pszicholó-

gia azonban mégsem tudott a filozófiától elszakadni. Aminek egysze-

rű a magyarázata. Minden elmélet – az emberi pszichikum bármely

vonatkozását helyezze is vizsgálódása középpontjába –, akarva vagy

sem, de valamiképpen a világ értelmezésére, az ember modellálására

is kísérletet tett. Ezáltal viszont az elméletből óhatatlanul filozófiai

probléma lett. Én a magam részéről sohasem idegenkedtem a pszicho-

lógia és a filozófia szoros egymásrautaltságától. Annál kevésbé, mivel

úgy tartottam, hogy a pszichológia a filozófiától kölcsönözte azokat a

kérdéseket, amelyek megválaszolásával immár több mint egy évszá-

zada gyötrődik, s feltehetően nem is boldogul soha az utóbbi nélkül.

EMLÉKKÖNYV …

124

Ami fordítva is áll: az örökzöld kérdések megválaszolásában a filozó-

fia sem jut előbbre egymagában.

– Ha visszatekintesz arra, amit öt könyvedben és számos publiká-

ciódban elvégeztél, elégedett vagy?

– Máig sem vagyunk tisztában a léleknek, ennek az érzékeny sze-

izmográfnak a működésével. Nem készült el pontos „diagnózis‖ ennek

a kornak – az elsorvadó közösségi életnek, a felbomló kapcsolatoknak

– a lélektani következményeiről. Nem tudjuk, hogy milyen rendezőel-

vek szerint éljünk; hogy az identitáskeretek bizonytalanságából, a sza-

vak inflációjából, az eszmék keveredéséből származó tanácstalanságot

mivel helyettesítsük. De lehetnek-e minderre vonatkozóan a pszicho-

lógusnak megalapozott elképzelései, logikus érvei, amikor a társada-

lomfilozófia is adós még az Élet nagy „rendezőelveivel‖? Tanáccsal

szolgálhat-e a pszichológia az értelmes és sikeres emberi életre vonat-

kozóan, amikor az egyetemes emberi felszabadulás útjai elmosódtak, s

a világban való helytállásra, cselekvésre vonatkozó programok, a

makrokozmikus utópiák sorra megbuktak, revidiálásra szorulnak?

Amíg a mindennapi valóság világától visszavonultan spekulálgatunk.

A „szebb‖ és „jobb‖ világ megvalósításán való fáradozásunk azonban

rendszerint sziszifuszi munka. Elégedettségre ezért soha sem lehet

okunk.

– Min dolgozol, mik a terveid, milyen kutatási irányba haladsz?

– Két empirikus felmérésemet kezdtem meg. Az egyik a frusztrá-

ció elszenvedésének és különböző feldolgozási módjainak a követ-

kezményeit vizsgálja, főként a pszichoszomatikus tünetképződés vo-

natkozásában. A felméréssel és a projektív tesztek rendkívül időigé-

nyes kiértékelésével régen elkészültem. Az adatokat öt éve átadtam át

számítógépes feldolgozásra. Azóta várom, hogy elkészüljön a prog-

ram, és szakembereink időt találjanak lefuttatására.

A másik felmérés a házastársi konfliktusokat veszi célba, és arra

keres választ, hogy milyen belső ellentmondások, érdekellentétek fe-

szítik – s teszik sok esetben elviselhetetlenné – a mai házasságokat.

Bár a minta több ezer főből áll, ezúttal már „nem dőltem be‖ korunk

nagy mítoszának, a számítógépnek: „Magad uram, ha szolgád nin-

csen‖ alapon az adatrendezéshez a kézi, lyukkártyás megoldást válasz-

tottam. És öt évet máris megtakarítottam magamnak. Az elméleti jel-

EMLÉKKÖNYV …

125

legű munkák közül a társadalmi beilleszkedési zavarok – öngyilkos-

ság, mentális betegségek, narkománia stb. – témaköre foglalkoztat

továbbra is. Távolabbi célként az „életpszichológiával‖ kapcsolatos

koncepciómat szeretném jobban kidolgozni. De mivel a körülmények

sok mindent aktualizálhatnak, végeredményben még magam sem tu-

dom, hogy a praxis mellett mire fordítom majd a szabadidőmet.

Tóth Lívia: Életpszichológus,

akit nem csak a lélek érdekel

Beszélgetés dr. Hódi Sándor pszichológussal, társadalomkutatóval, köz-

íróval, a Magyar Életfa Díj egyik idei kitüntetettjével 15

– Dr. Hódi Sándort pszichológusnak, társadalomkutatónak, ki-

sebbségkutatónak, közírónak szokás nevezni. Valahol viszont azt ol-

vastam Önről, hogy elsősorban pszichológus, sőt, életpszichológus.

Elfogadja ezt a meghatározást?

– Az embernek több identitása van, attól függően használja egyi-

ket-másikat, hogy személye hol, mikor, milyen vonatkozásban kerül

szóba. A szakmai képzettségem szerint klinikus pszichológus vagyok,

az életem elsősorban ennek a hivatásnak a műveléséhez kötődik.

Ezen kívül azonban sok mással is foglalkozom: írással, társadalomku-

tatással, közösségszervezéssel, kisebbségpolitikával. Nem szeretném

válasz nélkül hagyni az életpszichológiára vonatkozó utalást vagy

kérdést sem. A pszichológián belül nagyon sokféle iskola, irányzat,

ágazat, felfogás létezik. Engem nemcsak a lélek érdekel, hanem éle-

tünk bonyolult szövetanyaga is, a nyelv, a kultúra, a közösség, amely-

ben élünk, amit személyiségünkkel megjelenítünk. Innen a társadalmi

körülmények, történések iránti nagyobb érdeklődés is. És a közösségi

szerepvállalás is. Nemcsak a betegség, a fájdalom, a veszteség döb-

15

Tóth Lívia: Életpszichológus, akit nem csak a lélek érdekel. 2013. 2. 13. LXVIII. évfolyam 7. szám Heti interjúnk

EMLÉKKÖNYV …

126

bent rá bennünket végességünkre, hanem néha a társadalmi helyze-

tünk befolyásolására irányuló szándék is. Akár passzívak maradunk és

sodródunk az árral, akár cselekvően lépünk fel és döntéseinkkel, koc-

kázatvállalásunkkal megpróbáljuk befolyásolni az eseményeket, gyak-

ran előfordul, hogy úgy érezzük, összecsapnak a hullámok fölöttünk,

idegen, ellenséges világba kerültünk. Az életpszichológia a talpon

maradásról, a megújulásra való alkalmasságról, illetve drámai esetben

annak hiányáról szól, a bukásokról.

Hadd illusztráljam ezt egy példával. Hamlet boldog ifjú herceg

volt, életének virágjában, briliáns elme, szülei szemefénye, a királyi

udvar szeretett hercege. Hűséges barátok vették körül, a szépséges

Ophélia szerelmét élvezve egy nagyszerű világ középpontjában érezte

magát. Élete az emberi boldogság szimbólumává vált. Majd hirtelen,

egy szempillantás alatt, a boldogságnak, harmóniának ez a csillogó

rendszere összeomlott. És Hamlet a bűn, az árulás, a vérfertőzés, a

halál iszonyatos világába zuhant. Erről szól Shakespeare drámája. Ha

nem is ebben a szélsőséges formában, de életünk folyamán hasonló

drámai történet sokunkkal megesik.

– Számos olyan témával foglalkozik, amelyekről talán úgy érez-

zük, nem sok közük van egymáshoz: politika, demokrácia, nemzeti

identitás, párkapcsolat, a nyelvhasználat kérdései stb. Önkéntelenül

felmerül a kérdés, melyiket tartja a legfontosabbnak, illetve melyik

terület áll Önhöz a legközelebb?

– A valóság sokdimenziós, amelyben minden összefügg minden-

nel. Életünk során különböző feladatokkal kell megküzdenünk. Min-

den nap, minden óra, néha akár egy perc múltán már más foglalkoz-

tathat bennünket. Folyton egy összetett, rendkívül bonyolult gondolati

játék szereplői vagyunk. Akármiről gondolkodunk, szárnyalunk a bol-

dogságtól, vagy elviselhetetlenül gyötrődünk valamin, megnyugtatóan

sosem tudunk a dolgok végére járni. Minden pillanatban megváltozik

a látószög, a tárgyak, a dolgok, az emberi kapcsolatok, az idő múlásá-

val minden elmozdul a helyéről egy kicsit. Néha úgy visz el mindent

egy szeszélyes gondolat, mint a szél fuvallata a kártyavárat. Életünk

tegnap elkészült mérlegét holnap már sutba vághatjuk. Szilárd ponto-

kat keresünk, megbízható kapaszkodókat, szent felismeréseket, ame-

lyek a múló idő keretéül szolgálnak, egyetlen egységként, örök iga-

EMLÉKKÖNYV …

127

zságként azonban semmit sem őrizhetünk meg hosszan magunkban.

Szüntelenül újra kell értelmeznünk mindent, mert minden pillanat

újjászületés és elmúlás egyben. Sokszor vesződünk olyasmivel, ami-

nek látszólag semmi köze ahhoz, ami bennünket korábban foglalkoz-

tatott. Pedig van köze, csak nem látjuk.

Hogy mi áll hozzám legközelebb? Mindig azzal a kérdéssel, témá-

val foglalkozom, ami valamiért előtérbe kerül. Van valami, ami vé-

gigkíséri személyes életünket: a váltakozó hangulatunk, közérzetünk,

lüktető, sokszínű életérzésünk, ellentmondásos társadalmi környeze-

tünk, szüntelenül alakuló kapcsolatrendszerünk. Ezeknek a változá-

soknak a lüktetését érezzük hangulatunkon, gondolatjárásunkon, a

bőrünkön. Nos, ezt próbálom követni és megérteni.

– Az imént felsoroltak mellett miért tartotta lényegesnek a Ki ki-

csoda? lexikon összeállítását is felvállalni, illetve később frissíteni,

kiegészíteni?

– Lélekben egy közösséghez tartozunk, akkor is, ha szuverén

egyénnek, autonóm személyiségnek, individuumnak képzeljük ma-

gunkat. Sorsunk, gondolatvilágunk, életérzésünk szorosan összefügg

annak a közösségnek a helyzetével, amelyhez tartozunk. Ahhoz, hogy

tisztában legyünk mozgásterünkkel, lehetőségeinkkel, ismernünk kell

kortársainkat, akikkel – hogy úgy mondjam – egy csónakban evezünk.

A Ki kicsoda lexikon egymás jobb megismerését szolgálja. Hasznos

információkkal kívántunk szolgálni neves kortársainkról, az ismer-

tebb-, fontosabb közéleti személyiségekről, a nemzeti közösségünk

számára valamilyen szempontból fontos emberekről. Nemcsak az in-

formációtovábbítás volt a célunk, hanem vezérlő szempont volt az is,

hogy egymás jobb megismerésének és elérhetőségének a biztosításá-

val erősítsük kisebbségi közösségünket hitében és kötelékeiben…

– Ön sokat utazik, találkozik a más országokban, sőt, világrésze-

ken élő magyarokkal. Ilyenkor bizonyára végez egy összehasonlítást.

Az ilyen összevetésekben hol a helyünk, milyen osztályzatot kapunk mi,

vajdasági magyarok?

– Természetesen mindig összehasonlításokat végzünk magunkban,

a szakemberek viszont mindig zavarban vannak, ha fajokra, népekre,

bármiféle csoportkülönbségekre terelődik a szó. Az emberiség egy-

neműségét hirdető eszméket olyan erővel sulykolják belénk, hogy

EMLÉKKÖNYV …

128

lassan már azt sem látjuk, ami alkati jellegként a szemünket kiszúrja.

Az azonos nemzethez tartozók közötti különbségtevés is kényes do-

log. Például arról beszélni, hogy a szomszédos országokban élő ma-

gyarok sok mindent átvettek az „államalkotóktól‖, egy kicsit hasonló-

vá váltak hozzájuk: „elszlávosodtak‖, „elrománosodtak‖. Nehéz ki-

mondani, de mindnyájan tudjuk, hogy a nagyvárosok lakói a magyar

vidék szempontjából kicsit „kozmopolitává‖ váltak. Azok, akik a vi-

lágban szétszóródtak, nemcsak nyelvi gondokkal küzdenek, hanem

fokozódó identitászavarban szenvednek.

A vajdasági magyarokkal kapcsolatban kicsit elfogult vagyok, kö-

zelebb állnak hozzám, emiatt jobb osztályzatot kapnak másoknál.

Munkabírásuk, türelmük, kitartásuk, a változó gazdasági-politikai

körülményekhez való alkalmazkodásuk imponáló. Zavaró viszont

számomra a megfelelési kényszer, a szervilizmus, a saját kultúrával

kapcsolatos szellemi igénytelenség, amit a kisebbségi közösség fo-

lyamatos háttérbe szorulásával, értékvesztésével magyarázok.

– Ebben az évben ünnepli a 70. születésnapját. Ha visszatekint az

eddigi munkásságára, mire a legbüszkébb?

– Különösebben nem vagyok büszke semmire. Örömömre szolgál

viszont sok minden: az élet, a család, az unokáim, a munkám, a hiva-

tásom, a barátaim. De az is, hogy magyarnak születtem. (Ha másnak

születek, annak örülnék). Örülök annak is, hogy ennek a csodálatos

nyelvnek és kultúrának őrzőjeként, továbbadójaként, másokkal együtt

teszem (tehetem) a dolgomat. Kicsit konkrétabban fogalmazva, örü-

lök, hogy a délvidéki magyarság, egyáltalában a magyarság, ha lassan,

keservesen is, de mintha kezdene magára találni, szervezett közösség-

gé formálódni, amelyben valamelyest, egy hajszál erejéig, talán ne-

kem is részem van.

– Hogyan vélekedik a Magyar Nemzeti Tanács kezdeményezéséről,

hogy Demográfiai Akciótervet dolgozzanak ki?

– Már régen kellett volna foglalkoznia demográfiai kérdésekkel,

ahogyan népegészségügyi és mentális természetű problémákkal is.

Annak idején, amikor szóba került, hogy a nemzeti tanácsok jogosult-

sága mi mindenre terjed majd ki, a szűkre szabott dimenziók mellett

(oktatás, kultúra, tájékoztatás) hiányoltam az életminőséggel való fog-

lalkozás lehetőségét. Meglátásom szerint az egész nyugati civilizáció

EMLÉKKÖNYV …

129

rákfenéje, hogy mindent gazdasági mutatókkal mér, politikai szinten

kezel, holott az élet másról is szól, sokkal több ennél. Az ember sorsát,

a közösségeknek, nemzeteknek, az egész emberiségnek a történelmét

a termelés és elosztás mellett a cselekvés bonyolult mozgatórugói, a

magatartás, a lélek titokzatos összetevői alakítják, amelyekkel ma

senki sem törődik. A gyermektelenség, a család válsága jelzi, hogy

súlyos válságba kerültünk.

– Egy interjúban mondta, hogy folyamatosan dolgozik, elraktároz-

za a gondolatokat, és amikor beérnek, vagy nyugtalanítják, akkor elő-

veszi azokat és megírja jegyzetben, tanulmányban. Most vannak-e

ilyen beérő vagy nyugtalanító gondolatai?

– Vannak. Most éppen a Nyelvstratégia – nemzetstratégia című

kötet összeállításán dolgozom. Azokat az írásaimat próbálom össze-

szedni, továbbgondolni, amelyek a nyelv, a tudatszerveződés és az

identitás (önazonosság) kérdésével foglalkoznak. A nyelvhasználathoz

általában mint politikai kérdéshez viszonyulunk. Ez önmagában véve

nem helyteleníthető, káros viszont, ha ez a szemlélet kizárólagossá

válik, és egyoldalúvá teszi a nyelvhasználathoz – ehhez az igen össze-

tett, többféle dimenzióval rendelkező kérdéskörhöz – való viszonyulá-

sunkat. Kicsit talán nagyképűen hangzik, de a jobb érthetőség kedvé-

ért azt is mondhatanám, hogy a nyelvstratégia és a nemzetstratégia

összefüggéseit szeretném néhány gondolat erejéig felvázolni.

EMLÉKKÖNYV …

130

EMLÉKKÖNYV …

131

ESSZÉK, TANUL MÁNYOK

EMLÉKKÖNYV …

132

EMLÉKKÖNYV …

133

Jeszenszky Géza: Egy feddhetetlen magyar kisebbségben

Tartsd magad,

Sors, Élet és Idő szabad

S ki várni érez, várni tud.

(Ady)

A magyarság Mohács óta kisebbségben él. Kisebbség volt mind a

Habsburg, mind az Oszmán Birodalomban, és az utóbbinak rendszeres

adót fizetni kényszerülő Erdélyi Fejedelemségben épp e török elleni

háborúk folytán vált többségből kisebbséggé. 1526 óta keressük, ho-

gyan lehet kitörni a kisebbségi lét korlátai közül. 1867 után a helyreál-

lított Magyar Királyság össznépességében a magyar elem relatív több-

séget alkotott, de nem érte el az 50 %-ot. 1919 óta a magyar nemzet

elcsatolt részei számban és arányban egyaránt fogyó kisebbséget al-

kotnak az utódállamokban. Az 1989/90-es rendszerváltozás, Magya-

rország akkori szerepe és abból fakadó tekintélye meghozta számunk-

ra a reményt, hogy egy nemzetközi kisebbségvédelmi norma megszü-

letésével ez a kitörés megvalósul és az 1991 óta ténylegesen nyolc

európai államban felosztva élő magyarság fennmaradása és jövője

biztosítva lesz. Magyarország önerőből nem tud gátat vetni azoknak a

törekvéseknek, amelyek a magyar kisebbség beolvasztásával gondol-

ják megoldani a „magyar kérdést.‖ Egyetlen szabadon választott ma-

gyar kormány sem fogadhatja beletörődéssel az erre irányuló lépése-

ket és magát a szemünk előtt zajló folyamatot. Nyilvánvaló (bár elég

sok honfitársunk ezt nem akarja belátni), hogy csak támogatók, szö-

vetségesek segítségével lehet leállítani a magyarellenes politikát és

annak következményeit.

A maradék Magyarország az Európai Unió népességének mintegy

2 %-át alkotja, gazdasági súlya ennél is kisebb. Az EU ma súlyos gaz-

dasági problémák mellett egy legitimációs krízissel is szembesül, de

ha kudarcot vall és szétesik, beláthatatlanul súlyos következmények-

kel szembesül a világ. Európa olyan humanista értékeket képvisel,

amelyek védik a hátrányos helyzetűeket és tiltanak mindenfajta el-

nyomó politikát. Ezt jogilag kötelező szabályokkal és konvenciókkal

fejezi ki a demokratikus európai államok szervezete, az Európa Ta-

EMLÉKKÖNYV …

134

nács. Az emberi jogok érvényesülését politikája alapjává tette az

Egyesült Államok. Mivel a világ államainak többsége nyelvileg, etni-

kailag nem egységes, az eltérő nyelvű és vallású emberek harmonikus

együttélésének biztosítása az emberiség előtt álló feladatok egyik leg-

fontosabbika, és ebben Európának vezető szerepet kellene vinnie. No-

ha egyelőre hiányzik az Európai Unió jogrendszeréből e témakör, és

így a minden tagállamra kötelező határozott fellépés is elmarad, de

inkább előbb, mint utóbb ezt a feladatot magára kell vállalnia. Ez kí-

nál esélyt arra, hogy a velünk szomszédos országokban élő magyarok

hosszú távon is megmaradjanak azon a földön, ahol ezerszáz éve él-

nek. Ennek legbiztosabb eszköze, garanciája a kisebbség autonómiája.

* * *

Az 1990. tavaszi szabad választások nyomán megalakult Antall-

kormány elsődleges külpolitikai célja a szovjet függés teljes felszámo-

lása volt. A megszálló szovjet csapatok távozásával és a Varsói Szer-

ződés feloszlatásával függetlenségünk helyreállt. Második célunk a

dunai gondolat megvalósítása, olyan szomszédságpolitika volt, ami az

együttműködésre, ha lehet, a barátságra épül, de a magyar kisebbségek

jogainak a legszélesebb körű biztosításával párosítva. „Tekintettel

arra, hogy a magyarság egyharmada határainkon kívül él, a magyar

államnak különleges felelőssége a magyar nemzet, mint kulturális és

etnikai közösség megmaradásának támogatása mindenütt. Ezért állunk

ki – a fennálló nemzetközi szerződések tiszteletben tartásával, azok

szellemében – a határainkon kívül élő magyar közösségek önrendel-

kezési jogának megtartása mellett,‖16

jelentette ki a miniszterelnök a

kormányprogram parlamenti vitájában. Ő hozta vissza a közéletbe a

„nemzetpolitika‖ kifejezést, ennek a legtömörebb kifejtése volt, hogy

„lélekben, érzésben tizenötmillió magyar miniszterelnöke‖ kívánt len-

ni.17

16

A nemzeti megújhodás programja. Budapest, 1990. 184. V.ö. Antall József: Modell és valóság. Budapest: Athenaeum, 1994, III. kötet. 18., 34.

17 Antall József az MDF III. országos gyűlésén, 1990. június 2-án. Deb-reczeni József: A miniszterelnök. Budapest: Osiris, 1998. 137.

EMLÉKKÖNYV …

135

1989 történelmi változásai után nem tűnt irreálisnak, hogy miköz-

ben a nemzetközi fórumokon megszületik a kisebbségi jogok kodifi-

kálása, kétoldalú szinten azok gyakorlati érvényesülését is biztosítani

tudjuk. Bíztunk abban, hogy a demokrácia útjára térő szomszédjaink

el fogják fogadni, hogy ha már a számukra szerencsésen alakuló törté-

nelem jóvoltából jelentős magyarlakta területek birtokába kerültek,

biztosítani fogják az ottlakók számára a Nyugat-Európában általános

kisebbségi jogokat, az önkormányzatot, a kulturális és területi auto-

nómiát. Ha a határok átjárhatóvá válnak és a gazdaságok integrálód-

nak, ha megszűnik a kisebbségellenes mentalitás, és az iskolai oktatás

révén ez tartóssá válik, úgy a Trianon okozta seb begyógyul.

1990. június 5-6-án Koppenhágában került sor a 34 európai és

észak-amerikai állam együttműködési kerete, a mai EBESZ külügy-

miniszteri szinten „az emberi dimenzió‖-ról tartott értekezletére. In-

dokolt volt, hogy most, az emberi jogok keleti irányú kiterjedésekor a

nemzeti kisebbségek ügye előtérbe kerüljön, hiszen „az új Európa‖

országaiban jelentős volt ezek aránya, és ők a kommunista diktatúra

alatt kettős, politikai és nemzeti elnyomás alatt éltek. Felszólalásom

tükrözte sokunk akkori optimizmusát: „Olyan nemzetközi politikai és

jogi szabályozó rendszer kimunkálása a célunk, amely gyakorlati lehe-

tőségeket tartalmaz a nemzeti kisebbségek identitásának megőrzésére,

egyéni és kollektív jogaik érvényesítésére, valamint hatékony mecha-

nizmusokat hoz létre a jogérvényesítés végrehajtásának ellenőrzésé-

hez.‖18

Nagy örömömre gyakorlatilag az összes külügyminiszteri be-

szédben szerepelt a kisebbségek ügye, mint amit a demokrácia szelle-

mében rendezni kell. A Koppenhágában elfogadott ajánlások (ezek

alapjául szolgált öt közép-európai ország, Ausztria, Csehszlovákia [!],

Jugoszlávia, Olaszország és Magyarország közös javaslata) a mai na-

pig a legmesszebbre menő nemzetközi dokumentumot jelentik ezen a

területen. A legfontosabb pontok: a nemzeti kisebbségeket a valódi

jogegyenlőség biztosítása érdekében különleges intézkedések illetik

meg; tilos az asszimiláció erőltetése; saját, közpénzből támogatott

oktatási és kulturális intézményeket hozhatnak létre; jogaikat egyéni-

leg, valamint csoportjuk más tagjaival közösen gyakorolhatják. Ki-

18 Magyar Külpolitikai Évkönyv [továbbiakban MKÉ] 1990. 198.

EMLÉKKÖNYV …

136

emelkedő jelentőséggel bír a 35. paragrafus, amely szerint a kisebbsé-

gek etnikai, kulturális, nyelvi és vallási identitásuk előmozdítására

helyi vagy autonóm igazgatási intézményeket hozhatnak létre. Megál-

lapodás született, hogy a következő év derekára Genfbe összehívott

szakértői értekezletnek lesz a feladata a koppenhágai ajánlások gya-

korlati megvalósítása, kötelező konvencióvá alakítása.

Augusztus 30. és szeptember 3. között – hivatalos londoni tárgya-

lásaim előtt – részt vettem Cambridge-ben a washingtoni Wilson Cen-

ter korábbi ösztöndíjasainak „Etnicitás és Nacionalizmus‖ című kon-

ferenciáján.19

Felkérésre én tartottam az egyik fő előadást, „Az etnikai

konfliktusok veszélye a poszt-kommunista Kelet-Közép-Európában‖

címen. Mondanivalóm lényege az volt, hogy a kommunista rendszerek

váratlan összeomlását övező öröm elmúltával föltámadt az aggoda-

lom: az addig elfojtott nemzeti ellentétek nem fognak-e most felszínre

törni, új konfliktusokat, akár háborúkat is okozva? Ennek elhárításá-

hoz alapvetőnek tartottam annak az elismerését, hogy Európa legtöbb

állama nemzeti szempontból nem homogén. Ez önmagában ugyan

nem veszély, de azzá válik, ha a többségi nemzet nem hagy fel a ki-

sebbségellenes politikával, ha nem törekszik felszámolásukra elűzé-

sükkel, erőszakos vagy leplezett beolvasztásukkal. A második világ-

háború népirtásai, az azt követő milliós nagyságrendű kitelepítések,

majd a kommunizmus alatt felgyorsított iparosítás és urbanizáció kö-

vetkeztében Európa keleti felében a nemzeti és vallási kisebbségek

száma és aránya jelentősen csökkent, miközben Nyugaton általánossá

vált a kisebbségek jogainak elismerése, sőt kiterjesztése. A Közép- és

Kelet-Európában fennálló nemzeti feszültségek, köztük a magyar ki-

sebbségek helyzetének felvázolása után kifejtettem, hogy a demokrá-

cia próbáját nemcsak a többpárti választások jelentik, hanem a külön-

féle kisebbségekkel szembeni bánásmód is. Optimizmusra ad azonban

alapot az, mondtam, hogy a politikai szabadság helyreállítása lehetővé

tette a kisebbségek szervezkedését és igényeik megfogalmazását,

ügyük többé nem minősül belügynek, az irántuk tanúsított figyelem

19

1985. július-augusztusban voltam a Központ ösztöndíjasa, az Egyesült Államok Közép-Európával kapcsolatos 1918-as politikáját kutattam.

EMLÉKKÖNYV …

137

pedig illetéktelen beavatkozásnak. Bíztatónak találtam azt is, hogy

ma az embereket elsősorban a gazdasági helyzetük foglalkoztatja,

ennek javítása pedig a sokoldalú békés együttműködést igényli, ami-

nek komoly hagyományai is vannak térségünkben. Az államok túl-

nyomó többsége által elutasított határváltozások alternatívája a hatá-

rok nyitottá tétele, az európai integráció. A kommunizmustól megsza-

badult országok ehhez a klubhoz akarnak csatlakozni, de ehhez el kell

fogadniuk a klub szabályait, köztük a kisebbségek jogait. Amennyiben

ebben és a jólét kiterjesztésében a nyugati országok megadják a várt

segítséget, az említett, valóban létező veszélyek elháríthatók.20

1989/90 optimista hangulatában ez a program még nem tűnt irreá-

lisnak. Ma is az a véleményem, hogy ha a Nyugat ebben a kérdésben

határozottabb politikát folytatott volna, azt, amit tárgyalásaiban és

beszédeiben Antall is állandóan sürgetett,21

akkor a délszláv válság

nem vezetett volna többéves vérontáshoz, a nemzeti-etnikai ellentétek

pedig erősödés helyett csillapodtak volna. Persze nagyvonalúbb és

távlatosabb nyugati politika esetén az egész közép-európai átmenet

gyorsabb és kevésbé fájdalmas lett volna.

***

Elhatároztam, hogy a fenti célok érdekében körutat teszek a szom-

szédos országokban. Első lépésként 1990. június 21-én autón utaztam

el hivatalos jugoszláviai látogatásra. Több tényező mellett az is moti-

vált, hogy családi szálak fűznek a Délvidékhez. Az Újvidéktől pár

kilométerre fekvő Glozsánt a 18. század végén népesítették be a Fel-

földről érkező, szépapám, Jeszenszky Péter evangélikus lelkész által

vezetett telepesek. Alatta épült fel az evangélikus templom, amelyen

emléktábla őrzi felmenőm nevét. Leszármazottai azután kissé „fel-

jebb,‖ Torontálba költöztek, a Trianonban Romániához csatolt Nagy-

szentmiklósra, apám is ott született.

20

Előadásom vázlata birtokomban, kivonatára ld. Népszabadság, 1990. szeptember 4.

21 Antall külpolitikai elképelése. Ld. Jeszenszky Géza: Antall, a külpoliti-kus [új változat]. Magyar Szemle, XXI. 3-4. sz. 2012. április, 37-63.; 5-6. sz. június, 8-37.; 7-8. sz. augusztus, 81-106.; 9-10. sz. október, 66-74. sz.

EMLÉKKÖNYV …

138

Az egyeztetett program szerint Újvidéken a vajdasági kormány

mellett a magyarság képviselőivel is találkoztam volna, de vendéglá-

tóink úgy alakították, hogy velük együtt csak az egyetem Hungaroló-

giai Intézetét, annak tanárait kereshettük fel. Itt a frissen megalakult

független magyar érdekképviseleti párt, a Vajdasági Magyarok De-

mokratikus Közössége (VMDK) elnöke, Ágoston András is jelen volt,

de ilyen körülmények között őszinte, érdemi beszélgetésre nem kerül-

hetett sor.22

Amikor 1992-ben megjelent Hódi Sándor „Magyar autonómia. A

VMDK állásfoglalása az önkormányzatról‖ című kis könyve, a nem-

zetközi kisebbségek önrendelkezésére vonatkozó nemzetközi doku-

mentumok alapján készített szakértői tervezet, amit a vajdasági ma-

gyarság akkor még egyetlen és sokat ígérő politikai és érdekvédelmi

szervezete az 1992. április 25-i kanizsai közgyűlésén elfogadott, az

akkori magyar kormány osztotta és minden lehető nemzetközi fóru-

mon hirdette és támogatta azt. Noha a hazai ellenzék 1991 elején felült

a zágrábi rendőrség megrendelésére magyar részről leszállított 10 000

géppisztoly körül a belgrádi vezetés által kiprovokált kampánynak, de

hamarosan rájött, hogy nem vállalhat közösséget a szerb kommunista

nacionalizmussal. A magyar politikai pártok a továbbiakban egysége-

sen támogatták a VMDK céljait, a kormány és az Országgyűlés mele-

gen fogadta a párt 1991 júniusában Budapestre látogató vezetését,

köztük Hódi Sándort.23

Miniszteri dolgozószobámban részletesen

megbeszéltem velük a vajdasági magyarság perspektíváit. Egyetértet-

tünk, hogy szükséges a Vajdaság autonómiájának helyreállítása, és

azon belül a magyarság önálló hármas autonómiája. A horvát és szerb

függetlenségi nyilatkozat nyomán kibontakozó délszláv háború és

annak európai visszhangja, az ellenségeskedések leállítására tett nem-

22

Utólag értesültem róla, hogy a magára találó délvidéki magyarság szá-mos tekintélyes tagja várakozással készült a velem történő találkozásra, és ennek elmaradása csalódással töltötte el. Vajon miért nem tudta megaka-dályozni a program felborítását minisztériumi kíséretem, a Belgrádban otthonos Szokai h. államtitkár, illetve Őszi István belgrádi nagyköve-tünk?

23 Magyar Szó, 1991. június 20.

EMLÉKKÖNYV …

139

zetközi erőfeszítések lehetővé tették, hogy felhívjuk a világ figyelmét

a vajdasági magyarság egyre súlyosbodó helyzetére, a kényszer-

besorozásokra, a ki tudja ki által megölt magyar katonákra, és a nem-

zeti kisebbségek világméretű problémájának a megoldására alkalmas

autonómia-koncepcióra.

Az Európai Közösség közvetítési kísérletei részeként 1991. szep-

tember 7-én Hágában megkezdődött a nemzetközi Jugoszlávia-

konferencia. Egy ilyen konferenciát mi már a válság júniusi kiélező-

dése előtt javasoltunk, és mindig az volt a véleményünk, hogy a ta-

nácskozásokon meg kell hallgatni a kisebbségi közösségek képviselőit

is. Bíztatásunkra ezt a VMDK is igényelte. Ágoston elnök szeptember

közepén levélben kérte meghallgatásukra Lord Carringtont, a konfe-

rencia elnökét,24

és október elején – nem kis mértékben a magyar

kormány ösztönzésére - erre sor is került.25

Bíztató szavak hangzottak

el. „A tárgyalásaink végén kinyilvánították teljes egyetértésüket és

támogatásukat kérelmeinkkel és követeléseinkkel kapcsolatban, s

megígérték, hogy minderről tájékoztatják lord Carringtont és az érde-

kelt testületeket, valamint hangsúlyozták a további kapcsolattartás és

konzultációk fontosságát és szükségességét. Ez mindenképpen fontos,

hiszen mi is igényeljük, hogy az érdekeinket mi magunk képviseljük,

ne pedig mások - mondta dr. Körmendi Ferenc."26

Lord Carrington és az Európai Közösség soros elnökségét betöltő

Hollandia külügyminisztere, Hans van den Broek, október 18-án a

probléma megoldására a kiválni akaró köztársaságok elismerését java-

solta, azzal a feltétellel, hogy a területükön élő kisebbségek messze-

menő területi és/vagy kulturális autonómiát, „speciális státus‖-t kap-

nak. A Carrington-tervben az is szerepelt, hogy a köztársaságok hatá-

rai kölcsönös megegyezéssel módosíthatók. Eredetileg, értelemszerű-

en, a terv Jugoszlávia minden kisebbségére, így a koszovói albánokra

és a vajdasági magyarokra is vonatkozott, de érzékelve a belgrádi til-

24 Magyar Szó, 1991. szeptember 12.

25 „Dr. Körmendi Ferenc Hágában ismertette a VMDK-nak a vajdasági magyarok helyzetével kapcsolatos álláspontjait a Jugoszlávia-értekezlet két alelnökével.” Magyar Szó, 1991. október 2.

26 Magyar Szó, 1991. október 6.

EMLÉKKÖNYV …

140

takozást, a javaslat az autonómiát végül csak a horvátországi szerbek-

re korlátozta és a határváltozás lehetőségét kizárta. Magyarország üd-

vözölte a javaslatot, de rámutatott, hogy a valódi rendezésnek az egész

térségben biztosítania kell a nemzeti kisebbségek jogait.27

Magyaror-

szág számára az eredeti Carrington-terv azért is rokonszenves volt,

mert egybevágott a vajdasági magyarság külképviseleteink által is

terjesztett autonómiakoncepciójával. Közbenjárásunkra és segítsé-

günkkel Európa-szerte számos fővárosban fogadták Ágoston András

akkori pártelnököt és dr. Körmendi Ferenc parlamenti képviselőt, akik

személyesen tudták bemutatni a vajdasági magyarság súlyosbodó

helyzetét, valamint a belső békét és a magyar közösség fennmaradását

hosszú távon lehetővé tevő elgondolásaikat.28

Ezt példás tömörséggel

fogalmazta meg Hódi:

„A Carrington-féle békejavaslatok alapján saját kisebbségi szem-

pontunkból kidolgoztuk és megválaszoltuk azt, hogy milyen megoldá-

sok elfogadhatóak a vajdasági magyaroknak. Ezek alkalmazhatóak

más, kisebbségben élő vagy kisebbségbe kerülő népcsoportok érdeké-

ben is. Úgy vélem, olyan modellt alakítottunk ki, amely Kelet-Európa

más részein ugyancsak alkalmazható.

- Hogyan fest ez a modell?

- Ez nagyjából megegyezik Carrington béketervének egyik változa-

tával. Ahol többségben van valamelyik népcsoport az adott közigazga-

tási területen belül, ott lehetőség nyílik területi autonómiára, önkor-

mányzatra. Ez egy megoldás. Ezzel párhuzamosan, tehát nem vagyla-

gosan, a szórványokban élő népcsoportok jövőjét, az egész területre

vonatkozóan, személyi elven alapuló kisebbségi önkormányzatok, tu-

lajdonképpen egy kulturális autonómia keretében képzeljük el és tart-

juk megvalósíthatónak. Annak a régi és a gyakorlatban bevált sémá-

27 A magyar Külügyminisztérium Nyilatkozata, 1991. október 18. MKÉ 1991, 347-349.

28 Jó tíz évvel később az Antall-kormányt a vajdasági magyarok elhanya-golásával vádoló, egészen abszurd beállításra válaszoltam Kodolányi Gyulával (Antall külpolitikai főtanácsadójával) közösen írt cikkemben: „Az Antall-kormány és a délvidéki magyarság.” Magyar Nemzet, 2003. szeptember 5. 6. l.

EMLÉKKÖNYV …

141

nak megfelelően, ahogyan a különböző egyházközösségek működnek

és jól megférnek egymás mellett ugyanazon a területen, eltérő ideoló-

giai, kulturális törekvéseikkel. Ugyanígy a nemzeti kultúrák, a külön-

böző ajkú népek, népcsoportok is tökéletesen megférnek egymás mel-

lett, függetlenül a számarányuktól az adott térségen belül. Az említett

modell keretében harmadik megoldás az, hogy azokban a falvakban,

városokban – amelyek bár szigetként élnek idegen nyelvi környezetben

–, ahol a más ajkú népesség többséget képez, ott lokális autonómiával

rendelkező önkormányzattal biztosítsuk a kisebbségek védelmét, iden-

titásuk és kultúrájuk megőrzését. Mindezeken felül úgy gondoljuk, és

ezt következetesen képviseljük, hogy azok a kelet-közép-európai régi-

ók, amelyek nagy történelmi, kulturális, gazdasági, politikai hagyo-

mányokkal rendelkeznek, sőt, nemzetiségi jellegüknél fogva most még

inkább, mint korábban, élvezzenek egy európai értelemben vett regio-

nális státuszt: tehát a térségek gazdasági, politikai, kulturális önálló-

ságával járó minden jogot. Ilyen régió a Vajdaság is. Nyilvánvalóan

az említett elgondolások azon megoldási lehetőségek közé tartoznak,

amelyek egymás mellett, egymást átfedve biztosíthatják a népcsopor-

tok és népek számára a konfliktusok megoldását, a tartós béke megva-

lósítását. Ez a VMDK külpolitikai értelemben vett elképzelése.”29

A magyar külügyminisztérium 1991. december 3-án nyilatkozatot

tett közzé a vajdasági magyarság helyzetéről, amely megállapította,

hogy az elmúlt hetekben minden korábbi mértéket túlhaladóan meg-

nőtt a jugoszláviai Vajdaság tartományban élő magyarságra nehezedő

politikai nyomás, élesedett a szerbiai magyarellenes kampány, folyta-

tódnak a mozgósítások, és különösen nagy számban vonultatják be a

vajdasági magyarokat. A hangulatkeltés és a kisebbségi jogok folyta-

tódó korlátozása következtében a magyar és a többi nemzeti kisebbség

a megfélemlítettség légkörében él, egyre többen menekülnek el szülő-

földjükről. A hatalmon levő Szerbiai Szocialista Párt vajdasági veze-

tője a magyarság parlamenti képviselettel rendelkező legitim érdekvé-

29

Ónodi János: Ország-Határ 1992. június 8. Ld. Hódi Sándor: Légüres térben. Tíz évi küzdelem a délvidéki magyarságért. Tótfalu: Logosz grafi-kai műhely, 2001. http://hodis.vmmi.org/delivegeken/LegTer/LT-Dok.htm#_Toc7483499

EMLÉKKÖNYV …

142

delmi szervezetét, a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségét

fasiszta minősítéssel illette. Szerb parlamenti képviselők a parlament-

ben a VMDK betiltását, valamint a jelenlegi vajdasági képviseleti

rendszer megváltoztatását kezdeményezték. Mindez „nagymértékben

akadályozza a magyar–szerb kapcsolatok javítására irányuló azon

szándékok érvényre juttatását, amelyekről a magyar fél a szerb kü-

lügyminiszter legutóbbi magyarországi látogatása alkalmával tájékoz-

tatta partnerét.‖30

Az Európai Közösség Tanácsa (a kormányfők) december 16-i ülé-

sén, hosszú vita után megállapodás született, hogy készek elismerni

azokat a köztársaságokat, akik ezt kérik, és vállalják a jogállamiság,

az emberi jogok és a demokratikus értékek tiszteletben tartását az

ENSZ alapokmány, valamint az EBEÉ dokumentumai alapján.

Ugyancsak vállalják a határok sérthetetlenségének tiszteletben tartá-

sát, valamint azt, hogy az adott állam garantálja a nemzeti és etnikai

kisebbségi csoportok jogait, az EBEÉ keretében kidolgozott koppen-

hágai ajánlásokkal összhangban. Ugyanezen a napon adták ki a "Kö-

zös álláspont a jugoszláv köztársaságok elismerése vonatkozásában"

című dokumentumot, amely a fentieken kívül további, emberi és ki-

sebbségi jogokkal kapcsolatos feltételeket tűzött ki.31

Horvátország

ennek megfelelően módosította az alkotmányát, széleskörű jogokat

ígérve a szerbeknek és általában a kisebbségeknek. Németország már

december 23-án elismerte Horvátország és Szlovénia függetlenségét,

de az EK egységesen a külügyminiszterek 1992. január 16-i találkozó-

ján csatlakozott ehhez.

Az elismeréssel a délszláv válság a lezárulás helyett újabb, még

véresebb és hosszabb szakaszba lépett, 1992 tavaszán megkezdődött a

boszniai (polgár)háború. A délvidéki magyarságra nehezedő nyomás

alig enyhült, a Szerbia ellen elrendelt ENSZ-szankciók pedig a min-

dennapi életkörülményeket is igen nehézzé tették. Erőfeszítéseink

ellenére a magyar kisebbség helyzetére a külvilág kevesebb figyelmet

30 A Magyar Köztársaság Külügyminisztériumának Nyilatkozata (XII.3.), MKÉ 1991, 384-385.

31 Juhász József: Volt egyszer egy Jugoszlávia – a délszláv állam története. Buda-

pest: Aula Kiadó,1999., 245.

EMLÉKKÖNYV …

143

fordított, Jugoszlávia néven Szerbia nemzetközileg elismert állam

maradt, nem kényszerült úgy betartani a kisebbségi jogokat, mint az

újonnan elismert Horvátország és Szlovénia. Sem a magyar kormány,

sem a délvidéki magyarság pártja nem adta azonban fel az autonómiá-

ért folytatott küzdelmet. A Vajdasági Magyarok Demokratikus Közös-

sége 1992. április 25-én tartott kanizsai közgyűlésén elfogadta a vaj-

dasági Magyar autonómiáról szóló tervezetét. A jogszabály-tervezet

félreérthetetlenül kimondja a vajdasági magyarok igényét önrendelke-

zési joguk elismerésére.32

Megvalósulására a remény továbbra is a

külföld határozott fellépése, nyomása volt. A budapesti kormány ezt

szorgalmazó lépéseit nagyon jól alátámasztotta az érintettek egységes

és ekkoriban a választásokon is eredményesen szerepelő szervezeté-

nek kiállása és külföldi szereplései. Hódi Sándor 2001-ben megjelent

könyve hitelesen dokumentálja a VMDK akkori alelnökének heroikus,

sajnos sziszifuszinak bizonyult bel- és külföldi tájékoztató munkáját.

1993 tavaszán Svédországban, őszén pedig Ausztráliában járva fele-

ségével együtt nemcsak az ottani magyarok körében mutatta be közös-

sége súlyos helyzetét, de az adott országok politikai vezetéséhez is

bejutott. Beszámolója és annak reakciója sokat mond.

„1993. március 15-én délelőtt 10 órakor, dr. Hódi Sándort, a

VMDK alelnökét a svéd külügyminisztériumban fogadta Lars

Wahlund, a közép-európai térséggel foglalkozó első titkár és Jan

Nyberg, a volt Jugoszlávia térségével megbízott államtitkár. A találko-

zás során dr. Hódi Sándor tájékoztatta vendéglátóit a vajdasági ma-

gyarság helyzetéről és a VMDK törekvéseiről. Elmondta, hogy Ju-

goszlávia széthullását követően a vajdasági magyarság helyzete nyi-

tott és megoldatlan. Helyzetének megoldásához, amely gyakorlatilag a

kisebbségek kollektív jogainak az elismerését és biztosítását jelentené,

nemzetközi támogatást remél. Nemzetközi garanciák nélkül a háborús

balkáni térségben elképzelhetetlen a kisebbségek helyzetének elfogad-

ható szintű rendezése. Szóvá tette azt is, hogy megítélése szerint a ki-

32 Elhangzott a Kisebbségi önrendelkezés lehetőségei Kelet-Közép-Európában a Carrington-dokumentum alapján címmel 1992. november 2-3-án a Tatabányán megrendezett konferencián. Megjelent a VMDK 1992-es Évkönyvében, majd Hódi, I. m.

EMLÉKKÖNYV …

144

sebbségek önkormányzati jogaival kapcsolatban nem alkalmazhatók

kettős mércék. Elfogadhatatlan, hogy amíg a szerb kormány egyfelől

támogatja a Krajinákban élő szerb kisebbségek önrendelkezési törek-

véseit, s gyakorlatilag önálló államiságot igyekszik biztosítani nekik,

másfelől viszont a Szerbiában élő kisebbségektől elvitatja a kisebbségi

kollektív jogokat, az önkormányzatok és autonómiák igényét. A VMDK

úgy véli, hogy a kettős mércék alkalmazása a háború kiterjedését

eredményezheti, ezért azonos rendezési alapelveken nyugvó, azonos

mércékkel mért jogokat kell minden kisebbségnek biztosítani. A ven-

déglátók kérésére dr. Hódi ismertette a VMDK autonómia koncepció-

ját, ami megoldást jelenthetne a kisebbségi kérdés rendezésére az et-

nikailag vegyes térségekben. Autonómia nélkül az erősödő szerb naci-

onalizmus felmorzsolja a nemzeti kisebbségeket, menekülésre vagy

beolvadásra kényszeríti őket. Az etnikai tisztogatás különböző formái-

val: az erőszakos mozgósítással, a pszichológiai hadviseléssel, szer-

bek betelepítésével, s nem utolsó sorban a kilátástalan anyagi helyzet-

tel tízezreket űztek el már eddig is szülőföldjükről. A menekülés követ-

keztében Svédországban is több ezer magyar menekült tartózkodik.

Velük kapcsolatban dr. Hódi Sándor azon az állásponton volt, hogy

amíg a szerb kormány nem hirdet abolíciót számukra, nem szavatolja

bántatlanságukat, kockázatos lenne hazatoloncolásuk. Végezetül arra

kérte vendéglátóit, hogy ismerkedjenek meg a VMDK autonómia-

tervezetével, s amennyiben azzal egyetértenek, támogassák a vajdasá-

gi magyarságot az autonómia megvalósításáért folytatott küzdelmé-

ben. Lehetőségeikhez mérten tegyenek megelőző lépéseket annak ér-

dekében, hogy ne kényszerüljenek még többen menekvésre. A jogbiz-

tonság növelése mellett a vajdasági magyarságnak humanitárius se-

gélyre volna szüksége, hiszen eddig, bár jelentős segély érkezik az

országba, semmilyen nemzetközi támogatásban sem részesült.

A vendéglátók válaszukban elmondták, hogy nagy megértéssel

vannak a vajdasági magyarság helyzete iránt, és a Vox Humana se-

gélyszervezeten keresztül megpróbálnak humanitárius segélyt szervez-

ni számunkra; tanulmányozni fogják a VMDK autonómia-tervezetét,

amit nagy érdeklődéssel fogadtak; ami pedig a vajdasági magyar me-

nekültek ügyét illeti, a svéd kormány illetékesei egyénenként fogják a

kérdést elbírálni, szem előtt tartva, hogy sokan a háború elől menekül-

EMLÉKKÖNYV …

145

tek el. A beszélgetésből kitűnt, hogy a svéd kormányszervek eléggé

tájékozottak a magyarság helyzetét illetően, jóhiszeműek a magyarság

irányában, álláspontjuk és fellépésük azonban, főként a kollektív jogo-

kat illetően, elsősorban a nemzetközi szervezetek fellépésének függvé-

nye.”33

A Balladur-tervként ismert, 1993-ban az Európai Közösség által

meghirdetett Európai Stabilitási Egyezmény nyilvános célja a földrész

békéjének és stabilitásának megerősítése volt. Két eszköze a határok

újbóli elismerése és a kisebbségi jogok biztosítása volt. Hódi is biza-

kodással fogadta: „méltányos rendezést ígér a kisebbségeknek. A

VMDK támogatja az Európai Stabilitási Egyezmény elfogadását, és

abban reménykedünk, hogy a többi érdekelt közép-európai kisebbség

legitim képviselőivel együtt ott lehetünk az egyezményt előkészítő

értekezleteken. Vajdaság jövőbeni bizonytalan státusa korántsem ke-

csegtet bennünket annyi reménnyel, mint az új Európai Stabilitási

Egyezmény, amely hangsúlyozottan a nemzeti kisebbségi kollektivitá-

sok helyzetét kívánja megnyugtató módon rendezni.‖34

1993 végén Budapesten már érzékeltük, hogy a nemzetközi közös-

ség számára a Vajdaság státusa és azon belül a magyar közösség jogos

igényei messze nem olyan fontosak, mint a boszniai háború megállítá-

sa, s hogy annak érdekében megindult Milošević egyfajta megbékíté-

se. Megállapítottuk, hogy a délvidéki magyarság helyzetének kulcsa

nem a külhatalmak, vagy Magyarország, hanem továbbra is a szerb

többség kezében van. Ez, és a kívánatos jó szerb–magyar viszony

késztetett arra, hogy 1993 novemberében a belgrádi Politika című na-

pilapban megjelent interjúmban kijelentsem, Magyarország az elsők

között támogatná a Szerbia és Montenegró ellen elrendelt ENSZ-

szankciók feloldását, hozzátéve azonban, hogy erre csak a nemzetközi

közösség elvárásainak teljesítése esetén látok esélyt.

1994. januárjában az újvidéki színház megalapításának 20. évfor-

dulójára (1994. január 27.) kapott meghívást összekötöttem Jovanović

33

Hódi, I. m.

34 A cikk rövidítve, interjú formájában megjelent a Magyar Szó 1993.

szeptember 22-i számában, Friedrich Anna újságíró szerkesztésében, közli Hódi 2001.

EMLÉKKÖNYV …

146

jugoszláv külügyminiszter hivatalos belgrádi látogatásra szóló korábbi

meghívásával és Belgrádba utaztam. Szerb részről az elszigeteltség

oldódásának első jelét látták ebben, az én célom viszont az volt, hogy

a magyar–szerb viszony javításával hozzájáruljak a megmaradásáért

küzdő magyar közösség jogainak biztosításához, az önkormányzatra

irányuló törekvései szerb részről történő jobb megértéséhez és érvé-

nyesüléséhez.35

Most jött el az ideje, hogy a pillanatnyilag kedvező helyzetet ki-

használva politikailag és jogilag is megerősítsük a VMDK és rajta

keresztül a magyar közösség helyzetét. Ma sem tudom, nem értem, mi

indította Ágoston pártelnököt arra, hogy legjobb munkatársaival ösz-

szevesszen. Hódi Sándor akkori megállapításai közel húsz év távlatá-

ban ma is hitelesen hangzanak. Ágoston András és hívei „kisebbségi

esélyeinket illetően egy magyar párt létrehozásához fűztek nagyobb

reményeket, mások – köztük jómagam is – inkább a magyarság meg-

szervezését és talpraállását tartottuk fontosabbnak. Végül is kompro-

misszumos megoldás született: a VMDK érdekszervezetnek nevezte

magát, de az utóbbi időben egyre inkább pártként funkcionált. […] A

VMDK vezetésén belüli baloldali kommunista frakció részéről leple-

zetlenül megjelent a hatalom kisajátítására és a másként gondolko-

dókkal való leszámolásra irányuló törekvés. Módszerben nem válo-

gatva hazugságokkal, vádaskodással, rágalomhadjárattal próbálják

félreállítani politikai ellenfeleiket. […] Sajnos az a helyzet, hogy a

VMDK már csak a nevében azonos önmagával. Se nem demokratikus,

se nem közösség többé. Átalakult párttá, kommunista párttá, akara-

tunk ellenére, szinte észrevétlenül.[…] szereptévesztés, mániákus ha-

talomvágy a Vox Humana bekebelezési kísérletében csúcsosodott ki

január elején, amikor a VMDK baloldali szárnya meneszteni kívánta a

papokat, az apácákat, az orvosokat, az értelmiségieket és más

„VMDK-ellenes‖ elemeket a segélyszervezetből, hogy a „húsosfazék‖

a pártvezetés kezébe kerüljön.‖36

35 Bába Iván helyettes államtitkár nyilatkozata az MTI számára, 1994. január…

36 Hódi, I. m.

EMLÉKKÖNYV …

147

A VMDK belső konfliktusát rendkívül aggasztónak ítéltem. Noha

alapelvem volt és maradt a határontúli magyar szervezetek autonómiá-

jának tiszteletben tartása, a baráti tanácsadás ezzel nem ellentétes.

Elhatároztam, hogy 1994. március 15-ét a vajdasági magyarok között

töltöm. Minden vezetővel és irányzattal beszélve az egység megőrzé-

sének fontosságát hangoztattam, hiszen logikus, hogy a kisebbségek

esetében a pluralizmusnak a közösség egységes pártján belül kell ér-

vényesülni, és a többi európai nemzeti kisebbség tapasztalatai is ezt

igazolják. Az osztódás az erőt, az érdekérvényesítési képességet nem-

hogy növelné, de vészesen csökkenti. A koszorúzásokon, emlékbeszé-

deken túl azonban utam eredménytelen volt. Cassandrának bizonyul-

tam, mert hiába figyelmeztettem a megosztás következményeire, a

VMDK néhány nap múlva szétszakadt, és az osztódás azóta tart, a

délvidéki magyarság pedig létszámban és befolyásban azóta jelentős

mértékben meggyengült. Ezért a 2000-ben bekövetkezett szerbiai de-

mokratikus fordulatot is csak korlátozott mértékben tudta kihasználni.

Személyesen is fájlaltam, hogy Hódit alaptalan rágalmakkal illet-

ték, amikben egy percig sem hittem, és igazsága azóta bebizonyoso-

dott. Az pedig felháborított, hogy az az Ágoston, akit kormányom

olyan sokirányú, részben személyes baráti támogatásban részesítettem,

1994. június 15-én hogyan állította be viszonyunkat.

„Az elmúlt időszakban, jóllehet minőségileg új viszonyok alakultak

ki a kisebbségek és az anyaország között, az anyagi támogatások terén

számos hiányosság jelentkezett. Vajdasági vonatkozásban ezek közül

kettőt kell kiemelni.

Először, a magyar kormányzat politikailag támogatta ugyan a

VMDK-t, végül [??? – J.G.] már az általa képviselt autonómiatörekvé-

seket is, de az anyagi támogatást a VMDK-t és az általa képviselt au-

tonómiatörekvéseket ellenző csoportok, intézmények kapták. [Kikre

céloz? Talán az autonómia-koncepció kidolgozóira?] Így az anyagi

támogatásnak nem volt meg az a kettős funkciója, amely nélkül az

eredményes politikai harc elképzelhetetlen. Az anyagi támogatás

ugyanis akkor hatékony, ha egyrészt hozzájárul a segélyezett tevé-

kenység fenntartásához, másrészt ösztönzi az autonómiatörekvéseket.

Másodszor, a magyar kormányzat néhány erős embere, azzal a

céllal, hogy a VMDK-t is felsorakoztassa a kormánykoalíció támoga-

EMLÉKKÖNYV …

148

tói közé, a VMDK szempontjából fontos tevékenységek kiegészítő pén-

zelését a párthűség kinyilatkoztatásától tette függővé. Mivel ezzel a

VMDK Tisztújító Közgyűlésén a küldöttek több mint kétharmados

többsége nem értett egyet, s nem vállalta az anyagi támogatás politi-

kai közvetítő útján történő leosztását sem, a VMDK-n belüli ösz-

szeütközés, majd szakadás elkerülhetetlenné vált.”37

Ágoston tehát még a szakítást is az MDF-vezette kormány számlá-

jára írja. 1994 tavasza óta következetesen azt hirdeti, hogy az Antall-

kormány nem támogatta az autonómia koncepcióját. Szememben csak

tetézi inkorrektségét, hogy az 1994-es magyarországi választások után

a vesztes MDF-et is alaptalan vádakkal illette, nyilván ettől remélve,

hogy a győztes szocialisták politikai és anyagi támogatását élvezni

fogja.

Az MDF-vezette kormánynak az autonómia-törekvéseket erőtelje-

sen támogató politikájának hamis színben történő beállítását, valamint

az anyagi támogatások részrehajló elosztásának vádját a leghatározot-

tabban visszautasítom.

A balkáni háború 1995-ös befejeztével Szerbia 1919-es nyereségé-

nek nagy részét elveszítette. A maradékhoz, Koszovóhoz és a Vajda-

sághoz ezek után még jobban ragaszkodott, nem értve meg, hogy a

nemzeti kisebbségek megtartásának legjobb módja elégedetté tenni

őket. Az általa kezdett háborúk szerb menekültjeivel is erősíteni pró-

bálta a Vajdaság fölötti ellenőrzését. A csökkenő számú délvidéki

magyarok csökkenő reménnyel, ezért csökkenő aktivitással, s csökke-

nő eredményességgel vettek részt a politikai életben. Megint Hódi

Sándor fejezte ki a legpontosabban közössége érzéseit, osztva a re-

ménytelenség hangulatát.

„A legutóbbi szerbiai választásokon a magyar kisebbségpolitika

Vajdaságban megbukott. A vajdasági magyarok többsége nem támo-

gatja a nevében folytatott politikát, nem kér a magyar pártokból. Va-

lahol valamit elvétettünk, lehetséges, hogy sok mindent elölről kell

kezdenünk.

37

Ágoston 1994-es feljegyzését a VMDP Hírlevelének 2007. szept. 26-i száma közölte.

EMLÉKKÖNYV …

149

A kisebbségi pártok 1989-ben annak a reményében jöttek létre,

hogy a térség politikai átalakulása megállíthatatlan folyamat, amelyen

belül új és váratlan helyzetek adódhatnak számunkra. Javunkra for-

dítható helyzetek. Ezért úgy éreztük, hogy jóvátehetetlen mulasztás

volna, ha a magyar kisebbségek kimaradnának a politikából. Mindent

egy lapra tettünk fel. Arra a lapra, hogy a történelem kegye folytán

talán alkupozícióba kerülünk, és a magyarság integrálódását előse-

gíthetjük. A politikai élet megszervezésével és a pártok létrehozásával

tulajdonképpen erre az eshetőségre készültünk.

Az immár nem csak kisebbségben, hanem politikai ellenzékben is

eltöltött hét esztendő után megállapíthatjuk, hogy a várt, javunkra

fordítható helyzetek nem álltak elő, vagy ha igen, úgy nem tudtunk élni

velük. Egyúttal megállapíthatjuk azt is, hogy a politikai életbe való

bekapcsolódás, a parlamenti csatározások az elmúlt hét év folyamán

nem jártak semmiféle kézzelfogható eredménnyel. Hozzátehetjük: ki-

sebbségi számarányunknál fogva nem várható ezután sem.

Az, amit létrehoztunk, ma inkább hátrányunkra van, mint a javun-

kat szolgálja. A pártok megosztották a magyar népcsoportokat, s moz-

gásterük beszűkülésével párhuzamosan lassan fel is morzsolják azo-

kat. Ugyanakkor maguk a pártok is meghasonlottak: áldozatul estek a

vezetői ambícióknak, a külső manipulációknak és a belső hatalmi har-

coknak. Történt, ahogy történt, tény, hogy a kisebbségi érdekérvénye-

sítést a politizáló réteg érdekeltsége és tudatállapota miatt ma már

nem lehet a közösség részéről elvárt és ellenőrzött nemzeti tartalom-

mal feltölteni.

Ismeretes, hogy a koszovói albánok más utat választottak. Pártélet

és választási csatározások helyett közösségszervezéssel foglalkoztak,

és mára jogi forma szerint ugyan még nem, gyakorlatilag azonban

létrehozták saját államiságukat. Velük ellentétben a magyar kisebbsé-

gek a posztkommunista nemzetállamok pártéletébe történő bekapcso-

lódással – az eredménytelenségek, kudarcok, károk mellett, amit az

elmúlt hét év folyamán elszenvedtek –, a nagyvilág felé a kirakatbáb

szerepét töltik be. Politikai szerepvállalásukkal maguk hitelesítik a

EMLÉKKÖNYV …

150

világ előtt azt a „parlamenti demokráciát”, amely (akárcsak a boksz-

ban) szentesíti a velük szemben elkövetett gazságokat.”38

Pontos a látlelet, abban azonban nem osztom Hódi véleményét,

hogy fölösleges, sőt hiba egy nemzeti kisebbség részéről politikai párt

révén küzdeni közössége érdekeiért. Más út ugyanis nincs, és a kül-

földi támogatás is elsősorban politikai megfontolások alapján pártközi

alapon várható. A Nyugat-Európában sikeres kisebbségi nemzeti kö-

zösségek – Dél-Tiroltól Katalóniáig – ezt bizonyítják.

Három évvel ennek az elkeseredés szülte Hódi-írásnak a megjele-

nése után megbukott Milošević rendszere, és ezzel feltámadt a re-

mény, hogy a délvidéki magyarokra is ki fog terjedni a demokrácia,

aminek része lesz az autonómia. Ez magyarázza 2001-es óvatos opti-

mizmusomat, ami a Washingtonban szervezett Vajdaság-konferenciát

is jellemezte. „Hogy a föld beválthassa ígéreteit‖ címen megjelent

írásomban felvázoltam a kisebbségben élő magyar közösségek meg-

mentésének remélt útját. Ez lényegében egybevágott Hódi Sándor tíz

évvel korábban kidolgozott koncepciójával. „Ami 2000-ig a Vajda-

sággá lett Délvidéken történt, az egy lidércnyomásos rémregény, amit

csak rövid és korlátozott érvényű szünetek enyhítettek időlegesen.

Hosszabb-rövidebb ideig minden itt lakó nép átélte a rettegés, a meg-

alázottság, a létében fenyegetettség időszakát, persze nem egyforma

arányban és nagyon különböző végeredménnyel. A Hét Sváb dolgos

népéből szinte hírmondónak sem maradt, de a magyarok és a horvátok

száma, s még inkább aránya is ijesztően lecsökkent. Az a demográfiai

perspektíva pedig, amit a tudós Mirnics Károly a minap elénk vetített,

az eltérő ütemű, de azonos végű, megállíthatatlan fogyás, több mint

elkeserítő. Nem kell, nem szabad azonban belenyugodni abba, hogy

csak két út áll nyitva a vajdasági magyarság és a többi kisebbségi

közösség előtt, a kivándorlás vagy a beolvadás. A megmaradás mo-

delljét kínálja számos nyugat-európai példa: a dél-tiroli németek, a

finnországi svédek vagy még inkább a katalánok, baszkok, sok tekin-

38

Előterjesztés az MVSZ elnöksége részére 1997.11.13-án. Közli Hódi, I.m. Dokumentumok, 53. sz.

EMLÉKKÖNYV …

151

tetben a walesiek és a skótok. A kulcs, a bűvös szó pedig az autonómia

vagy magyarul a területi és etnikai önkormányzat. […]

Száz évvel ezelőtt az akkori Osztrák–Magyar Monarchiában és

környékén sok szó esett arról, hogy a soknemzetiségű térség nemzeti-

ségi problémáinak a legjobb megoldása a svájci kantonrendszer adap-

tálása lenne, mivel az etnikai azonosság megőrzésére és a nagyfokú

helyi autonómiára épül. Ennek az elvnek egyik változata az Európai

Unió által vallott és jórészt megvalósított „szubszidiaritás”, vagyis

hogy minden döntést a lehető legalacsonyabb szinten, az állampol-

gárokhoz minél közelebb kell meghozni. A két rokon modell alkalma-

zásával a Vajdaság számos problémája nyugvópontra jutna. […] A

Vajdaság sokat szenvedett népei megérdemlik, hogy e föld beváltsa

mindazokat az ígéreteket, amelyek ide vonzották őseiket.”39

Újabb 12 év elteltével be kell látnunk, hogy a helyes és ma is ér-

vényes célt, a megmaradást garantáló autonómiát nem sikerült elérni,

noha a Vajdaságban legalább közeledtünk feléje. Ady üzenetéből a

parancs ma is érvényes: „Tartsd magad!‖

39

Jeszenszky Géza írása a Magyar Szó 2001. dec. 6-i számában jelent meg.

EMLÉKKÖNYV …

152

Bálint István: A közösségteremtés pszichológusa

Adalékok Hódi Sándor munkásságának megértéséhez

és méltatásához

Hódi Sándor munkásságának megértéséhez és méltatásához szánt

szerény hozzájárulásom elé három előzetes megjegyzést kell csatol-

nom. Az első a címre vonatkozik. A „közösségteremtés‖ azért került

ebbe a címbe, mert meggyőződésem szerint ennek a munkásságnak a

gerincét, sőt alfáját és omegáját, tárgyát és célját egyaránt Hódinak az

a szilárd eltökéltsége adja, hogy hozzájárul a vajdasági magyarság

sajátos közösségének önszerveződéssel történő megteremtéséhez. El-

méletben könyvei, tanulmányai, felszólalásai, interjúi az ezzel kapcso-

latos kérdéseket – problémákat és feladatokat – dolgozzák fel, világít-

ják meg, hogy egy teljes és közéletünkben egyedülálló koncepciót

kínáljon fel, minden egyes megnyilatkozását e koncepció részének

tekintve. Gyakorlatban pedig széles körű közéleti szereplésével, szer-

vező munkájával és egész társadalmi-politikai tevékenységével ennek

a közösségnek a megteremtését igyekszik szolgálni.

A címnek a másik része kevésbé szorul magyarázatra, hisz Hódi

foglalkozása, hogy gyakorló pszichológus, egyik doktorátusa ugyan

bölcsészettudományi, de a másik már pszichológiai. És ez elméleti

munkásságára is rányomja bélyegét. Mert a pszichológia ugyan az

egyeddel, az egyes emberrel foglalkozik. De Hódi – lehet, hogy a

pszichológusok egy részénél jobban – mindig tudatában van nemcsak

annak, hogy ez az egyed csak valamilyen közösség – sőt több

kölönböző közösség – részeként létezhet, még problémái is a közösség

hatásaként jelentkeznek, egész lelkivilágát a közte meg a közösség

között kialakuló kölcsönhatás bonyolult szövevénye határozza meg.

Természetes tehát, hogy munkásságának elméleti része ennek a pszic-

hológiának a hatása alatt áll. A pszichológiának ezt a hatását maga

Hódi is lépten nyomon hangsúlyozza. Mint ahogyan 2007 júniusában

Szarvas Gábor szobrának az MTA épülete előtti megkoszorúzásának

ünnepségén tette, amikor kijelentette: „Pszichológusként fogok itt

néhány gondolatot megosztani Önökkel‖. De vizsgálatai során is sok-

szor hangsúlyozza mondanivalójának pszichológiai jellegét. Onnan,

hogy „a nemzet lelke is csonka‖. Azon át, hogy leszögezi: „A legsú-

EMLÉKKÖNYV …

153

lyosabb problémák nem annyira jogi, mint amennyire szellemi és

mentális természetüek‖. Addig, hogy munkássága legfőbb céljának, a

vajdasági magyarság önszerveződéssel megteremtett közösségének

létrehozása szempontjából is legfőbb feladatnak azt tartja, hogy „A

magyarság új életre lobbantásához új lelkületre van szükség‖. (Itt csak

zárójelben jegyezzük meg, hogy az idézetek – ott ahol nincs külön

feltűntetve – az általam kulcsműnek tartott Mi fán terem a nemzetstra-

tégia c. könyvből valók.)

A másik előre bocsátott megjegyzésem arra vonatkozik, hogy

mindig nagy tisztelője voltam Hódi tevékenységének. Sőt, egy időben

az a megtiszteltetés ért, hogy – a Fórum Könyvkiadó jóvoltából – én

írtam néhány könyvéhez a megjelentetést kezdeményező recenziót, a

megjelenés után pedig a könyvismertetést. A harmadik előre bocsátott

megjegyzésemmel pedig azt szeretném megmagyarázni, hogy e sze-

rény tanulmány gerincének miért vettem a Létünk 2008. évi 1. számá-

ban közölt, Hódi: Mi fán terem a nemzetstratégia c. könyvéről szóló

ismertetésemet. Ennek ugyanis három oka van. 1. Ezt a könyvet tar-

tom Hódi legjelentősebb, és egész munkásságára legjellemzőbb, min-

tegy összefoglaló jellegű művének. 2. Sok mindent ma sem tudnék

jobban megfogalmazni. És 3. demonstrálni akarom, hogy Hódi mun-

kássága iránti nagyrabecsülésemet nem a 70-ik születésnap alkalma

szülte, hanem mögötte egy mély tisztelet és e munkásság megismeré-

sére tett erőfeszítés áll.

A vajdasági magyar identitás

Hódi általam vizsgált munkásságának három lépcsőfoka, szintje,

rétege van. Az első lépés ezzel kapcsolatban a vajdasági magyar iden-

titás vizsgálata. (Csak zárójelben mondanám el, hogy Hódi sok más

vajdasági kutatóhoz hasonlóan a rendszerváltás előtt a „vajdasági‖

megjelölést használja, azóta pedig gyakrabban a „délvidékit‖, de elő-

fordul, hogy ugyanabban a munkájában ma is használja mind a két

megjelölést. Ezzel kapcsolatban az az érzésem, hogy közéletünkben

kialakult egy kompromisszum, főképp azután, hogy a Magyar Nemzet

c. budapesti napilap következetesen „Délvidék vajdasági részét‖ em-

legeti. Ennek lényege: ha valaki könnyebben vállalja ezt az identitást,

EMLÉKKÖNYV …

154

ha magát délvidékinek mondja, ám tegye. Különben is a közvéle-

mény-kutatás szerint a vajdasági magyarságon belül csak együtt al-

kotnak 70 százalékos többséget azok, akik magukat vajdasági vagy

délvidéki magyarnak vallják. A hátramaradó 30 százalékot azok te-

szik, akik szerbiai magyarnak, a tájegység megjelölése nélküli ma-

gyarnak, vagy a magyarság hangsúlyozása nélkül vajdaságinak, bács-

kainak, bánátinak mondják magukat.) A második légcsőfok annak

taglalása, hogy ennek az identitásnak a kialakításához és vállalásához

nem elegendő a pártpolitika. És a harmadik lépcsőfok – Hódi igazi

mondanivalója – a vajdasági magyar közösség megteremtése, létreho-

zása.

A vajdasági magyar identitással kapcsolatban Hódi – pszicholó-

gusként – elsősorban ezen identitás vállalásának zavaraival, akadálya-

ival és problémáival foglalkozik. Mint ahogyan Nemzeti identitásunk

zavarairól c. munkájában teszi. Ott ugyanis nemcsak azt állapítja meg,

hogy „a vajdasági magyarság egészen a legutóbbi időkig nem merte

vállalni nemzeti identitását‖. De még ma is „súlyos bajok vannak

nemzettudatunkkal és nemzeti érzésvilágunkkal‖. Ezzel kapcsolatban

említi, hogy 1961 és 1981 között 72 548 fővel csökkent a vajdasági

magyarság létszáma. A demográfiai problémák és a külföldre távozás

mellett ennek oka az is, hogy „az anyanyelvükön tanulók és tanítók

száma több mint egyharmadával csökkent az általános iskolákban, a

magyar középiskolásoknak már majdnem fele szerbhorvát nyelven

végzi tanulmányait‖. Mindehhez hozzájárul, hogy „gyökereiben elbi-

zonytalanodva mind kevésbé érezték magukat teljes értékű magyar-

nak, és teljes értékű jugoszláv állampolgárnak‖. És, hogy „a kisebbsé-

gek úgy érzik, hogy gazdasági és politikai helyzetük megszilárdítása,

társadalmi felemelkedésük érdekében nemzeti identitásuk feladására

kényszerülnek‖. Zavaros nemzettudat c. munkájában pedig ezzel az

identitással kapcsolatban még 2001-ben is (ez a műve az Aracs 2001

évi 1. számában jelent meg) zavaró körülménynek, de a vajdasági ma-

gyar identitással kapcsolatban lényeges tényezőnek tartja annak a

2000-ben végzett vizsgálatnak az eredményét, amely arra kereste a

választ, hogy a vajdasági magyarok szerint „vajon kik azok a mérték-

adó történelmi személyiségek, akiket a délvidéki magyarok nagyra

értékelnek, akik a nemzeti szabadság és felemelkedés példaképeit je-

EMLÉKKÖNYV …

155

lentik a számukra‖. Ez a vizsgálat ugyanis azt mutatta, hogy „a vajda-

sági magyarok toplistája igen sajátos‖, mert azon „messze maga mö-

gött hagyva történelmünk nagyjait, Tito marsall áll a lista élén‖. Nem

Árpád (akit az 562 felnőtt magyar nemzetiségű személy közül min-

dössze heten tesznek első helyre), nem Szent István, nem Nagy Lajos

(akit senki meg sem említ).

Attól függetlenül azonban, hogy Hódi pszichológusként elsősorban

ennek a vajdasági magyar identitásnak a zavarait vizsgálja, nyilvánva-

ló, hogy munkásságának lényeges részét képezi magának ennek a vaj-

dasági magyar identitásnak a tanulmányozása is. De ez természetes is,

hisz ahhoz, hogy a vajdasági magyar közösség megteremtését tegye

elméleti és gyakorlati tevékenysége alapjává – tárgyává és céljává –

szükség van két alapvető dologra. Az egyik annak igenlése, hogy

ilyen identitás van. A másik pedig annak hirdetése, hogy a közösség

kialakításának alapfeltétele ennek az identitásnak a vállalása. Magával

a vajdasági magyar identitással kapcsolatban elsősorban is szembe

száll azzal az irányzattal, amely egy időben azzal próbálkozott, hogy a

vajdasági magyarságot külön nemzetként fogja fel. Ahogyan ő fogal-

maz a Nemzeti identitástudatunk zavarairól c. munkájában: elítéli,

hogy „megteremtették az anyanemzettől eltávolító vajdasági magyar

kultúra koncepcióját‖. (Ez a felfogás nem egyszerűen politikai oppor-

tunizmus, hanem a nemzet politikai értelmezésének hatása, márpedig

még a hivatalos magyar politika is hajlamos arra, hogy keverje a nem-

zetnek politikai és kulturális értelmezését. A politikai értelmezés sze-

rint ugyanis nyilvánvaló, hogy a belga francia – amelynek még neve is

más: vallon – meg a svájci francia más nemzetnek tekinti magát, mint

a franciaországi francia, aki francia lesz, mihelyt a francia állampol-

gárságot megkapja, még akkor is, ha különben hottentotta.)

Az is természetes, hogy pszichológusként ennek az identitásnak a

lelki vonatkozásait emeli ki. Általában tudatában van annak, hogy a

nemzeti identitás része annak a mechanizmusnak, amelynek révén az

ember képet alkot magának a világról és a társadalomról. Ahogyan

Magatartásformák és társadalmi viszonyok c. munkájában fogalmaz:

„A tények csak a kollektív tudat szűrőjén keresztül nyernek értelmet,

azon keresztül értelmeződnek, vannak vagy nincsenek‖. A számunkra

kiinduló pontnak tekintett művében pedig megállapítja: „Az értelmes

EMLÉKKÖNYV …

156

emberi élet ugyanis nem függetleníthető a személyiséget integráló

közösségektől, a vele járó morális kötelezettségektől, a közös emberi

céloktól és fellépésektől‖. Mert „Attól függően, hogy az ember egy

morális univerzumban, például a nemzetben vagy általában a ‗világ-

ban‘ próbálja elhelyezni önmagát, merőben más lesz a viszonya társas

környezetéhez, annak elvárásaihoz, önnön múltjához és jövőjéhez

egyaránt‖. Ennek értelmében „magyar alkatról‖, „nemzeti önképről‖,

„nemzeti lelkületről‖ stb. beszél.

De ezen túlmenően tudatában van e vajdasági magyar identitás

mind a két elemének. Az egyik, hogy magyar. Ahogyan ő írja: „Az új

életmodellt arra kell alapozni, hogy a Kárpát-medence magyarsága a

szétdaraboltság ellenére háromnegyed évszázad után is egy sorsközös-

séget alkot‖. A másik eleme pedig, hogy vajdasági, aminek értelmé-

ben a – mint már mondtuk – Hódi egész munkásságának tárgyát és

célját jelentő vajdasági magyar közösséget meg kell teremteni. Mert –

ahogyan ő fogalmaz – most „hiányzik az az önbecsülés, hiányzik az a

szellemiség, amely egy akaratúvá tenné a nemzetet a közös érdekek-

ben‖.

Miért hazudnak a politikusok?

Viccként mesélik, de keserű igazság áll a háttérben. Miről látszik

meg, hogy a politikus hazudik? Jár a szája! Hódi ezt a hazudást már

készpénznek veszi és arra a kérdésre keresi a választ: Miért hazudnak

a politikusok? Bennünket azonban nem munkásságának ez a része

érdekel, hanem az, amely a mi koncepciónk szerint a kutató munka

másik lépcsőfokának, szintjének tekinthető. Vagyis az a meggyőződé-

se, hogy ennek az általa hirdetett nemzeti közösségnek – mint már

mondtuk: munkássága tárgyának és céljának – a megteremtése meg-

követeli nemcsak a pártpolitika egyoldalúságától, hanem általában a

pártpolitikától való megszabadulást. Ahogyan ő a méltatásunk alapját

képező műben írja: „A nemzet sorsának egyetlen kérdése sem oldható

meg pártokkal, és nem adható a pártok kezébe. Ha a pártok fölött,

mögött nincs a társadalom egészét átfogó, a nemzetben gondolkodó

szellemi vezető réteg, a pártoskodással a nemzeti sorskérdések kezelé-

sét illetően igen bonyolult helyzet állt elő‖. De idézhetnénk egy másik

EMLÉKKÖNYV …

157

művét – a már idézett Zavarodott nemzettudat c. tanulmányát –,

amelyben a nemzeti identitás alapján önszerveződéssel létrehozható

nemzeti közösséggel kapcsolatos problémát vázolta: „Mi sem dicse-

kedhetünk közös javakkal, nincsen egyetlen intézményünk, szerveze-

tünk vagy testületünk sem, amelyet közösségünk valamennyi tagja

egyaránt a magáénak vallana. Pártjainkkal pedig ez idő tájt éppen a

vályú feldarabolásánál tartunk‖. (Utóbbi mondata az előzőekben fel-

tett kérdésre utal: „Család-e az, ahol kettőbe, háromba fűrészelik az

ágyat, a szekrényt és az asztalt?‖) A lényeg az, hogy Hódi vizsgáló-

dásainak második lépcsőfoka, szintje, rétege annak kimutatása, hogy a

magyar pártok nem alkalmasak az annyira óhajtott önszerveződő vaj-

dasági magyar közösség megteremtésére. Íme, mit írtam erről a már

említett könyvismertetésben:

„Mivel az önszerveződéshez és a vajdasági magyar társadalom

(érdekeinek tudatára ébredt, ezeket képviselni, sőt érvényesíteni képes

közösség és a közvélemény) kialakításához mindenekelőtt túl kell

lépni a pártpolitikán és az egymással acsarkodó pártok gyakorlatán,

magától értetődik, hogy az önszerveződés első lépése a pártpolitika

kemény bírálata. Elsősorban erre irányulnak Hódi itt összegyűjtött

írásai. A vajdasági magyar pártpolitikával kapcsolatban: „Fájdalom,

de azzal kell kezdenem, hogy a legutóbbi szerbiai választásokon a

magyar kisebbségpolitika a Vajdaságban megbukott‖, mondta Hódi

már 1997-ben, pedig akkor még halványabban látszott mindaz, ami a

legutóbbi választásokon már nyilvánvaló lett. Nem sokkal később már

a helyzet teljes képét rajzolja meg: „Kisebbségi pártjainkat nem a

‗népakarat‘ hozta létre, nem a kisebbségi érdekképviselet vezérli, ha-

nem régi-új pártvezérek érdekeltségei. Ezek a rutinos pártvezérek nem

a magyar sorskérdéseken rágódnak, hanem azon, hogyan tudnák lejá-

ratni ellenfeleiket, és megnyerni a legközelebbi választásokat.‖

Ez a vizsgálódás kemény szavakat mondat vele: „Egy valamit tet-

tünk: pártokat hoztunk létre, amelyekkel viszont célt tévesztettünk. A

kisebbségi pártok létrehozásával ugyanis többet veszítettünk, mint

nyertünk.‖ Mert „Az elmúlt tíz év során mindannyiunknak volt alkal-

munk megtapasztalni, hogyan próbálták még az általunk megálmodott

és létrehozott pártok is egy idő után lemetszeni szárnyainkat, hogyan

váltak a testvérháborúk színterévé s alkalmatlanná a nemzet szolgála-

EMLÉKKÖNYV …

158

tára‖. És így odajutottunk, hogy „A kisebbségeket felügyelő (!) pártok

nyomasztó teherként nehezednek a felmorzsolódó kisebbségi társada-

lomra‖.

Ez a kritika nem kíméli a magyarországi pártokat sem. Bíráló sza-

vai egyaránt érintik a tudathasadásos és hisztérikus légkörben, a nép-

szerűtlen intézkedések miatt szavazataikat féltő kormánypártok hatá-

sára bizonytalanná, kapkodóvá váló kormányt (utólagos megjegyzés:

akkor a Gyurcsány-kormány volt hatalmon) és a tízszázalékos hiány

mellett minden megszorítást visszautasító, sőt mindenre több pénzt

követelő ellenzéket egyaránt. És azzal a köztudattal ellentétben, amely

szakított a Trianon után Erdélyben, a Felvidéken és nálunk egyformán

kialakult tapasztalattal, hogy a kisebbségnek mindig kormánypártinak

kell lennie, hirtelen túlontúl Fidesz-pártivá lett, emlékeztet még arra

is, hogy a Fidesz mennyire más politikát folytatott – a Magyarok Vi-

lágszövetsége és a határon túli magyarok iránt –, amikor kormányon

volt. Hasonlóan kemény bírálattal illeti azt a tényt is, hogy „a határon

túli magyarok kérdése a magyar belpolitikai küzdelmek játékszere

lett‖.

Eddig az idézet. Már utaltunk arra, hogy ebből Hódi már 1997-ben

sok mindent meglátott. Ennek igazolására a fenti idézetet ki kell egé-

szítenünk azzal, mit ezzel a témával kapcsolatban Hódi A magyar ki-

sebbségpolitika bukása, az 1997-es szerbiai választások tanulságai c.

munkájában mondott. Ebben a tanulmányában ugyanis megállapította,

hogy a magyar többségű két körzetben hat magyar párt állított magyar

jelöltet. Az eredmény azt mutatja, hogy a választásokon a 230 ezer

lehetséges magyar szavazatból a hat magyar párt összesen mintegy 90

ezer szavazatot kapott, ebből 50 960-at szerzett a VMSZ, a másik öt-

nek nem volt annyi szavazata, hogy képviselőt küldhettek volna a par-

lamentbe. Sőt a zentai – csaknem színmagyar – körzetben 3-4 szerb

párt is jobban szerepelt, mint az említett öt magyar párt bármelyike.

Ebből vonta le Hódi a következtetést: „Az önmagukat magyarnak ne-

vező pártok – a VMSZ kivételével – elveszítették támogatásukat, és a

továbbiakban nem formálhatnak jogot arra, hogy politikájukkal képvi-

selik a vajdasági magyarságot‖. Sőt: „A vajdasági magyarság sértődött

csalódottságában egyszerűen hátat fordított azoknak, akik politikai

képviseletére vállalkoztak‖.

EMLÉKKÖNYV …

159

Önszerveződéssel közösséget teremteni

Magával a vajdasági magyar közösséggel kapcsolatban Hódi mun-

kásságát teljes egészében az említett Létünk-beli cikkből átvett gondo-

latokkal ismertettem.

Ennyi bírálat kellett ahhoz, hogy Hódi elméleti és gyakorlati mun-

kálkodása révén a társadalmi önszerveződés apostolává váljon. Felis-

merte, hogy a vajdasági magyarságnak olyan közösséggé kell válnia,

amely tudatában van érdekeinek, képes képviselni és érvényesíteni

őket, akár saját pártjaival szemben is.

A pártok tovább folytathatják a maguk politikáját, de mögöttük ott

kell állnia a társadalomnak, amely egész életével és a közvéleménynek

nevezett intézményével közösségként tud fellépni. Ahogy Hódi hang-

súlyozza: „Önálló magyar intézményrendszert kell létrehoznunk a

kreativitás és a szellemi képességek kibontakoztatására. Méghozzá

abból az elsődleges célból, hogy csökkentsük a nemzet negatív önér-

tékelését, és leromboljuk az önmagunk köré emelt érzelmi és szellemi

korlátokat.‖ Mert „Tévedtünk. Tíz év után rá kell döbbennünk, hogy a

kisebbségi párt önmagában véve mit sem ér, ha nincs egy ideál, egy

eszme, amely bensőleg összekapcsolja és egy közös cél érdekében

csatasorba állítja az embereket‖.

Így kerekedik ki egy teljes társadalmi koncepció, amely szerint –

konkretizálva – nem követelni kell az autonómiát (legtöbbször nem is

az egyetlen lehetséges módon, a többséggel és annak pártjaival folyta-

tott harc, illetve együttműködés bonyolult szövevényét kialakítva,

hanem Magyarország felé követelőzve), sokkal inkább meg kell te-

remteni azt a közösséget, amely képes autonóm módon fellépni. Nem-

csak úgy, ahogyan az albánok nem vártak arra, hogy az állam meg-

szánja őket, hanem ahogyan minden vallás autonóm közösségként él.

Még konkrétabban: onnantól kezdve, hogy semmi akadálya a magyar

többségű községek együttműködésének, akár régiójának, addig, hogy

nem vitatkozni kell arról, szükség van-e külön választói névjegyzékre

a nemzeti tanács megválasztásához, hanem tudni kell, akarja-e a vaj-

dasági magyarság ezt a névjegyzéket, és ha igen, akkor meg kell te-

remteni. (Utólagos megjegyzés ehhez a szöveghez: időközben ez a

névjegyzék meg is született. Kiegészítésként pedig: az USA-ban élő

EMLÉKKÖNYV …

160

kínaiaknak sincs szükségük törvényre ahhoz, hogy ügyeiket maguk

intézzék.) Egyszóval: meg kell teremteni a közösséget, amely él, és

képes stratégiát kimunkálni, tudatosan fellépni, s amelyet szervezetei-

nek hálózata annyira egybegyúr, hogy cselekedni is képes.

Ahogy Hódi fogalmaz: „Úgy tűnik, hogy a nemzeti közösségi ér-

dekképviselet csődjével nem vagyunk képesek szembenézni, hiszen az

ezredfordulón ez a problémakör az, amit talán a legnagyobb hallgatás

övez. Ugyanakkor nem vitás, hogy a magyar közösségi érdekképvise-

letet más alapokra kell helyezni.‖ Más szavakkal: a demokratikus kö-

zösségi élet nem azonos a többpártrendszerrel, amely annak csak a

felszíne, és könnyen a demokrácia karikatúrájává válhat, s az ember

által eddig kitalált leghatékonyabb rendszert az acsarkodás martaléká-

vá teheti, ha mögötte nincs ott az aktív életét élő, szervezett demokra-

tikus társadalom. Mert „A dolgok csak attól fordulnak jobbra, ha fel-

ismerjük, hogy valamennyien okai és forrásai vagyunk a kudarcnak és

a sikernek, az eredménynek, az örömnek, mindannak, ami szűkebb és

tágabb környezetünkben történik‖. (Utólagos megjegyzés: még hiány-

zik az időközben megalakult nemzeti tanács munkásságának kiértéke-

lése ebből a szempontból.)

A kötetbe rendezett írások, interjúk mutatják, hogy az idők folya-

mán néha Hódin is úrrá lesz a kétely: lehetséges-e ilyen közösséget

teremteni. Látja ugyanis, hogy mennyi minden dolgozik ellene. A vi-

lágfolyamatoktól kezdve – a nemzet kohéziós erejét csökkentő globa-

lizálódás éppúgy, mint a társadalomban mindjobban érvényesülő ato-

mizálódás –, a nehéz helyzeten át – „az anyagi romlás, az egyre nö-

vekvő egzisztenciális kiszolgáltatottság és bizonytalanság‖ – sok min-

den másig, ami „kifejezetten aláássa a magyar gyermekek önértékelé-

sét és önbecsülését‖.

Az önszerveződés elméletét, sőt ideológiáját megfogalmazó Hódi

azonban mindig úrrá lesz ezeken a kételyeken. Ő, aki a vajdasági ma-

gyar társadalomban nem a pártpolitika felszínén, hanem a mélyben

lejátszódó folyamatokat tudományos alapossággal vizsgálja, látja,

hogy az utóbbi majd két évtized alatt milyen változások történtek eb-

ben a közösségben. Életerőnket bizonyítva ez a közösség átvészelte a

II. világháború utáni borzalmas megtizedelést, a titói korszakban a

nyugati határok megnyitását követő – talán százezres nagyságrendű –

EMLÉKKÖNYV …

161

kivándorlást, majd az értelmiségtől a vállalkozó szellemű kisiparo-

sokig olyan sok vajdasági magyar Magyarországra költözését a rend-

szerváltás után. A letargikus állapotból magához térve azonban újra

élni kezdett. Talán még nem is vagyunk tudatában, mit jelent, hogy a

vajdasági magyarok körében ma több száz társadalmi szervezet létezik

és működik, hogy már milyen eredményeket ért el az a magyarság,

amely tudja, hogy követelőzve, ökölbe szorított vagy koldulásra ki-

nyújtott kézzel nem várhat csodára, neki kell megszerveződnie, társa-

dalmi életet élnie. És ez ad fedezetet nemcsak Hódi itt közölt írásai-

ban, interjúiban kifejtett mondanivalójának, hanem e hozzáállás első

eredményeit is sejteti‖.

Végül szólnunk kell e mondanivalójának még egy lényeges elemé-

ről, amely forradalmat vihet az egész magyar közgondolkozásba. En-

nek alapmondata szintén a Létünk-beli cikkből idézve így hangzik:

„Az európai integrációs folyamat természetéből adódóan abból indu-

lunk ki, hogy a határokkal szétdarabolt magyarságot politikailag föde-

rális nemzetként kell kezelnünk, és az új nemzetstruktúra kialakítását

az egyes nemzetrészek közösségi jogalanyiságának megteremtésével

kell kezdenünk.‖

Ez ugyanis radikálisan megváltoztathatja (pontosabban: egy ilyen

változáshoz teljes koncepciót kínálhat fel) az egész Kárpát-medencei

magyarság hozzáállását a leglényegesebb kérdésekhez…

Így jutunk el oda, hogy Hódi világosan látja: „A nemzetrészek ön-

szerveződése nem jutott el addig a pontig, amelynek köszönhetően a

nemzettestek önálló jogi, politikai, gazdasági szubjektivitásban öltöt-

tek volna testet.‖ De az már a következő önvizsgálatok tárgya lehet,

hogy az önszerveződésnek azt is tudatosítania kell: boldog nemzetek-

nek öt-hat államuk van. A magyar nemzetrészek önszerveződésének is

az egyik oldalon el kell jutnia addig, hogy ezek a közösségek is meg-

hódítsák az államot (megőrizve kapcsolataikat az anyanemzettel), a

másik oldalon pedig az önszerveződés csak akkor lehet igazán ered-

ményes, akkor tekinthető befejezettnek, ha ez sikerül. És ne akarjuk

elvenni Magyarországot a magyarországi románoktól, szlovákoktól,

szerbektől, így előbb eljutunk oda, hogy Románia, Szlovákia és Szer-

bia a mi államunk is lesz.―

EMLÉKKÖNYV …

162

Összegezés helyett

Végezetül, hadd álljon itt a már említett könyvismertetésből még

egy idézet: „Hódi Sándor sajátos személyisége (majdnem azt írtam:

intézménye) a vajdasági magyar közéletnek. A rendszerváltással fel-

élénkülő vajdasági magyar közélet korszakában azon elsők között

volt, akik magyar pártot alapítottak nálunk. Majd elsőként fedezte fel

a pártpolitika korlátait és jutott arra a következtetésre, hogy a több-

pártrendszer nem elég, mögötte ott kell állnia a vajdasági magyarok

öntudatra ébredt és szervezett közösségének. Erre a szerveződésre

(feleségével, Hódi Évával együtt) néhány szervezetet létrehozva, a

Széchenyi István Stratégiakutató és Fejlesztési Intézetet megteremtve

ő maga adott jó példát.

(Nem véletlen, hogy ők alkották meg közéletünk nagy áttekintését,

a Ki kicsoda vajdasági magyar közéleti lexikont.) E munkássága során

nem lankadt a társadalmat az emberek vizsgálata révén megközelítő

pszichológusi érdeklődése és tevékeny hozzáállása. Tíz év alatt –

1996-tól 2007-ig – megjelent cikkeiből, interjúiból készült válogatás

került most az olvasó kezébe. Sokak számára meglepetésként: a kü-

lönböző korszakokban közölt rövidebb-hosszabb írások, nyilatkozatok

teljes képpé illeszkednek össze. Pedig ebben nincs semmi meglepő:

mögöttük ott áll a világot tudatosan vizsgáló, jelenségeire egyéni mó-

don reagáló gondolkodó ember.―

És ennek kiegészítéséül, íme itt ennek a könyvismertetésnek ösz-

szegezés jellegű utolsó előtti mondata. „Mindezt összegezve megálla-

píthatjuk, hogy már rég olvastunk vajdasági kiadványt, amely ennyi

gondolatot ébreszt, ennyi mindennek a felülvizsgálását indítja el, és

ennyi további vizsgálódást, elmélkedést gerjeszt.― Azzal a kiegészítés-

sel, hogy ezt az összegezést megismételhetjük Hódi egész munkássá-

gával kapcsolatban. Most, amikor 70-ik születésnapja alkalmából kö-

szöntjük és még sok sikeres évet kívánunk neki, azzal az óhajjal, hogy

rendkívül értékes és termékeny munkásságával tovább gazdagítsa

gondolatvilágunkat, szolgálja a vajdasági magyar közösség érdekeit.

EMLÉKKÖNYV …

163

Balázs Géza: Magyar nyelvstratégia itt és most

Bevezető

Hódi Sándor Mi fán terem a nemzetstratégia? (2007) című köteté-

ben összegyűjtötte a korábbi években született nemzetpolitikai írásait,

interjúit. A politika és a stratégia kiindulópontja: a látlelet, az elemzés.

Hódi Sándor pszichológusként ír a nemzettudatról, a magyarok törté-

nelmi tapasztalatairól, lelkiállapotáról (sorskérdések, önsorsrontó ten-

denciák, attitűdök, motivációk) és jövőképéről. Föltűnő, hogy ezekkel

a kérdésekkel bizonyos korszakokban mennyire elevenen foglalkozott

a magyar értelmiség; máskor pedig inkább hallgatott. Föltűnő, hogy

ritkán született olyan széles körű, párbeszédre törekvő értelmiségi

összefogás, mint például az 1943-as szárszói konferencián, vagy az

1987-es lakiteleki sátor alatt. Egyesek azt mondják, hogy ismét szük-

ség lenne egy szárszói konferenciára, megbeszélni, megvitatni közös

dolgainkat. Szerintem ez mindig időszerű, és soha nem késő.

A magyar nyelvstratégiáról formálódó gondolataimmal csatlako-

zom Hódi Sándor nemzetpolitikai észrevételeihez, különös tekintettel

arra, hogy ő maga is fölveti az új nyelvi stratégia szükségességét (Hó-

di 2007: 59-61).

Nyelvművelés – nyelvművelődés

1935-ben, 75 éve jelent meg Zolnai Gyulának egy röpirata: Van-e

szükség nyelvművelésünk irányítására? Zolnai az 59 oldalas röpiratá-

val a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) 1932-ben indult nyelv-

művelő programját támogatta, főleg a folyamatos magyar nyelvterem-

tés-nyelvújítás, különösen a műszóalkotás elhanyagolására, a félig-

fordításokra (elektromérnök), az idegen szavak divatjára és vég nélkü-

li kiterjedésére (pl. minden probléma) híva föl a figyelmet. Egyik (túl-

zó, de megbocsátható) következtetése: „nincs a világnak még egy mű-

velt nemzete, amely annyi száz meg száz fogalom nevét váltogatná

eredeti szavai mellett szükségtelen idegenekkel, amely oly kevéssé

ragaszkodnék saját eredeti szókincséhez, s amely oly közömbösen

nézné ennek pusztulását, idegen szókkal való folytonos kicserélődését,

mint a magyar teszi‖. Zolnai általában nem volt túlzásokba eső. Ő

EMLÉKKÖNYV …

164

jegyzi a szüntelen „nyelvtisztogatásra‖ vágyók, a puristák elleni röpi-

ratot is: A műkedvelő Purista lelki alkata (1940).

Régi nyelvészeti vita, hogy békén kell-e hagyni a nyelvet, avagy

be lehet avatkozni a nyelv fejlődésébe. Az elmúlt két évtizedben a

„lassaiz-faire‖ (a be nem avatkozás) hívei kijelentették: a nyelvtudo-

mánynak nem feladata a nyelvművelés, sőt a nyelvművelés áltudo-

mány, mi több, nemcsak haszontalan, hanem káros is, mert diszkrimi-

natív (sérti az emberek szabad nyelvhasználatát). Van olyan nyelvész,

aki a nyelvművelőktől „meg akarja tisztítani‖ az Akadémiát, más egy-

szerűen a „szellemi alvilág álnyelvész szélhámosainak‖ nevezi őket.

Egyik mondatot sem kérte ki magának a magyar nyelv művelésére

létrehozott Akadémia (miért is, ha már szervezetileg folytat ilyen te-

vékenységet). A tudomány világa persze „önszerveződő‖, s ez így

helyes (ha bizonyos esetekben nem is üdvös). Tudomásul kell venni,

hogy az Akadémia, a tudósvilág már nem tartja fontosnak a nyelvmű-

velő-örökséget, ezt tehát máshol kell megszervezni. Ha nyelvápolásra,

nyelvművelésre – talán egyértelműbb, kiterjesztő megfogalmazással:

nyelvművelődésre, nyelvikultúra-ápolásra, tudatos nyelvstratégiára –

egyáltalán igény van. Szerintem igen, társadalmi igény van rá, például

a demokrácia, az esélyegyenlőség nevében is, sőt ennek a feladatnak a

végzése jövőnkkel, a jövő nemzedékeivel szembeni kötelességünk.

„A magyar nyelv nem csak magától ennyire jó”

A magyar modern, fejlett nyelv, magyarul mindenről lehet beszél-

ni, írni. A világ legtöbb nyelve esetében nincs így. A politikai határo-

kon belül tudatosan sehol nem korlátozzák a magyar nyelv használa-

tát. (A határokon túl sok helyen igen, s ezek már valóban előrevetítik a

magyar nyelv visszaszorulásának képét.) Kazinczy Ferenc korában a

magyar nyelv még nem volt mindenre alkalmas, Kazinczyék tevé-

kenységének, a nyelvújításnak következtében vált modern nyelvvé.

Éppen ezért azt is mondhatnánk, hogy „a magyar nyelv nem csak ma-

gától ennyire jó‖. A nyelvújítás megmutatta (más népek számára is),

hogy lehet egy nyelvet fejleszteni, modernizálni. Ez a ritkább eset.

Sokkal több példa van nyelvek visszaszorulására, halálára.

EMLÉKKÖNYV …

165

Kommunikációs-nyelvi tünetek

Bár ma még minden rendben levőnek látszik, vannak bizonyos tü-

netek, amelyekre oda kell figyelni. Ilyen a globalizáció, a kultúrák

súrlódása, keveredése, az új nyelvi technológiák, a határon túli ma-

gyarság nyelvi helyzete, széttagoltsága, a szövegértési, kifejezési, he-

lyesírási készségek szembe ötlő csökkenése. Gyakran a „romlás‖ szót

alkalmazzák ezekre a jelenségre. („Romlik a nyelv.‖) A magyar

nyelvre ez mégsem mondható, mert ha egy nyelvnek gazdag szókin-

cse, irodalma és anyanyelvű tudománya van, akkor ez a nyelv nem

romlik. Ám vannak bizonyos elgondolkodtató nyelvhasználati tünetek,

hiányosságok. Ezek pedig mégiscsak „romláshoz‖, a nyelv funkciói-

nak szűküléséhez, az anyanyelvi tudás visszaszorulásához, kritikus

esetben nyelvfeladáshoz vezethetnek.

Ne feledjük: külső–belső nyelv- és névpolitikai küzdelem folyik a

magyar nyelvért és a magyar nyelv ellen. Az összmagyar szó- és írás-

beliség szakadozik, szétfejlődik, ha nem vigyázunk: széthullik. A ma-

gyar szaknyelvek többsége elangolosodik, a határon túli magyar szak-

nyelvek szétrétegződnek. A marosvásárhelyi magyar orvos nem érti

meg a budapestit, de a beregszászi magyar autószerelő sem a sopronit.

Nem csak magyar probléma a túlbonyolított (bürokratizálódó), a hét-

köznapi emberektől elidegenülő nyelvhasználat. A jogszabályok nyel-

vének érthetetlensége ma már a demokráciát fenyegeti. Ezt egy alkot-

mánybírótól hallottam. Aki találkozott már adóbevallással, biztosítási

vagy hitelszerződéssel, esetleg gázszámlával, tudja, mire gondolok.

Az elmúlt évek kedvelt internetes humora lett az „együgyű ügy-

fél‖, aki naivságokat, evidenciákat és tömény butaságot kérdez. Tény-

leg az emberek a hülyék?

Nem készültünk föl rá, és most sincs stratégiánk az informatikai

világ új, a kultúrára, nyelvre, viselkedésünkre gyakorolt hatásával

szemben. Pedig az informatika új nyelvi világot, létmódot hoz létre.

Az emberiség eleinte csak szóbeliségben élt, majd létrehozta az írás-

beliséget, most pedig a technológiák által „manipulált‖ szóbeliséget és

az élőbeszédre emlékeztető írásbeliséget. Nézzük csak meg a fiatalok

chatelését, msn-ezését és íméljeit. Ezzel önmagában nincs semmi baj,

csakhogy ma már a nagymama is ilyen levelet kap: „haliiii meg vaok

EMLÉKKÖNYV …

166

cska sok volt a melom : )) asetom hogy még a régi számom van e meg

neked mert már elofizus vaok, hehe okéééi‖. Sőt a

magyardolgozatokban is felbukkan ez az írásmód. Már legalább a hat-

vanas évektől tapasztalni, hogy a nyilvános és a magánéleti viselke-

désformák, beszédmódok összeérnek, mostantól az írásmódok is. Ma-

gánhelyesírás a könyvekben, a közszolgálati médiumokban, a

magyardolgozatokban…

Az elmúlt 400 évben a magyar nyelv alapvetőn összetartó fejlődést

mutatott: létrejött a köznyelv, az irodalmi nyelv. Az elmúlt időszakban

azonban ellentétes, széttartó mozgás indult el. Már az ötvenes években

szóba került a „mozgalmi‖ nyelv, a hatvanas években az irodalomban

megjelenő „trágárság‖, majd pedig az „ifjúsági‖ nyelv, a szleng. Ez

utóbbit sokan az egyennyelv (központosított nyelv) elleni lázadásként

fogták fel. De mi volt ez a rendszerváltás utáni társadalmi szétréteg-

ződéshez, valamint a bulvár- és világhálós hatásokhoz képest? Ezek a

társadalmi jelenségek a nyelvben hangtani, nyelvtani, szókészlettani

és persze pragmatikai (nyelvhasználati) változásokat indítottak el. A

nyelvészek pedig adósak maradtak a válasszal, a stratégiával.

Glatz Ferenc tíz évvel ezelőtt hangoztatta: „A nyelvnek minden

kulturális és gazdasági tényezővel szoros kapcsolata van‖. Itt nem

csak széplelkek érzelmeiről, félelmeiről, filológiai-nyelvészeti játsza-

dozásról, hanem a magyarság, Magyarország modernizációjáról, jövő-

jéről van szó.

Stratégiára azért van szükség, mert sok jó szándékú törekvésről tu-

dunk, de ezek egymástól függetlenül, szétszórva, olykor egymást kö-

zömbösítve jelennek meg. Sok területre igaz, hogy egyszerre van jelen

a fölösleges párhuzamosság, a pazarlás, viszont nagyon sok terület

gazdátlan. Hadd említsek egy példát! Műszaki értelmiségiek, orvosok

gyakran megkérdezik tőlem, hogy van-e az Akadémiának egy olyan

bizottsága, amely az új szavakat szorgalmazza és elterjeszti. Nincs.

Kazinczy óta nincs. A mai magyar nyelv csak spontán módon gazda-

godik, alakul. Miért gond ez, mikor évszázadokig jó volt így is?

Azért, mert akkor nem volt média, nem volt internet, és mintha nem is

utaztak, vásároltak, tárgyaltak volna ennyit az emberek. Nyelvi jelen-

ségek megítélésével, új szavak, kifejezések terjesztésével, nyelvi se-

EMLÉKKÖNYV …

167

gítséggel ma intézményesen nem foglalkoznak Magyarországon. Leg-

följebb csak hobbiszinten. Nincs tehát teendő?

Pedig 1905-ben már fölvetették egy nyelvvédő hivatal létrehozá-

sát. 1949-től az MTA Nyelvtudományi Intézete adott otthont a nyelv-

művelésnek, mára onnan ez a tevékenység kiszorult. 2000-ben néhány

nyelvész magánkezdeményezésből létrehozta a magyar nyelvstratégiai

kutatócsoportot, 2006-ban (pályázati támogatással) az ingyenes köz-

szolgáltatást ellátó Magyar Nyelvi Szolgáltató Irodát. Ez utóbbi ma

már négy honlapot működtet, köztük az egyedi fejlesztésű szómagya-

rítót. A honlap két éve indult, s 2013. január 1-jei adat szerint 5662

szóra 2567 szómagyarítás érkezett. Máshol államilag támogatott aka-

démiák, intézetek látnak el ilyen feladatot. Tegyük hozzá, hogy főleg

megyei támogatásból időközben felépült a világon is párját ritkító

magyar nyelv múzeuma Széphalmon. Ez is központja lehet a magyar

nyelvstratégiának. (A múzeum 2013. január 1-től a Petőfi Irodalmi

Múzeummal közös igazgatásban, országos múzeumként működik.)

Mi is az a nyelvstratégia?

Glatz Ferenc mondta akadémiai nyelvművelő programjának indí-

tásakor: „Terv nélkül cselekedni botorság. Nem cselekedni viszont

mulasztás.‖ Mi is hát a terv, vagyis a nyelvstratégia? Egyszerűen eny-

nyi: kijelölt nyelvi területeken tudatos cselekvési program (a problé-

mák kijelölése és az orvoslást jelentő feladatok meghatározása). A

nyelvstratégia természetesen tudományos alapokon, elméleteken

nyugszik, véghezviteléhez pedig megegyezésre van szükség.

Milyen témaköröket foglal magába a nyelvstratégia? „Külső‖ fel-

adata a magyar nyelv presztízsének emelése a világban. Állami fela-

dat, szerencsés esetben tudományos emberek és közösségek segítsé-

gével. Egy nyelvstratégiában kiemelt szempont az egész nemzetet

összetartó nyelvi etalon kérdése – ezt őrizni, védeni kell. Valahogy

úgy, mint egyéb értékeinket: a természetet, a szellemi és anyagi örök-

séget. Vigyáznunk kell arra, hogy fennmaradjon egy működőképes

magyar nyelvi norma, egy kiemelt mintanorma (esetleg médianorma).

Ezen kívül természetesen sokféle „használati norma‖ létezhet. A

nyelvstratégia igényes nyelvi normájának eszméje nincs ellentétben a

helyi, kisközösségi normákkal, a szlenggel, a chatnyelvvel, a nyelvjá-

EMLÉKKÖNYV …

168

rásokkal. Ezeket a nyelvváltozatokat békén kell hagyni. Legföljebb a

nyelvjárások kapcsán van szükség némi „nyelvjárásművelésre‖. Erre

is csak azért, mert a nyelvjárásokról kétszáz éve hajtogatják, hogy ki

fognak pusztulni, ezért az „elavultság‖ bélyege tapadt rájuk, ráadásul

száz éve a kabarékban a nyelvjárási beszédet csúfolják is: tehát szé-

gyenérzetet kelt egyes emberekben. Vegyük tudomásul: a nyelvjárá-

sok élnek. És élni fognak mindaddig, ameddig az emberek közössé-

gekben akarnak élni. A kis közösségek kis kultúrákat alkotnak, a kis

kultúrák nyelvi jellemzője a nyelvjárás. Azért élnek a magyar nyelvjá-

rások, mert vannak kisközösségek. És pontosan addig fognak élni,

ameddig a kisközösségek.

Egy tagolt, modern társadalomban szükség van a zavarmentes

kommunikációra. Ez a fajta kommunikáció a családokban, kisközös-

ségekben és az iskolában formálódik. Nem minden megy önmagától.

Történelmi okok miatt a magyar nyelvben a verbális érintés konfliktu-

sos. Számos esetben nem tudjuk, hogyan szólítsuk meg a másikat szó-

ban vagy írásban. Erre ajánlásokat kell tennünk. Az elvtárs, elvtársnő

egy időre tökéletesen megoldotta ezt a problémát (de ezt diktatórikus

nyelvpolitika intézte így). Ahogy elmúlt, nyelvi zavar állt be. Miért

hagyjuk vergődni az embereket? Más nyelvi kultúrákban nincs ilyen

hezitálás a megszólításkor. Én nagyon szeretném bevezetni az úr pár-

jának az úrnőt vagy az úrasszonyt, leányok esetében a kisasszonyt.

Ám ezeket sokan nevetségesnek tartják. Ezért ajánlásokra volna szük-

ség, s azután nevessen, aki akar, fél év alatt megoldódna a verbális

zavar. Ajánlást kell tenni, és az értelmiségnek azt mondani, hogy sze-

rintünk ez a jó megoldás.

Az angolban vagy a németben ezzel nincs probléma. De – elisme-

rem – ezek felszíni problémák, a grammatikaiak bonyolultabbak.

Nagy nemzetközi felméréseknek kellett bennünket arra figyelmez-

tetni, hogy baj van a szövegértéssel. Mintha nem tudtuk volna ma-

gunktól is. Csak el kell beszélgetni a gyerekekkel (és most már a fel-

nőttekkel is) olvasmányaikról, vagy megkérni őket, hogy írják le a

karácsonyi emlékeiket, vagy egyszerűen határozzanak meg egy fo-

galmat (bevásárlóközpont, forradalom, erkölcs). Ha azt gondoljuk,

hogy csak az átlagember fog bukdácsolni, akkor kérjünk tudós pro-

EMLÉKKÖNYV …

169

fesszoroktól magyar nyelvű, ismeretterjesztő cikket saját kutatásuk

legfontosabb eredményeiről. Meg fogunk döbbenni.

Az oktatás mindennek az alapja. Nincs megegyezés az oktatási

módszerekben, a magyar nyelvtan oktatásában sem. Most egy sokmil-

liárdos „kísérleti‖ program képviselői azt hangoztatják, hogy a gyere-

keknek nem kell fogalmakat oktatni, a gyerekeknek maguknak kell

fölfedezniük a nyelvi kategóriákat. A program bemutatóján a Nyelv-

tudományi Intézetben azt hallom, hogy az olyan butaságokkal, mint a

főnevek, igenevek, nem kell foglalkozni; és helyesírást sem (!) kell

oktatni. Legalább ötvenen voltak a teremben, és senki nem ugrott fel!

Néhányan tétova ellenvéleményt fogalmaztak csak meg, mások so-

katmondóan hallgattak. Mindezt az új „kompetenciaközpontú‖ oktatás

nevében, és erre még pénzt is adnak. A teljes igazsághoz hozzátarto-

zik, hogy azt mondták, a helyesírás nem a nyelvtudomány része, min-

den órán kell egy kicsit a helyesírással foglalkozni; olyan ez, mint az

öltözködés, azt sem tanítják az iskolában; „a gyerekeket jobb dolgok-

kal is lehet kínozni‖. Tegyük fel, hogy szervezetten, nyelvtanórán ne

oktassuk a helyesírást. Vajon a kémiatanár kellően felkészült lesz eb-

ben? És a helyesírási szabályzatot is inkább a kertészmérnököknek

kellene készíteni? (A nyelvészek meg majd ültetgetnek.)

Látható, ez a fura föltételezés a nyelvtudomány belső problémájá-

ból, útkereséséből fakad. Mi a tudomány, mi nem? A nyelvművelés

nem tudomány, mint tudjuk, persze a helyesírás sem az, a nyelvtant

nem kell oktatni, de a helyesírást sem… Esetleg az olvasást, számolást

sem? Nagyon fontosnak tartom a memoritereket (emlékezetbe vésett

ismeretek). Ma memoriterellenesség is van. Nyelvészként azt hiszem,

hogy a memoriterek egyértelműen segítik a gyerekek gondolkodását,

helyzetfelismerő képességét és érzelmi életének, nyelvi képességeinek

kibontakoztatását. Amikor ezeket leírom, úgy érzem, hogy 19. századi

és nevetséges Don Quijote vagyok.

Az anyanyelvi ismeretek, a nyílt kommunikáció a záloga az

idegennyelv-tanulásnak, és -tudásnak is. Részben anyanyelvi okok

miatt is katasztrofális a magyarok idegennyelv-tudása. És miért cso-

dálkozunk? Ha valaki anyanyelvén nem tud verbális kapcsolatot te-

remteni, például nem tud fogalmakat meghatározni, akkor hogyan

várjuk el tőle, hogy ezt idegen nyelven tegye… És erre a bizonytalan

EMLÉKKÖNYV …

170

alapra ráépült a világ egyik legbonyolultabb nyelvvizsga-rendszere.

Csoda, ha az egyetemisták harminc százaléka nyelvvizsga híján nem

kapja kézhez a diplomáját? A jelenlegi anyanyelvoktatásra, nyelvokta-

tásra épülő nyelvvizsgáztatás totális tévút. Erre is válaszolnia kell a

nyelvstratégiának.

A nyelvstratégia kidolgozásában tudós közösségeknek, megvalósí-

tásában szinte minden önkormányzatnak, köz- és oktatási intézmény-

nek jut feladat. Sok helyen ma is küzdenek a problémákkal, például

külön „magyarázóembert‖ tartanak, aki a csak szóbeliségben járatos

embereknek elmagyarázza a teendőket. Mint eddig is, fontos szerepet

láthatnak el a civil szervezetek, a nyelvi mozgalmak. Büszkék lehe-

tünk Kodályra, Péchy Blankára. Ők tekintélyükkel utat mutattak, szá-

mos jeles nyelvész, pedagógus kiharcolta és élteti a szépkiejtési, szép

magyar beszéd, helyesírási és retorikai versenyeket. Jó lenne azonban

ezeket valamiféle egymásra épülő rendszerben látni, s jó lenne, ha

nem kellene minden évben megküzdeni a megrendezésükért.

Magyar sajátosság?

Az értetlenkedők azt szokták mondani, hogy olyan „butasággal‖,

mint a nyelvművelés, máshol nem foglalkoznak. Éppen ezért megje-

lentettük az Európai nyelvművelés és az Európai helyesírások című

könyvet. Sok tucat nyelvi kultúrát bemutattunk. Természetesen min-

denhol van nyelvművelés, legfeljebb nyelvikultúra-ápolásnak,

kultivációnak nevezik, de pontosan olyan dolgokkal foglalkozik, mint

a helyesírás, beszédoktatás, retorika, a média nyelvének helyzete, ide-

gen szavak problémája. Amiről mi is beszélünk. Ez tehát nem valami-

féle magyar sajátosság. Nem érdemes gúnyolódni a nyelvművelésen,

inkább csak az esetleges hibáit kell kijavítani, és sokkal jobban kell

csinálni.

Franciaországban nemcsak anyanyelvi törvény, folyamatos termi-

nológiaújító bizottság létezik, hanem közvetlenül az államfő által ki-

nevezett anyanyelvi biztos. Észtország, Lettország anyanyelvvédő (és

-terjesztő) nyelvstratégiáját a Nyugat-magyarországi Egyetem Savaria

Egyetemi Központjában Pusztay János magyarul is kiadta. Az észt

nyelvstratégia 2011-től újult erővel folytatódik, ez is megjelent ma-

gyarul (Pomozi, 2011).

EMLÉKKÖNYV …

171

Magyar nyelvstratégiára szükség lenne. Írtam egy könyvet Magyar

nyelvstratégia címmel. Az MTA ki is adta 2001-ben… Lassan itt az

idő, hogy összeüljön egy csapat, és nemzeti összefogással valósítsuk

meg!

Szakirodalom

Balázs Géza: Magyar nyelvstratégia. MTA, Budapest, 2001.

Balázs Géza és Dede Éva szerk.: Európai nyelvművelés. Az euró-

pai nyelvi kultúra múltja, jelene és jövője. Inter Kht.-PRAE.HU, Bu-

dapest, 2008.

Hódi Sándor: Mi fán terem a nemzetstratégia? Széchenyi István

Stratégiakutató és Fejlesztési Intézet, Vajdasági Magyar Művelődési

Intézet, Tóthfalu-Zenta, 2007.

Pomozi Péter: Kis nyelv – nagy stratégia. Azt észt nyelvpolitikai

modell. Az észt kultúra kiskönyvtára, 1. Budapest, 2011.

Pusztay János szerk.: Az észt nyelv fejlesztési stratégiája 2004-

2010. Ford.: Víghné Szabó Melinda. hEUréka, Szombathely, 2005.

Pusztay János szerk.: Esélyek és veszélyek – a magyar nyelv hely-

zete az egységesülő Európában. NH – Collegium Fenno-Ugricum,

2010.

Zolnai Béla: A műkedvelő Purista lelki alkata. Szellem és Élet

könyvtára. Szeged, 1940.

Melléklet40

Cselekvési terv a magyar nyelvért!

A sikeres kommunikáció stratégiája

Az utóbbi időben üdvözlendő erőfeszítések történtek egy magyar

nyelvstratégia kidolgozására (a magyar nyelv alkotmányba foglalása,

40

A memorandum készítői: Dr. Grétsy László Prima Primissima díjas nyelvész, professor emeritus (ELTE BTK), Dr. Pusztay János Prima Primissima díjas nyel-vész, professor emeritus (NyME, Collegium Fenno-Ugricum), egyetemi tanár (Nyit-ra), Dr. Balázs Géza tanszékvezető egyetemi tanár (ELTE BTK Mai Magyar Nyelvi Tanszék, Evangélikus Hittudományi Egyetem, Magyar Nyelvstratégiai Ku-tatócsoport), Dr. Pomozi Péter egyetemi docens (ELTE BTK Finnugor Tanszék, a Tartui Egyetem vendégtanára).

EMLÉKKÖNYV …

172

a magyar nyelv napja törvénybe iktatása, egyes minisztériumi kezde-

ményezések).

Mindez azonban nem elégséges. Statisztikai tény, hogy a Kárpát-

medence területén az utóbbi húsz évben bő tizedével csökkent a ma-

gyar anyanyelvűek száma. Ez milliósnál is nagyobb veszteség! Ugya-

nakkor tény, hogy a magyarság legfőbb összetartó ereje határon innen

és túl a közös nyelv. Anyanyelvünk kulturális és gazdasági presztízsé-

nek emelése alapvető nemzetstratégiai és gazdasági érdek. Ha a hatá-

rokon átívelő magyar–magyar kommunikáció eljelentéktelenedik, az a

Kárpát-medencei magyar gazdasági jelenlét drasztikus csökkenésével

járhat. (Magyar érdekeltségű beruházások visszaesése, tulajdonosi

átrendeződések.)

A magyar nyelv még az államhatárokon belül sem érvényesül tel-

jes körűen. Hiányos a magyar nyelvű infotechnológiai háttér, a leg-

komolyabb természettudományi és orvostudományi publikációk a

tudománymetria szempontjai miatt szinte kizárólag, a társadalomtu-

dományiak pedig növekvő mértékben angol nyelvűek, egyes belföldi

pályázatok kizárólag angolul adhatóak be. Mindez a magyar nyelv

folyamatos területvesztésével jár, amely nyelvészetileg igazolhatóan a

teljes nyelvvesztés első állomása.

A nyelvi kérdés kritikus helyzetet teremt az Európai Unióban is.

Az EU előbb-utóbb racionális okból rákényszerül hivatalos nyelvei-

nek korlátozására, s akkor még nagyobb szükség lesz a nemzeti identi-

tásokat hordozó anyanyelvek támogatására.

A célok megvalósításához minden pillérében átgondolt, tudatos,

szervezett nyelvpolitikára, államilag támogatott nyelvstratégiára van

szükség. Ennek a magyar köznyelv fejlesztésén túl a nyelvi sokszínű-

ségnek mint a nyelvi életerő alapvető forrásának őrzésére is ki kell

terjednie. Elsőrendű nemzetgazdasági érdek a magyar nyelvű

infotechnológiai háttér sokoldalú fejlesztése, amely kizárólag átgon-

dolt nyelvstratégiai keretben valósítható meg. Mindehhez elengedhe-

tetlen egy pártpolitikai befolyástól mentes, ténylegesen nyelvstratégi-

ával (is) foglalkozó, szigorúan nyelvészekből álló Magyar Nyelvi Ta-

nács (intézmény) létrehozása, mely kormányzati ciklusoktól függetle-

nül, az oktatási és kulturális terület kormányzati képviselői-

vel egyeztetve koordinálja a fejlesztési tervek kidolgozását. Talán nem

EMLÉKKÖNYV …

173

nyilvánvaló, de tény: nincs a magyar nyelvpolitikának, nyelvstratégiá-

nak, nyelvművelésnek intézménye!

Rendkívüli fontosságú a sikeres, modern európai nyelvpolitikai

modellek tapasztalatainak felhasználása (észt, lengyel, izlandi stb.),

ám nem tekinthetjük mintának pl. a francia vagy szlovák nyelvpoliti-

kát. Ezeknek kritikai analízise és felhasználása is a Magyar Nyelvi

Tanács mint szakértői testület feladata kell legyen. A magyar nyelv

fennmaradása, korszerűsítése nem képzelhető el konkrét, financiális

eszközökkel kiegészített, ellenőrizhető és mérhető mutatókkal rendel-

kező fejlesztési terv (stratégia) nélkül.

A fejlesztési stratégia nem pusztán a nyelv, sokkal inkább a társa-

dalmi kommunikáció stratégiája, a társadalmi kommunikáció minősé-

ge pedig egyenes arányban áll a gazdaság fejlettségi szintjével. Egy

ilyen stratégiának mindezeken túl támogatnia kell a hazánkban élő

nemzeti kisebbségek nyelvének védelmét, és foglalkoznia kell – lega-

lább a nyelvrokon – veszélyeztetett nyelvek megmentésének kérdései-

vel is.

Gazdaságilag és kulturális sikeres nemzet nem létezhet a XXI.

században kiérlelt, értelmiségi konszenzuson alapuló nyelvstratégia

nélkül. A magyarság jövőjével szembeni súlyos mulasztás, ha nem jön

létre egy ilyen, törvényi jogokkal felruházott intézmény.

Budapest, 2012. december 20.

EMLÉKKÖNYV …

174

Várady Tibor: Kik vagyunk?

E szöveg részleteket tartalmaz egy készülő könyvemből. A részlete-

ket Hódi Sándor 70. születésnapját ünneplő kiadvány szerkesztőinek

segítségével válogattam. A készülő könyvemben a családi ügyvédi

irattárból elővett jogesetekkel foglalkozom. Az aktákban halmozódó

papírokban egy mindennapi (és nagyobbára elfelejtett) történelem

porlódik. Ezekből az aktákból vettem elő néhányat, és igyekszem belő-

lük dokumentum-prózát faragni. Néhány szöveg megjelent a Hídban.

A jogesetek egy részében az identitásunkról van szó, és még inkább

azokról a sokszor bizarr – néha kegyetlen – mércékről, korlátokról,

melyeket a jog és a hatalom állítottak. Ezzel foglalkozik a két legutóbb

elkészült szövegem: Ki a magyar? és Ki nem német? Míg ezeket a szö-

vegeket írtam, Sándor többször is eszembe jutott. Támpontként szol-

gált a Hódi Sándor (és Hódi Éva) szerkesztésében megjelent Vajdasá-

gi Magyar Ki kicsoda. Támpont volt maga Hódi Sándor is, akiről

mindig tudtuk, hogy kicsoda. Az évtizedek alatt sorakozó problémák-

ban nem arra látott esélyt, hogy a bajok segítségével élre törjön a

panaszversenyben. Ehelyett, a problémák arra késztették, hogy tegyen

valamit, és tett is. Ehhez szeretnék most hetvenedik születésnapján

őszintén gratulálni. Emellett, teljes jogász felelősséggel kijelentem,

hogy Sándornak most már jogában áll hetvenkedni.

***

Amíg különböző iratcsomókból válogattam jogeseteket, melyeket

ebben az írásban fejezetben szándékozom egymás mellé tenni, több

irat is eszembe juttatott egy könyvcímet. Sok könyv maradt meg az

emlékezetemben, amelyeket gyermekkoromban (vagy később) néze-

gettem könyvespolcokon, megjegyeztem a helyét, a színét, a címét.

Ezek között volt Szekfű Gyula Mi a magyar? című könyve is. Az

apám dolgozószobájában állt egy középső polcon, a legfelső sorban.

Emlékeztem, hogy világosszürke, és elég vaskos kötet, így a vörös

betűkkel írt cím vízszintesen is ráfért a könyv gerincére.

EMLÉKKÖNYV …

175

Az évek során – különösen, ha nem kevés évről van szó – az em-

ber néha egy kicsit elbizonytalanodik, amikor szembesül a kérdéssel,

egy könyv az ismert, vagy az el is olvasott könyvek közé tartozik-e.

Amikor nemrég Becskereken utánanéztem, Szekfű Gyula könyvét

pontosan ott találtam, ahol az emlékeim szerint állnia kellett. Amikor

elővettem és belelapoztam, az is világossá vált, hogy nem olvastam.

Most olvasva látom – amit rég tudnom kellett volna –, hogy Szekfű

Gyula nem írója, hanem szerkesztője a kötetnek (és az egyik tanul-

mány szerzője)41

Kodály Zoltán tanulmányával kezdtem, majd Babits szövegét ol-

vastam el (A magyar jellemről). Babits írásában az első alcím megis-

métli a kötet címét: Mi a magyar? A szöveget indítva, Babits kerülge-

ti, tapintgatja a kérdést: „Különös kérdés, látszólag egészen egyszerű,

valójában nagyon is bonyolult. Őszintén szólva, megérteni is nehéz,

nem hogy felelni rá”. Aztán néhány mondat után Babits így folytatja:

Mi a magyar? Mit jelent ez a mi? Mit jelent a magyar, és mit jelent itt

a kérdőjel? Hogy ki a magyar azt tudjuk magunkról, hisz mi vagyunk

a magyarok. De mi az a magyar ami vagyunk?”42

A „mi a magyar?” kérdéssel összehasonlítva, Babits könnyen

megválaszolhatónak tartotta a „ki a magyar?‖ kérdést. Voltak azonban

évek és események, melyek megzavarták azt az egyszerű választ,

hogy „tudjuk” (…) hisz mi vagyunk a magyarok.‖ A Bánáti Magyar

Történeteket folytatva egynéhány jogesetről írnék, melynek a köz-

pontjában – vagy esetleg a háttérben – ott lüktet a kérdés, hogy ki a

magyar.

A Baksa-ügy (a 12106 számú akta) 1942 szeptemberében indul.

Bánát ekkor már több mint egy éve német megszállás alatt van. Eza-

latt átrendeződtek a nemzetek és az emberek közötti viszonyok. Ilyen

környezetben a rádió közlései még csak távoli hírek, továbbra is a

41

Mi a magyar? Szerkesztette Szekfű Gyula. Magyar Szemle Társaság. Bu-dapest 1939. Szerzők: Babits Mihály, Bartucz Lajos, Eckhardt Sándor, Farkas Gyula, Gerevich Tibor, Kerecsényi Dezső, Keresztúri Dezső, Kodály Zoltán, Ravasz László, Szekfű Gyula, Visei Károly, Zolnai Béla, Zsir Miklós (A szerk.)

42 I. m.

EMLÉKKÖNYV …

176

helyi viszonyok vannak előtérben, és az emberek ezeknek a mozgását,

változását látják inkább, mint a nagy történelmet. Találgathatják,

mondjuk, hogy kik is most a bánáti magyarok, és az egyik ismétlődő

konkrét kérdés, hogy hogyan viszonyuljanak a helyi magyarok az új

helyzetbe kerülő németekhez. Nagyapám irataiban sok levelet találok,

melyek felvetik ezt a kérdést. (…) Az iratcsomó fedőlapjára a nagy-

apám azt írta: „Magyar ügyek.‖ (...)

Baksa Árpád és Dániel Gy. László sajtópere tükrözi a negyvenes

évek első felének hevültségét, bár valójában nem kötődik az új sors-

fordulóhoz. …

1942. szeptember 15-én Dániel Gy. László cikket jelentetett meg a

Torontálban Névelemző magyar címen. Az iratcsomóban ott van a

cikk magyar eredetiben és szerb fordításban is. A bevezető mondatok

után az író közli, hogy „egy bánáti lelki nyomorultat‖ kíván bemutat-

ni. Dániel Gy. László lendületesen ír. Elmondja, hogy „A magyar

nemzet egy ezer éven át bizonyította be, hogy nagy és legyőzhetetlen

harcos, mi bánáti magyarok is vitézül és méltóan a magyar nemzet

hírnevéhez kell, hogy védelmezzük a frontot.‖ (…) Ezt követi egy szin-

tén lendületes, de óvatosabb mondat, mely szerint a bánáti magyarok

esetében a Mindenható úgy rendelte, hogy „mi ne puskával a kezünk-

ben, hanem ásóval-kapával és tollal harcolunk a magyar nemzet fel-

támadásáért…”? /Nos/ Dél-Bánátban akadt egy elfajzott magát még

mindig magyarnak merészelni mondó, lelki nyomorult, aki nem azokat

a magyarokat akarja egy táborba gyűjteni, akik úgy érzik, hogy ma-

gyarok! Akinek nincs szüksége mindazokra, akik könnyhullajtva ének-

lik

Áldjon vagy verjen a sors keze

Itt élned s meghalnod kell.

Hanem neki csak olyan magyarokra van szüksége, akiknek magyar

neve van. Hogy melyik a magyar név, azt ez a lelki torzszülött akarja

megállapítani, mert olyan magyar nyelvtant még nem írtak, melyben

erre szabály volna!”

EMLÉKKÖNYV …

177

Az írása végén Dániel Gy. László követeli, hogy az illetékes

DMKSZ43

fiók elnöke vegyen fel jegyzőkönyvet, hallgattasson ki

minden fültanút, és utána pedig, „ha beigazodott a vád, közösítsük ki

sorainkból és keressünk számára egy helyet a tébolydában, hogy lelke

gyógyulást nyerjen.”

A sajtópert Baksa Árpád református lelkész indította az apám ügy-

védi segédletével, … /aki/ próbálta egyezség felé irányítani a feleket.

… Kísérlet történt arra is, hogy egy helyreigazítás oldja meg a dolgot.

(…) A Baksa-perben a tények és vélemények egy azonos világon

belül alakulnak, és kontextusban maradnak a fondorlatok és az ostoba-

ságok is. A büntetőper időben nincsen igazán távol a vélt cselekmény-

től, de közben korszakváltás történt, korábbi epizódok, mondatok,

magatartások más keretekbe kerülnek. Nemcsak arról van szó, hogy

bűnné válik, ami korábban nem volt az – mert az természetes, hogy

büntessenek olyan gonosztetteket, melyeket a fasiszta hatalom nem

tartott büntetendőnek. (…)

A Baksa-sajtóper irataiban olvasom azt a Torontálban megjelenő

mondatot (Dániel Gy. László írásában), mely szerint: „A nagy történe-

lemcsináló úgy rendelte, hogy huszonhárom éves trianoni rabság után

népcsoportunk nagy szövetségesünk védelme alatt várja meg a háború

végét, és sorsunk, jövendőnk végleges elrendezését.” Ezt valóban ne-

vezhetnénk „megszállóbarát‖ mondatnak. Nem tudom, hogy ez a

mondat szerepelt-e azok között, melyek a „fasiszta propaganda‖ mi-

nősítést indokolták. Kicsit talán enyhíti a dolgok élét, hogy ugyanab-

ban a szövegben a cikkíró (ismét az Istenre hivatkozva) arról is értesít,

hogy mi bánáti magyarok, „nem puskával a kezünkben, hanem ásóval-

kapával és tollal harcolunk a magyar nemzet feltámadásáért…” Az

ítéletben egyetlen mondat sincsen idézve, sőt konkrét cikkre sincsen

hivatkozás…

1942. november 15-én Dániel Gy. László újabb cikket közöl a To-

rontálban, amelyben „nagy vita‖-ként minősíti a sajtópert és a vitát….

Dániel Gy. László új szövegének címe: Nyílt levél Baksa Árpád

pancsovai református lelkészhez. Lehet, hogy egyezségi kisérletről

43

Délvidéki Magyar Közművelődési Szövetség

EMLÉKKÖNYV …

178

van szó, de az írás nem hoz megnyugvást, nem igazán békés a hangvé-

tele sem. A korábban megnyergelt érvek tovább ágaskodnak. Többek

közt ezt írja: „Nem bántam meg, és sohasem fogom megbánni, hogy

lelkiszegénynek bélyegeztem és bélyegzem ma is azt az embert, aki

magát magyarnak merészeli mondani és névvegyelemzi a magyart.

Ismét leszögezem, hogy ha van ilyen magát magyarnak merészelni

mondó ember, úgy az vagy őrült, vagy idegen zsoldban álló nemzetét

áruba bocsátó ember.” Figyelmesen olvasva, észrevehetjük, hogy

Dániel Gy. László most már nem állítja, hogy tényleg van valaki, aki

ilyet mondott Dél-Bánátban, hanem feltételes módban beszél („ha van

ilyen… ember”). Ez azonban nem igazán megbékélés, még kevésbé a

bocsánatkérés hangja. Nem hoz feloldást az sem, amit a szöveg folyta-

tása ír.

„Ön engem beperelt rágalmazásért és becsületsértésért. Azonban

nem ezen van a hangsúly. Ebben a nagy vitában nem a cikk megírása

a legfontosabb, a cikk kizárólag azért íródott, hogy kiprovokáljam, ki

az igaz ember.”

Sajtóperekben és egyéb szövegírói pengeváltásokban a szembenál-

ló felek gyakran a „legfontosabb‖ vagy a „lényeg‖ mögött keresnek

fedezéket – és a „legfontosabb‖-ként, illetve „lényeg‖-ként persze azt

tételezik, ami nekik fedezéket nyújt. Dániel Gy. László szerint nem az

„elfajzott lelki nyomorék‖ minősítés a vita lényege, nem is a cikk

megírása a legfontosabb, mert ő ezt csupán azért irta, hogy kiprovo-

kálja, ki az igaz ember. Ez a legfontosabb, és ezen van a hangsúly…

Van egy olyan része is az 1942. november 15-én közölt szöveg-

nek, mellyel nehéz nem egyetérteni. Dániel Gy. László szerint: „A

sajtóper csak arra lesz jó, hogy megállapítást nyerjen megsértettem-e

Önt vagy sem és arra is jó lesz, hogy idegenek mulassanak rajtunk

mert nem díszmagyarban, hanem szennyes lengemagyarban fognak

látni bennünket.”

Egy napra rá, hogy megjelent Dániel Gy. László második írása,

1946. október 16-án a vádlott ügyvédje, Evgenije Jocić egy vádiratot

is bead. Ebben két fonalat követ. Az egyik fonal kiindulópontja az,

hogy a rágalom és sértés a Sajtótörvény 52. szakasza alapján szándé-

kot feltételez, már pedig Dániel Gy. Lászlónak nem volt, és nem is

lehetett szándéka rágalmazni és megsérteni Baksa Árpádot....

EMLÉKKÖNYV …

179

A másik érvelési fonal azt igyekszik előtérbe helyezni, ami köny-

nyen védhető. A válaszirat felteszi a kérdést, hogy helyes-e a név-

elemzés, valóban csak az-e magyar, akinek magyar neve van. Ha ez a

kérdés, akkor persze Dániel Gy. Lászlónak igaza van... Azt javasolják,

hogy a bíróság diplomáciai úton tegye fel ezt a kérdést a Magyar Kirá-

lyi Tudományos Akadémiának, valamint a pécsi Tudományos Intézet-

nek, mely kisebbségi kérdéseket tanulmányoz.

Ezeket a bizonyítási indítványokat a bíróság elvetette 1942. de-

cember 9-én. A tárgyalás 1942. december 11-re lett kitűzve, de az

utolsó pillanatban mégiscsak született peren kívüli egyezség. Az

egyezség létrehozásában az apámat Jeszenszky Ferenc is segítette, aki

1943-tól a Bánáti Magyar Közművelődési Szövetség vezetője. Dániel

Gy. László bocsánatkérő írást közölt a Torontálban. A történet befeje-

zéséül megemlítem, hogy az eljárás, melyben azt feszegették, hogy ki

is az igazi magyar, szerbül folyt. Német megszállás alatt.

(…) A harmincas években, Szerbiában (csakúgy mint Romániá-

ban) létezett egy szabály, mely „névelemzés‖-ként híresült el. A jog-

szabálynak az volt a lényege, hogy nem járhat kisebbségi iskolába,

akinek a nevéből nem következik, hogy az adott kisebbséghez tarto-

zik. Ez a szabály sok magyar család számára lehetetlenné tette, hogy

magyar iskolába adják a gyerekeket.

Baksa Árpád egyértelműen cáfolta, hogy csak azt tartaná magyar-

nak, akinek magyar neve van. Dániel Gy. László szerint viszont, ha

valakinek ez lenne a véleménye, az csak „elfajzott lelki nyomorék―

lehet.

Nagyapám iratai között több kérvényt, beadványt találok, melyek-

ben a nagyapám és más kisebbségi vezetők (amint ez kötelességük is

volt) kérték a hatóságoktól ennek a szabálynak az eltörlését. Ez végül

valamelyest sikerrel is járt. De látok az iratok között leveleket, melyek

azt mutatják, hogy a gyakorlatban a rendelet módosítása után sem

szűnt meg a névelemzés.

(...) A „névelemzés―, „vegyelemzés―, vagy „névvegyelemzés― ki-

fejezések, melyek ismétlődnek Dániel Gy. László írásaiban, jól ismert,

és igencsak áldatlan szavak lehettek akkoriban a magyar köztudatban.

EMLÉKKÖNYV …

180

... Baksa Árpáddal egybként találkoztam egyetemista koromban. Belg-

rádban ingyen biztosított tisztességes lakást elsősorban református

magyar egyetemistáknak. .. Úgy tudom, hogy svájci és német adomá-

nyokból sikerült ezt Baksa Árpádnak fenntartani.

(...) Nem volt nehéz kritikusan írni a névelemzésről. Azoknak sem,

akik ezt bátran és okkal tették, azoknak sem, akik mást akartak lejá-

ratni azzal, hogy a névelemzés oldalán láttatták őket. Most utólag,

javasolnék még egy érvet mai távlatból. Tegyük fel, hogy Sárközy

volt francia elnök unokája Algériában vagy Belgiumban szeretne fran-

cia iskolába járni. Algériában a többségi nyelv az arab, de vannak

francia iskolák is. Belgiumban elsősorban flamand és francia iskolák

vannak, a német határ mellett vannak német iskolák is. Ha névelemzés

alapján dőlne el, ki iratkozhat olyan iskolába, amilyenbe szeretne, a

kis Sárközy nem járhatna francia iskolába, mert nem francia, hanem

magyar neve van.

Nemcsak a névelemzés vezet zsákutcába, ha arra a kérdésre kere-

sünk választ, hogy ki a magyar... A származással sem jutunk sokra.

Nem könnyű mindig pontosan látni, hogy kik is vagyunk.

Becskereken nem ismertem olyan családot, mely több generációra

visszamenően és oldalágakban is csak egy nemzetiséghez tartozott

volna. Nemigen voltak vegytiszta magyarok, szerbek, németek és zsi-

dók. Vegyes házasságok, költözések, asszimiláció megzavarták az

egyszerű származási logikát.

Szembesülve a bonyodalmakkal, a vajdasági hatóságok igyekez-

nek (legalábbis egyes nemzetiségeknél) adminisztratív eszközökkel

egyszerűsíteni a dolgokat. 1945. május 14-én a Vajdasági Nép-

felszabadítási Főbizottság (Glavni Narodno Oslobodilački Odbor

Vojvodine) egy köriratot intéz az összes vajdasági népfelszabadító

bizottsághoz. Ebben a köriratban ott áll a következő markáns mondat

is: „Minthogy a bunyevác és sokác nemzetiségek nem léteznek, elren-

deljük, hogy minden bunyevácot és sokácot kizárólag horvátként ve-

gyenek nyilvántartásba, függetlenül attól, hogy mit nyilatkoznak.‖ Ez

a kemény álláspont azonban – amint később kiderült – nem szüntette

meg a bunyevác és sokác identitást.

Akkor hol is állunk? Ki a magyar? … Azt tanultam meg – és azt is

szoktam mondani – hogy hovatartozásunkról végeredményben ma-

EMLÉKKÖNYV …

181

gunk döntünk. Ezt nevezik a szabad identitásvállalás elvének. Ennél

megfelelőbb mérce nincsen, ha azt a kérdést kell eldönteni, hogy ki az

igazi magyar, vagy az igazi német, az igazi szerb, vagy az igazi zsidó.

De ez az igazság meginog, és a logika kényszerpályára kerül, ha élet-

veszély vagy vagyonvesztés kapcsolódik egy identitáshoz. Ilyen hely-

zetekben kettéválik az embernek az önmaga felé és a külvilág felé

vállalt azonossága. Ezt a logikát követve meg kell engedni azt a felté-

telezést, hogy körülményeik folytán mindig lehettek olyanok, akik

vagyonuk (helyzetük, biztonságérzetük, pozíciójuk) megőrzése miatt

nem azt mondják, amit éreznek, hanem ami leginkább javukra van.

Visszatérve a nevek kérdésére, egy héttel ezelőtt egy becskereki

iskolatársam mesélte, hogy miután facebookhoz csatlakozott, több

elfelejtett diáktársa is jelentkezett. Többek között egy Ödön is, aki már

évtizedek óta Ausztráliában él. Jugoszláv útlevéllel ment ki, és akko-

riban nem sikerült elérnie, hogy az útlevelében magyarul írják a ke-

resztnevét. Mivel a szerbben nincsen „ö‖ betű, és nem akarták hasz-

nálni egy kisebbség betűit, „Eden‖ lett. Azt gondolta, hogy a „szabad

világban‖ ez majd könnyen orvosolható lesz. Feltételezése nem nyert

bizonyítást. Közben az új nyelvi környezetben, az első „ö‖ helyére

tuszkolt „E‖ most a kiejtésben „I‖-t eredményezett. Ebben az is közre-

játszott, hogy jobban megismerkedve az angollal – és felfigyelve az új

ismerősök megjegyzéseire – rájött, hogy angolul „Eden‖ igen előnyö-

sen hangzik. Ez magyarul éden. Így – bár kerülő úton – talán valahogy

mégis a paradicsomba jutunk…

EMLÉKKÖNYV …

182

Molnár Csikós László: Nyelvrokonság – néprokonság

Mindig azonos-e a nyelv és a nép?

A köztudatban nemigen szokás elkülöníteni egymástól a nyelvro-

konság és a néprokonság fogalmát. Általában nem is szokott egymás-

tól különbözni a kettő. Amikor a magyar nyelvről megállapították,

hogy a finnugor nyelvekkel van rokonságban, egyúttal a magyar népet

is finnugornak vették. Vajon csakugyan az-e? A finnugor néprokonság

kérdése csak látszólag magától értetődő. Emiatt a nyelvnek és a nép-

nek a sommás azonosítása miatt sokan elutasítják a finnugor nyelvro-

konságot, mondván, hogy a dicső lovas népnek nem lehet halzsíros

atyafisága. A történelmi, az antropológiai és a genetikai kutatások

egybehangzóan arról tanúskodnak, hogy a magyar nép nem rokona a

finnugor népeknek. De a nyelvük lehet rokon!

2012. szeptember elején Siófokon tartották a Finnugor Népek Vi-

lágkongresszusát. Ezen a magyar nép küldöttségének tagjaként én is

jelen voltam, és furcsán éreztem magam. Ugyanis azt sem tudtam,

hogy kik vannak a küldöttségünkben, és hogy milyen álláspontot kép-

viselünk. Megszerveztek egy költséges rendezvényt, amelyen a ma-

gyar küldöttek csupán statisztálnak, de a népek közötti összefogásban

nem vesznek részt. A kisebb-nagyobb lélekszámú oroszországi finn-

ugor népek küldöttségeinek tagjai népviseletbe voltak beöltözve, szó-

nokaik rendre beszámoltak gondjaikról-bajaikról a kongresszuson

(többnyire orosz nyelven), az egyes szekciókban záró határozatokat

fogalmaztak meg és fogadtak el a résztvevők. Mivel én előzetesen

felkészültem arra, hogy magyar nyelven felszólalok abban a szekció-

ban, amelyben többek között a nyelv hivatalos használatával is foglal-

koznak, meglepetéssel értesültem arról, hogy a szekciókban csak oro-

szul vagy angolul lehet beszélni, a magyar a plenáris ülésen konferen-

cianyelv (az eminens magyar állami tisztségviselők kedvéért). Úgy-

hogy (az egyik orosz–angol fordító segítségét is igénybe véve a szü-

netben) sebtében átültettem angolra a vajdasági magyar helységnevek

hivatalos használatáról szóló beszámolóm, és lámpalázam leküzdve

meg is tartottam, amikor rám került a sor.

EMLÉKKÖNYV …

183

A nyelvrokonság

Lássuk, mi a nyelvrokonság! Egymás rokonának tekintünk két

vagy több nyelvet, ha az egyes nyelvek részrendszerei és a közös

alapnyelv között folyamatosság mutatható ki. Részrendszernek számít

a hangtan, az alaktan, a mondattan stb. A folyamatosság azt jelenti,

hogy például az egyik nyelv hangtörténete ugyanoda vezet vissza,

ahova egy másiké. A magyar nyelv az uráli nyelvcsaládba, azon belül

a finnugor nyelvcsoport ugor ágához tartozik. A magyar nyelvészet-

ben a finnugor nyelvrokonság fogalma a magyar nyelv rokonságát

jelenti a finnugor nyelvekkel.

A finnugor nyelvek rokonsága az alapszókincs összevetésével, a

nyelvi rendszer hasonlóságával és a rendszeres hangmegfelelésekkel

igazolható.

A szókészleti hasonlóság önmagában nem bizonyíték. Egyes sza-

vak két nyelvben akkor is hasonlóak lehetnek, ha a két nyelv nem ro-

kon, azért, mert az egyik átvette a másiktól vagy közelebbi rokonától.

Ilyenek például a török–magyar egyezések: alma, bika, kapu, zseb stb.

A magyar nyelvnek számos ősi eredetű szava azonos a finnugor

nyelvekben levő szavakkal. Főleg névmások, egyszerű számok, test-

résznevek, rokonságnevek, természeti tárgyak és jelenségek megneve-

zései, állat- és növényfajok neve, ásványok, használati eszközök, ele-

mi cselekvések, tulajdonságok jelölői jönnek számításba.

Fontos szempontnak bizonyul a rokon szavak jelentéskörének ha-

sonlósága. A rokon szavak jelentésköre bizonyos esetekben teljesen

megegyezik. Például a magyar kő szó megfelelői a többi finnugor

nyelvben is ugyanazt jelentik, mint a magyarban (vogul - kű, zürjén -

ki, votják - kő, cseremisz - kü, osztják – keu stb.). Ugyanez vonatko-

zik a kéz és a három szóra. Ha vannak jelentésbeli eltérések, ezek a

jelentésváltozások törvényeivel magyarázhatók. Például a ház szó

megfelelője a finnben kota, jelentése pedig ‗főzőház, kunyhó‘.

A nyelvrokonság megítélésében a nyelvtani párhuzamokat is fi-

gyelembe kell venni. A magyar nyelv hasonló módon toldalékolja az

igéket, illetve a főneveket, mint a török, de ez önmagában még nem

elég a rokonság bizonyítására. Ugyanis olyan területeken, ahol egyes

nyelvek szorosan együtt élnek, nyelvtani párhuzamosságok is kiala-

EMLÉKKÖNYV …

184

kulhatnak, noha ezek a nyelvek egyébként nem rokonok egymással.

A magyarral rokon nyelvek mind toldalékoló (agglutináló) jellegű-

ek. A nyelvtani eszközkészlet hasonlósága figyelhető meg köztük. A

legtöbb finnugor nyelvben az egyes szám első személyű birtokost az -

m toldalékkal jelölik. Pl: magyar - fejem, cseremisz - attam (atyám),

mordvin - kudom (házam). Finnugor elemből származik a magyarban

a -k többesjel, a középfok -bb jele, az igei idő- és módjelek, a -t tárgy-

rag.

Végül, de nem utolsósorban a szabályos hangmegfelelések is ta-

núskodhatnak a nyelvek rokonságáról. A hangmegfelelések szabályai-

nak azonosítása nem mindig könnyű. Figyelembe kell venni, hogy a

megfigyelt hang milyen hangtani környezetben (pl. mély vagy magas

magánhangzó következik utána) és milyen helyzetben (szó elején, szó

közepén, szó végén) van.

Bizonyos hangváltozások csakis bizonyos környezetben és hely-

zetben zajlanak le, mások esetleg mindettől függetlenül mennek vég-

be.

Az azonos helyzetben lévő hangzók a rokon nyelvekben többé-

kevésbé azonos módon viselkednek: Megőrzésük, változásuk, eltűné-

sük szabályos rend szerint történik. A finn szókezdő k a magyarban

hátul képzett magánhangzó előtt h lett. Pl: kolme = három; kala = hal.

A k > h változás más finnugor nyelvekben is érvényesül. A szabályos

megfelelést a hang megmaradása is bizonyítja. A szókezdő k elöl kép-

zett hangok előtt megmaradt: magyar - kéz, finn - käsi, osztják - két,

votják - ki stb.

A finnugor nyelvrokonítás története a XVIII. században vette kez-

detét, amikor Sajnovits János jezsuita szerzetes a magyar–lapp rokon-

ságot fedezte fel. (1770. Sajnovics János: Demonstratio. Idioma

Ungarorum et Lapponum idem esse). Őt Gyarmathi Sámuel orvos és

természettudós követte, aki a magyar–finn, magyar–észt rokonságot

kutatta. (1799. Gyarmathi Sámuel: Affinitas linguae Hungaricae cum

linguis fennicae originis). A XIX. században Reguly Antal eljutott az

obi-ugorokhoz, szertartásaikat, népköltészetüket tanulmányozta, gyűj-

tötte. Budenz József összegzést készített, őt tekintjük a finnugor nyel-

vészet megalapítójának. Tanítványai (Szinnyei József, Munkácsi Ber-

EMLÉKKÖNYV …

185

nát, Halász Ignác, Pápay József, Zsirai Miklós) folytatták a nyelvro-

konság kutatását.

A néprokonság és a nyelvcsere

A néprokonság vizsgálata jóval bonyolultabb, mint annak megál-

lapítása, hogy bizonyos nyelvek rokonságban vannak egymással. A

néprokonságot több tudományág felől is meg kell közelíteni ahhoz,

hogy bizonyosságot szerezzünk róla. A nyelvtudományon kívül a tör-

ténettudomány, az antropológia, a genetika és más tudományágak vé-

leményére is szükség van.

A magyar esetében a nyelvrokonság nem azonos a néprokonság-

gal. A történettudomány és az antropológia a magyar nép turáni erede-

tét mutatja ki, vagyis ázsiai származásúnak tekinti. A genetikai vizsgá-

latok sem igazolják a finnugor népekkel való rokonságot. Ebből kö-

vetkezik, hogy a nyelvészeti őshaza nem azonos a nyelvet szinkron

szinten beszélő emberi közösség ősi településterületével. Vannak, akik

ezt nem veszik figyelembe, és ezért a finnugor nyelvrokonságot is

elutasítják.

A magyarokkal valószínűleg nyelvcsere történt. Arra, hogy egy

nép nyelvet cserél, több példa is akad a történelem folyamán. A bolgá-

rok például régen ótörök nyelven beszéltek, később azonban szláv

nyelvűvé váltak. A bolgárok nyelvcseréje történeti ténynek számít. Az

5–7. században a Fekete-tenger északi partján élő nomád bolgár nép

ótörök nyelven beszélt. 680 körül átlépte az Al-Dunát és a Balkánon

alapított birodalmat. Az itt talált földművelő szláv lakosság 200-300

év alatt asszimilálta a török bolgárokat, de megtartotta a népnevet.

Ma a bolgár szláv nyelvnek számít. Szókincséből csupán alig néhány

szó köthető a török ősökhöz.

Az írek nyelvcseréje azután vette kezdetét, miután a XII. század-

ban az angolok meghódították Írországot, és az őshonos nyelvet al-

sóbbrendűnek minősítő sztereotípiát terjesztettek. Ennek következté-

ben az ír nyelv a szóbeliség szintjén maradt, kiszorult a politika, a

sajtó, a könyvkiadás területéről. Írország ősi nyelve egy korabeli stan-

dard nélküli, földrajzilag töredezett és zsugorodó, dialektusos változa-

tokban élő nyelvvé vált. Bár az őshonos vidéki népesség a XVIII. szá-

zadban még tömegesen ír nyelvhasználó volt, számára az angol a tár-

EMLÉKKÖNYV …

186

sadalmi és anyagi mobilitással összekapcsolt presztízsnyelvvé lépett

elő. A XIX. századra az írországi nemzettudat angol nyelvi kontextus-

ban kapott kifejezést, az írek csak angol nyelven érvényesülhettek.

Mivel a kivándorlás az ír társadalom állandó jelenségévé vált, és mi-

vel a befogadó országok mindegyike angol nyelvű volt, az angol

nyelvnek fiatalkori elsajátítását az életre való felkészülés és a boldo-

gulás feltételévé tette.

A magyarok nyelvcseréje

A magyarság 5–9. századi történetét kettősség jellemzi, az adott

korszakban feltehetően már finnugor nyelvet beszélt, ugyanakkor poli-

tikai szervezete, intézményei és kultúrája nomád török jellegű volt.

Lehetséges, hogy egy török csoport hódoltatott egy finnugor népessé-

get, és azután átvette többségben lévő alattvalóinak a nyelvét. Eszerint

a magyar nyelv honfoglalás előtti török elemeit ősi örökségnek lehet

tekinteni. Ennek az álláspontnak a legismertebb képviselője Zichy

István jeles őstörténet-kutató volt. Halasi-Kun Tibor, az Egyesült Ál-

lamokban élő turkológus professzor arra alapozza nyelvcsere elméle-

tét, hogy a honfoglaló magyarság (kazár–magyar) kétnyelvű volt.

Egyébként Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár is beszámol a

türkök kétnyelvűségéről.

A magyarság etnogenezisében résztvevő török csoportok magyar

nyelvűekké lettek, vagyis nyelvet cseréltek, később a Kárpát-

medencébe települő besenyők és kunok is ugyanígy elmagyarosodtak.

Tehát a nyelvünkben található legrégibb török szóállomány a magyar-

ság kialakulásában résztvevő török csoportok nyelvi hagyatéka, nem

pedig jövevényszó. Érdekes, hogy a bolgárok esetében alig maradt

meg néhány szó a török ősök készletéből, míg a magyar nyelvben sok

ótörök szó maradt fenn. A magyar etimológusok egyébként csak

azoknak a szavaknak ismerik el török eredetét, amelyekre semmiféle

más magyarázat nincs, kétséges esetekben rendre az egyéb etimológia

mellett foglalnak állást. Ennek természetesen megvan a jól felfogott

oka, a tudománypolitika nem szeretné, ha túl sok bizonyító adat gyűl-

ne össze a török nyelvrokonsághoz.

A történettudomány megállapítása szerint a honfoglaló magyarság

politikai szervezete és intézményei török mintákat követnek. A kazár

EMLÉKKÖNYV …

187

eredetű kettős királyságra vagy a török katonai szervezeti mintájú ma-

gyar törzsszövetségi rendszerre egyaránt utalhatunk. Az eurázsiai

sztyeppén az 5–13. században többségében török népek laktak, török

hatalmi centrumok körül alakultak ki birodalmak (türk, ujgur, kazár

stb.). A sztyeppeövbe betelepülő finnugor csoport nomád török mintá-

ra és török hatalmi központok irányításával szerveződött politikai egy-

séggé, nomád törzsszövetséggé.

Történetük során a magyarok bizonyos fokú kapcsolatban voltak a

bolgárokkal. A közös bolgár–magyar mitológiai kapcsolatokat

Dümmerth Dezső szerint a Csaba királyfiról szóló székely legendakör

is táplálja. Szerinte az Árpád-ház rokonságban volt a bolgár kánokkal,

és Csaba királyfi is bolgár–török eredetű lehet. Rásonyi László a csu-

vasoknál meglévő szekil név, illetve szó alapján a székelyeket bolgár-

török eredetűnek tartja, mások viszont a hunok egyenes leszármazotta-

inak tekintik őket.

Az antropológia tanúsága

A magyarság eredete szempontjából a legdöntőbb bizonyítékot az

embertan (antropológia) szolgáltatja. A magyarságra legjellemzőbb

embertani típusok a honfoglalás idején, majd az Árpádok korában

nagyjából azonos előfordulásúak, mint a XX. században: turáni 30-

35%, pamíri 10-15%, kaukázusi 5-8%, kelet-balti 8-10 %, uráli 0,6%

A turáni embertípushoz tartozó férfiak átlagos testmagassága 165-

167 cm körüli, a nőké ennél alacsonyabb, a testalkat kissé zömök. Az

arc kissé széles, a járomcsontok kissé előreállnak, az orrhát egyenes, a

szemrés kicsi, a szem kissé „húzottnak‖ (ferdének) tűnik, a szemek

sötétek, kisgyermekkorban előfordul a „mongolredő‖, a száj kicsi, a

fej rövid, a nyakszirt gyengén kidomborodó, a haj sötétbarna, vastag

szálú, egyenes és dús.

A pamíri embertípusra jellemző, hogy a férfiak termete 170 cm

vagy afölötti. A testalkat általában szikár, a fej viszonylag kicsi, igen

rövid, a nyakszirt többnyire lapos, az arc hosszú, az orr jelentős mér-

tékben kiáll az arc síkjából és általában egyenes hátú, a járomívek

erőteljesek. A haj zsíros tapintású, ritka szálú és vastag.

A kaukázusi embertípusban a férfiak átlagos testmagassága 160-

166 cm. A fej rövid és magas, a homlok középszéles, a nyakszirt kis

EMLÉKKÖNYV …

188

mértékben lapos, az arc középhosszú, a járomívek oldalt kissé kiálló-

ak, lefelé keskenyedők, az orr közepesen húsos, nagy és az arc síkjá-

ból erősen kiálló. Az orrgyök és az orrhát középszéles, az orr vége

többnyire meggörbült, a szemek viszonylag kicsik, a fül gyakran elál-

ló. A szem- és a hajszín sötétbarnás-fekete, a bőr világosbarna, a haj

vastag szálú, egyenes lefutású vagy kissé hullámos, a testszőrzet erő-

sen fejlett, a szakáll és a szemöldök dús.

A kelet-balti embertípus egyedeinek a testalkata zömök, a férfiak

átlagos testmagassága 163-165 cm. A fej közepesen hosszú, az arc

széles, ezt növeli az oldalt kiálló járomtájék. A szem az archoz képest

kicsi, a szemek közötti távolság nagy. A szem szürkéskék, a haj

hamuszőke, gyermekkorban világosszőke, lefutása merev, vastag szá-

lú. Az arc idősebb korban ráncosodik.

Az uráli vagy ugor embertípus az europid és mongoloid nagyrassz

hosszas együttéléséből alakult ki. Leggyakrabban a manysiknál és a

chantiknál fordul elő. Jellemző a világos kékesszürke szem és geszte-

nyebarna haj párosítás. Későn őszülnek. Alacsony, vagy közepes ter-

metűek, testalkatuk zömök. Orruk rövid, széles, orrcsúcsuk pisze, a

járomtáj kiemelkedő. Bőrszínük sárgásbarna vagy fehéres-sárga.

Genetikai vizsgálatok

A genetika szerint az úgynevezett gamma-markerek tulajdonságait

nem az X- vagy Y-kromoszómákhoz kötötten öröklődő gének hatá-

rozzák meg, hanem domináns jellegűek. Kimutatták, hogy a magyarok

közt előforduló Gm ab3st és Gm afb1b3 jelölésű marker az európai

népeknél hiányzik. Az eddig végzett nemzetközi DNS-vizsgálatok a

magyarság belső-ázsiai jellegét és más európai népekkel való kevere-

dését mutatják, de egyértelművé teszik a finnugor népekkel való roko-

nítás téves voltát. Az apai öröklődésű Y-kromoszóma variabilitás

megállapításához nyolc különféle markert vizsgáltak. Az egyik (az

úgynevezett YAP-inszerció) a csángókban a leggyakoribb (37,5 száza-

lék), aránylag sok a budapesti kevert mintában (17,5 százalék), igen

alacsony a karéliai és lett mintában, és egyáltalán nincs meg a többi

eurázsiai populációban, a finneket és lappokat is beleértve. Egy másik

marker (a Tat polimorfizmus C allélje) 8-63 százalék közötti gyakori-

sággal van jelen a finnugor populációkban, a magyarokban viszont

EMLÉKKÖNYV …

189

egyáltalán nem található meg. Az ázsiai eredetű 9-bp teljesen hiány-

zott a vizsgált magyarországi populációkból. Az ázsiai M

haplocsoport jelen volt a finnekben, az erzákban és a lappokban, de

egyetlen elemzett magyar egyénben sem lehetett kimutatni.

A finnek eredete

A DNS-vizsgálattal végzett újabb embertani kutatások szerint a

finnek Skandinávia népeivel állnak rokonságban, nem pedig a finn-

ugorokkal. A régészek amellett sorakoztattak fel érveket, hogy a fin-

nek elődei a mai Dánia irányából jöttek, és a Skandináv-félszigetet

körbejárva észak felől népesítették be 10–12 ezer évvel ezelőtt Fin-

nországot.

Szakirodalom

Béres Judit: Népességünk genetikai rokonsága, Élet és Tudomány,

2001. 38.

Bartucz Lajos szerk. 1943. A magyar nép. Budapest, Singer és

Wolfner Irodalmi Intézet Rt.

Bartucz Lajos 1929. Mikép fedezte fel az ember önmagát? Kis

anthropológia. Budapest, Magyar Szemle Társaság

Dümmerth Dezső 1977. Az Árpádok nyomában. Utazások a múlt-

ban és a jelenben. Budapest, Panoráma

Hajdu, Péter 1975. Uráli népek: nyelvrokonaink kultúrája és

hagyományai. Budapest, Corvina, 2. kiadás

Kiszely István 2000. A magyarok eredete és ősi kultúrája I-II., Bu-

dapest, Püski Kiadó

Kiszely István 2001. A magyar nép őstörténete. Egyetemi tan-

könyv és tanári segédkönyv. Budapest, Magyar Ház

Niskanen Markku 2002. The Origin of the Baltic-Finns from the

Physical Anthropological Point of View, The Mankind Quarterly,

XLIII. 2. 121-153.

Róna-Tas András 1997.: A honfoglaló magyar nép: Bevezetés a

korai magyar történelem ismeretébe. Budapest, Balassi.

Szekér J. Aloysius 1808. Magyarok eredete, a régi és mostani ma-

gyaroknak nevezetesebb tselekedeteivel együtt: első könyv a magya-

rok eredetéről és azoknak emlékezetesebb tselekedeteiről, a nemzet-

EMLÉKKÖNYV …

190

nek kezdetétől fogva III. András királyig. Budapest, Hartleben Konrád

Adolf, 2., bővített kiadás

Szinnyei József 1905. Magyar nyelvhasonlítás: Bevezetés a finn-

ugor összehasonlító nyelvészetbe. Budapest, Hornyánszky, 3. kiadás

Torma József 1997.: A föld és az altáji népek. Közös és eltérő je-

gyek a törökségi népek kultuszaiban. Magyar szemle. VI. évf. 9-10.

97-115.

Ангелов Димитър 1971. Образуване на българската народност.

София, Издателство Наука и изкуство, ―Векове‖

EMLÉKKÖNYV …

191

Dénes Iván Zoltán: Az értelmiségi szerepkörrel járó kö-

telességek

Hódi Sándor barátomnak szeretettel

Bibó István 1956. november 4-i nyilatkozata, két nappal későbbi

tervezete a magyar kérdés kompromisszumos megoldására, ezt követő

írásai, közöttük emlékirata (Magyarország helyzete és a világhelyzet)

nem vallanak politikai rögtönzésre.44

Mindegyik a közjóról, a politi-

kus és az állampolgár kötelességéről, a demokratikus legitimitásról, a

politikai fejlődés értelméről, a politikai közösség képviseletéről, a

nagyhatalmak közötti konfliktusok megegyezéses megoldásának lehe-

tőségeiről, az ehhez szükséges mediációról, és annak eljárásáról alko-

tott határozott állásfoglalásokra, kiérlelt véleményekre épült. Az írá-

sok kifejezései igen távol állnak a marxizmus-leninizmus, az

etnocentrizmus, a politikai romantika és a patetikus heroizmus politi-

kai nyelvétől és retorikájától. Aki ezeket írta, kiforrott közösségi érté-

kelési és magatartásmintákkal rendelkezett, amelyeket nagy nyilvá-

nosság előtt vállalt és képviselt. Tanulmányomban tartalmuk és hátte-

rük felvázolására vállalkozom.45

I.

Erdei Ferenc Parasztok című könyvét egy emlék felidézésével zár-

ta. Amikor egyetemistaként nyáron Makón dolgozott, nagyapja egyik

ismerőse megállapította róla, hogy úr lett. Nem – válaszolta Erdei.

Szóval paraszt – folytatta az ismerős. Nem – replikázott erre is. A

személyes emlékezést azzal fejezte be – mintegy kommentálva azt,

44

BIM 4. 38–39, 43–46, 47–57, 62–72, 73–95. Vö. 7–21, 22–37, 98–343. Vö. Ifj. Bibó István, 2012.

45 A háttérre és a kontextusra lásd: Balog Iván, 2004; Kovács Gábor, 2004; Trencsényi Balázs, 2011. 450–465; Dénes Iván Zoltán, 2011; Kovács Gá-bor,2012; Trencsényi Balázs, 2012.

EMLÉKKÖNYV …

192

hogy akkor még nem tudta, hogy ezzel azt a világot tagadta, amelyik

urakra és parasztokra oszlik.46

Bibó István ebben az időben vetette papírra A szabadságszerető

ember tízparancsolatát. Feltehetően a fenti szöveg ismeretében, nagy

valószínűséggel attól inspirálva. Ennek első pontja szerint a szabad-

ságszerető ember nem úr és nem szolga. A fogalmazvány második

pontjában azt olvashattuk, hogy a szabadságszerető ember munkájá-

ban szolga, szabadidejében és otthon úr, aki szembeszáll azokkal,

akik munkájukban úrként, hatalmasként viselkednek, másokat pedig

szolgaként kezelnek. A harmadik pont azt mondta ki, hogy a szabad-

ságszerető ember semmiféle kizsákmányolást nem tűr el, magát iga-

zából, jogából, követeléséből kiforgatni nem engedi. A negyedik pont

szerint őrködik a maga és mások szabad és biztosított egzisztenciája

felett. Az ötödik pont megállapította, hogy az emberi szabadság és

méltóság egy és oszthatatlan. Ebből következik, hogy annak minden

sérelme ellen együttesen kell cselekedni, s ha az éppen nem lehetsé-

ges, úgy a szabadságszerető ember maga kell, hogy fellépjen. Köz- és

magánéleti önkényeskedést nem tűr, azt nem engedi meg – olvashat-

juk a hatodik pontban. Semmiféle anyagi visszaélést nem hallgat el és

nem fedez – így a hetedik pont. Minden közügyben meggyőződése

szerint vall színt – áll a nyolcadik pontban. Valamennyi felismert köz-

érdek ügyében kezdeményezőleg lép fel – szól a kilencedik parancso-

lat. A szabadságszerető ember bízik a közösség erejében, az emberek

többségének a tisztességében és abban, hogy ezt elegendő bátorsággal

és tisztességgel érvényre is lehet juttatni – olvassuk a tizedik pontban.

S a hatodik, kilencedik és tizedik pontot alátámasztja az a tétel, misze-

rint minden önkényeskedés a tisztességes emberek kényelmessége és

megfélemlíthetősége miatt lehetséges, ezért a bizalom előlegezésével

46

Erdei Ferenc, 1938. 211–212. Vö. Balog Iván, 1999; Kovács Gábor, 2004.71–111; Dénes Iván Zoltán, 2008. 175–211; Dénes Iván Zoltán, 2011. 123–136; Bognár Bulcsu, 2010, 2011, 2012; Trencsényi Balázs, 2011. 450–465; Kovács Gábor, 2012; Trencsényi Balázs, 2012.

EMLÉKKÖNYV …

193

erősíti (ti. a szabadságszerető ember) maga körül a közösségbe és a

tisztességes szándékok győzelemre vihetőségébe vetett hitet.47

Kiknek és miről szól az „1938–40 körül kelt politikai tízparancso-

lat-próbálkozás‖?48

A szabadságszerető ember tízparancsolata nyil-

vánvalóan politikai önmeghatározás, amelyben Bibó István a saját

magával szembeni közösségi viselkedés követelményeit fogalmazta

meg. Ugyanakkor a normatív magatartás szabályai közösségi értékelé-

si mintákat feltételeztek, azokra vonatkoztak. Olyan közösségi nor-

mákra, amelyek megmagyarázták, hogy miért kell így viselkedni. Az

úr–szolga viszony, a kizsákmányolás, az önkényeskedés, a hatalmas-

kodás, az anyagi visszaélés az egy és oszthatatlan emberi szabadság és

méltóság sérelmei. Ezek a tisztességes emberek kényelmessége és

megfélemlíthetősége miatt lehetségesek. Ezért a szabadságszerető

embernek a bizalom előlegezésével erősítenie kell maga körül a kö-

zösségbe és a tisztességes szándékok győzelemre vihetőségébe vetett

hitet. Amennyiben bízik a közösség erejében, az emberek többségének

a tisztességében és abban, hogy azt elegendő bátorsággal és tisztes-

séggel érvényre lehet juttatni. A „politikai tízparancsolat-próbálkozás‖

nemcsak egyéni politikai önmeghatározás, hanem egyúttal a közhiva-

talnok-szerep átértelmezése. Olyan magatartáskódex, amely normatív

társadalomképen alapul. Azon, amely az egyéni cselekedetek, erőfe-

szítések és bizalom eredményének látja a közösségi bizalom megal-

kothatóságát, megalkotását és érvényesülését. Szándék- és kötelesség-

etikai értelmezés, amelyet antropológiai optimizmus határoz meg.

Amelybe nem nehéz belelátni a republikánus citoyen ethosz normáit,

közösségi értékelési és magatartásmintáit. Azokat, amelyeket az

1956/57-es állásfoglalásokban felfedezhetünk.

II.

Bibó István a kulturális és a gazdasági etnoprotekcionizmus szem-

léletétől jutott el az egyetemes emberi méltóság egy és oszthatatlan

47

MTAKK Ms 5111/15, 16. Nyomtatásban: BIM 11. 15–17.

48 MTAKK Ms 5111/15..

EMLÉKKÖNYV …

194

voltának alapkövetelményéhez.49

A magyar nemzet felszabadulásának

követelménye Bibó István tudatában 1938-ban összekapcsolódott a

német és a zsidó kisebbség közéleti és kulturális túlsúlyának tételével,

és e túlsúly visszaszorításának követelményével. Azzal, amit Szabó

Dezső a többségi kisebbség és a kisebbségi többségek szembeállításá-

val fogalmazott meg, s amelyet Németh László vitt tovább számos

írásában, mindenekelőtt a Kisebbségben című röpiratában.50

Ez a kul-

turális fajvédő, etnoprotekcionista – édesapja, Szabó Dezső és Németh

László hatását mutató – álláspont magyarázza, hogy Bibó István az

1938-as zsidótörvénnyel kapcsolatban nem kívánt állást foglalni. Ak-

kor úgy hitte, hogy arról nem lehet jó álláspontot kialakítani.51

A sza-

badságszerető ember tízparancsolatában viszont már az emberi sza-

badság és méltóság egy és oszthatatlan értéke mellett foglalt állást.

Bibó István 1936 és 1942 között számos romantikus nemzeti illúziót

kritizált. Első, a hagyományos népjellemtani illúziókra vonatkozó

írása a magyar nemzetről Nyugat-Európában kialakított képpel foglal-

kozott és 1936-ban jelent meg a Magyarságtudományban.52

Bécsi,

genfi, hágai és párizsi tanulmányai során szerzett élményei alapján

úgy látta, hogy a külföld számára a magyar nemzet az európai egzoti-

kum része, s az a kép, amelyet arról kialakított, szervetlen, összefüg-

géstelen és torz. Meghatározója a magyar középosztály háború előtti

eszménye: a lovagias, bátor és könnyen hevülő úriember ideálja, ame-

lyet az egzotikus barbárság színez. Ugyanakkor a külföld tudomása

szerint Magyarországon sok a tehetséges ember. Az általános művelt-

ségről kialakult kép egybevág a közép- és kelet-európai összképpel:

nagy adatszerű műveltség és a megértésben és a megítélésben nagyfo-

kú bizonytalanság.

49

BIM 8. 9–20. Vö. Balog Iván, 2004. 190–206; Kovács Gábor, 2004. 193–215; Trencsényi Balázs, 2011. 450–465; Dénes Iván Zoltán, 2011. 82–147.

50 Dénes Iván Zoltán, 2011. 82–122, 137–14

51 BIM 8. 13–20, Balog Iván, 2012.

52 BIM 7. 49–59.

EMLÉKKÖNYV …

195

A hazai szellemi világkép – a közép-európaihoz hasonlóan – átpo-

litizált. A külföldnek nincs a magyarokról átfogó képe, s ez nem pusz-

tán informálatlanság következménye, hanem a magyarság belső érték-

világának és magatartás kultúrájának a folyománya. A magatartás-

kultúrájának kívülről érzékelhető sajátosságait, mindenekelőtt a maga-

tartás önmagáért való (öndokumentálás nélküli, magától értetődő)

voltának hiányát ugyanis a magyar társadalom éles osztálytagozódása

határozza meg, ami a társadalom belső kiegyensúlyozatlanságából

fakad és megoldást kíván.53

III.

A közbeszéd – idősebb Bibó István, Szabó Dezső, Karácsony Sán-

dor és Németh László írásaihoz köthető – kismagyar

etnoprotekcionista változatait, amelyek Bibó Istvánhoz a legközelebb

álltak, a parasztság mítosza és az idegen hódítás, befolyás, hatás ket-

tőssége, egymásnak feszülő tételei uralták. Az ellenforradalmi rend-

szer – leginkább meghatározó, leghatásosabban Szekfű Gyula művei-

ben és publicisztikájában kidolgozott – nagymagyar historicista

etnicista politikai nyelvében pedig a parasztság, a falu és a mezőgaz-

daság azonosításának tétele magától értetődő természetességgel sze-

repelt.54

Bibó István a parasztromantika és a paraszt, a falu és a mezőgaz-

daság azonosításának konzervatív tételéről 1940-ben fejtette ki a ma-

ga véleményét, amelyet Erdei Ferenc művei nyomán alakított ki.55

Az

ellenforradalmi konszolidáció egyik alapfeltevése volt, hogy a magyar

parasztság megtalálta a helyét a társadalomban és elfogadja azt ép-

púgy, miként a történelmi osztályok vezetését. Bibó István szerint ezt

a közhitet vonták kétségbe a magyar parasztság válságirodalmának a

képviselői, Illyés Gyula, Veres Péter, Szabó Zoltán, Kovács Imre,

Erdei Ferenc, Féja Géza és Darvas József. Közülük Erdei Ferenc

53 Uo.

54 Trencsényi Balázs, 2011. 372–465; Dénes Iván Zoltán, 2011. 64–122, 137–249.

55 BIM 7. 11–29. Vö. Balog Iván, 1999; Kovács Gábor, 2004. 71–111; Dénes Iván Zoltán, 2008a. 175–211.

EMLÉKKÖNYV …

196

munkássága volt a legátfogóbb, hiszen – úgy látta – teljes és végig-

gondolt helyzetképet állított szembe a töredékes és érdekeltség által

elhomályosított helyzetképpel. Erdei bizonyította, hogy a vidéki veze-

tőréteg parasztságképe hamis és egyoldalú, és meg is magyarázta,

hogy miért az. Erdei két nagy konzervatív illúzióval számolt le: a pa-

raszt és a falu illúziójával. Szociográfiái azt bizonyítják, hogy sem a

paraszti életforma, sem a falusi településforma immár nem emberhez

méltó állapot. Egyik sem örök és természeti, hanem mindkettő sajátos

társadalmi képződmény. A termelés kényszere által meghatározott

paraszt-szerep zárt, szűkre szabott állapot, társadalom alatti világ,

amelynek meghatározója az állandó munka és az, hogy az élet minden

megnyilvánulása alárendelődik neki. A falusi településforma a terme-

lés helyéhez kötött, és a mozgásszabadság hiánya jellemzi. A fogyasz-

tás nem önállósulhat, a magánszféra a termelés kényszerének és a kö-

zösség kontrolljának alávetett, s a lakóhely és a munkahely nem válik

szét. A paraszti életforma és a falusi településforma a termelés állandó

kényszerén alapszik, s a társadalom többi részét fenntartó, de annak

áldásaiban nem részesülő életet határoz meg. Ez viszont nem szük-

ségszerű, mert az észak- és nyugat-európai földművelő polgárosodott.

A magyar viszont válságban van, elégedetlen a helyzetével. A válság a

környező világ megváltozásából ered. Ennek hatására lázad a magyar

parasztság jobbágyi állapota, a termelés kényszere által meghatározott

életformája ellen. Lázad, ahogy tud: szabotálja kötelezettségeit, egy-

kézik, szektákba tömörül, városba menekül. A paraszti polgárosodás

igénye és beszorítottságának ténye nemcsak a kibontakozás követel-

ményének megfogalmazásához vezeti Erdeit, hanem a paraszti polgá-

rosodás modelljének megfogalmazásához: az alföldi tanyás mezővá-

rosok földművelői a mezőgazdasági termelés feltételei között városi

életmódot alakítottak ki. Azzal, hogy a tanyai munkahely és a városi

lakóhely között mozogtak.

A paraszti polgárosodás példája mellett Erdei Ferenc a Magyar vá-

ros című művében általánosabb megoldást is megfogalmazott: minden

vidéknek legyen városa és minden városnak legyen vidéke. A megye-

rendszernél kisebb, de a járásnál nagyobb egységeket kell kialakítani

azért, hogy a városi életforma, az emberhez méltó állapot mindenki

EMLÉKKÖNYV …

197

számára elérhető legyen. 56

Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy a mo-

dern városi civilizáció áldásaiba, a szabadságba egyszer már belekós-

tolt urbánus ember számára semmilyen módon nem lehet minta a pa-

raszti életforma a maga gúzsba kötöttségével. Az is tarthatatlan önálta-

tás, amely a városok megújulását a parasztságtól várja. Attól a pa-

rasztságtól, amely maga van a leginkább válságban. Bibó István sze-

rint Erdei műveinek elsősorban azért nem volt tartalmukkal arányos a

hatásuk, mert olyan közvéleményhez szóltak, amely inkább reagált

ráolvasásokra és csodaszerekre, mint a teljes diagnózisra és az átgon-

dolt tervekre. Erdei eloszlatta az idillikus, természetközeli, harmoni-

kus életű falu illúzióját, és szembeállította vele a bátor, öntudatos és

vállalkozó földművelők agrárvárosának képét. A természeti és harmo-

nikus állapotban élő paraszt illúziójának ellenképe az emberi méltó-

sággal teljes, öntudatos, eleven, mozgékony, teljesítőképes, vállalko-

zó, szabad közösségekben élő s a maga szabadságával és a kultúra

javaival élni tudó polgárosodott ember. Ez Erdei ideálja. Előfeltevése

pedig az, hogy – fogalmaz Bibó – „az ember kitűnően társadalmi lény,

aki a társadalmi közösségben elsősorban teljes emberi méltóságot és

szabadságot kíván, s minden további teljesítményét ez a kívánság ha-

tározza meg: gazdasági, szellemi és politikai teljesítőképessége mind

azon múlik, hogy a közösség megadja-e neki az emberi méltóság ön-

tudatát és ráneveli-e a szabadsággal való élésre.‖57

A válság megoldásához tehát nem romantikus népieskedés és

parasztkodás vezet, hanem a paraszti életforma tudatos, bátor és terv-

szerű felszámolása, amely történeti eshetőségek sorozatán múlik. En-

nek bázisát a parasztságból kiemelkedett, de azzal továbbra is szolidá-

ris erők alkotják, illetve azok, akik kiváltságosoknak születtek ugyan,

de teljesen elvesztették a maguk osztályával a szolidaritást. A polgáro-

sodott ember mind ez idáig csak eszmény volt, amely nem azonos sem

a polgári osztállyal, sem a 19. század polgárával. Ez az ideál már csak

azért sem avulhatott el, mert ez idáig meg sem valósult.58

56 Vö. Bibó István – Mattyasovszky Jenő, terv, szerk, 1950. 2011. 123–147;

57 BIM 7. 28.

58 Uo.

EMLÉKKÖNYV …

198

IV.

Bibó István most bemutatásra kerülő gondolatmenetét tartalmazó

befejezetlen kézirata fölé utólag – feltehetően kéziratai rendezése so-

rán, a hetvenes években – két megjegyzést fűzött.

Az egyik tartalmi kritika volt, a másik a keletkezés körülményeit

ismertette: „Erdélyi társadalmi egyensúly kissé idealizálva!‖

„Szombatfalvy kérte a Társadalomtudomány számára, de nem fejez-

tem be. 1941?‖59

A szöveg közreadója, Bárdi Nándor 1940-re, a Szombatfalvy

György által szerkesztett Társadalomtudomány erdélyi unióra vonat-

kozó – a második bécsi döntés, Észak-Erdély Magyarországhoz csato-

lása utáni – körkérdésének megjelenési évére datálta a kézirat keletke-

zését. Két kritikai megjegyzést fűzött hozzá: a nemzetiségi kérdés

rendezésének és a románok szerepének a hiányát.60

A Társadalomtudomány 1940. november–decemberi számában

közölte a körkérdésre Baráth Béla, Gulácsy Irén, Horváth Barna, Ra-

vasz László, Schneller Károly, Krenner Miklós és Veres Péter vála-

szait.61

Bibó István válaszát nem fejezte be és nem küldte el. Ám az

Erdély társadalmi közszelleméről határozott véleményt tartalmaz a

születési kiválasztás, az arisztokratikus társadalomszerveződés anak-

ronisztikussá válásáról Magyarországon. Eszerint míg az erdélyi ma-

gyar társadalom születésrendi hierarchiája erős morális élményeken

alapszik és működőképes, a magyarországié zavarodott és élesen vita-

tott.

Az erdélyi magyar társadalmat összekovácsolták a 17. századi mo-

rális élmények és a későbbi együttműködési kényszer tradicionális

formái, a magyarországit széttagolta a külföldön székelő kormányha-

59 MTAKK Ms 5111/17. 28 (3/e, 1.)

60 Bárdi Nándor, 1993. 197.

61 Társadalomtudomány, 1940. november–december, 573–593; Bárdi Nándor, 1993. 195. Lásd még: Németh László, 1989. 336–407; Szekfű Gyula,1940. Vö. Szekfű Gyula, 1947. 66–70; Bárdi Nándor, 1998; Trencsényi Balázs, 2011. 372–465; Dénes Iván Zoltán, 2011. 64–122, 173–258.

EMLÉKKÖNYV …

199

talom és a megosztott lelkületű vezető réteg közötti vetélkedés. A ma-

gyarországi vezető réteg morális teherbíró képessége elégtelen, lelki-

ismerete megrendült, szerepe bizonytalan. Míg Erdély magyar társa-

dalma aránylag egyensúlyban van, addig Magyarországé tévútra és

zsákutcába került. Ott ugyanis a 20. század problémáinak megoldására

nincs töretlen önbizalmú és politikai erejű réteg, ám a követelmények

súlya alatt a megoldások megérhetnek. A két társadalom hosszú távú

összeolvadásának közvetlen feltétele, hogy mindkettő le tudjon mon-

dani a teljes és gyors összeforradásról. Mindenekelőtt azért, hogy a

magyarországi magyar társadalom saját válságának a tüneteit ne plán-

tálja bele az erdélyi magyar társadalomba. Azáltal, hogy az erdélyi

vezető rétegek hivatali pozíciók és az állami vagy államilag támoga-

tott vállalatokban részvétel révén erősödjenek meg és emiatt eltávo-

lodjanak az erdélyi magyar társadalom többi részétől. A magyarorszá-

gi közszellem Erdélybe kerülő képviselői pedig feltehetőleg a megkü-

lönböztetési igények és a túlhangsúlyozott pozíciótartás magyarorszá-

gi formáit igyekeznek bevezetni, amelyek az erdélyi magyar társadal-

mi közszellem egységét és egyensúlyát ugyancsak megbontják Ezek

ellensúlya az erdélyi társadalom önkormányzata.

Az erdélyi példa magyarországi mintául vétele félrevezető és nem

kívánatos. Az ugyanis a születésrendi hierarchia, az arisztokratikus

társadalomszerveződés átvételét jelenti. Holott Magyarországon a

nem-születésrendi elit kialakítása a feladat. Olyan társadalomvezető

gárdáé, amely nevelődése során az erdélyi magyar társadalmi közszel-

lem morális tényezőit, nem pedig a születési szelekciót, az arisztokra-

tikus társadalmi kiválasztást hasznosíthatja.62

V.

Bibó István 1940-ben az egykor leninista, majd náci pszichológus

Fritz Künkel A közösség. A közösséglélektan alapfogalmai című

könyvéről írt recenziójában a közösségi metafizikát, a közösség alany-

nyá tételét cáfolta. Azt állította, hogy amennyiben a közösséget azok-

kal a sajátosságokkal ruházzuk fel, amelyek az egyént jellemzik, meg-

62 BIM 11. 18–23. Vö. Bárdi Nándor, 1993.

EMLÉKKÖNYV …

200

személyesítjük és mitizáljuk. Holott lelke, akarata, tudata csak az

egyénnek van.63

A magyar jogélet időszerű kérdései című könyv 1941-ben megje-

lent recenziójában pedig a nemzeti jelleg mitizálását bírálta. A magyar

nemzet jellegét nem valamilyen sallang, elnevezés, görcsösen akart

programszerű jellegzetesség, hanem az adja meg, ahogyan tárgyi fela-

datainkat megoldjuk. Így írt: „A hagyomány folytonossága /.../ lehet

valóságos állapot és valóságos lehetőség, de semmiképpen sem lehet

puszta követelmény és program. Egy társadalom vagy abban az álla-

potban van, hogy eleven hagyományai vannak, és lehetséges számára

a hagyományokban való továbbélés, vagy abban az állapotban, hogy

nincsenek eleven hagyományai, illetőleg nem lehetséges zsákutca ve-

szélye nélkül a hagyományok továbbvitele, még kevésbé felújítása. A

hagyomány – ha nem puszta sallang – olyan társas intézmény, mely

vagy teljesítőképes vagy nem. /.../ Ha tehát azt a programot halljuk,

hogy kultúránk és így jogi szellemünk mai megnyilvánulásainak jel-

legzetesen magyarnak kell lenniök, akkor ne feledjük el, hogy minden

alkotónak, így a mai magyar jogalkotónak is elsősorban egy konkrét

feladaton kell úrrá lennie, s ha ezen felül programul tűzi ki, hogy alko-

tása jellegzetesen magyar legyen, ez valószínűleg valami sallangban,

elnevezésben tud megnyilvánulni. Mert jellegzetes és értékes magyar

alkotások nem azáltal születnek, hogy az alkotó a jellegzetességet

programba veszi, hanem akkor, ha az alkotó társadalomnak tiszta az

értéktudata és zavartalan a tárgyilagossága. Ilyen társadalomban min-

den alkotás /.../ jellegzetes lesz. Minthogy azonban már társadalmun-

kat az álértékekhez való ragaszkodás és az illúziók szelleme jellemzi,

erre ma igen kevés a kilátás. A magyar értékek gyarapítását tehát az

értékek kemény érvényesítésén és kíméletlen realizmuson kell kezdeni

és semmiképpen sem hamis hagyománykeresésben. Semmi sem ak-

tuálisabb ma, mint a múltban való merengést ostorozó Széchenyi!‖64

63 BIM 7. 60–67. Vö. Erős Ferenc, 1993. 11–20, 2007. 13–26; Balog Iván, 2004, 14–88; Lust Iván, 2009.

64 BIM 7. 70–71.

EMLÉKKÖNYV …

201

VI.

Bibó István Vezetés-követés című – 1941-ben a Művészek, Írók,

Képzőművészek Szövetségében tartott – előadásában a vezetés tradi-

cionális, születési elvű, a családon alapuló és teljesítményelvű, más

intézményes kereteket feltételező változatait állította párhuzamba

egymással. Ebben a fejezetben előadásvázlatának gondolati rekonst-

rukciójára, értelmezésére teszek kísérletet. A születési kiválasztás a

családon, a teljesítmény elvű szelekció pedig az iskolán alapul. Ma

már nem hiszünk abban, hogy a család nevelőereje elegendő, ám még

nincs helyette új hiteles nevelési keretünk vagy iskolarendszerünk.

Éppen ezt keressük.65

Puszta erővel nem lehet vezetni. Több és más kell hozzá. A veze-

téshez tekintély, méghozzá társadalmi tekintély szükséges, ami pszic-

hikus jellegű. Vagy elhiszik arról, aki vezet, hogy tekintélye van, de

legalábbis azt, hogy tekintélyt tud szerezni magának, vagy valóban

meg tudja szerezni a tekintélyt. Nincs érdek addig, amíg a társadalmi

szerepek el nem oszlanak. A fizikai jólét, a dicsőség, a hatalom, a bé-

ke, az élvezet és a vagyon nem azonos az érdekkel, hanem mindezek

megelőzik azt. A rendező elv megelőzi az érdeket, s a rendező elvet

nem társadalmi osztályok hordozzák, hanem egyének találják ki. Ér-

dek csak már rögzült elosztáshoz kapcsolódik. Amennyiben az elosz-

tás megbillen, akkor csak nyers előre törekvés létezik, pusztán meny-

nyiségi elsődleges érdekek vannak, ám sem társadalmi érdekfelisme-

rés, sem érdekkövetés nincs. Az, aki nem kapja meg, ami neki jár,

kizsákmányolt. Ám az is kizsákmányolt, aki nem élheti a saját életét.

A vezetés abban áll, hogy a rendelkezésre álló lehetőségek mennyisé-

géből kell adagolni, elosztani, és garantálni azt, hogy ki-ki élhessen a

65 BIM 11. 24–43. Az előadás vázlatának másolatát a Bibó István, 1995. kötet közölte facsimilében: 181–189, amelynek első lapján, a Bibó István által kézzel írt vázlat első oldalán szerepel a kézirattári jelzet: Ms 5116/41. Utána az előadásvázlat géppel írt lapjai következnek. Az erede-tit nem találtam az MTAKK-ban őrzött hagyaték iratai között. A forrás-ként használt facsimilében sok az elütés és van néhány láthatólag nem Bibó István kezétől származó javítás és betoldás is.

EMLÉKKÖNYV …

202

neki juttatott lehetőségekkel.66

Mindez kölcsönösségen, hiten alapul –

ez a társadalom alapja és egyben igazolója. A francia polgár hatszáz

év óta gazdag és harcol az érdekeiért, de társadalmi rendet akkor alko-

tott, amikor eszébe juttatták, hogy minden ember egyenlő. A jobbá-

gyok harcolnak érdekeikért, de arra, hogy minden ember egyenlő, a

jobbágy magától soha rá nem jön, mert egész nevelése más, összes

érdekei jobbágyságához vannak kötve. Az emberek ön- és közértéke-

lése nem az érdeken alapul, hanem éppen az érdek alapul az értékelé-

sen. Ahhoz, hogy a folytonos gazdagodás legyen az érdekem, először

azt el kell tudjam képzelni. A vezetőképesség nevelés és nevelési ke-

retek kérdése. Eszménye és az iránta megnyilvánuló szükséglet ko-

ronként változik. A tapasztalat, a harciasság és a tudás más-más kor

vezetőképességi ideálja és szükséglete. Az eddigi nevelési keret a csa-

lád, amelynek nagyobb egysége a törzs és a falu, a születésen alapul.

Ebben ma már nem hiszünk. Ám nem elég megállapítani azt, hogy

igazságtalan a születésen és a vagyonon alapuló vezetés, mivel annak

a képességen kell alapulnia. Érvényesítéséhez mindenekelőtt módszer,

nevelési keret szükséges, amiről gondolkodni kell. Ugyanis nem elég

lebontani a régi kereteket, hanem ki kell találni az újakat.67

A nem családi nevelés keretei az iskolák: a lovagiskola, az angol

úri iskola, a papi szeminárium, a felvilágosodás óta az általános nép-

oktatás, a politikai pártokon belüli szocializáció, az elitképzés, a kitű-

nőek iskolája. Ezek a nevelési keretek az európai fejlődéshez kötőd-

nek. Európában a középkorban a hierarchia és a kötöttség kifinomult

érintkezéshez, udvariassághoz vezetett, amely a születési karizma, az

uralmi helyzetek, a keresztyén egyenlőség és az emberi méltóság, s az

ebből fakadó szelídség közötti kompromisszum eredménye volt. Hatá-

sukra a születés, az uralom, a hierarchia és a kötöttség humanizálód-

tak. A szabadság a kötöttség keretei között, az uralom ellenpontjaként,

az egyenlőség pedig a születéshez és a hierarchiához kötötten, szelíd-

ségként érvényesült. Történelmi előfeltételeiket a privilégiumok isko-

lája, a polgári közösségi élet és öntudat, a politikai szabadságintézmé-

66 BIM 11. 24–43.

67 BIM 11. 24–43.

EMLÉKKÖNYV …

203

nyek (Angliában, Franciaországban, Svájcban, Észak-Európában és

Nyugat-Európában mindinkább meghatározó), az erőszak céltalansá-

gának az iskolája és a magánélet (Olaszországban és Spanyolország-

ban hierarchikusan érvényesülő, s az anarchizmus emberiességével

társuló) respektusa alkották. Az emberi méltóság, a szabadság, a kö-

zösségi érzés és a szelídség valóságos feltételeit a közösségi iskola, a

viselkedés szelídsége, annak a tudata, hogy az erőszak hosszú távon

nem fizetődik ki, valamint a személyes öntudat együttesen képezték.68

A 19. században Európa egységes volt abban, hogy a nevelődés útjait

a politikai szabadságintézményekben látta. De komoly regionális kü-

lönbséget találunk abban, hogy míg Nyugat-Európában megvoltak a

politikai szabadságintézmények előfeltételei, addig Kelet-Európában

ezek kevésbé léteztek és a választott nevelődési út sem volt a legsze-

rencsésebb. Európa keleti fele épphogy nekilendült annak az átalaku-

lásnak, ami Franciaországban 1790 és 1890 között folyt le. Ebbe a

világba csöppent bele a marxizmus, amelyre a két régió teljesen más-

képp reagált. A magántulajdon, az érdek és az osztályharc, a nemzet,

az „überbau‖ (felépítmény) és az erőszak marxista tételei közül a ma-

gántulajdon forradalmibb volt Nyugaton, mint Keleten. A középosz-

tály Keleten viszont reálisan félhetett attól, hogy a nemzet kifut alóla.

Minél keletebbre megyünk, annál igazabb a marxizmus. Nyugaton a

magántulajdon intenzív, Keleten kizsákmányoló. Nyugaton az érdek-

viszony spiritualizált, az érdekek komplexek, s az öntudatos ember

nem zsákmányolható ki teljesen. A nemzet Nyugaton szelíd, de kiirt-

hatatlan tény, míg Keleten harcos és erőszakos. Az állam, a kultúra és

az eszmék Keleten valóban felépítményszerűek, míg az erőszak való-

ban hatékony, hiszen itt nem élték át az erőszak céltalanságának az

élményét.69

A fasizmus nem demokrácia, hanem a marxizmusra adott

reakció, amely az intellektuel, a pap, a birtokon belüli, a kultúrmun-

kás, a katona és a technikus, az úr és a hazafi tiltakozásából, a kispol-

gár és a proletár elhagyatottságából és támaszkereséséből, a középosz-

tály szolidaritás-hiányából táplálkozott. Mindebből Nyugaton nem

68 Uo.

69 BIM 11. 24–43.

EMLÉKKÖNYV …

204

lesz igazi fasizmus. Ám Németország demokrácia nélküli társadalma,

a demokratikus szolidaritás hiányában a nemzeti öntudat lázadásához,

a nemzetközi felelőssé tétel elleni lázadáshoz vezetett.70

A nemzet

realitásának igénye, a sokaság elhanyagoltságának felszámolása és a

társadalmi rend szükségessége az elit számára valóságos feladatok. A

szocializmus érvényes tartalma a gazdasági szerveződés és a születési

szelekció megszűnése. Kár, hogy csúnyán végződtek. Az emberi mél-

tóság, a szabadság, a közösségi érzés és a szelídség olyan értékek,

amelyeket ápolni kell.71

Nem a család szűnik meg, hanem a születési

szelekció. A vezetőképesség nevelői keret kérdése. Ahol az egyetlen

nevelői keret a család, ott az osztálytársadalom szükségszerű. Olyan

társadalom, amely a családon kívül más egyetemes nevelői keretet

nem ismer, csak osztálytársadalom formájában működhet, hiszen az

osztály születési különbségből, családok kiválasztásából fakad.72

A társadalmi szelekció keretének tágulása korunk általános ten-

denciája. A kiválasztás viszonyba hozást, szerepek kiosztását, lehető-

ségek elosztását jelenti. Arisztotelész államforma-felosztása (egy em-

ber uralma a köz érdekében: monarchia, egy ember uralma a saját ér-

dekében: zsarnokság, kevés ember uralma a köz érdekében: arisztok-

rácia, kevés ember uralma a saját érdekében: oligarchia, sok ember

uralma a köz érdekében: politeia – a monarchikus, az arisztokratikus

és a demokratikus elemek vegyes államformája –, és sok ember ural-

ma a saját érdekében: a csőcselék uralma értelmében felfogott demok-

rácia) ma is termékeny, s közülük a vegyes államforma érvényes.73

Érdemes megtanulni elválasztani a bennük lévő alaphelyzeteket a tör-

ténelmi képződményektől. A vezető helyzete monarchikus, a vezető

rétegé arisztokratikus, s a követőké pedig demokratikus jellegű. A

70 Uo.

71 BIM 11. 24–43.

72 Uo. 73 Bibó István, 2004. 81–83, 89–91. Vö. Arisztotelész, 1969. 164–173, 195, 202–215, 240–244, 248–266, 312–324, Arisztotelész, 1971, 1975. Lásd még, Gelenczey-Miháltz Alirán, 1993; Ross, David, 1996. 303–346.

EMLÉKKÖNYV …

205

monarchikus elem társadalomtechnikája már kialakult a választás, a

parlamentarizmus, a rögzített öröklés, az exkluzív választás (pápavá-

lasztás) vagy az egészen kizárólagos választás (az iszlám jogtudósok

kiválasztása) formájában. Ezeket elfogadjuk, míg a misztikus rögzí-

tettség, az öröklés ellen tiltakozunk. Az arisztokratikus elem funkciója

kiválasztani, viszonyba hozni és elosztani a szerepeket és ezek által a

lehetőségeket. A demokratikus elem társadalomtechnikája ugyancsak

kialakult a közvetlen demokrácia, a képviseleti demokrácia és az álta-

lános kizárólagos demokrácia formájában. Amikor a vezetők és a ve-

zetettek közötti viszony alaphelyzeteihez és társadalomtechnikáihoz

viszonyulunk, ne bélyegezzük azokat reakciósnak vagy forradalminak,

hanem tanuljuk meg elválasztani az alaphelyzeteket a történelmi kép-

ződményektől.74

Bibó István az Elit és szociális érzék című 1942-ben publikált esz-

széje gondolatmenetének az volt a kiindulópontja, hogy a társadalmi

közmeggyőződés és a hatalmi kulcspozíciók birtoklása közötti össz-

hang minden teljesítőképes elit működésének alapfeltétele. A kettő

közötti harmónia megbomlásának tünete az elit szociális érzékének és

tevékenységének hangoztatása, ahogy az Magyarországon történik. Ez

nem azt tanúsítja, hogy az elit a társadalom érdekében cselekszik, ha-

nem annak éppen az ellenkezőjét. Azt bizonyítja, hogy az elit nem

képes az elfogulatlan vezetésre és példamutatásra, hanem lelkiismereti

válságát – a kulcspozíciók birtoklását immár nem szentesíti közmeg-

győződés – önigazolással és öndokumentálással kompenzálja. Ahe-

lyett, hogy a közmeggyőződés és a kulcspozíciók birtoklása közötti

egyensúly hiányának konzekvenciáit levonná.75

VII.

Bibó István Az európai társadalom címmel 1942. (vagy 1943.) jú-

lius 4-én a Györffy Kollégiumban előadást tartott. Ebben az európai

fejlődés csomópontjainak áttekintése után újraértelmezte a születési

szelekció válságát. Végkövetkeztetése a születési szelekció alóli fel-

74 BIM 11. 24–43.

75 BIM 9. 25–44, Kovács Gábor, 2012.

EMLÉKKÖNYV …

206

szabadítás és felszabadulás lélektani és intézményes követelménye,

mindenekelőtt a lélektani felszabadítás és felszabadulás feladatának

imperatív kimondása volt. Gondolatmenetében többek szellemi hatá-

sát fedezhetjük fel. Középkor-értelmezésében mindenekelőtt Hajnal

Istvánét.76

Az előadás vázlatának szoros olvasata – éppúgy, mint a

Vezetés-követés értelmező rekonstrukciója – arról tanúskodik, hogy

Bibó Istvánt a negyvenes évek első felében már erősen foglalkoztatta

az, hogy mi az európai politikai fejlődés értelme.77

A pénz, az Elit és szociális érzék, a Korunk diagnózisa, a Jogszerű

közigazgatás, eredményes közigazgatás, erős végrehajtóhatalom, Az

államhatalmak elválasztása egykor és most, Az európai társadalmi és

politikai fejlődés, az európai társadalomfejlődésről 1953 és 1956 kö-

zött papírra vetett gondolatmenete, 1956 októberi Elvi tisztázása, az

Uchrónia, Az európai társadalomfejlődés értelme, az 1956 utáni hely-

zetről megfogalmazott helyzetképből kinövő politikai filozófiai elő-

adása, A kapitalista liberalizmus és a szocializmus–kommunizmus állí-

tólagos kiegyenlíthetetlen ellentéte, és – szellemi végrendeletének

tekinthető – Vázlata tehát nyilvánvalóan nem előzmények nélküliek.

Az eltérő kidolgozottságú és különböző műfajú írások a téma újabb és

újabb folytonos újragondolását mutatják az európai válságirodalom

elitelméleteitől a politikai antropológiai és filozófiai összegezésig.78

A

téma újragondolásai összekapcsolódtak a születési szelekción alapuló

társadalomszerveződéssel szembeállított teljesítményelvű társadalom-

76 BIM 11. 44–53. Vö. Kovács Gábor, 2004. 247–280; Kovács Gábor, 2012.

77 BIM 11. Uo. Ennek az előadásvázlatnak a másolatát ugyancsak a Bibó

István, 1995. kötet közölte facsimilében: 198–202, amelynek első gépelt lapján szerepel a kézirattári jelzet: Ms 5116/42 áthúzva. A Bibó István, 1995-ben a négy lapos gépelt vázlat előtt találjuk a szöveg harmadik lap-jával megegyező, Bibó István kézírásával írt harmadik lapot. Az eredetit ebben az esetben sem találtam az MTAKK-ban őrzött hagyaték iratai között. A forrásként használt facsimilében is előfordul elírás és láthatólag nem Bibó István kezétől származó javítás és betoldás.

78 BIM 1. 285–332; BIM 9. 78–299, 405–448. Vö. Ludassy Mária, 1993,

2001; Dénes Iván Zoltán, 1993; Berki Róbert, 2004; Kovács Gábor, 2004. 112–192, 247–286, 316–319, 327–342, 393–421; Trencsényi Balázs, 2007.

EMLÉKKÖNYV …

207

szerveződés értelmiségi-közösségi értékelési és magatartási mintaadó-

szerepének értelmezéseivel, a politikai hisztériák elemzéseivel, a de-

mokratikus legitimitás interpretációival, a nemzetközi konfliktusok

értelmezéseivel, s a nemzetkarakterológia és a nemzeti ontológia

etnoprotekcionista konstrukcióinak lebontásával. A kialakított állás-

pontoknak pedig számos alkalommal, így 1944-ben, 1945-ben, 1946–

47-ben, 1949–50-ben, és – mint tudjuk – 1956–57-ben, majd később is

komoly szemléleti, gyakorlati, személyes következményei voltak.79

Ezért is érdemes szemügyre vennünk az előadásvázlatot.80

A társada-

lom rendjét az azt megtestesítő, társadalmi szerepeket és szimbólumo-

kat megjelenítő személyek, a privilégiumokkal és lehetőségekkel ve-

zetésre kiválasztottak és a jogokat és kötelességeket magában foglaló

társadalmi keret foglalta magában. A szelekció a származáson és a

szabályokon alapult. A születési kiválasztás más-más, többféle – az

öröklésen és a karizmán alapuló – kombinációt mutat Kínában, az

iszlám világban és Európában. A születési kiválasztás rivális kiválasz-

tó tényezőiként egyaránt szerepet játszott a vagyon, a katonáskodás

során mutatott erő és az ész. Az ész, az értelmiség jelentőségét Cicero

saját szerepével példázta és fogalmazta meg.81

A születési kiválasz-

tással szemben két kultúrkörben látunk áttörést: Kínában és Európá-

ban. A keresztyénség szerint születésre mindenki egyenlő, s nem a

születési különbségek, hanem a lojális szelídség és a lélek elsősége és

szabadsága határozzák meg az egyének életét. Ezek a tanítások a ró-

mai birodalomban részben destruktív erőt képviseltek, részben azt

79

BIM 11. 71–118; BIM 4. 98–343; BIM 5. 42–44, 159–189, 251–255, 285–286; BIM 9. 380–404.

80 BIM 1. 44–53. A rekonstrukció egészét és egyes elemeit, tételeit Vö. BIM 1. 285–332; BIM 9. 9–77, 78–299, 405–448. Lásd még: Ludassy Má-ria, 1993, 2001; Dénes Iván Zoltán, 1993; Berki Róbert, 2004; Kovács Gábor, 2004.112–192, 247–286, 316–319, 327–342, 393–421; Trencsényi Balázs, 2007. 227–245; Kovács Gábor, 2012.

81 Vö. Bibó István olvasmánykivonatai, MTAKK Ms 5117/1–3; Bibó István, 2004. 83, 85–86. Lásd még: Cicero, 1987. 289–345, Cicero, 1995. 65–201; Ferrero, Guglielmo, 1914–1916. I. 276–278; Kendeffy Gábor, 1993; Kovács Gábor, 2004. 158–159.

EMLÉKKÖNYV …

208

eredményezték, hogy az erény gyakorlattá vált. Annak ellenére, hogy

a keresztyénség sehol sem kívánta megváltoztatni a társadalom szer-

kezetét. Azért, mivel a koraközépkori anarchia körülményei között a

papok a társadalmi rend megteremtőinek a szerepébe kerültek.

Amennyiben a római birodalom fennmaradt volna, sem az anarchiára,

sem a papi társadalmi rendteremtés szerepére nem került volna sor. A

germán királyok és urak és a papok rendteremtése eredményezte az

antik szabadság és keresztyén szelídség kombinációját magában hor-

dozó hűbériséget, amelyet az Egyház értékrenddé emelt. Ezzel meg-

erősítette, de meg is merevítette a társadalmi rendet. A folyamat tető-

pontját a lovagság alkotta a 11. században. A pap, az úr, a polgár és a

pária szerepei, a szerepek különbsége és a személyek arányos közel-

sége az értékesség és a hierarchia egymásra vonatkozó együttesét mu-

tatták. A gazdag polgárság a hierarchiában külön értelmet adott a szü-

letéssel szemben a munkának, ami mindenekelőtt a gótikában testesült

meg.82

A nemesség és a polgárság először Angliában olvadt össze.

Ám ez a lehetőség hamar feledésbe merült, s a nemesség és a polgár-

ság szembenállása lett Európa legnagyobb részén meghatározó. A

történelmi kompromisszum ugyanis értelmetlenné vált. A

megszelidített feudalizmus, amely egykor megmentette a világot az

anarchiától, s a nyers erő uralmától, értelmetlenségnek látszott, és

minden koncesszió keresztyén szempontból szörnyűségnek tűnt. A

polgárság viszont megnőtt, megerősödött. A protestantizmus pedig

lerombolt egy állapotot, de egyúttal új folyamatot indított el, miköz-

ben megtartotta a társadalmi rend megteremtésének és fenntartásának

az igényét.83

A demokrácia a királlyal szemben az egyház szabadsá-

gából nőtt ki. A holland szabadságharc és az angol forradalom és pol-

gárháború során a születési szelekció lassan jelentőségét vesztette. Ám

mindkét országban a királyság győzött. A 16. század Európában elva-

dulást hozott. Kibontakozott az ellenreformáció, megerősödött a ki-

rályság, a kálvinizmus Skóciába, Svájcba és Hollandiába szorult visz-

sza. A 17–18. század viszont az emberi kapcsolatok finomodásának és

82

BIM 11. 44–53.

83 BIM 11. 44–53

EMLÉKKÖNYV …

209

szelídülésének a folyamatát, annak tetőpontra jutását mutatja. A val-

lásügyet megunták, a királyság és az arisztokrácia hatalma virágzott, a

polgárság megnőtt, ugyanakkor nem tört politikai hatalomra. Új

egyensúly alakult ki, amelyet mérsékelt hatalom és udvarias, kifino-

mult élet, gyakori utazás és kivételes kultúra jellemzett. Mindennek

árnyoldala a nyomorúság, a büntethetőség volt és a legszomorúbb, az

emberi méltóság hiánya. Az, ami évezredekig uralta az emberiség

állapotát, s amelyet – többek között – a rabszolgaság jellemzett. Min-

dezzel szemben állt a keresztyénség.84

A francia forradalom fordulatot

és egyúttal nagy bizonytalanságot hozott. Az ugyanis teljesen laikus

formában félretolta a papi rend vezető szerepét. A forradalom a ki-

rályság és a nemesség teljes tekintélyvesztését eredményezte. Általá-

nosította az emberi méltóságot. A polgári rendet uralkodóvá tette, s

annak értékeit kiterjesztette. A polgári elem belefolyt a nemesi politi-

kai keretbe. Létrejött a modern nacionalizmus. Ám a francia forrada-

lom hátrányai is súlyosak voltak. Kártékony volt a forradalmi roman-

tika. S a forradalom által keltett nagy félelem, a biztonság hiánya száz

éves visszahatást eredményezett. Minél nagyobb volt a biztonság, an-

nál kevesebb a visszahatás. Minél meghatározóbbá vált a biztonság

hiánya, s az abból fakadó nagy félelem, annál nagyobb lett a visszaha-

tás.85

A szocializmus a francia forradalom logikáját vitte tovább. A

vagyoni cenzus ellen irányult, ami a születési szelekció elvetésének a

folyománya volt. Ez volt az elsődleges, nem az egyenlőség, ami a va-

gyoni cenzus megszüntetésének lett a következménye.86

A tömegek

elhagyatottsága új közösségi rend iránti vágyat szült, ami új elitkísér-

letekkel járt. Az urak megrendültek a bizonytalanságtól és sima átme-

netet kívántak. Salazar a kis közösségek melegágyáról beszélt, mint új

közösségi rendről. Hitler hatalomra jutásában pedig szerepet játszott a

Hohenzollern uralom és az arisztokrácia meghatározó szerepe Néme-

tországban.87

A kérdés veleje a születési szelekció válsága. Amennyi-

84

Uo.

85 BIM 11. 44–53.

86 Uo.

87 Uo.

EMLÉKKÖNYV …

210

ben a születési kiválasztás napjainkban még érvényesül, abban már

senki sem hisz. Az az alóli felszabadulás útja viszont kettős, lélektani

és ntézményes. A lélektani felszabadulás a lényegesebb, úgy ahogy

Franciaországban, Amerikában és a Györffy Kollégiumban végbe-

ment. Franciaországban az az önmeghatározás, amikor a földbirtokos

apa fia népfiként azonosítja magát, mutatja, hogy immár nem a szüle-

tés számít. A születés ugyanis nem jelent egyúttal képességet. Nem

szégyellni való, de nem is büszkeség forrása.88

A születési szelekció alóli lélektani felszabadítás és felszabadulás

kötelesség. Olyan, amely független attól, hogy van-e magántulajdon

vagy sem, van-e sajtószabadság vagy nincs, keresztyén vagy antikleri-

kális az, aki felszabadítja magát és felszabadul és azt keresztyén vagy

antiklerikális közegben teszi vagy sem. A döntő az, hogy a felszabadí-

tásnak és a felszabadulásnak van-e élő hagyománya.89

VIII.

Bibó István Márciusi Front programkiegészítéseit és zsidókérdés-

ről készített előadásvázlatát Szabó Dezső és Németh László hatását

mutató kismagyar etnoprotekcionista, kulturális fajvédő szemléleti

elemek határozták meg.90

A mai külföld képe a magyarságról mentes

volt a nagymagyar historicista elbeszélés és program sajátosságaitól.

A paraszt, a falu és a mezőgazdaság azonosításával és a parasztro-

mantikával az Erdei Ferenc munkássága a magyar parasztság válsá-

gának irodalmában gyökeresen leszámolt. Fritz Künkel könyvéről írt

bírálatában azzal szemben foglalt állást, hogy a közösséget az egyén

sajátosságaival ruházzuk fel, hiszen alany csakis az egyén lehet. A

magyar jogélet időszerű kérdéseiről írt recenziójában pedig elrugasz-

kodott a nemzeti jelleg és hagyomány nemzeti ontológiai értelmezése-

itől. Ezzel anélkül, hogy kimondta volna, eltávolodott a kismagyar

etnoprotekcionista elbeszélésektől és programoktól, Szabó Dezső és

Németh László hatásától. Rokonszenve megmaradt, igazságérzete

88

Uo.

89 BIM 11. 44–53. Vö. Dénes Iván Zoltán, 2008b, 2010.

90 BIM 8. 9–20.

EMLÉKKÖNYV …

211

viszont erősebbnek bizonyult. Elit és szociális érzék című esszéjében

az elit szociális érzékének gyakori emlegetését olyan lelkiismereti

válságtünetnek látta és láttatta, amely a hatalmi kulcspozíciók társa-

dalmi közmeggyőződéstől nem támogatott betöltésének a következ-

ménye és a társadalmi közmeggyőződéshez igazodó új helyzetet felté-

telez. Az európai egyensúlyról és békéről pedig önálló szellem önálló

nagy műve volt.91

Amennyiben szellemi hatásokat keresünk, jócskán

találunk. Édesapja, Szabó Dezső, Karácsony Sándor és Németh László

nemzetkarakterológiai és nemzeti ontológiai etnoprotekcionista szem-

léletét, Horváth Barna szinoptikus módszerét (a tények és értékek el-

választását, majd egymásra vonatkoztatását), Guglielmo Ferrero az ál

és valódi legitimitás közötti megkülönböztetését és értelmezését, Né-

meth László Kelet-Európa-fogalmát és értelmiségi-közösségi értékelé-

si és magatartási mintaadó szerep-felfogását, Hajnal István a kölcsö-

nös szolgáltatások társadalmáról alkotott vízióját, Erdei Ferenc parasz-

ti romantikakritikáját és agrárurbanizációs tervét és Reitzer Béla sze-

mélyiségét és sorsát. Idesorolhatjuk olvasmányélményei közül kiemel-

ten Jan Huizinga patriotizmus-felfogását, Huizinga és José Ortega y

Gasset válság- és elit-értelmezéseit, és a Carl Schmitt, Hans Kelsen és

Alfred Verdross között a nemzetközi jog alapjairól, mindenekelőtt a

természetjogról lefolytatott vitát. Ám mindezek a hatások önálló gon-

dolkodás és alkotás inspirálói voltak. Azok a kollektív identitásprog-

ramok, amelyekhez viszonyult, a nagymagyar historicista és a külön-

féle kismagyar etnicista nemzeti elbeszélések és programok illúziókra

épültek. Az az álláspont, amelyet Bibó István a megátalkodott jóhi-

szeműség jegyében dolgozott ki, függetlenedett az európai mintakö-

vetés és a nemzeti öncélúság narratíváitól és programjaitól.

Lebontotta az európai mintakövetésre visszahatásaként megerősö-

dött nemzeti öncélúság építményét és annak alapelemeit: a nemzetka-

rakterológiát, a nemzeti ontológiát és a nemzeti historicizmust. Mai

reneszánszuk idején érdemes felidéznünk, hogy hetven éve feltárta:

politikai hisztéria, félelem szülte állapot következményei voltak.

Amelyeket nem leleplezni, képviselőiket nem megleckéztetni kell.

91

BIM 2. 29–258. Vö. Balog Iván, 2004. 14–270; Dénes Iván Zoltán, 2012.

EMLÉKKÖNYV …

212

Inkább rákérdezni a félelem tárgyára, azt azonosítani, megérteni és –

lehetőségeinkhez képest – olyan helyzetet teremteni, amelyben a fé-

lelmek feloldhatók. Bibó István úgy látta, hogy a politikai fejlődés a

hatalom humanizálási kísérleteinek sora, amely a személyes uralomtól

a személytelen szolgáltatás irányába, a fájdalom, a szenvedés és a ki-

szolgáltatottság helyzeteinek és mennyiségének, a hierarchikus társa-

dalmi tagolódásnak a csökkentése irányába mutat. A tradicionális te-

kintélyek uralma alóli felszabadulás cseppfolyós állapotában, rossz

célkitűzések esetén eluralkodhatnak a félelmek. Ez közösségi hisztéri-

át gerjeszthet, ami a személyes uralomhoz visszahátrálást eredmé-

nyezhet. Megakadályozásához konszenzusra van szükség, Arra, hogy

a döntéshozók meg tudjanak állapodni a közös játékszabályokban és

meg merjenek bízni egymásban annyira, amennyi az együttműködés-

hez szükséges. Ebbe a helyzetbe igyekezett belekompromittálni medi-

átorként a politikusokat, ám túlnyomórészt nem talált partnerre. Nem

illúzióra alapozott. A politikusok – akik lehetséges partnerei lehettek

volna egymásnak – rövid távú érdekeik foglyai voltak, ezért nem tud-

tak elszakadni sem az erőszak szerepének túlbecsülésétől, sem a pilla-

natnyi hasznosra törekvéstől, s ezért nem tudtak kitörni a zéró összegű

játszmák világából.

IX.

Bibó István 1938 és 1943 között átértelmezte a közhivatalnok és

az értelmiségi szerepét. A közösségi értékelés és magatartás általa

vállalt és képviselt értelmiségi mintái kötelességelvűek voltak. Ő, aki

képviselte azokat, a hatalmat szolgáltatásnak, nem pedig uralomnak

fogta fel. Már a negyvenes évek elején kialakította a születési szelek-

ción alapuló társadalomszerveződés és a teljesítményelvű társadalom-

szerveződés szembeállításán alapuló, a hatalom és a reprezentálás

arisztokratikus, illetve a teljesítmény értelmiségi szerepfelfogását és

az általuk közvetített uralmi, illetve szolgáltató közösségi értékelési és

magatartási mintát.

Azt, amit 1956–1957-ben ország-világ előtt képviselt. 1944 tava-

szán és nyarán, a német megszállás és a zsidók deportálása idején Bi-

bó István döntött arról, hogy meddig lehet elmenni a jogszerűnek te-

kintett jogtalanság és jogtiprás mintáinak követésében, illetve elutasí-

EMLÉKKÖNYV …

213

tásában. Kidolgozta a németellenes ellenállás konszenzusának megte-

remtésére szolgáló, a munkásosztály és a középosztály közötti

mediációt, békeajánlatát. A Magyar Jogi Szemle szerkesztői tisztéről

az ősz elején – többszöri közvetítési kísérlet után – lemondott. A nyi-

las hatalomátvétel idején hamis papírokat állított ki azért, hogy embe-

reket mentsen. Letartóztatása és minisztériumi fegyelmije után illega-

litásba vonult, s a Ráday Teológiai Akadémia pincéjében bujkált.

Közben bújtatta Marót Károlyt, egykori klasszika-filológia professzo-

rát. 1945–46-ban pedig gőzerővel azon dolgozott, hogy Magyarorszá-

gon társadalmi és lélektani felszabadulás, politikai demokrácia és ön-

kormányzaton alapuló közigazgatás legyen. Amikor Bibó István látta,

hogy politika professzorként egyre kevésbé mondhatja azt, amiről

meg van győződve, miniszteri felkérésre mediátor szerepet vállalt

Dabasi-Schweng Loránd és Kosáry Domokos, az egykori Teleki Inté-

zet több oldalról megtámadott elnöke és ambíciózus és igen gátlásta-

lan riválisa között. A Kelet-európai Intézetben létesítendő Társada-

lomtudományi Intézet keretében új intézetet próbált alapítani, majd az

egyre előrehaladó szovjetizálás miatt az intézetben csődgondnoki sze-

repbe kényszerítve, az akadémiáról és az egyetemről kiszorítva, utó-

védharcként még közreadta közigazgatási reformterveinek térkép-

anyagát. Két és fél évtizeddel később pedig reflexiókat fűzött egykori

terveihez és azokhoz a munkálatokhoz és vitákhoz, amelyek a korabeli

közigazgatási és területrendezési reformelképzelésekhez kapcsolód-

tak.92

Rövidítésjegyzék és irodalom

Arisztotelész, 1969. – Politika. Fordította Szabó Miklós, gondozta,

jegyzetekkel ellátta Simon Endre. Gondolat Kiadó, Budapest. (Gon-

dolkodók)

Arisztotelész, 1971. – Nikomakhoszi ethika. Fordította Szabó Mik-

lós, gondozta, jegyzetekkel ellátta Simon Endre. Európa Kiadó – Ma-

gyar Helikon, Budapest.

92

BIM 11. 205–305.

EMLÉKKÖNYV …

214

Arisztotelész, 1975. – Eudémoszi etika. Nagy etika. Fordította és

jegyzetekkel ellátta Steiger Kornél. Gondolat, Budapest. (Etikai gon-

dolkodók)

Balog Iván, 1999. – Erdei személyiségének és szemléletének hatá-

sa Bibó Istvánra. In: Dénes Iván Zoltán, szerk., 1999. 191–199.

Balog Iván, 2004. – Politikai hisztériák Közép- és Kelet-

Európában. Bibó István fasizmusról, nacionalizmusról, antiszemitiz-

musról. Argumentum Kiadó – Bibó István Szellemi Műhely, Buda-

pest. (Eszmetörténeti Könyvtár 2.)

Balog Iván, 2010. – Bibó István recepciója. Politikai átértelmezé-

sek. Argumentum Kiadó – Bibó István Szellemi Műhely, Budapest.

(Eszmetörténeti Könyvtár 12.)

Balog Iván, 2012. – Bibó és a zsidókérdés. In: Dénes Iván Zoltán,

szerk., 2012. 213–230.

Bárdi Nándor, 1993. – Bibó és Erdély. In: Dénes Iván Zoltán,

szerk., 1993. 191–197.

Bárdi Nándor, 1998. – Németh László. In: Romsics Ignác, szerk.,

1998. 175–192.

Berki Róbert, 2004. – A moralizmus realizmusa. Bibó István poli-

tikai filozófiája. Fordította: Csepregi András. In: Bibó István, 2004.

253–276.

Bibó István, 1995. – Bibó István (1911–1979). Életút dokumentu-

mokban Válogatta: Huszár Tibor, szerkesztette: Litván György – S.

Varga Katalin. 1956-os Intézet, Osiris, Századvég, Budapest.

Bibó István, 2004. – Bibó István egyetemi előadásai, 1942–1949.

Szerkesztette Dénes Iván Zoltán, sajtó alá rendezte, a szövegeket gon-

dozta: Balog Iván – Tóth László Dávid (Tóth-Matolcsi László). Deb-

receni Egyetem, Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen.

Bibó István–Mattyasovszky Jenő, terv., szerk., 1950. – Magyaror-

szág városhálózatának kiépítése. Kézirat gyanánt. Magyar Tudomá-

nyos Akadémia, Állam- és Jogtudományi Intézet, Budapest.

BIM 1. – Az államhatalmak elválasztása. Bibó István munkái.

Centenáriumi sorozat 1. Argumentum Kiadó – Bibó István Szellemi

Műhely, Budapest, 2011.

EMLÉKKÖNYV …

215

BIM 2. – Politikai hisztériák. Bibó István munkái. Centenáriumi

sorozat 2. Argumentum Kiadó – Bibó István Szellemi Műhely, Buda-

pest, 2011.

BIM 3. – A magyar demokrácia válsága. Bibó István munkái. Cen-

tenáriumi sorozat 3. Argumentum Kiadó – Bibó István Szellemi Mű-

hely, Budapest, 2011.

BIM 4. – 1956. Bibó István munkái. Centenáriumi sorozat 4. Ar-

gumentum Kiadó – Bibó István Szellemi Műhely, Budapest, 2011.

BIM 5. – A kelet-európai kisállamok nyomorúsága. Bibó István

munkái. Centenáriumi sorozat 5. Argumentum Kiadó – Bibó István

Szellemi Műhely, Budapest, 2011.

BIM 7. – Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem.

Bibó István munkái. Centenáriumi sorozat 7. Argumentum Kiadó –

Bibó István Szellemi Műhely, Budapest, 2012.

BIM 8. – Zsidókérdés. Bibó István munkái. Centenáriumi sorozat

8. Argumentum Kiadó – Bibó István Szellemi Műhely, Bp, 2012.

BIM 9. – Az európai politikai fejlődés értelme. Bibó István mun-

kái. Centenáriumi sorozat 9. Argumentum Kiadó – Bibó István Szel-

lemi Műhely, Budapest, 2012.

BIM 10. – A jogfilozófiától a politikáig. Bibó István munkái. Cen-

tenáriumi sorozat 10. Argumentum Kiadó – Bibó István Szellemi Mű-

hely, Budapest, 2012.

BIM 11. – A demokratius közösségi értékelés és magatartás mintái

Bibó István munkái. Centenáriumi sorozat 2. Argumentum Kiadó –

Bibó István Szellemi Műhely, Budapest, 2012.

BIM 12. – Visszaemlékezések. Bibó István munkái. Centenáriumi

sorozat 2. Argumentum Kiadó – Bibó István Szellemi Műhely, Buda-

pest, 2012.

Bognár Bulcsu, 2010. – Erdei Ferenc szociológiája. Loisir Kiadó,

Budapest.

Bognár Bulcsu, 2011. – Népi szociográfia és társadalomtudomány.

Írások Erdei Ferenc (1931–1944) szociográfiáinak társadalomszemlé-

letéről. Loisir Kiadó, Budapest.

Bognár Bulcsu, 2012. – A népies irányzat a két háború között Er-

dei Ferenc és a harmadik út képviselői. Loisir Kiadó, Budapest.

EMLÉKKÖNYV …

216

Cicero, 1987. – Válogatott művei. Válogatta Havas László. Fordí-

totta Boronkai Iván, Borzsák István, Havas László, Kárpáthy Csilla,

Kerényi Károlyné, Maróti Egon, Németh Béla, Némethy Géza,

Szepessy Tibor, Trencsényi-Waldapfel Imre. A jegyzeteket Deák

Györgyi írta. Európa Könyvkiadó, Budapest.

Cicero, 1995. – Az állam. Fordította Hamza Gábor, a Somnium

Scipionist fordította Havas László. Akadémiai Kiadó, Budapest.

Dénes Iván Zoltán, 1993. – A félelem megszelídítése. In: Dénes

Iván Zoltán, szerk., 1993. 284–309.

Dénes Iván Zoltán, 2008a. – Szabadság – közösség. Programok és

értelmezések. Argumentum Kiadó – Bibó István Szellemi Műhely,

Budapest. (Eszmetörténeti Könyvtár 9.)

Dénes Iván Zoltán, 2008b. – Personal Liberty and Political

Freedom. Four Interpretations. European Journal of Political Theory,

7, 1. 81–98.

Dénes Iván Zoltán, 2010. – Liberty versus Common Good. Euro-

pean Review, 18, Supplement 1, 89–98.

Dénes Iván Zoltán, 2011. – Az „illúzió” realitása. Kollektív identi-

tásprogramok. Argumentum Kiadó – Bibó István Szellemi Műhely,

Budapest. (Eszmetörténeti Könyvtár 16.)

Dénes Iván Zoltán, 2012. – A demokratikus politikai közösség

megalkotása. In: Dénes Iván Zoltán, szerk., 2012. 351–373.

Dénes Iván Zoltán, szerk., 1993. – A hatalom humanizálása. Ta-

nulmányok Bibó István életművéről. Tanulmány Kiadó, Pécs.

Dénes Iván Zoltán, szerk., 1999. – A szabadság kis körei. Tanul-

mányok Bibó István életművéről. Osiris Kiadó, Budapest.

Dénes Iván Zoltán, szerk., 2012. – Bibó 100. Recepciók, értelmezé-

sek, alkalmazási kísérletek. Argumentum Kiadó – Bibó István Szelle-

mi Műhely, Budapest. (Eszmetörténeti Könyvtár 17.)

Erdei Ferenc, 1938. – Parasztok. Athenaeum Irodalmi és Nyomdai

Rt., Bp.

Erős Ferenc, 1993. – A válság szociálpszichológiája. T-Twins, Bp.

Ferrero, Guglielmo, 1914–1916. – Róma nagysága és hanyatlása.

I–VI. Fordította Lakatos László és Lendvai István. Révai Kiadás, Bp.

Gelentzey-Miháltz Alirán, 1993. – Arisztotelész. In: Dénes Iván

Zoltán, szerk, 1993. 11–18.

EMLÉKKÖNYV …

217

Ifj. Bibó István, 2012. – A század legizgalmasabb szocialista kísér-

lete. Bibó István és 1956. In: Dénes Iván Zoltán, szerk.., 2012. 115–

146.

Kendeffy Gábor, 1993. – Cicero. In: Dénes Iván Zoltán, szerk.,

1993. 19–25.

Kovács Gábor, 2004. – Az európai egyensúlytól a kölcsönös szol-

gáltatások társadalmáig. Bibó István, a politikai gondolkodó. Argu-

mentum Kiadó – Bibó István Szellemi Műhely, Budapest. (Eszmetör-

téneti Könyvtár 3.)

Kovács Gábor, 2012. – Az elitektől a reális utópiáig. Bibó István

politikaelmélete. In: Dénes Iván Zoltán, szerk., 2012. 263–294.

Ludassy Mária, 1993. – Bibó István és Félicité Lamennais avagy

arról, hogy miért nehéz egalitárius liberalizmusról és szabadelvű szo-

cializmusról beszélni Isten segedelme nélkül. In: Dénes Iván Zoltán,

szerk., 1993. 223–232.

Ludassy Mária, 2001. – Húsz év után. Bibó István Az európai tár-

sadalomfejlődés értelme című tanulmányáról. Élet és Irodalom, no-

vember 2. 3–4.

Lust Iván, 2009. – Vágy és hatalom. Animula Kiadó, Budapest.

MTAKK – Magyar Tudományos Akadémia, Könyvtár, Kézirattár.

Németh László, 1989. – Sorskérdések. Magvető – Szépirodalmi

Könyvkiadó, Budapest.

Romsics Ignác, szerk, 1998. – Trianon és a magyar politikai gon-

dolkodás 1920–1953. Tanulmányok. Osiris Kiadó, Budapest.

Ross, David, Sir, 1996. – Arisztotelész. Fordította Steiger Kornél.

Osiris Kiadó, Budapest. (Osiris Könyvtár)

Szekfű Gyula, 1940. – Tündérország. Magyar Nemzet, 194. 7.

Szekfű Gyula, 1947. – Forradalom után. Cserépfalvi, Budapest.

Trencsényi Balázs, 2007. – A politika nyelvei. Eszmetörténeti ta-

nulmányok. Argumentum Kiadó – Bibó István Szellemi Műhely, Bu-

dapest. (Eszmetörténeti Könyvtár 6.)

Trencsényi Balázs, 2011. – A nép lelke. Nemzetkarakterológiai vi-

ták Kelet-Európában. Argumentum Kiadó – Bibó István Szellemi

Műhely, Budapest. (Eszmetörténeti Könyvtár 14.)

Trencsényi Balázs, 2012. – A kelet-európai agrárpopulizmus, mint

értelmezési keret. In: Dénes Iván Zoltán, szerk., 2012. 295–327.

EMLÉKKÖNYV …

218

Gereben Ferenc: Anyanyelv és identitástudat93

„Csak a nyelv segítségével tudjuk összevetni magunkat más léte-

zőkkel, és csak a nyelv segítségével tudjuk elkülöníteni magunkat más

létezőktől. Ennélfogva a nyelvi kultúra halványulása, a nyelvi romlás

minden formája nemcsak jogsérelem kérdéseként merül fel adott nem-

zeti közösségek, etnikai kultúrák részéről, hanem lélektani kérdésként

is, hiszen az „én”határainak beszűkülését, a létezés, az önmeghatáro-

zás és önmegélés nyomasztó tudati korlátait jelenti.”

(Hódi Sándor)94

1. Bevezetés: nyelvében él a nemzet?

Az alábbiakban szeretném összefoglalni azokat a tapasztalatokat,

amelyeket a határon túli magyarok körében végzett szociológiai vizs-

gálataim során az anyanyelv és az azonosságtudat kapcsolatáról sze-

reztem. Akik ismerik e korábban publikált eredmények egyikét-

másikát, vagy más szerzők hasonló kutatásainak eredményét, nem

tartják meglepőnek a következő előrebocsátott, empíriára támaszkodó

kijelentést: „A statisztikai-demográfiai felmérések és a népszámlálási

adatok, valamint a kisebbségi magyar közösségekben folytatott identi-

tásvizsgálatok egyértelműen igazolják, hogy a magyar nemzetiség és a

magyar anyanyelv bevallása és vállalása (használata) nagyfokú korre-

lációt mutat. E közösségek etnikai tudatában a magyar nyelvközös-

séghez tartozás központi helyet foglal el.‖ (Csernicskó–Szabómihály

2010: 167)

„Nyelvében él a nemzet‖ – a jól ismert mondat szállóigévé,

mondhatjuk nyelvi mítosszá vált. Szerzőségét is sokáig szinte miti-

kusnak mondható ködök takarták.95

Általában Széchenyi Istvánnak

tulajdonították, nem teljesen alaptalanul, mert ő a Hitelben írt ehhez

93

Részletek az azonos című tanulmányból. 94 Részlet egy Hódi Sándor délvidéki pszichológussal 1989-ben készült interjúból. (Gruber 2008:94)

95 A ködök eloszlatásában Bécsi Napló Nyelvében él a nemzet c., „mun-katársunktól” jelzetű cikke volt segítségemre, lásd: Bécsi Napló, 2010. január–február, 5. p.

EMLÉKKÖNYV …

219

nagyon hasonlót: „Az egészséges nemzetiség egy fő kísérője a nemze-

ti nyelv, mely míg az fennmarad, a nemzet is él.‖ Kisfaludy Károly is

szóba hozható, mert a Kérők c. vígjátékában ez olvasható: „A nyelv

teszi a nemzetet.‖ A szó szerinti mondás is reformkori, de egy ma már

kevésbé ismert erdélyi írótól (illetve történésztől és statisztikustól):

Kőváry Lászlótól (1819–1907) származik, aki 1842-ben Kolozsváron

kiadott Székelyhonról c. könyvében írta le az ismert formában először.

A nemzetté válás, a nemzeti öntudatra ébredés nagy korszakában íze-

sül egymáshoz a két fogalom: a nemzet és a nyelve, megteremtve

ezáltal az államnemzeten belüli (és kívüli) kultúrnemzet fogalmát,

amely egy későbbi korban a nyelvi-kulturális összetartozás jegyében

már a különböző országokban élő embercsoportokat foglalhatja össze

egyfajta virtuális, mégis hatékony közösségben.

Felmerül a kérdés, hogyan funkcionál a „nyelvében él a nemzet‖

szállóige a 21. század küszöbén, egy speciális történelmi-társadalmi

szituációban: a több országban élő Kárpát-medencei magyarság köré-

ben? A továbbiakban azt tekintem feladatomnak, hogy példákat mu-

tassak fel különböző mintacsoportok körében és különböző módsze-

rekkel végzett vizsgálatok eredményeiből. Ezek különböző oldalról

közelítették meg témánkat, és az így kialakult plasztikus kép egyrészt

igazolni hivatott tételünket, másrészt állításunk korlátait is szeretné

kitapogatni. Példáim nagyrészt saját régebbi, a kilencvenes évek első

felében,96

majd az ezredfordulón97

több ország magyarságára kiterjedő

96

1991–95 között hét ország (Cseh/Szlovákia, Ukrajna, Románia, Ju-goszlávia, Szlovénia, Ausztria és Magyarország) felnőtt magyar népessé-gének összesen közel 2500 fős mintacsoportjait kerestük fel kérdő-ívünkkel. Az eredmények összefoglalását lásd: Gereben Ferenc 1999. Identitás, kultúra, kisebbség. Felmérés a közép-európai magyar népesség körében. Bp. Osiris Kiadó – MTA Kisebbségkutató Intézet

97 Az ezredforduló éveiben öt ország 250 településén csaknem 4000 sze-mélyre, a Szlovákiában, Kárpátalján, Erdélyben, Vajdaságban és Magya-rországon élő felnőtt-korú magyarok 500–1000 fős reprezentatív mintái-ra terjedt ki. A felmérés-sorozat eredményeinek összehasonlító elemzésé-re több tanulmányban és egy összefoglaló kötetben tettem kísérletet: Gereben Ferenc: Olvasáskultúra és identitás. A Kárpát-medence magyarságának kulturális és nemzeti azonosságtudata. Bp. 2005. Lucidus K.

EMLÉKKÖNYV …

220

kutatásaimból származnak, de természetesen újabb vizsgálatok, köz-

tük az MTA 2007-es ún. Kárpát-paneljének eredményeit is igyekez-

tem felhasználni.

2. „Mit jelent az Ön számára magyarnak lenni?”

Kutatásaim során az azonosságtudatot egy olyan összetett és réte-

gezett tudati kapcsolathálóként kezeltem, amely számos szállal köti az

egyént a társadalom szűkebb-tágabb formációihoz: a családhoz, a la-

kóhelyi, szakmai, felekezeti, stb. közösségekhez, tágabban a nemzet-

hez, s végül az emberiséghez. Ezek a különböző szintű kötődések nem

annyira helyettesítik, hanem inkább kiegészítik egymást. (Ennek bi-

zonyítékaira az alábbiakban még visszatérünk!) A továbbiakban a

nemzeti (nemzetiségi) közösséghez kapcsolódó mi-tudati viszonnyal,

vagyis a nemzeti identitással foglalkozunk. E fogalom lényegét a té-

mát több évtizede kutató Pataki Ferenc a következőképpen összegzi:

„A nemzeti identitás én-rendszerünknek az az összetevője, amely a

nemzeti etnikai csoporthoz (kategóriához) tartozás tudatából és élmé-

nyéből származik – ennek minden értékelő és érzelmi mozzanatával,

valamint viselkedési diszpozíciójával egyetemben.‖ (Pataki 1997:

177)

A fejezetcímben szereplő kérdést az ezredfordulós vizsgálatokban

csak azoknak tettük fel, akik egy nemzetiségüket tudakoló kérdésre98

magyarnak, illetve – egy másik identitás mellett – magyarnak is

mondták magukat. (Az első kategóriába a határon túli minták 87–95

%-a, a másodikba további 4–10 %-a került.)99

. A „mit jelent az Ön

számára magyarnak lenni?‖ kérdés nyitott volt, a kérdezőbiztosokat

megkértük, szó szerint jegyezzék a spontán válaszokat. Először is íze-

lítőt szeretnék adni azokból a válaszokból, amelyekben konkrét utalás

történt az anyanyelv szerepére. Mielőtt az empírikus kutatások külön-

böző módszereivel górcső alá vennénk a válaszadói megnyilvánuláso-

98 „Számon tartja-e magát egy (vagy több) nemzet, nemzetiség tagjaként?”

99 A kérdésre természetesen nem-mel is lehetett válaszolni, de határon túl nagyon kevesen (0,5-3 %) mondták magukat nemzetiség nélkülinek, Ma-gyarországon azonban az arányuk a 10 %-ot is elérte. (Gereben 2005a:

37–38)

EMLÉKKÖNYV …

221

kat, merítkezzünk meg a kisebbségi lét személyes hitelű önértelmezé-

seiben! Érdemes abból a szempontból is szemlélni őket, hogy ezek az

anyanyelvre tett utalások visszatérően az identitástudat milyen más

szegmenseinek kíséretében fordulnak elő. (E kérdés egzakt vizsgálata-

ira is visszatérünk még.)

E r d é l y

52 éves férfi, esztergályos: Ezen a nyelven beszélek, gondolkodom

és álmodok. Büszke vagyok rá, hogy magyarnak születtem, bár ez

egyszer-egyszer hátrányt is jelentett. (14.)100

60 éves nő, nyugdíjas: Ez az anyanyelvem, ebbe születtem, meg

vagyok elégedve. Jobb volna több nyelvet is ismerni, a magyarság

nem hoz semmi örömet. (60.)

50 éves férfi, tanár: Anyanyelvismeret, ahhoz való ragaszkodás,

Kárpát-medencében élő magyarokkal való összetartozás érzete, vala-

mint a világ magyarságával való rokonságérzet. (187.)

26 éves ápolónő: Magyarnak annyit jelent, mint magyarul csele-

kedni. Vagyis vállalni történelmünket, kultúránkat, hagyományunkat,

nyelvünket, vallásunkat életünk minden pillanatában. (211.)

49 éves nő, nyugdíjas technikus: Harcolni jogainkért, nem megal-

kudni a rendszerrel, magyarul beszélni hivatalos helyeken, gyerekein-

ket magyarul tanítani. (311.)

48 éves férfi, szakmunkás: Megtanulni a nyelvünket, nem tagadni

meg magunkat, gyerekeket magyar iskolába járatni, magyar újságokat

támogatni. (381.)

44 éves nő, egészségügyi asszisztens: Magyar nyelven kifejezni

embertársaim iránt érzett tiszteletemet és szeretetemet. (426.)

59 éves férfi, nyugdíjas: Anyanyelvem megőrzése, nemzetiségem,

hovatartozásom ápolása és érte való kiállás. Erkölcsünk és büszkesé-

günk táplálása, a nemzethez való örök hűség. (645.)

100 A válaszokat követő sorszám minden esetben a kérdőív nyilvántartási számát jelzi.

EMLÉKKÖNYV …

222

25 éves férfi, tanár-helyettes: Beszélni és ápolni az anyanyelvet,

ismerni és tanulni a magyar irodalmat, tiszteletben tartani a nemzeti

ünnepeket és támogatni a jogainkért való harcot. (658.)

64 éves nő, nyugdíjas: Jó is, meg sokszor nehéz is. 62 éves fejjel

kellett megérnem, hogy az orvos kiutasított a rendelőből, mert magya-

rul beszéltem az asszisztensnővel. (961.)

K á r p á t a l j a

35 éves vállalatvezető nő: A kettős nemzetiségtudatot szüleimtől

kaptam. Magyar is vagyok, ez az anyanyelvem, ragaszkodom szokása-

ihoz, egyházához. (1146.)

39 éves tanárnő: Nemzeti szokások, ünnepek szerint magyar mó-

don élek és gondolkodom. Csak ezt a nyelvet használom ha alkalom

nyílik rá, bár más nyelveken is beszélek. (1164.)

55 éves nyugdíjas nő: Megőrizni, átadni anyanyelvemet, nemzeti

öntudatomat, ragaszkodni nemzeti értékeinkhez, hagyományainkhoz.

(1167.)

51 éves munkanélküli férfi: Anyám ukrán, apám magyar. Magya-

rok közt élek, a gyerekek magyar iskolába járnak. Ha magyarokkal

beszélek, magyar vagyok, ha ukránokkal, ukrán. Én azt mondanám,

hogy kárpátaljai. (1277.)

68 éves férfi, nyugdíjas: Magyarul énekelhetek a templomban,

magyarul imádkozom és beszélek barátaimmal. (1397.)

73 éves nyugdíjas férfi: A lágert, a szenvedéseket, apám és nagy-

bátyám elvesztését magyarságuk miatt; magyarul beszélni, imádkozni.

(1473.)

S z l o v á k i a

21 éves nő, tanuló: Magyarul beszélni, gondolkodni, tanulni, és

tisztelni más nemzetiséget. (2086.)

54 éves férfi, szerelő: Magyarul beszélni félelem nélkül! (2261.)

52 éves nő, hitoktató: Magyarul tanított imádkozni anyám, hogy

szeresselek szép magyar hazám. (2542.)

52 éves nő, hivatalnok: Megtartani apáink, őseink nyelvét, hitét.

Az a magyar, akinek a gyermekei is magyarok maradnak! (2662.)

EMLÉKKÖNYV …

223

19 éves nő, munkanélküli: Büszkeséggel tölt el, hogy anyanyel-

vemként tarthatom ezt az ősi nyelvet, ismerhetem történelmét, kultúrá-

ját. (2719.)

58 éves nő: Anyanyelv, kultúra, származás, mindenféle jelző – ha-

táron túli nemzetrész, nemzetiség – nélkül csupán csak "magyar",

minden előnyével és hátrányával együtt. Dolgozni az identitásunk

megtartásáért. (2748.)

V a j d a s á g

64 éves nő, nyugdíjas kereskedő: Magyarul beszélni, írni, olvasni,

álmodni. (3130.)

24 éves férfi, váltókezelő: Magyar legyen az anyanyelvem, ismer-

jem a magyar kultúrát, irodalmat, művészetet. (3186.)

25 éves fodrásznő: Másodrendűséget, de örülök, hogy beszélem

ezt a nyelvet is. (3227.)

74 éves nyugdíjas tanítónő: Az első: tisztán beszélni a magyar

nyelvet. Ismerni a magyar művészetet, irodalmat, zenét, és bárhol vál-

lalni, hogy magyar vagyok. (3228.)

47 éves férfi (érettségizett) földműves: Magyarnak születtem, ma-

gyarnak neveltek, Magyar nyelvű könyveket olvasok. Főképp a ma-

gyar nyelvű kultúra és művészet érdekel, általában az egész magyar-

ság sorsa érdekel. (3394.)

Bár példáink zöme bizonyos emelkedettséggel és elszántsággal a

nyelv, és vele együtt az identitás megőrzésének szándékáról szól,

vannak válaszok, amelyekben a nyelv a kisebbségi magyar sors öröm-

telenségének, diszkrimináltságának, megfélemlítettségének súlyát

hordozza. Külön figyelemet érdemel a kettős identitásra konkrétan

utaló két kárpátaljai válasz közül az 1277. számú, amelyben a vegyes

házasságból született középkorú férfi úgy véli: „ha magyarokkal be-

szélek, magyar vagyok, ha ukránokkal, ukrán‖. Mondása jól illusztrál-

ja a nyelvválasztás identitást stimuláló hatását, sőt a két jelenség egy-

befonódását. (Az is érdekes, hogy az interjúalany a nyilatkozata végén

a kettős nyelvi-nemzeti identitás végül is egy regionális azonosságtu-

datban: a „kárpátaljaiságban‖ olvad össze!)

EMLÉKKÖNYV …

224

Fenti példáink nyilván nem fedhették le a csaknem 4000 válasz

sokszínűségét. (…) Az interjúalanyaink megnyilatkozásai rendkívül

sokfélék voltak: akadtak tanácstalanok, akadtak a magyarságukat

nyűgös teherként vagy közömbös egykedvűséggel, illetve természetes,

magától értetődő adottságként viselő, de büszkeséget hangsúlyozó, és

a nemzetségük megtartásáért feladatokat, küzdelmet is vállaló, és még

más típusú feleletek is. (…)

…összefoglalóan meg kell állapítanunk, hogy a (…) Kárpát-

medence határon túli magyar közösségeinek azonosságtudata három

fő pillérre: a pozitív érzelmekre, a különböző intenzitású vállalás-

tudatra, valamint közösnek érzett kulturális javakra támaszkodik;

mégpedig úgy, hogy a három pillér közül a domináns szerepet a széle-

sen értelmezett kultúra, és azon belül legfőképpen az anyanyelv tölti

be.

Arra is érdemes felhívni a figyelmet, hogy míg az anyanyelv iden-

tifikáló szerepének (…) spontán megemlítése a határon túli mintacso-

portokban 20-30 %-os arányszámokat ért el (a legmagasabbat Kárpá-

talján), addig Magyarországon csak 9 %-ot. (…) …elmondhatjuk,

hogy az anyanyelv és anyanyelvi kultúra kisebbségi helyzetben lénye-

gesen nagyobb mértékben bizonyul a nemzeti identitás építőelemének,

mint az anyaországban.

(…) Általános tanulságként elmondhatjuk, hogy az anyanyelvvel

mint identifikációs tényezővel „vonzási‖ kapcsolatban lévő (vagyis

vele együtt a statisztikai átlagnál gyakrabban megemlített) tematikus

elemek három vonulatot rajzolnak ki: a más kulturális elemeket (iro-

dalom, művészetek, hagyományok, vallás stb.) említők, és az identi-

tás megőrzését, áthagyományozását feladatnak tekintők csoportját;

valamint azokat, akik az anyanyelvi szocializáció közvetlen társadalmi

közegére (család, szülők, ősök, szülőföld stb.) tesznek utalást. Ez a

megállapítás minden vizsgált közösségre áll, de vannak árnyalatnyi

eltérések: Kárpátalján például a kapcsolódó kulturális elemek közül a

vallás, az anyanyelvi egyház kapta a legnagyobb hangsúlyt, Erdélyben

az anyanyelv elsősorban – a „közös kultúra‖ mellett – a kisebbség

egyenlő szabadságjogainak szimbólumaként jelenik meg, Magyaror-

szágon pedig – ahol a válaszok eleve lakonikusabbak voltak, vagyis

kevesebb tematikus elemet tartalmaztak, a három említett vonulatból

EMLÉKKÖNYV …

225

csak a kultúra és a közösség motívumait fedezhetjük fel, az identitás

megőrzését feladatnak tekintő attitűd elhomályosult. (Jelezve egyúttal,

hogy ez utóbbi elsősorban a kisebbségben élők kényszerű programja-

ként létezik!)

Ami a „taszított‖ identitáselemeket illeti, az anyanyelv identifikáló

szerepe leginkább a negatív és közömbös hangoltságú identitás köze-

gében sorvad el, de erősen taszító hatása lehet a túlfeszített érzelmi

hangoltságnak is. Ez utóbbi tapasztalatunk, amennyire meglepő lehet

többek számára, annyira általános: minden vizsgált ország mintacso-

portjában találkoztunk vele, leginkább talán a szlovákiai101

, és legke-

vésbé a kárpátaljai magyarok között. Kárpátalja mellett az erdélyi ada-

tok is azt mutatják, hogy az anyanyelv tematikus taszító hatása az át-

lagosnál kisebb, vagyis az anyanyelv identifikáló szerepe jobban meg-

fér más tematikus elemek említésével, még valamennyire az érzelmi

megnyilvánulásokkal is. De mégis az az általános benyomás, hogy az

anyanyelv az identitástudat olyan struktúrájában érzi igazán jól ma-

gát, ahol nem a (túlfűtött) érzelmeken, hanem a kulturális értékeken és

az identitást megőrző szándékon van a hangsúly, tehát az identitás

tudatosabb átélésén. Ebből a szempontból árulkodó jel lehet a magyar

mivolt „természetes adottságként‖ (…), afféle meglehetősen reflektá-

latlan esetlegességként („ebbe születtem bele‖) való értelmezése is.

Ez a vélekedés kevéssé tudatos volta miatt kerülhetett be két helyen is

(Felvidéken és Vajdaságban) az anyanyelvet „taszító‖ identitáselemek

közé.

Ezekkel az ezredfordulóról keltezett eredményeinkkel teljes mér-

tékben egyező tapasztalatokat szereztünk a kilencvenes évek első fe-

lében végzett felméréseinkben is (Gereben 1999: 83), de sajnos újabb,

hasonló módszerrel nyert vizsgálati eredményekkel nincs módunk

összevetni őket. Más módszerek esetében – ahogy látni fogjuk – van

összehasonlítási lehetőség.

101 Felvidéken még az idealizált, csupa pozitív tulajdonságból álló magyar-ságkép (…), valamint a magyarsághoz való olyanfajta elfogult ragaszko-dás (….), mint pl. a „nem tudnék más néphez tartozni” vélemény sem hajlamos arra, hogy az anyanyelvvel közös említést kapjon.

EMLÉKKÖNYV …

226

4. „Primus inter pares”

Felméréseink során – kontroll funkcióban – egy zárt kérdést is fel-

tettünk a magyarsághoz tartozást befolyásoló néhány tényező fontos-

ságát illetően. Kérdőívünk 17 tényezőt sorolt fel alfabetikus sorrend-

ben az „anyanyelvvel‖ és az „állampolgársággal‖ kezdődően, a „vallá-

sossággal‖ és a „vérségi kötelékkel‖ záródóan. (…)

Ezzel a meglehetősen konkrét módszerrel lényegében minden

vizsgált országban (Magyarországon is) az anyanyelv kapta az 1-től 5-

ig terjedő skálán a legmagasabb (Kárpátalján az egyik legmagasabb)

pontszámot. Tehát zárt kérdésünk alapján a magyarsághoz tartozás

legfontosabb „kellékének‖ – Kárpát-medencei konszenzus alapján – a

magyar nyelvet tekinthetjük, valamint az általában a második helyen

szereplő „magyarnak tartja magát‖ kritériumot. (Ez utóbbi rokon a

korábban ismertetett spontán identifikációs tipológia „vállalás‖ kate-

góriájával). A fontossági sorrendben ezek után a különböző kulturális

természetű tényezők (hagyományok, történelem, művészetek, stb.) és

a „családi neveltetés‖ következtek.

(…) A bizonyító erejű példákat sokasíthatnánk, de úgy vélem, eny-

nyi is elég annak megnyugtató kijelentéséhez, hogy a határon túli ma-

gyarság, és ezen belül a fiatalok nemzeti önmeghatározásában – az

összetartozás tudata és a kultúra számos alkotóeleme (irodalom, men-

talitás, vallás stb.) mellett – az anyanyelv játssza a primus inter pares,

vagyis „az első az egyenlők között‖ szerepét. Tehát a Kárpát-

medencében (ellentétben a nyugati, főleg tengerentúli magyarság je-

lentős részével) még érvényes a reformkori mondás: valóban, nyelvé-

ben él a nemzet!

5. Zárszó

Ez a dolgozat a magyar nyelv és a magyar identitás általános kap-

csolatrendszerének legfontosabb szociológiai argumentumait igyeke-

zett összefoglalni. De végül fel kell tenni még a kérdést, ha tüzetes

megválaszolására most nincs is lehetőség: milyen az a nyelv, amely-

ben és amellyel a nemzet jelenleg él, és élete napjainkban milyen tör-

ténelmi-társadalmi közegben zajlik? A „nyelvében él a nemzet‖ tétel

ugyan érvényesül, de nyilvánvalóan nem azzal a reformkori lendület-

tel, amellyel akkor a nemzet diadalmasan visszafoglalta, az élet min-

EMLÉKKÖNYV …

227

den fontosabb területén alkalmazhatóvá tette nyelvét, és egyúttal a

nemzettudat szimbólikus elemévé avatta.

Ami a jelenlegi társadalmi közeget illeti, meglehetősen ismertek a

kedvezőtlen folyamatok: a magyarság mindenütt fogy és elöregedőben

van; azokban az országokban, ahol kisebbségként él, iskolázottságá-

nak mértéke, városlakó népességének aránya, felfelé irányuló mobili-

tási lehetősége általában elmarad a többségi népeké mögött; nő a ve-

gyes házasságok aránya, a szórványosodás és az asszimiláció mérté-

ke.102

Ami konkrétabban a kisebbségben használt magyar nyelv helyzetét

illeti, a nyelvész szerzők kiemelik – a fenti társadalmi folymatokkal

szoros összefüggésben – az anyanyelv növekvő veszélyeztetettségét és

csökkenő presztízsét103

, a többségi nyelvekhez képest alárendelt jogi

státusát (Csernicskó 2008b: 168–169), és ebből eredően az

―asszimmetrikus felcserélő kétnyelvűségbe‖ (Péntek 2008: 143.) való

belekényszerülését; főleg a szórványokban és a vegyes házasságok-

ban, de már az (erdélyi) vallás-felekezeti életben is (Péntek 2008:

142.) érzékelhető visszaszorulását; valamint a szaknyelv-használatban

(de nem csak ott) fellépő „nyelvi hiányt‖ illetve „regisztervesztést‖104

Mindehhez számítsuk hozzá a Kárpát-medence magyar nyelvváltoza-

tainak (a szakirodalom által széleskörűen emlegetett és argumentált)

szétfejlődési, illetve különfejlődési folyamatát. (Ezzel kapcsolatban

azonban felmerül a kérdés: ―fejlődés‖ helyett – annak többértelműsége

miatt – nem lenne-e helyesebb pusztán ―változásról‖ beszélni?) Min-

dehhez hozzá kell tennünk saját felmérési tapasztalatunkat: a határon

túli magyar társadalmak mintegy 40–50 %-ára105

kiterjedő

anyanyelvdomináns kétnyelvűség eseteivel leginkább a modernizáció

által kevésbé érintett (falusi és kisvárosi, az átlagosnál idősebb és ke-

vésbé iskolázott) rétegekben találkoztunk; míg a nagyobb városokban

102 E témakörök gazdag irodalmából néhány: Gyurgyík – Sebők szerk. 2003., Kocsis 2003., Péntek 2008: 141.

103 Szilágyi 2008: 114, Kiss 2010: 19.

104 Szilágyi 2008: 114, Lanstyák 2008: 131, Péntek 2008: 147.

105 A Vajdaságban csak 25-30 %-ára.

EMLÉKKÖNYV …

228

lakó, fiatalabb és iskolázottabb magyarok főleg a többségi nyelvnek

jelentős (esetleg domináns) szerepet biztosító nyelvi közegben él-

nek106

. És ez a tény is károsan befolyásolhatja az anyanyelv presztí-

zsét. Mindezek alapján arra következtetésre kell jutnunk, hogy az

anyanyelv fentiekben megtapasztalt erős identifikáló szerepe manap-

ság elsősorban védekező, konkrétabban identitásvédő szerepkört tölt

be, és ennek megfelelő bánásmódot: széleskörű támogatói összefogást

igényel.

Fontosnak érzem még azt a kárpátaljai kutatások beszámolóit át-

szövő (főleg interjús vizsgálatokból leszűrt) gondolatot, amely nem-

csak általában a nemzeti és nyelvi azonosságtudat kapcsolatát, hanem

külön-külön e kapcsolatrendszer lokális, regionális és nemzeti szintjét

hangsúlyozza. (Csernicskó 2008a, 2008b.) Jól tudjuk, hogy ahogy az

identitásban helyet kapó vonatkozási csoportoknak is vannak bővülő

körei, a nyelvhasználatnak is vannak helyi, táji, és „összmagyar‖,

standard107

változatai. Láthattuk, hogy az anyanyelv a maga vonzáshá-

lójában milyen erős integratív szerepet töltött be az azonosságtudat

családhoz, szülőföldhöz, nemzeti kutúrához kötődő rétegei között.

Ennek az integrativ hatásnak az érvényesülése várható el az egyes

nyelvváltozatok hétköznapi és iskolai együttélése során is. A család-

tól, szomszédságtól, „tájhazától‖ kapott lokális nyelvváltozatot és

identitást a magyar tannyelvű iskolának – a lokalitás értékeit tisztelve,

additiv módon – a standard nyelváltozat és a nemzeti identitás isme-

ret- és élményanyagával kell kiegészítenie. (Ennek persze az az alap-

feltétele, hogy a magyar nemzetiségű szülők magyar iskolába járassák

gyermekeiket!) Ha mindez sikerül, akkor javulnak a fennmaradás esé-

lyei. Egyrészt azért, mert a többségi államoknak egyre inkább be kell

látniuk, hogy nem egyszerűen kisebbségekkel, hanem nemzetrészekkel

van dolguk; másrészt pedig azáltal, hogy a nemzetrészek egymással is

termékenyebben és hatékonyabban tudnak kommunikálni.

106 Gereben 2005a: 72–80., Gereben 2005b.

107 A felesleges vitákat elkerülendő megjegyzem, hogy ezen nem egy „pu-rista” magyarországi változatot értek, hanem valami olyat, amit Lanstyák István „a maga sokféleségében is egységes” magyar nyelvnek nevez (Lanstyák 2008: 135).

EMLÉKKÖNYV …

229

Végül úgy gondolom, hogy „nyelvművelők‖ és „nyelvalakítók‖

egyaránt egyetérthetnek a következő, Lanstyák István által megfo-

galmazott programmal: „A határtalanító és nyelvalakító törekvések

erdeményeképpen pedig egy olyan magyar nyelvet szeretnénk látni,

amely a maga sokféleségében is egységes (kiemelés tőlem: G.F.),

amelyben lehet pompázni, a hétköznapokban mégis kényelmes, testre

szabott, amelyben mindenki otthon tud lenni, bárhol is él a Kárpát-

medencében, sőt azon túl, a távoli szórványban; amely egyszerre haza

a magasban és haza – testközelben.‖ (Lanstyák 2008: 135)

Irodalom

Csernicskó István 2008a. A nyelv szerepe a a kárpátaljai magyar-

ság azonosságtudatában. In: Császár Melinda – Rosta Gergely szerk.,

Ami rejtve van s ami látható. Budapest–Piliscsaba: Loisir Könyvkia-

dó, 101–114.

Csernicskó István 2008b. Nyelv és azonosságtudat összefüggései a

kárpátaljai magyar közösségben. In: Fedinec Csilla szerk., Értékek,

dimenziók a magyarságkutatásban. Budapest: MTA Magyar Tudomá-

nyosság Külföldön Elnöki Bizottság. 153–170.

Csernicskó István–Szabómihály Gizella 2010. Hátrányból előnyt:

a magyar nyelvpolitika és nyelvtervezés kihívásairól. In: Bitskey Bo-

tond szerk., Határon túli magyarság a 21. században. Konferencia-

sorozat a Sándor-palotában 2006–2008. Budapest: Köztársasági El-

nöki Hivatal. 167–198.

Döme Zsolt 2010. Politikai orientációs mintázatok a nemzeti iden-

titás tükrében. In: Aracs 2010/4: 17–46.

Gereben Ferenc 1999. Identitás, kultúra, kisebbség. Felmérés a

közép-európai magyar népesség körében. Budapest: Osiris Kiadó –

MTA Kisebbségkutató Intézet

Gereben Ferenc 2005a. Olvasáskultúra és identitás. A Kárpát-

medence magyarságának kulturális és nemzeti azonosságtudata. Bu-

dapest: Lucidus Kiadó.

Gereben Ferenc 2005b. A határon túli magyarság

(anya)nyelvhasználati szokásai. In: Nyelv és oktatás a 21. század ele-

jén. Nemzetközi konferencia előadásainak gyűjteménye. Ungvár,

PoliPrint, 40–52.

EMLÉKKÖNYV …

230

Gruber Enikő 2008. Hódi Sándor 100 interjú tükrében. Zenta:

Vajdasági Magyar Művelődési Intézet

Gyurgyík László–Sebők László szerk., 2003. Népszámlálási kör-

kép Közép-Európából 1989–2002. Budapest, Teleki László Alapít-

vány

Kiss Jenő 2010. Gondolatok a magyar nyelv helyzetéről. In: Hitel,

2: 9–20.

Kocsis Károly 2003. A Kárpát-medence változó etnikai arculata

(1989–2002) In: Kisebbségkutatás, 4:706–725.

Lanstyák István 2008. A magyar szókészlet szétfejlődése 1918

után. In: Fedinec Csilla szerk., Értékek, dimenziók a magyarságkuta-

tásban. Budapest: MTA Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki

Bizottság. 118–135.

Nyelvében él a nemzet ( „Munkatársunktól‖). In:. Bécsi Napló,

2010. január–február, 1: 5

Pataki Ferenc 1997. Nemzetkarakterológia? In: Magyar Tudomány

1997/2: 169–179.

Péntek János 2008. A magyar nyelv erdélyi helyzete és perspektí-

vái. In: Fedinec Csilla szerk., Értékek, dimenziók a magyarságkuta-

tásban. Budapest: MTA Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki

Bizottság. 136–152.

Szabó Andrea – Bauer Béla – Laki László – Nemeskéri István

szerk., 2002. Mozaik 2001. Gyorsjelentés. Budapest, Nemzeti Ifjúság-

kutató Intézet

Szilágyi N. Sándor 2008. A magyar nyelv a Magyarországgal

szomszédos országokban. In: Fedinec Csilla szerk., Értékek, dimenzi-

ók a magyarságkutatásban. Budapest: MTA Magyar Tudományosság

Külföldön Elnöki Bizottság. 105–117.

Veres Valér 2008. A Kárpát-medencei magyarok nemzeti és ál-

lampolgári identitásának fő sajátosságai. In: Fedinec Csilla szerk.,

Értékek, dimenziók a magyarságkutatásban. Budapest: MTA Magyar

Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottság. 35–60.

EMLÉKKÖNYV …

231

Papp Árpád

Jovan Cvijić és a magyarok, avagy: szép-e a síkság?

Kevés etnográfus volt akkora hatással a Balkán-félsziget és Kö-

zép-Európa közös határán fekvő dél-alföldi részek történelmének,

sorsának alakulására, mint az első világháborút diplomáciai értelem-

ben lezáró Párizs-környéki béketárgyalásokon tevékeny szerepet vál-

laló Jovan Cvijić. A Szerb–Horvát–Szlovén Királyságot képviselő

népes küldöttség keretében működő néprajzi-történelmi szekciót veze-

tő és szakértői-tanácsadó minőségben a küldöttség politikai vezérka-

rában több esetben döntés-előkészítői minőségben szereplő személy

tapasztalatának, tudásának és szándékának keretét a wilsoni elvek –

ezen belül a legtöbbször emlegetett „népek önrendelkezésének ma-

gasztos elve‖ – a külső formai, míg a Monarchián belül élő, illetve a

szövetségesek oldalán menetelő Szerbia, a „háromnevű‖ délszláv né-

pek azonos államban tervezett közös jövője a belső, tartalmi elemeket

volt hivatott biztosítani.

Az ily módon formálódó új állam küldöttsége a béketárgyalásokat

lezáró dokumentumok érvrendszerébe a népszavazás, az ezek szente-

sítésére összehívott nagyszámú nagygyűlések záródokumentumai mint

a népakarat nyilvánvaló tényei gyakran kerültek be (főképp az újabb

területigényeket alátámasztandó és indokolandó) a tervek nyomatéko-

sítása okán, de emellett a statisztikai – népszámlálási – adatok kétség-

bevonásától az ősi juss – tehát a néprajzi és történelmi (kulturális)

érvek felsorakoztatásáig terjedő széles paletta minden színét beleke-

verve dokumentumaikba.

A Jovan Cvijić által vezetett néprajzi-történelmi szekció a tanács-

adói szerepéből fakadóan a Szerb–Horvát–Szlovén Királyságot képvi-

selő küldöttségnek és a belgrádi kormánynak volt alárendelve, ugyan-

akkor az ott helyet foglaló személyek helyismerete, képzettsége révén

a vitás területek hovatartozásának eldöntése ügyében is fontos szere-

pet töltött be. A vitás területek alatt elsősorban a korábban más ország

fennhatósága alá tartozó, de geostratégiai vagy gazdasági szempontból

kívánatos területeket kell értenünk, aminek jelentőségét a küldöttség

katonai és gazdasági csoportja és vezetői folyamatosan nyomatékosí-

tották, ugyanakkor a születő államnak az önrendelkezés elvéhez volt

EMLÉKKÖNYV …

232

javallott igazítani: ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy a Szerb–

Horvát–Szlovén Királyság küldöttségének a Négyek Tanácsával foly-

tatott tárgyalásaihoz igazítva az önrendelkezés nyilvánvaló tényeit – a

helyi népszavazások pecséttel ellátott dokumentumait – a tudományos

érvekkel összhangban tárták fel.

Annak ellenére, hogy az új határok megvonása esetében különböző

szintű tárgyalások folytak – mondjuk a békekötés pillanatában a győz-

tesek oldalán álló Szerbia (Szerb–Horvát–Szlovén Királyság) és Ro-

mánia között a Bánság, vagy a vesztes Ausztria esetében Koruska

(Karintia) esetében, vagy akár a tárgyalásokon belpolitikai fejetlenség

okán részt nem vevő Magyarország között – észre kell vennünk, hogy

a néprajz és történelem igen komoly súllyal szerepelt az érvelésben. A

szembenálló felek tudományos „hagyományai‖ egyaránt felhasználták

a saját tudományosságuk eredményeit, de a körülmények folytán az

azonos érvek másként érvényesültek győztesek és legyőzöttek eseté-

ben.108

A jelzett sajátosságok mellett sem lehet elsiklani azon tény felett,

hogy Jovan Cvijić szellemi opuszában – amiben a földrajzos képzett-

ség legalább olyan mély nyomokat hagyott – a béketárgyalások során

apoteózisát élő elmélete, a lelki alkati sajátosságok okán kialakított

rendszer perdöntő szerephez jutott. Az elméletet bemutató, halála után

könyvvé szerkesztett, az első világháború idején a Sorbonne katedrá-

ján előadott egyetemi előadásaiban109

– már-már közhelyszerűen – a

saját dinári típusa, ezen belül pedig a szűkebb környezetében megta-

lálható moravai csoport helyezkedik el a képzeletbeli trónus legtete-

jén, míg az ettől távolabb élő csoportokról egyre inkább elmarasztaló

a véleménye. A sok tekintetben meglepő megállapításokat tartalmazó 108

Külön tanulmány foglalkozhatna a néprajzi szempontú érvek hasonla-tosságával, illetve a szembeálló felek adatainak cáfolatával: a délszláv ál-lam küldöttségének igen erős és sokszor „előrántott” kártyája például a magyar állami statisztikai adatok pontatlansága, tendenciózus magyarosí-tási szándéka volt. Ennek bizonyítására többféle módszert használtak, amelyek bemutatására ehelyütt nincs lehetőség.

109 Balkansko poluostrvo i južnoslovenske zemlje. I-II. Beograd 1922-1932. Magyar nyelven a Balkán-félsziget és a délszláv népek. Újvidék-Szabadka 2009.

EMLÉKKÖNYV …

233

munka kíméletlen, élesszemű kritikai megfigyelés szempontjait meg-

haladó módon beszél a balkáni népcsoportokról, mellettük – többek

között – olaszokról, németekről, magyarokról, törökökről. A száz éve

lejegyzett és népszerűsített elmélet számos újraértékelésen ment ke-

resztül, aminek eredményeképpen ma már nem kezelendő

megfellebezhetetlen tényként: értéke abban rejlik, hogy történelmi

jelentősége mellett úttörő vállalkozásnak, korának és szellemiségének

lenyomata. Az elmondottak alapján tehát egyáltalán nem csodálkozha-

tunk azon, hogy Jovan Cvijić – mai szemmel és tudással olvasva meg-

figyeléseit – sokkal inkább nevezhető elfogult és ellentmondásos tu-

dósnak, mintsem hosszú időre fénylő csillagként ragyogó, gáncs nél-

küli lovagnak: Párizs-környéki munkálkodásának politikai hatása elő-

ször bő két évtizedig mutatkozott életképesnek, életrekeltésének kez-

detétől számos betegséggel és ellentmondással közdve.

Mi magyarok joggal várhatnánk el, hogy a Balkán-félszigeten túl –

földrajzi értelemben a Száva és a Duna folyóktól északra – elhelyez-

kedő területek szláv népcsoportjainak bemutatása során az azokkal

évszázadok óta együtt élő magyarokról is említést tesz örökbecsű

munkájában. Némi meglepetéssel kell tapasztalnunk, hogy a magya-

rokról és a magyarok által lakott területről alkotott véleménye koránt-

sem azonos a magunkról kialakított pozitív sztereotípiákkal: ebben

valószínűleg közrejátszott a közvélemény olyanirányú alakulása is –

főképpen 1908 után – ami végső soron az új Szerb–Horvát–Szlovén

Királyság megalakulásáig meghatározta álláspontját. Jelen sorok íróját

a már említett könyvben található és vidékünkről lejegyzett gondola-

tok, illetve az ugyancsak említett, de a levéltári anyagokban diszperz

módon megbújó, a béketárgyalások előkészítése során felhasznált,

néprajzi indíttatásból megfogalmazott gondolatokat rögzítő dokumen-

tumok felületes ismerete késztette arra, hogy feltegye magában a kér-

dést: Milyennek látta Jovan Cvijić a magyarokat és lakóhelyüket? És

milyennek látta ennek tükrében magukat a szerbeket? Ennek vázolásá-

ra három további kérdés megfogalmazására van szükség: hogyan és

mikor érkeztek a szlávok (szerbek) a területre a szerző szerint, ott

milyan hatások érték őket, illetve a magyarok milyenek?

EMLÉKKÖNYV …

234

A szerbek vándorlásairól írva legfontosabbnak a vándorlások több

hullámát, az elterjedés méretét és végső határát, illetve a a vándorlá-

sok további sorsát tekinti fontosnak a szerző110

, a további sors eseté-

ben – az elmagyarosodás folyamatát mindenképpen negatív tendenci-

aként jellemezve – a szerb vándorlási hullámokban résztvevők inga-

mozgásáról, visszavándorlásáról ad számot,111

amit a még mindig

erős, de már egyéni települések még hangsúlyosabbá tesznek az Al-

föld déli részén. A részéről számbeli erősödésnek tekintett folyamattal

szemben a folyamatos asszimiláció állt: a folyamatra Cvijić történelmi

110

„… A történeti források nyolc jelentősebb vándorlást tartanak számon a XIV. sz. végétől a XVIII. sz.-ig. A XVII. sz. végi legjelentősebb ván-dorlásban körülbelül 37000 család vett részt Kosovo és Metohija terüle-téről. Több hullámban jutottak át az Ibar völgyén és Szerbia Moravai körzetén, és a régen letelepedett lakosság egy részét az újonnan letelepült, dinári eredetű népességgel együtt ragadták magukkal. A vándorlók foko-zatosan telepedtek le Bácska, Bánság, Szerémség és Szlavónia egyes ré-szein. A Kárpát-medence keleti tájain a vándorlók a Marost is leküzdötték, és Arad, Világos, Battonya, Pécska, továbbá Lugos, Karánsebes, Buziás és Almás környékén állapodtak meg. A szerb letele-pülők egy igen régi csoportja, mely minden bizonnyal a szerbiai Crna Reka környékéről származik, a mai napig a Temesvártól keletre lévő Crna Gora (Feketehegy) vidékén maradt fenn. Észak-Magyarországon a nagy vándorlásban részt vevők nemcsak Budapesten és a Csepel-szigeten tele-pedtek le, hanem Budapesttől északra, Szentendrén, valamint Győrött, Vácott, Komáromban is.” Cvijić, J. 2009. 129.

111 „A XVIII–XIX. sz. folyamán a Magyarország északi és középső része-in szórványban élő szerb lakosság Bácska, Baranya déli részébe, Bánság és Szerémség területére költözött; az ott maradottak zöme elmagyaroso-dott, bár még néhány gyengébb szerb oázis fennmaradt Szentendrén, Pomázon, Ráckevén, Lóréven (Pest környékén). Szerbia felszabadulása után bánsági, bácskai, szerémségi és horvátországi szerb családok költö-zése indult meg a moravai Szerbiába. Ahogy Szerbia egyre sűrűbben la-kottá vált, a szántásra alkalmas föld pedig egyre drágább lett, a „túlról jövő” (iz preka) szegényebb családok az 1878 után elfoglalt területekre költöztek. Az ideköltözők leginkább a nagyobb városok környékén vagy a tágas völgyekben telepedtek le; számuk nem jelentős.” Cvijić, J. 2009. 137.

EMLÉKKÖNYV …

235

tények segítségével hívja fel figyelmünket.112

Ez a folyamat nem

tájspecifikus. Annál tanulságosabb annak nyomon követése, hogy

miképpen értékeli a magyar (tágabb értelemben Közép-Európa) hatá-

sokat.

„Közép-Európa befolyása a Balkán-félszigetre a XVIII. sz. előtt

nem meghatározó. Az egyes területeket érintő középkori magyar fen-

nhatóság nem hagyott mély nyomokat... A Nagy-Alföld magyar

lakossága nem járult hozzá a közép-európai kultúra Balkán-félszigeti

terjesztéséhez. A Balkán-félszigeten gyakorlatilag senki sem beszél

magyarul. A magyar Alföld tágas térségét általában olyan területnek

tekintik, melyen minél előbb át kell jutni Közép-Európa irányába

haladtunkban.‖ 113

Az európai hatások azért úton-módon eljutottak a

Balkánra is, mint ahogy írja: „Közép-Európa kultúrája ennek ellenére

a hosszirányú utak és völgyek mentén eljutott Szerbiába, Boszniába,

sőt a távoli Bulgáriába is, de Szalonikibe és Isztambulba is. Eljutott a

vasútvonalak és jobb utak mentén fekvő kisvárosokba és falvakba is.

Itt a bizánci civilizációval és a patriarchális rendszer intézményeivel

ütközött. Hatása az anyagi kultúra terén tapintható ki, az utóbbi időben

pedig a városi lakosság szokásaiban és ízlésében is kimutatható. Kev-

és hatása volt az emberek szellemére, felfogására, különösen a szabad

112

„A fentiekhez hasonló módon vesztek el a Baranyába, Pécs környékére vándorló szerbek is. A XVIII. sz. előtt itt a szerbek két rétege élt: a pra-voszláv szerbség, mely szerbiai eredetű volt, mert a magyarok rácoknak nevezték őket. Ők vagy katolikus hitre tértek, vagy pedig elüldözték őket, de emléküket ma is őrzi Pécs Rácváros nevű része. A másik réteget a katolikus népünk adta, akik magukat bosnyákoknak nevezik, Pécs Kis-Buda nevű utcájában és a körül laknak. Pécsett ma is sok bosnyák erede-tű család él (körülbelül 2000 lélek), de ritka köztük az olyan, aki szerbül vagy horvátul beszél, mindegyikük magyarnak vallja magát; csak a legöre-gebbek, különösen a nők beszélik nyelvünk déli dialektusát, a középko-rúak értik, de csak néhány szót beszélnek, a gyermekek a magyar iskolák-ba járnak, és nem tudnak szerbül. Nem volt ez a csoport mindig ennyire egzotikus.... A Buda környékére letelepült szerbek esetében a folyamat más jelleget öltött, és ami sajátos, a környéken előbb játszódott le a nem-zetiség váltása és csak ezt követően történt meg a vallásváltás.” Cvijić, J. 2009. 181-183.

113 Cvijić, J. 2009. 116.

EMLÉKKÖNYV …

236

országokban. A szerbek közül sokan folytattak tanulmányokat Nyu-

gat-Európában, különösen Franciaországban, mások a nyugati

eszméket tették magukévá. A népi szellemiségen és hagyományokon

alapuló intézmények inkább a nyugati intézményekhez válnak

hasonlatossá. A szabad országokban, kiváltképp Szerbiában a

különböző kulturális hatások és a nemzeti eszme elegyítésének, egy új

és eredeti civilizáció létrehozásának igénye mutatkozott meg. Egészen

más volt Bosznia, de különösen Horvátország és Szlavónia esete, ahol

a nagyvárosok idegen közigazgatása sokat ártott a nemzeti

hagyományok megőrzésének.‖114

A délről jövő vándorlás és az északról (nem vagy csak kivételes

esetekben) érkező kulturális hatások távírati stílusú megismerése után

mindenképpen ki kell térnünk a pszichikai egység kérdésére: ez lesz

az a keret, ami az akár többszáz éve különböző történelmi és kulturális

körülmények között élő etnikumok számára is biztosítja az egység

látszatát. Ezt megelőzően azonban észre kell vennünk Cvijić érvelésé-

ben a földrajzos szemlélet feltámadását: ez pedig a hasonló földrajzi

környezet hatásának hangsúlyozása és az ezzel kapcsolatba hozható

pszichikai sajátosságok kontinuus volta: „Ugyancsak döntő jelentősé-

gű az a tény is, hogy a Száván és Dunán átjutó dinári lakosság nem a

Pannon-síkság lapos, síksági részein telepedett le, hanem Szlavónia

dombos és hegyes vidékein, Baranya hegyes részén: a Karasica-patak

és Pécs között. A Zombor, Szabadka és Baja között található futóho-

mokos, dűnés, hullámos vidékén; ahol a táj kiválóan alkalmas szőlő-

művelésre, Mostar vidéki és dalmáciai telepesek élnek. Szerémség,

Bánság és Bácska sík vidékét Kosovo és Metohija, valamint Szerbia

északi részéből származók népesítették be, akiktől nem állt távol a

síkság látványa. Ennek ellenére tudjuk, hogy az első nemzedék még

szenvedett a táj látványától, és csak a következő generáció alkalmaz-

kodott teljesen a hozzá. Ezzel szemben a Lika területéről származó,

itt-ott letelepedők csak elvétve maradtak a sík részeken, mert „a leve-

gő fojtó, és a betegségek tizedelik‖ őket.115

Egyszerűsítve: ott érzik jól

114

Cvijić, J. 2009. 116.

115 Cvijić, J. 2009. 159.

EMLÉKKÖNYV …

237

magukat, amely vidék hasonlít a kibocsátóhelyükre. Ez a kibocsátó-

hely és letelepedési hely közötti hasonlóság ebben a formában is terü-

leti egységet sejtet, ami „...az idegen hatások gátjának bizonyult, a

közvetítő szerepét vállalták, melyeken keresztülhaladva a hatások

gyengültek, így a Szerbia és Bosznia területén élő néptömeget megóv-

ták az idegen hatásoktól, ezt jelentősen elősegítették a természetes

politikai határok, a Duna és a Száva is.‖116

A fokozatos identitásvesz-

tés ellen többféleképpen védekezhettek a balkán-félszigeti eredetű

lakosok: hagyományaik, kultúrájuk és történelmük fenntartásával,

kapcsolataik fejlesztésével.117

A fenti hatások, az asszimiláció, a kulturális és egyházi független-

ség elvesztése, a többszöri vándorlás-visszatelepedés hullámtörőjén

formálódott az a lakosság, amit Cvijić több típusba és variánsba sorolt.

Figyelemre méltó, hogy a szerző ehelyütt is hangsúlyosnak tekinti a

régi balkáni kultúra továbbélésének tényét, amit a típus is alátámaszt.

„A pannon típus lakossága nagy részben balkáni telepesekből, főleg

dináriakból áll, mentalitása igen hasonlít a dinári lakosság mentalitá-

116

Cvijić, J. 2009. 184.

117 „Az Osztrák–Magyar Monarchiába költözött balkáni lakosság soha nem feledte nemzettársait, az „anyaországban” maradottakat: élénken foglalkoztatták a Balkán-félsziget történései: telepesek jelentős része re-ménykedett a török igazgatás alól felszabadult országba való visszatérés-ben. Az együttérzés és azonosságtudat egységes gondolata a Száva és a Duna folyó mindkét partján termékeny talajra hullott. Szerbia felszabadí-tása (1804–1815) még nagyobb reményt ébresztett. Az új szerb állam nem a Balkán közepén született, mint a középkori Raška. Megalakulása távol a néhai központtól, a Duna és Száva jobb partján, a Morava kör-nyékén, a félsziget északi részén, az osztrák fennhatóságú délszláv álla-mok közvetlen szomszédságában történt. Az eszme még közelebb került etnikai összetétele révén a fenti országrészekhez, tartalmazván azokat a népelemeket, melyek a török fennhatóság idejében az osztrák délszláv részeket benépesítették. Amint Szerbia létrejött, a Monarchia szerbjei, később a felvilágosult délszlávok is a „nemzeti küldetés” országát, a „balkáni Piemont-ot” látták benne. Sok művelt ember érkezett, hogy Szerbiából erős kenézséget, korszerű országot alkossanak és hogy „a szabad Szerbia szabad levegőjén lélegezhessenek” (Dositej Obradović).” Cvijić, J. 2009. 313.

EMLÉKKÖNYV …

238

sához. Ők még a XIX. sz. közepéig patriarchális életmódot folytattak.

A Határőrvidék lakossága pedig még ez után az időszak után is főleg

patriarchális szemléletű maradt. Megmaradtak náluk a dinári szokások

és felfogások, a népköltészet és más bölcsességek, valamint a közös-

ségi életmód. Jelentkeznek náluk, főleg a szerbeknél a balkáni jellem

különös vonásai, melyek a történelem és a régi balkáni civilizáció

következményei. Ezek sokkal ritkábbak a Zágrábtól északnyugatra élő

régi lakosságnál, akik más körülmények hatására változtak meg. En-

nek következtében, egy balkáninak, miután a Száván és a Dunán átkel,

azonnal feltűnnek a lakosság pszichikai jellemvonásai, melyek meg-

egyeznek földijeinek jellemvonásaival, csak később figyel fel azokra a

különbségekre, melyeket az eltérő földrajzi környezet és a másmilyen

civilizáció okozott. E lakosság általában síksági, kevésbé élénk szel-

lemmel rendelkezik és kevésbé vállalkozó szellemű, mint a dináriak.

A bánsági, bácskai, szlavóniai és szerémségi termékeny talaj bő ter-

mést ad, a könnyű élet pedig azt eredményezi, hogy eltűnik a dinári

indulatosság, hevesség. A nemzeti tudat jobban megőrződött azoknál a

földművelő rétegeknél, akik kevésbé voltak kitéve az idegen hatások-

nak és a legmagasabb osztályokban, az iskolázott emberek között,

mint a városi lakosság körében és egyes kevésbé kultúrált környeze-

tekben. A nyelv is kevésbé tiszta e két utóbbinál: ahelyett, hogy be-

szédükben az új tárgyak és új eszmék megnevezésére új szavakat al-

kotnának, ők idegen szavakat használnak eredeti formájukban vagy

alig megváltoztatva azokat. Ez a pannon lakosság nem, vagy csak alig

hódolt be a török igazgatás hatásának, fejlődése folyamán egy jobban

fenntartott, állandóbb civilizáció áldásait élvezhette. Bennük több ud-

variasság és illendőség és kevesebb gorombaság van, mint a balkáni-

akban. Csodálatra méltó, főleg Zágrábban, az a rend és pontosság,

mely az intézményekre és az egész városra jellemző, az irodalmi és

művészi szellem iránya és a felvilágosult környezet.‖118

„A szlavóniai variáns. Az, ami ennél a variánsnál azonnal szemet

szúr, a kitörő érzelem (erőteljes érzelmek, melyeket másokkal is meg-

osztanak), és az a jóság, mely gyakran a gyengeségig terjed. A népi

118

Cvijid, J. 2009. 519–520.

EMLÉKKÖNYV …

239

lélek ilyen jellemvonásai az orosz lélekre emlékeztetnek. Szokásaik-

ban és népköltészetükben balkáni hatások érezhetőek. E lakosság ez-

zel kötődik a szerbiai Mačva és Észak-Bosznia lakosságához…A la-

kosság szorgalmas, és nagyon át tudja magát adni az élvezeteknek.

Átmeneti fokon áll: most hagyta el a patriarchális kultúrát és még nem

alkalmazkodott teljesen a korszerű életkörülményekhez. Mindenkit, de

főleg a nőket – inkább mint a férfiakat – az a gondolat fűti, hogy az

életet élvezni kell. Ez a mentalitás, mely az orosz–szláv nemtörődöm-

ségre hasonlít, a vidékre jellemző könnyű élet következménye lehet,

ahol a föld kis erőfeszítés árán is kiadósan terem.‖119

„A szerémségi–bánsági variáns. Ebben a variánsban, mely igen

hasonló a szlavóniaihoz, több balkáni jellemvonás maradt fenn. Azo-

kon a szerbeken kívül, akik Kosovóról, Metohijából és Észak-

Szerbiából származnak, magába foglalja a bosznia-hercegovinai, sőt

dalmáciai idetelepülteket is: ismert például, hogy 1774-ben sok dal-

máciai szerb Mitrovica, Golubinac, Surduk és Donji Petrovac környé-

kére, Szerémségben pedig Karlóca környékére költözött. A megmű-

velhető föld legnagyobb része a szerbeké, különösen Szerémségben,

Nyugat-Bánságban és Bácskának azon részében, amely a Duna és a

Tisza szögletében van, és Šajkaška (Sajkásvidék) néven ismert. A

szerb parasztok gyakran gazdagok. Nagy, zsúfolt falvakban élnek,

melyeknek utcái hosszúak és egyenesek, vagy elszórt településeken,

szállásokon. Főleg a szállásokon maradtak fenn a házközösségek, a

nagy házközösségek utolsó maradványaiként a Határőrvidék fennállá-

sának idejéből. Ezek a síkságok sokkal tágasabbak a balkániaknál, a

föld zsíros és termékeny. A dinári és balkáni idetelepültek néhány

jellemvonása az idegen hatalom hatására jelentősen megváltozott, de

nem szűnt meg teljesen; még a városokban is találkozunk az erőteljes

és féktelen balkáni vérmérséklettel. Ebben az új társadalmi környezet-

ben azt a benyomást keltik, mintha idetévedtek volna. Bár erejüket

nem tudták az elnyomók ellen fordítani, mint ahogy ez a balkáni álla-

mokban történt, mégis lendületet adtak az ellenük folyó harcnak. Még

119

Cvijić, J. 2009. 523–524. A szlavón variánsról

EMLÉKKÖNYV …

240

a nyugodtnak és mérsékeltnek tűnők is energikussá és erőszakossá

válnak, ha valaki nemzetiségüket vagy vallásukat sértegeti....

...A magyar környezet hatására bizonyos fokú változások mégis

végbementek az idetelepültek mentalitásában. A nyilvános életből

teljesen kirekesztve, alacsonyabb rendű polgárként kezelve, egyedül

arra adódott alkalmuk, hogy hazafias érzelmeiket beszédeikben és

ünnepségeiken nyilvánítsák ki. Ilyen alkalmakkor fellángolt a lelkese-

dés, de akárcsak a horvátoknál, csak szavakban nyilvánult meg, na-

gyobb visszhang nélkül. A XIX. sz. közepétől már érezhetők ennek a

felületes lelkesedésnek következményei, még az „egyesült szerb ifjú-

ság‖ beszédeiben és tetteiben is.‖ 120

A leírtak alapján a magyarok és a

közép-európai civilizáció hatással volt a szerb mentalitásra, jóllehet ez

a hatás negatívnak bizonyult. Ezt a romboló hatást tovább tetézte a

lassú, de határozott dél felé áramlása magyaroknak, németeknek.

„Jelentős változásokon ment keresztül a délszlávok kelet-alpesi,

Pannon-síksági etnográfiai határa a németek és magyarok jól ismert

dél felé özönlésének, valamint a Kárpátokból és a bánsági hegyekből

leáramló románok asszimilációs erejének hatására.

A XVIII. sz.-tól kezdődik a bánsági, bácskai és baranyai szerb la-

kosság egységének szétzúzása és feldarabolása a német és magyar

kolonizáció, majd a magyarosítás következményeként… A Mura és

Dráva találkozásától keletre a germán–magyar behatolás nem ütközött

semmilyen természetes akadályba, emellett a nagy folyók folyásiránya

a behatolás irányával is megegyezett. A kolonizációt a földek termé-

kenysége is elősegítette, mivel nagy vonzerőt gyakorolt a német és

magyar telepesekre. Az Alpok keleti részében a kelet–nyugati irányú

folyók gátat vetettek a németek déli irányú terjeszkedésének; a föld

kevésbé termékeny. Az erőteljes német lakosság ennek ellenére

leküzdötte az előtte tornyosuló akadályokat.

A Pannon-síkság részei közül a Duna és a Tisza között elterülő

Bácska – ahol régóta a Konstantinápoly felé vezető út és a Orient-

expressz is elhalad – volt leginkább a német és magyar kolonizációnak

kitéve. A XVIII. sz. kezdetén az osztrák udvar németesítési törekvései

120

Cvijić, J. 2009. 525–526.

EMLÉKKÖNYV …

241

a Szent István koronája alá tartozó országrészekben is egyre erőtelje-

sebbek lesznek; ebből az időből datálható a legtöbb német település

Bánságban, Bácskában és Baranyában. Dél-Németország területéről

származtak a telepesek, ami miatt a szerbek sváboknak nevezték az

összes érkező németet.

Ezzel egy időben Bánságba olasz, spanyol és francia telepesek ér-

keznek. A föld gazdagsága nagyszámú szlovákot is a területre vonz,

az ő letelepedésüknek ideje a XVIII. sz. közepére tehető, őket a cse-

hek és az oroszok követik. Ugyanebben az időben a régi magyar la-

kosság elszórt szigetei is megerősödnek az új telepesekkel, akiknek

főútiránya a Tisza mentén és Topolya (Bácstopolya) körzetében össz-

pontosult, itt-ott Baranyában, és helyenként Bánságban is letelepedtek.

Az 1867-es kiegyezés után a magyarok módszeres kolonizációba kez-

denek.

A német és magyar kolonizáció legkevésbé a Katonai Határőrvi-

déket érintette, azt a sávot, amely a Velebittől és Likától a Száva, a

Közép-Tisza és a Duna mentén egészen a Kárpátokig húzódott. A

szerbhorvát parasztoknak itt saját földjeik voltak. Kevés volt, vagy

egyáltalán nem is létezett az olyan nagybirtok, ahol német vagy ma-

gyar kolonisták letelepedhettek volna. Emellett minden 18 és 60 év

közötti férfi katona volt, a török betörések száma nem csökkent. A

tényezők együtthatása miatt a német és magyar telepesek sokáig elke-

rülték a Katonai Határőrvidék területét.‖121

A fentiek ismeretében – azokra némiképp támaszkodva – szület-

nek meg azok a szakértői emlékeztetők – memorandumok –, amelyek

aztán a politikai tanács jóváhagyásával több nyelvre fordíttatnak és a

béketárgyalások egyébként igen bőséges argumentálóanyagának is

részét képezik. Meg kell ehelyütt jegyeznem, hogy a Cvijić által le-

jegyzett mondatok a többi memorandum szövegéhez képest a mérsé-

kelt és visszafogott vonalat képviselték. Baranya után a történelmi

Bács-Bodrog vármegyén keresztü húzandó határ kérdését kellett meg-

oldani. Ennek kapcsán számos párhuzamos akció kezdődött (népsza-

vazások, statisztikai adatok önténtes gyűjtése és táblázatok szerkeszté-

121

Cvijić, J. 2009. 197–200.

EMLÉKKÖNYV …

242

se, memorandumok írása, megfélemlítések, hivatalok átvétele) ame-

lyek Cvijić és szekciója számára is inkább kínosnak, mintsem hasz-

nosnak bizonyultak. Ezek után határozta el, hogy a terepen fogalmaz-

za meg tapasztalatait. A levelet később angol és francia nyelvre is le-

fordították, vélhetően azzal a szándékkal, hogy a Négyek Tanácsa és a

sajtó számára is hozzáférhető legyen. Tekintettel arra, hogy a levélben

megfogalmazott állítások és vágyak nem valósultak meg a maguk

teljességében, arra kell gondolnunk, hogy a hasonló érvelési techniká-

val megfogalmazott magyar válasz is meghallgatásra talált. A levél

legjobb tudomásom szerint most kerül előre publikálásra.122

Jovan Cvijić levele123

az Szerb–Horvát–Szlovén Királyság politi-

kai küldöttségének Zomborból, 1919. szeptember 22-én

A politikai küldöttségnek, Párizs

Párizsban való tartózkodásom ideje alatt az a benyomásom támadt,

hogy a Baja–Bácsalmás–Hercegszántó háromszög néprajzi sajátossá-

gait illetően nincs birtokunkban a teljes igazság. Ezzel egyidőben kül-

döttségek érkeztek, melyek határozottan és nagy lendülettel követelték

az adott terület államunkkal való egyesítését. Az egyik és a másik ok-

ból kifolyólag is úgy találtam helyesnek, ha a Baranyában végzett

személyes vizsgálataimhoz hasonlóan magam tanulmányozom az érin-

tett területet. Az említett település minden egyes települését végigjár-

tam csakúgy, mint a térképen124

piros vonallal jelzett északi határt,

aminek eredményeképpen a következő megállapításra jutottam:

A szerbek és bunyevácok e helyben nem képeznek még relatív

többséget sem, de létszámban mindjárt a németek után következnek.

122

Ezzel szeretnék tisztelegni dr. Hódi Sándor előtt, akivel fehér asztal mellett sokszor beszélgettünk, reményeim szerint nem teljesen haszonta-lanul.

123 AJ F336. Fasc 17. dos II. A fordítást magam végeztem a szerb eredeti alapján.

124 Az említett térkép nem képezte a dokumentum részét: nem kizárt,

hogy más helyen tárolták vagy pedig elveszett.

EMLÉKKÖNYV …

243

Létszámuk nagyobb a magyarokénál, akik egyébként az egész Duna

mentén egészen más sajátosságokkal bírnak, mint a Tisza mentén.

Nem is igazi magyarok mint a tiszamentiek, hanem néprajzi értelem-

ben kései keveredés eredményei, akik erőszakos magyarosítással ala-

kultak ki bunyevácokból, szlovákokból, németekből és magyarokból.

Bármilyen nemzeti öntudatot nélkülöznek, már-már közönyös, nemtö-

rődöm tömegként viselkednek. Új államunk számára nem jelentenek

semmilyen komoly veszélyt.

Ezzel szemben a bunyevácok tiszta, igen erőteljes dinári eredetű

lakosság, amely a hercegovinai és a dalmát Hátország vagy Nyugat-

Szerbia lakosságához hasonlatos, fejlett büszkeséggel. Ez a lakosság

nem változott meg a magyar–zsidó, illetve német civilizációs hatások

nyomására, hanem a maga módján azt átszűrve a saját hasznára fordí-

totta. Igaz ugyanakkor az is, hogy nyomás alatt élve saját iskolák és

egyház nélkül, minden nemzeti jogtól megfosztva egy olyan államban,

mint amilyen Magyarország, a nemzeti öntudat nem volt mindig a

legmagasabb szinten. Éppen ezért elmagyarosodott. Ezért a magyar

állami statisztikák felére, harmadára csökkentették létszámukat.

Azokban a személyekben, akikben a nemzeti érzés fellángolt, erőteljes

típusokat ismerhetünk meg, és ez a folyamat napjaink eseményeinek

hatására még nagyobb erőre kap, ez a terület kétségtelenül az irreden-

tizmus vidéke lesz abban az esetben, ha nem a mi (2. oldal) álla-

munkhoz csatolják. Személyes benyomásom alapján úgy ítélem meg,

hogy amennyiben Baját és környékét számos faluval államunkhoz

csatolnák, akkor az erőteljes bunyevác népesség okán néhány éven

belül a mi típusunk jellemzőit tudhatná magának.

Éppen ezért azon a véleményen vagyok, hogy a térképen általam

jelölt területek hozzánk csatolása érdekében mindent el kell követ-

nünk. Három kérdésre külön figyelmet kell fordítani: Baja városára,

az említett háromszög falvaira és Szabadka városára.

I. Baja városa. Miképpen Szabadka, úgy Baja sem város a szó szo-

ros értelmében. Elsősorban földművesek, parasztok városa, ahol a

főtérnek és a főtér körül elhelyezkedő utcák némelyikének van városi

jellege. A város központja elmagyarosodott, kivételt a szerb kereske-

dők és értelmiség képez, de ezek száma nem több 300 léleknél. A

központ körüli településrészeken, miként Miske, Szállás és Szentist-

EMLÉKKÖNYV …

244

ván a magukat bunyevácoknak és sokácoknak nevezők vannak több-

ségben, akik a mi katolikus lakosságunk.

1867-ig a város központja is zömében szerb–bunyevác, illetve né-

met jellegű volt. A kereskedelem és a város közigazgatása a 19. szá-

zad első felében még szerb kézen volt. 1867-től kezdődik el az elma-

gyarosítás folyamata az általánosan ismert méretekben, amikor keres-

kedő, iparos, gyáros nem lehetett sikeres, amennyiben nem vált ma-

gyar nemzetiségűvé. Erre legkorábban a zsidók hajlottak, akik töme-

gesen költöztek Bajára és mára a városközpont legjelentősebb népes-

ségét alkotják, számuk négy- és ötezer közé tehető. Ugyanígy lett ma-

gyarrá a németek jelentős része is, akiknek hozzávetőleges száma há-

romezer körül mozog. Kisszámú magyar is él itt. Ők az elővárosban és

mellékutcákban élnek.

A már említett három elővárosban és a mellékutcákban élő bunye-

vácok számát 8700-ra tehetjük, a szerbekkel együtt tehát kilencezren

vannak. Ők alkotják a legerősebb néprajzi csoportot Baja városában.

A felsoroltak mellett Baja városa és az említett háromszög Bácska

provinciája. Baja gazdaságilag az általunk birtokolt Észak-Bácskához

kötődik. Bácska legfőbb dunai kikötője. A térképen vörös vonallal

jelzett területektől északra fekvő telelpülések lakossága gazdaságilag

nem kötődik oly szorosan Bajhához, mint Észak-Bácska lakossága.

II. A bajai háromszög települései. Mint azt már említettem, a né-

met lakosság (3.oldal) alkotja a legnépesebb közösséget. Nekem az a

benyomásom, hogy a nekik szervezett népszavazás során a mi álla-

munkhoz történő csatlakozás mellett állnának ki.

A németek után a bunyevácok a legnépesebb közösség, számuk a

háromszögben 26.274 Baja városával, Baja nélkül a számuk 17.274.

Ezekhez a statisztikai adatokhoz a mi nemzetünkhöz tartozó katolikus

papok révén jutottam, akik egyes falvakban elvégezték a számlálást.

Megítélésem szerint a tévedés legfeljebb 1.000 vagy 2.000 lakos. A

dolog nyitja a következő. Ezek a papok hajlamosak arra, hogy azokat

a bunyevácokat, akik magukat magyarnak tekintik, de bunyevác neve-

ik vannak és beszélik a nyelvünket, a bunyevácok közé sorolják. Ők (a

bunyevácok, ford. megj.) egyébként a mostani körülmények között

visszatérnek nemzetükhöz. Ezzel együtt olyan magyar családokat is

EMLÉKKÖNYV …

245

bunyevác családokként tüntetnek fel, amelyek 40-50 éve váltak ma-

gyarrá.

A magyarok – amint azt már megjegyeztük – vegyes eredetű, öt te-

lepülésen alkotnak többséget vagy kizárólagos lakói Bátmonostornak,

Dautovának, Nagybaracskának, Bácsmadarasnak és Borsódnak. Min-

den más településen kisebbséget alkotnak, helyenként alig elmaradva

a többségtől. Érthető hát, hogy az állami magyar statisztikai adatok

éppen itt hamisítanak a legnagyobb mértékben. A legnyilvánvalóbb

példa erre a Matijevics nevű falu. Az egész falu lakossága a bunyevác

Pijukovics törzshöz tartozik, akinek ősei 1747-ben költöztek ide, miu-

tán Mária Terézia katonai érdemeik elismeréséül 7.000 hold földet

adományozott nekik. Az apa telepedett le hét fiával. Mára hatszáz

lélek lakja a falut. Ők mindnyájan bunyevácok, akik kifejezetten szép

és tiszta szerb nyelvet beszélnek, és akiket a magyar országos statisz-

tika magyarként jegyzett be (614-üket). A valóság az, hogy legfeljebb

a szolgáik magyarok.

III. Szabadka város határa. Ez egy nagy határral rendelkező sza-

bad város, aminek határa nagyobb a bácskai járásoknál. Határa észa-

kon a Pest felé vezető vasútvonal mentén 22 kilométerre terjed. Min-

denfelé szerb és bunyevác pusztákkal és szállásokkal tarkított. A kele-

biai szállásokon állandó lakosság található, és itt szerb egyházi iskola

is található. A köztünk és Magyarország között húzódó határ keresz-

tülmetszi a szabadkai határt, nagy részeit Magyarországnak hagyva.

Erre a tévedésre, ami kétségtelenül figyelmetlenség következménye,

mindenképpen fel kell hívni a bizottság (4. oldal) és Tardieu Úr fi-

gyelmét. Nem kell egyeznünk azzal a javaslattal, hogy a tévedéseket a

határmegállapító bizottság munkája igazítaná ki, mert a szabadkai

határ és a részünkre jóváhagyott határ közti különbség 10 kilométer.

Az ilyen nagyságú kiigazítások a határmegállapító bizottság hatáskö-

rén kívül esnek.

Ugyanez a helyzet Szabadka nyugati határával, Csikéria felé. Itt is

a megállapított határ metszi keresztül. De miután az egész bácsalmási

háromszöget kérni fogjuk és bizonyos, hogy hozzánk fog kerülni, így

a határ értelemszerűen kiigazítást nyer.

Végezetül a Konferencia előtt világossá kell tenni az északi határ

kacskaringós voltát azzal, ahogy a térképen javasolva van és ahogy azt

EMLÉKKÖNYV …

246

mi is követeljük. A határvonal kacskaringósságát az indokolja, hogy

az a faluhatárok mentén került megjelölésre. Ezek a határok egyenként

lettek megrajzolva.

A fenti adatok Konferenciának való bemutatása során bizottságunk

beleegyezhet abba, hogy a helyzetet a helyszínen nemzetközi bizott-

ság vegye szemügyre, de a bizottság tagjai közül legalább egy tagnak

a szerb nyelv tudása javallott. Jovan Cvijić.

A béketárgyalások kimenetelére számos tényező hatott, ezek közül

csupán egy az álatalam bemutatott dokumentum-fordítás. A kései ol-

vasónak csupán néhány, magától értetődő feladata marad(hat): össze-

hasonlít(hat)ja a leírtakat a megtörténtekkel, elgondolkodva azon,

hogy hol lehetett volna valamit másként csinálni.

EMLÉKKÖNYV …

247

Makkai Béla: Egy nép hazát teremt 125 Ezzel a tanulságos történelmi példázattal szeretném köszönteni a

70. életévét – egyúttal sok évtizedes szerteágazó közösségszolgálatát –

ünneplő Hódi Sándort e jubileumi kötet lapjain. Ennek oka nem egy-

szerűen negyedszázados ismeretségünk, amelyet feleségem adai szár-

mazása alapozott meg, s amely a trianoni zárlat ellenére összefűz

bennünket. Sokkal inkább az a kölcsönös impulzusokban bővelkedő

szellemi kapcsolat, amelyben a (társadalom)lélektan és a történelem

szaktudományos módszertanával igyekszünk felmérni a magyarság

aktuális állapotát, tudathasadásos és önsorsrontó karakterét. S még

inkább: üdvözítő gyógyírt találni bajaira. Úgy vélem, mindehhez ideá-

lis – meglehet, némiképp idealizált – viszonyítási alapot kínál az al-

bánok modern kori története. Ezért hát ezzel szeretnék tisztelegni A

meghívott halál és számos klasszikus mű szerzője, a délvidéki magyar-

ság megmaradási küzdelmét élethivatásként szolgáló Hódi Sándor

előtt.

*

„… a te magodat olyanná tészem, mint a tenger fövénye… ”

[I. Móz. 32:12]

Európa egyik legősibb népe az albán, noha független államiságát

csupán 100 esztendeje ünnepelheti. Mi hát a titka, hogy miközben

birodalmak enyésztek el, e maréknyi nép az ezredéves tetszhalálból

életre kelt?

Helyzete a legutóbbi időkig a választott nép babiloni fogságához

volt hasonlatos. És túlélési stratégiája is: munkálkodj ama népnek gya-

rapodásán, mely fogva tart, s neked is jó lesz sorod…

Amikor Hunyadi János vitéz balkáni szövetségese, Kasztrióta

György (Szkender bég) végül meghajolt a túlerőnek, népének zöme –

kénytelen mód – renegát lett a félhold jegyében, de karddal írt törté-

nelmet. Két tucat nagyvezír került ki soraikból, de talán a Köprülükön

is túltett, Egyiptom helytartója, Mohamed Ali, a szultáni trón váromá-

nyosa. Az elmenekült keresztények dél-itáliai diaszpórája adta viszont

125

A Reformátusok Lapja felkérésére iródott 2012 adventjében

EMLÉKKÖNYV …

248

a világnak XI. Kelemen pápát, s Garibaldi bajtársát, a gyarmatszerző

Crispi kormányfőt.

A hegylakó harcos geg, s a déli, síksági toszk törzsek szállásterü-

letét a 19. századi nemzetteremtési kísérletek hevében szerb és görög

hódítók fenyegették. Az önvédelmi harcot 1878-tól a Prizreni Liga

szervezte, mely példás összefogással felülemelkedett a hitbéli megosz-

tottságon (muzulmán, katolikus, ortodox). Az áhított szabadság azon-

ban az ifjútörök nacionalizmus s a szomszédok alávetési kísérletei

ellenében csak 1912. november 28-án érkezett el: szakadatlan felkelé-

sekkel, s osztrák–magyar, olasz támogatással. A zsebkendőnyi új or-

szágon így is kívül rekedt a külföldi diaszpóra s a „szerb kultúra böl-

csőjének‖ tartott Koszovó félmilliós albán tömbje.

A délszláv államhoz északon ugyanennyi magyart csatoltak Tria-

nonban. A két nemzet fiainak sorsa így – a török kor után – ismét ösz-

szefonódott. (Ráadásul Zog király Apponyi Geraldine-nel kelt frigy-

re.)

Az ún. kacsak ellenállás ürügyén a koszovói albánokra kíméletlen

délszláv katonai megszállás nehezedett. Alkotmányos eszközök híján

a kisemmizettek így olasz gyámkodással vitték véghez a nemzet egye-

sítését (Nagy-Albánia, 1941–44). Tito partizánjainak kisebbségieket

tizedelő vérfürdői után csak nehezen normalizálódott az élet a kevert

népességű peremvidékeken. Enver Hodzsa anyaországi kommunista

diktatúrájához képest azonban a „nyugatos‖ Jugoszlávia mégis csábító

előnyöket kínált. Az 1963-ban autonóm tartománnyá emelt Koszovó

polgárai világútlevélhez, anyanyelvi sajtóhoz és iskolákhoz jutottak.

Így a ‘68-as diáklázadások idején már a szövetségi állami státusz kiví-

vása lett a tét. Az elmaradott régió gazdasági felzárkóztatásának dinár-

milliói azonban nem az infrastruktúrát, hanem az albán háztartások

gyermekáldását növelték. Míg a vajdasági magyarság egykézett s

Bécsbe járt „jóléti‖ fogyasztási javakért, a koszovói albánság a jövő-

nek élt: 21 ezrelékes növekedési rátával megtöbbszörözte önmagát. A

„jugoszláviai‖ magyarság 1920-ban létszámra felülmúlta az albánokat,

ám az ezredfordulóra az albánok kerültek hétszeres (!) fölénybe a felé-

re sorvadt magyarsággal szemben.

Tito halála után a délszláv etnikai konglomerátum bomlásnak in-

dult. Ám 1989-ben, az immár albán többségű Koszovóban a naciona-

EMLÉKKÖNYV …

249

lista vezetés hiába vezetett be rendkívüli állapotot! A terror különleges

kettős társadalmat keltett életre: az asszonyok „magánpraxisban‖

szültek (a szerb kórházat Herodes vesztőhelyének tartották), a betiltott

iskolák diákjait kicsapott tanárok oktatták, ingyen. Az egyetemi kur-

zusok alkalmasint a börtönökben folytak. Míg a nélkülöző, sanyarga-

tott otthoniakat a külföldön élők önkéntes adományai tartották fenn,

felárat kínáltak (vagy verést) a megszálló szerbek ingatlanaiért.

A hosszútűrés próbája volt mindez, a szabadság drága ára, mert

gyötrelmes agónia (az „albán Gandhi‖, Ibrahim Rugova elleni me-

rénylet, választási bojkott, szakadár akciók, az UÇK fegyveres küz-

delme, s 1999-ben nyolcszázezer albán vérlázító exodusa, majd a

NATO-bombázás) után 2008-ban Koszovó is függetlenné vált. Szak-

értők szerint most már a békefenntartók által óvott, fél-albán Macedó-

nia következik…

A Szentírás útmutatása: „… az alkalmat áron is megvegyétek.‖

[Kolossé, 4:5] Nos, a lenézett siptárok busásan megfizettek az atyai

örökségért. Noha nem keresték (pl. az egyneműek házasságának elis-

merésével) Brüsszel kegyeit, mégis hazá(ka)t szereztek az új nemze-

déknek.

Teréz anya népe az adventben ezzel a bizonyossággal tekinthet a

jövőbe.

EMLÉKKÖNYV …

250

Ress Imre: A szóbeli források alkalmazása 126

Szubjektív bevezető – amiről szabad szájú egyetemistaként sem

beszéltünk…

1968 szeptemberében két jugoszláviai magyar diák, Hódi Sándor

és Vajda János kezdte meg tanulmányait a budapesti Eötvös Kollégi-

umban. Csehszlovákia néhány héttel korábbi megszállása miatt fel-

bolydult egyetemisták között a jelenlétük valamifajta szellemi tájéko-

zódási pontot ígért, hiszen olyan országból érkeztek, amelynek nagy

tekintélyű vezetője támogatta a prágai tavasz reformjait, az emberar-

cú közösségi társadalom ígéretét. Az együtt töltött három kollégiumi

év alatt olykor késő éjszakáig sokszor beszélgettünk tabunak számító

irodalmi és történelmi kérdésekről. A kollégiumi rendezvények és az

annál is érdekesebb szobaviták többnyire természetesen a csehszlová-

kiai eseményekről szóltak. A cenzúrát enyhítő prágai tavasz hónapjai-

ban szlovákiai magyar írók munkáiból először hallottunk az ottani

magyarság 1945. évi jogfosztásának és a szudéta földre történt áttele-

pítésének kálváriájáról. De a délvidéki magyarok 1944–45 évi meg-

próbáltatásai még a legőszintébb megnyilatkozásokban sem kerültek

szóba. Erre vonatkozó kérdést egyébként a történeti stúdiumokat foly-

tató magyarországi diákok sem tettek fel, hiszen számunkra Titó Ju-

goszláviája a sztálinizmussal sikeres szembeszegülő, kulturális sokszí-

nűséget és nyugati utazási szabadságot biztosító országot jelentette.

Történetileg visszatekintve jó adag fiatalos naivitással azt feltételez-

tük, hogy a nemzeti függetlenségért folytatott igazságos jugoszláv par-

tizánháború tiszta és romantikus vállalkozás lehetett, s a térségben a

megszálló hadseregek követték el az atrocitásokat a második világhá-

ború alatt.

Csak végzett történészként az 1970-es évek közepén szembesültem

először ennek a súlyos örökségnek mindkét oldalával, amikor az

1849–1860 között fennállott Szerb Vajdaság és Temesi Bánság német

nyelvű irataiban végeztünk több alkalommal Hungarica-feltárást a

126

A tanulmány teljes cime: A szóbeli források alkalmazása a német és az amerikai történeti irodalomban a második világháborús etnikai atrocitá-sok dokumentálására

EMLÉKKÖNYV …

251

karlócai görögkeleti érseki palotában elhelyezett Vajdasági Történeti

Levéltárban. Ennek az 1926. évi magyar–osztrák levéltári egyezmény

alapján Bécsből átadott irategyüttesnek a Jugoszláviába kerülését is

teljes titokzatosság övezte. Régi levéltárosok csak bizalmas körben

beszéltek arról, hogy ezeket a történeti forrásokat azért adták át a

magyar vonatkozású iratok előzetes feltárása és mikrofilmezése nélkül

1959-ben viharos gyorsasággal Jugoszláviának, mert a Kádár-

kormány ezzel a gesztussal is Titót akarta kiengesztelni Nagy Imre és

társainak a jugoszláv nagykövetség elhagyását követő internálása és

kivégzése miatt. Egyébként Jugoszlávia sem volt mentes a kor jellegze-

tesen kelet-európai levéltári sajátosságától, hogy a személyzet bizo-

nyos hányada a biztonsági szolgálatok kegyvesztett munkatársaiból,

az elbocsátott légióból került ki. A jugoszláv kommunista titkos szol-

gálatot megszervező és azt 1966-ban történt leváltásáig irányító

Aleksandar Ranković néhány hívét is a karlócai levéltárba helyezték

át. Közülük került ki egyik állandó kísérőnk, aki a hétvégi kirándulá-

sokon többször is szóba hozta, hogy a barátság érdekében Budapesten

nem kellene annyit foglalkozni az 1942. évi újvidéki razziával, s kifeje-

zetten utalt a Hideg napok c. filmre, mert ők ezt a számlát később bő-

ven kiegyenlítették. Elbeszélése nyomán kezdett oszladozni a jugoszláv

partizán bennünk elő romantikus mítosza, amelynek délvidéki valósá-

ga csak 1990 után lehetett a történeti kutatás tárgya. E szomorú feje-

zet tisztázására alakult Magyar–Szerb Akadémiai Vegyes Bizottság

részére készülő historiográfiai tanulmány részletével köszöntöm a

hetvenéves Hódi Sanyit.

Nemzetközi történeti előzmények

A tudományos történetírás művelői számára soha nem volt kétsé-

ges a szóbeli források jelentősége, s tudatosan törekedtek a kortársi

eseményeket alakító vagy csupán jól informált személyiségek emléke-

in alapuló információk összegyűjtésére. Közismert példa erre a mo-

dern francia történetírás atyja, Jules Michelet esete, aki kortárs tanúkat

kérdezett meg, személyes élményeiket jegyezte le, ironikusan szólva,

„az aggok elbeszéléseihez‖ nyúlt vissza, amikor a 19. század első fe-

lében a francia forradalomról az akkor még kortörténetinek számító

munkáját írta. A magyar történeti kutatások számára – későbbi példát

EMLÉKKÖNYV …

252

említve – hasonlóan fontosnak minősíthető a 19. század végén a bécsi

kortörténész Heninrich Friedjung eljárása, aki nagyon tudatosan a

kortársi események részeseitől vagy hivatali állásuk folytán jól értesült

személyektől célzott interjúkkal gyűjtötte össze az írott forrásokban

bizonyára nem található releváns információkat az Osztrák–Magyar

Monarchia bel- és külpolitikájáról. Ennek következtében a dualizmus

korából számos magyar politikust is kikérdezett, amelyet egykoron a

magyar történészek bizony elmulasztottak. Noha Friedjung tervezett

munkája nem készült el, az interjúkat egy évtizede publikálták, mert

azok mindmáig megőrizték információs értéküket, olyan történésekről

tájékoztatnak, amelyekre nem lelhető fel semmilyen írásos forrás.

Csak egy jellegzetes példát idéznék fel: Id. Andrássy Gyula magyar

miniszterelnök és közös külügyminiszternek a fia mondta el a vele

folytatott beszélgetés során azt a bizalmasan kezelendő információt,

hogy apja azzal a feltétellel vállalta el a külügyminiszterséget, hogyha

a katonapolitikában is érvényesítheti befolyását. Végeredményben ez

az információ magyarázza meg azt a szokatlan jelenséget, hogy a ka-

tonai felségjogaira kényesen ügyelő Ferenc József miért vette tudomá-

sul külügyminiszterének a számos katonapolitikai kezdeményezéseit,

sőt elősegítve azoknak az illetékes hadügyminiszterrel szembeni érvé-

nyesítését is.127

Ez az eset azt mutatja, hogy az oral history jellegű

adatgyűjtés nem korlátozható feltétlenül a közvetlenül érintett sze-

mélyre és meghatározott időre, s adott esetben nem csupán a történeti

esemény közvetlen részese vagy kortársa, hanem annak leszármazottja

is szolgáltathat nagyon is érdemi információkat.

A német történetírásban csakúgy, mint számos más országban az

oral historynak hosszú ideig elsősorban a politika történetírás művelői

tulajdonítottak kiemelt jelentőséget. A politika történetnek az oral

history terén meglévő túlsúlyát Németországban csak az 1960-as

évektől kezdve törték meg a társadalom- és mentalitás történeti vizs-

gálatok. Ezek a kutatások először a politikai és gazdasági eliteket, a

127

Adlgasser Franz, Friedrich Margret. (Hg.): Heinrich Friedjung: Geschichte in Gesprächen. Aufzeichnungen 1898–1919. (=Veröffentlichungen der Kommission für Neuere Geschichte Österreichs Bd. 87,) 2 Bde. Wien 1997

EMLÉKKÖNYV …

253

nemzeti szocializmus tetteseit és áldozatait, az elnyomó apparátus és

az ellenállási mozgalom tagjait célozták meg, majd mint trauma kuta-

tás kiterjedt az említett kategóriák fiaira, sőt unokáira is. A minden-

napok története kutatása jegyében pedig az oral history módszerével

egyre inkább az életút interjúk révén a történeti esemény megélésének

feltárása, a tapasztalástörténeti megközelítés került előtérbe, amelynek

tárgyát már a legkülönfélébb társadalmi rétegek, nemek vagy más

egyéb tulajdonságok alapján képzett csoportok képezik. E kutatási

irány elterjedtségét mutatja, hogy ennek az 1990-es évek elejétől

BIOS néven külön folyóirata is van, amely magát a biográfia, az életút

kutatás és az oral history szakfolyóiratának nevezi. Összefoglalóan azt

lehet megállapítani, hogy a német nyelvterületen alig van olyan témája

a 20. század történetének, amelyet ne kíséreltek volna meg az oral

history módszerével, megélés- és tapasztalattörténeti perspektívából

feldolgozni. Az egyes kutatási projektek melléktermékeként számos

helyen jöttek létre különböző oral history gyűjtemények, amelyek

közül jó néhányan nagyon ambiciózusan, valamilyen figyelemfelkeltő

jelzővel ellátott „Erinneringsarchiv‖-nak, tehát emlékezet archívum-

nak nevezik magukat.

Szóbeli források használatának histográfiai tapasztalatai a máso-

dik világháború alatti délvdéki történészek dokumentálására

A második világháború idején kibontakozott magyar–szerb konf-

liktusok történeti értelmezéséhez megkerülhetetlen az események

egyetemes történeti összefüggésbe helyezése és a huszadik századi

hadviselés kísérőjelenségeinek figyelembevétele. Az első világháború

folyamán honosodott meg Európában a hadban álló országok állam-

polgárai és a megbízhatatlan kisebbségek politikai vezetői internálá-

sának gyakorlata. A hadműveleti területeken a polgári lakosság elleni

repressziót és megtorlást elsősorban csak a keleti és a balkáni fronto-

kon foganatosították. Ekkor jelent meg tömegesen a hadifoglyok poli-

tikai célú mobilizálása, nemzeti katonai alakulatokba, légiókba szer-

vezése.

Az első világháborút követő uralomváltás és területi átrendeződés

számos etnikai feszültséget gerjesztő tényezővel járt együtt, amelyek

közül különösen a korábbi államhatalomhoz kötődő közigazgatási elit

EMLÉKKÖNYV …

254

és szolgáltatási szakszemélyzet etnikai szempontok szerinti eltávolítá-

sa és az etnikailag homogén területeken jelentős arányú telepítések

kibontakoztatása okozott maradandó sérelmet. A telepítési politika

egyenesen a háború csendes folytatásának számított, hiszen sok eset-

ben militarizált jellegű kolóniák létrehozását eredményezte.

A második világháború idején történt területváltozások során az

etnikai feszültségek újabb forrását elsőként ezeknek a telepes kolóni-

áknak a felszámolása idézte elő, amelyet az etnikai arányok helyreállí-

tásával és a katonai rizikó csökkentésével indokoltak. A háború végén

Európa keleti felén az etnikai atrocitások baljós árnyai amiatt kísértet-

tek, mert a 20. század folyamán a katonai rizikócsökkentés érdekében

már-már az eredményes hadviselés elmaradhatatlan, integráns részét

képezték az etnikai kisebbségeket érintő korlátozások, és kialakultak

annak intézményesült formái és helyszínei, az internáló táborok. A

második világméretű konfliktus idején vált általánossá szinte vala-

mennyi nagy hadviselő fél területén, Németországban épp úgy, mint a

Szovjetunióban, vagy az USA-ban a megbízhatatlannak nyilvánított

etnikai közösségek deportálása, internálása vagy kitelepítése. Az in-

dokok szinte mindig és mindenkor a katonai biztonsági szempontok

voltak. A hadviselés új jelensége, hogy az állampolgári jogegyenlőség

sérelmére a megbízhatatlan etnikai vagy vallási közösségek számára

fegyvertelen katonai alakulatokat létesítettek a honvédelmi munka-

szolgálat teljesítésére. A világháború alatt kölcsönösen érvényre jutott

az etnikai állományok egésze egyesítésének és az etnikailag tiszta

nemzetállamok létrehozásának az eszménye. Gyakorlatilag már ennek

a következményei csapódtak le az etnikai atrocitásokban a világhábo-

rú záró szakaszában, és a lényegében az 1947. évi párizsi békeszerző-

dések is erre az elvi alapra épültek, hiszen csak homogén nemzeti ál-

lamokkal számoltak, az etnikai kisebbségek kollektív védelme helyett

csupán általános emberi jogi kötelezettségeket írtak elő. Bizonyára ez

a magyarázata annak, hogy a második világháború alatti és utáni etni-

kai változások és azok kísérőjelenségei nagyon sokáig nem képezték

komoly történeti kutatás tárgyát. Ezek a kérdések időnként a politikai

propagandában kerültek előtérbe, de az etnikai változások részleteit és

méreteit a bipoláris világban hosszú ideig kölcsönös hallgatás övezte.

EMLÉKKÖNYV …

255

A második világháború alatti és utáni etnikai változások és atroci-

tások oral history módszerével történő feltárásának és dokumentálásá-

nak kronológiailag és módszertanilag kétféle útja figyelhető meg. Az

eseményekkel közel egykorú szóbeli vallomásokon alapuló dokumen-

tációt jórészt csak német részről készítettek. Ez a mennyiségileg leg-

nagyobb, még ma is folyamatosan gyarapodó oral history forrásanyag

egyébként a szerb–magyar történeti bizottság tevékenységét tematikai-

lag közvetlenül érintő tárgykörben a kelet- és délkelet európai néme-

teket a második világháború végén ill. az azt követő kitelepítések so-

rán elkövetett jogsértések dokumentálására jött létre. Ennek során

Kelet- és Délkelet-Európából kitelepítettekkel illetve ennek lefolytatá-

sa előtt mindenféle hatósági szabályozás nélkül elűzöttekkel a Német

Szövetségi Levéltár munkatársai készítettek egységes kérdőívben rög-

zített szempontok szerint nagyszámú interjút. Ebből az anyagból föld-

rajzi tájak szerint tagolt számos kötet jelent meg. Ezek az 1950-es és

60-as években kiadott munkák azonban nem kerültek bele a nemzet-

közi történeti diskurzusba, mert azokat valamifajta német revansista

megnyilvánulásnak minősítették.128

A német dokumentációs anyag

másik forrása, hogy az érintettekről korábbi vagyoni viszonyaikat tük-

röző nagyon alapos felméréseket készítettek társadalmi beilleszkedé-

sük elősegítésére szolgáló járadék összegének megállapítására. A do-

kumentáció az érintettekről – beleértve a kitelepítés alatt elhunytakról

–, az egykori lakóhelyük szerinti bontásban külön személyi kartonokat

is tartalmaz az életkörülményeik és vagyoni viszonyaikra vonatkozó

adatokkal, ami nagyon érdekes társadalomtörténeti megközelítéseket

tesz lehetővé. Noha hasonló dokumentáció a délvidéki magyarságról

már nem készülhet, a német módszertani gyakorlatból a kutatómun-

kánk során mégis átvehetjük az egységes szempontok szerinti interjú-

készítést, az egykorú visszaemlékezések egységes nyilvántartását és

az áldozatok települések szerinti kartonrendszerét. A jelentős időbeli

128

Schieder, Theodor (Hrsg.): Dokumentation der Vertreibung der Deutschen aus Ost-Mitteleuropa. In Verbindung mit Adolf Diestelkamp, Rudolf Laun, Peter Rassow und Hans Rothfels bearbeitet von Theodor Schieder I-V. in 8 Bänden, 3 Beiheft, 1 Ortsregister. Zusammen 12 Bände. ,Bonn, 1955 - 1961

EMLÉKKÖNYV …

256

hátrány miatt természetesen mindez csupán korlátozottan hasznosítha-

tó.

A második világháború végén a németeket érintő etnikai tisztoga-

tás dokumentálása és feldolgozása az 1960-as évek elejétől fokozato-

san kikerült a német egyetemi és akadémiai történészek érdeklődésé-

nek fő sodrából. Mindebben szerepet játszott, hogy e kortörténeti

probléma kutatásának rendkívül erős volt az aktuálpolitikai függősége.

A dokumentációt eredetileg a német béke előkészítésének céljára

kezdték gyűjteni, de az 1960-as évek elején már nyilvánvaló volt,

hogy belátható időn belül nem kerül sor német békekonferenciára. A

gazdasági csoda évtizedében a nyugati Németországnak a délkelet-

európai térséghez fűződő hagyományos gazdasági érdekei és a hatalmi

realitások elfogadását meghirdető új keleti politika hatására erősen

csökkent az összegyűjtött teljes dokumentáció kiadása iránti állami

érdekeltség. A német sérelmek visszafogott dokumentálása különben

már az említett sorozat utolsó, 1961-ben megjelent, a jugoszláviai

németek háború végi sorsát tárgyaló kötetet is jellemezte. A szerkesz-

tőket befolyásolta a titói Jugoszlávia sajátos külön útjának, a Szovjet-

unióval történt szakításának méltánylása, továbbá a német gazdaság-

nak kínálkozó jugoszláviai piaci kilátások és az ottani vendégmunká-

sok foglakoztatásának lehetősége. A diplomáciai kapcsolatok szünete-

lése ellenére a Szövetségi Köztársaságnak különös érdeke fűződött a

délszláv állammal való kapcsolatokat terhelő mozzanatok kiiktatásá-

hoz.129

Másfelől az egész dokumentációval kapcsolatban egyre erőtel-

jesebb lett a szakmai kritika, amely főként azt kifogásolta, hogy a for-

ráspublikáció a szubjektív kortársi megnyilvánulások révén a német-

ség kelet- és délkelet-európai elűzését túlságosan leegyszerűsítve,

mint a német áldozatok szenvedéstörténetét ábrázolta. Ennek vissza-

hatásaként a Szövetségi Köztársaságban az 1980-as évektől fellépő

kritikus történészek új nemzedéke elsősorban a németek elűzésének

kiváltó okait, többek között a nemzeti szocializmus bűneit, különösen

a megszállt keleti területeken folytatott expanzív telepítési politika 129

Beer Mathias: Im Spannungsfeld von Politik und Zeitgeschichte. Das Großforschungsprojekt "Dokumentation der Vertreibung der Deutschen aus Ost-Mitteleuropa". In: Vierteljahrshefte für Zeitgeschichte 46 (1998), S. 357.

EMLÉKKÖNYV …

257

következményeit állították vizsgálódásuk középpontjába. De ez a ku-

tatási irányzat sem volt mentes az érzéketlen leegyszerűsítő magyará-

zatoktól, s a németek kitelepítését a berendezkedő demokratikus álla-

mok üzemi balesetének minősítette.130

A sarkos vélemények kialaku-

lásában szerepet játszottak a szubjektív tényezők, a pályájukat 1945

előtt és utána kezdő német történészek közötti generációs ellentétek és

szemléleti különbségek, s nem lebecsülhető az eltérő pártkötődések

hatása sem.131

Mindennek következményeként a németek elleni etnikai atrocitá-

sok történeti dokumentálása és feldolgozása az 1960-as évek elejétől

egyre inkább az elűzöttek szervezeteinek védnöksége alá került. A

hagyományápolás jegyében kezdetét vette a kisközösségi kollektív

emlékezet kialakítása, amelynek jellegzetes műfaját különböző szín-

vonalú Heimatbuch-ok összeállítása, azaz a honismereti községmo-

nográfiák sorozatának kiadása jelentette. E kötetekből a kutatómunka

során különösen az 1940-es évek eseményeinek a leírása hasznosítha-

tó, amelyeknek a legnagyobb része szintén szóbeli források segítségé-

vel és magán fényképanyag felhasználásával készült. A községmonog-

ráfiák megírásához ugyanis az elszármazottak kikérdezése alapján

szintén nagyszámú, többnyire írásban lejegyezett, olykor közjegyző

által hitelesített orális forrás, visszaemlékezés született. Ezeknek a

helytörténeti munkáknak a módszeres feldolgozása azért is hasznos

lehet, mert a bennük a délvidéki magyarság történetére is számos ada-

lék található. A könyvtárnyira duzzadt irodalomból példaként említ-

hetjük a torontáli Módos község monográfiáját, amely különösen gaz-

130

Sundhaussen Holm: Einführende Bemerkungen: Wider Vertreibung als nationalen Erinnerungsort. In: Brunnbauer Ulf, Esch Michael G., Sundhaussen Holm (Hg.): Definitionsmacht, Utopie, Vergeltung. "Ethnische Säuberungen" im östlichen Europa des 20. Jahrhunderts. Berlin – Münster – Wien - Zürich – London, LIT Verlag, 2006. 22-29 p.

131 Ther Philipp: Deutsche und polnische Vertriebene. - Gesellschaft und

Vertriebenenpolitik in der SBZ/DDR und in Polen 1945–1956. Vandenhoeck und Ruprecht Verlag, Göttingen und Zürich 1998 35 p. A németek elűzésének öt kötetes dokumentációját szerkesztő Theodor Schieder érintettségének kimutatása a keleti területek német betelepítésé-re irányuló nemzeti szocialista tervek kidolgozásában.

EMLÉKKÖNYV …

258

dag dokumentációt tartalmaz a németek, szerbek és magyarok máso-

dik világháború előtti és alatti viszonyára.132

Az 1990-es évek elejétől Jugoszlávia felbomlása és a brutális ke-

gyetlenséggel zajló délszláv háború etnikai tisztogatásai irányították rá

a hívatásos történeti kutatók figyelmét a nemzeti kisebbségek ellen a

második világháború végén végrehajtott kollektív büntető akciók eu-

rópai és hatalompolitikai dimenzióira. Lényegében a huszadik század-

végi délszláv háború etnikai menekült és elűzött áradata oldotta fel a

második világháború utáni etnikai konfliktusok körüli diszkrét hallga-

tást, hiszen ezek megértése és kezelése nem nélkülözhette az előzmé-

nyek átfogó tudományos vizsgálatát. Az angol, a francia és az ameri-

kai közvélemény és a politikai döntéshozók olyan jelenségek egész

sorával kerültek szembe, amelyet korábban a német nemzetiszocia-

lizmus kizárólagos tulajdonságának gondoltak és megismétlődését

Európában elképzelhetetlennek tartották. Ebben a kontextusban kap-

hatott nyilvánosságot és a válthatott ki nagyobb érdeklődést a jugosz-

láviai németség háború végi sorsának kutatása a totalitárius állambe-

rendezkedést előkészítő etnikai politika mechanizmusának a feltárásá-

ra, amelynek a széthullott délszláv államból eltüntetett német kisebb-

ség történeti emlékének megőrzése és az áldozati traumát oldó meg-

békélés lehet a tudományos és emberi hozadéka. Erre a feladatra végül

mégsem akadémiai vagy állami intézmény vállalkozott. Az elűzött

nemzetiség önszerveződésének érdekképviselete és kulturális alapít-

ványa, a Donauschwäbische Landmannschaft és a Donauschwäbische

Kulturstiftung kiadásában jelentek meg 1992–94 között négy kötetben

mintegy négyezer oldalon a jugoszláviai németek több évtizeden át

szisztematikusan gyűjtött személyes visszaemlékezései az 1944–1948

közötti időszakról.133

A forráskiadvány az évszázados lakóhelyükről menekült vagy on-

nan elűzött embercsoport szubjektív látásmódját tükrözte, megélt ta-

132

Burger Josef: Heimatbuch der Gemeinde Modosch im Banat und Ortschronik der Gemeinde Kaptalan. Bermatingen, Eigenvlg. 1964. 528 S. 133

Beer Josef (ed.): Leidensweg der Deutschen im kommunistischen Jugoslawien. Bd. I.–IV. München, Sindelfingen. Donauschwäbische Kulturstiftung. 1992–1994.

EMLÉKKÖNYV …

259

pasztalatait, a megaláztatás és erőszak, a terror és gyilkosságok rette-

netét rögzítette, s ezzel lényegében a korábbi állami dokumentáció

szenvedéstörténeti hagyományát folytatta. Törzsanyagát is a Szövet-

ségi Levéltárban őrzött több tízezer személyes vallomás képezte, ame-

lyet az érintettek közvetlenül a Jugoszlávia elhagyása után vetettek

papírra, s kisebb hányadát az 1961. évi kiadványhoz is felhasználták.

Emellett a kitelepítettek szervezetei folyamatosan ösztönözték az

1944–45 évi események megörökítését, amelyhez a folyamatosan

megjelenő Heimatbuchok előkészítése nyújtotta a tudományos szerve-

zeti hátteret. Végső soron a helytörténeti községmonográfiák módszer-

tani megoldásai befolyásolták a forráskiadvány egészének szerkezetét

és egyes köteteinek tematikáját, felépítését. A kötet szerkesztői maxi-

malizmusra törekedtek, s megkísérelték minden olyan jugoszláviai

település németségének sorsát dokumentálni, ahol a két világháború

közötti német népszámlálás legalább kettőszáz németet tartott számon.

E cenzus alapján a németek lakta települések legalább négyötöde a

Bánságban, a Bácskában és a Szerémségben, tehát a magyarok által is

lakott tájakon helyezkedett el. Az első kötet a nagytájak és községek

szerinti tagolásban mutatta be az 1944. őszi partizán megtorlástól, a

németség táborba zárásán és oroszországi deportálásán át a teljes ki-

vándoroltatásig húzódó eseményláncolatot. A községi szintű beszámo-

lók nagy részét helyi nemzetiségi vezetők, községi elöljárók, tanítók

vagy lelkészek vettették papírra. Gyakori eljárás, hogy átvették a hely-

ismereti monográfiáknak ezekre az évek vonatkozó fejezeteit. A má-

sodik kötet hasonlóan nagytájak szerinti községi bontásban az egyes

adatközlők a fentivel azonos tematikájú, de gyakran különböző idő-

pontokban rögzített individuális beszámolóit tartalmazza. A történések

társadalmi hatásának érzékeltetésére szolgálnak a községi demográfiai

adatok, amelyek mindenkor megadják a település teljes lakosságának

számát és a németek részarányát. A harmadik kötet tematikus tagolá-

sú, s egyes foglalkozási csoportok, vagy speciális hivatású személyek,

mint az egyháziak visszaemlékezéseit, továbbá a jugoszláviai nevelő-

otthonokban Titó - pionírként felnövő, s csak az ötvenes évek család-

egyesítése keretében áttelepülők ellentmondásos élményeit tette köz-

zé. A kötet másik fő fejezete az 1944-től 1948-ig létező, magas halá-

lozási számokat felmutató internáló- és munkatáborok foglyainak

EMLÉKKÖNYV …

260

visszaemlékezései révén az elnyomó hatalom intézményi folytonossá-

gát jelképezte. A negyedik kötet községek szerint összegezte a jugosz-

láviai németek név szerint azonosítható veszteségeit, amely mintegy

40 ezer névre tehető, külön rovatban tüntették fel 1944 őszétől a parti-

zán megtorlás, szovjet deportálás és a különböző időtartamú internáló-

és munkatáborok áldozatait. A községi veszteséglistát a német alaku-

latokban elesettek vagy eltűntek és a hadifogságban meghaltak névso-

ra egészítette ki. A kötetekben kiadott egyéni vallomásokban számos

utalás található a délvidéki magyarokra. Különösen fontosak a bánsági

magyar szórványokra vonatkozó adatok, amelynek pusztulása gyakran

olyan községekben történt, amelyeknek mára alig maradhatott magyar

lakója, s így az ottani magyar áldozatok sorsát ezek német visszaem-

lékezések tartották számon. Az egyes kötetekben kiérlelt tanulmányok

taglalják a történeti előzményeket, a német nemzetiségi szervezkedés

és a nemzeti szocializmus kölcsönhatását, valamint a háborús évek

eseményeit, amellyel a szerzők megkísérelték a kötet egészének az

érintettek szubjektivitásából fakadó egyoldalú mártírium szemléletét

meghaladni. A történeti összefüggések mélyebb feltárásának igénye

mellett az írások elsősorban ember- és nemzetközi jogi érvek felsora-

koztatásával a kommunista jugoszláv történetírás politikailag motivált

központi tézisét kérdőjelezték meg, amely a német lakosságnak a

Wehrmachtban történt katonai szerepvállalásával és hazaáruló ötödik

hadoszlopként való megbélyegzésével legitimálta a jugoszláviai német

kisebbség létének megvonását és elűzését. A terjedelmes dokumentá-

ció megjelenése óta eltelt közel két évtized alatt tárgyi emlékekkel is

gazdagodott a jugoszláviai németek emlékezetkultúrája. A Bánságban,

a Bácskában és a Szerémségben 2010-ig összesen 34 településen léte-

sítettek emlékhelyet az 1944–1948 közötti kommunista megtorlások

dunai német áldoztainak, nyugvó helyeik megjelölésével kiemelve

őket a feledés és névtelenség homályából.134

134

Márta István, Lang Josef: Gedenkstätten der Donauschwaben in der Batschka, im Banat, in Syrmien. München. Verlag der Donau-schwäbischen Kulturstiftung. 2010.

EMLÉKKÖNYV …

261

Az ezredfordulóra a tengerentúl az amerikai történeti kutatók is

módszertanilag figyelemre méltó eljárást dolgoztak ki a második vi-

lágháború alatt a japán származású amerikaiak internálásával elköve-

tett jogsértések feldolgozására és az internáltak történeti emlékhelyei-

nek létesítésére. A japán-amerikaiak internálásának kérdése egyébként

azért mutat párhuzamot a délvidéki magyarok sorsával, mivel mindkét

eseményt hosszú ideig a teljes elhallgatás kísérte. A japán-amerikaiak

sérelmének politikailag kényes voltát és az elhallgatás betonfalának

erejét jelezte, hogy még a nyitott amerikai társadalomnak is több mint

félévszázadra volt szüksége, amíg szembesült a katonai kockázat mér-

séklése érdekében a saját állampolgárai ellen elkövetett törvényszegé-

sekkel. Lényegében csak az ezredforduló táján kezdődhetett meg

módszeres kutatás az 1941. decemberi japán hadüzenet után több évre

internált japán származású amerikaiak és közvetlen leszármazottaik

szóbeli visszaemlékezéseinek rögzítésével és a vonatkozó levéltári

források feldolgozásával. A második világháború alatt az Egyesült

Államokban mintegy 120 ezer japán származású polgárt zártak több

évre táborba, nagyon gyakran olyanokat is, akiknek fiai egyébként

megbízhatóan, sőt kiemelkedően szolgáltak az afrikai és az európai

hadszíntéren az amerikai hadseregben.135

A japán származású ameri-

kaiak második világháború alatti etnikai alapú diszkriminálása min-

denképpen hivatkozási alap lehet vállalkozásunk igazolására, és az ott

történetek feldolgozására alkalmazott módszertani elvek megismerése

pedig lehetővé teszi, hogy kutatásunk ne csak magyar–szerb ügy le-

gyen, hanem részévé váljon a világháború alatt elkövetett etnikai atro-

citásokról szóló nemzetközi történész diskurzusnak. Az oral history

szempontjából a japán-amerikaiak kálváriáját feldolgozó projekt azért

lényeges, mert igazolja, hogy az események után félévszázaddal is

lehetséges az érintettek vagy azok leszármazottainak kikérdezése, és

az így szerzett ismereteknek a levéltári forrásokkal való szembesítése.

135

Matyas, Irene: Die Internierung japanisch-stämmiger Amerikaner während des Zweiten Weltkrieges. Vorgeschichte, Ereignisse und Folgen. Wien/ Köln 1990. - Hochgeschwender, Michael: Rassismus in den USA: die Internierung der Nisei und Issei 1942-1945. In: Sozialwissenschaftliche Informationen, 29 (2000) 3, S. 177–185. A tanulmány az OTKA TRT 101 629 sz. projekt keretében készült.

EMLÉKKÖNYV …

262

Kolozsi Béla: Hódi Sándor: A „meghívott” halál 136

Az öngyilkosságban – vagy éppen a modern, ipari civilizáció

pszichopatológiai szövevényében – az egész társadalmi totalitás, az

egész aktuális emberi léthelyzet titkai vallanak önmagukról. Ez az oka

annak, hogy puszta leíró megközelítéssel alig lehet az igazi és hiteles

tudást felépíteni ezekről a jelenségekről. Kritikailag is le kell leplezni

az együttélés gyarló tabuit: evidensnek hitt értékeket, attitűdöket és

életmintákat kell kérdésessé tenni ahhoz, hogy adekvát, megfelelő

érzékenységű szemléleti bázisra tehessünk szert.

A modern pszichológiában azonban szép számmal vannak olyan

kezdeményezések, amelyek nem érik be a kritikai attitűd fentebbi

mértékével, hanem bőven találnak számára tennivalót magában a

pszichológiai gondolkodásban is. Egyfajta ideológiai-kritikai számve-

tést követelnek a lélektantól: vizsgálja felül előítéleteit, társadalmi

szerepét, látszatait. Ez a hozzáállás sok burkolt leintésben részesült a

legutóbbi időkben is. Akik visszautasították, úgy érveltek, hogy ab-

ban a közegben, ahol a pszichológiai és szociológiai kulturáltság nívó-

ja alacsony, ott inkább ennek a gondolkodásmódnak a problémázgatás

nélküli adaptálására van szükség, mint bíráló tépelődésekre. Utaltunk

arra, hogy azoknak, akik szívükön viselik a pszichológia (és a szocio-

lógia) „honosításának‖ ügyét, sokszor gyanakvó és értetlen közegben

kell szemléletük elfogadásáért megküzdeniük, és ebben a helyzetben a

nyílt önkritika az ellenfelek érveit erősítheti, tehát kerülendő. A belső

kritika elhárításának ismert mechanizmusáról (az ún. militáns csoport-

tá nyilvánítás eljárásáról) van tehát szó, amely a külső küzdelem ürü-

gyén kívánja az önnön ellentmondásaival való szembesülést elkerülni.

Hódi Sándor most tárgyalandó könyvében is tanúságot tesz arról,

hogy nem a – mégoly nemesnek látszó – hárítások embere, hanem a

gondolati szembesülésé. A konfrontációra való felkészültség lendüle-

tével, kompetenciájával és feszességével kalauzolja végig az olvasót

az öngyilkosság-kutatás statisztikai elemzésein és jelenségtani leírása-

in, a munka első kettő, saját mondandói ügyében bevezetőnek tekint-

hető főfejezetében. A tudományos hagyomány sorravétele közben

mindenütt biztos kézzel tapint rá az egyes okfejtések gyengeségeire,

136

Fórum Könyvkiadó, Újvidék 1979.

EMLÉKKÖNYV …

263

fokozódó érzékenységet és elégedetlenséget keltve az olvasóban a

pszichologizmus és szociologizmus néhol bosszantó leegyszerűsítései

iránt.

A továbbiakban különös hangsúlyt kap az a szerep, melyet korunk

szocio-kulturális valósága játszik a lét személyességének degradálódá-

sában, ennek következtében az öngyilkosságok terjedésében. Hódi itt

arra hívja fel a figyelmet, hogy az ipari civilizáció világában a szelle-

mi kultúra az intézményesség létét igazolja, evidenciái ahhoz szabot-

tak. Ha úgy tetszik: az intézmények működtetése szempontjából funk-

cionális, az alanyiság-személyesség megélése, kibontakoztatása, átte-

kinthetősége szempontjából diszfunkcionális kultúra, társadalmi tudat-

kínálat válik jellemzővé. A személyes létét illetően csapdába szoruló

ember ezt az egysíkúvá lett társadalmi tudat-kínálatot találja meg

helyzetének értelmezésére, megragadására; ez a tudat pedig ehhez

inadekvát: számára hamistudat. Értelmezési kísérletei során a csapda a

jelen viszonyok között szűkebbre zárul. A társadalmi tudat a szemé-

lyesség és intimitás tematikájában olyannyira inadekváttá lett, hogy

„…az individuális élményvilágnak társadalmi hitelvesztése‖ … vált

valósággá, „az ember személyes létében idegen lénnyé és eltagadott

tartalommá vált az idézőjelben mondott közössége számára‖, amint

szerzőnk fogalmazza. A megnevezhetetlen, megfoghatatlan veszélyek

és szorongások pedig a maguk homályos kontúrjaival hatványozott

hatalomra tehetnek szert az ember fölött.

Éles szemmel és újszerűen mutatja be a könyv azt a szukcessziv

folyamatot, amely a pszichológiai értelemben szorító helyzetbe került

ember belső és interperszonális válságának elmélyüléséhez vezet.

Klasszikusnak nevezhető játékelméleti csapda-szituáció bontakozik ki.

Az öngyilkosság potenciális áldozatai, érezvén emberi kapcsolataik

feltöredezésének, belső elmagányosodásuknak kezdeteit, úgy próbál-

nak ezzel szembeszállni, hogy átértékelik referens normativáikat, igé-

nyesebb értékszempontokat építenek be személyiségükbe, és eme

„minőségi értékjegyeiktől remélik a nyomasztó létformákból való

szabadulásukat‖. A környezet azonban ösztönösen ráérez arra, hogy az

elmélyültebb értékorientáció fokozná a szembesülés és emocionális

szint-vallás kockázatát és az intim kötődési igényében már korábban

is visszautasított személyt most még határozottabban igyekszik távol

EMLÉKKÖNYV …

264

tartani magától. A következő lépésekben, kölcsönösen, mintegy fele-

selgetve egymásnak ismétlik és mélyítik az egymással szembeni inte-

rakcióikat, miközben olyan interperszonális küzdelem („játszma‖)

bontakozik ki, amelynek kényszerpályáiról egyre kevésbé lehet visz-

szafordulni. Az értékek érvényességére apellálónak – a könyv gondo-

latmenete szerint – végül is el kell buknia. Így fogalmaz: „S hogyan is

volna menekülési lehetőség, amikor a személyes boldogulás érdeké-

ben annyi esetben kényszerül az ember az intézmények által fenntar-

tott erkölcsi-etikai normarendszer megkerülésére‖. Arra int, hogy az

intézményesség, az értékviszonyok is a velük szorosan összefonódott

mindennapi pszichológiai realitás olyan vaskos valóságot jelentenek,

amely megcsúfolja és eltiporja azokat, akik személyes létük talajvesz-

tése idején azoknak az értékeknek érvényessége jegyében akartak

szembefordulni a realitással, amelyeket ugyan maga hirdet, ám

hipokrata módon aligha szán konfliktusaiban perdöntő szerepet nekik,

inkább reprezentációs célokat szolgál.

Hódi Sándor végső következtetései szerint az öngyilkosságok igazi

háttere a történelmi-társadalmi fejlődés jelenkorának abszurd léthely-

zete. A szuicidiumok a kultúra rejtett, elemi szintű dezorganizációjá-

nak, bomlásának indikátorai. A pozitivista hangoltságú pszichológia

vagy szociológia – prekoncepciók miatt – nem is képes a jelenség

lényegének adekvát megragadására. Ezért a jelenséget egy kritikai és

filozofikusabb ihletettségű társadalomontológia kutatási illetékességi

körébe utalja át. Amiként leszögezi azt is, hogy az öngyilkosság ösz-

szefüggésrendszerének feltárására csak azok a társadalmi körök képe-

sek, amelyek az öngyilkosságban megmutatkozó valóságelemek kriti-

kájára is készek.

Talán röviden említsünk meg egy-két kérdést, amire nem kapunk

választ a munkából. A személyi dekomponálódás globális, mindenütt

nagyjából hasonló tendenciája, szociogenetikus háttere mellett mi az

oka annak, hogy az öngyilkosság mértéke területegységenként, orszá-

gonként igen jelentősen különbözik egymástól? Nem arról van némi-

leg szó, hogy Hódi inkább a progresszív módon előrehaladó személyi

talajvesztés hátterét, ennek anatómiáját fedte fel, és miután ez a mi

itteni és mostani kultúránkban nagy sodrással az öngyilkosság felé

tart, ő maga, a kutató sem teremtett distanciát kultúránk „evidenciái-

EMLÉKKÖNYV …

265

val‖ szemben, és elhitte a társadalmi konszenzusnak, hogy a gyökeres

személyi-személyközi kudarc öngyilkosságot kell hogy implikáljon?

Helyesen mutat rá a könyvében, hogy az öngyilkosság minden esetben

– és nem csak az elvetélt, sikertelen, kísérletnek minősülő esetekben –

a személyközi küzdelem gesztusa. Ám erősen heterogén ez azokhoz a

gesztusokhoz képest, amelyek a licitálási játszmában, a megelőző lé-

pésekben folytak! Az pedig kultúránként erősen változik, hogy ezt a

gesztust tartalmazza-e a kultúra, mint konfliktushelyzetre való nyílt

vagy rejtett propozíciót. Ez a követelmény pedig bizonyára sok min-

dent megmagyaráz az öngyilkossági ráta területi különbségeiről. Néz-

zünk egy közelálló példát. Az emberközi viszonyokban elszenvedett

kudarc, visszautasítás nemcsak öngyilkosságra vezethet, hanem a kap-

csolati partner megölésére is. Számos kultúrában ez meglehetősen

gyakori. Ez a végkifejlet nem változtat semmit a jelenség

szociogenezisén, a mélyben meghúzódó létabszurditáson, az odaveze-

tő út szociopszichológiai stációin, a kétségbeesett tettet megelőző és

kísérő pszichodinamikai örvényléseken: egyszóval mindazokon, ame-

lyeket a mi kultúránkban az öngyilkosságról megállapithatunk. Ott,

abban a kultúrában mindez az érzelmi gyökerű emberölés determinán-

sainak tűnhet. Pedig mindkettő egy-egy reaktív „modell‖, az adott

kultúra sugallata, arra vonatkozóan, ahogy szerintük egy végletes em-

beri helyzetre reagálni kell. Ebben a sugallatban viszont nemcsak a

végletes helyzetekről szóló kulturális ítélet rejtőzött el, hanem az em-

beri élet értéktelenségéről, a szenvedés elviselhetetlenségéről és célta-

lanságáról, a végletes gesztusokkal a másik ember presszionálásának,

büntetésének, zsarolásának jogosságáról stb. szóló kulturális ítélet is.

Igaza van Hódinak, amikor hangsúlyozza, hogy csak a végletes két-

ségbeesés jelezte fundamentális bajok kritikájára kész gondolkodás-

mód érti meg az öngyilkosságot, ill. ennek lényegét, de hozzá kell

tennünk, hogy a fenti kulturális attitűddel szembeni kritikai készenlét

ugyanilyen szükséges. A pszichológiai problémák mélyebb, szocio-

kulturális jelentései és jelentősége iránt érzékeny szuicidológiának

ahhoz, hogy teljes körűen megértse tárgyát, nem szabad megfeledkez-

nie arról, hogy az öngyilkosság szó két tagból áll: az „ön‖ az egyik, és

a „gyilkosság‖ a másik tagja. Az öngyilkos énje a „tettben‖ zavaros és

paradox helyzetbe kerül. Egyfelől áldozat, másfelől gyilkos is. Akár-

EMLÉKKÖNYV …

266

csak az a szerencsétlen sorstársa, aki egy másik kultúrában, hasonló

gyötrelmektől űzötten nem önmagán, hanem társává lenni nem akaró

társára emelte a kezét. Ne halljunk ki ezekből a mondatokból intole-

ráns, egykor annyira elterjedt, öntelten ítélkező hangot. Inkább arról

van szó, hogy az öngyilkossággal kapcsolatos társadalmi felelősség

csak még nagyobb, mint gondoltuk: civilizációnk gyarlósága nem

csupán az életükkel, de egyszersmind moralitásukkal fizető áldoza-

tokká is teszi őket. Még annyit le kell itt szögeznünk, hogy Hódi gon-

dolatmenete egyértelműen azt sugallja, hogy a társadalom felelőssé-

gében e tekintetben mindenki osztozik, maguk az öngyilkosok is. Nem

arról van tehát szó, hogy a „környezet‖ bűnbakká válna ebben a lá-

tásmódban, és ugyanakkor az öngyilkosságot elkövetők kiszorulnának

az emberi lét felelős lét jellegéből, vagyis alanyiságukból.

Ezzel a könyvvel találkozván sok evidenciánkat kell megkérdője-

leznünk. Nem pragmatikus könyv. Megvan azonban a haszna annak,

ha megszenvedjük ismereteinket, igazságkeresésünk zsákutcáit, akkor

is, ha nem mindig látható előre a zsákutcából kivezető kognitív út.

Egy adott kérdés mindennapi gyakorlatától néha távol kell kerülnünk

ahhoz, hogy rálátásunk legyen a problémára, hogy el tudjunk képzelni

más meglátásokat is, mint amelyek éppen megfellebbezhetelennek

tűnnek. Hódi Sándor perspektíváját talán szélesebbre nyitotta az alko-

tó műhelyektől és mindennapi eszmecseréktől távol fekvő személyi

élete. Anyanyelvünk gondolkodást segítő melege sem veszi körül

olyan észrevétlen és folyamatosan, mint többségünket: a könyv sok

olyan nyomdai hibája teszi ezt az élethelyzetet egy pillanatra érzékle-

tessé az olvasó számára, amely a nyelvet és szöveget nem értő nyom-

dászokra utal.

Mindazoknak ajánlható ez a széles területekre kitekintő, de mégis

egy lendülettel megírt és egy lendülettel végigolvasható könyv, akik

úgy gondolják, hogy az öngyilkosság kérdése nem csupán egy szakte-

rület problémája.

EMLÉKKÖNYV …

267

Szilágyi Károly: Hódi Sándor esete a Hitel vaskalapos

szerkesztőjével

Hódi Sándort régóta ismerem, de csak felületesen. Míg odahaza

voltam, találkoztunk egyszer-kétszer, de közelebbi kapcsolatba nem

kerültünk egymással. Távolról figyeltem a munkásságát, őszinte tisz-

telettel. Két dolog imponált benne: a szakmaisága és a bátorsága.

Vérbeli szakember. Hosszú éveken át tanulta meg, hogy kell bele-

látni az emberek lelkébe, és további hosszú évek gyakorlati tapasztala-

ta hatalmazta fel arra, hogy le is írja, amit az ott látottak alapján gon-

dol. Térdig járt a valós élet sarában, s eszébe sem jutott fintorogni,

amikor annak bűze is meg-megcsapta az orrát. Minden cikke, tanul-

mánya, könyve mögött hiteles adatok sora, megannyi kutatás rész-

eredménye áll – ezek birtokában vállalkozhatott csak magabiztosan

következtetések levonására, szintetizálásra, vagy éppen diagnózis-

felállításra. S ettől lettek hitelesek a kezelésre, gyógyításra vonatkozó

elképzelései is.

Magabiztos, magabiztosabb, legmagabiztosabb, bátor. Igen, Hódi,

a „lélek mérnöke‖ egyszer csak rádöbbent, hogy őrá nemcsak tudós-

ként van szüksége a fogyatkozó délvidéki magyarságnak, hanem har-

cosként is, így hát fellépett a grádics legmagasabb fokára. Szélfútta

magaslat volt, néha nem is csak ellenszélben, hanem összevissza fújó

szelek rohamai közt kellett kitalálni, hogy mit és hogyan, legyen szó

identitástudatról, kisebbségi politikai szerveződés-koncepcióról, ér-

dek- és jogvédelemről vagy autonómiáról…

Mindemellett még arra is futotta energiájából, hogy feleségével,

Évával együtt összeállítsák a délvidéki magyarság egyik kapitális ér-

tékű könyvét, a Ki kicsodát, a vajdasági magyar közéleti lexikon

2004-es és 2010-es kiadását.

Nos, itt lépek a képbe én, mint a Hódi Sándor esete a Hitel vaska-

lapos szerkesztőjével című história élő tanúja. Az történt ugyanis,

hogy amikor a Ki kicsoda 2010-es kiadása megjelent, Hódiék Buda-

pesten élő lányának a lakásán vettem belőle egy példányt, és tisztele-

tem jeléül hagytam nála egy Sándornak dedikált könyvet nemrég meg-

jelent publicisztikai kötetemből.

EMLÉKKÖNYV …

268

Mit ad Isten? Hódi rajtaütésszerűen – elsőként és mindeddig egyet-

lenként – írt egy nagyon kedves recenziót a könyvemről az Aracs fo-

lyóiratnak. Vesztére nekem is elküldte az írást, nem is sejtve, micsoda

hálaözönt zúdít ezzel magára…

Egyszóval: rájöttünk Sándorral, hogy akár barátok is lehetnénk…

A következő lépés az volt, hogy Sándor írt egy nagyon szép cikket

Csoóri Sándor A szétzilált nemzet című könyvéről, és egy, a szerzőnek

címzett levéllel együtt elküldte nekem (akiről nyilván a régi Csoóri-

ismeretség okán feltételezte, hogy bejáratos vagyok a Hitelbe), legyek

már oly urambátyja, adjam át a levelet a címzettnek, az írást meg köz-

lésre a Hitel szerkesztőjének. Nem tudhatta szegény, hogy már régen

az irodalmi élet perifériájának a perifériáján élek, s azon kívül, hogy

mély tisztelettel gondolok mindig Csoóri Sándorra és a Világszövetség

című lapnál eltöltött régi szép napokra, nem tartom vele a kapcsolatot,

s a Hitelbe sem vagyok bejáratos, pedig nagyon jó folyóiratnak tar-

tom. De a kérés az kérés, annak eleget kell tenni, felhívtam a Hitel

szerkesztőségét, majd elküldtem e-mailben a levelet és a cikket.

És most beszéljenek a dokumentumok!

Sz. K. levele a Hitel szerkesztőjének, 2012. március 12.

Kedves Papp Úr,

iménti telefonbeszélgetésünk értelmében mellékelve küldöm Önnek,

illetve az Ön szíves közvetítésével Csoóri Sándornak Hódi Sándor

levelét és írását. Köszönöm szépen a közvetítést. Kérem, adja át Csoó-

ri Sándornak szívélyes üdvözletemet, mielőbbi felépülést kívánok Neki.

(…)

Kérnék szépen visszajelzést, rendben átment-e minden.

Köszönöm szépen.

Szívélyes üdvözlettel

Sz. K.

EMLÉKKÖNYV …

269

Sz. K. levele Hódi Sándornak, 2012. március 12.

Kedves Sándor,

fél órával ezelőtt továbbítottam a leveledet és a Csoóriról szóló

írást a Hitel felelős szerkesztőjének, Papp Endrének. „Közvetítésem”,

sajnos, csak félig nevezhető sikeresnek. Papp Endre csak arra vállal-

kozott, hogy átadja Sándornak a levelet és az ismertetőt (Sándor ép-

pen kórházban van), arra a felvetésemre azonban, hogy esetleg a Hitel

közölhetné is, egyenes nem volt a válasz, mert van egy olyan megálla-

podásuk, hogy a folyóirat nem közli a saját szerkesztőiről szóló íráso-

kat. Ez érthető, és elfogadható. Azt javasoljuk mindketten, hogy küldd

el a Kortársnak.

Szeretettel üdvözöl

K.

Hódi Sándor levele a Hitel szerkesztőjének, 2012. március 12.

Tisztelt Főszerkesztő Úr!

Pár perccel ezelőtt kaptam meg a levelet Szilágyi Károly bará-

tomtól, amelyben arról tájékoztat, hogy továbbította Önnek a Csoóri

Sándor könyvéről szóló írásomat, és Ön vállalta, hogy átadja Sándor-

nak a levelet és az ismertetőt. Ez irányú fáradozását hálásan köszö-

nöm.

Megütközéssel olvastam viszont elutasító válaszát arra vonatkozó-

an, hogy a Hitel közölhetné az írást. Állítólag van egy olyan megálla-

podásuk, hogy a folyóirat nem közli a saját szerkesztőiről szóló íráso-

kat.

Nos, alig találok rá szavakat, hogy erre a „megállapodásra” vo-

natkozóan elfogadhatóan kifejtsem álláspontomat. Ez bizony a nemzeti

önfeladásban túltesz a gyurcsányi „merjünk kicsik lenni” állásponton.

A látszat ellenére ez a tiltás ugyanis nem korrektségen alapszik, ha-

nem egymás sunyi elgáncsolását szolgálja. Uram, amíg a magunk

portáján sem szabad a nemzet kiválóságai előtt őszintén tisztelegnünk,

képmutató módon azt várva, hogy majd azok fogják például Csoóri

Sándor munkáit a nyilvánosság előtt nagyra értékelni, akik megfojta-

EMLÉKKÖNYV …

270

nák egy pohár vízben, addig a nemzet nem fog szellemileg se magára

találni, se felnőtté válni.

Javaslom, hogy vizsgálják felül ezt az álszent megállapodásukat,

és addig adjanak teret és lehetőséget a nemzetért való fáradozás elis-

merésére, amíg van kinek a hálánkat és nagyrabecsülésünket kifejezni.

Örülnék, ha megfontolnák javaslatomat és írásommal a Hitelben tisz-

telegnénk Csoóri Sándor nagysága előtt.

Dr. Hódi Sándor

A Hitel szerkesztőjének levele Hódi Sándornak, 2012. március 13.

Tisztelt Hódi Sándor!

Vegyen egy mély levegőt, s nyugodjon meg!

Bár levele barátságtalan, mondhatni hisztérikus, mégis arra ké-

rem, fogadja el a Hitel szerkesztői gyakorlatát, melyet az Ön ellenvé-

leménye miatt sem fogjuk megváltoztatni.

A Hitel szerkesztői továbbra sem kívánják önmaguk dicséretét sa-

ját lapjukban látni. (Ön is tudhatja, persze, hogy többször tettünk már

kivételt, például Csoóri Sándor, Ágh István, Nagy Gáspár születés-

napjainak megünneplésekor – ezek kivételes esetek.)

Nem is tudom, érdemes-e megemlítenem, hogy Csoóri Sándor kife-

jezett kívánsága ez a szerkesztői gyakorlat. Ön tehát – rendkívül ellen-

szenves módon – főszerkesztőnket vádolja „egymás sunyi elgáncsolá-

sával”.

Talán gondolkozzon el ezen!

Papp Endre felelős szerkesztő

Hódi Sándor levele a Hitel szerkesztőjének, 2012. március 13.

Tisztelt Papp Endre Úr!

Mély lélegzetet vettem és alaposan elgondolkodtam a Hitel szer-

kesztői gyakorlatán. Továbbra is az a véleményem, hogy semmilyen

okkal-ürüggyel-jogcímen nem fordulhat elő a mai Magyarországon,

hogy egy jobboldali lap ne adjon helyet egy Csoóri Sándort méltató

írásnak.

EMLÉKKÖNYV …

271

Talán az efféle öncenzúra is hozzájárult az anyaországi magyar

értelmiség szárnyaszegett vergődéséhez – amiről mellesleg Csoóri

Sándor A széthullott ország c. esszékötete szól – , és ahhoz, hogy még

azt sem sikerült javunkra fordítani, amit a történelem a rendszervál-

tással tálcán kínált számunkra. Meggyőződésem, hogy Csoóri Sándor

munkásságának méltatása, akárcsak a személyisége előtti tisztelgés

fontosságában a nemzet szempontjából felülír minden önkorlátozó

gyakorlatot.

Elsősorban talán ezen kellene elgondolkodnunk.

Tisztelettel

Hódi Sándor

Pár mondat erejéig átveszem a szót a dokumentumoktól. Merthogy a

fenti levelek mindegyikét én is megkaptam, és – lehet, hogy ezen töb-

ben elcsodálkoznak – én is elgondolkodtam a leírtakon. És el is szé-

gyelltem magam. Úristen, ennyire akklimatizálódtam volna az elmúlt

húsz év alatt, amióta az anyaországban élek? Mitől van, hogy másként

látom a dolgokat, mint az otthon maradt Hódi Sándor, és tisztességes

szerkesztési elvnek vélem azt, ha egy folyóirat nem fut tiszteletkörö-

ket főszerkesztője körül? Némi magyarázatot talán adhat rá az, hogy

honnan indultam: vegyes házasságban fogant satnya magyarságtudatot

hoztam hazulról, „testvériség-egységet kaptunk a reggeli zsíros kenyér

mellé, internacionalizmust az uzsonnához, toleranciát az ebédhez, és

ahogy ma mondanánk, a másság tiszteletét a vacsorához‖. De hát azó-

ta sok idő telt el, s az utóbbi évtizedek tapasztalataiból, s ha másból

nem, abból a famózus 2004. december 5-i népszavazásból illett volna

levonnom a tanulságot. Hát, úgy látszik, nem vontam le, csak tolerá-

lok, tolerálgatok továbbra is, és cipelem magammal a kötelező tárgyi-

lagosság terhét. Ami persze csak rám nézve kötelező…

EMLÉKKÖNYV …

272

Sz. K. levele a Hitel szerkesztőjének, 2012. március 13.

Tisztelt Papp Úr,

hozzám is eljutott Hódi Sándor levele, és az Ön válasza. Tulajdon-

képpen semmi közöm az egészhez, de egyszerűen nem tudom magamba

fojtani a mondanivalóm. Sándor barátomnak írott levelemben az önök

szerkesztőségi megállapodását, miszerint a saját folyóiratukban nem

kívánnak saját glóriájuk szidolozásával foglalkozni, érthető és elfo-

gadható elvként minősítettem, és magam is azt javasoltam neki, küldje

el a kéziratát a Kortársnak.

Hogy őneki erről nem az a véleménye, mint Önnek vagy nekem, az

a szíve joga. Írt tehát Önnek egy levelet, amely szerény véleményem

szerint sem barátságtalan, sem hisztérikus nem volt, legfeljebb egy

kissé kemény és indulatos, de mivel csak abbeli véleményének adott

benne hangot, hogy egy nagy ember nagy horderejű gondolatainak

ilyetén formán történő közvetítési szándéka talán felülírhat egy

(egyébként tisztességes) szerkesztőségi elvet, ez is érthető. (Ön is utalt

rá, hogy tettek már kivételt.). De ha a Hitel egyik olvasója netán tény-

leg barátságtalan vagy hisztérikus levelet ír Önnek, a Hitel felelős

szerkesztőjének, Ön akkor sem válaszolhat neki olyan hangnemben,

amilyenben tette. Mert Ön nemcsak Papp Endre, hanem a Hitel meg-

személyesítője is!

Hódi Sándor köztiszteletben álló, kimagasló személyisége a délvi-

déki magyar kulturális életnek, kapitális művek szerzője, aki kisebbsé-

gi sorában sem rejtette soha véka alá nemzeti érzelmeit, aki több évti-

zede küzd a délvidéki magyarságért, aki hónapokat töltött azzal, hogy

Csoóri veretes gondolatairól elmondja a véleményét, és aki pszicho-

lógusként többet tud a hisztériáról, mint amennyit Ön egész életében

megtanul, ha megtanul. Hódi Sándor igazán több tiszteletet érdemel-

ne. Ne haragudjon, ebben a kérdésben nem vagyok elfogulatlan, de az

Ön leveléből énhozzám csak annyi jött át, hogy egy anyaországi ran-

gos irodalmi folyóirat vaskalapos és dölyfös szerkesztője jól meglec-

kéztet egy határon túli magyar, becsületben megőszült értelmiségit.

Kedves Papp úr, ugye csak rossz napja volt, amikor ezt a szeren-

csétlen levelet megírta?

Baráti jóindulattal: Szilágyi Károly

EMLÉKKÖNYV …

273

Részlet Sz. K-nak a Hitel szerkesztőjéhez intézett más tárgy-

ban írott leveléből, 2012. március 13.

(…) A következőket szeretném hozzáfűzni az egészhez:

Megértem az érzelmi töltetet Hódi Sándor levelében, de nem felté-

telezem Önökről, hogy gáncsolnák Csoórit. Nem akarok beleszólni a

dolgukba, de talán az volna a legbölcsebb, ha megint tennének egy

kivételt. Esetleg kérdezzék meg Csoórit! (Hódi után szabadon: „hábo-

rú” van, az „ellenség” eszközökben nem válogatva támad, mi meg

Grál lovagok akarunk lenni?)

Sz. K.

Részlet Hódi Sándor Sz. K-hoz intézett leveléből 2012. március 14.

Kedves Karcsi,

(…) sokkal többről van itt szó, mint egy könyvismertetőről, a könyv

szerzőjéről, annak méltatójáról, vagy a Hitel felelős szerkesztőjéről. A

nemzethez való viszonyulásról van szó, a magyar értelmiség

(ön)cenzúrájáról, görcseiről, gáncsairól, szárnyaszegett magatartás-

ról. Ezt nekünk, határon túli magyaroknak, akik Trianon óta más kö-

rülmények között szocializálódtunk, kötelességünk szóvá tenni.

A NEMZET EGY – és hadd tegyem hozzá, a nemzeti megmaradás

szempontjából az észt nem mindig Pestről osztják. A túlélés lehetősé-

gét illetően ideje lenne azok szavára is odafigyelni, akiken az elmúlt

90 év alatt többször is átment már az úthenger. Azt, hogy mi szolgálja

a nemzet megmaradását, és mi mutat az önfeladás irányába, történel-

mi tapasztalata alapján a határon túli magyar értelmiségi hamarabb

és jobban érzékeli, mint teszem azt egy V. kerületi. Különösen, ha az

illető határon túli kétlaki, egyaránt otthon van az idegen országhoz

csatolt szülőföldjén és Magyarországon is. Ezen nincs mit megsértőd-

ni. Azon viszont igen, hogy a magyar „őshonos” értelmiség megpró-

bál falakat emelni körénk, elénk. Hornyik Miklós korai halálában pél-

dául nagy szerepet játszott a légszomj, a számkivetettség, a tehetségé-

hez és nemzeti elkötelezettségéhez méltatlan mellőzöttség, amiről itt

beszélek. És az a sunyi gáncsoskodás is, amit Papp Endréhez címzett

EMLÉKKÖNYV …

274

levelemben említettem, és ami olyan rosszul érintette. Ez utóbbiról

tudott volna egyet-mást mondani Makovecz Imre és Csurka István is.

Lám, lám... a könyvismertetőknek is megvan a maguk sorsa, aho-

gyan írod... Azt hogy a NEMZET EGY, nem csak a balliberális olda-

lon nem akaródzott sokáig tudomásul venni, de sok magát jobboldal-

inak tartó értelmiségi sem fogta még fel ennek a lényegét, vagy lega-

lábbis nem örül neki. De új idők szele kezd fújdogálni... Nem véletle-

nül. Március 15-ére készülünk.

Barátsággal ölel,

H. Sándor

És itt a vége a históriának. Hódi Sándor veretes soraival, az új idők

szelével, és március 15-ével. A többi már csak epilógus.

A Hitel szerkesztőjének levele Sz. K-nak, 2012. március 19.

Tisztelt Szilágyi Károly!

Balul sikerült eszmecserénknek itt és most véget vetek. Közöltem

Önökkel a Hitel szerkesztői gyakorlatát. Ehhez több hozzáfűzni valóm

nincs. Hódi Sándor súlyosan megsértett bennünket. Erre felesleges

magyarázatot keresni. Írásait nem kívánjuk közölni.

Szép tavaszt kívánok!

Papp Endre

Sz. K. levele a Hitel szerkesztőjének, 2012. március 19.

Tisztelt Papp Endre,

eszmét tényleg nem cserélünk többé: bolond lennék elcserélni a

magamét egy hiú, vaskalapos, nagyképű szerkesztőével.

Egy Hitel jobbat érdemelne!

EMLÉKKÖNYV …

275

Jankovics Roland: Gondolatok a demokráciáról

Nem tudom, mi a nehezebb. Megfogalmazni azt, amit az ember

tud, vagy megfogalmazni azt, hogy mi az, amit nem tud és miért nem.

Hogy mi is a demokrácia? Ez számomra egy nagyon egyszerű kér-

dés és nagyon egyszerű rá a válasz is. Mindenkinek megvan rá a vála-

sza, úgy az aktuálpolitikával foglalkozónak, mint a mindennapi em-

bernek.

Csakhogy a választ, az elfogadható magyarázatot nem saját ma-

gunknak kell megadnunk, hanem a választópolgárnak. Ami ezt meg-

nehezíti, az nem más, mint az, hogy a demokrácia magyarázata mellett

a hétköznapi élet minőségének és milyenségének okaira is meg kell

adnunk a választ. Tehát amikor a demokráciáról beszélünk, a „Mi az

oka annak, hogy így élünk?‖ az okokat is górcső alá kell vennünk.

Úgy gondolom, hogy itt kezdődnek a gondok, mert a mai demok-

rácia aktuálpolitikai részvevőinek elsődleges célja, hogy annak, amit

mondanak, meg kell felelnie az emberek elvárásainak, méghozzá az

erkölcsi elvárásaiknak. El kell adniuk a gondolataikat, s már ki is sik-

lott a dolog lényege, mivel nincs a világon még egy ilyen fogalom,

melynek tartalma egyénenként, csoportonként, de akár népek és nem-

zetek megéléseiben is minden esetben ennyire változik. A demokrácia

interpretációja, megélése emberektől, helyzetektől függően más és

más. A politikus számára a demokrácia mint fogalom, elsősorban jogi

megközelítést kap, ahol is a jogot a törvénnyel egyenlíti ki, míg az

egyén a politikát és a demokráciát mint fogalmat egy erkölcsi kérdés-

ként éli meg, ahol is az erkölcs mint az egyén karakterének része, mint

vallási fogalom jelenik meg, de semmiféleképpen nem az írott szöve-

gű törvény. Az egyén mindig különválasztja a mindennapi élet elvárá-

sait a törvény elvárásaitól. Nem mondja azt például, hogy mától de-

mokratikusan s a törvénnyel összhangban fogok cselekedni, hanem azt

mondja, hogy mától megpróbálok rendesen viselkedni a családom s a

környezetem iránt, de itt nem jut eszébe sem a polgármester, sem pe-

dig valamilyen demokratikus rendszerben működő politikus. A család-

tagjai, a plébános, esetleg a barátai, ismerősei már eszébe jutnak, ami-

kor számot vet önmagával, de nem hiszem, hogy az emberek minden-

napi erkölcs szerinti viselkedésének belső, mondhatnám lelki útmuta-

EMLÉKKÖNYV …

276

tója a demokratikus intézményrendszer s a benne tevékenykedő embe-

rek.

A politikus számára a cél egy demokratikus rendszerben nem ke-

vesebb, mint eladni az ötletet, amivel választás elé állítjuk az embere-

ket, nem tisztázva előttük, hogy a politikus mit is árul, mi az, amit

elad. Célokat, programot, csoportérdekeket vagy saját magát? Ezen

kérdéseket sorolhatnánk a végtelenségig, mert nem tudjuk, hogy a

demokrácia vajon csak forma-e, amihez a tartalmat kapcsoljuk, vagy

mindkettő, forma és tartalom párhuzama. A jelenben cselekszünk a

jövőre vonatkoztatott reményeink, elvárásaink szerint, a múltbeli ta-

pasztalataink alapján. S tesszük mindezt a legjobb tudásunk és szán-

dékunk szerint, s amikor már a cselekedetünk következménye szá-

munkra a múltban jelenik meg, akkor látjuk csak, hogy helyes volt-e a

döntés vagy sem. De vajon szabadok vagyunk a gondolatainkban és a

cselekedeteinkben? Vajon az utak már előre meghatározottak, vagy

van szabad akaratunk – már ami a demokratikus értékrendek szerinti

úgynevezett szabad gondolkodást illeti?

Azt hiszem, itt teljesen mellélőttünk!

Csak arra kell gondolnunk, hogy semmi sem történik rendszeren

kívül, viszont ha mindennek rendszeren belül kell történnie, akkor az

úgynevezett demokráciában létrejött szabad akaratunknak is előre

meghatározott útja van. Ezek szerint lőttek a szabad akaratnak és a

szabad cselekvésnek, csak így már kevésbé tudunk hinni az úgyneve-

zett kreatívoknak, akik a nép által megválasztott mivoltukra hivatkoz-

va építik a mi világunkat, mondván: „Ezt ti akartátok így. Legyen

meg, amit mi mindannyian akarunk‖, s végül elhitetik velünk, hogy a

dolgok a mi akaratunk szerint történtek így. Csak ki kell nézni az ab-

lakon, rá kell nézni a világra, a „hogyan is állnak dolgainkra?‖, és

megkapjuk a választ. Valóban ezt akarjuk? Mindenesetre kétségeim

vannak afelől, hogy miért nevezzük működőnek azt, ami másképpen

funkcionál, mint ahogyan szeretnénk. Miért nem lehet a dolgokat a

nevükön nevezni, mert hogyan fogjuk kijavítani azt, ami téves, ha

nem akarjuk definiálni a hibát? Milyen logikája van a dolgok elhallga-

tásának? Ennyire erős lenne bennünk a konformizmus, hogy már a

valóságtartalomra sem vagyunk kíváncsiak?

Apropó, választás!

EMLÉKKÖNYV …

277

Elválasztjuk egymástól a dolgokat. Haladni akarunk a korral. A jót

el kell választani a rossztól. Választunk életmód és életmód között. A

minőségre való törekvésünk egy belső kényszer, egy erkölcsi érzék

fejlődése, hogy ez helyes, ez nem helyes. Viszont ha a választásaink

mindig helyesek, s jól működik a demokrácia alapkövetelménye, mi-

szerint ez a haladást s a boldogabb életet szolgálja, akkor miért élünk

egyre rosszabbul?

Én magam sem tudom, hogy mit is választunk mi tulajdonképpen?

Vezetőket, jövőképet, útmutatókat? Mindenesetre a közösségben élő,

magukat tekintélyes embereknek vélők mérettetnek meg valami

elvont célok érdekében, ami mögött a hatalmi struktúrába való bejutás

reménye fénylik az alagút végén. A képzett, értékes emberek egyéb-

ként kerülik részvételüket ezeken a nyilvános megmérettetéseken,

hiszen evidens számukra, hogy előbb-utóbb bajba kerülnek, s az a

kevés, aki ezt mégis bevállalja, előbb-utóbb bajba is kerül.

A megválasztottak, a győztesek mindent szabályoznak, olyan mér-

tékben, ami az utolsó évtizedekben az életmódunkat változtatta meg.

Minden a hátam mögött zajlik le. Leszűkült életteremben, a metropo-

liszokra szabott normákat teljesítve tengődöm a fogyasztói társadalom

nyújtotta „kényelemben‖, anélkül, hogy embertársaimnak szükségük

lenne rám.

A demokráciát életprobléma-megoldó rendszernek tartjuk. Úgy

gondoljuk, hogy maga a rendszer életminőséget javít, sőt dolgozik is

helyettünk, javakat termel és pénzt keres. Ha képviselő vagyok, a

rendszert működtetve fogom megoldani az emberek problémáit. Ez

rendben is lenne, de a képviselő elferdített igazságok alapján, felsőbb

érdekek szintjén gondolkodik, annak érdekében cselekszik, mindezt

viszont nem érti, s cselekszik, holott nincs róla tudomása, mit is tesz

valójában.

Játszunk a rendszerrel, vagyis rendszert játszunk.

Az egyén nagyon szorosan beágyazódik a közösségbe, mintegy há-

lóba, amit a pénz mozgat, s képez határokat tetteknek és gondolatok-

nak egyaránt. A szocializáció maga is egy rendszert hoz létre, egy

szövedéket, ahol mindenkinek megvan a saját helye. Ez egy nagyon

stabilan viselkedő anyagi forma. A rendszer képes tönkremenni, tönk-

retenni saját magát, de a hálójából nem enged, még ha a háló logikát-

EMLÉKKÖNYV …

278

lanságokból, irracionalitásokból van szőve, akkor sem. De ez a szöve-

dék vagy rétegeződés a népességben nagyon gyorsan és észrevétlenül

alakul ki. Így jönnek létre az érdekszférák, s a pénzvilág érdekeivel

átszőtt demokratikus intézményrendszer képviselői nem engedik,

hogy ez a rendszer mindenki számára átjárható legyen. Ez megmarad.

Szinte örökös. A rétegeken belüli polgároknak még az utódai is

ideleszületnek, akik még a tiszteletet vagy a nyomort is megöröklik.

Csak hangozzon el egy olyan vélemény, ami nincs összhangban az

úgynevezett kötelezővel. Abban a pillanatban neked befellegzett

(munka nélkül maradsz, megsínyli a családod stb.). Például fenntarta-

nak egy rossz gazdasági helyzetet, szándékosan, de ahogyan a jólétet

az emberek hozták létre, úgy a kríziseket is.

Egyszer csak láss csodát, krízis van, s mindezt a dolgok univerzá-

lis összefüggéseivel magyarázzák, csak éppen az okok nem ismertek a

számunkra, s mindezt valahol valakik manipulálják, hiszen tisztában

vannak vele, hogy az emberek dezinformáltsága miatt ezt nyugodtan

meg is tehetik. Rendszerhibát mímelnek vagy idéznek elő szándéko-

san, akár zavargásokat is kirobbantanak, amit majd a jótevő képvise-

lők a képviseleti rendszeren keresztül okos döntésekkel „rendbe hoz-

nak‖, s még a végén hálásak is lehetünk nekik, hogy megoldották a

gondokat.

Ezek az emberek jövőképet rajzolnak nekünk, majd nyíltan elé-

bünk állnak, s elmagyarázzák, hogy erre ők a biztosítékok, az etalon, a

garancia, s még maguk is elhiszik, amivel áltatnak bennünket. S ma-

gyarázzák mindezt a múlt tolmácsolásával, miszerint ebből és ebből ez

és ez fog következni. De senki sem figyel már oda. Senki sem hisz

már nekik. S megátalkodva felteszik a kérdést, hogy a polgár miért

marad távol a választásoktól?

Miért nem megy a polgár választani, szavazni? Hogyan jut el az

akarata a közösségi szintekre? Milyen eszközei vannak rá?

Semmilyenek!

A képviselő vajon képviseli a közös érdeket? S ha igen, hogyan jut

el, milyen úton jut el a közös érdek megfogalmazásáig? Sehogy nem

jut el. Csak a saját érdekeit képviseli, s mert a hatalmi struktúrában

felfelé hűséges és szolidáris, esélyünk sincs rá, hogy a politika rólunk

EMLÉKKÖNYV …

279

szóljon, neki meg arra nincs esélye, hogy ezt észrevegye, mivel politi-

kai értelemben teljesen elszigetelődött a választóitól, teljesen vak.

Megpróbálja megfogalmazni a közösség akaratát, ott ahol megvá-

lasztották? Na de hogyan? Ennyire bölcs lenne, hogy tudja, nekem mi

a jó? Mindenesetre kétségbe vonható a pozitív eredményeket hozó

előrelátásuk, hiszen „krízishelyzet van‖. De ha valóban krízishelyzet

van a világon (is), akkor mit keresnek a demokratikus rendszerben

ugyanazok az emberek, akik a krízist létrehozták? Viszont ha nincs

krízishelyzet, akkor miért mondják a „megmondhatók‖, hogy van?

Jelen pillanatban úgy áll a dolog, hogy mindenki felsőbb akaratot

képvisel, felfelé toleráns és lefelé ködösít, de fentről ő sem kapja meg

a kellő információhalmazt, s így maga sem tudja biztosan, hogy mikor

ködösít, s mikor tud valamit biztosan.

Mikor állíthatja azt egy politikus, hogy én ezt biztosan tudom, és

hogy ez és ez a dolog a jövőben így és így lesz? Egy demokratikus

rendszer csakis teljesen átjárható és átlátható „hatalmi‖ rétegeződésből

állhat, ami fentről lefelé és lentről felfelé is működik.

De amikor a politikus kimegy az utcára, az első embernek már kö-

dösít. Azt mondja, hogy ő nyílt és őszinte, és hogy ő mindent meg fog

tenni a probléma megoldásáért, de ő is tudja hogy ez nem igaz. Nem

beszélve arról, hogy a nyilvánosság előtt nincs esélye annak, hogy ne

ködösítsen, hiszen maga sem tudja, hogy mi is fog történni. Azt az

emberek nem tudhatják meg, hogy halvány gőze sincs, mi lesz. Ezt ők

diplomatikus retorikának hívják.

Ha már a politikus hazudik nekünk, a mi véleményünk bárgyúsá-

got fog tükrözni. Ő a szemünk láttára ezt megmosolyogja, s mi is

érezzük, hogy milyen marhaságot mondtunk, de nem tudjuk hogy mi-

ért. Azért mert ezt éreztetik velünk. Mert a témát hiányosságokkal

tárták elénk, s esélyünk sincs arra, hogy átlátva a dolgokat, állásfogla-

lásainkban racionális álláspontot tudjunk kialakítani.

S folytathatnánk a témát a végtelenségig, de mégis úgy gondolom,

hogy a felsoroltakra a gyógyír csak a mindennapi ember véleménye

lehet.

EMLÉKKÖNYV …

280

Tari István: Piros-fehér-zöld

Hódi Sándornak

PIROS

Surrog a malomkő

Halkan surrog a malomkő: nagy és drága kő az, kb. 7000 márkába

kerül, többe, mint amennyit ez a ház ér, me1ynek alsó épületében

forog, ahol az agyonmeszelt gerendákra és falakra finom piros por

rakódik.

Nézem a falak repedéseibe, a meszelés rücskeire rakódott vörös

port, a fűszerpaprika porát – és ki kéne hagynom a ziccert. A két vi-

lágháború között vidékünkön a paprika a magyarság jelképe volt, a

magyarságot testesítette meg, azoknak szemében, akik nem ismertek

bennünket, akik féltek tőlünk. Akik a trikolór zöld színétől is viszo-

lyogtak; ezért kényszeríthették egyik amatőr színtársulatunkat is arra,

hogy színpadi díszletük fáinak leveleit fessék át zöldről kékre.

Igen, felénk egy ideig még a fák levelei sem lehettek zöldek! És a

paprikáról sem lehetett hátsó gondolatok nélkül szólni. Hogy a falak-

ra, no meg az emberek belsejében lerakódó vöröset már ne is említ-

sem.

Ki kéne hagynom a ziccert – gondolom‚ hisz az egyik közeli falu-

ban épp Ziccer néven alapítottak szellemi köztársaságot a behívópa-

rancsot megtagadó, békeszerető fiatalok, akik összejöveteleikkel a

háborúellenes megmozdulás egyik központjává váltak. Ki kéne hagy-

nom a ziccert, melytől már mozdulni sem lehet, még egy paprikaőrlést

sem nézhet végig nyugodtan az ember! Pedig ezt a paprikaőrlést én

nyugodtan végig szeretném nézni. Ezért kísértem el ide egyik ismerő-

sömet.

Némán állok tehát a malomkő surrogásában, a paprikamalom mol-

nára pedig időnként a szitáló őrlemény alá tartja kézfejét, azon jobban

érzi, melegszik-e a vörös liszt.

– Nem szabad leégetni – bök a molnár a forgó kő felé. – Há-

romszázas fordulatszámú – teszi még hozzá fontoskodva, hogy érez-

zem, szakemberrel van dolgom, amiben eszembe sem jutott kételked-

EMLÉKKÖNYV …

281

ni. – Mert az én apám se tudja azt, hogy milyen jó fia van – vált témát

hirtelen. – Nem vagyok én különb, mint az a másik, időnként én is

megiszom a magamét. De iszákos nem vagyok! És azért csak mentem

valamire ebben a nyomorult életben. Csak mentem előbbre, és az

apámék nem akarják megtudni azt, hogy milyen fiuk van.

– Nézze – szólalok meg végre én is halkan és nagyon határozot-

tan –‚ az ember azokra haragudhat a legjobban, akiket szeret – állapo-

dik meg tekintetem a haján. A haja már vöröses árnyalatban játszik a

rárakódó paprikaliszttől. Hálásan pillant rám.

– Borzasztó rossz földjeink vannak – szólal meg kisvártatva. Nem

panaszkodni akar ő, csak a tényeket ismerteti. – Ezeken a szikes föl-

deken csak a paprika terem meg, esetleg a dohány. Mi, a mi falunk a

paprikára szállt rá. Mi a paprikából tanultunk meg élni. Tudja-e, hogy

pillanatnyilag a mi paprikánk a világ egyik legjobb paprikája.

– Magyarország világelső?

– Az biztos, hogy Magyarországon csinálták a legjobb paprikát,

ezt nem kell elfelejteni, ám a legújabb fajták gyorsabban romlanak,

romlandóbbak a mieinknél. No, ne mondjam azt, hogy mi termeljük a

világ legjobb őrölt paprikáját, de uram, mi világszínvonalon termelünk

– nyúl a nagyobb kanálért, túrja szét a fűszerpaprika őrlemény maga-

sodó kúpját a ládában.

– Amit mi csinálunk, az világszínvonal – tör föl belőle nagyon

mélyről. És mégis állandóan besúgjuk, eláruljuk egymást – folytatja.

– Azt is világszínvonalon csinálják – kapom el a tekintetét.

Fanyar mosollyal nyugtázza. Arcát belepte már a leheletfinom vö-

rös lepel. Mindkét keze könyékig vörös. – Ebben a kicsiny faluban

legalább ötven paprikamalmot össze tudnék számolni. Engem is följe-

lentettek már a malom miatt. Nagyon irigyek az emberek, de itt csak

arra a legirigyebbek, ami a paprikával kapcsolatos. Másra nem. Tudja

maga – markol bele a paprikalisztbe, viszi az ajtó világossága felé,

nézi meg a fényben –‚ hogy mennyit kell ezért az egy marék paprikáé‘

dógozni? Nem hiszem, hogy tudja! – folytatja, meg se várva a vála-

szom. – És mi, akik megtermeljük, ahelyett hogy összefognánk, in-

kább kitolunk egymással. Szinte csak abban versenyzünk, hogy me-

lyikünk adja olcsóbban a törött paprikát. Hányszor mondtam már,

hogy fölszámolom ezt az egészet! Mert a paprika tönkre teszi az em-

EMLÉKKÖNYV …

282

bert. A törött paprika törődötté teszi az embert. Belülről töri össze,

belülről teszi törődötté – fogdossa a levegőt. – Ez a helyiség itt tele

van nagyon finom paprikaporral. Mi azt nem is érezzük, de a tüdőnk

megtelik tőle. És egy idő után törődötté válik a paprikától az ember.

Jaj, nem lehet ebből meggazdulni. Az apám is szegény emberként

hagyta abba a munkát – lapátolja a ládából egy műanyagzsákba a vö-

rös port. Harmadszor is át kell engedni a kövön – ellenőrzi ujjai he-

gyén a liszt durvaságát, majd egy marék paprikát a láda belső falához

csap. – Még nem ragad annyira, amennyire kellene, még nem áll ösz-

sze, még nem elég finom szemcséjű. Látja, minél tovább őröljük, an-

nál több lesz belőle. Szemre annál többet mutat.

– Erről jut eszembe, hogyan lehet megszaporítani? – vinnék némi

huncutságot beszélgetésünkbe.

– Úgy lehet a legjobban megszaporítani, ha eladás előtt szétteríti

az ember egy gereblyével. Olyankor teleszívja magát nedvességgel.

De attól a paprikától gyorsan meg kell szabadulni, mert az nemcsak

több lesz, hanem penészes is lesz – részletezi komolyan, szakérte-

lemmel.

– Mondom, az én apám szegényen kezdte és szegényen is végezte,

mert világéletében becsületes ember volt. Nem gazdagodott meg a

paprikából. Nem épített belőle házat.

– Bizonyára a viszonteladók építettek belőle házat – jegyzem meg.

– Hát azok! – vörösödik még jobban bele a paprikától már amúgy

is vörös fiatalember. – De mi jobban szeretjük azt, ha ők viszik el a

hasznot. A viszonteladók – csóválja fejét. – Ahelyett, hogy a termelő-

ké lenne a haszon, itt a kupecoké a haszon. Itt mindig is a kupecoké

volt a haszon. Mondom, uram, az apám nagyon szegény emberként

hagyta abba.

– De a lelkiismerete legalább nem furdalta.

– No, látja, ez az – mosolyodik el először. – Hát erről van szó! –

ellenőrzi újból a pergő paprikaliszt hőmérsékletét.

Most fogad szívébe.

EMLÉKKÖNYV …

283

FEHÉR

Fehér folt

Hosszasan készülődünk.

Hosszasan tervezgetjük utunkat Muzsikus szülőföldjére.

Nehezen indulunk meg. Nyilván nem véletlenül...

Más ország az – mondják rá még ma is, legyintve.

– Tán rühelled azt a fészket, ahonnan származol? – ingerelem

időnként Muzsikust, aki gyakran beugrik hozzánk. – Együtt élsz a

nagyszüleiddel, és nehezedre esik a velük való beszélgetés? – herge-

lem. Olyankor mindig szúrós szemmel néz rám. – Előcsalhatnád em-

lékezetükből kedvenc dallamaikat, megénekeltethetnéd őket. Semmit

sem tudunk arról a világról, annak a világnak változásáról, alakulásá-

ról – nyösztetem. – Még a népzenészek térképén is fehér folt a szülő-

helyed. Ott már nem gyűjthettek, oda már nem mehettek kutakodni az

anyaországi néprajzosok, akik talán az átlagnál többet sejthetnek arról

a nálunk dúló és fene nagy szabadságról.

A nyolcvanas évek végéig felénk még az anyaország szó használa-

ta is bűnnek számít. Attól függ, hogy ki, no meg: milyen szövegkör-

nyezetben használja. – Nekünk itt van az anyaországunk, csak ez a

hely lehet az anyaországunk, ahol élünk! – okítja ki habzó szájjal ki-

sebbségi nézőit az egypártrendszer, televíziónak nyilatkozó, kisebbsé-

gi – ahogyan azokban az években nevezik: nemzetiségi – írója.

Jól megfizetik még akkoriban az árulást...

Aztán az egyik verőfényes őszi napon, hosszú körülményeskedés,

egyeztetés után, nagynehezen megindulunk.

Át a Tiszán, át az egykor legmagyarabbnak tartott folyónkon, mely

az utóbbi néhány száz évben többször volt már határfolyó! Nálunk

szinte mindenki Bánátnak nevezi a Bánságot, az egykor ott élt svábok,

németek illetve szerbek által használt elnevezés hatására, amibe – ta-

lán? – belejátszhat egy kicsikét, egy picurkát – pestiesen szólva: egy

hangyányit – a bánat szavunk hasonló hangzása.

Ó, a rímek! A rossz rímek is megszervezhetnek valamit, ne nevez-

zem azt versnek! A rossz rímek is összehozhatnak, kiugraszthatnak

fontos gondolatokat: egészen érdekesen társíthatnak. Erről, no meg a

bánságiak létélményéről – mióta halogatom ezt is! – Hódival kellene

EMLÉKKÖNYV …

284

beszélnem, erről talán Hódit is beszéltetnem kéne, a nagy délvidéki

önáltatás felkészült szakértőjét. Az ő faluja felé tartunk éppen, ott ál-

lunk meg, a román határ közelében.

Elég csak a térképre néznünk, mindegyik fontosabb út Temesvárra

vezet.

Temesvár, hosszú időn át, ennek a vidéknek szellemi központja

volt. A levágott végtagok meddig kaszálnak, kaszálhatnak? – bukik ki

belőlem a költői kérdés.

Fantom-fájdalmak, történelem...

A hiányzó végtagok viszketése, sajgása meddig tarthat?

Miért is maradt meg bennem oly tartósan annak a tamásfalvi öreg-

asszonynak a hadonászása, aki a nyolcvanas évek elején, óriási bele-

éléssel mesélt nekem fiatalságáról, arról a kofahajóról, mely a temes-

vári piacra szállította valamikor a Béga mentén élőket, árujukkal

együtt. – Tiszta időben látjuk Temesvár fényeit – magyarázta lelkesen.

És arra a váratlan kérdésre: mikor volt Temesvár a legvilágosabb?,

gondolkodás nélkül rávágta: amikor bombázták!

Hódi Sándor falujában, Kisoroszon hallgatjuk a falu mindenesét.

Egymás után szívja cigarettáit, jó büdös a Lord füstje. Nem iszik, ezt

többször hansúlyozza. Láthatóan örül fölbukkanásunknak, készsége-

sen töltöget abból a pálinkájából, mely tizenvalahány esztendős tör-

köly, nyilván még a nagyapóé volt, mosolyog hozzá bólogatva, barát-

ságosan. Naprakészen vizsgázik előttünk faluja helytörténetéből. Az

udvarában látott szódásüvegek foglalkoztatnak. Kérdem tőle: ezt a

videó-klubot a fia tartja? – Igen, a családi ház utcai szobájában van a

klub. Télen jó a forgalom – magyarázza. – Télen egész jó, nyáron alig

van mozgás, inkább csak a szerbek jönnek, ők mentik meg a nyári

időszakot.

Azoknak a gyerekei, akik telepesként beköltöztek az elűzött svá-

bok, németek házaiba, akik beköltözésük után inkább az előnyjogaik-

ból élnek, mint a tisztes munkából; akik abból élnek, hogy szerbek, és

hazafias teendőket látnak el azzal, ha felgyorsítják a maradék magyar-

ság beolvadását – gondolom.

EMLÉKKÖNYV …

285

Bánság legjobb földjein – szakértőik értettek a talajelemzéshez! –

éltek a németek, akik a török kiűzése után elsőkként lakhatták be ezt a

vidéket. Többet, sokkal többet kéne tudnunk az életükről, az elűzésük-

ről, a kisemmizésükről. És azokról is alig tudunk valamit, akik elűzték

őket, akik a helyükbe érkeztek. Foglalkoztatta-e őket életük ama nagy

fordulata? Mit gondolhattak azokról, akiknek a házaiba beköltöztek?

Mivel, milyen magyarázattal oldották szorongásukat? Esetleges hon-

vágyuk mit kezdhetett az alföldi vastag porral?

Hogyan viszonyultak a magyar őslakosok a jövevényekhez? És a

szerb őslakosok?

Betelepítések alkalmával hogyan működik a sorsközösség?

Kérdések, mennyi megválaszolatlan kérdés!

Mennyi igazinak tűnő, megválaszolatlan kérdés... Mintha csak

ezeket a megválaszolatlan kérdéseket érlelné egyre nagyobbá, súlyo-

sabbá ez a körülöttünk vibráló őszi verőfény.

– Bánság 1941 tavaszán német kézre kerül. Mi, bánáti magyarok,

már akkor se köllöttünk. Leírtak bennünket – mesélte nekem

könnybelábadt szemmel egy huncut szemű, rángó szájú zenész. – A

Tisza volt a határ, a Tiszán meg áthallatszottak azok a gyönyörű nó-

ták, a parádézó magyar hadsereg nótái: országúton mennek a katonák,

jaj de szépen fújják a trombitát! – mesélte hatalmas kézfejét arca előtt

lobogtatva, rángó szájjal, elfúló hangon.

Közben leül közénk a mindenes fia. Testes fiatalember, valami ne-

hezet emelhetett, nehéz fizikai munkát végezhetett, mert arcából ki-

szökött a vér, remegő, sárga arcbőrét nézegetem lopva, míg apja hosz-

szan ecseteli, mennyire gazdag falujuk művelődési élete. Fia segédle-

tével elsorolja műkedvelő társulatuk bemutatott darabjainak címét.

Megígérem neki, hogy hamarosan fölkeresem. Markáns egyéniségnek

látszik. Ezeken a markáns egyéniségeken múlik minden, ők a megtar-

tó erőt, a reményt testesítik meg környezetükben: közösségteremtő

erejük értéke fölbecsülhetetlen! Ők tartják meg falvainkat, települése-

inket, nélkülük szétesnek, leépülnek közösségeink. Versecre is készü-

lök, a fehértemplomi magyarokat is szeretném közelebbről látni, meg-

ismerni; sokkal többet kellene róluk tudnom! Föl kellene tárnunk, meg

EMLÉKKÖNYV …

286

kellene valahogyan örökítenünk, míg nem késő, az egykori művelődé-

si élet nyomait is.

Nyomokat megörökíteni ott, ahol szinte minden a nyomok eltörlé-

sét szorgalmazza.

Ahol szinte minden tevékenység a nyomok fájdalommentes eltün-

tetésére irányul.

A fehér foltok kifehérítésére...

Bertával, mert így hívják vendéglátó útvezetőnket, autóba ülünk,

Csernyére megyünk, ő vezet el bennünket Rezső bácsihoz, akit Rudi

bácsinak szólítanak. Rudi bácsi cigányzenész – mondják róla: kiváló

prímás! – barátságosan ültet le bennünket konyhájukban; szemét fi-

gyelem, mennyire látványosan csillog annak fehérje sötétebb arcbőre

árnyékában. Felesége nagyobb hangú cigányasszony, eleinte bizalmat-

lanul méreget bennünket, párja alkalmi vendégeit. Röviden időzünk

náluk, előbb még a szomszédos faluban, Tóbán kell találkozót megbe-

szélnünk a kontrással, ahonnan Bertát hazaszállítva térhetünk csak

vissza Csernyére.

Magyarcsenyére ugyebár, melynek szerbül Nova Crnja a neve, ami

tükörfordításban (nova=új) Újcsernyének fordítható. Még a magyar

többségű települések szerb elnevezésével is azt kell (megújuló élet-

kedvvel?, netán rossz lelkiismerettel?) valahogy az őshonos magyar-

ság tudatába ékelni, sulykolni, hogy újonnan érkezett népcsoportnak,

hogy jövevénynek számít a jelenleg hatalmat gyakorlók, közülük a

legújabban, a pár évtizeddel ezelőtt telepítettek szemében is.

Rudi bácsi már felhangolt hegedűjével vár bennünket. Bal kezének

kisujja elnyomorodott. Gyerekként, a háború után, éles töltényekkel

játszott.

– Valamelyik harcoló fél hagyta maga után szanaszét azokat a töl-

tényeket, melyek igen sok gyereket sebesítettek halálra, tettek rok-

kanttá. Én tartottam a golyót, a barátom meg szöget ütött bele.

– Mikor muzsikált utoljára éjjelizenét, szerenádot?

– A hatvanas években még ment egy kicsit, azóta egyáltalán nem

megy. A múlt éccaka főkőtöttek, ugye, itt alszok az ablaná‘. Hallom

én, hogy zörög meg kijabál valaki: Rudi bácsi! Rudi bácsi! Ki lehet

EMLÉKKÖNYV …

287

az? Kimék, főgyútom a villant. – Te vagy az, Jóska? – Én há‘, kejjen

fő! – aszongya – Rudi bácsi, kejjen fő gyorsan, megyünk halászni. –

Hova mennénk? Nem készűtem fő rá, szoktam én halászni is, meg két

óra van, nem is készűtem fő rá. – Nem úgy – aszongya –, hegedűve‘

megyünk halászni. Aztán e‘mentünk abba a privát kocsmába. Oszt

reggelig, reggel hatig muzsikálgattam nekik. Nősek vótak. Egy szál

hegedűvel, magam húztam. Nincs itt más hegedűs. Ezek a dudások

vannak, meg egy zenekar, szaxofonnal, harmonikával, akkó van még

egy gyerek, villanyorgolyával, ők járnak lagzikba, de kocsmába‘ mán

nem muzsikál senki. Eljegyzésekre is jártunk. Én még ezüstlakoda-

lomba‘ is vótam, többe is. Azelőtt a disznótor vót még egy nagy ün-

nep! A disznótorra is zenét fogadtak. Ittak-öttek, boroztak

butykosszámra.

Aztán: házszentelőn is vótam. Meg körösztölőn...

De a főszabadulás után nem nagyon ment a vallás. A szavazások

alkalmával összeszedtek bennünket, meg a pléhzenészeket is, a tam-

burazenekarokat is. Egyik zenekar ment arra a faluvégre, mi a másik-

ra, vonultunk az úton, muzsikáltunk, a helyi hatóság e‘rendelte a kö-

zségházán. No, ebbe vótam, a szavazók buzdításában mi is részt vet-

tünk.

– Megfizették?

– Italt hoztak, fizetésrű szó se lehetett. Ugye, mi nem is mertünk

kérni semmit! „Föl vörösök, csak előre!”

– Átmuzsikálták az éjszakát, hogy birták ki?

– A régiek borsos pálinkát ittak. Én is fogyasztottam italt, de a la-

kodalomban nem szabad berúgni. Munka közben 2-3 pálinkát ittam,

egy kis reflexnek. Éjfél körül kezdett ragadni az embernek a szeme.

Melegség, por, füst, azelőtt azt a parasztdohányt szíttuk, de hát fiatal

vót az ember, kondíciója is vót, ma mán nem menne úgy. Utóljába

mán, amikó hazaértem, nem birtam elalunni! Fő vótak korbácsolva az

idegek. Sokféle vendég van. A régi lakodalmakban lefektették a zené-

szeket, de én azt nem csiná‘tam. Nem nagyzótam. Mijé tegyem tönkre

azt a kis, szegényes ruhámat? Nyújthattak bármit, nem fogadtam e‘.

Hát. Az mán nem mulatás. Az mán gőg, lenézés, én így gondolom. Itt

a környékben kísérleteztek ilyesmivel. Volt velünk néhány magyaror-

szági énekesnő is, a vállalat hozta űket, egy rövid ideig az is szabad

EMLÉKKÖNYV …

288

vót, aztán beavatkozott a SZÍZ (önigazgatási érdekközösség), és a

magyarországiak többé nem jöhettek. A mi bandánkban egyformán

osztottunk el mindent. A hányópénzt is. Pihenésképpen én is bőgőz-

tem néha, az ujjaim jobban feküdtek a húrokra.

Általában a szegényebbek mulattak jobban. Azoktól jobban lehe-

tett keresni, ha mulattak. Valahogy kedvesebben is, bánatosabban is,

meghatóbban is csiná‘ták. A szegényebbek, ha nem vót nekik, azé‘, ha

meg vót nekik, akkó örömükbe‘ mulattak. Akik egy kicsit jobban

á‘tak, azok mán fircangóták az embert. Ital fölött, ennyi év alatt, sok

minden megesik. Tóbán egy pincér, be vót rúgva, az vágott bele a

hegedűmbe, mindjá ki is jött a nyaka. Tíz-húsz napi napszám vót a

legnagyobb keresetünk. Legemlékezetesebb az a lagzi vót, amikó egy

családná‘ két férfi nősűt. Cérnára fűzték fő a pénzt, oszt a nyakunkba

tették.

Böcsületes vótam, kerűtem az összetűzést, engem nem ütött meg

senki ez alatt a harminc év alatt. Senkivel se vesztem össze. Finom

úton intéztem: várjá‘ barátom, le tudtam csillapítani a helyzetet. Azt

nem szerettem, amikó mutogatta valaki a pénzit. Sokszó e‘hangzott a:

húzzátok cigányok! Bálban lefoglalták a zenekart, nőválaszt csiná‘tak

a fiúk. Muzsiká‘tam paplakodalomba‘ is. Az vót a legnagyobb élmé-

nyem: 400 személy a sátorba‘, dupla terítés, elő a szent dógok, az idős

papok ott űtek, szentképek a tányérokná‘, én meg húztam: piros pün-

kösd napján imádkoztam érted. Élvezték, én is élveztem. Éjfél után a

fiatalság elkezdett inni, piros bor vót, egyszerre mondták: LE-VE-LE!

Egyszerre itták ki a poharukat. Ismertem a főszentelt papot.

Legrosszabb a téli muzsikálás vót. Kesztyűt nem haszná‘hattam.

Ha az ember egész éccaka basavel, kihordja az ujjait a hangszer.

– Temetéseken mit muzsikáltak?

Rudi bátyánk álla alá teszi a hegedűt és rázendít, mire a felesége az

ajtó előtt jajveszékelni kezd, hangosan tiltakozva.

Tizenegy körül búcsúzunk el tőle. Mielőtt kilépnénk az éjszakába,

megmutatja személyi igazolványát, keresztnevénél ez áll: REŢE.

EMLÉKKÖNYV …

289

Sűrű éjszakában érjük el Muzsikus rokonságának közeli faluját,

mely búcsúra készül, már áll a körhinta, flipperek villannak meg au-

tónk fényében. Szent Rozália a falu templomának védőszentje.

– A Sógor már ledőlt, nyilván elpilledt a pálinkázgatásban, mind-

járt föl is rázom – ügyködik Muzsikus nagynénje, hiába tiltakozunk.

Sógor fokozatosan és előttünk tér észhez. Gumiarca van. Ráncait

roppant változatosan táncoltatja derűs képén. Képtelen műfogsort vi-

selni, nem érzi vele az ízeket. Csak egy alkalommal, egy esküvőn –

ahol násznagy volt – viselt műfogsort. Konyakkal és pálinkával kínál.

Törkölyt iszunk. Túl gyakran töltöget, lassítanám, erre mondja: hát a

kacsa alá megy, a kacsasült minden szeszt fölszív, hiszen még kacsa-

sült is vár ránk. Felesége boldogan terít, akitől időnként elveszi a szót,

ami nem nagyon zavarja az asszonyt, megszokta már a leintéseket.

Eszegetjük a kacsát, fröccsöt iszunk rá. Muzsikus telhetetlenkedik,

még kávét is főzetne, leszavazzuk, éjfél után nem kéne annyira élénkí-

tenünk a hangulatot. Dohányozni a ház hátsó helyiségébe megyünk. A

padláslétra és a pincelejárat mellé, a kártyabarlangba. Vasárnaponként

abban a barlangban verik a lapot a kártyázók. – Néha alig lehet benne

látni, akkora köd szokott lenni – jegyzi meg a feleség. Harapjuk a füs-

töt, falvaink elöregedéséről beszélgetünk. Aztán átvezetnek bennünket

a ház első részébe, a tiszta szobába, ahol vetett ágyak várnak ránk.

Nagy, berendezett szobákat mutogatnak, melyeket csak ritkán hasz-

nálhat valaki. Gyerekek berámázott fényképei a tapétás falakon, meg-

örülök az ötvenes években még fából készült kombinált, politúros

szekrénynek. Aztán ágyba bújunk. Már egy óra is elmúlt, nem jön

álom a szememre. Sógorék hálószobájában a televízió képernyőjének

fénye hunyorog. Szombatonként, éjfél után, pornófilmeket sugároz az

állami televízió. Hétvégenként ezek a pornófilmek, hivatalos nevükön:

erotikus filmek tartják ébren a lassan elöregedő lakosság fantáziáját. A

valódi kalandra vágyóknak a közeli román határ váratlan megnyitása

kedvezett ebben az évben. Ahogy mesélik, a forradalmi áradatban

átruccanó, külföldinek számító, leányok és asszonyok a környék kuko-

ricásaiban, nem sokat kukoricázva és elég otthonosan mozogva, már

három pirosért enyhítettek a kanos görcsökkel viaskodók, a tévelygő

kíváncsiak, a házasodni még alig akarók baján.

Reggel álmom mély gödrében talál rám a pálinka illata.

EMLÉKKÖNYV …

290

A helyi szokásoknak engedelmeskedve pálinkával kezdjük a na-

pot. Éledezésünket látva, a ház asszonya is kolbászt kezd szeletelni,

kolbászos tükörtojást készül sütni a kártyabarlangban. Míg a reggeli

készül, megtekintjük a rendben tartott nagy gazdasági udvart. Anya-

kocák, malacok, marhák, csillogó állati tekintetekben tükröződnek a

reggel fényei. Sógor átszellemülten magyaráz, mutogatja állatait. Fia a

disznóólat takarítja, éppen a híg trágyát söpri rakásba, amikor oda-

érünk. – Ez is szakma – szól mosolyogva. – Valakinek ezt is köll, ezt

is muszáj csinálni – teszi hozzá, mintha röstelkedne.

Aztán asztalhoz ülünk. Látom, a ház asszonyát még mindig foglal-

koztatják tegnap esti beszélgetésünkben, falvaink elöregedésére, fia-

taljaink elköltözésére tett, rosszalló megjegyzéseim. Kivárja az alkal-

mas pillanatot, akkor szólal meg.

– Nem akarok én senkinek se hazudni. Mert önmagának hazudik,

mert önmagát csapja be az ember! Mink vagyunk a bűnösök. Mink

vagyunk azé‘ a leginkább okolható, a legnagyobb felelősök, hogy a

mai fiatalok nem akarnak dógozni. Mert ahogy az a jószág a jászolhon

van kötve, úgy vagyunk mink a jószághon kötve. A jószágot nem le-

het napokon át magára hagyni. A jószágtól nem nagyon lehet kimoz-

dulni, még egy hosszabb lakodalom is gondot okoz. Mink követtük el

a legnagyobb hibát, hogy mán kiskoruktól fogva nem szoktattuk mun-

kára a gyerekeinket.

Mert azt hittük, hogy jobb lesz nekik. Mert azt akartuk, hogy jobb

legyen nekik...

– Elhitték azt, hogy úgy is jobb lehet a gyerekeiknek, ha szülőként

megtagadják magukat?

– Igen, azt hittük, hogy akkó teszünk jót a gyerekeinknek, ha hagy-

juk, hogy tébláboljanak, ha hagyjuk, hogy tétlenkedjenek. Ezt mi a

Tito marsallnak köszönhessük. Tőle tanultuk a nagylábon élést!

Némán bólogatok: itt a fordulópont. Hány évnek is kellett eltelnie

ahhoz, hogy a megdicsőült hóhér helyére kerüljön, hogy a már tíz éve

halott hóhérról szabadon szóljanak abban a környezetben is, ahol ad-

dig nyilvánosan csak dicsérni merték.

Otthon lejegyzem a dátumot: 1990. 09. 02.

EMLÉKKÖNYV …

291

ZÖLD

A természet székesegyházában

Mellemet zuhatagok dübörgése feszíti. Zubbonyom teleszívja ma-

gát az erdő érett illatával. Megrészegülten habzsolom én is a vízportól

friss levegőt.

Ámulatomon szivárvány könyököl.

És bandukolok a vízesések leomló függönyei között, a természet

hepehupás, gyökerekkel átszőtt színpadán. A taps, persze nem csattan

föl: a habzó, bukdácsoló mutatványokért itt nem jár taps. A közönség

inkább magába száll és szótlanul figyel. Mindenen megakad a tekinte-

te. A vízbe dőlt fák törzsén ugyanúgy, mint a tófenék háborítatlan

világán, melyet nem kavar föl, érintetlenül hagy a halak átsuhanó ár-

nyéka.

A bomlás is oly ünnepélyesnek, méltóságteljesnek mutatkozik itt,

ebben a szemérmetlenül áttetsző világban, hogy tőle élni támad kedve

az átutazónak, új életet kezdeni, más szemlélettel, vadonatúj szenve-

délyekkel.

Itt-ott aprópénz szikrázik a vizek alján. Babonás, a pénztől átmene-

tileg szabadulni vágyó kezek hullajtják zörgő érméiket a tófenék ima-

zsámolyára. Bizony, a természet székesegyházában! Környezetszeny-

nyezés – pillantok a bársonyos fenéken nyugvó, az arany és ezüst

csillogását idéző fémdarabkákra, melyek értéküket veszítve oly szá-

nalmasnak tűnnek. Egy másmilyen, egy oda nem illő, kierőszakolt

rend kegyvesztett megtestesítőinek bizonyulnak.

A legnagyobb zuhatag előtt lépcsőzetes emelvény a

fényképezkedni óhajtók számára, akik a lezúduló vizet háttérnek kí-

vánják látni emlékbe készülő arc- és csoportképeiken. A természet

robaját is vigyétek magatokkal a szívetekben — pillantok azokra, akik

épp az önfeledt csoportos mosolygást gyakorolják a kattogó masinák

előtt.

És nem tudok szabadulni ettől a hatalmas békától, mely a törvény

által védett, kristálytiszta vízben napozik. Néha mozdul csak, mozdít

lábain. – Akkora, mint egy ház – szólal meg anyanyelvemen egy fia-

talasszony a hátam mögött, a gyerekének mondja, aki szörnyülködni

kezd.

EMLÉKKÖNYV …

292

A mi békáinkra gondolok.

A mi békáink sokkal zavarosabb vízben élnek. És jó1 érzik magu-

kat a mocsárban, a világoszöld békalencse, az alattomos hínárok kö-

zött. A bűz sátra ad nekik otthont. Számukra a mocsok olyan termé-

szetes, mint amilyen természetes ennek a békának itt a tisztaság. Nem

tudnak egymásról, a sajátjukén kívül nem ismernek más életteret.

Eljátszadozom a gondolattal: mit szólnának a mi békáink ehhez a

tisztasághoz. Fuldokolnának, gyötrődnének-e benne, mint ahogy a

szutyokhoz szokott emberek is oly rosszul érzik magukat, gyötrődnek,

fuldokolnak a tisztaságban.

És mit szólna ez a pöffeszkedő béka, ha a mi mocsarainkban, a bűz

sátrában kellene folytatnia életét? Lázadó lenne belőle, aki tele szájjal

kuruttyolna a tisztaságról? Esetleg viselkedésével éreztetné: máshová

tartozik ő‚ másmilyen világ az ő világa? Vagy csak tudomásul venné

a tényeket, a megváltozott körülményeket. Azt, hogy másképp is lehet

élni.

Akik nem ismerik a tisztaságot, azok számára a piszok a legtermé-

szetesebb valami. Az öröm forrását jelentheti. A boldogulást.

Még az a szerencse, hogy a békák nem tudhatnak erről a két világ-

ról. Ez összetartásuk titka? Tessék csak odafigyelni a brekegésükre:

lényegében mindannyian ugyanazt mondják. Vagy mégse?

Megrendülten bámulom ezt a békát. Fülem zuhatagok zajával telí-

tődik. Pillanatok alatt bújok ki gúnyámból, vetem magam az áttetsző

vízbe. Úszni is elfelejtek.

Mert inni akarok csak.

Inni, inni...

EMLÉKKÖNYV …

293

Apró István: Önazonosságunk útvesztői

Beszélgetés Hódi Sándorral a nemzeti identitásról

Beszélgetésünk apropója részben a címben is megjelölt téma örök

aktualitásából, részben pedig néhány újraolvasott könyv kapcsán adó-

dott. Ismételten elővettem tehát Hódi Sándor két kötetét, amelyek

központi problematikája a nemzeti identitás volt (Kisebbségi létértel-

mezések, A nemzeti identitás zavarai) és jólesően állapítottam meg,

hogy a bennük megfogalmazott helyzetelemzések és számos esetben a

vázolt megoldási javaslatok is jól kiállták az elmúlt két évtized próbá-

ját. Azonban, ha az alapproblémák nem is, a körülöttünk levő világ

alaposan megváltozott. A gazdasági, politikai változások mellett hal-

latlanul kiélezett szellemi, ideológiai küzdelem folyik, néha alig defi-

niálható frontokon és felekkel. Nem tehetünk mást, már csak a puszta

megmaradás érdekében is kénytelenek vagyunk részt venni ebben a

kaotikus és sokszor kilátástalannak tűnő tusakodásban. A közösségéért

aggódó és dolgozó kutató végképp nem térhet ki a folyton megújuló

szellemi kihívások elől. Kérdéseim az évtizedekkel korábban megfo-

galmazott problémáknak és megállapításoknak a mai társadalmi és

tudományos viszonyokkal való összevetését célozták, azt remélve,

hogy a számvetésből levonható lesz némi tanulság a jövő számára is.

– A Kisebbségi létértelmezések c. kötet Útkeresés a jövőbe c.,

1990-ben készült fejezetében definiálásra kerül az a „hétfejű sár-

kány”, amely a vajdasági magyarság létét fenyegette/fenyegeti. Véle-

ményem szerint ez is érdekes számvetésre és összehasonlításra adhat

alkalmat – csakugyan ugyanazokkal a démonokkal kell-e megküzde-

nünk, mint akkor, esetleg egyes „fejek” ordasabbak lettek, netán

újabbak is nőttek?

– Jugoszlávia volt az egyetlen ország, ahol a kisebbségi magyarok

részaránya állandóan csökkent. A magyaroktól eltérően, az itt élő

többi nép, ha eltérő arányban is, de gyarapodott. A lemorzsolódás kö-

vetkeztében a magyar etnikum súlya – gazdasági, politikai és kulturá-

lis befolyása – állandóan csökkent. Félő volt, hogy társadalmi önszer-

veződés nélkül kockáztatjuk fennmaradásunkat. A kelet-európai poli-

tikai változások idején ez adta számunkra a döntő lökést egy kisebb-

ségi érdekvédelmi szervezet (VMDK) létrehozására. Egyik program-

EMLÉKKÖNYV …

294

adó írásomban az áldatlan közállapotokban ránk leselkedő veszélyt

„hétfejű sárkányhoz‖ hasonlítottam. Abban nem reménykedtünk, hogy

sikerül levágnunk a sárkány „hét fejét‖, de bíztunk benne, hogy csök-

kentjük a ránk leselkedő sokféle veszélyt.

– A demográfiai fogyás, az elvándorlás, az önpusztító magatartás,

az anyanyelvű oktatás hiányosságai ugyanolyan pusztítóak, mint más-

fél évtizeddel korábban – legfeljebb megállapíthatjuk a fokozódás té-

nyét.

– Anélkül, hogy az okokat illetően hosszabb fejtegetésbe bocsát-

koznánk, be kell vallanunk, hogy sem a természetes szaporulat csök-

kenését nem sikerült megállítanunk, sem az elvándorlás mértékét nem

sikerült mérsékelnünk. Az elvándorlás hatását a demográfiai repro-

dukcióra pontosan nem tudjuk, mivel nincsenek adataink az elvándor-

lók gyermekvállalási tendenciáiról és termékenységi mutatóiról.

A legújabb szerbiai népszámlálás adatai szerint 253 899 magyar él

az országban, 39400-zal kevesebb, mint 2002-ben. Ha a népszámlálási

adatok nem is tekinthetők Szentírásnak, a magyarok létszámcsökkené-

se érzékelhető még azokon a településeken is, amelyeken relatív több-

séget alkotnak. Nyilván ez a csökkenés is közrejátszott abban, hogy a

választásokon elvesztettük a korábbi magyar önkormányzatokat.

Az önpusztító magatartás visszaszorítása terén sem sikerült ered-

ményeket elérnünk. Abban reménykedtünk, hogy magyar szakembe-

rek alkalmazásával és pszichológiai tanácsadók létrehozásával vala-

melyest sikerül növelnünk a pszichés dezorganizációk megelőzésének

és terápiás kezelésének esélyeit, de sajnos, ezen a téren inkább vissza-

lépés történt. Az egészségügyi alapok szűkülésével a pszichológusok

elhelyezkedése elé egyre nagyobb akadályok gördültek, ráadásul a

szerbek térnyerésével még a magyar többségű községekben is ritkán

alkalmaznak magyar, vagy magyarul tudó szakembert.

Egyedül talán – a magyarországi ösztöndíjaknak köszönhetően –

az anyanyelvű oktatás terén történt némi előrelépés.

– A vegyes házasságok kérdése, gondolom, kicsit összetettebb – va-

lahogy úgy képzelem, míg korábban lehetett némi illúziójuk a többségi

nemzet tagjaival házasuló kisebbségieknek, hogy a dolog „működhet”

és nem kell eleve feladniuk saját és gyermekeik identitását, ez az illú-

EMLÉKKÖNYV …

295

zió ma már fel sem merül: a nyílt asszimilációt választja, aki erre az

útra lép.

– A házasság intézményének háttérbe szorulása világtendencia. A

vajdasági magyarok körében is egyre kevesebben kötnek házasságot.

A gyermekek több mint 25 százaléka házasságon kívüli kapcsolatból

születik. A magyarok által kötött házasságok jelentős része vegyes

házasság, az elmúlt tíz évben 27-28 százalék között mozgott a vegyes

házasságok aránya. A szórványban több gyermeket szülnek a magyar

nők, mint a tömbben élők, ami örvendetes lenne, azonban a szórvány-

ban született gyermekek nagy százaléka vegyes házasságból születik,

ahol viszont sokkal nagyobb az asszimilációs lemorzsolódás veszélye.

A vegyes házasságon belüli etnikai reprodukció így valójában sokkal

alacsonyabb, mint a homogén házasságokban, mintegy 70 százalékos

veszteséggel kell számolnunk.

Alig van magyar család, akinek a rokonságában ne lenne vendég-

munkás, külföldre kényszerült friss kivándorló, vegyes házasságban

élő, vagy az asszimiláció útján botorkáló személy…

– Drasztikusan alakult a helyzet a két maradék „fej”, az etnikai

arányok megváltozása és az elit szerepvállalása kapcsán.

– Ezen a téren szenvedtük el a legnagyobb veszteségeket, amely-

ben közrejátszott az is, hogy a kisebbségi magyar politikusok a ma-

gyarok által lakott területeket célzó erőszakos betelepítések megaka-

dályozására érdekében keveset tettek. Simulékony politikájuk követ-

keztében a menekültek özöne érkezett a magyarok által lakott térség-

be, például Szabadkára, Óbecsére, megváltoztatva ezeknek a közsé-

geknek az etnikai összetételét. Hozzá kell tennem, hogy ritka kivétel-

től eltekintve az erőszakosan mozgósítottak védelme és a magyar

nemzeti autonómiáért való kiállás sem volt a pártvezérek erős oldala

az elmúlt években.

– A mondottakból nyilvánvaló, hogy az egykori diagnózis jó volt,

legfeljebb hangsúlyeltolódások vannak, – sajnos nem kedvező irány-

ban. A jugoszlávság eszméje mellett mi volt az, ami elhomályosította a

magyar önazonosság-tudatot, megzavarta az értelmiség tisztánlátását,

és bátortalanná tette az egész nemzeti közösség magatartását?

– Minden romlás kezdete abban az iskolai oktatásban van, amely

egy népességet megfoszt nemzeti tudatától. Szerbiában az iskolákban

EMLÉKKÖNYV …

296

évtizedeken keresztül azt sulykolták belénk, hogy a szerbek képezik

Vajdaság egyetlen őshonos népességét, míg a magyarok a Délvidéken

„jövevények‖.

Az elmúlt évtizedek népszámlálásai alkalmával Szerbiában volt

hogy 80 000-100 000-en vallották magukat „jugoszlávnak‖, míg pél-

dául Horvátországban és Szlovéniában számuk nem érte el az ezret

sem. A Szerbiában jegyzett jugoszlávok jelentős része a kisebbségek

sorából került ki, akik abban reménykedtek, hogy ennek a kreált iden-

titásnak a felvállalásával jelentősen emelkedik majd társadalmi státu-

suk és vele az életszínvonaluk.

Jugoszlávia széthullásával az egykori jugoszlávság eszméje lát-

szólag feledésbe merült, valójában inkább alakot váltott. Az egykori

„jugoszlávok‖ közül sokan az EU és Amerika „rabjaivá‖ váltak, köz-

tük a volt „jugo-magyarok‖. Tito csaknem teljes sikerrel aknázta ki azt

a kínálkozó lehetőséget, hogy az anyaország által eltaszított és sorsára

hagyott félmilliónyi magyart megfélemlítéssel, korrumpálással és ha-

tékony propagandával kiforgassa nemzeti karakteréből, s belőle ju-

goszláv tudatú masszát gyúrjon. A kisebbségi kultúrpolitikában a fő

irányvonalat ma is ők képviselik, akiktől aligha várható el a délvidéki

magyarság nemzettudatának erősítése.

Nehéz belenyugodni, hogy „intellektuális fejlődésünk‖ eredmé-

nyeként máig nem sikerült a megalkuvó, behódoló magatartású ér-

telmiségnél gerincesebb réteget kinevelni. Az a kevés viszont, aki

mutatóban akad, magára van hagyva. Gubás Jenő az Aracs folyóirat

egyik számában keserűen szóvá is teszi, hogy a „Gyurcsány-kormány

idején még érthető volt, hogy ez a jugo-liberális kultúrpolitikai irány-

vonal élvezi az anyaország anyagi és erkölcsi támogatását, pénzt, pa-

ripát, kitüntetést, az viszont már teljesen érthetetlen, hogy a mostani

egységes nemzetben gondolkodó kormány miért pártolja, segíti ezt a

globalista értelmiségi irányzatot.‖

– Megvallom, nagyon érdekelne, miként élte meg személyesen eze-

ket a (gondolom elkerülhetetlen) küzdelmeket, és mi szüle-

tett/születhetett műhelyében a másfél évtizedes asszimilációkutatás

során? Vagyis hogyan alakult az ún. rendszerváltozás körül (vagy

inkább az előtt) született tézisek és diagnózisok sorsa a továbbgondo-

lás és az említett társadalomkutatói miliő vetületében? Persze nem

EMLÉKKÖNYV …

297

tényleges/tételes választ várok, hanem olyan publikációk, cikkek,

könyvek címét és elérhetőségét, amelyek felelhetnek ezekre a kérdé-

sekre.

– Azok, akik a kisebbségi és az egyetemes magyar kultúrát kíván-

ták szolgálni Jugoszláviában (majd Szerbiában), gyorsan intézményen

kívül találták magukat. Négy munkahelyem volt, politikai okok miatt

mind a négy helyről kirúgtak. Ehhez persze hozzájárult, hogy miután

(csaknem) minden kimondhatóvá és leírhatóvá vált, nem tettem laka-

tot a számra, sorra jelentettem meg a délvidéki (és az egyetemes) ma-

gyarság helyzetére, tudatállapotára vonatkozó könyveimet, tanulmá-

nyaimat. A már említett könyvek mellett – A nemzeti identitás zava-

rai, Kisebbségi létértelmezések – tucatnyi más mű született. Jóllehet

ezek a könyvek (Magatartásformák és társadalmi viszonyok (1983),

Táj és lélek (1989), Önmagunk vállalása (1991), A magyar autonómia

(1992), Jugoszlávia bombázása (1999), Légüres térben (2001), Ma-

gyarok a forrongó Szerbiában (2002), Nemzeti önkép (2003), Mi fán

terem a nemzetstratégia? (2007), A déli végeken (2008), Farkasve-

remben (2009), Miért hazudnak a politikusok? (2012) elsősorban

szakmai jellegűek, mégis a nyelvek, kultúrák társadalmáról szólnak,

azt is mondhatnám, hogy identitáskeresésünk szolgálatában állnak.

Ami elmondható a Ki kicsoda (2004, 2010) lexikonokról is, amennyi-

ben ezek nemcsak a közösségi identitásról adnak számot, hanem saját

szellemi értékeink felmutatását is szolgálják.

Az ide vonatkozó tanulmányok, előadások felsorolása aligha szük-

séges. Az elmúlt húsz évben mintegy 600 előadást tartottam a ma-

gyarság mentális állapotáról, identitáskereséséről, talpra állásának

gáncsos botladozásairól. Meghívást kaptam mindenfelé a nagyvilágba,

ahol magyarok élnek.

– Mennyire magától értetődő, hogy egy pszichológus a nemzeti

megmaradással, a kisebbségi identitással vagy éppenséggel célzottan

az asszimilációval kezdjen foglalkozni? Ma már a szociológusok, de-

mográfusok, politológusok valósággal versengenek a témáért és a

legkülönbözőbb módszerekkel vizsgálják.

– Engem a pszichológia egy kicsit másképpen kezdett érdekelni,

mint ahogyan az egyetemen tanítják, vagy a tankönyvek írnak róla. A

pszichológia relevanciáját kerestem a gyakorlatban. Pszichológiát

EMLÉKKÖNYV …

298

tanulva ahhoz a szellemi, politikai háborúhoz kerestem volna fegyvert,

tudást, elméleti kapaszkodót, amit naponta meg kell vívnunk. Más

érdeklődés vezérelt tehát, mint a szobatudósokat, akik a porosodó

könyveket bujják, hátha azokból sikerül valami okosat összehordani-

uk.

A napi problémák (különösen kisebbségben) hamar ráveszik az

embert, hogy kritikával fogadja az iskolában tanultakat és a pártdo-

kumentumokban foglaltakat. Volt egy nagybátyám, apai nagynéném-

nek a férje, magunk között csak Talpai sógornak hívtuk. Ő irányította

figyelmemet a nemzeti kérdésre, pontosabban a kommunistáknak arra

a „korszakalkotó meglátásra‖, hogy a nemzetek, köztük elsősorban

mi, kisebbségek, „el fogunk tűnni‖, „ki fogunk halni‖, mert útjában

állunk a „proletár internacionalizmusnak‖. Ettől a kilátástól elborzad-

tam. A kommunista rendszer összeomlott, de azt kell látnom, hogy

továbbra is útjában állunk valamilyen egységesülési folyamatnak. Sze-

rencsére Talpai sógor annak idején egy vaskos káromkodással igyeke-

zett megszabadítani alakulófélben levő gondolkodásomat az eszmei-

ideológiai korlátoktól.

A kisebbségek iránti viszony bennem a kezdetektől fogva a „nem-

zet és szabadság‖ kérdéseként merült föl, ami később a politikai de-

mokrácia sarkalatos pontjává, fokmérőjévé vált. Ezt a „mércét‖ ter-

jesztettem ki később a gazdasági élet, a művelődés és tudományügy

területére. Nyilvánvaló, hogy az „önfeladás‖ szüntelenül érzékelt kül-

ső követelménye elleni lázadás jegyében születtek az identitással kap-

csolatos munkáim.

– Közben a „menő” társadalomtudomány (és különösen a szocio-

lógia) elárasztotta a szellemi teret új, tetszetős elméletekkel és minde-

náron relativizálni – ha nem éppen bagatellizálni – igyekezett ezt a

számunkra létkérdésnek nevezhető problémakört. Olyannyira, hogy a

magunkfajta (akár kutató, akár író, akár csak az önazonosságát meg-

őrizni próbáló falusi tanító) afféle végvári vitéznek érezheti magát,

akinek legfőbb gondja már nem is annyira a török, hanem a kényszerű

magyarázkodás és bizonygatás, hogy miért is nem adja már föl azt a

fránya várat, és megy szépen haza a családjához.

– Látszatra nagyot változott a világ, a hatalmi elit azonban, bele-

értve a tudomány köntösét magukra öltő szolgáit, változatlanul azon

EMLÉKKÖNYV …

299

munkálkodik, hogy teljhatalma érdekében maga alá gyűrjön másokat.

„Mindig a legerősebb kutya…‖ elve érvényesül a gyakorlatban. Ennek

a – mára világméretűvé terebélyesedett – hatalmi törekvésnek a kü-

lönböző közösségért (család, nemzet, egyház) önként vállalt szolgálat

és önfeláldozás útjában áll.

Esetünkben, magyar kisebbségekre vonatkozóan, ez a folyamat ko-

rábban az anyanemzettől való elkülönülés serkentésében (számonké-

résében) jutott kifejezésre, ma inkább a defetizmust hirdető kultúra

(kishitűség, eleve bukásra valló magatartás) terjesztésében. Az értel-

miséget sokáig minden lehetséges eszközzel megfélemlítették, ha jelét

adta annak, hogy kisebbségi közéleti szerepet kíván magára vállalni,

ma inkább a „nemzetközi államközösség‖ mézesmadzagjával kívánják

az elvi irányvonalat megadni, ügyelve arra, hogy a szellemi életből

(kultúrából, tudományból, politikából) időben kigyomlálják, eltávolít-

sák (hatástalanítsák) a „sárkányfogakat‖.

– Ha jól értelmezem, másfél évtizede kifejezetten asszimilációkuta-

tással foglalkozik. Az említett régebbi írásokhoz képest milyen irányba

mélyítette el vizsgálatait?

– A kisebbségek helyzetével és identitásproblémáival kapcsolatos

kutatásaim döbbentettek rá arra, hogy a pszichológia téved, amikor az

identitást, a nemzeti hovatartozást kognitív mechanizmusként (intel-

lektuális feladatként) írja le. Az identitásról való elmélkedés üres fe-

csegés, ha elvonatkoztatva vizsgáljuk a konkrét társadalmi valóságtól.

Közelebbről, a nemzeti identitás kérdése mindig szorosan összefügg

az aktuális politikai szabadság jellegével és mértékével. A mindenna-

pi gyakorlatban ez azt jelenti, hogy az önazonossággal való vívódás

mindig kínzó szabadsághiányra utal.

Az önazonosság a közösség és az egyéni szabadságjogok hiánya

miatt válik kérdésessé, ez a fő, ha nem a legfőbb gond.

– A kívülálló nyilván ebbe nem lát bele: a praktizáló pszichológus

páciensein keresztül szembesül ezekkel a nyomasztó problémákkal és

netán így születik és erősödik meg benne az érdeklődés?

– Az a gond, hogy a tudomány intézményesülésével a kutatók el-

szakadnak a társadalmi valóságtól: a pszichológusok, szociológusok

ideológiai lenyomatokkal, politikai dogmákkal, üres absztrakciókkal

vannak elfoglalva. A rendelőben, ahol az emberek panaszaikkal konk-

EMLÉKKÖNYV …

300

rét élethelyzetekbe avatnak be bennünket, a nemzeti közösséggel kap-

csolatos kérdések is másként merülnek fel, mint a spekulatív fejtegeté-

sekben. A lényeg az, hogy minden társadalomban, az élet minden per-

cében, minden egyes ember szempontjából más viszonyok uralkod-

nak, miközben a szobatudósok megittasulva a katedrán elhangzó szó-

noklataiktól, azt sem vették észre, hogy vizsgálódási tárgyuk, a szemé-

lyiség és a társadalom, a kettő kontextusa, alaposan megváltozott.

Számomra evidens, hogy különböző identitások szorításában

élünk, hogy különböző helyzetekben különböző identitásokat veszünk

elő. Vannak identitások, amelyek bizonyos környezetben politikailag

kedvezőbb színben tűntetnek fel bennünket, más körülmények között

viszont szégyenbélyeget, „stigmát‖ jelentenek.

A rendelőben dolgozó pszichológus számára nyilvánvaló, hogy a

szabadsághiány függvényében mindenkinek van (lehet) valamilyen

titkolt, szégyellni való identitása, akár származási, akár egyéb téren.

Aztán vannak identitások, amelyek vagyont érnek, az ember be tudja

vállalni őket, mint a bankbetétet: állásra, rangra, lakásra, előléptetés-

re, kitüntetésre. De nem időtálló társadalmi jószágok ezek sem, hanem

idővel inflálódnak, korszerűtlenné válnak, felcseréljük, letagadjuk,

majd elfojtjuk őket.

– Ön hisz a „politikailag korrekt” beszédben, és abban, hogy va-

lamiféle szómágiával orvosolhatók a társadalmi bajok, ahogyan (leg-

inkább talán amerikai mintára) manapság sokan állítják?

– A kifejezés amerikai közvetítéssel terjedt el a világban. Olyan

viselkedést, beszédet, nyelvezetet, eszmét, gondolkodást jelöl, amely –

elméletileg – igyekszik minimalizálni az egyes vallási, etnikai, kultu-

rális vagy egyéb közösségek megsértését. A „politikai érzékenység‖

védelme azonban a gyakorlatban a domináns helyzetben levő garnitú-

ra uralmát jelenti, amennyiben a „politikailag korrekt‖ beszéd szá-

monkérése feltételezi, hogy más formájú (és tartalmú) megnyilatkozá-

sok társadalmilag „inkorrektek‖. A társadalmi bajok, sérelmek, diszk-

rimináció eliminálása helyett a regnáló hatalom „szájkosárral‖ is be-

éri, megpróbálja pórázon tartani az értelmiségi beszédet a globális

erőtérben.

Nemcsak a „politikailag korrekt‖ beszéd veti fel a hatalom és a

nyelv kérdését. A nyelvben sokszor tetten érhető az emberek politikai

EMLÉKKÖNYV …

301

befolyásolásának lehetősége. Felszínesen nézve a dolgokat a nyelvről

általában csak mint a kommunikáció eszközéről szoktunk beszélni,

ami azonban a valóság leegyszerűsítését jelenti. A „kommunikációra‖

való hivatkozás elrejti a lényeget, nevezetesen azt, hogy a nyelv –

egyebek mellett –, a társadalmi hierarchia szellemi leképeződését és

ellenőrzését szolgálja. Valamely hivatal részéről érkező tájékoztató

például parancsokat, kioktatást, szankciók kilátásba helyezését, fenye-

gető utasításokat stb. tartalmaz. A szöveg a mi „rendszabályozásunk-

ról‖ szól. Az arrogáns szavaknak felismerhető társadalmi üzenetük

van: a hatalom elvárásait közvetíti számunkra. Emlékeztet bennünket

a társadalom hierarchikus szerkezetében a hatalmi pozícióban levők

kiváltságaira, a lojalitásra, a feltétlen engedelmességre irányukban. A

fenyegető, arrogáns hangnem ismétlődése azt a célt szolgálja, hogy a

dresszúra végén önkéntes engedelmességben tartsa az alávetett hely-

zetben levő embereket.

A „hivatalos nyelv‖ folyamatosan artikulálja az uralkodó ideológi-

át, belénk sulykolja azokat a hiedelemrendszereket, melyek a hatalom

intézményeit törvényesítik. Más szóval, ha a dolgok mélyére ásunk,

mindig nagy disznóságokra találunk.

– A nemzeti identitás zavarai c. könyve 1992-ben jelent meg (bár

ahogyan említettem, jórészt hamarabb keletkezett) –, ugyanabban az

évben, mint pl. Csepeli György Nemzet által homályosan c. kötete.

Korábban több ízben hivatkozott a szerzőre, érdekelne, mennyiben

osztja a nemzeti identitásról kidolgozott komplexnek mondható interp-

retációját?

– Kollégám szerteágazó, imponálóan gazdag munkássággal ren-

delkezik, amit nem ismerek eléggé ahhoz, hogy véleményt mondjak

róla. Meg kell azonban mondanom, hogy minden tiszteletem és elis-

merésem ellenére, értelmiségi beállítódásunk és szakmai alapállásunk

között alig van átjárás. Ezt egy példával szeretném illusztrálni. Nem-

régiben olvastam a kolléga egyik tanulmányát, amely beszámol egy 23

országában végzett identitáskutatás tanulságairól. Ebben a tanulmány-

ban az alábbi mondatra figyeltem föl: „Ha a nemzetté válás folyamatát

a modernizációs fejlődéssel kötjük össze, akkor szembetűnő, hogy

Nyugat-Európában az államnemzeti fejlődés vált uralkodóvá, s a mo-

EMLÉKKÖNYV …

302

dernizációs deficittel küzdő Közép- és Kelet-Európában a

kultúrnemzetté válás útja volt járható‖.

Az „államnemzet‖, „kulturális nemzet‖ szembeállítás jól ismert,

általában ezzel szokták azt az elméleti zűrzavart magyarázni, ami a

nemzeti önmeghatározás terén tapasztalható. Számomra ez a párosítás

kissé erőszakolt, elméleti eligazításként pedig nem szolgál számomra.

Az idézet mondatban a „modernizációs fejlődés‖ meg „modernizációs

deficit‖ emlegetése az, amit tulajdonképpen rosszallok, sőt, felháborí-

tónak tartok. Ez az értékítélet ugyanis vaskos politikai álláspontot ta-

kar, azokat a birodalmi abszolutizmusokat próbálja „haladónak‖, „elő-

remutatónak‖ felmutatni, amelyek nemzetiségi politikája még az Eu-

rópai Unióban is botránykőnek számítanak. Az, aki Franciaország

nyelvi helyzetét és az Európai Karta aláírásával kapcsolatos politikai

huzavonát ismeri, tudja, hogy miről beszélek.

A továbbiakban a kolléga arról próbálja meggyőzni olvasóit, hogy

a „modernizációs deficit‖ miatt Közép- és Kelet-Európában a nemzet-

té válás folyamata „megkésve‖ követte a nyugat-európai nemzetálla-

mok kialakulását, ezért hozzájuk képest „deficites helyzetben‖ va-

gyunk. Ezt a „deficites helyzetet‖ jómagam legfeljebb az „itteni szak-

emberek‖ szolgalelkűségében (ideológiai szerepvállalásában) látom

megmutatkozni, ellenkező esetben azt kellene feltételeznem, hogy a

„lesajnált térségre‖, azon belül saját nemzetükre vonatkozóan, egy-

szerűen nem rendelkeznek autentikus látásmóddal. Mentségére szol-

gáljon, nem ő találta ki ezt a botránykőnek számító állítást, korrekt

módon hivatkozik a kútforrásokra.

– Ernest Gellner az említett kettős felosztásnál is tovább megy:

szerinte négyféle „időzónára” osztható Európa, és eszerint kategori-

zálja az itt élő népeket. Természetesen nála is a messze „legfejletteb-

bek” az államnemzetek, Anglia, az Atlanti-óceán partján fekvő orszá-

gok, akikkel, mint írja a „legkevesebb a probléma”. A második zóná-

ba Németország és Olaszország esik, a harmadikban vagyunk mi, te-

hát Közép-Európa és a Balkán (!), ahol szerinte a nemzeti identitás

végképp anakronisztikus módon fejlődött, és az egész térségre a káosz

a leginkább jellemző. Nézőpontja kirívóan történelmietlen, szemreb-

benés nélkül kijelenti, hogy ebben a térségben „nem alakultak ki di-

nasztikus államok”, az pedig végképp meg sem fordul a fejében, hogy

EMLÉKKÖNYV …

303

egynémely ezeréves struktúrákat éppen a „fejlettek” hathatós segítsé-

gével zúztak szét, aminek egyik következménye a máig tapasztalható

káosz. Ön tehát nem osztja ezeket, a nemzetté válás folyamatával kap-

csolatos immár széles körben ismertnek és elfogadottnak mondható

álláspontokat?

– Nem osztom. Először is a „modernizációs fejlődés‖ a gyarmato-

sításból származó behozhatatlan előnyöket próbálja elkendőzni, ebben

a vonatkozásban Németország és a közép-kelet-európai államok csa-

kugyan lemaradtak az egykori imperialista államoktól. Ez a lemaradás

azonban korántsem jelent valamiféle „történelmi lemaradást‖, mentá-

lis „megkésettséget‖, ha csak nem a mások rovására történő megtolla-

sodást tekintjük a történelem üdvös mozgatórugójának. Egyáltalán: mi

az, hogy „megkésve‖? A nemzettéválás nem lóverseny, hanem máig

tartó folyamat. Vannak népek, amelyek szabadság és önálló cselekvés

hiányában még el sem indultak a nemzetté válás útján. Ki és milyen

jogon próbája ezt a „meccset‖ idő előtt lefújni?

– Mondana néhány aktuális példát, olyan idevágó folyamatot, ami

a jelenben, a szemünk előtt játszódik?

– Bosznia-Hercegovinában a szemünk előtt akakul ki egy muzul-

mán állam. Hivatkozhatunk Szerbia és Montenegró, a két volt köztár-

saság és nép különválására. Bulgária, Macedónia és Görögország

példája is elgondolkodtató, mikor és hogyan differenciálódnak el ezek

a népek egymástól. Továbbá ott vannak az albánok, akik a független

államiságot csupán 100 esztendeje nyerték el, sőt Koszovóban egy új

állam jött létre. Látjuk, hogy a Balkánon a „népek harca‖ korántsem

zárult le az Osztrák Császárság és az Oszmán Birodalom felbomlásá-

val. De példálózhatnék akár Franciaországgal is, ahol a „regionális-

nak‖ nevezett, tehát el nem ismert kisebbségi nyelvek (népek) sorsá-

nak alakulása bizonyára még tartogat némi meglepetést a „modernizá-

ciós fejlődés‖ éllovasa számára…

– A tudományos diskurzus nyelvezete biztosan sokat változott az

elmúlt évtizedek során. Ezek, véleménye szerint pusztán formális vál-

tozások, vagy mélyrehatóbb érdek- és egyéb ellentétek húzódnak meg

mögöttük?

– Nézetem szerint a tudományos diskurzus nyelvezete többnyire

álprobléma, aktuálpolitikai célok húzódnak meg mögötte. Nincs az a

EMLÉKKÖNYV …

304

terminológiai vita, amely alapján valamely nép emancipációs törekvé-

sét „megkésettnek‖, „maradinak‖ lehetne mondani, egy másikét meg

„haladónak‖. Egy szociálpszichológus részéről mindenképpen törté-

nelmietlen „megkésett‖ nemzeti fejlődésről beszélni, és a jó ízlésbe

ütközik a birodalmi abszolutizmusokkal szemben alulmaradt, a befa-

gyasztott sorsú, nemzeti szuverenitásukat nélkülöző népeket lesajnál-

ni. A történelem „menete‖ korántsem az unalomig szajkózott gondola-

ti sémák szerint zajlik. A francia forradalom homogenizáló nemzetál-

lamát példaképül állító modell például sérelmes és elfogadhatatlan

számunkra, mert a kisebbségekkel szembeni példátlan erőszakot su-

gallja. Másfelől a közép- és kelet-európai nyomorúság örökös hangoz-

tatása, a nemzethalállal való riogatás, a közösség létében való fenye-

getettség érzése túlságosan eluralja gondolkodásunkat.

– Hogyan viszonyul a kortárs, hasonló témakörben publikáló kuta-

tókhoz, iskolákhoz? Azok vajon tudományos alapon vagy inkább poli-

tikai nézetek mentén különülnek el?

– Keresem a hasonló gondolkodású kollégákat, de valóságos szel-

lemi polgárháború dúl körülöttünk. Értelmiségünk egy részének a sze-

repvállalása botrányos, amennyiben serénykedésük – szakmai zsar-

gonba csomagolva ugyan – a nyugati nyelveken folytatott magyarelle-

nes politikai lejárató kampányra emlékeztet (vagy annak szerves ré-

sze). A dermesztő hűtlenség a néphez és hazához tetten érhető a tu-

domány paravánja mögé húzódó kollégák között is, ami lenulláz min-

denféle szaktudást, és tulajdonképpen értelmetlenné tesz minden vitát

velük. Sajnos azoknak a szaktudósoknak a helyzete sem rózsás, akik-

be – hogy úgy mondjam – némi „patriotizmus‖ szorult. Az identitás

kérdésénél maradva, nincs például az a jó szándékú társadalomkritika,

amit az elbutult politikai hatalom megértéssel fogadna, a hervasztóan

kiábrándító „nemzetközi trendet‖ érintő legenyhébb rosszallás pedig

egyenesen Amerika-ellenességnek nyilvánul, ami nagyhatalmi bosz-

szúért kiált.

– Ha már így név szerint előkerült Amerika: az „államnemzet-

kultúrnemzet” páros lesajnáló kategorizációja mellett érvelő és az

erre építő szerzők a legfejlettebbnek, a tökéletesnek kijáró áhítattal

írják le a nevét. Szerintük a legtökéletesebb nemzeti identitás az,

amely pusztán az állampolgárságon alapul, egy útlevél birtoklása,

EMLÉKKÖNYV …

305

semmi több. Az emberben azonban felmerül a kérdés, mégis mitől eti-

kusabb, „fejlettebb” az „amerikai életmód” védelmére hivatkozni,

mint történelmi, nemzeti hagyományokkal tenni ugyanezt? Miért bű-

nös és anakronisztikus az önazonosságát megtartani igyekvő nemzeti

büszkeség és mitől igazolható szinte bármilyen magatartás és tett az

amerikai „szuperidentitás” nevében?

– Önmagunkról és a világról alkotott elképzeléseink különböznek

egymástól. Számunkra az az identitás-felfogás, amely nem számol a

szellemi, lelki vetületekkel, egyszerűen elképzelhetetlen. Elképzelhe-

tetlen, mert lélektelen. Mi létünk anyagi és szellemi vetületeit egymást

kölcsönösen befolyásoló, erősítő egységnek tudjuk elképzelni, amely

feltételezi az emberiséget alkotó közösségeket, kultúrákat, nyelveket.

Mi itt Kelet-Európában spirituális életet élő, nyelvi-kulturális és poli-

tikai értelemben az egyetemes emberiség aktív résztvevőiként tapasz-

taljuk (éljük) meg önmagunkat. Olyan sajátosságokkal, tudással, tör-

ténelmi tapasztalattal rendelkezünk, amelyekkel más népek nem ren-

delkeznek. Én-tudatunk alapja a mi tudat. Velünk ellentétben Ameri-

ka a materialista monizmus bűvöletében él. A társadalom anyagi vetü-

letei olyannyira előtérbe kerültek, hogy az kirekesztette a szellemi és

lelki élet közösségi vetületeit. A természetes etnikai, kulturális közös-

ségüktől való elidegenedés manipulálhatóvá tette az embereket, akik a

más emberekkel való kapcsolataikat, a közösség iránti vágyódásukat

telhetetlen pénzhajhászásra, hedonisztikus törekvésre váltották.

Primitív az a kioktató hangnem, amely szerint vannak magasabb,

és alacsonyabb rendű közösségek. Nincs senki sem felhatalmazva

arra, hogy irányítson, vezessen bennünket a világ tényleges helyzeté-

vel kapcsolatos problémák megoldási folyamatában, az ember miben-

létéről való gondolkodásban. Ilyen értelemben a globális világrend

ideológiája, amelynek hátterében egy maroknyi tőkés társaság, pénz-

ügyi intézmény, multinacionális társaság áll, nem iránymutató szá-

munkra, hanem minden válság forrása. A szűk pénzügyi és hatalmi

szempontok helyett az igazi emberi érdekek és értékek a (nyelvi, kul-

turális, regionális) közösségek oldalán állnak. A globális világrend

melletti kardoskodás nemcsak szemléletbeli torzulás, hanem életbevá-

gó gyakorlati következményekkel járhat. A kulturális evolúció, az

értelem és a tudás fejlődése csak a közösségek differenciálódásával, a

EMLÉKKÖNYV …

306

kultúrák, nyelvek, etnikumok, hitek, pártok, családok, egyének diffe-

renciálódásával mehet végbe.

– A kutató nyilván nem szolgálhat receptekkel, hogyan kelle-

ne/lehetne egy-egy súlyos társadalmi problémát – köztük a határon

túli magyarság erózióját – megállítani. Mégis, melyek lehetnének azok

az irányok, törekvések, amelyektől némi pozitív hatást várhatnánk?

Mindenekelőtt a nemzetnek kellene mentálisan, morálisan és poli-

tikailag magára találnia. Ismétlem, ahogyan az identitás nem csupán

intellektuális kérdés, társadalmi problémáink orvosláshoz sem elég a

jó szándék, akarat, tudás, hozzáértés. A szabadság és demokrácia elve-

in alapuló társadalomszervezés további nagy erőpróbájára lenne szük-

ség. Ami, valljuk be, napjainkban reménytelenül nehéz feladatnak

látszik, gondoljunk csak kiszolgáltatottságunkra, a demokratikus tár-

sadalomfejlődés napi kudarcaira, a hazugságokra, a torzulásokra, az

egyéni szabadságjogok és a nemzeti szuverenitással szemben meg-

nyilvánuló ellenállásra. De legalább nekünk, magyaroknak többször

is volt már erre irányuló próbálkozásunk, így talán a jövőt illetően sem

vagyunk sikertelenségre kárhoztatva.

Szeretném a nyugatmajmoló kollégák figyelmébe ajánlani 1848-at.

A „modernizáció‖ és „polgárosodás‖ szajkózása helyett a történelem

menetét illetően nem ehhez a dátumhoz kellene inkább igazodni? Va-

jon nem a reformkori magyarok gesztusa az irányadó ma is? Az a

gesztus, amely tekintet nélkül rangra, fajra, nemre, vallásra – a társa-

dalom egészét szólítja meg a feudális megalapozottságú társadalmi

előjogok és csoportkohéziók felszámolása érdekében? Hol, mikor

mondott le az uralkodó réteg önként kiváltságairól? Nem az „odaadó

értelmiségünk‖ által lesajnált magyarok hirdették meg 1848-ban az

egyenlő közteherviselést? Nem róluk kellene példát vennünk ma is?

Nem a javak aránytalansága, az új „rendi politika‖ és annak intéz-

ményrendszere (a bankok, pártok, multinacionális társaságok) jelentik

a „fejlődés‖ legnagyobb akadályát? Irányadó törekvésekről beszélünk.

Arról, hogy az identitás szempontjából a szuverenitás és a közösség, a

„szabadság és nemzet‖ kérdése elválaszthatatlanok egymástól..

– Mi a fő motiváció, ami ilyen hosszú időn át tartó erőfeszítésre

készteti?

– Maga az élet.

EMLÉKKÖNYV …

307

Gruik Ibolya „Köszönjük élet! áldomásidat”

Hódi Sándor hetvenéves

Születésnapi interjút kértem Hódi Sándortól. Nehéz a találkozókat

összeegyeztetni, sokat utazik, rengeteg a társadalmi feladata, a lánya

és az unokák Pesten... Engem szintén köt a munka és a család... Soká-

ig próbálkoztunk a személyes találkozással, mert hiszen annak van

igazi varázsa, amikor az ember szemtől szemben ül a másikkal, egy

kávé vagy tea mellett, kényelmes, meghitt könyvtári, esetleg egy ottho-

ni fotelban, de aztán föladtuk. Mivel a határidő is a nyakunkon volt,

egyetértettünk abban, hogy talán a levélváltásunkból is kikerekedhet

valami, ami nem lesz nagyon papírízű, merev. Leveleztünk hát: ment a

kérdés, jött a válasz, jött a kérdés, ment a válasz... Az alábbi interjú

ennek a levelezésnek az eredménye, amibe azért itt-ott beemeltük egy-

egy korábbi „élő” beszélgetésünk mondatait is.

Mivel Hódi Sándor pszichológussal már gyakran készítettem inter-

jút, azt hiszem, elmondhatom, hogy elég jól ismerem a gondolkodás-

módját, világlátását. Sokszor megírtam, hogy milyennek látja helyze-

tünket, közösségünket, jelenünket, hogy miért aggódik, mire figyel-

meztet. De régóta kíváncsi vagyok már arra is, hogy kicsoda valójában

Hódi Sándor. Ez volt az első kérdésem.

– A születésnap alkalom arra is, hogy az ember visszanézzen: hon-

nan jött, mit hozott magával. Vajon a családi, szülői háttér, a gyer-

mekkor világa mennyire befolyásolta az életedet? Mesélj a gyerekko-

rodról!

– Visszagondolva legkorábbi emlékeimre a békák brekegését hal-

lom az éjszaka sötétjében, amit néha elnyomott a Kistószeg felől

hangzó Kádi-féle malom monoton dübörgése. Akkor még közvilágí-

tás nem volt a faluban, a koromsötétben rettenetesen féltem. Ezek a

hangok megnyugtattak. A békák kuruttyolása az alvók lélegzésére,

időnkénti felhorkantására emlékeztetett, a malom dübörgése meg

olyan volt, mint az ütemes szívverés. Amióta elkerültem a faluból,

úgy érzem, hogy süket csend vesz körül, illetve mások a zajok, a város

lüktetése, a szomszédból áthangzó zene, rettenetesen idegesít. Hiányo-

lom az egykori baromfiudvar neszeit, a tehenek bőgését, tyúkok kárá-

EMLÉKKÖNYV …

308

lását, libák és kacsák lármás sereglését. Gyerekkoromban közelebb

éltem a természethez, mondanám, hogy együtt éltem vele. Benne él-

tem.

Nagycsaládban nőttem föl iparos-agrár közegben. Apánk szobafes-

tő-mázoló volt, amellett négy-öt holdat műveltünk, volt még némi

háztáji. Három nemzedék élt együtt, nagy rokonsággal rendelkeztünk,

sokan megfordultak nálunk, nyitva volt az ajtó mindenki előtt. A ház,

amelyben laktunk, csárda volt valamikor. Mesélték, hogy hajdan a

betyárok is megfordultak benne.

Négyen voltunk testvérek, én voltam sorban a második. Sokat se-

gítettünk a szülőknek. Mindenki értett mindenhez, szabadon lehetett

választani, hogy ki megy aznap apukával meszelni Nagytószegre, kí-

séri el édesanyánkat a határba kapálni, ellátja a jószágot és vizet hord

a kútról, vagy az egész családra főz. Minden nap cseréltünk, ennek

ellenére mindig az volt az érzésünk, hogy a többiek jobban jártak.

Megtanultunk dolgozni. Ez adott szárnyakat a későbbi tanuláshoz,

munkabíráshoz. Nem válogatok ma sem, ha munkáról van szó, de

igazán akkor érzem jól magam, és ez gyerekkorom óta így van, ha

olvasok és írok valamit. A szüleim számtalanszor a fejemhez vágták,

hogy „ebből nem élünk meg!‖, ennek ellenére, bár szűkös körülmé-

nyek között éltünk, taníttatásunkra nem sajnálták a pénzt.

– Az érzékenység és nyitottság a világra, a mások lelkével való tö-

rődés, gondolom, időnként megterheli az embert. Neked ki vagy mi

segített olyankor, amikor fölszabadításra, föloldozásra vágytál?

– Akkor vagyok elviselhető önmagam és a családom számára,

amikor tanulmányt vagy könyvet írok. Ez jelenti nálam a feszültség

levezetését, a problémák megoldását. Tehát valamilyen terápiás élet-

szükséglet nálam az írás. Rosszul érzem magam, ha az életem úgy

alakul, hogy huzamosabb ideig nem írok. Persze, mint minden szen-

vedélynek, ennek is vannak vadhajtásai. Az írás mellett a másokkal

való törődés is meggátolja azt, hogy a lelkemet valami „kiszippantsa‖,

kiégjek, elfásuljak. Eddig soha nem unatkoztam, nem éreztem, hogy

nem bírom tovább. Bár mindig van valami, ami az embert felbosszant-

ja, alapjában véve derűs természetű vagyok. Bánt ugyanakkor, hogy

annak ellenére, hogy a kihívás óriási volt, sem a fordulat előtt, sem a

fordulat után nem lehetett igazán nagy dolgokat csinálni. Ma sem le-

EMLÉKKÖNYV …

309

het. Ahelyett, hogy az ember az általa megálmodott fontos dolgokkal

foglalkozna, rengeteget kell utána járni, pályázni, űrlapokat kitölteni,

kimutatásokat készíteni, adminisztrálni, szaladgálni. Ilyenkor átsuhan

a fejemen, hogy a támogatás paradox módon azt a célt szolgálja, hogy

ne történjen, ne változzon semmi.

– Ma mindenki a pénz hatalmáról beszél, a saját bőrünkön érez-

zük, hogy „eladó az egész világ”. Persze tudjuk és mondjuk, hogy nem

a pénz számít, hanem hogy olyan értékrend határozza meg a cseleke-

deteinket, amely az isteni törvények kereteiben is elfér. Pszichológus-

ként hogy látod, lehet úgy élni, hogy az ember kizárja a hajszát, a

megélhetés utánai rohanást, megalkuvást az életéből, és csak a vágyai

szerint cselekedjen?

– Mindez igaz, látnunk kell azonban, hogy pszichológia nélkül az

üzlet nem megy. Az emberek befolyásolása, megtévesztése művészi

tökélyt ért el. Ahogyan Csapó Endre írja az auszráliai Magyar Életben,

Nyugaton „a kalmárszellem ural mindent‖. A korszellemnek megfele-

lően megy a hazudozás és a mellébeszélés. „Ha nem megy az áru,

megcseréljük a címkét‖. A „felzárkóztatás‖ során elsősorban azt kel-

lett volna megtanulnunk, hogy a szavak, politikai irányzatok elnevezé-

se nem ad pontos tájékoztatást a valódi tartalomról, helyzetről, irány-

ról.

Emiatt szemmel láthatóan félreértjük felebarátaink valós szándékát

és nehezen értetjük meg magunkat a világgal. Miközben a magyar

kormány nemzetközi szintéren heroikus küzdelmet folytat a félreérté-

sek tisztázásáért, a mi magyar közbeszédünk is tele van mellébeszé-

léssel, álságos csúsztatásokkal…

– Mondanál erre példát?

– Nemrégiben került a kezembe a Magyar közéleti értelmező szó-

tár című írás, ebből idézek néhány szemléltető példát.

Rendszerváltás: Azt az eseménysort hívjuk így, melynek során a

kommunisták átmentették, átkonvertálták kapcsolati tőkéjüket pénztő-

kére, politikai tőkére. Nem történt semmi váltás, ugyanis az uralkodó

elit nem bukott meg, sőt soha nem látott módon megerősödött.

EMLÉKKÖNYV …

310

Demokratizálódás: Nem egyéb, mint vihar a biliben, amely csak a

kisemberekre vonatkozó, az életüket korlátozó szabályok változását

(és parttalan áradását) hozta magával.

Üzletember: Tolvaj, privatizáló, adócsaló, ügyeskedő, áfa-csaló,

Offshore-ozó. Olyan ember, aki a vagyon-újraelosztásnál észnél és

információnál volt, és kihasználva az akkori (jogi) káoszt, agyon lopta

magát. A társadalom irigyelt és megbecsült tagja.

Pártok: Az oligarchia egyik, a megtévesztést szolgáló, anyagi ér-

dekek mentén szerveződött csoportosulása. A vezér rajongóinak gyü-

lekezete, az évek során a "piaci rés" függvényében bármilyen irányt,

fordulatot vehet.

Választások: Az a reklámkampány, melynek keretén belül eldől,

hogy a következő négy évben melyik párt lophat többet. Jelentősége

gyakorlatilag nincs, hiszen a felmerülő, kampány- és kormányképes

alternatívák ugyanazon oligarchiát képezik.

Média: A politikai oligarchiával szorosan együttműködő, anyagi-

erkölcsi egységet képező hatalmi ág. Tipikus tevékenységei: átverés,

megvezetés, formálás, torzítás, gyűlöletkeltés, elhallgatás, felfújás, és

elsősorban pénznyelés. A sort ki-ki folytathatja magában.

– Nem kell ahhoz ünnepi alkalom, hogy az ember számvetést ké-

szítsen. Magyar Életfa-díjasként, több évtizedes közéleti szerepválla-

lással a hátad mögött, milyennek látod helyzetünket, jövőnket?

– Az ember, amíg él, folyton úton van. Néha visszatekint, de leg-

inkább tervez, találgat, képzelődik; szeretne a jövőbe látni. A jövő

kifürkészése azonban pszichológiai szempontból okkult dolognak

számít, józan paraszti ésszel nézve is. Kérdés ugyanis, hogy előremu-

tató-e azt fürkészni, ami még nincs, amíg nem sikerül magunkban

tisztáznunk – lezárni, a helyére tenni – azt sem, ami mögöttünk van,

amit átéltünk, a jelen viszonyok tisztázatlanságáról nem is beszélve. A

jövő fürkészése előtt át kellene gondolnunk, honnan a fejetlenség ben-

nünk, körülöttünk? Jó lenne ismerni az utat, amin ide érkeztünk. Tisz-

tán látni, hogy mi történik velünk és bennünk? Hányadán állnak a dol-

gok körülöttünk? Merre halad a szekér, amelyen ülünk?

– Jó kérdések... És merre halad a szekér?

EMLÉKKÖNYV …

311

– Ugorjunk vissza húsz-huszonöt évet. A rádió, tévé egyfolytában

azt harsogta, hogy végre itt a várva várt szabadság, a független válasz-

tásokkal beköszöntött a demokrácia, még egy kis áldozatvállalás,

megszorítások és tejben-vajban fürdik majd mindenki. Aztán a priva-

tizációnak nevezett szabad rablás, a téves beruházások, az ellenőrizet-

len tőkekiáramlás, az államilag eltűrt, néha támogatott banki csalások

nyomán rá kellett jönnünk, hogy valami nincs rendben. Európa, mi-

közben jóléttel hitegetett bennünket, rátette a kezét minden vagyo-

nunkra. A multik a saját nevükre íratták az energiaszektort, bezáratták

gyárainkat, bányáinkat, leépítették az iparunkat, tönkrevágták a mező-

gazdaságunkat, rátették a kezüket az egész bankszektorra. Mi meg

eközben derűlátóan, debil mosollyal az arcunkon hallgattuk az üres

szólamokat, az unalomig hajtogatott felzárkóztatásról, holott Európa

itt csupán piacot vett és rabszolgákat. És megy a szekér tovább. Nem

berzenkedünk, nem lázadozunk, csak ülünk, és várunk, hogy hátha

majd a végén jóra fordulnak a dolgok, és úri kényelemben, otthon

érezzük magunkat Európában.

– Szerbia még a csatlakozási tárgyalások előtt áll... Ezek után meg

kell kérdeznem, jó lesz nekünk, ha a nyugati civilizáció rendje szerint

éljük az életünket?

– A térségről beszéltem, a tendenciákról, a jelenlegi – nyugati civi-

lizációnak nevezett – gondolkodási mód következményeiről. A média

jelenleg ezt a gondolkodási módot egyetlen lehetséges alternatívaként

tünteti föl. Az úgynevezett szabad sajtóban általában olyan szakértők-

nek adnak lehetőséget véleményük kifejtésére – és ezzel a társadalom

befolyásolására –, akik csőlátásban szenvednek. Nem veszik észre,

vagy nem teszik szóvá, hogy a multik elviszik a pénzünket, a bankok

nyomják a személyi kölcsönöket, folyamatosan akcióznak, a hitelek, a

támogatási politika, a pályázatok, minden azt a célt szolgálják, hogy

az embereket betereljék az adósságcsapdába. Nemcsak az államadós-

ság taszít örök rabszolgaságba, de az örökös pénzhiány miatt előbb-

utóbb ott a kötél az intézmények, civil szervezetek, magánszemélyek

nyakán is.

– Ennek a számbavételével, milyen jövő várhat Magyarországra,

Szerbiára, illetve a vajdasági magyarokra?

EMLÉKKÖNYV …

312

– Nehéz megérteni, hogy a több évtizedes „szocialista‖ átnevelés

után a társadalom többsége miért és miként lett a sokat szidalmazott,

ám távolról mégis csábítóan szépnek tűnő kapitalizmus híve. Hogy a

„vérbeli‖ bolsevista vezetők miként lettek, egyik napról a másikra, a

liberalista ideológia apostolai, arról van némi elképzelésünk. Arról is,

hogy miért lettek az idegen érdekek előtt térdre hulló hittérítők, mi-

ként lettek az amerikai, nyugat-európai rablótőke kiszolgálói. Balvég-

zetünk igazi okáról, a sorsunkat befolyásoló legfontosabb háttértörté-

nésekről azonban nem illik beszélni. „Politikailag nem korrekt‖ a volt

ügynökök, besúgók, titkos megbízottak, ilyen-olyan titkos munkatár-

sak viselt dolgait felemlegetni, akik voltaképen mind az új rend képvi-

selői. Semmilyen törvény vagy jogszabály nem áll útjában a háttérha-

talom tevékenységének, így az úgynevezett „polgári demokráciában‖

kirakatpolitikára degradálódik minden.

– Már többször beszélgettünk arról, hogy milyen a vajdasági ma-

gyarok lelki alkata. Most úgy teszem fel a kérdést, hogy milyen ma a

vajdasági magyarok lelki állapota?

– Csüggedtek, fásultak az emberek. A korábbi évek lelkesedése, az

emberek cselekvő akarata mintha teljesen elpárolgott volna belőlük.

Nincsenek közösségi, nemzeti célok, mindenki maga próbál boldogul-

ni. Ez a lelkiállapot összefügg egyik nemzeti sajátosságunkkal. Neve-

zetesen nem tudatosult bennünk kellőképpen az összefogás, a közös

fellépés szükségessége. A közös érdek felismerésének hiányában a

magyarság jószerével semmit sem tett a saját sorsa érdekében, akkor

sem, amikor erre történekmi esély kinálkozott. Sokan azt hiszik, csak

akkor viszik valamire, ha nekivágnak a nagyvilágnak, pedig a szétszó-

ródásból még semmi jó nem született. A nemzet megmaradása szem-

pontjából egy ötszáz fős falu többet nyom a latban, mint egymillió

kivándorolt.

– A hit szerepet játszik-e egy közösség lelki tartásában, mondjuk

például a közösségi össztartó erő vonatkozásában?

– Közismert, hogy a hívő ember könnyebben túlteszi magát az élet

nehézségein, hajlamosabb szolidaritást vállalni másokkal. Az ide vo-

natkozó felmérések arról tanúskodnak, hogy a hívő emberek körében

alacsonyabb a szorongásban, lelki zavarokban, konverziós tünetekben

(lelki tünetek testivé válása) szenvedők száma. A szocializmus fél

EMLÉKKÖNYV …

313

évszázadon át azt sulykolta belénk, hogy a hívők valamiféle hazug-

ságban élnek a valósághoz képest, és büntették a templomjárókat, de

az ún. „szabad világban‖ is jelentősen csökkent a hívők száma.

Ma nincs akadálya, mégis jobbára tessék-lássék alapon járnak

templomba az emberek. A szekták virágkorát éljük, de ez a lelki pót-

lék csak képzelgés, neurotikus öncsalás az igaz hithez képest. Kierke-

gaard szavai jutnak eszembe, aki azt mondta, hogy ő hívő emberrel

még életében nem találkozott. Ugyanis a hívő csodákra képes. Jézus is

azt mondta, ha annyi hitetek lenne, mint a mustármag, csodákra lenné-

tek képesek. Ez az a hit, amely segít nemcsak a földi nehézségek elvi-

selésében, de a világ megváltoztatásában is.

– Nemcsak a hittel állunk rosszul, erkölcsileg és gazdaságilag is

lecsúsztunk, az általános érték és tudatzavarról nem is beszélve.

– Ennek ellenére, nem tudom a világot másként elképzelni, csak

úgy, hogy az ember jön valahonnan, valamilyen dolga van a földön,

sokféle dolga lehet, aztán távozik ugyanoda, ahonnan jött. Csak keve-

sek éreznek magukban küldetést, inkább mérlegelnek az emberek,

megpróbálnak a kihívásoknak eleget tenni, a különböző feladatoknak,

helyzeteknek megfelelni.

Nem tudjuk, hogy milyen mélységekből fúj fel az a szél, amely vi-

torláinkat feszíti, de az biztos, hogy ha erre nem vagyunk tekintettel,

elviselhetetlen dolgok felé sodor bennünket a végzet. És fordítva, éle-

tünk munkájaként valaminek – valami rajtunk túlmutató célnak – meg

kell valósulnia ahhoz, hogy jól érezzük magunkat a bőrünkben.

– Ha már ilyen elvont, a személyes életünkön túlmutató feladatok

kerültek szóba, hadd tegyek föl egy kérdést arra vonatkozóan, hogy a

mennyországról és a pokolról egy pszichológus hogyan vélekedik?

– Én úgy vagyok vele, hogy a pokol nem a föld alatt van – akkor

sem, ha mélyen lent a lábunk alatt csakugyan forró láva fortyog –, és a

mennyországot sem a felhők fölött kell keresnünk. Azt gondolom,

hogy ezek a képzetek bennünk vannak. Makacs képzetekről van szó,

személyes életünkön túlmutató, ősi tapasztalatokról. Nem kinti való-

ságról beszélünk, amikor a poklot és mennyországot emlegetjük, ha-

nem valamilyen társadalmi tapasztalatnak a kivetüléséről. Képletesen

szólva, nem hiszem, hogy van olyan barlanglejárat, amelyen át a po-

kolba lehetne menni, ellenben az áldatlan körülmények hatására néha

EMLÉKKÖNYV …

314

a poklok kínját kell elszenvednünk. A mennyországot – a jót, szépet,

boldogságot – ritkábban tapasztaljuk meg, ha néha sikerül, nem tu-

dom, miért, de azt viszont okvetlenül a poklok kínja követi.

– Több mint félszáz munka jegyzi a nevedet, ezen belül harminc

önálló köteted jelent meg. Vörösmarty Mihály jutott eszembe. Zárjuk

az ő kérdéseével azt a beszélgetést: Ment-e a könyvek által a világ

elébb?

– A Gondolatok a könyvtárban ma talán aktuálisabb, mint annak

idején volt. Jóllehet a költő a vers elején „az emberiségnek elhányt

rongyai‖-ként jeleníti meg a könyveket, később a küzdésre hivatkozik,

ami Vörösmartynál a nemzeti létre vonatkozik. Ma is nemzeti létünk

van veszélyben, különösen kisebbségi helyzetben. Napjainkban az

Unió, miközben a régiók Európájáról beszél, anyagi támogatásával az

államokat segiti a nemzetek ellenében.

„Világ és vakság egy hitvány lapon!”... „Irtózatos hazugság min-

denütt!” panaszolja a költő, ami ma százszorosan igaz. „Hány fényes

lélek tépte magát” Vörösmarty korában, hogy „Irányt adjon s erőt,

vigasztalást‖.

Ma sokkal nagyobb szükség mutatkozik „az elszánt lelkek fára-

dalmára,‖ hiszen az Unió kohéziós politikájával kell szembeszáll-

nunk, amely nem kíván különbséget tenni az európai régiók között,

amelyeket jelentős nyelvi, kulturális, nemzeti sajátosságok különböz-

tetnek meg a homogén, egynyelvű régióktól. Nem elég elmarasztalni a

„galád világot‖, a nagyhatalmak „vakságára‖, közönyére hivatkozni,

nekünk kell önnön érdekünkben felemelni szavunkat. Azt gondolom,

hogy ebben a vonatkozásban „az elszánt lelkek fáradalma,” nem lehet

hiábavaló. „Rakjuk le, hangyaszorgalommal, amit / Agyunk az ihlett

órákban teremt.‖ A könyvek efféle tanúságtételek. Vörösmarty ihletett

sorait megszívlelve azt vallom, hogy nem szabad elhenyélnünk „az

isten napját‖ és a „nemzet életét‖, annak ellenére sem, ha ez a küzde-

lem sokszor reménytelennek látszik.

Egyfajta hitvallásként szeretném idézni a vers befejező sorait:

Mi dolgunk a világon? küzdeni

Erőnk szerint a legnemesbekért.

Előttünk egy nemzetnek sorsa áll.

EMLÉKKÖNYV …

315

Ha azt kivíttuk a mély sülyedésből

S a szellemharcok tiszta sugaránál

Olyan magasra tettük, mint lehet,

Mondhatjuk, térvén őseink porához:

Köszönjük élet! áldomásidat,

Ez jó mulatság, férfi munka volt!

EMLÉKKÖNYV …

316

EMLÉKKÖNYV …

317

A KÖTETBEN SZEREPLŐ ÍRÁSOK SZERZŐI

Apró István, újságíró, író, médiatudományi munkatárs, Budapest

Balogh Tibor, pszichológus, egyetemi tanár, Szeged

Bálint Antal, ügyvéd, Zenta

Bakos István, művelődéskutató, Budapest

Bálint István, újságíró, Újvidék

Bata János, költő, műfordító, az Aracs főszerkesztője, Horgos

Bezzegh Éva, orvos, pszichiáter, pszichoterapeuta, Érd

Csapó Endre, a Magyar Élet főszerkesztője, Melbourne, Ausztrá-

lia

Csordás Mihály, irodalomtörténész, kritikus, újságíró. Kishegyes

Dékány Ferenc, biológiatanár, nyugalmazott iskolaigazgató, Sza-

ján

Dénes Iván Zoltán, egyetemi tanár, történész, filozófus, Budapest

Dudás Károly, író, publicista, szerkesztő, Szabadka

Erős Ferenc, pszichológus, egyetemi tanár, az MTA doktora, Bu-

dapest

Farkas Zsuzsa, újságíró, szerkesztő, lektor, Szabadka

Göncz László, költő, történész, politikus, Lendva

Gruik Ibolya, újságíró, szerkesztő, Zenta

Gubás Jenő, fül- orr- és gégeszakorvos, közíró, Szabadka

Haraszti Ákos, mérnök, Budapest

Hódi Éva, tanár, könyvtáros, közíró, a Szarvas Gábor Nyelvműve-

lő Egyesület elnöke, Ada

Hódi Éva Tünde, pszichiáter szakorvos, magatartásterapeuta.

Budapest

Jankovics Roland, jogász, a csókai község titkára

Jeszenszky Géza, történész, egyetemi tanár, az Antall-kormány

külügyminisztere, Magyarország norvégiai és izlandi nagykövete,

Oslo–Budapest

Király János, tanár, újságíró, Ada

Kolozsi Béla, pszichiáter, Magyarország volt bulgáriai nagykövete

Kőműves Nyáry Márta, tanár, újságíró, Szaján

EMLÉKKÖNYV …

318

Kőműves Zoltán, vegyésztechnikus, publicista, Szaján

Lázár Tibor, biokémikus mérnök, Wiesbaden, Németország

Major Zoltán Balázs, pszichológus, mentálhigiénés és terápiás ta-

nácsadó, Budapest

Makkai Béla, történész, egyetemi tanár, közíró, Budapest

Molnár Csikós László, egyetemi tanár, nyelvész, Ada

Máté László, gépészmérnök, műszaki tanár, Pécs

Mészáros Katalin, tanár, módszertan és képességfejlesztő, Szeged

Németh János, újságíró, szerkesztő-kommentátor, fordító, szink-

rontolmács, Szabadka

Papp Árpád, gépészmérnök, néprajzkutató, antropológus, Sza-

badka

Ress Imre, történész, levéltáros, tud. főmunkatárs, Budapest

Reiner Péter, szőlész-borász és kertész szakmérnök, közíró, Bu-

dapest

Sági Zoltán, neuropszichiáter, közíró, Szabadka

Sinkovics Péter, újságíró, költő, író, a Magyar Szó volt főszer-

kesztője, Zenta

Szabó Szabados Ilona, tanár, a Szarvas Gábor Nyelvművelő

Egyesület alelnöke, Ada

Szilágyi Károly, újságíró, szerkesztő, fordító, tolmács, Gyúró,

Magyarország

Szőcs Ferenc, diplomata, Magyarország volt bukaresti és luxem-

burgi nagykövete

Tari István, költő, író, képzőművész, Óbecse

Tóth Lívia, tanár, újságíró, publicista, Zenta

Vajda János, pszichológus, mentálhigiénés munkatárs, Érd

Várady Tibor, jogász, író, egyetemi tanár, Újvidék–Budapest

Vass Ferenc, matematika és fizikatanár, Kisorosz

Vass Veronka, osztálytanító, Kisorosz

Zsoldos Ferenc, történelemtanár, a Civil Központ elnöke, Zenta

EMLÉKKÖNYV …

319

KÉPEK

1-2. Hódi Sándor édesanyja (Szőregi Anna) és édesapja (Hódi József) 1967-

ben

3. Négy testvér: Hódi Jenő, Anna, Sándor és József

EMLÉKKÖNYV …

320

4. Hódi Sándor érettségi képe 5. Hódi Sándor felesége, Pálvölgyi

Éva érettségi képe

6. Doktori avatás

EMLÉKKÖNYV …

321

7. Hódi Sándor a feleségével. Boston, 1988

8. Hódi Sándor beszédet mond a VMDK kongresszusán, Szabadkán

EMLÉKKÖNYV …

322

9. Stockholm, 1993

10. Hódi Sándor és Hódi Éva Sydney-ben 1993-ban

EMLÉKKÖNYV …

323

11. Valahol Törökországban

12. Könyvbemutató Kikindán

EMLÉKKÖNYV …

324

13. Könyvbemutó Kisoroszon

14. Dr. Hódi Éva és dr. Hódi Sándor az első vajdasági

közéleti lexikon szerzői az adai könyvbemutatón

EMLÉKKÖNYV …

325

15. Hódi Sándor, Varga Imre szabadkai főkonzul, Kolozsi Béla szófiai magyar nagy-

követ Tóthfaluban egy tanácskozáson

16. Hódi Sándor és Bakos István Tóthfaluban egy tanácskozáson

EMLÉKKÖNYV …

326

17. Könyvhéten Zentán. Szemben ülnek: Hódi Sándor, Sági Zoltán és Papp Árpád

18. A családi ház Kisoroszon. A képen Hódi Sándor felesége és

lánya.

EMLÉKKÖNYV …

327

19. Hódi Sándor feleségével Adán a hidavatáson

20. A család: Hódi Sándor, Hódi Éva, Tanító Kálmán.

Tanitó Vilmos Bence, Hódi Éva Tünde, Tanító András Vince

EMLÉKKÖNYV …

328

21. Portré az Életfa-Dijas

szerzőről

EMLÉKKÖNYV …

329

HÓDI SÁNDOR ÖNÁLLÓ MUNKÁI

HÓDI SÁNDOR

Létélmény és valóság

96 oldal

Forum Könyvkiadó , Újvidék,

1978

Érzékszerveinken keresztül

feldolgozhatatlan mennyiségű

információ ér bennünket. Becs-

lések szerint nem tudatos szin-

ten másodpercenként 109 bit

információt dolgozunk fel, míg

tudatosan csak 102 bitet. A

bennünket folyamatosan és

nagy mennyiségben érő infor-

mációk nyomán áll össze a

valóságról alkotott összkép. Ez az élményháttér határozza meg a tuda-

tot, az asszociációk körét, gondolataink jellegét, érzéseinket, szándé-

kunkat, magatartásunkat. Ez az életélmény önnön visszatükrözött lé-

tünk, Hegellel szólva: a lét fénye.

A létélmény problematikájával, mint az objektív valóság pszichikus

leképeződésével, nem nagyon foglalkoztak az érintett tudományágak.

A szerző bizonyos értelemben úttörő szerepre vállalkozik, amikor

kísérletet tesz a létélmény és a valóság különböző összefüggéseinek a

vizsgálatára. A kötetben szereplő írások kérdésfelvetése egyaránt tar-

tozik a filozófia, pszichológia, pszichiátria tárgykörébe.

EMLÉKKÖNYV …

330

HÓDI SÁNDOR

A „meghívott” halál

Tanulmány az öngyil-

kosságról

186 oldal

Forum Könyvkiadó, Új-

vidék, 1979

Naponta körülbelül ezer

ember vet véget önkezé-

vel életének. Járványhoz

hasonló iszonyatos pusz-

tulás ez, amelyben, saj-

nos, a magyarok a világ-

statisztika élén játnak. A

magyarlakta területeken

belül különösképpen ve-

szélyeztetett a délvidéki

magyarság, az ő soraikban a legmagasabb az öngyilkosság gyakorisá-

ga.

Mi áll az öngyilkosság hátterében? Milyen társadalmi, lelki és más

okai vannak ennek a végzetes cselekménynek? Mi indít naponta min-

tegy ezer embert arra, hogy önkezével vessen véget életének? A szer-

ző ezekre, és más hasonló kérdésekre keresi a válasz könyvében.

„Hódi Sándor … a konfrontációra való felkészültség lendületével,

kompetenciájával és feszességével kalauzolja végig az olvasót az ön-

gyilkosság-kutatás statisztikai elemzésein és jelenségtani leírásain…”

(Kolozsi Béla)

EMLÉKKÖNYV …

331

HÓDI SÁNDOR

Pszichológia és ideoló-

gia

Tanulmányok, kritikák

140 oldal

Forum Könyvkiadó, Új-

vidék, 1981

A kötetben szereplő írá-

sok a filozófia és a pszic-

hológia látszólag elvont,

valójában igen konkrét

kérdéseivel foglalkoznak.

A szerző a pszichológia

ideologikus szerepkörét

veszi górcső alá, amely

paradox helyzet elé állítja

e hivatás képviselőit, akik

– miközben tanácsadással, pszichoterápiával igyekszenek a személyi

„rendellenességeket megoldani‖ – fenntartják és megerősítik azt a

társadalmi gyakorlatot, amely felelős a problémák kialakulásáért.

A tárgyalt kérdéskör korántsem szűkíthető le a pszichológiára. Min-

dannyian hordozunk magunkban olyan ismereteket, gondolatokat,

„igazságokat‖, amelyek rejtett ideologikus tartalma nehezen egyeztet-

hető össze életérzéseinkkel és törekvéseinkkel, amelyekkel egy humá-

nusabb világért vélünk síkra szállni.

EMLÉKKÖNYV …

332

HÓDI SÁNDOR

Magatartásformák

és társadalmi viszonyok

232 oldal

Forum Könyvkiadó

Újvidék, 1983

Mivel magyarázhatóak az

emberek viselkedésében

tapasztalható személyi kü-

lönbségek? Mi a jellem?

Hogyan alakul ki az ember

karaktere? Hogyan hat

vissza jellemünk, karakte-

rünk cselekvési lehetősé-

geinkre, egészségünkre és

életszerveződésünkre?

A könyv nyomon követi a

pszichológiai típusok kialakulásának folyamatát, rámutatva a külön-

böző magatartásformák – köztük a kóros viselkedés – kialakulásának

az okaira. A szerző "a személyi függőségi viszonyok" fogalmának

bevezetésével új koncepciót kínál fel viselkedésünk és emberi sokféle-

ségünk lelki és társadalmi vonatkozásainak a magyarázatára.

EMLÉKKÖNYV …

333

Hódi Sándor

Illúziók nélkül

Tanulmányok, kritikák

156 oldal

Forum Könyvkiadó

Újvidék, 1985

Az emberek nemcsak a

bennük lezajló történések-

re, nyugtalanító érzéseikre

várnak magyarázatot a

pszichológiától, hanem új

igényként jelentkezik

bennük az eredményes

helytállásnak, a sikeres

cselekvési stratégiák és

magatartásminták elsajátí-

tásának a vágya is. Sajnos

a pszichológiában uralko-

dó pozitivista szemlélet miatt a mindennapi gyakorlati igények és az

elméleti kutatások eléggé távol esnek egymástól. Az utóbbi évtize-

dekben felerősödő kritikai újhullám e téren némi változást hozott ma-

gával, amennyiben a kutatás súlypontja a majmokról és patkányokról

kezd végre az emberre áthelyeződni.

A kötetben szereplő írások – tanulmányok, vitairatok, cikkek, kritikák

– a pszichológia önkorrekcióját kívánják szolgálni. A könyv érdeklő-

désre tarthat számot mindazok részéről, akik mások és önmaguk jobb

megértésére törekszenek.

EMLÉKKÖNYV …

334

HÓDI SÁNDOR

Táj és lélek

154 oldal

Forum Könyvkiadó

Újvidék, 1989

Általános tapasztalat,

hogy a különböző né-

pek, tájegységek, cso-

portok tagjai másként

éreznek, gondolkod-

nak és viselkednek.

Vajon van-e a vajda-

sági embereknek ilyen

sajátos nak mondható

„karakterjegyük‖? Ha

igen, miben áll ez?

Miben hasonlítanak

egymáshoz, és miben

különböznek az itt élő

népek?

A kötet, amely három részből áll, egy nagyszabású kutatás elő-

munkálatairól ad számot. Az első rész különböző népek karakterje-

gyeinek az összehasonlításával foglalkozik. A második rész a csa-

ládi élet változásait követi nyomon. A harmadik rész az elmebe-

tegségek és öngyilkosságok etnikai megoszlásának elemzésével

foglalkozik.

A könyv hozzásegítheti olvasóit ahhoz, hogy reálisabb lépet alkot-

hassanak másokról és önmagukról.

EMLÉKKÖNYV …

335

HÓDI SÁNDOR

Önmagunk vállalása

132 oldal

A szerző kiadása

Ada - 1991

A kötetben szereplő első

írás 1989 tavaszán, az

utolsó 1991 márciusában

íródott. Ez alatt a két év

alatt nagyot változott a

világ, valóságos forrada-

lom zajlott le körülöttünk.

Arról, hogy a magyar ki-

sebbségek is részesei vol-

tak ennek a „csendes for-

radalomnak‖, a kötetbe

gyűjtött írások tanúskod-

nak.

A felölelt témák a vajdasá-

gi magyarság önszerveződésének göröngyös útjáról szólnak. Az idő-

rendben egymást követő írások – beszédek, cikkek, interjúk – alkalmi

jellegüknél fogva bepillantást nyújtanak a politikai események forga-

tagába, szemléletesen érzékeltetve, hogy a délvidéki magyarság köz-

életi passzivitása hogyan érlelődött politikai akarattá és magatartássá,

hogy a gondok előli menekvés, a segélykérő dörgölődzés, hogyan vált

tudatos sorsvállalássá...

EMLÉKKÖNYV …

336

HÓDI SÁNDOR

A VMDK PROGRAMJA

96 oldal

Készült a becsei Proleter

Nyomdában

1991. március

„A VMDK létrehozásának

legfőbb értelme és célja,

hogy véget vessen a magyar-

ság nemzeti identitászavará-

nak, érzelmi hontalanságá-

nak; hogy szervezeti keretet

nyújtva a politikai cselekvés-

vállaláshoz távlatot kínáljon,

s hogy rádöbbentsen arra:

ellentétben eddigi apolitikus

magatartásunkkal, a jövőnket

illető kérdésekben politikailag állást foglalni ma nemcsak lehetőség,

hanem kötelesség, történelmi korparancs számunkra.‖

„Meg kell ragadnunk ezt a – talán soha vissza nem térő – alkalmat és

példás összefogással, közös erőfeszítéssel, bátor kiállással, mértéktar-

tó józan politikával, ki kell harcolnunk magunknak azt a jogot, hogy a

továbbiakban önállóan dönthessünk sorsunk alakulásáról.‖

A szerző által készített dokumetum egyike az elcsatolt területeken élő

magyarság önszerveződését szolgáló első és talán legátfogóbb cselek-

vési programjának, amelynek tézisei ma is időszerűek és megvalósí-

tásra várnak.

EMLÉKKÖNYV …

337

HÓDI SÁNDOR

A nemzeti identitás

zavarai

96 oldal TÁRSADALOMTUDOMÁNY

I SOROZAT

Forum Könyvkiadó

Újvidék, 1992

A nemzeti lét, a nemzeti

jelleg, itt és most, ebben a

korban, és ebben az etni-

kailag tarka régióban,

amelyben élünk, minden

más identitáskategóriánál

meghatározóbb szerepet

játszik a népek életében

és az emberek tudatvilá-

gában.

A könyv a nemzeti érzés és a nemzeti identitás társadalomlélektani

vonatkozásait vizsgálja. Azoknak az önmeghatározási bizonytalansá-

goknak az okát, hátterét próbálja feltárni, amelyeket a pszichológia a

személyiség identitászavaraként tart számon, s amelyeket az élet igen

nagy számban, s igen változatos formában produkál, különösképpen

Közép- és Kelet-Európában.

A könyv olyan kérdésekre keresi a választ, hogy mi a nemzeti, és mi a

nacionalista? Hol ér véget az egészséges nemzeti önérzet, és hol kez-

dődik a nemzeti gőg? Melyek a többségi, és melyek a kisebbségi tudat

jellemzői? Hogyan alakulnak ki a kisebbségi komplexusok?

EMLÉKKÖNYV …

338

HÓDI SÁNDOR

MAGYAR

AUTONÓMIA

A VMDK állásfoglalása az

önkormányzatról

64 oldal

LOGOS, Tóthfalu

A brosúra a nemzetközi

kisebbségek önrendel-

kezésére vonatkozó

nemzetközi dokumen-

tumok alapján készített

szakértői tervezetet tar-

talmazza, amely első-

sorban belső tájékozta-

tásra, az 1992. április

25-i kanizsai közgyűlé-

sen részt vevő küldöttek

tájékoztatására szolgált.

A szakértői tervezetet

(Memorandumot) a közgyűlés 1992. április 25-én megvitatta és elfo-

gadta, ugyanakkor határozatot fogadott el arról, hogy azt el kell juttat-

ni Szerbia Köztársaság Nemzetgyűléséhez és a hágai Jugoszlávia-

értekezlet folytatásaként működő brüsszeli értekezletre. A Memoran-

dum később szinte valamennyi világnyelven megjelent.

EMLÉKKÖNYV …

339

HÓDI SÁNDOR

Kisebbségi létértelmezések

160 oldal

Balaton Akadámia könyvek

Felelős kiadó: dr. Szíjártó

István

Balatonboglár - 1997

A szerző a kelet-európai

változások után írott ta-

nulmányai, beszámolói,

vitacikkei közül állított

össze egy kötetre valót.

Közös jellemzőjük, hogy a

vajdasági magyar társadal-

mat veszik górcső alá. Az

olvasót talán érdekelheti,

hogyan foszlottak szét az

átalakuláshoz fűzött kezdeti

remények, és az idő meg a

kedvezőtlen körülmények hogyan őrölték fel a nemzetépítő cselekvés

maradványait is.

Mit tudunk a magyar kisebbségi társadalom érzelmi és tudati állapotá-

ról? Tisztában vagyunk-e a politikai a gazdasági elnyomás következ-

ményeivel? A hosszú elnyomatás alatt milyen túlélési stratégiák jöttek

létre? Hogyan és miként rögzült kisebbségi életformává a megalku-

vás?

A szerző az elmúlt nyolc esztendő keserű tapasztalatai alapján ezekre

és más hasonló izgalmas kérdésekre keresi a választ írásaiban.

EMLÉKKÖNYV …

340

HÓDI SÁNDOR

JUGOSZLÁVIA

BOMBÁZÁSA

Lélektani és politikai

reflexiók

Háborús napló

240 oldal

LOGOS Grafikai Mű-

hely

Tóthfalu, 1999

Az élet gyakran az esti

tévéfilmek rémtörténe-

teinél is hátborzonga-

tóbb helyzeteket produ-

kál. Ilyen volt Jugosz-

lávia hetvenkilenc na-

pon át történő bombázása is. A könyv a bombázások hétköznapjaival

foglalkozik a személyes életélmény és a média által megjelenített vir-

tuális valóság összevetése alapján.

A kötetben szereplő írások folyamatosan, napról napra, óráról órára

készültek, ahogyan az idő és a körülmények engedték. Az olvasó nem

hagyományos naplót tart a kezében, hanem inkább egy társadalmi kor-

és kórrajzot, amelyet a személyes élmény hitelesít.

A háborús napló egy tanú első kézből vett vallomása és tudósítása a

bombázott országból, amely ugyanakkor egy pszichológus és társada-

lomkutató helyzetértékelése is azokról az eseményekről, emberekről,

társadalmi viszonyokról és jelenségekről, amelyek a bombák árnyéká-

ban levő személyes életvilágot meghatározták.

EMLÉKKÖNYV …

341

HÓDI SÁNDOR

Jugoszlávia bombázása

Háborús napló

Magyar Fórum Kiadó,

Budapest, 1999

„Dr. Hódi Sándor pszic-

hológus, vajdasági ma-

gyar, a Magyarok Világ-

szövetsége Kárpát-me-

dencei régiójának elnök-

helyettese, valamint Ju-

goszláviai Országos Ta-

nácsának elnöke. Jugosz-

lávia bombázását, a 11

hetes háborút adai ottho-

nában élte át.

Ennek a 79 drámai napnak a történetét tartja kezében az olvasó, min-

den szempontból hiteles kordokumentumot, amely nem a különféle

hírirodák és nemzetközi média-cézárok megszabta liberális és globali-

zációs szempontok szerint, de a megélt hétköznapok, a délvidéki ma-

gyar kisebbség horizontjából látható valóság szerint íródott.

Háborús napló, amelynek sorsa az időben két véglet között fog eldől-

ni: vagy agyonhallgatott, elfelejtésre ítélt, a perifériára és azon túlra

kiszorított művé válik, vagy történelmi forrásmunkává, hivatkozási

alappá. Mi, jelen kiadásunkkal ez utóbbi irányba szeretnénk elindítani

Dr. Hódi Sándor dokumentális feljegyzéseit."

EMLÉKKÖNYV …

342

Hódi Sándor

A LÉLEK ÚTVESZTŐI

Pszichológiai esszék

154 oldal

Logos - Tóthfalu, 2000

A tudomány, akár csak

maga az élet, szeszélyesen

kavargó és kiszámíthatatlan

folyamat, amely sosem tud-

juk mikor, miért, milyen

irányt vesz, s hogy szerte

indázó gondolataink közül

mikor mi bizonyul helytál-

lónak, maradandónak, s mi

tévedésnek vagy elillanó

látomásnak.

Az evolúció céltalan és

vak tapogatózásához hason-

lóan a különböző társadalmi

helyzetek is kérdéseket vet-

nek fel számunkra, és azok megválaszolására késztetnek bennünket.

Ilyen helyzet szülte, megválaszolásra váró témák kerültek egymás

mellé ebben a kötetben. Közös bennük, hogy mindegyik a társada-

lomban helyét kereső ember kálváriájával foglalkozik: a különböző

csoporthelyzetekből fakadó pokoljárás színhelyeit, megnyilvánulási

formáit járja körül. Olyan jelenségeket vesznek górcső alá, mint az

irigység, a kapzsiság, a nagyravágyás, a hatalomvágy, a gonoszság, de

szó esik a bűnbakképzésről, a nyelv és lelkiállapot összefüggéseiről, a

mítoszokról és kultúrákról, az emberi megismerés határairól, valamint

az igazság megszállott keresésének a buktatóiról...

EMLÉKKÖNYV …

343

HÓDI SÁNDOR

Légüres térben

Tíz évi küzdelem a délvidéki

magyarságért

Logos Grafikai Műhely,

Tóthfalu, 2001

Hódi Sándor klinikus pszicho-

lógus, tudományos kutató, te-

rapeuta, közíró, társadalomkri-

tikus, a kissebbségi lét kiváló

szakértője, a társadalomszerve-

zés aktív résztvevője és tapasz-

talt ismerője, de elsősorban

alkotó szellem, aki könyvek és

publikációk sorában adott szá-

mot korunk emberének életér-

zéséről, mentalitásáról és létál-

lapotáról...

Így bizonyára nem véletlen az sem, hogy ő készítette el az elmúlt tíz

esztendő első átfogó elemzését, a délvidéki magyarság társadalmi és

politikai törekvéseinek az összegzését. Munkájában az emberi sorsok

tanulmányozásában szerzett pszichológiai tapasztalatait bőven kama-

toztatta azoknak a társadalmi-politikai anomáliáknak a leírásában,

amelyeknek mindannyian szenvedő alanyai voltunk és vagyunk.

A könyv elsősorban a kisebbségek helyzetével, a magyarság útkeresé-

sével, a társadalmi átalakulás buktatóival foglalkozó politikusok, tár-

sadalomkutatók, továbbá az emberi alkalmazkodás és helytállás prob-

lémáival, a rendszerváltás lelki és mentális akadályaival foglalkozó

emberek és az ilyen téma iránt érdeklődő szélesebb olvasóközönség

számára ajánlható.

EMLÉKKÖNYV …

344

Hódi Sándor

MAGYAROK A

FORRONGÓ

SZERBIÁBAN

258 oldal

Logos - Tóthfalu, 2002

Úgy tűnik, Isten nem csak

földi életünk idejét szabja

ki, de feladatainkat is. El-

rendelésként adja múltun-

kat, nyelvünket, sorstársa-

inkat és mindazt, ami ezzel

együtt jár. Megtehetjük,

hogy hátat fordítunk az

egésznek, ám a születé-

sünknél fogva ránk ruházott

örökségtől sohasem tudunk teljesen megszabadulni.

Az emberiség szempontjából minden nép sajátos teremtő erőt, tudást,

látásmódot, lelkületet jelent, és nincsen olyan érték, amely alapján

egyiket a másik fölé emelhetnénk.

Mit jelent magyarnak lenni egy széteső, mind nagyobb káoszba süp-

pedő országban? Mit érlel a jövő a kisebbségek számára Szerbiában?

A félelmen, a kiváráson, az erőtlen segélykérésen kívül telik-e tőlünk

másra?

Ez a könyv nemcsak számvetés kíván lenni sorsunkkal, helyzetünkkel,

önmagunkkal, hanem valamiféle szembeszegülés is a megroppanni

látszó magyar életakarattal, a lelkünkön elhatalmasodó vereség-

érzéssel és veszteségtudattal.

EMLÉKKÖNYV …

345

HÓDI SÁNDOR

NEMZETI ÖNKÉP

Interetnikus kapcsolatok a

Duna-Tisza-Maros-Körös

eurorégióban

278 oldal

Logos, Tóthfalu, 2003

A gazdagon illusztrált könyv

egy átfogó szociológiai és

társadalomlélektani vizsgálat

eredményeként a ma három

országhoz tartozó régió

interetnikai viszonyaiba nyújt

betekintést. Megtudhatjuk,

hogyan vélekednek a régió

népei egymásról és önma-

gukról. Hogyan látják saját etnikai közösségük és a régió helyzetének

alakulását? Miként vélekednek a kisebbségi jogokról, az európai in-

tegrációról, a határmenti együttműködés és a térség fejlődésének a

kérdéséről.

A szerző meglátása szerint a népek sorsának alakulásában a nemzet-

tudat igen fontos szerepet játszik. A nemzet általános sikere, gazdasá-

gi teljesítménye korántsem csak nyersanyag, infrastruktúra, munkaerő

és pénztőke kérdése, hanem a tudaté és a lelkületé is, amely ha sérül,

nemhogy sikereket nem lehet elérni, de a korábbi eredmények is ve-

szélybe kerülnek.

EMLÉKKÖNYV …

346

HÓDI ÉVA – HÓDI

SÁNDOR

KI KICSODA 2004

Vajdasági magyar közéleti

lexikon

A Széchenyi István Straté-

giakutató és Fejlesztési Inté-

zet kortárs kép- és adattára

Kiadó: Logos, Tóthfalu,

2003.

A kortárs közéleti lexiko-

nunk úttörő jellegű vállalko-

zás a délvidéki magyarság

szellemi életének bemutatá-

sa szempontjából. A kötet összeállítása csaknem négy évet vett igény-

be. Az adatgyűjtést 2000 decemberében kezdtük, 2004 őszén zártuk.

A lexikon elkészítésének célja a nemzeti közösségünk számára vala-

milyen szempontból fontos személyek minél teljesebb számbavétele

volt. A vajdasági magyarság sajátos körülményei miatt azonban fon-

tosnak tartottuk bemutatni azoknak az életpályáját és fáradozását is,

akik nem szakmai teljesítményükkel, hanem mindennapi helytállásuk-

kal és feladatvállalásukkal szolgálhatnak példaképül mások számára.

Az egyéni érvényesülési vágy és a közösség szolgálata egyaránt fon-

tos összetevője minden egészséges társadalomnak. Voltak és vannak

szép számban, akik az egyéni boldogulásukon túlmutató célt és értel-

met kerestek életüknek, akik eredményeik és/vagy társadalmi szerep-

vállalásuk, politikai helytállásuk miatt megérdemlik, hogy délvidéki

magyar közösségünk számon tartsa, és jobban megbecsülje őket.

EMLÉKKÖNYV …

347

HÓDI SÁNDOR

Köszönöm, Drágám!

Szex, szerelem, házasság

a Vajdaságban

Forum, Újvidék

Hódi Sándor jelen munkája úttörő

jellegű a Vajdaságban élő magya-

rok valóságkutatásában. A szerző

többdimenziós perspektívából fog-

lalkozik a konfliktusok és partner-

kapcsolatok problémáival. Egyrészt

megismerteti az olvasót a témával

kapcsolatos korszerű pszichológiai

nézetekkel, másrészt összefoglalja

az általa végzett családkutató munka eredményeit, harmadrészt Hódi

Sándor személyes meglátásait tartalmazza a szerelemre és házasságra

vonatkozóan. A három törekvés, amit a tanulmány gondolati egésszé

fűz össze, hasznos olvasmány mindazok számára, akik a család jelene

és jövője iránt érdeklődnek…

A jó házasság nem isteni ajándék. Nem úgy pottyan az ölünkbe, ha-

nem mindennap meg kell küzdeni érte. A kapcsolat ápolása és megőr-

zése érdekében egymás irányába folyamatosan pozitív gesztusokat

kell tennünk. A gyakorlatban többnyire ennek az ellenkezője történik,

a kapcsolatokban a kritizálás és a számonkérés vált uralkodó attitűddé.

Hódi Sándor könyve igen olvasmányos, nem kíván előzetes szakmai

felkészültséget, elegendő hozzá a kérdés iránti érdeklődés. A könyv

célja nem csupán az ismeretterjesztés, hanem valóságos látlelete a

vajdasági magyar házasságoknak. Olyan új ismeretekkel szolgál szá-

munkra, amelyek jelentős mértékben hozzájárulhatnak önmagunk

jobb megismeréséhez, személyes, családi és közösségi életünk sikere-

sebb megszervezéséhez. (Göncz Lajos)

EMLÉKKÖNYV …

348

Hódi Sándor

A TUDÁS HATÁRAI

Töprengések az emberi lé-

lekről

199. o.

Forum Könyvkiadó

Újvidék, 2007

A helyét, szerepét, életé-

nek célját és értelmét kereső

ember gyakran olyan kérdé-

sekkel kénytelen szembesül-

ni, amelyek elbizonytalanít-

ják, kétségbe kergetik, elve-

szik nyugalmát, otthontalanná

teszik a világban. Hódi Sán-

dor ezt a létállapotot veszi

górcső alá filozófiai és pszic-

hológiai szemszögből.

Az emberi lélekről töp-

rengve megpróbálja újraértékelni ismereteinket, a történelmet, a kultú-

rát, a filozófiát, a nyelvet, a közösséget, közelebb hozva a pszicholó-

giához mindazt, amivel tudomány ma még hadilábon áll.

A kötetben mindenki talál érdeklődésének, pillanatnyi hangulatá-

nak megfelelő írást, amely segítségére lehet nemcsak a „kinti‖ világ-

ban való eligazodásban, hanem annak az örökké változó, tünékeny

belső világnak a jobb megismerésében is, amit köznapi szóval egysze-

rűen léleknek hívunk.

EMLÉKKÖNYV …

349

Hódi Sándor

MI FÁN TEREM A

NEMZETSTRATÉGIA?

Széchenyi István Stratégiaku-

tató és Fejlesztési Intézet –

Vajdasági Magyar Művelő-

dési Intézet

Tóthfalu–Zenta, 2007.

188 o.

Napjainkban a népek soha

nem tapasztalt mozgása fi-

gyelhető meg, amelynek so-

rán újfajta egyesülési törek-

vések és megosztott-ságok

jönnek létre. Amilyen erős a

nemzeti önrendelke-zésre

irányuló törekvés, olyan nagy

a nemzeti szuve-renitás fel-

adására irányuló gazdasági és politikai nyomás is. Az egymásnak el-

lentmondó eszmék, a fejekben levő zűrzavar következtében soha nem

volt még ennyi identitászavarral küszködő ember.

Anyagi, szellemi és létszámbeli gyarapodást mindegyik nép csak

önmagától remélhet. Közös fellépés, nemzetstratégia hiányában az

Unió nem oldotta meg a problémáinkat helyettük. Maradtak a gör-

csök, a cselekvésképtelenség, a hontalanság, a megalázó kisebbrendű-

ségi érzés. Az okokat a nemzettudat károsodásában kell keresnünk,

ami fogva tart bennünket.

Az alábbi írások nemzettudatunk állapotát – lelkületünket, gyötrelme-

inket – veszik górcső alá egy gondolkodásbeli paradigmaváltás, egy új

szinten létrejövő nemzeti konszenzus reményében.

EMLÉKKÖNYV …

350

Hódi Sándor

A DÉLI VÉGEKEN

Fórum Könyvkiadó

Újvidék, 2008

125 oldal

Az a földrajzi tájegység,

amellyel Hódi Sándor A déli vé-

geken című könyvében foglalko-

zik, az egyik legősibb magyar

szállásterület. A történelem során

sokféle nép telepedett itt le. Tria-

non óta, mi magyarok, kisebb-

ségben élünk ezen a vidéken, erő-

sen megfogyatkozva, sokan nem-

zeti identitásukban is elbizonyta-

lanodva, pedig maga Belgrád is (Nándorfehérvár néven) magyar vég-

vár volt hosszú évszázadokon keresztül.

Hódi Sándor nem ezzel a dicső múlttal foglalkozik, hanem jele-

nünkkel, illetve a közelmúlt eseményeivel. Pszichológusként és társa-

dalomtudósként tanulmányok sorában elemzi a trianoni döntés követ-

kezményeit, azt a tragikus folyamatot, amelynek fejleményeként az

egykoron hatszázezer fős magyarság gazdaságilag megtörve, politikai-

lag szétzilálva, lélekszámát tekintve felére csökkenve, a schengeni

határokon kívül rekedve éli mindennapjait a gyors és látványos válto-

zás reménye nélkül.

A kötet esszék, tanulmányok gyűjteménye, amelyek 2001 novem-

bere és 2007 januárja között jelentek meg különböző újságokban és

folyóiratokban.

EMLÉKKÖNYV …

351

HÓDI SÁNDOR

100 interjú tükrében

Összegyűjtötte: Gruber

Enikő

Vajdasági Magyar Műve-

lődési Intézet

Zenta, 2008

221 oldal

Vajon milyen szálra

fűzhetők fel Hódi Sándor

gondolatai, szavai, tapasz-

talatai? Mi az, ami a száz

interjú alapján összeállí-

tott pályakép elkészítése

után rgyértelművé vált?

Miért jelentősek Hódi

Sándor egészséggel, betegséggel, családdal, nemzettel, hatalommal,

igazsággal, elnyomással, tudással, emberismerettel stb. kapcsolatos

gondolatai, tapasztalatai?

Hódi Sándor – bármiről legyen is szó – mindig közérdekű témákat

boncol. Pszichológusként, íróként, politikusként az életünket megne-

hezítő jelenségekre, a bonyolult élethelyzetekre keresi a választ, a ma-

gyarázatot. Szakmai életrajza olyan új ismereteket tartalmaz, amelyek

révén elmélyültebb önismeretre tehetünk szert, könnyebben eligazo-

dunk az emberi kapcsolatok világában és önmagunkban.

EMLÉKKÖNYV …

352

Hódi Sándor

A TEHETSÉG

KÉRDŐJELEI

Tanulmányok, elő-

adások, interjúk Vajdasági Magyar

Művelődési Intézet

Zenta, 2009

231 oldal

Nincs a pszicholó-

giának még egy olyan

területe, ahol olyan

kevés tényre annyi

okoskodás, elmélkedés

épült volna fel, mint a

tehetség kérdésében.

Mi a tehetség? Mi-

lyen szerepet játszanak

benne a gének, a környezet és a személyi sajátosságok? Milyen rejtett

motívumok állnak a nagy kitartás és munkabírás mögött?

Mi az oka a tehetségek gyakori lelki bántalmainak? Miért válnak oly-

kor az emberiség sorsának jobbításán fáradozó szellemi vezéregyéni-

ségek zsarnokká? Személyiségükből fakad-e ez a pálfordulás, vagy a

hatalom torzítja el a jellemüket?

Hosszan lehetne folytatni a hasonló kérdések felvetését, de talán eny-

nyiből is látszik, hogy az ünnepelt, ugyanakkor irigyelt géniu-

szok élete, személyisége tele van talánnyal, kérdőjellel. A szerző sok-

oldalúan foglalkozik a tehetség mibenlétével és megnyilvánulási for-

máival számos új meglátással gazdagítva korábbi ismereteinket.

EMLÉKKÖNYV …

353

HÓDI SÁNDOR

FARKASVEREMBEN

Van-e alternatívája

az asszimilációnak?

Forum Könyvkiadó, Újvidék,

2009

206 o.

Ma már minden haladó szelle-

mű ember fennen hirdeti, hogy

minden etnikum megőrzendő

érték, egyik sem rendelhető –

semminemű jogcímen – a má-

sik elé. Ennek ellenére ma is

tizmilliók szenvednek hátrányt

származásuk, nemzeti hovatar-

tozásuk miatt, és sokan – a rájuk nehezedő asszmilációs nyomás miatt

– a kipusztulás szélén állnak.

Az olvasó kezében levő könyv az asszimiláció témáját járja körül, a

vegyes házasságok titkába, ebbe az emberi és nemzetismereti kincses-

bányába nyújt bepillantást.

„… az asszimilációkutatásban nem a tételes joghoz, hanem a minden-

napi gyakorlatban tapasztaltakhoz kell igazodnunk”.

„Az emberek hazát, nemzetet annak reményében cserélnek, hogy ezál-

tal előre léphetnek, anyagilag jobban járnak, a társadalmi hierarchi-

ában előnyösebb helyzetbe kerülnek”.

„… az asszimiláció minden nacionalista társadalom eltagadott belső

hadszintere, amely több energiát és pénzt emészt fel, mint amennyibe a

nemzetiségi kérdés megoldása kerülne.‖

EMLÉKKÖNYV …

354

HÓDI SÁNDOR

ÉLETPSZICHOLÓGIA

Kihívások és kockázatok a

XXI. század elején

275 oldal

Vajdasági Magyar

Művelődési Intézet

Zenta, 2010

A pszichológiai szakirodalom

régóta nélkülöz egy olyan átfo-

gó jellegű, széles áttekintést

nyújtó, elemző művet, amely

az ember kockázatvállaló ma-

gatartását, és ezzel összefüg-

gésben életminőségének az alakulását helyezi górcső alá. A könyv a

maga nemőben úttörő vállalkozásnak tekinthető, ha úgy tekintünk rá,

hogy egy új szemléletmód (tudományág?) körvonalait vetíti előre, de

hasznos útmutatást nyújthat azok számára is, akiket az életszervezés-

nek – az életminőségnek, a biztonságnak, a XXI. századi kihívásoknak

és kockázatoknak – a kérdése foglalkoztat, valamint azoknak is, akik-

nek hivatásához hozzátartozik az emberi életminőség javítása.

„Egyik legkeresettebb kiadványunk, az Életpszichológia című kötet

szerzőjeként egy XXI. századi új szemléletmód körvonalait vetítette

elénk, amelynek elsődleges célja „táplálni az emberekben az életsze-

retetet, s ugyanakkor önismeretüket és társadalmi körülményeiket ille-

tően nagyobb fokú tudatosságra nevelni őket”. (Hajnal Jenő)

EMLÉKKÖNYV …

355

Hódi Sándor–Hódi Éva

VAJDASÁGI MAGYAR

KI KICSODA 2010

Széchenyi István

Stratégiakutató Társaság

Ada, 2011

488 o.

Második alkalommal jelenik

meg a Széchenyi István Stra-

tégiakutató Intézet kiadá-

sában a vajdasági Magyar Ki

kicsoda lexikon. Jelen ki-

advány sokkal nagyobb ter-

jedelemben és sokkal ré-

szletesebben szolgáltat új in-

formációkat neves kortársainkról, az ismertebb és fontosabb vajdasági

magyar személyiségekről, mint a korábbi. Az előző kötetben szereplő

mintegy 600 magyar kortársunk szócikkét kiegészítettük, javítottuk,

pontosítottuk, és rajtuk kívül további 600 jeles személyiség adataival

bővült lexikonunk. A vajdasági magyar Ki kicsoda 2010 lexikonunk

tehát 1200 személy életrajzát és arcképét tartalmazza, címmel,

elérhetőséggel, első kézből származó friss adatokkal.

Lélekben egy közösség akkor érett, társadalmilag akkor fejlődőképes,

ha tisztában van saját értékeivel, megbecsüli magát, közösségi iden-

titással rendelkezik. Ami fordítva is igaz, ha valamely közösség a saját

nagyjait nem becsüli, ha kábán átnéz a fejük fölött, miközben csodálja

más népek nagyjait, ha saját teremtő akarata helyett mindig mások

normáihoz igazodik, sorsa az enyészeté. Kiadványunknak az a célja,

hogy felmutassuk saját szellemi értékeinket, erősítsük közösségünket

hitében és kötelékeiben.

EMLÉKKÖNYV …

356

HÓDI SÁNDOR

SZÍVÜGYEK

Égi és földi szerelem

221 oldal

Széchenyi István

Stratégiakutató Társaság

Ada, 2012

Szerelem, szenvedély, vágy,

csábítás… ezek igen erőteljes

érzelmek, amelyek alapvetően a

fajfenntartást szolgálják, tudatta-

lanul működnek, kisiklatják az

értelmet, problémákat eredmé-

nyeznek, ugyanakkor nagy

örömforrást jelentenek. Irracionális dolgok, amelyeknek ha túl nagy

teret engedünk, veszélybe sodorhatjuk magunkat vele. Ha meg erősen

kontrolláljuk őket, elfojtjuk vágyainkat, elhárítjuk érzéseinket, talán

ésszerűbbnek tűnik és fegyelmezettebb lesz viselkedésünk, de egyúttal

örömtelenebb és szegényebb lesz az életünk.

Ebben a könyvben kifejezetten szívügyekről lesz szó: szerelemről,

családról, szeretetteljes kapcsolatokról és azok hiányáról, gyönyörű

szép érzésekről és pusztító szenvedélyekről, gyötrődésről és sziszifu-

szinak tűnő lélekgyógyító munkáról.

„…Önátadás és önépítés. Együttélés és elkülönülés. Ha teljesen beol-

vadunk másokba, megszűnünk létezni. Ha teljesen elkülönülünk, képte-

lenek leszünk tovább élni.”

EMLÉKKÖNYV …

357

HÓDI SÁNDOR

MIÉRT HAZUDNAK

A POLITIKUSOK?

Stratégiai füzetek 7.

A Széchenyi István

StratégiakutatóTársaság ki-

adványa, 2012

120. o.

Nincs olyan ember a

földön, aki meg tudná mon-

dani, mikor, mely poli-

tikusok, pártok hazudtak

többet, és hány hazugság

felett hunytak szemet az em-

berek, később súlyos árat

fizetve jóhiszeműségükért.

A politikusok szavahi-

hetősége mindenütt mélyrepülésben van. Egyes felmérések szerint a

polgárok többsége a fejlett nyugati demokráciában egyáltalán nem

hisz a politikusoknak, 93 százalékuk meg van győződve arról, hogy a

politikusok mindig mellébeszélnek, soha semmire sem adnak egyenes

választ. Nálunk a helyzet még rosszabb.

Miért van ez igy? Menyire áll ez összefüggésben a társadalom

mentális állapotával? Többet hazudnak-e a politikusok, mint mások?

Mi a hazugság?

A könyv első része ezekkel és hasonló kérédésekkel foglalkozik. A

könyv második része a demokrácia ezer sebből vérző kérdéskörét járja

körül, rámutatva azokra kiábrándító tapasztalatokra, amelyek a de-

mokrácia hitelvesztéséhez vezettek és vesztünkre állandósítják a de-

mokráciadeficitet.

EMLÉKKÖNYV …

358

EMLÉKKÖNYV …

359

TARTALOM

BEVEZETŐ ........................................................................................................ 5

KÖSZÖNTŐK, MÉLTATÁSOK ................................................................... 11

Hódi Éva: A „szerb” fiú .............................................................................. 13

Hódi Éva Tünde: Apukám és én ................................................................ 27

Vass Ferenc: Szülőfalunk, Kistószeg ......................................................... 34

Kőművesné Nyáry Márta: A nagy kisoroszi „útra-kelő”............................ 43

Németh János: A fölvégi gyerök ............................................................... 45

Dékány Ferenc: Fölvégi barátomnak! ....................................................... 47

Lázár Tibor: Jókaihoz hasonlítottam… ...................................................... 48

Máté László: Osztálytársaimra gondolva .................................................. 49

Király János: Zsombolya tornyai ............................................................... 51

Szőcs Ferenc: Pszichológia és közéleti szerepvállalás ............................... 63

Vajda János: Hódi Sanyinak 70. születésnapjára ...................................... 64

Kiss Gy. Csaba: Egy délvidéki kirándulás képeiből .................................... 65

Bálint Antal: Civil kurázsi ........................................................................... 68

Kurucz Gyula: Az élénk ember .................................................................. 70

Zsoldos Ferenc: A pozitív láng ................................................................... 71

Major Zsolt Balázs és Mészáros Katalin: Véletlenek keringője… .............. 73

Bezzegh Éva: Haiku Hódi 70 ...................................................................... 75

Sinkovits Péter: Egy tudós-író – közöttünk ............................................... 75

Gubás Jenő: Dolgozni „erőnk szerint a legnemesbekért”......................... 78

Hajnal Jenő: „Csak gyökeres szót adj…” ................................................... 82

Sági Zoltán: Párbeszéd és igazmondás Hódi Sándorral............................ 85

Balogh Tibor: Egy kötődő, de nem kötözködő magyar ............................. 88

Erős Ferenc: Kedves Sanyi! ....................................................................... 89

EMLÉKKÖNYV …

360

Dudás Károly: Ünnepi köszöntő ................................................................ 91

Csapó Endre: Köszöntjük a 70 éves Hódi Sándort .................................... 93

Kőműves Zoltán: A távlatokat kémlelő… .................................................. 95

Bata János: Világok határán ...................................................................... 97

Bakos István: A „hetvenkedő” Hódi Sándor .............................................. 98

Farkas Zsuzsa: Hódi Sándor köszöntése .................................................. 106

Szabó Szabados Ilona: Köszöntő ............................................................. 108

Haraszti Ákos: Hódi Sándor 70 éves ....................................................... 109

Göncz László: A tudomány és a szellem embere .................................... 110

Reiner Péter: Tisztelt Barátom, Kedves Sándor! ..................................... 117

Csordás Mihály: Önelégültség vagy tudatos önismeret ......................... 119

Tóth Lívia: Életpszichológus, akit nem csak a lélek érdekel .................... 125

ESSZÉK, TANUL MÁNYOK ..................................................................... 131

Jeszenszky Géza: Egy feddhetetlen magyar kisebbségben ..................... 133

Bálint István: A közösségteremtés pszichológusa .................................. 152

Balázs Géza: Magyar nyelvstratégia itt és most ..................................... 163

Várady Tibor: Kik vagyunk? ..................................................................... 174

Molnár Csikós László: Nyelvrokonság – néprokonság ............................ 182

Dénes Iván Zoltán: Az értelmiségi kötelességek ..................................... 191

Gereben Ferenc: Anyanyelv és identitástudat ....................................... 218

Papp Árpád: Jovan Cvijid és a magyarok ................................................. 231

Makkai Béla: Egy nép hazát teremt ........................................................ 247

Ress Imre: A szóbeli források alkalmazása ............................................. 250

Kolozsi Béla: Hódi Sándor: A „meghívott” halál ..................................... 262

Szilágyi Károly: Hódi Sándor esete a Hitel szerkesztőjével ..................... 267

Jankovics Roland: Gondolatok a demokráciáról ..................................... 275

Tari István: Piros-fehér-zöld .................................................................... 280

Apró István: Önazonosságunk útvesztői ................................................. 293

EMLÉKKÖNYV …

361

Gruik Ibolya „Köszönjük élet! áldomásidat” ........................................... 307

A KÖTETBEN SZEREPLŐ ÍRÁSOK SZERZŐI .................................................... 317

KÉPEK ........................................................................................................ 319

HÓDI SÁNDOR ÖNÁLLÓ MUNKÁI ................................................................ 329