LAWRENCE STONE

Az elbeszélés újjászületése. Reflexiók a régi-új történetírásról*

I

A történészek világéletükben történeteket meséltek. Thuküdidésztől és Tacitus-tól

Gibbonig és Macaulay-ig az életteli, elegáns prózában megalkotott elbeszélés mindig is a

legnagyobb respektusnak örvendett. A történelmet a retorika egyik ágának tekintették. Az

utóbbi ötven évben azonban a történetmondó funkció kellemetlen szájízt okozott azok

körében, akik magukra mint a szakma élcsapatára, a második világháború utáni kor ún. „új

történetírásának” gyakorlóira tekintenek.1 Franciaországban a történetmondást mint „l’histoire

événementielle”-t utasították el. Újabban azonban egy rejtett áramlat nyomát vélem

felfedezni, mely az „újtörténészek” számos prominens képviselőjét ismét az elbeszélés

bizonyos formái felé ragadja.

Mielőtt belevágnánk e változás bizonyítékainak vizsgálatába, illetve annak taglalásába,

milyen okok vezettek hozzá, jobb, ha egy sor dolgot előzetesen tisztázunk. Az első, hogy mit

is értünk itt „elbeszélésen”.2 Elbeszélés alatt a továbbiakban az anyag kronologikus rendben

történő elrendezését értjük, mely egyetlen – noha több mellékszállal rendelkező – koherens

történetben fókuszálódik. A két alapvető aspektus, melyben a narratív történetírás különbözik

a strukturális történetírástól, hogy ez inkább leíró jellegű, mintsem analitikus, középpontjában

pedig az ember áll, s nem a körülmények. Azaz, inkább a különössel és a sajátossal

foglalkozik, semmint a kollektívvel és a statisztikaival. Az elbeszélés a történelem írásának

egyik módozata, olyan mód azonban, mely hatással van a tartalomra és a módszerre,

miközben maga is ez utóbbiak befolyása alatt áll.

Az a fajta narratívum, amire itt gondolok nem azonos az antikvárius krónikás vagy az

annalista elbeszélésével. Ezt az narratívát valamilyen „központi alapelv” vezérli, és egy téma

* E szöveg korai változatának értékes kritikájáért – többek között – sokkal tartozom feleségemnek és kollégáimnak, Robert Darton, Natalie Z. Davis, Felix Gilbert, Charles Gillispie, Theodore Robb és Carl Schorske professzoroknak. Legtöbb javaslatukat magamévá tettem, de a végső változat hibái kizárólag engem terhelnek. 1 A jelenlegi „újtörténészek” nem tévesztendők össze egy korábbi generáció olyan „újhistorikusaival” mint Charles Beard vagy James Harvey Robinson. 2 Az elbeszélés történetére ld. Gossman, Lionel: Augustin Thierry and Liberal Historiography. History and Theory, XV. (1979); White, Hayden: Metahistory. The Historical Imagination in the Nineteenth Century Europe. Baltimore, 1973. Ezúton köszönöm meg Randolph Starn professzornak, hogy utóbbi munkára felhívta figyelmemet.

1

és érvrendszer köré szerveződik. Thuküdidész témája a peloponnészoszi háború volt, illetve

annak katasztrofális hatása a görög társadalomra és politikai rendszerre; Gibboné a Római

Birodalom hanyatlása és bukása; Macaulay-é a forradalmi politika által kikényszerített,

részvételi demokráciát megalapozó liberális alkotmány születése. A biográfusok egy, a a

születéstől a halálig terjedő élettörténetet mondanak el. Ahogy én látom, egyetlen narratív

történész sem mellőzi teljesen az analízist, ám nem az alkotja műveik tartóvázát. Végső soron

pedig, mélyen tudatában vannak alkotásaik retorikai aspektusainak. Elképzelhető, hogy nem

sikerült, de bizonyos, hogy legalábbis törekednek a stílusbeli eleganciára és szellemességre.

Nem csak egyszerűen papírra vetik a szavakat, mondván, a történelem tudomány, így nincs

szüksége a művészet segítségére.

Az előbbiekben felvázolt tendenciát nem kell a történészek nagy tömegeinek magukévá

tenniük. Mindössze arról van szó, hogy megkísérlem bemutatni a tartalom, a módszer és a

stílus figyelemre méltó változásait a történészmesterség egy meglehetősen szűk, de ehhez

képest prominens képviselőket aránytalanul nagy számban tömörítő csoportja körében. A

történetírás útjai mindig is sokfelé ágaztak, és ennek a jövő érdekében így is kell maradnia.

Valamely megközelítés vagy iskola diadala végül mindig szűkkeblű szektarianizmushoz,

nárcizmushoz, öntömjénezéshez, a kívülállók lenézéséhez és zsarnokoskodáshoz vezetett.

Mindannyian ismerünk eseteket, amikor ez történt. Néhány országban és intézetben már-már

egészségtelen méreteket öltött, ahogy az „újtörténészek” az utóbbi harminc évben a maguk

szájízéhez igazították a dolgokat; és éppígy egészségtelen lenne, ha az új trend – ha az

egyáltalán – itt-ott hasonló mértékű dominanciára tenne szert.

Szintén lényeges, hogy egyszer és mindenkorra leszögezzem, ez az írás a történeti

divatban beállt változást igyekszik nyomon követni és nem óhajt értékítéletet alkotni arról,

hogy melyik a történelem írásának jobb vagy kevésbé jó módozata. Az értékítéletek

bármilyen historiográfiai tanulmányban nehezen elkerülhetők, ám a jelen értekezés nem kíván

zászlót bontani vagy forradalmat kirobbantani. Senkit sem akarok arra ösztökélni, hogy a

számológépet sutba dobva inkább történeteket meséljen.

II

Mielőtt a jelenlegi trendek irányába fordítanánk figyelmünket, előbb meg kell

kísérelnünk magyarázatot találni arra, hogy sok történész – mintegy ötven évvel ezelőtt –

miért hagyta el az elbeszélés mint ideális mód kétezer éves eszményét. Először is, dacolva az

2

ellenkezőjét vallók heves kirohanásaival széles körben elfogadásra talált (nem is alaptalanul),

hogy a mit és a hogyan kérdéseinek kronologikus mederben történő megválaszolása – még ha

egy központi elv vezérli is – nem vezet túl messzire a miért kérdéseire adandó válaszok

tekintetében. Ráadásul a történészek ebben az időszakban erősen a marxista ideológia és a

társadalomtudományos metodológia hatása alá kerültek. Ennek következményeként nem az

egyének, hanem a társadalmak iránt kezdtek érdeklődni, miközben meggyőződésükké vált: a

„tudományos történetírás” idővel képes lesz elérni, hogy általános törvényeket fogalmazzon

meg a történelmi változások magyarázatára. Ezen a ponton ismét meg kell állnunk, hogy

meghatározzuk mi is az a „tudományos történetírás”. A „tudományos történetírás” receptjét

elsőként Ranke fogalmazta meg a 19. században, alapja pedig az újonnan feltárt forrásanyag

tanulmányozása volt. Abból indult ki, hogy ezeknek a mindaddig az állami levéltárak mélyén

elásott iratoknak a szoros szövegkritikájával egyszer és mindenkorra megalapozhatók a

politikatörténet tényei. Az utóbbi harminc évben három, egymástól tökéletesen különböző

„tudományos történetírás” is színre lépett a szakmában, melyek azonban egyik esetben sem új

adatokra, hanem új modellekre és módszerekre épültek. Ezek a marxista gazdasági modell, a

francia gazdasági/ demográfiai iskola, és az amerikai „kliometria” módszere. A régi marxista

modell szerint a történelem mozgatórugója – tézis és antitézis dialektikus viszonyának

függvényeként – az osztályok összecsapásainak folyamata, mely osztályok a termelőeszközök

feletti ellenőrzésben bekövetkezett változások során nyerik el alakjukat. Az 1930-as években

ez az eszme erősen leegyszerűsített gazdasági-társadalmi determinizmussá vált, mely ebben

az időszakban sok fiatal tudóst hatása alá vont. A marxisták által erőteljesen védelmezett

„tudományos történetírás” fogalma az 1950-es évekig kitartott. Meg kell jegyeznünk azonban,

hogy a jelenlegi „neomarxista” generáció megszabadulni látszik a ’30-as évek marxista

tradíciójának alapvető tanaitól. Immár épp oly fogékonyak az állam, a politikum, a vallás és

az ideológia iránt mint nem-marxista kollégáik, mely folyamat során, úgy tűnik, a

„tudományos történetírásra” támasztott igényükről is lemondtak.

A „tudományos történelem” második jelentésében 1945 óta használatos a francia

történészeket tömörítő Annales-iskolára, akiknek valamiféle – noha meglehetősen

extravagáns – szószólója Emmanuel Le Roy Ladurie. Szerinte a történelmi változás kulcsának

azok az átalakulások tekinthetők, melyek az élelemmennyiség és a népesség közti gazdasági

egyensúlyban következnek be, ami szükségképpen a mezőgazdasági termelés, a demográfiai

változások és az élelmiszerárak hosszú időtartamon átívelő, kvantitatív vizsgálatával

határozható csak meg. Ez a fajta „tudományos történetírás” a franciák körében régóta élő

3

történeti földrajz és történeti demográfia iránti érdeklődésből táplálkozott, megfejelve a

kvantifikáció módszertanával. Le Roy Ladurie kereken kijelenti, hogy „az a történetírás,

amelyik nem kvantitatív, nem tarthat igényt a ’tudományos’ minősítésre”.3

A „tudományos történelem” harmadik jelentésében elsősorban amerikai találmány és

azon az igényen alapul – melyet leghangosabban és legtisztább formájában a

„kliometrikusok” hangoztatnak –, hogy csupán saját, igencsak speciális kvantitatív módszerük

tarthat igényt tudományos státuszra.4 A történetírói közösség szerintük két részre osztható.

Vannak a „tradicionalisták”, akik egyaránt felölelik a – jórészt állami politikával és

alkotmánytörténettel foglalkozó – ódivatú narratív történetírás művelőit, és az Annales,

valamint a Past and Present köré csoportosuló „új”, gazdaság- és demográfia-történettel

foglalkozó történeti iskolát – annak ellenére, hogy utóbbiak kvantitatív módszereket

használnak és a két csoport évtizedek óta engesztelhetetlen bozótharcot vív egymással,

különösen Franciaországban. Tőlük határozottan elkülönülve állnak a „tudományos

történészek”, a kliometrikusok, akik inkább metodológiájuk révén határozhatók meg, semmint

valamiféle, a történelmi változás természetére vonatkozó sajátos tárgyszemléletük vagy

értelmezői stratégiájuk alapján. E történészek paradigmatikus modelleket alkotnak, melyek

olykor kontra-faktuálisak és a való életben sosem létezett világokról szólnak, majd e modellek

érvényességét a legkifinomultabb matematikai és algebrai formulák segítségével tesztelik

hatalmas mennyiségű, elektronikus úton feldolgozott adat felhasználásával. Speciális kutatási

terepük a gazdaságtörténet, mellyel virtuálisan az egész Egyesült Államokat meghódították,

ahol hatalmas sztrádákat nyitottak a jelenkori demokratikus politikai struktúra története felé,

felhasználva módszerüket a választói magatartások vizsgálatára is. E grandiózus

vállalkozások szükségszerűen team-munkában zajlanak, egyfajta piramis-elv mentén

szerveződve: szorgos asszisztensek tömege gyűjti az adatokat, majd kódolják, programozzák

és számítógépek gyomrán áramoltatják keresztül azokat, mindezt a team vezetőjének

mindenható irányítása alatt. Az eredmények egyetlen hagyományos módszerrel sem

ellenőrizhetők, mivel a bizonyítékok magánkézben lévő számítógépek mélyén rejlenek,

lábjegyzetekbe nem kerülnek be. Mindenesetre, az adatok gyakran olyan rejtélyes

matematikai formulákban kerülnek kifejtésre, mely a történészszakma nagyobb része számára

érthetetlen. Az egyetlen dolog, ami az összezavarodott laikusokat megnyugtathatja, hogy e

3 Le Roy Ladurie, Emannuel: The Territory of the Historian. Hassocks, 1979. 15.o., és passim. 4 R. W. Fogel kéziratban lévő műve (Scientific History and Traditional History, 1979) fejti ki talán a legmeggyőzőbb módon, hogy a felsoroltak közül ez az egyetlen „tudományos” történetírás. [Magyarul (rövidített változatban): Fogel, Robert W.: „Tudományos” és tradicionális történetírás. Világtörténet, 1986/ 3-4., 7-39.] A magam részéről továbbra is szkeptikus vagyok.

4

felkent papi rend tagjai maguk is keményen és nyilvánosan bírálják egymás felfedezéseinek

érvényét.

E háromféle „tudományos történetírás” között van ugyan bizonyos fokú átfedés, ám –

különösen követőik szemében – jelentős mértékű eltérést mutatnak abban, ahogy e hármas

tipológia megalkotását igazolják.

Egy időben a történelmi változás más „tudományos” magyarázatai is kedveltek voltak,

majd kimentek a divatból. A francia strukturalizmus elő állt néhány briliáns elmélettel, de

egyetlen jelentősebb történeti művet sem produkált – hacsak Michel Foucault írásait nem

történeti példákkal dolgozó morálfilozófiának, hanem elsősorban történeti műveknek nem

tekintjük. A Parsons-féle funkcionalizmusnak – melyet Malinowski Scientific Theory of

Culture-je előlegezett meg5 – hosszú kifutása volt annak ellenére, hogy képtelen volt

magyarázattal szolgálni az időbeli változásokra, és arra a nyilvánvaló tényre, hogy egy

társadalom anyagi és biológiai szükségletei, valamint az őt fenntartó intézmények és értékek

közti megfelelés mindig is távol állt a tökéletestől, vagy még inkább, többnyire nagyon is

szerény volt. Mind a strukturalizmus, mind a funkcionalizmus értékes belátásokkal szolgált,

de egyikük sem került még csak a közelébe sem annak, hogy a történészek számára

valamiféle mindenre kiterjedő tudományos magyarázatot nyújtson a történelmi változásokról.

A „tudományos történetírás” mindhárom fősodrának – melyek rendre az 1930-50-es

évek közt, az 1950-es évektől az 1970-es évek közepéig, illetve az 1960-as és 1970-es évek

eleje közt virágzottak – képviselői mindenekfölött meg voltak győződve arról, hogy a

történelmi magyarázat legfőbb problémáira megoldás található, és – idővel – képesek is

lesznek azokat megoldani. Úgy vélték, hogy még az olyan, mindaddig megközelíthetetlen

problémákra is cáfolhatatlan megoldások találhatók, mint a „nagy forradalmak” okai, vagy a

feudalizmusból a kapitalizmusba való átmenet, illetve a tradicionális társadalom modernné

válásának kérdése. E makacs optimizmus, mely oly jellemző volt az 1930-as évektől az 1960-

as évekig, támaszra lelt a „tudományos történészek” első két csoportjának azon hitében,

miszerint az anyagi feltételek – mint a népesség és élelmiszerkészletek közti kapcsolat, vagy a

termelőeszközök és osztályellentétek – változása a történelem valódi motorja. Legtöbbjük –

bár nem mindnyájan – a szellemi, kulturális, vallási, pszichológiai, jogi, sőt, még politikai

mozgásokat is csupán tüneti jelenségeknek tekintette. Mivel a történeti kutatás új válfajának

tartalmát nagyrészt a gazdasági és/ vagy demográfiai determinizmus határozta meg, az adatok

5 Malinowski, Bronislaw: A Scientific Theory of Culture, and Other Essays. Chapel Hill, N.C., 1944.

5

elrendezésére és tálalására az elemző mód alkalmasabbnak bizonyult az elbeszélőénél,

miközben maguknak az adatoknak, amennyire csak lehetett kvantifikálhatóvá kellett válniuk.

A francia történészek, akik az 1950-es, ’60-as években e bátor vállalkozás vezetői

voltak kidolgoztak egy hierarchikus kutatási standardot: első helyen – mind jelentőségét,

mind sorrendjét tekintve – a gazdasági és demográfiai tények álltak; ezt követte a társadalmi

struktúra vizsgálata; legutoljára pedig a szellemi, vallási, kulturális és politikai fejlődés

fejleményei. E három lépcsőt úgy képzelték el, mint egy ház szintjeit: mindegyik az alatta

levőre épül, de a felsőbb szintek alig vannak vagy éppen semmilyen hatással sincsenek az

alant levőkre. Némelyek kezében az új módszerek és kérdésfeltevések olyan eredményre

vezettek, melyek kis túlzással szenzációsaknak nevezhetők. Fernand Braudel, Pierre Goubert

és Emannuel Le Roy Ladurie első könyvei minden idők legnagyszerűbb történetírói

teljesítményei közt tarthatók számon.6 Ők önmagukban is teljes mértékben igazolják az

analitikus és strukturalista megközelítés egy egész generációt átfogó követésének

létjogosultságát.

Az eredmény azonban bosszúszomjas történelmi revizionizmus lett. Mivel a valóságban

csak az első szintig sikerült eljutni, és mivel a tömegek anyagi viszonyai, és nem az elitkultúra

került a kutatás homlokterébe, így lehetővé vált, hogy a kontinentális Európa 14-18. század

közötti történetét mint „l’histoire immobile”-t („mozdulatlan történelem”) emlegessék. Le

Roy Ladurie amellett érvelt, hogy ezen öt évszázad alatt semmi, de abszolúte semmi nem

változott, mivel a társadalom kimozdíthatatlanul tradicionális és változatlan „éco-

démographie”-jának foglya maradt.7 A történelem ezen új modelljéből az afféle mozgalmak

mint a reneszánsz, a reformáció, a felvilágosodás és a modern állam születése egyszerűen

hiányoztak. Nem volt tekintettel a kultúra, művészet, építészet, irodalom, vallás, oktatás,

tudomány, jog, alkotmány, államszervezet, bürokrácia, hadügyi rendszer, pénzügyigazgatás

stb. jelentős átalakulásaira sem, melyek ezen öt évszázad során a társadalom magasabb

szféráiban foglaltak helyet. E különös vakság abból a mély meggyőződésből fakadt, hogy

mindezen dolgok a „harmadik szinthez” kötődnek, azaz egy pusztán felszíni szerkezeti elem

részei. Amikor újabban néhány kutató elkezdte az iskola jól bejáratott statisztikai módszereit

olyan problémákra alkalmazni mint az olvasás, a könyvtárak állományainak minősége, vagy a

6 Braudel, Fernand: La Méditerranée et le monde méditerranéen à l’époque de Philippe II. Paris, 1949. (magyarul: Uő.: A Földközi-tengerés a mediterrán világ II. Fülöp korában. I-III. Budapest, 1996.]; Goubert, Pierre: Beauvais et le Beauvaisis de 1600 à 1730. Paris, 1960.; Le Roy Ladurie, Emmanuel: Les paysans du Languedoc. Paris, 1966. 7 Le Roy Ladurie, Emmanuel: L’ histoire immobile. In: Uő.: Le territoire de l’historien. I-II. Paris, 1973-1978. (E cikke 1973-ból való.)

6

keresztény kegyesség növekedése és hanyatlása, úgy utaltak e megközelítésre, mint a

kvantifikáció alkalmazására a „harmadik szinten” (le troisième niveau).

III

Az elbeszélés jelenlegi feléledésének első oka a széleskörű illúzióvesztés a történelmi

magyarázat gazdasági determinista modelljével, és az arra épülő, három szintű hierarchikus

megközelítéssel szemben. A társadalomtörténet és az gondolkodástörténet (intellectual hitory)

közti szakadás a lehető legszerencsétlenebb következményekkel járt. Mindkettő izolálódott,

befelé fordulóvá és szűkkeblűvé vált. Amerikában a gondolkodástörténet, mely egykor a

szakma zászlóshajója volt, ma nehéz időket él meg és egy időre önbizalmát is elvesztette;8 a

társadalomtörténet úgy virágzott, mint soha korábban, ám az egyedi megközelítésmódjai által

táplált gőg vitalitása elvesztésének előjele volt, miközben a társadalmi magyarázatokba vetett

hit apadni kezdett. A történeti források sokunkat meggyőzött már arról, hogy mérhetetlenül

komplex, kétirányú interakciós folyamat van egyfelől a népesség, az élelmiszerellátás, a

klíma, a rendelkezésre álló nemesfém mennyisége, az árak, másfelől pedig az értékrend, az

eszmék és a szokások között. A társadalmi státusz- és osztályviszonyok mentén ezek egyetlen

jelentéshálóvá állnak össze.

Számos történész vélekedik úgy, hogy egy csoport kultúrája, de akár még az egyén

akarata is a változás legalább olyan jelentős kauzális tényezői lehetnek, mint a termelési

átlagok és a demográfiai növekedés személytelen erői. Elvi szinten nincs rá ok, miszerint az

utóbbi valószínűbb módon határozná meg az előbbit, semmint fordítva, amire ténylegesen is

egy sor bizonyító példát lehet elősorolni.9 A fogamzásgátlást például legalább olyan

mértékben tekinthetjük egyfajta mentális állapot következményének, mint a gazdasági

körülményekének. Ezen állítás bizonyítékát fedezhetjük fel a gyakorlat széleskörű

franciaországi elterjedésében az iparosodás korát jóval megelőző időben, mégpedig anélkül,

hogy – a kis falvakat leszámítva – különösebben nagy népességnyomással számolhatnánk,

ráadásul a többi nyugati országot egy évszázaddal megelőzve. Ma már azt is tudjuk, hogy a

nukleáris család már az ipari társadalom előtt is létezett, a magánszféra, a szerelem és az

individualizmus fogalmai pedig szintén egy tradicionális társadalom legtradicionálisabb

8 Darnton, Robert: Intellectual and Cultural History. In: M. Kammen (ed.).: History in Our Time. Ithaca, N.Y., 1980.9 Zuckerman, M.: Dreams that Man Dare to Dream. The Role of Ideas in Western Modernization. Social Science History, II (1978)

7

szektoriban bontakoztak ki a 17. század végi, 18. század eleji Angliában, és szintúgy nem a

későbbi modernizáció gazdasági és társadalmi folyamatainak termékei. A puritán etika egy

olyan, minden világias vonást nélkülöző vallási fejlődés mellékterméke volt, melynek csírái

az angliai és új-angliai társadalmakban már évszázadokkal az előtt léteztek, hogy a rutinizált

munkaszervezési minták és az első gyárak felépültek volna. Van példa ugyanakkor ezzel

ellentétes korrelatív kapcsolatra is, mégpedig az írni-olvasni tudás, illetve az urbanizáció és

iparosodás között, legalábbis a 19. századi Franciaországban. Itt az írni-olvasni tudás szintje a

„modern” mentális beállítódások és tudatállapotok meglehetősen gyenge fokmérőjének

bizonyul.10 A kultúra és társadalom közti szálak tehát nagyon ágasbogasak, és úgy tűnik,

időről időre, helyről helyre változnak.

Nehéz nem gondolni arra, hogy ehhez az ideológiai elkötelezettségnek a nyugati

gondolkodók körében tapasztalható hanyatlása is hozzájárult Ha megnézzük az ’50-es-’60-as

évek három legszenvedélyesebben és legdurvábban vívott historiográfiai pengeváltásait – a

17. századi angol dzsentri felemelkedéséről és hanyatlásáról, a munkásosztály

megszületésének és bukásának valódi hozzájárulásáról az indusztrializáció korai szakaszához,

illetve az amerikai rabszolgaság okairól, természetéről és következményeiről –, mindegyik

vita mélyén a kor ideológiai meggyőződései lángolnak. Úgy tűnik, ebben az időben

mérhetetlenül lényeges volt, hogy vajon a marxista értelmezés helyes-e vagy sem, amiből

kifolyólag e történeti kérdések fontosakká és izgalmasakká váltak. Az ideológiai ellentétek

elcsitulása – mely a marxizmus intellektuális hanyatlásának és a vegyesgazdaság nyugati

elterjedésének a következménye – időben egybeesett a történeti kutatásokba vetett bizalom

csökkenésével az iránt, hogy az képes lenne válaszolni a nagy miértekre, mely talán arra utal,

hogy a két folyamat közt van valamiféle összefüggés.

A gazdasági és társadalmi determinizmust nem csupán az eszmék, a kultúra és az egyéni

akarat független változókként való elfogadása ásta alá. Kiüresedéséhez az a feléledő

felismerés is hozzá járult, miszerint a politikai és katonai hatalom, a nyers erő alkalmazása

nagyon gyakran meghatározónak bizonyul a társadalmi struktúra, a javak elosztása, a

mezőgazdaság működése, de még az elitkultúra szempontjából is. Klasszikus példái ennek a

normannok 1066. évi angliai inváziója, vagy – minden valószínűség szerint – a Kelet-Európa,

Északnyugat-Európa és Anglia által a 16-17. században követett eltérő gazdasági-társadalmi

10 Furet, F. – Ozouf, J.: Lire et écrire. Paris, 1977. Ld. még: Lockridge, K.: Literacy in Colonial New England. New York, 1974.

8

utak.11 A jövő történészei minden bizonnyal komoly bírálatnak fogják alávetni az 1950–60-as

évek „újtörténészeit”, amiért azok képtelenek voltak a hatalom, a politikai rendszer és

döntéshozatal, valamint a csaták, ostromok, hódítások és egyéb háborús pusztítások

szeszélyes mivoltának jelentőségével elszámolni. A civilizációk felemelkedése és bukása a

politikai hatalom fluktuációjának és a hadiszerencse forgandóságának eredménye, és

elképesztő, hogy e problémák milyen hosszú időn át hagyták hidegen azokat, akik magukra,

mint a történész mesterség élcsapatára tekintettek. A gyakorlatban a céh kiterjedt volta miatt

egyesek továbbra is foglalkoztak politikatörténettel – úgy, mint addig –, a szakmán belüli éles

cezúra azonban az általános vélekedéssel ellentétben nem itt húzódik. A hatalom, az egyén

személyes politikai preferenciái és a hadiszerencse jelentőségének (megkésett) felismerésével

a történész arra kényszerül, hogy – akár akarja, akár nem – visszatérjen az elbeszélő módhoz.

Machiavelli fogalmaival élve, sem a virtu, sem a fortuna – lévén előbbi személyes beállítódás,

míg utóbbi kedvező vagy szerencsétlen véletlen – nem közelíthető meg másként mint narratív

(vagy akár anekdotikus) módon.

A harmadik folyamat, mely komoly csapást mért az analitikus és strukturális

történetírásra az a keverék, melyet a mai napig leginkább jellegzetes módszertanán keresztül

tudunk megragadni – nevezetesen a kvantifikáció. Kétségtelen, hogy a kvantitatív eljárás

mára kinőtte gyermekbetegségeit, és immár úgy tekint magára, mint ami a történeti kutatás

számos területén – különösen a történeti demográfiában, a társadalmi struktúra és mobilitás

történetében, a gazdaságtörténetben, illetve a demokratikus keretek közt megnyilvánuló

választói magatartások történetét illetően – a legmegfelelőbb módszertant kínálja. Művelése

jelentősen lendített a történeti diskurzus általános minőségén azzal, hogy egzakt számokkal

váltotta le a korábbi, minden kifejezőerő nélküli szóhasználatot. A történészek immár nem

élhetnek olyan, óhatatlanul is számszerűs összehasonlításokat implikáló kifejezésekkel – mint

a „több”, „kevesebb”, „növekvő”, „csökkenő” stb. – anélkül, hogy előzetesen ne tisztáznák,

mi kijelentéseik statisztikai bázisa. Ez ugyanakkor a kizárólag példák segítségével felépített

érvelést is némiképp rossz színben tünteti fel. A kritikusok immár azt követelik, hogy az

egyedi esetek tipikus voltát statisztikai bizonyítékok támasszák alá, és azokat ne kivételeket

erősítő szabályként kezeljék. Eme eljárások kétségtelenül hozzájárultak a történeti érvelés

logikai erejének és meggyőzőképességének növekedéséhez. Senki sem vitatja, hogy mikor az

helyénvaló, ígéretes, illetve a fennmaradt forrásanyag lehetővé teszi a történésznek számolnia

kell.

11 Itt a Robert Brenner által elindított vitára utalok: Agrarian Class Structure and Economic Development in Pre-Industrial Europe. Past and Present, 70. sz. (1976 február), 30-75.

9

Van azonban egy alapvető különbség a kétféle kvantitatív eljárás között, amit a

magányos kutató zsebszámológéppel a kézben, egyszerű táblázatokat és százalékokat gyártva

végez, és a között, amit a kliometrikusok folytatnak. Az utóbbi sajátszerűsége abban áll, hogy

itt a mérhetetlen adatmennyiséget segéderők hada gyűjti össze, számítógép dolgozza fel, az

eredmények pedig magas szintű matematikai eljárások alkalmazásával születnek meg. A

metódus mindegyik szintjével szemben kétségek merülhetnek fel. Számos kérdést vet fel

ugyanis, hogy a történelmi adatok vajon mindig elég megbízhatók-e egy efféle eljárás

alkalmazásához; hogy az asszisztensek csapata elég megbízható-e a gyakran nagyon

heterogén és többértelmű, hatalmas mennyiségű dokumentum egységes kódolásának

elvégzéséhez; nem vész-e el számos alapvető fontosságú részlet a kódolási folyamat során;

egyáltalán garantálható-e az összes kódoló és programozó eljárás lehetséges hibáinak

kiszűrése; és hogy, végső soron, nem öngól-e a kifinomult matematikai és algebrai formulák

alkalmazásával elriasztani a történészek jelentős hányadát. Legvégül pedig, ezek többségét

zavarja, hogy a végeredmények valósághűségének ellenőrzése gyakorlatilag lehetetlen, mivel

ahhoz nem nyilvánosan hozzáférhető jegyzetapparátusra, hanem magántulajdonban lévő

számítógépes adathordozókra, tengernyi magánkézben lévő adatlapra és nyers adatok

absztrakt kódjaira kell(ene) hagyatkozzanak.

E kérdések valóságosak és nem oszlanak el maguktól. Mindannyian ismerünk olyan

doktori disszertációkat vagy akár nyomtatásban hozzáférhető értekezéseket és monográfiákat,

melyek a legkifinomultabb technikával bizonyítják a nyilvánvalót, vagy kívánják bizonyítani

a valószínűtlent, olyan formulákat és nyelvezetet használva, ami egy átlagos történész

számára ellenőrizhetetlen módszertant szolgál. Az eredmények olykor egyszerre

olvashatatlanok és triviálisak. Mind találkoztunk már olyan doktori disszertációval, ami

végéhez érve befejezetlenül ellaposodik, mivel a kutató vagy képtelen volt ellenőrzése alatt

tartani a számítógép által kiköpött adathalmazt, vagy mert túl nagy erőfeszítésébe került az

adatok gépi feldolgozásához szükséges előkészítő-munka, és így idővel kifogyott a pénzből és

türelemből. Világosan adódik tehát a következtetés: amikor ez csak lehetséges, a manuális

mintavételezés előnyösebb, gyorsabb, és ráadásul megbízhatóbb annál, mintha az egész

univerzumot keresztül futtatjuk egy számítógépen. Mind ismerünk olyan kutatásokat, ahol az

érvelésbe logikai hiba csúszik, esetleg olyan tévedés, ami józan paraszti ésszel megcáfolható,

melynek révén számos további következtetés is megkérdőjeleződik. Mindannyian tudunk

olyan vizsgálatokról, ahol hibát követtek el egy információ kódolása során, ami valamilyen

jelentős eredmény elvesztéséhez vezetett. Ismerünk olyat is, amikor maguk az

10

információforrások olyannyira megbízhatatlanok, hogy teljesen biztosak lehetünk benne:

kvantitatív feldolgozásuk aligha vezethet megbízható következtetésekhez. Az egyházi

anyakönyvek ennek klasszikus példái, melyek vizsgálatára jelenleg számos országban

irányulnak gigászi erőfeszítések, közülük pedig valószínűleg csak kevés hoz értékelhető

eredményt.

Megkérdőjelezhetetlen eredményei ellenére tagadhatatlan, hogy a kvantifikáció nem

váltotta be a húsz évvel ezelőtt hozzá fűzött reményeket. A legnagyobb történeti problémák

jó része megoldatlanabb mint valaha. Az angol, a francia vagy az amerikai forradalmak okait

illető közmegegyezéstől távolabb állunk mint eddig bármikor, dacára a hatalmas

erőfeszítéseknek, melyek gazdasági és társadalmi gyökereik megvilágítására irányultak. A

demográfia történetének harminc éves intenzív kutatása több zavart hagyott maga után, mint

megoldást. Nem tudjuk, hogy Európa nagy részén miért lassult le a népesség növekedése

1640 és 1740 között és nem tudjuk miért kezdett ismét nőni 1740-ben, mint ahogy azt sem,

mi okozta a termékenység növekedését és a halandóság csökkenését. A kvantifikáció

rengeteget elárul a történeti demográfia mi? kérdéseiről, de relatíve keveset mond a miért?-

ekről. Az amerikai rabszolgaság legfontosabb problémái minden eddiginél

megfoghatatlanabbak annak ellenére, hogy kiterjedtebb és kifinomultabb kutatások irányultak

rájuk mint bármikor. Az eredmények – melyek a legtöbb esetben igen messze állnak a

megoldástól – inkább csak a vita hőfokát növelték.12 Megvolt ugyan az az áldásos hatásuk,

hogy olyan fontos problémákra irányították rá a figyelmet, mint a rabszolgasorban élő

amerikai négerek élelmezési, higiéniai, egészségi és családi körülményei, ám elterelték a

figyelmet a rabszolgaság intézményének – rabszolgákra és rabszolgatartókra egyaránt

gyakorolt – pszichológiai hatásai hasonlóan fontos, ha nem fontosabb kérdéseiről pusztán

azért, mert e jelenséget nem lehetett számítógéppel mérni. A várostörténeti művek agyon

vannak zsúfolva statisztikákkal, a mobilitási trendek azonban még mindig homályosak. Ma

senki sem tudja, hogy az angol társadalom nyitottabb és mobilabb volt-e a franciánál a 17-18.

században, vagy hogy a dzsentri vagy az arisztokrácia inkább felemelkedőben avagy

hanyatlóban volt-e a polgárháború előtti Angliában. E tekintetben semmivel sem tartunk

előbbre mint James Harrington a 17. században, vagy Tocqueville a tizenkilencedikben.

Azok a projektek, melyek a legbőkezűbb anyagi támogatásokat élvezik, a

végeérhetetlen kvantifikáló adatgyűjtésben a tisztel kutatók a legambiciózusabb célokat tűzik

12 Fogel, R. W. – Engerman, S.: Time on the Cross. Boston, Mass., 1974.; David, P. A. et al.: Reckoning with Slavery. New York, 1976.; Gutman, H.: Slavery and the Numbers Game. Urbana, Ill., 1975.

11

ki, a számítástechnika jelenlegi vívmányai terén a legnagyobb felszereltséggel

büszkélkedhetnek, és az eredmények bemutatásában a legkifinomultabb matematikai

módszerekkel élnek – nos, épp ezek bizonyulnak a legkiábrándítóbbaknak. Ma, két évtized

távlatából, valamint dollár-, font- és frank-milliók elköltése után csupán mérsékelt

eredményeket sikerül felmutatni oly sok befektetett idő, erőfeszítés és pénz hozamaként.

Halmokban porosodnak a megsárgult nyomtatványok és a gyötrően unalmas, táblázatoktól,

titokzatos algebrai egyenletektől és kéttizedes pontossággal megadott százalékoktól duzzadó

vaskos kötetek a kutatók irodáiban. Van persze egy sor értékes új megállapítás és néhány

jelentősebb hozzájárulás is az örökbecsű történeti művek viszonylag szerény korpuszához.

Ám általában véve a módszer kifinomultsága hajalmos túltenni az adatok valószínűségén,

miközben az eredmények – egy ponton túl – úgy tűnik, fordított arányban állnak a

metodológia matemetikai komplexitásának és az adatgyűjtés grandiozitásának mértékével.

A mérleg arra utal tehát, hogy a széles spektrumú komputerizált történetírás eredményei

eddig csupán alakalomszerűen igazolták a beléjük fektetett időt és pénzt, ami a történészeket

arra inti, hogy a múlt vizsgálatnak olyan más módszerei felé forduljanak, melyek kevesebb

problémával nagyobb világosságot árasztanak. 1968-ban Le Roy Ladurie azt jósolta, hogy a

’80-as évekre „a történészek programozókká válnak, vagy eltűnnek”.13 A jövendölés nem jött

be, legkevésbé épp a próféta esetében.

A történészek tehát kénytelenek voltak visszatérni a meghatároz(hat)atlanság elvéhez,

ahhoz a felismeréshez, hogy a variációk oly számosak, hogy a történelemben a legjobb

esetben is csak középtávú általánosítások tehetők, amint azt Robert Merton már régen

megfogalmazta. A makroökonómiai modell vágyálom, a „tudományos történetírás” mítosz. A

monokauzális magyarázatok nem működnek. A weberi „kölcsönös összefüggések” köré épülő

visszacsatolásos magyarázati modell, úgy tűnik, jobb eszközként szolgál a történelmi ok-

okozati kapcsolatok nehezen megragadható igazságának feltárásához, különösen ha

felhagyunk azzal az igénnyel, hogy e módszertan bármilyen értelemben is „tudományos”.

A gazdasági és demográfiai monokauzális determinizmussal és a kvantifikációval

szembeni illúzióvesztés arra sarkallja a történészeket, hogy egy sor új kérdést vessenek fel,

melyek közül többet korábban elzárt a specifikus, strukturális, kollektív és statisztikai

módszer iránti elfogultság. Az „újtörténészek” közül mind többen igyekeznek most

felfedezni, mi zajlott le a múlt emberének fejében, milyen is volt a múltban élni, melyek mind

olyan kérdések, amelyek óhatatlanul visszavezetnek az elbeszélés használatához.

13 Le Roy Ladurie, Le territoire de l’historien, I. 14.o.

12

A nagy francia történésziskola egy jelentős csoportja – Lucien Febvre vezetésével – a

szellemi, pszichológiai és kulturális változásokat mindig is központi jelentőségű független

változóknak tekintette. Hosszú ideig azonban kisebbségben voltak, és a gazdasági és

társadalmi tartalmú, strukturalista és kvantitatív módszerű „tudományos történetírás”

hömpölygő áradatának oldalvizén eveztek. Most viszont, az eddig is érdeklődésük

középpontjában álló témák meglehetős váratlansággal divatba kerültek. A megfogalmazott

kérdések azonban már nem egészen ugyanazok, mint egykor voltak, mivel újabban

legtöbbször a kulturális antropológia felől érkeznek. Gyakorlatát, ha nem elméletét tekintve az

antropológia – az időbeli változással szemben tanúsított érdektelensége okán – az egyik

legahistorikusabb tudomány. Mindazonáltal megtanít bennünket arra, hogyan lehet egyetlen,

fókuszba helyezett esemény részletes kidolgozásával – annak teljes kontextusát és kulturális

jelentéseit a legnagyobb óvatossággal szemügyre véve – egy egész társadalmi és

értékrendszert briliáns módon megragadni. E „sűrű leírás” archetipikus modelljével Clifford

Geertz szolgál a bali kakasviadalról szóló klasszikus művében.14 Mi, történészek – sajnos –

nem tudunk jegyzetfüzeteinkkel, magnónkkal és kameránkkal valóban ’jelen lenni’ azoknál az

eseményeknél, melyeket leírunk, mégis újra és újra szemtanúk sokaságával találkozunk, akik

elmondják, milyen is volt ’ott lenni’. Némely „újtörténészek” körében az elbeszélés

újjáéledésének egyik oka tehát a szociológia és közgazdaságtan felcserélése az

antropológiával mint a társadalomtudományok legbefolyásosabbikával.

A történetírás tartalmában újabban bekövetkezett legélesebb változások egyike az

érzetek, érzelmek, magatartási minták, értékek és tudatállapotok iránti hirtelen megnőtt

érdeklődés. Ebben a tekintetben az antropológusok – Evans-Pritchard, Clifford Geertz, Mary

Douglas és Victor Turner – hatása valóban jelentős. Bár a pszichohistória ez idáig jórészt

katasztrofális vizsgálati iránynak tűnt – olyan sivatagnak, melyet olyan kidolgozott,

krómborítású járművek roncsai borítanak, melyek közvetlenül a motor beindítása után

robbantak le –, maga a pszichológia egy egész generációt vont hatása alá, mely most

figyelmét a szexuális vágyak, a családi viszonyok, az érzelmi kötődések egyénekre gyakorolt,

illetve az eszmék, hiedelmek és szokások csoportokra gyakorolt hatásai felé fordítja.

A megfogalmazott kérdések természetében bekövetkezett eme változás valószínűleg

szintén az 1970-es évek jelenéhez kötődik. Ebben az évtizedben számos személyes ideál és

érdek vált hangsúlyossá a köz problémáival szemben, mint a változások előidézésére alkalmas

14 Geertz, Clifford: Deep Play: Notes on the Balinese Cock-Fight. In: Uő.: The Interpretation of Cultures. New York, 1973. (magyarul: Uő.: Mély játék: jegyzetek a bali kakasviadalról. In: Uő.: Az értelmezés hatalma. Antropológiai írások. Vál.: Niedermüller Péter. Budapest, 2001., 2. jav. Kiadás, 144-193.)

13

politikai cselekvéssel szembeni széleskörű illúzióvesztés egyik következménye. Valószínűnek

tűnik tehát, hogy e múltat érintő kérdések iránti hirtelen támadt érdeklődés a jelen hasonló

gondjaiból táplálkozik.

A mentális struktúrák iránt megmutatkozó új keletű érdeklődést a hagyományos

gondolkodástörténet (intellectual history) – amit az eszmék (általában Arisztotelészig vagy

Platónig visszamenő) valamiféle korokon átívelő fogócskájaként fogtak fel – összeomlása is

ösztönözte. A „nagy műveket” egyfajta történelmi vákuumban tanulmányozták, kevés vagy

épp semmilyen kísérletet sem téve arra, hogy a szerzőket vagy az általuk használt nyelvi

eszközkészletet valós történeti közegükbe helyezzék. A nyugati politikai gondolkodás

történetét épp napjainkban írják újra – elsősorban J. G. A. Pocock, Quentin Skinner és

Bernard Bailyn –, kínos precizitással rekonstruálva a múltbeli szavak és eszmék kontextusát

és jelentéseit rámutatva arra, hogyan változtatták meg ezek kaméleon módjára alakjukat és

színűket az idők során, hogy az új körülményekhez és szükségletekhez alkalmazkodjanak.

A hagyományos eszmetörténet (history of ideas) ezzel párhuzamosan mindinkább a

változó befogadóközeg és kommunikációs eszközök tanulmányozása felé fordult. A

nyomtatott sajtó, a könyvek és az olvasás történetének új és virágzó kutatási területe bukkant

fel, mely ezeknek az eszmék terjedésére és az értékrend átalakulására gyakorolt hatásával

foglalkozik.

Egy újabb ok, ami miatt az „újtörténészek” egy része visszafordul a narratívához, úgy

tűnik azon vágyuk, hogy eredményeiket újra hozzáférhetővé tegyék az intelligens, de nem

szakmabeli olvasóközönség azon része számára, mely érdeklődik az említett új, innovatív

kérdések, módszerek és tények iránt, viszont képtelen megemészteni a statisztikai

táblázatokat, száraz elemzéseket és szakzsargonnal agyonzsúfolt leírásokat. A strukturalista,

analitikus, kvantitatív történetírás gyakorlói mindinkább azon veszik észre magukat, hogy

kizárólag egymáshoz beszélnek, senki máshoz. Eredményeik szaklapok hasábjain látnak

napvilágot, vagy olyan drága és kis (ezer alatti) példányszámban napvilágot látó monográfiák

formájában, melyek szinte kizárólag csak a könyvtárakba jutnak el. Ráadásul az olyan

népszerűsítő történelmi lapok sikerei mint a History Today vagy a L’histoire bizonyítják,

hogy jelentős közönséggel lehet számolni, az „újtörténészek” pedig már alig várják, hogy

megszólítsák e hallgatóságot mielőtt az az életrajzokra és népszerűsítő írásokra fanyalodva

csillapítaná kíváncsiságát. Ráadásul az „újtörténészek” által feltett kérdések megegyeznek

azokkal, melyek manapság is foglalkoztatnak bennünket, mint a hatalom, a tekintély és a

karizmatikus vezetés természetrajza; a politikai intézmények viszonya az alapjukul szolgáló

14

társadalmi mintákhoz és értékekhez; a fiatalokhoz és idősekhez, a betegséghez és halálhoz

fűződő viszonyunk; a szexualitás, a házasság és ágyasság intézménye; a születés, a

fogamzásgátlás és az abortusz; a munka, a pihenés és a pazarló életvitel; vallás, tudomány és

mágia mint a valóság magyarázatmodelljeinek viszonya; az olyan érzelmek ereje és iránya

mint a szerelem, bujaság, félelem és gyűlölet; az olvasásnak és oktatásnak az emberek életére

és világképére gyakorolt hatása; a különböző társadalmi csoportok – család, rokonság,

közösség, nemzet, osztály és faj – relatív jelentősége; a közösséget egybeforrasztó rítusok,

szimbólumok és szokások ereje és jelentése; a bűn és büntetés erkölcsi és filozófiai

megítélése; a társadalmi különbségek mintái és az egyenlőségre törekvés kitörési pontjai; a

strukturális konfliktusok a státusz-csoportokon és osztályokon belül; a társadalmi mobilitás

eszközei, korlátai és lehetőségei; a polgári engedetlenség és a millenáris várakozások

természete és jelentősége; az ember és természet közti változó ökológiai egyensúly; a

betegségek okai és következményei. Ezek mind pillanatnyilag is égető kérdések és nagyobb

érdeklődésre tartanak számot a tömegek, mint az elit részéről. Életünkre nézve pedig

„relevánsabbak” mint a halott királyok, elnökök és hadvezérek tettei.

IV

Ezen konvergáló tendenciák eredményeként az „új történetírás” számos prominens

képviselője tér jelenleg vissza a korábban elvetett narratív módhoz. Úgy tűnik azonban,

mintha ez a történészeket – de még a kiadókat is – némileg zavarba ejtené. 1979-ben a

Publisher’s Weekly című kereskedelmi orgánum a következő sajátos megjegyzést téve

ecsetelte egy új, XVI. Lajos perét tárgyaló könyv érdemeit: „Jordan műve azzal, hogy inkább

a narratív, mintsem a tudományos megközelítést választotta [kiemelés tőlem – L. S.] (…) a

világos szintézis példáját nyújtja.”15 A kritikusnak nyilvánvalóan tetszett a könyv, ám úgy

vélte, hogy ami elbeszélő az per definitionem nem tudományos. Amikor egyízben az „új

történetírás” iskolájának egyik jelentős alakja elbeszélést írt, barátja azzal mentegette: „Persze

ezt kizárólag a pénz miatt írta.” Az efféle szemérmes mentegetőzések ellenére a

történetírásban megmutatkozó – tartalmára, metodológiájára és írásmódjára vonatkozó –

trendek persze világosan felismerhetők bármerre tekintünk is.

15 Jordan, D. P.: The King’s Trial. Louis XVI v, the French Revolution. Berkeley, 1979.Ismertetése in: Publisher’s Weekley, 1979. augusztus 13.

15

Norbert Elias társadalmi szokásokról szóló könyvét A civilizáció folyamatá-t, miután

negyven éven át olvasatlanul kallódott, váratlanul lefordították angolra és franciára.16

Theodore Zeldin kétkötetes briliáns művet írt a modern Franciaországról (egy alapvető

könyvsorozat részeként jelent meg), mely jóformán teljesen figyelmen kívül hagyja a

hagyományos történetírás szempontjait, és szinte kizárólag a tudati és emocionális tényezőkre

koncentrál.17 Philippe Ariès a mindenkit elérő halál traumájára adott válaszokat hosszú

időtartamban vizsgálta.18 A boszorkányság történetének kutatása váratlanul minden országban

növekvőben lévő iparággá vált, csakúgy, mint a család, a gyermek-, ifjú- és időskor, vagy a

nők és a szexualitás története (ez utóbbi kettő esetében komolyan fenn áll a veszélye annak,

hogy a kelleténél több szenvedéssel járó szellemi küzdelem áldozata legyen). Kiválóan

példázza az utóbbi húsz év történettudományi trendjeinek ívét Jean Delumeau kutatási

érdeklődésének alakulása. 1957-ben egy társadalom (a római) vizsgálatával indított, amit

1962-ben egy terméké (timsó) követett, majd 1971-ben egy vallás (katolicizmus), 1976-ban

egy kollektív viselkedésforma (les pays de Cocagne), míg végül 1979-ben egy emóció (a

félelem) következett.19

A franciában létezik egy kifejezés az új téma megnevezésére – mentalité –, ám sajnos

ezt lehetetlen pontosan vagy könnyedén lefordítani angolra. Mindenesetre a szemtanúk és

résztvevők tanúságára alapozott „történés(ek)” körülményeinek rendkívül részletes narrációja,

a történet elbeszélése nyilvánvalóan az egyik mód arra, hogy megragadjunk valamit a

múltbeli mentalité külső megnyilvánulásaiból. Egyértelmű, hogy a vállalkozásnak továbbra is

lényeges eleme marad az analízis, mely a kultúra olyan antropologikus értelmezésén alapul,

ami egyszerre kíván szisztematikus és tudományos lenni. Ez azonban nem fedheti el a

mentalité kutatásának szerepét a történetírás nem-analitikus módjainak újjáéledésében,

melyek közül az egyik a történetmesélés.

A narratíva természetesen nem a mentalité történetírásának egyetlen olyan módusza,

ami a strukturalizmussal szembeni illúzióvesztés révén vált lehetővé. Vegyük például a

mentális készlet rekonstrukciójának egyik legbriliánsabb megvalósítását, azt, ahogy Peter

16 Elias, Norbet: Uber den Prozess der Zivilisation. Basel, 1939. Angolul: Uő.: The Civilizing Process. I-II. Oxford – New York, 1978. [magyarul: Uő.: A civilizáció folyamata. Budapest, 2004. 2]

17 Zeldin, T.: France, 1848-1945. I-II. Oxford History of Modern Europe. Oxford, 1973-1977. Franciául: Uő.: Histoire des passions françaises. Paris, 1978. Ld. még Mandrou, R.: Introduction à la France moderne, 1500-1640. paris, 1961. 18 Ariès, P.: L’homme devant la mort. Paris, 1977.19 Delumeau, J.: Vie économique et sociale de Rome dans la seconde moitié du XVIe siècle. I-II. Paris, 1957-9.; Uő.: L’alun de Rome, Xve-XIXe siècle. Paris, 1962.; Uő.: Le catholicisme entre Luther et Voltaire. Paris, 1971.; Uő.: La mort des pays de Cocagne: comportements collectifs de la Renaissance à l’âge classique. Paris, 1976.; Uő.: L’histoire de la peur. Paris, 1979.

16

Brown felidézi a későantik világot.20 Figyelmen kívül hagyja a szokásos, tisztán analitikus

kategóriákat mint népesség, gazdaság, társadalmi struktúra, politikai rendszer, kultúra és így

tovább. Ehelyett Brown, mint valami posztimpresszionista festő egy kor portréját rajzolja

meg, imitt-amott elhelyezett, hevenyészett ecsetvonásokkal, melyek – ha elég messziről

vesszük őket szemügyre – a valóság szédítő látomását hozzák létre, míg ha közelről

vizsgáljuk őket jelentés nélküli homályba vesznek. A szándékolt bizonytalanság, a festői

megközelítés, a történelem, irodalom, vallás és művészet szoros egymás mellé illesztése, a

fokozott érdeklődés az iránt, hogy vajon mi is játszódott le az emberek fejében, mind-mind a

történetírás friss áramlatainak jellemzői. A mód nem annyira elbeszélő mint inkább

pointilista. Kétségtelen azonban, hogy – az utóbbi harminc évben domináns analitikus és

strukturalista megközelítésmódok hanyatlása mellett – a mentalité iránti új keletű érdeklődés

is hatással volt rá.

Még a szinguláris eseményről szóló elbeszélés feléledésére is van példa. Georges Duby

meg merte tenni azt, ami néhány évvel ezelőtt még elképzelhetetlen lett volna. Egész könyvet

szentelt egyetlen ütközet – a bouvines-i csata – előadásának, melyen keresztül a 13. század

eleji francia feudális társadalom fő jellegzetességeit mutatta be.21 Carlo Ginzburg egy kora-

tizenhatodik századi észak-itáliai molnár egyszerre homályos és kristálytiszta kozmológiájáról

közölt pillanatképet, megkísérelve bemutatni azt az intellektuális és pszichológiai zavart,

melyet a népi kultúra szintjén a reformáció lefelé szivárgó eszméi okoztak.22 Emmanuel Le

Roy Ladurie egy 14. század eleji, pireneusi faluban élet és halál, munka és nemiség, vallás és

szokásrend egyedülálló és felejthetetlen képét festette meg.23 A Montaillou két tekintetben is

jelentős: először is azért, mert a 20. századi Franciaország legnagyobb történelmi bestseller-

évé vált; másrészt pedig mert nem egy egyszálú történetet beszél el – tulajdonképpen nincs is

története –, hanem az emberek fejében kalandozik. Nem lehet véletlen, hogy a modern regény

is pont e módban különbözik a korábbi korokéitól. Le Roy Ladurie legutóbb egy délfrancia

kisvárosban, 1580-ban játszódó véres esemény történetét adta elő, amivel a városka

társadalmi szövedékét szétszaggató gyűlölethullámok kuszaságára mutatott rá.24 Carlo M.

Cipolla, aki mindeddig a keményvonalas gazdasági és demográfiai strukturalisták egyik

legmarkánsabb alakja volt, nemrég olyan könyvet jelentetett meg, mely egy járvány 20 Brown, P.: The World of Late Antiquity from Marcus Aurelius to Muhammad. London, 1971.21 Duby, G.: Le dimanche de Bouvines, 27 juillet 1214. Paris, 1973.22 Ginzburg, C.: Il formaggio e i vermi. Turin, 1976. (magyarul: Uő.: A sajt és a kukacok. Egy XVI. századi molnár világképe. Budapest, 1991.) 23 Le Roy Ladurie, E.: Montaillou, village occitan de 1294 à 1324. Paris, 1976. Angolul: Uő.: Montaillou: Cathars and Catholics in a French Village, 1294-1324. London, 1978. (magyarul: Uő.: Montaillou. Egy okszitán falu életrajza, 1294-1324. Budapest, 1997.)24 Le Roy Ladurie, E.: Le carnaval de Romans. Paris, 1979.

17

borzalmas következményeit inkább az egyéni reakciók rekonstrukciójával, semmint a

betegségi és halálozási statisztikák alapján mutatja be. Ez az első alkalom, hogy egy történetet

ad elő.25 Eric Hobsbawm a világ minden pontján megtalálható lázadók és banditák

visszataszító, kegyetlen és rövid élettörténeteit írta meg, hogy „primitív lázadói” és a „társas

banditizmus” természetét és perspektíváit megvilágíthassa.26 Edward Thompson a 18. század

eleji Angliában a vadorzók és a windsori erdőség urai közti perpatvart beszéli el, hogy

alátámassza érvelését a kor plebejusainak és patríciusainak összecsapásairól.27 Robert Darnton

legutóbbi könyvében az mondja el, hogyan zajlott a nagy francia Encyclopédie kiadása,

amivel új megvilágításba helyezi az aufklerista gondolkodás elterjedésének folyamatát a 18.

században, ide értve a könyvkiadás menetének problémáit, illetve azt, hogyan látták el a

nemzeti – és nemzetközi – piacot eszmékkel.28 Natalie Davis négy, a 17. századi Lyonban és

Genfben lezajlott ún. charivari avagy rituális nyilvános megszégyenítés történetét mondja el,

hogy ezen keresztül mutassa be milyen erőfeszítéseket tett a közösség a becsület és illem

általánosan elfogadott szabályainak betartatására.29

A mentalité iránti új keletű érdeklődés önmagában is hozzájárul a történetírás régi

módjainak visszatéréséhez. Keith Thomas írása mágia és vallás konfliktusáról egy „központi

vezérelv” köré szerveződik, melynek mentén egy sor történetet és példát sorakoztat fel.30

Saját, nemrégiben napvilágot látott művem az angol család érzelmi életének változásairól,

szándékait és módszereit – ha nem is teljesítményét – tekintve szintén valami ehhez hasonlót

kíván nyújtani.31

Az előbbiekben felsorolt valamennyi történész érett kutató, akik már régóta az „új

történetíráshoz” kötődnek, újabb és újabb kérdéseket vetnek fel, új módszerekkel

próbálkoznak és új források után kutatnak. Most visszatérnek a történetmeséléshez. Van

azonban öt lényeges eltérés, ami az ő történeteiket megkülönbözteti a hagyományos narratív

történészekéitől. Az első, hogy szinte kivétel nélkül a szegények és a mindeddig homályban

lévők élete, érzései és viselkedése felé fordulnak, semmint a nagyokéi és hatalmasokéi felé.

Másodszor: metodológiájukban az elemzés épp olyan lényeges szerepet játszik, mint a leírás,

25 Cipolla, C. M.: Faith, Reason and the Plague in Seventeenth-Century Tuscany. Ithaca, N.Y., 1979.26 Hobsbawm, E. J.: Primitive Rebels. Manchester, 1959. (magyarul: Uő.: Primitív lázadók. Vázlatok a társadalmi mozgalmak archaikus formáiról a XIX. és a XX. században. Budapest, 1974.); Uő.: Bandits. London, 1969.; Hobsbawm, E. J. – Rudé, G.: Captain Swing. London, 1969.27 Thompson, E. P.: Whigs and Hunters. London, 1975.28 Darnton, R.: The Business of the Enlightenment. Cambridge, Mass., 1979.29 Davis, N. Z.: Charivari, honneur et communauté à Lyon et à Genève au XVIIe siècle. In: Le Goff, J. – Schmitt, J-C.: Le charivari (előkészületben)30 Thomas, K. V.: Religion and the Decline of Magic. London, 1971.31 Stone, L.: The Family, Sex and Marriage in England, 1500-1800. London, 1977.

18

ezért műveik – olykor talán esetlenül – ide-oda váltanak a két módozat között. Harmadszor:

nyitottak az új típusú forrásanyag iránt, mely gyakran jogi formulák szerint működő

törvényszékek feljegyzéseit takarja, mivel ezek a vizsgálat és vallatás alá vetettek teljes

tanúbizonyságával szolgálnak. (A bűnügyi feljegyzések másik divatos felhasználási módja,

tudniillik a különböző deviáns viselkedésformák növekedésének és csökkenésének kvantitatív

bemutatása számomra majdhogynem teljesen felesleges vállalkozásnak tűnik, mivel nem az

elkövetett bűntetteket veszik számba, hanem a letartóztatott és vád alá helyezett bűnözőket,

ami egészen más dolog. Nincs okunk feltételezni, hogy a kettő között bármiféle korokon

átívelő állandó kapcsolat lenne.) Negyedszer: teljesen másként beszélnek el történeteket mint

Homérosz, Dickens vagy Balzac. A modern regény és a freudi eszmék hatására a tudattalan

óvatos feltérképezését, semmint a kőbevésett tények lecövekelését tekintik feladatuknak. Az

antropológusok hatására pedig megkísérlik a viselkedés vizsgálatát a szimbolikus jelentések

leleplezésére használni. Ötödször: egy személy, per vagy drámai jelenet történetét nem

önmagáért beszélik el, hanem hogy egy múltbeli kultúra és társadalom működésére fényt

vessenek.

V

Ha a diagnózisom helytálló, akkor az „újtörténészek” elmozdulása a narratíva irányába

egy korszak végét jelzi: azon kísérlet végét, hogy a múltbeli változásokra koherens

tudományos magyarázatot adjunk. A gazdasági és demográfiai determinizmus a bizonyítékok

súlya alatt összeroskadt, viszont egyetlen kifejlett, a politikára, pszichológiára vagy kultúrára

épülő determinisztikus modell sem lépett a helyére. A strukturalizmus és funkcionalizmus

sem bizonyult sokkal jobbnak. A kvantitatív módszertan szerkezeti elemei meglehetősen

ingatagok, válaszokat adni pedig csupán korlátozott számú problémára tud. Rákényszerülve

arra, hogy az emberi viselkedés a priori statisztikai modellje, illetve a megfigyelésen,

tapasztalaton, ítéletalkotáson és intuíción alapuló megértés között válasszon, az

„újtörténészek” egy része mára hajlik rá, hogy a múlt értelmezésének ez utóbbi módja mellett

döntsön.

Noha az elbeszélés „újtörténészek” általi felidézése a legutóbbi idők fejleménye, az

csupán vékony erecske a tradicionális történészek által művelt, leíró jellegű politikai narratíva

állandó, hatalmas és szintén kiváló eredményeket felvonultató teljesítményéhez képest. Ez

utóbbinak egyik legfrissebb – a szakma hangos tetszését kiváltó – példája Simon Schama

19

könyve a 18. századi holland politikáról.32 Az efféle műveket az „új társadalomtörténszek”

évtizedeken át tartó közömbössége vagy alig leplezett lenézése kísérte. E hozzáállás igazolása

lényegében nem történt meg, ugyanakkor az utóbbi években hatást gyakorolt a tradicionális

történészek némelyikére, akik leíró módszerüket újfajta problémák irányába fordították.

Néhányukat immár kevésbé izgatták a hatalom kérdései, a királyok és miniszterelnökök, vagy

a háború és diplomácia, ehelyett – az „újtörténészekhez” hasonlóan – érdeklődésük

homlokterébe az eddig meglehetősen homályban maradt nép magánszférája került. E trend

oka – ha beszélhetünk egyáltalán trendről – kevéssé világos, mindenesetre úgy tűnik, hogy az

a vágy hat rá ösztönzőleg, hogy egy-egy jó történetet előadva mutassanak rá – különböző

időkben és kultúrákban – a személyiség változékonyságára és a dolgok belső összefüggéseire.

Egyes tradicionális történészek már művelik ezt egy ideje. 1958-ban G. R. Elton a 16. századi

Anglia felkeléseinek és zavargásainak történetét adta közre a Csillagkamara iratai alapján. 33

1946-ban Hugh Trevor-Roper Hitler utolsó napjait rekonstruálta briliáns módon.34

Nemrégiben egy relatíve ismeretlen, kéziratokat gyűjtő és titkos pornográf üzelmeket folytató,

a 20. század eleji Kínában élő angol szélhámos egyedülálló karrierjét vizsgálta.35 Úgy tűnik, e

szórakoztató történet megírásának célja az volt, hogy az önmagáért való történetmesélés

valódi élvezetet okozzon egy bizarr történeti jelenség bemutatásán keresztül. A technika

jóformán teljesen megegyezik azzal, amit évekkel ezelőtt A. J. A. Symons követett klasszikus

The Quest for Corvo című művében,36 míg a motiváció Richard Cobb-val vág egybe, aki a

forradalmi Franciaország alvilágában élő bűnözők, prostituáltak és egyéb társadalmi

számkivetettek nyomorúságos életének és halálának hátborzongató részleteit tárta fel.37

Tartalmukat, módszerüket és nézőpontjukat tekintve merőben mások a fiatal antikvárius

empiricisták új angol iskolájának írásai. Olyan részletes politikai elbeszéléseket írnak, melyek

implicite tagadják, hogy a történelemhez a szerencsén és a személyiség szeszélyes

változékonyságán kívül bármilyen mélyebb összefüggés elvezethetne. Conrad Russell-lel és

John Kenyon-nal az élen – Geoffrey Elton támogatásától ösztönözve – azon buzgólkodnak,

hogy a két 17. századi angol forradalmat minden ideológiai vagy idealista tartalmától

megfosszák.38 Nem kétséges, hogy ők és a hozzájuk hasonlók hamarosan másfelé fordítják

32 Schama, S.: Patriots and Liberators: Revolution in the Netherlands, 1780-1813. London, 1977.33 Elton, G. R.: Star Chamber Stories. London, 1958.34 Trevor-Roper, H. R.: The Last Days of Hitler. London, 1947.35 Trevor-Roper, H. R.: A Hidden Life: The Enigma of Sir Edmund Backhouse. London, 1976.; Amerikai kiadása: Uő.: The Hermit of Peking. New York, 1977.36 Symons, A. J. A.: The Quest for Corvo. London, 1934.37 Cobb, R.: The Police and the People. Oxford, 1970.; Uő.: Death in Paris. Oxford, 1978. 38 Russell, C.: Parlaiments and English Politics, 1621-29. Oxford, 1979.; Kenyon, J. P.: Stuart England. London, 1978. Lásd még John K. Gruenfelder, Paul Christianson, Clayton Roberts, Mark Kishlansky és James E. Farnell

20

figyelmüket. Noha premisszáik rögzítésére konkrét formában soha nem került sor,

megközelítési módjuk tisztán neo-namieristának minősíthető egy olyan korban, amikor a

namierizmus mint a 18. századi angol politika megközelítésmódja kihalófélben van.

Elgondolkodtató, hogy politikatörténethez való vonzódásuk vajon tudat alatt nem abból az

illúzióvesztésből táplálkozik-e, hogy a kortárs parlamenti rendszer képtelen megküzdeni

Nagy-Britannia megállíthatatlan gazdasági és nagyhatalmi térvesztésével. Így van-e vagy

sem, a jelentéktelen események, a „l’histoire événementielle” eruditív és intelligens

krónikásai ők, ekként a narratíva újjászületését tápláló számos áramlat egyikét allkotják.

Az „újtörténészek” körében az analitikusról a leíró módra való áttérés legjelentősebb

oka a történelem központi szubjektumának megítélését illető alapvető attitűdváltásban rejlik.

Ez pedig, az emberi szabad akaratnak a természet erőivel való interakcióiban játszott

szerepéről vallott előzetes filozófiai előfeltevések függvénye. Az ellentétes gondolati pólusok

leginkább olyan vélemények felidézésével világíthatók meg, melyek saját maguk, illetve a

másik pozíciójára is reflektálnak. 1973-ban Emmanuel Le Roy Ladurie tanulmánykötete

egyik fejezetének „Az ember nélküli történelem” címet adta.39 Félévszázaddal korábban

Lucien Febvre kijelentette, hogy „Témám az ember”, míg negyed századdal ezelőtt Hugh

Trevor-Roper székfoglaló előadásában arra ösztönözte a történészeket, hogy „ne a

körülményeket tanulmányozzák, hanem a körülménye közé ágyazott embert”.40 Mára Febvre

történelemeszménye sok helyütt elfogadásra talált, miközben személytelen erőkről szóló

analitikus/ strukturalista tanulmányok is folyamatosan kerülnek ki a sajtó alól. A történészek

tehát pillanatnyilag négy csoportra oszthatók: a régi típusú narratív történetírást folytatókra,

akik elsősorban politikatörténettel és életrajzokkal foglalkoznak; a kilometrikusokra, akik

továbbra is a statisztika rabjai; a keményvonalas társadalomtörténészekre, akik buzgón

elemzik a személytelen struktúrákat; és a mentalité történészeire, akik az ideálok, értékek,

mentális eszközkészletek és a viselkedés személyes, benső – minél bensőbb, annál jobb –

mintáit kutatják.

A mentalité jelenlegi történészei által adaptált leíró narratívának és az individuumra

fókuszáló életrajzírásnak azonban szintén megvannak a maga problémái. A gond ugyanaz

mint egykor, hogy tudniillik, filozófiai értelemben, egy kiragadott példával érvelni nem

meggyőző, másrészt pedig egy retorikai fogás nem tudományos bizonyíték. A történetírás

eme alapvető csapdáját, melyben pillanatnyilag is vergődünk, remekül összefoglalja Carlo

cikkeit a Journa os Modern History, XLIX, 4, (1977)-es számában.39 Le Roy Ladurie, The Territory of the Historian, 285. o.40 Trevor-Roper, H. R.: History, Professional and Lay. Oxford, 1957. 21. o.

21

Ginzburg: „A természettudomány kvantitatív és egy antropocentrikussal ellentétes felfogása a

humántudományokat Galilei óta egy nem kívánt dilemma elé állítja: vagy elégtelen

tudományos eszközökhöz kell folyamodniuk, hogy jelentős eredményekhez jussanak, vagy

erős tudományos apparátust alkalmazva jutnak jelentéktelen eredményekre.”41 A második

lehetőségből fakadó csalódás az elsőhöz való visszatérésre sarkall. A jelenlegi folyamat

eredménye a kiragadott példák – melyek immár gyakran aprólékosan kidolgozott egyedi

esetek – használatának mint a történetírás egyik divatos módozatának elterjedése. Ez bizonyos

értelemben a helytörténeti kutatások – melyek témájukul nem egy egész társadalmat, csupán

annak valamely szegmensét (tartományt, várost vagy épp falut) választják – során elért

jelentős sikerek logikus folyománya. A totális történelem csupán akkor tűnik elérhetőnek, ha

egy mikrokozmoszt veszünk alapul, az így kapott eredmények pedig gyakorta jobban

megvilágítják és magyarázzák a múltat, mint a régebbi vagy jelenlegi, központi kormányzati

archívumokra alapozott tanulmányok. Másrészt viszont az új trend felfogható a helytörténeti

tanulmányok antitéziseként is, mivel mint lehetetlent elveti a társdalom – bármilyen kis

részének – totális történetét, és a maga történetét egyetlen sejt köré szervezi.

A másik probléma, mely a mentalité megvilágítását szolgáló részletes eset használata

során felmerül, hogy miként különböztessük meg a normálist a kivételestől. Lévén témánk

immár az ember, egyetlen esemény vagy személy történetének részletes elbeszélése mint

eljárás egyszerre ésszerű és olvasmányos. Ám ez csak akkor van így, ha e történetek nem

pusztán egy lázadás vagy erőszakos jelenet, netán egy öntörvényű gazfickó, bajkeverő vagy

szürkeeminenciás életének drámai, ámde irreleváns eseményeiről szólnak, hanem

kiválasztásukra a múltbeli kultúra bizonyos jelenségeinek megvilágítása végett kerül sor. Ez

azt jelenti, hogy tipikusaknak kell lenniük, noha a peranyagok széleskörű használata a

tipikuság kérdésének megválaszolását igencsak megnehezíti. A bíróság elé citált emberek

majdhogynem per definitionem atipikusak, az a világ viszont, ami a szemtanúk

tanúságtételeiben szinte a maga tökéletes pőreségében megnyilvánul, nem szükségszerűen az.

Biztos talajra tehát a dokumentumok vizsgálatával léphetünk, melyek nem is annyira a vádlott

excentrikus magatartásáról, mint inkább az adott szituációba bele keveredett emberek életéről

és meggyőződésiről tanúskodnak.

A harmadik probléma az értelmezés kérdése, amire még nehezebb megoldást találni.

Feltéve, hogy a történész nem válik óvatlanná a felmerülő veszélyekkel szemben a

történetmondás talán van olyan jó mód mint a többi, hogy a múlt emberének belsőjébe egy

41 Ginzburg, C.: Roots of a Scientific Paradigm. Theory and Society, VII (1979), 276. o.

22

pillantást vessünk, és hogy megpróbáljunk behatolni a gondolatai közé. A baj csak az, hogy

ha ebben sikerrel jár, az elbeszélőnek minden olyan tehetségére, tudására és tapasztalatára

szüksége lesz, amit a társdalom, a gazdaság és a kultúra történetének analitikus

tanulmányozása során csak magára szedett, feltéve ha a felmerülő egynémely különös dologra

plauzibilis magyarázatot kíván adni. Némileg amatőr pszichológussá is kell válnia, bár az

amatőr pszichológia túlságosan ingoványos talaj ahhoz, hogy sikeresen meg tudjuk rajt vetni a

lábunkat – mi több, egyesek szerint ez lehetetlen.

Az elbeszélés újjáéledésének másik nyilvánvaló veszélye, hogy visszatérést is jelenthet

a tisztán antikvárius, önmagáért való történetmondást űző történetíráshoz. Egy másik pedig

az, ha a figyelem túlzottan is a szenzációs felé terelődik és ezzel a túlnyomó többség életének

hétköznapi szürkesége homályban marad. Mind Trevor-Roper-t, mind Richard Cobb-ot

hatalmas élmény olvasni, de mindkét tekintetben kritikával illethetők. Az új mód számos

követője – mint Cobb, Hobsbawm, Thompson, Le Roy Ladurie, Trevor-Roper (vagy

jómagam) – szemmel láthatólag lenyűgözve állnak az erőszakról és szexualitásról szóló

történetek előtt, melyek a mindannyiunkban meglévő voyeurisztikus hajlamokról tanúskodik.

Másrészt viszont arról is, hogy a szex és az erőszak minden emberi tapasztalat alkotórésze,

ennél fogva annak vizsgálata, milyen hatást gyakoroltak ezek az egyénre a múltban legalább

olyan indokolt és védhető, mint ilyen jellegű kortárs filmeket és tévéműsorokat nézni.

A narrativista trend megválaszolatlan kérdéseket vet fel azzal kapcsolatban is, hogyan

képezzük egyetemi hallgatóinkat a jövőben – feltéve persze, ha lesz kit oktatni. A retorika

ókori művészete szerint? A szövegkritika követelményeinek megfelelően? Szemiotikai

képzéssel? A szimbolikus antropológia felől? Esetleg a pszichológia irányából? Vagy a

társadalmi és gazdasági struktúrák elemzésének egy nemzedék óta gyakorolt technikáiba

vezessük be őket? Nyitva marad hát a kérdés, hogy az „új történetírás” számos prominens

képviselője részéről az elbeszélő mód e nem várt felélesztése, vajon a szakma jövője

szempontjából jó-e vagy rossz.

1972-ben Le Roy Ladurie magabizotsan azt írta: „A mai historiográfia a

megszámlálható, a statisztikai és a strukturális iránti preferenciáival a túlélés érdekében

kénytelen vállalni az elnyomó szerepét. Ez az utóbbi évtizedekben a narratív

eseménytörténetet és az individuális biográfiát virtuálisan halára ítélte.”42 Túl korai lenne még

gyászbeszédet tartani az analitikus, strukturális és kvantitatív történetírás bomló teteme felett,

mivel az továbbra is virágzik, sőt, kibontakozóban van, amennyibe az amerikai doktori

42 Le Roy Ladurie, The Territory of the Historian, 111. o.

23

értekezések témaválasztásait valamiféle mérceként használhatjuk.43 Mindazonáltal e harmadik

évtizedben a narratív történetírás és az individuális biográfia nyilvánvaló jelét adta annak,

hogy feltámadt haló poraiból. Egyikük sem úgy fest, mint állítólagos kimúlásuk előtt, de

könnyedén felismerhetők mint ugyanazon faj egyedei.

Világos, hogy egyetlen kifejezés, mint az „elbeszélés” – különösen ilyen komplikált

előélettel – nem lehet teljesen alkalmas annak a széles spektrumú változássorozatnak a

leírására, mely a történeti diskurzus természetében bekövetkezett. A változás jelei mindenütt

láthatók: a történelem központi tárgyát illetően, mely az embert körülvevő körülményekről a

körülmények közé ágyazott ember felé tolódott el; a vizsgálati irányok tekintetében, melyek a

gazdasági/ demográfiai kérdésekről a kulturális és emocionális szférára tevődtek át; a

történetírást érő befolyások elődleges forrásaiban, ahol a szociológiát, a közgazdaságtant és a

demográfiát az antropológia és pszichológia váltotta fel; a kutatás központi témájában, mely

immár a csoport helyett az individuum; a történelmi változás magyarázó modelljei terén, ahol

zárt rétegek és monokauzális összefüggések helyett többirányú kapcsolatrendszerekkel és

többszintű oksági viszonyokkal számolnak; a metodológiában, melynek fókuszába a

kvantifikálható csoport helyére az egyedi példa került; szervezőelvét tekintve, mely az

analitikustól a leíró felé tolódott el; és végül a történész funkciójában, ahol a tudományos az

irodalmi mögé szorult. E sokelemű változások, melyek a történetírás tartalmában, fókuszában,

módszerében és stílusában – egymással párhuzamosan – bekövetkeztek, nyilvánvaló, hogy

kölcsönösen összefüggnek egymással: tökéletesen kiegészítik egymást. Egységüket nem lehet

egyetlen fogalommal kifejezni, de addig is a „narratíva” lehet az a hívó szó, mely e folyamat

egészére utal.

43 Darnton, Intellectual and Cultural History, Függelék

24