A KOLOSSÉBELIEKHEZ ÍRT LEVÉL MAGYARÁZATA

Írta: Dr. Szathmáry Sándor professzor

Bevezetés

A levél előzményei.A levél megírására az adta az alkalmat, hogy Epafrász, „Krisztus hű szolgája” (1:7) Kolosséból felkereste Pált fogságában, beszámolt neki a gyülekezet életéről és az azt fenyegető veszélyről (4:12–13), majd kérte, hogy legyen segítségére a hamis tanítók elleni küzdelmében.Kolossé Frígiában – Laodiceával és Hierapolisszal együtt – a Kilikiából Efézusba vezető út mentén, a Lycus völgyben feküdt. Ma már csak romjai vannak, Kr. e. 60-ban földrengés pusztította el.Pál nem járt még Kolosséban, de tudott az ottani gyülekezetről. Jól ismerte Filemont, annak feleségét, Appiát és fiukat, Archippust, és mindenekelőtt Epafrászt, aki valószínűleg egyike volt azoknak, akik Kolosséból efézusi tartózkodása alatt átjártak Pált hallgatni, majd hitre jutva hirdették otthon a megismert Krisztus evangéliumát. Így keletkezett a gyülekezet Kolosséban és a szomszédos városokban is.

A levél írását kiváltó ok.Kis-Ázsia a titokzatosra építő misztériumvallások és a mindent „ismerni”, megmagyarázni akaró gnosztikus tanok táptalaja volt. Ezek terjesztői, amint Epafrász hírül adta, beférkőztek a kolosséi gyülekezetbe, veszedelmes szinkretista nézeteket terjesztve a gyülekezet tagjai között, főként a teremtésre és Krisztus megváltói tisztére vonatkozóan. Pál átérezve a tévtanoktól fenyegetett gyülekezetek helyzetét, levelet küld Tükhikosszal, és ebben újra fogalmazva az evangélium üzenetét, kifejti, miben fenyegetik azt a tévtanítások. Meggyőződése, hogy a tévtanok ott találnak meghallgatásra, ahol Krisztus nagy volta, világegyetemet átfogó fensége homályban marad. Ezért állítja most oda Krisztust az olvasók elé teljes kozmikus nagyságában, dicsőségében és minden ajándékának fényében.

A levél célja.Világosan kitűnik a vitázó szakaszból, mint a 2:8–25. A tévtanítók azt állították, hogy ők „magasabb rendű gondolkodást” képviselnek (2:8.18), „beavatásra” csábítottak, ünnepnapok tartását és aszketikus gyakorlatok végzését akarták kötelezővé tenni (2:16) és olyan szellemi lények (a világ elemei, trónok, fejedelemségek, hatalmasságok) imádását ajánlották, melyek elfogadása kérdésessé tette volna Krisztus mindenekfelett való uralkodását. A „gnoszticizmus” jelentkezése volt ez, erősen júdaista színeződéssel. Pál észrevette, hogy ezek be akarják sorolni Krisztust a szellemi lények hierarchiájába és így a keresztyénséget a mit sem használó szinkretista vallások egyikévé tenni. Mindezt hiábavaló filozofálásnak, „üres csalás”-nak ítélte az apostol és harcolt ellene ebben a „körlevélnek” szánt írásában is, melyet a Lycus-völgy gyülekezeteinek küldött.

A levél hitelessége és kelte.

Vannak szakemberek, akik a kolosséi levél hitelességét is kétségbe vonják, mivel: 1. a gnoszticizmus olyan fajtája ellen harcolt, amely csak a második századból ismeretes; 2. a levél fejlett krisztológiája elüt Pál egyéb leveleiből ismerttől; 3. más a levél szókincse és stílusa. Ezekkel az állításokkal szemben hivatkozhatunk arra, hogy: 1. a gnoszticizmus egyes elemeiben már jóval előbb, a zsidó szellemi áramlatokban is megtalálható; 2. a fejlett krisztológia az 1Kor és a Fil-hez írott levélben is ott van körvonalaiban; 3. az új szókincs az új ellenféllel saját területén történő szembenállásból magyarázható; 4. az apostol élete vége felé írja ezt a levelet, változik stílusa is.Pál, amikor a levelet írja, fogságban van (4:3). Ennél is, mint a többi fogságban írt levélnél, minden helyet megvizsgáltak, ahol az apostol fogságban volt. Így Róma mellett Cézáreát és újabban Efézust. (Természetesen teljes bizonyossággal nem dönthető el a levél írásának helye és ideje, E. Schweizer, Varga Zs., Cserháti S. is inkább Efézus mellett dönt. Jóllehet ezzel az időpont is megváltozik.) Mi Rómánál maradunk. Valószínűleg innen írta az apostol a levelet, a Filemonnak küldött és az Efézusi levéllel egy időben, 59 körül.

A levél tartalma.Krisztus kozmikus váltságára vonatkozó fejtegetései miatt nagy a levél teológiai jelentősége. Nemcsak a Krisztusban megjelent üdvösség történetét mondja el, hanem rámutat annak az egész teremtés történetével való összefüggéseire is. A gnoszticizmussal vitázva, a keresztyén látóhatárt az egész világegyetemre kiterjeszti anélkül, hogy a keresztyénség lényegét filozófiai előnyökért feláldozná. Tanításának három súlypontja van. Azokkal szemben, akik az úgynevezett „ismeret” filozófiai spekulációival akarják az evangéliumot elegyíteni, Krisztusnak a világegyetemben elfoglalt helyét, a természetfölötti lényekhez való viszonyát igyekszik meghatározni. Ezt állítja: „Mert benne lakik az istenség egész teljessége testileg, és benne jutottatok el ti is ehhez a teljességhez… (2:9–10). A júdaistákkal szemben, akik az ószövetségi szertartások megtartását követelték, mint valami többletet, az apostol a „lelki körülmetélkedést”, a keresztséget, a benne kiábrázolódó újjászületést hangsúlyozza (2:11). A tévtanítók ama törekvését pedig, hogy aszketikus gyakorlatokat vezessenek be a léleknek a testből való kiszabadítására, megbélyegzi, és mint az igazi keresztyén szabadsággal ellenkezőt elveti (2:16–23), szembeállítva azzal a Krisztusban elrejtett élet hitben végbemenő megszenteltetését (3:1–4:6).

A gnoszticizmus.Harnack szerint „a keresztyénség megrögzött hellenizálása”. Az is, de több annál. A gnoszticizmus központi gondolata ugyanis, szemben a filozófiáéval, mindig a megváltás marad. A nagy rendszerek alkotói, Karpokratész, Cerinthus vagy a második században élt Valentinus, írásaikban a megváltás szükségességét és végbemenetelét mondják el elsősorban, teljesen mitikus formában. A megváltásra azért van szükség, mert a „pléróma” egyik tagja, sophia kiesett eredeti helyéből. Ennek a „balesetnek” a következménye lett az anyagi világ teremtése. Eddig a „világosság” birodalma szemben állt a „sötétség” teljesen formátlan világával, de most a magasabb princípium beesése és összekeveredése az alacsonyabbal „káosz”-ból kozmoszt” hozott létre. A teremtés kivitelezőjeként Sofia fiát, Demiurgos-t jelölik meg. Miért volt szükség megváltásra? Azért, mert Sofia leestével megbomlott a tökéletes harmónia a „plérómában” és ezt nem lehetett helyreállítani, míg az elveszett világosságot a sötétségből valaki vissza nem szerzi. Egy felső rangú lény – a Sótér vagy Christus – vállalja a világosság kiszabadítását és egyben az emberi lélek megmentését, kimentését az anyagi megkötözöttségből. – Nos, a tévtanítók szerint ezeknek a hasonló spekulációknak az ismerete (gnósis) az Isten tulajdon kijelentéséből táplálkozó hiten (pistis) túlmenően megismerést nyújt!

Irodalom.Ld. az Efézusi levélhez írt bevezetés végén. Továbbá Eduard Schweizer: Der Brief and die Kolosser, Benziger Verlag 1976 c. művében a Kolosséi levélhez eddig megjelent összes irodalom megtalálható a 11–18. oldalakon.

Kol. I. RÉSZ

Kol. 1,1–2. Címzés, üdvözlés.A levelet, ahogyan erre 4:16 mutat, a gyülekezeti istentiszteleten felolvasták, ezért az 1–2. vers nem egyszerűen címzés, hanem Isten jelenlétének az ígérete. Ez a bevezetés a zsidó és hellén levélformuláktól különbözik és helyét inkább az ószövetségi áldást mondó igék közelében lehet megtalálni. A kegyelem és békesség összefoglalja a Krisztusban eljött üdvösséget. A megszokott békekívánság hagyományos köszöntéséből valódi áldáskívánás lesz. Pál, amikor bemutatkozik egy olyan gyülekezetnek, melyet személyesen nem ismer, azt hangsúlyozza, hogy Jézus Krisztus apostola, vagyis közvetlenül Krisztustól kapta a felhatalmazást, küldetést (Gal 1:15–16; 1Kor 15:8–10). Elhívása pedig még messzebb vezethető vissza, vagyis magának Istennek a kiválasztására és akaratára. Pál életének és szolgálatának tehát sziklaszilárd alapja van (1Kor 3:11), így ez teszi levelét hitelessé és elfogadásra méltóvá. Ez a bizonyosság az Isten Lelke által megszentelt tudata annak, amit Pálban Jézus, az Úr végzett.Pál azonban sohasem egyedül végzi a munkát, hanem munkatársa van. Ez a munkatárs mind az ő és mind a gyülekezet számára nagy ajándék, ezért őt nem a levél végén, vagy közben, hanem már az elején bemutatja. Ugyanakkor Pálnak a személyéről is sokat elárul Timótheussal meglévő közössége, hiszen Pál, az apostol, maga is testvér a testvérek között. Timótheus tehát Pál és a gyülekezet között nemcsak a kapcsolatot tartja az apostol küldötteként, hanem kifejezi a hitben való közösség nélkülözhetetlenségét Pál számára is. Pál, Timótheus és a gyülekezet így képeznek egy oszthatatlan lelki egységet.A gyülekezetről két megállapítást tesz: lelki otthonuk Krisztusban van, lakóhelyük Kolosséban. Mind a kettő igen jelentős. Az első a kegyelem hatalmas művére utal: Isten az emberi életet Krisztusba helyezi, vagyis természeti életét lelkivé formálja. A közel 180-szor előforduló kifejezés: Krisztusban, az Újszövetség legjellegzetesebb fogalma az ember megváltására, a gyülekezetben lévő új életre nézve. „Aki Krisztusban van, új teremtés az” (2Kor 5:17); vagyis ebben a világban már most megjelenik az eljövendő világ valósága. Ennek lényege az, hogy Krisztusban eltűnik a hiábavalóság és a rothadandóság ereje (Róm 8:19–20) és e világnak új arca mindenki számára láthatóvá válik. Ezt az új életet itt ez a két szó minősíti: szentség és hit, mely arra mutat, hogy Isten a világból elhívta őket és új kapcsolatot teremtett velük Krisztusban a hit által. Ez a két szó azt mutatja, hogy a Krisztusban való élet az égi közösségen túl egy új földi közösséget is jelent. Mind az elhívás (szentség), mind a Krisztussal való kapcsolat (hit) a gyülekezetben mint közösségben érhető meg reálisan. A Krisztusban való lét egyúttal a gyülekezetben való létet is jelenti, ezért a „Krisztusban” kifejezés mellé odakerül ez a szó: Kolosséban. Krisztusban úgy élnek, hogy a kolosséi gyülekezetben mint testvérek kapcsolódnak össze. Így válik elszakíthatatlanná ez a két szó: megszenteltek (Krisztusban) és hívő testvérek (Kolosséban). Pál úgy beszél velük, mint akik Krisztusban vannak, és a lelki életnek ezt a közösségét akarja számukra még gazdagabban kibontani, de úgy beszél velük, mint akik Kolosséban vannak, ezért az ottani gyülekezet kérdéseit hozza elő, hogy megoldást mutasson ezekben számukra. Pál egyszerre mutatja nekik a lelki élet isteni távlatait (Krisztusban) és a gyülekezeti élet közösségi kérdéseit (Kolosséban). Ez a bevezetés tehát arra figyelmeztet, hogy a hitéletnek ez a két

aspektusa kezdettől fogva a levél írójának a szeme előtt van.Amit nekik kíván, azt minden páli levél tartalmazza, ezért elég röviden arra utalni, hogy a kegyelem és a békesség azt az isteni jelenlétet ragadja meg, amelyet kapnak és arra utál, ahogyan ez a földi életben egymás között és a világban realizálódik. Azt kívánja tehát Pál, hogy az isteni közelség Krisztusban átélhető és megtapasztalható maradjon az emberi élet valamennyi relációjában.

Kol. 1,3–8. Hálaadás a gyülekezet hitéért.Pál első mondata a hálaadás. A címzett: Jézus Krisztus Atyja. Isten Jézus Krisztusban jelenné lett, és fordítva: Jézus Krisztusban Isten maga találkozik velünk. Istennek ez a hatalmas tette hozta létre a gyülekezetet, és a gyülekezetben ezt kell megköszönni. A gyülekezet maga tehát egy égi műnek, a kijelentésnek a testet öltése, megfoghatóvá válása, ezért amikor a gyülekezetet látjuk, Istennek adunk érte hálát.Pál, amikor a gyülekezetért hálát ad, nem általában teszi ezt, hanem azt köszöni meg, hogy ez a gyülekezet éppen Kolosséban jött létre. Minden gyülekezet ugyanis egyetlen és egyszeri, benne valami sajátosat látunk a kegyelemből. Ezért ad hálát Pál a kolossébeli gyülekezetért, mert benne valami egyetlent, a kegyelemnek hálára indító nagyszerűségét pillantja meg.Pál imádkozik a gyülekezetért és imája a hálára épül, azaz megköszöni azt, amit ez a gyülekezet Krisztusban kapott. Pál úgy beszélhet a gyülekezettel és úgy adhat nekik tanácsot, hogy őket Isten előtt látja és Isten elé viszi. A gyülekezethez írott levelet ez minősíti, ez teszi hiteles levéllé Isten mértéke szerint.Mi jellemzi a gyülekezetet, vagyis mi a jellemző a kolosséi gyülekezet lelki arcára nézve? Három lelki ajándékot kapott a gyülekezet a Lélektől és ez a hitben, a szeretetben és a reménységben ragadható meg, ez utóbbi a másik kettő megalapozását jelenti. A hit a Jézus Krisztushoz való kapcsolódást fejezi ki, a vele való közösséget jelenti, hiszen a hit benne és vele jött el (Gal 3:23–25). Ez a hit a lehetőség arra, hogy a Krisztus élete életünkbe áradjon, és amint a szőlőtő és szőlővessző között egymásba fonódás és egymásba hatolás, sőt egymásban létezés van, éppen úgy a hit Krisztus megváltó munkájának életünkre való alkalmazását, jótéteményének reánk áradását jelenti. A hit azt jelenti, hogy belőle élünk és benne vagyunk: Krisztus úgy hatol a létünkbe, hogy ne legyünk földiek többé, hanem mennyeiek, mi pedig úgy vagyunk az ő isteni létébe beiktatva, hogy ne legyünk csupán a jelen, hanem a jövő gyermekei is. Éppen azért ez a hit a reménységre épül, ott éri el a teljességét.A másik ajándék a szeretet. Ha a hit Jézus Krisztushoz kapcsol, a szeretet Isten lényének életünkbe való beáradását jelenti (Róm 5:5). De ez a szeretet éppen azért, mivel árad és terjed, nemcsak Istennel, de egymással is összeköt. A szeretet itt azt fejezi ki, hogy a Krisztusban való hit másik oldala a gyülekezet közösségében élő hívőket összekötő hatalmas erő: részesedés egymás életében. A hit a Krisztusban, a szeretet pedig az egymás életében való részvétel isteni lehetősége. Ahogyan nyitva van életünk Krisztus felé, éppen úgy nyitva van egymás felé is, hogy egymással közösségünk legyen. A Lélek műve mind a két ajándék.Távlata van mind a hitnek, mind a szeretetnek, ez pedig a reménység. Ebbe épül bele, ez hordozza mint gyökérzet mind a kettőt, hiszen a mennyben teljesedik be, ami a hitben és szeretetben itt már most valóság. A reménység nélkül gyökértelen lenne a hit, de a szeretet is. Viszont a reménység nem csak erő, amelyből élünk, hanem a remény maga a Lélek hatalmas ajándéka. Ha a hit Krisztushoz, a szeretet Istenhez, a reménység a Lélekhez kapcsolódik, akkor úgy is ki lehet ezt fejezni, hogy a hit Krisztushoz, a szeretet egymáshoz, a reménység az eljövendő világhoz kapcsol. Hármas kötelékben, boldog rabságban él a gyülekezet: Krisztusban – egymásban – az ígéretekben. A fa gyökere a reménység, innen kapja hordozó erejét. A fában lévő celet ez maga a hit, vagyis a Krisztus titka, élete a hívőkben. A gyümölcs pedig az, amely másokat felüdít, megelégít és ez a szeretet.

A gyülekezet az igazság beszédéből született. Az új életnek forrása van, ami egyúttal az Ige hatalmát és erejét is kifejezi: képes szülni, teremteni. A gyülekezet tehát Istennek újonnan megjelent Igéjéből születik. De az Ige nemcsak a születést munkálja, hanem a növekedést és a gyümölcstermést is. A gyülekezet életének tehát van kiterjedése, növekedése és ez a belső és külső világot egyaránt magában foglalja. A gyülekezet az Igéért van, melyből született, és ennek az Igének az ügyét bízta rá Krisztus. A belső élet, melyről az apostol az előbbi, a hit–szeretet–reménység hármasságában beszélt, egy új gondolatban folytatódik tovább. Az evangélium az egész világ megváltásának és megújulásának ügye és a gyülekezetnek ebben a nyitottságában kell élnie. Az apostolt ez foglalkoztatja: Istennek terve, evangéliuma, ereje, mely a világot átfogja. Szeretné a gyülekezetet ebben munkatársnak megnyerni. Szektává lesz az a gyülekezet, mely csak a belső élet növekedését ismeri, mely erről a kitekintésről, kiterjedésről lemond. A belső élet az egyik sík, a másik sík ellenben az Igének, az egész világ megváltásának erejéért, lehetőségéért való felelősség. Ezek együtt egymástól elszakíthatatlanul vannak jelen a gyülekezetben.A gyülekezet ezt így tanulta (7. v.), fontos, hogy a kezdetnél már a teljes evangélium szóljon és ne csak annak egy része. A kegyelem igaz ismerete a világot Isten szeretetében látja. Nem világidegen evangéliumot hozott nekik Epafrász, hanem az egész világra szóló evangéliumi nyitottság szellemét. Pál ebbe kapcsolódik bele és ezt folytatja tovább, mert szeretné, ha a gyülekezet munkába lendülne és történelmet formáló, ható tényezővé lenne a maga körében.De ahhoz, hogy erről az ügyről beszélni lehessen, szükséges a szeretet, mely az apostol és a gyülekezet világa között a híd. Ezt a hidat a Lélek megteremtette és ezen lehet járni (8. v.).

Kol. 1,9–14. Kérés a gyülekezet növekedéséért.A gyülekezet megszületett és minden lelki születés végtelen boldogság, mert részesedés egy magasabb létben, ugyanakkor végtelen felelősség, mert az új élet még további átalakulásra és növekedésre vár. Pál ismeri a gyülekezet életének mind a két aspektusát. Ezért, amikor a gyülekezetet azzal ajándékozza meg, hogy örül nekik és örül velük, szeretné őket a növekedés boldogságával is megajándékozni. Csak a táguló és gazdagodó élet lehet boldog és a gyülekezet elsőszülöttségi joga éppen ebben a boldogságban van. Viszont ez a növekedés mégsem magától értődő, ezért ahhoz kell könyörögni, aki a növekedést adja (1Kor 3:7).A növekedés első lépése Isten akaratának megismerése. Éspedig Pál itt tökéletes ismeretről beszél (9. v.). Aki egyszer az Isten titkába beletekintett és Krisztus ismeretének végéremehetetlen gazdagságából ízelítőt kapott (Fil 3:7), az többé nem tud meg elégedni azzal, amit már megkapott, vagyis, ami már mögötte van, hanem arra tekint, ami előtte van. Mivel Pál ezt átélte (Fil 3:7–14), most egy gyülekezetet akar ebbe az irányba vezetni. Az ismeret öröméhez akar tehát elvezetni, hiszen az Istennel való közösség nem csak az elmélyülő élmény síkján, hanem a mindig gazdagodó ismeret síkján jelenthet mindig új és új ajándékot (9. v.).Lelki bölcsességről és ismeretről van szó. Ez az ismeret (epignózis) tulajdonképpen bepillantást jelent a titokba (Ef 1:9), amely Isten tervének egész világot átfogó gazdagságát és szélességét jelenti. Azt a tágasságot, amiben a hit él és mozog. Ez tehát nem olyan parancs, ami az emberi tudás mélységeibe vezet, nem valami intellektuális, elméleti út, hanem olyan ismeret, amelyet a Lélek ad, mert a Lélek mindeneket vizsgál, még az Istennek mélységeit is (1Kor 2:10). Sőt, ez az ismeret még ennél is több. Ez a szeretet önátadása, életközösség, a másikkal való teljes eggyé létel, itt pedig magával az Istennel való teljes eggyé lételét fejezi ki. (Ide vezet az ismeret ószövetségi gyökérzete is.)Ez az ismeret, mivel nem marad elméleti síkon, az Isten tetszésének megfelelő élet ajtaját nyitja meg egyre teljesebb mértékben (10. v.). Aki Istent látja és Benne gyönyörködik, az egyre teljesebben Benne él. Aki az ismeretben – szeretetben vele eggyé lesz – ahogy Pál kifejezi: Aki pedig az Úrral egyesül, egy Lélek vele” (1Kor 6:17), az nem marad szemlélődő,

hanem annak életében Isten ki tudja fejezni magát sokféle lelki megnyilvánulásban. Ezt nevezi az Ige gyümölcsnek. Ez pedig annyit jelent, hogy a belső lelki gazdagság megjelenik a beszéd, az élet, a cselekedetek, a másokkal való közösség mindennapi és sokféle összefüggésében. Így szoktuk mondani: ez az etika. Itt azonban az etika nem parancsokat jelent, hanem az új szövetség sajátos természete szerint: az isteni akaratnak a szívbe való beírása ez, mely Isten akaratának cselekvését teszi lehetővé és természetessé.Ha ilyen gazdag az Isten, amilyennek a Lélek mutatja, és amilyennek a Lélek közli, akkor ez a gazdag Isten jóságának és irgalmának ajándékozását jelenti, ahogyan erről Jézus a Hegyi Beszédben tanított (Mt 5:7). Ez pedig a gyümölcstermés. Az új élet ízét mások kell hogy kóstolják, hogy megszeressék. Az ismeret által mi részesedünk Istenben (ismeret–szeretet–életközösség, a gyümölcstermésben pedig mások részesednek megfogható módon Isten ajándékában, életet adó szeretetében. Ez a kettő elválaszthatatlan, ezért tartja Pál ezt együtt a növekedés útjának (10. v.).Pál még egy harmadik területét is megpillantja a növekedésnek, a gyümölcstermés és az ismeret mellett, és ez a küzdelemre való megerősödés (11. v.). A gyülekezet élete terhek hordozását is jelenti, és a terhek alatt való megmaradásra állhatatosságra van szükség. Akik kegyesen élnek, azok üldöztetni fognak, mondja Pál, vagy ahogy térítő útján megfogalmazza: „Sok háborúságon át kell nekünk az Isten országába bejutni” (ApCsel 14:22). Vállalni a szenvedés terhét, mely sokszor a megaláztatás, és továbbmenni az ígéretek bizonyosságában. Ezt tette Pál, amikor megkövezése után felkelt és bement oda, ahonnan elűzték (ApCsel 14:21). És ehhez a türelemhez Pál még azt teszi hozzá: legyen örömmel teljes: nem kényszerként, nem kelletlenül véghezvitt cselekedet, hanem örömmel vállalt út, mivel kegyelem van abban, hogy az Isten bennünket erre méltatott. „Ők pedig örömmel távoztak a nagytanács színe elől, mert méltónak bizonyultak arra, hogy gyalázatot szenvedjenek az Ő nevéért” (ApCsel 5:41). Az élet megpróbáltatásaiban való kitartást sok filozófiai iskola nagyra értékelte. De azt a magatartást, mely sugárzó örvendezés közben hordja a nagy terhet, mely az első keresztyéneket jellemezte, ezt a bölcsek nem ismerték. Ez ugyanis a 11. vers szerint Isten dicsőségének a nagy ajándéka, vagyis csak ott lehetséges, ahol az ember őt látja és tudja azt, hogy a jövendő dicsősége olyan gazdag, mely mellett a jelen szenvedése kicsivé és jelentéktelenné törpül (ApCsel 7:55–56; 2Kor 4:17).Ennek a dicsőségnek a megpillantása hálát támaszt a szívben (12. v.). A hála most azért hangzik el, mert Isten az övéinek különös örökséget adott. Ez az örökség, mely a szenteké, vagyis a világtól elválasztott, olykor a mártírok útját is járó hívőké: a világosságban való részesedés. Ez a világosság Isten látását jelenti a jelenben és a jövőben. Krisztus feltámadásában ragyogott fel hatalmasan és hirdeti, hogy Isten az elmúlhatatlan létet ajándékozta híveinek (2Tim 2:10–11). Ezért nem féltik a hívők életüket, mert a világosság, vagyis az eljövendő világ dicsősége vonzóbb, mint e világ minden ajándéka és ígérete. Jézus maga is ezt a világosságot láttatta tanítványaival a megdicsőülés hegyén, hogy aztán legyen erejük vele menni a kereszt útján (Mt 17:1–9). Pál is ebbe a világosságba pillantott bele többször (2Kor 12:1–4), és így volt ereje a szenvedés minden mértékét meghaladó terheit hordozni (2Kor 11:16–12:10). Ilyen volt János látása is, amikor Jézus dicsőségét látta és e látomás révén a száműzetés minden keserűségét tudta vállalni (Jel 1:9–18), és a szenvedő egyházat képes volt vigasztalni. Ez a részesedés Isten örök fényvilágában a jelen és a jövő együttes látását jelenti, a kettőt egymástól el nem választva.Ha ez a világosság, amely Jézusban van, ilyen becses, akkor látni kell az ellentétet, hiszen „a világosság a sötétségben fénylik” (Jn 1:5). A sötétség az emberi lélek természetes állapota, sőt ennél több: a sátáni hatalom ereje, mely a halálba torkollik. Ez csak Jézusban győzetett le. Isten tehát a maga hatalma által emelt át a sötétségből és halálból a Krisztus ragyogó világosságába. Ezt vallja meg Pál itt diadalmasan (13. v.). Istennek erről a hatalmas cselekedetéről beszél a keresztelési himnusz: „Ébredj fel, aki alszol, támadj fel a halálból és

felragyog neked a Krisztus” (Ef 5:14), és ez volt az új élet alapélménye és megtapasztalása. Az emberi lélek halálából, a világ sötétségéből szabadított meg Isten, hogy Jézusban az új élet ragyogó világosságával ajándékozzon meg. Zakariás hatalmas himnuszában ezt így fogalmazta meg: „Istenünk könyörülő irgalmáért, amellyel meglátogat minket a felkelő fény a magasságból” (Lk 1:78). Ez a világosság úgy támad fel a szívben, mint egy új teremtői mű legelső ajándéka, ott, ahol az Isten Jézusban cselekszik (2Kor 4:6).A 13. v. második fele ehhez még egy új gondolatot kapcsol: Ő vitt át minket szeretett Fiának országába. Isten nem csak kivett a sötétségből, hanem áthelyezett Jézusba. Amikor Isten megbocsát, nemcsak a múltat törli el, hanem egy olyan új közösséget teremt önmagával Jézusban, mely soha az emberé nem volt. Ide valóban illik Pál apostol szava: „Amiket szem nem látott, fül nem hallott és embernek szíve soha meg nem sejtett, azokat készítette Isten az Őt szeretőknek” (1Kor 2:9). A megváltás tehát éppen azt jelenti, hogy Isten nem egyszerűen oda vezet vissza, ahol az ember az elbukáskor állott, hanem oda, ahol az ember önmagában soha sem volt. Áthelyez egy másik világba. Az első Ádám létéből a második Ádám szellemi létébe. Ez a bűn és kegyelem össze nem mérhetősége, vagyis a kegyelem hasonlíthatatlan többlete, mely a megváltás legsajátosabb vonása (Róm 5:12–21; 1Kor 15:45–48). Ez a hatalmas szellemi gazdagság van elrejtve ebben a fél mondatbán. A sötétség világából szeretett Fiának országába helyezett át. A 14. v. ezt az uralomváltást fogalmazza meg ebben a két szóban: megváltás, bűneink bocsánata. Az a hatalomváltás, mely Jézus győzelmében a kereszt által végbement, amikor a sötétség hatalma legyőzetett, most az emberben is személyesen végbemegy. Egy új világ született és az ember ennek lehet részese Isten ajándékaként (Jn 3:5). Így a megváltás nem egyszerűen bocsánat a múltra, hanem új teremtés a jövőre nézve.

Kol. 1,15–20. Himnusz Krisztus dicsőségéről.Mivel ennek az új világnak a középpontjában Jézus áll és Isten királyságának a titkát az ő személye foglalja magában, ezért a következőkben formájában és tartalmában lenyűgöző Krisztus-himnusz szólal meg, mely ezt a titkot írja körül. A 12–14. versek előkészítést jelentenek e himnuszhoz. Ha Jézusban győzetett le a Sátán szellemi világa és Jézusban született meg Isten új világa, akkor az Ő személyét kell teljesebben megismerni. Isten titokzatos – megfoghatatlan lényétől indul el ez a hatalmas gondolatsor, majd a teremtést értelmezi a Jézus-központúság megmutatásával. Utána a második teremtés eseményét elemzi, mely a Jézus feltámadásában veszi kezdetét mint történeti és szellemi hatalom, és így születik meg az egyház. Végül eljut oda, hogy Jézusban nemcsak a teremtés és az új teremtés találja meg helyét, hanem a mindenség, a Teljesség lakozik benne és Jézus így köti össze az eget és a földet megbékítő hatalmával. Ezt a négy gondolatot elemezzük most végig a kifejtés teljességéről mindenütt lemondva, hiszen erről könyveket írtak már és újra lehetne írni.Az első gondolat (Jézus és Isten). Jézus a láthatatlan Isten képe, minden teremtést megelőző elsőszülött. Isten megismerhetősége, Isten képének a megpillantásától függ. Krisztusnak a dicsőségét éppen az jelenti, hogy ő az Isten képe (2Kor 4:4). Benne az Isten, aki elérhetetlen, mivel láthatatlan, láthatóvá lesz. De ez dinamikus fogalom, mert nem egyszerűen a kép meglátására utal, hanem ez a kép Isten lényét, azaz jóságát, hatékonyságát és gazdagságát reprezentálja. A kép tehát nem egyszerűen Istenre mutat, hanem Istent közli. Továbbmenően ez a kép a 2Kor 3:18 szerint a többieket átalakítja és átformálja erre a mintára. Jézusban az Isten képe, azaz lénye tehát úgy van jelen, hogy magát az embert alakítja át és benne az Isten képét formálja ki. Ez újra azt akarja mondani, hogy Isten lénye nemcsak látható Jézusban, ahogyan egy képre az ember rápillant, hanem ez a kép általa az emberben is megvalósul és maga az ember válhat Isten lényének a hordozójává a Lélek által, úgy, hogy Isten örök életében részesül. Ez tehát a képnek a dicsőséges és gazdag értelme, mely Jézusban a 15. v. szerint jelen van.

A kép az előzőeket látva nyomban átvezet a teremtés gondolatához. Az Ószövetség a bölcsességről azt írja, hogy Isten általa teremtette a világot. Vagyis a bölcsesség a teremtést mintegy elkezdi és közvetíti. A teremtés és a Teremtő között tehát különbség van és ezt a két világot Jézus kapcsolja össze. Jézus a Teremtő oldalán áll, mert része annak, akit reprezentál. A képben jelen van az, akit meg akar jeleníteni. Jézus különbözik a teremtéstől, mert kijelentője a Teremtőnek. Jézus nélkül ugyanis a teremtést, mint a Teremtő művét, megismerni nem lehet. Jézus Isten képe, az Isten képe szerinti új ember, vagyis a teremtés végső célja és értelme. Csak általa lesz világos, hogy mi a célja Isten egész teremtett művének. A második gondolat (Jézus és az első teremtés): Jézust úgy mutatja be, mint aki a teremtés egész művének a középpontjában áll (16b). Minden „benne”, „általa” és rá nézve” teremtetett. E három kifejezés azt jelenti, hogy Jézusban történik a teremtés, de nemcsak úgy, mint aki kezdete Isten teremtői művének (általa), hanem úgy, mint aki az egésznek az értelmét megadja. Van értelme ennek a hatalmas műnek, mert ott van benne Jézus. Ez a mű úgy foglal helyet benne, mint aki egy végtelenül nagy körnek a középpontjában áll. Van középpontja tehát a teremtésnek, mert minden vonal meghúzható oda, és minden, ami benne van a teremtésben, az ő személyével való kapcsolatban kapja meg sajátos helyét és jelentőségét. Ez azonban elválaszthatatlan egy másik mondattól: „rá nézve” történt a teremtés, azaz a teljesség csak benne érkezik el és valósul meg. Amikor például az emberről azt olvassuk, hogy Isten a maga képére teremtette, akkor ez azt jelenti, hogy Jézusban, az Isten képében találja meg az ember teremtésének az értelmét és az elkezdett teremtés csak benne érkezik el a célhoz, az istenképűség megvalósulásához. Vagyis Isten képére: Krisztusra történt a teremtés finális értelemben. Önmagában nincs kész sem a világ, sem az ember, Jézusban jut el céljához. A teremtés csak az új teremtés felől kap világosságot: önmagában hervadásba hull, Jézusban dicsőséghez, jut (Róm 8:18–22).A 17. vers még egyszer megerősíti ezt a gondolatot: „Ő előbb volt mindennél és minden őbenne áll fenn”. Ez azt jelenti, hogy Jézus volt mindennek a kezdete és azóta is minden őbenne kapja meg a tartást, az összetartást. Ő fogja össze az egészet, mint abroncs a hordót, hogy részeire ne hulljon. Hatalmas erővel tartja fenn a mindenséget és a benne működő romboló erőket, melyek az életet, az embert és a világot a széthullás irányába sodornák, nem engedi érvényesülni. Igéje és műve jelenti a világ megmaradását, és ez más szóval a szeretet és irgalmasság győzelmét jelenti minden gonosszal szemben. Ezt erősíti meg a 18. vers első fele, ahol ezt olvassuk: „Ő a feje a testnek”. Jézusról itt úgy van szó, mint a fejről, és ez nemcsak az egyházra vonatkozik, hanem a „világtestre”, melynek ő az Ura, azaz Feje. A Fej fogja össze a mindenséget egy egésszé, a nagy egész organikus közösségét, célra igyekező művét így Ő, a „világtest” feje reprezentálja. (Vannak azonban magyarázók, akik a 18a verset már a harmadik gondolathoz veszik és itt az egyházról beszélnek.)A harmadik gondolat (Jézus és az új teremtés): Jézus nagyságát abban ragadja meg, hogy ő az Elsőszülött a halottak közül. Jel 1:5 beszél így Jézusról, mint akiben egy új közösségnek egy új tagja jelent meg a színen. A világon egy új teremtés kezdődött és ez vele, a Feltámadottal indult el útjára. Isten királysága a halál hátalmának a legyőzését jelenti, halál alatt értve az ember megalázását, meggyalázását, testi-lelki összetörését, életének, dicsőségének az elvételét. Ezt győzte le Jézus és az ember nem sejtett méltóságát és dicsőségét, valamint a teremtés megújulását, feltámadásában felragyogtatta. Jézus Isten teremtésének az elsőszülötte, mert feltámadásában a második teremtés elsőszülötteként mutatkozik be: Ő békíti meg a mindenséget Istennel és ezáltal a második teremtés egész műve feltámadásában jelenik meg (18b).A negyedik gondolat (Jézus és a Teljesség): azzal veszi kezdetét, hogy a Teljességről megszemélyesítve szól, mely úgy találta jónak, hogy benne lakozzék (19. v.). Előzőleg a kör középpontjáról beszéltünk, mely a teremtés összefüggésében Jézus. Most nem mint

központról van szó, hanem olyan teljességről, mely a megváltás folytán az embert és az egész teremtést átjárja és dicsőségbe emeli. Jézus azért jött, hogy életünk legyen és bővelkedjünk (Jn 10:10). Vagyis magának a létezésnek hozta el a teljességét, mely benne lakozik. A töredékes léttel szemben, a tökéletes és teljes lét az, mellyel ő ajándékozta meg a világot. A Jn 1:16 utal erre felségesen.A kegyelemben eljött teljesség azonban csak akkor valósul meg, ha Jézus megbékítő, összekötő műve, mely a kereszten végbement, érvényre jut. Ezért szólal meg a következő versben ez a gondolat: „És hogy általa békéltessen meg önmagával mindent a földön és a mennyben, úgy, hogy békességet szerzett a keresztfán kiontott vére által” (20. v.). Ő kötötte össze békéjével mindazt, ami a bűn miatt széthullott, a világot és az embert, hogy Teremtőjével és önmagával belső identitáshoz jusson. A földet az éghez emelte, az eget megnyitotta (Jn 1:51), és a kettő találkozásával, mely feltámadásával, megdicsőülésével és a Lélek közlésével jött létre, olyan egységet teremtett, ami a teremtés végleges megmaradását, lelki-szellemi szintre való eljutását jelentette. Ugyanakkor azonban ez a megállapítás a kolosséi gyülekezetet segíti abban, hogy ne keresse más szellemi hatalmasságoknál a teljességet, mintha ezek Krisztus művét kiegészíthetnék, hiszen a teljesség egyedül Krisztusban van, melyhez senki nem tehet hozzá semmit.

Kol. 1,21–23. A himnusz üzenete az olvasókhoz.Ez a szakasz átvezet oda, amelyben Pál elmondhatja vallomását arról, hogy mit tett ő a gyülekezetért. Közben azonban e három versben a megszólaltatott gyönyörű himnusz gondolatait alkalmazza a gyülekezetre és megmutatja, hogy mindaz, amit Krisztus világot átfogó és megbékítő munkájáról mondott, az számukra nem elmélet, hanem élet és tapasztalat. A legmélyebb teológiai gondolatok is terméketlenek maradnak, ha nem válnak megtapasztalhatóvá a hitben és nem éltetik a gyülekezetet. De Pál éppen ennek az ellenkezőjét bizonyítja: Ti is átéltétek Krisztus megbékéltető művét. A hatalmas Krisztus-himnusz minden üzenete számotokra megnyílt és életté vált. Az Istentől elidegenedett életből, vagyis a gonosztettek hatalma alá bezárt rabságból Krisztus megbékéltette a gyülekezet tagjait és őket hatalmasan átformálta. A földi és testi életbe bezárt emberek egyszerre a mennyei világ kiválasztottai és részesei lettek. Ezt a változást az a Krisztus szerezte meg, akiről a himnusz szólt. Az általánosan elmondott dicsőséges gondolatokat Pál a gyülekezet életében megvalósulni látja, ezért a gyülekezet számára ezek a dicsőséges gondolatok érthetők és megélhetők. Krisztus alkalmassá tette őket Isten országára. Ezért dicsőséges test a Krisztus teste, mert Krisztus a maga művét ezen a földön ebben a testben ábrázolja ki. Az egyház transzcendens valóság, nem ebből a világból való, ezért boldog az, aki elmondhatja: Hiszem, hogy annak én is élő tagja vagyok és örökké az is maradok (Heid. Káté 54).A 21. és 22. versben elmondott gondolat folytatódik a 23. vers intelmével: „Ha ugyan megmaradtok a hitben szilárdan és egyenesen…”. Pál félti a gyülekezetet, mert az evangélium reménysége nem más, mint annak bizonyossága, hogy egyetlen az az üzenet és az az élet, melyet Krisztus ad és ez nemcsak a gyülekezetnek, de az egész teremtésnek, benne minden embernek egyetlen lehetősége, hogy a hiábavalóságból az elmúlhatatlan életre jusson. Ezt a hitvallást mondja Péter a nagytanács előtt, amikor így szól: „mert nincsen senkiben másban üdvösség, nem is adatott az emberek között, az ég alatt más név, mely által kellene nekünk üdvözülnünk” (ApCsel 4:12). Ebben akarja Pál a gyülekezetet megerősíteni.

Kol. 1,24–29. Krisztus közöttetek van, mint a dicsőség reménysége.A gyülekezet abba a boldog állapotba, amiben él, azáltal jutott el, hogy Krisztus meghalt és őket „testében” életodaadásában, szenvedésében megbékéltette Istennel, Isten egész szellemi világával (22. v.). De ennek van egy másik tényezője is és ez a Krisztus szenvedése mellett Pál szenvedése. Különösen hangzik ez a mondat és valóban különös jelentősége van a 24.

versnek, hiszen arra utal, mintha a Krisztus szenvedéseinek még híja lenne, melyet be kell tölteni. Finom különbségtételre van itt szükség, hogy Pálnak ezt a vallomását megérthessük. Krisztus szenvedése, melyet érettünk vállalt, nem szorul folytatásra. Pál ebben az egész levélben azt húzza alá, hogy Krisztus halála és áldozata semmi kiegészítést nem tűr el és nem is igényelhet. Az egész levelet ennek az érdekében írja. De Krisztus szenvedésének van egy másik értelme. Tanúskodni kell arról, hogy Krisztus az egyetlen, aki a megváltást hozza és ez a tanúskodás (mártírium) áldozattal és szenvedéssel jár. Krisztus ezt előre megmondta tanítványainak (Jn 15:18–21) és megmondta külön Pálnak is (ApCsel 9:16). Ez a szenvedés valóban a Krisztus művének a folytatása és Pál vágyódik erre (Fil 3:10), sőt kimondottan örül ennek a szenvedésnek (2Kor 12:10). Hogy fér össze a szenvedés és az öröm, kérdezhetnénk? Nem a szenvedésben gyönyörködik, hanem eljut arra a belátásra, hogy a neki kijutott szenvedés Isten királyságának előrehaladásában az egyház Istentől való kiválasztásának és kibontakozásának egy olyan új szakaszát nyitja meg, mely elképzelhetetlen volt. Éppen általa, sőt szenvedései által születik meg az egyháznak egy új formája, mély Isten tervének egy újabb szakaszát tárja fel. Pál egy másik levélben, az Efézusi levél harmadik részében elmondja, hogy egy új kijelentésnek lett részese és egy eddig fel nem tárt titkot értett meg. Ennek vállalásával van összefüggésben az ő szenvedése. Ez a titok (mysterion) az, amire Pál itt nagyon büszke. Ezt a szót a misztérium-vallások beavatottjai is emlegették és Pál éppen ennek ellenpontjaként fejti ki, hogy ez a titok nem ott van jelen, hanem neki adatott és általa a kolosséi gyülekezetnek is. Mi hát ez a titok? Jézus, tanítványainak így jelölte meg a misszió útját: Jeruzsálemben, Júdeában, Samáriában, egészen a föld végső határáig (ApCsel 1:8). Péter hirdeti az Igét Jeruzsálemben (ApCsel 2–3). Filep prédikál Samáriában (ApCsel 8). De ki prédikál a föld végső határáig elmenően. Ezt Isten Pálnak szánta. Neki nyilatkoztatta ki Krisztus gyülekezetének a titkát (Ef 3:1–9). Az Ószövetség egyetlen prófétája sem ismerte ennek a titoknak, Krisztusnak és gyülekezetének az értelmét. Ez pedig azt jelenti: Izráel bukásából származik az üdvösség a pogányok számára. Ez a nagy fordulat, hogy Istennek Izráellel való közvetlen üdvtörténeti cselekvése időlegesen véget ért. Most teljesedik be Ézsaiás hatalmas látása, amit a 49:6-ban leírt arról, hogy népe által az üdvösséget a föld végső határáig akarja eljuttatni. Ennek az ígéretnek a beteljesedését hirdeti meg Pál az ApCsel 13:46–47-ben. Kezdetét veszi tehát egy új üdvtörténeti korszak és ez a titkok titka: a népek világába, az egész világtörténelembe elindul az üdvösség. Ezért a titokért szenved Pál, mert ennek a titoknak a hirdetése az üdvösség útját nyitja meg a világ népei előtt, többek között Kolosséban is. Kezdődik tehát az egyház születése: Izráelből és a föld minden népéből. Ez Pál szolgálatának és szenvedésének a következménye. Az evangélium általa indul el a pogányokhoz, a népekhez. Ilyen értelemben tölti be Pál Krisztus szenvedésének híját, Krisztusnak minden emberhez, az egész világhoz forduló szeretetének a vállalásában.A titok mellett Pál még egy másik szót használ: dicsőség. Isten Igéjét betölti és teljességre juttatja Pál Isten ökonómiájában a neki juttatott különleges szolgálat révén. Most jut teljességre az Ige, vagyis Krisztus szava és műve, most egy minden eddigi mértéket meghaladó módon. Az Ige a népek világában új csodákat teremt: annak az áldásnak a teljessége jelenik meg a népek között, melyet Isten Ábrahámnak ígért az egész világra vonatkozóan (1Móz 12:3; Róm 15:29). Az áldás eddig ilyen széles mederben nem áradt, ilyen gazdagságban nem mutatkozott meg az evangélium ereje (Róm 1:16; 15:7–13). Ez a dicsőség, hogy Krisztus jelenlétének és a krisztusi mű áldásának minden eddigit meghaladó mértéke érvényesül Pál szolgálata nyomán. Ezt fogalmazza meg a 27. versben: „akinek Isten tudtul akarta adni, hogy milyen ennek a titoknak dicsősége a pogány népek között. Ez a titok az, hogy Krisztus közöttetek van, reménysége az eljövendő dicsőségnek.” Krisztus közöttetek van, mondja Pál és ez alatt azt érti: eddig Isten dicsősége és felséges jelenléte a jeruzsálemi templomban volt, most ellenben egy új jelenlét, Krisztus dicsőségének új gazdagsága élhető át: Krisztus a pogányok között van. Az az isteni teljesség van jelen, amely egyszer a Jelenések

könyve szerint az egész világot betölti (Jel 21:3–4). Ennek az isteni dicsőségnek az előlege most már nem Izráelben, hanem a pogány népek között van. Eddig Izráel kiváltsága volt ennek az isteni jelenlétnek és dicsőségnek a népek között hordozása (sekina), most ezt a pogány népek kapták meg örökségül és ez éppen Pál igehirdetése által nyílik meg. Ezért látja Pál a maga szenvedését ehhez a dicsőséghez képest, mely itt van és egykor még fenségesebben beteljesedik parányinak és jelentéktelennek (2Kor 4:16–17). A 28. versben Pál háromszor használja ezt a szót: minden ember. Ezzel adós Pál minden embernek, hogy közölje velük Krisztust, mert Krisztus most már az övék lehet. Ezt végzi teljes odaadással úgy, hogy Krisztus erejéhez hozzáteszi életének teljes odaadását és így kerül Krisztus szenvedése mellé az ő szenvedése. Krisztus így hatja át szenvedését és így hatja át erejét is. Pontosan ez a kettő elválaszthatatlan egymástól. Éppen Pál szenvedései között jelenik meg Krisztus nagy ereje (2Kor 12:1–10). Stanley Jones mondta egyszer: „Nem tudom, hol kezdődik az életemben Krisztus és hol végződőm én, és nem tudom, hol kezdődöm én és hol végződik Krisztus.” Pál ebben a kis szakaszban ezt éli át, elénk példázva a Krisztusban való szolgálat szenvedését és minden mértéket meghaladó szépségét.

Kol. II. RÉSZ

Kol. 2,1–7. Pál küzdelme a gyülekezet állhatatosságáért.Pál élete hatalmas küzdelem. Ennek alapja az, hagy Krisztus ereje hatalmasan munkálkodik benne. Ezzel fejeződött be az első rész. Ez a küzdelem nem valami heroikus magamutogatás, hanem ez Krisztus harca azért, hogy az ő ügye ezen a világon tisztán és teljesen kibontakozzék. Pálra rá van bízva az evangélium, a világ megváltásának nagy ügye és ebben a szolgálatban részestársak a gyülekezetek. Akkor is, ha ezek a gyülekezetek nem általa jöttek létre és őt személyesen nem is ismerik. De mégis Pál a Krisztustól kapott megbízás és a benne munkálkodó isteni erő révén minden gyülekezetért érzi a felelősséget. Ezt a vallomást mondja el most Pál a kolosséi gyülekezetnek. Fontos, hogy e levél révén egymásra találjanak, mert Pál nekik is tud valamit nyújtani abban a harcban, amiben állnak.Pál ismeri a gyülekezet. harcát Kolosséban. Amit nekik nyújtani akar, az ebben a két szóban van: szeretet és ismeret. Az igazi közösség Istennel és egymással erre a két tartóoszlopra épül. A kiindulópont az, hogy Pál bátorítani akarja a gyülekezetet. A bátorítás olyan ajándék, melynek nyomán az ember egész benső világa ingadozás nélkül, kétféle húzás nélkül belső egységre jut. Ha az ember önmagával belső azonosságba kerül, a másokkal való közösségre is alkalmas lesz. A szeretet így már valóságos erőt képvisel, mögötte áll az ember egész elrendezett benső világa. Így tud adni és elfogadni, vagyis a szeretet hatalmas kötelék lesz, mely összefogja a közösséget és nem engedi széthullani.A bátorításból kiindulva a szereteten át az ismeretig érkezik el Pál, mert hiszen a közöttük lévő szeretet Isten és a Krisztus titkába való belegyökerezés által lehet valódi erő. A szeretet gyökere ugyanis ez az ismeret. Ismeret azonban kétféle van. Van vallásos és bölcseleti ismeret, mely hasonlattal élve olyan, mint a ciszternában összegyűjtött víz, mások gondolatait tartalmazza, azaz közvetett. Van azonban hitbeli ismeret is, mely olyan, mint az élő víz, a forrás nyújtotta víz, mely mindig élő és éltet közvetlen módon A gyülekezetben most éppen választani kell: a titkos ismereteket ígérő tanítók nagy rábeszéléssel ajánlott ciszterna-vize, vagy az evangélium által ígért élő víz között. Pál ebben szeretne segíteni. Az igazi ismeret Isten titka, azaz önmaga megnyílása és közlése Krisztusban, mely valódi életközösséget teremt. Olyan ez az ismeret, melyből nem sejtett élet árad. „Hej, minden elmélet száraz, barátom, csak az élet aranyfája zöld” – mondja Goethe a Faustban és ez nagy igazságot rejt. Az élet fája az igazi titok, ez Krisztus, akiben a bölcsesség és ismeret minden kincse el van rejtve. Ő az Isten életét közli, vagyis igaz ismeretet nyújt, mely életközösség és részesedés

Isten szellemi világából. Ahogy a példázat szerint rejti a szántóföld a kincset (Mt 13:44), úgy rejti Krisztus az ismeret kincsét. Nem kínálja úgy magát, mint ama öntelt, gnosztikus tanítók, hanem elrejti a kincset. Csak aki alázatosan megy hozzá, az találja meg és annak számára az öröm kiapadhatatlan forrásává válik. Ez az ismeret, melyről Pál beszél, Isten és Krisztus közösségébe von és e közösség egész gazdagságát nyújtja. Ez az ismeret abban mutatkozik élőnek, hogy örömöt sugároz, ez pedig újabb szeretetre tesz késszé és képessé. Így él a gyülekezet, egy egész közösség ebből az igazi ismeretből, melynek révén Isten szeretetébe ölel és az egymással való szeretetközösségben megtart.Pál látja, hogy a gyülekezet erre a Krisztusra épült, ezért beszél a közöttük lévő szép rendről és hitük szilárdságáról. Az új élet szép rendje a belső élet gazdagságából gyűrűzik kifelé, megteremtve a belső és a külső világ egységét. Mivel pedig ez a Krisztusba rendeződés már megtörténik, a hatodik és a hetedik vers felszólítást tartalmaz: benne maradni, meggyökerezni, felépülni, megerősödni, hálaadásban bővölködni. A növekedésnek nincs vége, mert a Krisztus ismeretének gazdagsága végéremehetetlen (Fil 3:7–8). Ezt a két verset (6–7) az írásmagyarázók közül már többen a következő szakaszhoz sorolják, mintegy annak bevezetőjéül. Mindenesetre e két vers a következő hatalmas vita alapját villantja fel. E versekben három kép fonódik össze: a növekedő fa, a jól megalapozott és továbbfolytatott építés és a biztosan összetartó szerkezet. A beteljesedésnek és növekedésnek, vagyis a táguló és gazdagodó életnek pedig a hálaadás a jele.

Kol. 2,8–15. Krisztus maga a teljesség.A keresztyének lelkileg fogékony emberek lettek, mert egy másik szellemi világ valóságával Krisztusban találkoztak. Ezért figyelmezteti Pál őket, hogy ezt a fogékonyságukat és nyíltságukat ne adják oda idegen célokra. Találó kifejezés: valakit foglyul ejteni, azaz a benne lévő vágyat, mely a tanulásra és a teljességre való jutásra igyekszik, megragadni és ezen át idegen utakra vezetni, sőt labirintusba juttatni, ahol egyenesen eltéved. Korunkban különösen az okkultizmus, továbbá a keleti tanok iránti naiv ámulat sok embert ragad meg és hajt ismeretlen célok felé. A mai szinkretista kínálat segít megérteni azt a veszélyt, mely Kolosséban a fiatal keresztyénekre leselkedett. Akik őket bölcselkedéssel (filozófiával) a céltól eltávolították, csupán annyit tettek, hogy Krisztus mellett még más szellemi valóságokra is felhívták a figyelmet és a több élet lehetőségét az ezekkel való találkozásban mutatták fel. Pál soha nem tagadja azt, hogy más szellemi valóságok is vannak: „Mert ha vannak is úgynevezett istenek akár az égben, akár a földön, mint ahogyan van sok isten és sok úr, nekünk egyetlen Istenünk az Atya, akitől van a mindenség, mi is őérte, és egyetlen Urunk a Jézus Krisztus, aki által van a mindenség, mi is őáltala” (1Kor 8:5–6). Pál apostol tehát megvallja ezeknek az isteneknek a létét, de messze távollévőnek mutatja az egyetlen Istentől és Úrtól. A Kolosséban lévő gnosztikus filozófusok viszont Krisztus mellé szerették volna helyezni ezeket a más minőségű szellemi valóságokat.Kik voltak ezek a tanítók és mit ajánlottak? Nem nevezi meg őket, így csak általánosságban állapíthatjuk meg, hogy valószínűleg a zsidó törvényeskedéssel és keleti aszketizmussal párosult pogány ismeretrendszerrel, az ún. gnózissal van dolgunk a Kolosséi heresisben. Ebben, különösen a nagyon elterjedt válfajában, a valentinianiban a szellem és az anyag és így az Isten és a teremtett világegyetem közti ellentét volt a gondolati keret. Így az a veszély fenyegetett, hogy a gnosztikus tan aláássa a legalapvetőbb keresztyén dogmákat: a teremtésről, az inkarnációról és a Krisztus közbenjárói tisztéről szólót. Mert ha Isten és az anyagi világ nem jöhetnek egymással érintkezésbe, akkor az Ige nem lehet testté, és így nincs lehetőség Isten és az ember egymással való találkozására, legfeljebb – ahogy ők állították – szellemi közvetítő lények végtelen során át. Ezek a közvetítők a hét égi szféra (Nap, Hold, Merkurius, Venus, Mars, Jupiter és Saturnus) archónjai, fejedelmei voltak, és ezeket nevezi a levél későbbiekben „őselemeknek” vagy elemi erőknek.

A „világ elemei” vagy „elemi erői” (stoicheia) pontos jelentését nehéz megállapítani (8). Érthetünk alatta anyagi dolgokat éppen úgy, mint személyi lényeket, elvont értelmi igazságokat és emberek hagyományait, az anyagi világ összetevőit és az égitesteket, de szellemi lényeket, angyalokat, jókat és rosszakat is (vö. Gal 4:3.9; Zsid 5:12). Itt is, mint a galaták esetében, valószínűleg a csillaghatalmakat értette az apostol, melyek meghatározták a pogányok életét, valóságosan rabszolgájukká tették őket.Ezeket szolgálták azok, akik nem jutottak el Krisztusban ilyen szabadságra. Voltak gondolatrendszerek, melyekben a tűz, víz, levegő és a föld részesültek hasonló tiszteletben „őselemek” néven. Pál állítja mindezekkel szemben, hogy a világ Krisztus által teremtetett, és nincs magasabb bölcsesség ezekben a lényekben, mert Krisztusban van a bölcsesség és ismeret minden kincse (Jub. Kommentár 1968. 272; a világ elemeit vizsgálja tanulmányában dr. Bolyki János, Ref. Egyház, VIII., 87.).Pál apostol nem elemzi ezeket a tanokat, hiszen nem az a döntő, hogy mit ajánlanak, minek a tartalma korról korra változhat. Pál válasza ez: Krisztusban benne lakik az istenség egész teljessége…, ti is benne vagytok beteljesedve… (9). Krisztus tehát felülmúlhatatlan abban, amit nyújt és abban, ahogy mindez az emberi életet érinti. Az ember a teljességet keresi (pléróma), és ez a teljesség Krisztusban van. Ez azért felülmúlhatatlan, mert Isten az ő világának egész gazdagságát egyedül Krisztusban adta az embernek. Minden filozófia egy létrán igyekszik felfelé a teljesség irányába, de Isten emberileg elérhetetlen. Viszont Isten szeretetből megnyitotta magát és tetszett neki, hogy a maga teljességét Krisztusban az embernek adja. Ez tehát nem az ember által elért teljesítmény, hanem ajándék. Olyan ajándék, amelyben a teljesség benne van. A sómatikós szó fordítása elég nehéz. Régen így olvastuk: „testileg”, az új fordítás ezt hozza: „oszthatatlan egységben”. Még egyszerűbben is lehet ezt mondani: valósággal. Ellentétben mindennel, ami látszat. Nem valamiféle szubsztanciában, hanem Isten tevékenységében, cselekvésében, Jézus személyében, földi létében, feltámadott lényében, megfogható valóságában (a sömatikös szó pontosan erre utal) van jelen a teljesség. Mire van szükségünk földön vagy égen a feltámadott Jézus személyén, jelenlétén túl?Mindennek van egy próbája, és ez a próba az emberi lét (10). Az emberi lét a teljességre vágyik. Az ember a teljességet akkor nyeri el, ha többé már nem éhes és nem szomjas, mert betelt. Jézus ezt ígéri és ezt adja Jn 6:35 szerint, valamint az ApCsel 2:4 szerint. A földön a teljesség nem érhető el emberileg. Az élet töredékes, csak egy-egy szeletét, egy-egy területét tudjuk átfogni és birtokba venni, ezért örökre elégedetlenségre és szomjúságra, vagyis a hiábavalóság érzésére volnánk kárhoztatva. De Isten Jézusban a töredékes emberi életet az eszkhatológikus teljesség világával ajándékozza meg. Ami Jézusban az örökkévalóságban a miénk lehet, azt Isten a Lélek által már előlegként nekünk adja. Ezért Jézusban az élet nem hiányos, hanem teljes. „Nekem az élet Krisztus” – ez a vallomás az embert bevezeti Isten világának emberileg elérhetetlen, de a Lélek által mégis elérhető teljességébe. Ezért, amit Pál mond, az nem elméleti igazság, hanem a gyülekezetben megélt, kipróbált valóság. Nem csak az egyén, hanem egy közösség hordozhatja ezt az ígéretet. Krisztus a maga plérómáját az egyháznak adta, és ez az egyház dicsősége (Ef 1:23). Óvja tehát az olvasókat Pál attól, hogy ezt a dicsőséget bármivel felcseréljék.Krisztus a feje minden fejedelemségnek és hatalmasságnak. Azok a szellemi lények, melyek olykor önálló tevékenységhez jutnak, és egy-egy filozófiai vagy vallási tanban testet öltenek, látszatot mutatnak. Krisztusban azonban nem látszat szerint van a teljesség. Krisztus a feje minden szellemi nagyságnak és hatalomnak, és ez győzelmes válasz a titkos tanok minden ajánlásával és kihívásával szemben. A kulcs Krisztusnál van és ez a kulcs minden zárat kinyit (Jel 1:17). Ez olyan üzenet ma, ami milliókat tehet szabaddá és életképessé a hitben. Krisztus valóban a szellemi világot nyitja meg, anélkül azonban, hogy ennek a földi világnak és életnek a feláldozását kívánná, vagyis egészséges emberi életet nyújt. A jövő és a jelen, a test és a szellem egységét és egyenlőségét hozza, vagyis kiegyenlítődést hoz létre. Ő a fej, mely

mindent egybefog. Pál apostol tehát nemcsak a gyülekezet megtalált boldogságát félti, hanem az ember lelki egészségét, a világ egyensúlyát, békéjét is.A következő versekben Pál azt a teljességet mutatja meg nem elméletben, hanem a hitben megélt, megtapasztalt valóságban. Három gondolat fonódik össze, mint valami finom fonatban, elválaszthatatlanul: a régit levetni (1), eltemetni (2), az újat felölteni (3), (11–13). Ez történik a körülmetélés, a keresztség, az új életre való megelevenedés, a feltámadás által. Nem lehet bizonyítani, hogy Kolosséban valami misztériumszerűen véghezvitt körülmetélést lehetett volna, felfedezni, Pál mégis a körülmetélés képét használja, hogy az embernek a testi létből, vagyis a „bűn testéből” (Róm 6:6) való szabadulás lehetőségét megmutassa. A testi körülmetélés csak a külsőt érinti, a bűnhöz való kötöttségéből azonban az embert kioldani nem tudja. Krisztus ellenben vállalta a törvénynek való alávetettséget, így ő jelenti számunkra a bűnnek való elkötelezettségből a szabadulást. Ahogy a bőr egy részét elvették a körülmetélésben, így bújhat ki az ember mintegy a bőréből, börtönbe bezárt létéből, a törvényhez kötött szűkösségből a Krisztus isteni létének a tágasságába. Krisztus vállalta értünk a törvénybe zárt szolgai létet (Fil 2:5kk.), hogy mi az ő királyi létét ölthessük magunkra. Ha Krisztussal egyesülünk, földi létének, ember létének haszna ránk árad.A keresztségben Pál a Krisztussal való együtt meghalást és együtt megfeszítést fejezte ki, vagyis halálába való belépésünket. Ebben a levélben most a vele együtt való eltemetést hangsúlyozza. A keresztségben életünket egészen odaadjuk Krisztusnak, akárcsak ő a halálban egész valóját átadta Istennek. A keresztség által az ember leteszi egész személyiségét, mely az Isten elleni lázadásra van szervezve és irányozva. Más szóval: lemondunk az élethez és magunkhoz fűző tulajdonjogról és az ő uralmát fogadjuk el magunk felett. Ez pedig egy új létezés megtalálásához vezet, új életérzést támaszt, mert ezáltal Krisztus a létezés alapélményét kicseréli bennünk, hogy a világ körül forgó gondolatok és érzések helyét a Krisztushoz kötődő új gondolatok és érzések foglalják el. Ez az a lelki elevenség, vagyis a Krisztussal való „együtt megelevenedés”, egy olyan életnek a megnyerése, melynek éltető forrásai ugyanúgy mennyeiek és szellemiek, mint ahogyan Krisztust a Lélek támasztotta fél (Róm 8:11). A feltámadás Krisztusnak az isteni erőkbe és dicsőségbe való beöltözését jelentette (2Kor 13:3–4), számunkra pedig a feltámadás olyan életközösséget jelent Krisztussal, amiben a feltámadás eljövendő erői jelen életünkbe beáradnak. Krisztus már most nekünk adja feltámadásának dicsőségét, mintegy előlegként. Ezért lehet „beteljesedésről” beszélni a Krisztushoz kapcsolódó hitben, mert ami a jövendőben lesz valóság, feltámadása által a jelenbe érkezik el. Ez viszont kibékíthetetlen ellentétet jelent mindenféle filozófia és vallásos gnózis által mutatott úttal.Az apostol még egyszer a 14. és a 15. versben ez utóbbi gondolatot akarja aláhúzni. Itt olyan érvelés szólal meg, mely Krisztusnak a fejedelmekkel és hatalmasságokkal való diadalát fejezi ki. A 14. vers azt mutatja, hogy az embert vádoló adóslevelet Krisztus eltette az útból. Ennek hátterében az a gondolat áll, hogy keresztre feszítés esetén a vádat minden esetben odaszegezték a keresztfára, hogy mindenki olvashassa. Jézusnál azonban ilyen vád nem volt, a keresztre tehát egy másik vád került: az embert vádoló írás. Ezt hordozta el Jézus értünk és ezt tette félre az útból. A Sátán olyan szellemi hatalom, melynek egyik ereje, Isten gyermekeinek a vádolása, kárhoztatása. A szégyent és az elvetettséget azonban Krisztus magára vette és minket ettől megszabadított. Ki vádolna, ha Krisztus igazzá tett, mégpedig a vád okát, a vádiratot is megsemmisítette (Róm 8:33–34). Krisztus ugyanakkor ezeket a hatalmakat meg is szégyenítette, és mint foglyokat megkötözte keresztje által. A győzelmes hadvezér szokás szerint a legyőzötteket látványosan maga mögött hajtván semmisnek nyilvánította. Így Krisztus is feltámadásával látványosan és nyilvánosan szemlére tette és megmutatta a szellemi hatalmasságoknak az alávetettségét. Ha tehát e hatalmak Krisztusnak alá vannak vetve legyőzetvén, és Isten őt ezeknek is fejévé tette, akkor tehát hogyan adhatnának Krisztusnál gazdagabb életet és hogyan lehetne őket kegyeik és szolgáltatásaik

miatt keresni, mikor a keresztyének az uraknak Urát és a királyoknak Királyát ismerik és követik. Isten mindent és mindenkit Krisztus lába alá vetett (Zsid 2:8) és őt tette ezeknek fejévé (Ef 1:21–22).

Kol. 2,16–23. Ahol az Úrnak Lelke, ott a szabadság.Az előző részben Pál megmutatta a Krisztussal való életközösségnek azokat az alapjait, amire – mintegy a történelemben befektetett isteni fundamentumra – építeni lehet. Ebben van adva a „teljesség” valóságosan, lényegét tekintve. Ebből azonban következik egy új kegyesség. Ezt a kegyességet a szabadság hatja át. Nem szabad tehát a Krisztusban való szabadság helyett a törvényesség szolgaságába lesüllyedni. Ami Lélekben kezdődött, azt nem szabad testben befejezni (Gal 3:3). Pál most ezért küzd. A szabadság sokszor olyan merész ajándék, hogy Isten népe sem meri vállalni. Pál előző leveleiben a Római és a Korinthusi első levélben a szeretet mértékét tartotta fontosabbnak és a gyengébb testvérhez való alkalmazkodás érdekében arra kérte a gyülekezet tagjait, hogy szabadságukról is mondjanak le (Róm 14; 1Kor 8–10). Itt azonban más tanácsot ad. Itt nem a gyülekezet két rétege áll szemben egymással, hanem egy Krisztustól idegen filozófia és a Krisztusban való élet megvalósulása, gyakorlatban való megélése, ezért Pál engedékenysége teljesen hiányzik. Ha Pál most engedékeny lenne, ez azoknak a hatalmaknak az elismerését jelentené, amelyeket Krisztus legyőzött. Ezek a hatalmak ugyanis követőiktől kiskorúságot, bizonyos elemi parancsoknak való engedelmességet kívánnak. A különös azonban az, hogy akiket Krisztus királlyá tett, milyen könnyen engedik magukat szolgává tenni.Milyen kegyességről van itt szó? A test aszketikus, emberi erővel történő megfegyelmezése itt az alaptörvény. Ennek első megnyilatkozása az étel és az ital fogyasztásának bizonyos korlátozása, pontosabban ezeknek csak bizonyos tisztasági előírások mellett történő élvezete. Pál azonban ennek határozottan nemet mond. Nem azért teszi ezt, mintha maga nem élne állandóan Krisztus követésének fegyelme alatt, azaz önmagával szemben kemény önmegtartóztatásban (1Kor 9:24–27), hiszen szolgálatának érdekében a Krisztusért való szenvedés minden terhét testében hordozza el (Kol 1:24; 2Kor 12:5–10), és magának semmi előnyt és jogot nem vesz igénybe. De itt másról van szó. Amiről itt szó van, az nem egyenlő a Pál által vállalt aszkézissel. Itt emberi erőből történő, emberi, vallásos célokért való lemondásról, megnyomorításról, az emberi életnek önmagáért való korlátozásáról van szó, mintha az üdvösségnek ilyen ára lenne. Ez a kegyelem lerombolása és a jézusi ajándék – mely az örök életet a kegyelem alapján ingyen nyújtja (Róm 6:23) – semmissé tétele. Pál, aki az evangélium szabadságáért harcol, itt nem hajlandó kapitulálni. Amíg Jézusért minden önmegtagadás üdvös, addig Jézus nélkül minden ilyen kísérlet átok alatt van.Szó van még a következőkben az embernek önmagával szembeni aszketikus magatartásán túl az istentiszteletnek olyan gyakorlásáról, mely nem a kegyelem alapján történik. Különbséget tesznek napok, időszakok között, mintha az egyik üdvöt, a másik átkot hordozna. Szó van angyalok tiszteletéről, mintha rajtuk keresztül Isten jóindulatát lehetne megszerezni. Pál viszont jól tudja, hogy az istentisztelet nem emberi módon valósítható meg, hanem Jézusban hajolt alá az Isten és nyitotta meg a maga világát, hogy Jézusban vigyük egész életünk odaadását őelé. Ha az ember a maga cselekedeteivel akarná az eget megnyitni, vagy angyali lények segítségül hívásával tenné ezt, Isten megtörtént tettét vonná kétségbe és ez bálványimádás. Pál ezért az angyali lények segítségül hívásának nemet mond. Ha akár mennyből való angyal hirdetne mást, vagy helyezné magát Jézus elé, legyen az átkozott (Gal 1:8), hirdeti merészen. Ezért ítéli el azt, aki „angyalok tisztelésében” tetszeleg (18). Hasonlóan mond ítéletet a látomásokat hajszolókra, vagy az arra hivatkozókra. Ezt éppen ő mondja, aki a látomások világában otthon van és nagy kitüntetésnek veszi azt (2Kor 12:1–4). De ezek a Krisztussal való közösség alapjára épülnek és Krisztus ajándékai számára. Mindaz tehát, ami Krisztusból nő ki, Isten ajándéka, ahol Krisztus a fő, ott minden az ember

szabadságát szolgálja, de ahol Krisztuson kívül történik az ember aszkézise, az angyalok tisztelete és a látomások hajszolása, ott az ember önteltségéről és felfuvalkodottságáról van szó, nem pedig az Isten ajándékainak a kegyelemben való elfogadásáról és azok élvezéséről (17–19).De akkor hogyan lehet ezektől megszabadulni? Pál egyszerűen így látja és fogalmazza meg ezt: „meghaltatok a Krisztussal” (20). Krisztusban a világ vallásos öntörvényűsége vagy a szellemi világ öncélú keresése mind túlhaladottá lett. A világ elemei nem lehetnek az élet és a vallás megterhelői. Ezek az elemek azok az emberi és vallásos életalapok, ahonnan az ember elindul, és isten- és vallásalkotó fantáziájában megteremti magának azt a rendet, mely szerinte az életet és a világot egybefogja. Ezek az elemek a föld építőkockái lehetnek, de Krisztusban nézve csak e világnak a körébe tartozó hiábavalóság, vagyis Krisztusban már nem bírnak számunkra lekötelező erővel, lelkiismeretünket megterhelő paranccsal.De ez még nem a teljes igazság. Nemcsak megszabadított Krisztus ettől, de meg is mutatta ezek veszélyességét és lelki kártékonyságát. Mindez az ember felfuvalkodottságát eredményezi: az ember olyan akar lenni, mint az Isten: jónak és rossznak a tudója. Ahelyett, hogy az ember Krisztusból élne, kezébe veszi üdvösségének alakítását, akárcsak az első emberpár az Édenben. Ezek a parancsok és vallásos gondolatok az embert Krisztustól elviszik és elszakítják. Isten féltőn szerető Isten és nem engedi, hogy övéi a maguk választotta istentisztelet útjain elveszítsék az életet és a boldogságot. Harcol a bálványok ellen, az ellen, hogy az ember képet és szobrot csináljon magának, avagy gondolatrendszereket, amelyekbe istenét avagy isteneit megalkotja és bezárja. Az elemekről szóló tanítás is idetartozik. A rész utolsó mondata jelzi ennek az egész útnak végső hamisságát és tévedését: öntelt felfuvalkodottsághoz vezet. Odavezet, hogy az ember önmagának lesz az istene, hogy az ember magának lesz a törvénye és saját maga akarja magát törvényeivel megváltani. Az öntelt felfuvalkodottság nem más, mint az önmegváltás gondolatának képzete és egyben lehetetlensége. Ennek az útnak a végső eredménye ott látszik, amikor Izráel vezetői ezt mondták: „Nekünk törvényünk van és a mi törvényünk alapján meg kell halnia…” (Jn 19:7). Az ember a vallás törvénye alapján Krisztust feszíti meg. Ezért harcol Pál szenvedélyesen, az Isten szenvedélyességével, hiszen két lehetőség van: Vagy Krisztussal meghaltak ezeknek a filozófiai és vallási gnosztikus kísérleteknek, vagy Krisztus hal meg ezek révén. Ezek ugyanis a „test” vonalán, az ember önmegváltásának a körében hatnak, de Krisztussal ellentétesen. Ezért akik Krisztussal meghaltak, felismerik ezeknek a veszélyét, mások ellenben a csapdába, a kísértésbe belépnek, hiszen ez a válogatás és ez az igényes, törvényes életvitel bölcsességnek látszik, de azoknak az ószövetségi törvényeknek a körébe tartozik, melyek mint árnyék előremutatnak az Eljövendőre. „Hiszen ezek csak árnyékai az eljövendő Krisztusnak, aki a valóság” (17). A valóságtól, a testtől, mely a Krisztus (szó szerint: sóma tou christou és a „test” a görögben a teoretikus eszmékkel való ellentétben a konkrét valóságot jelenti), és ebben benne van a testetöltése, halála, feltámadása, az egyházban a Lélek által való újra megtestesülése, a keresztyén ember semmiért nem szakadhat el. A Krisztus teste Krisztus valósága, a kegyelem teljessége, mely az Isten eljövendő szellemi világával való teljes közösséget is magában rejti, ezért ehhez semmit nem kell tenni. Ez a gondolat vezet át a harmadik részhez.

Kol. III. RÉSZ

Kol. 3,1–4. Az új élet: Krisztus bennünk – mi Krisztusban.Pál előzőleg a Krisztusban való meghalást hangsúlyozta, mely a, keresztyén élet alapja. De ennek a Krisztusban létnek a másik oldala a pozitív oldala: a Krisztusban való feltámadás. Pál megmutatta a 20. verstől a Krisztusban való meghalás következményeit, most pedig a

Krisztusban való feltámadás távlatát villantja fel. Ez a négy vers hallatlan merész megállapítással kezdődik: „Ha tehát feltámadtatok a Krisztussal…” (1). Nyilván ez a megállapítás folytatása és ellenpontja annak, ami a 2:20-ban így hangzott el: „Ha tehát Krisztussal meghaltatok…”. Érthető tehát, hogy ez a négy vers hallatlan szellemi gazdagságot tár elénk, hiszen nem kevesebbre vállalkozik az apostol, minthogy ebben az egész keresztyén élet új irányát, pozitív töltését tárja fel. A második rész utolsó szakaszában a hangsúly ezen volt: Nem, azaz ne vegyenek részt az álkegyesség Krisztussal ellentétes megnyilatkozásaiban. Most pedig a hangsúly azon van, ami az Igen, Vagyis az apostol arra válaszol, hogy miben található a Krisztusban megnyert új élet kegyessége.Az odafelvalókat keressétek” – hangzik a parancs. A második részben a figyelem a „testre” irányult, vagyis azokra a kísérletekre, amiben az ember próbálja magát megváltani. Ezt jelöli a „test” szóval az apostol. Most ellenben egy új irány jelentkezik és ez felfele mutat. Krisztus egész műve ebben a szóban ragadható meg: felülről. Jézus ezt mondja magáról: az Emberfia a mennyből szállott alá és a mennyben van (Jn 3:13). A kenyér, mely ő maga, hasonlóan a mennyből szállott alá (Jn 6:41). A meglepett Nikodémusnak azt mondja: „Ha valaki felülről nem születik, nem láthatja az Isten országát” (Jn 3:3). Majd a zsidókkal való vitában ezt mondja magáról: Én onnan felülről való vagyok, ti innen alulról valók vagytok (Jn 8:23). Jézusnak fentről való származása, mely ellentétben áll azzal, ami e világból való, életművének és megváltásának egész irányát, jellegét, minőségét meghatározza. Minden vallás a földről tör az ég felé, Jézus ellenben az eget nyitotta meg és hozta a földre (Jn 1:51). „…azokat keressétek, akik odafent vannak… Az odafennvalókkal törődjetek” (1–2), ezek a kifejezések a mennyei irányultságot jelentik. Nem a földtől és az embertől való elfordulást, nem az élet és a világ megvetését fejezik ki ezek, ellenkezőleg: olyan ajándékoknak a földre jövetelében elkötelezett a keresztyén ember, amelyek Krisztus feltámadásában mintegy elindultak a föld felé. De amint először Krisztus volt a hídfőállása az égi világnak és a mennyei javaknak, ma ez a keresztyén ember feladata. Nem parancsokat teljesít, hanem ajándékokat közvetít. Krisztus úgy ment el, hogy ajándékokat ígért tanítványainak (Ef 4:9) és az egész világnak. Ezért a keresztyéneknek az a méltósága, hogy a Krisztus mennyei erőit és az ég szent javait hordozzák és nyújtsák. A kolosséi tanítók az „élet teljességével” dicsekedtek, Pál ellenben azt hangoztatja, hogy az élet teljessége a Krisztus feltámadásában nyílt meg. Nem a mennyei és a földi, az anyagi és a szellemi, a testi és a lelki dolgokat állítja itt Pál szembe, hanem a két kegyességet. Az egyik földi fogásokkal akarja az eget elérni, a másik egy megnyílt ajtón át az ég javait engedi és segíti a földre érkezni.Ennek a kegyességnek csak az egyik fele ragadható meg ebben: Krisztus bennünk, a másik fele: mi Krisztusban. A menny a földre jött, ez az első, amit Pál mond. A másik pedig az, hogy mi a mennyben vagyunk Krisztusnál, Krisztusban. Az égben, ahol Krisztus van, ott vannak a hívők elrejtve benne. A mennyei lét tehát részben már az új élet valósága, részben pedig ígéret. Még nem kaptunk meg mindent. Életünk olyan titkot rejt, melyet kívülállók nem is sejthetnek. Jézus ezt mondja tanítványainak: „de ne annak örüljetek, hogy a lelkek engedelmeskednek nektek, inkább annak örüljetek, hogy a nevetek fel van írva a mennyben” (Lk 10:20). A mennyben nevünk van, tudnak rólunk, vagyis életünk van. Hatalmas ígéret ez, hiszen azt jelenti, hogy az élet, melyet Krisztus adott, elveszíthetetlen, mert el van rejtve nála és benne. Másrészt azt is jelenti, hogy még nem is tárult fel egész gazdagságában, amit Isten nekünk készített. Még nem tudjuk, mivé leszünk, még vár az ígéret: „Amiket szem nem látott, fül nem hallott, embernek szíve soha meg nem sejtett, azokat készítette Isten az őt szeretőknek” (1Kor 2:9). A feltámadás tehát egyszerre ajándék és ígéret: itt van és lesz (1Jn 3:2; Lk 20:34–36). Láthatóvá lesz a Krisztusban való dicsőség, sőt ezt fel is fogjuk ölteni. Kálvin ezt írja: Míg Krisztus meg nem jelenik dicsőségben, addig életük elrejtett élet marad, azaz: hitben és reménységben eltelő élet. De „nemcsak a világ megítélése szerint, hanem saját érzékeik számára is, mert ez az elrejtettség szükséges próbája reménységüknek, mely arra

serkenti őket, hogy a haláltól való fenyegetettségükben életüket másutt keressék, mint a földi világban”. A második részben ismertetett kegyességnek nincs ígérete, nincs jövője, mert az ember vallásos erőlködésével a mennyet nem szerezheti meg, pedig enélkül minden hiábavaló. A Krisztus feltámadására épülő kegyesség legértékesebb része pontosan ez a jövendő, ez az eljövendő dicsőség. Pál tudja, hogy csak ebben a reménységben lehet élni és küzdeni (1Kor 15:58; 2Kor 4:16–17). Aki azonban ezt a jövőt, vagyis a világ megváltását várja, az mer a világért bátran tenni is, mert tudja, hogy ez a munka nem hiábavaló. A hívő embernek az új életre való feltámadása magában hordja az egész világ megújulásának a reménységét (Róm 8:18–23).

Kol. 3,5–11. Az új élet harca.Ez a Krisztusban bemutatott élet az ajándék, de egyúttal az ember egész odaadását is igényli. Az átalakulást Krisztus feltámadása végzi el bennünk, de ennek megvalósulása nem választható el a hívő ember hitben vívott harcától. Az új élet harcban áll a régivel, amint Krisztus egész élete harc volt a világgal. A Krisztussal való közösség azt jelenti, hogy Krisztus szövetségese leszek, így számomra is érvényes, amit Krisztus a követőitől kér és vár: „Ha valaki énutánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel naponként a keresztjét és kövessen engem” (Lk 9:23). „Ha valaki hozzám jön és nem gyűlöli meg… még a saját lelkét is, nem lehet az én tanítványom” (Lk 14:26). Krisztust nem lehet követni anélkül, hogy az ember Krisztussal szövetségben ó embere ellen ne fordulna. Az új élet nemcsak Krisztusba való beplántálás, hanem a régi fokozatos kiszaggatása is. Ez azonban semmiféle közösségben sincs azzal az aszkézissel, önsanyargatással, amit a tévtanítók hirdettek. Itt ugyanis semmi sem történik önmagáért, öncélúan, ha nem a megnyert új életért. Nem azért harcol a hívő, hogy valamit megnyerjen, hanem azért, mert megnyerte. A lemondás, az új élet megtalálásának örömében megy végbe (Mt 13:44–46).Itt látjuk újra, hogy Pál mit ért ez alatt: „földi” (5). Ami földi – Pál gondolata szerint –, az az újjászületés nélküli ember jelenségvilágából való, vagyis testi, de nem szellemi. Nem a földi tagokat kell naponként öldökölni, hanem azt, ami benne földi. A gyülekezet „fenn” él, a fentiek vonzásában, de egy ellenerő is jelentkezik, mely földi vonzás és ez a test tagjainak földi irányultsága. Krisztus a testet magának igényli, de az ember ezt a teljes odaadást ki akarja kerülni, mert a test tagjai ezzel ellenkeznek. Itt van a harcnak az értelme. Egy bizonyos életirány ellen küzd Pál és kívánja, hogy a gyülekezet ezt a küzdelmet folytassa, ki-ki a maga testében. Ezek a bűnök az akkori élet és az akkori világ jellegzetes rákos daganatai, amelyek az életerőt elszívják és az embert beteggé teszik. Paráznaság, tisztátalanság, szenvedély, gonosz kívánság, kapzsiság, ami bálványimádás – a pogány világ ezekben élte ki az ember és a test öncélúságát. Ha magasabb célja nincs az embernek és a testnek, akkor alantas vágyainak él, a lefelé húzó erőknek enged. A keresztyének azonban Krisztusban mennyei célokat kaptak és testüket minden ízében és teljes egészében eme célok szolgálatába állítják. Ez a küzdelem folytatódik az ember belső érzelemvilágában is. Harag, indulat, gonoszság, istenkáromlás, gyalázatos beszéd. Krisztusban nemcsak új célokat kap az ember, de a belső világ új lelki töltést is kap, más szóval új szívet és új lelket ad Krisztus a hívőknek. Átveszi az uralmat bensőnk felett, és benső világunkat is alkalmassá teszi akaratának az elfogadására és követésére. Ez a lelki irányultság végső fokon a hazugság és igazság ellentétében jelentkezik (9). A régi életet a hazugság jellemzi, melyet azonban le lehet vetni, mint egy ruhát. De ez nem emberi erőlködés, hanem a kegyelem isteni műve révén valósul meg, hiszen még a kígyó sem vetheti le régi bőrét, hacsak el nem jön ennek az ideje. Így érkezett el a levetkőzés és a felöltözés isteni kairosza Jézus halálában és feltámadásában, valamint a Lélek közlésében, és ez az igazság, amiről az apostol beszél (Ef 4:20–24). Ami az üdvtörténet objektív eseménye (kereszthalál és feltámadás), az a lelki élet szubjektív eseménysorozatában is valóság lesz a Lélek által (régi élet levetése – új élet felöltése). De ez nem vallásos erőlködés, mint a

kolosséi tévtanítóknál, hanem a kegyelem természetessége a Lélek által. A levetkőzést mindig követi a felöltözés, azaz a szellemi élet gazdag világába, Istenbe magába, az ő megismerésébe öltöztet be Krisztus. Ez a belső átalakulás azt is jelenti, hogy az ember alkalmassá válik a másik ember iránti őszinte közösségre. Ez tehát már nem egyéni célokért történik, mint az álkegyességben, hanem a Krisztus-test megvalósulásáért. Ez vezet tovább egy új szakaszhoz.

Kol. 3,12–17. Az új élet valósága az egyház közösségében.Az új élet Krisztusban valóság (1–4) és az ember egész személyiségét igénybe veszi (5–11), de az új élet kiváltképpen való megjelenési formája az egyház (12–17). A Lélek nemcsak az új embert, de ennek új közösségét is megteremti. Hiába lenne új közösség, ha tagjai nem lennének új emberek, de hiába lennének új emberek is, ha nem lenne új közösség, azaz egyház, mert egyik a másik nélkül csonka. Így azonban a harmadik rész három szakaszában a teljesség van előttünk.Pál a felöltözés képénél marad, de amíg az ötödik vers az emberre és a test tagjaira irányult, itt most Isten választottaihoz szólt. A keresztyének választottak, vagyis azt a hallatlan kiváltságot, méltóságot, hatalmat kapták, hogy Isten új közösségének, melyről Pál az Ef 3-ban szinte himnuszt zeng, tagjai lehetnek. Az egyház Krisztus dicsőségét hordozza, hiszen Krisztus újra testetöltése ez, ahol Krisztus mint az eljövendő élet dicsősége van már most jelen (Kol 1:27). Ezt a dicsőséget csak az egyház, mint közösség hordozhatja. Ezt a hívők egyenként nem nyerhetik meg. Ha pedig ilyen nagy ajándék Isten választottainak, szentjeinek és szeretteinek a közösségébe tartozni, akkor ez elkötelezettséget is jelent.Az indikativus mellett az imperativus szólal meg. Az egymás közti kapcsolatban Krisztusnak kell láthatóvá lennie. Könyörületes szív, jóság, alázat, szelídség, türelem – olvassuk a 12. vers felsorolását. Egészen nyilvánvaló, hogy mindezek a maguk teljességében Krisztusban voltak meg. Ő volt könyörületes annyira, hogy egész benső világa megindult a leprás, a vak vagy az egész nép nyomorúságát látva és átélve (Mk 1:41; Lk 7:13; Mt 9:36). Jósága, melynek nyomán a kicsiket, az elveszetteket kereste meg, azokat, akik utolsók voltak, még a tanítványok számára is alig volt elviselhető (Mt 20:1–16). Alázata és szelídsége megszólal a virágvasárnapi bevonulás során (Mt 21:5) úgy is, mint prófétai ígéret, úgy is, mint beteljesedés. Türelme a tanítványok és az egész nép iránt minden mértéket meghaladott (Lk 13:1–9). Ezt az új lelkületet Pál úgy mutatja fel, mintha egy láncot állítana össze egyes szemekből. Majd ennek felmutatása után a bocsánatot említi, mint ami az egyház közösségének az alapja, mint amit Jézus helyezett övéinek a lelkébe (Mt 18:21–35). Ezután következik a szeretet, melyet Jézus a lábmosás során adott át övéinek és egyben kérte is tőlük (Jn 13:34). A Krisztus békessége, mellyel mindent megbékéltetett, ami földön és égen van, megszüntetve Istentől elszakított önállóságukat, uralkodni tud az ellentétek felett. De nemcsak el kell viselni egymást, hanem egymást gazdagítani is kell, és ez akkor valósulhat meg, ha Krisztus beszéde bennünk él és egymásnak adni tudunk ebből, mert ez építi a közösséget. Így kerülünk végül egy olyan közösségbe, hogy – amint egy zenekarban vagy kórusban ki-ki a maga szólamát játssza vagy énekli – de az egész érdekében – egymásnak szolgálva, lelki életünk ajándékait egymásnak nyújtva együtt hordozhatjuk Krisztus dicsőségét. A végső cél Krisztus magasztalása, az Istennek őáltala. mondott hála, mely egy egységbe fogja össze a Lélek által azokat, akik őt szeretik. Így valósul meg az új élet az egyházban. Van azonban még egy közösség, ahol Pál felmutatja Krisztus uralmát, és ez a család.

Kol. 3,18–21. Az új élet szépsége a családban.Az új élet a közösségi életnek egy másik területét is érinti, és ez a család. Egészen új élettörvényeket, illetve evangéliumi intéseket ad Pál a család tagjainak. Az asszonynak az engedelmességet ajánlja, mint amiben az elfogadás, a vezetés iránti nyitottság és készség szólal meg. Erre csak egy indok van: „így illik az Úrban”. Az Úr ad, és az egyház boldogan

követi Urát – ennek tükörképe a házasság. De hogy itt nem egyirányú közlekedésről van szó, az engedelmesség sem az, hanem minden kölcsönösséget jelent, azt éppen ezt a kifejezés jelzi: az Úrban. Nem öncélú, csak két emberre kitekintő életközösség a házasság, hanem ennél sokkal többre tekint. Magasabb célok vezetik, ahogyan Teilhard de Chardin mondta: „Az emberi élet boldogságát és értelmét az adja meg, hogy magunknál magasabbra tegyük az életünket”. Ez a házasságra is érvényes. Ha csak két ember közössége a cél, melyben az egyik engedelmeskedik, ez bizonyára elfogadhatatlan, de ha két ember együtt figyel az Úrra és életét a vele való közösségben rendezi be, akkor egészen másról van szó. Mivel az Úrban vannak és tőle kapják az áldást és az életet, így nem egymáshoz igazodnak, felosztva maguk között a parancs és engedelmesség területét, hanem együtt engedelmeskednek az Úrnak. Így már nincsenek egymásnak kiszolgáltatva, mert nem a magukéi.Ezért is elválaszthatatlan ez az engedelmesség attól, ami a férfinak szól: szeressétek feleségeteket, és ne legyetek irántuk mogorvák. Ez a szeretet a Jézus szeretete, melyben lehajlik és megmossa tanítványai lábát. Ez pedig áldozatos, gondoskodó és odaadó szeretet. Ilyen szeretet mellett az engedelmesség nem megalázó, hanem két ember teljesen azonos értékű, mindkét személyre egyaránt felépülő közösségen belül a feladatok megvalósításának, a Krisztus dicsőítésének és nem a férfi zsarnokságának az eszköze. Ahol a férfi így szeret, ott az asszony boldogan enged a felülről hozott vezetésnek és éppen erre mutat az „Úrban” kifejezés. A két magatartás (engedelmesség–szeretet) csak együtt szemlélhető.Ezután a gyermektől elvárt magatartást mutatja meg Pál. Itt is az engedelmességet találjuk, de itt is az elmondottak érvényesek. Ez így kedves az Úrban. Vagyis ez a szülő–gyermek kapcsolat az „Úrban” kapja meg értelmét. A gyermek ebben a közösségben az Úr vezetését éli át és ahol az Úr vezet, az ember erre – legyen ez akár a gyermek is – örömmel figyel. Az engedelmesség fogalmában először is az a motívum szólal meg: figyelni arra, ami a másikban és a másikból engem megszólíthat. E nélkül a figyelés nélkül az ifjú életek jövője elképzelhetetlen. A szülőkben ugyanis Isten ajándéka, az új élet van jelen. Ki ne követné azokat, akik Krisztusban így szólíthatnak meg: „Legyetek az én követőim” (1Kor 4:16), „Legyetek az én követőim, mint én is a Krisztusé” (1Kor 11:1). Ezt ajánlja Pál a gyermekeknek, és ez valóban az életre visz. Persze itt sem egyoldalúan a gyermekeknek szól a figyelmeztetés, hanem az apáknak is. A vezetést elfogadni akkor lehet, ha ez tapintattal, a másik élet megértésében és elfogadásában megy végbe. Ezt a tiszteletet adhatja az apa a gyermekének, hogy a gyermek is adhassa az apának – a szülőknek a szívből jövő tiszteletet.

Kol. 3,22–41. Az új élet igazsága a társadalomban.Az új élet nehezebben megélhető területei felé haladunk, és ez most a társadalomban jelentkező szolga–szabad összefüggéseire irányul. Pál már előzőleg a 11. versben kimondja a hatalmas igazságot: Krisztusban nincs se rabszolga, se szabad. Ez a megállapítás abban a korban elképzelhetetlen, hiszen ez azt jelenti, hogy Krisztus a metafizikai alapokra helyezett társadalmi különbségeket, vagyis az öröknek és szentnek elfogadott falakat lerombolta. Pál ezt az egységet hirdeti meg Krisztusban, mert Krisztus az emberi életet olyan magasra emelte, az embereket istenfiakká tette, hogy ezen az alapon minden különbség relatívvá és jelentéktelenné lett. Ezt a Krisztusi művet nem lehet a társadalomba direkt átültetni, vagyis lerombolni az ott lévő szociális ellentéteket, hiszen a fiatal keresztyéneknek vigyázniuk kellett arra, hogy a társadalom külső viszonyaiban felforgatóknak ne találtassanak. Csak belülről hatolhattak be eme rettenetes sziklatömbbe és ott kezdhették meg azt a lassú bomlasztó munkát, mely végül is eredményre vezetett. Amit tehát Pál ajánl, az csak hitben érthető és ragadható meg. A keresztyénség becsülete és jövője múlt azokban az időkben e páli intelmek megfogadásán.Pál engedelmességet kér minden tekintetben, az úr és szolga között fennálló reláció minden összefüggésében. Ezt pedig még megtoldja ezzel: „ne látszatra szolgáljatok, hanem tiszta

szívvel”. Az apostol tehát a kétszínűségre nemet mond, egyértelműséget és őszinteséget vár a keresztyén szolgáktól. Ezt csakis az Úr félelmében lehet megtenni, abban a tudatban, hogy az Úr ebben a világban minden emberi reláció felett áll. Az ő félelmében és őt mindenben látva lehet elfogadni a keresztyén embernek lázadás nélkül a számára kijelölt helyet: lenn a szolgaság emberileg megalázó mélységében. Ezt csakis az Úrért lehet megtenni, mégpedig abban a belső szabadságban, amelyben az ember az istenfiúság szabadságát megnyerte és már nem érzi szolgának magát, mert az egész világ az övé (1Kor 3:21–23). Az Úr nem marad adósa senkinek és a jutalmat nem emberektől kell várni, hanem tőle. A fiak örökösök, vagyis Krisztusban nemcsak ez az élet, hanem az eljövendő világ is az övék. Ebben az ígéretben és ebben a távlatban kicsivé törpül a szolgaság és a kiszolgáltatottság tudata.Természetesen Pál az urakhoz is odafordul, vagyis azokhoz, akik keresztyének, és azt kéri tőlük, hogy úr voltukat Krisztusban értelmezzék éppen úgy újra, mint a szolgák szolgaságukat. Ez pedig nem kevésbé nehéz, mint az előző feladat. Mert bár ők világi mértékkel mérve urak, de Krisztus szolgái és rabszolgái, akik nem a magukéi. Nem élhetik ki tehát magukat, úr voltukat a társadalom magas polcain, mert ott is az Úrban vannak. Megadni azt, ami méltányos és igazságos – így szól az intelem. De tudjuk, hogy Pál ennél jóval többet várt. Filemonnak ezt írja: „Engedelmességedben bízva írok neked, mert tudom, hogy többet is megteszel annál, amit mondok” (21.). Pál lelkülete ebben a versben tündöklik, itt látszik, hogy szíve a rabszolgák mellett van, még akkor is, ha nem mondhat ki mindent, amit szeretne. De a kor jogi vonatkozásait ismerve mégis teljesen újszerűnek tűnik, amit Pál mond: „Ez meghökkentő mérték az urak rabszolgáik iránti kötelességeire nézve, akiktől mindenjogot megtagadtak. Igavonó barmoknak tekintették őket, nem személyeknek. Gazdájuk lényegileg azt tehetett velük, mint saját tulajdonával, amit akart; merényletet követhetett el testük-lelkük ellen, és senki sem kérdezősködött vagy tiltakozott. Hogy csodálkoztak volna a római törvényadók, ha hallották volna, hogy Pál igazságosságról és méltányosságról beszél rabszolgák esetében! Micsoda új és idegen nyelvjárásként hangozhatott ez a rabszolgák fülében a kolosséi gyülekezetben! Nem láthatták meg, hogy a gondolat, ami itt csendesen bevezetést nyer, milyen messzire fog vezetni a jövendő századokban. El sem tudták gondolni, hogy az itt elvetett kis mag milyen hatalmas fává növekszik majd” (Maclaren).

Kol. IV. RÉSZ

Kol. 4,2–6. Imádkozás Istenhez – bölcsesség emberek között.A levél Pál apostol imádságával kezdődött, melyet a gyülekezetért mondott és most a gyülekezetet kéri az értük való imádkozásért. Az imádkozásba épül bele Pálnak a kolosséi gyülekezettel való közössége. A gyülekezet tudhatja, hogy az apostol, mint lelki atya, Isten előtti felelősségben hordozza őket, de kiderül, hogy a nagy apostolnak is szüksége van a gyülekezet imádságára. Abban az időben; abban a történelmi helyzetben jóval kevesebb támasza volt az egyháznak a földön, ezért elsősorban Isten égi világában keresett biztonságot, elrejtőzést és erőt. A világ még nem volt otthona az egyháznak, de a menny otthona volt. Az imádság az égi világgal való összeköttetés: a szavak, az egyéni vagy közös ima ennek csak megjelenési formája. Ha ez a kapcsolat ugyanis nincs meg, az ima hiábavaló. De Jézus elmenetelekor ezt a kapcsolatot még inkább biztosította és tanítványainak azt mondta: most imádkozzatok, mert ennek itt van a kairosza. Jézus az égben közbenjár értük (Jn 14:13–14), a Lélek a földön szól bennük (Róm 8:26–27), így az ima nem hiúsulhat meg.Az imádságra nézve a kitartást említi Pál, amire Jézus ugyanúgy utalt (Lk 18:1–9). Másodjára említi az éberséget: figyelni, vigyázni és észrevenni Isten óráján az idő előrehaladását (Mk 13:32–37). Harmadik gondolatként beszél Pál az igehirdetésért való imádkozásról. A

misszióra Isten nyithatja meg az ajtót, de van egy másik ajtó is, melyet ugyancsak Isten nyithat meg és ez a hirdetendő Ige ajtaja. Az Ige Isten gazdag világát hordozza, vagyis olyan, mint egy kincsestár, de a kulcs mindig az Úrnál van. Ő ad az Ige sáfárának annyit, amennyi kell, és ő adja azt, ami éppen kell. Ezért az igehirdetés mindig kockázat, mert nem magunkat prédikáljuk, hanem Krisztust (2Kor 4:5), és Krisztus az Isten titka, és ezt a titkot mindig ő tárhatja fel. Hogy a hallgatóknak ott és akkor mire van szükségük; és hogy Krisztus titkából mit kell egy adott helyzetben elmondani, ezt Isten világíthatja meg. Ezekre kicsoda alkalmas? – joggal kérdezi Pál (2Kor 3:4–6). A gyülekezetet ezért is bevonja munkájába, és igehirdetésének felelősségét rájuk is terheli.Ugyanakkor ők maguk is Krisztust szolgálják és szólják (1Pt 3:15). Ehhez azonban a kedvező alkalmakat, a kairoszt fel kell ismerni és fel kell használni. Ez feszült figyelést igényel. Ha az alkalom megvan, ehhez a megfelelő beszédet kell megtalálni. Szinte szójáték van itt: kegyelmet hirdetnek, de ez a szó azt is hirdeti: kedves. Vagyis a kegyelmet csak kedvesen szabad szólni. Legyen melegsége, vonzása, és legyen íze. Ezért teszi a kegyelem mellé a szót: „sóval fűszerezett”, vagyis legyen találó a beszéd és legyen kívánatos, ízletes, akárcsak a fűszerezett étel. A kegyelmet sem kegyetlenül és erőszakosan, sem ízetlenül és fádan nem szabad szólni. Minden helyzetben az odaillő szót, igét kell elkérni és meghirdetni. Pált és a gyülekezetet ez köti össze: mindketten az Igét hirdetik. Ezt a közösséget öleli át az egymásért elmondott ima.

Kol. 4,7–18. Üdvözletek és üzenetek.A 7–9. versekben Pál olyan üzenetet küld, melyet személyesen visznek a gyülekezetbe Tükhikösz és Onézimosz. Ez vonatkozik a most írt levélre és a hozzá fűzött személyes üzenetre. Az előző szolga tehát Pál helyzetét ismerteti meg, az utóbbi viszont indul vissza Rómából a gyülekezetbe, mint új otthonába. A személyes kapcsolatok ápolása, vagyis az a közösség, melyet a testvérek élő hídként építenek ki, igen drága. Erre gondot kell fordítani minden időben és erre ad példát most Pál. Ezután a 10–14. versekben felsorolja azokat, akik a gyülekezetet köszöntik, ez azonban nem csak szavakat jelent. Ezek Isten országának ügyét az apostollal együtt hordozzák és így a kolosséi gyülekezet ügyét is szívükön viselik. Ilyen elsősorban Epafrász. Ezeket az üdvözleteket tehát élő hitű emberek személyesítik meg, akik Krisztus szolgálatának a hordozói. Nem csupán szavaik, hanem személyük jelenti az ajándékot a gyülekezetnek. „Az élet találkozás” – mondja Buber, és valóban, az isteni élet és kegyelem ajándékaiból is találkozásokon át kapunk.A 15–17. versekben a gyülekezetet kéri üdvözletek továbbadására. Különösen a küldött levél átadását és felolvasását kéri, és a Laodiceába érkező levél hasonló felolvasására int. A levél akkor nagyobb ajándék volt, mint ma. Különösen annak a tartalma, melyet Pál küldött, volt egyedülállóan gazdag. Őket ez gazdagítja, tehát ők is gazdagítsanak másokat. Milyen kár, hogy ez az utóbbi levél elveszett. Az Arkhipposznak küldött üzenet (17) az egész gyülekezet fennmaradására nézve fontos: hűségesnek lenni és a szolgálatot betölteni, azaz úgy ellátni, hogy az teljes és hiánytalan legyen. A 18. vers magának Pálnak a köszöntése. Itt van a kézírás is és ez a bizonyság arról, hogy a levél hiteles. De ezentúl a pecsét rajta az, amit így ír: bilincset hordok és így szolgálom Krisztus ügyét. Szavainak ez adja meg a hitelét. Urához hűséges teste és egész élete odaadásában. „Kegyelem veletek.” Ez az, ami neki is elég (2Kor 12:9), és elég a gyülekezetnek is.