sutaj protihabsburske povstania

Protihabsburské stavovské povstania a ich vplyv na vývoj pohraničných regiónov

Slovenska a Maďarska v 17. storočí

Habsburg-ellenes rendi felkelések és ezek hatása Szlovákia és Magyarország határmenti

térségének fejlődésére a 17. században

Protihabsburské stavovské povstania a ich vplyv na vývoj pohraničných regiónov

Slovenska a Maďarska v 17. storočí

Habsburg-ellenes rendi felkelések és ezek hatása Szlovákia és Magyarország határmenti

térségének fejlődésére a 17. században

UNIVERSUMPrešov 2008

Štefan Šutaj (Ed.)

Štefan Šutaj (Ed.)

Protihabsburské stavovské povstania a ich vplyv na vývoj pohraničných regiónovSlovenska a Maďarska v 17. storočí

Habsburg-ellenes rendi felkelések és ezek hatása Szlovákia és Magyarország határmenti térségének fejlődésére a 17. században

Recenzent: prof. PhDr. Peter Švorc, CSc.

Obálka:

© Ústav regionálnych a národnostných štúdií Prešovskej univerzity

Práca vznikla v rámci riešenia projektu INTERREG IIIA HUSKUA 0502/113 – Spoločné deji-ny a kolektívne identity v pohraničných regiónoch (Intenzifikácie činnosti komisií historikov)

© Vydalo vydavateľstvo UNIVERSUM, Javorinská 26, 080 01 Prešov, (www.universum-eu.sk) Prešov 2008

ISBN 978-80-89046-50-8

Obsah

Na úvod ............................................................................................................................. 9

Géza Pálffy: Pohľady na habsbursko-uhorské vzťahy v 16. – 17. storočí v maďarskej historiografii ........................................................................................................... 12

Peter Kónya: K príčinám vstupu hornouhorských slobodných kráľovských miest do povstania Františka II. Rákociho (Na príklade Prešova, Bardejova a Sabinova) ............................................................................................ 27

Teréz Oborni: Sedmohradské pozadie protihabsburských ťažení Gabriela Betlena ..... 41

Ivan Mrva: Protihabsburské povstania a emancipácia národností Uhorska .................. 50

Sándor Gebei: Otec a syn, habsburská politika Juraja I. a Juraja II. Rákociho ............. 63

Balázs Sudár: Paša Iskender a protihabsburské výpravy Gabriela Betlena ................... 80

Vladimír Segeš: Hlavné črty vojenstva v období protihabsburských povstaní ............. 92

István Czigány: Armáda Uhorského kráľovstva v protihabsburskom hnutí ................. 105

Eduard Lukáč: Školstvo na Slovensku v storočí protihabsburských povstaní .............. 116

János Kalmár: Výchova vysokej šľachty v hornom Uhorsku v 17. storočí ................... 128

Milica Bodnárová: Protihabsburské povstania a vývin konfesionálnych pomerov na Slovensku v prvej polovici 17. storočia .................................................................. 134

Ildikó Landgraf : Postava Františka II. Rákociho v maďarskej ústnej historickej tradícii .................................................................................................................... 143

Kálmán Mészáros: Hornouhorskí župani počas národnooslobodzovacieho boja Františka II. Rákociho .................................................................................... 153

Tartalom

Bevezetés ........................................................................................................................... 9

Pálffy Géza: A 16 – 17. századi Habsburg-magyar kapcsolatok megítélése a magyar történetírásban ........................................................................................ 12

Kónya Peter: A felső-magyarországi szabad királyi városok csatlakozásáról II. Rákóczi Ferenc felkeléséhez (Eperjes, Bártfa és Nagyszeben példáján) .......... 27

Oborni Teréz: Bethlen Gábor Habsburg-ellenes hadjáratainak erdélyi háttere ............. 41

Mrva Ivan: A Habsburg-ellenes hadjáratok és a nemzetiségek emancipációja Magyarországon ..................................................................................................... 50

Gebei Sándor: Apa és fia, I. és II. Rákóczi György Habsburg politikájáról .................. 63

Sudár Balázs: Iszkender pasa és Bethlen Gábor Habsburg ellenes hadjáratai .............. 80

Segeš Vladimír: A hadügy legfőbb jellemzői a Habsburg-ellenes felkelések korában .................................................................................................. 92

Czigány István: A Magyar királyság katonasága a Habsburg-ellenes mozgalmakban ....................................................................................................... 105

Lukáč Eduard: A Habsburg-ellenes felkelések századának iskolarendszere a mai Szlovákia területén ....................................................................................... 116

Kalmár János: Felső-magyarországi főnemesség nevelése a 17. században ................. 128

Bodnárová Milica: A Habsburg-ellenes hadjáratok és vallási viszonyok alakulása a 17. század első felében a mai Szlovákia területén .............................. 134

Landgraf Ildikó: II. Rákóczi Ferenc alakja a magyar történeti mondahagyományban ............................................................................................ 143

Mészáros Kálmán: Felső-magyarország főispánjai a Rákóczi-szabadságharcban ....... 153

Contents

Introduction ..................................................................................................................... 9

Géza Pálffy: Approaches to Habsburg-Hungarian Relations in 16th and 17th Century in Hungarian Historiography ................................................................................. 12

Peter Kónya: On the Reason of Upper-Hungarian Free Royal Towns for Joining the Uprising of Ferenc II. Rákóczi (Examples of Presov, Sabinov and Bardejov) ........................................................................................... 27

Teréz Oborni: The Transylvanian Background of the Anti-Habsburg Campaigns of Gábor Bethlen .................................................................................................... 41

Ivan Mrva: Anti-Habsburg Rebellions and the Emancipation of Nationalities in Hungary .............................................................................................................. 50

Sándor Gebei: Father and Son, the Habsburg-policy of György I and II of Rákóczi .... 63

Balázs Sudar: Pasha Iskender and the Anti-Habsburg Rebellions of Gábor Bethlen .... 80

Vladimír Segeš: The Main Features of Military in the Period of the Anti-Habsburg Rebellions ............................................................................................................... 92

István Czigány: The Military of the Kingdom of Hungary in the Anti-Habsburg Movements ............................................................................................................. 105

Eduard Lukáč: Educational System on the Territory of Slovakia in the Century of Anti-Habsburg Rebellions ................................................................................. 116

Janos Kalmar: Education of High Nobles in Upper Hungary in 17th Century ............. 128

Milica Bodnárová: Anti-Habsburg Rebellions and the Development of Confessional Relations in Slovakia in the First Half of 17th Century .............. 134

Landgraf Ildikó: The Reflection of Ferenc II. Rákóczi within the Hungarian Historical Oral Tradition ........................................................................................ 143

Kálmán Mészáros: Lord Lieutenants of Upper Hungary during Ferenc II. Rákóczi’s War of Independence .............................................................................................. 153

9

Na úvod

V dňoch 6. – 7. februára 2008 sa v Košiciach uskutočnila vedecká konferencia Protihabsburské stavovské povstania a ich vplyv na vývoj pohraničných regiónov Slovenska a Maďarska v 17. storočí. Táto vedecká konferencia bola poslednou v rámci riešenia projektu Spoločné dejiny a kolektívne identity v pohraničných regiónoch (Intenzifikácia činnosti komisií historikov) podporeného v programe INTERREG III A Program susedstva Maďarská repub-lika – Slovensko – Ukrajina.

Cieľom projektu bolo zintenzívniť činnosť Slovensko-maďarskej komisie historikov. Nositeľmi projektu boli Centrum sociálnych výskumov MAV a Ústav národnostných a regio-nálnych štúdií Prešovskej univerzity.

Zmluva o realizácii projektu bola podpísaná v októbri 2006 a projekt sa začal okamžite rie-šiť. Už pred podpísaním projektu sa uskutočnili prípravné práce a rokovania medzi slovenskou a maďarskou stranou. Pred začiatkom projektu, ale najmä v priebehu riešenia projektu sa poda-rilo vytvoriť tvorivú pracovnú atmosféru a bezprostredné kontakty medzi spoluriešiteľskými organizáciami, ale aj medzi ďalšími spolupracujúcimi inštitúciami (zo slovenskej strany to bol predovšetkým Spoločenskovedný ústav SAV v Košiciach a na maďarskej strane Ústav pre vý-skum etnických menšín Maďarskej akadémie vied). Do realizácie projektu sa podarilo zapojiť širokú sieť výskumných ústavov MAV a SAV a vysokých škôl na Slovensku a v Maďarsku.

Projekt sa realizoval v troch základných etapách. Hlavným cieľom projektu bola realizácia troch medzinárodných vedeckých konferencií, s nimi súvisiacich stretnutí s vysokoškolákmi a stredoškolákmi a vydaním troch zborníkov.

V rámci prvej etapy sa aktivity koordinátorov a účastníkov projektu orientovali na proble-matiku národných a regionálnych identít. V dňoch 8. – 10. novembra 2006 sa v Košiciach usku-točnila vedecká konferencia Národné, regionálne a štátne identity v pohraničných regiónoch. Konferencii bola venovaná v médiách významná pozornosť. Na konferencii sa zúčastnili členo-via slovensko-maďarskej komisie historikov, ktorá v rámci implementácie tohto projektu spolu s organizujúcimi inštitúciami zohrala významnú úlohu. Na podujatí sa zúčastnili predstavitelia mesta Košice, významné osobnosti a predstavitelia kultúrnych inštitúcií v Košiciach a žiaci dvoch košických gymnázií. Zborník z podujatia sa stal prvou časťou novej edície Slovensko-maďarskej komisie historikov STUDIA SLOVACO-HUNGARICA – HUNGARICO-SLOVACA.

V druhej etape sa pozornosť sústredila na prípravu vedeckej konferencie Konfesie, cirkev-ná politika a identita po roku 1945 na Slovensku a v Maďarsku, ktorá sa uskutočnila 13. – 15. júna 2007 v Budapešti. Na konferencii odznelo 20 referátov, uskutočnili sa aj dva diskusné bloky o cirkevných záležitostiach a ich dopadoch na život pohraničných regiónov Slovenska a Maďarska. Na konferencii sa zúčastnili významní predstavitelia spoločenského a cirkevné-ho života v Maďarsku a na Slovensku (napr. opáti kláštorov v Pannohalme a v Jasove). Akciu svojou osobnou účasťou podporil aj veľvyslanec Slovenskej republiky v Maďarsku Juraj Migaš, ktorý pre účastníkov konferencie na pôde slovenského veľvyslanectva v Budapešti usporiadal priateľské posedenie, v rámci ktorého bolo možné prediskutovať mnohé odborné otázky a čo je dôležité, takéto stretnutia pomáhajú vytvárať priame priateľské väzby, ktoré následne vyúsťujú

10

Na úvod

do bezprostrednej odbornej spolupráce. Zborník konferencie vyjde v dvojjazyčnej mutácii aj vďaka podpore, ktorú maďarskí partneri získali od maďarskej štátnej nadácie na podporu men-šín Rodná zem v rámci edície STUDIA SLOVACO-HUNGARICA – HUNGARICO-SLOVACA.

Tretia etapa riešenia projektu a tretie podujatie v rámci projektu Spoločné dejiny... sa usku-točnilo 6. – 7. februára 2008 v Košiciach s názvom Protihabsburské stavovské povstania a ich vplyv na vývoj pohraničných regiónov Slovenska a Maďarska v 17. storočí. Na konferencii sa tak ako na predchádzajúcich konferenciách zúčastnili členovia Slovensko-maďarskej komisie historikov a pozvaní historici zo Slovenska a Maďarska, ktorí sa zaoberajú danou problema-tikou. Za veľmi významnú súčasť celej akcie považujeme stretnutie historikov so študentmi stredných škôl v Košiciach, ktoré sa uskutočnilo na Gymnáziu na Šrobárovej ulici.

Protihabsburské (stavovské) povstania patria k významným udalostiam 17. a začiatku 18. storočia. Významnou mierou zasiahli územie dnešného Slovenska a ovplyvnili jeho vývoj. Pre stredoeurópsky región to boli storočia rozsiahlych konfliktov, ktoré ovplyvnili tri rozhodujúcefenomény:

– vzbury uhorskej (maďarskej) šľachty proti rakúskemu (habsburgovskému) centralizmu– spor konfesií (ich nositeľov) – ako konflikt medzi katolicizmom a protestantizmom– vplyv Turkov na udalosti 17. storočia a ich ovládnutie veľkej časti Uhorska

To sú aj hlavné prvky, ktoré sa objavujú v príspevkoch prednesených na konferencii. Pozorný čitateľ má možnosť nazrieť v predkladanom zborníku nielen do opisu dejov, ktoré poznačili celé 17. a začiatok 18. storočia, ale aj na to, akým spôsobom tieto historické udalosti interpretujú predstavitelia maďarskej a slovenskej historiografie. Veda, ktorej súčasťou je ajhistoriografia, nie je len o zhode, ale aj o rozdielnych pohľadoch. Zorné pole autorov je nerazovplyvnené nielen zistenými poznatkami, ale v našom regióne aj tým, z ktorej strany hraníc sa na problém autori jednotlivých statí pozerajú. Určite našim cieľom nie je dosiahnuť jednotný pohľad na spoločné, či vedľa seba plynúce dejiny strenej Európy. Cieľom je vytvárať priestor pre kultivovanú diskusiu, tolerovanie rôznych názorov a na základe predkladaných argumentov aj postupné zbližovanie stanovísk.

Košická konferencia sa uskutočnila za účasti slovenského veľvyslanca v Maďarskej repub-like Juraja Migaša, na konferencii sa zúčastnil generálny riaditeľ sekcie ľudských práv a ná-rodnostných menšín Úradu vlády SR Marek Lisanský a predstavitelia kultúrneho a vedeckého života v Košiciach. Konferenciu otvoril generálny konzul Maďarskej republiky v Košiciach János Szerencsés, ktorý usporiadal pre účastníkov konferencie na pôde generálneho konzulátu Maďarskej republiky v Košiciach stretnutie slovenských a maďarských historikov. Tretia pub-likácia edície STUDIA SLOVACO-HUNGARICA – HUNGARICO-SLOVACA, ktorú čitateľom predkladáme je výsledkom práce tejto konferencie. Okrem 12 referátov odzneli ďalšie vystúpe-nia venované činnosti Slovensko-maďarskej komisie historikov a veľká pozornosť bola venova-ná príprave slovensko-maďarských učebných textov. Výsledkom projektu boli nielen uskutoč-nené konferencie. vďaka tomuto projektu sa podarilo aktivizovať činnosť slovensko-maďarskej komisie historikov. Riešenie projektu bolo na začiatku mnohých ďalších akcií, zrodila sa myš-lienka publikovania paralelných popularizačných článkov o tých obdobiach spoločných dejín,

11

Na úvod

na ktoré majú slovenskí a maďarskí historici rozdielne názory. Táto akcia sa už realizovala v druhom polroku 2007 za pomoci denníkov Sme a Új Szó. Druhou nadväzujúcou akciou je začiatok paralelných diskusií slovenských a maďarských historikov pre širšiu verejnosť o prob-lémových miestach našich dejín, ktorá sa začala 14. – 15. mája 2008 za pomoci Slovenského kultúrneho inštitútu v Budapešti a Maďarského kultúrneho inštitútu v Bratislave. Táto akcia bude pokračovať v priebehu roku 2008 a 2009.

Projekt INTERREG III A Spoločné dejiny... bol aj na začiatku projektu Hodina vedy, ktorý bol prijatý Agentúrou na podporu vedy a výskumu, ktorý bude propagovať históriu na sloven-ských stredných školách. Za jeden z priamych dopadov môžeme považovať aj to, že sa prob-lematika spoločných dejín dostala na rokovanie premiérov Slovenska a Maďarska a súčasťou 16 bodového programu Common Past, Common Future – in the mirror of common projects sa stala aj príprava spoločných učebných textov a koordináciou tohto projektu boli poverení predsedovia Slovensko-maďarskej komisie historikov László Szarka a Štefan Šutaj. Realizácia a príprava tohto projektu sa stala súčasťou stretnutí Slovensko-maďarskej komisie historikov, najmä rokovaní v júni 2007 v Budapešti a vo februári 2008 v Košiciach. Príprava spoločných učebných textov sa stala súčasťou rokovaní podpredsedov vlád Slovenskej republiky Dušana Čaploviča a Maďarskej republiky Pétera Kissa.

Uskutočnením tretej konferencie zároveň sa zavŕšila práca na projekte Spoločné dejiny a ko-lektívne identity v pohraničných regiónoch (Intenzifikácia činnosti komisií historikov. Našou ambíciou je pokúsiť sa získať na podporu činnosti Slovensko-maďarskej komisie historikov podporu z ďalších medzinárodných projektov a zabezpečiť tak aj kontinuitu vo vydávaní edície STUDIA SLOVACO-HUNGARICA – HUNGARICO-SLOVACA.

12

A 16 – 17. századi Habsburg–magyar kapcsolatok megítélése a magyar történetírásban

Pálffy Géza

Historia est magistra vitae – tartja a nevezetes mondás. A mindennapi élet és – rögtön hoz-zátehetjük – a mindennapi politika ugyanakkor a történelem és a múlt alakítója és formálója. Mindez természetes folyamat, valójában már az ókor óta. A múltat a politika és a hatalmi elit, de még a társadalom különböző csoportjai is mindig kihasználták és kihasználják saját aktuális törekvéseik érdekében. Akár még a művészetek és a történetírás segítségével is. Ennek vannak előnyei és hátrányai, ám kétségtelenül a politizálás meghatározó része, különösen Európában, ahol a múlt még mindig nagyon fontos szerepet játszik a hétköznapi emberek életében és gon-dolkodásvilágában. Amikor azonban egy aktuális korszak nem csupán hat a történetírásra és nemcsak használja azt, hanem részben annak segítségével saját igényeinek megfelelően formál-ja át más korszakok vagy meghatározó események – hangsúlyoznánk – szinte teljes történetét és általános megítélését, az komoly veszélyekkel jár. A politikai rendszerek és korszakok ugy-anis – különösen modern világukban – viszonylag gyorsan változnak, így a saját érdekeknek megfelelő “történelem-átalakítás” előbb-utóbb úgymond “kiderül”. Ekkor viszont már sokkal nehezebb a szembenézés az évtizedek óta a történeti köztudatba szinte beleplántált mítoszok-kal és előítéletekkel. Mert miként egy történészelődünk írta: “az úgy szokott lenni, hogy az emberek sok temondádat forgatnak, addig-addig ismételgetik, míg végre is hitelre találnak. S nincs könnyebb dolog, mint a fellobbant tűzre száraz fát hordani; de annál nehezebb azt megoltani.”1

Bár e jelenségre a legtöbb példa a modern korszakokból hozható, különösen igaz ez a 16 – 17.századi Habsburg–magyar viszonyról, pontosabban a Habsburg Monarchia és a Magyar Kirá-lyság kapcsolatairól a 19 – 20. századi magyar történetírás által kialakított képre, illetve az en-nek alapján napjaink magyar történeti köztudatában élő elképzelésekre vonatkozóan. De rögtön hozzátehetjük: ez a Habsburgokról értekező szlovák történetírásra nagyrészt hasonlóképpen igaz. Mindezek érzékeltetésére érdemes három-három emblematikus, magyar és szlovák példát említenünk.

1) Mind a mai napig erősen uralja a magyar közgondolkodást az a vélekedés, miszerint a 16 – 17. században a török vazallusságban élő Erdélyi Fejedelemség volt a magyar nemze-ti függetlenség bástyája. Ezt jól jelzi az, amit a történelem írásbeli érettségi lektoraként néhány évvel ezelőtt Magyarországon magam is tapasztalhattam. A diákoktól még ekkor is azt kérte az előzetesen összeállított, egyébként többnyire igen gondos útmutató, hogy a 16 – 17. századi Erdélyt a magyar függetlenség bástyájának nevezzék. Ezt a felfogást erő-síti a magyar történészek eredményeire támaszkodó magyar származású, osztrák újságíró,

1 TAKÁTS Sándor: Thurzó Ferenc. In: UŐ: A magyar mult tarlójáról. Budapest : Genius, 1926. 76.

13


Paul Lendvai elmúlt évtizedben mintegy fél tucat nyelven megjelent “Magyarok története” című munkája is, amely 16 – 17. századi Erdély-fejezetének a 20 – 21. század fordulóján is a “Magyar szuverenitás bástyája” alcímet adta.2

2) Maguk a Habsburg-királyok részben még napjaink magyar történetírásában, ám még in-kább a magyar emberek történeti köztudatában többnyire a hódító oszmánokkal kerülnek egy kategóriába. Az egykori kuruc vers sorát magáévá tevő “Két pogány közt” történelem-szemlélet hatását az elmúlt évtizedekben élt vagy felnőtt generációk jól ismerik.3 Ennek szellemében a magyar királyi koronát legitimen viselő Habsburgok az ország területének jelentős részét fegyveres erővel megszálló oszmánokhoz hasonlított hódítókká váltak, akik ellen a magyarság az erdélyi fejedelmek vezetésével folytatta szabadságharcait, független-ségi küzdelmeit és nemzeti felkeléseit vagy – miként az 1970 – 1980-as évektől divatos-sá vált – országegyesítő mozgalmait. Így a 16 – 17. századi történelem napjaink magyar átlagállampolgára számára gyakran olyan függetlenségi harcok sorozataként él, amelyek az 1848/49-es szabadságharc, sőt akár az 1956-os forradalom előzményeinek tekinthetők. Akik pedig a korabeli magyar politikai elitből nem álltak ezek mellé, azokról – bár igen so-kan voltak – általában még a legmodernebb szakmonográfiák sem szólnak. Példának okáértaz elmúlt évtizedek Bocskai- vagy Rákóczi-monográfiáinak túlnyomó részében kizárólagazokról olvashatunk, akik támogatták Bocskai István és II. Rákóczi Ferenc mozgalmát.4 A magyar historiográfia függetlenségi irányzatának erősségét jól jelzi, hogy a legfrissebbangol nyelvű Magyarország-történet 16 – 17. századi fejezete egyenesen a “Küzdelem a füg-getlenségért (1547 – 1711)” címet viseli.5

3) E szemlélettel szoros összefüggésben áll, hogy még napjaink magyar történetírása sem képes kibújni a korábbi nemzeti függetlenségi mítoszok és előítéletek rendszeréből. Emiatt még mind a mai napig önálló magyar királyi udvar létét hangsúlyozza a 16 – 17. századi Bécsben, vagy a költő és hadvezér Zrínyi Miklóst olyan dolgokkal ruházza fel, amelyek őt a nemzeti függetlenségi küzdelem-sorozat egyik legfőbb alakjává is teszik. Példának okáért, mint a legújabb történetírói összegzések (elsősorban Perjés Géza és R. Várkonyi

2 „Stronghold of Hungarian Sovereignty” LENDVAI, Paul: The Hungarians. A Thousand Years of Victory in Defeat. Princeton : Princeton University Press, 2003. 106 – 113.

3 VÁRKONYI Ágnes, R.: Két pogány közt. A Rákóczi-szabadságharc története. 4. kiad. Budapest : Móra, 1979 (Képes történelem).

4 Ritka kivételnek számít a Bocskai-felkelés kapcsán újabban: DOMINKOVITS Péter: ”Egy nemzetek lévén....” A Nyugat-Dunántúl Bocskai István 1605. évi hadjárata idején. Budapest, Martin Opitz, 2006; HORN Ildikó: Bocskai István fejedelem erdélyi politikusai. In: A Bocskai István által vezetett Habsburg-ellenes rendi felkelés kitörésének 400. évfordulója alkalmából rendezett tudományos konferencia előadásainak szer-kesztett anyaga. Szerk. BALLA Péter et al. Budapest, Károlyi Gáspár Református Egyetem, 2006 (Studia Caroliensia 7. [2006] 1. sz.). 87 – 104. A Rákóczi-szabadságharc kapcsán lásd újabban Bánkúti Imre elem-ző recenzióját: BÁNKÚTI Imre: Észrevételek II. Rákóczi Ferenc régi-új biográfiájához. In: Századok 139. (2005) 5. sz. 1286 – 1299, ill. HECKENAST Gusztáv: Ki kicsoda a Rákóczi-szabadságharcban? Életrajzi adattár. Sajtó alá rend. MÉSZÁROS Kálmán. Budapest : Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézet, 2005 (História könyvtár: Adattárak, kronológiák 8.).

5 „The Struggle for Independence (1547 – 1711)” CARTLEDGE, Bryan: The Will to Survey. A History of Hungary. London : Timewell Press, 2006. 102 – 128.

14

Pálffy Géza

Ágnes munkái) is állítják: Zrínyi “önálló magyar nemzeti hadsereget” szorgalmazott, a ne-vezetes téli hadjáratot 1664 elején a bécsi hadvezetéstől függetlenül, saját kezdeményezésé-re hajtotta végre, sőt 1663 őszén egyenesen Magyarország katonai főparancsnoka volt stb.6

4) Ezek után következzék három hasonló szlovák példa. Jóllehet a szlovák történetírás a 16 –17. századi magyarországi Habsburg-ellenes mozgalmakat nem értelmezi magyar nemzeti függetlenségi felkelésekként, ezeket szinte kizárólag a mai területi határok között vizsgál-ja – miként ezt például Vojtech Dangl 1986-ban megjelent monográfiája jelzi.7 A napjaink államhatárait visszavetítő, a kora újkor vonatkozásában vitatható, modern szlovák nemze-tállami szemlélet ugyanakkor általában igaz a Habsburg–magyar kapcsolatok vizsgálatára is. Erről kiválóan tanúskodik a szlovák fővárosban nemrég megjelent két tanulmánykötet. Az egyik Szlovákia és a Habsburg Monarchia 16 – 17. századi kapcsolatait, a másik pedig – nem tévedés – Szlovákia 1526 és 1918 közötti helyét kívánta elemezni a monarchián belül.8 A 16 – 17. századi Habsburg–magyar kapcsolatok így váltak a 20. század végére a szlovák történetírásban Habsburg–szlovák kapcsolatokká.

5) Hasonlóan szinte mindennaposnak nevezhető az elmúlt évtizedek szlovák történetírásában az a szemlélet, amely a 16 – 17. században nem Habsburg–oszmán vagy magyar–török, hanem szlovák–török határról beszél. E felfogás szerint a 16. században az oszmán-török hódítás nem a Habsburg Monarchia meghatározó részét és védőbástyáját alkotó Magyar Királyságot,9 hanem Szlovákiát érte.10 Ez az álláspont még abban az esetben is igencsak vitatható, ha ’Szlovákia’ alatt a mai Szlovák Köztársaság területét értjük. Napjaink szlovák államának területe a kora újkorban ugyanis semmiféle politikai, katonai, igazgatási, gazda-sági vagy etnikai egységet nem alkotott. A bányavidéki és a felső-magyarországi főkapi-tányságok pedig kutatásaim szerint – jelentős szlovák lakosságuk ellenére – a mai szlovák

6 A teljesség igénye nélkül: „Önálló magyar nemzeti hadseregre van szükség, és ehhez az adóügy megre-formálásával kell a pénzügyi alapokat megteremteni...” véli – Perjés Géza szerint – Zrínyi. PERJÉS Géza: Gróf Zrínyi Miklós (1620–1664). In: A magyar hadtörténelem évszázadai. Szerk. KIRÁLY Béla – VESZPRÉMY László. Budapest : Atlanti Kutató és Kiadó Közalapítvány, 2003. 121; A téli hadjárat „ismereteink szerint az uralkodó és a Haditanács engedélye nélkül” zajlott. VÁRKONYI Ágnes, R.: Európai játéktér – magyar politika 1657–1664. In: Az értelem bátorsága. Tanulmányok Perjés Géza emlékére. Szerk. HAUSNER Gábor. Budapest : Argumentum, 2005. 606., ill. „A magyar szakirodalomban egyöntetű a vélemény, hogy a Ha-bsburg kormányzat nem akarta a téli hadjáratot, nem a Haditanács központi rendelkezésére, hanem Zrínyi kezdeményezésére gyűltek össze a magyar csapatok is.” Uo. 606. 98. jegyzet; „Lipót király a végveszély órájában végre kinevezte Zrínyit Magyarország katonai főparancsnokának.” Uo. 604.

7 DANGL, Vojtech: Slovensko vo víre stavovských povstaní. Bratislava : Slovenské pedagogické nakladateľstvo, 1986.

8 Slovensko a Habsburská monarchia v 16 .– 17. stor. Ed. BAĎURÍK, Jozef. Bratislava : Österreichisches Ost- und Südosteuropa-Institut, Pobočka v Bratislave – Katedra slovenských dejín a archívnictva, Filozofickáfakulta Univerzity Komenského v Bratislave, 1995; Slovensko v Habsburskej monarchii 1526–1918. Ed. BAĎURÍK, Jozef – KÓNYA, Peter. Bratislava : Lana, 2000.

9 Erre újabban részletesen PÁLFFY Géza: A Magyar Királyság a 16. századi Habsburg Monarchiában. In: Századok 141. (2007) 5. sz. 1075 – 1120.

10 HORVÁTH, Pavol – KOPČAN, Vojtech: Turci na Slovensku. Bratislava : Slovenské pedagogické nakladateľstvo, 1971; MATUNÁK, Michal: Život a boje na slovensko-tureckom pohraničí. Ed. KOPČAN, Vojtech. Bratislava : Tatran, 1983; KOPČAN, Vojtech: Turecké nebezpečenstvo a Slovensko. Bratislava, Veda, 1986.

15


államiság előtörténetével semmiféle összefüggésben nem állnak, ráadásul egykori területük napjaink Szlovákiáénál jóval nagyobb volt és teljesen más igazgatásban működött.11

6) Végül hasonló szemléletben készült Szlovákia 2006-ban megjelent kora újkori gazdaságtör-ténete is. Ez a kora újkor kutatók számára nehezen értelmezhető címe mellett többnyire szintén a Habsburg Monarchiához csatlakozott Szlovákiáról értekezik, gyakran azonosítja a mai Szlovákia területét az egykori Magyar Királyságéval, pedig az előbbi – mint köztu-dott – annak csak egy részét foglalta magában. Sőt, a kötet egyébként jó nevű, forrásokkal dolgozó és elismert gazdaságtörténészei külön fejezetet szentelnek Szlovákia és az európai gazdaság 16. századi kapcsolatrendszerének.12

Mind a magyar, mind a szlovák példák szemléletesen jelzik, hogy a nemzeti függetlenségi vagy a modern határokat visszavetítő nemzetállami szemlélet, illetve az ezekkel összefüggő prekoncepciók egy olyan korszak vonatkozásában is – amikor Európában egyetlen nemzetállam sem létezett, csupán dinasztikus, többnyire soknemzetiségű és sokszínű ún. összetett államok (ang. composite state, ném. zusammengesetzter Staat) voltak,13 amilyen részben maga a Magyar Királyság is volt14 – mennyire tartósan él. Ám sem a magyar, sem a szlovák történetírásnak nem szolgálhat mentségül, hogy e szemlélet a függetlenségüket nemrég elnyert szlovén vagy horvát állam történészei esetében is gyakori, de az sem, hogy ezt amerikai és angolszász államtörté-netek hasonló anakronizmussal gyakran alkalmazzák. Sőt, napjaink határainak visszavetítése szabja meg általában a burgenlandi történészek írásainak nagy részét is. Noha e vitatható törté-nelemfelfogások ellen minden magyar történész joggal emeli fel szavát, saját magyar nemzeti függetlenségi szemléletünkkel nehezen nézünk szembe. Pedig a 21. század elején véleményem szerint eljött az idő mindkét országban – akár az együttes és közös – szembenézésre is, amire például közös konferenciák és kutatási programok kínálhatnak lehetőséget.

A nemzetállami történelemszemlélet továbbélése annak ismeretében viszont, hogy az el-múlt másfél évszázad magyar történetírásának szinte minden irányzata magáévá tudta tenni a függetlenségi történetfelfogást, még a dinasztikus államok korára vonatkozóan is, nem cso-dálkozhatunk. Katolikus történetírók éppúgy, mint protestánsok, pozitivisták ugyanúgy, mint marxisták vagy éppen szellemtörténészek, sőt határokon innen és túl élők egyaránt, és nem csupán a Kárpát-medencében, hanem napjaink föderatív vagy monarchikus államaiban élve is. Az alábbiakban ezt a különleges utat, mondhatnánk egyúttal historiográfiai korképet és kór-

11 PÁLFFY, Géza: The Origins and Development of the Border Defence System Against the Ottoman Empire in Hungary (Up to the Early Eighteenth Century). In: Ottomans, Hungarians, and Habsburgs in Central Europe: The Military Confines in the Era of the Ottoman Conquest. Ed. DÁVID, Géza – FODOR, Pál. Leiden–Boston–Köln : Brill, 2000 (The Ottoman Empire and its Heritage, Politics, Society and Economy Vol. 20.). 3 – 69. passim.

12 Hospodárske dejiny Slovenska 1526 – 1848. Ed. KOHÚTOVÁ, Mária – VOZÁR, Jozef. Bratislava : Veda, 2006.

13 A teljesség igénye nélkül (további irodalommal): ELLIOTT, J[ohn] H[uxtable]: A Europe of Composite Monarchies. In: Past and Present 117. (1992) 48 – 71; SASHALMI Endre: A nyugat-európai államfejlődés vázlata (1000 – 1700). Budapest : Pannonica, 2006 (Pannonica kiskönyvtár). 109 – 119.

14 ENGEL, Pál: The Realm of St. Stephen. A History of Medieval Hungary, 895 – 1526. London – New York : I. B. Tauris, 2001.

16

Pálffy Géza

képet tekintjük át néhány főbb állomásában, természetesen a teljesség igénye nélkül, a magyar nemzeti függetlenségi szemléletet alkalmazók mintapéldáinak kiemelésével.

A hihetetlenül szilárd alapozást a 19. század második felétől a romantikus polgári történe-tírók teremtették meg. Ők hatalmas levéltári iratanyagot tártak ugyan fel, de azt saját koruk aktuális politikai helyzetének és nemzeti függetlenségi ideológiájának jegyében válogatták és értékelték. E historikusok táborából – a 16 – 17. század vonatkozásában – az irányzat legfőbb képviselője, a protestáns Thaly Kálmán (1839 – 1909), majd a 19 – 20. század fordulója béc-si kutatásainak egyik vezéralakja, a piarista szerzetes Takáts Sándor (1860 – 1932) emelhető ki. Míg az előbbi Thököly Imre és II. Rákóczi Ferenc mozgalmaira vonatkozóan sokkötetnyi, mind a mai napig meghatározó forrásanyagot publikált, addig az utóbbi a bécsi központi le-véltárak (elsősorban a Haus-, Hof- und Staatsarchiv és a Hofkammerarchiv) anyagának egyik legkiválóbb ismerője volt. Mindkettőjük történetszemléletét azonban markáns politikai meg-győződés határozta meg. Thaly hosszú ideig a Függetlenségi Párt egyik vezető politikusa volt, így történetírásában is a magyar nemzeti függetlenségi eszme dominált. Emiatt munkáiban gyakran a forráskritika alapvető követelményeit mellőzve értékelt, vagy legalábbis szelektált, sőt saját maga hamisította verseket publikált egykorú kuruc költeményekként.15

Takáts Sándor meggyőződéses Habsburg-ellenessége következtében a források többségé-ben a bécsi udvar magyarellenességét próbálta felfedezni. Levéltári kutatásainak köszönhetően adatgazdag írásai ugyanakkor a magyar művelődéstörténetet páratlan ismeretanyaggal bővítet-ték. A 20. század első évtizedeiben Takáts főként azon élvezetes stílusban megírt történeti es-széivel vált a szélesebb nagyközönség soraiban is népszerűvé, melyek ugyan mindig forrásokra épültek, de amelyekben romantikus stílusa segítségével adott Habsburg-ellenes vélekedésének határozott hangot.16 Ezekben pedig – saját fenti sorait megismételve – a Habsburg-udvar elnyo-mó és magyarellenes politikáját “addig-addig ismételgette, míg végre is hitelre találtak.” Tör-ténelmi esszéi, életrajzai és tanulmányai a II. világháborút követő évtizedekben ráadásul – ami-kor a bécsi levéltárakban magyarok a 16 – 17. századot alig kutatták – a Magyar Királyságról értekező történészek legfőbb forrásaivá váltak. Már csak azért is, mert a Habsburg-dinasztia úgymond magyarellenes elnyomó politikáját hangsúlyozó szemlélete – bár más indíttatásból – kapóra jött a kommunista nacionalizmus függetlenségi teóriájának és nyugatellenességének. Mindezeknek köszönhetően hatása Magyarországon mind a mai napig számottevő. Hangsúly-ozandó ugyanakkor, hogy mind Thaly és Takáts, mind hasonló szemléletben alkotó kortársaik munkásságát alapjaiban határozta meg, hogy gyakran hozzájuk hasonlóan “elszánt” osztrák nemzeti vagy éppen dinasztikus-birodalmi álláspontokat képviselő osztrák történész-, közjo-gász- vagy éppen politikus-kollégáikkal kívántak polemizálni.

A soknemzetiségű magyar állam kora újkori története kapcsán a nemzeti függetlensé-gi koncepciót azonban nem minden magyar történész vallotta magáénak. Az átfogóbb újkori összegzést nem írt és talán emiatt méltatlanul kevéssé emlegetett, kiváló bécsi forrásfeltáró

15 Munkásságának kritikai jellegű, alapos elemzése: VÁRKONYI Ágnes, R.: Thaly Kálmán és történetírása. Budapest : Akadémiai, 1961 (Tudománytörténeti tanulmányok 1.).

16 Részletes bibliográfiája: TAKÁTS Sándor: Művelődéstörténeti tanulmányok a XVI – XVII. századból. Szerk. BENDA Kálmán. Budapest, Gondolat, 1961. 377 – 413.

17


Károlyi Árpád (1853 – 1940) például már sokkal árnyaltabban gondolkozott.17 Még markán-sabb álláspontot képviselt Magyar történetében a 20. század első felének egyik legnagyobb formátumú, bár a nemzetállami szemléletet különösen történetpolitikai jellegű írásaiban maga is gyakran képviselő historikusa, Szekfű Gyula (1883 – 1955). Ő elsősorban a Magyar Király-ság történetének forrásai alapján, sokesztendőnyi bécsi levéltári kutatást követően jutott arra a véleményre, hogy a Habsburgok 16 – 17. századi magyarországi berendezkedését nem lehet sematikusan, kizárólag a magyar függetlenség aspektusából elítélni. A magyar történelmet az egykori közép-európai hatalmi viszonyok, azaz nem az 1920 – 1930-as évek új államhatárainak keretében vizsgálta, és úgy vélte, a Habsburgok a Magyar Királyság törökellenes védelmében a magyar nagybirtokos arisztokratákkal együtt alapvető szerepet játszottak.18

Sőt, Szekfű volt az a magyar történész, aki még a magyar nemzeti függetlenség szimbolikus alakját, a másodszorra Kassán eltemetett II. Rákóczi Ferencet is képes volt 1913-ban megjelent nevezetes munkájában (A száműzött Rákóczi) a korábbiaknál árnyaltabban, kritikus jelleggel is vizsgálni.19 Nem véletlenül követte munkáját nemzeti romantikus kortársai részéről azonnal kemény kritika, sőt politikai hisztéria. Talán nem volt még magyar történész, akiről ennyi szó esett a magyar parlamentben, majd vált néhány évtizeddel később Szekfű “a Habsburg-párti polgári történelemhamisítók” legfőbb alakjává.20 E vitában azonban ekkor sem a történeti for-rásoknak, hanem az ez időre már elevenen élő előítéleteknek és magyar nemzeti illúzióknak jutott a főszerep.

Az előbbi minősítés már a magyar nemzeti függetlenségi koncepció egyik legkülönlegesebb 20. századi alakjától, a magyarországi tudományos szocializmus egyik “atyjától”, a kora újkort források alapján sohasem kutató Mód Aladártól (1908 – 1973) származott. A Thaly generációja megalapozta, majd sokak által különböző irányokban tovább éltetett romantikus nacionalista történelemszemléletet nevezetes monográfiájában (400 év küzdelem az önálló Magyarországért) – amely hét kiadásában sok tízezer példányban, sőt még cseh nyelven is napvilágot látott – ő hely-zete új, ismét saját kora politikai ideológiájának és célkitűzéseinek megfelelő megvilágításba. E mű a magyar állam és a Habsburgok 1526-tól 1918-ig tartó közös történetét nem tekintette más-nak, mint a magyarság nemzeti függetlenségi küzdelmének a “német elnyomókkal”, az “osz-trák gyarmatosítókkal” és az “imperialista” Habsburgokkal szemben. Ennek a szabadságharc--sorozatnak a vezéralakjai az erdélyi fejedelmek (elsősorban Bocskai István, Bethlen Gábor és Rákóczi Ferenc) voltak.21 Az először 1943-ban megjelent kötet eredetileg a német fasizmus ellen íródott, majd sokszorosára átdolgozott kiadásaiban az 1950-es évektől ment át – a kommunista propagandának megfelelően – a német imperializmus és ezzel egyúttal a Habsburgokkal szem-beni támadásba. Széles körű hatását is ekkortól fejtette ki. Ráadásul elsősorban a Habsburg–ma-

17 KÁROLYI Árpád. Néhány történeti tanulmány. Budapest, Magyar Tudományos Akadémia, 1930.18 SZEKFŰ Gyula: Magyar történet. III. köt. 2. kiad. Budapest, Magyar Királyi Egyetemi Nyomda, 1935

(Reprint: Budapest, Maecenas, 1990). főként 63 – 227.19 SZEKFŰ Gyula: A száműzött Rákóczi 1715 – 1735. Budapest, Magyar Tudományos Akadémia, 1913 (Reprint:

Holnap, 1993).20 MÓD Aladár: 400 év küzdelem az önálló Magyarországért. 7. jav., bőv. kiad. Budapest, Szikra, 1954. 4.21 MÓD Aladár: 400 év küzdelem az önálló Magyarországért. 7. jav., bőv. kiad. Budapest, Szikra, 1954.; 400

let bojů za nezávislost Maďarska. Praha, Státní nakladatelství politické literatury, 1955.

18

Pálffy Géza

gyar közös múlt töréspontjaira, a Bocskai-felkelésre (1604 – 1606), Rákóczi Ferenc függetlensé-gi mozgalmára (1703 – 1711) és az 1848-49-es szabadságharcra koncentrált. E válságidőszakok problémáit ültette át négy évszázad egészére. Összességében tehát alapkutatások nélkül, saját kora uralkodó ideológiájának szellemében és a Habsburg–magyar közös múlt krízisei alapján, azaz a szakmaiság alapjait mellőzve értékelte a kora újkori magyar történelmet.

Bár Mód könyvét napjainkban már ritkán ismeri egyetemi hallgató, hatása a magyar tör-téneti köztudatban mind a mai napig igen elevenen él. Ez még annak ellenére is igaz, hogy munkáját az 1960-as évek nevezetes magyarországi történész-diskurzusa, a Molnár Erik-vita komolyabb kritikával illette.22 Sőt, Szűcs Jenő nemzetközi jelentőségű, nagyszabású történelmi esszéjében 1983-ban a magyar nemzeti romantikus mítoszokról már olyan merész mondatokat is papírra vetett, miszerint: “az ábrándok ott kezdődnek, hogy a Habsburgok elkerülhetők lettek volna [...]; ott folytatódnak, hogy a Habsburg-ellenes mozgalmak mélyén valaminő »nemzeti abszolutizmus« eszméje munkált; végül azzal kerekednek ki, hogy e mozgalmak a jobbágyságot valaminő szabadsághoz juttatták volna.”23 Szakály Ferenc pedig hasonlóan népszerű Mohács--kötetében 1975-ben már az országegyesítő romantikus koncepciót is komoly kritikával illette, amikor úgy vélekedett, hogy “Erdélyből nem indult és nem is indulhatott ki olyan mozgalom, amely a török kiűzését célozta, és ha az erdélyi fejedelem ilyenhez csatlakozott, akkor azt csak a Habsburgok szövetségeseként tehette. Tervezni és Magyarország egyesítését álmodni lehetett a »tündérországban« is, de onnan kiindulva megvalósítani már nem.”24 De a 18. század kapc-sán hasonlóan európai keretekben gondolkozott a nemrég elhunyt Szekfű-tanítvány, Kosáry Domokos (1913 – 2007) és a Mályusz-tanítvány, H. Balázs Éva (1915 – 2006) is.25

A magyar történetírást az 1950 – 1980-as években azonban nem ezek, a korabeli dinaszti-kus államrendszerekben gondolkodó munkák, hanem az állami tudománypolitika támogatta és a történelemtankönyveket meghatározó nemzeti függetlenségi felfogást képviselők, vagy lega-

22 A vitára részletesebben, ám a teljesség igénye nélkül (további bőséges irodalommal): SZŰCS, Jenő. Nation und Geschichte. Studien. Budapest, Corvina Kiadó, 1981. 13 – 21; GUNST Péter: A magyar történetírás tör-ténete. 2. jav. kiad. Debrecen, Csokonai, 2000. 259–262; ROMSICS, Ignác: Ungarische Geschichtsschreibung im 20. Jahrhundert. Tendenzen, Autoren, Werke. In: Nationale Geschichtskulturen – Bilanz, Ausstrahlung, Europabezogenheit. Ed. DUCHHARDT, Heinz. Stuttgart, Franz Steiner, 2006 (Akademie der Wissenschaften und der Literatur, Mainz – Abhandlungen der Geistes- und sozialwissenschaftlichen Klasse Bd. 2006/4.). 274 – 275; GYURGYÁK János: Ezzé lett magyar hazátok. A magyar nemzeteszme és nacionalizmus története. Budapest, Osiris, 2007. 526–535; ill. a kora újkor kapcsán újabban ŐZE Sándor: Diszkriminált évszázad-ok: a Molnár Erik-vita és a XVII – XVIII. századi szabadságküzdelmeink. In: Bercsényi Miklós és kora. Szerk. FÖLDESI Ferenc – CZEGLÉDI Sándor. Hódmezővásárhely, Polgármesteri Hivatal, 1998. 100 – 106.; ŐZE Sándor: A Molnár Erik-vita és a Mohács-szindróma. In: Variációk. Ünnepi tanul-mányok M. Kiss Sándor tiszteletére. Szerk. ÖTVÖS István. Piliscsaba, Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Kar, 2004. 360 – 427.

23 SZŰCS, Jenő. Die drei historischen Regionen Europas. 2. Auflage. Frankfurt am Main, Neue Kritik, 1994.82–83.

24 SZAKÁLY Ferenc: A mohácsi csata. Budapest, Akadémiai, 1975 (Sorsdöntő Történelmi Napok 2.). 126.25 Például KOSÁRY Domokos: Magyarország a XVI – XVII. századi nemzetközi politikában. In: UŐ:

A történelem veszedelmei. Budapest, Magvető, 1987. 20 – 62; BALÁZS, Éva, H.: Hungary and the Habsburgs, 1765 – 1800. An Experiment in Enlightened Absolutism. Budapest, Central European University Press, 1997.

19


lábbis azzal nem vitatkozó, illetve esetleges ellentétes ismereteiket és véleményeiket – nyilván változó, hogy tudatos meggyőződésből, megfelelésből vagy félelemből – elhallgatók munkái határozták meg. Jóllehet e korszak magyar történészei gyakran vonták Thalyt és Takátsot kri-tika alá, a Habsburg–magyar kapcsolatokat források alapján ritkán kutatták, témaválasztásuk így az 1950-es évekéhez hasonlóan meglehetősen szelektív volt. Ez pedig gyakran hasonló forrásfeltárással és tendenciózus forrásértékeléssel járt együtt. Ezt önmagában jól jelzi, hogy 1954 után a Magyar Országos Levéltár különböző gyűjteményeiből kigyűjttették a Thököly-és Rákóczi-mozgalom iratait.26

Így tehát ha más módon is, mint korábban, folytatódott az a hagyomány, hogy a Habsburg magyar királyokkal a saját külpolitikát folytató, török vazallus erdélyi fejedelmeket igyekez-tek élesen szembeállítani. Az 1950 – 1970-es években született munkák szerint a fejedelmek, különösen Bocskai István, Bethlen Gábor és Thököly Imre – bár több ezer főnyi török–tatár csa-patok segítségével – “a független Magyarországért” küzdöttek, mint erre például Nagy László könyvének címe frappánsan utal: Bethlen Gábor a független Magyarországért.27 A Habsburg--uralkodók és a Magyar Királyságot vezető magyar főpapok és arisztokraták tevékenységé-nek megítélésére pedig elsősorban a Két pogány közt-szemlélet nyomta rá bélyegét, miként ezt Várkonyi Ágnes négy kiadást megért, népszerűsítő összegzése jelzi.28 Ezt tetemesen erősítették az ezekben az évtizedekben készült történelmi regények és filmek is. Végül a magyar közvéle-mény számára szemléletesen jelezte ezt az is, hogy az 1950-es évek második felére a budapesti Hősök Terén álló magyar királypanteon Habsburg-uralkodóinak (I. Ferdinánd, III. Károly, Má-ria Terézia, II. Lipót és Ferenc József) szobrait Bocskai István, Bethlen Gábor, Thököly Imre, II. Rákóczi Ferenc és Kossuth Lajos alakjaira cserélték ki.29

Az 1970 – 1980-as években főként Benda Kálmán (1913 – 1994), Makkai László (1914 – 1989), majd utóbb Benczédi László (1929 – 1986), Péter Katalin (1937 –) és Szakály Ferenc (1942 – 1999) kutatásainak köszönhetően ez a meglehetősen egyoldalú kép jelentősebben “eny-hülni” kezdett.30 Az egyre anakronisztikusabb nemzeti függetlenségi történetszemlélet ugya-

26 MAKSAY Ferenc: A Thököly- és a Rákóczi-szabadságharcok levéltárai. Repertórium. Budapest, Magyar Országos Levéltár, 1971. 5.

27 NAGY László: Bethlen Gábor a független Magyarországért. Budapest, Akadémiai, 1969.28 VÁRKONYI Ágnes, R.: Két pogány közt. A Rákóczi-szabadságharc története. 4. kiad. Budapest, Móra,

1979.29 GERŐ, András: Heroes’ Square – Budapest. Hungary’s History in Stone and Bronze. Budapest, Corvina,

1990. 30 – 33.30 Az említett szerzőktől mintapéldaként csak néhány fontosabb munkájukat idézhetjük: BENDA Kálmán:

Habsburg-abszolutizmus és rendi ellenállás a XVI – XVII. században. Budapest, Tankönyvkiadó, 1975; BENDA Kálmán: A nemzeti hivatástudat nyomában. Történelmi, történelemelméleti, művelődéstörté-neti, iskolapolitikai és csángómagyar tanulmányok, írások, interjúk. Szerk. LUKÁTS János. Budapest, Mundus Magyar Egyetemi Kiadó, 2004; BENDA Kálmán – PÉTER Katalin: Az országgyűlések a kor-a újkori magyar történelemben. Budapest, Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézet, 1987; MAKKAI László: A Habsburgok és a magyar rendiség a Bocskai-felkelés előestéjén. In: Történelmi Szemle 17. (1974) 1 – 2. sz. 155 – 188; BENCZÉDI, László: Maďarské stavovské národné povedomie v 16.–17. storoči. In: Historický časopis 19. (1971) č. 4. 549 – 557; BENCZÉDI, László: Rendiség, abszolutizmus és centralizáció a XVII. század végi Magyarországon. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1980; PÉTER Katalin: Papok és nemesek. Magyar művelődéstörténeti tanulmányok a reformációval kezdődő másfél évszázad-

20

Pálffy Géza

nis Szűcs Jenő vagy Szakály Ferenc idézett sorai után – legalábbis tudományos összegzésekben – nehezen volt változatlanul fenntartható. Sőt, az elmúlt bő másfél évtizedben az 1950 – 1970--es évek függetlenségi szemléletének egyes meghatározó képviselői (főként Nagy László és R. Várkonyi Ágnes) is markánsan módosították, sőt olykor megtagadták korábbi nézeteiket. Így újabb munkáikban már meghatározóbb az európai keretekben, mint a nemzeti romantikus szemléletben való gondolkodás.31

Miként azonban a bevezetőben említett példák mutatják, a valódi megújulás még csupán részben jött el. A hibás tényadatok a meghatározó szakmai összefoglalókban is változatlanul élnek tovább, miközben a Magyar Köztársaság oly régóta várt, 1989-ben elnyert függetlenségé-nek kikiáltásával összefüggésben a nemzeti függetlenségi szemléletnek az olvasóközönség so-raiban – teljesen érthetően – nem nehéz híveket toborozni. Ennek az igénynek megfelelve nem szaktörténészek vagy éppen dilettáns historikusok tollából – akik ráadásul gyakran tartoznak politikai csoportosulások szellemi táborához – szinte sorozatban látnak napvilágot a magyar nemzeti függetlenségi romantikát továbbra is görcsösen erősítő összegzések; amint ezt Magy-arországon például Nemeskürty István újabb kötetei vagy több dilettáns Szent Korona-történet jelzi.32

Szlovákiában ugyanakkor a modern államhatárok visszavetítése deformálja napjainkban is a reálisabb történelemszemléletet. Szerencsére azonban egyre többen vannak olyan szlovák kollégák, akik a Habsburg Monarchiához tartozó Magyar Királyság kereteit a kora újkor kapc-sán már nem kérdőjelezik meg. A valódi megoldást véleményem szerint mégsem az jelenti, hogy a Magyar Királyság északi területét, a később gyakran Felvidékként emlegetett régiót azonosítsák a mai Szlovákiával vagy annak területével, az egykori Felső-Magyarországot pedig a mai Východné Slovensko-val – miként ez újabban egyre gyakoribb. Ezek ugyanis sem területi, sem politikai, államigazgatási vagy katonai szempontból nem estek egybe! Hasonló hiba lenne, ha ma egy török kolléga csupán a mai Török Köztársaság területének eseményei és történeti folyamatai alapján vázolna fel az Oszmán Birodalom több évszázados históriáját, és ezt török nemzeti történelemnek nevezné. Így a Habsburg Monarchia és a Magyar Királyság 1918. évi bukásáig véleményem szerint az egyetlen reálisabb szemlélet és helyesnek tartható címadás az lehet, amelyet például egy Dušan Kováč és társai szerkesztette újabb tanulmánykötet jelez: Die Habsburgermonarchie und die Slowaken 1849 – 1867.33

ból. Budapest, Ráday Gyűjtemény, 1995; SZAKÁLY Ferenc: Virágkor és hanyatlás 1440 – 1711. Budapest, Háttér Lap- és Könyvkiadó, 1990. 2. kiad. Budapest, História Alapítvány–Holnap Kiadó, 2006; SZAKÁLY Ferenc: Gazdasági és társadalmi változások a török hódítás árnyékában. Budapest, Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézet, 1994; SZAKÁLY Ferenc: Török kori történelmünk kritikus kérdései. Elhangzott 1997. február 7-én. Budapest, Magyar Tudományos Akadémia, 1999.

31 NAGY László: A magyarországi Habsburg-uralom a török hódoltság idején. In: Hadtörténelmi Közlemények 105. (1992) 2. sz. 3 – 29. (saját munkái revíziójának számbevételével); VÁRKONYI, Ágnes, R.: Europica varietas – Hungarica varietas 1526. Selected Studies. Budapest, Akadémiai Kiadó, 2000.

32 NEMESKÜRTY István: Mi, magyarok. Történelmünk ezerszáz éve. 5. jav. kiad. Budapest, Akadémiai, 2006; NEMESKÜRTY István: Magyar századok. Gondolatforgácsok a nemzet életrajzához. Budapest, Szabad Tér, 2006; NÉMETH Zsolt: A magyar Szent Korona. Szombathely, B.K.L. Kiadó, 2007.

33 Die Habsburgermonarchie und die Slowaken 1849 – 1867. Ed. KOVÁČ, Dušan – SUPPAN, Arnold – HRABOVEC, Emilia. Bratislava, Academic Electronic Press, 2001, ill. hasonlóan már modernebb szemléletben: Politický

21


A nemzeti függetlenségi vagy a napjaink államhatárait visszavetítő történelemszemlélettel szemben ugyanakkor sokkal nehezebb feladatnak tűnik mind a magyar, mind a szlovák nagy-közönség számára annak megvilágítása, hogy a kora újkori közös Habsburg–magyar államiság történetét vagy az osztrák, magyar, horvát és szlovák nép közös históriáját ne a 19–20. század nacionalizmusainak szellemében, hanem az egykori dinasztikus államkeretek és összetett álla-mok, azaz a Habsburg Monarchia és a benne előkelő helyet elfoglaló Magyar Királyság politikai viszonyainak rendszerében vizsgáljuk. Amint ezt néhány kiváló, Közép-Európát már évtizedek óta e keretekben elemző angol, amerikai vagy osztrák kolléga (pl. Robert J. W. Evans, Charles W. Ingrao vagy Thomas Winkelbauer) teszi.34 A mindkét országban elevenen élő nemzeti narra-tívák prekoncepciói helyett a jövőben tehát elsősorban a 16 – 17. századi államkeretek rendsze-rében való vizsgálat és a korszak meghatározó forrásegyütteseinek szisztematikus (akár közös) feltárása hozhat szemléletben is meghatározó változást. Másként fogalmazva, hogy ne későbbi korok politikai viszonyait és későbbi államhatárait vagy mindenkori aktuálpolitikai igényeit ve-títsük vissza évszázadokkal korábbi időszakokra. Az igazi, közös szembenézés múltunk olykor tőlünk sok tekintetben függetlenül bekövetkező, nem mindenben kedvező kényszerpályáival véleményem szerint mind Magyarországon, mind Szlovákiában ily módon jöhet el.

Irodalomjegyzék

Slovensko a Habsburská monarchia v 16. – 17. stor. Zborník príspevkov z vedeckého sympó-zia usporiadaného dňa 22. novembra 1994 v Bratislave. Ed. BAĎURÍK, Jozef. Bratislava, Österreichisches Ost- und Südosteuropa-Institut, Pobočka v Bratislave – Katedra sloven-ských dejín a archívnictva, Filozofická fakulta Univerzity Komenského v Bratislave, 1995.

Slovensko v Habsburskej monarchii 1526–1918. Ed. BAĎURÍK, Jozef – KÓNYA, Peter. Bratislava, Lana, 2000.

Politický zrod novovekej strednej Európy. 500. výročie narodenia Ferdinanda I.- zakladateľa habsburskej monarchie. Ed. BAĎURÍK, Jozef – SLÁDEK, Kamil. Bratislava, Vydavateľstvo Ivana Vaška v Prešove pre Centrum pre európsku politiku, 2005.

BALÁZS, Éva, H.: Hungary and the Habsburgs, 1765 – 1800. An Experiment in Enlightened Absolutism.Budapest, Central European University Press, 1997.

BÁNKÚTI Imre: Észrevételek II. Rákóczi Ferenc régi-új biográfiájához. In: Századok 139. (2005) 5. sz. 1286 –1299.

BENCZÉDI, László: Maďarské stavovské národné povedomie v 16. – 17. storoči. In: Historický časopis 19. (1971) č. 4, 549 – 557.

zrod novovekej strednej Európy. 500. výročie narodenia Ferdinanda I.- zakladateľa habsburskej monarchie. Ed. BAĎURÍK, Jozef – SLÁDEK, Kamil. Bratislava, Vydavateľstvo Ivana Vaška v Prešove pre Centrum pre európsku politiku, 2005.

34 EVANS, R[obert] J[ohn] W[eston]: The Making of the Habsburg Monarchy 1550 – 1700. An Interpretation. Oxford–New York, Oxford University Press – Clarendon Press, 1979; INGRAO, W. Charles: The Habsburg Monarchy 1618 – 1815. 2nd edition. Cambridge, Cambridge University Press, 2000; WINKELBAUER, Thomas: Ständefreiheit und Fürstenmacht. Länder und Untertanen des Hauses Habsburg im konfessionellen Zeitalter. 1–2. Wien, Ueberreuter, 2003 (Österreichische Geschichte 1522 – 1699.).

22

Pálffy Géza

BENCZÉDI, László: Rendiség, abszolutizmus és centralizáció a XVII. század végi Magyarországon. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1980 (Értekezések a történeti tudományok köréből, Új sorozat 91.).

BENDA Kálmán: Habsburg-abszolutizmus és rendi ellenállás a XVI – XVII. században. Budapest, Tankönyvkiadó, 1975 (Történelemtudomány – történelemtanítás 6.).

BENDA Kálmán: A nemzeti hivatástudat nyomában. Történelmi, történelemelméleti, műve-lődéstörténeti, iskolapolitikai és csángómagyar tanulmányok, írások, interjúk. Szerk. LUKÁTS János. Budapest, Mundus Magyar Egyetemi Kiadó, 2004 (Protestáns Művelődés Magyarországon 11.).

BENDA Kálmán – PÉTER Katalin: Az országgyűlések a kora újkori magyar történelemben. Budapest, Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézet, 1987 (Előadások a Történettudományi Intézetben 6.).

CARTLEDGE, Bryan: The Will to Survey. A History of Hungary. London, Timewell Press, 2006.DOMINKOVITS Péter: “Egy nemzetek lévén....” A Nyugat-Dunántúl Bocskai István 1605. évi had-

járata idején. Budapest, Martin Opitz, 2006.DANGL, Vojtech. Slovensko vo víre stavovských povstaní. Bratislava, Slovenské pedagogické

nakladateľstvo, 1986.ELLIOTT, J[ohn] H[uxtable]: A Europe of Composite Monarchies. In: Past and Present 117.

(1992) 48 – 71.ENGEL, Pál: The Realm of St. Stephen. A History of Medieval Hungary, 895 – 1526. London

– New York, I. B. Tauris, 2001.EVANS, R[obert] J[ohn] W[eston]: The Making of the Habsburg Monarchy 1550 – 1700. An

Interpretation. Oxford–New York, Oxford University Press – Clarendon Press, 1979.GERŐ, András: Heroes’ Square – Budapest. Hungary’s History in Stone and Bronze. Budapest,

Corvina, 1990.GUNST Péter: A magyar történetírás története. 2. jav. kiad. Debrecen, Csokonai, 2000 (Történelmi

Kézikönyvtár).GYURGYÁK János: Ezzé lett magyar hazátok. A magyar nemzeteszme és nacionalizmus történe-

te. Budapest, Osiris, 2007.HECKENAST Gusztáv: Ki kicsoda a Rákóczi-szabadságharcban? Életrajzi adattár. Sajtó alá rend.

MÉSZÁROS Kálmán. Budapest, Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézet, 2005 (História könyvtár: Adattárak, kronológiák 8.).

HORN Ildikó: Bocskai István fejedelem erdélyi politikusai. In: A Bocskai István által vezetett Habsburg-ellenes rendi felkelés kitörésének 400. évfordulója alkalmából rendezett tudo-mányos konferencia előadásainak szerkesztett anyaga. Szerk. BALLA Péter et al. Budapest, Károlyi Gáspár Református Egyetem, 2006 (Studia Caroliensia 7. [2006] 1. sz.). 87 – 104.

HORVÁTH, Pavol – KOPČAN, Vojtech: Turci na Slovensku. Bratislava, Slovenské pedagogické nakladateľstvo, 1971.

INGRAO, W. Charles: The Habsburg Monarchy 1618 – 1815. 2nd edition. Cambridge, Cambridge University Press, 2000 (New Approaches to European History 3.).

KÁROLYI Árpád. Néhány történeti tanulmány. Budapest, Magyar Tudományos Akadémia, 1930.Hospodárske dejiny Slovenska 1526 – 1848. Ed. KOHÚTOVÁ, Mária – VOZÁR, Jozef. Bratislava,

Veda, 2006.

23


KOPČAN, Vojtech: Turecké nebezpečenstvo a Slovensko. Bratislava, Veda, 1986.KOSÁRY Domokos: Magyarország a XVI – XVII. századi nemzetközi politikában. In: UŐ:

A történelem veszedelmei. Budapest, Magvető, 1987. 20 – 62.Die Habsburgermonarchie und die Slowaken 1849 – 1867. Ed. KOVÁČ, Dušan – SUPPAN, Arnold

– HRABOVEC, Emilia. Bratislava, Academic Electronic Press, 2001.LENDVAI, Paul: The Hungarians. A Thousand Years of Victory in Defeat. Princeton, Princeton

University Press, 2003.MAKKAI László: A Habsburgok és a magyar rendiség a Bocskai-felkelés előestéjén. In:

Történelmi Szemle 17. (1974) 1 – 2. sz. 155 – 188.MAKSAY Ferenc: A Thököly- és a Rákóczi-szabadságharcok levéltárai. Repertórium. Budapest,

Magyar Országos Levéltár, 1971 (Levéltári leltárak 52.).MATUNÁK, Michal: Život a boje na slovensko-tureckom pohraničí. Ed. KOPČAN, Vojtech.

Bratislava, Tatran, 1983.MÓD Aladár: 400 év küzdelem az önálló Magyarországért. 7. jav., bőv. kiad. Budapest, Szikra,

1954.400 let bojů za nezávislost Maďarska. Praha, Státní nakladatelství politické literatury, 1955.

NAGY László: Bethlen Gábor a független Magyarországért. Budapest, Akadémiai, 1969.NAGY László: A magyarországi Habsburg-uralom a török hódoltság idején. In: Hadtörténelmi

Közlemények 105. (1992) 2. sz. 3 – 29.NEMESKÜRTY István: Mi, magyarok. Történelmünk ezerszáz éve. 5. jav. kiad. Budapest,

Akadémiai, 2006.NEMESKÜRTY István: Magyar századok. Gondolatforgácsok a nemzet életrajzához. Budapest,

Szabad Tér, 2006.NÉMETH Zsolt: A magyar Szent Korona. Szombathely, B.K.L. Kiadó, 2007.ŐZE Sándor: Diszkriminált évszázadok: a Molnár Erik-vita és a XVII – XVIII. századi sza-

badságküzdelmeink. In: Bercsényi Miklós és kora. Történettudományi konferencia Hódmezővásárhelyen, 1993. október 8–9-én a Rákóczi-szabadságharc megindulásának 290. évfordulója alkalmából. Szerk. FÖLDESI Ferenc – CZEGLÉDI Sándor. Hódmezővásárhely, Polgármesteri Hivatal, 1998. 100 – 106.

ŐZE Sándor: A Molnár Erik-vita és a Mohács-szindróma. In: Variációk. Ünnepi tanulmányok M. Kiss Sándor tiszteletére. Szerk. ÖTVÖS István. Piliscsaba, Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Kar, 2004. 360 – 427.

PÁLFFY, Géza: The Origins and Development of the Border Defence System Against the Ottoman Empire in Hungary (Up to the Early Eighteenth Century). In: Ottomans, Hungarians, and Habsburgs in Central Europe: The Military Confines in the Era of the Ottoman Conquest. Ed. DÁVID, Géza – FODOR, Pál. Leiden – Boston – Köln, Brill, 2000 (The Ottoman Empire and its Heritage, Politics, Society and Economy Vol. 20.). 3 – 69.

PÁLFFY Géza: A Magyar Királyság a 16. századi Habsburg Monarchiában. In: Századok 141. (2007) 5. sz. 1075 – 1120.

PERJÉS Géza: Gróf Zrínyi Miklós (1620 – 1664). In: A magyar hadtörténelem évszázadai. Szerk. KIRÁLY Béla – VESZPRÉMY László. Budapest, Atlanti Kutató és Kiadó Közalapítvány, 2003. 109 – 122.

24

Pálffy Géza

PÉTER Katalin: Papok és nemesek. Magyar művelődéstörténeti tanulmányok a reformác-ióval kezdődő másfél évszázadból. Budapest, Ráday Gyűjtemény, 1995 (Ráday Gyűjtemény Tanulmányai 8.).

ROMSICS, Ignác: Ungarische Geschichtsschreibung im 20. Jahrhundert. Tendenzen, Autoren, Werke. In: Nationale Geschichtskulturen – Bilanz, Ausstrahlung, Europabezogenheit. Beiträge des internationalen Symposions in der Akademie der Wissenschaften und der Literatur, Mainz, vom 30. September bis 2. Oktober 2004. Ed. DUCHHARDT, Heinz. Stuttgart, Franz Steiner, 2006 (Akademie der Wissenschaften und der Literatur, Mainz – Abhandlungen der Geistes- und sozialwissenschaftlichen Klasse Bd. 2006/4.). 195 – 219.

SASHALMI Endre: A nyugat-európai államfejlődés vázlata (1000 – 1700). Budapest, Pannonica, 2006 (Pannonica kiskönyvtár).

SZAKÁLY Ferenc: A mohácsi csata. Budapest, Akadémiai, 1975 (Sorsdöntő Történelmi Napok 2.).SZAKÁLY Ferenc: Virágkor és hanyatlás 1440 – 1711. Budapest, Háttér Lap- és Könyvkiadó, 1990.

2. kiad. Budapest, História Alapítvány–Holnap Kiadó, 2006 (Magyarok Európában II.).SZAKÁLY Ferenc: Gazdasági és társadalmi változások a török hódítás árnyékában. Budapest,

Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézet, 1994 (História könyvtár: Előadások a történettudomány műhelyeiből 5.).

SZAKÁLY Ferenc: Török kori történelmünk kritikus kérdései. Elhangzott 1997. február 7-én. Budapest, Magyar Tudományos Akadémia, 1999 (Székfoglalók a Magyar Tudományos Akadémián).

SZEKFŰ Gyula: A száműzött Rákóczi 1715 – 1735. Budapest, Magyar Tudományos Akadémia, 1913 (Reprint: Holnap, 1993).

SZEKFŰ Gyula: Magyar történet. III. köt. 2. kiad. Budapest, Magyar Királyi Egyetemi Nyomda, 1935 (Reprint: Budapest, Maecenas, 1990).

SZŰCS, Jenő. Nation und Geschichte. Studien. Budapest, Corvina Kiadó, 1981.SZŰCS, Jenő. Die drei historischen Regionen Europas. 2. Auflage. Frankfurt am Main, Neue

Kritik, 1994.TAKÁTS Sándor: Thurzó Ferenc. In: UŐ: A magyar mult tarlójáról. Budapest, Genius, [1926.]

73 – 81.TAKÁTS Sándor: Művelődéstörténeti tanulmányok a XVI – XVII. századból. Szerk. BENDA

Kálmán. Budapest, Gondolat, 1961.VÁRKONYI Ágnes, R.: Thaly Kálmán és történetírása. Budapest, Akadémiai, 1961

(Tudománytörténeti tanulmányok 1.).VÁRKONYI Ágnes, R.: Két pogány közt. A Rákóczi-szabadságharc története. 4. kiad. Budapest,

Móra, 1979 (Képes történelem).VÁRKONYI, Ágnes, R.: Europica varietas – Hungarica varietas 1526. Selected Studies. Budapest,

Akadémiai Kiadó, 2000.VÁRKONYI Ágnes, R.: Európai játéktér – magyar politika 1657 – 1664. In: Az értelem bátorsága.

Tanulmányok Perjés Géza emlékére. Szerk. HAUSNER Gábor. Budapest, Argumentum, 2005. 577 – 617.

WINKELBAUER, Thomas: Ständefreiheit und Fürstenmacht. Länder und Untertanen des Hauses Habsburg im konfessionellen Zeitalter. 1–2. Wien, Ueberreuter, 2003 (Österreichische Geschichte 1522 – 1699.).

25


Pohľady na habsbursko-uhorské vzťahy v 16. – 17. storočí v maďarskej historiografii

Resumé

Štúdia predstavuje prehľad habsbursko-uhorských vzťahov, t. j. kontaktov medzi habsbur-skou monarchiou a uhorským kráľovstvom, prostredníctvom obrazu, ktorý o nich vytvorila maďarská historiografia 19. – 20. storočia. Od druhej polovice 19. storočia bolo pre maďarskýchhistorikov príznačné chápanie národných dejín v medziach národnej nezávislosti. Takýto prí-stup bol aplikovaný dokonca aj na obdobie dynastických štátov, teda aj na obdobie novoveku. Táto črta bola typická pre katolíckych historikov (napr. Sándor Takáts), ale tiež pre protestantov (napr. Kálmán Thaly), rovnako pre pozitivistov, či marxistov (Aladár Mód) alebo historikov du-cha. Napriek tomu sa však tento názor nestal výhradným a vždy existovali maďarskí historici, ktorí uvažovali v medzinárodných intenciách (napr. Gyula Szekfű, Jenő Szűcs, Ferenc Szakály, Domokos Kosáry atď.). Keďže po druhej svetovej vojne vedecká politika komunistického re-žimu celé desaťročia podporovala historické názory národnej nezávislosti, ich vplyv je dodnes veľký, i keď sa historici k nim už len zriedka prikláňajú. V 80. a 90. rokoch 20. storočia nasta-lo postupné uvoľnenie, následkom ktorého sú v súčasnosti názory ohľadom habsbursko-ma-ďarských vzťahov oveľa mnohostrannejšie. Na druhej strane slovenská historiografia dodnesvníma habsburské súvislosti v 16. a 17. storočí z pohľadu súčasných štátnych hraníc. Takýto postoj vážne deformuje reálnejší historický názor. Je anachronizmom skúmať vzťah územia súčasnej Slovenskej republiky ku habsburskej monarchii, keďže toto územie v ranom novove-ku nepredstavovalo žiadnu samostatnú politickú, vojenskú, administratívnu, hospodársku či etnickú jednotku. S ohľadom na vyššie uvedené je v budúcnosti potrebné za pomoci spoloč-ného systematického zhromažďovania prameňov preskúmať históriu ranonovovekej spoločnej habsbursko-maďarskej štátnosti a spoločné dejiny rakúskeho, maďarského, chorvátskeho a slo-venského národa v medziach systému dynastických hraníc a nie v duchu nacionalizmu 19. a 20. storočia.

Approaches to Habsburg-Hungarian Relations in 16th and 17th Century in Hungarian Historiography

Summary

The study introduces an overview of Habsburg-Hungarian relations, i. e. connections between Habsburg Monarchy and The Kingdom of Hungary, as based on the picture created by the Hungarian historiography of 19th and 20th century. Since the second half of the 19th century it had been typical for Hungarian historiographers to perceive the history of their nation in the context of national independence. Such an attitude had been related even to the period of dynastic states, i. e. to the period of the early Modern Age. This feature can be significantly feltin the writings of Catholic historiographers (e. g. Sandor Takats), but also in those of Protestants (e.g. Kalman Thaly), as well as those of positivists or marxists (e. g. Aladar Mod) or those of

26

Pálffy Géza

historians of spirit. Inspite of this fact this approach had not become exclusive – there have always been historiographers, who were able to think in a broader international context (e.g. Gyula Szekfű, Jenő Szűcs, Ferenc Szakály, Domokos Kosáry etc.). As after the World War II the scientific policy of the Communist regime had been strongly supporting the perception ofthe history of the nation in the context of national independence for several decades its influenceis obvious even today, although today`s historiographers only rarely preposses themselves with it. Today the scale of standpoints towards Habsburg-Hungarian relations is much more broader thanks to the liberalization that came during 1980s and 1990s.

On the other hand even till today the Slovak historiography perceives the Habsburg context in 16th and 17th century from the point of view of contemporary states borders. Such an attitude seriously damages any real historical view. It s an anachronism to observe the relation of the territory of the contemporary Slovak republic and the Habsburg Monarchy, as the early Modern Age the territory did not represent any political, military, administrative, economical or ethnical unit. Paying regards to the above-mentioned, as for the future progress it is neccessary to observe the history of our common early Modern Age Habsburg-Hungarian statehood and also the common history of the Austrian, Hungarian, Croatian and Slovak nation on the platform of dynastic states borders system and not that of the nationalism of 19th and 20th century.

27

K príčinám vstupu hornouhorských slobodných kráľovských miest do povstania Františka II. Rákociho

(Na príklade Prešova, Bardejova a Sabinova)

Peter Kónya

Slobodné kráľovské mestá sa do protihabsburského odboja, ktorý od začiatku 17. storočia prebiehal v niekoľkých ozbrojených povstaniach zapájali iba výnimočne (najmä Košice) ale-bo pod priamym vojenským nátlakom. Ich ekonomické ani politické záujmy neboli totožné so záujmami odbojnej časti šľachty, účasťou v odboji nemali čo získať a snažili sa preto spravi-dla zachovávať vernosť panovníkovi. Ak aj boli obsadené povstaleckými jednotkami, usilovali sa na ich strane príliš neangažovať a po ich odchode ochotne prijali panovníkove jednotky. Najpríťažlivejším zo všetkých cieľov protihabsburských povstaní v tomto období bola pre slo-bodné kráľovské mestá požiadavka garancií slobody vyznania protestantov, avšak do druhej polovice storočia ešte veľmi nepociťovali tlak silnejúcej rekatolizácie.

Situácia sa začala meniť až od druhej polovice storočia, v dôsledku viacerých prejavov ab-solutistickej politiky Leopolda I. Okrem zostrenej rekatolizácie poškodzovali mestá aj niektoré hospodárske opatrenia panovníka a rast daňového zaťaženia. Z viacerých príčin sa radikalizo-vali predovšetkým hornouhorské slobodné kráľovské mestá,1 ktoré už počas udalostí nasledu-júcich po Vešeléniho sprisahaní, vystúpili na strane odbojných stolíc a na niektorých miestach sa dostali do konfliktu s habsburským vojskom.2 V nasledujúcich dvoch rokoch utrpeli mestá značné hospodárske škody v dôsledku vysokého výpalného cisárskym veliteľom a vydržiava-nia panovníkových posádok. Zároveň došlo pod ochranou vojska ku konfiškácii evanjelickýchchrámov a škôl a napokon i k zákazu činnosti protestantských cirkví na ich území.3 Reakciou miest bolo tesnejšie primknutie sa k protihabsburskému táboru a tak v lete 1672 štyri zo šies-tich hornouhorských slobodných kráľovských miest podporili kurucov, ktorí obsadili severový-chodné stolice.4 Niektoré z nich sa dokonca bránili aj po odchode povstalcov a odmietli prijať panovníkovo vojsko.

Leopoldov absolutizmus mal v priebehu 70. rokov doslova zničujúci dopad na všetky ob-lasti života miest. V dôsledku obrovských súm výpalného, vydržiavania vojska, rastúcich daní a konfiškácií nehnuteľností stagnovalo mestské hospodárstvo, orgány samosprávy sa dostalipod kontrolu Spišskej komory, rekatolizačné opatrenia vylúčili väčšinu mešťanov z mestských rád a úradov, protestantská väčšina obyvateľstva bola vystavená neustálej perzekúcii a teroru

1 Košice, Prešov, Bardejov, Levoča, Sabinov a Kežmarok.2 Napr. Prešovčania odmietli vpustiť do mesta oddiel cisárskych vojakov, ktorých na predmestí napadli ze-

mania a Rákociho husári.3 Už r. 1671 vysokí cirkevní hodnostári s pomocou vojenských posádok násilím odňali evanjelikom kostoly

a školy, vrátane Kolégia hornouhorských stavov v Prešove.4 Prešov, Bardejov, Sabinov a Kežmarok.

28

Peter Kónya

vojska.5 Mestá sa preto ešte viac zblížili s protihabsburskou opozíciou, k čomu ich viedli nielen konfesionálne, ale aj hospodárske a politické príčiny. Po vypuknutí povstania Imricha Tököliho začala väčšina mešťanov hľadať cestu do jeho tábora a po kratšom či dlhšom váhaní sa k nemu dobrovoľne pridala. V nasledujúcich rokoch sa práve hornouhorské mestá stali hlavnou ekono-mickou a politickou bázou odboja a na konci povstania sa niektoré vytrvalo bránili obliehaniu cisárskych vojsk.6 Napriek tomu Leopoldovi generáli (Dünewald, Caprara, Schultz) uzavreli s mestami kapitulácie za veľmi výhodných podmienok. Skutočnosť sa však už veľmi skoro zmenila a udalosti nasledujúcich necelých dvoch desaťročí priviedli hornouhorské slobodné kráľovské mestá opäť na stranu protihabsburského odboja. V ďalšej časti sa pokúsime stručne priblížiť tieto príčiny na príklade vývinu troch z nich: Prešova, Bardejova a Sabinova.

Obsadenie Prešova generálom Schultzom v septembri 1685 prinieslo síce dočasné potvrde-nie najdôležitejších výdobytkov povstania vrátane slobody vyznania, no rovnako aj obrovské finančné zaťaženie a hospodárske škody. Celkovo muselo mesto Schultzovi okrem výpalnéhozaplatiť 30 000 zlatých a po dva roky vydržiavať jeho posádku.7

Okrem posádky bola od septembra 1685 umiestnená v Prešove početná väčšia jednotka, zá-sobovaná spočiatku mestom a stolicou, spolu s veliteľstvom jazdy.8 O jej početnosti svedčí sku-točnosť, že krmivo pre kone a proviant pre dragúnov a kyrysníkov v Prešove, Veľkom Šariši a Kapušanoch dodávalo 144 obcí.9 V júli 1686 nariadil generál Schultz demolovanie mestského opevnenia. Mestská rada tomu zabránila iba zložením sumy 5200 zlatých.10 Napriek tomu boli čiastočne zborené niektoré veže a bašty.11

Obsadenie Bardejova vojskom generála Schultza a Barkóciho v septembri 1684 sa síce obišlo bez krviprelievania, pre mesto však znamenalo ďalšie vysoké mimoriadne výdaje a materiálne straty. Celkovo stálo obsadenie mestskú pokladnicu 9341 zlatých a 94 denárov.12 Po neúspešnom obliehaní Prešova sa koncom novembra nasťahovali do Bardejova ďalšie habsburské jednotky. K mešťanom sa správali nepriateľsky a spôsobili im mnohé škody. Veliteľ posádky dal začiat-kom roku 1685 richtára a radu spolu s niektorými ďalšími mešťanmi a zemanmi uväzniť.13

Sabinov bol po obsadení v septembri 1684 v odlišnej situácii ako Prešov a Bardejov. Mesto sa vzdalo bez akýchkoľvek podmienok a pozabíjanie Tököliho vojakov malo byť akiste výstra-hou aj pre odbojných mešťanov, že bez podriadenia sa vôli generála nemôžu počítať s panovní-

5 Bližšie KÓNYA, P: Prešov, Bardejov a Sabinov počas protireformácie a protihabsburských povstaní (1670 – 1711). Prešov 2000.

6 Prešov odolával obliehaniu mnohonásobnej presile vojsk generála Schultza v lete 1685 viac ako sedem týždňov.

7 Štátny archív (ďalej ŠA) Prešov, Pobočka Prešov, Mag. Prešov 1700 – 1709, B – 12: Nedatovaný list magis-trátu Františkovi II. Rákocimu.

8 ŠA Prešov, ŠŽ, K 14, s. 5.9 Tamže, s. 9.10 OSzK Budapest, Ktt. Chronicon Eperiessiense, s. 42.11 KORABINSKY, J. M.: Geographisch-historisches und Produkten Lexikon von Ungarn. Pressburg 1786,

s. 158.12 ŠA Prešov, Pob. Bardejov, Mag., Knihy 1814.13 Protocollum pastorale Vetustior, s. 87; ŠA Prešov, Pob. Bardejov, Mag. Knihy 57.

29


kovou milosťou.14 Bezprostredne po obsadení muselo mesto zaplatiť Schultzovi 1000 ríšskych toliarov a odovzdať viac ako 1000 gbelov pšenice. Generál zanechal v Sabinove posádku, ktorá v nasledujúcich mesiacoch drancovala mestský majetok a dopúšťala sa násilností na obyvateľ-stve.15 Aj v Sabinove sa väčšina obyvateľov k zmene pomerov postavila odmietavo a niektorí, napriek prítomnosti vojska, naďalej spolupracovali s povstalcami. Od príchodu habsburskej ar-mády v septembri 1684 bolo v Sabinove stále umiestnené pomerne početné vojsko. Na konci roku 1686 prišlo mesto o svoje ťažké zbrane a strelivo, keď mu Spišská komora nariadila od-viezť všetky kanóny a muníciu na hrad Tokaj.16 Nepretržitý pobyt posádky a iných vojenských jednotiek znamenal pre mesto značné náklady. Celkovo museli Sabinovčania počas prvých štyroch rokov po obsadení Leopoldovým vojskom (1684 – 1687) zaplatiť z titulu porcií pre vojsko 12 996 uhorských zlatých.17 Vojaci miestnej posádky a ďalších jednotiek dlhší či krátky čas pobývajúcich v meste pritom bez ohľadu na mestské výsady a jeho chudobu vyžadovali od mešťanov potraviny a rôzne služby.

Prítomnosť vojenských jednotiek znamenala mimoriadne veľkú záťaž pre mestskú poklad-nicu i samotných mešťanov. V novembri 1685 odviedol Prešov komore 1400 porcií v hodnote jednej porcie 7 zlatých a 20 denárov, o rok na to, v novembri 1686 stanovila komora pre Prešov 1100 porcií v tej istej nominálnej hodnote.18 V jeseni toho istého roku mu Spišská komora priká-zala odovzdať 36 000 zlatých na opravu mestského opevnenia, poškodeného počas obliehania a iba nedávno z príkazu generála Schultza čiastočne zboreného.19

Takisto v Bardejove neboli zriedkavé krádeže a násilnosti, ktorým boli vystavení najmä obyvatelia predmestí a poddanských obcí.20 Vojsku kniežaťa Württemberského zaplatilo mesto po polročnom pobyte 1450 zlatých. Vysoké sumy predstavovali i vecné dary veliteľom mesta, vojenským komisárom a generálom, najčastejšie kožuchy a jazdecké kone, v hodnote až 250 zlatých.21 Okrem platenia porcií, rôznych menších súm a poskytovania materiálu boli mešťania povinní podieľať sa s vlastnými povozmi na zásobovaní armády, predovšetkým na preprave potravín a munície. Najvyššie položky tvorili však porcie, stanovené komorou pre celú stolicu a jednotlivé mestá. Iba za rok 1685 muselo mesto zaplatiť na porciách celkovo 17 000 zlatých a v nasledujúcom roku 8463 zlatých.22 Okrem týchto vysokých súm už koncom roku 1685 poža-dovala Spišská komora ďalších 8000 zlatých z titulu splatenia starých dlhov na taxe, kontribúcii a iných poplatkoch.23

14 Po obsadení mesta v septembri 1684 nechal Schultz nemilosrdne popraviť kuruckého kapitána a všetkých vojakov.

15 ŠA Prešov, Pob. Prešov, Mag. Sabinov, 104/12: List generálovi Caraffovi.16 ŠA Prešov, Pob. Prešov, Mag. Sabinov, 104/12: Nariadenie Spišskej komory z 2. 11. 1686.17 ŠA Prešov, Pob. Prešov, Mag. Sabinov, 104/12: List generálovi Caraffovi.18 Chronicon Eperiessiense, s. 40, 42.19 ŠA Prešov, Mag. Prešov 1680-89, B-12: List Spišskej komore z 1. 10. 1686.20 ŠA Prešov, Pob. Bardejov, Mag. Knihy 58: Zápisnice mestskej rady 1686 – 1690.21 ŠA Prešov, Pob. Bardejov, Mag. Knihy 1814, 1816.22 ŠA Prešov, Pob. Bardejov, Mag. Missilles: Výpočet súm, zaplatených mestom vojsku, na daniach a iných

poplatkoch do r. 1690.23 ŠA Prešov, Pob. Bardejov, Mag. Knihy 57.

30

Peter Kónya

Bardejov, v ktorom po požiari a obliehaní ostalo sotva sto domov,24 nebol schopný z vlast-ných prostriedkov poskytnúť niekoľkotisícové sumy a musel si požičiavať. Už v prvých mesia-coch po príchode habsburského vojska, koncom r. 1684 si magistrát vzal od vdovy po Danielovi Guthovi pôžičku 6000 zlatých na dedinu Zlaté.25 Keďže tieto jednorazové príjmy po vyplatení všetkých povinností pokladnici dlho nevydržali, začiatkom marca 1686 dal magistrát za 4000 zlatých do zálohu ďalšiu mestskú poddanskú obec Richvald.26

Vysoké sumy vymáhané komorou a vojskom neboli mestá, oslabené vojnovými udalosťami a obliehaním, z vlastných zdrojov schopné zhromaždiť. Neúmerné požiadavky komory a zimu-júceho či stáleho vojska urýchlili krízu mestského hospodárstva, v krátkom čase viedli k jeho zrúteniu sa a rýchlemu rastu zadlženia. Prešovský richtár a senát spolu s Bardejovčanmi sa už začiatkom januára 1686 sťažovali panovníkovmu vojenskému komisárovi v Košiciach generá-lovi Caprarovi na nerešpektovanie amnestie a porušovanie politických a náboženských slobôd, ktoré im nedávno potvrdil generál Schultz, ako aj na vysoké požiadavky komory.27

V Sabinove už v priebehu roku 1685 a 1686 Spišská komora viackrát urgovala zaplatenie starých nedoplatkov taxy, kontribúcie a iných poplatkov.28 K januáru 1686 predstavovali nedo-platky taxy 5125 zlatých. Výška nezaplatenej daňovej povinnosti mesta voči komore, vojenské-mu komisárovi a iným štátnym orgánom bola pritom oveľa vyššia. Na taxe, cenze a inej dani predstavovala 3648 zl. 50 denárov a na neodovzdaných naturáliách pre vojenského komisára 11 942 zl. 90 denárov. Popri tom si mesto nesplnilo ďalšie povinnosti, najmä dodávky potra-vín delostrelectvu.29 V dôsledku neschopnosti splácania dlhov a nových daní prišlo mesto už v priebehu r. 1686 o poddanské usadlosti v Orkucanoch, ktoré kráľovský fiškus skonfiškovala dal do prenájmu Štefanovi Sirmajovi.30

Po niekoľkomesačnom zachovaní status quo nastali už v roku 1686 prvé násilné zmeny v zložení orgánov samosprávy a neskôr v konfesionálnych pomeroch. Už v apríli 1686 nariadila Prešovu Spišská komora urýchlené zvolenie nového, katolíckeho magistrátu.31 Napriek tomu náboženské pomery ostávali veľmi dlho po obsadení Prešova panovníkovým vojskom, až do začiatku roku 1687, bez významnejších zmien. Jediným citeľnejším obmedzením slobody vy-znania evanjelikov a ich práv bol návrat minoritov v januári 1686, ktorí zaujali slovenský evan-jelický chrám.32 Náboženskú slobodu ukončila až komisia hornouhorského hlavného kapitána grófa Štefana Čákyho začiatkom roku 1687. Komisia prišla do Prešova 7. januára 1687. Počas svojho pôsobenia v meste skonfiškovala farský (nemecký) aj maďarský evanjelický kostol, spo-

24 ŠA Prešov, Pob. Bardejov, Mag. Missilles: Výpočet súm, zaplatených mestom vojsku, na daniach a iných poplatkoch do r. 1690.

25 ŠA Prešov, Pob. Bardejov, Mag. Knihy 1816. Bardejov vlastnil 14 poddanských obcí a bol tak jedným z naj-väčších mestských statkárov.

26 Tamže.27 ŠA Prešov, Pob. Prešov, Mag. Prešov 1680 – 1689, B-12: List magistrátov Prešova a Bardejova generálovi

Caprarovi z januára 1686.28 ŠA Prešov, Pob. Prešov, Mag. Sabinov, 104/12.29 ŠA Prešov, Pob. Prešov, Mag. Sabinov, 104/12: List Spišskej komore z 12. 1. 1686.30 ŠA Prešov, Pob. Prešov, Mag. Sabinov, 104/12: List Spišskej komore zo 6. 3. 1686.31 ŠA Prešov, Pob. Prešov, Mag. Prešov 1630-99, B-4: List od Spišskej komory zo 4. 4. 1686.32 Chronicon Eperiessiense, s. 41.

31


lu s farou, kolégiom a budovou starej školy, ktoré odovzdala katolíckej cirkvi. Evanjelikom pri-delila v zmysle šopronských článkov miesto na Hornom predmestí na stavbu nového chrámu a školy.33 Činnosť komisie vyvolala pobúrenie evanjelických mešťanov, ktorí nové miesto ako nedôstojné odmietli a ďalej sa schádzali v Haziho dome na Jarkovej ulici.34 Po odňatí evanje-lických chrámov sa vrátili do mesta jezuiti a opäť (po prvý raz v roku 1673) sa nasťahovali do budovy kolégia a susedného maďarského kostola.

Keď sa v Bardejove v januári 1686 opäť konali voľby richtára, senátu a volenej obce, mali byť aspoň do obce zvolení katolícki mešťania, čo sa však, vzhľadom na nedostatok katolí-kov, nepodarilo a napriek vôli komory mal Bardejov naďalej evanjelický magistrát. Preto boli 23. marca 1686 nariadené nové voľby, v prítomnosti komisára komory, ktorý dbal na to, aby sa do úradu richtára a na miesta viacerých senátorov dostali katolíci.35 Prvú zmenu v konfe-sionálnych pomeroch znamenal návrat františkánov začiatkom januára 1686. Na základe pa-novníkovho nariadenia bol 11. marca 1686 násilne skonfiškovaný slovenský (kláštorný) kostola pridelený františkánom.36 Zvyšné kostoly a cirkevné budovy boli skonfiškované Čákyho ko-misiou začiatkom januára 1687. Počas svojho pôsobenia v Bardejove, 25. januára 1687, odňala evanjelikom nemecký (farský) chrám, ktorý po vysvätení spolu so školou odovzdala katolíckej cirkvi. Evanjelikom pridelila miesto na stavbu nového kostola a školy na predmestí, na nezasta-vanej Panskej lúke, severne od Dlhého radu.37

V Sabinove činnosť evanjelického magistrátu zakázal až Antonio Caraffa, ktorý v septembri 1686 nariadil evanjelických senátorov nahradiť katolíkmi.38 Radikálna zmena konfesionálnych pomerov nastala až po príchode komisie Štefana Čákyho, ktorá 10. januára 1687 skonfiškovalaobidva evanjelické kostoly, školy a ďalšie budovy evanjelického zboru a evanjelickým mešťanom určila miesto na stavbu nového chrámu a školy na Hornom predmestí vedľa mestskej brány.39

Represívne opatrenia a finančné zdieranie zo strany komory či vojska, ako aj nediscipli-novanosť vojakov, vyvolávali odpor mešťanov voči miestnym orgánom habsburskej moci. Na jar 1686 sa dostali obchodníci do konfliktu s posádkou a v nasledujúcich mesiacoch viacerímajetnejší mešťania ušli do Poľska.40 K eskalácii napätia prispela aj osobnosť nového hlavného veliteľa vojska v Hornom Uhorsku generála Antonia Caraffu, nekompromisného krutého ne-priateľa povstalcov a protestantov vôbec, ktorý mal od začiatku roku 1687 svoje sídlo v Prešo-ve. Vo Viedni boli známe postoje Prešovčanov, úrady aj armáda sa k nim správali nepriateľsky a toto napätie sa stalo jednou z príčin zosnovania Prešovského krvavého súdu koncom zimy 1686/1687.41

33 Archív ev. a. v. cirkevného zboru v Prešove: Annales fata et vicissitudines Ecclesiae Evangelicae Eperiessiensis.

34 Tamže.35 ŠOKA Bardejov, Mag. Knihy 58.36 ŠA Prešov, Pob. Bardejov, Mag. Knihy 58.37 Archív ev. a. v. cirkevného zboru v Bardejove: Protocollum Pastorale Vetustior, s. 92.38 ŠA Prešov, Pob. Prešov, Mag. Sabinov, 104/12: List od Spišskej komory z 20. 8. 1685.39 Archív ev. a. v. cirkevného zboru v Prešove: Status et fatorum Ecclesiae Evangelicae Cibiniensis, s. 72 – 73.40 VÁRKONYI, Á.: Magyarország visszafoglalása. Budapest 1986, s. 117 – 118.41 Už v opise obliehania Prešova r. 1685 nazýva jeho autor mesto „dielňou rebélie“, ktoré má „vavrínový

veniec z nevernosti“. Eigentliche Relation der in Ober Ungarn liegenden Statt Eperies, so von Ihro Eccell.

32

Peter Kónya

Na začiatku roku 1687 začali v Prešove udalosti, známe ako Prešovský krvavý súd, počas ktorých došlo k umučeniu a drastickej poprave dvadsiatich štyroch osôb, zväčša pochádzajú-cich z hornouhorských slobodných kráľovských miest, alebo s nimi ináč spätých. Medzi nimi bol prešovský i košický richtár a viacero prešovských senátorov. Dôsledkom bolo okrem iného paralyzovanie opozície v mestách a urýchlenie presadenia všetkých nariadení panovníka a jeho úradov.42

Významné zmeny v právnom postavení krajiny a jej vzťahu k habsburskej dynastii prinie-sol snem, konaný v r. 1687 – 1688 v Prešporku, ktorý zrušil právo stavov na odpor proti panov-níkovi a uznal dedičnosť uhorskej koruny v habsburskej dynastii. Zároveň výrazne oslabil krá-ľovské mestá, keď stanovil ich vtedajší počet za konečný a priznával im kolektívne iba jediný hlas. Tento postoj panovníka a vysokej šľachty bol jednak odplatou za podporu miest Tökölimu, jednak signálom, že obnovený absolutizmus Leopolda I. neráta v budúcnosti so zväčšovaním ich hospodárskeho a politického významu. Negatívny dopad na ekonomický vývin miest mali monopoly i zavádzanie ochranných ciel a dovozných obmedzení na prelome storočí. Zmeny na-stali aj v držbe vinohradov, prinášajúcich obživu veľkej časti mestského obyvateľstva. Cestou konfiškácie a zálohu zmocnili sa do konca storočia najkvalitnejších vinohradov, patriacichpredtým kráľovským mestám a zemanom, príslušníci vysokej šľachty alebo habsburskí gene-ráli, čo malo veľmi ťažký dopad na ekonomickú situáciu miest. Pritom sústavne rástol objem daní, porcií pre vojsko i priame požiadavky armády.43

V priebehu roku 1687 bola vo všetkých hornouhorských mestách dovŕšená reštitúcia po-merov spred povstania. V nasledujúcom období sa dostalo hospodárstvo i správa miest pod kontrolou komory a skutočnú moc mali vojenskí velitelia a panovníkovi komisári. Pre zvyšok 17. a prvé roky 18. storočia bola charakteristická prítomnosť početného panovníkovho vojska. K stálej posádke, prípadne prechodne v meste sa zdržiavajúcim jednotkám pribudli každoročne od jesene do jari zimujúce oddiely armády, bojujúcej v protitureckej vojne. Okrem nich mali v Prešove svoje sídlo štáby veliteľov plukov alebo armády v celom Hornom Uhorsku. Boli nimi generáli Antonio Caraffa, Octavian Nigrelli, Aspremont a iní. Aj v Bardejove bola od konca 80. rokov umiestnená silná stála vojenská posádka. Už začiatkom roku 1687 bolo na posilnenie jej výzbroje do mesta privezených 10 nových diel z Medzeva v Abovskej stolici.44 V auguste 1689 nariadil veliteľ habsburských vojsk v Hornom Uhorsku generál podmaršal Ferdinand Gobert Aspremont opraviť poškodené mestské opevnenie, ktoré mala zabezpečiť stolica.45 Od polovice 80. rokov až do začiatku 18. storočia sa aj v Sabinove zdržiavala pomerne silná (vzhľadom na veľkosť a možnosti mesta) habsburská posádka, ktorú dopĺňali ďalšie menšie oddiely a počas zimných mesiacov zimujúce jednotky.

Herrn General Valentin Graffen von Schultz den 20 Julii 1685 belägert und den 19 Septembr. Darauff Abends ungefehr gegen 7. Uhr worden. Wien 1685

42 Bližšie KÓNYA, P.: Prešovský krvavý súd z r. 1687. Prešov 2001.43 Mestá boli vzhľadom na neschopnosť platiť dane nútené pozálohovať takmer všetky vinohrady. ŠA Prešov,

Pob. Prešov, Mag. Prešov, B-12 Missilles, ŠA Prešov, Pob. Bardejov, Mag. Missilles; viaceré konfiškátyzískali komorskí úradníci. MOL Budapest , Szepesi Kamarai Levéltár, E 706.

44 ŠA Prešov, ŠŽ, K 15, s. 72.45 ŠA Prešov, Pob. Bardejov, Mag. Missilles: List generála Aspremonta z 1. 8. 1689.

33


Okrem predpísaných porcií a vojenskej dane znamenal permanentný pobyt vojska veľké priame výdavky pre mestá a ich obyvateľstvo. Poskytovali vojakom rôzne vysoké sumy, víno, dobytok, potraviny, krmivo pre kone a remeselné výrobky. Iba v Prešove v lete 1697 dodal ma-gistrát generálovi Corbellymu víno v cene 1871 zlatých 52 denárov (38 a pol suda) spolu s dre-vom a iným materiálom.46 Dôstojníci a vojaci boli pritom ubytovaní v domoch mešťanov, ktorí ich museli často stravovať, resp. platiť im za stravu a poskytovať služby (servicie), chudobnejší mešťania iba vykonávali servicie.47 Zo služieb, požadovaných od mesta bolo najčastejším po-skytnutie povozov a záprahov na prevoz munície a zásob. V Bardejove popri menších sumách peňazí (okrem porcií), potravinách, víne, pive a krmive vyžadovali vojaci od mešťanov reme-selnícke výrobky, vojenský materiál (pušný prach, gule)48 a rôzne služby. Vojaci sa neraz do-púšťali krádeží a násilností,49 zmienky o pustošení či rabovaní sa nedochovali. Tiež v Sabinove posádke a ďalším vojakom mesto opäť dodávalo rôzne sumy peňazí, potraviny, víno, krmivo a služby. Okrem povozov vojenskí velitelia a komora od magistrátu neraz žiadali remeselníkov a robotníkov na opravu poškodených hradov a pevností (Tokaj, Košice).50 Vojaci sa v meste správali násilnícky a arogantne, na čo sa Sabinovčania spolu s mešťanmi Prešova a Bardejova viackrát sťažovali.51

Počas pokračujúcej protitureckej vojny ostával Prešov stále dôležitou modernou pevnosťou, nie príliš vzdialenou od tureckého územia. Vojenskí komisári a komora venovali preto veľkú pozornosť oprave a zdokonaľovaniu jeho fortifikačného systému, a to často na náklady mesta.V decembri 1687 zaplatilo mesto 36 000 zlatých a v roku 1688 14 569 zlatých 80 denárov na rekonštrukciu opevnenia, poškodeného počas posledného obliehania.52

Vojaci sa neraz správali násilnícky a terorizovali obyvateľov. Už v roku. 1692 sa mesto sťa-žovalo na správanie sa vojska a v nasledujúcom roku vyplienili vojaci Veľký Šariš a spustošili prešovské predmestia.53 V roku. 1694 sa na násilnosti panovníkovho vojska v stolici a mestách sťažovala šarišská šľachta.54 Najväčšou záťažou spojenou s pobytom vojska a protitureckou vojnou bolo odvádzanie porcií. Kým v roku 1687 stálo Prešov vydržiavanie posádky 1138 zla-tých,55 o rok neskôr odviedlo mesto porcie v cene 3250 zlatých56 Začiatkom roku 1691 bolo z 280 porcií pre vojsko zimujúce v troch mestách na území stolice pre Prešov stanovených 175, teda viac ako pre Bardejov a Sabinov spolu.57 Z 2102 ústnych a 1051 konských porcií, odovzda-ných troma mestami od novembra 1691 do mája 1692 minimálne polovicu zaplatil Prešov.58

46 ŠA Prešov, Pob. Prešov, Mag. Prešov, Knihy 21.47 ŠA Prešov, Pob. Prešov, Mag. Prešov 1630-1705, B-2: Nariadenie generála Nigrelliho z 11. 2. 1703.48 ŠA Prešov, Pob. Bardejov, Mag., Knihy 1816: Hlavná účtovná kniha 1682 – 1704.49 ŠA Prešov, ŠŽ, K 16: Sťažnosť stolice na správanie sa vojakov z r. 1694.50 ŠA Prešov, ŠŽ K 18, ŠA Prešov, Pob. Prešov, Mag. Sabinov, 104/12.51 ŠA Prešov, ŠŽ K 16.52 ŠA Prešov, ŠŽ K 21: Kongregačné zápisnice 1701 – 1704, s. 30.53 ŠA Prešov, ŠŽ K 14, s. 855; K 16: Kongregačné zápisnice 1691 – 1694, s. 253.54 ŠA Prešov, ŠŽ K 16: Sťažnosť stolice zo 16. 4. 1694.55 ŠA Prešov, Pob. Prešov, Mag. Prešov, Knihy 2 A.56 ŠA Prešov, Pob. Prešov, Mag. Prešov 1680 – 1689, B – 12.57 ŠA Prešov, ŠŽ K 14, s. 313.58 ŠA Prešov, ŠŽ K 19: Kongregačné zápisnice 1694 – 1701, s. 475.

34

Peter Kónya

Pritom cena jednej ústnej porcie bola určená na 3 rýnske zlaté 15 denárov a konskej porcie na 3 rýnske zlaté.

Okrem porcií platili mestá i pravidelné dane, ktoré do konca storočia niekoľkonásobne vzrástli. V roku. 1687 požadovala komora od Prešova 8000 zlatých na snem, v nasledujúcom roku 13 650 zlatých59 Na roky 1699 – 1700 bola kontribúcia pre Prešov stanovená od 25 port v celkovej výške 7542 zlatých 59 denárov, čo bolo o tri porty viac ako pre Košice a najviac spomedzi všetkých šiestich slobodných kráľovských miest.60 Pri mimoriadnom zdaňovaní na r. 1702 určila Uhorská komora mestu 15 port, čo bolo rovnako ako Košiciam, avšak o 8 port menej ako Levoči a polovica z toho ako vo veľkom, bohatom a predchádzajúcim povstaním príliš nezasiahnutom Debrecíne.61 Hospodársky vyčerpaný Prešov nebol však schopný ani po predaji majetku uhradiť tieto povinnosti. K roku 1696 činili nedoplatky mesta na pravidelných daniach 12 000 rýnskych zlatých, ktoré ani po ich znížení na polovicu už nevyrovnalo.62 Dlhy na porciách predstavovali r. 1690 900 zlatých a v roku. 1697 si mestská pokladnica musela na vyrovnanie porcií požičať 2567 zlatých 30 denárov.63

Aj v Bardejove porcie určené pre vojsko, aj keď boli (vzhľadom na veľkosť a ekonomický potenciál) stanovené nižšie ako pre Prešov, predstavovali spolu s taxou, kontribúciou a accissou, najväčšiu záťaž pre mestskú pokladnicu. Iba v rokoch 1687 – 1688 vynaložilo mesto na porcie obrovskú sumu 47 160 zlatých a 40 denárov.64 Okrem nej potraviny, nápoje, krmivo a služby pre vojakov stáli mestskú pokladnicu len do konca 80. rokov asi 70 000 zlatých. Výdavky na vojsko počas 90. rokov mesto odhadovalo na ďalších skoro 60 000 zlatých. Ďalšou neúmerne vysokou položkou, požadovanou štátom, boli pravidelné dane. Na taxe, cense a kontribúcii do konca 80. rokov zaplatilo mesto 18 795 zlatých. Po zdanení bardejovských tokajských viníc vzrástla táto suma o ďalších 2000 zlatých.65 Kontribúcia na roky 1699 – 1700, stanovená od 8 port v celkovej výške 2434 zlatých 53 denárov, bola o dve porty nižšia než pre Kežmarok a menšiu čiastku mal iba Sabinov.66

Porcie pre vojsko boli od začiatku pre malý a hospodársky vyčerpaný Sabinov neúmerne vysoké. Už v novembri 1689 odviedol magistrát na priamy príkaz Leopolda 60 ústnych porcií pre generála Karafu.67 Od začiatku novembra 1695 do konca apríla 1696 odovzdalo mesto pre

59 ŠA Prešov, Pob. Prešov, Mag. Prešov, Knihy 2 A.60 ŠA Prešov, Pob.. Prešov, Mag. Sabinov 104/12: Suma kontribúcie pre 6 slobodných kráľovských miest,

1699 – 1700.61 Táto skutočnosť akiste poukazuje na schudobnenie Prešova ku koncu storočia a akceptovanie tohto stavu

komorou. ŠA Prešov, Pob. Prešov, Mag. Sabinov 104/1590-1808: Zdanenie hornouhorských miest z r. 1702.62 ŠA Prešov, Pob. Prešov, Mag. Prešov B-3: List Uhorskej komory z 30. X. 1696; Tamže, B-4, urgencie

Uhorskej a Spišskej komory z r. 1687, 1695 a 1697.63 ŠA Prešov, Pob. Prešov, Mag. Prešov, Knihy 21.64 ŠA Prešov, Pob. Bardejov, Mag. Missilles: Výpočet súm, zaplatených mestom vojsku, na daniach a iných

poplatkoch do r. 1690.65 ŠA Prešov, Pob. Bardejov, Mag. Missilles: Výpočet súm, zaplatených mestom vojsku, na daniach a iných

poplatkoch do r. 1690.66 ŠA Prešov, Pob. Prešov, Mag. Sabinov 104/12: Suma kontribúcie pre 6 slobodných kráľovských miest, 1699

– 1700. Počet port sa nezmenil ani pri zdanení na r. 1702. ŠA Prešov, Pob. Prešov, Mag. Sabinov 104/ 1590 – 1808.

67 ŠA Prešov, Pob. Prešov, Mag. Sabinov, 104/12: Leopoldovo nariadenie z 24. 11. 1689.

35


zimujúce jednotky celkom 268 18/30 ústnych a 243 20/30 konských porcií.68 Skutočne odo-vzdané porcie často prevyšovali sumu stanovenú komorou. V auguste 1699 odovzdal magistrát kapitánovi stotiny pluku Toledo za 23 dní pobytu v meste 108 ústnych porcií.69 Keďže cena jed-nej porcie bola vtedy asi 6 zlatých, (resp. ústnej 1 libra mäsa a 2 libry chleba a konskej 6 libier ovsa a 8 libier sena)70 dosahovali tieto výdaje mesta obrovské sumy.

Takisto v Sabinove predstavovalo veľkú záťaž pre zruinované hospodárstvo neúmerné da-ňové zaťaženie. Celková výška nezaplatených daní mesta k roku 1693 predstavovala sumu 3648 zlatých 50 denárov.71 Daňová záťaž neklesla zrejme ani na prelome storočí, rovnako ako nedo-platky mesta. Za roky 1699 – 1700 bola pre mesto stanovená kontribúcia od troch port (bolo to ďaleko najmenej spomedzi 6 miest) vo výške 919 zlatých. 3 denáre.72 Sabinovčania sa spoločne s ďalšími mestami snažili o zníženie predpísaných porcií a daní. V roku 1694 spolu s Prešovčan-mi a Bardejovčanmi tajne napísali sťažnosť vojenskému komisárovi na dodávanie povozov (po-tom, ako mali dodať 48 koní a 24 povozov)73 pre armádu a r. 1701 vyslali všetky hornouhorské slobodné kráľovské mestá do Viedne svojich delegátov Jakuba Kraya a Imricha Sentmártoniho, ktorí sa usilovali dosiahnuť stanovenie nižších daní a iných finančných povinností.74

Mestské hospodárstvo, ktoré počas povstania a vojny následkom narušenia obchodných vä-zieb a spustošenia vidieckych hospodárstiev utrpelo značné škody, sa nedokázalo v krátkom čase regenerovať. Magistráty všetkých šiestich miest sa usilovali zvýšiť svoje príjmy z mest-ských daní a od polovice 90. rokov pravidelne zdaňovali zemanov, čo vyvolalo pobúrenie a od-por šľachty.75 Zároveň si mestá na splnenie svojich daňových povinností museli peniaze požičia-vať a neskôr rozpredať všetky svoje vidiecke majetky, vrátane viníc. Prvé prešovské vinohrady musela mestská rada zálohovať už koncom 80. rokov: v roku 1687 za 6000 zlatých vinohrad Palota v Tályi barónovi Klobušickému, v roku 1688 vinohrad Gyalogos v Tolcsve Jurajovi Bauerovi a v roku. 1689 tri vinohrady v Tolcsve Michalovi Schirerovi. V roku 1690 dalo mesto do zálohu za 1886 zlatých mešťanom Petrovi Julianimu a Petrovi Dubasovičovi majer v obci Chmiňany spolu s veľkým mlynom (s 11 kameňmi).76 Vinohrad Nyerges v Tályi zálohoval ma-gistrát za 2520 zlatých mešťanom Reiterovi a Walssdorfferovi zo sliezskej Vratislavy.77 Ostatné tokajské vinice dalo mesto do zálohu v rokoch 1700 – 1701: tri vinohrady v Zombore barónovi Klobušickému za 11 400 rýnskych zlatých, vinohrad v Máde istej p. Kronerovej za 500 zlatých a dva vinohrady v Tályi prešovskému mešťanovi Jurajovi Turcsánimu za 1100 zlatých.78

Taktiež v Bardejove bol magistrát nútený pristúpiť k vysokým pôžičkám a zálohovaniu mestských majetkov, predovšetkým svojich poddanských obcí. Už v priebehu roku 1687 zálo-

68 ŠA Prešov, Pob. Prešov, Mag. Sabinov, 104/12: Potvrdenie sabinovského richtára a rady z 6. 5. 1696.69 ŠA Prešov, Pob. Prešov, Mag. Sabinov, 104/13.70 Tamže, Leopoldovo nariadenie z 3. 11. 1693.71 ŠA Prešov, Pob. Prešov, Mag. Sabinov, 104/13: List od Spišskej komory z 19. 11. 1694.72 ŠA Prešov, Pob. Prešov, Mag. Sabinov, 104/12: List od Spišskej komory z r. 1699.73 ŠA Prešov, Pob. Prešov, Mag. Sabinov, 104/13: List od richtára a rady Prešova z 8. 4. 1694.74 ŠA Prešov, Pob. Prešov, Mag. Sabinov, 104/13: List J. Kraya a I. Szentmártoniho z r. 1702.75 75 ŠA Prešov, ŠŽ II, 96/1695; K 20, s. 348.76 ŠA Prešov, Pob. Prešov, Mag. Prešov 1680 – 1689, B – 12.77 ŠA Prešov, Pob. Prešov, Mag. Prešov 1680 – 1689, B – 12.78 ŠPIESZ, A.: Mesto Prešov v rokoch 1681 – 1781. In: Nové obzory 15. Košice 1973, s. 139.

36

Peter Kónya

hovalo mesto Šibu (Gabrielovi Kapymu za 2100 zlatých) a Kobyly (Zuzane Sziklayovej za 4000 zl.).79 Do konca 90. rokov dalo do zálohu ďalšie svoje obce: Kľušov (za 3500 G. Kapymu),80 Rokytov a Zlaté (za 5700 zlatých). Popri nich sa do zálohu dostali aj dve vinice Tályi (Jakubovi Krayovi z Kežmarku za 2000 zlatých) a mestský hostinec, v dôsledku čoho sa mesto pripra-vilo o značnú časť príjmov.81 V 90. rokoch dal magistrát do zálohu obce Kobyly (Ladislavovi Ladomerskému za 2000 zlatých), Nižná Voľa (za 3200 zl.) a Vyšná Voľa (za 3200 zlatých),82 ďalšie dve tokajské vinice (Nagy a Kis Nyerges L. Sentivánimu za 2000 zlatých) a všetky tri mestské mlyny (horný, stredný a dolný).83 Celkovo bol Bardejov do konca 17. storočia nútený dať do zálohu, resp. prenájmu takmer všetky svoje mimomestské majetky: 13 poddanských dedín, 4 vinice v Tályi, 3 mlyny a hostinec. Získal približne sumu 60 000 zlatých, ktorá, ako sa uvádzalo pri zálohovaní, bola z väčšej časti použitá na vyplatenie porcií a nedoplatkov dane.84

V Sabinove stále urgencie komory a hrozba vojenského zásahu nútili magistrát k vypoži-čiavaniu vysokých súm a postupnému zálohovaniu mestských majetkov. Čoskoro po ukonče-ní povstania bolo mesto nútené dať do zálohu za 4000 zlatých sedliacke usadlosti v Jakubo-vanoch, čo po 3 rokoch zopakovalo.85 Kvôli nevyrovnaniu daňových nedoplatkov mu v apríli 1689 Spišská komora skonfiškovala všetky zvyšné majetky: 3 mlyny, 2 hostince, 12 polí a 4lúky.86 V apríli 1694 musela dať mestská rada znovu do zálohu (za 1000 zlatých) mestský hosti-nec.87 K zhoršeniu hospodárskej situácie napomohol aj dlhotrvajúci súdny spor o užívanie obce Jakubovany, na základe ktorého muselo mesto zaplatiť Rotovcom 3391 zlatých 50 denárov.88

Priamym dôsledkom straty všetkých vinohradov a vidieckych majerov, ako aj vysokých daní a porcií, pohlcujúcich značnú časť mestských dôchodkov, bol rýchly hospodársky úpadok miest, ktorý koncom storočia prerástol v hlbokú krízu. Najväčšie príjmy, plynúce z obchodu s vínom, po zálohovaní vinohradov značne poklesli. Podobne klesali aj dôchodky z vidieckych hospodárstiev, keďže aj tie sa dostali sčasti do zálohu a veľkú časť úrody poskytovali mestá vojsku. Rýchly hospodársky úpadok sa v Bardejove prejavil aj v celkovom úhrne jeho ročných dôchodkov. Kým v roku. 1687 predstavovali reálne príjmy mesta takmer 15 000 zlatých, v roku 1690 to bolo už iba 10 690 zlatých 4 denáre a v roku 1702 klesli až na 5074 zlatých 81 denárov, teda na tretinu stavu z konca 80. rokov.89

V priebehu roku 1687 sa ďalej zmenila štruktúra a obsadenie magistrátov. V Prešove bol už pri voľbách začiatkom roku zvolený katolícky richtár, v nasledujúcich mesiacoch boli potom nahradení evanjelickí senátori, popravení Caraffovým súdom (Fleischhakker, Zimmermann, Weber, Medvecký). Od roku 1688 boli senát i volená obec zložené výlučne z katolíckych meš-

79 ŠA Prešov, Pob. Bardejov, Mag., Knihy 1816.80 ŠA Prešov, Pob. Bardejov, Mag. Missilles: Potvrdenie z 2. 3. 1689.81 ŠA Prešov, Pob. Bardejov, Mag., Knihy 1816.82 ŠA Prešov, Pob. Bardejov, Mag. Missilles: Potvrdenie z 23. 12. 1694.83 ŠA Prešov, Pob. Bardejov, Mag., Knihy 1816; Missilles.84 ŠA Prešov, Pob.Bardejov, Mag., Knihy 1816.85 ŠA Prešov, Pob. Prešov, Mag. Sabinov, 104/12: List z r. 1689.86 ŠA Prešov, Pob. Prešov, Mag. Sabinov, 104/12: Nariadenie Spišskej komory z 19. 4. 1689.87 ŠA Prešov, Pob. Prešov, Mag. Sabinov, 104/13: List z 28. IV. 1693.88 ŠA Prešov, Pob. Mag. Sabinov, 104/13: Viaceré protokoly z r. 1689.89 ŠA Prešov, Pob.Bardejov, Mag., Knihy 1816.

37


ťanov. Činnosť orgánov samosprávy sa opäť dostala pod kontrolu Spišskej komory a voľby sa smeli konať iba v prítomnosti jej komisárov. V Bardejove získali katolícki mešťania väčšinu tiež po voľbách roku 1687 a v nasledujúcich dvoch rokoch ovládli celú mestskú radu. V roku. 1690 bol v senáte už iba jeden evanjelik a takisto volená obec sa od roku 1689 uvádza aj s prívlast-kom „communitas catholica“.90

V Sabinove už v priebehu roku 1687 boli na príkaz komory nahradení všetci evanjelickí se-nátori katolíkmi a katolícky magistrát mal Sabinov až do roku 1703. Každý rok dostávalo mesto panovníkove inštrukcie k voľbám, v ktorých nariaďoval konať ich len v prítomnosti zástupcu komory, dbať o obsadenie všetkých miest v senáte a úradov katolíkmi a pod.91 Veľký politický význam mal panovníkov mandát zo 6. augusta 1694, v ktorom vyňal Sabinov spod právomocí taverníka a na základe preskúmania mestských privilégií ho zaradil medzi mestá spravované kráľovským personálom.92 Ku koncu storočia sa výrazne zhoršili vzťahy Sabinova s okolitými zemanmi, čo viedlo k viacerým súdnym a majetkovým sporom, ktoré predstavovali pre mesto ďalšie nemalé výdaje.93

Od konca 80. rokov do začiatku 18. storočia pokračovala v mestách násilná rekatolizácia a diskriminácia evanjelikov, a to napriek garancii obmedzenej slobody vyznania snemom v ro-ku 1681 a 1687. Vo všetkých mestách okrem Prešova si evanjelici postavili drevené cirkevné objekty na predmestiach. Keďže v Prešove odmietli miesto na stavbu predmestského chrámu, ktoré im v januári 1687 určila Čákyho komisia, nové už po Caraffovom súde nedostali. Márne upozorňovali na svoje postavenie už na sneme v roku 1687. Na obranu svojich zákonných práv vyslali preto už roku 1687 do Viedne Jána Serediho, ktorý sa po niekoľko rokov (do roku 1694) bez úspechu pokúšal dosiahnuť pridelenie miesta na stavbu chrámu a školy pre prešovských evanjelikov všetkých troch národností aj reformovaných.94

V Bardejove si evanjelici v zmysle šopronských článkov v roku 1689 postavili nový pred-mestský kostol na Panskej lúke.95 Školu si založili na tom istom mieste až v roku 1701.96 Sabinovská evanjelická cirkev bola už začiatkom roku 1687 vykázaná z vnútorného mesta a ne-meckí evanjelici si vtedy postavili na Hornom predmestí drevený chrám, ukončený a zariadený v roku. 1693.97 Okrem chrámu mali evanjelici na predmestí aj drevenú školu.

V Prešove katolícky magistrát, vojsko a panovníkovi úradníci počas celého obdobia evan-jelických mešťanov rôzne diskriminovali. Zakazovali im zhromažďovať sa v meste, trestali účasť na bohoslužbách a dali spáliť i predmestskú stodolu, v ktorej sa evanjelici schádzali. Evanjelickí kňazi sa nesmeli v meste zdržiavať a museli sa odsťahovať na vidiek.

V roku 1699 vyhnal richtár z Bardejova evanjelického farára a posledného žijúceho superin-tendenta Jakuba Zablera. Po ňom museli mesto opustiť ďalší dvaja kňazi. Magistrát s vojskom

90 Tamže.91 ŠA Prešov, Pob. Prešov, Mag. Sabinov, 104/12, 13: Viacero listov Leopolda a Spišskej komory.92 ŠA Prešov, Pob. Prešov, Mag. Sabinov, 104/13: Leopoldov mandát zo 6. VIII. 1694.93 ŠA Prešov, Pob. Prešov, Mag. Sabinov, 104/12, 13.94 Annales fata et vicissitudines.95 Protocollum Pastorale Vetustior, s. 99.96 ŠA Prešov, Pob. Bardejov, Mag., Knihy 61: Zápisnice mestskej rady 1701 – 1704.97 Status et fatorum Ecclesiae Evangelicae, s. 73 – 74.

38

Peter Kónya

sústavne znepokojovali predmestský evanjelický zbor a v máji 1702 na popud kráľovského per-sonála Františka Klobušického zbúrali katolícki sedliaci predmestský chrám.98

V období od potlačenia povstania Imricha Tököliho do začiatku 18. storočia v dôsledku po-litiky Leopolda I. utrpeli hornouhorské mestá obrovské materiálne škody, zaznamenali výrazný hospodársky pokles, znížil sa ich politický vplyv, ich samospráva sa dostala pod kontrolu štátu a protestantská väčšina meštianstva bola vystavená rekatolizácii a spoločenskej diskriminácii. Tieto skutočnosti mali za následok radikalizáciu veľkej časti ich obyvateľstva a boli hlavnými príčinami ich vstupu do povstania Františka II. Rákociho.

A felső-magyarországi szabad királyi városok csatlakozásáról II. Rákóczi Ferenc felkeléséhez

(Eperjes, Bártfa és Nagyszeben példáján)

Resumé

A szabad királyi városok csak kivételesen (mint pl. Kassa) vagy közvetlen katonai nyomás hatására csatlakoztak a Habsburg-ellenes harchoz, amely a 17. század kezdetétől több fegyveres felkelésből állt. Ezen városok gazdasági és politikai érdekei nem egyeztek a nemesség lázadó részének érdekeivel, a harcban való részvétellel nem volt mit elérniük és így inkább igyekeztek az uralkodóhoz hűek maradni.

A század második felében azonban I. Lipót abszolutisztikus politikája következtében meg-változott a helyzet. A városoknak az erősödő rekatolizáción kívül ártottak az uralkodó gaz-dasági rendeletei és a növekvő adók, ami a felső-magyarországi szabad királyi városok radi-kalizálódásához vezetett. E városok már a Wesselényi-féle összeesküvést követő események kapcsán az ellenálló vármegyék oldalán léptek fel és néhány helyen konfliktusba kerültek a Ha-bsburg seregekkel. A rákövetkező két évben a császári parancsnok által követelt magas zsaro-lási pénz és az uralkodó seregeinek eltartása következtében a városok nagy gazdasági károkat szenvedtek. Egyidejűleg sor került az evangélikus templomok és iskolák elkobzására, majd a protestáns egyház működésének betiltására is. Válaszul a városok még közelebb zárkóztak a Habsburg-ellenes táborhoz és így 1672 nyarán a hat szabad királyi városból négy támogatta a kurucokat, akik elfoglalták az északkeleti vármegyéket. Némelyek ráadásul a felkelők távo-zása után is kitartottak és a császári sereg előtt nem nyitották meg kapuikat.

A 70-es évek során I. Lipót abszolutizmusa minden téren tönkretette a városok életét. Az óriási zsarolási pénzek, a hadsereg eltartása, a növekvő adók és az ingatlanok elkobzása követ-kezményeként stagnált a városok gazdálkodása, az önkormányzati szervek a szepesi kamara ellenőrzése alá kerültek, a rekatolizáció rendeletei kizárták a legtöbb polgárt a városi tanácsok-ból és hivatalokból, a lakosság protestáns többsége állandó üldözésnek és katonai terrornak volt kitéve. Így a városok még közelebb kerültek az ellenzékhez, nemcsak vallási, hanem gazdasági és politikai okokból is. Thököly Imre felkelésének kezdetén a polgárság nagy része csatlakozni

98 Protocollum Pastorale Vetustior, s. 110, 117.

39


kívánt a táborához és ezt hosszabb-rövidebb habozás után meg is tette. Így váltak a következő években a felső-magyarországi városok az ellenállás legfőbb gazdasági és politikai bázisává és még a felkelés végén is kitartóan ellenálltak a császári seregek ostromának.

Thököly Imre felkelésének leverésétől a 18. század kezdetéig I. Lipót politikája következ-tében a felső-magyarországi városok óriási anyagi károkat szenvedtek, jelentős gazdasági ha-nyatláson mentek keresztül, csökkent a politikai befolyásuk, önkormányzatuk állami felügyelet alá került és a polgárság protestáns többsége rekatolizációnak és társadalmi diszkriminációnak lett kitéve. Ennek következménye volt a lakosság többségének radikalizálódása és csatlakozása a II. Rákóczi Ferenc vezette felkeléshez.

On the Reason of Upper-Hungarian Free Royal Towns for Joining the Uprising of Ferenc II. Rákóczi

(Examples of Presov, Sabinov and Bardejov)

Summary

Free royal towns only rarely (or under an armed pressure) joined the anti-habsburg rebellions which were held since the beginning of 17th century within several armed uprisings. Their economical and political interests were not familiar with those of aristocratic rebels so that the towns could not see any advantage of joining them. Therefore the towns remained loyal to the king.

Since the second half of the century the situation started to be different as a consequence of the absolutistic policy of Leopold I. Besides the sharpening recatholization the towns were being threatened by certain economical restrictions and extra taxes set by the king. Different reasons led the upper-hungarian tows towards radicalism. In the period after the Wesselenyi`s conspiracy free royal towns joined the revolting counties and they got to armed conflicts with the Habsburgarmy. Next two years brought serious economical damages to the towns as consequences of a high hush money set by Habsburg s army commanders and of the subsidization of royal troops. At the same time protestant churches and schools were being confiscated under the protectionof the royal army and finally all the activities of protestants were prohibited on royal territories.As a reaction the free royal towns joined closely the anti-habsburg party and so it came, that in the summer 1672 4 from among 6 free royal towns in Upper Hungary supported kurucs, who overran the north-eastern counties. Some of them rejected to accept the royal army even after the departure of rebels.

The absolutism of Leopold I. caused serious damages to the life in towns during the 70s of the 17th century. The economy of towns stagnated as a consequence of big amounts of hush money, subsidization of royal troops, increased taxes and realty confiscations. The SpišChamber overtook the control of towns self-administration, recatholization excluded many citizens from the city councils and offices, the protestant majority of inhabitants had to facea permanent terror from the side of the army. These confessional, political and economical reasons led the towns even closer to the anti-habsburg opposition. After the uprising of Imrich Thököly had bursted out majority of citizens were trying to find their way to his party and after

40

Peter Kónya

a shorter or longer hesitation they joined him voluntarily. For the next years the upper-hungarian towns became the main economical and political platform of the rebellion and at the end of the rebellion some of them intensively defended themselves being sieged by the royal army.

In the period from the end of Thököly`s uprising to the begining of the 18th century the policy of Leopold I. caused huge material damages to the upper-hungarian towns. They suffered from a significant economical regress, their political influence had been decreased,their self-administration had been overtaken by the state and the protestant majority of citizens was exposed to recatholization and a social discrimination. Such circumstances caused the radicalization of the majority of citizens and were the reasons for them to join the uprising of Ferenc II. Rákóczi.

41

Bethlen Gábor Habsburg-ellenes hadjáratainak erdélyi háttere

Oborni Teréz

Amikor arra a kérdésre kerestem választ, hogy vajon milyen előzmények, okok, indíttatások vezették Bethlen Gábort arra a döntésre, hogy bekapcsolódjon a Habsburgok elleni háborúba, fölvetődött a kérdés: hogyan is lehet az, hogy egy olyan ember, aki – noha tudjuk jól, hogy kora ifjúságától kezdve a katonáskodásnak szentelte életét – a fejedelmi székbe kerülve minden erejét a békesség, az országán belüli nyugalom megteremtésére fordította, aki minden igyekeze-tével azon szorgoskodott, hogy országát megóvja a hadviseléstől, gyarapítsa kincstárát, és mind a külső, mind a belső békétlenkedőket lecsillapítsa, most egyszercsak egy nagyon bizonytalan kimenetelű, várhatóan súlyos következményekel járó hadakozásba vág bele egy olyan hatalmas európai dinasztia ellen, mint a Habsburgok.1 Ez az ellentmondás magának a fejedelemnek is feltűnt. Egyik levelében ugyanezt a kérdést teszi föl, hiszen látja, hogy kívülről nézve fölöttébb megváltozott a „viselkedése”. 1619 szeptemberében a következő módon fogalmazza meg erről alkotott gondolatait: „Mennyi sok szorgalmatos fáradtságunkkal, költségünkkel és búsulással s teljes gondviselésünkkel egész hat esztendők forgásában fejedelemségünkben igyekeztünk az mi édes hazánknak és nemzetségünknek békességét felállatni, megerősíteni, méltán csudál-kozhatik akárki is rajta, az ki mostan ilyen nagy változást kezd hallani természetünkben, hogy azkik eddig az szent békességnek authori és fautori voltunk, most fegyvert fogván kezünkben, ellenkező dolgokat láttatunk cselekedni, kinek sok rendbéli okait, circumstanciáit ha elő akarók számlálni, igen sok papyrosra való írás kellene hozzá...”2

A következőkben kísérletet teszek – Bethlen szavait kölcsönvéve –, ama bizonyos „cir-cumstanciák előszámlálására”, azaz azoknak az előzményeknek az áttekintésére, amelyek a fejedelmet a háborúba történő belépésre ösztönözték, köztük elsősorban az ausztriai ural-kodóházzal kialakult folyamatos konfliktussorozat bemutatására. A vizsgált időszak a Bethlentrónrakerülésétől (1613. okt. 23.) az 1619. évi hadjáratra való kiindulásig (aug. 27.) eltelt hat esztendő.

Az 1614. év tavaszán a Habsburg-országok és tartományok linzi gyűlésén Melchior Khlesl bíboros, II. Mátyás minisztere Bethlen-ellenes fellépésre hívta fel az ott összegyűlt rendeket, tekintettel arra, hogy az uralkodó nem ismerte el Bethlen előző évben megszerzett fejedelem-ségét. Pénzt és katonai támogatást kért az összegyűlt rendektől Erdély elfoglalására, hiszen, mint állította, Bethlen jogtalanul nevezi magát fejedelemnek, mert erőszakkal távolította el a fejedelmi székből azt a Báthory Gábort, aki korábban Habsburg-hűségre tért. Ez a Bethlen-

1 A korszak eseménytörténetének összefoglalása: Erdélyi Országgyűlési Emlékek. 7. köt. 1614 – 1621. Szerk.: SZILÁGYI Sándor. Budapest, 1881. 3 – 105. (Monumenta Comitialia Regni Trassylvaniae) Lásd még: Erdély története 1606-tól 1830-ig. Szerk. Makkai László – Szász Zoltán. Budapest, 1986. 658 – 661.

2 Bethlen Gábor levele Révay Péter koronaőrnek, Debrecen melletti tábor, 1619. szeptember 12. Bethlen Gábor fejedelem kiadatlan politikai levelei. Kiadta: SZILÁGYI Sándor. Budapest 1879. 131 – 132.

42

Oborni Teréz

nek szembeni akció valójában részét képezte volna egy törökök elleni hadjárat tervének. Vé-gülis Khlesl javaslata a támogatást nem kapta meg, de világossá vált a magyar királyi kormá-nyzat álláspontja Erdély közjogi helyzetével kapcsolatban. Ez az álláspont pedig a tárgyalandó hat esztendő ideje alatt mindvégig változatlan maradt. Lényege tehát, hogy Bethlen jogtalanul került a fejedelmi székbe, jogtalanul használja ezt a címet, hiszen Erdély a Magyar Királyság tartománya, azt mielőbb át kell adnia a király uralma alá, ha ez nem megy békés eszközökkel, akkor fegyveres úton-módon, de a jogigényt foganatosítani kell.

Thurzó György nádor az említett gyűlésen úgy vélekedett, hogy egy kirobbanó fegyveres összecsapásból csak a törökök számára várható nyereség, tehát a Bethlennel való békés tárgy-alást javasolta. Khlesl bíboros egyébként egészen hivatalából való 1618. évi távozásáig Bethlen ádáz ellenségeként lépett föl bécsi kormánykörökben, még akkor is így volt ez, ha közben lát-juk, hogy személyes levelezésben volt a fejedelemmel. Levelei azonban nagyrészt vádaskodás-ból álltak, míg Bethlen minden diplomáciai tehetségét felvonultatva próbálta vele elfogadtatni a maga igazát.

A másik, fentebb előbukkanó szereplő Thurzó György nádor (1609 – 1616), akivel Bethlen Gábornak egészen Thurzó 1616. évi haláláig csodálatra méltóan szeretetteljes és szoros volt a kapcsolata. Levelezésük olyan mély és őszinte barátságról tanúskodik, hogy nem csoda, hogy 1615-ben Homonnai György – akiről később még szó lesz –, egyik levelében azt írta a bécsi udvarba, hogy ha a császár meghalna, ezek ketten azonnal szövetkeznének az Ausztriai-ház és a katolikus religio ellen Magyarországon.

Visszatérve a fő gondolatmenethez: Mik voltak a tervei, céljai a Magyar Királysággal Bethlen Gábornak a fejedelemség megszerzése után? A fejedelmi székbe kerülése után a körülötte meglévő igen nehéz bel- és külpolitikai helyzetben Bethlen semmiképpen nem akart katonai összecsapást. Korábban számos elődje mellett szolgált katonaként, diplomataként különféle tisztségekben, és pontosan tudta, hogy fejedelemségét mindkét hatalommal el kell fogadtatnia. A másik impérium, azaz Bécs beleegyezésére éppen úgy rá volt szorulva, mint a Portáéra. Meg kellett szilárdítania hatalmát belső ellenzékével szemben is, a korábbi hosszú háború és Báthory Gábor zaklatott éveit hozó időszak után végre békét akart teremteni Erdélyben.

1614. január 13-án Szebenben kelt, Révay Péter koronaőrnek írt levelében a következőket írja: Emlékezteti Révayt az Erdély és Magyarország közötti régi jó konföderációra, amely nem volt oly régen, de amelyre minden rendek megesküdtek mindkét helyen, úgy véli, ezt a szövet-séget esküvés nélkül is meg kell tartani mindkét országrészben hiszen „egy nemzetek lévén”, egymáshoz igaz szívet kell viselni és a szent békességet minden áron megőrizni, s hogy ő esze-rint cselekedett eddig is, annak több bizonyítéka is van. Amikor a szultán hadai bent voltak Er-délyben, (1613 októberében, megválasztásakor) ő azokkal akarata szerint cselekedhetett volna, írja, de még a királyság határának szélére sem akart velük menni, nehogy ellenséges lépésként tűnjön fel az ottaniak számára; sem titokban, sem nyíltan őfelsége birodalmában semmilyen praktikát, szervezkedést nem folytatott; senkit elcsábítani nem igyekezett őfelsége hűségéről; most is nyugalommal eltűri a következő atrocitásokat: Dóczy András Szatmárból és Lónyai András Kállóból folyvást embereket küldözget az erdélyi határmenti várakba és a kapitányok-kal traktálnak, ígérgetnek adományokat is, annak érdekében, hogy ezek (Huszt, Nagybánya, Tasnád, Kővár) elszakadjanak Erdélytől; nem tudni, hogy szabad akaratukból teszik-e ezt, va-gypedig valami utasítást kaptak erre, kéri, hogy a császári-királyi tisztek hagyjanak fel a titkos

43


fenyegetésekkel, igéretekkel, hiszen ha „valami Erdélyhez való volt régtől fogva, azon nem kellene kapdosni”.3

Folyamatos levelezésben volt a nádorral is, tőle remélve, hogy a határmenti súrlódásokat békés úton meg lehet szüntetni. 1614. május 28-án Thurzó György nádornak írt levelében tu-datja, hogy a Váradra vagy más Erdélyhez tartozó várakba királyi hadakat befogadni nem fog, sem most, sem soha, mert nem akarja magára haragítani a törököket, akiknél – a korábbi fe-jedelmek példáját követve – „szép szóval, könyörgéssekkel, adományokkal” lehet biztosítani az ország (Erdély) megmaradását, továbbá ismételten tudatja vele, hogy a szomszédos királyi tisztségviselők titkon vagy nyíltan, haddal igyekeznek az Erdélyhez tartozó várakat, városokat, területeket „elszakasztani”, holott nyilvánvaló békekötések vannak Erdély és Magyarország között. Sarmasághi Zsigmondot, Kapy Andrást és Dávid deákot küldte a nádorhoz követségbe mindezek megtárgyalására.4

Időközben az erdélyi belső ellenzék szervezkedése is megindult a fejedelem ellen, ami-nek Habsburg-párton lévő szász városok vezetői voltak fő mozgatói. 1614-ben Benkner János brassói királybíró Kornis Zsigmondhoz, Bethlen ellenzékének egyik tagjához írott leveléből mindkét fél akcióiról megtudhatjuk a lényeget: Benkner úgy véli, hogy őfelsége követküldése Bethlenhez csak időhúzás volt, melynek célja, hogy Erdélyt „kitekerhessék” a kezéből, és „úgy bírja őfelsége Magyarországot, mint régentén az magyar királyok épen az Magyarország rés-zeivel, osztán Bethlennek életét is elfogyatva Erdélyhöz is nyúlhassanak és ők provideálhassa-nak, és nagyságodat (mármint Kornist) vagy gubernatornak vagy fejedelemnek rendelvén”;de ha nem igyekeznek, akkor sem Erdély, sem Magyarország dominiuma őfelségéé nem leszen, mert „Bethlen Gábor sem alszik, hanem vigyáz éjjel-nappal”, sőt a saját dolgát úgy „elkötötte” (azaz bebiztosította) a Portán, és éjjel-nappal jönnek-mennek a postái Konstantinápolyba, és hogyha őfelsége nem vigyáz, Bethlen Gábort „még ez esztendőben ő felségének akaratja ellen magyarországi királyságra viszik be”, és így porba esik a mi dolgunk. Benkner ezután közli, hogy ha kell, az egész szászságot fel tudja állítani és azonnal pártot üthet őfelsége a római csás-zár mellett, és a fejedelem ellen, ha Kornis úgy rendeli.5

Bethlen tisztában volt a szászok ellenséges érzületével, és azzal, hogy a Habsburg királyhoz húznak, kiváló taktikával szerelte le, békítette meg őket, ennek taglalására azonban itt nincs mód, de annyi bizonyos, hogy oda kellett figyelnie rájuk is.

1614 – 1615-ben tovább folytak a tárgyalások Bethlen és a magyar király között arra vonat-kozóan, hogy Erdély és a fejedelem „státusát”, illetve a Magyar Királysággal fennálló viszo-nyát meghatározzák. Bethlen a végletekig türelmes, mert rá van kényszerítve. Folyamatosan panaszolja Thurzó Gyögynek és más magyarországi tisztségviselőknek is sérelmeit, a határ-menti beütéseket, a konföderáció megsértését. Forgách Zsigmond felső-magyarországi főkapi-tány hajdúi olykor mélyen behatolnak a határ mögé, sőt törököket támadnak meg, panaszolja, és ezek a hajdúk hangosan azt kiabálják, hogy a békességnek vége, ezzel bizony gyakorta fe-

3 Bethlen Gábor levele Révay Péter koronaőrnek, Nagyszeben, 1614. január 13. Uo. 8 – 10.4 Bethlen Gábor levele Thurzó György nádornak, Déva, 1614. május 28. Kiadja: SZILÁGYI Sándor.

Történelmi Tár 1885. 222 – 224.5 Benkner János brassói királybíró levele Kornis Zsigmondhoz, Brassó, 1614. június 10. Kiadja: SZILÁGYI

Sándor. Történelmi Tár 1885. 224 – 226.

44

Oborni Teréz

lingerlik a határmenti török várak katonáit, a temesvári pasát is. Az akciók Szatmárból, Kálló-ból, Ecsedről indulnak ki nagyrészt.6 A tárgyalások menetében az első jelentősebb fordulópont a ngayszombati egyezmény létrehozása.

1615. május 6-án keltezték a „nagyszombati egyezmény”-nek nevezett megállapodás szöve-gét, amelyet Bethlen május 18-án Gyulafehérváron ratifikált. Ezzel magára nézve elfogadta éskötelezőnek tartotta az abban foglaltakat. A nagyszombati szerződés elfogadásával és aláírásá-val Bethlen nemcsak kiváló politikai érzékről tett tanúbizonyságot, de arról is, hogy elődei által járt utat követi, hiszen tudja, fejedelemségéhez mindkét impérium beleegyezése szükségeltetik. Világosan látja azt a „vékony” lehetőséget, ahol neki „szabadsága”, azaz szabad mozgástere van, és hogy valójában egyensúlyozni kényszerül. A szerződés maga meglehetősen kevéssé ismert még a Bethlenről szóló szakirodalom számára is, holott maga a szöveg igen terjedelmes, és a hozzá kapcsolódó iratok is, amelyek meglehetősen nagy számban maradtak fenn, eled-dig nem alkották komolyabb elemzés tárgyát. A fennmaradt dokumentumok sokrétű, Erdély és a királyság viszonyát mindkét fél oldaláról bemutató alkotmányjogi szempontú elemzést tesznek lehetővé.7 Ez azonban egy hosszabb tanulmány tárgya lehet, itt most csupán néhány érdekességre hívnám föl a figyelmet.

Bethlen a szerződés elfogadásával egyértelműen fejet hajtott a bécsi kormányzat és a magyar király előtt. A szerződésben Erdélyt provinciának nevezik, azaz Magyarország tartományának, és a király beleegyezik, hogy az erdélyiek továbbiakban is szabadon választhassanak a maguk számára dominus-t. Nem fejedelmet tehát, ahogyan az szokásban volt,a speyeri egyezmény óta, a magyar király által elfogadott módon. Hogy a bécsi kormányzat nem tartotta szem előtt az erdélyi országgyűlésen a libera electio-ról, azaz a szabad fejedelemválasztásról intézkedő 1567. évi törvénycikkelyt, az teljesen érthető, de a II. Miksa császárral megkötött speyeri szerződést is figyelmen kívül hagyták e tekintetben. A megállapodást előkészítő iratokban kifejezettenkerülik Bethlen számára bármilyen megtisztelő cím vagy rang feltüntetését, legtöbbször még a dominus-t is elhagyják a neve mellől, egyszerűen csak Bethlennek írják. Magában a szerző-dés szövegében pedig Erdély és Magyarország urának (dominus) nevezik, sőt kimondják, hogy így is neveztessék ezután. A megállapodás kiemelt pontjai jól ismertek: Bethlen visszakapja Husztot és Kővárt, cserében elismeri, hogy Erdélyt a magyar király engedelméből bírja, de Buda visszafoglalása esetén azonnal visszaadja uralmuk alá a tartományt.

Az udvar részéről a Bethlen ellenes fellépések nem szüntek meg ezt követően sem. 1615--ben indult meg a Homonnai György nevével jelzett szervezkedés a fejedelem ellen, amelyet az Erdélyből száműzött Kendi István és más felső-magyarországi urak is támogattak. 1615 – 1616-ban Bethlen számos levelet váltott Khlesl bíborossal Homonnai ügyében, Khlesl ugyan tagadta a Homonnaival való bármiféle közösséget, de kiderült, hogy közben Pázmánnyal üzent neki, hogy a király szívesen veszi szolgálatait a továbbiakban is.

1616. február 4-én Daróczi Ferenc királyi tanácsosnak, a Szepesi Kamara prefektusának írt levelében a fejedelem kénytelen megvédeni magát az által felhozott vádak ellenében: A király

6 Bethlen Gábor levele Thurzó György nádornak, Gyulafehérvár, 1614. július 14. Kiadja: SZILÁGYI Sándor. Történelmi Tár 1885. 228 – 229.

7 A tárgyalások és a megállapodás iratai kiadva: Roderich Gooss: Österreishische Statsverträge. Fürstentum Siebenbürgen. Wien, 1911. 436 – 474.

45


előtt azzal vádolják, mint írja, hogy nem tartja be a nagyszombati szerződést, holott ez nem igaz. Homonnai György szervezkedését, és őfelsége előtt való vádaskodását jól tudja, erre meg fognak felelni a prágai udvarba küldött követei: Kovacsóczy István és a nádorhoz küldött Csehy András; „oltalmazzon isten, hogy az ő fölségével való confederatiónk ellen valamit akarnánk indítani, még csak gondolatjától is; kinek minden részben megtartására teljes tehetségünk sze-rint igyekezünk” – írja Bethlen, de azt is kijelenti, hogy a rosszindulatúan, magáncélból szer-vezkedők ellen fel fog lépni.8

Bethlen már ebben az évben is folyamatosan tart a királyság felől érkező katonai támadástól is, elsősorban a Homonnai-féle szervezkedés miatt. Rhédey Ferenc váradi kapitányt állandó vigyázásra szólítja fel, szinte hetente írott leveleiben, mert nem tudni, mikor várható támadás a királyság részéről. 1616 februárjában írja Rhédeynek, hogy tudja, Erdélyben Szilvási Boldiz-sárt és Kamuthi Farkast is biztatják a Homonnai-pártiak az ő megölésére, és akkor Homonnai bejönne Erdélybe, és az országot megválasztására kényszerítenék. A Portán Ali budai pasa tá-mogatja Homonnait, aki Lippát, Jenőt, Lugost, Karánsebest átadását igéri nekik és tíz évi adót, ha ő lehet a fejedelem. A Portán azonban szerencsére nem adnak helyt a szavának, mert látják, hogy a „német birodalmából” való és hogy nincs annak birtokában, amit igérget. Bethlen csak Lippát igéri, de reméli, hogy Jenőt és a többit meg tudja tartani. A kialakult helyzet a Portán is nehézségeket jelent számára, ahogyan ő fogalmaz: „hazánk megmaradásáért s magunk becsül-letes állapatjának életünk megtartásával együtt nagyot kelletik próbálnunk.”9 Valóban, csak ügyes manőverezőkészségének köszönheti, hogy Homonnai mesterkedése és a Portán kialakult nehéz helyzet ellenére meg tudta tartani fejedelemségét.10 Azt az áldozatot azonban meg kellett hoznia, hogy Lippa várát átadja a törököknek, ez meg is történt 1616. június 12-án. Bethlen tudta, hogy tovább nem húzhatja az időt, a nagyszombati szerződés a Porta tudomására jutott, így tovább nem várhat Lippa és a mellette lévő puszta falvak és kastélyok átadásával. Mindezt azonban úgy sikerült beállítania, mint „hűségnyilvánítást”, amelyért valami jutalmat, viszon-zást vár a magyar nép. Közben 1616 júniusában Homonnai egy hajdúkapitánya seregével Erdély ellen támadott, de Rhédey Ferenc váradi kapitány ezt sikeresen visszaverte.

Bethlen 1616. június 22-én Rhédey Ferencnek írt levelében így elemzi a helyzetet: „min-den ez ideig való álnok praktikájok mostan napfénre jött, semmit immár el nem fedezhetnek, sőt, hogy római császár engedelméből volt, (mármint Homonnai támadása) világoson megtet-szik instructiójának első articulusából”, amelyben azt írja, hogy a kállói kapitánytól kérjék el a melléje rendelt ezer lovast, a kállai kapitány pedig, mint tudnivaló, a császár és király alat-tvalója.11 1616 decemberében Homonnai újabb vereséget szenvedett Bethlen 12 ezer főnyi sere-gétől. A fejedelem helyzete ezzel megszilárdult Erdélyben.

Bethlen 1618. június végén értesült a prágai hírekről. 1618. július 9-én azt írta Rhédey Fe-rencnek: „az csehországi motus jókor indíttatott ő felségek ellen, mert akarnak valami igen

8 Bethlen Gábor levele Daróczy Ferencnek, a Szepesi Kamara prefektusának, Marosvásáhely, 1616. február 4. Bethlen Gábor fejedelem kiadatlan politikai levelei i. m. 39 – 40.

9 Bethlen Gábor levele Rhédey Ferenc váradi kapitánynak, Udvarhely, 1616. február 6. Uo. 40 – 43.10 Erre vonatkozóan lásd Sudár Balázs tanulmányát a jelen kötetben.11 Bethlen Gábor levele Rhédey Ferenc váradi kapitánynak, Gyulafehérvár, 1616. június 22. Bethlen Gábor

fejedelem kiadatlan politikai levelei i. m. 60.

46

Oborni Teréz

nagy dolgot indítani...Ziska támadásánál százszorta nagyobb”.12 Elhatározása azonban még messze nem érlelődött meg a csehországi hírek hallatán, sőt a csehek burkolt célzása arra, hogy akár a királyságukat is megkaphatná, sem lelkesítette fel a beavatkozásra. Egyelőre a nagy-szombati szerződés végrehajtásával volt elfoglalva, annál is inkább, mert azt a magyar király még mindig nem ratifikálta, és így az csak rá nézve bírt kötelező erővel, holott 1617-ben tová-bbi tárgyalásokat folytattak Károlyi Mihállyal, a király követével Nagykárolyban a szerződés végrehajtásáról.

Magyarországon eközben Thurzó György halála (1618) után Forgách Zsigmond lett a nádor, és helyét Dóczy András, korábbi szatmári kapitány, Bethlen ádáz ellensége foglalta el a kas-sai kapitányi székben. Homonnai országbíró lett, és színre lépett a politikai életben Esterházy Miklós, aki szintén a fejedelem ellenlábasai közé számított. Úgy tűnhetett, hogy a fejedelem ellenségei szaporodtak meg Felső-Magyarországon. Voltak azonban nem kis számban olyan urak is ebben az országrészben, akik Bethlenhez fordultak segítségért, különösen a Pázmány és Esterházy által kikényszerített királyválasztás, az erőszakos rekatolizációs tevékenységéről elhíresült II. Ferdinánd megválasztása (1618. május 18.) után.

Ahogy Bethlen Gábor nem csekély számú levelében megfogalmazta: a „kiinduláshoz” min-dazok hívása közrejátszott, (Thurzó Szaniszló és Imre, Széchy György, Rákóczy György), akik sérelmeikben segítséget vártak a fejedelemtől. Mindez szerencsésen találkozott Bethlen erdé-lyi fejedelmi céljaival, saját uralma megerősítésének és biztosításának vágyával, és mindazon békétlenségek és támadások megelégelésével, amelyek Erdély határait, és az ő fejedelmi címét érték uralkodásának ezidáig eltelt hat évében. 1619 nyarán azután felgyorsultak az események, a fejdelem ekkor jutott végső elhatározásra.

A cseh felkelés kitörése után alapvetőn megváltozott a királyságbeliek fejedelemhez való viszonya. 1619. június 28-án Prázsmárról Rhédeynek írott levelében Bethlen így fogalmazott: „Igen hallgatnak mostan, kik mi ellenünk voltak” a vármegyékben, sőt Dóczy András maga is segítséget kér Bethlentől a király javára, „Most igen elfelejtették az Erdély ellen való practikát; tudom, ismét előveszik, ha dolgokat complanálhatnák.”13

Bethlen azonnal puhatolózni kezdett a Portán, de eladdig, amíg meg nem jött a válasz sem-mit sem tett. Miután azonban augusztus közepén megérkezett a portai engedély, nem várt to-vább. Nem kért újabb biztosítékokat a felső-magyarországi uraktól, magára vállalta a döntés ódiumát. 1619. augusztus 18-án Gyulafehérvárról kulcsfontosságú levelet írt Rákóczy Györ-gynek:

„Jól emlékezik tudom, kegyelmed azokra az dolgokra, amelyekről nekem Béldi Páltól izent, (azaz a hadak megindítására) mely dologhoz jól lehet én elein kedvetlen voltam sok ratiokból, kiváltképpen tudván az ausztriai familiának nagy fejedelmekkel való conjunctióját, második az én kicsin állapotom szerént fejedelemségemnek mostani megerősödött szép csendes békességes voltáról is nem keveset gondolkodtam, kellessék-e ilyen fundanemtumos állapotomat bizony-talan reménységért kockára vetnem, harmadik izgatott ez is, hogy ilyen dologhoz aki kezdeni akar mélységes tanácsos embernek kévántaték lenni, nagy értékűnek, melynek egyikét sem

12 Bethlen Gábor levele Rhédey Ferenc váradi kapitánynak, Gyulafehárvár, 1618. július 9. Uo. 101.13 Bethlen Gábor levele Rhédey Ferenc váradi kapitánynak, Prázsmár, 1619. június 28. Uo. 117.

47


tudván magam körül lenni, retteghetek. De ellenben mikoron a magyar nemzetnek nyomorúlt sorsán gondolkodkodám, igaz religiónknak láb alá tapadtatására való gonosz intentumukat mikoron sok felől bizonyosan hallanék, igazán mondom, hogy meggyőzött nemzetemhez való igaz affectusom, az igaz istennek igaz tiszteletihez való nagy zélusom, és magamban elvégez-tem, hogy az isten tisztessége mellett nemzetünknek szabadságáért kitámadjak...”.14 Ebben a le-velében a fejedelem tájékoztatja Rákóczyt arról is, hogy a kiinduláshoz miféle előkészületeket tett eddig, amelyeket, tegyük hozzá, igen nagy titoktartás övezett, most azonban már nem kell titkolni, sőt, mielőbb tudatni kell azokkal az urakkal, akiknek támogatását reméli a Magy-ar Királyságban. Előszöt is azt tudatja, hogy a török császárt „reconciliálta”, azaz megbékélt és megegyezett vele, amelyről tegnap kapott értesítést követétől, aki még útban van hazafelé a Portáról; a második fundamentumot pedig a csehekkel vetette meg, akik az üzenték neki, hogy „semmiben magyar nemzettől különbözni nem akarnak”, válaszul követét küldte Prágá-ba, és megüzente, hogy elindul hadaival.

Most érkeztünk el legelsőként idézett Révay Péternek írott levél folytatásához, amelyben ugyan „kevés szóval”, de a fejedelem maga fogalmazza meg támadásának okait: „valamenny-iszer való frigy kötésünk és annak erősítésére diplomák cserélése forgott közöttünk az austriai házzal, ugyanakkor mindjárást sokkal bizonyosabb látható jeleit mutogatták és tapasztaltuk mi is az frigy ellen mind titkon s mind nyilván való ellenséges practikájoknak: melyet noha nyilván tudtunk s megtapasztaltunk, de tűréssel, hallgatással istenben és igazságunkban való bízással töltöttük időnket.” Ezt követően felsorolja a vallásgyakorlásban esett sérelmeket, amel-lyel kapcsolatban az Erdélyhez közelebb eső vármegyék urai sokszor megkeresték őt, és arra utaltak, hogyha onnan megsegítették Erdélyt és a fejedelmet ellenségei ellen, akkor most azt kívánná a „háládatosság”, hogy amikor ők hitükben sérelmet szenvednek, a fejedelem is segít-se meg őket; végezetül kifejti ebben a levelében, hogy a cseh felkelés most alkalmat szolgáltat a kitámadásra, aminek pedig ő jó „fundamentumot” vetett.15

Mindezek után 1619. augusztus 27-én indította el hadait Felső-Magyarországra, annak „fő-városa”, Kassa felé, hogy egy igen bizonytalan kimenetelű háborúba kapcsolódjon.

Összegzésképpen néhány gondolatot tennék hozzá az előbbiekben hevenyészetten áttekin-tett eseménysorhoz. Az erdélyi fejedelmek vonzalma Felső-Magyarország iránt nem újkeletű, hiszen a korábbi évtizedekben is egyetlen terjeszkedési lehetőségként ez az irány kínálkozott a fejedelemség számára. Kassa mint partialis országgyűlések színhelye és a felső-magyarors-zági régió fővárosa amúgy is volt már fejedelmi székhely Bocskai István rövid uralma alatt, de ezenfelül a terület vallási megosztottsága, illetve az itt lakó hajdúk bizonytalan hovatartozása miatt az itteni vármegyék egy része amúgy is Erdély felé „gravitált”- ahogy Szilágyi Sándor találóan megjegyezte. Másrészről azonban meg kell jegyezni, hogy a 16 – 17. században a ma-gyar királyok mindig is fenntartották jogigényüket a magyar Szent Koronához tartozó Erdélyre és a Partiumra, és kötelességüknek érezték annak megszerzését. Ennélfogva, ha bármelyik fél részére lehetőség mutatkozott érdekei érvényre juttatására, nem válogattak az eszközökben. A császári-királyi kormányzat a Bethlen fejedelmi székbe kerülése óta eltelt esztendőkben fo-

14 Bethlen Gábor levele Rákóczy Györgynek, Gyulafehérvár, 1619. augusztus 18. Uo. 118 – 120.15 Lásd 1. jegyzet.

48

Oborni Teréz

lyamatosan hatalmának megbuktatására törekedett, ezt maga a fejedelem jól látta, és bár diplo-máciai eszközökkel rendkívül ügyesen tudta elhárítani az akadályokat, folyamatosan készült-ségben tartotta hadait a nyugati végeken, mert bármikor számított egy fegyveres támadás lehe-tőségére Magyarország felől. Ezért, amikor eljött a „bona occasio” ideje, azt nem megragadni csak egy sokkal kevésbé nagyratörő és kevésbé magabiztos, kevésbé az uralkodásra termett embertől lett volna várható. Bojti Veres Gáspárnak a fejedelemről írott szavai talán e pillanat-ban feleltek meg leginkább az igazságnak: „Gábor viszont kora ifjúságától kezdve magasabbra nézett, ékesszóló, merész, magabiztos, semmit lehetetlennek nem tartó ifjú volt.”

Sedmohradské pozadie protihabsburských ťažení Gabriela Betlena

Resumé

Štúdia sumarizuje predpoklady a príčiny, ktoré na jeseň 1619 zapojili sedmohradské knieža Gabriela Betlena do 30-ročnej vojny vyvolanej povstaním českých stavov. Predovšetkým sa venuje stretom vojvodu a habsburského maďarského kráľa. Betlen získal titul vojvodu na je-seň 1613 za masívnej osmanskej podpory, čo prekážalo viedenskej ústrednej vláde, keďže jeho predchodca, habsburský sympatizant Gabriel Bátory bol násilím odstránený. Proti Betlenovi boli priebežne organizované vojenské a politické akcie. Predpokladalo sa, že mier medzi zú-častnenými stranami zjedná tzv. trnavská dohoda zo 6. mája 1615. V tejto dohode Betlen uznal, že Sedmohradsko je súčasťou uhorskej svätej koruny a patrí pod zvrchovanosť uhorského krá-ľa. Podpisom trnavskej dohody Betlen preukázal nielen svoj výnimočný cit pre politiku, ale aj to, že kráča v stopách svojich predchodcov, keďže vo vzťahu k Sedmohradsku bola nutná dohoda oboch impérií. Aj po podpise trnavskej dohody pokračovali konflikty na hraniciachSedmohradska a Uhorského kráľovstva. Dokonca Porta predstavila nového kandidáta na sed-mohradského vojvodu – Juraja Homonnaiho, ktorého protežovala habsburská strana. Betlenovi sa len šikovným politickým manévrovaním podarilo zažehnať nebezpečenstvo, ktoré hrozilo počas jeho vládnutia. V roku 1619, hneď ako sa dozvedel o vypuknutí povstania českých sta-vov, požiadal Portu o povolenie vystúpiť proti habsburskému panovníkovi so zbraňou v ruke. Potom, ako ho získal, na výzvu hornouhorskej vysokej šľachty (Juraja Rákociho, Imricha a Ju-raja Turza atď.) sa pohol so svojím vojskom zo Sedmohradska.

The Transylvanian Background of the Anti Habsburg Campaigns of Gábor Bethlen

Summary

The study summarizes the preconditions and reason that led Gábor Bethlen to join the events of 30-years war initiated by the uprising of Czech orders. It focuses especially on the conflictsbetween Bethlen and the Hungarian Habsburg king. Bethlen became the Duke of Transylvania in the fall of 1613 massively supported by the Ottomans. This step inhibited the Vienna s central

49


government, because the ancestor of Bethlen, Gábor Báthory, who sympathized with Habsburgs, was violently defeated. There were more political and military actions led against Bethlen. It was supposed that so-called Treaty of Trnava from 5th May 1615 will put an end to this contradiction. Signing this treaty Bethlen accepted that Transylvania was the part of Hungarian Saint Crown thus accepting the supremacy of the Hungarian king. The Bethlen s sign on the treaty shows his outstanding sense for politics but also the fact that he followed the steps of his ancestors, because the matters of Transylvania were always the subject of agreements of both empires. Although the Treaty of Trnava was signed the fights conituned on the bordersof Transylvania and Hungarian kingdom. Ottomans had even introduced a new candidate for the Duke – György Homonnai, who was strongly promoted by the Habsburgs. Bethlen was able to stand his endangered position only through clever political manoeuvres. In 1619, as soon as he got an information that the order uprising in Bohemia had bursted out, Bethlen applied at Ottomans for permission to join anti-habsburg party. After gaining the permission he had accepted the appeals from the upper-hungarian nobles (György Rákóczi, Imre and György Thurzó etc.) he started moving with his army from Transylvania.

50

Protihabsburské povstania a emancipácia národností Uhorska

Ivan Mrva

V protihabsburských povstaniach v 17. a na počiatku 18. storočia popri náboženskom a po-litickom motíve hrali dôležitú úlohu aj motívy národnostné, ktoré mali však prevažne proti-nemecký charakter. Popri snahe eliminovať Nemcov resp. cudzincov z dôležitých funkcií vo vojenských, štátnych a cirkevných orgánoch a nahradiť ich ľuďmi domáceho pôvodu najvý-raznejšie do popredia vystupuje snaha Slovákov a Maďarov o emancipáciu v slobodných krá-ľovských mestách. Cieľom bolo získať zodpovedajúce pozície v mestskej samospráve. Popri týchto dvoch hlavných tendenciách pozorujeme v období protihabsburských povstaní silnejúce prejavy národného uvedomenia, pravda zmiešané s uhorským patriotizmom a protinemeckým radikalizmom, ktoré z dôvodov náboženských, sociálnych a politických latentne prežívajú u obyvateľstva Uhorska, no najviac sa prejavujú u privilegovanej šľachtickej vrstvy.

Už počas zápasu o uhorskú korunu medzi Jánom Zápoľským a Ferdinandom Habsburským prívrženci národného kráľa často používajú protinemecké heslá a snažia sa vyvolať vlastenecké nálady všetkých obyvateľov bez ohľadu na spoločenské zaradenie.

V roku 1530 vydal najvyšší kapitán Zápoľského vojska Peter Kostka zo Sedlíc výzvu ku šľachte a aj k sedliakom Nitrianskej a Tekovskej stolice ako aj celej Matúšovej zeme na obranu vlasti, Uhorského kráľovstva, proti Nemcom najväčším, nepriateľom tohto kráľovstva a kráľa.1 Pravda popri patriotických výzvach zmiešaných s nacionálnym kontextom na obyvateľov pod-danského stavu účinkoval Kostkov prísľub slobody a na ostatných hrozba hrdelným trestom a konfiškáciou majetku. Je to dôkaz, že uhorsko-nemecký antagonizmus, latentne prežívajú-ci z dávnych dôb, sa v prvých decéniách 16. storočia a najmä v časoch občianskej vojny me-dzi Jánom Zápoľským a Ferdinandom Habsburským dosiahol vrchol a môžeme ho pozorovať na mnohých miestach. Keď sa roku 1527 mesto Bardejov priklonilo na stranu Ferdinanda I. Habsburského, Zápoľského strana to jednoznačne charakterizoval ako urážku uhorského ná-roda a prejav nenávisti k uhorskému jazyku a národu. Bardejovskí nemeckí mešťania dokázali z podpory Ferdinanda vyťažiť aj to, že im kráľ roku 1530 udelil právomoc zamedziť ďalšie

1 Petrus Kozka de Sedlicz supremus capitaneus partium superiorum et consiliarius regiae Majestatis uni-versis et singulis magnificus et egregiis ac nobilibus et alterius universis status et conditione hominibus,item colonis singulis eiusdem dominorum et nobilium in Nitriensem et Barsiensem comitatibus et inhabita-toribus terre Mathyusfeldii salutem et favorem. Cum autem necessitas regni et maxima vigarum pro defen-sione hujus regni Hungariae patriae vero contra alemanorum hostes manifestissimos Regis et Regium vos comuniter et universtaliter consurgere armata manu commitimus igitur vobis et cuilibet virum autoritate et personae Regiae majestatis domini nostri generosisimi firmissimi quatenus statius, statim visis literispresentibus absque ulla mora. (Výzva je datovaná 25. apríl 1530) Maďarská štátna knižnica Sečianskeho (Magyarországos Szécheny konyvtár) Odelenie rukopisov, Fol. lat. 3804/IV, s. l33 súčasný opis.

51


usadzovanie Slovákov a Poliakov v meste, pretože medzi nimi vznikali časté nedorozumenia pre rozdielnosť reči a národnosti.2

Osmanská okupácia južných častí krajiny v nasledujúcich rokoch národnostné spory vo via-cerých smeroch vyostrila, vzhľadom na prílev nenemeckého obyvateľstva, najmä však maďar-skej šľachty z južných a stredných častí krajiny do slobodných kráľovských miest na severe. Príchod utečencov nadobudol v štyridsiatych rokoch 16. storočia masový charakter. Už v roku 1541 vyzval kráľ mesto Trnavu, aby všetky uvoľnené byty rezervovali pre potreby utečencov. Okrem množstva duchovných osôb, šľachty a zemianstva boli medzi nimi aj „hostia“, ktorí sa zhromaždili na bratislavských lúkach, ktorých na žiadosť ostrihomského arcibiskupa Pavla z Vardy mala Trnava prijať. Nával rôznorodého maďarského živlu mesto len nerado prijímalo. K starým rozporom medzi nemeckým a slovenským obyvateľstvom Trnavy, ktoré musel nie-koľkokrát urovnávať už kráľ Matej Korvín, pribudol ďalší prvok. Šľachta sa vehementne doža-dovala svojich práv. Na sneme v Trnave v roku 1545 prepukol hnev trnavských Maďarov natoľ-ko, že sa ozývali hlasy, že najlepšie bude Turkom sa poddať a tým urobiť koniec nemeckému panstvu v zemi. Otvorene sa vyhrážali mestu Trnave a hrozili pozabíjať trnavských Nemcov a Slovákov.

Národnostné diferencie a majetkové spory medzi národnosťami musel riešiť Ferdinand Habsburský zvláštnym privilégiom zo 4. apríla 1551, ktorým všetky tri národnosti v meste zrovnoprávnil. Richtár sa volil striedavo Nemec, Maďar a Slovák, zastúpenie v rade bolo pa-ritné. Sporné pozemky v meste pririekol cirkvi, ostatné sa mali rozdeliť medzi obyvateľov všetkých troch národností, podľa počtu obývaných domov. Plnenie tohto ustanovenia sa kaž-doročne kontrolovalo. Ferdinandovo privilégium pre Trnavu z roku 1551 je súčasne posledným zásahom panovníka v národnostných sporoch v prospech nenemeckých národností. V ďalšom vývoji prebrali úlohu zástancov práv nenemeckých národností v mestách stavy a palatín.3

Vzťahy medzi Slovákmi a Maďarmi boli v tomto období oveľa pokojnejšie najmä vzhľadom na nemeckú supremáciu. To však neznamená, že medzi obidvomi domácimi národnosťami ob-čas nedochádzalo k prejavom vzájomnej nevraživosti. Cechové artikule trenčianskych krajčí-rov z polovice 16. storočia obsahujú medzi iným aj nariadenie, že v cechovom zhromaždení nikto nesmie hovoriť po uhersky ( t. j maďarsky) pod pokutou štyri denáre, ale len po slovensky alebo moravsky.4 Aj okolnosti odpadnutia ostrihomského arcibiskupa Pavla z Várdy od národ-ného kráľa Jána Zápoľského a jeho prechodu na stranu Ferdinanda Habsburského mohli mať národnostné pohnútky, ako to naznačuje kronikár Ján Sriemsky.

V súvislosti s následkami pätnásťročnej vojny a inváziou cisárskych vojsk do Sedmohradska v prvých rokoch 17. storočia sa zvýšilo napätie a rozmnožili sa konflikty medzi nemeckýmobyvateľstvom na jednej strane a Slovákmi a Maďarmi na strane druhej. Spočiatku však domi-novali otázky náboženské, vyvolané predovšetkým zásahom proti evanjelikom v Košiciach za-

2 VLACHOVIČ, J: Národnostné boje v mestách na Slovensku v 16. a 17. storočí. In: Slováci a ich národný vývin Bratislava 1969, s. 77 – 78.

3 Tamže, s. 76 – 77.4 Kamín: O záležitostiach a obyčajoch stolice Stolice Trenčianskej a Svob. a Kráľ. Mesta Trenčína. Podáva

HOLUBY J. Ľ:. In: Slovenské pohľady, ročník 1910, s. 133.

52

Ivan Mrva

čiatkom roku 1604 a povestným zákonným článkom číslo 22 z roku 1604, obnovujúcim všetky doterajšie právne normy z predchádzajúcich dôb proti „bludným učeniam“.

Na čelo odboja sa postavil Štefan Bočkaj, ktorý sa s pomocou hesiel o ochrane viery a slo-body snažil prilákať pod svoje zástavy čo najviac stúpencov, a tak zaistiť úspech celému podni-ku. Popri náboženskom a politickom motíve bol od počiatku Bočkajovho povstania dôležitý aj národnostný aspekt. Košickí mešťania odmietli otvoriť brány Barbianovi de Belgiojosovi, keď sa po porážke pri Dioseku pokúsil stiahnuť zvyšky svojich oddielov pod ochranu mestských múrov, lebo mali v živej na pamäti odobratie kostolov. Rovnako sa však obávali vpustiť do mes-ta Bočkajových hajdúchov, lebo sa množili povesti, že hodlajú pozabíjať cisárskych a Nemcov. Ich obavy sa zmenšili, keď vyslanec mesta Varanay, rozhodnutím rady poslaný k hajdúchom zvestoval, že prišli iba kynožiť pápežencov.5

O niečo neskôr aj Štefan Bočkaj rozposlal z Košíc, ktoré si zvolil za svoju rezidenciu, do všetkých stolíc a kráľovských miest patriotické proklamácie, vyzývajúce vlastencov k záchrane ozajstného kresťanského náboženstva a slobody národa. Bočkajove výzvy sa nestretli s veľkým nadšením najmä vo východoslovenských mestách združených v Pentapolitane. Bočkaj ako kal-vín a jeho divokí hajdúsi u evanjelického obyvateľstva prevažne nemeckej národnosti vyvolá-vali strach . Naopak, prešovskí mešťania vpustili do mesta zdecimované jednotky pomocného zboru vedeného Jurajom Bastom, keď museli začiatkom decembra ustúpiť od Košíc. Basta pri-sľúbil, že do náboženských záležitostí v meste sa starať nemieni, a to Prešovčanom stačilo.

Pred vypuknutím Bočkajovho povstania bola v stredoslovenských banských mestách mi-moriadne napätá situácia medzi oboma hlavnými národnosťami. Slovenská časť obyvateľstva najmä v Banskej Bystrici, Krupine a čiastočne aj v Kremnici zaujímala už vtedy voči nemecké-mu patriciátu nepriateľské stanovisko a do Bočkajovho odboja vkladala isté nádeje na zlepšenie svojho postavenia. 26. novembra 1604 banskobystrická mestská rada napomínala obyvateľstvo k vernosti a poslušnosti a vyzvala obe národnosti, aby držali spolu, navzájom sa nesvárili a Slo-váci aby pod trestom smrti sa neodvážili povstať proti Nemcom.6 Mesto sa napokon za drama-tických okolností poddalo Bočkajovcom, keď predtým vyhorelo a nemecká posádka spolu s ko-morskými úradníkmi, ktorá ho mala brániť, odtiaľto utiekla. Krupinu mali brániť vojaci z Hep-tapolitany, ale ako do potvrdenia odchádzajúcim vojakom zaznačila krupinská mestská rada

5 Varanay, sám nepochybne maďarskej národnosti oznámil: „alhier kommen nur die papisten auszurotten“. HARČAR, A: Historický význam protireformácie v Košiciach v roku 1604. Budapešť 1942, s. 84.

6 „...zur Treu, Gehorsam und Standhaftigkeit, dass sie sich in dieser - Rebellion wie sichs geburt noch ferner verhalten sollen“ - , „dass eine und die andere Nation - einigsey und eine von der andern (in margine: viel weniger Ihr Majestát oder Obrigkeit) nicht so schimpflich oder spôttlich nachrede, und sich die windische Nation wider die deutsche nicht auflehne bei Leibesstraf.“ (Protoc. 1604/7, č. 38).

Po príchode cisárskych vojsk museli všetci mešťania zložiť panovníkovi prísahu po slovensky a po ne-mecky. Keď cisársky komisár žiadal aj reverz mestská rada odpovedala, že občania mesta neodpadli od kráľa a ani tí čo sa dali na Bočkajovu stranu mu neprisahali a ani mesto neopustili ale urobili to komorskí úradníci potom, čo mesto vyhorelo a nemecké vojsko odtiaľto utieklo, čím bolo mesto prinútené sa vzdať a odprisahať vernosť. MARKOV, J.: K dějinám zák. čl. 13:1608 a. cor. v B. Bystřici (1609 – 1614). In: Pocta k šesťdesiatym narodeninám dr. Karla Laštovku. Knihovňa právnickej fakulty Univerzity Komenského v Bratislave. Sväzok 45, Bratislava 1936, s. 235 – 255.

53


„držali sa statočne a verne, ale keď pre zradu bezbožných Slovákov sa mesto vzdalo, odtiahli“.7 Zásluhou úspechu povstania pod vedením Bočkaja sa dostal zápas o emancipáciu slovenského a maďarského obyvateľstva do rozhodujúcej fázy. Vzhľadom na predchádzajúce konflikty saniet čomu diviť, že sympatie slovenského a maďarského obyvateľstva boli na strane povstalcov. Aj preto jedným z bodov krupinského a košického povstaleckého snemu sa stala otázka právne-ho postavenia obyvateľstva domáceho pôvodu v mestách. Ale 15. zákonný článok snemového zhromaždenia v Košiciach o národnostnej rovnoprávnosti, ktorý bol pojatý aj do viedenskej mierovej zmluvy, vyvolal prudký odpor najmä zo strany Heptapolitany. Predstavitelia miest ho odmietali akceptovať. Na pokorunovačnom sneme v Bratislave roku 1608 stavy prijali zákon číslo 13, ktorý ustanovil, že mestské úrady majú byť obsadzované mixtim et alternatim, sine ullo religionis discrimine Hungaris, Germanis Bohemis seu Sclavis. Poslená klauzula článku pridaná pravdepodobne panovníkom po intervencii niektorých mestských vyslanectiev – „sal-vis tamen privilegiis in quorum usu fuerunt permananetibus“.

Tým získali mestá prostriedok pomocou ktorého aj naďalej odmietali uvádzať snemové uznesenia o rovnoprávnosti do života. Najvýhodnejšie podmienky na zdolanie odporu nemec-kého patriciátu sa ukázali v Krupine. Mesto bolo stálym sídlom protitureckej posádky, ktorá sa skladala z členov maďarskej a slovenskej národnosti a velili jej uhorskí velitelia. V neposlednom rade tu hrala úlohu aj skutočnosť, že Krupina nepatrila do Zväzu banských miest, teda do Heptapolitany.8 Hoci na začiatkom 17. storočia Slováci boli v Krupine vo väčšine, na správu mesta nemali vplyv. Nemecké meštianstvo nepripustilo zvoliť do samosprávnych orgánov ani jedného Slováka alebo Maďara napriek zákonnému článku 62. z roku 1563. Nemecká menšina svojvoľne nakladala s mestským majetkom a takisto rozhodovala o majetku občanov. Krupinskí Nemci vykonávali aj sudcovskú moc a keďže mesto užívalo právo meča často zaujato rozhodo-vali aj o živote a smrti svojich spoluobyvateľov inej národnosti. Hoci Nemcov bolo stále menej, služby Božie si odbavovali vo veľkom chráme, Slováci len v malej, skromnej modlitebni, ktorá stála za múrmi mesta. Nemecký kňaz bol hlavným farárom a mal dostatočné príjmy z mesta, slovenský bol len slabo platený, nemeckému farárovi podriadený kazateľ.9 Krupinskí Nemci sa nechceli podvoliť krajinským zákonom, ako to už demonštrovali v súvislosti s článkom 62 z ro-ku 1563 a neboli ochotní akceptovať ani zákon z roku 1608, ktorý nariadil, aby v slobodných kráľovských mestách richtári a radní páni, ako aj iní úradníci, striedavo a spoločne z Maďa-rov, Nemcov a Čechov alebo Slovákov boli volení, bez rozdielu náboženstva. Zákonný článok 44 z roku 1609 stanovil sankciu 2 tisíc zlatých tým mestám, ktoré tento zákon nerešpektovali.

7 Banskomestskí vojaci dostali od mesta Krupiny Passzetl (potvrdenie), že sa držali – „aufrichtig un ehrlich, aber weil die Gottlose Gemein Windischer Nation also schwierig worden, undt die Stadt aufgeben, sind sie abzogen.“ MATUNÁK, M.: Z dejín slobodného a hlavného mesta Kremnice. Kremnica 1926, s. 402.

8 VLACHOVIČ, J.: c. d., s. 82 – 83. O tom, aký vysoký bol počet slovenských vojakov na tomto úseku protitureckej obrany svedčí aj skutoč-

nosť, že podľa záznamov tunajšieho evanjelického kňaza roku 1618 pristúpilo k večeri Pánovej 12 088 Slovákov a 338 Nemcov. Keďže počet Slovákov býval po iné roky obvykle asi desaťkrát nižší, pripisuje sa tento nárast vojsku, ktoré tiahlo proti Turkom a v Krupine pristúpilo k prijímaniu. SLÁVIK, J.: Slovenské povstanie v Krupine roku 1614. In. Slovenské pohľady rok 1909, s. 2 – 3.

9 Aj v mestských písomnostiach je medzi nimi značný rozdiel. Nemecký je nazývaný Reverendisimus ac cla-ris Dominus Pfarherr, slovenský Reverendissimus Dominus windischer Prediger. SLÁVIK, J.: c. d. s. 3.

54

Ivan Mrva

Krupinskí Nemci vyslali na krajinský snem do Bratislavy a k palatínovi Jurajovi Turzovi dvoch mešťanov ako vyslancov, Jána Wintera a Abraháma Unverzagta, aby proti spomenutým už vy-neseným krajinským zákonom slávnostne protestovali, lebo sú v rozpore so zvykmi, slobodami a výsadami. Novozvolený palatín im roku 1610 vydal o proteste listinu. Nemci sa spoliehali na panovníkov dvor, kde v poslednom čase často našli podporu. Krupinskí Slováci a Maďari sa však so svojimi konkrétnymi ponosami obrátili na palatína. Urobili tak spoločne. Vo svojej maďarskej prosbe sa žalovali, že Nemci svojvoľne nakladajú s mestským majetkom, že v noci pobrali víno z mestskej pivnice, predali jeden mestský dom a peniaze si privlastnili, fundá-cie a poručenstvá používajú nie k obecnému dobru, ale pre svoju potrebu. Chcú i ďalej udržať zvyk, aby senát bol volený len predošlým senátom a nie podľa krajinských zákonov, celou ob-cou. Povšimnutiahodný je aj dvanásty bod sťažnosti:10 „Ilyen becsületünk vagyon az Németh elött: hogy azt mondanak: nintsen néktek Magyaroknak és Tótoknak királlyotok, nem is lészen soha, nem is érdemlitek, mert árulók vagytok“. (Takto nám Nemci nactiutrhajú, keďže hovoria, vy Maďari a Slováci nemáte kráľa a ani ho nikdy nebudete mať, nezaslúžite si ho, lebo ste zrad-covia.) Krupinskí Nemci dokonca zvykli ponižovať Slovákov aj tvrdením, že Nemec aj keby tri dni visel na šibenici a odrežú ho, je ctihodnejší ako sto Slovákov. Palatín Turzo 8. januára 1611 napísal richtárovi, prísažným mešťanom a prísediacim mesta Krupiny, že je proti nim podaná žaloba v súvislosti s nedodržiavaním 44. zákonného článku z roku 1609, keďže do mestských orgánov volili len Nemcov a Maďarmi i Slovákmi opovrhovali, čo sa trestá pokutou 2 tisíc zlatých. Vyzval ich, aby spomedzi seba vyslali štyroch Nemcov, štyroch Maďarov a štyroch Slovákov, s ktorými by celú vec doriešil. Krupinský senát výzvu ani neodkladal a vyslal splno-mocnencov. A tak už 24. januára 1611 palatín v prítomnosti Petra Revaja, strážcu koruny a tur-čianskeho župana ako aj Theodosia Sriemskeho, prísediaceho kráľovskej tabule, vyniesol výrok. Krupinským mešťanom prikázal, aby richtár bol volený všetkými mešťanmi spomedzi troch národností a nie senátom, ďalej, aby celá obec volila do vonkajšej rady 8 Nemcov, 8 Maďarov

10 „Azért Nagyságos kegyelmes Urunk, ezek mind az mi panaszink az Német Tanácsra, melyet im rendszerént az Nagyságod eleiben számlálni akarunk.

Elsó panaszunk ez kegyelmes Urunk: hogy az mi régi Preedecessorintúl, az Templomhoz maradtanak. ugymint: sok szép szántófôld, szólló, rétek stb. ezeket ók mind el adták és el vesztegették: ennek a pénzit hová kôltôtték, senki nem tudgya. Ad communo bonum nem convertáltak.

Második: Az városnak volt egy szép kóháza, mely meg ért tobbet ezer forintnál: azt csak három száz forin-ton vesztegették el magok kôzôtt.

Harmadszor: az Várasnak pohári, eziist kanalai, ón tálak, tányerok vóltanak: ezt is mind el vesztegették: nem tudgyuk hova tették‘? adgyanak okot rola, hová tették ? Az orgonára penzt szedett Rozman Pál az ô biróságában, és az Tóth szentegyház épuletire is pénzt szedett az kozségben: azt is mága szuikségére convertálta...

Kilenczedszer: Oly tékozlók, hogy immár nappal, elóttúnk nem merik tékozlani: éjel setétben akartak az Váras pinczeiból az Váras borat ki vonyatni, ha esziinkben nem vettíink volná az kozség, ki tudgya mennyit vonatták vólna ki? Egy Isten-félo Matrona hagyot f. 400. hogy az Ispitált, és az Szentegyházat épétsék: csak az Ispitálnak az keréttését sem epíttették meg.... Tizenkettôdszor: Ilyen becsiiletiink vagyon az Németh elôtt: hogy azt mondanak: nintsen néktek Magyaroknak és Tótoknak királlyo-tok, nem is lészen soba, nem is érdernlitek, mert árulók vagytok. Még azt is mondták, hogyha az Német, harmadnapig fíigg a/, akasz--tófán, és le vágjak, fel kolhet, tisztességesb mégis 100 tóthnál etc.

Nagyságodnak alazatos szolgai, Korponán lakozó Magyarok és Tótok.“

55


a 8 Slovákov, ak by Maďari neboli, mal sa tento počet doplniť spomedzi Slovákov. Z nich malo byť zvolených šesť Nemcov, traja Maďari a traja Slováci do vnútorného senátu a z každej ná-rodnosti po jednom pokladníkovi. A keďže slovenský kostol bol pre Slovákov malý, vo väčšom, doposiaľ nemeckom chráme majú byť vždy najprv slovenské a potom nemecké služby Božie.11 Krupinskí Nemci kapitulovali a znovu volili mestskú vrchnosť. Prvým nenemeckým richtárom sa stal Maďar Ladislav Palašty. V nasledujúcom roku bol za richtára zvolený Ondrej Piatok, a tak sa menili richtári zo všetkých troch národností. Udržiavanie národnostnej rovnoprávnosti sa v počiatočnom štádiu nezaobišlo bez komplikácií a obetí, o čom svedčí podozrivá samovraž-da slovenského kazateľa Cabana a poprava Jána Lacu roku 1614. Národnostná rovnoprávnosť zostala však v platnosti až do zániku nemeckej menšiny v Krupine.

Dramatickejší a oveľa dlhší bol priebeh boja o uvedenie zákonného článku o národnostnej rovnoprávnosti do života v Banskej Bystrici. Zápas slovenského obyvateľstva za zrovnopráv-nenie mal v 17. storočí kľúčové postavenie v riešení národnostnej problematiky v mestách v Uhorsku. Nemecké meštianstvo Banskej Bystrice malo veľkú oporu v úradníkoch Komory, v ďalších mestách Pentapolitany a nepochybne jeho účinný odpor ovplyvnila aj skutočnosť, že na rozdiel od Krupiny v mnohých okolitých obciach prevažovali Nemci.12

Vzhľadom na skutočnosť, že definitívne vyriešenie národnostných vzťahov v BanskejBystrici sa uskutočnilo až po zásahu palatína Pavla Pálfiho roku 1650, bystrickí Slováci a Ma-ďari vkladali nádeje aj do nasledujúcich protihabsburských povstaní. Kremnický komorský gróf písal roku 1650 Dvorskej komore, že roku 1644 slovenskí mešťania Banskej Bystrice, ako prví poslali vyslancov k Jurajovi I. Rákocimu, aby sa mu poddali a s ním sa spojili, čo muse-li nasledovať aj Nemci a otvorili mu brány. Slováci sa Nemcom vysmievali, a tým hanili aj cisársku výsosť, keď hovorili, kde je teraz ten nemecký cisár, ktorý Nemcov zachráni pred Rákocim.13

Ťaženia Gabriela Betlena výraznejšie neprispeli k posilneniu postavenia slovenskej a ma-ďarskej národnosti v slobodných kráľovských mestách. Sedmohradské knieža voči nemeckému patriciátu banských miest a úradníctvu komôr viedol odlišnú politiku. Na rozdiel od protine-meckého zamerania Bočkajovho povstania Betlen sa snažil získať pre svoj boj nemecké oby-vateľstvo banských oblastí. Najmä prvé obdobie Betlenovej vlády v banských mestách bolo vyplnené pozoruhodným úsilím skonsolidovať pomery a vytvoriť z banských miest stály zdroj príjmov. Najmä po snemových rokovaniach, dejiskom ktorých urobil Betlen v auguste 1620 Banskú Bystricu, a po jeho zvolení za kráľa, považovali banské mestá jeho vládu za trvalú a snažili sa získať si dôveru a sympatie u sedmohradského kniežaťa. Kladne tu pôsobili v tomto smere aj niektoré Betlenove nariadenia, ako zvýšenie cien striebra pri výmene od banských podnikateľov a nariadenie Betlenovho hlavného komorného grófa Jaroslava Zmeškala z 13. no-

11 SLÁVIK, J.: Slovenské povstanie v Krupine roku 1614. In: Slovenské pohľady rok 1909, s. 5.12 O zápase banskobystrických Slovákov pozri bližšie MARKOV, J.: c. d., s. 233 – 255.13 „die windische Bürgerschaft (B. Bystrice) - demRagozischen Vortrab entgegengesandt, demsel-

ben – zu huldigen, sich verbunden,wordurch die teutsche Nation nachzufolgen gezwungen wor-den, – demselben – Thür und Thor eröffnet –, geschweigen, wie schimpflich und spöttlich einer und andere Ihr K. M. mit Worten und Fragen, wo nun jetzo der Teutschen Kaiser wäre, dass er käme und die Teutschen von Ragoczi erlöse, traktieret. MARKOV, J.: c. d. s. 235.

56

Ivan Mrva

vembra 1620, podľa ktorého sa povolilo aj úradníkom banských komôr a podnikov zúčastňovať sa slobodne na banskom podnikaní, čo sa im za cisárskej správy prísne zakazovalo.14

V dobe najväčšieho vplyvu Gabriela Betlena na území Uhorska pod kontrolou Habsburgovcov sa stretávame s čoraz častejším kultúrnym a neskôr aj jazykovým hungarizmom slovenskej šľachty. Spočiatku si začínajú meniť mená a prispôsobovať maďarskému jazyku. Z roku 1627 pochádza pekná slovenská listina, v ktorej sa dočítame: „Ja Ján Borčáni, syn nekdy Štefana Borčanského“.15 Otec bol ešte Borčanský z Borčian, syn už Borcsány de Borcsán. Maďarský i slovenský šľachtic spolu rebelujú proti Viedni. Heslá o slobode či už náboženskej alebo poli-tickej nezostali bez účinku. Slovenský šľachtic vidí v maďarsky hovoriacich sedmohradských zemanoch a v Sikuloch nositeľov slobody. Aj preto miesto Borčanských sa množia Borčániovci, miesto Kubínskych Kubíniovci, Svatojánskych Sentivániovci, Orechovských Dióšiovci, Novanských Ujfalušiovci a tak ďalej.16

Utlmený zápas za emancipáciu vzplanul novou silou opäť až za povstania Juraja I. Rákociho. Podľa hlásenia banskobystrickej komory z roku 1647 povstali slovenskí obyvatelia v meste nie-len proti magistrátu, ale proti všetkým Nemcom a chceli si násilím dosiahnuť zrovnoprávne-nie s Nemcami. Podporovala ich aj šľachta. Komora poukazovala na nebezpečenstvo, ktoré ustúpením požiadavkám Slovákov hrozí všetkému nemectvu. Vyslovuje obavu, že aj v Levoči, na Spiši a na ostatných miestach budú Nemci zatlačení a ohrozí to aj postavenie nemeckého úradníctva. Hnutie v Banskej Bystrici vyvrcholilo roku 1650. Spor riešil palatín Pavol Pálfi.Z tohto boja vychádzajú Slováci víťazne, nemecká strana vcelku ani veľký odpor nekládla a vy-hradila si pre seba len právo (hospodársky veľmi významné) ringových mešťanov „circularis praerogativa“, navrhovať kandidátov na úrad richtára a užívanie hlavného kostola. Dôvody nemeckej strany proti požiadavkám Slovákov sa obmedzili na patetické vyhlásenia so šovinis-tickým nádychom o záslužnom diele Nemcov v banských oblastiach a mestách a odvolávajú sa na silu a nenahraditeľnosť nemeckej kultúry aj pre Slovákov. Príslušníci nemeckého patriciátu a úradníctva sa často uchyľovali k nečestným spôsobom. Správca mediarskeho podniku v liste palatínovi z 3. januára 1650 označil Slovákov za vyložených kramárov, pivovarníkov a zlých remeselníkov, ktorí vraj ohrozujú erárny mediarsky podnik. Narážal pritom na požiadavku cisára, aby palatín pri riešení sporu dbal na záujem baníctva a banských komôr, snažiac sa oso-čovaním Slovákov dosiahnuť zrušenie rozhodnutia.17

Boj kurucov bez ohľadu na ich slovenský alebo maďarský pôvod pod Tököliho vedením vypĺňa tragické obdobie od začiatku 70. rokov 17. storočia. Aj v tomto období sa národnostné otázky dostávajú na program dňa, aj keď hlavným motívom odboja boli dôvody náboženské a politické. Vo viacerých smeroch môžeme pozorovať isté paralely s Bočkajovým odbojom. Kurucký odboj je predstavovaný ako boj proti násilníckym Nemcom aj v rozkazoch tureckého

14 VLACHOVIČ, J.: c. d. s. 87.15 Slovenský národný archív Bratislava (ďalej SNA) Rod Zay z Uhrovca, lit. N fasc. 4, torzo archívu rodu

Borčáni z Borčian.16 Paralely s dobou Betlenovou poskytuje aj prvá polovica 19. storočia, keď osvojenie maďarčiny a splynutie

s maďarským elementom je vlastne známkou patriotizmu a pokroku, naproti tomu pridržiavanie sa slaviz-mu je regres, zaostalosť a v konečnom dôsledku podvracanie vlasti.

17 VLACHOVIČ, J.: c. d., s. 88.

57


sultána. Mohamed IV. 19. júla 1681 nariadil sedmohradskému kniežaťu Michalovi Apafimuvojensky podporovať povstalcov. Medzi iným píše: „Uhorskému národu Nemci vyplienili vlasť, zaujali všetky hrady a preto tento uhorský národ chce pod krídla našej skvostnej moci skloniť svoju hlavu. My však chceme pomôcť v dlhotrvajúcom smutnom položení a opustenosti tomuto národu a na jeho žiadosť ho oslobodiť od nemeckého jarma.“

Nezištná pomoc úbohému uhorskému národu mala byť hlavným motívom rozkazu sultána sedmohradskému kniežaťu Apafimu, aby všetkými vojenskými silami, ktoré má k dispozícii,pomáhal kuruckému odboju.18

Pod dojmom vystupňovaného antagonizmu sa násilie a nenávisť kurucov sústreďovala čas-to na domácich Nemcov, navyše ak boli aj katolíci. V roku 1681 do nemeckej obce Koš vtrhol Petróci so 400 kurucmi a spolu s Turkami odvliekol 87 ľudí. Z nich sa vrátilo len 30. Z dedín na okolí Kremnice bolo odvlečených mnoho osôb, najmä detí a mládeže. Postihnuté boli najmä nemecké dediny ako Kunešov. Tököli dal najavo, že to sa deje proti jeho vôli. 29. októbra 1682 z tábora pri Bátovciach písal Kremnici, že sa dozvedel, že Turci z dedín a mesta zajali a odvied-li mnoho ľudí a že považuje za svoju kresťanskú povinnosť oslobodiť ich. Požiadal, aby mu čím skôr poslali úradný popis odvlečených a on sa obráti so žiadosťou k Turkom. Za dobré uznáva zároveň, aby mesto odvolávajúc sa na sultánove athname žiadalo od kniežaťa pomoc a podporu. Čo mesto i učinilo 2. novembra.19

Zdá sa však, že Tököli sa pri oslobodzovaní odvlečených do otroctva veľmi neangažoval, ba dokonca tieto veci sa diali za jeho priamej asistencie. Nasvedčujú tomu zápisy z Handlovej: „Roku 1682 pritiahol Tököli s veľkou silou svojich bojovníkov a priviedol so sebou aj dedičného nepriateľa – Turkov. V našej obci zajal 120 ľudí, ktorých odvliekol so sebou a uvrhol do barbar-ského otroctva (Dienstbarkeit). Z nich štyria konvertovali a pätnástich zabili.“20

Koš, Handlová, Kunešov mali jedno spoločné, boli to nemecké a katolícke obce. Práve na takéto sídla sa sústredili represálie podobného druhu vo vrcholnej fáze Tököliho odboja.

Kuruckí vojenskí velitelia však vo viacerých prípadoch nadŕžali slovenskej komunite a pod-porovali jej emancipačné snahy. Levočský kronikár Gašpar Hain na jeseň roku 1682 zazname-nal, že tunajší nemeckí evanjelici museli evanjelickým Slovákom uvoľniť tzv. Špitálsky kostol, lebo tí neboli ochotní používať schátraný kostol v kláštore. „Je treba však vedieť aj to“, píše ďalej autor kroniky, „že sme mali v tejto dobe so slovenskou národnosťou veľa problémov, kvôli mnohým horúcim hlavám, ktorým veľmi pomáhal pán veliteľ. Ten bol veľkým nepriateľom nemeckej národnosti, Slovákom ale veľmi bol naklonený.“ Týmto veliteľom bol Jánoš Gergej z Toporca.21 Levoča nebola ojedinelým javom. S podporou emancipačných snáh slovenských evanjelikov za kuruckého odboja sa stretávame aj v iných mestách. Niektoré stolice, ktoré vo svojich kongregačných písomnostiach výlučne používali len latinský jazyk, prechádzajú na maďarčinu aspoň pri styku s povstalcami. Ako príklad uvediem Tekovskú stolicu, ktorá vy-hotovila na jar 1683 memoriál palatínovi Pavlovi Esterházymu v latinčine, ale onedlho vyslala

18 SNA Bratislava, archív rodu Zay z Uhrovca, Thurzovsko-révayovské písomnosti. Fasc. LXXXVII, lat. kópia.

19 MATUNÁK, M.: Dejiny Kremnice. Kremnica 1926.20 SNA Bratislava, Ústredný archív rodu Pálfi: Armarium V. lad. 7 fasc. 5.21 HAIN, G.: Locsei Kónikája. Levoča 1910 – 1913, s. 495.

58

Ivan Mrva

k Tökölimu Štefana Emedyho a Jána Bošániho mladšieho ako sprostredkovateľov s prakticky identickým memoriálom ibaže bol preložený do maďarského jazyka.22

Za povstania Františka II. Rákociho sa v počiatočnej fáze opäť dostáva do popredia uhor-sko- nemecký antagonizmus. Heslá „ za vlasť a slobodu“ (pro patria et libertate) vyšité na Rákociho zástavách sa miešajú s nacionalistickými výzvami. Často sa hovorí o oslobodení spod cudzieho nemeckého jarma, či už vo všeobecne formulovaných prevolaniach povstalcov alebo vo výzvach adresovaných konkrétnemu prijímateľovi.23

V banskej oblasti na strednom Slovensku, kde žil značný počet nemeckého obyvateľstva, a to nielen v mestách, ale aj na vidieku, si kuruci počínali obzvlášť surovo aj voči jednoduchým baníkom, ktorých jedinou chybou bol ich jazyk a národnosť. V sťažnosti Zvolenskej stolice, banskej komory a mesta Bystrice, sú vymenované všetky výčiny kurucov v Starohorskej do-line. Následkom krutostí, plienenia, drancovania banských zariadení, mučenia i zabíjania, sa tunajší baníci rozutekali a neodvážili sa dlhšiu dobu vrátiť sa do svojich domovov.24 Nemeckých mešťanov Banskej Bystrice zamrazilo pri slovách prvej kuruckej patroly, ktorá sa 21. septembra 1703 objavila pred bránami mesta, keď na otázku z akých pohnútok bojujú, odpovedali, že ich cieľom je oslobodiť krajinu od Nemcov.25 Ján Zweig označil vo svojich zápiskoch kuruckých ve-liteľov Zábreckého, Hatháziho a Lakatoša za obzvlášť protinemecky naladených.26 Národnostné rozpory a konflikty medzi Nemcami a domácimi Uhrami sa prejavovali aj vo vojsku, ktoréhoúlohou bolo potlačiť kurucké hnutie. Začiatkom októbra sa organizovala výprava cisárskych vojsk vedených generálom Šlikom a domácej stoličnej insurekcie, ktorej velil Šimon Forgáč. Medzi nemeckými dôstojníkmi Šlikových oddielov a dôstojníkmi domácej insurekcie panovalo veľké napätie, čo v konečnom dôsledku značne prispelo k nezdaru celej výpravy.

Významnú úlohu zohral na počiatku povstania aj patriotizmus a ostrý uhorský a snáď už i maďarský nacionalizmus, prejavujúci sa nielen vo všeobecnom nepriateľstve voči Nemcom, ale aj v intenzívnejšom používaní národného, hlavne však maďarského jazyka. 20. septembra 1703 odpovedal Ladislav Očkaj na latinsky napísaný list Alexandra Géciho aj týmito slovami: „Ďalší Váš list napíšte nie po latinsky, ale po maďarsky, pretože ste rodený Uhor (Maďar)“.27

Rovnako nie je bez zaujímavosti, že trenčiansky zeman Ján Žambokréty si robil vo svojom denníku záznamy v latinčine, no odo dňa l4. februára 1704, keď prešiel ku kurucom, začal si viesť denník po slovensky.28

22 Štátny oblastný archív Nitra, archív Tekovskej stolice, kongregačné protokoly, Protocolum congregationale 1676 – 1686, s. 232 – 234

23 František II. Rákoci v liste adresovanom mestu Pukanec 16. decembra 1703 oznamuje, že preto bojuje, aby obnovil staré slobody a zem zbavil cudzieho nemeckého jarma. Preto aj žiada, aby občania svojim dielo prispeli k tomuto boju a dodali jeho vojsku dlhé pušky nazývané polháky a šable. OSZK, Budapešť, odde-lenie rukopisov, Thalyho zbierka, II. zväzok s. 13.

24 MOL, Budapešť, G-29 fasc. 83/I. s. 17 – 18.25 JURKOVICH, E.: II. Rákoczi Ferencz szabadságharca ěs Besztercebánya. Banská Bystrica 1903, s. 62.26 KÖPÉCZI, B. – VÁRKONYI, Á. (Eds.): Rákoczi tükör I. Budapešť 1973, s. 207.27 –– alia vero Literas suas non stylo Latino verum Ungarico expediat cum et alias Vestram Dominatio nati-

vus Ungarus sit. Oszk, Budapešť, Thalyho zbierka II. s. 199.28 Johannis Zsambokréty Dubnicensis ... revolutionis Rakoczyanae kurucká vojna dictae Diarium....(Denník

Jána Žambokrétyho z Dubnice, Rákociovský prevrat nazývaný aj kurucká vojna). ŠTIBRANÝ, P.: Denník

59


Počas Rákociho povstania sa však vzťahy medzi Maďarmi a Slovákmi skomplikovali a pre-javili sa aj v opozičnom hnutí slovenských stolíc na čele s Turčianskou stolicou. Akiste na ze-manov zapôsobil aj silnejúci maďarsko-slovenský antagonizmus. Orgány konfederácie začali uprednostňovať maďarský jazyk pred neutrálnou latinčinou. Cenové a mzdové limitácie odsú-hlasené senátom konfederácie boli všetkým stoliciam rozoslané v maďarčine, iba Turčianska, Liptovská a Oravská si ich kvôli neznalosti tejto reči žiadali v latinskom jazyku.29 Turčianska slovenská šľachta spolu so zemianstvom okolitých slovenských stolíc mala zároveň väčšiu náklonnosť k Habsburskej dynastii ako maďarská šľachta pochádzajúca z východných častí Uhorska, či zo Sedmohradska. Niektoré pramene naznačujú, že opozičná iniciatíva turčianskej stoličnej šľachty zo začiatku roku 1707, ktorá vyvrcholila tragickými udalosťami na Ónodskom sneme v júni toho istého roka mala aj národnostné pozadie. Kurucký veliteľ roku 1706 vmie-tol turčianskym stoličným pánom hanlivú vetu: „Tót nem ember.“ Opozícia šľachty v sloven-ských stoliciach bola podľa názoru niektorých historikov vyvolaná aj obavou z maďarských snáh o samostatné a od Viedne nezávislé Uhorsko a strachom Slovákov o národnú budúcnosť pri nadvláde maďarského etnického živlu.30 O rýdzej slovenskosti turčianskej šľachty vôbec ne-možno pochybovať, ba ani o jej prejavoch slovenského cítenia. Stačí pripomenúť turčianskeho župana Petra Revaja (1568 – 1622).31 O svojej materinskej reči písal s vážnosťou, rešpektom a dokonca s hrdosťou. V láske ku Slovanstvu zašiel až tak ďaleko, že on pravdepodobne bol autorom falošného privilégia Alexandra Macedónskeho pre Slovanov. Révaj patril na začiatku 17. storočia k popredným magnátom a ako strážca uhorskej koruny a kráľovský taverník mal na dianie v krajine veľký vplyv. Nie náhodou bol prítomný pri presadzovaní národnostného záko-na z roku 1609 do praxe palatínom Turzom roku 1611. Turčianska a aj liptovská šľachta sa ešte v druhej polovici 19. storočia pozitívne stavala k slovenským a národno-emancipačným sna-hám, čo potvrdzuje aktívna účasť Šimona Revaja, Jozefa Justa, Jesenských, či Sentivániovcov na Memorandovom zhromaždení roku 1861 a aj ich podpora niektorých aktivít Novej školy slovenskej na prelome 60. a 70. rokov 19. storočia.

Pod dojmom hrozby maďarskej supremácie slovenská šľachta oveľa rýchlejšie opúšťa rady kuruckých odbojníkov a prechádza do cisárskeho tábora ako maďarský šľachtický živel. Už

Jána Žambokrétyho z čias povstania Františka Rákocziho II. 1703 – 1711. Slavín, historická ročenka Západoslovenského kraja I. 1965, s. 35 – 36.

29 MOL, Budapešť, G-29, fasc. 67, s. 44.30 Rakúsky historik Biedermann v opozičnom hnutí turčianskej šľachty vidí bojovníkov za rakúsku jednotnú

štátnu ideu a v prípade krvavých udalostí na ónodskom sneme aj prejav nenávisti, ktorá od tisícročia medzi Slovákmi a Maďarmi trvá.

Bližšie pozri: BANIK, A. A.: Ján Baltazár Magin a jeho politická, národná a kultúrna obrana Slovákov roku 1728. Sborník literárno-vedného odboru SSV (Spolku sv. Vojtecha), ročník III. zv. 1 – 2. Trnava 1936, s. 268 (pozn.30).

31 Peter Revaj získal na univerzite v Štrasburgu titul magistra filozofie a veľký rozhľad. Napísal rozpravuo dejinách uhorskej koruny a prácu o dejinách Uhorska (De monarchia et Sacra corona Regni Hungaria centuriae septem.), ktorá vyšla dlho po jeho smrti roku 1659 zásluhou jeho vnuka Františka Nádašdyho, ktorý skončil svoj život plný premien na popravisku v apríli 1671 . Revajovo dielo je oslavou Slovanov v Uhorsku, ale aj v ostatnej Európe. Slovanské cítenie nadobudol iste aj vďaka matke Anne Bakičovej, ktorá pochádzala zo srbského šľachtického rodu, udomácneného po moháčskej porážke v Uhorsku.

60

Ivan Mrva

v októbri 1708 sa Berčéni sťažoval v liste Rákocimu, že liptovská slovenská šľachta (tót neme-sek) už celá paktuje s labancami.32 Pravda, aj víťazný postup cisárskych vojsk značne prispel k zmene jej postoja.

Záverom treba povedať, že protihabsburské povstania mali výrazný vplyv na emancipá-ciu privilegovaného obyvateľstva. V prvom rade však v slobodných kráľovských mestách, kde Slováci a Maďari získavajú rovnoprávne postavenie na úkor nemeckého obyvateľstva. Predovšetkým sa tak dialo za povstaní, ktoré vypukli na domácej pôde, Bočkajovo a Tököli-ho, keďže ich vodcovia najdôraznejšie narábali s nacionalistickými a patriotickými heslami. Národno-emancipačné pohyby v mestách nie sú tak výrazné v prípade Betlenovho odboja ani za povstania Juraja I. Rákociho, keďže v popredí boli záujmy Sedmohradska. Povstanie Imricha Tököliho a najmä Františka II. Rákociho prispeli k dovŕšeniu emancipačného procesu v mestskom prostredí, ale aj k zvýšeniu národného sebavedomia a uvedomenia najmä u ma-ďarsky hovoriacej šľachty. Zároveň sa však stretávame aj s počiatkami maďarsko-slovenského antagonizmu a národnostných konfliktov, ktoré sa výraznejšie prejavili za povstania FrantiškaII. Rákociho v opozičnom hnutí organizovanom turčianskou šľachtou. Prejavy maďarskej ná-rodnostnej supremácie sa dostali k slovu aj po Satmárskom mieri. Polemika medzi Michalom Benčikom a Jánom Baltazarom Maginom s výrazným národnostným podtónom, ktorá sa zača-la roku 1722 akoby predznačila ďalší vývoj slovensko-maďarských vzťahov. U Maďarov sa pre-javujú tendencie vidieť v Slovákoch občanov nižšej kategórie, pričom historické reminiscencie opierajúce sa o fikciu podrobenia a odpredania kráľovstva za koňa Svätoplukom sú od počiatkudôležitým argumentom. Po istom utlmení v nasledujúcom období osvietenského absolutizmu driemajúci maďarsko-slovenský antagonizmus začal ožívať na sklonku 18. storočia.

A Habsburg-ellenes hadjáratok és a nemzetiségek emancipációja Magyarországon

Resumé

A Habsburg-ellenes hadjáratoknak a 17. században és a 18. század kezdetén nemcsak vallási és politikai indítékai voltak, hanem nemzetiségiek is, amelyeket elsősorban németellenesként jellemezhetünk. Amellett hogy igyekeztek kirekeszteni a németeket, illetve idegeneket a ka-tonai, vallási és állami szervekben betöltött fontos funkciókból, a szabad királyi városokban előtérbe került a szlovákok és a magyarok egyenjogúságra való törekvése. Céljuk a megfe-lelő helyek megszerzése volt a városi önkormányzatokban. E fő célok mellett megfigyelhetőka Habsbug-ellenes hadjáratok idejében a növekvő nemzeti öntudat megnyilvánulásai, természe-tesen a magyar patriotizmussal és a németellenes radikalizmussal ötvözve, melyek vallási, tár-sadalmi és politikai okokból lappangtak a magyar lakosságban, de legfőképpen a kiváltságos nemességben. A már a középkorból ismert magyar-német ellentét erősödött a magyar koronáért Szapolyai János és Habsburg Ferdinánd között vívott harcban. A 17. század elején tovább növe-

32 THALY, K.: Archivum Rakoczianum VI. Budapešť 1888, s. 176.

61


kedett a feszültség, ami jelentős mértékben befolyásolta Bocskai István felkelésének lefolyását és kimenetelét.

A felkelés egyik vívmánya a 13/1608 számú törvény volt, amely elrendelte a városi hivata-lok megosztását a németek, magyarok, csehek vagy szlovákok között, és az 1609-ben elfogadott 44-es cikkely, amely kétezer arannyal büntette a törvényt be nem tartó városokat. A törvények gyakorlatba való bevezetése több városban, elsősorban Korponán és Besztercebányán zavar-gásokhoz vezetett. Itt a szlovákok és magyarok együttesen jártak el és panaszaikat magyar nyelven is benyújtották. A nem német lakosság teljes mértékű emancipációja a szabad kirá-lyi városokban azonban nagyon hosszú folyamat volt, amely csak a 18. században ért véget. A szlovák és magyar polgárság érdekeit jobban képviselték Thököly Imre és II. Rákóczi Ferenc felkelései, melyek hazai földről indultak, mint Bethlen Gábor és I. Rákóczi György hadjáratai, amelyek inkább Erdély érdekeit védték.

A két utolsó Habsburg-ellenes felkelés a 17. század végén és a 18. század kezdetén hozzájá-rult az emancipációs folyamat befejezéséhez a városokban, de a nemzeti öntudat erősödéséhez is, elsősorban a magyar nemesség körében. Emellett már ekkor érezhetőek a magyar-szlovák ellentétek és nemzetiségi konfliktusok – amelyek II. Rákóczi Ferenc hadjárata idején a turócinemesség által szervezett ellenzékben éleződtek ki – valmint a magyarok nemzeti felsőbbren-dűségének első jelei.

Anti-Habsburg Rebellions and the Emancipation of Nationalities in Hungary

Summary

Besides the religious and political motives, also national motives should be taken into account when speaking about anti-habsburg rebellions in 17th and at the beginning of the 18th century. National motives were mostly those of anti-German spirit. There was and obvious struggle to exclude Germans and foreigners from important offices within military, state and church boardsand to subsitute such persons with people of the native origin. Except for this struggle the tendency of Slovaks and Hungarians towards their emancipation in the royal free towns became stronger. Their aim was to gain a proportional positions within local self-administration. Besides these two tendencies in the period of anti-habsburg rebellions one can notice the strenghtening of the national consciousness that was mixed with the Hungarian patriotism and anti-German radicalism. The latest two features were still obvious in the value scales of people living in Hungary and they were typical especially for the noble class that had certain religious, social and political reasons to keep them. The Hungarian-German contradiction, felt as soon as Middle Ages, had been streghtened during the fights for the Hungarian throne between János Szapolyaiand Ferdinand of Habsburg. The tension that governed the affairs was even stronger at the beginning of 17th century and deeply influenced the process and results of the uprising of IstvánBocskai.

One of the positive results of the uprising was the act No. 13/1608 that demanded the alternate distribution of city offices among Germans, Hungarians, Czechs and Slovaks. Legal article 44

62

Ivan Mrva

from 1609 had set a fine of two thousand of goldens for those towns which did not pay respectto this law. When bringing this law into life there were more towns hit by riots (Krupina, Banská Bystrica). During the riots Slovaks and Hungarians were following the same line and commonly handed their complaints also in Hungarian language. However the full emancipation of non-German population in the free royal towns was a long-term process that lasted till the end of the 18th century. It was significantly supported by the uprisings of Imre Thököly andFerenc II. Rákóczi which bursted out in its homeland and not the uprisings of Gábor Bethlen and György I. Rákóczi which followed the interests of Transylvania.

The last two uprisings at the end of 17th and the beginning of the 18th century contributed to the culmination of the proces of emancipation within the towns but also to the rise of the national self-confidence and consciousness in the Hungarian noble class. At the same time thisperiod gave birth to the Hungarian-Slovak contradiction and the national conflicts that weremanifested by the opposition movement of the nobles of Turiec during the uprising of Ferenc II. Rákóczi. The national supremacy of Hungarians appeared for the first time in this period.

63

Apa és fia, I. és II. Rákóczi György Habsburg politikájáról

Gebei Sándor

A tudományos vitaülés tematikája: a 17. századi Habsburg-ellenes rendi küzdelmek. Tu-dom, hogy a magyar és a szlovák történetírásban is ez a szófordulat gyökeresedett meg, de nem ártana ennek a terminus technicusnak pontosabb értelmezését elvégezni. Kérdezem: valóban Habsburg-ellenes küzdelmek zajlottak a Magyar Királyság területén a 17. században? Nem in-kább királyellenes mozgalmakról kellene beszélnünk? Legalább három okból az utóbbi mellett teszem le a voksom. Először is, ha nemzetközi aspektusból vizsgálom a Habsburg-ellenessé-get, kijelenthetjük, hogy a Habsburg Birodalom minden egyes országában más és más volt az uralkodó dinasztiához a viszony. Természetesen, időben és térben hol harmonikus, hol ellen-séges. Ebből következően, a messze általános érvényű Habsburg-ellenesség kitétel mindenkor pontosításra szorul. Másodszor pedig ezt a historiográfiai sztereotípiát azért sem tartom adek-vátnak, mert a Habsburg-ellenesség, mint fogalom, azt feltételezi, hogy az ország egységesen, osztatlanul fegyverrel kívánta érvényesíteni a király ellenében az ellenállás jogát. Erről pedig szó nincs! Például a Dunántúl katolikus nemessége aulikusságát szinte mindvégig megőrizte, mondjuk a felső-magyarországi nemességgel összevetve. (Mondandónk szempontjából most nem különösen érdekes az, hogy a felső-magyarországiak kényszer vagy nem kényszer hatása alatt cselekedtek, váltogatták pártállásukat!) Harmadszor pedig azért hangsúlyoznám a király-ellenességet és nem Habsburgokkal való szembenállást a 17. században, mert a Magyar Kirá-lyság „országaiban“ (Magyarország, Erdélyi Fejedelemség) – a Cseh Királyság Csehország, Morvaország, Sziléziai Hercegség) országaihoz hasonlóan – külön-külön sem igaz az egységes szembefordulás a királlyal.

Úgy vélem, hogy a Magyarországon kibontakozó 17. századi megmozdulások a magyar király és országa közötti konfliktusokra vezethetőek vissza. Ezeket a fegyveres belháborúbatorkolló ellentéteket a Magyar Királyság Erdélyi Fejedelemsége, a magyar királytól elismert létéből fakadóan is generálta. Magyarázatként hozzátesszük: az erdélyi fejedelmek a magyaror-szági rendi, vallási sérelmek protektoraként azért lép(het)tek fel, mert az Erdélyi Fejedelemség Magyarországra kiterjedő garanciális ereje érvényesíthető volt. Ez a „garanciális erő“ (az én szóhasználatom – G. S.) az Oszmán Birodalom Duna-medencei jelenlétén nyugodott. Nem volt ez másképpen I. és II. Rákóczi György fejedelmek esetében sem, habár lényeges eltérésekre is rámutathatunk.

I. Rákóczi György erdélyi fejedelem legalább kétszer komoly konfliktusba sodródott a ma-gyar királlyal. Az 1630-as évek elején II. Ferdinánddal (1619 – 1637), az 1640-es évek derekán III. Ferdinánddal (1637 – 1657).

Bethlen Gábor fejedelem halála (1629) után országgyűlési döntés született az Erdélyi Fe-jedelemségnek 1622-ben átengedett hét vármegye sorsáról. Eszerint – az 1630. évi XLVI. tör-vénycikk értelmében – „a néhai Bethlen Gábor erdélyi fejedelem részéről, az 1619-ik évtől kezdve az ő haláláig elfoglalt, elvett, eladott, ideiglenes joggal átruházott, megváltott“ birtokok

64

Gebei Sándor

eredeti tulajdonosaiknak (egyháziaknak, világiaknak egyaránt) visszaadásra kerülnek. Ha va-laki vonakodna a törvény betartásától, úgy a nádor feladata volt a törvénynek érvényt szerezni (1., 2. §). Először peres eljárás keretében kellett ítéletet hirdetni a vitatott birtok sorsáról, majd az ítélet megszületése után következett a végrehajtás foganatosítása.1 Ez a törvény kifejezetten Eszterházy Miklós nádor kezére játszott, hiszen személyesen is érintett volt az ügyben. Az 1622-es nikolsburgi béke – többek között – az igen gazdag Munkácsot (a munkácsi uradalmat), az egykori Eszterházy-birtokot Bethlen Gábornak és örököseinek, illetve utódainak juttatta, de olyan feltétellel, hogy Bethlen halála után 300 ezer aranyért kiváltható.2 Eszterházy nádor természetesen úgy gondolta, hogy ütött az igazság órája. Végre eljött az a pillanat, amikor vis-szaszerezhető az értékes családi vagyon.

Bethlen Gábor egyébként fejedelmi utódjának a feleségét, Brandenburgi Katalint jelölte, kormányzónak pedig öccsét, Bethlen Istvánt rendelte. Amikor a fejedelem halála bekövetke-zett, az özvegy és a kormányzó gyorsfutárt küldtek Bécsbe azzal a felhívással, hogy a hét vár-megye visszacsatolásáról megkezdődhetnek a tárgyalások. A királyi jogar alá tartozás ellen a hajdúk hevesen tiltakoztak, továbbra is Erdélytől várták kiváltságaik megőrzését. Mivel a fe-jedelemasszony és a kormányzó nem képviselte a hajdúk ügyét, a kormányzó ambiciózus fia,ifj. Bethlen István és annak sógora, Zólyomi Dávid állt ki a hajdúk mellett. Sőt, csapataikkal győztes csatához segítették a hajdúkat 1630. szeptember 9-én Tokajnál. Az odavezényelt királyi katonaságot sikerült megfutamítaniuk. Az eddig halogató taktikát folytató Rákóczi György is az elégedetlenkedőket pártfogolta a királyi akarat ellenében, ráadásul Bethlen István kormány-zó kezdeményezte Rákóczi György Erdélybe való behívását, erdélyi fejedelemmé választását.

Erdélyben zavaros állapotok uralkodtak. Nemcsak azért, mert a hitét (vallását) cserélő, re-katolizált fejedelemasszony elvesztette a népszerűségét, hanem attól lehetett tartani, hogy ked-vese, Csáky István révén a király kezére játssza Erdélyt. Rákóczi mögött felsorakoztak a haj-dúk, de az ifj. Bethlen István által mozgósított törökök is. Ez a körülmény döntőnek bizonyult Rákóczi hatalomra kerülésében. A török a nevére kiállított okmánnyal ismerte el Erdély urának a felső-magyarországi nagybirtokost. 1630. december 1-én lett Erdély fejedelme Rákóczi Gy-örgy, Brandenburgi Katalin végleg elhagyta Erdélyt, idősebb Bethlen István pedig birtokaira húzódott vissza.

Eszterházy nádor mindent elkövetett, hogy Rákóczi és a hajdúk pozícióinak a megszilárdu-lását megakadályozza. Katonai erővel próbálta célját elérni, serege viszont 1631. március 15-én Rakamaznál vereséget szenvedett. A kudarc ellenére Eszterházy igen haragudott Bécsre, de Pázmány érsekre is, mert a háta mögött tárgyalásokat folytattak Rákóczival. „Úgy is hiszik ezek már, hogy én csak váz vagyok.“ – fakadt ki sértődötten a nádor.3 Eszterházy nádor különben tökéletesen átlátta a kassai tárgyalások lényegét: az erdélyiek „minden kívánságok csak az lén, hogy Rákóczy Erdélyben és a maga jószágában maradhasson békével és abban császár urunk ne bántassa, s legyen meg az Erdéllyel való confoederatio és amaz átkozott amnesztia is, az ki minden gonoszságnak magva.“4

1 Corpus Juris Hungarici – Magyar Törvénytár. 1608 – 1657. Budapest, 1900. 303.2 SZALAY László: Galántai Eszterházy Miklós, Magyarország nádora. I. k. Pest, 1863. 263, 287.3 SZILÁGYI Sándor: I. Rákóczy György, 1593 – 1648. Budapest, 1893. 197.4 Ua. 195.

65


Pázmány érsek főszerepet játszott az 1631-es kassai békesség megszületésében. Hatására II. Ferdinánd magyar király elismerte I. Rákóczi György erdélyi fejedelemségét (princeps) az 1631. április 3-án aláírt kassai egyezmény 1. cikkelyében: „Quoad d[omi]ni principis perso-nam, teneatur d[ominus] princeps,…“.5 A magyar király által is legitimált erdélyi fejedelem ünnepélyesen megfogadta, hogy a királyára fegyvert nem emel a jövőben, a törököt sem fogja ellenségeskedésre biztatni. A nádor és a fejedelem „hatásköri“ konfliktusát a kassai béke (pax)Rákóczi javára rendezte. Konkrétan: a fejedelem jogot nyert a királytól arra, hogy a fejedelem és király közötti nézeteltéréseket a jövőben közvetlenül – a nádor kiiktatásával – rendezzék a Bécsbe küldött erdélyi követek által.6 Itt megerősítette újonnan II. Ferdinánd király a hajdúk kiváltságait, eddigi királyellenes fegyveres harcukat megbocsátotta, általános amnesztiában ré-szesítette őket.7 A Bocskai-féle kiváltságolás érvényben maradt.

Ezt a kassai egyezséget az 1633. szeptember 28-i eperjesi megállapodás lényegileg nem érin-tette.8 A „kisebb“ módosítások a Rákóczi-család vagyoni helyzetét javította pl. Munkács, Mád, Ónod központú uradalmak jogi állásának rendezésével. (Például a munkácsi uradalom 140 te-lepülésére vonatkozó 1645. évi összeírása 2364 jobbágytelket, 41 erdőt, több mint 9 ezer job-bágyot, zsellért, szolgálót vett számba. A Borsod vármegyei Ónodból 21, más vármegyékbe eső települések – többek között Sajókeresztúr, (Tisza)Szederkény, (Tisza)Luc, (Füzes)Abony, Kál, Debrő, Parád, Gyöngyös, stb. – gazdasági tevékenységét irányították Rákóczi gazdatisztjei.)9

A magyar belpolitika két prominens személyisége, Eszterházy nádor és Rákóczi erdélyi fejedelem közötti feszült viszony a későbbiekben sem oldódott. Rákóczi bizalmatlanságát és gyanakvását Eszterházy kvázi-királyellenessége sem tudta feledtetni. Amikor III. Ferdinánd király (1637 – 1657) a magyar és a Magyarországon szolgálatot teljesítő alattvalóinak paran-csban tiltotta meg a törökök elleni akciókat – nyilván a Bethlen-i idők megismétlődését ki-kerülendő –, Eszterházy nádor tiltakozásul lemondott a választott tisztségéről. Miután a király ezt nem fogadta el, a nádor a királyi akarattal dacolva, egy törökellenes egység kiformálásába kezdett.10 Tervéhez a dunántúli (Batthyány Ádám, Nádasdy Ferenc, Erdődy György, Forgách Ádám, Wesselényi Ferenc) és a horvátországi főurak (Zrínyi Miklós) megnyerésén túl I. Rá-kóczi Györgyre is szüksége volt. Egyéni sérelmeit feledve – vagy látszólag feladva – az ország sorsáért aggódó főúr, több levélben is sürgette az összefogást a hatalmában is, a vagyonában is látványosan megerősödött „kinti – benti“ (erdélyi fejedelem – leggazdagabb magyarországi főúr) Rákóczival. A törökök Lengyelország és Erdély ellen készülődnek, „ne legyünk magunk az magunk nemzete veszedelmének okai“ – írta Eszterházy Rákóczinak 1640. február 25-én Semptéről.11 Hogy mit válaszolt Rákóczi a nádor felszólítására, azt nem ismerjük, de az Eszter-házy levél margójára került Rákóczi megjegyzés igen árulkodó: „Isten bizonyságom, náladnál

5 Erdélyi Országgyűlési Emlékek IX. k. (Szerk.: Szilágyi Sándor) Budapest, 1883. 256. (a továbbiakban: EOE)6 EOE IX. 258.7 EOE IX. 258.8 Magyar Történelmi Tár (MTT) 1861. 252 – 259.9 SZILÁGYI: I. Rákóczy György, 408.10 PÉTER Katalin: Esterházy Miklós. Budapest, 1985. 114 – 115. 11 Pázmány, Lippay és Eszterházy levelezése I. Rákóczy Györggyel. (Közli: Beke Antal) Budapest, 1882.

(a továbbiakban: Beke, 1882.) 80.

66

Gebei Sándor

hazámat s nemzetemet s annak szabadságát inkább értem, s megmaradását kívánom, de bizony uram csak hijában írott levél, mert innen le nem csal. Istent segítségül hívom, tőrödben s jár-modban nem ejtesz.“12

Bő egy évvel a fentiek szellemében 1641. június 18-án Höflányból „kopogtatott“ ismételt ajánlatával Eszterházy: „messzebb köllene néznünk, s ily nyilván való ellenségnek (töröknek – G. S.) nem köllene ennyire hinni, hanem in omnem eventum közleni kellene egymással ta-nácsunkat,…“13 Rákóczi szokásos széljegyzete a nádori, sőt a burkolt királyi – császári politika kíméletlen elmarasztalásáról tanúskodik: „Bizony mérges tanács és írás! Római császár ő fel-ségének miért nem ad ilyen tanácsot? Hiszen látja: ez mostani hatalmas vérontás (a harminc éves háború – G. S.) rész szerént csak az ő felsége személyét s külső javát nézik, …“14

Egy 1642. augusztus 3-án keltezett levél ugyancsak azt igazolja, hogy a nádor még ekkor sem tett le Rákóczi bizalmának elnyeréséről. Történelmi párhuzamokra utalva bizonyítani igy-ekszik az összefogás szükségességét. A vezető magyar politikusi szerepbe magát beleképzelő Eszterházy római példával hozakodott elő. Livius Salinator és Claudius Nero consulok halálos ellenségek voltak, de amikor a köztársaság veszélybe került, „kezet csaptak, és félre tehették egymáshoz való idegenségeket, hogy hasznosabban szolgálhassanak az közönséges jónak és hazájokat megtarthassák, miért nem mi, kik keresztyének vagyunk, …, ne tehetnénk le (az ellen-ségeskedést – G. S.), hamis idegenség volt volna, avagy volna is köztünk. […] „Pápistaságomba se ütközzék ő kelme az fejedelem meg, mert ha majd hatszáz esztendeig nagy kiterjedt határival dicsőségesen tartották ezt az hazát és nemzetséget az pápisták meg, miért nem szolgálhatunk most is az pápistaságban az közjónak, az minthogy én sem kívánok azoktól degenerálnom.“ 15

Eszterházy – Rákóczi viszonya továbbra is ellenséges maradt, sőt még inkább elmérgesedett 1644 – 1645-ben. Az erdélyi fejedelem – ahogyan azt I. Rákóczi György 1644. február 17-i ki-áltványában hírül adta – „az ország és a nemzet szabadságáért“ fogott fegyvert III. Ferdinánd király ellen, mert csak ezen az úton lehetséges az ország sérelmeinek az orvoslását kikénysze-ríteni a magyar királytól. A Magyarországon kialakult helyzetért a személy szerint a nádort is elmarasztalta Rákóczi. „Az palatinus authoritása (Eszterházy tekintélye – G. S.) elvétetett, an-nyira, hogy annak az tisztnek csak az neve maradott rajta; az ország javára s megmaradására nézendő jókat ha sollicitálja is, haszontalan, sőt megtiltatunk tőle.“16 Ebben a király – fejede-lem küzdelemben Eszterházy nádor egyértelműen az uralkodó mellett tört lándzsát, a nádor és a fejedelem viaskodása, illetve katonáiknak és diplomatáiknak az összetűzése a családi szintű ellenségeskedést messze meghaladta.

A hadakozás ellenére – amelynek Eszterházy aktív részese volt – a nádor felhatalmazva érezte magát arra, hogy a király és a fejedelem konfliktusában közvetítsen. Megbízottai a pu-hatolózó tárgyalásokon eleve teljesíthetetlen követelésekkel léptek fel. A nádor azt kívánta, hogy „valami az kezünknél vagyon azt remittálnánk“ (visszaadnánk - G. S.), de még azt is előterjesztették, hogy a hét vármegyét „se éltünkig, se annál tovább“ ne bírja Rákóczi feje-

12 Beke, 1882. 80. oldal 2. lábjegyzete.13 Beke, 1882. 89.14 Beke, 1882. 89. oldal 1. lábjegyzete15 Beke, 1882. 93 – 94.16 Közli PÉTER Katalin: Esterházy Miklós, 179.

67


delem.17 Más szavakkal: ez az ultimátumszerű javaslat az 1631-es kassai, az 1633-as eperjesi egyezmények hatálytalanítását célozta meg. Rákóczi magától a tárgyalásoktól nem zárkózott el, de merőben más alapokon közelített a problémák megoldásához. Javasolta, hogy a király hívjon össze országgyűlést, mert leginkább a vallási sérelmek égbekiáltóak. Igaz, hogy a pro-testáns hitről vannak országgyűlési végzések – hangoztatta –, de a „szabad vallásgyakorlatról és a templomokról“ nincs. Például, a templomfoglalás bűnére nincs határozat, nincs büntetés kiszabása, nincs a büntetés mértéke megállapítva. Erre a bűntényre haladéktalanul törvényt kell hozni és az „egész Magyarország lenne köteles annak megtartására“.18

Egyébként a magyarországiak viselkedését és magatartását mélységesen elítélte. Fele-ségének, Lorántffy Zsuzsannának például 1644. július 31-én Tokajból ekképpen idézte fel a Bocskai-időszakot. Akkor a török támogatta Bocskait és a „magyarországi nagyurak mel-lette voltak“, lám most, amikor se a törökök, se a svédek nincsenek mellette és a magyarok összefogására lenne szükség, hiába. A magyarországiak állhatatlanok és megbízhatatlanok. A magyarországi „vitézlő rend“ még az ördöghöz is elszegődik, csak fizessen neki valaki,a „religióra, szabadságra semmit se tekint“.19 Fiának Györgynek még sötétebbre festette a Magyarországon megtapasztaltakat: „az igaz magyar oly szűk, mint az fekete hattyú“.20 Ter-mészetesen az „igaztalan“ magyarok között a legnagyobb – Rákóczi felfogásában – Eszter-házy nádor. Az „hiti ellen“ cselekvő palatinus „kivallotta“, hogy három ok miatt vállalko-zott a harcra – közölte I. Rákóczi György feleségével 1644. július 1-én Nagysárosról: „első: nagy bizonnyal hitte, az magyarországiak elállanak mindjárt mellőlünk; másik: Erdélyben is lesznek ellenzőink s kiválképen ha harcra megyen az dolog, …; harmadik: az török sem fog semmi segítséget adni nekünk; …“21

Akarjuk, nem akarjuk, mégis be kell látnunk, hogy a harmincéves háború eseményeihez az Erdélyi Fejedelemség (Rákóczi) – Királyi Magyarország (Eszterházy) ellenségeskedése csak marginálisan kapcsolódott. Ahelyett, hogy I. Rákóczi György a svédekkel kötött szerződése értelmében gyors és hatékony segítséget nyújtott volna a Morvaországon keresztül vonuló, az alsó-ausztriai városokat, várakat (Krems, Stammersdorf, Korneuburg) is elfoglaló svédeknek és a Lennart Torstenson tábornok által javasolt pozsonyi seregegyesítésre koncentrált volna, a svéd győzelmeket a magyar sérelmek korrigálását célzó tárgyalások, egyezkedések megindí-tására használta fel. Politikai alapelvéhez most is hű maradt: a biztos sikert, mégha minimális is, meg kell ragadni, kockázatot vállalni nem szabad a nagy sikerrel kecsegtető, de bizonytalan eredményekért. Szavaival élve: „könnyebb az vagyont mindenkor erősíteni, mintsem az elves-ztettet előállatni;“22

III. Ferdinánd császár és magyar király békehajlandóságát magyar vonatkozásban bizony-ára felgyorsította Eszterházy nádor 1645. szeptember 11-i halála. Európai dimenzióban pedig IV. Vasa (Waza) Ulászló lengyel király második házassága hatott sürgetően a franciákkal és

17 Monumenta Hungariae Historica. Diplomataria (MHHD) XXIV. Budapest, 1875. 177.18 MHHD XXIV. 177 – 178.19 MHHD XXIV. 214.20 MHHD XXIV. 169.21 MHHD XXIV. 193 – 194.22 MHHD XXIV. 288.

68

Gebei Sándor

a svédekkel való békességre. A varsói udvar politikai kurzusváltásáról árulkodó házasságkötés – a lengyel király Habsburg Cecília Renáta halála után egy francia hercegkisasszonyt, Ludwika Maria de Neverst vezette az oltár elé 1645-ben – kedvezőtlenül érintette Bécset, hiszen a Len-gyel-Litván Nemesi Köztársaság csatlakoztatása a francia – svéd oldalhoz, kivédhetetlen lépés-nek bizonyult volna.

A vesztfáliai békekötéshez vezető tárgyalások érdemi nyitányára 1645. december 1-én került sor Münsterben. A „mellékfronton“, Linzben már december 13-án megszületett III. Ferdinánd és I. Rákóczi György meghatalmazottai között az egyezség, a veszélyes svéd – erdélyi koalíció hatástalanítása megtörtént. (A svédek hadászati kezdeményezése Csehországban, Alsó-Ausz-triában megroppant, habár ebben a főparancsnok személyének a változása is szerepet játszha-tott. 1645. december 15-én Torstenson svéd generális – egészségének megromlására hivatkozva – Carl Gustaf Wrangelnek adta át a parancsnokságot.) III. Ferdinánd király I. Rákóczi György erdélyi fejedelemségét „megillető“ jogokon túlmenően az „istenes“ fejedelem magyarországi protestánsok feletti protektorságát is elismerte. Sőt, nem zárkózott el a Rákóczi-család újabb anyagi gyarapodásától sem.23

23 Corpus Juris Hungarici – Magyar Törvénytár. 1608 – 1657. 443 – 447. (a linzi béke becikkelyezése) 1647/XX. tc.: Továbbá a karok és rendek tudják azt, hogy a császári és királyi szent felség a minapában, midőn nagyságos Rákóczy György fejedelemmel a béke helyreállítása és állandósítása iránt végzett, a nevezett fejedelem úrnak a vele és párthíveivel való egyesség és megállapodás értelmében, az országnak a Tis-zán túl s innen fekvő hét egész vármegyéjét, úgymint Szatmárt a hasonnevű várral, Szabolcsot, Ugocsát, Bereget, Zemplént, Borsodot (kivéve Szendrőt, de az ott felállított harmincad jövedelmei a nevezett feje-delem úréi maradnak) és Abaúj vármegyét Kassa városával, azok összes régi határaival és széleivel, úgy a Tiszán kívül, mint azon belül szedett fiscális bevételekkel és jövedelmekkel együtt az oklevélben körülirt joghatósággal a fejedelem úr életfogytáig átengedte, még pedig a következő feltételek alatt:

1. § Hogy a fejedelem úrnak átengedett, előbb említett hét vármegyében, a katolikus vallás szabad gyakor-lását és az egyházi joghatóságot békességesen megengedjék és az tovább is fönnálljon.

[……]6. § Azokat a fekvőjószágokat, a melyek magszakadás címén háramlanak Magyarország szent koroná-

jára; hasonlóképen azoknak a fekvőjószágait is, a kiket az ország rendes bírái az ország köztörvényei értelmében örökös hűtlenség bűnében marasztaltak el, vagy azokat, a melyek bármely más törvényes címen háramlanak jog szerint a koronára: a fejedelem úr adományozhassa, Ő felsége jóváhagyásával, érdemes személyeknek; a mely adományoknak a megerősítését Ő felsége meg fogja engedni s Ő felsé-gének a cancelláriájában is ingyen fogják elintézni.

7. § Az említett vármegyék főispánjai, a végvidékek és hajdúk kapitányai és várnagyjai is, a városok és kiváltságolt mezővárosok bírái és tanácsosai, úgy a jelenlegiek mint az ezutániak, a kik a fejedelem úr-nak esküt tesznek, az ország átadására kitűzött határidőben Ő felségének is fognak, az ő biztosai jelen-létében, különösen ezekre a pontokra esküdni, hogy a fejedelem éltében sem fognak senki parancsára és kérésére ő császári és királyi felsége és utódai, a törvényes királyok és Magyarország, valamint ennek hü alattvalói ellen valami ellenségeskedést tanúsítani, és hogy, ámbár Ő felsége a törökkel kötött békét a megállapított határidőig meg akarja tartani, mégis, ha a török háború kitörne, a fejedelem úr-nak átengedett említett megyékben levő országlakosok, valamint katonák és határőrök, ebben a hábo-rúban épen olyan híven és elszántan tartozzanak Ő felségének és utódainak, Magyarország törvényes királyainak szolgálni, mint Magyarországnak a többi vármegyéi. Végre, hogy a nevezett fejedelem úr halála esetére, az alább irt módon azonnal és tényleg az Ő felsége és utódjai, Magyarország törvény-es királyai iránt tartozó teljes engedelmességre és az ország egységébe fognak visszatérni és hogy

69


I. Rákóczi György erdélyi fejedelem nyílt, konfrontatív „Habsburg-ellenességét“ = király-ellenességét nem, de egy közvetett „Habsburg-ellenességet“ igenis örökített a fiára, II. RákócziGyörgy fejedelemre. A lengyel koronáról van itt szó! Amikor IV. Ulászló lengyel király 1648--ban meghalt, a Rzeczpospolita az 1573 óta szokásos interregnum időszakát élte. Ilyenkor az interrex = gnieznoi prímásérsek kezébe ment át az „államfői“ hatalom. Legfontosabb feladata a királyválasztás és a királykoronázás lebonyolítása volt. Ekkor, ebben a királynélküli perió-dusban zajlott a királyjelölő országgyűlésen (konwokacyjny sejm) a királyjelöltek bemutatko-zása, vetélkedése.

A gyermektelen IV. Ulászló után „az osztrák ház Lipótja“, „a moszka cár“ (Alekszej Mi-hajlovics), a „brandenburgus“ (Frigyes Vilmos választófejedelem), IV. Ulászló öccsei – Já-nos Kázmér, Károly Ferdinánd –, a Vasa-családdal rokon, Fülöp Vilmos neuburgi herceg je-lentkeztek a lengyel koronáért. De „biztatják vala az fejedelmet“, I. Rákóczi Györgyöt is.24 A Rákóczi-pártot „Janussius Radcivil litvániai herceg“ vezette, aki tulajdonképpen a vallási „disszidenseket“ (= a katolikus vallástól eltávolodókat, tehát a protestánsokat) fogta össze.25 A kálvinisták (I. Rákóczi György – Janusz Radziwiłł) együttműködésére alapított tervek kár-tyavárként omlottak össze nemcsak I. Rákóczi György 1648 őszén bekövetkezett halála, ha-nem a Hmelnyickij-féle kozákfelkelés miatt is. Hmelnyickij kozákhetman fenyegető hadserege – a tatárokkal szövetkezve kb. 100 ezres hadserege – minden politikai játszmánál erősebbnek bizonyult. Hmelnyickij annak ellenére, hogy a Rákóczi fiúkat (Györgyöt és Zsigmondot) is hi-

a törököknek, bármi ürügy vagy szín alatt, egyáltalán semmit sem fognak az ország említett részeiből átengedni vagy átadni.

[……]10. § Ennek következtében a karok és rendek azt óhajtván, hogy e részben elégséges biztosítékuk legyen,

határozzák, hogy a feljebb említett vármegyék és mindazok, a melyek az említett módon a nevezett fejedelem úr kezére mentek át, az ő halála esetére, összes határaikkal és mesgyéikkel, valamint a fiscalisbevételekkel és jövedelmekkel együtt, összességükben és egyenkint, a császári és királyi felségnek és utódainak, Magyarország törvényes királyainak a teljes hatalma alá és Magyarország egységébe tartoz-zanak és legyenek kötelesek visszatérni, még pedig az öt vármegye azonnal és tényleg, a másik kettő pedig az alább irt kijelentés értelmében és hogy az országnak előbb említett részeiből egyáltalán semmit se merjenek a törököknek, bármi ürügy vagy szín alatt, átengedni és ne legyen szabad ezt megtenniök; sőt, a kik ennek a határozatnak ellene szegülnek, legott örökös hűtlenség vétkébe is essenek.

[……]12. § Mindazonáltal világosan kijelentvén azt, hogy a fejedelem úrnak a fiai a följebb érintett egyesség vagy

Ő szent felségének oklevele értelmében, Szatmár- és Szabolcs megyéknek a birtokában éltük fogytáig bent maradhassanak ugy, a mint köztük a fejedelem rendelkezett; haláluk után pedig mindaddig, a míg Erdély fejedelmei az ő utódjaik közül lesznek, tarthassák meg Szatmár várát az ő fekvőségeivel, ne-vezetesen pedig Szatmár és Némethi mezővárosokkal s azokat az ugyancsak Szatmár várához tartozó fekvőjószágokat, a melyeket mások zálogban tartanak, szabadságukban áll majd kiváltani és azokat amaz összeg erejéig (a melyet e fekvőjószágokért lefizettek) azoknak hagyni, a kiknek akarják.

24 TEMBERSKI St.: Annales 1647 – 1656 (Wydał: W. Czermak) In: Scriptores rerum Polonicarum. XIV. Kraków, 1897. 92 – 93., KEMÉNY János művei. (A szöveggondozás és a jegyzetek V. Windisch Éva mun-kája) Budapest, 1980.295.

25 KEMÉNY János művei, 295 – 296., MHHD XXIV. 366.

70

Gebei Sándor

tegette, János Kázmér támogatásáról döntött.26 A lengyel-litván országgyűlés a kozák veszély leszerelése fejében IV. Ulászló idősebb öccsét választotta és koronázta meg királyának.

Ez a Báthori István időszakára emlékeztető „királyi program“ az erdélyi fejedelmekben szellemi örökségként fennmaradt. I. Rákóczi Györgyöt közelről kísértette meg a lengyel koro-na, fia, II. Rákóczi György pedig konkrét diplomáciai és katonai lépéseket is tett a lengyel trónmegszerzéséért. Ennek az ideje 1656-ban érkezett el, amikor X. Károly Gusztáv svéd király lengyel-ellenes koalícióba szólította az erdélyi fejedelmet. „Észak oroszlánja“ osztozkodást kí-nált II. Rákóczi Györgynek éppúgy, mint Frigyes Vilmos brandenburgi választónak, a litvániai Radziwiłł-háznak, Hmelnyickij kozákhetmannak. A Rzeczpospolita teljes felosztására meg is születtek a diplomáciai okmányok.

A Labiauban (Labiawaban) 1656. november 10/20-án megkötött paktum Brandenburg-nak juttatta a Porosz Hercegséget. Felette Frigyes Vilmos brandenburgi választófejedelem és „törvényes egyenesági leszármazottai“ teljes szuverenitást (die völlige Souverainität) kaptak, a jövőben hűbéri kapcsolatra nem kényszeríthetőek. A svéd király a brandenburgi választótól, mint Poroszország szuverén uralkodójától, hercegétől 3500 gyalogost és 1500 lovast alkudott ki a lengyel háborúhoz.27 A titkos, négy pontból álló kiegészítés az annektálandó területeket sorolta fel: Svédország magának szánta Pomerániát Kasubiával együtt, az egész Livóniát, Kur-landot Szemigalliával, Szamogitiát (Żmudź-ot = Zsemajtiját). Brandenburg pedig a békekötés után Nagy-Lengyelország négy vajdaságát Posennel (= Poznań-nal), vagy azok nagy részét kebelezheti be.28

Ugyanilyen típusú engedményeket tett X. Károly Gusztáv Erdélynek is. II. Rákóczi György fejedelem az 1656. december 7-én Radnóton aláírt szerződésben vállalta a lengyelországi hada-kozást a lengyel korona és kis-lengyelországi területek bekebelezése fejében. Lengyelország--Litvánia immár öt részesedő fél (Svédország, Brandenburg, Erdély, Zaporozsjei Had, Litvánia) között oszlott meg.29 A svéd király Rákóczinak, a majdani lengyel királynak, a királyságához méltó országnagyságot kanyarított ki Lengyelországból. A Nyugati-Bug folyó vonalát, mint közös svéd–lengyel határt elismerte, Podlasiet (a Narew folyóig) és Mazóviát is hajlandó volt

26 A királyválasztás részleteiről: Történelmi Tár 1887. 655., Történelmi Tár 1889. 332 – 334; GEBEI Sándor: II. Rákóczi György külpolitikája (1648 – 1657) Budapest, 2004. 25 – 26; 34 – 40., OCHMAN-STANISZEWSKA S.: Sejm koronacyjny Jana Kazimierza w 1649 r. Warszawa, 1985; CМОЛИЙ В. А. – СТЕПАНКОВ В. С.: Богдан Хмельницький. Киев, 1995.

27 PUFENDORF, Samuel: Sieben Büchern von denen Thaten Carl Gustavs Königs in Schweden. Drittes Buch. Nürnberg, MDCXCVII. 188; PUFENDORF, Samuel: De rebus gestis Friderici Wilhelmi Magni, Electoris Brandenburgici, commentariorum. Berolini, MDCLXXXXV. 349 – 354.

28 Pufendorf: von denen Thaten Carl Gustavs, Drittes Buch, 189; Uő: De rebus gestis Friderici Wilhelmi, 354 – 356.

29 SZILÁGYI Sándor (Szerkesztette): Erdély és az északkeleti háború. Levelek és okiratok. II. k. Budapest, 1891. 190 – 196., (a továbbiakban: Erdély); GRONDSKI, Samuel: Historia belli Cosacco-Polonic., anno MDCLXXVI. Pestini, 1789. 358. (a továbbiakban: Historia belli); VELICSKO (Wieliczko), Samuil: Letopisz szobityij v Jugozapadnoj Rossziji v XVII veke. Kijev, 1848. 273 – 274. (a továbbiakban: Letopisz); PAVLISCSEV N. I.: Szocsinyenyija II. Polszkaja anarchija pri Jane Kazimire i vojna za Ukrainu. Csaszty II. SPb., 1878. 199; SZILÁGYI Sándor: Első szövetkezés Lengyelország felosztására 1656-ban. In: Budapesti Szemle, 1875. 8. k. 326; SZILÁGYI Sándor Radziwiłł országát nem említi. – SZILÁGYI Sándor: II. Rákóczy György Budapest, 1891. 170. stb.

71


Rákóczi Lengyelországába átengedni.30 Radziwiłł fejedelem érdekét képviselve X. Károly Gusztáv kikötötte, hogy Rákóczi tiszteletben tartja a litván herceg szuverenitását, szuverén államát, amely a szlucki fejedelemségből, a novogrudoki vajdaságból, ill. a főúr magánbirtoka-iból állt (nostra sententia est, ut exceptis ducatu Slucensi et palatinatu Nowogrodensi...jure ha-beantur).31 Radziwiłł kijelölt országa a mai Belorussziában, a Pripjaty folyó és a Nyeman folyó felső szakasza közötti erdős, lápos, mocsaras vidéket foglalta magába.

Nagyon jól ráérzett X. Károly Gusztáv az erdélyi fejedelem gyenge pontjára. A lengyel ko-ronát reprezentálni képes Kis-Lengyelország, Mazóviával, Podlasieval együtt, már egy olyan terület-komplexumot alkotott, amelyért Rákóczi hajlandó volt a török fenyegetéséről megfeled-kezni, hajlandó volt Svédország ellenségeivel harcba bocsátkozni. Pedig nagy nyomás neheze-dett II. Rákóczi Györgyre több oldalról is. Felesége, az ura kedvéért katolikus hitéről lemondó Báthori Zsófia és (lengyel) anyósa igyekezett lebeszélni a veszélyes koalíciókötésről. A magyarérsek és kancellár „a császár nevében“ óvta Rákóczit a lengyelországi háborúba való beavatko-zástól.32 Bizalmas tanácsadója, Rhédei Ferenc a máramarosi főispán az utolsó pillanatig próbál-kozott a lehetetlennel. Nem szabad a lengyel háborúba belesodródni, állította. Sok egyéb mellett a legnyomósabb érve az volt, hogy Erdély a három császár (német, török, orosz) közül kettőnek közvetlen szomszédja, „azok torkában helyezkedik el“, könnyen lenyelhetik az országot. A né-met és török császár a fejedelem lengyelországi bevonulását nem fogja tétlenül nézni. Inkább a haza megőrzésére, az esetleges kudarc okozta könnyekre gondoljon a fejedelem, mielőtt vég-zetes tettekbe kezdene. „Quaerere Regna minus, parta tueri, plus est.“ – összegezte véleményét a főispán.33 A fejedelem anyja, Lorántffy Zsuzsanna, aki egyébként sem ura, sem fia politizálá-sába nem ártotta magát, most kivételesen menyével és nászasszonyával egyetértett. Profetikus szavakkal jövendölte meg a háború kimenetelét. „…az pápistaságnak valami ereje leszen, mind megindítják, ki nyilván, ki praktikával; tudván ők, nagy része leromlana Babillonnak, ha Lengy-elországban pápista király nem lenne, kiválképen igy fegyverrel vennék meg.“34

II. Rákóczi György fejedelem viszont már a királyi titulusokon gondolkodott. X. Károly Gusztáv „tálcán kínálta“ a választási lehetőségeket. Nevezze magát Rákóczi akár Kis-Lengyelor-szág, akár Kelet-Lengyelország, akár Inneni-Lengyelország, akár Halics királyának, bármelyik variáció elfogadható.35 A svéd király ravaszsága abban rejlett, hogy Rákóczi hadát minél hama-rabb, már a télen, amikor az utak felfagytak és járhatóak, „circa Lovitium“ (Lowicznál, Varsó-tól nyugatra, Erdélytől legalább 700 km-nyire!) vagy „más helyen“ (alio in loco) a svéd haddal egyesíteni akarta.36 Az Erdélyben tartózkodó svéd követek azt jelentették királyuknak, hogy az

30 PUFENDORF: von denen Thaten Carl Gustavs, Drittes Buch, 226 – 227; Szilágyi: Erdély II. 184.31 PUFENDORF: von denen Thaten Carl Gustavs, Drittes Buch, 226; Szilágyi: Erdély II. 185–186.32 SZILÁGYI: Erdély II. 197; “der Römische Kayser durch Erzbischoff und Cantzler schrifftlich, und dan

endtlich per expressum internuncium den Fürsten von solcher confoederation ab und dass Er sich in das Polnische wesen nicht immisciren möchte, ermahnen lassen.” – Ua. 198.

33 GRONDSKI: Historia belli, 364 – 367.34 MHHD XXIV. 510 – 511.35 PUFENDORF: von denen Thaten Carl Gustavs, Drittes Buch 226; SZILÁGYI: Erdély II. 185; WALEWSKI,

Anton: Historya wyzwolenia Polski za panowania Jana Kazimierza (1655 – 1660) t. II. Kraków, 1868. 4 – 5.36 SZILÁGYI: Erdély II. 184.

72

Gebei Sándor

Erdélyi Fejedelemség 20 ezer, Moldva, Havasalföld együttesen 6 ezer, az erdélyiekhez csatlakozó kozákok 15 ezer katonája fog Lengyelország határára felvonulni 1656 Karácsonyára.37

Az időpontban tévedtek a svéd diplomaták, II. Rákóczi György „csak“ 1657. január 18-án indította meg a hadait Viskről a lengyel határ felé.38 Hihetetlen erőfeszítések árán sikerült át-kelnie a Rákóczi-hadnak a Kárpátokon, január 30-án Rákóczi az első jelentős lengyel városba, Skoleba érkezett. Stryjből csupa jó hírrel szolgált az otthoniaknak a győzelemben egy pillanatig sem kételkedő fejedelem. Anyjának postázott levelében többek között ezt írta: A „Lengyel-ség hozzánk elég hajol, szívesen mutatják lenni magokat“; Úgy hírlik, – folytatódik a sikerek számbavétele – hogy Sambor, „Premisle“ (Przemyśl) városokat, „oltalmazni nem akarják, Ilvót (Lwowot) is megadnák, az hova Kemény János uramat holnap bocsátjuk 3 ezer lóval“. Jer-zy Lubomirski koronamarsall „négy lengyel főembert küldött hozzánk tractára Krakóbúl.“39 A biztos győzelem tudatát erősítette Rákócziban az is, hogy 1657. február 22-én Przemyśl és Jarosław közötti táborában megjelent III. Ferdinánd császár és király küldöttsége, amely a len-gyel király és a lengyel „nagy rendek“ nevében járt el. Szelepcsényi György nyitrai püspök, magyar kancellár, Rákóczi László (a fejedelem unokabátyja), Homonnai György, Révai Dániel, Barkóczi István, Fejérpataky Kristóf az „utolsó“ lengyel ajánlatot közvetítették Rákóczinak. A hadjárat félbeszakításáért, a svédekkel kötött szövetség felbontásáért II. Rákóczi György fia,Ferenc, János Kázmér halála után lengyel király lesz, addig pedig környezetével együtt Krak-kóban éljen. Anyagi haszonként az erdélyi fejedelem a lengyel királyi birtoknak számító Sze-pesség (Lublóval) mellett a krakkói vajdaságot is elkönyvelheti. Erdély gazdasági kiváltságokat kap, a Rzeczpospolita egész területén vámmentesen kereskedhet.40

A közvetítők próbálkozásai eredménytelenek maradtak, mert a svéd ajánlatok sokkal csá-bítóbbak voltak. Nem morzsákkal, hanem királyi címmel és országnyi területtel fizetett Své-dország. Rákóczi március 28-án fényes külsőségek között vonult be a krakkói királyi várba, a Wawelbe, hivatalosan átvette a várost Paul Würtz svéd tábornoktól.41 Jó két hét múlva X. Ká-

37 SZILÁGYI: Erdély II. 190; Megjegyzésként idekívánkozik az a tény, hogy Zöllner, Erich: Ausztria törté-nete. Budapest, 1998. című munkájában hiába kerestük az erdélyi-kozák, az erdélyi-svéd szövetségkötések nyomait.

38 MTT 1855. 228., MTT 1871. 38 – 39; SZILÁGYI: Erdély II. 352; GEBEI: II. Rákóczi György külpolitikája, 190; KÁRMÁN Gábor: Bellum iustum-érvelések II. Rákóczi György háborúiban. In: Századok 2006/4. 949 – 954, 958 – 960. A háború részletei: KUBALA, Ludwik: Wojna szwecka w roku 1655 i 1656. Lwów, 1913., Uő: Wojna brandenburska i najazd Rakoczego w roku 1656 i 1657. Lwów, 1916; Polska w okresie drugiej wojny północnej 1655 – 1660. t. I-III. Warszawa, 1957.

39 MHHD XXIV. 512.40 MHHD XXIV. 514; Erdélyi Történelmi Adatok (Szerkesztette: Szabó Károly) IV. k. Kolozsvár, 1862. 229;

SZILÁGYI: Erdély II. 273 – 274; GRONDSKI: Historia belli, 391. 41 1657. március 29-én Rákóczi az anyjának címzett levelét ekképpen kezdi: “Ide is tegnap érkeztünk bé-

kével; szép hely, szebb nem lehet, sok böcsületes, emberség tudó főrendek vannak benne s jó [svéd] had; de bizony nem sok, alig lehet negyedfélezer ember. Valóban használt nekik bejűvetelűnk; mert nem lehetett volna sokáig tartaniok.” – MHHD XXIV. 515; Pierre Noyers, a lengyel királyné titkárának az 1657. már-cius 23-i levelében a svédek nehéz helyzetéről tudósít. “Rákóczy érkezése nélkül a svéd király elveszett volna, nem annyira a mi [lengyel] erőnk, mint saját gyengesége által. Végre is csak az által tarthatja fenn magát, hogy jobb rendet tart, mint nálunk van.” – Idézi SZILÁGYI Sándor: Egykorú levelek II. Rákóczy György lengyel hadjáratáról. In: Rajzok és tanulmányok. Második kötet. Budapest, 1875. 33.

73


roly Gusztáv svéd király és II. Rákóczi György erdélyi fejedelem hadai egyesültek Ćmielów-nál.42 Az erdélyi fejedelem úgy gondolta, hogy a seregek egyesítésével elérte legfontosabb cél-ját, a lengyelek kilátástalan hadakozása rövid időn véget ér. Minden a várakozásokkal szemben alakult. X. Károly Gusztáv az egyesített hadat a Lublin térségében gyülekező lengyel–litván had bekerítésére és megsemmisítésére parancsolta. Erőltetett menetben közelítettek Lublin-hoz, de hiába, a lengyelek egérutat nyertek. A hadi fegyelemhez nem szokott magyarok, vla-chok, kozákok a védtelen falvakon és lakóin töltötték ki bosszújukat, előszeretettel fosztogatták a templomokat és a kolostorokat. Ilyen körülmények között távolodtak el egyre inkább Kis--Lengyelországtól Litvánia felé, a Nyugati-Bug folyó menti Breszthez.

A breszti zsoldos védők kapitulációja a győztesek számára a Rzeczpospolita felosztásának a tervét visszaigazolta, de a János Kázmérhoz hűséges alakulatok szétverése nem valósult meg. X. Károly Gusztáv már Breszt bevételekor tudta, hogy alapvetően semmi nem változott meg 1655-höz képest az erdélyi-kozák, az erdélyi-svéd együttműködés dacára. Miközben Rákóczi fényes győzelemként élte meg Krakkó és Breszt bevételét, körülbelül ekkorra vált végleges-sé a lengyel királyi és a magyar–cseh királyi, osztrák főhercegi megbízottak tárgyalásain az a szövegtervezet, amely 1657. május 27-én Bécsben véd- és dacszövetséggé formálódott ki.

I. Lipót király és János Kázmér király elhatározták, hogy „országaik és királyságaik biz-tonsága érdekében“, a lengyelországi béke helyreállításáért (pro restauranda pace in Polonia) egyesítik erőiket anélkül, hogy a münsteri és az osnabrücki békétől elállnának (a pace monaste-riensi et osnabrugensi recedere). 12 ezres saját felszereléssel ellátott sereg vonul a lengyel kirá-ly és a köztársaság támogatására az uralkodók által konkretizált időben és helyre. A segélyhad felszerelésének kiegészítésére a lengyel király 500 ezer rajnai forintot fizet, a lengyelországihadakozás költségeihez évente 300 ezer rajnai forinttal járul hozzá. Téli szállást biztosítanak a Sziléziából érkező segélyhadnak. I. Lipót kikötötte azt is, hogy a hadi helyzettől függően a lengyel várak és erősségek kötelesek befogadni katonáit, sőt biztonságuk fokozására két ké-sőbb megnevezett városban saját garnizonok létesülhetnek. A szövetségi szerződéshez más, svédellenes ország, plusz a svédbarát Brandenburg is csatlakozhatott. Hasonló jellegű tárgyalá-sokat a többi német fejedelmekkel is szükséges kezdeményezni.43

Ezt a megállapodást még egy olyan konvencióval is kiegészítették, ahol a katonai támogatás fejében adott garanciákat vették sorra. I. Lipót király ragaszkodott ahhoz, hogy katonái Poznań-ban és Krakkóban állomásozzanak mindaddig, amíg a Rzeczpospolita vállalásai nem teljesül-nek. I. Lipótnak az anyagi biztonságot a wieliczkai és a bochniai sóbányák haszna jelentette. A separata conventio 14. pontja az érvényesség határidejét „a szövetség szóról-szóra való be-teljesüléséig“ tolta ki.44 Érdekességként említsük meg, hogy a lengyel főmegbízott, Bogusław Leszczyński ünnepélyes fogadalmát a szerződéshez mellékelték, mert Leszczyński kincstárnok János Kázmér király és a lengyel szenátorok nevével kijelentette: János Kázmér halála után a Habsburg-házból (ex domo Augustissima Austriaca) azt a személyt, akit „a Magyar király

42 MHHD XXIV. 517., MTT 1855. 231.43 Haus-, Hof- und Staatsarchív (HHuStArchív), Bécs, Urkundenreihe, Repertorium I., XIV/1., Bd. 11;

Traktaty polsko-austriackie, 38 – 43.44 HHuStarchív, Bécs, Urkundenreihe, Repertorium I., XIV/1., Bd. 11; ‘I’raktaty polsko–austriackie, 44 – 45.,

46 – 49.

74

Gebei Sándor

a Köztársaságnak ajánl“ (a Sermo Rege Hungariae Reipublicae commendabitur), a szabad kirá-lyválasztáskor királyjelöltnek előterjesztik és a többi jelölttel szemben őt részesítik előnyben.45

1657 május utolsó napjaiban még javában folyt a Sziléziában gyülekeztetett hadak feltölté-se, mert a sziléziai toborzások nehézkesen haladtak. Inkább kudarcról kellene beszélni, hiszen a protestáns tartomány férfilakossága szívesebben szegődött a svédekhez, mint a cseh-magyarkirályhoz. Kiegészítő alsó- és felső-ausztriai toborzásokkal sikerült a gyalogság létszámát kb. 16 ezerre, a lovasságét 6 ezerre növelni. Ebből a kontingensből közel 5 ezer gyalogos a szilé-ziai erősségekben (Glogau, Liegnitz, Neisse, Schweidnitz, Jagerndorf, Oppeln, Troppau stb.) szolgált, de a Lengyelországba szánt erő nagysága a szerződésileg kikötött 12 ezres kvótát így is meghaladta.46 Egyelőre viszont a segélyhad Sziléziából nem mozdult ki. János Kázmér több-szöri sürgetésére a neissei főhadiszállás mindig ugyanazt a választ ismételte: I. Lipót parancsa nélkül a lengyel határ átlépése tilos. Vajon miért késett a királyi utasítás?

Minden valószínűség szerint azért, mert I. Lipót kivárta a Dánia hadba lépésére adott svéd választ. X. Károly Gusztáv már Breszt kapitulációja (május 23.) előtt két- három nappal értesült a kellemetlen hírről, a Bréma elleni dán támadásról. A kapituláció másnapján tartott haditanác-son Rákóczi nemcsak Dánia háborúba lépéséről, hanem a svéd király Dánia elleni vonulásáról is értesült. A már két éve lengyel földön harcoló király a fejedelem megértésére apellált és azzal biztatta, hogy a dán villámhadjárat után megint egyesítik hadaikat. Rákóczi mellett Stenbock tábornagyot néhány ezer emberével viszont hátrahagyta.

Rákóczi fejedelem határozatlanságára, tanácstalanságára és döntésképtelenségére jellemző, hogy a Rákóczi-had a határozott céllal nyugat felé masírozó svéd sereget a Bug folyó mentén végig követte, majd Varsó értelmetlen felprédálásában47 vett részt. Június 13-án, amikor X.

45 Traktaty polsko–austriackie, 50 – 52.46 JERUSALEM, Edmund: Die Teilnahme Österreichs am ersten nordischen Kriege bis zu Vertragen von

Wehlau und Bromberg. 1655 – 1657. Wien, 1908. 14. (a továbbiakban: Die Teilnahme Österreichs); A Sziléziában összpontosított katonai erő kimutatásából: - Zserela do isztoriji Ukrajni-Ruszi. (Matyeriali

do isztoriji ukrajnszkoj kozaccsini) t. XII. L’viv, 1911. 464., 469 – 470. Lovasság Gyalogság Hatzfeld lovassága: 165 fő Hatzfeld gyalogsága: 1664 fő Garnier – 840 Demers – 2359 Piccolomini – 1009 Conti – 2592 Spork – 849 Badeni – 1317 Stb. Összesen: 6214 fő 13.565 fő 47 MTT 1855. 232; Kochowski megvetéssel írt a magyarok ténykedéseiről, a varsói elővárosok felgyújtásáról,

a királyi palota kirablásáról, a templomok elpusztításáról. – KOCHOWSKI, Wezpazjan: Lata Potopu, 1655 – 1657. (Pod red.: Kersten, Adam) Warszawa, 1966. 290 – 291. (A krónika eredeti címe: Annalium Poloniae Climacteris secundi, regnante Ioanne Casimiro. I – III. Cracoviae, MDCLVI – MDCLVII.); Wieliczko ször-nyű képet fest a varsói pusztításról. Azt írja, hogy Rákóczi Varsóban “kiírtotta az egész slachtát, papságot, városiakat, csak egy kevés szegény ember és a nők maradtak életben.” Mindezt azért, mert Lubomirski Erdélyben “grasszál”. – Velicsko (Wieliczko): Letopisz, 279; Valóban, Lubomirski parancsából lengyel lo-vasok törtek be Rákóczi országába, elsősorban a Rákóczi birtokokat – Munkácstól Szatmárig – égették fel. Az “egetest Munkaczon elkezdven circiter 300 falut elegetett nagy kegyetlenseggel, sok vért öntet kivalt-keppen Beregszazban.” Tökéletesen sikerült a bosszú, a kb. két hétig (június közepétől július első napjaiig)

75


Károly Gusztáv csapatai Thorn (Toruń) felé fordultak, a Rákóczi-had sorsa végképp megpecsé-telődött. Tudniillik, ezen a napon lépték át a magyar–cseh király segélyhadának első egységei a lengyel határt, 18-án Melchior Hatzfeld főparancsnok már az új főhadiszállására, a lengyel határ menti Tarnovitzba készülődött.

Hatzfeldék (Spork, Montecuccoli, Souches, Weidlinger parancsnok-helyettesek) körözvény-eikkel ország-világ tudtára adták, hogy a segélyhadak Lengyelország megsegítésére és védel-mére érkeztek, a svéd, erdélyi, kozák hadak Lengyelországból való kiűzésére. „Magyarország, Csehország királya, Ausztria főhercege“ a svéd király lengyelországi kegyetlenkedését nem tűrhette tovább, a vesztfáliai béke veszélyeztetését nem nézhette tétlenül – hangoztatja I. Lipót univerzáléja. X. Károly Gusztáv háborús elképzeléseit mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a mainzi (katolikus) és a szász (protestáns) elektorok által közvetített megbékélést a svéd ural-kodó visszautasította, sőt Szilézia elszakításán mesterkedett. Amikor pedig Rákóczival szö-vetkezett, a háború lángját (die Krieges Flammen) Sziléziából még közelebb, Magyarország felé irányította, a magyar király országára támadást készített elő (anzufallen). A háború gyors befejezése érdekében a magyar–cseh király és a lengyel király fegyvereiket egyesítették.48

tartó portyázás okait Lubomirski egy kiáltványban tárta fel az erdélyiek előtt. Egyrészt a Rákóczi-katonák lengyelországi pusztítását akarta demonstrálni az otthon maradóknak, másrészt pedig a fejedelem hábo-rújának az igazságtalanságát igazolni Rákóczi lengyelországi körözvényeivel szemben. Rákóczi fejedelem arra hivatkozik – közli a Lubomirski-féle kiáltvány –, hogy a fegyverfogásra a lengyelek kényszerítették, mert azok behívták a királyságba, “azután hátrahagyatott”. Igaz, hogy Rákóczi sok lengyel által “a kirá-lyságra hívattatván” – ismeri el az univerzálé –, nincs ebben semmi különös, mert a lengyeleknek “szaba-dos”, azaz jogukban áll királynak felkérni bárkit. És “mint az adók és vevők között való árú dolgában is szokott a dolog lenni”, elkezdődött az alkudozás. Ilyenkor az a szokás, ha a felek nem tudnak megegyezni a vételárban, békésen elköszönnek egymástól, harag nélkül távoznak. Ehelyett, Rákóczi fegyverrel tört a lengyelekre, s a lengyelek ellensége mellé, a svédekhez vitte hadait. Nem átalkodott Rákóczi “a hazá-jokból proscribáltatott”, a lengyel “pártütő áriánusokkal”* lepaktálni a korona megszerzése érdekében, “holott jól tudná maga is”, hogy a koronához vezető út hosszadalmas, fia számára** előkészített lehetettvolna. Erdély szenvedése csak ezután kezdődik – jósolta Lubomirski írása –, mert “az Török Vaskapu felől es az Tatar Moldova felől” özönli el majd ezt az országot. – SZALÁRDI János: Siralmas magyar krónikája. (Sajtó alá rendezte, a bevezető tanulmányt és a jegyzeteket írta Szakály Ferenc) Budapest, 1980. 358 – 363; KRAUS, Georg: Siebenbürgische Chronik des Schässburger Stadtschreibers, 1608 – 1665. In: Fontes re-rum Austriacarum. Bd. III. Theil I. Wien, 1862. 274 – 278; Barcsay Ákos tájékoztatója a fejedelemnek a lengyel invasioról – SZILÁGYI: Erdély II. 421 – 422.

„áriánus”* – Rákóczinak élő kapcsolatai voltak a lengyel ariánusokkal=unitáriusokkal. Hírszerzői és diplomatái között szép számmal bukkannak fel a lengyel reformáció hívei. Samuel Grondski történetí-ró mellett Stanisław Lubieniecki (ifjabb) a legismertebb. Az ariánusok akadámiáján, Rakowban tanuló, majd Franciaországban és Hollandiában peregrináló Lubieniecki, a potop idején Zboróban élt, s innen kül-dözgette heti rendszerességgel jelentéseit Rákóczinak – SZILÁGYI: Erdély II. 33 – 67.

„a fia számára”** – a lengyel szejm 1654-ben hálából, annak az erdélyi katonai segítség elismeréseképpen, amelyet Rákóczi 1653-ban nyújtott János Kázmér király hadjáratakor, négy személynek lengyel nemes-séget adományozott. II. Rákóczi György fia, “Rakoczy Franciszek”, “Komeni (Koemeni) Jan” (KeményJános), “Petki Stefan” (Petki István), “Redei (Rhedey) Franciszek” (Rhédey Ferenc) kapott indegenátust. – Materiały genealogiczne, nobilitacje, indygenaty w zbiorach Archiwum Głównego Akt Dawnych w War-szawie. (Opracowanie katalogu: Wajs, Anna) Warszawa, 1995. 99., 65., 93., 93.

48 HHuStArchív, Bécs, Polonica 70 I., cs. 36., f. 7 – 8; Pontosítanunk kell Oborni Teréz közlését, aki III. Ferdinánd és János Kázmér szövetségkötése alapján vezette le a katonai együttműködést. Az 1656. de-

76

Gebei Sándor

II. Rákóczi György reménytelen helyzetét felismerve önuralmát elveszítette, a szövetsége-seit átkozta. Amikor az ellenség erőre kapott, „hajó és evező nélkül a tengeren hagyják“ („ihn [Rákóczit] sine navi et remis in mari verlassen wolten).49 II. Rákóczi György a svéd és a kozák fegyverekre úgy tekintett, mint a korona megszerzésének eszközére. A lengyelektől – a hatal-mas katonai fölény tudatában – a behódolást, de egy új alapokra helyezett, király és nemesség (= társadalom) kiegyezését is remélte. Ílymódon a korona kiérdemelt, nem pedig megszerzett lesz. Tervének záloga X. Károly Gusztáv volt. Kártyavárként omlottak össze a merész álmok!

A menekülésen kellett gondolkodni immár. Egy 1657. június 29-én Lengyelországból Bécs-be írott jelentésben az olvasható, hogy Rákóczi György mind az öt lengyel hadvezérnek bé-kekötést ajánlott: „cum litteris ad quinque campi Duces... ad profatum Czarneskium (Czar-niecki), Pototzkium (Potocki), Lubomirskium (Lubomirski), Sappiam (Sapieha) et Gonczew-skium (Gonsewski)... ad pacis tractatus amice inuitat, ...“ A „megbékülés és a régi barátság“ ellenszolgáltatásaként a koronáról való lemondását, , a megszállva tartott várak visszaadását, seregének hazarendelését kínálta fel.50 Mikes Mihály, a katolikus erdélyi kancellár megegye-zést sürgető próbálkozásait a lengyelek mereven visszautasították, Rákóczi feltételek nélküli kapitulációjára számítottak.

A Sziléziából Krakkóhoz előretörő Lipót-i egységek mozgási irányából Rákóczi megérthet-te: a hazamenekülés útját elvágták. Ez a jó félévvel ezelőtt kb. 40 ezres koalíciós had totálisan demoralizálódott, a sorsát nem kerülhette el. 1657. július 22-én az ukrajnai Czarny Ostrownál (Csornij Osztrov a Déli-Bug felső folyásánál) Rákóczi György alig egy napos trakta után kapi-tulált a lengyelek előtt. Tulajdonképpen a szabad elvonulás fejében a lengyelek valamennyi kö-vetelésére igent mondott. A fejedelem megkövette a lengyel királyt és a nemesi köztársaságot, ünnepélyesen lemondott a lengyel koronáról. Svédországgal és a Zaporozsjei Haddal érvényes ligáját azonnali hatállyal felbontotta és beleegyezett abba, hogy szükség esetén Svédország el-len Lengyelországgal és Dániával szövetkezik. Vállalta azt is, hogy óriási jóvátételt, 1,2 millió lengyel aranyat (distribuet duodecim centera millia floreanum Polonicalium) fizet a győztesek-nek, a krími kánnak és vezíreinek „tisztességes ajándékot“ nyújt át. Krakkói és breszti hely-őrségeinek visszarendelése mellett a foglyok szabadon bocsátására és a lengyelországi egyházi ingóságok visszaszolgáltatására is kötelezte magát. Nem tiltakozott az Erdélyben menedékes lengyel vallási üldözöttek kitoloncolását követelő lengyel feltétel ellen sem.51 A „kis északi há-ború“ ezen epizódja – az erdélyiek számára tragédiája – július 31-én teljesült be, amikor Ke-mény János „Trimbolnánál“ (lengyelül Trembowla, ma Terebovlja – Ukrajnában, Ternopoltól délre) a megmaradt sereggel együtt tatár fogságba esett.52

cember 1-i szerződés hatályát veszítette III. Ferdinánd halálával, a katonai segítségnyújtás újabb módo-zatait ismételten végigtárgyalták Bécsben. 1657 májusban született meg I. Lipót király és János Kázmér azon egyezsége, amely több mint 10 ezer katonát irányított Lengyelországba II. Rákóczi György ellen. – Lásd OBORNI Teréz: Az Erdélyi Fejedelemség hadtörténete. In: A magyar hadtörténelem évszázadai. (Szerkesztette: Király Béla – Veszprémy László) Budapest, 2003. 105.

49 Szilágyi: Erdély II. 309.50 HHuStArchív, Bécs, Polonica 69 I., cs. 36., f. 59.51 HHuStArchív, Bécs, Polonica 69 I., cs. 36., f. 107 – 108; MHHD XXIII. Budapest, 1874. 552 – 559., Zserela

XII. 501 – 506; GRONDSKI: Historia belli 421 – 422., SZALÁRDI: Siralmas magyar krónikája. 372 – 373. stb.

77


II. Rákóczi György 1656 – 1657-es politizálása – apja politikájával ellentétben – mind az Oszmán Birodalom, mind a Magyar Királyság, s ezen keresztül a Habsburg Birodalom érdekeit egyaránt sértette. A sztambuli “főemberek” “titkos mérgüket” a lengyel változások elfogadta-tására a Portára érkezett svéd követre egyenesen rátámadtak: “Micsoda barátságot várhat mi tőlünk az sveciai király, ki minket meg nem találván idején, az mi barátunkat, az lengyel királyt országából kiűzte, országát elpusztította, azzal nem elégedett, hanem a Porta adó-fizető szol-gáját (tudniillik Nagyságodat) Portához való kötelessége mellől elvonta, maga gonosz cseleke-detiben társsá csinálta. Soha azt mi el nem szenvedhetjük, nem is akarjuk, hogy az [erdélyi] fe-jedelem Lengyelországot magáévá tevén, erejében nevekedjék, erőnknek rájok kell fordulni.”53

Rákóczi vágy álmainak államszerződéssé való formálása kitörési alternatívát kínált az Erdé-lyi Fejedelemségnek. Ám a valóság elől kitérni nem lehetett, a nagyhatalmak akciórádiuszából kikerülni lehetetlen volt. Az Erdélyi Fejedelemségre a szultán és a magyar király egyaránt igényt formált. A szultán a Szulejmán-i hagyomány alapján ragaszkodott a Magyar Királyságból kisza-kított “országához”, a király pedig az 1570-es speyeri egyezmény után is a Magyar Királyságból “ideiglenesen” kivált országrészként tekintett Erdélyre. A Duna-medencében rivalizáló nagyha-talmak érdeke csupán ahhoz fűződött, nehogy a szomszédos nagyhatalom túlzottan megerősöd-jön. Az Erdélyi Fejedelemség nagyhatalmaktól való függetlenedési törekvése egyik nagyhatalom számára sem volt elfogadható. Jellemző, hogy az egyébként ellenséges viszonyban lévő uralko-dók (magyar király – török szultán) a legkritikusabb időszakban, 1657-ben egymást segítették.

A két Rákóczi György, apa és fia politikai gyakorlata ég és föld úton haladt. Az “Öreg”Rákóczi mindenek előtt Erdély biztonságát szem előtt tartva, labilis kockázatokat soha nem vállalva, például szerette volna elnyerni a lengyel koronát, de kizárólag a lengyel fractio segít-ségével. Mit tapasztalunk az “ifjú” Rákóczinál? Minden, számára nem elfogadható véleményt félresöpört, a koalíciós partnereinek (a svédeknek, a kozákoknak) a politikai motivációit sem tárva fel kellő mélységig, fegyverrel indult Lengyelországba a koronáért. Nem elnyerni, hanem megszerezni akarta azt!

Igenis II. Rákóczi Györgyöt átháríthatatlan felelősség terheli az erdélyi hadi potenciál el-vesztegetéséért, de sokkal nagyobb azért,54 mert tévedését nem ismerte el. Fejedelmi címéhez makacsul ragaszkodva még az országát sem sajnálta feláldozni.55 Köprülü Mehmed nagyvezír

52 Erdélyi Történelmi Adatok IV. 243 – 248; KEMÉNY János művei, 313 – 321; KRAUS: Siebenbürgische Chronik, 291 – 295; SZALÁRDI: Siralmas magyar krónikája, 377 – 382. stb.

53 SZILÁGYI: Erdély II. 366.54 A kortársak is megbélyegezték Rákóczit a felelőtlen hadjárata miatt. Lásd erről: GEBEI: II. Rákóczi

György külpolitikája, 235 – 236; II. Rákóczi György diplomáciai mulasztásairól, koalíciókötéseinek me-galapozatlanságáról hajlamos megfeledkezni még a legújabb szakirodalom is. Szabó Péter történész kol-léga erről például így vélekedik: “Az elfogult és az előítéletekkel terhes forrásokból és a későbbi – akár a legfrissebb szakmunkákból – nagyon nehéz kihámozni II. Rákóczi György valóságos politikai arculatát. Egy biztos: A lengyel hadjárat esetében nehéz az “önfejű” Rákóczi-kép megfestésébe kezdeni. A család politikai vágyai, a nemzetközi helyzet többé-kevésbé indokolttá tették Rákóczi György lépését.” – SZABÓ Péter: Az erdélyi fejedelemség. Budapest, 1997. 96.

55 GEBEI Sándor: Sorsfordító évek az Erdélyi Fejedelemség történetében, 1657 – 1660. In: Történelmi sorsfordulók (Szerkesztette: Kaló Ferenc) Eger, 1999. 48 – 57., B. SZABÓ János: II. Rákóczi György 1658. évi török háborúja. In: Hadtörténelmi Közlemények 2001/2 – 3.

78

Gebei Sándor

1658-ban a következőképpen értékelte az erdélyi viszonyokat I. Lipót magyar királynak Bécs-be küldött levelében. “A barátságra és a két fél birodalmára nézve szükséges, hogy a gonosz ember [II. Rákóczi György] bármi módon is megsemmisíttessék és elpusztuljon, ami által re-mélhető, hogy nemcsak a cselszövény és zavar lesz közülünk eltávolítva, hanem a köztünk levő barátság és jó viszony alapja is mindinkább erősebb lesz és meg nem zavartatik.”56

Otec a syn, habsburská politika Juraja I. a II. Rákociho

Resumé

V úvode štúdie autor špecifikuje termíny, ktoré používa pri danej téme. Navrhuje, aby sanamiesto zaužívaného výrazu „protihabsburské feudálne povstania“ začal používať termín „protikráľovské feudálne povstania“. Význam termínu „protihabsburský“ vyvoláva dojem, že celé Uhorsko jednotne vystúpilo proti uhorskému kráľovi z habsburskej dynastie. Nie je to však pravda, keďže napríklad zadunajská katolícka šľachta zostala kráľovi verná.

Niekoľko príkladov anti-rojalizmu existuje v prípade sedmohradských vojvodov Juraja I. a Juraja II. Rákociho. V roku 1631 sa starší Rákoci dostal do konfliktu s Ferdinandom III.Habsburským, najprv kvôli uznaniu užívania titulu sedmohradského vojvodu a neskôr v rokoch 1644 – 1645 kvôli náboženskej slobode v Sedmohradsku. V oboch prípadoch jeho vojská úspeš-ne odolali cisárskym oddielom.

Jeho syn sedmohradský vojvoda Juraj II. „exportoval“ anti-rojalizmus na medzinárodnú scénu. Aby získal poľskú korunu spojil sa s protestantskou svetovou veľmocou – so Švédskom, ktoré bojovalo proti koalícii dvoch katolíckych kráľov – proti poľskému Jánovi Kazimírovi Vasovi a maďarskému Leopoldovi I. Habsburskému. Rákoci mladší utrpel v Poľsku v 1657 zdr-vujúcu porážku a Leopold I. odovzdal jeho a celé Sedmohradsko Osmanskej ríši, ktorej záujmy boli tiež poškodené. Takto bol v rokoch 1658 – 1660 Osmanmi vykorenený Rákociho anti-ro-jalizmus.

Father and Son, the Habsburg-policy of György I and II of Rákóczi

Summary

The author will start with the specification of the terms to be used on his topic. His proposalis that instead of the traditional expression “anti-Habsburg feudal uprisings“ “anti-royal feudal uprisings“ should be employed. The concept of “anti-Habsburg” would imply that Hungary uniformly turned against the Hungarian king from the Habsburg dynasty. It is, however, not the case, since, for example, the Catholic nobility in Transdanubia (Pannonia) always remained loyal to the king.

56 Török – magyar oklevéltár, 1533 – 1789. (Gyűjtötte és fordította: Karácson Imre) Bp., 1914. 228 – 229.

79


There are several examples for the anti-royalism of the Transylvanian princes, György Rákóczi. I and II. In 1631, the elder Rákóczi entered in conflict with Ferdinand III of Habsburg,first because of making him acknowledge his holding the title “Prince of Transylvania“ (princeps Transylvaniae) and later, in 1644 – 1645, because of achieving religious freedom in Transylvania. His armed resistance was successful in both cases.

His son, the Transylvanian prince, György II “exported“ anti-royalism on the international scene. To obtain the Polish crown, he allied with the Protestant world-power, Sweden which led to the coalition of the two Catholic kings, the Polish John Casimir Vasa and the Hungarian king Leopold I Habsburg. The younger Rákóczi suffered total defeat in Poland in 1657 and Leopold I gave him and his country, Transylvania over to the Ottoman Empire whose interests were also hurt by the Turks. Thus Rákóczi’s anti-royalism was in fact retaliated by the Turks between 1658 and 60.

80

Iszkender pasa és Bethlen Gábor Habsburg ellenes hadjáratai

Sudár Balázs

A török hódítás következtében összezsugorodott területű Magyar Királyság keleti terüle-tei, a felső-magyarországi vármegyék igen kényes és különleges helyzetben voltak. A királyság mellett sok szállal kötődtek az Erdélyi Fejedelemséghez is, és gyakran váltak a két állam közötti konfliktusok elszenvedőivé, afféle határmezsgyévé. A nyugat felé tekintő erdélyi politika elsőtörekvései szükségképpen mindig ennek a területnek a megszerzésére irányultak, de innen in-dultak ki a fejedelemség elfoglalását célzó Habsburg akciók is, és gyakran itt készülődtek az erdélyi trónkövetelők – hogy azután számos jeles, éppen e területen jelentősebb birtokokkal rendelkező személy váljon fejedelemmé (Báthoryak, Bocskai, Rákócziak, Homonnaiak).

A magyar történetírás ez ideig elsősorban és alapvetően ebben a kontextusban, a Szent Is-tván-i Magyarország gondolatkörén belül vizsgálta-vizsgálja a Habsburg-erdélyi konfliktuso-kat. Nem felejthetjük el azonban, hogy Erdély az Oszmán Birodalom – külpolitikáját tekin-tve ugyancsak rövid pórázon tartott – vazallusállama volt. A szultánt nem a középkori magy-ar állam, hanem aktuális birodalma érdekelte, és ezért egészen más összefüggésrendszerben (is) szemlélte Erdélyt. A fejedelemség ugyanis a román vajdaságokkal együtt egy politikailag egymás ellen kijátszható, egymást sakkban tartó vazallusállam-rendszert alkotott. Havasalföld és Moldva az Oszmán Birodalom központjának élelmiszer-ellátása szempontjából rendkívül fontos területnek számított, ráadásul rajtuk keresztül vezetett az út a szintén alávetett Krími Kánságba, továbbá Moldva északi határa képezte az oszmán lengyel határt is.1 Isztambulból nézve tehát rendkívül fontos volt a lengyel(–kozák)–krími tatár–moldvai–erdélyi–havasalföldi összefüggésrendszer is.

Persze nem volt elhanyagolható a másik, erdélyi–török–magyar–Habsburg kapcsolati kör sem. A török vazallus Erdélyi Fejedelemség és a Habsburg uralkodók kormányozta Magyar Királyság összetűzései ugyanis közelről érintették az Oszmán Birodalmat is. Az erdélyi sikerek az ő érdekszférájukat terjesztették ki, a kudarcok pedig érdekeiket sértették. Ráadásul a kon-fliktusok könnyen kiterjedhettek, s a két nagyhatalom összecsapásának okává válhattak, s ezkorántsem szolgálta mindig a törökök érdekeit. Ezért azután éberen őrködtek e terület felett, s ahogy Bethlen írta egyik levelében, a szultán jobban tisztában volt a Magyar Királyság és Er-dély határával, mint maga a fejedelem.2 Véleményem szerint az egri pasák egyik legfontosabb feladata 1596-tól éppen e terület szemmel tartása volt.

1 EMECEN Feridun M.: Az oszmán állam sztyeppei határai és a moldvai kijáró. Aetas 18(2003):2, 21 – 29; PAPP Sándor: Keresztény vazallusok az Oszmán Birodalom észak-nyugati határainál (Diplomatikai vizs-gálat a román vajdák szultáni ‘ahdnâméi körül). Aetas 17 (2002): 1, 67 – 96.

2 „az török császár szintén úgy tudja Erdélynek Magyarországban való határit, mint szinte mi magunk...” Bethlen Gábor Thurzó Györgynek. 1613. november 8. Bethlen Gábor levelei. 1 – 3. Közli Szilágyi Sándor. Történelmi Tár 1885, 214.

81


Ha tehát az erdélyi fejedelem a határokon túlra mutató akciót kívánt indítani, minden eset-ben el kellett nyernie a Porta jóindulatát, ez pedig mindenekelőtt a török főemberekkel kiala-kított kapcsolatain múlott. Történettudományunk eddig kevéssé vetett számot azzal a ténnyel, hogy a fejedelmek szükségképpen az oszmán belpolitikai élet – nem csekély súlyú – szereplői is voltak. Ismeretségeik, elkötelezettségeik, s azon érdekcsoportok sorsa, amelyekhez a szultáni udvarban tartoztak, roppant meghatározóak voltak Erdély sorsa szempontjából. Jelen tanulmá-nyomban e kérdéskör jelentőségét érzékeltetendő egyetlen kapcsolat, Iszkender pasa és Bethlen Gábor viszonyának fordulópontjait, lehetőségeit kívánom röviden bemutatni.

Iszkender pasa a magyar történetírásban általában egyetlen esemény, Bethlen trónra ülteté-se kapcsán bukkan fel, pedig e kapcsolat jóval hosszabb, és időnként igencsak meghatározó volt a fejedelemség egész története szempontjából.

Amikor Bethlen – mint közismert – 1612-ben elmenekült Erdélyből, Tirjákí Haszan pasá-hoz futott, aki Buda kormányzójaként az egész magyarországi végvidék irányítója, egyúttal a szultáni tanács tagja, vezír volt.3 Tirjákí végigharcolta a tizenöt éves háborút, tisztában volt Erdély jelentőségével és a Báthory Gábor alatt felgyűlt feszültségek veszélyeivel is. Minden bizonnyal jó lehetőséget látott az oszmánok mellett elkötelezett – sőt ami kevésbé ismert: egy időben oszmán fizetést húzó4 – erdélyi főúr trónra segítésében: ezzel az ő hatóköre is jelentősen megnőtt volna mind a térségben, mind a Portán. S bár békéltető követséget küldött Báthory-hoz, egyúttal elkezdte az új fejedelem elfogadtatásának előkészítését is a szultáni tanácsban.5 E munka a gyakorlatban minden bizonnyal évtizedek óta bizalmas emberére és helyettesére, Iszkender bégre hárult, aki 1612 szeptembere óta a szultán környezetében tartózkodott, ugyanis ő kísérte be II. Mátyás Andrea Negroni vezette követségét a Portára.6 És valóban ő volt az, aki tető alá hozta Bethlen és Naszúh pasa nagyvezír találkozóját, s utóbb a szultán elé is bejuttatja a trónkövetelőt. Fáradozásait többszörösen is siker koronázta: Bethlen a Porta fejedelemjelöltje

3 Tirjákí Haszan pasa életrajza: GÉVAY Antal: A budai pasák. Strauss, Bécs, 1841, 20; DÁVID Géza: A Dél-Dunántúl közigazgatása a török korban. Zalai Múzeum 4, 1992, 58 – 59; Kanizsa ostromának krónikája: SUDÁR Balázs: Kanizsa 1601. évi ostroma török szemmel. Hadtörténelmi Közlemények 119 (2006): 4, 1025 – 1058.

4 „És Jemiscsi [Haszan pasa nagyvezírsége] idejében elmenekült [Erdélyből], Belgrádba jött, és Jemiscsi 120 akcse [fizetéssel] müteferrikává tette.” PEÇEVÎ, İbrahim: Târîh-i Peçevî. I – II. Matbaa-ı Amire, İstanbul, 1864 – 1866. II. 350; Bethlen 1611. szeptember 13-án kelt, Ahmed pasának címzett levelében „császári fizetését” kéri. VERESS Endre: Bethlen ifjúkori levelei. Erdélyi Múzeum 1914: 6, 324; Ugyanekkor lett müteferrika Kamuty Farkas is, aki még 1618-ban (!) is a fizetségért lobbyzik. BORSOS Tamás: Vásárhelytől a Fényes Portáig. Emlékiratok, levelek. S. a. r. Kocziány László. Bukarest, 1972, 93, 98.

5 Perényi Gábor jelentése szerint szeptember 24-én érkezett a budai pasa követe Szebenbe. Erdélyi országy-gyűlési emlékek. VI. (1608 – 1614) Szerk. Szilágyi Sándor. MTA, Budapest, 1880, 257. Tirjákí Haszan portai manőverezésére: Relatio Andrea Nigroni a sua Majestate Constantinopolim missi. A. 1612. In: Kovachich Márton György: Scriptores rerum Hungaricarum minores. I. Typis Regiae Universitatis, Buda, 1798, 245 – 276. (no33), 271.

6 Andrea Negroni július 24-én érkezett Budán, majd szeptember 7-én jutott Isztambulba. Relatio Andrea Nigroni a sua Majestate Constantinopolim missi. A. 1612. In: Kovachich Márton György: Scriptores rerum Hungaricarum minores. I. Typis Regiae Universitatis, Buda, 1798, (no33), 246 – 249; PEÇEVÎ, İbrahim: Târîh-i Peçevî. Matbaa-ı Amire, İstanbul, 1864 – 1866, II. 350.

82

Sudár Balázs

lett, őt magát pedig kanizsai pasává, és a Bethlen mellé rendelt seregek vezetőjévé, szerdárjává nevezték ki.7 Így a két ember egyszerre, egymásnak köszönhetően emelkedett a korábbinál jó-val magasabb rangra és hatalomba.

Kapcsolatuk hamarosan még szorosabbá vált, 1613 májusában ugyanis az erdélyi nagyúr számára a lehető legrosszabb időpontban elhunyt Tirjákí Haszan budai pasa.8 Így Bethlen egy-ik legfontosabb török támasza a magyarországi végvidéken az újdonsült kanizsai beglerbég, Iszkender lett. Másfelől úgy látszik, a Porta ettől kezdve Iszkendert tekintette a Bethlen-ügy in-tézőjének, szakértőjének, s egyúttal felelősének is. Nagy kockázat lehetett ez a nagypolitikában talán kevésbé járatos pasa számára. Ha pártfogoltja beválik, azon ő sokat nyerhet, de ha nem, akkor veszíthet is – mint látni fogjuk, mindkét esetre volt példa.

Az 1613-ban az őszi erdélyi bevonulás mindkettejük számára nagy előrlépést jelentett. Bethlen fejedelem lett, Iszkender pedig a sikeres lebonyolítás jutalmaképpen megkapta a ko-rábbinál lényegesen jelentősebb boszniai pasaságot.9 A jövő Bethlen viselkedésén múlott: me-gadja-e a Portának fejedelemsége árát, átadja-e Lippa és Jenő várát? Tudjuk, ezt már többen is felajánlották, de korábban sem tartották be, s ez nem okozott különösebb bonyodalmakat.10 Most azonban egy komoly ellenlábas is feltűnt a színen, Kádizáde Ali korábbi – és jövendő – budai pasa. Ali Tirjákí Haszan megrögzött ellensége volt: a tizenöt éves háború idején ő békét akart és kötött, Haszan a harcot folytatta volna.11 Míg Haszan Naszúh pasa köréhez tartozott, Kádizáde Ali Kujudzsu Murád pasa veje volt. (Mindketten az oszmán döntéshozók legszűkebb köréhez tartoztak, és a nagyvezíri posztot is elnyerték.)12 Bethlen Gábor tehát a szövetséges Iszkenderrel együtt a politikai ellenfelet, Ali pasát is „megörökölte”.

7 PEÇEVÎ, İbrahim: Târîh-i Peçevî. Matbaa-ı Amire, İstanbul, 1864 – 1866, II. 350.8 Halálának dátumát Gévay tévesen adja meg (1841, 20.). 1613. július 1-jén Nakkás Haszan pasa már halott-

ként beszél róla. (Magyar Országos Levéltár E196, Archivum Familiae Thurzó, Fasc. 76. no 16.) Az adatért Simon Évának tartozom köszönettel.

9 Christoforo Valier velencei bailo jelentése szerint 1613. december 6-a előtt nevezték ki. Oklevéltár Bethlen Gábor diplomácziai összeköttetései történetéhez. A Velenczei állami levéltárban Mircse János által esz-közölt másolatokból. Szerk. Óváry Lipót. Akadémia, Budapest, 1886, 469. Pécsre való visszatéréséről: MOLNÁR Antal: Jezsuiták a hódolt Pécsett (1612 – 1686). In: Pécs a törökkorban. Szerk. Szakály Ferenc. Pécs, 1999. (Tanulmányok Pécs történetéből 7.), 204.

10 1608. december 15-én például az Isztambulból visszatérő Maximilian Brandstetter Habsburg követ Belgrádban találkozik az erdélyi fejedelem küldöttével, aki éppen Jenő és Lippa ügyében kívánt tárgyalni a budai pasával. BRANDSTETTER Maximilian: Utazás Konstantinápolyba 1608 – 1609. Ford.: Tóth L. Béla. Budapest, 2001, 101.

11 Kádizáde Ali és apja, Hábil efendi már 1603-ban is jelentős szerepet vittek az akkor még sikertelen béketár-gyalások során. 1606-ban ők bábáskodnak a zsitvatoroki békénél, és később ennek megújításainál is. Ezzel szemben Tirjákí Haszan a harcot folytatta volna, személyi titkára az ellentétről világosan ír kónikájában. MTA Könyvtára, Keleti Gyűjtemény, Török o. 216, 94a – b. Az ellentétek a továbbiakban is élesek marad-tak. Életrajzához: GÉVAY Antal: A budai pasák. Strauss, Bécs, 1841, 22. Meglehetősen egyoldalú beállí-tásban: TAKÁTS Sándor: A török hódoltság korából. (Rajzok a török világból. IV) Budapest, 1928, 503 – 528.

12 Kettejük viszonyát jól jellemzi hogy 1607-ben Naszúh pasa nagyvezír megpróbálta kivégeztetni Murád pasát, akit csak a szultán közbenjárása mentett meg. UZUNÇARŞILI, İsmail Hakkı: Osmanlı Tarihi. III/2. Ankara, 1995, 363 – 367.

83


Ali 1614-ben elkezdte követelni az ígéretek betartását. Ezt szorgalmazta maga Iszkender is, hiszen saját pozícióit csak így tarthatta meg. Bethlen már-már átadta Lippát, amikor egy várat-lan portai fordulat átrajzolta az erőviszonyokat. A belső pártharcok eredményeképpen Naszúh pasa nagyvezírt kivégezték (1614. szeptember 27.), s ráadásul rövidesen, 1614. október 17-én ismét Kádizáde Alit tették budai pasává.13 A zűrzavar arra elegendő volt, hogy Bethlen követe, Tholdalagi Mihály – az új nagyvezír (Öküz Mehmed pasa) parancsával – megmentse Lippát, sőt még annak a lehetősége is felmerült, hogy Iszkendert eltetessék láb alól. (Tholdalagi nagy bánatára azonban a fejedelem erre mégsem adott parancsot.)14 Az eset mindenesetre mutatja, hogy Iszkender éppúgy jelentős mértékben függött Bethlentől, mint fordítva.

Ali pasa budai kinevezésével az erdélyi fejedelem kutyaszorítóba került. Az új budai begler-bég már-már tervszerűen „pusztította” az elhunyt Haszan pasa hatalmi bázisát, állítólag még Iszkendert is börtönbe vettette.15 Nem lehetetlen, hogy az ő hatására távolították el a hódolt-ságból a pasát és egy másik jeles és egy a magyarországi viszonyokban ugyancsak jártas főem-bert, Szarhos Ibrahim egri beglerbéget is: 1615-ben illetve 1616-ban mindkettőjüket a lengyel frontra vezényelték.16

Ali pasa végül 1615-ben lendült akcióba Bethlen ellen: a szultáni udvarban igyekezett el-fogadtatni a maga fejedelemjelöltjét, Homonnai-Drugeth Györgyöt,17 akit ráadásul Bécsből is támogattak.18 A felső-magyarországi arisztokrata 1616 tavaszán valóban el is kezdett sereget gyűjteni.19 Csakhogy 1615 végén újult erővel fellángoltak a harcok a moldvai határon, és a len-gyelek ellen rendelt szerdár, a kevéssel korábban elmozdított Szarhos Ibrahim pasa kudarcot vallott. Az új helyzetben a szultán számára a némiképpen engedetlen, de legalább nem ellen-séges Bethlen Gábor megleckéztetése már nem volt olyan sürgető feladat. 1616 márciusának közepén az erdélyi fejedelmet – hűségét bizonyítandó és a szükség okán is – a lengyel hadjá-ratra küldték, amelynek szerdárjává éppen Iszkendert nevezték ki, aki egyúttal újra megkapta a boszniai tartományt is.20 A magyar végek biztosítása céljából pedig a szultán 1616 áprilisában

13 Naszúh pasa kivégzésére: SZILÁGYI Sándor: Tholdalagi Mihály évkönyve 1613 – 15-ből.Történelmi Tár 1881, 8. Kádizáde kinevezésére: GÉVAY Antal: A budai pasák. Strauss, Bécs, 1841, 22.

14 SZILÁGYI Sándor: Tholdalagi Mihály évkönyve 1613 – 15-ből.Történelmi Tár 1881, 9.15 Egy Gyöngyösről keltezett jelentés szerint Kádizáde Ali a gazdag törököket sarcolta. Iszkendert és az egri

pasát elfogatta, s minden vagyonukat elvétette. 1615. szeptember 22. TAKÁTS Sándor: A török hódoltság korából. (Rajzok a török világból. IV) Budapest, 1928, 524 – 525. A pasa elleni elégedetlenségre: Pathay István Veszprémből keltezett levele 1615. június 29-ről. TAKÁTS Sándor: A török hódoltság korából. (Rajzok a török világból. IV) Budapest, 1928, 524.

16 Szarhos Ibrahim életére: SUDÁR Balázs: Ki volt Jakováli Haszan pasa? In: Pécsi Szemle 9, 2006: 1; TAKÁTS Sándor: A török hódoltság korából. (Rajzok a török világból. IV) Budapest, 1928, 531 – 542.

17 1615. IX. 5. SZILÁGYI Sándor: Bethlen Gábor és a Porta. Történelmi Tár 1881, 593–640.; 1882, 598 – 599, 602 – 603.

18 Szilágyi, Homonnai, 1881. 19 1616. május 17-én Ali Bethlen Gábornak Homonnay sereggyűjtéséről. EOE VII, 345. 1616. május 18-án Ali

pasa Thurzó Györgynek már Homonnai leszerelésének szükségességéről ír. SZILÁGYI Sándor: Adatok a Homonnai-féle mozgalom történetéhez, 1616. Történelmi Tár 1881, 408 – 409.

20 A helyzet elemzése Tholdalaginak adott instukciókban, 1613. június. 10. Iszkendert valamivel március 15 előtt nevezték ki, s ekkor már tudott Bethlen kirendelése is. Bethlen Gábor levelei. 1–3. Közli Szilágyi Sándor. Történelmi Tár 1885, 434 – 435.

84

Sudár Balázs

Ali pasának kereken megtiltotta Homonnai támogatását, sőt éppen ellene, Bethlen védelmére rendelte ki.21

Így Iszkender és Bethlen pozíciói némiképp erősödtek, Kádizáde Ali pasa és Homonnai--Drugeth György párosa pedig vesztett erejéből. A helyzet azonban továbbra is igen veszélyes és képlékeny maradt. Homonnai hadai nem oszlottak szét, Ali pasa pedig összevonta csapatait, és június közepén Szolnokra vonult a szultáni parancs értelmében. A királysági magyar urak-nak és Thurzó György nádornak is többször megírta, hogy célja a hajdúk és Homonnai féken tartása, de a címzettek kételkedtek szándékai tisztaságában, arra számítottak, hogy alkalomad-tán régi pártfogoltja mellé áll, és győzelem esetén minden bizonnyal el tudja érni védence por-tai megerősítését is.22 Ebben a helyzetben Bethlen aligha vonulhatott Moldvába, ezzel viszont megint csak saját portai hitelét rontotta.

A helyzetet Iszkender pasa próbálta egy ügyes húzással menteni. Neki elemi érdeke volt Bethlen megmentése, hiszen bukása az ő portai pozícióit is erősen gyengítette volna, védence „rossz” viselkedése így is sok gondot okozott neki. 1616 tavaszán ezért a Temesközben gyűj-tötte össze csapatait, és Bethlennek megüzente, hogy a legrövidebb úton, Erdélyen keresztül kíván a frontra vonulni.23 Ezzel több legyet is ütött volna egy csapásra: távol tartja Homonnait, biztosítja Bethlen hatalmát, és egyúttal magával tudja vinni a vonakodó fejedelmet a lengyel hadjáratra is. Nem mellesleg pedig beveheti Lippát és Jenőt: ezzel Bethlent a Porta szemében ismét feddhetetlenné teszi. Ha Bethlen ellenállna, úgy ő maga járhat el engedetlen védence ügyében – s ezzel saját pozícióit legalább részben megmentheti.

Csakhogy ezt a megoldást a fejedelem a legkevésbé sem kívánta, belpolitikailag ugyanis katasztrófához vezethetett volna, nem is beszélve arról a pusztításról, amit az átvonuló hadak jelentettek volna. Ráadásul Iszkender terve csak abban az esetben jelentett volna számára biz-tonságot, ha átadja Lippát, ennek hiányában portai pártfogója is elállt volna mellőle. Bethlen tehát igen nehéz helyzetben volt. Az Al-Dunánál komoly török had gyülekezett, elvben a lengy-elek ellen, de kétségtelenül Erdélyben is bevethetően. Az ellenséges érzelmű, bár Isztambulból megrendszabályozott budai pasa seregével és az egri hadakkal Szolnokhoz közeledett. Homon-nai-Drugeth György pedig Felső-Magyarországon várakozott ugrásra készen. Ráadásul a feje-delem követét, Balassi Ferencet Lippa átadásáig visszatartották a Portán.

Az oszmán ügyekben oly tájékozott fejedelemnek ez esetben tehát nem sok lehetősége maradt: villámgyorsan át kellett adnia Lippát a törököknek (Deák Mehmed temesvári pasának), még oly-

21 Március 26. után, április elején. SZILÁGYI Sándor: Bethlen Gábor és a Porta. Történelmi Tár 1881, 606 – 607.

22 Thurzó György 1616. június 20-án kelt levelében már arról ír, hogy a budai és az egri pasa Szolnoknál áll. SZILÁGYI Sándor: Adatok a Homonnai-féle mozgalom történetéhez, 1616. Történelmi Tár 1881, 420. Ali szándékainak kétességére: Thurzó György Alinak, július 2. SZILÁGYI Sándor: Adatok a Homonnai-féle mozgalom történetéhez, 1616. Történelmi Tár 1881, 427 – 428.

23 Iszkender május 5-én írja ezt a fejedelemnek. Documente privitoare la istoria Ardealului, Moldovei şi Ţării Româneşt. Ed. Andrei Veress. IX. Bucureşti, 1937, 81 – 82. Iszkender május 9-én indult Boszniából (Bethlen Gábor fejedelem kiadatlan politikai levelei. Kiad. Szilágyi Sándor. Budapest 1879, 53.) és 24-én a Szerémségbe érkezett (Török magyarkori államokmánytár. I. S. a. r. Szilády Áron – Szilágyi Sándor. Pest, 1868, 147.), de a sereg másik része közben már gyülekezett a Temesközben. Documente privitoare la istoria Ardealului, Moldovei şi Ţării Româneşt. Ed. Andrei Veress. IX. Bucureşti, 1937, 81 – 82.

85


an áron is, hogy saját maga foglalta el a várat (június 14.). A sietségre jellemző, hogy még az erős-ség bevétele előtt (június 10-én) értesítette a török vezetőket Lippa átadásáról.24 Nem kétséges, s ezt az erdélyi ügyekben is gyakorlott politikusként gyorsan felismerhette, hogy trónon maradá-sa csak napokon múlott. Tettével mindenesetre kihúzta a méregfogát Ali pasa vádaskodásainak, és bátran Homonnai ellen fordulhatott, tudván, hogy immár Iszkender teljes mellszélességgel áll mögötte. Ráadásul a helyzetet kihasználva még azt is elérte, hogy a török hadak ezt követően végül a szokott úton, a Duna mellett vonuljanak a lengyel frontra. Sőt, azt is megtehette, hogy ő maga elkésett a hadjáratról, s augusztus elején a döntő ütközetben csak Török István vett részt egy kisebb csapattal.25 Minthogy Iszkender győzött a lengyelek ellenében, mindketten alaposan megerősítették pozícióikat. Ráadásul az év decemberében a fő rivális, Kádizáde Ali elhunyt.26 Nem elképzelhetetlen, hogy a sikereket kihasználva egy időre maga Iszkender is elnyerte a budai pasaságot,27 ezzel nagyot lépve a ranglétrán és megerősítve Bethlent pozíciójában.

1617-ben azután ismét hathatósan együttműködtek. Iszkendert újra a lengyel frontra vezé-nyelték, de nem lévén elég erős, az ütközetet kerülte, Bethlen viszont diplomáciai képességeit vetette latba, hogy a két fél között megegyezés jöjjön létre.28 A fejedelem úgy állította be a tevé-kenységét, mintha megmentette volna a csekély haddal érkező, eleve esélytelen pasát, más for-rások azonban úgy tudták, hogy a törökök jelentős erőkkel vonultak fel.29 Tény, hogy Iszkender nem sietett csatát vállalni a lengyelek ellen, s minden bizonnyal sokat – legalábbis időnyerést – jelentett számára Bethlen közvetítői munkája. A megegyezés végül szeptember 22-én jött létre Jarusánál, a Dnyeszter mellett.30

24 Tholdalagi Mihályt már 10-én a budai pasához küldte. Követutasítása: Török magyarkori államokmánytár. I. S. a. r. Szilády Áron – Szilágyi Sándor. Pest, 1868, 149 – 162. Július 3-án a Portára is követség indult a megszerzett zászlókkal. Erdélyi országgyűlési emlékek. VII. (1614 – 1621) Szerk. Szilágyi Sándor. MTA, Budapest, 1881, 54.

25 Szepsi Laczkó Máté krónikája. Erdélyi történelmi adatok. III. S. a. r. Mikó Imre – Szabó Károly. Kolozsvár, 1862, 161–162., Bethlen Gábor krónikásai. Krónikák, emlékiratok, naplók a nagy fejedelemről. Szerk. Makkai László. Gondolat,Budapest, 1980, 97 – 98.

26 GÉVAY Antal: A budai pasák. Strauss, Bécs, 1841, 22.27 E minőségében Gévay listáján nem szerepel, de szerinte 1616 végétől 1617 közepéig Bekir egri pasa felügyeli

Budát a kinevezett Szúfi Mehmed helyett. GÉVAY Antal: A budai pasák. Strauss, Bécs, 1841, 24. Bethlen Gábor 1616. szeptemberében nagyon bizakodott benne, hogy pártfogóját nevezik ki Budára Bethlen Gábor fejedelem kiadatlan politikai levelei. Kiad. Szilágyi Sándor. Budapest 1879, 72.). A birodalom központi irat-tárait – sajnos sokszor pontatlanul – felhasználó történetíró, Abdülkádir efendi tud a kinevezésről. Topçular kâtibi ’Abdülkâdir (Kadrî) Efendi tarihi. (Metin ve Tahlîl) I – II. Haz. Ziya Yılmazer. Ankara, 2003, 647.

28 Szepsi Laczkó Máté krónikája, Erdélyi történelmi adatok. III. S. a. r. Mikó Imre – Szabó Károly. Kolozsvár, 1862, 168 – 169.; KRAUS Georg: Erdélyi krónika 1608 – 1665. S. a. r. Vogel Sándor. Ómagyar Baráti Társaság, Budapest, 1994, 102; Bethlen Gábor krónikásai. Krónikák, emlékiratok, naplók a nagy fejede-lemről. Szerk. Makkai László. Gondolat, Budapest, 1980, 170; Bethlen megegyezéstervezete: Documente, Bogdan, 1895, 427 – 428, 431 – 433.

29 „Moldvában haddal való menetelemmel a lengyel hadtól Szkender pasát Isten által megszabadítottam és megbékéltettem, kit a lengyelek bizony megvakaroztanak volna, azmely kevesedmagával vala, ha én melléje nem megyek.” (Bethlen porta követének. Bethlen Gábor fejedelem kiadatlan politikai levelei. Kiad. Szilágyi Sándor. Budapest 1879, 441.)

30 Documente privitoare la istoria Ardealului, Moldovei şi Ţării Româneşt. Ed. Andrei Veress. IX. Bucureşti, 1937, 431 – 433.

86

Sudár Balázs

Bethlen továbbra sem igyekezett részt venni a török hadjáratokban, amit nyilván sokan sé-relmeztek a Portán, s minden bizonnyal maga Iszkender is neheztelt érte. Ráadásul továbbra sem teljesítette fejedelemmé tételének egyik feltételét: nem adta át Jenő várát. 1618-ban egyre feszültebbé vált a helyzet, amit 1619-ben csak tetéztek a jenőiek portyáiról egyre sűrűbben érke-ző hírek. (Amelyek terjesztésében oroszlánrésze volt a Bethlennel annyira ellenséges Kádizáde Ali budai pasa apjának, Hábil efendinek, a belgrádi muftinak.)31 Bethlen ezért folyamatosan attól tartott, hogy az Iszkenderrel Moldvában felvonuló hadak bármikor ellene fordulhatnak. Ez a gyanúja csak erősödött 1619 tavaszán, amikor a meglehetősen nyíltan ellene politizáló Gaspar Gratiani vajdát éppen Iszkender vitte be a moldvai trónra.32 A portai ügyvivő, Borsos Tamás sokáig puhatolódzott a kérdésben, s bár kezdetben meg volt győződve az ügy veszély-telenségéről, később rá kellett döbbennie, hogy Iszkender és Gratiani a portai vezetők tudtával készülődnek.33

1619 nyarán azután egy csapásra megváltoztak a viszonyok, amikor megérkezett a szultáni udvarba Mikó Ferenc erdélyi főkövet, aki a Habsburgok elleni hadbaszállásról és a cseh szövet-ségről tárgyalt. A nagyszabású terv láttán az oszmán vezetők félretették Jenő kérdését, hiszen az erdélyi fejedelem most már nem néhány várat, hanem egy egész országot ajánlott nekik,34 így Bethlen egy időre el is nyerte a Porta támogatását. Az év őszén azonban támadásba lendültek a Habsburg diplomaták is, akik elsősorban a sejhüliszlámot, Eszad efendit, és a szultán tanító-ját, hodzsáját, Ömer efendit környékezték meg. Az oszmán vezető körökben egyre erősödtek a kétkedő hangok, a béke felrúgását sokan hibának minősítették, s nem kívántak újra háborúba keveredni Magyarországon. Ráadásul felmerült annak a kérdése is, hogy ki fog az újonnan el-foglalt területek felett uralkodni. A törökök világosan megmondták: nem érdekük, hogy a magyar területek egy kézben egyesüljenek.35 A nehézségeket csak súlyosbította, hogy 1619. december 24--én új nagyvezír került az oszmán politikai vezetés élére, Ali pasa, akit a Habsburg követek már korábban maguk mellé állítottak, s aki meglehetősen szkeptikus volt Bethlennel kapcsolatban.36 1620-ban ahelyett, hogy támogatta volna nyugati irányú törekvéseiben, ismét a lengyel frontra vezényelte.37 A fejedelem persze lekötöttségére hivatkozva most is kibújt a kötelezettség alól.

31 BORSOS Tamás: Vásárhelytől a Fényes Portáig. Emlékiratok, levelek. S. a. r. Kocziány László. Bukarest, 1972, 188, 234 – 240, 243.

32 Török magyarkori államokmánytár. I. S. a. r. Szilády Áron – Szilágyi Sándor. Pest, 1868, 234; BORSOS Tamás: Vásárhelytől a Fényes Portáig. Emlékiratok, levelek. S. a. r. Kocziány László. Bukarest, 1972, 226, 256, 392; PEÇEVÎ, İbrahim: Târîh-i Peçevî. I – II. Matbaa-ı Amire, İstanbul, 1864 – 1866, II. 372 – 374.

33 BORSOS Tamás: Vásárhelytől a Fényes Portáig. Emlékiratok, levelek. S. a. r. Kocziány László. Bukarest, 1972, 390 – 393.

34 „Hiszen jól látja őnagysága [a nagyvezír], hogy az én uram [Bethlen Gábor] nem egy várat, kettőt ád az hatalmas császárnak, hanem nagy erős derék országot.” – érvel Borsos Tamás 1619 novemberében Isztambulban. BORSOS Tamás: Vásárhelytől a Fényes Portáig. Emlékiratok, levelek. S. a. r. Kocziány László. Bukarest, 1972, 369.

35 „Bethlen Gábor, ha Isten adja, legyen magyarországi koronás király bátor, de Erdélyt mi Magyarországhoz soha nem engedjük, hogy bírja.” A mufti (?) levele. Idézi: RUGONFALVI Kis István: Bethlen Gábor erdé-lyi fejedelem. Budapest, 1923, 63.

36 UZUNÇARŞILI, İsmail Hakkı: Osmanlı Tarihi. III/2. Ankara, 1995, 373 – 374.; BORSOS Tamás: Vásárhelytől a Fényes Portáig. Emlékiratok, levelek. S. a. r. Kocziány László. Bukarest, 1972, 379 – 380, 388.

37 Bethlen levele 1620. VII. 20. Hurmuzaki, XV/II, 868.

87


Bethlent valószínűleg az mentette meg, hogy 1620 szeptemberében Gaspar Gratiani mol-dvai vajda nyíltan fellázadt a Porta ellen, s lengyel csapatokat hívott be – így pillanatnyilag jóval nagyobb veszélyt jelentett, mint az erdélyi fejedelem. Iszkendernek az elszakadófélben lévő Moldvát kellett visszaszereznie – s ezúttal valóban nagy győzelmet aratott a lengyelek felett Csecsoránál (október 5 – 6.).38

Bethlen tehát nem kapott török segítséget,39 amiben nem kis része lehetett az irányában el-lenséges érzelmeket tápláló budai pasának, Karakas Mehmednek, aki Vác elfoglalásával (1620. november 4.) igencsak nehéz helyzetbe hozta a fejedelmet.40 A kudarcot azonban Bethlen és diplomáciája ügyesen használta ki, Karakas és pártfogói háttérbe szorultak, s a Porta támo-gatást ígért a fejedelemnek.41 1621 januárjában Bethlen István Iszkender pasával együtt már az akkermanni táborban szemlélte meg a kijelölt segélyhadakat.42 Úgy tűnik, a két politikus átmeneti elhidegülés után újra közös akcióra készülődött. Ebből azonban már nem lett semmi: Iszkender hamarosan, 1621 elején elhunyt. Halálával az erdélyi ügyek egyik legjobb ismerője, egy Bethlenével szorosan összefonódó pályájú vezető távozott az oszmán politikai élet színpa-dáról. Azt, hogy Bethlen végig retteget „szerelmes barátjától”, jól mutatja az a mondat, mely-ben haláláról emlékezett meg: „[Az Úr] Ím most is legnagyobb ellenségemet, Szkender pasát kitörlötte az életből.”43

Tanulmányom egy sok tekintetben egymásra utalt erdélyi és oszmán politikus-páros közös történetének vázlatát mutatta be, annak előnyeivel és buktatóival együtt. Zárásképpen csak egyetlen gondolatot szeretnék felvetni: Iszkender eddig kevéssé ismert származásának ügyét. A török források hallgatnak róla, így valószínű, hogy alacsony sorból emelkedett meglehetősen magasra. A jól értesült szász történetíró, Georg Kraus azonban úgy tudta, hogy pécsi magy-ar volt, s egy anekdotát is elmesélt ezzel kapcsolatban. Amikor Péchi Simon követségben járt Iszkendernél, állítólag a pasa e szavakkal fogadta: „Péchi Simon, te pécsi magyar vagy. Szüle-tésem szerint én is magyar volnék, a te földid.”44 Máshol így fogalmazott a krónikás: „magy-arnak született és pécsi származású volt.”45 Ezen állításokat részint megerősíti Bethlen egyik levele is, mely szerint Naszúh pasa nagyvezírrel folytatott tárgyalásai során maga Iszkender tolmácsolt neki.46 Mindezek alapján könnyen lehet, hogy az erdélyi Bethlen Gábor egyik legje-

38 Documente, Bogdan, 1895, 501 – 508.; PEÇEVÎ, İbrahim: Târîh-i Peçevî. I–II. Matbaa-ı Amire, İstanbul, 1864 – 1866, II. 372 – 374.

39 Bár már V. 20-án kért. Kronológia.40 A Habsburgok már 1620 elején felajánlották – a Bethlen kezében lévő – Vácot Karakas Mehmed pasának.

Mehmed viselkedése már ekkor ellenérzéseket váltott ki a portán. BORSOS Tamás: Vásárhelytől a Fényes Portáig. Emlékiratok, levelek. S. a. r. Kocziány László. Bukarest, 1972, 381 – 382.

41 Tholdalagi, Bethlen Gábor krónikásai. Krónikák, emlékiratok, naplók a nagy fejedelemről. Szerk. Makkai László. Gondolat, Budapest, 1980, 144 – 145.

42 Bethlen. Gábor fejedelem kiadatlan politikai levelei. Kiad. Szilágyi Sándor. Budapest 1879, 242.43 Bethlen Gábor fejedelem kiadatlan politikai levelei. Kiad. Szilágyi Sándor. Budapest 1879, 250.44 KRAUS Georg: Erdélyi krónika 1608 – 1665. S. a. r. Vogel Sándor. Ómagyar Baráti Társaság, Budapest,

1994, 93.45 KRAUS Georg: Erdélyi krónika 1608 – 1665. S. a. r. Vogel Sándor. Ómagyar Baráti Társaság, Budapest,

1994, 87.46 Bethlen Gábor levelei. 1 – 3. Közli Szilágyi Sándor. Történelmi Tár 1885, 210.

88

Sudár Balázs

lentősebb portai pártfogója – a szintén magyar származású Deák Mehmed és a beszédes nevű Madzsarogli Ali pasa mellett – egy pécsi magyarnak született oszmán főember volt. Ennek ismeretében különleges, bár nehézségektől korántsem mentes, összességben mégis eredményes politikai együttműködésük talán még érthetőbbé válik. Mindezek ugyanakkor általánosságban arra is figyelmeztetnek, hogy a török vazallus erdélyi fejedelmek 17. századi Habsburg-ellenesmozgalmait nehezen érthetjük meg az oszmán belpolitika, valamint a román vajdaságok és a hódoltsági hatalmi viszonyok alapos ismerete nélkül.

Irodalom

Bethlen Gábor krónikásai. Krónikák, emlékiratok, naplók a nagy fejedelemről. Szerk. Makkai László. Gondolat, Budapest, 1980.

BORSOS Tamás: Vásárhelytől a Fényes Portáig. Emlékiratok, levelek. S. a. r. Kocziány László. Bukarest, 1972.

BRANDSTETTER Maximilian: Utazás Konstantinápolyba 1608 – 1609. Ford.: Tóth L. Béla. Budapest, 2001.

DÁVID Géza: A Dél-Dunántúl közigazgatása a török korban. Zalai Múzeum 4, 1992, 55 – 64.EMECEN Feridun M.: Az oszmán állam sztyeppei határai és a moldvai kijáró. Aetas 18(2003):2,

21 – 29.Erdélyi országgyűlési emlékek. VI. (1608 – 1614) Szerk. Szilágyi Sándor. MTA, Budapest,

1880.Erdélyi országgyűlési emlékek. VII. (1614 – 1621) Szerk. Szilágyi Sándor. MTA, Budapest,

1881.Erdélyi történelmi adatok. III. S. a. r. Mikó Imre – Szabó Károly. Kolozsvár, 1862.GÉVAY Antal: A budai pasák. Strauss, Bécs, 1841. KRAUS Georg: Erdélyi krónika 1608 – 1665. S. a. r. Vogel Sándor. Ómagyar Baráti Társaság,

Budapest, 1994.Oklevéltár Bethlen Gábor diplomácziai összeköttetései történetéhez. A Velenczei állami le-

véltárban Mircse János által eszközölt másolatokból. Szerk. Óváry Lipót. Akadémia, Budapest, 1886.

MOLNÁR Antal: Jezsuiták a hódolt Pécsett (1612 – 1686). In: Pécs a törökkorban. Szerk. Szakály Ferenc. Pécs, 1999. (Tanulmányok Pécs történetéből 7.) 171 – 264.

PAPP Sándor: Keresztény vazallusok az Oszmán Birodalom észak-nyugati határainál (Diplomatikai vizsgálat a román vajdák szultáni ‘ahdnâméi körül). Aetas 17(2002):1, 67 – 96.

PEÇEVÎ, İbrahim: Târîh-i Peçevî. I–II. Matbaa-ı Amire. İstanbul, 1864 – 1866.Relatio Andrea Nigroni a sua Majestate Constantinopolim missi. A. 1612. In: Kovachich

Márton György: Scriptores rerum Hungaricarum minores. I. Typis Regiae Universitatis. Buda, 1798, 245 – 276. (no33)

RUGONFALVI Kis István: Bethlen Gábor erdélyi fejedelem. Budapest, 1923.SCHMIDT Vilmos: Báthory Gábor és Bethlen Gábor viszonya a lengyel koronához. 1–2.

Századok 21(1887), 14 – 35.; 97 – 120.SUDÁR Balázs: Ki volt Jakováli Haszan pasa? In: Pécsi Szemle 9, 2006:1, 27 – 34.

89


SUDÁR Balázs: Kanizsa 1601. évi ostroma török szemmel. Hadtörténelmi Közlemények 119(2006):4, 1025 – 1058.

SZEKFŰ Gyula: Bethlen Gábor. Budapest 1929,Bethlen Gábor fejedelem kiadatlan politikai levelei. Kiad. Szilágyi Sándor. Budapest 1879.SZILÁGYI Sándor: Tholdalagi Mihály évkönyve 1613 – 15-ből. Történelmi Tár 1881. 1 – 11.Bethlen Gábor levelei. 1–3. Közli Szilágyi Sándor. Történelmi Tár 1885, 209 – 256, 431 – 480,

623 – 673. SZILÁGYI Sándor: Adatok a Homonnai-féle mozgalom történetéhez, 1616. Történelmi Tár

1881, 401 – 449.SZILÁGYI Sándor: Bethlen Gábor és a Porta. Történelmi Tár 1881, 593 – 640.; 1882, 34 – 77. p.TAKÁTS Sándor: A török hódoltság korából. (Rajzok a török világból. IV) Budapest, 1928.Török magyarkori államokmánytár. I. S. a. r. Szilády Áron – Szilágyi Sándor. Pest, 1868.Topçular kâtibi ’Abdülkâdir (Kadrî) Efendi tarihi. (Metin ve Tahlîl) I – II. Haz. Ziya Yılmazer.

Ankara, 2003. UZUNÇARŞILI, İsmail Hakkı: Osmanlı Tarihi. III/2. Ankara, 1995.VERESS Endre: Bethlen ifjúkori levelei. Erdélyi Múzeum 1914:6, 313 – 338.Documente privitoare la istoria Ardealului, Moldovei şi Ţării Româneşt. Ed. Andrei Veress.

IX. Bucureşti, 1937.

Paša Iskender a protihabsburské výpravy Gabriela Betlena

Resumé

Východné oblasti Uhorského kráľovstva a hornouhorské župy zmenšené po tureckých výbojoch sa dostali do nepríjemnej situácie. Popri kráľovi boli v mnohom previazané aj so Sedmohradským vojvodstvom a často znášali konflikty medzi týmito dvoma krajinami. Prvékroky sedmohradskej politiky zamerané na západ sa snažili o získanie tohto územia, na tomto území sa pripravovali nástupcovia sedmohradského trónu – šľachtici, ktorí tu vlastnili obrov-ské majetky (Bátoryovci, Bočkaiovci, Rákociovci, Homonnaiovci) – no na druhej strane práve odtiaľto vychádzali aj ozbrojené akcie Habsburgovcov proti Sedmohradsku s cieľom obsadiť vojvodstvo.

Udalosti na tomto území je možné poskladať do omnoho širšie rámca súvislostí. Ani Uhorské kráľovstvo ani Sedmohradské vojvodstvo neboli samostatné; Uhorsko bolo súčasťou habsburskej monarchie a Sedmohradsko súčasťou Osmanskej ríše. A tak konflikty, ktoré sa tuodohrali, vždy v sebe niesli potenciál pre vypuknutie nového omnoho väčšieho konfliktu.

V štúdii autor skúmal stanoviská osmanskej strany v prvej etape panovania Gabriela Betlena v rokoch 1613 – 1621. Z osmanského pohľadu Sedmohradsko patrilo do dvoch systémov politic-kých súvislostí. Bolo pôvodnou súčasťou Svätoštefanskej koruny, vstúpilo do kontaktu s Uhor-ským kráľovstvom, habsburskou monarchiou a prostredníctvom nej aj s rímsko-nemeckým ci-sárstvom ako nástupnícky štát po Uhorsku. Na druhej strane, čo bolo pre Osmanov dôležitejšie, vytvorilo spoločný rovnovážny systém s dvomi rumunskými kniežatstvami (Valašsko a Mol-davsko). Súčasti tohto systému sa vzájomne sledovali a boli proti sebe manipulovateľné. Tieto

90

Sudár Balázs

dve rumunské kniežatstvá zohrávali tiež dôležitú úlohu pri zásobovaní Osmanov potravinami. Navyše nimi viedli cesty do Poľska a do vazalského Krymského chanátu.

V skúmanom období vypukla nová poľsko-osmanská vojna (1615 – 1621) a Osmani jej pri-písali väčšiu dôležitosť ako západnému frontu. V dôsledku toho mohol Betlen odďaľovať odo-vzdanie hradu Lippa (čo bola podmienka jeho uznania za vojvodu) až do leta 1616 a konečne preto stroskotal pokus Juraja Homonnaiho, ktorý sa pripravoval v hornom Uhorsku na prevza-tie moci nad Sedmohradskom i napriek tomu, že mal významného spojenca v osobe budínske-ho pašu. V rokoch 1618 – 19 sa opäť otriasla Betlenova suverenita, tentoraz kvôli prieťahom pri odovzdávaní hradu Jenő (okrem iného ani kvôli tomuto nechceli podporovať jeho účasť v 15-ročnej vojne). Z nepríjemnej situácie ho zachránilo vzbúrené moldavské knieža Gaspar Graziani.

Porta opäť považovala poľské nebezpečenstvo za dôležitejšie. Za Betlenom stála v Osman-skej ríši jedna významná záujmová skupina. Svoje plány dokázal realizovať s ich podporou. Kľúčovou postavou tejto skupiny bol Iskender – paša maďarského pôvodu. On dopomohol Betlenovi na sedmohradský trón a neskôr od roku 1616 až do svojej smrti v roku 1621 viedol jeho poľské vojenské akcie. Jeho kontakt so sedmohradským vojvodom v mnohom určoval aj Betlenovu politiku. Iskender predstavoval významnú no nebezpečnú podporu, a tak niet divu, že po jeho smrti ho sedmohradský vojvoda spomínal ako svojho najväčšieho nepriateľa.

Pasha Iskender and the Atihabsburg Rebellions of Gabor Bethlen

Summary

After the Ottomans conquer the reduced eastern territories of Hungarian monarchy and the Upper-Hungarian counties were in an unpleasant situation. They were closely bound not only to the king but also to the Principate of Transylvania and thus they often suffered from their mutual conflicts. The first steps of the Transylvanian policy, led westwards, were aimed to theacquisition of this territory; the candidates for the Transylvanian throne were being prepared on this territory – the nobles who were the biggest landholders on this territory (Báthorys, Bocskais, Rákóczis, Homonnais) – but on the other hand it was the territory where the Habsburgs led their military actions against Transylvania from, aiming to conquer the Principate.

The combination of events, having taken place on the territory, creates a much broader context. Neither the Kingdom of Hungary nor the Principate of Transylvania were independent; Hungary was the part of the Habsburg Monarchy and Transylvania belonged to the Ottomans Empire. Thus the conflicts held on this territory could initiate a new much bigger conflict.

In my study I have been focused on the standpoints of the Ottomans side in the first period ofthe reign of Gábor Bethlen in years 1613 – 1621. From the Ottomans point of view, Transylvania belonged to two systems of political context. It was the original part of Saint-Stephen s Crown, it had entered the contact with the Kingdom of Hungary, the Habsburg Monarchy (and through it with the Roman-German Empire) as a descending state of Hungary. On the other side (and this side was more important for Ottomans), it had created a common system of balance with other two Romanian pricipates (Wallachia and Moldavia). The three units of the system were

91


constantly watching each other and they could be manipulated against each other. The two Romanian principates played a very significant role in food supplies for Ottomans. Moreoverthe roads to Poland and to vassal Crimean Khanate were located here.

In the observed period a new Polish-Ottoman war bursted out (1615 – 1621) and Ottomans payed more attention to it than to the western conflict. Under such circumstances Bethlenwas able to delay the consignment of the castle of Lippa (it was one of the conditions for his acceptance as the Duke of Transylvania) till the summer 1616 and finally it had put an end tothe struggle of György Homonnai, preparing himself in Upper Hungary to over take the reign over Transylvania, for the Transylvanian throne, although Homonnai had a very significantally – the pasha of Buda. The Bethlen s sovereignity had been endangered in 1618 – 19 again. The unpleasant situation was caused by delays concerning the consignment of the castle of Jeno (from among other things this was also the reason why Ottomans did not support his participation in the 15-years war). He was saved by the rebelling Moldavian prince, Gaspar Graziani; Ottomans considered the Polish danger more important.

Bethlen was supported by a group of significant people within the Ottomans Empire. Hewas able to perform his plans only through their help. The key person of the group was Iskander – a pasha of the Hungarian origin. He helped Bethlen to gain the throne and later from 1616 till his death in 1621 he led the Bethlen s military actions against Poles. His contacts with the Duke of Transylvania determined the Bethlen s policy. Iskander was a significant but also a dangerousally. No wonder that after his death Bethlen remembered him as his biggest enemy.

92

Hlavné črty vojenstva v období protihabsburských povstaní

Vladimír Segeš

Sedemnáste storočie v slovenských dejinách možno označiť aj ako storočie ťaživého nepo-koja.1 Vnútorný nepokoj panoval v spoločnosti, no v značnej miere bol daný i každému človeku. Ťaživá atmosféra nedôvery, pesimizmu a protirečení neraz vanie aj z rozmanitých dobových dokumentov načrtávajúcich obraz spoločnosti a priebeh udalostí.2 Neblahú úlohu zohrali predo-všetkým protihabsburské stavovské povstania, ktoré vybuchovali po celé 17. storočie a utíchli až na samom začiatku druhého desaťročia 18. storočia. Všetky povstania – Štefana Bočkaja (1604 – 1606), Gabriela Betlena (1619 – 1626), Juraja I. Rákociho (1644 – 1645), Imricha Tekeliho (1678 – 1685), Františka II. Rákociho (1703 – 1711) – sa takmer ako pustošivá smršť prehnali od východných až po západné hranice Slovenska. Na masy ľudu doľahlo nielen bremeno a vy-číňanie povstalcov a ich spojencov, ale aj cisárskeho vojska. Protihabsburské stavovské povsta-nia sledovali takmer výlučne ciele uhorskej (v jej rámci i etnicky slovenskej) šľachty a osobné záujmy ich vodcov. V ich programoch išlo v zásade o obnovenie stavovských práv a zlomenie absolutistickej vlády habsburskej dynastie, nezanedbateľným motívom bola aj otázka nábožen-skej slobody pre protestantské vierovyznania.3

Typickým javom európskeho vývoja v novoveku bol aj nebývalý rozvoj vojenstva.4 Súvisel so všeobecnými zmenami v štruktúre spoločenských vzťahov a s posilňovaním ústrednej štátnej

1 V posledných akademických dejinách novovekého Slovenska pozri napríklad druhú časť, nesúcu názov Storočie vnútorných nepokojov 1606 – 1711. In: Dejiny Slovenska II. (1526 – 1848). Bratislava 1987, s. 151 – 317, vrátane početnej citovanej literatúry.

2 Pozri napríklad Dokumenty slovenskej národnej identity a štátnosti, zv. I. Bratislava 1998, s. 202 – 233.3 O protihabsburských stavovských povstaniach jestvuje početná odborná literatúra, a to najmä v ma-

ďarskej historiografii. Ich citácia by presiahla rámec tejto štúdie, keďže len k povstaniu Františka II.Rákociho by bolo možné uviesť desiatky monografií a stovky vedeckých štúdií. Spomedzi prehľadnýchvedeckých vojensko-historických monografií sa žiada spomenúť aspoň NAGY, László: „Megint fölszánt magyar világ van...“ Társadalom és hadsereg a XVII. század első felének Habsburg-ellenes küzdelme-iben. Budapest 1985; tenže: „Kuruc étetünket megállván csináljuk...“ Társadalom és hadsereg a XVII. századi kuruc küzdelmekben. Budapest 1983. Z prác slovenských historikov pozri populárno-vedecký pre-hľad DANGL, Vojtech: Slovensko vo víre stavovských povstaní. Bratislava 1986 ako aj syntézu DANGL, Vojtech – KOPČAN, Vojtech: Vojenské dejiny Slovenska. II. zväzok 1526 – 1711. Bratislava 1995. Zástojom miest v povstaniach sa zaoberá KÓNYA, Peter: Prešov, Bardejov a Sabinov počas protireformácie a proti-habsburských povstaní (1670 – 1711). Prešov 2000. Peter Kónya je aj editorom zborníka viac než 30 štúdií slovenských a maďarských historikov Povstanie Františka II. Rákociho 1703 – 1711 (v novšom priblížení). Rákóczi-szabadságharc 1703 – 1711 (újabb megközelítésben). Prešov 2005.

4 Vojenstvo je súhrnným pojmom, ktorý v širokom zmysle zahŕňa všetky otázky vojenskej teórie a praxe spojené s výstavbou, prípravou a činnosťou ozbrojených síl krajiny či štátu v čase mieru i v období vojny, ako aj s prípravou obyvateľstva a štátu na vojnu. Obsahom vojenských dejín je niekoľko relatívne samostat-ných, pritom však komplementárnych zložiek, akými sú najmä história vojen, história vojenského umenia, história vývoja organizácie ozbrojených síl, ako aj dejiny vojenskej techniky (čiže dejiny výzbroje a vý-

93


moci, ktorej najčastejšiu formu predstavoval absolutizmus. Absolutistický spôsob panovania, sprevádzaný presadzovaním vnútropolitických i zahraničnopolitických mocenských ambícií, si vynútil aj potrebu reorganizácie dovtedajších branných síl v prospech budovania a rastu stálych a pravidelných armád. Sociálno-ekonomický vývoj a pokrok vo vede a technike vytvárali súčas-ne potrebnú materiálnu základňu pre doplňovanie, vydržiavanie, zásobovanie, vystrojenie a vy-zbrojenie armád. Vlastný vývoj stredoeurópskeho vojenstva, čiže vlastne vojenstva habsburskej monarchie v 17. storočí a začiatkom 18. storočia ovplyvnili predovšetkým tri vojenskopolitické fenomény: protihabsburské povstania, tridsaťročná vojna5 a boj proti Osmanom.6

Z hľadiska vojenstva tridsaťročná vojna predstavovala vrchol žoldnierstva, zároveň však bola aj počiatkom jeho úpadku. Podstata žoldnierstva, ktoré siaha do stredoveku, spočívala v tom, že doplňovanie a výstavba vojenských jednotiek sa uskutočňovala verbovaním vojakov bojujúcich za žold.7 Žoldnier bol teda vojakom, ktorý bol najatý do vojenskej služby zväčša na dobu trvania vojenského ťaženia za presne určenú finančnú odmenu – žold. Jeho vstup dovojska nebol spravidla motivovaný politickým ani náboženským presvedčením. Vojenská služ-ba bola pre žoldniera remeslom, vďaka ktorému získaval peniaze a obživu a z ktorého mohol prípadne zbohatnúť, ak získal a uchoval si korisť. Žoldnierovi spravidla nezáležalo na tom, na koho strane či za koho bojuje. Aj za tridsaťročnej vojny a v ďalších následných vojnových kon-fliktoch bolo bežné, že po bitke vstupovali zajatí vojaci porazeného vojska do armády víťaza.

Pravidelná armáda bola založená na námezdnej vojenskej službe masového počtu vycvi-čených vojakov. Tí sa do armády získavali spočiatku dobrovoľným verbovaním, no neraz aj násilnými lapačkami. Vojenčenie v 17. storočí sa pre mnohých mužov stalo vlastne neraz celo-životným povolaním, lebo vojenská služba bola prakticky trvalá a vojak slúžil dovtedy, pokiaľ dokázal plniť vojenské povinnosti.8

Súbežným javom početných a dlhotrvajúcich vojnových konfliktov v 17. storočí sa stalapodnikateľská činnosť. Právo postaviť či naverbovať vojsko mal spravidla panovník. Bolo však bežné, že tieto právomoci preniesol na hlavného veliteľa svojej armády, respektíve na viacerých veliteľov, ktorí v panovníkovom mene verbovali jednotlivé jednotky vojska a stali sa tak vojno-vými podnikateľmi. Na náklady objednávateľa (panovníka) alebo na vlastné náklady postavili a vyzbrojili kompletné vojenské jednotky a potom ponúkali služby zverbovaných jednotiek na

stroja) či vojenského myslenia. Skúmanie týchto otázok v uhorských pomeroch je mimoriadne náročnou úlohou, keďže proporcionalita uvedených zložiek je značne nevyvážená a miestami dokonca nerozvinutá. V predloženej štúdii sa zameriavam len na hlavné otázky vývoja armád, druhov vojsk a ich výzbroje, ako aj ich základné takticko-operačné úlohy.

5 Z posledných prác o tridsaťročnej vojne pozri najmä bohato ilustrovanú monografiu KLUČINA, Petr:Třicetiletá válka. Obraz doby 1618 – 1648. Praha-Litomyšl 2004. Uhorské aspekty si všíma NAGY, László: Magyar hadsereg és hadművészet a harmincéves háborúban. Budapest 1972.

6 O protiosmanských vojnách v sledovanom období pozri NAGY, László: „Megfogyva bár, de törve nem...“ Török háborúk viharában (1541 – 1699). Budapest 1990; KOPČAN, Vojtech: Turecké nebezpečenstvo a Slovensko. Bratislava 1986.

7 O stredovekých koreňoch žoldnierstva v Uhorsku pozri SEGEŠ, Vladimír: Od rytierstva po žoldnierstvo. Stredoveké vojenstvo v Uhorsku so zreteľom na Slovensko. Bratislava 2004, passim.

8 Počiatkami a vývojom habsburskej armády z českého zorného uhla sa zaoberá monografia kolektívu auto-rov Pod císařským praporem. Historie habsburské armády 1526 – 1918. Praha 2003.

94

Vladimír Segeš

zmluvnom základe, takže panovník im preplácal vynaložené prostriedky. Azda najznámejším a presláveným vojenským veľkopodnikateľom za tridsaťročnej vojny bol Albrecht z Valdštejna. Úspešne skĺbil vlastné vojvodcovské schopnosti s organizačnými a ekonomickými schopnosťa-mi a vybudoval jednu z najväčších a najbojaschopnejších armád v súvekej Európe, ktorú v roku 1630 tvorilo 40 peších a jazdeckých plukov. Valdštejn si vyslúžil nielen obdiv, bohatstvo a slá-vu, ale aj závisť, čo sa mu napokon stalo osudným.9

Vývoj armády

Roku 1649 cisár Ferdinand III. nariadil, aby aj po uzavretí Vestfálskeho mieru zostalo v tr-valej službe celkovo 19 plukov rôzneho druhu vojska naverbovaného počas tridsaťročnej vojny. Tieto pluky – 9 peších, 9 kyrysníckych, 1 dragúnsky – sa stali základom pravidelnej armá-dy habsburskej monarchie.10 V roku 1673 mala už 13 plukov pechoty, 12 plukov kyrysníkov a 2 pluky dragúnov v celkovom počte 45 460 mužov. Na začiatku vojny o španielske dedičstvo roku 1701 tvorilo habsburskú armádu 29 plukov pechoty, 18 plukov kyrysníkov, 9 plukov dra-gúnov a 2 pluky husárov v celkovom počte viac než 96 000 mužov.11 Táto armáda ako celok pomerne dlho nemala oficiálny názov, takže sa i rôzne pomenúvala, napríklad cisárska, ra-kúska či dokonca nemecká. Až od roku 1745, čiže po zvolení manžela Márie Terézie Františka Lotrinského za rímskeho cisára, sa označovala ako cisársko-kráľovská armáda.

Ani jeden z prvých stálych plukov habsburskej armády nebol uhorský, no slúžili v nich aj vojaci z Uhorska, pravda, len v malej miere. V druhej polovici 17. storočia síce vzniklo niekoľ-ko plukov na území Uhorska, respektíve plukov, ktorých majitelia pochádzali z Uhorska, no čoskoro ich aj rozpustili, takže sa nestali trvalou súčasťou pravidelnej armády. Takými naprí-klad boli: v rokoch 1672 – 1675 jazdecký uhorsko-chorvátsky pluk plukovníka a neskôr pod-maršala Jána Karola Pálfiho, ktorý v rokoch 1675 – 1694 vlastnil aj kyrysnícky pluk; peší pluka neskôr dragúnsky pluk Jána Karola Šeréniho; jazdecký chorvátsky pluk Mateja Káldyho; peší hajdúsky pluk Mikuláša Esterháziho či husárske pluky Františka Barkóciho, Štefana Gomboša i Dávida Petneháziho.12

V prípade Uhorska sa habsburskí panovníci až do prvých desaťročí 18. storočia uspokojova-li, respektíve pre odpor šľachty museli uspokojiť s tradičnými a vlastne stredovekými formami branných síl. Ich podstatou bola insurekčná ustanovizeň, ktorej právne korene vychádzali zo Zlatej buly Ondreja II. z roku 1222. V závislosti od miery ohrozenia krajiny mal panovník prá-vo vyhlásiť generálnu alebo parciálnu insurekciu. Po vyhlásení insurekcie muselo narukovať šľachtické pohotovostné vojsko, ako aj portálne vojsko stolíc postavené podľa príslušných, často sa meniacich rozpisov či kvót, ktoré stanovovali počty a druh ozbrojencov podľa sedliackych usadlostí (port). Šľachtická vojenská pohotovosť i portálne vojsko sa organizovali zväčša ako jazdecké a pešie bandériá (prápory) podľa jednotlivých stolíc. Odhaduje sa, že v čase proti-

9 Albrecht Valdštejnský sa spomína v každej práci venovanej tridsaťročnej vojne. Z monografií o ňom odka-zujem na JANÁČEK, Josef: Valdštejn a jeho doba. Praha 1978.

10 Pod císařským praporem, c. d., s. 75. 11 Tamže, s. 77.12 ZACHAR, József: Magyarok a Habsburg-haderőben. In: Rubicon, 1995, č. 5, s. 20 – 25.

95


habsburských povstaní v prvej polovici 17. storočia sa na oboch stranách zúčastnilo okolo 6- až 10-tisíc príslušníkov banderiálnych vojsk.13 Maximálna sila insurekčného vojska spolu s neveľ-kými, 50- až 100-člennými bandériami uhorských veľmožov a prelátov sa na sklonku 17. a za-čiatku 18. storočia odhadovala na 30 000 mužov.14

Už pred virvarom protihabsburských povstaní, ktoré umocňovalo aj neustále turecké ne-bezpečenstvo, sa v Uhorsku ako druh ľahkej jazdy výborne osvedčili najmä husári.15 Prednosti husárskej jazdy chcel viedenský dvor využiť aj vo vojne o falcké dedičstvo (1688 – 1697). Nariadením cisára Leopolda I. sa preto zriadili prvé dva pravidelné husárske pluky habsburskej armády, každý v sile 1 000 mužov. Na základe patentu z 10. 12. 1688 ich dal sformovať generál Adam Cobor, majiteľ šaštínskeho panstva. Jednému pluku velil on sám, velenie druhého plu-ku prevzal jeho zať, plukovník Ján Pálfi, neskôr poľný maršal a v rokoch 1741 – 1751 uhorskýpalatín. Pálfi sa roku 1689 stal aj majiteľom tohto, neskôr 9. husárskeho pluku. Obidva plukysa zverbovali na území Slovenska, verbovacie zhromaždiská boli v Krupine, Leviciach, Nitre, Šintave a Šali. Do habsburskej armády boli začlenené roku 1689.16 Tretí pravidelný husársky, neskôr 8. pluk vznikol roku 1696, jeho majiteľom a veliteľom bol plukovník Pavol Deák. Spôsob boja husárov sa osvedčil aj na bojiskách za vojny o španielske dedičstvo (1701 – 1714), takže tento druh ľahkej jazdy si získal veľkú obľubu a počet jeho plukov narastal.17

Druhy vojsk

Na samom konci 17. storočia vyšla tlačou ilustrovaná vojenská príručka slovom a obrazom znázorňujúca vojenský život podľa najnovších francúzskych vojnových manierov.18 Nemá cha-rakter výcvikového predpisu, ale skôr základného prehľadu o druhoch vojsk a vojenských špe-cializáciách, o výkone služobných a bojových úloh či činností, ako aj o disciplinárnych trestoch. V príručke sa charakterizujú a rozlišujú aj niektoré druhy vojsk. V rámci pechoty sú to radoví pešiaci, čiže mušketieri a pikanieri,19 granátnici20 a švajčiarski pešiaci21. V rámci jazdectva sa zasa uvádzajú a zobrazujú: gardoví jazdci a jazdeckí mušketieri22, žandári (ťažkí jazdci) a ľahkí

13 DANGL, Vojtech – KOPČAN, Vojtech: Vojenské dejiny Slovenska. II. zväzok, c. d., s. 111.14 Insurgenti bojovali tak v cisárskej, ako aj v povstaleckej armáde. Napríklad v apríli 1705 sa na Rákociho

výzvu dostavilo do povstaleckej armády z 13 hornouhorských stolíc 1695 jazdcov a 1497 pešiakov z celko-vého počtu 4536 šľachtických rodín. Chýbalo či ospravedlnilo sa 1344 insurgentov. Tamže, s. 191.

15 O pôvode a bojovej činnosti husárov v stredoveku pozri SEGEŠ, Vladimír: Od rytierstva po žoldnierstvo, c. d., s. 126 – 131, o ich výzbroji tamže s. 134.

16 Genézu a vývoj pluku pozri Geschichte des k.u.k. Husarenregimentes Graf Nádasdy Nr. 9 1688 – 1903. Sopron 1903.

17 Vývoj habsburskej armády od posledného dvadsaťročia 17. storočia z uhorského hľadiska si podrobne vší-ma a dokumentuje ZACHAR, József: Habsburg-uralom, állandó hadsereg és magyarság 1683 – 1792. Budapest 2004.

18 LEOPOLD, Joseph Friedrich: Les exercices de Mars. Eigentliche Abbildung und Beschreibung dess Soldaten Lebens nach der neuesten frantzösischen Kriegs Manier. (Sine loco) 1700.

19 Tamže, obr. 10, Die Infanteri.20 Tamže, obr. 8, Die Granadiers.21 Tamže, obr. 11, Die Schweitzer.22 Tamže, obr. 5, Die Leibwacht und Musquetierer.

96

Vladimír Segeš

jazdci23, hliadkovací (prieskumní) jazdci a dragúni24, kráľovskí husári25. Nebývalá pozornosť sa venuje hudobníkom. Spomínajú sa trubači a až tri druhy bubeníkov26, píšťalkári a hobojisti27. O delostrelcoch naproti tomu nie je v príručke ani najmenšia zmienka, takže je očividné, že re-alita bola omnoho rozmanitejšia, keďže na európskych bojiskách 17. storočia bojovali armády, ktoré pozostávali z troch základných druhov vojska – pechoty, jazdectva a delostrelectva.

V pechote, ktorá bola dominantnou zložkou každej žoldnierskej i stálej armády, hlavnú úlo-hu zohrávali predovšetkým mušketieri a pikanieri. Mušketier bol vyzbrojený mušketou, kto-rá bola vybavená luntovou zámkou a mieridlami. Zbraň bola relatívne ťažká, vážila zhruba 7 kg, hlaveň mala kaliber 18 – 20 mm. Vzhľadom na značnú hmotnosť musel strelec mušketu opierať o vidlicu, zvanú furketa. Olovená guľka mala hmotnosť 30 – 45 gramov a jedna dáv-ka pušného prachu okolo 25 gramov. Za tridsaťročnej vojny sa príprava a streľba z muškety v habsburskej armáde usmerňovala na množstvo povelov a nabíjacích a palebných temp.28 Ku koncu tridsaťročnej vojny sa muškety zdokonalili a ich hmotnosť sa znížila až pod 5 kg, takže strelec už nemusel nevyhnutne používať furketu. Nabíjanie pôvodnej muškety trvalo niekedy takmer 15 minút, pri novom type sa znížilo na 2 minúty. Nabíjanie a streľba zo zdokonaleného typu muškety boli rozvrhnuté spravidla do deväť úkonov načasovaných na 95 temp, každé trvalo niečo vyše sekundy. Rýchlosť temp určoval pri výcviku bubon. Pri prvom úkone držal mušketier v ľavej ruke mušketu, furketu a medzi prstami knôt (inak nazývaný lunta), pravou rukou si pripravil guľku do úst; potom pravou rukou nasypal prach do hlavne; vložil guľku; ako štvrtý úkon vložil tesniacu upchávku; po piate nabijakom zatlačil upchávku do hlavne; potom otvoril kryt panvičky, nasypal jemný prach a kryt zavrel; po siedme rozfúkal knôt a priložil ho do kohútika; po ôsme vložil mušketu do vidlice furkety a otvoril kryt panvičky; a napokon zamieril a vystrelil. Účinný dostrel predstavoval 400 krokov.29 Na urýchlenie streľby slúžili drevené nádobky s dávkou prachu na jeden výstrel. Mušketier mal na bandalieri pripevnených 10 – 12 takýchto puzdier na náboje.30

Pikanieri tvorili základ bojovej zostavy. Pokiaľ nepriateľ neprelomil ich rady, bola bojová zostava relatívne stabilná. Pasívne očakávali útok jazdectva, ktoré mali zastaviť vystretými pikami. Aktívna úloha im pripadla v boji o fortifikácie, respektíve v bitke mali za úlohu dovŕ-

23 Tamže, obr. 6, Die Gendarmes und Leichte Reuter.24 Tamže, obr. 9, Die Reuter und Dragoner.25 Tamže, obr. 12, Die königliche Hussaren.26 Tamže, obr. 2 a 3, Der Trompeter und Heer-pauker, Die Tambours oder Drummelschläger.27 Tamže, obr. 4, Pfeiffer und Hautbois.28 O výcviku mušketierov v 17. storočí podáva lapidárne svedectvo faksimile súvekej príručky Jacoba de

Gheyna Über den Rechten Gebrauch der Muskete für die Jungen und unerfahrenen Soldaten. 43 Faksimi-ledrucke nach den Originalstichen von Jacob de Gheyn. Leipzig 1973. Ďalšie faksimilové (české) vydanie výcvikovej príručky edoval Leonid Křížek, ktorá vyšla pod názvom GHEYN, Jacob de: Výcvik se zbraně-mi. Vojenská cvičební příručka ze sedmnáctého století. Praha 1995. Výcvik mušketiera rozfázovaný do 43 zobrazených úkonov pozri tamže, s. 65 – 151. V úvodnom texte Leonid Křížek uvádza, že v habsburskej armáde sa príprava streľby z muškety usmerňovala na 163 povelov a 99 nabíjacích a palebných temp (tam-že, s. 13), o čom však v prípade počtu povelov možno pochybovať.

29 KLUČINA, Petr: Třicetiletá válka, c. d., s. 78.30 Tamže, s. 75. Výstroj a výzbroj mušketiera v polovici 17. storočia pozri Obrázkový slovník. Vojenské uni-

formy a výstroj. Bratislava 1995, s. 16.

97


šiť víťazstvo nad narušenými šíkmi protivníka a v prípade útoku nepriateľskej jazdy zasa kryť strelcov. Pikanier bol vyzbrojený kordom a pikou dlhou 5 – 5,5 metra, ktorá mala relatívne krátky, ale masívny železný hrot. Zadnou časťou sa pika pomocou bodca zaraziť do zeme, čím získala značnú stabilitu. V boji proti nepriateľskému jazdectvu pikanieri pridržiavali pätou koniec piky na zemi a hrotom mierili na hlavu alebo hruď koňa. Pravou rukou pikanier držal rukoväť meča, takže pokiaľ nepriateľskí jazdci prenikli cez hradbu pík, mohol ihneď tasiť meč a pokračovať v boji. V priebehu tridsaťročnej vojny sa piky v záujme odľahčenia a jednoduch-šej manipulácie postupne skracovali. Kým na začiatku 17. storočia pikanierova zbroj pozostá-vala z prilby, kovového goliera, predného a zadného kyrysu a plechových šosov ochraňujúcich stehná, na konci tridsaťročnej vojny pikanieri v niektorých plukoch už zbroj vôbec nenosili.31 Vynález bokáka (bajonetu), ktorý sa rukoväťou zasúval do muškety, postupne vytlačil z vý-zbroje pešieho vojska piku. Na prelome 17. a 18. storočia úlohy pikanierov tak prebrali strelci, čím sa výrazne zvýšila palebná sila armády.32

Rondašíri boli elitní vojaci vyzbrojení polovičnou ochrannou zbrojou, mečom a guľatým štítom (rondache). Ich zbroj odolávala strelám z muškiet, v boji mali za úlohu prelomiť for-máciu nepriateľských pikanierov. V 17. storočí bola však táto taktika už zastaraná a rondašíri slúžili zväčša ako osobná stráž veliteľov.33 Začiatkom 18. storočia z armády vymizli.

V 60. rokoch 17. storočia sa začal používať nový druh zbrane, a to ručný granát, ktorý mal hmotnosť 1 – 1,5 kg. Granáty boli duté, olovené, železné alebo sklenené gule naplnené strel-ným prachom. Prachovú náplň vojak zapaľoval pred hodením horiacim knôtom. Vojaci, ktorí v boji vrhali do nepriateľských šíkov granáty, dostali názov granátnici. Okrem granátov boli vyzbrojení puškou a šabľou. Granátnici sa rýchlo uplatnili v otvorených bitkách v poli, ako aj v pevnostných bojoch a postupne sa stali elitnou časťou pešieho vojska.34

Základnou administratívno-správnou a taktickou jednotkou stálych armád bol pluk, ktorý sa súdobo po slovensky bežne označoval ako regiment. Jeho štruktúra i početný stav sa v priebehu 17. storočia menili. Pluk sa zväčša delil na 10 kompánií, čiže stotín (rôt). Pešiu stotinu v druhej polovici 17. storočia tvorilo 88 mušketierov, 48 pikanierov a 8 rondašírov, čiže 144 mužov. Pluk pri naplnení stavu mal teda 880 mušketierov, 480 pikanierov a 80 rondašírov, čiže spolu 1 440 mužov, okrem štábu. V roku 1695 sa na základe reorganizácie plukov habsburskej armády upravil celkový počet mužstva pluku na 1 800 mužov, zaradených do 12 stotín, v každej po 150 mužov. Z taktického hľadiska bol pluk rozdelený do troch batailónov, čiže práporov, zložených zo 4 stotín. Na začiatku 18. storočia, čiže keď vypuklo posledné protihabsburské povstanie, sa peší pluk skladal z 15 stotín strelcov po 140 osôb a 2 stotín granátnikov po 100 osôb, takže celkovo mal mať 2300 mužov.35

31 K pikanierom a ich výzbroji pozri KLUČINA, Petr: Třicetiletá válka, c. d., s. 56 – 60. O výcviku boja s pi-kou v rámci 32 znázornených polôh pozri GHEYN, Jacob de: Výcvik, c. d., s. 154 – 217.

32 Pod císařským praporem, c. d., s. 76.33 KLUČINA, Petr: Třicetiletá válka, c. d., s. 63.34 KLUČINA, Petr – ROMAŇÁK, Andrej: Člověk, zbraň a zbroj v obraze doby, zv. II. Praha 1984, s. 26.35 Tamže, s. 29 – 30. Podrobnejšie zloženie pechoty, vrátane štábu, veliteľského zboru, funkcionárov a ostat-

ných hodností na prelome 17. a 18. storočia približuje BROUCEK, Peter – HILLBRAND, Erich – VESELÝ, Fritz: Prinz Eugen Feldzüge und Heerwesen. Wien : Franz Deuticke Verlagsgesellschaft, 1986, s. 44 – 46.

98

Vladimír Segeš

Z viacero druhov jazdectva prešli do zostavy stálej habsburskej armády po tridsaťročnej vojne iba kyrysníci a dragúni, k nim v poslednej štvrtine 17. storočia pribudli už spomínaní husári. Kyrysníci boli ťažkým bitevným jazdectvom, ktorým však z pôvodného ochranného odenia zostal len kyrys, skladajúci sa z predného a zadného plátu. Pluk kyrysníkov mal okolo 1000 mužov, skladal sa z kompánií o sile 80 – 100 mužov. V roku 1695 mal kyrysnícky pluk 12 kompánií, z nich každá mala 89 mužov, takže celkový počet vzrástol na 1068 mužov. Pred bitkou sa kyrysníci radili spravidla na krídlach bojovej zostavy pechoty. Používali taktiku ka-rakoly, ktorá mala v zásade dve podoby. Pri prvej sa kyrysníci pomalým klusom dostali pred nepriateľský bojový šík, prvý rad cvalom vyrazil a približne 30 krokov od nepriateľa jazdci vystrelili z pištolí, zabočili a presunuli sa za posledný rad svojej zostavy, kde nabili strelné zbrane. Medzitým rovnako zaútočil druhý a tretí rad, prípadne ďalšie nasledujúce rady. Ak sa im podarilo rozrušiť nepriateľskú zostavu, zaútočili opäť chladnou zbraňou. Pri druhej forme karakoly cválali kyrysníci pozdĺž čela nepriateľskej zostavy, strieľali z palných zbraní a potom sa veľkým oblúkom vzďaľovali z dostrelu nepriateľa, pričom nabili svoje zbrane, aby mohli zopakovať svoj útok.36 Karabinieri, inak nazývaný aj jazdeckí arkebuzieri, predstavovali ľahší druh ťažkého jazdectva. Mali ľahšie kone než kyrysníci a v niektorých plukoch nenosili ani ochrannú zbroj. Ich výzbroj tvorila krátka puška s kolieskovým zámkom, arkebúza a spravidla pár pištolí, ako aj pobočná zbraň, zväčša paloš.37

Prechodným a osobitným druhom jazdectva boli dragúni. Kone používali na rýchle pre-suny, lebo spočiatku bojovali ako pechota. Keďže sa dokázali pomerne rýchlo presunúť, boli účinným druhom vojska pre rôzne manévre. V roku 1679 mal dragúnsky pluk okolo 800 mu-žov, o 10 rokov neskôr už 1000 mužov. Dragúnsky pluk sa pôvodne členil na 12 stotín, každá o počte 60 – 80 mužov. V boji sa dve stotiny spájali do švadróny.

Husári spočiatku neboli rozhodujúcou silou jazdectva, práve ľahká výzbroj – šabľa a ko-pija, ktorú neskôr nahradila krátka karabína a pár pištolí – im však umožňovala mimoriadnu mobilnosť. Spočiatku plnili zväčša prieskumné, zabezpečovacie či prenasledovateľské úlohy. Vyznačovali sa charakteristickou rovnošatou uhorského strihu, najmä dolománom a men-tiekou s bohatým šnurovaním. Husári sa verbovali takmer výlučne v Uhorsku, od prelomu 17. a 18. storočia si však husárske pluky zriadili aj iné európske armády, napríklad francúzska armáda roku 1693.38

Všetky druhy jazdectva pred nasadením do boja museli absolvovať veľmi dôkladný výcvik. V prvom rade išlo výcvik v osedlávaní a nasadaní či zosadaní z koňa, potom sa jazdec musel naučiť ovládať koňa v rôznych rytmoch pohybu a pri prekonávaní prírodných prekážok. Celý výcvik bol zameraný na dokonalú súhru medzi jazdcom a koňom. K tomu sa pridružilo aj ovlá-danie základných jazdeckých zbraní, čiže sečných pobočných zbraní (palošov, šablí, kordov), pištolí, arkebúz a muškiet. Po skončení základného výcviku v ovládaní koňa a zbrane, jazdci

36 O karakole podrobnejšie DELBRÜCK, Hans: Geschichte der Kriegskunst. Die Neuzeit. Vom Kriegswesen der Renaissance bis zu Napoleon. Berlín 2000, s. 162 – 167.

37 Podrobnejšie zloženie jazdeckého vojska, vrátane štábu, veliteľského zboru, funkcionárov a ostatných hod-ností, na prelome 17. a 18. storočia približuje BROUCEK, Peter – HILLBRAND, Erich – VESELÝ, Fritz: Prinz Eugen Feldzüge, c. d., s. 46 – 48.

38 SÁGVÁRI, György – SOMOGYI, Győző: Nagy huszárkönyv. Budapest 1999. Pozri aj poznámku 25.

99


nacvičovali súčinnosť v rámci švadrón a iných bojových formácií z cieľom zvládnuť bojovú taktiku.39

Na bojiskách tridsaťročnej vojny, ako aj v protitureckých vojnách nebývalo vzrástol význam delostrelectva. Na rozdiel od pechoty a jazdectva nebolo síce ešte organickou súčasťou stálej armády, lebo delostrelci sa stále považovali skôr za vojenských remeselníkov a špecialistov než za skutočných vojakov, no bez účasti delostrelectva sa neobišla takmer žiadna bitka ani dobý-janie a obrana pevnosti. Delostrelci paľbou ničili hradby a fortifikácie, prelamovali a vytváralipriechody pre útoky pechoty. Delostrelectvo sa podľa hmotnosti a účelu delilo na poľné, čiže ľahké a obliehacie, čiže ťažké. K poľnému delostrelectvu patrili ľahké plukovné delá, falkony, švihovky a polokartony, k ťažkému obliehaciemu delostrelectvu predovšetkým kartony a ma-žiare. Osobitnú skupinu predstavovali dvojité hákovnice (nazývané tuplháky), čiže malé delá o dĺžke 142 – 190 cm, ktoré vystreľovali olovené gule o hmotnosti zhruba 0,25 kg. Každý prá-por pechoty mal 10 strelcov z dvojitých hákovníc.40

Stratégia a taktika

Prvoradým cieľom vojenskej stratégie habsburskej monarchie počas celého novoveku bolo zabezpečenie a obrana jej hraníc, a to predovšetkým proti osmanskej expanzii. Výsledky bitiek a vojen ovplyvňoval celý rad faktorov. Išlo o rozdiely vo výzbroji, výcviku, fyzickej zdatnosti, v morálnych vlastnostiach vojakov, v ich zručnosti a v schopnosti plniť bojové a taktické úlo-hy. V neposlednom rade išlo aj o ekonomický potenciál bojujúcich strán, keďže vojny v 17. sto-ročí a začiatkom 18. storočia si vyžadovali čoraz väčšie finančné náklady. Vojenské veleniaarmád sa snažili čo najrýchlejšie aplikovať všetky nové a moderné prvky zabezpečujúce strate-gickú i taktickú prevahu, a tým aj schopnosť dosiahnuť víťazstvo. Spôsob vedenia vojny, keď sa bojujúce strany snažili dosiahnuť naraz strategické ciele a keď jedna veľká bitka zväčša rozho-dla o výsledku celej vojny, nahradil systém taktického manévrovania. Zjednodušene povedané, kto chcel vyhrať vojnu, nesmel si nechať zničiť vojsko v bitke.41

Tridsaťročná vojna výrazne ovplyvnila oblasť vojenskej taktiky. Základom každej bojovej zostavy bola pechota, ktorú podporovalo na jej postupe či pri obrane delostrelectvo, umiestne-né v jednotlivých batériách pred zostavou alebo v medzerách medzi oddielmi pechoty. Hlavnú ofenzívnu funkciu v boji malo jazdectvo, ktoré útočilo predovšetkým na krídlach bojových zostáv. Už v priebehu tridsaťročnej vojny sa z bojiska vytratila obrnená pechota, jazdeckí ko-pijníci a arkebuzníci. Zároveň sa začali uplatňovať palné zbrane a ľahké plukové delostrelectvo a zvyšoval sa význam nových druhov vojska, predovšetkým dragúnov, ako aj ľahkého jazdec-tva – husárov.42

39 GHEYN, Jacob de: Výcvik, c. d., s. 10 – 12, 23 – 64.40 K delostrelectvu pozri KLUČINA, Petr – ROMAŇÁK, Andrej: Člověk, zbraň a zbroj, c. d., s. 39 – 51;

BROUCEK, Peter – HILLBRAND, Erich – VESELÝ, Fritz: Prinz Eugen Feldzüge, c. d., s. 63 – 75 s počet-nými súdobými vyobrazeniami palných zbraní (diel, kanónov, mažiarov) z prelomu 17. a 18. storočia.

41 Vojenské dějiny Československa II. díl (1526 – 1918). Praha 1986, s. 118.42 KLUČINA, Petr – ROMAŇÁK, Andrej: Člověk, zbraň a zbroj v obraze doby, zv. I. Praha 1983, s. 248

– 249, zv. II. Praha 1984, s. 61 – 65.

100

Vladimír Segeš

Vojenská taktika v druhej polovici 17. storočia a napokon aj v 18. storočí vychádzala z line-árnej taktiky, ktorú za tridsaťročnej vojny zaviedol švédsky kráľ Gustáv Adolf II. Aj napriek istým postupným zdokonaleniam, v lineárnej taktike stále prevládal pomerne strnulý a toporný spôsob boja, v ktorom sa uplatňoval len frontálny útok a obrana. Útok uskutočňovalo zväčša ťažké jazdectvo, náporu protivníka vzdorovala predovšetkým pechota, na ktorej spočívalo aj hlavné ťažisko boja. Pechota sa formovala do bitky po práporoch, a to do vyrovnaných a zom-knutých radov v dvoch alebo troch bojových sledoch, pričom každý šík mal zvyčajne tri rady. Na krídlach neraz až 10 km dlhých línií bolo zoradené jazdectvo po švadrónach. Ľahké de-lostrelectvo stálo na pravých krídlach peších práporov a ťažké poľné delá boli sústredné jednak uprostred a jednak na krídlach bojového zoradenia pechoty a jazdectva.43

Do bojovej zostavy rozvinuté sledy boli od seba vzdialené na 150 až 300 krokov. Najsúvislejší bol prvý sled. Ďalšie sledy v priebehu bitky zapĺňali medzery prvého sledu, vysúvali sa na krídla alebo chránili tylo. Ak armáda útočila, ťažké delostrelectvo stálo pred prvým sledom a na krídlach, v prípade obranného boja sa ťažké delá umiestňovali spravidla za prvým sledom. Plukovné, čiže ľahké delostrelectvo krylo medzery medzi prápormi. Bitka sa začínala zväčša delostreleckou paľbou. Pechota postupovala v dlhých radoch rovnomerným krokom proti ne-priateľovi. Keď sa dostala na účinný dostrel, čiže približne na 150 – 200 krokov pred nepriateľa, celé prápory alebo čaty sa na povel zastavili a spustili streľbu. Pravda, bez nejakého presnej-šieho cielenia, lebo vtedajšie pušky neboli na to prispôsobené. V streľbe salvami sa jednotlivé párne alebo nepárne čaty striedali, takže paľba takmer neustávala a prelínala sa pozdĺž celej útočnej línie. Intenzívnou paľbou sa jedna i druhá strana snažila čo najviac narušiť šík nepria-teľskej línie. Do takto vzniknutých trhlín potom rýchlo vnikali cválajúce jednotky jazdectva, ktoré mali za úlohu prelomiť bojovú zostavu a vyvolať zmätok v tyle nepriateľa, a tým uľahčiť útočný postup vlastnej pechoty.

Prvý rad pešieho sledu tvorili skúsenejší vojaci. Keď postojačky vystrelili, presunuli sa za tretí rad. Vzápätí pokľakol a na povel vystrelil druhý rad, v ktorom boli spravidla nováčikovia alebo menej skúsení vojaci. Za nimi v treťom rade stáli najskúsenejší a bojom zocelení vojaci, ktorých úlohou bolo okrem iného aj povzbudzovanie neskúsených spolubojovníkov. Keď tretí rad vystrelil a presunul sa do chrbta šíku, na čele sledu stáli opäť vojaci prvého radu, ktorí me-dzičasom stihli nabiť pušky, takže mohli pokračovať v streľbe salvami. Samozrejme, uvedený spôsob predstavuje síce bežnú, no predsa len modelovú situáciu, ktorá v závislosti od daných okolností (počet vojsk, terénne podmienky a podobne) mávala viaceré varianty. Sled, čiže šík, netvorili vždy tri rady, mohol mať 4 alebo len 2 rady. Obmenou pri streľbe bol zasa postup, keď začal páliť posledný rad prvého sledu ponad ostatné, pred ním pokľaknuté rady. Potom sa po-stavil a vystrelil predchádzajúci rad, a tak sa pokračovalo až po prvý rad. Vojaci v poslednom rade sledu zatiaľ stihli nabiť a postup v streľbe sa opakoval.44

Pešie prápory pri útoku trvale vyrovnávali rady a udržiavali krok. Táto strnulosť síce umož-ňovala udržať lineárnu bojovú zostavu, avšak spomaľovala jej pohyb a viazala ju na rovinatý

43 DANGL, Vojtech – KOPČAN, Vojtech: Vojenské dejiny Slovenska. II. zväzok, c. d., s. 106 – 108.44 DANGL, Vojtech – SEGEŠ, Vladimír: Vojenské dejiny Slovenska. III. zväzok 1711 – 1914. Bratislava 1996,

s. 26 – 27.

101


terén bez väčších prekážok. Ak sa pechota priblížila k nepriateľovi dostatočne blízko, pod-nikla bodákový útok. Boje na bodáky sa však odohrali len zriedkavo, lebo brániaca sa strana spravidla ustúpila. Po ustúpení nepriateľa alebo prelomení jeho bojovej zostavy sa vlastne bit-ka považovala za vyhratú. Víťaz spravidla neprenasledoval porazeného, aby nenarušil vlastnú zostavu a nevystavil sa tak neočakávanému útoku nepriateľa, predovšetkým jeho jazdectva. O výsledku bitky teda rozhodovala predovšetkým účinnosť a sila paľby, a nie boj zblízka ako v minulosti. Sústavným cvičením a drilom sa síce podarilo dosiahnuť, že vojak vedel z pušky vystreliť 3 – 5-krát za minútu, ale účinnosť streľby jednotlivca bola stále pomerne slabá. A to bolo vlastne aj dôvodom, prečo sa strieľalo salvami, ktoré navyše mali i závažný psychický úči-nok. Dodatočne sa pomocou rôznych štatistických metód vyrátalo, že na začiatku 18. storočia bol zo 6250 výstrelov len 1 zásah smrteľný.45

Lineárna taktika i lineárna bojová zostava si vyžadovali vysokú vzájomnú spätosť, ktorá spočívala v súbežnom plnení rozkazov a zosúladenej činnosti všetkých druhov a stupňov voj-ska. A to už pri samotnom presune i rozvinutí vojska, no najmä na bojisku pri útoku či obrane alebo aj ústupe. Každý pluk i prápor, každá švadróna či delostrelecká batéria, no napokon aj všetci radoví vojaci mali v bojovej zostave konkrétne miesto a presne stanovené funkcie a po-slanie. Hoci dosiahnutie víťazstva v bitke podmieňoval rad rôznych faktorov (materiálnych, organizačných i organizátorských, terénnych a v neposlednom rade i psychických), v zásade možno povedať, že nádej na úspech mala predovšetkým tá armáda, ktorá prevyšovala nepria-teľa v streľbe a pohybe.

Vo výcviku mužstva sa kládol hlavný dôraz na zručnosť. Išlo o to, aby si vojak osvojil a čo najrýchlejšie vykonával všetky mechanické úkony súvisiace s jednoduchou bojovou činnosťou, a to podľa povelov, ktoré sa vydávali spravidla prostredníctvom stanovených bubnových ale-bo trúbkových signálov. V pechote to bol najmä nácvik streľby salvami a poradová príprava a v jazdectve ovládanie chladnej zbrane a jazda na koni. Najmä v pechote však výcvik prerastal do prehliadkového drilu a spolu s poradovou prípravou slúžil na dosiahnutie bezhraničnej po-slušnosti, ktorá potláčala osobnú iniciatívu jednotlivca a vytvárala z neho iba bezduchú figúrkuna šachovnici bojiska.46

Špecifickou črtou vojenstva protihabsburských povstaní bolo, že kým habsburská vojenskástratégia v dôsledku vojen proti Osmanom bola v zásade obrannou stratégiou, v povstaleckých vojskách mala útočný charakter. Túto stratégiu diktovali nielen vojensko-politické ciele po-vstalcov, ale aj samotná štruktúra povstaleckých kuruckých vojsk.47

Taktika kuruckých vojsk vychádzala z útočnej strategickej alternatívy a spočívala v rých-lych, spravidla neočakávaných útokoch ľahkého jazdectva podporovaného pechotou, v izolo-vaní alebo vyhladovaní cisárskych posádok, hradov a pevností, v narušovaní zásobovacích trás a pustošení zázemia protivníka, v rozdrobovaní a vyčerpávaní jeho síl v rámci menších potýčok, šarvátok a prepadov. Táto taktika mala v daných podmienkach aj silný psychický úči-nok, lebo podlamovala morálku cudzích žoldnierskych cisárskych vojsk, ktoré boli navyknuté

45 Tamže, s. 27.46 Tamže, s. 28 – 29.47 DANGL, Vojtech – KOPČAN, Vojtech: Vojenské dejiny Slovenska. II. zväzok, c. d., s. 123.

102

Vladimír Segeš

predovšetkým na boj v bitkách podľa súdobých vojenských pravidiel. Velitelia povstaleckých vojsk sa preto snažili cisárskym oddielom nanucovať svoj spôsob boja. Spoliehali sa pritom na pohyblivé ľahké jazdectvo so širokým akčným rádiom pôsobenia.48

Väčším bitkám v poli sa kuruci vyhýbali a prijímali ich len vtedy, ak mali početnú prevahu, alebo keď si to okolnosti vynútili a nemali inú možnosť. Kurucké vojsko zaujímalo v bitkách obdobné postavenie ako iné armády, čiže v strede bojovej zostavy bola pechota, na krídlach jazdectvo, delostrelectvo bolo umiestnené pred prvou líniou v strede, alebo v medzerách prvej línie. Negatívnou črtou kuruckých vojsk v poľných bitkách bolo to, že podliehali panike už po prvých neúspechoch. Vtedy spravidla jazdectvo utieklo a ponechalo pechotu svojmu osu-du. Strážna služba, zaisťovanie táborov taktiež nepatrili medzi prednosti povstaleckých vojsk. Závažným nedostatkom kuruckého vojska bola aj jeho nesúrodosť a z toho vyplývajúca slabá súčinnosť jednotlivých druhov zbraní, ako aj susedných plukov či práporov v boji.49

A hadügy legfőbb jellemzői a Habsburg-ellenes felkelések korában

Resumé

Az újkori fejlődés tipikus jegyei közé tartozott Európában a hadügy rendkívüli fejlődése. A közép-európai hadügy – vagyis a Habsburg monarchia hadügyének – fejlődését a 17. században és a 18. század kezdetén elsősorban három katonai ill. politikai jelenség befolyásolta: a Habsburg-ellenes felkelések, a harmincéves háború és az oszmánok elleni harc. A hadügy szempontjából a harmincéves háború a zsoldosság tetőpontját jelentette, de egyidejűleg hanyatlásának kezdetét is, mivel megkezdődött az állandó és reguláris hadseregek kora. A reguláris hadsereg alapja a kiképzett katonák tömeges katonai bérszolgálata volt. Sok férfi számára a 17. századbana katonáskodás életre szóló hivatást jelentett, mivel a katonai szolgálat gyakorlatilag állandó volt és egy katona addig szolgált, amíg képes volt katonai kötelezettségeit teljesíteni. 1649-ben III. Ferdinánd császár elrendelte, hogy a westfáliai békekötés után 19 különböző – a harmincéves háború idején toborzott – ezred maradjon állandó szolgálatban. Ezen ezredek – 9 gyalogos, 9 vértes, 1 dragonyos – váltak a Habsburg monarchia reguláris hadseregének alapjává. 1673-ban már 13 gyalogezredből, 12 vértes- és 2 dragonyosezredből, összesen 45 460 férfiból állt.A spanyol örökösödési háború kezdetén 1701-ben a Habsburg hadsereget 29 gyalogezred, 18 vértesezred, 9 dragonyosezred és 2 huszárezred alkotta, összesen több mint 96 000 katona. A 17. századi Európa harcmezein harcoló hadseregek három fajta seregből tevődtek össze – gyalogságból, lovasságból és tüzérségből. A gyalogságnál, amely minden zsoldos és reguláris hadsereg domináns részét képezte, elsősorban a muskétásoké és pikásoké volt a főszerep, majd később a gránátosoké, akik fokozatosan a gyalogság elit részévé váltak. A lovasság különböző összetevőiből a harmincéves háború után csak a vértesek és a dragonyosok álltak át a reguláris

48 Tamže, s. 122.49 Tamže, s. 122 – 123.

103


Habsburg hadseregbe, majd a 17. század utolsó negyedében csatlakoztak hozzájuk a huszárok is. A harmincéves háború harcmezein és a törökellenes harcokban rendkívül megnőtt a tüzérség szerepe, nélkülözhetetlen volt minden csatában, erődök ostrománál ill. védelménél.

A Habsburg monarchia katonai stratégiájának legfőbb célja az újkorban a határok biztosítása és védelme volt, elsősorban az oszmán expanzióval szemben. A harci taktika alapja a lineáris taktika volt, amelyet még a harmincéves háború idején II. Gusztáv Adolf svéd király vezetett be. Túlsúlyban volt a merev harcmód, amely csak a frontális támadást és védelmet alkalmazta. A támadást általában a nehézlovasság valósította meg, az ellenség támadásának elsősorban a gyalogság állt ellen, amely a hadsereg legfontosabb részét alkotta. A Habsburg-ellenes felkelések hadviselésének jellegzetes vonásaként a Habsburgok stratégiája az oszmánok elleni harc következtében inkább védelmi stratégia volt, míg a felkelő seregeké inkább támadó jellegű. Ezt a stratégiát nemcsak a felkelők katonai és politikai céljai diktálták, hanem a felkelő kuruc seregek összetétele is.

The Main Features of Military in the Period of the Anti-Habsburg Rebellions

Summary

An unprecedented development of military can be recognized as a typical feature of the European Modern Age development. The Central European military development (i.e. the military of the Habsburg Monarchy in the 17th and early 18th century) had been influenced bythree major military-political phenomena: the anti-habsburg rebellions, the 30-years war and the fights against Ottomans. From the military point of view the 30-years war was consideredas a top stage of mercenaries. At the same time the period was the beginning of its decline, because they were started being substituted by regular armies. Regular army was based on signed-on military service of the mass of exercised soldiers. In the 17th century the military service became a full-life-time job for many men, because it was permanent and a soldier served till he was able to. In 1649 the Emperor Ferdinand III. ordered that even after the Peace of Westphalia 19 regiments of soldiers hired during the war should have stayed at permanent service. These regiments – 9 infantry regiments, 9 cuirassiers regiments and 1 dragoons regiment – became the core of the regular army of the Habsburg Monarchy. As soon as 1673 it had 13 infantry regiments, 12 cuirassiers regiments and 2 dragoons regiments with the total number of 45,460 men. In 1701 at the beginning of the War of the Spanish Succession the Habsburg Army consisted of 29 infantry regiments, 18 cuirassiers regiments, 9 dragoons regiments and 2 hussars regiments with the total number of 96,000 men.

In 17th century European battlefields were the stages for armies that consisted of threemain branches – infantry, cavalry and artillery. Infantry was the dominant component of each mercenary army and permanent army as well. Within infantry regiments main roles were played by musketeers, pikemen and later by grenadiers who were continuously becoming the elite part of infantry regiments. From among various cavalry regiments only cuirassiers and dragoons joined the permanent Habsburg Army after the 30-years war and in the late 17th century the Army was joined by hussars. During the battles of the 30-years war and during those of anti-

104

Vladimír Segeš

Ottomans fights artillery gained an unprecedently important role. It was present at almost eachbattle or fortress defence or conquest.

The most important aim of the military strategy of the Habsburg Monarchy during the whole Modern Age was to protect and defend its borders especially against the Ottomans conquest. The military tactics had its source in the linear formation introduced by the Swedish king Gustaf Adolf II. during the 30-years war. These tactics were typical of a rigid and stiff manner of fight with the possibility of only a frontal attack or defence. Attack was realized mostly byheavy cavalry and defence was the matter of infantry that was a main part of an army.

The specific feature of the military in anti-habsburg rebellions was that while the Habsburgmilitary strategy as conditioned and influenced by the Ottomans wars was typical of its defensivecharacter the rebels preferred attacking strategy. Such a strategy had been determined by the military-political aims of rebels but also by the structure of rebels army itself.

105

A Magyar királyság katonasága a Habsburg-ellenes mozgalmakban

Czigány István

A 16/17. század fordulóján eddig soha nem látott intenzitású fegyveres küzdelem zajlott le Magyar Királyságban. A szakirodalomban hosszúnak, vagy tizenötévesnek nevezett oszmán ellenes háború méretében és időtartamában is különbözött az addig lezajlott fegyveres összec-sapásoktól.

A hosszabb rövidebb békeidőszakokban a helyi török erők kisebb nagyobb akcióitól eltekin-tve nagyobb hadjáratok az ország az ország viszonylag szűk területén, 1532. és 155. évit kivéve döntően a Duna völgyének sávjában söpörtek végig. 1520 és 1566 között a Szulejmán szultán vezette fősereg hatszor, a másodvezér egyszer (1552) indított hadjáratot.

A század utolsó évtizedében kezdődő (1593) csaknem másfél évtizedig tartó háborúban több tízezer főnyi fegyveres erő harcolt mindkét oldalon. Ráadásul a keresztény és oszmán haderő jelentős része télen is Magyarországon kvártélyozott. Rendszeressé vált, hogy a had-műveletek egyszerre több irányban folytak. Bár a hadjáratok jelentős része a Dunántúl Észak--nyugati részét érintette, az Erdélyi Fejedelemségnek a Szent Ligához csatlakozását követően a Tiszántúlon és a Temesköz is hadszíntérré vált. Kanizsa oszmán kézre kerülését követően 1601-ben a keresztény erők egyszerre három irányban indítottak támadást. Henri Mercoueur herceg Székesfehérvár, Ernő (Habsburg) főherceg Kanizsa ostormára vonult fel csapataival, Giorgo Basta serege pedig Erdélyben próbált rendet tenni.

A lakosság a harcok elől már nem ideiglenesen hagyta el otthonait, hanem északra me-nekült, sorsára hagyva egykori, általában lerombolt felégetett lakhelyét, így az ország középső részei elnéptelenedtek.1

A hadseregek létszámának növekedése, a háborúk térben és időben való kiterjedése európai jelenség a korszakban, amelyeket a szakirodalom a tűzfegyverek, és az új erődítési technikák mellett, a „hadügyi forradalom” egyik legfontosabb ismérveinek nevez.2 Kétségtelen tény, hogy a 16 – 17. században jelentős hadügyi fejlődés játszódott le a kontinensen, ám ez még-sem tekinthető robbanásszerű változásnak. A haditechnikai és harcászati újítások, mint például a nehézfegyverzetű gyalogság alkalmazása, még a „hadügyi forradalom” centrumának tartott

1 SZAKÁLY, F.: Magyar intézmények a török hódoltságban. Társadalom és művelődéstörténeti tanulmány-ok 21. Budapest, 1997. 130 – 135.

2 A „hadügyi forradalomnak” nevezett változásokra és az azok körül kialakult vitákra nézve lásd: ROBERTS, M.: The „Miltary Revolution” 1560 – 1660. In: ROGERS, C. J. (Ed.): The Military Revolution Debatte: Readings on the Military Transformation of early modern Europe, 1995. 13 – 35; PARKER Geoffery: Die Militärische Revolution. Die Kriegkunst und der Aufstieg des Westens 1500 – 1800, Frankfurt–New York, 1990; BLACK, J.: A Military revolution? Military Change and European Socitey 1550 – 1800. In: Studies in European History, Gen. Ed. Richard Overy Macmilan, London, 1991.; DOWING, B. M.:, The Military Revolution and Political Change. Origins of the Democraty and autocraty in early modern Europe. Princetown, 1992

106

Czigány István

nyugat-európai térségekben is fokozatosan, a harcászati igényeknek megfelelően kerültek be-vezetésre.3

A Magyar Királyságban, ahol a török ellenni határvédelem, illetve az ellenfél harcászati jellemzői elsősorban mozgékony csapatok, könnyűlovasság és könnyűlovasság alkalmazását követelte meg. A királyság hadereje átalakult, s a 16. század második felében zömük már a tűz-fegyverekkel is felszerelt könnyű fegyverzetű csapatokból állt. A nehézfegyverzetű gyalogság és a félnehéz lovasság a Habsburgok más országaiból, elsősorban az örökös tartományokból és a német-római birodalom területéről rekrutálódott. A Magyar Királyságba érkező regulá-ris harcmódra kiképzett katonák számára a magyar csapatok irreguláris harcmódját sokszor lenézéssel illették. Ebből a szakirodalom jelentős része azt a vitatható következtetést vonta le, miszerint a magyarországi katonaság elmaradt a hadügyi fejlődés élvonalától. Az elmaradás azonban nem a sajátos harcászati követelményekhez való alkalmazkodásából, hanem az anyagi erőforrások elégtelenségéből fakadt, ám ez a kontinens nyugati felében is komoly gondokat okozott.

Köztudott, hogy a növekvő létszámú hadseregek eltartása komoly logisztikai és pénzügyi gondok elé állította Európa államait. Az osztrák Habsburgok számára ez komoly nehézséget jelentett, mert a 80 000 – 100 000 embert felvonultató oszmán hadigépezettel szemben a siker reményében csak nagyjából azonos erőkkel vehették fel a harcot. Ilyen erő mozgatása az állami és katonai adminisztráció adott szintjén még a Spanyol Birodalom számára is jelentős problé-mákat okozott.

A háború minden anyagi erősorrást felemésztett, a Pápa a német-római birodalom és az itáliai fejedelmeinek pénzsegélyeit éppen úgy, mint a nemesség és a parasztok egyre emel-kedő adóit, vagy az önkéntes, illetve kényszer kölcsönöket. A hadigépezet rossz hatásfokkal működött így az egyre nagyobb számú fizetetlen és élelemhiányban szenvedő katonák, a had-színtér és a hátország lakosságától rekviráltak élelmiszereket, amely gyakorlatilag a parasztság kirablását jelentette. Hol itt, hol ott törtek ki katonalázadások. Legismertebb ezek közül Pápa vallon zsoldosainak zendülése 1600-ban, de elégedetlenkedtek a végvárak és a mezei seregek magyarországi katonái is.4

Nem maradt olyan szeglete az országnak, amelyet megkímélt volna a háború, s nem maradt olyan csoportja a társadalomnak, amelyet ne sújtottak volna az egyre magasabb adók. A kincstá-ri jövedelmek növelésére a vagyonos főnemesek sora ellen indítottak pereket, a katolikus egyház ellenreformációs törekvésit pedig egyre több helyen fegyverrel támogatta az államhatalom.

Mindez komoly politikai és társadalmi válságot idézett elő az országban, amely legsúlyo-sabban az ország keleti részeiben, elsősorban a Tiszántúlon és Felső-Magyarországon éreztette hatását. Erdély megtartása miatt 1596-tól állandó harcok folytak a területen, így a vidék lakos-ságára, nemesekre, parasztokra és városi polgárokra, az emelkedő adókon, kívül a katonaság eltartása is súlyos terhet rótt. Tetézte mindezt, hogy vidék főurai közül sokakat fogtak perbe,

3 CZIGÁNY, I.: Reform, vagy kudarc? Kísérletek a magyarországi katonaság beillesztésére a Habsburg Birodalom haderejébe 1600 – 1700. Balassi kiadó, 2004. - a továbbiakban. CZIGÁNY 2004, 21 – 54., 180.

4 A pápai vár felszabadításának négyszáz éves emlékezete 1597 – 1997. A bevezető tanulmányt írta és az okmánytárat összeállította: PÁLFFY, G.: A kötetet szerkesztette. Hermann István Pápa, 1997. 82 – 83.

107


s a katonai karhatalommal támogatott ellenreformáció itt is volt a leglátványosabb, mint például a kassai evangélikus templom 1604 elején történt elvétele. Az országrész egyre militarizálódó társadalma, kivált a zömmel protestáns vallású mezei katonaság, a hajdúság fegyveres tömeget biztosított az egyre elégedetlenkedő számára.

A felső-magyarországi nemesség és a katonaság, elsősorban a hajdúk elégedetlensége kapó-ra jött Bocskai Istvánnak, Báthory Zsigmond egykori Habsburg-párti tanácsosának, volt váradi főkapitánynak, aki segítségükkel Álmosdnál (1604. október 14.) megtámadta várai elfoglalásá-ra felvonuló császári hadoszlopot.

Ezt követően a felkelők bő egy hónap alatt hatalmukba kerítették Felső-Magyarország legnagyobb részét, csatlakozásra bírva az itt állomásozó végvári és mezei katonaság zömét is. Történt ez annak ellenére, hogy előbb Osgyánnál (november 12.), majd Edelénynél (november 25 – 28.) is vereséget szenvedtek a túlerőben lévő császári-királyi seregektől. A javarészt haj-dúkból és végvári egységekből álló csapatok portyázásaikkal 1605 tavaszára felőrölték a csás-zári királyi katonaság ellenállását. Ez jórészt annak volt köszönhető, hogy Basta 1604/05 telén Eperjes és környékére szorult, s egyre fogyatkozó csapatain kívül, anyagi eszközök hiányában a Habsburg hadvezetés nem tudott jelentős katonaságot kiállítani. Bocskai, aki a Porta segít-séggel kívánta Erdély fejedelmi trónját megszerezni, kezdettől élvezte a helyi török erők támo-gatását, így csapatai óriási létszámfölénybe kerültek.

Szatmár várának elfoglalása után (1605. január 22) a Gyulaffy László vezette hajdúcsapatok betörtek Erdélybe. A székelyek támogatásával (akiknek szabadságjogait Bocskai még február-ban visszaállította) elfoglalták a fejedelemség legnagyobb részét, de a császári-királyi katona-ság és a mellettük kitartó szászok ellenállásának megtörése csak nyár végére sikerült.

1605 tavaszán a felkelő hajdúk elözönlötték Alsó-Magyarországot, csatlakozásra bírva a ne-messég és katonaság jelentős részét. Némethy Gergely vezette hajdúcsapatok májusban átkeltek a Dunántúlra és birtokba vették az országrészt. A siker rövid életű volt, mert a császári-királyi csapatok és a hozzájuk csatlakozó nemesi felkelők ellentámadása a hódoltsági területekre vo-nultak vissza. A Felvidék nyugati része azonban szilárdan Bocskai kezében maradt, miután Homonnai Drugeth Bálint országos főkapitány elfoglalta (október 17) a terület legfontosabb erődjét Érsekújvárt.5

A Bocskai Istvánt előzetes török jóváhagyással, előbb az erdélyiek (február 21.), majd a fel-keléshez csatlakozott, zömében a felső-magyarországi rendek (április 20-án) fejedelmükké vá-lasztják. Bocskai mozgalma 1605 közepére hajdúfelkelésből a rendi jogok, illetve a protestáns hit védelmért folytatott fegyveres szabadságharccá válik, annak ellenére, hogy a nyugat-magy-arországi rendek tekintélyes része nem csatlakozott a felkeléshez.6

Nagyobb hadműveletek ezt követően már nem folytak, mivel mindkét fél, a béketárgyalá-sokra törekedett. A Habsburgok katonai ereje elégtelen volt a felkelés felszámolására, az örö-kös tartományok és a német-római birodalom protestáns rendjei a hittársaik elleni harchoz nem

5 A Bocskai felkelés katonai történetére máig alapvető fontosságú: NAGY, L.: A Bocskai szabadságharc katonai története. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1961.

6 A magyar történetírásban régóta vita folyik Bocskai fegyveres küzdelmének megítéléséről. Erre nézve ld: NAGY, L.: Egy szablyás úr Genfben. Hajdúböszörmény, 2000. 268 – 301; PÁLFFY, G.: Szabadságharc volt-e Bocskai István mozgalma? História 2008, 1. 7 – 10. o.

108

Czigány István

adtak támogatást. Bocskait és kormányzókörét egyre jobban nyomasztott az oszmánokkal való kényszerű szövetség, amelynek határait jelezte Esztergom (október 6.) visszafoglalása.

A harcok elcsitulását követően Bocskai Istvánnak és a körülötte csoportosuló politikusi--katonai elitnek szembe kellett nézni a közel 60 000 főre duzzadó katonaság eltartásának és jövendő sorsának problémáival. A mintegy 30 000 főnyi hajdúság és a Bocskai mellé állt egyéb fegyverforgató rétegek, végvári és a főúri katonaság fizetése és ellátása egyre nagyobb nehéz-ségekbe ütközött. Különösen nagy gondot jelentett ez a fegyverszünet megkötése, 1606 janu-árja után, amikor a zsold és az utánpótlás számottevő részét jelentő zsákmányolás forrásai me-gcsappantak. Bocskai kényszerhelyzetbe került, mert ha nem akarta hogy mozgalma fizetetlenkatonái fosztogatásába fulladjon, akkor vitézek követeléseire megoldást kellett találnia.

Az 1605. és 1606. évi hajdútelepítéseit lényegében a kényszer szülte megoldás volt. Egyrészt a bihari főúr tetemes zsoldhátralékot halmozott fel a katonáskodókkal szemben másrészt nyil-vánvaló volt, hogy a „tizenötéves” háborúban felszaporodott hajdúság egészének nem tudnak megfelelő fizetett fegyveres szolgálatot kínálni, pedig a magyarországi katonaság zöme, kivált végváriak és hajdúk zsoldos katona volt.7 Birtokot és nemesi kiváltságot alig harmaduk kapott, s ez a század első harmadában megújuló hajdú (katona) felkelésekhez vezetett. A fegyveres szolgálatot vállalók kollektív nemességhez és birtokhoz juttatása már évtizedek óta bevett szo-kás volt, de ekkora tömeget egyszerre még nem privilegizáltak, s ez kezdettől fogva komoly társadalmi összeütközéseket, s birtokjogi problémákat váltott ki.8

A másfél évszázadig tartó háborúskodás idején a magyarországi fegyverforgatók között tö-megessé vált a zsoldos mentalitást. A hajdúk Bocskainak adott hitlevelében szereplő célok, va-gyis reformált hit, a haza védelme és a „német” (Habsburg) ellenesség, a háborúskodás folyta-tására is ürügyül szolgáltak. A hajdúság zömének életformája katonáskodás, a háború, a zsold és a zsákmány létkérdés volt.

A Bocskai felkelést és a „tizenötéves” háborút lezáró bécsi, illetve zsitvatoroki békét kö-vetően a királyi által uralt Magyarországon az osztrák örökös tartományoktól, illetve Európa nyugati felétől eltérően a rendi hatalom megerősödése játszódott le. A királyi országrész ne-messége a rendi jogok védelmében Erdély Habsburg-ellenes aspirációit és az oszmán hatalom általi fenyegetettséget egyaránt felhasználták. Az erdélyi fejedelmek akcióit jelentős részük csak addig támogatta, amíg abból előnyük származott, de a fejedelmi centralizmusból már nem kértek. Tisztában voltak azzal is, hogy a török elleni védekezésben nem tudják nélkülözni a Habsburgok országainak segítségét, de azok belső problémái, majd a harmincéves háború miatt nem tudtak megfelelő katonai és anyagi eszközöket fordítani az oszmánok elleni véde-lemre. Ennek következtében Bécs a török elleni védelemben nagyobb teret engedett a magyar rendek fegyveres erejének, s ezzel együtt kénytelen volt eltűrni intézményeik megerősödését.9

7 NAGY, L.: Bocskai István a hadak élén. Budapest 1981, 183., NAGY, L.: Hajdúvitézek (1591 – 1699). Budapest, 1983. 174 – 175.; 180 – 181.

8 SZENDREY I.: Hajdúszabadságlevelek. Debrecen, 1971. 14; EGYED, Á.: A hajdú és székely szabadság-ról. A Hajdúsági Múzeum Évkönyve X. Hajdúböszörmény 2001, 45 – 55. MAJLÁTH, B.: A hajdúk kibékí-tési kisérlete Inánchon 1607-ben. Budapest, 1882, 21 – 26.

9 SZAKÁLY, F.:Virágkor és hanyatlás 1440 – 1711; GLATZ, F. (Ed.): Magyarok Eur4ópában II. Budapest, 1990, 178 – 179., 209 – 210.; ÁGOSTON, G. – OBORNI, T.: A tizenhetedik század története. Budapest, Pannonica Kiadó, 2000.; CZIGÁNY 2004. 85 – 98.

109


Eger (1596), majd Kanizsa (1600) eleste miatt át kellett szervezni a török elleni védelmi rendszert a Felső-Magyarországi Főkapitányságban a kulcsfontosságú Eger (szerepét a főka-pitányi székhely Kassa mellett Tokaj és Szendrő, vette át Kanizsával szemben a zalai várakból pedig új főkapitányságot hoztak létre.10 A háború egyetlen területi gyarapodása Fülek és a nó-grádi várak az Érsekújvári (Bányavidéki) Főkapitányságot erősítették.

1640 körül a négy végvidéki főkapitányság (Kanizsával szembeni, a győri, a bányavidéki, érsekújvári és a felső-magyarországi) több mint ötven erődítményében 10 400 magyar és 1800 német (ordinari teutsche gräniz) végvári katona szolgált az uralkodó zsoldján.11 A török elleni védelmi rendszer kettős irányításában tovább erősödött a rendi vezetés, illetve a rendi haderő elemei, a földesúri, vármegyei és városi katonaság.12 A végvidékekre rendelt rendi haderő felett a kerületi főkapitányok rendelkeztek, akik egy személyben általában végvidéki főkapitányok voltak.

Az 1649. évi országgyűlés határozata szerint a vármegyék és a főnemesek a hadiadó és a ne-mesi felkelés fejében a három Kerületi Főkapitányságban 3900 főt voltak kötelesek a végvárakba kiállítani. A felső-magyarországi kerületiben 1200, a dunáninneni kerületben 1700, a dunántúli-ban 1000 főt. A Dunántúli Kerületi Főkapitánysághoz a Győri- és a Kanizsa-elleni Főkapitány-ságok területén lévő vármegyék tartoztak. Fegyvereseik felett Batthyány Ádám a Kanizsai elleni végek főkapitánya diszponált, aki a dunántúli kerületi főkapitány posztját is betöltötte.13

A királyi végvárak láncolatát mintegy 60 – 70 egyházi és világi földesúr birtokában lévő vár és várkastély egészítette ki, amelyek a század első felében a végvidék nélkülözhetetlen elemei, hosszabb rövidebb ideig részéi voltak. A Dunántúlon például Körmend, a Felső-Tisza vidékén Kisvárda, Felső-Magyarországon pedig többek között Ónod és Tokaj. Ez utóbbi két erősség a Rákóczi-család birtoka, de egyben királyi végvár is. Ónodon, 1652-ben uralkodó 502, a Rá-kócziak 360 főnyi őrséget tartott és a környező falvakban 116 hajdújuk lakott, Tokajban ez az arány 296, illetve 103 fő volt. A Rákóczi família a 17. században egyébként mintegy 3000 fős udvari és hajdúkatonasággal rendelkezett.14

A királyi Magyarország politikai és katonai elitjébe tartozó főurak mindegyike létrehoz-ta saját magánkatonaságát, amelyeknek legnagyobb része beépült az oszmán ellenes védelmi rendszerbe. A márt említett Batthyány Ádám mintegy 2000 fizetett katona, familiáris és kato-naparaszt felett parancsnokolt. Hasonló nagyságú fegyveres erőt mondhatott magáénak a Hor-vát Királyságban és a királyi Magyarországon a Zrínyi-család is.

10 KELENIK,J.: Egy végvidék születése. In. Az értelem bátorsága. Tanulmányok Perjés Géza emlékére. Budapest, Argumentum, 2005. 311 – 357.

11 CZIGÁNY 2004. 73 – 74.12 A felső-magyarországi városok és megyék katonasága többek közt általában Putnok, Ónod és Szendrő

katonaságát egészítette ki, az alsó-magyarországi vármegyékből a Zólyom vármegye például, Gyarmat és Kopona, Hont vármegye Palánk őrségét egészítette ki katonaságával. H. NÉMETH, I.: Várospolitika és gazdaságpolitika a 16 – 17. századi Magyarországon. (A feső-magyarországi városszövetség) 1. k. Budapest, 2004. 339 – 343. – a továbbiakban Német, 2004., JEDLICSKA, P.: Eredeti részletek gróf Pálffy-család okmánytárához 1401 – 1653, s gróf Pálffyak életrajzi vázlatai. Budapest, 1910, 216, 268.

13 KOLOZSVÁRI, S. – ÓVÁRI, K.: Magyar Törvénytár 1608 – 1657. Budapest, 1900, 526 – 527.14 CZIGÁNY, I.: Katonai szolgálat és a társadalom militarizációja Felső-Magyarországon és a Tiszántúlon.

HK 2004:/4. 1223 – 1225.

110

Czigány István

Bocskai István 1605 és 1606-ban több mint 10 000 hajdút telepített le Szabolcs vármegye gyéren lakott területein, Báthory Gábor, akit a szabad hajdúk segítettek az erdélyi fejedelmi szé-kbe további 10 000 hajdúnak adott privilégiumot és birtokot Bihar vármegyében és a Körösök vidékén.

A szabolcsi hajdúvárosokban, illetve a környező falvakban élő hajdúkat, a Felső-Magyaror-szági Főkapitányság védelmi struktúrájába, integrálták. II. Mátyás 1613-ban elismerte a sza-bolcsi hajdúk privilégiumait, Forgách Zsigmond felső-magyarországi főkapitány pedig katonai rendtartást adott ki számukra.15 Kevéssé ismert tény, hogy Bocskai hajdútelepítései részben hódoltsági területen oszmán jóváhagyással történtek.16

A következő évtizedekben az erdélyi fejedelmek, Bethlen Gábor, I. Rákóczi György fejede-lemként és földesúrként Felső-magyarországon és a Tiszántúlon hajdútelepülések egész lánco-latát hozták létre.17 Báthory Gábor, Bethlen Gábor és I. Rákóczi György erdélyi fejedelmek által létrehozott bihari hajdútelepeket a Váradi Főkapitányság keretei közé illesztették és a fejedelmi hatalom hathatós támaszai lettek. Irányításukra 1609 májusában Nagy István és Jothe Geergely vezetésével hajdúkapitányságot hoztak létre A fejedelmi privilégium alapján Váradból leadott három hírlövést követően a bihari és Körös vidéki hajdúknak 10 000 fegyverest kellett mozgó-sítaniuk.18

Bethlen Gábor és I. Rákóczi György Habsburg-ellenes hadjáratira a harmincéves háborúba való bekapcsolódás adott alkalmat. 1619 őszén Bethlen a cseh-morva szövetségesek támogatása ürügyén elfoglalta Felső- és Alsó Magyarországot és a Dunántúl nagy részét. 1619 fordulóján nem tudta, de nem is akarta kihasználni a Habsburgok szorongatott helyzetét, 1620 tavaszától pedig a szövetségesei kerültek olyan helyzetbe, hogy nem kockáztatta seregét, s hadjáratával már csak az elfoglalt magyarországi területeket kívánta biztosítani.19

Bár a cseh-morva szövetségesek fehérhegyi vereségét követően (1620. november 8.) az idő-közben királlyá választott (augusztus 25.) Bethlen magyarországi hívei megfogyatkoztak, 1621 nyarán csapatai megvédték Érsekújvárt, sőt Pozsony is ostrom alá fogták. A Porta sem nyújtott segítséget, sőt megelégelve a Vác átadása körüli diplomáciai huza-vonát elfoglalta (november

15 KOMÁROMY, A.: A szabad hajdúk történetére vonatkozó levéltári kutatások. Értekezések a történelmi tudományok köréből 12. k. 6. sz. Budapest, 1898, 22 – 23. – a továbbiakban Komáromy, 1898.

16 Bethlen Gábor, Esterházy Miklósnak, Gyulafehérvár 1629. május 8. Szilágyi Sándor: Levelek és okiratok Bethlen Gábor utolsó évei történetéhez (1627 – 1629). Történelmi Tár 1887, 23 – 24;. Komáromy, 1898. 62.

17 RÁCZ, I.: A hajdúk a 17. században. Debrecen, 1969 Magyar Történeti tanulmányok II, Acta Universitatis Debreceniensisde Ludovico Kossuth Nominatae Series Historica VIII. 114 – 120; DANKÓ, I.: A Sajó–Hernád-melléki hajdútelepek, Sátoraljaújhely, 1991, 10 – 14; MAKKAI, L.: A kuruc nemzeti összefogás előzményei. Budapest, 1956, 48 – 49.

18 HŐGYE, I.: Hajdúbagos történetének vázlata a felszabadulásig. Bagosi krónika In. Dankó Imre (szerk.) Hajdúbagos. 1975. 12.; Az Udvari Kamara rendelete a bihari hajdúvárosokra vonatkozóan, 1700. októb-er 17. Österreichisches Staatsarchiv Hofkammerarchiv, Hoffinanz Ungarn, Rote Nummer 408. fol. 283– 284.; DANKÓ, I.: Sarkad hajdúváros. In: Komoroczy, Gy. (szerk.): Tanulmányok Sarkad múltjából. Sarkad, É.n. 52.

19 Bethlen 1619 végén csak kis létszámú erőkkel rendelkezett Bécs környékéén, mivel seregének jelentős részét kénytelen volt Homonnai-Drugeth György diverziójának visszaverésére küldeni. NAGY, L.: Bethlen Gábor a független Magyarországért. Budapest, 1969, 155 – 180. – a továbbiakban Nagy, 1969.

111


4.) a várat. Némiképp Bethlent is meglepte II. Ferdinánd békeajánlata, aki csapatait a német--római birodalomban kívánta bevetni. Nikolsburgban aláírt (december 31.) békében Bethlen lemondott a királyi címről, visszaadta a Szent Koronát, ennek fejében élete végéig megkapta az Erdélyhez legközelebb eső hét vármegyét.

Bethlen még kétszer 1623-ban, illetve 1626-ban indított hadjáratot a Habsburg uralkodó ellen, ám ezek elsődleges célja az elfoglalt területek megtartása és Erdély politikai hatalmának növelése volt. 1623-ban Alsó-Magyarország elfoglalásakor már egyre kevesebb követőre talált az országrész katolizálódó rendjei körében, 1626-ban pedig már csak Drégelypalánkig jutott.

I. Rákóczi György 1644 elején svéd és francia szövetségben indította meg hadjáratát. Csapa-tai Felső-Magyarország elfoglalása után a Vág völgye felé nyomultak, de ott a svéd csapatok he-lyett a császári-királyi erőkkel találkoztak, akiktől Galgócnál (április 7.) vereséget szenvedtek. A svédek főerőiket a dánok támadása miatt kénytelenek voltak visszavonni Morvaországból, s Rákóczinak, csak a következő évben tudtak segítséget nyújtani.

Johann Götz tábornagy és Esterházy Miklós nádor 15 000 császári és magyar katonája egé-szen Kassáig üldözte az erdélyi csapatokat. Rákóczi seregének zömét a Tisza mögé vonta vis-sza, Kemény Jánost pedig friss egységekkel a Kassa védőnek megsegítésére küldte. Kemény János könnyűlovasai a parasztvármegyék és a Rákóczi birtokok fegyvereseinek támogatásával hamrosan felőrölték az ellenséget.

1645 nyarán, a svéd erőkkel történt egyesülést követően, elfoglalták Nagyszombatot (május 28.), majd Rákóczi csapatainak egy részét a svédek mellé Brünn ostromára, illetve alsó-aus-ztriai és morvaországi portyákra küldte. Ezek az akciók azonban már III. Ferdinánd magyar királlyal és német-római császárral folytatott béketárgyalások pozícióit erősítették. Hadjáratá-nak egyik célját a Bethlen által birtokolt hét vármegye visszaszerzését elérte, további területek elfoglalását pedig a Porta megtiltotta.

Bethlen Gábor és I. Rákóczi György viszonylag nagy létszámú, 15-20 000 fő között moz-gó hadseregének gerincét a Szabolcsban és Biharban letelepített hajdúk és a székely katonák adták. Bethlen idején ezek nagyobb része még a tizenöt éves háborúban tanult s viszonylag jól képzett katona volt. Gyors meglepetésszerű támadásaikkal, portyáikkal jelentős sikereket értek el, s a várvédelemben is helytálltak (Pozsony 1620, Érsekújvár 1621). Olyan harcászati cselekményekhez értettek, amelyre határvédelem során kiképezték és alkalmazták őket.

Jelentősebb létszámú nagy tűzerejű reguláris harcmódot alkalmazó nehézgyalogsággal ren-delkező csapatokkal szemben azonban sorra alulmaradtak, mint Lakompachnál 1620-ban. 1620 őszén Drégelypalánknál Bethlen meg sem kísérelte, hogy összemérje fegyvereit Wallenstein és Esterházy Miklós nádor vezette 30 000 fős császári-királyi sereggel, hanem kitért előle.

Az erdélyi fejedelmek könnyűlovas és könnyűgyalogosokból álló csapatai harcászata és fe-gyverzete, alkalmatlan volt várak, vagy jól megerősített sáncok megvívásra is. Ha az erődítmé-nyt nem tudták rajtaütéssel, vagy gyors támadással bevenni, akkor nem kísérleteztek további ostrommal. Hodoninál például Bethlen erői körbezárták a 9000 fős császári sereget, de mivel a katonái nem voltak hajlandók megostromolni a sáncokat, a fejedelem kénytelen elvonulni.20

20 NAGY, L.: „Megint fölszánt magyar világ van…” Társadalom és hadsereg a XVII. század első felének Habsburg ellenes küzdelmeiben. Budapest, 1985, 90 – 107, 204 – 215.

112

Czigány István

A királyi Magyarországon a végvári katonaság és a rendi haderő csatlakozása általá-ban a terület főurainak magatartásától függött. Alsó-Magyarország rendjeinek támogatására Bethlen már első hadjáratában (1619 – 1621) is sokkal kevésbé számíthatott, mint annak idején Bocskai István. A felső-magyarországi nemesség tömeges rekatolizációját, s Esterházy Miklós nádorrá választását (1625) követően, a harcok polgárháborús jellege tovább erősödött. Egyre jelentősebb létszámú királyi haderő vonul fel az erdélyiek ellen.21 Komoly ellenállás bontako-zott ki a török vazallusának számító, annak katonai támogatását élvező erdélyi fejedelemmel szemben, különösen azt követően, hogy szövetségese több határ menti erődítményt elfoglalt.

Felső-Magyarország zömében még mindig protestáns nemessége stratégiai, politikai vallási helyzete gazdasági érdekei birtok- és kapcsolatrendszere miatt, inkább az erdélyi törekvéseket támogatta. A terület legnagyobb földbirtokosa a Rákóczi család, személy szerint Rákóczi Gy-örgy Bethlen Gábor szövetségese, annak hadvezérre volt. Nem véletlen, hogy a felső-magya-rországi nemesség és végvári katonaság zöme hozzá igazodott.

Az erdélyi fennhatóság nem jelentett szoros függést, hiszen a vármegyéik küldöttei a poz-sonyi országgyűlést látogatták, a végvidék katonai irányítása szinte érintetlen maradt, a királyi várak őrségeit pedig az uralkodó fizette.22 A nikolsburgi béke még azt is lehetővé tette, hogy a katonák kölcsönösen szolgálatot vállalhatnak egymás hadseregében.

Az 1663/64. évi török háború után kialakuló politikai válságot, amelyet a Wesselényi Ferenc nádor nevével fémjelzett összeesküvés (1668), majd a Zrínyi Péter, Frangepán Kristóf és I. Rá-kóczi Ferenc meggondolatlan, dilettáns felkelési kísérlete (1670) jelzett, 1672 késő nyarán egy új, kezdetben bujdosónak, majd kurucnak nevezett Habsburg- (király) ellenes felkelés tört ki a királyi Magyarország keleti részein.

Felső-Magyarországon és a Tiszántúl hódoltsági részein az 1670. évi felkélésben résztvevő zömében protestáns köz és kisnemesekből, a szóban forgó terület militarizált társadalmának fegyveres csoportjaiból alakult ki a felkelők fegyveres ereje. Ez a „vitézlő rendnek” nevezett, a szabad zsoldosoktól, hajdúkból, végváriakból és a katonaparasztból verbuválódott katonaság kezdettől fogva a bujdosó-kuruc mozgalom hatalmi bázisát adta.23 A szakirodalomi vélekedés-sel ellentétben a végvári katonaság 1671/72. évi átszervezést követően nem csatlakozott töme-gesen a bujdosókhoz. Néhány végvári tiszt azonban, mint például Szuhay Mátyás Kálló egyko-ri kapitánya, illetve, vagy Orlay Miklós putnoki kapitány a bujdosók vezérei lettek.

A bujdosó-kuruc mozgalom fegyveres ereje a rendi- és a mezei katonaság szervezeti for-máit, harcászatát és mentalítását követte. Támadásaikat általában azonos forgatókönyv alapján

21 Franz von Dietrichstein II. Ferdinánd császárnak, Nikolsburg, 1626. augusztus 16. Der Dänisch-Niederdeutsche Krieg und der Aufstieg Wallensteins. Qellen zur Geschichte der Kriegsereignisse der Jahre 1625 – 1630. Documenta Bohemica Bellum Tricennale Illustrantia, Tomus IV, Hauptredaktion Koči, J. – Čechová, G., Praha, 1974. No. 300, 141; NAGY 1969, 398 – 413; Österreichisches Staatsarchiv Kriegsarchiv Alte Feldakten 1644, 12 – 28; WREDE, A.: Geschichte der k. und k. Wehrmacht. Die Regimenter, Corps, Branschen und Anstalten von 1618 bis Ende des XIX. Jahrhunderts, II. 2. Hälfte, Wien, 1901.II./2. Bd. 778.

22 NÉMETH, 2004, 133 – 139.23 Kende Gábor Teleki Mihálynak, Buzinka, 1672 szeptember 29. GERGELY, S.: Teleki Mihály levelezése

6. k. 1672 – 1674. Budapest, 1912. 535; A Thököly-felkelés társadalmi és politikai alapjai. In.: A Thököly-felkelés és kora Szerk.: Benczédi László Budapest, 1983, 8 – 12.

113


hajtották végre. A zömében könnyűlovasokból álló csapatok néhány hét leforgása alatt, bes-záguldották Felvidéket, meghódoltatták és megsarcolták az útjukba eső fontosabb és lehetőleg gazdag helységeket, de a területeteket nem tudták megtartani, mert az ellenük küldött reguláris fegyveres erőktől sorra vereséget szenvedtek.24

Igazi hátországuk, nem volt, jobbára a hódoltsági részeken és Erdély határterületein tany-áztak. Az Erdélyi Fejedelemség inkább határaikon kívül kívánta tudni felkelőket, a felső-ma-gyarországi betöréseiket pedig még a protestáns birtokosok nehezen viselték, a katolikusokat viszont eleve visszatartotta a mozgalom támogatásától, a velük és lelkipásztoraik szemben el-követett atrocitások. Polgár- és vallásháborús állapotok uralkodtak ezekben az esztendőkben Felső- és olykor Alsó-Magyarországon. A két fél küzdelmét amolyan adok-kapok jellemezte. A kurucok és a labancok egyaránt nagy lelkesedéssel vonták karóba az ellenpárt elfogott kato-náit, a helyi lakosság pedig attól függően, hogy a katolikusokat támogató királypárti, labanc, vagy a jobbára protestáns hitű kuruc katonák a településre, a másik felekezethez tartozók válo-gatott kegyetlenkedésekre számíthattak.

Az ambiciózus és a portyázó hadviseléshez kitűnően értő Thököly Imre vezetésével a 1678 és 1681 között végrehajtott sikeres katonai akciók nyomán Felső-Magyarország fokozatosan kuruc uralom alá került. Fülek és Kassa bevételét követően 1682 szeptemberében a kuruc bir-tokolta területen oszmán vazallus állam jött létre Thököly Imre felső-magyarországi fejedelem-sége. A „vitézlő rend”, amelynek szerepe a kuruc mozgalomban már az előzőekben is megha-tározó volt, Thököly államának, bázisa, támasza, centralizációs törekvéseinek eszköze lett.25 Thökölynek néhány hónap leforgása alatt sikerült a „vitézlő rend” hatalmán nyugvó államot szerveznie, amely 1683 kora nyarán több mint 20 000 fegyveressel rendelkezett.

Armáda Uhorského kráľovstva v protihabsburskom hnutí

Resumé

Pätnásťročná vojna (1593 – 1606) priniesla na územie Uhorského kráľovstva ozbrojený kon-flikt dovtedy nebývalej intenzity. Na oboch stranách boli desaťtisíce mužov v zbroji a čo bolohoršie, väčšina kresťanských a osmanských síl vyčerpávala krajinu aj v zime. Stalo sa pravid-lom, že súbežne prebiehali rozličné vojenské operácie.

Vojnové pustošenie uvrhlo Uhorské kráľovstvo do vážnej politickej a sociálnej krízy, ktorá obzvlášť ťažko zasiahla regióny horného Uhorska a Zátisia. Nespokojnosť a sociálne nepokoje medzi šľachtou a vojskom (hlavne hajdúchmi) v hornom Uhorsku využil Štefan Bočkaj, ktorý požíval podporu Osmanov a povstal proti Habsburgovcom v Zátisí. Úspechy hajdúchov možno

24 A kuruc hadsereg harcászatára és hadműveleteinek értékelésére nézve ld.: NAGY, L.: „Kuruc életünket megállván csináljuk...” társadalom és hadsereg a XVII. századi kuruc küzdelmekben. Budapest, 1983.

25 Thököly Imre értékeléséről legújabban. VARGA, J. J.: Válaszúton. Thököly Imre és Magyarország 1682 – 1684-ben. Budapest, 2007.

114

Czigány István

vo veľkej miere pripísať skutočnosti, že vrchné velenie habsburského vojska si nemohlo z fi-nančných dôvodov dovoliť postaviť proti rebelom adekvátnu vojenskú silu.

V lete 1605 sa Bočkajove hnutie zmenilo na oslobodzovaciu vojnu v zmysle ochrany protes-tantizmu a feudálnych slobôd. Na druhej strane však nieslo znaky vnútorného feudálneho boja, keďže značná časť západouhorských stavov povstanie nepodporila.

V prvej polovici 17. storočia významne vzrástol význam feudálnej vojenskej sily v protio-smanskom obrannom systéme. Popri štrnásťtisícových kráľovských jednotkách bola obranná línia posilnená 60 – 70 opevneniami cirkevných a svetských zemepánov a feudálnymi usadlos-ťami hajdúchov. Hajdúsi, v približnom počte 20 000, usadení Bočkajom a Bátorim, boli integ-rovaní do obranného systému Horného Uhorska a severozápadného Sedmohradska.

Okrem sikulského vojska bolo do zbrane povolané celé vojsko Gabriela Betlena a Jura-ja I. Rákociho spolu s hajdúchmi a mužmi výrazne militarizovanej východnej časti kráľov-stva. Potrebné pravidelné pešie vojsko spolu s ťažkou jazdou bolo prevelené z ostatných čas-tí habsburskej ríše. Toto je dôvod, prečo uhorské a sedmohradské vojenské sily pozostávali takmer výhradne z ľahko vyzbrojených nepravidelných oddielov.

Rýchle prekvapivé útoky a vpády priniesli značné úspechy. Keďže sa zúčastňovali aj na obrane hranice, boli úspešní aj pri obrane hradov, ale nedokázali odolať masívnej paľbe pravi-delnej pechoty. Tieto taktické črty sa nezmenili ani v neskorších dekádach v kuruckých bojoch (1672 – 1685).

The Military of the Kingdom of Hungary in the Anti-Habsburg Movements

Summary

The Fifteen Years War (1593 – 1606) brought an armed conflict of unprecedented intensityon the territory of the Kingdom of Hungary. There were tens of thousands under arms on both sides and, to make matters worse, the majority of the Christian and Ottoman forces billed in the country even in winters. It became regular that different military operations were carried on simultaneously.

The devastations of the war precipitated the Kingdom of Hungary into serious political and social crisis, the effects of which were severe especially in Upper Hungary and in the territory east if the River Tisza (=Tiszántúl). The discontent and social unrest among the nobility and the military (especially the Heyducks) of Upper Hungary came in handy for István Bocskai, whose hands were forced by his Ottoman connections, so he started an uprising against the Hapsburgs in the Tiszántúl. The military successes of the Heyducks could be attributed largely to the fact that the Hapsburg High Command, in the lack of financial means, was unable to deployadequate forces against the rebels.

By midsummer 1605 Bocskai’ movement turned into a war of liberation in the defence of Protestantism and the feudal freedoms on the one hand; on the other hand it was not without the signs of a feudal internal struggle, because a substantial part of the orders of Western Hungary refused to join the uprising.

115


In the first part of the 17th century the role of the feudal military force in the Anti-Ottomandefence system increased significantly. Besides the Royal troops of 14 000 the defence-linewas strengthened by about 60 – 70 fortifications of ecclesiastical and secular landlords andseigniorial Heyducks settlements. The Heyducks, approximately a number of 20 000, resettled by István Bocskai and Gábor Báthori, have been integrated into the defence system of Upper Hungary and the Generalate of Várad.

Besides the Székely military he bulk of the army of Gábor Bethlen and György I Rákóczi was called to arms from the Heyducks and the armed men of the significantly militarizedeastern part of the kingdom. The necessary regular infantry, together with the heavy cavalry was redeployed from other countries of the Hapsburg Empire; this is why the Hungarian and Transylvanian forces were organized almost exclusively from lightly armed, irregular troops.

With quick surprise attacks and incursions they achieved appreciable successes and, as a consequence of their participation in the frontier defence, they were familiar with defence of castles as well, but were unable to stand the massive fire of regular infantries. These tacticalcharacteristics remained unchanged even in the later decades of the Kuruc (1672 – 1685).

116

Školstvo na Slovensku v storočí protihabsburských povstaní

Eduard Lukáč

Prenikanie evanjelickej reformácie na dnešné územie Slovenska začiatkom 16. storočia vý-razne zasiahlo do všetkých oblastí života- náboženskej, politickej, spoločenskej. Vývoj školstva, ktoré bolo bezprostredným nositeľom ideológie a konfesie, bol determinovaný turbulentným obdobím reflektujúcim reformáciu, protireformačné aktivity, protihabsburské vojenské povsta-nia, ale i úsilia významných pedagogických osobností. Príspevok na príkladoch jednotlivých školských inštitúcií a náboženských rádov podáva stručný obraz o stave školstva na našom úze-mí v období protihabsurských povstaní.

Obdobie 16. – 18. storočia je v strednej Európe obdobím, pre ktoré je charakteristický boj o mocenské upevnenie náboženstva a cirkvi dvoch hlavných prúdov – katolicizmu a protestan-tizmu. V dôsledku porážky v bitke pri Moháči (1526) a postupujúcej evanjelickej reformácie katolícke školstvo v Uhorsku postupne upadalo. Pri Moháči padla veľká časť vysokého ducho-venstva (7 biskupov) a šľachty (500 šľachticov), sekularizáciou sa cirkevné majetky zmenšo-vali, kláštory zanikali a v mestách postupne získavali prevahu evanjelici. Tieto storočia turbu-lentných zmien, sa odrazili v troch vývojových fázach: doznievajúcej urbánnej, dominantnej konfesionálnej a nastupujúcej štátnej fáze.1

V období dominantnej konfesionálnej fázy škola predstavovala miesto, „kde sa drvivej väč-šine mládež zoznamuje s princípmi kresťanskej vierouky a cez ňu s normami kresťanskej ko-munity. Táto občiansko-náboženská základňa je pre Európu hlavným a najpodstatnejším mo-mentom, pre zaistenie ktorého je požadované zriaďovanie škôl ako spoločenskej inštitúcie.“2 Humanistické a nábožensko-reformačné tendencie výstižne zhrnul do vyučovacieho cieľa Jan Sturm: „Cieľom štúdia je múdra a výrečná zbožnosť.“ Podľa tohto cieľa sa rozdeľovali hlavné vyučovacie predmety do troch oblastí: - katechizmus, - reči (artes dicendi, predmety hovore-nia: gramatika, rétorika, dialektika), - vedy (matematika, dejepis, zemepis, poznatky o príro-de). V čase protihabsburských povstaní mali školy svoju individuálnu tvár, ktorú tvorili najmä schopní pedagógovia, vnútorný poriadok a organizácia, výchovno-vzdelávací program školy.

Počas reformácie, v rokoch 1526 – 1672, boli v mestách s prevahou evanjelickej a. v. cirkvi existujúce mestské školy premenené na evanjelické školy, alebo sa zakladali nové evanjelické školy. Evanjelické školy nemali jednotnú organizáciu a ani spoločný učebný plán. Ich charak-ter závisel od vzdelanosti samotných učiteľov - v malých školách to bol iba jeden učiteľ (rek-tor), a často vzorom pre ich činnosť boli školské poriadky vytvorené vynikajúcimi nemeckými evanjelickými učiteľmi, ako napr. P. Melanchthon, J. Sturm, V. Trotzendorf.

1 ENGELBRECHT, H.: Bemerkungen zur österreichischen Bildungsgeschichte. In: Lechner, E. (Ed.) Zur Geschichte des österreichischen Bildungswesens. Wien 1992, s. 27.

2 PEŠEK, J.: Měšťanská vzdělanost a kultura v předbělohorských Čechách. (Všední dny kulturního života) Praha 1993, s. 40.

117


Uhorský snem sa už v roku 1526 postavil proti evanjelickému učeniu a na sneme v roku 1548 vo viacerých zák. článkoch stanovil konkrétne úlohy:

– zák. čl. VI § 4 nariaďuje biskupom, aby „podľa svojich schopností zriaďovali školy, v kto-rých budú vyučovať dobré vedy a pravé náboženstvo, aby sa takto zo dňa na deň čím viac odstraňovalo nepravé učenie a oživila sa stará viera, taktiež nech sa rozšíria dobrí kazate-lia po kráľovstve.“ ;

– zák. čl. VII. požaduje, aby sa panovník postaral o študujúcich na latinských školách;– zák. čl. XII. sa prikazujú dôchodky osirelých kláštorov a kapitúl aj na „zriaďovanie a udr-

žiavanie partikulárnych škôl a na zaopatrenie ich učených a zbožných učiteľov.“3

Uvedené ustanovenia snemov a nariadenia Tridentského koncilu (1545 – 1563) dali základ pre rozvoj katolíckeho školstva, ktoré bolo podporované aj záujmom vysokého kléru o škol-stvo a podporou panovníkov. K rozvoju katolíckeho latinského školstva došlo v plnej miere až v 17. stor. V predchádzajúcom, t. j. 16. storočí, si na území Slovenska len zopár škôl držalo kato-lícky charakter a skoro všetky mestské školy boli protestantské. Pre naplnenie rekatolizačných cieľov v školstve boli do Uhorska povolané rehoľa jezuitov a rehoľa piaristov.

Rehoľu jezuitov založil Ignác z Loyoly v r. 1534 ako Societas Jesu, t.j. Tovarišstvo Ježišovo. Jezuiti sa zamerali na zakladanie latinských a vysokých škôl. Jezuitské školy mali prepracova-ný výchovno-vzdelávací systém (Jednotný program a organizácia jezuitských škôl, Claudius de Aquaviva r. 1599), ktorý svojou atraktivitou prilákal do škôl mnohých žiakov. Výučba bola bezplatná pre externých žiakov, prísne tresty boli nahradené metódou súťaženia a vzájomného dozoru medzi žiakmi, scholastický obsah bol nahradený čítaním latinských textov, žiaci mali voľné popoludnia, robili vychádzky, boli povolené spoločenské hry, uskutočňovali sa verej-né vystúpenia a divadelné hry, učiteľský zbor bol cieľavedome pripravovaný, žiaci vykonáva-li na škole niektoré funkcie, napr. pomáhali slabším žiakom, pestovalo sa slušné správanie. O významnom postavení jezuitských škôl a ich úspešnosti svedčí i to, že po zrušení jezuitskej rehole v roku 1773 patrilo tomuto rádu na území Slovenska 30 gymnázií, Trnavská univerzita, Košická akadémia, 12 seminárov a 9 konviktov.4

Dobytie Budína (1541) a Ostrihomu (1543) Turkami a následné preloženie arcibiskupstva do Trnavy vytvorilo vhodné podmienky pre to, aby si Trnava získala pozíciu centra a bašty katolíc-keho cirkevného života. Arcibiskup Mikuláš Oláh na 4. synode v Trnave 23. apríla 1564 publi-koval Tridentský vieroučný kódex, ktorý znamenal definitívny rozkol kresťanstva. V r. 1561 bolopričinením M. Oláha založené v Trnave prvé jezuitské kolégium, ktoré v školskej oblasti zname-nalo začiatok rekatolizačného úsilia jezuitov na poli výchovy a vzdelávania na území Slovenska.

Ďalším významným krokom bolo založenie Trnavskej univerzity, pre ktorú získal v roku 1635 trnavský arcibiskup Petrom Pázmaňom súhlas od cisára Ferdinanda II. a generála jezuit-skej rehole Mucia Vitellesciho.5 P. Pázmaň stanovil pre Trnavskú univerzitu tri hlavné úlohy:

3 VAJCIK, P. – SCHUBERT, J. – MÁTEJ, J.: Vybrané kapitoly z dejín školstva a pedagogiky. Trnava 1971, s. 14.

4 KRAPKA, E . – MIKULA, V. (Eds.): Dejiny spoločnosti Ježišovej na Slovensku. Cambridge 1990. 5 PŠENÁK, J.: Trnavská univerzita v dejinách slovenského vysokého školstva In: Jednotná škola, 1987, č. 2,

s. 162 – 178.

118

Eduard Lukáč

a) šíriť katolícke náboženstvo v Uhorsku,b) utíšiť myseľ bojového národa,c) povzniesť dôstojnosť urodzeného národa uhorského.

Pri otvorení mala univerzita dve fakulty – filozofickú a teologickú, v r. 1667 k nim pribu-dla právnická fakulta a v r. 1769 lekárska fakulta. Hoci mala Trnavská univerzita katolícky charakter a najväčší dôraz kládla na výchovu vzdelaných duchovných, poskytovala vzdelanie i laikom. Stala sa centrom astronómie v Uhorsku a veľkú pozornosť venovala i meteorológii. Mala veľkú numizmatickú zbierku, bohatú knižnicu a akademickú tlačiareň, ktorá v 18. stor. patrila k najväčším v Uhorsku.

Jej pôsobenie nebolo bezproblémové, pretože počas obsadenia Trnavy Jurajom Rákocim I. bolo vyučovanie prerušené (1644 – 1646), chýbali finančné prostriedky, morová nákaza prerie-dila stavy učiteľov i žiakov, vojenské aktivity Imrich Tekeliho (1683) znamenali ďalšie poza-stavenie výučby a pod. Reforma z roku 1769 znamenala postupnú stratu vplyvu jezuitov nad Trnavskou univerzitou a jej premiestnenie do Budína.

Druhým univerzitným centrom rekatolizačných snáh jezuitského rádu sa stali Košice, mesto s veľmi výhodnou geografickou polohou, centrum obchodu, ale i osvety a vzdelávania.Košická univerzita bola založená biskupom jágerskej diecézy Benediktom Kišdym 26. febru-ára1657 ako „studium universale“ v kolégiu košických jezuitov, pretože sa „venujú mládeži všetkých národností.“ Založením univerzity sledoval B. Kišdy dva ciele:6 dobro vlasti a výcho-vu kňazov. Hlavnou úlohou univerzitného pôsobenia bola výchova kňazov z oblasti teológie, liturgiky, mariológie a biblických vied, katechetiky a pastorálnej teológie. Súčasťou univerzity bola i tlačiareň, prvý záznam o jej činnosti je z roku 1674. Slúžila na tlačenie vedeckých prác profesorov, diplomových prác, téz, programov a pod. Pre štúdium slúžila univerzitná knižnica (5000 zväzkov). Okrem toho bol pre ubytovacie a stravovacie účely študentov zriadený konvikt, ktorý mal však aj významnú úlohu v rámci výchovného pôsobenia na mládež a pri univerzite fungovala i lekáreň.

Po zrušení jezuitského rádu 1773 univerzita prešla do rúk štátu a do konca školského roku. 1774/1775 pôsobila v pôvodnom zameraní. Od školského roku 1775/1776 sa univerzita preme-nila na Košickú kráľovskú akadémiu (Academia regia Cassoviensis) a v školskom roku. 1776/1777 bola na akadémii založená nová fakulta – filozofická (2 roky) a na ňu nadväzovalo štúdiumna právnickej fakulte (2 roky). V tom období už pôsobila ako pobočka univerzity v Budíne s právom konať promócie v týchto dvoch odboroch. Od roku 1852/53 škola pôsobila ako rím.--katolícka Právnická akadémia (3-ročná), od roku 1874 ako 4-ročná a v rokoch 1894 – 1921 pôsobila ako štátna Právnická akadémia.

Druhým významným rádom v rekatolizačnom úsilí na poli školstva a vzdelávania na území Slovenska boli piaristi. Rád založil v roku 1597 španielsky kňaz Jozef Kalazanský (Calasanza) s názvom Otcovia nábožných škôl (Patres scholarum piarum). Na terajšie územie Slovenska sa rád prisťahoval z Poľska v roku 1640 a jeho predstavitelia sa usadili v meste Podolínec, ktoré však v tom čase bolo pod nadvládou Poľska. V roku 1660 sa piaristi usadili v Kežmarku.

6 HALAGA, O.: Z dejín Košickej univerzity. Historický časopis, roč. 14, 1956, č. 4, s. 526.

119


Piaristi sa starali o výchovu a vzdelávanie chudobných detí s pedagogickým a humanitným (ľudovýchovným) účelom. „Nech učiteľ vzdeláva chlapcov tak v kresťanskej zbožnosti ako aj v literárnych náukách, aby takto vzdelaní mohli dosiahnuť večný život.“ Pre chudobných chlap-cov od siedmeho roku života piaristi zakladali elementárne školy, ktoré mali tri stupne:

– prvý stupeň slúžil na výučbu náboženstva a čítania (trieda legenda),– druhý stupeň poskytoval vzdelanie v písaní (scribenda),– tretí stupeň učil žiakov počítať (aritmetica).

V školách sa vyučovalo bezplatne, výchova sa v nich zameriavala skôr na praktické než teoretické vzdelávanie. Postupom času tieto elementárne školy narastali na stredný stupeň – gymnázium, pre nadanejších žiakov. Štruktúru gymnázia prebrali piaristi od jezuitov. Tento systém škôl sa rýchle rozširoval po celej Európe, aj na Slovensku, najmä v 17. a v prvej polovici 18. storočia. Rád veľmi dbal aj na pedagogickú prípravu svojich učiteľov.

Piaristickí učitelia sa po ukončení gymnaziálnych štúdií vzdelávali na dvojročnom filozo-fickom kurze. Adept kurzu potom nastúpil na prax, postupoval od elementárnej triedy, a neskôrešte mohol zavŕšiť vzdelanie na trojročnej teologickej fakulte. Podľa nariadenia z roku. 1666 (Instructio Praefecti, čl. 13.) sa mali školské učebnice tlačiť výrazným typom písma, aby sa z nich mohli učiť čítať a písať aj dospelí. Pre piaristické školy v Uhorsku vypracoval v r. 1695 školský poriadok prvý vicegenerál rehole Mösch Lukáč s názvom „Školský poriadok pre našu viceprovinciu uhorskú“ (Ordo studiorum in viceprovincia Nostra Hungarica). „Z vecnej stránky piaristický školský poriadok prevzal základnú schému organizácie školstva a učenia z jezuitského Ratio. Za pedagogicky významný doplnok treba pokladať mimoriadny dôraz na metodiku vyučovania s cieľom, aby mladíci dobre prospievali a úspešne vyučovali (ut iunio-res discent bene et cum fructu doceant).“7 K najvýznamnejším piaristickým školám na území Slovenska v 17. storočí patrili školy v: Podolínci (1643), Spišskej Belej (1674), Prievidzi (1666), Nitre (1698), Brezne (1675).

Tradícia prešovského školstva nie je mysliteľná bez Kolégia hornouhorských evanjelických stavov, ktoré bolo po viac ako dve storočia najvýznamnejšou školou v meste „a rozhodne pred-stavuje najvýznamnejšiu pamiatku na protestantské školstvo na území Slovenska“.8 Založenie kolégia si vynútila potreba vytvorenia vlastnej školskej inštitúcie s charakterom vyššej školy na východe Uhorska, vtedy protestantskom, ktorá v období protireformácie mala byť protiváhou voči jezuitským univerzitám v Trnave a Košiciach.

Slávnostné otvorenie kolégia bolo 18. októbra 1667 a prvým rektorom školy sa stal Samuel Pomarius, ktorý prišiel z Magdeburgu. Škola bola desaťtriednym gymnáziom, v ktorom sa v najvyšších triedach vyučovali vyššie náuky – filozofia a teológia. Kolégium sa vďaka peda-gogickej zručnosti, ale aj náročnosti svojich profesorov stalo vyhľadávanou vzdelávacou inšti-túciou, ktorá v podstate zastávala funkciu vysokej školy. I preto rektor S. Pomarius9 zamýšľal premeniť kolégium na univerzitu. „Vznik evanjelickej univerzity v krajine by bol mocnou zbra-

7 RUŽIČKA, V.: Školstvo na Slovensku v období neskorého feudalizmu (po 70-te roky 18. storočia). Bratislava 1974, s. 161.

8 KÓNYA, P.: Prešovské evanjelické kolégium 1666 – 1996. (Stručný náčrt dejín) Prešov, 1996, s. 5.9 GÖMÖRY, J.: Az Eperjesi ev. Kollégium. Prešov 1933, s. 17.

120

Eduard Lukáč

ňou v rukách protestantských stavov a veľkým nebezpečenstvom pre katolícku cirkev a proces katolizácie.“10

Protireformácia a protihabsburský odboj v poslednej tretine 17. storočia prerušili sľubný rozvoj kolégia. V roku 1671 mesto obsadilo vojsko generála Spankaua a 23. mája 1671 bola bu-dova kolégia obsadená vojskom a slúžila pre účely vojenského skladu. Vyučovanie sa z kolégia premiestnilo do budovy bývalej mestskej školy. Budovu kolégia prevzali 9. júla 1671 jezuiti, čo znamenalo následné ukončenie i pedagogickej činnosti evanjelických profesorov v priestoroch bývalej mestskej školy, ktorí museli opustiť mesto.11 Počas kuruckého povstania na jeseň v roku 1672, keď povstalci koncom septembra obsadili mesto, bolo evanjelikom kolégium vrátené, vyhnaní profesori boli povolaní späť a vyučovanie bolo nakrátko obnovené.

Porážka kuruckého vojska a následné obsadenie mesta habsburským vojskom pod vede-ním generála Cobba začiatkom januára 1673, znamenali opäť nepriaznivý moment v činnosti kolégia. 8. marca 1673 bola evanjelikom škola opäť odobratá, na druhý deň bola skonfiškovanái budova bývalej mestskej školy, čoho výsledkom bolo ukončenie vyučovania. „Tým mali byť položené základy pre rozvinutie protireformačného boja v samotnom Prešove a pre zlome-nie politického odporu mesta v prípade ďalších stavovských povstaní.“12 Kolegiálni profesori s mnohými žiakmi museli opustiť Prešov, v budove kolégia jezuiti zriadili svoju rezidenciu a v budove bývalej mestskej školy začalo pôsobiť katolícke gymnázium.

Po porážke Vešeléniho sprisahania a obsadení Prešova cisárskym vojskom v roku 1672 pre-biehali v meste represie voči evanjelikom. Ich vyvrcholením bolo odobratie troch kostolov, fary a kolégia v roku 1673. S prvou fázou vývoja katolíckeho gymnázia v Prešove je neodlučiteľne spätý rád jezuitov. Ich traja predstavitelia prišli do Prešova 8. marca 1673 na príkaz panovníka Leopolda I. a uviedol ich tu generál Volkra, ktorý dozeral na zosadenie mestskej rady zloženej z evanjelikov a na odovzdanie majetkov jezuitom. „Z troch uvedených jezuitov bol jeden ma-ďarským, druhý nemeckým duchovným a tretí učiteľ mládeže.“13 Takmer ihneď po ich príchode – 18. marca 1673 otvorili jezuiti v budove bývalej mestskej školy prvé dve triedy gymnázia, tzv. parva a principia. Do novej budovy školy, slávneho evanjelického kolégia, ktorú vystavali evanjelici v rokoch 1666 – 1667, sa jezuiti prvýkrát nasťahovali už 18. júla 1673, no pre politické i náboženské nepokoje k jej dlhodobejšiemu obsadeniu jezuitmi došlo v rokoch 1677 – 1682. V tom období sa na gymnáziu vyučovalo v dvoch uvedených triedach. V rokoch 1676 – 1677 získali jezuiti do trvalej držby obidve budovy, ako aj vinice, Nebestov dom a ďalší majetok, patriaci predtým kolégiu.14

10 KÓNYA, P.: Prešovské evanjelické kolégium v politických zápasoch konca 17. a začiatku 18. storočia. In: Prešovské evanjelické kolégium, jeho miesto a význam v kultúrnych dejinách strednej Európy. Acta colle-gii evangelici prešoviensis I. Prešov 1997, s. 30.

11 KÓNYA, P. 2000. Evanjelici v Prešove, Bardejove a Sabinove počas „tragického desaťročia“ uhorského protestantizmu. In: Miscellanea Anno 1999. Acta collegii evangelici prešoviensis VII. Prešov 2000, s. 40.

12 KARŠAI, F.: Prešovské kolégium v dejinách pedagogiky. In: Prešovské kolégium v slovenských dejinách. Košice 1967, s. 49.

13 PRCHLÍK, F.: Z minulosti kráľovského katolíckeho gymnázia v Prešove. In: Piata výročná správa Šafárikovho gymnázia v Prešove za škol. r. 1923/1924. Prešov 1924, s. 1.

14 RUBY, J.: Az eperjesi kir. kath. Főgymnasium története 1673 – 1890. Eperjes 1890, s. 9 – 10.

121


Obnovenie činnosti kolégia umožnilo v rámci ďalšieho protihabsburského povstania ob-sadenie mesta Prešova v auguste 1682 vojskom Imricha Tekeliho. Tekeli, ako jeden z prvých žiakov tohto ústavu, pozval za rektora školy zo Šégešváru svojho bývalého profesora Eliáša Ladivera ml., ktorý zaviedol nový školský poriadok.15 Po oznámení o znovuotvorení kolégia sa zišlo také množstvo žiakov, „že nestačili ani tri triedy a mladíci, ktorých zlá doba zahnala k pluhu, poniektorí už vyše osemnásťroční, namiesto poľných prác a chovu dobytka sa zapo-dievali Donátom.“16

„Obdobie humanizmu a renesancie, tak plodné vo všetkých odvetviach umení a vied, pri-nieslo na úseku divadla predovšetkým nový dramatický žáner, školskú hru. Školské hry sú produktom reformácie. Luther a Melanchton im prikladali veľký význam a horlivo ich propa-govali. Luther vo svojich obhajobách školského divadla proti jeho odporcom odôvodnil jeho užitočnosť a dal tak teoretický základ pre celý ďalší vývin tohto dramatického žánru.“17

E. Ladiver napísal pre kolégium dve školské divadelné hry s protihabsburským podtónom. Prvou je Eleazar Constans (Vo viere neochvejný Eleazár), ktorú vydal v roku 1668. Druhou školskou hrou bola dráma Papinianus Tetragonos, hoc est vir magnanimus justus constans rec-tuque pertinax (Udatný Papinianus, t.j. človek zmužilý, spravodlivý, pevnej povahy a neoblom-ný v spravodlivosti). Hra vyšla v Levoči v roku 1669. Jej hrdinom je rímsky významný právnik Aemilius Papinianus, ktorého dal spolu s deťmi popraviť cisár Septimus Severus. „Ladiverova hra nám môže dobre charakterizovať vtedajšie dosť rozšírené školské, žiakmi hrané divadelné hry svojim obsahom, zamierením, formou. Zodpovedne duchu vtedajších škôl stavia sa do po-predia moment mravnovýchovný, ctnosti antického ducha, pravda, schvaľované i kresťanským svetonáhľadom. Takéto latinské hry mohli slúžiť i pestovaniu reči latinskej, znázorneniu a pre-žívaniu dejov zo života rímskeho, i utvrdzovaniu v náležitých cnostiach.“18 E. Ladiver sa snažil zapojiť čo najväčší možný počet žiakov do deja a preto v tejto hre, ktorú predstavil 4. októbra 1669 účinkovalo 254 žiakov zo siedmich tried gymnázia a medzi nimi bol aj gróf Imrich Tli, vtedajší žiak E. Ladivera. „I. Thököli študoval v Prešove od januára 1668 do svojho úteku po nevydarenom Wesselényiho sprisahaní r. 1670. Necelé tri roky na kolégiu mali podľa neho i je-ho životopiscov významnú úlohu v utváraní názorov budúceho vodcu odboja.“19

Aj po potlačení povstania Imricha Tekeliho v priebehu roku 1685 a po obsadení Prešova vojskom generála Šulca v septembri 1685 sa konfesijné pomery v meste nezmenili a kolégium pokračovalo vo svojej činnosti. V roku 1687 bolo kolégium opäť zatvorené a to ako výsledok pôsobenia činnosti komisie grófa Štefana Čákyho, ktorá prišla do Prešova 7. januára 1687.

15 LUKÁČ, E.: Školské poriadky na prešovskom kolégiu do r. 1711, so zreteľom na činnosť E. Ladivera ml. In: E. Ladiver a M. Greguš – osobnosti a ich dielo v obraze doby. Prešov 1995, s.89 – 94.

16 REZIK, J. – MATTHAEIDES, S.: Gymnaziológia. Dejiny gymnázií na Slovensku. Bratislava 1971, s. 294.17 MICHALCOVA-CESNAKOVÁ, M.: Divadelný život na prešovskom kolégiu. In: Prešovské kolégium

v slovenských dejinách. Košice 1967, s. 261.18 ČEČETKA, J.: Výbor zo slovenských pedagógov. Bratislava 1947, s. 207. (Eliáš Ladiver 1630 – 1686.

Papinianus tetragonos.)19 KÓNYA, P.: Prešovské evanjelické kolégium v politických zápasoch konca 17. a začiatku 18. storočia. In:

Prešovské evanjelické kolégium, jeho miesto a význam v kultúrnych dejinách strednej Európy. Acta colle-gii evangelici prešoviensis I. Prešov 1997, s. 28.

122

Eduard Lukáč

V budove kolégia sa znovu usídlili jezuiti a v mestskej škole obnovili činnosť katolíckeho gym-názia, ako jedinej školy v meste. Evanjelici si mohli v zmysle šopronských článkov postaviť nový kostol a školu na určenom mieste na Hornom predmestí, čo však odmietli. Tragické uda-losti tohto obdobia vyvrcholili v podobe tzv. prešovského krvavého súdu a následných popráv 24 protestantov v priebehu roku 1687. Pokračovalo sa v rekatolizácii a protestanti ostali bez cirkevného zboru, kostolov a školy, a to napriek tomu, že ešte na začiatku 18. storočia tvorili viac ako 2/3 obyvateľov.20

Pod vedením jezuitov bolo obnovené katolícke gymnázium, ktoré sa stalo 4-triednou školou, keď sa rozšírilo o gramatickú a syntaktickú triedu a pôsobili na ňom dvaja učitelia. K ďalšiemu dobudovaniu gymnázia o jednu triedu dochádza v školskom roku. 1699/1700, po zriadení piatej triedy, tzv. poesis. V roku 1700 sa pripojením triedy rétoriky stalo gymnázium šesťtriednou úplnou školskou inštitúciou. Okrem jezuitov vyučoval v tom čase na gymnáziu aj jeden svetský profesor Tomáš Grivicky.21

Vyučovanie na gymnáziu bolo opäť zastavené počas ďalšieho protihabsburského povstania 27. augusta 1703, keď sa k mestu priblížilo vojsko Františka II. Rákociho. V období nasledu-júceho 15-mesačného obliehania mesta kuruckým vojskom sa však na katolíckom gymnáziu vyučovalo, a to v období od 10. decembra 1703 do 14. mája 1704. Vyučovanie prebiehalo len v nižších triedach, pretože mnohí žiaci z dvoch najvyšších tried ušli z mesta a pridali sa k voj-sku F. Rákociho. Mesto Prešov kapitulovalo pred vojskami F. Rákociho II. dňa 1. novembra 1704. Už 4. decembra to istého roku sa vrátili do mesta evanjelickí kňazi a učitelia a 2. januára 1705 im bola prinavrátená budova kolégia.22 Po sečianskom (1705) sneme a následnom rozde-lení cirkevného majetku získali jezuiti pre školské účely budovu starej mestskej nemocnice pri chráme a kláštore minoritov (na mieste dnešného Gréckokatolíckeho biskupského paláca). Svoju rezidenciu museli preložiť do tzv. gréckeho domu, kde sa usadili. Školský rok 1705/1706 prebiehal v budove nemocnice a v školskom roku 1706/1707 sa aj škola presťahovala do tzv. gréckeho domu. Tento školský rok sa však predčasne ukončil 15. februára 1707, keď jezuiti museli opustiť mesto Prešov (v zmysle zákonov ónodského snemu). Katolícke gymnázium bolo potom zatvorené až do roku 1711.

Celých osemnásť rokov – až do roku 1705, si evanjelici v Prešove nemohli otvoriť vlastnú školu. Až ďalšie protihabsburské povstanie, ktoré viedol František II. Rákoci umožnilo oživiť vyučovanie na prešovskom evanjelickom kolégiu. Na jeseň roku 1704, po kapitulácii prešovskej vojenskej posádky, obsadili mesto kuruci a Rákociho vojaci. Na príkaz samotného Františka II. Rákociho bola dňa 2. januára 1705 jezuitom odobratá budova kolégia a prinavrátená späť evanjelikom. „Kolégium sa začiatkom januára stalo prvou cirkevnou budovou, po dlhých ro-koch katolizácie navrátenou jej právoplatným majiteľom.“23 V marci 1705 bola vypísaná verej-ná zbierka na podporu financovania výučby v kolégiu, ktoré bolo jedinou vyššou evanjelickou

20 HÖRK, J.: Az Eperjesi ev. ker. Collegium története. Košice 1896, s. 62.21 RUBY, J.: Az eperjesi kir. kath. Főgymnasium története 1673 – 1890. Eperjes 1890, s. 14.22 KÓNYA, P.: Prešov, Bardejov a Sabinov počas protireformácie a protihabsburských povstaní (1670

– 1711). Acta collegii evangelici prešoviensis VI. Prešov 2000, s. 169.23 KÓNYA, P.: Prešovské evanjelické kolégium v období protireformácie. In: Prešovské evanjelické kolégium

v kontextoch európskeho historického a filozofického vývinu. Prešov 1998, s. 97.

123


školou v celej krajine. Vedenia školy sa ujal jej bývalý žiak a neskôr pedagóg Ján Rezik, ktorý sa stal rektorom 21. marca 1705.24 Stál pred neľahkou úlohou, znovu zorganizovať pravidelný školský život. Obnovil na škole vyučovanie latinčiny podľa Komenského diela Vestibulum, do záverečných skúšok sa pridali otázky aj zo zemepisu a študenti opäť hrávali verejné divadelné predstavenia. J. Rezik pozdvihol úroveň školy na taký stupeň, že na zasadnutí hornouhorského evanjelického konventu 13. mája 1709 v Prešove bol schválený projekt ďalšieho rozvoja kolégia. „Úlohami, ktoré mu prisúdil, by ho premenil na ústrednú a najvyššiu vedeckú a kultúrnu inštitú-ciu evanjelickej cirkvi a. v. v Uhorsku, svojím významom presahujúcu aj rámec univerzity.“25

Jezuiti sa vrátili do Prešova 18. decembra 1710, potom ako mesto 10. decembra 1710 kapitu-lovalo pred cisárskym vojskom. Dočasne sa usadili v tzv. gréckom dome. „Na rozkaz cisárovnej matky Eleonóry usadil gróf Ján Pálfy dňa 30. septembra 1711 jezuitov v bývalom evanjelickom kolégiu a protestantov vykázal do západného predmestia, aby si školu zriadili tam.“26 Jezuiti umiestnili gymnázium znova do budovy bývalej mestskej školy a ako učitelia na ňom pôsobili dvaja jezuiti a jeden svetský učiteľ. Z obsahu vyučovania sa začala väčšia pozornosť venovať aj histórii, pestovala sa hudba a spev. Mesta sa v roku 1715 zrieklo budovy bývalej mestskej školy v prospech jezuitského gymnázia a zaviazalo sa aj finančne prispievať na jeho činnosť. V tomčase to bola jediná škola v meste, pretože evanjelici mali svoju školu na predmestí.

Po potlačení povstania Františka II. Rákociho nadobudol znovu platnosť čl. 26 prijatý na šopronskom sneme v roku 1681, ktorý zakazoval evanjelikom v slobodných kráľovských mes-tách vlastniť školu, mimo tzv. artikulárnych miest. Evanjelici v Prešove toto povolenie miesto určené ešte nemali, a tak im bolo 30. septembra 1711 prešovské kolégium opäť odobraté, s tým, že im povolili postaviť si triviálnu drevenú školu, kostol a faru za hradbami na západnom pred-mestí. Táto predmestská škola bola už však organizovaná na úrovni elementárnej školy a spo-čiatku na nej vyučoval jeden učiteľ – Samuel Matthaeides. Bol rektorom školy do 24. apríla 172127 a neskôr spolu s ním vyučovali aj Ján F. Michalides a Peter P. Topercer. Pri škole bola v roku 1712 zriadená jedáleň pre chudobných žiakov. Počet učiteľov stúpol v roku 1727 na troch a v roku 1742 na škole už okrem troch tried bola aj prípravná trieda (učiteľmi boli Ján Hus a Ján Nadara), v ktorej sa žiaci učili čítať. Dokladom starostlivosti evanjelikov o školu a vzde-lávanie v Prešove je fakt, že podľa vtedajšieho školského poriadku sa učitelia stretávali jeden-krát v týždni na schôdzach, kde predmetom ich záujmu boli pedagogické a metodické otázky. Rovnako i dozorcovia školy mali povinnosť vyslať zo svojich radov raz za týždeň jedného zá-stupcu, ktorý kontroloval priebeh a úroveň vyučovania.28

Protestantské školstvo nebolo v Uhorsku priamo legislatívne upravované až do roku 1861. Výsledky snemov v rokoch 1608 a 1647 zabezpečovali pre protestantov náboženskú a teda i školskú slobodu.

24 REZIK, J. – MATTHAEIDES, S.: Gymnaziológia. Dejiny gymnázií na Slovensku. Bratislava 1971, s. 297.25 KÓNYA, P.: Prešov, Bardejov a Sabinov počas protireformácie a protihabsburských povstaní (1670

– 1711). Acta collegii evangelici prešoviensis VI. Prešov 2000, s. 170.26 RUŽIČKA, V.: Školstvo na Slovensku v období neskorého feudalizmu (po 70-te roky 18. storočia).

Bratislava 1974, s. 142.27 REZIK, J. – MATTHAEIDES, S.: Gymnaziológia. Dejiny gymnázií na Slovensku. Bratislava 1971, s. 303.28 LUKÁČ, E.: Stredné školy v Prešove do roku 1945. Prešov 2002, s. 37.

124

Eduard Lukáč

Narastajúce rozpory medzi panovníkom a stavmi, ako i medzi katolíkmi a protestantmi, ako i nezhody, ktoré sa riešili vojenskými prostriedkami bolo nutné riešiť legislatívnou cestou. Náboženské ako aj školské otázky protestantských stavov v Uhorsku mal upraviť šopronský snem v roku 1681. Ten v zák. čl. XXV. obnovil ich náboženskú slobodu, povolil návrat protes-tantských kazateľov a učiteľov a zabezpečoval slobodné vyznávanie náboženstva a vykonáva-nie náboženských obradov. V zák. čl. XXVI. sa priznávali evanjelikom nároky na kostoly, ktoré si postavili a nepoužívali ich v tom čase katolíci, ako i na fary, školy a dôchodky, ktoré mali vtedy v rukách protestanti. V deviatich stoliciach boli určené miesta po dve miesta pre postave-nie nových kostolov, škôl a fár. V šarišskej, Abaujskej, Zemplínskej, Hontianskej, Novohradskej a Komárňanskej stolici si mohli ponechať tie kostoly, ktoré aktuálne vlastnili. V slobodných a banských mestách mali komisári vyznačiť miesta pre protestantské školy a kostoly. Takto vy-značené miesta sa podľa zákonných článkov – artikúl nazývali artikulačnými miestami, resp. školy a kostoly dostali pomenovanie ako artikulačné školy a artikulačné kostoly. Napriek týmto ustanoveniam, ani závermi ďalších snemov (1708, 1712) a kráľovských patentov Jozefa I. (1709, 1710, 1711) nedošlo ku konsolidácií politických a náboženských pomerov, resp. ani pomerov v oblasti školstva.

Ďalším nariadením bol zák. čl. XXX. z roku 1715, ktorým sa problematika protestantských škôl a konfesionálnych problémov mala riešiť prostredníctvom osobitnej komisie. Razantným legislatívnym zásahom bolo vydanie rozhodnutia Karola III, tzv. „Carolina resolutio“ (1731), ktorým bolo nekatolíkom povolené zriaďovať triviálne školy na artikulárnych miestach, zave-dených šopronským snemom v roku 1681, zák. čl. XXV. a XXVI.

Bez kráľovského povolenia sa zakazovalo všetkým konfesiám zriaďovať vyššie školy. Vyššie školy, ktoré nemali špeciálne kráľovské povolenie a privilégium mali byť zrušené. „Povolenie na zriadenie vyšších škôl mohlo byť udelené len vtedy, ak tieto školy mali stálu a pevnú zákla-dinu, z ktorej bez akejkoľvek zbierky alebo zaťaženia obyvateľov môžu poskytovať primerané vydržiavanie profesorov a učiteľov.“29

V dôsledku tejto Karolínskej rezolúcie boli v Prešove, Banskej Bystrici, Banskej Štiavnici, Bardejove, Kežmarku, Kremnici, Sabinove evanjelické gymnáziá znížené na stupeň gramatic-kej školy.30 Až Tolerančný patent z r. 1781 zrušil články prijaté šoproňským snemom a na jeho základe sa mohli obidva evanjelické zbory vrátiť z Horného predmestia do vnútorného mesta.

Koncom 17. stor. protireformačné úsilie vrcholilo a jeho dopady v oblasti školstva sa naplno prejavovali. Evanjelické zbory stratili kostoly, prišli o mnohé významné školy a zostali im len nižšie organizované školy. Satmárskym mierom v roku 1711 bola na jednej strane zabezpečená náboženská sloboda, no na druhej strane panovník Karol VI. Svojim patentom z roku 1714 zabránil predkladať sťažnosti v náboženských záležitostiach úradom a snemu. Nelichotivá si-tuácia trvala až do vydania tolerančného patentu v roku 1781.

Počet evanjelických škôl sa v 17. stor. znižoval nielen na základe nepriaznivých legisla-tívnych opatrení a politických pomerov, ale i pričinením samotných evanjelikov. Ako uvádza

29 VAJCIK, P. – SCHUBERT, J. – MÁTEJ, J.: Vybrané kapitoly z dejín školstva a pedagogiky. Trnava 1971, s. 24.

30 Tamtiež, s. 130.

125


významný rektor Kolégia v Prešove Samuel Matthaeides v monumentálnom pedagogicko-his-torickom diele Gymnaziológia: „od roku 1624 až po súčasnú dobu (r. 1721, pozn. autora) po-stihla evanjelické školy v Uhorsku veľká skaza; pravda nie všetky zasiahla táto pohroma.“31 S. Matthaeides uvádzal viaceré príčiny úpadku evanjelických škôl a mnohé z nich mierili kri-ticky aj do vlastných radov, ba dokonca sú aktuálne aj pre súčasnú prax v našich školských inštitúciách: - nevďak; - vojny a vyhnanstvo; - zhoršenie majetkových pomerov patrónov škôl; - uprednostňovanie úradu rektora pred pravým poznaním evanjelického učenia; - preferencia hmotných statkov pred záležitosťami cirkvi; - nedbanlivosť kazateľov, ktorí zabudli na slová M. Lutera: „Preto bedli každý na seba a ber svoj úrad vážne, aby si bol v školských povinnostiach ostražitý a nepripustil, aby sa v nich stal diabol bohom a pánom. Keď zmĺkneme a spíme tam, kde sa zhromažďuje naša mládež, zanechávame našim potomkom barbarov a divú zver, a to všetko pre naše mlčanie a hlivenie. Za to nás neminie ťarcha zodpovednosti.“32; - nezvyčajné pohŕdanie učiteľmi, vedami; „... na veľa miestach museli rektori každoročne vo sviatok Juraja chodiť po žobraní pre školy ... Vo väčšej vážnosti je obyčajný paholok, viac cti požíva krotiteľ koní, väčšiu úctu má obyčajný vodič psov. Viac cti sa dostáva naháňačovi zveri a viac úskoč-nému vtáčnikovi. Väčšej úcte sa teší neviestka zapredaná ľahkému životu. Viac sa cení boja-neschopný, záškodný ľud, ako tí, ktorí vzdelávali neotesané mravy.“33; - opovrhovanie nižšími školami; „Nájdu sa viacerí, ktorí, keď už sa oddali cirkevnej služba a získali verejné úrady, nepovažujú za svoju povinnosť dajakým spôsobom vplývať na výchovu detí či už verejne, ale-bo súkromne, ale z povýšeného hľadiska opovrhujú tými, ktorí sa potýkajú so školským pra-chom.“34; - nesvornosť učiteľov, ich revnivosť, nejednotnosť zmýšľania o vedeckých základoch; - pričasté hranie divadelných hier; „... pohltili nielen čas, peniaze, zbožnosť a svedomitosť, ale napokon priviedli aj samotné školy do záhuby.“35

Podľa údajov, ktoré uvádza J. Rezik v spomínanom diele Gymnaziológia, z vyše 70 evan-jelických gymnázií v Uhorku, ktoré fungovali pred rokom 1640, začiatkom 18. stor. existovalo asi 10. V závere svoje kritiky S. Matthaeides apeloval na spoluveriacich.: „Ale ak evanjelicko--slovenský svet bude pokračovať vo svojej doterajšej nevšímavosti voči školám a ich správcom, v krátkom čase nastane hrozivý úpadok vied a ukrutná nevzdelanosť.“ 36

Storočie protihabsburských povstaní prinieslo so sebou mnoho nádejí i sklamaní, víťazstiev i porážok, radosti i utrpení. Školstvo v tomto období sa stalo priamym aktérom politickým a ná-boženských zápasov a jeho existencia v jednotlivých regiónoch v mnohých prípadoch závisela aj od vojenských úspechov, resp. neúspechov protihabsburských či cisárskych vojsk. Charakter škôl bol výrazne dotváraný konfesionálnym zameraním, významnými pedagogickými osob-nosťami, ich nadšením pre výchovno-vzdelávaciu prácu, ako i školskými poriadkami.

31 REZIK, J. – MATTHAEIDES, S.: Gymnaziológia. Dejiny gymnázií na Slovensku. Bratislava 1971, s. 24.32 Tamtiež.33 Tamtiež, s. 25.34 Tamtiež.35 Tamtiež, s. 27.36 Tamtiež, s. 28.

126

Eduard Lukáč

Literatúra:

GÖMÖRY, J.: Az Eperjesi ev. Kollégium. Prešov 1933.KARŠAI, F.: Prešovské kolégium v dejinách pedagogiky. In: Prešovské kolégium v sloven-

ských dejinách. Košice : Východoslovenské vydavateľstvo, 1967, s. 41-59.KÓNYA, P.: Sabinov v druhej polovici 17. a na prahu 18. storočia. (1640 – 1710). Demografické,

etnické a konfesijné pomery. In: Kónya, P. a kol.: Dejiny Sabinova. Sabinov, Mestský úrad, 2000 s. 146.

KÓNYA, P.: Prešovské evanjelické kolégium 1666 – 1996. (Stručný náčrt dejín) Prešov : L.I.M, 1996.

KÓNYA, P.: Evanjelici augsburského vyznania v Prešove v 17. – 19. storočí. In: Miscellanea Anno. Acta collegii evangelici prešoviensis III. Prešov : Biskupský úrad Východného dištriktu ECAV 1998, 1998, s. 59 – 104.

KÓNYA, P.: Prešovské evanjelické kolégium v politických zápasoch konca 17. a začiatku 18. storočia. In: Prešovské evanjelické kolégium, jeho miesto a význam v kultúrnych dejinách strednej Európy. Prešov : Biskupský úrad ECAV, 1997, s. 21 – 44.

KÓNYA, P.: Sabinov v druhej polovici 17. a na prahu 18. storočia. (1640 – 1710). In: Kónya, P. a kol.: Dejiny Sabinova. Sabinov, Mestský úrad, 2000.

LUKÁČ, E.: Školské poriadky na prešovskom kolégiu do r. 1711, so zreteľom na činnosť E. Ladivera ml. In: E. Ladiver a M. Greguš - osobnosti a ich dielo v obraze doby. Prešov : PVT, 1995s. 89 – 94.

LUKÁČ, E.: Stredné školy v Prešove do roku 1945. Prešov : Privatpress, 2002. MÁTEJ, J. a kol.: Dejiny českej a slovenskej pedagogiky. Bratislava : SPN, 1976.REZIK, J. – MATTHAEIDES, S.: Gymnaziológia. Dejiny gymnázií na Slovensku. Bratislava :

SPN, 1971.RUBY, J.: Az eperjesi kir. kath. Főgymnasium története 1673 – 1890. Eperjes : Kósch Arpád

könyvnyomdája, 1890.RUŽIČKA, V.: Školstvo na Slovensku v období neskorého feudalizmu (po 70-te roky 18. storo-

čia). Bratislava : SPN, 1974. VAJCIK, P. – SCHUBERT, J. – MÁTEJ, J.: Vybrané kapitoly z dejín školstva a pedagogiky.

Trnava : PedF UK, 1971.

A Habsburg-ellenes felkelések századának iskolarendszere a mai Szlovákia területén

Resumé

Az evangélikus reformáció megérkezése a mai Szlovákia területére a 16. század elején je-lentősen befolyásolta a vallási, politikai és társadalmi életet. Az iskolarendszernek -- mint az ideológia és a vallás közvetlen hordozójának – fejlődését e turbulens időszakban meghatározta a reformáció, az ellenreformációs tevékenység, a Habsburg-ellenes katonai hadjáratok, de né-hány jelentős pedagógus törekvése is. A tanulmány néhány iskola és vallási rend példáján muta-tja be a mai Szlovákia területén lévő iskolák helyzetét a Habsburg-ellenes hadjáratok idején.

127


Educational System on the Territory of Slovakia in the Century of Anti-Habsburg Rebellions

Summary

Penetration of the evangelical reformation to the territory of today`s Slovakia at the begin-ning of the 16th noticeably influenced all fields of life – religious, political and social ones. Thedevelopment of the school system that was direct and immediate holder of ideology and confes-sion was determined by a turbulent period reflecting reformation, anti-reformation activities,antihabsburg revolts but it also reflected the effort of the significant pedagogical personalities.The article presents the brief survey about the status of our school system at our territory in the period of antihabsburg revolts based on the examples of individual school institutions and religious orders.

128

Felső-magyarországi főnemesség nevelése a 17. században

Kalmár János

A 17. századi főnemesség nevelésének jelentőségét aligha kell különösebben hangsúly-ozni, hiszen azon réteg ismereteiről, műveltségéről van szó, amely a politikai élet, a hatalom meghatározó tényezője volt akkor. Ennek ellenére történet- és pedagógiatörténet-írásunk komo-ly adósságai közt vagyunk kénytelenek számon tartani, hogy nem rendelkezünk semminemű összefoglalóval e kérdést illetően. Amire támaszkodhatunk, az nem egyéb, mint az igen eltérő léptékű és szakmai igényű főúri életrajzoknak a főhős ifjúságát tárgyaló – többnyire, kellő ily-en vonatkozású forrásanyag híján elnagyolt – fejezetei, ill. az újabban a nemzetközi történetírás hatására nálunk is felbukkanó, gyermekekkel foglalkozó irodalom. Az utóbbi azonban megint nem kifejezetten csak az arisztokráciára összpontosít, még akkor sem, ha a forrásanyag termé-szetéből adódóan a példák nagyobb része ebből a körből kerül is ki.1 A hiányosságon érdemben nem enyhítenek az utóbbi időben örvendetesen fejlődő, a hazai főúri udvarokra vonatkozó ku-tatások sem, melyek lényegében véve szintén mellőzik ezt a kérdést.2

Ezért, jobb híján, jelen referátum keretei között magunk sem tehetünk egyebet, minthogy néhány – az esetlegességet aligha nélkülöző – példán keresztül igyekezzünk felvillantani az alábbiakban a vonatkozó országrész főúri nevelésének némely mozzanatát.

Első – egyszersmind időben is a legkorábbi – példánk Thurzó Imre (1598 – 1621), a nádor Thurzó György fiának neveltetése, még akkor is, ha esetében nem kifejezetten felső-magyaror-szági, de – későbbi történetföldrajzi kifejezéssel élve – mindenképpen felvidéki főúrról van szó. Vele kapcsolatban az átlagosnál messze szerencsésebb helyzetben vagyunk, hiszen wittenbergi tanulmányai és ottani rektorsága miatt viszonylag szerényebb politikai szerepe ellenére, csak-nem kivételesen, éppen a neveltetése került már a 19. század második felében is az érdeklődés homlokterébe. S a személyével való ilyen vonatkozású foglalkozás azóta is változatlannak bi-zonyul.

Minthogy Imre volt az egyetlen fiú a Thurzó gyermekek között, nem csoda, hogy a csa-ládfő különös gondot fordított a neveltetésére, amelyben ő maga – hivatalából adódó gyakori távollétei miatt – közvetlenül nem vehetett részt. Annak azonban így sem volt akadálya, hogy levelezés útján tartson kapcsolatot fia nevelőivel. Thurzó György már fia ötödik életévébenközvetlenül neki írt levéllel örvendezteti meg, melyben az ábácéskönyv forgatását javasolja

1 FAZEKAS István: Batthyány Ádám és gyermekei. in: Péter Katalin (szerk.): Gyermek a kora újkori Magyarországon. ’adott Isten hozzánk való szeretetéből… egy kis fraucimmerecskét nekünk’. Budapest, 1996 (Társadalom- és művelődéstörténeti tanulmányok 19), 91 – 114.

2 A főúri „gavallérutazás”, a Kavalierstour vonatkozásában üdítő kivétel TOMA Katalin: Nádasdy István európai tanulmányútja (1669 – 1670). A ’Kavalierstour’ alkalmazása a magyar főúri nevelési gyakorlat-ban. in: G. Etényi Nóra, Horn Ildikó (szerk.): Idővel paloták… Magyar udvari kultúra a 16 – 17. században. Budapest, 2005, 192 – 214.

129


neki. A házi tanárok, akiknek kiválasztásában Thurzó György igénybe vette szeretett, de aligha különösebben művelt felesége, Czobor Erzsébet3 segítségét, rendszeresen tájékoztatták az apát a fiú tanulmányi előmeneteléről, akinek – az e körben akkoriban dívó szokásnak megfelelőenés pedagógiailag is helyeselhető módon – a későbbi horvátországi bán, a költő-fivérek apja,a korán árvaságra jutott Zrínyi György személyében azonos korú tanulótársa is akadt. Mintho-gy az udvari élet is hasznos ismereteket és jó kapcsolatépítési lehetőségeket kínált az országos pályák várományosainak számító ifjaknak, a leendő nádor nem mulasztotta el a lehetőséget, hogy idejekorán megismertesse fiát az udvarban. Ennek köszönhetően vehetett részt 1608-banétekfogóként az éppen csak tíz éves Thurzó Imre II. Mátyás koronázási lakomáján.4 Emellett azonban egyáltalán nem szorult háttérbe a tanulás. Bár a fiú nem járt rendszeresen az apja általlakhelyükön, Biccsén (Trencsén vármegye) alapított iskolába, 1611-től fogva Ján Paludini evan-gélikus prédikátor gondoskodott szellemi fejlődéséről, aki elvitte növendékét az e tanintézmé-nyben rendezett vitákra. Az elemi ismeretek elsajátítása után Thurzó György wittenbergi kapc-solatait felhasználva kért tanárt az ottani professzoroktól 1613-ban, az akkor tizenöt éves fiaszámára, akik Jeremias Spiegelt, a művészetek és a filozófia magiszterét javasolták neki. Az újpreceptor hat tantárgyat sorol fel növendéke tanulmányaival kapcsolatos instrukciójában: a hit-tant, a retorikát, a logikát, a történelmet, a számtant (arithmetica) és a mondattant (syntaxis).5 A hittant a Biblia olvastatásán kívül a kortárs német evangélikus teológus, a Wittenbergben ta-nító Leonhard Hutter (1563 – 1616) iskolai dogmatika-tankönyvéből (Compendium…)6 kívánta tanítani, a retorikát Keckermann kézikönyvéből, valamint természetesen Cicero ill. Muretus beszédeinek olvastatása alapján. Ezek egyikét-másikát memoriterként is elsajátíttatta, melye-ket megfelelően gesztikulálva kellett előadnia Thurzó Imrének. Egyidejűleg retorikai tételeket (chria) is fel kellett állítania írásban; egy év alatt tizenkilenc e tárgyban készített dolgozatáról tudunk, ami közel a felét teszi ki a korabeli középiskolákban írattatott hasonlóaknak.7 Ezekhez Cicerón kívül jócskán felhasználta Hadrianus császár Elmélkedéseit, továbbá Vergilius, Hora-tius, Iszokratész, Seneca munkáit, az egyházatyák művei közül pedig Szent Ágoston, Szent Je-romos és Szent Ambrus írásait.8 Történeti-politikai ismereteit részint a szintén wittenbergi ta-nár Johann Wanckel Horologium Principum című munkájából, részint Zwinger Theatrumából és Erasmus Apophtegmatájából szerezte.9 Az olvasmányok, még inkább pedig a Thurzó Imre által írt dolgozatok elemzése alapján Balassa Brúnó megállapította, hogy a fiatalember alapos

3 Czobor Erzsébet már asszony korában tanult meg írni, kifejezetten azért, hogy gyakran távol lévő férjével legalább levél útján kapcsolatot tarthasson. RING Orsolya: Thurzó Imre neveltetése. in: Sic Itur ad Astra 12/1 - 2 (2001), 34.

4 PÁLFFY Géza: Koronázási lakomák a 15 – 17. századi Magyarországon. Az önálló magyar királyi udvar asztali ceremóniarendjének kora újkori továbbéléséről és a politikai elit hatalmi reprezentációjáról. in: Századok 138/5 (2004), 1071.

5 A Thurzó család és a wittenbergi egyetem. Dokumentumok és a rektor Thurzó Imre írásai 1602 – 1624. (S. a. rend.) Dományházi Edit, Font Zsuzsa, Keserű Gizella, Latzkovits Miklós. Szeged, 1989 (Fontes re-rum scholasticarum I), 273 – 276.

6 Lexikon für Theologie und Kirche. (Hgg.) Josef Höfer, Karl Rahner. Bd. 5. Freiburg/Br. 1986, 551.7 Ring, 39 – 40.8 BALASSA Brúnó: Thurzó Imre retorikai dolgozatai. in: Magyar paedagogia 37 (1928), 255. 9 A Thurzó család…, 275.

130

Kalmár János

latin nyelvi ismereteihez képest az ógörögben szerényebb jártasságot tanúsított.10 A nádor mi-helyt elég felkészültnek ítélte fiát az egyetemi tanulmányokra, nyomban Wittenbergbe küld-te. Saját ajánlólevele mellé megszerezte számára a szász választófejedelemét is, hogy mennél szívesebben fogadja Imrét az ottani tanári kar. Szászországba érve fogadta is őt János György fejedelem. Eleinte azonban e magas pártfogás és a professzorok jóindulata sem menthette meg a beilleszkedési nehézségektől, pedig korántsem magányosan érkezett: vele ment onnan jött ta-nára, Jeremias Spiegel, továbbá a komornyikja, három szolgálója, valamint négy diák, akik szá-mára bizonyára apja biztosította külföldi tanulmányaik költségét. Német diáktársai kezdetben gúnyolták az ottani közegben idegennek ható, szokatlan öltözetéért, meg talán hiányos német tudásából fakadó nyelvi botlásai miatt. (A németet ugyanis csak nagy üggyel-bajjal sikerült el-sajátítania.) Wittenbergben retorikát, történelmet, egyházjogot, utóbb pedig etikát hallgatott. Jó tanulmányi előmenetele, az ottani viszonyokhoz való tudatos alkalmazkodása – szinte minden egyetemi eseményen résztvett -, s bizonyára nem utolsó sorban apja bőkezűsége eredményeként hamarosan megolvadt körülötte a kezdeti fagyos légkör. A korábbi idegenkedést rövidesen fel-váltotta a személye iránt megnyilvánuló feltétlen bizalom, amely olyan fokot ért el, hogy nem is egészen egy esztendei ott-tartózkodás után, tizenhét évesen egyhangúlag az egyetem rek-torává választották. Nagy elismerésnek számított ez, még akkor is, ha tudjuk, hogy e tisztség akkoriban nem testálta viselőjére az intézmény tényleges vezetésének felelősségét és hatalmát – melyet az egyetem tanácsa gyakorolt -, de még az azzal összefüggő adminisztráció terhét sem – amely meg a prorektorra hárult -, hanem csupán tiszteletbeli megbízatás volt, s a személy kiválasztásában a választófejedelem mondta ki a döntő szót. János György elhatározásában pe-dig – Imre apjához, Thurzó Györgyhöz való régi kapcsolatán túl – közrejátszhatott az is, hogy bízvást számíthatott a gazdag nádornak a fiát ért megtiszteltetés fejében a híres egyetem szá-mára nyújtandó bőkezű adományaira. S ha valóban így vélekedett, úgy aligha csalatkozott: po-ntosan egy tucat szekérnyi ajándékban részesítette Thurzó Imre a wittenbergi egyetemet, nem számítva odaküldött száz jobbágyát, akiknek hajdútánccal, fegyverforgatással és paripáikkal kellett szórakoztatniuk a szász város lakóit.11

Thurzó Imre nem mindennapi iskolázottsága mellett akár szerénynek is tűnhet a 17. század első felében élt felső-magyarországi birtokos Rákóczi család prominens férfi tagjainak nevel-tetése. Pedig már I. Rákóczi György (1593 – 1648) is fejedelmi sarj, Rákóczi Zsigmond erdélyi uralkodó (1607 – 1608) fia volt. Ennek ellenére igen kevéssé ismert az ifjúsága, még kevésbékövethetők nyomon a tanulmányai. Valószínű, hogy 1605-ben, tizenkét évesen fejedelmi apród lett Bocskai István kassai udvarában.12 Ott kétségkívül jelentős magyarországi és erdélyi lite-rátorok társaságába került – közéjük tartozott Káthay Mihály kancellár, Péchy Simon, Rimay János fejedelmi titkárok, valamint Imreffi János, Alvinczi Péter, Bocatius János és SzamosköziIstván13 -, de konkrét tanulmányairól mitsem tudunk, annak ellenére, hogy apja maga is költő, a kultúra bőkezű mecénása és az újsztoikus filozófia híve volt, aki élete alkonyán szerencsi re-

10 Balassa, 255 – 256.11 Ring, 44 – 46.12 NAGY László: A ’bibliás őrálló’ fejedelem. I. Rákóczi György a magyar históriában. Budapest, 1984

(Nemzet és emlékezet), 34.13 Uo., 35.

131


zidenciájára hívta prédikátornak a lelkes könyvgyűjtő Miskolczi Csulyak Istvánt.14

Az ismeretlen iskolázottságú I. Rákóczi György fejedelem viszont már igen célirányos ne-velésben részesítette mindkét fiát. Az idősebbik, György ugyan már tíz, a fiatalabbik, Zsigmondpedig nyolc éves volt 1630-ban, vagyis akkor, amikor apjukat fejedelemmé választották. Ek-kortól viszont Györgyöt egyértelműen a fejedelemség várományosának kívánták nevelni, noha öccse lényegesen tehetségesebb volt, mint ő. A fiúk nevelésének oroszlánrészét anyjuk, a nyu-godt és kulturált otthoni környezetről gondoskodó kitűnő háziasszony, férje ambícióinak hű tá-masza, Lorántffy Zsuzsanna vállalta magára, mert urát politikai teendői foglalták le. Minthogy otthonuk kezdetben a sárospataki vár volt, magántanítóik – így pl. Prónai Mátyás, aki a betű-vetésre tanította őket15 – órái mellett is kezdettől fogva látogatták a település híres iskoláját, ahol külön osztályban ültek ugyan a nemesi és nem nemesi gyerekek, de a Rákóczi-fiúk mégígy is lényegesen szélesebb körű „társadalomismeretre” tehettek szert, mint a legtöbb kortárs arisztokrata ifjú, aki kizárólag magántanuló volt. Miután I. Rákóczi György fejedelem lett, a család Gyulafehérvárra költözött, ahol viszont már rangjukon alulinak számított volna, ha az uralkodó gyermekei nyilvános iskolába járnak, ezért – német mintára – úgynevezett „udvari iskolát” szerveztek számukra, ahol a híres prédikátor, Keresztury Pál volt a rektor, s legfőbb tantárgyuknak a hittan és a latin nyelv számított.16 Mindemellett elsajátították az udvari élet viselkedési szabályait. Új környezetükben sem egyedül tanultak, bár ez a gyulafehérvári közeg jóval homogénebb volt a pataki iskoláénál: a fejedelem udvari embereinek gyerekei társaságá-ban oktatták őket, akikkel együtt is laktak a palota egyik szárnyában, nemcsak minden más tár-sadalmi rétegtől, hanem lényegében még az erdélyi politikai központ forgatagától is elkülöní-tve,17 amellyel pedig egy fedél alatt éltek. Tanulmányi idejük nem nyúlt hosszúra. Az ifjabb Rákóczi György tizenöt évesen a konfirmációval egyházának felnőtt tagjává vált, majd két hó-napra rá – ünnepélyes vizsgát követően – megvált az udvari iskolától, ezzel befejezve elméleti tanulmányait. A tanulás azonban mégsem nem zárult le számára ekkor, csak más jelleget öltött. A továbbiakban ugyanis fejedelmi apja oldalán kellet ismerkednie a kormányzási teendőkkel, az azzal összefüggő reprezentációval, Erdély váraival és a hadi táborok életével. Mígnem tizen-kilenc évesen, váradi kapitányként már önálló, nagy jelentőségű feladatkört kapott.18

A továbbiakban – ragaszkodva a kiválasztott korabeli felső-magyarországi területhez – ké-zenfekvő lenne Thököly Imre tanulmányairól szólni, amiről azonban oly kevés biztosat tudunk, hogy szinte csak feltételezésekre futná. Annyi bizonyos csupán, hogy tíz éves korában az eper-jesi evangélikus kollégiumba került, ahonnan azonban apja – a zavarossá vált viszonyok miatt – hamarosan hazavitte. Némelyek szerint 14 éves korától, erdélyi tartózkodásától kezdve a na-gyenyedi kollégiumban tanult volna, de nevét az ottani református iskola diákjainak jegyzéke nem tartalmazza.19

14 Uo., 37. és HANGAY Zoltán: Erdély választott fejedelme. Rákóczi Zsigmond. Budapest, 1987 (Korok és emberek), 220 – 221.

15 KÓSA János: II. Rákóczi György. Budapest [é. n.], (Magyar életrajzok), 11.16 Uo., 13.17 PÉTER Katalin: A magyar romlásnak századában. Budapest, 1975 (Magyar História), 62 – 65.18 KÓSA, János: II. Rákóczi György. Budapest [é. n.], (Magyar életrajzok), 15 – 16.19 V. ö. Jakó Zsigmond, Juhász István: Nagyenyedi diákok 1662 – 1848. Bukarest, 1979.

132

Kalmár János

Köpeczi Béla monográfiájának köszönhetően annál pontosabban ismerjük viszont Thökölynevelt fia és II. Rákóczi György fejedelem unokája, II. Rákóczi Ferenc tanulmányait. Éppenennek korszerű és alapos feldolgozottsága ment fel ennek részletezése alól.20 Legyen elég me-gjegyezni annyit, hogy kiemelkedően magas fokú, sokoldalú elméleti ismereteit Rákóczi az igen jó színvonalú neuhausi (Jidřichův Hradec, Csehország) jezsuita kollégiumban és a prágai egyetemen szerezte, bár az utóbbinak csak rövid ideig volt növendéke. Majd megkoronázta ta-nulmányait egy itáliai körút, melyet megelőzően a bécsi udvar nemzetközi közegében tett szert olyan ismeretekre, melyekkel utóbb, franciaországi emigrációja során az igen kritikus és ritkán jóindulatú Versailles-ban is elismerést aratott. Igaz ugyan, hogy mindezekkel viszont idehaza mindvégig kissé idegen maradt…

A fenti – hangsúlyozottan igen hevenyészett – vázlat alapján nyilván csak nagyon óvatosan és komoly fenntartásokkal vonhatunk le következtetéseket. Ami mindennek ellenére szembetű-nő, az az egyáltalán nem meglepő mozzanat, hogy a korabeli magyar főúri nevelést alapvetően befolyásolták a családi hagyományok és körülmények. (Az utóbbiakon nem anyagiakat, hanem a família politikai helyzetét és felekezeti hovatartozását értve.) Nyilvánvaló, hogy felsőfokú ta-nulmányok folytatása iránt ekkoriban a szóban forgó közegben még csak csekély igény támadt, s e ritka esetekben sem volt cél valamely „szakképzettség” megszerzése. Az akkori Magyaror-szágon egyetemi tanulmányokat köztudottan csak a jezsuita kézen lévő intézményben lehetett végezni, amely lehetőséggel nyilvánvalóan csupán katolikusok élhettek (tárgyalt területünkről egy rövid ideig pl. Bercsényi Miklós). Ahhoz pedig, hogy távoli idegenben tanuljon valaki, az arisztokráciában érthető módon általában hiányzott a szükséges motiváció: hiszen nem ezen múlt az érvényesülési lehetőségük, hanem családjuk pozícióján. Thurzó Imre és II. Rákóczi Ferenc esete tehát a ritka kivételek közé tartozik. Az első esetében egyházának jövője és a tudo-mányok iránt messzemenően elkötelezett apa ösztönzése, az utóbbinál pedig az ifjúkori hány-attatás nyomán kulcsszereplővé váló gyám, az egykori jezsuita Kollonich Lipót bíboros szerepe volt a döntő, aki tudatosan ragadta ki Rákóczit a hazai környezetből már gimnáziumi tanulmá-nyai idejére is. Figyelmet érdemel továbbá, hogy idehaza alighanem csak a század közepe tájától – s jelen ismereteink szerint inkább csak a katolikusoknál – kezd elterjedni a „gavallérutazás” (Kavalierstour) divatja, a világot látásnak ez a jómódúak körében akkoriban már Európa-szerte kedvelt formája. (Zrínyi Miklós, Batthyányi Kristóf, Nádasdy István, Széchényi Zsigmond ese-tében tudunk ilyenről a dunántúli nagybirtokosok közül, de a felső-magyarországiak esetében csak II. Rákóczi Ferencnél, vélhetőleg ismét csak speciális körülményei hatására.)

Befejezésül megkérem kedves hallgatóimat, hogy fenti soraimat egyelőre ne tekintsék egy-ébnek hevenyészett gondolatfoszlányoknál, melyek időtállóságáért pillanatnyilag magam sem vállalnék felelősséget.

20 KÖPECZI Béla: Döntés előtt. Az ifjú Rákóczi eszmei útja. Budapest, 1982.

133


Výchova vysokej šľachty v hornom Uhorsku v 17. storočí

Resumé

Výchova vysokej šľachty v hornom Uhorsku bola v 17. storočí aj napriek neprajným vnút-ropolitickým podmienkam charakteristická svojou otvorenosťou k zahraničiu. Dôvodom bola skutočnosť, že mimo Sedmohradska krajina nemala panovnícke centrum, ktoré by bolo zohrá-valo úlohu stáleho kultúrneho centra. Zohrávala tú úlohu aj cirkevná rozštiepenosť, kvôli ktorej predovšetkým protestanti mohli absolvovať vyššie štúdium len na zahraničných univerzitách. V Uhorsku existovala len jedna katolícka univerzita. Okrem takéhoto putovania bola súčasťou šľachtickej výchovy aj tzv. Kavalierstour – navštevovanie cudzích krajín a významných miest či osôb v nich, s cieľom oboznámenia sa s odlišnými svetonázormi, učenia sa cudzích jazykov, získavania skúseností a cenných kontaktov a známostí. Kavalierstour sa v Uhorsku rozšírila pod vplyvom západných štátov a v danej dobe bola skôr typická pre katolíkov. No aj tie rodiny magnátov, ktorých deti neodišli do zahraničia, sa starali o čo najvyššiu úroveň vzdelania podľa možností a schopností svojich detí. Nezriedka povolávali pre svoje deti významných a váže-ných vychovávateľov a učiteľov z cudziny.

Education of High Nobles in Upper Hungary in 17th Century

Summary

Inspite of inpleasant inner-political conditions the education of high nobles in Upper Hungary in 17th century was typical of its ingenuousness towards abroad. The reason was that except for Transylvania the country had no ruler s centre, which would have played the role of the cultural centre as well. Also the religious disunity played its role – Protestants could study only at foreign universities abroad. There was only one catholic university in Hungary. Except for such wanderings so-called Kavalierstour was also a part of high nobles education. In fact it was a travelling to foreign countries, visiting important places, meeting significant people aiming toget acquainted with different views, to learn foreign languages and to earn new experiences and valuable contacts. Kavalierstour had been spread in Hungary under the influence of westerncountries and in the given period it was especially typical for catholics. But also the families of magnates, whose children had not left for foreign countries experience, were looking after their children s education as much as possible according to their children s possibilities and abilities. It was not rare that they were inviting significant and honorable teachers from abroad for theirchildren.

134

Protihabsburské povstania a vývin konfesionálnych pomerov na Slovensku v prvej polovici 17. storočia

Milica Bodnárová

Rámec dejín evanjelickej cirkvi na Slovensku v l7. storočí tvoria politické udalosti prejavu-júce sa na jednej strane snahami Habsburgovcov o centralizáciu, katolizáciu a absolutistickú formu vlády, na strane druhej odporom uhorskej šľachty proti týmto tendenciám. Stavovské povstania neboli len náboženskými vojnami, ciele povstaní boli širšie, ale nevyriešené ná-boženské otázky boli jedným z dôvodov nespokojnosti v krajine. Protireformácia v Uhorsku v 17. storočí znamenala spolitizovanie náboženstva.

Základnou otázkou, ktorej sa slovenská historiografia venovala už dávnejšie je prepojeniepolitiky a náboženstva v tomto období, vzťah panovníka k ostatným politickým zložkám v kra-jine a z toho vyplývajúca forma vlády teda centralizovaná, absolutistická alebo stavovská mo-narchia. Absolutizmus sa v prácach slovenských historikov, napr. Jozefa Vlachoviča,1 Antona Špiesza,2 Michala Suchého,3 Ľudovíta Haraksima,4 považoval za efektívnejšiu a modernejšiu formu vlády a kladne sa hodnotila úloha Habsburskej monarchie pri oslobodzovaní krajiny od Turkov. Stavovské povstania sa posudzovali z hľadiska politického, hospodársko-sociálneho ako zápas výsadných tried o nezávislosť Uhorska, šľachty o svoje privilégiá, ale ich nábožen-ský aspekt sa obchádzal. Z hľadiska uvoľnenia náboženského útlaku v mestách kladne hodnotil stavovské povstania Vojtech Dangl.5 V posledných rokoch sa úlohe náboženstva v stavovských povstaniach venujú práce Davida P. Daniela,6 Viliama Čičaja,7 Ivana Mrvu8 a Petra Kónyu.9

1 VLACHOVIČ, J.: Stredoslovenské banské mestá a protihabsburské povstania v prvej tretine 17. stor. Historický časopis 8, 1960, s. 526.

2 ŠPIESZ, A.: Slobodné kráľovské mestá na Slovensku v rokoch 1680 – 1780. Bratislava 1983; ŠPIESZ, A.: Panovnícka moc a mestská samospráva vo východnej časti strednej Európy za feudalizmu. In: Historický časopis 24, 1976, s. 497 – 515.

3 SUCHÝ, M.: Pentapolitana v predvečer povstania Štefana Bočkaj. Historický časopis 18, 1970, s. 161 – 294; SUCHÝ, M.: Úlohy habsburskej monarchie a protihabsburské stavovské povstania. Historický ča-sopis 23, 1975, 73 – 111.

4 HARAKSIM, Ľ.: Slovenská účasť v protihabsburských povstaniach v druhej polovici 17. a na začiatku 18. storočia. In: Príspevky k dejinám východného Slovenska, Bratislava 1964, s.157 – 167.

5 DANGL,V.: Slovensko vo víre stavovských povstaní. Bratislava 1986.6 DANIEL, D. P.: K problému a interpretácii konfesionalizácie a protireformácie na Slovensku. In: Daniel,

D. P. (Ed.): Evanjelici a evanjelická teológia na Slovensku. Bratislava 1999, s. 55 – 68.7 ČIČAJ, V.: Konfesie v politickom vývoji 17. storočia. In: Kohútová, M. (Ed.): Kresťanstvo v dejinách

Slovenska. Bratislava 2003, s. 66 – 72.8 MRVA, I.: Náboženská otázka v protihabsburských povstaniach. In: Čaplovič, D. (Ed.): Problematika cir-

kevných dejín 1517 – 1681 na Slovensku (v Uhorsku). Zošity vybraných kapitol cirkevných dejín, Zv. 1, Badín 1998, Bratislava 2001, s. 125 – 147.

9 KÓNYA, P.: Konfesijné ciele posledných protihabsburských povstaní a ich realizácia na príklade Prešova. In: Doruľa, J. (Ed.): Obdobie protireformácie v dejinách slovenskej kultúry z hľadiska stredoeurópskeho

135


Podľa Davida P. Daniela ozbrojené povstania a konflikty l7.storočia boli vyvolané ideológiou.Náboženská otázka mala zásadný význam a náboženská doktrína bola pre spoločnosť vecou najvyššej dôležitosti. Konfesionálny problém v politickom vývoji 17.storočia nastolil aj V. Čičaj. Považuje za nesprávne zužovať politické dianie na boj reformácie a protireformácie, pretože to bol sústavný zápas panovníka so šľachtou a náboženstvo v ňom nezohrávalo vždy rozhodujúcu úlohu. I. Mrva zdôraznil, že náboženské pomery v Uhorsku, tým že vedľa seba existovali via-ceré vierovyznania, boli jedinečné v celej Európe. P. Kónya na príklade východoslovenských miest konštatuje, že okrem politických a hospodárskych to boli aj náboženské dôvody, ktoré priviedli mestá do tábora povstalcov.

17. storočie sa začalo a celé sa nieslo v znamení rekatolizácie. Už v posledných desaťročiach l6. storočia vzrastala v Uhorsku nespokojnosť s centralizačnou politikou dvora. Opozičný tlak sa stupňoval aj v dôsledku rekatolizačných snáh Rudolfa II., ktorých cieľom bolo dobyť pre katolícku cirkev stratené mocenské pozície. Tomu mal pomôcť aj opätovný príchod jezuitov v roku 1586, keď im cisár Rudolf II. proti uzneseniu snemu, daroval majetky turčianskeho prepoštstva.10 Stále tiesnivejší nedostatok finančných prostriedkov potrebných na vedenie vojnyproti Turkom sa cisársky dvor snažil odstrániť zvyšovaním daní a konfiškovaním majetkov pro-testantskej šľachty. Napríklad v roku 1601 bol evanjelický magnát Štefan Illešházy obvinený z urážky cisára. Boli mu skonfiškované majetky a pred vykonaním trestu smrti sa zachránil lenútekom do Poľska.11 Z podnetu katolíckej hierarchie podporovanej cisárskym dvorom došlo v ja-nuári 1604 k odobratiu košického dómu tamojším evanjelikom12 a o niekoľko dní aj k odobratiu kostola Sťatia sv. Jána Krstiteľa v Sabinove.13 Aj na Spiši sa v roku 1604 snažil spišský prepošt Martin Pethö prevziať kostoly v Levoči a v iných mestách, narazil však na taký tvrdý odpor evanjelikov, že sa musel svojho úmyslu vzdať.14 V dôsledku týchto udalostí protestantské stavy podali na sneme v Bratislave, v marci 1604, ostrý protest, avšak neúspešne, lebo Rudolf II. umlčal všetky protesty zákonným článkom 22, ktorý pripojil k ostatným zákonom prijatým na sneme. Obnovil v ňom všetky predchádzajúce zákony proti „bludným učeniam“ a súčasne zakázal prerokúvať na sneme náboženské otázky. Obnovením zákonov proti nekatolíkom sa

kontextu. Bratislava 1998. s. 69 – 92; KÓNYA, P.: Evanjelici augsburského vyznania v Prešove 17. – 19. storočí. In: Miscellanea Anno 1998, Acta Collegii Evangelici Prešoviensis, ďalej ACEP, III. Prešov 1998, s. 59 – 104; KÓNYA, P.: Protihabsburské povstania na východnom Slovensku ako prejav odporu proti habsburskému absolutizmu. In: Baďurík, J. (Ed.): Slovensko a habsburská monarchia v 16. – 17. storo-čí. Bratislava 1994, s. 60 – 79; KÓNYA, P.: Prešov, Bardejov a Sabinov počas protireformácie a proti-habsburských povstaní (1670 – 1711). ACEP VI. Prešov 2000.

10 Prvýkrát pôsobili jezuiti v Trnave, v rokoch 1561 – 1567. Mikula, V. – Krafka, E. (Ed.): Dejiny Spoločnosti Ježišovej na Slovensku 1561 – 1988. Cambridge, Ontario, Kanada. s.35; BUCKO, V.: Mikuláš Oláh a jeho doba 1493 – 1568. Bratislava 1940, 227 s.; BUCKO, J.: Reformné hnutie v arcibiskupstve ostrihomskom do roku 1564. Bratislava 1939; VANTUCH, A.: Pokus o zriadenie univerzity v Turci a úrad miestokráľa v Košiciach v 16. storočí. Historické štúdie, 21, 1978, s. 37.

11 KVAČALA, J.: Dejiny reformácie na Slovensku 1517 – 1711. Liptovský Sv. Mikuláš 1935, s. 14612 HARČÁR, A.: Historický význam protireformácie v Košiciach roku 1604. Budapešť 1942.13 BODNÁROVÁ, M.: Evanjelická cirkev v Sabinove do polovice 17. storočia. In: Matúš, F. (Ed.): Zachariáš

Zarevúcky (Zarevutius). Prešov 2005. s. 36.14 CHALUPECKÝ, I.: Protireformácia alebo rekatolizácia ? Historické štúdie 40, Bratislava 1999, s. 137

136

Milica Bodnárová

necítila byť ohrozená len šľachta, ale aj mestá. Náboženská otázka bola dôvodom, že Košice v roku 1604 okamžite otvorili brány vodcovi prvého protihabsburského povstania Štefanovi Bočkajovi. Postupne sa k povstaniu pridali aj Prešov, Bardejov, Sabinov a Levoča, ktoré sa neskoršie odtrhli, keďže zistili, že „Bočkaj helvétskeho vyznania viac sa staral o svoje záujmy ako o náboženstvo“15. Z dôvodu spojenectva Bočkaja s Turkami postupne odpadla od povstania aj evanjelická šľachta. Juraj Turzo sa k povstaniu ani nepripojil. Povstanie ukončil v roku 1606 viedenský mier. Zaisťoval slobodu viery protestantom oboch vyznaní a to veľmožom, zema-nom. slobodným kráľovským mestám a pohraničnému vojsku. Táto náboženská sloboda sa im udeľuje tak, aby neutrpelo náboženstvo rímsko-katolícke (absque tamen praeiudicio Catholicae Romanae). Nejednoznačná formulácia tohto článku zasievala medzi katolíkov a protestantov semeno ďalších sporov. Chrámy a zbory rímsko-katolícke mali ostať slobodné, tie kostoly, kto-ré si v povstaní vzájomne katolíci a protestanti zabrali, si mali vrátiť. Korunovačný snem, ko-naný v Bratislave v roku 1608, potvrdzoval a rozširoval články viedenského mieru (z 23 člán-kov sa náboženstva týkajú články 3, 8, 11). Náboženská sloboda sa nemala vzťahovať už len na slobodné obyvateľstvo, ale aj na obyvateľstvo zemepanských miest a dedín bez ohľadu na vierovyznanie zemepánov. Zemepáni si však udržali patronátne právo a na jeho základe napr. vymenúvali kňazov podľa svojho presvedčenia. Každá cirkev, ktorú zákon uznal, si mohla vy-tvárať svoju cirkevnú organizáciu. Vynechaná bola aj formulácia, že náboženská sloboda sa má uplatňovať bez ujmy katolíckej cirkvi, ako aj ustanovenie, že katolícke kostoly, ktoré protestanti počas povstania katolíkom zabrali, im majú vrátiť. Jezuitom, podľa čl. 8, bolo zakázané vlastniť majetky v Uhorsku. Taktiež bola obnovená stavovská ústava. Za palatína bol zvolený Štefan Ilešházy a aj ostatné úrady mali byť obsadzované domácimi šľachticmi bez ohľadu na viero-vyznanie.16 Zákony bratislavského snemu z roku 1608 položili právny základ pre existenciu protestantizmu v Uhorsku. Zápas o náboženskú toleranciu, ktorý sa tiahol celým 17. storočím sa odvolával na zákony z roku 1608. Katolícki duchovní a právnici spochybňovali ich legálnosť, zatiaľ čo nekatolíci ich bránili.17

V nasledujúcom roku, po smrti Š. Ilešházyho, bol za palatína zvolený evanjelik Juraj Turzo, právom považovaný za veľkého ochrancu evanjelikov. Jeho poradcom bol Eliáš Láni, známy zo Spiša bojom proti kryptokalvinistom.18 Láni sa zasadil za vieroučné zjednotenie evanje-lickej cirkvi na základe Libri Concordiae. Túto priaznivú situáciu a na bratislavskom sneme

15 KVAČALA, J.: Dejiny reformácie na Slovensku 1517 – 1711. c.d. s. 146.16 KOHÚTOVÁ, M.: Politické pozadie snemu roku 1608. Historické štúdie 40, Bratislava 1999. s. 129.

Príspevok Márie Kohútovej, ako aj príspevky ďalších autorov, publikované v Historických štúdiách 40, odzneli na sympóziu Náboženský zákon z roku 1608 a jeho význam, ktoré sa uskutočnilo 14. mája 1998 v Historickom ústave SAV v Bratislave.

17 DANIEL, D. P: K problému interpretácií konfesionalizácie a protireformácie na Slovensku. In: Daniel, D. P (Ed.): Evanjelici a evanjelická teológia na Slovensku. Bratislava 1999. s. 63.

18 BODNÁROVÁ. M.: Reformácia vo východoslovenských kráľovských mestách v druhej polovici 16. storo-čia. In: Problematika cirkevných dejín 1517 – 168l na Slovensku (v Uhorsku) Badín 1998. c.d. s. 53 a ďa-lej; DAVID, P. D.: Ikonoklazmus v 16. storočí na Slovensku, In: Náboženské a sociálne hnutia v Uhorsku a v Čechách. Bratislava 1995, s. 124; KVAČALA, J.: Eliáš Láni a víťazstvo lutherského smeru v evanjelic-kej cirkvi na Slovensku. Viera a veda 1930, roč. I., s. 150; MOCKO, J.: Eliáš Láni a jeho doba. Ružomberok 1902.

137


prijaté uznesenie, že každá zákonom uznaná cirkev si môže voliť svoje predstavenstvo, vyu-žili evanjelici na Slovensku na vybudovanie organizácie svojho náboženského života. V roku 1610 na synode v Žiline si vytvorili tri superintendencíe.19 Cirkevné pomery na východnom Slovensku usporiadala v roku 1614 synoda v Spišskom Podhradí, kde boli vytvorené ďalšie dve superintendencie, z čoho jedna združovala východoslovenské kráľovské mestá – Košice, Levoču, Prešov, Bardejov, Sabinov a k nim sa pripojil i Veľký Šariš.20 Synode predchádzalo viacero porád, kde zástupcovia miest riešili problémy súvisiace s ustanovením tretieho stupňa správy, a najmä finančného zabezpečenia superintendenta. S nevôľou vznik superintendenciíprijali aj banské mestá, ktoré si nechceli dať zasahovať do svojich vnútorných, teda aj nábo-ženských záležitosti ani od superintendenta, nechceli platiť kathedratikum a ich odpor mal aj národnostné pozadie. Nakoniec sa so situáciou zmierili lebo sa nechceli otvorene postaviť proti palatínovi J. Turzovi.21 Osamostatnenie sa evanjelických zborov od katolíckej cirkvi a zjedno-tenie sa vo viere prijatím Knihy svornosti, boli v živote evanjelickej cirkvi, činitele zásadného významu. Z hľadiska slovenskej národnosti to boli tiež významné kroky, pretože v novovy-tvorenej organizácii sa prejavila etnická prevaha Slovákov a na čele nových superintendencií stáli predovšetkým Slováci. Proti novej organizácii evanjelickej cirkvi na Slovensku protestoval ostrihomský arcibiskup František Forgáč. Na jeho strane stál viedenský dvor, katolícki magnáti (Pálfiovci, Esterháziovci, Drugethovci) a hlavne jezuiti.22

Ďalší postup protireformácie v prvej polovici l7.storočia je spojený s s menom ostrihom-ského arcibiskupa Petra Pázmáňa. Pázmáň pochádzal zo zemianskej kalvínskej rodiny, no ešte v mladosti sa stal katolíkom a na jezuitských školách získal veľmi dobré vzdelanie. Bol vynika-júcim organizátorom cirkevného a školského života, úspešným autorom protireformačných spi-sov, ktoré už nepísal v latinčine, ale pre väčšiu publicitu v maďarčine. Na jeho diela odpovedal predovšetkým Peter Alvinci, ktorý pôsobil v Košiciach ako kalvínsky kazateľ pre maďarských veriacich spisom Itinerarium Catholicum. Osobné schopnosti Pázmáňa, podpora dvora a hlavne činnosť jezuitov,23 ktorí sa zamerali na budovanie školstva a výchovu katolíckych kňazov, nezo-stali bez úspechu.24 Ako najúčinnejší spôsob výchovy mládeže a jej prinavrátenia ku katoliciz-

19 BODNÁROVÁ, M.: Vývoj územnej organizácie evanjelickej cirkvi a .v. na Slovensku. In :Slovenská archivis-tika, roč. XXXI., č. 1, 1966. MRVA, I.: Synoda v Žiline. In: Žilina v slovenských dejinách. Zborník z vedeckej konferencie k 620. výročiu udelenia výsad pre žilinských Slovákov. Žilina 2002. PETRÍK, J.: Kapitoly z do-mácich cirkevných dejín, Bratislava 1969. VESELÝ, D.: Žilinská a spišskopodhradská synoda. In: Čaplovič, D. (Ed.): Problematika cirkevných dejín 1517 – 1681 na Slovensku (v Uhorsku). Bratislava 2001.

20 BRUCKNER, GY.: A reformáció és ellenreformáció története a Szepességen (1520 – 1745), Budapešť 1922, s. 209 – 219; MALOVCOVÁ, B.: Spišskopodhradská synoda a jej význam pre vývoj evanjelickej cirkevnej správy na Spiši. In: Slovenská archivistika, roč.15, 2005, s. 50 – 62.

21 KRIŽKO, P.: Dejiny banskomestského seniorátu. Liptovský Svätý Mikuláš 1948, s. 149.22 Po roku 1608 jezuiti z Uhorska neodišli, aj keď podľa čl.8 uznesení bratislavského snemu, nesmeli v Uhor-

sku vlastniť majetky. Pôsobili misijne na panstvách katolíckych magnátov, napr. Drugethovcov v Humen-nom, alebo v katolíckych mestách.

23 JUROVSKÝ, J.: O rekatolizačných metódach jezuitov, Kultúra 14, 1942.24 ŠIMONČIČ, J.: Rekatolizácia v Uhorsku a Peter Pázmány. In: Kohútová, M. (Ed.): Kresťanstvo v deji-

nách Slovenska. .Bratislava 2003. s. 93-110; JUDÁK, V.: Náboženská situácia na Slovensku v 17. storočí z pohľadu vatikánskych dokumentov. In: Obdobie protireformácie v dejinách slovenskej kultúry z hľadiska stredoeuropskeho kontextu (z príležitosti 300. výročia úmrtia Tobiáša Masníka). Bratislava 1998.

138

Milica Bodnárová

mu boli v roku 1615 založené jezuitské kolégiá v Humennom a v Trnave.25 Na katolícku vieru prestúpilo množstvo významných magnátov, medzi inými Juraj Zríni, Pavol Rákoci, Mikuláš Esterházy, Mikuláš a Žigmund Forgáčovci.26 Spolu s katolíckym náboženstvom prevzali aj habsburskofilskú ideológiu. Táto situácia umožňovala Habsburgovcom v otázkach nábožen-skej slobody nedodržiavať podmienky Viedenského mieru. Tak postupne dozrievali podmien-ky na spojenectvo uhorskej protestantskej šľachty so sedmohradským šľachticom Gabrielom Betlenom. G. Betlen v snahe posilniť nezávislosť Sedmohradska a rozšíriť svoj vplyv v Uhor-sku, čakal len na vhodnú príležitosť, aby mohol vojensky vystúpiť proti Habsburgovcom. Tá sa naskytla v roku 1619, keď začalo české stavovské povstanie prerastať na celoeurópsky konflikt.Protestantská šľachta na Slovensku videla spojenectve s G. Betlenom príležitosť získať svo-je stratené mocenské pozície. V auguste 1619 vpadol Betlen na východné Slovensko, obsadil Košice27 a bol vyhlásený za hlavu Uhorska. Povstalecký snem v Banskej Bystrici, v roku 1620, ktorý sa zaoberal aj náboženskými otázkami, potvrdil uznesenia žilinskej a spišskopodhradskej synody. Všetci jezuiti, ostrihomský arcibiskup Peter Pázmáň a prepošt Bratislavskej kapituly Tomáš Balášfy mali byť vypovedaní z krajiny. Účastníci snemu sa pokúsili utíšiť pretrvávajúce náboženské spory pomocou zákona, ktorý zakazoval kňazom jednotlivých cirkví vzájomne sa napádať, či už písomne, v kázni alebo v obyčajnej reči. Na náboženský mier mali dozerať náboženskí defenzori, vybraní zo všetkých troch náboženstiev pre každý krajinský dištrikt a to zadunajský, preddunajský a hornouhorský. Katolícke biskupstvá mali byť tri a to v Nitre, Rábe a Jágri. Niektoré články obmedzovali cirkevno-právne úkony katolíckej cirkvi a sekularizovali jej majetky.28 Skonfiškované majetky katolíckej cirkvi Betlenovi poslúžili na ďalšie rozvinutiebojových akcií. Evanjelická šľachta, ktorá očakávala, že tieto majetky Betlen rozdelí jej, bola sklamaná. Povstanie aj pre laxnosť šľachty bolo ukončené, v roku 1622, mierom v Mikulove, ktorý obnovil platnosť zákonov z roku 1608 zaručujúcich náboženskú slobodu protestantom a ich účasť na verejnom živote krajiny.

V druhej polovici 30. rokov sa rekatolizačná činnosť, ktorá bola Betlenovým povstaním na čas prerušená, obnovila v plnej sile. V roku 1635 bola zásluhou P. Pázmáňa otvorená univerzita v Trnave,29 v roku 1630 kolégium v Bratislave a jezuiti pôsobili aj v Komárne, Banskej Bystrici, na Spišskej Kapitule a v Košiciach. Príliv veľkého počtu nekatolíckych exulantov z Moravy a Čiech na Slovensko, do istej miery protestantov posilnil,30 pálčivou sa však stala otázka kos-tolov, ktoré bývalí evanjelickí zemepáni po prestupe na katolícku vieru odňali evanjelikom a dosadili do nich katolíckych duchovných. Tieto spory o kostoly, o ktorých sa hovorilo aj na sneme v roku 1638, boli predovšetkým bojom odstrkovanej, evanjelickej šľachty o politickú moc v krajine. Porušovaním zaužívaných šľachtických výsad (proti čomu šľachta protestova-

25 Dejiny Spoločnosti Ježišovej na Slovensku 1561 – 1988. s. 49 a ďalej.26 KVAČALA, J.: Dejiny reformácie, c. d., s. 176.27 Pobyt Bethlenových vojsk v Košiciach sa nezaobišiel bez krvavých excesov, keď vojaci popravili dvoch je-

zuitov a katolíckeho kňaza za údajné sprisahanie proti povstaniu. Dejiny Spoločnosti Ježišovej, c.d., s. 54.28 MRVA, I.: Náboženská otázka v protihabsburských povstaniach. c. d. s. 132.29 ŠIMONČIČ, J. (Ed.): Trnavská univerzita 1635 – 1777. Trnava 1966.30 BERNÁT, L.: Úloha Jednoty bratskej v našich dejinách v l7. storočí. In: Kohútová, M. (Ed.): Kresťanstvo

v dejinách Slovenska. Bratislava 2003. s. 111 – 122.

139


la na stretnutí v Košiciach v roku 1641) sa viedenskému dvoru podarilo vohnať protestantskú šľachtu do náručia Juraja I. Rákociho, ďalšieho vodcu stavovského povstania. Keď sa Rákoci vo svojej výzve zo 17.februára 1644 vyhlásil za ochrancu nekatolíkov, protestantské obyvateľ-stvo východného Slovenska ho prijalo so sympatiami. Neveľká košická posádka pod vedením Žigmunda Forgáča sa síce postavila na odpor, ale obyvateľstvo Košíc vydalo mesto Jurajovi I. Rákocimu. Jeho príklad nasledovali aj ostatné východoslovenské kráľovské mestá. Cisárskym vojskám sa ani v nasledujúcich mesiacoch nepodarilo dobyť Košice, kde Rákoci zanechal silnú posádku a aj Prešov a Levoča mu zostali verné. Priaznivú vojenskú situáciu sa uzniesli povstalci na sneme v Košiciach využiť na uzavretie mieru. Cisárska strana sa však rozhodla pokračovať v boji. Povstanie Juraja I. Rákociho uzavrel až Linecký mier v auguste 1645. Uhorským pro-testantom mier zaručoval plnú náboženskú slobodu vzťahujúcu sa aj na poddaných a vrátenie kostolov evanjelikom. Proti lineckej dohode sa postavila uhorská katolícka šľachta a ratifikáciumierovej zmluvy na sneme musel presadzovať sám Ferdinand III. V konečnom dôsledku neboli spokojní ani protestanti, ktorým sa z požadovaných 400 kostolov podarilo vymôcť sotva 90.

Prvú polovicu 17. storočia môžeme považovať za úspešné obdobie v živote evanjelickej cirkvi. Dotvorila sa po právnej stránke a jurisdikčne sa osamostatnila od katolíckej cirkvi, hoci negatívnym javom bolo nepretržité zasahovanie mestských rád a na vidieku zemepánov, do cir-kevných záležitostí. Zjednotila sa vo vieroučných otázkach, aj keď v prvých dvoch desaťročiach 17. storočia, sa objavovali odchýlky od oficiálneho luterského učenia. Na Slovensko, hlavnezápadné, prenikali myšlienky sociniánov z Poľska (M. Lochman, J. Polóni), na východe do-znieval kryptokalvinizmus, spojený s menom ľubického farára Serpilia.31 Pokrok zaznamenalo aj evanjelické školstvo. Veľmi dobrú úroveň mali evanjelické stredné školy. Vyvrcholením bolo založenie prešovského kolégia, vyššej evanjelickej strednej školy.32 Rozvíjala sa aj slovenská evanjelická spisba. Eliáš Láni preložil Luterov Katechizmus a vlastným nákladom ho vydal v roku 1634 Daniel Pribiš. Pridané sú k nemu Písně duchovní obsahujúce piesne Lániho, Pribiša a staré české a slovenské piesne. Svojim vkladom prispeli aj českí a moravskí exulanti prichá-dzajúci po roku 1626 na Slovensko. Tak v roku 1631 až 1632 vyšlo Komenského spracovanie Beyliho spisu Praxis Pietatis, ktoré Komenský upravil pre svojich veriacich v kalvínskom du-chu.33 Komenský v roku 1667 vydal aj chiliastické vízie lednického kazateľa Mikuláša Drábika Lux ex tenebris, vyzývajúce k zvrhnutiu Habsburgovcov a pápežstva. V Prešove pôsobil Jakub Jakobeus, autor prvých, bohužiaľ, nezachovaných dejín Slovákov Viva gentis Slavonicae deli-neatio. Juraj Tranovský, od roku 1631 farár v Liptovskom Mikuláši, vydal bohoslužobné piesne Cithara sanctorum, známe pod autorovým menom Tranoscius. Formou aj obsahom sa tieto piesne stali zdrojom zbožnosti a útechy pre slovenských evanjelikov udržiavajúc ich vo vernos-ti k viere a jazyku. Tieto, ale aj iné aktivity v prvej polovici 17.storočia, prispeli k upevneniu učenia evanjelickej cirkvi a pomohli jej v nasledujúcom období prežiť obdobie silnej protire-formácie.

31 BODNÁROVÁ, M.: Reformácia vo východoslovenských kráľovských mestách v druhej polovici l6. storo-čia. c.d. s. 55.

32 KÓNYA, P. – MATLOVIČ, R. (Eds.): Prešovské evanjelické kolégium. Jeho miesto a význam v kultúrnych dejinách strednej Európy. Prešov 1997.

33 KVAČALA, J.: Komenský a reformácia. Prednesené v spolku Detvan v Prahe r. 1922.

140

Milica Bodnárová

Na záver môžeme konštatovať, že vo všetkých povstaniach uhorskej šľachty v prvej po-lovici 17. storočia bol prítomný náboženský prvok. V dôsledku protireformačného ťaženia Habsburgovcov, v ktorých ponímaní náboženská jednota obyvateľov krajiny bola podmienkou pre jednotu politickú a hospodársku, náboženský útlak a nespokojnosť s náboženskými po-mermi, stali sa zdrojom nespokojnosti protestantov, ktorých bola v Uhorsku väčšina. Uhorská a sedmohradská šľachta, do istej miery, využila túto okolnosť a povstania, hoci ich ciele boli zamerané predovšetkým na obranu jej politických a hospodárskych pozícií, viedla pod hes-lom ochrany náboženských práv a slobôd. Avšak zužovať boj o slobodu vyznania protestantov v povstaniach, len na účelové heslá, ktoré mali do tábora povstalcov prilákať mestá a protes-tantské obyvateľstvo krajiny je povrchné. Náboženské práva, sloboda vyznania a slobodného vykonávania náboženského kultu nekatolíkmi, boli jedným z najzávažnejších cieľov povstaní. Náboženská sloboda protestantov sa stala súčasťou mierových rokovaní a bola potvrdená vie-denským, mikulovským a lineckým mierom. Mierové uznesenia Viedenského mieru, potvrde-né bratislavským snemom v roku 1608 sa stali právnym základom existencie protestantizmu v Uhorsku. Habsburgovci sa však nikdy nevzdali cieľa katolizácie Uhorska a ani katolícka cir-kev svojho predošlého postavenia, preto sa podmienky mierových zmlúv neustále porušovali, čo stále znovu vyvolávalo nespokojnosť protestantského obyvateľstva v krajine. Aj keď hege-mónom protihabsburských povstaní bola šľachta a viedla ich na obranu svojich stavovských záujmov proti habsburskému centralizmu a absolutizmu, náboženské otázka v nich zohráva-la dôležitú úlohu ako súčasť proklamovaných a v mierových zmluvách zakotvených cieľov povstaní.

Literatúra (výber)

ČIČAJ, V.: Konfesie v politickom vývoji 17.storočia. In: KOHÚTOVÁ, M. (Ed.): Kresťanstvo v dejinách Slovenska. Bratislava 2003.

DANIEL, D. P.: K problému a interpretácii konfesionalizácie a protireformácie na Slovensku. In: DANIEL, D. P (Eds.): Evanjelici a evanjelická teológia na Slovensku. Bratislava 1999.

DANGL, V.: Slovensko vo víre stavovských povstaní. Bratislava l986.KRAPKA, E. MIKULA, V. (Eds.): Dejiny Spoločnosti Ježišovej na Slovensku 1561 – 1988.

Ontario, 1990, CHALUPECKÝ, I.: Protireformácia alebo rekatolizácia? Historické štúdie 40, Bratislava

1999.KOHÚTOVÁ, M.: Politické pozadie snemu roku 1608. Historické štúdie 40, Bratislava 1999.KÓNYA, P.: Protihabsburské povstania na východnom Slovensku ako prejav odporu proti

habsburskému absolutizmu. In: BAĎURÍK, J. (Ed.): Slovensko a habsburská monarchia v 16.-17. storočí. Bratislava 1994.

KÓNYA, P.: Evanjelici augsburského vyznania v Prešove 17. – 19 storočí. In: Miscelalanea Anno 1998, Acta Collegií Evangelici Prešoviensis, III. Prešov 1998.

KVAČALA, J.: Dejiny reformácie na Slovensku 1517 – 1711. Liptovský Svätý Mikuláš 1935.MRVA, I.: Náboženská otázka v protihabsburských povstaniach. In: Čaplovič, D. (Ed.):

Problematika cirkevných dejín 1517 – 1681 na Slovensku (v Uhorsku). Zošity vybraných kapitol cirkevných dejín , zv.1, Badín 1998, Bratislava 2001.

141


SUCHÝ, M.: Úlohy habsburskej monarchie a protihabsburské stavovské povstania. Historický časopis l975.

ŠPIESZ, A.: Panovnícka moc a mestská samospráva vo východnej časti strednej Európy za feudalizmu. Historický časopis 24, 1976.

A Habsburg-ellenes hadjáratok és vallási viszonyok alakulása

a 17. század első felében a mai Szlovákia területén

Resumé

A magyar nemesség Habsburg-ellenes felkelései a 17. század első felében a nem katolikus felekezetűek vallási elnyomása elleni küzdelem jegyében zajlottak. A felkelések célja azon-ban ennél több volt. Ide tartoztak elsősorban a nemesség rendi kiváltságai és függetlensége, amelyeket a Habsburg centralizmus és a kezdődő abszolutizmus korlátozni kezdett. Ezért kell megvizsgálnunk a nemesség vallási követeléseinek és politikai és gazdasági céljainak arány-át. A régebbi szlovák történetírás mellőzte a hadjáratok vallási jellegét és a vallási szabadság kivívását csak jelszónak tekintette, amelynek célja elsősorban a városok és az elégedetlen la-kosság csatlakoztatása volt a lázadó nemesség táborához. Ez a felfogás azonban nagyon fels-zínesnek mutatkozik, hiszen a nem katolikusok vallási szabadságáért vívott harc a hadjáratok legfőbb céljai közé tartozott. Erről tanúskodnak a felkelések vezéreinek – Bocskai Istvánnak, Bethlen Gábornak, I. Rákóczi Györgynek – a Habsburgokkal kötött békeszerződései, amelyek elfogadták a protestánsok vallási követeléseit. Az 1606-ban kötött bécsi béke és ennek az 1608--ban a pozsonyi országgyűlés által történt elfogadása és kibővítése tette le a protestantizmus létezésének jogi alapját Magyarországon. Az 1608-as törvényekre hivatkozott a vallási türele-mért vívott küzdelem, amely az egész 17. századot jellemezte. A Habsburgok hajthatatlansága az ellenreformáció és rekatolizáció kérdéseiben a békerendeletek megkerüléséhez és be nem tartásához vezetett, ami Magyarország többségében protestáns lakosságának körében elége-detlenséget eredményezett és így őket a Habsburg-ellenes hadjáratok potenciális résztvevőivé és támogatóivá tette.

Anti-Habsburg Rebellions and the Development of Confessional Relations in Slovakia in the First Half of 17th Century

Summary

The anti-habsburg rebellions of the Hungarian aristocracy in the first half of the 17th centurywere led in the spirit of the struggle against the confessional opression of non-catholics in Hungary. However the aims of the uprisings were drawn in a broader sense. The order privileges and freedoms for aristocracy were the elements that were limited by the Habsburgs centralism and forthcoming absolutism. One should also observe the balance between the confessional demands of the aristocracy that joined the rebellions and its political and economical goals.

142

Milica Bodnárová

Older Slovak historiography usually omitted the confessional element thus considering the struggle for confessional freedom only as a watchcry that had to attract mainly the towns and large numbers of dissatisfied inhabitants of the country and to make them join the rebellion.Such a concept seems to be very lightweight. The struggle for the confessional freedom for non-catholics was one of the most significant aims of the rebellions. The peace treaties canprove this statement. All the treaties signed by I. Bocskai, G. Bethlen, Gy I. Rákóczi and Habsburgs fully legitimize the confessional demands of protestants. The peace treaty signed in Vienna in 1606 and its reconfirmation and extension within the Bratislava s diet in 1608established a firm platform for the development of protestantism in Hungary. The struggle forconfessional tolerance that was being held all throughout the 17th century was appealing to the acts from 1608. As a consequence of Habsburgs firmness in the process of recatholization theacts were not followed and obeyed and this fact caused the increase of dissatisfaction within the classes of protestant inhabitants of Hungary. Such a situation made them become initiators and participants of anti-habsburg rebellions.

143

II. Rákóczi Ferenc alakja a magyar történeti mondahagyományban

Landgraf Ildikó

A Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Kutatóintézetének kéziratos Történeti Mondaarchívuma tematikus elrendezésben őrzi a magyar nyelvterületről gyűjtött publikált és még publikálatlan történeti mondákat valamint az úgynevezett memoratokat.1 A II. Rákóczi Ferenc nevét őrző történetek a mondaarchívum Hősök című tematikus főcsoportjában kaptak helyet, ezen kívül még a Harcok, háborúk, katasztrófák elnevezésű tematikus főcsoporton be-lül találunk kuruc korról szóló szövegeket, lejegyzett gyűjtéseket.

Ipolyi Arnold 1854-es megjelenésű Magyar Mythologiájában már közölt néhány vonatkozó folklóradatot, egyrészt arról, hogy „az utóbbi háborús időkben”, értelemszerűen az 1848/49--es szabadságharcra gondolt, Rákóczi feltámadásában, visszatérésében bíztak az emberek,2 másrészt arról, hogy Rákóczi táltos paripáján, amit épp a ló tanácsára patkoltatott visszájára, menekült meg az őt üldöző ellenségei elől.3 A ma rendelkezésünkre álló folklór szövegbázis alapján a visszavárt és visszatérő fejedelem valamint az ellenségei elől fordított patkójú lovon menekülő hős a Rákóczi-mondák két meghatározó, talán leggazdagabb típusát jelentik.

Az Ethnographiában, a magyar néprajztudomány folyóiratában már 1895-ben publikáltak egy Rákóczi elárulásáról szóló mondát.4 Kálmány Lajos pedig gazdag dél-alföldi gyűjtései során jegyzett le több Rákóczi-történetet.5 A magyar folklorisztika első mondarendszerezési kísérlete, Szendrey Zsigmondnak az Ethnograhiában az 1920-as években megjelentetett katalógusterveze-te,6 ha nem is hagyta szó nélkül a Rákóczi-folklórt7, idézte a fent említett első adatokat, Rákóczi fordított patkójú lovon való meneküléséről és a népe által visszavárt hősről, de nem elemezte

1 A folklorisztika memoratnak nevezi az élményszerű, egyes szám első személyben elbeszélt történeteket, amelyeknek még nincs sztereotip formája, szerkezete, a rendkívüli eset, a történet megfogalmazása még csiszolatlan, a mesélőt a valósághoz kötés, a valóság felidézésének igénye vezeti, de a történetben felbuk-kanhat egy-egy mondai motívum.

2 IPOLYI Arnold: Magyar Mythologia. Pest: Heckenast, 1854. 356.3 IPOLYI i. m. 238.4 JAKAB József: Rákóczi leánya. (Szatmár megyei népmonda). Ethnographia, VI. 1895. 307 – 309.5 KÁLMÁNY Lajos: Hagyományok. Vácz: Néphagyományokat gyűjtő Társaság, 1914. I. 158 – 159. szöve-

gek: 77. 78. 79. jegyzetek: 213 – 214, 215.6 SZENDREY Zsigmond: Történelmi népmondák. Ethnographia, XXXI. 1920. 45 – 49. XXXII. 1920. 45

– 49; SZENDREY Zsigmond: Magyar népmonda-típusok és tipikus motívumok. Ethnographia, XXXIII. 1922. 45 – 64.; SZENDREY Zsigmond: Történeti népmondáink. Ethnographia, XXXIV–XXXV. 1923 – 1924. 143 – 149; XXXVI. 1925. 48 – 53; XXXVII. 1926. 29 – 35, 78 – 86, 132 – 138, 183 – 187; XXXVIII. 1927. 193 – 198.

7 Vö. VOIGT Vilmos: Rákóczi kora és a magyar népköltészet. In Sinkovics István – Gyenis Vilmos: Rákóczi-tanulmányok. A II. Rákóczi Ferenc születésének 300. évfordulója alkalmából rendezett tudományos ülés-szak előadásai. Budapest: ELTE Bölcsészettudományi Kar, 1978. 160; VOIGT Vilmos: Rákóczi kora és a magyar népköltészet. In Voigt Vimos: Világnak kezdetétől fogva. Történeti folklorisztikai tanulmányok.

144

Landgraf Ildikó

külön mondakörként a Rákóczi-mondákat. A magyar néprajztudomány első nagy összegzésé-ben: A magyarság néprajzában, Solymossy Sándor a monda műfajának jellemzése, bemutatása során épp csak említést tett a Rákóczi-mondákról a Kyffhäuser-típusú mondák kapcsán,8 de a le-gfontosabb tematikus csoportok között nem tért ki külön a fejedelem mondáira.

Ferenczi Imre az 1960/70-es évek mondakutatója, aki a Rákóczi-folklór, a kuruc hagyomá-nyok egyik legeredményesebb gyűjtője, feldolgozója, rendszerezője volt, számtalan publikáció szerzője, 1960-ban még azt írta, hogy: „II. Rákóczi Ferenc korántsem olyan népszerű alak-ja a néphagyománynak, mint Hunyadi Mátyás vagy Kossuth Lajos.”9 Ferenczi Imre Ortutay Gyulára hivatkozott e sommás véleménye megfogalmazásakor. Ortutay Gyula Rákóczi két népe című munkájában10 1939-ben ugyan éppen azt igyekezett még bemutatni, hogy a fejedelem sze-retett hőse nem csak a magyar, hanem a ruszin népnek is. Szlovákiai kutatóútjának tapasztalatai látszólag nem erősítették meg benne a Rákóczi-folklór kutatásának jelentőségét.11 Úgy vélem, az 1848-as forradalom és szabadságharc centenáriumának tiszteletére rendezett ünnepségek, megemlékezések Kossuth-centrikussága szorította egy időre háttérbe, a második világháborút követően a Rákóczi-hagyományok iránti érdeklődést nem csak Ortutay munkásságában, ha-nem a teljes magyar néprajzi kutatásban is. Itt most nem kívánok kitérni arra, hogy 1948-ban a centenáriumi ünnepségeknek miért és miként volt kiemelt alakja Kossuth Lajos,12 csupán arra szeretnék utalni, hogy a 48-as hagyományok összegyűjtésére meghirdetett nagyszabású ors-zágos néprajzi gyűjtés összegzéseként született Ortutay Gyula programszerű tanulmánya13 az Ethnographiában, Kossuth Lajos a magyar nép hagyományaiban címmel, mely kizárólag an-nyiban támaszkodott az országos gyűjtés eredményeire, amennyiben az koncepcióját – Kossuth a 48-as hagyományok vezéralakja, a magyar folklór kiemelkedő hőse – alátámasztotta.

Az 1960-as évektől kezdődő folklór-gyűjtések, folklorisztikai kutatások eredményeként napjainkra a Magyar Történeti Mondaarchívum Hősök főcsoportján belül a Rákóczi-mondák alkotják az egyik leggazdagabb tematikus egységet. Nem csak a gyűjtött szövegek mennyisége, hanem a gyűjtési helyek földrajzi változatossága, a mondakör típus- és motívumgazdagsága is lehetővé teszi a történeti monda műfaji jellegzetességeinek tanulmányozását a maguk teljessé-gében a Rákóczi-történetek alapján.

Úgy vélem, a történeti mondák a következő három műfaji jellegzetességgel ragadhatóak meg: A lokalitás, vagy helyhez kötöttség, az időkezelés és a típusalkotás.14

Budapest: Universitas Könyvkiadó. 2000. 336 – 337; MAGYAR Zoltán: Rákóczi a néphagyományban. Budapest: Osiris, 2000. 19.

8 „…ott hegybe vonult katonák alusznak fejedelmükkel és várják, mikor lesz kint népüknek szükségük rájuk (nálunk Attila, Szent István, Mátyás-király, Rákóczi-mondák).” Solymossy Sándor: Monda. In Magyarság néprajza III. Budapest: Magyar Királyi Egyetemi Nyomda, 1935. 185.

9 FERENCZI Imre: Rákóczi alakja az abaúj-zempléni néphagyományban. Ethnographia, LXXI. 1960. 389.10 ORTUTAY Gyula: Rákóczi két népe. k. h. n.: Mefhosz könyvkiadó. é. n. [1939] 11 ORTUTAY Gyula: Mátyás király és Kossuth Lajos nyomában. Szabad Nép, 1955. május 22. 140. sz. 12 A centenáriumi ünnepségek ideológiai hátteréhez lásd: RÉVAI József: Kossuth Lajos. Kolozsvár: Józsa

Béla Athenaeum kiadása, 1945; RÉVAI József: 48 útján. Budapest: Szikra, 1948; MÓD Aladár: Kossuth Lajos és a magyar köztársaság. Budapest, /Szabad Föld Könyvtára 9-10./ 1946; Gerő András (vál., szerk., az előszót írta): Az államosított forradalom. Budapest: Új Mandátum Könyvkiadó. 1998.

13 ORTUTAY Gyula: Kossuth Lajos a magyar nép hagyományaiban. Ethnographia, LXIII. 1952. 263 – 307.

145


A helyhez kötöttség egyrészt azt jelenti, hogy a lokális események, problémák gyakrabban tűnnek föl a történeti mondákban és ezeknek a történeteknek a folklórba ágyazottsága sokkal erősebb, mint a nemzeti sorskérdéseké. Az ország történelmének megjelenése a történeti mon-dákban sokkal inkább az írott kultúra, a tankönyvek, ponyvák, kalendáriumok, egyéb olvasmá-nyélmények, a szépirodalom, a tévé, rádió hatását mutatják. Másrészt a lokalitás azt is jelenti, hogy azoknak az eseményeknek az emlékei őrződnek meg szívósabban a történeti mondákban, illetve azok a történeti mondák a legéletképesebbek, amelyeknek tárgyi emlékei vannak, sőt szélsőséges vélemény szerint csak azok az maradnak fenn az emlékezetben.15 Egy a természet vagy ember alkotta tárgy, ami lehet egy barlang, egy érdekes formájú szikla, egy alagút, egy különleges alakú, hatalmas méretű fa, bármilyen építmény, emlékmű, aminek eredetét, kelet-kezését meg kell magyarázni, el kell mesélni a közösség fiatalabb tagjainak, az arra járó idege-neknek, a turistáknak mind a történet megmaradását, az emlékezetet erősítik.16

A történeti mondák helyhez kötöttsége egyértelműen igazolható a Rákóczi-hagyománykör alapján. Hiszen a gyűjtött szövegek sűrűsödnek az egykori Rákóczi-birtokok területén, szüz-sé és motívum variációjuk sokkal gazdagabb ott, ahol a szabadságharc egy fontos eseménye, például egyik csatája játszódott (lásd pl. Tiszabecs, Zsibó, Trencsén, Romhány). A legtöbb adatunk Szabolcs-Szatmár-Bereg megye területéről való. Hasonlóképpen gazdag az Abaúj és Zemplén vidék Rákóczi folklórja, már a millenniumi sorozat: a Magyarország vármegyéi és városai Abauj-Torna és Kassa kötete felhívta a figyelmet arra, hogy „Három történeti személy él legélénkebben a nép mondáiban: a menekülő IV. Béla, az ujvári területeken sokat vadászó Mátyás király és II. Rákóczy Ferencz.”17 A gazdag mondahagyományú Tornában viszonylag kevés történetet sikerült lejegyezni Rákócziról. 18

Legutóbb Liszka József adott áttekintést a szlovákiai magyar tájak Rákóczi-folklórjáról. Elgondolkodtató, amit bevezető tanulmányában írt: „Folklorisztikai közhelynek számít, hogy a Rákóczi-hagyomány a legerőteljesebben a magyar nyelvterület északkelti szegletében vi-rágzott (virágzik?). Nos, ennek ellenére, a szlovákiai magyar folklórkutatás további nagy adósságai közé tartozik a teljes Rákóczi-hagyomány feltérképezése, hiszen II. Rákóczi Ferenc Borsiban született és nem ismerünk helyi mondákat sem a nagyságos fejedelemmel kapcsolat-ban. Sőt, az egész térségből, Ungból és Zemplénből is csak rendkívül szórványos adatokkal rendelkezünk. Lehet ez persze a kutatás hiányossága, de más, ma még teljesen megmagya-rázhatatlan okai is lehetnek.”19

A történeti monda sajátossága a lokalitás úgy is értendő, hogy mesélői igyekeznek hely-hez kötni az elmondott eseményt. A Rákóczi-mondakör gazdag tematikus alcsoportját alkotják

14 Vö. LANDGRAF Ildikó: Bevezetés. In „Beszéli a világ, hogy mi magyarok…” Magyar történeti mondák. Budapest: Magyar Néprajzi Társaság – Európai Folklór Központ. 1998. 38 – 45.

15 Vö. LOWIE, R. H.: Oral Tradition and History. Journal of American Folklore, 1917. 165 – 167.16 ZSIGMOND Győző: A népi történelemszemléletről. Felsőboldogfalvi történeti néphagyomány ma és

Orbán Balázs idejében. Néprajz és Nyelvtudomány, XXXVI. 1995. 96.17 Sziklay János – Borovszky Samu (szerk.): Abauj-Torna vármegye és Kassa. Budapest: Apolló, 1896. 394.18 Vö. MAGYAR Zoltán: Torna megyei népmondák. Budapest: Osiris, 2001.19 LISZKA József (összeáll., bev. tanulmányt írta): Sötét éjben fényes csillagunk… II. Rákóczi Ferenc és

a kuruc kor emlékezete a szlovákiai magyar tájak néphagyományában. Dunaszerdahely: Lilium Aurum, 2004. 19 – 20.

146

Landgraf Ildikó

a Rákóczi lakhelyéről, pihenőhelyéről, a kuruc seregek vonulási útjáról szóló mondák, a neve-zetes csárdákhoz, hidakhoz, kutakhoz, forrásokhoz, Rákóczi várkútjához, fákhoz, kuruc-hal-mokhoz kötődő, a fejedelem bujdosó helyeiről megemlékező történetek.20

„Hadjáratai közben a fejedelem gyakorta pihent meg a Bodrog és a Tisza közti térségen, azaz a vámosi legelőn. A legelő közepén idős tölgyfák álltak. Az egyik fában odú volt, hogy kényelmesen elfért benne Rákóczi, sőt még asztalt és széket is faragott magának bele. Időnként innen figyelte üldözőit. A fát mindig becsben tartotta a vencsellői nép, nem is vágta ki, de pár év múlva kidőlt az idős fa. A nép ma is igen sokat emlegeti Rákóczi-fáját.”21

A jó tudású, érdeklődő, általában iskolázott helybelieknek mindig nagy szerepük volt és van ma is a helyi hagyományok megőrzésében. Általában nekik köszönhető, hogy a közösség emlékezetében megmaradnak a falu helynévmagyarázatai, a helyi hősök és események emlé-kei. Kutatómunkával, falukrónikák, egyházi jegyzőkönyvek, évkönyvek tanulmányozásával az elfelejtett hagyományokat is felelevenítik. Ezek alapján megírják a falu helytörténetét, emlék-táblát helyeznek el a nevezetes esemény helyszínén. Tudatosítják a közösség emlékezetében az elfelejtett történetet. A lelkes lokálpatriótákon túl a helyi újságok, kiadványok, helyi múzeu-mok, emlékházak, emléktáblák, a turisták számára szervezett folklór programok is erősítik a lokális identitástudatot és az írott hagyományok folklorizálódását vagy refolklorizációját.22 A Rákóczi-hagyományok bővelkednek az ilyen típusú jelenségekben. Ennek egészen új formája az Internetes Rákóczi-lap.hu, vagy a Vivát kurucok! 2008. a Kuruc hagyományőrző Egyesület honlapja, amelyeken tudományos kutatások eredményei és a népszerűsítő kiadványok „szí-nes” adatai egyaránt helyet kapnak. Beszámolnak a Rákóczihoz kapcsolódó eseményekről, emlékművekről, programokról. A szépirodalomnak és a populáris irodalomnak mindig is meg-kerülhetetlen szerepe volt a Rákóczi-hagyományok őrzésében. Lásd Erdélyi János, Arany János, Jósika Miklós, Jókai Mór, Mikszáth Kálmán, Herczeg Ferenc műveit és még inkább Endrődi Sándor, Lampérth Géza, Komáromi János munkáit. Liszka József is emlékeztetett már idézett összefoglalásában, hogy a fejedelem és a kuruc idők emlékezetét olyan helyi kiadású elbeszé-lés-gyűjtemények, helytörténeti munkák is népszerűsítették, mint Richter Ede: Selmecbánya történetéből. A kuruc idők 1703 – 1711. (Selmecbánya, 1903.), Somogyi Gyula: Nagy időkből kis történetek. Elbeszélések a kuruc világból és az 1848/49. szabadságharcból. (Nagyszombat 1907) vagy Tóth László: II Rákóczi Ferencz szabadságharcza 1703 – 1711. (Rózsahegy, 1912) Nem szabad figyelmen kívül hagyni a monda feldolgozásokat és átköltéseket tartalmazónépszerűsítő kiadványok hatását sem a Rákóczi-történetek fennmaradásában.23

20 Vö. FERENCZI Imre – MOLNÁR Mátyás: Fordulj kedves lovam… Rákóczi és kuruc néphagyományok Szabolcs-Szatmárban. Vaja, 1972. 219 – 269.; UJVÁRY Zoltán: Rákóczi-mondák a folklórban. In Ujváry Zoltán (szerk.): Történelem, régészet, néprajz. Tanulmányok Farkas József tiszteletére. Debrecen: Ethnica, 1991. 444.

21 FERENCZI – MOLNÁR i. m. 244.22 Vö. NIEDERMÜLLER Péter: Folklór és folklorizmus a mai magyar sajtóban. Folklór és Tradíció, II. 1985.

65 – 79.23 Lásd: LENGYEL Dénes: Magyar mondák a török világból és a kuruc korból. Bratislava: Madách Kiadó,

Budapest: Móra Kiadó, 1975. (2007-ig 9 kiadást ért meg a könyv); MÁRTONVÖLGYI László: Emlékek földjén. Nitra, 1941; MÁRTONVÖLGYI László: Nyitra menti mondák, regék. Emlékek földjén. Miskolc: Felsőmagyarország 1999.

147


A történeti mondakutatás számára már évtizedek óta evidencia, hogy a képeknek, az emlék-tárgyaknak, emlékműveknek, melyek jelentős történeti eseményekre, hősökre emlékeztetnek, elengedhetetlen szerepe van a történeti hagyományok megőrzésében, elmélyítésében. Ferenczi Imre a Rákóczi-hagyományok gyűjtése során figyelt föl arra, hogy például a Rákóczi külsejéről,alakjáról szóló közlések születésében milyen jelentős ihletet adhatott Mányoki Ádám Rákóczi-portréja, amely az iskoláskönyvek, a népszerűsítő könyvek és képek által paraszti környezetbe is eljutott.

„Nagy, derék piros ember vót. Nagy körhajat visel. Göndör haja és szépen kipödört bajusza vót” (Óhuta).24

„Derék, szép ember vót, hosszú fekete bajuszt viselt” (Boldogkőváralja, Fony, Fűzér, Fűzérradvány stb.)25

Mányoki Ádám, Rákóczi udvari festője két arcképet készített a fejedelemről, az egyiket 1707/08-ban, a másodikat 1712-ben, ez utóbbi vált különösen ismertté. Ennek a portrénak a bevezetése a hazai köztudatba az 1920-as évekre tehető, amikor a képet a Szépművészeti Múzeumnak ajándékozták. Petrovics Elek a Magyar Művészet 1925-ben induló első számá-ban „nemzeti ereklye”-ként méltatta a festményt. Ezt követően került a kép nagyon gyakran népszerűsítő történelmi kiadványokba, tankönyvekbe.26

Ferenczi Imre joggal feltételezte, hogy a Rákóczi-címer és az ennek alapján készült turulos emlékmű szerepet játszott „a turulmadár hátán menekülő Rákóczi”-mondatípus keletkezésé-ben. „Kardot vivő turulmadár: Rákóczinak volt egy betanított turulmadara. Mikor üldözték Rákóczit, elhagyta a kardját. Már átkeltek a Tiszán, mikor a turulmadár visszament a másik oldalra, és csőrébe vette a kardot és elvitte a gazdájának. Ez Tiszabecsnél történt. Ennek emlé-kére állították fel az emlékművet Tiszaújlaknál.” (Kölcse)27

A lokalitást követően a történeti mondák következő műfaji jellegzetességeként a sajátos idő-kezelés határozható meg. A folklorisztika tudománytörténetét végigkíséri az a kutatói szándék, amely a történeti mondát szóbeli történelemként kívánja értelmezni, abban a népi történelem-szemlélet megnyilatkozását látva. A történeti mondákból azonban nem bontakozik ki az ese-mények egymásutánisága, kronológiája.28 Többen a paraszti gondolkodásmód sajátosságaként értelmezték a paraszti időérzék bizonyos fogyatékosságát, amelyben korok és hőseik olykor fölcserélődnek.29

24 FERENCZI 1960. 394.25 Uo.26 Vö. VAYER Lajos: Rákóczi arcképei. In Sinkovics István – Gyenis Vilmos: Rákóczi-tanulmányok.

A II. Rákóczi Ferenc születésének 300. évfordulója alkalmából rendezett tudományos ülésszak előadá-sai. Budapest: ELTE Bölcsészettudományi Kar, 1978. 186 – 201. A Rákóczi-ikonográfiához: RÓZSA György: Megjegyzések II. Rákóczi Ferenc ikonográfiájához. In Köpeczi Béla – Hopp Lajos – R. Várkonyi Ágnes (szerk.): Rákóczi-tanulmányok. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1980. 511 – 519.; GALAVICS Géza: A Rákóczi-szabadságharc és az egykorú képzőművészet. In Köpeczi Béla – Hopp Lajos – R. Várkonyi Ágnes (szerk): Rákóczi-tanulmányok. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1980. 465 – 510.

27 Ferenczi – Molnár i. m. 134.28 Vö. KATONA Imre: Parasztságunk történelemszemlélete. In Frank Tibor — Hoppál Mihály (szerk.):

Hiedelemrendszer és társadalmi tudat. Budapest: Tömegkommunikációs Kutatóközpont, 1980. 242 – 254.29 Vö. Landgraf i. m. 38 – 39.

148

Landgraf Ildikó

Az események időbeli meghatározásakor a mesélők számára a tatár, török, német, rác hábo-rúk jelentik a támpontot vagy egy-egy híres emberhez kötik a nevezetes eseményeket.

A mondák mesélői látszólag tehát megkísérlik időben elhelyezni az eseményt: „A tatár-járáskor történt…”, „Amikor a törökök betörtek a falunkba…” vagy „Ez Kossuth idejébe vót…, „Amikor Ferenc József uralkodott…” De azt nem tudjuk, hogy ez években vagy generációkban kifejezve időben milyen távol esik az adatközlő korától. A történelmi korszakok, hősök, csa-ták időrendje, egymásutánisága a történeti monda mesélőjét nem foglalkoztatja. Saját gyűjtési tapasztalatom szerint sokkal inkább a háborúk és békék ciklikussága, a szent és vallástalan korszakok váltakozása alapján rendezik el a múlt eseményeit. A néprajzi kutatás a népi időszá-mításnak három nagy fordulóját különítette el:30

– a török kor - a „nagy futás”– Rákóczi kora– 1848

Ez a korszakolás azonban a teljes magyar történeti mondahagyomány nagy tematikus cso-portjaira épül és nem az egyes mondamesélők történelemszemléletét, időfelosztását tükrözi. Vannak olyan vidékek például, ahol a török-kor nem hagyott emléket a helyi mondahagyomá-nyban, viszont elevenen élnek a Rákóczi-történetek, és akad olyan terület, ahol viszont a kuruc--labanc mondakör halványabb, mint a tatárjárás eseményeit őrző emlékanyag.

A történeti monda harmadik karakterisztikus jegye: a mondai tipizálás. A történeti monda mesélője az általa ismert, ismerni vélt valóság mozaikjait illeszti be egy ideálképbe. Így kapcso-lódik szerintem össze a folklorisztikának, mind a nemzetközi, mind a magyar mondakutatás-nak az az állandó visszatérő kérdése a történeti monda kapcsán, hogy valóság-e és/vagy költés-zet. A történeti monda a történeti személyiségeket és eseményeket egy-egy típusnak igyekszik megfeleltetni. Ez az oka annak, hogy a legkülönbözőbb korok, legkülönbözőbb életutat megjárt történelmi figurái jelenhetnek meg ugyanabban a szerepkörben, hőstípusban és szerepelhetneka mondában, mondjuk álruhában igazságot osztó királyként vagy bujdosásra kényszerült, de visszavárt száműzöttként. A történeti monda tehát nem egyéni jellemvonásokat, konkrét ese-ményeket őriz, hanem típusokat alkot és értékítélete végletes (pozitív – negatív).31

A történeti mondák hőseinek, pozitív szereplőinek tulajdonságait a következőképpen láttam összegezhetőnek a magyar történeti mondák alapján:

– a születés körülményei előrejelzik a hős leendő nagyságát (születése előtt megjövendölik sorsát, csillag jelzi a születését, burokban vagy fölös ujjal látja meg a napvilágot stb.)

– fizikai erejével, nagyságával, szépségével, eszével már fiatalon kitűnik társai közül– eszes, ügyes, túljár ellenségei eszén– menekülni kényszerül (álruhában, fordított patkójú lovon, alagúton stb.)– az igazságosság szellemében cselekszik

30 Vö. KÓSA László: A magyar nép történelmi emlékezete. Tiszatáj, 3. 1973. 48 – 58.31 Vö. Landgraf i. m. 15 – 58; DÖMÖTÖR Tekla: A tipizálás a népmondában. Ethnographia, LXXXVIII.

1977. 529 – 539.

149


– árulás okozza bukását (barátja, fegyvertársa, szeretője, felesége, lánya által)– nevezetes helyek, tárgyak őrzik az emlékét.32

Az első jegy viszonylag halványabban van jelen a Rákóczi-folklórban. Rákóczi születése, gyermekkora a néprajzi gyűjtésekben ritkán fordul elő. Természetfeletti képességekkel ren-delkezett több megkérdezett szerint, esőt tudott varázsolni, akár egy garabonciás, lova tátos volt, akár csak Szent Lászlóé. „Rákóczinak a lova értette az ű beszéggyit. Megértették egy-mást. Mikor menekültek, ű atta a tanácsot a vezérnek, hogy űtet visszájárul patkolja meg. (Szamosszeg)”33

Mikor hazatér, visszatér csillag jelzi: „mikor Rákóczi holttetemét fogják hozni hazafelé, figyeljék meg, mert csillag fogja kísérni.”34 „Visszajövök még, majd fényes jelet fogtok látni az égen” (Baskó)35

„Sokáig várta vissza a nép, mert jelet hagyott hátra az úton, hogy vissza fog jönni. Egy magyar meg egy német kard vót egymásnak dűtve.”36

A történeti mondák hősei között külön csoportot alkotnak a nagy erejű hősök. Rákóczi is gyakran jelenik meg nagy erejű vitézként. ”Nagy ember vót. Eccer elakadt a hintója, a kocsisa meg nem tudott oszt mit csinálni. Hiába húzhatták vóna ökrökkel a hintót, csak nem boldogul-tak. Na oszt azt mondja Rákóczi: – Hé, menjetek arrébb! Akkor oszt nekidűlt a hintónak, oszt úgy húzták ki a lovak.” (Arka)37 „Óriás erejű vót, mert ha megharagudott ellenfelére, lovastul együtt földhöz vágta.”38 „Óriás volt ő is, meg a felesége is”39 A felesége óriás volt, aki a kötény-ében hordta az embereket. Mindig segítségére sietett Rákóczinak, „mert mikor eccer elfogták, a felesége okos vót, oszt kimentette. Nagy tiszti mundért vett fel, oszt úgy adta ki magát, mint ’habsburgi’ tisztnek! Közbe megsugta neki, hogy ű a felesége. Rákóczi hűséget esküdött neki. Így mentette ki a felesége.” (Szamosszeg)40

Sőt ez a természetfeletti erő jellemezte a katonáit is. „Fekete nép vót a Rákóczi serege, a kurucok. Nagy szál emberek vótak és ’perge’ bajuszuk vót. Vót, amék vállára tudott emelni egy ökröt, olyanokból lettek a kurucok. Öltözetükről is meglehetett ismerni a kurucokat, mert „Rákóczi katonái csákóban jártak, a labancok meg lapos sapkába” (Sima).41

A folklór történetekben Rákóczi nem csak erős ember, hanem eszes, ügyes, túljár ellenségei eszén. Furfanggal győzedelmeskedett Rákóczi „Vót neki esze, mindig bolondját járatta az el-lenfelével. Mindig arrúl támadott, ahun nem várták. Nagy fortéllyal dógozott.”42

32 Vö. LANDGRAF Ildikó: Emlékezet – hagyományozás – típusalkotás. Női hősök a történeti mondahagyo-mányban. Ethnographia, CXII. 2001. 341 – 358.

33 Ferenczi – Molnár i. m. 86.34 Uo. 285.35 Ferenczi 1960. 411.36 Uo.37 Ferenczi 1960. 394.38 Uo.39 Uo.40 Ferenczi 1960. 396.41 Ferenczi 1960. 399.42 Ferenczi 1960. 402.

150

Landgraf Ildikó

Már Ferenczi Imre számos variánsát gyűjtötte és közölte a mondatípusként meghatározható Rákóczi elárulása-történeteknek. A mesélők szerint Rákóczi tartózkodási helyét, rejtekhelyét általában egy nő rokona, felesége, szeretője, lánya árulta el, ritkábban saját katonái, Ocskay László vagy Károlyi Sándor.43 Ezekben a történetekben mindig Rákóczi személyének az elá-rulásáról van szó, nem az ügy, a szabadságharc, a szabadság bukásáról. Úgy gondolom, hogy pont ez a szemléletmód, látásmód, ez az ok-okozati összefüggés – a hős személyes életsorsa, elfogatása, bukása hat ki népe sorsára – a bizonyítéka e történetek folklórba ágyazottságának, ami e műfaj kapcsán egyáltalán nem elhanyagolható kérdés. A történeti mondák hőseinek vesztét mindig árulás okozza. Általában a Rákóczi-mondakörben, de a Rákóczi elárulásáról szóló történetekben különösen sok olyan motívumra bukkanunk, amelyek a magyar betyár-mondák állandó motívumai. A betyárok vesztét is árulás, még pedig leginkább szeretőjük áru-lása okozza. Vagy a tartózkodási helyet fedi fel az áruló vagy a hős erejének titkát, kiemelkedő képességeinek Achilles-pontját. Például sebezhetetlensége hajának, három aranyhajszálának, vagy egy birtokolt tárgynak köszönhető, vagy például három piros búzaszemmel kell rálőni. Ezek a motívumok mind a Rákóczi-, mind a betyármondákban megvannak. Küllős Imola, aki a betyármondák és históriák alapján megrajzolta a magyar hagyomány betyár alakját, össze-gezte a betyárok elárulása kapcsán előforduló motívumokat.44 Az árulókat többnyire kapzsiság, pénzéhség, hatalomvágy hajtja, ez okozza többnyire vesztüket. Az áruló szeretőket olykor nem a pénz, hanem a szerelemféltés vezérli.

„Rákóczi Ferencnek volt egy lánya, és az beleszeretett egy labanc főhadnagyba, és annak elárulta, hogy az apja lova lábára fordítva van ráverve a patkó. Ezért mindig az ellenkező irányban keresték. Ezután megfordították az irányt, és Rákóczit elfogták. Mikor elfogták, elát-kozta a lányát, hogy addig éljen, míg egy férfiinget meg nem varr, és minden hét esztendőben öltsön egyet…”45

Rákóczi, akárcsak a betyárok fordított patkójú lovon menekül az őt üldözők elől. „A monda szerint Rákóczi éppen ebédelt, amikor a futár új hírt hozott neki: meneküljön! Rákóczi hirtelen eltűnt az alagútjában, de előbb megfordította a lova lábán a patkót, hogy ha nyomára jönnek, akkor se tudják őt meglelni. Mikor az ellenség megtámadta a munkácsi várat, a Rákóczi-féle alagúton hordták az élelmet. Ezért tudta másfél évig tartani és megvédeni Zrínyi Ilona a vá-rat.”46

A Rákócziról szóló legkorábbi folklór adatok visszatérő hősként említik. Nem halt meg, ha népe bajba kerül majd visszatér. Már életében feltűntek az ál-Rákóczik, illetve ál-Rákóczi leszármazottak.47

43 Lásd Ferenczi 1960. 389 – 436; FERENCZI Imre: A kuruc kor mondavilága. Néprajzi Dolgozatok, 22. 1969. 31 – 43; Ferenczi – Molnár i. m. 136 – 161.

44 KÜLLŐS Imola: Betyárok könyve. Budapest: Mezőgazdasági Kiadó, 1988. 32 – 44; KÜLLŐS Imola: Latorköltészet és betyárfolklór I – II. Kandidátusi értekezés – gépirat. Budapest, 1990. 87 – 102.

45 Ferenczi – Molnár i. m. 139.46 Ferenczi – Molnár i. m. 183 – 184.47 LUKINICH Imre: Magyarországi ál-Rákócziak. Levéltári Közlemények, I. 1923. 321 – 334; LUKINICH

Imre: Ál-Rákócziak és a Rákóczi-kérdés a XVIII. században. Lukinich Imre (szerk.): Rákóczi Emlékkönyv. II. Budapest: Magyar nemzeti Szövetség, 1934. 389 – 400; KÖPECZI Béla – R. VÁRKONYI Ágnes: II.

151


A Rákóczi-folklór alakulásának fontos epizódja volt Rákóczi hamvainak hazahozatala, a 20. századi néprajzi gyűjtések sok helyen örökítették meg ennek az emlékét, sok helyen me-moratként gyűjtve az eseményeket.

„Mikor megtudtuk, hogy a halott Rákóczi Ferencet Magyarországon át viszik Kassára, ti-zenhatan összefogtunk, és elmentünk Szerencsre. Az állomáson jegyet váltottunk. Éjfélkor je-lezték, hogy jött a vonat. Fent, az állomás épületének kiugróján három tárogatós kuruc dalokat fújt. A hegyen végig máglyák égtek a fejedelem tiszteletére.” 48

Postava Františka II. Rákociho v maďarskej ústnej historickej tradícii

Resumé

Štúdia prináša prehľad najvýznamnejších výsledkov výskumu maďarských historických legiend o Františkovi II. Rákocim. Rákociovské legendy tvoria jednu z najbohatších tematic-kých zbierok oddelenia hrdinov Historického rukopisného archívu legiend Etnografického in-štitútu Maďarskej akadémie vied, ktorého pracovníčkou je autorka. Nielen množstvo zozbie-raného materiálu, ale geografická variabilita miest nálezov a typologická a motívová bohatosťokruhu legiend umožňuje predstavenie literárnych charakteristík historickej legendy práve na Rákociovských legendách. Pre výskum historických legiend už desaťročia platí, že obrazy, upo-mienkové predmety a pamätníky, ktorí pripomínajú významné historické udalosti a hrdinov, majú nenahraditeľnú úlohu pri uchovávaní a prehlbovaní historickej tradície. Táto skutočnosť je jasne preukázateľná aj na príklade rákociovskej tradície. Pri zrode výrokov o Rákociho zovňajš-ku zohral významnú úlohu Rákociho portrét od Adama Mányokiho, ktorý prenikol prostredníc-tvom učebníc, popularizačných kníh a obrázkov do širokého spoločenského povedomia.

V hrdinskej tvorbe v okruhu rákociovských legiend sú dobre vykreslené charakteristické znaky a vlastnosti pozitívneho hrdinu historickej legendy: Rákoci ako všeobecne hrdinovia his-torických legiend, vyniká vo svojom okolí fyzickou silou, veľkosťou, krásou a rozumom; je dô-vtipný a šikovný, svojim protivníkom vždy prejde cez rozum; je prinútený ujsť (v preoblečení, na koni s obrátenými podkovami, tunelmi atď.); koná v duchu spravodlivosti; jeho neúspech je spôsobený zradou (priateľom, spolubojovníkom, milenkou, manželkou, dcérou); jeho pamiat-ku strážia významné predmety na významných miestach. Historická legenda teda neprináša individuálne charakteristické črty, ani konkrétne udalosti, ale vytvára typy a hodnotí extrémne hodnoty (pozitívne a negatívne). To je dôvodom, prečo sa môžu v rovnakom čase a v rovnakom type hrdinu objaviť najrozličnejšie historické figúry, ktoré prežili najrozličnejšie doby a prešlinajrozličnejšími miestami (napr. ako kráľ v maske prinášajúci spravodlivosť, alebo vyhnanec, ktorého sa prinútili skrývať, ale je očakávaný späť).

Rákóczi Ferenc. Budapest: Művelt Nép. 1955. 384 – 386; ZSUPOS Zoltán: Rákóczi Rozsnyón, avagy egy pletyka életrajza a 18. századból. In Paládi-Kovács Attila – Szilágyi Miklós: Folklórműveltség a 18. századi Magyarországon. Budapest: Akadémiai Kiadó.1995. 149 – 165. /Népi kultúra – népi társadalom XVIII./

48 Ferenczi – Molnár i. m. 286.

152

Landgraf Ildikó

The Reflection of Ferenc II. Rákóczi within the Hungarian Historical Oral Tradition

Summary

The study provides a review of the most important results of the research on Hungarian historical legends of Ferenc II. Rákóczi. Rákóczi-legends form one of the richest unit within the Heroes department of the Historical Legends Archive of the Institute of Ethnography of the Hungarian Academy of Sciences. Not only the quantity of the texts, but different geographical places where the texts were collected and the variability of types and motives of the legends enables to distinguish the typical literary features of the legends and to explain them on the example of Rákóczi`s legends

As for the research on historical legends it has been proved that pictures, monuments and remembrances that commemorate significant events and heroes, have their firm place withinthe process of historical tradition preservation and intensification. It is also true concerning theRákóczi tradition. The Rákóczi portrait painted by Adam Manyoki played a very significantrole at the birth of various sayings about Rákóczi `s look. This portrait can be found in a wide variety of school books, popular books, postcards and posters thus penetrating into the wide social consciousness.

The features of positive hero of historical legends can be widely noticed within the hero literature bound to Rákóczi. Rákóczi, just like the other legends heroes, excels with his physical strength, beauty, height, thinking. He is handsome and witty, he is able to befool his enemies. Once forced to escape he is doing it in mask, through tunnels and subways, riding a reversed-horse-shoed horse etc. He is always doing right things. He fails because he has been cheated (by a friend, war-fellow, lover, wife or his daughter). The memory of him is preserved by famous subjects on famous places. It means that a historical legends does not provide individual features or concrete events, but it creates types and makes extreme evaluations (positives vs. negatives). This is the matter of the fact that the historical figures living in different ages, walking throughdifferent places, may appear in the same roles, in the same hero-type and they may act within a legend, let s say in a mask of a king bringing the truth or as an expellee who was forced to hide but is awaited to come back.

153

Felső-magyarország főispánjai a Rákóczi-szabadságharcban

Mészáros Kálmán

Felső-Magyarország a koraújkori Magyar Királyság önálló területi egységeként1 nagyjá-ból a mai Kelet-Szlovákiát, Északkelet-Magyarországot és Ukrajna kárpátaljai részét foglalta magában. A régió természetes központja Kassa volt. Itt székelt a felső-magyarországi kerületi főkapitány, és itt állították fel a Bécstől és Pozsonytól távol fekvő országrész gazdasági ügyeit irányító Szepesi Kamara hivatalát is. E térség hadászati és politikai szempontból ütközőzóna volt a királyság, a török hódoltság és az erdélyi fejedelemség között, s éppen ezért vált a kuruc mozgalmak bázisterületévé. A Habsburg-ellenes rendi felkelések betetőzését, majd a szatmári békével azok lezárását jelentő Rákóczi-szabadságharcnak is e térség vált – az akkor partiumi megyeként számontartott Máramarossal együtt – kiindulópontjává, a felkelés évei alatt stabil hátországává, végül azzá az egyre zsugorodó térséggé, ahol a nyolc évig elhúzódó felkelés utolsó eseményei zajlottak egészen a békekötésig, illetve a legtovább kitartó erősségek (Kassa, Huszt, Ungvár és Munkács) átadásáig.

E terület tizenhárom vármegyét foglalt magában, s magát a főkapitányságot is gyakran „a tizenhárom vármegye” megnevezéssel illették, II. Rákóczi Ferenc pl. többször él ezzel a körülí-rással Emlékirataiban.2 Az ónodi országgyűlésen törvényerőre emelt kuruc katonai szabály-zat a következő sorrendben említi e megyéket: Abaúj, Zemplén, Sáros, Szepes, Torna, Gömör, Szabolcs, Ugocsa, Borsod, Ung, Bereg, Szatmár és Heves–Külső-Szolnok.3

E megyék élén zömmel világi arisztokraták álltak, csupán Heves és Külső-Szolnok egyesült vármegye főispáni székét töltötte be klerikus az egri püspök személyében. A XVII. század végén további három vármegye (Abaúj, Szepes és Sáros) főispáni tisztsége volt örökletes mél-tóságként egy-egy főúri család (a Perényiek, a Csákyak, illetve a Rákócziak) kezén.

Az alábbiakban a vármegyék betűrendjében szeretném áttekinteni a felső-magyarországi főispánok politikai magatartását a Rákóczi-szabadságharc alatt, remélve, hogy a rendi társa-dalom elitjének reprezentánsaiként állásfoglalásuk és tevékenységük az ország keleti részén birtokos arisztokrácia egészének politikai nézetét, aktivitását is kellően jellemezheti.4

1 A főkapitányságok létrejöttére lásd PÁLFFY Géza: A török elleni védelmi rendszer szervezetének története a kezdetektől a 18. század elejéig. (Vázlat egy készülő nagyobb összefoglaláshoz.) Történelmi Szemle, 38. (1996) 163 – 217.

2 AR III/I. 325., 399.3 Lásd a Regulamentum universale vonatkozó részét: Rákóczi hadserege 1703 – 1711. Válogatta és a beve-

zetőket írta: BÁNKÚTI Imre. Budapest, 1976. 194. Egyébként már 1582-ben ugyanez a 13 megye alkotta a felső-magyarországi kerületet: PÁLFFY Géza. i. m. 198, 214. (NB. Gömörrel együtt említve Kis-Hont vármegye is, de az csak a XVII/XVIII. század fordulóján vált el Nagy-Honttól, s jóval később egyesült Gömörrel!).

4 A felső-magyarországi arisztokrácia egészének számbavétele és ez időbeli tevékenységének vizsgálata meghaladná jelen munka terjedelmi korlátait, de reményeink szerint hamarosan lehetőségünk nyílik a té-ma tágabb keretek között történő áttekintésére is.

154

Mészáros Kálmán

Abaúj vármegyeAbaúj vármegye már a mohácsi vész előtt a Perényiek örökös főispánsága alá került, de

miután a nemzetség tekintélyesebb, Perényi Imre nádortól eredő ága kihalt, vélhetően okle-vélbe foglalt jogalap nélkül vált az idősebb ág is a tisztség folyamatos viselőjévé. Midőn azon-ban 1697 végén Perényi Pál elhalálozásával a család idősebb tagjai a főispánságról lemondtak a még kiskorú (?) Perényi Imre javára, az uralkodó Csáky István (1635 – 1699) országbíró, kas-sai kerületi főkapitány legidősebb fiát, Zsigmondot (1665 – 1738) adminisztrátorrá nevezte ki.Ezzel – alighanem a nagyhatalmú Csákyak háttérakciója miatt – hosszas huzavona kezdődött az udvar és Perényi Imre között. Perényi kinevezését előbb megerősítették, majd beiktatását újra és újra elhalasztották, s végül a család jogát az örökös főispánságra éppen azon az alapon vonták kétségbe, hogy a méltóságot egykor viselt ág kihalásával az kellő jogcím nélkül szállt az oldalágra. Az ügyben kiküldött bizottság állásfoglalása szerint a Perényiek 127 éven át jó-hiszeműen, megszakítás nélkül viselték a főispánságot, így arra Perényi Imre az idősebb atya-fiak lemondása folytán mindenképp jogosult. Erre Perényit ideiglenes joggal beiktatták, de azérdekelt felek Esterházy Pál nádor előtt más megegyezésre jutottak. Eszerint Csáky Zsigmond Abaúj, öccse, István Bereg, Perényi Imre pedig Ugocsa vármegye főispánságát kérte a királytól örökös jogon. I. Lipót csak személyre szólóan volt hajlandó nekik adományozni a tisztséget, az egyezség ezzel érvényét vesztette, s Perényi végül nem csak az abaúji főispánságtól esett el, de Ugocsát sem tudta megszerezni.

Abaúj élére 1702. március 8-án az addigi adminisztrátor, Csáky Zsigmond került. Rákóczihoz nem csatlakozott, s hűsége jutalmául 1706-ban tárnokmester lett. 1708 elején (az akkor még ku-ruc ellenőrzés alatt álló) Bars és Árva vármegyék főispáni helytartójaként is említik.

Amíg a Csáky fivérek közül csupán ketten csatlakoztak a kurucokhoz,5 addig a kiterjedt Perényi nemzetség majd’ minden tagja vezető tisztséget töltött be Rákóczi udvarában vagy hadseregében. Idősebb Perényi Imre már 1703 végén fejedelmi biztosként vezette le Bihar, a következő év elején pedig Szabolcs vármegye tisztújító közgyűlését, 1705 márciusában pedig Rákóczi főemberszolgájaként említik. Természetesen megragadta az alkalmat elveszített örö-kös főispánságának visszaszerzésére, s miután az ónodi országgyűlés XXIII. cikkelye6 jogos-nak ítélte a család követelését, Rákóczi vissza is helyezte Perényi Imrét az abaúji főispánságba. A szatmári béke után végleg elveszítette a tisztséget, de 1714-ben Ugocsa vármegye főispán-ságával kárpótolták.

Bereg vármegyeCsáky Zsigmond abaúji főispán öccse, István 1702. november 16-án nyerte el Bereg vár-

megye főispánságát,7 miután már az ugocsai főispánságot is viselte. A tiszaháti felkelés ki-

5 Ti. az országbíró fiai közül Csáky István és Mihály. Mellettük a család erdélyi ágából további két Csákygróf lett kuruccá.

6 Lásd az ónodi XXIII. artikulust: „Aba-Uj vármegye fő ispánsága a’ tekintetes nagyságos Perényi famili-ának viszsza adattatik.” – Hajnik Imre az örökös főispánságról írott monográfiájában nem tud a Rákóczi--szabadságharc alatti fejleményekről.

7 A tisztséget előbb Csáky Zsigmond töltötte be, aki tehát azután engedte át öccsének Bereget, hogy a Peré-nyiek rovására sikerült megszereznie Abaújt.

155


robbanásakor Károlyi Sándorral együtt fegyverkezett a kurucok ellen, majd Szatmár várába zárkózott (a vár főkapitányi címét is viselte), és csak annak kapitulációjakor, 1704/1705 fordu-lóján csatlakozott Rákóczihoz. Egy 1705 elején lefolytatott vizsgálat szerint tanúsítványt vett a császári főparancsnoktól, hogy végszükségben lett kuruccá, de ez – részben nagyhatalmú sógorának, Bercsényi Miklósnak köszönhetően – nem okozott számára hátrányt: még 1705-ben országos főhadbiztos és szenátor lett. Rákóczi 1706. február 15-én Szepes vármegye főispáni helytartójává is kinevezte. 1711-ben rövid lengyelországi emigráció után hazatért, és elfogadta a szatmári békét. 1713-ban ismét elnyerte a Beregi főispánságot,8 melyről 1719-ben lemondott fia, Péter javára.

Borsod vármegyeA Hont-Pázmány nemzetségből eredő, jórészt Alsó-Magyarországon birtokos ősi mágnásc-

salád tagja, gróf Forgách Simon (1669 – 1730) még 16 éves sem volt, mikor 1685. január 24-én Borsod vármegye főispánja lett. Hadi pályára lépett, s a Rákóczi-szabadságharc kitörésekor már a győri végvidék vicegenerálisa, egy császári lovasezred tulajdonosa és tényleges gene-rális-főstrázsamester volt. (A kuruc hadvezetésből egyedül ő viselt már a császáriak oldalán is tábornoki rangot.) 1703 őszén Rákóczi ellen vezényelték, Zólyomnál harcolt is Bercsényi csapatai ellen, 1704. március 20-án azonban átszökött a kuruc táborba. Saját későbbi állítása szerint a trónörökös, József főherceg megbízásából a békekötés ügyét kellett volna előmozdíta-nia, ő azonban – különböző személyes sérelmek okán is9 – meggyőződéses kuruccá, a magyar rendi jogok határozott védelmezőjévé vált. Rákóczi azonnal tábornaggyá, s előbb dunántúli, majd erdélyi csapatai főparancsnokává nevezte ki. 1704-ben ő bírta kapitulációra a legfontosa-bb felső-magyarországi erősségeket, Egert, Kassát, Eperjest és Szatmárt. 1705-ben szenátorrá választották, az év végén pedig a fejedelem rábízta a reguláris csapatok szervezését és irány-ítását. 1706 nyarán kassai kerületi főkapitány lett. Bercsényivel unokafivérek voltak, Forgáchazonban nem hagyott kétséget afelől, hogy a főgenerálissal szemben is önmagát tekinti a Rá-kóczi táborához csatlakozott arisztokraták legelőkelőbb tagjának,10 sőt egy alkalommal nyíltan is elvitatta Bercsényi főparancsnoki címét. Nehéz természete, italozásai miatt nem örvendett népszerűségnek, Bercsényin kívül az erdélyi arisztokratákat is maga ellen hangolta. A fejedelem irányában mindig kellő tisztelettel viseltetett, de a rendi érdekek képviseletében vele is szem-bekerült, ezért végül 1706. november 22-én katonai fegyelmi vétség indokával, de valójában politikai okokból Rákóczi letartóztatta és tárgyalás nélkül fogságra vetette. Krasznahorkán, Szepesvárott, végül Munkácson raboskodott, s csak 1710. november 16-án nyerte vissza sza-badságát. Meggyőződése szerint ártatlanul raboskodott, mégis követte a fejedelmet az emig-rációba. A szatmári béke után a császári Haditanács kirekesztette az amnesztia lehetőségéből, ezért később hiába folyamodott kegyelemért. Előbb lengyel, majd török földön bujdosott csa-ládjával, Rodostóban azonban csak rövid időt töltött, valószínűleg Bercsényivel való ellentéte miatt 1722-ben visszaköltözött Lengyelországba, s ott hunyt el 1730-ban.

8 Nem találtam rá adatot, hogy közben mást neveztek ki a helyére.9 Pályázott a horvát-szlavón-dalmát báni méltóságra, de azt végül Pálffy János nyerte el.10 Ebben igaza is volt: ősi nemzetségből eredő, évszázadokra visszanyúlóan az országos politika élvonalához

tartozó családdal egyedül ő büszkélkedhetett.

156

Mészáros Kálmán

I. József 1711. január 2-án nevezett ki új főispánt ifj. Esterházy Ferenc (1683 – 1754) sze-mélyében, aki Esterházy Antal kuruc tábornagy öccse volt ugyan, de mindvégig kitartott az uralkodó oldalán, 1709-től tábornokként szolgált a császári seregben, kinevezésekor pedig már Pálffy János veje volt. Utóbb királyi főlovászmesterként a zászlósurak közé emelkedett, s végül tábornagyi címet nyert. A borsodi főispánságot haláláig viselte.

Gömör vármegyeGömör vármegye főispánságát 1676 – 1678-ban egy Erdélyből Felső-Magyarországra sza-

kadt ősi székely családból származó homo novus arisztokrata, báró Andrássy Miklós (†1686) szerezte meg. Hat fia közül a legidősebb, Péter (1659 – 1714/15) 1686. április 19-én apja örökébelépve foglalta el a főispáni széket. Fivérei közül egyedül ő nem csatlakozott Rákóczihoz: a sza-badságharc éveit Morvaországban vészelte át. Öccsei közül István, György és Pál is Rákóczi tábornoka lett, Miklós ferences szerzetesként kötött kardot, s vált a korszak egyik elhíresült alakjává, Mátyás nevű féltestvérük pedig egy ideig a fejedelem főhadsegédeként szolgált. Szórványos adatok szerint kuruc részről György és István viselték a főispáni helytartó címet.

Heves–Külső-Szolnok vármegyeHeves (1569-től Heves és Külső-Szolnok) vármegye főispáni tisztét Mátyás korától kezdve

a szokásjog alapján többnyire az egri püspökök viselték, s magukat örökös főispánnak címez-ték. Az egyházmegye és a vármegye élén 1699-től az idős, de meglehetősen aktív Telekesy István (1633 – 1715) állt, aki a püspökök közül elsőként foglalta el székhelyét a töröktől vissza-foglalt Egerben. A főispáni teendőket is személyesen gyakorolta, s a Rákóczi-szabadságharc ki-törésekor a kurucok ellen mozgósította a vármegyét. A megye nemességének egy része Almásy János korábbi alispán vezetésével ellenszegült a főispán rendelkezéseinek, s már 1703. október elején csatlakozott a kurucokhoz. Eger városának elfoglalása (november 5.) után Telekesy ka-nonokjaival együtt Budára kívánt távozni, Bercsényi Miklós azonban feltartóztatta és Cserép várában tisztes fogságra vetette. Az ősz püspök néhány hónap után, 1704. április 24-én elszánta magát a Rákóczihoz való csatlakozásra.11 Saját későbbi vallomása szerint döntését a tizenhárom vármegyére kiterjedő egyházmegyéje iránti felelősség motiválta, s csakugyan ő volt az egyetlen megyéspüspök, aki a kurucok oldalán ellátta egyházi teendőit a protestáns többségű területen élő katolikus hívek körében. Rákóczi és Telekesy között személyes érzelmi (atya–fiúi) kapcso-lat szövődött,12 s a püspök tagja lett a szécsényi országgyűlésen felállított Szenátusnak. Aláírta a konföderáció szövetséglevelét, majd az ónodi országgyűlésen a trónfosztó nyilatkozatot is. Miután nem engedelmeskedett egyházi elöljárói felhívásának, s nem hagyta el a kurucok tábo-rát (amire egyébként is nehezen lett volna módja), az esztergomi érsek 1709. december 18-án megfosztotta egyházi méltóságától.

11 Életének erre a szakaszára legújabban lásd GEBEI Sándor: „Rákóczi püspöke”, Telekesy István egri pü-spök. In: Povstanie Františka II. Rákociho 1703 – 1711 (v novšom priblížení). Rákóczi-szabadságharc 1703 – 1711 (újabb megközelítésben), Ed. Peter Kónya. Prešov, 2005. (Acta Facultatis Philosophicae Universitatis Prešoviensis.) 160 – 177. Szlovák rezümé: „Rákócziho biskup”, jágerský biskup Štefan Telekesy. 178.

12 Lásd Rákóczi Emlékiratait: AR III/I. 325.

157


Helyére 1710 nyarán a mindvégig császárpárti Csáky Imre (1672 – 1732) váradi püspök és frissen kinevezett kalocsai érsek került adminisztrátorként. Telekesy Eger városának elestekor, 1710 őszén meghódolt a császáriak előtt, de még hosszú hónapokba telt, mire címeit és jogait visszakapta, Csáky ugyanis meghatalmazottai útján 1711 elején magához ragadta a püspöki és főispáni jogkört. Telekesy végül 1711. március 6-án nyert kegyelmet I. Józseftől, s Róma hamarosan püspöki méltóságába is visszahelyezte, amivel együtt természetesen visszakapta főispáni címét is.13

Sáros vármegyeSáros vármegye élén előbb a Rákóczi család grófi ága állt örökös főispánként, majd I.

Lipót 1666. július 30-án kelt ünnepélyes diplomájával I. Rákóczi Ferenc választott erdélyi fe-jedelemnek adományozta a méltóságot mindkét ágon lévő törvényes utódaira kiterjedő joggal. A gyermek II. Rákóczi Ferenc helyett előbb édesanyja, Zrínyi Ilona vezette a megye ügyeit, majd 1687 – 1694 között Rákóczi Erzsébet14 férje, gróf Erdődy György (1648 – 1712) volt a vár-megye adminisztrátora. Az ifjú Rákóczi 1694. június 3-án foglalhatta el főispáni székét.15

Letartóztatása után, 1701. július 28-án I. Lipót báró Klobusiczky Ferenc (1650 k. – 1714) királyi személynökre ruházta az adminisztrátori teendők ellátását. Klobusiczky a Rákóczi-ház familiárisaként kezdte pályafutását: előbb Báthory Zsófia, majd Zrínyi Ilona belső embere volt,utóbb Zemplén vármegye alispánja, a felső-magyarországi királyi tábla ülnöke és a Szepesi Kamara tanácsosa lett. 1688 – 1694 között a Rákóczi árvák jószágigazgatója is egyben. 1692. április 29-én nyert bárói címet, s előbb Zaránd, majd Arad vármegye főispánja, 1699-ben pedig királyi személynök lett. Rákóczi elfogatása után a sárosi adminisztrátorság mellett a kamarai kezelésbe vont Rákóczi-birtokok igazgatásával is megbízták. 1703-ban a kurucok elől Kassára húzódott, és csak jóval a város feladása után, 1705 tavaszán határozta el magát a csatlakozásra. 1705 végén a Gazdasági Tanács elnöke, 1708-ban szenátor lett. Bár csupán homo novus báró volt, de egyetlen az ország zászlósurai közül, aki Rákóczi hűségére tért. 1711 nyarán rövid len-gyelországi bujdosás után élt a szatmári béke által nyújtott kegyelemmel, és hazatért.

A szabadságharc alatt Rákóczinak nem volt módja Sáros vármegye ügyeinek intézésére, még a megye területén is csak elvétve fordult meg a felkelés nyolc esztendeje alatt.16 Éppen ezért a fejedelem 1707. december 25-én Berthóti Ferenc (†1710) szenátort, kassai vicegenerálist nevezte ki sárosi adminisztrátorrá. Berthóti régi sárosi köznemesi családból származott, korán Rákóczi hűségére állt, és kezdettől komoly szerepe volt Felső-Magyarország katonai, gazdasá-

13 A bonyolult egyházjogi ügy hátterében Bécs és Róma konfliktusa állt. A témát röviden, tárgyilagosan ös-szefoglalta MÁLNÁSI Ödön: Gróf Csáky Imre bíbornok élete és kora. (1672 – 1732.) Kalocsa, 1930. 79 – 86.

14 A család grófi ágának utolsó tagja, II. Rákóczi Ferenc távoli nénje.15 Legújabban lásd R. VÁRKONYI Ágnes: Sáros vármegye főispánja (A beiktatástól a döntésig 1694 – 1696).

In: Povstanie Františka II. Rákociho… i. m. 8 – 23. Szlovák rezümé: Župan Šariškej stolice (1694 – 1696). 24 – 25.

16 Tudtunkkal mindössze egyszer, 1709. december 30 – 31-én fordult meg a megye déli részén, Keczerpeklényben. Lásd: II. Rákóczi Ferenc ezertizenkét napja. Beniczky Gáspár fejedelmi titkár diáriu-ma 1707. május 24 – 1710. február 28. S. a. r., az előszót és a jegyzeteket írta Bánkúti Imre. Budapest, 2005. (Rákóczi Források.) 245.

158

Mészáros Kálmán

gi és közigazgatási ügyeinek irányításában.17 Ennek ellenére is hangsúlyoznunk kell azonban, hogy a korban szokatlan módon ő volt az egyetlen, aki köznemesként került egy vármegye élére, még ha helyettesi funkcióval is.

Az uralkodó csak 1709. november 7-én nevezett ki új főispánt Rákóczi helyett. Gróf Pálffy János (1663 – 1751) tábornagy, horvát-szlavón-dalmát bán nyerte el a címet, aki utóbb a magy-arországi császári csapatok főparancsnokaként Károlyival megkötötte a szatmári békét, s ez-zel a felkelés ügye az elkerülhetetlen katonai vereség helyett politikai megoldást nyert. Pálffy 1720-ig tartotta meg a sárosi főispánságot, s pályája végén országbíró, majd nádor lett.

Szabolcs vármegyeSzabolcs vármegye főispáni tisztét 1695-től a Dunántúlon birtokos, Felső-Magyarországon

csak házassági kapcsolatok révén ismerős Zichy család egyik tagja, Péter (1674 – 1726) töltötte be. Ritkán fordult meg megyéjében, s természetesen Rákóczihoz sem csatlakozott. 1707 elején királyi étekfogómester (tehát a zászlósurak egyike) lett, 1707/1708 fordulóján pedig – miután elvesztette első feleségét, Homonnai Drugeth Klárát – uralkodói engedéllyel feleségül vette Bercsényi Miklós kuruc főgenerális leányát, Zsuzsannát.

A fejedelem 1708-ban Sennyey István bárót tette meg Zichy helyett főispáni adminisztrá-torrá. Sennyey az első arisztokraták egyikeként csatlakozott Rákóczihoz, s már 1703 augusztu-sában kuruc ezredes, szeptember 26-án pedig generális lett. Bár a szegénylegény-tisztekkel hamar konfliktusba keveredett, köszvénye is akadályozta katonai feladatainak teljesítésében,és a hadiszerencse sem pártolt hozzá, mindvégig megőrizte a fejedelem bizalmát. Tekintélyét mutatja, hogy a szécsényi országgyűlésen nem csupán szenátorrá, de a konföderáció kancel-lárjává is megválasztották. 1706-ban a nagyszombati béketárgyalások egyik delegátusa volt. 1711. március elején pedig Munkács várának főkapitányságát vette át Vay Ádámtól. Rákóczi elvárásának megfelelően a szatmári békekötés után is ellenállt, és csak június 24-én kapitulált a császáriak előtt. Később nem játszott politikai szerepet, a köszvény 16 évig ágyhoz kötötte, és 1726/27 körül hunyt el.18

A szatmári béke után Zichy Péter természetesen ismét elfoglalta főispáni székét, bár hu-zamosabb időt továbbra sem töltött Szabolcsban, s 1724-ben (két évvel halála előtt) lemondott tisztségéről.

Szatmár vármegyeSzatmár vármegye főispánságát báró Károlyi Sándor (1669 – 1743) még atyja, Károlyi

László (†1689) életében elnyerte I. Lipót 1687. augusztus 4-i adománylevelével,19 s a fiút maga

17 E feladatkörét különböző címen: lőcsei kapitányként, a szepes–sárosi kincstári jószágok igazgatójaként, a szomolnoki bánya felügyelőjeként, a lengyel határszélek parancsnokaként, majd 1706-tól kerületi vicege-nerálisként látta el. Vicegenerálisi szerepkörében is meglehetősen önállóan járt el, mert felettese, Forgách Simon kerületi főkapitány már 1706 őszétől fogságban volt, utóda, Károlyi Sándor pedig csupán a címet viselte gyakorlati szerepkör nélkül.

18 A Heckenast Gusztáv-féle életrajzi adattárban közöltekhez képest életének utolsó szakaszához új ismerete-ket nyújt özvegyének, Andrássy Klárának halotti búcsúztatója. Lásd P[áter] D[eák] F[erenc] (nagytárkányi plébános): Domus Sapientiae… Kassa, é. n. [1728]

159


az apa iktatta be hivatalába. Károlyi László halála után a főispáni teendők az alig húsz eszten-dős Károlyi Sándor vállára nehezedtek, ő azonban rendkívül aktív, feladatkörét serényen ellátó főispánnak bizonyult. Mindjárt ellenlábasa is akadt egy homo novus báró (vagy mint Károlyi gúnyosan fogalmaz önéletírásában: egy „előhasú nagyságos úr”20), muraniczi Horváth János személyében, aki azzal folyamodott az udvarhoz, hogy az ifjú Károlyi „beteges, gyenge, magtalan és tudatlan” ember, s ezért magának kérte a főispánságot. A Károlyi iránt jóindulat-tal viseltető Korompai Péter kancellár azonban kettészakította a folyamodványt, hazugságnak mondván az abban foglaltakat.21

Károlyi főispáni tevékenysége során gyakran került összeütközésbe a szatmári császári pa-rancsnokkal és más tisztekkel is, s miközben hatékonyan védte megyéje érdekeit, a bujdosó szegénylegények ügyét is felkarolta, illetve megoldásra váró problémaként kezelte.22 Szerepe a Rákóczi-szabadságharc kezdetén közismert: a tiszaháti felkelőket 1703. június 7-én Dolhánál szétugrasztotta, majd Bécsbe ment, hogy a lázadás kiterjedésének különböző intézkedésekkel gátat vethessenek. Javaslatai az udvarnál nem találtak kellő meghallgatásra, s a fejedelem haza-térésével a felkelők futótűzként vették birtokba az ország egyre nagyobb hányadát. Károlyi az új helyzetben elszánta magát a csatlakozásra, s azokat a tapasztalatokat, amelyeket főispánként egy jelentősnek mondható megye élén szerzett, az országos politikában és a hadseregben is kiválóan kamatoztatni tudta. Kezdettől Rákóczi segítőinek élvonalához tartozott, tábornagy, szenátor, dunántúli, majd tiszántúli és erdélyi főparancsnok lett, végül a letartóztatott Forgách Simon helyett a tizenhárom vármegye főkapitányi címét is viselte. A szabadságharc végén a tá-bornoki kar egyetlen aktív tagjaként, Rákóczi teljes bizalmát élvezve rá hárult a béketárgya-lások vezetésének embert próbáló feladata. Károlyi a fejedelem és Pálffy János között őrlődve mindinkább felismerte, hogy a katasztrofális vereséget csupán a felajánlott kompromisszum elfogadásával, a rendi jogokat biztosító szatmári béke megkötésével háríthatja el, s ennek meg-felelően a Rákóczival való szakításra is elszánta magát.

Pályája 1711 után töretlen maradt, sőt felfelé ívelt: grófi címet és altábornagyi rangot ny-ert, s tevékeny szerepe volt a rendi intézmények és hivatalok megreformálására felállított Rendszeres Bizottságban is, megyéjét pedig éppúgy átörökítette fiára, mint édesapja tette.

Szepes vármegyeSzepes vármegye örökös főispánsága a Thurzók kihaltával III. Ferdinánd adománya révén

szállt Csáky István (1603 – 1662) fiági utódaira. Miután a királyi adománylevél nem kötötte kiaz elsőszülöttek jogát, a főispánságot az idősebb fivérek mellőzésével gyakran a fiatalabb csa-ládtagok nyerték el. Így lett Csáky Tamás (1675 – 1705) is még atyja, István országbíró életében (1697. március 22- én) Szepes vármegye örökös főispánja. Hadi pályára lépett, s a Rákóczi-sza-badságharc kitörésekor már császári alezredesként szolgált Forgách Simon huszárezredében.

19 NB. Heckenast Gusztáv adattárában ez az adat hibásan örökös főispánságként szerepel!20 Gróf Károlyi Sándor önéletírása és naplójegyzetei. Kiadta SZALAY László. [Thaly Kálmán előszavával.]

Pest, 1865. I. köt. (Magyar Történelmi Emlékek. IV. köt.) 32.21 Uo. 34 – 35.22 Főispáni szerepére, teljesítményének pozitív értékelésére lásd KOVÁCS Ágnes: Károlyi Sándor főispáni

tevékenysége a XVII. század végén. Hadtörténelmi Közlemények, 107. (1994) 4. sz. 56 – 61.

160

Mészáros Kálmán

1704-ben ezredesi rangot és saját ezredet kapott, a következő évben azonban elesett a nyugati hadszíntéren. Úgy tűnik, I. József ekkor bátyját, Csáky Györgyöt (1677 – 1741) nevezte ki utó-dává,23 aki Tamáshoz hasonlóan a katonai pályát választotta. 1701-ben dragonyos kapitányként szolgált a császári seregben, 1707 végén pedig már alezredes későbbi apósa, Ebergényi László huszárezredében. 1709-től ezredes ugyanott. Ebergényi halála után megörökölte az ezredet, végigjárta a tábornoki fokozatokat, s tábornagyként hunyt el.

Torna vármegyeA kicsiny Torna vármegye főispáni tisztségét a XVII. század közepétől a délvidéki eredetű

Keglevics család Felső-Magyarországon gyökeret vert ágának tagjai viselték.24 Gróf Keglevics Ádám (1666 – 1713) 1692-ben még atyja életében megörökölte a címet. Hadi pályára lépett, a Rákóczi-szabadságharc kitörésekor már alezredes volt a császári seregben. Végig kitartott az uralkodó hűségén, s 1705-ben ezredessé, 1708-ban pedig tábornokká lépett elő. Kuruc részről 1705 tavaszán báró Andrássy György bukkan fel főispánként (vagy adminisztrátorként), de tisztségének ellátásáról nincsenek részletes adataink.

Ugocsa vármegyeUgocsa vármegye főispánságát 1697 végétől gróf Csáky István töltötte be. Midőn báty-

ja, Zsigmond az abaúji főispánság megszerzésére törekedett, felmerült közöttük egy olyan lehetőség, hogy Zsigmond a beregi főispánságot átengedi Istvánnak, aki viszont az ugocsai főispánsággal kárpótolná az abaúji örökös címtől elesett Perényi Imrét.25 Végül erre nem került sor, s Csáky István úgy szerezte meg Bereget, hogy Ugocsáról sem kellett lemondania. Miután csatlakozott Rákóczihoz,26 I. József a Perényi család egy hozzá hű tagját, Mihályt nevezte ki ugocsai főispánná.

Perényi Mihály (†1714?) – mellesleg Károlyi Sándor unokaöccse – a szabadságharc kitörése-kor a császári seregben szolgált, s a nyugati hadszíntéren harcolt. 1705 nyarának végén Károlyi több helyről is úgy értesült, hogy átszökött a bajorokhoz.27 Ha Károlyi információja valós volt is, rövid idő múltán visszatért a császár hűségére, mert 1709. november 10-én már ezredesként és királyi tanácsosként nyerte el Ugocsa vármegye főispáni címét.

Ung vármegyeBercsényi Miklós (1665 – 1725) első felesége, Homonnai Drugeth Krisztina „öröksége-

ként”28 szerezte meg 1691-ben Ung vármegye főispánságát. Rákócziéval párhuzamos életú-

23 A kinevezésnek ugyan nincs nyoma a Királyi Könyvekben, de 1707 végén e tisztségével szerepel.24 Előbb id., majd ifj. Keglevics Miklós volt tornai főispán. Előbbinek unokája, utóbbinak fia volt Keglevics

Ádám.25 Lásd erről fentebb, Abaújnál.26 Csáky István Rákóczi-kori szerepléséről ugyancsak fentebb, Beregnél szóltunk részletesen.27 Lásd Károlyi 1705. aug. 27-i és szept. 2-i leveleit feleségéhez: Iratok a Rákóczi szabadságharcból.

Kecskemét város és körzete. I. köt. Összeállította és jegyzetekkel ellátta: BÁNKÚTI Imre: Kecskemét, 1992. 144. és 150.

28 Ung megye a Drugethek örökös főispánsága volt.

161


tja és a szabadságharcban betöltött vezető szerepe közismert: kezdettől az egész kuruc had-sereg főgenerálisa, 1705-től első szenátor, 1707-től pedig fejedelmi helytartó. 1710 végén Lengyelországba ment az I. Péter cárral folytatott tárgyalások vezetésére, s a szatmári béke után is emigrációban maradt. A szabadságharc végén Ung vármegyei főispáni hivtalában fia,az ifjú Bercsényi László (1689 – 1778) helyettesítette, aki szintén emigrációba ment, s Francia-országban futott be nagyívű katonai pályát.29

Zemplén vármegye1684-ben az a Barkóczy Ferenc (1627? – 1709) báró lett Zemplén vármegye főispánja, aki

a Rákóczi-ház szolgálatában kezdte pályafutását, részt vett I. Rákóczi Ferenc 1670. évi felkelés-ben is, de annak összeomlásakor azonnal csatlakozott a császáriakhoz. Utóbb ezredesként har-colt a bujdosók, majd Thököly Imre felkelői ellen. 1682-ben felső-magyarországi vicegenerális lett. 1683-ban egy rövid időre csatlakozott Thökölyhez, de a törökök Bécs alatti vereségének hírére az elsők között tért vissza a császár hűségére. 1687. dec. 8-án – immár zempléni főispán-ként – grófi címet kapott fiával, ifj. Ferenccel együtt, aki 1694-ben szintén elnyerte Zemplénvármegye főispánságát.

A kurucok elől 1703 nyarán mindketten Kassára húzódtak, s csak nem sokkal a város fe-ladása előtt, 1704 szeptemberében tértek Rákóczi hűségére. Az öreg Barkóczyt 1705 elején Duna–Tisza közi csapatai főparancsnokává és lovassági tábornokká nevezte ki a fejedelem. 1705-ben szenátor, 1707-ben tábornagy lett. 1707-től kora és egészségi állapota miatt már nem szállt táborba, s 1709. júl. 28-án hunyt el Kassán. Fia 1704 – 1706 között, majd átmeneti vissza-vonulás után 1709-től ismételten lovas ezredesként szolgált, de nem csak komoly szerepet nem játszott, hanem idős apja árnyékában kifejezetten tehetségtelennek bizonyult. 1711. jan. 2-án Csicsva várának átadásával hódolt meg a császáriak előtt.

Főispánságát azonban ekkor már anyai unokafivére, gróf Pethő Mihály (1684? – 1733) vi-selte, aki 1706 végén sztropkói birtokáról Rákóczi engedélyével Lengyelországba ment, majd hamarosan labanccá lett. Rákóczi még 1707-ben elkoboztatta javait,30 I. József viszont 1709. jú-nius 20-án a zempléni főispánsággal jutalmazta hűségét. Megyéjét csak 1711 elején foglalhatta el, amikor már az ifj. Barkóczy Ferenc is visszatért az uralkodó hűségére. Kettejük vetélkedésé-ből végül Pethő került ki győztesen, aki haláláig megtarthatta tisztségét, Barkóczyt pedig csak 1718-ban kárpótolták az ungi főispánsággal.

*Rövid áttekintésünk után a következő összegzést adhatjuk: a 13 felső-magyarországi vár-

megye főispánjainak több mint fele csatlakozott a Rákóczi-szabadságharchoz. Maga a fejede-lem (Sáros) és Bercsényi gróf (Ung) emigrációból hazatérve állt a tiszaháti bujdosók által in-dított felkelés élére. Károlyi Sándor báró (Szatmár) előbb a felkelők ellen fordult, majd annak rendi-nemzeti szabadságharccá válása után elsőként állt a főispánok közül Rákóczi oldalára.

29 Lásd ZACHAR József: Franciaország magyar marsallja. Bercsényi László. Budapest, 1987. (Korok és emberek.)

30 A sztropkói uradalmat előbb Ocskay László, majd az ő árulása után Babocsay Ferenc brigadéros kapta meg.

162

Mészáros Kálmán

A megyéjüktől távollévő, illetve időben elmenekülő főispánok közül Csáky Zsigmond (Abaúj), Andrássy Péter (Gömör), Zichy Péter (Szabolcs), Csáky Tamás (Szepes) és Keglevics Ádám (Torna) mindvégig kitartott a Habsburgok mellett, s csupán Forgách Simon (Borsod) állt át 1704 tavaszán – figyelemreméltóan egyedi körülmények között – a felkelőkhöz.

A helyben maradt főispánok a császári őrséggel megerősített városokban kerestek mene-déket: id. és ifj. Barkóczy Ferenc (Zemplén), valamint Klobusiczky Ferenc (sárosi adminisz-trátor) Kassán, Csáky István (Bereg és Ugocsa) Szatmáron, Telekesy István püspök (Heves – Külső-Szolnok) pedig Egerben. 1705 elejére e várak, városok mindegyike kaput tárt a kurucok előtt, s e főispánok mindegyike felesküdött Rákóczi hűségére. A kuruccá lett főispánok közül azonban (Rákóczi és Bercsényi mellett) csupán Forgách, Csáky és az egri püspök sorolható a főrendek „élvonalához”. Ugyanakkor mindannyian fontos pozíciókat nyertek Rákóczi álla-mában és/vagy hadseregében, sorsuk pedig a következőképp alakult: Az öreg Barkóczy 1709--ben elhunyt, Forgách 1706-tól letartóztatásban volt, ennek ellenére Bercsényin kívül csupán ő követte a fejedelmet az emigrációba. (Igaz, miután kirekesztették a közkegyelemből, módja sem volt a hazatérésre.) Telekesy 1710 őszéig, az ifj. Barkóczy 1711 elejéig, Károlyi az általa megkötött szatmári békéig maradt a kurucok táborában, s röviddel utóbb – élve az amnesztia lehetőségével – Csáky és Klobusiczky is hazatért Lengyelországból.

Rákóczi a labanc főispánok helyét Magyarországon adminisztrátorokkal töltötte be.31 Szepesben és Gömörben a labanc főispán testvérei közül választott utódot, saját megyéjében, Sárosban megbízható hívét, Berthóti Ferencet szinte familiárisként tette helytartóvá, Szabolcsba pedig Sennyey István személyében a helyi arisztokrácia egyik megbecsült tagját, a konföderá-ció kancellárját nevezte ki. Abaúj vármegyét országgyűlési törvénycikk adta vissza a Perény-ieknek, akik éppen a szabadságharc előtti években veszítették el az örökös főispánságot, s így Magyarországon egyedül Perényi Imre foglalhatta el székét tényleges főispánként.

I. József eleinte csupán az elhunyt Csáky Tamás utódlásáról gondoskodott Szepesben, a szabadságharc utolsó éveiben azonban a hűtlenné lett főispánok helyét is betöltötte. Rákóczi megyéjét, Sárost Pálffy János kapta, Ugocsát Perényi Mihály, Zemplént Pethő Mihály, Heves–Külső-Szolnokot Csáky Imre, Borsodot pedig ifj. Esterházy Ferenc. A szatmári béke után némi átrendeződés következett be, de néhány év elteltével még a viszonylag csekély befolyással ren-delkező ifj. Barkóczy Ferencet és id. Perényi Imrét is új főispáni kinevezéssel kárpótolták ko-rábban elvesztett tisztségük helyett.

Végezetül megállapíthatjuk, hogy bár Felső-Magyarország főispánjai a rendi elit egészé-nek csupán egy kis hányadát tették ki, magatartásuk mégis a főrendek egészének politikai ál-lásfoglalását tükrözi: Csak részben, többnyire kényszerítő körülmények hatására csatlakoztak Rákóczihoz, s ezzel soraik között is kiéleződtek az ország polgárháborús kettészakadásával felszított ellentétek. Érdekeiket gyakran a másik táborhoz tartozó ellenfeleik vagy atyjafiaikrovására érvényesítették, volt aki Rákóczi oldalán emelkedett országos szerepkörre (pl. a fő-nemességen belül jelentéktelennek számító Sennyey István), s Károlyi személyében olyan is akadt, aki Rákóczi oldalán kivívott vezető pozícióját a felkelés után is kamatoztatni tudta.

31 1707-től, miután beiktatták erdélyi fejedelemségébe (princeps!), az erdélyi és partiumi megyékben gyako-rolta a főispáni kinevezések jogát, de vezérlő fejedelemként (dux!) Magyarországon erre nem volt jogköre.

163


Irodalomjegyzék

Összefoglalónk megírásakor elsősorban olyan kézikönyvekre és monográfiákra hagyatkoztunk,amelyekben szerkezetüknél, betűrendes felépítésüknél fogva az adatok könnyen visszakereshe-tőek, éppen ezért a részletes hivatkozások mellőzésével elegendő itt csupán felsorolni e műve-ket:

Borovszky Samu (szerk.): Magyarország vármegyéi és városai. [E millenniumi megye-mo-nográfiákat tartalmazó sorozat vonatkozó kötetei: Abaúj-Torna, Gömör-Kishont, Heves,Szabolcs, Szatmár és Zemplén.]

FALLENBÜCHL Zoltán: Magyarország főispánjai 1526 – 1848. Budapest, 1994.HAJNIK Imre: Az örökös főispánság a magyar alkotmánytörténetben. Budapest, 1888.

(Értekezések a történeti tudományok köréből, XIII/10. – digitalizált változata a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárának honlapján is elérhető: http://digilib.mtak.hu/B339/toc/vol13.htm)

HECKENAST Gusztáv: Ki kicsoda a Rákóczi-szabadságharcban? Életrajzi adattár. S. a. r., kiegészítette és az előszót írta: Mészáros Kálmán. Budapest, 2005. (História Könyvtár. Kronológiák, adattárak, 8.)

Libri Regii – Királyi Könyvek. (Arcanum kiadása CD-ROM-on és DVD-n.)NAGY Iván: Magyarország családai czimerekkel és nemzékrendi táblákkal. I–XII. és Pótlék-

köt. Pest, 1857–1868. (Nyolc kötetbe rendezett reprint kiad. Szakály Ferenc kísérőtanulmá-nyával: 1987.)

II. Rákóczi Ferenc fejedelem Emlékiratai a magyarországi háborúról, 1703-tól annak végéig. Fordította Vas István. A tanulmányt és a jegyzeteket írta Köpeczi Béla. A szöveget gondoz-ta Kovács Ilona. Budapest, 1978. (Archivum Rákóczianum III. osztály: Írók. II. Rákóczi Ferenc művei I. – A jegyzetekben rövidítve: AR III/I.)

Hornouhorskí župani počas národnooslobodzovacieho boja Františka II. Rákociho

Resumé

Hornouhorský kapitanát (Generalatus Hungariae Superioris) bol založený na konci 16. storo-čia ako súčasť protiosmanského obranného systému a zaberal severovýchodnú časť Uhorského kráľovstva s centrom v Košiciach. Kapitanát zahŕňal nasledujúcich 13 žúp: Gemer, Spiš, Šariš, Zemplín, Uh, Bereg, Ugocsa, Szatmár, Szabolcs, Abov, Turňa a vonkajší Heves – Szolnok. Tento vojenský dištrikt sa nachádzal pri hraniciach medzi Sedmohradskom a územím pod os-manskou nadvládou (Osmanské Uhorsko), ďaleko od centra krajiny (Bratislava) aj od centra ríše (Viedeň). Po dlhom období vojenských a politických snáh sa stal kolískou protihabsburskej revolty. Autor podáva prehľad aktivít županov uvedených 13 žúp počas národnooslobodzova-cieho boja Františka II. Rákocho v rokoch 1703 – 1711.

Po svojom návrate z exilu sa Rákoci (Šariš) a gróf Berčéni (Uh) postavili na čelo povstania v regióne, ktoré sa začalo ako roľnícka vzbura. Barón Alexander Károlyi (Szatmár) sa sprvoti

164

Mészáros Kálmán

obrátil proti povstalcom, ale potom, ako sa tento konflikt zmenil na národnooslobodzovací boj,bol prvým županom, ktorý sa pridal k Rákocimu. Spomedzi tých, ktorí nereagovali alebo včas ušli, gróf Žigmund Čáky (Abov), barón Peter Andráši (Gemer), gróf Peter Zichy (Szabolcs), gróf Tomáš Čáky (Spiš) a gróf Adam Keglevič (Turňa) boli tí, ktorí zostali lojálnymi voči Habsburgovcom a Šimon Forgáč (Borsod) sa pripojil k rebelom na jar 1704 v úlohe sprostred-kovateľa a s vedomím korunného princa arcivojvodu Jozefa.

Ostatní našli útočisko v mestách chránených cisárskymi oddielmi ako napr. Eger, Košice, Satmár a len potom, ako boli tieto mestá dobyté, sa pridali k povstalcom. Štefan Telekši, jáger-ský biskup (vonkajší Heves – Szolnok), grófi František Barkóci starší aj mladší (Zemplín), ba-rón František Klobušický (Rákociho administrátor v šarišskej župe) a gróf Štefan Čáky (Bereg a Ugocsa) zastávali významné pozície v politickej a vojenskej hierarchii národnooslobodzova-cieho boja, ale len Berčéni a Forgáč nasledovali Rákociho do exilu po podpísaní satmárskeho mieru v roku 1711.

Počas druhej fázy národnooslobodzovacieho boja Rákoci aj Jozef I. zosadili tých županov, ktorí neboli voči nim lojálni. Táto skutočnosť výstižne ilustruje situáciu v krajine schvátenej občianskou vojnou a tiež politické rozdelenie feudálnej elity. Rovnako je však nutné vziať do úvahy, že len málo tých aristokratov a cirkevných hodnostárov, ktorí sa pridali k povstaniu, bolo vo vysokých pozíciách. Pri skúmaní ostatných regiónov krajiny je táto skutočnosť ešte vý-raznejšia. Autor používa nasledovný príklad ako dôkaz vyššie uvedeného: spomedzi 9 diecéz-nych biskupov menšieho Uhorska (bez Sedmohradska, Chorvátska a Slavónska), ktorí požívali tiež titul županov, sa k povstaniu pridal len jágerský biskup.

Lord Lieutenants of Upper Hungary during Ferenc II Rákóczi’s War of Independence

Summary

Established at the end of the 16th century as an element of the anti-Ottoman defence system, the Military High Command of Upper Hungary (Generalatus Hungariae Superioris) was located in the north-eastern part of the Kingdom of Hungary, its centre being in Kassa (Košice). The district included 13 counties as follows: Gömör, Szepes, Sáros, Zemplén, Ung, Bereg, Ugocsa, Szatmár, Szabolcs, Borsod, Abaúj, Torna and Heves–Szolnok Exterior. The region was situated along the border between Transylvania and the territory under Ottoman Rule (Ottoman Hungary), far from the centre of the country (Pozsony/Bratislava) and that of the empire (Vienna), and thus, after long military and political struggles, it became the cradle of anti-Habsburg revolts. The author gives account of the activity of the lord lieutenants of those 13 counties during Prince Ferenc II Rákóczi’s War of Independence, between 1703 and 1711.

After their return from exile, the Prince himself (Sáros County) and Count Bercsényi (Ung County) took the lead of the revolt that began as a peasant uprising in the region. Baron Sándor Károlyi (Szatmár County) turned against the rebellion first, but once it developed intoa feudal-national war of independence, he was the first of the lord lieutenants to join Rákóczi.From among those who were absent or managed to flee in time, Count Zsigmond Csáky (Abaúj

165


County), Baron Péter Andrássy (Gömör County), Count Péter Zichy (Szabolcs County), Count Tamás Csáky (Szepes County) and Count Ádám Keglevics (Torna County) were the ones that remained loyal to the Habsburgs throughout, whereas Simon Forgách (Borsod County) joined the rebels in the spring of 1704, with the aim of mediating and to the knowledge of Crown Prince Archduke Joseph.

Others took refuge in towns reinforced by imperial guards, such as Eger, Kassa (Košice) and Szatmár (Satu Mare) and only after those places surrendered, did they join the insurgents. István Telekesy, Bishop of Eger (Heves–Szolnok Exterior County), Counts Ferenc Barkóczy Sr. and Jr. (Zemplén County), Baron Ferenc Klobusiczky (administrator in Sáros County for Rákóczi) and Count István Csáky (Bereg and Ugocsa Counties) all occupied important positions in the political and military structure of the War of Independence, but it was only Bercsényi and Forgách who followed Rákóczi into exile after the Peace of Szatmár in 1711.

During the second stage of the War of Independence, both Rákóczi and Joseph I replaced those lord lieutenants that had been disloyal to them. This fact characterises aptly the civil war-like situation of the country and the political division of the feudal elite. It should also be mentioned, however, that only few of those aristocrats and dignitaries of the Church who joined the rebellion can be considered as high-ranking, and this statement is even more valid if one examines other regions of the country. To demonstrate the above, the author provides the following example: out of the nine diocesan bishops of smaller Hungary (without Transylvania, Croatia and Slavonia) who also held the position of a lord lieutenant, only the Bishop of Eger joined the insurgency.

Protihabsburské stavovské povstania a ich vplyv na vývoj pohraničných regiónov Slovenska a Maďarska v 17. storočí

Habsburg-ellenes rendi felkelések és ezek hatása Szlovákia és Magyarország határmenti térségének fejlődésére a 17. században

ZostavilŠtefan Šutaj

RedaktorkaPhDr. Anna Švorcová

SadzbaIng. Stanislav Kurimai

LitografieArkus JJ, spol. s r. o. Prešov

© Ústav regionálnych a národnostných štúdií Prešovskej univerzity v Prešove

Vydalovydavateľstvo UNIVERSUM, Javorinská 26, 080 01 Prešov

(www.universum-eu.sk)Prešov 2008

ISBN 978-80-89046-50-8

sutaj protihabsburske povstania

Documents