ÉMILEBENVENISTE(1902-1976) francia nyelvész, a posztstrukturalista irodalomtudomá-nyi diszkurzus elofutára. Az indoeurópai nyelvészettel foglalkozó kutatónak az 1950-es,1960-as években megjeleno nyelvelméleti tanulmányai a saussure-i hagyományt egyol-dalúan a langue rendszerszeruségére redukáló francia strukturalista-szemiotikai iskolaértelmezéseivel polemizálnak. Benveniste különbséget tesz a nyelv személyes és sze-mélytelen aspektusa között. Jacques Lacannal szinte egy idoben figyel fel a tudattalannyelvi tagolódására, s a szubjektum, a szubjektivitás alapveto nyelvi meghatározottsá-gát az egyedi megnyilatkozás vizsgálatával járja körül. Írásaiban a szubjektum, a törté-netiség, a társadalmiság és bármelyemberfogalom nyelvi feltételezettségét hangsúlyozza.A nyelv (parole) rendszerszerusége helyett az egyedi és egyszeri beszédaktus önállóvilágalkotó erejét állítja elotérbe. Julia Kristeva, Roland Barthes, Gérard Genette ésmások tóle vették át a signifiance fogalmát, amely az egyedi, tehát egy univerzális kód-ra nem redukálható, általános jelento egységekre nem bontható és fÓKénta muvészi szö-vegekre jellemzo jelentés megképzodését írja körül. Elképzelése a szemiotikai módszermuvészeti alkotásokra történo adaptációjának korlátaira mutat rá. Véleménye szerint amualkotásoknak csak szemantikájuk van, szemiotikájuk viszont nincs. A jelentésképzo-dés nem írható Ie olyan általánosan érvényes, univerzális kódokkal, amilyeneket példá-ul a narratológia használ, hiszen "ami az elbeszélésben 'történik', az a referencia (a va-lóság) szempontjából szó szerint semmi; 'ami történik', az maga a nyelv, a nyelv kaland-ja, a nyelv eljövetelének szÜntelen Ünnepe".

Forrás: De la subjectivité dans Ie language. In Problemes de linguistique générale. 1.Paris, 1966, Gallimard, 258-266.

SZUBJEKTIVITÁSANYELVBEN

Ha a nyelv a kommunikáció eszköze, ahogy azt mondják, akkor vajon minek köszönheti e tu-lajdonságát? A kérdés furcsának tunhet, mint általában a magától értetodo dolgok megkérdoje-lezése, de néha nem árt, ha a maguktól értetodo dolgokat is kérdore vonjuk. Két érv is eszünk-be juthat gyors egymásutánban. Az elso szerint az emberek a nyelvet valójában azért használ-ják eszközként, mert valószínú1egnem találtak jobb és hatásosabb módot a kommunikációra.Ezzel azonban visszaérkezünk annak a megállapításához, amit meg akarunk érteni. Arra is gon-dolhatunk,hogy a nyelvben vannak meg azok az adottságok, melyek alkalmassá teszik az effajtaszolgálatra; megfelel arra, hogy továbbítsa, amit rábízok - parancsot, kérdést, kijelentést -, ésa hallgatóból a megfelelo viselkedést váltsa ki. Szakmai szempontból közelítve meg a kérdésthozzátehetjük, hogy a nyelv mú1cödésemegengedi a behaviorista teminusokkal, stimulussal ésválasszal,történo leírást, amiból aztán a nyelv instrumentális, közvetítojellegére következtetünk.De valóban a nyelvról van itt szó? Nem keverjük össze a beszéddel (discours)l? Ha a beszédeta nyelv, természetesen emberek közötti, használatba vételének tartjuk, akkor a zurzavar mögöttpetito principi jelenik meg, mivel az "eszköz" természetét az magyarázza, hogy "eszköz"-ként

1Benveniste a saussure- i langue/parole megkülönböztetést tovább finomítva az egyedi, megvalósult nyelvi tény, a par oleoldalán bevezeti a discours terminust. E fogalom Benveniste kimondás (énonciation) elméletéhez kötodik, s eszerint adiscours fogalma a kimondás aktusához, folyamatához kötodne (énonciation), vagyis az eloállítás, a produkció kategó-riájába tartozna, míg a parole a kimondott (énoncé), a kimondás aktusának eredménye, produktuma lenne. A nyelv, alangue kategóriájához képest azonban mindkét fogalmat az egyediség, az aktualizációjellemzi. (Aford.)

60 ÉMILEBENVENISTE

használjuk.Ami a továbbítás, az átadás feladatát illeti, nem szabad megfeledkeznünk arról,hogyezt átvehetik olyan nem nyelvi kifejezésmódok, mint a mimika vagy a gesztusok, illetve, hogy"eszközról" beszélve hagyjuk magunkat félrevezetni az átadás olyan formái által, melyek kivételnélkül utólagosak a nyelvhez képest, és annak mú'ködését utánozzák. Ez a helyzet az összesjelzésrendszerrel, akár kezdetlegesek, akár összetettek.

Óvatosan kell azonban bánnunk a hasonlattal- akárcsak más nyelvvel kapcsolatos leegysze-rusítéssel -, mely a nyelvet eszközként állítja elénk. Ahhoz ugyanis, hogy a hasonlat jelentés-sel bírjon, mindenképpen tárgyi eszközre kell vonatkoznia. Ha eszközról beszélünk, azzal szem-beállítjuk egymással az embert és a természetet. Sem a csákány, sem a nyíl, sem a kerék nemtalálható meg a természetben, hanem az ember állítja ó'ketelo. A nyelv azonban az emberi ter-mészethez tartozik, nem pedig az ember muve. Még mindig hajlamosak vagyunk hitelt adniannak a naiv elképzelésnek, miszerint létezne egy olyan eredeti állapot, melyben a már teljesenkialakult ember találkozván egy hozzá hasonlóval, szépen lassan kifejlesztette volna a nyelvet.Ez mero kitaláció. Soha nem jutunk el a nyelvtól elválasztott emberig, sem a nyelvet feltalálóemberig. Soha nem találunk rá a magányos emberre, aki a másik létezésén töpreng. A világbana beszélo, a másik emberhez beszélo emberrel találkozunk, és az ember meghatározására éppena nyelv világít rá.

A nyelv összes sajátossága, immateriális jellege, szimbolikus mú1cödése,tagolt elrendezése,a tény, hogy tartalommal bír, felkeltheti gyanakvásunkat a nyelv eszközként való felfogását il-letoen, mely a nyelv képességét elválasztja az embertól. Kétségtelen, hogy a mindennapi gya-korlatban a beszéd (parole) ide-oda mozgása egyfajta cserére utal, egy "dolog" egymás közöt-ti kicserélésére, s így valamiféle instrumentális, közvetíto funkciót lát el, amit mi nyomban tár-gyiasítunk is. Még egyszer le kell azonban szögeznünk, hogy ez a funkció a beszédet illeti.

Miután e funkciót a beszédnek tulajdonítottuk, azt kell megtudnunk, hogy mi az, ami alkal-massá teszi a beszédet e feladat betöltésére. Ahhoz, hogy a beszéd biztosíthassa a "kommuni-kációt", a nyelvnek - melynek a beszéd nem más, mint aktualizálása - kell feljogosítani erre.Ezért ezen képesség feltételét a nyelvben kell keresnünk. Úgy tunik, hogy ez a képesség a nyelvegy olyan tulajdonságához kötheto, mely kevéssé látható az ot elfedo evidencia takarásában, smelyet e helyütt csak vázlatosan jellemezhetünk.

Az ember a nyelvbenés a nyelv általkonstituálódikszubjektumként;mivelvalójábanegyedülanyelv az, ami a maga valóságában,vagyis a lét valóságában,megalapozzaaz "ego" fogalmát.

A "szubjektivitás", amelyról beszélünk, a beszélonek az a képessége, hogy "szubjektumként"tételezi magát. E szubjektivitás nem azon érzésként határozódik meg, amit mindnyájunkbankivált saját létünk (d'etre lui-meme) (amennyire megítélheto, ez az érzés maga is csupán vissza-tükrözodés), hanem olyan pszichikai egységként, mely transzcendens a megélt tapasztalatokösszegyujtött teljességéhez képest, és amely biztosítja a tudat folytonosságát. Márpedig mi aztállítjuk, hogy ez a mind a fenomenológiában, mind a pszichológiában tételezett "szubjektivitás"csupán a nyelv egy alapveto tulajdonságának felbukkanása a létben. "Ego" az, aki "egó"-t mond.Ebben találjuk meg a "szubjektivitás" alapját, amit a "személy" nyelvi kategóriája definiál.

Az öntudat csakis akkor lehetséges, ha valami vele szemben álló váltja ki. Mindig valakihezintézve szavaimat mondok én-t, s beszédemben ez a másik te lesz.A dialógusfeltétele a személylétrejöttének, mivel kö1csönösségébenmagával vonja, hogy én is te leszek majd egy olyasvalakibeszédében, aki szintén én-nek nevezi magát. Olyan elv ez, melynek következményeivel teljesmélységbentisztában kell lennünk. A nyelv csak azért lehetséges, mert minden beszélo szubjek-tumkénttételezimagát,beszédében (discours)én-ként hivatkozikmagára.Ezért hát (én) tételezekegy másik személyt, aki - mivel rajtam kívüli - visszhangommá lesz, akinek azt mondom te, saki szintén te-t mond nekem. Kiindulópontunk, a kommunikáció folyamata csupán pragmatikaikövetkezményeannakaz alapveto feltételnek, amit a személyek polaritása képez a nyelvben.Eza polaritás egyébként olyannyira különleges, hogy hozzá hasonló oppozíciótípust nem is talá-lunk a nyelven kívül. Sem szimmetriával; sem egyenloséggel nem jellemezheto: az "ego" min-dig transzcendentális pozíciót foglal el a te-hez képest, de egyiket sem képzelhetjük el a másik

SZUBJEKTIVITÁSA NYELVBEN61

nélkül; komplementer viszonyban állnak egymással a "belsolkülso" ellentét mentén, de az el-lentétpár két tagja bármikor megfordítható. Kutathatunk bármilyen párhuzam után: nem fogunksemmit találni. Az ember helyzete a nyelvben egyedi.

Ezzel az "én" (moi) és a "másik", az egyén és a társadalom osrégi antinómiái is feloldódnak.Olyan kettosséggel állunk szemben, melyet hibás és illegitim egyetlen kiinduló tagra redukál-ni, legyen az akár az "én", amely saját öntudatába helyezve nyit egy "szomszédos" öntudatra,vagy akár a társadalom,mely megelozné az egyént, aki csak az öntudatra szert téve tudna kiemel-kedni a társadalomból.A szubjektivitásnyelvi alapját a két tagot egybefogó dialektikus realitás-ban, azokat kölcsönös viszonyukban meghatározva találjuk meg.

De szükséges-e, hogy ez az alap nyelvi legyen? Milyen jogcímen alapozhatja meg a nyelv aszubjektivitást?

Tulajdonképpena nyelv minden ízében e kérdésre felel.A szubjektivitáskifejezése olyannyirarajta hagyja nyomait, hogy másfajta felépítésseI valószínú1egnem is mú1cödhetnenyelvként ésnem is hívhatnánk annak. És itt a nyelvról (le langage),nem pedig az egyes nyelvekról (langues)van szó.2De az egyes nyelvek tényei egybevágnakés kiállnak a nyelv mellett. E helyütt elég lesza legnyilvánvalóbbakat idézni.

A terminusok, melyekre hivatkozunk, az én és a te, nem mint alakzatok/alakok (figure) ér-tendoek, hanem a "személy" kategóriájára utaló nyelvi formákként. Figyelemre méltó tény - deki figyel föl arra, ami ennyire természetes? -, hogya "személyes névmások" soha nem hiányoz-nak a nyelvek jelei közül, bármely kor és vidék, bármilyen nyelvtípus nyelvéróllegyen is szó.A személy kifejezését nélkülözo nyelv elképzelhetetlen. Néhány nyelvben elofordulhat, hogybizonyos körülmények közt szándékosan elhagyják a "névmásokat", ide tartozik a távol-keletitársadalmak többsége, ahol bizonyos egyének csoportjai közt, udvariassági szabályok írják eloa közvetlen személyre utalás körülírással, illetve különleges formulákkal való helyettesítését.Mindez azonban még inkább kiemeli a kihagyott forma értékét; éppen e névmások implicit lé-tezése az, ami társadalmi és kulturális értékkel látja el az osztályok közötti érintkezés által elo-írt helyettesítéseket.

E névmások abban különböznek a nyelvben artikulálódó minden más jelöléstól, hogy semfogalomra, sem individuumra nem utalnak.

Nincs ugyanis olyan "én"-fogalom, amely felölelné az összes beszélo szájából bármely pil-lanatban elhangzó én-t, abban az értelemben, ahogy létezik "fa" fogalom, amelyre afa összesegyedi használata utal. Az "én" nem nevez meg semmilyen lexikális egységet. Azt mondhatjukhát, hogy az "én" valamely individuumotjelöl meg? Ebben az esetben elismeménk, hogy a nyelvfeloldhatatlanellentmondást foglal magában, illetve hogy a gyakorlatban teljes anarchia uralko-dik: hogyan vonatkozhatna különbségtétel nélkül bármely individuumra ugyanaz a terminus,miközben azt éppen a maga egyediségében kellene azonosítania? A "személyes névmások"esetében a szavak egy olyan osztályával van dolgunk, melyet nem lehet a nyelv egyébjelei közésorolni. Mire vonatkozik hát az én? Valami egészen különlegesre, ami kizárólag nyelvi termé-szetu: az én arra az egyedi beszédaktusra (l'acte de discours) vonatkozik, amelyben elhangzik,és abban is a beszélot jelöli meg. E terminusnak kizárólag aktuális referenciája van, és csakis amásutt a beszédmegnyilvánulás egységének (instance de discoursJ3nevezett helyzetben tudjukazonosítani.A realitás, melyre az én utal, a diszkurzus realitása. Az én a beszédmegnyilvánulás

2Benveniste némiképp módosítja a saussure-i langue, langage, parole terminusok jelentését, illetve negyedik fogalomkéntbelépteti a discours fogalmát is. Míg a langue az egyes, ténylegesen létezo nyelvek rendszerére vonatkozik, addig alangage a nyelvet mint az emberi természethez belsoleg és sajátságosan hozzátartoz6 képességet (függetlenül attól, hogymilyen konkrét nyelvi rendszerben, pl. magyar, francia, német stb. manifesztálódik) jeleníti meg. (Aford.)3A beszédmegnyilvánulás egysége (instance de discours) az eleddig a magyar nyelvészeti, irodalomelméleti szakfordí-tásokban a diszkurzus instanciájának nevezett temlinust pr6bálja magyarítani. A francia területen fó1cént Benveniste nyo-mán elterjedt kifejezés tulajdonképpen "olyan elkülönült és minden alkalommal egyedi cselekvés, mely során a nyelva beszédben aktualizálódik a beszélo által" ("les actes discrets et chaque fois uniques par lesquels la langue est actualiséeen parole par un locuteur", in Problemes de linguistique générale. 1.251.). (Aford.)

62 ÉMILEBENVENISTE

egységében (instance de discours)jelöli meg "szubjektumként" a megnyilatkozó beszélot. Szószerint igaz tehát, hogy a szubjektivitás alapja a nyelvhasználatban rejlik. Ha jobban belegon-dolunk, nincs is más objektív beszámoló a szubjektum önazonosságáról, csak amit az ily mó-don nyújt önmagáról.

Az ekként szervezodo nyelv minden beszélo számára lehetové teszi, hogy én-nek nevezvemagát elsajátítsa a teljes nyelvet.

A nyelvben lévo szubjektivitás felszínre hozásának kiindulópontjai a személyes névmások.E névmásokhoz azonban névmások más, ugyanebben a státusban lévo csoportjai is kapcsolód-nak. A rámutatás, a deixis jelzései, mutató névmások, határozószók, melléknevek szervezika térés idóoeli kapcsolatokat a tájékozódási pontként adott "szubjektum" körül: "ez, itt, most" ésszámos kiegészítojük "az, tegnap, tavaly, holnap" stb. Közös jellemzojük, hogy egyedül abbana beszédmegnyilvánulás-egységben(instance de discours) határozhatók meg, amelyben elhang-zanak, s így közvetlenül függenek a diszkurzusban megnyilatkozó én-tól.

Könnyen belátható,hogy a szubjektivitásmég nagyobb területre terjed ki, s hogy magábakellfoglalnia az idóoeliség kifejezéseit is. Bármely nyelvtípusróllegyen is szó, egyöntetuen megál-lapítható az idofogalom bizonyos nyelvi tagolódása.Lényegtelen,hogy az idofogalmatigealakokvagy éppen más szófajok (partikulák, határozószók, lexikai variánsok) fejezik ki, mert igazábóla formális struktúra számít. Így vagy úgy, de a nyelvek mindig megkülönböztetik az "idó1cet":akár múlt és jövo ido áll szemben jelen idovel, mint a franciában; akár közös múlt és jelen idoa jövovel, vagy éppen jelen és jövo ido közös kifejezése a múlt idovel, mint az számos amer-indiai nyelvnél megfigyelheto (hogy a különbözo aspektusokrólmár ne is beszéljünk).A felosz-tás tengelye azonban mindig a "jelenre" való vonatkoztatás marad. Ami pedig e bizonyos "je-len" idóoeli referenciáját illeti, az nem más, mint nyelvi tény: a leírt esemény és az ot leíróbeszédmegnyilvánulás-egység (instance de discours) egybeesése. A jelen idóoeli megjelölésemindig a diszkurzuson belül történik. Az Értelmezo szótár meghatározása szerint a "jelen" ige-ido, ami arra az idore utal, amiben éppen benne vagyunk" (le temps du verbe qui exprime letemps ou l' on est). Ám nem árt, ha óvatosak vagyunk: az egyetlen kritérium annak eldöntésé-re, illetve annak a kifejezésére, hogy mi az az ido, "amiben éppen benne vagyunk", az "az ido,amikor éppen beszélünk". Az örök ,jelen" pillanata ez, noha sosem egyfajta "objektív" idorendugyanazon eseményeire vonatkozik, mivel a beszéló1cszámára mindig az aktuális beszédmeg-nyilvánulás-egység (instance de discours) határozza meg. A nyelvi ido önreferenciális (sui-réferentiel). Végso soron az emberi temporalitás a hozzá tartozó nyelvi apparátuson keresztülfelfedi a nyelvhasználathoz sajátosan hozzá tartozó szubjektivitást.

Ezért a nyelv a szubjektivitás lehetosége, mivel már tartalmazza a szubjektivitás kifejezésé-re alkalmas formákat; a beszéd, a diszkurzus pedig - elkülönült pillanatok soraként - meg-

jeleníti e szubjektivitást. A nyelv bizonyos értelemben "üres" formákat kínál abeszélonek,melyeket a beszélo a beszéd során tesz magáévá, azáltal hogy az üres formákat "személy"-ére vonatkoztatja, és saját magát én-ként, társát pedig te-ként határozza meg. A beszédmeg-nyilvánulás-egység tehát konstitutív az összes, szubjektumot meghatározó vonatkozási pontranézve, melyek közül most csak a legszembeötlóobeket említettük.

A nyelvbe helyezett "szubjektivitás" teremti meg a személy nyelvi és - vélhetóleg - nyelvenkívüli kategóriáját is. Mindez a nyelvek szerkezetében, mind a formák elrendezésében, mind ajelentést szabályozó kapcsolatokban, a leheto legváltozatosabbanjelentkezik. A "szubjektivitás"felismeréséból adódó perspektívaváltás következményeit természetesen konkrét nyelvekenkellbemutatnunk. Nem tudjuk megmondani, hogy a ténylegesen létezo nyelvek közt mennyire el-terjedtek azt itt jelzett sajátosságok; pillanatnyilag fontosabb felismerni ó1cet,mint kiterjedtsé-güket meghatározni. A francia nyelv4néhány kézenfekvo példával szolgál számunkra.

-1Benveniste ugyan a francia nyelvre hivatkozik, de mivel a bemutatandó példák esetében a magyar nyelv nem külön-bözik lényegesen a franciától. az érvelés erejének megorzése végett magyar nyelven adom meg a példákat. (Aford.)

SZUBJEKTIVITÁSA NYELVBEN63

Úgy tunik, hogy a jelen ideju igéket a három hagyományosan megkülönböztetett személy-ben használva, a személybeli különbség nem okoz értelemváltozást a ragozott igealakokban. Azén eszem, te eszel, o eszik megegyezik abban, hogy mindegyik igealak valamely cselekvést ír le,melyet az "én" -nek, a "te" -nek és az ,,6" -nek tulajdonít. Ugyanígy, az én szenvedek, te szenvedsz,o szenved ugyanazt az állapotot írja le. Mintha valami teljesen evidens dologról volna szó, amimár az igeragozási paradigma formális sorában is benne volna.

Pedig jó néhány ige kívül esik a személyváltás-értelemazonosság tétel hatókörén. A szóbanforgó igék értelmi muveleteket és diszpozíciókat jelölnek meg. Amikor azt mondom, szenvedek,akkor jelenbeli állapotomat írom le. Amikor azt mondom, érzem (hogy az ido meg fog változ-ni), akkor egy rám hatássallév6 benyomást írok le. De mi történik, ha az (Úgy) érzem (hogy azido meg fog változni) helyett azt mondom: (azt) hiszem (hogy az ido meg fog változni)? Az (énÚgy) érzem, illetve az (én azt) hiszem közt teljes a formai szimmetria. Vajon ugyanez áll a jelen-tésre is? Ugyanolyan joggal tekinthetem vajon az én azt hiszem-et önmagam leírásának, mint azén úgy érzem-et? Amikor azt mondom, hogy én azt hiszem (, hogy...), akkor talán hívonek íromle önmagam? Semmi esetre sem. A gondolati muvelet egyáltalán nem tartozik a kijelentés tár-gyához; az én azt hiszem (hogy...) keretes állításnak min6sül. Amikor azt mondom, hogy én azthiszem (hogy...), akkor szubjektív megnyilatkozás sá alakítom a személytelenül állított tényt-tudniillik, hogy az ido meg fog változni -, ami tulajdonképpen a valódi propozíció.

Tekintsük most a következ6 kijelentéseket: "Feltételezem, hogy ön X. úr... - Úgy vélem, hogyJean megkapta a levelem. - Elhagyta a kórházat, amibó1 arra következtetek, hogy meggyógyult."E mondatok olyan igéket tartalmaznak, melyek logikai muveleteket fejeznek ki: feltételezni,vélekedni, következtetni. Ezek az igék azonban els6 személyben mégis másképp viselkednek,mint például a hasonló értelmunek tetsz6 töprengeni vagy elmélkedni igék. Az (én) töprengek,(én) elmélkedek alakok töprengve, illetve elmélkedve írnak le. Egészen más a helyzet afeltéte-lezem, vélem, következtetek igékkel. Amikor azt mondom (én arra) következtetek, akkor nem aztírom le, amint éppen a következtetésseI foglalatoskodom; mi is lehetne a "következtetés" tevé-kenysége? Amikor azt mondom (én úgy) vélem, (én) feltételezem, akkor nem úgy festem lemagam, amint éppen vélekedem vagy feltételezek. Az (én arra) következtetek azt jelzi, hogybizonyos helyzetbó1 egy adott tényre irányuló következtetési kapcsolatot vonok le. A személyesigei keretben logikai kapcsolat kerül felállításra. Hasonlóképpen az (én) feltételezem, (én úgy)vélem er6sen különbözik az (én)felállítom-tól, illetve az (én) összefoglalom-tól. Az (én) felté-telezem, (én úgy) vélem nem muveletet ír le, hanem viszonyulást fejez ki. Amikor beszédembeillesztem az (én) feltételezem, (én úgy) vélem-et, akkor azt jelzem, hogy miként viszonyulok aszóban forgó kijelentéshez. Föl kell figyelnünk arra is, hogy a tárgyalt igék mindegyikét hogyés egy propozíció követi: tulajdonképpen ez a valódi kijelentés, nem pedig a f6mondat szemé-lyes igealakja. Ez a személyes igealak viszont, ha szabad így mondanom, a szubjektivitás jel-z6je (indicateur de subjectivité) lesz. Ez az, ami az állítást szubjektív - kétely, vélekedés, követ-keztetés - kontextusba helyezi, ami a beszél6nek az általa kimondott kijelentéshez fuz6d6 vi-szonyát jellemzi. A szubjektivitás effajta megmutatkozása azonban csak els6 személyben találjameg formáját. Nehéz lenne hasonló igéket második személyben elképzelni, hacsak nem szószerint (verbatim) idézzük a másik érvelését: a (te)feltételezed, hogy távozott tulajdonképpenannak az ismétIése, amit "te" az imént mondott: "Feltételezem, hogy távozott." De amint eltün-tetjük a személyesség kifejezését, az (o) feltételezi, hogy távozott - a mondatot kiejt6 én szem-szögébó1 nézve - csupán egy egyszeru megállapítás marad.

Az itt felmutatott szubjektivitás természete még jobban megvilágítható, amennyiben néhányige esetében megvizsgáljuk a személymegváltoztatásánaka jelentésrekifejtetthatásait.Ilyenigék, melyek értelmüknél fogva bizonyos közösségi jelent6ségu egyéni cselekvéseket fejeznekki: esküdni, ígérni, szavatolni, igazolni, vagy az olyan állandósult kifejezések, mint kötelezemmagam...vállalom,hogy...A fenti igékkelmegnevezettaktusoka nyelvhasználathoztartozótársadalmi körülmények között kényszerít6 er6vel bírnak. Ezen a ponton, ha tudatában vagyunkaz igei személyek sajátos oppozíciójának, a "szubjektív" és "nem szubjektív" megnyilatkozás

64 ÉMILEBENVENISTE

közötti különbség teljes fényében láthatóvá válik. Fel kell figyelnünk arra, hogy a harmadikszemély az igei (vagy névmási) paradigmának az az alakja, amely nem utal személyre, mivel abeszélgetésen (allocutión) kívüli tárgyra vonatkozik.A harmadik személy csakis a beszélo "én"-nel való oppozíciób~ létezik és ebben a viszonybanjellemezheto, mivel az "én" az, aki beszé-dében "nem személy"-ként helyezi el. Az o... -vel kezdodo formák abból merítik értéküket,hogyszükségszeruen egy "én" által kimondott diszkurzushoz tartoznak.

Márpedig az (én) esküszöm forma egyedi értékkel bír, mivel az én-ként megszólalót az eskürealitása alá helyezi. A kimondás (énonciation) megvalósítás lesz: "esküdni" egyenlo az (én)eskÜszömkimondásával,mellyelaz Ego elkötelezimagát.Az (én)esküszömkimondásamagaa cselekvés, mellyel kötelezem magam, nem pedig a végrehajtott cselekvés leírása. Azt mond-va, hogy (én) ígérem, (én) szavatolom, ténylegesen ígérek, illetve szavatolok valamit. Esküm,ígéretem (jogi, társadalmi) következményeiaz (én) ígérem, (én)eskÜszöm-öttartalmazó beszéd-megnyilvánulás-egységtól fogva bomlanak ki. A kimondás azonosul magával a cselekvéssel.Deez az eshetoség nem az ige értelméból fakad; a diszkurzus "szubjektivitása" az, ami lehetovéteszi.A különbség kitetszik az (én) eskÜszömés az (o) esküszik különbségéból.Az (én) esküszömkötelezettségvállalás, az (o) esküszik viszont ugyanolyan leírás, mint az (o)fut vagy az (o) do-hányzik. Látható, hogy ugyanaz az ige, a kifejezés sajátos körülményei közt, aszerint, hogy egy"szubjektum" áll mögötte, vagy hogya "személyesség" kategóriáján kívül esik, eltéro értéketkap. Mindez annak az egyik következménye, hogy az igét tartalmazó beszédmegnyilvánulás-egység egyszerre tételezi a cselekvést, illetve alapozza meg a szubjektumot. A cselekvés teháta hozzá tartozó "név" ("ígérni") kimondásának pillanatnyiságában valósul meg, és ezzel egyi-dejúleg a szubjektumot a hozzá tartozó jelölo (indicateur) ("én") kimondásának pillanatnyisá-ga határozza meg.

A nyelvészet, sot talán a pszichológia, jó néhány fogalma egészen más színben fog feltunni,ha a diszkurzus, vagyis a beszélo ember által magára vett nyelv adta keretben gondoljuk újraoket, s ha számításba vesszük a kommunikációt lehetové tévo interszubjektivitást.

Z. VargaZoltán fordítása