EURÓPA • ZSEBKÖNYVEK

SŁAWOMIR MROŻEK

ZUHANÁS KÖZBEN

ELBESZÉLÉSEK

EURÓPA KÖNYVKIADÓ BUDAPEST 1983

EURÓPA • ZSEBKÖNYVEK

MÁSODIK KIADÁS

VÁLOGATTA

GIMES ROMÁNA

ISSN 0324-2722

A ZSIRÁF

Józsefkének (annak a mulatságos kölyöknek, akinek

előrefele nőtt a haja) két nagybátyja volt. Ezek merőben

különböztek egymástól.

Az egyik, az öregebbik, a Szent Komaasszonyok utcája

közelében lakott, a kolostor melletti sikátorban, a földszinten.

(„Én már jobb szeretem a földszintet, szentatyám - szokta

mondani -, mint azokat a modern csalafintaságokat, emeleteket

meg miegymást.") Tágas szobában tanyázott, vaskos, vén

salabakterek között. A könyvek polcokon sorakoztak, s félig

megrágta őket a szú - azért csak félig, mert közben belehalt az

unalomba, bár teli volt még fával a szája. Előfordult, hogy

Józsefke egyik látogatása alkalmával meglökte a polcot, s fejére

esett egy könyv; a gyerek összerogyott, s a nagybácsi szolgálója

patikába kellett hogy menjen, sebkötő pólyáért. A könyv címe

így hangzott: A szellem az anyag ellen.

A bácsi soha nem hagyta el szobáját. Mindig ott ült magas

pulpitusánál, és írt. Könyvet. Érdekes mű lehetett; negyven év

óta szünet nélkül dolgozott rajta. Munkájának alaptétele e

szavakban foglalható össze: „A világ rövid a priori leírása, avagy

milyen lenne a világ, ha a föld nem gömbölyű lenne, hanem

megfordítva."

Egy alkalommal Józsefke megkérdezte a bácsit:

- Bácsikám, milyen a zsiráf?

A bácsinak fogalma sem volt róla, hogy milyen a szóban

forgó állat, mert huszadik életévétől kezdve fent említett művét

írta, s nem lépett ki szobájából. S nem is olvasott egyebet,

csupán bonyolult értekezéseket az abszolút eszméről, az

abszolút akaratról, a világ szubjektív eszményiségéről, az

atranszcendentalitásról, az élmények őskomplexivitásáról és a

szolipszizmusról, no meg az imént emlegetett A szellem az

anyag ellen című könyvet.

Hát húszéves koráig mit csinált? - kérdezitek.

Nos, húszéves koráig annyira foglalkoztatták a pattanások,

melyek sehogy sem akartak eltűnni az arcáról, hogy örökösen a

tükör előtt ült. Az állatkertbe pedig azért nem ment el soha,

mert attól félt, hogy ott szemtanúja lehet az állati élet parázna

jeleneteinek.

Unokaöccsének kérdése meghökkentette, de ügyesen

leplezte zavarát. Merthogy még csak nem is az agnoszticizmus,

hanem a tiszta metafizika híve volt. Buzgó vakhite életének

eddigi hatvan esztendeje alatt hozzászoktatta a bizonyossághoz,

hogy a világegyetem lényegének ismerete kezdettől fogva a

priori kinyilatkoztattatott az embernek; így hát a zsiráf

ismerete csupán csekélyke részletkérdés volt az

egyetemességben.

- Gyere el holnap - válaszolta -, akkor majd megmondom.

A fiúcska távozása után a nagybácsi behúzta a függönyt,

gyertyát gyújtott, s egy halálfejet tett az asztalára. Fél éjszaka

feküdt kitárt karokkal, arcra borulva a földön, fél éjszaka a

könyveit bújta.

Másnap megjelent Józsefke.

- Szeretnéd tudni, hogy milyen a zsiráf? A zsiráf olyan állat,

amelynek három lába van, lófarka, a fején szarvak, s kizárólag

tejfölös gombát eszik. Elmehetsz.

- És télen mit eszik? Amikor nincs gomba?

- Télen savanyított gombát eszik.

Józsefke megköszönte, és elment. Ez a nagybátyja mindig

bátortalanná tette, s tiszteletet ébresztett benne. De a

zsiráf-ügyet mégsem érezte elintézettnek. Főleg a gomba miatt.

Elhatározta, hogy fölkeresi a másik nagybátyját.

Ez a másik nagybácsi, ahogy az néha előfordul egy

családban, egészen másmilyen volt, mint az első. Mindketten

úgy tettek, mintha nem ismernék egymást. Ez a bácsi igen

tevékeny életmódot folytatott: újságszerkesztő volt.

Ezt a nagybácsit sosem lehetett otthon találni, úgy elfoglalta

a munkája. Józsefke felhívta telefonon a szerkesztőségben.

- Halló, bácsikám, itt Józsefke!

- Parancsolj, elvtársam!

- Bácsikám, szeretném megkérdezni, milyen a zsiráf.

- Nézd meg az Előadók kézikönyvé-ben!

- Nincs benne.

- Akkor a Ludwig Feuerbach-ban.

- Azt is kivettük már, de abban sincs.

- Akkor az Anti-Dühring-ben.

- Abban sincs.

- Benne kell lennie!

- De ha nincs!

- Hogyhogy?! Az Anti-Dühring-ben sincs? Mit képzelsz te

tulajdonképpen?!

A bácsi lecsapta a kagylót.

Valaha, mikor olyan kicsiny fiú volt, amilyen Józsefke most,

látott egy zsiráfot, képen, az Állatvilág sorozatban. Ezeket a

képeket a Kneipp cég mellékelte ingyenes reklámként a

cikóriadobozokhoz. Ezért ennek a nagybácsinak volt valami

fogalma a zsiráfról, de nem akarta bevallani, mert ez még a

háború előtt volt, a reakciós világban. Ezért meghagyta, hogy

senkit se eresszenek be dolgozószobájába, s nekilátott a

marxista szakirodalom tanulmányozásának. Ám Józsefkének

igaza volt. Sem a Ludwig Feuerbach és a klasszikus né-

metfilozófia alkonya, sem az Anti-Dühring, sem A tőke nem

magyarázta meg a zsiráfot. Sőt, elő se fordult bennük a „zsiráf

szó!

Sorra tanulmányozta a legkisebb cikkeket is, aztán

dermedten bámult maga elé: mérlegelte a helyzetet. A

következő gondolatok cikáztak át agyán:

Bevallja a Kneipp-cikóriát? Nem, ezt nem akarta Úgy vélte,

ez ama százezrek mögé szorítaná vissza, akiknek a háború előtt

még cikóriára sem telt.

Kijelentse, hogy nem tudja, milyen a zsiráf? Nem ezt sem

lehet. Hová lenne a presztízse? Annyira magáévá tette az

objektív világ megismerhetőségének tézisét, hogy köztudomású

lett: immáron mindent tud mindenről. S még ha nem tudott is

valamit, szentül hitte, hogy ezt nem szabad bevallania.

Végül: megkeresse a zsiráf leírását valamilyen állattani

szakkönyvben? Nem, ezt sem teheti, semmi áron, ez afféle

szakmai beszűkülés lenne, az objektivista tudomány mocsarába

süllyedés.

Mikor Józsefke ismét fölhívta telefonon a zsiráf ügyében,

nyersen rámordult:

- Zsiráf nincs. Ha akarod, megmondhatom, milyen a kutya

vagy a nyúl.

- Hogyhogy... nincs zsiráf?

- Nincs hát. Se Marx, sem Engels, sem nagy folytatóik nem

írnak a zsiráfról. Ez azt jelenti, hogy nincs zsiráf.

- De...

- Mi az, hogy „de"? Miféle „de"?...

Józsefke letette a kagylót, nagyot sóhajtott, azután

fölkeresett egy bizonyos fiatalembert, az iskolai úttörőcsapat

pártfogóját.

Ez a fiatalember normális volt. Így szólt:

- Nincs nagyobb gondod? No, akkor várj szerdáig.

Elmegyünk az állatkertbe, ott a helyszínen utánanézünk a

dolognak.

És csakugyan elmentek, megnézték a zsiráfot, megbeszélték

... Józsefke megköszönte szépen, s elindult a gesztenyesoron át

hazafelé, mély gondolatokba merülve, egy gallyacskával

végigzörgetve a kerítések vasrúdjait. Útközben eladta

iskolatáskáját, aztán betért egy írószerboltba, majd egy

virágkereskedésbe.

S másnap, pont délben, egy küldönc állított be a szerkesztő

nagybácsi hivatalába; egy szép rózsacsokrot hozott, ezzel a

levélkével:

Édes Öcsém,

mért nem nézel be már egyszer hozzám? Elbeszélget-

hetnénk közös fiatalságunkról, a családról, Józsefkéről, a

zsiráfokról...

Adjon Isten jó egészséget.

Szerető bátyád

Az első nagybácsi pedig, mikor Józsefke következő

látogatása után ismét hozzáfogott nagy művéhez, a tin-

tatartóban egy döglött egeret talált.

Az ilyen kisfiúknak két rózsacsokorra már nem futja a

pénzükből.

Kerényi Grácia fordítása

AZ ELEFÁNT

Kiderült, hogy az állatkert igazgatója közönséges karrierista.

Az állatokat csupán lépcsőfoknak tekintette saját

előmeneteléhez. Azzal sem törődött eléggé, hogy munkahelye

fontos szerepet tölt be az ifjúság nevelésében. Az általa

igazgatott állatkertben a zsiráfnak rövid volt a nyaka, a borznak

nem volt odúja, s a mosómedvék csak nagy ritkán mostak, ha

épp elunták magukat. E fogyatékosságok annál

kárhoztatandóbbak, mivelhogy a tanulóifjúság gyakran

látogatta csoportosan az állatkertet.

Afféle vidéki állatkert volt, hiányzott belőle néhány alapvető

állat, így például az elefánt is. Megpróbálták ideig-óráig

helyettesíteni, háromezer házinyulat tenyésztettek helyette - de

ahogy országunk fokról fokra előbbre haladt a fejlődés útján,

tervszerűen pótolták mindenütt a hiányosságokat. Így végül sor

került az elefántra is. Július 22-e1 alkalmából értesítették az ál-

latkertet, hogy az elefántkiutalás ügye végleges elintézést nyert.

Az állatkert lelkes, odaadó dolgozói nagyon megörültek a

hírnek. Annál nagyobb volt csodálkozásuk, mikor megtudták,

hogy az igazgató beadványt küldött Varsóba, melyben

lemondott a kiutalt elefántról; ehelyett javaslatot terjesztett elő

egy elefánt gazdaságos házi előállítására.

„Én magam s üzemünk valamennyi dolgozója - írta -

tisztában vagyunk azzal, hogy egy elefánt hatalmas teher a

lengyel bányászok és kohászok vállán. Az önköltségcsökkentés

érdekében javaslatot teszek a vonatkozó iratban szereplő

elefánt saját gyártmányú elefánttal való helyettesítésére. Az

elefántot gumiból készíthetjük el, megfelelő nagyságban,

megtöltjük levegővel, s odaállítjuk a rács mögé. Szakszerű

1 Lengyelország nemzeti ünnepe, az ország felszabadulásának évfordulója.

festéssel elérhetjük, hogy semmiben se különbözzék az igazitól,

még közelebbi szemügyre vétel esetén sem. Ne feledjük, hogy

az elefánt nehézkes állat, nem futkároz, nem ugrándozik, s nem

is hempereg. A kerítésen feliratot helyezünk el, mely közli, hogy

ez egy különösen nehézkes elefánt. Az ily módon megtakarított

pénzt egy új lökhajtásos repülőgép építésére vagy néhány

műemlék templom konzerválására fordíthatjuk. Kéretik tekin-

tetbe venni, hogy a kezdeményezés és a tervezet kidolgozása

egyaránt az én szerény hozzájárulásom közös munkánkhoz és

harcunkhoz. Maradok alázatos hívük ..." - és az aláírás.

A beadvány nyilván egy lélektelen hivatalnok kezébe jutott,

aki bürokratikusan fogta fel kötelességét, s nem hatolt be a

dolog lényegébe, csupán az önköltségcsökkentés irányvonalát

tartotta szem előtt - ezért elfogadta a tervet. Az állatkert

igazgatója, alighogy megkapta az engedélyt, hatalmas

gumiburkot csináltatott, amit azután meg akart töltetni

levegővel.

Két altisztet bízott meg e feladattal: a két ellenkező végénél

fogva kellett fölfújniok a burkot. A munkát éjszaka kellett

elvégezni, hogy titokban maradjon; a város lakói úgy tudták,

hogy igazi elefánt érkezett, s látni akarták. S azért is sürgős volt

az igazgatónak, mert prémiumot remélt, ha siker koronázza

ödetét.

Az altisztek bezárkóztak a szerszámszínbe, s megkezdődött a

felfújás. Kétórai megfeszített munka után megállapították,

hogy a szürke gumihuzat alig emelkedett föl a földről; a

gumószerű, lapos alakzat semmiképp sem hasonlított elefántra.

Egyre jobban benne jártak az éjben, elcsitult minden emberi

hang, csak a sakál üvöltése hallatszott az állatkertből. A két

altiszt elfáradva megállt egy kicsit, csak arra ügyeltek, hogy a

belefújt levegő ki ne szivárogjon az elefántburokból. Idősebb

emberek voltak, nem szokták meg az efféle munkát.

- Ha így megy tovább, csak reggelre fejezzük be - mondta

egyikük. - Mit mondok a feleségemnek, ha hazamegyek? Csak

nem hiszi el nekem, hogy elefántot fújtam egész éjszaka?

- Csakugyan - helyeselt a másik. - Ritkán fúj az ember

elefántot. S ez mind azért van, mert az igazgatónk baloldali

elhajló.

További fél óra múlva megint elfáradtak. Az elefánt törzse

megnövekedett, de még távolról sem telt ki a formája.

- Egyre nehezebben megy - állapította meg az első.

- Úgy bizony - bólintott a másik. - Keserves dolog. Pihenjünk

egy kicsit.

Ahogy ott pihentek, egyikük észrevett a falon egy gázcsapot.

Eszébe ötlött: gázt is tölthetnének az elefántba levegő helyett!

Közölte ötletét a kollégájával.

Elhatározták, hogy kipróbálják. Ráhúzták az elefánt farkát a

gázcsapra, s ím, örömmel látták, hogy néhány pillanat múlva

ott állt az elefánt a szín közepén, életnagyságban. Olyan volt,

mint az igazi: tagbaszakadt törzs, oszlopszerű lábak, nagy fülek,

no és az elmaradhatatlan ormány. Az igazgató, minthogy nem

kellett semmire tekintettel lennie, s fűtötte a becsvágy, hogy

minél nagyobb elefántja legyen, hatalmas modellt készíttetett.

- Pompás - jelentette ki a gázcsapmegoldás felfedezője. -

Hazamehetünk.

Kora reggel átvitték az elefántot a számára berendezett

kertrészbe, központi helyre, a majomketrec közelébe.

Félelmetesen hatott, ahogy ott állt egy természetes szikla előtt.

Elébe, a rácsra, táblát függesztettek: „Különösen nehézkes

elefánt - egyáltalán nem jár.

A helybeli iskola növendékei voltak az első látogatói aznap. A

tanáruk hozta ki őket az állatkertbe, hogy szemléltető előadást

tartson az elefántról. A csoport megállt a ketrec előtt, s ő

magyarázni kezdett:

- Az elefánt növényevő állat. Ormányával kitépi a fiatal fákat,

s lerágja róluk a leveleket.

A fiúk mind az elefánt köré gyűltek, s áhítattal nézték.

Várták, mikor tép ki egy fácskát, ő azonban mozdulatlanul

állott a kerítés mögött.

- Az elefánt a ma már kiveszett mammutfajták egyenes

utóda. Ezért nem csoda, hogy a legnagyobb szárazföldi állatok

egyike.

A szorgalmasabb nebulók buzgón jegyeztek.

- Csupán a bálna nehezebb az elefántnál, az azonban a

tengerben él. Ezért bátran mondhatjuk, hogy az elefánt az

őserdő királya.

Könnyű szél lebbent át a kerten.

- Egy felnőtt elefánt súlya négy- és hatezer kiló közt mozog.

Ekkor az elefánt megrázkódott, és fölemelkedett a levegőbe.

Néhány pillanatig közvetlenül a föld színe fölött ringott, de a

szél csakhamar fölkapta a magasba, s hatalmas alakját

kirajzolta a kék égre. Még egy pillanat-s egyre magasabbra

lebbenve, négy szétvetett lábának tappantyú-korongját,

gömbölyű pocakját s ormánya hegyét fordította az alant

bámészkodók felé. Aztán vízszintesen fújta a szél tovább;

elvitorlázott a kerítés fölött, majd eltűnt a fák koronája mögött

a magasban. A majmok elképedve néztek utána.

A közeli füvészkertben akadtak rá végül; estében egy

kaktuszra huppant, és szétpukkadt.

Azok a diákok pedig, akik ott voltak akkor az állatkertben,

nem törődtek többé a tanulással; fittyet hánytak a

tudománynak, s huligánok lettek. Állítólag vodkát vedelnek, s

ablaküvegeket vernek be. S egyáltalán nem hisznek az

elefántban.

Kerényi Grácia fordítása

GYEREKEK

Ezen a télen annyi hó hullt, hogy kívánni se lehetett volna

többet.

A téren hóembert építettek a gyerekek.

A tér igen nagy volt, sok-sok ember járt rajta naponta.

Számos hivatal ablaka nézett a térre. S a tér föl se vette,

nyugodtan terpeszkedett magában. Ennek a térnek a kellős

közepén, nagy lármával és ujjongással mulatságos figurát

csináltak a gyerekek hóból.

Először egy hatalmas gömböt formáltak. Ez volt a hasa.

Azután egy kisebbet: ez volt a melle meg a háta. Végül egy még

kisebbet: ez lett a feje. Fekete széndarabkákból csináltak neki

gombokat, hogy be tudjon gombolkozni, a nyakától a talpáig.

Az orra sárgarépából volt. Vagyis egyszerű, közönséges

hóember volt, amilyen tízezrével születik évről évre az

országban, ha elég hó esik.

A gyerekek jól elszórakoztak vele. Nagyon boldogok voltak.

Mindenféle ember ment arra, megnézték a hóembert, és

továbbmentek. A hivatalok továbbra is működtek, mintha mi

sem történt volna.

Az apjuk nagyon örült, hogy a gyerekek kint hancúroznak a

friss levegőn, hogy rózsás lesz tőle az arcuk, s megnő az

étvágyuk.

Ám este, mikor már mind otthon ültek, valaki kopogtatott az

ajtajukon. Az újságárus volt, akinek ott van a bódéja a téren.

Bocsánatot kért, hogy ilyen későn alkalmatlankodik, de

kötelességének érezte, hogy közölje észrevételeit az apával.

Mert hát a gyerekek, mint tudni való, még kicsik, s vigyázni

kell, mert különben nem lesz belőlük ember. S nem is merészelt

volna eljönni, ha nem lenne tekintettel a gyerekek érdekére.

Pedagógiai szempontból. A miatt a sárgarépaorr miatt, amit a

hóembernek csináltak a gyerekek. Hogy vörös. Neki, az

újságárusnak, éppilyen vörös az orra. Mert megfagyott. Nem a

pálinkától, a világért sem. De hát illik-e így nyilvánosan

kicsúfolni az ő vörös orrát? Azért kéri, hogy többé ne forduljon

elő ilyesmi. Csak úgy, pedagógiai szempontból.

Az apa nagyon szívére vette az újságárus észrevételét.

Csakugyan, a gyerekeknek nem szabad gúnyolódniuk, még

akkor se, ha valakinek vörös az orra. Ők még nem értik ezt.

Behívta a gyerekeket, s az újságárusra mutatva, szigorúan

megkérdezte:

- Igaz, hogy erre az úrra gondoltatok, s azért csináltatok a

hóembernek vörös orrot?

A gyerekek ugyancsak elcsodálkoztak; először meg sem

értették, miről van szó. Mikor végre fölfogták, azt válaszolták,

hogy szó sincs róla.

De az apa a biztonság okáért büntetésből nem adott nekik

vacsorát.

Az újságárus megköszönte, és elment. Az ajtóban találkozott

a községi szövetkezet elnökével. Az elnök üdvözölte a ház urát,

aki nagyon örült, hogy ilyen köztiszteletben álló személyt

fogadhat házában. Mikor az elnök meglátta a gyerekeket,

összeráncolta a homlokát, s rájuk förmedt:

- Jó, hogy látom ezeket a csibészeket! Rövidebb pórázra kell

hogy fogja őket! Kicsik még, de annál szemtelenebbek. Kinézek

ma a raktárunk ablakából a térre, s mit látok? Hóembert

építenek teljes lelki nyugalommal.

- Ó, a vörös orráról van szó? - kérdezte az apa találékonyan.

- Az orra nem érdekes, de képzelje csak el, előbb csináltak

egy nagy gömböt, azután egy másodikat, végül egy harmadikat,

és aztán? Ezt a másodikat az első tetejébe rakták, s a

harmadikat a másodikra. Nem felháborító?

Minthogy az apa nem értette, mi a felháborító, az elnök még

idegesebb lett.

- Hogyhogy? Hiszen világos, hogy mit akartak ezzel

kifejezni! Azt akarták kifejezni, hogy a községi szövetkezetben

tolvaj tolvaj hátán nyüzsög. De ez rágalom. Még ha az újságban

közölnek ilyesmit, akkor is bizonyítani kell, hát még ha így

közhírré teszik, a főtér kellős közepén. - De ő, az elnök,

tekintettel van a tettesek zsenge korára és

meggondolatlanságára. Nem kíván helyreigazítást, csak hogy

többé ne forduljon elő ilyesmi.

A gyerekek, mikor megkérdezte az apjuk, hogy a hógömbök

egymásra rakásával csakugyan azt akarták-e kifejezni, hogy a

községi szövetkezetben tolvaj tolvaj hátán nyüzsög - fejüket

rázták, és sírva fakadtak. De azért az apjuk a biztonság okáért

büntetésül sarokba állította őket.

De még ezzel sem fejeződött be a nap. Odakint száncsengő

csilingelt, majd hirtelen elhallgatott, épp az ő házuk előtt.

Egyszerre ketten kopogtattak az ajtón : az egyik kövér, bundás

ismeretlen, a másik maga a községi tanács elnöke.

- A gyerekei ügyében jöttünk - jelentették be kórusban a

küszöbről.

Az apa már megszokta az efféle látogatásokat, így hát hellyel

kínálta vendégeit. Az elnök szeme sarkából az ismeretlenre

sandított, csodálkozva: vajon ki lehet az? - majd ő szólalt meg

elsőnek:

- Meglepő, hogy eltűri az ilyen ellenséges aknamunkát a

házában. Úgy látszik, politikai öntudata nem eléggé fejlett.

Jobb, ha rögtön bevallja.

Az apa nem értette, miért ne volna az ő politikai öntudata

eléggé fejlett.

- Mert a gyerekein rögtön meglátszik. Kik gúnyolják a népi

hatalom képviselőjét? A maga gyerekei. Azt a hóembert épp az

én irodám ablaka alá állították.

- Értem - suttogta az apa bátortalanul -, hogy tolvaj tolvaj

hátán.. .

- A tolvajok nem érdekesek! De hát nem tudja, mit jelent, ha

egy ilyen vízfejű figurát állítanak épp a tanácselnök ablaka alá?

Én pontosan tudom, mit beszélnek rólam az emberek. Miért

nem állítanak a gyerekei hóembert például Adenauer ablaka

alá? Mi? Ugye, hallgat? Ez a hallgatás mindent elárul. Én ebből

levonhatom a megfelelő konzekvenciákat.

A „konzekvenciák" szó hallatára a kövér ismeretlen fölállt, s

körülnézve, lábujjhegyen kilopózott a szobából. Az ablak alatt

ismét felcsendült a száncsengő, s lassan halkulva a távolba

veszett.

- Igen, kedves uram, ajánlom, fontolja meg a dolgot -

folytatta az elnök. - Ahá, és még valami. Az az én magánügyem,

hogy kigombolkozva járok odahaza. A maga gyerekeinek nincs

joguk tréfálkozni ezen. Azok a gombok a hóemberen, a nyakától

a talpáig, ugyancsak kétértelműek. Én mondom magának, akár

nadrág nélkül is járhatok otthon, ha kedvem tartja, s a maga

gyerekeinek nincs hozzá semmi közük. Ezt jól jegyezze meg

magának.

A vádlott előhívta gyerekeit a sarokból, s követelte, hogy

ismerjék be rögtön: az elnök úrra gondoltak, mikor azt a vízfejű

hóembert odaállították a tanács ablaka alá, s azért nyomtak rá

gombokat a nyakától a talpáig, hogy tapintatlanul csúfot

űzzenek ama tényből, miszerint az elnök úr kigombolkozva jár

odahaza. A gyerekek zokogva, könnyeket ontva bizonygatták,

hogy a hóembert csak úgy, a maguk mulatságára csinálták,

minden hátsó gondolat nélkül. De azért a biztonság okáért az

apa büntetésből nemcsak a vacsorát vonta meg tőlük, és

sarokba állította őket, hanem le is térdepeltette a kemény

földre.

Még néhányan bekopogtak ezen az estén, de a házida már

nem nyitott ajtót.

Másnap elmentem a kertjük mellett, s láttam kint a

gyerekeket. Nem engedték meg nekik, hogy a téren játsszanak.

Épp azon tanakodtak, milyen játékot válasszanak.

- Csináljunk hóembert - javasolta az egyik..

- Eh, olyan közönséges hóembert? Az nem érdekes - mondta

a másik.

- Akkor csináljuk meg hóból azt a bácsit, aki újságot árul.

Csináljunk neki vörös orrot. Azért vörös az orra, mert pálinkát

iszik. Ő maga mondta tegnap - jelentette ki a harmadik.

- Eh, én inkább csinálok szövetkezetet!

- Én inkább megcsinálom az elnök urat, az olyan vizfejű. S

gombokat is csinálhatunk neki, mert kigombolkozva jár.

A gyerekek civakodni kezdtek. Végül elhatározták, hogy

megcsinálják sorjában mindet. Nagy kedvvel láttak munkához.

Kerényi Grácia fordítása

A FORRADALMÁR SZOBRA

Egy hősi emlékmű áll városunkban: az 1905. évi forradalom

Ismeretlen Katonájának szobra. Ez az ember a zsarnok

bosszújának esett áldozatul a forradalom alatt, s polgártársai

sírhalmot emeltek fölébe; erre a halomra ötven év múlva

talapzatot építettek, s ezt a feliratot vésték rá: „Emléke örökké

él." A talapzatra szobrot állítottak: egy ifjút ábrázol, amint

széttépi láncait. Nagy ünnepség keretében leplezték le az

emlékművet 1955-ben. Számos szónoklat hangzott el, rengeteg

virágot meg koszorút hoztak.

Egy idő múlva a helybeli iskola nyolc növendéke elhatározta,

hogy kifejezi hódolatát a Forradalmár előtt. Aranyszájú

történelemtanáruk oly mélységesen megindította őket

előadásaival, hogy tanítás után összegyűltek, s közös pénzen

vettek egy koszorút. Kisebb menetet alakítottak, s elindultak az

emlékmű felé.

Az első utcasarkon egy közepes termetű, sötétkék kabátos

ember jött szembe velük. Alaposan megnézte őket, majd

nyomukba szegődve, követte a csoportot bizonyos távolságból.

Az Óváros Főterén át mentek. Az emberek nem vetettek

rájuk ügyet, megszokták a felvonulásokat.

A Főtéren szinte senki sem lakik, alig néhány épület veszi

körül: Olajbafőtt Szent János temploma s néhány hivatallá vagy

múzeummá alakított ház.

Mikor a szoborhoz értek, a kék kabátos férfi gyors léptekkel

közeledett hozzájuk.

- Erőt, egészséget! - kiáltotta. - Hódolatunkat fejezzük ki?

Nagyon helyes. Évforduló van, ugyebár. Annyi a dolgom, nem

emlékszem pontosan...

- Nem, mi csak úgy... - válaszolta az egyik fiú

- Hogyhogy „csak úgy"? - húzta félre a férfi az orrát, s

kapkodva szívta orrlyukába a levegőt. - Hogy hogy „csak úgy"?

- Tisztelettel adózunk a nép szabadságáért elesett

forradalmár emlékének.

- Ahá, szóval a kerületből jöttetek.

- Nem, az iskolából.

- Hogyhogy? Nincs itt a kerületből senki?

- Nincs.

Elgondolkozott.

- Talán az iskolában szólítottak fel benneteket?

- Nem, mi magunktól jöttünk.

Elment. A fiúk le akarták tenni a koszorút, de egyikük

fölkiáltott:

- Visszajött!

Csakugyan. A kék kabátos férfi ismét feltűnt a színen. Ezúttal

megállt tíz-tizenkét lépésnyire tőlük, onnan kérdezte:

- Talán most van az Ismeretlen Forradalmárok Tisztelete

Elmélyítésének Hónapja?

- Nem! - kiáltották kórusban. - Magunktól jöttünk!

Megint eltávozott. A fiúk elhelyezték a koszorút, már

indultak volna vissza, ám újból megjelent az ismeretlen, ezúttal

egy rendőr kíséretében.

- Kérem az igazolványokat - fordult a rendőr a fiúkhoz.

Átnyújtották iskolai igazolványukat. A rendőr végignézte

mindet, azután tisztelgett.

- Rendben! - jelentette ki.

- Dehogy van rendben! - ellenkezett a kék kabátos férfi, s a

diákokhoz fordult: - Ki parancsolta nektek hogy koszorút

hozzatok ide?

- Senki! - válaszolták.

A férfi arca felragyogott.

- Szóval beismeritek? - kiáltott fel. - Szóval magatok is azt

mondjátok, hogy ezt az Ismeretlen Forradalmár tiszteletére

rendezett tüntetést nem az iskola igazgatója rendelte el, nem a

Diákszövetség szervezte, sem a kerületi, városi vagy járási

bizottság?

- Nem hát!

- Hogy ezt a koszorúelhelyezést nem a Nőszövetség

kezdeményezte, s nem is az Ezerkilencszázötös Év Barátainak

Társasága?

- Persze hogy nem.

- Hogy nincs évforduló, sem tiszteleti hónap vagy más efféle?

- Nincs hát.

- Hogy még körlevelet se kaptatok? Hogy magatoktól

jöttetek?

- Magunktól.

Megtörölte homlokát zsebkendőjével.

- Őrmester - szólt -, tudja, ki vagyok. Vegye el tőlük a

koszorút, de azonnal. Ti pedig oszoljatok szét!

A fiúk szótlanul távoztak. Mögöttük baktatott a rendőr, a

koszorút cipelve. Az emlékműnél csak a kék kabátos ember

maradt. Gyanakodva nézegette a szobrot, majd tekintetét

körbejártatta a téren. Nemsokára megeredt az eső. Apró

csöppekben esett a sötétkék kabátra meg a Forradalmár

kőzubbonyára. Borús és szürke lett az ég és a föld. Az ezüstös

cseppek lassan végigfolytak a szobor fején, függőként

ringatóztak a kőfüleken, nedvesen fénylettek az üres gránit

szembogarakban.

S csak álltak így, szemben egymással.

Kerényi Grácia fordítása

AZ UTOLSÓ HUSZÁR

Lucust a fontosság és titokzatosság köde lengte körül. Sokan

tudtak róla egyet s mást - barátai, ismerősei -, de mindent csak

kevesen tudtak. Mindent csak Lucus felesége, Lucus anyja és

Lucus nagyanyja tudott. A többiek - Lucus rokonai, sőt még

gyermekei is - csupán sejtésekre hagyatkozhattak.

Lucus felesége minden este - mikor a gyerekek már

lefeküdtek, s Lucus a lámpánál ült, lábán papucs, kezében újság

- odament hozzá, fejét ura térdére fektette, s hosszan, mélyen a

szemébe nézett.

- Az isten szerelmére, Lucuskám, vigyázz magadra... -

suttogta.

Lucus nem szerette a borjúcsontlevest és a rendszert.

Lucus hős.

Gyakran előfordul, hogy ragyogó arccal, szótlanul jön haza,

de a család tudja, hogy sokat mondhatna, ha akarna és lehetne.

Este aztán a felesége megkérdi, bátortalanul, nem titkolt

csodálattal:

- Megint?

Lucus bólint, s kinyújtózik, vállát ropogtatva. Egész alakja

férfiasságot és erőt sugároz.

- Hol? - kérdi az asszony tovább, önnön vakmerőségétől

elfogódottan.

Lucus fölkel, az ajtóhoz lép, felrántja, s megnézi, nem

hallgatózik-e valaki. A redőnyt is megvizsgálja az ablakon. Majd

halkra fogja hangját, úgy felel:

- Ott, ahol máskor...

- Te... - mondja az asszony.

Ebben az egy szóban benne van minden.

Lucus közeli ismerősei körében, mint már említettük,

homályos, izgató hír kering: Lucusnak vigyáznia kell... Veszély

fenyegeti Lucust?... Ó, az a Lucus... Lucus ellátja a bajukat, el

ám...

Anyja aggódik Lucusért, de büszke rá. Csak úgy emlegeti,

hogy „az én fiam". Lucus nagyanyja viszont, e töretlen lelkű

matróna, ki egyedül éldegél, csupán büszke. Nem látszik rajta

félelem. Meg is mondja a lányának, Lucus anyjának:

A mi időnkben kockáztatni kell. Ügyünk rettenthetetlen

férfiakat kíván. Ha Eustachy élne, ő is úgy cselekedne, mint

Lucus.

Mikor dédunokáival beszélget, ugyancsak célzásokat tesz:

- Örüljetek, hogy ilyen apátok van - s régi képeket mutat

nekik, a síkságon vágtató, tollbokrétás lovagokkal. - Ő erre is

képes lenne. Az ő lelke rendítheteden.

Közben Lucus betér a nyilvános árnyékszékbe. Gondosan

bezárkózik a fülkébe. Néhány pillanat múlva villogó

tigrisszemmel még egyszer körülnéz, hogy egyedül van-e, aztán

villámgyorsan előveszi zsebéből ceruzáját, s fölírja a falra: „Le a

bolsevizmussal!"

Kirohan az illemhelyről, beugrik az első taxiba vagy

konflisba, s kerülő utakon hazahajtat. Este megkérdi a felesége:

- Megint?

Lucus régóta tevékenykedik, s bár ez az izgalmas élet felőrli

idegeit, s elrabolja álmát - nem mond le róla.

Lucus óvatos. Gyakran változtatja írását, sőt: időnként

kölcsönkéri a hivatalban felettesének töltőtollát. „Ha

kinyomozzák, kinek a tollával van írva... Hahaha..." - s

félelmetes kacajra fakad, mert elképzeli: hogyan háborodik fel e

gyanúsításra az igazgató, hogyan vezeti ő, Lucus, tévútra

üldözőit, azokat a pribékeket !

Néha olyan helyzetbe kerül, hogy megfagy ereiben a vér. Úgy

érzi, nincs kiút. Egy ízben például, mikor épp azt írta a falra,

hogy „A katolikusok nem adják be a derekukat" - valaki

erőteljesen megzörgette az ajtót, Lucus szíve megdermedt.

Biztos volt benne: ők azok. Izgatottan letörölte a friss feliratot.

A zörgetés nem szűnt. Lucus lenyelte a ceruzát, s csak aztán

nyitott ajtót. Kövér, aktatáskás férfi rontott be („Az ügyész

lenne?" - villant át Lucus agyán), rákvörösen, szó nélkül kilökte

Lucust, s magára zárta az ajtót. De Lucus sokáig nem feledte ezt

a pillanatot.

A klozettos nénik arckifejezése is nyugtalanította. Hátha

csak álcázzák magukat?

Egyszer aztán, egy téli napon, mikor szokott küzdőterére

indult, riadtan torpant meg a bejárat előtt. A nyilvános

árnyékszék zárva volt, az ajtón keresztbe brutális krétafelirat,

nyilván egyik pribék keze munkája: „Átalakítás".

Lucus úgy érezte magát, mint a huszár, ha az ütközet

hevében hirtelen kiverik kezéből a szablyát - tanácstalanul néz

körül, s nem leli fegyverét.

Ám elhatározta, hogy nem adja föl a harcot. Kiment a

pályaudvarra. Épp egy század katona özönlött ki a peronról, s jó

néhány közülük ugyanoda tartott, ahova Lucus. Gyanú ébredt a

hős szívében. Tehát nem elég, hogy az „Átalakítás"

cselfogásához folyamodnak, ráadásul még kivételes állapotot

rendelnek el! Lucus látta lelki szemeivel, hogy az összes peront

és nyilvános illemhelyet katonaság veszi körül. De nem, Lucus

fortélyosabb annál, Lucus fölismerte a helyzetet. Nem győzik le

Lucust olyan könnyen!

Nem kétlette, hogy a pribékek a város többi objektumát is

megszállták: biztosan eljutottak már a Polonia Szállóba s a

Gastronom I. közétkezdébe is. De úgy döntött, hogy mégiscsak

övé lesz az utolsó szó. Fölült a vonatra. Itt is betartotta az

óvatossági rendszabályé kat, s kiszállt a következő állomáson.

Szegényes falucska volt. Elgyalogolt az első házhoz, s az

árnyékszék után érdeklődött.

- Micsoda ? - csodálkoztak. - Mi az erdőbe járunk, uram...

A berekre már leszállt az est homálya. Annál jobb - gondolta

Lucus. Begázolt a bokrok közé, s odaírta egy gallyacskával a

hóba: „Franco tábornok majd megmutatja nektek!"

Aztán hazatért. Ezen az estén sokáig állt a tükör előtt:

méregette, hogyan illenének sasszárnyak a vállaira.

Kerényi Grácia fordítása

EGY HONPOLGÁR ÚTJA

Az ország egy távoli, de azért jelentős zugában éppúgy

váltakoztak az évszakok, esett az eső, fújt a szél, és sütött a nap,

mint másutt; ebből a szempontból egy csöppet sem különbözött

ez a földdarabka a fővárostól, épp ezért különös és félelmetes,

hogy miért született meg ez az ötlet. Ugyanis e körülmények

figyelembevételével meteorológiai állomást létesítettek itt;

akkorka volt csak, mint egy négyszögletű kertecske, körülötte

fehér kerítés, közepén műszeres szekrény, magas, vékony

lábakon. Mellette lakott az állomás vezetője, akinek a

hidrográfok és aerométerek gondozásán kívül az volt a feladata,

hogy jelentéseket küldjön a felettes hatóságoknak az időjárás

pontos leírásával - hogy a hatóság ne jöjjön zavarba, ha az

időjárás felől kérdik: csupán egy pillantást vet az íróasztalra, s

máris tudja, mit kell mondania.

A vezető lelkiismeretes ember volt. Szép, nagy, olvasható

betűkkel írta a jelentést, s mindig arról, ami volt: ha esett az

eső, nem nyugodott, míg le nem írta az esőt minden

szempontból: hogy mikor esett, mennyi és meddig... Ha a nap

sütött, ugyancsak. Nem tett különbséget. Tudta, hogy az állam

nehéz munkával szerzi meg neki a betevő falatját, így hát

végezte a dolgát odaadón. Munkája volt mindig, mert hisz min-

dig volt valamilyen idő a megfigyelésére bízott területen.

A nyár derekán gyakoribbak lettek a záporos, zivataros

nappk. Leírta őket részletesen, az igazsághoz híven, s elküldte

jelentéseit a központba. A viharos időjárás csak tartott tovább.

Egyik nap átutazóban beköszöntött hozzá egy öreg

meteorológus. Megtekintette házigazdája munkáját, s

elmenőben megjegyezte:

- Tudja-e, kartársam, hogy a jelentései szomorúbbak a

kelleténél?

- Hogyhogy? - csodálkozott a vezető. - Hiszen kartársam is

látja, hogy szakad az eső!

- No igen, hogyne, de hisz ezt mindenki tudja. Csakhogy,

ugye érti, kellő öntudattal kell ezekhez a dolgokhoz közelíteni.

Tudományosan. Nem, nem, nekem semmi közöm hozzá, én

csak úgy, jóindulatból, barátilag mondtam.

Az öreg meteorológus felhúzta kalocsniját, s fejcsóválva

elutazott. A fiatal ott maradt, s tovább írta jelentéseit.

Aggodalmasan pillantott az égre, de csak írt tovább.

Egyszer váratlanul behívatták a felettes hatóságához. Nem a

legfelsőbbhöz, az igaz, de mégiscsak a hatósághoz. Fogta az

esernyőjét, és elutazott. A hatóság egy szép házban fogadta. Az

eső kopogott a tetőn.

- Azért hívattuk - mondta a hatóság -, mert csodálkozunk

jelentéseinek egyoldalúságán. Egy idő óta pesszimista

hangulatot tükröznek. Jön az aratás, s másról se ír, csak az

esőről. Tisztában van a munkájával járó felelősséggel?

- De hiszen esik... - mentegetőzött a behívott.

- Ne akarjon kibúvót keresni - ráncolta homlokát a hatóság, s

öklével az asztalra ütött, melyen egy köteg papír hevert. - Itt

van az utóbbi időben beküldött valamennyi jelentése, ezek

tények, kérem! Szorgalmas dolgozó, csak nincs politikai

öntudata. Nem tűrhetjük az ilyen defetizmust!

A meteorológus - kilépve a hatóságtól - becsukta az ernyőjét,

s úgy ment haza, mintha mi sem történt volna. De hiába volt a

jóakarat, rettentően megázott, náthás lett, s ágynak esett. Ám

nem engedte magához férkőzni a gondolatot, hogy az eső az

oka. S nagyon megörült, mikor másnapra kitisztult egy kicsit az

idő. Nyomban megírta a jelentést:

„Az eső teljesen elállt, bár igazában nem is esett soha

különösképpen. Csak épp hogy néhány csepp itt-ott... Most

viszont ragyogó napsütés van!"

Csakugyan. A nap ragyogóan sütött, forróság volt, gőzölgött

a föld. Az állomás vezetője dúdolva sürgölődött a dolgai körül.

Délután lassan felhők vonultak az égre, így hát behúzódott a

tető alá. Tán még kint is maradt volna a szabad ég alatt, de félt

az influenzától. Közeledett a jelentéstétel órája. Fészkelődött a

székén, úgy írta: „A nap, ahogy az már a napnál szokás - hisz

már Kopernikusz bebizonyította, hogy csak látszatra nyugszik

le, mert valójában mindig süt, és csupán...”

Mikor idáig jutott, hirtelen nehéz lett a szíve. S mikor

lecsapott az első villám, lerázta magáról az opportunizmust, s

leírta egyszerűen: „17 óra - vihar, villám és mennydörgés."

Másnap megint dörgött az ég. Beírta a jelentésbe

Harmadnap nem dörgött, de jég esett. Beírta. Különös

nyugalmat, szinte elégedettséget érzett. Csupán akkor

szontyolodott el, mikor a postás idézést hozott. Ezúttal a

központi hatóság hívatta.

Mire visszatért állomáshelyére, szívében nem volt semmiféle

kétely. Vagy egy tucat jelentést írt sorjában a szép, verőfényes

időről. Időnként dialektikus jelentéseket fogalmazott. Például:

„Hellyel-közzel futó záporok, melyek némi kis áradást okoznak.

Ám ennek ellenére semmi nem törheti meg utászaink és

mentőosztagaink harci készségét."

Aztán megint csak a napsütésről szóltak a jelentések

Némelyik még versbe is volt szedve. Csak két hónap múltán

került ki megint olyan jelentés a tolla alól, mely megfontolásra

késztette a hatóságokat. Így hangzott „Becsapott a

mennydörgős ménkű." S alatta, már ceruzával, szemmel látható

sietséggel, ez az utóirat: „De az a poronty, akit most szült egy

falubeli özvegy, jól van, pedig már mindenki azt hitte, hogy

kinyiffan."

A vizsgálat kiderítette, hogy ezt a jelentést részegen írta:

eladta az aerométert és a hidrográfot feketén, s az árából leitta

magát a sárga földig. A jelentés második részét már a postán

firkantotta oda, az utolsó pillanatban.

S többé már soha semmi nem zavarta a szép verőfényes időt

azon a környéken. A meteorológiai állomás vezetőjét végül a

villám sújtotta agyon, egy vihar alkalmával, mikor körbejárta a

földeket a lourdes-i csodás csengővel, hogy szétoszlassa a

fellegeket. Mert alapjában véve mégiscsak becsületes ember

volt.

Kerényi Grácia fordítása

AZ OROSZLÁN

A caesar már jelt adott. Fölemelkedett a rács, s vészjósló,

egyre erősbödő dörgés morajlott fel a sötét odúból. A

keresztények összebújtak az aréna közepén. A tömeg fölállt a

helyén, hogy jobban lásson. Rekedt morgás gurgulázott elő,

mint kőlavina hegyomlás után, s izgatott lárma, rémült

kiáltozás követte. Kirohant az alagútból - gyorsan, könnyedén

váltogatva lábait - az első nőstény oroszlán. Megkezdődtek a

játékok.

Az oroszlánok őre, Caius Bondanius, egy hosszú nyárssal

felfegyverkezve ellenőrizte, hogy valamennyi állat részt vesz-e a

rettenetes mulatságban. Már-már megkönnyebbülten sóhajtott

fel, mikor hirtelen észre-vette, hogy az egyik oroszlán megállt

közvetlenül a kapu előtt, s esze ágában sincs kimenni az

arénára; csak ácsorog, s nyugodtan rágcsál egy sárgarépát.

Caius elkáromkodta magát, ugyanis az ő kötelessége volt

vigyázni, hogy egyetlen ragadozó se lopja a napot a cirkuszban.

Megközelítette hát az oroszlánt, s a biztonsági és

munkaegészségügyi előírások által megszabott távolságból

farba bökte a nyárssal, hogy fölingerelje. De az oroszlán,

legnagyobb ámulatára, csupán hátrafordította fejét, s legyintett

a farkával. Caius másodszor is megbökte, most már kissé

erősebben.

- Tágulj innen - mondta az oroszlán.

Caius megvakarta fejét. Az oroszlán világosan értésére adta,

hogy nem kíván semmiféle agitációt. Caius nem volt rossz

ember, de félt, hogy a felügyelő, ha hibát talál a munkájában, őt

is az elítéltek közé dobja. Másfelől viszont az oroszlánnal sem

óhajtott összetűzni. Megpróbált hát a lelkére beszélni.

- Megtehetnéd az én kedvemért - unszolta.

- Nem estem a fejem lágyára - válaszolt az oroszlán, s tovább

rágcsálta sárgarépáját.

Bondanius halkabbra fogta a hangját.

- Nem mondom, hogy mindjárt falj föl valakit, csak legalább

forgolódj egy kicsit az arénán, s üvöltözz a többiekkel! Csupán

az alibi miatt.

Az oroszlán megcsóválta farkát.

- Ember, mondom neked: nem estem a fejem lágyára. Ha

meglátnak ott, megjegyeznek maguknak, s azután senki el nem

hiszi nekem, hogy nem faltam föl senkit.

Az őr felsóhajtott.

- De tulajdonképpen... mért nem akarod megtenni? -

kérdezte, egy árnyalatnyi szemrehányással a hangjában.

Az oroszlán figyelmesen nézett rá:

- Te használtad az imént az „alibi" szót. Soha nem

gondolkoztál azon, hogy ezek a patríciusok mért nem

szaladgálnak saját maguk az arénán, s mért nem falják fel ők a

keresztényeket, ahelyett hogy velünk, oroszlánokkal

helyettesíttetnék magukat?

- Nem tudom. De hát túlnyomórészt idősebb emberek,

asztmásak, göthösek...

- Idősebbek - dörmögte szánakozva az oroszlán. - Mit se

konyítasz a politikához. Ők egyszerűen alibit akarnak szerezni.

- Már hogy ki előtt?

- Az új előtt, ami még csak csírázik. A történelemben mindig

afelé kell tájékozódni, ami új, ami csírázik. Soha nem jutott

eszedbe, hogy a keresztények egyszer még hatalomra

juthatnak?

- Ők? Hatalomra?

- Hát persze. Csak olvasni kell tudni a sorok közt. Az az

érzésem, hogy Nagy Konstantin előbb vagy utóbb szót ért velük.

És akkor mi lesz? Felülvizsgálatok, rehabilitációk. Akkor azok,

ott a páholyban, könnyen mondhatják: „Nem mi voltunk,

hanem az oroszlánok."

- Csakugyan, erre nem gondoltam.

- No látod. De rájuk van legkevésbé gondom. A magam bőrét

féltem. Ha valami történik, mindenki látta, hogy sárgarépát

ettem. Bár köztünk szólva, ocsmány eledel ez a sárgarépa.

- A kollégáid mégis jóízűen fogyasztják a keresztényeket -

jegyezte meg rosszmájúan Caius.

- Mert együgyűek - szólt gúnyos fintorral az oroszlán. -

Rövidlátó konjunktúralovagok. Kapnak minden koncon. Nincs

bennük taktikai érzék. A gyarmati elmaradottság áldozatai.

- Ide figyelj - suttogta Caius.

- Nos?

- Ha ezek a keresztények, tudod...

- Mi van a keresztényekkel ?

- Hát, ha ők jutnának hatalomra...

- Nos?

- Akkor te igazolnád, hogy nem kényszerítettelek semmire?

Salus rei publicae summa lex tibi esto 2 - válaszolta az

oroszlán felsőbbségesen, s visszatért a sárgarépájához.

Kerényi Grácia fordítása

2 Az állam üdve legyen számodra a legfőbb törvény. (latin)

A DOBOS KALANDJA

Szerettem a dobomat. Mindig a nyakamban lógott, széles

szíjon. Nagy volt a dobom, s halványsárga felületét tölgyfa

pálcikákkal vertem. E dobverők az idő múltán kifényesedtek

ujjaimtól, szorgalmam és munkakedvem ékes bizonyítékaként.

Gyalogoltam, meneteltem a dobommal a végtelen országutak

hosszú során, portól fehér, sártól fekete utakon, s a világ zöld,

arany, barna vagy fehér volt körülöttem, mikor milyen évszak

volt éppen; de mindezek felett szünet nélkül ott

pattogott-kalapált a dobom pergő, friss muzsikája, mert nem az

enyém volt már a kezem, hanem az övé, s ha csak egy percre is

elhallgatott a dobom, valósággal rosszul éreztem magamat.

Egyik este épp vígan dobolgattam, mikor odajött hozzám a

generális. Nem egészen tökéletes öltözékben jelent meg

előttem: nyakánál nyitott kincstári zubbonyban és

alsónadrágban. Köszönt, megköszörülte a torkát, dicsérte

illőképpen a kormányt és az államot, végezetül pedig - szinte

mellékesen - megkérdezte:

- Maga örökösen így dobol?

- Igenis! - üvöltöttem, s kettőzött erővel vertem dobomat. - A

haza dicsőségére!

- Helyes, helyes - bólogatott, bár kissé mélabúsan. - És még

sokáig fog dobolni?

- Amíg erőmből futja, jelentem generálisságodnak! -

ordítottam rá vidáman.

- Legény a talpán! - dicsért meg a generális, s megvakarta

fejét. - És még sokáig futja az erejéből?

- Mindhalálig! - kiáltottam büszkén.

- Nono... - csodálkozott a generális, s egy pillanatra

elhallgatott: tűnődött valamin. Aztán másra terelte a szót:

- Már késő van - jegyezte meg.

- Csak az ellenségnek lehet késő, nekünk soha! -

rikkantottam. - A holnap a mienk!

- Nagyon helyes, nagyon helyes - értett egyet a generális

kissé ingerülten. - De én az órára mondom, hogy késő már.

- A harc órája ütött végre! Dördüljenek meg az ágyúk,

zúgjanak a harangok! - kiáltottam igazi doboshoz illő, nemes

hévvel.

- Ne, ne, a harangok ne! - horkant fel a generális. - Vagyis... a

harangok is, hogyne, de csak néha, nagy ritkán.

- Helyes, tábornok polgártárs! - kaptam el a szót, s szinte

lángolt minden tagom. - Mit nekünk harangok, amikor dobunk

van! Ha megperdül az én dobom, hallgasson el minden harang!

- S bizonyítékul rohamra vertem dobomat.

- És nem lesz soha másképp, igaz? - kérdezte a generális

bizonytalanul, s alig észrevehetően eltakarta száját.

- Soha! - dördültem rá. - Dobunk peregni fog szüntelen;

generálisom, soha nem fog a dobosában csalatkozni! - s

éreztem: elborít, magával ragad a lelkesedés tüzes hulláma.

- Hadseregünk büszke lehet magára - szólt a generális

savanyúan. Kissé didergett, mert már leszállt a táborra az éj

köde. Csupán a tábornoki sátor kúpja meredt elő a szürke

párafelhőből. - Igen, büszke lehet. Nem hagyjuk abba, ha

menetelnünk kellene is, igen... igen, bajtárs, ha menetelnünk

kellene is éjjel-nappal, egyfolytában. S minden egyes

lépésünk... igen, minden egyes lépésünk...

- ... minden egyes lépésünk a győzelem sohasem szűnő

dobszava! - löktem ki magamból diadallal, boldogan pergetve

dobomat.

- Igen, igen, ez az - dörmögte a generális. - Így van. Pontosan

így - s elindult a sátra felé.

Egyedül maradtam, de ez a magamra maradás csupán

növelte áldozatkészségemet. „Elmentél, generálisom -

gondoltam -, de tudod, hogy a te hű dobosod éberen őrködik.

Te gondolataidba mélyedve, összeráncolt homlokkal töröd

fejed a stratégiai terveken, parányi zászlókkal jelölöd ki a

térképen közös győzelmünk útját; te is, meg én is, mindketten a

felvirradó hajnalért harcolunk, a napfényes holnapért, amit én -

a te nevedben s a magam nevében - dobom pergő muzsikájával

adok hírül a világnak." S oly gyöngéd szeretet fogott el a

generális iránt, oly forró vággyal kívántam ügyünknek szentelni

életemet, hogy - ha egyáltalán lehet - még gyorsabban s még

gyorsabban s még hangosabban vertem dobomat. Mélységes éj

borult ránk, de én ifjúi szívem egész hevével, eszménktől fűtve,

teljesen eggyé váltam magasztos feladatommal. Csak néha

hallottam, egy-egy dobverés közt, a tábornoki sátor felől a

rugós matrac csikorgó neszét - mintha valaki álmatlanul

forgolódna ágyán. Végül éjféltájban egy fehér alak lebbent elő a

sátorból. A generális volt, hálóingben. Hangja rekedten

recsegett.

- Szóval azt mondja, hogy... izé... hogy dobolni szándékozik

továbbra is? - kérdezte. Megindultan néztem rá: éjnek évadján

kedve kerekedett kijönni hozzám! Igazán jóságos atyánk ő

nekünk, közkatonáknak!

- Igenis, generálisom! Nem rettent el sem a hideg, sem a

szememre nehezedő álom! Kész vagyok dobolni, amíg csak

élek, ahogy kötelességérzetem kívánja, s nagy ügyünk, melyért

harcolunk, ahogy a szolgálati szabályzat s dobosi becsületem

parancsolja! Isten engem úgy segéljen!

Mikor ezt kiáltottam, nem akartam hivatalbeli buz-

galmammal kérkedni, vagy generálisunk kegyeibe férkőzni.

Nem volt ez afféle számító hencegés, mely előléptetést vagy

kitüntetést áhít. Eszem ágába sem jutott, hogy így is lehet

magyarázni. Mindig őszinte, egyenes lelkű és hűséges dobos

voltam, teringettét!

A tábornoknak megcsikordult a foga; azt hittem, a hidegtől.

Aztán tompán csak ennyit szólt: - Jó, nagyon jó. - És elment.

Nem sokkal ezután letartóztattak. A végrehajtó osztag

szótlanul vett körül; levették nyakamról a dobot, kivették

elgyengült, dermedt ujjaim közül a dobverőket. Hirtelen csend

szállt a völgyre. Nem beszélhettem bajtársaimmal, akik

szuronyok közé fogva kivezettek valahova a tábor mögé. Nem

engedi meg a szolgálati szabályzat. Csupán egyikük adta

értésemre, hogy a generális parancsára tartóztattak le, árulás

vádja miatt. Én és árulás!

Épp pitymallott. Az égen feltünedeztek az első rózsaszínű

felhőcskék. Egészséges horkolás köszöntötte őket - világosan

hallottam, mikor a generális sátra mellett vonultunk el.

Kerényi Grácia fordítása

A LÉGY AZ EMBEREKHEZ

Október vége

- Látjátok? Már alig vagyunk. Ti magatok akartátok. Mennyit

hallgattuk átkaitokat! S te is, aki most a szoba mélyén

teszel-veszel, te esetlen óriás, jól emlékszem, hogy zsörtölődtél

egész nyáron át: „Micsoda ötlet volt az Úristentől, szárnyat adni

a férgeknek!"

Ismétlem: már nem vagyunk, s reggelenként nyugodtan

heverészhettek félálomban, tátott szájjal, csupasz karotok

szétvetve a paplan tetején. Számunkra véget ért a kellemes

üldögélés orrotok hegyén, fületek finom röptű körülzsongása,

mely ki tudja, nem élvezetesebb-e, mint egyenest beszállni

hangos döngéssel orrlikatokba...

De ma, amikor már mindennek vége, megmondhatjuk

egymásnak sine ira et studio, kik és hol vagyunk. Tehát - mi

már alig vagyunk, teljesül a vágyatok, amit dühödten

ismételgettetek egy fél éven át, többször is naponta. De mi

hasznotok belőle? Milyen árat kellett fizetnetek érte? Mi nem

vagyunk, de nincsenek a hosszú napok sem, nincsen strand,

forró alkonyat, s nincsen remény sem. A fákon itt-ott árválkodó

levélmaradványok csupán nyomorúságos paródiái a múltnak,

csak azért nem hullottak le, hogy annál fájóbb legyen

megaláztatástok. Vége, vége... s midőn leírom e sorokat, be kell

vallanom, keserű elégtételt érzek, hogy velem, „szárnyas

féreggel" együtt, ahogy nevezni kegyeskedtél, odalett a

reménységetek is, a szép, nemes remény.

Hárman vagyunk itt, a két ablaküveg közt; már minden rést

gondosan eltömtetek fagyapottal, aggályoskodón

beragasztottatok papírcsíkokkal. Egyfelől a szoba homályba

borult belsejét látom s benne az arcod fehéres foltját, másfelől

az ég végtelenjét. Emitt még döngicsél egy sorstársnőm; a

másik már mozdulatlanul fekszik alant, hanyatt esve, hat kis

lába fölfelé mered. Mert bár „szárnyas férgek" vagyunk,

szebbek leszünk a halálban, mint ti.

Kerényi Grácia fordítása

LEJJEBB

- Észrevetted - kérdezte Artúr -, hogy egyre jobban lejt az út?

Csakugyan, egy óra óta folyton lefelé mentünk. Az út mentén

olykor fel-feltünedező házaknak egyre laposabb volt a teteje.

Egyre több lett a terasz.

- Miért nézel úgy rám? - kérdeztem Artúrt.

- A homlokod - mondta -, szegény homlokod.

Belepillantottam a zsebtükrömbe. Homlokom feltűnően

alacsonyabb lett. Az a vonal, ahonnan nőni kezd a hajam,

lehúzódott, majdnem a szemöldökömig.

- Rendben - dörmögtem, bár önuralmam csak látszólagos

volt. - Inkább nézd meg a saját lábadat. Azt hiszem, soha nem

volt ilyen lapos a lábfejed. A lúdtalpak netovábbja.

Artúr fölkiáltott. Meg kellett állapítania, hogy lábfeje olyan

lapos, mint egy szemétlapát, s ez a tendencia egyre fokozódott.

Most már egészen nyilvánvaló volt, hogy lejtőn haladunk

lefelé.

- Tulajdonképpen nem mondhatni - elmélkedtem -, hogy

nincs itt semmiféle magaslat. Épp ellenkezőleg: van, egész idő

alatt. Csak valahogy úgy alakul a dolog, hogy nekünk nem jut

belőle semmi, s mindennek ellenére be kell vallanunk, hogy

lefelé csúszunk. Úgy fogalmazhatnám meg, hogy a fonákján

vagyunk annak, amit hegyszerűségnek nevezünk. - Ekkor egy

lapított koponyájú járókelő suhant el mellettünk.

Artúr hallgatott. Szemmel láthatólag rágódott valamin. Majd

hirtelen felélénkült:

- Ismered az özvegy meg a kéményseprő történetét? Volt

egyszer egy özvegy...

- Hagyd abba - vágtam közbe. - Hagyd abba, azonnal.

Pontosan tudom, mit akarsz elmesélni: lapos történet!

Artúr duzzogva hallgatott el. A horizont kétoldalt egyenes

vonalban elhajolt, s bár egyik szemem közepén kezdődött, már

átfutott a másik alá, oly alacsonyra, hogy félre kellett hajtanom

a fejem. Ez enyhe, de állandó fáradtságérzést okozott. Az volt a

benyomásom, hogy valamilyen cél felé tartunk.

- Artúr! - kiáltottam fel. - Mi történik velünk

tulajdonképpen?!

Rám emelte szemét, de valahogy laposan, rézsútos

mozdulattal a ferde síkban.

- S voltaképpen mért is ne?! - kiáltott fel vakmerőn. Füle

reszketett. - Tulajdonképpen mért is ne legyen elég ebből az

átkozott három dimenzióból? Szállj magadba, s meg fogod

érteni, hogy a vízszintes, csakis a vízszintes foglalhatja magába

a teljes szépséget.

Fájó szívvel állapítottam meg, hogy Artúrnak már vége. Ami

engem illet, egy ideig még volt erőm ellenállni.

- Ember! De hiszen ha megszűnik a három dimenzió, sőt

esetleg a dimenzió egyáltalán, akkor megszűnik, és nem lesz;

hát hogy akarhatod, hogy legyen ott, ahol nem lesz, sőt, hogy is

mondhatod, hogy lesz, amikor nem lesz? Ne fecsegj hát a

vízszintesről és a teljes szépségről.

- No látod! - makacskodott Artúr diadalmasan. - Te magad

mondod, hogy ha nem lesz, akkor nem lesz. A vízszintes foglal

magába mindent, mert rajta kívül nem lesz semmi, de semmi!

- De én tudom, én érzem, hogy rajta kívül, hogy nemcsak a

vízszintes! Nekem az van a fejemben, hogy föl és le, jobbra és

balra!

Artúr elnevette magát. Nem lehetett értelmesen beszélni

vele. Az út mentén egy csapat nő vonult el. Vállukon vízhordó

kapcsot vittek; fából faragott, sima volt mind, akár a mérleg két

karja. Eszembe jutottak a karcsú, kopjás daliák, akikkel sokkal

előbb találkoztunk. Milyen szépen lövellt a magasba a

szálegyenes kopják erdeje, milyen szép, függőleges hangsúlyt

hirdettek! S nem láthatjuk már őket soha. Ezek a földdel,

láthatárral, mindennel párhuzamos vízhordó kapcsok baljósan

vízszintesítették a tájat. Éreztem, hogy lecsúszik a harisnyám.

- Ha lenne egy lapos browningom, gondolkozás nélkül

lelőnélek - mondtam keserűen.

- Vízszintes... - hajtogatta Artúr elérzékenyülten. - A függőón

és a libellum, vagyis Wasserwaage örökös küzdelmében én ez

utóbbi pártján állok. Függőón! Mily undorító! Egy óndarab,

spárgára kötve! Azért szeretem a tengert! A tenger a

legtökéletesebb sóvárgás a síkság iránt! Hegyek! Iszonyat!

Legföljebb fennsík!

- Artúr! - próbáltam megmenteni, bár éreztem, hogy

koponyám teteje szájpadlásomhoz tapad. - Gondold meg!

Tegyük fel, hogy még igazad is van. Keressünk egy neked való

példát: egy hulla a felszínen és egy hulla a sírban. Mindkét

esetben tökéletes vízszintes helyzettel van dolgunk, a te

eszményképeddel. Jó. De ahhoz, hogy az első helyzetből

elérhessünk a másodikba, szükség van a függőleges vektorra,

mely a sírásó függőlegesen lefelé, az anyagba irányított

ásójában testesül meg. Tehát függőleges, Artúr, mégiscsak

függőleges !

Most egyre lejtősebb erdőn át suhantunk, tele volt gombával,

de csak kalapja volt mindnek, szár nélkül. Artúr eszelősen

nevetett.

- Függőleges! - gúnyolódott. - Nem érted, hogy nincs két

vízszintes, egy alsó szint meg egy felső, csak egyetlenegy,

pompás, abszolút vízszintes van? A lélek, a lélek is vízszintes,

fiam!

Kiértünk az erdőből. Artúr fölkiáltott elragadtatásában:

hosszú híd tűnt fel előttünk, rajta egy csapat hosszú testű, apró

s ráadásul görbe lábú tacskó.

- Tacskók! Nem zsiráfok! - kiáltott fel, s térdre esett. - Előre!

Négykézláb! Hosszában!

Éreztem, hogy egy hatalmas erő ugyanerre kényszerít.

Maradék tudatommal csodálkozás nélkül állapítottam meg,

hogy a gerincemben van a láthatár. Utolsó térbeli

pillantásommal Artúrra tekintettem, ki szemem láttára immár

csak vízszintesedő vonallá vált, s azután két párhuzamos

egyenessé változtunk mind a ketten, így futottunk tovább, a

végtelenségbe, hogy ott messük egymást.

Kerényi Grácia fordítása

TALÁLKOZÁS

Az út üres volt. Azt akarom ezzel mondani, hogy nem volt

rajta sem ember, sem állat, sem élettelen tárgy. Ezen az úton

mentem én. Én ember vagyok. De akármerre néztem, nem

láttam senkit.

De csak egy bizonyos ideig volt így. Egyszer csak megjelent

valaki. Szembejött velem. Kissé magasabb volt nálam, a válla

sokkal szélesebb, és kalap volt a fején, nem úgy, mint nekem:

én mindig fedetlen fővel járok.

Megfelelő arckifejezést öltöttem magamra: energikusnak és

szépnek akartam látszani.

Azt hittem, minden úgy lesz, ahogy lenni szokott. Egy

pillanatra visszatartom a lélegzetemet, hogy be ne hatoljon a

tüdőmbe a levegő, amit az ismeretlen kettéhasított, s ami őt

körülveszi - aztán elmegyünk egymás mellett.

Ő azonban elállta utamat, és így szólt:

- Álljon meg, uram. Holnap, pontosan hét órakor, eljön

hozzám, és kitakarítja a lakásomat.

Annyira meglepődtem, hogy csak egy szót bírtam kibökni: -

Én?

- Persze hogy ön.

-De mit jelentsen ez?! - Végre megtaláltam a kellő

hangnemet; így kell válaszolnom annak, aki belém köt. - Mit

képzel?! Engedjen, kérem, továbbmenni!

- Csak semmi izgalom! Hallgasson ide, kérem. Van folyó víz

és törlő is, meg felmosórongyok.

- Csakugyan azt hiszi, hogy én...

- A munka látszatra nehéz, nem tagadom, de porszívónk is

van.

- Miféle porszívó?!

- Nagyszerű porszívó, kész öröm dolgozni vele. Különben

lent az udvarban lehet porolni.

- Hányadik emelet? Biztosan a hatodik!

- Dehogyis! Negyedik. És még lift is van. Láthatja, milyen jó

feltételek.

- De miért takarítsam én ki az ön lakását?!

- Mert már piszkos, és okvetlenül rendbe kell hozni egy

kicsit. Kötényt is kap. Különben kérem, ne tegyen

megjegyzéseket.

- De mit jelentsen ez tulajdonképpen?!

- Hiszen nem takaríthat kötény nélkül. Különben, ahogy

óhajtja.

- Nem, nem, a kötény okvetlenül szükséges. De... hogy

merészel...

- A kamrában, a fürdőszoba mellett, talál seprűt. A villanyt

az előszobában kell felgyújtania, mert a kamrában kiégett a

körte.

- Ez igazán hallatlan!... Néhány filcdarab is elkelne... De

minek néz engem tulajdonképpen?

- Filc nincs, csak flanell, azt is megtalálja a kamrában. Csak

kérem, ne használjon túl sok padlópasztát. Mindig annyi fogy

mindenből, hogy nem győzi az ember.

- Azt képzeli, lehet azt csak úgy tessék-lássék csinálni? Ha

már nekifog az ember, annyit használ, amennyi kell, nem lehet

csak úgy csipegetni, mit gondol...

- Ne vitatkozzék, kérem. Könnyedén keni, aztán megvárja,

míg beszívódik. Padlókefét a szomszédból kér kölcsön.

- Hogyhogy, nincs saját padlókeféje? Nem lehetett volna

venni egyet?

- Ez nem önre tartozik. A szomszédba csak reggel nyolc óra

előtt csöngethet be, mert azután mind elmennek hazulról.

Megmondja, hogy én kérem. A konyhában a kredencen talál

ementáli sajtot, ehet belőle, de ne egye meg az egészet. A

lefolyót kipumpálja, a gerániumot meglocsolja, a linóleumot

felgöngyölíti, nem ereszt be idegeneket.

- És meleg víz van? Hideggel nem mosok fel. Reumás

vagyok.

- Ne szamárkodjon. Van autogejzír, csak a csapot kell

kinyitni. Felnőtt ember, ha nem tévedek!

- Szóval gáz van?

- Persze hogy van. Ne kérdezzen butaságokat.

- Félek, hogy gázmérgezést kapok.

- Ostobaság. A piszkos törlőket egy helyre rakja. Eltolja a

szekrényeket, kiporolja a matracokat, leszedi a függönyöket,

megszidolozza a kilincseket; a falat ne fröcskölje be, és az

ablakokat törölje szárazra, tisztességesen, mert ellenőrzöm. A

rádiót kapcsolja ki, ne hallgassa, mert csak eltereli a figyelmét.

Nos, körülbelül ennyi az egész. A viszontlátásra.

Elment, rugalmas léptekkel, hátra sem nézve. Én utána

néztem, míg el nem tünt. Csak úgy forrt bennem a sértett

büszkeség, megsebzett emberi méltóságom.

Hirtelen elképedtem: gyámoltalannak, védtelennek éreztem

magam... hisz nem adta meg a címét!

Kerényi Grácia fordítása

AZ ŐRANGYAL

Halk, liliomos gyerekszoba. Az ágyacskában épp jóízű

álomba merül egy fiúcska, elmulasztva esti imáját. A szoba

sarkában röstelkedve, tenyerébe temetve szégyenpírban égő

arcát, tanácstalanul áll az őrangyal.

A fiúcska megint bűnt bűnre halmozott egész nap

torkoskodott a befőttesüvegekből, görnyedten járt, nem figyelt,

és futkározott. Az angyal hasztalan vette körül szárnyainak

könyörgő fuvallatával, hasztalan suttogott fülébe

útmutatásokat a tiszta és erényes életről. Görnyedésből

görnyedésbe, futkározásból futkározásba, térdfelverésből

ruhaszaggatásba bukdácsolt újra meg újra a kis szerencsétlen.

Semmi nem tarthatta vissza. Nem hatott a figyelmeztetés, hogy

apus soha nem tesz ilyet, sem a hivatkozás Piotrus

Pokrowskira, a kis hősre, sem szelíd énekek dúdolása - sőt, a

kerületben közismert púpos varga szakadékba taszítása sem,

aminek meg kellett volna szabadítania a fiúcskát a rossz példa

befolyásától.

Ott állt az angyal tehetetlenül. Íme, az őrangyalok

megengedett eszközei mind csődöt mondtak. A jóság,

nyájasság, szelíd rábeszélés, csillapítás... mind hiába, íme, itt

fekszik, megmakacsolva magát vétkeiben és kevélységében -

nem imádkozott, süket a jó szóra, álomba szenderülve

bizonyára azon töri a fejét, hogy fog holnap újra görnyedten

járni.

Hirtelen túláradt az angyal szívében a keserűség. Hogyhogy?

Vajon a Törvény a maga nemes fenségében nem ér semmit

egyetlen poronty akaratával szemben? Hirtelen fölcsapott

benne a Törvény iránti rajongás hulláma, s megindította a rossz

iránti undor egyenletes hullámát. Eljött ama pillanat, mikor a

szolga kicsiny szíve forróbb szeretettel dobbant meg az Ügy

iránt, mint az Ügy nagy szíve maga. A Törvény iránti

szeretetből megszegni a Törvényt! Ez az igazi önfeláldozás.

Elrántotta homlokáról a kezét, halkan odalépett az

ágyacskához, s a fiúcskát teljes erejéből fültövön vágta.

Az ijedten pattant fel; az ütés hatására gyorsan ledarálta az

imát, majd érthetetlen mormolás közepette lefeküdt újra, és

elaludt.

Az angyal remegve és boldogan, hosszan, mozdulatlanul

bámult az éjszakába.

Üdítő, friss reggel virradt fel másnap. Az álom eltörölte a

fiúcskában az előző este emlékét. Behozták a reggelijét. Megint

nem akarta meginni a tejet. Mindig rosszul lett tőle. De hirtelen

célirányos rúgást érzett. Megértette. Szótlanul kiitta a tejet.

Elbúcsúzott anyuskájától, s elindult az iskolába. Szép

rendesen ment végig az utcákon, nem ácsorgott, nem

nézelődött közben. Résen volt. De még nem volt egészen biztos

a dolgában. Mikor az üres fasorba ért, körülnézett, s

villámgyorsan összegörnyedt. Egy erős kupán vágás nyomban

rendre utasította. Nem lehetett kétsége: az őrangyal verte fejbe.

A jó szellem rájött az új módszer ízére: kápráztató

könnyedséggel tudta elérni mindazt, ami azelőtt rengeteg

jóakarattal és türelemmel is elérhetetlen volt. Csakhamar

fölfedezte, hogy módszerét tovább tökéletesítheti: különféle

ütésfajtákat dolgozhat ki, differenciálhatja őket, s ez olyasféle

élvezetet nyújt, mint amit egy ájtatos kántor érezhet, ha

ügyesen nyomogatja az orgona különféle billentyűit. Tehát: az

ebéd végig-nem-evéséért farba rúgás, görnyedt járásért kupán

vágás, imamulasztásért nyakleves, futkározásért és izzadásért

horogütés, pocsolyába lépésért csavart horogütés, lármázásért

apus munkája közben fültövön vágás, és a többi.

Ez a módszer szemmel láthatólag nagyszerű eredményre

vezetett. Már nem kergette esténként a megaláztatás érzése

sarokba az őrangyalt, hogy ott arcát tenyerébe rejtve

szégyenkezzék. Épp ellenkezőleg: kényelmesen letelepedett, s

jobb kezét dörzsölgetve vagy ujjaival dobolva az asztallapon,

elégedetten felügyelt az ima szófogadó, folyamatos

elmondására. S néha már-már el is unta magát, s ilyenkor

kettőzött éberséggel ügyelt a fiú minden rebbenésére, égve a

vágytól, hogy egyetlen, mesterien irányított ütéssel

figyelmeztethesse: a jó uralkodik a rossz felett.

Sőt az is előfordult egynéhányszor, hogy amikor fiúcska nem

adott rá semmi okot, akkor is le-lecsapott rá a fenyítő kéz.

Vagyis az angyal már csak úgy, a biztonság okáért is verte, hogy

ki ne jöjjön a gyakorlatból.

A fiúcska nagyon megjavult. Nem futkározott, nem járt

görnyedten, nem lármázott, rendszeresen imádkozott, mindent

szépen megevett. Külsőleg is megváltozott: minthogy mindig

végigette az ebédet, s rengeteg tejet ivott - a szülők ugyanis,

látva, hogy mindig kiissza az egész pohárral, azt hitték, hogy

megszerette a tejet, s újra meg újra utánatöltöttek -, nagyon

meghízott és megsápadt. Miután valamennyi szokásos gye-

rekbűnről lemondott, tömérdek szabad ideje maradt, s

megtanulta, hogy a belső életre összpontosítsa erőit.

Megkomolyodott. Figyelni kezdte környezetét. Érdeklődése

azután a vegytan felé fordult.

Mikor kint ült a parkban egy padon, kövéren nyugodtan,

rejtélyesen magába zárkózva (meg se próbált futkározni, mert

tudta, hogy nyomban lesújt rá az őrangyal ökle), míg más

gyerekek vidáman kergetőztek a gyepen, ő többnyire a

tankönyve fölé hajolt, s a molekulák titokzatos világába merült.

Egy makacs, mélyen rejlő gondolat szántotta fel gyermeki

homlokát.

Már kezdett csodagyerek híre lenni, s nagyon örült

mindenki. Ő pedig kitartóan dolgozott. Apuskája kisműhelyt

rendezett be neki, s szerény anyagi eszközöket is biztosított

számára.

Telt-múlt az idő. Egyszer egy éjszaka hatalmas tűzoszlop

lövellt a város fölé, s fülsiketítő robbanás rázkódtatta meg az

épületeket. A fiúcska szülőháza repült levegőbe - egy háztartási

trotilból amatőr eszközökkel, de csodálatra méltó tehetséggel

előállított akna robbantotta fel. A fiúcska a mezőkön át, sietve

távozott a tett színhelyéről. Hátán előre összecsomagolt

hátizsák, némi élelemmel és pénzzel, zsebében hajójegy

Dél-Amerikába.

Az őrangyal loholt utána árkon-bokron át, hogy legalább egy

horogütéssel büntesse.

Kerényi Grácia fordítása

KI KICSODA?

Fölszálltam a vonatra, s letelepedtem az egyik kupéban. Már

bent ült egy tüzértiszt, egy serdülő leányka, egy kereskedő

külsejű szakállas úr, egy szerzetes, egy nemes arcélű öregúr, egy

púpos kis gnóm, majdhogynem törpe, s a sarokban egy szerény,

sovány emberke. Mikor a vonat megmozdult, a leányka - még

jóformán gyermek - tapsikolni kezdett, s föl-fölugrált a padról

együgyű, gyerekes örömében.

- Indulunk! Indulunk! - kiáltotta, s két kis copfja a magasba

lebbent.

A szerzetes keresztet rajzolt a levegőbe. Csuhájának széles,

barna ujja fölcsúszott a csuklóján, elővillantva napégette bőrét

s alkarján egy tetovált rajzot.

A vonat lendületbe jött, s robogva futott egy vashídra.

Zakatolása sértette fülünket. Folyó csillogott alant.

- Kicsi koromban egy széken hintáztam, és túlságosan

hátrahajoltam - magyarázta a púpos. Túlbuzgóságát nem

éreztem helyénvalónak.

Tekintetem ekkor a sápadt, fáradt arcú, sovány utas

pillantásába ütközött. Le nem vette szemét a jelenlevőkről.

Félelem lapult benne.

- Minden Isten kezében van: a szék, a fotel meg vitrin -

sóhajtott fel a szerzetes. - Sőt, még a legkiseb polc is.

A szakállas, aki kétségkivül gazdag kereskedő volt, vastag

combjára fektette kezét. Vidám, nyílt természet lehetett, nem

szerette a szomorú vagy túlságosan mély értelmű

beszélgetéseket.

- Talán énekelnénk valamit? - kérdezte gurgulázó basszus

hangon. - Mifelénk, Sünfalván, mindig énekelünk útközben.

Megrázta sűrű, fekete üstökét. Becsületes arcán némi kis

ravaszság bujkált.

- Énekeljünk! Énekeljünk! - tapsikolt a leányka ismét.

- Tulajdonképpen csak menetelés közben szokás énekelni -

szólalt meg a katona. - Tudom, mert tiszt vagyok.

- Az ének az ifjúság kiváltsága - vágott vissza az öregúr. Mily

nemes volt a tartása, ahogy mindkét kezét régimódi sétapálcája

gombján nyugtatta! - Csupán a romlott ifjúság fél az énektől,

miként a gonosztevő, ki messze kerüli a világos, tiszta helyeket,

s az erdő szélén húzódik meg legszívesebben.

Az aggastyán szelíd szavai váratlan riadalmat keltettek a

hallgatag utasban. Még jobban behúzódott a sarokba, s még

tágabbra nyílt a szeme.

- „Megkondult, hej! de megzendült a nagyharang amottan..."

- javasolta a kereskedő. - Ismerik?

- Nagyharang! - tapsikolt a leányka.

Éreztem, hogy minden egyes szökkenésekor valami kemény,

szögletes tárgy fúródik az oldalamba.

- „Megkondult, hej! de megzendült a nagyharang amottan,

atyánk a fehér toronyból..." - zendített rá a kereskedő.

- A harangokból ágyúkat kell önteni - követelte a tiszt.

A kereskedő tiszta, bár kissé mesterkélt hangon énekelt. De

hirtelen valami rettenetes dolog történt a torkában. A basszus

váratlanul véget ért, s a következő hang már csengő, tiszta

szopránban szólalt meg. Az énekes egy ideig nem vette észre, s

mámorosan dalolt tovább; majd hirtelen föleszmélt,

elhallgatott, és megköszörülte a torkát.

- Az időváltozás mindig így hat rám - magyarázta. - Az újhold

meg a szárazság. - S közben iparkodott megigazítani

álszakállát, mert kissé levált.

- Inkább egy parti máriást ajánlanék! - kiáltott fel tiszt, hogy

véget vessen a kínos helyzetnek. - Az ezredünkben az járja!

- Nincs asztalunk - jegyezte meg az aggastyán.

- Itt vagyok én! - kiáltott a púpos. - Megállok középütt, s a

hátamra verdeshetik a kártyákat. Tudok egyenesen állni.

Megint az volt az érzésem, hogy ez az ember a kelleténél

feltűnőbben viselkedik.

- Nincs nálam a kártyapaklim - jelentette ki a tiszt, miután

köpenyének valamennyi zsebét átkutatta. Kint maradt a

fronton.

Volt ebben az önmutogatásban valami meghökkentő...

Ekkor - egészen váratlanul - teljes sötétség borult ránk;

alagútba futott be a vonat. Torzultan zakatolt körülöttem a

visszhang. Elvesztettem tájékozódóképességemet.

Egy kéz keresgélte a karomat; végül megtalálta, s kissé

megszorította.

- Az Isten szerelmére, menjünk innen - suttogta valaki a

fülembe.

Fölálltam, bár fogalmam se volt róla, hol vagyok. Hagytam

magamat vezetni; csak azt vettem észre, hogy kinyitottuk s

becsuktuk magunk után az ajtót. Nyilván a folyosóra értünk.

- Maga kicsoda?!

- Halkan, ezek profik. Azt hiszi, hogy a tiszt tiszt, a púpos

púpos? Nem, mindnyájan tettetik magukat, mindegyik úgy

tesz, mintha ő lenne a másik. Az első állomástól kezdve együtt

utazom velük.

- És miért tettetik magukat ?

-Hogy megtévesszék egymást. Valamennyien

kémszervezetek, kémelhárítók és titkos irodák dolgozói.

- Valamennyien?

- Valamennyien. Régebben is, hogyne, tettettük magunkat

egy kicsit egymás előtt, de soha nem így, soha nem ennyire. Az

utóbbi időben ugyancsak elharapódzott a tettetés. Az ősember

nem tettetett semmit.

- No jó - hagytam rá, de hirtelen szeget ütött a fejembe

valami. - És mi?

Megint világos lett. Ott álltunk, szemtől szembe egymással. A

vonat lassított.

- Hogyhogy mi?

- Hát mi ketten. Maga meg én...

Még álltunk egy pillanatig, szótlanul, azután lassan,

oldalazva hátat fordítottunk egymásnak, s elindultunk kétfelé,

mintha mi sem történt volna, a folyosó két vége felé.

A vonat egy parányi kis állomáson állt meg. Egy őrház a

pusztán, semmi egyéb. Azt gondoltam: jobb lesz, ha nem az

állomás felé szállok ki, hanem a másik oldalon. Lassan

leereszkedtem a magas lépcsőről a salakra, s a szemem

sarkából láttam, hogy beszélgetőtársam ugyanezt teszi a kocsi

másik végén.

Aztán kalapunkat a szemünkre húzva, görnyedten

elsompolyogtunk, két ellenkező irányba, neki a puszta

síkságnak, csak minél messzebbre a vonattól és egymástól.

Kerényi Grácia fordítása

N. GRÓF SORSA

Ahhoz, hogy olyan élményekben legyen része, amilyenekhez

minden egészséges férfiember könnyűszerrel hozzájuthat, N.

grófnak sajátságos ösztönzőkre volt szüksége, melyeket a nép

egyszerű fia legalábbis színpadiasnak nevezne. Valahányszor a

gróf érdeklődni kezdett egy másnemű lény iránt, s vágy ébredt

benne, hogy az illetővel kicsiny allegorikus csoportot alkosson,

olyan nehézségek tornyosultak elébe, melyek jóval túlnőttek a

gróf szorosan vett magánéletének keretein. Hogy kissé

világosabban fogalmazzuk meg a dolgot - anélkül azonban,

hogy drasztikussá válnánk -, azt kell mondanunk, hogy a

grófnak olyan körülmények együttes meglétére volt szüksége,

melyek közül mind egyik már eleve, önmagában is összetett.

Először is: az ablaka előtt épp akkor egy gyalogos századnak

kellett elvonulnia. Nyilvánvaló, hogy ha a gróf e tekintetben

csakis a szerencsés véletlenre bízta volna magát, szerelmi élete

természetszerűen igen szegényes lett volna, különösen

békeidőben. Itt azonban egy eléggé lényeges kérdésre kell

rávilágítanunk. A gróf a legfőbb hatalom birtokosa volt

hazájában, magas állása lehetővé tette, hogy természet adta

sajátosságainak olyan széles társadalmi bázison nyugvó

kielégítési módozatokkal hódoljon, amilyenekről egy

átlagpolgár még csak nem is álmodhat. Tehát csak épp

telefonálnia kellett valamelyik alárendelt generálisnak, s máris

tetszés szerinti mennyiségű zászlóalj jelent meg, állig

fegyverben, a kastély ablaka előtt, s föl-alá masírozott. Ám meg

kell adni, hogy a gróf nem élt vissza fővezéri előjogaival, s nem

vonta el a hadsereget legfőbb feladatától: attól, hogy

védelmezzék az ország határait az ellenséges támadásokkal

szemben. Inkább speciális segédszázadot tartott fenn: ez

állandó harci készültségben leste parancsát. Főképpen azok a

parasztok teljesítettek itt szolgálatot, akik nem fizették meg az

adót, s ezért ily módon rótták le az állam iránti

kötelezettségüket. Vagyis büntetőosztag volt, s példás katonai

fegyelemmel végezte dolgát. Nem is lehetett másként, mert a

grófnak még az a gyengéje is megvolt, hogy ha a kritikus

pillanatban az ablak alatt vonuló katonák bármelyike elvétette

a lépést, ő nyomban kudarcot vallott.

A gróf e sajátosságát csak úgy magyarázhatjuk meg, hogy

visszanyúlunk a múltba. A gróf kamaszkora ugyanis Bruszilov

offenzívájának időszakára esett.

A gróf ösztöneinek felkorbácsolásához szükséges kö-

rülmények második összetevője (már eddig is láthattuk, milyen

nehéz ember volt őkelme) egy hatalmas vonószenekar volt, s

nem csupán a játéka, hanem a jelenléte is. A katonákkal

kapcsolatban a gróf annak puszta tudatával is beérte, hogy ott

masíroznak az ablaka előtt, a zenekarnál viszont a vonók

látványának is hozzá kellett járulnia a dallam szépségéhez.

Elképzelhetjük, mekkora nehézséggel járt a zenekar és a

katonai szemle szinkronizálása. De ne feledjük, hogy az ország

minden anyagi és erkölcsi energiaforrása, vagyis különösen

bonyolult esetekben még az elektronikus agy is a gróf

kizárólagos rendelkezésére állott.

Lojálisan meg kell állapítanunk, hogy a gróf lelki alkatának

fent említett muzikális momentuma előnyös hatással volt az

ország egész zenei életére. Nagy művészeket vettek föl a

zenekarba, és szép honoráriumot kaptak. Egyik-másik

muzsikus házában nemegyszer megesett, hogy amikor az

asszony sírva kért konyhapénzt, a muzsikus férj így válaszolt:

„Nincs, de pénteken a grófhoz megyek." Vagyis pénteken este

már lesz mit ennie a művészcsaládnak. Nem csoda hát, hogy

verekedtek a zenekari tagságért. Még néhány festő vagy író is

megpróbálta becsempészni magát az együttesbe, ha tudott egy

kicsit hegedülni, de a gróf kitűnő fülével fölfedezte, ha

valamelyik tag nem volt igazi mestere hangszerének, s az

efféle haszonvágy sarkallta kísérletek rendszerint csúfos

felsüléssel végződtek.

De ez még mind semmi a gróf harmadik igényéhez képest.

Jó közérzete ugyanis azt kívánta, hogy végül, ama

pillanatban, amikor a gyalogság léptei már az ablak alatt

dobogtak, s valamennyi hegedűs eljátszotta az első futamot, egy

medve jelenjék meg egy műszikla ormán.

A medve vad kellett hogy legyen, természetes nagyságú és

igazi. Csak a medve adta meg a grófnak a teljességet. Csupán az

eleven medve láttán - a hadsereg és a művészegyüttes

részvételével - volt képes a gróf arra, hogy megfejtse a lét szent

titkát, betöltse férfiúi hivatását.

Rendkívül nehéz volt megoldani a dolgot, főleg az állatok

vadsága miatt. Azt kérdezhetné valaki: nem lett volna elegendő

egy medvét tartani? Éppen ez az, hogy nem. Mindegyik medve

már első alkalommal eszét vesztette, üvöltött, le akart jönni a

szikláról, és sértegette a grófot, úgyhogy le kellett utána lőni.

Külföldről hozattak újabb és újabb medvéket, értékes devizáért.

A medve ma már ritkaságszámba megy, s egyre magasabb az

ára. Ezért a gróf különösen szenvedélyes időszakaiban az állam

súlyos gazdasági válságokat élt át.

S ismét a múltban kell keresnünk a magyarázatot: a gróf

gyermekszobájában, ahol a leendő uralkodó még épp csak

bimbózó ifjúságában vadászkalandokkal telezsúfolt útleírások

lapjai közé rejtette megboldogult grófi apja szigorú pillantása

elől a balettkar tagjait ábrázoló képeslapokat. Ez a körülmény

mély nyomot hagyott a hajdani gyermek viaszpuha, érzékeny

lelkében,

Így hát a gróf Don Juan-i hírnevet szerzett, a gyalogosok

masíroztak, a vonószenekar muzsikált, a medvék üvöltöttek. S

ez a helyzet bizonyára természetes módon ért volna véget, a

gróf férfikorának leáldozásával, ha közbe nem jön a

forradalom.

Ettől fogva a parasztok továbbra sem fizettek adót, de most

már másnak nem fizettek.

A grófra a forradalom után néhány évvel sikerül újra

ráakadnunk. A történelem kerekének fordulata óta egy szerény

bérház udvari melléképületében éldegél, hatalomvesztetten,

száműzötten, s lassan teljességgel a feledés homályába

merülve.

A gróf bukása érdekes lehetőséget kínál arra, hogy

megvizsgáljuk a kölcsönös összefüggést az ember egyéni

élményei és a társadalmi hierarchiában betöltött szerepe közt.

Az eredmény felettébb sajnálatos: míg a magas pozíciót

betöltő személy szinte talapzaton áll, s minden kis mozdulata

nagyszerűen látható, bár ő maga elérhetetlen, a közönséges

polgár életének legfontosabb eseményei is elkerülik

figyelmünket.

Ezért nem ellenőrizhetjük a szállongó mendemondákat a

házmesterről, aki néhány garasért dobogva trappol az udvaron,

s a „Gyalogság, te szürke gyalogság" kezdetű dalt énekli, sem a

„Kezdők hegedűiskolájá"-ról meg a szekrény tetején ugató

tacskóról.

Azt azonban teljes bizonyossággal megállapíthatjuk, hogy az

a komoly, deres fejű úriember, akiben nem nehéz fölismernünk

a hajdani grófot, munka után, szabad óráiban egészséges és

mindenki számára elérhető foglalatosságokkal és

mulatságokkal tölti idejét. Eljár a zeneakadémiára, ahol

különös élvezettel hallgatja a hegedűversenyeket - s ez valóban

dicséretes, kulturált szórakozás; az állami ünnepeken meg a

járda szélén tolongó néptömegbe vegyül, és megtapsolja a

felvonuló katonai menetoszlopokat.

Vasárnaponként pedig jegyet vesz az állatkertbe, és sokáig,

sokáig - míg meg nem szólal a zárórát jelző csengő - elüldögél

egy padon a medveketrec előtt.

Kerényi Grácia fordítása

LAKODALOM ATOMFALVÁN

Hej, fölszökött ám nálunk a technika színvonala, föl biz ám,

a magasba!

A vőlegénynek takaros darabka laboratóriuma volt az

erdőszélen, s vagy két reaktora a régi országút mentén, odahaza

meg egy csinos kis háztáji vegyelemző üzeme. A

menyasszonynak az apja egy egész erőművet adott

hozományul, jó helyen: a falu közepén, a templom mellett, s

volt még a tulipántos ládájában vagy hat biokémiai patentja.

Nem csoda, hogy a fiatalok jól megértették egymást, s a szülők

is szívesen beleegyeztek a házasságba. Meghirdették hát a

lakodalmat Atomfalván.

Épp egy fémlemez hideghengerlésével foglalatoskodtam,

amikor a menyasszony bátyja beköszöntött, hogy a lagziba

hívjon. Szép szál tudós volt, hajdani tanszék-szomszédom az

egyetemen. Dicsérte a Jézust, megtörölte mezítlen lábát a

szalmatörlőn, s leült egy vargazsámolyra.

Kissé nehezen ment a beszélgetés, mert a szokottnál több

lökhajtásos repülőgép szállt le a falunkba az idén, s a csűr

mögött raktak maguknak startpályát; minduntalan föl-fölrepült

valamelyik, s hangos csicsergésüktől alig hallottuk egymás

szavát.

- Hát, férjhez adjuk a lyányt - sóhajtott a vendég - Csak

valami botrány ne kerekedjen a lakodalmon! - tette hozzá

gondterhelten.

- Már mért kerekednék? - válaszoltam. - Hiszen ez békelagzi,

vagy nem?

Elüldögéltünk még vagy negyedórácskát, elnéztük a

gyerekeket, akik épp jöttek haza az egyetemről, meg az öreg

Jóźwát, hogyan hordja a csűrbe a gépolajat; aztán elbúcsúzott a

koma, és elment.

Ránk virradt a lakodalom napja. Kissé rossz időpontra esett,

mert épp akkor kezdték nálunk átalakítani a természetet; ahol

eddig erdő volt, ott most civilizációt teremtettek, s egyúttal

meliorizálták a talajt, a pusztaságokat pedig erdősítették. A

folyót megfordították, hadd folyjék ellenkező irányba, ezért

most kerülő úton kellett a templomba menni, s épp az udva-

romban hatalmas gazdasági jelentőségű gát jött létre, úgyhogy

nem lehetett tőle kinyitni a házam ajtaját, s csak nagy

üggyel-bajjal tudtam kijutni a szobámból.

Épp a fejbekötő ünnepség kezdetére értem oda.

A gerendát nézd csak,

ha bekötik fejed,

attól lesz fekete

szemű a gyereked

- énekelték a nyoszolyólyányok. Aztán elektrolízist csináltak

az ifjú mátkának s kivezették a nyomáscsökkentő kamrába.

Közben a vendégsereg egyre szaporodott. Valamennyien

népi termosztatoszba öltözve jöttek el, amit sötétkék kord

teniszruhájukra húztak föl. Egyikük-másikuk már eregette

bujkájából a füstöt. Az udvaron kapatos pilóták kattogtatták

kipufogócsöveiket. A kutyák ugattak.

De csak a templomi esküvő után kezdődött az igazi mulatság.

Kint álltam az eresz alatt, a tornácon, s élveztem az alkonyi

hűs levegőt. A pitvarból pattogó, friss muzsika hallatszott ki:

dodekafonikus és szintetikus dallamok váltogatták egymást.

Hol itt, hol ott csendült fel a nóta, perdült táncra egy-egy pár.

Valósággal gomolyogtak, forrtak a féktelen termelőerők. Az

égen feltűnt az első csillag. A gyerekek megdobálták kaviccsal.

Javában állt a bál, amikor úgy tizenegy óra tájt kiszökkent a

középre a túlparti Smyga fiú, faluszerte híres táncos, versfaragó

és mókamester. Néhányat perdült, azután megállt a zenekar

előtt, s azon nyomban költött egy nótát:

Falunk fölött immár

virrad a fényes ég, —

boldog társadalom:

boldog emberiség!

Oj dana, oj dana!

Nagyon tetszett a nóta mindenkinek, volt nagy kacagás meg

éljenzés. De máris előugrott a Pieg gyerek, egyet dobbantott, a

magasba szökkent, sipkáját félrecsapta, s rázendített

válaszképpen:

Kezdjük hát a dolgot

erkölcsi vonalon,

mert a tiszta lélek

boldog társadalom!

Hopp, la!

Erre megint nagy nevetés lett, meg tapsvihar. Néhányan

odakiáltottak Smygának, biztatgatták, hogy vágjon vissza. De az

nem szólt semmit, csak szép csendesen Pieg háta mögé

sompolygott, s váratlanul fejbe vágta egy atomfogantyúval,

amit az inge alatt készenlétben tartott. Pieg megtántorodott, és

sugározni kezdett, de még volt annyi ideje, hogy előbb

megnyomja a zakója gombját: így aztán sikerült a jobb

nadrágszárába rejtett fellövő állomásról egy közepes hatásfokú

rakétát épp a másik legény homloka közepébe bocsátani.

Kétségkívül végzett volna Smygával, ha a rakéta utolsó íze be

nem döglik, s le nem tér pályájáról. Smyga hátrébb húzódott,

megingott, és a hőkorlátra támaszkodott, de az abban a

pillanatban megrepedt, s a legény egyenest belerepült a

hőmérséklet mélyébe, állandóan növekvő koefficienssel.

- Mit műveltek, atyámfiai? - kiáltott föl a menyasszony apja,

a régimódi Geiger-féle feszültségmérőre mutatva.

De máris nagy rumli lett, meg galiba, a szoba közepén

hirtelen óriási kék páfrányok nőttek, ami a zárt helyiségben

kifejtett fokozott radioaktivitás természetes következménye.

Már más rakéták is röpködtek, egyedül csak Bańbula tartotta

magát az illendőséghez, s beérte egy kis hagyományos

bicskázással. Ekkor hirtelen éles fütty hasított a levegőbe: a

házigazda, amikor látta, hogy nem bírja másképp lecsillapítani

vendégeit, odaugrott a házi tartályhoz, kinyitotta a csapot, s

mérgező harci gázokat eresztett a szobába. Mindenki a vé-

dőöltönye után kapott, de az enyémnek nem volt légmentes a

szigetelése, meg aztán már álmos is voltam egy kicsit, így hát

elhatároztam, hogy otthagyom a mulatságot, s lassan

hazabaktatok.

Világos volt az éj: olyan sugárzás áradt a lakodalmas házból,

hogy könnyen megtaláltam a hazavivő utat. Frissen lépkedtem,

mert szemergett egy kis radioaktív eső is. Csupán az zavart

némileg, hogy valami szívásfélét éreztem egész

szervezetemben, no de hát ez természetes dolog mulatság után,

meg hogy hirtelen egy csomó lábacskám nőtt, három-három

pár jobbról-balról, meg egy zöld szarvacska a homlokomon, és

szarupáncél a hátamon. Valahogy mégiscsak hazajutottam, be-

másztam az ablakkeret egyik résén, kerestem magamnak egy jó

csendes kis zugot a szekrény mögött a gerendán, kellő

távolságban a pókoktól, s álomba szenderedve elmerengtem

rajta, hogyan s miképpen zajlott le az a híres-nevezetes

atomfalvi lakodalom.

Kerényi Grácia fordítása

IFJÚKORI EMLÉK

Véletlenül tanúja lettem egy eseménynek, mely eléggé nagy

port vert föl annak idején, de azután nem beszéltek róla többet.

Akkor még csak szerény kis agronómus-gyakornok voltam, s

feletteseim eléggé gyakran küldtek ki az ország távoli zugaiba.

Úgy alakult, hogy egyszer el kellett utaznom késő ősszel D.

járásba, valamilyen földmérésre. Emlékszem, különös belső

ellenkezés támadt bennem, mintha előre éreztem volna, hogy

megrázó élményben lesz részem. De hiába, mennem kellett, így

hát már utazásom harmadik napján megérkeztem D. járás

székhelyére, R. városkába. Itt fogatot kellett bérelnem, hogy

továbbmehessek. Ezért betértem a kocsmába, mert ott

érdeklődhettem legkönnyebben fuvaros iránt.

Z. gazdaságba igyekeztem, mely azelőtt a grófé volt, most

pedig az államé, vagyis a népé. Odaléptem a söntéspulthoz, és

megkérdeztem az ott ácsorgó kocsisokat, nem tér-e vissza

véletlenül valamelyikük Z.-be. Végül akadt egy rókaképű

paraszt, s némi alkudozás után rá is állott, hogy fölvesz a

bricskájára. De alig kötöttük meg az alkut, egyszer csak fölkelt a

helyéről, és odajött hozzám egy ember, aki ez ideig magányosan

üldögélt az ablaknál. Ruházata nagyvárosi volt, és jómódra val-

lott, haja hosszú, művészies, homloka sima. Tisztességtudóan

érdeklődött, nem csatlakozhatna-e hozzám, mert ő is messziről

jött, és Z.-be tart; mint idegen, nem ismeri a járást, egyedül

nem boldogul, és ahhoz sem ért, hogyan kell fuvarost

felfogadni. Szívesen beleegyeztem, mivel az ismeretlen

nyomban tiszteletet és kíváncsiságot keltett bennem, meg aztán

jobb is kettesben utazni, mint egyedül. A kocsis pedig, bár

agyafúrt fickó volt, egészen elkábult, amikor szemtől szembe

került az ismeretlen férfiúval; annyira meglepte és lenyűgözte

az idegen sugárzóan nemes arckifejezése, hogy csak a sapkáját

gyűrögette zavarában, s alázatos hangon elfogadta az első

általunk ajánlott árat. A parasztok, akik eddig lökdösődve

gyűltek a söntéspulthoz, most hirtelen elcsendesedtek, s

önkéntelen tisztelettel engedtek utat a jövevénynek, s ez még

meghökkentőbb, ha tekintetbe vesszük, hogy a jelenlevők közül

senki sem ismerte. Nyilván a komoly szeméből kikandikáló

fennkölt szellem és lelki méltóság hatott mindenkire.

A kocsis végig se itta pálinkáját - ez aztán végképp

meggyőzhetett róla, milyen rendkívüli dologról van szó -,

csupán fokozott gonddal párnázta ki számunkra az ülést, majd

fölugrott a bakra, csettintett a lovaknak, és elindultunk.

Csak ekkor mutatkoztunk be egymásnak, ahogy az illendőség

kívánja, s így tudtam meg, kivel lesz szerencsém együtt utazni.

Íme, a sors abban a különös kegyben részesített, hogy egy

híres írószövetségi költő útitársa lehettem, olyasvalakié, akinek

a neve közismert, és nagy becsületnek örvend széles e hazában,

sőt egynémely külföldi országban is. Nem tartozott azok közé,

akik hol ezt írják, hol meg azt. Ó, nem! Különben elég volt egy

pillantást vetni átszellemült zarándokarcára: magatartása még

a nem öntudatosodott falusiakra is lenyűgözően hatott.

Mindenki tudta róla, hogy nem saját magának ír, hanem a

népnek. Ezért csodálkoztam is, miért igyekszik esőben-fagyban

egy eldugott járás távoli zugába, amikor a fővárosban bőven

kijut neki fűtött szobából, szerető gondoskodásból. Nem

mertem megkérdezni, de a hangomban vagy pillantásomban

nyilván ott rezgett ez a kérdés, mert magától elegyedett

beszélgetésbe velem:

- Bocsásson meg, hogy csak így, kertelés nélkül megkérdem,

meg tudná-e mondani, hogy sokat lopnak-e ezen a környéken?

Azt feleltem, hogy én se vagyok idevalósi, de úgy első

benyomásom alapján föltételezem, hogy eléggé gyakran

előfordul ilyesmi.

- Mert tudja - magyarázta az író -, én, bár privát utazom,

félig-meddig azért mégiscsak hivatalosan. Maga a földek

agronómusa, én a lelkek agronómusa vagyok. Különösen Z.

gazdaság érdekel, ahova épp megyünk. Holnap felolvasást

tartok a verseimből az ottani népnek, hogy ezzel könnyítsek

munkájukon. Azért szeretném tudni, mi ellen kell ott harcolni.

Azt mondtam erre, hogy nagyon örülök, legalább én is

meghallgathatom, mert a kötelesség engem is Z.-ben tart a

holnapi napon. Ezzel nagyjából félbe is maradt a

beszélgetésünk, az író ugyanis gondolataiba merült, csak néha

vett elő papírt a zsebéből, s jegyezgetett valamit.

Én pedig, bár leszállott már az est homálya, mire a hajdani

kastély elé értünk, nyomban észrevettem, hogy sejtelmeim nem

csaltak meg. Még a kocsifelhajtó köveit is elhordták. Az elnök,

egy vörös hajú bicebóca, nagy tisztelettel fogadott bennünket, s

azonmód panaszkodni kezdett a rossz termésre, de látszott

rajta, hogy a szemünkbe hazudik; közben kezeit dörzsölgette, és

ravaszul hunyorgott. Tüstént intézkedett, hogy hozzanak

nekünk egy kis híg levest; egy kiéhezett, deszkasovány fehérnép

szótlanul hozta be az ételt - utóbb kiderült, hogy néma. Azután

átmentem az íróval együtt a vendégszobába. Még a vakolat is le

volt kaparva a falról, s kiderült, hogy csak egy ágy van; a

másikat - délelőtt még kettő volt - elvitték. Nem volt mit tenni:

átengedtem a tisztes vendégnek az ágyat, s jómagam egy

pokrócra dőltem le a szoba sarkában, és úgy aludtam, mint a

tej. Azt álmodtam, hogy valaki kihúzza alólam a pokrócot, de

reggel frissen és vidáman ébredtem. Az író viszont szótlan és

komoly volt, amikor fölkelt; alig nyúlt a leveshez, amit a néma

fehércseléd behozott. Engem viszont várt odakünn a munka, jól

belaktam hát, fölkaptam a sapkámat, és kimentem a határba.

Nem sokat végeztem ezen a napon, mert a föld, amit föl

kellett mérnem, egyszerűen nem volt sehol. Az erdő szélén

kellett volna lennie, sokáig kerestem, végül kiderült, hogy az az

erdő már nincs meg, ekkor aztán megtaláltam a földet, de

mintha kisebb lett volna. Így hát elölről kellett kezdenem az

egész fölmérést, s végül fáradtan és dühösen - mert

megszaporodott a munkám, és nem stimmelt semmi - tértem

vissza este a gazdaságba.

A kastélyban már nagy volt az izgalom meg a sürgés-forgás;

a fiatalabbak padokat hordtak be a kultúrterembe, a terem

közepére pedig valaki visszalopott három padlódeszkát, hogy

ne jöjjön huzat az író lábára. Az elnök nyilván bejelentette

mindenkinek, hogy ünnepi irodalmi est lesz.

Az író, amikor rányitottam, még komolyabb hangulatban

volt, mint reggel. Talán még várt is rám, mert alighogy a

cipőmet lehúztam, visszafordult az ablaktól - eddig ugyanis a

kert feltúrt maradványait nézte -, s gondterhelt hangon szólalt

meg:

- Nem először lépek föl, de úgy látom, itt föl kell ráznom az

emberi lelkeket. Máskor „Út a világosság felé" című

regényemből szoktam felolvasni egy fejezetet. Ez a nemes,

tiszta elbeszélés vágyat ébreszt a hallgatóságban, hogy ezentúl

jobb legyen, mint eddig volt. Nehezebb környezetben verseket

is olvasok, azok ugyanis e vágy felkeltésén túl még tettekre is

ösztönöznek. Ezért nagyobb az erkölcsnemesítő erejük. De van

még valami a tarsolyomban... ezt még sehol nem alkalmaztam,

ez a nagyágyú... egy prózai költemény, a címe: „Fenségesen

együtt". Mi a véleménye?

Nem akartam megijeszteni, ezért tiszteletem jeléül

abbahagytam foglalatosságomat - épp cipőtalpam réseiből

kotortam ki a sarat -, s szerényen megkérdeztem:

- Lenne szabad megtudnom... más nincs?

- Ezenkívül már csak aforizmáim vannak.

Csak álltam, lehajtott fővel, s pillantásom egy svábbogárra

esett. Nem volt mit takargatni:

- Én rögtön a nagyágyúval kezdeném, s a tetejébe az

aforizmákat.

- Gondolja? - suttogta. - Gondolja?... De én hiszek az

emberben.

A kultúrterem zsúfolásig megtelt, akárha gyűlés lett volna.

Amikor az író belépett, szinte meghajolt előtte mindenki, olyan

apostoli arca volt. S ő nyomban, habozás nélkül kigöngyölítette

papírtekercsét, és olvasni kezdett.

A versekkel kezdi - állapítottam meg. Még mélyebb lett a

csend, csupán itt-ott rebbent egy-egy sóhajtás, akár egy halódó

madár. Még ma is csupa szárnyaló szó tolakszik a nyelvemre,

ha rágondolok. Nem voltak ezek holmi élettől elszakadt művek,

ó, nem! Egyenest az ember szívébe találtak, vágyat ébresztettek

benne, hogy jobb akarjon lenni, hogy megjavítsa saját magát, a

szomszédját, s azután akár kirohanjon a világba, s megjavítson

mindent, ami csak az útjába akad.

Tekintetem a hallgatóságra siklott. Úgy ültek ott, mintha

megkövültek volna. Csupán az itt-ott felcsukló zokogás törte

meg a csendet. Mit szaporítsam a szót? Még én is úgy éreztem,

mintha valami bűn terhelné lelkemet, pedig csak átutazóban

voltam. De végül is magamhoz tértem, s amikor az író befejezte,

mind úgy ültek ott, ahogy az előbb - bár egyik-másik, főleg a fe-

hérnép, kisírt szemmel -, s csak azt nézték, haza lehet-e már

menni.

De ő akkor hozakodott elő a nagyágyúval.

Kihúztam magam. Ó, ennek már fele se tréfa! Olyan

nemesség sugárzott a költeményből, olyan fortélyosan volt

megírva, akkora feladatot töltött be, hogy nem csupán jobbulási

vágyat ébresztett, nem csupán nemességre ösztönzött, hanem

szinte fojtogatta az embert a jó megkívánása, s nem a magunk,

hanem a társadalom számára. Most már gátlás nélkül szakadt

föl a zokogás a terem minden pontján. Egyre erősebb lett a

zúgás, míg egyszer csak hirtelen robaj s hatalmas csattanás

szakította félbe a felolvasást. Minden fej odafordult: a

főkönyvelő vágódott végig a földön, s a padlóhoz verte

homlokát. „A mérleg, a mérleg! - kiáltotta. - Három évig

csaltam, a saját zsebembe dugtam a társadalom pénzét, jaaaj!"

De máris melléje zuhant az alelnök, s könnyeket ontva húzta el

a könyvelő arcáról a kezét. „Testvérem! - kiáltotta. - Hisz te

nem magadtól, hanem az én felbujtásomra, az én

beleegyezésemmel és az én zsebemre is vétkeztél, én, én vagyok

a bűnös!" - s öklével verte széles mellét.

Valóságos ítéletnap támadt. Az író emelt hangon,

könyörtelenül olvasott tovább, s korbácscsapásai alatt egymás

után hullottak földre a bűnösök. Hol innen, hol onnan

hallatszott zuhanás, percről percre erősödött a

sírás-jajveszékelés. A főkönyvelő és az alelnök után a kisebbek

és gyengébbek is megtörtek. Szó esett ott szögekről és

szalmaszálakról, tyúkokról és libákról - az egyik azt kiáltotta,

hogy kutyát lopott, szánta-bánta, és büntetést követelt önfejére,

a másik azt kívánta, vágják a szemébe a reteszek

eltulajdonítását, a dörzsöltebbek, megátalkodottabbak pedig a

jószág, a lovak meg a termés elhordását vallották be; én csak azt

vártam, mikor kerül sor arra a bizonyos földre, legalább

megtudom, mekkorának kellene lennie, nem kell újból

fölmérnem, s megtakarítom a fáradságot. Egyesek már a

sapkájukat keresgélték, hogy azonmód rohanjanak a

rendőrségre, följelenteni magukat. De azt is meg kell

mondanom, hogy még nem ütött a mű mindenkit szíven:

egyesek hol elsápadtak, hol fülig vörösödtek belső küzdelmük

hevében, szemük könnyel telt meg, de iparkodtak elnyomni

nemes tettrekészségüket, ahogy csak tőlük telt. Ám látni

lehetett, hogy ernyednek, hogy ellenállásuk nem tarthat sokáig

- pedig még messze volt a költemény vége, s én tudtam, hogy

ott vannak még tartalékban az aforizmák is.

Minthogy nem voltam a járásban ismerős, a kívülálló

higgadt kíváncsiságával néztem körül a zűrzavarban, s legott

észrevettem, hogy az igazi nagykutyák, akik nyilván tudnak

valamit az erdőről, a földről s Isten tudja, miről még,

összeverődtek a falnál, s gyanúsan súgnak-búgnak. A felolvasás

szemmel láthatólag rajtuk is sebet ütött, gyengítette

ellenállásukat, de olyan emberfeletti erő lakozott bennük,

akkora megátalkodottság, hogy nemcsak bűneiket nem

vallották be, hanem úgy sustorogtak, mint akik rosszban sánti-

kálnak, s csoportjukból messze láthatóan kiemelkedett az elnök

tar koponyája.

Ám hirtelen másfelé fordult figyelmem: éles fájdalom

hasított a lábamba, mert ráesett egy öregember, s dadogva tett

vallomást valamiféle kerítéslécekről, melyeket a vejével,

Maciejjel, kihuzigált a telihold fényében. Jó néhány pillanatig

tartott, míg kiszabadítottam a lábamat a töredelmes lelkű

bácsika alól, s még sokáig dörzsölgettem utána. Csak akkor

pillantottam fel, amikor hirtelen nagy kiáltozás támadt a

teremben. Egy szempillantásig még láttam az írót, amint

kezében a papírlappal tovább olvassa költeményét, de közben

egy kóczsákot dobnak a fejére, aztán kialudt a villany.

Fölpattantam, de egy horogütés a sötétségbe és a semmiségbe

döntött.

Akarják tudni, uraim, mi lett a történet s ifjúkori kalandom

vége? Semmi különös: amikor magamhoz tértem, befejeztem a

munkámat, fölmértem a földet, bár nem minden fáradság

nélkül, s azután visszakocsikáztam R. járási székhelyre, majd

hazatértem vajdasági városunkba.

És hogy az író hogy járt? Három nap múlva találták meg,

messze, egy út menti fűzfa odvas törzsében. Fejére zsák volt

tekerve, keze hátracsavarva és megkötözve. Úgy jajgatott, hogy

megriadtak a lovak, s így akadt rá a főtisztelendő káplán úr,

amikor épp ördögűzésre ment valahova. A szóbeszéd szerint az

író azóta már nem az az ember, aki addig volt: egész nap a

kocsmában ül, és mélabús, érthetetlen verseket ír, melyek

nincsenek hatással az életre.

Kerényi Grácia fordítása

A KIS BARÁT

Egyszer szemtanúja voltam, hogyan kerget egy kegyetlen

kutya egy kismacskát. Minthogy lelkes állatbarát vagyok,

nyomban felkaptam egy követ, s úgy megdobtam vele a kutyát,

hogy felbukott, s még jó ideig mozdulatlanul feküdt ott. A

gazdátlan macska, szegényke majd meghalt az ijedtségtől. Nem

sokat töprengtem: magamhoz vettem tüstént. Szép kis macska

volt, szőre selymes, szeme csillogó. Hazaérve bezártam a

lakásba, s elmentem dorbézolni.

Mekkora volt csodálkozásom, amikor - fölébredve másnap az

éjszakai részegeskedés s egy árva lány megbecstelenítése után -

semmit nem éreztem ama kellemetlen tünetekből, melyek az

efféle kicsapongások sajnálatos, de elkerülhetetlen

utóhatásaként jelentkezni szoktak. Nyoma sem volt a szokott

fejfájásnak, görcsöknek, szédülésnek. Sőt, épp ellenkezőleg:

friss és üde voltam, mintha jól kialudtam volna magamat, Az

élvezet, amit az alkoholmámornak és önnön

becstelenségemnek köszönhettem, s amiért a vezeklés terhét

kellett volna viselnem, elevenen és csábítóan élt

emlékezetemben, s nem sújtott semmiféle büntetés. Az árva

miatt sem éreztem semmiféle lelkifurdalást. Meg kell vallanom,

hogy nem szívesen becstelenítettem meg, ugyanis ismerem

magamat, és tudom, hogy soha nem menekülhetek mardosó

bűntudatom elől. Most azonban nemcsak hogy nem éreztem

belső nyugtalanságot, sem undort vagy kellemetlen szájízt,

hanem épp ellenkezőleg: alighogy kinyitottam a szemem, már

vidáman, tettre készen néztem körül; hol egy újabb árva, akit

megbecsteleníthetnék?

Tekintetem ekkor a macskára esett. Micsoda változás ment

végbe e tegnap még oly víg és egészséges állaton! Szeme

zavaros lett, szőre megfakult. Tántorogva járt, az erős

alkoholmérgezés tünetei közepette, s ráadásul még halkan

miákolt is néha, mintha súlyos gond terhelné a lelkét.

Fütyörészve mentem el hazulról. Lehet-e csodálkozni rajta,

hogy ilyen körülmények közt - mivel nem gátolt a rossz

közérzet, mely azelőtt legalább néhány napig mindig

visszatartott az újabb elbukástól - ismét a szeszes ital

mértéktelen élvezetébe süllyedtem, s megbocsáthatatlan bűnt

követtem el egy bizonyos özvegy ellen? S mikor másnap csodás

hangulatban fölébredtem, távol állt tőlem mindennemű

erkölcsi aggály, sőt még a legcsekélyebb testi gyengeség is. A

macska viszont siralmas látványt nyújtott. Hebegve támolygott,

csuklott, rosszul volt, s fátyolos szemében mardosó

lelkifurdalás égett.

Leszaladtam sörért, egy tálkába öntöttem neki, s elnéztem,

mily mohón hörpöli; közben elmélkedni kezdtem a dolgon.

Immár kétségtelen, hogy a macskám - hálából vagy

jámborságból - magára vállalta összes bűneimet, jobban

mondva: csupán bűneim erkölcsi és fizikai következményeit, a

jobbik részt nekem hagyván. Az is lehet, hogy - a fajták közti

különbségek ellenére, elvégre ez is állat, meg az is - távoli

rokonságban van ama bizonyos kecskebakkal, melyet az ókori

zsidók, amikor már roskadozott reáruházott bűneik terhe alatt,

kiűzték a sivatagba, s ezáltal megtisztultak, megszabadultak

ocsmány terhüktől.

Figyelmesebben szemügyre vettem a macskát. A

gyomorbántalmak és idegrendszeri zavarok tünetei ellenére jól

megtermett, erős macskának látszott, nyilvánvalóan sokat kibír

még. Szó sem lehet semmiféle sivatagba űzésről. Olyan napok

következtek ezután, melyeket elérzékenyülten emlegetnék

holtomig, ha lenne rá időm. Rendszerint hajnaltájt érkeztem

haza; a megbecstelenített árvák és özvegyek jajkiáltásaitól

visszhangzott az egész környék. Rövid idő alatt oly nagy számú,

páratlanul élvezetes bűnt követtem el, hogy azt hiszem, senki

nem vetekedhet velem e téren; nincs ember, aki erre - mind

fizikailag, mind erkölcsileg - képes lenne. A kimerültség s az

önmaga iránti undor előbb-utóbb végezne azzal, aki ezt

megkísérelné; én azonban mindig egyformán friss voltam,

élénk és jókedvű, tiszta, mint egy angyal, s további, még

undorítóbb cselekedetekre kész. A macska, az én kis barátom,

magára vett mindent.

Lefogyott. Megrühesedett, s fekélyek lepték el a testét,

cselekedeteim erkölcsi színvonaláról árulkodva. Valahányszor

sikkasztottam, újabb kelés támadt a bőrén. Valahányszor

hazudtam, megdagadt a pofája. Ha káromkodtam, szemölcsei

nőttek, ha átkozódtam, rángógörcsöt kapott, ha nem tiszteltem

az idősebbeket és elöljáróimat, lerohadt a farka. Ha

megkívántam a másét, felebarátom feleségét, házát vagy

jószágát, kitörte a nyavalya, ha mértéktelen voltam az evésben,

a nyombele fölmondta a szolgálatot. Minden egyes hitszegésem

gennyes tályogként ütközött ki rajta, lóversenycsalásaim

furunkulusokat támasztottak, s amikor a hitvesi ágyak

beszennyezésére specializáltam magam, minden szőre

kihullott. Igen - igaz ugyan, hogy én büntetlenül lubickoltam a

bűnökben, de ő egyre siralmasabb állapotba jutott.

Végül lassítanom kellett az iramot. Annyira leromlott, hogy

kímélnem kellett, ha nem akartam, hogy a kelleténél előbb

pusztuljon el. Márpedig ezt nem akartam semmiképp sem.

Tehát ritkábban rúgtam ki a hámból, a kockázattól tartva.

Fokozatosan elhagytam a főbűnöket, csupán kisebb,

takarékosan adagolt bűnöcskékre szorítkoztam, s közben

rettegtem, hogy a macskám bármely pillanatban kiadhatja

páráját. Kizsákmányoltam őt tudományos szempontból:

táblázatot készítettem a fontosabb bűnök és az állatka egészségi

állapota közti összefüggésekről. De mindez csupán lassíthatta a

pusztulás folyamatát, holott végleges megoldást kellett találni.

Most már szívesen osztoztam volna a macskával, fele-fele

alapon, de ő továbbra is kérlelhetetlenül magára vette minden

disznóságomat. Végül teljesen meg kellett tartóztatnom

magam: a macskán már csak egyetlen bűnre volt hely, egy

egészen picinykére - bármilyen apróság végezhetett vele.

Példás életmódot folytattam hát, s közben lázasan törtem a

fejem, kiutat kerestem. Megpróbáltam jó cselekedetekkel

gyógyítani a macskát. Néhány jó cselekedet - gondoltam -, s

rendbe jön a bőre, kezdhetem megint elölről. E célból

átkísértem egy anyókát az úttesten, s alamizsnát adtam egy

koldusnak. De a macska szemmel láthatólag csak egy irányban

működött: a jótettek nem használtak neki semmit. Úgy látszik,

a reformáció komor, kemény alapelveit tette magáévá, a

predestinációt, azt a felfogást, hogy az egyszer elkövetett bűnt

nem lehet eltörölni soha. Ezért hasba akartam rúgni az

anyókát, és fültövön vágni a koldust, de még jókor eszembe

jutott, hogy a macska biztosan nem élné túl - s türtőztettem

magam.

Estéimet odahaza töltöttem, hogy mindenképp elkerüljem a

kísértést. Józanul, összefont karral, erényesen és evangéliumi

jósággal eltelve ültem a cicussal szemben, s hogy örömöt

szerezzek neki, köténykéket hímeztem a néger lelencgyermekek

otthona számára, ő rám nézett, mintha ezt akarta volna

mondani nekem: „Kérlek, ölj meg, tégy erőszakot, hazudj,

gyújtogass, nagyon kérlek." Azt gondoltam: képen vágom, de ez

nem lett volna szép tőlem, mert a hálátlanság bűnébe estem

volna, s bizonnyal beledöglik. Már gyűlöltem.

Éjjelente komoran számolgattam, mennyivel több bűn férne

el rajta, s mennyi ideig bírná, ha nagy macska lenne,

vadmacska vagy tigris, s nem ilyen közönséges kis háziállat.

Végül rájöttem a megoldásra: elhatároztam, hogy

megszaporítom.

Bár nem remélhettem, hogy az utódai nagyobbak lesznek

nála, de számukkal segíthetnének rajtam. Tegyük fel, hogy

hatan lesznek. Ha mind a hat örökli értékes tulajdonságát,

egy-egy macska takarékos bánásmód mellett fél évig elegendő

lenne nekem, tehát összesen három évig el lennék látva. S

közben ők is tovább szaporodnának...

A boldogságtól kábultan pattantam föl az ágyból. Az ilyen

természetű macskák ésszerű tenyésztése lehetővé tenné, hogy

büntetlenül hemperegjek a fertőben életem végéig, s ki tudja,

tán még tovább is.

Ám hirtelen leküzdhetetlen akadályba ütköztem.

Macskámról - vele született szemérmessége következtében, s

mivelhogy irtózott mindentől, ami nem lelki célokat szolgált -

nem lehetett tudni, fiú-e vagy lány. Azonkívül ugyanezen

okokból kategorikusan tiltakozott mindennemű szaporodás

ellen. S harmadszor: rettenetes állapota miatt egyetlen

egészséges macska sem volt hajlandó - nemére való tekintet

nélkül - közelebbi kapcsolatba kerülni vele.

Mégis reménykedve vártam a tavaszt. Arra számítottam,

hogy a természet ellenállhatatlan szava leküzdi ellenállását, s

gyengíti esetleges partnerei idegenkedését is. Március

tizenötödikén - párás, meleg este volt - kinyitottam az ablakot, s

a párkányra állítottam a macskát. Megvető pillantást vetett rám

- e tekintet félreérthetetlenül azt mondta: „Soha!" -, s visszatért

a kuckójába.

Tehetetlennek éreztem magam. Ez ideig úgy volt, hogy

mindig én követtem el a vétkeket, s ő passzívan viselte a

következményeket. Hogyan kényszerítsem most aktivitásra?

Azt még megtehetném, hogy én magam másszak fel a tetőre, s

szerencsét próbáljak - de az efféle igyekezetnek nem lenne

macskaszaporító törekvéseim szempontjából semmi értelme.

„Ó, te ájtatos cica! - gondoltam vérfagyasztó indulattal. -

Végre elérted a célodat. Sakk-mattot adtál nekem. De

megelégeltem a zsarolást. Most megmutatom én neked, mi az a

zsarolás!"

Gyorsan számba vettem a lehetőségeket. Késő van... Minden

zárva... Nyakon ragadtam a macskát, és bekopogtam a

szomszédba, egy beteges öregúrhoz. Mikor ajtót nyitott s

jókedvűen üdvözölt, én beléptem, becsuktam magam mögött az

ajtót, eleresztettem a macskát, és torkon ragadtam az öreget.

- Vagy szaporodsz, de azonnal - mondtam a cicának -, vagy

megfojtom az öreget, s tudod jól, hogy ezt a gaztettet nem éled

túl, tisztában vagy vele, hogy bármilyen apróságtól kinyiffansz,

elég lenne cifrán káromkodnom, vagy leköpnöm valami

nemzeti szentséget, és máris megdöglenél!

A macska nem szólt semmit - s az öregúrnak kidülledt a

szeme.

- Fogsz szaporodni vagy sem? - kérdeztem.

Nem reagált, így hát kissé erősebben szorongattam meg a

szomszéd torkát, a nagyobb hatás kedvéért.

- Ne hozz ki végképp a sodromból! - mondtam. -

Végeredményben a szaporodás nem bűn. Az más lenne, ha a

paráznaság kedvéért csinálnád, de így? Alighanem tudod, mire

gondolok.

A macska oda se bagózott.

„Színlel - állapítottam meg magamban. - A türelmemet teszi

próbára. Idegháború. Jól tudja, hogy nem fojthatom meg az

öreget, mert semmiképp sem akarom, hogy az én nagybecsű

cicuskám megdögöljön. Nos, lássuk csak, melyikünk bírja

tovább. Szegény öreg, egészen elkékült, mindjárt eleresztem.

Nem lesz semmi baja, s végre megtöröm a macska ellenállását.

Mindjárt rohan szaporodni."

Sajnos én is bírtam, a macska is, de az öreg nem.

„Úgy? - gondoltam erre. - Szóval így állunk? No akkor már

igazán mindegy!"

S gyorsan kiszaladtam, hogy kedvemre erőszakoskodjam és

gyújtogassak.

A cicus valószínűleg nem élte túl mindezt.

Mert ha élne, akkor őt akasztanák föl holnap, és nem engem.

Magára vállalná ezt is.

Kerényi Grácia fordítása

AZ UGUPU-MADÁRKA

Kiskoromban a bátyám tüzes bádoglemezre ültetett. Ez arra

ösztönzött, hogy időnek előtte vegyem fontolóra „Az ember és a

természet" problémáját. A hőmérséklet hatása

magatartásunkra döntő lökést adott, de ezzel még korántsem

fogytam ki azon kérdésekből, melyekre - eltökélésem szerint -

választ kell találnom. Hol az ember helye a természet nagy

körforgásában? Mi a szerepe? A bádoglemezen kapott

kalóriaadagot nyomban a légkörnek adtam át, minekutána a

hőenergiát fonetikává változtattam, vagyis - legjobb tudomá-

som szerint - kinetikai energiává, figyelembe véve, hogy a hang

rezgésekből, vagyis mozgásból áll. Így hát már életem hajnalán

rádöbbentem, hogy a természet nagy körforgásában csupán egy

láncszem vagyok. Mikor kapcsolódik az ember az elemek

játékába és válik részévé, és mikor őrzi meg sajátos jellegét?

Egyszóval az ember és a természet közti határ, kapcsolat és

egybeolvadás problémája - hála bátyámnak - már zsenge

ifjúságomtól szenvedélyemmé vált.

A megnyugtató válasz egészen gyakorlati erőkifejtést,

meghatározott szakismeretek elsajátítását követelte. Nem

kalandoztam messzire. A bujkáló természet legszembeötlőbb

formáját, a botanikát, s elsősorban a zoológiát választottam. A

szakadatlan törekvés, kísérlet és igyekezet, melynek

hajtómotorja a kívülállók számára ismeretlen titkos

szenvedélyem volt, a világ előtt a tudósi hírnév dicsőségével

övezett. Én azonban örökké kielégítetlenül nem értem be ezzel.

Minden eddigi megoldásom hiányosnak tetszett. E

telhetetlenségnek, az elért eredményekkel való örökös

elégedetlenségnek tulajdonítható, hogy ötvenéves koromban

soron következő állomáshelyemen: egy őserdő kellős közepén

találtam magam, egyetlen ember társaságában.

Az éghajlat pokoli volt. A fauna és flóra bámulatra méltóan

gazdag. Nem messze a mocsártól cölöpökre épített bungalóban

tanyáztunk az őserdő mélyén. Egyetlen munkatársam, C.

főhadnagy társaságában hónapok óta derekasan helytálltam a

környék ezernyi csapása ellen hadakozva, s rendületlenül

folytattam kísérleteimet a témakörben, mely mindenekfölött

érdekelt: a különböző állatfajták együttélésének s egymásra

gyakorolt hatásának titka.

C. főhadnagy derék ember volt. Szó nélkül viselte a

megerőltető munkát, farkasszemet nézett a veszedelmekkel, és

igen éles szemű megfigyelőnek bizonyult.

Nyomorúságosan tengettük életünket. Kánikula. A közeli

mocsár fölött ragályt hozó gőzök emelkedtek, iszonyú

felhőszakadások, a mérgező teremtmények és növények

sokasága, betegségek, teljes elzártság a civilizált világtól,

mindenféle ragadozó - ilyen körülmények közt kellett nem

csupán élnünk, hanem kimerítő kísérleteket folytatnunk.

Csakhamar, akarva, nem akarva, alkalmazkodnunk kellett a

körülöttünk levő valósághoz, külsőleg és belsőleg is

hasonulnunk a természethez. Arcunkat hosszú szőrzet

borította. Körmünket sose vágtuk le, és lassan karmokra

emlékeztettek. Beszédünk érdes, szilaj és artikulálatlan lett.

Szellemi állapotunkat tekintve, az intellektus finom árnyalatai

teljesen feledésbe merültek, csupán szakmai tudásunkat

őriztük meg. Ha a természettől el akarjuk ragadni titkait,

legalább részben el kellett tüntetnünk a köztünk levő

különbséget. Akkoriban még nem rettentem vissza a

természettel kötött ideiglenes kompromisszumtól. Úgy véltem,

még marad időm a visszavonulásra, és a feladat teljesítése után

visszatérhetünk a civilizációba.

Délelőtt tizenegy és délután három közt szenvedtünk a

legjobban az elviselhetetlen hőség miatt. Még a munkát is félbe

kellett szakítanunk. Ezt az időt mindegyikünk másként töltötte.

Én elcsigázva leheveredtem a priccsre, fiatal barátom pedig

eltűnt a sűrűben, ahol állítása szerint valamivel hűvösebb volt.

Mint már említettem, az állatok együttélésének problémáját

vizsgáltuk. Megfigyeléseinket meghatározott, másutt már

kipusztult orrszarvúfajtára összpontosítottuk. Az egyetlen

példány állomáshelyünk közelében, a mocsarakban élt.

Magányos, hatalmas - s mint egykori leírásokból és a saját

tapasztalatunkból is tudtuk -, igen vad és veszedelmes állat.

Megfigyeléseinket tehát csupán nagy távolságból, távcsővel és

az óvatossági szabályok szigorú betartásával folytathattuk.

Csakhamar megfigyeltem, hogy az orrszarvú körül egy apró

termetű s jelentéktelen róka forgolódik, és gyakran surran vele

a mocsarak felé. Azután megláttuk őket, amint együtt az erdőbe

tartottak. E talány megfejtése jó néhány hetet vett igénybe.

Nos, az előrefutó róka megmutatta az óriás állatnak azokat a

helyeket, ahol vadtormagyökér, vagyis a kolosszus kedvenc cse-

megéje nőtt. Az orrszarvú egyetlen dobbantása feltörte a föld

kérgét, s ezzel megnyílt az út a borzok föld alatti odúihoz. Ekkor

a róka nyomban beugrott az odúba, és gyors kopulációt hajtott

végre a nősténnyel, fölhasználva a hím távollétét, aki ilyentájt

mindig az erdő mélyén tartózkodott. Az orrszarvú ilyen módon

hozzájutott kedvenc falatjához, a róka pedig kibújt a saját csa-

ládalapítással járó felelősség alól. A dolog mélyen megrázott.

Zoológus lévén jól ismertem a természet kíméletlenségét és

szégyentelenségét, de itt az ősi állapotok közt oly intenzitással

tört felszínre, hogy szinte elviselhetetlennek éreztem.

Haditervet készítettem.

- Először is meg kell állapítani, honnan tudja meg a róka,

hogy mikor megy el hazulról a borz. Enélkül egyetlen lépéssel

sem jutok előbbre.

Eleinte azt hittük, hogy az erdei egerek tájékoztatják valami

módon a rókát, mert rájöttek, érdekükben áll, hogy a szexuális

élet minél több idejét eméssze föl, s ezzel elterelődjék a

figyelme a racionális táplálkozás kérdéséről. Mint tudjuk, a

rókák egyebek közt egerekkel is táplálkoznak. Ez a feltevés

tévesnek bizonyult. Kiderült, hogy a természet még ennél is

álnokabb. A nőstény páviánok tájékoztatták a rókát. Ezek a

körmönfont perszónák minden kínálkozó alkalomról érte-

sítették, jól ismervén páviánférjük fejlett utánzóösztönét, és

ezzel alkalmat nyújtottak neki, hogy híven követhesse a róka

viselkedését.

- Ez iszonyú! - mondtam este a társamnak. - Két érzés

viaskodik bennem. Az egyik az iszonyaté és rémületé, a másik

az önkéntelen csodálaté a természet tökéletes szervezettsége

láttán.

- Nekem mindenekfölött a szervezettség imponál - válaszolta

a fiatalember eltűnődve.

- Eljön az idő - folytattam -, mikor a természet ezen

függőségi láncolatában az ember is elfoglalja a helyét. A vak

ösztönök világát erkölcsi értékkel gyarapítja majd. Nem

akadályozza a természet körforgását, ellenkezőleg: tudatos

láncszemévé válva új, nemesebb tartalommal gazdagítja.

Efelől nem voltak kétségeim. Pillanatnyilag a következő

kérdés nyugtalanított: miért járnak el a borzok oly gyakran az

erdőbe, ha feltehető, hogy távollétük ily végzetes hatással lehet

fajtájuk biológiai fejlődésére. Ennek megfejtése annál is

nagyobb nehézségekbe ütközött, mivel gyakran dolgoztam

egyedül. A főhadnagy fejfájásra és szédülésre panaszkodott,

gyakran félrebeszélt, mintegy lázálomban, azután kőkemény

álomba zuhant, és hangosan horkolt.

Nem is foglalkozhattam tovább a dologgal, mert újabb,

megdöbbentő felfedezést tettünk. A tigriskígyó kihasználva a

páviánoknak a róka gyalázatos magatartása okozta

szórakozottságát, odasettenkedett, és elragadta a

páviánkölyköket.

- Ez förtelmes! - jegyeztem meg este. A főhadnagy a priccsen

feküdt. Aznap különösen rosszul volt, s először töltötte a

tizenegy és három közti időt - amikor különben a rengeteg

mélyén szokott sétálni - a bungalóban. - Micsoda

elmaradottság! - fakadtam ki. - Bárcsak tudnám, hol az ember

helye a nyers szenvedély és mohóság világában! Mi a véleménye

erről ?

- Tudom is én... - dünnyögte álmosan a főhadnagy.

Váratlan hatalmas rázkódás ingatta meg kalyibánkat.

Fölkaptam a flintámat, és kinéztem: a holdfényben láttam,

amint az orrszarvú megrohamozza a házat tartó cölöpöket.

Nem sok vesztegetni való időm volt. Lövésre emeltem a

fegyvert...

- Ne lőjön! - kiáltott fel vadul a főhadnagy, és jól irányzott

ütésével égnek irányította puskám csövét. - Hallott már az

Ugupunak nevezett madárkáról?

- Maga megőrült!

- Az Ugupu-madárka elpusztul, ha leteríti az orrszarvút!

- Képtelenség!

- A tigriskígyó fölfalja az Ugupu-madárkát, ha nem kötik le a

páviáncsemeték!

- Hát aztán?!

- Ha az orrszarvú nem jár ki többé a rókával vadtormára,

akkor a páviánok több időt szentelhetnek kölykeiknek, és a

tigriskígyó fölfalja az Ugupu-madárkát!

Torkig voltam vele.

- Ide figyeljen! - ordítottam. - Mi közöm a maga

Ugupu-madárkájához? Még egy pillanat, és az orrszarvú romba

dönti a kunyhónkat!

- Az Ugupu-madárka nem közönséges madár. Különleges

levelekkel táplálkozik, és emésztés után...

Hangja elcsuklott.

- ...alkoholt ad - fejezte be suttogva. - Fél liter vízhez egy

deka szárított ugupuürülék.

Most már derengett valami.

- Mindezért mit műveltél az orrszarvúval? - kiáltottam a

puskát a mellének szegezve. - Ki vele, de gyorsan!

- Mindennap megmasszíroztam tizenegytől háromig. A

masszázs után többnyire kedve kerekedett egy kis vadtormára.

Mindent megértettem. Aznap a főhadnagy túlontúl sokáig

időzött az Ugupu-madárkánál, és megfeledkezett az óriásról. Az

orrszarvú eljött, hogy számon kérje az elmaradt masszázst. Fél

órával később, minekutána a főhadnagy a szemem láttára

megmasszírozta, elégedetten távozott.

A főhadnagy nem volt hajlandó visszatérni a civilizáció

világába. Elnyelte az őstermészet.

Csak jóval később tudtam meg, hogy miért jártak a borzok

olyan gyakran az erdőbe: a békesség kedvéért.

Gimes Romána fordítása

REMÉNY

Egy szép napon levelet kaptam. Ebben nem lenne semmi

különös, ha nem lett volna olyan furcsa tartalma, illetve ha

egyáltalán bármilyen tartalma lett volna. Annak rendje szerint

föltéptem a borítékot, és egy fehér, érintetlen papírlapot

találtam benne. Egy betű sem volt sem az egyik, sem a másik

oldalán. A borítékon mindössze a cím az ismert város

postahivatalának bélyegzőjével. A feladót nem tüntették föl.

Szórakozottságból, vagy talán valami idétlen tréfa az egész?

Néhány nap múlva szakasztott ilyen küldeményem érkezett.

- Talán mégse szórakozottság, inkább valami ostoba tréfa -

mondtam rossz szájízzel, miközben az üres levelet a

papírkosárba hajítottam. Ám a megvetésnek, fölénynek s

közömbösségnek e tüntető mozdulata mindjárt gyanús volt

nekem. Kinek szólt? Hisz a levél feladója, a tréfa szerzője nem

volt jelen, s nem lehetett e manifesztáció tanúja. A mozdulat

tehát saját belső használatomra készült, úgy látszik, lelkem leg-

mélyén nevetségesnek éreztem magam kíváncsiságom miatt,

érzékenyen érintett, hogy becsaptak. Szégyelltem magam, hogy

rá tudtak szedni.

Elhatároztam, hogy ezentúl nem bontom föl az ilyen

leveleket. De honnan tudhatnám, hogy ilyen-e, vagy csak

közönséges levél, ha előtte nem bontom föl? A legtöbb levél a

szokásos, nem átlátszó borítékban érkezett.

„Majd megismerem a postabélyegzőről" - gondoltam.

Igen ám, de a levelet egy meglehetősen nagy városban adták

föl. Az is elképzelhető, hogy valaki, akinek valóban fontos

közölnivalója van, onnan ír nekem. Enyhén szólva oktalanság

volna egy bolond miatt megszakítani a kapcsolatot a

külvilággal.

Ezután még három üres papírlapot kaptam. Mindannyiszor

ugyanazt a megszégyenítő csalódást éreztem. Valamennyien

ismerjük azt az örömöt, ha a levélhordó kezéből átvesszük a

még ismeretlen, de minden ember közül csak nekünk rendelt

küldeményt. Úgy rémlett, mintha valaki elhatározta volna,

hogy brutálisan leszoktat a kíváncsiságról és várakozásról, s

ezzel megfoszt az élet értelmétől, egyszóval megöl, látszólag

életben hagyva, hogy ilyen módon elkerülje a leleplezést és

büntetést.

Dühömben megragadtam az első alkalmat, s elutaztam abba

a bizonyos városba. Titokban arra számítottam, hogy talán

ismerősökkel akadok össze, akik viselkedésükkel, önkéntelen

arckifejezésükkel, mozdulataikkal elárulják magukat, és

bevallják, hogy ők küldözgetik e kellemetlen leveleket.

Senkinek se említve a dolgot, megvalósítottam szándékomat.

Alighogy befutott a vonat, már a pályaudvaron gyanakvóan

fürkésztem a peronokat, mintha az utasok nem szükségszerűen

e város lakóiból álló tömegében fölfedezhetném üldözőimet.

Mikor a szállodában a bejelentkezéssel kapcsolatos

formaságokat intéztem, a portás nevem hallatára így szólt:

„Van itt valami az ön számára" - s ezzel egy rekeszből előhúzott

egy levelet. Önkéntelenül is felbontottam, mert ki gondolta

volna, hogy ismét csak egy üres papírlap. Pedig az volt.

Üldöznek - gondoltam az első pillanatban. De a

postabélyegzőn feltüntetett dátum azt bizonyította, hogy a

levelet két nappal ezelőtt adták föl, sőt az is kiderült: éppen

abból a városból érkezett, melyet alig néhány órával ezelőtt

hagytam el.

Nem tesz semmit! Hisz a dátumot és a postabélyegzőt is meg

lehet hamisítani. De honnan tudták, hogy éppen ide utazom? A

portás azt állította, hogy a levél már tegnap óta vár rám. Nem

küldték vissza, abban a hiszemben, hogy ismerem a feladót, s

magam közöltem vele a szálloda címét, ahol megszállok.

Különben sem ismerték a feladót.

A portás is összeszűrheti velük a levet. Ilyen bonyolult

machinációhoz nem egy, hanem jó néhány személy

szükségeltetik. Tréfáról szó sem lehet. Túlontúl sok

vesződségbe és energiába kerül. Nem tréfa, de akkor mi?

Ezen a kérdésen törtem a fejem még aznap éjjel a vonaton,

mely visszafelé robogott velem, és még azután is sokáig. A

következőképpen okoskodtam: ha nem tréfa, akkor az a

lehetőség is elesik, hogy a levél semmit se jelent, hogy

önmagában való eszköz, s minden szándék nélkül íródott.

Tehát vissza kell térni az eredeti feltevéshez, miszerint minden

üres papírlap valami egyéni mondanivalót tartogat a

számomra, mindegyik mást. Láthatatlan írású tinta! Titkosírás,

mely csupán megfelelő vegyszerek hatására válik olvashatóvá!

Talpra ugrottam. A laboratóriumi vizsgálatok minden kétséget

kizártak: valamennyi csak üres papírlap, semmi egyéb.

És mégis, kell, hogy valami rejtett tartalmuk legyen! Mivel

csődöt mondott szó szerinti megfejtésükre irányuló kísérletem,

feladójuk lelki indítékai felől kell megközelíteni a kérdést.

Félénk szerelmi vallomás? Hát persze! A vallomás

kényszerétől hajtva, de szeméremérzetétől bilincsbe verve,

valami ismeretlen hölgy küldözgeti nekem az üres lapokat. Az

érzelem és illem közt létrejött kompromisszum in bianco

formát öltött. Ez a felfedezés nagyon megörvendeztetett.

Vásároltam magamnak egy új nyakkendőt, és két napig

dudorászva borotválkoztam. Valami nyájas megbocsátással és

derűvel elegyedő jóindulattal gondoltam a bájos ismeretlenre. -

Szegény kicsike... - mondogattam magamban ravaszkás,

jámbor mosollyal. - Félénk s egyben szenvedélyes, mennyire

elragadó!

Kicsike? - töprengtem. Nem, ha valaki ilyen eszközökkel,

meglehet egész apparátussal rendelkezik, igazán nem illethető

ezzel a szóval. Valami nemzetközi síkon tevékenykedő

nagyvilági dáma! Annál meglepőbb! Mily hatalmas érzés

dúlhatott szívében, melytől még ez a rendkívüli nő is szinte

zárdanövendékké változott! Kamásnit is kéne még venni!

Ezen örömteli hangulat szertefoszlott, s végképp eltűnt,

amint egyre újabb üres lapok érkeztek. Kissé sokáig tartott ez a

flört ahhoz, hogy az ember önkéntelenül ne gondoljon rá, hátha

nem is szívügyről van szó. Még a legfélénkebb bakfis is csupán

egy, legfeljebb két ilyen lapot küldözget imádottjának, és nem

tudja megállni, hogy a második vagy harmadik levélben

kevésbé homályosan fejezze ki magát. S hirtelen, sajnos,

egészen más gondolat ötlött fel bennem.

Zsarolás! A feladó sápot követel. Már maga a tény, hogy e

célra üres papírlapokat használ, a bandita agyafúrtságáról,

galádságáról és perfid óvatosságáról tanúskodik. Nem volt ez

holmi primitív, otromba fenyegetés, mint teszem azt: „Ha ilyen

meg ilyen összeget nem helyez letétbe itt meg itt, akkor..."

Szemlátomást minden hájjal megkent gengszter lehet, akit nem

könnyű lépre csalni. A kellemes közérzet egyszeriben

szertefoszlott. Elfogott a rémület.

Éjszakánként eltorlaszoltam az ajtót. Míg aztán döbbentem,

hogy ez így nem mehet tovább. Hogy tulajdon agyrémeim

áldozata lettem, és ha nem veszem elő a jobbik eszemet és nem

szánom rá magam a döntő lépésre, ki tudja, még miféle

értelmet tulajdonítok a néma leveleknek.

Egy időre mindenesetre meg kell szabadulnom tőlük. Ó, ha a

legközelebbi levélben legalább ezt irná „Te szarházi!" - tüstént

jobban érezném magam. Még a szidalmakat is inkább

elviselném, mert legalább artikuláltak. Ezek a levelek semmit se

mondtak, de éppel lényegüknél fogva olyasvalaminek az

elfogadására kényszerítettek, amit képtelen voltam megfejteni.

Mert hisz volt bennük valami üzenet, utasítás vagy fölszólítás,

talán akartak, követeltek, kértek tőlem valamit, én pedig nem

tettem eleget e követelésnek, s ezért bűnösnek éreztem magam.

A korlátlan kötelezettség, parancs nélküli kényszer

meglehetősen fárasztó.

Ezért mohón elfogadtam a meghívást az ország egyik

legtávolabbi zugába, a nagy mocsarak kellős közepén

rendezendő vadlibavadászatra. E hatalmas vajdaságra kiterjedő

területen csak csónakon lehetett közlekedni. Kedvemre való

volt ez a fizikai erőfeszítéssel és sok izgalommal járó élet,

valamint a postahivatalok teljes hiánya.

Éppen egy kis szigeten ültünk lesben, már alkonyodott.

Fölöttünk vízimadarak csapata húzott el. Vezetőnk, az állatok

szokásainak kitűnő ismerője az eget fürkészte, szemét

tenyerével védve a fénytől.

- Különös - mondta végül. - A fejemet teszem rá, hogy az

utolsó előtti ott balra nem vadliba.

Merően néztem a távolba, de nem vehettem föl a versenyt a

vadász sasszemével. Megragadtam a távcsövet, és a madarakra

irányítottam. Baloldalt, az utolsó előtti helyen egy postagalamb

röpült.

Habozás nélkül előrántottam a vadászpuskámat, s minden

képességemet összeszedve elsütöttem. A galamb kihullott a

rajból, és tehetetlenül keringve beleveszett a tó vizébe, jókora

távolságra a kis szigettől. A megriadt vadlibák irányt

változtattak, és eltűntek a látóhatár mögött. Társaim hangosan

átkoztak, hisz elhamarkodott lövésemmel egész vadászatukat

tönkretettem.

Már a nap is leáldozott, mikor a part mentén csobbanás

hallatszott, a nád hullámzani kezdett, és előbukkant az én derék

vizslám, szájában az elejtett postással, önkéntelenül is a csónak

felé hátráltam.

- Hé! Ez neked szól! - kiáltották felém a társaim, kezükben

világoskék borítékot lobogtatva. Viaszosvászon zacskó védte az

elázástól.

Úgy tettem, mintha egyedül akarnám elolvasni a levelet, és

egészen a part szélére húzódtam. Semmi kétség, ugyanaz a

boríték volt. Nagyon is jól ismertem már ezt a kézírást, hogy

sokáig áltathattam volna magam. Anélkül, hogy felbontottam

volna, apró cafatokra téptem, és a nád közé szórtam.

Már majdnem teljesen besötétedett. A felszított tűz köré

telepedtünk.

- Valami fontos? - kérdezték a többiek.

- Nem, dehogy - vágtam rá, s hirtelen rádöbbentem,

voltaképp nem tudom, igazat mondok-e vagy sem.

Belegázoltam a vízbe, előbb derékig, majd vállig; merültem, s

lázasan kutattam át a nádat. Már késő. Mind sötétebb lett, a

papírdarabkák eláztak, és a tó fenekére süllyedtek. A víz lomha

árja széthordta őket tóban, a vízinövények gyökerei közé

sodorta.

Talán nem is volt a levélben semmi, biztosan nem. Miért is

lett volna éppen most?

Nem volt benne semmi.

De ha mégis?

Gimes Romána fordítása

A HŰSÉGES JUHÁSZKUTYA

Szerelmi csalódásom után vettem magamnak egy kutyát. Azt

akartam, hogy hűséges barátommá váljék. Ezért egészen kis

kutyakölyköt vásároltam. Egy felnőtt kutyának már kialakult az

életszemlélete, kikristályosodott az ítélőképessége és

jellemismerete, ezért könnyen gyanút foghat. Számítottam a

fiatalságára.

A kutya fajtáját tekintve juhászkutya volt. Mennyi mindent

föltalált az emberiség azóta, hogy a kutyám ősei megtanultak

nyájat őrizni! Vízvezeték, csatornázás - hogy a filozófia

fejlődéséről ne is beszéljünk.

A kutya egészen kicsi volt és gyámoltalan. Valósággal

megindított, gyöngéd, pártfogói érzést váltott ki belőlem.

Szándékosan nem vettem orrszarvút vagy vízilovat. Csupán a

kiskutyák, a cicák és a méhecskék hatnak meg bennünket,

vagyis azok a lények, melyekről tudjuk, hogy szükség esetén

elbánhatunk velük. Amelyek gyengébbek nálunk.

A kutyus szépen felcseperedett. Élénk volt és vidám, nem

észleltem rajta semmiféle nyugtalanító jelenséget.

Szemlátomást férfiasodott. Minthogy én magam már rég

túljutottam a biológiai fejlődés zenitjén, némi irigységgel

néztem, hogy vastagodik a nyaka, izmosodik a háta, növekszik a

termete. Hatalmas, erős kutya lett belőle. Már nem lehetett

eltitkolni, hogy testi ügyességben jóval felülmúlt, erősebb volt

és fürgébb is, mint én. A legnagyobb különbség azonban - az ő

javára - a fogazat tekintetében volt közöttünk.

S csupán most derült ki, hogy - szerencsémre - milyen

tisztességes, jó természetű kutya. Hűséges volt, engedelmes,

odaadó, tekintélytisztelő. Ennek annál jobban örültem, minél

őszintébben csodáltam szervezetének felsőbbségét. Ebből

merítettem vigasztalást a csüggedés pillanataiban.

De sajnos az idei tél végén, épp amikor az érett férfikorba

lépett, bántani kezdte valami. Időnként térdemre fektette fejét,

s hosszan nézett a szemembe - nyilván meg akarta osztani

velem a gondját. Rosszul aludt, sóhajtozott. Pedig hát felnőtt,

remekül fejlett, vasszervezetű juhászkutya volt már. Nyilván

valami lelki bánat mardosta. Barna szemében nyugtalanság

vibrált, s árnyak sötétlettek az alján. Nagyon aggódtam érte, de

nem tudtam, miképpen segíthetnék rajta.

A tavasz közeledtével nőttön-nőtt a kínja. S mikor kiserkent

a tereken az első fű, odáig fajult a dolog, hogy már nem bírtam

a szenvedését nézni.

Egyik reggel, mint mindig, dolgozószobámban ültem. A kert

fele sarkig kitárt ajtón beáramlott az enyhe levegő, s magával

hozta a duzzadó föld illatát. Ekkor éreztem, hogy egy hideg orr

finoman, de határozottan megböki hátamat. Hanyagul

hátranyújtottam a kezem, abban a hiszemben, hogy

megelégszik a szokásos fültövön vakarással. A nyomás azonban

nem szűnt. Fölálltam, hogy le ne lökjön a székről.

- Ej, te, te! - fenyegettem meg ujjammal. - Micsoda mókák,

kora reggel! - S ijedten ugrottam föl, mert kurtán, parancsolón

vakkantott rám, a szemében izgalom és elszántság csillogott.

Mögöttem haladva, lépésről lépésre, kivezetett a kertbe. Volt

benne annyi tapintat, hogy a legtávolabbi zugot választotta ki,

ahova nem látnak be a szomszédok. Itt még egy utolsó, rövid

küzdelem zajlott le közöttünk, ugyanis én szerettem volna

megtartani álló helyzetemet, ám ő a vízszintes pozíció

elfogadására kényszerített. Az eredmény eleve eldőlt. Csak

mikor négykézlábra estem, derült fel a kedve; vidáman s bo-

csánatkérőn ugrándozott körül. Orrával bökdösni kezdte a friss,

jóízű füvet, félre nem érthetően arra biztatott, hogy lássak

hozzá.

- Csak semmi hisztéria - nyugtattam magamat

naplementekor, kiegyenesítve megmerevült térdeimet;

leporoltam a nadrágom, s megtörölgettem a földtől ragacsos

kezem. - Utóvégre nem lehet az ösztönöket teljesen elfojtani. -

Kiderült, hogy a kereskedő, aki kezeskedett a kutya

fajtisztaságáért, becsületes ember. Hiszen vérbeli juhászkutyát

akartam. A tökéletesség óhajának teljesülése néha nem éppen

kívánatos eredményre vezet, elkelne itt-ott egy kis

fogyatékosság - no de már késő. A kutya egészséges, normális

példány, s a városban él, természetellenes körülmények közt,

ahol híre sincs semmiféle nyájnak. Különben is, nem éppen így

mutatja-e ki - a lehető legjobban, ahogy csak telik tőle -,

mennyire ragaszkodik hozzám? A saját lelkiismerete

szempontjából példásan teljesíti kötelességét. Vagyis nemcsak

a saját kedvéért csinálja. Pozitív erkölcsi tulajdonságai, a

kötelességtudat és a szolgálattétel vágya, erősebbeknek

mutatkoztak a gazdája iránt érzett tiszteletnél. Lehet-e ezért

kárhoztatni? Valósággal kegyetlenség, állatkínzás lenne, ha

másképp viszonyulnék a dologhoz. Gondolkozó lény vagyok,

tehát az én vállaimon nyugszik a felelősség az alacsonyabb

rendű teremtményekért is. Azért adatott nekem a tudat, a

tudatalatti és a tudatfeletti, hogy az efféle adományokat

nélkülöző teremtmények őszinte, ösztönös cselekedeteit

megfelelően értékelhessem.

Azonkívül mekkora s mily előnyös változás ment végbe a

külsejében s egész közérzetében! Ez már önmagában is elég

jutalom lett volna számomra. Ismét áradt belőle az életöröm, s

igazi juhászkutya-szépség sugárzott róla.

Így hát egyetértésre jutottunk. Engem főképpen az állatok

szeretete vezetett, s a gondolkozó lény kiváltsága, aki megértve

a jelenségek összetett voltát, ama bonyolult irányvonalakhoz

igazodik, melyeket a tudat isteni készüléke tűz ki elébe. Ő pedig

ösztönével és nemes ragaszkodásával járult szövetségünkhöz.

Lehet, hogy egy műveletlen, egyszerűbb ember kevésbé

finom magatartást tanúsított volna az én helyemben,

ösztönösen ellentmondott volna a kutyának, sőt talán valami

drasztikus ellenakcióhoz folyamodott volna. De ilyen fejlett,

magas fokú énnel, amilyen az enyém, csakis így alakulhatott a

dolog, nem másképp.

S végül is már régóta sokkal erősebb volt nálam.

Megfigyeltem őt nemegyszer, miközben úgy tettem, mintha

egy kákics- vagy lósóska-csomóval foglalatoskodnék. Nagyon

sokat fejlődött az első próbálkozások óta. Csalhatatlan ösztöne

megmutatta neki az utat pásztormesterségének tökéletesítése

felé. Nagy szakértelemmel futkosott körül, buzgón szimatolt,

nem közeledik-e valaki. Ha úgy találta, hogy túl sokáig

tartózkodom egy helyen, táplálékom mennyiségét és minőségét

veszélyeztetve, gondosan odább terelt, egy másik kertrészbe.

Mindig egy adott órában hajtott ki, s mindennap ugyanakkor

tértünk haza; a természet ritmusa, a föld és a csillagok mozgása

szabott törvényt a pásztori tevékenységnek, örök időktől fogva.

Ha esett az eső, kutyám megengedte, hogy az esőkabátomat is

magammal vigyem.

Hivatásbeli munkám nem szenvedett csorbát. Az órákig

tartó, ütemesen egyhangú, nyugodt fű-fölé-hajolás, a lábunk

alatt szinte észrevétlenül burjánzó mikrokozmosz titkainak

közelről való szemlélete - mily kevés figyelmet szentelünk nekik

különben! - termékenyítőleg hatott gondolataimra,

megkönnyítette az első megfogalmazás munkáját. Azonkívül -

hála a vérbeli juhászkutya rendíthetetlen éberségének - legelés

közben senki nem zavart, senki nem háborgatta elmélkedésem

csendjét. Kutyám elkergette a sürgönyhordókat, a csevegésre

vágyó ismerősöket. Bíztam benne, hogy háború esetén a

katonai behívó kézbesítőjét is elkergeti. A fák mögé bújva

néztem, hogyan menekülnek el mind, csöppet sem ártatlan

fenyegetései elől. Csupán a reumától féltem.

Hogy a kedvében járjak, vettem egy csengőt a nyakamra.

Tombolt örömében. Ám ez elhamarkodott lépés volt: merész

előretörésem közös eszményünk felé őt is nagyobb igyekezetre

ösztönözte. Tán a becsvágya is megnövekedett időközben -

mindenesetre akkor fedezte fel, hogy míg látszatra mohón

habzsolom a füvet, csupán mímelem az ízletes hajtások

leharapását és rágását. Ettől a pillanattól fogva közelről

szemlélt, s oly figyelmesen, hogy rá kellett szánnom magam

erre a döntő lépésre is, végképp letéve a garast szövetségünk

mellett. Ezen a nehéz időszakon a vegetáriánusok ta-

pasztalatainak tanulmányozása s a takarmánynövényekről

szóló szakmunkák olvasása segített át.

Azt is észrevettem, hogy minden bizonnyal gyöngéd

érzelmeket táplál irántam. Szinte meghatódik tőlem.

Kapcsolatunk így nagyjából el is rendeződött. Ekkoriban

történt, hogy egyik reggel nagyobb társaság gyűlt össze nálam:

komoly, kulturált emberek. Érdekes vita alakult ki. Egy óra volt

még a kihajtásig, de a beszélgetés oly érdekes volt, s a vendégek

olyan jól érezték magukat, hogy lopva, nyugtalanul nézegettem

az órámat. Én a magam részéről szívesen lemondtam volna a

legelésről, de tudtam, hogy derék pásztorom, a

kötelességérzettől és törvénytisztelettől vezettetve, nem tűr

megalkuvást. Egyszer-kétszer megemlítettem, hogy mily

bámulatosan repül az idő, de senki se vetett rá ügyet. A helyzet

veszélyessé vált. Nem lévén más kiút, már radikális

eszközökhöz akartam folyamodni, mikor hirtelen felhangzott

kintről a parancsoló ajtókaparás.

- Ah, nem is tudtam, hogy kutyája van! - kiáltott fel a híres

színésznő. - Miért nem akarja beereszteni? Szegényke, be akar

jönni hozzánk. - Ekképp szólván, kinyitotta az ajtót, mielőtt

megakadályozhattam volna. A küszöbön ott állt ő. Körülnézett,

s olyan boldogság sugárzott az ábrázatáról, hogy rögtön

megértettem mindent.

Csapat, nyáj - ez az, amire egy valóságos, vérbeli juhászkutya

vágyik. Talán úgy-ahogy sikerült eddig becsapnia magát

egyetlen példánnyal, mármint velem, de most megértettem,

hogy mindig ott élt benne elfojtva a vágy egy nagy-nagy terelés

után. S tudtam már, hogy semmiféle erő nem tarthatja vissza e

nagyszerű alkalom kihasználásától.

El kell ismerni, hogy mindent megtett, ami tőle telt. Alig

néhány pillanat múlva kint voltunk már mindnyájan a kertben.

- Visszatérve El Grecóhoz - folytatta fejtegetéseit az ügyvéd,

egy kakukkfüvet tépdesve -, véleményem szerint a modern

művészetre gyakorolt hatása sokkal messzebb menő, mint

gondoljuk.

- Mhmm - motyogtam válasz helyett, mert beakadt egy

kocsány a fogaim közé.

A vendégek naplementekor hűvösen búcsúztak tőlem.

Igen, a hatalmában voltam. Korlátozta szabadságomat, az

igaz. Lehet, hogy kissé egyoldalúvá vált a fejlődésem - erről

tanúskodott például, hogy egy idő óta el-elbégettem magam. De

ennek fejében micsoda nyugalom lett az osztályrészem, mióta

egyenes lelkű, becsületes kutya-őröm gondjaira bíztam

magamat! Imént már szóltam a postásokról, ismerősökről s

általában mindazokról, akik föl akartak keresni, hogy

megzavarják életemet, kavarodást okozzanak, felkeltsék ambí-

cióimat, vágyakat ébresszenek bennem, föltüzeljék

képzeletemet, vagy más módon nyugtalanítsanak. Elmondok

most még egy esetet.

Épp kint legelésztem, mint máskor szoktam, s íme, egy bájos

lény tűnt föl a fasor végében. Fölemeltem fejem a nedvdús

fűből - épp a második kaszálás időszaka volt, szinte már a nyár

illata lengett az átforrósodott kertben. Messziről is

megismertem: az a nő volt, akiről elbeszélésem kezdetén

szóltam. Télen láttam utoljára, s most meglepett a nyári ruhája.

Gyomrom fájón összeszorult - még nem szokta meg eléggé a

zöldtakarmányt. Mindenről megfeledkezve, kezemre támasz-

kodtam, hogy talpra álljak. Jött felém, a fasoron át, és

mosolygott: nem tudom, rám-e vagy csak úgy magában, s nem

tudom, miért.

Juhászkutyám teljesítette a hűséges pásztor kötelességét.

Lebuktam, arccal a földre. A zöld fűszálakon bogarak

sétáltak, legyek vagy hangyák. Mikor abbahagyta a bősz

ugatást, fölemeltem a fejem, de már nem volt a fasorban senki.

Kimerülten néztem rá. Hosszan. Ő is rám. Arc és pofa,

szemtől szembe.

- Fel, a havasra! - suttogtam végül rekedten. - Ott a mi

helyünk, barátom, az esztenán, a havasok közt, hiába...

S még egyszer fölsóhajtottam:

- Hiába...

Kerényi Grácia fordítása

A SASFÉSZEK ALKONYA

Március végén meghívást kaptam a hercegtől. Fölszólított,

hogy - amennyiben elfoglaltságom engedi, és el tudok

szabadulni a távoli, füstös alföldi várostól (a vén szirti sas

mindig némi lekicsinyléssel s megvetéssel emlegette az

alföldet) - látogassam meg a déli hegyormok közt magasan

fekvő várában. A levél e mondattal zárult: „Elbeszélgetünk, s

vadászunk is egy kicsit."

Ez a mondat kissé megdöbbentett. Legjobb tudomásom

szerint tavasszal minden állatot vadászati tilalom óv. Nem

láttam a herceget évek óta, de jól ismertem. Ritkán vadászott, s

csak módjával, hogy eleget tegyen a rangjához illő szokásnak.

Csodálkoztam hát e hirtelen fellobbant vadászszenvedélyen.

Nagyon csábított a lehetőség, hogy néhány napot a üdítő

hegyi levegőn tölthetek. Hamarjában elintéztem hát minden

ügyes-bajos dolgomat, s legott útnak indultam.

Még eléggé messze voltam a hegyek láncolatától, de máris

érzékeltem és láttam az éghajlat üdvös változását. Minél

közelebb kerültem a hegyekhez, annál jobban áthatott a

frisseség és a verőfény. A tavasz volt immár az egyeduralkodó,

hónak sehol semmi nyoma, csupán a csúcsok szemkápráztató

fehérsége tündökölt a láthatáron. Patakcsörgedezés és

madárcsicsergés közepette jutottam el egy helységbe, mely már

csak egy napi járásra volt utam végcéljától.

Takaros kis szálloda volt itt, egy svájci ember vezette. A

derűs, szinte forró nap után hűvös levegő áradt a csúcsok felől.

Az utazás meglehetősen elcsigázott, így hát jóízű álmot

reméltem. De alighogy elszenderedtem, furcsa nesz ébresztett

fel: mintha valami felvonulás lett volna, zörgés-zizegés, hol

halk, puha, hol meg hangosan kopogó léptek. Odafüleltem, míg

a fáradtság el nem nyomta kíváncsiságomat, s újból el nem

aludtam.

Csodás, ragyogó napsütésre ébredtem másnap. Az ablakhoz

szaladtam. A távoli sziklák izzottak a nap fehér tüzében.

Jókedvűen nyúltam ruhámért, hogy magamra kapjam, de a

folyosóról behallatszó hangos beszélgetés hirtelen

mozdulatlanságra késztetett.

- Megint csak mentek és mentek egész éjszaka - mondta a

szobalány.

- Csak valami bajt ne hozzanak a fejünkre - válaszolta a

kapus öreges, zsémbes hangján. - Ne adja a Jézus Krisztus...

- Ej, mit beszél?

- Mit tudom én? Az ördög nem alszik. A hegyek közt már így

van. Sajszen.

Óvatosan kinyitottam az ajtót, de nem volt a folyosón senki,

s később, a reggelinél, mikor az éjszakai zajra próbáltam terelni

a szót, a svájci házigazdai teendőire hivatkozva odébbállt, s

engem válasz nélkül hagyott.

Nem sokáig töprengtem a dolgon. Oly szép volt az idő, s

különben is tudtam, hogy még aznap találkozom rég nem látott

barátommal.

Csakugyan, jó egészségben s nagyszerű kedélyállapotban

találtam; már türelmetlenül várt. Csupán az lepett meg, hogy

egy rendkívül szép ifjú hölgy is volt a várban; a herceg

megmagyarázta, hogy az unokahúga, s megrendült egészsége

helyreállítása végett tölti a tavaszi vakációt a hegyekben. A

kisasszony valóban igen sápadt volt. Ritkán szólalt meg, mintha

valami rejtett gond nehezedne a lelkére.

Egy csöppet se fájt a szívem otthoni foglalatosságaim miatt, s

az utazás fáradalmait se bántam. Már leszállt az est. A vár, akár

egy sasfészek a legkopárabb szirtek csúcsán, csodás kilátást tárt

szemünk elé: láthattuk a hegyvidék valamennyi láncolatát,

egészen az alkonypírba borult nyugati láthatárig. Vacsora után

leültünk hármasban a faragott griffekre támaszkodó kandalló

köré. A herceg karosszéke mögött furcsa szolga állt: nem

komornyik volt, hanem a herceg kedvelt vadásza, egy barázdált,

sötét, napbarnított ábrázatú vén jáger. Hogy a tekintete milyen,

nem lehetett megállapítani, mert nehéz szemhéja félig eltakarta

szemgolyóját.

- Nos, barátom! - kiáltott fel a herceg vígan, s intet a

szolgának, hogy töltse meg serlegeinket. – Igyunk a te sikeres

itt-tartózkodásodra! Mint alföldi ember sok mindenen

csodálkozol majd itt, e sziklás magányban. S bár ne ítélkeznél

túl szigorúan semmiről, amit itt találsz, hisz tudod, mily sokra

becsülöm véleményedet!

Lovagiasan azt válaszoltam, hogy semmi nem képes nagyobb

csodálatba ejteni, mint unokahúgának szépsége - még bizonyos

titokzatos jelenségek sem. Akkor elmeséltem nekik az elmúlt éj

élményeit. A történtem hallatára a herceg a combját csapkodta

örömében, a kisasszony viszont összerezzent, s a sáljába

burkolódzott, mintha a hideg rázná. Csupán a szolga maradt

mozdulatlan.

- Ez igen! - kurjantott a herceg. – Biztosíthatlak, hogy ma

éjjel is hallasz egyet s mást!

- Bácsikám! - szólalt meg kérő hangon a kisasszony, de ő

jókedvében szemmel láthatólag ügyet se vetett rá, s így kiáltott:

- A völgyekből jelentik, hogy megkezdődött az általános

exodus. Holnap indulunk vadászatra!

- Nincs puskám - jegyeztem meg. - Ha ugyan kölcsön nem

adsz egyet a fegyvertáradból, hercegem.

- Puskád? - álmélkodott a herceg. - Nem kell, mi hókusokra

fogunk vadászni.

Bevallottam, hogy nincs tudomásom ilyen állatfajtáról.

- Nem hallottál soha a hókusokról? Nem, ezt nem hiszem el.

Biztosan csináltál magad is nem egyet gyerekkorodban.

- Hóemberek? - hibáztam rá.

- Így is lehet mondani. De ez olyan gyerekes név. A férfias

vadászelnevezés hókus. Schneemann, de itt, a hegyekben, a mi

nyelvünkön Winterzwergeknek hívják.

- Bácsikám! - kiáltott fel újból a bájos unokahúg.

A herceg ezúttal hozzája fordult:

- Kisasszonyom! Meghívtam a barátomat vadászni, aligha

hiheted, hogy nem teszek eleget várakozásaiknak. Azért meg

kell hogy magyarázzam neki a dolgot. Johann!

A jáger gyorsan teletöltötte poharainkat. Észrevettem, hogy

közeledtére a kisasszonyka behúzódik karosszéke mélyébe,

félős undorral, mintha nem is ember, hanem valami

visszataszító lény lenne. De úgy tettem, mintha nem lámám.

- Hohó! - kiáltott vígan a herceg. - Egyesek dámvadra

vadásznak, mások zergére, de egyetlen nemes se dicsekedhet

ilyen választékos mulatsággal: hókusokra csak én vadászom!

Én meg a vendégeim.

- Bizonyára tudod - folytatta, letéve üres poharát, amit az

éber Johann nyomban újra megtöltött -, hogy országunkban a

hosszú téli hónapok alatt a gyerekek jókedvükben, mókából

vagy mulatságból, a városokban és falvakban a hókusok egész

seregét hívják életre. Ott díszelegnek minden udvaron és téren,

ott sorakoznak az országutak mentén, s minden újabb havazás

és minden szabad délután, amikor nincs tanítás, tovább

szaporítja számukat. Némelyek tekintélyesek és művésziek,

mások idétlenek és közönségesek, de valamennyien kemény

hóból készülnek, s élnek és virulnak, míg e számukra előnyös és

egészséges évszak tart. De íme, közeledik a tavasz. A nap első

sugarai bátortalanul áttörik a felhőfüggönyt, egyre melegebb

lesz, és a gyerekek, elunva a hosszú telet, otthagyják eddigi

játékaikat, s epedve várják az új évszakot. A hókusok jól tudják,

hogy közeleg a végük, s mint minden a természetben, harcolni

próbálnak az életükért. Hogyan csinálják? Éjjelente, mikor még

vissza-visszatérnek a fagyok, elindulnak messzi útra.

Porhanyósan, olvadozva, csalhatatlan ösztöntől vezettetve

vonulnak dél felé, a hegyek felé, ahol még tartja magát a tél

birodalma, Először egyenként vándorolnak. A legtávolabbi

vidékek, a tengerpart meg a nagy alföld hókusai sok-sok száz

mérföldet tesznek meg; nappalra megállnak bárhol, árnyékos

helyen, vízmosásokban vagy berkekben hogy azután a

következő éj leszálltával továbbinduljanak, egyre csak délre.

Némelyik, ha megváltó menedéktől távol éri a napfelkelte,

elpusztul, de a többiek feltartóztathatatlanul mennek tovább.

Minél közelebb jutnak a hegyekhez, annál többen vannak, s

most már csoportokba verődnek. S kitartásuk végül is elnyeri

jutalmát: behatolnak a hűvösség országába, csókolgatják a

fenyők közt fehérlő hófoltokat - s a legerősebb példányok az

örökös jég határán is átjutnak. Ilyenkor élénkül fel a mi

vadászkompániánk, jönnek a vidám napok. Nincs jobb

mulatság, mint a hókusvadászat, épp a legjobbkor érkeztél.

Azután a vadászat módjáról világosított fel a herceg. A vadászok

spirituszos gyorsforralóval felfegyverkezve - amilyennel vizet

szokás melegíteni, kávét vagy teát forralni - támadnak a

Winterzwergre, miután bekerítették a hajtók, s közelről

ráengedik a lángot. Gyakran kell sötét, hűvös barlangok

mélyére nyomulni, a hókusok kedvelt rejtekhelyeire.

- Elég! - hasította át a leány éles kiáltása a szoba levegőjét.

Fölállt, felháborodva szorította sálját hullámzó kebléhez; a

tűzhely vérvörös fénye meghátrált arcának sápadtsága elől. -

Elég! - ismételte. - Hát soha nem tudja meg a világ az

igazságot?

- De kislányom - kezdte a herceg.

- Mondd meg neki! Mondj el neki... mindent! - kiáltotta, de

hangja hirtelen megcsuklott, s kiszaladt a szobából.

- Szentimentális kis teremtés - nevetett a herceg

kényszeredetten. - Rossz néven veszi tőlem, hogy a

Schneemannokra vadászom. A nők soha nem értik meg az

ilyesmit.

- Erre gondoltál, mikor felszólítottál, hogy tartózkodjam a

szigorú ítélkezéstől? - kérdeztem.

- Bevallom, hogy igen. Bár nem terheli a lelkiismeretemet

semmi, a városi emberek mégiscsak másképp látnak sok

mindent.

- Hát aztán? A vadászat vadászat - válaszoltam.

- Tudtam, hogy úgy fogsz felelni, mint egy igazi férfihoz illik!

- kiáltott fel a herceg megkönnyebbülten. - Johann!

De már nem tért vissza az előbbi vidám hangulat, s

csakhamar elváltunk, jó éjszakát kívánva egymásnak.

A reggelit a bolthajtásos teremben szolgálták fel. Az asztalnál

ülve a legzordabb sziklás csúcsokban gyönyörködhettünk. A

herceg elnézést kért távollétéért - a vadászatra való

előkészületeket tekintette meg.

A kisasszony hallgatott. Csupán sápadtsága vallott előző napi

felindulására. Szinte nem is nyúlt az ételhez. Ott ült velem

szemben a mahagóni asztal túlsó végén, kiegyenesedve, s

pillantása messzire révedezett, túl a vár fokain. Időnként

be-behallatszott az udvarról a hajtók vidám kurjongatása; az

egész vár a vadászatra készült.

Nem annyira a herceg iránti barátságból - ugyanis a barátság

véleményem szerint még nem kötelez arra, hogy családi

ügyeibe avatkozzam (bár nem emlékszem, hogy valaha is

említést tett volna unokahúgáról) -, mint inkább az ifjú hölgy

iránti részvétből, azért, hogy eloszlassam komor hangulatát,

mely, úgy véltem, nagyrészt túlzott és fölösleges

aggodalmaskodásból fakadt, s derűsebb gondolatokat

ébresszek benne, így szóltam hozzá:

- Nincs rá semmi szükség, hogy olyan borzalmakon jártassa

az eszét, melyek tulajdonképpen nem is olyan borzalmasak. A

vadászat létjogosultságát még az egyház is elismerte - fő, hogy

bizonyos elvek betartásával történjék.

- Ó, ne beszéljünk erről... - suttogta.

- Ahogy óhajtja, de nem szeretném, ha a kisasszony túl

könnyelműen és ifjúi elvakultsággal ítélkezne nagybátyjáról.

Voltaképpen galambszívű ember. Hisz mindenki tudja, hogy az

árvák legfőbb jótevője és pártfogója az egész birodalomban.

Alig ejtettem ki e szavakat, már meg is bántam. A bájos hölgy

arcát egy pillanat alatt oly különös kifejezés változtatta el, hogy

fölpattantam a székről, abba a hiszemben, hogy segítségére kell

sietnem.

- Jól van - szólt nyugodtan, elhárító kézmozdulattal. - Nem

akartam beszélni róla, de ha már ön hozta szóba az árvák

ügyét... Különben is önnek, éppen önnek ismernie kell a teljes

igazságot.

Azt válaszoltam, hogy semmit sem kívánok ennél jobban.

- Igen, a bácsikám az árvák gyámolítója. Az egész ország tele

van a róla elnevezett árvaházakkal. S tudja hogy miért?

Tisztában van vele, hogy mi történik az árvaházak falai mögött?

Alig dereng fel a szürke, téli virradat az udvaron, máris

könyörtelen ébresztő riasztja fel a gyermekeket álmukból. A

gondozók és nevelők parancsnoksága alatt, kik mind elvakult,

odaadó hívei a bácsinak, párosával kivonulnak az udvarra.

Megkezdődik a hóemberek, a hókusok készítése ahogy a bácsi

mondja. Ez már nem mulatság! Hány hóembert csinálhat egy

gyerek a maga szórakozására? Kettőt, hármat! De ott

hóembereket készítenek kora hajnaltól késő éjszakáig, a rövid

ebédszünetet kivéve parancsra, füttyszóra teszik. Kékre

fagynak, lehanyatlanak a fáradtságtól a kicsiny kezek, s a

parkok mélyén az e célra rendelt, külön elkerített területeken

egész télen egyre szaporodnak az újabb meg újabb hókusok

sorai. Mit gondol, azok a hóemberek, melyeket úgy egyszerűen,

önként, játékból csinálnak a gyerekek, képesek lennének a

bácsi... szenvedélyének a kielégítésére? Hisz annyian

elpusztulnak útközben! Hány rendes, természetes hóembert

készítenek egyáltalán? A bácsi nem hazudott, mikor e fehér

halálraítéltek impozáns, nagy felvonulásáról beszélt tegnap, de

azt elfelejtette hozzátenni, hogy ki áll emögött. Ez már nem az

ember nemes küzdelme a természet erői ellen, nem a véletlen

játéka. Ez mészárlás, kezdettől fogva aprólékosan eltervezett

gyilkolás, csupán áldozatai vannak az első perctől kezdve... Ez

...

Elhallgatott. Egyikünk se szólt egy ideig.

- Szadizmus? - törtem meg a csendet.

Hirtelen pír öntötte el arcát, nyakát és keblét.

Ekkor váratlan dolog történt. Nem annyira az esemény volt

számomra fontos, mint inkább bizonyos kísérőjelenségek.

Johann rontott a terembe, a herceget kereste. A szakácsok

izgatottan jelentették, hogy egy óriási hókus, melyet, úgy

látszik, útközben hirtelen ért a napos reggel, belopózott s

bezárkózott a jégszekrénybe; bizonyára arra számított, hogy ott

erőt gyűjt, s kihúzza éjszakáig.

- Kivételesen nagy és fehér - állapította meg Johann kéjsóvár

hangon, szavait, úgy vettem észre, nem nekem, hanem a

kisasszonynak szánva. A hölgy arcán a pír ismét meghátrált a

sápadtság elől, mely még feltűnőbb volt, mint előző este.

Johann eltávozott. Hirtelen önmagamnak is váratlanul

megkérdeztem:

- Mindent elmondott nekem, kisasszony?

Nem válaszolt; szótlanul kiment a szobából.

A jégszekrénybe bújt hókussal nem sokat teketóriáztak. A

herceg meghagyta, hogy ne nyissák ki és csak kívülről

melegítsék föl a jégszekrényt szurkos kóccal, és velem együtt

kihajtott a kapu elé, hogy még egy utolsó szemlét tartson a

vadászatra kivonuló csoport felett. Gyönyörű látvány volt. A

lovas és gyalog vadászok színes menetben özönlöttek ki a

kapun. A nap csillogott a gyors forralók vörösréz markolatán,

szelíd sugaraival bearanyozta a lovas vadászok meleg pokrócait.

A hajtók már előbb kivonultak.

Az utolsó lovas is elvágtatott mellettünk. Már meg akartuk

fordítani lovunkat, hogy az élre kerüljünk, mikor egy karcsú kis

alak tűnt fel a boltozat alatt, pompás pejkón, férfiöltözetben,

csinos kerek kalapkával a fején.

- Krucifix! - kiáltott a herceg az orra alatt, egy árnyalatnyi

csodálkozással a hangjában; nem hitt a saját szemének.

Könnyen kitalálhatjuk, hogy a kisasszonyka ez ideig még

nem vett részt a hókusvadászatokon. Miért szánta rá magát ily

hirtelen-váratlan? Nem árulta el nekünk. Lovam megtorpant,

kengyeleink szinte súrolták egymást. A herceg nem volt képes

titkolni örömét, se uralkodni rajta. Hiába kerestem a hölgy

vonásain bármi nyomát az imént lefolyt beszélgetésünknek,

nem lehetett mostani érzelmi állapotára következtetni, se

sejteni a jövőt.

Megkezdődött a vadászat. A hajtók mentek elől, szájukhoz

verdesve tenyerüket, fel-felkurjantottak:

- Meleg van! Meleg! Istenem, micsoda hőség! E kiáltások

szerteáradtak a levegőben, messzire hordta őket a visszhang, fel

a távoli hegyoldalakra, ahol a mély, zöld fenyvesek sűrűjében

rejtőzködtek a hókusok. Rémületükben - minthogy mindennél

jobban féltek a hőmérséklet emelkedésétől - nem ellenőrizték a

harsogó közlések hitelességét, hanem fölkerekedtek a

biztonságos, árnyas pagonyokból, s elindultak, szembe a

hajtókkal, teljesítve üldözőik óhaját.

Most következett a vadászat második szakasza, melyben a

lovas vadászoké a döntő szerep. Ezek a bátor legények - a

legügyesebb, legmerészebb fickókat válogatták ki erre a célra -

állottak elsőkként szemtől szembe a hókusokkal. Mikor a

hókus, megrémülve a kiáltásoktól, felbukkant a tisztáson, a

lovas vadász hátrahajolt nyergében, s rádobta a meleg

pokrócot. A hókus a takaró alatt egyre növekvő hőmérséklettől

olvadozva, könnyű zsákmánya lett a gyorsforralós

vadászoknak, kik gyalog, láncban vagy egyenként, már égő

gyorsforralóval a kezükben közeledtek áldozatukhoz, s

bevégezték a művet.

Egyórai lovaglás után a herceg hallgatást parancsolt.

Közeledtünk a pagonyokhoz. Végül mi is leszálltunk a lóról, s

átadtuk a lovászoknak a gyeplőt. A további utat, egészen a

vadászállásokig, gyalog kellett megtennünk, a kellő óvatossági

szabályok szem előtt tartásával.

Egy adott pillanatban megállt a herceg, s csak jelbeszéddel

adta ki a csapatnak a parancsot, hogy gyújtsa meg a

gyorsforralókat. Nálam nem volt gyorsforraló, azzal mentettem

ki magam, hogy nem értek e lőfegyver használatához. A herceg

gyakorlott mozdulattal, szemmel látható élvezettel gyújtotta

meg gyöngyház intarziás, kétlángú sárgaréz gyorsforralóját.

Elértünk az erdő szélére. Nesztelen, mozdulatlan

várakozásba dermedtünk. Halántékomban lüktettek az erek.

Rézsút előttünk, a kiugró, meredek hegyoldalon, hóborította

kis tisztás fehérlett. A hajtók tompa, összemosódó kurjantásai a

szemközt falként sorakozó fenyők mögül hallatszottak; egyelőre

nem harsogták túl az erdő ünnepélyes zúgását.

- Jönnek - suttogta a herceg, megszorítva gyorsforralóját.

Még nem hallottam semmit, de kimeresztettem a szemem.

Valahol ott, oldalt, rejtőzködtek a lovasok. Csak jó néhány perc

után ütötte meg fülemet az a lágy, zörgő-zizegő nesz, mely

annyira felkeltette kíváncsiságomat ama fogadóban töltött

éjjelen.

- Meleg van, meleg! Istenem, micsoda hőség! - dördült föl

hirtelen egészen közelről a hajtók hangja, s a hókuscsapat

kiszaladt a tisztásra. - Meleg van, meleg! - kurjantotta a herceg

teli tüdőből, s utána az egész csapat. A rémült hókusoknak

földbe gyökerezett a lábuk.

Hirtelen lódobogás hangzott fel az erdőből; a lovasok

kitörtek a bal oldali sűrűségből, akár a szélvész, s nyergükben

előrehajolva terítették szét pokrócaikat. A bekerített hókusok

közt észrevettem egyet, mely - míg a többiek pillanatnyi riadt

megtorpanás után szétszaladtak a síkságon, menedéket keresve

- alig egy lépést tett csak előre. Csakhamar fölfedeztem lomha-

ságának okát. Egy tavaszi kökörcsin átszúrta hópotrohát,

nyomorékká tette. Nyilván utolsó pihenője alkalmával a hókus

véletlenül olyan helyen állt meg, ahol ez a rugalmas virág, mely

a legkeményebb hóréteget is át tudja döfni, teljesítette a

természet által beléje oltott kötelességét.

Felszisszent a kétlángú gyorsforraló, rosszindulatú, kékes

fénnyel, s a herceg a rokkant szerencsétlen felé indult, ki - nem

tudván kellőképpen odébb húzódni - gyámoltalanul várta

sorsának beteltét. A herceg keskeny ajka körül különös mosoly

játszadozott.

De mielőtt a megolvadt hókus szisszenése felhangzott volna,

valamilyen árnyék borult a tisztásra. Mindnyájan a szemközti

fák felé néztünk. Ott állt valaki, s már jó ideje sötét tekintettel

méregette a herceget. Egy óriási, szinte hihetetlenül nagy hókus

bukkant elő a sűrűségből; még himbálóztak jötte nyomán a

gallyak.

Mily szép volt a maga nagyságában, ahogy ott uralkodott a

tisztás ormán, melyre egy szempillantásra síri csend borult! A

hatalmas, golyó formájú, szeplőtlenül fehér fejből két tiszta

szem kőszén csillámlott elő, szurkosan és tompán, mint a

legnemesebb szénfajták. A fény és árny, a felület élessége és a

mélység köde utolérhetetlen bájt kölcsönzött e szemnek.

Hosszú orra, egészséges, pirosló répából - nem holmi rothadt

pincezöldségből -, amarántszínű nyílhegyként szökkent elő a

két fekete szem közül. Tökéletes vonalú, izmos feje tömör,

vakítóan fehér törzsön nyugodott, mintha acélból öntötték

volna.

- Meleg van! Warm! Warm! - üvöltötték a hajtók de már

későn. A királyi Schneemann féloldalt hajolt, mint egy leomló

katedrális, s tompa dörejjel oldalára esett; aztán gurulva, egyre

gyorsabban forogva, mint valami rohanó henger, görögni

kezdett a herceg és társai felé.

Egy pillanat alatt megremegtek s megmozdultak a dermedt

hófoltok, töredezni, tornyosulni kezdtek, s ő a rohanás iramával

magával ragadta őket, megnövekedett velük, s lavinaként

száguldott felénk, nagy dörgés s porzó hófellegek kíséretében;

olykor-olykor, ha a nap sugara beleütközött a hóörvényekbe,

valódi szivárvány gyúlt ki a tisztás felett.

Még volt, aki tartani akarta állását, volt, aki még felkiáltott:

- Pokrócot rá, pokrócot! - de már valamennyi hajtó, lovas és

gyalog vadász egymás hegyén-hátán, vak rémülettel menekült

szanaszét.

Görcsösen átöleltem a legközelebbi fenyő törzsét. A lavina

erősbödő zúgása közepette megpillantottam a kisasszony tágra

nyílt szemét. Nyergében kiegyenesedve, merőn nézett egy

irányba, melyet meghatározni nem tudtam, olyan érzéssel, amit

nem tudnék szavakba foglalni.

Mikor a lavina utolsó moraja is elhalt a völgyben, előbújtunk

rejtekhelyünkről. A herceg parancsot adott a hazatérésre. Az

elválhatatlan Johann mentette meg életét: épp jókor rántotta

félre a támadó hókusok útjából. A Winterzwergek a lavina

segítségével valamennyien megmenekültek, az óriás vezetése

alatt épen hordták el hóirhájukat.

Hazafelé menet senki sem szólt egy szót sem, bár a herceg

iparkodott olyan képet vágni, mintha mi sem történt volna.

Vacsora előtt, átöltözve és felfrissülve, ismét találkoztunk a

kandallónál. A kisasszony még nem volt kész. Miközben

vártunk rá, igazi férfias beszélgetést folytattunk a dohányfüst

felhőiben, pohárral a kezünkben.

- Mindent tudok - mondtam.

- Mindent? - szólalt meg gúnyosan, de azért nyugtalanul a

herceg.

- Igazad van - helyesbítettem. - De sokat tudok, legalábbis

ami őket illeti ottan... - s az ablakon át látható hegyek felé

mutattam, arrafelé, ahonnan már lassan beszivárgott a

sötétség. - Gondolkoztál-e valaha is komolyan erről a dologról?

Hogyne, nyilvánvaló, hogy hóemberek voltak, vannak és

lesznek, ez elkerülhetetlen. De jól tudod, hogy ha csak erről

lenne szó, nem emelnék kifogást.

- Látom, hogy már megnyert a maga igazának - próbált

tovább védekezni, tréfára fordítani a dolgot, mintha nem

értené. - Ó, ezek a nők...

- Nem, barátom - válaszoltam. - Először is: őt kapcsoljuk ki

beszélgetésünkből. Alighanem ismersz engem annyira, hogy ne

ess abba a tévhitbe: megelégszem holmi felületes

megfigyeléssel. Vadászat, szentimentális leányzó, egzaltált

tiltakozás - erről, csak erről vitatkozz másokkal, ha akarsz.

Másfelől meg jobban tisztellek annál, s a kelleténél kevesebbet

tudok ahhoz, hogy bármiféle indoktól vezettetve

megpróbáljalak... De elég. Az a kérdés: erkölcsös dolog-e, hogy

nem éred be a természetes hóemberekkel, hanem magad kelted

őket életre, ráadásul árva gyerekek kezei által - erkölcsös-e

megteremteni őket, becézni, dédelgetni, s ha elmúlik a tél,

könyörtelenül kiirtani; tavasszal, amikor már úgyis

fölöslegesek, nevetségesek, idejüket múlták? Hóembert

teremteni, némiképp ráruházni a saját hercegi tekintélyedet, s

ezáltal, már akár a teremtés aktusa által is, örök hólétet ígérni

neki - csupán azért, hogy később, nem bízva természetes

pusztulásában, égő gyorsforralóval siettesd azt? Mi a válaszod

erre?

A herceg válasz helyett kibámult az ablakon, s csupán

néhány pillanat múlva szólalt meg, lassan, szinte mélabúsan:

- A nép azt hiszi, hogy a hókusvadászat, a nálunk oltalmat

kereső Schneemannok kiirtása szerencsétlenséget hoz... Nem

szeretnek itt engem, a hegyek közt. Még egy legenda, afféle

jóslat is kering a köznép ajkán: „Ha a nagy, fehér hógörgeteg

leszáll a hegyekből, elpusztul a Sasfészek." Nem tudom,

hallottad-e - tette hozzá -, hogy így hívják a váramat?

Halk, szinte távoli hangon mondotta e szavakat, de nyomban

szokott hangnemében folytatta, s dacos, kötekedő mosollyal,

hetykén kiáltott fel:

- De te csak nem hiszel ezeknek a faragatlan tahóknak?!

Utóvégre ez az óriási hókus, amely ma lejött a hegyekből, nem

tudott kárt tenni bennünk, csupán ráijesztett a vadászaimra!

Most értettem meg, miért nem akartak az emberek a

fogadóban a hókusokról beszélni előttem.

- Ki van itt? - kiáltott fel hirtelen a herceg.

Egy alak jelent meg a félhomályban. A herceg fölragadott a

kandallóból egy zsarátnokot, s magasba emelte. A villódzó fény

megvilágította a belépő arcát: Johann volt. Észrevettem, hogy

most először nem takarta el kerek, sárga szembogarát nehéz

szeme héja.

- A kisasszonyka eltűnt - jelentette. - Nincs sehol az egész

várban.

A herceg odalépett, megragadta ruháját a mellén, s fojtott

hangon sziszegte:

- Hol van? Te tudod!

- Tudom - mondotta a jáger. - Hívassa össze a csapatot,

kegyelmes uram.

A lovasok fáklyákkal nyomultak előre a szűk hegyi ösvényen.

Legelöl Johann, közvetlenül utána a herceg és én. Valóban: a

völgybeliek bizonyára babonás félelemmel vetettek keresztet, a

távoli lángcsóvákat látva, amint cikcakkban kapaszkodtak az ég

felé.

Már hajnalodott, mikor a legmagasabb szirtekhez értünk.

Lovaink már rég elmaradoztak mögöttünk. A herceg maréknyi

válogatott vadászcsapatával belépett az örök jég országába.

Egyszer csak feltűnt egy barlang bejárata. - Megállni! Majd én,

egyedül! - kiáltott a herceg.

A vadászok csoportba verődtek. A herceg, gyorsforralójának

mindkét kanócát fölcsavarva, belépett a barlangba. Néhány

lépésnyi távolságból követtem.

De nem volt fegyverre szükség. A látvány, mely szemünk elé

tárult, erős lelket kívánt, nem fegyveres kezet.

A barlang közepén ott térdelt a kisasszonyka, átölelve a

hókusok vezérét, s keblére szorította arcát. De minő változás

ment végbe e királyi hóemberen! A hatalmas, tömör hótömb,

mely oly csúnyán elbánt velünk a tisztáson, olvadozott a szűz

forró ölelésétől. Csupán a szeme volt ugyanaz, tompán csillogó,

szenes és gyöngéd - s az orra a két szeme közt, a hosszú, formás,

pirosló répa.

Ránéztem a hercegre.

A gyorsan fellobbanó tüdőgyulladás orvosi gondozást

igényelt. De a kisasszony különben sem akart a várban feküdni,

ezt makacsul hajtogatta önkívületében, egy lázálomban

vergődő betegnél szokatlan következetességgel.

Meglátogattam, már jóval később, a kórházban, az alföldön.

Ez már a lassú lábadozás időszaka volt. Bájosan, félig fekvő

helyzetben pihent, s közvetlenül és szívélyesen üdvözölt.

- Nem szép dolog ennyi ideig megfeledkezni egy betegről! -

kiáltott fel tréfásan. - Már azt hittem, örökre megszökött!

- Nem akartam zavarni egyéb látogatóit - válaszoltam.

- Hogyhogy? Nem tudta, hogy nem jár ide hozzám senki?

Tekintetem a hatalmas vörös rózsacsokorra esett, ott állt egy

vázában, az ágya mellett; oly pompázatos volt, hogy csakis

valami rendkívüli lény küldhette.

- Megölte őt... - mondottam halkan.

- De... a bácsikámról nem hallott? – kérdezte percnyi

hallgatás után.

- Állítólag otthagyta a várat. Nem tudok róla semmit... Olvad

minden - tettem hozzá, hogy megtörjem a csendet. - Majdnem

minden... - helyesbítettem, a rózsákra nézve.

Gyorsabban köszöntem el, mint eredetileg szándékomban

volt.

A herceg csakugyan elhagyta várát. Senki sem tudott róla

semmiféle felvilágosítást adni. Csakhamar szétszóródott a

kompánia is. Az elhagyatott, magára maradt Sasfészek

omladozik, kikezdte a romlás. Üres termeiben a szél süvít. Csak

egy ember lakik benne: Johann. De ritkán jár le a völgybe, s a

környékbeli hegyilakók nem nagyon igyekeznek találkozni vele

- kitérnek az útjából, ha néha megpillantják, amint egyedül

bolyong az erdőben.

Kerényi Grácia fordítása

AZ ÁLLOMÁSON

Kimentem bricskán P. állomásra, Teodor bácsi elé; azt

ígérte, az esti vonattal érkezik. P. több mint

harmincversztányira van tőlünk - erdős, sík vidéken át vezetett

az út, csak itt-ott szakította meg egy-egy hatalmas irtás a fák

sűrű rendjét. A mi kormányzóságunk nem tartozik azok közé,

melyeknek báját és termékenységét verseikben dicsőítik a népi

poéták - szépsége nehezebben hozzáférhető, szinte megbúvik a

meddő, fanyar iszaprétegek alatt, elrejtezik a vadon renge-

tegben, ahol a könnyű haszon, a jóllakott élet hívének nincs mit

keresnie. Sajátságos körülmény: tán a nap se jár szívesen ott,

ahol a föld nem tükrözi hálásan a képét, vagy a szelek és az

éghajlat marsrutája így van már elrendezve - annyi bizonyos,

hogy legtöbbször nyers, darabos az időjárás mifelénk,

egyhangúan borús, gyakori az apró szemű, szakadatlanul

szemerkélő kis eső. Tehát éppen ilyen, kormányzóságunkra oly

jellemző időben érkeztem meg késő este P. állomásra; már

messziről megláttam lámpásainak sárga fényét.

Az állomás eléggé kicsiny, mindössze egyetlen épület: lent

van a pénztár meg a büfé, az emeleten az állomásfőnök lakása.

Pokrócot dobtam a lovak hátára, megabrakoltattam őket, aztán

kimentem a peronra, hogy a vonat, illetve Teodor bácsi

érkezését várjam.

Az eső csak szemerkélt szüntelen; a lámpások szinte

könnyeztek a nedvességben, s valami szívszorító búbánatot

árasztottak - tán a körülöttünk honoló, néma csendből fakadt e

mélabú, de az is lehet, hogy abból, ami általában benne van

életünkben, s megérteni nem tudjuk.

Vártam, nyakig beburkolózva bekecsembe, míg abból az

irányból, ahonnan a bácsikámnak érkeznie kellett, végre feltűnt

egy vörös szikrakéve meg egy rózsás páragomoly; a vonat

lihegve, nagyokat fújtatva begördült P. állomásra, és megállt.

A vagonokhoz szaladtam; jó néhány pillanatba telt, míg

csodálkozva, majd növekvő rémülettel rádöbbentem, hogy

hihetetlenül üres és kihalt valamennyi. Rendszerint ki szokott

szállni néhány helybeli polgár meg környékbeli paraszt is P.

állomáson - azok az utasok pedig, kik távoli fővárosok felé

igyekeznek szerencsét próbálni, fölvillantják sápadt arcukat az

ablakokban, hogy álmosan és közömbösen bár, de mégiscsak

vessenek egy pillantást állomásunkra. Ám most, ahogy fülkéről

fülkére végigfutottam a vonat mellett, csak sötét, vak ablakokat

láttam mindenütt, embernek nyoma sem volt. Nincs

szomorúbb látvány, mint ha kivilágítatlan, néptelen vonat

robog át kormányzóságunkon, melyet fentebb leírtam.

Egyébként alig hat vagonból állt a vonat, nem tartott hát

sokáig, míg a végéhez értem. Az utolsó fülkéből egy gyertya

méla fénye villant felém.

Megörültem, hogy végre emberi lényre akadok; fölugrottam

a lépcsőre, s benéztem az ablak üvegén. Két férfi ült egymással

szemben. Mindkettőnek sűrűn nőtt, őszes haj keretezte a fejét,

s ugyanilyen szőrzet borította arcukat és állukat is; kezük

térdükön nyugodott, szenderegni látszottak. Egyikük

zsandáregyenruhában volt, szuronyos puska támaszkodott a

vállához. Az ablak alatti asztalkára erősített gyertya öreges,

reszkető fénnyel tárta e képet szemem elé.

Az ajtót kinyitván, megköszörültem a torkom; mikor

fölemelték fejüket, megkérdeztem, hogy utazásuk folyamán

nem láttak-e egy tekintélyes testalkatú, fekete zekés, fityegős

óraláncú, filcköpenyes honpolgárt, vagyis Teodor bácsit.

Mindketten a fejüket rázták, s a mundéros, oly rekedt

hangon, ami már suttogásnak is beillett, közölte hogy ez a vonat

bizonyára nem azonos azzal az utasszállító vonattal, mely épp

ebben az időpontban szokott P. állomásra érkezni, s melyre én

várok. Kissé zavartan, de udvariasan megköszöntem a

felvilágosítást, majd lassan végigballagtam a peronon -

továbbra se volt sehol egyetlen élő lélek -, bizonytalan lépteimet

ismét a váróterem felé irányítva. Közben a mozdony szuszogása

elcsendesedett; ez kétségtelenül arra vallott, hogy a vonat nem

indul azonnal tovább.

Nem tehettem okosabbat, mint hogy még egy ideig

elidőzzem P. állomáson, míg az igazi vonat, melyet Teodor

bácsi jelzett, meg nem érkezik. Úgy vélekedtem, hogy erre a

célra a legalkalmasabb hely - mind természeténél, mind az

illetékes hatóságok előírásánál fogva - a már fentebb említett

büfé, ahol az állomásfőnök felesége szerény fizetségért

megvendégelte az utasokat kívánságuk szerint: teával, főtt

virslivel, sőt szeszes italokkal is.

Így hát asztalhoz ültem, s épp felkészültem a szükséges

várakozásra, mikor ama két férfi tűnt fel az ajtóban.

Ám nem lépték át a küszöböt, mint azok az emberek, akiknek

következő cselekedete eleve kiszámítható, hanem megállva, oly

különös tekintettel szögezték rám a szemüket, mintha atyjuk és

anyjuk volnék. Igaz, hogy rajtam kívül nem láthattak az

étteremben senkit, sőt úgy tetszett - bár észrevételem bizonyára

furcsa, valóban csak szánakozó mosolyra méltó -, mintha az

épület falain kívül se lenne sehol senki, az egész nagy,

ugyancsak népes kormányzóságban.

Tudni való, hogy természetemnél fogva érzékeny vagyok

mindenre, ami a körülöttem lévő világból indul ki, s engem

érint. Épp ezért, ha olyan jelenséggel kerülök szembe, mely a

szokásostól eltér, s ezáltal lényemet kétszer oly érzékenyen

érinti, egész énem arra törekszik, hogy minél gyorsabban

meghatározza, ismertté tegye, megfossza a különösség

látszatától, mely óhatatlanul kínos töprengést és zavart kelt az

enyémhez hasonló lelkekben. Így hát e feszült pillanat minél

gyorsabb föloldására törekedvén - s a két utas még mindig ott

állt, s merőn nézett rám -, azt a módot választottam, mely által

a lehető legegyszerűbben szabadulhatok e helyzetből:

megkérdeztem, nem akarnának-e asztalomhoz ülni, s

társaságukkal megtisztelni. Mindketten szemmel látható

örömmel kaptak ajánlatomon.

Hogy pedig ne tartsam vissza sokáig az ügy természetes

folyását - mily hívságos s önmagunk ellen való a tiltakozás ama

dolgokkal szemben, melyek a természet rendje szerint

egymásból következnek -, rendeltem egy üveg kisüstit.

Mint már mondottam, vendégeim egyidőseknek látszottak,

már javakorabelieknek. Egyformán sárgás volt az arcbőrük, s

szemükből ama távoli fáradtság és fásultság tükröződött, mely

az igen hosszú utazások folyamán lép a kezdeti izgalom és a

tájak iránti érdeklődés helyébe. Öltözetük, bár más-más

rendbéliségre vallott, egyformán nyűtt és elhanyagolt; éppoly

siralmas az egyiké, mint a másiké.

Mondhatni, két testvér, nem születésük, hanem sorsuk

közössége folytán, mely hasonlóvá tette őket.

- Üzleti út, rokonlátogatás vagy egészségügyi kirándulás? -

kérdeztem udvariasan, mikor már együtt ültünk hárman.

A zsandár szinte alázatos, kérdő tekintetet vetett útitársára.

Az meg csak rábólintott, a fa egyik göbét szemlélve az asztal

lapjában.

- Hogy is mondjam? - felelte a zsandár. - Voltaképpen

szolgálati ügy. Én parancsvégrehajtóként utazom, ő pedig

bírósági ítélettel.

Kínos zavaromban - hogy is lehettem ilyen ügyetlen, hogy

nem találtam ki: egy elítélttel és kísérőjével van dolgom? -

megpróbáltam helyreütni a csorbát, s hadarni kezdtem:

- Vannak téves ítéletek is. Nem a bírák rosszakaratából -

tettem hozzá, hogy most meg a zsandárt ne sértsem meg. - De

félrevezetők lehetnek a bűnjelek, vagy a tanúk eszelnek ki Isten

tudja, mit, s igazságként adják elő.

- Itt nem lehet szó tévedésről - szólt szigorúan a zsandár, s a

társa is fölélénkült; helyeslően bólintott, majd mesélni kezdett:

- Ön is be fogja látni, ha megismeri az ügyet. Hát úgy

kezdődött, mint hogyha rendben lett volna minden. Egyik este

ott üldögélek egyedül a szobámban, s azon gondolkozom, hogy

a mi szeretett vezérünk milyen jóságos, bölcs atyuskája

mindnyájunknak. S örvendezek rajta, hogy úgy gondolkozom,

ahogy gondolkozni kell. S ezen gondolkoztam jó néhány

pillanatig, és csak azután kezdődött a szerencsétlenség. A

fejemben kezdődött, mondom, a fejemben!

Fölemelte kezét, s megdörzsölte homlokát, mint ahogy a

beteg tapogatja sebét, s maga is csodálkozik rajta.

- Mikor már jó ideig így gondolkoztam, s tudják, milyen

nehéz dolog folyton ugyanarra gondolni, elfáradtam, s mintha

valami átrendeződött volna a fejemben, elkezdtem ugyanarról

gondolkozni, csakhogy másfelől nézve.

„Milyen jó - gondoltam -, hogy itt üldögélek magamban, és

éppen így gondolkozom, és nem másként. Mert hiszen - s most

erősen tessék figyelni - azt is gondolhatnám, hogy nem úgy

gondolkozom, ahogy gondolkozom, hanem épp ellenkezőleg,

hogy a mi jóságos atyuskánk - Isten ments - púpos, vagy van

valami a jellemében, amitől nem is jóságos atyuskánk. Csak

üldögélek, s keblem dagad az örömtől, ahogy arra gondolok,

hogy nem úgy gondolkozom, ahogy olyasvalaki gondolkozik,

aki nem olyan, mint én, hanem a haza ellensége."

No és akkor - épp alkonyodott - félelem fogott el, ahogy arra

gondoltam, hogy - Isten ne adja - olyasvalamit gondolhatnék,

amit nem gondolok, vagy hogy szabatosabban fogalmazzam

meg a dolgot, amiről azt gondolom, hogy milyen jó, helyes és

kellemes, hogy épp nem azt gondolom. Mert hiszen, gondolják

csak meg, uraim, az ember feje olyan, hogy magától gon-

dolkozik, és akkor, mint mondottam, egész testemben

megremegtem, mert megértettem, hogy a gondolat szinte

önmagában létezik.

Pillanatnyi szünetet tartott; mind a ketten - én meg a

zsandár (bár ő bizonyára nem először hallotta a történetet) -

feszülten figyeltünk, mozdulni se mertünk. Körülöttünk

mélységes csend borult az egész kormányzóságra.

- Közben a nap már rég lement, s akkor én, szerencsétlen,

megértettem, hogy kevélységemben fölfuvalkodván, míg

törvényhű örömöt merítettem ama gondolatból, hogy nem úgy

gondolkozom, ahogy a törvényellenesen gondolkozók, a haza

ellenségei gondolkoznak, ezáltal mégis egy pillanatig úgy

gondolkoztam, ahogy az ellenség gondolkozna. Megborzad-

tam... Ismétlem, egyedül voltam, de fölkaptam a sapkámat, és

kiszaladtam a folyópartra.

De rút vétkem itt is csak hízott, növekedett tovább. Mert

ahogy elgondolkoztam azon, amit épp az előbb elmondottam

önöknek, még egyszer sorba vettem valamennyi átkozott

gondolatomat, újra meg újra fölidéztem őket, s kétségbeesetten

láttam, hogy valami pokoli ármány folytán a mi atyuskánk újra

meg újra púposan jelenik meg előttem, s olyasmivel a jellemé-

ben, ami által nem lehet a mi jóságos atyuskánk.

Világos, hogy ha már így történt, önként kellett volna

jelentkeznem a helybeli parancsnoknál, mindent bevallani, s

kérni a méltó büntetést. Föltétlenül így cselekedett volna a

mindnyájunk által ismert gimnazista, Piotrus, kinek a szobra

ott áll városunkban, s az iskolás gyerekek kívülről tudják a róla

szóló olvasmányokat. De kiderült, hogy gyarló vagyok és

gyenge, s ahelyett, hogy megtettem volna, ami a kötelességem,

csak azon törtem a fejem, hogyan titkoljam el az egész dolgot. S

épp akkor jött az idézés, hogy jelenjek meg a garnizonban a

parancsnok színe előtt.

Az idézés önmagában véve persze nem volt meglepő, mert a

parancsnok időről időre el szokott beszélgetni

mindegyikünkkel erről-arról, érdeklődött az egészségünk meg a

szomszédok felől, s magam is jártam már előzetesen kétszer

vagy háromszor a parancsnoknál. Csak épp az a bökkenő, hogy

most már nem volt tiszta a lelkiismeretem. S bár nem látszott

valószínűnek, de valószínűtlennek sem, majdnem biztos voltam

benne, hogy a hatóságunk már tudja, mit gondoltam.

A parancsnok most is, mint mindig, az egészségemről

kérdezősködött, meg a szomszédaimról, Maria varrónőről és

Mikolaj nyugdíjasról, s én felelgettem, ahogy tudtam, bár

lelkem összezsugorodott a félelemtől, olyannyira, hogy végül

akkorka volt csak, mint egy újszülött házinyúl. Elbeszélgettünk

mindenféléről, míg végül a parancsnok, ki épp a hatalmas

Arckép alatt ült, hirtelen-váratlan megkérdezte:

- No és maga mit gondol?

És ekkor megpillantottam az ablakon át, hogy Józek

vízhordó, aki minden kétséget kizáróan púpos, ott tolja a

kétkerekű hordóját. Lehetett véletlen, de az is lehet, hogy a

parancsnok rendezte így a dolgot, szembesítés végett.

Beismertem bűnömet.

Mindnyájan fellélegeztünk, mintha az elbeszélés vége,

bármily szomorú is, jobb lenne a bizonytalanságnál. Nyomban

tele is töltöttük újból poharunkat. Az elítélt pedig, félretéve az

italt, befejezte a történetet:

Kaptam is húsz évet, az N.-beli északi bányákban kell

letöltenem, s éppen oda tartunk az itt jelen levő Antoni

zsandárral.

Azt a helységet említette, melynek neve rettegéssel tölti el

mindazokat, akik áthágják a törvényt meg a rendeleteket.

Valami mégis szöget ütött a fejembe, megkérdeztem hát:

- Hogyhogy, uraim? Hisz ez a vonat, amin utaznak, épp

utazásuk célpontjával ellenkező irányba tart.

A zsandár és a fogoly sóhajtottak.

- Ez megint más lapra tartozik - mondta a zsandár. - Épp ma

tizenöt éve, hogy vonatunk, melynek számát a rabszállítási

parancsba beírták, különféle okok folytán nem ért még el

rendeltetési helyére.

- Miféle okok folytán? - kiáltottam fel.

- Voltaképpen ezek az okok is országunk hatalmáról s

nagyságáról tanúskodnak - válaszolta szigorúan, magasba

emelve mutatóujját. - Erről soha nem szabad

megfeledkeznünk. Leissza magát a mozdonyvezető, majd

ellopnak egy darab sínt, s a vonat csak megy, megy... S néha, ha

valahol el van zárva a pálya három hónapra vagy akár fél évre

is, hej, akkor érzi csak az ember, hogyan ölel át és szorít szívére

mindnyájunkat ami örökszép, hőn szeretett anyácskánk... hej!

S a zsandár dúdolni kezdett egy nosztalgiával s ismeretlennel

teli, lassú-vad nótát. De félbehagyta, s fájó szívvel jegyezte meg

(s ez még szomorúbb, szinte bensőséges közelségbe hozta őt

hozzám):

- Csak ne lenne olyan nehéz mentolos pasztillát kapni a

büfékben! Tíz évvel ezelőtt még egészen tiszta volt a hangom.

De ez a folytonos huzat meg az őszi zúzmara...

- Gyorsan múlik az idő - mondottam vigasztalón. - Magam is

emlékszem rá, hogy valaha ilyen kicsi voltam, ni, s ma már

választási jogom van, meg egyre ritkuló hajam.

Ekkor megszólalt a peronon a csengő, háromszor egymás

után, s azután lassan, szorgosan pöfögni kezdett a mozdony.

Asztaltársaim fölemelték fejüket, mintha egy távoli, hatalmas,

csak általuk ismert hívás szállna feléjük a légen át.

- Itt az idő - szólt a zsandár.

- Itt... - visszhangozta a társa.

Szótlanul búcsúztunk, háromszor átölelve egymást, őseink

szokása szerint.

Mikor kimentem a peronra, a vaskerekek zakatolása s a

mozdony füttye már a távolba veszett. Esik, vagy köd szitál, a

lámpások könnyeznek, mint azelőtt, mindenütt néma csend.

Gondoltam: el kell látnom a lovakat, s ideje hazatérnem.

Vagy tán mégis, mindennek ellenére, várnom kellett volna

még Teodor bácsira?

Kerényi Grácia fordítása

TÁBOROZÁS

BŰNÜGYI ELBESZÉLÉS

Úgy éreztem: veszély fenyeget, örökös rettegésben éltem.

Féltem az emberektől.

Annyira vágyódtam a biztonságérzet után, hogy a

menedékhely gondolata lassanként rögeszmémmé vált. Szabad

ember létemre nem örvendeztem kellőképpen e

kiváltságomnak. Mit is várhattam az emberektől, akik utamba

akadtak? Mind sorra rám kényszerítették jelenlétüket, de

valódi szándékaikat nem árulták el. Ez csak növelte

nyugtalanságomat. Görcsös belső remegéssel készültem

minden újabb találkozásra. Amikor például megálltam egy

kisebb téren, s láttam, hogy messziről közeledik hozzám valaki,

arca már üdvözlő mosolyra rándul, keze kinyúlik felém - egy

szempillantásra felvillant bennem a kétségbeesett remény,

hátha visszafordul, s magamra hagy. Mégis mindig sor került a

találkozásra, a közösségre, az alkalmazkodásra, s a veszedelem

sötét felhője emelkedett fölénk, bármily kegyes is volt aznap az

időjárás.

Elutazni valahova, a pusztaságba? De hiszen az még

rosszabb. Nem. A magányba vonulni, csak azért, hogy

naphosszat lessem, nem bukkan-e fel valamilyen ember az

úton?

Mindenfelől veszély leselkedett rám, s végül elvisel-

hetetlenné vált.

Vettem egy sátrat, meg mindenféle felszerelést, ami a

táborozáshoz föltétlenül szükséges, s a rendőrkapitányságra

siettem. Az őrszoba sarkában, nem messze a korláttól, mely

előtt éjjel-nappal őrködött az ügyeletes őrmester, tábort

ütöttem. A levegő fülledt volt itt. A porfogó kenőccsel és

mocsokkal vastagon borított padló kellemetlen szagot árasztott.

Az ablak egy tűzfalra nézett; ezért még nappal is félhomály

uralkodott a szobában, éjjel pedig egy fájdalmas fényű, csupasz

villanykörte minden repedést és foltot láthatóvá tett a barna

falakon. Az őrszobát kettéválasztó kerítés lécei közt az őrmester

örökösen poros csizmáját láttam, a bal csizmasarka kopottabb

volt, mint a jobb. De biztonságban éreztem magam,

békességben, oltalom alatt - először életemben.

Az utcán, még a kapitányság közelében is, sőt még a lépcsőn

is, bárki meglophat, arcul üthet, elgáncsolhat. Mi haszna, ha

rendőrt hívok, sőt, ha a rendőr meg is jelenik nyomban, s

elfogja a támadót? Itt végre megpihenhettem. Önmagam

lehettem.

Embereket kísértek be az őrszobára, olyanokat, akiknek

puszta látása is a félelem görcsös rohamát idézné fel bennem,

ha másutt találkoznék velük. Tolvajokat, részegeket, duzzadó

izmú verekedőket. Itt nem féltem tőlük, hisz fogva voltak, sőt

mi több: csakhamar valami sajátságos öröm forrásává váltak

számomra.

Például éjszaka, ahogy elnéztem őket, hogyan várják a padon

ülve, mikor kerül az ő kihallgatásukra sor, nemegyszer

kiolvastam a szemükből, micsoda fájdalmat okoz nekik az én

takaros kis táborom látványa. Minő érzések tükröződtek az

elvadult, a gonosztettek és a mértéktelenség bélyegétől

elrútított arcokon, amint színes plédjeimre, csillogó kis

fazekaimra, plasztikbögréimre néztek, erre a hordozható kis

háztartásra, melyből az egészség, derű, a tiszta és higiénikus

életmód levegője áradt! Gyűlölet, mohó bírvágy, az ártal-

matlanná tett brutális pusztító erő kínja. Órák hosszat elnéztem

őket, fortélyosan felfújt matracomon, az államig felhúzott,

tiszta fehér paplanhuzat alatt. Gonosz káröröm csírázott ki

bennem - a mesterséges, hivatalos hatalom által oltalmazott

gyenge ember szadizmusa.

Odáig fajult a dolog, hogy csalódást éreztem, ha a

rendőröknek néha nem akadt tennivalójuk. Felélénkülve

vártam minden szombatról vasárnapra virradó éjszakát.

Ilyenkor zsúfolásig megtelt a helyiség, s én teát forráztam

turista módszerrel, lyukacsos alumínium tojásban, közvetlenül

e durva szenvedélyektől űzött férfiak lába előtt, kiket az éjszaka

viharos hullámai ide vetettek ki valahonnan, az őrszoba

meghitt falain kívül acsarkodó város mocsaras örvényéből. Hi-

szen gonosztevők voltak mind.

Egyszer épp egy ilyen éjszakán különösen riasztó külsejű

részeget kísértek be. Széles majomvállak, mélyen ülő szemek az

alacsony, benőtt hajú homlok alatt. Az imént ölt meg egy

embert.

- Ártatlan vagyok - jelentette ki rögtön a kihallgatás elején.

- Igen? - kérdezte az őrmester. - Akkor talán megmondaná

nekünk, hogy ki ölte meg?

- Ő! - felelte a gonosztevő, s rám mutatott. - Ő!

Idétlen vádaskodás, nyilvánvaló ostobaság. Föltételezem,

hogy a rendőrök is átlátnak rajta.

Épp egy dzsemes konzervet nyitottam ki, amikor kivezették a

szobából. Istenem, hova jutnánk, ha minden gyilkosnak hinne

az ember!

- Ő volt az, ő! - kiabált cellájából a gonosztevő.

- Kimegyek a szükségemet végezni, mindjárt visszajövök -

jelentettem be az őrmesternek.

Meglapultam a folyosón. Megkönnyebbülten állapítottam

meg, hogy senki sem őrzi a kaput. Otthagytam gondosan

berendezett kis táboromat, s kereket oldottam.

Elmenekültem a sötétségbe, a nedves szélben imbolygó utcai

lámpák közé.

Kerényi Grácia fordítása

HOGYAN HARCOLTAM

Mikor reggel lementem tejért, észrevettem, hogy a házunk

előtt, az utcán, barikád áll. Nemrég emelhették, mert négykor,

mikor fölkeltem, még nem volt ott.

- Micsoda meglepetés - mondtam magamban. Legjobb lesz,

ha egyáltalán vissza se fekszem az ágyba.

A barikád, ahogy az lenni szokott, a legváltozatosabb

tárgyakból épült. Középpontját egy hatalmasi akácfa szekrény

alkotta, melyet egy ív páncéllemez borított. A paradicsomok,

melyek a szekrény tetején érlelődtek, szanaszét gurultak. Mikor

odaértem, a harci építmény megszilárdításán fáradozó emberek

épp veszekedtek.

- Az ördögbe is! - kiáltott fel egy magas, napbarnította férfi,

aki vezetőjüknek látszott. - Válaszolj végre határozottan: akarsz

meghalni az ügyért, vagy sem?!

Az apró kis emberke, akihez szólt, hosszú puskájára;

támaszkodva állt, s egy gyufával piszkálta a fogát - szemmel

láthatólag időt akart nyerni.

- Ha nem akarsz, nem kényszerít rá senki! - kiáltotta a

magas. - Ahogy veted ágyad, úgy aluszod álmod!

- Meghalhatok - egyezett bele a kicsi békítő hangon. - Hova

álljak?

A parancsnok kijelölte a helyét. Hirtelen megirigyeltem.

Mindig is lázadoztam a szürkeség, a kilátástalan élet

mindennapos ritmusa ellen: minden reggel lemenni tejért,

aztán hazatérni, félretenni aludttejnek, no meg kimosni a

lábast... Harcolni akartam. Különben is, épp nem volt állásom.

- Szeretnék harcolni - fordultam a parancsnokhoz. -

Életre-halálra - tettem hozzá jelentőségteljesen.

A parancsnok végigmért tekintetével.

- Értelmiségi? - kérdezte röviden.

- Igenis. De nem mondhatni, hogy sokat olvasnék -

mentegetőztem.

- Szükségünk van értelmiségiekre - vágta el a szót a

parancsnok. - Feküdjön le ide - mutatott helyet a barikádon. -

Lőni nem tud, viszont a feje eléggé kemény ahhoz, hogy a

pribékek golyói erejüket vesztve megakadjanak benne. Ne

féljen, nem használnak sok puskaport. A puskaporukat ellopják

a szállítóik meg a tisztjeik. A lábasa is jól jön.

Teljesítettem a parancsot. Lefeküdtem a kijelölt helyen, a

barikád hosszában. Jobbomon a szekrény ajtaja meredezett,

lábam egy kitömött medvét érintett. Gyönyörűnek ígérkezett a

nap.

A barikádon még mindig nagy volt a sürgés-forgás.

Megelégedéssel töltött el, hogy már kiszabták a feladatomat, s

most kedvemre szemlélhettem bajtársaimat, figyelhettem a

szomszédos bérházakat. Jobbra a második emeleten az egyik

ablakba fehér zászlót tűzött valaki. A parancsnok által kiküldött

őrszem azzal a hírrel tért vissza, hogy a fehér zászlót egy

színvak akasztotta ki. Nyomozást indítottak.

A nap egyre magasabbra emelkedett. A kapu elé kijött a

házmesterünk. Odahívtam halk szisszentéssel. Gondterhelt,

komoly arccal közeledett. Föl akartam küldeni, hogy hozza le a

kispárnámat, a szekrény sarka ugyanis egyre erősebben nyomta

a fejemet. Az utolsó percben mégis meggondoltam magam:

féltem a parancsnokságtól, hátha rossz szemmel nézik az

ilyesmit. Ezért csak megkérdeztem, hogyan vélekedik minder-

ről.

- Elsőrendű - válaszolta a házmester óvatosan. S kis idő

múlva hozzátette: - Ki fogja majd mindezt eltakarítani ?...

Egy zöldséges kocsi közeledett: a belváros felé tartott, a

piacra. Láttam, hogy a parancsnok néhány percig beszélget a

kocsissal. A kocsis nyomban ráállott, csakhamar hatalmas

krumplis, káposztás, sárgarépás és karalábés kosarak

erősítették barikádunkat. Magasabb lett tőlük egy jó fél

könyékkel.

Alig birkóztak meg a harcosok a zöldségek elhelyezésével,

kisebb menet bukkant fel a sarkon. Az óvoda jött, élén az

óvónővel. Minden gyermek babát, mackót vagy fakacsát hozott.

Fölálltak két sorban, s megszámlálták magukat. Aztán az óvónő

tisztelgett, s jelentette a parancsnoknak, hogy az óvoda is

szeretne hozzájárulni az ellenség visszaszorításához, ezért

fölajánlja játékáit a barikád megerősítésére. A parancsnok

átvette a jelentést, majd elvonult az óvodások frontja előtt,

megkérdezte, gyakorolták-e már a gyermekszurony-harcot.

Azután elmasírozott az osztag, nagyokat dobbantva apró

lábaival. A mackókkal és babákkal a jobb szárnyat erősítették

meg.

- Csak próbálkozzanak - szólt hozzám egy ön hadfi,

fenyegetően mozgatva bajszát. Az ellenségre gondolt. - Álljon

már föl, és segítsen odébb tolni ezt a szekrényt.

A szekrény nehezebb volt, mint gondoltam. Mikor

elvégeztük a munkát, a hadfi cigarettát sodort, s engem is

megkínált. De el kellett oltanunk, mert épp pergamenek

érkeztek a levéltárból és a történeti múzeumból, s csakhamar

könyvek is a Tudományos Akadémiáról. Mindez úgy

megszilárdította a balszárnyat, hogy bevehetetlennek látszott.

Bármely pillanatban jöhetett az ellenség.

Még nem volt tíz óra, s barikádunk már elérte az első

emeletet. Percenként érkeztek az újabb építőanyag-

szállítmányok. Nagyszerű előretolt bástyát építettünk az

ellenség felőli oldalra a közeli kórházból szerzett matracokból.

Most már szinte teljes kényelemben feküdtem, s egyre tágasabb

kilátás tárult szemem elé. A parancsnok nagyon elégedettnek

látszott. Következő szemleútja során megállt mellettem.

- Rendben - állapította meg, szemügyre véve elhe-

lyezkedésemet. - Ezek a barbárok még képesek lőni magára.

- Csirkefogók - válaszoltam teljes meggyőződéssel.

- Latrok - tette hozzá a parancsnok, s éreztem, hogyan önt el

a fegyverbarátság forró hulláma. - Nem is várhatunk tőlük

mást.

Elment, hogy teljesítse kötelességét, s olyan büszkeség

töltötte el szívemet, hogy a kispárna gondolatát, mint hozzám

méltatlant, végképp elvetettem. Egyébként a kórházi matracok

se voltak éppen rosszak.

Barikádunk egyre változatosabb látványt nyújtott. A

rokkantak egyesülete elküldte művégtagjait. A középpontban

helyezték el őket, s szorosan a grízes zsákok köré illesztve

ugyancsak felemelően hatottak. Hanyatt feküdtem, s fölnéztem

az égre. Egy idő óta nem volt kivel beszélgetnem, a vén hadfi

ugyanis, a legénység egy részével, elment ágyneműt rekvirálni.

A hatalmas halom mindenféleség, melyre egyre büszkébbek

voltunk, csakhamar magasabb lett egy paplan- és

dunyhatöltéssel. Az én szakaszomra azonban varrógépek

jutottak, s - be kellett vallanom magamban - szúrták az

oldalamat irgalmatlanul. Ám a hadászati szükségszerűséggel

magyaráztam a dolgot. „Tegyük fel - bizonygattam magamnak

-, hogy az ellenség épp az én szakaszomon támad. Arra számít,

hogy ágyneművel találja magát szemben. S íme, nem ágynemű

állja útját, hanem varrógépek. Milyen kavarodás támad a tá-

bornokok közt! S következésképpen micsoda vereség!"

A legfrissebb hírek szerint az ellenség délfele volt várható.

Nem unatkoztam, állomáshelyemről ugyanis - tudni való, hogy

mindig a csúcsponton feküdtem - beláttam a harmadik emeleti

lakásokba. A növekvő hőség miatt tárva voltak az ablakok. Már

minden helyiségből hiányzott valami. A tizenhatosban például,

az ereszcsatorna melletti ablakban, két félkezű ember

sakkozott. Ráadásul a földön fekve játszottak; rég kihordták

már az összes bútorukat a barikádunkra. Az egyik sakkozó,

nyilván az ellenség titkos szövetségese, kiöltötte rám a nyelvét.

Jelentettem a vén hadfinak, az nyomban kiküldött egy

őrszemet. A sakktáblát feldobták a barikád tetejére, s jóleső

elégtétellel néztem, hogy a félkezűek, más foglalatosság híján,

legyeket fogdosnak, bújócskáznak vagy híres embert próbálnak

játszani kínjukban.

Mily tágas látvány tárult immáron szemem elé! Előttem az

utca, a végében kis zöld terecske, padocskákkal - onnan vártuk

az ellenséget. Jobbra és bal ereszcsatornák, s bennük - ó, mily

felemelő érzése korlátlan szabadságnak! - cseréptörmeléket,

iszapot pillantott meg szemem; sőt még döglött verebet is.

Távolabb háztetők, kémények meg antennák, szélkakasok fura,

forgó bádogalkotmányai, s még távolabb templomtornyok

hegye. Ha hátranéztem, magam mögé, a hatalmas, meredek

építményre, szorgos hangyabolyban gyönyörködhettem: a

honpolgárok vég nélküli sora hordta, szállította, cipelte, tolta és

gurította barikádra mindazt, amije csak volt: lámpákat,

körhinta-alkatrészeket, vasat, kartondobozt és fénymázt,

befőttesüvegeket, szalagokat, fényképeket, fehérneműt és

gramofonlemezeket. A szívem csak úgy repesett látványtól, s

szinte kívántam, hogy jöjjön már az ellenség, jöjjön és

semmisüljön meg a hatalmas barikád előtt. Néha ugyan az is

eszembe ötlött, hogy esetleg nem is jön egyáltalán, de nem

mertem hangosan kimondani, hogy defetizmusomért meg ne

büntessenek. Talán az éhség támasztott bennem efféle

kételyeket, mely eleinte bátortalanul, később azonban egyre

hevesebben gyötört. Több ízben próbáltam kiszámítani, hol

lehet a tejeslábasom e pillanatban. Megvigasztalt a gondolat,

hogy a parancsnok tervei szerint bizony oda került, ahol

legcélravezetőbben teljesíti erődítési feladatát, mindvégig.

A délutáni nap, a szakadatlan, bár távoli lárma lentről,

mögöttem - minthogy előretolt őrhelyen feküdtem -, s bizonyos

testi gyengeség volt az oka, hogy időről időre elszenderedtem.

Félálomban azt hittem, hogy már meg is volt a csata, s láttam a

lábasomat, amint ott áll a sorban, s a harcban való részvételéért

és vitézségéért érdemrenddel tüntetik ki - ott csillog a rendjel

kék zománcú domborulatán. Azután megint másképp láttam:

kis gáztűzhelyemen, s benne a tej fehér foltja - lassan melegedő,

illatos tejecske. Hirtelen fájdalomra ébredtem: az orromon

vagy fülemen koppant valami. Fölpattantam, mert azt hittem:

az ellenség - de csak a félkezűek lövöldöztek rám borsót egy

üvegcsövön át. A vén hadfi nem volt a közelben, s különben is

vigaszt csöpögtetett belém a meggyőződés, hogy még a

rosszindulatból és bosszúvágyból rám hajított borsószemek is

erősítik barikádunkat a maguk módján.

Nagyon kívántam már, hogy jöjjön végre az az ellenség,

legkésőbb tizenhét óráig, vagy legföljebb tizenhét harmincig.

Közben kiderült, hogy miért volt a szekrény olyan nehéz.

Fölfedeztek benne egy öregembert: azért bújt el, mert nem

akart a barikád építésében részt venni. Mentegetőzött, hogy

már három háborút végigcsinált, és nagyon fájnak a lábai.

Már égett a testem az egészségtelen napozástól, hisz egész

nap sültem. Ekkor vita ütötte meg fülemet: egy hosszú flintás

ember handabandázott mögöttem.

- Igazán nem értem! - kiáltotta izgatottan. - Azt ígérte, hogy

meghalhatok az ügyért. Most már legfőbb ideje, nézzen csak az

órára! Ezt nevezik megbízhatóságnak? Feleljen végre!

Fülelni kezdtem.

- Türelem - csillapította a vén hadfi. - Nem lehet mindent

olyan hirtelen. Nézzen csak rám. Öreg hadfi vagyok, s még

nekem se sikerült eddig. Különben is, nem én tehetek róla,

hanem az ellenség.

- Az engem nem érdekel - makacskodott a flintás, mint

valami önfejű, rakoncátlan gyerek.

Odalépett hozzájuk a parancsnok.

- Mi történik itt? - kérdezte élesen. - Nekem sem hisz?

Szavamat adom, hogy jönni fog az ellenség, még ha magamnak

kellene is megostromolnom a barikádot. Fegyverbe!

- Ha szavát adja, akkor jó - dörmögte az elégedetlenkedő.

A vén hadfi odajött hozzám.

- Fáj a fejem - szólt rosszkedvűen. - Nem látta valahol a

fejfájás elleni port?

- A fejfájás elleni porok a varrógépek táján vannak - jutott

eszembe. - Valahol a második emeletnél, a betonkeverő gépek

alatt.

A barikád mögött már alig-alig volt mozgás. Csak néha

hoztak valami ritkább tárgyat, amit eddig megvetettek:

rézkarcokat, múmiákat, kékítőt... Megszomjaztam.

Közeledett az este.

A város sötétségre volt ítélve. A villanykörték, ha jól

emlékszem, valahol az építmény kellős közepén erősítették a

barikádot.

Már egészen sötét volt, mikor megpróbáltam óvatosan lefelé

ereszkedni. Kéz- és lábujjaimmal segítetten magamnak, kiálló

pontokat, fogódzókat tapogattam ki. Egyszer csak szembe

találtam magam a vén hadfival, aki egy betonkeverőgép-réteg

és egy varrógép közé beékelődve piszkált-matatott. Szótlanul

szálltam lejjebb. A parancsnokot is láttam: épp kalapot keresett

magának.

Sokáig kutattam. Gázolva, ugrálva, kúszva. Néha bemásztam

a barikád mélyére, az anyagába, ott, ahol a rétegek nem

tapadtak eléggé szorosan egymáshoz; alkotóelemei közt

tekeregtem, majd meg újból ide-oda szökdelve a külső

kiugrókon, ízlésem, tapintásom szaglásom segítségével

iparkodtam megkülönböztetni a porcelánt a bakelittól, a lent a

gyapjútól, a fűzvessző a nádtól, a rezet a vastól. Ezer- meg

ezerféle felületet és illatot, állagot és formát hagytam magam

mögött, míg végül a felkelő hold fényében elém villant az

ismerős kék zománc. Kirántottam.

Előbb halk koppanás hallatszott valahol a mélyben, aztán

sziszegő nesz, mint amikor egy töltésről patakokban

omlik-szóródik le a homok.

Emlékszem, hogy tejeslábasomat magasba emelve,

lélekszakadva menekültem egy kicsiny mellékutcába.

Mögöttem dőlt lefelé a barikád.

Kerényi Grácia fordítása

MON GÉNÉRAL

Hideg volt; a park hólepte fasoraiban nem találkoztam egy

árva lélekkel sem. Talán az időpont sem volt épp sétára

alkalmas. Erősen fagyott, tél derekán jártunk. Bár csak nemrég

múlt dél, már a közelben bujkált a est. Az én szellemem

azonban messze kalandozott, a verőfényes Hellász napsütötte

tájain; mondhatni születésem óta rajongtam a görögök derűs,

távoli honáért, s tanulmányaim és foglalkozásom még

szilárdabb alapokra helyezték e kedvtelésemet az idők

folyamán.

A fákkal szegélyezett főúton közeledtem a pavilonhoz, mely

nyáron zsibongástól, kacagástól, a zenekar játékától hangos,

most azonban kietlen, elhagyott. A gömbölyű tetőt jón oszlopok

tartják. Fölmentem a dobogóra, s mélabús pillantást vetettem a

park távoli sűrűjébe. Ekkor a kopár cserjék, gallyak és ágak

szövedékén át hirtelen valami villódzás tűnt a szemembe:

valami eléggé gyorsan föl-alá mozgott. Csakhamar

megállapítottam, hogy egy katona korcsolyázik magányosan a

tőlem nem messze fehérlő, vastag jégréteggel borított tavon. A

látvány némi ösztönös ellenérzést keltett bennem: természettől

fogva mizantróp vagyok, törékeny és magányos elmélkedésre

hajlamos embernek tartom magam, s ezért mindenféle

egészséges szórakozás - különösen ha a friss levegőn folyik -

kellemetlenül érint. Hát még ha katonáról van szó, vagyis

olyasvalakiről, aki amúgy is eleve az erő és az egészség

megtestesítője. De csakhamar leküzdöttem önkéntelen

ellenérzésemet, s megmagyaráztam magamnak, hogy mi sem

természetesebb, mint egy katona a jégpályán – és nem volna

értelme, hogy ez megzavarja gondolataimat, így hát nyugodtan

folytattam kedvelt elmélkedésemet Démoszthenész erős

akaratáról, aki úgy küzdötte le beszédhibáját, hogy kavicsot tett

a szájüregébe. Az önnevelés és természetkorrigálás ilyen

csodálatos lehetőségeinek buzdító példája most is, mint már

annyiszor, új reménységet öntött belém: kellő erőfeszítéssel én

is csakhamar más emberré formálhatom magam. De sajnos épp

ekkor vettem észre - mert a korcsolyázó a cserjék azsúros

spanyolfala mögött ide-oda kacskaringózva, épp közelebb

került hozzám -, hogy a katona nem közönséges mundért hord,

hanem tiszti egyenruhát. Ez az észlelet ismét megingatta épp

megszilárdult lelki egyensúlyomat, s ettől még idegesebb

lettem, hiszen semmi okom rá, hogy nagyobb jelentőséget

tulajdonítsak ennek a körülménynek - márminthogy a

korcsolyázó alak nem közkatona, hanem tiszt. Annál is inkább,

mert én nem ismerem el a mesterséges hierarchiát.

Némi fáradsággal sikerült visszatérnem az ókorba, ezúttal

azonban nem Démoszthenész, hanem Héraklész nagyszerű

cselekedeteinek csodálatába merültem. Az a könnyedség,

amivel ez a mitológiai hős legyőzte példának okáért a lernai

hidrát, ámulattal és bizalommal töltött el: hisz nyilvánvalóan

bizonyítja, hogy csak merni kell - s valaha én is képes leszek

legyőzni minden nehézséget. De közben valamelyik látóidegem

alighanem akaratomtól függetlenül működött, mert néhány

pillanat múlva azt az észrevételt továbbította tudatomig, hogy

nem afféle egyszerű tiszt az illető, hanem magas rangú,

valószínűleg vezérkari törzstiszt.

- Na és ha vezérkari - vontam vállat. - Hát aztán? A

vezérkariaknak még több mozgásra van szükségük, hisz

naphosszat a térképek fölött görnyednek, hadászati terveket

készítenek. Ugyan mi különös van abban, hogy szeretnek

korcsolyázni? Ám ujjaim közben kabátom gombjait tapogatták,

s miután kiderült, hogy egy be van gombolva, és kettő hiányzik,

csupán a sálamat igazítottam meg. Senki nem volt a

közelemben, de akkora a felsőbb hatóságok tekintélye, hogy

még a sivatagban is lehengerlően hat - bár szellemem szabad

szárnyalása ismét visszaszállt az ókorba.

Talán még túlságosan is távoli ókorba: ugyanis a

Minotaurosz példájához folyamodtam, az életerő démoni

tartalékaival rendelkező bikaember mítoszához. Elmélkedésem

néhány rövid pillanat alatt ismét reménységet csöpögtetett a

szívembe... de hiába, már nem siklott simán tovább

gondolataim fonala, mert figyelmemet egyre inkább lekötötte a

korcsolyázó katonatiszt. „Szépen korcsolyázik" - állapítottam

meg, szemmel kísérve a vállrojtos alakot, hogyan cikázik

könnyedén ide-oda, hol itt, hol ott villantva fel színeit a holt

gallyak arabeszkjei közt. Alighogy ezt végiggondoltam,

egyszerre tompa csattanás hallatszott, s az eddig mozgékony

figura hirtelen eltűnt, mintha elnyelte volna a föld.

Nem volt töprengésre idő. Otthagytam a pavilont, és

lefutottam - árkon-bokron át - a tóhoz; s épp a legjobbkor, mert

láthattam, hogyan áll ki két aranypaszományos mundérba

bújtatott kar a lékből, s hogyan kapaszkodnak az ujjak - egyiken

arany pecsétgyűrű - a jégpáncél szélébe.

Körülnéztem. Sehol senki, egyetlen teremtett lélek se akadt a

kékbe hajló parkban. Minden bizonnyal csak én menthetem

meg, senki más; és kötelességen is. Meg kell jegyeznem, hogy

nem vagyok a tettek embere, másképp szólva: nem szívesen

kerülök az események középpontjába, s most is azt kívántam:

bárcsak felbukkanna egy harmadik személy, s az húzná ki

szerencsétlent a jég alól; én pedig foghatnám például, még

szívesen is fognám a merev lábát vagy effélét. De sajnos nem

remélhettem, hogy bárki is felbukkan, vállalja a feladatot, s

ezért felettébb mérges voltam. Az meg ott nem akarja elengedni

magát, mindegyre kapaszkodik a lék szegélyébe, s buborékokat

ereget föl a mélyből bámulatos mennyiségben: egymás után

pukkannak szét, rejtélyes bugyborékolással.

Rángatni kezdtem a vezérkari korcsolyázót, előbb a

karpaszományánál, aztán a pofaszakállánál, végül a

vállrojtjánál fogva, s amikor már ott feküdt a tükörsima

felületen, a tejjel kevert ólom színét idéző kora esti ég felé

fordítva arcát, csupán akkor fogtam fel az esemény nagy

horderejét. Az előttem fekvő generális nem volt más, mint

maga a Főkormányzó őfőméltósága, saját személyében. Úgy

látszik, kedve szottyant inkognitóban korcsolyázni, s ez a

mozgási és kikapcsolódási szükséglete kis híján az életébe

került.

Sajnos nem alkalmazhattam nála másféle légzést, csupán

mesterségeset. Azért említem sajnálattal ezt a körülményt,

mert köztudomású, hogy őfőméltósága a dolgok természetes

rendjének volt a híve, s mindig mindenből csak valódit

használt. Most hát, míg ütemesen hol a magasba húztam, hol

leengedtem mindkét karját, olyan illetlennek éreztem

tevékenységemet, mintha például mesterséges, művi úton

előállított mézzel kínáltam volna egyenesen a kasból csöpögte-

tett, valódi méz helyett. Ezért hát, alighogy kinyitotta a szemét,

levettem kalapomat, és vigyázzállásba vágtam magam előtte.

Őfőméltósága kicsavarta szakállából és bajuszából a vizet,

felült, és zsebéből noteszt húzott elő.

- Soha nem felejtem el, hogy megmentette az életemet -

mondta. - Fölírom a nevét és a címét. Van valami kívánsága?

Hogy megy a sora?

- Nem könnyű az élet - vallottam meg. - Különösen az

emberek közötti kapcsolatokkal van baj. Az emberek

barátságtalanok egymáshoz. Én a saját lehetőségeimhez mérten

iparkodom magasabb szintre emelkedni, különféle ókori

példák szem előtt tartásával. Önmagam tökéletesítésén

munkálkodom. De a többiek? Elvárhatja-e az ember

mindenkitől az antikvitás ismeretét?

- Vagyis mit akar? - kérdezte a generális.

- Meg kellene nevelni az embereket - mondtam erre én. -

Különben egymás nyakára másznak. Nézzük például az én

életemet. Magányosnak érzem magam, elveszettnek és

gyámoltalannak. Sehol semmi támasz, semmi segítség. Az

ember egy kis pártfogásra, oltalomra, támogatásra vágyik...

Akkor az én egyéniségem is kibontakozhatna, s eloszlana az

emberektől való félelmem. Mert így mi mindennek van kitéve

az ember? Kimegy az utcára, vagy akár csak a lépcsőházba, és

soha nem tudhatja, nem törlik-e képen – bocsánat a triviális

kifejezésért, Főméltóságú uram. S ez képletesen is érvényes. Az

egyén gyenge, s a felsőbbrendűségben keres támaszt.

- Mindent följegyeztem, amit mondott - jelentette ki a

Főméltóságú úr, és csakugyan, buzgón jegyzett a nedves

noteszba. Azután lecsatolta a korcsolyáját, vállára vetette, kezet

nyújtott nekem, s elindult palotája felé. Én sem időztem tovább

a parkban, visszatértem a városba.

Mint már említettem, valahányszor meg akartam szilárdítani

lelkierőmet, fel akartam vérteződni a kétségekkel és saját

gyengeségemmel szemben, hogy ne rettenjek vissza semmiféle

veszedelemtől, az emberek közt uralkodó anarchiától, a

művészet világában próbáltam meglelni a hőn áhított rendet.

Most azonban az a tudat, hogy Őfőméltósága közvetlen oltalma

alatt állok, sokkal több erőt adott, mint a leggyönyörűbb mű-

alkotások. Egyéni gyámoltalanságra, gyarlóságra és tö-

kéletlenségre kárhoztatott, parányi személyem fogyatékos

létlehetőségeit most egy magasrendű szervezet hatalma

egészítette ki.

„Egyén plusz őfőméltósága - gondoltam magamban -, az már

valami..."

Míg Őfőméltósága be nem lépett az életembe, egyensúlyom

másik fő bástyája - az ókor mellett - a biliárd volt. Most nem

annyira belső szükségletből – hisz Őfőméltósága immáron

mellettem állott -, mint inkább megszokásból, ennek a napnak

hátralevő részét is egy kocsmában, a biliárdasztalnál töltöttem.

S mint mindig, észre se vettem, s máris késő este lett. Ez azért

kellemetlen körülmény, mert annak a bérháznak a kapuját,

ahol szobát béreltem, egy különösen durva természetű

házmester nyitogatta, egy barátságtalan, mogorva tuskó, aki

orcátlanul megkövetelte a busás borravalót, s közben

legorombította a lakókat. Legjobban pedig azokat utálta, akik

későn tértek haza, s fölverték álmából. Kénytelen-kelletlen -

minthogy egyre csípősebb lett a fagy -, figyelmemet csak azért

is a Periklész-kori Athénra összpontosítva, közeledtem a végze-

tes kapuhoz, s remegve, szívszorongva rántottam meg kétszer

egymás után a csengő fogantyúját.

Fölsivított a ház mélyén a csengő, s utána az ismerős,

nehézkes csoszogás és szitkozódás zaja közeledett felém.

De amint megcsikordult a kapu, s feltűnt a hatalmas, fehér

gatyás alak a küszöbön, egy elegáns törzskari segédtiszt

bukkant elő az éjből, s nagy lendülettel háromszor képen

törölte a fickót; majd tiszteletteljesen szalutált nekem, és

elnyelte a sötétség. A megdöbbent házmester alázatosan

esdekelt, ne tagadjam meg tőle a kegyet, és méltóztassak

befáradni. Eleget tettem kérésének. Fent, a szobámban,

végigvágódtam ágyamon, s iparkodtam rendbe szedni élmé-

nyeimet.

Őfőméltósága megtartotta szavát.

Igen, kétségtelen: mai találkozásom a házmesterrel végre

nem volt kimondatlan szavakkal terhes. Egymáshoz való

viszonyunk a törzskari segédtiszt által csodás tisztasággal

kristályosodott ki. Elhatároztam, hogy még ezen az estén a

lehető legnagyobb mértékben gyümölcsöztetem Őfőméltósága

kegyelmét, s haladéktalanul továbbfejlesztem egyéniségemet. A

generális ily hamar megnyilvánuló háládatosságának ugyanis

az volt számomra a legfőbb haszna, hogy ezen az estén épen

hoztam át egyéniségemet a ház küszöbén, nem csorbította a

zavar és a megaláztatás, amit a brutális házmestertől a mai

napig minden alkalommal el kellett szenvednem. Most tehát

kitűnő eshetőség nyílt rá, hogy végre sértetlenül maradt

egyéniségemet továbbfejlesszem. Nyomban neki akartam látni,

de már késő volt, s akaratom ellenére elnyomott az álom.

Elalvás előtt még eszembe jutott, hogy egy szál segédtiszttel

valahogy olyan ügyetlen, tapintatlan az egész, az lenne az igazi,

ha két segédtiszt kerülne szembe egymással, s míg ők

összeverekednek, a házmester kinyitja a kaput, és én besétálok.

Természetesen úgy lenne jó, ha ebben az esetben a házmester

segédtisztje lenne a gyengébb, s ő húzná a rövidebbet.

Hajnaltájt riadtam fel; kibújtam az ágyból, és kimentem,

hogy eleget tegyek természetes szükségletemnek. Félálomban

nem fogtam föl rögtön, hogy kilépve szobám ajtaján, mezítelen

lábammal két hadnagyra taposok, akik a lábtörlőn

szundikálnak. Nyomban fölpattantak, illedelmesen tisztelegtek,

s bocsánatot kértek, majd megkérdezték: kit verjenek meg.

- Tudom is én... - válaszoltam elgondolkozva. - Nyolc óra tájt

fog jönni a tejes. Talán őt? Az igazat megvallva, vele szemben is

kisebbségi érzéseim vannak. Följön a negyedik emeletre, hogy

fölhozza nekem a tejet, s azt gyanítom, nem szívesen teszi. Meg

is kérdeztem egyszer: „Jó magasan lakom, mi? Jó sok lépcső,

biztosan kifullad, mi?" De ő csak hallgat és bólogat, nem vall

színt, titokzatosságba burkolódzik. Talán őt?

- Lehet. Nekünk mindegy - válaszolták udvariasan a daliák,

az én oltalmazó sólymaim. Még visszafeküdtem egy kicsit, de

elaludni már nem tudtam. Minduntalan az volt az érzésem,

hogy már hallom a tejes lépteit a lépcsőn. Forgolódtam

jobbra-balra, végül fölkeltem, és nadrágot húztam.

- Megint - mondtam a hadnagyoknak: ők nem küldtek már

vissza. - Úgy látszik, valamit ehettem tegnap... - s rájuk

kacsintottam, mintha tréfálnék, vagy mi.

- Kérem, kérem - mondták, s előzékenyen utat nyitottak.

A folyosóról gyorsan befordultam a lépcsőházba, és

leszaladtam. Már nyitva volt a kapu; a házmester ott állt, s

kinézett az utcára. A legszívesebben visszahúzódtam volna, de

mégse húzódtam vissza. Ám ő sem fordult meg, én meg csak

álltam a háta mögött, s ez így tartott egy ideig.

- No, mi újság? - szólaltam meg végül, de sajnos a kelleténél

halkabban és nem eléggé nyomatékosan; így hát észrevettem,

hogy kibomlott a cipőfűzőm, és lehajoltam, hogy megkössem,

de ő épp akkor fordult meg, és meglátott engem, ezért nem

kötöttem meg, hanem hanyag mozdulattal nekitámaszkodtam

a kapufélfának, s kinéztem az utcára.

- Ha jönne a tejes, kérem, mondja meg neki, hogy ma nem

kell tej... és... - s hirtelen fölordítottam: - Megértette?! - s ekkor,

nem tudni, miért, ha már fölordítottam, roppant indulatba

jöttem, és fölemeltem a karomat, hogy teljes erőmből fültövön

vágjam a házmestert, aki nyugodtan állt ott, de az utolsó pilla-

natban mégis inkább úgy tettem, mintha a gallérom mögé, a

nyakamba hullott volna valami, s karlendületem vakaródzásba

ment át. Vakaródzva nyargaltam föl ismét az emeletre, s

kétségbeesetten zárkóztam be az illemhelyre, szívem hevesen

vert.

Mert most már nem is a házmesterről volt szó, hanem a

tejesről. Kimondhatatlanul ragaszkodtam reggeli tejecskémhez,

de még csak nem is ez bántott. A tejes iránti gyűlölet elemi

erővel tört rám. Fejemben eszményi terv született. A tejesnek

nem a tejjel kell feljönnie, hogy meg ne verjék, hanem tej nélkül

kell feljönnie, hogy azért verjék meg, mert meghagytam, hogy

ne jöjjön föl tejjel vagy tej nélkül, különben megverik. S

elsősorban a vakaródzásomért kell megverni. Azonkívül attól is

féltem, hogy a hadnagyok megsejtenek valamit.

Kifulladva értem le; a házmester most is ott állt, éppúgy,

mint előbb, és kinézett az utcára.

- Itt volt? - kérdeztem színlelt közönnyel.

- Nem volt itt - válaszolta a házmester, olyan egyszerűen,

hogy megtántorodtam.

- Ha jönne, hagyja itt a tejet, és jöjjön föl.

- Tessék? - fűztem hozzá, mert azt hittem, hogy a házmester

mondott valamit, mielőtt mondott volna valamit. De mivel

egyáltalán nem mondott semmit, néhány karlendítés és

guggolás után (meg akartam állapítani, milyen benyomást tesz

a házmesterre, hogy csupán egy kis testgyakorlat végett

szaladtam le újból) fölrohantam a lépcsőn.

A hadnagyok az ajtóban álltak, a lépcsőházra szegezve

tekintetüket, feszesen és figyelmesen.

- Én vagyok az! - kiáltottam már messziről, a biztonság

okáért. Iparkodtam ruganyos léptekkel, kecsesen elmenni

mellettük, hogy értésükre adjam: az ő emberük vagyok. S ekkor

hirtelen rémület szorította össze szívemet: eszembe villant,

hogy megsejthetnek valamit, hogy nem kerülheti el

figyelmüket, mennyi kifulladtam. El akartam oszlatni

gyanakvásukat, egyúttal megnyerni rokonszenvüket tréfás

közvetlenségemmel, bizalmaskodni akartam, közéjük

keveredni, összeszűrni velük a levet... mindez egyetlen pillanat

műve volt:

- Fogalmuk sincs róla - röhentettem el magam - hogy

kifullad az ember, mire... hehe!... izé... no, tudják, uraim!

Párnámba rejtettem szégyenpírban égő arcomat. Hisz ez az ő

stílusuk akart lenni - hajtogattam magamban -, a katonák közt

szokásos szabadszájúság, hát akkor miért nem nevettek? Meg

se nyikkant egyik sem. Várták a tejest.

Én is vártam. Nyolc óra körül csakugyan jött valaki fölfelé a

lépcsőn. „Mindjárt megverik" - gondoltam megkönnyebbülten.

De nem történt semmi. Csend, szűnni nem akaró csend.

Végül már nem bírtam uralkodni magamon. Halkan

kinyitottam az ajtót, és kinéztem.

- Nem volt itt - jelentették engedelmesen. - Valamilyen alak

jött ugyan, ide-oda ténfergett, azután megfordult és lement; de

nem volt nála tej.

- Köszönöm. Biztosan jönni fog - hazudtam, és

visszahátráltam az ágyhoz. Leültem a szélére, és tompán

bámultam a falra. Egész bonyolult tervem, mely annyi lelki

kínomba került - hogy a lépcsőn föl-le szaladgálásról ne is

beszéljek -, romba dőlt, egy egyszerű tejes miatt! - Tehát nem

érek semmit - hajtogattam magamban. - Egy több emeletes

intellektuális építmény leomlik egy perc alatt az olyan

közönséges valóság érintésétől, mint amilyen egy tejes. Sikerült

büntetlenül elmennie, egyszerűen, természetesen! Vereség,

leégés, posvány. Becsapott, túljárt az eszemen! - kiáltottam.

Megalázottnak, alsóbbrendűnek éreztem magam.

Dél körül végre gyűjtöttem annyi lelkierőt, hogy elhagyjam

lakásomat.

-Bemegyek a városba, hogy kibontakoztassam

egyéniségemet - közöltem a hadnagyokkal. - Önök

szíveskedjenek tovább is várni rá. Néha megesik, hogy délután

jön, sőt, ha épp nem erre visz az útja, akár este.

A nap hátralevő részét a reggeli vereségek szorgos

elfelejtésével töltöttem. Estére határozottan megjavult a

közérzetem.

„Üsse kő! - gondoltam. - Ami volt, elmúlt. Viszont ma

éjszaka megint becsöngetünk a kapun. Én és a segédtiszt."

Bekövetkező megtisztulásom gondolata jókedvre derített.

Szándékosan halogattam a hazatérést. Minél később csöngetek

be, annál jobban fog átkozni a házmester, annál teljesebb,

zaftosabb lesz az én esti megváltódásom. Csak akkor indultam

haza, amikor már az utolsó vendégek is elszállingóztak a

biliárdszobából. Útközben meg-megálltam, hogy kellőképpen

kiélvezzek minden finom kis árnyalatot, s egyre jobb

hangulatban közeledtem házunkhoz. A kapu be volt zárva, utca

üres, holdfényben úszó. Mosolyogva dörzsöltem meg a kezem, s

szinte borzongató gyönyörűséggel húztam meg a csengőt.

Felhangzottak az ismerős, nehézkes léptek.

Türelmetlenségemben egyik lábamról a másikra álltam.

Megcsikordult a retesz. A kapuban feltűnik a hatalmas, fehér

gatyás alak - s ugyanabban a pillanatban előbukkant a ház

sarka mögül egy elegáns vezérkari segédtiszt, s hatalmas

lendülettel háromszor pofon vágott.

Még magamhoz se tértem ámulatomból, máris bezárult

mögöttem a kapu, s a lépcsőházban találtam magam, melyet

csak a földre állított kézilámpás fénye világított meg; a lámpás

mellett a házmester lábikrája villogott szürkésfehéren, akár a

Parthenón-templom márványoszlopa.

Néhány pillanatig hallgattam, azután megpróbáltam

bátortalanul rálépni az első lépcsőfokra. A házmester nem

mozdult, tehát elindulhatok a lépcsőn, s fölmehetek a

szobámba.

- Ma mentem-mendegéltem a parkon át - szólalt meg

hirtelen, szinte éneklősen. - És... Tudod-e, cicuskám, mi

történt? Őfőméltósága, a mi kegyelmes Főkormányzó urunk... -

e szavaknál előrelépett a faltól, s megállt előttem szál

egyenesen, vigyázzállásban - korcsolyázás közben majdnem

belefulladt a tóba, s akkor én megmentettem.

„Már megint?" - gondoltam, hangosan pedig így szóltam:

- Értem, az emberek közt uralkodó anarchia, a támasz és a

lelkierő hiánya...

- Eh, nem - válaszolta a házmester. - Elsősorban lakókról

meséltem neki. Őkegyelmessége mindent föl jegyzett.

- Ahá. Mon général - csúszott ki váratlanul a számon. - No,

akkor én már megyek.

A házmester ismét hanyagul nekitámaszkodott a falnak.

- Menj csak, cicuskám, menj. Már várnak rád odafent.

Ugyanazok, akik reggel.

Megálltam, de csak egy pillanatra. Azután görcsösen

megmarkoltam a lépcső korlátját, s lehunyt szemmel, lassú

léptekkel elindultam fölfelé, minden lelkierőmet arra

összpontosítva, hogy hinni tudjak Orpheusz kalandjában.

Kerényi Grácia fordítása

A KÖVÉR, AKI NEVETETT

Az ember, aki szembejött velem, már messziről rendkívül

kövérnek látszott. Mellénye ki volt gombolva vastag mellén,

gallérja kigombolva hájas nyakán, nadrágja is kigombolva

óriási pocakján. Hatalmas könyökének hajlatán, alsó és felső

karjának hústömegei közt kosárka lógott, bizonyára vásárlás

céljából, olyan áruk számára, melyekre a háztartásban s

legfőképpen a konyha tartásához szükség van. De nem ez volt a

meglepő, hanem egész testét megremegtető, harsogó nevetése.

A kövér elment mellettem, anélkül hogy figyelemre méltatott

volna - teljesen átadta magát a zengő kacagásnak. Testének

minden kis halma és völgye ugrált - s olyan volt ez a test, mint

egy hatalmas birodalom, mely nem ismeri pontosan saját

határait. Gyors léptekkel távolodott - nevetéséről ítélve, a piac

felé.

Én pedig továbbmentem a csinos kis fasorban. Két felől

kertes házikók és villák árasztottak kellemes hangulatot

lakóikra és a járókelőkre. Vegyük még hozzá a déli verőfényt és

a májusi zöldet - s megkapjuk a nap képét és illatát.

Ekkor ismét dörgő nevetés ütötte meg fülemet, s két

rendkívül kövér emberre esett pillantásom: tarka festékfoltos

kék darócruha volt rajtuk, s ugyanolyan sapka - az egyik a

házikó utca felőli drótkerítését festette zöldre. A kerítést

belülről sűrű élősövény fedte, s mögüle harsány kacagás és

kertészolló-csattogás hallatszott. A kövér mázolók ecsetjükkel

hadonásztak, s közben gurultak a nevetéstől - s minden

nevetésükre hasonló kacaj felelt a túloldalról. Megálltam, és a

félig nyitott kerti ajtón át benéztem. Barátságos, nagy villát

pillantottam meg; inkább kövér volt, mint magas, falai

gondtalan pasztellszínekre festve, ablakbélései fénylettek a friss

fehér máztól. A tiszta üvegek mögött függönyök és virágok. A

piros tetőn csillogó, ezüstös bádogkakas is meglehetősen

kövérnek látszott, majdhogynem gömbölyűnek.

Az élő sövény mögött három hústorony állt; kordbársony

nadrágjuk kínlódva szorult vastag derekukra, nadrágtartójuk

pattanásig feszült. A gallyakat nyesték, de nagyon kellett

vigyázniok az ujjaikra, mert rázkódva nevettek, mint az

eszeveszettek. „Különös ház - gondoltam. - Vajon lakik-e benne

még valaki, s ha igen, az is ugyanilyen kövér-e vajon? És miért

nevetnek mind?"

Annyira fúrta oldalamat a kíváncsiság, hogy kihasználva a

hájasok vidám és szorgos óvatlanságát - bár nem szeretek

tolakodni -, besurrantam a kertbe.

- Megpróbálok benézni a hátsó ajtón - mondtam magamban.

- Ha észrevesznek, úgy teszek, mintha én lennék a tejes.

Bár el voltam rá készülve, mégis, mikor már a ház sarkához

közeledtem s újabb hahotázást hallottam, elégedettséggel

vegyes félelem fogott el. Óvatosan kinéztem a sarok mögül.

Hatalmas kert tárult elém, de nem volt benne zöldség, csak

virág, éspedig rózsa; nem emlékszem, hogy valaha életemben

láttam volna egy helyütt ennyi rózsatövet. Húsz-harminc

lépésnyire tőlem négy hájgombóc hengerelte a salakos kis

fasort - be voltak fogva egy kertészhenger elé, mint a régimódi

négyes fogatokba a lovak. Színes ruhájukban, kockás ingükben

még kövérebbnek látszottak. Minthogy most már érzékenyebb

volt a fülem a nevetéssel kapcsolatos dolgokra, világosan meg

tudtam különböztetni az első mély hangú „hu-hu-hu"-ját a

második őszinte „ha-ha-ha"-jától, a harmadik szkeptikus,

intellektualizált „he-he-he"-jétől. Azt is megállapítottam, hogy

éppúgy, mint a kerítésnél meg az élő sövénynél

foglalatoskodók, nem egyénileg nevetnek, egymástól

függetlenül, hanem szinte egyetértésben, valamin, amiről csak

ők tudnak. Semmit nem szóltak, csak időről időre felkacagtak, s

ha csak ránézett egyikük a másikra, mintha valamire célozna,

máris elemi erővel tört ki belőlük a jókedv. A kitörések közti

szünetekben szuszogva, apró léptekkel húzták a hengert a kert

mélye felé.

Fölhasználtam egy ilyen pillanatot, s belopództam a sötét

előszobába. Két ajtó nyílt innen, az egyik jobbra, a másik

szemben. A szemben lévő mögül nagy kopogás, darálás,

kaparás, zúgás, bugyborékolás és hahotázás hallatszott.

Benéztem a kulcslyukon. Egy nagy fehér konyhában öt rengő

hájú szakács sürgölődött buzgón, s közben dülöngéltek a

nevetéstől. Körülöttük ragyogott, csillogott minden: a csempék,

az alumínium fazekak, a kifényesített sárgaréz edények és az

ezüst evőeszközök.

Belöktem a jobb oldali ajtót: hosszú folyosó vezetett a lakás

belsejébe. Mikor becsuktam az ajtót magam mögött, nem

hallottam már nevetést, se egyéb lármát: csend borult rám

hirtelen. A fényesre kefélt parkett sötéten ragyogott. Kétoldalt

rengeteg ajtó nyílt, jobb is, meg balra is. Némelyik ki volt tárva,

úgyhogy benézhettem a hájasok szobáiba: mindenütt széles

díványok, párnák, kerevetek, pamlagok és szófák. Így érkeztem

a folyosó végére. Az utolsó ajtó előtt egy nagy kutya feküdt;

kövér volt, túlságosan kövér ahhoz, hogy bármi iránt is

érdeklődnék. Ráadásul úgy tetszett, hogy egy bizonyos, sajátos

kutyaásítással ásít: úgy húzza szét a száját, mintha ő is nevetne.

Kinyitottam az utolsó ajtót.

A szoba ablakát vastag függöny takarta, de a délutáni nap

átvilágított a négyszögletes, narancssárga-vörös csíkos

vásznakon. Egy mély karosszékben (bőrhuzatok illata töltötte

be a hűvös, félhomályos szobát) egy inas, sovány ember ült.

Arca hosszúkás volt, aszott, vékony, igazi agárarc. Előtte egy

asztalkán földgömb állt.

„Tehát csak tizennyolcan vannak - gondoltam meg-

könnyebbülten. - A kutyával, a szélkakassal és a földgömbbel

együtt tizennyolc kövér."

A sovány ember szótlanul nézett rám a szomorú szemével.

- Min nevetnek annyira? - kérdeztem.

A sovány elfordította tekintetét. Hosszú, vékony, csontos

ujjával meglökte a földgömböt; az könnyedén, lassan

megfordult a tengelye körül.

- Hogy min? - szólalt meg végül. - Hát rajtam!

Kerényi Grácia fordítása

SAKK

Felhős, borús nap volt. Engem nem zavart, de találkoztam

egy barátommal, aki ugyancsak búslakodott emiatt.

- Kezdek reumás lenni, sajnos. Ezzel még csak nem is

törődnék. Nagyobb baj, hogy nemrég megfáztam. Épp az

hiányzik, hogy megázzak ma. Egyelőre még csak kezdődő

influenza: a csontjaim fájnak. De mi lel aztán? Senki nem

láthatja előre, nem lesznek-e veszélyes szövődményei.

Azt válaszoltam, hogy hiszen egyáltalán nem kell megáznia.

Elég, ha tető alatt várja be az eső elmúltát. Tetőnk, hál'

istennek, van bőven.

- Könnyen beszélsz, neked nincsenek kötelességeid a

szabadban. De én dolgozom, akár esik, akár süt, s éppenséggel

kint, a szabad ég alatt. Élni kell.

Megkérdeztem, hol dolgozik jelenleg. Régóta ismerjük

egymást: valaha együtt statisztáltunk a színházban. Bizonytalan

volt a foglalkozásunk, mindig a körülményektől függött:

voltunk szállítók, kísérők, félőrök, büntetésleülők,

tizennegyedikek az asztalnál, pillanatnyi vigasztalók, ideiglenes

világfiak és hivatásos vendégek.

Megmagyarázta, hogy most aránylag könnyű munkát talált, s

ha nem lenne a természete olyan érzékeny a

hőmérséklet-ingadozásokra, nagyjából meg is lenne elégedve

vele.

- Tudod, mi az az élő sakk? Ugyanaz, mint a rendes,

csakhogy nem kis asztali sakktáblán játsszák, hanem nagy,

szabad térfelületen. Apró, élettelen figurák helyett a

sakkfigurák jelmezébe öltözött emberekkel. A játékosok

természetesen egy-egy emelvényen foglalnak helyet, a

sakktábla két szemközti oldalán, hogy az egész felületet

áttekinthessék. Szabadtéri játékok és mulatságok keretében

szoktak élő sakkot rendezni, minthogy igen csábító

látványosság. A közönség szívesen nézi az efféle mérkőzést.

Hány ember kibicelhet kényelmesen a sakkozóknak a kis asztali

tábla mellett? Három, legföljebb öt, s közben még zavarják is a

játékosokat. Az élő sakkot viszont tetszés szerinti tömeg

nézheti, s a sakkozók, tőlük elkülönítve, zavartalanul

elmélkedhetnek a győzelem lehetőségein. Vegyük még hozzá a

színes jelmezek varázsát, s megértjük, miért oly vonzó látvány

az élő sakk. Zárt klubokban is rendeznek élő sakkot, ha van

megfelelő terepük hozzá.

A terepfeltételeken kívül természetesen személyzetre is

szükség van. Tizenhat ember a fehér oldalra, tizenhat a

feketére, néhány tartalékba (hisz emberek vagyunk), s

megfelelő jelmezkészlet. Az önkéntesek nem válnak be.

Kíváncsiságuk, mely jelentkezésre ösztönözte őket, alig

tíz-tizenöt perc alatt elmúlik. Hamar elfáradnak,

türelmetlenkednek, aztán bármi ürüggyel (családtag halála, ki

nem kapcsolt vasaló odahaza, állítólagos fejfájás) kiszállnak, s

elrontják az egész, nemegyszer érdekesen alakuló játszmát.

Ezért bérfigurákat kell fölfogadni. Csupán azoknál nem kell az

érdeklődés megszűntétől félni, akiket kezdettől fogva nem

érdekel a dolog, s épp ezért egyenletesen, belső törések és szár-

nyalások nélkül vesznek részt mindvégig a játékban. Díjazásért

dolgoznak, s mint szakemberek, biztosítják a figuráktól

megkívánt, kellő színvonalat.

Viszonylag könnyű a munka, vagyis elviselhetősége

különféle, változó körülményektől függ. Nyáron, napos időben,

egészen kellemes, hacsak nem kap valaki könnyen napszúrást.

Ősszel, a hosszú esőzések időszakában, náthát és

búskomorságot idézhet elő. A legrosszabb télen. Vannak olyan

játszmák, mikor a hófúvás miatt nem látni két mezőnynél

messzebbre, s nagyon kell vigyázni, hogy ne a sajátját üsse ki az

ember az ellenfél helyett.

Most azonban nyár volt, csak borús nyár.

- Nem panaszkodnék - fejezte be a barátom elbeszélését -, ha

nem lenne olyan felhős az ég, s olyan érzékeny a mandulám. Ha

ma nem megyek munkába, kidobhatnak. Futár vagyok. Sok

igyekezettel, a kollégák irigykedése közepette értem el ezt a

rangot. Nagyon kérlek, helyettesíts; csak ma! Holnapra talán

kiderül az idő. Átadom az egész napidíjamat. A futárokat

jobban fizetik, mert többet szaladgálnak. Különben valamennyi

tisztnek jobban fizetnek, rangjuk szerint. Nyár végére talán

király is lehetnék!

- Nem tehetem - válaszoltam. - Mindig rettentő rosszul

érzem magam, ha nagyobb tömeg néz. Már akkor, a színházban

is voltak nehézségeim, emlékszel? A bámuló tömeg mindig

szégyenkezést ébreszt bennem, s ez érthető

rekompenzációképpen túlságos nyílt és őszinte viselkedésre

késztet. Azonkívül azt képzelem ilyenkor, hogy ha már azért

jöttek el, hogy lássanak engem, tisztességtelen dolog lenne, ha

ne mutatnék meg nekik mindent. Ezért dobtak ki a színházból

is, amikor a premieren a felém fordított rengeteg tekintet

hatására megmutattam a közönségnek furunkulusomat. S épp

te mondtad, hogy az élő sakk egyúttal nagyszerű látványosság

is.

- Ó, efelől nyugodt lehetsz - biztatott a barátom. - Ebben az

esetben nincs látványosságról szó. Két öregúrnak dolgozom,

akiknek az orvos azt ajánlotta, hogy mozogjanak sokat a friss

levegőn. Ezért abbahagyták a házi sakkozást, s áttértek az élőre.

Magánjáték, a személyzeten kívül nem találkozol senkivel,

egyetlen kibic sincs.

Fontolóra vettem a dolgot. Utóvégre úgyse volt aznap más

munkám. Szívességet teszek a barátomnak, s közben még

keresek is - nincs rá semmi ok, hogy visszautasítsam a

kínálkozó lehetőséget.

- Jól van - állottam rá -, de vajon el tudom-e látni

feladatomat?

- Az egészen egyszerű, s a legszükségesebb útmutatásokat

megkapod a lótól. A fehér oldalon vagyok, egymás mellett

állunk a balszárnyon. Mint szomszédok, mindig váltunk

egymással néhány szót, mielőtt kibontakozik a játék, s

elválasztanak bennünket.

- No, akkor megyek is!

- Menj. Én hazamegyek, és lefekszem.

Elbúcsúztunk.

A játék az udvaron folyt, melyet kerengők vettek körül

kétemeletnyi magasságban. Egy ódon kastély belső udvara volt.

Átmentem a kapun, mely előcsarnoknak, sőt szinte alagútnak is

beillett. Az ég szürke négyszöge fedte e hatalmas doboz belsejét;

olyannyira tágas volt, hogy az aljára rajzolt sakktábla rendkívüli

nagysága nem tett rám különösebb hatást. A falakon itt-ott

függőleges tavakat alkotott a vadszőlő; a kerengők egy része e

szabálytalan alakú sötétzöld foltokba olvadt. Talán ezért merült

smaragdszín félhomályba az egész udvar - s e félhomály

sűrűsége a felhők és ködök vonulása szerint váltakozott. A

közepén ott sürgölődtek a figurák - különösen kicsinyeknek

látszottak, ami azért lepett meg, mert megszoktuk, hogy zárt

helyiségekben a távlatok hiánya miatt meglehetősen nagynak

látjuk az alakokat. Itt azonban, bár zárt helyiségben voltam,

egyúttal szabad ég alatt is, s az építészet szerencsés egységbe

foglalta a tág teret a zártsággal.

Pedig egynémelyik figura csakugyan természetfölötti

méreteket öltött jelmezében. Az élő gyalogok csöppet sem

különböztek egy átlagos ember nagyságától és termetétől, ám a

futárok, bástyák, lovak óriásiak voltak. Csupán a fantasztikus

építmények alól kilátszó, különféle kopott cipőkbe bújtatott

lábuk volt természetes. Följebb sörényes lónyakak, vicsorító

lópofák, csempe nagyságú fogakkal, lőréses bástyák, szigorú,

mértani mintájú párkányzattal, s csipkézett tányérgalléros

futárok.

Önkéntelenül is elbátortalanodva torpantam meg a térség

szélén, melyen át kellett kelnem; most valósággal meghittnek

és otthonosnak éreztem a sötét kapualjat, mely kellemetlen

készséggel verte vissza a leghalkabb neszt is. Észre se vettem,

mikor állt meg mögöttem a fekete bástya.

- Nem szabad - jelentette ki egy hang a belsejéből.

Közelről láthattam a fehér festékkel meghúzott vízszintes

hosszú és függőleges rövid vonalakat, melyek a téglák közeit

mímelték. Ösztönösen fölnéztem a csipkés párkányzatra, bár

tudtam, hogy a beszélő fejének körülbelül az én fejem

magasságában kell lennie.

Udvariasan felvilágosítottam, hogy nem véletlen kibic

vagyok, hanem beteg barátomat szándékozom helyettesíteni. A

bástya szótlanul hallgatta, majd köpésszerű sercenés süvített ki

belőle; aztán eltávozott - vastag talpú cipője alatt csikorgott a

salak. Beléptem az udvarra.

A fehérek balszárnyán megpillantottam a lovat, akinek

oltalmába ajánlott a barátom. Megszólítottam; nehézkesen

felém fordította papírmasé szügyének tömör gomolyagát s

festőien kusza sörényét, úgyhogy kitágított orrlyukai a fejem

fölé nyúltak.

- Jól van - mondta -, segítek neked beöltözni. Van

cigarettád? Munka közben nem szabad dohányozni, de addig

rágyújthatsz, míg el nem kezdődik. Csak tudni kell, hogyan

csinálja az ember, hogy a füst ne fölfelé szálljon, mert akkor

meglátják, s a főnök akadékoskodik. A nadrágba fújd a füstöt,

akkor lent száll ki a nadrágod szárából, s minden rendben van.

Meg kell az efféléket tanulnod.

A ló útmutatása alapján bebújtam a futáröltözet belsejébe.

Sötét volt benne, és fülledt levegő. A szemnyíláson át

körgallérom szélét láttam, s a zöldes félhomályba merülő udvar

egy részét.

- Bizony, öcsém - mondta a ló -, itt is tudni kell, mit és

hogyan. Például most. Még rá lehet gyújtani, csak óvatosan,

még reggelit is lehet enni papirosból, fő, hogy ne szemetelj

magad alá. Később már rosszabb a helyzet.

Jobbomon a királynő állt. Önkéntelenül lenéztem a lábára;

rojtos hajtókájú nadrágot láttam, s repedezett, ócska csukát.

Odébb a király fenséges sziluettje magaslott. Teniszcipős láb

kandikált ki alóla.

- A királyért fizetnek a legtöbbet - magyarázta a ló -, mert az

a legnehezebb. Mégis egy idősebb pacák játssza, mert a jelmeze

nehéz ugyan, de keveset kell mozognia, s az is számít ebben a

korban. Öreg napjaira jól jön az embernek néhány garassal

több. Ha a közelében vagy, és látod, hogy rajta a sor, de nem

mozdul, kopogtasd meg a falát. Megállapodtunk vele.

Láttam a feketék sűrűsödő rendje fölött a kerengőket. A

levegő nem volt átlátszó, fátyolba vonta a sűrű pára, s a fellegek

elnyomtak minden fényt; a széles eresz beárnyékolta az épület

szintjeit. Ezért az oszlopok, a boltívek és korlátok a vadszőlő

itt-ott elmosódó foltjai közt olyan hatást keltettek, mintha

ködből rajzolták volna oda őket kusza vonalakkal, egy síkba

valamennyit.

- Ohó! - szólt előttem egy gyalog. - A feketék jobb futárja

megint beszopott.

- Nem lenne szabad neki - jegyezte meg a ló. - A futár mindig

egyenes vonalon szalad. Az más, ha lóban dolgozik az ember.

Még ha kissé félrelépsz is lendületedben, nem szúr szemet

senkinek. Mindenki tudja, hogy a ló ide-oda szökdel.

- Figyelem, kezdünk! - szólt ránk a gyalog.

Valaha tudtam sakkozni, még csak nem is rosszul, de nem

kellett különösebb szaktudás ahhoz, hogy megállapítsam: mily

alacsony színvonalú játékban veszek most részt. Először is oly

sokáig vártunk minden egyes húzásra, hogy a lépések közti

szünetekben már elfogott bennünket a kétség: nem aludtak-e el

a játékosok véletlenül, vagy nem mentek-e haza, megfeledkezve

arról, hogy ezt velünk is közöljék. A kerengők rejtekébe

húzódva, töprengtek a végtelenségig, s nekünk közben

elzsibbadt a lábunk. S a hosszas töprengésnél mindig siralmas,

értelmetlen húzás lett a vége - nem lehetett semmiféle általános

koncepcióra következtetni, sem az egyik, sem a másik oldalon.

Néhányszor ide-oda huzigáltak engem is, éppúgy, mint a

többieket, minden különösebb cél nélkül. Végül is

nyugtalanítani kezdett a dolog.

- Mi ez? - kérdeztem a lovat, mikor ismét a közelébe

kerültem.

- Agyérelmeszesedés - suttogta válaszképpen. - Még

nemrégen is le tudták bonyolítani öt-hat óra alatt, de úgy

látszik, rosszabbodott az állapotuk.

- Melyik a jobb játékos?

- Egyformák. Éppen azért megy olyan nehezen. Előfordul,

hogy nem bírják befejezni estig, s akkor hagynak bennünket,

úgy, ahogy állunk, egész éjszakára, s csak másnap játsszák

végig. Félek, hogy ma is így lesz. Valahogy gyengén megy, és az

idő is bizonytalan.

Ide-oda vánszorogtunk a sakktáblán, mindig újabb és újabb

mezőnyökre. Néhány gyalogot kiütöttek. Irígyen néztük,

hogyan lépnek le a pályáról.

Közben szitálni kezdett az eső, halkan, szemerkélve. Az ilyen

eső nem múlik el egyhamar. Komolyan, megfontoltan kezdi,

hisz tudja, hogy van néhány napja tartalékban, ezért nem siet,

lassan jön lendületbe. Egyelőre óvott a papírmasé jelmez; csak

a lábamat féltettem, mert könnyű félcipő volt rajtam.

- Látod azt a vastag talpú bástyát? - mutatott a ló az egyik

feketére. - Tartsd szemmel. Kiütéskor szereti bokán rúgni az

embert, azonkívül spicliskedik, ha nagyon fáj a lábad, s

leguggolsz egy kicsit. Hazafi. Ne adja Isten, hogy a feketék

veszítsenek; olyankor a legrosszabb. Néha még sír is, úgy a

lelkére veszi.

- Az övé a játszma, vagy mi?

- Nem, de ilyen szenvedélyes természetű.

Kezdett a galléromba csöpögni valami. A papírmasé kupola a

fejem fölött szétvált egy helyen, s áteresztette a vizet. Hidegek

voltak a cseppek, kegyetlenül.

A húzások közti szünetek mind hosszabbra nyúltak; látszott,

a játékosok egyre nehezebben tekintik át a helyzetet. Az

ereszcsatornák díszes, sárkányfejű nyílásai halkan muzsikálni

kezdtek odafenn a magasban; előbb csak félénken, aztán egyre

hangosabban, mikor sűrűbben kezdett esni. Az eső egyenletes,

öblös moraját különböző magasságból csöpögő, sokféleképpen

neszező csöppek tarkították. A fekete futár kellemes

alkoholmámora már elmúlt, s szemmel láthatólag elnyomta a

buzgóság; ott bóbiskolt kétkockányira tőlem. A lovat megint

elvitték mellőlem valamerre.

Mérges lettem. A többiek, mint régi sakkmunkások, már

hozzászoktak az efféle kényelmetlenséghez. De nekem lassan

átázott a lábam, s nem bírtam belenyugodni. Semmi jelét nem

láttam, hogy ez a vontatott játék a végéhez közeledne.

„Hátha kiüt valaki? - ötlött az eszembe. - Hazamehetnék. De

ez csak szerencsés véletlen lehet, nem számíthatok rá. Így hát

mi marad hátra? Várnom kell. És ha itt hagynak bennünket

éjszakára? A ló azt mondta, az is megesik néha."

Annyi lehetőség lett volna a játék meggyorsítására, s mind

elszalasztották... A legkézenfekvőbb, nyilvánvaló esélyeket

következetesen nem használta ki egyik fél sem. A gondolatra,

hogy ügyefogyottságuk miatt tüdőgyulladást kaphatok, még

jobban dühbe gurultam. Éreztem: nem bírom tovább nézni a

dolgot. Elhatároztam, hogy a saját szakállamra meggyorsítom a

végkifejletet.

Egy apró kis csalás, egy-két mezőnyi önkéntes odébb

húzódás bizonyára sikerül. Ernyedt lomhaság uralkodik az

egész pályán; a két agyalágyult öreg önmagával van elfoglalva,

tehát nem vesz észre semmit. Feltűnés nélkül, testem súlyát

áthelyezve lábujjaimra és vissza, kezdtem átlósan átcsúszni a

szomszéd kockára. Csak túlzásba ne essem, csak betartsam az

illendőség elemi szabályait, s ne változtassam meg orcátlanul a

mezőny színét - hisz tudni való, hogy a futár a játék kezdetétől a

végéig ugyanazon a színen fut -, akkor sikerülni fog.

Most kellett megtennem a döntő lépést: összeszedni a

bátorságomat, s a saját szakállamra kiütni a fekete futárt, aki

ugyanazon az átlón állt, mint én. Kockázatot vállaltam: még ha

nem is veszik észre soron kívüli lépésemet, a fekete játékosnak

eszébe juthat, hogy ő üssön ki engem a fekete futárral, persze

csak ha meglátja hogy egymással szemben állunk. De nem volt

mit tenni. Várnom kellett egy kicsit, nem akartam túl sokat

sürgölődni a sakktáblán. Múltak a percek, nem történt semmi.

Százig számoltam magamban, aztán mindent egy kártyára téve,

határozottan átmentem a köztünk levő kockán, s odaléptem a

feketéhez.

- Kiütöttem magát, barátom - mondtam. - Hazamehet.

Azért választottam éppen őt első áldozatul, mert

feltételeztem, hogy a szesztől elhomályosult elméjével még

kevésbé figyel a játékra, mint a többiek. S csakugyan: csupán

megtántorodott egy kicsit, s tompa krákogás hangzott fel a

jelmez belsejéből. Nem titkolta örömét.

- No, akkor rohanok! - kiáltott fel. - Micsoda, egy kis sört se

szabad innom? - tette hozzá váratlanul kihívóan, s választ se

várva, elkotródott a sakktábláról. Elfoglaltam a helyét, mintha

mi sem történt volna.

Számításom helyesnek bizonyult. Olyan általános közöny és

unalom honolt a pályán, hogy senki se tudta, s nem is

gondolkozott rajta, hogy a feketéknek kell-e lépni vagy a

fehéreknek. Ami a játékosokat illeti, szemmel láthatólag

el-elszundítottak, s az eső és a félhomály is nekem kedvezett.

Mégis lapultam, míg biztos nem voltam a dolgomban. Aztán

kiütöttem egymás után két gyalogot. Pisszenés nélkül,

szófogadóan, nyilvánvaló megkönnyebbüléssel szaladtak le a

sakktábláról. A saját érdekemben kifejtett tevékenységemmel

jó szolgálatot tettem kollégáimnak is.

A fehérek győzelméért dolgoztam, de ez a győzelem csöppet

sem érdekelt. Csupán siettetni akartam a végkifejletet. Azt

reméltem, hogy ha a feketék valamennyi figuráját kiütöm, még

a legnagyobb hülye is tud sakk-mattot adni az árván maradt

királynak. Egyre vakmerőbb lettem, ütöttem, akit csak értem - s

mind kisebb szüneteket tartottam közben. Csupán a

vastagtalpú-cipős fekete bástyától óvakodtam. Nemcsak hogy

békén hagytam, de iparkodtam tőle minél távolabb tevékeny-

kedni, hogy ne vegyen észre semmit. Épp az egyik fekete ló

ellen készültem, mikor rájöttem, hogy valami nincs rendjén.

Minden erőfeszítésem ellenére a két fél számaránya változatlan

maradt, igaz, hogy sok szabad hely lett a sakktáblán, de

ugyanannyi fehér is kiesett, ahány fekete. Lehet, hogy a feketék

játékosa hirtelen felriadt, s kitört rajta a vállalkozási kedv?

Kezdtem figyelmesebben szemlélni, mi történik körülöttem. S

fölfedeztem, hogy a vastag talpú fekete bástya is mesterkedik.

Most értettem csak meg, miért nem leplezett le, még ha

gyanított is valamit. Neki sem volt tiszta a leiismerete.

Ugyanazt csinálta, amit én, csakhogy más okból: ő volt a pálya

egyetlen sovinisztája. Minden fáradságom kárba veszett: nem

változott a felek közti egyensúly, s csöppet sem lett több

reményem a játék befejezésére. A fekete bástya egyre

orcátlanabbul tevékenykedett. Láttam, milyen brutálisan,

szinte szemérmetlenül ugrott oda királynőnkhöz, hogy kiüsse, s

közben csúnyán belerúgott vasalt cipőorrával annak kopott,

ócska cipőjébe. Nem maradhattam el mögötte, ezért azon

nyomban eltávolítottam a fekete királynőt. Nem fért hozzá

kétség, hogy a fekete bástya tud rólam, de az is bizonyos volt,

hogy tudja, hogy én is tudok őróla. Ő is kerülte a velem való

találkozást. Azt is tudtam, hogy gyűlöl engem.

A mieink közül, rajtam és természetesen a királyon kívül

csak ló barátom és néhány gyalog maradt a sakktáblán.

Hasonló volt a helyzet a feketéknél.

- Én nem avatkozom a dologba - mondotta a ló -, de ajánlom,

légy résen. Segítenék neked, de én kinevezett dolgozó vagyok.

Ha lebukom, kidobnak. Nem akarom elveszteni az állásomat.

Nálad más a helyzet, akkor se történik bajod, ha rájönnek, mert

napidíjas vagy. Au! - szisszent fel hirtelen, mert a fekete bástya

e pillanatban melléje lopózott, s a szokásos rúgással ütötte. -

Szevasz! - kiáltott oda nekem, s leszaladt sakktábláról. Egyedül

ő tudta, mi megy itt végbe. Sajnos nem búcsúzhattam el tőle,

mert nyomban rohannom kellett, hogy kiüssem a fekete lovat.

Aztán még gyalogok kerültek sorra. Gyorsan elbántunk velük,

szinte minden gátlás nélkül. A sakktáblán csak a két király

maradt, a fekete bástya meg én. A nyílt, üres téren már nem

áltathattuk egymást.

Az eső alaposan eleredt. Gallérom megduzzadt, összelappadt

az esőtől, cipőmben is tocsogott a víz. Elázott a bástyán a

párkányzat, folyt a királyokról a festék. Eltűnt a csöppek és

erecskék rafinált zenekara, nyelte az udvart betöltő, egyhangú

zuhogás. A játékosok még tettek néhány primitív lépést,

kölcsönösen sakkot mondtak egymásnak, de ez természetesen

nem járt eredménnyel. Aztán megint nagy szünet következett, s

igazán nem lehetett tudni, hogy ott van-e még a két öreg, vagy

már hazamentek. Csak álltunk négyen, egyre jobban átjárt

bennünket az eső, s kétségbeesve láttam, hogy a játéknak nem

lesz vége. Sőt, ami még rosszabb: talán bekövetkezett az, amiről

a ló beszélt - itt hagytak bennünket éjszakára, abban a balga

hitben, hogy holnap reggel be tudják fejezni a játszmát. Egyre

sötétebb lett, s egyre hangosabban zuhogott.

Éberen figyeltem a bástyát. El voltam rá szánva, hogy én

rúgok bele először, ha csak közeledik hozzám. Nyilván sejtette

szándékomat, mert távol tartotta magát. Egy ideig

mozdulatlanul méregettük egymást, végül ő adta be előbb a

derekát: a fehér királyhoz fordult.

- Sakk! - mondta rekedten.

Elhatároztam, hogy véget vetek a dolognak.

- Ide hallgasson, kolléga - mondtam -, ne bolondítsuk már

egymást. Sötét van, és ömlik az eső. Az öregek már biztosan

hazamentek. Én értem, hogy maga hazafi, s szívén viseli a

győzelmet, de maga is látja, hogy a játszma döntetlen. Remi.

Inkább menjünk haza.

- Ha azt mondom, hogy sakk, akkor sakk - válaszolta

komoran.

Megértettem, hogy itt nincs értelme vitatkozni. A királyom

nem mozdult, nyilván elaludt, a nedvesség ellenére. Nem

tettem volna rá a fejemet, hogy a megvadult fekete nem tesz-e

kárt testi épségében. Megkopogtattam hát a falát.

- He? Mi az? - riadt föl az öreg.

- Sakk, apuskám! Nem hallotta?

- Ja, megyek már, megyek - s áttotyogott a szomszéd

kockára. A bástya nyomban sakkot adott neki újból. Óvatosan,

ügyelve, hogy semmiképp se kerüljek a fekete útjába, szelíden

odébb toltam a királyt a sakktábla széle felé. Csupán egy-egy

rekedt „sakk" szakította meg újra meg újra a zuhogásból és

locsogásból szőtt csendet.

- Hazamegyünk - sikerült odasúgnom halkan a fekete

királynak, mikor kockáról kockára haladva elhúztunk mellette.

Ásított egyet, jó éjszakát kívánt, és elment. Olyan sötét volt

már, hogy a nekibőszült bástya nem vett észre semmit.

Mikor a pálya szélére értünk, hirtelen lelöktem a királyt a

sakktábla területéről, aztán futásnak eredtem a kerengők felé,

magam után vonszolva az öreget. Kifulladva bújtunk el egy

oszlop mögé. Meghagytam a királynak, hogy legyen csendben, s

a pálya felé füleltem.

Patakokban ömlött az eső, egyhangú, sűrű

zúgással-csobogással szakadt a láthatatlan udvarra. Vártam,

mikor csikordul meg a salak a vasalt cipők alatt, de nem

hallatszott semmi ilyesmi. Jó néhány percig vártunk.

- Vége - mondtam. - Megyünk.

- Sakk! - tört föl az üvöltés a sötétben, közvetlen a hátunk

mögött.

Eliramodtunk, átvágva az udvaron, a kapu felé. Teljes

erőmből futottam, s közben rájöttem, milyen cselt eszelt ki: az

árkádok alatt került mögénk, cipőjét levéve, zokniban.

Már a kapu-alagútban rohantam. Mikor a megváltó

kijárathoz értem, észrevettem, hogy az öreg elmaradt

mögöttem: meglett kora s a víztől kétszer olyan nehéz jelmeze

hátráltatta. Lihegése s tornacipős csoszogása a visszhangtól

felerősödve, akár egy hangszóró, úgy recsegett-ropogott a

boltívek alatt. Ráébredtem, hogy így nem menekülünk meg.

Ekkor - azt hiszem, a félelem adta az ihletet - megváltó ötletem

támadt. Ledobtam jelmezemet, visszafordultam, lázasan

lerángatta a királymezt az öregről is, s eldobtam, amilyen

messzire csak tudtam. A hatalmas, merev báb nagyot koppant a

kövezeten. Félreugrottunk.

A bástya már odaért, s megtalálta, amit kívánt. Nyilván

megállt, mert elcsitultak a léptei. Ám a fekete visszhang most

tompa döféseket sokszorozott meg diadalmasan; mint amikor

kést szúrnak egy bábuba – a király üres, szétázott papírmasé

hüvelyébe.

Lassan elindultunk haza. Már nem volt miért sietni.

Kerényi Grácia fordítása

KÉT LEVÉL

I. LEVÉL

Tisztelt Uram!

Bár az eltelt sok hosszú esztendő elválasztott bennünket

egymástól, remélem, mégsem lettünk közömbösek egymás

iránt. Bízom ebben. S ha szorongva bontaná fel levelemet,

megnyugtathatom, nem olyan szándékkal írok, amilyet

föltételez rólam, s amitől esetleg még mindig fél.

Egyébként, még ha meg akarnám is tenni azt, amitől nyilván

rettegett annak idején, s Istenemre mondom, nem az ártatlanul

üldözött áldozat félelmével (nem, nem! csupán önkéntelenül

csúszott ki ez a néhány szó a tollamból, mindjárt meggyőződhet

róla, hogy nem táplálok haragot szívemben), még akkor is,

mielőtt e borítékot felbontaná, leküzdve első riadalmát, e

hosszú évek óta első riadalmat, már amennyiben az elmúlt

esztendők alatt mindennek ellenére biztonságban érezte magát

- meg kellene értenie magától is, hogy a dolgok már réges-rég

elévültek, s még ha meg tudtam volna is őrizni magamban

mindazt, amit annak idején az ön személyével kapcsolatban

éreztem, akkor is komoly akadályokba ütközne a megfelelő

tanúk előállítása, a nyomozás, meg a per lefolytatása... Igaz

ugyan (ezt csak azért jegyzem meg, hogy egy halovány kis

bizonytalanságot hagyjak önben), hogy ezek a nehézségek mind

legyőzhetők.

Közelebb járna az igazsághoz, ha az a sejtelem ébredne

önben, hogy nem a szervezett igazságszolgáltatáshoz

folyamodom, hanem személyes elégtételt kívánok.

Vegyük fontolóra, mit is várhat ön tőlem. Nem kétlem, hogy

e sorok olvasása közben nem csupán az eszmefuttatásomat

követi, hanem tulajdon gondolatait is fölleli. Idézzünk csak

emlékezetünkbe bizonyos eseményeket életünknek egy

bizonyos időszakából. Tudom, ki volt ön valójában, s milyen

minőségben tartózkodott házunkban. Még azt is tudom, hogy

mily eszközökhöz nyúlt feleségem elcsábítása érdekében,

Hiszen ha csupán az ön egyéni bája hatott volna rá! (Bár máig

sem értem, mi szépet láthatott az ön már korán kopasz fején,

ami pedig a fogazatát illeti, mely még toldozott-foldozottnak

sem nevezhető, úgy elcsúfította egy olcsó fogorvos a dilettáns

praktikáival - hordja még azt az undorító aranyhidat a

zápfogain? -, azzal szemben belátásom végképp tanácstalanul

torpan meg; s ahogyan a levest hörpöli - remélem, hogy máig

sem szokott le róla -, ez az undorító szokása ugyancsak

megnehezíti, hogy akár a legjobb akarattal is a „báj” szót

használjam az ön külsejével és viselkedésével kapcsolatban.) De

hogy zsarolással!... Már megbocsásson, de a hódításnak ez az

eszköze nem tartozik a tisztességes férfiak kelléktárába. Ó, ha

ezt sejtettem volna akkor, az elején, amikor ön megjelent

nálunk, mielőtt idáig fajult volna a dolog! Kiállítottam volna a

kertbe dísztörpének. Legalább elhihettem volna, hogy a

képzelet játéka vette le a lábáról a feleségemet! S ha ráadásul

tollbokrétát dugtam volna az ön ülepébe, végső soron még

romantikus képzeteket is kelthetett volna. Ugye érti?

Könnyebben találtam volna rá magyarázatot, s ami ezzel együtt

jár, könnyebben viseltem volna el azt a tudatot, hogy

felszarvaztak. De így? Istenem, milyen zseniális a nők

fantáziája, hogy olyan lapos és színtelen dolgot is, amilyen ön,

fel tudnak ékesíteni ábrándjaikkal! S milyen önálló ez a

fantázia, hisz az üres tér vagy egy akármilyen deszka is elég

neki, épp erre van szüksége, hogy minél szabadabban

vázolhassa fel rá a maga fantasztikus szüleményeit! Szinte

csodálkozik az ember, hogy miért van több férfi, mint női költő.

S most, amikor már teljes biztonsággal tudja, hogy figyelmemet

nem kerülte el semmi, annál nagyobb okkal riadozhat levelem

továbbolvasásától.

Hiszen ha csupán csábításról lenne szó! Annyira bonyolult

fogalmak körében mozognánk akkor, annyira finom, törékeny,

titokzatos és - bizonyos értelemben - metafizikus kérdéssel

lenne dolgunk, hogy nem emelhetnék jogi kategóriákkal

megfogalmazható, világos és megsemmisítő vádat ön ellen.

(Vajon önnek is eszébe jutott a tollbokréta annak idején? Nem

hiszem. Ez meghaladja az ön értelmi képességeit.) Bármilyen

érzéseket keltett is bennem az ügy, körvonalai elmosódtak az

idők folyamán. De egészen másként, sokkal egyszerűbben

alkothatna véleményt a bíróság ama készpénz-eltulajdonításról

(az összeget nem említem, bár nyugodtan megtehetném

anélkül, hogy kicsinyességgel vádolhatnának, már maga az

összeg nagysága fölmentene minden efféle szemrehányás alól),

amire ön hajlékomban vetemedett. Bár, sajnos, bizonyos

mellékkörülmények nem engedik meg, hogy cselekedetét a

lopás alacsony kategóriájába soroljuk. Éspedig az, hogy a

készpénz-eltulajdonítást az én fejbeverésem előzte meg, s

ennek folytán inkább rablásnak minősíthető, mint lopásnak. S

ha ennek ellenére is megtagadom cselekedetétől a rablás

rangját, csakis azért teszem, mert a támadást orvul követte el,

megfosztva engem a védekezés lehetőségétől. Tette inkább

kierőszakolásnak minősíthető.

Ám ugyanakkor, amikor teljesen megértem cselekedetének

indítékait, mind a csábítás (mert ha még egy olyan barom sem

maradt érzéketlen feleségem bájai iránt, mint amilyen ön,

akkor az önnél sokkal magasabb fejlődési fokon álló ásványok

kétségkívül eszeveszetten szerelmesek belé), mind a

készpénz-eltulajdonítás esetében (indítóokainak belátása itt

semmiféle nehézséget nem okoz), ami a következő, életembe

vágó cselekedetét illeti, arra már - Isten a tanúm -, bárhogy is

igyekszem pártatlan lenni, nem találok semmiféle

magyarázatot. Mi késztette önt arra, miféle meggondolatlanság,

hogy rendelkezésére bocsátott vendégszobánkban álomra

hajtván fejét, elalvás előtt ne oltsa el cigarettáját? Talán

sajnáltam öntől a hamutálcát? Nem tudott volna lemondani

arról, hogy az ágyban dohányozzék, akár egészségügyi okokból

is? Miféle lustaság, büntetést érdemlő lomhaság volt az ön

részéről, hogy nem oltotta el a cigarettáját, ahogy illik, hanem a

gyúlékony szőnyegre ejtette! Ó, nem, nem a lepedőre, persze

hogy nem oda! Akkor még az is megeshetett volna, hogy ön ég

el előbb, s csak aztán ég le az egész ház. Ki tudja, hogy akkor -

mérlegelvén összes érvet pro és contra - nem beszéltem volna-e

rá én magam is, hogy egy utolsó kis cigarettával édesítse meg az

éj leszálltát megelőző perceit! De nem így történt. Önnek volt rá

ideje, hogy felöltözzék, s kilépjen az ablakon át, miközben

szülői házam hamuvá égett. S milyen nagyszerű alvási

képességről tett tanúságot, milyen irigylésre méltó idegekről,

vagy éppenséggel hiányukról! De az csak természetes, hogy

nem szenvedett álmatlanságban akkor. Hisz önnek nem volt rá

semmi oka.

Nem helyes-e tehát föltételeznem, hogy a nyugtalanság,

mellyel ön levelemet fölbontotta, nagyon is indokolt? S most,

amikor már megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy nem

szándékozom bíróság elé idézni, újabb félelemhullámnak

engedem át, mert még nem tudja, miféle elégtételt kívánok.

Nem jelentem föl, följelentés nélkül is a markomban tartom. S

ön előre tudja, hogy feltételeimet el kell fogadnia.

Bevallom, kissé zavarban vagyok. Mielőtt a dologra térnék,

szeretném némileg előkészíteni, enyhíteni várható

csodálkozását, ha nem tudom elejét venni. Igazán kínos, hogy

mennyire feszélyez mindig az aggodalom: vajon mit gondolnak

rólam mások. Olyannyira, hogy még önnel szemben is -

hangsúlyozom: még önnel szemben is! - fontosnak tartom,

hogy szándékaimról legalább megközelítően úgy vélekedjék,

ahogy én szeretném.

Emlékszik-e vajon, milyen naplementék voltak akkor,

micsoda alkonyok? (Ne kívánja, hogy azt is megkérdezzem:

micsoda éjszakák?) Akkor, sok-sok évvel ezelőtt. Azt mondja

erre: „Mért, most talán nincsenek?" S igaza van. Mert a

meteorológus szempontjából a mai naplementék semmiben

sem különböznek a hajdaniaktól. S egyáltalán, van-e a

naplementének bármilyen jelentősége, ha mentesek vagyunk a

banális szentimentalizmustól és a vásári esztétika nyűgétől?

(Ezt én kérdezem, nem ön.) Márpedig mindketten mentesek

vagyunk tőle, én - hadd hízelegjek magamnak - azért, mert

fölötte állok, ön viszont azért, mert még erre az alacsony

kultúrfokra sem emelkedett fel. Hát akkor miért említem ama

régi naplementéket? Az indítóok bennünk volt. (Könyörgök, ne

tagadja meg tőlem ezt a „bennünk"-et, ne különítse el magát, és

ne szorítson vissza a magányos „bennem"-re, egyezzék bele,

még akkor is, ha hazugság, ha a maga részéről nem lát semmi

különbséget az akkori, hajdani, nyáresti nyolc órák és a

mostaniak közt. Majd meglátja, miért oly fontos ez nekem.)

Úgy látszik, akkor még több élet volt bennünk, mint amennyit

magunkba tudtunk fogadni, azért még arra is futotta, hogy egy

ennyire tág s lényegében könyörtelenül üres jelenséget is

megajándékozzunk vele, amilyen ez az esti légköri fénytüne-

mény.

Most bizonyára azt kérdezi, hogy mit is jelent az a „több

élet". Ne várjon erre kimerítő választ. De arról biztosíthatom,

hogy bőven volt akkor bennünk élet, nagyon is bőven.

Valamiképpen mindig meggyőződhet az ember önnön létéről,

létezéséről. Nyilván ismeri a népszerű módszert a valóságérzet

visszanyerésére olyan helyzetekben, amikor az ember elveszti.

Az ember egyszerűen belecsíp a saját karjába, arcába, vagy más

érzékeny s könnyen hozzáférhető testrészébe. Fáj? Éppen az

kell, hogy fájjon. Épp a fájdalom által fokozza önnön létérzetét

az egyszerű szakácsnő is, ha éjnek évadján megijed a vélt

kísértet folyosón felhangzó lépteitől. Hát még a fejlett tudatú

egyének, akiknek annyival nehezebb védekezniök a lét rájuk

támadó valótlansága, szava-nem-hihetősége, jelentéktelensége

ellen!

Uram, hogy mennyire szenvedtem én akkor ön miatt! Az

nagyszerű volt! Persze hogy a feleségem később még jó

néhányszor megcsalt. De a későbbi partnerei olyan emberek

voltak, akikben még én is föl tudtam fedezni valamiféle testi

vagy szellemi erényeket. De ön oly csodálatos, tökéletes nulla

volt, s ezáltal éppúgy, mint a nulla, mely önmagában nem jelent

semmit, s mégis oly sokat jelent a mennyiségtanban, jelentett

ön is oly sokat élményeim matematikájában. A puszta

szörnyűség volt ön, az ön segítségével ütköztem bele valamibe,

ami érthetetlen, és mégis létezik, valamibe, aminek nem lett

volna szabad lennie, mégis volt. S vajon nem éppen ez az élet

pontos meghatározása?

Mert, kérem szépen, az imént zsarolásról beszéltem. Ön

nagyon jól tudja, éppúgy, mint én, hogy nem mondtam igazat.

Szó sem volt zsarolásról az ön részéről. Csak kitaláltam a

zsarolást, mert nem volt bátorságom elfogadni a dolgot

pontosan úgy, ahogy volt. Még most, sok-sok év után is, még

ezelőtt egy negyedórával is vigasztalni próbáltam magamat, be

akartam magamat csapni. Hiszen tudom, hogy ön nem

zsarolással csábította el a feleségemet. Gyönyörködve nézte

önt, amikor ön a levest hörpölte, és én... még most is, amikor

erről írok... De nem, nem. Hazudok, előbb azért hazudtam,

hogy ne szenvedjek annyira. De most kétszeres a hazugságom,

mert amikor abbahagytam a hazudozást, épp az imént,

kiderült, hogy ma már egyáltalán nem fáj nekem semmi. De ezt,

épp ezt nem akarom bevallani, mint végső vereséget.

Hogyhogy, hát semmi sem maradt az egészből, egyáltalán

semmi? S mikor egy negyedórával ezelőtt azt a gyáva hazugsá-

got mondtam a zsarolásról, hazudtam, hogy egyáltalán érzek

valamit, önmagam előtt is eltitkoltam az igazságot, hogy ma

már csöppet sem érint mindez.

Mert, kérem szépen, igen kevés élet van már bennem.

Kevesebb, mint önmagam. Arra sem elég, hogy saját

személyemet betöltse, hát még hogy egy egész darabka eget

elevenítsen meg! Kicsinyke kis élet zörög még bennem, ide-oda

csúszkál, akár üres zsákban a babszem. Még jó, hogy

mindennapi elfoglaltságaim között megfeledkezem róla, de ma

oly nehéz például azzal a szerencsétlen naplementével

szembenéznem, mely valaha... megengedi, hogy latin kifejezést

használjak ... oly hálás „recipiense" volt önnön bőségemnek.

Olyanformán vagyok vele, mint a kiöregedett cirkuszi atléta, aki

nem mer nehezebb súlyzókra nézni, mert valaha könnyedén,

tapsvihartól kísérve emelte őket a magasba, s ma már ahhoz

sincs ereje, hogy fölemelje a földről.

Most már látja, hogy jogom van „mi"-t és „bennünk"-et írni,

amikor múltunkat említem, bárha ön akkor is (nem kétlem)

úgy nézett a világra, mint most, vagyis mint borjú az új kapura.

Valamiképpen általam létezett ön, ahogy én is ön által, s ez

újabb bizonyítéka a világmindenség egységének. Ugye érti,

miért félek attól, hogy megtagadja tőlem ezt a jogot? S még

jobban megérti, mihelyt megtudja, mit kívánok öntől, mit kérek

esedezve...

Térj vissza, barátom! Ha maradt még benned némi halovány

nyoma a lelkifurdalásnak, lásd, megmutatom az utat, melyen

lecsendesítheted. Ha nem indít meg a kérésem, ha nem

vonzanak a teljesítésétől várható előnyök, bírjon rá a

visszatérésre az a tudat, hogy tartozol nekem valamivel.

Jelenem immár oly gyatra, hogy még csak múlttá se válik. Te

talán segítségemre leszel, hogy élettel töltsem meg nem csupán

önmagamat, hanem azt a darabka esti eget is. Mert nagy

örömökre, melyek éppúgy életre kelthetnének, mint a

szenvedések, nem számíthatok többé. Nem mintha nem

kerestem volna őket. S nem is azért, mert nem találtam meg

őket. Hanem azért, mert már nem voltak s nem is lesznek soha

többé valóban nagyok. Vajon nagy fájdalmam lehet-e még?

Mindennek ellenére azt hiszem, rá inkább hagyatkozhatom, bár

néha ezzel kapcsolatban is elfog a kétség. Ezt is bevallom neked

őszintén, bár nem akarok túlságosan engedni az őszinteség

ingerének. Egyébként akkora barom vagy, hogy remélem,

erősebbnek bizonyulsz az időnél, s gazemberséged

diadalmaskodik az elmúláson.

Térj vissza hát! Hadd emlékezzünk újra az elmúlt időkre.

Feleségem még mindig virul, házunk, hál' istennek, felépült

újra, s cigaretta is akad benne.

2. LEVÉL

Nagyságos Uram!

Legyen szabad előrebocsátanom, hogy már nem dohányzom.

A feleségem nem engedi, és a tüdőm is meg van támadva. Ami

meghívását illeti, sajnos, nem engednek el a hivatalból, mert

már kivettem az idei szabadságomat, legföljebb

betegszabadságot kérhetnék, de az orvos nem ír ki, mert

általában egészséges vagyok, amit önöknek is kívánok.

Egyébként a feleségem úgysem engedne el egyedül, úgyhogy

legföljebb együtt köszönthetnénk be önökhöz valamelyik

ünnepen, de csak rövid időre.

Viszont arra kérném, ha lenne olyan szíves elintézni, hogy

valami más munkát kapjak, mert nehéz helyzetben vagyok, és a

házunkat részletfizetésre építettük, azért ha tudna számomra

valamilyen állást, nagyon fontos lenne nekem.

Ha nem tudna állást szerezni, esetleg akad egy ócska bábu a

gyereknek, vagy egy rossz kabát az én számomra, amit már nem

hord. Önöknek vannak gyermekeik? Nekem ugyanis van kettő,

nagy áldás a gyerek, a fiú egészen rám ütött.

Esetleg egy kis pénzt. Azzal kapcsolatban, amiről írt, igazán

bocsánatot kérek, szívesen visszavonok mindent, csak ne

jelentsen föl a bíróságon, különben ha mégis föl akar jelenteni,

hát a sógorom a rendőrségen dolgozik.

Minek kell olyan dolgokat irkálni, hogy nem szégyenli az

Úristen előtt, ön annyira művelt, hát maga is tudhatja, hogy

elmúlt az ifjúság. Már nem vagyunk abban a korban, uram,

nem bizony. Nem szabad vétkezni.

Még egyszer kegyeibe ajánlom magam, feleségének pedig

kezét csókolom.

A levelezés ezzel véget ér.

Kerényi Grácia fordítása

MONIZA CLAVIER

Velencében történt, a Lídón. A meglehetősen széles, sóderral

felszórt járdán nehezen emelgettem a lábam. Bal kezem felől

aszfaltozott úttest, azon túl pálmafák, távolabb kertek, a

kertekben zöld zsalugáteres házak.

Nagyon meleg volt. Fejemen vörös szalagos szalmakalap.

Ember sehol. Autó is csak nagy ritkán suhant el mellettem.

Már attól tartottam, hogy olyan negyedbe keveredtem, ahol, ki

tudja, talán nem illik gyalogszerrel járni.

De ha most leülök, ha egyáltalán volna mire, csak rontok a

helyzetemen. Ha megyek, olyan ember benyomását keltem,

akinek valami elintéznivalója van, aki valamilyen céllal halad el

a házak előtt. Meg kell hagyni, nem épp a legmegfelelőbb

időpont, rajtam kívül senki sincs az utcán. De annyi baj legyen.

Sőt. Elképzeltem, hogy valaki néz az egyik zsalugáter mögül, és

ezt gondolja magában:

„Milyen sürgős és fontos elintéznivalója lehet ennek a

fiatalembernek, ha ilyen kánikulában is nekivág a városnak.

Fantasztikus."

És nemcsak hogy nem nevet ki, de még valami tisztelettel

vegyes kíváncsiságot is érez irányomban.

Kezemben koffer, igaz, csak papírmasé, de új, takaros,

messziről senki meg nem mondaná, hogy nem valódi bőr. A

kofferban a ruhaneműm, valamint az élelem, ami nélkül nem

indul el az ember hosszú útra.

Meglehetősen gyorsan szedtem a lábam, mert aki valahova

siet, az nem mehet lassan. Meg aztán reméltem, hogy ha

gyorsan megyek, hamarabb érek valahova.

A levegő mozdulatlan, levél se rezdült. „Szó, ami szó -

mondtam magamban -, az igaz, hogy nem heverészek ilyen szép

házban, mint ők, a zöld zsalugáterek mögött, ellenben járni, azt

tudok." S erre még gyorsabban szedtem a lábam.

De a sóderon nehéz, kényelmetlen volt a járás. Elöntött a

méreg. Pálmákat ültetni, azt igen, de hogy egy tisztességes

járdát csinálnának a gyalogosoknak, azt nem. Nálunk

nincsenek pálmák, ellenben a járdák olyanok, amilyennek egy

járdának lennie kell.

Legszívesebben lementem volna az úttestre. Ott sokkal

kényelmesebb. De nem illett. Még azt gondolják, hogy nem

tudom, mire szolgál a járda, de az is lehet, hogy az úttesten nem

szabad gyalogolni. Minden országban mások a közlekedési

szabályok. A nap magasan, az ég kék, én megyek, egyenesen,

mint az ökörhugyozás.

Mögöttem megcsikordult a sóder, csörgés, sűrű lódobogás.

Hátraforduljak, vagy ne forduljak hátra? Ha hátrafordulok, azt

mondják, hogy már a lódobogásra is megfordulok, holott

nekem most komolyan, gondolataimba merülve, közömbösen

kell mennem, mint akit teljesen lekötnek a saját ügyei. De a

lódobogás egyre közelebbről hallatszott. Nem bírtam tovább,

hátrafordultam.

Két úr és egy hölgy közeledett felém, mindhárman lovon.

Fénylő szőrű, gondosan nyírt lovak, lakkozott lószerszám. A

hölgy pedig micsoda szépség! Aranyszőke haj, szobortermet.

Kezében lovaglópálca, azzal üti a lovat. Mindjárt utolérnek.

Félrehúzódtam, és egy bozontos, bundás törzsű fa alá álltam.

Közben az ismeretlen lovasok egyre közeledtek, s amikor

már-már egy vonalba értek velem, a hölgy lova, amely eddig

békésen ügetett, hirtelen megállt, mintha földbe gyökerezett

volna a lába. Ezt látva, az urak is megrántották a gyeplőt, s az

egész társaság, vagy egyméternyire tőlem, megállt.

A hölgy elmosolyodott, megveregette a hátasló nyakát, és

valamit mondott neki angolul. A ló egy helyben topogott,

jobbra-balra vetette a fejét, de menni, azt nem. Erre az egyik

jóképű, deresedő, lebarnult úr, akinek elegánsan nyírt bajusza

volt, rám mutat, és ugyancsak mond valamit angolul. A hölgy

megrázza a fejét, mosolyog, mire a férfi megint mond valamit

angolul. Én illedelmesen félrehúzódva állok, komoly képpel,

még a koffert sem tettem le a földre. Egyszer csak látom, hogy a

másik, a fiatal, fekete hajú, széles vállú és ugyancsak nagyon

jóképű férfi leszáll a lováról, és felém tart. Hallom, hogy mond

valamit, aztán várja a válaszomat.

Fejemben egymást kergették a gondolatok, de nem tudok

angolul. Bevalljam, hogy nem tudok? Mi mást tehettem,

erőlködni kezdtem.

2 Nem először erőlködtem életemben. Elmesélem az egyik

esetet.

A város, amelyben laktam, nem volt éppen nagy. De kicsi

sem. Az értelmiségi klubba jártam ebédelni. Csupa

törzsvendég, egytől egyig értelmiségiek. A pultnál álldogáltak,

közben megrendelték az ételt, leggyakrabban pirogot.

Sötét és nyirkos napra ébredtünk, ebben a városban

megdöbbentően magas volt a sötét és nyirkos napok száma,

mintha mindig ősz lenne, a nyár csak félreértésből látogatott

meg bennünket. Az volt az ember érzése, hogy az igazi élet

mindig valahol másutt zajlik, mindezek tetejébe szegénység

uralkodott a városban! Pontosabban nem is szegénység, hanem

a jólét hiánya. Megesett, nagyon ritkán, hogy valaki végképp

elköltözött a városból. Még az utcán járkált, még beszélgetett

velünk, de már idegen volt. Aztán kikísértük az állomásra.

Néztük a vagonokat. Mi egyszerű, közönséges vagonoknak

láttuk, de ő már nem. Titokban arra gondoltunk, hogy vajon ő

milyennek látja ezeket a vagonokat. Leszállt a köd, korán

meggyújtották a lámpákat. Elbúcsúztunk egymástól. Aztán

elindult a vonat.

Kiléptünk a pályaudvarról. A téren, az utcákon egyre sűrűbb

lett a köd. És azt kérdeztük magunktól: hogyan lehet, hogy

mintha történt volna valami, holott semmi sem történt?

Amikor aztán a pulthoz léptem, ugyanazok az emberek

vettek körül, akiket nap mint nap láttam. Valószínűtlennek

tűnt, pedig így volt. De hát miért valószínűtlen, ha egyszer

természetes? Képtelen voltam megfejteni ezt a talányt, és a

gondolat nem hagyott békén.

Ekkor eszembe jutott, hogy biztosan lehetne ezen

változtatni. Minden izmomat megfeszítve erőlködni kezdtem.

És megtörtént: dalra fakadtam. De nemcsak úgy, egyszerűen,

ahogy az ember néhanapján dúdolgat magában. Szépen

énekeltem, meglepően mély, csodálatos, zengő hangon.

Fejemet hátravetettem, lábamat keresztbe tettem, és

könyökömmel a pultra támaszkodtam. Olasz dalt énekeltem, az

O sole mió-t. Ámulattal néztek rám. Senki sem tudta, hogy ilyen

csodálatos hangom van, én sem. Én pedig könnyedén, feszte-

lenül daloltam, mert átléptem a lehetetlenség küszöbét, és

végtelen boldogság töltött el. Bár a kívülállók számára úgy

tűnhetett, hogy én csak úgy mellékesen énekelek, mint akinek

éppen erre támadt kedve. Huncut mosollyal az ajkamon, kissé

szórakozottan, mert fölöttébb lefoglalt dalom szépsége,

elszakadva a világtól, mint a művész, akit elragad ugyan saját

művészete, mégis nyájas, bőkezű, jólelkű, mert nem akartam

megfosztani őket e szépségtől, amelynek forrása és ura lettem.

A konyhalány, aki éppen a rántott húst hozta, elbűvölten

megállt, „Jézusom!", kiáltotta, és összecsapta a kezét, a tál a

rántott hússal a padlóra esett. Akárcsak ő, a többiek is

megdöbbentek, a villára szúrt falat félúton megállt, elmerültek

velem a varázslatban, akarat nélküli, lelkes kis nyáj, amely

követi pásztorát, aki más országba vezeti őket.

Az étteremből székhúzogatás zaja hallatszott, egyesek az

ajtóban tolongtak, mások pisszegtek: „Pszt, pszt, nem hallják,

hogy énekel?" Egy öregasszony a szeméhez emelte

zsebkendőjét, talán ifjúkori szép napjait juttattam eszébe,

amikor újdonsült férjével, a hajdani báróval, a jelenlegi

megboldogulttal, Sorrentóban nyaralt. És én kissé

szégyenkeztem a tapsok miatt, elvégre csak a magam kedvére

kezdtem énekelni. Énekeltem, mert nem tehettem mást,

énekeltem, mert dalolt a lelkem.

Egyszer csak észrevettem, hogy egy idő óta nem úgy megy az

éneklés, ahogy kellene. Mint amikor az ember végighúzza

tenyerét egy sima deszkán, s váratlan szálkára, szilánkra,

dudorra bukkan. A fal és a pult között lapuló sötét sarokból jött

az akadály. Gyengén, rendületlenül kúszott felém. Egy

meghatározhatatlan korú, szerényen öltözött férfi állt ebben a

sarokban. Mindennap láttam, mindig ugyanazon a helyen,

mindig ugyanabban az időben. Mint mindig, most is pirogot

evett, nekem csak az oldalát mutatta. Minden figyelmét a

pirognak szentelte, engem észre se vett. Ó, ha legalább azt

hihetném, hogy nem akarja, hogy énekeljek, hogy tiltakozik

ellene, hogy dühös... De nem, egyszerűen észre se vett, csak

tömte magába a pirogot.

Hogy ne érezzem annyira a visszautasítottság kínjait, úgy

döntöttem, hogy biztosan süket. Elhatároztam, hogy

hozzálopózom, mint a kis virág, amely látva, hogy a természet

szerelmesei nem veszik észre a bozótban, maga fut az ösvényre,

és jó szívétől vezérelve ontja illatát.

A zenés filmekben látott énekeseket utánozva indultam felé,

akik - miközben dalolva ballagnak, tegyük fel, egy kisváros

utcáján - felborzolják egy gyerkőc haját, megpaskolják egy

csacsi hátát, tovább lépegetnek, a fiatal mosónőnek, ki a ruhát

teregeti éppen, megfogják az állát, továbbállnak, könnyedén

átugranak egy sövényen, s közben egyre csak dalolnak. És

amikor már majdnem a sarokban voltam, a rendületlenül

falatozó ember mellett, az utolsó hangot hosszan kitartva,

hirtelen befejeztem a dalt. Felzúgott a csend. Koncentráltam, és

máris áradt az Indián szerelmi dal merőben más, sóvárgó

dallama.

Egyenesen a tányér és az álla közé énekeltem. A villájára

szúrt egy pirogot, és szájához emelte, szenvedélyesen

felbúgattam a hangom, de a pirog simán áthatolt dalom

patakján. Hangom már a fülét ostromolta, amely, néhány

jellegzetes formabeli apróságtól eltekintve, semmiben sem

különbözött más emberi fültől. De az, mint egy titokzatos

szakadékba nyíló tölcsér, elnyelte dalomat. Teljes erővel e

fülkagylót ostromoltam, de mindhiába, ahogy én egész

valómmal énekeltem, ő egész valójával pirogot evett. Észre se

vett.

Helyzetem elviselhetetlenné vált. Éreztem, hogy erőm

fogytán, de képtelen voltam elhallgatni. Ha most megfordulnék

és elmennék, hagynám őt, hadd egyen... de hát ez leheteden.

Végső elkeseredésemben bedobtam az utolsó adut.

Abbahagytam az Indián szerelmi dal-t, kezem a mellemre

tettem, leguggoltam, s hol egyik, hol másik lábamat rúgva ki

magam alól, kozáktáncba kezdtem, ugrás, guggolás. „Hu-ha,

hu-ha!", rikoltoztam vadul, s őrült, féktelen hévvel daloltam

hozzá. Egyenesen neki, hetykén, mint a sztyeppék fia. Tegyük

fel, hogy süket, de látni biztosan lát. Szállt a por, én meg csak

táncoltam, mint a szolgalegény, ki a lagziban, sapkáját a

csizmaszárhoz veregetve, ifjúi szenvedéllyel, a muzsika

ritmusára felugorva és leguggolva igyekszik szíve választottja

felé, s e csudamutatványokkal csalogatja őt táncba és

szerelembe.

Minden hiába. A pirog egy pillanatra sem tért le pályájáról.

Nem fordult felém a fej, nem egyenesedett ki a tál fölé hajló hát.

Hirtelen megsajdult a lábam, testemet kiverte a verejték,

elakadt a lélegzetem. Ő pedig, amikor az utolsó pirogot is

megszabadította pirog voltától, valami mássá alakítván,

kenyérhéjjal gondosan kitörölte a vajat a tányérból, aztán

nyugodtan megette. Ám nekem meg kellett őriznem arcom

duhaj vidámságát, hajamat, mintegy a féktelen jókedv jeleként,

fel kellett borzolnom e szilaj táncban. Így dobáltam magam

faltól falig, még mindig ifjonti „hu-há, hu-há"-val ajkamon,

holott kétségbeesés töltötte el a lelkemet, mert rádöbbentem,

hogy hiába táncolok.

A többieket valósággal megőrjítettem. Ütemes tapssal

kísérték kurjongatásaimat és guggolásaimat, egyesek pedig

hajlongani kezdtek, félénken, ám egyre bátrabban topogva

lábukkal, egyikük, egy professzor, egészen jól aprózta cúgos

cipőjében, mert annyira tűzbe jött.

De mit nekem ezek, ezeket már rég meghódítottam. Nekem

az az egy kellett, úgy kellett, mint az élet, de ő a füle botját se

mozdította.

Végül is, ó, milyen egyszerű az egész, elképesztően egyszerű,

és milyen borzalmas, hihetetlen a maga köznapiságában,

olyannyira, hogy csupán egy erőtlen „nem, nem"-mel lehet

nyugtázni. Bár miért nem, ha olyan mindennapi? Felállt és

kiment.

Én még rúgtam néhányat, egyre lanyhábban, mint a hátára

fordított, döglődő csótány. Még dobbantottam egyet-kettőt, bár

a „hu-ha" már lehervadt ajkamon, erejét vesztette, „hu-ha",

ismételtem meg, „hu-ha"-ra, aztán egyre halkabban, egyre

ritkábban, végül suttogva. Fölegyenesedtem, lábam

rogyadozott. Nem éreztem a térdem. A pulthoz tántorogtam. A

por lassanként leült. Körös-körül arcok, de nem néztem a

szemekbe. „Mit fizetek?" - kérdeztem. Ennyit és ennyit.

Fizettem, kimentem.

3 Erőlködésem eredményeképpen megértettem, mit mondott

nekem a fiatalember:

- Legyen olyan szíves, vegye le a kalapját. Miss Clavier

hátaslova megbokrosodott, és nem megy tovább, amíg ön le

nem veszi a kalapját.

Általában nemigen tudom, hogyan kell viselkedni ilyen

helyzetekben. De most kapásból válaszoltam. Letettem a koffert

a sóderos útra, és az amazonhoz léptem. A ló a fülét hegyezve

leült a hátsó felére, és kimeresztette a szemét.

- Hölgyem - mondtam folyékony angolsággal -, roppantmód

sajnálom, hogy kalapommal ily kellemetlenséget okoztam.

Higgye el, őszintén fájlalom. Mindazonáltal, ha leveszem

kalapom, az nem a lónak szól, hanem az ön szépségének

hódolok vele.

Így szólva levettem a kalapom, és meghajoltam.

A hölgy elmosolyodott, és enyhén elpirult.

- De uram! - kiáltotta. - Hogyan említhet engem egy napon

az én Elizámmal? Nézze, milyen csodálatos, nézze ezt az ívelt

nyakat, ezt a könnyed járást. - És megveregette a ló nyakát.

- Moniza - szólalt meg az idősödő gentleman -, úgy látszik,

elfelejtetted, hogy várnak bennünket az Excelsiorban.

Induljunk. Köszönjük, uram - fordult hozzám hűvösen.

- Ha nem tévedek, ön is az Excelsior felé tart - szólt Moniza,

válaszra sem méltatva az urat.

- Természetesen, bizonyos tekintetben - válaszoltam.

- Pompás, akkor együtt mehetünk!

- De Moniza, az úr gyalog van! - jegyezte meg amaz felemelt

hangon.

- Akkor Mike leszáll a lováról, és felajánlja az úrnak. Várjon

itt, majd érte küldjük Vladiszlávot.

Így szeretett belém Moniza Clavier, a világhírű

filmszínésznő.

4 Bár Moniza nagyon könyörgött, hogy költözzem át az

Excelsiorba, nem teljesítettem kívánságát. Akkor, az első

találkozás után, a hotel előtt elváltak útjaink. Moniza ugyan azt

javasolta, hogy várjuk meg a hallban, amíg a sofőr visszajön a

kofferommal és Mike-kal. De én udvariasan elhárítottam a

meghívást, tudván, hogy újdonsült ismerősnek nem varrja

nyakába magát az ember, továbbá hogy minél hűvösebb az

ember a nőkhöz, azok annál inkább kapaszkodnak utána. Ezért

azt mondtam, hogy inkább a hotel előtt várok. Moniza szólt,

hogy hozzanak ki három széket, de én méltóságteljesen

közöltem, hogy majd állok. Az idősödő gentleman egy

pillanatra se hagyott magunkra, de Moniza felküldte őt a

lakosztályába egy üveg kölnivízért, erre elment, bár kelletlenül,

és mi kettesben maradtunk. Akkor Moniza gyorsan

megkérdezte, meddig szándékozom Velencében maradni. Azt

válaszoltam, hogy még nem tudom pontosan, ugyanis ez

ügyeim állásától függ. Bár nem határoztam meg közelebbről

ügyeim természetét, azt azért tudomására hoztam, hogy fontos

és bonyolult ügyekről van szó. Valójában semmi elintéznivalóm

nem akadt sem Velencében, sem másutt, de úgy éreztem, hogy

ezt nem illik bevallani. Emígyen álldogáltunk az Excelsior előtt,

és észrevettem, hogy az emberek kíváncsian és hódolattal

nézegetik Monizát, közben rám is vetnek egy-egy pillantást, és

bizonyára azt találgatják, hogy ki vagyok, és hogy lehet, hogy

ilyen bizalmasan csevegek a világ minden táján ismert és

imádott filmcsillaggal. Amikor Moniza megtudta, hogy Keletről

származom, bár pontosabban nem neveztem meg hazámat,

rendkívül élénk érdeklődést tanúsított. Követelte, hogy

részletesen meséljem el neki, hogyan néz ki a sztyepp, amiről

annyit hallott már életében. Széles körívet írtam le kezemmel, s

így szóltam! „Vot, daleko, daleko...", mire fölragyogott a szeme,

mint két csillag, és megvallotta, hogy fuldoklik a civilizáció

szűk keretei között. Ekkor a hotel ajtajában megjelent az

idősebb úr a kölnivízzel. Moniza még gyorsan megkérdezte,

hogy elégedett vagyok-e a szállodával, amelyben lakom, és

hozzátette, hogy az Excelsior, mint a mondén világ minden

szállodája, unalmas, de minden igényt kielégít. Azt válaszoltam,

hogy mi, keleti emberek, megszoktuk az egyszerű életet, nem

törődünk a komforttal, különben is ügyeim bizonyos

mértékben kapcsolatban vannak az általam választott

lakóhellyel. Állításom alátámasztására elmeséltem, hogy

nálunk a régi szép időkben a lovas a nyereg alá tette a nyers

húst, ami az egész napos nyargalástól megpuhult, és

fogyasztásra alkalmassá vált. Ekkor odaért a deresedő

gentleman, és átadta Monizának a kölnisüveget, amelyet

Moniza közömbös arccal vett át, meg se köszönte. Ebben a

pillanatban befordult a sarkon a Chrysler a kofferommal és

Mike-kal. Vladiszláv kiugrott, levette a sapkáját, a mellére

szorította, ajtót nyitott Mike-nak, majd elővette a

csomagtartóból a kofferomat. Féltem, hogy a koffer kinyílik, és

tartalma kipotyog, mert az egyik zár elromlott, csak én tudtam

bánni vele. Szerencsére nem történt semmi baj. Fogtam a

koffert, és megköszöntem szívességüket. Kínos csend lett.

- Jerry, egy pillanatra - fordult Moniza ideges élénkséggel és

mesterkélt könnyedséggel az idősödő gentlemanhez. - Igazán

meghívhatnánk az urat a mai estélyre. Fogadás lesz a fesztivál

tiszteletére - magyarázta hozzám fordulva. - Tömény unalom,

de engedje meg, hogy kitegyem e szörnyűségnek, jöjjön el a

kedvemért. Szabad az estéje? Utána szűk körben elszóra-

kozunk.

Köszönetet mondtam a meghívásért, és közöltem, hogy ha

nem jön közbe semmi - ezzel titokzatos és bonyolult ügyeimre

céloztam -, akkor bátorkodom élni az alkalommal. Majd

meghajoltam, elhárítottam Moniza javaslatát, hogy Vladiszláv a

kocsival elvisz az általam megjelölt helyre - mondván, hogy

csak rendkívüli esetekben használok autót -, s a lehetőségekhez

képest ruganyos léptekkel átszeltem a gyepágyás mellett

húzódó teret. Amikor a fasorba értem, óvatosan hátralestem,

Moniza még az Excelsior előtt állt, és engem nézett.

A nap hátralévő részét gondokba merülve és változó

hangulatban töltöttem. Hol úgy határoztam, hogy nem élek a

meghívással, és ily módon örökre eltűnök Moniza életéből,

bánatot s teljesületlen vágyakat hagyva magam után, mivel

attól féltem, hogy nem tudok megfelelni egy ilyen választékos

és nagyvilági fogadás követelményeinek, és elillan a varázslat,

amellyel kétség kívül megbabonáztam Monizát, majd ismét úgy

döntöttem, hogy elmegyek, és továbbfejlesztem ezt a különös

ismeretséget. Velencében, mint már mondtan nem volt semmi

elintéznivalóm. Aznap érkeztem mint fölöttébb szűkös anyagi

lehetőségekkel rendelkező szerény turista. Bár eddig cél nélkül

ténferegtem, a látványtól kábultan, élt bennem az időnként

ugyancsak pislákoló remény, hogy mindenek ellenére van

bennem valami, hogy e távoli és jelentéktelen országból

ideszakadt szegény és ismeretlen, bárdolatlan fiatalemberben

van valami, ami csak az alkalomra vár, hogy megnyilatkozzék,

és felzárkózzék a nagyvilághoz. Ne csupán felzárkózzék, hanem

túl is tegyen rajta. A saját méltóságunkért folytatott harc a

legnehezebb feladat minden, hozzám hasonló, azonos

helyzetben lévő ember számára. A harcnak különböző

módozatai vannak, és ha harcra nincs mód, marad a megvetés.

Reggel óta mást se tettem, mint a szárazkolbász segítségével hol

harcoltam Velencével, hol megvetettem.

A lengyel szárazkolbász amolyan füstölt kolbászféleség,

hazámban közismert, másutt ellenben alig ismerik. Külföldre

készülő hazámfiai között roppant népszerűségnek örvend,

ugyanis tömegéhez képest aránylag könnyű, következésképp

elég sokat lehet vinni belőle, nem romlik, vagyis hosszú ideig

fogyasztható. Kofferom tartalma jelentős mértékben

szárazkolbászból állt.

Vagyis a szárazkolbász hazai specialitás, itt nem találkoztam

vele sem a kirakatokban, sem a boltokban. Valóságos hegyeket

láttam különféle halakból, rózsaszínű rákokból és számomra

ismeretlen tengeri herkentyűkből, de lengyel szárazkolbászt egy

szálat se. Láttam szalámit és füstölt tarját, különböző sonkákat,

de lengyel kolbász mutatóba se akadt. Szárazkolbászom csak

nekem volt, csak én cipeltem a kofferomban ezt a specialitást, a

helybélieknek nincs. Még azt se tudják, szeretik-e a

szárazkolbászt vagy sem, mert nem ismerik. Következésképp a

szárazkolbász volt a pajzsom és kopjám. A szárazkolbász

segítségével vertem vissza az utcára is kiáradó hófehér

abrosszal letakart, virágokkal és gyümölcskosarakkal díszített,

illatfelhőket eregető asztalok támadásait. Magam is támadásra

lendültem, ravasz, ám egyszersmind büszke mosollyal ily

szavakat mormolva magamban: „Na és aztán? Nekik nincs

szárazkolbászuk."

Sajnos, már harmadik napja szárazkolbászt reggeliztem,

ebédeltem és vacsoráztam. És egyre nehezebb volt meggyőzni

magam, ha egy padra vagy egy falkiszögellésre kuporodva, a

papírról bekaptam egy-két falat szárazkolbászt, hogy ízletes

készítmény, és legszívesebben életem végéig ezt enném. A

szárazkolbász nem szereti, ha túl sokat fogyasztanak belőle.

És ekkor a lagúna partján, előttem a hullámok dobálta fekete

gondolákkal, hátam mögött a Doge-palotával - a

szárazkolbásszal kötött átokverte házasságban -, eszembe jutott

a pirog, amelynek kíséretében annak idején énekeltem. És a

múltbeli pirog és az itteni saláták között lebegve, mindkettőtől

megfosztva, az előbbi után vágyódtam, ez utóbbit kívántam.

Különben végül is a szárazkolbász miatt szántam rá magam,

hogy azon az estén elmegyek Moniza Clavier fogadására.

Ismétlem, hosszan tűnődtem, elfogadjam-e a meghívást,

abbeli félelmemben, hogy kompromittálom magam a

fogadáson, s elszalasztom a rám mosolygó szerencsét. Hogy e

szerencsét megtartsam, szívesen lemondtam volna a további

zsákmányról. Mert olyan ez, mint a szerencsejáték, hiába van

szerencséje az embernek kezdetben, az még nem biztosíték rá,

hogy dupla téttel is befut. Világéletemben nyomorult, óvatos

játékos voltam. A szárazkolbász váratlan elvesztése azonban

felpezsdített, elriasztotta rest félelmemet, és mindenre

elszánttá tett.

Nem, nem esett a tengerbe a szárazkolbász, és nem is lopták

el. A délután már estébe hajlott, dacos ifjúságom ellenére már a

látszatra se ügyelve, fáradtan vánszorogtam, amikor az egyik

mészárszék előtt egy hatalmas, kampón lógó füstölt tarját

pillantottam meg. Olyan hatalmas volt, hogy talán nemcsak

reklámcélokat szolgált, hanem metafizikai tartalommal is

rendelkezett. Az őrült, önmagán túllépő hentesáru diadala. E

füstölt tarjának nevezett valami hosszúsága úgy másfél méter

lehetett, vastagsága vetekedett egy jókora fa törzsével. Mint egy

agg tölgyfa mohos törzse: pergamenbe csomagolták, erős,

zsiros madzaggal jól átkötötték.

Ezzel már nem vehette fel a versenyt a szárazkolbász, mert

ugyan egyedi és különleges, de egyszerű hentesáru, semmivel

sem több. Kiütötték kezemből a fegyvert. Ezek után nem

maradt más választásom, mint vakon nekirohanni ennek a

világnak, birokra kelni vele, vagy legyőzöm, vagy belepusztulok.

És lám, a világ ma este, néhány óra múlva, ölelő karokkal vár.

Fogadás Moniza Clavier-nél.

5 Már a kezdet kezdetén két problémával találtam magam

szemben: egyrészt nem volt megfelelő ruhám, másrészt nem

tudtam, hogyan keveredem majd ki az Excelsior körül tolongó

tömegből, hogyan jutok át az ünnepi mundérba bújt, fehér

kesztyűs, lakköves, paszományos és kardos rendőrök alkotta

kordonon, de ha ez sikerülne is, hogyan magyarázom meg a

szállodai személyzetnek, hogy a meghívottak körébe tartozom.

Nem kaptam nyomtatott meghívót, Moniza valószínűleg

természetesnek vette jelenlétemet a fogadáson, úgy gondolta,

nincs szükség formaságokra. Az első problémát, a megfelelő

ruha hiányát, hamarosan pozitívummá alakítottam. Nem

tartozom közéjük, idegen világ küldötte vagyok, a sztyeppék fia,

következésképp hanyag eleganciám, a háromnapos utazástól

gyűrt öltönyöm csak növeli bájomat, s mintegy hangsúlyozza az

őket feszélyező, rám viszont nem vonatkozó formaságoktól,

bevett szokásoktól való függetlenségemet.

A második probléma is megoldódott, mert Moniza egy

pillanatra sem felejtkezett meg rólam. A koffert szorongatva

ácsorogtam a tömegben, a megvilágított térséget néztem, a

hotel bejáratát, ahol egyre-másra szép hölgyek és fehér

ingmelles férfiak szálltak ki a fekete autókból, s egyszer csak

egy rendőr világoskék karja fölött megpillantottam a

fénykörben a gyászos képpel járkáló Mike-ot. Szemmel

láthatólag keresett valakit a tömegben. Ez a valaki csakis én

lehettem. Moniza küldte elém. Fölemeltem a kezem, és

integetni kezdtem, de nem vett észre, mire a koffert jól marokra

fogva elindultam. Egy díszruhás rendőr éppen arra készült,

hogy visszapenderítsen a névtelen tömegbe, amikor Mike

észrevette a mozgolódást, odajött, és bevezetett a fény és az

előkelőség világába. A tömeg tekintetétől kísérve lépkedtünk a

hotel felé, amely most olybá tűnt, mint egy kristálytömböt rejtő

üveggömb. A hallban Mike elvette a kofferom, és átadta egy

boy-nak, majd továbbmentünk a szálloda mögött húzódó

kertbe, ahol a fogadást rendezték. A koffer miatt érzett

nyugtalanságom elnyomta a rám váró próbától való fé-

lelmemet, amely az erőlködés ellenére betöltött. Diszkréten a

koffer után lestem, hogy legalább lássam, mi történik vele, de a

boy eltűnt a hotel forgatagában, nekem nem maradt más, mint

kofferomat Isten kegyelmére bízva követni Mike-ot.

Kiléptünk a szellemesen bokrok közé rejtett lámpákkal,

lampionokkal és reflektorokkal megvilágított kertbe, a

csoportokban álló, poharat tartó hölgyek és urak közé:

mindenütt nevetés, zsibongás és jóked.

Mike azt mondta, hogy mindjárt jön Moniza, érezzem

magam otthon. Könnyed bólintással hoztam tudomására, hogy

ez természetes, kár róla beszélni. Aztán elment, és én egyedül

maradtam. Azonnal kiválasztottam magamnak egy pálmafa

mögötti sarkot, amelynek megvolt az az előnye, hogy egy

italokkal megrakott asztalka mellett félrehúzódhattam.

Elhatároztam, hogy azonnal felhajtok egy kis lélekerősítőt,

ugyanis nem voltam benne biztos, hogy a külön nagyfokú, a

helyzethez illő erőlködés képessé tesz-e ilyen társaságban

nélkülözhetetlen könnyed, fesztel viselkedésre és csevegésre.

Kényelmesen elhelyezkedtem egy kerti székben, a pincérek

azonnal megrohantak, hogy elejét vegyék a kívánságaim

tudomásul nem vétele okozta kellemetlen következményeknek.

Feltehetőleg abbeli félelmemben, hogy sokára kerülök a

megfelelő hangulatba, és nem leszek kellőképpen felkészülve a

nyilvános fellépésre, már az első poharat túl gyorsan hajtottam

fel. De mit számít ez, amikor már egy perc múlva feloldódtam,

és ami ennél is fontosabb, már nem érdekelt, hogy milyen

benyomást teszek a személyzetre. A vendégek csoportokba

verődtek, beszélgettek, üdvözölték egymást, egyszóval úgy

viselkedtek, ahogy Mike nekem is javasolta: otthon érezték

magukat. Csak én ültem félrehúzódva. De hamarosan arra a

meggyőződésre jutottam, hogy ha egyáltalán meghívtak erre az

exkluzív fogadásra, akkor a személyzet számára éppoly fontos

személyiség vagyok, mint a többiek, sőt mi több, ha magamban

üldögélek, ez azt jelenti, hogy nekem van min gondolkodni nem

úgy, mint nekik, például egy új filmszerepen vagy éppen

rendezésen. Ezért, kivonva magam e sekélyes vidámságból,

igyekeztem még komolyabb képpel, gondolataimba merülve

üldögélni.

Hamarosan észrevettem, hogy a pálma túlsó felén alakulgat

a garden party központja. Nem minden megindultság nélkül

fedeztem föl a filmlapok és képes újságok címlapjáról ismert

arcokat. Egyre többen csatlakoztak a csoporthoz, egyre szebb

nők, egyre hangosabban és vidámabban beszélgettek,

nevetgéltek, szórakoztak. Úgy viselkedtek, mint régi ismerősök,

a kis társaságon kívül semmi sem érdekelte őket, s ezt látva,

még fájóbb volt a tudat, hogy minden erőlködésem ellenére én

még kívül vagyok, ők pedig a világ legeslegközepében állnak.

Magabiztosságuk, függetlenségük egy idő után ingerelni

kezdett. Én mély gondolatokba merülve üldögélek itt, ki tudja,

milyen problémáim vannak, erre utal például a pohárral való

gyakori érintkezésem, ők meg, e sekélyes és felületes emberek,

egyre csak nevetgélnek. És miért? Ők talán fontosabbak?

Mindenki őket nézi, körülöttük villognak legsűrűbben a vakuk,

mint villámok a viharban, amely nem pusztulást hoz, hanem

pénzesőt és dicsőség-szivárványt, miközben én ülök, fennkölten

és világot megvetően, mit sem törődve az emberekkel, akik

ugyancsak nem törődnek velem. Bár ez egészen logikus, mégis

igazságtalannak éreztem. Keserűség töltött el, és sértve éreztem

magam. Hát semmit sem számít a nagy lélek, a gondolat, az

eredetiség ebben a korrumpált, csak a látszat után loholó

világban? „Szemfényvesztés, szemfényvesztés - ismételgettem

megvetően. - Szemfényvesztés és talmi csillogás."

Ebben a pillanatban társadalmi szinten kezdtem

gondolkodni, ahogy az általában lenni szokott, amikor az egyén

képtelen önmagának elégtételt szerezni. Már nem egyén

voltam, hanem egy megsértett társadalom képviselője. Egy

északi, kemény, a történelem viharaiban edzett nép fia, aki

magában hordja nemzete sajátos vonásait, drága áron szerzett

bölcsességét, amely mások számára éppoly elérhetetlen, mint a

lengyel szárazkolbász. „Ha! - gondoltam magamban. –

Nevessetek, nevessetek csak, olyan vagyok, mint egy szobor,

amelynek lábánál gyerekek játszadoznak." És ismét kiürítettem

egy poharat a számlájukra.

Mintha meghallották volna a felszólítást, egyre hangosabban

nevetgéltek. És annak ellenére, hogy én magam szólítottam fel

őket, és ez okból semmi alapom nem volt rá, hogy nevetésük

bosszantson, mégis egyre bosszúsabb lettem. Ugyanis ez csak

amolyan ironikus felszólítás volt, amit pont ellenkezőleg kell

érteni, következésképp hallatlanul bosszantja az embert, ha szó

szerint értelmezik. Emlékszem, apám is így volt ezzel, mert igen

gyászos bizonyítványom láttán maga mondta, hogy „csak így

tovább, csak így tovább", mégis éktelen haragra gerjedt, amikor

a következő bizonyítványom, ha lehet, még siralmasabb lett.

Mindezek tetejébe nem láttam Monizát. Délután, miközben

Velencében ténferegtem, egyre csak azon csodálkoztam, hogy a

fasorban történt találkozás ilyen, számomra kedvező s éppen

ezért váratlan fordulatot hozott. Vagy csak egy rossz tréfa

áldozata vagyok? Egyszerűen nem értettem, hogy egyáltalán

miért vett észre, érzelmeiről nem is szólva, amelyeknek határo-

zott, noha álcázott bizonyítékaival halmozott el beszélgetésünk

és búcsúnk alkalmával. Bár a mai napig ismeretlen eredetű

gőgöm azt súgta, hogy engem illet a világ minden kincse, és a

hegyen kísértő Sátánnak nem lenne velem nehéz dolga - ám ez

a gőg csak mint bizonytalan és komor hajnalpír lebegett lelkem

fölött, nem volt se törzse, se lába, és amikor valami változás

zajlott le belső optikám törvényeiben, és eltűnt a bűnös

derengés, végtelenül elkeseredtem, és biztos voltam benne,

hogy én vagyok a világ legnyomorultabb teremtménye. Most

viszont még ezt a véletlenül elhúzódó távollétet is

méltatlanságnak, sőt mi több, árulásnak éreztem, mintha évek

óta esküvel megerősített kötelék fűzne össze bennünket. És

mindezt azért, mert szükségem volt rá, az ő segítségével akár

felül is emelkedhettem volna ezeken, sőt, elkápráztathattam

volna őket, mert maga az a tény, hogy a társaságában

mutatkozhatom, hogy kimutatja irányomban érzett érzelmeit,

olyan előny, amely csak keveseknek jut osztályrészül.

De Moniza csak nem került elő. Hogy jobb kedvre hangoljam

magam, megpróbáltam felidézni a mosolyát, a tekintetét, sőt mi

több, sokkal nagyobb jelentőséget tulajdonítottam mindennek,

mint amennyire jogom lett volna. De mindhiába. Annál inkább

rossz néven vettem tőle, hogy még mindig nincs mellettem.

Hirtelen valami gyűlöletféle lobbant fel bennem, és azon

tűnődtem, hogyan büntetem majd meg a késésért, az árulásért,

ha megjelenik. De nem jelent meg. Már láttam Monizát, amint

bocsánatért könyörög, s én hűvösen és közömbösen

visszautasítom. De közben féltem is, hogy elveszítem őt,

addig-addig, míg - a jelentős mennyiségű alkoholtól tüzelve -

kétségbeesett tettre szántam el magam. Nemcsak hogy

elszántam magam, hanem egyszerűen kívántam ezt a tettet.

A társaság egyik tagja éppen egy anekdotát mesélt. Nem

ismertem sem az anekdota szereplőit, sem a körülményeket,

éppen ezért vérszemet kaptam. A társaság pukkadozott a

nevetéstől. Csodálkozva állapítottam meg, hogy állok, a szék

mögöttem maradt. Úgy vágyódtam utána, mint viharba került

vándor a meghitt kunyhó után, de a két lábon járás minden

energiámat lekötötte, továbbá a visszavonhatatlanság érzete s

annak tudata, hogy felégettem magam mögött a hidat, eleddig

ismeretlen erővel és magabiztossággal töltött el. A pompásan

mulató társaság közepébe léptem.

- Itt ni! - kiáltottam fel, és szélesre tátva számat, ujjammal a

zápfogaimra mutattam. - Itt ni, uram, kiverték, a szabadságért

verték ki!

Zavart csend lett. Elhallgattak, rám néztek, és nem értették,

hogy miről van szó. Holott én csupán világosan és

kézzelfoghatóan, mintegy szemléletesen tudatosítani akartam

bennük nemzetem szenvedéseit. Az a tény, hogy szemmel

láthatólag nem értékelték e mártíriumot, nagyon feldühített.

- Ide nézzen, uram - mondtam az egyik kövér férfihoz lépve,

s még jobban kitátottam a számat. - Itt, ááá...

A kövér alak köhécselni kezdett, és elfordult. - Bocsánat -

mondta, és azzal otthagyott.

Erre a következőhöz léptem, s annak is megmutattam.

- Itt, ni! Csak a helye látszik, kiverték, uram, a szabadságért!

Ááá!

De ez is elhúzódott tőlem. Észrevettem, hogy a társaság

szétszéledt. Azt gondoltam, hogy a rossz megvilágításban nem

látják, hogy mit mutatok nekik. Utánuk eredtem, de egyre

sebesebben menekültek előlem. Aztán végképp eltűntek a

szemem elől, elrejtőztek az ösvénylabirintusban, a mediterrán

növényzet spanyolfalai mögött. Tehetetlenül vergődtem a fény-

és növényhálóban. Hol panaszos, hol követelőző hangom

sokáig visszhangzott még e paradicsomi kertben:

- Kiverték, uram, a szabadságért verték ki...

6 Egy ismeretlen, rendkívül magas mennyezetű, félhomályos

szobában ébredtem fel. Iszonyatosan fájt a fejem. Az

elfüggönyzött ablakon lágy fény szivárgott be. Selyempizsama

volt rajtam, az elején hímzett, színes embléma, amelynek betűit

csak nagy nehezen tudtam szavakká kapcsolni, mert fejjel lefelé

álltak, és valósággal beleszédültem az igyekezetbe: YALE BOYS.

Az ágy széles és kényelmes volt. A szoba mélyén emberi

alakokat pillantottam meg. Eszembe jutotta kofferom, és

nyugtalankodni kezdtem. Hol lehet, mi történt vele?

- Alszik? - kérdezte az egyik alak.

- Pszt... - mondta a másik. - Még alszik, ne ébresszük fel.

Behunytam a szemem. Valaki óvatosan az ágyamhoz lépett,

és fölém hajolt. Parfümillat csapta meg az orrom. Valaki

gyöngéden megigazította a párnámat. Fél szememet óvatosan

résre nyitottam, és termékeny, zöld dombokat pillantottam

meg magam fölött: Moniza Clavier-t smaragdzöld ruhájában.

Gyorsan behunytam a szemem.

- Good boy - mondta egy férfi sportszerű elismeréssel.

Erre kinyitottam a másik szemem, mert az egyik már

megfájdult a fénytől, amely, bár a függöny megszűrte,

egyenesen a pupillámba hasított. A hang gazdájában

csodálkozva ismertem fel a nyírt bajuszú, deresedő gentlemant.

Eddig nem mutatott túl sok jóindulatot irányomban.

Amikor kimentek, még vártam egy kicsit, nem akartam

kockáztatni. Aztán óvatosan felkeltem. Nekivágtam a szobának,

micsoda távolságok, sikeresen eljutottam az ablakig, s a fal és a

függöny közé dugtam a fejemet. Amikor sajgó szemem

megszokta a fényt, fölismertem a szálloda előtti teret, amelyen

tegnap, kofferomat szorongatva, a bámészkodók tömegében

álltam.

Elviselhetetlenül kék és derűs volt a világ. De ez a derűs

kékség sehogy sem illett a hangulatomhoz, megsebzett, mint

egy üvegcserép. Most is sokan szorongtak a hotel előtt, de ez

egészen más népség volt. Csupa férfi, nő alig akadt köztük,

mindegyiküknél fényképezőgép vagy filmfelvevő,

egyiknél-másiknál kettő is. Úgy festettek, mint egy civil ruhás

katonai osztag. Cigarettáztak, le-föl sétálgattak, vagy egy

helyben álltak, nekem legalábbis úgy tűnt, és az eget nézték.

Időnként megigazgatták magukon a szíjakat, a muníciós táskát

és az állványt.

Felöltöztem, és óvatosan kilestem a folyosóra. Üres volt.

Csak egy-egy titokzatos fény pislákolt, a személyzetnek szóló

hívó lámpák. Kofferomat a sors kegyére bíztam - majd csak

megszerzem valahogy, esetleg levélileg -, és kiszöktem a

szobából.

Lementem a lépcsőn. Feltárult előttem a hall s benne a porta

éber szeme. Előre! De alighogy kiléptem, megtorpantam, és

behunytam a szemem, mert mellbe vágott a forróság és a fény.

A fülemet megcsapta a vakuk kattogása, a filmfelvevők

rovarzümmögése. Térdeplő, álló, a keresőbe meredő

riportereket pillantottam meg. A lencsék pillátlan szeme rám

szegeződött. Megfordultam, de már későn. Szitává lőttek a

kamerák, leterítettek a mesterlövészek. És egy férfi karjaiban

ocsúdtam fel, aki a nagy G. M. B. titkáraként mutatkozott be.

Elmondta, hogy mi járatban van. G. M. B. tiszteletteljes

üdvözletét küldi, és reméli, hogy elfogadom a velencei

tartózkodásom tiszteletére rendezett fogadásra szóló

meghívást. Fölöttébb nagy megtiszteltetés és öröm lenne ez

számára.

Hogy ez a G. M. B. sem tudott jobbkor jönni! Mi ez, rossz

tréfa, lehetőség vagy veszély? Bizalmatlanul mustrálgattam a

fiatal titkárt. Tudtam, hogy nem utasítom vissza a meghívást.

Visszautasítani sokkal nehezebb, mint elfogadni, még akkor is,

ha később megbánom. Vajon csak azért kellek ennek a G. M.

B.-nek, hogy kegyetlen tréfát űzzön velem? Talán már tudo-

mást szerzett a tegnap esti afférról? Mindegy. A lehető

leggyorsabban meg akartam szabadulni tőlük, nem volt annyi

erőm, hogy visszautasítsam. Elfogadtam.

A sikerületlen szökési kísérlettől kimerülten fölmentem a

szobámba. Lefekvés előtt kinéztem az ablakon. A fotóriporterek

még mindig lesben álltak. Nem volt menekvés.

A szobát közben már kitakarították, a kisasztalon új-

sághalom. Feléjük se néztem volna, ha nem pillantom meg a

címlapokon a hatalmas fotót. Fölvettem egy újságot, de sokáig

képtelen voltam az alkohol által knockoutolt szememet a

megfelelő élességre állítani. Amikor végre sikerült, egy férfit

pillantottam meg: egyik kezében poharat tartott, másik kezével

szélesre tárt szájüregébe mutatott. Egyfelől Mike, másfelől

Moniza Clavier támogatták. Ez a férfi én voltam.

Fogalmam se volt, hogy mikor kaptak lencsevégre.

A kép fölött nagybetűkkel, mintha a háború kitörését adnák

hírül, a következő szöveg:

MONIZA CLAVIER ÉS EGY OROSZ FIATALEMBER

SZERELME.

7 Természetesen nem vagyok orosz. Ugyanakkor ez az új

szerep merőben más színezetet adott helyzetemnek, új

távlatokat nyitott meg előttem. Először is orosznak lenni, az

már valami. Bár eddig is nyugodtan tarthattam magam

„valakinek", esetleg sokkal többnek, mint orosznak, de

nemhogy másokat, még magamat se tudtam meggyőzni ezen

állításom igazáról. Ám orosszá való kikiáltásom után már

senkit sem kell meggyőznöm semmiről, orosz voltom

önmagában is elég. S hogy ráadásul le is fiatalembereztek,

annál jobb. Azt majdnem mindenki tudja, milyen az öreg orosz,

de fiatal oroszt még nemigen láttak, a fiatalságom megnövelte

az orosz férfi mint olyan attraktivitását. Mondhatnók, a világ

jövője függ attól, hogy milyen ez a fiatalember. Hetet-havat

összehordtak róla, de biztosat senki se tudott.

Ha jól meggondoljuk, végtére is nem én állítottam, hogy

orosz vagyok. Bár meglehet, hogy a sztyeppre való

célozgatásommal, a meghatározhatatlan, keleti hangulattal,

amit magam körül keltettem, tán kissé én is ludas vagyok

benne. Sztyeppék... igen, igen, ebben volt némi kis hencegés.

Még hogy sztyeppék! Eszembe jutottak kicsinyke hazám bús

nadrágszíj parcellái és fenyői, a részben sík, részben hegyes,

nem valami civilizált, s mindezek ellenére, ha nem is teljesen,

valamennyire mégis kulturált tájai. Hol van mindez a

sztyeppéktől! De közvetlenül, egyenesen, soha nem állítottam

ilyesmit, és falhoz szorítva biztosan nem hazudnék ekkorát. Az

újságnak viszont az olvasók érdeklődését szem előtt tartó

hírekkel kell szolgálnia. Mi mást írhattak volna? Talán ezt:

„Moniza Clavier és egy kelet-európai kis ország polgárának

szerelme?" Keleti voltam, de oroszon alul nem lehet valóban

keleti az ember, ezért bizonyos kiegészítésre volt szükség, ők ezt

megtették helyettem, részemről elég, ha nem helyesbítek.

Az orosszá levés megajándékozott az eddig nélkülözött

formával. Most már nem kell magyarázgatnom, nem kell

tudomásukra hoznom azt, amiről magam se tudom, hogy

micsoda. Vége a kétértelmű mosolyoknak, szájhúzogatásoknak.

Üdvöz légy, orosz barátom!

Az, ami eddig csak bohóckodás volt, most extravagancia lett.

Az, ami hisztéria volt, mintegy varázsszóra az igazi keleti

ember csodálatos, fantáziadús kitörésévé lényegült át. A

gyengeség erősséggé változott, a kissé ostoba tapintatlanság

erős, markos tenyérrel kimért büszke pofonná. Az úriháznál

házitanítóskodó, nyúzott egyetemista ügyefogyottsága a barbár

harcos gesztusává lett, amely előtt elsápadnak a hölgyek, és

meghajtják fejüket a királyok.

„Elvégre és utóvégre jogom van hozzá - próbáltam

meggyőzni magam, feloldozást keresve. - Hisz egy és

ugyanazon család tagjai vagyunk, úgy is mondhatnám, sógorok.

És ha az emberek félnek, tartanak a sógoromtól, nem jár-e ki

nekem is valami e tiszteletből? Mit számít az, hogy otthon,

családi körben, a sógor az asztallábhoz kötöz, és dühében néha

fültövön vág? Akkor is a sógorom, családtag, közös konyhán

élünk, következésképp a szomszédoknak édes mindegy, hogy

én én vagyok-e vagy a sógorom."

És ily módon megacélozva magam, a tükör elé álltam, s a

szemem vágását vizsgálgattam nyugtalanul, ugyanis túl

vízszintesnek találtam. Éjszakára leukoplaszttal kissé

felhúztam a szemhéjamat, de amikor reggel leszedtem róla a

leukoplasztot, megint vízszintes vonalban zárult a szememre.

Továbbra is az Excelsiorban laktam, ahová azon a bizonyos első

éjszakán, a fogadás után Moniza Clavier parancsára hoztak, és

ahol Moniza barátjának, a deresedő gentlemannek a

pizsamájában aludtam. Moniza nagyon elfoglalt volt ezekben a

napokban. A munkája és a társasági élet, valamint a

lakosztályával egybenyíló lakosztályban lakó, deresedő Jerry

éber és állandó jelenléte megnehezítette köztünk a

gondolatcserét, és hátráltatta kapcsolatunk kibontakozását. A

hotel előtt állandóan riporterek tanyáztak, s az a gyanúm, hogy

a hotelban is akadt jó néhány.

Már első nap megtagadtam néhány riporternek az interjút.

Az e téren megmutatkozó szilárd álláspontomnak kettős haszna

volt: növelte titokzatosságomat, és megvédett a leleplezéstől.

Leleplezés? Ó, nem! Ravasz játékot folytattam. Valójában nem

tiltakoztam az újságokban közölt hírek ellen, de nyíltan nem

vallottam magam orosznak. Ami pedig az údevelemet illeti,

amely elárulhatott volna, radikális megoldást választottam:

csípős zöldségsalátát, sót, borsot, ecetet és olívaolajat hozattam

a szobámba, és a fűszeres salátával együtt, némi vesződséggel

ugyan, de megettem.

Úgy-ahogy elsimítva a személyazonosságom körüli

bonyodalmakat, Moniza felé fordultam. Nyugodt napjaim

voltak, következésképp érzelmi életem felpezsdült. Már

elfogódottság nélkül gondoltam a Monizával való sorsdöntő

találkozásra, vártam, tervezgettem és kívántam. Annál is

nyugodtabb fejjel szentelhettem magam e kérdésnek, mert

visszakaptam a kofferomat. Felhozták a szobámba.

Az ügy, mint már említettem, nem volt egyszerű. Nemcsak a

riporterektől kellett őrizkednem, hanem Jerrytől is. De

felmerült egy másik, szubtilis jellegű probléma is. Mind ez ideig

Moniza volt a kezdeményező, ezért többé-kevésbé biztonságban

éreztem magam. Elfogadtam irántam tanúsított kegyeit, de ha

valami elromlana közöttünk, emelt fővel léphetnék ki az

egészből. Én nem angazsáltam magam, következésképp nem is

kockáztattam. Senki se tudja, hogy viszonoztam-e az érzelmeit

vagy sem, ha akarom, még azt is megjátszhatom, hogy engem

hidegen hagyott, csupán udvariasságból mentem bele a játékba.

Elvégre nem illik visszautasítani egy hölgyet.

De saját használatra be kellett vallanom, hogy nagyon is

fontosak számomra Moniza érzelmei, hogy igénylem őket, és

szívesen siettetném az eseményeket, ha tudnám, hogyan kell.

És ha nem félnék. Ugyanis olyan valószínűtlennek tűnt az

egész, olyannyira méltatlannak éreztem magam, hogy - bár a

lehető legunottabb képpel fogadtam a hódolatot - magamban

csöndeskén arra gyanakodtam, hogy a sors csupán gúnyt űz

belőlem, hogy valami galádság készül ellenem.

De orosz voltom ezen a problémán is átsegített. Bár amikor

megismerkedtünk, még nem voltam orosz, amióta azzá lettem,

összehasonlíthatadanul nagyobb képességet éreztem

magamban arra, hogy elkápráztassam Monizát.

Következésképp az ő érzelmeit is sokkal megalapozottabbaknak

éreztem. Végül is akkora magabiztosságra tettem szert, amely

már elegendőnek bizonyult az első önálló lépések megtételére,

az érzelm aktív viszonzására.

Ám mielőtt aktivizáltam volna magam, mielőtt bárhogyan is

viselkedtem volna, mielőtt bármit is tettem volna, pánikba

estem, megrohantak a kétségek, félni kezdtem, hogy sután

látok neki, hogy ügyetlenségemmel kiábrándítom Monizát,

egyszóval, hogy nevetségessé válok. Ezért egyelőre csak néhány

tapogató próbahadműveletre korlátozódtam. Például némileg,

de nem túlságosan hangsúlyozott „jó napot"-tal köszöntem

neki. A „jó éjszakát"-ot viszont igyekeztem gúnyosan mondani,

mintegy ironikus értelmet kölcsönüzve e banális kívánságnak: a

tőlem távol töltött éjszaka semmiképp sem lehet jó éjszaka.

Közben a hatást lesve buzgón figyeltem tekintetét. De a

tekintetében mindig ugyanazt a kifejezést találtam: szelíd

meghökkenést, ugyanis Moniza szerelmes volt belém, és

akármit tehetek, akár négykézlábra is ereszkedhetem, Moniza

mindent elragadónak, páratlannak találna. Következésképp

érzelmileg aszinkronban voltunk, én válogattam az

eszközökben, számítgattam és kalkulálgattam, hogy a lehető

legjobb színben tűnjek fel, ő pedig teljesen elmerült ebben az

ábrándos döbbenetben, mondhatnánk önkívületben. Emiatt

nemegyszer nyomot tévesztettem, mert én állandóan a

szenvedély rezgéseit és nyomait kerestem az arcán, s ehelyett

meghökkenést, a távollevő ember szórakozott és eszméletlen

mosolyát találtam. Nem tudtam, mit gondoljak efelől,

szerintem az lett volna a normális viselkedés, ha remegett,

elsápadt volna a jelenlétemben, majd sietve egy sötét sarokba

húzott volna. Én csak így tudtam elképzelni a nőkre gyakorolt

férfias és dicsőséges hatást.

Szerencsére észrevettem, hogy Moniza olyan

beszámíthatadan állapotban van, hogy kissé suta vagy egy-

szerűen brutális közeledési kísérleteimet is ugyanazzal a

túlvilági, szelíd és megdöbbent mosollyal fogadja. A

mennybemenetel magasságából egyszerűen nem vesz észre

semmit. Mivel sejtettem, hogy úgysem ítél el semmiért, teljesen

elszemtelenedtem. Úgy éreztem, hogy édes kettesben is egyedül

vagyok, olyannyira elválaszt bennünket érzelmeink

különbözősége. Az ő ki tudja, hol járó gondolatait s az én

konkrét terveimet nem lehet közös nevezőre hozni.

Másrészről az a körülmény, hogy Moniza nem igyekezett

következetesen és gyorsan a helyzet megoldására, kissé

megzavart. Csupán ezt az igyekezetet látva tarthattam volna

bizonyítottnak Moniza szerelmét. Egyszerűen nem tudtam,

hogy mit gondoljak: az nyilvánvaló volt, hogy teljesen

megbűvöltem, de hol vannak szerelmének bizonyítékai? Mivel

magamat általában teljesen értéktelennek tartom - a gőg komor

és hisztérikus kitöréseit nem számítva -, ez a legkisebb

tényeknek is híján lévő imádat felkeltette bizalmatlanságomat.

Állandóan arra gyanakodtam, hogy valami cselt szövöget

magában, tréfál velem, de elsősorban nevetségessé akar tenni.

És ez a szintbeli különbség volt az oka annak, hogy Monizát

idegennek, sőt ellenségesnek éreztem, mindenesetre rendkívül

távolinak, távolibbnak, mint bármely nőt.

Férfiúi hiúságom is sürgetett. Nincs férfi a világón, aki ne

irigyelne már csak azért is, hogy ismerem Moniza Clavier-t, a

világhírű filmcsillagot, a bennünket összefűző gyengéd

szálakról nem is beszélve. Egyszer s mindenkorra

leszámolhatnék minden férfival. S ez okból még erőszakosabb

lettem - természetesen csak gondolatban -, de belül kétségek

marcangoltak.

Moniza arra kért, hogy vegyek részt minden fogadáson,

amelyre őt meghívják. Arra vágyott, hogy mindig mellette

legyek, a férfiak udvarlása hidegen hagyta. Jerry, mióta orosz

fiatalembernek hitt, természetesen nem vetkőzte le teljesen a

féltékenységét, de megkönnyebbülten felsóhajtott, ugyanis

most már érthetőbbé vált számára Moniza eleddig teljesen

megmagyarázhatatlan érdeklődése személyem iránt. Aduim

iránt érzett tisztelete jól hatott közérzetére, megítélése szerint

az egész ügy fair play jelleget öltött. Egyszóval az üdvös orosz

akcióba lépett, és e környezetben elfoglalt helyem kellő

hangsúlyt kapott. Következésképp már elfogadhattam a

meghívásokat anélkül, hogy kitettem volna magam az első

fogadás kínjainak. Csakhogy fáradt voltam, és pihenésre volt

szükségem. Nehezen viselem nemcsak a rendkívüli, de a

teljesen köznapi eseményeket is, és amikor csak tehetem,

elmenekülök előlük. Ezúttal idegeim kúrálása címén a

szobámba menekültem. Minek siessek? Soha véget nem érő

heteket tölthetek még Moniza mellett, gondoltam. S

elhatároztam, hogy amint kipihenem magam, ismét belépek e

csodálatos világba, amelyet már sajátomnak éreztem. Monizát

illetően nyugodt voltam. Tudtam, hogy Jerry vigyáz rá, és

senkit sem enged a közelébe. Bankettek után hazakíséri,

egészen a szomszédomban lévő osztály ajtajáig. Naphosszat a

széles ágyon heverésztem, különböző haditerveket

szövögettem. Időre volt szükségem, hogy hozzászokjak új

szerepemhez.

8 Egyik este ismét egyedül maradtam. Az ablakhoz álltam.

Néhány verőfényes nap után esőre állt az idő. Mintegy az

időváltozás következményeképpen, eltűnt a szálloda elől az

ügyeletes fotoriporter. Bár az is lehet, hogy csak elbújt, de én

már ismertem búvóhelyeiket. Elhatároztam, hogy járok egyet a

városban, és szembesítem vele magamat új helyzetemben,

ízlelgetem a fölényemet, vagy legalábbis azt a viszonylagos

egyensúlyt, amely, elképzelésem szerint, az utóbbi időben

jellemzi a várossal való kapcsolatomat. Úgy gondoltam,

megnézek néhány helyet, utcát, amely különösen sok

kellemetlenséget okozott nekem. Újgazdagi minőségemben,

hogy úgy mondjam, farkasszemet nézek velük. Tiszta őrültség,

mert úgyse győzhetjük le a nálunk erősebb helyeket, de hát ezt

sokáig nem hiszi el az ember, próbálkozik, s a próbák eleinte

megnyugtatónak tetszenek.

Kisurrantam a szállodából, s a kikötőben felültem a

voltaképpeni Velence felé tartó hajóra. A Velencében való

közlekedés, függetlenül attól, hogy vízi járművel vagy gyalog

történik, az égtájak állandó összekeverését vonja maga után.

Talán ezért is tűnik úgy, hogy itt olyan irreális az élet, s

irrealitásában olyan megcáfolhatatlanul igaz. A szárazföld és a

tenger lépten-nyomon egybeolvad, és sohasem lehet tudni, mi

sül ki az egészből. Esténként, az általában kettőzött, a vízben

tükröződő fények még erősítik ezt a kavargást és egybeolvadást.

A fények mozgása összeolvad a hatalmas vízfelület végtelen

változatosságában látszólag szabálytalan hullámzásával. S e

díszlet hátterében dohognak és tülkölnek a kicsi és nagy hajók.

Későre járt. Kiszálltam a hajóból, természetesen azonmód

elvesztettem tájékozódási képességemet, és vakon nekivágtam

a városnak. De hát nem mindegy? Bármerre is mentem,

mindenütt a keresett helyeket találtam, azokat, amelyeknek

imponálni akartam, hogy tiszteljenek, hogy elfelejtsék régi,

nyomorult énemet. Most egészen más képpel néztem őket, már

nem ellenségesen, mint annak idején, hanem békülékenyen

mint egyenrangú felet. Ám az volt az érzésem, hogy nem

vesznek észre. Nem löktek félre, de hát ezt annak idején se

tették. Az volt a gyanúm, hogy éppolyan közömbös vagyok

számukra, mint annak idején. Aktív ellenszenvük csak az én

eszmeszüleményem volt, olyan vagyok, mint a kisebbségi

komplexusban szenvedő részeg, aki makacsul egyre csak ezt

ismételgeti: „Tudom, hogy maga megvet engem, ne tagadja,

tudom én azt." Így akarja partnerét aktív viszonyulásra

késztetni, legyen az bármilyen, akár megvetés. Inkább azt, mint

az igazságot: hogy teljesen közömbös, hogy az ember

egyszerűen csak unja.

Az emberek irányunkban tanúsított figyelmének fokát

könnyű meghatározni: szeretnek, kedvelnek, tisztelnek stb. A

helyekkel már nem ilyen egyszerű a dolog. Valószínűleg észre se

veszik az embert, bár ki tudja. Talán épp ez a bizonytalanság

késztet bennünket az erőfeszítésre, az e helyek előtt való

dicsekvésre, talán ezért igényeljük fokozottabban a

barátságukat. Képzeljük el, hogy az egész világ ismer és tisztel

bennünket. Ha mi vagyunk a világ királya, ez esetben már csak

egy dolgot tehetünk: szépen összecsomagolunk, és olyan helyre

utazunk, amelyet térdre akarunk kényszeríteni, olyan helyre,

ahol egyszer már bosszúért lihegtünk. Nem kell feltétlenül

piramisokra vagy hatalmas vízesésekre gondolni. Lehet ez egy

teljesen érdektelen, de mégis sajátos hely, egy vidéki park,

amelyre bizonyos okokból még gyermekkorunkból vagy a

későbbi évekből emlékszünk. Egy utca vagy domb, amely mö-

gött másképpen ment le a nap. És itt kezdődik az igazi

haddelhadd. Megállunk, leülünk, oldalt fordulunk, emígy,

amúgy, bal láb előre, aztán a jobb - és semmi, pontosabban

semmit se lehet tudni. Meg kellene ragadni valamit, el kellene

tűnődni valamin, de azt se tudjuk, hogy min. Ember már sehol,

de saját magunkkal is éppen elég bajunk van. Szerelmi hódítás,

szövetségkötés? Ugyan! Már saját magunknak is útban va-

gyunk, úgy érezzük magunkat, mint a nagylány mellé kirendelt

unokaöcs, aki egy pillanatra sem tágít mellőlünk, s az ember

legszívesebben egy kis pénzt nyomna a markába, mozira. Ha

viszont félreállunk, akkor nem vagyunk ott. Nehéz ügy.

Biztosan vannak emberek, akik nem ragadtatják el magukat

ennyire. De ez csupán szemlélet kérdése. Bár kétségkívül jobb

nekik. Nem veszik észre, hogy hiába számoltak le példának

okáért a szomszédaikkal, máris ott a következő kellemetlenség:

egy kő vagy egy halom korhadt léc.

Egy biztos: én a saját bosszantásomra róttam Velence utcáit,

vakmerő séta volt, meg kell hagyni, teljesen elgyöngített és

elszürkített, addig-addig, hogy végül is egy kis pihenőt

engedélyeztem magamnak. Épp kikeveredtem egy sikátorból,

előttem a csatorna, fölötte egy lámpával megvilágított boltíves

híd az élettelen paloták között, amelyek mint ünnepi, de

kifordított ruhák, a modern világ iránti megvetésből hátat

fordítottak nekem.

S ekkor, egészen egyszerűen, megpillantottam Monizát. A

hídon közeledett felém.

Olyan egyszerű, olyan mindennapi volt az egész, hogy

megrémültem. Bár magam is akartam, hogy találkozzunk, hogy

kettesben legyünk, de az isten szerelmére, nem így, minden

előkészület, koncentrálás, manipuláció nélkül. Brutális

találkozás volt. A Monizával való első találkozás és a mostani

találkozás között akkora volt a különbség, mint amikor az

ember a cirkuszban, a biztonságos nézőtérről pillant meg egy

oroszlánt, vagy pedig vasárnapi sétánk alkalmával ugrik elénk

az egyik bokorból.

A sors elrendelése, amely újból elibém hozta Monizát, azt a

gyanút ébresztette bennem, hogy valami makacs szándéka van

velem, és rosszul éreztem magam, mint mindenki, amikor

felsőbb erők kezében vergődik.

Őszintén megvallom, Moniza is roppant zavarba jött,

szemmel láthatólag megijedt, de igyekezett leplezni félelmét, és

erőlködve, bár látszólag nyugodtan így szólt:

- Hello!

-Hello! - válaszoltam, látszatra ugyancsak gondtalanul.

Egyedül voltunk ebben a késői órában, víz jobbról, víz balról, a

hídon. Hogy szökjek meg?

- Mi újság? - kérdeztem.

- Megszöktem a fogadásról - mondta ő. Majd hozzátette: -

Összevesztem Jerryvel.

A sors sarokba szorított. Nem sikerült a rajtaütés, hiába volt

a könnyed, vidám, társasági formában feltett kérdés. Az a hír,

hogy Moniza összeveszett Jerryvel, a riválisommal,

visszavonhatatlanul egyértelművé tette a helyzetet.

- Miért? - kérdeztem az öngyilkosok merészségével, mert

mást nem tehettem.

Nem válaszolt, csak hozzám lépett, és hirtelen, váratlanul

rám emelte a szemét.

Hát igen: Most már semmit se lehetett megelőzni,

visszatartani, késleltetni... És mondani is mit mondhattam

volna? Saját következetlenségem, amely olyannyira

különbözött a sors következetességétől, lehangolt és

elszomorított. Lefokozott a saját szememben. Dühös voltam

magamra, amiért sem bódulatot, sem boldogságot nem érzek. A

híd gúnyt űzött belőlem.

És ekkor a közeli falon megpillantottam egy hatalmas

méretű plakátot. Moniza Clavier-t, a filmcsillagot ábrázolta,

aranyszőke haja szétterült a falon, száján érzéki mosoly, soha

nem láttam így mosolyogni. Természetellenes méretű szája

kissé nyitva, a szeme is óriási, mintha egy nagyítón keresztül

nézné az ember, külön-külön mind a kettőt. A plakát azzal a

bizonyos szuggesztív, naturalista fotótechnikával készült, amely

a vonalak precizitásával, az elrendezés perfid célszerűségével,

az arcvonások elképesztő expresszivitásával és

egyértelműségével, az abszolút rózsaszínekkel, az abszolút

kékekkel fölkavarja lelki békénket, és megzavarja a valóságról

alkotott fogalmainkat. A plakát az egész Monizát mutatta,

hangsúlyozom, az egészet, félmeztelen keblekkel, s az a tény,

hogy testének minden részét azonos intenzitással ábrázolta,

valami meghökkentő egyértelműséget adott Moniza egyes

testrészeinek.

A falon a Moniza Clavier-t ábrázoló plakát, előttem pedig az

élő Moniza Clavier. Zavarba jöttem. Az előbbinek olyan sima

volt az arca, mint napnyugtakor a jégmező, a szeme pedig,

amire azt mondja az ember, hogy „szem". A másiknak pedig -

közelről tisztán láttam - olyan szeme volt, amire semmit se

lehet mondani. Szem, túl a szavakon, fiziológiai szem,

amelynek a fiziológiája, a pupillák valósága, a szivárványhártya

csillogása, a szemhéj reszketése ad életet. A szemfesték ilyen

közelről elvesztette értelmét. A ragasztott szempilla, a színes

festék értelmetlennek bizonyult, s ez lehangolt. Úgy éreztem,

hogy az igazi Moniza ott van a plakáton, s előttem csak egy

névtelen lény áll, akinek nincs semmi esélye riválisával

szemben, annyival szegényesebb. Egy lény, akinek apró kis

szemölcsök vannak az arcán, az arca és a nyaka határvonalán

egy ránc fut, alig látni, de ott van, eltüntethetetlenül, mert

maga az élet szülte, ott volt, mert ez a Moniza mozgott, élt,

elfordította a fejét, beszélt és mosolygott.

Amannak abszolút, végérvényes, érintetlen szája volt.

Legfeljebb a plakáttal együtt lehetne megsemmisíteni, de

magának a szájnak nem lehet ártani. Ennek itt előttem, lágy a

szája, pontosan soha le nem írható, változó. A smink, bár

gondos kezek munkája, kissé zavarba ejt, mert voltaképpen azt

bizonyítja, hogy az élő szövet a plakátideál felé törekszik, s

törekvése kudarcra ítéltetett. Tehetetlen voltam. S a tehetetlen

ember először szégyelli magát, aztán ellenszenv és harag ébred

benne, védekezésül a megszégyenítés ellen, aztán gúnyolódni

kezd. Első reakcióként ez a harag és ellenszenv ébredt fel

bennem, mert úgy éreztem, hogy becsaptak, hogy a

rosszindulatú sors nem azt a Monizát adta nekem, amelyiket

akartam, hanem a hamisítványt. Megismertem a hitvány

szégyent, amit az a világi dáma kegyeire áhítozó férfi érez,

amikor a hölgy in flagranti találja a szakácsnővel, aki ráadásul

csúnya is. Ez a közönséges jelenet nem ébreszt féltékenységet,

egyszerűen csak kompromittáló. Ez a bizonyos hölgy ott volt a

plakáton, mosolyának riasztó, statikus változatlanságával, s e

változatlanságnak csak én adhatok jelentést, attól függően,

hogy mit gondolok róla.

De épp az igazi Moniza eltörpülése, esendősége mentett meg

mindkettőnket. Mert e hitvány szégyenérzettel és dühvel együtt

valami lázadásféle ébredt bennem a másikkal szemben, akinek

a haja szétterül a falon, akinek hófehér a mosolya, és piros a

szája. Szabadulni akartam a plakát-Moniza erőszakosságától,

vonzásától, amely éppoly abszolút volt, mint az

elérhetetlensége. Ki tudja, tán megszólalt bennem annak az

élőlénynek a szolidaritása, aki ugyancsak elítéltetett, mert

ugyancsak élő, mint az előttem álló Moniza. Lehet, hogy épp a

riválisával szembeni teljes védtelensége hatott meg - és az, hogy

csak én tudtam e védtelenségről. Felelősségérzet ébredt

bennem, mint abban az emberben, aki a hegyekben viharba

kerül, s rájön, hogy ő a legerősebb a társaságban, és akár

akarja, akár nem, neki kell megmentenie a társaságot a

szerencsétlenségtől. Hármunk közül csak én vállalhattam a

felelősséget. Az élő Moniza semmiről sem tudott, a

plakát-Moniza az élők világán kívül helyezkedett el, és egyre

mosolygott. Csak én maradtam.

Most már olyan kedvesnek találtam az arcán lévő kis ráncot,

hogy kész voltam megvédeni azzal a kegyetlen, mechanikus

simasággal szemben. És a szánalom és a gyengédség elfojtotta

bennem a Monizával kapcsolatos régi bikaérzelmeket. Ha nem

támad föl bennem ez a gyöngédség, minden bizonnyal

Monizára vetettem volna magam, mint egy részeg matróz,

részint őszinte indulatból, részint hódító terveimhez való

hűségből. De mivel nem voltam magamban egészen biztos, ki

tudja, hátha mindent elrontottam volna primitív erő-

szakosságommal.

Egyelőre azonban ez szóba se jöhetett. Már felmelegedtem

saját nemességemtől és gyengédségemtől, ízlelgettem az új

érzelmeket, s roppant hálás voltam nekik, amiért elhalasztották

a döntő lépést, amelytől, mint minden döntő lépéstől, féltem. A

lustaságomról nem is beszélve.

Gyengéden átöleltem Monizát, és megcsókoltam a homlokát,

és a fensőbbséges pártfogó szerepe, a felelősségérzet teljes

kielégülést adott, igaz, más jellegűt, mint amilyenre áhítoztam.

De ez egyáltalán nem akadályozott meg abban, hogy egy órával

később ne átkozzam magam gyengeségemért.

Aztán elindultunk, ahogy a szerelmesek szoktak, egy szót se

szólva, amire hál' istennek amúgy is feljogosított a fátyolos

holddal tetézett velencei díszlet szépsége, amely nem kíván

magyarázatot, mert olyan szép, hogy szóval úgysem fejezhető

ki. Különben ugyancsak nagy gondban lettem volna.

Nyugodtan átadhattam magam a ravasz találgatásoknak,

eltervezgettem első közös éjszakánkat. De a szálloda előtt Jerry

várt bennünket. Egy szót se szólt, ült és cigarettázott. Sőt úgy

tett, mintha észre se vett volna bennünket.

9 Mintha nem lett volna elég gondom, bajom és vereségem

Velencével, a külfölddel, a kofferommal, az orosszal, meg

mindennel.

Most, amikor már nyugodtan gondolok vissza az egészre,

arra a következtetésre jutottam, hogy Moniza Clavier egyáltalán

nem is létezett. Vagy legalábbis abban a formájában nem,

ahogyan a hídon jelent meg előttem, az élő, tökéletlen sminkes

formájában. Csak a plakát-Moniza létezett, a halhatatlan és

arany Moniza, ő volt Velence, a lagúna, a dicsőség és a külföld.

Most már úgy érzem, hogy ha ugyanebben a fizikai valóságban

otthon pillantottam volna meg, nem lovon, hanem egy

másodosztályú vagon fülkéjében, nem a hollywoodi Jerry és

Mike társaságában, hanem a kemény tojásos szendvicset

falatozó nagybácsija társaságában, észre sem vettem volna, és

nem is lett volna belőle semmi. De eleinte, mindenek ellenére,

egészen a hídon történt találkozásunkig, egyáltalán nem voltam

bele szerelmes. Túl győzedelmes volt, túl makulátlan. Egyszerre

vonzott és, dühített, elkeseredett vágyat ébresztett bennem,

hogy összemérjem magam vele, hogy legyőzzem, és uralkodjam

rajta. És amikor kiderült, hogy erre képtelen vagyok, a gyengék

fegyveréhez nyúltam: megvetettem, de megvetésem nem volt

őszinte. Elég volt kifestett szemére, a nyakán lévő kis ráncra

gondolnom, hogy az aranygolyó tökéletességű simaságban

felfedezzem a gyengeséget. Csak erre vártam, csak ez hiányzott

eddig.

Most már biztonságban éreztem magam. Valahányszor

nyomasztani kezdett a vereségem, az alárendeltségem és

gyengeségem, a ráncokra gondoltam. Vagyis kívántam is meg

nem is az alárendeltséget. A rabságra éppúgy vágytam, mint az

uralkodásra. Alávetve magam megőrizni a szabadságomat.

Azonos jogokat követeltem, és azt, hogy bármelyik pillanatban

megszökhessem. Ha kizárólag szabadságra vágyom,

kihasználom az alkalmat, s igyekszem megundorodni Moniza

végre fölismert gyengeségétől. Dc nem erre vágytam. Úgy

éreztem, hogy végre félelem nélkül szerethetem.

Mint a priori orosz gondosan készülődtem G. M. R.

fogadására. Reméltem, hogy a vendégek között nem akad senki,

aki leleplezhetne. Egy biztos: egyedi kosztümöt várnak tőlem.

Két adut tartogattam erre az alkalomra: a végtelen szláv lelket

és a világnézeti elvhűséget. Ez a kettős alapelv teljes védelmet

nyújtott. Ha az egyik álnokul cserbenhagyna, a másik kihúz a

csávából.

Már nem féltem a nyilvános fellépéstől, mint az előtt a

szerencsétlen első fogadás előtt. Most már valaki voltam.

Milyen nehéz - egyáltalán lehetséges? - úgy menni valahova,

hogy az ember nem valaki. Vajon az, hogy az ember önmaga,

jelent-e valamit? Nem tudom.

Értem jöttek kocsival, és mint oroszt egy Velence környéki

kastélyba vittek. Meg kell hagyni, az orosz olyan, mint a

váltópénz, rengeteg van belőlük! De az itteni szőlőskertek

között, szerencsére, én voltam az egyedüli orosz.

G. M. B. titkára szóval tartott, a környékről beszélt. Mivel én

mindig magammal vagyok elfoglalva, roppant terhesnek érzem,

ha érdeklődést kell tanúsítanom a környezet iránt. Mindig

nehezemre esik úgy tenni, mintha magamon kívül bármi is

érdekelne, s ha mégis úgy teszek, akkor sincs benne sok

köszönet. De most már nyugodtan terpeszkedhettem a

kocsiban, mint egy tuskó, kizárólag saját testem súlyát kellett

elviselnem, mert tunyaságom az orosz rovására ment. A titkár

feje fájt, nem az enyém. Nekem már volt súlypontom. Igaz,

hogy csak amolyan álsúlypont.

A hegyláncok közül előbukkant a fakó, sokablakos kastély.

Méltóságteljesen uralkodott a nyugat felé húzódó, egészen a

tengerig nyúló síkság fölött. Északon az Alpok zárták le a

láthatárt. Ráhajtottunk a sóderes bekötő útra. G. M. B. már

várt.

Azonnal fölismertem a híres önarcképein látható fehér

hajáról és fekete szeméről. Ezúttal kozáksapkát viselt, s a lábán

új csizma sárgállott.

- Zdrasztvujtye - mondta, s levette a sapkát. Mire én hátba

vágtam, és felkiáltottam:

- Nyicsevo!

Szemmel láthatólag megörült, bár kissé megingott és csak

nehezen szerezte vissza egyensúlyát. Viszonzásul ő is rám vert,

én se maradtam adósa, csak úgy döngött a mellkasa a nyílt,

játékos őszinteségtől. Szó, ami szó, nem volt már éppen fiatal.

Belém karolt.

- Parancsoljon - mondta -, fáradjon a dácsámba.

Az agarak lustán körülszagolgattak. A kastély előtt, a

gondozott gyepen álldogálva vártak a vendégek. A kitárt

ajtókon-ablakokon át glóbuszokra, ókori szextánsokra és

csillogó antik bútorokra láttam. Régi könyvtárak illata csapta

meg az orrom.

G. M. B. sorban bemutatta a vendégeit, mint leltárának egyes

darabjait, hanyagul, de akkurátusan. Volt köztük egy élete

virágkorán túl járó hölgy, aki május elsejei vörösbe öltözött.

- Ó, a hercegnő... - ötlött fel bennem, és megfenyegettem az

ujjammal.

- Örökké ugyanaz - sóhajtotta kissé túlzott rezignációval. -

Pedig reméltem, hogy legalább ön nem tulajdonít olyan nagy

jelentőséget az ilyen apróságoknak.

Zavarba jöttem, mert rádöbbentem, hogy sznobizmussal

gyanúsít. Ez a nő belém lát?

- Nagyon jó, minden ember egyenlő - dicsértem meg.

G. M. B. már pohárköszöntőre készült:

- Za pomüszlnoszty, za zdrovoszty!

- Ó, nem! - kiáltottam, majd a kíváncsi tekintetek

kereszttüzében, komolyan így folytattam: - Először a

történelemre.

- A történelemre, a kultúrára! - zúgták megkönnyebbülten az

összegyűltek.

Én pedig, hogy megfelelő pátoszt adjak e tevékenységnek,

poharamat kiürítve, régi jó szokás szerint földhöz vágtam. De

arról, sajnos, megfeledkeztem, hogy angol módra nyírt gyepen

állunk, és a pohár, ahelyett, hogy eltört volna, csak ugrott egyet,

még csak meg se csendült. Megijedtem, hogy félreértik tettem

indítékát. Gyorsan lehajoltam, hogy fölvegyem a poharat, de

homlokom a lakáj fejének ütközött, aki megelőzött. Tompa

koppanás hallatszott. A vendégek együttérzően álltak körül.

- Fáj? - kérdezte nyugtalanul G. M. B. - Mindjárt hozatok rá

borogatást.

- Nem kell! - kiáltottam. - Nálunk, a Don partján,

kimondottan szeretjük ezt. A fiúk gyakran játszanak

bumm-fejecskét, tréfából és okulásul. Vot, amolyan egyszerű

szórakozás. Ide nézzenek!

És ezzel olyan erővel vertem a fejem a mit sem sejtő lakáj

orrába, hogy a fájdalomtól elsötétült körülöttem a világ. A lakáj

elterült.

- Bocsáss meg, bátyám - súgtam oda neki. - Én csak a

nemzetközi mozgalom nevében.

- Micsoda temperamentum! - kiáltotta az elképedt hercegnő.

- Akár a falnak is nekimehetek! - kiáltottam meg-

gondolatlanul, annyira felhergelt a hercegnő dicsérete. -

Akárminek!

Szerencsére idejében visszafogtak. Egy kerti székbe ültettek.

Bizonytalanul álltam a lábamon. Pokolian fájt a fejem, de

boldog voltam, mert a fejem árán sikerült megmentenem az

arcomat. G. M. B. elvitette a proletárt.

- Önnek láza van - aggódott, kezét a homlokomra téve, a

hercegnő.

- Nekünk ilyen gyors a vérkeringésünk - magyaráztam

makacs elvhűséggel.

Körülfogtak, és a szemem előtt kavarogtak. Nemes vonású

fejek, dekoltázsok, vékony csuklók. Közvetlenül mögöttük a

valószínűtlen messzeség, ködbe vesző országutak és folyók,

kumuluszok. Az agyrázkódástól, úgy látszik, látnoki

képességekre tettem szert, mert úgy tetszett, hogy az emberek

ezekből a kumuluszokból hajolnak ki felém, és evilági

szerelemmel nyújtják felém kezüket. És mind Moniza

Clavier-re hasonlítanak, ugyanaz a felém irányuló mohó

passzivitás. „Gyere - mintha ezt mondták volna. - Szép vagy,

erős vagy, csodálatos, a mienk vagy." „És ha csúnya vagyok,

gyenge, nyomorult?" - kérdezem öntudatom maradékával. „Ez

lehetetlen." „Miért?" „Mert mi csodálni akarunk téged. Csak

add meg magad, és legyél olyan, amilyen akarsz, mert rajtad

semmi se segít, mindig szép leszel, erős és csodálatos, mert mi

csodálunk téged." „Szóval így állunk? Csakhogy ez azt jelenti,

hogy szerelmetek képére formálva engem, megsemmisítitek

azt, aki igazából vagyok." „Igen, ez az egyetlen feltételünk. Ezt

még az Istennek is el kell fogadnia. Bármit is küld híveire,

legyen az járvány vagy rossz termés, nincs menekvés, a hívek

mindent elfogadnak, és feloldják őt szeretetükben."

Nem véletlen, hogy elsősorban nőket láttam magam körül. A

férfiak meghunyászkodtak, igyekeztek elfojtani férfiasságukat,

nőiesen jóságosak voltak hozzám, alázatosan tudomásul vették,

hogy férfiasságuk zavarja és gátolja őket irántam érzett

imádatukban, hogy emiatt nem versenyezhetnek a

kokettálásban a nőkkel, akiket a természet bőkezűen ellátott

kacérsággal. Amikor a bemutatkozásnál megmondták a

nevüket, s minden egyes név vagyont, dicsőséget, jó családot

jelentett, azon voltak, hogy az a tartózkodó és megvető

magatartás, amelyet ezekkel az értékekkel szemben tanúsítot-

tak, összhangban legyen az én vélt értékrendszeremmel.

Mintha ezt mondták volna: „Nézd csak, mennyire nem érdekel

bennünket mindaz, amink van." Ily módon akarták elejét venni

megvetésemnek, így akarták magukhoz ragadni a

kezdeményezést, hogy megvetésem beolvadjon a most már

közös megvetésbe. Legyünk haverok és barátok, együtt

teremtsük meg az új világarisztokráciát. „Mi vagyunk a múlt, ön

pedig a jövő elitje. Legyünk barátok."

Aztán asztalhoz ültünk, a teraszra és a végtelen messzeségre

nyíló szobában, ennyi fehéret és ezüstöt, ennyi virágot

gyermekkoromban, a májusi ájtatosságokon láttam utoljára.

Mindenki beszélt, kivéve a bal kezem felől ülő púpos emberkét,

aki némán evett, és a púpját masszírozta...

A szerelmesek lakomája volt ez. Én Európába voltam

szerelmes, Európa az oroszba, az orosz pedig - ezt nem tudom,

mivel nem vagyok orosz. De ez cseppet sem zavart,

mindenbiztos kosztümje oltalmában semmitől sem féltem.

Mintha egy hatalmas varázsszóra bukkantam volna. A szó

testet öltött. Ó, hála néked, szent Oroszország! Védőfalad

mögött kedvemre szagolgathattam Európa virágát.

- Elmondok egy anekdotát - szóltam, vérszemet kapva, a

jobbom felől ülő hercegnő-lobogóhoz. - A régi időkből való.

Nálunk, az udvarházban, lakott egy szép földbirtokosné.

Naphosszat a parkban üldögélt, az árnyékos lugasban, és

francia verseket olvasott, parfümös volt és törékeny. Vaszilko, a

vizesember, ott hajtott el nap mint nap, a sövény mögött,

napbarnított legény, bicepsze mint a hordó.

- Egyszerű ember? - tudakozódott a hercegnő.

- De még mennyire. Magas volt a sövény, mert hogy is

lehetett volna alacsony. Másnap is arra hajt Vaszilko, nézi, hát a

sövény megkurtult, vagy lábfejnyivel alacsonyabb.

Álmélkodott, de ment az útjára. Ám amikor megint arra esett az

útja, és a sövény már csak kétarasznyi volt, morfondírozni

kezdett, de mint hívő pravoszlávhoz illik, keresztet vetett, és

egészséggel továbbhajtott.

De másnap csak nézi, a kerítésnek híre se maradt, a

földbirtokosné a függőágyában hintázik. „Mit viszel a

szekereden, Vaszilko?" - kérdi. „Vizet vinnék, kegyelmes

asszonyom." „Adj már egy kicsit, megszomjaztam." Megrémült

az istenadta, de a dugót kihúzta, s iszik a földbirtokosné, már

hogyne inna! Iszik, iszik, fél hordóját kiitta. És így tett

másodnapon és harmadnapon újfent, szegény ember garasait

kortyonként kiitta.

Búsult szegény Vaszilko, mert a falu szomjan, ő meg kenyér

nélkül maradt. Addig-addig, míg elkeseredésében spirituszt

öntött a hordóba, és szokása szerint elhajtott az udvarház előtt.

Az asszony már megszokta, szót se szólva a hordóba kortyolt.

Aztán haját leengedte, a hordóra ült, és így szólt: „Mondd meg

nekem, Vaszilko, miért üldözöl engem? Elébb a sövényt

szétszedted, aztán vízzel itatsz, korbács kell neked."

Könnyekre fakadt Vaszilko az asszony sorsán, és

bűnbánatában azonmód felgyújtotta az udvarházat, emígyen

ítélve magát örök kárhozatra, s hogy az asszonyt megmentse a

földi szenvedéstől, a túlvilágra küldte. És ez lett a veszte, mert a

gazdagok becsapták és elnyomták a dolgozó népet.

- Miért? - kérdezték kórusban a lakoma résztvevői,

- Mert akkor még nem tudta, hogy nincs Isten, és síron túli

élet sincsen, és hiába volt minden erőfeszítése. Sem magát nem

ítélte örök kárhozatra, sem az asszonyt jobb életre nem

szenderítette. Így csapta be Vaszilkót az igazságtalan rendszer.

- Szegény... - érzékenyült el a hercegnő.

- Más idők - bólogattam. - Most már Vaszilko is művelődött,

és a vízvezetéket is feltalálták nálunk.

- Szomorú történet - sóhajtotta G. M. B. - De szép. Nem

csoda, hogy annyi tehetség van önöknél.

- Segg - szólalt meg váratlanul a púpos szomszédom.

Az elnyomott Vaszilkóról szóló történet szemmel láthatóan

megrázta őket, vétkesnek érezték magukat.

- Én kizárólag használt holmikat hordok - jelentette ki G. M.

B. - Megnézi? - És fölemelte a lábát. - Nézze, milyen kopott a

talpa, mint az egyszerű embereké. Ha szétmegy, másik cipőt

veszek, és azt hordom.

- Imádom Pantyelejevet - szólt közbe a hercegnő. - De mi van

magával ? Elsápadt!

Valóban, váratlanul borzalmas hányinger tört rám, és

teljesen feldúlta lelki békémet.

Az útlevél, az útlevelem, amit annak idején megettem...

Vajon a kemény fedőlap bizonyult emészthetetlennek, vagy a

nyomdafesték?...

Eszembe jutott, hogy ki vagyok. Fizikailag kimerülten,

verejtékes homlokkal képtelen voltam tovább hordozni az

oroszt. Nem tudtam már sem anekdotát mesélni, sem a

Don-parti fenegyereket adni. Mindjárt kiderül, hogy ki vagyok.

Lehetetlen, hogy rá ne jöjjenek. Egy orosz mindent megeszik, és

kutya baja se lesz tőle. Mindent kibír. Télvíz idején átkel a jeges

gázlón, és vidáman danolászik hozzá, én pedig... A púpos

figyelmesen nézett rám, gondolom, már az esendő, nyomorék

sorstársat látta bennem. Sérelem, sérelem, már megint

megsértettek. Elöntött a méreg, hát mit követtem el, alighogy

valaki lettem, a rosszindulatú sors máris mindent elvesz tőlem.

Dühöm a társaság ellen fordult. Mivel nem volt elég erőm

hozzá, hogy továbbra is azonos maradjak azzal, akinek kiadtam

magam, már csak a barbár kegyeiért rimánkodó dekadens nép-

séget láttam bennük. Még az orosz ült előttük, de már csak

bábu volt, én, e bábu lelke, elszálltam belőle, és mint harmadik

személy néztem a világot. Visszatért nemzeti érzékenységem,

bár, sajnos, váratlan, fiziológiai formában. Mintha tegnap lett

volna, olyan világosan láttam az Excelsior kertjében lejátszódó

jelenetet, amikor hiába tártam eléjük a saját, a nemzeti

mártíriumom bizonyítékait. És megint szenvedni kezdtem. „A

szenvedés, a nemes áldozat, ez mind nem érdekli őket. Ám

amint egy erősebbel találják szemben magukat, rögvest térdre

borulnak, kitárják karjukat, és hízelegni kezdenek. Ha ti így,

akkor én most megmutatom."

És abban a hitben, hogy úgyis minden elveszett, teljes

önkívületben, az elveszett boldogság vagy nemzetem örökös

vereségei miatti bánatomban, vagy a csalástól, vagy a

jutalmazatlan erénykomplexustól tüzelve fölkaptam az

asztalról az ezüst cukortartót, és a fal mellett álló nagy vázához

vágtam.

Alighogy eldobtam, megrémültem. A váza pozdorjává tört.

Dermedten néztem a csodálkozó arcokat, igyekeztem leolvasni

róluk, mennyit bír ki az oroszom. Csak ő menthetett meg.

Ijedtemben arra számítottam, hogy az egészet a hatalmas orosz

lélek számlájára írják. Megint az orosz lett egyetlen

menekvésem és védelmem.

- Hát igen... - szólalt meg egy perc múlva G. M. B. -

Rendkívül csúnya váza volt. Ezek a kínaiak ugyan feltalálták a

porcelánt, de fogalmuk se volt, hogy mit kezdjenek

találmányukkal. Köszönöm. Sajnos, nagyon sok értéktelen

dolog akad a házamban.

Felsóhajtottam. S az én reszketeg lelkem már épp kézcsókra

akart járulni, és bocsánatot kérni a ház urától. Milyen

szerencse, hogy a rémülettől mozdulni sem tudtam, még

kompromittáltam volna magam. De várjunk csak, mit is

mondott? Hogy sok, nem éppen színvonalas dolog van a

házában? Elbizonytalanodtam, nem tudtam, hogy az általuk

gyakorolt önmegvetést nem kellene-e készpénznek vennem, s

ezáltal felemelkednem az arisztokratikus jólneveltség

magasságába? Mert olyan az én nemzeti lelkem, hogy

mindennél jobban áhítja az arisztokráciát, legyen az

akármilyen, az előkelőséget, a bontont, a jó modort, és

örökösen attól retteg, hogy kinevetik emiatt. De ha ez a fajta

megvetés jó modornak számít, akkor rajta, tegyük magunkévá,

vegyünk részt a felső tízezer játékában. Csakhogy mi lesz, ha

nem tudom megkülönböztetni az értéktelen műtárgyat az

értékestől, és megkegyelmezek egy hamisítványnak? Éreztem,

hogy szakértőnek kell bizonyulnom. Egyelőre az volt a

legfontosabb, hogy a házigazda viselkedésére hasonló

eleganciával válaszoljak. „La Rochefoucauld, La Rochefoucauld

- tűnődtem tompa aggyal. - Hogyan viselkedne a helyemben La

Rochefoucauld? Vagy Richelieu bíboros?" Ó, oroszom, miért

nem kapaszkodtam beléd, miért nem engedtem meg, hogy

eluralkodjon rajtam a saját nemzeti lelkem, a sznob perszóna,

aki attól való félelmében, hogy nem úgy viselkedik a

társaságban, ahogy illik, a legnevetségesebb és legostobább

dolgokra ragadtatja magát?

Komoly képpel szétnéztem, hogy tekintetem a műértő

tekintetének lássék. Lesz, ami lesz, állapodtam meg az egyik

képnél, amely elég sötét volt ahhoz, hogy értékes legyen, vagy

ellenkezőleg, mindenesetre eléggé homályos ahhoz, hogy ne

lássam, mit teszek tönkre. Felálltam, és megkereszteltem egy

adag mártással.

- Bravó - szólt rekedt hangon a házigazda. - A holland

mártásnál megfelelőbbet elképzelni sem lehet Van Dyck

számára. És még azt mondják, hogy az oroszoknak nincs

érzékük a festészet iránt. Kérem, ne zavartassa magát. Régóta

idegesített ez a kép.

- Igen? - kiáltottam megjátszott vidámsággal, és nekem

legalábbis úgy tűnt, francia esprit-vel. – Hát akkor nézzük a

többit!

A házigazda elsápadt, de felállt.

- Jöjjön utánam - mondta.

A vendégek vidáman követték. Nem az övék sem a kastély,

sem a sok muzeális érték. Elindult a menet, elől a lakájok,

magasra emelt gyertyatartókkal. Aztán én és G. M. B.

Mögöttünk a vendégek. Útközben felfegyverkeztem egy

golfütővel.

Már az első teremben hatalmas választék tárult a szemem

elé. Különböző műtárgyak. Mindjárt a küszöbről telibe találtam

a komódon álló empire órát, a házigazdának szeme se rebbent,

csak megdicsért. Meg akartam neki mutatni, hogy nemcsak az

üveg- és porcelánművészetben, továbbá a festészetben vagyok

járatos, hanem a bútorokhoz, kelmékhez, falkárpitokhoz is

értek. De hát egy golfütővel nem sokra megy az ember, sokkal

több hasznát vettem volna egy közönséges bicskának. Azon

tűnődtem, ne kérjek-e tőle egy baltát, de letettem róla. Nem

akartam zavarba hozni, hátha nem is akad balta a háznál.

Szerencsére a hányingerem kissé enyhült, bizonyára a

mozgás hatására. Sorba vettem a különböző szervizeket és

képeket, összehúzott szemmel mustrálgattam őket, mint egy

vérbeli műértő, de a lelkem mélyén így bizonytalankodtam:

„Lecsapjak vagy ne csapjak le?" A műtárgyak gazdája azonban,

valahányszor szétrepültek a cserepek, vagy tompán hasadt a

vászon, előkelően tudomásul vette a tényt, s ez bátorsággal és

lelkesedéssel töltött el.

Hamarosan roppant jó kedvem támadt. Ilyen alkalom sem

adódik mindennap, a dolog művészeti aspektusáról nem is

beszélve. „A nemzetemért, a ti gazdagságotokért, a kultúráért" -

gondoltam magamban komor elégtétellel, miközben lecsaptam

a következő antik darabra. „Az oroszért, az Excelsiorért." És

repültek a szilánkok, rongycafatok, cserepek. A menet szobáról

szobára vonult. A lakájok szenvtelen arccal emelték magasba a

gyertyatartókat, egyre újabb dolgozószobák, hálószobák és

szalonok nyíltak meg előttünk, és én már a látszatát sem

őriztem meg annak, hogy válogatok. Csurgott rólam a verejték,

és mindenre lecsaptam, ami a kezem ügyébe került.

Természetesen hamar kifogyott a szuflám, már a golfütőt is alig

tudtam felemelni.

- Ne pihenjünk egy kicsit? - kérdezte G. M. B., amikor

beléptünk egy tágas szalonba. Nekem úgy tűnt, hogy hamisan

cseng a hangja. A társaság letelepedett a fakó antikságokra.

Lihegtem, de nem akartam alulmaradni.

- És ha tüzet raknánk? - kiáltottam. - Orosz módra,

egyszerűen. Megmelegszünk a tűz mellett, énekelgetünk ...

- Igazi tüzet? - kérdezte elsápadva G. M. B.

- Igen, igazi orosz lovassági tábortüzet. Nem, nem kell ahhoz

kandalló - tettem hozzá, amikor elkaptam a komor, évszázadok

óta fűtetlen kandalló felé révedő tekintetét. - Az nem az igazi.

Ezek a székek teljesen szárazak, egykettőre lángra kapnak, mint

a burján, mint az orosz nyírfa. Majd meglátjuk, ha kell,

rádobjuk a kanapékat meg a gobelineket is...

- Ez a kastély már jó néhányszor égett - mondta G. M. B. -

Szerintem már elégszer. Utoljára a franciák átvonulásakor.

- A franciák rothadt népség - jelentettem ki keményen. -

Békát esznek, és gyenge a szaporulat. Na, mi lesz, tüzet rakunk

vagy nem?

- Nem szeretném, ha félreértene - mondja erre G. M. B.

- Hát akkor mitől fél? Nálunk Keleten állandóan ég valami,

akkora a cúg. Rá se rántunk, szegénység reménység. Ide azzal a

gyufával!

Ebben a pillanatban Mike lépett a szalonba. Már messziről

integetett nekem.

- Elnézést, hogy egy pillanatra megzavarom a kedves

társalgást - fordult a házigazdához. - Sürgős levelet kell

átadnom a vendégének. - És a kezembe nyomott egy fehér

cédulát.

- Monizától - tette hozzá halkan.

Teljesen megfeledkeztem Monizáról. Félrehúzódtam, és

olvasni kezdtem. A társaság sietve elhagyta a termet.

„Darling - böngésztem Moniza nehezen olvasható, sebtiben

papírra vetett betűit -, Jerry magával visz Hollywoodba.

Mindent tud. Holnap tizenkettőkor indul a gép. Könyörgök,

gyere azonnal. Tíz órakor kiszököm a Szent Márk térre. A

bazilika előtt várlak. I love you."

- Azonnal vissza kell mennem Velencébe - mondtam

Mike-nak. - Kocsival jött?

- Vladiszláv a kapu előtt vár - válaszolta kelletlenül. Szent

meggyőződésem, hogy titokban szerelmes Monizába. Csupán a

Jerry iránti ellenszenvből vállalta el ezt a missziót.

A kihalt folyosókon át a kijárathoz rohantam. Az ajtóban álló

lakájok mozdulatlanul tartott gyertyatartókkal mutatták az

utat. Az ebédlő üres volt. Se vendégek, se személyzet. Csak a

május elsejei vörösbe öltözött hercegnő szemlélgette a széttört

vázát. A nyitott ajtókon az éjszaka friss fuvallata áradt be.

Moniza elutazik, mindennek vége.

- Levetkőzni! - ordítottam a hercegnőre. - Háromszáz

hadosztály áll mögöttem!

Egyedül voltunk. Levetkőzik? Ha tiltakozik, egy árva

zászlóaljat sem tudok felvonultatni ellene. De a hercegnő

engedelmesen megvált a ruhájától. Fölkaptam a piros rongyot,

és kiszaladtam a teraszra. A végtelen éjszakában pislogtak a

városok fényei, a völgyben reflektorfények kúsztak.

Megtaláltam a zászlórudat, amelyre ünnepélyes alkalmakkor

felvonták a lobogót. A madzaghoz kötöztem a ruhát, és

felhúztam, majd tisztelegtem. Aztán lekaptam az asztalról

néhány üveg sört, éa a zakóm alá dugtam. Jól jön az még. Meg

aztán… olyan szép üvegjeik vannak!

Vladiszláv valóban a kapunál várt.

- Lépj a gázba, Wladek koma! - kiáltottam, miután

levetettem magam a puha ülésre. - Lesz, ami lesz, üsd-vágd,

nem apád. Ami volt, elmúlt.

De Vladiszláv az idegenben bizonyára elfelejtette már a hazai

nyelvet, mert egy szót se válaszolt, csak feltette a sapkáját, amit

előzőleg a tisztelet jeléül levett, a helyére ült, becsapta az ajtót,

és némán elindította a kocsit. Mögöttünk, a kastély előtt,

lobogott a vörös brokát.

10 Moniza... ő volt az egyetlen mentsváram. Száguldottunk,

esztelenül rohantak mellettünk az útszéli fák. Vladiszláv háta és

feje, kerek, öblös sapkája úgy meredezett előttem a ragyogó

kavalkád hátterében, mintha filmvásznon látnám.

„Elmegyünk innét - gondoltam -, Hollywoodba utazunk.

Jerryt egyszer s mindenkorra el kell intéznem. Csak az a

bökkenő, hogy biztosan tud dzsúdózni. Ezek az úri népek már a

gyerekszobában elsajátítják ezt a japán sportot meg a jó

modort. De mivel amerikai, az is lehet, hogy az isten háta

mögött nevelkedett, és a maga erejéből lett valaki. Amerikában

ez gyakran megesik, pláne filmes körökben. De akkor meg bok-

szolni tud."

Mindegy, majd csak lesz valahogy. Moniza biztosan

végiggondolta az egészet. Egyelőre rajtaütünk, s mindig az van

fölényben, aki támad. Az a legfontosabb, hogy valamiképp

megszökjünk innét. Ha már Hollywoodban leszünk, magától

elrendeződnek a dolgok. Monizának biztosan van ott egy villája,

tekintélyes kerttel és magánstranddal. Jerry pedig... talán

rájön, hogy vesztett, s félreáll. Hallottunk már ilyesmit. Elvégre

nem egy filmben láttam olyan erős és bátor férfiakat, akik

lemondtak jogaikról, csak hogy boldoggá tegyék a szeretett nőt.

Vagy inni kezd bánatában, leromlik, elsősorban fizikailag. Egy

részeges alakkal könnyebb elbánni, ha úgy hozná a sors.

Elsatnyult izomzat, szapora légzés, zavaros tekintet, az ilyet

elég elgáncsolni. Különben lehet, hogy ilyen állapotban már

verekedni sem akar, csak a kocsma jár a fejében. Minden iránt

közömbös lesz.

Nyugodt, csendes életre rendezkedünk be. Felkelünk, reggeli

után Moniza a filmgyárba megy, én selyemköntösben

elüldögélek még egy kissé a csokoládé mellett, aztán kimegyek

a teraszra, nézegetek. Szép lehet az a Kalifornia. Biztosan van

úszómedence is a kertben. Olvasgatok, járok egyet, aztán

borotválkozás és fürdő. Moniza telefonál a filmgyárból, csak

egy-két szót, randevút beszélünk meg estére. Koktél a

Metro-Goldwynban vagy másutt. De nem mindennap, a

közérzetünktől függően.

Már nem csapok botrányt egyetlen fogadáson sem. Minek,

úgysem értik meg. Soha nem értik meg tapasztalatainkat,

sohasem tudják meg, min mentünk keresztül, milyen mostohán

bánt velünk a történelem. Annál inkább fölébük kerekedhetem

a horizontom gazdagságával, az érzékenységemmel, a

történelmi érzékemmel.

Nagy néha, szűk baráti körben elgondolkodom egy percre, a

pletykák és tréfák közepette elhallgatok, félrehúzódom,

pohárral a kezemben megállok a tó tükre mellett, a vízben

látom fehér torzóm a fekete csokornyakkendővel, s keserű

gondolataimba mélyedek. Ki tudja, tán ruhástul bemegyek a

vízbe, ott, Amerikában ez nagy divat. De ha nem is lenne az,

mindenki tudni fogja, hogy messziről jöttem, hogy idegen

vagyok, nem tartozom közéjük. Az is lehet, hogy

összebarátkozom egy szegény bevándorolt statisztával. Együtt

elüldögélünk szegényes kis hónapos szobájában, iszogatunk,

igaz, nem hazait, de az idegen itóka is enyhülést ad,

emlékezgetünk. Leveszi a gitárt a falról, és dúdolni kezd egy

dalt, amit az óhazából hozott, s éppolyan idegen itt, mint mi. És

mindenki csodálkozik, hogy mi köt össze engem a névtelen

emberek tömegéből való ifjúval, akinek nem sikerült semmi.

Bizonyára valami közös titok. Senki sem sejti, milyen egyszerű

ez a titok: a honvágy.

- Gyorsabban, Wladek koma - mondogatom türelmetlenül. -

Gyorsabban.

Nem feledkezem meg hazámról. Nem, nem hagyom magam

behúzni semmiféle politikai akcióba. De veszek egy halom

robogót, tíz-, tizenöt-, harmincezer darabot, és mind elküldöm,

vadonatújakat, ajándékba hazám ifjainak. A vámot is kifizetem,

parancsoljanak. Hadd legyen valami kárpótlásuk a nehéz

gyermekkorért, a tüntetéseken való kötelező részvételért, azért,

hogy látniuk kellett édesapjukat, amint a menekülések után a

lavórban áztatja hólyagos lábát. Zenedobozt is veszek nekik, s

gondom lesz rá, hogy megkapják a legújabb lemezeket, úgy

szeretik a dzsesszt. Elvégre és utóvégre a barikád túlfelén

nevelkedtem, és az új nemzedékhez tartozom. Ha gyűjtést

rendeznek valami emlékműre, bedobom a magamét. Ha egy

ismerősöm ki akarja csempéztetni a fürdőszobáját, vagy egy

szép csaptelepre áhítozik, hogyne, megveszem és elküldöm.

Úgy imádnak mindent, ami modern, ki tudja, milyen modernek

lennének, ha megfelelő körülmények közé jutnának. Nem

tagadom az eredményeket, az analfabetizmust kiirtottuk.

Egyszer tán haza is látogatok. Annyi filmfesztivál van

mostanában, miért ne hívnák meg egyszer Monizát? A

külföldiek számára fönntartott hotelban szállunk meg,

szétnézek, milyen változások zajlottak le távollétemben, a

személyzet angolul beszél velem, és én anyanyelvemen szólalok

meg: „Kérem ezt meg ezt." Hogy fognak csodálkozni meg

örülni. Ha az ember ismeri a nyelvet, többet lát az országból.

Kocsit is viszünk magunkkal, esetleg kettőt, például egy

szeladon-zöld Buickot, aminek úgy csillog a reflektora, mint a

betlehemi csillag. Csődület támad az autó körül, én pedig,

amikor elutazunk, az utcán hagyom a kocsit. A szállodaigazgató

lihegve fut utánam, és kiabál: „Mister, mister, az autója!" Mire

én: „Itt hagyom." ő nem érti. „Hogyan? Itt hagyja az autóját,

egy ilyen autót?" „Igen, már unom." „Szóval nem viszi

magával?" „Nem, fáradt vagyok. Itt hagyom, csináljon vele,

amit akar." Ilyen stílusban.

Meglátogatom a várost is, amelyben annak idején éltem.

Bemegyek a büfébe, ahova ebédelni jártam. Megismernek, már

hogyne ismernének meg, bár a halántékom már deres, és a

ruhám extra. Könnyű kis kabát, de meleg, az Elité cég modellje,

spicces cipő, ott mindig ez a divat. Mintha mi sem történt

volna, pirogot rendelek, mint annak idején, évekkel ezelőtt,

mint a helybeliek, mintha semmi se történt, semmi sem vál-

tozott volna. Micsoda tolongás lesz! Árad a tömeg az étterembe,

irigykednek, nem is leplezik irigységgel vegyes lelkesedésüket.

Én meg, mintha észre se venném, szerényen eszegetem a

pirogot, jólelkű, közvetlen, barátságos idegen. Tréfálkozom, ha

látom rajtuk, hogy szeretnék megsimogatni a kabátom,

megengedem, tőlem akár fel is próbálhatják. Hogyne, tessék,

nekem semmiség egy ilyen kabát.

De az is megeshet, hogy találkozom a barátom húgával és

annak barátnőjével. Érett, virágzó asszonyok. Randevút

beszélek meg velük egy kávéházban. A szomszéd asztaloknál

sustorognak, egymáshoz hajolnak a fejek, lopva felém lesnek, s

Moniza Clavier nevét ejtik ki félhangosan. Süteményt rendelek.

„Mennyit?" - kérdezi a pincérlány. „Minden mennyiségben.

Ahá... Virágjuk nincs?" „Nem, nem tartunk." „Különös, New

Yorkban a kávéházak halljában is árulnak virágot. Akkor

viszont legyen szíves, hozasson virágot a hölgyeknek. A pénz

nem számít.

A nők bátortalanok, remegők... Hanyagul ecsetelem előttük a

hollywoodi társasági élet unalmait. „Önöknél másképpen van,

valahogy egyszerűbb az élet, közvetlenebb, emberibb. Itt

könnyebb kapcsolatot teremteni az emberekkel. Szerényen

élnek, minek is tagadnánk, de emberibben." Ők bátortalanul,

kerülő úton Moniza Clavier felől érdeklődnek. „Moniza? Persze,

kedvelem, becsületes lány. De tudja, színésznő... néha úgy

vágyódom egy normális, intelligens nőre, a vászonnak erről és

nem amarról az oldaláról. Mire ő: „Találkozunk még?" Én:

„Sajnos, ma este utazom. Tizenegy húszkor indul a gép

Zürichbe."

- Gyorsabban, Wladek koma, gyorsabban!

Még hosszú az út Velencéig. Éppen csak pitymallik

Vladiszláv becsületesen tapossa a gázt. Enyhe hányingerem

van, különösen a kanyarokban. Moniza, egyetlenem, Moniza...

Nemsokára meglátom. Amint megszabadulunk Jerrytől,

elrejtőzünk egy kis hotelban. Vége a kínoknak, már csak egy

van hátra: akadály nélkül találkozni. Falnám a perceket és

kilométereket, amelyek elválasztanak. Monizához, Monizához!

11 Már látom őt, a Szent Márk téren áll, a bazilika előtt,

könnyed és bájos. Körös-körül vidám tömeg, az ég kék, mint

első találkozásunkkor. Átvágok a fényképezgető tömegen, a

rövidnadrágos németek, a virágos fejű amerikai nők, az

udvariasan mosolygó japánok között. Szárnysuhogás, s a

galambok a levegőbe repülnek. Átgázolok a galambcsapatokon.

A bokámig érnek, a térdemig, a vállamig, a fejem fölé

emelkednek. A kékes lencsék visszatükrözik az egészet,

fényképezőgép, filmfelvevő, mellre akasztott, szemöldöktelen

gépszemek, mint megannyi egyszemű küklopsz, akik a kö-

zépkori metszetek szerint a föld peremét lakják. Aztán

magukkal visznek, a véletlenül lencsevégre kapott ismeretlent,

viszik a színesben megörökített fülemet, lábamat, megdermedt

lépteim mozdulatlanságát, vagy lassú, görcsös lépteimet a

filmszalagon, és valahol és valamikor egy család fölém, a nyári

emlék fölé hajol. Csak most kezdődik a nap, a kipihent turisták

teli vannak lelkesedéssel és abbeli szándékkal, hogy hasznosan

és kellemesen töltsék el a napot. Megkerülöm a sűrűbb

csoportokat, időnként megállok egy magát fényképeztető

társaság előtt, svájci mosollyal elnézést kérek valakitől,

gépiesen, mint a fényképezőgépek klikk-klakkjai. Néha

eltakarják előlem Monizát a törökös, papírfezbe öltözött

bajorok, elégedettek, hogy sikerült nekik, vagy a strandernyők,

a sortba öltözött nők, e júliusi százlábú népség. Eltakarják

Monizát a valahova mutató kezek, a mexikói szalmakalap

pereme, de látom őt, megint látom, egy ősz ember térdepel a

bazilika előtt, és könyörög, hogy lefényképezhesse Monizát.

Megyek felé, egyre közelebb vagyok, még húsz lépés, még tíz.

Végre észrevett, mosolyog, én visszamosolygok, integetünk, de

ahhoz még kissé messze vagyunk egymástól, hogy szót is

válthassunk.

Ekkor egy koffert cipelő ember lép közénk. Észre kellett hogy

vegyem, mert az első pillanatban azt hittem, hogy az én

kofferomat viszi. Az enyém vagy nem az enyém? Ugyanaz a

méret, ugyanaz a bőrt imitáló papírmasé, de engem nem csap

be! Ismerem én ezeket a kopott sarkokat, amelyek felfedik a

felpuhult kéregpapír szégyentelen szürkeségét. Nézem a

meggörbült zárat, és látom, hogy egyik a másik után kipattan.

„Vigyázzon!" - kiáltom ösztönösen az anyanyelvemen, de már

későn. A koffer kinyílik, és kiesik belőle egy halom fehérnemű,

egy kopaszodó fogkefe ugrál a Szent Márk téren, száraz zsemlék

és tartalék nadrág.

- Honfitárs! - kiált a koffer tulajdonosa, és ölelésre tárja

karját. - Szavamra, honfitárs!

Nem sokat tűnődtem. Csak arra gondoltam, hogy minél

hamarabb eltüntessem a szétszóródott gyászos intim dolgokat,

elrejtsem őket, visszagyömöszöljem kofferba, hogy meg nem

történtté tegyem az egészet. Úgy éreztem, hogy ha ezt

megteszem, akkor minden helyére zökken, minden úgy lesz,

mint előtte volt. Lehajoltam, és ide-oda repkedő kézzel

szedegetni kezdtem. Erre ő is lehajolt, szedegetni kezdte, s

közben szünet nélkül beszélt:

- Kinyílt a zár, gyakran kinyílik, örülök, hogy látok egy

honfitársat, régóta van itt, még sokáig marad?

Mindketten négykézláb mászkálunk, és a honfitárs feje fölött

látom, hogy Moniza kétségbeesetten integet felém.

Fölpattanok. Nem szedegetem tovább, Moniza úgyis látta az

egészet. De már késő, Szent Márk kőoroszlánja mögül előugrik

Jerry, elkapja Moniza kezét és húzni kezdi. Moniza tiltakozik,

de hiába, mint két ugrándozó táncos lépnek le a színről. Moniza

felém fordul, látom az arcát, valamit kiabál, nem hallom. És

eltűnik. Volt, nincs.

Eközben a honfitársam karon fogott. Biztosan ő is észrevette

Monizát és Jerryt, mert hozzám hajolt, jelentőségteljesen így

szólt:

- Ismerősök? Nem lehetne megvágni őket néhány líra

erejéig? Láttam itt egy cipőt, nagyon olcsó..

Nem is próbáltam szabadulni tőle. Nagy fáradtság fogott el,

mint amikor egy hosszú előadás után fel kell állni a székről, de a

zsibbadt térd megtagadja az engedelmességet.

- Kész - mondja, miközben az utolsó alsógatyákat is

begyömöszöli a kofferba. - Hálásan köszönöm a segítségét.

Induljunk, harapni kéne valamit. Mit ajánl, hova menjünk?

A segítségét! Ez azt gondolja, hogy segíteni akartam neki!

Segíteni, ez nem is olyan egyértelmű. Hagytam, hadd vezessen.

Áttörtük magunkat a tömegen, ezúttal ellenkező irányba.

Állandóan beszélt. Amikor végre egy mellékutcába értünk,

fültövön vágtam.

Azonnal visszaadta. Rúgni próbáltam, de megjelent két

karddal felszerelt rendőr, és egyikünk sem akart kockáztatni.

Egy percig kart karba fűzve, hangosan beszélgetve mentünk. A

téma magától adódott: a hazautazás. A rendőrök gyanús

szemmel méregettek, biztosan megint a koffer miatt. Végre

eltűntek az utcasarkon, s akkor elsőként nekem sikerült őt

alaposan bokán rúgnom. Fél lábon ugrálva káromkodott. De

erre csúnyán ráfizettem, mert ettől kezdve én vihettem a kof-

ferját. Ő sántikálva kapaszkodott a karomba. És ráadásul

állandóan résen kellett lennem, mert néhányszor meg akarta

harapni az ujjam.

12 Mit mondjak még? Egy koszos hotelt választottunk, a

pályaudvar mellett, hosszas alkudozás után beköltöztünk egy

ablaktalan szobába. Amikor becsukódott mögöttünk az ajtó,

egymás felé fordultunk, szemtől szembe, s hogy nem kellett

már tartanunk sem a rendőröktől, sem a botránytól, sokáig

csépeltük egymást, hangtalanul, lihegve, csak nagy néha

hangzott fel egy-egy tompa kiáltás: „Engedj el, engedj el!", vagy

„Majd adok én neked!" „Mi? Te nekem? Te nekem?" A szoba a

folyosó legvégén volt, a lépcső alatt, a csámpás és primitív

bútorok senkit sem érdekeltek, senki sem nézett felénk, és

valószínűleg nem is hallották a szűnni nem akaró csattanásokat

és puffanásokat. A napszakok észrevétlen szálltak el fölöttünk,

mert csak egy csupasz körte - amely úgy lógott alá a

mennyezetről, mint egy másik, a fejünk fölött áradó fény aljáról

ledugott szonda - világított egyhangúan, sápadtan és

közömbösen. Kint talán már éjszaka lehetett, amikor kimerülve

a szoba két távoli sarkába húzódtunk, egymást néztük, s közben

lihegve igazgattuk a ruházatunkat. Megfésülködött, én is meg

akartam fésülködni, de nem adta kölcsön a fésűjét. Aztán

ettünk egy kis lengyel szárazkolbászt a készletéből. Vacsora

után még harcoltunk, de már nem szívből, erőtlenül

huzakodtunk. Aztán lefeküdtünk a szoba egyetlen ágyára.

Éjszaka lehúzta rólam a pokrócot.

Lassanként kialakult együttélésünk rendje. Még harcoltunk,

de csak a ki nem mondott megállapodás értelmében, bizonyos

időpontban abbahagytuk, kifújtuk magunkat, ettünk valamit,

kismosást csináltunk, sőt még a városba is kimentünk. Indulás

előtt sódert szórtam a tornacipőjébe, amit hétköznap hordott.

A beszélgetésnek is eljött az ideje. Társam az ágyon ült egy

szál alsógatyában, kékfoltos szemmel, cigarettázott, ugyancsak

a hazai készletből, telifújta a helyiséget savanyú füsttel, amely

berágta magát a ruhaszövetbe, átjárta a hajunkat és a tüdőnket,

és sokáig tartott, mint a makacs bűz. Én a kagylóban mostam

valamit, időről időre a fogkefémmel kipiszkáltam az eldugult

lefolyót. A hering elkészítésének különböző módozatairól

beszéltünk, arról, hogy azért nálunk mégiscsak másképpen van,

a télről, amely nemsokára beköszönt, bár azért nem holnap.

Aztán eloltotta a cigarettát, és hozzám vágta az első, keze

ügyébe kerülő tárgyat, én befejeztem a kismosást, és még

verekedtünk egy vagy két órát.

Egy ízben sikerült teljes győzelmet aratnom fölötte. Cselhez

folyamodtam. A szobánkban, ahol a felesleges holmikat

tartották, volt egy hatalmas, lakattal zárható fehérneműs kosár.

Egyik alkalommal, ennivalót keresve, kinyitotta a kosarat, bár

elég kicsi volt a valószínűsége annak, hogy valami ehetőt

találunk benne. Éltem az alkalommal. A fejére ugrottam, a

kosárba nyomtam, majd utánalöktem a maradékot is.

Lecsuktam a kosár tetejét, és ráültem. A fonadék résein át

tompa szitkok szálltak felém, de nem tudott kimászni.

Különböző gondolatok rajzottak a fejemben. Éjszaka van,

kidobhatnám a csatornába. Ez lenne a legegyszerűbb. Az, hogy

csomagként feladjam a postán, a dolog anyagi vetülete miatt

nem jöhetett szóba. Az is felmerült bennem, hogy az esetleges

nyomozástól vagy büntetéstől sem kell tartanom, ha

egyszerűen itt hagyom, és titokban kisurranok a szállóból.

Elszökni, levakarni magamról, pontosan erre vágytam.

Szabadon járkálni, menni, bárhová, ki tudja, hátha megint

találkozom Monizával, és elölről kezdődik az egész?

Emígyen ábrándozva üldögéltem rajta, s múlt az idő.

Foglyom lassanként elcsendesedett, mert berekedt a szitkoktól,

és elfáradt a káromkodástól. Csend volt és nyugalom. Egyre

bátrabb, egyre távolibb terveket szőttem. Végül is

belefáradtam. Egy idő után a legszebb ábrándok is veszítenek

frisseségükből, már nem bűvölik meg az embert. Minden

idegszálunkat megfeszítve tűnődni kezdünk: „Mindjárt,

mindjárt, miről is ábrándoztam, olyan kellemes volt... Aha, már

tudom. Képzeljük el, hogy..." De ez már munka, közönséges

agytorna, amely nem hozza meg a várt örömöt.

Egy idő után tehát unni kezdtem magam, a kosáron való

ücsörgés sem volt a legkényelmesebb. Úgy látszik, túl sokáig

ízlelgettem a lehetőséget, végül is belefáradtam az előttem

feltáruló lehetőségek elképzelésébe. Nyomasztani kezdett a

csend.

- Itt vagy? - kérdeztem félhangon.

Nem válaszolt. Furcsán éreztem magam.

- Itt vagy? - kérdeztem hangosabban.

Csend.

- Miért nem szólsz ?! - üvöltöttem dühösen.

- Itt vagyok, na és aztán? - válaszolta kelletlenül.

- Csak úgy. Azt hittem, hogy nem vagy ott - jelentettem ki

vágyálmaimnak megfelelően. És kiengedtem.

Aztán már csak egyszer volt az az érzésem, hogy minden

elölről kezdődik. Ugyanabban a fasorban történt, ahol

Monizával találkoztam. Magamban azon tűnődtem, hogy mit

csinálok a társammal, hogyan mutatom be az elegáns

hármasnak, amelyik mindjárt megjelenik. Végül is

megkönnyebbülten sóhajtottam fel, amikor rövid hallgatózás

után megállapítottam, hogy nem hallom a lódobogást. Sem a

sirályok rikoltozását, sem a hajók szirénáját, sem a harangszót,

sem a tenger mormolását. Egyáltalán semmit.

Fejér Irén fordítása

Ő Megesik, hogy a balszerencse nemcsak az embereket üldözi.

Példának okáért elmondok egy történetet a puskáról.

Barátom, a nagy utazó, tisztázatlan körülmények közt hunyt

el, s rám hagyta a puskáját. Ritka szép darab.

A legkülönösebb pedig, hogy még a vadnak is kedvére volt.

Elvittem az első vadászatra, s rögvest igen érdekes

megfigyelést tettem: minden vad egyenesen ránk akaszkodott.

Lett légyen az farkas, vaddisznó vagy szarvas, mind azon volt,

hogy cső végére kerüljön. Lélekszakadva rohantak ki az

erdőből, és sorba álltak. Sőt még tülekedtek is. Ebből aztán

nagy tumultus és kavarodás támadt. Mindenünnen csak úgy

rajzott az egyébként eléggé ijedős és nem valami szolgálatkész

vad, mert általában nem kerül közelebb, de nem is igen hagyja,

hogy közelebb kerüljön hozzá az ember. De úgy látszik, egy szép

puska igen meggyőzően hat, és szelídebbé varázsolja a

szokásokat.

Látom, semmi okom a sietségre, a tölgy alatt szépen

rágyújtok, és bevárom, majd csak fölsorakoznak valami rend

szerint. Végre valahogy kiegyeztek. Egy vaddisznó részesült

abban a megtiszteltetésben. Valóban olyan volt a kardja, akár

egy huszáré, a szeme apró és mérges, ő mutatott a legnagyobb

hajlandóságot a dologra. Ezért intek neki, hogy jöhet.

Fölhúzom a puska kakasát, s célba veszem. A vaddisznó

örömében fölkunkorította a farkát, és már indul a rohamra.

Meghúzom a ravaszt. De lövés helyett a puska csak ennyi hallat:

- P... p... p...

Nem volt időm soká tűnődni, mert alig tudtam egy fa mögé

ugrani. A vaddisznó elviharzott mellettem, és az ágakat

törve-zúzva tűnt el az erdőben. A puska meg továbbra is csak

így tesz:

- P... p... p...

A vaddisznó úgy nekilódult, hogy hiába fékezett, nem tudott

megállni csak estefelé, a falu előtt. Ezt parasztoktól tudtam meg

később, akik látták.

A puska meg egyre csak azt hajtogatta:

- P... p... p...

Világos, hogy valami nincs rendben.

A vad megállt, állt egy darabig, aztán elvonult, igen

elégedetlenül. A tetejébe a többi még ki is nevette.

A puska meg változatlanul csak:

- P... p... p...

Leültem a tölgyesben. A puskát fölváltva, hol reménykedve

simogattam, mert attól talán megnyugszik, hol meg ököllel

vertem mérgemben. Végül a mohára fektettem, magam is

melléje heveredtem, a sapkát meg a szemembe húztam. Már

nem csépeltem, de nem nyugtatgattam. Csak a fejemet törtem.

Sokáig feküdtem így, azután újra megrázta ez a:

- P... p... p...

Hát csak rázza.

És akkor elsült végre:

- P... p... p... Piff-paff!

Talpra ugrottam. Egy kissé elszundíthattam, mert a nap már

lenyugodott. Vagyis egész délután kínlódott szegény.

Csak most döbbentem rá: ez a puska hebeg.

Sokféle puskáról hallottam már. Akad állítólag olyan,

amelyiket nem tanácsos gyerekek előtt használni, mert trágár.

Egy másik fajta pedig - ha jól emlékszem, a rövid vadászpuska -

csak idegen nyelven tud odapörkölni. De mindig csak azt tették,

amit kellett. Egy hebegő puska azonban? Először történt meg

ilyen, és éppen énvelem. Nagy szégyen és különben is

kellemetlen.

Most mihez kezdjek vele? Nem illő túladni rajta. Akárhogyan

is vesszük, a barátomtól kaptam. Ha békén hagynám, és nem

használnám... Igen, majd nem használom. De megsajnáltam

szegényt. Az ő hibája talán, hogy nyomorék?

Mindez csak kibúvó volt. Mit tagadjam, nagyon hozzánőtt a

szívemhez.

Egy puskaműveshez vittem. Alaposan megvizsgálta. Sokáig

nézegette. Végül azt mondta:

- Uram, rég nem láttam ilyen gyönyörű puskát. Nincs ennek

semmi baja.

Említettem neki azt a hebegést.

- Talán túl ideges. Ez a fajta puska nagyon érzékeny, éppen

azért, mert kitűnő minőségű. Honnan vette?

Megmondtam neki, hogy honnan vettem.

- Tehát egzotikus országból való? Ki tudja, mi történhetett

vele ott?... Valami megrázkódtatás érhette vadászat közben.

Vannak dolgok, melyek kitörölhetetlen nyomokat hagynak.

- Gyógyítható?

- Egyelőre nagy nyugalomra van szüksége és tapintatra.

Vadászatra még gondolni sem szabad, amíg nem tér magához.

Azután óvatosan valami háziállattal lehet kezdeni, és az

eredménytől függően fokozatosan áttérni az apró mezei vadra:

muslincára, zsizsikre... Néhanapján vigye ki magával az erdőbe,

és figyelje meg, hogyan viselkedik. Ha jobban érzi magát,

próbáljon célba venni vele valami gombát. De óvakodjék a

légyölő galócától, mert rosszindulatú fajta. Mihelyt valami

zavart észlel, azonnal szakítsa félbe a kísérletezést. Az igazi

vadat még sokáig nem ajánlom. Kérem, néhány hét múlva

keressen föl újra.

És megsimogatta a puskámat, gyengéden - sőt véleményem

szerint túlságosan is gyengéden. Sehogy se tetszett nekem ez a

mozdulat.

- És ha nem boldogulna vele...

- Akkor? - kérdeztem tőle nyersen.

- ... esetleg átvehetnem - mondta, és közönyösen bámulta a

mennyezetet. Úgy éreztem, nagyon is közönyösen.

Hűvösen köszönetet mondtam neki, és megígértem, hogy

utasítása szerint járok el.

A lehető legnagyobb nyugalom kedvéért a melegházban

helyeztem el a puskát. Oda nem hallatszik el a lárma, és senki

sem teheti be a lábát a kertészen kívül. Ő pedig annyira

bolondul a növényekért, hogy ügyet sem vet a lőfegyverre. A

melegház a kert mélyén fekszik, olyan otthonos és nyugalmas.

A puska az asztalon pihent, a fegyvertáskában, a virágok és

citromfák közt. Jó dolga volt. Állat sehol, csak növény.

Összeszedheti magát.

Gyakran meglátogattam. Kinyitottam a fegyvertáskát, és

leültem vele szemben. A melegház szelíd, egyenletes fényében

oxidált csöve gyönyörűen és csillogva rajzolódott ki, intenzíven

és sötéten, de tisztán, mint valami kis tengerszem. Hamarosan

a kertésznek is megtiltottam, hogy ide belépjen, és magam

láttam el a virágokat. Nem akartam, hogy idegen zavarja. Azt

hiszem, az a mély érzés kerített hatalmába, amit a védtelen és

oltalmunkra utalt lények tudnak csak fölkelteni bennünk.

Egyik nap eljött hozzám a puskaműves. Sokáig

köntörfalazott, mielőtt megkérdezte tőlem, hogy hogyan érzi

magát a puska. Udvariasan azt válaszoltam, hogy napról napra

jobban, de nem engedtem belépni a melegházba. Hirtelen

másra tereltem a szót, de a szeme rebbenéséből, a keze

reszketéséből láttam, hogy nem tud másra gondolni.

Napközben rendszerint a puska mellett üldögéltem, ám

olyasvalami történt, ami meghatványozta éberségemet. A

kertész tudatta, hogy éjjel valaki letaposta az ágyásokat.

Megvizsgáltam a nyomokat. Valaki a melegház körül koslatott.

A puskaművesre gyanakodtam.

Egy tábori ágyat állítottam föl a melegházban, és éjszakára is

ott maradtam. Micsoda felejthetetlen esték voltak! Teliholdnál

még gyengédebben ragyogott az üvegtetőn áthatoló

derengésben, az orchideák bódító illatában, mint nappal.

Hosszú órákat virrasztottam mellette egészen hajnalig. Csak

azután feküdtem le.

Egy alkalommal elnyomott az álom. A melegházban fullasztó

volt a levegő. Valami csattanásra riadtam föl és

ablakcsörömpölésre, megcsapott a friss levegő. Ösztönösen

cselekedtem, mintegy álomban. Megragadtam, céloztam és

lőttem.

Igen, lőttem. Mert ki tudja, meggyógyult-e valóban, vagy

csak az én kedvemért ragadtatta magát erre a végső, halálos

erőfeszítésre?... Lövés dördült, megragadóan szép, a legszebb,

amit valaha hallottam az életben. Ott feküdt előttem a

vaddisznó, szíven találva. Szemében megkövesülő

elragadtatással.

Ez az incidens azonban nagyon sokba került neki. Már

sohasem tért magához. Nem is hebegett, örökre elhallgatott.

Mindent megadnék azért, ha még egyszer hallhatnám tőle:

- P... p... p...

Ma is gyötör a gondolat, hogy ezt az egyetlen, utolsó lövését,

vissza nem térő lehetőségét, belenyugvását, irgalmát egy buta

vadnak engedtem át.

Gimes Romána fordítása

MALOM, MALOM, CSUDAMALOM

Legény voltam a molnárnál, aki vízimalmot bérelt. A malom

tulajdonosa katonatiszti és politikai babérokra tört, messze élt,

és nem érdekelte a malom. Azt beszélték, sokra vitte, nagy

címet-rangot szerzett.

Nem voltam már olyan fiatal, mint a „legény" szó sugallja.

Persze, mikor elszegődtem a malomba, duzzadt bennem az erő

és a fiatalság. Az évek múltával megfogyatkozott az erőm, és

biztosan az ifjúságom is. Azt az egyet tudom, hogy az évek

repülnek, és alighanem megöregedtem. Mindenesetre

régebben fiatalnak mondtak, ma már nem. Azért említem a

koromat, hogy jelezzem: sok embert ismertem életemben. Meg

az illem kedvéért is. Nem illendő említetlenül hagyni, hogy mit

gondolnak az emberek, amikor rám néznek. Találkozom

például egy magam korabeli katonapajtással. - Kopaszodol? -

kérdi. - Kopaszodom - válaszolok. És nevetünk mind a ketten.

És nevetünk azon, hogy nevetünk. És azon is, hogy... és így

tovább. De mi van az utolsó nevetés alatt, legalul?

Tisztességtudóan alkalmazkodom a szokáshoz, de érzem, hogy

nem erről kellene beszélni. A kopaszodás, az csak kopaszodás,

végeredményben nem érdekes...

A malom a domboldalon állt, a vízen. Fából épült, fekete

már...

A folyócskát bokrok és fák szegélyezték, fekete volt az is,

örökös árnyékban. A domboldal a napsütésben világosan

zöldellt. Télen megfehéredett a folyó és a parti berek,

összeolvadt a fehér domboldallal. Csak a malom maradt fekete,

még feketébb. Éjszaka az ég a legsötétebb - télen - és a malom.

Nyári éjszakákon viszont fekete a folyó meg a malom, világos az

ég. Ha behunyom a szemem, és az elmúlt évekre gondolok, csak

azt látom, hogyan váltogatta a helyét a világosság és az árnyék,

mintha meg sem állna közben. Úgy képzelem, a kisgyerek, aki

még nem ismeri fel a körvonalakat, effélét érzékel, ha moziba

viszik. Ilyesformán villog előttem az egész.

A szélre csak nyárról emlékszem. Talán azért, mert télen,

amikor nincsenek lombok, a szél közönyösen haladt át az ágak

hálóján, nem maradt velük. Nyáron, főként verőfényes

napokon, elidőzött a lombok között, kiváltképpen ott, ahol a

falevelek fonákja világosabb, mint a háta, az ilyen pikkelyes fák

és bokrok szüntelenül villódznak, mint a víz a napsütésben. Az

öreg fákra ez nem vonatkozik, de a kisebbje meg a sűrű berek

egész lágyan elnyúlt, elmerült a szélben, szinte furcsa, hogy

aztán megint felszínre bukkant, kiegyenesedve, alkonyatkor,

mikor beállt a csend. Az alacsony nap alatt a különféle zöldek

hosszú hullámai futottak át a domboldalon, ez duzzadozott,

lobogott, mint a száradni kiterített lepedők a kertben; azok meg

hol sötétebb, hol világosabb fehéren ragyogtak.

Ha eszembe jutnak az ilyen napok, olykor egész hetek, nem

értem, hogy ebben az egész mozgásban és változatosságban

miért nem úsztunk el valahová messzire, miért nem vetett ki a

víz valamilyen partra, hajótörötteket vagy szerencsés

megmenekülteket, de mindenesetre valahol másutt.

A molnár aludt. De amikor nem alva láttuk, például az

étkezéseknél, maga elé meredt, nem nézett se a tányérra, se az

arcunkra, még a falra sem, nem lehetett hát tudni, akkor

alvóbb-e, mikor nem alszik, vagy álmában kevésbé éber.

Váratlan helyeken aludt, nem volt kedvenc fekvőhelye. A kertbe

kimenve éppúgy belebotolhatott az ember a nedves fűben

elterült testébe, mint ahogy inkább megérezhette, mint láthatta

lélegző terjedelmét a félhomályos padlás szénából, szalmából,

porból elegy, bomladozó állagában. És nem tudni, akárhol

dőlt-e le, vagy valamilyen törvény igazgatta fekhelyeinek

váltakozását, teste vándorlását a malom, az udvar és a környék

firmamentumán. Olykor szabályosan aludt, tehát forró

napokon az árnyékban, hűvös időben meleg helyen, de

néhanapján éppen megfordítva, az árnyék már régen elsiklott

keletre, kétségbeesetten nyújtózkodva próbált valamit elérni és

átölelni - délután mindinkább az estére sóvárog az árnyék, este

beleolvad -, ő meg arccal nyugat felé feküdt, pedig a nap

áttűzhetett a szemhéján.

A malommal nem túl sokat foglalkozott. Régebben sem,

amikor még ott állt a kis irodában, átvette a gabonát a

parasztoktól, és úgy tetszett, van valami szándéka vagy terve.

De az is inkább a terv szándéka és a szándék óhajtása volt, s a

liszt, amelyet malomkövei őröltek, nem volt egészen valóságos,

noha kenyeret sütöttek belőle, s azt az emberek végtére el is

fogyasztották. Ez a lisztszerűtlen lisztség nem maradhatott

sokáig titokban, és az emberek, akik úgy megszimatolják a

valószerűtlenséget, mint lovak a farkast, kezdték másutt őrletni

gabonájukat. Nekünk nem számított. A malmunk körüli

földecskén, ha kicsi volt is, megtermett, ami nekünk kellett. És

mivel a tulajdonos sem kérte a bérleti díjat, mindenben

helyreállt a legszebb harmónia. Ők másutt őrlettek, az én

molnárom meg így is molnár maradt.

Amazok a malmok igazi malmok voltak. Még éjszaka is

kelepeltek buzgó malomságukban. Megnyugtató látvány az

ilyen malom. Fénykör a sötét tájban, amelyet még a

kutyacsaholás sem tudott valami értelmes egésszé

összeöltögetni, az is csak azt mutatta, hogyan potyog szét egyre

távolabbi térentúlba és jövőntúlba (ebben vitorlázgatott valahol

a mi malmunk). Szépen összerakott, beindított kerekek, szíjak,

hengerek, csigák és fogaskerekek mozgásának köre. Egészen

más, mint az az átfoghatatlan mozgás, amikor fölkel a szél (a

malmunk körül).

Hideg októberi éjszakákon a parasztok úgy vonultak az ilyen

malomhoz, mint az igazsághoz. Nyikorgó szekerek sorai

övezték csillag alakban az ilyen malmot, és mikor a gazdák az

őrlésre várva, vidáman fecsegve pálinkáztak a zsúfolt udvaron,

emelkedett hangulatuk, melyet a közösség melege, az ital és a

ritka éjszakai összejövetel váltott ki, bizalommal támaszkodott

arra a leigázott mozgásra a malom belsejében, arra a szilaj és

mégis állandó mozgásra, amely biztonságos és mozdulatlan,

mint a kőszikla.

A molnárné - az megint más história. Én voltam az egyetlen

férfi ott az isten háta mögött, persze a férjén kívül. Még ha nem

akartuk is - és alkalmasint nem akartuk, nem, szavamra, nem

akartuk -, én férfi voltam, ő meg asszony. Néhanapján,

bevallom, berzenkedtem ellene, mert úgy rémlett, korlátozza a

szabadságomat. Nem mintha lett volna közöttünk valami, olyan

egyszerűen, ahogy a katonapajtás elképzeli. De magam sem

tudom, mi a rosszabb (vagy jobb), az-e, amit a pajtás elmesél a

pajtásnak szombaton a pohár mellett, vagy az, amit pajtás a

pajtásnak semmiképp sem mesélhet el. Ami volt, azaz volt is,

meg nem is, mert úgy viselkedtünk, úgy beszéltük meg beszéd

nélkül, mintha nem is lett volna.

Mégpedig, már nem emlékszem, mikor történt először,

hébe-hóba, és sohasem láthattam előre, mikor... íme, az egyik

ilyen esemény, vagyis inkább egyik perce egy ilyen eseménynek,

amelyről azt mondanám, évekig tartott, ha nem úgy állna a

dolog, hogy az éveknek itt nincs semmi jelentőségük, és az

esemény önmagában létezett, az időn kívül, tehát még azt sem

mondhatom : „egyik perce", mert percek sem voltak.

Ő meg én a nyitott ablakban állunk, véletlenül találkoztunk

ott össze. Az ablak a lezárt zsilipre és a malomkerékre nyílik, a

mozdulatlan, mohos, de most is nagy, kerek malomkerékre. Az

ablak alatt, odalent, a mély árnyékban zúg a folyó. Hűvösség

száll fel a vízről, egészen páratlan. Akkor egy ideig egymás kezét

fogjuk. Nem is pillantunk egymásra, még azt sem tudom,

tudja-e, hogy mellette állok. A keze egyébként érdes, nehéz,

többnyire hideg. Mivel nem tekintek rá sem most, sem azelőtt,

sem később, hát még azt sem tudom, hogy néz ki ez a kéz.

Tudom, hogy kéz, mert másképp hogyan tudhatnék valamit a

kézről. De közben tudom, hogy csak ennyit tudok, és

belemerülök abba, ami ezen a tudáson túl, ennek a határán túl

van, s ez a tudás csak arra jó, hogy véges legyen, és hogy a

határán túl lehessek. Nem mondom, hogy ez kellemes volt, de

nem is a kellemességről van itt szó; nem mondom, hogy ezt

kerestem. Egy percig, ha ugyan lehet megint percről beszélni,

kívül találom magam a saját állapotomon, mert semmilyen

állapotban nem vagyok. És a „találom magam" sem megfelelő

szó. Hát akkor? Elveszítem magam? Az sem jó. Csak attól a

pillanattól - akkor már pillanattól - mondhatok valamit valami-

ről, amikor újra külön találom - akkor már találom - a kezemet.

Voltaképpen micsoda megkönnyebbülés! Lopva elnézem a

kezem, gyöngéden és rokonszenvvel. Ő pedig, a molnárné, már

elmegy, már nincs. Hiszen véletlenül találkoztunk az ablaknál,

annál jobb, vagy talán mindegy. Mert még kerülnöm sem kell a

pillantását, sem nyugtalanul fürkésznem. Mikor később

rátalálok a szemére, üres - vajon az enyém is? Illetve, hogyne,

van benne minden, de semmi olyan, ami kapcsolatban lehetne

amazzal. Úgy látszik, az én szemem is üres, mert a szememből

semmi nem tükröződik vissza az ő szemében. Nemcsak a

molnár, hanem ő is, én is, nyugodtan alhatunk. Az, ami történt,

ha ugyan történt, valahol másutt történt, és azonkívül az az

asszony nem él.

No hát akkor, katonapajtás, igyunk még egyet, holnap

vasárnap, lehet sokáig aludni. A meleg bűz mozdulatlanul áll a

kocsmában, tisztára mint Lót felesége, csak a pálinkától meredt

sóbálvánnyá és nem a csodálkozástól. De ebből a bűzből ki nem

mennénk semmiért, soha, legalábbis most úgy érezzük.

Feltárom neked a szívem. Elmondom neked, mit csináltam vele

a létrán, illetve éppen fel akart a létrán mászni - gondolná az

ember, de hát tudod, testvér, hogy van ez - a malom padlására.

Azt a Lót feleségét is el lehetne kapni hátulról, amint bámulja a

tüzet. Mert aztán nem vált ám sóbálvánnyá, csak úgy tett, mert

tudod, testvér, én is tudom, tudjuk mi azt. Az életben, a

padláson, a pincében...

A molnárné már korosodott, és elcsigázta a munka meg a

gyerekek. Mert töméntelen gyerek volt ott.

Ha a molnár meg is lepte az embert az alvásával, hol itt

hevert, hol ott, ő legalább mozdulatlanul feküdt, és mindig én

botlottam belé, sohasem ő belém. Azonkívül ha feküdt, akkor

feküdt, és ha egyszer fölfedeztem a helyzetét, már tudtam, hol

van. A molnárné útvonalát pontosan megszabta

kötelességeinek változatlan rendje. Konyha, takarítás, kerti

munka. Olyan pontosan keringett, mint egy bolygó, amelyet a

csillagászok rég leírtak. A gyerekekkel egészen másképp állt a

dolog. A legváratlanabb helyeken bukkantak fel, olyan zugokból

ugrottak elő, ahol az imént még nem voltak, és eltűntek onnan,

ahol lenniük kellett volna. Megvoltak a rejtekeik és a látható

helyeik, ahol léteztek, nyíltan szemérmetlenek vagy

szemérmetlenül nyíltak voltak, még akkor is, amikor egyszer

csak egész illedelmesen viselkedtek. Ez még bonyolódott,

amikor eltűntek, minden zugot kibélelt a jelenlétük, amelyről

akkor már semmit sem lehetett mondani. Hol csapatosan buk-

kantak fel, mint a seregélyek, amelyek egyszer csak ismeretlen

okból mind ugyanarra a fára telepszenek, hol meg hirtelen

elnyelte őket a föld, aztán egyik vagy másik éppily riasztóan

érthetetlen gyermeki magányban gubbasztott a dombtetőn,

vagy lovagolt a szarufán, vagy kuporgott valami faággal az

udvar közepén. Néha ordítozva rohangásztak körül a házat és a

kertet, mintha az ördög bújt volna beléjük, máskor némaságba

burkolóztak, még ha szem előtt voltak is. Máig sem tudom,

hányan voltak tulajdonképpen, pedig az aritmetika törvényei

szerint könnyen megszámlálhattam volna.

Mindenféle homályos galádsággal gyanúsítottam őket, mint

a szabadjára eresztett falusi gyerekeket szokás, aztán meg

elszégyelltem magam, hogy ilyen gyanúk élnek bennem, mert ki

tudja, nem a saját felnőtt ocsmányságomból születtek-e. Abból

az ocsmányságból, amely irigyen és gyanakodva lesi a

gyerekeket még akkor is, amikor az asztalnál ülnek velünk,

szabadsággal gyanúsítja, vagyis - micsoda kínszenvedés - ártat-

lansággal gyanúsítja őket.

A szemük jobbára fekete volt, és mintha tűhegyesen szúrna.

Egyszer a víz partján ültem, és néztem a forgó kereket. Járt a

malom, köhécselt, csikorgott, de őrölte a mi házi gabonánkat,

kiőrölte a lisztet, amelyre szükségünk volt. Forgott a kerék,

forgásra kényszerítette a zsilipből zuhogó víz. Egyszer csak

mintha lehervadt, elapadt volna a zúgó, már nem forgatta a

kereket, nem volt sem ereje, sem súlya. A zsiliphez mentem. Ott

már magasra emelkedett a zavarosan örvénylő víz. Idesodort

valamit, eltorlaszolta a nyílást. Belenyúltam, kitapintottam azt

a jókora, puha valamit, kezem egy fémtárgyra tévedt,

megrántottam. Leszakadt, és a víz alatt feltűnt egy aranycsillag,

megvillant a folyó mögül ráeső ferde napsütésben, felcsillantott

egy „nyuszit", olyan visszavert fényfoltocskát, amilyennel a

gyerekek játszanak, tükröt mozgatva a napon. A „nyuszi" átszö-

kött a folyó túlsó oldalára, önkéntelenül utánanéztem, és

megpillantottam egy pézsmapatkányt, amely figyelmesen

szemlélt. Mindenesetre megfenyegettem az öklömmel, aztán

nekiláttam kihúzni azt, ami a zsilipet eltorlaszolta. Könnyen

húztam fölfelé, amíg a vízben úszott. Aztán a víz tükre alatt

megjelent egy idősebb, jóképű, bajuszos férfi arca. Sötét

ruhájára nem esett fény, ezért úgy rémlett, csak egy arc

emelkedik ki a mélyből. A pézsmapatkány elszaladt.

Kiráncigáltam a hullát, és háttal a falnak támasztottam.

Lehorgadt a feje, karja ernyedten lógott az oldalán, de csöppet

sem látszott bánatosnak, mintha csak mosakodni ment volna

be a vízbe. Bizony, még mosolygott is annak az embernek a

mosolyával, aki jobban tudja, vagyis csak úgy magában.

Bajszáról csöpögött a víz. Ezt csak én vettem észre, ő nem.

Mellét szalag övezte, arról szakadt le a csillag.

Ismerős volt az arc, ismertem azelőtt, még a víz túloldaláról.

Úgy értem: ismertem, amikor a víz tükréhez kívülről, a

levegőből közelített, még mielőtt áthatolt ezen a tükrön. Így

most, amikor a mélyből bukkant fel, és belülről hatolt át a

síkon, azon a megfoghatatlanul vastag vagy vékony síkon,

amely elválasztja, mert valahogy csak el kell választania, a vizet

a levegőtől - ismerős volt ugyan, de olyan, aki a másik oldalról

jött.

A malom tulajdonosa volt. Ki ne ismerné a mi gazdánkat?

Tehát igaz, amit beszéltek róla, hogy nagy méltóság lett belőle,

marsall, vagy még annál is több. Mert ez az aranycsillag meg ez

a fensőbbséges, atyai mosoly... Csillagot még csak feltűzhet

akárki, de ez a mosoly a beavatottság és a hatalom mélységeiből

fakad. Régebben azt csinálhatott velem, a béressel, amit akart,

most meg én csinálhatok vele, amit akarok. A falnak

támasztottam, de miért nem fektettem például végig a földön?

Vagy miért nem akasztottam fel a lábánál fogva? Amikor ő

csinált velem, amit akart, lehettünk egy véleményen, vagy

ellenkezhettem. Neki most semmilyen véleménye nincs arról,

amit csinálok vele, és nem is ellenkezik.

Közben megindult a malom, a megnyílt zsilipből megint

zuhogott a víz a kerékre. Az ablakban feltűnt a molnár, ásítva

bámult a folyó túlsó oldalára. Felkiabáltam neki, túlordítva a

vízcsobogást és a malom kelep lését. Nem tudom, mit válaszolt,

mert a csobogástól kelepeléstől nem hallottam a szavait... Vagy

csak egyetlen szót mondott? Eltűnt az ablakból, én ott vártam

rá a vízihulla mellett, biztosra vettem, hogy mindjárt lejön, és

tanácsol valamit.

Sokáig vártam, de a molnár nem jött. Dühös voltam rá,

végtére ő bérli a malmot, neki kell eldöntenie, csináljunk a

tulajdonos tetemével. Ettől függhet egész jövőnk. Kifektettem a

hullát a napra, hogy egy kicsit megszáradjon, megfésültem a

bajuszát, és a molnár keresésére indultam. Nem volt sem a

malomban, sem sehol a portán, biztosan elbújt a berekben,

mentem a bokrok közé. Széthajtottam a lombot, hogy lássam,

merre ment, de a lomb csak lombot takart, ahogyan a víz a

vízben vizet takar. A nézelődésnél többet ígért a hallgatózás.

Meglapultam, és hegyeztem fülem, hogy a folyó megszokott

zúgásából és a lomb susogásából kihalljam az egyéb, jelentős

neszeket, léptek csosszanását a fűben, ágak recsegését. De

nyilván ő is lapult, mert semmi effélét nem hallottam. Tudtam,

hogy a várakozásban nem múlhatom felül, hiszen ő elalhat, és

egy helyben átszunyókálja az egész napot. Addig cserkésztem

hát, vaktában és süketen, míg rá nem bukkantam. Már nem

szökött előlem, sőt nem is feküdt szokása szerint, hanem ott állt

velem szemben, furkósbotot szorongatva, és olyan eltorzult

arccal meredt rám, hogy sarkon fordultam, és otthagytam.

Megértettem, hogy nemcsak választ nem kapok tőle, de még

kérdést sem fogok neki föltenni.

Magamnak kellett hát föltennem: mihez kezdjek a hullával?

Értesítsem a rendőrséget? Azt lehet. De akkor jön a halál

megállapítása, kihallgatás, jegyzőkönyvek... Meglehet,

előállnak az örökösök, és nemcsak a bérleti díjat kezdik

követelni, hanem a sokévi hátralékot is. Ha nem fizetünk,

elveszik tőlünk a malmot, elkergetnek. És ha fizetünk is - de

miből? -, akkor is elzavarhatnak, büntetésből, vagy azért, hogy

másnak adják bérbe a malmot. És hová megyek én akkor? Jól

megvagyok itt, csöndben, nyugodtan. Sok év eltelik még, mire

törvényesen is eltűntnek nyilvánítják a gazdát, amennyiben a

holttestet nem találják meg. Tehát szép halkan, suttyomban

eltemetni - úgy van, ez itt a legjobb megoldás.

Eltemetni... Technikailag egyszerű a dolog. Ásót ragadni,

gödröt ásni. És valahogy mégis viszolyogtam tőle. Nem a

bíróságok meg az örökösök miatt furdalt a lelkiismeret. A

bíróságoknak úgyis mindig lesz miről bíráskodni, az örökösök

is majd csak dűlőre jutnak, ha nem most, akkor a következő

nemzedék. Hát akkor miért? Talán azért, mert ha átadom az

ügyet a bíróságnak, akkor valamiképp tisztázódna, honnan és

miért került ide, mi történt ott a felső vidéken. Kiderülne az

igazság. No igen, de én elveszteném az állásomat, a meleg

kuckómat és biztos menedékemet. És az az igazság, kell az

valakinek? (Különben is, mi a biztosíték arra, hogy kiderül? -

győzködtem magamat.) Nekik elég, hogy eltűnt, nekem elég,

hogy nem él. Az igazság harmadik fokára nincs szükség.

Nézzétek meg őt magát, itt a parton. Még ő is szelíden, de

makacsul lefelé nehézkedik, maga mutatja az irányt, amerre

minden halad, bizonyos idő elteltével.

És mégis csalódást éreztem a döntésem miatt. Talán

másképp kellene lefolynia az ügynek, nem ilyen nyilvánvalóan,

nem ilyen egyszerűen, még csak nem is az igazság kedvéért,

hanem valami másért - vagy még nagyobbért, mint az igazság...

De hát nem is tudtam pontosan, mi az, amin tépelődöm.

Megvártam, amíg a nap lemegy - lefelé az is -, és hátamra

vettem a gazdát. Nehéz volt. Furcsa így vinni, személyesen. Az

emberek most, ameddig a szem ellát, asztalhoz ülnek, behívják

a gyerekeket az udvarról, kigombolják az ingük gallérját, én

meg itt cipelem fölfelé, egy szál magam, a sötétedő réten, amely

fölött már esti köd párállik.

És ami váratlan és illetlen volt: a bajusza csiklandozta a

nyakam, még el is nevettem magam, és ez szintén váratlan és

illetlen volt.

Még aznap éjjel eltemettem, titokban, a domb tetején. Volt

egy kis lámpásom, azt beállítottam a gödörbe, hogy jobban

lássak ásás közben. Mit ki nem ás az ember, ha így ásogat

éjszaka, mikor a fénykörben csak az ásó látszik, meg az, amibe

belemélyed! Tehát mindenféle kavics és göröngy, meg gyökér,

amit át kell vágni, s ha az ember mindezt számba veszi, és az

egyéb dolgokról megfeledkezik, különféle tájakat fedezhet fel

odalent, gondoltam is magamban, hogy a sírásó mestersége

éppolyan izgalmas lehet, mint az utazás, csak figyelni kell.

És ez volt az első holttestem.

Csak az aranycsillag maradt utána. Későn jöttem rá, hogy a

zsebemben felejtettem. Nemesfémből lehet, ha nem tett kárt

benne a víz, ha nem rozsdásodott meg... Nem tudtam, mihez

fogjak vele. Egy darabig magammal hordtam, aztán

megpróbáltam odaadni a templomnak mint fogadalmi

ajándékot a lelke nyugodalmáért. - Kinek a lelkéről van szó? -

tudakolta a plébános, bizalmatlanul forgatva kezében a

csillagot. Nem mertem megmondani, így a plébános

visszautasította. Amint hazafelé tartottam a földeken át, vihar

tört ki. Eszembe jutott, hogy a villám a fémtárgyakba szeret

belecsapni, hát elhajítottam jó messzire, és vártam, hogy

belecsapjon a villám. De a villám is visszautasította. Elvonult a

vihar, fölszedtem a csillagot, és hazamentem. Most

borotválkozó tükörnek használom. Naponta nézegetem magam

benne, s ez a közönséges tevékenység jócskán leapasztotta

méltóságát és jelentőségét. Ha nem lehet elintézni valamit, a

legjobb hozzászokni.

A következő estefelé jött, nem is ismertem fel rögtön.

Sejtettem, hogy valami efféle várható, mert a pézsmapatkány

már dél óta futkosott a túlsó parton, pedig kövekkel hajigáltam,

hogy elkergessem. Elszaladt, de vissza is tért, csak a bajuszát és

fürge szemecskéit dugta ki a fűből. Lement a nap, és már azt

hittem, előérzetem megcsalt, amikor a zúgó csobogása

megváltozott, a dübörgő zuhatagból vékony, csipogó erecske

lett. Tudtam már, mit jelent ez, és siettem a zsiliphez.

Kiráncigáltam, akit kellett, és leraktam ugyanoda, ahová

előtte a gazdát. Csökönyös egy hajlandóság: ismételgetni a

cselekvéseinket. Talán máshová kellett volna tennem? A

katonapajtásom volt. Nem is kell már kérdeznem a molnárt, ez

szigorúan az én privát hullám. És ezúttal senkit sem érint a

dolog, a barátomnak nincs sem malma, sem örökösei. Marad az

igazság kérdése. Az igazság... Persze hogy érdemes volna

megismerni. De ha kiderítenénk, hogy mi történt voltaképpen a

barátommal odafent, a felső vidéken, kitudódhatna az is, ami a

marsallal történt; hátha ugyanaz volt odafent a vesztük?

Megint eltemetni? Egyhangúság. Azonkívül a barátom volt.

Többet kellene tennem érte, mint a marsallért. Habár ugyanazt,

mégis többet. Nem puszta elhantolás, hanem temetés

szertartással, nem éjszaka és nem gödörbe, hanem nappal és

sírba. Talán így eleget teszek kötelességemnek, amelynek

természetét nem tudom meghatározni, de amelyet rám

lőcsöltek. Ha nem jutok is el sehová, legalább futok valami elől.

Megtettem, amit tudtam. Sírt ástam. Nem gödröt - sírt,

hangsúlyozom. Koporsónak való deszkám nem volt, de

virágfüzérrel szépen feldíszített kordéra fektettem a barátomat.

És mivel a kordét nekem kellett húznom, igyekeztem temetési

lóhoz hasonlítani, hogy a kordéból is halottaskocsi legyen: piros

papírrózsát vettem a fogam közé. A molnár családja a ház elé

telepedve, bizalmatlanul szemlélte készülődésemet. Barátom

szépen festett, kezét összekulcsoltam a hasán, s közé helyeztem

egy vízililiomot (valamit oda kellett helyezni). Sarkai égnek

meredtek, feje hátrahanyatlott, így egyenesen az égre nézett, és

úgy rémlett, mindjárt felugrik oda. Vagyis le (a sírba), de mégis

fel. Éppen így akartam.

Fölfelé is húztam. Az a fajta szeles nap volt, amilyet leírtam.

A papírrózsa lobogott a fogam között, erősen szorítottam, és

magasra kapkodtam a térdemet, mint egy igazi temetési ló. S

amikor már a domboldal közepén jártam, odalent maradt a

malom és a kíváncsian utánam bámuló kis csoport - előttem, a

csúcson, a domb mögött tornyosuló felhőkön hullámzott a fű,

körülöttem hosszú pászmákban fektették le a szélrohamok -,

harsányan fölnyerítettem, egyszer és másodszor is, ámbár nem

olyan élethűen, mint szerettem és tudtam volna - mert hát a

rózsa.

Barátom! Jó néhány üveget ürítettünk ki együtt, és különféle

históriákat meséltem neked valamikor. Például a molnárnéról.

De csakugyan elmondtam-e? Ki tudja ma már? Én azt

mondhatom, hogy igen, te cáfolhatod vagy megerősítheted, de

az az elbeszélés, amely már akkor a múltról szólt, immár maga

is múlt, amely a régmúltról szól, és mindez együtt még

mélyebbre süllyed, mélyebbre, mint te meg én, noha fölfelé

ügetünk, noha égnek mereszted a lábad, és így temetlek el, hogy

azt láthassam, zuhantodban mégis a levegőbe emelkedsz.

Magasabbra, mint akár a molnárné meg a gyerekei, akik

odalent állnak, bár rájuk is gondolnom kell majd egyszer. És

hogy miként van igazában, hát szavamra, szavamra, szavamra...

Szavamon kívül egy kis sírkövet is adtam neki, és így

kezdődött a temetőcském. Mert a második után megjött a

harmadik, a negyedik is... Ott valahol, a felső vidéken, csak úgy

sorra halnak? Maguk esnek a vízbe, vagy beledobják őket, ilyen

év van, vagy ilyen évszak - a víz egyre hozta őket. És jóllehet

különbözőek voltak ezek az én ismerőseim, egyikkel sem

tudtam semmi mást csinálni, semmit azon felül, amit a legjobb

kiadásban a katonapajtásommal csináltam. Egyébként lassan

elmúlt a lelkiismeret-furdalásom. A harmadiknál még kínzott,

még úgy éreztem: valahogy másképpen, jobban kellene ezt

megoldani. De hát mit akartam? Hogy szárnyuk nőjön, és

felrepüljenek? Mert ha nem le, akkor hová - fel? Vagy mellém?

Olykor az a kínos, mit kínos: szörnyű érzésem támadt, hogy a

hullákat egyszerűen meg kellene enni, hogy bennem legyenek.

Így hát kétségek közepette temetgettem őket, de aztán

megjött a rutin, és elapasztotta aggályaimat. Minden

elősegítette, hogy érzéketlenné váljak. Az ismétlődés is, meg

valami, amit társadalmi mechanizmusnak nevezhetnék, ha kis

csoportunkat társadalomnak tekintem. Az oly gyakori és

rendszeres kihalászás, ásás, elhantolás nem folyhatott a háziak

tudta nélkül. Aztán részvételük nélkül. Eleinte rémüldöztek és

bizalmatlankodtak, de idővel megszokták, felbátorodtak, és a

temetések szórakozássá váltak unalmas mindennapjainkban,

mindenki részt vett bennük a maga módján és lehetősége

szerint. A gyerekek segítettek az előkészületekben,

gyászmenetként működtek közre, a molnárné a siratásban

jeleskedett. Mindig megcsodáltam kimagasló tehetségét,

amellyel könnyeket ontott és szívszaggatóan jajveszékelt olyan

személyek teteme fölött, akiket nem is ismert. Mégsem

gyanúsíthattam cinizmussal vagy tettetéssel. Bár a szertartás

után bánata nyomtalanul eltűnt, a szertartás alatt valószínűleg

őszinte volt. Úgy látszik, mint némely személyek, bánkódni

tudott az emberi sorson általában; így gyászol az anya minden

elesett katonát, holott egyik sem a fia. Az sincs kizárva, hogy a

temetések alkalmat adtak neki az érzelmekre, melyeknek

hiányát unalmas létünkben éreznie kellett. Temetések után

mindig csinosabb volt, felfrissült, és kipihentnek látszott.

Nyilván az érzelmek hiánya fonnyasztja el.

A molnár is részt vett, de valahogy ímmel-ámmal. Ott is volt,

meg nem is, mintegy véletlenül oldalgott a gyászmenet után,

„megyek, de aztán szót se róla". Szokása szerint ama határon

haladt, amelyről bármikor letérhet erre vagy amarra, azokon a

vonalakon járt, amelyek elválasztanak egy meghatározott

területet másiktól, cselekvést a cselekvéstől. De azért ő is részt

vett, új csücsök jelent meg lehetőségei sokszögében, amelyben

hangyaként mászkált.

Rendszerint így történt a dolog: a gyerekek, alig várva az

újabb attrakciót, messzire kóboroltak a folyó partján, szemben

az árral, hogy jó előre kifigyeljék, nem hoz-e valakit. Már nem

kellett a zsilipnél őrködnöm, sem a zúgóra hagyatkoznom.

Messziről figyelmeztetett a gyerekzsivaj: - Jön, jön, jön! - Aztán

felbukkantak, ugrálva szaladtak lefelé a folyó mentén,

kavicsokat és faágakat dobáltak a vízbe. Nekigyürkőztem, és

belelábaltam az árba. A gyerekek körbefogtak, lökdösődtek,

kihasználták a kavarodást, hogy bokán rúgják az öcsikét, vagy

hátulról megrángassák a húgocska haját. Elhessegettem őket,

de fölösleges fáradság volt. Ha rájuk kiabáltam, leültek a

parton, és figyelmesen néztek. Egy percre néma, áhítatos csend

lett. És amikor fölegyenesedtem, karomban tartva valakit,

kitört a félig csúfondáros, félig diadalmas lárma, a gyerekek

felugrottak, és rohantak haza, hogy megvigyék szüleiknek a jó

hírt.

Kis időre magam maradtam, de nem egyedül. Egy kidőlt fa

alól óvatosan elődugta orrocskáját a pézsmapatkány. Amióta

mindenki részt vett a dologban, ő diszkréten, sőt elegánsan a

háttérben maradt. Most emiatt nem szerettem: noha már nem

volt pimasz, úgy rémlett, hogy tartózkodó magatartásával

holmi szemrehányásokat tesz nekem.

Ha a hét második felében történt a dolog, félretettük a

jövevényt vasárnapra. Temetéseink vasárnaponként sikerültek

a legjobban, bár hétköznap is összehoztunk egypár olyat,

amelyet aztán még sokáig emlegettünk. Egy zenekar rosszabb

és jobb napjaihoz hasonlóan, nekünk is voltak rosszabb és jobb

előadásaink, és ez nemcsak tőlünk függött, hanem különböző

tényezőktől, a hangulattól, a hangszerektől, az időjárástól...

Mint a zenekar vezetője, idővel továbbfejlesztettem a

szertartást, különféle variációkat vezettem be a partitúrába,

ami bánat és nyugtalanság régebben még volt bennem, csupa új

leleménnyé alakult át, technikánkat mind tökéletesebbre

csiszolgattam. De az ötletek hamar elkoptak, és voltaképpen

soha, még akkor sem, amikor sikerült a gyerekeket

gyászhuszárkák csoportjára és a rekviemet (hamisan) éneklő

kórusra osztanom, mikor a molnárné a kétségbeesés csodáit

művelte, mikor bonyolult beszédeket tartottam a nyitott sír

fölött, a sírkövecskék egyre művészibbek voltak, sőt a

molnárnak is könnyes lett a szeme - még akkor sem sikerült

elérnem azt a belső állapotot és azt az őszinteséget, amelyet

valaha átéltem, csupán egy egyszerű papírrózsával a fogam

között.

Ebből az állapotból, amelyet minden művész ismer, mikor a

művészet csábítására megfeledkezik önmagáról, újabb esemény

zökkentett ki. Egy lányt hozott nekem a folyó. Talán meg sem

ismertem volna, mert a haja ismerős volt a másik két elemből,

de nem a vízből. Hogy megszárítsam, tulajdonképpen föl kellett

volna gyújtanom a malmot, amire természetesen nem tudtam

rászánni magam. A rendkívüli naplemente jóvoltából - vörösen

ment le aznap este - sikerült nem tagadnom meg az emléktől,

hogy egyensúlyomból kizökkentsen. - Temetés lesz, temetés

lesz! - visongtak a gyerekek. Ne féljetek, madárkáim, hát

mondtam én, hogy nem lesz? Olyan lesz, amelyen talán még én

is elsírom magam, a szertartásmester. De ezúttal, mint addig

soha, vagy talán addig soha ilyen mértékben, paradoxon előtt

álltam. Tudtam, hogy eltemetem őt, de azt is akartam, hogy

olyan legyen, mintha élne. Logikusan véve, az elhantolandó

személyeket apró darabokra kellene metélni, hogy minél

kevésbé emlékeztessenek az élőkre, hogy fizikailag

hozzáidomítsuk, hozzászabjuk, szabdaljuk őket a vállalkozás

természetéhez. Nem könnyebb-e valamire szórni földet, mint

valakire - és méghozzá valakire, aki olyan, mintha élne? És

ráadásul még szépen kiöltöztetni, kifesteni, hogy a megszó-

lalásig hasonlítson arra, akivel az imént az asztalnál be-

szélgettünk? Ha legalább keresztények volnának a temetéseim,

vagy akár pogányok! Akkor úgy-ahogy megindokolnám azt,

amire éppen kedvem támadt. De nem, én a halottaimat nem a

jövőnek temettem el, semmiféle örök vagy meghosszabbított

életre, hanem kizárólag a múltból a múltnak. Így ezek a

temetések kegyetlenebbek, igazibbak voltak mindannál, amit az

emberek kitalálnak ezen a téren. És ezért voltak a szertartások,

amelyeket celebráltam, olyan kétségbeejtően üresek, üresek

minden kifinomultságuk ellenére, mert alapjában véve semmit

sem szolgáltak.

Mielőtt átadtam őt a társadalomnak, igyekeztem visszaadni

régi öltözékét és külsejét. Talán volt ebben egy kis hiúság:

„Nézzétek, milyen gyönyörű nőt ismertem!" De annak nemigen

éreztem szükségét, hogy fájjon: tudtam, hogy elfelejtem őt, de

annál inkább akartam, hogy amit elveszítek, a legértékesebb

legyen, a legjobban megközelítse a valóságot. Megtettem hát

mindent, hogy minél pontosabban felidézzem magamban az

arcát, minden részletében rekonstruáljam - nekem szóló -

szépségét. Éppen ebben állt a paradoxon, amelyet nem tudok

megoldani. Hiszen mikor elfelejtem, úgyis elveszítem, azt

célozták hát ezek az erőfeszítéseim, hogy annyira megnöveljem

a veszteség érzését, hogy maga ez a veszteség átváltozzon

valamivé, ami megmarad, a bánat színtiszta érzése legyen

belőle, igen, a bánaté ugyan, de olyan erős érzés, hogy mikor

tartalma elvész, legalább az érzés megmaradjon? Hogy legalább

ez az egy megmaradjon, hogy bármi megmaradjon? Hogy akár

csupán maga az emlék emléke megmaradjon?

Befontam a haját, és kisimítottam a ruháját, sőt még a

körmét is kifényesítettem. És hogy sikerült, azt a molnár

hízelgő pillantása tanúsította, aki az ünnepség kezdetét váró,

türelmetlen csapat nevében bekukkantott a szobába. Büszke

voltam a lányra és magamra, bár az etika, különösen a temetési

etika szemszögéből igencsak súroltuk az illetlenség határát, én

még inkább, mint a molnár.

Következett a tetem kivitele. A molnárné figyelmesen

szemügyre vette, aztán olyan sírásba, jajveszékelésbe tört ki,

olyan gyönyörűen adta elő a „desperatio maxima" számot, hogy

az ő koncertjében is volt valami kétes, mint az orgonamisében,

amely ünnepélyes ugyan, és hiteles istentisztelet alatt tölti be a

katedrálist, de a művészet olyan csúcsain járó orgonista adja

elő, önnön ihlete révületében szárnyaló művész, hogy már nem

is lehet tudni, mi több ebben: a diadal és a világi eszmény,

avagy a magasabb célok szolgálata.

Odafent, a többi sírhant között, némelyiket már benőtte a fű,

némelyike még friss, először gondoltam rá, hogy ha egyszer

mindörökre elveszítem az emlékezetemet, erre a veszteségre

(az emlékezetem elvesztésére) még emlékezni fogok.

Aztán minden visszatért a rendes kerékvágásba. És sokszor

emlegették, hogy ez volt az egyik legszebb temetésünk.

Megfigyeltem azt is, hogy a molnárné még aznap

megváltoztatta a frizuráját. Most ugyanúgy fésüli a haját, mint

az a másik. Csakhogy én emlékezetből fésültem meg amazt, így

a frizura divatjamúlt, és nem kezeskedem róla, hogy sikerült

híven rekonstruálnom.

Aztán megjöttek az esők, a folyó megáradt, és egy ideig nem

hozott senkit. Már kezdtük érzékenyen hiányolni. Temetések

nélkül siváran vánszorgott az idő. Nem lévén semmi dolgom,

feljártam a dombra, a temetőbe. Helyrehoztam az eső

szétmosta sírhantokat, felraktam még egy-két követ,

elüldögéltem a kis falon, igyekeztem emlékeimet felidézni.

Sehogy sem ment, dideregtem a nyirkos levegőben, a víz

egyhangúan zúgott és csobogott, mintha a folyó megállt volna,

elmosódott a határ víz és levegő között, a folyó ide is feljött,

hogy szétmossa még azt is, amit igyekeztem sírkövekkel

világosan megjelölni. Azon kaptam magam, hogy a sírok helyett

inkább sárga agyaggal borított, vizes, csöpögő és émelyítő

gumicsizmámat bámulom. Akkor már jobb volt az ágyban

feküdni a szobácskámban, a mennyezetet bámulva. Szürkeség

vett körül, szürkéllett a mennyezet, és szürkéllett a szoba,

ablakom az avarral teli vízmosásra nézett. A malomban csend

volt, a molnár biztosan aludt valahol a tető alatt, a molnárné

zoknit stoppolt, a gyerekek eltűntek a zugokban. Nem maradt

más hátra, mint várakozni, ezúttal már nem tudtam, mire.

Régóta nem voltam már kíváncsi, hogy kit hoz a folyó, elhozott

már mindenkit, akire vissza tudtam emlékezni, különben is

micsoda szórakozás ez, eleinte talán volt még benne némi

türelmetlenség és igazi várakozás, vagyis várakozás valamire

vagy valakire, még ha ez a valaki már csak valami volt is. De

idővel ez is elmosódott, és minden, mintha kört írt volna le,

visszatért a helyére, ahol azelőtt volt, kezdetben. Minek a

kezdetén? Volt egyáltalán valami kezdet? Ott volt-e a kezdet a

víz felső folyásánál, vagy itt, a zsilipnél, ahonnét kihalásztam

őket, vagy talán ott, a dombon? És miféle folyó ez -

emlékezetem folyója? -, amely elnyelte őket, de egyben el is

hozta, tehát még az sem mondható teljes pontossággal, hogy

elveszejtette, alámerítette őket, hiszen az ő jóvoltából leltem

újra rájuk. El kellett süllyedniük, hogy megtaláljam őket? De

miféle megtalálás ez, ha most még a sírhantok is szétmosódnak,

és kezdem lassan felejteni, hogyan találtam rájuk,

összetévesztem a sorrendet, a körülményeket, és megint

egyedül fekszem, a mennyezetet bámulva, és ez az egész nyár,

amikor mintha történni kezdett volna valami, amikor a

kihalászás meg a temetések valami változatosságot, szenzációt

látszottak ígérni - legalább azt, hogy míg a parton vártam rájuk,

úgy tetszett, én magam is úszom az árral, mintha a part és a

föld, a dombok, az erdők, a malom fölfelé úszna a mozdulatlan

folyó mentén -, most eltávolodott, de másfelé, már nem is az

árral vagy ár ellenében, szétesett minden irányba, felritkulva,

itt hagyva engem az egyre üresedő ürességben, a

mozdulatlanság közepében, ahol nincs többé irány, se fönt, se

lent, se jobb kéz, se bal.

Nem aludtam, mégis úgy rémlett, hogy felébredtem

valamire: fojtott nevetgélés az ajtó mögött, sugdosódás,

vihogás, elnyújtott szavak, alamuszi gúnyolódás. Fölkeltem - jól

hallottam az elrebbenő kis csapat lábdobogását, amint elfutnak

a folyosón. Kinyitottam az ajtót - senki, pedig biztosan volt itt

valaki az imént.

Gyanítottam, hogy a gyerekek. Vacsoránál nem lármáztak a

szokásos módon, mégis kibírhatatlanul viselkedtek. Titkos

jeleket váltottak, az asztal alatt rugdosták egymást, és amikor

megrovóan néztem rájuk, kipukkant belőlük a nevetés, aztán

gyorsan elfojtották, és álságosan, pimaszul elkomolyodva

lesütötték szemüket a tányérjukra. Megkönnyebbültem, amikor

fölkelhettem az asztaltól.

Kimentem az udvarra. Az eső elállt, de a nedvesség már úgy

átjárta a világot, hogy ez csöppet sem vigasztalt, nem ígért

változást, súlyosan, ázottan, tehetetlenül, véglegesen terült el

minden. Fölfelé sétáltam a folyó mentén, csak úgy, éppen hogy

egy időre eltávolodjam tőlük, kicsit egyedül maradjak. A

pézsmapatkány a parton szaladgált, keresett valamit.

Gondolkodás nélkül, ösztönösen lehajoltam egy kőért, ezúttal

nem látott, ezen a parton volt, nem a túloldalon, orrocskáját a

víz felé fordította, megdobtam, bár nemigen reménykedtem,

hogy eltalálom, és ahogy olykor előfordul, mikor rég

lemondtunk valamiről, és egyszer csak az ölünkbe hullik -

eltaláltam. Magam is megrémültem, hiszen ösztönös mozdulat

volt, önmagáért való, a következmények mérlegelése nélkül, és

tulajdonképpen már egyáltalán nem akartam agyoncsapni.

Most, hogy sikerült, rájöttem, hogy olyasmi történt, amit

egyáltalán nem kívántam. És mi sikerült voltaképpen? Még

rosszabb: olyasmi történt, ami felborította az egyensúlyt, eddig

én dobáltam, ő elszaladt, ez így volt, de most már nem lesz így.

Valami megmásíthatatlan történt. Mi lesz most? Ráadásul

felvinnyogott, csak egyszer, röviden, fájdalmasan, és törött

gerinccel vonszolta magát a bozótba, biztosan azért, hogy ott

haljon meg. És miért csináltam én ezt tulajdonképpen?

Lehangolt ez az esemény, továbbmentem, de nem jutottam

messzire, mert belebotlottam valakibe, félig a vízben, félig a

parton feküdt, testének felső felével emelkedve ki a zavaros,

sárga folyóból, arccal földnek, karjai a törzséhez simultak. Ó,

istenem - gondoltam magamban. - Még egy, aki azt hiszi, hogy

éppen én tehetek érte valamit.

Nem is sejtettem, milyen helyesnek bizonyul ezúttal az

észrevételem. Ismerősnek rémlett, ismerősebbnek, mint a

többi. Hanyatt fordítottam. Hát persze, jól ismerem. Bár valami

mindig elválasztott minket, mégsem tudtam soha elszakadni

tőle. Elszámolásaim vele fölöttébb kuszák, de annál kevésbé

tűrnek haladékot, minél nehezebben rendezhetőek.

Sietve visszafordítottam, arccal az agyagnak, és riadtan

néztem körül, nem volt-e valaki tanúja ennek a

szembesülésnek. Úgy látszik, senki, bár nem esküdtem volna

meg, hogy nem hallatszott-e a bokrokból ugyanaz a kaján

nevetés és menekülő lábdobogás, amelyet korábban az ajtó

előtt hallottam. Nincs kizárva, hogy követtek.

Megragadtam a lábánál fogva, és bevonszoltam a sűrű

fűzfabokrok közé, ahhoz hasonló bozótba, amelybe a

pézsmapatkány mászott be az imént, hogy elrejtsem a tetemet.

Gallyakkal fedtem be az arcát, és leültem, hogy az ügyet

átgondoljam.

Tisztában voltam a dolog jelentőségével és mérhetetlen

bonyodalmaival. Mert önmagamat halásztam ki a folyóból.

Tehát logikusan véve, ez az én holttestem. És én tartottam a

karomban, tehát kiében: az övében vagy az enyémben? Ez a

kérdés egyébként másodrendű ahhoz a tényhez képest, hogy ő

fekszik, és én gondolkodom mellette róla. Én, tehát akárhogyan

áll is a dolog, az én feladatom, hogy most határozzak.

Átkozott felelősség: már magam sem tudtam, irigyeljem-e a

pihenést a fűzfabokorban... kitől - tőle? Tehát magamtól; az

irigységnek itt nincs értelme, mégis megmaradt bennem az

érzés, hogy igazságtalanul hárul rám ez a teher. Akkor hát talán

ott vagyok igazából, mellettem, itt pedig csak ottani jelenlétem

szükségtelen meghosszabbítása vagyok, fölösleges folytatódás,

túlzás, felfuvalkodott nemlét, amely létnek tetteti magát, azaz

pontosabban: ízetlen nagyravágyás ottani, valódi jelenlétem

részéről, amely itt színlel jelenlétet, itt, ahol nincsen, ahol nem

szabadna lennie.

Mindamellett itt gondolkodom, tehát itt vagyok, függetlenül

attól, hogy ő igazán ott van. És tudtam, hogy nem kerülhetem el

magamat sem azzal, hogy ott vagyok, sem azzal, hogy emitt.

Alteregó? Sajnos, kár áltatni magam. Előfordult ugyan,

roppant ritkán, hogy sikerült úgy meglepnem magamat a

tükörben, mintha valaki egészen más volna, de ez akaratlanul

esett meg, és egy végtelenül rövid pillanatig tartott, amely

egyébként nyomban elmúlt, maradéktalanul, végleg, egyáltalán

nem tudtam emlékezetemben felidézni, és az, ami megmaradt,

már csak magam magamról való állandó és változatlan emléke

volt, mindig készséges és engedelmesen jelenlévő, sőt

tolakodóan, kéretlenül jelenlévő. És tudtam, hogy ülhetek én

egész éjjel a fűzfabokorban, arcomba világítva a lámpással, egy

másodpercre sem sikerül kiváltani magamban azt a

meggyőződést vagy hitet, hogy ez nem én vagyok. Hagyjuk hát a

jámbor óhajokat, és foglalkozzunk azzal, ami elkerülhetetlen.

Féltem-e tőle, a holttestemtől? Ó, ha legalább félni tudok, az

már valami reményt keltett volna, hogy nincs hozzá semmi

közöm. Inkább az említett ritka pillanatoktól féltem, amikor

idegenként leptem meg magam a tükörben. Tőle nem féltem,

de ami sokkal rosszabb: tönkretette addigi hitemet, hogy

ártatlan vagyok. Ki tudja, nem vagyok-e bűnös?

Mindjárt megmagyarázom. Azokkal az ismerősökkel

szemben, akiket eddig hozott a folyó, mindmáig nem volt

bűntudatom, legfeljebb valami kötelességfélét éreztem, hogy

csináljak velük valamit, olyan kötelességet, amelyről egyébként,

mint eddigi beszámolóm tanúsítja, sohasem sikerült

elégségesen meghatároznom, miben is áll, még kevésbé sikerült

kielégítően teljesítenem. De ami a kezdetüket illeti, ha

kezdetnek tekintjük azt, ahonnét idekerültek, a felső vidéket,

ahhoz nem volt semmi közöm. A folyó nyelte el őket, idehozta,

én csak vártam rájuk a zsilipnél - ez minden, e tekintetben

legalább tiszta volt a lelkiismeretem. De most kiderült, hogy én

is ott voltam valamikor, ott a felső vidéken, mi hát a biztosíték,

hogy nem vettem részt abban, ami ott történt, és aminek

következtében holtan úsztak le hozzám ? Mit csináltam én ott,

hogyan viselkedtem? Még ha nem volt is részem ebben az

úsztatásban - és honnan tudhatnám -, védelmeztem-e őket,

próbáltam-e megmenteni? Mi volt ott az én szerepem? Teljesen

tiszta, ártatlan-e? Erre a kérdésre csak az tudna válaszolni, aki

mellettem fekszik, de ő voltaképpen már sohasem mond

semmit. Tehát ártatlanságom (ott, a felső vidéken) nem

egészen biztos, nem lehetek már olyan bizonyos benne, mert

semmit nem tudok róla.

Nem, sajnos, nem féltem a holttestemtől, de féltem most

valami mástól - attól, ami a felső vidéken történt. És nemcsak

az ártatlanságom miatt. Egész egyszerűen attól féltem, ami

előidézte azt, hogy engem is vízbe fojtottak, leúsztattak. Ez

természetes; amíg másokról volt szó... Márpedig tőlem - és

tőlük - független valaminek kell lennie, hiszen elképzelhetetlen,

hogy én magam, szándékosan, vízbe dobtam magamat odafent,

aztán gyorsan leszaladtam, gyorsabban az árnál, hogy itt várjak

magamra, és kihalásszam magam. Valami bedobott, valami,

ami nem én voltam, tehát amitől félnem kell, ha megfordítom

ugyanazt az elvet, amely szerint nem féltem a magam meghitt

holttestétől!

Tetemem hajó volt, amelyen a félelem és a bűntudat érkezett

meg hozzám. Szomorú utasok.

Ami a bűnt illeti, az még a könnyebbik dolog. Eszembe

jutott, hogy a félelemmel levezekelhetem. (De mivel vezekelem

le a félelmet?) Nemcsak attól féltem, ami eddig történt velem,

hanem attól is, ami most vár rám, bőviben voltam tehát a

félelemnek. Így okoskodtam: még ha, tegyük fel, vétkeztem is

valamikor régebben mindazok ellen, akiket aztán kihalásztam a

folyóból, most jóformán ugyanabban a helyzetben vagyok, mint

ők - de az én helyzetem sokkal, sokkal nehezebben oldható

meg. Mert velük, az idegenekkel sem tudtam ugyan mit

csinálni, de végtére temetést még rendezhettem nekik. De hát

eltemessem önmagamat? Ez a dupla félelem és ez a nehezebb

helyzet - reménykedtem - feloldoz a bűnöm alól.

Egyelőre mindenekelőtt attól féltem, hogy a háziak rájönnek,

mi történt velem. Először megtudják, hogy megint hozott

valakit a víz, majd szokás szerint - és én, én magam szoktattam

rá őket - el akarják temetni - mi sem természetesebb - a

halottat. Ha ellenkezem, csodálkozni kezdenek, és addig

fürkészik az okát, míg ki nem derítik az igazságot, de még

annyira sem foghatják fel, amennyire én felfogtam, fejbe veri

őket, hát védekezésből engem fognak verni. Isten tudja, mivel

nem gyanúsíthatnak, esetleg még azzal is, hogy mindig halott

voltam? Ekkora szégyenben mégsem maradhatok.

Hogy ne maradjak, az első mozzanatnál kell kezdenem:

elsősorban annak kell elejét venni, hogy tudomást szerezzenek

az új megboldogultról.

A füzesbeli rejtekhely nem elég biztos, valaki rá (rám)

bukkanhat, akár véletlenül. Akkor már jobb, ha kéz alatt van

(vagyok), egy lépésre sem tágítok tőle, nem hagyom őrizetlenül.

Elhatároztam, hogy beviszem a házba, és elrejtem a

szobámban, azután majd meggondolom, hogyan tovább.

Hátamra vettem magamat, s elindultam a malom felé. Közben

besötétedett. Megálltam - élőhulla - a berek szélén, éberen

figyelve, hallgatózva. Csend és sötétség, biztosan már aludni

mentek. Elszántam magam, és szélsebesen, amennyire az

élőnek a hulla megengedte, átrohantam az udvaron. Micsoda

pech: belülről elreteszelték az ajtót! Erre számíthattam volna,

éjszakára bezárjuk a házat.

Nem volt ebben semmi furcsa, de nekem úgy rémlett,

szándékosan tették. Lehetséges, hogy már tudják, vagy sejtenek

valamit, már szabadulni akarnak a holteleventől?... Olyan

sóváran vágytam be a házba, mint még soha. Már nem is azért,

hogy elrejtsem a hullámat az ágy alá, hanem hogy emberek

között legyek. De hullával emberek közé menni... Nem volna

illendőbb, ha mégis kinn maradnék vele, nincs-e igazuk, ha

bezárkóztak előlem? (Előle.) Illőbb helye van neki (nekem)

idekint az éjszakában, a csöpögő eresz neszében, csend és távoli

kutyaugatás közepette, éppen ebben a térentúlban - kívül a

négy falon, itt inkább és nem ott, a négy fal között, amelyek már

nem határolhatják be halálos társam mindenség-dimenzióját.

Hiszen afféle szentkettősség vagyunk, egyik a másikban, és ha a

szám kisebb is, az egyáltalán nem jelenti, hogy titkunk kisebb

volna a Szentháromság titkánál. De másrészt - honnan ez a gőg

bennük, akik most ágyban feküsznek, összegömbölyödve vagy

elterülve, átfogva saját térdüket, vagy arcukat saját karjukra

fektetve, meleg közösségben a saját testükkel, honnan ez a

bizonyosság, hogy máris joguk van elzárkózni tőlem, aki

hullámat cipelem a hátamon? Márpedig olyan benyomást

tesznek, mintha cáfolhatatlan joguk volna, magától Istentől

kapott joguk (aki alkalmasint a hullát is teremtette), hogy ne

engedjenek be a házba, erre a dimenziótlanságra ítéljenek

engem, nemfalságra és küszöbtelenségre, nemszobaságra és

nemkuckóságra, mindarra, ami nem a ház a maga belsejében.

Istent káromolják - vagy talán én káromolom? Hiszen az

Úristen még nem mondta meg világosan, kinek az oldalán van

az igazság, csak megengedte, hogy én itt álljak, a hátamon vele,

ők meg ott bezárkózzanak a házba. Vajon azok, akiket

eltemettem... talán ugyanígy be akartak jönni valaha?... Akkor

megnézhetem magam az irántuk tanúsított részvétemmel, a

ceremóniáimmal, amelyekkel, úgy gondoltam, kielégíthetem

őket is, magamat is. Ne túlozzunk, az más história volt. Mindig

ők voltak meg én, de most csak én meg én vagyok. Én temettem

el őket, nem ők saját magukat, tehát még nekik is könnyebb,

kényelmesebb volt, míg most...

Ki beszél temetésről? Még itt állok, és élőhulla létemre is

jogom van ehhez a házhoz. No jó... de hát bezárták.

Dörömböljek, felébresszem őket? Elsősorban ezt szeretném

mindenáron elkerülni, s éppen ez mutatja, hogy valami már

nincs velem rendjén.

Így mindenek ellenére megingott a bizonyosságom, hogy

igazam van, és vele a háziak ellen érzett felháborodásom.

Találtam hát egy közbenső helyet, nem az emberek között

ugyan, de nem is a réten: bementem az istállóba. Nem is rossz

hely. Meleg. A tehenek megadták azt az érzést, hogy van valaki

körülöttem, és mégsem kellett félnem, hogy kérdésekkel

kezdenek okvetetlenkedni. Amolyan diszkrét, nem túlságosan

abszolút magány. Beleburkolózva vártam ki a hajnalt.

Másnap sikerült becsempésznem az istállóból a szobámba -

zsákban vittem, de ezzel még korántsem vetettem el a gondját.

A házban könnyebb ugyan elrejteni a hullát, de nehezebb is

megfeledkezni róla. Márpedig én elhatároztam, hogy

várakozóban - mire, a feltámadásra? - valamiképpen így húzom

ki. Egyelőre elrejtem, azután majd meglátjuk. Senki sem tudja,

milyen nehéz az embernek együtt élni a saját hullájával.

Normálisan kell élnie, levegőt szívni a tüdejébe, megszagolni a

virágokat, és azt mondani, hogy ezek virágok, örvendezni,

aminek kell, és búsulni, amin illik, de közben egész idő alatt

kénytelen arra gondolni, hogy amaz ott van, üldögél és vár.

Mire? Természetesen énrám, hogy csináljak vele valamit. És én

mire várok? Az én várakozásom voltaképpen csak várakozás az

ő várakozására, vagyis nincs semmi értelme. Mert várni csak

valamire vagy valakire lehet, de nem lehet várni valakinek a

várakozására. Ő tehát jogosan várakozott, én viszont

rosszhiszeműen.

Eszembe jutott a feltámadás. Eleinte azzal áltattam magam,

hogy hátha sikerül feléleszteni, hiszen hallottam már

mesterséges lélegzésről, masszázsokról... Kipróbáltam minden

módszert, végül pofozni kezdtem, kettős szándékkal: hogy

netalán felébred, amennyiben csak tetszhalott, de igazság

szerint dühömben, büntetésből. Persze hiába. Egyébként nem

is csodálkozom rajta. Hát feléledhetett? Mi lett volna akkor:

kettő belőlem, élve? Lehetetlenség; már az is, hogy kettő

vagyok, jóllehet az egyik élő, másik halott, épp elég nehezen

elgondolható, bár sajnos igaz. Átvillant a fejemen az

öngyilkosság: eleve képtelenség. Hiszen halott is vagyok már.

Akkor hát mégis eltemetni... Mindig erre lyukadtam ki,

egyedül ez volt lehetséges, sőt szükséges… Csinos síremléket

állítok magamnak, mint a többieknek, kijárok magamhoz a

dombra, elsóhajtozom: aludj, egyetlenem, mindörökké.

Eltemetem, szépen elsimítom a sírhantot. De még a többieknél

sem tudtam egészen megbékélni ezzel a megoldással, hát még

akkor, ha rólam van szó. Nem tudom, hogy volt vele ő, a

tetemem, de én, az élő, nem bírtam, nem akartam be-

lenyugodni. Együttesünk itt megbomlott. Ez volt az egyetlen

mozzanat - éppen az én nemakarásom -, amikor kizárólag én,

az élő jutottam szóhoz; az én kizárólagos, élő elutasításommal.

Amíg nem akartam eltemetni, amíg nem temettem el, addig

még megtaláltam magamat, kizárólag élő magamat. Eltemetni -

függetlenül immár az emberek vélekedésétől - azt jelentette

volna, hogy elismerem, mindörökre megbékélek vele, elveszítek

minden reményt.

Istenem, milyen nagyon akartam élni, az ő ellenére, őellene!

Ez talán nem hangzik őszintén, hiszen ő már van, vagyis ő már

lehalt belőlem valamicskét, de mégis, szavamra, időnként az

élet olyan teljességét éreztem magamban, olyan változatlan

életerőt, nem, nem is életképességet, hanem egyszerűen életet,

hogy a világ minden halottját feltámaszthattam volna vele, és

még maradt volna belőle egyéb, nem is tudom, hogy miféle

vállalkozásokra. Ilyenkor még érthetetlenebbnek találtam,

hogy mit csinál itt, és nagy kedvem lett volna türelmetlenül

felkiáltani: - Vigyék ezt ki innét! -, amíg rá nem ébredtem, hogy

nincs kinek kiabálnom, és magamnak kellene megjelennem az

ajtóban a saját szolgám gyanánt, akit beszólítottak, hogy

takarítson el egy fölösleges és útban lévő tárgyat.

Tehát rejtegetni, egyre tovább, mindenáron. Csak ez maradt

hátra, bár nem maradhatott, befejezett múltban értve. És a

gyakorlatban sem volt olyan egyszerű a dolog. Féltem, hogy

kiderül az igazság, hogy megtudnak valamit. És maga a

rettegés, hogy máris tudnak valamit, hogy sejtik. A háziak úgy

viselkedtek velem, mint szoktak, de igazán-e? A gyerekekről

már nem is beszélek, ők mindig kétértelműek voltak. Ha tehát

valamelyikük fél lábon ugrált, és kajánul hajtogatta: - Tudok

ám valamit, tudok ám valamit! -, ez éppúgy vonatkozhatott a

titkomra, mint arra, hogy a kisöccse suttyomban felfalta a

lekvárt. De másfelől... Nem lestek-e ki már akkor, a víznél? Sőt,

talán még előbb - nem láttak-e a partra vetődve, mikor én még

semmiről sem tudtam? Még rosszabb, hogy például a molnár,

aki rendszerint sohasem nézett senkire, most időnként rám

nézett. No igen, amúgy semmiség, sőt nevetséges dolog. De hát

még az is elég, ha egy tehén a legelőn megfordul, és hosszan,

békésen, de merőn ránk néz, hogy homályos nyugtalanság

ébredjen bennünk. És akármilyen képtelenül hangzik, a molnár

tekintete jobban megzavart, pedig kevesebb okkal, mint a

gyerekek célzásai, akik esetleg csakugyan tudhattak valamit.

Étkezéseknél a szokásos (de biztosan a szokásos?) módon

beszélgettünk. Hogy unalmas így, és jó volna megint valakit

eltemetni, hogy rég nem volt már temetés - azelőtt is

beszélgettünk effélékről. Bólogattam, sőt magam hoztam szóba

a témát, nehogy a kerülésével gyanút keltsek. De ha úgy

tetszett, hogy ily módon elaltathatom a többiek gyanakvását,

ugyanakkor gyanút keltettem magamban, hogy ez az elaltatás

nem sikerült, sőt ellenkezőleg, gyanússá teszem magamat. A

titkolózás kettéhasítja a lelket, így hát rosszul éreztem magam.

Odáig jutottam, hogy már megkönnyebbültem, ha édes

kettesben bezárkózhattam vele. Rossz bőrben volt szegény, de

sorvadoztam én is. Szakasztott egyformák voltunk. Talán a

bennem levő élet okozta, hogy ő nem enyészett túl gyorsan, és a

benne levő halál, hogy én egyre nyamvadtabb lettem. Így hát

félúton találkoztunk, és együtt haladtunk, egyazon küllemet

öltve.

Eljött a halottak napja. A kis temetőt a dombon teljesen

elhanyagoltam. Akinek saját holtteste van, bajosan foglalkozhat

idegenekkel. Se ideje nincs, se a feje nem áll rá. Különben is, az

idegenek a magamét juttatták eszembe, én meg el akartam

feledkezni róla. Így aztán rég nem jártam ott. De ilyen napon

nem illik kiválni a közösségből, hát elhatároztam, hogy

meglátogatom őket, ezúttal mint kolléga. Nemcsak az illem

kedvéért. Általában megjátszhatom, hogy nincs hozzájuk

semmi közöm, de eljön egy perc, amikor szükségét érzi az

ember, hogy az övéi között legyen, úgy mégiscsak kedélyesebb.

Talán egy percnyi fegyverszünetre, pihenőre is vágytam, vagyis

megkörnyékezett a beletörődés. Most látom, milyen

veszélyesen közel voltam ahhoz, hogy megadjam magam,

beszüntessem a harcot. Elfáradtam már, és noha magamnak

sem vallottam be, az egyezséget kerestem, a megállapodás elő-

feltételeit. A halottak napja kitűnő alkalmat nyújtott, hogy

megszégyenülés nélkül, tisztesen, semleges talajon közeledjem

az ellenfélhez. Mi sem természetesebb, mint hogy az élők

meglátogatják a halottakat az ünnepükön. Afféle szalon, ahol az

egyébként és másutt haragosok összetalálkoznak. Így hát,

mintha mi sem történt volna, megpihenhetek ott,

szusszanhatok egyet, elengedhetem magam, és közben joggal

jelenthetem ki: - Én még nem mondtam semmit. Még semmi

sincs elintézve. Csak ne higgyék, hogy kötélnek állok. -

Odamentem. Utolsó látogatásom óta a kis temető besüppedt, és

mintha összezsugorodott volna. Megfájdult a szívem. Talán

azért, mert titkon már láttam a magam sírját a többi között,

ugyanolyan elhanyagoltan, elfeledve. Gyomlálni kell,

felhantolni, gereblyézni, a falacskát magasabbra rakni -

gondoltam, s a szemem sarkából, magam se tudva róla,

körülvizslattam, és helyet választottam magamnak, nagy

ravaszul, minél jobbat, belül kellően szárazat, suvadástól,

talajvíztől minél védettebbet.

Akkor eszembe jutott, nem, nem is eszembe jutott, hiszen

előzőleg nem voltam tudatában - rádöbbentem, kínosan belém

hasított, hogy hazulról eljövet nem zártam kulcsra a szobámat.

Bemehetett valaki, és a hullámat, mondhatnám, in flagranti

érhette. Titkolt megadási készségem nyomtalanul eltűnt. Mint

a szökevény, aki ereje fogytán leroskad az erdő sűrűjében, be-

hunyt szemmel azt gondolja: történjen akármi, de amikor

hirtelen a közelében csahol fel a falka, talpra ugrik, és tovább

rohan - úgy rohantam haza. Más dolog lassan közelíteni a

kapituláció felé, kanyargósan és az önkéntesség látszatát

megőrizve, és más egy visszavonhatatlan tény fenyegetése.

Különben is, közeledni még nem jelenti: kapitulálni. Közeledés

közben megőriztem a visszafordulás édes lehetőségét. A

leleplezés elvenné ezt a lehetőséget.

A lépcső tetejére érve megállapítottam, hogy a folyosó

világosabb a szokottnál, ami arra mutat, hogy szobám ajtaja

tárva-nyitva. Lassú léptekkel az ajtóhoz osontam.

A következő látvány tárult elém: az ajtóval szemben az ablak.

Az ablak előtt egy szék, azon ült a holttestem, háttal fordulva

nekem. Mellette állt a molnárné, és a kezét fogta. Már

sötétedett, de a kép tartalmához nem férhetett kétség. Az én

kezem (a hullámé) meg az övé a molnárnéé, szorosan

összefonódott, nagyon is jól tudtam, hogyan...

Mit tehettem? Bemenjek, és megmagyarázzam, hogy téved,

hogy az nem én vagyok, hanem ő, illetve hogy az nem ő, hanem

én? Féltékenységből párbajra hívjam a tetememet? Vagy

megvádoljam a molnárnét hogy megcsal a saját hullámmal?

Kinek vádoljam be? A molnárnak? Vagy őt magát teremtsem

le? De hiszen ő nem tudja. Nem tudja mindaddig, amíg meg

nem lát minket hármasban, önmagát, őt, engem... Jobb

szeretném, ha meglátna hármunkat, és minden kiderülne, csak

igazán foghatnám a kezét, élő magam, és megszabadíthatnám

attól a kézfogástól, amelyet tudatlanságban az enyémnek hitt?

De csöppet sem látszott rajta, hogy valami rendelleneset

érezne, ugyanúgy fogta kezemet (kezét), mint máskor, olyan

eksztázisban, mintha igazán én volnék. És míg tehetetlenül

néztem ennek ellenére, az ő hite és érzése ellenére, meg voltam

fosztva attól a kézfogástól, a halott elvette tőlem azt az egyetlen

percet, amely ebben a malomban többet számít, mint az élet.

Tehát nemcsak az életet vette el tőlem, hanem még ezt is. De

tudna-e, akarna-e még a molnárné kézen fogni engem, ha

kitudódna, mi az igazság? És az az igazság, hogy ő azelőtt is,

mint most, mindig egyedül volt, ha most nem érez semmi

különbséget, ha ugyanúgy elfogad, akár hulla vagyok, akár élő.

Ha tehát most előlépnék, akkor aláznám meg legjobban, mert

megmutatnám, hogy az, amit kettőnknek vélt, mindig csak és

kizárólag ő maga volt.

Lábujjhegyen visszahúzódtam, s úgy szégyenkeztem, mint

még soha. És tudtam már, hogy mostantól még az ilyen lét is

lehetetlen, és még az este valami megoldást kell találnom. Ha

már ő sem különböztet meg a tetememtől, az azt jelenti, hogy a

dolgok túl messzire mentek, a holttestem túlságosan belém

hatolt. De nem is tiltakozhatom fennhangon ez ellen, mert az

meg csak egyet jelentene: a temetést.

Kimentem a vízhez. Ugyanúgy folyt, mint azelőtt, mint

közben... Hát eszembe jutott, hogy azután is folyik, és ez az

egyszerű felfedezés adta az ihletet.

Ha így maradni lehetetlen, ha a temetésbe nem tudok, nem

akarok beleegyezni, ha tehát már nem maradhatok vele tovább,

és ugyanakkor el sem válhatok tőle (a temetés úgyis csak

látszólagos elválás lenne, valójában mindörökre érvényesítené

őt), akkor mit tehetek? Nagy talány, de - ítéljenek meg, ahogy

akarnak - úgy tetszett, hogy ráleltem a megoldásra.

Természetesen bizonyos áldozatokat követelt. Le kellett

mondanom arról, amit annyira védelmeztem, mikor a marsall

teteme felbukkant. Oda az állásom, a biztonságom, a nyugodt

éldegélés ebben a korhadozó, de mégis oly otthonos malomban,

amelynek varázsa nem idegen tőlem, mint arról elbeszélésem

alighanem épp eléggé árulkodott. A folyó, ugyanaz a folyó,

amely idehozta nekem, most segíthet rajtam. Az ő jóvoltából

meglazul mozdulatlan ölelésünk, amelyből eddig nem volt

szabadulás. Nem adom ki senkinek a holttestemet, nem is kell

cipelnem. A tetemem mindörökre hozzám kapcsolt test marad,

de én visszanyerem mozgási szabadságomat. Ő mozdulatlan

marad - ez természetének lényege -, de mégsem lesz soha egy

helyben, belesüllyesztem a folyamatosságba, én is ahhoz

csatlakozom, és az megbékéltet minket. Ő úszik az árral, én

megyek a folyó mentén, sohasem tévesztve őt a szemem elől.

Hiszen a folyó tovább folyik, nem végződik itt a malomnál.

Nem tudom, hol van a torkolata, de azt sem tudom, hol a

kezdete, és mégis itt vagyok. Tehát ott is lehetek. Követve a

folyót, amely a testemet viszi, nem függök már egyenesen a

testemtől, mert az, tehát én is, mi ketten, egyformán a folyótól

függünk. Tehát a folyó lesz a mi frigyszekrényünk. Valahová én

is eljutok, ő is elsodródik.

Persze, ez a szabadság viszonylagos. De nem jobb-e akkor

már a mozgástól függni, mint a mozdulatlanságtól? A folyótól

és nem a hullától?

Megvártam, míg a molnárné lemegy, és a vacsora körül kezd

sürgölődni. Felosontam. Gyorsan összecsomagoltam a

legszükségesebb holmit. Egy kis meleg fehérnemű, a

borotválkozó csillag... Elkészültem, csak arra vártam, hogy

asztalhoz üljenek. Kezembe a bőrönd, hátamra a hulla. A

konyhaajtó mögött kanalak és tányérok csörömpölnek. Milyen

szívesen ülnék megint asztalhoz velük! Isten veled, malom! Túl

sok fűz össze minket.

Lementem a vízhez, a malomkerék és a zsilip alatt. A hulla

lágyan csobbant, elmerült, lassan megfordult maga körül, és

elindult az árral. Nem hiszem, hogy haragudott volna rám.

Végtére ugyanabba az elembe helyeztem, amely elhozta nekem.

Így kezdődött a vándorlásunk. Nem volt könnyű. Mindig a

part mentén kellett gyalogolnom, nem gyorsabban és nem

lassabban, mint ahogy őt vitte a víz. Itt-ott meredek volt a part,

négykézláb kapaszkodtam a meredély alján, magam után

vonszolva a bőröndöt, meg-megcsúszva földomláson,

kavicsgörgetegen. Vagy felhágtam a partfal tetejére, folyton

lefelé figyelve, nehogy szem elől tévesszem. Máskor meg a parti

bozót nehezítette a járást, és eltakarta a vizet. Néha felgyorsult

az ár, futnom kellett utána. Máskor meg örvénybe került,

különösen a zuhatagoknál, ilyenkor körben forgott, én pedig

kihasználtam a kurta pihenőt, leültem a sziklafalra, elnéztem,

amint lubickol, felbukkan és alámerül, akár egy pajkos delfin.

Később aztán, amikor már a síkságra értünk, lassan

hömpölygött a folyó, iszapos tocsogókká terült szét, lármásan

rebbentek fel a vadmadarak a náddal, kákával benőtt

semlyékekről. Ott meg a mocsárban gázolni volt nehéz. Az is

megesett, hogy elakadt egy-egy morotva szélén, lustán lebegve

a barnás pocsolyában, ilyenkor kiadósat szunyókáltam, tudván,

hogy nem mozdul el, míg vissza nem taszítom az árba, zoknit

mostam, tüzet raktam, meleg ételt főztem, egyszóval pihentem,

olykor napokig sem avatkoztam közbe, hogy erőt gyűjtsek a

további úthoz. Nem volt hát olyan rossz sorom, egyhangúságra

legalábbis nem panaszkodhattam. Néhanapján még arra is

akadt időm, hogy szemezzek a környéken, világot lássak, vagy

futó ismeretségeket kössek, no meg keressek is néhány garast,

alkalmi munkát vállalva hol itt, hol ott, de sohasem távolodva el

a parttól.

Csáklyát fabrikáltam, és bizonyos mértékig megtanultam

irányítani őt, gyorsítani az úszását, vagy megkurtítani

veszteglését. Arrafelé fordítottam, ahol a leggyorsabb az ár,

vagy letaszítottam a zátonyról, belátásom szerint. Egyszer, nagy

aszály idején, amikor a folyó elpárolgott, és hosszabb

szünetünk volt, sikerült elvégeznem a parti városkában egy

műszaki rajzoló tanfolyamot, így további vándorlásunk során

jobban kereshettem. A tutajosoknál is szert tettem egy kis

mellékesre. Ez azért is jó volt, mert munka közben rajta

tarthattam a szemem.

Egyszer kis híján elveszítettük egymást. Elmentem egy

mulatságra a halászklubba, miután őt lehorgonyoztam a

parton. Éjszaka, míg én keringőztem, vihar támadt, ömlött az

eső. Sajnáltam otthagyni a mulatságot, húztam az időt, míg

aztán hajnaltájban hírét hozták, hogy árad a folyó, elsodorja a

csónakokat a kikötőből. Rohantam, de hűlt helyét találtam.

Fölkapta és elragadta az ár. Szörnyű izgalomban loholtam a

folyó mentén, megelőzve a víz hátán úszó faleveleket és ágakat,

nagy kedvem volt kiabálni, szólongatni, de úgysem hallotta

volna. Csak déltájban pillantottam meg messze, a széles hátú,

szelíd dombok közt hömpölygő folyó közepén a tükörsima,

nyugodt vízből kiálló jellegzetes orrot. Szivárvány ívelt az orr

fölött. Kiderült az ég, sütött a nap az eső után. Hidd el, orr,

megtanultam a leckét. Soha többé el nem hagylak.

Friss levegőn éltem, ha kissé kényelmetlenül is, és ez jót tett

az egészségemnek. Megedződtem, eltöltött a vállalkozó szellem.

Az idén, kora tavasszal, a járási székhelyre vetődtem,

természetesen az is a folyó mentén fekszik. Nagyon kemény

telünk volt, beállt a folyó, de most már repedezett a jég, a

jégtáblák fennakadtak a híd pillérein, és napok óta egymásra

torlódtak. Valahol ott a torlaszban volt ő is, megakasztva, akár a

jég, szabad mozgásában. Én is megálltam hát. A híd

recsegett-ropogott, összeomlás fenyegette, úgy hírlett, utászok

jönnek, és felrobbantják a torlaszt, hogy megmentsék a hidat,

és megindítsák a jeget. Nem lévén semmi dolgom, elmentem

megnézni a vásárt. Igazi kristálytiszta, kora tavaszi nap volt,

fényes fehér a napsütésben ragyogó hótól, azúrkék az égtől, a

jégcsapoktól és jeges utaktól, fekete mindentől, ami emberi.

Nyüzsgött a nép a vásáron, beszekereztek a parasztok az egész

vidékről.

A kofaasztalok között sétálva megpillantottam a tömegben

egy kis csoportot, amely ismerősnek tetszett. Parasztszekér

fonott kassal, ló a zabostarisznyával, a szekéren... az ám, ezek

alighanem a molnárék. A molnár a kasban szundikált, a

molnárné, istenem, már majdnem öregasszony, a batyuját

bogozgatta, és azok a hetyke pillantású fiatalemberek - ők

volnának a gyerekek?

Nem tudom, elfutni akartam-e előlük, vagy odamenni

hozzájuk. A molnárné észre is vett, megrázta az ura vállát, a

molnár felkapta őszbe csavarodott fejét, rám nézett - a

molnárné fölemelte a karját, kiáltott valamit, tehát alighanem

megismert, de ebben a pillanatban nagy dörrenés hallatszott, a

csókák fölrebbentek a templomtoronyról, s az emberek

seregestül futni kezdtek a híd felé, megnézni, hogyan

robbantják az utászok a jeget. Hát elfutottam én is, nem

bámészkodni, hanem hogy megtaláljam magam, és rögtön,

amint megindul a jég és én elindulok, elinduljak én is.

Murányi Beatrix fordítása

ÉJSZAKAI SZÁLLÁS

Egy alkalommal fogtam magam és elutaztam. Nem lévén

közvetlen összeköttetés úticélommal, egy közbenső állomáson

szálltam ki, és a másik vonatra akartam átszállni.

Este volt. A következő vonat csak másnap reggel indult.

Kiléptem az állomásról, és valami éjszakai szállás keresésére

indultam a kisvárosban.

A szállodában nem akadt hely. Másutt se. Végül kaptam egy

címet, ahol - esküdöztek rá - befogadnak.

Tágas, alacsony, kertes ház volt.

- Ahogyan óhajtja - jelentette ki a házigazda. - De erre

kísértetek járnak.

Az álmatlan éjszakánál jobban féltem a hajlék nélkül eltöltött

éjszakától. A hajlék nélküli éjszaka különben is szükségszerűen

álmatlan éjszaka.

- Hogyhogy járnak erre kísértetek?

- Csak úgy általában.

Általában - hol jobban, hol kevésbé ijesztgetik az embert.

Kevésbé azért, mert végül is nem lehet tudni. Jobban,

ugyanezen okból. Kötélnek álltam.

- Én figyelmeztettem - mondta a házigazda, és a szobámba

vezetett, ahol egyéb tárgyakon kívül még egy nagy szekrény is

volt.

Mikor egyedül maradtam, kinéztem az ablakon. Semmit se

lehetett látni.

Azon tűnődtem, mi is az, hogy kísértet. Levetettem a

zakómat, és a szék támlájára akasztottam.

- Mi vár rám?

Fogtam a korsót, és vizet öntöttem a lavórba.

Csontváz, szemfedő, halálfej?

Megmostam az arcom.

Ütemes kopogás valami sípcsonttal az ablakon?

A törülközővel megtöröltem az arcom.

Vagy csak egy guruló fej a padlón?

Levetettem a cipőmet.

Óriási fekete kutya?

Benéztem az ágy alá.

Vagy csupán ektoplazma?

Maradék ruhámat is levetettem, aztán bebújtam az ágyba.

Nem tudtam elaludni.

Egy akasztott ember a szekrényben?

Fölkeltem, és kinyitottam a szekrényt. Üres volt.

Becsuktam a szekrényt, és visszafeküdtem. Semmi sem

villogott az óra lapján kívül. Már jóval éjfél után jártunk. A

kritikus idő elmúlt.

Úgy látszik, a házigazda megtréfált.

Végül halk, de határozott mocorgást hallottam.

Fölkeltem, és meggyújtottam a villanyt. A szekrényben

mocorgott valami.

Lámpával a kezemben lábujjhegyen odalopakodtam a

szekrényhez. A félig nyitott ajtón át benéztem, és a lámpával

bevilágítottam.

Megláttam egy közönséges egeret.

Becsaptam a szekrényt, és a székre ültem.

Tehát az a valami még annyi fáradságot se vesz magának,

hogy előjöjjön és rám ijesszen.

Ha csak az nem öltötte föl az egér alakját.

Csakhogy abban az esetben az már nem is ijesztő.

De valóban nem ijesztő-e?

Ha az egér annak képviseletében jött el, ha valamit jelez,

akkor az ijesztőbb, mintha egy kísértet, vámpír vagy csontváz

jelent volna meg előttem. Egy szokatlan kísértet nem más, mint

egy szokatlan kísértet. De mi lesz egy közönséges egérből, ha

egyszer nem közönséges egér?

Mi rejlik emögött?

A hajam égnek állt.

Aztán újra lekonyult.

Tehát vagy sokkal ijesztőbb a kísérteteknél, vagy egyáltalán

nincs mitől félnem.

De honnan tudjam?

Óvatosan még egyszer benéztem a szekrénybe. Ott

gubbasztott a sarokban, szürkén. Valamit jelez vagy nem? Nem

látszott rajta semmi. Csak forgatta két mákszemhez hasonló

szemgolyóját. Mit lehet kiolvasni két mákszemből?

Bevágtam az ajtót. Kivert a veríték.

Lehet, hogy nem is az. De ha mégis?

Fölkaptam a cipőmet, és agyonvágtam. Fölsóhajtottam.

De akkor megláttam, hogy a cipőt tartom a kezemben.

Azelőtt sosem figyeltem föl rá.

A cipőt a padlóra tettem, és szemügyre vettem.

Afféle cipő.

De épp ez volt gyanús.

Mert valahogy túlságosan is cipő volt.

Elhatároztam, hogy végére járok a dolognak. Elővettem az

újságot, és úgy tettem, mintha belemerülnék. Majd váratlanul

hátrafordultam. Mintha mi sem történt volna, egyszerűen

továbbra is cipő maradt.

Ez még nem bizonyít semmit.

Többször megismételtem a kísérletet. Azonos eredménnyel.

Leoltottam a villanyt, és lefeküdtem. De nem bírtam

elaludni. Ott volt. A sötétben, de ott lapult.

Hirtelen fölpattantam, és fölültem az ágyban. A szívem

hevesen dobogott.

És ha nem is egér, ha az...

Egér is meg az is...

Fölkeltem, fölgyújtottam a villanyt, az ablakot kinyitottam,

és a cipőt kihajítottam a kertbe.

Bezártam az ablakot, odaléptem a lavórhoz, hogy a kezem

megmossam. Fölemeltem a kezem.

A pizsamakabátom ujja túlságosan rövid volt. Talán ennek

tulajdonítható, hogy megállapítottam, hogy a kezem egy kéz.

Igen, hiába próbáltam áltatni magam. Ez egy kéz.

Az én kezem.

De kéz.

Az enyém.

De mégiscsak kéz!

Leültem az asztalhoz. Magam elé raktam. A kíméletlen

igazság napfényre került. Kéz volt. És ott feküdt előttem.

Tehát nem is az enyém, ha előttem fekszik.

A kéz csak abban különbözik a cipőtől, hogy kéz. És az

egértől is. De ezenkívül nincs semmi különbség köztük.

És ha a cipő is meg az egér is nem más, mint az?..

Hajnalban a házigazda bekopogott hozzám. Reggelit hozott.

Mivel a kopogtatására nem válaszoltam, rám törte az ajtót.

Mesterséges légzést alkalmazott, és lassan visszanyertem

eszméletem.

Gimes Romána fordítása

AKIK VISZNEK

Visznek. Hanyatt fekve, arccal az égnek, úszom a föld felett.

Nem mindig volt így. Emlékszem, lefeküdtem pihenni. Már

semmire sem számítottam. Levetettem a cipőmet, de az sem

volt kihívás. Belenyugvás inkább. Azt jelentette, hogy már

sehová sem szándékozom menni, nem akarom már keresni a

boldogságot. Nem is lestem az ajtót - már nem várakoztam.

Én magam tehát semmi olyat nem csináltam, amit e

hordozás okának lehetne tekinteni.

Különös állapot, ha az embert így viszik. Nem ismerek

kellemesebbet. Lényege, hogy mozgásban vagyunk, de nem

szedjük a lábunkat. Amikor megyek, elméletileg tudom ugyan,

sőt bizonyítékaim is vannak rá, hogy haladok a környezethez

viszonyítva, de semmi sem változtat a tényen, hogy egy helyben

szedem a lábam, mindig egy helyben, akárhol legyen is az a

hely. Ez a kellemetlenség eltűnik, ha viszik az embert.

Amikor megyek, általában tudom, hová. Mielőtt célhoz

érnék, gondolatban már ott vagyok, ezért mindig későn

érkezem. Most nem tudom, hová igyekszem, hová igyekeznek

velem, de biztosan valahová, hiszen nem visznek egyszerre

mindenfelé. Igaz, nem én választom ki a célt, de olyan nagy

jótétemény a célválasztás, hogy érdemes szót ejteni róla?

Hiszen egyetlen cél sem az igazi. A legjobb bizonyíték erre, hogy

mihelyt elérünk egy célt, nyomban másik felé törekszünk.

Most nem tudom, hol vagyok, azt sem, hol leszek egy perc

múlva, tehát nem törődöm vele, ott vagyok vagy másutt. Életem

immár nem csupán folytonos lábat lábbal követés, örök

martalóckodás, életfogytiglani hátvédkedés saját magam

mögött. Szívesebben vagyok tudatlan lovas, mint előrelátó

hátasló. Fölöttem feltűnt egy madár. Amikor nem visznek

minket, mikor függőleges helyzetben leledzünk, ritkán látunk

ilyen madarat. Fölfelé kellene nézni. Tehát jobbára verebeket

látunk, amelyek alacsonyan és aprókat röpködnek a föld fölött,

mint a kövek, inkább ugranak, mint szárnyalnak, kész siralom

az ilyen repülés. Ez meg itt igazi madár, madarak madara.

Lebeg fölöttem, kering. Ó, madár, közelebb vagyok hozzád

most ezen a kanapén, mintha a torony csúcsán állnék.

Nem emlékszem pontosan, mikor szűntek meg vinni. A

felhők serege a hibás, mert égi suhanása azt az illúziót kelti,

hogy még mindig visznek, holott már itt hagytak és elmentek.

Megmozgattam ujjaimat, kezemet: már nem üdeség lengi

körül, megint izzad a hőségben a kezem, döglött hal a tóban,

még csak nem is folyóvízben, ahol - döglött létére - legalább

mosogatná az ár.

A madár elvált tőlem, most közönyösen repül fölöttem,

elveszítettem vele a közösséget. Ezekből a jelekből és még

valamiből, amit nem tudok másképp meghatározni, mint

hirtelen bizonyosságot, hogy itt hagytak, rájöttem, hogy

valóban így történt. Fölemeltem a fejem. Milyen undorítóan

mozdulatlan most minden. És mégis, ha valaki netán

feltételezné, hogy minden eddigi puszta illúzió volt, íme a

megdöntheteden bizonyíték: máshol vagyok, ismeretlen

vidéken. Miért éppen itt hagytak? Tüzetesen körülnézek, hogy a

tájban megleljem a választ. A kanapé árokparton áll, az árok-

ban bogáncs terem, arcomtól jobbra virít a bogáncsvirág vad,

lila koronája. Távolabb kerítés, de olyan foghíjas, hogy

négylovas hintóval lehetne áthajtani a hiányzó lécek helyén.

„Ellopták - gondolom - tüzelőnek." Ez persze csak találgatás, de

mindjárt jobban érzem magam, ha legalább kitalálok valamit. A

kerítésen túl elvadult park, az ágak között épületekre látni.

Lássuk a bal oldalt. Poros falusi út, még egy árok,

szederindák, a földeken elszórtan néhány fa és bokor,

messzebb-messzebb, egészen a fehér templomtoronyig a

láthatáron, a fák összesűrűsödő csoportjában. Hová mentek?

A táj konkrétsága értelmetlenebbnek tetszett, mint az én

mégoly indokolatlan és mint reméltem, csak időlegesen

megszakadt kalandom. Viszolyogtam a szederindától meg attól

a kerítéstől, mert nem volt az égvilágon semmi okuk, noha

bizonyára tartogattak számomra valamiféle következményt.

Nem kérdeztem én azelőtt, míg a kanapén vittek, hogy ki és

miért, eszembe se jutott efféle kérdés, és most, mikor mindaz,

amit láttam, ilyen nyilvánvalóan nyilvánvaló volt, óvást jelen-

tettem be: minek ez a kerítés, mire jók azok az épületek?

Jelenlétük mély undorral töltött el. Ebből az egészből igazán

semmire sem volt szükségem. Olyan iszonyú unalom vett

rajtam erőt, hogy behunytam a szemem: legalább egy percig ne

lássam ezt az egészet. Az árok az esővíz elvezetésére szolgál, az

árok az esővíz elvezetésére szolgál - ismételgettem magamban

magyarázat címén. És olyan szomorú lettem, hogy kis híján

sírva fakadtam.

Egyébként csakugyan olyan új ez az egész? Az árkot, a

kerítést, a templomtornyot, az elemek mindegyikét, és ha még

apróbb részekre bontom őket - mert ugyan ki tiltja meg, hogy

osszak, osszak -, mindegyik elem mindegyik legapróbb elemét

jól ismerem valahonnan, csak éppen más konfigurációkban.

Másutt talán balra volt a kerítés, nem jobbra, talán vörös tégla-

templom és nem fehér, de a vörös színt megint csak ismerem

ezer más példából, millió kombinációban, hogy mást ne

mondjak, a plüsskanapémról, a plüsst pedig... Doboz a világ,

benne kirakós játék, mindig újra lehet kombinálni, de folyvást

csak ugyanazokból a kockákból. A gyereknek, aki ilyen játékot

kap ajándékba, öngyilkosságot kéne elkövetnie, ha nem akar

felnőtt korában hülye lenni, noha nagyon intelligens hülye.

Nincs más hátra, várok, amíg visszajönnek, és megint visznek.

Fekszem tehát, de attól, ami körülvesz, már nem bírok

szabadulni. Hallom a levélkék susogását, amint más

levélkékhez törleszkednek (vagy az utóbbiak törleszkednek az

előbbi levélkékhez), mikor enyhe szellő támad, hallom, amint a

dongó vagy méh közeledik és elrepül, az épületek táján pedig

valami mászkál, és valamit csinál.

Még mindig nem jönnek, de bármelyik percben

visszajöhetnek. Talán csak vizet inni mentek? Vagy mi...

Messziről csörömpölést, csilingelést, egyre hangosabb

nyikorgást hallok, kétségkívül közeledik valami, és a valamitől

már csak egy lépés a valakiig, a valaki pedig mi egyéb, mint

ember. Arra számítani, hogy vak, merő szerencsejáték. Meglát

itt engem, ezen a bíborszínű kanapén, amely csak úgy rikít a

zöld háttér előtt (annál is mélyebb zöld, mivel árnyékos). A

kanapé az út szélén áll, több fény esik rá. Meglát - biztosan

beszélni is tud, akárcsak én -, tehát megkérdezi, mit csinálok

itt, ezzel a kanapéval, én meg, én meg... No nem!

Tehát egyelőre elrejtettem a kanapét a bozótban, magam

pedig megálltam az út szélén. Szívesen elrejtettem volna

magamat is, de attól tartottam, hogy közben visszajönnek, és ha

engem se találnak, meg a kanapét sem, akkor elmennek és itt

hagynak, immár végleg. Látom már az alkotmányt, amelynek

elemei: egy ló szemtől szembe, kissé feljebb valami, ami

kétségkívül emberi arc, továbbá egy holt tárgy, amely mindazon

fogalmak szerint, melyekre megtanítottak, szekér. (Általában

véve.) És ha csak arc volna! Sajnos, az arc egy paraszthoz

kapcsolódik (okoskodom sebesen és logikusan), mert

parasztnak nevezik az olyanfajta vidék lakóját, mint ahol most

tartózkodom.

Közeledik. Minden része tökéletesen megmagyarázza

egymást. Kerek egész a maga teljes kiterjedésében) beragyogja

a tisztes és egészséges azonosság fénye. Borostás képű, de a

küllem elhanyagolása természetes a mezei munkának szentelt

életben. Kék szemek és egységes antropológiai típus, de ez

éppen mint igazolás megnyugtatóan hat a nézőre, aki a priori

tudja, hogy az évszázadok óta letelepült és helyi anyagokból

reprodukált élet nincs alávetve a vad faji kalandoknak. Gya-

korlottan hajt, de oda se figyelve, ami azt tanúsítja, hogy

vérében van, élethelyzetéből következik a szekerezés. Ez a kép

megnyugtathatna, csak az a baj, hogy bűnösnek érzem magam,

mert én heterogén vagyok.

Már messziről rám függesztette kék szemeit, amelyeknek

nincs saját életük, akár két nyílás egy fakókék háttér elé

akasztott pokrócon. Az ilyen szemek fölénye megsemmisítő,

mert a holt tárgy erejét egyesítik az emberi tekintet erejével.

Tárgynak vélhetnéd, és mégsem lehet nem gyanítani, hogy a

reflexió képessége rejlik benne. Mert mégis ember, mint én.

Lidérces látomás ez a rád néző fal. Pillantással felelsz neki, ő

csak fallal. Döngeted hát, mint a falat, és ütésed áthatol rajta,

mint másvalaki gondolatán. Ezt már a mesékben észrevették,

mikor leírták a varázslókkal vívott párviadalokat. Tűznek

tekinted - ő vízzé változik. Ki akarod inni - égeti a gyomrod.

Rátaposol - ő madárrá, te íjásszá - ő nyíllá változik.

Éppen engem néz, és noha én is őrá nézek, a fölénye abban

áll, hogy én tudom, hogy ő rám néz, míg ő úgy néz rám, mintha

nem látná a pillantásomat. Ámbár mit lehet tudni?

Kinek nézhet? Mit gondol rólam? Ó, csak viselnék

valamilyen egyenruhát, katonait vagy vasútit. A katona az

katona, a vasutas az vasutas. Láttam egy katonát (vasutast) -

mondhatná aztán a feleségének. De nincs rajtam egyenruha,

semmi sincs, ami az egyes részeket összekapcsolná bennem,

nem vagyok leírható. Annál is kevésbé, mivel a kanapét

eldugtam ugyan, de még mindig zokniban állok az út szélén.

Pedig biztosan megpróbál meghatározni. Talán azt gondolja,

hogy tolvaj, csavargó, őrült vagyok. Elhíreszteli a faluban, hogy

felbukkant egy gyanús alak. Idecsődül a népség, megbámulnak,

faggatóznak, ki tudja, talán meg is vernek. És hogyan fogok, ha

itt az idő, újra fölemelkedni? Hiszen csak egyszer történt meg, s

akkor egyedül voltam, és nem a csőcselék kellős közepében.

Mondanom kell valamit, be kell valahogy mutatkoznom,

hogy elmenjen, és ne sokat törje rajtam a fejét. Jelenlétem

valamilyen hiteles okára van szükség. Azt mondom neki

például, hogy az iskolát keresem. Éppen mivel idegen vagyok,

nem csodálkozhat a kérdésemen. Idegenségem megmagyarázza

a kérdésemet, kérdésem idegenségemet. Honnan tudhatnám,

hol van itt az iskola, ha idegen vagyok? Tehát megkérdeztem:

- Messze van innét az iskola?

- Ott ni - felelte, ostorával maga elé bökve. És hozzátette,

megállítva a szekerét: - Üljön csak fel, odaviszem.

Erre nem számítottam. Ha visszautasítom, kétszeresen

gyanús leszek a paraszt szemében. Először az iskoláról

érdeklődöm, aztán nem akarok odamenni. Ha nem utasítom

vissza, hátha közben értem jönnek, hogy továbbvigyenek? De ez

nem egészen biztos. Ha viszont nem megyek vele, holtbiztosan

kitalálja a paraszt, hogy becsaptam. A kisebbik rosszat

választottam tehát. Kompromisszumban is reménykedtem:

vele megyek, aztán ha majd sikerül lerázni, visszalopakodom.

Felültem a hordóra, mert mégsem szekér volt az, hanem

kerekes, nagy fémhordó, ammóniákszagú - csaknem

százszázalékos bizonyíték, hogy trágyalé szállítására szolgál.

Tisztázandó még a zokni ügye. Valaki, aki az iskolát keresi,

az rendben van. De miért ácsorog ott zokniban?

- Meleg ilyenkor a cipő - mondtam. Nem helyeselt, de nem is

tagadta, ami egyformán jelenthetett egyetértést és

ellenvéleményt.

- Mezítláb meg túl hideg van - egészítettem ki, hogy cipőtlen,

de nem is csupasz lábamat a rendjén valóság kellős közepébe

helyezzem. Ezt is szótlanul fogadta.

Elhajtottunk a park mellett. A lombok között megcsillant egy

tó, félig-meddig benőtte a zöld békalencse. Aztán kettéágazott

az út, s a paraszt rákanyarodott egyikre.

- Gólya - mondta, ostorával ezúttal oldalra bökve.

Csakugyan, egy fekete-fehér madár állt a réten. Netán

ugyanaz, amelyik az előbb fölöttem repült? De valamit

válaszolni kellett a parasztnak.

- Nini - mondtam nem túl megerősítőleg, hogy kétkedésnek

is felfoghassa. Akkor lenne témánk a további beszélgetéshez. A

kétkedés mindig élénkíti a társalgást. Ő azonban remekül

megvolt társalkodás nélkül, az újra beállt csönd, úgy láttam,

nem nyomasztja.

- Az iskola - mondta végül, egy alacsony, fehér épületre

mutatva. Meghúzta a gyeplőt. Lemásztam a hordóról,

megköszöntem a szívességét. Most várok, amíg elhajt, hogy

visszaosonhassak oda, ahonnét elhozott. Ő azonban nem

szándékozott elhajtani. Felém fordult, és nézett. A ló viszont

elfordult tőlem, és legelészni kezdett. Szeretem az állatokat.

Nem lopózhattam hát vissza a park felé, kénytelen-voltam

bemenni az iskolába. Kőpadlós tornácra jutottam. Innen ajtó

nyílt jobbra és balra. Benéztem a jobb oldali kulcslyukon, és

üres padokat láttam. Benéztem a bal oldali kulcslyukon, és

könyvespolcot láttam, rajta szürke csomagolópapírba kötött

könyvek, kék szélű fehér címkével a gerincükön. Csend és

karbolszag volt. Úgy látszik, ilyenkor üres az iskola, ez

felbátorított, sőt vakmerővé tett.

Lenyomtam a kilincset a bal oldali ajtón - zárva.

Lenyomtam a kilincset a jobb oldali ajtón - kinyílt. Hirtelen

megpillantottam egy fiatal nőt a létrán. Papírfüzért tartott

fölemelt kezében. Két feszülő fehér lábszára magasan kivillant,

még a térdhajlatnál is feljebb.

Megfordult, s elejtette a papírfüzért. Lehajoltam, és gálánsan

fölemeltem.

- Tessék - mondtam. - Le tetszett ejteni...

Lenézett rám. Apró szögeket tartott a szájában, fényes

sötétkék selyemköpenyének zsebéből kalapács kandikált elő.

Kivette a szögeket a szájából, és válasz helyett felvihogott.

Biztosan meglátta, hogy zokniban vagyok. De ezúttal cseppet

sem jöttem zavarba. Különneműek lévén, találkozásunknak

megvan a maga értelme, akárhogyan nézek is ki.

- Mi már ismerjük egymást valahonnét - jelentettem ki

merészen.

Most együtt tartottuk a füzért. Én föladtam lentről, ő elvette

fentről. Mintha ajándékot nyújtanék át, hódolatom jeléül.

Ennek ellenére, lábszárával a fülem mellett, egyáltalán nem

éreztem magam megalázva.

- Nem emlékszik rám? Pedig már láttuk egymást.

Ez igaz. Nő volt, és naponta láttam nőket. Lábszára irányába

nézve, megláttam az ablakon át, hogy a paraszt végre elhajtott.

Én meg itt ragadtam, megbénított ez a buta girland. Furdalt a

lelkiismeret, hogy itt vesztegetem az időt, mikor amott talán

már szólongatnak, keresnek...

- Majd máskor elmesélem. - Türelmetlenül kezébe nyomtam

a papírfüzért, és az ajtóhoz szaladtam. Ott maradt a létrán, két

kézzel szorongatva a füzért, mint valami rózsaszínű, papír

holttetemet. Észbe kaptam, és az ajtóban megállva, immár

udvariasabban és józanabbul hozzátettem:

- Ötkor. A parkban, a tónál.

Már a tornácon voltam, de megint eszembe villant, hogy

nem viselkedtem elég illedelmesen. Visszafordultam, hogy

kiegészítsem:

- De biztosan eljöjjön!

A kanapét ott találtam, ahol hagytam. Vajon eljöttek értem,

amíg nem voltam itt? Semmi sem mutatott erre. Megint

lefeküdtem, kifáradtam a futásban, külöben is az a helyem.

Talán jól végződik minden. Igyekeztem rendszerezni

gondolataimat, és így rendszereztem:

Primo - ha vittek, akkor nyilván fontos voltam nekik.

Secundo - ha egyszer megtaláltak, most is megtalálnak.

Tertio - ha távollétemben jöttek volna, akkor megvárnak. Ez

az előbbi két pontból következett.

A bokrok között kissé hűvösebb volt a levegő, sőt a kánikula

ellenére nyirkos. Fejemből lassan kiszellőztek a kommentárok,

a különféle neszekből ki kezdett válni néhány. Először a

rovarzümmögés, majd egy kaszán fent kaszakő sivalkodása, egy

mérges banya kerepelése valahol a kertek alatt. Aztán a

rovarzümmögés egyesült a kaszakő-kasza zümmögésével,

mintha az is egy nagy rovar volna, s ugyanakkor a banya

kerepelése a kasza-kaszakőével, s lett belőle banya-rovar

káricsálás. Ami a látványt illeti, kezdettől fogva egyhangú:

összefonódott lombok sátra.

Igazán láttam a felhőket, az eget. Annál nehezebb volt

elhinnem, hogy mégis lomb van a fejem fölött, és a szúnyogok

csípnek. Szunyókáltam. De hátha - utolsó reményem fölébredés

után - megint vittek legalább egy kicsit, míg aludtam, és

valóban az eget láttam, félálomban is? Hátha ezek már más

lombok? Nem, ugyanazok. Az ágakon ugyanaz az út, ugyanaz a

foghíjas kerítés kandikál át. Az elveszített suhanás emléke

annyira fájt, hogy könnyes volt a szemem. Nem szégyelltem,

mert öntudatlanul fakadtam sírva, még felébredés előtt, amikor

enyém volt az ég, de úgy látszik, már tudtam, hogy elveszítem.

Mindenesetre a könnyek - a könnyek igaziak voltak.

Eszembe jutott a megbeszélt találka, és feltápászkodtam a

kanapéról. Jelenleg így láttam a dolgot:

Primo - lehet, hogy csak véletlenül vittek. A kanapét akarták

vinni és nem engem, az pedig, hogy éppen a kanapén

tartózkodtam, puszta véletlen volt. Egyébként az is lehet, hogy

egyszerűen vinni akartak valamit, akármit.

Secundo - nincs rá bizonyítékom, hogy akkor kerestek. Tehát

most sem kell, hogy keressenek.

Tertio - még ha vissza is jöttek esetleg távollétem alatt, még

ha vártak is rám, megunhatták a várakozást.

És hátha megunták ezt az egész vivést?

Mi lesz, ha ma már nem jelennek meg?

Se holnap.

Még holnapután sem.

Elmentem a tóhoz. Lábam kellemetlenül belesüppedt a vizes

talajba. Még leülni sem volt mire.

Noha könnyedén töltök el hosszú órákat üldögélve, az egy

helyben állást konkrét foglalatosság nélkül, akár kis ideig is,

gyötrelmesnek találom, akkor már inkább fel-alá járok

ugyanolyan bambán, bár aközben is szenvedek.

Járkáltam hát a part mentén, míg meg nem láttam, hogy a

túlsó parton áll egy ember. Mozdulatlanul áll, azért nem vettem

eddig észre. Megriasztott a gondolat, hogy ő talán már előbb

észrevett, és régóta figyel. Csak akkor nyugodtam meg, mikor

alaposabb szemrevételezés után megállapítottam, hogy

horgászbotot tart a kezében. Tehát horgász, a horgászok pedig

az úszót lesik, és nem bámészkodnak összevissza. Nem is a

parton áll, hanem a part közelében, egy csónakban. Szürke

pufajkás férfi, arca kissé különös, amit messziről hajlamos

voltam a bajusznak tulajdonítani.

Abbahagytam a járkálást, először is azért, hogy magamra ne

vonjam a figyelmét, másodszor, mert lévén már mit néznem,

visszanyertem az egy helyben maradás képességét. Így

bámultunk, ő az úszóra, én őrá, és mindketten vártunk, ő a

halra, amely megfogatja magát, én az ismerősömre, ő a hal

jóvoltából nem unatkozott, én a hal és az ő jóvoltából.

Ennélfogva mikor hirtelen kirántotta a horgot a vízből (hal

nélkül), botja köré tekerte az innét láthatatlan zsinórt, kikötött

a parton, és elment - feldúltnak és elhagyatottnak éreztem

magam. Tovább ődöngtem fel-alá, míg végre megjött a lány.

Frissen vasalt, fehér galléros kék ruha volt rajta, haja is

frissen göndörítve. Az én kedvemért csinosította ki magát, de

éppen ez feszélyezett. Sétálgattunk, hátráltatva szívügyünk

fejlődésében, zavartabban, mint az első találkozáskor. Mesélt

vidéki tanítónői életéről. Nemrég kapott itt állást, apuka és

anyuka jól van, egy távoli községben laknak, de évente

meglátogatják, ő meg hazajár az ünnepekre. Bátyja, akivel

gyerekkorukban sokat veszekedtek, katonaidejét tölti. Most

kedvelik egymást, leveleznek. Még a bátyja fényképét is elővette

fekete lakktáskájából, és megmutatta. Igen, egészen bátyszerű,

csak barnább. Ő egy gazdacsaládnál lakik és étkezik, a ruháit

maga varrja. Hiányzik neki a szórakozás, meg a társalgás

művelt emberekkel.

Így csevegve, többször is körüljártuk a tavat. A hold túl korán

kelt föl - ez szép időben előfordul -, mint a részeg színész, aki

tévedésből becsörtet a színpadra a jelenése előtt, és mindent

összezavar. Számítottam a holdra, de majd csak később,

sötétedéskor. Most ő sürgetett, ahelyett, hogy én vártam volna

őrá. És mint az előadás rendjét összekutyuló, kótyagos színész

partnere, kénytelen voltam felgyorsítani a cselekményt, hogy

megmentsem a művet a közönség szemében. Fütyülve a

zűrzavarra, amelynek ő az oka, gondtalanul vigyorgott a még

világos és egészen kék égen, mint szerencsepénz a kútban.

Szép kis szerencse!

Az én szerencsém másutt volt, nem ennél a tónál és nem

ezzel az egyébként kedves teremtéssel. De az emlékezés

annyiban hasznomra vált, hogy arra a kalandra gondolva,

másról kezdtem ugyan beszélni, de akkora lelkesedéssel,

amilyet sohasem csiholtam volna ki magamból, ha a jelenre

gondolok. Elmondtam neki, milyen mély benyomást tett rám

(és nem felhőfehér lábára gondoltam, hanem az akkori

felhőkre), beszéltem az örök egymáshoz tartozás rendkívüli

érzéséről, amely nyomban elfogott, mikor először megláttam

(és arra gondoltam, milyen kapcsolatban voltam a térrel és a

magassággal, mikor vittek), arról, hogy nincs más vágyam,

mint örökre megőrizni a pillantását (közben saját pillantásom

járt az eszemben, amely - vigasztaltam magam - ott maradt

abban a térben, mert amikor engem kidobtak belőle, madár

formáját öltötte, s ez a madár - hittem - tovább szárnyal, mikor

én már nem vagyok ott) - meg más effélékről.

Mivel így áttolódott minden, mivel hamisat beszéltem, de

igazán gondoltam, szavaimat váratlan meggyőző erő hatotta át,

s egészen lenyűgözték. Elbűvölten csüggött rajtuk, nyilván úgy

érezte, hogy ez már több, mint felületes flört. Egyébként

emlékeimbe révült énem engem is elragadott, mind

magasabbra szárnyaltam, s amint emelkedőben egyre

távolodtam tőle, annál könnyebben ment a beszéd, mert

elfeledkeztem őróla, s ennek jóvoltából egyre szebben, meggyő-

zőbben beszéltem. Végül belefáradtam, és visszaestem. Sokáig

beszélhettem, mert közben besötétedett. A hold megnőtt, és

vörös lett. Duplán tükröződött vissza most a tóban. Szomorú

voltam.

- Ne csónakázzunk? - javasoltam. Nem annyira a

holdfényparti csábított, mint az, hogy a csónakban le lehet ülni.

Odamentünk a ladikhoz. De kiderült, hogy tele van vízzel,

gumicsizma nélkül kellemetlen volna beszállni.

Tovább keringtünk hát a tó körül, és igazán szerettem volna

végre lerogyni valahol. A hold közben feljebb vándorolt, és

elsápadt.

- Van itt a közelben egy kanapém - mondtam. - Nehogy

félreértsen - tettem gyorsan hozzá, észbe kapva, milyen

kétértelmű a javaslatom. - Idehozhatnánk a tóhoz, és

nézhetnénk, milyen szépen tükröződik a hold a vízben.

Az ügy ilyetén felfogását ártatlannak találtam, sőt nemesnek,

esztétikai jellegénél fogva. Elmentünk a kanapéért. Két oldalról

megragadtuk a bútort, és a tóhoz vittük. Letettük a partra,

szándékunknak megfelelően, hogy gyönyörködjünk a tájban. És

valóban, csak a vízre kellett nézni, hogy lássuk az égboltozatot

meg a sápadt holdat.

A hajdani kúriában szálltam meg, amely jelenleg a község

tulajdona. Ott lakik a megbízott, aki a maradék földön

gazdálkodik. Unokafivérként mutattak be neki, kaptam egy

üres földszinti szobát, beállítottuk a kanapét. Első éjjel ruhástul

aludtam, másnap a tanítónő ágyneműt és cipőt hozott.

A ház üres volt, mert a megmaradt kevéske bútort a

megbízott a konyhába vitte, ahol berendezkedett. Legényember

lévén, bőven beérte azzal az egy helyiséggel. Bajuszos volt, és

szeretett horgászni. Korábban kelt nálam, és ment a dolgai

után.

Én későn keltem. Kényelmesen megreggeliztem, majd

senkitől sem zavarva sétálgattam a nagy házban, Megnéztem a

majorságot, kimentem a parkba. Délután a lány végzett a

tanítással, és ikerfazékban elhozta az ebédemet. A nap

hátralevő részét együtt töltöttük, mindig az épületek és a park

körében maradva. Csak ritkán mentünk ki a rétre, este.

A ház rossz állapotban volt. A falak beázva (ablaküveg sehol,

kivéve a konyhát), a vakolat hámlik, így a szobák napsütésben

is komorak. Ajtó sincs közöttük. A félig lebontott kályhák - vagy

legalábbis a rostélyt szedték ki belőlük - már egyértelműen

romokra emlékeztettek. Kőlépcső vezetett az emeletre, falépcső

az emeletről a padlásra. A padláson találtam egy tárgyat, amely

jeladásnak rémlett, de mindenesetre felszakította a sebemet.

Kell-e hangsúlyoznom, hogy folyton az járt az eszemben, ami

a legelején történt velem, s aminek következtében idekerültem?

Teltek-múltak a napok, de olyan egyhangúan, hogy számolni

sem tudtam őket. Különben is kétlem, hogy akár egymástól

különböző napok, olyan napok, amikor más dolgom is van,

mint szobáról szobára őgyelegni, elszakíthattak volna az

emlékezéstől. Mert nemcsak az emlékezés volt a lényeg, hanem

a remény is. Hiszen ha itt időztem, hát csakis azért, mert

szüntelenül reméltem, hogy megismétlődik, vagy helyesebben:

folytatódik eredeti kalandom, az egyetlen, amelynek valamiféle

jelentőséget tulajdonítottam.

Ha itt ragadtam, ha lődörgéssel és álságos enyelgéssel

töltöttem a napjaimat, méghozzá kényelmetlenül és

korlátozottan, hát csakis azért, mert reménykedtem. Azonfelül

féltem, hogy ha eltávolodom onnét, ahol megszakadt az

alapvető ok, amelyért éltem, akkor nem tudom többé fölvenni a

fonalat. Itt veszett el a nyom, itt kell keresni. Máskülönben rég

megszöktem volna.

Máskülönben nem is igen bírtam volna ki itt. Bármilyen

kényelmetlen volt a helyzetem, túl sokat nem kínlódtam miatta,

mert folyton azon az egyetlen témán rágódtam, amely érdekelt

- minden egyéb hidegen hagyott. Azok a napok, azok a

körülmények csak véletlen háttérül szolgáltak az én nem

véletlen értelmemhez. Talán őrültség volt, hogy a megbízottat -

kétségtelenül igazi bajuszával, falon túli horkolásával - non-

szensznek tartottam, gondolataimat pedig (tudjuk, ugye, miről)

az igazság ápolgatásának. A reális szúnyogokat és az eleven

tanítónőt nem szükségszerű eseményeknek tekintettem, azt

viszont, ami a történet kezdetén esett meg velem,

szükségszerűségnek. Ám ebből az őrültségből, ha őrültség volt,

gyakorlatilag az következett, hogy kevésbé szenvedtem a

horkolástól, a szúnyogoktól és a tanítónőtől, mintha több

figyelmet szenteltem volna nekik, mintha egyedüli valóságnak

ismertem volna el őket, és nem minősítem puszta epizódnak.

Végeredményben átutazónak éreztem magam, és kényelmetlen

életmódom csupán az utasember kényelmetlensége volt, aki

lekéste a vonatját, s eltölt néhány órát egy kis állomáson, de

nincs hozzá semmi köze.

A padláson egy gyaloghintót találtam. Rég nem használták,

mégis csorbítatlanul őrizte magában rendeltetését, amelyre

teremtették. Minden része a rendeltetéséről beszélt. A négy

rúd, végükön kézhez álló, kényelmes fogantyúval, jobbat nem is

álmodhatnak, akik vinni fogják. Annak a számára pedig, akit

visznek, szintén a legcélszerűbben terveztek el mindent. A kis

fülke lakkozott bőrborítása megvédi széltől, esőtől, kíváncsi

pillantásoktól, a nemezzel kárpitozott, fehér atlasszal bevont

padocskán kényelmesen ülhet. A sértetlen ablakokon függöny,

hogy elzárkózhasson a világtól, ha kedve tartja. Még a fülke

tapétája is, noha kizárólag díszítő feladatot tölt be, összefügg az

általános célszerűséggel. Egy magasabb terv szerint van

elrendezve minden.

Ez a látvány olyan brutális célzás volt, mint akasztott ember

házában a kötél. Ráadásul micsoda különbség e tökéletes

alkotmány és az én kanapém között! A kanapét csak

üggyel-bajjal, jobb híján lehet vivésre használni, természete

ellenére. Vigyetek - látszott mondani ez az alkotmány, oly

kategorikusan, hogy szinte felharsant a helyeslő kurjantás:

nosza, vigyük, vigyük! Engem pedig az én szegény, szerény

kanapémon vittek. De ha a kanapén tudtak vinni, akkor

mennyivel inkább...

Beszuszakoltam magam a fülkébe, és becsuktam az ajtaját. A

gyaloghintó seb volt emlékeimnek, de a remény jele is egyben.

Nehéz volt a szűk kamrában lélegzetet venni, még, nehezebb,

mint a mindenféle limlommal zsúfolt padláson, a forró tető

alatt. Eddig sötétnek tűnt a padlás, most némi fény szűrődött

be a kis ablakokon. Mintha egy bőröndben ülnék, sötétségbe

csomagolva. Elképzeltem, hogy bennem, a testemen belül, még

sötétebb van. Úgy éreztem, én vagyok a sötétség magja, és

többféle réteg vesz körül. Az első: a kékség odakint, a fák

hajladozó csúcsa, csicsergő madarak. A második: a padlás

dohos, poros félhomálya. A harmadik: a sűrűbb sötétség a

légmentesen zárt gyaloghintóban, penész és egérürülék.

Legbelül én, maga a sötétség szubsztanciája. De arra is

gondoltam, hogy ezt az egész sötétséghagymát, noha kifelé

világosodik, a kozmosz még tökéletesebb feketesége veszi körül.

Tökéletesebb, vagy ugyanolyan, mint ami bennem van? Jobban

örülnék, ha ugyanolyan volna. Akkor úgy érezném: azonos

anyagból lévén, rokona vagyok a világmindenség antifényének.

Hallgatóztam. Egyébként megérezném, ha fölemelnének.

Hát nem csábítja őket ez a pompás hordszék? Mennyivel

könnyebb volna nekik, mint az ormótlan, nehéz kanapéval

veszkelődni. Mi sem természetesebb, mint hogy kihasználják az

alkalmat, amíg itt bent ülök. Igyekeztem nem gondolni erre,

számoltam ötvenig, százig. Csak az udvarról hallatszó női hang

győzött meg végleg, hogy semmi sem történt. A tanítónő meg-

jött az ebéddel.

A hang nehezen hatolt be a gyaloghintóba, de azért érthető

volt. A nevemen szólít. És ha úgy tennék, mintha ez a név nem

rám vonatkozna? De ez nem is színlelés: rám vonatkozik-e

csakugyan? Miért volnék én ez a szó? Mi okozta, hogy

azonosultam vele? Alkalmasint semmi, csak a passzivitás és a

megszokás. Hűvös kábulatban ültem egy ideig, e név

idegenségét szemlélve. Nem feleltem hát egyre türelmetlenebb

hívására, korántsem rosszindulatból, csak mert akit hívott, az

más volt, nem én. Nem voltam én rosszindulatú, se kegyetlen,

se gyáva. Mindezek a tulajdonságok a nevemhez tartoztak,

amelyhez semmi közöm.

Ez nem tartott sokáig. Észre sem vettem, és megint

hallgattam a nevemre, ki is szálltam a gyaloghintóból,

méghozzá igen gyorsan. Őt odalent találtam, nyugtalanul

járkált a ház körül. Kezében a tiszta vászonkendővel letakart,

agyag ikerfazék.

- Hol bujkáltál ilyen sokáig, miért nem jöttél mindjárt? Nem

hallottad, hogy hívlak?

Nem tudtam mit válaszolni a szemrehányásra, mivel most,

hogy a nevem visszajött hozzám, magam sem értettem akkori

állapotomat, mikor a nevem nem volt jelen. (Hová ment?

Honnan jött vissza? Megjött valahonnan, vagy nem is ment el

sehová, csak megsemmisült, aztán újjászületett a semmiből?

De hogyan születhetett a semmiből pontosan ugyanolyannak?)

Hogy magyarázhattam volna meg neki, amit már magam sem

értettem? Igyekeztem gyöngéd és bocsánatkérő lenni, mivel

bántott, hogy nem tudok választ adni. De ez, csodák csodájára,

sokkal eredményesebben megnyugtatta, mint a legpontosabb

magyarázat. Úgy látszik, nem is a válaszom volt neki fontos,

inkább az, hogy olyan legyek hozzá, amilyennek elképzelt. A

választ kizárólag azért követelte, mert gyanakodni kezdett,

hogy nem vagyok olyan. Most, hogy olyannak bizonyultam,

gyöngédnek és kedvesnek, meg is szűnt a faggatózás oka.

Leültünk a kúthoz, a nagy hársfák árnyékába, az öreg

vályúra. Duzzogásának nyoma sem maradt, elmesélte, mi volt

délelőtt az iskolában, apró-cseprő gondok, hétköznapi bajok.

Figyelmetlenül hallgattam, mert lekötött a probléma: lám,

olyan vétségért feleltem, amelyet nem követtem el. (Bocsánatot

kértem tőle, amiért megvárattam, pedig az, aki megváratta,

nem az volt, aki bocsánatot kért.) Csakhogy voltaképpen az sem

követte el, aki elkövette, mert effajta vétséget csak olyan valaki

követhet el, akinek kötelességei vannak ezzel a nővel szemben,

és aki az én nevemet viseli. Tehát az a névtelen ott a

gyaloghintóban semmiképpen.

Akkor ki a vétkes?

Többek között elmesélte, hogy az iskolai könyvtárban már

nem fértek el a könyvek, intézkedni kellett. Megvan rá a pénz,

és ma délelőtt meghozták a polcot.

A „meghozták" szóra tüstént felfigyeltem. Folytattam a

témát:

- Nahát, meg is hozták?

- Hiszen mondom. Nem figyeltél?

Ha tudná, mennyire figyelek most. De éppen ez az, amit még

sejtenie sem szabad.

- És kifélék voltak? - kérdeztem közönyt tettetve.

- Kik?

- Hát akik hozták.

- A sírásó.

- Hogyhogy a sírásó?

- A sírásó meg a fia.

- A sírásó hozza a polcot?

- Asztaloskodik otthon. Ami csak kell, a sírásó meg tudja

csinálni.

- És csak ők ketten hozták? - kérdeztem kissé csalódottan.

- Hát kivel hozták volna?

- Á, semmi. Azt hittem, segített nekik valaki.

Nem, ez nem az. De mégiscsak jelenthet valamit, hogy a

sírásó vitte a polcot. Nem árt, ha elmegyek a sírásóhoz

puhatolózni.

Kimentem a temetőbe. A sírásó egy kriptán ült, és

cementhabarcsot kevert a vödörben. Ráköszöntem, és

megkérdeztem, mit csinál. Megmutatta, hogy az alapfalban rés

van, amit be kell tömni. Ez volt az egyeden kőkripta a

temetőben, az egyházközség tulajdona, ide temetik a helybeli

plébánosokat.

Kicsavartam a literes üveget az újságpapírból, és a kőlapra

tettem, hogy volna-e szíves kinyitni. Letette a vakolókanalat, és

tenyerével gyakorlottan kiütötte a dugót. Húzza már meg,

javasoltam, nem is illett másképp. Aztán húztam egyet én is, így

kezdődött az ismeretségünk.

A sírásó barátságos ember volt, aki nem avatkozik a mások

dolgába, de a magáéról is tartózkodóan beszél. Szívesen

társalgott viszont általános témákról. Az újság, amelybe az

élelmiszerboltban az üveget csomagolták, hírt adott a messzi

amerikai országban folyó háborúról. A sírásó, minthogy

intelligens embernek ítélt, megkérdezte, mennyi idő alatt

lehetne szerintem gyalog odaérni, ha leállna a vasút. Arra a

megállapításra jutottunk, hogy a gyalogosnak jó pár hónapjába

telne az út, de visszafelé még sokkal többe, tekintettel arra,

hogy odamenet elfáradt.

- Ámbár ki tudja? - vetette fel a sírásó. - Hátha mégis

visszaérne ugyanannyi idő alatt, sőt talán még hamarabb, mert

már ismeri az utat, emitt-amott átvághat, de legalábbis nem

téved el.

- No igen, de az is számít, milyen évszakban jövünk vissza -

figyelmeztettem. - Mert világos, hogy télen vagy olvadáskor

sokkal nehezebb gyalogolni, és némelyik útszakasz járhatatlan

is lehet.

- Eriggyen már, miféle tél? - vitatkozott a sírásó. - Csupa

meleg ország.

Kellemesen elüldögéltünk. A kis dombon elterülő temetőből

látszott az út fehér sávja, mellette a park (innen messziről

tömör szigetecske a földek között, közepén a háztető csúcsával),

a falu, a fehér iskolaépület, és legközelebb a templom. Tornya

nem hegyes, hanem kupolás, a világosszürke bádoggal fedett

kupola kis oszlopban végződik, tetején aranygömb és -kereszt.

A templom mellett a plébánia, tiszta és rendes, a sötétre mázolt

ablaktáblák négyszögecskéivel.

Kellemes volt mindezt így egyszerre látni, pillantásommal

átfogni az egész vidéket, édes semmittevés közben megkeresni

a földeken itt-ott serénykedő kis pontocskákat, ámbár kevés

akadt, mert a sürgős tavaszi munkákat már elvégezték, az

aratás pedig még előttünk volt.

Annál is kellemesebb, mivel még éppen csak hozzáfogtunk

az üveghez, és lágyan hűsítgetett a szellő. Megint kortyoltunk

egyet, és rágyújtottunk.

- Attól függ - mondtam, továbbszőve a témát -, hogy üres

kézzel megy az ember, vagy visz valamit.

- Mi a csudát vinne?

A szemembe hazudik, vagy semmit sem tud. De az is lehet,

hogy ajtóstul rontottam a házba, és megriasztottam. Nem

szabad falhoz szorítani.

- Például hátizsákot. Elemózsiával. Vagy ilyesmit.. .

A fejét csóválta.

- Ha már nekivág, akkor nem olyan buta, hogy ne kapjon

étkezési kuponokat. Akár ingyen.

Nem sugalmazhattam, hogy feltételezett gyalogosunk

szellemi képességei nem teljes értékűek. Ez valahogy sértő lett

volna ránk nézve, hiszen már-már azonosítottuk magunkat a

védencünkkel.

Nem makacskodtam hát. Különösen mivel a sírásó újabb

témát pendített meg:

- Ide hallgasson, uram. Azt beszélik, máshol is vannak

emberek. De nem tudják, hol. Egyszer azt mesélik, hogy itt,

máskor azt, hogy amott... És kezdik elölről. Minek mondják,

hogy vannak, ha még azt se tudni, hogy hol?

Elmagyaráztam, hogy ha egyszer nincsenek az egyik

bolygón, akkor nyilván egy másikon vannak. - Egy másik

bolygó viszi őket - így fogalmaztam, és mélyen a szemébe

néztem.

- Bolondság az egész. Még ha vannak is egy másik bolygón,

minek kellenek nekünk? Vagy ugyanolyanok, mint én meg

maga, és akkor mi értelme. Akkor már inkább magával

üldögélek itt, elegánsan. (Itt nagy rokonszenvvel meghúztuk az

üveget egymás egészségére.) Minek keresgélni őket? Vagy nem

olyanok, mint mi, és akkor le vannak... (Itt közönséges

kifejezést használt.)

Ez a vallomás megindított. Lám, megvallja, hogy milyen

nagyra becsül, és társaságomat többre tartja még a legtávolabbi

bolygókról való személyek társaságánál is.

- Tegeződjünk - javasoltam.

- Rágcsálj hozzá egy kis sóskát - biztatott, zöld levélkéket

tépve. Egyszerű és szívélyes volt ez a felszólítás. És egy ilyen

embert akartam én becsapni. Kizárólag azért környékeztem

meg, hogy bizonyos információkat szedjek ki belőle.

(Amennyiben birtokukban van.) Bántott a dolog.

- Egészségedre - mondtam érzelmesen. Szégyelltem

eltévelyedésemet, és valahogy jóvá akartam tenni. Különben is,

ez a temető egyre jobban tetszett nekem.

- Vagy az állatok - folytatta a sírásó. - Az egyik van, a másik

nincs. A macska például van. A kutya is van, Az olyan meg,

amelyik nincs, egyáltalán nem állat.

Egyszerűen csak ennyit mondott, de nekem úgy rémlett, a

problémáimra céloz. Úgy fogadtam szavait, mint

szemrehányást, életvitelem kritikáját, kételkedést kutatásom

eredményességében és esetleges eredménye értelmében.

Megjegyeztem hát, hogy gyakran azt hisszük, hogy valami

van, és aztán kiderül, hogy csakugyan.

- Előfordul, de másképp is szokott lenni - és megkoccantotta

az üveggel a kripta fedőlapját. - Mit gondolsz, mi van odabent?

- A plébános úr - feleltem magabiztosan.

- Semmi sincs. Igaz, volt egyszer nálunk egy nagyon öreg

tisztelendő. Már mindenki azt gondolta, hogy meghal, aztán

eltemetjük. És csakugyan meghalt, de máshol temették el.

Talán igaza van. Talán nincs is az, amit keresel. Talán volt

valamikor, de már nincs. Akkor pedig: olyan, amelyik nincs,

egyáltalán nem állat." De eszembe jutott, hogy ha a plébános

nem nyugszik ebben sírban, akkor másutt nyugszik.

- És hol? - kérdeztem.

- A másik egyházközségben.

Tehát mégis! Nem mindenütt, az még nem jelenti: sehol.

Nem mindig, az még nem jelenti: soha többé. Abból, hogy nem

most és nem itt, még nem következik, hogy nem máskor és nem

másutt. Türelem. Azt követelni, hogy valami folyton történjen,

olyan, mint azt követelni, hogy a plébános úr itt is nyugodjon,

ott is, és még száz helyen egyszerre. Csak elegendő kitartás kell,

hogy várjak, elég erő, hogy keressek.

- Hát akkor az ő egészségére - kaptam fel reményre gyúlva a

palackot.

- Hiszen meghalt.

- De élt, mielőtt meghalt.

- Ja, úgy már más. - És elfogadva ezt a pohárköszöntőt,

jóváhagyta világszemléletemet, melyet így foglalhatnék össze:

„Minden a maga helyén, minden a maga idejében."

Gyönyörű idő volt, és a hely se csúnya. Először találtam

kevésbé fontosnak a kanapét, a gyaloghintót, azokat a

csalódásokat és azokat a reményeket. Mit is akarok

tulajdonképpen? Nem jó nekem ezen a kövön, mikor melenget

a napocska, és a barátommal diskurálok?

- Ide figyelj - mondtam -, disznóság azzal a plébánossal. Nem

kellett volna megengedni.

- Hogyhogy? - ellenkezett a sírásó. - Hisz még életében

átvitték a másik plébániára.

Az „átvitték" szóról eszembe jutott valami. Nem is annyira

azért, hogy próbára tegyem (elborzasztott most az ilyen

fondorlatos eljárás a barátommal szemben), nem is annyira

azért, hogy megtudjak valamit (már nem nagyon számított, hisz

nem értettem többé, miért akartam tulajdonképpen változtatni

a sorsomon, mikor ilyen jó dolgom van) - inkább csak a

lelkiismeretem megnyugtatására, mert még emlékeztem, miért

jöttem ide, no meg azért is, hogy ne legyen már köztünk

semmiféle titok, férfiasan megkérdeztem:

- Ki vitte át?

- A püspök.

Világos! Hogy én erre nem gondoltam eddig. A püspök vitt

engem a kanapén, sőt talán több püspök, főpapi ornátusban,

pásztorbotjukra támaszkodva. Egyenesen hízelgő lett volna

számomra ez a felfedezés, csak éppen már nincs semmi

jelentősége. Mit érdekelt most a püspök, a kanapé, mindaz,

amit eddig olyan fontosnak találtam? Semmi áron el nem

váltam volna a barátomtól, kibírhatatlan lett volna, ha el kell

válnunk. A puszta gondolatra, hogy a püspök elszakíthat tőle,

könnybe lábadt a szemem.

- Szeretlek, barátom - mondtam.

Elérzékenyültem, majd kicsordult belőlem a bánat. Úgy

gondoltam az elválásra, mintha a püspök már a fejem fölött

állna. Gyűlöltem az emberrablót, aki a lelkembe tipor.

- Nem szeretem a küspököt! - kiáltottam.

- Nem szeretsz? - fortyant fel a sírásó, mivel rosszul értett.

- Téged szeretlek, a küsköpöt nem szeretem.

Így mondtam: „küspököt" és „küsköpöt". Már a szeszes ital

hatása alatt álltam.

Aztán néhányszor eltűnt előlem, én meg őelőle. Türelmesen

kerestük és meg is találtuk egymást. Én beleestem valami

gödörbe, ő nótára gyújtott. Én könyörögtem, hogy legyen

ember, és mikor nem akart, megsértődtem. Kibékültünk,

megállapítva, hogy mindenkinek élnie kell.

- Mert tudod - hajtogatta csökönyösen -, én már ilyen

vagyok. Amim van, az az enyém.

Tökéletesen egyetértettem vele, csak annyit jegyeztem meg,

hogy ki így, ki úgy, de én tudom, amit tudok. Ez újabb vitát

lobbantott fel. Annyi mondanivalónk volt egymásnak.

Elhatároztam, hogy mindent elmagyarázok neki. Ő is nekem.

Elfogyott a cigarettánk. A sírásó kijelentette, hogy elugrik

egy új csomagért. És még valamiért - tette hozzá. Ez már abban

a szakaszban volt, amikor megint egyedül éreztem magam, és

magányosságomat semmi sem fokozhatta, sírásóval vagy

nélküle. Sőt idegen lett számomra, ugyanolyan közömbös, mint

a püspök az elején, mielőtt meggyűlöltem (a püspököt).

Egyébként már a püspök iránt sem éreztem gyűlöletet. Minden

mindegy, a sírásó vagy a püspök, senki sem segíthet rajtam. Az

is lehet, hogy a cinkosa mind a kettő. Minek? Talán az életnek,

amely olyan rútul elbánt velem. Leselkednek rám, de én se

vagyok ám akárki, majd én megmutatom nekik.

És visszatért hozzám az, amiről mindenek ellenére sem

adatott elfeledkeznem.

Kószáltam a sírok között, haragomon emésztődve, míg egy

kőangyalhoz nem értem, amely alacsony talapzaton térdelt,

kezét imára összetéve. Elhatároztam, hogy kiöntöm előtte a

szívem.

- Mert tudod - mondtam -, én kutyába se veszem őket.

Kutyába se veszem az egész bandát. Azt hiszik, hogy én semmit

se tudok. Azt hiszik, hogy velem csak úgy lehet, egyszer emígy,

máskor amúgy. Hát én azt mondom nekik: pardon, egy

pillanatra. Hátha nekem nem tetszik valami? Hátha nekem van

elegem? Hátha én nem akarom? Mert hátha szép óvatosan kell

énvelem, szőrmentiben. Mert hátha fáj nekem.

Közben észre se vettem, mikor odajött a menyasszonyom, és

megállt mellettem. Egyébként azt se vettem észre, mikor múlt

el a délelőtt, a dél és a délután, hogyan történt, hogy már

lenyugvóban a nap.

- Berúgtál - mondta.

- Be én - feleltem, hirtelen nagyon fáradtan. - De ebből nem

következik semmi.

Tehát nem tudtam meg semmit, ha nem számítjuk a részeg

káprázatot a püspökkel. Józanul már kiáltóan nyilvánvalónak

láttam, milyen hülye volt akkori feltevésem, sőt

bizonyosságom, hogy a püspök vitt. Kedvetlenül elejtettem ezt

a nyomot. De a sóvárgás jobban gyötört, mint valaha. És még

ha csak sóvárgás lett volna. Szükséglet volt, olyan parancsoló,

mint az éhség. Azt hihetné az ember, hogy már hozzászoktam

nemlebegő állapotomhoz, ehhez a látszatélethez. Szó sincs róla.

Néha elátkoztam a boldogságot, mert ha meg nem ismertem

volna, most nem érezném ennyire a szükségét. De az átkozódás

nem segített. Legfeljebb azt mutatta, hogy még a szükségletnél

is hatalmasabb valami gyötör: szenvedély.

Csakugyan: szinte rögeszmés állapotba kerültem. Valószínű,

hogy ha mindjárt az elején belemegyek valami

kompromisszumba, elkezdek valahogy berendezkedni, tovább

számítva ugyan arra, hogy visszajönnek és megint vinni fognak,

de bebiztosítva magam arra az esetre is, ha nem jönnének

vissza olyan hamar, ha kettős játékot játszom, megmenekülök

ettől a monotóniától. Már csak azért is, mert legalább részben

mással volnék elfoglalva. De én rögtön megmakacsoltam ma-

gam, semmilyen kompromisszumra nem álltam rá. (Ha nem

számítjuk az olyan szükséges apróságokat, mint az élelem, a

tető a fejem fölött, meg a cipő.) Semmi sem vont hát el a

rögeszmémtől, teljesen neki szenteltem magam. Sőt, ez az egész

szükséges élet tulajdonképpen szükségtelen volt nekem, nem az

lévén, amit elképzeltem. Ideiglenes rossznak tekintettem, és ha

volt számomra bármi értéke, hát csak annyi, hogy akármikor

átváltozhat valami mássá. De ez az ideiglenesnek hitt élet csak

folyt tovább, és az egyetlen valóságnak bizonyult, egyelőre.

Végéhez közeledett a tanév. Már nem sokáig lesz dolga az

iskolában, és én elveszítem szabad délelőttjeimet. Így sincs elég

időm a gondolkodásra. Reméltem, hogy a szünidőre elutazik a

szüleihez. De mi lesz akkor velem? Ki fog eltartani?

Hát már aggódom a jövőmért? Hiszen ez azt jelenti:

elismertem, hogy itt maradok. Márpedig ennek tagadása és el

nem ismerése volt a legfőbb foglalatosságom. Bebörtönözve a

park határai közé, mint a narkomániás, akitől elvették a

kábítószert, de sem örökre meg nem tagadták, sem nem ígértek

semmit, lehetővé téve minden kétségbeesést és minden

reményt - ingerlékeny és mogorva lettem a környezetemmel,

vagyis a tanítónővel, mert rajta kívül senki sem volt körülöttem.

Nem panaszkodott, ami csak fokozta dühömet, mert látva, hogy

bármit is csinálok, tovább gondoskodik rólam, és nem tesz

semmi szemrehányást, bizonyossággá vált a gyanúm, hogy ez a

história kifizetődik neki. Tudniillik azzal gyanúsítottam: csak

azért segít rajtam, hogy függővé tegyen magától. Elfogadtam

hát a szolgálatait, de értésére adva, mennyire terhemre vannak.

így akartam hangsúlyozni függetlenségemet. A legegyszerűbb

lett volna beszélni vele a jövőről. De nem óhajtottam ilyen

beszélgetést. Viszont az is idegesített, hogy hallgatunk erről a

témáról. Hajlandó a hallgatásra - gondoltam -, tehát úgy véli,

nincs is miről beszélni. Természetesen sohasem vallottam be

neki, miért vagyok ezen a vidéken. Még kevésbé mondtam el,

mit várok minden percben. Joga volt hát úgy viselkedni,

mintha előttünk állna az egész élet. Viselkedése

tudatlanságából következett, amelyben tudatosan hagytam

meg. De én azt olvastam ki a viselkedéséből, hogy nem hiszi,

amit én hiszek, vagyis azt, hogy bármelyik percben elmehetek.

Ez a szkepticizmus megbocsáthatatlan volt.

Egyszer, amikor a kanapén feküdtem (mind gyakrabban

heveredtem le a kanapéra; az egyetlen anyagi jel, amely

megmaradt nekem, híd a másik dimenzióba, sajnos olyan híd,

amelyen csak feküdni volt módom), küldönc jött a plébános

úrtól - annak az utódjától, akit másik egyházközségbe helyeztek

-, és levelet hozott, uzsonnára szóló meghívással. „Bár nem

ismerjük egymást - írta a plébános -, remélem, uraságod nem

veti meg a szerény uzsonnát, amelyre egy papi személy in-

vitálja." Ezzel értésemre adta, hogy a találkozás magánjellegű

lesz, világnézettől független, vagyis elfogadja fenntartásaimat,

ha ateista vagyok. Ugyanakkor némiképpen megzsarolt, mert

ha elutasítom a meghívást, az azt jelenti, hogy nem tudok az

ideológiák fölé emelkedni, mint ő.

De különben sem szabad visszautasítanom. Falun a pap

fontos személy, és ha már magamra vontam a figyelmét,

ügyelnem kell, hogy ne váljon rosszindulatú figyelemmé. Jobb

lesz odamenni, ahogy hivatalos személyeket meglátogat az

ember, hogy rendjén legyen a környezete szemében. Szükségem

van erre, hogy békében maradhassak.

Megüzentem a fiúval, hogy ott leszek, és megborot-

válkoztam, mert a pap nem nő ugyan, mégis van benne valami

nemünktől idegen, ami körültekintésre és éberségre késztet.

A plébánia bizonyos városi eleganciával párosította a falusi

bájt. Orgona nézett be az ablakon, linóleum fénylett a padlón,

frissen, hűvösen, kellemesen hatott. Kristálytálban cseresznye,

a könyvespolcon jobbára fekete kötésű (alighanem teológiai)

könyvek, fonott hintaszék, politúros asztalkák és székek. A

falakon feszület és vallásos festészet klasszikusai, de teljesen

világias reprodukciók is, noha mértéktartó témájúak: hegyi tó

látképe a ködben, zerge a sziklán, tanulmányrajz

parasztemberekről.

A pap még fiatal, telt arcú ember, csak a szeme különös.

Koromsötét pillái keretében feketének tűnik, holott jobban

megnézve kék.

- No lám, a mi Robinsonunk! - köszöntött szívélyesen. - Isten

hozta, isten hozta a mi szigetünkön.

Hellyel kínált, cigarettát tett elém egy kis fakupában, szőke

dohánnyal töltött, vékony, szopókás cigarettát. Maga is

rágyújtott, de finoman, nem szívta le a füstöt. Beszélgettünk az

itteni mikroklímáról, majd a helyi sajátosságokat fejtegette,

többek között a porták történelmileg kialakult szerkezetét, a

vidék folklórját, a lakosság jellemét és szokásait. Csupa olyan

téma, amely egy cseppet sem érdekel. Ennek jóvoltából fesz-

telenül társalogtunk, mígnem belépett egy asszonyság, és

közölte, hogy kész az uzsonna.

Áttelepültünk a tornácra. Innen szép kilátás nyílt, úgyhogy

pillantásom az udvariasság megsértése nélkül messzire

kalandozhatott, s elkerülhette azt a különös tekintetét.

Porcelánnal, friss zsemlével, vajjal, sajttal, gyümölcsízzel rakott

asztal várt bennünket. Milyen rég nem ettem porcelán

tányérról, folyton agyagcsuporból etetnek. Más okból is

megörvendeztetett ez az asztal. A közös étkezés mint meghitt

gyönyörűség és együtt kielégített szemérmes szükséglet, valami

függőséget teremt az asztaltársak között, mindenkit egyformán

kompromittál, s arra vezet, hogy attól az embertől, akivel együtt

ettünk, kevésbé kell félni.

A nap már lenyugodott a temetődomb mögött, de a torony

fényesen ragyogott, mert oldalról sütötte a nap, nem felülről,

mint délben. Eszembe jutott, hogy amióta ideérkeztem, egy

csepp eső sem esett. Észrevételemet közöltem a pappal.

- Szent Bonifác előtt sohasem esik. Csak a körmenet után

várható időváltozás. Helyi sajátosság - tette hozzá, jelezve, hogy

korántsem ragaszkodik a jelenség misztikus értelmezéséhez,

teret enged a világi oknak is: a meteorológiának.

Előzékenységét hasonlóval akartam meghálálni, hát Szent

Bonifácról érdeklődtem.

- Ő az egyházközség védszentje. Minden évben nagy

ünnepséget rendeznek a tiszteletére, körmenettel.

A temető innét alig látszott temetőnek, viszont remekül

látszott mint liget a bársonyos zöld dombon. A templomtól

ösvénynél több és útnál kevesebb vezetett hozzá, a

gyászmenetek taposták ki, népesebbek annál, hogy csak

keskeny ösvényt tapossanak, de túl ritkán járják ahhoz, hogy

úttá szélesedjen. Annak, aki nem tudná, mi van a dombon,

csak ez a se-nem-út, se-nem-úttalanság jelezné, hogy valami

különleges van ott.

Uzsonna után a pap ismét rágyújtott egy vékony cigarettára,

és megkérdezte, fekete (kék) szemével a dombra nézve, vagy

talán még messzebb:

- No és hogy érzi magát nálunk?

Én is kifújtam buzgón a füstöt, de igen gyengécske volt ez a

függöny. Azt mondtam, elég jól. Ha az igazat mondom, rögtön

megkérdezné, hogy minek élek itt akkor.

- Nagyon örülök. És sokáig marad még nálunk?

Az feleltem, hogy ez bizonyos ügyeimtől függ.

- Családi ügyek?

- Nem. Inkább személyesek.

Későn kaptam észbe, hogy bután feleltem. Elárultam

magam, hogy a családi ügyeket nem tartom személyesnek,

vagyis a legfontosabbnak.

- Máskor is szívesen látom. Mert akkor az sincs kizárva, hogy

sokáig, elég sokáig velünk marad. Az ám, de nem önzés tőlem,

ha örülök, hogy még többször eltársaloghatunk? No lám.

Mindannyian hajlamosak vagyunk az önzésre. Ilyen az emberi

természet. Ámbár - tette hozzá rövid gondolkodás után - én

nem szándékozom magát kisajátítani. Ez feloldoz a vétek alól.

Igaz?

Azt mondtam, én is örülök ismeretségünknek, de nem

hiszem, hogy annyira érdekes partner volnék.

- Ugyan már! Egy magafajta komoly, művelt, színvonalas

ember... A szerénység dicséretes, de ismernünk kell saját

értékünket.

Megköszöntem a szerintem túl hízelgő bókot.

- Igazán túlbecsül a tisztelendő úr.

- Gondolja? - és rám pillantott váratlanul, kéken,

- Egyébként igaza van. Maga tudja a legjobban.

Ez szemtelenség volt. Már fogalmaztam a hasonlóan éles

visszavágást, mikor másfelé siklott a pillantása, ezúttal feketén,

s az előbbi hangon, komolyan, sőt ünnepélyesen kijelentette:

- Maga bizonyára nagyon rendes ember. - És hozzátette: -

Igyunk talán még egy teát.

Én már szerettem volna véget vetni a látogatásnak. A tea jó

volt, az uzsonna kitűnő, és mikor üldögéltem én utoljára ilyen,

már-már fényűző jólétben. De a beszélgetés túlságosan

személyesre fordult. Az a röpke pimaszság okozta, hogy nem

mozdultam a helyemről, Megsértett, igaz. De nyugtalanná,

kíváncsivá is tett. Mintha nemcsak a tisztelendővel ülnék most

itt. Még valakivel, aki a pap ugyan, de egy percre kizökkent a

pap szerepéből, és a saját számlájára megsértett. Kíváncsi

voltam, ki az.

- Örömmel - mondtam. - Szívesen innék még egyet.

Az asszonyság friss teát készített. A temető árnyéka jócskán

megnyúlt, már a plébániakert csücskét is beborította. Csak a

torony ragyogott egyre fényesebben.

- Nem nézi meg holnap a körmenetet? Nagyon érdekes a

folklór kutatóinak is.

Azt feleltem, hogy általában eléggé műveletlen vagyok. Az

egyetlen terület, amelyhez értek valamit, a bélyeggyűjtés.

Gyerekkoromban foglalkoztam vele, de régen abbahagytam.

Hazudtam egyébként, mert még a bélyegek sem érdekeltek

soha. De hiú lévén, mégsem akartam teljesen műveletlennek

látszani.

- Nagyon érdekes kérdést vetett fel. Gyerekkorunkban az az

érzésünk, hogy egyedül vagyunk a világon. Megvannak a

szenvedélyeink, a kizárólagos érdeklődési körünk, s abba

zárkózunk. Csak később fedezzük fel mások létezését. Éretlen

személyeknél - folytatta, megint feketén nézve rám - ez a vakság

a későbbi évekig is elhúzódhat. Nem akarják elismerni azt a

tényt, hogy társadalomban élnek. Elhárítják maguktól a

kérdést, hogy rendezzék a viszonyukat a többi emberrel. Ez kü-

lönben alapvető kérdés: foglalkozhat egy felnőtt személy csakis

önmagával? Hiszen ez gyakorlatilag lehetetlen. Foglalkozunk

felebarátainkkal, ha akarjuk, ha nem. Egyszerűen azért, mert

bizonyos kapcsolatokba kerülünk az emberekkel. De milyen

alapon? Tudatosan, valamely etika szerint, vagy önkéntelenül,

mintegy anarchikusan? Ha egyetértünk abban, hogy az

anarchia senkinek sem használ...

- Az anarchizmus nem olyan primitív magatartás, mint

amilyennek látszik - vetettem közbe. Nem érdekelt az anarchia,

de ösztönösen megéreztem, hogy ellent kell mondanom,

önvédelemből.

- Maga anarchista?

- Nem.

Semmi sem akartam lenni, még anarchista sem.

- Hát akkor? Mit akar?

Hallgattam.

- No, vegyen cukrot... Még a lakatlan szigeten is megtalálta

Robinson a maga Péntekjét - folytatta teáját kavargatva. - Hát

még a társadalomban. Mert nem is vagyunk lakatlan sziget,

igaz?

Bólintottam. Mit mondhattam volna?

- És ezt maga tudja a legjobban. Apropó, mi a véleménye a

tanítónőnkről?

Hát erre akart kilyukadni. Megkönnyebbültem, mert végre

tudtam, mi fenyeget.

- Kétségkívül nagyon értékes egyéniség.

- Az bizony. Rég nem volt ilyen derék iskolavezetőnk.

Rendkívüli kötelességérzet van benne. Sajnos, ritka ez

manapság, amikor az élet kellemességei kerülnek az első

helyre. Pedig fiatal teremtés, tapasztalatlan... Mi a véleménye

erről?

Megjegyeztem, hogy az emberek mindig szerettek

kellemesen élni. Felsóhajtott.

- Sajnos, igaza van. De nekünk, művelt, öntudatos

embereknek annál inkább tudatában kell lennünk a fe-

lelősségnek, amely bennünket terhel. De terhel-e valóban?

Helytelen szó. A felelősség különböztet meg bennünket az

állatoktól, és nem tehernek kellene éreznünk, hanem

kitüntetést, lehetőséget látni benne. Igazis, mi a véleménye a

házasságról?

Nahát, ebből elég. Mi a véleményem, mi a véleményem, mi a

véleményem... Mindenkinek joga van, hogy kérdésekkel

árasszon el, és nem tudom, miért muszáj nekem válaszolnom.

Tévedtem, ez csak a pap. Jobban tettem volna, ha akkor felállok

és elmegyek. Most is megtehetném, rögtön, dühösebb vagyok

annál, hogy a következményeket mérlegeljem. De már annyira

mindegy minden, hogy nem megyek el mégsem. Most rajtam a

sor. Gondolkodás nélkül, pillanatnyi szünet nélkül a kérdése és

aközött, ami a válaszom lett volna, de nem volt, egyenesen

sarkába lépve a kérdésnek, felkiáltottam:

- Vitték valaha a tisztelendő urat?

- Értem - és hirtelen felkacagott, először a találkozásunk óta,

s először láttam meg szép, fehér fogait.

Tehát válasznak vette. Tulajdonképpen igaza volt.

Higgadtsága felbőszített: fölény az én izgalmammal szemben.

Tovább rohamoztam.

- Ez nem nevetnivaló! Ha a tisztelendő urat csak egyszer is...

- és elakadtam, mert nem tudtam, hogy ha csak egyszer is...

mit? Illetve tudtam, de a „vitték volna", az még nem minden.

- Bocsánat - mondta. - Nem nevetek. - És csakugyan, már

nem nevetett olyan egészen, úgyhogy nem is tudtam, csak

nekem rémlett-e, vagy valóban nevetett az előbb.

- Vajon miért nem harangoznak? Ideje már - nézett a

karórájára. - Hol maradhat? No végre.

A temető irányából apró figura bukkant fel, rőzseköteggel a

hátán. A sírásó sietett a templom felé, hogy úrangyalára

harangozzon. Talán tudta, hogy a pap nézi, mert tüntetően

sietett, meg-megbotlott az úttalan úton, hajtotta a bűntudatos

lelkiismeret, a följebbvaló tekintete meg a rőzseköteg súlya.

Eddig a dombon üldögélt, mint bogár a fűben, csak most

sikerült előcsalogatni. Nem jutott eszembe, mikor az előbb a

dombra néztem, hogy egész idő alatt ott van.

- Nem merem több teával kínálni - fordult hozzám a pap. -

De ihatnánk egy kis likőrt.

Nem akartam likőrt. Az igazságot akartam. Fel-alá járkáltam

a tornácon, már titkolni sem szándékoztam izgalmamat. Az,

amit oly sokáig rejtegettem a világ elől, magányosan éltem át,

most felszínre törekedett, szavakba robbant. Lázasan

hadartam, félve attól is, amit mondok, attól is, hogy elhallgatok.

- A tisztelendő úr felebarátokról, felelősségről, kötelességről

prédikál itt nekem... De ki vállalja azt a felelősséget, ki teljesítse

a kötelességét, ki szeresse felebarátait? Én! Hát akkor miért

nem kezdjük az elejénél, nálam! Rólam beszéljünk, aztán majd

beszélhetünk a többiről! Nem bánom, nevezze így vagy amúgy,

de én vagyok, tisztelendő úr, én igenis vagyok, és ezen se maga

nem tud változtatni, se én, se más! Illetve..! - itt meginogtam. -

Én majdnem vagyok.

Habozásom nem kerülte el a pap figyelmét.

- Tehát van vagy nincs? - kérdezte.

- Illetve már-már vagyok. Mintha már majdnem volnék.

- Maga sem tudja, és úgy beszél, mintha biztosan tudná.

- De tudja, miért? Mert egyszer már voltam. És ha egyszer

voltam, akkor lehetek még egyszer, újra meg újra, folyton! És

erről van szó elsősorban, nem azokról a papokról...

- Nyugalom, nyugalom... - szakított félbe a pap. - Hiszen

tökéletesen egyetértünk, semmi oka, hogy így elragadtassa

magát. Ha jól értem, az üdvösségről beszél. Igaz?

- Így is lehet nevezni...

- No tessék. Az alapvető dologban nincs köztünk semmi

nézeteltérés. Maga üdvözülni vágyik, és én lennék az utolsó, aki

ettől eltéríti. Mi emberibb ennél, mi különböztetne meg jobban

az állatoktól... - (Pont ezt kellett mondania. Mintha másképp

nem lehetne dicsérni az embert, csak szegény disznó vagy kutya

rovására.)- ... mint ez a felfelé törekvés, vágyódás az örök élet

után...

- Miféle örök élet?! - fakadtam ki. - Ami velem! történt...

- Ne szakítson félbe!... Az örök jutalom után. Az üdvösségre

vagyunk teremtve, és módot is kaptunk rá, hogy elérjük. Csak a

helyes úton és a helyes irányban kell haladni. Ha így teszünk,

teljesítve kötelességeinket és betartva a törvényt, bizonnyal

elérjük. És éppen itt van közöttünk az a csekély nézeteltérés.

Megköszörülte a torkát.

- Mert gondoljuk csak meg. Ugyanarra a dologra függesztjük

a szemünket, és ha különbözünk, hát csupán abban az egyben,

hogy más szemszögből látjuk. Maga azzal kezdi, ami a cél, és

tévesen kezdetnek nevezi. Az élettől kell az üdvösség felé

haladni, nem az üdvösségtől az élet felé. Az élet, kedves uram,

nem üdvösség, hanem csupán az üdvösség eszköze. Maga pedig

rögtön a lényegre vágyik. Máris, azonnal. Forrófejű ember

maga - tette hozzá elnézően, s ez végleg felbőszített. Mert míg

én egész valómmal előre törekszem, ő, úgy tetszik, egyre távol

tart, és mosolyog hozzá, mintha azt gondolná: Látlak.

- Szóval: lassan menjünk messzire, úgy érünk a végire!

Türelem és munka. Boldogságnak könny az ára. Nem,

tisztelendő úr, ismerem én ezeket a parancsolatokat, és torkig

vagyok ezzel a bölcsességgel. Tudja, mi a véleményem az

egészről? Hogy csupa kibúvó, üres mentség annak, aki lusta,

gyáva, ügyefogyott, gyönge! Mondja ezt a híveinek, a bégető

báránykáknak, akik sohasem fognak üdvözülni, mert kevés

hozzá a sütnivalójuk. Jobb ezt titkolni előlük, hadd áltassák

magukat, hogy sasok lesznek a jövőben. Nem, még később,

majd a haláluk után - pedig csak birkák, és sohasem lesz semmi

más belőlük. Nekik kell ez a szöveg, hogy jó legyen a

közérzetük, és elviselhessék reménytelen birkaságukat. De

nekem ne jöjjön vele, tisztelendő úr, énnekem ne jöjjön!

- C, c... - cöcögött furcsán a pap, fejét ingatva. - Hát ennyire

vagyunk?

- Ennyire. Kár az időt vesztegetni, beszéljünk inkább nyíltan.

- No jó. Tehát maga élve akar az égbe jutni?

- És miért ne? Talán nem szabad? Hiszen egyszer már

voltam ott. Egyszer már sikerült. Nem mondtam, hogy. ..

- Psszt... - pisszegett a pap, szájára tette ujját, és nyugtalanul

nézett körül.

- Igenis, voltam. És mindig ezt fogom hajtogatni. Érdem!

Törekvés! Jutalom! Hát én talán rászolgáltam valamivel?

Egyáltalán nem, a kisujjamat se mozdítottam... Mégis

megtörtént már egyszer. Azért, mert csináltam valamit, vagy

mert valamit nem csináltam? Vagy annak ellenére? Attól

függetlenül? Én csak annyit tudok, hogy semmit sem csináltam,

hogy megtörtént, és aztán megszűnt. Miért? Azt sem tudom. De

az érdemnek nincs hozzá semmi köze, ez az egy, amit biztosan

tudok.

Már szónoklatom közben integetett, de engem semmi sem

állíthatott meg. Végre szóhoz jutott:

- Mindenről szabad beszélgetni, de ésszerűen, nyugodt

légkörben. Legyen kissé megfontoltabb. Nyugodjon meg,

kérem.

Nem annyira a csillapítástól, inkább a kimerültségtől végre

elhallgattam, abbahagytam a járkálást a tornácon, és

visszaültem a helyemre. A pap igencsak megváltozott. Már nem

volt elnéző, sem kioktató, még olyan magabiztos sem, mint az

előbb. Szemlátomást furdalta valami. Töprengve játszott a

kiskanállal.

Megkondult a harang. A pap megváltozása és az esteli

harangszó szelídebbre hangolt. Hajdanában úrangyalára

beszüntették a veszekedést, félbehagyták a csatát. Hallgattunk

hát, ki-ki magában. Tüzes szónoklatom után kiürült a fejem.

Végül a harang is elnémult, még egy hármas, kettős, egyes

kondulással.

- Amit említett, a roppant kényes témákhoz tartozik - kezdte

a pap, mikor az utolsó, leggyöngébb visszhang is elhalt.

Ledobta a kiskanalat, összekulcsolta és tördelte a kezét. - Mint

talán hallotta, vannak bizonyos tanúságok, mondhatni,

dokumentumok, amelyek megerősítik, hogy a dolog

előfordult...

- Tehát nem tagadja, hogy lehetséges!

- Egy pillanat. Olyan személyekkel fordult elő, egészen

sajátos állapotban... egészen sajátos szerepet... Szóval kivételes

személyekkel. Egyébként roppant kevéssel. Nagyon kevéssel.

Tulajdonképpen egyel.

Nehezére esett a beszéd, s ennek láttán minden dühöm

elpárolgott. Magamra sem haragudtam már gáttalan

őszinteségemért. A beszélgetés most inkább kölcsönös

vallomásra hasonlított, mint kihallgatásra. Nem attól, amit

mondott, de legalábbis attól, hogy olyan nehezen mondta.

- Tehát ha azt állítja, hogy magával is megtörtént,

megtörténhet, meg kell történnie, akkor ezt a legnagyobb

körültekintéssel kell kezelni, nehogy a hevesség a

meggondolatlan lépések kiszámíthatatlan következményekre

vezessenek. Nehogy... nehogy fölmerüljenek bizonyos

egybevetések, összehasonlítások, melyek aztán bizonyos jogi

természetű... kerülni szeretnem azt a szót, hogy teológiai...

következményekkel, kihatásokkal járnának, egyébként

mindannyiunkra nézve. Jogi, tehát szükségképpen:

büntetőjogi...

- Szóval nekem nincs hozzá jogom?

Megint fölvette a kiskanalat, s ujjai közé fonta, ujjbütykei

kifehéredtek az erős szorítástól. Az asztalra bámult.

- Miért nem szenteli magát valami tevékenységnek, mint

annyi más fiatalember? Például a karriernek mondta halkan. -

Annyi szép és hasznos foglalatosság van.

- És amaz?

- Hagyjuk egyelőre. Felhasználhatná valahogy fiatal erőit, a

maga és mások hasznára. Jobb lenne mindenkinek, és

magának is...

- Nem, tisztelendő úr, ez engem nem érdekel - jelentettem ki

határozottan. - Azt tanácsolja, hogy karriert csináljak?

Képzeljük el, hogy vezető leszek ebben a községben, aztán a

járásban, a vajdaságban. Aztán az egész országban. Miért ne?

Szerényen kezdve is sokra lehet vinni. Pártot alapítok, vezér

leszek, legendák szólnak rólam, híres vagyok, sőt szeretnek,

elsősorban azok, akik soha nem láttak szemtől szembe. És

ilyenek most millióan vannak. Megfestik a képmásaimat, és

viszik a diszmenetben. És akkor mi van? Elhiggyem, hogy

engem visznek? Csak bemázolt kartonlapokat visznek. Semmi

értelme, hát inkább el se kezdem. Csodálom, hogy ilyesmire

beszél rá.

- Csak a maga javáért.

- Mi jó van benne, mikor ez egyáltalán nem az üdvösség? És

a lelkem is, amely a tisztelendő úr szerint halálom után elválik

tőlem és a mennybe kerül, ugyanolyan, mint az arckép, amelyet

a rajongóim visznek. Rajtam kívül van, messze tőlem. Ő ott, én

itt. Ugye megérti, hogy én osztatlanul, egészben érdeklem ma-

gamat.

- De éppen a lelke...

- Én az üdvösséget akarom.

- Megint csak mondja a magáét. Mi van már megint? -

kérdezte az asszonyságtól, aki bedugta a fejét a folyosó ajtaján.

- Mindjárt megyek! - állt fel a székről. - Bocsásson meg, de úgy

látszik, szükség van rám. Kis időre magára kell hagynom.

Már nagyon fáradt voltam. Most töredékekben láttam

mindent. Az asztal, amely az elején olyan rendezett volt, mint

egy díszszemle, a felbomlás képét mutatta, mint hadsereg a

csata után. Zsemlyemorzsa, pecsét az asztalkendőn,

ételmaradék, összevissza rakott tányérok és csészék, nem a

rend, hanem széttartó cselekvések alakzatában - semmit sem

lehetett már belőlük összehozni, legföljebb leszedni az egészet.

Cigarettára gyújtottam, hamuíze volt, de hamuszerűsége elle-

nére tovább szívtam, ragaszkodva hozzá, hogy kellemesnek és

megnyugtatónak kell lennie. Besötétedett már, egyik égtáj sem

volt világosabb a másiknál, egyforma árnyék borult a

plébániakertre, a dombra, a toronyra, elfolyt belőlük a fény,

mintha sebet kaptak volna. Az égbolt elvált a földtől, már

semmi köze sem volt hozzá, elvágta tőle a láthatár - púposan,

ahol azelőtt a domb volt, csipkésen a fák helyén, nyílegyenesen,

ahol azelőtt a rét volt. Az égnek még maradt fénye, de csak a

saját szükségletére, önmaga megvilágítására. A föld már

kifogyott minden készletéből.

A pap gondterhelten tért vissza. Felálltam a székről, de ő már

nem ült le.

- Attól tartok, félbe kell szakítanunk a beszélgetésünket.

Hívek jöttek a holnapi körmenet ügyében. - Felsóhajtott. - Nagy

tisztességnek tartják, ha vihetik a szent szobrát, dicséretes

jámborság, de némi gondot okoz. Legföljebb hat-nyolc ember

viheti a szobrot, és mindenki jelentkezik. Egyik sem akarja

másnak átengedni a helyét. Nem csoda, hiszen mindegyik az

áldást akarja.

- Nem lehetne több szobrot készíteni?

- Ugyan! Szobor csak egy van, sőt a nép csodatévőnek tartja.

Pedig hivatalosan tartózkodunk e tézis elismerésétől, mivel a

dokumentáció nem teljes.

- Akkor meg lehetne cáfolni. Biztos kevesebben je-

lentkeznének.

- A cáfolat elsietett lépés volna. A megfelelő eljárás

folyamatban van, mindamellett nem várható egyhamar döntés.

- De hát - latolgattam a dolgot - más községekben, más

templomokban biztosan vannak hasonló Szent

Bonifác-szobrok. Kisebb vagy nagyobb tömörülés kérdése az

egész. Nem lehetne akkor elfogadni, hogy egy helyen, egy

templomban több azonos szobor van? Semmiben sem

ellenkezve az elvvel.

- Gondolja?... Erről sokáig lehetne vitatkozni. Egyelőre a

tényeket kell figyelembe vennünk. Például ma. Hozzám

fordultak, hogy eldöntsem a vitájukat, így van ez évről évre. -

Megint felsóhajtott.

- Hát akkor én megyek.

- Nincs kedve megvárni ? Adok valami olvasnivalót...

- Nem, inkább megyek.

Gyors pillantást vetett rám.

- Hová siet annyira?

- Még van valami dolgom.

- Hát akkor... De nem veszi rossz néven? Megérti, ugye, a

plébános kötelességei...

Kikísért a kertajtóig.

- Remélem, hamarosan találkozunk - mondta, míg búcsúzóul

kezet szorítottunk. - És ami azt a dolgot illeti, gondolkodjon

még rajta.

Megígértem, hogy biztosan gondolkodni fogok.

- És arra kérem, vigyázzon magára.

Ezt az utolsó mondatot valahogy másképp mondta. De a

sötétben már nem láttam, melyik volt a szeme: kék vagy fekete.

A templomban sötét volt, csak a piros burás olajmécs égett a

főoltár előtt. De annak, amit kerestem, épp a főoltár közelében

kellett lennie, a díszhelyen. Levettem a cipőmet, hogy ne

kopogjon a padlón, és zokniban, mint történetem elején,

végigosontam a templomhajón. Cipőmet elrejtettem az

előtérben, a szenteltvíztartó mögé.

Az oltár felé nézve a bal oldalon, a szószék és az oltár között,

egy fülkében talapzat állt, cserepes virágokkal körülrakva. A

talapzaton a szent lábánál is feküdt egy csomó friss virág.

Félretoltam a cserepeket, és lábujjhegyre álltam. Benyúltam a

virágok közé, a püspöki ornátus szegélye alá, s megérintettem a

szent lábát. Megkapartam, és éreztem, hogy fából van.

A mécses lángja nem világította meg eléggé a szobrot.

Kivettem egy gyertyát a legközelebbi gyertyatartóból,

meggyújtottam a mécsnél, magasra emeltem, és szemügyre

vettem a szentet. Szerencsére életnagyságú, bár a püspöksüveg

magasabbá teszi. Arca csupasz, mint a papoké általában, ez is

kedvező körülmény. (Nem viselek bajuszt.) Durván faragott,

leegyszerűsített elemekből áll az arca. Függőleges orr, víz-

szintes száj. Olyan sematikus, hogy könnyen felcserélhető. Csak

a szeme jellegzetes: fehér zománc intarzia, kerek, gyűrűs,

alighanem festett pupillával. Ilyen messziről nem tudtam

megítélni.

A szobor többi részét elfedi a redőzött, díszes ornátus,

semmiben sem különbözik egy élő püspöktől. Úgy látszik,

időnként új köntöst készítenek neki, mert noha maga a szobor

évszázados, öltözéke kitűnő állapotban van.

Bal kezében tartja a pásztorbotot, jobbját vállmagasságba

emeli föl, két kinyújtott ujjával áldást osztva vagy fenyegetve.

Egészében véve nem nehéz testtartás.

Odahúztam egy széket, felálltam rá, s közelebbről

megszemléltem a szobrot. A fa megsötétedett, de a napbarnított

bőrre is hasonlíthat, én pedig mostanában, mióta falun élek,

eléggé lesültem. Némi kendőzés megteszi a többit. A szemekkel

voltam a legnagyobb gondban. Igen, azok a karikák kékek. (Hol

is láttam legutóbb ilyen szemeket?) Nemhiába népművészek

alkotása, olyan országban, ahol még a szent családnak, de még

a jeruzsálemi főpapoknak is búzavirágkék a szemük a

szentképeken. Az én szemem nem fekete ugyan, ám a

kékségében sem bízom valami nagyon.

De hát ki figyelne ilyen apróságra a fényes, lármás, nyüzsgő

és kavargó körmenetben? A szemle kedvező eredménye után

áttérhettem a cselekvésre.

Visszatettem a gyertyát a gyertyatartóba, s a székről

felmásztam a talapzatra. Majdnem lezuhantam, mikor

egyensúlyomat veszítve derékon kaptam a szentet, hogy

belekapaszkodjam. Nem gondoltam rá, hogy nincs odaerősítve

a talapzathoz, hiszen évente leveszik. Mindketten

megtántorodtunk, elengedtem, és nekitámaszkodtam a falnak.

Kevés hely volt a talapzaton, vigyáznom kellett, nehogy a

semmibe lépjek.

Először is levettem a süvegét. Mindjárt másképpen nézett ki,

sokkal szegényesebben, egyenesen megsajnáltam. De

érzékenykedésre nem volt idő. Nem tudtam, hány órakor

jelennek meg a hívek, hajnal előtt kész akartam lenni.

Az volt a szándékom, hogy levetkőztetem, aztán eldugom az

oltár mögé a ruhámmal együtt, holnap este pedig, amikor már

vége lesz mindennek, csöndesen és senkinek kárt nem okozva

megint átöltözöm. Ráadom az ornátusát, és visszaállítom a

helyére. A hívek nem tudnak meg semmit, maga a szent pedig

biztosan nem sajnálja tőlem ezt az egy körmenetet. Neki már

annyi volt, és annyi lesz még.

A süveggel nem volt baj, de az ornátust nem lehetett olyan

könnyen lehámozni róla. Át kellett húzni a fején. Ledobtam a

süveget a padlóra, hogy mindkét kezem szabad legyen, de így

sem boldogultam. Kevés volt a hely, és féltem, hogy leesem. -

Elhatároztam, hogy mindenestül leemelem, és majd odalent

vetkőztetem le. Ez volt a legegyszerűbb megoldás. Sohasem

találjuk meg rögtön a legegyszerűbb megoldást, csak később,

amint a nehézségek szaporodnak.

Derékon ragadtam, és fölemeltem. Nehéz volt, de elbírható.

Lassan, előbb a karjánál, majd a vállánál fogva szándékoztam

leengedni a padlóra.

- Ne! - harsant fel egy hang a hátam mögött. - Ne csinálja ezt!

Összeszorult a gyomrom, és kitágult a szívem. Fájdalmasan

nyomta a mellemet. Arccal a szent ornátusa felé fordulva csak

fatestébe menekülhettem, és szívesebben lettem volna a

legapróbb szú, mint én magam. Ha most belém suhanhatna,

vagy én belé! De ő halott tölgyfa, én élő test - összeolvadni

lehetetlen. Márpedig itt csak egyikünknek van hely, és sajnos

nem nekem. Olyan vagyok, mint eszméjébe kapaszkodó

majom, sértő. Mint fakín a tölgyfán, élősdi. Le kell vágni kard-

dal, hogy az oszlop lábához zuhanjon, humusszá enyésszen.

Még semmimet sem vágták le. Így álltunk ott, mint kéttagú

fürt.

- Nem szabad - ismételte a boltívekről visszaverődő hang. -

Nem szabad.

Eltéptem arcomat a szenttől. Őbelé nincs menekülés. A

fénykörben nem láttam semmit. Jobban örülnék, ha az a hang

természetfölötti. Hallottam esetekről, amikor a felbőszült nép

sokkal kisebb vétkekért meglincselte a vakmerőket.

Léptek koppantak a templomhajó mélyén. Eszembe jutott,

hogy idétlenül, fenekemet kidugva állok, pedig ennek ilyen

helyzetben igazán nem kellene számítania. Úgy látszik, a hiúság

nem gyengébb a félelemnél.

- Hála istennek, idejében jöttem - mondta a pap, kilépve a

sötétségből. - Hát mégis...

Elnémult, megállt az oszlopnál, és fölfelé bámult. - Hogy

mászott fel oda? - csodálkozott.

- Hát mégis? - kérdeztem agresszívan. Kerülni akartam

minden témát, amely a helyzetemmel függ össze.

- Hát mégis igazam volt, hogy hamarosan találkozunk. No de

hogy maga micsoda tornász!

- Ühüm - feleltem tompán, mert szavait nem tekintettem

bóknak.

- Bámulom, igazán bámulom az ügyességét. De úgysem bírta

volna ki. Tudja, meddig tart a körmenet?

- Nekem mindegy.

- Maga nem szentnek való.

- Miért?

Mert maga desperátus. Előbb-utóbb elájult volna. Két órát a

tűző napon, nem számítva az istentiszteletet! Méghozzá

mozdulatlanul, hunyorítás nélkül. Vétkes könnyelműség. És mi

lett volna, ha megcsípi egy méh?

- Kibírom.

-De feldagad az arca. És már az is elárulja. Szép

slamasztikába keveredett volna.

A csodatevő szobor is feldagadhat. Egészen normális dolog...

- Mondtam, hogy a szobor talán csodatevő, de nem biztosan.

Fészkelődtem a talapzaton, mint tyúk a kerítésen.

Legnagyobb félelmem elmúlt. Már nem fenyeget verés, sőt,

mint sejteni kezdtem, még az sem, hogy galádságom kitudódik.

A plébános szívesebben elkerüli a botrányt.

- Ez csak hipotézis - szögeztem le. - A méhcsípés. Egyáltalán

nem biztos, hogy megcsíp. Ha tehát van esély...

- De kockázat is van. Nem, drága uram, ne legyünk gyerekek.

Különös a hálátlan ember logikája. Azért jött, hogy megóvjon

egy őrültségtől. Nem csődítette be a népet, nem csapott

botrányt, még csak nem is kiabált. Szelíden, megértően beszélt

velem, nem erkölcsi prédikációval próbált eltéríteni a

szándékomtól, holott igazán joga volna hozzá, hanem arra

mutatott rá, hogy szándékom végrehajthatatlan. És nemhogy

hálás volnék neki, még jobban elpimaszodtam. Emberséges

volt, elnéző, és az ilyenek gyengébbnek látszanak. Hátha sikerül

valamit kialkudnom? (Elfelejtettem, hogy az alkudozáshoz

nincs semmiféle érvem. Vesztett állásban vagyok.) Hátha elönti

valami bódító szánalom, és megteszi a kedvemért, hátha

megengedi? Olyan voltam, mint a fuldokló, aki a

megmentőjével viaskodik, mert nem érti, hogy az hozza a

szabadulást.

- Kockázat? Nincs semmilyen kockázat. Hiszen előfordulnak

ilyen jelenségek, dervisek, fakírok, meg éppen a szentek.

Minden a lelkiállapoton múlik. Ó, ha tudná, mekkora erő van

bennem! Kibírom én, esküszöm, kibírom!

Megdöbbenthette valami a hangomban, mert hátrább lépett,

és semmit sem szólt, csak nézett. Ebből arra következtettem,

hogy hatottak rá a szavaim. Még tovább merészkedtem hát.

- Hiszen tudja, tisztelendő úr, mit jelent ez nekem. Mit

számít a parasztok eufóriája, a tömegpszichózis, az a

közönséges, kollektív hisztéria az egyén sóvárgásához képest?

Hát nem megmondatott: „Többet ér egy pálma a sivatagban,

mint száz fa az olajligetben"? Hiszen tudja, hogy az aszály

ördögei, a hőség és a szárazság urai ostromolnak. Saját kezével

vetne a törzsemre fejszét? Miért baj, ha ugyanaz a forrás, amely

az olajfákat öntözi, engem is megment? És nekik ott a kertész,

ott vannak a fortélyos zsilipek, de én elpusztulok, ha magam

bele nem növök a forrásba gyökereimmel. Nézd, ó, pap, miként

száradnak le a leveleim.

Az utolsó szavakat állva mondtam el, mert a szónoklat

folyamán kiegyenesedtem, sőt széttártam a karjaimat, a

keskeny peremen egyensúlyozva, amelyet a szent meghagyott

nekem.

- Különben is, elvesszük-e a parasztságtól, amire vár?

Semmiképpen. Kit fognak tisztelni? Tudomásuk szerint egy

faszobrot, noha, nem tagadom, szentet. De a valóság még jobb

lesz. Nem vagyok-e a teremtés koronája, emberi test, százszor

megszenteltebb minden emberi műnél, beleértve a vallásos

művészet alkotásait is? Nem állítom, hogy szent vagyok. De a

szentség edényéül jobban megfelelek egy halott szobornál. Ha

bennem nem bízik a tisztelendő úr, bízzon meg ebben a

hierarchiában.

- Elég! - szólt élesen. - Másszon le, és felejtsük el az egészet.

Fájdalom: amit én habozásnak véltem, s ami arra indított,

hogy lázas erőfeszítéssel próbáljam meggyőzni, csupán

pillanatnyi megrökönyödés volt. Már összeszedte magát, és

megértettem, hogy nincs többé számomra remény.

- Hát nem érti az egészet?! - fakadtam ki türelmetlenül, mint

általában, ha napnál világosabbnak találunk valamit, és a

többiek nem képesek felfogni.

- Sajnálom, hogy idáig fajult a dolog. Maga túlment minden

határon. Többé nem vitatkozom magával. Lesz szíves rendbe

hozni a szobrot, és távozni a templomból. Ellenkező esetben

hívom a személyzetet.

- Ne! - ordítottam, csak úgy zengett a boltívek alatt.

Lehajolt a püspöksüvegért, hogy felnyújtsa nekem.

Szándékolatlanul, hiszen a kutyánál sem jár szándék az ugrás

előtt, ha elveszik tőle a csontot, meglöktem a szentet.

Könnyedén áthajolt a talapzat szélén. Egy pillanatra eltakarta

előlem a papot, odalent kétszer koppant, egyszer puhán,

másodszor keményen - és a pap nem állt fel. Egyedül maradtam

a talapzaton.

Aggódni kezdtem. Leültem a talapzatra, kezemmel a

párkányra támaszkodva, hogy a padló felé hajolhassak, és

lássam, mi történt. A pap az oldalán feküdt, lábát felhúzva.

Mellette a szent, hanyatt, bal kezében a pásztorbottal, két

kinyújtott ujjával áldást osztva vagy fenyegetve. Volt valami

szórakozottság ebben a változatlan gesztusban.

Egyre nagyobb pánikba esve, lecsúsztam a talapzatról.

Tanácstalanul megérintettem a papot. De még a pánik is kicsi

volt ahhoz, hogy a tény elférjen benne: a pap, úgy látszik,

alighanem... meghalt. A tény túlnőtt a pánikon, átlépte a

határait, tovább terjedt rajta kívül, a felfoghatatlan térségben, a

közönyben.

Világos nappal ocsúdtam fel, csodálkozva, hogy nem a

megbízott szokásos reggeli krákogására és jövés-menésére

ébredtem, s hogy ilyen mélyen aludtam. Úgy látszik, elalvás

előtti gondolataim a pánik térségében voltak, alvásom pedig

rajta kívül, abban az ismeretlen övezetben. Elnéztem

fektemben a falat, a mennyezetet és a széket, rajta a ruhámmal.

Mert szemembe ötlött, hogy ugyanolyanok, mint azelőtt,

ugyanaz a foltok mintája a mennyezeten, ugyanazok a falak,

ugyanaz a szék.

Vagy csakugyan nem változott semmi, vagy mesterien

színleli. De alapos szemlélődéssel sem sikerült semmi változást

megállapítanom. A dolgok és a tárgyak ugyanazok voltak.

Kimentem az udvarra. Ott is szószerintiség és azonosság

uralkodott. Arról már nem is beszélek, hogy egyetlen fa sem

nőtt máshol, mint tegnap. De az állatokon sem látszott meg

semmi. Az élő természet utánozta az élettelent a zavartalan

folytatódásban. Ugyanazok a hülye tyúkok kapirgáltak a

homokban, vagy bámultak a messzeségbe, forgatták a fejüket

ringatózó mozdulatokkal, idegesség és tompaság elegye.

Mélázásuk azzal végződik, hogy csőrükkel váratlanul lecsapnak

egy szalmaszálra, vagy valamire, ami csak emlékeztet a

gabonaszemre. Ugyanaz a komédia. Nem konstatáltam viszont

a tehén jelenlétét, hétköznap kihajtják a rétre, vasár- és

ünnepnap a ház előtt legel, a földbe vert karóhoz csomózott

kötőféken. Pedig ma ünnep van. Szent Bonifác védszent, érsek

és vértanú napja. Benéztem a parkba, ott sem volt. Végül is az

istállóban találtam, szomorúan bőgve az üres jászol előtt.

Továbbá: nincs itt a megbízott sem, aki vasár- és ünnepnap,

amikor nem megy munkába, ki szokta rakni a küszöbre a

cipőpasztás ladikot, és tükörfényesre pucolja a csizmáit, mielőtt

a nagymisére megy. Ma eltűnt, s a csizmák ott állnak az ágynál

pucolatlanul. Tehát a nem-mindennapiság nem az ünnepség

jeleiben mutatkozik (ami pedig rendjén volna, hiszen

ünnepnap van), hanem mindenfajta, ünnepi és hétköznapi

rutin hiányában. Ez valami rendkívüli ünnep.

Leültem a kordéra, a fáskamra mellé. Az úton, a park

mentén, motorkerékpár robogott el. Tovább hallgatóztam. A

gyümölcsösből erre fut valaki, mint a ribizlibokrok hullámzása

mutatja, mert ha kutya vagy malac volna, lent a földön

csörtetne át, nem az ágak között. Felálltam a kordéról. Ő

bukkant elő a bokrokból kék ünneplő ruhájában, amelyet

ismerek (ebben jött az első találkára), de máskor sohasem jött

errefelé, bár ez a legrövidebb út a faluból, a bokrokon át. Még a

hétköznapi ruháját is féltette, nehogy elszakadjon, mindig az

úton jött, aztán be a kapun. És most ráadásul futott, ez sem

fordult elő soha. Ennyire még sohasem sietett hozzám, a

leggyöngédebb találkára sem.

- Meghalt a pap! - kiabálta már messziről.

- Na és - mondtam elégedetlenül.

- Mi az, hogy na és... - állt meg elbámulva.

- Meghalt... - ismételte, azt gondolva, hogy nem értem.

Megsértődtem, hogy ezzel az újsággal jobban sietett, mint

valaha hozzám. Az én kedvemért sohasem szaladt így, sem a

ruháját nem kockáztatta. Ezt azonban nem mondhattam meg

egyenesen, igyekeztem neheztelésemet kerülő úton kimutatni,

nevezetesen úgy, hogy semmibe veszem a hírt, amelyet olyan

fontosnak talál.

- Másnak meséld.

De ő úgy vélte, egyszerűen nem hiszem el a hírt, mert olyan

rendkívüli, sőt hihetetlen.

- Azt hiszed, mese? - kiabálta diadalmasan. - Ma reggel

találták meg a templomban. Ráesett a szobor, és agyonütötte.

Biztos igazított valamit a szobron a körmenet előtt, olyan

szorgalmas volt szegény... Mindenkinél korábban kelt. Biztos a

mennybe jut - tette hozzá rövid gondolkodás után.

Fellélegeztem. Tehát a valószínűség szerint alakult minden.

Áldott logika. A pap halálát az adatok nyomán értelmezték, az

adatok pedig olyanok, hogy csakis a munkabaleset lehet az

okoskodás logikus végeredménye.

- Kijött a rendőrség? - kérdeztem tárgyilagosan.

- Kint volt. Meg az orvos. Már elmentek.

- Motorkerékpáron?

- Meg egy tiszt. Más faluból is jönnek az emberek megnézni.

És a papok, akik a búcsúra jöttek. Mindenki sír. Olyan szent

ember volt, olyan csinos... - Sírva fakadt ő is, amint eszébe

jutottak az imént látott jelenetek.

Nekem ez a női megjegyzés sértődöttségemet juttatta

eszembe.

- Ne bőgj - mondtam férfiasan. - Megtörtént, kész.

Mindenkire ugyanez vár, előbb-utóbb.

Észrevételem helytálló volt. Csak egyetlen különbségről nem

tettem említést: akárki elmondhatná az én helyemben,

mindenki elmondhatná, a pap kivételével.

Leültünk együtt a kordéra. Fejét vállamra hajtotta,

simogattam a haját, és vigasztaltam. Olyan fiatal, bizonyára

kevés halált látott, s érthetetlennek érzi ezt a balesetet, mint egy

gyerek. Nekem viszont jobb nézőpontom volt.

- Mindannyian meghalunk (mintha ez azt jelentené, hogy ő

nem halt meg), és a papnak ráadásul megvan az az előnye, hogy

nemcsak ember, hanem pap is. A pap pedig tulajdonképpen

nem hal meg. Jön a helyére másik. No és? Az is pap,

ugyanolyan, mint emez. Mindig van valamilyen pap.

- De ő ember is volt.

- Hát aztán? Csak mint ember halt meg, de mint pap

egyáltalán nem. Tehát mint ember, aki pap volt, szintén éppen

csak hogy. Ide figyelj, ha én meghalok - mondtam bánatosan,

bár egyáltalán nem hittem benne -, velem együtt véget ér

minden ügyem. A pappal egészen más a helyzet. Minden,

amivel foglalkozott, megmarad. Semmi sem ér véget, semmi

sem változik. Tehát mintha egyáltalán meg sem halt volna. Ez

nagy vigasz volna neki, ha élne. Vagyis biztosan nagy vigasz

neki - helyesbítettem. - Te is mondtad, hogy a mennybe jutott.

Még az a szobor is szent volt, ami agyoncsapta.

Nem voltam benne biztos, figyel-e rám, és ha igen, megérti-e

fejtegetésemet. De nem ez volt neki a legfontosabb. Ha írásban

adnám, a legcsekélyebb hatást se tenném rá. De mellettem ült,

vállamra hajtotta a fejét, megfelelő hangon adtam elő az

egészet, tehát hatásosabb volt, mint a tudományos társaság

ülésén a sokkal bölcsebb eszmefuttatások.

- Nagyon egészséges nézetei voltak. Olyan szakácshoz

hasonlított, aki maga is megeszi a vendégeknek készült főztjét,

hát biztos lehet az ember, hogy egészségesek. Ámbár nem

mind. - Eszembe jutott ugyanis, hogy ismeretségünk elején a

pap meg akart házasítani, jámbor törvény szerint rendezni

ügyemet a tanítónővel, pedig ebben az esetben nem

buzdíthatott személyes példamutatása. Ráébredtem, hogy nem

fog többé molesztálni, távozása e tekintetben megszabadít a ve-

szélytől, és különleges gyöngédség fogott el a lány iránt.

Magamhoz szorítottam.

- Odafent az égben jobb lesz neki... - (Nem lehetett rossz neki

a plébánián, de honnan tudhatnám, milyen bajai voltak.) - Jobb

lesz...

Elhallgattam. Tudtam már, hogy voltaképpen semmit se

tudok. Beszélgetésünk alatt az én kérdés-felkiáltásomra, hogy

„vitték valaha a tisztelendő urat?", voltaképpen nem válaszolt

semmit. Később meg a beszélgetés csak énrám vonatkozott, az

én ügyeim körül forgott. Akkor ez kedvemre való volt, szívesen

fogadtam ezt a felállítást. Nem ismételtem meg a kérdésemet.

Természetesnek találtam, hogy csak rólam beszélünk, hogy

csak én gyónok, kiabálok, követelőzöm, akarok vagy nem

akarok valamit. Róla egy szó sem esett. Elszomorodtam, de ez a

bánat is önző jellegű volt, az bántott, hogy már késő, semmit

sem tudok meg tőle.

És eszembe jutott éppen az ellenkezője. Hogy ő volt önző,

nem én. Én segítettem neki, mikor magamról beszéltem. A

titkom bevallásával többet adtam neki, mint ő nekem. Mert

végtére is, mit adott ő nekem? Olyan volt, mint a professzor, aki

az előadáson elismétli ugyanazt, amit a diák otthon elolvashat a

tankönyvből, melynek ráadásul nem is ez a professzor a

szerzője. Talán úgy vélte, hogy így kell, ez a kötelessége. De

nekem, nekem mi közöm hozzá, hogy miért volt önző?

Mit tudott igazán? Miért rejtőzött a pap mögé, a reverenda

spanyolfala mögé? Talán ha magáról beszél, nem mint

egyetemes, felcserélhető, örök pap, akkor valami többet is

megtudhattam volna. Talán nem volnék ilyen kétségbeejtően

magányos.

Hiszen valami felvillant benne időnként, valami mozgott a

spanyolfal mögött. Vagy talán csak nekem rémlett úgy? Őt

keresve talán magam helyeztem őt a fal mögé, talán még a

spanyolfalat is magam találtam ki? Csak hogy megőrizzem a

sorrendet: „Keressetek, és találtok", holott a „Van, tehát

kaptok" volna az igazság.

Eszembe jutottak még egyéb variánsok: „Nincs, tehát

keressetek." „Van, tehát nem találtok." De bármit akarnék tőle,

már késő.

- Igazad van - mondtam. - Meghalt.

Újra láttam két nap múlva a plébánián, ott feküdt a nyitott

koporsóban, hogy hívei megadhassák neki a végső tiszteletet.

Nem változott semmit, vagy teljesen megváltozott. Illetve olyan

teljesen megváltozott, hogy a legnagyobb figyelemmel

fürkésztem, miben áll ez a változás, de a részletekről, a

kezekről, az arcról ítélve csak arra a következtetésre jutottam,

hogy semmit sem változott. És megint elölről kezdtem,

figyeltem az arcát, a kezét, megpróbáltam nemcsak profilból

nézni, hanem szemből is, amennyire lehet (csak oldalról sike-

rült odaférkőznöm, az összekulcsolt kezek magasságában) -

mindig ugyanazzal az eredménnyel. Nem volt sok időm. A

hívek tömege kitaszigált a szobából, mintha a bútorok egyike

volnék. Mert minden bútort kivittek, leakasztották a hegyi tavat

is a ködben, a zergét is a sziklán, a tanulmányrajzot is a pa-

rasztemberekről, még a vallásos festészet klasszikusait is, csak

a feszület és a linóleum maradt. Az orgonabokrot azonban nem

vágták ki, benézett a nyitott ablakon, mint azelőtt - mint

azelőtt, elvirágozva, apró, barna szirmaival.

Fülledt volt hát a szoba, az ablak ellenére, és zajos, bár

mindenki igyekezett csendben maradni, az asszonyok

szipogásától, lábak csoszogásától, buzgó sóhajoktól, elmormolt

imáktól és a gyerekek pofozásától, akik semmit sem akartak

megérteni.

Egyedül mentem a plébániára, nem akartam a tanítónővel

mutatkozni, a pletyka miatt, mint magyaráztam, de

voltaképpen azért, mert ha együtt mutatkozunk, az a kihirdetés

egy formájának, eljegyzésfélének számíthatott volna - ahogy én

magam éreztem. Ki előtt? Bizonyára nem az emberek előtt, akik

semmit sem tudtak a megboldogulttal folytatott utolsó beszél-

getésemről. Tehát őelőtte? Nevetséges, hiszen meghalt. Akkor

pedig halálának tudata talán nem hatolt igazán belém, tudom,

hogy meghalt, de ez igazán felületes tudás, ha félek olyasmit

manifesztálni a jelenlétében, amit ígéretnek tekinthetne. (De

hogyan, ha egyszer nem él?)

Mégis találkoztam ismerősökkel. Az asszonysággal a

plébániáról, aki három napja felszolgálta nekünk az uzsonnát.

Nem virrasztott a halott mellett, ezt nyilván bőségesen

megtehette, amikor csak kedve támadt rá, tehát - a birtoklás

magasabb foka - másoknak osztotta ki, felszolgálva a papot,

mint egykor a papnak, némi részrehajlással, mert észrevettem,

hogy egyes asszonyokat, nyilván az ismerőseit, előnyben

részesít, soron kívül engedi be őket, és jobb helyre állítja, fejtől

és lábtól.

A koporsó másik oldalán egy paraszt állt fekete

posztóruhában, kétségkívül az ünneplője lehetett, de porréteg

fedte az egészet, pedig mintha csak most vette volna elő a

szekrényből. Úgy látszik, az ilyen posztót nem lehet kitisztítani.

Keményített, gallértalan fehér inge egyetlen gombbal

gombolódott a nyakánál, fekete kalapját mereven tartotta a

hasa előtt. Rá sem ismertem volna ebben az öltözékben, ha

mindvégig lefelé néz, a halottra. De fölnézett, rám pillantott.

Ekkor felismertem a parasztot, aki érkezésem első napján

fölvett a szekerére. Akkor ártatlan voltam, mégsem tudtam el-

viselni a tekintetét. Most cseppet sem zavart, mivel nyilvánvaló,

hogy miért jöttem: elvégezni a halottnak az utolsó (vagy utolsó

előtti) szolgálatot.

A halottnak szolid tölgyfa koporsója volt, mint plébánoshoz

illik. A koporsón ezüstszínű, díszes fémveretek - az ezüst

gyászosabbnak tetszik az aranynál. De fénytelenek, nem

csillognak, mert olcsó anyagból készültek, vagy szándékosan, a

komolyság kedvéért.

A koporsófedél a folyosón állt, a falnak támasztva. Belseje

rovátkás, egészen a pereméig.

A templomban világosabb volt, mint előzőleg.

Nemcsak az olajmécs égett a főoltár előtt, hanem négy

gyertya is a koporsó körül.

Ezúttal nem féltem, hogy rajtakap valaki. Az idevalósiak csak

csoportosan és csak napvilágnál látogatják a halottakat.

Megint hárman voltunk: én, a szent és a pap. Csupa régi

ismerős. De viszonyunk most másképp alakult. Már semmit

sem akartam a szenttől, és a szent se tőlem. A szent és a pap

között is vége volt mindennek. Tehát csak köztem és az utóbbi

között maradt elintéznivaló.

Igaz, hogy ő megszakította velem a kapcsolatot. Egyébként

nemcsak velem. Relációi a világgal, mióta ráesett a szobor,

egyoldalúak. Vagyis még törődnek vele (egyelőre), de ő teljesen

közömbös, már semmire sem törekszik.

Nem nyugodhattam bele, hogy így érjenek véget mind az ő

általános kapcsolatai, mind a kettőnk személyes ismeretsége.

Ez a befejezés sem az ő szempontjából, sem az enyémből nem

helyénvaló.

Először is az ő szempontjából. Egyoldalúan érintkeznek vele,

viszonzásra nem számítva. Nem kommunikáció ez, úgy bánnak

vele, mintha tárgy volna. Persze gondoskodnak róla.

Megmosták, forgatták, ládába rámolták.

De ha megmaradnak ennél a szükséges tárgyilagosságnál,

abba még bele lehetne törődni. Végső soron ő is vétkes a

dologban (ha szabad vétekről beszélni), hiszen olyan bosszantó

közönyt tanúsított. Ezt a bánásmódot tehát amolyan kicsinyes

visszavágásnak is lehet tekinteni. Csakhogy nem érik be a

mosással, forgatással, rámolással. Holmi mulatságot

rendeznek, amelyben a manipuláció túlmegy a szükségesség

határán, önkényes, szándékos, szükségtelen jelleget ölt, és

gúnnyal határos.

Képzeljük el, hogy egy vállalkozó főszerepre szerződtet egy

színészt, hajdani hírességet, aki valami szerencsétlen baleset

következtében süket, néma, vak és béna lett. Mire számít a

vállalkozó? Természetesen arra, hogy a közönség mulatni fog a

nyomorék tehetetlenségén. Főszerepet ad neki, jól tudva, hogy

egy tizedrangú szerepet sem képes eljátszani. Hogy csúnyábban

leég, mint a leggyengébb statiszta. Ha tehát ünnepi előadást

rendez, kizárólag a megcsúfolás a célja.

Csak egyvalami mentheti meg a szerencsétlent: ha az utolsó

pillanatban valaki felölti a jelmezét, és eljátssza a szerepét - de

az ő nevében és az ő nevével -, olyan gyönyörűen, ahogyan ő

maga játszotta volna valaha.

Az a szerencsétlen, aki így megmenekült a kegyetlen tréfától,

nem lesz-e utána hálás a helyettesének? Ebben igazán nem

kételkedtem.

Az én szempontomból: igaz, hogy ő véget vetett is-

meretségünknek. De arra az álláspontra helyezkedhetem-e,

hogy amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten? Hiszen

kénytelen volt rá. Talán nem tehetett másként. És ha ő nem

tehetett, én viszont tehetek? Akkor az egyszerű lojalitás

parancsolja, hogy megtegyem, amit kell, magamért és érte. De

mivel most az én szempontomról van szó, kimondom nyíltan:

érdekem fűződik a dologhoz.

Adósom volt, mikor elment. Adósomként ment el. Arra az

utolsó (pontosabban utolsó előtti) találkozásunkra célzok,

amikor én minden személyes tulajdonomat odaadtam neki, ő

meg általánosságokkal bújt ki a válasz alól. Ha élne, talán nem

hánytorgatnám fel a tartozását. Napról napra halogathatnám az

ügyet, hiszen mindig volna még elég idő. De hát elment, és ha-

marosan eltűnik a szemem elől. El kell vele intézni a dolgot,

amíg még a láthatár fölött van, elkapni, mielőtt bottal üthetem

a nyomát.

Talán ez a véglegesség sem késztetne arra, hogy igazságot

szolgáltassak magamnak (és neki). Senki sem szereti a

járandóságát követelni. De én nagy ínségben, keserves

szükségben vagyok, és ostobaság volna lemondanom arról, ami

az enyém.

Nem fizetheti vissza ugyanabban a pénzben, amelyben

átvette. (Hallgat, és már nem mondhat semmit.) De azt a pénzt

át lehet egy másikra számítani. Ha tehát most bizonyos

szolgálatot igénylek tőle, sőt csupán a beleegyezését egy

bizonyos szolgálatba, hát jogom van hozzá mint hitelezőnek.

Sőt úgy vélem, könnyebben fizeti meg adósságát más

pénznemben. Mert beszélni nem könnyű, de ugyan mibe kerül

neki a visszafizetés abban a formában, melyet javasolok?

Semmibe, sőt még rengeteget nyer is rajta.

Mert a hasznához, melyet az ő szempontjának kifejtésekor

ismertettem, hozzá kell most tennem még legalább kettőt.

Említettem már, hogy dologként kezelik. Én most, mikor a

régebben, még életében fölvett hitel visszafizetését követelem

tőle, továbbra is személynek tekintem. A visszafizetés

lehetőségével egyben megadom neki az életben maradás

lehetőségét. Tagadom a halálát. És még ez sem minden.

Nemcsak a személyt mentem meg, hanem a becsületét is.

Hiszen nem gyanúsítom sikkasztással, rosszhiszeműséggel.

Ha élne, bizonyára maga jönne el egyszer hozzám, hogy

pótlólag elmondja mindazt, amitől megfosztott abban az

olyannyira egyenlőtlen cserében. De a halál megakadályozta

ebben, és a kifizetetlen adósság most biztosan nyomja a lelkét.

Hiszen mindenki becsülettel akar eltávozni, nem hagyva hátra

sérelmeket. Előbb minden számlát kiegyenlíteni. Tehát segíteni

kell rajta. Nem vetni oda a sors kényének, amely megfosztotta a

cselekvés lehetőségétől, és nem válni el tőle az elintézetlen

számadások keserűségével. Némi erőfeszítés árán

elrendezhetem az ügyeinket, és harag nélkül búcsúzhatom tőle.

Úgy éreztem, végrendelete rám vonatkozó részének

végrehajtója vagyok, jóllehet a végrendeletet már nem volt ideje

megírni.

Sürgetett az idő. Ha elfut a kurta éjjel, megjönnek a nagy

előadásra, és már késő lesz jelmezt cserélni. Mert nehezen

kezelhető a jelmez, és nem könnyű a csere.

- Látod? - mondtam, félretolva a gyertyatartókat. - Itt van,

amit akartál. A lelked ott, a tested itt. De ebből az következik,

hogy téged csak látszólag vinnének.

- Igazad volt - mondtam, amikor már kint jártunk a mezőn. -

Szent Bonifác elmúlt, változik az idő.

Nem esett, de tegnap óta lógott az eső lába. Talán csak azért

nem esett, mert az erős szél elfújta a felhőket, mielőtt

elhullajthatták volna az esőt. Jöttek újak, de azokat is gyorsan

elterelte, és még arra is maradt energiája, hogy a

gabonatáblákat, a köztük virító gyomokat és a mezei körtefákat

sanyargassa. A legkisebb fűszálat sem hagyta békén, s minden

megfeszült ebben a mozgalmas harcban a fennmaradásért, a

zizegésben, fütyülésben, a végső ellenkezésben, míg ő mindent

el akart söpörni. Bár józan ésszel senki sem kételkedhet e

viaskodás végeredményében (a gabonának, gyomnak,

körtefának segítségére siet a gyökér mozdulatlansága) a

bizonytalanság, hogy ezúttal sikerül-e, a változás nyugtalansága

gyötörte a vidéket.

Nekünk jól jött, hogy az elemek egymással voltak elfoglalva.

Háborúban büntetlenül lopakodnak a szökevények. Tanúk nem

tanúskodnak, mert ők magukra vannak utalva. Jobban éreztem

magam, mintha csend és mozdulatlanság, tehát fürkész

figyelem uralkodna ma éjjel.

A kordé kereke megugrott egy kemény gömbölyűségen. -

Várj - mondtam, és megálltam. Jókora kő látszott ki a földből.

Kiástam, és a zsákba dugtam. Találtam még egypárat. Jólesően

melegített ez a mellékes munka, mert még mindig fáztam, bár

előzőleg nem éreztem hidegnek a szelet. Megizzadtam a

templomban, azért didergek most.

- Magad is megérted - mondtam, folytatva az utat -, hogy a

temetés nem neked való. Ha a lelked üdvözült, annál jobb neki,

de te csúnyán pórul jártál volna. Menteni kell a menthetőt, és

főleg nem űzni gúnyt a testből, hisz nem tehet róla, hogy

magára maradt. Nem csinálni bohócot belőle. Nem vinni,

mikor nincs benne lélek. Téged úgy vinnének, mint az udvari

bolondot, engem úgy visznek, mint a királyt. Magad is látod,

ugye, a különbséget?

Fel-felvillant az ég, ilyenkor vakító fény öntötte el a tájat.

Sebesen és alacsonyan rohantak a felhők, élesen elválva a hold

körül legvilágosabb, távoli zafírtól. Ha nem rendszertelenek a

villanások, olyanok volnának, mint a világítótorony ki-kigyúló

fénye, hiszen a magas gabona vad hullámzása is vetekedik a

tengerével. Ebben a fényben láttam a sötét szigetet: a parkot

(fölötte új, használatlan ólomkatona színben ragyogott a tető),

balra a domb púpját, hátrapillantva pedig a templom fehér

tornyát. Távolabb és körös-körül, az ezüst messzeségben rétek

és erdők, amelyeket már nem ismerek. Sóvár vágy fogott el a

kezdetem tere után. Ó, ha oda vinnének holnap, nem a

temetőbe. De nem illik panaszkodni. - Így is jó - mondtam

félhangon magamnak.

Véget értek a földek. Átvágtam az úton, s a foghíjas kerítésen

át bementem a parkba. Itt nem fújt a szél, de százszorosan

zúgtak a lombok. Nehezen gurult, elakadt a talicska.

Megfordítottam, fogójával előre, és nem toltam, hanem

húztam, így vonszoltam egy darabon, aztán tengelyig süllyedt a

sárba, és nem bírtam többé kirángatni.

A zsák, most már kövekkel is megrakva ráadásul, olyan

nehéz volt, hogy nem bírtam vinni. Vonszoltam a földön. Már

messziről hallottam, a lombzúgáson át, a csónakhoz verődő

apró hullámok csobogását, a nádas cuppogó neszeit. Kiértünk a

partra. A tó ugyanaz volt, de mennyire megelevenedett. Fürge

kis hullámok száguldoztak mindenfelé, visszafordultak, megint

eltévesztették az irányt, még egyszer körkörös karikákba

gyűltek, és újra szanaszét kergetőztek vagy menekültek. De a

víz már nem tükrözött vissza semmit, zavarosan viaskodott

önmagával.

Beszálltunk, és ellöktem a csónakot a parttól, egyre

mélyebbre merült a csáklya. Végül, amikor már nem ért

feneket, leraktam. A csónak imbolyogva sodródott az árral.

- No - mondtam meghatottan, búcsúzós hangulatban -, hát

akkor mi végeztünk is. Itt az idő. Köszönöm a... - Azt akartam

mondani: „a segítséget", de eszembe jutott, hogy neki is van

köszönnivalója, és számláinkat kölcsönösen kiegyenlítettük.

Két csücskénél megragadtam a zsákot, és a csónak peremére

emeltem. Aztán átlendítettem rajta. Leeresztettem, de még

mindig fogtam, míg a víz a könyökömig nem ért. Így megyünk a

peronon a lassan távolodó vonat után, amely szerettünket viszi.

Aztán elengedtem, és elmerült.

Kiderült, hogy a koporsó rövid. Hiába próbáltam behúzni

kiálló térdeimet. Folyton kiálltak a koporsóból, és a födelet

sehogy sem sikerült becsukni. Megpróbáltam hasra feküdni, de

akkor a sarkam állt ki, a födél szempontjából ugyanazzal az

eredménnyel.

Erre nem számítottam, pedig mindent kiszámítottam. Illatos

mentából vetettem meg a nyoszolyámat, láthatatlan lyukakat

fúrtam az ezüst pálmalevél alá, és bekészítettem fejtől két

csomag cigarettát, hogy addig se nélkülözzem, amíg a holnapi

éjszaka leple alatt kisurranok a kriptából.

A födél belső oldalára rézfogantyút erősítettem: egy remekbe

kovácsolt ajtókopogtatót. Az udvaron találtam. Ebbe

szándékoztam kapaszkodni, hogy le ne csússzon a födél, mikor

fölfelé visznek. Már csak be kellene fűrészelni a szögeket a fejük

tövénél, aztán visszadugni a födélbe. Ennyi utánjárás, ennyi

munka, és füstbe ment az egész.

De nem a füstbe ment fáradozást sajnáltam én a legjobban.

Ég veled, életem törzse, beteljesületlen perc, amikor újra -

mert reméltem, hogy újra, és nemcsak végül lebegek négy erős

hordár vállán, mindegy, merrefelé, mindegy, hová. Legalább a

templomtól a temetőig. Legalább csak addig, ameddig a

temetés tart.

A sors elbánt velem, vagy én nem álltam a sorsom

magaslatán. Mikor szent akartam lenni, megakadályozott a

pap. Mikor halott akartam lenni, megakadályozott egypár

vacak centiméter testmagasság. Sem egyik, sem másik nem

azért akartam lenni, mintha sokat érdekelne a szent vagy a

halott. Csak mint egyazon cél különböző eszközeit próbáltam ki

őket. Talán rosszul választottam, de tulajdonképpen nem volt

választásom. Minden lehetőséget megragadtam, és Isten a ta-

núm, hogy egyik esetben sem kíméltem az erőmet.

Halott ugyan csak látszólag akartam lenni. De éppen így

kellett. Csak a látszathalott az igazi halott, illetve csak az ilyen

tudja kihasználni az állapotát, élvezni azt, ami jár neki. Nem

sikerült.

Talán azért, mert mindenki csak a saját halottja lehet, én

meg a barátom bőrébe akartam bújni. Úgy látszik, én nem

voltam ő, és ő nem volt én, már csak a különböző magasság

miatt sem.

Biztosan megérem egyszer én is, megkapom a saját,

legsajátabb koporsómat. De akkor már késő lesz nekem,

ahogyan késő volt a plébánosnak.

Nincs itt semmi dolgom. Felálltam, helyére raktam a födelet,

és visszaszögeztem. Összeszedtem szerszámaimat, s elindultam

a kijárat felé. Hajnalodott, a templom szürkén derengett, mint

alkonyatkor. Hajnal és alkony azonos, ami nem mondható el a

nappalról és éjszakáról.

Requiescat in pace - ezt az egyes szám harmadik személyű

felhívást iróniának éreztem. „Requiescat" - vagyis „nyugodjék".

Nem volt nyugalmam, amióta az eszemet tudom, és ha mégis,

akkor nyugtalan voltam, hogy a nyugalom megfoszt a

nyugtalanságtól.

De ráébredtem, hogy nem én vagyok odabent, a szavak

másnak szólnak. Régóta magamat tartottam a címzettnek, és

nehezemre esett elszokni ettől a gondolattól.

Csakhogy ő sem volt ott. Így a felszólítás - gazdátlanul - még

egypárszor ünnepélyesen visszaverődött a boltívekről, önmagát

elfogyasztva, és ez az ünnepélyesség volt belőle az egyetlen

haszon.

Szenteltvíz cseppjei koppantak a koporsón, azután

következett a halott kivitele. Négy merev arcú, markos paraszt

megragadta a koporsót, s a vállára vette. Az asszonyok zokogása

magasra csapott, ugyanolyan elkerülhetetlenül, mint ahogy a

huzat becsapja az ajtót. A templom előtt a sírásó nyitotta meg a

menetet, életnagyságú fekete feszület hajladozott fölötte. A szél

és a sírásó birokra kelt a keresztért.

Fölfelé kapaszkodtunk az úttalan domboldalon. Eleredt az

eső, s a menet észrevétlenül meggyorsította lépteit. Szuszogás,

kivörösödő arcok. Nem volt nagy eső, de ferdén suhogó, metsző

cseppjeivel nagyobb ijedelmet keltett, mint amekkorát érdemel

egy júniusi csepergés.

A temetőben felbomlott a hadrend, a szabályos oszlopban

vonuló gyászmenet szétszakadozott, a hátsó sorokban haladók

előrefurakodtak, lerövidítve az utat, hogy idejében helyet

szerezzenek a célnál. Belül tömör, a peremén ritkuló gyűrűként

fogta körül a tömeg a sírt. Folyton lökdöstek, taszigáltak, végül

is visszafordultam, és ugyancsak lökdösődve, de ellenkező

irányban, kivergődtem az ostromgyűrűből. Elmentem néhány

vénember és nyomorék mellett, és leültem a közelben, a

kőangyal talapzatára.

A csoport összébb húzódott, előrehajolt, és úgy el-

csöndesedett, hogy a kutyaugatást is hallottam a távoli házak

felől. Aztán elszéledt a szélrózsa minden irányába.

Megvártam, míg a most odaférő aggastyánok és rokkantak

kigyönyörködik magukat. A végén, mikor az utolsó nyomorék is

elvánszorgott, én is odamentem. Hátrabökött sapkájában a

sírásó fenyőkoszorúkkal borította el a kripta fedőlapját.

- Mit gondolsz, mi van odabent? - kérdeztem a kőlapra

mutatva.

Sértődötten pillantott rám.

- Mi volna? Hát a plébános úr.

Azt akartam felelni: „Semmi sincs", de eszembe jutott, hogy

ha itt nincs, akkor másutt van, és hazamentem.

Murányi Beatrix fordítása

LOLO

Ó, ez a Lolo.

De jól tudja nyomni azokat a billentyűket. Vagyis a megfelelő

billentyűket. Mert csak úgy egyszerűen megnyomni a

billentyűket, azt még én is tudom. Nem azért tartanak azonban

itt minket, Lolót meg engem, hogy csak úgy akármit, ami épp a

kezünk ügyébe akad, akárhogyan nyomogassunk. Ha csak erre

menne ki a játék, hát nem is vesztegetném rá a szót. Vagyis ha

itt csak megfelelő vagy nem megfelelő billentyű akadna. De

ennek a szakállas úrnak az elképzelése épp abban rejlik (vagy

talán csak engem akar vele megalázni, és Lolót fölmagasztalni),

hogy kétfajta billentyű van. Az, amelyiket meg kell nyomni, és

amelyiket nem kell megnyomni. És ami ennél is rosszabb,

szemre egyáltalán nem különböznek egymástól. Vagyis addig

nem látszik, míg az ember meg nem nyomja őket. Azután

persze kiderül a különbség, sőt nagyon is szembetűnő. Amikor

az ember a megfelelő billentyűt nyomja le (vagyis mikor Lolo

nyomja le, mert nekem még sohasem sikerült), kinyílik egy

szelep, és egy darabka szalonna ugrik ki belőle, amit az eszik

meg, aki a billentyűt lenyomta (vagyis Lolo). Ha azonban a nem

megfelelő billentyűt nyomja le az ember (vagyis azt, amit én

szoktam, bár mindig a másikat akarom), nem nyílik ki semmi.

És ez miért van így? Miért nem tudom én soha a megfelelő

billentyűt lenyomni? (Neki pedig mindig sikerül.) A szakállas

úr, aki az egészet eltervezte, szabad kezet adott nekünk, a

választás tehát tőlem függ. Sőt mi több, mintha ez az úr

valósággal elvárná, sőt megkövetelné, hogy a megfelelő

billentyűt nyomjam le. Mivel magyarázható ugyanis, hogy Lolo

mindig azt nyomja le, amit kell, én pedig soha? Csakis azzal,

hogy Lolo ért a dologhoz, én pedig nem. Vagyis én butább

vagyok, mint Lolo.

Hogy föl ne forduljak az éhségtől, valahogy segítenem kellett

magamon. A dolog a következőképpen fest.

Mondjuk, Lolo megnyomta a billentyűt, és én is lenyomtam

épp ellenkező eredménnyel, amint már említettem. Lolo elülső

lábacskájával fogja a fölséges illatú szalonnát (számomra még

fölségesebb illatú, mert én éhes vagyok, ő pedig nem), az én

mancsomban nincs semmi, és korog a hasam. Ő még nem lát

neki az evésnek (mert bezabált a bestia), én meg szívesen látnék

hozzá, de nincs mihez. A szalonna Lolónál van. Így hát azt

mondom neki:

- Tudod, csodállak, Lolo. Olyan okos vagy, intelligens, hogy

alig van annyi eszem, hogy mindezt fölfoghassam, és kellőképp

értékelhessem. Ha egyáltalán van egy kis eszem, hát csak azért

van, és annyi van belőle, hogy téged csodáljalak.

- Hm, hm - dörmögi Lolo. - Hát milyen vagyok én?

Minden rendben, gondolom magamban, és újra elmondom

neki:

- Okos vagy, intelligens, kiváló és utánozhatatlan.

- Azt mondod, hogy utánozhatatlan? - csap le mohón Lolo, és

olyan az ábrázata, mintha a világ legfinomabb szalonnáját

kapná be. - Utánozhatatlan?

- Persze. Itt vagyok például én. Nem értek semmihez, mert

buta vagyok, korlátolt, és tompa az eszem. Viszont te zseniális

vagy.

- Hm, hát akkor itt van, nesze - mondja Lolo, és átnyújtja a

szalonnát. Igazán megengedheti magának, mert tudja, hogy ha

újra lenyomja a billentyűt, ismét kiugrik a következő

szalonnadarabka. És mély megvetéssel fűzi hozzá: - Csak

vigyázz, nehogy megfulladj.

Megjegyzése helyénvaló. Ki vagyok éhezve, és túlontúl

mohón vetem rá magam a szalonnára. De Lolo megvetése

ellenére sem tudok uralkodni magamon. Különben is ő

gyönyörködik a mohóságomban.

- Ó, igen... te... nagy... vagy... hatalmas... mnyam, mnyam

mlam, mlam... Hallatlan... mnyam, mnyam... csodálatos...

Nehéz egyszerre enni meg szónokolni, de tudom, beszélnem

kell, ha azt akarom, hogy Lolo elégedett legyen. Élni kell. Bár ha

valaki megkérdezné tőlem, hogy miért, hát igazán nem tudnám,

mit feleljek.

Lolo szívesen vitázik általános témákról. Kedve is van hozzá,

meg világos feje, mert mindig jóllakott. Nekem örökké csak az

evésen jár az eszem, de nem háríthatom el a vitát, ha ő

absztrakciókról óhajt társalogni. Elvégre joga van hozzá.

Többnyire esténként szoktunk beszélgetni, mikor a

laboratórium már zárva van, a billentyűk nem működnek, és

senki se figyel ránk. Akkor Lolo rákezdi:

- Az én küldetésem bebizonyítani, hogy igenis képesek

vagyunk kezünkbe ragadni a hatalmat a világ fölött. Patkány -

mily büszkén hangzik. Én hallatlanul intelligens vagyok, de ez

még mind semmi. Élve az intelligenciámmal, tovább fejlesztem

és mélyítem, s olyan eredményeket érek el, melyekről nem is

álmodtak.

- De Lolo - próbálok félénken ellenkezni -, egyelőre kalitkába

vagyunk zárva.

Ő semmibe veszi figyelmeztetésem. - A tény, hogy én ilyen

kiváló vagyok, azt bizonyítja, hogy a mi fajtánk páratlan. Az én

hivatásom az evolúció, az pedig egész fajtánk élére állít majd

engem, egyszersmind valamennyi létező faj legelejére. Helyt

kell állnunk.

- Te biztosan helyt fogsz állni. De én nem.

- Sose búsulj. Elvégre te is patkány vagy, igaz, hogy buta.

Ugyanahhoz a fajhoz tartozol, mint én.

Lolo kibontja képzeletének szárnyait. A találmányokról

beszél, melyeket megvalósít, persze nem jelöli meg őket

pontosan, mert még fogalma sincs, milyenek lesznek. De van

intuíciója, képzelete és ihlete. Példának okáért megvallja

nekem:

- Tudod, már dereng valami... Majd csak kifundáljuk.

Olyasvalamit, ami...

Mivel képtelen szavakba önteni, bizonytalan köröző

mozdulatot tesz...

- A körre gondolsz?

- Hát persze, a körre! - vidul föl. - A kör fölfedezése majd

megnyitja előttünk az utat egyéb találmányok felé.

- Hát persze - bólintok rá nem valami őszintén. - Úrrá

leszünk a kozmoszon. Szalonna.

- Mi?

- Á, semmi, csak úgy kiszaladt a számon.

És így el szoktunk beszélgetni.

Az utóbbi időben nyugtalanság emészt. Nem a szalonna

miatt aggódom, amit nagyon is jól ismerek már. Ez valami más.

Azt mondom Lolónak:

- Képtelen vagyok meghatározni, hisz csak egy egyszerű buta

patkány vagyok. De valami hangot hallok, azt mondja: „Rágd

szét a kalitkát, próbálj kiszabadulni. Ugorj a vízbe."

- Ostobaság - nevet Lolo. - Félbeszakítani a kísérleteket?

Szétrágni? És miért éppen a vízbe?

- Nem tudom. Ez egy titokzatos hang, és nem hajlandó

bemutatkozni. Fogalmam sincs, honnan eredhet. Csak azt

tudom, nagyon parancsoló.

- Annál kevésbé kell törődni vele. Ne állj szóba idegennel.

Nyomd meg.

És Lolo lenyomja a billentyűt, megkapja a szalonnát, eszik.

Nekem nincs kedvem lenyomni. Már nem is azért, mert

úgysincs belőle semmi hasznom. A hang nem hallgat el, újra

elismétli ugyanazt, nem hagy nyugton. Ez a hang azt mondja,

hogy a kalitka, ez a helyiség, amelyben a kalitka van, meg az is,

ahol a helyiség van, veszélyben forog. Hogy itt kell hagyni ezt az

egészet, kiszabadulni valahogy, és elmenekülni. Nem tudom,

hogy hová, de menekülni kell, menekülni, menekülni ... Az

óceánról álmodom, Lolo meg én lábacskáinkkal kapálódzva

úszunk benne, és eltávolodunk a veszedelemtől.

De ő hallani sem akar róla.

- Miféle óceánról beszélsz te, minek nekünk óceán, te

megőrültél? Éppen az óceán a legveszedelmesebb.

- Igen, de ott még van némi esélyünk. Itt pedig...

- Mi van itt?

- Itt elpusztulunk.

- Lehet, hogy te elpusztulsz, de én nem - sértődik meg -, én

az én intelligenciámmal...

Igaza van. Ő az intelligenciájával remekül föltalálja magát.

Mihez is kezdene az óceánon? Ott nincs billentyű, amit

lenyomhatna, vége lenne a presztízsének. Itt nem pusztul el, és

én sem mellette.

Hát akkor minek nyugtalankodni?

Gimes Romána fordítása

A BOLOND

De Calvo úr ajánlólevelet adott San Juan kormányzójához.

Elindultam, hogy egy alkalmatos hajót keressek. De csak

egyetlen hajó készült Palosból a Karib-tengerre, s az sem volt

valami bizalomgerjesztő. Ódon, szúette, mindössze egyárbocos

bárka. Ráadásul a kapitány nem is tudta, mikor indul. A

kocsmában lopta a napot, nem volt még sem legénysége, sem

rakománya, sem utasai.

Áldozócsütörtökön, éppen délben, a mólón üldögéltem, és

nehéz szívvel bámultam nyugat felé, arra, amerre nem

kerekedhettem fel. Ekkor déli irányból nagy, határbocos gálya

tűnt fel kifeszített vitorlákkal, s befutott a kikötőbe.

Összeszaladt az egész város. Még nem láttak itt ilyen remek

hajót. Gazdagon díszített, vadonatúj gálya, három sor ágyúval,

orrán Salamon király fejével, s a kifeszített vászon alatt, amely a

naptól védi a fedélzetet, zenekar játszik. A hajó, mint kiderült,

Cádizból jött, és San Juan kormányzójának vitt embereket meg

árut. Csak kis időre állt meg, hogy édesvíz-készletét kiegészítse,

aztán nyomban továbbindul végső célja felé.

Érthető, hogy örömmel csatlakoztam az utasokhoz, másnap

korán reggel felszedtük a horgonyt. Az a másik hajó némán,

elhagyottan vesztegelt a kikötőben, mint valami roncs, amely

soha többé nem fog tengerre szállni. Sajnálkozás nélkül

méregettem elfeketült köteleit, rozsdás gyűrűvel megpántolt,

repedt árbocát, a szétgurult hordókat a fedélzetén, amelyen

nem volt egy teremtett lélek.

Micsoda rozzant ladik a mi Salamonunkhoz képest!

A Salamon hamarosan maga mögött hagyta ezt a szomorú

kísértetet. Eltűnt a kikötő is. Aztán az egész városka

összemosódott a parttal, végül pedig a part is ellaposodott, és

beleolvadt a láthatárba. Az egész, addig végtelen világ a

Salamon méreteire zsugorodott össze.

Kiderült, hogy egy hajó messziről nézve sokkal nagyobb,

mint ugyanaz a hajó, amikor közeledik hozzánk. Még kisebb,

mikor felszállunk a fedélzetére, és annál jobban

összezsugorodik, minél több időt töltünk el rajta.

Nem sokáig tartott, amíg megismerkedtem ezzel a korlátolt

világgal, eljutottam határaihoz, és azontúl csak az embereket

fürkészhettem, akik lakják. Csak mi, a Salamon lakói, tápláltuk

és élesztgettük most egymás kíváncsiságát. Az óceánon kívül,

amelyen elveszett a pillantásunk, csak a mi életünk, a mi

foglalatosságaink, gondjaink és reményeink voltak végtelenek.

A többit, e kicsiny és véges anyagi edényt, amely körülzárt ben-

nünket, egykettőre megismertük.

De az óceán, habár végtelen, üres volt. Nem válaszolt sem

szavainkra, sem gondolatainkra. Csak mi maradtunk hát

magunknak, mi, a Salamon utasai.

Gyorsan összeismerkedtünk. Nem volt nehéz, hiszen

megosztottuk asztalunkat és ágyunkat. Kénytelenek voltunk

közös kondérból enni a hajókosztot; naponta egyszer

szobánkba hozták a konyhából a matrózok. Fej fej mellett

aludni az emeletes rekeszekben, mint méhek a kasban, vagyis

inkább mint a herék, mert nem tartozván a legénységhez, nem

volt semmi dolgunk.

Főként azok voltak közülünk semmittevésre ítélve a tengeri

úton, akik a szárazföldön valami szolid mesterséget űztek. A

kereskedő itt nem tudott adni-venni, a kézműves termelni, de

leginkább talaját vesztette az ültetvényes, hiszen sem alattunk,

sem a széles láthatárig nem akadt egy talpalatnyi föld sem.

Azzal tartották hát magukban a lelket, hogy elmesélték, mit

csináltak a szárazföldön, és mit fognak csinálni, ha majd partra

szállnak. Csak néhányan, nevezetesen azok, akik a földön nem

ilyen földhözragadt foglalkozást űztek, voltak kevésbé

elveszettek a vízen. Közéjük tartozott: a pap, a festőművész és a

hamiskártyás.

Amazok csak meséltek a ténykedésükről, emezek itt is

folytatni próbálták, de azok is, ezek is minden tőlük telhetőt

megtettek, hogy el ne veszítsék azonosságukat, mellyel a hajóra

szálltak. Volt azonban egyvalaki, aki nem alkalmazkodott ehhez

a szabályhoz.

Korosodó férfi, kopasz feje búbja alatt merev szálú, deres

hajjal. Különös arca volt. Más arcokon ilyen vagy olyan

kifejezés uralkodik. Egyiken átszellemültség, másikon bánat és

merengés, harmadikon jókedv, negyediken furfang, ötödiken

butaság tanyázik, ha nem is állandóan, de ahhoz elég gyakran,

hogy többé-kevésbé egységes jellegűvé változtassa. Ám ennek

az embernek az arca olyan volt, mint a kocsma, amelyben

különféle alakok bukkannak fel, de sohasem laknak benne. És

mint a kocsma, olyan mozgalmas is volt ez az arc, semmilyen

rendet nem ismert, legfeljebb üresség honolt rajta néha.

Ilyenkor természetellenes és kellemetlen benyomást tett, éppen

olyat, mint egy elhagyott kocsma.

Foglalkozása nem kötötte a földhöz. Hivatásos tréfacsináló

volt, mókamester és udvari bolond. De ha ő el nem mondja,

soha ki nem találtuk volna. Félrehúzódott, meg sem próbált

mulattatni bennünket. Nyoma sem volt benne egy

mókamesterhez illő, vele született vidámságnak és

elevenségnek. Ifjúsága elvirult már, tehetsége sem lehetett

valami fényes, nem csoda, hogy mindeddig elkerülte a siker.

Nyilván rosszul ment a sora otthon, ha az óceánon túl próbál

szerencsét. Köztudomású, hogy a gyarmat új kormányzója

királyi mintára szervezi udvartartását, így hát biztosan udvari

bolondra is szüksége van. Egyébként valamennyien a

kormányzó emberei voltunk, vagy reméltük, hogy azok leszünk.

Közvetlenül a szolgálatában, vagy legalábbis annak révén, hogy

az általa kormányzott szigeten szállunk partra. És mindnyájan

alig vártuk, hogy partra szálljunk, türelmetlenül számolgattuk,

mikor tehetjük végre a szárazföldre a lábunkat.

Pedig az utazás fáradalmaitól nem szenvedtünk sokat.

Kellemes időben, jó széllel hajóztunk. Többnyire fent

tanyáztunk a fedélzeten, friss levegőn, napsütésben. Csak

aludni és enni mentünk le a hajó belsejébe. Idefent

mindegyikünk a maga módján érintkezett a elemekkel - a

levegővel, a vízzel - meg a társaival.

A lelkipásztor magasabb szintézis segítségével kötötte össze

az emberek és az elemek világát. Mindkettőt alárendelte egy

felsőbb erőnek: Isten akaratának. Az elemek nem kifogásolták,

hogy beilleszti őket a maga rendszerébe, ámbár látható

beleegyezésüket sem adták. Az emberek viszont okoztak némi

gondot. Különösen a hamiskártyás, aki érzéketlen lévén az

elemek iránt, és a magasabb szintézissel sem törődve, teljesen

az emberi kapcsolatoknak szentelte magát. Szorgalmasan

fosztogatott bennünket, egyetlen vágya az volt, hogy minél több

pénzhez jusson. Az utazást pedig jó alkalomnak tekintette, mert

az unatkozó, tétlenségre kárhoztatott utasok szívesen ráálltak a

játékra.

A festő ellenben túlságosan is a természetnek szentelte

magát. Le akarta festeni a repülőhalakat, vázlattömbbel a

kezében leselkedett rájuk. Makacsabb volt a halászoknál, akik

nem annyira a halat kívánják, mint inkább a húsát. Ő viszont az

egész halra sóvárgott megszállottan, a halra mint olyanra, a

halra önmagában véve, a halra és hal titkára.

Utunk harmincadik napján a szél elült, a tenger sima lett,

mint az asztal. Tejszínű fátyol fedte el az a addig állandóan kék

és bárányfelhős eget. Az egyforma mozdulatlanság zsibbadt,

néma és közönyös egyformaságba mosta össze az eget és a

tengert. A vitorlák elaléltak, és a kapitány felgöngyöltette őket.

Más parancsokat is adott, a hajón sürgés-forgás támadt, éles

ellentétben a halott környezettel. Mindazt, amit nem lehetett

levinni a hajó belsejébe, kötelekkel és vaspántokkal a

fedélzethez erősítették. És amikor láttuk, hogy még a

kormánykereket is rögzítik, mintha most már örökké így

maradna, megértettük, hogy valami rendkívüli készül.

Kérdésünkre, hogy mit kell tennünk, a kapitány kurtán azt

felelte: „Imádkozzanak."

Már lent ültünk a hajó belsejében, ahol csak a gerendáról

láncon függő lámpa fénye segítségével különböztettük meg

egymás arcát. A titokzatos félhomály jelentőséget nyert, úgy

rémlett: az óceánon uralkodó sötétség hírnöke, kém és áruló

erődünk falai között. Megviszolyogtatott a jelenléte itt, a fekete

űrtől elválasztó falnak ezen az oldalán. Már nem kártyázott

senki, mert olyan eseményekre vártunk, amelyek közeledtekor

nem ajánlatos a kártyajáték, e bűnös foglalatosság. De még

senki sem imádkozott, mintha attól tartanának, hogy az idő

előtti ima siettetheti a vihar elérkezését.

Amikor megjött, mind meghajoltunk a hajóval együtt,

köszöntve a lámpát, immár az egyetlen szilárd pontot az egész

óceánon. A nehézkedés törvényének engedelmeskedve, mindig

éppen a föld középpontja felé mutatott. Csekély vigasz. Minden

más tárgy életre kelt, és fölkerekedett. Még a deszkafülkék is,

bár egymáshoz, a falhoz és a padlóhoz voltak ácsolva, recsegve

erőlködtek, hogy megindulhassanak. Eluralkodott a széthullás

általános vágya. Minden szét akarta tépni kapcsolatát minden

mással, megszüntetni mindenfajta közösséget, és elszakítani

minden köteléket. Nemcsak a hajó egészén, hanem részein is

úrrá lett a lázadás önnön mivoltuk ellen. A felbomlás sóvárgása,

a centrifugális erő, az ismeretlen antitézis őrülete. Kivéve a

lámpát, amely a bolygó középpontjával lévén közvetlen

kapcsolatban, s inkább ahhoz tartozván, mint a hajóhoz, nem

hajolt el a helyéről.

Eljött hát az ima ideje. A helyiség közepén térdelve és a

masszív asztalba kapaszkodva, amely a maga részéről

akaratlanul is a padlóba kapaszkodott, a lelkipásztor

rázendített a litániára. A többiek felelgettek, ki-ki letérdelve,

ahol tudott, és megfogódzkodva, amibe lehetett. De kisvártatva

nem tudtunk már térdelni, és nem volt mibe kapaszkodni.

Olyan vadul hánykolódott a hajó, hogy összekeveredtünk a

tárgyakkal és egymással, mintha valaki kockázni akarna velünk,

és előbb összerázna a dobópohárban.

Megfogódzkodtunk mindenben, ami a kezünk ügyébe került.

De minden éppolyan mozgásban volt, mint mi, tehát semmiben

sem leltünk támaszt. Többször előfordult, hogy egy gerendát

vagy szögletet keresve, megragadtam valakinek a lábát vagy az

orrát. Nemsokára már megfogtam bármit, válogatás nélkül. De

úgyis minden kicsúszott a kezemből.

Behatolt a víz. Ömlött felül, benyomult oldalt, a hirtelen

támadt réseken át. És bár mindenki külön-külön keringett

részeg pályáján, valamennyien megértettük ugyanazt: a hajó

süllyed, menekülni kell.

Nagy tömörülés követte a szétszóródást. Mindannyian a

kijárathoz zsúfolódtunk. Vízsugarak taszigáltak bennünket.

Akik lejjebb voltak, visszahúzták a följebb levőket. A huzavona

ellenére, fittyet hányva a nehézkedés törvényének,

felnyomakodtunk a lépcsőn. Kigurultunk a fedélzetre, éppen

úgy, mint egy méhraj, amely összevissza verve, rázva, ázottan

és vakon, repülésre képtelenül, mégis összeszorulva, végtagok

tucatjaival akaszkodik össze, elevenen.

A szél sem fújt szét bennünket, a hullámok sem mostak

széjjel. A gomolyag előbb a fedélzet egyik oldalára gurult, majd

a hajó átdőltével a másikra, aztán még egypárszor ide-oda

gördült, eső verte és hullámok fürösztötték, mígnem végül

átbukott a mellvéden, és a tengerbe pottyant.

Bizonyára el is süllyedt volna mindenestül, ha arra nem

sodródik egy tutaj. Már előbb leengedték a tutajokat és a

dereglyéket. De a dereglyék elsüllyedtek, csak a tutajok

maradtak. Akik úszni tudtak, megragadták, a többiek őbeléjük

kapaszkodtak, és így az egész raj a tutajhoz tapadt. Felmászott

rá, odaragadt, és le sem vált róla többé.

Csak most volt érkezésem, hogy kissé körülnézzek. Messze a

hajó egy vízdombra kapaszkodott fel. Fölötte rézvörös, rőtes,

komor ég.

A hajóból csak a törzse maradt. Minden árboc nyomtalanul

eltűnt. Annál jobban látszott, az égre rajzolódva, Salamon

király feje, s azonkívül egy másik, nem várt alak.

A legmagasabb csúcson megpillantottam a bolondot.

Fehér-fekete rombuszmintás dominója pompásan kiemelte

alakját. A szél cibálta ezt a bohócruhát, rángatta a bohócsipka

háromcsengettyűs bojtját. Hideg visszfény verődött vissza a

mészfehér arcról. Két kézzel a kormánykerékbe kapaszkodott,

és úgy rémlett, mulatságos bakugrásokat végez. Sem a

csengettyűk hangja, sem a kiáltások, amelyekre szájának

mozgása vallott, nem értek el hozzánk. Csak a bolondos

fintorokat és mozdulatokat láttuk. Rögtönzött-e, vagy betanult

számot adott elő? Nehéz lett volna megítélni. Egyébként

biztosan nem számított közönségre. Nem remélhette, hogy

bárki is észreveszi, még kevésbé, hogy bárkit is mulattathat.

Megőrült, és már nem érzékeli a valóságot? Vagy ellenkezőleg,

látva, hogy mindennek vége, elhatározta, hogy még egyszer,

utoljára fellép? De akkor ki előtt és kinek? Ő, aki nekünk soha-

sem mutatta be mókáit, most a viharnak mutatja be. Akkor hát

százszorosan bolond, vagy mivel bolondabb a kelleténél,

egyáltalán nem az?

Vízdombokra emelkedve, majd vízvölgyekbe zuhanva,

távolodtunk a hajótól. Még egynéhányszor megláttam a

Salamont valamelyik magaslat csúcsáról egy másik, egyre

távolabbi csúcson, a bennünket elválasztó hegyhátak fölött.

Súlyos fatuskóként merült alá, feketén a szürkészöldben, és

csak az élénk foltocska, annak jeléül, hogy a bolond még ott

van, virított az egyre nagyobb messzeségben. Tarka lepke,

amely a fatuskóra telepedett. Utoljára villant meg, aztán már

nem látszott semmi, a tenger mozgó hegyein kívül.

De mi is ott vesztünk volna hitvány tutajunkon,

étlen-szomjan, ha három nap múlva föl nem szed bennünket

egy hajó, amely a Salamonhoz hasonlóan, ám nagyobb

szerencsével, San Juanba tartott. Ugyanaz az ódon, lyukas

bárka volt, amelyet Palosban lekicsinyeltem. Három nap sem

telt belé, s a kék tenger és az égbolt között feltűnt a borzas, zöld

pálmafák csíkja, piros háztetők és a fellegvár szürke bástyái, a

vidám Puerto Rico.

Murányi Beatrix fordítása

ZUHANÁS KÖZBEN

Kezdetben egészen kótyagos voltam, és nem is tudtam, hogy

zuhanok. Megzavarodott érzékeim egymásnak ütköztek, mint

macskák a zsákban. Nem tudván, hogy zuhanok, nem féltem a

zuhanástól. Csak émelyített a zűrzavar.

Aztán hozzászoktam. A megszokás unalmat szült.

Unalmamban az unalom okát kerestem, és megállapítottam,

hogy azért unatkozom, mert hozzászoktam. De mihez szoktam

hozzá?

A zűrzavarhoz, természetesen. De mitől van zűrzavar?

Rájöttem, hogy saját súlypontom körül forgok, vagyis

bukfencezem. Miért? Nem tudom meg, amíg abba nem hagyom

a bukfencezést. Végtagjaimmal manőverezve végre sikerült

függőleges helyzetbe kerülnöm. Vagyis olyanba, hogy a

sziklapárkányokon növő mohák, zuzmók és csenevész bokrok a

lábam felől érkezve húztak el mellettem, s a fejem fölött tűntek

el. Csak ekkor értettem meg, hogy zuhanok, és kezdtem félni.

Persze nem annyira magától az eséstől féltem, inkább a

következményeitől. A zuhanás, noha önmagában ártalmatlan,

nem tarthat örökké. De már jó ideje féltem, s a vég nem

következett be. Megszoktam hát a félelmet is, legalább annyira,

hogy helyzetemet megvizsgálhassam.

Egy fal mentén zuhantam, mindenütt végtelen tér volt. A

falból helyenként párkányok és szirtek ugrottak ki. Eszembe

jutott, hogy felhasználhatnám a fal kiugróit, megragadnék egy

sziklafokot, fát, vagy akár fűcsomót, megkapaszkodnék

valamiben, hogy ne zuhanjak tovább. Vizsgálódva néztem

lefelé, és vártam az alkalomra. Feltűnt egy borókabokor.

Kinyújtottam a kezem, s amikor melléje értem, megragadtam.

Nagyot reccsent, és lám, repülök tovább, két kezemben a bo-

rókabokor, mintha látogatóba készülnék, ilyen képtelen csokrot

szorongatva.

Elengedtem hát, repüljön csak egyedül, ha már nem

vehettem hasznát. Talán jobb alkalom is adódik. Amott egy elég

nagy fácska, szemre sokkal szilárdabb a borókabokornál. Ismét

szétterpesztem ujjaimat, és amint melléje érek, elkapom.

Égszakadás, földindulás, megint repülök, de ezúttal álmélkodva

veszem észre, hogy négy kezem van, mind a négy markolja

görcsösen a letörött ágat. De nem, csak kettő az enyém, a másik

kettő egy illetőé, aki - míg én lefelé néztem - észrevétlenül

mellém ért odafentről, és ugyanakkor ragadta meg a fácskát,

amikor én. Kövérebb lévén, súlyosabb nálam, gyorsabban

repült. (Az űrben minden test egyforma sebességgel esik, de

úgy látszik, nem az űrben estünk, vagy mit tudom én.) Utolért,

és most együtt repülünk, szemtől szembe, bámuljuk egymást

közvetlen közelről. Közöttünk az ág, amelyet együttes erővel

tartunk. Végül ő levette róla egyik kezét, s udvariasan kalapot

emelt.

- X. Y. - mutatkozott be. (A fene jegyzi meg.) Biccentettem,

de korántsem töltött el baráti érzés iránta. Miatta zuhanok

tovább, mert a fácska kettőnk súlyát nem bírta el. Ha ő nem

jön... akkor. Ha magam lehetnék... most. Hiszen most még

gyorsabban esem, mint addig, meg a kettőnk súlykülönbsége is

terhel. Mégsem engedtem el az ágat, bár így egyszerűen

megszabadulhattam volna tőle.

- Maga is zuhan? - érdeklődött együgyűen. Szemlátomást

extrovertált, piknikus alkat.

- Ühüm...

- Akkor együtt fogunk zuhanni - örvendezett, mintha bizony

lenne rá oka.

Miért ilyen biztos benne? Nem gondol arra, hogy bármikor

elengedhetem a fát? De még mindig haboztam. Hátha igaza

van, hogy kedélyesebb társaságban zuhanni? Kettesben, sőt

talán hármasban, mert az ágon egy kis zöld bogár mászott.

- Kiszakadt - mondtam szemrehányóan. Legalább ne higgye,

hogy el vagyok ragadtatva, amiért tovább zuhanhatok, az ő

hibájából. Legalább érezze, hogy ő a ludas.

- A fára gondol? - nevetett. - Nem az első és nem az utolsó.

Elkaptam én már egypárat, de mindig így jártam. Rá se

rántson.

Rá se rántsak! Mintha a kávéházi asztalnál üldögélnénk!

Ostoba ez vagy pimasz?

- Nicsak, oda nézzen!

Szemével és fejével intett, hogy nézzek hátra. Vagy

háromszáz méterre tőlünk egy csiptetős, idősebb úr repült

lefelé, tisztes egyetemi tanárnak látszott. Egy zergét tartott

átölelve, amely vadul rúgkapált, szarvával pedig a levegőt

döfködte. Nyilván belekapaszkodott röptében, mint mi a fába,

és most együtt zuhannak tovább, de valami esztelen remény

visszatartja attól, hogy elengedje kapálózó foglyát.

- Tehát nem vagyunk egyedül?

Válaszul fél kézzel elengedte az ágat, és nagy félkört írt le.

Pillantásommal követtem a mozdulatát. Csak most vettem

észre, hogy a tér tele van hulló alakokkal. Eddig annyira

elfoglalt a saját sorsom, meg a fal figyelése, hogy nem is néztem

oldalt és hátra, az ürességbe.

Néhányan bukfenceztek, mint korábban én is, mások fejjel

lefelé zuhantak, vagy fejjel felfelé, ahogyan én most. Voltak

olyanok is, akik vízszintes helyzetben estek, mintha láthatatlan

heverőn feküdnének. Általában a zuhanás két módját lehetett

megkülönböztetni: egyesek kapaszkodtak valamibe, mások

lemondtak a kapaszkodásról, és szabadon estek. Az utóbbiak

voltak kevesebben.

E kisebbségben akadtak olyanok, akik arszlános eleganciával

zuhantak. Látszott, hogy sokat adnak a stílusra. Lábak egymás

mellett, kezek könnyedén csípőre téve, büszke fejtartás, hetyke

tekintet. Mások meg csak úgy potyogtak, hadonászva, vagy

egyszerűen elhagyva magukat, mint laza testrészek halmaza.

Egy fiatalember húzott el mellettünk. Kezében havasi

gyopárt tartott. Belekapaszkodott, bár aligha remélte, hogy az

megtartja.

- Széplélek - kacsintott rám cinkosan útitársam, amannak

pedig odakiáltott: - Ó, de gyönyörű!

Még tapsolni is készült, de észbe kapott. Ő sem akarta

elengedni az ágat. Ragaszkodott hozzá, mint a professzor a

zergéjéhez.

Koros hölgy szállt el mellettünk, gyökerestül kitépett füveket

szorongatott. Nyilván beléjük kapaszkodott valamikor.

Valamikor régen, mert a füvek elhervadtak, elszáradtak, de úgy

dédelgette őket, mintha friss virágok volnának. Azonkívül

mindenféle gallyat, kórót aggatott magára, szatyrában pedig

kavicsokat tartott.

- Emlékek - magyarázta útitársam. A hölgynek gavallérosan

köszönt.

- Ismeri?

- Nem, de sajnálom.

Abbahagytam a nézelődést, mert viszketett a kezem. A bogár

rám mászott az ágról, és sétára indult a kezem fején. Ráfújtam,

erre megállt, mozdulatlanná dermedt és láthatatlan, szőrös

lábaival erősen belém kapaszkodott. Úgy tett, mintha nem

létezne. Megint le akartam fújni, de útitársam visszatartott.

- Hagyja, mit árt magának!

- Viszket.

- Mondja már. Úgyis...

Nem fejezte be, de kitaláltam, mit akart mondani. Békén

hagytam a bogarat. Várt egy ideig, aztán továbbsétált.

Társamat új színben tüntette fel ez a kimondatlan célzás.

Tehát mégis tisztában van helyzetünk tragikumával -

amennyiben a zuhanást helyzetnek nevezhetjük -, nem olyan

bárgyú optimista, mint hittem. Komolyan beszélhetek vele.

- Soká tart még? - kezdtem, szintén a célzásnál maradva.

- Honnan tudhatnám? Először meg kellene tennem az egész

utat lefelé, aztán meg visszafelé, hogy valamilyen fogalmam

legyen róla.

- Visszafelé... Látott már valakit visszajönni?

- Nem láttam.

Ebben a pillanatban erős fájdalmat éreztem a derekam táján.

Rögtön hátranéztem, és még éppen láthattam a puffadt, kövér,

eltorzult arcot és a szitkokat kiabáló, tátott szájat. Meg a

távolodó lábat, amely belém rúgott.

- Miért?! - És visszaordítottam, bár a támadó már nem

hallhatott.

- Még kérdezi? A zuhanásért.

- De hát nem az én hibám, hogy ő zuhan!

- Persze hogy nem a magáé, sem az enyém, sem senkié. De ő

mindenkin bosszút áll. Az ilyen azt rúgja, aki elébe kerül. És ha

nem éri el, akkor legalább leköpi. Nagyon fáj?

- Nagyon.

- Akkor legalább nem viszket. - (Csakugyan, ehhez a

fájdalomhoz képest a viszketés semmiség volt.) - Van nálam

köhögéscsillapító tabletta, nem kér?

- Hiszen nem köhögök.

- Mindegy, csak az a lényeg, hogy bevegyen valamit.

Meglátja, hogy használ.

Bevettem, és valóban használt. Útitársam tapasztalt ember.

Szerencsére nem mindenki viselkedett úgy, mint az a

briganti. Az egyik úgy zuhant, mint a többiek, de folyton az

óráját nézte, és azt kiabálta:

- Sietek, rohanok!

- Hová siet annyira? - kérdeztem csodálkozva.

- Felfelé!

- Hogyhogy felfelé, hiszen...

- Psszt... - hallgattatott el útitársam. - Hagyja rá.

- Repülök felfelé! Halleluja! - kiáltott amaz, és nyílsebesen

zuhant lefelé.

Csak egyszer találkoztam olyannal, akinek a zuhanása

irigységet keltett. Azt hiszem, ha én magam is nem potyogtam

volna, és meglátom ezeket a zuhanókat, elragadtatásomban

rögtön utánuk ugrom. Azért mondom, hogy „utánuk", mert

ketten voltak. Nagyon fiatal mind a kettő, összeölelkezve

zuhantak, és egymás szemébe néztek. Valószínűleg olyasmit

láttak ott, amit rajtuk kívül nem látott senki. Ügyet sem

vetettek a környezetükre, talán nem is tudták, hogy zuhannak,

de ha tudták is, teljesen közömbös volt nekik.

Társam szintén felfigyelt rájuk, de hallgatott, ahogyan én is,

mert valamiféle szégyen és bosszúság vett erőt rajtunk. Kerülni

igyekeztünk egymás tekintetét, és haragudtunk egymásra. Én

nehezteltem rá, hogy ő az, ő pedig énrám, hogy én vagyok.

De mindez semmi volt ahhoz a kalandhoz képest, amely

ezután várt ránk. Éppen nem néztem semerre, mert a bogarat

figyeltem, amely ide-oda mászott, végül bal kezem kisujjának

hegyére telepedett, ott egy kicsit téblábolt, majd hirtelen

széttárta apró szárnyacskáit.

- Oda nézzen! - kiáltottam. - Nem kellene kitépni?

Társam elsápadt, de nem a javaslatom miatt. Másfelé nézett,

a lába alá.

- Ott, ott... - dadogta, s képtelen volt többet kinyögni.

Én is lenéztem, és rögtön megfeledkeztem a bogárról.

Mivel megszoktam, hogy ki-ki magában zuhan, először meg

sem értettem, hogy az a sötét, szürkés tömeg emberekből áll.

Ők is estek, de hogyan! Zárt gömböt alkottak, az átmérője

lehetett vagy egy kilométer, és úgy akaszkodtak össze, hogy

egyikük sem fordult arccal kifelé, hanem mindegyikük befelé

nézett. Nem látszott egyetlen arc sem, csak kidomborodó hátak

és fenekek. Egymásba ékelve, sajtolva, gyömöszölve, szabályos

gömbalakzatot alkottak. Afféle kis bolygót. A gömb erős szagot

árasztott.

- Nagyszerű! - kiáltottam, mert lenyűgözött a gigászi látvány.

- Megőrült?! Hiszen egyenesen feléjük repülünk. Tenni kell

valamit, különben végünk!

- Miért? Messziről szépen fest.

- Messziről, de nem közelről. És egyre közelebb jön!

Csakugyan, a gömb közeledett, felszínének görbéje

szemlátomást laposodott, már horizontot alkotott, igaz, még

íveset. Már nem is gömböt láttam, csak egy óriási

domborulatot, s tompa moraj hallatszott belőle.

- Gombolja ki, gyorsan!

- Mit gomboljak ki?

- A zakóját!

Nem gondolkoztam a különös parancson, hanem követtem

példáját. Ő a kabátját gombolta ki, én a zakómat. A kabát

szétterült, mint egy ejtőernyő, a zakóm is, de ez nem volt olyan

hatásos, mint a nagykabát. Kicsit lelassultunk, de hamarosan

megint a régi sebességre gyorsultunk fel.

- Hiába! Ez a nyavalya vonz minket!

Valóban, a gömb tömege, az ismert fizikai törvénynek

megfelelően, gravitációs mezőt hozott létre. Már úgy látszott,

nincs menekvés, mindenképpen ott kötünk ki a morajló,

fortyogó masszán.

Ekkor elfacsarodott az orrom, és hatalmasat tüsszentettem.

A tüsszentés úgy hatott, mint a reaktor bekapcsolása az

űrhajóra; irányt változtattunk. Függőleges zuhanás helyett

oldalra szálltunk, s elrepültünk a bolygó felszíne mentén. Mire

az ellenlökés hatása megszűnt, túl voltunk a bolygó

periméterén, nem messze tőle, de elég távol ahhoz, hogy

amikor ismét felülkerekedett a szabadesés - amely erősebb a

bolygótömeg vonzásánál -, biztonságosan elkerülhessük. Elég

jól láttam hepehupás, hullámzó felszínét, amely végtagok

nélküli hátakból és fenekekből szövődött össze, mivel a

gyökerekként mélybe nyúló végtagok nem látszottak. És

egyetlen arc sem. Megsüketített a lárma és a zúgás, hőség

csapott felénk, a bűz megfosztott érzékeinktől, de hamarosan

mindenen túl voltunk. A gömb elmaradt oldalt és felettünk,

távolodott, ismét egyre inkább golyóformát öltött.

- Keblemre, pajtás! - kiáltott útitársam, miután kissé

magunkhoz tértünk. - Maga aztán legény a talpán. Ha maga

nincs... Elgondolni is rémes. De hogyan csinálta?

Hízelgett a bámulata és elismerése, de az átélt kaland engem

is megrázott, a veszély megnemesített, és nem akartam idegen

tollakkal ékeskedni.

- Nem én, hanem a bogár - vallottam be, az igazsághoz híven.

Valóban a bogár volt; a bogár a kritikus pillanatban

kiterjesztette szárnyacskáit, felszállt, és egyenesen az orromba

repült, az áldásos tüsszentésre ingerelve. Ő mentett meg

bennünket. Nem az enyém az érdem.

- Hol van?

De a bogár már sehol sem volt. Megmentett bennünket, és

nyomtalanul eltűnt, ahogy egy hőshöz illik. Isten fizesse meg

neki. Mindig megőrizzük hálás emlékezetünkben.

Aztán hosszan megtárgyaltuk a szörnyű kalandot. Kiderült,

hogy barátom tud egyet-mást a gömbről.

- Eggyel kezdődik. A legközepén van egy, belekapaszkodik

közvetve az összes, közvetlenül az a néhány, aki körülötte

zuhan. Ebbe a néhányba csimpaszkodik egy tucat, azokba

megint több tucat, őket fogja pár száz, és így tovább, tovább,

fölmehet akár milliókra. Elméletileg nincs határ.

- Miért jön létre az ilyen golyó?

- Hát, amikor így összebújnak, befelé fordulva, nem látják,

hogy zuhannak. A belsők azért, mert hogyan is láthatnák, a

külsők meg azért, mert arccal befelé fordulnak, csak a hátuk

domborodik kifelé. Azonkívül olyan melegük van, és annyira

összepréselődtek, hogy állandó kábulatban élnek, afféle

álomban. Hallotta azt a zümmögést? Attól elbódulnak és

megnyugszanak.

Lassan elfeledkeztünk a kalandról (és vele együtt a bogárról

is). Folytatódott az egyhangú zuhanás. Különféle alakokkal

találkoztunk még. Volt, aki úgy tett, mintha madár volna.

Karját lengette és csicsergett, azt állítva, hogy nem zuhan,

hanem kedvére röpköd. Egy másik élettelen tárgynak tettette

magát. Akadt mindenféle. De nem sorolom fel őket.

Végül a köd zónájába jutottunk. Hideg és nedvesség vett

bennünket körül. Alig láttuk egymás arcát, pedig a távolság oly

kicsi volt köztünk.

- Ez már... - kezdtem ezúttal én, óvatosan.

- Bizony, alighanem már közel van.

Sűrűsödött a köd. Már csak társam arcának körvonalait

láttam.

- Azt hiszem, el kell búcsúznunk.

Most csak két keze beszélt, mert arcának már a körvonala is

szertefoszlott. Azon a helyen, ahol az imént volt, szürke üresség

támadt, mint egész környezetünk. Még azt is nehéz

megmondani, hol volt az a hely.

Négy kéz, kettő az enyém, mellette kettő az övé - az ágon.

Csak csuklótól látszanak, mintha levágott kezek volnának. És

maga az ág - elhervadt, mint annak az egykor véletlenül látott

asszonynak a füvei, aki emlékeit dédelgette. Mikor

történhetett?

Két kéz elengedte az ágat, egyik az enyém, másik az övé.

Megszorították egymást a térben. Aztán eltűntek valahová. Az

ágon még kettő.

Már nincsenek ott. Csak az ág.

Még egy perc.

Egy p...

Murányi Beatrix fordítása

TARTALOM

A zsiráf (Kerényi Grácia fordítása)

Az elefánt (Kerényi Grácia fordítása)

Gyerekek (Kerényi Grácia fordítása)

A forradalmár szobra (Kerényi Grácia fordítása)

Az utolsó huszár (Kerényi Grácia fordítása)

Egy honpolgár útja (Kerényi Grácia fordítása)

Az oroszlán (Kerényi Grácia fordítása)

A dobos kalandja (Kerényi Grácia fordítása)

A légy az emberekhez (Kerényi Grácia fordítása)

Lejjebb (Kerényi Grácia fordítása)

Találkozás (Kerényi Grácia fordítása)

Az őrangyal (Kerényi. Grácia fordítása)

Ki kicsoda? (Kerényi Grácia fordítása)

N. gróf sorsa (Kerényi Grácia fordítása)

Lakodalom Atomfalván (Kerényi Grácia fordítása)

Ifjúkori emlék (Kerényi Grácia fordítása)

A kis barát (Kerényi Grácia fordítása)

Az Ugupu-madárka (Gimes Romána fordítása)

Remény (Gimes Romána fordítása)

A hűséges juhászkutya (Kerényi Grácia fordítása)

A Sasfészek alkonya (Kerényi Grácia fordítása)

Az állomáson (Kerényi Grácia fordítása)

Táborozás (Kerényi Grácia fordítása)

Hogyan harcoltam (Kerényi Grácia fordítása)

Mon général (Kerényi Grácia fordítása)

A kövér, aki nevetett (Kerényi Grácia fordítása)

Sakk (Kerényi Grácia fordítása)

Két levél (Kerényi Grácia fordítása)

Moniza Clavier (Fejér Irén fordítása)

Ő (Gimes Romána fordítása)

Malom, malom, csudamalom (Murányi Beatrix fordítása)

Éjszakai szállás (Gimes Romána fordítása)

Akik visznek (Murányi Beatrix fordítása)

Lolo (Gimes Romána fordítása)

A bolond (Murányi Beatrix fordítása)

Zuhanás közben (Murányi Beatrix fordítása)