TAR SÁNDOR - ATÉRKÉP SZÉLÉN

Ünnepi ajánlatMindenki tudjaFrédi, a fotográfusHumán szolgálatElőtted a küzdésA rosszlábú Váradi kertjeHidegfrontAz ígéretNellikeSzilviaTélre nyár

Ünnepek utánVoláreIndul a napVarga őrnagyAsszonyok feketében

Üzleti ajánlat

Férfiasan vette tudomásul afelmondást, nem hisztizett, nembalhézott, nem rúgott be, mintSzabados, nem röhörészett, mintFrédi meg Rudi, tartotta magátkeményen, még azt a megjegyzést ismegkockáztatta a főnöknél, hogyépp ideje volt már karcsúsítani alétszámon, ha a gyár érdekei ígykívánják, végre kell hajtani.Kelemen egész élete során a gyárérdekeit tartotta szem előtt, akkor is,

mikor annak idején kommunistaszombatokon a gyárban kellettmúlatni az időt, munka ugyan márakkor sem nagyon volt, de a politikaazt akarta, mert a szovjeteknél isdivat volt, akkor pedig be kellmenni. Volt olyan eset, hogy udvarttakarítottak, raktárt rendeztek,ültettek fát, kerítést javítottakezeken a szombatokon a kvalifikáltlakatosok, hegesztők, de hátvalakinek azt is meg kellett csinálni,kár lett volna külön csak ezértfelvenni valakit. Azt is zokszó

nélkül vette tudomásul, mikorkihirdették, hogy a fürdőben csakarcot mosni lehet, fürödni nem, mertnincs elég meleg víz,takarékoskodni kell, fürödjönmindenki majd otthon. Ebben amunkában egyébként sem nagyonkoszolja össze magát az ember,magyarázta Frédinek, aki akkor aztjósolta, ráadásul nagy hangon azöltözőben, hogy ha így haladnak adolgok, akkor előbb utóbb lezárjáka vécéket is és azt is otthon kellmajd végezni vagy hozzon mindenki

magával egy nejlonzacskót, abba.Kelemen akkor rendre utasította,elvégre ő volt a csoportvezető aműhelyben, egyben szakszervezetibizalmi, úgy gondolta, itt, aműhelyen kívül is az a dolga, hogy amedrükben maradjanak a dolgok.Rászólt Frédire, ne keltsen itthangulatot, ha a gyárnaktakarékoskodni kell, azt is adolgozók, az ország érdekébenteszi.

Ezen azért vitatkoztak egydarabig a többiekkel, Szabados úgy

tudta, a gyárat már eladták és márnem a dolgozó népé, hanem valamibőrcsizmás, olasz emberé, akitugyan még senki nem látott, ezt aPalotás nevű szélhámost bízta meg,hogy takarítson el az útbólmindenkit, akinek nagy volt a pénzevagy a pofája. Hogyhogy magánakis felmondtak, kérdezte Rudi, pedigmaga nagy seggnyaló voltvilágéletében! Ezt a megjegyzéstKelemen elengedte a füle mellett,azt is, mikor Frédi annak avéleményének adott hangot, hogy

azért, mert a szakszervezet se kellaz olasznak, egyáltalán semmiféleszervezkedés, mert még a végénvalaki a munkások érdekeit isképviselné, Kelemen pedigezügyben eddig sem nagyonszaggatta az istrángot, úgyhogy akármaradhatott is volna. És ki a fene eza Palotás? Aki csak jött valahonnan,nem is nagyon köszönt, be semmutatták, ő sem szorgalmazta, hogybemutatkozzék, hanem mindjárt akezébe vette a dolgokat. Újlakinak,a művezetőnek kivitette az asztalát a

folyosóra, szembe a vécével,mondván, itt nincs szükség olyanemberre, aki csak itt ül és művezet,vagy hátratett kézzel le-fel jár aműhelyben, elvégre ha mindenkitudja, mit kell csinálni, akkor ő mitcsinál? Aki pedig nem tudja afeladatát, annak le is út, fel is út. Aszuszka ember vérig sértve azonnalpakolt és felmondott, tizenöt évigvolt itt művezető és már csaknéhány éve volt a nyugdíjig. Majdelmegy rokkantnak, mondta nekiPalotás, és sétálgat a temetőben, ott

van most üresedés, mert azt nemhiszem, hogy maga ennyi kihagyásután a kezébe tudná venni a reszelőtvagy a csavarhúzót.

Kelemen tudta, hogy előbb-utóbb ő is sorra kerül, és hogy azutolsó felmondó levél, amit mintszakszervezeti bizalminak alá kellmajd írni, az a sajátja lesz. Nemvolt boldog, de tudomásul vette, azaz igazság, hogy sajnálta ezt aműhelyt, aminek annak idején őadott emberi arcot, őkezdeményezte, hogy rakjanak

virágokat az ablakokba, hetenkéntsúrolják le a lábrácsokat, rászólt arendetlenkedőkre, lógósokra, akkormég csak azért, hogy ne zavarják amunkában, hagyják dolgozni, Újlakiviszont észrevette, hogy ő más, minta többi, komolyabb, megbízottbenne, ezért javasolta előbbszakszervezeti bizalminak, majdhamarosan kineveztecsoportvezetőnek. Ez ugyan nemsokat jelentett, dolgoznia kelletttovább, de emellett foglalkozni atöbbiek problémáival is, Újlaki

mindenben kikérte a véleményét,ami majdnem mindig egyezett az ővéleményével, de hát ez sem voltvéletlen, a művezető javaslataiésszerűek, jogosak voltak akkor is,ha például valakit meg kellett egyfegyelmivel, órabér levonással vagyakár felmondással isrendszabályozni, elvégre ebben aműhelyben komoly termelő munkafolyt, az üzem pedig nem játszótér.Az már az ő javaslata volt, hogy aművezető tartson a fiókbanalkoholszondát, néha, különösen

hétfői napokon vagy a nevezetesnévnapok alkalmával egyesek nembírtak magukkal. Ezt egyébkéntkésőbb az egész gyárban bevezették,hiszen a másnapos ember reggel, aportán simán beosont a többiekgyűrűjében, a munkahelyén pedigcsak rontotta a levegőt, balesetetszenvedhetett vagy okozhatott, amipedig nem hiányzott senkinek.

Tudta, hogy a munkatársak aműhelyben nem szeretik, sőt,egyesek egyenesen utálják, de hát amunka nem szeretet vagy szimpátia

kérdése, még mindig jobb, hatartanak tőle, mintha lebratyiznavelük, hiszen akkor már nem tudnáőket kordában tartani, fegyelmezni.Ezt még a hadseregben megtanulta,ahol rajparancsnok volt, tudott tehátbánni az emberekkel. Voltak perszesúrlódások, néhány renitens emberigyekezett elégtételt venni a magamódján, apró, idétlen ötletekkelpróbáltak borsot törni az orra alá,ellopták a reggelijét például ésbelevágták a szemétbe, a táskájábaegyszer nehéz vasakat csempésztek,

le is szakad a füle, mikor műszakvégén felkapta, ha letette akesztyűjét, sapkáját a satuasztalra,azt hamarosan rögzítették egyszeggel, az öltözőben néhaleforrázták, egyszer pedig, mikor avécén ült, rázárták az ajtót és valakia szomszéd fülkéből felülrőllevizelte, máskor a papírtdörzsölték be erős paprikával, demég idejében megérezte a szagát, dehát ezek a dolgok máshol iselőfordulnak, ilyen a munkásélet, aközösség. Általában sejtette is, hogy

kik az elkövetők, de azt is tudta, hafelkapja a vizet, annál rosszabb,mert azt akarják és akkor kiröhögik.

Ezzel a Palotással azértszívesen beszélgetett volna, hogyegyeztessék az elképzeléseiket,elvégre neki is voltak ötletei, őismerte legjobban a műhelyben azembereket, a gépek állapotát, kiből,miből, mit lehet kihozni, ismertettevolna régi rögeszméjét is, hogytudniillik nem szükséges mindendolgozónak a teljesszerszámkészlet, azon is lehetne

takarékoskodni, hogy bizonyos nagyértékű szerszámokat, amik nem iskellenek állandóan, közösenhasználnának. Palotás azonban nemmutatott erre hajlandóságot,úgylátszik, az csípte a szemét, hogyő szakszervezeti bizalmi volt, pedigezt is ki lehetne használni, ő mindenértelmes elképzeléssel kapcsolatbanegyüttműködne, és meg tudja győznia többieket is. Mikor meghallgatástkért, a férfi azzal utasította vissza,hogy nem ér rá, a másik alkalommalmár keményebb volt, azt mondta, ne

is próbálkozzon, neki felmondtak éskész, vegye tudomásul. Ő csakannyit mondott erre, hogy igenis,tudomásul vettem, mint ahogy azt is,hogy új idők járnak és az új,megváltozott körülményekhez újkáderekre van szükség, akiknek mégnincs begyepesedve az agyuk. Ő,mármint Kelemen azonban mindenhelyzetben széleskörűen használhatóember, legalábbis úgy gondolja,eddig mindig úgy volt. Elárulta,hogy ő azt vallja, ha az embervalami új helyre, új közösségbe

kerül, mindig a legnagyobbgazemberrel kell szövetséget kötni,mert ezzel a többieket is blokkolja.Azt remélte, Palotás ezekre felfigyelés legalább tovább hallgatja, denem, a férfi csak annyit volthajlandó mondani, hogy ezek szerintmaga itt a legnagyobb gazember, haa művezető magával kötöttszövetséget és most nálam isajánlkozik. Mikor az utolsószavakat mondta már az ajtóramutatott, kifelé.

Nem veszett el a világ, mondta

otthon a felesége, Erzsikétségbeesett arcát látva, a molettkis asszony sírással küszködve vettetudomásul, hogy a férjének másnapmár nem kell menni dolgozni,Kelemen így adta elő ugyanis, ésakkor most mi lesz, kérdezte a nő,semmi, felelte a férfi, mi lenne?Megyek dolgozni máshová. Láttunkmár ilyet. Jajistenem, mondta azasszony és leült, ujja a szájában,mint mindig, mikor tanácstalan,Kelemen pedig rádörrent, ne ülj itt,mint az iszap, hanem készítsd ki az

öltönyömet, a barnát, cipőt, inget,nyakkendő nem kell! Hová készülsz,kérdezte az asszony értetlenül,legalább pihend ki magad, egyélvalamit, lassan dél van! Megyekmunkahelyet keresni, mondtaKelemen határozottan, máris! De hátráérsz még azzal pár napig,legalább amíg feldolgozod agyilag,lelkileg... Nem folytathatta,Kelemen szigorú volt ésellentmondást nem tűrő, mintmindig. Nekem nem kell feldolgoznisemmit, érted? Csináld, amit

mondtam! Ma elküldtek vagyhatszáz embert, ezek most isznak akocsmában, utána meg majdmásnaposan döglenek, feldolgozzákagyilag, ahogy te gondolod a gyengekis agyaddal, és két-három napmúlva tele lesz velük a város, otttoporog majd mind a gyárak előtt, aportán, ha én most itt leülökpihenni, megelőznek vagy én is egyleszek a sok közül az emberpiacon!Na nem! Nekem kell elsőnek lenni,ha van valahol egyetlen munkahely,az az enyém! Érted már? Értem,

mondta a felesége ijedten és sietvenyitogatni kezdte a szekrényeket,zokni is kell? Kelemen mostelnevette magát, képzeld, mondta,még cipő is! Mezítláb nem mehetek,én a főnökökkel fogok tárgyalni,nem a portásokkal.

Ami azt illeti, azokkal nem istárgyalt, nem volt rá lehetősége, besem engedték. Akkor taktikátváltoztatott, a harmadik helyen azajtó előtt elővette a személyiigazolványát, kinyitotta a fényképnélés bekiáltotta, ellenőrzés! A

főnökkel akarok beszélni! Jólszámított, a portás fel sem fogta,hogy egy szimpla igazolványtmutatott neki, már vette a telefont,beleszólt, valami ellenőrzés,mondta valakinek a vonal végén,majd a kagylóval a kezében kiszólt,miféle ellenőrzés? Műszaki, vágtará Kelemen, a portás ettől selehetett okosabb, de nemsokákinyitotta az ajtót. Bent volt. Hová,kérdezte a portás, kihez? A műszakifőnökhöz, válaszolta Kelemen, nemtudom, maguknál hogy nevezik,

Szilágyi, mondta a portás,Kelemennek ez kapóra jött, gyorsanrávágta, azt tudom! Hanem abeosztása micsoda? Főmérnök?Műszaki igazgató? A portásszéttárta a karját, a fene se tudja,mentegetőzött, más itt már az egészmindenség, senki nem az, aki régenvolt. Na, mindegy, nyugtatta megKelemen, azt mondja meg akkor,hogy hol találom Szilágyi urat? Úgyértem emelet, ajtó, ilyesmi.

Az elsőn, mondta a portás, aholrégen a fénymásoló volt, mindjárt a

pénztár mellett, valami gond vantalán? Semmi, mondta Kelemen,formalitás, tudja, hogy van, engemküldenek, én meg jövök. Aha,mondta a portás kicsitmegkönnyebbülve, azért majd írassaalá a belépőt, mindjárt írom, mi is aneve? Hagyja, intette le Kelemen,végzek én hamar, egy-két aláírás éskész.

Mit is mondott, kicsoda maga?Szilágyi egy hatalmas íróasztaltúloldalán ült, onnan kérdezett,valami ellenőr? Nem, dehogyis,

felelte mosolyogva Kelemen, az azigazság, hogy egy kis furfanghozkellett folyamodni, hogybeengedjenek, én állást keresektulajdonképpen, általános lakatos ésgépszerelő szakmában... Nincsfelvétel, harsogta az ősz férfi, azt aportást meg úgy rúgom ki onnan,hogy a lába se éri a földet, magánakmeg honnan van mersze bejönni,úgy osont be, csellel, mint egybetörő, mindjárt hívom is abiztonságiakat, azok majd áthajítjákmagát a kerítésen, hogy csak úgy

nyekken! Várjon, kérem, szólalt megKelemen, mert Szilágyi márgombokat nyomogatott a háziközponton, várjon, Szilágyi úr, hamár úgyis megzavartam, legalábbmég egy mondatot hadd mondjak!Mint férfi a férfinak! Szilágyi kezemegállt a levegőben, valahogyérdekelte ennek az embernek apimaszsága, na, mondja! De utánarepül! Szilágyi úr, kezdte Kelemen,az előbb azt méltóztatott mondani,hogy a portást kirúgja, ha pedig ezmegtörténik, akkor ott mindjárt lesz

egy üresedés, ahová betehet egygyenge lakatost, aki helyett pedigjövök én, nálam úgysem találjobbat. Hát nem egyszerű? De igen,mondta Szilágyi, mint a pofon! Amitmajd attól a portástól fog magakapni, ismerem, ezt nem fogjamagának elfelejteni. Na de mostmár tényleg menjen! Máris, mondtaKelemen, de van egy ajánlatom,üzleti. Üzleti, kérdeztemeghökkenve Szilágyi, magának?Nekem, mondta szerényen Kelemen,az az ajánlatom, hogy dolgozok

magának egy hónapig ingyen, úgy ismondhatom, bérmentve. Aztán mégmindig kirúghat, nem kerülsemmibe, de abban biztos vagyok,hogy erre nem fog sor kerülni.Szilágyi Kelement nézte, aztánfelállt, hallja, maga aztán dörzsöltegy alak lehet, mondta, hogy jutottez eszébe? Kelemennek ez úgyhangzott, rendben van, jöhet, dehangosan csak annyit mondott, uram,értem én az idők szavát, mindig isértettem, haladok a korral, ennyi azegész és néha gondolkozok.

Az igazság az, hogy ez az egészegyhavi ingyenmunka ott és akkorjutott eszébe, de erről hallgatott,mint ahogy hallgatott másnap reggelis a műhelyben, ahol valami Subaszaktársat kellett keresni. Ez a Subaegy vörös arcú, alkoholista kinézetűalak volt, nagyjából Kelemennelegykorú, túl a negyvenen, és akipercekig csak mereven nézteKelement, mielőtt megszólalt, magátfelvették? Most, mikor elbocsátásokvannak itt is? Kelemen mondhattavolna, hogy felvették, de ösztönösen

nemet intett a fejével és azt mondta,csak kisegítek. Valameddig. Subagondolkozott, Kelemen nem sok jótnézett ki ebből az emberből, ennekse sok lehet itt hátra, gondolta, mégaz is lehet, hogy ő kerül a helyére.Suba közben körbejáratta atekintetét a műhelyben, aztán szólaltmeg csak. Magának jó kapcsolatailehetnek odafent, de ez nemérdekes, hanem a köszörűsünkeltörte a lábát, betegállománybanvan, tud síkköszörűn dolgozni?Tudok, vágta rá Kelemen, meg

gyalugépen, esztergán, ha kell, jöheta marógép, helyzetfúró, leppelő,szikraforgácsoló, tudok hegeszteniés egy vízhálózat kiépítése semokoz gondot, akár hálózati, akár az akerti, hidroforos. A fűtésszereléstnem szeretem, meleg, demegcsinálom, ha muszáj.

Kelemen nem nézett körül, csakbeszélt, pedig ha szétnéz aműhelyben, láthatta volna azokat agyanakvóan figyelő szemeketkörben, mindenki őket nézte éssokat jelentő, kérdő és már-már

megvető pillantásokat váltottakegymással. Adjon valamiigazolványt, mondta Suba, beírom,Kelemen kotorászni kezdett azsebében, mikor egy csupa szőrember lépett be, János, kezdteminden köszönés, bevezetés nélkül,Tálast elkülditek? Hát táppénzenvan, ilyenkor nem lehet! Subaránézett és azt mondta, nem küldünkel senkit egyelőre, ezt az embertkisegíteni küldte Szilágyi, az életnem állhat meg, mert Tálas eltörte alábát. Tegnap bent volt, folytatta

makacsul a szőrmók, tudna dolgoznia gipsszel is a lábán, annál aköszörűnél úgyis ülni kell egésznap. Na, jó, most már eredjdolgodra, mondta Suba, ésnyugodjál meg, nem lesz elküldve.Neki is megmondhatod. Ha pedigmégis, akkor nem azért, mert beteg.A szőrös kiment, Suba pedigKelemenhez fordult, azt mondja,tudja a vizet is? Tudom, mondtaKelemen szemrebbenés nélkül,építkezik? Honnan tudja, kérdezte aférfi meglepve, Szilágyi mondta?

Nem, nem, felelte Kelemen, csakgondoltam, mert én is nemrégfejeztem be. Az ember ebben akorban bolondul meg folytattanevetve, amit most Suba is átvett, azmég semmi, hogy én építkezek,mondta aztán, de Szilágyi is! Eztsem mondta? Kelemen kétértelműmosollyal nemet intett a fejével,Suba pedig folytatta: én csak akertemben bütykölök, de ővalóságos palotát csináltat.Kelemen némi gondolkozás után aztmondta, szívesen segítek magának,

ha gondolja, esetleg Szilágyi úrnakis, de nincs saját felszerelésem,csősatu, csőmenetvágók megilyesmi. Suba egy kicsit minthaelmerengett volna, majd nyújtotta akezét, úgy látom, hasonló korbanvagyunk, tudod mit? Tegeződjünk,szerbusz! Szerbusz, mondtaKelemen kézfogás közben, Subapedig folytatta, azt hiszem, afelszerelést kölcsön lehet kérni agyártól, az nem lesz gond, főleg, haSzilágyi kéri, majd beszélek vele,rendben? Rendben, vágta rá

Kelemen, ezt a pertut meg majdmegisszuk a helyszínen. De mégmennyire, mondta lelkesen a veresember, az anyagot meg majdmegveszem, csövek, ilyesmi.Csövek, kérdezte Kelemen, ittnincs? Dehogynincs, mondta Suba,de azt azért már nem vihetem ki!Hulladékot sem, firtatta Kelemen ésközelebb hajolt Subához, akielmondta, hogy a hulladékot meglehet venni olyan áron, amennyit aátvevő, a MÉH fizet érte. Akkornincs baj, mondta Kelemen, vegyél

vagy vegyetek hulladékot! Eredjmár, csóválta a fejét Suba, csak nemfogok tíz-húsz centis meg félméteresdarabokból szerelni! Ide figyelj,mondta most Kelemen bizalmasan,ha egy hatméteres szálból levágnakegy métert, ki mondja meg, hogymelyik darab a hulladék? Például tevagy Szilágyi. Ha csak egy méterkell, akkor a többi hulladék, ami ötméter, érted már? Suba úgy nézettrá, mint az Istenre, még a szája istátva maradt, aztán a homlokáracsapott, sóhajtott egy nagyot és azt

mondta, tényleg. Szuszogva felállt,megyek Szilágyihoz, mondtaizgatottan, le fog esni az álla, te megöltözz át addig, most itt, helyben,mert azt azért csak meg kell néznem,hogy mit tudsz. Itt a rajz, ott a gép.Bízd rám, vágott közbe Kelemen, harajz van, a többi az én dolgom. Adarab fent van a mágnesasztalon,csak folytatni kell, mondta Suba, ittvan a szerszámos szekrény kulcsa.A Tálasé.

Az a gyanúm, hogy innenmegyek nyugdíjba, gondolta

elégedetten Kelemen, miközben akis művezetői irodában ledobáltamagáról az utcait, felvette amunkást, cipőt cserélt, talált együres fogast a ruháinak, majdkisietett a műhelybe aköszörűgéphez, letette a táskáját agép melletti kis asztalra ésmunkához látott. Úgy döntött, nemkérdez egyelőre senkitől semmit, hanem muszáj, tartja a távolságot, nembarátkozik, nem vegyül, ki tudja,kicsodák ezek és ki tudja mi lesz ittaz ő beosztása mondjuk egy hónap

múlva, ha elkészül a vízhálózatSzilágyinál és esetleg Subánál is. Amunka miatt sem aggódott, a sógoravíz-gáz- és fűtésszerelő, jelenlegmunkanélküli, őt viszi majd, mintsegédmunkást és akkor néz majdnagyot Szilágyi, ha megcsináljákneki a hálózatot nem vasból, hanemvörösrézből, máma az a divat. Fogez menni! Nem kér majd pénzt, jönaz majd magától, más módon.

Átnézte a gépet, látta, hogy agépasztalon vastagon áll a köszörű-por elvegyülve a leválasztott

fémporral, a gép csúszó vezetékeitis belepte a ramaty, ezt először lekell takarítani, gondolta, majd hozzáis fogott. Géprongy persze nem volt,de nem is lett volna jó, sűrítettlevegővel le lehetett volna fújni,mások így is csinálják, pedig azcsak befújja a port a finomanillesztett vezetékek közé, többet árt,mint használ, nem szabad. Tudta,látta, hogy figyelik, mit csinál,elindult körülnézni a műhelyben,most sem kérdezett senkitől semmit,így is megtalálta az ipari porszívót

a golyósprés mellett, úgy látszott,működik, a géphez vonszolta, találtegy konnektort és hamarleporszívózta a munkaterületet.Néha elkapott egy-egy csodálkozó,ámuló pillantást, nem törődött vele,kezdők ezek, gondolta, kontárok.Visszavitte a porszívót, beindítottaa gépet, ellenőrizte a kézikerekekholtjátékát, aztán a gyémánttallehúzta a követ, érintő fogást vett,aztán mért, megnézte a rajzot,állított és ráengedte a követ amunkadarabra. Negyedóra, míg

végig megy azzal az oda-visszamozgással, addig csak a szikraesőtlátni, nem kell csinálni semmit, ígyaztán kiment a vécére.

A köszörülés veszélyes munka,a köszörű tárcsa kényes jószág,majdnem olyan törékeny, mint azüveg, de míg az üvegen látszik, hareped, egy háromszázasköszörűtárcsán nem, viszont magasfordulatszámon robbanhat.Kíméletesen szállítják, ne ütődjön,amelyik koccan, leesik, aztösszetörik darabokra, nehogy a

gépre kerüljön, mert abból csak bajlehet. Nagy. Kelemen csak napokmúlva tudta meg, hogy míg ő avécében tollászkodott, bent járt aműhelyben Tálas a törött lábával,körüljárta a gépét, látta, hogy megy,dolgoznak rajta, nem örült neki éssemminek, megértett mindent,legalábbis azt hitte, a többiek hiábavigasztalták, rosszkedvűen bicegettki az ajtón azzal, hogy őt márnemigen látják itt többet. Szőrmókutána ment, aztán visszafelé jöttébenmegállt egy kicsit a gazdátlan gép

mellett, csak nézte, mint akiimádkozik, nemsokára ketten-hárman léptek mellé, beszéltekvalamit, halkan, mint azösszeesküvők, Valenta bácsi agyalugépnél hallani vélt valamikoppanást, de nem mert volna rámegesküdni, nagyothalló volt ésalkoholista, néha hangokat hallott,alakokat látott másnaposdelíriumában, itt viszont a munkánkívül nem érdekelte más. Most iscsak az ajtó csapódására figyelt fel,mikor bejött Szilágyi, Suba és

nyomukban Kelemen, vidámakvoltak, jókedvűek, Szilágyiék azirodába mentek, Kelemen pedig agéphez, de látszott rajta, hogy odasem figyel, akkorra már lejárt a gép,új fogást vett és indított, már mentvolna a főnökök után, mikor egynagy robaj és a golyózáporkénttestébe csapódó kődarabokvalamint a fájdalom leterítette.

Szerencséje volt, a szeme épmaradt, csak az arcában, mellén,kezein feketedtek lassan abelefúródott kődarabok, az ingében

pedig lassan gyűlt a belecsorgó vér.Nem kell mentő, dadogta, mikormár körülállták, nem üzemi baleset.Véletlen. Vigyenek ki az utcára,mondta Szilágyinak, onnan hívjanakmentőt, majd kitalálok addigvalamit.

Itt pedig sosem jártam.Mindenjót mindenkinek, nemharagszom. Tulajdonképpen örülök,hogy van még munkás-szolidaritás.Mikor egy targoncán futva vitték átaz udvaron a biztonsági emberek akijárat felé, az jutott eszébe, hogy

mit mond majd Erzsinek, hahazamegy. Azt, hogy készítsd ki azöltönyömet, de most a feketét. Amitazért vettünk annak idején, hogyabba temessetek el. Mert én mármeghaltam. Akkor is, ha élek.

Mindenki tudja

Lehet találgatni, de nem újság,ebben az utcában is majd' mindenkiállás nélkül van, de ha jólmegnézzük a fél falu itthon lebzselvagy a kocsmában, ez az emberpiac,ha valakinek kell egy délelőttrevalaki kapálni, szőlőt metszeni,Mari néninek kitakarítani akolozetből a fekáliát vagy csakmegrakni egy szekeret, akkoridejön, körülnéz, és választ.Általában a legjózanabbat vagy

ismeretség alapján, itt mindenkiismer mindenkit, tudják, hogypéldául Meszes csak pár órára jó,utána kifullad, nincs ereje, GémPali még most is erős, mint egybika, de hangulatember, ha tetszikneki a munka, megy, ha nem vagyolyan kedve van, akkor nem megyakkor sem, ha akármennyit ígérnekneki. Na most általában az emberkap egy liter bort meg valamiennivalót is, ha egész napot vállal,előtte itt, helyben, induláskor pedigegy feles és egy sör jár az

egyezségre. A liter bor az olyan,hogy a legolcsóbb, kannás, azennivaló pedig általában kenyér,főzőkolbász, esetleg szalonna, demár a szalonna is drága, hétszázforint egy kiló belőle, de legalábblaktatós, ha bevág az ember egy félkilót, attól bír dolgozni, egy fél kilókolbász után viszont egy-két óramúlva korog a gyomra. Főtt ételtnemigen adnak, esetleg akkor, ha aháznál csinál valamit az ember, énnem is nagyon szeretem, nem jó agyomrom, sokszor fáj, nem ehetek

meg akármit, habár az legalábbbiztos és mégiscsak főtt étel. Előresenki nem fizet. Az reckér, mert ha agazda magára hagyja a figurát, azrögtön leül vagy elindul enni, főleginni valamit mert van miből, amunka meg marad. Vagy elkezdbolyongani a környéken, mit lehetlopni, szerezni, nyáron pár csőtengerit, krumplit, ami van,gyümölcsöt. Aki nagyobb gazember,az akkor is húzza-halasztja az időt,ha a gazda ott van, tessék-lássékdolgozik, csorog a verejték róla,

csak éppen nem halad. Aztán elkezdpanaszkodni, hogy nehéz, gazos aföld nagyon, tarackos, tönkreteszi akapát, ha ő ezt tudta volna, nemvállalja semmi pénzért, meleg isvan. Ilyenkor arra megy a játék,hogy a gazda fizessen többet, mintamennyiben megállapodtak,magyarul zsarolja az illetőt. Van,akinek nem számít a pénz vagyjáratlan ember, beveszi, de alegtöbb szó nélkül és egy fillérfizetség nélkül lelépteti az ilyennapszámost és keres másikat.

Szóval sokféle ember van, ésmég csak azt se lehet mondani, hogygazember vagy szélhámos, mert rávan kényszerítve, hogy sunnyogjon,csaljon, merthogy ő is élni akar,enni, holnap is meg azután is, mikorsemmi, de semmi munka nincs. Ésnem azért jár a kocsmába, mertrészeges, mondjuk olyan is van, deahhoz pénz kell, sok pénz, hanemazért jön ide, hogy mutassa magát,hátha jön valaki, akinek ember kell.A legtöbben mégis a kisebbmunkákat szeretik, kigazolni a kis

háztájit, elmenni fuvarra valakivel,ebben a részeges fuvarosok alegjobbak, azok isznak és nekem isfizetnek italt. A nagyobb munkátnem nagyon szereti senki, olyat,hogy például Szilágyi kivigyen atanyájára az állatokhoz egy hétre,mert egyrészt rengeteg a munka azállatokkal, lovak, tehenek, disznókvannak, még birka is, és ő is utólagfizet, és addig mi van? Itthon iskellene valami pénz az asszonynak,na, jó, ad naponta kétszáz forintotennivalóra vagy otthagy valami

ételt, osszam be. A pénzért ott, atanyán nem tudok venni semmit,hiába adja, ahhoz be kell jönni afaluba, a boltba, gyalog, azmajdnem egy órai járás, a jószágmeg addig ott van magába vagymegy világgá és az is baj. Hakőműveshez szegődik az ember, azse jó, azt a munkát már itt senki nembírja, nincs erőnk, nincs kitartásunk,ahhoz enni kell. Enni. Egy napigmég csak-csak elmegy, de utánavége, kifújt. Összeakad a lábunk.Akkor már jobb a fuvar, de az sincs

mindig.Én Bányaival szoktam járni

például és nem csak azért, mertismerős, valamikor az osztálytársamvolt, hanem mert én vagyok agarancia, hogy a fuvar ott lesz, aholmegállapodott, rendben, időben, ésmég a lovat, szekeret is hazaviszem,mert a múltkor is, mikor egyedülment, már az induláskor berúgott,mint az albán szamár itt, a kisboltnál, aztán a tüzépen azt se tudta,mit akar, el is hajtották onnan,hazafelé megint a kis bolt, ott álltak

a lovak a tűző napon egész nap,utána meg leesett a bakról a szekéralá, úgy fogták meg a lovakat aharmadik utcában, őt meg biciklivelvitte haza valaki, a Gajdics, odatámasztotta a kapuhoz, becsengetettés elment, nehogy az asszonymeglássa. Mert az olyan, hogy csakúgy rikácsol: Minek hozta ide? Mértnem hagyta megdögleni ott, aholvolt? Mért rugatta be? Olyan ahangja, mint az égzengés, mindenkifél a szájától, ráadásul azt hiszi,hogy mindenki az ő férjét itatja,

attól részeg. Ha viszont nem részeg,nagyon rendes, precíz ember, csakhát ő is úgy lett fuvaros, hogyelküldték a gyárból, aztán pénzzétett mindent, a szülők isbesegítettek, vett egy kis teherautót,kiváltotta az ipart, hogy na majd ő.Csak azt felejtette el, hogy abbabenzin kell, állandóan javítgatni,hol ezt, hol azt venni rá, akkor azadó, biztosítás, egyebek, fuvar megalig volt, a régiek is piszkálták.Belefáradt, visszamondta az ipart,lovat, szekeret vett, a lóval lehet

szántani, gépkapázni, ezt-azt, haéppen fuvar nincs. Lenne is munkájajobban, mint azelőtt, de közben nálais beütött a válás, azóta nem képesmagához térni.

Kis falu ez, közel van avároshoz, az is a baja, nem is leszebből soha semmi, mindent avárosnak nyomnak, annak idején szóvolt róla, hogy hozzá csatolják,úgyis ott dolgozott mindenki, akinem a téeszben vagy nem voltegyéni gazda, de a téesznek már aligkellett az ember, minden munkát

kiadtak a háztájiba, disznótartást,fejést, elletést, hízlalást, abban anagy házban jóformán csak avezetőség volt már meg a gépek agépállomáson és persze az a párgépmunkás, akik szántottak,vetettek, arattak. A fiatalok mindbejártak a városba, a középkorúakis, aki csak tehette, olyan volt avilág, menni kellett, ha vinni akartaaz ember valamire, itthon meg voltaz a kis háztáji, tyúk, disznó, volt,ahol tehén is, akkor pár tő szőlő,gyümölcsfák, zöldség, káposzta,

krumpli, ami egy háztartáshoz kell.Jó volt. Volt pénz a gyárból, volt mitenni a háztájiból, emitt-amott mégrásegített az ember egy kisnapszámmal, hízlaltuk a téesznek adisznót, fejtük a tehenet, nem aztmondom, hogy nagy lábon éltünk, devolt mit enni, telt ruhára is, cipőre,még könyvet is vettünk, jobb tévét,biciklit, motort, az ember lassanazért csak gyarapodott, el tudtavalahogy tartani a családját, agyerekek is tanultak, ki itt, ki ott,volt, aki szakmát, volt, aki

gimnáziumban, a nagy gyárakbakülönbuszok hozták-vitték amunkásokat ingyen, olyan is akadt afaluban, nem is egy, aki kocsit vett,az ember nyugodtan kelt, nyugodtanfeküdt. Hogy ez a világ hová lett,nem tudom. Egyről a kettőremegszünt minden, mi meg ittkönyökölünk a kocsmában, ebben aszagban egész nap egy pohár sörmellett, mert azt azért ki kell kérnivagy átmegyünk a másikba, mertezekből van három is, hátha, és aztse tudjuk, mi van, mi lesz. Valami,

valami nem stimmel.Úgy volt, hogy én megúszom,

biztos munkahelyem volt a gyárban,a savazóban dolgoztam, mintmindenes, én kezeltem mindent a kisdaruval, ha elromlott valami, azt isén csináltam meg, elszívót,forgódobos kádat, elektródátcseréltem, kötözőrácsot csináltammeg amit kellett. Tulajdonképpen amagam ura voltam, büdös volt,veszélyes, de jól fizettek, kaptamveszélyességi pótlékot, volt túlórabőven, a főnök azt mondta, Sándor,

a maga munkáját nem irigyli senki,ne féljen, amíg itt gyártás lesz,magának mindig lesz helye. Igen ám,de egyszercsak nem lett gyártás,eladták a gyárat, aki megvette,annak nem kellett semmi, azóta tánle is bontott mindent. Én megjöhettem haza, valami kis pénztkaptam, végkielégítés gyanánt,száztízezer forintot, majdnemharminc év szolgálati idő után. Nemmondom, hogy váratlanul ért azelbocsájtás, akkorra már aligdolgoztunk ott, régiek, először a

vidékieket küldték el, a falubóljóformán már csak nekem voltmunkám, a feleségem se lepődöttmeg, azt mondta, eddig is mindennap egy ajándék volt, a többieketmár régen kitették, de azért el voltkeseredve, egymást vigasztaltuk,ahogy tudtuk, ő imádkozott, mertidőközben ő is jehova lett vagypünkösdista, már nem is tudom, deitt mindenki csak azt mondja,jehovák, oda jár a fél falu, én iselmentem egyszer, de nem éreztemjól magam, énekeltek, kiabáltak,

zenéltek, tiszta ricsaj az egész,mondom az asszonynak, te, ez nemigazi. Mert Jézus azt mondotta, hogyha imádkozni akarsz Istenhez,vonulj el a leghátsó szobába,egyedül. Én is olvastam a Bibliát,abban van, mindjárt a Miatyánkelőtt. Hagytam azért, hadd csináljaott, a jehovák közt, ha ezmegnyugtatja, ha ott jól érzi magát,elvégre nincs rossz helyen, én meggondolkoztam, hogy mit lehetnekitalálni az én koromban, hogy nemenjünk tönkre teljesen.

Azt tudtam, hogy az a pénzmihamar elmegy, a lányom tanultmég akkor, a fiam is bejárt avárosba iskolába, úgy tettünk,mintha nem lenne a baj, hogy nevegyék észre, mégis észrevették, afiatalok nem buták, több eszük van,mint gondolnánk, és ezek nem isgyerekek már, látnak, hallanak,olvasnak újságot, megéreztékazonnal, hogy valami nagyon nincsrendben. Nem azt, hogy elküldtek,azt megmondtam nekik, nemtitkoltam, azt is, hogy mostantól egy

darabig szűkösebben élünk,spóroljanak ők is, és tanuljanak,nekik az a dolguk, a többit megbízzák ránk, szülőkre, de errőlinkább majd máskor. Annak idejénaz iskolában jó tanuló voltam, azipariban is jól ment a szakma,kitanultam a lakatossságot, nemnagyképűségből mondom, devalamivel mindig többet tudtam,mint a társaim, műveltebb voltam,olvastam könyveket, szakmait is,irodalmat is, szavaltam, később méga technikumba is felvettek,

levelezőre, de egy félév után ottkellett hagyni, jött a lány, a másodikgyerek, ezeket most azért mondom,hogy nem voltam egy szakbarbár, asavazót is csak azért vállaltam, merttöbb volt a pénz, az meg mindigkellett, abból nekem soha nem voltelég. Tudok hegeszteni, gépen isdolgoztam, esztergáltam, martam,voltam melegüzemi kovácsgépeken,belekóstoltam még az asztalosságbais annak idején, ha kell, falat rakok,betonozok, a lakást mindig énfestettem, a vizet is én vezettem be,

fűtést, kazánt szereltem, akkor mégvolt miből. Mikor divatba jöttek avégéemek a gyárban, hiába hogysavazó voltam a szerszámosokmégis bevettek, rám lehetett bízniakármit, és ami fontos, bírtam is amunkát, nappal a műszak, délutánmeg éjszaka a végéem, na, ez az,amit már nem bírnék. Se fizikailag,se idegileg.

A többiek már mondták, hogyüljek a seggemen, úgyse vesznek felsehová, ötvenéves elmúltam, és azilyen már nem kell, az ilyen már

nem ember, haljon meg. Azértmegpróbáltam, elvégre nem ülhetekitthon ölbe tett kézzel, milyen dologaz, hogy az asszony tartson el megaz állam, mikor nem vagyok beteg,megvan mindenem, kezem lábam,fejem, az egészség is úgy-ahogy,csak ahogy mondtam, a gyomromment gajdecra a sav miatt, de az islehet, hogy a vesém vagy a májam,egy kicsit kehes is lettem, abban asavanyú gőzben, az üzemorvos aztmondta, nincs itt nagy baj, be seutalt a kórházba, csak verte a

derekamat, a hasamat nyomkodta,kopogtatott, akkor pont nem fájtsemmim, azt mondta a kornakmegfelelő, de azért vigyázzak, lehet,hogy epe, tapasztaljam ki, mitől fájés azt ne egyek, például káposztát,ilyesmit. Akkor az ital, a cigaretta, akávé, azt se. Na, jó, tudom, hogyezek az orvosok soha nemmondanak igazat, nehogy előjöjjön agyár felelőssége, mert az is kiderült,hogy kevés a vörös vérsejtem, arrais azt mondták, csak átmeneti,gyógyszert írtak fel és mehettem

vissza a savazóba, pedig érzem,hogy azóta nincs erőm, elfáradokhamar, néha megszédülök, pedignem lennék még annyira öreg, hogyegy ötvenkilós cementes zsákot netudjak felvenni. Pedig nem tudok.

Szóval, próbáltamelhelyezkedni, de igazat mondtak ittaz emberek, a felvételnél mikormegláttak, már mondták is, nincshely. A fiatalok kellenek, azokkalmég tudnak boldogulni, azokat mégki lehet használni, nincstapasztalatuk, azt csinálnak velük,

amit akarnak, ott csapják be őket,ahol lehet. Gondolom, velünk, vénrókákkal már más a helyzet,dörzsöltebbek vagyunk, megaztánezek az új gyárosok vagy hogymondjam, igazgatók megmenedzserek, ezek is mindfiatalabbak, egyiknek-másiknak azapja lehetnék, csak gondolom, hogyaz idősebbektől még tartanak egykicsit, átlátunk rajtuk. Voltam azegyik ilyen helyen, kovácsotkerestek, meg volt adva egytelefonszám a hirdetésben,

felhívtam, innen, a kocsmából,kérdezem, milyen kovács kell,melegüzemi vagy amolyan, és hamelegüzemi, akkor alárakó vagymelegítő, merthogy az alárakó azszakmunka, be kell állítani aszerszámot, ütőerőt, satöbbi, amelegítő meg segédmunkás, bár azse lehet teljesen hülye a szakmához,el lehet égetni az anyagot akemencében, ha meg hidegenadogatja, szétveri az odort, detönkreteszi a gépet is. Na, nemtudott az illető mit mondani, azt

mondja, menjek be, beszéljük meg.Bementem, hát ha még látott valakikócerájt, az az volt. Volt háromlepusztult gépe egy hodályban, egykemence, gázos, de nem voltbevezetve hozzá a gáz, seszerszámok, semmi. Evőeszköztakart gyártani, kést, kanalat, villát,mert abból mindig kell azembereknek. Mondom, neki, uram,ide nem csak kovács kell, hanemszerszámlakatos, aki elkészíti amegfelelő szerszámokat, egygépszerelő, aki rendbe hozza ezeket

a masinákat. Na, azt mondja, tessék,csinálja, azt mondta, maga lakatos.Uram, mondom neki, én csinálokmagának szerszámot, de vanfogalma, hogy mi minden kellahhoz? Kell mesterbélyeg,hidegbenyomó prés, csiszolók,ostorköszörű, gyalúgép, eszterga,edzőkemence és még rengeteg sokminden. Nem szaporítom a szót,nem tudtunk megegyezni, ő úgyképzelte, hogy van gépe és jön majdvalaki az égből, aki elkezdi gyártania kanalakat, ő pedig csak rakja el a

pénzt.Na, csak példaképpen mondom,

ilyenek voltak, aztán elszegődtem ittegy cimborához, akinek volt egyöreg munkagépe és szerzett valamimunkát, a Szőlőskertben kellettárkot ásni a gáznak, és ahol ő nemboldogult a géppel, ott kézzel kellettásni. Nem lett volna rossz, denehezen bírtam. Reggel ki, estevissza a gépel, jöhettünk volnavissza busszal is, de Bandi nemmerte otthagyni a gépet, avállalkozónak meg nem volt

telephelye, manapság egyikneksincs, ezért döcög reggelente az asok lassú jármű az úton, van azokközt még úthenger is, markoló,dózer, este meg vissza, de van, akiebédelni is hazajár vele, a forgalommeg áll miattuk vagy éppen csakvánszorog. És az a gép is állandóanrossz volt, bütyköltük kalapáccsal,dróttal, kézzel-lábbal, Bandi megállandóan ivott, válófélben volt, ésha berúgott, mindig el akartabontani a felesége lakását, ami egybérházban van, emeletesben, az

elsőn, azt mondta, kicsípem onnanaz én részemet a markolóval.Egyszer meg is kezdte, mikorkómában volt, de csak az ablakotverte be a kanállal, a felesége pedigrendőrt hívott, azok meg bevitték alépcsőházba é elverték, mint alovat. Aztán a vállalkozó megunta acírkuszt, elhajtott bennünket ésfogadott mást.

Na, ez a vállalkozó ajánlott beengem egy haverjához, az kertész,olyan fóliás, egy szezont húztam le,szegfű, krizantén, mikor lefutott,

nem kellettem tovább, pedig nemvolt rossz hely, kávét adott reggelegy termoszból, naponta két üvegsört, egyet délelőttre, egyetdélutánra, azt hazahoztam, és itthonittuk meg az asszonnyal, szerettük,de az ilyesmire nem adtunk pénzt.Persze azért megkövetelte a munkátis, de ehhez képest normális volt,igaz, mint emberrel soha nem álltvelem szóba, hogy például hogyvagyok, a család, ez-az, azt senagyon tudhatta, ki vagyokegyáltalán, hol lakok, nem is igen

érdekelte, egyszer le kellett mosni akocsiját, na, akkor megkérdezte,nekem van-e autóm. Más semmi.Pedig láttam, beteg ember, olyangyomorbeteg kinézetűnek láttam őtis, míg ott volt, egyik cigarettátszívta a másik után, asszonyt seláttam körülötte soha, gyűrű se voltaz ujján, gondolom, elvált. Azt akerti földet könnyű volt mozgatni, azegy laza anyag, akkor gyomlálás,permetezés, szóval fizikálisan sevolt nehéz, egyedül voltam egésznap, ő meg csak jött, körülnézett,

kiadta az utasításokat és már mentis, olyan is volt, hogy egyáltalánnem jött, olyankor én döntöttem el,hogy mit csinálok, de nem álltam leakkor se. Ezt értékelte is, volt olyanhétvége, hogy adott ezer forintotcsak úgy. Én maradtam volnatovább is, de nem lehetett, aztmondta, lement a szezon, talán majdtavasszal, de az is lehet, hogy eladjaaz egészet és valami másba fog,máma így megy.

Olvasom az újságokat ma is,ide, a kocsmába jár vagy háromféle,

a megyei, egy országos meg a sport,azt böngésszük, ennyi járatos embersoha nem volt az utcában, tudjuk ahíreket, és bizony néha kinyílik abicska az ember zsebében, mikorezekről a milliókról, milliárdokrólolvasunk, hogy ez is sikkasztott, azis, és még amiről nem is tudunk.Soha, egy szó sincs benne amunkásokról, parasztokról, pedighát mindenki kenyeret eszik, megy avonat, jön a csapból a víz, vanvillany, élelem a boltokban, ruha,cipő. Ezeknek itt, a kocsmában

mindenfélét jár a szájuk, de én nemfogalalkozok vele, hogy ki, mennyitlopott meg lop, de legalábblöknének nekünk is valamit, elvégrea kutyát is etetik, a macskát is,pedig az nem ember, mi meg azoklennénk, ha igaz. Itt azt is mondtavalaki, hogy előbb-utóbbdeportálnak majd bennünket aHortobágyra vagy elviszikkényszermunkára az összesmunkanélkülit, cigányt, hajléktalant,utat építeni vagy kőbányába, márépítik a barakkokat, ott fogunk lakni

míg ki nem hal ez a generáció, agyerekek meg mennek intézetbe, akiidős, beteges, az meg otthonba,amink van, azt meg elveszik, be kelladni az államnak házat, földet,mindent mert abból tartanak. És habenne leszünk az unióban, nem kella magyar rozs, búza meg semmi,nem lesz rá szükség, hoznak bemindent külföldről, Braziliából,Mexikóból, a lengyelektől krumplit,mindent onnan, ahol a legolcsóbb, aruhaneműt meg az ilyeniparcikkeket, hogy rádió, televízió,

Tajvanról, Hongkongból, nem kell amagyar paraszt meg a munkássemmire, mert drágán dolgozunk,mehetünk világgá vagy a lágerbe.Hoznak majd munkást, ha kell,Kínából, Indiából meg Afrikábólnégereket, milliószám, azok meg ittel fognak szaporodni és egy tányérlevesért, marék rizsért egész napvégzik a munkát, vagonokban laknakés nem jár a pofájuk, mert akkormehetnek haza. Én nemigen hiszemel ezeket a dolgokat, de annakidején azt sem vettük komolyan,

hogy ki fognak tenni bennünket azutcára, a bizonytalanságba és mégisaz lett. A magunkfajta most teljesenki van szolgáltatva és ez ellensenkinek sincs egy szava se.

Mikor az asszonyt is elküldték,változott a helyzet nálunk, addig jóhelye volt, takarított egyirodaházban, mikor jött ez a váltás,akkor átvette őket egy vállalkozó, átkellett neki venni a dolgozókat is,egy év múlva aztán elküldöttmindenkit, ő is kiadta valamialvállalkozónak, akinek nem kellett

senki, családi alapon fogott hozzáaz egészhez. Ezek mennek.Elküldték a portásokat, ahogymesélte, az éjjeliőröket, helyettevalami biztonsági őrség védi acéget, fegyverrel, kutyával. Hogy kiakarna megtámadni egy irodaházat,azt nem tudom, hacsak valamipiszkos üzlet nem folyik odabent, dehát ezen is kár gondolkozni, nemértjük, pontosabban értjük, csaknem érünk vele semmit. Lassanhozzászoktunk a pénzszámoláshoz,napi ennyi, napi annyi, mindig

kevesebb. Az asszony a muszájbanhamar feltalálta magát, ajánlottakneki két idős embert, akit ápolni,etetni, mosdatni kellett, főzni rájuk,abból maradt nekünk is valamikevés, de ha hús volt, azt a gyerekekették, mi csak a köretet sokkenyérrel, szafttal, nagy csuporvizet ittunk rá, hadd dagadjon.Akkor zsíros laska, zsíros tarhonya,slambuc, krumplit meg tésztát ettünkminden nap sütve, főve, zsírral vagycsak úgy, reggelire laza teát, ahogya feleségem kitalálta, hogy egy

csipet teafű, citrompótló meg egycsomó víz. Kenyérrel. A kenyeretnéha megpirítottuk, megmutattukneki a zsírt és úgy. Akkor eljárokgombát szedni az erdőbe, eső utántalál az ember, lenne is sok, de márannyian szedjük, és mindenki koránmegy, hogy leszedje a másik elől, havalaki látná, csak nevetne, hogy avégén már ellökjük a biciklit ésszaladunk az erdőbe, kiabálunk,veszekedünk, hogy én láttam megelőször, mint a gyermek, hogyjusson. És azt sem tudom, mi lesz,

ha az a két öreg maghal. Már elégközel vannak hozzá. A feleségem aztmondja, akkor majd azon kellgondolkozni, hogy eladjuk a házat,amit közösen építettünk, és venniegy kisebbet, ahol se gáz, semminincs, csak villany, esetleg valaholegy tanyát, a Szőlőskertben valamielhagyott hétvégi házat, márnézegetjük is, sose lehet tudni.

Itt nincsenek gazdag emberek, azmind a városban lakik, van párnagyobb gazda, de az se tudállandóra munkát adni, két kőműves,

akik festenek is, de a családdal,Seres méhészkedik, rengeteg földjevan, de géppel dolgoztat, esetlegegykét napra fogad valakittengeritöréskor, ősszel van azalmaszedés, nyáron szőlőkötözés,tavasszal metszés, ásás és perszeezek az alkalmi kisebb munkák,amikre itt vagyunk vagy húszan.Meg a többi, bent, a faluban. Akinekföldje volt, visszakapta, de nem asajátját, hanem valahol, kint, aBúza-tanyán, a Világos dűlőben,amit errefelé csak Doberdónak

hívunk, sívó homok, államitartalékföld volt, legelő, soványparlag, majdnem öt kilométerre afalutól. Pár év kinlódás után ott ishagytuk mindnyájan. Trágya kellettvolna rá, rengeteg, akkor gép vagyvalami igás állat. Meg ott lenni,lakni, helyben. Én bevetettemcsillagfürttel, azt gondoltam,lekaszálom majd, az jó a trágyahelyett, de a diszkós Mányi lovaimind lelegelték, mire észre vettem.Mányinak panziója van megdiszkója a városban, itt meg egy

csomó lovat nevel. Mikor szóvátettem a dolgot, azt felelte, bátyám,be kellett volna keríteni, eztmondták a Községházán is és ezzelel is volt intézve. A jó, répa-éstengeritermő földeket idejébenelhappolta a vezetőség, meg ahaveri kör, hektárszámra halásztákel előlünk a sajátunkat. Az enyémetis, úgy, hogy ezek a földek nem iskerültek bele a kárpótlásba, addigramár mindnek gazdája volt. Annakidején összebeszéltünk, hogy ötszázforint lesz egy kárpótlási jegy és

senki nem licitál a másikra. Erre felmi történt? Jött a képviselő úr ésfelvásárolt mindent, a fél faluhatárát, aztán elment. Sose lakott itt,ezután se fog, nem is műveli, nekicsak a terület kellett, néha tessék-lássék lekaszáltatja, géppel. Pedigmi megélnénk belőle, ha piacra nemis, de magunknak lenne elég élelemés főleg munka. Tudnánk tartanijószágot, az is lehet, hogy ittmaradnának a gyerekek is velünk,ha látnák, hogy van valami értelme.

Na meg ott vannak a cigányok is

azzal a rengeteg purdével, nemszereti őket senki, mert elviszik azösszes segélyt, mert ők aztánvégképp nem jutnak ötről a hatra,még kapálni se tudnak, nemhogymást, kapájuk sincs, semmiféleszerszám, nem is hívja őket senki,pedig nem mind lop. Aki gyárbandolgozott, még elvolt valahogy,megmutatták neki, mit, hogyancsináljon és nem mehetett ki akapun, hogy eligya az eszét, deahogy elküldték őket, egybőlbeléjük szaladt a gatyamadzag, még

jobban, mint mibelénk. Hát persze,hogy ennének ők is, csinálják azt asok gyereket, egyéb örömük nincsis, csak a nemi élet, márgyerekkorban elkezdik, mindenkimindenkivel, anyjával, lányával,ahogy adódik, amúgy meg segélytkapnak rá, a legtöbbjük abból él. Éspanaszkodnak, sírnak-rínak, ottácsorognak a községháza előtt mega vendéglőnél az egész család,szedik össze a csikket, ha piac van,ott kéregetnek, kuncsorognak, de hátnekünk sincs már semmink, mit

adjunk? Én nem haragszom rájuk,csak sajnálni tudom őket, mert nekikaztán végképp nincs helyük ebben anagyfene demokráciában, lehet,hogy rájönnek egyszer ésvándorolnak tovább. Más nép, és ittmár mi is idegenek vagyunk,nemhogy ők.

Ismerem őket, azokban a cseppházakban élnek lim-lom bútorokközött, nyolcan-tízen, egymáshegyén-hátán és nincs ott semmi.Tudom, mert egyszer ott találtammeg a lányomat pucéron egy cigány

fiúval egy surgyén, a fél telep megaz ablakon keresztül nézte a műsort,akkor azt hittem, megölöm sajátgyermekemet, de valahogymegbékéltem, a szülő nem tehetmást. Az a kölyök tizenöt éves volt,a lányom tizenhat, hogy hogytalálták meg egymást, fogalmamsincs. Angéla, a lányom azt mondta,a buszon ismerkedtek meg, a fiú isbejárt valami iskolába, és addig-addig, hogy elcsábította. Oda,hozzájuk. Te, mondom neki, ide isjöhettél volna vele, mihozzánk, ha

már annyira nem bírtál magaddal,ha már annyira kívántad, itt a házüresen, sose vagyunk itthon, ésakkor nincs ez a szégyen. Vittemorvoshoz, az azt mondta, érintetlen,biztos csak játszottak, csakhogy énnem hittem, hiszen láttam, mitcsináltak, ahogy nem hitte el mássem a faluban, ilyenkor ezt mondjákmindenkinek. És utána még eljött aza fiú hozzánk, felöltözve, öltöny,nyakkendő, hogy ő bocsánatot kér,azt hittem, agyonvágom. Pedigjóképű gyerek volt, látszott, eleven,

olyan, aki a jég hátán is megél. Aztmondta, ő nem olyan, azért hogycigány, szakácsnak tanul, szakmájalesz, kosztja, és szereti Angélát. Éshogy ne legyek fajgyűlölő, ők isolyan emberek, mint én vagy amásik magyar. Nem tudtam seköpni, se nyelni. A lányom megodaállt mellé. Hogy ő is szereti. Asaját lányom. Ott csókolgattákegymást, mint a szerelmesek,előttem. Velem meg megfordult avilág.

Megegyeztünk azért, hogy

várnak, és Angéla nem megy odatöbbet, de mai ésszel már aztgondolom, hogy csak ment. Széplány volt, fejlett, fara, melle,minden, nyolcévesen már megjött avérzése, tényleg nem volt márgyerek tizenhat éves korára. Itt, acimborák csak röhögték az egészet,ugrattak, na, lesz egy furi kis barnaunokád. És hogy lőttek a lányodiskolájának, mert amelyikmegkóstolja egyszer egy fiúét,persze, nem így mondták, azt attólkezdve más nem érdekli, se a

tanulás, se a szülők, se semmi, csakaz a bizonyos. Minél nagyobb. Úgyis lett. Mire észre vettem, kimaradtaz iskolából, pedig tovább is mentminden reggel a busszal, de hogyhová, fogalmam sincs. Csak későbbtudtam meg, hogy nem az iskolába,henem fiúzni, ezzel az Attilával, acigánnyal, később mással, úgytudtam meg, hogy a fiú itt kereste,nem tudjuk, hol van? Nem tudtuk.Mikor hazajött, kérdőre vontam, decsak a vállát vonogatta, minektanuljon? Úgyse kell sehova, mit

akarok? Minek törje magát? Mitérünk mi, én meg az anyja a nagybecsületességünkkel,tisztességünkkel, kilöktek minket isaz utcára. Kinek kellünk? Az anyjamegpofozta, de nem ért el velesemmit, aztán orvoshoz akarta vinni,de azt a választ kapta, hogyfelesleges, tud ő vigyázni magára,és másnap megint ment. És azutánmindig, azóta is. Pénze volt,ruházkodott, itthon nem is nagyonevett, már alig ismertünk rá. Utánamár nem is nagyon járt haza, azt

mondta, dolgozik. Attilától, acigányfiútól tudtuk meg, hogyvalami panzióban lakik, ahogy őmondta, ott rendel. Szomorú volt, énis. Aztán beszélgettünk Angéláról,azt mondta, még mindig szereti,mondjuk meg neki, hogyvisszavárja, a nyakamba borult éssírt. Hát hogy mondjam meg neki, hasose jön haza, mondd meg neki te.Fogadkozott, hogy ő majd hazahozza, kiveszi belőle a kurvaságot,az anyja tudja, hogy kell, de nem lettbelőle semmi. Ezidáig.

Nem sokkal ezután Marci tűntel, a fiam, tizenhét évesen, egy évelett volna még az érettségiig, nem istanult rosszul, úgy terveztük, hogyha akar, megy tovább, főiskolára,érdekelte a számítógép. Ők egyszobában aludtak Angélával, mi amásikban, nem tudom, mi történtközöttük, de akkoriban márállandóan marakodtak, Marcilekurvázta a testvérét, azzal fogadtaegyszer, hogy menjen ki a szobából,kurvaszaga van, és nem volthajlandó Angéla után fürödni,

vécézni is kijárt inkább a klozettra,azt mondta, azért, mert nem akarnemibetegséget kapni. Egy éjszakaaztán hangos veszekedésreébredtünk, valami történhetettközöttük, mert Marci kirohant aszobából, és nem volt hajlandóvisszamenni, van egy kis dikó akonyhában, oda feküdt le. Afeleségem kérdőre vonta őket, mivan? Mit civakodnak állandóan, mia baj? Nem mondott egyik se semmilényegeset, Angéla nevette azegészet, azt mondta, a kisfiú biztos

rosszat álmodott, mikor Marcitfaggattuk, nem szólt, csak a fejétrázta, sírt. Azt se tudtam, mitcsináljak. Pár nap múlva pedigeltűnt, nyoma veszett. Nemmondom, a lányom dolga is nagyonbántott, de a fiam miatt teljesenkikészültem. Azt mondtam anejemnek, anyjuk, most főzzélvalami gombát vagy gyökeret, csakfinom legyen, és ne ébredjek fel tőlereggelre, mert ezt már nem tudomkibírni.

Érzékeny szívű, szöszke gyerek

volt, olyan álmodozó fajta, külsőre,arcra az asszonyra hasonlított,olvasott naphosszat vagy a zenéthallgatta, már mikor nagyobb lett,férfiasodott egy kicsit, mondomneki, te, mért nem mész valahová,barátokhoz szórakozni vagy alányokhoz, néha ment is, de inkábbült itthon. Pont az ellentéte voltAngélának. Volt ilyenosztálykirándulás a gimnáziumbanmajd' minden évben, oda is csakegyszer ment el, azt mondta, nemérezte jól magát, mindenki ivott,

még a tanár is, a sátorbanösszefektették őket a lányokkal,körbeszarták, hugyozták, hányták atábort, mást nem is nagyoncsináltak, csak ittak, mentek,cipelték a hátizsákot, azt se tudta,merre jártak, nem láttak semmitcsak hegyet meg erdőt. Jól van,mondtam neki, ha nem akarsz, nemenj. Pedig akkor még voltpénzünk, még dolgoztunk. Most megelszökött. Mentem a rendőrségre,kerestettük, azt mondták, kilépett azországból ekkor és ekkor. Később

kaptunk tőle egy lapot Párizsból.Azt írta, üdvözöl bennünket, a városszép, majd ír. Nem írt. Azóta sem.Mástól tudtam meg, hogy egybarátjával mentek kiFranciaországba, ahol koldulnak.Abból élnek. A barátja hazalátogatott két napra, az márnagykorú, a szüleitől tudjuk, hogyketten bérelnek egy lakást,napközben koldulnak az utcán,forgalmas helyeken, jól élnekbelőle. Ki van téve egy tábla anyakukban, hogy tizenhat éves

vagyok, egyetemre akarok menni, denincs rá pénzem, így. És hogymindig együtt vannak azzal a fiúval,valami Csabával, vigyáznakegymásra. Az apja sírva mesélte,sírtam én is, azt mondtam neki,hozassuk haza őket aVöröskereszttel vagy valahogy, de őazt mondta, hiába. Késő. Úgyiskimennek megint, ha meg az én fiamis nagykorú lesz, végképp nemcsinálhatunk semmit.

A maszeknál dolgoztam akkor, adiósvári kukorica szárítót vette

meg, rögtön leszerelt mindenberendezést és eladta, a helyébecsinált ripp-ropp egyműanyagdarálót, ahhoz csak egycsarnok kellett, az volt régen araktár vagy tároló, meg gépek. Ésegypár munkás. A cimborám szólt,mert az ilyen munkahelyek úgyterjednek csak, szájról szájra.Valaki szól a másiknak, barátjának,van egy hely, gyere. Kaptam is azalkalmon rögtön, láttam is már ilyenmunkát, baj nem lehet. A tulajtmindjárt elneveztük egymás között

Drakulának, mert úgy állt a foga,röhögtük is a háta mögött, úgylátszott, jó lesz, a város határábanvolt a telep, odáig kerékpárút vitt,az egész nem volt több hétkilométernél biciklivel, úgyhogybuszra se kellett költeni. Drakulaaztán úgy is viselkedett, ahogykellett. Mindjárt az elején elmondta,hogy itt nincs lazsálás, nincsebédszünet, nincs szabadság,betegség, és a munkaidő is addigtart, ameddig ő mondja. Ha kell,vasárnap is dolgozunk, sok a dolog.

Tényleg, ott volt a rengeteghulladék, selejtes árú, temérdekengusz, mint egy hegy, azt kellettledarálni, hogy újra felhasználják.Már az elején láttam, hogy baj lesz,mert itt van polietilén is megpévécé is, azokat nem lehet egybedarálni, szóltam Drakulának, nemlesz jó. Azokat külön kell. Jólmegnézett magának, már láttam,hogy utál. Azt kérdezte, mi maga?Mérnök? Vagy ellenőr? Mondom,nem, csak értek valamit hozzá. Van,ami hőre lágyul, a másik

keményedik. Azt mondta, engem őnem azért fizet, hogy okos legyek.És hogy takarodjak. Ha meg nemtetszik, mehetek világgá.

Na jó, takarodtam. De láttamrajta, hogy már rajtam van a nyereg.Állandóan belémkötött, hameglátott. Targoncával hordtuk azanyagot a darálóba, itt-ott lehullottróla valami, a többieknek nem szólt,de engem mindig letolt, azt mondja,mérnök úr, így szólított azóta,mérnök úr, leejtett valamit! Szedjecsak össze, de azonnal!

Visszamentem, összeszedtem, és haközben emiatt kiürült a gép, márkiabált is, mérnök úr, az isten tegyemagába a fitymáját, üresen jár agép! Mi a túrót csinál, alszik? Vagya farkát veri? Arra majd ott kérjemeg a feleségét estére! Vanfelesége? Szokta verni? Vagyszopatja? Na, jó. Nem szóltam rásemmit. És az ebédszünet. Hát ha azember dolgozik reggeltől estig, csakenne valamit közben, pláne én ezzela nyavalyás gyomrommal, de nemlehetett leállni. Vittem margarinos

kenyeret, azt rágtam el déltájban,munka közben, gondoltam, azértnem szólhat. Dehogynem szólt. Hamegraktuk a gépet, akkor már csakcsömöszölni kellett egy bottal, hogyaz a sok ágas-bogas engusz neakadjon fenn, volt ez vagy öt perc,tíz perc, utána futás a targoncávalújabb anyagért. Én akkor ettem,mikor csak csömöszölni kellett,mégse volt jó. Azt mondtalefoglalom az egyik kezemet akenyérrel, lassabban dolgozok,majd levonja. Kivette a kezemből a

kenyeret és eldobta az udvaron. Azthittem, nekimegyek.

A ledarált anyagot két emberlapátolta zsákokba, lemérték, aztánszaladva vitték az keresztül azudvaron, itt csak futásban voltszabad közlekedni, udvar végébenállt egy kamion, fák, bokrok közöttaz árnyékban. Rájöttem, ha az aláelbújok, elférek ülve, megehetem akenyeremet, a talicskát meg betolomaddig a bokrok közé, így aztán habent keres, elmentem anyagért, hameg kint nem talál, gondolhatja,

hogy bent dolgozok. Egy darabig jóis volt, a kollégák láttak, de nemszóltak, ráadásul rájöttem valamire.Mégpedig arra, hogy a kamion alatttányérok vannak tele ételmaradékkala macskáknak. Drakulának volt vagyhat macskája, hogy minek, nemtudom, itt aztán nemigen rágott megaz egér semmit. Amúgy is, ahogymegfigyeltem, csak a nyers hústszerették, csirkebelet, ilyesmit. Na,az az igazság, hogy néhafeljavítottam a kosztomat maradékpörkölttel, hússal is, töltött káposzta

is volt, rántott hús, amit azt setudom, mikor ettem utóljára. Voltpersze olyan is, hogy össze voltkeverve minden, mint a moslék, aztmeghagytam a macskáknak meg atejet, levesfélét, nyers húst, de amitlehetett, szégyen, nem szégyen,megettem. És nem lett semmi bajatőle a gyomromnak! Nem fájt. Úgylátszik, csak enni kéne rendesen.Volt, hogy haza is tudtam vinni egykis zacskóban az asszonynak, haolyasmi volt. Eleinte tiltakozottellene, de aztán megette ő is.

Nemhiába mondják, az éhség nagyúr. Hát az is.

Drakula a csarnok előterébenücsörgött egy elkerített kis üvegfalúketrecben, ott füstölt vagy telefonáltegész nap, aludt is, úgy ülve,olvasta az újságokat és fülelt.Meghallani, ha egy gép üresenmegy, nem bőg annyira és akkor máremeledett fel a székéről, olyan lett apofája, mint egy oroszláné, mi van?!Kiabált, mocskosul beszélt, úgyszaladt ki a csarnokba, mint a rugó,acsarkodott, amúgy egy filigrán

ember, majdnem mint én, olyannegyvenes, de harcias, harapóskinézetű, mondta is egyszer acimborám, hogy ezt biztos a kutyáknevelték, mert csak vicsorogni,morogni tud. Azt kellett volna látni,mikor megkérdeztem, mondja már,be vagyunk mi jelentve? Hogy anyugdíj, a tébé, ilyesmi. Merthogy amunkakönyvünket azt elszedtemindjárt az első napon. Úgy nézettrám, undorodva, mint egy békára,nem tudott mondani hirtelen semmit.Azt kérdezte, mi is a kérdésem?

Mondom neki, azt szeretném tudni,hogy be vagyunk-e jelentve. Be,mondta aztán, persze. Miért? Mitakar maga azzal a bejelentéssel?Hát, mondom, a nyugdíj miatt. Megha itt baleset ér. Mért, kérdezte,maga nyugdíjba akar menni?Meddig akar maga élni? Magánakmár a temetőben kellene sétálgatniszabadidejében, hogy szokja! Hameg baleset éri, majd idejébenszólok a boncmesternek! Ezzel el isvolt intézve. Mái napig se tudom,hogy be voltunk jelentve vagy sem,

de szerintem nem.Déltájban hozták neki az ebédet,

mert neki bezzeg volt ebédidő megebéd is, egy nő jött egykispolszkival, kipakolt, nem tudtuk,hogy a felesége volt vagy valamicseléd, mert nemigen szóltakegymáshoz jóformán semmit, a nőahogy jött, már ment is. Na, ilyenkorfigyeltem. A főnöki ketrec ablakátmajdnem teleragasztotta pucérnőképekkel, ennyit még életemben nemláttam, kicsik, nagyok, sihederkölykök szoktak ilyet kiragasztgatni,

a fúk, aztán kinövik, ez úgylátsziknem. Közte átlátott azért, mi meg be.Mikor komótosan megebédelt, vittea maradékot a macskáknak, hátra, akamion alá. Hívta őket, ci-ci-ci! Ci-ci-ci, mert azok szanaszét voltak, kia napon, ki az árnyékbanlustálkodott. Én pedig nemsokáraúgy intéztem, hogy menjek én is,nehogy a macskákösszepocsékoljanak mindent, mireoda érek. Igyekezni kellett,elhessegetni, szétrúgni köztük, aztánmegnézni, mi van. Így ment.

Nem bántottam én egyiket se,soha, csak úgy tettem a lábammal,de akkor sikerült egyet eltalálnirendesen. Pirított máj volt, sokhagymával, a főnök nemigenszerethette, majdnem úgy volt,ahogy hozták neki, a nyálammejdnem elcsordult, ezek meg csakszagolgatták, el is ugrottak onnan,mikor csaptam egyet, de az egyikcsak nézett rám, nem ment el, csakhúzódott, akkor bele rúgtam. Nemkellett volna. Nyávogott egy nagyot,nem is hogy nyávogott, hanem olyan

sértődött hangon jajgatott egyet, jóhangosan. Nem lehetett pedig nagyrugás, guggolva, görnyedve a kocsialatt még lendületet se tud venni azember. Ez a rohadék mégismeghallotta, éppen kint volt azudvaron, közelben. Mi baj van,kiscicám, mi a baj, mi lett veled,mért nem eszel, igy a macskának, deaz vele se állt szóba, hanem húztaaz iramot valahová hátra, Drakulameg hívta, ci-ci-ci, gyere, egyél, itta sok finomság, hol vannak a többi?Jött egyre közelebb a kamionhoz, én

meg alatta, most mit csináljak?Csalta a macskákat az ennivalóhoz,lehajolt, mutatta volna nekik atányért, akkor vett észre.Meglepődött. Mit keres maga itt,kérdezte. Mondom, ennék. Amacskáknak úgyse kell.

Nem tudom, honnan volt erőm,de mikor kimásztam és odavágott abottal az inamra, ide, a térdhajlatbaelőször megroggyantam, de utánaelöntötte az agyamat a vér,kicsavartam a csömöszölő botot akezéből és vertem. Agyba-főbe.

Vakon. A fejét is. Először védtemagát, de látta, hogy több kettőnél,hogy képes vagyok agyonverni,akkor elkezdett szaladni befelé, azirodájába. Én meg utána. Még bent,a csarnokban is kapott párat ahátára, az emberek meg nézték, nemcsináltak semmit. Magára zárta azajtót, én meg arra gondoltam, mégbeverem rá az üveget is ezzel a sokpucér kurvával, de addigra már ottvolt mellettem a cimborám, fogott,csitított, Sándor, Sándor, hagydabba. Gyere. Gyere innen. Na.

Fogtam a biciklit és eljöttem haza.Végig danoltam az úton, évek ótanem volt olyan jókedvem, azasszony pedig megijedt, mikormeglátott, mi van? Beteg vagy?Dehogy vagyok, mondom, csakember vagyok. Megint. Hüledezett,mikor elmondtam neki, jaj istenem,jaj, jaj, mi lesz most? Nem bánomém, mondtam neki, akármi lesz. Ígykell ezekkel bánni. Belevágni apofájába, ütni vágni. Mert ezek nemtudják, hogy merre, hány méter,hogy hanyas gatyát hordanak.

Csinálnék én itt rendet az egészországban, ne félj.

Nem tudtam leülni, álltam akonyhában és magyaráztam, azasszony meg csitított, halkabban, te,meghallják! Hát hallják!Akasztanám fel, mindet, először isaz ügyvédeket, mert a csibészek,tolvajok, rablók mellé álltak atörvénnyel, aztán a többi csalót!Mert ezek miatt lettünk földönfutók,senkik, miattuk kurva a sajátlányom, őmiattuk ácsorog a fiam azutcán, mint egy világcsavargó,

kéreget egy táblával a nyakában,nincs becsületünk. Ott van abecsület, az igazság, a törvény, ahola pénz van. Azt pedig az enyémbőlmeg a tiedből harácsolták össze.Soroltam a magamét, az asszonybecsukta az ajtót, hogy ne hallatszonki, én meg megint kinyitottam. Sőt,kiálltam az ajtóba és mondtam,mondtam. De hát nem nagyonhallotta senki. Ilyenkor, nappalnincsenek az utcán, mikor pedigátmentem a kocsmába, hogymegtárgyaljuk ezt a dolgot, akkorra

már lehiggadtam. Kérdezték, mivan? Mit keresek itt ilyenkor?Elküldtek? Azt mondtam, nemegyeztünk, kitelt az időm. Ennyi.Nem nagyon hitték, biztos látszottmég rajtam, hogy ideges vagyok. Idejár e postás is először, itt találjameg az embereket, néha fizetnek isneki valamit. Nekem is hozott egyképeslapot, a fiam írt, Londonból.Azt írta, átjöttek ide, a város szép,majd ír. Azt már hallomásbóltudtam, hogy most már nemCsabával van, hanem valaki

idősebb emberrel. Gyorsanátfutottam, meg se néztem a képet,nem érdekelt, aztán zsebretettem, neis lássák. Úgyis tudja mindenki.

Frédi, a fotográfus

Nem vártam én semmiféleünneplést, sem jutalmat, azt sem,hogy a nyakamba boruljon sírva aművezető, bele is rúgtam volna, hamegpróbálja, de valamivelemberibb lehetett volna az egész.Ezt nem tudom pontosanmeghatározni, hogy mit értek ezalatt, de volt ott egy csomó okosember, mégiscsak kitalálhattakvolna valamit, mondjuk egy vidámbográcsozást valahol a szabadban,

én még azt is vállaltam volna, hogyfőzök, értek hozzá, a seregbenszakács voltam. Na, szóval lehet,hogy csak én voltamelszontyolodva, de én úgy láttam, atöbbiek is csak nyeldekelnek,nemigen fütyörészett senki, nemrepestek, hogy na, végre!Megszabadultunk ettől a rohadtgyártól, annyit szidtuk már azelőtt,most itt az alkalom, fel se kellmondani, megy minden magától.Csak az a furcsa, hogy eszébe jut azembernek ilyenkor minden, mint a

haldoklónak, hirtelen lepereg előtteaz egész, az inasévek, aztán mikorszakmunkás lettél, az a rengetegökörködés, elvégre emberekvagyunk, ott szárad a spermánk avécé falán, mint a köpésünk akövön, a verejték, ami lecsorgottrólunk a lábrácsra, ott van alihegésem a levegőben, szóval nemlehet ezt rendesen kifejezni, ottéltünk, a többi csak ráadás volt,alvás otthon, egy kis szórakozás,hetyegés, ez-az, aztán reggel meginta műhelyszag, az a duruzsoló zaj,

amit az elszívók meg alégbetáplálók csináltak egész nap,és persze a gépek, a fejem felettpéldául az armatúra állandóanzizegett, biztos volt benne valamiérintkezési hiba, vagy a cső voltgyári hibás, a fene tudja,megszoktam, néha álmombanelőjön, olyan is van, hogy az utcánmegyek és hallom.

Na, egyszóval ki lettünk rúgva,ezek az új tulajdonosok azzalkezdik, hogy megtizedelik amunkásokat, azoknak bért kell

fizetni, tébét, nyugdíjjárulékot meg afene tudja még mit, általában atakarítónőkkel kezdik, meg azokkal,akiknek jár a pofájuk, ha példáulszervezkednek, olyan, hogyszakszervezet már csak papíron van,párt sehol, esetleg a parlamentben,azt hiszem feloszlatták avöröskeresztet is, egyszóvalmindent, ami pénzbe került. Én azértnagyjából egyenesen jöttem ki akapun, Lecsó, a portás nagyotköszönt: A viszontlátásra! Azsebemben ott voltak a papírok, a

táskában semmi, utoljára lophattamvolna pedig valami értékesebbdolgot, de mit? Minek? Ma mártudom, hogy mindegy lett volna,csak hozzak valamit, onnan. Akkoris, ha nem használhatom semmireotthon, vagy kint, az utcán eldobom.Nem hoztam. Pedig most nemtapogatták a táskámat, mint szokták,egyszerűen kiengedtek, nyomtaLecsó a gombot, nyílt az ajtó, én kiés vége.

Az elbocsátott légió apránkéntszédelgett ki a kapun, ahogy a

papírokat elkészítették, amivelmásnap már jelentkezni kellett amunkaügyi központban, de mi az,hogy mindjárt másnap? Mégsemvagyunk szabadok? Odakintgyülekeztünk, megvártam atöbbieket, volt, aki be volt rúgva,Szabados sírt, de gondolom, csakazért, mert részeg volt, máskor issírt már, akkor is, mikor kiválódolgozó lett, érzékeny ember.Szóval kint gyülekeztünk, ottvetődött fel, hogy másnap irány amunkaügyi központ, de az is, hogy

mégiscsak rabszolgák vagyunk,mások mondják meg, hogy mit kellcsinálni már másnap. És ráadásulazok, akik kilöktek maguk közül.Gyülevész népség látszatátkelthettük, mert a húszas buszsofőrje nagyon megnézettbennünket, még jó, hogy egyáltalánfel engedett szállni, és az is, hogy adolgozó bérlet még jó volt, mikormár nem is voltunk dolgozók. De őezt nem tudhatta, de azt igen, hogy adolgozók nem ilyenkor szoktakkijönni a gyárból, hanem majd

délután. Fel sem merült a kérdésbennünk, nem beszéltünk róla, hogyki mit fog csinálni ezután, úgygondoltuk, megyünk egy másikgyárba majd, én legalábbis úgygondoltam, és ha minden kötélszakad, irány Pest vagy a Dunántúl,valaki azt mondta, lehet külföldre ismenni, na, ha lehet és ha más nincs,akkor irány külföld. Egyelőreazonban a kocsma volt az irány, eztaz egészet le kellett öblítenivalamivel.

Furcsa volt délelőtt inni, nekem

egyszerűen nem esett jól. Igaz, nemis nagyon ettem még aznap azidegességtől, éhgyomorra meg nemmegy úgy, mintha az embertelezabálja magát minden földijóval. Például töltött káposztával,mert azt nagyon szeretem. Töltöttkáposzta, arra gondoltam, mikor otttehénkedtem a pultnál, a többiek kiitt, ki ott, asztaloknál vagy melletteácsorogva, akkor villant belém agondolat, jó, jó, hogy otthon leszek,alszom, ameddig akarok, de miteszek például ebédre? Eddig ott

volt az üzemi konyha, szidtuk,köpködtük, de mégis volt valami ésolcsón. Most mi lesz? Reggelit mégcsak tudok valahogy csinálnitojásból, szalonnából, este is kerülvalami felvágott, de ebédelni azértcsak kellene valahol, nem ismondtam még, egyedül élek, ígyadódott, albérletre nem akartammegnősülni, a munkásszállóraszintén, mikor még volt, későbbmegszüntették azt is, pedig az is jóvolt. Nekünk. Az se tetszett pedig,azt mondogattuk, olyan, mint egy

nyitott börtön, ahonnan ki lehetmenni, de azért általában össze vanzárva az ember egy csomómindenféle emberrel, akikbüfögnek, finganak, szarnak, vagycsak egyszerűen büdösek, meg az aduma, az az állandó, mocskolódó,szennyes szöveg és mindig ugyanaz.Nőket nem volt szabad felvinni, deegy százasért a portás félrenézett,de ki az, aki feljött egy ilyen helyre?Hát olyan. Mondtam az egyiknekpéldául, hogy te, hát mi vagy teegyáltalán, hogy van bátorságod egy

csomó kan közé merészkedni? Aztmondta, gyereke van, valamiből elkell tartani azt is. És szerinte nem isolyan borzasztó. Mert aztán ment aparti, már akinek van erre gusztusa,hogy például egy olyan utánkövetkezzen, aki koszos volt, mintegy malac, a hölgy pedig két menetközött nem igyekezett tisztálkodni,nem is tudott volna hol, mert közösfürdőszoba volt a folyosó végén, hapedig odament, levetkőzött, végevolt.

Ahogy vissza emlékszem, most

is viszolygok, undorodom is, mégis,ma már azt mondom, nem voltannyira rossz, ki lehetett bírni, haeleget ivott az ember, és biztos volt.Fedél volt a fejünk felett, mosták azágyneműt, takarítottak utánunk,ilyesmi, szóval egy kisnosztalgiával gondolok rá, az azigazság. Aki rabszolgának születik,az könnyen elfogadja akörülményeket, akkor is, haolyanokkal kerül össze, akik a nívóalatt vannak, habár az igazgató úgyigyekezett bennünket elosztani a

hálótermekbe, hogy például akikérettségiztek, azok legyenek egyhelyen, a parasztok megint máshol,egy csomóban, a világcsavargók,börtöntöltelékek megint külön. Havisszagondolok ismét csak azt kellmondanom, hogy nem volt olyanrossz, sok embernek otthon sem voltolyan dolga, mint a szállón, ott azértlehetett fürödni meleg vízben, akiakart főzhetett, mert konyha is volt,nekem meg egyszerűen nem voltmás lehetőségem, hülye lettemvolna albérletbe menni, mikor ott

volt a szálló. És most ez is ahhoztartozik, amit az elején mondtam,hogy végigfutnak az emberben azemlékek, mint a haldoklónál,legalábbis azt mondják, én még nemhaldokoltam, úgyhogy nem vagyokbenne biztos.

Később aztán otthagytam atöbbieket, majd találkozunk,mondtam nekik, legkésőbb holnap ahivatalban, utána meg majd csaklesz valahogy, az az igazság, untammár őket, nem akartam berúgni, énnem szoktam inni délelőtt, reggel

meg pláne, akkor egész nap hülye azember, nem is kicsit. Meg egy kicsitmagamban akartam maradni agondolataimmal, gondjaimmal, mertazok aztán lettek hírtelen csőstől.Otthon aztán..., otthon? Az albérletiszobámban alig mentem be, már jöttis a házinéni, hogy akkor most mármi lesz, Feri, hallom, felmondtakmagának is. De mennyire, mondtamneki vidáman, miközben őkétségbeesetten nézett rám, aztkérdezte, mi lesz magával? Hogyfog fizetni? Miből? Mondom neki,

ne törődjön vele Ilonka néni, amígfizetek, ne törődjön semmivel,vegye úgy, mintha dolgoznék,legfeljebb többet leszek itthon. Nemjól van ez sehogyse, mondta, ődolgozó embernek adta ki a szobát,mert csak úgy biztos a lakbér.Nyugodjon meg, mondtam neki,fizetni fogok, ha pedig nem leszmiből, szólni fogok előre, időben.Eddig is volt olyan, hogyösszeszaladtak a dolgok és nemtudtam fizetni időben, pedig voltmunkahelyem, lehet, hogy ezután is

lesz olyan, de a lényeg, hogy bízzonbennem, igyekszem én minélhamarabb elhelyezkedni valahol, hamás nem, elmegyek szemetesnek aközpiszkossági hivatalhoz. Nemnevetett, láttam rajta, hogylegszívesebben kitenne az utcára,neki már csak egy folt voltam itt alakásban, pókháló vagy valami más,nemkívánatos dolog, de hát nekemakkor is lakni kellett valahol,elvégre az évek során már egyvagyont fizettem neki lakbér gyanántezért a lyukért. Jól van, mondta,

maga tudja.Dehogy tudtam. Nem tudtam

semmit. Ágyneművel adta a szobát,azt is ő mosta, ha most kitesz,mehetek egy bőrönddel az utcára,még ágyneműm sincs, semmim, kétfarmer, ingek, dzseki, pólók, két párcipő, jóformán ennyi a vagyonom.Vagyonom? Ha ez az, akkor igen.Igaz, volt akkoriban úgynegyvenezer forintom nyeremény-betétben, mindig lestem, háthanyerek, sose nyertem, meg van ezcsinálva, a magamfajta sose nyer, se

lottón, se totón, semmin. Mi csakveszítünk, de azt aztán rendesen.Úgy emlékszem, akkor döglöttemegész nap, nem is ettem, csakfeküdtem az ágyon, szívtam acigarettát és törtem a fejemállandóan, hogy akkor most hogylegyen? Mit csináljak? Azt tudtam,hogy a szakmában sehol nem lehetelhelyezkedni, munkát találniegyáltalán nem lehet sehol, régenvoltak azok a táblák a gyárakbejáratánál, hogy Munkásfelvétel!És alatta sorolták, hogy milyen

szakmában hány fő kellene, ma mára táblákat is leszerelték, éshallomásból tudom a többiektől,hogy az ember a portánál nem juttovább, sőt, sok helyenkategorikusan kiírták:Munkásfelvétel nincs! Világosbeszéd. Jó, de akkor velem mi lesz?Törjek be valahová és menjekbörtönbe? Vagy kórházba? Hát az iskitelik egyszer és akkor ott vagyokmegint, ahol a part szakad. Apám,anyám meghaltak, rokonaim pedigcsak távoliak vannak, azok is

messze, nem gazdagok, nemszámíthatok rájuk, különben is mosttartsanak el? Egy negyvenévesembert?

Arra is gondoltam, hogy milenne, ha megnősülnék, elvennékvalami gazdag vénséget, de ehhezmég mindig nem volt gyomrom,hamar el is ejtettem még agondolatot is. Álljak ki koldulni? Eznem is tűnt olyan rossznak, igaz,nem vagyok nyomorék, de szegényazért még lehetek, nem kell ahhozápolatlannak, gusztustalannak lenni,

hogy megszánják az embert, csak kikell találni valami jó meghatótörténetet, mondjuk rákom van,műtétre adjanak vagy valamihasonlót, na, ezt az ötletetmindenesetre elraktároztammagamban, még jól jöhet. Máigemlékszem, elfogyott a cigarettám,ki kellett mozdulni a vackomból,valahol venni vagy két dobozzal. Ittkezdődött. Mondom magamban,kimegyek az állomásra, az jómessze van, azzal is telik az idő, ottmeg az a sok ember, nyüzsgés, nem

kell gondolkozni. Kisétáltamgyalog, végig a Piac utcán, közbenbámultam a kirakatokat, istenem, mimindent vehetnék, ha lenne pénzem!Ennivalók, ruhanemű, divat, akkorékszerek és így tovább. Kint, azállomáson elvegyültem egy kicsit atömegben, jó volt, kiolvastam afalon a menetrendet, vettemcigarettát, két dobozzal, visszafelépedig megint gyalog. Ráértem.

Egy fotósbolt előtt mint avillámcsapás jött az ötlet,fényképezni! Ez az! Hirtelen

eszembe jutott, hogy iskoláskoromban minden évben jött egyalak, összecsődítette az osztályt éslefényképezte, a tanár megmegmondta, hogy ha valakinek kella képből, mennyi pénzt hozzonotthonról. Ezen kívül volt, aki sajátmagáról még külön képetcsináltatott, egyedül vagy a szülőkérte a csemetéje portréját, Évikémnyolc éves, Pistikém harmadikoskorában, Ágika a rakott szoknyában,ezek a nagyfülű, meredt arcú,színezett fényképek még talán ma is

ott lógnak bizonyos otthonok falán,a miénken nem lógott soha, de azosztályképet megvettük mindenévben. Ez lesz az. Akkor már bevolt zárva a bolt, de a kirakatbakitett gépeken rajta volt az ár, hátbizony elég drágák voltak, akkormég ahhoz filmet, az előhívás, akép, szóval minél továbbácsorogtam a kirakat előtt, annáljobban kezdtem letörni, lehet, hogynem is olyan jó ötlet? Ha mindentmagam csinálnék, talán igen, deahhoz érteni kellene, meg labor.

Sötétkamra, vegyszerek, azt setudtam, milyenfélék. Csakhogy.Akkoriban kezdett divatba jönni apolaroid. Még szerencse, hogymegláttam egyet, hoppá, mondtammagamban, erről már olvastamvalahol, hogy csak film kell hozzáés azonnal kész képet ad. Nem isvolt drága a többihez képest,osztottam, szoroztam, amit kaptamvégkielégítést, ahhoz nem akartamnyúlni egy darabig legalábbis,gondoltam, azt is berakomnyereménybetétre, hátha. Akkor

azonban eldöntöttem, hogymárpedig holnap veszek egy ilyet,filmet hozzá és gyerünk.

Igenám, de ez a gép csak egyképet csinál és mi van, ha egyosztályban harmincan kérnekbelőle? Kattintsak harmincszor? Hátpersze. Először megkérdezem, ki az,aki kér majd képet az osztályból,felírom és annyit exponálok. Ez az.Legalábbis úgy gondoltam. Másnapmegvettem a fényképezőgépet,hozzá a filmet, az eladónagyvonalakban elmagyarázta, mi a

teendőm, hogy kell kezelni, meghogy ne fogdossam, mikor kész akép, várni kell egy kicsit,szellőztetni, így mondta, hogyszáradjon és kész. Csodálatos.Délelőtt azért elmentem amunkaügyi központba, háthaajánlanak valami rendesmunkahelyet, ami mellett még ezt iscsinálhatom, hát nem ajánlottaksemmit. Senkinek. A többiekneksem, mert ott megint találkoztunk acimborákkal, még akkor is el voltakkettyenve, de nagyon, még tán

jobban, mint előtte való nap,gondolom otthon megdolgozta őketa család, habár Rudinak, a fiatalhegesztőnek ilyen nem volt, csakanyja meg apja, igaz, az is elég,néha még sok is. Nem szóltam nekiksemmit a gépről, meg a terveimről,lehet, hogy nekik is voltakelképzeléseik és ők se szóltak, azember gyanakvóvá válik, fél, hogyha van valami, a másik esetlegelhappolja előle. Utána irány aMozdony, ez egy kocsma ott aziroda közelében, de most is

otthagytam őket hamar, mondtam,dolgom van. Szabados megintpityergett egy sort, azt mondta, neszakadjunk el egymástól, bármikormenjünk fel hozzá, kártyázunk,beszélgetünk, telik az idő, mintha misem történt volna.

Csakhogy történt. Én már akkortudtam, hogy nem fogok hozzájukfelmenni soha, nem hiányzik azérzelgés, ez van és kész, tudomásulkell venni. Szabados öreg volt már,ötvenen jóval túl, neki aztán véglegsemmi reménye nem lehetett arra

nézve, hogy felveszik valahová,még nekem se, nemhogy neki.Amellett nem csíptem az öreget,háromszobás lakásban laktak kettena feleségével, családi házban, jóhelyen, közel a gyárhoz, egyszerannak idején megpedzettem neki,hogy esetleg hozzájuk költöznékalbérletbe, fizetnék is, de aztmondta, nem. Ő nem kerülget senkita lakásában. Pedig volt neki még azudvaron egy amolyan nyári konyha,egy különálló kis épület is, aztszerettem volna a legjobban

megszerezni, de azt mondta, az nemlakás. Pedig megnéztem, egy kisszoba-konyha volt, maga amennyország, bőven elfértem volnabenne, olajradiátorral befűtöttemvolna télen, egyszóval jó lett volna.Most már lehet, hogy ideadta volna,de nekem olyan kutya természetemvan, hogy ha egyszer nemetmondanak, nem könyörgök. Rudiegyelőre élvezte a szabadságot, aztmondta, lehet, hogy elmegy valamitáncosnak. El lehetett neki hinni,korábban népi táncos volt, az

ilyenek pedig megtanulhatnak mástis, amellett egy jóképű, jóalakú,dekoratív fiú volt, megyek azéjszakába, mondta és ivott. Én megelköszöntem.

Ami pedig történt, az az volt,hogy az első iskolában, ahová nagydérrel-dúrral bementem,igazolványt kértek, hogy tagjavagyok-e a fotóművészekszövetségének, azt hiszem, ígynevezik, mondtam, hogy nem, devan gépem és tudok fényképezni,mindjárt be is mutattam, csináltam

az igazgatóról egy képet, de nemhatotta meg. Bevallotta, hogy nekikmegvan a maguk fényképésze és neis törjem magam, mert a többiiskolába is az jár, ismerik már agyerekek is, a szülők is, olcsó ésnem ráz. Hoppá. Ott voltam egypolaroid géppel, még próbálkoztamazért két másik iskolában is, deelhajtottak, mint a magzatot.Olyanokat mondtak még, hogynagyítás. Keretezés. Na, mondtammagamnak, Frédikém, mert ígyhívom magamat, így szólítottak a

gyárban is, Frédikém akkor mostárnyékra vetődtünk, de nagyot.Egyet tehetsz, sürgősen eladodvalami baleknek vagy becsapod azaciba, mert ez nem megy. Amúzeum körül csámborogtam, mertnem bírtam már otthon lenni azunalomtól meg a hülyegondolatoktól, a házinéniaggodalmas arcát se bírtam márnézni, mikor félóránként benyitottazzal a kérdéssel, hogy na, van márvalami munkahely? A telefonjátbezzeg nem engedte használni,

pedig jó lett volna körbetelefonálnia gyárakat, hogy mi van? Vanmunka? Csak ennyit. De azt mondta,drága a telefon és nincs benne alakbérben.

Na, szóval szédelegtem amúzeum környékén, mikor láttam,hogy egy fiatal pár fényképeziegymást, háttérben az épület, aszobrok, de hol az egyik, hol amásik kezelte a gépet, így aztánmindig csak egyikőjük volt rajta.Mikor megláttak, a fiú odajött ésmegkért, hogy nem lennék szíves?

Ideadná a gépet. Ők összeborulnaka szobor előtt, háttérben a múzeumén meg nyomjam meg a gombot.Előtte nézzek bele, hogy benne islegyenek és ne mozgassam.Mondtam neki, tudom.Megcsináltam nekik. Köszönték.Aztán előhúztam az enyémet atáskából és megkérdeztem, nemakarnak-e egy azonnalit? Azmilyen? Mindjárt meglátjátok,mondtam, na, beállni! Jó kép lett,két csodálkozó szemű fiatal, a gépencsodálkoztak, nemcsak úgy bele a

vakvilágba, ettől lett jó, kidobattam,szellőztetés és mutattam nekik, kész.Csodálkoztak. Ráadásul színes volt.A fiú azt kérdezte, nekik adnám?Hát persze, mondtam, emlékbe. Dea következő már pénzbe kerül.Mennyibe? Háromszáz forint. Szónélkül elővett egy ötszázast és akezembe nyomta, kiderült,nászutasok és nekik különben semkell semmi ingyen. Na, ez kellettnekem! El kellett velük menni aszállodába is, ott is fotóztam őket, aNagytemplom előtt, a Kossuth-

szobornál vagy csak úgy, az utcán,ahogy csókolóznak, ölelik egymást,kézenfogva, egymás hátánaktámaszkodva és így tovább. Ésfizettek. Minden darab után. ACsapó utcán már vennem kellett kétcsomag filmet, mert elfogyott.

De ez még semmi, mert ajárókelők, csellengők látták, mitcsinálok, hogy csak kattintok és jönki a kép, ez akkor még újdonságvolt, akkor már őket is! A gyereketis! Iskolások vettek körül, de nemvolt pénzük, mondtam, úgy nem

megy, a film drága. Tényleg drágavolt. De gyertek holnap vagy egyóra múlva, én itt leszek, csakhozzatok pénzt és lesz képetek.Nekem már akkor volt. Kaszáltam.Még ebédeltem is a Laposban, ezegy önkiszolgáló étterem volt annakidején a Csapó utcán, mertigyekeztem a belvárosban maradni,lehetőleg a műemlékek környékén ésközel a bolthoz is, hogyha elfogy afilm, vehessek gyorsan másikat.Este meg nem győztem számolni apénzt, aprót, nagyot, többet

kerestem egy nap, mint a gyárbanegy hónap alatt. Másnapra csináltamegy kis táblát, kitűzőt magamra:Frédi, a fotográfus. És feltűztem egybiztostűvel, hogy el ne tévesszen,aki keres.

Mit mondjak, elmúlt. Kimentema divatból, rájött más is, hogy lehetilyen fotómasinát venni a boltban,nem egy csoda. Az is az igazsághoztartozik, hogy később már pofátlanlettem, erőszakos, kellett a pénz,olyanokat is lekaptam, akik nemakarták. Sőt. Gondolom, valami

alkalmi kapcsolat lehetett, de az úrodajött hozzám és erős kifejezésekethasználva a filmet is követelte.Mondom neki, ember, ebben nincsfilm. Akkor kikapta a kezemből agépet és megpróbálta kinyitni,ahogyan ezeket a hagyományosmasinákat szokták, de ez egészenmás. Akkor a földhöz vágta, engemmeg állon. Még meg is taposta agépet, de ezen már nem volt kedvemröhögni. Na, mondtam magamnak,Frédi, ennek vége, valami mást kellkitalálni, gondolkozni kell. Azóta is

azt csinálom.

Humán szolgálat

Az a fontos, hogy az emberminden helyzetben normális ésbecsületes maradjon, tisztességesendolgozzon, akkor is, ha nem látják,magyarázta Ábrahám Géza a fiánakegy hosszabb eligazítás végén, amitazért tartott szükségesnek, mert aZoli fiú egy vályogfal bontásánálnem a megfelelő módon fogott amunkához, kiütött a fal alján néhánysárkockát, majd ledöntötte azegészet, miáltal egy halom törmelék

lett minden, vastag por szállt fel,melyben apró törekszálakrepkedtek. Látod, mutatta Ábrahám,most aztán még ezt is szívhatjuk.Zoli nem mondott semmit,mondhatta volna, hogy van itt poranélkül is épp elég akkor is, ha úgybontanak, ahogy az apja csinálja azodébb lévő falnál, így viszontsokkal gyorsabban lehet haladni, atizenévek vége felé járó, mégiserőteljes, ám hallgatag fiú most iscsendben maradt inkább, mint akiegyetért, pedig már az első nap

halálosan unta és utálta az egészet.Az apa és fia egy kietlen

domboldalon végezte már napok ótaezt a munkát, amit a HumánSzolgálat nevű hivataltereprendezésnek nevezett, ezenkívül még annyit lehetett tudni, hogya vályogromok helyébe valami nagyember házat akar építeni, későbbmegsúgták már itt, a közeli faluban,hogy egy vadászlak épül majd ahajdani Tsz-major helyén, állítólagkitűnő a fekvése a vadászathoz,fákat is hoznak majd konténerben,

kutakat fúratnak, villany is leszaggregátorról és minden, ami kell,de előbb el kell takarítani azt adarab történelmet onnan, hogynyoma se maradjon. A Szolgálatmunkanélkülieknek szerzettmindenféle munkát szorosösszhangban a MunkaügyiKözponttal, ahogy az az ember azasztal másik oldalán magyarázta, ezugyan nem kötelező, viszontajánlatos, a náluk végzetttevékenység rendes munkaviszony,ami a feketemunkákkal szemben ez

beszámít a nyugdíjba.Idősebb Ábrahám nem sokat

értett ebből az egészből, neki eztúlságosan hivatalos szöveg volt,azt kérdezte, fizetnek is? Hát persze,nyugtatta meg az előadó, Ábrahámpedig rábólintott, ez a fontos,mondta, megyünk. Arra gondolt,hogy ez sem lehet más, mint afeketemunka, csak hivatalosancsinálják, mint a többigazemberséget, de hát manapságilyen időket élünk. Géplakatos voltés elmúlt ötven, azért nem kellett

már sehová, öreg, azt mondták. Afia ugyancsak lakatos szakmáttanult, őt azért nem vették felsehová, mert fiatal, nincsgyakorlata. Hát így nem is lesz abüdös életbe, gondolta a fiú, mert ittis eszébe jutott, mindenki kezdivalahol, de nem itt, ebben asivatagban. Nagyot csapott acsákánnyal a fal tetejére, por,keményre szikkadt vályogdarabokcsaptak az arcába, teste meztelenbőrére, a szájába is, köpött, majdeszébe jutott, hogy ezt nem szabad,

a sárkockákat lehetőleg épen,egyben kell leszedni a kis kőműveskalapács segítségével és távolabblerakni egy csomóba, ami mégisösszetört, azt a talicskával tolták elegy másik halomba. A talicska jószolgálatot tett, mert az apja annakidején mindenre gondolt, előbbbusszal kiment a faluba, onnanelgyalogolt a helyszínre, hogymegnézze, milyen munkáról van szó,káromkodott egy sort, aztánszerszámokat kért kölcsön azismerősöktől, csákányt, kalapácsot,

feszítővasat, lapátot, ásót, gereblyétés egy talicskát, de bográcsot is,pokrócot, szappant, törölközőt, egynagy kanna vizet és egy csomóolyan dolgot, ami hátha kell. Gyufát,cigarettát a fiúnak, ő maga töltötte asajátját egy kis töltőgéppel, ígyolcsóbb.

Induláskor mindent bepakolt atalicskába, azzal mentek végig a félvároson a központig, az apja tolta,mert a fiú erre nem volt hajlandó,azt mondta, a pofám leszakad, haezzel valaki meglát az utcán. Az

irodánál egy kis teherautó vártaőket. Két másik férfi is felszállt aplatóra velük, olyan középkorúak,mindkettőt Kovácsnak hívták, denem voltak rokonok, Ábrahámmegnézte őket magának, egyiküknekvastag, húsos orra volt, ez lesz aKovács egy, gondolta magában, amásik meg a Kovács kettő, mertamúgy még arcra sem nagyonkülönböztek, ráadásul mindkettőnkopott farmer volt és póló, igaz, azegyiken kék, a másikon sárgás.Nagy hátizsákokat cipeltek vidáman

és kissé be voltak rúgva. Ábrahámnem foglalkozott velük, éppen csakköszönt, a talicskát úgy helyezte el,hogy menet közben el ne induljon,ne mozogjon nagyon, aztán leültek aplató vaslemezére ésmegdübögtették a sofőrfülke tetejét,indulhatunk.

Kellemesen hűvös volt a reggel,de már látható volt a tiszta égbolton,meleg lesz. Valahol a város szélénmegállt a sofőr, egy nőt vett fel, egyfekete hajú, amolyan se szép, secsúnya figurát, úgy harminc és

negyven között, aki szürkésoverállba öltözve könnyedén dobottfel egy katonai málhazsákot, majdbeült a sofőr mellé, amit a kétKovács mindjárt szóvá is tett,persze, mondta az egyik, ő úrinő,beülhet, mi meg itt, hátul, mint adisznók. Mit akar ez majd ottcsinálni, morfondírozott a másik, avastagorrú, adminisztrál? Majd főz,szólt közbe Ábrahám mosolyogva,meg takarít. Miért, kérdezte Kovácskettő, olyan helyre megyünk? Akkorminek a talicska? Ábrahám nem

válaszolt rögtön, majd meglátjátok,gondolta, később csak annyitmondott, hogy a sofőr tud mindent.A két Kovács kezeiben eközben máregy félliteres üveg tűnt fel egyikszájtól a másikig vándorolva,Kínálták Ábrahámot is, de őköszönte, nem kér. Ebben amelegben, kérdezte, pálinkát? Zolisem kért, a térdére könyökölvenézte az egyre ritkuló házakat, kezea homlokán, az apja tudta, ilyenkorerősen gondolkozik, jobb békénhagyni. Kovácsék pedig iszogattak

és már arról beszéltek, hogy azértcsak jó, hogy van egy nő is acsapatban, remélték, hogy lesz ottvalami ágyféle, de megteszi apokróc is, ha az emberre nagyonrájön. A sorrendben majdmegegyeznek, bár rossz egy kicsitaz arány, de verekedni biztosan nemfognak. Egy ilyen nőért, kérdezte azegyik, úgy néz ki, mint egymozdonyvezető. Még sokáigrágódtak a témán, hogy mi lesz, haleveszi azt a munkaruhát magáról,mi lehet alatta? Meleg, mondta

Kovács kettő, fülledt meleg, plánecombtőben. Ezen röhögtek egy sort,majd Kovács egy úgy vélte, nem isolyan ronda ez a nő, csak nincskikészítve, púder, rúzs, krém nélkülezek is olyanok, mint más, normálisember, mint mi. Eredj már te kisnormális, évődött vele Kovács, akettő, ez olyan, magyaráztaÁbrahámnak, hogy normális ésképzeld, ezeknél otthon az egészcsalád intelligens! Kuss, szólt rá avastagorrú mogorván és elkapta azüveget a társa kezéből, na tessék,

mondta erre a férfi röhögve, ezenmeg megsértődött.

Legalább csend lesz, gondoltaÁbrahám, őt is lekötötték agondolatai, idegesítette ez a szöveg,kényelmetlenül ült, egyik kezével atalicskát is tartania kellett és egyreerősebben, mert a kocsi letért egyföldútra. Néha a fiára nézett, vajonmost hol jár? Min rágódikmagában? Hát igen, más az őkorában valahol nyaral, üdül, aBalatonnál vagy valami jó helyen,szórakozik, ő meg itt kuporog egy

teherautó platóján a tűző nap alatt ésfogalma sincs, hová mennek.Ábrahám nem mondta el neki, hogyő már körülnézett ott, attól félt, hogya fiú nem lesz hajlandó vele tartani,pedig nagyon kellene a pénz meg aszolgálati idő. De hát ők mégilyesmire nem gondolnak, nemgondolnak arra, hogy milyenkeserves dolog úgy megöregedni,hogy nem kapsz sehonnan semmit,mert nincs ki a harmincnyolc éved,hiába dolgoztál, sőt, fizettél egészéletedben és dolgoznál még ma is,

ha lenne hol. Na, majd megtudja!Titokban pedig abban reménykedett,hogy soha nem tudja meg, Istenem,fohászkodott magában, add, hogy neilyen nyomorult, embertelen életelegyen, mint nekem! Ábrahámegyedül nevelte a fiát, a feleségeelvált egy másik miatt, a kicsi lánytvitte magával, de a kamaszkorú fiaőt választotta. Ábrahám hálás voltérte és megesküdött, hogy mindent,de mindent megad majd neki, hogyboldognak lássa, de Zoli soha nemkövetelőzött, nem voltak extra

igényei, mindent megértett vagyigyekezett megérteni. Néha úgykellett valósággal ráerőltetni egy új,divatos nadrágot, cipőt, Ábrahámmindig figyelte a fia társait, mithordanak, hová járnak, nem akarta,hogy az ő fia kevesebbnek érezzemagát a többieknél, ismerte ezt azérzést, így nőtt fel. Szerette volna,ha a fiú tovább tanul, legalábbérettségizzen le, mégis titkosörömmel vette tudomásul, mikorZoli azt mondta, nem. Szakmáttanulok. A te szakmádat.

Ábrahám tudta, hogy ez a nőolyan lesz köztük, mint egy időzítettbomba és azt sem értette, hogyvállalhat egyáltalán egy nőtereprendezést. Ez csak úgy lehet,gondolta, hogy fogalma sincs, mi aza terep és mi az a rendezés. Vagynagyon szarban van és mindegyneki. Az is lehet, hogy büntetésbőljön, közmunkára. A platórólkörülnézve látta a számára márismerős tájban, hogy hamarosanodaérnek, azt is, hogy a kétKovácsról már most szakad a víz,

vakítóan sütött a nap, az autóplatóján a vaslemez lassanátforrósodott alattuk, a szüntelenüldumáló Kovácsok és Zoli ishamarosan fészkelődni kezdett,tegyél magad alá valamit, szólt odaneki az apja, zsebkendőt vagy ott apokróc. Nem várta meg, hogy a fiasegítsen magán, fél térdre állvakirángatta a plédet a talicskábarakott holmik alól és a fiú elé lökte.Tedd magad alá, mondta, Zoli pedigúgy nézett rá, mint aki hosszúálomból ébred, mit, kérdezte. A

pokrócot, ember, mondta az apja ésazzal a kipróbált, vagány mosollyalnézett rá, mint kölyökkorában,mikor a fiú valami rossz fát tett atűzre, ő pedig megrótta, de mert nemtudott rá igazán haragudni, a hegyibeszéd végén gyorsan rá ismosolygott, na, birkózunk? Akigyőz, annak lesz igaza! Ésbirkóztak. Ami játékos ölelgetésvolt inkább a kifulladásig, mertnevettek közben, te győztél, mondtamindig a csata végén Ábrahám, mertáltalában valóban a fia győzött, erős

volt, fiatal és aki ilyenkor lihegve amellét verve mondta, én vagyok azerősebb! De neked van igazad. Ígyjó?

Átrobogtak az egyutcás kis faluházai között, Kovácsék verték avezetőfülke tetejét, álljunk már meg,kiabálták, de a vezető meg semhallotta, sört kéne venni, magyaráztaa vastagorrú Kovács Ábrahámnak,meg demalgont, fogfájás ellen,nekem fájni szokott.

Elfogyott a pálinka is,panaszolta csüggedten a másik, mi

lesz ott velünk? Semmi, válaszoltaÁbrahám, isztok vizet. Azért ő isaggódott, a megelőző terepszemlénnem volt ilyen meleg, most láttacsak, hogy mennyire kietlen, szintesivatagi a táj, ahogy elhagyták afalut és elmaradtak az utatszegélyező fák is, a döcögős útoncsak a nap sütött, de azirgalmatlanul. Már égetett. A kétKovácsból is elfogyott végre a szó,tikkadtan, letörten bámultak magukelé, Ábrahám a fiát nézte, akilehunyt szemmel felsőtesttel a

talicskának dőlt, mint aki elalélt,talán már nem is lélegzett, Ábrahámriadtan rázta meg a lábát, Zoli! Zoli!Mindjárt ott vagyunk! Hol, kérdeztea fiú kábult, álmos, elgyötörtszemekkel, ő gondolatban márrégóta a Daft Punk együttes Onemore time című számát hallgatta egymásik világban. Megérkeztünk?

Megérkeztünk, mondta a sofőr,mikor megállt és kicsapta avezetőfülke ajtaját, leszállni! Nagynehezen, kínlódva pakoltak le aplatóról, mindent egycsomóra, a

vastagorrú Kovács ingerülten nézettkörül, egy kis eperfát és néhányvályogfalat látott, amikről már réglelopták a tetőt, ablakok, ajtók sevoltak, rom volt az egész, bár nemterjedelmes, úgy saccolta, két-három nap alatt el lehet tüntetni azegészet a föld színéről, ha az kell.Igen, az kell, mondta a sofőr, mikorvégre kiszállt a fülkéjéből, majdkisegítette a nőt is, aki akörülményekhez képestmeglehetősen vidám volt. El kelltakarítani innen mindent, mondta a

sofőr, majd megmutatta, a házakmellett valaha egy rövid fasor isvolt, amit azóta már elloptak, csak afák csonkjai és a tuskók maradtak aföldben, ezeket is ki kell szedni,magyarázta. És ezt az eperfát is,nem maradhat semmi. Na ne,mondta Kovács kettő, ez mind ahumán szolgálat? Hát ez kubikusmunka, erről nem volt szó! A társáranézett kérdőn, aki köpött egyet ésazt mondta, én ebből nem kérek. Asofőr közben magyarázott, azalapból a téglákat is ki kell szedni,

a falak anyagát, a vályogot elterítenia gyepen, az a legjobb termőtalaj,magyarázta, itt majd virágoklesznek. Virágok, kérdezte Kovácskettő, és visszadobta a hátizsákját aplatóra, én azt nem várom meg. Avastagorrú nem szólt semmit, csak avállára vette a zsákját és fellépett aplatóra. Európa, mondta később,miközben felsegítette a társát is, mimegyünk vissza, ha nincs ellenére.És visszafelé álljon meg majd afaluban, mert szétverjük az autóját,világos? És ki maga egyáltalán? Én,

kérdezte a sofőr, én egy senki. Majdha itt kész lesz a házam, akkorvalaki leszek, most pedig szálljanakle, a visszautat nem fizették, ez nemtaxi, a faluból busz jár a városba,addig meg ihatnak. Nyomás! Estehatkor megy az utolsó a városba,magyarázta Ábrahámnak, azzal hazatudnak menni. És hozok mégembereket, holnap vagy holnapután,majd meglátjuk. Tünés, mondta akét Kovácsnak, akik közbenlekászálódtak a platóról éstanácstalanul álltak a kocsi mellett.

Három kilométer gyalog nagyonegészséges!

Ott maradtak hárman, a kocsihamar eltűnt a napfényben, csak az akét szerencsétlen Kovács bandukolta falu felé távolodva, ők tudják,gondolta Ábrahám és titokban örült,hogy az a két figura visszament,ugyanakkor aggódott a nő miatt, milesz vele ebben a gyalázatoshőségben és embert próbálómelóban, jobban szerette volna, hakettesben maradnak a fiával, na,keressünk valami árnyékot, mondta

később, lepakolunk, aztán hajrá. Atávolodók után bámult, és akörnyéket vette szemügyre, a falumelletti erdőt, ahonnan ha kihajtjáka vadakat, itt, a prérin valóbankönnyű kilőni őket, gondolta, bármég sohasem vadászott. Kis lökéstérzett a vállán, Zsazsa vagyok,hallotta maga mögött a nő hangját,alszik? Nem, mondta a férfivisszafordulva és milyen Zsazsa?Nem mindegy, kérdezte a nőmosolyogva. maga kicsoda?Ábrahám, mondta ő és nyújtotta a

kezét, ahogy bemutatkozásnálszokás, a nő pedig szinte férfiasanragadta meg, maga zsidó, kérdezte.Nem tudom, felelte Ábrahám, nemgondolkoztam még rajta. És ez amamlasz a fia, kérdezte a nő kihívómosollyal a fiúra tekintve, nyújtottaa kezét is, Zoli bemutatkozott,Zoltán, mondta, de az ő arca komolymaradt, milyen nevet mondott?Zsuzsa? Nem Zsuzsa, hanem Zsazsa,helyesbített a nő, ne sértődj meg, amamlaszt nem úgy gondoltam, devetkőzzünk gyorsan, mert

megégünk!A nő pillanatok alatt átvedlett,

kiderült, hogy az overáll alatttestszínű, kétrészes fürdőruha voltrajta, a lábán sportcipő, azt nevegye le, szólt rá Ábrahám, és te ishagyd majd a lábadon, mondta afiúnak, aki kissé elfordulva, minthaszégyenkezne, vette le magáról akönnyű ingkabátot, pólót, anadrágnál habozni látszott, alattaegy boxeralsót viselt, ami ugyanzárt, de mégiscsak egy gatya. Azapjára nézett, aki már nekivetkőzve

a talicskából rakta ki aszerszámokat, és mikor a fiúmeglátta rajta szinte ugyanazt agatyát, mint az övé, határozottmozdulattal tolta le a nadrágotmagáról. A pólót vedd vissza,mondta neki Ábrahám, megégsz, hanincs rajtad semmi. Maga nemhozott semmi szerszámot, kérdezteZsazsától, nem felelte a nő, arragondoltam, lesz itt szerszámmaguknál, férfiaknál. És úgy látom,van is, tette hozzá huncut mosollyal,majd használom a magukét. Hol

lehet itt pisilni? Mindenütt, mondtaÁbrahám és már ő is mosolygott,segítsek? Nem szükséges, vágottvissza a nő, jön belőlem katéternélkül is! Ezzel eltűnt valahol afalak mögött, Ábrahám pedignevetett, Zoli is elmosolyodott egykicsit, arra gondolt, mi lesz, haelbontjuk majd a falakat?

Estig nem volt különösebbprobléma, Ábrahám úgy döntött,hogy ők ketten a fiával bontják afalakat, Zsazsa pedig az egyébtörmeléket, lécdarabokat, szemetet,

a valamikori nádtető maradékait,zsupszalmát gyűjtötte egybe, ésminden olyasmit, ami éghető, hogyeste, a hűvösben majd meggyújtják,elégetik az egészet. Ábrahám afeszítővassal, ahol kellettcsákánnyal meglazítgatta avályogkockákat, a fiú pedig szedtele és rakta a talicskába. Egymássalszemben dolgoztak a fal két oldalán,és Zoli látta, hogy az apja a szemesarkából Zsazsát lesi, és az a pajkosmosoly nem akar lehervadni azarcáról. Ő a nőnek háttal dolgozott,

és ez a Zsazsa vagy hogy hívjákamúgy sem érdekelte, valahogy túlsportos volt az alakja, inkábbizmos, mint nőies, a modora pedigkihívó, útszéli, öreg is, egy rosszkurva, gondolta magában és hirtelenúrrá lett rajta valami rossz érzés,utálni kezdte ezt az egészet, mi afenét keresnek ők itt a pusztában egyilyen utolsó munkán, ezt még acigányok se vállalnák, az ilyetrabokkal kellene csináltatni! Megintdobálod, szólt rá az apja, mármondtam, ne hajigáld, ne törd!

Miért, kérdezte a fiú, csak annyitmondtak, takarítsuk el! Ki a fenénekkell ez a szemét? Lehet, hogynekünk, hangzott a válasz, nemgondoltál még rá? Lesz itt egyházravaló bőven! Zoli sóhajtott ésdolgozott tovább, nem akartvitatkozni, hát hová vinnék ezeket?Lehet, hogy istálló volt vagybirkaakol, olyan büdös, mint a dög,ebből akarnának házat? Lakást? Ó.

Déltájban ettek valamit, a nő afa árnyékában, ők pedig az egyik falmögött, pedig Zsazsa azt javasolta,

üljenek egybe, jöjjenek ide, mondtanevetve, itt jobban jár a szellő,tegyük össze, amink van! Azt majdinkább az ágyban, mondta Ábrahámés ő is nevetett, majd a fiára nézveabbahagyta. Zoli arca dühös volt,indulatosan nyelte a falatokat, mibajod, kérdezte tőle az apja, semmi,válaszolt a fiú durcásan, mi lenne?A lakomának hamarosan vége lett,aztán dolgoztak tovább. Meddigmaradunk, kérdezte egyszer a nő, énmár unom. Mi is unjuk, mondtaÁbrahám, de mi mást lehet itt

csinálni? Bemehetnénk a faluba,körülnézni, mondta a nő, innánkvalamit, nekem a vizem is elfogynemsoká. Menjen, ha akar, mondtaÁbrahám, mi nem megyünk. Te semjössz, kérdezte Zsazsa a fiútól, nemkísérsz el? Nem megyek magávalsehová, hangzott a válasz szintegorombán, Zsazsa pedig elhúzta aszáját. Hát jó, mondta, akkor én semegyek. De nem is dolgozotttovább, a fa árnyékába telepedettegy vastag plédre és aludt vagy csakúgy tett, mintha aludna, Ábrahámék

pedig verték a falat a tűző napon,porban krákogva, tüsszögve,fuldokolva, izzadt testükön márfekete sárrá vált a rájukhullott por,de legalább csend volt. DélutánZsazsa felkelt és pakolászni kezdett,azt mondta, lejárt a munkaidő, négyóra elmúlt. Menjünk haza innen,tette hozzá, nem vagyunkrabszolgák. Ábrahám a fiára nézett,akinek zord arca, egész teste márolyan mocskos volt, hogy aliglehetett ráismerni, ő sem nézhetett kikülönbül, most mégis azt mondta,

mi nem megyünk. Nem hagyhatjukitt a szerszámokat. Majd holnap. Hajön a kocsi az új munkásokkal.

Az este szinte váratlanul érteőket, mert némi vita után a nő isottmaradt éjszakára, sőt, segített aférfiaknak a mosakodásban, a kevésvízzel takarékoskodni kellett, egyszivacsot varázsolt elő abból amálhazsákból, ebből nem csorog,mondta, bízzák rám magukat,ápolónő voltam, értek azilyesmihez. Értett is, kevés vízzelsikeresen letisztogatta őket,

pontosabban benedvesítette atestüket, majd törölközőkkelletörölte róluk a koszt. Ábrahám ésa fia megadóan tűrte a tortúrát, de agatyát nem voltak hajlandóklevenni. Zsazsa eközben állandóanbeszélt, csacsogott, hol lakik, elváltaz orvos férjétől, nyomban ki isrúgták, beszélt az irigyszomszédokról, főzésről,takarításról, hogy imádja agyerekeket, de a férjének előbbrevaló volt a karrier, őt is fürdetniekellett otthon, mert még arra is lusta

volt, hogy a tökét megvakarja. Ésmaguk, kérdezte, mert bizonyáraelfogyott a levegője, Ábrahámpedig közölte, hogy képzelje, mimagunk vakarjuk. Zsazsa nevetett,és azt mondta, hogy akkor bújjanakel, és egy kis vízzel vakarják megmost is. Magyarul, fekvés, tettehozzá, fáradt vagyok. Én maradok afa alatt, már megszoktam ezt a kisapartmant.

Ábrahám nem tudta, mi az azapartman, de sejtette, hogy azt a kisfészket jelentheti, amit a nő

plédekkel, törölközőkkel kialakítottmagának, a málhazsák volt a párna,amit megint egy törölközővel takartle, amiből a jelek szerintkifogyhatatlan tartalékai voltak. Mársötét volt, csak a fogyó hold szórtrájuk egy kis fényt, Ábrahám afiával az egyik még ép fal mögéhúzódott, zsúpszalmát terített le,arra két pokrócot takart, feküdjünk,mondta, biztos elfáradtál te is. El,mondta a fiú, mégis habozvaereszkedett a hevenyészett ágyra,büdöset érzett mindenütt, aztán

mégis győzött az ólmos fáradtság,ami szinte lehúzta a takaróra, méghallotta, hogy az apja azzalvigasztalja, hogy csak az első napilyen nehéz, holnap már könnyebblesz, később a hold fényével aszemében aludt el. Ki tudja, mennyitalhatott, mikor felriadt, akkor mégnem is tudta, mitől, az apjahorkolását hallotta, viszont a bőrénmeg mintha motoszkált volnavalami. Zoli félt mindenfélebogártól, légytől, hernyótól és mostnagyot csapott az érintett helyre az

ágyéka táján, de már hallotta asuttogást is: gyere. Zsazsa volt. Afiú azonnal felült, majd felállt,lépett kettőt-hármat az árny után, ésmikor már túl voltak a falon Zsazsaszembefordult vele és halkanfelkiáltott, te? Te vagy az? Azthittem az apád! Miért, kérdezte afiú, én nem vagyok jó? Te méggyerek vagy, mondta a nő, és mitszól majd az apád, ha megtudja,hogy az ő kisfia mire vetemedett?Zoli felajzott testtel támadt rá,elkapta a derekánál és felemelve

vitte a kis fa alá, a nő fészkére, ottleengedte a takarókra. Arra gondolt,hogy ezzel vége a birkózásnak, a nőlent van, két vállal, térdreereszkedett mellé és már tolta le agatyáját, csakhogy tévedett. Zsazsahirtelen a nyakára fogott, csavartegyet rajta és a fiú máris a földönvolt. Kis hülye, hallotta a halksziszegést, te is sorra kerülsz, netürelmetlenkedj! Túl szoros volt anő fogása ahhoz, hogy ölelésneklehessen vélni, Zoli érezte, ha ígytartja tovább ez a nő, még

megfullad. Apa, kiáltott fel maradéklevegőjével, gyere! Birkózunk!

Ábrahám a kiáltásra mint a rugópattant fel és rohant, azonnal sejtettehol és miről lehet szó, a fa alatt megis találta a tetteseket, a helyzetet isazonnal átlátta a gyér holdfényben,mindjárt a nő hajába kapott éshátrafeszítetve a nő fejét a fülébekiáltott, te ringyó! Mit akarsz afiammal? Semmit hörögte Zsazsa, őakar! Hazudik, mondta a márszabaddá vált fiú és nyögve állt fel,a torkát masszírozta, küldd el innen,

csak a bajt hozza ránk! Hallottad,kérdezte Ábrahám, Zsazsa pedigcsak sejtette, mert nem látta, hogyvérben foroghat a szeme a férfinakés azt is tudta, hogy ebben ahelyzetben mindenre képesek.Takarodj innen, mondta Ábrahám,máris! Azonnal, tette hozzádobbantva egyet a lábával aszikkadt földön és elengedte, deazért mellette maradt, míg a nőszótlanul pakolt a málhazsákba,vigyél mindent parancsolta a férfi, aplédeket is, az ágyadat. Azokat nem

cipelem, mondta a nő, majd holnap.Vagy ha majd vége lesz itt amunkának. Ábrahám csodálkozott,miért, kérdezte, ezek után még jönniakarsz? Hát persze, mondta a nő, decsak délig. Ábrahám erre nem tudottmit mondani, a néhány lépésre állófiára nézett, aki épp a gatyáját húztamagára, erre a látványra kicsitgondolkodóba esett, ilyenkorlehajtotta a fejét és az állátvakargatta, mire pedig felnézett, anő már messze járt. Elment, mondtaa pusztába, mert már Zoli sem volt

ott, ahol az előbb. A fekhelyük feléindult és megkönnyebbült, mikor afiút ott találta, úgy tűnt már alszikis, nyilván megviselték a történtek,hiszen szinte gyerek még. Óvatosanmelléereszkedett, hogy fel neébressze, szipogott, krákogott párathalkan, majd hirtelen, mint egycsapóajtó, rátört a fáradtság, azálom. Hajnal felé mégis felriadt,mikor már a holdfény is kihunyt,viszont világosodott az égbolt,mindjárt maga mellé nézett, a fiátkereste, aki nem volt sehol. Utána

ment, kérdezte magától rémülten ésfürgén felállt, vaksin botorkált ki afalak közül, mikor megpillantottaakit keresett. A fiú a kis eperfa alattfeküdt a nő pokrócain, letoltgatyában, keze az ágyékán. Az a kézmár nem mozgott, de Ábrahámsejtette, mit végzett addig, mígkicsikart magából egy villanásnyiboldogságot ebben a cudarvilágban. Nem tudta, nevessen-evagy bosszankodjon vagy mitcsináljon egyáltalán, szidja meg?Vagy gratuláljon ahhoz, férfi lett?

Nem tudott semmit, csak abban voltbiztos, hogy nagyon szereti. Egykicsit azért szomorú lett a lelke, atávolból kutyaugatást hallott, úgyvélte, ott bolyonghat most a falubanez a nő, őt ugatják. Sóhajtott és arragondolt, hogy neki sem lehetkönnyű. Zsazsa másnap nem jött ésutána sem, de másokat se hoztak, őkpedig folytatták a munkát, verték afalat, izzadtak, köpködtek, néhabeszélgettek is, de az éjszakatörténtekről nem esett többé szó.

Előtted a küzdés

Nyugtalan, fészkelődősfélálomból ébredt egy forróreggelen, vagy hajnalon? A nyárireggelek csalókák, már hajnalbanvilágos van és hőség, az emberrerátapad minden, ami rajta van, ázikalatta az ágy is, a falak pedigegyfolytában ontják a meleget, amiéjszaka sem enyhül. Mórélehámozta magáról a nedveslepedőt, úgy vált le a bőréről, mintsebről a kötés, és amit rejtélyes

módon az éjszaka folyamánvalahogy mindig kinyűtt a teste alól,reggelre pedig rendszerint a hasán,vállán találta, mint egy takarót.Fázott volna? Ebben a melegben?Persze az is lehet, hogy addigvergődött álmában, míg leesett ez arongy, az asszony meg rálökte. Aszomszéd ágy már üres volt, ezekszerint reggel van, hat is elmúlt,akkor indul a felesége munkába.Munkába? Munkája neki sincs,pontosabban csak az van,munkahelye semmi. Tollat tép egy

piaci árusnál, aki úgymond tanyasicsirkét, néha tyúkot, kacsát árul, ésa vevők láthatják, hogy mindenfriss, hiszen a szemük előtt válikguszta kis azzá, amivé. Móréundorral nézte egy alkalommal, az afej és láb nélküli nyomorult testhogyan változott olyanná, mint egynyálkás, házatlan csiga, afehérebbekről pedig a cserebogárpajor jutott eszébe.

Jutka, a felesége kezdetbenbiztatta őt is, hogy menjen ésszálljon be, segítsen, rendes munkát

úgysem talál, ezért meg fizetnek,sőt, néha egyet-kettőt haza ishozhatnak a csenevészebbekből, atörött hátú, kimarjult, leffegőszárnyú szerencsétlenekből, melyekközül némelyikről az erélyes tépésbőr-vagy húsdarabokat szakított kivagy lenyúzta a nyakát, de kéklővéraláfutásokkal sem tudták eladni.Móré azzal hárított, hogy ő nemszáll be ebbe a pornóba, hányingerevan a szagától, látni se szereti, csaksülve, főve, tányérban. Rózsika, ahordófenekű, állítólagos tanyasi

asszony azt is felajánlotta, hogy nálagondozhatná a madarakat, ígymondta, fizet érte, etetni, itatnikellene azt a temérdek szárnyast,hetenként pedig kicserélni alattuk azalomként használt faforgácsot. Őminden reggel kivinné kocsival,este pedig behozná a városba.Mórét nem kábította el az ajánlat,egyszer mégis elszánta magát afelesége unszolására, és egy reggelkivitette magát a rozzant juhakolbólátminősített baromfi-telepre.

Móré Albert minősített hegesztő

volt a gyárban, míg hagyták élni,védőgázzal dolgozott, nemzetközivizsgái voltak, tudott mindent ahegesztésről, forrasztásról, ívvel,gázzal, plazmával, csak éppen nemkellett már senkinek, sehová. Mikormeglátta azt a telepet, megérezte azta jellegzetes bűzt, már tudta, nemfog itt dolgozni, az is lehet, hogycsirkét sem eszik többé. Egy fatőkemellett nagy halom levágott fejet,lábat látott és egy asszonyt, aki egyvérfoltos, kékszínű kötényt viseltegy feszes bugyi és egy lazább

melltartó előtt és a csonkolásokatvégezte a még élő állatokon egybaltával a tűző napsütésben.Rózsika büszkén magyarázta, hogyaz sem megy pocsékba, viszik be akutyásoknak, nagy keletje van.Majdnem jobb üzlet, mint maga acsirke, tette hozzá és dicsekvő,cinkosan belterjes mosollyal nézetta férfira, akinek ettől meg kellettvolna hogy induljanak a hormonjai.Nem indultak meg, a férfimindössze azt észlelte, hogyRózsika az adottságaihoz mérten

kicsípte magát, roppant méreteinalul rojtosra tépett forrónadrág volt,felette egy fél pólónak látszó kékrongy, amit, hallomásból tudta,topnak hívnak a sokkal fiatalabbak,akiknek még nem türemlik ki a hasiháj hurkája a ruha alól. Még egypillantás a tőkére, a levágottcsirkefejekre-lábakra, valamint ahentes asszony meztelen, csuromvér lábaira és azt mondta, nem.Nem bírja a szívem a meleget, afülledtséget, a szagot, asztmám isvan, tette hozzá magyarázólag, mert

félt egy kicsit ettől az asszonytól itt,az ő birodalmában, ahol baltávalhadonászik egy másik, és fejek,lábak hullanak. Az egészből egy szósem volt igaz, Rózsika mégisszánakozó arccal nézett rá, majd azta megállapítást tette, hogy Albert!Már megbocsásson, egy baja vanmagának, tudja, mi? Albert nemtudta. Maga el van hanyagolva! Egyolyan asszony kellene magának, akirendben tartja, törődik magával!

Később, ahogy visszagondolt,olyan volt az egész, mint az ördög

kísértése. Visszafelé Rózsikaelmagyarázta, hogy kedden akutyások csirkedarabokat visznek aboltból, ahová ő is szállít, szerdánlefőtt marhacsontokat a Teletál nevűkihordásos konyha maradékát, aznem itt van, tette hozzá feleslegesen,de Mórét a többi nap már nem isérdekelte, szerette a húsosmarhacsontot velővel, pirítóssal, ésitt megállt. Nem úgy Rózsika, akinyilván produkálni akarta magát ezelőtt a nagydarab férfi előtt, akinekkeze-lába nagy, amiből a

tapasztaltabb nők egyébre is tudnakkövetkeztetni, beszélt, fecsegett,pletykált, és a korához képest fürgeSkodával vidáman furikázta a férfita külváros egy általa már ismerthelyére. Itt vagyunk, mondta egyfasoros kis utcában, ide járnak akutyások. Tud vezetni? Móré aztmondta, nem, ami szintén nem voltigaz. Pedig hordhatta volna ide ahulladékot, ha már a kinti munkanem tetszett, mondta kedvetlenülRózsika, majd hozzátette, szálljonki, végállomás. Minden

szempontból. A férfi kiszállt, mégsegített bevinni a fejjel-lábbal telizsákokat, de sürgősen ki is jöttonnan az utcára, hányingerrelküszködve állt meg egyvillanyoszlopnál és cigarettáragyújtott.

Észre sem vette, hogy tőle nemmessze, a kerítés mellett egysovány, szakadt férfi ácsorog, akimost óvatos lassúsággal közelebbjött. Nincs egy cigarettája fizetésig,kérdezte borostás, napégette arcáncinkos mosollyal, az enyém épp

elfogyott. Mikor, kérdezte Móréflegmán, tavaly? Az illető fogatlanszájjal nevetett, jó, mondtaelismerőleg, de az is lehet, hogytavalyelőtt, tette hozzáelkomolyodva, lefelé nézett éshozzátette, tulajdonképpen hat éve.Móré közben előhalászta az ukráncsempészcigarettáját, Priluki,mondta, jó lesz? Azt szeretem,mondta a másik, ha piros. Ha kék,akkor is. Maga hol veszi? A piacon,felelte Móré, százhúszért. Vegyenkettőt, tette hozzá, mikor a férfi a

cigiért nyúlt, miért ilyen mocskosmaga? Az erdőben nincsfürdőszoba, hangzott a válasz, ésmit használ borotválkozás ellen,tudakolta Móré, hagyom nőni,mondta a férfi, de akkor már aszájában volt a cigaretta,valahonnan gyufát vett elő, nehezengyulladt, a keze is reszketett,sovány, ráncos nyakából élesenkidudorodó ádámcsutkája le-fel jártközben, nyelt.

Mikor evett utoljára, kérdezteMóré még mindig a fölény

magasából, a férfi füstbeborultarccal nézett rá és azt mondta, nemtudom. Csak azt, hogy mit. Porcijót.Az mi, kérdezte kíváncsian Móré,szalámi, felelte a férfi a mármeggyújtott cigarettával a szájában,a feje szinte eltűnt a füstben,szalámi! Képzelje, hatvan deka,vastag és százhatvan forint! Csupahús! Nyelt, szívott, majdbemutatkozott, Vári, Vári Jánosképkeretező, úgy is hívnak a festők,hogy Keretező János. Érti,Keresztelő János után, hehe. Majd

elmesélte, hogy azelőtt a parizertette, mikor pénze volt, de annaksemmi íze, utána a zalaival folytatta,amit akkor hagyott abba, mikor azégbe emelték az árát, ugyanakkor azáru teljesen elparizeresedett, nemvoltak már benne sonkadarabok éstulajdonképpen semmi. De ez aporcijó! Ez igen! Olyan lelkesenmagyarázta a szalámi mibenlétét,hogy Mórénak is összefutott a nyál aszájában, bár voltak kételyei. Aztmondja, marha, sertés és csirke,kérdezte. Inkább pulyka, mondta

Vári, abból van rengeteg, de az islehet, hogy liba vagy strucc, szóvalvan abban minden, de kit érdekel?A lényeg az, hogy legyen bennekalória, úgy képzelje, mikorelkezdtem enni, pár hét után éjszakaspontán merevedésem volt, mint akamaszoknak. Negyvenöt évesen!Hát az meg hogy lehet, kérdezteMóré, mi van abban a szalámiban,amitől kanos lett? És azóta is?Mostanában nem, mindig fél hatraáll, felelte Vári, mert már arra sincspénzem. Vitaminok vannak benne,

tudja, nyomelemek, a porcijótkutyáknak csinálják, az embernekmeg a parizert. Pedig most nagyonkéne nekem is egy kis kalória, sőt,nem kis, hanem sok! Nincsszázhatvan forintja fizetésigvéletlenül? Nincs, felelte Móré, deez nem véletlen. Alig figyelt erre afordulatra, a szalámira gondolt,arra, hogy mi minden lehet abban ésmegint rátört a hányinger. Idegesengyújtott rá újra, önkéntelenül tartvaa dobozt Vári felé is, aki azonnalrácsapott és most már rutinosan vett

ki két szálat. Őrület, gondolta Mórékétségbeesetten, ha az asszony eztmegtudja, lehet, hogy hamarosan miis ezt esszük?

Nincs abban semmi, Vári látta amásikon, hogy undor ésreménytelenség lepi el, vigasztalta,nincs abban semmi, higgye el,egészséges, nincs semmikellemetlen szaga, mellékíze, akutyák nagyon finnyás állatok, éncsak tudom, és a tudomány ismanapság inkább az állatok pártjánáll, mint az emberekén, higgye el, ez

a szalámi meg van vizsgálva mindenszempontból. Hogy miért? Mert havalami probléma adódik, lecsapnaka kutyások, akiknek pedig pénzükvan. Több, mint kettőnknek. Meg afél városnak. Nincs kutyája? Nincs,vallotta be Móré, elegen vagyunkketten az asszonnyal. Na látja,folytatta Vári, ha lenne, abból mostpénzt csinálhatna. Pénzt, kérdezteMóré értetlenül, igen mondta Vári,most már ő volt fölényben,megvennék a nagymenők akutyájuknak. Nem értem, mondta

Móré, pedig sejtette, kellenek akóbor vagy feleslegessé vált állatoka gazdag kutyások vérebeinek mintedzőpartner. Vagy áldozat. Hallottmár erről. Vári hagyta gondolkozni,eszelősen szívta közben a potyacigarettát, és az arca szinte vidámvolt, mikor végre megszólalt, hanincs kutyája, jöhet maga is. Tessék,kérdezte Móré mintegy felébredve,ezt hogy érti? Vári cinkos mosollyalválaszolt, hogy értem? Ahogy maga.Ember is kell ebbe a játékba ésrájuk is fogadnak, de nagyobb

összegben, viszont jut nekem isneked is, fordított hirtelentegezésre, semmi munkáért. Ésakkor, kérdezte Móré tanácstalanul,mégsincs pénze kutyaszalámira?Vári eldobta a csikket azt mondta, abaj az, hogy nincs minden nap. Halenne, akkor minden nap ennék. Maviszont lesz. Megnézi? Úgy látommaga is ráér.

Csak arra kell vigyázni, hogykárt ne tegyünk a kutyában,magyarázta Vári, mert az nagy érték.Elég, ha a földre viszi és annyi. Ott

tartja egy kicsit és vége amérkőzésnek, lehet a kasszáhozfáradni, tette hozzá és nevetett. Anyakát kell elkapni, két kézzel, az alegjobb, akkor nem haraphat, kicsitmegemelni, hogy ne érje a lába aföldet és le. De van ilyen karvédőis, kesztyű, azt nem bírja átharapni.Már az erdőben jártak, nedvesavaron, tegnap esett. Ezt annakidején üdülőkörzetté igyekezett aváros kialakítani, mesterségestavacskákkal, mesélte Vári, melyekazonban hamar kiszáradtak és nem

maradt más, csak a fák és néhányszikkadt, dózerrel kivájt, aligméternyi mély tómeder. Ma ezek astadionok. Micsodák, kérdezteMóré értetlenül, már bánta hogyengedett a csábításnak, mikor Várimeghívta ott, a kutyásboltnál, úgymondta, a lakosztályába, miközbenRózsika ingerült arccal zúgott elmellettük a kocsival, olyan arccal,melyen Mórénak látnia kellettvolna, hogy őt a férfi többéegyáltalán nem érdekli. Jól hallotta,mondta Vári, stadionok.

Kutyaviadalokat tartanak itt, jó hely,zárt, rejtett, mert különben tilos.Néha ez is odajár, mutatott a kocsiután, de még csak ismerkedik, ezekmeg szokatják. Ha hozza a pénzt,szórakozhat. Aztán vagy milliomoslesz belőle vagy porcijó, tette hozzáés nevetett, esetleg filmsztár.Filmsztár, hökkent meg Mórésokadszor, hogyhogy? Ember, Váriment elől a sűrű aljnövényzetben,most megfordult, nem hallott még akutyaszexről? Móré kétkedő arccalvisszakérdezett, úgy érti, hogy

Rózsika és egy kutya? Úgy, felelteVári, ha kan, elvégre a kutyáknak isvannak szükségleteik, utána jobbanharcolnak, ezek meg videóra veszikés azt is el lehet adni. Tudja, sokattanultam a művészektől, szintemagam előtt látom ezt a kövér,fehérhúsú nőt egy felajzott, feketerotweiler alatt, miközben az eb ahölgy nyakát véresre kóstolgatja.Micsoda kép lenne!

A lakosztály egy fekete fóliávalfedett parányi tér volt a fáksűrűjében, kívülről akáctövisekkel

ráerősített lapulevelek próbáltákterepszínűvé rejteni a távolikülvilág számára, valamint gallyak,lombok, és minden komfort egyföldre fektetett ágybetét volt,valamint egy lavór és néhányszínevesztett képkeret, az egyikbenegy tükör. A sátort egy fa köré,annak alsó ágaihoz erősítette agazdája, a törzse a helyiség közepénmagasodott, szegek álltak ki belőle,azokon különféle ruhadaraboklógtak, serpenyő, csupor és egySzokol rádió. Móré meglepődött,

van még ez a rádió, kérdezte, ésműködik? Hát persze, válaszoltVári, csak elem kell hozzá, amimost nincs. Sok minden nincs,folytatta, úgy is mondhatnám, amiinnen hiányzik, abból be lehetnerendezni egy hatszobás lakást. De!És most felemelte az ujját, úgymondta, van hűtőm! Kiléptek afóliából és egy néhány lépésnyirelévő gödörhöz vezette Mórét, amitugyancsak letört, lombos ágaktakartak, valaha kút lehetett,gondolta Móré, de mit keresett

volna itt egy kút? Az erdőben! Agödör alján víz tükröződött, bennemadzaggal belógatottreklámtasakok, az éléstár, mutatottle Vári büszkén. Nem éhes? Mórénemet intett a fejével, az jó, mondtaVári, mert most csak zsír van lenn,de kenyér nincs hozzá. És perszevíz. Azt issza, kérdezte Móré, Váripedig nevetett és azt mondta, csakha muszáj. De mosakodni jó, tettehozzá, ha nem esik az eső. Felhúzokegy tasak vizet, ha éhes vagyok azsírt is, bekapok belőle egy kanállal

natúrban, kenyér nélkül, aztánzuhanyozok. És a bogarak, hangyák,ilyesmi, érdeklődött Móré már bent,az ágybetéten ülve, nem csípik, nemmarják? Gázolaj, felelte Vári,miután megint kapott egy cigarettaürügyén kettőt, nem érzi a szagát?Hány óra van? Lassan mennünk kelldolgozni, mert ugye, jön maga is.Nézni. Hátha megszereti a kutyákat.Ja, a bogarak! Figyeljen, mintmondtam, gázolaj. Csak egyszerkellett itt körbelocsolni vele ésminden kipusztult. Állat, növény

egyaránt. Védve vagyok.Védve? Móré eltűnődött, nem

azon, hogy ez az ember védve van-evagy sem, hanem miközben a fákközött a tófenék-stadion felé mentekvalami irigység fogta el, az erdőhirtelen csupa fény lett és árnyék aző számára, bódítón illatozott aszinte ünnepi táj, éles, élő színekvoltak, lepkék tarkasága vibrált aszeme előtt mindenféle virágokon,melyekről ugyan nem tudott semmit,mint ahogyan erről az emberrőlsem, akit Várinak hívnak, ha

egyáltalán hívja valaki, és szabad.Ez a szó jutott eszébe és nem anyomor, a nélkülözés, azápolatlanság, az éhezés, akilátástalanság, hanem az a végtelenés felelőtlen, boldog elengedettség.Mi lenne ha..., gondolta és itt el isakadt, nem tudta magát elképzelniegy műanyag fólia takarásában,szegreakasztott ruhák és a semmitársaságában, de az érzés, aszabadság érzése, annak lehetőségevonzotta, egyben riasztotta. Mert milenne, ha... És az asszony? Gázolaj.

Na ne, ez őrület, vagy már aszabadság? Nem tudta folytatni agondolatot, mert közbenmegérkeztek valahová, aholluxusautók sunyúltak a fák árnyábanés egyre hangosabb kutyaugatáshallatszott, nem is mindig ugatás,hanem vonítás, nyöszörgés, morgás,hörgés. Utána csend. A kutya némánhal meg.

Ő kicsoda, kérdezte egy kopaszember, Móréra mutatva, Váritismerhette már, ő a barátom, mondtaVári, útlevél, pattogott a kopasz,

Móré csodálkozva nézett Várira, azmicsoda? Ötezer forint, mondtaVári, Móré lassan ingatta a fejét,nincs. Elemér, fohászkodott Vári, ezegy nagyon jó barátom, csak néznijött! Ezer, mondta a kopasz, deMóré erre is nemet intett. Akkortakarodj, mondta a férfi és valahováa távolba mutatott, te pedig menj adepóba, következni fogsz hamar!Jóég, sopánkodott Vári, most mitcsináljak? A kopasz végigmérteMórét, majd azt mondta, vagyelmész vagy beállsz a küzdőkhöz a

depóba! Nem is várt választ, intettegy hess mozdulatot, nyomás,mondta, ha itt akarsz maradni! Mórénem értett mindent pontosan, vállatvont és bólintott egyszerre, Váripedig intett neki a fejével, menjenutána. Előtted a küzdés, mondtavigyorogva. Nemsokára kiértek afák árnyékából, ritkultak a fák,tisztásokhoz értek, a kocsikerekekáltal megtiport fű tanúsította, ittemberek járnak.

Móré menet közben kíváncsiannézett körül, még hátrafelé is néha,

előtte Vári baktatott koszlottedzőcipőjében, majd látható lett egyhordozható vécé, aztán még egy,arrébb több is, vagy nem is azokvoltak? Nagyobbnak tűntek, kerék isvolt rajtuk, akár egy utánfutón ésMóré kurváknak látszó hölgyeketlátott a kis deszkaházak mellett, éppazon gondolkozott, hogy itt talánmeg is pisiltetik az embert lágy nőikezek, mikor a szemébe vakított afehéren izzó napsütés, előtte pedigott volt a stadion. Csak a placcotlátta meg először, ahol egy közepes

termetű, rozsdaszínű kutyaviaskodott egy másikkal eszelősvinnyogások közepette, nyilván egyújabb páros, később felfedezett egysárga lakókocsit a bokroktakarásában, még később azt isészrevette, hogy elszórtan emberekülnek körben a füvön, mögöttükautók az árnyékban, és amimeglepte, az a csend volt,leszámítva a verekedő kutyákbólkifakadó, elszántsággal vegyültrettegés artikulálatlan, állatianőszinte hangjait.

Gyere gyorsan, szólt hátra Vári,most ne bambulj, Móré ködösszemekkel nézett rá, majdszórakozottan kínálta a cigarettásdobozt, Vári pedig beletúrt, ebbennincs semmi, mondta, nincs másik?Nincs, mondta Móré és a placcranézett megint, mert nagy csend lett,a rozsdaszínű győzött, mert a másikkinyúlva feküdt alatta, mellette.Móré nem látta tisztán, de arragondolt, hogy átharapott torokkal,törött gerinccel. Még látta, hogy kétember befut és kivezeti-vonszolja a

szereplőket a színről. Azelőadásnak vége, gondolta, majdmegfordult és keresőn nézett körül,mi van, kérdezte Vári, mit akarsz?Elmenni, felelte Móré, csak aztmutasd meg, hogy merre. Semerre,vágta rá a másik, innen már nemmehetsz el, míg tart a cirkusz,megmondták, hogy jönnöd kell adepóba. Miféle depóba, kérdezteMóré ingerülten, én csak úgy jöttemide, mint vendég, látogató. Keressegy cigarettát valami zsebedben,mert megveszek, lihegte Vári

idegesen, lenni kell ott valahol,mert szerintem hazudsz. Vagy egynyugtatót, Andaxint, nem is, kettőtvagy hármat, mert nem bírokmagammal, ilyenkor, itt amúgy ismindig felpörgök! És akkor mi van,kérdezte Móré mosolygó fölénnyel,kivered? Vagy a nap szívja ki? Nemlátta vagy nem vett tudomást amásik arcának, szeménektorzulásáról, arról a vad indulatról,ami végül is védekezésrekényszerítette, mert Vári ütött. Atámadás váratlan és értelmetlen volt

Móré megítélése szerint, de nemvolt sok ideje a dolgokatmérlegelni, mert Vári felborzoltamagát, mint egy macska, úgy tűnt,verekedni akar. Most ő is idegeslett, mit akar ez e seggfej, kérdeztemagában, ötven kiló lehet, leütöm,mint egy parasztot a sakktáblán, jóez neki?

Nem volt jó. Mert Vári megintütni akart, amit Móré kapásbólhárított és egy soha nem tanultlengővel állon csapta a férfit. Akkorérkezett a kopasz biztonsági őr és

mire észre vették kilökdöste őket aplaccra, a küzdőtérre. Na, ittlegyenek erősek, mondta nem kisiróniával és otthagyta őket. Vakította nap a puszta téren, Móré pedigcsak Várit nézte, most mi van,kérdezte és körülnézett, látta, hogy asárga lakókocsinál megnőtt aforgalom, most miránk fogadnak,gondolta elhűlten, arra, hogyvalamelyikünk ittmarad. Vári pedignem válaszolt a kérdésre, hanembeállt támadó állásba, te hülye,szólt rá Móré, tudod egyáltalán,

hogy mit csinálsz? Ezeknek? Megfoglak ölni, sziszegte Vári, mintakinek elborult az elméje ésleszegett fejjel belerohant amásikba. Móré ösztönösen oldaltlépett, Vári pedig a lendülettőlelterült a homokon, Móré nemtétovázott, negyvenhármas cipőjét anyakára tette és nyomott egyet rajta.A hirtelen feltörő zajos ujjongásbannem hallotta, hogy a nyaki csigolyákreccsentek-e vagy sem.

A rosszlábú Váradikertje

Boldogtalan ember az, kihajnalban ébred, a boldogoktestmeleg, színes álmaikbaburkolóznak még ilyenkor, melybenmég boldogabbak, méggazdagabbak, még annál is szebbek,erősebbek, mások egy szerelemhamvas vállain vagy pelyhesennyugvó ölében öntudatlanszuszogják át a napkeltét és reggelalig lehet őket kihúzni az ágyból. A

fiatalokat, akik még álmukban isalusznak, még álmodnak is abban azillatozón gyönyörűséges, a vágyak,a szenvedély édes ölelésétőlmámoros, megváltó világban,amelyben parázzsal ég a test és alélek, és amilyen talán nincs is.

Váradi ritkán álmodott, estemindig fájdalmakkal, nehezen aludtel szúrós vackában, rongyok,takarók, kenyérdarabok között asötétség súlyos leple alatt, azágyban majszolta el vacsorájamaradékát, a kiürült üveget az ágy

alá tolta, a kenyeret viszont, ha néhamegmaradt, a vánkos alágyömöszölte, na, akkor aludjunk,mondta magának kedvetlenül,haljunk meg egy kicsit. A fal feléfordult, karját átnyújtva egy másiktest kihűlt helye felé, a feleségeévekkel ezelőtt meghalt már, de amegszokott mozdulat benne maradta karjában, vállában. Behunyta aszemét, semmi, szorította, mégrosszabb volt, a megkopott lepedő,takaró minden ráncát, gyűrődésétérezni kezdte maga alatt, izegni,

mozogni próbált, megfordult,később az éjszakai, ismerős ésismeretlen zajok, neszek zavarták,egy messzi kutyaugatás, a dombmögötti szomszéd udvaráról tyúkok,libák hirtelen támadt és hamar el ishaló torzsalkodása, de a közelben,romladozó háza táján, udvarán isreccsent valami néha, koppant,rezdült, ha szél fújt ágak verődtekegymáshoz, falhoz, valamihez,máskor mintha lépteket hallottvolna, a szaporábbakat valami akertjén átosonó kutya vagy róka

tappancsai kelthették, de hallanivélt ritkábban puffanó, szabálytalanritmusúakat is, ember? Rabló?Betörő?

Soha nem zárta magára az ajtót,hogy rátalálhassanak, ha történnevele valami, rosszul lesz, elesik ésnem tud felállni vagy meghal. Az őkorában már minden megeshet. Mégaz is, hogy egy másik emberkíváncsiskodik be, nem lopni,rabolni, ölni, hanem mert eltévedt,lekéste az utolsó buszt, valahonnankilökték, kiverték, mint

haszontalant, benéz egy darabkenyérért, ital vízért, netán hajlékértvagy csak jó szóra, emberségre.Soha nem jött senki, Váradi pedigmindig várt valakit és ez ahiábavaló várakozás altatta el. Vagyaz emlékek. Jók is, rosszak is, ritkánjött álmaiban néha rémeket látott,szájmaszkos, zöldruhás embereket,akik villogó, éles késekkel,taglóval, fűrésszel állták körül, afejükön is zöld volt a sapka, vakítófényben feküdt alattuk tehetetlenmeztelenségében, csak egy zöld

lepedő takarta testét, akár aszemfedő, mellette valamilyen gépduruzsolt, ő pedig aludt a végzetasztalán, míg vágták a csontját,húsát tépték, mégis fájt minden. Fájma is. Minden.

Hajnalban morcosan kelt, azórára nézett, alhatna még, gondolta,még a nap sem látszik a kis ablakperemén, az jutott eszébe, hogybezzeg tudott ő valamikor aludni!És nem csak éjszaka, nappal is,bárhol, bármikor, katona korában,télen, beöltözve az őrbundába,

halina-csizmába, amik mereventartották, el sem lehetett bennükesni, így állva is alhatott egy kicsitaz őrhelyen mint az oszlopok. Dekésőbb is, buszon, vonaton,templomban, szekéren, ágyban, apuszta földön, szénakazalban, fűben,egyszer egy rakás trágya meleghalmáról ébresztette a gazda azálomszuszék napszámost, de kishíján elaludt saját esküvőjén, addigbeszélt ott valamiről az az emberegyhangú duruzsolással abban anagy csendben, hogy elbágyadt, a

széken ülve bóbiskolni kezdett, amenyasszony, Anna lökte meg akarját, mikor már majdnem lebukotta feje a mellére és egy pici nyál ismegjelent a szája sarkában.

Gyakran elkésett a gyárból is,minden reggel egy közelharc volt azóracsörgéssel, az ébredéssel,felkeléssel és a feleségével,Annával, aki a hitvesi szeretetbőllassan, fokozatosan ment át ingerültidegességbe, előbb csak cirógatta,simogatta a férfi testének számára iskedves, titkos hajlatait,

domborulatait, aztán már prózaibbhelyeken rázta, lökdöste, majdkisebb-nagyobb pofonokkaligyekezett immár durvábbanvisszarángatni az életbe és Váradicsak akkor ébredt fel teljesen,mikor ezeket a pofonokat gyorsan ésegy összegben visszaadta Annának.Az elején cirkuszoltak is vele akésések miatt a munkahelyén,később megszokták, jó munkaerővolt, nem balhéztak, tanyasi ember,vidékről jár be busszal, messziről,azt mondja, a felesége beteges, baj

van vele, állatokat is tart, a buszpedig mindig máskor jön.Kitalálták, dolgozza le. Későbbrájött, hogy levonták a béréből is.

Bezzeg most alhatna egész nap,ráér. Nyögött, forgolódott, fájtmindene, majd egy lábbal lelépettaz ágyról, reggel van, dünnyögteutálattal, arra gondolt, amit Gulyásszomszédtól hallott a múltkor, aztmondta, komám, ha betöltöd azötvenet és reggel, felkeléskor nemfáj semmid, se a derekad, se ahátad, a lábad se, nem nyilall a

torkod, ha nyelsz vagy csak levegőtveszel, se a fogad, se a gyomrodnem sajog, a fejedről, tarkódról,melledről nem is beszélve,egyszóval semmi, akkor meg vagyhalva. Kényszeredetten nevetnipróbált most ezen, eszerint ő mégél. Gulyás a szomszéd kert kishétvégi házában lakott ugyancsakegyedül, Váradi kedvelte a nagy,melák, mindig borostás embert,örült, hogy valaki odaköltözött,nincs annyira egyedül. A férfi egyborús délután pakolt, és az esemény

igen hamar lezajlott. Váradi a házaajtajába kitett széken ülve figyelte,amint megáll egy Trabant a kis házelőtt, majd egy hatalmas termetűférfi mászik ki a jobboldali ülésrőlkét nagy sporttáskával, amit letett aföldre, a kocsi mellett állvamegtörölte a homlokát, beszéltvalamit az autó ablakán át, aztán akocsi nemsokára elindult. Bútor,ilyesmi nem volt, talán majdkésőbb, gondolta Váradi, de nemjött autó, bútor és semmi később se.

Apró kis ház volt a szomszéd

kertben, Váradi már azt sem tudta,ki a gazdája, évek óta nem jár kioda senki kapálni, ültetni vagy csaksüttetni magát a nappal, mint azok avárosiak a dűlőút végén. Szőlőskertvolt ez, gazdag, falusi parasztokkertjei, akik a falun túl, zsíros,fekete földjeiken rozsot, búzát,tengerit, napraforgót, cukorrépáttermeltek, de amellé kellett egydarab homok is, ahol szőlőt, almát,diót és más egyebet is ültettek, amiezen a savanyú homokonmegmaradt. A mezsgyék, mellett,

kerítések tövében Váradiéknakédesgyökér nőtt, csicsóka agyerekeknek, egres, de alegfontosabb mégis a szőlő volt,amiből bor lett az ünnepekre,névnapra, esküvőre, disznótorravagy a mindennapi egy vagy többpohár italhoz, mely nélkül nemgazda az ember. A tehetősebbek kisházikót is emeltek a kertbe,présházat, hordókkal, préssel,darálóval és minden egyébbel, amia bor elkészítéséhez szükséges.

Akadt néhány őslakos is

errefelé, tanyasiak, mint Váradiék,kinek nagyapjáé volt annak idejénaz egész dűlő, mára a városiaknakkiskertekre szabdalva. Ők értettek aszőlőhöz, mindig jó boruk volt és azidők multával felhagytak agazdálkodással, házat építettek,megtelepedtek a szőlőben, Váradimég emlékezett rá, hogy az októberiszüretkor nagy szekerekkel jöttek afalusi gazdák, a kasfar megrakvabúzával, rozzsal, mindennel, amikellett, és amikért cserébe anagyapja mézszínű mustot csorgatott

nekik a hordójukba. A szőlő atéesznek sem kellett, azzal sok abaj, érteni kell hozzá, így aztánVáradiék megúszták a tagosítást,maradhattak, csakhogy hamarosanelmaradtak a gazdák, nem volt kivelgabonára cserélni a mustot és azapja kisebb-nagyobb darabonkénteladogatta a szőlőt, a földet, kevéspénzért, szinte semmiért, de arra isszükség volt. Csak ez maradt, azöreg ház, nagy, téglával kirakottkonyhával középen, balra atisztaszoba, jobbra a másik, oda

púposodott a kemence, télen jómeleg volt. És arrébb a présház,mely előtt most az az emberácsorog. Mit akarhat?

A jövevény csak állt ott, aholkiszállt a kocsiból, mintha nemtudná, mihez fogjon, hogy juthat be,majd elszántan nekiment akerítésnek, át is jutott rajta. Navégre, gondolta Váradi, mehetettvolna a kapun is. Ő emlékezett rá,hogy a ház mellett van egy kisajtó,azon kilincs helyett egy kerekfogantyú, azt kellett elfordítani, és

kinyílt, ez az alak meg egyszerűenáttörte testével azt a korhadozódeszkát, ami valaha a kerítés volt.Nem is volt az igazán kerítés,néhány méter deszkasor, majd alugas. Azon is átbújhatott volna.Errefelé az volt a szokás, hogykerítés helyett szőlőlugas fogtakörül a birtokot, az oszlopokraerősített, kifeszített dróthuzalrafuttatták a szőlőindákat, melyneksövénye inkább csak jelzés volt,eddig az enyém. A présház egy féligföldbe vájt verem, felfelé néhány

tégla vagy vályogsor, majd anádtető vagy szőlővesszőkre takartvastag föld. Ezek messziről úgynéztek ki, mint egy-egy földkupac.Váradi nagyapja azonban annakidején nagyobbat épített, és kéménytis rakott, olyan ember volt, akimindenből nagyobbat, magasabbat,szebbet erősebbet akart, mint akörnyéken bárki, de kellett is, sokvolt a bor, két sorban álltak ahordók a fal mellé fektetettgerendákon, és volt egy amolyannagy előtér is, rossz idő esetén

szüretkor itt darálták, préselték aszőlőt, este pedig jöttek cigányok,húzták, a fiatalok énekeltek,táncoltak, évődtek egymással, agyerekek játszottak, kamasz fiúkhajkurászták a lányokat a sötétszőlősorok között, szórakoztak,délben birka főtt egy nagy üstben aprésház előtt, ebédre a nagyszámúrokonság, barátok ették a pörköltet,pálinkát, tavalyi bort ittak hozzá.Ünnep volt. Váradi akkor arragondolt, vajon hogy fér be az a nagyember abba az alacsony pincébe?

Aztán már nem törődött vele,lehet, hogy ez is csak nézegetni jött,annak a kertnek több gazdája is voltmár, mind itthagyta, a szőlőben sokmunka van, nem városi embernekvaló, a ház sem igazi ház, hiszennem is annak épült, egy ideigpróbálkoztak, túrták a földet, ástak,vetettek, gyomláltak, sok ember azthiszi, hogy a magot csak el kellvetni a földbe, aztán majd nő azmagától, esetleg öntözi a hagymát,petrezselymet, paradicsomot,miegymást, csakhogy a természet

másként tudja, a gyom, a tarack,talpas muhar, kender és millió másvadnövény mindig gyorsabban nő,mint bármi, amit közé vetettek,ültettek. Azt tartják, a föld, dekülönösen a szőlő a kistermetű,görbe, hajlott hátú embert szereti,mert abban mindig görnyedni kell, akapa nem ér el mindenhová vagynem fér be a tőkék, palánták közé.Ezért végezték ezt a munkátáltalában a gyerekek, öregek, így őmár gyermekkorában megtanulta, alegjobb négykézlábra ereszkedve

araszolni a földön, akkor mindenapró, jövevény gyomot észrevesz éskitéphet. Akkor is oda indult,munkára, az ő kertje tiszta volt, hakellett és ha nem esett az eső,naponta végigkúszott a sorok között,ahogyan akkor is a langyoshomokon vonszolta magát, néhaazért oldalra pillantott, mi történik aszomszédban? Sokáig nem látottsemmit, az új ember nem járta körbea területet, nem bámészkodott át aszomszédok felé, csak bement abbaa présházba és nem jött ki.

Nemcsak a gaz, a gyomokgyorsan növő, vad vegetációjafenyegette Váradi maradék kisbirtokát, mely egy domboldalrafutó, felfelé keskenyedő földdarabvolt már csupán, úgy kétszáznégyszögöl, mint a többi hétvégiparcellák a környéken, ebben márcsak itt-ott, egy-egy tő szőlő, atöbbit fájó szívvel ugyan, dekiverte, csak azok a direkt termőkmaradhattak, a nova, delavári és aFeri tőkék, melyeket nem kellettvédeni vegyszerrel, permetezni,

mert azt a munkát már nem bírta. Akötözéssel sem bajlódott sokat, amihajtás kiállt, levágta. Mutatóbanazért hagyott néhány othellót,saszlát, vagy terem vagy nem, amaradék területre pedig zöldségetvetett és persze krumplit, sokat,hogy az új termésig kitartson ésvirágot. A felesége oda volt avirágokért, legszívesebbenmindenhová azt vetett, ültetettvolna. De a gyümölcsfákból is csaka meggy és a cseresznyemaradhatott, valamint a két nagy

diófa, azokkal nincsen gond, csak lekell szedni, a dió meg lehullmagától, esetleg tavasszal nemártana azoknak sem egy permetezés,de Váradi ezt is kihagyta.

A gazdaságát a vadak isdézsmálni igyekeztek, ez márnagyobb gondot okozott a férfinak,mint a dudva. A közeli erdőből le-lelátogató kíváncsi őzek tapostakvégig a nagy gonddal ápoltveteményesen, télen a nyulakvándoroltak kertről kertre, azok afák, különösen a meggyfák kérgét

szerették rágni, az ilyen megrágottfa pedig előbb-utóbb kipusztult.Egerek, pockok, néha menyét is járterre, vakond túrt a palánták között,kifordítva azokat a földből. A földalatti, láthatatlan világban sunyi kisparányok rágták az ültetvényekgyökereit, a cserebogár lárvája,lótücsök és ki tudja még, hányféleféreg, a felszínen a legnagyobbellenfél a krumpli leveleit rágóbogár volt, ezeket Váradi szintenaponta szedte a levelekről egyvederbe, majd forró vizet öntött

rájuk. A levegőből pedig a madaraktámadtak, seregélyek harcias ésfalánk csapatai, szarka, varjú, de agalambok is belekóstoltak aszőlőszemekbe, cseresznyébe. Néhaa domb túloldaláról is átruccantakszökevény tyúkok, libák, ezek nemették ugyan a gyümölcsöt, demindent megkóstoltak. A márérésben lévő szőlőszemeket ősszeldarazsak szállták meg, ésszívogatták belőlük a nektárt. Ebbena szemet gyönyörködtető, gondozott,virágokkal ékes kertben Váradi

élete szakadatlan munka és harcvolt, melyben kis győzelmekváltogatták a kudarcokat,veszteségeket, ebbe született, ebbennőtt fel és most ez tartotta életben.

Bonyolult védelmi rendszertdolgozott ki, ebben a csendesháborúban, a nagyvadak ellendrótból kisebb-nagyobb hurkokatkészített, fogazott állkapcsú, erőstőröket vásárolt, rugós csapdát,patkányfogó alkalmatosságok sorátrakta le az állatok vélt ösvényére. Amadarakat ellen fantasztikus

madárijesztőket készített, hosszúrudak végére kötözött, korábbanelejtett, döglött varjút dugott alombok közé úgy, hogy hosszantúlértek a legmagasabb ágon, acseresznyefa sudár vezérága fölétolt rúdon pedig egy tarka macskaszáradt, ezeket Karcsi, a dombon túllakó család nagyfia segített felrakninagy-nagy röhögések között, de volthárom ember nagyságú szalmabábúis, Váradi ócska gönceibeöltöztetve. A tyúkoknak, libáknak,pulykáknak búza és

kukoricaszemeket fűzött egy hosszúdamil-huzalra, úgy gondolta, a fonalvégét fogva majd békésen bevezetia házába azt az állatot, amely aszemeket elnyelte, ott aztán levágjaés megeszi. Az elmés találmányokazonban maradéktalanul ésmindenestől eltűntek a baromfiakbelsejében, anélkül, hogy láthatóbajuk támadt volna belőle.

A többi lelemény sem riasztottael sokáig a kártevőket, megszokták,a madarak elüldögéltek amadárijesztő karjain, egy veréb

pedig a figurára húzott zakó zsebébefészkelt. Télen néha egy nyúl akadtéjszaka horogra, amit reggelre akóbor kutyák már széttéptek, csaknéhány szőrcsomó maradt a drótonés kevés vér. Váradi ezt sajnáltalegjobban, a vadnyúl húsacsemegének számított szegényesétrendjében, ami jobbárakrumpliból, szalonnából,tésztafélékből és kenyérből állt,másra nem futotta a nyugdíjból, abort, pálinkát viszont mindenképpenvenni kellett, ital nélkül nehezen

bírta volna. Egy reggeli őrjáratsorán, mikor sorban ellenőrizte ahurkokat, csapdákat, véletlenülbelelépett egy nagyvadnak kirakotttőrbe, az éles fogú fémszerkezet,mint roppant állkapocs csattantmeztelen lábszárába, fogai mélyenbeleharaptak a húsba, egyedül nemis tudott kiszabadulni belőle, nagyfájdalmak között gyalogolt át adombon túlra, Karcsiékhoz, aholfogóval, kalapáccsal üggyel, bajjaltudták róla leverni.

Ez már régen volt, úgy három

éve, akkor nem ment orvoshoz,pedig vitték volna azonnal aszomszédék, kocsival, Váradiazonban életében soha nem bízott azorvosokban, ellátta a sebet otthon,ahogy tudta, kent rá valami régikenőcsöt, amiről úgy tudta,orvosság, nem használt, későbbtalált valami port, azt hintett rá ésamiről később kiderült, hogybaromfi ólakban szokás kiszórnibolha ellen. Nagy kínok között,elüszkösödött lábfejjel került végülis kórházba, ahol boka fölött

mindjárt amputálták a lábát, azzal abaljós ígérettel, hogy később, hanem javul, vágják tovább.

Nehezen szokta meg asántikálást, hamar rájött, hogygyorsabban jár négykézlábraereszkedve, mint amúgy, attólkezdve még télen is így közlekedettgondosan bepólyált lábával, mint akutyák.

Már az is tragédia volt, hogy azegyik lába oda lett, de a baj nem járegyedül, az operáció után néhánynappal észre vette, hogy nem érez

szagokat, még a hagyma is csak aszemét csípte. Próbálta kúrálni,erős illatú, maró vegyszereket,ecetet, permetezőszert, hipót,szappanfélét szagolt, semmi. Váradinem volt vallásos, Isten nevétjobbára csak káromkodáshoz vetteigénybe, mint annyian mások, mostazonban megpróbálta könyörgőrefogni a dolgot, hiszen nem lehet,hogy az ember szagok nélkül élje leaz életét, nem elég, hogy a felesége,az egyik lába elveszett, most meg aszaglása. Imádkozni kezdett,

megtalálta a felesége apró bibliáját,olvasgatta, mi mást tehetett volna,de nem használt az sem és semmi.Mindenkit megkérdezett, aki arravetődött a dűlőn, volt, aki aztmondta, a dohányzás. Egy másikszerint az ital marta szét a torkát,még örüljön, hogy tud beszélni. Egyműveltebbnek látszó, pantallós,városi ember viszont határozottanállította, hogy az altatásban mentektönkre a garat érző idegei, mikorműtötték. Váradi úr, mondta,magának valami garat-betegsége

lett, túlaltatták azzal a szerrel. El isrákosodhat, ha nem vigyáz. De mirevigyázzon? Nincs erre orvosság?Erre semmi, mondta a férfi, egyettehet, visszamegy a kórházba, háthatudnak vele valamit csinálni.

Nem tudtak. Majdnemkinevették, azt mondták, ilyen nincs,ne hagyja magát bolonddá tenni, hátmit tudják azt ott, a tanyán, aparasztok. Ez, ami magának van,egy ritka betegség, úgy hívják, hogyöregkori nyálkahártya sorvadás.Olyan ez, bátyám, magyarázta az

egyik ápoló vagy orvos a sok közül,mint a ráncok az arcán, tudja, hogyvan, ebben a korban már az asszonymellett sem olyan az ember.Magyaráztak még sok furcsa dolgot,Váradi a felét sem értette, csak aztnem mondták, mit csináljon, nemírtak fel semmit, valamelyikközbeszólt, hogy ne egyen csípőset,ne igyon, ne cigarettázzon, mire amásiknak az volt a véleménye, hogynem úgy van. Nem kellmegtartóztatnia magát, ehet, ihat,inkább arra ügyeljen, hogy száraz

kenyeret, morzsát, csontot nenyeljen, ami felsértheti azt azérzékeny részt. Ezen is vitatkoztak,Váradi csendesen hallgatta, rájött,hogy őt itt már leírták, ezeknekmindegy, ő már öreg, egyen, igyon,mindegy, mit csinál, úgysincs márneki sok hátra. Viszont a lábaszépen gyógyul, azt mondták,gyógyul, gyógyul, gondolta ő, csakkinőni nem fog sohasem. A főorvosis magához rendelte, megvizsgálta asebet, ő sem mondott semmit aszaglásról, csak egy pálcával

méregette a lábát, majd azt mondta,erre majd rendelünk egy protézist.Váradi csak hüledezett, volt máregy a szájában, a felső sor, mostkivette és a főorvos orra elé dugta,ilyet? A lábammal is harapni fogok?Ugyan már, mondta az idős emberingerülten, ne gyerekeskedjen,műlábat, ha úgy jobban érti! Amiveltud majd járni! Most meg kap egymankót a hóna alá, használja!

Rosszkedvűen ment haza afrissen kezébe nyomott mankóval,amit azonnal a vállára vett, amint

leszállt a buszról, átment az úttestena homokútra, ott mindjártnégykézlábra állt, hogy haladjon.Később ellátta magát kesztyűkkel,Karcsi hozta neki onnan, aholdolgozott az erős, vászonkesztyűket, a térdére pedig egyócska gumicsizma szárából levágottdarabot húzott, azt is megtanulta,hogy ha marokra fogott kézzel akézfeje bütykein mászik,gyorsabban halad és nem fájnak azujjai. Lassan visszanyerte azéletkedvét, beletörődött, hogy így is

lehet élni, a szerencse is mellépártolt, a csapdákban, hurkokbanújabban szinte hetente találtvalamit.

Ez azonban már nem abból aszempontból volt érdekes, hogygyérítette vele a kert falánkellenségeinek seregét, hanem sajáttáplálkozása, étrendje váltváltozatosabbá. Az egyik reggel akert végébe helyezett hurokbanlátott valamit, ami még vergődött,messziről a füleiről nyúlnaklátszott. Mikor óvatosan közelebb

ment, kiderült, hogy tulajdonképpenegy kutya az, ami a hurokba szorultnyúlból lakmározott, aminek márcsak a feje volt meg, az volt látható,de a kutya is megjárta, a drót az őnyakára is rászorult, nem engedte.Váradit elfutotta a düh, amiatt, hogyszinte a szeme láttára, fényes nappallopja el ez a tolvaj, amitulajdonképpen az övé és hirtelenindulatában egy sebtében kirántottszőlőkaróval nagyot csapott az állatfejére, mely azonnal kinyúlt.

Kutyákat korábban is fogott már

a hurok, ő azonban mindigkiszabadította őket, majd szabadonengedte, és ma sem tudnámegmondani, hogy akkor reggelhonnan támadt az az ötlete, hogyvigye haza a nyúl maradékát, de akutyát is. A nyúl feje jó lesz majdmadárijesztőnek, gondolta, az márcsak egy koponya volt, szőr, csont,szemek és egy véres orr, a kutyátviszont hamar megnyúzta, ahogyan anyulat, birkát szokás, így aztán bőr,fej és lábak nélkül mindjárthasonlított is egy megnyúzott nyúlra.

Fiatal állat lehetett, simaszőrű foxivagy tacskó, nem kövér, inkábbhúsos. Gondosan kibelezte, kivágtaa mirigyeit, szakszerűenfeldarabolta, mosta, ecetes vízbenáztatta, mint a birkát szokás afaggyúszag miatt, bár tudta,felesleges, ő úgysem érzi a szagát.Az ízén sem érzett semmi különöset,alaposan megfűszerezve, csípőspaprikával, fokhagymával, zsírbanlesütve egyszerűen csak hús volt,friss kenyérrel, jóízű, tápláló. Bortivott rá, közben azon tűnődött: hogy

nem jött neki ez a gondolathamarabb, hiszen sok kóbor ebkószált errefelé, és nemcsak aközeli tanyákból elbitangoltjószágok, hanem városi emberekmegunt állatai is, amiket kicsikorukban vesznek a szülők agyereknek, majd mikor az állatfelnő, már nem kell, elviszik jómesszire, ahonnan már nem találhaza és egyszerűen kidobják akocsiból. Végre elégedett volt,valami nyugalom költözött alelkébe: van mit enni. Kenyérről,

szalonnáról, zsírról és máshozzávalóról a faluba járóismerősök gondoskodtak, de hoztakminden egyebet, amire szükségevolt, cigarettát, bort, pálinkát is,mert arra gondja volt, hogy azmindig legyen a háznál, nem sok, delegyen. Hogy ha éppen elfogja aszomorúság, csüggedés, el tudjaviselni.

Most éppen nem volt, talált mégegy kortyot az üvegben, aztébredéskor azonnal megitta, azótapedig az ablakot leste, Gulyás

szomszédot, hogy mikor ébred már?Tudta, ha felkel az a nagy ló, az elsőútja ide vezet egy üveg borral, őpedig reggelivel kínálja majd.Hússal. Az új szomszéd ugyanisbeköltözése után néhány nappal egyreggel demizson borral állított be, őGulyás, az új szomszéd, mondtavidáman, van poharad? Van, mondtaVáradi és az ágy melletti asztal alányúlt, ahol a fontosabb, mindennapidolgokat tartotta, kéznél legyenek:cigaretta, légycsapó, pohár, egyvizes, egy boros, gyógyszer fej-és

lábfájás ellen, zseblámpa és máseffélék, amikről már nem is tudott, arossz fél lábával nem ugrálhatottkülön mindenért. Mert már a másikis fájdogált az állandó erőltetéstől,Váradi teste súlyától.

Gulyásnak jó bora volt,édeskés, erős, itatta magát, meg isitták akkor hamar, három literlehetett az egész, Váradi közben azasztal alól szalonnával, kenyérrelkínálta a férfit, aki evett is, mint aszakadt ló. Ez később szokásuk lett,Gulyás hozta a bort, Váradi adta az

élelmet hozzá, a szomszéd közbenelmesélte, hogy elvált, a lakás, akocsi, a gyerek az asszonyé lett,neki ítélte a bíróság, tudod, hogyvan, magyarázta tele szájjal, mámaminden válóperes bíró nő, feleség,asszony, ő csak tudja, harmadszorvált, azok pedig a nők pártjánvannak, nekik ítélnek mindent, a férjmeg mehet a francba, az utcára.Neki is csak annyi jutott a közösvagyonból, hogy meg tudta venni ezta kis házat, itt, Váradi mellett. Jóvásár volt, folytatta, benne hagytak

egy ágyat, egy szekrényt, vaskályhát,széket, meg tudod még mit? Váradinem tudta, mi lehetett még abban afélig verem házban, hordók, mondtaGulyás jókedvűen, kettő tele vanborral! Ez aztán az óbor! Van vagyötszáz liter!

Ittak, beszélgettek, teltek anapok, hetek, a szomszéd elmondtaazt is, hogy ötven éves ésmunkanélküli, harminc évi szolgálatután hetvenezer forintvégkielégítéssel elbocsátották ésmost huszonkétezer forint segélyt

kap valameddig. Később kiültek aház elé a lugas alá, Váradinak lettvolna dolga, de nem volt mostkedve csinálni semmit, jó kedvevolt, délben húst melegített, akkorramár tudott mindent erről anagydarab emberről. Hogyvalamikor nem így képzelte azöregségét, de ha már így alakult,hogy se családja, se munkája, sevagyona, semmije ezen a világon,úgy határozott, hogy élete hátralévőrészében nem hajlandó dolgozni,csinálni semmit, a kertben meg

pláne, nem paraszt ő, hanemműszerész. Ha el tud kapni itt egy-egy nőszemélyt, azokat azértelkapja, de csak addig és arra. Nálaa nők leszerepeltek, megdugja, aztánkirúgja őket. Egyébként pedig eszik,alszik és addig iszik, míg meg nemhal. Nem is mosakodik, nagyritkánollóval lecsapja magáról a szőrnagyját és annyi. Meg ha olyan idővan, kiáll pucéron az eső alá.Váradi tátott szájjal hallgatta ésnevetett, nevetett.

Hát te ki vagy, komám, kérdezte

egyszer tőle már később, hetekmúlva Gulyás, én, kérdezte akkorvissza Váradi meghökkenve, mintakit pofon vágtak, hogy én kivagyok? Egy senki. Valamikor letettide a Jóisten és itt felejtett. Nemakart magáról mindent elmesélni, deGulyásnak most ennyi is elég volt.Éppen ebédeltek, megint hús volt,sült oldalas kagylótésztával. Látom,levették a lábad, mondta későbbGulyás és töltött. Baleset?Érszűkület? Váradi bólintott,restellte volna bevallani, hogy saját

tőrébe lépett, azt pedigsemmiképpen, hogy milyen hústfalatoznak már régóta. Akkor mostmelyik, firtatta a szomszéd, baleset?És hogy történt? Érszűkület, feleltekelletlenül Váradi, mert ez jutotteszébe, nem mindegy? De, mindegy,hagyta rá Gulyás, és itt élsz,egyedül ebben a nagy házban? Nemunod magad? Se tévé, se rádió,villany sincs? Vagy csak nemégeted? Kikapcsolták, vallotta beVáradi restelkedve, avisszakapcsolás meg sokba kerülne,

így aztán maradok a lámpánál. Dehát nálad sincs, folytatta, nem isvolt soha, tudom, a mienk volt az akert is. Nincs hát, mondta Gulyás,nekem nem is kell, ha beesteledik ésnem látok, akkor berúgok és alszom.És hogy állsz a nőkkel? Gulyás haegyszer belekezdett, nem fogyott kia kérdésekből, tudni akart mindent,ha paraszt voltál, folytatta, mertVáradi nem válaszolt, tarthatnál itttyúkot, disznót, de legalább egykutyád lenne! Vagy azt is megettük?

Váradi majd elsüllyedt

szégyenében, na, most lebukott,utálta most ezt az embert, aki alegtitkosabb titkába hatolt be amaga otromba módján és most iscsak vigyorog a pofájába, minthacsak azt kérdezte volna, hány óra.Gulyás élvezte a hatást, majdfolytatta, látom én, miket hozol le ahurokból, értek valamit a húshoz is,ilyen oldalas egy nyúlból nemkerülhet ki, azé olyan, mint amacskáé, mondta és nagyot harapotta húsból, mondhatom, finom!Váradi megsemmisülve hallgatta,

aztán felcsattant, ha nem tetszik, neegyed! Én meg azt eszek, amitakarok! És takarodj a házamból, neis lássalak többé! Gulyást kicsitmeglepte a férfi kitörése, megtöröltea száját, majd a kezét is anadrágjába, aztán Váradi válláratette. Öreg, ne haragudj, nem azértmondtam. Az ember úgy él, ahogytud, hidd el, nincs bennem rosszszándék, na, nem haragszol? Hátlátod, veled együtt én is azt eszem!Nincs abban semmi! Nem a miszégyenünk! Aztán nevetni kezdett,

nahát! Most jutott eszembe, az éjjelugatást hallottam egész közelről, otttöröm a fejem, ugyan honnanhallom, mikor kutyám sincs? Akkorjöttem rá, hogy a gyomromból,mikor kitátottam a számat, akkorhangosabb lett, és... nem tudtafolytatni, Váradi hangosan hahotáznikezdett, röhögött, csapkodta atérdét, te hülye, mondta ésmegtörölte a szemét, mert még akönnye is kicsordult.

Aztán már csak iszogattak,nevettek egymás hasára mutogatva

és megint ittak. Csak arravigyázzunk, mondta aztán Gulyás,hogy meg ne kívánjuk egymást.Mármint a húsunkat, én a tiédet, teaz enyémet, mikor már nem leszmás. Ezen megint nevetni kellettsokáig, mikor pedig elfogyott a bor,Gulyás elindult keresztül mindenena háza felé, hozok másikat, kiáltottavissza útközben. Sokára került előismét, Váradi már tudta, hogyilyenkor ráiszik és szundít egyet. Ígymúlt az idő vidám semmittevésben,nyár volt, a nappalok hamar teltek,

Váradi csak az éjszakáktól félt. Mega hajnaloktól.

Most ismét átnézett az ablakonGulyás háza felé, semmi mozgás,alszik. Régóta akar neki valamifontosat mondani az ő nagygondjáról, hogy tudniillik nem kap alábára cipőt. Fél párat, fél áron,mert minek venne egy párat? Biztosvan valahol egy ember, akineknegyvenhármas lába van, de csakegy. A bal. Összefognának. Gulyásmegleli azt az embert. Ismét azablakra nézett, semmi. Aztán arra

gondolt, mégse ma mondja el ezt adolgot, lassan kell felhergelni akomát, hogy felfogja, érezze ezt aképtelenséget: két cipőt venni egylábra. Mert lehet, hogy most csakkinevetné ő is, mint a boltosok.Vagy azt mondaná, vágjuk le amásikat is, öreg, és semmi gondtovább! Megesszük azt is! Váradiezen nevetni kezdett, alig bírta abbahagyni. A nagy bolond, gondolta,ilyen. És így jó. Csak hozná már azta bort.

Hidegfront

Aki egy kicsiny, alig bútorozottszobában lakik, annak nemigenvannak például látogatói, különbenis mennyi bútor fér el egy kisszobában? Egy ágy, jelen esetbenegy nagyon praktikus, kockáshuzattal bevont, húszcenti vastag,két méter hosszú és egy méter szélesszivacs, kis sifonféle, feltehetőenegy valaha divatos szekrénysorutolsó darabja, szék, kicsit billegődohányzóasztal és a kályha. Ez a kis

öntöttvas alkalmatosság azért kerülta szobába, mert a gázfűtésgyőzedelme után sem akartákkidobni, mára viszont fontosszerepet kapott, belőle jött ismét amelegség. A szivacsot ugyannapközben az ajtó mögé, a falhozlehet támasztani, miáltal egész kisszobaféle kerekedik a megnőtttérben, de akkor hol heverészHerman Béla, a szobaúr, és akit aháziasszonya, Sárosiné KollárIlonka olykor tréfásan Herminánaknevezett, jóllehet viccelődésre

semmi oka nem volt, Béla már jóideje nem fizetett lakbért, ami miatta középkorú asszony egyre élesebbhangon méltatlankodott. Hermina,rontott be a férfihez olykor, hogyképzeli?! Én, mutatott magára aszobaúr, sehogy. Micsodát? Ilonkanagy lélegzetet vett hatalmasmellkasába, hogy egy szuszraleterítse ezt az embert. Bizonyáraelkerülte becses figyelmét, hogymár a fene tudja mióta nem fizet!Azt mondja, kérdezte a férfikíváncsian. Azt! Béla kicsit

eltűnődött, kedves, hogy emlékeztet,majd utána nézek. Minek?! Hátennek a lakbér-dolognak. És hol nézutána, maga, maga...hüllő? Lát magaegyáltalán?

Kollár Ilonka mindezt az utóbbiidőben a páratlan napokon adta előhol humoros, hol ziláltlelkiállapotban, amiből a szobaúrpontos képet kaphatott a nagydarabnő családi állapotáról. A bányábanmegrokkant Sárosi, Ilonka évek ótamozgáskorlátozott férje általában amelegfront hatására lett rosszabbul,

ilyenkor a nő derűs volt, bár kissészétszórt, szemeiben reménycsillogott, hátha. A melegfront utánlegtöbbször hidegfront következik,mely konstellációban Ernő bácsi,Ilonka férje szinte feléledt, olyan isvolt, hogy járt, igaz, a falba,bútorokba kapaszkodva, majd akonyhában vagy az előszobábanesett össze, de mégis. Az asszonyilyenkor ingerültté vált, persze nembiztos, hogy a férje javuló állapotamiatt, elvégre lehet, hogy ő ahidegfrontra volt érzékeny, Béla,

akit viszont nem befolyásoltak azidőjárási frontok, mérsékeltizgalommal figyelte kiszsebrádióján az időjárás-jelentést,vajon mire számíthat aznap.

A gázfűtést már régkikapcsoltatta az asszony Bélaszobájában, akinek ezt követőencsak az a kis öntöttvas kályhamaradt egyetlen reménysége azegyre hidegebb napokon, lent, azalagsori kukatárolóban gyűjtöttebele a tűzrevalót, elsősorban papírt,az ember nem is hinné, hogy a lakók

hányféle lapot járatnak, aztán ottvolt az a temérdek reklámújság,áruházak röpcédulái, és perszeminden, ami éghető. És ami ehető,azt sem volt szabad otthagyni, itturak laknak, kis tisztogatássalfogyaszthatóvá válik a kidobottszalámi-maradék, kenyér, kifli,megszáradt sütemény, a gyerekekáltal körülharapdált szendvicsek,gyümölcs, még banán is, olykor anem mindig felismerhetőfőzelékfélék, melyek, ha nemkenődtek szét nagyon, helyben

voltak fogyaszthatók, kisséelszíneződött pörkölthús-,kolbászdarabkák, és minden, amimár nem megy le a vécé-lefolyón,az üvegek alján sör, bor, pálinka. Ésaz üveg, amennyiben csereszabatosvolt. A szobaúr türelemmel éskitartással ágyazódott be a lakóházanyagcsere-folyamatába, már-márszerette is ezt a sajátos, egybenönfenntartó foglalatosságot, elvégrevolt lakása, ennivalója is akadt, ajövedelempótló támogatásbólcigarettára, italra is futotta, másra

alig, csak Ilonkát kellett minélhamarabb helyre tenni, ez a nő alakbér ürügyén kellemetlen ésízléstelen viselkedést engedett megmagának vele szemben.

Nem volt ez mindig így,viszonyuk a háziasszonnyal csak azutóbbi időben fordult ellenségessé,korábban ez a kapcsolat derűs ésharmonikus volt, a harmincaséveiben járó szobaúr győzteskéntfoglalta el a szobát röviddel aválása után, mint mondta csakaddig, míg nem rendeződnek a

dolgok és saját lakást vásárolmagának. Jól fizető munkahelyénmegbecsülték, megfizették fizikaierejét, előfordult, hogy két-háromhavi lakbért előre odaadott,mondván, ő nem filléreskedik.Akkoriban operálták az asszonyférjét, meszes gerincét köszörülték,faragták, sokáig ketten laktakIlonkával az egész lakásban, ahelyzetet azonban a férfi nemhasználta ki, amivel, úgy vélte,kivívta az asszony megbecsülését,hiszen Ilonka úgyszólván óránként

kávéval kínálta, süteménnyel, néhameginvitálta ebédre is, arrahivatkozott ilyenkor, hogy nemszeret egyedül enni, ezek a közösebédek már-már barátibeszélgetéssel, kávézássalfolytatódtak, Kollár Ilonka azttalálta ki, hogy ők távoli rokonok aszobaúrral, az ő családjában isvannak Hermanok, csak azokatHermánnak mondták, és ezt régi,valahol Vámospércsen, a Vízutcában készült fényképekkel isigazolni tudta, melyeken Béla, aki

életében nem járt Vámospércsen, avilágon senkit nem ismert fel, deelégedett volt ezzel az állapottal, ésalkalmanként egy üveg borral járulthozzá a vendégséghez. Ilonka jóvalidősebb volt, és ha egyáltalánhihető, amit az asszony állít, Béla,ha az anya-fiú kapcsolatot nem is,de egy stramm nagynéni rokonságátel tudta képzelni kettejük közöttzavart pillanataiban. Elképzelhetettvolna mást is, az egyik alkalommalIlonka - akkor már Ica néni, Icuka -sejtelmes mosollyal finom

pálinkákkal kínálta, amihez a férfi,mint tapasztalt Belsped rakodó sörtivott mértéktelenül, hogy híguljon azanyag, és reggel fogalma sem volt,hogy került ágyba, pucéron.

Sárosit úgy hozták haza amentők, hogy rosszabb állapotbanvolt, mint a kezelés előtt, az ágyratették mindenestől, Ilonkának pedigazt mondták, hogy a betegnek mostsokáig nem szabad mozogni,megmutatták a katétereket atömlőkkel, megnyugtatták, ez nagyonpraktikus, nem kell vécéztetni,

minden megy a megfelelő helyre, ésmég szaga sincs. A szobaurat ismegkérték, segítsen, a férfivégighallgatta az utasításokat ésegyüttérzett a mentősökkel, akikenlátszott, alig bírják visszatartani anevetésüket. Ő ugyan nem tudta,hogy a gerinc-műtött beteg a liftbenkétszer is felborult azzal azágyfélével együtt, amivel a felvonóoldalának támasztva szállították,míg felértek a nyolcadikra, aszobaúr enélkül is nevetségesnektartotta a helyzetet, Sárosi merev

volt és büdös, a fekália és a vizeletszaga keveredett a verejték és talána gyógyszerek kipárolgásával, Bélaméterekről érezte, azt pedig csaklátta, hogy a mentősök távozása utánSárosi intett az asszonynak, mint akisúgna valamit, majd mikor afelesége közel hajolt a szájához,pofon vágta, és ettől láthatóanmegnyugodott.

A szobaúr ezekben az időkbenmég győztes volt, később a helyzetsokat romlott, a férfit elbocsátották,aztán lassan elfogyott a pénze,

koszos és lusta lett, ivott is, mint amunkanélküliek általában, és nemfizetett, naphosszat hencsergett aszivacson és tulajdonképpen nemcsinált semmit. Az asszonykezdetben csak dúlt-fúlt, úgy érezte,becsapták, kisemmizték, afiatalembert majdnem szerette,nekik nem volt gyerekük Ernővel,mert Ernő nem tudott igazánolyankor, mikor részeg volt, ehhezképest viszont mindig be volt rúgva.Béla pedig akkor is, igaz, ő is bevolt rúgva és nem tudott semmiről,

ez volt benne a legszebb, mégis.Férfi volt! Ugyanakkor mintha a fialenne! Törekvő, igyekvő, aki talpratud állni a válás után, pénze van,lakást vesz, és akkor tessék. Miértnem megy dolgozni, üvöltötte azegyik páratlan napon, miért nemcsinál valamit?! Ha mást nem,lopjon, raboljon! Olyan erős, hogyszántani lehetne magával! Minektartom itt magát? Nincs nekem elégbajom? De hát rokonok vagyunk,nem, kérdezte Béla ártatlanmosollyal, Ica néni, hát nem

vagyunk rokonok? Maga mondta!Csak egy kicsit legyen mégtürelemmel, míg megjön a pénzem abíróságtól, amit nekem ítéltek, ésakkor rendben lesz minden. És hanem, kérdezte Kollár Ilonkaindulattal, akkor mi lesz? Akkor ittmaradok, mondta a szobaúrgyermeki ártatlansággal az arcán,itt, hördült fel az asszony, na, arrólszó sem lehet! De hát elférünk, nem,kérdezte Béla, jó emberek vagyunk,és sok jó ember kevés helyen elfér.

Sárosit közben újra kórházba

vitték csigolya-köszörülésre, Ilonkaszerint nem csináltak vele semmit, aférfi viszont rettenetes fájdalmakrólszámolt be, amit a művelet közbenelszenvedett, és fájdalmai most isvoltak. És szaga. Ez a nehéz, áthatóbűz lassan szétterjedt a szobaminden zugába, sőt, már a többihelyiségben is érezhető volt, ígyaztán Ilonka egyre több időt töltött akonyhában egy hokedlin. Bélaszobája a konyhából nyílt, az islehet, hogy étkezőnek, tálalónakálmodta a szovjet tervező, és ez

most jól jött a szobaúrnak, főzésidején kissé kitárta az ajtót, hogy abeáramló ételgőzben torkoskodjékegy kicsit, csakhogy Ilonka résenvolt, egy rövid, hangos rántássalhamar kizárta Bélát az illatokélvezetéből, és a szíve majdmegszakadt közben. Miért ilyen,kérdezte magában remegő szájjal,miért nem lát, miért nem hall? Béla,mondta egyszer a férfinak, rányitvaaz ajtót, nem szokott magagondolkozni? Már hogyne, mondtaBéla gyanútlanul, és az asszony felé

fordult a matracon. Hát muszájmaga ezzel, kérdezte Ilonka azon apáratlan napon, muszáj ittheverészni heteken, hónapokon át,így akarja leélni az életét? Így,válaszolta Béla, és tényleg eztakarta, Istenem, mondta az asszony,egy ilyen fiatal, erős férfi! Nemértem, mondta később a szobaúr, éstényleg nem értette. A nyitottajtókon át ráláthatott a szobábanfekvő Sárosi a takaró alól kinyúlómeztelen lábára, Ilonka is arramutatott. Mit gondol, suttogta,

meddig él még? És meddig él maga,meg én? Béla ezután sem értettepontosan a dolgot, de megpróbáltfigyelni, Ilonka pedig csak sóhajtottés becsukta az ajtót.

A szobaúr alig titkon, néhahajléktalan, a kukatárolóbanmelegedő, szakadt nőketcsempészett fel a lakásba, megesettrajtuk a szíve, a hölgyek igenkényelmesnek találták a szélesszivacsot a behavazott kertipadokhoz képest a fiatalembertársaságában. Béla úgy vélte, Ilonka

mindezt tudomásul veszi, hiszen avékony falakon át hallhatottmindent, az egyik lánnyaltalálkoztak is véletlenül, akkor úgytűnt, a háziasszony kacsint egyet, denem szólt akkor sem, nyilván azért,mert ezeket a dolgokat ő istermészetesnek találja egy fiatalember esetében. Ebben is tévedett,Ilonka ugyanis csak tűrt, ebben voltgyakorlata a férje mellett, a vékony,csontos ember fénykorában,ahogyan ő, a férj mesélte, igencsakrövid pórázon tartotta az asszonyt.

Verte is, ha úgy adódott, de harészeg volt, okkal, ok nélkül szintemindig, meg volt ugyanis arrólgyőződve, hogy amíg ő távol van, azasszony éli az életét. Sárosi, mígdolgozott, általában kéthetenkéntment haza, az asszony pedig úgyvolt vele, hogy ennyit ki lehet bírni.Arra a kis rüfkére pedig, aki aszobaúrnál volt, egyáltalán nemkacsintott a szemével, csupán egyideg rántotta egybe szemizmait, ésutána gyógyszert kellett bevennie,hogy ne menjen fel nagyon a

vérnyomása. Ha kicsit ment fel, aznem volt baj, az csak a vérétpezsgette, de az már mindennek ateteje volt, hogy az a kis kurva az őmosdójában tisztálkodik egy kiadósparáználkodás után, az őtörölközőjével keni magán szét aszobaúr és ki tudja még hány bagzókan taknyát-nyálát-levét, az ő tükreelőtt illegeti magát, és még ki semmossa utána a kagylót. Azt hitte, aszobaúr fürdik, és szokása szerintgyorsan a kulcslyukhoz ment, vitte akis sámliját is, a férfi sokáig és

élvezettel tisztálkodott, ezáltalhosszan kínálva meztelen testelátványát az áhítattal sóvárgóasszonynak. Kulcs nem volt azárban, belül egy retesszel zárhattákaz ajtót, de a szobaúr azt semhasználta, Ilonka olykor eltűnődött,mi lenne, ha csak úgy benyitna, mintaki mosakodni akar?

Nem volt hozzá bátorsága,idegei amúgy is cafatokban, jön aKarácsony, ő pedig, akitulajdonképpen Kollár Ilonka itt vankét szerencsétlennel egy hajlékban,

ráadásul melegfront, Sárosi csakhápog, úgy vesz levegőt abból abüdösből, ami körülveszi,minduntalan súgna valamit azasszonynak, de Ilonka most márrésen van. Súgjad, nyomorult,súgjad, mondja neki, aztán majd hameggondolod, beszélj hangosan!Engem nem versz többé! Aztánmentő, Sárosi fuldoklik, de hamarvissza is hozzák, hölgyem,magyarázza a fiatal mentős, azokat azacskókat üríteni

kell! Milyen zacskókat, kérdezi

Ilonka, hát ami a katéterek végénvan, mondja az ápoló, majd mutatjais, naponta többször! És nem szabadkihúzni belőle a csöveket, mertmeghal! Érti? Hogy én ürítsemezeket a zacskókat, azt mondja? Azt.Na, én nem, mondja az asszony, énahhoz hozzá nem nyúlok! És a fia,kérdezi a mentős a szobaúrramutatva, ő sem bírja csinálni?Fiam? Ilonka hirtelen nyúzott lesz,na, menjenek innen, mondjakimerülten. Még hogy a fia. Aszobaúr egy ottmaradt félmosollyal

az arcán ácsorgott az ajtóban és abeteget nézte. Sokáig fog élni,gondolta részvéttel, nyomorultul, desokáig. Aztán a háziasszonyranézett, akire most láthatóanmelegségek jöttek, izzadt, de sírt is,és nem irigyelte. Ilonkának a férjemellett kellett aludni vagy egyingatag kempingágy keskenyvásznán, amire nem fért rá,próbálta, más fekvő alkalmatosságnem volt. Esetleg a fotel még, de aznem az igazi. Mostanában aszőnyegre ágyazott egy paplant

terítve maga alá, de az iskegyetlenül meggyötörte. Mindentagja fájt reggel, és egész nap, éspersze a bűz, állandóan ésmindenütt. Hermina, mondta mostkimerülten és minden reményételvesztve a szobaúrnak, segítsenrajtam. Nem bírom tovább. Miregondol, kérdezte a férfi, de már akonyhában, Ilonka sírt és aztmondta, szabadítson meg ettől azembertől, meg mindentől. Aztmondja? Azt. Főzzön valamit, Icuka,mondta a szobaúr, az megnyugtatja,

én meg közben kitalálok valamit.Főzzek, kérdezte az asszonyfelhorkanva, most? Este? Igen,válaszolta a szobaúr, nálam ugyanishideg van. Vagy nem akar itt aludni?Béla! Bélám, lelkendezett azasszony, és a férfi nyakába borult,mindig tudtam, hogy maga egy finomember! És maga hol alszik majd?Magával, mondta a férfi, delegalább gyújtsa meg a gázt, arohadt életbe, aztán kinyitjuk azajtót, hadd >fűtsön.

A háziasszony teste olyan volt,

mint a tészta, mállott, nyúlott, demégis egy nő mellett ébredt éjszakaa szobaúr, lehetett úgy éjfél, talánkésőbb is, Ilonka picihorkantásokkal aludt, nehezenébredt, a szobaúr sokáig rázta. Mivan, kérdezte, mikor nagy nehezenfelébredt, hol vagyok? Itt, mondta aszobaúr, és most az van, hogy aférjedet áthozzuk ide. A férjemet,kérdezte az asszony tompán, minek?Csak, mondta a férfi, kelj fel ésmegtudsz mindent. Ilonka kábultanült a szivacson és nem értett

semmit. Béla később felrángatta,elmagyarázta neki, hogy a betegnektulajdonképpen itt a helye, nekik,kettőjüknek pedig a szobában, nemérted, kérdezte újra és újra abágyadt nőt, még mindig nem érted?De, mondta az asszony, kezdemérteni, aztán pislogva fordultarcával a szobaúr felé, tegeződünk?Ó, Ilonka, mondta a szobaúr, egyilyen kiadós dugás után tegeződniszoktak. Közel volt az arcuk, denem csókolta meg, nem tudta. De énnem vagyok kurva, mondta a nő,

nem vagyok olyan, akiket maga felszokott hozni...Nem hát, mondta aférfi, de most nem erről van szó.Hát miről?

Nehéz volt Sárosit áttelepíteni akis szobába, de sikerült. Ilonkaminden ágyneműt kicserélt,szellőztetett, Béla pedig a férjetigyekezett nyugalomba helyezni amatracon. Megöltök, kérdezte azöreg félálomban, dehogy, mondta aszobaúr, de jobb itt magának. Aztánbehozta a karácsonyfát is, ittdugdosom, mondta a meglepett

asszonynak, ami nem volt igaz, aformás kis fenyőfa az ablaknállógott, a felettük lakó fogorvoscsüngette ki egy madzagon, míg adíszítésre került volna sor, Bélamost egyszerűen levágta a zsinórról,Ilonka pedig tapsikolva örült,Istenem, mondta, Karácsony! De mitteszünk rá? Semmit, mondta aszobaúr, vagy engem. Én vagyok ate karácsonyi ajándékod. Aztánittak, Ilonka sorra vette elő a féltveőrzött italokat, kevertet, Martinit, éspersze a finom pálinkákat, a

szobaúr sört ivott rá, hogy híguljon,illatos volt a fa, odaátról néhaSárosi óbégatott, amúgy csendesvolt a ház, hajnaltájban, mikor azemberből kimegy a cefre, Béla isfelébredt és rövid tájékozódás utánúgy vélte, révbe ért. A vécébe mentvizelni, majd a kis szobábakukkantott be, ahol Sárosi hörögvealudt, a konyhában még mindig égetta gáz, Béla elzárta. Aztán aszivacson fekvő beteghez lépett ésnémi ügyetlenkedés után kirángattaa hálás tekintetű betegből a azokat a

műanyag csöveket.

Az ígéret

Az öregasszony szája sikolyranyílt, műfogai sárgán villogtak agangra nyíló, üveges ajtón átlomhán bekéredzkedő fényben, kinta gangon viszont Lutz Gizi, azöregasszony unokája valóbansikoltozott, szinte zárt szájjal, ha azember az öregasszonyt nézte, aztgondolhatta volna, ő sikoltozik,pedig már meg volt halva. Hogymikor hunyt el, azt nem lehetetttudni, Lutz Gizi a tizennégy éves

lányok örök kíváncsiságával a lentipiacot járta nyitástól, nem minthaakart volna vásárolni bármit is, de apiac az valami csodálatos, rengetegember, forgatag, deszkákra kirakott,gyönyörű káposzták, saláták, retek,zöldhagyma, almahegyek, banán, ésa szag! Akkor a rakodások, a nagyzsák hagymák, krumplik a férfiakvállán, kis kocsikon, jövés-menés,vidám kiabálás, redves, szőrös, napés szél égette, fútta arcok repedezettszájszéle között eltűnő féldecik,sörök, ugyanonnan vastag, fehéren

nyúló köpések a földre, nyálascsikkek, mocskolódó nevetés,káromkodás. A bejáratnál apecsenyesütő kalyibája, állítólagengedély nélkül, mindig sűrűfüstben sülő lacipecsenye, kolbász,kifliben sült virsli és egyébfinomságok garmadája, Lutz Gizi,aki életében még soha nem volt éhesvalami kór miatt, itt csak fürdött azillatokban, még a haját ismeglazgatta, hogy menjen bele aszag, hogy majd otthon is. És akkortessék, mire hazamegy, hogy

pisiljen, meghal a nagyanyja.De minek ment haza? Pisilhetett

volna a piaci klozetton, egyébkéntgyakran be-b ekukkantott, még aférfiakéba is, nem zavarták ki onnansem, inkább elfordultak, oda is csaka szag vonzotta, a kátrányos fal,amit a férfiak célbavettek és az azonmindig csorgó-csöpögő víz ésminden más, nehezen körülírhatókipárolgás hideg ájere, valahogymégis jobban szeretett otthon. Ahola vécére alig lehetett ráülni az évekóta használaton kívüli, kerek

mosógéptől, Giziék, mióta anagyanyjuk lerobbant, gyakorlatilagnem mosnak, csak áztatnak. Akádban. Mindenki a magáét,nagymamáét senki, ő már nem viseltsemmit csak pelenkát, kötést, amitki lehet dobni, írnak fel másikat.Most már azt sem fogja viselni.Gizit, ha három napig nemjelentkezik, akkor sem kereste volnasenki, nagyapja, Vince bácsi - azöreg ragaszkodott a megszólításhoz,ő nem nagyapa, hiszen még fiatal,nagyanyóhoz képest, hetvenhárom

éves, és ahogy szokta mondani egyvitális öregúr, napjait a piacmelletti borozóban múlattareménytelen szerelemmel a húszévkörüli csaposnő iránt. Hogy holevett, hol végezte szükségleteit azrejtély maradt, aludni mindenesetrehazajárt, a nagyszobában egyedülhorkolt a francia ágyon, Lutz Giziegy kisebben az ajtó mellett,nagyanyó pedig odaát, a kisszobában, mert már szaga van,magyarázta Vince bácsi a lánynak, avégbele oldalt van kivezetve a rák

miatt, azért. Vince bácsi nem mindighorkolt, amíg ébren tudott lenni azelfogyasztott fröccsök dacáraregényes történeteket mesélt azaludni sem tudó lánynak, nőkről,szerelemről, térben, időben magamellé sorolva az alig serdült lányt,egyszer úgyis megdugom,magyarázta a kislánynak acsaposnőre célozva, majd vaskosanintim részletekkel fejelte meg adolgokat, he, hát nem, kérdezte alánytól, mintha Gizi is egy korabeliférfi lenne. Úgy kinyalnám, mint egy

köpőcsészét, attól megőrülnek anők, utána pedig feldugnám neki aNagy Mohót a tüdejéig.

Lutz Gizi nem tudta, csaksejtette, mi az a Nagy Mohó, lassanmegtanulta, hogy errefelé mindentmásként hívnak, őt például avásárosok nevezték el Lutz Gizinek,amúgy Kerekes Borbála volt arendes neve, de ezt a kofák túlhosszúnak vélték, és a lány amolyanminden lében kanál volt a piacon,habár soha nem szólt bele semmibe,de látott. Mindent. Azokat a

kölyköket is, akik úgy csaptak le apiacra, mint a vihar, gyorsanösszelopták magukat és eltűntek.Hiába működött a kofák riasztó-szolgálata, érkezésüket már akkorvilággá kiáltották, üzenték, súgták afizetett, rosszarcú, félrészeg, deéber vazallusok, amint beléptek aterületre a bejáraton. Azt is, hogyelmentek. Hogy hová, nem tudtasenki. Lutz Gizi igen. Azt is tudta,kicsodák: Ordas a vezér, egynagyranőtt sovány, a másik kettőpedig Laja és Szopós. Már rég

ismerte őket látásból, Vincebácsinak is mesélt róluk, de az öregcsak legyintett: a marhák, mondta,nemhogy a lányokat hajkurásznákinkább. Gizinek most éppen azértkellett hazamenni pisilni, mertOrdasék megint letámadták a piacot,és ez neki olyan izgalmasgyönyörűséget okozott, hogy na.

Lutz Gizi a piac bármelykiterjedéséből ki tudta szúrniOrdast, a fiú magas volt és vékony,a másik kettő amolyan átlagos, apiac melletti vasúti síneken

állandóan veszteglő teherkocsikalól bújtak ki, és már a bejáratnálvoltak. Ordas feltűnő termeteellenére sem rejtegette magát, nembujkált, nevetett mindig, elől egyfoga hiányzott, és csak mutogatott,ezt vedd el, azt vedd el, ami és akiútjukban állt, azt arrébb lökték,leborították, felrúgták, asorsjegyárust, a szatyorból cigivelüzletelőket, az itt a piros, hol apiros játék papírdobozait, a mű-vakkoldus kalapját a pénzzel, avodkaárus reklámszatyorba rejtett

üvegeit, a tanácstalanul tébláboló,bámészkodó járókelőket, mindenkit.Gizi mindezt már általában egygazdátlan bódé tetejéről figyelte,néha mutatta volna nekik, mitvigyenek, ezen a piacon rádiót,magnót, farmereket is árultak, akínaiak sportcipőt, napszemüveget,az oroszok távcsövet, tányérokat, arománok subát, de Ordasnak minthanem kellettek volna az őútmutatásai, pontosan azokra ment,de valahogy szívén viselte aBécsből hozott szerszámkészleteket

is, az ázsiai rádiómagnók viszontmostanában nem érdekelték. LutzGizi csodálattal nézte a villámgyorskiválasztást, végrehajtást éseltűnést. Ilyenkor váratlan vizelésiingere támadt a gyönyörűségtől, ésgyorsan haza kellett menni.

Ő sem tudta, miért kell nekimindig pisilni, ha a fiúkmegjelentek és dolgoztak,mindenesetre biztos, ami biztos,hazament. Otthon aztán befurakodotta vécébe, leült a kagylóra, mertakkor még nem volt semmi, majd

lecsukott szemmel felidézte atörténteket, amitől megint izgatottlett és lehúzta a bugyiját, most márjön. Nem volt benne biztos, de úgygondolta, szerelmes lett Ordasba.De lehet, a másik kettőbe is. Avizelet lassan, akadozva jött,segítenie kellett az ujjával, na, ezvolt az, amit a piaci vécékben nemtudott volna megcsinálni. Pisilésközben már nem látott semmit, csaka piacot a fiúkkal, az ujja mellettfolyt ki a lé, kente magára, rosszakart lenni, bűnös, vétkes,

gyalázatos. Mint ők. Meg mintVince bácsi. Mert szerinte Vincebácsi is rossz volt, nem gonosz,csak gyalázatos, azt mondta egyszer,hogy a nőnek a férfi alatt, mikorrendesen benne van, egy nyolcastkell leírni a seggével, hogymindketten élvezzenek. Nagyanyáderre soha nem volt képes,magyarázta annak idején, úgy éjfélfelé a lánynak, aki akkor lehetettúgy tizenkét éves, nem volt ráképes, mert kurta a teste. Nincscsípője. Na. Vagy nem is akarta.

Gizi már tudta ezeket a nyolcasokat,csak úgy magában gyakorolta azágyon, sosem lehet tudni, a testehajlékony volt, mint a vessző.

A házmester hívta ki a mentőket,akik azonnal el is mentek, ide ahullaszállító kell, mondták, ésvalaki nagykorú hozzátartozó. Magaki, kérdezte a mentős Gizitől és őrebegve vallotta be, hogy azunokája. Más nincs, kérdezte anevetős arcú férfi, de van, mondta alány, a nagyapám. Akkor kerítse elő,mondta a jókedvű férfi, mert itt

tennivalók lesznek. Tud írni? Tudok.Akkor írja alá. Fel kéne öltöztetnivalahogy, tette hozzá elmenőben,van ruhája? Kinek, kérdezte Gizi,hát az elhunytnak, mondta a férfi ésnevetett, pucéron is elvihetik, de atemetésre ruhában kell, hogymegjelenjen, érti? Vagy legalábbisúgy illik. De ha hamvasztják,vihetik egy reklámszatyorban is, naheló! Gizi, kiáltotta a mindenüttjelenlévő házmester sokadjára,hallottad, mit mondtak? Gizi riadtanrebbent, tessék? Eredj, kerítsd elő

az öreget, de gyorsan! Minek? Hátaz öltöztetés, miegymás! Ja! A lánynézett mindenfelé, majd azt mondta,akkor tessék kimenni, én majdfelöltöztetem. És mibe, kérdezte aházmester, van ruhája, sikoltotta alány, van! Van! Van! Menjen innen!Mert megint pisilnie kellett, ésegyedül.

Gizi soha nem kutakodott aszekrényekben, fogalma sem volt,mit zárnak az emberek, mikor akulcs ott van a zárban, mostóvatosan rakta ki a levasalt

függönyöket, ágynemű garnitúrákat,nagyapja ingeit, gatyáit, nagyanyjasoha nem használt csipkéshálóneműit, asztalterítőket, stelázsi-díszeket meg egy csomó egyébemlékét egy valaha talán meghittcsalád kellékeinek, még az őgyerekkori kisbugyiját is megtaláltaazzal a kis sima, gömbölydedkaviccsal, amit mindig bennehordott, hűvös volt nyáron, télenmeleg, nagyanyó mosás előtt mindigkivette, megpuszilgatta, aztánszáradás után visszatette,

kislányom, mondta ilyenkor, mi afenének ez neked? Csak úgy,válaszolta Gizi, mert ő sem tudta,nagyanyó pedig ezen túl nem isfoglalkozott vele. Nagyanyó. Akimost itt fekszik halva, és vicsorog,hideg és lelketlen. Mertnagyanyónak lelke volt. Azt mondtamindig, kislányom, ha valami bajodvan, imádkozzál, akkor is, ha nemtudod rendesen, olyankor aztmondjad, ami vágy, fohász a szádrajön, Isten majd megérti és segít. Hátnagyanyón nem segített az ő Istene,

és Gizin sem, hiába fohászkodott avécében, hogy történjék már velevalami. Voltak a szekrénybenkosztümök, egybeszabott ruhák, Gizinem tudta, mit kellene azöregasszonyra adni, egyáltalán miillik, csak annyit tudott, hogy valamisötét. Fekete. Félt is. Kitakarta ahalottat, meglátva annak nyomorulttestét legszívesebben világgászaladt volna, de már megintpisilnie kellett. Mikor kijött avécéből már tudta, melyik ruhátvegye elő. Azt a fehér, fátyolszerű

menyasszonyi leplet halászta ki aszekrény mélyéből a porladozóművirág csokorral és a halottraterítette. Aztán feljebb húzta afejére is, ne lássa. Más dolga nemvolt, így aztán kiszaladt az utcára. Akocsmában megtalálta Vince bácsit,akit a halálhír nem rázott megkülönösebben, jó, jó, mondta,megyek mindjárt és elvitetem onnan.Azt mondod, meghalt, kérdezte újraés újra, mert részeg volt, van Istentette hozzá, megkegyelmezett neki.És nekem is. Na, eredj. Hová,

kérdezte önkéntelenül a lány, merttényleg nem tudta, a piac márbezárt. Eredj baszni, mondta az öregvagy találj ki valamit, ilyenkor ezkell.

Egy kis szűk, földút vezetettOrdasék tanyájához, Gizi ezt márrég tudta, az utca egyik oldalánvoltak csak házak, a másik oldalonlegelő, láp, mint egy falu. A városközpontjától vagy húsz percregyalog volt az az elhagyatott telekegy nagy deszka-fészerrel avégében, ahol valaha dohány

száradt vasnyilakra fűzve, későbbtakarmány tárolására használhatták,mostanában pedig senki nemhasználja semmire. Ordasék rendreitt tűntek el. Gizi futva tette meg akilences busz teljes útvonalát, és őgyőzött. Fogalma sem volt, miértjött ide, de amikor befordult azutcába, már tudta. Az egyik ház előttOrdas és két társa ült egy kivágottrönkfán, majdnem pucéron, egy kisgatyában csak, nevetgélvelökdösődtek, ki tudja a másikatlelökni a helyéről. A lány megállt az

utca elején, onnan is látott mindent,látta, hogy mindig Ordas győz, láttaazt is, hogy a fiú már ezt is unja, ésmajdnem sírva fakadt, mikor a fiúhirtelen arccal az út porába dőlt ésott maradt mozdulatlanul, mint egyhalott. Kisebb porfüst csapott fel ateste mellől, majd mikor felállt,mindene merő szürke homok. Nemtörölte le, leült a többiek mellé,beszélt valamit, társai megpróbáltákletörölgetni, nem hagyta, szemébetűzött a nap, árnyék sehol.

Gizi kellő óvatossággal az utca

másik oldalán közelítette meg őket,mégis, ahogy észrevették, mindjártgöröngyzápor fogadta. Itt van akengyelfutó gyalogkakukk, kiáltottaLaja, a lány pedig védte a fejét,arcát a karjával, majd csak abbahagyják, később dühbe gurult ésviszonozni kezdte a dobálást. Úgydobott, mint a fiúk, lazán, fej fölöttés általában talált is, csak azt nemvette észre, mikor göröngy helyettegy darab kő akadt a kezébe, amivelpontosan mellbe találta Ordast. Afiú ijedten felkiáltott a vére láttán.

Nézzétek! Kővel dobott! Meg akartölni, fogjuk el! Gizi erre nemszámított, ő csak beszélni akartvelük, de mikor látta, hogy a fiúkfelé rohannak, neki iramodott ő is,bár tudta, előbb-utóbb elkapják.Nem kapták el vagy nem is akarták,már az utca vége felé jártak, mikorlassított, majd megállt. Hirtelenkörbefogták, de most mindenki csaklihegett. Később Laja és Szopósmegfogta a karját, erősen, éselindultak vele a fészer felé, Ordasment elől.

Nagy halom szalma volt aszínben, szénával keveredve és erősegérszag. Az egyik távolabbisarokban pedig a rengeteg lopottholmi csak úgy, halomra dobálva,úgy tűnt, a fiúkat csak a lopásérdekli, a holmik már nem, elvették,tovább nem törődtek vele. A fészeroldalához egy fogavesztett, rozogalétrát támasztottak valaha, ezenkényszerítették most felmászni alányt a tetőgerendákra, mégpedigOrdas, aki utána mászott kezébenegy marék csalánnal, amivel néha a

lány pucér lábszárára csapott.Gizi nem értette az egészet, csak

mászott, fölötte a két másik fiú máraz egyik vastag gerendán állt úgyhárom-négy méter magasban, most őis felért a gerendára, de mikorlenézett, félelem fogta el, és nemmerte elengedni azt a repedezettkitámasztót, amibe kapaszkodott.Ordas is mellé ért, menj arrébb,kiáltott rá, menj ki a közepére!Nem, mondta a lány és látszott azarcán, hogy ebből nem enged. Eredjhát, üvöltötte Ordas, szorosan

egymás mellett álltak most, Giziérezte a másik szagát, leheletét is azarcán, mikor kiabált, két pattanásvolt a fiú orra-tövén, a szája fölöttizzadtságtól gyöngyöző pihék, mostmeghalsz, hallotta-érezte a fülébekiáltott fenyegetést, meghalsz, mertmeg akartál ölni! Ugorj le! Nem,kiáltotta azonnal Gizi. Akkorlelöklek! Ordas hirtelen szinteeltépte a lány kezét a kitámasztógerendáról és előre lökte. Neee...,szakadt ki a félelem a lánybólzuhanás közben, ezt visszhangozták

a napszítta deszkák, később apuffanást, mikor a szalmacsomórazuhant és a röhögést fentről. Gizimég nem kapott levegőt azijedtségtől, nem lett semmi bajacsak hatalmas porfelhő, törek,szúrós, zizegő kazal vette körül.Odafent a fiúk álltak a gerendaközepén, hangosan nevettek, majdvidám üvöltésekkel leugrottak ők is.

Mit csináljunk vele, kérdezteSzopós, akkor már kimásztak aszalmából, kihúzták Gizit is, őfeküdt, hanyatt, a fiúk tanácstalanul

álltak körülötte, ha fel akart állni,Laja mindig visszanyomta. Előszöris lenyalja rólam a vért, mondtaOrdas, majd letérdelt és a lány fejétmocskos mellkasához nyomta.Közétek akarok állni, szólalt megGizi váratlanul, amivel osztatlansikert aratott, úgy röhögték, hogy feltudott állni, Laja észre sem vette.Tényleg, tette hozzá később, énmindig tudom, ki, hol és mit árul.Mi is tudjuk, mondta Szopós, előbb,mint te. Legalább már nő lennél,rendes, akkor tudnánk használni

valamire, heherészett Laja, nem,fiúk? Én már nő vagyok, mondtaGizi, mire megint kitört a nevetés afiúkból, gyerek vagy még te, mondtaOrdas, nincs semmid, de megvárjuk,míg lesz, majd akkor gyere.Elengedjük, kérdezte a többieket,Szopós megvonta a vállát, Lajasunyin vigyorgott, azért meg kellenevizsgálni a csajt, mije van, mijenincs, he? Szája az van, hónalja!Gyerünk!

Vince bácsi este került elő akocsmából, bánatos volt és részeg.

Nem nagyanyó miatt emésztettemagát, a csaposnő mondott nekivalami cifrát, ezt motyogta alánynak, aki egy szavát sem értette.Már feküdt az ágyán. Na, mondtakésőbb az öreg vetkőzés közben,takarítsd majd nagyanyád kuckóját,szellőztess, dobálj ki mindent, azlesz a te szobád, hogy ha felhozokegy nőt, ne lábatlankodj itten. Énnem csinálhatok semmit, mondtaGizi, aztán miért nem, kérdezte azöreg meghökkenve. Terhes vagyok,mondta a lány sóhajtva, Vince bácsi

csak bámult, aztán elnevette magát.Eredj már! És kitől? Ordastól?Lajától..? Mind a háromtól, felelteGizi büszkén és a fal felé fordult.Nem volt igaz, de megígérték ésettől remény és boldogság töltötteel, izgalom, már érezte is, hogy havisszagondol a történtekre,hamarosan ki kell majd mennie.

Nellike

Már a nevéből következtetnilehetett, hogy valaha jobb napokatlátott családból származik Nellike,a takarítónő, akit rendesen még lesem lehetett szidni, meg sem lehetettalázni, megszégyeníteni azzal, mintpéldául egy Erzsébet nevűközönséges halandót, ha aztmondják neki, hogy Bözsi, Böske,vagy egy Máriát lehet Marcsának,Mariskának, sőt Riskának szólítani,mint egy tehenet, ha az ember amúgy

istenesen meg akarta sérteni. Mitmondjak magának, kedves, ha kihoza sodronyomból, kérdezte tőleegyszer Kelemen, az öregműszerész, eredeti szakmája szerintórás, később, a kádári békeidőkbenbemérő műszerész, végátvevő, akinagyfeszültséggel átütő szilárdságotmért abban a lármás, műhelynekkinéző műhelyben, ami ennek ateremnek a helyén volt, ahol azember orrát, ha belépett rögtönmegcsapta az a jellegzetes, olaj,égett vasforgács, az izzadt, koszos

munkaruhákba bújt munkásokemberszaga, mostanság pedig egy, akora miatt még megtűrt,minimálbéres, betanított akármiebben az inkább műtőnek,hentesboltnak látszó boncteremben,ahol se íze, se bűze nincs semminek,civilben pedig hithű,meggyőződéses alkoholista, aFüggő Párt helyi, egyben országoselnöke. És ha megkérdezték azavatatlanok, milyen függő, kész volta válasszal, alkohol-függő.Manapság már annyi a független

szervezet, magyarázza ilyenkortürelmesen, hogy kell egy olyan is,amely nyiltan vállalja a függőségét.Nem vagyunk bejegyezve, folytatja,ha firtatják, de azért iszunk. Ahazának, rendületlenül.

Nellike maga is szenvedett anévétől ebben a környezetben, ezzela munkával, édesanyja annak idejénnégy polgárit végzett, ezáltalmindjárt a művelt középosztályhozsorolta magát, annál is inkább, mertférje, Nellike apja pedig gázszerelőiparos emberként valósággal

kimagaslott abból a környezetből,ahol rajtuk kívül jobbára prolik,munkások laktak, még cigányok is,és csak elvétve néhány vasutas,szatócs, házaló. Számukra teháttermészetes volt, hogy lányuknaknem közönséges nevet választanak,mint például Eszter, Róza, Kati,netán Mária, Nellike az anyjaelbeszéléseiből tudta meg, hogysokáig lapozgatott akalendáriumban, míg ráakadt aKornélia névre, és rögtön tudta,érezte, ez az. Kornélia, Nelli,

Nellike, jobb darabokban találkozniilyen nevű úrhölgyekkel, ezzelszinte el is döntötte, márpedig halehet, Nellike színésznő lesz. ŐtAnnának hívták, de nem tetszettneki, túl hétköznapinak találta,olyan húsosan hangzik, magyaráztaa férjének, akinek viszont mindegyvolt, legyen, ahogy az asszonyakarja.

Minden reményteljesen indult,Nellike szép és okos kislány lett,csakhogy közbeszólt a történelem,melynek során a szülők meghaltak,

Nellike pedig ott maradt szemben agyorsan pergő eseményekkel,félbemaradt tanulmányok,bárdolatlan szerelmek, egytévedésen alapuló házasság, válás,és mire lassan kinőtte az anyjailluzióit, már ott állt egyedül egyellenséges világban,felkészületlenül a régi, körfolyosósház kétszobás, örökölt lakásában. Agyárba egy reménykedőférfiismerőse, Láng mérnök úr hoztabe, elintézte, hogy elvégezzen egytanfolyamot, irodába került,

könyvelő lett anélkül, hogy fogalmalett volna róla, egyáltalán mi folyikebben a gyárban. A kapcsolatbólazonban semmi sem lett, elhalt,kihúnyt, ami soha nem lángolt,Nellike azzal hárította el a mérnökúr mindinkább sürgető közeledését,hogy házasságról pedig szó semlehet, ő már megégette egyszer aszáját. Láng mérnök úrnaknak ugyanmég így, égett szájjal is kellett volnaaz asszony, Nellike azonbanhajthatatlan volt, megszokta már azegyedüllétet, önállóságot, keresett

annyit, amiből kényelmesen élt,tudomásul vette, hogy lassanöregszik, a többi meg nemérdekelte.

Csakhogy megint a történelem:jött a gépkönyvelés, Hollerith,újabban a kódszámok, majd aszámítógép, azzal a rendszerváltás,profilváltás, privatizáció és csupaolyan idegen szó, melyekből szinténnem értett semmit és amelyek azteredményezték, hogy ma takarít. Ésmég ennek is örülhet, ahogy amunkaügyön fogalmaztak, örülhet,

hogy nem az udvart, hanem egymodern, tiszta műhelyben. Nellikebiztos volt benne, hogy mindez amérnök úr bosszúja, de nemfoglalkozott vele, még ez is jobb,mint egy rossz házasság. Így aztántakarít, felmos, törölget ésvitatkozik az öreg, gusztustalanKelemennel, aki gyakran a padlóraköpött, két ujja között fújta ki azorrát ugyanoda. Undorodik,kérdezte néha némi elégtétellel,higgye el, én is, ettől az egésztől. Éstudja mi a megoldás? Na mi,

kérdezte a nő, maga szerint minekide megoldás? Ne köpködjön éshozzon magával zsebkendőt! Ugyan,replikázott Kelemen, micsodagyenge ötletek! Vodka, kedvesnagysád, azaz magyarra fordítva akiskegyed kedvéért, vizecske! Tudoroszul? Voda, víz, a vodka pedigvizecske. És belsőleg. Mit gondol,mitől vagyok én még mindig olyanfriss és kívánatos, mint az ementáli?A vizecskétől! Mert az mindig vannálam egy kis laposban, itt bent, aszivem alatt, és magának is tudom

ajánlani a pártom nevében is, pláneakkor, ha a budit pucolja. MertNellike nemcsak a műhelyttakarította, és a hozzá tartozófolyosót, előteret, hanem a vécét is.Nőit, férfit egyaránt, ugyanis a kettőegy volt.

A műhelyben nem volt nagykosz, de szinte sterilnek kellett lennia pévécé padlónak, az asztaloknak,székeknek, de még a falakat is lekellett mosni hetenként, ahogy akórházakban szokás, ebben ateremben valami nagyon finom és

érzékeny tronikát - ő így értette azelektronikát - szereltek sorozatban,paneleket, egységeket és pontosansenki sem tudta, hová, milyengépbe, berendezésekbe kerülnekmajd, Kelemen ugyanmeggyőződéssel állította, hogyezekből lesz a zsebben hordhatótegezőgép, politikusok számára, az amásik meg az anyázógép, ugyancsaknekik, és összekapcsolvapárhuzamosan működnek, elvégre amagyar ember anyázáskor tegezésrevált, de ezeket senki nem hitte el

neki, hiába bizonygatta a készülékelőnyeit, hogy például ennekhasználatakor nem lehet a szájrólsemmit leolvasni. Amolyanbedolgozó, betanított, sorozatmunkavolt, mégis a szalag egyik-másikpontján cérnakesztyűben,szájmaszkban kellett végezninagyító alatt, és tilos volt adohányzás az egész területen,kivéve a dohányzót és a vécét. Amitszintén nem volt nagy kunszt rendbetenni, ez az újkapitalista tulajdonos,akit egyébként még senki sem látott,

egy régi, bevált, ókapitalista szokástelevenített fel, a fülkéket másfélméter magasra levágatta, így, akibelépett az ajtón és végig nézett ahelyiségen, mindjárt láthatta, melyikfülke foglalt, melyikben pihengetnekújságot olvasva, melyikben történikesetleg a szimpla anyagcserétőlmerőben eltérő tevékenység, netánvalami olyasmi, amihez két emberkell, és egyáltalán itt is állandóanszem előtt voltak.

A két vécé egyesítéseforradalmi ötlet volt, egyrészt mert

amíg kettő üzemelt, nem voltkihasználva, nők különben is aligvoltak, az ily módon koedukált,közös vécé a különös módonszemérmessé vált férfiakat távoltartotta a retyón történő, korábbanmegszokott időtöltéstől, példáulebéd utáni, meghitt, cigarettássziesztától, annál is inkább, mertmár ebédszünet sem volt, nem isbeszélve az ebédről, az új vezetéselsőként a szociális részlegeketlikvidálta, a konyha és az ebédlőátment a magánszektorba és leválva

a gyárról privát presszókéntműködött, külön, utcai bejárattal,rulettel, játékteremmel. Az is furcsavolt, hogy a közös vécé ötlete aférfiakban váltott ki tiltakozástelsősorban. Lesznek itt olyanoknemsoká, vélte Gerendás, akit csakÉszlénynek tituláltak a többiek,mivel úgyszólván minden héten voltegy kettese a lottón, soha több, deaz majd' mindig, lesznek, akiknekmarékszám kell majd kiszedni anyelvéből a szálkát! Az semmi, demi lesz, ha valaki ott esik teherbe az

összekent deszkától, érdeklődöttrekedtes hangján Kelemen az első,egyben utolsó megbeszélésen, de ahuszonéves ügyvezető mosolyogvamegnyugtatta, ő még nem tapasztaltolyat, hogy idős férfiak teherbeestek volna, nem is én, ember,kiabálta az öreg, hanem a nők!Olyanról sem hallott? Hát deszkátólmég nem, ismerte be az ügyvezetőés az irodalomban sem olvastamhasonlót. Irodalom, legyintettKelemen, és arról sem hallott, hogyvalakit a falra vizelnek és a nap

kelti ki? Nem, vallotta be afiatalember, Kelemen pedig előadta,hogy a jelenségetspermamobilitásnak hívják, ép test,torz lélek magyarázta halkan aszomszédainak, és ilyesféleügyvezető mállik le belőle avakolatról.

Ők már-már szégyeltek vécébemenni, ha mégis kellett, akkor előbbcsak bekukkantottak, és havalamelyik kalitkában nőt láttak,kint vártak inkább, vagyvisszamentek dolgozni, sürgős

esetben pedig kisomfordáltak azudvarra, és az árnyas bokrok közöttkönnyítettek magukon. Nem így aMéla Béla, aki fiatalabb volt ittmindenkinél, nem is bíztak rákomoly munkát, tulajdonképpen azvolt a dolga, hogy figyeljen, és havalakinek valamely munkahelyenfogyóban volt az alkatrész, nyombanpótolja a falak melletti polcokról.Hogy honnan tudta, mit kell vinnie?Sehonnan. Bár egy idő után kezdtekiismerni magát a temérdek kisebb-nagyobb alkatrészek, részelemek

között, de a dolgozók tudták, az abiztos, ha idejében szólnak neki, ésazt is megmondják, mit hozzon, aztmár csak magánszorgalomból tettékhozzá, hogy gyorsan. Kelemen néhasört is rendelt, azonnalra, Bélailyenkor riadtan nézett rá, az öregpedig legyintett, tudom, hogy nincs,mondta egyszer engesztelőleg, denem baj, van nálam vizecske. Amellére ütött, itt, mondta, a belsőzsebben, de el ne mondd senkinek,mert annyi nincs! Béla akkor csakállt a titok súlya alatt, egyik lábáról

a másikra támaszkodva, majdarrébb ment. Fogalma sem volt miaz a vizecske, de egy másikalkalommal bizalmasan azt ismegsúgta neki az öreg. Ha nem voltdolga, Nellike mellé csapódott, nekikellett segíteni, ha ő sem voltközelben, akkor leült valamikevésbé látható helyre és nézettmaga elé, mélázik, mondta egyszerKelemen, innen kapta a Mélaelőnevet, amúgy Rézműves Bélánakhívták, aminél még a Méla is jobb.

Ő, ha tehette, mindig akkor

lopakodott be, ha egy nőt látottbemenni, mindjárt a mellette lévőfülkébe telepedett, hallgatózott, azajok, neszek felajzották,ruhasusogás, bugyi le, nyekkenés adeszkán, az apró, halk, intim, ezáltalizgató zajok, a sóhajok, nyögések éssok minden más is, a női test emberihangjai. Tudta, hogy a nők általábana legbelső fülkét választják, távolaz ajtótól, ahol már majdnem sötétvan, így volt esélye, hogy neismerjék fel férfiúi mivoltát, amikorcsendben, mintegy rangrejtve osont

a szomszédos kalitkába. KülönösenNellike után jött rá hamarosan aszükség, a középkorú nő ugyanissokszor formás kis csomaggal akezében tűnt el a helyiség ajtajamögött és oda sem figyelt, ki jönutána, akkor már űlt a deszkán, ésevett. Béla megleste, a térdéreterített szalvétán olykor komplettebédek voltak apró ételhordókban,leves, hús, köret, még töltöttkáposzta is, a lábánál, lent valamiüveg, víz vagy üdítő, netán tea, aztnem látta pontosan, nem is

érdekelte, de imádta a töltöttkáposztát, és ebben a tálalásban azétel illata, elkeveredve a nőipiperék párájával és az ott uralkodóegyéb szagokkal, mámorítóan hatottrá. Nellikében ezen kívül látottvalami anyaszerűt és mikor azügyvezető annak idején elrendelte,hogy a takarítás ezentúl csakéjszakai műszakban végezhető, hogya nappali munkát ne szakítsa megazzal, hogy a dolgozókat felállítja,feltartja, pár nap múlva ő is állandóéjszakásra kérte magát. Sikerült.

A fiú férfikorba érve sem lettegy dalia, katonának nem vitték el,alultáplált, mondta ki a verdiktet ahájas katonaorvos, a fogazata ishiányos, kopogó szívhangok,alkalmatlan. Pedig ment volna őörömmel, nagyon szeretett volnamár férfi lenni, úgy vélte attól majdaz lesz. Kelemen megnyugtatta, attólnem, attól csak sérvet, lábgombát,szájpenészt, gyomorbajt lehet kapnivalamint függőséget. Az mi,kérdezte a fiú. Alkohol-függőség,magyarázta az öreg, ez az egyetlen

jó a honvédségben, ami az életbenis használható tulajdonság, mertakkor jöhettél volna a pártombatagnak. De a többi smafu, mertpéldául hiába tanulsz meg felöltöznikét perc alatt, ha nincs mit felvenni.Hanem, hanem, folytatta ésfelemelte az ujját, kapd el Nellikétaz árnyékszéken, akkor majd férfileszel. De csak ha ő is akarja, tettehozzá, mert Nellike úrinő! Nemlehet csak úgy nekiesni, mint akerítésnek a kocsmából jövet.Viszont legyél határozott, a nők azt

szeretik, egy kis erőszak, az az őminden vágyuk, meg ami utána jön.Kívánod egyáltalán, kérdezte afiútól, aki csak nézett rá ésváltogatta a lábát, na jó, mondtaaztán az öreg, miközben néhánymozdulattal berakott valamit azelőtte lévő panelbe, majd továbblökte a szalagon, ha nem kívánod,azon is lehet segíteni. Inni kellelőtte, hogy homályosan láss, hogy afejedből lemenjen a vér az alsóbbrégiókba, világos? Aha, mondtaBéla, mint aki mindent ért, pedig

nem értett semmit. Viszontmegszaporodtak a közeledésikísérletei Nellikéhez, ami egy időután az asszonynak is feltűnt. Béla,mondta egyszer a fiúnak, mi a fenétkísérget maga engem állandóan,nincs más dolga? Nincs, felelteBéla, éjszaka magácska mellévagyok rendelve, fél műszak van,fél létszámmal. Akkor majd magamossa a falakat, mondta Nellike,mert azt utálom, nem is érem el aplafont. Én sem, mondta Bélalelkesen, de majd felállok valamire.

Vagy úgy hagyjuk, tette hozzákésőbb cinkos mosollyal, amireNellike is elmosolyodott, mitgondol, kérdezte, én hogy csinálommár régóta?

Aztán lassan megszoktákegymást, Béla tolta a takarító-kocsit, Nellike pedig mosott, sikált,és folyamatosan utálkozott. A vécétis együtt takarították, itt a fiúáltalában előrement, nincs-e bentvalaki, majd átfésülte a fülkéket,nincsenek-e a falakon gusztustalanfoltok, firkálások, üzenetek. Tessék

engem tegezni, mondta egyszer azajtónál, mikor már látta, hogy tisztaa levegő. És miért, kérdezte a nő,csak, mondta Béla, engem mindenkitegez. És miért jár maga is mindigéjszaka, kérdezte Nellike, magának,bocs, neked nem lenne muszáj. Hátnem, vallotta be Béla, de tetsziktudni, mi öten vagyunk testvérekotthon egy másfél szobásban, akkoranyu meg apu. Az hét. Nincs holaludni rendesen. Így meg reggelelmennek, én pedig haza, és alhatokegész nap, ahol akarok. Sóhajtott és

azt mondta még: szabad vagyok,nézem a tévét is, ha akarom. Nahát,mondta később Nellike meghatódva,erre nem is gondoltam. Már azthittem, hogy... itt elhallgatott ésBélára nézett, aki mohón vártvalami biztató befejezésre, hiába.Ehelyett azt az utasítást kapta, hogyvigye ki a kocsit, ürítse ki és töltsefel a vödröket az udvari csapnál,mosson ki minden mosófejet, a falakmosása következik. És ne siessen,ráér.

Nellikének soha nem volt

gyereke, annak idején az anyja is aztmondta, ne rontsa el az alakját,testvérei sem születtek, a telep másgyerekeivel is alig volt kapcsolata,ő úrilánynak számított közöttük, nemjátszhatott azokkal a porban,piszokban fetrengő félcigánykölykökkel az utcán, udvaron.Egykori férje viszont népescsaládból származott, nem bántavolna, ha legalább egy fiúgyermeketvállal Nellike, és ez sokszorveszekedésbe torkolló gyakori témavolt közöttük, melyeknek az lett a

következménye, hogy Nellike átmenta szobájába aludni, nehogy a férjemegerőszakolja. Az anyaiérzésekről sokat hallott, olvasott, deaz ő világában ez az édesanyjaőiránta érzett szeretetével, féltőbabusgatásával, kényeztetésévelvolt azonos, szerette ha szerették,semmi több. A férje is szerette,legalábbis azt mondta, de olyankormindig akart tőle valamit, leginkábba testét, de az ügyvéd úr elvárta aztis, hogy főzzön, mosson rá,kiszolgálja, mint egy cseléd, és így

már a szerető szavak is egészenmást jelentettek. De hogy ez azesetlen, kissé bamba, hallgatag Bélafiú mit akar tőle, nem tudta. Szereti?Hisz' az anyja lehetne. Anyja? Na ezazért túlzás. Nem a korkülönbségmiatt, egyszerüen elképzelni semtudta, hogy valaha is a világrahozhatott volna egy ilyen kisszerencsétlenséget. Akinek nincshol aludni, aki nyilván nem is eszikrendesen, hiszen csak rá kell nézni,és még ki tudja, mi mindentőlgyötrődik, mikor csak néz maga elé,

mikor mélázik. Abban biztos volt,hogy ez is cselédnek született, minthajdanán azok a kis viháncoló, devele szembekerülve rögtönalázatossá váló gyerekori társai.Majd fokozatosan kifaggatja, azzalis telik az idő. Járatlan lévén a lelkidolgokban csak lassan ismerte felmagában az új érzést és ez nem aparancsolás uralkodói vágya voltcsak, inkább sajnálat, a szánalom.

Béla odakint halványan sejtette,hogy Nellike nem gondoltakomolyan ezt a vízcserét, veder-

öblítést, más van a dologban, ezcsak ködösítés, elterelő hadművelet,ahogy Kelemen szokta mondani sokmindenre, amit ugyan soha nemértett pontosan, most mégis ez jutotteszébe. Már kinyitotta a folyosóhűvös éjszakába nyíló ajtaját, dezavarban volt, mert Nellike bentmaradt a mellékhelyiségben,egyedül. Most? Vagy soha? És mégtemérdek kérdés forrongott afejében, mindenesetre kitolta akocsit a folyosóról és várt. Bélánakjó hallása volt, otthon meghallotta a

zárt ablakon át is, ha egy levélleesett a fáról a földre, pedig azörökké neszező konvektor mellettfeküdt a padlóra tett szivacson,most is fülelt, és most ismeghallotta, hogy csukódik egyfülkeajtó. Bement, gondolta, majdhalkan benyitott, nem látott senkit,tehát már ül. Az utolsóban.Rogyasztott térdekkel osont aszomszédos fülkébe, már tolta le anadrágját, mikor megszólalt odaátNellike: te vagy az? Én, vallotta beBéla és felállt, így átláthatott a

szomszédba, a látványtól pedigazonnal izgalomba jött, vizelnemkell, tette hozzá, mint kiderült,feleslegesen, mert Nellike rögtönrávágta, hazudsz! Te mást akarsz!Nyitva van, mondta később,bejöhetsz egy kicsit. Kicsit,kérdezte magában, magától Béla ésvisszarántotta a nadrágot, majdkezével összefogva átlépett a másikfülkéhez, tényleg nyitva volt, de azajtóban megállt. Szorosabbra fogtaa derekán a ruhát, le ne essen, deNellike rászólt, vedd el onnan a a

kezed, hadd lássalak! Ó, ne, ne,védekezett a fiú rettenetes zavarban,na jó, jó, így is jó, mondta Nellikenevetve, tele szájjal, mert evett.

Béla csak egy pucér fenékkarimáját látta, ami elől volt, aztegy kockás konyharuha takarta, rajtaa kis éthordó lábasok, töltöttkáposzta, paradicsomos lében,ahogy ő szerette, Nellike márcsomagolta, fedte azokat, miközbenmég rágott, megkérdezte, jól vagy?Most megállt minden a levegőben,Béla nem tudott válaszolni, mert

tisztán látta a kis üveget a nő lábamellett, kétdecis vodkásüveg volt,üresen. A vizecske, Bélánakhirtelen ez jutott eszébe és az öregKelemen, Nellike pedig abba hagytaa pakolást és egy kis csend után aztmondta, figyelj. Nem muszáj nekedéjszakázni, megsajnáltalak, eredjhozzám aludni, adok kulcsot, énúgyis itt vagyok egész éjszaka,reggel meg elmész vagy bejösszdolgozni. Vagy nem is, várjál meg,hisz' egy kulcsom van! Mintha magais meglepődött volna hirtelen

támadt ötletén, mégis folytatta: Dereggel rendet raksz, kimosod akádat, oda teszed a kávét, hozollentről, a boltból két deci vodkát,kiszellőztetsz, ilyesmi. Majdelmagyarázom. Na? Béla nem tudottválaszolni, neki nem az alvás voltmost a legnagyobb problémája,kezével önkéntelenül a hajáhoznyúlt, hátrafésülte, miáltallecsúszott róla a nadrág, alatta egyvalaha alsónadrágnak számító rongyfeszült, de számára ez sem voltfontos, nehezen szólalt meg, azt

mondta, Nellike, nem ez az énbajom. Hát mi, kérdezte az asszonyegy mindentudó, pajzán mosollyal.Béla pedig arcán felajzottmohósággal, ágyékát szemérmeseneltakarva lihegte: én éhes vagyok.

Szilvia

Kisfiam, gyere le az párkányról,már számtalanszor mondtam, ne üljoda. Hát hová üljek, kérdezte Zoli,bárhová, mondta az anyja, csak odane. A kissé elhanyagolt konyhábankét szék volt, amire a fiú leülhetettvolna, ezeken mint mindig, most isrádobált ruhák, hevertek, a szobábólkihozott kis heverőn az anyjacsukott szemmel pihent, mégis látta,hogy Zoli az ablakpárkányon ül. Haugyanis otthon volt, majdnem

mindig oda telepedett nyáron acsalád valamikori szemefénye, azegyetlen gyerek, mára iskolahagyott,sovány kamasz, akit lent, a térencsak Radírnak hívnak, ami nemcsúfnév, egykori osztálytársaiemlékeznek rá, hogy a sulibanmindig ceruzával írt és mindigradírozott, a dolgozatokat is, volt,amit úgy adott be az óra végén, hogymég a lediktált cím is ki voltradírozva. Kiss Zoltán, recsegteRecsegi, a magyar-tanár másnap,miután kijavította, osztályozta a

dolgozatokat, a tiédet, mármegbocsáss, nem tudtam értékelni,ezeken a lapokon semmi nincs, csakradír. Ami a radírozást illeti, ötös, atartalom nullás. Zoli mégis jóeredménnyel végezte a nyolcosztályt, majdnem kitűnő lett és eztmindenki sejtette, hogy így lesz,tanárok, osztálytársak egyaránt, afiúnak példátlan esze, memóriájavolt, minden leckét, házi feladatotfejben oldott meg, és mondta visszamásnap vagy olvasta fel egy ürespapírról. Egyszer fogadásból

megtanult két oldalt atelefonkönyvből és másnapfelmondta, mindössze egy hibátejtett, a Kállai nevű lakosok közöttvolt egy személy, aki egy l-lel írta anevét, így máshol szerepelt anévsorban. Kiss Zoltán, recsegteakkor az elámult, rekedt hangútanár, egyben osztályfőnök is, a teagyad egy kompjuter. A fiú egyfejesvonalzót nyert az ügyön,amivel vívni lehetett a szünetekben,másra nemigen használhatta,rajztáblája sem volt.

Zolinak sötétbarna, dús haja, azalatt kissé sárgásan barna bőr adtameg az arc karakterét, a szájadurcás-duzzadt, mint az anyjáé, aszemeit az apjától örökölte, atengerzöld, mindig hunyorgószemeket ritkás szempillák takarták,a fiú gyűlölte az arcát, lányosnaktalálta, a lányok féltek tőle, márférfias volt, az ilyenbe mindenkiszerelmes, ő senkibe. De hogy azeszét, tehetségét kitől örökölte, azrejtély maradt, apja marós volt aVagongyárban, az anyja takarítónő,

a nagyszülők parasztok valaholvidéken, fél-analfabéta fél-alkoholisták, ahogyan az apja is azlett, miután elveszítette az állását.Aztán az anyja is. Pedig már úgyvolt, hogy Zolit középiskolábaadják, mikor jött a leépítés, ésminden reménynek vége lett. A fiúlátszólag megrendülés nélkül vettetudomásul, hogy nem tanulhattovább, mindössze egy dologfoglalkoztatta: hát akkor mitcsináljak, kérdezte az apjától. Majdcsak kitalálunk valamit, válaszolta a

szótlanná lett férfi, a fiú nem hitte, tisem csináltok semmit, mondta, majdlement a térre unatkozni.

Recsegi, az osztályfőnök, annakidején mikor meghallotta a fiútól ahírt, életében először lakásra ment,hogy rábeszélje a szülőket,taníttassák a fiút, érdemes. Hiába.Tanár úr, mondta Zoli apja, ruhátnem tudunk neki venni, cipőt, lassanenni sem lesz mit, hát miből? Nemérti? Recsegi nem értette. Uram,győzködte a kissé pityókás apát, ésa nemkevésbé mámoros anyát,

maguk most, már ne haragudjanak,de apránként elisszák a gyerekjövőjét. Kannás bort iszunk, vágtará egykedvűen Zoli apja, az olcsó.Ennek az árából, maga szerint kilehet taníttatni a fiút? Nem, nem,mondta a tanár minden reményételvesztve, azt azért még elmondta,hogy ő annak idején úgyszólván egyvilágosbarna munkaköpenyben éshárom pár tornacipőben végezte azegyetemet, az ünnepi alkalmakrapedig kölcsönkérte a keresztapjaöltönyét. Nincs a gyereknek

keresztapja? Meghalt, mondta azapa, akkor lehetnék én is, mondtaváratlanul Recsegi, majd énruházom az enyémből! Azt hiszi,felvenné, kérdezte az apa kis csendután, majd a gyerekhez: Zoli!Felvennéd? Nem, mondta a fiúakkor is az ablakpárkányon,mezítláb, egy kis gatyában, mertnyár volt.

A tanárnak valamikor azértverték nyomorékká a gégéjét, mertnem beszélt, nem azt mondta, amitvártak tőle, pontosabban nem

mondott semmit. Most kért egykicsit a kannás borból, hátha nemértették meg, gargarizált, majdlenyelte. Aztán próbaképp dúdoltvalamit, majd a fiúra mutatottcigarettától sárga ujjával, ahogyfeleltetéskor szokta, Zoli pedigmegismételte az ablakban. Nem voltrossz hangja. Ez Verdi volt, mondtaRecsegi, az Aida, egyszerű dallam.Na, és ez? Előtte ivott egy kicsit,majd valami bonyolultabbkövetkezett, mint később kiderült,Bartók, Zolinak ez sem okozott

nehézséget, sőt mintha érdekeltevolna ez a próbatétel, letette a lábáta padlóra, ami nála a készenlétetjelentette. Recsegi kért még egypohár bort, közölte, hogy ritkániszik, és meg fogja téríteni a borárát. Mindjárt ki is tett az asztalrakétszáz forintot, amitől a szülőkhirtelen derűsek lettek, tanár úr,mondta Zoli apja, jöhetne mindennap, énekelhetnénk feszt, mi ráérünkés nekünk is jó hangunk van, áldjameg magát az Isten!

Akkor is a konyhában ültek,

bemehettek volna a szobába, de ottsötét van, az ágy vetetlen, itt pedigolyan otthonos, Recsegi már arrólbeszélt a harmadik vagy negyedikpohár kannás bor után, hogy nem azene a lényeg. Hanem hogy anyelvtanuláshoz például zeneihallás kell. Mindjárt mondott egynémet mondatot, lassan, majdvárakozva a fiúra nézett. Tessék.Zoli azonnal megismételte. Afranciát is. Angolul Recsegi tanár úrrosszul beszélt, Zoli ugyanolyanrosszul ismételte meg. Kiss úr,

mondta akkor a tanár, a maga fianyelvzseni. De az is lehet, hogyzenei talentum. Kérem, adjáktovább, valahogy kikerül az apénz... Tanár úr, mondta Zoli apja,magának fogalma sincs, hogy mi aszegénység. Mi már nem is eszünk,csak iszunk. Ő még eszik. Amíg leszmit, tudja, lopok néha valamit apiacon, hogy rágjon, hogy legyenszéklete, elvégre fiatal szervezet, deazt csak a jóisten tudja, hogy utánami lesz. Mi után, kérdezte a tanár.Hát azután, mikor rájönnek, hogy

lopok, mondta Zoli apja, ésújratöltötte Recsegi poharát. A tanárfelhajtotta a bort, most kissémegrázkódott tőle, nem az íze miatt,hanem mert tudta, rossz úton jár.Aztán váratlanul elsírta magát,pedig vigasztalták, semmi baj, idejöhet bármikor, jól elbeszélgettek,ugye, milyen jó ez a bor, ezt isszák,olcsó, tele tápanyaggal, lehet tőlealudni, a fiú pedig megint felhúzta alábait maga alá az ablakpárkányon,közönyösen nézett kifelé és aztmondta a már kissé kapatos

tanárnak, ne jöjjön ide többé, mertkilököm a negyedikről. Világos?Világos, mondta a tanár, és némidulakodás után, mert a szülők nemakarták elengedni, kitámolygott azajtón.

Zoli odafönt figyelte a távozóRecsegit, majd mikor a férfi a tértúloldalán álló egyik házkerítéséhez ért, füttyentett, mire kétkutya rohant elő valahonnanbelülről, és vad ugatással kerítésrevetették magukat, a tanár számárakét vicsorgó vadállat, ijedtében

hatalmasat ugrott, majdnem egy autóelé, Zoli kacagott. Recsegi atanárember kifinomult füleivelazonnal észre vette, hogy kinevetik,ujjával az ablak felé fenyegetett,aztán még mindig dörömbölőszívvel, bizonytalan mozgássalfelszállt egy csaknem üres buszra,ahol a hátsó ülésen végre elhánytamagát, majd váratlanul elaludt. Énszeretem azt a fiút, mondta a szigorúsofőrnek és egy másik, rosszarcú,hivatalos embernek, mikor avégállomásnál felrázták, mert zseni.

Pont olyan, mint én voltam valaha.Láttunk már ilyet, mondta a sofőr,továbbra is mogorván, mi azértmaradunk a nőknél. Akkor most milesz? Ki takarít? Recsegi egyötszázast talált valahol a zsebében,ennyi elég? Elég kevés, mondta ahivatalos ember, de megoldjuk.Szálljon le, és tűnjön el.

Szemközt, a tér túlsó oldalánmég családi házak voltak, köztükegy kifőzde vagy valami konyhaféle,Zoli nem tudta eldönteni, csak aztlátta nap mint nap vagy az ablakból

vagy a játszótér padjáról, hogyreggelente műanyag ládákban hústvisznek be egy zárt teherautóból, anagyobb darabokat pedig a vállukravéve sietnek végig a járdán amindig vidáman kurjászó szállítóemberek, már akkor vércsatakos,fehér köpenyeikben. Későbbzöldségféléket hoztak mások,zsákokban krumplit, hagymát,káposztát, mindig utána jött akenyér, aztán a postás, dél felépedig vastag asszonyok jelentekmeg az udvaron gőzölgő fazekakkal,

és a kifőtt, lecsupaszított csontokata kerítésen át a szomszéd kertjébedobálták, öntötték, ahol a Recsegitmegriasztó két testes kutya rohantelő, idegesen várták, hogy lehűljön,addig csak nyüszítve kerülgették,szagolgatták a gőzölgő koncot, néhaegymásba martak, majd mikor eljötta pillanat, nekiestek a csontoknak.Zoli látta, hogy azokon mégrengeteg hús van, és összefutott anyál a szájában. Embert soha nemlátott a ház körül, az ajtó zárva, azudvar, kert elhanyagolt, mint ahol

nem laknak. Pedig a ház fenségesvolt, mint egy kastély. Hatalmasranőtt hársfa óvta az illetéktelen,kíváncsi szemektől, de a rozsdásdróthálón, mely a kertet védte, többhelyen réseket szakítottak azerrefelé csellengő kölykök vagy akutyák, ezeken a nyílásokon bárkibebújhatott, kijöhettek volna akutyák is, de soha nem jöttek ki,viszont vadul ugattak, ha valaki akerítés közelében tartózkodott.

A tér valaha játszópark volt, újlakótelepeken építettek ilyeneket

annak idején, csúszdával,mászókával, homokozóval,libikókával, a fák között mókásfaház, mint egy elől-hátul nyitottkunyhó, amolyan eső-menedék,gondosan elkerített kispályás foci-grund a majdan egyre pocakosodó,de még fiatal apukáknak, aholbátortalanul növő facsemeték ígérikaz árnyékot, bokrok, virágok. Aztántényleg jönnek a gyerekek, előszörbabakocsiban, később sajátlábukon, de még anyai kísérettel,később csak úgy, kicsapva

otthonról, nyakukba akasztottlakáskulccsal, és már nem jó nekiksemmi. A játszótér sem. Pedig a fákközben hatalmasra nőnek, a bokrokösszefonódva szövik be egymást, atér később mégis lassan elvadul,pusztul minden, olyan, mint az élet.

Zoli mostanában szívesenidőzött itt, egy-egy még épen hagyottpadra vagy libikókára, hintára ülve,néha éjszaka is, mikor szellemkéntlebegtek elő a sötétből a csendre,nyugalomra vágyó drogosok. A fiútcsak a kutyák érdekelték, a

drogosok elvoltak magukban. De akutyák! Azt már tudta, ha támadnak,mély hangon ugatnak, ha feladjákvagy lemondanak a zsákmányról,elfordítják a fejüket, figyelnek azért,de már nem kívánnak harcbabocsátkozni vagy nem érdekli őketaz egész. Viszont a kábszeresekrendre otthagytak valakit, mindigugyanazt. Ők furán libegő járással,ahogy jöttek, el is imbolyogtak, azpedig elnyúlt a padon vagy csak ült,fejét az ölébe lógatva, ritkánmozgott, mint aki félig alszik, félig

ébren van. Dzsekit viselt, a csuklyátis a fejére húzta, pedig nyár volt,hőség. Zoli tudta, hogy a drogosokmindig fáznak, de nem érdekelte,egyszer mégis odament ahhoz azalakhoz, mert nyöszörgött, letolta afejéről a csuklyát. Egy lány volt.Szilvia.

Ez persze már csak akkor derültki, mikor a fiú felnyalábolta ésbevitte a lombokkal takart faházba,ott lefektette a kosszal, csikkekkelborított padra, itt jobb neked,mondta, nem látnak, aludd ki magad.

Már ment volna vissza a kutyákhoz,hogy az éjszakai viselkedésüket ismegtanulja, mikor a lány utánaszólt,Ricsi, te vagy az? Nem, mondta afiú, hát akkor ki a fene vagy?Bandi? Én vagyok, mondta Zoli ésközel hajolt a lány arcához, érezte alányból kipárolgó szesz-szagot.Ittál? Ittam, ismerte be a lány, detéged nem ismerlek. Szeretszengem? Nem. Büdös vagy és részeg.Igaz, ismerte be a lány, de azért mégszerethetnél. Engem ilyenkorszeretni szoktak. Van, hogy ketten is.

Nem is látlak, mondta a fiú, csak aszagodat érzem. Nem kell látni,mondta a lány, Szilvia vagyok,érezni kell csak, hány éves vagy?Tizennyolc, hazudta a fiú, hazudsz,mondta a lány, de nem baj. Hozzálvalami innivalót, és magamhozfogok térni. Nem hozok, mondtaZoli, nem kell az már neked. Hanem hozol, lehet, hogy meghalok,mondta a lány. Nézd meg, ráz ahideg. Zoli egy hirtelenjöttmozdulattal megsimogatta a lányarcát, izzadt volt, verejtékes, hozok,

mondta, várj egy kicsit.Odafönt nem találta meg az

elemlámpát, így aztán két dobozgyufát rakott a zsebébe, kezében amaradék kannás-borral rohantvissza a faházba, Szilvia már aludt.Nem tudta, mit csináljon, de látniakarta, gyufákat gyújtott, sokat, alány arca majdnem olyan volt, mintaz övé, duzzadt száj, sötét, mostcsapzott, haj, de az arca inkábbfehér, a szemét nem láthatta, csukvavolt, aztán két kar fonódott a nyakaköré, Szilvia karjai, húzta magához,

hoztál bort? Hoztam. Jó. Adjál. Temég gyerek vagy, mondta, miutánmeghúzta a kannát, akarod, hogymegrontsalak? Akarom, mondta afiú, és tényleg akarta. Izgatott lett,szinte vibrált. Csókolj meg, mondtaSzilvia, ne undorodjál. Én nemvagyok drogos, én csak iszom. Igyálte is egy kortyot és akkor egyformalesz a leheletünk. Zoli nyelt egynagyot a borból, rohadt volt, de márkövetelőzött a teste, mert a lányközben a nadrágjába nyúlt. Mégsemcsókolta meg Szilviát, a ruhákkal

küzdött, hogy a keskeny padonlegalább elől kinyissa a majdnemtehetetlen lány gönceit, soha nemgondolta, hogy egy nőn ennyiminden van, cipzár, gombok,kapcsok, pedig Szilvia is segített,majd felhúzta magán a szoknyát, neoda, sóhajtotta később rekedten,fentebb! Ebben az eszelőspillanatban halk, de fenyegetőmorgás hallatszott, Zoli odanézett, akét szomszéd kutya ült a faház előttés vicsorogva morogtak. A fiúelszántan visszamorgott rájuk, az ő

hangjukon, aztán még egyszer,erősebben, mire a két kutya riadtanelinalt. Győztem, futott át a fiúagyán, majd mikor újra a lányrahajolt, megütközve látta, hogyalszik. Így is jó, gondolta, így is jó.

Napfényes, tiszta reggelreébredt, frissen illatoztak a fák,madárcsicsergés, neki viszont fájtmindene, mert a földön töltötte azéjszaka nagy részét a pólóján és anadrágján most pedig fázott. A lányaludt még, Zoli most látta csak,hogy piszkos, ápolatlan, de még így

is nagyon szép. Férfi lettem,állapította meg tárgyilagosan, mintegy férfi, felült, fájt az is, ásítozvanyújtózkodott, aztán rájött, hogymeztelen. Felrántotta a nadrágját,bebújt a pólóba, majd Szilviatestéhez nyúlt, hogy simogassa, hogyébressze. A lány most isverejtékezett, ragadt, és ahol tegnap,ma ugyanott morgott, vicsorgott aszomszéd két kutyája. Zoli ismorgott egyet, de most másképp,vidáman, játékra készen, aztán azalvó Szilviára pillantott egy utolsót,

nagyot nyelt a kannás borból, ésnégykézlábra ereszkedve akutyákhoz ment. Farkcsóválva,ugrándozva fogadták a közeledését.És délben is, mikor a csontokértment.

Télre nyár

Miklós, a kisebbik fiú az oroszfrontról levelet írt az apjának, RaduGábornak, az állt benne, hogyiratkozzanak be a kommunistapártba, annak lesz jövője, Tótszomszéd, aki épp ott volt, aztmondta, biztos elfogták az oroszok,és ezt kellett neki írni, diktálták, azanyja, Veronka sem értett semmit,pedig egy okos asszony, RaduGábor pedig csak állt az ajtóban ésa mellét vakarta, akkoriban a

kommunista szó egyet jelentett ahőzöngéssel, a pofázással, amitermészetesen lustasággal,dologkerülő naplopással járt együtt,Gődény úr ha azon kapta anapszámosát, hogy nem dolgozik,már meg is feddte: mi van? Megintkommunizálsz? Megintkommunizálsz? Később másoknak ismegtetszett a sokat jelentő kifejezés,a Fábián féle kocsma előttdülöngélő félcigány Tökinda iskommunizált, kommunizált akrumplilopáson kapott Vass Terka

is, de szegény Vajdánénak iskijutott, őt régóta boszorkánynaktartotta mindenki, mert a fél szemérenem látott, amúgy a bábaasszonyiteendőket látta el a faluban, mígnemegyszer, nyáridőben a sok legyet egymeggyújtott újságpapírral igyekezettgyéríteni, a láng pedig belekapott afüggönybe, onnan mindjárt az egyikszemébe nyalt, amire meg is vakult,tört, homályos fénnyel fehérlettüregében a halott golyó, és ha esteaz erdőbe indult mindenfélegyógyító füveket, piócát, leveleket,

bogyókat, gyökereket gyűjteni, mármondták is, akik látták, már megintkommunizál, ront valakit, embert,állatot, tudni lehetett, hogy akörnyéken valakinek nemsokáravéres tejet ad majd a tehene vagyfelfúvódik, birka kergül, malacdöglik, a kutyája leöldösi acsirkéket, a gyereknek hernyómászik a fülébe álmában, azembernek elapad a férfileve vagycsak éget, mint a tűz, azt is, akihezhozzáér, amannak leég a háza,villám csap bele vagy más, nagy

bajok következnek.Mondta mindenki, de valahogy

mégsem vették komolyan, Vajdánétudós asszony volt, iskolán tanulta abábaasszonyi teendőket, ottismerhette meg az orvosságosfüveket, miként az azokkal valógyógyítást is, szemölcsöt múlatott,gyennyedő sebeket tisztított, el tudtaállítani a vérzést, kasza-,kapavágást igazított, hogy forradásután ne maradjon csúnya a heg,kihúzta saját fogát, mert nyilallott,és azért járt naplemente táján

füveket szedni, mert akkor már nemperzselt a nap. Néha délben iselcsoszogott, Tótnénak elárulta, vanolyan, amit délben kell leszedni.Igaz, templomba nem járt, viszont azágya felett ott volt egy nagy Jézus-kép kissé megperzselődve anevezetes légyírtásból kifolyólag ésaz egyházadót is rendesen fizette.Jézus se járt templomba, mondtaegyszer valakinek mogorván, éshogy imádkozni mindenütt lehet, őazért nem caplat végig a fél falun,van neki bibliája, abban minden

benne van, különbül, mint ahogy azta vén tiszteletes elvartyogja.

Az Oncsa-telep utolsó házábanlakott egyedül, vele szemben aLáng-kastély büszke épülete egyhatalmas kerttel, parkkal, a házbanaz utolsó Láng leszármazott, doktorLáng Vilmos, akit méltóságos úrnakkellett szólítani, a feleségétméltóságos asszonynak, de úgy is jóvolt, hogy méltó-néni. A doktor úrorvos létére nem átallotta betegeiegyikét-másikát átküldeniVajdánéhoz köhögés elleni teáért,

hasfogó gyökérért, melltisztító,köptető szerekért, és természetesenaz újszülöttek továbbra is Vajdánégyors kezei segélyével jöttekvilágra, miáltal a környék népe márrégen gyanította, kettejük közöttvalami szövetség van, talán azördög szövetsége, és lehet, hogy améltóságos úr is kommunizáltitokban. Vajdáné nyáron, jó időbennaphosszat a nyitott ablaknál ült, eztis utálták benne, látszólag aszemben lévő gazdag kertbengyönyörködött, valójában minden

egyebet is látott, és az emberekfélve mentek el a háza előtt, mindiga túlsó oldalon.

Raduné hát hozzá igyekezett alevéllel, mondaná meg már kedves,mit jelent ez a levél, és hogyegyáltalán az én drága Miklós fiamírta-é, maga meg tudja mondani azírásból én sajnos már nem látokrendesen még szemüveggel sem.Raduné nem ment be a házba, nemmert, csak megállt az ablak előtt,nyújtotta a levelet, a sovány, mindigfeketében járó Vajdáné azonban nem

nyúlt érte, nem lát, kérdezteszigorúan Radunét, és mióta? Ésközelre nem lát vagy távolra? Vagycsak a betűket nem tudja kivenni?Aztán elmagyarázta Radunénak,hogy néha a fáradtság is olyan nagy,hogy időlegesen megrontja az emberlátását, akkor a vérnyomás,megaztán vannak hályogok időskorban, és olyan betegségek, amineksemmi köze az ember szeméhez,mégis rámegy, és ha Raduné úgygondolja, ő szívesen megnézné,lehet, hogy tud rá adni valamit,

elvégre az embernek a legfontosabba szeme világa, ő csak tudja.Raduné is tudta, hiszen a gyerekre isazt mondja az ember, hogy a szemefénye, ennél többet nem lehetmondani, és hogy húsom, vérem,szerettem, amit meg érez irántuk, aztki sem lehet mondani, de mit tuderről Vajdáné, akinek senkije sincs?És akkor jön valami parancs,hatalom, hogy most menni kell afiúknak a háborúba, ahol megölik,hát ki tud ebbe belenyugodni? Hátlehet? Vajdáné később elvette a

papírt, és azt mondta, ez az írásminden bizonnyal Raduné fiáé, éshogy most jó sora lehet, még ott, afronton is, egyenletesek a sorok, abetűk formája nyugodt lelkiállapotravall, és hogy ha a fia azt írja aszüleinek, hogy iratkozzanak be akommunista pártba, akkor tegyékmeg, merthogy igaza lehet, annakvan jövője.

Raduné örült a hallottaknak,hogy a fiának jó sora van, habárnem értette, miféle jó lehet ott, ahollőnek, robbantanak, ahol az egyik

ember mindenáron le akarja szúrni,lőni a másikat, sőt mindenki az ő kétszép fiát akarja elpusztítani, a férjeaz első világháborúban az olaszfronton harcolt és bizony rettenetesdolgokat mesélt. Ezt csak gondolta,de máris megrándult a szája,mostanában sehol nem tudjarendesen kisírni magát, csak éjjel,az ágyban, ha egy anyának két fiavan a fronton, annak nem lehet egyperc nyugalma, mindig csakgolyókat lát, tüzeket, gránátot,bombát, ami katonákat talál el, vad,

szőrös embereket szuronnyal,puskával, akik tán még embert isesznek, ó, Istenem! Azt sem értette,mért mondja Vajdáné, hogy akommunistaságnak van jövője,mikor mindenki tudja, hogy rossz,lusta, tolvaj és semmirekellőemberek, és egyáltalán hol van itt akommunista párt?

Vajdánénak nagy, kopár udvaravolt a ház háta mögött, melyencsenevész gyomokat égetett egésznyáron a nap, az is furcsa volt, hogya gaz nem nőtt fel, nem nyúlt nagyra,

mint máshol, hanem elsenyvedt, aztsuttogták, hogy az asszony avizeletével, nyálával irtja, azért.Azt sem tudták, miből tartja fennmagát, nem volt földje, kertje, pénztnem fogadott el, zacskó szilvát,pogácsát vittek neki fizetséggyanánt, szalonnát, túrót, kolbászt,gomolyát, kis kosár meggyet, tojást,télen tűzrevalót, kinek, mije volt,most azt mondta Radunénak, nesírjon, hozzon majd egy darabtésztát neki, mert nagyon kívánja azédeset, és hallotta, hogy Raduné

finomakat süt. És kitalálta, miregondolt Raduné, elmagyarázta, hogyazért van a kommunistáknak jövője,mert a télre nyár, a nyárra ősz jön,az éjszakára nappal, aztán majdmegint éjszaka, utána reggel, ígyvan ez, mióta világ a világ. Hogy akommunista párt hol van, azt ő semtudja, de ennek utána lehet járni,esetleg bent, a városban, vagykérdezze meg a vasutasokat azállomáson, azok mindent tudnak. Hapedig gyógyíttatni akarja a szemét,akkor először menjen át a

méltóságos úrhoz, aki megnézilámpával, mert neki olyan nincs,ahhoz villany kell.

Veronka úgy tudta, hogy villanya Láng-kastélyban sincs, de vanvalami motor, amitől olyan, minthalenne, a férje magyarázta el neki, ezazonban most nem volt fontos, csakátfutott az agyán, majd ki is szaladtonnan, mert Vajdáné azt is mondta,hogy az oroszok nemsoká bejönnek,és akkor a kommunisták lesznek azurak, akkor pedig betyár világ lesz.Oroszok, kérdezte Raduné riadtan,

ide? Azt mondja, be fognak jönni?Vagy a kínaiak, mondta Vajdánébólogatva, mert azok együtt vannak,az egyik majdnem olyan, mint amásik. Meg a tatárok. Az egyiksárga, a másik nem. De hiszen azokmegölnek mindőnket, szaladt kiRaduné száján hangosan, de márhazafelé menet, jaj, Istenem! Márcsak a két szép fiamat ne, Istenem,csak őket ne, hanem inkább engemvagy az uramat, mi már éltünkeleget, de a fiatalok még nem, hátigazság ez? Az jutott eszébe, hogy

itt, a tanyán semmi, senki nem védimeg az embert, le fogják őketgázolni.

Az Oncsát elhagyvatulajdonképpen véget ér a falu, csaka

gazos, poros földút vezet továbbmég egy darabig az elszórt tanyákközött, két kerékvágás a homokban,kétoldalt egy-egy elvadult akác,bodza, kökénybokor kísérte, árok,távolabb pedig az erdő, csupa tölgy,ott laktak Raduék mindjárt mellette,arrébb a Gyenes család, és

legszélen Tóték, utána pedig márnem lakott senki. Raduné férje azolasz frontról azt is mesélte, hogy akisebb falukon, tanyákon úgymentek át, mintha nem lett volna ottsemmi, az autók, ágyúk, lovakmindent beletapostak a földbe, mertmenni kellett előre, az volt aparancs. Mint a mozdony, mesélte aférje, olyat te még nem láttál! Akkorő azt kérdezte, hát nem tudtátok,hogy ott emberek laknak, olyanok,mint ti, és elképzelte, mikénttaposnak, törtetnek majd át a tatárok

vagy kínaiak az ő tanyájukon is, alovak, ágyúk mindenkin, mindenen,mocskot, piszkot, fertelmet látott,pedig nem volt képzelgős.

Csak a két szép fiamat ne,motyogta fáradtan, pedig tudta,felesleges, a kanális szélén ült, alábát áztatta abban a sekély, zöldesvízben, forró volt a talpa, fájt,megerőszakoltátok a nőket, kérdezteannak idején a férjét, Gábor tagadta,nem, nem is láttunk nőket. És haláttatok volna? Akkor se. Veronkabiztos volt benne, hogy bizony

megerőszakolták volna. Igen. Amit aférje mesélt, abból kitalálta, aháborúban minden megtörténhet, ésmeg is történik. Az jutott eszébemost, mikor ismét nekiiramodott atávolságnak, hogy mi lenne, ha ő aztmondaná, tegyenek vele, amitakarnak, meg is ölhetik, csak a kétfiát hagyják élni, tudta, ezbolondság, mégis ez a parányi, torzremény, hogy tehet valamit, elégvolt, hogy a szíve egy kicsitmegnyugodjon a mellében, mertmostanában úgy vert mindig, mint a

kalapács. Később már nevetni istudott egy picit, bolond, mondtamagára, lehet, hogy nem is kellenélnekik a púpos hátaddal.

Radu Gábornak persze eszeágában sem volt semmiféle pártbabeiratkozni, kényelmes ember volt,nagy, hájas, olyan volt a beszéde is,amire azt mondják, jóízű, majdminden este átment Tótékhozszomszédolni, rákönyökölt a tűzhelysarkára és pipázott. Bosnyáknak isnevezték a faluban, errefelé ugyanmég senki nem látott igazi

bosnyákot, de valahogy ígyképzelték el, mert nem itt született,messziről jöttek, délről, Szerbiairányából, nagy szekerekkel végigaz Oncsán, aztán elfoglalták azt aszép, nagy házat, aminek már régennem élt a gazdája, az örökösökpedig eladták nekik. Húsz hold földtartozott a portához, nagy udvar,szín, hatalmas, olajos deszkábólácsolt dohányszárító pajta, istálló, amalacoknak, tyúkoknak ólak,pulykájuk volt, kacsa, liba,gyöngytyúk, hogy elriassza a

patkányt, két ökör, tehenek, lovak,kaptárakban méhek, még nyulak isszaporodtak valami furfangosanösszeeszkábált ládafiában, szépkerítéseket csinált a nagy veresember mindenhová, csinosanfaragott falécből, nyeste az utca fáita ház előtt, pedig az nem is az övévolt, aztán orgonákat rakott, fehéret,lilát, leándert egy dézsába, nyárondáliák díszlettek a kerítés mellett,és minden reggel felgereblyézte azutcát a ház előtt, udvart sepert, atrágyarakás is mint egy doboz,

sarkos, nem volt annak még szagasem.

Mindenki csak bámult, mit akarez? Ennek mindenre van ideje?Errefelé nem volt szokás ez a nagyrend, a tanyagazdák udvarán ottszáradt a trágya, ahová esett,hetekig, virágot se nagyon ültettek,ha igen, legfeljebb petóniát,muskátlit, az apró jószág szabadonkószált, piszkolt mindenfelé a házkörül, ha akart még a házba isbemehetett, nem törődött vele senki,a kutyára koloncot akasztottak és

hadd menjen, amerre lát, ahogyan agyerek is, amíg dolgozni nem tud, azpedig nem tartott sokáig. A legtöbbhelyen udvar se nagyon volt,földbeásott napraforgószár, egy-egyfaoszloppal megerősítve választottael az utcát a tanyától, amin a kutyákréseket martak maguknak, télenabból törtek begyújtani, tavasszalúgy-ahogy kiegészítgették, ha nem,akkor úgy maradt.

A bosnyáknál viszont bent, aházban is rend volt, tisztaság, a kétszobában padló, hogy aztán azt már

ők csináltatták-e, vagy úgy volt,nem tudta senki, Kanalasné aztmondta, hozták a deszkát, ő látta,Tótné szerint nem, az már úgy volt,lepadlózva, pontosan nem tudtasenki, megkérdezni pedigszégyellték, milyen dolog az? Azasszony mindig sietett, szaladt kispúpjával, nem nagyon lehetett rajtaészrevenni, tett-vett, sürgött-forgott,mint a motolla, a rossznyelvekszerint azért, hogy ne lássák anyomorúságát, csak az tudta, akiismerte őket közelebbről, mint

például Tótné, hogy a vérében vanez a természet, szinte nem is tehetellene semmit, mennie kell,mozogni. De a férje is szüntelenüldolgozott azon a temérdek földön,még erdőt is vett hozzá, egy kisakácost Tóték mellett, de őlassabban, megfontoltan, nemsietett, de nem is pihent hosszasan,csak míg a ló vagy ökör szusszantegyet, néha perelt vele a felesége,gazos a tengeri! Vagy a krumpli,káposzta, répa, amit éppen látott,menjél! Csináljad náljad! Bosnyák

meghallgatta, bólogatott, igen, igen,aztán másnap elment szőlőtpermetezni, mert azt is vett aZúgóban, hadd legyen.

Valami más volt bennük,másképpen csináltak mindent, haTót szomszéd töltögette a tengerit, őnem. Nem kell azt, magyarázta. Nemszabad. A krumplit se csú-hegyesre,hadd álljon meg rajta az eső. Éshogy a szőlőhöz, ha virágzik, nemszabad hozzányúlni, az olyan, mint aszerelem, isten ments, megzavarni!Majd utána, mikor már mindenkinek

jólesett. Csak este nyugodtak meg,akkor Gábor, ha jó volt az idő, kiülta ház elé, a nagy diófa alá, és addigcsalogatta a feleségét, míg a fürgekis asszony is kijött a házból egysámlival, akkor pedig előkerült ahegedű, és az a behemót emberjátszani kezdett, de úgy, hogy aztegy cigányprímás is megirigyelhettevolna, gyönyörű nótákat,Dankópistát is, ha csendes volt azidő, elhallatszott egészen azOncsáig, mint a harangszó, akihallotta, megállt, hallga! Hegedül a

bosnyák a feleségének! Halljátok?Csend!

Két szoba, konyha volt abban anagy házban, ha az ember bement, atágas konyhában volt, amelynektéglával rakták ki a padozatát, ittállt a tűzhely, asztal, székek,mindenféle sütéshez-főzéshezszükséges kellékek a fali polcokon,fából készült kis fűszeres kalitkák afalra akasztva, serpenyők,bográcsok, kanalak és egy nagytálaló szekrény, Házi Áldás. Jobbraa szép szoba nyílott, páros ággyal,

ruhákkal teli sifonokkal, egyroppant méretű öntöttvas kályha afal mellett, az asztalon telepesrádió, a falon egy Rákóczi-kép,csupa rend, tisztaság, itt csak akkorlaktak, ha nagyritkán messziről jöttvendég érkezett. Balkéz felől amásik, ott a kemence búbja mellettcsak egy kis asztal állt két székkelés két ágy, ott laktak a fiúk, ágyukfölött a falon az esti és a reggeliima, Gabié feje fölött az esti,Mikinél a reggeli, fehér vászonravarrva. Az öregek megfértek a

konyha sarkába szorított széles,nagy ágyon, de ha lefeküdtek,sokáig nem volt nyugalom, azasszony fáradt volt, a bosnyák soha,vagy ha mégis, akkor csakudvarolgatott a feleségének, járt akeze mindenütt, és mondta isfennhangon, hogy hol, a fiúk pedighallottak odaát mindent, hogymilyen jó meleg a kis csecsed,sima, a hasad, mint egy kelt cipó,Veronka nevetgélve csitította,halkabban, hé, meghallják a fiúk, nebutáskodj, de nem tehetett semmit,

Gábor mindig eljutott a combokközé, el is magyarázta mindjárt,milyen jó helyen van a keze aszőrök között, ha pedig egyébre issor került, azt is hangosan közhírrétette, na, most lett a drága kis lyukadleves, most már mehet az énbárdolatlan Lajosom dolgára.

A fiúk hamar rájöttek, hogy azapjuk Lajosnak hívja ami a

lába között lóg, és az ugyanaz,ami az ő combjuk között dagad, ésegy délután megtudták azt is, mi vanaz asszonyok lába között, Veronka a

konyha kövét súrolta négykézláb,mikor a fiúk hirtelen kíváncsiaklettek, az is lehet, hogy felcsúszott aruhája, és még feljebb húzták, nemvolt ijesztő, nem kellett félnie, Mikimellé térdelt és az asszony válláigtolta azt a barna pettyes, nyárigöncöt, majd a kezein át le is húztaróla, Gabi a bugyogóval bíbelődöttaz anyja csípőjén, Miki tizenöt,Gabi tizenhat éves lehetett, talánnem is emlékeznek már rá, csendbenvoltak, megnéztek, megérintettekmindent rajta, egy kicsit lihegtek,

nevettek is, mint aki izgatott, ideges,csak bámulták, csodálták azasszonyt, tapogatták, de nem hagytákmeztelen, az apjuk meg jót nevetett,mikor meghallotta a dolgot, nahát!Ezek szerint már férfiak! Észre semvettem! Tudják, mire való apucájuk! Láttad is nekik? Nemmutatták? Na, majd én utána nézek,hogy állnak bögyörő dolgában, éselmagyarázok nekik mindent, netörődj vele! Az ember nem isgondolná, milyen zsiványok! Nembántottak? Holnap kapálni megyünk,

kiabálta, ott legyenek nagylegények! És attól kezdve méghangosabban beszélt esténként,Veronka pedig majd elsüllyedtzavarában, szégyenében.

Igen, mert éjszaka neked mindigjár a szád, hangosan, súgta neki, őkmeg hallanak mindent, minek? Hiszmég gyerekek! Az én gyerekeim!Fura volt, különös, lehet, hogy ezígy van egy fiús családban, és vajonmi jön még? Kitől kérdezze meg?Senkiben nem múlna el nyomtalanulaz az esemény, mikor saját fiai

forgatják a kezeik között ruháitólmajdnem megfosztott testétszótlanul, de felajzott hümmögések,zavart köhintés, valamint hangosnyelések árulkodtak a fiúk szokatlanlelkiállapotáról, Veronka pedig aztsem tudta, mit csináljon, az őcsaládjában nem voltak fiúk, lehet,hogy így szokás, így aztán jóformánmegadta magát, ahogyan egy jóanyához illőnek vélte, elvégre itt,náluk meg lányok nincsenek. Csakazt figyelte, meddig, hová akarnakeljutni, mert azt azért nem engedte

volna, bár ebben sem volt biztos,hiszen oly borzasztóan szerette őket,mint ahogyan egy suta, nyomorékasszony szeretheti gyönyörű,egészséges fiait, akik olyanok, mintaz élet, okosak, szépek, erősek,kedvesek mindig, azt mondják,kisanyu, nem vagy te nyomorék,mért mondasz ilyet? Nekünk éskisapunak is te vagy a legszebbasszony a világon, de Tótné Marikais azt mondta, Veronka, higgye el,szinte semmi nem látszik magán, nebeszélje be magának, hogy púpos,

azok nem így néznek ki, az Istenáldja meg! Hát van tükre otthon,nézzen bele, ha abba nem akar,akkor nézzen a gyermekei meg azura szemébe, abban olyannakláthatja magát, amilyen valójában.Tótné parasztasszony létére néhaolyan dolgokat tudott mondani, hogyRaduné legszívesebben elsírtavolna magát örömében, akkor megszerette volna ölelni aszomszédasszonyt, megcsókolni éssírni egy jót, de nem merte, elégvolt ez mára. Azon a nevezetes

délutánon néhány pillanatig ottfeküdt a fiúk előtt a hátán, tudta,hogy előlről jobban néz ki, a kétkamasz szemében csak szeretetetlátott, kíváncsiságot, hálát, mostmegint az ő gyerekei voltak, ártatlankölykök, aztán megpuszilták azarcát, ráadták a ruháját és rohantakki az udvarra.

Nem könnyű egy lánynak, akittulajdonképpen WágnerVeronikának kereszteltek, és abbóllett Vágó Veronika, mert azt a nevetel kellett felejteni ott délen, hogy

pontosan miért, azt ő sem tudta, ésaki ráadásul kis testi hibávalszületett, így mondták, de milyenkicsi az a testi hiba? Tud az olyankicsi lenni, hogy ne rontsa meg egygyereklány életét mindörökre?Mikor rájön, hogy a teste nemolyan, nem úgy működik, mint amásoké, és még csak ki sem lehetnőni? Gyalázatos ifjúkor, magány,sóvárgás, majd jött ez az ember, akiazzal kezdte, hogy feleségül akarjavenni. Nem is udvarolt, de lehet,hogy később megszerette, Istenem,

ugye így van? Radu elmondta neki,hogy felesége volt, szép, nagymellű,nagyfarú, fekete asszony, aki elmentegy cirkuszossal örökre, ő pedigrögtön, ahogy őt meglátta, úgyhatározott, hogy Veronkát veszifeleségül, téged nem lopnak eltőlem, mondta nevetve, te nemkellesz senkinek, csak nekem. Eznagyon kegyetlen volt, de legalábbőszinte, Veronka sokat sírt és sokatvágyakozott, Radu Gábor szépember, délceg, erős, magas, olyatfog az emberen, hogy ott nincs

pardon, engedni kell. Engedett.Valami mégis kimaradt az életéből,az ifjúság boldog zűrzavara,barátnői elbeszéléseiből sejthettecsak, mi mindent veszített, Dalmaazt mondta neki, ő minden fiútkipróbál, akit lehet, ilyenkor mégszépek, tiszták mindenütt,gyerekarc, férfitest, vadócindulattal, ezek még tudnak szeretni,és őket is lehet, ha tíz percig,megéri akkor is, mert később márolyanok lesznek, mint az apjuk,anyjuk, felnőnek, szaguk lesz,

modoruk, a kutya se kívánja márőket szerelemmel, és ha el isvesznek feleségül, nem csinálnaksemmit, csak dolgoznak, amunkának élnek, nem neked, ésisznak is, de olyankor már nem állnekik jól semmi.

Gábor és Miklós, az ő két szépfia is gyerekarccal ették a

rántottát reggelente, egyretöbbet, zöldpaprikával, rengetegkenyérrel, Veronka gyönyörűséggeletette őket, egyetek, gyarapodjatok,este elaludtak hamar, de ez csak

látszat volt, hiszen hallgatóztak is,mint később bebizonyosodott. Ebédután déli álmot aludtak, nyáron,mikor annyira tűzött a nap, jobb voltegy kicsit szunnyadni az árnyékban,Veronka ilyenkor mosogatott, rendetcsinált az ebéd után, Gábor, apjukvagy kisapu, ahogy a gyerekekszólították az apjukat, a diófa aládőlt le egy vastag pokrócra,szuszogva aludt, néha mozgott akeze, mint aki álmában is dolgozik.A fiúk inkább a szoba hűvösébenfeküdtek le, egy takarót terített

Veronka alájuk az ágyra, hogy nepiszkolják azzal a ruhával, amibendolgoztak, néha benézett rájuk,elhajtotta a legyeket, beljebb csuktavagy kinyitotta rájuk az ablakot, voltúgy, hogy leült eléjük egy kicsit, ésnézte őket, csodálkozott, mennyireegyformák így alvás közben, minthaösszebeszéltek volna, mindkettenlevették magukról az inget, csak az abő, ceig nadrág maradt acsípőjükön, derékban az ismeglazítva, két szép, félig meztelenszobor, egyik kezük a homlokukon

vagy a fejük alatt, a másikkalágyékukat védték-takarták, Miki ballába kinyújtva, a jobbot térdbenfelhajtva aludt, Gabi csak elterültoldalra hajtott fejjel, és Dalmánakigaza volt, ilyenkor a legszebbek.Raduné legszívesebbenvégigcsókolta volna őket, mintkisebb korukban, mindenütt, aholmost bőr, izom volt, és talán azt is,amit eltakartak, Dalma erről issokat, lelkesen mesélt, de nemakarta őket felébreszteni, ott voltakelőtte saját szépséges nyugalmukba

zárva az ő fiai, két gyermekarc, kétférfitest, akiket most szerelemmelcsodálhat zavartalanul. Itt, ebben aszobában valahogy mindig frissnekérezte a levegőt, kellemes, egybenizgató volt az a pici vanília-illatvagy valami más, a napégette bőrszaga, a fiatalság kipárolgása tettemássá a többi helyiség szagától, éső úgy gondolta, tulajdonképpen idetartozik, itt a helye. Ilyenkor valamikárpótlásfélét érzett, és elégedettnyugalmat, lám, Isten neki ismegadta. Jó lett volna belesni az

álmaikba is, egy kis irigysóvárgással gondolt rá, milyen jólesz annak, aki beledőlhet majdezekbe a kitárt karokba, ezekbe afelkínált ölelésekbe, aki enged majda fiúk vágyainak, mert voltak márvágyaik, Raduné mosáskormegszáradt, vanília-vagy valamihasonló illatú foltokat talált alepedőkön, de a kis gatyák elején is,és ilyenkor mindig meghatódott.

Úgy tervezték, hogy Gáboré lesza föld, Miki pedig tanulni fogvalamit, Radu azt szerette volna, ha

a fiú a fa-és fémipari technikumbairatkozik, aztán majd meglátják.Mikinek nem tetszett a városban azaz iskola, a város sem, megfájdulttőle a feje, nem szerette a vasat, agépeket, inkább az erdőbencsatangolt naphosszat, ha tehette, ésa végén azt találta ki, hogy inkábbaz erdészetet tanulná. Raduvonakodva engedett, Veronkasopánkodott, jaj, messzire kerültőlük Miklóska, az ország másikvégébe, nem lesz az jó, ki fogjagondját viselni? Mi lesz vele? Nem

mondta ki, hogy aggódik a fiú miatt,Miki mostanában kissé szertelen,ahogy nőtt, egyre önfejűbb lett, néhaivott is valahol, nem sokat, deérződött a leheletén, ha kérdezték,letagadta. Az erdei séták pedigegyre gyakoribbak lettek, esténkénteltűnt és sokára került elő újra,sokszor meg se mosakodott, csakledobta magát az ágyra, és már aludtis. Tótné Marika a csőszfeleségével, Murányinéval látta őketkaronfogva, többször, azerdészházhoz vezető nyiladékon

sétálgattak, de sokáig nem szóltVeronkának, egyszer mégis csakelmondta, Radunénak pedig leesettaz álla. Miki? Murányinéval? Hiszaz anyja lehetne! Radu nem szólt rásemmit, csak a fejét csóválta,ismerte a csőszt, a feleségét is,helyre kis asszony volt, de rosszvérű, egyszer ő is felvette aszekérre, hogy ne menjen gyalog, deaz asszony nem mellé ült, a bakra,hanem mindjárt a kasfarba hánytszénára feküdt, és azt mondta,álljanak meg egy kicsit, ő nem siet.

Radu sem sietett. De hogy már egygyerekkel is?

Raduné rettegett még agondolattól is, hogy az ő két szépfiát egyszer valaki elveszi tőle,pedig akkor már Gábor isudavarolgatott, Bede tanító lányávallátták a faluban, vitte a táskáját aszöszke fruskának, azok megbehívták, kikérdezték, kiféle,miféle, Gábor jól tanuló, jó eszű fiúvolt, a tanító úr ezt tudta, de hát alányukat még jobban féltik aszüleik, így esett, hogy Gábor

először nem Editnek, hanem aszülőknek vallotta be, hogy szereti alányukat, és el akarja vennifeleségül. Nono, morogta a szigorútanító, és gumivégű görbe botjával apadlót ütögette, nem olyan egyszerűez! Azért megkínálták palacsintával,Gábor életében ott evett előszörkéss el-villával palacsintát, otthonmarokra lehetett fogni arra a kisidőre, míg a kezében volt azembernek, később még beszélgettek,Bede tanító úr azt mondta, tanulnikellene a fiúnak inkább, és hogy

hagyja a gazdálkodást az öccsére,még a politikáról is váltottak néhányszót, és megengedték, hogy Editkikísérje, Gábor pedig abúcsúzásnál fényes nappalmegcsókolta a lány arcát.

A tanító úr a tanyára is kiment,Raduékhoz, hosszan bizonygatta aszülőknek, adják tanulni Gábort,mert értelmes, fogékony, Veronkaakkor hallotta ezt a szót először, derögtön tudta, hogy jót jelent, hamarlevágott egy csirkét, és mire aférfiak kifogytak a szóból már ott

gőzölgött a friss paprikás azasztalon lágy kenyérrel, Radu borttöltött, Gabi pedig majd elsüllyedtaz izgalomtól, engedik-e? ŐkEdittel már eldöntötték, hogy a fiútovább tanul a lánnyal együtt,tanítók lesznek, akkor majd összefognak házasodni, és minden nagyonszép lesz. Bede tanító úr szerette abort, és kissé kapatosan pertut ivottapjuk Gáborral, majd Veronkávalis, nem lehetett pontosan érteni aszavait, de Veronka megjegyezte jól,hogy Bede tanító úr tulajdonképpen

kommunista érzületű, de ne mondjákel senkinek, nem tagja a pártnak, dea szíve odahúz, magyarázta, ésmagához vonta Veronkát, így, ahogymost ezt a szép asszonyt húzommagamhoz, ni! Hát ezt nemgondoltam volna, mondta Radu,mikor a tanító elkacsázott az Oncsafelé, megbolondult a világ, vagy énnem vagyok normális. Csak a Gabifiú volt maradéktalanul boldog,eldőlt, ő fog tovább tanulni, Mikipedig itthon marad, legyen az övé agazdaság.

Aztán télre tavasz jött, tavaszranyár, éjszakára nappal, ahogyan eztVajdáné mondaná, Gábor jól tanult,Miklós örömét lelte a gazdaságban,valamint Murányinéban, de mármásokkal is látták azon az erdeinyiladékon sétálni, Bede tanítógyakran kilátogatott Raduékhoz atanyára a rossz lábain, az apjukGábor egyszer megmutatta neki,hogy a nagy Rákóczi-képet középenki lehet nyitni, mint egy ablakot, ésakkor egy meztelen szerelmespárvolt látható rajta. Ezt még a fiúk

sem tudják, mondta a tanítónakbüszkén, de ebben tévedett. A kétfiú fokozatosan távolodott elegymástól, Miki egyféle parasztigőggel viseltetett úriember bátyjairánt, kötekedett, én tartalak el,bátyám, mondogatta félig viccesen,félig komolyan, én taníttatlak, uratcsinálok belőled. Veronka aggódvafigyelte őket, nem tetszett neki, hogya fiai már nem értik meg egymást,mint régen, de nem tehetett semmit.Miki most már nyíltan itta a bort, azpedig hamar megártott neki, az

asszony attól félt, egyszer ölremennek, de Gábor csak mosolygottaz ilyen beszédeken, látszott,egyáltalán nem érdekli, ki, mitmond. A behívót egyszerre kaptákmeg, hamarosan a frontra kerültek,Veronka pedig úgy érezte, ettől megkell zavarodni.

Mikor a nagyobbik Radu fiúelesett a fronton hirtelen szeretnikezdték őket, egymásnak adták akilincset, még Láng doktor úr isátjött néhány percre, akkor végrebemehettek a szobába is, meg

lehetett nézni a porcelán edényeket,gyönyörűnek látszottak a bútorok, acsipkefüggöny, Raduné tésztávalkínált mindenkit, az volt furcsa,hogy nem sírt, nem jajveszékelt, aztmondta, neki már nincsenekkönnyei, na, ettől aztán sírtak atöbbiek, még a férfiak is, istenem,istenem, de borzasztó, hiszen az islehet, hogy meghal a másik fiú isvalahol Oroszországban. Finom volta tészta, Raduné úgy mondta,sütemény, és úgy hívják, szegényember tortája, Radu Gábor pedig

kint ült a méhek közöttfélmeztelenül, hogy csípjék, mertidőnként, ha változott az időjárás,fájt minden húsa, de még a csont isbenne, és a méhcsípés jó rá, ilyet sehallottak még, ő sem sírt, csak néhafelfelé nézett és a levegőt harapta,fullad, mondta Raduné, tetszenektudni, az ideg.

Gábort, a nagyobbik fiút megsem találták, a kisebbik azt írta afrontról, hogy felrobbant,karpaszományos őrmesterként hősihalált halt, tisztességgel eltemették,

díszsortüzet lőttek, ő ugyan nemtudott elmenni, de hallotta, beszédetis mondtak, de a gödörben nem voltsenki, azt írta még, ő jól van, mostegy darabig nem lesz a tűzvonalban,máshová osztották be, és megintazzal fejezte be a levelet, hogyiratkozzanak be a kommunistapártba, mert kommunizmus lesz azegész világon nemsoká. Meghal ezis, mondogatta az anyja, háromignem áll meg, és a harmadik énleszek, ha ugyan nem a második, hátmi értelme van már az ő életének,

tessenek mondani, mi értelme van?Gábornak könyvei voltak egyszekrényben, térképek, szemüveg,mert azzal olvasott, most már azt ismeg lehetett nézni, Radu pediggereblyézte az utcát minden reggel,seperte az udvart, ha olyan kedvevolt, kiült a méhek közé, hogycsípjék. Úgy fulladt meg, hogy észresem vették, Láng doktor azt mondta,valamelyik dongóra érzékeny voltaz öreg, megdagadt a torka. Kár,rendes ember volt.

Ünnepek után

A karjánál fogva húzták afolyosó mindig tiszta, hipószagúkövén végig a kórterembe, állj fel,kiabáltak rá már a folyosón,hallatszott, majd bent, akórteremben is acsarkodott rá a kétférfi ápoló, mögöttük kétkommandós könnyített harcidíszben, maszk, sisak és egyébcsüngök nélkül, egykedvűenfigyelték a jelenetet, az ápolás, abeteg elhelyezése nem az ő dolguk.

A kórteremben hárman feküdtek, anegyedik ágy még üres volt,valamennyi erős hálóval, eltolható,zárható előrésszel, amit, ha kellettzártak is, Patics ezen kívül mégkezénél lábánál fogva ki is voltkötözve, mert korábban dühöngött,roppant erejével, indulatával majdszét rázta az ágyat, fogaival tépte aműszálból font hálót, későbbsikerült neki feldönteni az egészhálós alkotmányt neki a szomszédoságynak, az abban fekvő beteg,Gyenes úr ebben semmi kivetni

valót nem talált, aludt tovább, csakmintha a légzése vált volnaszaporábbá, köhögött is pontosankettőt, aztán a bajszos, egyébkéntáltalában kedélyes ápoló, Albertmegelégelte a férfi mutatványaithelyrebillentette az ágyat, majdnéhány gyakorlott mozdulattal ésnémi gézszalaggal egyenként azágyhoz rögzítette Patics végtagjait.Ez már régen volt, Patics már nemdühöngött, az ápolók mégisbiztosabbnak látták, ha néha újramegkötözik, Patics olykor

hiperaktív lett, unatkozott és ez azamúgy mindig mozgó és tevékenyember nem bírta ezt az örököstespedést, izgága lett, jött ment,benézett minden kórterembe, adohányzóba, segíteni akart a dundikis takarítónőnek lehetőleg amelleinél és a faránál fogva, szétakarta szerelni az ágyakat, hogykiszabadítsa a bezárt betegeket, leakart menni az udvarra havatseperni, és minden olyasmi munkátvállalt volna, amihez semmi közenem volt. A többiek akkor már túl

voltak a kezdeti időszak lázadásán,a megvonási tünetek egész testetátjáró hideg vibrálásain, már nem"fáztak", nem reszkettek, higgadtanfeküdtek a gumilepedőre terített és atestük alatt hamarosan csomóvágyűrődött vékony vászon lepedőn,mindenkin az egyen-hálóing fél-lábszárig érő fehér daróca, apendely, ahogyan Albert nevezte,mikor érkezéskor lerángatott rólukmindent, ami otthoni volt, mégösszekennétek, mondta, miközbenegy mozdulattal áthúzva a fejükön

rájuk adta a zsákszerű hálóinget,nőkre, férfiakra ugyanazt, alattasemmi, minek? Még belepiszkolnátok. Ez esetenként meg istörtént, ha a hívó, segélykérő szóranem ért oda idejében az ápoló, vagya beteg túl későn ismerte fel agyomrában dúló folyamatokat, ezkülönösen azokkal esett meg, akikelőtte az alagsori kezelőben, melyetaz itteni zsargon csak mosodakéntemleget, gyomormosáson estek át,melynek nyomán néha napokigkeresztülmegy az emberen minden.

Az érkező, akit most a karjainálfogva igyekeztek a még üres ágyhozvonszolni nagytestű, melák embervolt, teljesen elengedte magát,nyilván tudta, így a legnehezebbvele boldogulni, arcán többnaposborosta rengeteg ősz szőrszállal,arcán még vérző kis seb, rajta mégnem volt pendely, csak egy boxeralsó, így láthatók voltak testén avéraláfutások, hematómák, kisebb-nagyobb sebek, bizonyára egykiadós dulakodás nyomai, látszólagnyugodt volt, de a szeme éber, még

nem kapott gyógyszert, nyilván mertmég volt benne szesz, az majd itttávozik belőle, mint haldoklóból alélek, aztán "fázni" fog, ahogy ittmondják, reszket, akkor kap egymarékkal azokból a megváltó kisfehér tablettákból és olyan leszmajd, mint a többiek, egykedvű,közönyös és napokig csak alszik,külső ingerekre alig reagál. A kétkommandós jelenléte sem volt nagytalány, hoznak ide bűnözőket is,olyanokat, akiknek pszichiátriaivizsgálatát, megfigyelését az

ügyészség vagy bíró rendeli el.Nincs semmi dolguk általában,kirendelték őket, tehát itt vannak,őrzik a rájuk bízott személyt,olvasgatnak, tévét néznek,udvarolnak az ápolónőknek, mostazonban segíteniük kellett az újembert beemelni a hálós ágyba ésott tartani az illetőt, míg Albertelszaladt a lakatért, no megpendelyért, jött is hamar, a férfiengedelmesen tartotta fel a kezét,hogy Albert ráadja az egyenruhát,szemeivel érdeklődve figyelte amint

a tolóka rácsukódik, majd egykattanás, lakat, kész, a műsornakvége.

Ki vagy, kérdezte Patics az újembertől, feltehetően azért, hogyelinduljon végre valami normálisbeszélgetés ezután a cirkuszi jelenetután, de a férfi sóhajtott és csakannyit mondott, hogy tényleg, énaztán kivagyok. Ezen nevetni islehetett volna, Patics meg ispróbálta, de az egyik kommandós,az alacsonyabb figyelmeztette, nembeszélhetnek ezzel az emberrel,

mondta, világos? Senki nem szólhathozzá! És maga kinek dirigál,horkant fel Patics, és felült volna,hogy súlyt adjonméltatlankodásának, de a kötelékekvisszatartották, inkább vágja elvalamivel ezt a fehér valamit, mertmindjárt bevizelek. De lehet, hogynagydolgoznom is kell. Azalacsonyabb kommandós őrmesterirendfokozatot viselt, a másik főtörzsvolt, Patics úgy gondolta, ő lehet afőnök, így a következő mondatátegyenesen annak címezte, főtörzs úr,

mondta határozottan, szóljon enneka nyikhajnak, hogy vágja el ezt akötést, mert mennem kell vécére.Fogja be a száját, mondta a főtörzs,vagy szóljon az ápolónak. Nem az adolgunk, hogy magát kacsáztassuk.Nekem aztán mindegy, mondtaPatics szinte vidáman, de hatörténik valami az alsófertályomban, maguk isszák meg alevét.

Az ajtónál fekvő hetvenévesszikár Gyenes úr most vékonyhangon felnevetett, ő nyitott ágyban

feküdt már vagy két hónapja.Megfigyelésen van itt, azt mondták,fajtalankodott a fiával, az anyajelentette fel, pedig, ahogy őmagyarázta, csak vizelni tanította afiút, hátrahúzta neki a bőrt, mertmindig lepisilte a nadrágját, azasszony meg félreértette aműveletet. Ilyenek ezek azasszonyok, mondta Patics, mindig aszexen jár az eszük, azóta pedignyilván ő tanítgatja pisilni agyermeket, huzigálja rajta a bőrt,hogy másról ne is beszéljünk. Hány

éves? Hetven, mondta a férfi, nemte, ember, hanem a fiad!Tizenhárom, válaszolt Gyenes úr,értem, mondta Patics, te ott márcsak útban voltál. Magának piszkosa fantáziája, vágott vissza Gyenesúr, az lehet, mondta Patics, de akezem tiszta, mert nem húzgálommásokon a bőrt. Érted, ugye?Gyenes nem értette, legalábbis nemúgy, mint a többiek, viszontmegsértődött és napokig nem szóltsenkihez. Gyenes úrnak már nincskedve hazamenni, azt mondja, úgyis

visszahozzák, minek görcsöljön? Ittenni adnak, mosnak rá, törődnekvele, meleg van és végre kialhatjamagát. Legszívesebben ideköltözne, nem kíván ő többetnaponta egy liter jó, száraz vörösbornál, és akkor már hozatná is acókmókját, ha pedig majdvalamikor meghalna, mindenét akórházra örökítené. Száraz bor,csodálkozott Patics, olyan is van?Én a nedveset szeretem.

Gyenes úr általában aludt vagytisztálkodott nagy gonddal, minden

nap elkérte a borotváját, egysokszor használt egyszerhasználatoslehúzót, minden héten körmötvágatott az ápolók valamelyikével,kéthetenként felkérezkedett azemeletre, ahol Borisz, a skizofrénorosz a fodrászmesterséget imitálta,nem ám ollóval, hanem egy rémesenrecsegő villanygéppel, mely talánmég a sztálingrádi csatát ismegjárta, ilyenkor egy ápolófelügyelte a műveletet, miutánkulcsával áramot engedett abba azegy konnektorba. Gyenes úrnak alig

volt haja, az is inkább a füle mögött,a fehér, vékonyszálú kócnak idejesem volt megnőni, Boriszt azonbanez nem érdekelte, ő ugyanis sohanem volt fodrász, fegyveresrablásért múlatta itt az időtkényszergyógykezelésen, ezt azegész fodrász dolgot itt találta ki, ésmég pénzt is keresett vele. Vagycigarettát. Ez a skizofrén dologpedig arra volt jó, hogy megússza abörtönt, ahhoz képest ez valóságosszanatórium és ehhez semmit nemkellett produkálni a tárgyaláson,

csak hallgatni. Bármit mondtak ott,bármit kérdeztek, Borisz hallgatott.Nem volt nehéz dolga, akkor mégegy mukkot sem értett magyarul,rablási szándékát is egy kartonlapraírta fel neki valaki, amit ott aztán amegfelelő helyen csak az üvegheznyomott. A hallgatás, valamint az,hogy időnként nagyokat sóhajtott,majd egy alkalmas pillanatbanelájult, a bírót teljesen megzavarta.A kirendelt fiatal és ambiciózusvédőügyvéd viszont kapott azalkalmon és azonnal elmeorvosi

szakvéleményt sürgetett, a rablásnakugyanis szerinte voltak olyanmomentumai, melyekmegkérdőjelezik a gyanúsítottépelméjűségét. A pénz átvétele utáncsókot dobott a halálraváltpénztárosnőknek, majd szabályoskézállást mutatott be, addig arabláshoz használt és pénzzel telireklámszatyrot az egyiklefegyverzett biztonsági őrre bízta,ekkor csaptak le rá.

A vizsgálathoz takarékosságiokokból valahonnan kerítettek egy

teljesen kancsal ukrán elítéltettolmácsnak, miáltal minden a lehetőlegszabályosabban történt. Mikor afővárosból kirendelt orvosfelszólította Boriszt, hogy csukja bea szemét, és jobb keze mutató ujjáttegye az orra hegyére, Borisz azukránra nézett. Az ukrán fordított,Borisz hallgatta, majd csukottszemmel határozott mozdulattal azorvos orra hegyére tette a jobb kezemutatóujját, még nyomott is egyetrajta. Később ugyaneztmegismételte a bal kezével is,

nyilvánvaló volt, hogy az ukránelítélt nem volt teljesen tisztábanvagy a magyar vagy az orosznyelvben használatos birtokosszerkezettel, lévén ukránanyanyelvű. Ezt támaszthatta alá azis, hogy mikor az orvos aztparancsolta, hogy álljonlábujjhegyre, a lába ujja hegyére,ragozta a tolmácsnak, aki kapásbólfordított, Borisz pedig egészenközel lépett az orvoshoz és ha afoglár nem lép közbe, rálép azorvos lábára. Hát nincs egy itt egy

tisztességes tolmács, fakadt ki azorvos. A börtönben, kérdezettvissza a foglár, tisztességes? Nemúgy értem, magyarázta az orvos,hanem valaki, aki jól ért oroszul ésmagyarul is. Az még szökésben van,mondta az egyik jelen lévő rendőr.

Mit csináljunk ezzel, kérdeztekésőbb a bíró és utálni kezdte ezt azügyet, valamint mindenkit, akinyelvi alapképzettség nélkül jönhozzánk rabolni. Elmeosztály,javasolta az orvos,kényszergyógykezelés. Az is börtön.

Legfeljebb tegyen rá bíró úr mégvagy két-három évet a büntetésitételre.

Sokat nem tévedett az orvos,börtön ez is, ha a páciens a zártosztályra kerül, mégis kórház, és eza kis különbség ebben a világbanóriási jelentőséggel bír, miként az apénzösszeg is, amiben az orvosakkor még csak reménykedett,később pedig már magáénaktudhatott, a védő úgyszintén,Borisznak alig maradt abból apénzből, amit rabolt, és ami az

eljárás során soha nem került elő. Afegyver sem, később kiderült,fegyvert nem látott senki, lehet,hogy nem is volt és Boriszmostanában az újratárgyalásra várt.Gyenes úr most is Boriszhozkészült, előbb azonban alaposanmegtisztálkodott, sikálta a fogát,ezzel olyan hangot hallatott, mintmikor az ember egy kerítés ritkáslécein botot húz végig, lábujjai középúdert szórt, a hónalját golyósdezodorral kente, majd a zuhany aláállt és leöblítette az egészet. Patics

utálkozva figyelte, majd azátellenben fekvő tanár úrra nézett,minek csinálja, kérdezte, fejévelGyenes úr felé intve, hát normális?Dehogyis, mondta a tanár úr, azértvan itt.

Burger tanár úr csak tanár úrvolt, még az ápolók is ígyszólították és nem tegezték, ő semvolt bezárva, az ötvenes, de márisgörnyedt férfi azért került be, mertaz évtizedes küzdelem egy seregnyiolyan diákkal, akik egyáltalán nemakartak tanulni megviselte az

idegeit. Nem fért a fejébe, minek járiskolába az, akit a tananyagon kívülminden más jobban érdekel, a fiúkata lányok, a lányokat a fiúk, a szex, adiszkó, a tánc, az alkohol és akábítószer, akik telepingálták a házafalát, kerítését otrombaságokkal,lezsidózták, majd mikor benzinnelleöntötték és meggyújtották egyetlentársát, a kutyáját, egy simaszőrűkeverék foxit, mély depresszióbaesett és a pohárhoz nyúlt. Nem istudta többé elengedni. Csendes,tartózkodó ember, aki szeretni tudta

volna és kezdetben akarta is ahallgatóit, mintha gyerekeilennének, azt remélve, hogy azok isszeretni fogják és csak komolyvívódások után szánta rá magát,hogy a hallgatók legalább felét azév végén elégtelennel zárja, és akitisztában van vele, hogy betegségenem gyógyítható, neki annyi.

Paticsnak nem voltak hasonlóintellektuális problémái, fuvarosvolt, korábban lóval, fogattal,később egy teherautóval sódert,téglát, szenet, homokot, meszet, ha

kellett bútort, szemetet, törmeléketés minden egyebet

szállított társával, Szotyolával,egy másik, hasonlóan nagyerejűemberrel, akivel korán reggelindultak a Tüzépre, hogy nyitásraérkezzenek a többieket megelőzve,ez ugyanis nemcsak nehéz munka,hanem kemény pozícióharc is,amelyben nem ritkán a jó időben ésjó helyen elhelyezett pofon vagyrúgás dönti el az időnként előadódópiaci patthelyzeteket. Paticsreggelenként nem evett, hiszen

micsoda dolog az, éhgyomorraenni? Majd az első fuvar után, ha ahelyzet úgy hozta, aztán ebéd Rézinéninél, ha volt egy kis üresjárat, deolyan is volt, hogy csak este dőltneki az ételnek, de akkor aztánderekasan.

Egy féldeci, egy kávé és egycigaretta hozta működésbe reggel atestét, mely aztán némi utántöltésselkéső estig fáradhatatlanul járt. Mittudnak ezek erről az életről? Hiszenezek csak orvosok, ápolók, de őmásodmagával felvisz egy zongorát

a negyedikre úgy, hogy útközbenkártyáznak a tetején, ezt persze csaka hecc kedvéért, hogy lássák,hüledezzenek, és mikor a lóbelelépve a nyitvahagyott vízaknábatérdreesett, ő a hasa alá bújt ésegyedül lábra emelte, párosávalhordta a platóra az ötvenkilóscementes zsákokat, hogy ne kelljenannyit fordulni. Ezek csak aztkérdezik állandóan, hogy miértiszik? Hát azért, hogy elkábuljon,hogy leüsse a szesz, bele az ágyba,álomba, hogy ne gondolkozzon, és

ha ilyenkor valaki ebbe afolyamatba bele akar avatkozni, aztpofán vágja akkor is, ha az a valakia felesége. Meg lehet eztmagyarázni egy fehér köpenyesnek?Ez a figura viszont érdekelte, akit azelőbb vonszoltak be az ágyba ésrendőrök vigyázzák, bűnöző? Dehisz’ akkor az emeletre vitték volna,ott van a "betéti társaság”, ahogyanitt nevezik. Patics sokáig gusztáltaaz új embert. Testesnek látszik,combos, a karján is van hús,köteggel, majd kihívja egy

szkanderre miheztartás végett,nehogy idejekorán elbízza itt magát.

Az osztály hivatalosan az Akutrészleg nevet viselte, ez volt felírvaa kórlapokra, a zárt folyosó ajtórapedig kívülről csak annyi, hogyAkut. A bentlakók és a személyzetviszont hagyományosan vigyorgónaknevezte, engedéllyel ki is mehetett,aki jól viselte magát a büfébe vagyújságot venni, sétálni az udvarra, ittsenki nem volt bolond, csak rendesalkoholista, kivéve talán Gyenesurat az ő féktelen tisztálkodásával

és azzal a rögeszméjével, hogy őnem iszik. A tanár úr viszontemlékezett rá, hogy mentő hoztaannak idején és jártányi ereje semvolt, az a dolog a fiával csakkésőbb derült ki, mégis itt maradt,úgy látszik, a fajtalankodóknaknincs külön részlegük egyelőre, aharmadikon a drogosok és ajátékgépek rabjai vannak, csupafiatal, nekik foglalkozásokattartanak, gyurmáznak, rettenetesképeket rajzolnak, versekettanulnak, és jobban őrzik őket, mint

a többieket, mert kiderült,snóbliznak, seggreverőst játszanak,barkochbáznak, mindezt pénzre,cigarettára. A vér nem válik vízzé.Tíz órakor Albert, az ápolóvégigment a folyosón és mindenkitbeparancsolt a kórterembe, főorvosivizit, ismételgette minden ajtó előtt,aki tud, az álljon az ágya elé, aszekrényekben tessenek rendetcsinálni, lehet, hogy hipis lesz. Te ismenj be, Mosolypeti, szólt rá egy adohányzó felé tartó idősebbemberre, Albertnek mindenki

Mosolypeti volt, ami egyvigyorgóban nem meglepő. A hipispedig börtönnyelven általánosmotozást jelent.

A tizenhármas kórterem előtt,ahol Paticsék feküdtek megállt,végigmérte a két kommandóst,maguk elmehetnek, mondta, eztfogja mondani a főorvos úr is. Aztnem lehet, válaszolta a főtörzs,minket ide vezényeltek. Albertszemei a két rendőr deréktájánkalandoztak, csak a pisztoly azoldalukon, mondta halkan, az nem

fog az öregnek tetszeni, tudják mit,derült fel az arca, ott, a kanyarbanvan a megfigyelő. Beüzemelemmaguknak a kamerákat és a tévénkeresztül figyelhetik a célszemélyt,ülve, kényelmesen. Tudják, azegyenruha látványa egyik-másikbetegünket frusztrálhat, magyarázta,idegesek lehetnek, ami nekünk nemjó. Az meg pláne, ha valamelyikükkezébe kerülne valahogy a fegyver,elrontaná az egész napunkat. Azértszedünk el mindenkitől kést, ollót,üvegtárgyat és mindent, amivel

esetleg önmagában vagy a másikbankárt tehet. Na, jöjjenek. Te maradjitt, mondta a főtörzs a társának,megnézem, hogy működik ez adolog, és majd intek, ha jöhetsz.Rendben, felelte az őrmester éskihúzta magát, a maga módján tagbaszakadt, elvégre a rá várófelelősség egész embert kívánt,ekkor tűnt fel a folyosó elején afőorvos a kíséretével, a vizitmegkezdődött. Hoppá, lépett visszaa kórterem ajtajába Albert, ésGyenes úr üres ágyára mutatott,

Mosolypeti hol van? Ondoláltat azemeleten, válaszolt Patics azonnal,de lehet, hogy egy manikűrt is kér.Aha, mondta Albert, akkor előszörőt hozom le, maga majd várjon megott, a kanyarban, tette hozzá afőtörzsnek, de végül is nem voltszükség erre a bonyolultkonspirációra, mert a folyosó elejénmegjelent maga Gyenes úr, kezébennagy pohár teával.

Igyekezz Mosolypeti, kiáltott ráaz ápoló, főorvosi vizit van, siessmár ember, ne lötyögj! Jöjjön maga

is, mondta Albert az őrmesternek,láthatja, hogy be van zárva az illető,jobban már nem is lehet, onnan az kinem jön. Na végre, szólalt megPatics, ahogy a két rendőr elment azápolóval, akkor most meséld elkicsinyem, mondta az új embernek,ki vagy, hogy kerültél ide, azzal nehencegj, hogy alkoholista vagy, mertitt az mindenki. A férfi nemválaszolt, úgy tette a feje, derekaalá a párnát, hogy félig feküdt, féligült és amikor a fuvaros ránézett úgylátta, mozog a szája, leeresztett

szemhéjakkal mered maga elé, amellette lévő ágyról Burger tanár úrpedig feszülten figyeli. Mit motyogez, kérdezte tőle Patics, magábanbeszél? Ez akkor eltévesztette aházszámot. Csitt, intette le a tanárúr, hallgass csak! Patics fülelt, de aszöveg az ő agyának idegen volt,nem volt semmi értelme. Maradjvelem, hallotta tisztán, maradjvelem, mert mindjárt este van, nő asötét, ó el ne hagyj Uram, nincssenkim s a vigaszt nem lelem,gyámoltalannal, ó maradj velem. Itt

egy kis szünet következett,miközben besietett Viktor, a másikápoló és sorra nyitogatta alakatokat, elhúzta a tolókákat,Paticsot is feloldozta, jön a főorvosúr, mondta, viselkedjetek, mert bajlesz, tudjátok, jobb a békesség.

Patics mindjárt leszállt azágyról, az ablakhoz ment, kinézett azudvarra, ahol még látszottak azünnepre apró villanyégőkkelfeldíszített fenyőfák, aztán az újembert kezdte gusztálni, kijöhetsz,mondta neki, de az nem válaszolt,

mondta a magáét, hogy minden múlóperc hozzád visz közel, kegyelmedűzi kísértőmet el, nincs másvezérem, nincs más mesterem,fényben, borúban, ó, maradj velem.Mit motyogsz itt magadnak, kérdeztePatics tőle, ahelyett, hogy kijönnélonnan, amíg lehet. Maga hívő,kérdezte most a tanár úr, imádkozik,magyarázta Paticsnak, nem hallja?Ez nem ima, mondta az új ember,hanem ének, csak nem tudom adallamát. Szondi vagyok, folytatta,garázdaságért hoztak be. Szakma,

foglalkozás, érdeklődött Patics, deaz illető nem válaszolt, csakmegvonta a vállát, állatorvosnálvagy malaclefogó, kérdeztekötekedő hangnemben Patics, vagyférfi és női bádogos? Itt mondhatszakármit, elhisszük. Munkanélkülivagyok, mondta Szondi csendesen,és mintha szégyellte volna, félrenézett. Ebédkor gyere azasztalomhoz, mondta neki

Patics, és kaja után lökünk egyszkandert. És hol garázdálkodtál,kérdezte, mint egy vizsgálótiszt.

Sehol, felelte Szondi, nem volt azgarázdaság. Hát akkor mi volt,érdeklődött most a tanár úr is ésleszállva az ágyról belelépett apapucsába. Úgy nézel ki, mint akitmegdaráltak, szólt hozzá Patics,csak azt ne mondd, hogy atemplomban vagy a bibliaórángyapáltak meg!

Á, Szondi úr, kiáltott fel afőorvos, aki épp akkor lépett be akórterembe, mit csinált már megint?Egyenesen Szondi ágyához ment asleppel együtt, az osztályos orvos

és két ápolónő kísérte, Szondiszomorú arccal mosolyogni próbált,főorvos úr, mondta kis szünet után,hiszen tudja, két gyerekem van, ésazok is emberek, meg én is azlennék. Még mindig nincs munkája,kérdezte a főorvos, dús, ősz hajátmost hátrasimította, valamitfeljegyzett a kezében tartottlázlapra, alig hallhatóan mondottvalamit a két ápolónőnek, akikbuzgón írni kezdtek. Koktél, mondtaez egyik, ami itt injekciót jelentett,többféle összetételűt, vitaminokból,

főorvos úr, szólalt meg Szondi, nembeszélhetnénk majd négyszemközterről az egészről? A rendőröket márelküldtem, mondta az ősz férfi, agyerekeivel mi van? Úgy tudom,meghalt a felesége, tavaly, ugye?Tavalyelőtt, a gyerekek aszomszédban vannak...

A szomszédban... a főorvos azállát simogatta, a papírokba nézett,a Tescóból hozták be,garázdálkodott. Főorvos úr,magyarázkodott Szondi szelíden,csak elfutotta az agyamat az

indulat... És egy bevásárlókocsivalle-fel rohangászott a polcok között,tört, zúzott, folytatta a főorvos, csakaz italos polc dőlt fel, helyesbített aférfi, a többiek szájtátva hallgatták apárbeszédet. Aztán áttörte a zártpénztári sorompót, ott fogták le abiztonságiak, olvasta a főorvosvalamiből, azokat szétdobáltam,mondta Szondi, nem vettem semmit,minek álljak sorba? A rendőrökvertek le. De, egy üveg italt, szólt afőorvos, azt addigra megittam,mentegetőzött Szondi. Két tábla

csokoládét akartam a gyerekeknek,nem adtak... Na, hagyjuk, mondta afőorvos, iszik mostanában? Miből,főorvos úr? Hisz’ azért nem bírokaludni. A gyerekek... Nincs valamibetegségük, vágott közbe a főorvos,nem dadognak? Nem beszélnekálmukban vagy ilyesmi? Akislányom úgy beszél, hogykapkodja a levegőt, minthafuldokolna, a fiú meg fél a sötétben,most, télen meg mindig sötét van,sír, és lassan tíz éve, hogy nincskarácsonyuk, nem tudok nekik venni

semmit, mióta elbocsátottak, közbenlátják, hogy más mindenki kap...

Na, majd vizit utánmegbeszéljük, szólt közbe afőorvos, hívja be a gyerekeket,átmennek majd a gyerekosztályrakivizsgálásra, az három-négy hét,addig lesz itt maga is. Hamarabbkimenőre sem mehet el, tette hozzászigorúan. Köszönöm főorvos úr,mondta Szondi meghatottan, aJóisten áldja meg magát.

Hetedszer van itt, mondta márkint, a folyosón a főorvos a

kíséretének, mikor a padlóra kerül,bejön vagy csinál valamit részegen,hogy behozzák, itt aztán eltölt egyhónapot, addig se kell ennivalórameg másra költeni. Az idős embersóhajtott, ez is egy pszichiátriaieset, magyarázta az osztályosorvosnak, kórházfüggőség, ahogyanvan alkohol-függőség, szex-függőség gyógyszer-, drogfüggés,amikor beleszalad a gatyába amadzag, megyünk a kórházba. Atöbbieket meg sem néztük, szólaltmeg bátortalanul az egyik ápolónő,

de a főorvos csak legyintett, azokatlassan haza lehet engedni, Gyenesfelesége visszavonta a feljelentéstés beadta a válópert, mint kiderült,egy másik férfi van a háttérben.Fiatalabb. Mehet haza ő is. Nemakar, mondta az osztályos orvos, afőorvos tűnődve nézett maga elé.Odakint nagyon bolond a világ,mondta később, na, haladjunk.

Voláre

A kicsi, másfél szobás lakásbanvalaha a házmester lakott, mikormég hivatal volt a házmesterség,egyféle rang, miközben mindenkisejtette, hogy ezek az alakok atulajdonképpen a rendőrség, ahatalom emberei mindenütt,ahogyan az utcabizalmik, tömb-megbízottak, így aztán az időkmúlásával ez a beosztás is mélyenleértékelődött, a lakóközösségek alegtöbb helyen simán kirúgták őket,

lakásaikat pedig eladták. RácsaiErnő egy ilyen, erősen lepusztulthajlékot vásárolt meg annak idejéna hatalmas, fedett bejárat boltívealatt, miután egy távoli rokonaváratlanul elhunyt, aki után örökséggyanánt egy tisztes summát számoltle a kezébe a közjegyző. A lakáskívülről úgy nézett ki, mintha egygyár, hivatal portája lenne mindjártbalra, apró, de mindent látóablakkal, mely mögött általában ahihetetlen erőfeszítéssel unatkozótisztviselő törődött arca látható,

kulcsok. A lakásra sokáig alkudott,tetszett neki, ugyanakkor tudta, úgyisaz övé lesz, a többi érdeklődőhamar végzett a bejárással, mikormegtudták, hogy nincs vécé,fürdőszoba is alig, már mentek is.

Fürdőszoba persze volt, a lakásméreteihez igazodó kis fülke,ülőkáddal, mosdóval, egysötétvörös függönnyel eltakarva,feltehetően az előző lakóleleményes mesterkedése folytán,de hogy hová folyt el onnan a víz, azmég Rácsai Ernő számára is rejtély

maradt, nyilván eloszlott a ház alattivakond-lyukak, patkány-járatokbonyolult labirintusában,mindenesetre ha kicsit lassan is, deelszivárgott minden. Rácsai a lakástvégül is mint az egyetlen potenciálisérdeklődő vásárolta meg,nevetséges összegért, de akkor márő diktálhatta a feltételeket, nekipedig nem voltak feltételei. Boldogvolt. A régimódi ablakok szélespárkányaira cserepes muskátlikatvásárolt, égővörös színnelpompáztak, nem hervadtak, levelük

állandóan hars zöld, a műanyagotalig fogja az idő. A szoba ablakán átaz utcára látott, az előszobáé akapu-bejáratra nyílt, a kiskonyhából pedig szemmel tarthattaaz udvart, mindenestől, és ez azértvolt jó, mert láthatott mindent ésmindenkit, az utcán a ház előttibuszmegállóban ácsorgókat, este,éjszaka a kapu alatt elmélyültenegyezkedő, majd állva vagy a kukánvadul szeretkező párokat, emitt, azudvar felől pedig Mészárosnét. Na,a többieket is, persze, de őt csak

Mészárosné érdekelte. Érdekelte?Az semmi. Rácsai Ernő valósággalszerelmes volt Dórikába, annakelőtte ugyan soha életében nemhallotta a Dóra nevet, ha esetleghallja, akkor sem lett volna bennebiztos, hogy ez fiúnév-e vagylánynév, ami utólag nevetséges,hiszen annyira nőies, mint magaMészárosné.

Aki erősen molett, asszonyosantelt testtel, zsírosan lágy, de harsányhangján árulta a kapu alatt sajátsütésű, forró lángosait, a hűvös,

fagyos időben is egyszál pólófehérlett kipirosodott bőrén, ésmindig mosolygott, nevetett. Magalakik itt, kérdezte egyszer a férfitól,én vallotta be Rácsai megrendülvea bizalmas, női érdeklődéstől, és kimaga, faggatta tovább az asszony,Rácsai, válaszolta bizonytalanul aférfi, és mit csinál, kérdezte továbbDórika, tudja, énekeltem, most megrokkant-nyugdíjas vagyok. Rokkant?Dórika huncut szemvillanássalnevetett, és mibe rokkant meg? Azéneklésbe? De már ment is a kapu

elé, a járdára tette kis asztalát, rajtatiszta, fehér kendővel letakart tál,tele lángossal. Rácsai pedig kitártaaz ablakot, pedig hideg volt, hogyjobban lássa, legszívesebben azasszony mellé állt volna a csikorgó,reggeli hidegben, hogy megvédjemindentől, mindenkitől. Holénekelt, kérdezte egy másikalkalommal az asszony, úgy látszott,tényleg érdekli, sok helyen, mondtaRácsai, még az Aranybikában is. Ésmiket énekelt? Olasz slágereket,meg ami jött. Énekel majd egyszer

nekem is? Bármikor, rebegte Rácsaielérzékenyülve, ennyi boldogságrailyen rövid idő alatt nem számított.Most be is csukta az ablakot, eztnem lehetett tovább bírni.

Mészárosné akciója a kapu alattnem tartott sokáig, öt-tíz perc alatteladott mindent, ismerték már,törzsvevői voltak, akik türelmesenvártak a ház előtt, azt sem bánták, halekésik a buszt, majd jön egy másik,de Dórikából nincs több, őt márcsak holnap láthatják, és akkornincs lángos, nincs az a kedvesség,

élet, ami megszínesítette számukra areggeleket. Különösen a hűvös,fagyos napokon volt üdítő látványaz egyszál pólóban sürgölődő,pirosarcú asszony, mikor a hidegtőlaz ember inkább összemegy, na, őnem, akiknek nem jutott lángos, azokszámára is volt egy mosolya,nevetése, és az is valami. Rácsai úregyetlen napot sem mulasztott el, anyitott ablakban könyökölve szívtabe a meleg tészta illatát, alátványról nem is beszélve. Ez azablaknyitás amúgyis időszerű volt

reggelente, hogy kiszellőzzön egykissé a lakás, Rácsai egy abörtönökben használatos küblihezhasonló szobavécét használt,melynek tartalmát reggelente kevésvízzel felhígítva az ülőkádlefolyójába öntötte, majd leöblítetteegy fél vödör vízzel, mégis maradtegy kis szag a levegőben, amit ő iscsak akkor érzett, ha kintről jött be alakásba.

Beköltözéskor, érdeklődésére,hogy tudniillik hol könnyíthet majdmagán, a lakómegbízott a közeli

presszó vécéjét ajánlotta, majd őbeszél a tulajdonossal, ígérte, de hasürgős, az udvar végében van egyamolyan falusias árnyékszék, alakók is azt használják, ha kint, akocsik között tüsténkednek, ez teháttulajdonképpen nem probléma. Azegykori házmester egyébként aszomszéd lakásba járt piszkolni,akik nem merték bezárni előtte azajtót, különben is minden lakáshozvolt kulcsa, de Rácsai beláthatja,hogy azok az idők elmúltak.Rácsainak tulajdonképpen nem volt

idegen vagy kellemetlen ez az illat,nyolc évet töltött a börtönbengyilkosságért, mert egy kocsmaiverekedés során a rendőrökérkezésekor épp nála volt a kés,amúgy soha nem járt késsel, desajnos részeg volt, másnap és atárgyaláson alig emlékezettvalamire. Zavart is volt, azelőzetesben szigorúan bántak vele atársai, a bíró előtt hosszasan kellettmagyarázkodni, a testén láthatókülsérelmi nyomok nem arendőröktől származnak, hanem a

behemót Mohácsitól, bár ebben semvolt biztos, abban a tumultusban holinnen, hol onnan kapott egy pofont.Most beleegyezően bólintott azajánlatokra, ami a vécézést illette, alakómegbízott vagy képviselő pedigmegkönnyebbülve fellélegezhetett.Ez egy balek, mondta otthon afeleségének, csak ki ne józanodjon.

Rácsait nem kellett félteni akijózanodástól, merthogy azemlékezetes eset óta nem ivott,akkor is a rajongói hívták meg, aVadászkürt étterem törzsvendégei,

zárás után, Rácsainak szép,fátyolosan zengő hangja volt, ezttöbben mondták, rezegtetni is tudta,később a Méhlepénynek becézett,hajnalig nyitva tartócigánykocsmában is elénekeltnéhány olasz dalt, művész úrnakszólították, majd az adottpillanatban valaki a kezébe nyomtaa kést, a pénzét viszontmaradéktalanul elvitték. Csak ígylehetett, mert Rácsai azelőtt sohaéletében nem verekedett senkivel,inkább őt verték, nem is értette ezt

az egész gyilkosság-dolgot, de azügyész, az a szép, művelt úriemberolyan meggyőzően magyarázta el,hogy igazat adott neki, bár pontosanma sem tudja, kit ölt meg és miért,de hát az élet bonyolult, és nem kellmindent belőle megérteni, mert azember beleháborodik. Rácsainakamúgy is olykor kimaradtakbizonyos dolgok az emlékezetéből,volt úgy, hogy bement valahová,majd hirtelen elfelejtett mindent,legfőképpen azt, hogy miért mentoda. A börtönben jól érezte magát,

biztonságban volt, fűtöttek,rendszeresen étkezett és nem kellettalbérletet fizetni. A cellatársakathamar megszokta, igaz néha vertékés minden egyéb a kinti életbenszokatlan, az elején még kellemetlenaktuson is átesett, de ő úgy fogta fel,hogy legalább törődnek vele, és haa többieknek örömet okoz, az islehet, hogy szeretik. Bent Matracnakhívták, neki még nem kellett fekáliátennie, mint az utána érkező újaknak.

Lehet, hogy Mészárosné isszereti, ennek már a gondolatára is

hihetetlen izgalomba jött, az asszonyugyanis valamelyik nap feldobottneki egy lángost, épp el tudta kapnia párkányon, hogy vissza ne essen,faljon, kiáltotta Dórika vidáman,olyan szikkadt maga, mint a kútágas!Rácsai erre a váratlan gesztusranem volt felkészülve lelkileg, ígyaztán csak hápogott, fogta a melegenillatozó tésztát, az arcáhozszorította, aztán kereste a helyét,hová is tegye, végül berakta aszekrénybe a fehérneműk alá, ahol akis pénze is volt. Istenem! Le kellett

feküdnie gyorsan, mert ezt nemlehetett ép ésszel kibírni, majdahogy lefeküdt, rögtön rátört a vágy,ami elaltat és a képzelet határtalanvilágába repít, álmában Dórikahajtotta fel a pokrócát, és tettemagáévá a többiek félhangosegyetértése mellett, majd mikorgyönyörét lelte, hanyatt fordította aférfit és megcsókolta a száját. Nemis, először a mellét, utána az állaalatt, a valamikori fojtogatás miattmég mindig érzékeny gégéjét,Rácsai annak idején a cellában is

énekelni próbált, de ott senki nemtudott olaszul.

Ő sem, de eltanulta a rádióból,a Voláre volt a kedvence, aztán aKome prímá, az Íjo, szono íjo, mosthogy csatakos álmából felébredt,úgy gondolta, megpróbálja, mert arég elfelejtett boldogság úgy tört rá,mint mikor annak idején a zenekarvezetője beintett, te jössz. A Volárétjátszották a fejében, ő pedig azolasz énekes akkor még szokatlanhajlításait utánozva rákezdte, éssikerült. Ezt fogja először

elénekelni Dórikának. Aztán pedigmindent. Az udvarra néző ablakhozment, de nem látott senkit, az utcán abuszra vártak, a bejáratnál ismétsenki, viszont mindenképpen tudniakellene, hol lakik Dórika. Arragondolt, elindul a házban éskideríti, de fogalma sem volt, mittegyen, ha megtudja, ha ott áll majdaz asszony ajtaja előtt, esetlegkopog is vagy csenget, mire a nőkinyitja az ajtót, ő pedig el fogsüllyedni a szégyentől. Nem, nem.Majd. Valahogy érezte, hogy Dórika

lesz az, aki kezdeményez, neki csakvárnia kell türelmesen, az időmindent megold.

Dórika ugyanis már pedzegettenéhányszor, megnézné Rácsailakását, esetleg társulhatnának, ottúgyszólván egész nap süthetné alángost, a kis ablakon át pedigfolyhatna az értékesítés, de a férfiszámára ennek semmi értelme nemvolt, ha az asszony kéri, habozásnélkül odaadja a lakásátmindenestől. Dórika pedig jöttminden reggel, de a korábbi

bizalmaskodásnak mostanábansemmi jelét nem adta, Rácsainakpedig lassan elfacsarodott a szíve.Pedig már énekelt is, igaz, halkan anyitott ablak négyszögében, de azasszony mintha nem is hallaná, csakpergett a nyelve, sózta a lángosokat,majd mikor végzett, hóna alatt atállal szótlanul ment el Rácsaiablaka alatt. Kérem, szólt rá egyszera férfi, mire a nő ijedten tette aszívére a kezét. Jaj, maga az,kérdezte riadtan, a frászt hozza rám!Mi a baj? Semmi, semmi, mondta

Rácsai zavartan, ne haragudjon, derégen beszélgettünk. Most sietek, demajd visszajövök, jó? Mikor? Aztén sem tudom, nevetett az asszony,mikor szeretné? Nappal vagyéjszaka? Bármikor, mondta Rácsairajongva, bármikor! Az én ajtómsoha nincs bezárva!

Az emberi kapcsolatokbanvannak finom jelzések, melyekérzelmeket fejeznek ki, ha azárkatárs például este az ágyadvégére teszi a törölközőjét, a másikúgy rakja az ágya alá a bakancsát,

hogy annak az orra a te ágyad felémutat, keresztbe tett cigaretta éshasonlók, Rácsai most lázasankutatott az emlékezetében, hogyanadhatná tudtára az asszonynak avonzalmát. Közben az izgalomtólelaludt, nem is evett a napfolyamán, már sötétedett, mikorfelijedt álmából, melyben mindenújra megtörtént, aminek meg kelletttörténnie, most viszont egyreerősödő félelem tört rá, mi lesz, haDórika tényleg meglátogatja? Nemgyújtott villanyt, amiből gondolhatja

a nő, hogy nincs otthon, be iszárhatná az ajtót, de akkor megkopog és idecsődül mindenki.Pontosabban meg kellett volnakérdezni, hogy mikor jön, éselmenni hazulról, de lehet, hogy márkéső. Azt fogja mondani, neharagudjon, Dórika, de most el kellmennem, miért nem jött hamarabb?És hová megy, kérdezi majd azasszony, ő pedig sejtelmesenmosolyog. Nem. Azt fogja mondani,hogy a presszóba, nagydolgozni, ésiszik egy kávét. De ha azt mondja

majd, hogy elkíséri? A teliholdatnézte az udvari ablakon át, márfénylett, és Rácsai tudta, hogyilyenkor mindenki megvész abőrében.

Azt találta ki, hogy bevonult afüggöny mögé, a mosdó mellételepített szobavécére ült, és várt.Ebben már volt gyakorlata, azember, ha sokáig magányos,megtanulja azt is, hogy nem gondolsemmire, mint egy bebábozódottrovar, nincs óra, perc, nincs idő.Mészárosné csendben jött, egy lila-

mintás pongyolában, tenyerén nagytányér lángos, és lihegett. Siettem,mondta, hűvös van, hová bújt?Rácsai látta az asszonyt egyszakadás résén, a Volárét akartaénekelni a függöny mögött, deteljesen kiment a fejéből, így aztán aKome prímát kezdte el, Dórikapedig elkaccantotta magát,körülnézett és leült. Kisvártatvaújra felállt, a férfi akkor már otttartott, hogy onnyi dzsorno, onnyisztánte, dolcse mente tidiró, Dórikapedig egy mozdulattal leengedte

magáról a pongyolát a padlóra.Most azonban nem az a fehér pólóvolt rajta, ami szokott, hanemsemmi. Az ének szinte azonnalmegszakadt, Rácsainak a függönymögött elállt a lélegzete is ennyitemérdek nőiség láttán, és az asejtése támadt, hogy annak idejénmégiscsak ő ölhette meg azt azasszonyt a kocsmában. Mert mostmár abban is hinni kezdett, hogy azillető nő volt. Az, hogy miért, epillanatban nem is volt érdekes.Dórika közben már ült, feküdt volna

a rozzant ágyra, mikor hosszú csendután ráreccsent a férfi hangja: Magamost elrontott mindent. Vegyemagára azt a göncöt és menjeninnen, amíg megteheti. Vigye alángost is. Szégyellje magát. Másnem történt.

Indul a nap

Utált reggel fogat mosni,egyáltalán bármit csinálni, az annakidején rájuk erőltetett reggeli tornasem hiányzott ma már, pedig aszolgálati idő végén fogadalmat tett,hogy élete végéig csinálja majd,merthogy annyira katonás, férfias,mint az egész Hatóság volt.Leszerelése után egy ideig végezteis a gyakorlatokat, majd lassanabbahagyta. Legszívesebben aludtvolna még, de azt már nem lehetett.

Sőt. Minden nap fiatalosan kellettkipattanni az ágyból, bármennyirenehezére is esett, bizonyítandó afelesége előtt is, hogy ő még bírja, akávéfőzésről már leszokott egyegészségügyi indokkal, hogyugyanis éhgyomorra egészségtelen.Azelőtt ő főzte, mindjárt ébredésután odakészítette és mígborotválkozott, lefőtt a fekete lé.Soha nem szerette, de mindenki itta,így aztán ő is, nehogy falusinaknézzék. El is mondta mindenkinek,hogy ő otthon a hitvesi szeretet

jeléül minden reggel csókkal ésfriss kávéval ébreszti a feleségét.Akkor még azzal is ébresztette, decsók nélkül az asszonyt, aki akkorralehunyta a szemét, mintha mégaludna, ez az édeskés színjátéknaponta lejátszódott közöttük, Matizőrnagy tudta, hogy az asszony márrég ébren van, a felesége pedigtudta, hogy a férje tudja. Ő sem voltodáig a kávéért, de belekortyolt mígmellette állt az ember, a férje, atöbbit meg kiöntötte, mikor elment.De addig rámosolygott, ahogy egy

hálás feleséghez illik. Matiznaknéha nevethetnékje volt a tettetésláttán, de nem nevetett, ilyenkor őmár az őrnagy volt,megborotválkozva, fitten, szinteszolgálatban. Letette a csészét azüvegasztalra, egyenes termetét mégjobban kihúzva mindössze annyitmondott, jó reggelt, itt a kávé.Zsike, lánykori nevén Erzsike pediga szokásos rajongó tekintettelköszönte meg, néha hangos szóvalis, valamikor szerette a férjét, Matizszép ember volt.

Most kirakta az alsó, kivehetőhidat a szájából, valamint a jobbfelső, háromtagú, ragasztott koronát,amely egy harapásnál már réglepattant, vissza kellene ragasztatni,de Matiz tudta, hogy akkor újracsiszolják majd, attól pedig félt,akkor is, ha érzéstelenítette azorvos, ráadásul az ínyébe szúrtérzéstelenítő injekciótól is félt,iszonyodott. Nem hitt az orvosnak, őérezte akkor is, ha előtte belefújt aszájába valami sprét. Azért is utáltaa reggeli fogmosást, mert így szinte

naponta eszébe kellett jusson, amitakkor az orvos mondott: mi az?Csak nem fél? Ennyire gyáva? Egymeglett férfi? Hamar végzett afogmosással, egy kicsit a műfogakatis megsikálta a markában egykörömkefével, ügyesenvisszahelyezte azokat a szájába,rájuk harapott, érezte, amint ahelyükre kattannak, majd arcotmosott, kicsit a hóna alatt is, reggelnem fürdött csak este, mostanábanmár nincsenek olyan ágyjelenetek afeleségével a lepedőn, ami után

fürödni kellene. Megfésülte mégmindig dús, de már erősen őszülőhaját, majd kicsit pózolva nézegettemagát a tükörben és mindentrendben talált magán. Még hogy őgyáva! Legszívesebben a pofájábavágott volna annak az embernek, demég csak szólni sem tudott abban amegdöntött székben, szinte fekve,kiszolgáltatottan, a szája kitátva,kitömve tamponokkal, és a fenetudja, mikkel. Megtörölközött, majdkilépve a fürdőszobából becsaptaaz ajtót, tudta, hogy ha másként nem,

erre biztosan felébred az asszony,de mire bemegy, csukva lesz aszeme. Gyorsan öltözött, ahogyannak idején megszokta, kezdtefelvenni a lendületet, majd a lehunytszemmel hanyatt fekvő asszonyvállára tette a kezét, jóreggelt,mondta, szerbusz. Indulok. Méglepillantott az ablakon az utcára éshelyeslően bólintott, ott állt a kocsia sofőrrel, mint mindig. Nem nézettvissza az ajtóból, tudta, hogy azasszony azóta egyfolytábanmosolyog, azzal a gazdátlan

mosollyal, amiben bezzeg mindenfog megvan.

A hátsó ülésen foglalt helyet, eztmár megtanulta, az urak mindighátul ülnek. Matiznak sok mindentkellett tanulnia egész életében, afogmosástól a kés-villa használatánkeresztül a tudományosszocializmusig, falun nőtt fel,paraszt volt apja, anyja, nagyszülei,rokonai és mindenki visszamenőlegszáz vagy ezer évre menően, de nekimár szerencséje volt, hogy egyolyan rendszerben nőhetett fel,

válhatott emberré, ahol aszármazása inkább előny volt, minthátrány, egyengette az útját azifjúsági szövetség meg a párt,különösen mióta elvtárs lett, mégissokszor kellett éreznie a jobb,tehetősebb szülők csemetéineklenézését, azt, hogy különbnektartják magukat, volt, aki le is bunkóparasztozta, amit, mikor márnagyobb, öntudatosabb lett, azonnalmegtorolt, az ilyen verekedésekbenmindig ő győzött, mert kegyetlenülvágott vissza, nem ismert tréfát,

könyörületet, ő életre-halálraharcolt, nem csak úgy, játékból,mert tudta, hogy csak az erős maradéletben és mert minden idegévelgyűlölt.

Gyűlölte a gazdagokat, azurakat, a nyálas eleganciát, ahogykedélyesen mondta néha: a ganciát,máskor az illető ganciális volt,gyűlölte az engedetlen állampolgártkésőbb és mindenkit, aki valaholellene és sorstársai ellen voltvalamilyen módon, akik visszaszerették volna forgatni az idő

kerekét, visszagyömöszölni őt abbaaz évszázados nyomorba,elnyomatásba, megaláztatásba,nincstelenségbe, amiben őseileélték az életüket. A gyűlölet pedigerő, energia. Amilyen erő agyűlölet, ugyanolyan erővé lettbenne a hit, a hűség, a hála arendszer, a párt iránt. Azok iránt,akik embert csináltak belőle,taníttatták, felnyitották a szemét,megismertették vele az egyetlen igazeszmét, a szegények igazságát,magukhoz ölelték és akik közül

sokan ugyanonnan jöttek, ahonnan ő,félszavakból is értették egymást.Már gyerekként is szerette afegyelmet, a rendet, de akkor mégcsak idegesítette, később pedig,mikor már alkalma nyílt rá, büntetteis, néha saját kezűleg a szabados,nyegle, beképzelt, úri magatartást,ami alááshatta a rendszer alapjait.Nem habozott, mikor lehetősége letta fegyveres testületekhez kerülni ésnem is csalódott, különösen mikor aHatósághoz került. Rend, fegyelem,összetartás, végre hazatalált, ez volt

az ő világa. És egy mámorítóan újdolog: a hatalom.

Ezt is utálta a reggelekben, évekóta képtelen volt megszokni hogyautóval hozzák-viszik, ráadásulpárszáz méterre a lakásától,megvolt a véleménye az ilyesfajtaemberekről, pláne mostanság. Mertmintha megint divatba jönne azurizálás, még a testületen belül isfelüti a fejét, egyik-másik embermár nem tudja, hanyas gatyát hord,mert például diplomája van, nekimeg nincs. Szarevők, gondolta

keserűvé vált hangulatban és azebből fakadó békétlenségében mostis inkább az emlékeibe menekült, jóvolt itt, a kocsi hátsó ülésén a régiidőkön merengeni, mikor azemberek még tudtak járni. Az urakis. Gyalog vagy villamossalhamarabb jutnánk el aszocializmusba, gondolta, és nemúgy, mint ezek a férgek, az igazgatóurak, a doktor urak, az ügyvéd urak,csupa úr, és akkor még nem isemlítettük a művész urakat, atiszteletes urakat ésatöbbi. Minek ez

a rengeteg uraság? Matiznak mindezmár rég gyanús volt, egyre több azúr és egyre kevesebb az elvtárs. Azurak, akik nyáron a Balatonnál vagya tengerparton nyaralnak, télenpedig síelnek, de külföldön,lehetőleg nyugaton, Ausztriában,Svájcban, mintha itthon vagy a csehés a szovjet elvtársaknál nemlennének hegyek meg hó. Közbenpersze beszervezik őket,szembefordítják saját hazájukkal, jópénzért. Itthon meg csak pofáznak,verik a nyálukat. És mikor

dolgoznak? Munkatábor kelleneezeknek, Recsk, elég nagy aHortobágy is, dolgozzanak!Begyűjteni mindet és nyomás!Kapálni, követ törni! Mert jólkezdődött ez annak idején, rendvolt, nem felelőtlen pofázás,élősködő ügyeskedés meg mindenegyéb tisztátalan dolgok, de valaholelromlott.

Matiz őrnagy még életében nemlátott tengert és síléc se volt alábán, pedig ma már mehetnenyaralni, síelni, de tudja, hogy neki

feladata van. Mint az őröknek, hanem odakint, a vártán, akkor önkéntvállalt ügyeletben. Résen, mindigrésen, mindig készenlétben, hogy haszólítják, mehessen. Akkor is, hanem osztották be, mert neki avérében volt a szolgálat és eztbüszkén vallotta is. Ütni, vágni, hakell. Azzal nyugtatta magát, hogy őtépp azért állította a párt erre aposztra, ahol most van, hogy enneka romló folyamatnak elejét vegye.Az lesz, gondolta, mert neki is azvolt a véleménye, hogy a folyamat

romlik. Túl sok már az okos meg azokoskodó ember, feszegetik, lazítjáka rendszer eresztékeit, jogokatemlegetnek, emberi jogokat, arrólbezzeg szó sincs, hogy mi akötelesség és az állampolgárifegyelem. Ez volt a kedvenckifejezése, ő talált rá magától ahelyes megfogalmazásra:állampolgári fegyelem. Mert megvolt győződve, hogy fegyelemnélkül nem működik semmi,fegyelem nélkül csak káosz van,akkor pedig jönnek ezek a mocskok,

mint a pincebogarak egy nagy, laposkő alól.

Nem sok ideje volt már anyugdíjig, de mindig arra várt, hogyegyszer még bizonyíthasson apártnak, akár puszta kézzel vagyegyszál dobtárassal egyedül nekitudott volna menni még ma is acsőcseléknek, mint ötvenhatban,mikor egy rendőr őrszobát egymagavédett egy pépéessel azzal a száz-százötven részeg, bezsongott állattalszemben, akik a rövid, szűk kisutcán óbégatva, randalírozva, de

fenyegetően közeledtek, azelőttodébb, a téren bajtársakatakasztottak, kettőt is, szegények nemtudtak idejében bemenekülni ide, azőrszobára, mert valami miattleszakadtak, azok meg hirtelenkörbefogták őket, mire afegyverüket önként odaadták ésfeltartott kézzel tűrtek. Ő azt hitte,megőrül a látványtól, ők már aviszonylagos és bizonyáraideiglenes biztonságból, azablakból figyelték a jelenetet, ésMatiz biztos volt benne, hogy amit

most lát, azt soha nem fogjaelfelejteni és az Istennekmegbocsátani, de a vezetőknek sem,hogy idáig hagyták fajulni adolgokat. Mert azok odakintfélőrülten ütötték, vágták, rugdostákszerencsétlen katonákat márholtukban is, az egyik barom pedigszakszerűen, mint egy hentes, nyúznikezdte az egyik lecsupaszított, márhalott fiút a kötélen, nadrágszíj-csíkokat húzott le a hátáról, előbbkésével körberajzolta, majd letéptea bőrt és színpadias mozdulattal a

földre lökte. Az akasztott katonaminden rántásra biccentett egyetfélrenyaklott fejével, a közönségtöbbsége pedig tapsolt, éljenzett aműélvezettől, ő pedig kiordított azablakon, hiába csitították a többiek,hogy hallgasson, üvöltötte, hogyállatok! Az egy sorozott katona,kékávós! Mit ártott nektek?! Nemvolt foganatja, de felfigyeltek akiabálásra és egy csapat elindultfeléjük, jöttek hőbörögve, kiabálva,nyilván le akarták őket is szerelni,meglincselni, de főleg fegyverhez

jutni, mert a hangosabbak aztkiabálták, hogy rakjátok ki afegyvereket az ajtó elé, De mindet!Utána gyertek ki! Feltartott kézzel!Ő akkor azt mondta a többieknek,hogy én most kimegyek elébük.Most vagy megölök odakintmindenkit vagy engem ismegnyúznak. Ne fedezzetek, nelőjetek, ne is törődjetek velem,nézzetek inkább valami hátsókijáratot, ajtót vagy ablakot vagyegy patkánylyukat és húzzatok el,mert nem lehet tudni, mi lesz! Mert

most én jövök!Négyen tartózkodtak még az

őrszobán, akkorra már találtakközben valami szerelőruhákat,amikbe sietősen átöltöztek, azegyiknek már nem jutott, ő csak aparolikat, vállapokat csillagottéphette le magáról és maradt rajta aszürkés posztóruha. Matiz nem vettele magáról a hovatartozásárólárulkodó, a csőcselék által gyűlölt,ávós egyenruhát, nem is akarta, alátottak után pláne nem. Azért sem!Most méginkább úgy érezte, ez az

egyenruha a bőre! Eligazította hátula ráncokat a derékszíj alatt, nyitotttenyere élével belőtte a sapkaközepét a homlokán, kicsit lejjebbhúzta, ne mozogjon a fején és aztmondta, na, megyek. Nem mondtakrá semmit, nem biztatták, nem istartóztatták, rendőrök voltak, másfából faragva, mint ő, nem is voltakmaguknál a sokktól, féltek, rettegtek,az egyikük sírt. Ő pedig felcsatoltkét tárat, egy a fegyverben, kettőtpedig kézben vitt magával éskiment. Letette maga mellé a két

tartalék tárat a kezéből maga melléa lépcsőre, aztán felemelte afegyvert. Nem szónokolt, nemfigyelmeztetett, nem szólított felsenkit semmire, tudta, hogyértelmetlen, mert már üvöltözverohantak is rá, hanem lőtt. Azonnal.Nem rájuk, beléjük, akkor márparancs volt, nem szabad, amibaromság volt, de parancs, hanemelébük a kőre, tudta, hogy afelpattanó lövedékek valamint abeton-és aszfaltszilánkok repeszeiszanaszét záporozva nagyobb

pusztítást csinálnak, mint akármi, hanem is ölnek, de sebesítenek, és azta legnagyobb pofájú, részegenhepciháskodó huligánt pedig kinéztemagának, aki nagyonfelbosszantotta, mert az is aztmondta, hogy gyáva. És hogy buziávós féreg.

Rövid sorozatokat lőtt, hogyjusson mindenkinek, berakta azutolsó tárat, még hetven lőszer, deakkor már hanyatthomlokmenekültek, ki erre, ki arra,sikoltozva, jajveszékelve

fejvesztetten, neki a falnak is, őpedig lassan követte őket és lőtt,most már néha föléjük, a falakra,hullott ott vakolat, tégla,virágcserép, minden. Utolérte azt azembert, aki gyávának nevezte, akialig bírt már menni, csak vonszoltamagát, annyira részeg volt, kiabált atöbbiek után, ne hagyjatok itt! Nehagyjatok itt! Megöl! Ő pedigelkapta az ürge grabancát,visszarángatta, berugdosta azőrszobára és úgy pofán csapta, hogynyomban kifolyt az ürgének a

szeme. Az egyik. Egyetlen pofontól.Utána már tudott viselkedni, mégbocsánatot is kért, így aztán a másikszeme megúszta. Meg ő is. Egydarabig raboskodott, utána állítólagöngyilkos lett. Megtehette volnahamarabb, gondolta most az őrnagya hátsó ülésen, máris jobban éreztemagát, az emlékek serkentőenhatottak rá, gyakran felidéztemagában azt a jelenetet máskor is,az élete nagyjelenetét, hátradőlvekifelé nézett, de az ablak üvegén átnem a jólismert házakat látta, hanem

azt a golyószaggatta, kormosszürke,pesti épületet, még a hangokat ishallani vélte, azt a rettenetesacsarkodást, amitől meg kellettvolna fagyni az ereiben a vérnek, deaz övében inkább forrni, pezsegnikezdett, és amitől félt, csak az volt,hogy felrobban a dühtől, agyűlölettől.

A Matyinál álljon meg majd,szólt előre a sofőrnek, aki bólintotta visszapillantó tükörben, tudta már,elvégre a Matyi becenevűkocsmánál, amit nagyképűen

presszónak kereszteltek és azüzletvezető neve után hívtamindenki Matyinak, és aholesténként egy idült alkoholistazongorázott, és úgy csinált, minthaénekelne, ettől lett presszó, nos, aMatyinál minden reggel meg kellettállni, ott az őrnagy kiszállt, bementcsak úgy, minden előírást mellőzveegyedül, biztonsági kíséret nélkül, őpedig a kocsiban várt. Az elejénmég felajánlotta, hogy vele megy, azöregedő rendőr attól félt, hogy ezeka reggeli megállások egyszer még az

ő állásába kerülnek, ha utasa, amagas-és titkos beosztású tiszt abelső elhárítástól, a parancsnokhelyettese gyanús kocsmákbanegyedül flangál, de nem tehetettsemmit. Figyelte azért a bejáratot,ki megy be, ki jön ki, igyekezettmegjegyezni az arcokat, ha esetlegszükség lesz az emlékezetére, hatörténne valami az őrnaggyal, amitőlaz Isten óvjon. Matiz pedig bentmegivott egy felest, és már jött isvissza egy újsággal, amit avendégek számára a pultra rakott

napi olvasnivalókból csent el. Megis vehetné, gondolta a sofőr, míghozzá nem szokott, hogy az öregnekaz okoz örömet, ha potyán elhozhatvalamit. Biztos volt benne, hogy afőnökének van fegyvere és tudja iskezelni, lőversenyeket nyer atestület rendezvényein és koráhozképest meglehetősen harcias.Ezekben a kocsmákban viszont pontebből lehet baj.

Amúgy jó főnök, közvetlen, denem leereszkedő, a testületnéltekintélye van, különösen az

alacsonyabb rendfokozatúidősebbek körében, mert mindenkitemberszámba vesz, közvetlen,ugyanakkor rendkívül szigorú.Puskás, a sofőr, aki őrmesterirangban vezette az autót, azt ishamar észrevette, hogy Matizamolyan régivágású katona, aki nemnagyon kedveli ezeket a fiatalabb,mindenféle iskolában szerzetttudással és papírokkal felszereltfiúkat, ahogyan ő sem, akik mindjárthadnagyként indulnak az életbe, demenetből például nem tudnának egy

hátraarcot csinálni, de nemigenmernének eldobni egy éleskézigránátot sem. Valahogyvonzódott az öreg csekistához, akitmagában és otthon, családi körbenígy hívott és aki nagyjából veleegyidős lehetett, akiről azt is tudta,mert hallotta, mikor eligazította amunkatársait, hogy nála barátság,bajtársiasság van, de bratyizásnincs. És ismerte Matiz ötvenhatoskalandját is, ahogy mindenki azosztályon, és amiért akkoribanmagas kitüntetést kapott, és ami

miatt a háta mögött elneveztékszemésznek. Matiz, a szemész.

Régóta fuvarozta az őrnagyot,már abban az időben is, mikor aközlekedésnél volt, kicsitösszenőttek és a sofőrnek az volt ameggyőződése, hogy az őrnagy egynagy, az ötvenhatos hőstettéhezhasonló lehetőségre vár. Talánéletében az utolsóra. És Matizviselkedéséből, meg a pletykákbólés hogy az öreget nemrég kineveztéka Különösen Titkos osztály, a K/Tvagy ahogy mindenki mondta, a

Káper élére, arra a számáranyilvánvaló következtésre jutott,hogy ez a lehetőség mostkézzelfogható közelségben van.Matiz őrnagy kinevezése utánmindjárt az első napokbanintézkedett, az emeletet, az elsőtvette birtokba, elérte aparancsnoknál, hogy mások, akiknem nála dolgoznak, neszédelegjenek, ne mászkáljanak ottmég véletlenül se, ezt parancsban kiis hirdették. Ezzel a gesztussal afélelemmel vegyes titokzatosság

légkörét teremtette meg az osztálykörül. De maguk se mászkáljanakmás emeletekre, igazította el azembereit, védje mindenki az arcát,ne fényképezkedjenek például, neszerepeljenek nyilvánosan,olvadjanak bele szürkén a háttérbe.Világos? Az asztala mögötti falra, afeje fölé pedig FélikszDzerdzsinszkinek, a Csekaalapítójának és ezek szerint Matizpéldaképének bekeretezett fényképekerült, ezért hívták közelebbimunkatársai és Puskás is

csekistának az öreget a háta mögött.Nem sokan jártak abban azirodában, de aki ott megfordult, azsokáig nem felejtette el. Ő, mint asofőrje, szinte naponta, de csak azajtóig. A szűkebb személyzetheztartozott, már-már barát volt ésmagában szurkolt az öregcsekistának.

Matiz irodája a folyosó végén,jobbra, az utolsó ajtó mögött volt éskét irányból lehetett megközelíteni.Jobbról egy kisebb irodán át, ahol atitkárnő hivatala volt és a

szemközti, a folyosó végébőllerekesztett kis, sötétre üvegezett,kalitkaszerű helyiségből, amelybőlszintén közvetlenül a főnökirodájába lehetett bejutni egy másikajtón. Az őrmester számára rejtélyvolt ennek a szobának arendeltetése, bár egyszer az őrnagyszájából azt a kifejezést hallotta,hogy ott van az előkészítő. Most,mikor szokása szerint a titkárságajtaja előtt átadta az őrnagynak atáskáját, amit ő hozott fel akocsiból, és lekezelt az őrnaggyal,

aki férfiasan szorította meg a kezét,mint mindenkor, és szokása szerintmegint azt mondta, na, a viszontlátásra, így, külön: viszont látásra,és hozzátette még, hogy na, akkorindítsuk a napot. Puskás tébláboltmég egy kicsit, arra várt, hogyegyszer a főnök behívja magához,elbeszélgetnek mindenről, a régiidők dicsőségéről, de most semtörtént semmi. Bámészkodottvárakozás közben, rágyújtott, afolyosón szabad volt, akkor vettészre a füstüveg mögött, az

előkészítőben egy középkorú,számára úgy tűnt, sebtében öltözöttférfit egy kerek széken, akimeglehetősen romos volt, betegnek,náthásnak látta, aki nem voltganciális és az orrából nemcsaktakony, hanem vér is szivárgott, azegyik füléből szintén. A háttérbenpedig két alakot látott egy asztalnál,akik úgy ültek ott, minthafáradalmakat pihennének ki. Azőrmester nem volt a fantáziaembere, viszont tapasztalatból tudta,mi történhetett abban a kalitkában.

Varga őrnagy

Jolikának, Varga őrnagyfeleségének semmi szüksége nemvolt a járókeretre, nem volt rokkant,mint a férje, aki egy rozzant,használtan vásárolt, kézi hajtásútolószékben közlekedett a lakásbanés a kerti utakon, füvön, de úgyérezte, az összetartás és a szeretet, aragaszkodás jele, ha ő isnyomorultnak tetteti magát. Néhaúgy is érezte, hogy már jártányiereje sincsen, a keret hatott rá,

alváskor is az ágya mellett tartotta afémvázat és nem mosott, nem főzött,általában nem csinált semmit,ahogyan a férje sem,összenyomorultak, szokta mondani aszomszédoknak, pedig szomszédokalig voltak, két cigánycsalád egyprésházban és egy elvált férfi aközeli dombon kisfiával egy hétvégifabódéban, a magaslesen, ahogyanaz őrnagy mondta egyszer, mertészrevette, hogy a férfi távcsővelpásztázza a környéket, leskelődik.Csak azt nem értette, mivel fűtenek

abban a faházban, mert kéményt nemlátott, füstöt sem. Vargáéknállegalább volt kémény, lehetettfűteni, főzni, szabályos konyha voltés két kis szoba, ezért is cserélték eldebreceni panelházukat erre akertségi házra, itt a fenyves mellett,mert azt remélték, hogy itt kint,vidéken olcsóbb az élet, tiszta alevegő és a kis háztájiban megterema háztartáshoz szükséges zöldség,krumpli, kevés gyümölcs, Jolika azelején még tyúkokat is tartott, dekésőbb leszokott róla, minek? Venni

kellett nekik a tápot, kukoricát,annyiért vehetek húst is,mondogatta, és akkor nemkerülgetem itt a tyúkszart azudvaron.

Varga őrnagy erre nem mondottsemmit annak idején, azóta viszonttudja, micsoda különbség van tyúkés tyúk között, a faluból, avendéglőből kapják az ebédet ésnéha csirke is akad a menüben.Velük költözött a lányuk Emília is,egy mindig sápadt, soványka,harmincéves hajadon és

munkanélküli, aki pedig azért nemfőzött, mert utálta ezt az egésztanyasi életet, itt a FenyvesDűlőben, kedélybeteggé vált, mikoride költöztek, na, itt aztán soha azéletben nem fog férjhez menni, ezjárt mindig az eszében, ott a Jókaiutcán, a városban legalább látottembereket, férfiakat, nőket, és láttákőt is, itt viszont nem látja senki.Emíliának az volt az eltökéltszándéka, hogy addig tanul, míg felnem veszik valamilyen iskolába,mindegy, milyenbe, csak minél

messzebb legyen, és ha ott végrevalaki ráakad, valaki férfinak,fiúnak megtetszik, azonnalhozzámegy és az életben be nemteszi ide a lábát. Naphosszat azágyon heverészett a kisebbikszobában, körberakvatankönyvekkel, sorra írta a felvételipályázatokat, de mindeddig nemkapott sehonnan kielégítő választ.Hogy is kapott volna, ha feladókéntaz szerepelt, hogy Aradvány,Fenyves dűlő 13. Ám néha az voltaz érzése, hogy azok az iskolák,

képesítő tanfolyamok nem isléteznek, csak reklám az egész.

Emília főzhetett volna, bírta,tudott is, csak éppen nem voltsemmi kedve hozzá, azon afatüzelésű tűzhelyen, de a kertimunkához sem, pedig szép nagyfóliasátor is állt a telek végében,fűthető, tágas, dupla borítással,nyitható szellőzővel, az őrnagyszeretett ott időzni, néhány tőpaprika, paradicsom és mászöldségek, virágok társaságában,néha ott is aludt egy hencseren. De

nem szólt bele a nők dolgába,katonaemberként egész életébenférfiakkal, fiúkkal volt dolga, voltugyan néhány megjegyzése, aztánbeletörődött, jó, fizessünk és akkormajd hordják a helyünkbe. Joli isazt bizonygatta, hogy otthon semfőzhetnének olcsóbban,kedvezményesen kapják, mintnyugdíjasok, csak az Emíliáétkellett teljes áron fizetni, napontaháromszázötven forintot. Az asszonynéha megemlítette a férjének, hogyaz lenne az igazi, ha őt is le lehetne

százalékoltatni, titokban pedig azonimádkozott, hogy legyen a lányánakvalami betegsége, ami nem komoly,de mégiscsak betegség, a bizottságelőtt fel lehet majd valamit mutatni.Varga őrnagy ezt hiú ábrándnakvélte, de nem szólt bele ebbe sem.Akkor sem, mikor a feleségepuhatolózott a háziorvosnál,tapintattal persze, hogy mibekerülne egy ilyen eljárás, hogymondjuk a doktor úr beoltanávalamivel Emiliát, amitől beteglenne legalább addig, amíg

lefolytatják az eljárást, és utánameggyógyulna, de az orvos csakmosolygott és azt mondta,örüljenek, hogy a lányukegészséges, mostanában hízott is ésmagának sincs szüksége járókeretre,mozgassa a lábát, az izmokat, itt eza szép nagy kert, van hol, és itt ez aszép fenyves is. Néha Varga urat ismeg kellene egy kicsit mozgatni, netapadjanak le az izmok a lábában,combjában.

Az ebédet egy idős asszonyhordta egészen addig, míg meg nem

halt. Ezt követően a Varga családnapokig hideg koszton élt, azebédhordó asszonynak nem akadtutódja, mígnem Varga őrnagy azttalálta ki, hogy azt kihozhatná apostás is, elvégre erre jár mindennap. Fiatal fiú volt a postás, olyankatonakorú, kissé kreol, amúgylelkiismeretes és pontosan végezte amunkáját. Vargáéknak nem sokpostát vitt, újságot sem járattak,viszont ott kerekezett el minden napa házuk előtt és még köszönt is.Hangosan, érthetően. Az őrnagy

egyszer megállította, a fiúszabályszerűen szállt le a biciklirőlés egyenesen állt előtte. TessékVarga úr. Az őrnagy mindjárt aztkérdezte, volt-e katona, s ha igen,hol. Csalódás volt azt hallani ettőlaz egészséges, jó mozgású, erős,jóképű fiútól, hogy felmentették.Aztán miért, kérdezte az őrnagy,pénzért? Nem, válaszolt a fiú,hanem mert én tartom el anyámat, ahúgomat és iskolás öcsémet, miótameghalt az apám. Aha, mondta azőrnagy megkönnyebbülve, tehát

családfenntartó. És mióta?Negyedik éve, válaszolta a fiú éslazított egy kicsit a tartásán, minthaaz őrnagy azt mondta volna, pihenj.Higgye el Varga úr, mentem volnaén szívesen, örömmel, ott ragadvalami az emberre, enni is adnak,ruhát, mindent, de hát ha nem, akkornem. Pedig ez se könnyebb annál.Ez a beszéd, szólt elismerően azőrnagy, majd mindjárt a lényegretért. A fiatalembert Vida Istvánnakhívták, a faluban lakott, és kevésrábeszélés és némi pénz ígérete

nyomán hamar elvállalta, hogyhordja ő majd az ebédet, netessenek aggódni.

Ekkor már Jolika is ottimbolygott a kerítésnél a férjemögött a járókerettel és a fiút nézte.Lehet, hogy megtetszik neki alányom, futott át az agyán agondolat, és az is, hogy nem isbánná, akkor Emília is szívesebbenlakna velük, láthatná ezt a derék fiútminden nap, nem penészedne ott aszobában. Az őrnagy közben mégbeszélgetett a fiatalemberrel egy

kicsit, aki megígértette vele, hogymesélni fog neki a katonaéletről.Na, azt tudok, felelte vidáman azőrnagy, ha akarja, szabályoskiképzést kap tőlem, még lőni ismegtanítom, van önvédelmifegyverem. De jó lesz, lelkesedett afiú, és bevallotta, hogy még sohanem volt fegyver a kezében, Jolikapedig úgy látta, hogy a postás ezt amogorva vénembert meghódította.Jó lesz, gondolta, és legalább végreeszünk is valami meleget. Adombon, Ragya, az elvált ember és

kisfia, akik most is figyelőállásbanvoltak a faház ablakában, azegészből csak annyit jegyeztek meg,hogy a postás sokáig beszélgetett azőrnaggyal, pedig nem vitt semmitoda. Na most ide három adag kell,szólalt meg Jolika, mert van egynagy leányunk is, elbírja? Leány,kérdezte mohón a fiú, hol van? Aszobájában, mondta kelletlenülJolika, a férjére nézett, majdfolytatta, tudja, olyan lett itt, mintCsipkerózsika, úgyszólvánegyfolytában alszik vagy tanul. Na,

majd én felébresztem, lelkesedettmegint a fiú, de az őrnagyközbeszólt, olyan ételhordónk van,mondta, hogy három személyes.Elbírja? El hát, mondta a postásmég mindig mosolyogva, de kettőkell mindenből, hozom az ebédet ésviszem a másik, tiszta ételhordót.Nekünk csak egy van, sopánkodottJolika, de gyorsan megesszük éselmossuk, aztán ha visszafelé jön,adjuk is oda, tisztán. Jó, mondta afiú, működni fog, legyeneknyugodtak, most hol van ez az

ételhordó, ideadnák? Valahol bentvan, mondta Jolika, detulajdonképpen fogalma sem volt,hogy hol. Mire visszafelé jövökmeglegyen, mondta a fiú, erre jövökés beszólok érte. Csókolom,viszontlátásra.

És elment a biciklijével, Jolikanem szólt semmit, látta, hogy férjegondolataiba mélyed, lehet, hogyugyanazt gondolja, amit ő, hogybizony elkelne egy ilyen fiatal,életerős fiatalember az ő életükalkonyán, ha esetleg Emíliát

feleségül venné. Az anyja lehetne,szólalt meg hirtelen az őrnagygondterhelten, mintegy válaszul, deminden lehetséges. Bár az lenne,mondta Jolika, aki azt is tudta, hogymindent lehet befolyásolni, éselhatározta, hogy megtesz mindent,azért, hogy amit elgondolt,sikerüljön is. Emília, kiáltotta a házfelé, Emília! Tessék, hallatszottbentről a jólismert szomorkásanenervált hang. Itt volt a postás,kiáltotta az anyja, téged keresett!Hozott valamit, hangzott bentről a

reménykedő kérdés, felvettekvalahová? Nem hozott semmit, csakmagát, mondta mogorván az őrnagy,holnaptól ő hozza az ebédet. Navégre, mondta Emília, már nagyonunom a parizert. Megértem,gondolta magában az őrnagy, nekedinkább valami jó, kemény kolbászhiányzik. Főleg a lábad közül.

Nemcsak Ragya, a dombon,hanem Emília is azonnal az ablaknáltermett, ha látott valami mozgástodakint, látta a postást is, nemvalami nagy szám, gondolta, de

legalább fiú, férfi. Fogalma semvolt, miről beszélgetett az apja egyilyen jöttmenttel, később az anyja is,mikor az nem hozott semmit. Ja,persze, az ebéd, futott át az agyán,biztosan az apja szólította le.Ismerte az apját jól, olyan ember,aki katonaként parancsoláshozszokott és nem tűrt ellentmondást,próbálta a családdal is annakidején, de az már nem ment,különösen azóta, mióta lerokkantegy gyakorlat során, elmondásaszerint egy teherautót irányított

hátulról, amely a végénnekiszorította egy másik járműnekés összetörte a bordáit, medencéjét.Emília ugyan nem járt még sohalaktanyában, csak az apjaelbeszéléseiből ismerte akatonaéletet, de el tudta képzelni,hogy az eset azért történt, mert nemszerették az öreget, így aztán kicsitösszetörték, de nem ölték meg.Biztosan utálták az apját, abetegágyánál katonatársai közülsenki nem látogatta, és azóta sem,amin nem is lehet csodálkozni,

Emília szerint az apja kőszívű,érzelem nélküli ember, aki csak ahívatásának élt, abban élte ki magát.Próbálta volna vele is éreztetni ahatalmát, hogy kapáljon,gyomláljon, gondozza a fóliát, de őmindent elrontott, kikapálta ahaszonnövényeket is, karóba vágta akapát, majd a tanulásba menekült.Emília nem szerette az apját, ésmiután az anyja szövetséget inkábbaz őrnaggyal vállalt, mint vele, őtsem. Már előre sajnálta ezt apostást is, az apja ki fogja

használni, ugráltatja, mintha akatonája lenne. Végignyúlt az ágyonés arra az elhatározásra jutott, hogyigyekszik majd felvilágosítani azt afiút, nem katona ő, nem köteles aztcsinálni, amit az apja mond. Úgy,hogy megpróbálja magábabolondítani, és akkor az lesz majd,amit ő akar. Felkelt, és a falon lógótükörhöz ment, valamit kellenecsinálni az arcával, hogy frissebb,fiatalabb legyen. Uborka, gondolta,az állítólag frissít vagy bemegy afaluba egy kozmetikushoz,

fodrászhoz, ha van itt egyáltalánilyen.

Ragya a dombon álló faházbanolajradiátorral fűtött, a villanyórátmegpiszkálta, hogy a fogyasztásazért ne legyen több a megszokott,nyári mennyiségnél, ehhez csak aztkellett tudni, mikor jön a leolvasó,olyankor kivette az áthidaló huzaltés fizetett. Tudta, hogy semmifogyasztást a cég nem fogadna el,vizsgálatot indítana, jönne afogyasztó eszközök felmérése,becslés, büntetés. Ragya onnan

kapta a becenevét itt, a környéken,hogy fura, vöröslő göbök voltak azarcán, nyáron napszámba járt akertekben, de ősztől tavaszig, mikornem volt a kertekben teendő, idejenagy részét az ablaknál töltötte atávcsővel és a kisfiával. Robi,mondta most a szöszke kisfiúnak,lefogadom, hogy ezek a postást megakarják fogni a lányuknak. Elfogják,kérdezte a gyerek érdeklődve, be isfogják zárni? Á, dehogy, mondta azapja, ezt te még nem érted, aztszeretnék, ha a fiú feleségül venné a

lányukat. Így szokták, kérdezte agyerek, téged is megfogtak? Nem,mondta Ragya, mi egy bálbanismertük meg egymást, tudod, azolyan, hogy zene szól, táncolnak,utána csókolóznak, mikor a fiúhazakíséri a lányt, akit kiválasztottmagának. A szájukat összeértetik?Igen, mondta Ragya, még anyelvüket is. Aha, mondta a kisfiúés kicsit megborzongott az undortól,azt minden fiúnak muszáj? Dehogy,felelte az apja, de minden fiú aztszeretné. Robi emlékezett rá, hogy

az anyja valamikor a szájából etette,mert neki nem volt foga és ettőlmindig hányingere volt, egyszerhányt is. Hoppá, szólalt meg mostélénken az apja és a szemérenyomta a távcsövet, visszafelé jön!Kicsoda, kérdezte a gyerek. Apostás! És meg is állt azőrnagyéknál! Bemegy!

Jolika közben megtalálta azéthordót a padláson, oda még feltudott mászni, a járókeretet addig alétrához támasztotta, meg is mosta aportól, majd kiállt ő is az udvarra a

férje mellé és várta a postást.Emília, szólt be a lányának, gyere kite is, hadd lássa, hogy tényleghárman vagyunk! Majd kimegyek, hakeres, felelte a lány, nem ácsorgokott ebben a hidegben. Nincs ishideg, mondta az őrnagy, ekkor jötta postás, rajta is látszott, hogyenyhe az idő, levette a dzsekijét,még az ingét is kigombolta háromgombra, a résen kunkori, feketeszőrszálak bújtak ki a melléről,most látszott, milyen vállas, izmosfiatalember. Na, itt is vagyok,

mondta, mikor leszállt a kerékpárrólés megtörölte a homlokát, megvanaz éthordó? Bent van a házban,mondta Jolika, jöjjön be, reccsentaz öreg őrnagy és ez inkább parancsvolt már, mint kérés, legalábbmeglátja a lányunkat is, tette hozzáJolika. Az jó lesz, mondta a fiú ésbenyitotta a kerítés ajtót, nemhagyom kint a biciklit, mondta,inkább itt támasztom nekivalaminek. A kerítésnek, mondta azőrnagy, de belülről, és igaza van,mindig vannak rossz emberek,

magának meg ez a járműlétszükséglet. A postás beállította abiciklit a kerítés mellé, majd azsebébe nyúlt és előhúzott onnanegy flakont, meg ez, mondtamosolyogva, ez is létszükséglet. Azmi, kérdezte Jolika érdeklődve,gázspré, mondta büszkén a fiú,tetszenek tudni, van, mikor egyvagyon van a táskámban. Mikor anyugdíjakat viszem, de jó a kutyákellen is. De a legjobb egy pisztolylenne, mert azt ha elővenném, márel sem kellene sütni, elég lenne

ráfogni az alakra, ujjam a ravaszonés az illető már menekülne. Nemravasz, szólt közbe az őrnagy, eztfelejtse el, hanem elsütő billentyű.Aha, mondta a fiú, miközben a házfelé tartottak, és nem aha, szólt azőrnagy, hanem igenis őrnagy úr.Igenis őrnagy úr, mondta a fiú mégmindig mosolyogva, úgy látszott,tetszik neki az egész, könnyedénfelugrott a ház bejárata előtti kisterasz két lépcsőjén és várt.

A lépcső mellett kis lejtésűfeljárót betonozott Ragya a tolószék

számára annak idején, ő készítette afóliasátrat is, a járdákat is őegyengette, döngölte keményre akertben, hogy az őrnagy közlekednitudjon, aki most a feljárónigyekezett felfelé, Jolika pedigmaga mellé vette a járókeretet,fellépkedett a lépcsőkön, ésbenyitotta az ajtót. Jöjjön be,mondta a postásnak és előre ment,Emília, kiáltott be a lakásba, itt apostás! Az előszobából két ajtónyílt, most kinyílt az egyik, a balkézfelőli, és megjelent Emília egy

tréningruhában, kócosan, álmosszemekkel. Emília nem volt csúnya,csak elhanyagolt, de ez a postástnem érdekelte, egy nő, gondolta, itt,a világ végén. Jolika mögött állt,szia, mondta, amint meglátta a lányt,jónapot, mondta Emília. Na dekislányom, mondta Jolika, tegezzednyugodtan, hiszen fiatalok vagytok!Egy cigány, gondolta Emília, deelég jóképű, szia, mondta aztánkedvetlenül, akkor araszolt be azapja a tolókocsival, na, mondta, holaz az éthordó? Jolika azonban már

tolta is be a fiút a lánya szobájába,itt lakik a lányom, magyarázta,Emília pedig zavarban volt, az ágyvetetlen, rendetlenség mindenütt,nem várt vendéget, a postást megpláne nem. Az őrnagy szólalt meg, őa lányunk, Emília, a fiatalembertmeg Vida Istvánnak hívják. Afeleségemet szólítsa Joli néninek,engem pedig már ismer. Igenisőrnagy úr, mondta a postás, akinekúgy látszik, ma jó napja volt, mertszinte elragadtatással nézett körülEmília szobájában, az a rengeteg

könyv szanaszét, a falakonegyüttesek poszterei és az egyikjóképű, amerikai férfisztár képeminden mennyiségben. A szekrénytetején márkás italok üvegei,dobozai, és hamutálak mindenszegletben, szék mellett, ágy mellett,ajtó mellett. Engem is tessenektegezni, szólalt meg, mikor magáhoztért, elvégre a korkülönbség. Ilyenúri lakásban még nem is jártam,tette hozzá, de kellene az éthordó.Hol az az ételhordó, kérdezte azőrnagy, a fóliában, felelte Jolika,

gyere, hozzuk be, a fiatalok addighadd beszélgessenek.

Mennyi könyv, szólalt meg apostás, miután becsukódott a szülőkmögött az ajtó, és közelebb ment azágyhoz, magyar irodalom,matematika, fizika, mit tanulsz?Ezeket már nem nagyon, mondtaEmília, csak itt vannak, láthatod,nincs már hely a könyveknek, mostaz adórendszert tanulom,adótanácsadó szeretnék lenni,maszekban, és elmenni innen afrancba, tette hozzá gondolatban, és

a fiút nézte, amint a tankönyveketegyenként felemeli, megszagolja,arcához simítja, mi van ezzel? Énmeg abbahagytam a középiskolát,harmadikban, mondta a fiú, nemtudtam befejezni, mert meghaltapám, pedig szeretnékleérettségizni, akkor biztos irodábakerülnék, nem kéne itt bicikliznem atanyavilágban. Emíliát valamiféleérzelemhullám borította el, egy fiú,aki szeretne tanulni, de nem lehetneki, és itt, nála, ebben akuplerájban szinte szeretettel

simogatja a könyveket. Hagondolod, segíthetek, mondtakésőbb, a postás egy elesettgyermek puha, mégis érzéki arcávalnézett rá barna szemeivel,megtennéd? Mert akkorjelentkeznék, már eddig isjelentkeztem volna, de nincsenekkönyveim. Ó Istenem, mondtaEmília és hirtelen arcon puszilta afiút, persze, hogy megteszem, haakarod. Aranyos vagy. A fiú arcahirtelen megváltozott, a meglepődéskomolysága látszott rajta, nekem ezt

még életemben nem mondták,szólalt meg később, köszönömneked. És azt is, hogy segíteniakarsz. Meg a puszit is. Jobb keze alány hátára simult, magához húzta ésa szájára csókolt, először csak úgyfutólag, aztán a bal kezével isátkarolva szinte magába ölelte alányt, és csókolta arcát, nyakát, temeg édes vagy, suttogta Emíliaszájába és nyelvével a lány fogaiközé túrt. Megvagy, gondoltaEmília, a csókoktól fuldokolva,erős férfitestet érzett, izmos karokat,

melyek bilincsként tartották, ésmikor a fiú térdeivel a lába közéfurakodott ágyékával, annakkeménységét is érezte, szinte szúrt,felizgult, gondolta elégedetten, őmár az enyém. Szólíts Eminek,mondta később, testével kisséelhúzódva a fiútól, jó, mondta az, temeg Istinek, a barátaim ígyszólítanak. És a barátnőid, kérdezteEmília, azok sehogy, mondta a fiú,nincsenek barátnőim. Csak te, mostmár. És a te barátaid? Itt, kérdezteEmília, ki lenne? Én, mondta

határozottan a postás ésvisszarántotta magához a lányt,amint lehet, majd dugunk egyet éselveszlek feleségül. Te voltál márúgy?

Hogy terhes, kérdezte a lánymeglepve, nem, magyarázta a fiú,tovább szorítva testét a lányhoz,hanem úgy, fiúval lefeküdtél már?Á, mondta Emília, dehogy, csakjátszottunk. Én is szeretném márkipróbálni, mondta a postás, ésveled. Minél hamarabb, jó? Jó,mondta a lány elgyengülve és lassan

leereszkedett az ágyra, úgy érezte,nem bírják tovább a lábai. A fiúmeg mellé, de olyan lendülettel,hogy beleremegett az öregbútordarab, Emília elnevette magát,te, szólt a fiúra, lassabban, leszakadalattad! Hadd szakadjon, mondta afiú és ő is nevetett, és mi lesz akkor,ha ketten fekszünk rajta? He?Odadugta a fejét a lány arcához,Emília orra eltűnt abban a sűrű,erős hajkazalban, amelynek olyanillata volt, mint a vad virágoknak,de nem volt kellemetlen, sőt, a lány

átölelte azt az erőszakos fejet, aztánazt érezte, hogy lassan, decéltudatosan nyomja a fiúmellkasával hátrafelé, már-márfeküdt, mikor egy száj kezdett elkutakodni az arcán, annak mindencentiméterén, Istenem, gondoltamagában, végre! Nézz ki azablakon, szólalt meg később, holvannak? Az öregek, kérdezte a fiú,ne félj, fél szemmel figyelem őketállandóan, ott beszélgetnek afóliában.

Az őrnagy a fóliába kitett

hencseren ült, előtte ácsorgottJolika, a felesége és az öregethallgatta. Az őrnagy azt fejtegette,hogy ők tulajdonképpenellakhatnának itt, a fóliában is, itttiszta, világos minden, a fiatalokpedig a házban. Én félnék ittéjszaka, mondta Jolika mindenmeggyőződés nélkül, de az biztos,hogy itt sokkal tisztább a levegő, jómeleg van, és ha a postás elvennéEmíliát, akkor beszélhetnének róla.Mitől félsz, kérdezte az őrnagy,errefelé nincsenek medvék, se

vaddisznók, majd szerzünk egy kistacskó kutyát, az kitakarít innenminden állatot, ha valami netánbetéved. Vagy lelövöm, itt apisztoly nálam. Nem is a medvék,mondta Jolika bizonytalanul, hanema bogarak, hernyók. Azoktól félek,hogy rám másznak. Fenyvesbennincsenek bogarak, mondta azőrnagy határozottan. Ide állítjuk akarácsonyfát is, majd meglátod,milyen hangulatos itt az éjszaka. Na,menjünk. Várjunk még egy kicsit,mondta Jolika, hadd szokják

egymást, úgy látom, a fiúnak tetszikEmília, hátha a lánynak isszimpatikus lesz egy kicsit legalább.De nincs is karácsonyfánk. Majdhoz Vida közlegény, mondta azőrnagy nevetve, elfelejtetted, hogymost már saját tisztiszolgánk van?Inkább a vejünk lenne, sóhajtottJolika, annak jobban örülnék.Emlékszem, te voltál ilyen vállas,erős annak idején, és eléggátlástalan is, ez a fiú nem látszikannak, mintha egy kicsit meg lenneilletődve itt nálunk. Na, majd én

adok neki egy kiképzést,megnevelem, hogy nem lesz mulya,anyámasszony katonája, hanemkemény férfi, majd meglátod.Drágám, mondta Jolika, tudom,hogy világéletedben szerettél volnaegy fiút, de hát nem adott az Isten,azért ezzel a fiúval ne viddtúlzásba, nehogy elvadítsd tőlünk,hadd járjon csak ide, érezze jólmagát, ha bemegyünk, megkínálomkávéval és van még fánk is. Lehet,hogy Emília már megkínáltavalamivel, mondta az őrnagy

elgondolkozva, na, menjünk!Ragya, a dombon most úgy

helyezkedett, hogy távcsövévelbelásson az őrnagy házának ablakánis, szerencséje volt, a nap éppbetűzött azon az üvegen, mintegyreflektorfénybe ágyazva az otttörténteket, bent vannak, dünnyögtefélhangosan, a kisfiú nem látottsemmit, kicsodák vannak bent,kérdezte. Hát a postás meg a lány,felelte az apja. És mit csinálnak,kérdezte a gyerek, de az apja csak afejét rázta, ez még nem neked való

mondta kissé izgatottan, az a fiúelég rámenős a jelek szerint, de jólteszi, ha teheti. Ráment, kérdezteRobi, nem értette az egészet. Nemúgy értem, mondta az apja, máröleli, csókolja a lányt. Beledugja anyelvét is a szájába, kérdezte agyerek feszengve, bele az, mondtaaz apja, meg mindent. Mindentbeledug, kérdezte a gyerekundorodva és ő is kilesett azablakon az apja mellett. Ott mennek,mondta később, kik, kérdezte azapja, hát az őrnagy meg a felesége,

felelte a gyerek ártatlanul, Ragyapedig rémülten kapta oda atávcsövet, tényleg, mondta, na, mostlesz nemulass, mondta szinteelégedetten, és eltolta a gyereket azablaktól. Te most ne nézzél ki.

Aztán lövés dörrent, varjak,szarkák rebbentek fel a szőlősorokközül, verebek raja fröccsent szét, alövés hangja sokáig visszhangzott afenyvesben. Nyulat lőtt, kérdezte agyerek kíváncsian és az ablakhozigyekezett, de az apja nem engedtehogy kinézzen, eltolta a fejét. Nem

nyulat, mondta később komoran.Akkor a postást, kérdezte Robi,dehogy, mondta az apja. Hát mitlőtt? Madarat? Azt se, mondtaRagya és a fejét csóválta, sóhajtott,az őrnagy bácsi úgy találta őket éslelőtte a lányát. Gyere, feküdjünkle, nem láttunk semmit, jó? Én nemis, mondta a gyerek, de hogy találtaőket? Ne foglalkozz vele, mondtaRagya, mindjárt eszünk valamit,csak előbb elsötétítem az ablakot.Itt már nem látunk többé semmit.

Asszonyok feketében

A nő hangja úgy kongott abban asüket és kietlen térben, mintha egynagy, rozsdás üstbe beszélt volna,repedt harang kelyhébe, nagyszünetekkel, nem volt normális,amit ilyenkor mondott, és hangosan,mintha színpadon vagy szószékenállna, a férfi sokszor gyűlölte ezeketa perceket, soha nem volt mégszínházban, másfelől viszont kellettvalami, valaki, akkor is, haérthetetlen és bolond. A nő

centiméterekre feküdt tőle, veleegyütt inkább, és lefekvés után, hamég magánál volt, mindig eljátszottvalamit, azon a rekedt, eszelős,mély hangján, amit nem lehetettmindig követni. Ő nem is akarta.

Fiatal korodban meghaltál volnaértem. Úgy mondtad.

Meg is.Tényleg?Hát hogyne. Ha te mondod.De szép lett volna!Normális vagy? Miért nem te?De akkor meghaltam volna én

is!Abban a korban az ember még

nem tudja, mi a halál.És most? Ebben a korban?Most már tudja.És?Mit és?Most is meghalnál értem?Eszem ágában sincs. Most már

magunktól is meghalunk.Tulajdonképpen nem is bánnám.

Elegem van már mindenből. Te,Pista! Hogy hívnak engem?

Jutka!

Még jó, hogy a nevemreegyáltalán emlékszel.

Mit akarsz ezzel mondani?Semmit. Részeg vagy.Te is. Én vettelek észre, nem

igaz? A levesosztásnál.Mert bundám van, igaz, nagy,

nehéz férfibunda, de meleg. Rádpont jó lenne, ha meghalnék.

Persze, hogy a kabátodat láttammeg először és csak utána, hogy teis benne vagy. Na, mondtammagamban, inkább egy ilyen nővelbújnék össze ezeken a hideg

napokon, hogy melegítsük egymástabban a kabátban, mint egy másikszerencsétlennel.

Ennyi, csak?Ennyi. De nem tudom biztosan,

lehet, vártam még valamit tőled.Mit?Azt nem, hogy ennyit

nyavalyogsz, fantáziálsz.Akkor mit? A kabátomat?Kiment a fejemből. Hagyjuk

abba. Aludjunk.Büdös van itt.Ki lehet bírni.

Azt mondják, a benzintőlkihullik az ember foga.

Hát, nem tudom. Hány fogadvan?

A fene tudja.Számold meg a nyelveddel.Aha... nyolc.Akkor mit akarsz?Ez a kenőanyagraktár a gyár

hátsó, elhanyagolt, nyáron gazosudvarrészén, a vadnövénytől már-már láthatatlan ajtaja mögött volt,Erőspista, ahogyan a sorstársaiszólították az indulatos és nagy

erejű férfit az üveges fűszerpaprikaneve nyomán, szinte véletlenülakadt rá, azt a semmi kis dróthálótkellett kibontani, az ajtó kifeszítésesem volt nagy művelet, és mit ádIsten, egy valóságos paradicsom. Aszéles polcok, mint megannyiemeletes ágy a magafajtának, aztpedig tudta, hogy az ilyen helyeken,ahol abban a rengeteg hordóbanüzemanyag van, soha nem fagy mega levegő. És ő sem. Ebben ugyantévedett, később megtapasztalta,hogy bizony itt is ki lehet hűlni,

miközben a kenőanyagok és agázolaj nem, mégis jobb volt, mintaz utcán vagy a hajléktalan szállómostoha, zsarnoki rendjében, aholmindenki lop, csal és hazudik,reggel, mikorra már végreátmelegednél, mehetsz vissza azutcára. A terepet esténként foglaltael, mikor már nem kellett tartani asofőröktől, üzemanyag-vételezőktől,nyugalom volt, ha pedig valakimégis be akart volna menni acsarnokba, Pista bizonyára leüti,vagy belefojtja a közeli méregraktár

derítő-medencéjébe, ami bezzegsoha nem fagyott be, és nem törődikvele, mi lesz utána. Ez egy másikvilág. Jutkát nem volt nehézbecserkészni, részeg volt és nemsokkal azelőtt számolták fel abúvóhelyét a Nagyerdőn, Pistánakpedig szüksége volt melegedő-társra, aki mellette van, mikor nagya baj, betegség, razzia, eltakarítás,és a hideg. Ráadásul a nőnekbundája volt, és azt állította, valahaszerelmesek voltak.

Te meg vagy szédülve. Mi?

Ketten?Hát persze. Nem emlékszel?Én már semmire sem

emlékszem. De mintha rémlenevalami.

Szemét vagy. A technikumbajártál, tornáztál. Neked volt alegjobb tested, a Virágkarneválon isott feszítetted magad a Biogalkocsiján.

Én?Igen.Soha nem jártam technikumba.Hát hová?

Sehová. Géplakatoskéntszabadultam volna, de nem jártamvégig.

Ez nem igaz.De.Te voltál a legszebb diák

Debrecenben, mindenki azt mondta.Ki az a mindenki?Még az újságban is benne volt a

képed. Velem. Engem öleltél át azona fényképen, akkor ismerkedtünkössze, a fotós azt mondta, keressélmagad mellé valakit a lányok közülés te engem választottál.

Téged?Engem. Tudod, az a baj, hogy

sokat iszol, amitől lassan elborul azeszed, és nem emlékszel semmire.

Lehet. A te eszed sincs teljesenrendben, ital nélkül sem, csak nemveszed észre. Azért csak mondjad,ne törődj vele, hogy nem érdekel.Volt folytatása is?

Minek?Annak az ölelésnek, amit

szerinted csak a fotós kedvéértcsináltam.

Én úgy gondolom, nem csak a

fotós kedvéért. Mert utána...Na, mi volt utána?Jutka sóhajtott, nem lehetett

tudni, hogy a nosztalgia boldogságavagy az emlékek másféle terhe alatt,és lassan beburkolózott a vastag,kék vasutas-bunda oltalmába, máraelég. Erőspistának nem. Volt erejekinyitni azt a bűzlő ruhadarabot,hogy közelebb kerüljön a nőhöz,akit nagyjából vele egykorúnak,olyan jó negyvenesnek gondolt, éspersze a meleghez.

Mondjad már!

Majd! Most aludnék, menjarrébb.

Nem megyek, fázom.Reggel korán kell ébredni,

hatkor már él a gyár, jöhetnekbármikor, addigra el kell tűnni,nyomokat eltakarítani, aztánkövetkeznek a melegedők,levesosztó-helyek, csikkek,maradékok, amiket a kukázókmartalóc hada meghagy, féldecik,decik, gyümölcsborok, napközbenaz ember nem beszél, azonigyekszik inkább, hogy életben

maradjon. Jutkát újabban egy zöldkabátos alak környékezi, a nőfonnyadt arcával is vonzó jelenségebben a társaságban, csak abundájáért egy vagyont kaphat, akiszert tesz rá, csakhogy Erőspistarésen van, az a bunda már az övé,egyelőre a nővel együtt, de ezenmajd lehet segíteni. A zöldkabátossal kemény szavakkal közli,hogy a nő a felesége, majd kézzelkiveszi a kolbászt a férfi leveséből.Ezt azért elfogadjuk, mondja azillető képébe pofátlanul, és akkor

még örülj, hogy ennyivelmegúsztad! Jutka közben csapong,viháncol, üvegből itatják,hamarosan tele van a keze, szatyraélelemmel, amit nem a járókelők,hanem a többi szerencsétlen nyom amarkába, akkor Erőspista aztmondja, elég. Elég lesz mára. Ahúszemeletes toronyház huzatoslábánál esznek egy padon,összebújva, mert hideg van,Erőspista darabonként veszi el anőtől az ennivalót, erőszakkal is,Jutka evés közben harcolna, védené

a sajátját, de reménytelen, később aférfi cigarettára gyújt, most máremlékszem, mondja.

Mire?Egyszer itt ültünk, csókolóztunk,

martuk egymást, mint ló a tököt.Na, itt biztosan nem. Akkor ez a

ház még nem volt meg.Akkor is. Ülhettünk itt a földön

is vagy a betonon.Görény vagy. Hazudsz is. Csak

a bundám kellene. Meg az élelem.Hát persze. Mire gondoltál?Megettél tőlem mindent.

Egy kis piát szerezhetnél még,eredj!

Hülye.Én adok neked szállást,

védelmet!Utállak.Így is jó. De azért hozzál.Honnan?A zöld kabátos majd ad.A raktárban meg kell becsülni a

csendet, félóránként személy-éstehervonatok húznak el robajlózajjal a szinte csak méterekre lévősíneken, de ki lehet bírni. Igaz, a

vasvázas polcok ilyenkormegremegnek, és sokáig zengbennük a külső zaj, de ha két emberegyütt alszik egy ilyen vékonydeszkán, az maga a boldogság, Jutkabundája terjedelmes, némivonakodás után Pistát is, mint egyembriót, be tudja fogadni. Erőspistailyenkor már többnyire részeg vagymég részegebb. De mikor nincs mega kellő kábulat, nem tud elaludni.Nyüzsög, feszeng, nem tud mitkezdeni magával, félálomban istúrná ki a nőt a bundából. Így aztán

Jutka sem alszik, vár, résen van, mitakar a férfi, de az csak szuszog,vergődik. Mi bajod, kérdezi későbba nőt.

Menj arrébb, nyomsz.És ha nem nyomlak, jobb?Jobb.És valamikor?Nem bántam, ha nyomsz, mikor

még az a szép tornászfiú voltál.Na látod. Te meg egy belevaló

csaj, akit öröm volt nyomni.Emlékszel most már?Hát persze.

Akkor mondjad!Volt az a fényképész, aki azt

mondta, ne legyek egyedül a képen,válasszak magam mellé egy kisribancot, úgy lesz az igazi, úgy leszszép, fiatalos. Te meg épp ott voltál.

Aztán?Aztán elmentünk valahová

dugni.Nem, nem. Még ott az öltözőben

megcsókoltál.Milyen öltözőben?Hát ahol a sportolók öltöznek-

vetkőznek...

Igen? Szerintem nem ott.De.Úgy emlékszem, már a

fotózásnál, ott, mindenki előttlesmároltalak.

Ott is. De az öltözőben volt azigazi.

Oda te be sem mehettél!Dehogynem. Te loptál be. Nem

volt már ott senki, csak mi ketten,meg a sok fürdőző fiú meztelentestének hátrahagyott illata.

Igen, most már emlékszem.Hadd menjek közelebb, fázom.

Pista ugyan semmire nememlékezett, amiről Jutka beszélt, dehideg volt és nyomorúság. Akkorhát legyen. Ez a nő mindenbizonnyal beteg, köhög, krákog,zsinórban szívja a feketepiacicigarettákat, olykor elájul, és mostamiről mesél, az egy mozi vagyvalami szédült álom, valahogymégis jó vele beszélni, valakivelnéha beszélni kell. Mostelcsendesült, a férfi már azt hitte,alszik, mikor folytatta.

Azt mondtad, most kettesben

vagyunk, akár sikoltozhatok is, nemfogja meghallani senki, tehát nesikoltozzak, úgyis azt teszed velem,amit akarsz.

Ezt mondtam?Ezt.Pistának ez sem jutott volna

soha az eszébe, életében nemerőszakolt még meg senkit, de lehet,hogy rosszul emlékszik.

Ez hol volt?Enikőék lakásán. Azt hazudtad,

hogy házibulira megyünk, pedigcsak a kulcsot kérted el, nem volt

otthon senki.Enikőék lakásán?Az a Black Sabbath-szám ment

a magnón állandóan, hogyasszonyok feketében.

És aztán?Aztán megtörtént a dolog.

Gyönyörű volt. Megmutattad nekem,milyen is egy fiú a valóságban, egykicsit be is vadultál, erőszakoslettél, és pofon vágtál, mert én mégnem akartam féltem tőle, pedig jóvolt, csodálatos. Löktél, nyomtál,zorítottál, zuszogtál, rángattál, majd

minden a helyére került, én pedigazt mondtam, ilyen boldogság nincsis a világon, mindjárt fel fogokébredni abban a lakásban. Éstöbbször is egymás után. Minnevetsz?

Hogy dinnye vagy. Te eztolvastad valahol. Ilyet csak egyteljesen bezsongott, kiéhezett nő tudkitalálni. Vagy valami pornófilmben láttad.

Lehet. Van egy anyajegy aköldököd alatt.

A férfi az utóbbi tíz-tizenöt

évben nemigen vizsgálgatta, mifélefolt van a hasán vagy bárhol atestén, most megnézhette volna, deitt a vetkőzés kissé körülményes, ésnem tudta, miért, de attól is tartott,hogy nem talál ott semmit. Most mármegint rémlik valami, mondta, mintakinek tényleg rémlik és ügyesenbefészkelte magát a kabátba, még alábujjadat is nyaltam. Megmindenütt.

Az nem ott volt, hanem nálunk.Aha.Mikor elájultam.

Berúgtál.Akkor még nem. Nem kellett.

Hanem az örömtől. Amit ott veledátéltem.

Nahát. Mostanában is azörömtől szoktál elszédülni?

Igen. Ha rágondolok arra aszoba-konyhás lakásra...

Most is rágondoltál ésmégsem... Miféle szoba-konyhásra?Azt mondtad, a belvárosban laktálaz ügyvéd apáddal!

Az is csak egy szoba-konyhavolt.

Hazudsz megint. Képzelegsz.Hát persze.És miért?Ha nem tudod, aludjunk inkább.Tudni akarom!Próbáld meg.Erőspista akkor már tudta a

többiektől, hogy Jutka valóban együgyvéd lánya, de teljesen dilis, éstulajdonképpen tanárnő, akit egyroma-iskolából tanácsoltak el azzal,hogy veri a cigányokat. Későbbszínházban játszott, de onnan iskirúgták.

Nem vertem senkit.Hát mit csináltál velük?Jutka nagyot sóhajtott, mélyeket

lélegzett, a férfi már attól tartott,elájul.

Volt egy fényes-szemű fiú, akitjobban szerettem, mint a többit. Ezvolt a bűnöm. Hány éves volt?

Tizenhat. Mindig bukott.Nem lehet, hogy ő volt az, aki...

?De.Igen?! Aki többször is.. ?Igen.

Enikőéknél...Meg nálunk is.Akkor én mi voltam?Káprázat.Nem volt ez nagy baj, ebben a

társaságban sok zavart elméjű ismegfordul, és Pista számára a bundafontosabb volt mindennél. Ez abomlott agyú tyúk is csak addig voltelviselhető, míg hozta az élelmet,italt, és persze a bundája. Csaknehogy elmenjen orvoshoz, mertakkor mindennek lőttek. Pista biztosvolt benne, hogy ők az életben nem

találkoztak, mégis érdekes volt,amiket a nő mesélt, ahogyanemlékezett. A férfi néha már elhitte,és ha eleget ivott, azt mondtamagában, jól van, játsszunk. Teltvele az idő.

Azt mondod, ott voltál, mikorbajnokságot nyertem. Én már nemtudom, milyen dressz volt rajtam, teemlékszel?

Persze, piros Adidas.Eredj már, azokban az években

Adidas még nem létezett nálunk.Akkor is. Hát nem érted? Az

van, amit elképzel magának azember.

Hát lehet. Azért beszélj csaknyugodtan, ne törődj vele, hogy nemfigyelek.

A levesosztásnál némi vita utánmindig előreengedték a többiek,kért, követelt, hisztizett, néha meg isütötték, Pista valahol hátul figyelt,nehogy baja essék ennek azeszementnek, egy-két pofon miattazonban nem avatkozott közbe, haddszokja a nő. Jutka két adagot kértmindig, a férjemnek is, rebegte

halkan, ami jó volt, mert közbenPista is megkapta a maga adagját, ésez háromszoros étkezést isbiztosított, amiből Erőspistalegalább két adagot azonnal befalt.Később még összeszedtek itt-ottamit tudtak, most némi pénzre isszert tettek valami gyűjtés vagyalapítvány kegyéből, amit rögtönborra, pálinkára, sörre cseréltek,este pedig a raktárban nagylakmározás kezdődött. Be is rúgtak,megborotválkozhatnál, mondta Jutkaváratlanul, igen, hagyta jóvá Pista,

de nem ártana egy fürdés nekedsem, olyan büdös vagy, mint agörény.

Nekem már beteg-szagom van.Halott-szagom.

Ez megint egy nagy hülyeség, hamegfürödnél, semmi szagod nemlenne. Beleizzadtál a bundába. Néhalevehetnéd magadról, hogy egykicsit kiszellőzzön.

Ellopnák. És hol a francbanfürödjek?

Itt van az ülepítő medence,nincs nagyon hideg, máma olvadt.

Nem.De. Meleg a víz.Na, jó, de csak akkor, ha te is

fürdesz. Nem hagyom itt veled akabátot.

Helyes. Legfeljebb megfagyunk.Nem vetkőztek meztelenre, Jutka

is hagyott magán valamit, a férfi is,úgy lopakodtak ki a medencéhez. Avíz nem volt mérgező, agalvanizálásból kikerült nikkel,króm a medence aljára ült, a savak,lúgok erősen hígítva folytak bele, amunkások is ebben mostak kezet,

arcot nyáridőben, ha nem látták,fürödtek is. Most tél volt. Nekavard fel nagyon, mondta PistaJutkának, dideregtek, ölében tartvaúsztatta a nőt a még langyos lében,súrolta a testét egy ronggyal, Jutkanéha felszisszent, horkantott,menjünk innen, mondta nemsokára,fázom. Én is, mondta Pista, de mostmár mondd el, hogy volt ez azegész? Micsoda? Hát veled megvelem. Nem mondom, csak hakimegyünk innen, mondta a nő,ugye, most bele akarsz fojtani?

Olykor köpött egyet, kékes volt avíz abban a gyér, udvarivilágításban. Miért érdekel mostannyira, kérdezte aztán, pont itt,ebben a trutymóban? Mert,gondolom, a víztől megjött az eszed,és nem beszélsz összevissza.

Te már nem vagy az atornászfiú, aki voltál, te már nemvagy senki.

De nem is voltam soha! És tesem vagy már tanárnő acigányiskolában. Ugye, mi soha nemtalálkoztunk? Ugye, csak mese az

egész? A tornászfiú meg a cigánykamasz is?

Az hát. De mért baj ez? Mi vanmég nekünk ezen kívül?

Hát neked nem sok. Meg nekemse. Na, gyere, kiviszlek innen. Úgylátom, rajtad a víz sem segít.

A raktárban gyorsan lehúztákmagukról a vizes göncöket, a férfivégigdörzsölte Jutka testét egymásik ronggyal, majd a magáét is,az átázott ruhaneműket gondosankicsavarta, kiteregette, majd úgypucéron gyorsan bebújt ő is a

bundába a nő mellé. Jutka sokáigvacogott az éjszakai fürdőzéstől,Pista bort töltött a szájába, majdivott ő is, nem fázott már, reggelrepedig lesz egy pár tisztafehérneműjük, amit felvehetnek. Anő rázkódott egy kicsit, Pista azthitte még mindig fázik, csak későbbvette észre, hogy sír. Most mi van,kérdezte tőle. Semmi, mondta a nő,és sóhajtott.

Egész életemben egy igazi, nagyszerelemre vágytam, amit soha nemkaptam meg. Azért vagyok itt.

Te egy igazi, nagy dugásravágytál, szerelemről még soha nemmondtál egy szót sem.

Dehogynem. Csak nem vettedészre.

És én? Én miért vagyok itt? Mitgondolsz?

Azt te tudod. Vagy te sem. Sohanem mondasz magadról semmit.

Nem is fogok.Lehet, hogy magad sem tudod, ki

vagy.De, azt tudom.És hogy ki voltál, azt tudod?

Az meg nem érdekel.Azt mondják, katonatiszt voltál.Hagyd abba.Lehet, hogy engem kerestél.Na, téged aztán nem.De azért elvagyunk itt, nem? És

nappal is. Egymással.Téged nem is Jutkának hívnak.Nem hát.Én szólítottalak így először.Mit akarsz?Semmit.Te még soha nem gondoltál arra,

hogy én egy nő vagyok?

De. Érzem. Jó nagy melled van.Na, ne hülyülj, ezt ne csináld!Miért ne?Nincs már tejem. Már az is

kéne?Nem azért, csak úgy.Akkor jó. Egy éve, két éve még

volt.Ha lecsukod a szemed, elhiszed,

hogy én vagyok a tornászfiú? Vagyaz a fényes szemű tanítványod?

Nem kell lecsuknom, nyitottszemmel is mindig őket látom. Csakálmodni nem álmodok róluk soha.

Hogy álmodnál róluk, mikornincsenek?

Azért jó lenne. Legalábbegyszer.

Akkor most hiába fogszsikoltozni, védekezni, nem halljasenki, én pedig úgyis megteszemveled, amit akarok.

Te?Én. Szétkúrlak, te meg majd

énekelsz közben. Amit akkor énekeltaz a zenekar.

Asszonyok feketében...Az az... na, engedj!

Ne! most ne, én nem akarom!Énekelj!Nem tudok!Dehogynem. Hamarosan, hogy

is mondtad? Minden a helyérekerül...

Ne..! Menj innen! Öltözzünk fel,hol a ruhám? Nem volt igaz azegész, én csak kitaláltam!

De akkor ki volt?Az apám.Hazudsz most is. Mindig

hazudsz. Mire jó ez?Semmire.

Apádra nem hasonlítokvéletlenül? Akkor akarnád?

Egy kicsit. De akkor sem. Mitröhögsz?

Te dinka, nyomorult bestia, énbezzeg akarnám!

He?Ha tudnám. Istenem! Mennyivel

jobb így. Úgy megijesztettél!Aludjunk inkább, és álmodjunkazzal, akivel jól esik, akivelakarunk.

Az lesz. Csak hadd röhögjem kimagam rendesen. Holnap pedig

húzzál el messzire, ne is lássalak.

Tartalom

Ünnepi ajánlatMindenki tudjaFrédi, a fotográfusHumán szolgálatElőtted a küzdésA rosszlábú VáradikertjeHidegfrontAz ígéretNellikeSzilvia

Télre nyárÜnnepek utánVoláreIndul a napVarga őrnagyAsszonyok feketében