Bán Zoltán András: Susánka és Selyempina

Bán Zoltán AndrásSusánka és Selyempina

(Részlet)

(Részlet)

Scolar Kiadó2007

© Bán Zoltán András, 2007© Scolar Kiadó, 2007

Scolar Kiadó, 20071114 Budapest

Bartók Béla út 7.Tel./fax: 466-7648scolar@scolar.hu

www.scolar.hu

Felelős kiadóÉrsek Nándor

Könyvterv, tördelésMáthé Hanga

CímlapfotóSzilágyi Lenke

ISBN 978-963-244-210-5

4

„Hát vénségére Zsigó bátyánk is megbolondult”, érkez-nek a jelentések az Agyközpontba. Egyre-másra ömlenekaz ilyen és ehhez hasonló tartalmú beszámolók, és az Agy-központ értékelése szerint lényegi mondandójuk elszomo-rító. Mert a fogalmazványok nem kertelnek, nem szépítikaz eseményeket, nem maszkírozzák operás módon az álta-luk valóságnak vélt valóságot; éppen ellenkezőleg, kímélet-lenül, szinte nyersen tárják az Agyközpont elemző sejtjeielé a szerintük nyilvánvaló tényállást, hogy tudniillik Zsigóbátyánk vénségére eszelős lett, megszédült, sőt, bevadult,amint azt egy szilajabb jelentésíró megfogalmazta.

„Megbolondult, megbolondult…” – zakatol az Agyköz-pontban szakadatlanul. Megbolondult! De hát mit jelent ezvoltaképpen? – kérdezgetik izgatottan. Hogyan lehetségesez? – faggatják egymást riadtan az Agyközpont sertepertélősejtjei. Hogyan történhetett meg? Mi, vagy ki az oka? Ho-va vezet? Mi lesz a vége? – ezek a kérdések gyötrik mostaz Agyközpont szürke sejtjeinek életét. És a jelentésekbensemmi vigasztaló; mert miközben egyre szaporodnak, nemadnak okot semmiféle reményre, tehát arra sem, hogy azAgyközpont mintegy magasabb szempontból fölülbírálja abeérkezett jelentéseket, és aztán vakmerően merő agyrém-nek minősíti a hírt, hogy tudniillik vénségére Zsigó bátyánkmegbolondult. Ám az Agyközpont végül kénytelen elvetnia maga támasztotta reményt. Mert nem tehet semmit, azAgyközpont tehetetlen, mert a jelentésekben lefestett ké-pek és jelenetek minden elemzésben cáfolhatatlanul jelzik atényt, miszerint Zsigó bátyánk megzavarodott közepes vén-ségére. Így aztán felülvizsgálat helyett csupán az elemzésmarad, ami nincs teljesen ellenére az Agyközpontnak, hi-szen ha jól belegondol, a fürkésző elemzés éppenséggel alegkedvesebb tevékenysége.

Megalapozottak, fölötte kimerítők és okadatoltak azelemzésre kínálkozó beadványok, nem kétséges. Mertlátták Zsigót emitt, látták amott, nyomon követték, leírtákmenését és járását, és e járás-kelés nem volt reményt kel-tő. Mert látták Zsigót éjjel, és látták nappal, és nem haboz-

5

tak minderről be is számolni az Agyközpontot fölkavaró je-lentéseikben. Látták fényes-kényes utcákon és vigasztalansikátorokban, látták promenádokon és zsákutcákban, láttákmonumentális folyóparton és pocsolya mentén; és láttákvolt bárhol is, mindenütt elhanyagolt külsővel regisztrálták,kalap nélkül, hamufoltos nyakkendővel, sáros, rojtos fűzőjűcipőben, megfigyelték a telihold felé bosszúszomjas átko-kat öklendező ajakkal, vérbe dülledt szemmel, parasztfeke-te körmökkel, tépett szakállal, így látták Zsigót, és ekkéntis írták meg aztán az Agyközpontba beterjesztett jelentése-ikben. Látták és leírták rossz és még rosszabb kocsmákban,silány és még silányabb lőréket kortyolgatva, látták hul-laszappanos képű alakokkal dominózni levitézlett sörmé-résekben, látták szalonnázni vagy pacalozni bedőlt vécéjűbejzlikben. Látták tehát és regisztrálták sokfelé, az Agyköz-pont őszinte rémületére, mert iszonyat volt belegondolni,hova csúszott ez az egykor oly nobilis, körmét műgonddalápoló alak.

De a legnagyobb szorongás akkor fogja el azAgyközpont együtt érző sejtjeit, mikor a huzatoskorcsmákban magányosan üldögélő, vagy a kitolt szeműházak közt szólóban csellengő Zsigóról szóló jelenté-seket tanulmányozzák. A csatangolása közben folyvástmagánbeszédeket („magánybeszédeket”, teszi hozzá egymagát szellemesnek vélő jelentésíró) mormoló Zsigó, a se-lejtes és még selejtesebb csehókban egyedül darvadozó, eza megroppanásában sem méltóság nélküli trubadúr sokkalnagyobb ijedelemmel tölti el az Agyközpontot, mint a kéz-legyintésre sem méltó alakokkal eltöltött vigasztalan zsigóiórák.

A legszomorúbb kép a hűvös őszi huzatban az ut-cai szeméttel magát sodrató Zsigó, a vízparton hosszúfekete kabátjában, a kalapját folyvást letépni kívánószél ellen harcoló, magányosan barangoló, arcát a teli-holdnak magamegadóan (öntetszelgően, írja az egyik je-lentés) odakínáló öregfiú – értékelik az elhűlt Agyköz-pontban az éjszakai kószálásokról beérkező jelentése-

6

ket. Bár járna többet bestiálisan elszalonnásodott csap-székekbe, bár csak múlatná az időt szellemileg gyö-keresen leépült egzisztenciákkal, bár markolna magyarkártyát szénhordók, kocsisok, túlfestett hajú, lepattogzottkörömlakkú dajnák társaságában, mintsem hogy egyedüljárkáljon lakása üres szobáiban, bámuljon ki az ablakon,vagy rögtönözzön tépett dallamokat őzbarna zongoráján,fogalmazzák meg olykor az Agyközpont részvétre hajlamossejtjei. Nincs veszedelmesebb, mint a lakásában egyedül„beszédjárkáló” (egy nyelvileg virtuóznak vélt jelentésszer-ző kitétele ez) Zsigó. Inkább a zivatar elől valamely büdössöntés teljesen lezüllött bélrendszerű ivótársaságába me-nekülő Zsigó bátyánk, mint az eső varsájában kéjesen ver-gődő idősödő úr, mondják megszeppenten az Agyközpont-ban. Inkább a böffencsek közt bajtársiasan röfögő Zsigó,mint a beszédjárkáló trubadúr. Mert magányában a leg-szilajabb, mert elhagyatottságában a legmegátalkodottabbZsigó bátyánk, ettől nem tágítanak az Agyközpont sejtjei.Mert magányában ez mindenre képes, gondolják a sejtek.

De hát mi történt voltaképpen? De hát mi (vagy ki) rej-tőzik e sötét téboly mögött? – kérdezik egyre lázasabbanaz Agyközpontban nyugtalankodó sejtek. Mi (vagy ki) azok? Nyilván az a nő, válaszol magának az Agyközpont; aza nő, egy nő, pontosabban kettő, az a két nő, vagy az akétes nő, ám ez utóbbi, egészen sátáni lehetőséget későbbkívánják átgondolni az Agyközpontban, hol nem sietősen,inkább komótosan, noha szakadatlanul dolgoznak az oda-sereglett sejtek.

És munkájuk akad elég, ez nem tagadható. Az egyikkorántsem sietősen átnézett jelentésben például azt olvas-hatni, hogy Susánka több alkalommal kissé (?) megvető-en beszélt az opera műfajáról Zsigó bátyánk jelenlétében,sőt egyenesen belekiabálta az arcába vérforraló nézete-it. Egyszer állítólag megemlítette, hogy elviselhetetlen asok műhóesés (Bohémélet! – gondolta Zsigó bátyánk) azoperákban, pedig mindenki tudja, hogy az nem más, mintapróra tépett papírdarabkák elegye a zsinórpadlásról, és

7

fölvetette a kérdést, miközben állát hetykén vetette föl, ho-gyan lehetséges, hogy valaki markolatig döfött tőrrel szí-vében még hosszú perceken át kornyikál? Hogyan visítoz-hat az, akit nemrég éppen megfojtottak, kiáltotta a bájosszemtelenke; és Zsigó bátyánk, az Agyközpont fokozott ije-delmére, nem tiltakozott, nem kergette vissza a konyhábaaz előtte hadonászó pincérlányt, nem, elmosolyodott, ésmindössze csak annyit dörmögött kopott szakállába: Otel-lo. Hát egy tüdőbajos nőci (La Traviata! – gondolta Zsigóbátyánk), hogyan tud vernyogni, ráadásul fülrepesztően?!Dobhártya hasogatóan! Micsoda hülyeség ez?! – kérdeztevolna Susánka ajkát megvetően lebiggyesztve, vállát idege-sen megrántva, kiszolgáló kötényét lesimítva, mondják bi-zonyos jelentések, melyekből nem hiányzik némi kajánság,gondolják az Agyközpont hideg világítású, de korántsemhumortalan kamráiban.

Ez, és még jó néhány hasonló megnyilatkozás roppantdöbbenetet váltott ki az Agyközpontban. Hogyan? – kérdez-getik egymást az ebben az esetben eléggé összetartó, mígmás szituációban fölötte széttartó sejtek. Micsoda?!

Hát Zsigó bátyánk, aki kottatárosként (és alkalmi súgó-ként) dolgozott a Dalszínházban, és aki még a legfölülete-sebb jelentések szerint is már gyermekkora óta az operaműfajának elkötelezett híve volt, tehát Zsigó bátyánk, eza megszállott dalszínházista olyannyira megszédült volnae barna ködmönkés pincérlányka láttán és hallatán, hogynem törődve egész élete úgyszólván hangzó összefüggései-vel, akusztikus hitvallásával most e botfülű vagy legalábbisa fülvakságot (az Agyközpontban az egyik legszelleme-sebbnek tartott jelentésíró kitétele) mérhetetlen mérték-ben szimuláló copfos lányka vetőhálójába került?! (De micélja lehetett Susánkának a provokatív szimulálással? – kér-dik egyes bonyolultabb sejthalmazok. Erejének próbára té-tele netán? Hogy meddig mehet el Zsigó bátyánkkal, hogymit bír el az öregfiú? Szólnak a kérdések az Agyközpont-ban. De válaszok nem szólnak.) Hogyan lehetséges, hogye hátborzongató kijelentések után nem csupán szóba állt

8

a lánykával, hanem minden jelentésíró szerint egyenesenkereste a társaságát, csüggött a szavain (rémszavakon! –gondolják megiszonyodva az Agyközpont sejthártyáiban),elbűvölten bámulta éneklő járását, szoknyája ringását, ko-pottka karmantyúját, gyermekködmönkéjét; reménytelenszomnanbulistaként veszett el fekete (macskazöld?) szemetükrében? És hogyan lehetséges, hogy Zsigó, ez a társaságikapcsolataira oly kényes, olyannyira elzárkózó, szófukar,bizonyos fokig gőgös, de legalábbis mindenképpen be-gombolkozott modorú ember, akitől távol állt bármifélealvajárás, aki még a postást sem engedte be a lakásába,melyben egyedül élt válogatott (megmaradt! – kiáltja egytájékozottabb jelentésíró) könyveivel és kottáival, hogyanlehetséges tehát, hogy ez a némiképp arisztokratikus ma-gaviseletű esztétalélek meghívta magához délutáni cse-vegésre, mondhatni tea for two-ra a műveltnek, netánszellemdúsnak, kifinomultnak vagy Zsigó méltó társalkodópartnerének semmiképpen sem nevezhető pincérlánykát?!(Márpedig megtörtént az invit, mi több, Susánka el is fo-gadta, vagyis létrejött a találka, de erről később kíván rész-letesebben elgondolkodni az Agyközpont.)

Észbe és számba véve mindezt, ekkor kezdik ko-molyan venni az Agyközpontban az egyre-másra ér-kező jelentéseket, leiratokat, beadványokat, átiratokat,fogalmazványokat, leírásokat, mindösszesen „szövegeket”,melyek szerint vénségére Zsigó bátyánk is megbolondult.Hiszen, legalábbis a jelentésekben hátrahagyott jelek sze-rint, teljesen kifordult önmagából, mert látták itt, láttákamott, látták errefelé, meg arra – na de erről már gon-dolkodott az Agyközpont. Hogyan lehetséges, kérdezgettékés kérdezgetik egymást az izgatottan fel s alá rohangálósejtek, hogy a Rézserpenyősben elköltött vacsorája köz-ben gyakran odaállítja a sarokban elhelyezett törzsasz-tala mellé a lánykát, hosszú ujjaival odainti, odainvitáljamagához, kimerítően – már amennyire a lányka munkájamegengedi – elbeszélget vele, megértően bólogat, nem til-takozik, nem háborog, legföljebb belemosolyog szakállába

9

hallva az égbekiáltóan sértő, a dalszínház műfaját egye-nesen legyalázó (sárba tipró!) kijelentéseket? Hogyan tör-ténhet meg, hogy olykor megvárja a neccharisnyás szem-telenkét; kocsit fogadva vagy néha gyalog hazakíséria Rézserpenyőstől igencsak messzi, egy folyvást vijjogótűzoltólaktanya szomszédságában fekvő olcsó szállására;hosszan elálldogál vele a félig beomlott kapuban, együttlépked vele a macskahúgytól, rothadó káposztatorzsátólszagló, ám ugyanakkor angyalkás meg csatajelenetes fres-kókkal díszes kapualjban; kezet csókol, bókol, mondják a je-lentések, regénykönyves gráciával és eleganciával kurizál,elnézi, amint a lányka szoknyafodra eltűnik a lépcsőfor-dulóban, elvárja, míg az utcára szolgáló földszinti (féle-meleti?) ablakában kigyúl a fény, a függöny félrevonódik,a tábla kitárul, egy meztelen kar libben ki az ablakon,és Susánka kissé tömpe ujjú, a sok mosogatástól törede-zett körmű keze búcsút int a szivarját izgatottan rágcsálólovagjának. „Ég áldja”, hallik ekkor a susogás az ablak-ból, és marokra fogott szívvel Zsigónk csak ekkor kel út-ra, csak ekkor indul a jeles utcában fekvő hazája felé, pec-kes léptekkel, elégedetten mosolyogva. Hogyan lehetséges,hogy Zsigó bátyánk elmulasztott egy két éve várt Mester-dalnokok előadást, pusztán azért, hogy elkísérje Susánkáta Városkerti kabaréba, ahol aztán léggömberegetés után,így a részletes jelentések, vidáman eszegette hölgyével aszünetben a sósperecet (mások tepertős pogácsát említe-nek), hozzá jéghideg, búzaszőke schwechátit (dornbache-rit?) kortyolt, pontosan két habkoronás krigulával (ebbena számban különös módon megegyeznek a jelentések), jól-lehet világéletében borivó volt, mi több, egyenesen lenéz-te a sörissza népeket? Hogyan történhetett meg, hogy azidősödő kottatáros (és alkalmi súgó) elkísérte a megtaka-rított pénzéből kalapvásárlásra bátorodott Susánkát, hogyaztán az üzletben, a kalapárus nő kandi szemei előtt, jege-sen szakértő, ugyanakkor forrón arszlános tekintettel vizs-lassa a hetykén, egy kikapós asszonykához illően félrecsap-va, avagy mélyen a homlokba húzva, összeesküvőformán vi-

10

selendő fejfedőket, melyeket a macskaszemű lányka egyremásra próbálgatott fel a fényes belvárosi szalon aranyke-retes, már sok bakfisos ficánkát és asszonyi mórikát látotttükre előtt? Hogyan lehetséges, hogy Zsigó, ez a megrög-zött háziállat-gyűlölő, ez a macskaiszonyos, kutyaundorosegzisztencia, aki a hétvégén otthonában mindig egyedülköltötte el maga készítette ebédjét, vacsoráját, darab időóta hétfőnként egy papírstanicliben mindig magával vitte aRézserpenyősbe az ételmaradékot, a sajthéjakat és a talánszándékosan csak fölületesen lerágott csontokat, hogy akollekciót „tisztelettel líferálja” (az egyik jelentés szerintekként szólt volna a veszettül szeladonizáló kottatáros)Susánka kedves kandúrjának, aki a keresztségben állítólaga Folti (Buki?) nevet kapta? És mégis megtörtént mindez,legalábbis a jelentések ezt állítják, és az Agyközpontnaknincs módja kételkedni bennük, hiszen kétkedésével mint-egy önmagát számolná föl. Hiszen a jelentések, következés-képp maguk a jelentésírók is bizonyos értelemben magánakaz Agyközpontnak a termékei, ebben aligha kételkedhetnekaz Agyközpontban rohangáló reflektív sejtek. Ezért a kétel-kedés az Agyközpont ellen fordított fegyverként viselkedne,olyan fegyverként, melyet éppen az Agyközpont állított elő.A Kételkedés Szelleme az Agyközpontot rágná vadul, mígvégül szétrágná tökéletesen.

A Kételkedés Szellemének falósejtjei végül teljesenbefalnák az Agyközpont celláit. A Kételkedés Szellemebekebelezné az Elbeszélés Szellemét. Mert ahol a ké-telkedés az úr, ott nincs elbeszélés – legalábbis ekkéntgondolják az Agyközpontban; vagyis ha a kételkedés azúr, akkor az elbeszélés egyértelműségével szemben győza kétértelműség szelleme, vagyis minden megtörténés ésbenne szereplő személy legalább kétértelmű lenne az Agy-központban. És ha ezt gondolják, akkor alapos okokkal,mivel gondolkodásuk gyorsan tetté válik, mint ezt nemegyszer – óh fájdalmasan sokszor! – megtapasztalták márműködésük során. Mert amit az Agyközpont kitermel, azrögtön meg is valósul, gondolják éppoly elégtétellel, mint

11

izzadásos rémülettel az Agyközpontban. Ezért a kételkedésmegsemmisítő fegyver lenne, mely végül az Agyközpont tel-jes megzavarodásához, gyökeres felszámolásához vezethet-ne, hiszen a gondolat a maga termelte gondolattal szem-ben a legvédtelenebb, gondolják végig gondosan az Agy-központban. Még előállna a képtelen helyzet, hogy Zsigóbátyánk megbolondulásával egyidejűleg az Agyközpont ismegzavarodik!

A helyzet tehát válságos, vélekednek az Agyközpont-ban, és e válságos helyzet persze – és ezt ugyancsakátgondolták az Agyközpont szenvedélyesen tépelődő sejt-jei – magának az Agyközpontnak válsága egyidejűleg. Mi-ből áll a krízis? – kérdezgetik egyre-másra az Agyköz-pontban. És a válasz summája röviden: Zsigó bátyánkkiszabadult ellenőrzésünk alól. Marionettalakból hús-vérfigura lett. Míg eddig, nagyjából-egészéből, éppen úgyélt és cselekedett, éppen úgy táplálkozott és öltözködött,művelődött és szórakozott, gondolkodott és érzett, ahogyazt az Agyközpont fantáziadús sejtjei (és persze a csakkorlátozottan független jelentések és jelentésírók) elkép-zelték, most, Susánka (és később Selyempina) föltűntével,Zsigó bátyánk szokásai megváltoztak. Míg az Agyköz-pont számára korábban kiszámítható volt, most egyszeri-ben szeszélyessé és követhetetlenné vált, bizonyos mér-tékben önmaga szabad művésze lett, nem pedig az Agy-központ fürge képzeletének teremtménye, gondolják a böl-cseleti iskolák tanait némiképp elsajátított sejtecskék. Mígkorábban úgy táncolt, ahogy az Agyközpont fütyült, mostmaga költötte dallamra promenádozott, (ráadásul fölöttébbügyesen, adnak hangot nézeteiknek bizonyos jelentésírók).Míg nemrégiben megfontoltnak számított és rezignáltanmértéktartónak, most egyszeriben visszatért boldogult if-júkora bohémos vére, zavarba ejtően játékos lendülete,ötletes pajkossága – egyszóval mindama tulajdonai, me-lyeket némileg gyanús szemmel méregettek az Agyköz-pontban. Mert, mi tagadás, Zsigó bátyánktól már nemvártak semmit, pontosabban semmi különöset az Agyköz-

12

pont sejtjei. Hacsak nem halk elmúlását, végső csend-jét. Igen, Zsigónak már nem sok babér terem – ez a vé-lekedés általánosnak volt mondható az Agyközpont bizo-nyos, ha nem is összes sejtkörében. Neki már befelle-gezte, mondogatták így, szándékosan tévesen, ráadásulszomorkás mosollyal; bealkonyult a vénülő operarajongó-nak: La commedia é finita! Ugyanakkor azt tervezték, Zsi-gó vége nyugodt, lázadásmentes lesz; nem fenyegeti majdöklével a baljósan zavaros vagy éppen tavasziasan hars,bohóckockás eget, nem csikorgatandja maradék fogait, haaz Agyközpont kiagyalta minutumban neki is le kelletik ró-nia a minden testnek adóját. Nem tervezték szörnyűségesreőszét, nem valami rothasztó, falkaparó fájdalmakkal járórákbetegséget akartak a nyakába, hasába, fejébe varr-ni; szándékuk nem célozta a szentimentális kottatáros(és alkalmi súgó) bűzös felbomlását, epéje, mája, tüdejebélsárként történő szétkenését a lepedőn, netán a falakon.Nem gondoltak változatos hörgésekre, sikolyokra, nyöször-gésekre, visításokra, nem terveztek végtelennek tetsző hó-napokat a szenvedés elfekvő tengerén, miközben a sajátürülékét fogyasztja nagy kedvvel, miként a szellem történe-tének nem kis számú fejedelmei. Nem, érje utol pár (mond-juk, hét) év múlva szakszerűen becéző ujjakkal a Kaszás;essen össze holtan, tegyük föl, a kottatárban egy kései Be-ethoven-kvartett szólamaival a kezében, vagy forduljon leszékéről kedvesen sújtó gutaütéssel második pohár fröccsezárókortyaival a foga közt a Rézserpenyős támlás székérőlegy langy délutáni órán.

Legyen akkor bundáját hullató ősz, karcos körmét növe-lő tavasz, legyenek cirmosak a szelek, szitáljon lisztként avirágpor a légben, koppanjanak sétáló vállunkon a vadgesz-tenyék, szürcsöljenek bele muslincák a záróra előtti utolsópillanatban még ijedt hangon kirendelt fröccsünkbe.

Ilyen és ehhez szinte a megszólalásig hasonló, kissé líra-inak tetsző képzetek töltötték meg az Agyközpont némilegsivár, de korántsem költőietlen termeit, ha Zsigó bátyánkleköszönéséről esett szó. Minden csinosan eltervezve, min-

13

den rendbe rakva; állnak a díszletek, a főszereplő pedignem futhat el, óh nem, dehogy menekülhet, hisz súgó nélkülis tökéletesen dalolja majd szerepét! És tessék, erre beütötta krach, Susánka bájos képében beállított az Agyközpontterveit hajmeresztő egy- illetve kétértelműséggel keresztül-húzó csőd. Susánka (és nem sokkal később Selyempina) föl-lépett, és ez ellen nem lehetett apelláta; Susánka (és veleSelyempina) előlibbent, a kihívás megtörtént, és az Agyköz-pontnak válaszolnia kellett. De vajh volt-e, van-e megfele-lő felelet!? – ez a kérdés gyötörte és gyötri jelenleg is azAgyközpont önmarcangolásra fölöttébb kikupálódott sejtje-it. Dacolhat-e bármiféle akarat Susánka megfogalmazatlanszándékaival? Mert mit akar voltaképpen a neccharisnyáspincérlány? És vajh mit akar Zsigó, aki, mint belátták,megszűnt puszta kreatúra lenni; igen, most azt kellett a je-lentésekből megtapasztalni, hogy marionettzsinórjait letép-ve végzetesen önállósodott. Voltak bizonyos szándékainka vénülő kottatárossal, és most neki vannak bizonyos (ámegyelőre ismeretlen) szándékai önmagával – röviden ek-ként summázza az Agyközpont az új helyzetet. Ha pedigönmagával, akkor velünk is – kénytelen levonni a végkö-vetkeztetést az Agyközpont. Ki az úr a háznál, az Agyköz-pont avagy Zsigó bátyánk? – ez lenne a legfőbb kérdés, me-lyet az Agyközpontban fogalmaztak meg bizonyos latolga-tó sejtek. Kinek alkonyodik be ősszel, az Agyközpontnakavagy Zsigó bátyánknak? – kérdezik a legradikálisabb sejt-csomók. Vagy mindkettőnek egyszerre netán? És velük bu-kik vajh Susánka meg Selyempina is? Szólnak a kérdések.De válaszok egyelőre nem szólnak.

Ősszel kezdődött, mondják a jelentések; meleg, telihol-das, rókaszínű ősszel, teszik hozzá az irodalmias hajlamú je-lentésírók az Agyközpontba beküldött, oda fölterjesztett lei-rataikban. Ősszel, a kitelő holdkor indult a történet – e térennincs vita és ellentmondás a máskor a legjelentéktelenebbdolgokban is olyannyira egymást cáfoló (egymással ver-sengő?) jelentésekben. Egyszerűen arról van szó, mondjáka jelentésírók, hogy új pincérlány érkezett a Nemzeti

14

Dalszínházzal szomszédos Rézserpenyős nevű étterembe.(Mások Vasrostélyosnak nevezik e helyet, megint akadnakolyanok, akik Vasfazekasról írnak az Agyközpontba érkezőjelentéseikben. Sőt egyesek Rézüstöst emlegetnek, de ezeka jelentésírók, miként gyorsan kiderült, nem számíthatóka komolyan vehető egzisztenciák táborába.) Ősszel kezdő-dött, Susánka, és jóval később (vagy ezzel egyidejűleg?) Se-lyempina érkezésével, de hogy pontosan miként, azt későbbakarja átgondolni és egy döntő summában összegezni azAgyközpont. Előbb más dolga akad: Zsigó bátyánkról kellmost gondolkodnia.

Ha belegondol, és elgondolkodik önmagáról – és nemtagadható, hogy az utóbbi, nevezetesen az önmagáról va-ló gondolkodás az Agyközpont bevallottan egyik legkedve-sebb, ugyanakkor mintegy természettől adott tevékenysé-ge –, akkor az Agyközpont jól tudja és bevallja, hogy Zsi-gó bátyánk már régóta legsajátabb érdeklődésének hom-lokterébe került; régen, hajdanán, mondhatni, egyszóvala félig ködbe vesző régmúltban, még akkor, amikor Zsigóbátyánk inkább Zsigmond öcsénk vagy Zsiga fiunk megjelö-léssel szerepelt a jelentésekben. Zsigmond öcsénk, így a ré-gi leiratok, akkoriban, vagyis (immár boldogult) ifjúkorábanmeglehetősen kalandos életet vitt, színes szcénákban sze-repelt korántsem mellékes vagy statisztaszerű, netán a sú-gó szerepébe kényszerült alakként, így aztán nem csoda,hogy sok helyen felhívta magára a figyelmet. Nagy tehet-ségnek indult Zsigó fiunk, fényes jövőjű névnek látszott,szellemfejedelmi rangra hivatottnak, csak éppen az nemderült ki, szólnak a jelenkori jelentések, miféle területenkamatoztatja majd roppantnak látszó képességeit. Hogyzenei, avagy irodalmi, netán képzőművészeti téren ara-tand kirobbanó sikert, vagy netán a bölcselet világábanszerez sosem hervadó babért, ez akkor, vagyis Zsigónk(boldogult) ifjúkorában – hajdanában-danában – eldöntet-len maradt. És maradt mind a mai napig, teszik hozzá arosszabb májú jelentésírók. A hajdani dana ma sem csi-tul. Mert való igaz, gondolják szomorkásan az Agyközpont-

15

ban, a fiatalember nem váltotta be a hozzá fűzött remé-nyeket; változatos stúdiumai mindegyikét idő előtt felfüg-gesztette, majd végezetül teljesen odahagyta. Több egye-tem hallgatója, aki végül semmilyen egyetemet sem vég-zett. Műfaj nélküli lett Zsigó, mondják az esztétikusabb vér-alkatú jelentésírók, egy műfaj nélküli művész, vagyis ek-ként nem is művész, legföljebb életművész („ételművész,hahaha!” teszik hozzá bizonyos ellenséges érzületű jelen-tésszerzők), de sokkalta inkább csepűrágó; szellemfeje-delem helyett a szellem bohóca. Vagy: a szellemfejedel-mek udvari bolondja. Mert ahelyett, hogy maga is vo-nósnégyesek, zongoraszonáták, többfelvonásos dalművek,egész estés oratóriumok komponálásával töltené a csen-des elmúlásáig kiszabott időt (avagy netán regényköny-vek, vagy verses beszélyek fogalmazgatásával múlatná gaz-dag teltségű óráit, napjait), most a mások kvartettjeit, mi-séit, zenedrámáit rendezgeti, óvja a portól összeszorítottfogú szorgalommal, fád rezignációval öregedő szívében;mások dalműveinek szerepeit súgja fel a színpadra, be-szorulva egy patkánygyomornyi lyukba, hol nem kerülhe-tő el bizonyos baritonistáknak a kellékcsizmán is átütő zsí-ros lábszaga. Talpalávaló lett a Zsigó! Lakáj lett a Zsi-gó! – kiáltják az Agyközpont harsányabb humorú sejtjei.Egyszer, talán a harmincas évei elején, gondolják sivárrezignációval az Agyközpontban, valami megtört Zsigónk-ban, megszakadt valami, de hogy mi és hogy mitől, ar-ra nincsenek kielégítő magyarázatok. Odalett a lendület,odakozmált a héjázás, ezt tényekkel igazolták volt az ak-kori jelentések, de az okot nem sikerült tisztázniuk, és aszámos indoklási kísérlet mindegyikét elvetették végül éselvetik most ismét az Agyközpont végelemzésében. Mert alegjobb barát öngyilkossága egy Itáliából Magyarhonba tar-tó vasúti kocsi vécéjében, nyilván nem lehet elégséges okZsigó letörésére; nem, ez nem lehet elégséges magyarázat.Mert egy félig befejezett regénykönyv kéziratának elége-tésére nyilván nem lehet elégséges indok, ha valakinekmeghal az anyja; márpedig ez esett meg Zsigónkkal nem

16

sokkal azelőtt, hogy megérte volna a harminckettedik te-lét. (Apjáról nem készült semmiféle jelentés, állapítják megfurcsálkodva az Agyközpontban, jelentős apadeficit mutat-kozik a jelentésekben. Egyesek szerint nem is volt apja,de ez a kijelentés már az Agyközpontnak is sok.) Nem fo-gadható el alapos okként, még akkor sem, ha kimutatha-tó, hogy az anya a polgári osztály mértékénél jóval elfa-jultabb módon lett öngyilkos: nagyobb adag pálinkát és al-tatót bekapva legjobb kalapjában mintegy négy napig fe-küdt a havas erdőben, hogy fagyott hulláját aztán alaposanmegcsonkítva-bonkítva tárják az arra bóklászó vastag zok-nis kirándulók elé a kóbor kutyák. Zsigó így örökölte meg aDalszínház közelében fekvő tágas lakást (két – vagy három?– szoba, hall); nem jött rosszul, fogalmaznak bizonyos je-lentések gyilkos epével, mert annyi szent, hogy Zsigónkharminckettedik telére már fölöttébb belefáradt a többnyi-re markánsan rántásszagú albérletek cserélgetésébe, melyreménytelen processzusban mindössze a fokhagyma eltérőmértékű használata jelentett némi változatosságot. (Hogymiért nem lakott anyjával együtt, hogy milyen volt kapcso-latuk, azt nem kívánja és nem is tudja végigelemezni azAgyközpont.) Megörökölte hát a jeles utcára szolgáló két –három? – szoba hallos lakást, és ekkor elkezdődhetett volnaszellemfejedelmi rangjának kiépítése: az udvarra szolgálószoba háló, az utcai, a kétablakos a dolgozó, a hallban pe-dig a vendégfogadó; a cselédszobáról, Zsigó gyerek- és ka-maszkori lakosztályáról pedig szó se essék, így képzelhetni.Rend a lakásban, rend az agyban. Az előszobában violinkul-csot formázó kalapfogas. Megkezdődhetett volna valami,nekiindulhatott volna egy szívósan munkás élet, a magánycsendjének és nyugalmának, nem pedig szomorának teljeskihasználása; a szerény, de mindamellett néminemű függet-lenséget biztosító váratlan örökség és Zsigó bátyánk szel-lemi birtokai kínáltak erre nem alábecsülendő garanciát.(Utólag visszatekintve ekként vélekednek az Agyközpont-ban.)

17

Máshogy történt. Mert mindhiába várták a városban (ésaz Agyközpontban ), hogy Zsigó öcsénk újraírja a lángokmartalékául (mások szerint a zajló Dunába) lökött regényt,vagy belefog egy másikba, melynek középpontjában a vas-úti fülkében önmagát hetykén főbe puffantó barátjának tör-ténete állt volna; mindhiába reménykedtek abban, hogyvégre komolyan munkába veszi két megkezdett vonósné-gyesét, továbbá egy döntőnek ígérkező értekezését a kü-lönféle operákban előforduló öngyilkosságokról, finomanelkülönítve a germán és a talján vérvonalat, nem tör-tént semmi említésre méltó a műhelyben (inkább disznóól-ban! – kiáltanak fel bizonyos kegyetlenebb szemű jelenté-sírók); csendes dermedtségben teltek Zsigónk napjai. (Bi-zonyos variációk szerint Zsigó átkutatta volna a lakást ésa különféle fiókokban, szekrényekben talált anyai írásosés különösen fényképes hagyaték oly felismerésekre vittevolna, melyek valósággal letaglózták, ám az Agyközpontmost nem kívánja végiggondolni ezt a lehetőséget.) Le-gyen bárhogy is, valami megfagyasztotta Zsigót, olyannyi-ra, hogy olykor még lámpást sem gyújtott, csak bámultmaga elé a fokozatosan elhűlő szobában. Erőteljes mun-ka reggeltől délig, majd a szellem dolgától kótyagos fej-jel felállva a dolgozóasztaltól könnyű ebéd, tán otthonvagy egy közepesen drága, de mértékadó konyhát vivő,étkészletét tisztán tartó, mellékhelyiségeire gondot fordí-tó restaurációban, utána rövid séta, netán ellátogatás bi-zonyos jobb antikváriumokba; kellemdús beszélgetés egy-némely könyvritkaságról; lapozgatás öreg partitúrákban;aztán egy konyakkal korrigált kávé a város nevezetesebb,szellemileg dúsabb italméréseinek egyikében; majd ha-za, munka estig megint, munka és munka; kisebb esszék,tárcák, melyeket megfelelő honoráriumért nívós újságokbahelyez el az íróember; a tartalmas nap fináléjaként pedigkönnyű vacsora, az élénk levelezés átnézése; aztán az ágy,egyedül, mély, testet-lelket építő, aszketikus álmokkal. Va-lahogy ilyesfélének gondolhatta volna el és valósíthatta vol-na meg napirendjét az egykori Zsigó, gondolják el most,

18

mintegy utólag az Agyközpontban. De a tervekből nemlett semmi. Nem lett reggeli kipattanás az időközben per-sze egyre magányosabb nedvektől szagló ágyból, frissen,munkaláztól égve, hideg és meleg zuhany váltakozásávalélénkítendő az ágyban eltompult bőrt és szellemet, helyet-te lett viszont, savanyú gyomrú, tompa agyú cigarettázása langymelegben, spleennel telt heverészés, dagonyázás(javasolják bizonyos jelentésírók a kifejezést) a paplan alatt,megvalósítás helyett ábrándozás a megvalósítás lehetősé-geiről az immáron nem is mindig makulátlanul tiszta lepe-dőn; míves esszék helyett alkalmi könyvismertetések, vagyponyvák rohamfordítása; kemény és kitartó munka helyetttépelődés, tespedés, aztán persze a bűntudattól gyötört,kávéba, később alkoholba menekülő test és szellem regge-li téblábolása. Könnyű ebéd helyett jöhetett inkább a ne-heze, zsírkoronás húsok, csülkök és oldalasok, paprikás le-vet fröccsentő kolbászok és hájtól lucskos káposzták; jö-hettek és jöttek is a tojással terhes tészták és tejfölösmajoránnával tajtékos mártások. (Elszaftosodott Zsigó baj-sza! – kiáltanak fel egyesek jelentéseikben.) Étterem he-lyett inkább otthon, magának még az albérletekben szer-zett szakértelemmel kotyvasztva vagy egy közeli olcsó bejz-liből hozatva, mert a váratlan örökség egyre apadt, mikénta munkakedv és a szellemi igényesség; a lelkifurdalás vi-szont nőttön nőtt és öregbedett Zsigónk lelkén. Kellemesantikváriumi csevej helyett jött a kellemetlen alkudozása betű ólmától fekete kezű becsüsökkel, melynek lesújtósummájaként dobra kerültek Zsigónk könyvtárának féltveőrzött kötetei, hogy legyen miből fizetni az egyre görbéb-bé váló éjszakák számláit – emlékeznek az Agyközpont errekiképzett sejtjei. Mert görbültek és hajlottak az éjszakák,melyekben Dominó úr néven ismerték legkivált Zsigónkat,mert könnyű vacsora és estéli levelezés helyett jöttek azelőre megrendelt bérkocsik, megszokott kuncsaftjukra tü-relmesen várakozva a kapu előtt, és korántsem hiába, hi-szen Zsigó fiunk (pontosabban Dominó urunk) con briolépett ki a kapun, és fekete malaclopójában, akkor még

19

hibátlan lakkcipőjében a puha bőrülésen hanyatt dőlve so-sem késlekedett bemondani a város jelesnél jelesebb mula-tóinak, vigalmi tanyáinak címét. Került aztán persze kártyameg zseton mindeme kicsapongásokhoz, kerültek észbontóselyem fehérneműt kivillantó kokottok; később, a pénztárcaapadtával bundabugyis dajnák, végezetül két fröccsért kap-ható luvnyák valami kapualjba szorult találkahelyen. Mertmár éjszaka sem volt Zsigónk a szellemfejedelem címénekbirtoklója, lett ellenben Dominó néven a kicsapongás her-cege, bordélyok pezsgőt pukkantós látogatója, később pe-dig egyre magányosabb vendége lerobbant kocsmáknak,fűrészporral felhintett padlatú italméréseknek. Mert ne-mes bordói helyett lassan megérkezett az asztali, végül afalmelléki kocsisbor, ódon konyakok helyett előbb tűrhetővadászpálinkák, aztán kerítésszaggató törkölyök és kever-tek büdösítették hulladékosodó testének sejtjeit.

Telt-múlt az idő, telt és ürült a gyomor, egymásba ga-balyodtak az évszakok. Mígnem egy őszi napon (gondol-nak vissza az emlékekkel átitatott sejtfalak) rendőrtize-des kopogtatott (csöngetett be?) Zsigó öcsénk megörö-költ lakásának ajtaján, halkan, ám határozottan érdek-lődve, ugyan hol is töltötte az előző éjszakáját a tisz-telt úr, és mikor távozott volna a lupanárból, ahol sokanlátták és regisztrálták egy vörös parókás kéjhölgy, bizo-nyos Cirmosbarázda társaságában. Akivel együtt távozottvolna csukott kocsiban. És így tovább és így tovább; eb-ben a tenorban folytatódott a kérdezősködés, míg végté-re kiderült, hogy Cirmosbarázdát késsel mélyen fölszántotthassal holtan találták a városszéli erdőben, és már vil-lant is a rendőrtizedes kezében a házkutatási parancs,hogy kisvártatva a hatósági tanúnak nagy buzgalommaljelentkező viceházmester jelenlétében megkezdődjék Zsi-gónk lakásának alapos kibolházása, melynek során elő-került egy némi vérrel és hányással szennyezett ing va-lamint egy fél pár fekete női selyemharisnya, minek ra-pid folyományaként a szellem fejedelmi trónjának korábbivárományosa hamarosan a városi fogda szálkás priccsén

20

találta magát egy sokat próbált zsebmetsző fokhagymasza-gú álmának társaságában. Bajnak nem kicsi, teszik hozzákajánul a most minden erejükkel emlékező sejtek, sőt talántetemes, mert tény, hogy attól kezdve, hogy besegítette(más jelentések szerint belökte, netán berántotta) a lefüg-gönyözött ablakú bérbatárba a jelentősen besampányozott,bodorított vörös parókát viselő Cirmosbarázdát, Zsigó fi-unk egyetlen pillanatra sem emlékezett az előző éjszakaezek szerint rendőrileg ugyancsak jelentős mozgalmaiból.A fekete míderből mohón kilegelésző lilavirágos keblek, ezvolt az utolsó kép, mely fölpislákolt hajnalban másodszoris kihallgatott emlékezetében. És hiába derült ki hama-rost, hogy a keresett cafka gyilkosa régi és a féltékeny-ségtől eszét vesztett szeretője volt (micsoda operettszagútörténet! – kiáltanak fel az Agyközpontba olykor), Zsigókissé átváltozott, mikor a harmadik éjszaka hajnalán kilé-pett a városi fogda kapuján és fölnézett a kétszer kihánytőszi égre. Mire másnapos szmokingjában végigbaktatotta városon, és a jeles utcában fekvő házához elérve kikul-csolta a lakásának ajtaját, már nem Zsigó öcsénk, nem isDominó urunk, de határozottan Zsigó bátyánk lépett be anemrég kibolházott hálóba és rogyott le hatóságilag végig-vizslatott ágyába. Ült ott pár órát Zsigó bátyánk, ahogya régi jelentésekből kitetszik. Ült és mélázott mindenfé-lén. (Talán elkortyolt egy pohár maradékpezsgőt is. Langyo-san, löttyedten.) Aztán még eleven kapcsolatait mozgásbahozva hamarosan kottatárosként helyezkedett el az ÁllamiDalszínházban, hogy olykor súgói feladatokat is ellásson.Mindez rég volt, gondolják az Agyközpontban, hajdanában-danában esett meg mindez, a réges rég régmúlt egyik őszé-ben.

Ősszel végződött tehát, gondolják szomorogva és szo-rongva az Agyközpontban, ősszel végződött Zsigó bátyánkelső szellemi ámokfutása, és a beterjesztett jelentésekbőlúgy tűnik, ősszel kezdődött futásának újabb, feltehetően

21

immár végső szakasza. (És talán ősszel végződik is majd.)Őszi befutó, gondolják az Agyközpontban és elmosolyodnakfádul.

Ősszel kezdődött tehát, ősszel indult, nem sokkal azután,hogy Susánka feltűnt a Rézserpenyős nevű étteremben.

Megismerkedésük pedig ekként zajlott. (Legalábbis asokféle egymásnak olykor homlokegyenest ellentmondó je-lentésekből később az alábbiak szerint állították össze a je-lenetet az Agyközpont elemző részlegében.) Zsigó bátyánk,aki megszokott vacsoráját költötte a Rézserpenyősben,hagyománnyá rögzült két pohár bora helyett négy pohárralivott ezen a napon. Ráadásul a menetrendszerűen érke-ző két pohár zöldmáli rizling után vad váratlanul átváltottegy sokkal jobb és ennek megfelelően jóval drágább Chab-lis-ra. Talán a hamarosan teljes pompájával beköszöntőrókaszínű ősz tette, vagy az, hogy Zsigó bátyánk törzs-vendégnek kijáró sarokasztalánál éppen egy Chopin-etűdmelankóliáján borongott (mások valami Schumann No-vellette-ről beszélnek), vagy talán az, hogy korábban aGötterdämmerung szólamait rendezgette a kottatárban,vagy netán az étterem az átlagostól eltérő üressége okoz-ta, vagy éppen ellenkezőleg, a szokásosnál nagyobb hang-zavara, vagy netán mégis az, hogy törzsasztalán ezúttalegy friss virágcsokor pompázott és az abrosz már-márszemfájdítóan fehérlett, vagy talán az okozta, hogy az ét-terem széles üvegablakán meglátott az utcán egy feke-te, éberlaszting (ez valami agyonolvasott jelentésíró jelző-je) körömcipőben neccharisnyásan tovatipegő demi-mon-de delnőt, és ettől eszébe ötlöttek bizonyos, a hajdanidanához tartozó dominós emlények, talán mindezek együtt,elég az hozzá, nem tudni, hogy mi szította fel a túlrende-lési hajlamot, gondolják az Agyközpont kissé tanácstalansejtjei, de további töprengés után elvetik az imént előa-dott lehetőségeket és azoknak a jelentéseknek adnak hi-telt, melyek Susánkának róják fel, hogy Zsigó bátyánk kétpohár borral többet ivott ezen az estén. Noha ősszel kez-dődött, nem az ősz, hanem Susánka tehetett arról, hogy

22

Zsigó bátyánk a megszokottnál két pohárral többet ivottezen az estén, gondolják summájukban az Agyközpont el-beszélő sejtjei. A bort líferáló lányka, miként az Agyköz-pont néhány lappangó, de később (Zsigó végső leköszöné-se után) előkerült jelentés alapján valószínűsíti ekkor márkét hete (egyesek szerint hónapja) dolgozott a Rézserpe-nyősben, de az étszobában most tűnt fel első ízben, ugyan-is – lévén fölöttébb járatlan a kulinária bonyolultabb ügy-leteiben – egyszerűen alkalmatlannak bizonyult volna akiszolgálói feladatok betöltésére, ezért legkivált a konyhaisegédmunkákban jeleskedett. Ám e napon – őszi napon,kétségtelen –, az egyik vezető pincér, bizonyos Mocsári,ráadásul éppen Zsigó bátyánk kedvence, beteget jelentett(egyes jelentések feltételezik, hogy szimulált, de hogy er-re mi oka akadt volna, arról mély csend a leiratokban),így aztán a kedves Susánkára esett a választás, hogy atanult főúrat helyettesítse. A jelentések szerint a tulajdo-nos nem sokat töprengett a döntésen, és a kidőlő Mocsárihelyett azonnal a mindeddig a konyhai segédmunkábanszorgoskodó Susánkát szólította és állította csatasorba; afehér köténykét és bóbitát saját kezűleg segítette rá alányka gátlásos és kissé izzadékony testére; izgatott kéz-zel ráadásul, mondják bizonyos kajánabb beszámolók, még-pedig és legkivált azért, így a jelentések, mert női pincértmindmostanáig nem alkalmaztak, következésképp nem isláttak a Rézserpenyősben, viszont mások inkább arra gya-nakszanak, és ezt sejtetik az Agyközpont elé tárt leirataik-ban, hogy a tükörpontyhasú tulajdonos keze nem a magaderék alkoholadagjának befogadásától, nem is a női pincér-ség fölháborító képzetétől, hanem Susánka hátának, kezé-nek érintésétől, izzadékony bőrének illatától remegett mega megszokottnál komolyabb mértékben. A fölöltöztetés a le-vetkőztetés ellentettje, teszi hozzá az egyik bölcselkedésrehajlamos jelentésszerző, így aztán

nem csoda, mondja ugyanez a jelentésszerző, hogy aharcsabajszú, Susánka iránt egyébként a legtisztábbanapai érzésekkel viseltető étteremtulajdonos keze tremo-

23

lóba kezdett, amikor megkötötte a lányka hátának al-só befutójában a kötényszalagot. Susánka tehát immárfelövezve, felcicomázva, hajában kedves virággal állt azétszobába szolgáló csapóajtóban, bevetésre kész állapot-ban; az apáskodó tulajdonos végigvizslatta, megcirógattaarcát, egyes jelentések szerint bizonyos bátorító szavakatmotyogott (az egyik beterjesztés szerint külön fölhívta adebütáns figyelmét a törzsvendégként külön becsben állóöregedő kottatárosra), aztán útnak indította a lánykát.

És ekkor elkezdődött.Susánka belépett a terembe és ezzel belépett Zsigó

bátyánk életébe, mondják – kissé hangzatosan! – a ma-guknak bizonyos elbeszélői képességeket tulajdonító jelen-tésszerzők. (Mások szerint ezzel belépett az Agyközpont-ba is, ami kétségkívül megfontolandó kijelentés, ezt nemi-gen tagadják az Agyközpont bizonyos celláiban.) Susánkalesimította a kötényét, körülnézett a közepesen fényes te-remben, aztán kissé bizonytalan léptekkel a kezét rende-lésre emelő Zsigó bátyánk sarokasztala felé tartott. Odatartott, arra indult, de hirtelen megtorpant, írják egyesbeszámolók, mert szerintük Zsigónk keze aláhanyatlott vol-na (visszahőkölt a keze, áll az egyik érdekes feljegyzés-ben), talán azért mert egyik legkedvesebb muzsikusára,a Dalszínház első harsonására feltűnően emlékeztető ked-ves Mocsári főurat várta eredetileg, talán azért, mert meg-döbbent a Rézserpenyős termeiben feltűnő női kiszolgálóláttán, talán pedig amiatt, és az Agyközpont ez utolsó föl-tételezést hiszi a legvalószerűbbnek, mert a fehér kötény-kés, neccharisnyás Susánka bizonytalanul előlibbenő alak-ja egyszerűen belemarkolt a szívébe. (És más testtájába,is, teszik hozzá a szemérmetlenebb jelentésírók, akik aztánkésőbb – vagy már most? – Selyempinával hozzák összefüg-gésbe Zsigónk többrendbeli görcsösködését. De csak las-san a testtel!)

Igen, hangsúlyozzák bizonyos elemző sejtek, Susánkaszívbemarkoló alakként lebegett és libegett elő; szívbemar-koló, ez a szó a legtalálóbb, és bizonyos sejtidomulatok

24

nem és nem tágítanak ettől. Zsigó szívébe belemarkolt va-lami; valami, nem tudni, mi; hogy mi, ezt még a legképzelet-dúsabb sejtösszefüggések sem sejthetik, leszámítva a máridézett, arcátlan jelentésszerzőket, summa: Zsigónk arcamegrándult, talán el is fehéredett, fejét az abrosz fehér-je felé fordította, karja pedig lehanyatlott, mint aki fölad-ta, nemcsak a rendelést, de amúgy is sok mindent. Talána lányka édes copfossága, talán neccharisnyás ringása,talán járásának három-nyolcados dalolása, megint eset-leg feketébe alkonyuló szeme okozta; talán-talán elég azhozzá, hogy a jelentések fölöttébb eltérőek, és ez komolyönvizsgálatra készteti az Agyközpontot, de ezzel kapcso-latban majd később veszi elő komolyan önmagát. Minda-mellett abban megegyeznek a jelentések, hogy Susánka kü-lönös módon nemhogy megdöbbent vagy megütődött vol-na a Zsigó-féle kéz- és arcjátékon, nem, éppen ellenke-zőleg, mintha valami magasabb erő lökésére, teste levet-kőzte izzadékony gátlásosságát, szeme cirmos tűzzel lobo-gott fel, fejét felvetette és határozott léptekkel az öregedőkottatáros (és alkalmi súgó) asztala felé tartott, ott megálltés halkan odasusogta: „Parancsoljon velem, az úr!”

És az úr parancsolt. Vagyis egy negyedliternyi Chab-lis-t rendelt kissé rekedt hangon, elfelejtvén érdeklőd-ni az évjárat felől; persze jótól kérdezte volna – ka-cagnak a kaján jelentésírók, utalva Susánka kulinárisalkalmatlanságára. (Más jelentésekben a jelenet kissébonyolultabb, más elemzésben egyszerűbb. Mert hogyidőt nyerjen, Zsigó, a borlap hosszas, már-már mélázóstudírozása után rendelte meg ama bizonyos francia nedűt,miközben szeme sarkából Susánka neccharisnyás állásátvizslatta. Azt írják, Zsigónk fejében-agyában már ekkormegfogalmazódtak bizonyos mondatok, melyeket ott rög-vest el akart mondani a lánykának, de csak későbbmondta el, ha egyáltalán. Mert ha elmondta is, legfel-jebb Susánka nevezetes, állítólagos egyetlen látogatásaalkalmával, de ez későbbi zene az Agyközpont termei-ben. Ezek a rögvest felkínálkozó mondatok mintegy ter-

25

mészettől adottak voltak, nem a gondolkodás vagy aszellem termékeiként, hanem úgyszólván levélhullásként,hófúvásként, szélzúgásként, felhőjárásként léteztek, vagykeletkeztek, ergo megmásításukra, átírásukra nem nyíltmód, befolyásolásukra nem kínálkozott lehetőség, írjákegyesek. Tehát elhallgatásukra sem, bármennyire kedve-zett is volna ez a némaság Zsigónknak és vele az Agyköz-pontnak. Zsigónk mintegy rabszolgája lett e természeti je-lenségként érkező mondatoknak, vonják le az Agyközpont-ban a végkövetkeztetést; e szavakat ki kellett mondania.Ha nem hangosan, hát magában-magának.) Ám legyen elégannyi, hogy Zsigó ez estén a megszokottnál két pohárraltöbbet rendelt, és ekként elkezdődött volna valami.

De mi? – kérdik tanácstalanul.Először is egy eleinte bizonytalanul induló (tapogatózó –

teszik hozzá azok, akiknek mindenről ugyanaz jut eszükbe),később egyre élénkebbé váló beszélgetés, már amennyi-re ezt a lányka éttermi feladatai megengedték. Mert hir-telen igencsak megsokasodtak teendői, állítják egybehang-zóan a jelentések. Mert meglátva, szemrevételezve és kifi-gyelve a Zsigóval élénken társalkodó lánykát, hirtelen azétszoba összes vendége (még a hölgyek is, teszik hozzánémelyek) arra vágyott, hogy egyedül Susánka szolgáljaki, csakis Susánka tegye elé a kenyeret, ő szervírozza akülön megrendelt ecetet, mustárt, reszelt sajtot, póttej-fölt, valamint különféle fűszerszámokat – és különös mó-don emez extra kívánságok olyannyira megszaporodtak,hogy a konyha alig győzte teljesítésüket, a tükörponty-hasú tulajdonos legnagyobb örömére, aki közben átkoz-ta is magát, hogy miért nem szavazott a lánykának márkorábban bizalmat. Susánka sürgött-forgott, köténye pör-dült, virágbóbitája biccentgetett, cipője csusszant, talpasurrant; a lány izzadékony teste sokféle pácban fürdött.Ám mindeme vendégóhaj nem zökkentette ki szinte hetykemagabiztosságából; akárha megtalálta volna legsajátabbközegét, a legcsekélyebb bukdácsolás vagy félresiklás nél-kül ficánkolta el élete első kiszolgálói táncát a felboly-

26

dult restaurációban. És eközben arra is talált módot, hogyminduntalan visszajátssza magát a Zsigó-féle törzsasztal-hoz egy kis abroszigazításra, étkészletrendezésre, és per-sze válaszolgatásra. Mert miután Zsigó bátyánk néhányszóban bemutatta önmagát, ajkáról nem fogytak el a kér-dések. Hogy ki lenne a lányka, kik lennének szülei, ho-gyan csöppent ide, és így tovább, et cetera; Zsigó érdeklő-dése legkivált Susánka korábbi helyzetét célozta. Honnanszármazik, kik valának szülei, hogyan nevelkedett – szóltaka kérdések.

És ezúttal válaszok is szóltak. Mert Susánka szép rend-ben megfelelt az idősödő kottatáros (és alkalmi súgó)összes érdeklődésére, sokféle választ adott kissé reked-tesen mély hangján, noha némileg szaggatottan, mertfolyvást elszólították a jelenlétét nélkülözni nem képes ven-dégek. Sokszólamú válaszok szóltak a susánkai ajkakról, deezek korántsem egyértelműen érkeztek aztán be az Agyköz-pontba, és erről a sokszólamú kétértelemről akadt egy-kétkeresetlen szó az Agyközpontban, ahol a sejtek éppenség-gel az egyértelműség robotosai.

Mert belegondolnak az Agyközpontban, hogy vannak,akik eléggé homályos megfogalmazással készítik jelen-téseiket, ezért a szöveg olykor romlásnak, úgynevezettszövegromlásnak van alávetve, ami rendkívüli mértékbenmegnehezíti az Agyközpont munkáját. Igen, bármily megle-pő, ez a hatalmas sejtbirodalom néhanapján találgatásokrakénytelen hagyatkozni, kétes értékű információkra, bizony-talan adatokra, egymásnak homlokegyenest ellentmondónyilatkozatokra. Mi sem jellemezheti jobban e helyzetet,mint a Susánka hajának színével és hosszúságával (rövidsé-gével?) kapcsolatos eléggé kínos és fejtörő kételyek. Egye-sek jól követhető, szinte festményszerű leírásokban állítják,hogy Susánka haja koromfekete (akadnak, akik a hollófe-kete, mások a kátrányfekete, megint mások a szurokfeke-te kifejezést alkalmazzák), de ennek roppant erővel elleneszólnak a Susánka haját (bizonyos megfogalmazások sze-rint sörényét) búza- vagy mézszőkének (szalmasárgának,

27

esetleg sörszőkének) lefestő jelentések. Az Agyközpontilyenkor felmérhetetlen bajban van, szeretne tisztán látni,de erre nem, vagy csak homályosan képes. A jelentésí-rók sokat tudnak, ez helyzetükből következik, mondhat-ni, de azért nem magyaráz meg mindent. Inkább arrólvan szó, hogy minden lehetőséget számba kell venniük,és minden lehetőség újabb lehetőség-elágazásokat teremt,elágazásbokrokat szül, amelyek újabb kitérőerdőkhöz ve-zetnek, gondolják az Agyközpontban. Meg aztán a je-lentésírók is különbözőek, másként és másként látják alegnyilvánvalóbb tényeket, ezért aztán az Agyközpontnakebben a rettentő gondolatrengetegben kell utat vágnia,rendet teremteni, ami nem kis feladat, gondolják az Agy-központ elemző sejtjei, sőt reménytelen feladat, gondoljákálmatlan éjszakáikon vergődve különféle nedveikben.

A jelentésírók sokat tudnak, gondolják az Agyköz-pontban, de például honnan tudták azt, hogy Susánkaneccharisnyás? És miért hangsúlyozták ezt folyvást beter-jesztett leirataikban?

E kérdéseket feltenni éppoly könnyű, mintmegválaszolni, gondolják az Agyközpontban. Először is ezjól látszott, az éttermi munka közben Susánka (hoszszabbtöprengés után az Agyközpontban végül ezt a nevetfogadták el) gyakran fekete hálóharisnyát viselt („ez egyi-ke volt viselt dolgainak”, tette hozzá egy tréfásabb kedvűjelentésíró); másrészt nem tagadható, hogy a jelentésí-rók egyike-másika (talán túl sokan is, vélték az Agy-központban) Zsigó bátyánk megfigyelése örvén Susánkát(és később Selyempinát) is szemmel tartotta (kandi sze-mekkel, úgyszólván), mi több, akadtak olyanok, akikszinte beleköltöztek az életébe, vagy legalábbis szíve-sen tették volna, ráadásul nem csekély örömmel, mi-vel – és ebben aztán kórusszerűen megegyeztek a je-lentések! – a pincérlányka fölöttébb (észbontóan?) csi-nos volt, így aztán a jelentésszerzők kezdték megér-teni Zsigó bátyánk kései megbolondulását, hiszen őkmaguk is enyhe tébolyt éreztek, ha a neccharisnyás

28

Susánka daloló járására gondoltak sivár jelentésfogalma-zói munkájuk közben. Ám e félrecsúszott gondolatok, kép-zelgések, cigányútra futott fantaziálások egyre inkábbbeszivárogtak jelentéseikbe, mindez erősen meglátszottmunkájukon; szellemi kicsapongásaik nyomot – olykor fol-tot! – hagytak jelentéseiken, ezt pedig igencsak ferde szem-mel nézték az Agyközpontban, hiszen az itt lakozó sej-tek legkivált pontosságot, objektív hangot, szenvtelensé-get, érzelemmentességet vártak el önmaguktól és ennekfolyományaként a jelentésektől is. De Susánka (és ké-sőbb Selyempina) úgy látszik, megzavarta nemcsak Zsigóbátyánkat, de a jelentésírókat is. A beszámolók zavarossáváltak, kibogozhatatlanok, egymásnak ellentmondóak let-tek, tények helyett irodalmias vagy annak képzelt leírások,olykor képzelgések-szédelgések, megint olykor egyszerűenlátomások, vagy légből kapott agyrémek töltötték meg azAgyközpont elé beterjesztett fogalmazványokat. A jelenté-sírók bizonyos értelemben kezdtek részévé válni a törté-netnek, belenyüzsögtek a történetbe, abba az elbeszélés-be, melyet Susánka (és később Selyempina) no meg per-sze Zsigó bátyánk főszereplésével agyaltak ki az Agyköz-pontban. (De hogy ki agyalta ki magát az Agyközpontot, ezmég kérdés marad egészen Zsigó bátyánk őszi, azaz sze-zonkezdeti elmúlásáig.) Jelentésíróknak kívül tágasabb! –fogalmazták meg a követelést az Agyközpont határozottanfogalmazó sejtjei, de aztán belátták, hogy ez képtelenség,mert hiszen, miből építkezne az Agyközpont, ha nem éppenaz elé beterjesztett jelentésekből? Az Agyközpont e téren isrezignációra kényszerült.

Egyszóval: miféle kép bontakozott (alakult) ki Susánkaelőéletéről a Zsigó bátyánkkal folytatott első beszélgetés-ből? – kérdik most az Agyközpontban.

Zavaros, színes, homályos. Sziporkázóan változatos, za-varba ejtően sokféle. Elegyes, kevert – a jelzők egymásnyakába hágnak. És éppen ez az, ami nem tetszik az Agy-központban, hisz ott a két- vagy sokértelműséggel szembenmindig az egyértelműségnek nyújtottak pálmát.

29

Egyesek azt állítják, hogy állítása szerint vidékről pár évekerült a székesfővárosba. Mások szerint azt mondta Zsigó-nak e bizonyos első beszélgetésen, hogy gyermekkorábansokat nélkülözött. Hogy anyját korán elveszítette. Hogyapját korán elveszítette. Hogy apját és anyját egyszer-re veszítette el. Hogy szülei halála után a nagybátyjánálütött szállást. Hogy volt egy „Kutya” becenévre hallgatóöccse (bátyja?) is, aki rendszeresen verte, mégpedig szí-jostorral, mások szerint bikacsökkel. Hogy apja, és en-nek halála után nagybátyja is kétes célokkal közeledetthozzá. Hogy már lányka korában megszédítette a falutanítóját és plébánosát (mások a kántorról és a köror-vosról beszélnek). Hogy e zaklatások elől szökött fel aszékesfővárosba. Hogy első éjszakáját a pályaudvaron töl-tötte. Hogy első éjszakáját egy lecsúszott szállóban töltöt-te. Hogy első éjszakáját egy padon töltötte. Hogy nem töl-tötte sehol, mivel hajnalban érkezett a székesfővárosba.Hogy hamarosan a Rézserpenyősben nyert alkalmazást.Hogy előtte kézilányként dolgozott a Vasfazekasban. Hogynagy kedvvel olvas detektív-románokat, szerelmi beszélye-ket, szobája falát elborítják a színjátszás szebb keblű del-nőiről és szédítő bajszú amorózóiról készült fotográfiák.Hogy párnája alatt vérforraló pózokban hempergő embe-rekről készült fotókat őriz. Csendes, rebbenő arcú lányka(vagy: vadóc tekintetű démonica); haját kontyban hord-ja; haját leengedve viseli; rókaszínű fürtjei kígyókként go-molyognak; búzaszőke tincseit két copfocskába fonja; ha-ja ticiánvörös vagy gesztenyebarna; van egy anyja okoz-ta holdsápadt sebhely a jobb (bal?) szemöldöke alatt;hasán jól látható a vakbélműtét nyoma; cigánybarna hasamakulátlan bőrű; szeme tüzes fekete, (zöldmacskás) másokszerint balatonkék – és így tovább, az ellentétes állításokszáma oly nagy, hogy az Agyközpont zúgni kezd, majd moz-donyként zakatol, és ekként alig képes a tisztánlátásra.Ruhatára kopottas, egyetlen barna ködmönkéje fölöttébbviseltes egyrészt, selyemszoknyák és harisnyák, a keble-ket kiemelő parfümös míderek halmozódnak öltözőszek-

30

rényében másrészt; semmiféle szekrénykéje nincs, ruháitaz ablakkilincsen szellőzteti; ünnepi cipőjén korommalkendőzi a foltokat; csizmáinak, topánkáinak, kalapjainakarzenálja megbolondítana egy kalandornőt is; arcát sosemfesti, csak macskamosdással frissíti reggelenként; különfé-le színű és fodrászolású parókákból legalább egy tucatottárol elegáns bőrkofferjában, míg szépítőszerei külön pol-con roskadoznak; csak egyetlen darabka szappannal ren-delkezik, ha mosdásra engedi lesoványodott testét, a leg-különfélébb fürdőolajokat, kencéket használja, mikor ledör-zsöli elkancásodott combját, izmosan remegő tomporát –ki tudná felsorolni a különféle ellentmondásokat? Az Agy-központ bizonyosan, de kérdés, mire vezetne ez? Semmire.Ezért alábbhagy az előszámlálási kedv. Különösen akkor, haa sejtek belegondolnak egy alább taglalandó megsemmisí-tő sejtelembe, amely – van-e sejt, ki tagadni merné? – bi-zonyos fokig szükségszerűen következik az előbb fölvázoltellentmondásokból.

Mert komótosan tanulmányozva a beérkezett jelentése-ket, darab idő után minden eddiginél nagyobb zavar je-lei mutatkoztak az Agyközpontban. A beterjesztett jelenté-sekben feltűnt ugyanis bizonyos Selyempina, akit csak alegnagyobb jóindulattal (?) vagy képzelőerővel voltak ké-pesek Susánkával azonosítani, noha sok, sőt szinte min-den jel arra mutatott, hogy a valószerűtlen a legtelje-sebb mértékben valószerű, vagyis hogy Susánka és Se-lyempina egy és ugyanaz a személy. Ez a valósághasadásszinte hasadást okozott az Agyközpont reális sejtjeiben.Az Agyközpontban leszűrt tapasztalat számára Susánkabár kissé kacér, enyhén hiúcska, de azért alapjában ren-des, nett, szappanillatú lányka volt, ártatlan a szó min-den értelmében; fiatalsága és tisztakörmű üdesége, har-matos kifürdöttsége okozta, hogy előbb a férfiak tekinte-tének kereszttüzébe, utóbb vágyakozásának középpontjábakerült, noha ő maga nem sokat tett a hímbűvölés, fér-fiszédítés terén, hisz azért csak nem volt hibáztatható,hogy lesütött szempillái, csigásan leomló rókaszínű (búza-

31

szőke?) haja, enyhén telt, őszibarackos érettséggel dalo-ló (ringló!) dereka olyannyira megvadította a környezetét,hogy a Rézserpenyős vendégei, de az ott dolgozó pincé-rek, szakácsok, sőt pikolófiúk ugyancsak bestiális, minden-re elszánt udvarlási ostromba fogtak, mely kezdődött vala-miféle kamaszos virágküldéssel, apró bókokkal, figyelmes-ségekkel, ábrándos, vagy annak szánt szemjátékkal, folyta-tódott viszont alig (vagy ügyetlenül) leplezett tolakodással,a lányka hátának, karjának, olykor keblének mintegysub rosa megérintésével; jöttek tehát a véletlennekeljátszott összeütközések mosogatás közben, odadörgölő-zések tányérszámoláskor, odasimulások pohártörlésnél, fe-dőemelgetésnél, serpenyővizsgálatnál, melyek aztán lus-ta pofonkával megerősített (aláhúzott?) kosárban része-sültek, hogy aztán a megfejetlenül sajgó hímvágy átcsap-jon pénzt, fejet és nyaklót vesztett őrjöngésbe, melyeka lányka ablaka alá rendelt éjszakai szerenádokban,virághegyek küldésében, láb elé borulásokban, hajtépések-ben, bajuszrángatásokban, szuicídiummal (pisztoly!) valófenyegetésekben lelték föl a maguk vészterhes kulminációspontjait. Ám voltaképpeni kisülést sosem regisztráltak a je-lentésekben és ekként az Agyközpontban sem. Semmi nemsült ki és el a jelentésekben. Nem ugrott ki senki az ablakon;revolverét eldurrantva nem loccsantotta a Rézserpenyősrózsákkal megfestett levesestáljába agyvelejét; nem zabáltmérget ebédre, nem evett meszet, nem vágta fel különfélegőzkamrákban vagy privátkádakban ereit, senki nem zsine-gelte föl magát a padláson vagy az úriszobában, a Rézser-penyős tisztán tartott konyhájában nem ugrott bele senki aforrón zubogó mosogatóvízbe, és senki sem vetette magáta zajló folyóba, hogy a jégtáblák közt lelje vízhalálát. A je-lentések nem tudnak beszámolni semmi ilyesmiről.

De annyi azért kisült, hogy Susánka ártatlan volt, míg Se-lyempina bűnösnek bizonyult. De annyi tehát kiderült, hogySusánka nem volt teljesen ártatlannak mondható, hiszenSelyempina teste együtt dalolt a lányka izzadékony és ártal-matlan bőrével. Mert mit vagy kit láttak a vendégek és a Ré-

32

zserpenyős dolgozói Susánka hóvirágtiszta negédeskedésé-ben? Kit alázatos mosolyában, szorgalmatos sürgölődésé-ben? Kiről adott fenyegető hírt a lábán gyermekszajhásanmegfeszülő neccharisnya? Hát Susánkában vajon nem

Selyempinát pillantották-e meg vérbe borult szemeikkel,vajh nem Selyempina felé mozdultak-e lázaktól égő végtag-jaik? Mert hát hogyan vadíthatott meg volna bárkit is a he-gyipatak-illatú Susánka?Amikor Susánkát akarták magukalá gyűrni, valójában nem

Selyempinát kívánták-e megvonagolva-meglovagolvalátni vértolulásos ágyékuk alatt? Ha Susánkában benne éltés együtt mozgott Selyempina, akkor vajon Susánka ártat-lan volt-e valóban és teljesen – ez a kérdés foglalkoztatjamost az Agyközpont erotikusan kiképzett sejtjeit. És mégegy, nevezetesen az, hogy vajh Zsigó bátyánk meglátta-eaz üvegtiszta Susánkában a zűrzavaros Selyempinát? Ész-lelte-e a káosz lányát, aki Zsigó régebbi káoszista életétidézte fel lebírhatatlan erővel? Kérdés mindkettő, mégpe-dig megválaszolandó. De erre később kerít sort az Agyköz-pont, ha egyáltalán. Mert azt reméli, a történet mintegyönmagától, önmaga észjárásánál fogva ad választ ezekre akérdésekre.

És ekkor megpendül egy mindezeknél talán még fonto-sabb kérdés, melynek megválaszolásától az Agyközpont,ha nem is mindent, de roppant sokat remél. A kérdés pe-dig ekként szól: Szerelem volt-e amit Zsigó a lányka irántérzett? Szerelem volt valóban? – kérdezgetik kíváncsianaz Agyközpont nyughatatlan sejtjei. Szerelem és kész,egyszerűen csak szerelem? És ez lenne a pofonegyszerűmagyarázat? Ez lenne a végső oka a történet elején le-fektetett megállapításnak, hogy Zsigó bátyánk vénségéremegbolondult? Hogy zilált hajjal rohangált egyik kocsmábóla másikba, hogy éjjelente órákat álldogált Susánka abla-ka alatt féltékenységtől szétmart szívvel, látomásoktól ned-ves fejjel!? Ez lenne az ok?! És ekkor az Agyközpontbanbelátják, hogy indoknak ez nyugodtan elegendő, hisz a sze-

33

relem valóban képes arra, hogy csontja velejéig megrágjonvalakit; hogy kifordítson egy embert a maga világából ésaztán magából a világból is teljesen.

A kérdés megcsendült, de válasz egyelőre nem érkezett.Csak lassan a testtel.

Mert előbb másról kíván elgondolkodni az Agyköz-pont. Arról nevezetesen, hogy hogyan bonyolódott Susánkaés Zsigó bátyánk közt a történet, hogy első éttermitalálkozásuk után, hogyan alakult a folytatás, hogy a kö-zös andalgásokat, kalapvásárlásokat, vurstlilátogatásokatet cetera, követte-e valami döntőbb jelenet, követte-e vala-mely áttörés, mint azt egy harciasabb sejtcsomó fölvetette.Hát soknak nem sok történt, mert Susánka nemigen moz-dult el szobácskájából, és még a zsigói hívásokra is csaknagyritkán hallgatott; Susánka ágylakó volt ugyanis.

Igen, Susánka ágylakó volt, ebben szinte teljesenmegegyeznek a jelentések. Ágyában étkezett, olvasott,ábrándozott, ágyában élt. Ha megjött a munkából, netánvárosi csatangolásából, rohanvást lerúgta cipőjét, lehánytaaz ágya előtti szőnyegre ruháit, kapkodva lötybölte legyöngyösen izzadékony testét a sarokban rézállványonbasáskodó porcelánlavór fölé hajolva, hogy aztán egy ap-ró sikkantással, (sóhajjal?) neglizsében, egy kis trikóing-ben azaz „masamód”-ban (Zsigó szava!) vesse magát párnáiközé. Ágyában és ágyából épített magának menedéket.Nem, vagy alig használta a macskakarmoktól fölszántottzöld bőrfotelt, nem ült bele a vedlett karosszékbe, me-lyek persze mind a hajcsavarós főbérlőnő tulajdonai kö-zé tartoztak, mert a lánykának, kopott ködmönkéjét (nomeg két pár neccharisnyáját!, kiáltanak fel bizonyos je-lentésekben) leszámítva szinte semmije sem volt; e térennem lehet kétely, és az Agyközpont nem is támaszt ilyes-félét. (Annál nagyobb megrökönyödéssel olvasnak majd aSusánka ágyából kikelő Selyempina vérlázító ruhatáráról.)Nem olvasott az arcpakolásos tulajdonosnő sötétzöld bőr-foteljében (egyesek szerint olvasni, ha egyáltalán, csak szó-tagolva tudott), nem főzött a konyhában (a folyton leége-

34

tett rántottán kívül másra nem volt képes), nem írt le-velet a billegő asztalon (egyesek szerint írni alig, inkábbcsak számolni tudott), nem is írhatott volna, hiszen nemvolt kinek; nem, Susánka minden tevékenységét az ágy-ban gyakorolta, melybe odúvájó kisállatként hordta beemléktárgyait, képes magazinjait, többnyire a Rézserpe-nyős maradékaiból összeállított könnyű vacsoráját. (Ígyaztán bizonyos morzsák is fellelhetők voltak a lepedőn,állítják egyesek. Mi több csirkecsontok az ágy mögé es-ve.) De főként ábrándozással teltek szabad órái, napjai,éjszakái; a tulajdonosnő roppant térfogatú nászi ágyábankiterülve, bevackolódva meleg paplana alá, fél vagy egészmeztelenségében, egy könnyű bugyikában, combközépigfelnyaló harisnyában, netán hálóingben vagy rövid kombi-néban (vagyis miként állítólag Zsigó nevezte: „masamód-ban”) Susánka átadta magát a bőre alatti világ szemléleté-nek (egy szerfölött fellegjáró jelentésíró megfogalmazásaez). Órákon át hallgatta szíve dobbanását, kedves gyomrapanaszhangjait (mert kissé beteges volt állítólag e lányka,gyenge emésztésű, szeszélyes bélrendszerű, rendszertelenszékű), vagy egyszerűen csak a vér zubogását vékony bőrűhasfala alatt, parasztos izmú combjai között. Jól kifülelhe-tő volt a sejtvilág munkálkodása, hiszen ha nem ütött kitűz a negyedben, csend volt e szálláson, az utcai zörejekátszűrve érkeztek Susánka ágyához, akárcsak a hajcsava-rós szállásadónő traktusa felől odalopakodó surrogások,motozások, edénycsörömpölések. (Mert, így a beszámolók,olykor éjjel is, meglehetősen nagy mozgás volt tapasztal-ható a tulajdonosnő ház táján.) Mindeme zajokat fülelte alányka, tágra nyílt szemmel, félig nyílt ajakkal, és csak ak-kor rázkódott meg rémülten, ha néha egy madár árnya csir-regve átrohant ablaka előtt.

Benne élt ágyában, a lepedőn lebegve szemlélődött.Nem akadtak ügyes-bajos dolgai a városban, hisz

– Zsigón kívül! – nem volt itt senkije és semmije,nem hívták bálokba, estélyekre, premierekre, zsúrokra,vernisszázsokra, nem voltak barátnői, rokonai; számos, oly-

35

kor zenés szerenádot adó udvarlójáról tudomást sem vett,és az állatkert rendszeres látogatását leszámítva alig moz-dult ki szobájából. És őt sem látogatta senki, nem ho-zott számára levelet a postás, nem csöngettek be váratlanlátogatók, hogy magával ragadják valamely bálba, vidámösszejövetelre, piknikezni a szabadban, eldalolgatni egyzöldvendéglőben. Lelke szálegyedül pislákolt szűz testecs-kéjében.

Benne élt ágyában, odabentről szemlélődött.Olykor kézbe vette élete bizonyos szakaszaiból meg-

maradt különféle szuvenírjeit, egy gyermekpajzs méretűmézeskalácsszívet („Ich liebe Dich” felirattal, amint egy jószemű jelentésíró megfigyelte), egy kopott (és feltehetőenhiányos) jóskártyapaklit, egy dróton rángatható manócskát(krampuszocskát?), egy felhúzható zenélődobozt (a Für El-ise dallamával), és a hajdanán vad éjszakákat végigszenve-dett franciaágyban velük múlatta a lassan telő időt. Szuve-nír-szívét a kezében tartva ugrált a kis krampusz a zenedo-boz dallamára – Susánka kacagott, és hátravetette testétlepedőjén. Néha dolgozgatott is, magával vitte varrókész-letét, és a falvédőnek dőlve törökülésben foltozgatta fosz-ladozó toalettjét. (Ilyenkor ringatózva dalolgatott, írja egyjelentés.) Máskor divatlapokat, „dámaszemléket” (mond-ta állítólag Zsigó), képes magazinokat, színházi újságokatlapozgatott-nézegetett, mígnem pillái elnehezedtek, tag-jaiba mákony költözött és a lányka puha álomba szen-derült. De álma rebbenő volt, könnyen ijedős, ekként éj-szaka gyakran fölriadt, és forró ágyából kikandikálva el-nézegette az illusztrált lapokból kivágott és a falra ki-ragasztott portrékat, melyek közt Zsigó bátyánk is föl-fedezhető volt, egy hajdani, még induló szellemfejedelmikorszakából származó arcképével. Az előszobában sarok-ba lökött papírhalomból, egy csődöt jelentett, elsárgultszínházi lapból került elő a portré, és Susánka (mikénta jelentésírók nagy része) fel sem ismerte volna a kihaj-tott gallérú, szakáll- és bajusztalan Zsigó öcsénket, hanem tájékoztatja a kép alatti felirat, melyet a lányka kis

36

állatként mozgó ajakkal silabizált le. De legtöbbször csakeldőlt; a kis fekete, arannyal szegett „masamódban” be-dúrta izzadékony testét a párnák közé, kezét combjai kö-zé szorította és átadta magát képzelgéseinek. Mert a fü-lelésen és nézegetésen túl legkivált ábrándjait ápolgat-ta-pácolgatta itt az ágyban, fejét mélyen befúrva paplanasötétjébe – ettől nem tágítanak az Agyközpontban, és oly-kor el is képzelik e susánkás félkábulatokat, melyeket egy-egy pohárka (a Rézserpenyős pincéjéből származó, Mocsáripincér által ajándékozott) bor elfogyasztásával tett még bó-dítóbbá. Ilyenkor, legalábbis ezt állítják bizonyos jelenté-sek, látta magát gyermekként, látta magát kis falujábantipegve, aztán ott állva apja (anyja?) koporsójánál, aplébános irodájában, a körorvos rendelőjében (ahol állító-lag takarítási feladatokat látott el). Látta magát a péknél,aztán lisztes kézzel a templomban az oltár előtt; látta avonaton, látta a főváros pályaudvari túlmozgásában. Láttamindezen helyzetekben magát, és nem értett semmit. Nemértette a hímindulatokat, nőlendületeket, nem értette a fa-lu (és aztán a város) embereinek ide-oda törekvését, sok-felé futását, sertepertélésüket, mindenen végigtaposó tal-pukat, minden után kinyúló karjaikat, mindent megrágószájukat, mindent megemésztő gyomrukat. Nem értette (te-szik hozzá az Agyközpontban) a világ lefolyását mozgatóakaratot, ő, akinek semmiféle akarata és célja nem volt, leg-feljebb annyi, hogy rendben szervírozza az ételneműt, vagyhogy sósperecet rágcsálva olykor elbeszélgessen Zsigóval,vagy eljárjon rendszeresen az állatkertbe, vagy éppen az,hogy elábrándozzon múltja bizonyos emlékképein a sajátbőrétől egyre inkább felforrósodott paplan alatt. De az em-beri világ nem engedte, hogy pusztán növényként, a magaköré szőtt csöndben vegetáljon, folyvást válaszokat követel-tek tőle olyan kérdésekre, melyeket Susánka nem is értett,gondolják az Agyközpontban.

És aztán félkábulatában látta magát egy másik életben,melyben nem Susánkának hanem Selyempinának nevez-ték. Látta magát különféle színű és fésülésű parókákban, a

37

földet söprő vagy netán csak a térdét alig fedő bikabolon-dító ruhákban, a hetyke keblét kibiccentő, félkosaras mell-tartókban, fűzőkben, csipkés bugyikákban, melyek elöl csó-kolózó galambokat ábrázoltak, ám hátul csak két pántbanvégződtek, ekként szabadon hagyva mindkét nyílását, ésha előredőlt, a vékony selyemrésen át felderengtek a test-nedveitől lilásan fénylő barázdái, nem kis lihegésére a kö-rülötte dolgozó hímtársadalomnak. Mert e képzelgéseibenroppant férfimozgalom támadt körülötte, és a szűz Susánkaálmában Selyempina számba vette a különféle nadrágokbólváltozatosan kimeredő hímtagokat, a nagyokat, vastagokat,az egész hüvelyt kitöltőket, a szívéig felhatolókat, a seggelukában vért fakasztó radikálisakat, a barnákat, lilásakat,sápatagokat, a kissé oldalra hajlottakat meg a hetykén fel-meredőket, a kisebb méretük miatt a szopásra alkalma-sabbakat, a felduzzadt vagy éppen lagymatagabb zacskójúágyékokat, észbe vette a csiklóján, szőrein legelésző nyelve-ket, a fürgéket és gyorsjárásúakat, a mélyen benyúlókat, azolajosan sima vagy érdesen reszelős felületűeket. Susánkaálmaiban Selyempina félrecsúszott vendéghajban vad kéj-jel szolgálta ki e vörös bütykű hímtagokat, mindkét nyílásátalázatosan odatartotta a lökéseknek, nyelte, szívta, mellé-re, arcába engedte a fehér tajtékot, mely aztán odaszáradt,ám a lány nem törölte le, hanem büszkén hordozta végig avároson porcukrosan derengő orcáját. Susánka ilyes álma-iból többnyire rettentő fejfájással ébredt, és szorongásairacsakis az állatkertben lelt írt, állítják határozottan bizonyoselemző sejtek, melyhez a jelentések hozzáteszik a magukét,miszerint az éves bérlettel Zsigó bátyánk ajándékozta megSusánkát.

Maga Zsigó sosem ment a lánykával az állatok közé („ele-gen vannak a Dalszínházban”, mondta volna ebédezés köz-ben, „ha már mindenáron kert, akkor sírkert legyen”), demivel ismerte a pincérlány vonzalmát, örömmel abonáltaa belépőkártyát. És miközben a cintermi padok egyikénüldögélt, szivarja végén darvadozva nagyon is elképzeltea lányka állatkerti bolyongásait, állítják a jelentések, hisz

38

mi más dolga maradt az öregedő kottatárosnak, minthogySusánkáról ábrándozzon? Hétfő és kedd, mindig kora déle-lőtt – ezek voltak Susánka kedvelt állatos napjai. Gyermek-zsivaj, felnőttzakatolás (ez Zsigó bátyánk szava, állítólag)nem verte fel ilyenkor a park csendjét;

Susánka a lombok permetező zizegését fülelve lépe-getett előre, kezében zörgős stanicliban kispogácsa, me-lyet a bejárati árusnál vásárolt rendszeresen. Kijárt kö-rei voltak járásának, gondolta Zsigó az Agyközpont sze-rint: előbb, két pogácsa elmajszolására elegendő úton, aszabadtéri madárketrecet kereste fel, a zacskó harmadikpogácsája szépen feltördelve a morzsákért szárnyat bor-zolva tülekedő gémeknek, tokás pulykáknak, pengearcúsirályoknak, rojtos mellényű keselyűknek meg egyéb irom-ba tollú, hártyás lábú csőrösöknek – Zsigó, felületesen is-merve a madárvilágot, még képzeletben sem tudott nevetadni Susánka kétlábú, tollas teremtményei nagy részének,szólnak a jelentések.

A halott szemű madarak pletykás, folyvást lakodal-mas kedvű sokadalma roppantul taszította Zsigót, mitöbb, egyenesen undort érzett bögyös burukkolásuk, dup-lanyelvű csattogásuk, kloákás lüktetésük elgondolásakor,ám Susánka ott állt a ketrec előtt és keze újabbpogácsahajításra lendült, és a temetői padon ülve azöregedő kottatáros „szívrerogyott térddel” (az egyiklegrátermettebb jelentésszerző tollából) gondolta el, mifé-le kedvesség és kecs volt e mozdulatban. Aztán még kétgyerekpogácsa (juhtúrós meg sajtos), és Susánka márisa zebrák, zsiráfok ketrecénél állt. Itt a patás lábak ere-je nyűgözte le, gondolta Zsigónk a temetői padon, mega bőr harsány geometriája, nem is szólva e kissé dara-bos mozgású állatok megkapó idomtalanságáról, tekintetükvonzó ürességéről. A test butasága itt látványosan jelenítimeg a szellem távollétét, és ez bizony a legkevésbé sem el-lenszenves, gondolta Zsigó feltápászkodva a padról, hogykisvártatva egy másik tetemet rejtő kő mellé lépjen.

39

Gyerekhullát jelölt a virágesőben fürdő márványkereszt,Zsigó ezt könnyedén megállapíthatta az arannyal be-futtatott évszámokból. Hajléktalan madarak reggelizteka maszatos kőlapon. Zsigónk körbenézett és döbbentenlátta, hogy valóságos kis hullaóvodába jutott, apró, cop-fos lánykák, örökké lehorzsolt térdű nebulók vesztettékel egykor tejfogaikat a keresztek, kövek alatt; mindegyrecsak három, négy, legföljebb öt év jött ki, ha Zsigónk ki-vonta egymásból az odarajzolt számokat. Beleült e kiter-jedt halott-bölcsőde kellős közepébe, újabb szivarra gyúj-tott az öregedő kottatáros, lábát keresztbe vetette a pa-don. Susánka is továbblejtett – gondolta Zsigó, gondol-ja az Agyközpont –; utolsó pogácsáját majszolva közelítet-te meg a ragadozók ketreceit, már érezhető volt a nyer-sen befalt és megemésztett hús bűze, nyugtalan hörgé-seket, fogcsikorgatásokat kínált a közeledő lányka felé ameleg tenyerű szél. Pogácsáknak kívül tágasabb, mondtavolna maga elé Zsigónk, aki elborulása, vagyis Susánkaőszi, szezonkezdeti megismerése óta egyre gyakrabban be-szélt fennhangon kocsmás asztaltársai kisebb, dalszínházikollégái erősebb megrökönyödésére. Mert noha a kricsmiknépe magánszónoklatokat tart, írják bizonyos jelentések,azaz többé-kevésbé mind magában beszél, magában be-szélő társainak itt mindössze az adott kaján összenézések-re okot, hogy egy fölöttébb nobilis öltözetű úr lökte ki avilágba belső monológja némely zárszavát. Pogácsáknak kí-vül tágasabb, mondta tehát maga elé az idősödő kottatáros,ám az Agyközpont elemző sejtjei szerint az már korántsemegyértelmű, hova is szánta e szavakat, a nagyvadaknakvagy a kisdedhulláknak címezte mondatát. Ám annyi bi-zonyos, állítják a jelentések, hogy tetszett neki a mondat-ka, olyannyira, hogy még kétszer elismételte, aztán térdé-re csapva fölkacagott. Ám torkára fagyott nagyhirtelen akacagás, mert hangok támadtak a föld alól, gyermekhan-gok jelesül, vékonyka cirpelésű kórus zengett; nem, állítják

40

egyesek, zümmögött inkább, döngicsélt-gőgicsélt (a jelen-tések nem képesek megtalálni a megfelelő szót ezúttalsem).

Kik énekeltek?Kérdi az Agyközpont, kérdi Zsigó.A korán elhaltak kara szólt sápatagon a giliszta-rágta

föld alól, a kisdedcsontokból áradt a karének a pa-don darvadozó Zsigó alatt. Szövege nem volt e dalnak,állítják határozottan a jelentések, hogyan is lehetett volna,vonogatják a vállukat bizonyos jelentésszerzők, míg másokhatározottan azt állítják, hogy nagyon is érthetően szólt adalocska, mégpedig ekként: „Be szép a rét, mesés a lét, gyö-kér-világ, óvja fiát!” Ilyen együgyű dalocskákat hallott ki aföld alól az Agyközpont. Ráadásul c-mollban, mint Zsigónktanult füle könnyedén megállapította.

Eközben Susánka, mit sem tudva a padon mollban ver-gődő Zsigóról, lenyűgözve bámulta a fekete párduc ketrec-és látogatógyűlölő járását, szeme sárgás tüzét, meleg tal-pa surranását a barnás padlaton. A tigrisek bajsza minden-nél hetykébb, gondolta talán a lányka, ám arról hallgat-nak az Agyközpontban, vajh eszébe jutott-e Zsigó bátyánk ajaguár vagy a gepárd ásító szájának megpillantásakor. Fö-lötte valószerűtlen, hisz az idősödő kottatáros a legkevés-bé sem emlékeztetett egy ütni kész talpú fenevadra (annálinkább emlékeztetett Selyempina, vélik egy sejthalmazok);nem, mondják bizonyos kaján jelentések, kopott középem-lősnél nem vitte többre Zsigó bátyánk, különösen most,amint szivarját rágva elborongott a langy napfényben ejtő-ző temetői padon. Dohánylében pácolt szájüreg, leromboltfogsor, ablakrengetően horkoló fej – ne soroljuk tovább!,int az Agyközpont –, ez a bűnösen elhasznált, már a sze-métdombra készülődő sejthalmaz ugyan hogyan is elegyed-hetett volna Susánka nimfás üdeségével, harmatban érleltkeblével, egész mesebeli szűziességével!? Nem, még gon-dolatban sem – gondolja az Agyközpont, gondolja Zsigó,gondolja a világ. Dehogy gondolt Susánka Zsigóra, mikor ki-lépve a vadketrecből, a lemondó fülű elefántok kifutójához

41

járult. Mert, gondolja az Agyközpont, Susánkának voltakép-pen nem is volt emlékezete, ez csak akkor működött, haaludt, álmában ilyenkor iromba, selyempinás képek kerge-tőztek, ám ébren a lányka csak azt észlelte, amit látott, hal-lott, most éppen a vihart hírlelő szürke felhők összehúzásáta zörejtelen égen. Látta Zsigónk is ezt a viharjós elborulást,látta nyilván ott a temetőben, bár korántsem bizonyos, hogyugyanazokat a felhőket látta elborulni. Ám a ruhájukba ka-pó szél ugyanaz volt, hosszan kinyúlva, önnön leheletétszertekígyózva burkolta egybe az egymástól oly messze állókét embert, Susánkát és Zsigót, akik most fázósan össze-fogva mellükön különféle ruhadarabjaikat elindultak a Ré-zserpenyős felé, egyikük ebédelni, a másikuk kiszolgálni,szolgálni Zsigót, ezt a temetőből most útjára induló meg-rögzött ebédezőt.

Így történt ez nem egyszer, így történt ez egy évig, ősz-től őszig, egy operai szezonon át, többnyire hétfőnként éskeddenként meg hétvégeken állítja az Agyközpont, hogyaztán Susánka felszolgálás közben élénken beszámoljonkedves állatai aznapi étvágyáról, magaviseletéről. Ám alányka (ebben megegyeznek a jelentések) sosem érdeklő-dött Zsigótól, mit látott, tapasztalt aznap a temetőben, leg-feljebb az opera műfaját gúnyolta folyvást évődve, legföl-jebb egy magánénekes szeszélyei felől érdeklődött élén-ken, akit netán látott az olvasmányai java részét („zömét!”– kiáltja egy jelentésíró) kitevő színházi élettel foglalkozóillusztrált zsurnálokban, vagy olykor személyesen is, nohatávolról a Dalszínházzal (és ekként a Rézserpenyőssel is)szemközti nevezetes kávéház teraszán. Így csevegtek Zsigójóétvágyú levesezése, desszertezése közben (a szomszédosasztaloknál étkezők néha gyűlöletes, néha szemrehányó,néha irigy pillantásai hálójában), hogy olykor, többnyirea hét végén együtt induljanak hazafelé, mármint Susánkautcája irányába, mert az öregedő alkalmi súgó nagy kedv-vel kísérte haza hölgyét, hogy aztán a kapualjban… Na deerről később gondolkodik az Agyközpont.

42

És ha már itt tart, egy nevezetesebb kérdést intéz abenne robotoló sejtek hadának; röviden és velősen: Hogyha az állítások szerint sokszor hazakísérte, vajon Zsigóbátyánk járt-e Susánka lakásán? Melyről erős a vita ajelentésekben, következésképp az Agyközpont sejtjeibenugyancsak. Hogy megfordult-e szállásán, ágyhelyén (mertabban megegyeznek a jelentések, hogy lakásnak nemi-gen volt nevezhető az aprócska szoba, melyet a lányka –konyhahasználattal – a város egyik nem túlságosan selej-tes, de nem is hivalkodóan gazdag kerületében bérelt egytűzoltólaktanya zajos szomszédságában) – nos, ez a kér-dés megosztja az Agyközpont elemzésre mindig könnyenkapható celláit. A délutáni és főként esti hazakísérések-ben, a közös, bulváros andalgásokban senki nem kételke-dik; úgy vélik, ezek valóban megestek, Zsigónk ténylege-sen elhatolt Susánka bejáratáig, pontosabban csak a ka-puig, a leveles tésztaként hámló kapualjig, de tovább, azajtónyílásig és -nyitásig már nem jutott, áll a jelentések zö-mében. Idáig tehát semmi ellentmondás, semmi hézag, amikönnyed mámorral tölti el az Agyközpont agyonterhelt sejt-jeit. Más jelentések ellenben, és az Agyközpont, noha kény-szeredetten, mintegy kötelességszerűen áttanulmányoztaezeket is, azt állítják, és festik le érzékletesen, hogy Zsigónk(a hajcsavarokkal tűzdelt fejű tulajdonosnőt megveszteget-ve?) a lányka szolgálati beosztását ismerve, távollétébentöbbször is behatolt szobájába, és ott aztán lélegzet-vissza-fojtva hallgatta az utcáról bevisongó tűzriadót; későbbfölocsúdva szemügyre vette a szobácska kopott berende-zését, a szúharapta ruhásszekrényt és polcai szegényestartalmát; rátiport a molyette szőnyegkére; beleült az in-gerülten visszarúgó fotelbe, megbámulta a falakra kitűzöttszínes anzikszkártyákat, néhány köztapsot aratott amoró-zó és drámai szende fényképét, továbbá bizonyos literatú-railag győztes mellkast és arcot, köztük egykori sajátját is,melyet azonban nem ismert fel, vagy ha mégis, eltagadtamaga előtt; végigsimogatta Susánka gyermeklánykori köd-mönkéjét, az ablakkilincsre akasztott pincérblúzát, a ra-

43

kott aljakat; sőt a beszámolók szerint takarosan megve-tett ágyát, odakészített hálóingecskéjét, továbbá a „masa-mód”-ot is megtapogatta volna, mi több, felajzott orrávalállítólag beletúrt az ágyneműbe. (Miközben a fekhely alól asárga szemű Folti macska vigyázta mozdulatait.) Továbbá:állítólag végigkutatta a lányka polcait, vékonyka irattárát,szerelmesleveleket fürkészve, a lány megcsalásban va-ló bűnösségét alátámasztó tárgyi bizonyítékokat kutatva,mert tény és való, hogy eszelős féltékenységében máridáig alacsonyodott az öregedő kottatáros. (Persze mitsem talált.) Ám mindeme jelentések meglehetősen fölüle-tesek, telve zavaros, gyermetegvágyképzetekkel (az egyikbeadványban például Zsigónk Susánka nagybátyjának adtaki magát a rózsákkal kivert pongyolát hordó, hajcsavaróstulajdonosnőnek – mily nevetséges!), ellentétben egy bizo-nyos leirattal, mely az Agyközpont szerint minden figyelmetés ekként minden elemzést megérdemel.

És ekkor az Agyközpont ismét bekéri és átadja analízisreaz előzetes becslése és régebbi ismeretei szerint különösenérdekes, már-már meghökkentő (a Pormacskák között mun-kacímet viselő) jelentést, melyben határozottan azt állítják,hogy Zsigó nem csupán járt Susánka lakásán, hanem ott istöltötte az egyik éjszakát.

Megdöbbentő.Mellbevágó.Valamint egészen hihetetlen.Hogy Zsigó Susánkánál éjszakázott volna? Nem, ez nem

és nem megy az Agyközpont fejébe, és csak akkor mutat-kozik némi megkönnyebbülés, amikor kiderül, hogy nemaz egész éjszakáról, hanem annak csupán egy részéről,az éjszaka egy sötét szeletéről van szó mindössze. Mint-egy görbe este után érkeztek Susánka tűzoltókocsikkalagyonterhelt utcájába; bérkocsival, mert késő lévén, azidősödő kottatáros (és alkalmi súgó) ragaszkodott hozzá,hogy a különféle kulináris élvek után hazafuvarozza höl-gyét. Igen, az Agyközpont szájtáti megrökönyödésére a„görbe este” kifejezés szerepel a jelentésben, mégpe-

44

dig egyértelműen és idézőjel nélkül; és a szakadatlanulstilizáló sejtek persze nem késlekednek feltenni a kérdést,mit jelent ez voltaképpen? Kicsapongást, néminemű zül-lést, súlyos lerészegedést vagy egyszerűen csak szalons-piccet? Teli szájú röhögést vagy pusztán közös vihogást,összemosolygást alkalmanként? Tán valami lecsúszott bejz-liben, lócsárdában, mulatták az időt Susánka és Zsigóbátyánk? Idegszaggató lőrét ittak strapasöntésekben, vagyhordóalján lankadó sörrel macerálták gyomrukat, ezen-közben utcaseprők társaságában verték netán a blattotvagy csattogtatták a dominót valamely döngölt padlatúszürcsöldében? Vagy épp ellenkezőleg, képzeleg továbbaz Agyközpont maga elé terítve és átnyálazva a jelen-tést, valami nóbel restaurációban rezerváltattak intimke,virágdíszes sarokasztalt, ahol a manikűrözött kezek segí-tették le Susánka térde alá leomló, picinyég kopottas feke-te kabátját, hogy aztán az ámuló vendégsereg előtt felra-gyogjon hófehérkés vállára két vércsíknyi pánttal fölerősí-tett, gyöngyökkel kivert sötétlila krepdesinruhája, melyet alányka kátrányfekete parókájával együtt csekély befolyásateljes latba vetésével Zsigó direkte erre az estére szerzettmeg a Tosca jelmezállományából, míg ő maga boldogultúrfikorából visszamaradt, a zálogházi becsüsasztalt nagynehezen elkerült szmokingjában gigerliskedett? Vagy va-lami demi-monde bárba látogattak el, ahol a pultnál ülvealattomos koktélokat kevertettek maguknak a cipőpertli-bajszú mixerrel, miközben lábukat kamaszként lógázták amagas üléseken, jeles megrökönyödésére a környéket ura-ló óraláncos háztulajdonosoknak? A jelentés nem fogalmazegyértelműen, mindenesetre több lehetőséget is megpen-dít, végül az Agyközpontban azt feltételezik és fogadják elvégeredményként, hogy Susánka és az öregedő kottatárostöbbféle nívójú és publikumú helyen bonyolította eme gör-be estét, mely ekként még görbébben hajlott, kanyarodott,ívelt, olyannyira, hogy Susánka kátrányvillogású és dugó-húzó-göndör operai parókája, akár az este, félrecsusszant– mi tagadás, többször is. Inkább elegyes volt ez este,

45

gondolják az Agyközpontban, lendületesen elegyes, vélikegyértelműen, hiszen elkezdődött valamely fénnyel kikentétteremben, a talpat balzsamként nyaló perzsaszőnyegek-kel; színes gyertyákkal, friss csokrétával az asztalon, bor-júbőr kötéses borlappal, Hermész-léptű pikolófiúkkal, hen-tesujj-vastag sültekkel és vastagon hangszerelt desszertek-kel, miközben a szalonzenekar szordínós akkordokkal kentefüleiket, aztán hirtelen egy agyonpisált sikátor végén hör-gő kocsma bárdolatlan asztalánál folytatódott, hol a sarok-ban melankoholizáló cigánybrácsás kíséretével a ruszlisza-gú csapos két pohár silány fröccsöt csapott le a helyhezenyhén szólva is túlöltözött pár elé; hogy később Zsigónkjavaslatára egy félvilági bár ravasz fényei közt záruljonaz este, koktélokkal, pezsgővel, végül pedig a bejárathozparancsolt fekete bérkocsival és az ezzel járó kocsissal.Nem csoda hát, gondolja az Agyközpont, hogy Susánka Zsi-gó bátyánk kedvesen meszesedő karjának támaszára szo-rult, mikor a kettejük leheletétől fölmelegedett kocsifülké-ből kiszállva a kapu felé indult, melynek torkában aztán an-nak rendje és módja szerint megbotlott, parókája megintfélrecsúszott, és a jelmezhez járó egyik topánkájából kies-ve a hideg kövön fél lábon ugrált a fáradékony testére mártürelmetlenül esdeklő ágya felé. Zsigó egy pillanatra elbi-zonytalanodott, a jelentés nem hagy kétséget efelől (Zsigó„hezitált”), de aztán egy határozott mozdulattal elbocsátvaa kocsit, fölvette a fél cipőt, követte hölgyét a kapu alá éstovább is, fel egészen a lakásajtóig. Mintegy bebuktak a sö-tét lakásba, bebucskáztak az előszobába, és a beterjesztésnem kevesebbet állít, minthogy Susánka maga után von-szolta Zsigót, át az előszobán, be a szobájába, be, egyrebeljebb; görcsösen kapaszkodott a karjába, kabátjába, húz-ta, vonta egészen a várakozó ágyig, és aztán egy apró si-kollyal berántotta magát barlangként megnyíló fekhelyére,magára rántva ily módon Zsigót.

Együtt zuhantak az ágyra.Összedörzsölődtek ruháik.

46

Együtt buktak bele a tulajdonosnő egykori nászi ágyába,összekapaszkodva, állítja a jelentés. „Ég áldja! Szolgálja kimagát”, hangzott susogva alulról, és Susánka már aludtis. Belealudt a saját mondatába, izzadékony teste egyetrángott, aztán elernyedt. Ott pihent kinyitva az öregedőférfitest alatt. Zsigónk, meghallván maga alól a lánykaiálom noktürnös hangjait (így a fölöttébb literátushajlamújelentés), legördült a földre, lehuppant a szőnyegre az ágymellé, ernyedten csúszott le a csendes pormacskák kö-zé. Hogy könnybe lábadt volna a szeme, állítja a jelentés.Hogy Susánka mondata egy ideig még ott bolyongott tü-dejében, nyavalyás ereiben, kissé már elhasznált vérköré-ben. Hogy ettől egy kissé elveszítette volna a fejét. Nekiszi-lajodott, úgyszólván. Hogy élve a fenyegetően kétértelműfölszólítással, már-már kiszolgálta magát a kiszolgálásrafelesküdött pincérlány testén, de aztán mégis a földrehengeredést kellett regisztrálnia a jelentés beterjesztőjé-nek. Hogy végül valóban kiszolgálta magát, amennyibensúlyos kabátjában odabotorkált a pohárszékhez, hogy ki-töltsön magának kétujjnyit a lányka Mocsári főúrtól ka-pott kókuszlikőrjéből. De kétségtelenül elfogadható tény-nek, hogy az éj többi részét ott a szőnyegen, Susánka álmátvigyázva töltötte, sötétben, szivartalanul, mert noha kínoz-ta a dohányéhség, hogy ne zavarja a lányka álmát, csak agyufát marcangolta a zsebében egészen hajnali távozásáig.

Nem történt semmi. A szoba fokozatosan elhűlt. Az időrángott néhányat a faliórán, aztán kimúlt. Néha elhúzottegy rikoltozó tűzoltókocsi. Hallatszott, amint a hajcsavaróstulajdonosnő kitámolyog a mellékhelyiségbe; többféle vízzubogott, férfimotyogás, emberkrákogás zörejei látogattákZsigó fülét. Ablaküveg-zizegés, szúpercegés a bútorokban.Az Agyközpont finom fülű elemzése szerint ilyesféle zajokhallatszottak.

Nem történt semmi különös, állítja a jelentés, melyetaz Agyközpont hitelesnek tételez, nem történt semmi,mindössze annyi, hogy Zsigó bátyánk le-leragadó szemmel

47

vigyázta a roppant méretű ágyon kiterült menyétlányka (ezállítólag Zsigó kifejezése!) álmát. (Az ágy alól a sárga szeműFolti macska vigyázta mozdulatait.)

De előbb levetkőztette, állítja határozottan a jelentés.Lehúzta egy szál cipőjét, szétcsúszott combjairól ügyetlenkézzel lehántotta neccharisnyáit, kikapcsozta, lehámoztaelomlott válláról a Toscából kölcsönzött vendéglőbolondítóruháját, gondosan kiterítette a széken, levette és az ablak-kilincsre akasztotta szétzilálódott dalszínházi vendéghaját;ám a sötétlila kis trikóhoz, azaz „masamód”-hoz, a franciaszabású bugyikához már nem nyúlt, mindössze egy könnyűcsókot („csókicát”, írja a jelentés) lehelt Susánka vállára mi-előtt betakargatta a nagyhasú falusi dunyhával. (Ám az Agy-központban e lopott csókocskát erős kétkedéssel olvassák,miközben magáról a „csókica” szóról hallani sem óhajtanak.Mert azt gondolják, Zsigó nem merészkedett idáig; részbenszületett, részben belenevelt lovagiassága meggátolta ab-ban, hogy kihasználja a kihasználhatókat, akár egy könnyed„csókica” erejéig is. Más, cinikusabb véralkatú sejtidomu-latok hetykén kérdik: ugyan miért is ne használta volnaki, és vajh mi lett volna abban kárhoztatható, hiszen alányka helyet nyitva a lepedőn mintegy felkínálkozott ne-ki, és bár inkognitósan, de először villantva fel Zsigónakselyempinás arcát? De hát Zsigó Susánkát szerette, nempedig Selyempinát, vetik ellene az Agyközpont máskéntgondolkodó sejtjei. Vajon? – kérdik hetykén a reflektáltabbsejtcellák. Vajon kettéválasztható e kettő? Hát Susánka ésSelyempina nem egy és ugyanaz a személy? És ha igen, Zsi-gónk vajon tudatában volt-e ennek? Szólnak a kérdések. Deválaszok – egyelőre – nem szólnak.)

A növekvő hűvösben ott ült hát Zsigónk a szőnyegen,és hallgatta a lányka szuszogását, szája zörejeit, kedvesgyomrának panaszhangjait. Ott gubbasztott, állítja a jelen-tés, a hallgatag pormacskák között, miközben elnézte alányka cirmos fényekkel rácsozott arcát, halk bajuszkájáta különféle italoktól és mondatoktól megduzzadt ajka fö-lött, elbámulta szemhéját, mely mögött most Zsigó számára

48

sajnos kifürkészhetetlen álmok kergetőztek. „Susánka” –gondolta és mondta maga elé a kinyitott, izzadékonyanfelpárálló testet figyelve Zsigó, állítja a jelentés, hallja azAgyközpont, elemzik a sejtek. Jól, helyesen döntöttem, gon-dolta a jelentés szerint Zsigó, pontosan döntöttem, amikora Susánka nevet ajándékoztam neki. „Jól döntöttem”, veszikaz Agyközpontban a jelentést, melyről hirtelen nem tudjákeldönteni, hogy valóban beterjesztés avagy Zsigó bátyánksaját szólama. És ekkor különös rémület tölti el az Agyköz-pont celláit, nem először (és nyilván nem is utoljára) a je-lentések búvárlásakor. Mert hát: mi ez voltaképpen? Zsi-gó bátyánk adta a lánykának a Susánka nevet? Hát a Se-lyempina név honnan származik? Hát a Rézserpenyős? ÉsCirmosbarázda? Lehetséges, hogy mindez – Zsigótól? Ak-kor tehát Zsigónak van saját szólama? Sőt, e szólam mármindent maga alá gyűr, maga alá temet, elnyom, elfed? Le-hetséges ez? Tehát mindent meghaladó mértékben kisza-badult ellenőrzésünk alól? Önmaga szabad művésze lett,mondtuk korábban, mondják az Agyközpontban – na deennyire?! Beköltözött az Agyközpontba Zsigó? Tanyát ütötta sejtekben? Hát ki beszél akkor voltaképpen? A jelenté-sek vagy Zsigó? Az Agyközpont avagy Zsigó? Ki az úr aháznál? És kinek alkonyul be a végén, Zsigónak avagy azAgyközpontnak? Vagy mindkettőnek netán? Akkor hát le-hetséges, hogy az Agyközpont és Zsigó egy és ugyanaz aképződmény? Szólnak a kérdések. De válaszok már csak aszorongás miatt sem szólnak.

Zsigó tehát nézte még egy darab ideig a lányka arcát,és eszébe sem jutott, hogy meztelenre vetkőztesse. Vissza-riadt ettől. Mert tudta, hogy aki egy istennőt mez nélkülmegpillant, a halál fia. Olvasta a mitológiát. Tehát Zsigónkistennőnek tekintette Susánkát? – szól a kérdés az Agy-központban. És ha igen, ez nem arra utalt-e, hogy Zsi-gó bátyánk vénségére valóban megzavarodott? Mert hi-szen – mondjuk, a testén kívül – miféle istennői vonástlehetett fölfedezni Susánkában? Ebben az egyszerű falu-szépében, ebben a legjobb esetben is csupán csiszolat-

49

lan gyémántnak nevezhető, roppantul műveletlen, már-máranalfabéta kislányban? Ebben a meglehetősen bárdolatlanbakfisban, aki – Zsigónk legnagyobb bánatára – még a késés villa helyes kezelését sem sajátította el, és aki agyon-sózott minden ételt, tönkretéve ezzel a szakács legjobbigyekezetét, rafinált fantáziáját. Aki pohárka borát egyet-len hetyke hajtással hörpintette föl, miközben Zsigó két-ségbeesetten – és mindhiába, teszik hozzá a jelentések –magyarázta neki, hogy a bort nem ekként, hanem lassú, ki-érlelt kortyokban kell élvezni. De hát Zsigó a teste, nempedig a szelleme megpillantásától remegett, nemdebár? –kérdezik az Agyközpontban. Ami újabb megdöbbenést okoza folyvást elemző sejtek életében, hiszen Susánka, ez a né-mileg fejletlen, inkább kamaszos, mint nőies, ez az inkábbválla megveregetésére, semmint vad meghágásokra hívótest, ez a kedves megszólításokra megformált sejthalmaz,ez a csendesen párálló hús hogyan is ijeszthetett volnabárki férfihalandót? Igen ám, de e mögött és mellett ma estea pormacskák közt csücsülve egy másik, nagyon is csábító,szajhásan kifejlett, „ringló” (így Zsigó!) testet látott az öre-gedő kottatáros, legalábbis ekként vélekednek az Agyköz-pontban. És igaz lehet e vélekedés, mert Susánka ártatlanulszendergő arca mögül élesen kirajzolódva most egy másikarcot vélt felfedezni Zsigó. A drámai szende ágya mellettülve, a pormacskák közt kissé dideregve Zsigó bátyánk két-ségbeesetten észlelte, hogy az iskoláslány vonások mögött,azokat átrajzolva feldereng egy kéjsóvár, viharzó arc, a gyö-nyörtől fennakadt szem, a fehér fogak közt duzzadtan hem-pergő nyelv, a nyálban úszó száj, miközben a kedvesen el-nyúló test vékonyka húsa most kitelt, felduzzadt, illatoshőt termelt, mely Zsigónk riadtan figyelő arcába perzselt.Susánka mindeddig oly ártatlan, néma teste most ringlóanbeszédes lett, a keblek fölágaskodtak, előrelökődtek, meg-teltek különféle súlyos nedvekkel, a has hullámozni kez-dett, a csirkevádli most párducosan ideges lett, a csene-vészből kancássá vált combok szétnyíltak és fölkínálták aborotvált ágyék lilás fényű barázdáját; a fenék, netán pop-

50

si most határozottan a far, még inkább a segg névre hall-gatott, mely ellenállhatatlanul nyitotta meg a maga szűkmivoltában oly izgató ösvényét a fekete fűben előrehatolócsődörgerjedelemnek. Susánka most megmozdult, lelöktemagáról dunyháját és Zsigónk előtt feltárult e látomásábanoly lávásan izzó test. „Selyempina”, lihegte maga elé ekkorZsigónk, állítja a jelentés, elemezi az Agyközpont. Jól dön-töttem, helyesen gondoltam, amikor ezt a nevet adtam neki– legnagyobb megrökönyödésére ezt kell hallania Agyköz-pontnak.

És ekkor ott, Susánka és Selyempina ágya előtt ülve, apormacskák között, hirtelen egészen elviselhetetlen gyöt-relem támadja meg Zsigónk szellemét.

A lányka kettős léte rémálomszerű kínként nehezediklelkére – és persze testére is, teszik hozzá az Agyköz-pontban. Mert míg teste (és szelleme) egyik része mind-össze cirógatásra, elalvás előtti ártatlan „alvópuszira”,atyai arcpaskolásra tartja magát képesnek, addig a másikrész (de hát elválasztható-e a kettő?

– kérdik egyesek, de ezt most nem kívánja taglal-ni az Agyközpont) zabolátlan szeretkezésekre, mi több,baszásokra, sőt kúrásokra feszül, miközben a szellemsem tétlenkedik, mert a zsigói képzeletben Susánka mostnégykézláb álló kancalány, aki hátsójával a megfelelő szö-get keresve várja, hogy karóba húzzák testét.

És Zsigónk ekkor ott, a hajnali pormacskák közt szépenösszeroppant, állítja ama bizonyos jelentés. Mert beláttafeltehetően, hogy a lányka csak kettős alakban létezhet kép-zeletében, márpedig e kettős alak egyidejűleg elérhetetlena számára, hiszen az egyik minden pillanatban ellene monda másiknak. Zsigónk azt akarta, hogy Susánka csakis azövé legyen, de a kislány folyvást másik alakká bomlott és aszűzies Susánkából kibomló Selyempina mindenkivel össze-adta magát, Susánka Zsigóé volt, de Selyempina semmikép-pen sem, hiszen Selyempina mindenkié volt. Azaz senkié,filozofálgatnak ügyetlenül az Agyközpont sejtkamráiban.

51

De ekkor sürgetően tolul elő egy másik kérdés, meredföl, mondhatni, hogy vajh Susánka járt-é Zsigó bátyánknál,tette-e vajon emlékezetes tiszteletét az idősödő kottatáros(és alkalmi súgó) lakásán? Míg az első kérdésre (járt-e Zsi-gó bátyánk Susánka szállásán, és ha igen, vajh hány alka-lommal?) csak bizonytalan választ adhatott az Agyközpont,ezúttal egyértelmű a felelet: igen, járt, járt bizony, ott voltSusánka, meglátogatta Zsigó bátyánkat kétségtelen. Még-pedig egyszer. Egyetlen egyszer.

Hogy miért csak egyetlen ízben, ez a kérdés foglalkoz-tatja most az Agyközpont elbeszélő sejtjeinek egy részét.(Másokat pedig ez: hát miért ment oda egyáltalán? Mit várt,mit remélt a látogatástól, Zsigótól, netán önmagától? Megez: Mit várt, mit remélt Zsigó bátyánk a vizittől? De ezekkésőbb megválaszolandó kérdések az Agyközpontban, haugyan. Miként az is: vajon Susánkával együtt Selyempinais részt vett-e a látogatáson? Ezeket döntő kérdésnek vé-lik az Agyközpont négy sejtfala között.) Talán maga Zsi-gó akarta ekként, talán ő hívta mindösszesen egy alkalom-mal magához a lánykát, talán magán Zsigó bátyánkon mú-lott, hogy a neccharisnyás szertelenke (netán „szemtelen-ke”? – e téren ismét a bizonytalanság az úr az Agyközpont-ban) csak egyszer látogatott el Zsigó bátyánk anyjától örö-költ otthonába. Talán – gondolják bizonyos együtt érző sej-tek – a lány ment volna többször is, rohant volna szíve-sen, de az első invitálást nem követte több; Zsigó ajka né-ma maradt, mikor kiszolgálás közben a RézserpenyősbenSusánka kérdőn, netán felszólító módban tekintett reá. Ésa Dalszínház kottaőre (valamint alkalmi súgója) nem nyitot-ta szóra ajkát még oly alkalmakkor sem, mikor merészebbmodorban hangzott a kérdés: „Vajh van-e még abból fíííí-nom angol teából, melyet legutóbb ittam magánál a vörösbársonyos fotelben?”

Mert amint a susánkai, már-már selyempinaian hety-ke kérdésből nagyjából kitetszik, a leányzó első (ésegyben utolsó) látogatása alkalmával Zsigó bátyánkAngolországból származó teát, mégpedig first flush, az-

52

az első szüretelésű Darjeelinget kínált és öntött a fölöt-tébb zárt szabású batisztruhát, hímzett mellénykét és csip-kehabos inget, ezüstcsatos, félmagas sarkú, szurokfeke-tén fénylő cipellőt (fehérneműjéről nincs említés!) vise-lő Susánka kínai porceláncsészéjébe (nagyanyai hagyaték,jegyzik meg egyes jelentésírók); és persze föltálalt mégegyebeket is, melyeket a kedves hölgy oly elbűvölő mo-sollyal, köszönetként oly liftesen aláiramló szemhéjakkal fo-gadott, hogy Zsigónknak belesajdult a szíve, elsápadt éskönnybe lábadt szemmel fordította el a fejét. (Egyes jelen-tésírók szerint a kottatáros a szempillarebbentések közbenkomolyan elgondolkodott, vajon melyik hangszerre emlé-keztet legkivált Susánka; az egymásnak fölöttébb ellent-mondó eredményeket később szándékszik közölni az Agy-központ, ha egyáltalán. Ám annyi bizonyosnak látszik, hogynoha Zsigónknak erősen megremegett a keze, egyetlencsepp teát sem adresszált a csészécske mellé.)

Miket tálalt föl tehát az öregedő, ám a vendéglátásügyeiben mindig is nagy jártasságot, mondhatni kifinomultmagaviseletet tanúsító kottatáros? – kérdezgetik egymástaz Agyközpontban szakadatlanul munkálkodó és egymástfolyvást ellenőrző sejtek. Teasüteményt legkivált, melyetféltő, atyai(?) gonddal válogatott ki a város egyik nem túl-zottan gigerlis, valamely közepesen félreeső utcában fellel-hető, ám sütödéjére joggal büszke cukrászdájában; továbbákekszet, sósat és édeset vegyest, csokoládéval, kókuszk-rémmel töltöttet, sajtcsíkokkal erezettet, köményeset, va-lamint tökmagosat, egyes jelentések szerint legalább fél-tucatfélét mindkét nemből, mivel nem tudta, hogy vajhSusánka melyiket részesítendi előnyben. Magán a délutánhárom órára kitűzött fogadáson (melyen bizonyos jelenté-sek szerint Susánka mintegy félórás késéssel jelent meg,ám hogy mi akadályozta, azt nem tudta feltárni az Agy-központ) aztán kiderült, hogy a lányka a legkevésbé semtartozik az édesszájúak közé – bár ennek ellentmondanilátszik, hogy a fagylaltot (mert Zsigónk az unikális alka-lomra ebből is derék készletet deponált öreg jégszekrényé-

53

ben!) többször is megújrázta, noha nem a vastagabb hang-szerelésű vaníliából, csokoládéból, puncsból, hanem sok-kal inkább a fanyarabb fajtákból kanalazott metszett üvegűkelyhébe: citrommal, eperrel, valamint málnával lakatta jólizzadékony húsát, színezte és egyben hűsítette forró ajka-it, igaz, előtte a tökmaggal meghintett, apró pogácsábólis alaposan bepakolt. (Egyes jelentésírók szerint Susánkafolyvást éhes volt, ezt állítólagos gyermekkori nélkülözé-seivel magyarázzák az Agyközpontban.) Hogy alkohol ke-rült-e az ugyancsak a nagyanyai örökségből származó da-maszttal a megszokottnál ünnepélyesebbé terített asztalra,arról – „mi sem természetesebb!”, sóhajtanak lemondóanaz Agyközpontban – megoszlanak a feldolgozásra beterjesz-tett jelentések. Mindamellett az aligha vitatható, hogy ma-ga Zsigó igenis fogyasztott szeszt, mégpedig bort; ugyanmiért is ne kortyolt volna, hisz szinte minden este (hétvégekizárva!) megtette ezt Susánka kecses felszolgálása melletta Rézserpenyősben. Csakhogy a vendéglői asztalhoz állan-dósult karcos rizling (és az egyszeri Chablis) helyett meg-takarított pénzéből (egyes beterjesztések szerint a Don Gi-ovanni partitúráját bocsátotta áruba) ezúttal valami nemesszüretelésű, vérsűrű bordóit (a márkákon ismét összekülön-böznek a jelentések, ezért az Agyközpont nem is bajlódik anehéz francia helyesírás reprodukálásával) vásárolt és nyi-tott föl magának, noha Susánka gyakorlott pincérlányhozméltóan szerette volna saját kezűleg kirántani a dugót,ám Zsigó mindössze annyit engedélyezett, hogy a lányka ajobb vendéglőkben szokott módon, fehér kendőből parted-lit köthetett a butélia nyakára, nehogy lecsöppentse az ab-roszt, mikor utánatöltögette az idősödő szeladon poharát.És szorgalmasan kellett töltögetnie, hiszen estére, mikorbúcsúzásra került a sor, már csak egyetlen pohárnyi maradta (második?, harmadik?) palackban – ezt Zsigó valószínűlegaz ablakban állva hörpintette ki az utcán hazafelé lebegőSusánkára emelve kupáját. „Ég áldja”, hangzott állítólag az

54

utcazajban a susogás, és Zsigó magasba emelte poharát.(Hogy könnybe lábadt-e a szeme, arról megoszlanak a vé-lemények.)

Mindamellett Zsigónk a fogadáson nem rúgott be, bárkissé megmámorosodott, ez igaz, ezt egyetlen jelentés semvitatja; meszesedő csontjait derekasan átjárta a bor lávája,és ő maga is szorgalmasan töltögette tele vendége aprócskapoharát, mert Susánka, és ezt a változatot fogadja el végülaz Agyközpont, igenis ivott, mégpedig falusi származású di-ólikőrt, melyet a kottatáros a Mocsári főúrra fölöttébb em-lékeztető harsonás kollégájától kapott ajándékba a Szök-tetés a szerájból szünetében. Ez a kérdés tehát nagyjábóltisztázódott: mindketten ittak, különfélét, amint az várhatóis volt, rendben van. De miről beszélgettek, egyáltalán mitcsináltak? – faggatják tovább magukat az Agyközpont nyug-hatatlan sejtecskéi.

„Mit csináltak? Mit csináltak…?”Eszement kérdés.Együtt voltak.Vagy: ültek, beszélgettek.De miről? És beszélgettek-e egyáltalán? Nem pusztán

Zsigó bátyánk monológja uralta az egész úgynevezetttársalgást? Mert hát tudtak képesek voltak ők egyáltalánbeszélgetni? Netán társalogni? Mi mondanivalójuk lehetettegymásnak? Hiszen Susánka, és ebben szinte megegyez-nek a jelentések, voltaképpen analfabéta és beszédképtelenvolt, és ekként hogyan is válaszolhatott volna a mégannyi-ra visszacsavart zsigói szellem sziporkázásaira? Kérdések,kérdések, és egyre ott zúgnak az Agyközpont visszhangostereiben. Szólnak a kérdések, és válaszok nem szólnak,vagy ha igen, csak fölületesen, vázlatosan. Mert hát igen,ott volt mindjárt a korkülönbség, ráadásul nem csekély,több emberöltőnyi, roppant idő. Susánka nyilvánvalóan Zsi-gónk lánya lehetett volna, de a kottatárosnak (és alkal-mi súgónak) nem volt lánya. Fia sem volt, teszik hozzáegybehangzóan a jelentések. Nem volt senkije. Se any-ja, se apja. Mindenki meghalt. Vagy meg sem született.

55

És az Agyközpont most belegondol: vajon melyik a jobb,rosszabb, érdekesebb, érdektelenebb, szomorúbb, szívde-rítőbb lehetőség? Mindegy, szól a válasz feltételesen. DeZsigónk egyedül volt; hosszan, kitartóan, mint egy koronásszünet, jegyzi meg egy magát fölötte muzikálisnak képzelőjelentésíró. Bár egykor magvait szorgalmasan hintette széta városban, egy sem akadt fönn a termékenység zátonyán– egy másik, magát irodalmárnak feltoló jelentésrobotosmegfogalmazása ez. Susánka lett a lánya, teszik hozzá bi-zonyos (az Agyközpont szerint operettízlésű) jelentésbea-dók. Hát igen, el-elakadó lélegzettel, megriadt szívvel, deaz Agyközpont ezt a lehetőséget is tudomásul veszi. Riada-lomra akadt ok, mert hát biztos-e, hogy Zsigónk pusztánatyai érzülettel viseltetett a neccharisnyás, daloló járásúpincérlányka iránt? Nem birizgálta-e más szenvedély is las-san lelankadó vérkörét? Ha igen, meglehet, ám ezt jól lep-lezte Zsigónk, mert annyi bizonyos, hogy semmi jelét nemadta a látogatáskor. („Hamis volt a Zsigó!” – kiáltanak fölbizonyos jelentésekben; „hazudott a Zsigó!”) Hűvös volt,noha nem elutasító, tárgyias, noha nem rideg. Gáláns ésrezervált egészében, állítja az egyik jelentés, és az Agyköz-pont nem lát okot e jelzők elvetésére, noha az elemző sej-tek még hozzábiggyesztik a „figyelmes” kitételt is. Röviden:ez a gálánsan figyelmes (vagy figyelmesen rezervált) Zsi-gó alkalmat talált arra, hogy körbevezetve lakásában be-avassa a lánykát élete („múltja”, mondják egyesek) bizo-nyos jelentősnek gondolt és tartott eseményeibe. A tágas,úrias kvártély négy (mások háromról tudnak) helyiségétanekdotázva mutogatta körbe a bejárás alatt is egérkésenpogácsázgató vendégének. (Egyesek szerint Zsigó maga sü-tötte a pogácsát.)

Mit mutogathatott?Megmutatta nyilván (legelőször is?) a zongorát (nem fe-

kete, hanem barna darab, állítják bizonyos muzikálisnaktitulált sejtidomulatok), mely mindig kinyitva terpeszkedetta középső szobában, és Susánka feltehetően megpördültnéhányszor a fekete bőrrel kivert zongoraszéken, miköz-

56

ben megjegyezte, hogy mintha ők maguk is dohányoznának,olyannyira elsárgultak a billentyűk. De – és ebben erősa közmegegyezés – arra már semmiképpen nem tudtarávenni az öregedő kottatárost, hogy letegye szivarját ésjátsszon is a lánynak valamit. Itt volt a könyvtár is, Zsigómegmaradt gyűjteményének egy része (a maradék az úgy-nevezett dolgozószobában), puha fotel állt a nehéz függö-nyös ablak előtt, szemlélődésre nyilván. Később sor került ahálószobára is; letörölt polcok, kiglancolt szekrények, nagy,gondosan megvetett ágy, melyben a kottatáros hált (alat-ta sehol egy pormacska, mert Zsigó, mint állítják, takarí-tónőt fogadott Susánka látogatása előtt), és amelyben azanya feküdt korábban, és korántsem mindig egyedül – ámZsigó erről nem tett említést kedves látogatójának. Egyessejtalakulatok szerint Susánka szelesen ráugrott volna atéres fekhelyre, kipróbálandó annak rugózatát, de Zsigószinte felrángatta és már vonta is ki, tovább, át a hidegelőszobán, be a konyhába, onnan pedig a cselédszobába,mely a gyermek, illetve kamasz Zsigó lakosztálya volt egy-koron. Ám előbb gyertyát kellett gyújtania, úgy léptek be,mert a fény itt már évtizedek óta kialudt és senki nem pó-tolta, Zsigónk a legkevésbé. A cellára emlékeztető, szűkös,pókhálós szobában, az ingadozó gyertyafényben Susánkatágult szemmel bámulta idősödő hősszerelmese gyermek-és kamaszkorának rekvizitumait: egy karfa nélküli, lepat-togzott faszéket, egy félig rakott könyvespolcot, egy kopottaktatáskát, pár kinőtt zakót, a sárgult fal repedéseit, ésaztán megint az ágyat, mely inkább priccsre emlékeztetett,mert vaslábakon nyugodott, keskenyen, hidegen. És ekkor(e jelenettől nem tántorítható el egyetlen jelentésíró sem)Susánka kivette Zsigó kezéből a gyertyát, felrakta a polcra,leült az ágyra, és felszólította a kottatárost, hogy foglaljonhelyet vele szemben a rozoga faszéken – tekintete irgalmatkérő könyörgés. Hiába kérlelte Zsigó, hogy menjenek visszaés üljenek be a mindenféle kényelemmel ellátott nappaliba,netán a zongorás szobába, Susánka nem engedett, de nemis szólt, csak nézett, nem mozdult, mindössze meleg tenye-

57

rével néhányszor megsimogatta a széket, mintegy ekkéntjelezve, hogy foglaljon rajta helyet Zsigó. Zárt lábbal ült azalacsony priccsen, hallgatott. Zsigó pedig leült. A ház né-mely zsivaja beszűrődött a gyertya pisla fényében imboly-gó szobába: gyerekhangok, edénycsörömpölés; felsírt egymacska vagy csecsemő. A fa recsegve nyújtózkodott a bú-torokban.

Ültek, hallgattak.Együtt voltak.Susánka egyszer csak fázósan magára húzta az évtize-

des portól elszürkült pokrócot. És ekkor Zsigó szívét (ígyérzi egy felelős sejtcsomó) megfacsarta valami érzés, mégaz Agyközpont se tudja, mi, valami részvét, az imádat, amegveszekedett birtoklásvágy elegye, és sok néma per-cen át a lánnyal szemben ülve egyszer csak beszélni kez-dett és (ezt több jelentés is alátámasztja) elmondott bizo-nyos mondatokat, melyek elhallgatására – lévén mintegytermészettől adottak, miként a szélzúgás, a hófúvás, a fel-hők játéka vagy a tó rianása – nem volt lehetőség, hogyvégül ezt suttogja maga elé: „Susánka…” Jól döntöttem,jól választottam. „Susánka”, ismételte Zsigó. „És Selyem-pina…”, mondta halkan Zsigó szemébe Susánka. „Igen, jóldöntöttél, jól választottál”, bólintott a kottatáros, és előbbriadtan fölkapta, aztán pedig alázatosan lehajtotta a fejét.Távolról gyermekkórus zümmögött. Talán.

Aztán pezsgőt bontott. Igen, ilyen kopáran áll a mon-dat minden beszámolóban, a jelentésírók ezúttal nem ker-telnek, nem mondanak egymásnak ellent, nem civakodnaka tényeken, nincs beadványaikban ellentmondás. Pezsgőtbontott. Zsigó behozott egy hokedlit a konyhából, azontálalta fel hosszúnyakú poharakban a jól temperált, francianedűt. Koccintottak. Hogy mire, azt nem tartalmazzák a je-lentések. Ittak. Hallgattak. Együtt voltak. Más nemigen tör-tént.

Csak még ez: Susánka, miután a már megszokott éskönnybe lábadt zsigói szemekkel várt „Ég áldja” lehele-tével búcsút vett vendéglátójától és eltávozott a lakásból

58

(Zsigó, szólnak egyes részletgazdagabb beszámolók, az ab-lakból mélyen kihajolva hosszan nézett utána a már las-san elsötétülő ég alatt, mígnem a lánykát és cipője sze-rényke kopogását elnyelte egy mellékutca) korántsem ha-zafelé tartott, hanem hirtelen rézsút átvágott az úttestenés továbbhatolt a sötétben, hogy aztán egyetlen határozottcsípőmozdulattal belevesse magát egy nyilvánvalóan őreávárakozó kocsiba.

Az ablakfüggönyöket sietve behúzták, a jármű nekilen-dült.

Mintegy fél óra elteltével ismét látták és az egyik je-lentésben pontosan rögzítették tartózkodási helyét a városegy meglehetősen gazdag negyedében. A combközépig fel-hasított bordó szoknyát, hozzá magassarkú, lilának tet-sző bársonycipőt viselő, meglehetősen szétzilálódott fürt-jeit betyáros (összeesküvő-forma?) kalap alá szorító Se-lyempina kipattant a kocsiból, és besietett egy érkezésekorazonnal megnyíló kapun. Más jelentések azt is hozzáteszik,hogy arcán valamiféle fehér por volt látható, mely legkiválta rászáradt porcukorhoz hasonlított. Az Agyközpont telje-sen tanácstalanul áll a leírások előtt, és iszonyodva gondol-ja át az egyik jelentésíró állítását, miszerint korántsem por-cukor volt az, hanem a nemrég a járműben lezajlott sze-relmi szcéna odaszáradt férfinyoma. Igen, mert e nekibő-szült képzeletű jelentés szerint, Selyempina szokásai közétartozott, hogy ilyenkor nem törölte le az arcát, és még jóideig nem is mosta meg, hanem egyenesen büszkén visel-te szája körül, orrán, két orcáján a férfitajték halványancukrosodó foltjait. Egyszóval a kétségbeesetten elemző sej-teknek azt a jelenetet kellett feldolgozniuk, hogy a Zsigómellékutcájából induló kocsiból kiugró Selyempina fehérfoltos arcát hetykén hordozta végig az utcán, mielőtt be-lépett az érkezésekor tüstént megnyíló kapun. Hogy oda-bent mi történt, arról legföljebb képzelegnek, de nem emlé-keznek meg, elvégre tapintat is van a világon, teszik hozzáegyes jelentések, vélekedik az Agyközpont.

59

És ekkor vagy ezután (vagy nem sokkal később – er-ről nagy vita folyik még egy darabideig) Susánka eltűnta városból. Persze hébe-hóba látták még itt meg amott,a jelentések egymásnak ellentmondóak, mint mindig.(És Zsigó is látta még egyszer, állítólag.) Mert láttákitt, látták ott, járását regisztrálták mindenfelé. Egyszera városi vurstliban eszegetett fehér bajor kolbászkát(perecet?), másszor állítólag egy állatorvosképű alakkalpromenádozott szülővároskája főterén, megint máskor afőváros egyik mulatójában teljesített ruhatári feladatokat,egyszer az Operaházban jelent meg egy gróf vagy valamikövér pénzember társaságában, a változatok száma végte-len, és nem is túlságosan fontos talán. És a lakására titkonbeszivárgó jelentésírók sem tudtak semmi érdemlegesrőlavagy kézzel foghatóról beszámolni, sőt leginkább az derültki, hogy Susánka (és persze Selyempina) háza – noha állí-tólag egy tűzoltólaktanya mellett feküdt – leégett, eltűnt aföld színéről, vagy talán egyáltalán nem is létezett, mint aztegy különösen borúlátó sejtcsomó megállapítja.

Eszerint mese volt Susánka (és vele Selyempina) csupán.Folti vagy Buki nevű macskája mintha sosem miákolt vol-

na az ágya alatt, mintha sosem vigyázta volna a pormacskákközül Zsigó mozdulatait; a szobácska faláról leperegtek ahírneves személyek portréi; ködmönkéjét, „masamód”-ját,neccharisnyáját nem találták az átvizslatott szekrényekben,és Selyempina vérforraló alsóneműinek, parókáinak, toa-lettszereinek ugyancsak nyoma veszett – az Agyközpontbeletörődik e veszteségekbe. De valami mégis feltűnt, azegyik beadvány szerint egy finom selyemből odalehelt alsó-nemű – immár tépett csomó – előkerült a szekrény mélyé-ről; hát igen, sóhajtanak föl az Agyközpontban, úgy látszik,Selyempinából mindössze egy széttépett, pezsgőszínű bu-gyi maradt.

És e feltehetően valamely baszdühös lázban szétmarcan-golt selyemdarabbal lassan Zsigó bátyánk is élete végéreér (noha nem hal meg) – bealkonyul a jeles kottatárosnak.Nem halt meg. A jelentések, szokásukhoz híven, a legkülön-

60

félébb, az elgondolható legellentmondásosabb módon írjákle a korosodó trubadúr elmúlását – olyannyira, hogy végülaz Agyközpont úgy dönt, egy saját maga által kidolgozottváltozatot terjeszt önmaga elé. Melyet hosszas hezitálásután végül el is fogad.

Tehát az Agyközpont elfogadott változata szerint délutánöt óra lehetett, amikor Zsigó bátyánk elindult a Dalszínházkottatárából, hogy Susánka bensőséges kiszolgálása mel-lett, ezenközben a lánykával csevegve elköltse estebédjéta Rézserpenyősben. Ráérősen ment hát kedves, lassan egyéve megszokott célja felé. Emberek jártak nagy számban azutcán, mint mindig ilyentájt, nagyon is emberi célok után lo-holva (rohanva? netán koslatva? – az Agyközpont itt, mikéntmáskor is, belátja, hogy nem leli a megfelelő kifejezést), ámZsigónk ezúttal valószerűtlennek, mi több gyűlöletesnekérezte jelenlétüket, és éppen az emberi célokat vélte ret-tentőnek; a ritmikusan lüktető serteperte halálos fenyege-tésként hatott rá. Fej nélküli gépezetek, mechanikus sejt-halmok, a jelentések szerint ilyesmiket gondolt az alkalmisúgó. Furcsán járt az idő; mintha az összes évszak egybe-keveredett volna; Zsigó teliholdas őszt kívánt maga köré,rókaszínű lombok alatt szívmelengető mézes mélabút (azAgyközpont itt átveszi egy irodalmias hajlamú jelentésírókitételét), aprózó léptű esőt netán, növendék szellőt, melybehúzott karmokkal simogat. Ám helyette mindenféle ré-gi szélemlék facsarta orrát, karcos teleké, kamaszos tava-szoké; a nap sütött, de bágyadt holdvilágképpel, néha csa-padék mozdult, hó meg eső elegye – hazug víz. Zsigó mé-lyen a homlokába húzta a Susánka társaságában nemrégvásárolt fekete kalapját. Lépett fekete bő kabátjában. Mentelőre. Lépegetett. Nem olvadt el a térde, nem mondta föla szolgálatot a lába; vitte valahova. Mindegy, merre; mind-egy, mi felé.

A vég felé.Emberek közé.Susánka mellé.Vacsorálni talán.

61

És Zsigó bátyánk föltette magában ekkor a kérdést, va-jon az ő fekete kabátjában követett emberi célja (estebédés némi megszokottan kedves csevej Susánkával) nem el-lenszenves törekvés-e ugyancsak? Nem csupán a hibátlanulműködő láb munkája vajon? És mi végre az este, mi vég-re az otthoni csend, mi végre a porlepte könyvhalmok, alejátszatlan kották a zongorán? És mi végre a baráti cseve-gés Susánkával, mi végre az atyáskodó hang, mi végre ezaz egész, mely nem vezethet sehová. De hát „emberi” vi-szony volt-e egyáltalán, gondolhatta ekkor Zsigónk, az Agy-központban legalábbis így gondolják. Nem csupán a zsigóiagyközpont látomásos terméke? Lépett, lépegetett. „Sohanem léptem elég közel semmihez” – az Agyközpont szerintvalami ilyesmit gondolt ekkor Zsigó. „Most viszont lépnemkell. Mégpedig le. Itt az idő.”

Igen, az idő itt volt: a hó továbbra is zuhogott, holott ve-rőfényes nyár tombolt, a telihold perzselt persze a Nap he-lyett, és a nappali csillagok vájataiból értelmezhetetlen il-latok áradtak. (Zsigót ebben a nyári hózáporban egyszerre,egyidejűleg rohanta meg a Susánkával – és Selyempinával!– kapcsolatos összes emléke, mondja az egyik jelentés;ezért keveredtek össze fejében az évszakok, értelmezi azAgyközpont. Mert éppen egy éve ismerte meg a lánykát;körbejártak hát az évszakok, letelt egy operai szezon. Dea jelentés nem szól arról, hogy az idősödő kottatáros mostvisszagondolt volna a jelentékenyebb premierekre. Nem,ez meg sem fordult a fejében. Mert ez a végtelennek tet-sző emlékhalmaz most hógörgetegként, kánikulai tündök-lésként zúdult rá, legalábbis ekként fogalmaznak bizonyosromantikus hajlamú jelentésekben. És e lavina maga alá te-mette a kottatárost. Igen, meglehet.)

Hirtelen átvágott az utcán. Elhaladt a Rézserpenyős mel-lett, de ezúttal a forgalmas utca másik oldalán lépdelt, on-nan nézett be a vastag kirakatablakon, elhaladó idegen-ként, talán önmagát keresve törzsasztalánál. De ott nem ültsenki. Ám Susánka ismerős neccharisnyájában várakozvaállt az asztalnál, a terítőt simítgatta, az eszcájgot rendez-

62

gette, vállára omló vöröses hajában babrált, tekintete riadt-nak tűnt, de Zsigó ezt talán csak beleképzelte az ismerősjelenetbe, hisz meglehetős, mondhatni beláthatatlan volta távolság, meg hát Susánka addigra már állítólag eltűnta városból. (De azt már elfogadja az Agyközpont, hogySusánka mintegy baráti tekintetet keresve forgatta jobb-ra-balra a fejét, és azt is, hogy idegesen törölte bele köté-nyébe Buki vagy Folti macskájától véresre szántott kézfe-jét.) Váratlanul Zsigó felé villant tekintete, de a dalszínházisúgó ezt valószínűleg nem látta meg, és korántsem biztos,hogy Susánka valóban ott állt kezét törölgetve. Susánka (ésvele Selyempina) addigra már eltűnt a városból. Noha azAgyközpont hajlik ama vélekedésre, hogy ez a jelenet, az ut-ca túloldalán lépő Zsigóval és a kezét törölgető Susánkávalörökkön-örökké ismétlődik és mindig is ismétlődni fog majdaz Időben). Mindamellett Zsigó szívét a térdre rogyásigmegfacsarta a szeretet (?), a részvét (?), az imádat (?),a szorongó együttérzés (?), a kétségbeesett birtoklásvágy(?) – az Agyközpont nem tudja a pontos választ. Még ahozzávetőlegest sem. Hisz nem tudja, mit érzett valójábanZsigó a lányka iránt, hisz nem tudta azt maga Zsigó bátyánksem, állítják egybehangzóan a jelentések, és ha Zsigó nemtudta, az Agyközpont sem ismerhette ugyancsak. De annyibizonyos, hogy Zsigó most elfordította a fejét. Talán ezek-ben az utolsó órákban fölismerte, miféle ígéretet jelentettneki a lányka tekintete, ez a langyos konyakban úszó di-óból áradó fény. Ez az önnön szomorúságától megittasultgyermeki pillantás. (És ebben talán egy másik gyermekpillantása is megvillant, egy élőhalotté, hiszen e gyermeksosem születhetett meg, mert Zsigó csak éberálmában illet-te Susánka szűzi testét.) Ez a folyvást olyasmi után kutatószempár, melyre még a mechanikus férfivilágnak sincs másszava, mint ez: irgalom.

Mindezt felismerte Zsigó, talán. De (Selyempina képé-ben) egyben fenyegetés volt a susánkai ígéret, és ez utób-bi a legkevésbé sem volt elérhetetlen, itt volt és ott, fel-bukkant házban és tóparton, parkban és folyómederben,

63

könyvtárban és bozótosban, mindenütt elérte Zsigót, be-költözött magányos ágyába és agyába, részt kért ebédjé-ből, belelapozott könyveibe, kottáiba, megszabta járását,ruházkodását, mégpedig irgalmatlanul.

„Ég áldja!” hallotta most (utoljára, véli az Agyközpont,de téved, mert hallani fog mindörökké az Időben) a lánykakissé éneklős hangját az étterem vastag ablaküvegén át,tisztán hallotta a robajló utcazajban. „Ég áldjon, kedve-sem!” mondta maga elé, azzal odaintett egy kocsit és elin-dult a városi fürdő felé.

És Zsigó fölismerésével egyidejűleg az Agyközpontban issürgetővé válik, hogy föltegyenek egy korábban már meg-pendített kérdést, melynek helyes megválaszolásától sokat,szerfölött sokat, ha nem is mindent remélnek. Itt most, atörténet vége táján, mely egyben Zsigónk végét jelenti (ésaz Agyközpontét is valószínűleg, nem szólva Susánkárólmeg Selyempináról), a kérdést fel kell tenni, bár föltehető-en nem lehet megválaszolni.

A kérdés pedig ekként szól: Szerelem volt-e, amit Zsigóa lányka iránt érzett? Szerelem volt valóban? – kérdezgetikkíváncsian az Agyközpont nyughatatlan sejtjei. Szerelem éskész, egyszerűen csak szerelem? És ez lenne a pofonegy-szerű magyarázat? Ez lenne a végső oka a történet elejénlefektetett megállapításnak, hogy Zsigó bátyánk vénségéremegbolondult? Hogy zilált hajjal rohangált egyik kocsmábóla másikba, hogy éjjelente órákat álldogált Susánka ablakaalatt féltékenységtől szétmart szívvel, látomásoktól nedvesfejjel!? Ez lenne hát az ok?! És ekkor az Agyközpontbanbelátják, hogy indoknak ez nyugodtan elegendő, hisz a sze-relem valóban képes arra, hogy csontja velejéig megrágjonvalakit; hogy kifordítson egy embert a maga világából ésaztán végül magából a világból is.

De mi a szerelem általában, és mi a Zsigó-féle szerelem amaga különösségében? – teszik fel a bonyolult a kérdést, ésnem lelnek rá választ, kielégítőt semmiképpen sem, ezért

64

lemondóan begubóznak, és megpróbálnak oldalról, mond-hatni a föltételezések vagy a kapiskálások birodalma felőlközelíteni a kérdéshez a sejtek.

Induljunk ki, például a féltékenységből, javasolják önma-guknak a tépelődő cellák, és sietve el is fogadják ezt azindítványt. Ha a szerelem szükségszerű velejárója a félté-kenység, mondják, akkor igen, óh, igen, akkor Zsigónk sze-relmes volt nyakig, fülig, térdig, veséig, döntsön ki-ki a ne-ki legkedvesebb testtáj mellett, gondolják az Agyközpont-ban. Hogy a tárgyakra, a holt dolgokra féltékenykedett,vagyis arra, ha Susánka megérintett egy szabadon maradttányért, elöblített egy poharat, vagy odaigazított egy ven-dég alá egy széket, nos ezt voltaképpen természetesnekveszik, hisz mindez láthatóan, mondhatni kézzelfoghatóanérintkezett Susánka tenyerével és ekként majoránnaillatúbőrével, teszik hozzá a tudálékosabb jelentésszerzők, kikközül néhányan nem átallottak beleszagolni a levegőbe, haa neccharisnyás lányka tovalibegett az étszobában. Idáigrendben van, gondolták az Agyközpontban. Hogy a szék-re is szerelemféltéssel bámult, azt is akceptálják, hiszenaz ülőalkalmatosság fölötte alkalmasnak találtatott arra,hogy a lányka fenekével érintkezzen, és hát erről akkornincs mit többet töprengeni. Ám hogy a szélre is félté-keny volt, zúgjon bár vidéken vagy a székesfővárosban,ezt már furcsálkodva vették tudomásul, pedig be kellettlátni, hogy az elemezés során a féltékenység enyhe ki-fejezésnek bizonyult arra, amit Zsigó bátyánk érzett, haSusánka eljárásaira gondolt, és nem tagadható, hogy gon-dolt sokat, talán a kelleténél többet e ki- és eljárásokra,ezt gazdagon tanúsítják a beérkezett jelentések. Hogy isne aggódott volna, hiszen a szabadon motozó szél bele-csimpaszkodhatott Susánkája hajába, belelapozhatott mint-egy az életébe, és ez az élet, Susánka (és Selyempina)élete Zsigó bátyánk folytonos képzelődésének, állandósultébrenálmának tárgyát alkotta. A szélnek sem az otthoni-nak, sem a külhoninak senki, még Zsigó és az Agyköz-pont sem tilthatta meg, hogy fölkeresse Susánka testé-

65

nek rejtettebb zugait, megfogdossa szoknyáját, netán inti-mebb hajlatait, végigcsókolja hátát, belesimuljon tenyeré-be, becézze a keble közti árkot, kéjsóvár mondatokat súg-jon Selyempinája fülébe. Mi sem természetesebb hát, így akülönféle jelentések, hogy Zsigó féltékeny volt a szélre, sü-völtsön vagy cirógasson bár a fjordos Északon, Ausztriában,esetleg Némethonban, hiszen Zsigónk szerint a nekiszila-jodott szellő a kelleténél többet megengedett magának ésúgyszólván folyvást ott motozott Selyempina (és Susánka)testének közelében, megcirógatta ajkát, besurrant köd-mönkéje alá, hogy a legkülönfélébb földeken és vizekengyűjtött aromájával feldúsítsa a lányka bőrének észbolydí-tó illatát. Ez volt a szél, és róla ennél több még az Agyköz-pontban sem gondolható. De ott voltak aztán az emberek,egész pontosan a férfiak, és velük már komolyan meggyűltZsigó bátyánk képzeletének baja, mert ők akartak is vala-mit Susánkától és meg is kapták, noha Selyempina testébenés képében. Ám e selyempinás álarcban feltehetően mégnagyobb kéjjel vették el azt, amit akartak, nevezetesen asusánkai lány mosolyát, szemöldöke ívét, ajka vonalát, nyel-ve vörösét, nyála csordulását, segge szagát és lukát, bozó-tos ágyékát és hónalját, legelésző keblét és egyéb halmait,hasa domborulatát, háta lankáját, combjai kerekségét, hü-velye szaftját, kéjhörgéseit, sikkanásait, susogva, szűkölvevagy üvöltve előadott parancsait. Selyempina adott, csakadott, míg a szűz Susánka folyvást elutasított, Selyempi-na folyvást kinyílt, míg Susánka bezárult, Selyempina el-fogadott, míg Susánka hárított, vagy ha nem, egyszerűencsak létezett moccanatlanul, igénytelenül, emlékezet nél-kül, míg Selyempina habzsolt és élvezett, zajosan, beszé-desen. Röviden: Susánka növény volt, Selyempina viszontállat, de míg Zsigónk csodálta és félve tisztelte Susánkanéma növényi létét, addig képzeletét csak Selyempinabestiális adományai tébolyították, és kezdett fokozatosanrádöbbenni, hogy Selyempina faunája Susánka flórájábólered, hogy Selyempina harsogó állatiassága Susánka szót-lan erdejéből tör elő, és ekkor a tökéletesen valószerűtlen

66

nagyon is valóságos, mi több, igaz és valódi lett, hogyugyanis Susánka és Selyempina egy és ugyanaz a személy.Mert igaz, hogy Susánka, (a Zsigónál tett látogatását ki-véve) csak egyik arcát fordította Zsigónk felé, tehát azöregedő kottatáros (és alkalmi súgó) Selyempinával sosemtalálkozott, ám sűrűn randevúzott vele vicsorgásig fölhe-vült képzeletében, és az Agyközpont e délibábos képekettanulmányozva fokozatosan rádöbbent, hogy Susánka ésSelyempina egy és ugyanaz a személy, nem is elsősorban azerre célzó, utaló jelentések, hanem Zsigó bátyánk képzelő-dései okán.

És vadak, vérforralóak, a hörgésig sikamlósak voltake képzetek, olyannyira, hogy Zsigónk a párnát harapta,bajszát marta átgondolásuk közben, és térde megolvadt,mikor az utcán járva megforgatott a fejében bizonyos test-helyzeteket, mondatokat, melyeket Susánka produkált a ke-gyetlen Selyempina képében. „Kérem a gecijét”, könyörgöttpéldának okáért Selyempina, ha odatérdelt egy megter-mett kan elé, hogy arcába veresse a forró cukrot. „Felszo-pom!” kiáltotta Susánka képében Selyempina, mikor lan-kadni érezte éppen soros partnere erejét. „Basszon föl a szí-vemig!” „Bassza szét a seggem!”, hörögte Selyempina ol-dalra libbentve Susánka ködmönkéjét, „kúrjon tajtékosra”,üvöltötte, miközben lábát a válláig emelte és szétfeszítettelukait, hogy mélyebbre hatolhasson belé az a vértolulásoshímvessző. „Köpjön a számba”, lihegte Selyempina, hogyaztán ugyanazzal a nyállal nyalja ki hörgő partnere seg-gét. És mindezeket (és még oly sok ehhez hasonlót, úgy-mint például: „Kössön ki, aztán járjon rám!”; „Hadd legyeka svédasztala!”) elolvasva és kidülledt szemekkel átgondol-va, különös érzés lepi meg az Agyközpontot. Mert a beter-jesztett jelentések mindegyikében Selyempina magázódvaszólt változatos méretű és szőrzetű lepedőtársaihoz (bárkétségtelen, hogy Selyempina nem mindig ágyban fogad-ta magába borotvált ágyéka rajongóit, hisz némely jelen-tésírók vonatvécében, múzeumi toalettben, az utcán vagya sírkertben, netán egy sötét lépcsőházban történt esemé-

67

nyeket is regisztrálni voltak kénytelenek). Olykor egyszer-re kettőhöz (háromhoz?) is magázódva volt kegyes, és ezjéghideg rémülettel tölti be az Agyközpont vizsgálódásokraoly nyitott termeit. Mert jól tudják e termekben, hogySusánka mindig magázódva szólt Zsigóhoz, és az öregedőkottatáros is magázta a lánykát, míg – az elképzelések sze-rint legalábbis – Selyempinát tegezte mindenki, és ő magais tegeződve szólt mindenkihez. (És e mindenki alatt csak-is ágypartnerek, testi bizalmasok értendők, mivel Selyem-pina kizárólag ágyban, testi mivoltában létezett, Selyem-pina ágylakó volt, mondhatni.) És akkor hát e magázódásmost hódolat volt Zsigónak, szerelmi vallomás úgyszólván,melyet Susánka Selyempina képében hordott az örege-dő kottatáros (és alkalmi súgó) lába elé? Vagy bestiálisaljasság, mellyel izgatni és megalázni akarta ekként örege-dő trubadúrját? Kérdések szólnak tehát ismét. És válaszokmegint nem szólnak.

De most a megválaszolatlan kérdésektől és válaszoktóla kínban fetrengő és kiszenvedő Agyközpont merevgörcsé-ben hirtelen megdermedt az Idő, jégbe fagyott, vagy for-ró mézbe fulladt, hogy aztán nagy csend támadjon, és nemoccanjon semmi mintegy félórán át. Hogy ennek múltánZsigó, valamint Susánka történetének a csordultig feszültméhekből szertefröccsenő darabjai beterítsenek aztán min-dent, be az utcákat, tereket, be a kávéházakat, italméré-seket, bejzliket, be a Rézserpenyőst, a Dalszínházat, azállatkertet és sírkertet, lakásokat és odúszerű albérleteket,hogy rápermetezzenek a járókelők kalapjára, gallérjára, in-gére, betömjék szájukat, eldugaszolják gondolatuk járásait,miközben valami zene szólt a föld alól, a felhőkből – Zsi-gó szerint tipikus c-moll. Sorsdöntő mozzanat: mert eza mindent elárasztó epikus szenny, mely kéjes méz isegyidejűleg most az Agyközpont termeiből kihömpölyög-ve hirtelen visszaháramlott és -áramlott megteremtőjére,vagyis magára az Agyközpontra, más néven Zsigóra, aki-ben az Agyközpont rémülten ismeri fel önmagát a robbanásés dagályos áramlás e nevetségesen gyönyörteli – felsza-

68

badító! – pillanatában. Igen, Zsigó és az Agyközpont egyés ugyanaz, nézik egymást ijedten és szeretve; és hogy eza felismerés az előbbi, netán az utóbbi agyából pattan ki,szökken szárba, virágzik fel, kér teret, annak nincs jelentő-sége, éppen a felismerés lényegi, megfellebbezhetetlen tar-talma miatt. Nem volt menekvés, az Agyközpont pusztulásamagával rántotta Zsigónkat is, fenntartva természetesenaz utolsó lehetőséget, hogy Zsigó még ábrázolja önnönpusztulását, ennyi még kijárt az öregedő kottatárosnak, eztaláírja és helyesli a szétrobbanó, lucskosan megsemmisülőAgyközpont. És persze ez a riadalom maga alá temette azutca meg a város banális világát ugyancsak, a robbanásbanförtelmes száj tárul felt és e torok gurgulázva nyelte el atávolságtartás lehetőségét, nem volt itt már semmi más,csak Zsigó a maga szépen kidolgozott, agyközpontosítotttébolyával.

Ment Zsigó, ment, lépegetett a fürdő felé és az önmagaáltal elszánt és kimódolt vége felé, és immár nem akadt oka,hogy Susánka (és Selyempina) közé odaiktassa a gondolko-dó sejteket és jelentésírókat. Nem, már kéznyújtásnyira volta vég, hiszen amikor Susánkában felismerte Selympinát,amikor Susánka mintegy leleplezte magát Zsigó gyermek-kori ágyán ülve, ezzel egyidejűleg Zsigó önmagában is fel-ismerte az Agyközpontot, márpedig ha elbeszélt és elbeszé-lő egybeesik, a történet fölzabálja önmagát. És véget ér. Ésekként már mindegy is, mit engedélyez még az AgyközpontZsigónak. Mert Zsigó kiszabadult a jelentések és jelentésí-rók ellenőrzése és irodalma alól és önmaga jelentésírója,önmaga szabad művésze lett véglegesen. És a c-moll is le-lankadott.

És e magányos, ám szabad művész, nem messze a Ré-zserpenyőstől most megállt, magához intett egy kocsit, ésa városi fürdőbe hajtatott. Hátradőlve a pompás rugózatúülésen Zsigó – miközben sietős ujjakkal végigzongorázotttáskája tartalmán: bor, pohár, szivar, borotva, fürdőeszkö-zök – az ablakon kinézve elégedetten konstatálta, hogyaz Idő közben önmagába szállt, fölitatta magát, tébolya

69

alábbhagyott, megszűnt; az utcán, aranyszínű őszben béké-sen peregtek tova a percek és velük egy ütemben, csende-sen öregedtek a járókelők.

Belépve az előcsarnokba, családi kádfürdőt rendelt,privátszobát úgymond, magánkádat mondhatni, melyrőlmár hallott rebesgetni a Rézserpenyősben és természe-tesen a Dalszínházban is. Ide vitték, a tehetősebbek bé-relt kocsival ide hozatták a lányokat vagy az éppen sorosideáljukat, ahogy ők nevezték az aktuális hölgyet. Megfor-dultak itt újságírók, mettőrök, korrektorok, segédszerkesz-tők, tenoristák és kóristák. Az Agyközpontba, Zsigó agyábasűrűn beérkező jelentések szerint itt adta ki fölgyülemlettnedvének jelentős részét a város bohémvilága, a zubogóvíz elnyomta a kéjsikolyokat, el a hörgéseket, a lihegése-ket, a cuppogásokat, nyöszörgéseket, el a felhevült hímekés nőstények buzdító, avagy egyenesen parancsoló, felszó-lító mondatait, melyekkel durvább, erőteljesebb, gyengé-debb vagy rafináltabb tettekre sarkallották partnereiket.A nagy szájú réz csapokból alázúduló különféle hőmérsék-letű vizekben, a különféle nyílásokból előáradó és gőzök-ben, párákban és ködökben, e légnemű és folyékony ele-mekben, bennük és mögött és előttük szeretkeztek (bizo-nyos jelentésírók szerint jóval inkább basztak, de Zsigótmár nem érdekli az Agyközpont) a Dalszínház jelesei ésjelt alig hagyó egzisztenciái, olyanok, akik pezsgőt, olykorfranciát is megengedhettek maguknak a medencében, ésolyanok, akiknek csak valami repedtsarkúra futotta kocsis-borral megöntözve, melyet a fokhagymaszagú fürdőszol-ga hozott a szemközti bejzliből, maga is már félig része-gen. Néhanap iderendelt cigány hangászkarral is húzattákezek a dalszínházi nekiszilajultak, pengett a cimbalom ér-ce, zengett a „Csak egy kislány”, a magukat viccesebbnektartó kóristáktól a „Majd alszom én…”, miközben a maguk-kal hurcolt, csatakosan fénylő női testek meg-megvillantaka kis fürdőszobához csatlakozó lépcsős izzasztószoba go-molygó gőzében. „Va-ló-ban szép ez a tör-té-net, lesz mitbe-szél-ni a vá-rosban”, szótagolták egyre erősödő crescen-

70

dóban a szabadnapos kóristák, és meg-megcsapkodták alépcsőn csúszkáló nővendégeik seggét. Csattogtak a bőrök.Nedves köd szitált az agyakra.

Zsigó belépett a mindeddig csak hallomásból és képzel-gésekből ismert privátfürdőbe és körülnézett. Szinte kislakáska volt ez a kibérelhető magánfürdő; kétszobás, az elő-térben asztal, szék, megvetett, patyolatfriss ágy, a másik te-remben a gőzkamra. Zsigó csak bekukkantott ide, miután afogason neveltetése szerint rendben elhelyezte ruháit. Nemérdekelte a gőz, nem gőzölögni akart. Kilépni akart, még-pedig végleg. Vetkőződni kezdett.

Nyakig belemerülve a kis medence vizébe, Zsigó elnéz-te a két székkel ellátott fehér terítővel borított kis asz-talt, a keményített lepedős ágyat, vagy inkább priccset– szinte csak egy doromboló házimacska hiányzott a tel-jes idillhez. Jó lenne ott ülni, borozgatva, és aztán fe-küdni, gondolta Zsigó. Majd még egy szivar, az utolsó.És ekkor, félkábulatban ringatózva a forró elemben Zsigóbátyánknak megint eszébe jutott szinte összes Susánkáhozkapcsolódó emléke, de most végre külön látta őket, nemúgy, mint korábban az utcán, kibogozhatatlanul egymásbacsimpaszkodva, egymást marva mintegy. Látta Susánkátfekete neccharisnyában a Rézserpenyősben, látta rop-pant tálcákkal megrakodva lebegni a vendégsereg kandipillantásától kísérve, látta amint megáll, az ő, Zsigó tör-zsasztala mellett, és kislányos külsejéhez mérten túlzot-tan mély és kissé éneklő hangon életében először meg-szólítja: „Parancsoljon velem az úr!” A fürdővíz enyhénzáptojásos illatát belélegezve látta most a lánykát kedvescopfosan, szappanos kifürdöttségében, látta tányérokkalegyensúlyozva ködmönkéjében, látta bort töltögetve, ke-nyeret szelve, látta virslit majszolva, látta a tűzoltólaktanyamelletti olcsó szállásán kinyúlva a rossz rugójú ágyon, láttamindenféle helyzetben, többek közt úgy, ahogy egyetlenlátogatásakor szinte elveszetten gubbasztott a hatalmas fo-telben, később Zsigó kamaszkori ágyán, gyertyafényben,

71

és pezsgőzött vele a hokedliről, miközben hallgatta Zsigótermészeti jelenségként áradó mondatait. És aztán letépteálarcát; megnevezte és leleplezte magát.

Látta most Susánkát, a lánykát Selyempina képében ésjelmezében, kiáltozva („Kúrjon a szívemig! Basszon erő-sebben!”), és lihegve („Kigúvad a szemem, ha belém ve-ri…”), valamint lepedőtársait mórikáló hangon ingerelve(„Jaj, most nagyon meg leszek baszva!”). Hangzavar támadtekkor, a visszhangos kisteremtől megsokszorozva. Selyem-pina (és Susánka) hangja elkeveredett a férfibuzdításokkal,parancsokkal. A hatalmas hangorkán aztán elült; nyugtala-nítóan dübörgött a csapból a kádba a forró víz. Elég, gondol-ta Zsigó, eljött az idő. A kismedence mellé készített borotvátmost kivette tokjából, végighúzta ujját a pengén, de perszeazonnal elvágta magát, vére fonalasan lebegett a nyaka fe-lé. A szappanos víz kellemetlenül csípett. Bosszantó. Aztána vérzés elállt, mi mást is tehetett volna? A kottatáros ült ésült, a víz a nagyszájú rézcsapból hatalmas lendülettel dü-börgött bele a kismedencébe. Belegondolt, hogy Susánkaeltűnt a városból, és hogy Selyempinából csak egy szét-tépett bugyi maradt. „Vége tehát. Jól döntöttem”, gondol-ta és önelégülten elmosolyodott. „Végre egyedül vagyok.Magányos, de szabad. Zsigó vagyok, aki Agyközpont vol-tam. Oldok és kötök.” Felnevetett.

Még elült egy darabig, lógázta testét. Aztán kiszállt avízből, elzárta a csapot, fürdőlepedőbe burkolózott, végig-dörzsölte magát. Immár félszárazon („demi sec”, gondoltaZsigó) végigdőlt a kórházian kikeményített lepedőjű ágyon,ejtőzni akart még, de aztán nyugtalanul felugrott és be-levetette magát az ugyancsak kórtermi fehérre festett ka-rosszékbe. Szivarra gyújtott, ült és pöfékelt; lassan száradt,komótosan. Nézte, hogy hörög le a medence vize, minthaa szappanhabos folyadékkal együtt ő maga és az Agyköz-pont gurgulázott volna bele a lefolyóba. Egy végső kurutty– üresen tátongott az ijesztőre mélyült kád. Zsigó kedvesbőrtáskája felé tapogatózott, nagyszerű palackot vett elő,nemes nedűt, francia vöröset, Bordeaux egyik legizgalma-

72

sabb lányát, hozzá megfelelő mélységű öblös pohár is ke-rült. Korábban azt gondolta, az utolsó lesz, de most mártudta, hogy csak lassan a testtel. „Ünnep ez is, de másféle.”Kéjjel forgatta meg szájában az első kortyot; újabb szivar-ra gyújtott. A magasan vágott ablakon át beszivárgott azalkonyodó utca zaja. Lépések csoszogtak, emberek siettekhazafelé, és egyéb nagyon is emberi céljaik felé. A távolbanmeg mintha valami gyerekkórus próbált volna. „Este Rigo-letto”, gondolta Zsigó. „Beülök a második felvonásra.” Márfelöltözve szemlélődött, a bor is fogyóban. „Élek még. Ésélni is fogok. Ez a bor remek, és nagyszerűen szelelnek aszivarok ugyancsak!”

Felállt, elnyomta szivarját, egy kendővel gondosan ki-törölgette, majd elcsomagolta a metszett borospoharat,kalapot vett, gondosan megkötötte sálját; a fokhagy-maszagú fürdőszolgának fejedelmi borravalót adott. Amárványlapokkal kirakott, üres fürdőfolyosón visszhango-san koppantak léptei, magányosan, de szabadon. „Még elé-rem a második felvonást.” És a lassan elhűlő utcán baktat-va, beleszagolva a rókaszínű őszbe, megbámulva a telihol-dat, egy kocsit leintve és hátradőlve a kényelmes ülésen,a Dalszínház felé haladva, már kissé érthetetlennek és eny-hén operettízűnek tartotta a saját történetét indító monda-tot, miszerint „hát vénségére Zsigó bátyánk is megbolon-dult”.