Nemere Istvánválogatott novellái

Családi ereklyék

Ékszer

Kemény, mint a gyémánt

Káin felügyelő

Liftben

Mókusfarok

A dinnye

A retikül

Egy kis testmozgás

Fő a tisztaság

A verem

Nemere István: Családi ereklyék (Tvr-hét 1993/29)

Az embernek mindenáron el kell érnie a célját! – mondta mindig Elisabeth néni.Még ma is hallom a hangját, pedig... De ne vágjunk a dolgok elébe.

Elisabeth néni szikár, erős asszony volt. Hatvanhét éves lehetett, amikor összekerültünk. Én tizennyolc évesen abba a városba kerültem egyetemre. Szüleim nem voltak gazdagok, és anyám elintézte, hogy – legalábbis az első időben – Elisabeth néninél lakhassak. "Ilyenkor valami hasznunk is van a távoli rokonokból" – jegyezte meg apám mosolyogva.

A ház csaknem a város szélén állt. A szürke gránitkerítést az idő megfeketítette. Mögötte kisebb erdő volt. A műútról sem sokat láttak az arra járók.

Elisabeth néni uralkodott felettem. Főleg azzal, hogy végrendeletében első számú örökösének tett meg. Ezután azt hitte, neki most már mindent szabad. Beosztotta a napjaimat, még az óráimat is. Szigorúan követelt és behajtott. Zsarolt és kényszerített. Az évek a tanulás jegyében teltek, és olykor zsarnoki rosszindulatot láttam az öregasszony szemében. Élvezte, hogy rabszolgája akadt, aki nem menekülhet... Nem maradhattam ki este, délután is otthon ültem, tanulnom kellett. Ha valami közbejött, Elisabeth néni rikácsolva teremtett le akár barátok előtt is – akiket soha többé nem hívhattam meg. Elisabeth néni tökéletesen kompromittált a lányok előtt is... Rabszolga voltam.

Két évig bírtam, nagy önfegyelemmel, de forrt bennem a harag. Végül is gyűlölet lett belőle. Sokszor ott akartam hagyni, de hová mentem volna? Egy garasom sem volt, ösztöndíjat nem kaptam, még albérletre sem tellett. A szüleim összeomlanának, ha megtudnák, hogy otthagytam az egyetemet. Hát fogcsikorgatva szenvedtem tovább.

De közben már halványan kirajzolódott a TERV. Az ötleten kívül csak erő és bátorság kellett hozzá. És egy napon az is meglett.

Csütörtök volt, emlékszem, délután jöttem haza. Leszálltam a buszról. Elisabeth néni a kerti bokrok között állt és rikácsolva fogadott, akár egy taknyos kölyköt: "Hol voltál ilyen sokáig? Azt hiszed, büntetlenül csavaroghatsz? Mars a szobádba, tanulni!"

Felforrt a vérem ismét. Vörös arccal vonultam be a házba. A türelmem elfogyott, csikorgattam a fogamat. Elszántam magamat. A szobámban volt egy szekrény. Csak nekem volt hozzá kulcsom. Az elmúlt hetekben odahordtam a városból néhány dolgot. Most kiszedtem mindent. Színes csíkokat festettem arcomra, fejemre raktam a tollkoronát. Puha mokaszin simult a lábamra, bőrmellény a hátamra. Kezembe vettem a tomahawkot...

A kertben már sötétedett. Igazi indiánná lettem, halkan osontam a pázsiton. Az a régi történet járt az eszemben, amit egykor apám mesélt. Elisabeth nénit fiatal korában – van annak vagy ötven éve! –, erdei sétája során megtámadta két indián férfi. Szegény lányt úgy megviselte az eset, hogy soha nem ment férjhez, kerülte az embereket, ezért élt így, ahogy élt.

Éppen a rezervátum határán kellett sétálgatnia szürkületkor...?! – nevetett apám.Elisabeth néni a kis ösvényen jött. Egy bokor mögül ugrottam elő. Azt hiszem, a félhomályban szörnyű

látvány lehettem. Ráadásul rekedten üvöltöttem is és fenyegetően emeltem fel a tomahawkot...Elisabeth néni csak egyet sikkantott és összecsuklott. Tudtam, hogy beteg a szíve... De aki beteg, az ne

veszekedjen naponta az unokaöccsével, gondoltam.Csönd lett a kertben. Madarak rebbentek el ijedten, szél susogott a bokrok között. Nagyot dobbant a szívem.

Már csak az enyém. Mert Elisabeth nénivel ott helyben és örökre végzett az ijedtség.

A vendégek gyakran megállnak a szalonban és nézik a kandalló fölé függesztett tárgyakat. A tollkoronát, a mokaszint, a tomahawkot.

– Ezek, ugye, családi ereklyék? – kérdik komolyan. És én tudom, éppen erre a válaszra várnak. Az emberek szeretik, ha sejtésük beigazolódik. Ilyenkor komolyan bólogatok.

– Olyasmi. Tárgyak, amelyeknek sokat köszönhetek. Nélkülük – mondom ilyenkor emelt hangon – nem lennék az, aki vagyok!

Mosolyognak, nem értik. Nem is sejtik, hogy olykor ma is hallom Elisabeth néni hangját: "Az embernek mindenáron el kell érnie a célját!" Bizony, néném, tökéletesen igazad volt!

Nemere István: Ékszer (Tvr-hét 1994/32)

– Maga nem tetszik nekem. Bosszúálló típus – a külvárosi, züllött ékszerész borostás arcából bizalmatlanság sütött. Alex ügyet sem vetett rá. Tudta, a pasas örül a pénznek, hiszen alig van ügyfele, amióta kábítószerezik. Nemegyszer látott hasonló alakot. Még jó, hogy nem buktathatja le – Alex mestere volt a különféle álöltözeteknek. Most is bajuszt ragasztott, sapkáját mélyen a szemébe húzta és napszemüveget viselt.

– Igaza van. És nem tanácsolom, hogy eljárjon a szája – odadobta a pénzt, és fogta az ékszert. Húsz perc múlva a szállóban volt. A nyakéket óvatosan kétfelé nyitotta: a hátsó, bársonyos védőlap alatt kis üreg bújt meg. Nem nagy, de éppen annyi, amekkorára szüksége volt. Beletette, amit kellett, aztán ismét összecsukta, és a nyakéket a díszdobozba helyezte. Szemre olyan, mintha csupa gyémánt lenne, csak szakember veheti észre, hogy üvegből készült hamisítvány. Alex céljaira túl drága lett volna az igazi gyémánt nyakéket átalakítani.

A két szálloda pontosan szemben volt egymással. A Hotel Darling kétemeletes, kocka formájú épületét csak a forgalmas úttest választotta el a Hotel Iristől. Hogy Alex az Iris második emeletén kért ma délelőtt szobát, olyat, amelynek nyugatra nyílik az ablaka, az nem véletlen szeszély volt. Nem a naplementében akart gyönyörködni. Mielőtt az Irisbe jött, Alex már sokat tudott Cynthiáról. Legfőképpen azt, hogy a Hotel Darling utca felőli oldalán, a második emeleten kapott szobát.

Cynthia... Két éve kereste a nőt! Felhasználta az összes kapcsolatát. Az első perctől kezdve biztos volt benne, hogy Cynthia az oka mindennek. Két évvel és három hónappal korábban Marie, Alex menyasszonya megismerkedett Cynthiával. Barátnők lettek. Honnan tudhatta volna Marie, hogy Cynthia betörő és profi szélhámos, aki a gazdag Marie ékszereire pályázik?

Amikor Cynthia beférkőzött Marie bizalmába és szert tett a szerencsétlen lány lakáskulcsára is, megtörtént a tragédia. Marie korábban ért haza a fogadásról, mint tervezte. Alex nem kísérhette el, egész éjjel dolgozott. Cynthia ott volt a lány lakásában, éppen az ékszereket pakolta a táskájába. Marie belépett és felkattintotta a lámpát... Alex sokszor gondolt rá később, mi játszódhatott le a két nő lelkében. Az a pillanat egyszerre lehetett rövid és hosszú. Aztán Cynthia lőtt. Mert ha rabolni ment, állandóan volt nála pisztoly. Mire a szomszédok riasztották a rendőrséget, Cynthia árkon–bokron túl volt. Marie a mentőautóban halt meg, előtte csak annyit mondott az orvosnak: "Cynthia..."

Alex elsiratta a menyasszonyát, és bosszút esküdött. Sokáig csak halvány nyomokat talált. Cynthia különféle alakban bukkant fel hol itt, hol ott, és mindig csak ékszerre utazott. Ha kellett, fegyvert is használt. Ezért a rendőrség kezdetben férfi betörőre gyanakodott.

Pár napja Alex megtudta, hogy Cynthia a városban van. Szóval visszajött! Nem fél már? A férfi keze ökölbe szorult. Ha újabb ékszerre vágyik, meg fogja kapni!

Szállodai szobájának ablakából figyelte a szemközti épületet. Nem kellett távcső, hogy lássa Cynthiát. A nő akkor jött meg a városból, fürdőköpenyt öltött. Alex lesietett a hallba, átment az úttesten a Hotel Darlingba. A virágot már előre megvette. A kis csomag és a virág mellé szép borravalót adott a boynak: vigye a küldeményt a 208-as szobába, a hölgynek. Azután sietett vissza az Irisbe. Amint a szobájába ért, felkapta a zsebrádióhoz hasonló kis készüléket és az ablakhoz ment...

Jól számított. Cynthia nem tudott ellenállni a csábításnak. A küldeményhez mellékelt kis levélke szerint szerzője elfoglalt milliomos, szintén a Hotel Darling lakója, aki megpillantotta a 208-as vendéget, és azonnal érezte, meg kell ismerkedniük. A virág és a kis "csomag" csupán a névjegyét helyettesíti. Hamarosan személyesen is tiszteletét teszi...

Alex jól látta a nőt. Éppen a tükör előtt állt és feltette a nyakéket. Elégedetten szemlélte."Mari-ért" – gondolta Alex és lenyomta a készülék gombját. Odaát tűzfény villant... De a férfi nem várt

tovább. Holmiját táskájába dobta és ment a lifthez.Megszabadult a készüléktől, álbajusztól, sapkától, és húsz perc múlva lefékezte kocsiját a munkahelye előtt.

Sebes léptekkel szaladt fel az irodájába.– Jó, hogy jössz főnök! – mondta helyettese, Irving hadnagy. – A Hotel Darlingból jelentették, hogy egy

robbanás után fej nélküli nőt találtak az egyik szobában.– Lerobbantották a fejét? Nahát, hogy a bűnözők mostanában milyen találékonyak?! – mondta Alex

Provonti, a helyi bűnügyi rendőrség felügyelője, és sóhajtott: – Hát akkor mehetünk, Irving.

Nemere István: Kemény, mint a gyémánt (Tvr-hét 1994/40)

– Az akció végén fele–fele arányban osztozunk – mondta Jean érdesen. Ő már csak ilyen volt. A szava kemény, akár a múltja. Gyilkosságért is ült már, és ma sem habozik odacsapni, ha kell. Harmincnyolc éves, fekete, magas, kisportolt férfi volt.

– Rendben van – felelte alkalmi társa, Clara.A nyúlánk, szülők nélkül felnőtt lány most húszéves. Jean jól tudta, hogy Clara bejáratos a jobb társaságba,

és mindenütt kedvelik. Jó egyetemre jár, innen az ismeretsége a felső tízezer ifjú férfiaival és lányaival. Hívják jachtokra, piknikre, családi ünnepségre, koktélpartira. Nem ébreszt gyanút; ezért volt rá szüksége Jeannak. Őt ugyan soha nem hívnák meg olyan előkelő helyre, mint ezt a lányt. Clara apja valaha a cinkostársa volt, Jean néha említette is a régi marseille-i időket. Akkoriban cigarettacsempészéssel foglalkoztak, és a férfit a vámőrök lőtték le éjjel a kikötőben. Jean néha azzal hízelgett magának, ily módon segíti barátja lányát. Pedig nem szorult segítségre, de Jean azt még nem tudta. Senki sem tökéletes, és Jean távolról sem volt az.

Clara fitos orrával, mélykék szemével, rövid, barna hajával, elegáns ruhájával mindenütt tetszést aratott. Ültében csaknem egy fejjel volt alacsonyabb Jeannál, hát most felnézett a férfira. Olyan érzése volt, hogy az ünnepélyes fogadkozás ellenére sem bízhat Jeanban. Ettől a pasastól minden kitelik. "Olyan, mint szegény papa volt, sajnos." De azért még kísérletet tett:

– Nem csapsz be, Jean?– Sohasem! – ígérte a férfi színpadiasan, de a hangja ezúttal is hamisan csengett. Clarának jó füle volt. Jean

elővette a kis zacskót, s a bársony lágyan simult az ujjai közé. Körülnézett – a parkban senki sem figyelt rájuk. Clara kezébe hullott a kékesen csillanó, galambtojás méretű "gyémánt". Csiszolt éléről visszaverődött a napfény. Igazi briliánshoz hasonlított.

– Ügyes utánzat – mondta Clara szakértelemmel. Tényleg értett a drágakövekhez.– Még súlyra is pontosan annyit nyom, mint az eredeti – szólt Jean elégedetten. – Szóval elismétlem a

tervet: jövő szombaton este bál lesz a Grimes család kastélyában. Te is a vendégek között leszel. Én háromnegyed tízkor érkezem a személyzeti bejáróhoz mint villanyszerelő. Azt mondom, kihívtak, mert javítani kell valamit. A főkapcsolóhoz vezettetem magamat. Tízkor az öreg Grimes szokás szerint enged a vendégek kérésének és kihozza a páncélszekrényből a családi Kék Gyémántot, hogy megcsodálhassák. Minden évben megrendezik ezt a bált, és minden alkalommal megmutatja a gyémántot a rokonságnak, a vendégeknek és a... hitelezőknek: "Íme, megvan még! Nem áll rosszul a családi vállalkozás, nem kellett titokban eladnunk a Kék Gyémántot, itt a fedezet mindenre...!" Ez már afféle rítus lett a Grimes családnál, amint megtudtam. A bemutató kezdete utáni percben hirtelen kialszik a fény az egész palotában, de csak pár pillanatra. Te ott állsz majd Grimes úr mellett, a vaksötétben egyetlen mozdulattal lekapod az igazit a bársonypárnáról és helyére teszed a hamisat. És amikor ismét kigyúl a fény, a vendégek tovább csodálhatják a gyémántot... vagyis már ezt, ni – és a Clara kezében tartott másolatra mutatott.

– Tehát felezünk – mondta ismét Clara. Jean kifejezte reményét: az orgazda ad vagy kétmilliót a gyémántért, amely a legális piacon legalább hatmilliót ér.

A Grimes család bálján minden pontosan úgy történt, ahogyan a rablópáros eltervezte. Szombaton éjjel Jean a gyémánttal elutazott Párizsból. Clara napokig várta az értesítést. Végre megcsendült a telefon:

– Clara? Jean vagyok. Kirúgott az orgazda! Képzeld, a gyémánt hamis!– Hogyan? Mit beszélsz? – izgult a lány is.– Ahogy mondom! Nem igazi, amit elhoztál, másolat!– Akkor csak egy magyarázat van, Jean. Grimesék titokban pénzzé tették az igazi Kék Gyémántot, és talán

már évek óta a hamis másolatot mutogatják! És mi azt loptuk el!Clara sejtette, hogy Jean csak ezért jelentkezett. Ha igazi lett volna a gyémánt, pénzzé teszi és meglép az

összeggel, soha többé nem hallott volna róla. Ő már csak ilyen alak. Clara tett hát valamit, nehogy Jean becsapja. A múlt héten ékszerésszel csináltatott még egy hamis Kék Gyémántot. Ezt is nehéz lett volna megkülönböztetni az eredetitől...

"Így most Grimeséknek és Jeannak is van egy–egy hamis gyémántja." Clara mosolyogva tette táskájába a repülőjegyet.

Amszterdam nincs messze, még ma délben odaér és... Hát igen. Az igazi Kék Gyémántot a szakemberek becsülik meg igazán. A drágakőért legalább hatmilliót kaphat az ember. Az az ember, aki senkiben sem bízik és kemény, mint a gyémánt.

Nemere István: Káin felügyelő (Tvr-hét 1993/26)

– Maguk egyszerűen ostobák – jelentette ki Raymond felügyelő ellentmondást nem tűrő hangon. – Az az átkozott kéjgyilkos két éve vezeti az orránál fogva az egész helyi rendőrséget! Ugye, a közelmúltban azért vásároltak húsz darab vadonatúj gumibotot, hogy majd azzal üssék a nyomát...?

– De uram! Mit tehettünk volna? A tettes sohasem hagyott értékelhető nyomot.Csak a meggyilkolt lányok holtteste maradt a helyszínen, és a mellükben a tőr.A pasas az utcalányokra specializálta magát, úgy látszik...– Kéthavonta ölt meg egyet – jegyezte meg az egyik társa.– Hat héttel ezelőtt az utolsót – figyelmeztette a harmadik.Raymond a kezét dörzsölte:– Akkor hamarosan ismét ölni fog. Ez remek! Én veszem kézbe az ügyet. A főnökök csak ezért küldtek ide

engem. Holnap délelőtt tíz órára idézzék a kapitányságra a város összes utcalányát, és gondoskodjanak róla: senki más ne hallja, amit majd mondok nekik!

Két héttel később – mint azóta minden este – Raymond felügyelő késő éjszakáig kocsijában ült a keleti negyed szélén. Éjfél múlott éppen, amikor megszólalt kocsijában a rendőrségi rádiótelefon.

– Tessék, itt Raymond felügyelő!– Az ügyeletes vagyok, uram! Vonalban van egy olyan lány...Az utcalány szaggatott jelentését végig sem hallgatta, már indított. A felügyelő csikorgó gumikkal

száguldott a csaknem néptelen utcán.– Itt volt, felügyelő úr! Olyan, amilyennek ön lefestette. Ötven körüli, kicsit kopaszodik, és nagyon nyugodt.

Magával vitte Iréne-t.– Merre mentek?– A folyó felé.– A kocsija rendszáma?– Csak a végét láttam. Nyolcvanhárom–tizenhat–négy...– Elég lesz – ledobta a telefonkagylót és robogott. Sejtette, az ügyeletes riasztja a járőröket is. Csak el ne

meneküljön az a disznó!A folyóparti kis liget szélén állt egy autó. Fények kioltva, semmi mozgás. A rendszám egyezett. Itt kell

lennie...! És akkor... Mintha valaki sikoltott volna a fák között... Raymond arrafelé rohant.Éppen időben érkezett. A férfi leteperte a nőt, magasra emelte az öklét. És benne tőrt szorongatott...

Raymond messze volt még, túl messze. A gyilkos háromszor is lesújthat, mielőtt odaér. De Raymondnak már kezében volt a pisztolya és nem habozott.

Két golyót eresztett a gyilkosba, és az lehanyatlott. Raymond nagyon furcsán érezte magát, reszketve állt a halott mellett. Mert hiszen a gyilkos azonnal meghalt.

Iréne sikoltozva mászott ki alóla. Az élmény nagyon megviselte a miniszoknyás, erősen festett arcú lányt.– Úgy megijedtem, felügyelő úr... és örülök, hogy elintézte ezt a szörnyű alakot! Ön volt az egyetlen rendőr,

aki emberszámba vett bennünket. Aki kimondta, hogy csak mi segíthetünk magunkon, és aki előre megjósolta azt is, hogyan néz ki a gyilkos! Még azt is mondta, hogy egy kicsit hasonlít önre, csak nem visel bajuszt! Ezt honnan tudta, felügyelő úr?

– Megérzés, kislány... meg a nyomozati anyagból is kideríthet az ember egyet s mást.Szirénázva jöttek a többiek. A liget hamarosan tele lett rendőrökkel.Felvették Iréne vallomását, megnézték a holttestet. A gyilkos még most is öklében szorította a kést.– Hasonlít önre, felügyelő úr – így az egyik itteni detektív.– Sokan vagyunk ilyen átlagos, ötvenes, kopaszodó, ferde orrú pasasok – bólogatott Raymond egykedvűen.

Hiszen nem mondhatta el nekik, hogy éppen ezért kérte ide magát a feletteseitől, csak erre a nyomozásra. Ismerte a tettest. Abel mindig erőszakos volt, már gyermekkorában is. Az első gyilkossága után huszonnégy évet töltött zárt intézetben, aztán kiengedték. Raymond csak annyit tudott róla, hogy erre a vidékre költözött. Tizenkilenc éve nem találkoztak... egészen ma éjfélig.

Raymond agyában sebesen rohantak az emlékek. Abel álnéven élt és gyilkolt. Tizenéves korában Raymondot is megverte, gyötörte sokszor. Elviselhetetlen volt. És most... Abel azt hitte, nem kaphatják el?... Megfeledkezett egy apróságról, és Raymond ezt használta ki: hogy ők ketten hasonlítottak egymásra. Hat gyilkosság után Raymond biztos volt benne: a tettes csak Abel lehet. Aki nem véletlenül hasonlít rá.

"Minden Abel megtalálja a maga Káinját" – gondolta Raymond felügyelő, és egyetlen másodpercig sem sajnálta, hogy ma este végre lelőtte a bátyját.

Az a disznó igazán megérdemelte a halált.

Nemere István: Liftben (Titkok Magazin 1992/3)

Karina karcsú, nem túl magas lány volt. Huszonnégy éves korára a természet ellátta mindennel, aminek a nők (és a férfiak) igencsak örülnek. Álomszép mellei szépen ringtak minden lépésnél, hosszú combjait kihívó miniszoknya engedte látni. Formás arcát rövid haj keretezte.

Karina aznap este későn lépett be a modern negyed egyik toronyházába. A tizedik emeletre igyekezett. A liftajtó megnyílt előtte, de mielőtt elindíthatta volna, még egy utas érkezett. Középkorú, alacsony férfi volt, szemébe húzott kalappal. Valamit mormogott, ami feltehetően köszönés akart lenni. Talán itt lakik? Karina a lift falához támaszkodott, nem is nézett a férfira. De egy hatodik érzékével már sejtette, mire készül.

Amaz nem is várt sokáig. Még az ötödik, vagy a hatodik emelet magasságában lehettek, amikor az ismeretlen a megálló gombra csapott; a lift egy rántással torpant meg a két emelet között. A férfi ugyanakkor a lányra vetette magát. Biztosan meg volt róla győződve, hogy Karinát váratlanul éri a támadás. Mielőtt a lány bármit is tehetett volna, az idegen egyik erős karjával hátulról átölelte, hogy mozdulni sem tudott. A másik kezével egy éles tőrt tartott a torka elé:

– Ne kiabáljon...! Tegye amit mondok!Karina izmai megfeszültek, de nyugodt volt. Ez támadás! Kérdés, csak a pénzére utazik–e az a kis bandita,

vagy egy elmebeteg, aki megerőszakolja őt?– Vetkőzzön le! – hörögte amaz felhevülten, mohón.– Egé...egészen? – dadogta Karina.– Csak alul, de gyorsan! Ha nem, akkor... – a tőr pengéje fenyegetően megcsillant a lámpafényben. Karina

ajkába harapott, aztán úgy döntött, engedelmeskedik. A férfi kissé lazított a szorításán. A lány leeresztette szoknyáját, aztán letolta a bugyi leengedte a kést és előröl közeledett a lányhoz. Karina mintegy várakozva széttárta a két karját...

És lecsapott.Egyszerre ütött mindkét kezével a férfi két arcára. Az idegen az első pillanatban nem is tudta mi történt vele.

Csaknem belesiketült a különös, pontosan szinkronizált dupla csapásba. Mielőtt magához tért volna, a gyomrába kapott egy sorozatot, aztán rúgások következtek. Csaknem felsikoltott, amikor a lány egyik lába igencsak érzékeny pontján találta el... Karina elvette a tőrét, majd fürge ujjai megfosztották tárcájától, az irataitól és a pénzétől.

Gyorsan felöltözött, és elindította a liftet lefelé. A férfi pénzét számolatlanul gyűrte a retiküljébe, aztán föléje hajolt:

– Kidoblak az alagsorban, te szemét! Köszönd meg, hogy nem hívok rendőrt! Tűnj el!A lift megállt. Karina kidobta a férfit, maga pedig felment a földszintre. Kinézett – senki sem volt a hallban.

Lassan kisétált a házból. Gyalogosan ment a másik toronyépület felé. "Az ilyen disznók úgysem tesznek följelentést, úgy félnek." Hát nyugodt maradt.

Már messziről látta, hogy a bejáratnál egy férfi várakozik, félig az árnyékba húzódva. "Elszaporodtak mostanában, de nem baj." A lány belépett a hallba, aztán a liftbe – a férfi követte. A liftajtó halk surranással csukódott be mögöttük.

Karina nem félt. Hónapok óta ezt csinálta. "Valahogyan vissza kell szereznem a pénzt, amibe az önvédelmi tanfolyam került. No és élni is kell valamiből" – tette hozzá és megnyomta a tizedik emelet gombját. Mindig a tizedikre akart menni ezekben az idegen házakban. Idő kell amazoknak, hogy elszánják magukat. De ha nem volt egyedül a liftben, sohasem ért oda mostanában... Elhúzódott a férfitól, aki szemébe húzott kalappal állt a sarokban.

Karina tudta, hamarosan odalép hozzá. Hogy majd ne tartson sokáig a dolog, félig kicsatolta a szoknyája kapcsát, és izmait enyhén megfeszítve várta a támadást...

Nemere István: Mókusfarok (Füles évkönyve 1992)

Tavaly ősszel a feleségemnek farka nőtt.Eleinte nem tudtam róla. Titkolta. Ám egy szép napon – vagyis inkább éjszakán – átölelve az asszony,

dereka táján a kezem egy furcsa nyúlványba ütközött. Elhűltem.– Mi ez – kérdeztem ostobán.Akkor elmesélte, hogy már hetekkel előbb észrevette, de nem szólt. Gondolta, elmúlik nemsokára, mint egy

pattanás. De az a valami csak nőtt, növekedett. Amikor végre én is felfedeztem, hossza meghaladta az arasznyit. Felfelé nőtt, testhez simulva. Egyelőre.

– Olyan mint a mókus farka – jegyeztem meg, miután megszemléltem a különös kinövést. – Annak is felfelé, a feje irányába nő a farka.

Másnap javasoltam, menjen orvoshoz. A döntés – úgy látszik – nem volt könnyű. Az asszony hallgatott, kerülte a tekintetemet. Aztán szolgálati ügyben elutaztam és csak a következő héten tértem haza.

– Nos, a farok...? – kérdeztem már az ajtóból.– Növekszik – felelte bosszúsan az asszony. Fekete szemében furcsa, idegen csillanást véltem felfedezni.

Nem is kérdeztem, volt–e orvosnál? Ha ideges, jobb nem piszkálni őt. Ezt már megtanultam a nyolc év alatt, mióta házasok vagyunk.

Lehullottak a falevelek, ólmos felhők jöttek a hegyek felől. Az ősz lassan véget ért. Télen kezdett kényelmetlen lenni a farok. Hiszen nőtt, terebélyesedett. Vörösesrőt szőrzet ütközött ki rajta, bolyhosan. Nehéz volt már ruha alá rejteni. Szerkesztettem egy elmés szíjrendszert, amellyel nejem hátához szoríthatta a farkát. Bő ruhákban kezdett járni, és egyszer kijelentette: úgy érzi, mintha ismét nőnének a fogai és a körmei.

Tavasszal már akkora lett a farok, hogy többé nem lehetett eltitkolni. Egy verőfényes napon nejem kivágást eszközölt egy vöröses színű ruhája hátán, a farkát átbujtatta a lyukon és elindult bevásárolni.

Mesélte később: eleinte utcagyerekek követték csapatostul. Majd a belvárosban minden bolt előtt – ahová csak betért – torlódás, csődület támadt. Az emberek messziről, bizalmatlanul szemlélték a mókusfarkat. Egy fiatal lány megkérdezte nejemtől, hol lehet ilyent kapni? Az áruházban egy pénztárosnő titokban megtapogatta: műanyagból van–e vagy természetes?

Feleségem kezdett hozzászokni a farokhoz. Ahogy beköszöntött a nyár, fesztelenül hordta kivágott ruhájához a farkat. Strandra nem jártunk, de amúgy nem változott az életünk. És ... hamarosan több hasonló farkat láttam feltűnni az utcákon.

– Nézd csak! – mutattam az asszonynak naiv örömmel. – Nem vagy egyedül, másoknak is kinőtt...De ő gúnyos mosollyal világosított fel, hogy azok "műfarkak". Így értesültem róla, hogy időközben divattá

lett álmókusfarkat hordani; egy divatbemutatón állítólag poliészterből készült műfarkakat reklámoztak négyféle színben és árban. Egy élelmes parfümgyáros kitalálta, hogy a farkat – főként estélyekre és fogadásokra, valamint természetesen színházba – illik eredeti francia parfümökkel illatosítani.

Így a farok nem volt már feltűnő, én is nyugodtabban sétáltam ki olykor–olykor a feleségemmel. Igaz, mostanában kényelmetlen volt az üldögélés, a metrókocsi ajtaja pedig nemegyszer becsípte a farkat. Nejem ilyenkor fogcsikorgatva állt az ajtó mellett a következő megállóig.

Egyre több diót evett. Csak elnéztem néha esténként, amint ül a kandalló mellett és egymás után töri fel fogaival a két kézzel fogott diókat. Nagyon élesek lettek a fogai, és csakugyan növekedésnek indultak, főleg elől. Kénytelenek voltunk többször lereszeltetni belőlük.

Szívesen rágcsált kemény tárgyakat is. Egyszer éjjel furcsa zajra ébredtem; fényt gyújtva megláttam a feleségemet. Az asztallapon ült és a kandalló elől elcsent hosszú tűzifát rágcsálta. Egy nagy, szájharmonikázó rőt állatra emlékeztetett; annál is inkább, mert mostanában fura vöröses pihe ütközött ki a karján, vállán, de még a nyakán is.

Ősszel kirándulni mentünk az erdőbe. A fák leveleinek csodálatos színeváltozásaiban gyönyörködtünk, mikor a nejem hirtelen... felugrott egy bükkfa alsó ágára, majd továbblendült. Nagyon ostoba arcot vághattam. Csak néztem felfelé és éreztem, kicsavarodik a nyakam.

Az asszony átrepült két szomszédos fára, közben észrevettem, hogy kiterjesztett farkával kormányozza magát a levegőben. Hosszan kellett kiabálnom utána, míg visszatért. Aztán már nem szólt semmit, csak jött mellettem szótlanul. Akkoriban már amúgy is egyre kevesebbet beszélt.

A múlt hét elején észrevettem, hogy szőrpamacsok nőnek a füle hegyén, mint két kis zilált ecset. Orra megnyúlt, körmei elfeketedtek, vastagabbá váltak. Farka akkor már felért a feje fölé, büszkén lengett. Tegnap ismét kimentünk az erdőbe. A legszebb, legmagasabb fák felé irányítottam lépteimet. Jött mellettem, kémlelve az erdőt. Aztán hirtelen felugrott a levegőbe...

Megtorpantam, amikor eltűnt a lombok között. Egy ideig még hallottam, amint matat odafent. Egy dió hullott a lábam elé – tudtam, nekem szánta. Talán vigasztalásul. Vagy búcsúzóul?

Álldogáltam még kicsit, a sötétedő árnyékok között. Bár tudtam már: felesleges a várakozás. Valahogy megkönnyebbültem és fütyörészve indultam hazafelé.

Nemere István: A dinnye (Tvr-hét 1993/39)

Brett körülnézett. Senkit sem látott, és remélte, őt sem látják. A házban csönd volt. A konyhaasztalon két dinnye békésen várta sorsát. A nagyobbikat felkapta, és gyorsan betette a hűtő mélyére. A kisebbiket megsimogatta, aztán a kis üvegből felszívta a mérget a fecskendőbe. Nem volt könnyű átbökni a tűt a kemény, zöld héjon, de végül sikerült. Lassan nyomta a folyadékot a dinnyébe. Elképzelte, amint a méreg szétterjed a vörös, leves húsban, elkerüli a magot, és lassan beissza magát az egész gyümölcsbe. Aki ebből csak pár falatot eszik, négy órán belül meghal...

Hogy az anyósa ne legyen itt túl sokáig, arról majd ő gondoskodik. Más nem is hiányzana, mint hogy itt, az ő házukban érje a halál! Az öreglány úgyis beteges, ha otthon hal meg, senki sem gyanúsítja őket. Mary mondta ma reggel, hogy négy órára jön az anyja, látogatóba. Brett gyűlölte az idős asszonyt, az is őt. Ezért jön akkor, amikor Brett nincs itthon. A férfi gyakran gondolt a remélt jövőre. Az anyós meghal, éppen ideje már, és öröklik a vagyonát. Mary az egyetlen lánya, és Brett jól tudta mi áll a végrendeletben.

Kihúzta a tűt, és gondosan eltette a fecskendőt. Útközben bedobja a szemetesládába, persze jó messzire innen. Eltervezte a teendőket. Indulás előtt szól Marynek: van egy dinnye a hűtőben. Mary sohasem szerette a dinnyét, és most, hogy terhes, különösen finnyás. A másik dinnye azért kell, hogy majd pontosan annyit vágjon ki belőle, amennyit az anyós a kisebbikből elfogyasztott. Az marad itt a hűtőben, így senki sem fog gyanút. Majd ő maga eszi meg este, persze tanú jelenlétében. A maradék mérgezett dinnyét az anyós távozása után eltünteti: a kertben is eláshatja az esti séta során.

Ez volt a terv. Odakünn forrón tűzött a nap. Mary és az anyja az árnyékos teraszra szoktak kiülni ilyenkor nyáron, és a hőségben mi lenne hűsítőbb, mint a behűtött, csodaszép görögdinye...

Brett jól kiszámított módon, öt óra után pár perccel érkezett haza. Beállt a garázs elé, és megkerülve a házat, a kerten át közelített, a bokrok között még láthatatlanul lépkedett.

Aztán megpillantotta a teraszt. A két hölgyet. A nagy kalapos anyóst és Maryt, a fehér ruhájában. Ezt hordta most legtöbbször a terhessége idején. Brett megtorpant, mélyet lélegzett. Legalább köszöntenie kell az anyóst, és a szemébe nézni – utoljára. Mary, persze, vidáman csacsog majd, folyton Brettet dicséri anyjának, de ők ketten igazi ellen felek, tudják ezt. Bár senkinek sem mondták soha. Szóval, megyek, gondolta Brett, az anyósom a jövetelemből is megérti, hogy éppen ideje távoznia.

Brett még egyet lépett. Csak egyet. A hölgyek még nem vették észre, eltakarta a bokor. De Brett látta már az asztalt, a tányérokat Mary és anyja előtt. A döbbenet elvette az erejét...

Mindketten dinnyét ettek!Az agyában valami elpattant, zúgást hallott. Rohant volna Maryhez: "Drágám, neee...!" A szegény asszony a

terhesség miatt megkívánta – értette meg Brett a szörnyű valóságot. Hát mindketten odavesznek? Mary!... Nem tudott mozdulni, elfolyt belőle az élet. A keze görcsösen markolászta a mellét. Ott, ahol a szíve akkor szűnt meg dobogni, és Brett összeesett.

– Nos, hogy ízlik a dinnye, Mary?– Remek! Most már nem is értem, miért nem szerettem eddig. És látod, mama, milyen gondoskodó az én

drága Brettem? Két dinnyét is vett! Még jó, hogy ha már én is megkívántam, inkább a nagyobbikat ettük meg. A kicsit meghagyjuk Brettnek, biztosan annak is örülni fog az én drágám.

Nemere István: A retikül (Tvr-hét 1994/36)

– No, gyertek már, gyertek! – könyörgött magában Lucia.Nem volt szép lány. Tavaly költözött a nagyvárosba, senkit nem ismert. Néhány futó kaland ellenére

tulajdonképpen egyedül élt huszonnégy évesen. A vegyészeti technikum után sikerült elhelyezkednie abban az üzemben, ahol többek közt robbanóanyagot is gyártottak.

Az utcán már mind többen jártak. Kigyúltak az est fényei. Lucia a villogó neonok között ment, kirakatokat nézegetett. Jobb vállán a retikül hosszú pánton lógott. Aztán otthagyta a kirakatokat, és főleg a járda szélén lépkedett, közel az elrobogó autókhoz.

Így tett azon az első estén is. Új volt még a városban és naiv. Azt hitte, jó a világ, és az emberek sem akarnak rosszat. Nagyot tévedett. Nem is vette észre, mikor kanyarodott mellé a motoros. Hátul ülő társa vadul letépte Lucia válláról a táskát, a vezető gázt adott, és elrobogtak. Mire a lány feleszmélt, a tettesek már be is fordultak a sarkon. Többé nem látta őket... Elrohant a rendőrségre, de nem bíztatták. Naponta tíz ilyen esetük van – mondták. Lucia elvesztette minden iratát, a pénzét, kölcsön kellett kérnie a következő fizetésig. A megaláztatás fájt. "Ezt is nektek köszönhetem" – gondolta haraggal, ha motoros fiúkat látott. Hátha ezek voltak...? A gyűlölet lassan fallá épült benne.

Néhány kolléganője is hasonlóan járt. Tudta az újságokból, hogy a városban már mindennapossá vált a motoros táskalopás. De Lucia mégsem tudta elviselni. Valamit tennie kellett. Csaknem egy hónapjába került, míg kitalálta, mitévő legyen. Sokat töprengett elalvás előtt. Egyik este hirtelen agyába villant a megoldás. Igen, ezt kell tennie! Nem szabad sajnálnia a gazembereket.

Lázasan valósította meg az ötletet. Bejáratos volt az üzem készáruraktárába, sőt, könnyen el tudott emelni ezt–azt. És ügyesen provokált beszélgetésekből megtudta, amit akart. A szakemberek szívesen dicsekedtek tudásukkal, különösen ha egy lány csodálkozik rájuk, valahogy így: Tényleg? Csakugyan? Nahát! Hogy maga milyen okos!

Tudott hát mindent. A szükséges eszközök jó részét boltban is árulták. Megvette, amit kellett. Kiárusításon, potom áron vett legalább tíz retikült. Arra vigyázott csak, hogy mindnek hosszú pántja legyen. Ezek egyike van most is a vállán, hintázik, miközben sétál a város forgalmas utcáján. Néhány újságpapír, két maroknyi kő adta a súlyát. És benne volt AZ is!

Lucia lassan ment, retiküljét mindig az utca felőli vállán lógatta, és a járda szélén lépkedett. Vidám fiatalok csoportja jött szembe, egy lány gondtalanul nevetett. Neki nem is volt igazi fiúja. Nem tetszett a férfiaknak...

A motor szinte felbődült mellette. A lány csak a szeme sarkából látta, hogy a fekete motor lefékezett az úttest szélén, majdnem pontosan mellette. Erős és mohó kéz ragadta meg a retiküljét... "Végre!" – kiáltotta Luciában az idegen hang. Vagy nagyon is az övé volt?

Nem ellenkezett, csak a látszat kedvéért. Vigyázott, nehogy őt is odarántsák a motor kereke alá. Állítólag ilyen is előfordult már, olvasta a lapokban. Minden nagyon gyorsan történt, mégis ismerős volt. A retikül egyetlen másodperccel később már idegen kézben volt, Lucia villanásnyira látta a suhanc arcát. Tizenhét évesnél nem volt több. És már nem is lesz több... A motor elszáguldott, Lucia úgy tett, mint aki kétségbeesett, de nem kiabált. Körülnézett. Senki sem figyelt rá. A város élte tovább szokásos életét. A motorosok – még látta a fejüket az elhaladó kocsik fölött – a következő mellékutcán jobbra befordultak. Mindig így tűnnek el a tetthelyről – gondolta.

Nem várhatott tovább. Elővette a kis készüléket, kibiztosította, élesítette. Aztán lenyomta a piros gombot. A dörrenést alig hallotta a zajban. Sietett a sarokra, benézett a kis utcába. Akkor már füst terjengett, összetorlódtak a kocsik, valaki áthatóan sikított. Más sápadt arccal jött onnét és véres hullákat emlegetett. Aztán szirénázva jöttek a rendőrök, majd a mentők.

Lucia nem vesztegette az idejét. Lement a metróba, és mielőtt megjött a szerelvény, lehiggadva végiggondolta a dolgot. Ez volt az ötödik preparált retikül, amit hagyott kitépni a kezéből. Eddig öt robbanótöltetet használt fel. A rádiós detonátor még sokáig használható lesz. Tíz suhanc veszett oda – eddig. A robbanást egyik sem élte túl, hiszen a zsákmányt a testükhöz szorítva vitték az átkozottak...

Talán az is köztük volt, aki először elrabolta a retikülömet – tűnődött Lucia. De mivel ebben egyáltalán nem lehetett biztos, tudta, holnap este is eljön a főutcára a vállára akasztott, belül csaknem üres retiküllel...

Nemere István: Egy kis testmozgás (Tvr-hét 1994/3)

A magányos nő cipősarka hangosan kopogott a sötét, külvárosi járdán. Talán abban reménykedett, hamar célba ér, mielőtt észrevenné valaki? Igen rossz hírű környék ez. A fiatal hölgy teljesen egyedül volt a veszélyes tájon.

Hamarosan léptek dobogtak mögötte. Három rossz arcú férfi sietett a nyomában. A nő először gyorsította a lépteit, aztán a lakatlan ház falának vetette a hátát:

– Mit akarnak tőlem?– Tudod te azt nagyon jól – röhögtek a pasasok. Közelebb léptek, kezüket kinyújtották, akár a tigris a

karmát...Ekkor furcsa, váratlan dolog történt. Az addig bizonytalan, reszkető nő megváltozott, hirtelen nagyon gyors

lett. Ütések csattantak, rúgástól alélt testek zuhantak a földre. Valaki feljajdult, egy másik szinte sikoltott. Amikor a támadók eszméletlenül lerogytak, a nő sorban föléjük hajolt. Mintha ellenőrizné, élnek–e még? Aztán eltűnt.

Két nappal később egy másik negyedben, éjjel fél egykor két pasas támadott meg egy magányos, karcsú nőt az elhagyatott, sötét autóparkolóban. A két férfira hajnaltájt találtak a korai járókelők. Az orvosok szerint, állítólag, aligha lesz belőlük ismét ember...

Még ugyanazon a héten a metróban is hasonló eset történt. A nyomozás során kiderült, hogy részegen garázdálkodó, kopaszra nyírott fiatalemberek tartották rémületben az egyik szerelvény utasait. Ám, amikor belekötöttek egy vörös hajú, vékony asszonyba, megint elszabadult a pokol. Másnap, amikor az illetők magukhoz tértek a börtönkórház intenzív osztályán, dadogó vallomásukból csak arra derült fény: valóságos boszorkánnyal találkoztak. Az illető némán esett nekik, kézzel-lábbal osztogatta a csapásait, mint valami karate- vagy kick-bokszfilm hőse. A legtöbben csak a szemére emlékeztek, azt nem felejthetik el! Vörös fényben izzott és fenyegető volt... Ennél jobb személyleírást nem adhattak.

A nagyváros kerületi rendőrkapitányai bizalmas értekezletet tartottak az ügyről, de semmire sem jutottak. Éjszakába nyúló tanácskozásuk végén érkezett a hír: az ismeretlen, "vad nő" újra akcióba lépett. Ezúttal a külvárosi busz végállomásán kocsifeltöréssel szórakozó bandát tett ártalmatlanná. Négy súlyos sérült maradt a helyszínen, a többiek szétfutottak, így értékelhető tanúvallomásokra most sem lehet számítani...

A hónap vége felé Greg, a mosolygós, fiatal rendőr hadnagy szolgálat után megvárta Bettinát. A lány a kapitányság számítógépes központjában dolgozott. Csak látásból ismerték egymást eddig. Bettina karcsú volt, sportos mozgású, barna hajú. Szolgálatban mindig mosolygott, lágy léptekkel járt.

– Helló, Bettina! Azért jöttem, hogy megzsaroljalak – így Greg, és nevetett. Szerelem volt a szemében, jól látta a lány. Vette hát a lapot:

– Látszik, te is rendőr vagy! Szakmai betegség... No és mi a zsarolás célja?– Egy vacsora veled. Ma este, valami hangulatos helyen.– És ha nemet mondok? – évődött a lány.– Akkor mindenkinek elmesélek egy történetet. Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy fiatal rendőrnő, aki

imádta az akciókat, az igazi rendőri feladatokat. Annál is inkább, mert abban a távoli városban, ahonnan nemrégen idekerült, csoportelső volt a kick-bokszoktatás során. Rémisztő erejű ütéseiről volt híres. Ám az új városban felettesei nem vették emberszámba, és hallani sem akartak arról, hogy akciócsoportba osszák be. Akkor úgy döntött, magánúton számol le a bűnözőkkel. Vörös parókát szerzett, és estefelé a külvárost járta...

Tehát Greg követte őt, így jött rá! Ám a férfi tekintetét látva, Bettina megenyhült. A fiú kedvesen, de határozottan folytatta:

– A mi városunkban viszont én voltam csoportelső a kick-bokszban. És képzeld, piti áruházi tolvajokat kell kihallgatnom, egész nap jegyzőkönyveket gépelek. Úgy gondolom, mától kezdve együtt járhatnánk az utcákat.

Éppen egy aluljáróhoz értek. Bőrzekés pasasok kisebb bandája jött velük szemben:– Hé, ti! Ide a pénzt, vagy kikészítünk benneteket!– Íme, az első alkalom – mondta Bettina.– Vacsora előtt nem árt egy kis testmozgás – felelte Greg. Aztán már csak tompa ütést, rúgást és

jajveszékelést lehetett hallani. Valaki szétrúgta az egyetlen lámpát is. A sötétben két futó ember távolodott a színhelyről, miután elcsendesedett minden.

– Gondolom, szereted a szardíniás pizzát?– Különösen külvárosi csehóban. Minél sötétebb és gyanúsabb a környék, annál jobban ízlik a falat.

Nemere István: Fő a tisztaság (Tvr-hét 1994/17)

– Helló, drágám! Most megöllek!Roy csak ennyit mondott. Pisztollyal állt a mosókonyha ajtajában. Susanne épp a mosógépbe rakta be a

színes ingeket. Nagyon szerette a tisztaságot, főleg a mosást. Ez volt a mániája. Ezért is nem engedte, hogy a bejárónő kezelje a gépet. Élvezte, ahogyan minden egyre tisztább lesz a keze alatt.

Az asszony felnézett és döbbenten kérdezte:– Tréfálsz, Roy? Mondhatom, hülye vicceid vannak.– Szó sincs róla. Komolyan beszélek veled, és utoljára az életben. Elég volt! – Roy még mindig az ajtóban

állt.– Miből volt elég? – Susanne fölegyenesedett.– Hogy a tiéd a pénz, és oly keveset adsz belőle! Egész vagyont örököltél, és sajnálsz tőlem pár száz dollárt!– Ha italra kéred... a pénzért meg kell dolgozni, Roy! – az asszony szigorú tekintetet vetett rá, és leguggolt a

gép előtt. Szemlátomást nem fogta fel a veszélyt. Vagy nem akarta érteni?Susanne veszélyes játszmába kezdett.Mert Roy most már ideges volt. Kezében egy pillanatra megremegett a fegyver. A feszültség napok óta

benne bujkált. Azóta, hogy eldöntötte: így fogja megoldani élete legfontosabb kérdését.Úgy érezte, elhibázta a sorsát hat évvel ezelőtt. Akkor vette feleségül a gazdag, de csúnya Susanne-t. Akkor

még nem tudta még, milyen rabságra ítéli önmagát!De közel már a szabadság...! Egész testében reszketett az izgalomtól. A végre beköszöntő szabadság

ígéretétől.– Mindegy! Vége már! – kiáltotta Roy, és ismét a feleségére emelte a fegyvert. Az asszony láthatóan nem

vesztette el nyugalmát, pedig ott belül aligha maradt közömbös. A mosógép halk duruzsolással indult, Susanne beakasztotta a szárítókötél egyik végét a fali kampóba, elindult a mosókonyha másik falához. Kezében vitte a kötelet. A helyiség elég magas volt, és a mennyezeten is volt egy kampó.

Roy lőtt. Háromszor egymás után.Susanne egy pillanatig maga elé nézett döbbenten, aztán lerogyott. A szárítókötél a kezében maradt, nem

engedte el. Amint elhaltak a dörrenések, a csúnya asszony félig a mellén feküdt, arccal a hideg kőpadlón. Mozdulatlanul.

Roy először csak a lőporfüst maró szagát érezte. Aztán felnyögött: – Istenem! – és közelebb merészkedett. A polcra tette a pisztolyt, pár pillanatig állt a mozdulatlan asszony fölött.

"Hát bevégeztetett. Szabad vagyok."De csakugyan meghalt–e? – ötlött eszébe. Felesége fölé hajolt, megfordította a testét. Nagyon

elcsodálkozott, hogy sehol egy csepp vér... Pedig a három golyóból mindnek találnia kellett!... Bambán bámulta az asszonyt.

És akkor szörnyű dolog történt.Susanne megelevenedett! Egyáltalán nem volt halott! Villámgyorsan Roy nyakába vetette a szárítókötelet,

majd ismét átdobta a fején, és elugorva férjétől, teljes erőből meghúzta a hurkot. Az megszorult.Roy Susanne felé indult volna, de a kampó megtartotta a kötelet. A férfi hörögve fuldoklott. A kötél erős

volt, Susanne még erősebb, Roy magára maradt a fal és felesége között. Arca elkékült.– Napok óta tudtam, mit tervezel! Azt hiszed, nehéz volt kitalálni?Vaktöltényt tettem a pisztolyodba, mocskos gazember! – és Susanne lihegve rántott még egyet a kötélen. Az

utolsót.Roy karja leesett, szeme kidülledt, nyelve kilógott, térde megroggyant.Az asszony lihegve várt, aztán egy széket tett a mennyezeti kampó alá. Nyögve emelte fel férje nem túl nagy

testét. Felhúzta a kampóra, úgy lógott, mint egy akasztott ember. Az is volt.A mosógép közben halkan duruzsolt. Aztán Susanne felrúgta a széket, mintha Roy tette volna. Magához

vette a pisztolyt, alaposan kiszellőztetett, majd felment a lakásba. Átöltözött és telefonált lihegve, álizgatottan:– Rendőrség? Kérem, jöjjenek gyorsan! A férjem... felakasztotta magát... a mosókonyhában... Igen, nincs

kétségem afelől, hogy öngyilkos lett. Jaj istenem, úgy félek, ugye, hamar ideérnek?Letette a kagylót, és az órájára nézett. Hát igen, mire a rendőrök elvégzik a vizsgálatot és elszállítják a

holttestet, éppen kiszedheti a tiszta ruhát a mosógépből. Milyen öröm lesz az is! Már előre élvezte a tiszta, de még nedves ruhák tapintását.

Ja, és másik kötelet kell majd kihúznia a falak között, jutott még az eszébe.

Nemere István: A verem (Tvr-hét 1993/37)

King vasárnap délután ásta a vermet.Nem érdekelték a közmondások, nem is hitt bennük. "Aki másnak vermet ás..." Ostobaság! Nagyon jól

tudta, kinek ássa azt a gödröt.King robotokkal foglalkozott a mezőgazdasági kutatóintézetben. Kertészeti gépet, öntözőrendszer vezérlését,

ásógépet építettek. King részlege már évek óta a nagy kertészetek nehezebb munkáját automatizálta.Amit pénteken a munkahelyéről kölcsönkért, az egy önjáró, programozható, szuperjó ásógép volt. Sőt, nem

csak ásni tudott. King azt mondta a főnökének, a hét végén otthon tökéletesíteni akarja a gépet. Furgonban hozta haza, és azonnal bevitte a kerti fészerbe. A felesége nem is látta.

A felesége... Aki megcsalja azzal a Howard nevű fickóval! No, a pasas is megéri a pénzét. Olyan szemtelen, hogy esténként idejár! Amikor előre megtudja az asszonytól, hogy King későn jön haza, Howard átjön a kerten. Errefelé nincs kerítés, hát egyszerűen bejön az utcáról, az ösvényen. A két ciprus között közelít a házhoz. Az egyik szomszéd látta is. Mesélte Kingnek, hogy a pasas nagyon magabiztosan mozog. Ez külön dühítette, látatlanban is gyűlölte vetélytársát.

Sokáig gondolkodott a terven. Aztán megvásárolta, és apránként hazahozta a hozzávalókat. Azon a vasárnapon végre nekilátott. A felesége elment az anyjához. King bejelentette, hogy hétfőn késő éjszakáig marad a laboratóriumban.

De most még csak vasárnap reggel volt, és King munkához látott. A robottal a két ciprus között kiásatta a vermet. Majdnem három méter mély lett. Létrán szállt alá, spirálisan lerakta a fenékre a kábelt. A szigetelet len vezeték úgy kanyargott, akár a kígyó... Aztán kijött, elvitte a létrát, a kábel végét a robothoz vezette, hozzákapcsolta. A tolólapát a földhalomnak feszült. A számítógépes vezérlés programját King már elkészítette. Amint a kábelről megjön az impulzus, elindul a folyamat. A vezérlés utána áramtalanítja a kábelt, a csörlő felhúzza, és egy dobra tekeri. Közben a nagy gép elindul, nyomja a földet a verembe. Ahol akkor már ott fekszik majd az áramütött ember. Helyesebben a holtteste. Amikor a gödör félig megtelik, a robotgép egyik karja belehelyezi a szép ciprust, amelyet King reggel vásárolt a kertészetben, és a kar megtartja, amíg a gyökereket is körülöleli a föld. Aztán a tartályában előkészített vízzel meg is öntözi, elgereblyézi a földet. Visszateszi a gyeptéglát. Húsz perc sem telik bele: az ellenőrzött laboratóriumi kísérletek során a gép tizennyolc és fél perc alatt végezte el ezt a feladatsort. Éppen befutott a rendelés az első száz darabra, de King úgy vélte, lehet még tökéletesíteni... A nagy kertészetekben egy vagy két ilyen gép egész ültetvényeket telepíthet önállóan, emberi részvétel nélkül. Ami nagy munkabér–megtakarítást eredményez...

King elégedetten szemlélte művét. Hiába, programozni tudni kell! Jól lemérni mindent, tartani a technológiai fegyelmet, a részfeladatok pontos sorrendjét. Így nem követhet el hibát az ember. Amikor holnap este a sötétben erre jön az Howard, álcázóháló feszül majd a verem tetején, és bekapcsolva várakoznak a gépek, mint most. Ő, King nem lesz itthon, odabent marad az intézetben. Alibijét több kollégája bizonyíthatja majd. De erre nem lesz szükség. A csábító nyom nélkül eltűnik, és ki keresné őt King kertjében, az egyik ciprus alatt?

A garázs csapjánál mosta a kezét, amikor meglátta a kutyát. Nagy fekete dog volt, átjött a kerítés résén. Szaglászva ment a bokrok mellett, ide–oda rohangált a kertben. "Még csak az hiányzik, hogy beleessen a verembe!" King nem szeretett fölöslegesen dolgozni. Ráadásul a dog gazdája is a közelben lehet. Ha a kutya ráesik a kábelre, agyonvágja az áram. A pasas dühöngeni fog, és fény derülhet a verem titkára! A terve is dugába dőlne!

Hát rohant, ahogy bírt. Éppen a verem mellett érte el a kutyát. Nagyot kiáltott, hogy elijessze. De az állat nem ijedt meg tőle. King felé fordult, rámordult, sőt, amikor a férfi nem tágított, vicsorogva feléje ugrott.

King hátralépett. A lába alól kicsúszott, alápergett a homokos föld. A férfi még megfordult a levegőben és felordított. A kutya hangosan ugatott, így King kiáltását senki sem hallotta. A férfi szétterpesztett kézzel próbált kapaszkodni, de zuhant, zuhant...

A kábelben keringő áram azonnal megölte. A kutya, hallva gazdája türelmetlen füttyszavát az utca felől, elszaladt.

Feketén kígyózott ki a kábel, zümmögött a csörlő. Aztán új programot kapcsolt a vezérlés. Köbméterszám zuhant a föld a verembe. King testére is. Majd egy kar odaállította a ciprust, géplábak taposták a földet. A csővezeték kétvödörnyi vizet permetezett szét. Aztán gépkarok rakták egymás mellé a gyeptéglákat...

Kinget a bíróság másfél évvel később – a feleség kérésére – eltűntnek nyilvánította. Így semmi sem állt a válás útjába. Az asszonyról csak annyit jegyeztek meg a szomszédok, hogy hamarosan férjhez ment egy

Howard nevű pasashoz, és elköltözött a környékről. Házukat egy nyugalmazott pilóta vette meg, aki szépen gondozza a kertet is. Különösen a ciprusok láttán örül a szíve.