VEKERDY TAMÁS

Jól szeretni Tudod-e, hogy milyen, a gyereked?

Copyright © Vekerdy Tamás, 2013 Szerkesztette: Gutman Bea Borítóterv: Szabó György Hungarian edition © Kulcslyuk Kiadó, 2013 Minden jog fenntartva! ISBN 978-615-5281-10-5

Felelős kiadó: Hasenfracz Péter Tördelő: Jeges Erzsi Nyomás: Wunderlich Production Kft.

Kulcslyuk Kiadó www.nyitottakademia.hu

Előszó ....................................................................................................7 ... Hiba! A

könyvjelző nem létezik.

Előszó ............................................................................................................................................................................................................................................ 6 Jól szeretni? ................................................................................................................................................................................................................................... 7 Önbizalom .................................................................................................................................................................................................................................... 9

Pügmalion-effektus ........................................................................................ 9

Beválni az iskolában ......................................................................................... 10

Churchill, Edison, és a többiek .......................................................................... 11

Vargabetűk, életpályák ...................................................................................... 11

Iskolai konfliktusok ............................................................................................... 12

Dicséret? Kritika? ................................................................................................. 13

Művészettel nevelni - szabadságra nevelni ............................................................................................................................................................................. 15 El lehet-e egy gyereket kényeztetni? ........................................................................................................................................................................................ 19 Irigy! ............................................................................................................................................................................................................................................ 20

Érzelmi nyomaték nélkül ....................................................................................... 20

Szeresd jobban! .................................................................................................. 20

Ösztönösen, vagy tudatosan nevelni? ..................................................................................................................................................................................... 22

(Töredékes műhely titkok...) .................................................................................. 22

Tehetségfejlesztés ....................................................................................................................................................................................................................... 24 kisgyerekkorban? ....................................................................................................................................................................................................................... 24

Játék, és kreatívitás ............................................................................................. 25

Verés ............................................................................................................................................................................................................................................... 26

Egyedi eset vagy bevett módszer? ................................................................... 27

Intenció ............................................................................................................... 27

Mi van? ........................................................................................................................................................................................................................................ 29

Avagy: „divatok” a nevelésben .............................................................................. 29

Tanítsd! .............................................................................................................. 29

Kösd magadra! .................................................................................................... 30

Halál, gyász .................................................................................................................................................................................................................................... 35

Gyász ................................................................................................................ 35

Hízunk? Kövéredünk? Miért?.......................................................................................................................................................................................................... 37

Testmozgás ...................................................................................................... 37

Küzdelem, az anyaggal ........................................................................................ 38

„Kezelhetetlen,”, „rendellenes”, „nehéz” gyerekek? ........................................................................................................................................................................... 40

Hogyan, bánjunk a fimotákkal? ......................................................................... 41

Gyógyszeres kezelés? ...................................................................................... 42

Autisták ............................................................................................................. 42

Jobb- és balféltekés gyerekek ........................................................................... 43

Egészséges, mégis kezelhetetlen... .................................................................. 44

Apagondok ................................................................................................................................................................................................................................. 45

Rivalizáló apák .................................................................................................. 45

Apák a pszichológusnál ..................................................................................... 46

Y- és Z-generáció? ...................................................................................................................................................................................................................... 47 Magányos... ................................................................................................................................................................................................................................. 48

Hogyan- segíthetünk? ....................................................................................... 49

Kiközösítettek, kitaszítottak ............................................................................... 49

Értékek és érzelmek, .................................................................................................................................................................................................................. 50

(Pénz - és ami körülötte van) ............................................................................ 50

Fizessek érte? ................................................................................................... 51

Pénzügyi nevelés? ............................................................................................ 51

Meddig tartsam, el a gyerekemet? .................................................................... 52

Szegénység ...................................................................................................... 53

Védettség - bizalom, ........................................................................................................................................................................................................................ 55

Egészséges bizalmatlanság .............................................................................. 56

Epilógus ...................................................................................................................................................................................................................................... 57

Előszó Ha az embernek olyan szerencséje van, hogy valakit is érdekelni kezd, amit itt vagy ott mondott, leírt, és úgynevezett „előadásokra” hívják, akkor

azt kell átélnie, hogy ezeknek az együttléteknek, legalábbis az ő számára, a hasonlíthatatlanul jobb, felpezsdítőbb, szórakoztatóbb része az, amikor

a megjelentek elmondják kérdéseiket, aggályaikat, ellenvetéseiket, egyszóval megnyilatkoznak. Nagyszerű érzés hallani, amikor a négy-ötszáz fős

(esetleg nagyobb) hallgatóságból egy kedves nő vagy férfi feláll, és bevilágító erővel mondja el személyes tapasztalatait, személyes példáját, ami

megeleveníti az egész együttlétet.

Ebben a könyvben a találkozásoknak ezt a részét, illetve a kérdésekre adott válaszokat találja meg az Olvasó. Nem kérdés-felelet formájában,

hanem a kérdéseket, az elmondott eseteket is beledolgozva az egyes témákról szóló részecskékbe. (Így hát szerzőtársak vagyunk - hat-nyolc év

néhány száz megszólalójával.)

Míg az előző kötetben, az Érzelmi biztonságban az előadások válogatása jelent meg, itt ezeké a közös beszélgetéseké.

És, igen, ezek a közös beszélgetések mindig abba az irányba mutattak, hogy miképp is kellene, hogyan is lehetne ezt az együttélést -

együttélést a gyerekkel és tágabban: egymással - jól csinálni, hogyan is lehetne jól szeretni.

Akármerre ágaznak is el az egyes témák, a mélyükben mindig ez a kérdés lapul.

Ott húzódik meg, és sokszor felfűti a beszélgetést.

Kicsit szorongok. Vajon ebből a felfűtöttségből sikerül-e itt, a következő lapokon valamit is visszaadni?

Ezeken a részecskéken kívül még egy kicsit elvont nyitófejezetet is talál az Olvasó, ahol a szeretet és a szabadság - és a megismerés - fogalmait és

lehetőségeit próbálom körbejárni. Nem kötelező elolvasni! 2013. szeptember 17. Vekerdy Tamás

Jól szeretni? Mottó: A szeretet szabaddá tesz.

Eredetileg azt gondoltam, hogy a Jól szeretni kötet mottója ez lesz: A szeretet szabaddá tesz - Pál apostol.

Kerestem, kerestem, de rá kellett jönnöm, hogy két dolgot mostam össze emlékezetemben; ezt a kitételt, hogy: Az igazság szabaddá tesz (Jézus

szavai János evangéliumában, 8. rész 32. vers); és Pál apostol úgynevezett szeretethimnuszát, a korinthusiakhoz írt első levélből (13. rész).

(„Ha embereknek vagy angyaloknak nyelvén szólok is, szeretet pedig nincsen énbennem, olyanná lettem, mint a zengő érc vagy pengő

cimbalom. És ha jövendőt tudok is mondani és minden titkot és minden tudományt ismerek is, és ha egész hitem van is, úgy annyira, hogy

hegyeket mozdíthatok ki helyökről, szeretet pedig nincsen énbennem, semmi vagyok. És ha a vagyonomat mind felétetem is, és a testemet tűzre

adom is, szeretet pedig nincsen énbennem, semmi hasznom abból. A szeretet hosszútűrő, kegyes; a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem

kérkedik, nem hivalkodik fel. Nem cselekszik éktelenül, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a gonoszt. Nem örül a

hamisságnak, de együtt örül az igazsággal; mindent elfedez, mindent hiszen, mindent remél, mindent eltűr. A szeretet soha el nem fogy: de

legyenek bár jövendőmondások, eltöröltetnek; vagy akár nyelvek, megszűnnek; vagy akár ismeret, eltöröltetik. Mert rész szerint van bennünk az

ismeret, rész szerint a prófétálás: de mikor eljő a teljesség, a rész szerint való eltöröltetik. Mikor gyermek valék, úgy szóltam, mint gyermek, úgy

gondolkodtam, mint gyermek, úgy értettem, mint gyermek: minekutána pedig férfiúvá lettem, elhagytam a gyermekhez illő dolgokat. Mert most

tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről színre; most rész szerint van bennem az ismeret, akkor pedig úgy ismerek majd, amint én is

megismertettem. Most azért megmarad a hit, remény, szeretet, e három; ezek között pedig legnagyobb a szeretet.” - Pál 1. levele a Korinthusbeli-

ekhez, 13. rész. - Károli Gáspár fordítása az 1989-es kiadásból.)

De mégis: van kapcsolat szeretet és megismerés között...

Ha jól emlékszem, már az Ótestamentumban, Mózes I. könyvében, a pátriárkák történeteiben ezt olvassuk: „Ismeré az ő feleségét, és az szüle

neki fiat.” Az Ótestamentum a szerelmi aktust, a szexuális aktust, a megtermékenyítést (és fogantatást) ismerésnek, megismerésnek nevezi.

Feladom magamat, és a másikat élem át, átlépve énem határait.

Csak a magyar nyelvben különül el a szeretet és a szerelem szó, a Biblia nyelveiben (a héberben és a görögben) és a nyugati nyelvekben egy

szóval fejezik ki a kettőt. (Az Újtestamentumban, ennek megfelelően Károli fordításában így szól az Úr, Jézusról: Ez az én szerelmetes fiam, akiben én

gyönyörködöm, őt hallgassátok...)

*

A szeretet mindig a másikról szól (kellene hogy szóljon) - és egyben az én kiteljesedésemet is hozza a másik által.

Stendhal, aki a Vörös és feketével lett világhírű, a szerelemről is írt egy kis esszékötetet. Ennek van egy híressé vált része (amely az első kiadásokból

még kimaradt, de aztán a kézirat alapján pótolták), úgyszólván a mű vége felé, és ez a részecske azt a címet viseli, hogy A salzburgi gally. Szerelmével

és társaságával utazgat az író, és Salzburg mellett a halleini sóbányákban különös jelenségre lesz figyelmes. A bányászok gyertyánfa ágakat

dobálnak az időnként vízelöntés miatt elhagyott járatokba, és amikor a víz elvonul, Ők pedig visszatérnek, ezek az eredetileg fekete ágacskák

csodálatos, tündöklő kristályalakzatokként kerülnek elő. A bányászok aztán ezeket felajánlják a látogatóknak, a turistáknak megvételre, vagy

időnként ajándékképpen. Aprócska ékszerszobrok ezek, semmi nem látszik az eredeti gyertyánfa ágacskából, csak a vízből rájuk rakódott, rájuk

kicsapódott sókristályok ragyognak.

Ez a jelenség, ez az átváltozás adja az alkalmat Stendhalnak a „kristályosítás" elméletének megfogalmazására: ilyen a szerelmes is, ilyen a szerelem

is!

A szerelmes önmagából vetít ki tulajdonságokat a szerelmére, és ezeket imádja benne!

Csakhogy: ezek őhozzá, a szerelmeshez, a szeretőhöz tartoznak, és nem ahhoz, akit szeret.

így aztán egy idő után elkerülhetetlen a csalódás.

Kiderül, hogy a szeretett lény nem tündöklő kristály, „csak” gyertyángallyacska.

Vagyis: saját lénye van!

És szeretője nem ezt szerette benne...

Én ezt éretlen szerelemnek nevezném, éretlen szeretetnek.

Kicsit elmélyítve a kérdést: a jeles pszichiáter, Freud egykori nagy — trónörökösül kijelölt, de aztán kitagadott - tanítványa, C. G. Jung arról

beszél, hogy a lélek mindig teljes, nem férfi vagy nő, hanem kétnemű (teljes kör, teljes gömb). A férfiakban mélyen a tudat alá szorítva - a kör alján, a

gömb alján - ott él az anima, a női lélekrész. Míg viszont a nőkben az animus, a férfi lélekrész kerül a tudatküszöb alá. (Anima = lélek, lélegzet, életerő

latinul.) A világ felé testi nemünknek megfelelő lélekrészünkkel fordulunk, és aztán, amikor a szerelem elkövetkezik, az „éretlen” férfi saját ani-

máját - saját női lélekrészét - vetíti ki a megszeretett nőre; tulajdonképpen önmagát szereti benne önszerelemmel, nárcisztikusan. (És talán fordítva is

- bár a nőknél ez kicsit másképp működik; Ők közelebb vannak a természethez, a valósághoz...) Nárcisszusz — Nárkisszosz - szép, szépségére túlontúl

büszke görög ifjú, akit az istenek azzal büntetnek, hogy egy patak vizében megpillantja magát, és önnön képmásába szeret bele, majd megértve,

hogy soha nem egyesülhet szerelmével, öngyilkos lesz. Halála helyén fakadt a földből az első nárcisz...

Az érett szerelem, az érett szeretet más.

Az érett szerelmet, az érett szeretetet a másik ember szuverén - önálló, független, szabad - személyisége ragadja meg és „szórakoztatja”.

A tőle való különbözőségeket és hasonlóságokat egyformán szereti benne. (így aztán mind a két mondás igaz: az : az ellentétek vonzzák egymást - és:

hasonló a hasonlónak örül.)

Minden szeretetben ez az alapkérdés: őt szereted-e vagy magadat, a vágyaidat benne?

Az igazi szeretet - és szerelem mivel a másik ember szuverén - nem korlátozott - személyiségét ismeri el és fel, szabadságot ad neki;

szabadon hagyj a.

A nárcisztikus szerelem és szeretet viszont féltékeny, erőszakoskodó, ha kell, bosszúálló.

Tulajdonképpen a nevelés két alapkérdését, kétféle alapbeállítódását is érinti ez a felfogás.

Az egyik: legyél, aki vagy, én ehhez foglak hozzásegíteni.

A másik: legyél, akivé én akarlak tenni!

Az első szabadságot ad és szabadságra vezet - a második terrorizál és rabságban tart.

A szeretet örömeit csak az első kapcsolat élvezheti. Petőfi mindent tudott e kettős nagy rejtélyről.

1846-ban kiadott költeményeinek ez a mottója:

Szabadság, szerelem!

E kettő kell nekem.

Szerelmemért föláldozom

Az életet,

Szabadságért föláldozom

Szerelmemet.

A gnosztikus tanítások - melyek a hit dolgainak ismerettel való megközelítésére is törekedtek - arról beszélnek, hogy ennek a teremtésnek,

melyben mi élünk, a szabadság és a szeretet létrehozása, megélése a kettős értelme. A teremtő, a szellemi világ tökéletes, de nem szabad. Szabaddá csak az

ember tud válni, itt a földön, kitéve a tévedésnek. És ebben a szabadságban kell kimunkálnia magában - szabadon - a szere- tetet, amely összefűzi a

világ lényeivel és tényeivel - a világ egészével.

Kimunkálni a szeretetet - az egyetemes rokonszenvet.

Dante, az Isteni színjáték vándorköltője, áthaladva poklon és purgatóriumon, a paradicsom legmagasabb pontjára ér, ahol már nem „tükör

által lát” és „homályosan”, hanem színről színre, szemtől szembe szemléli az örök Fényt, végül így kiált fel:

Csüggedtem volna, lankadt képzelettel, de folyton-gyors kerékként forgatott vágyat és célt bennem a Szeretet, mely mozgat napot és minden csillagot.

A világot is az „egyetemes rokonszenv” tartja fenn és élteti, mozgatja... *

Jól tehát akkor szeretünk, ha szabadságot adunk a szeretett személynek, ha azt mondjuk neki, legyél, aki vagy, és ezzel előresegítjük őt életútján.

Goethe ehhez azt teszi hozzá, hogy ha aszerint nézünk egy emberre, hogy milyen ő az adott pillanatban, akkor hátráltatjuk, visszafogjuk

fejlődésében. Ha azonban aszerint nézünk rá, hogy milyenné, kivé is lehetne adottságai, lehetőségei szerint, akkor előresegítjük őt életútján. (így

nézett Mr. Welldon a bukdácsoló, rossz tanuló Churchillre annak idején, ahogy erről majd még beszélni fogunk.) *

A szeretetet és a szabadságot minden generációnak újra kell tanulnia - mondják a XIX. század olyan nagy elméi, mint Kierkegaard és Széchenyi -, de

meg tudják tanulni, mert magukból hozzák elő, és ebben semmi vissza nem tarthatja őket.

Nagy László, a magyar gyermektanulmányozás, a pedológia elindítója a XX. század elején ezt mondta mindenkinek, aki gyerek közelébe kerül,

legyen tanító, tanár, pszichológus vagy bárki más: „Ismerd meg, hogy jobban szerethesd.”

Ismeret és szeretet mindig újra összekapcsolódnak, egymást világítják meg.

Gyerekhez közelítesz?

Fűt-e a rokonszenv?

Vagy csak a kritikai ítélkezés mozgat, ami elterel az ő lényétől, magadhoz méred őt, a te felfogásodhoz?

Ez a gesztus gyilkos, nem hagyja őt érvényesülni.

De a szeretet: szabaddá tesz!

Önbizalom Akár hiszik, akár nem: nem az teljesít majd igazán jól a „kemény, versengő, taposó” felnőttéletben, akit már gyerekkorában is „kemény, versengő,

taposó” körülmények között neveltek.

Éppen ellenkezőleg.

Az fogja jól bírni az élet megpróbáltatásait és az lesz eredményes, aki gyerekkorában jól érezhette magát a bőrében, érzelmi biztonságban

nevelkedett, önbizalmát megerősítették, nem hagyva, hogy a külvilág (esetleg az iskola) tévesen értelmezett fölösleges követelményekkel túl korán

megtörje. Akit megvédtek a külvilággal, igen, ha kell, az iskolával szemben is.

A hideg, értékbecslő tekintet, a kritika a kisgyereket letöri, elkedvetleníti - és nem segíti hozzá, hogy növelje a teljesítményét.

Egy kis kitekintés: a nagy hagyományú távol-keleti színházakban, ahol színészcsaládok alkottak egy-egy társulatot, életbevágóan fontos

volt, hogy a gyerekek időben megkezdjék felkészülésüket a pályára. A fiatal színészek képességein múlt ugyanis a támogatói - hercegi, királyi -

kegy megtartása, elnyerése, visszanyerése, vagyis a társulat és tagjainak mindennapi megélhetése, élete. Évszázados hagyomány alapján

alakították ki nevelési – színész-énekes-táncos-akrobata ne- velési - módszereiket, és csiszolták azokat a lehető legeredményesebbé. (Vigyázat! Ez a

színész-énekes-táncos-akrobata nem négy művész, hanem egy személy! A távol-keleti színjátszás ugyanis mindezeket a készségeket együttesen

követeli meg!) És most jön a meglepetés! (Én itt a japán no színház legnagyobb mesterének, Zeaminak a titkos hagyatékát idézem, de ez nem tér el a

távol-keleti képzés egyéb módszereitől.) A legelső szabály az volt, hogy hétéves korukig akkor sem tanítják a gyerekeket, ha ők maguk kérik ezt.

„Segíts, apa, mutasd lassabban a tánclépést!” Nem mutatta. De azt hagyták, hogy a gyerekek szabadon utánozzanak, miközben velük együtt élték a

folytonos gyakorlásban dolgozó társulat mindennapi életét. Hét és tizennégy éves koruk között elkezdődött a tanítás, ekkor már mutatták nekik

lassabban is a lépést, de nem korrigáltak! Nem volt javítgatás, kritizá- lás - mert tudták, hogy ez visszafogta volna fejlődésüket. A pontosítás

időszaka csak a kamaszkor után következett el, amikor az ifjú már maga is kritikával figyelte a világot és önmagát.

Tanulhatnánk a távol-keleti kultúrák évszázados tapasztalatából!

Mi, szülők is, de az iskola még inkább.

A legtöbb - sőt, provokatívan azt is mondhatnám: szinte az egyedüli igazán lényeges -, amit az iskola adhatna a gyereknek, az éppen az önbizalom, az

önérzet megerősítése, annak a meggyőződésnek a kiépítése és megszilárdítása, hogy ő is valaki, hogy bizonyos területeken az ő döntései is

lehetnek kompetensek, az ő teljesítménye is lehet elismerésre méltó, az ő véleménye is lehet értékes (ha pedig a másik másképp látja, attól még

egyikük sem hülye). És éppen ez az, amit a magyar iskola ahelyett, hogy megerősítene, szinte pillanatok alatt totálisan szétroncsol, megsemmisít.

Nálunk egyetlen lehetséges megoldás van: az, amit az iskola érvényesnek ismer el.

Egy régi szülői levél jut az eszembe. Arról szólt, hogy az anya a tizenhárom éves lányát, aki „rengeteget szenvedett” négy éven át az

iskolában, sok tépelődés után végre máshova vitte át, és úgy látja, hogy „csoda” történt. Minden fenyegetés ellenére, hogy ugyanis „nagyon nehéz

lesz új gyerekként beilleszkedni”, a négy éve szorongó, sokat síró, „én úgyis hülye vagyok” kislány három hónap alatt kivirult, boldog lett - és

hozta egyik sikert a másik után. Az anya csodálkozva főzte hozzá, hogy a két iskola alapelveiben, módszereiben nem különbözik, csak tanáraiban,

és azt kérdezi: lehetséges ez? A tanári személyiségen - személyiségeken - ilyen sok múlik?

Legszívesebben azt felelném: minden!

És erre példa — tudományos példa! — a Pügmalion-effektus A hatvanas években amerikai kutatók különös vizsgálatokat végeztek.

A történteket talán úgy tudnám összefoglalni, hogy felmérték egy-egy iskola tanulóinak képességeit, és anélkül, hogy a mérési

eredményeket kiszámították volna, úgyszólván kalapból kihúzták néhány gyerek nevét, és azt „jósolták”, hogy ők jelentős fejlődés előtt állnak a

következő időszakban. Aztán - hosszabb idő után - újra mérték. Csak ezután végezték el a számításokat mind az előző, mind az új mérésekre

vonatkozóan. Az eredmény szerint a találomra „bejósolt” gyerekek jobban, többet fejlődtek ebben az időszakban! (Persze nem valamennyien

egyformán, de mégis: átlagban, számokkal kimutathatóan jobban, mint a többiek.) Egyszerűen azért, mert a tanárok „úgy néztek rájuk”, úgy

bántak velük, hogy „aha, ő az, akiről azt mondták, hogy jelentős fejlődés előtt áll”. A jelenséget a kutatók Pügmalión'effektusnak nevezték el, nagy

feltűnést keltő tanulmányuknak pedig ezt a címet adták: Pügmalión az osztályteremben. (L. Rosenthal és L. Jacobson voltak a szerzők. A megjelenés

éve: 1968.)

Pügmalión Küprosz (a mai Ciprus) szigetének legendás királya volt. Társtalanul, magányosan élt, pedig Küprosz a „szerelem szigete” volt;

Aphroditének, a szerelem istennőjének szentelt hely. Piigmaliónt azonban nem érdekelték a hús-vér lányok, asszonyok, ő elefántcsontból faragott egy

álmaiból testet öltött nőalakot magának, és menthetetlenül, gyötrelmesen beleszeretett. Kínszenvedésében Aphroditéhez fordult fohászával, hogy

leheljen életet a szoborba. E szerelem sodra magával ragadta az istennőt is, és életre keltette a szobrot. Pügmalión a Galateia nevet adta szerelmesének,

feleségül vet- te és leánygyermekük született...

Pügmalión szerelme tehát megelevenítette a gyönyörű szobrot. S ugyanígy: a rokonszenv, az értelmi elfogadás, a tárgyhoz pontosan nem kötött pozitív

várakozás serkenti a fejlődést, életet lehel a szunnyadó képességekbe; többet csal elő valakiből, mint amennyi kibontakozna belőle, ha mindezt nem

kapná meg. Ez a Pügmalión-effektus. Ebből megint csak az következik, hogy nagymértékben rajtunk - szülőkön, pedagógusokon - múlik, hogy mit

bűvölünk elő egy gyerekből, az ő adott lehetőségeiből, s amit életre keltettünk, azt milyen irányba vezetjük várakozásainkkal, fantáziáinkkal,

szorongásainkkal. (Mert persze a dolog másik oldala, hogy gyerekeinkkel sokszor az történik meg, amitől a legjobban félünk. Szorongásunk

mintegy a fejünkre idézi a rossz helyzetet, a negatív fordulatot.)

Leszűkítve: a tanár ítéletei és előítéletéi döntően befolyásolják a gyerekek fejlődését. A gyerek - bizonyos határok között - „olyanná lesz”, amilyennek a

tanár látja, látni szeretné, és olyan teljesítményt nyújt, amilyenre a tanár jó- (vagy rossz-) akarattal és várakozó figyelemmel képesnek tartja.

Az ide vonatkozó vizsgálatokat — különböző területekre kiterjesztve és megújítva - közel huszonöt évig folytatták. Újra és újra megerősítést

nyert, hogy akiket a tanár - bármilyen okból - kedvezően ítél meg, azok sokkal jobban - többet - fejlődnek. A véletlenszerű kiválasztás alapján

elhangzó jóslatok önbeteljesítő próféciáknak bizonyultak. Az is kiderült, hogy hiába van jelentős eltérés a tanári megítélés és a valódi - mérhető -

képességek között, a gyerekek nem tudják áttörni ennek a megítélésnek a határait! Ellenkezőleg: egy idő után a pozitív vagy negatív „elvárásnak”

megfelelően kezdenek viselkedni, és ez nem belőlük, hanem a tanári megítélésből következik. (Általános tapasztalat, hogy ha a gyerekeknek csak a

hibáit látják és sorolják, a gyerekek egyre „rosszabbak” lesznek.)

Mi hat erre a tanári ítélet- - előítélet- - alkotásra? Meglepően sokféle tényező. Csak néhányat mondok ezek közül: például a testalkat, a nem,

az etnikum, a név hangzása (!), a gyerek orgánuma-kiejtése, a családi háttér ismerete... És mindez úgy befolyásolja erőteljesen a pedagógus

gyerekre irányított várakozását, hogy nem is tud róla, hogy azt hiszi, objektív szempontok alapján ítél.

Ha a pedagógus „jóba van önmagával”, ha ennek következtében a világot és a gyereket is inkább pozitív szempontok alapján veszi

szemügyre, akkor jelenléte, kisugárzása jótékony erőként hozzásegíti a gyerekben csíraként meglevő képességeket a kibontakozáshoz. A pozitív

érzelmek életre keltenek, megelevenítenek, mondja a Pügmalión-példa. (De sajnos, persze az ellenkezője is igaz.) így lehet a szorongó, sokat síró

kislányból, aki egy idő után elhiszi, hogy ő „úgyis hülye”, néhány hónap alatt kiviruló, boldog, sikeres gyerek. És ebben valóban nem az a fontos,

hogy másik iskolába, hanem az, hogy másfajta tanári közegbe került. (Bár: tapasztalatom szerint egy-egy iskolát nagyon is jellemez az, hogy ott

milyen vezetés alatt milyen tanári személyiségek gyűlnek össze...)

Beválni az iskolában Ha kedves, cserfes, „okos” - és az óvoda által is annak tartott - kislányunk iskolába megy, semmiképpen ne higgyük el a tanítónak - az iskolának -

novemberben, hogy a gyerek 65 vagy 73%-os. Továbbra is tekintsük 100%-osnak!

Ne higgyük el, hogy a képességei gyengék! Egyáltalán: milyen képességei? A nyolc intelligenciafajtából melyikre gondolnak? Netán az

értelmi intelligenciára? Valószínűleg, mert az iskolában csak arra vetül némi fény. De akkor megint felmerül a kérdés: az értelmi intelligencia tíz

faktorából melyik gyenge szerintük? Valószínűleg az a kettő, amit az iskola egyáltalán foglalkoztat és mér: a lexikális memória és a matematikai

készség. Tényleg elhiszi a szülő az iskolának, hogy a nyolc intelligenciakészségből csak az az egy fontos, ráadásul annak az egynek a tíz faktorából

csak az a kettő a fontos az életben, amit az iskola mér? Hát ne higgyük el! Ez az első teendő. Hányszor hallottam már szülőktől: .Aranyos, kedves

gyerek, és az óvoda alatt mi értelmes kislánynak is hittük, az iskola viszont nagyon nem megy neki! Be kell látnunk nekünk is, hogy valószínűleg

butább, mint gondoltuk.” Isten őrizz! Isten őrizz, hogy a szülők ezt belássák! A szülőknek egy dolguk van: az elképzelhető legnagyobb pozitív

elfogultsággal kell a saját gyerekükre tekinteniük. Az lát jól, aki szeret! Ne higgyük el egy pillanatra se az iskolának, hogy a gyerekünk butább, és az

életben rosszabbul fog érvényesülni azért, mert az iskolában rosszabbul érvényesül. (De ha a gyerekünk tényleg „butább” is netán, akkor is lehet,

hogy remekül táncol, zseniálisan énekel, farag, kertészkedik, főz - nehogy már elhiggyük, hogy mindenkinek éppen atomfizikusnak kell lennie

ahhoz, hogy megtalálja a maga útját és boldogulását, mert így tesz jót magával és a világgal! Erről szó sincs!) Nem várt gyenge iskolai indulás miatt

tehát ne keserítsük el a gyereket, és ne keseredjünk el magunk sem.

Azt is fontos tudni: gyakran a butának mondott, ám valójában értelmes gyereknek egyszerűen szüksége van némi segítségre ahhoz, hogy az

iskolában képes legyen érvényesülni.

Soha nem felejtem el saját kétségbeesésemet, amikor elsős gimnazista koromban — tízéves múltam, ez a mai ötödik osztálynak felel meg -,

természetrajzból a liba volt az első lecke, amely két és fél oldalon terült el. Nagy betűkkel, rendkívül kevés szöveggel, egyetlen rajzzal. Ma is látom

lelki szemeim előtt önmagamat, amint térdelek a magas ebédlőszéken, és rémülten meredek az oldalra. A liba. Úristen! Ezt kell nekem holnapra

megtanulnom? Lehetetlen! Elolvastam két-három- öt sort, és fogalmam sincs, mi volt benne! Már most sem emlékszem! Vagyis rögtön beleestem a

vizsga előtt álló egyetemisták betegségébe. „Emlékszem az anyagra? Nem! Úristen, most mi lesz?” Nyugi. Miután elolvasol két-három-öt sort, nem

fogsz emlékezni, mit olvastál, és ezt nem is szabad forszírozni - bele kell feledkezni a szövegbe, és akkor majd menni fog... Ott ültem hát a liba

fölött azzal a biztos tudattal, hogy nem lesz rá mód, hogy én ezt valaha elolvassam végig, és tudjam a következő bekezdésnél, mit olvastam az

előzőben. Nem tudtam, hogy nem is kell tudnom - és beállt a görcs. Ezt ilyenkor meg kell szüntetni, esetleg egy kedves korrepetitorral, aki kiemeli

belőle a gyereket, akár a mocsárból. Aki megtanítja neki azokat a stikliket, amelyekkel a mai iskolarendszerben - a mérhetetlenül unalmas és/mert

absztrakt, „tudományos” tankönyvek, tananyag-feldolgozás ellenére is - érvényesülni tud. Aki rámutat arra, hogy az első olvasás után nem kell

még valamit tudni, viszont a fontosabb dolgokat jó, ha aláhúzzuk. Például: a libának két lába van. Ez fontos, pirossal aláhúzzuk. Két szárnya van.

Fontos — aláhúzzuk. A liba szája csőr. Csőr - aláhúzzuk. Nehéz szárnyas - aláhúzzuk. És mire a szöveg végére érünk, már pirossal kirajzolódik,

hogy két lába van, két szárnya van, csőre van és a nehéz (testű) szárnyasok közé tartozik. Kiemeltem négy dolgot, máris majdnem mindent tudok a

libáról. Hopp, megvan az ötödik, tojásokat tojik, és abból lesz a kisliba - már mindent tudok. De ahhoz, hogy a görcs feloldódjon, ilyenkor eleinte

kell egy megértő, türelmes segítő.

Emlékszem, ahogy korrepetitorként suttogva beszélgetek Tomi nevű tanítványommal a legutolsó filmről, amit látott, mert a szomszéd

szobában ott ül a nagymama, és félek, mit fog gondolni rólam: fizetik nekem a sok pénzt, mi meg filmekről csevegünk...? Cowboyfilmekről

elsősorban, mert azoknak mindketten rajongói voltunk. De máig meg vagyok győződve róla: annak, hogy Tomival végül eredményt értem el, a

záloga az volt, hogy eleget tudtunk beszélgetni cowboyfilmekről. Az úgy nem megy, hogy beesek a tanítványhoz, és rögtön rákezdek: „Vedd elő,

kisfiam a füzetedet, hol van a matematikapélda, csináltál már valamit?! Kértelek, hogy mire jövök, legyen kész, és ha nem tudtál semmit sem csi-

nálni, akkor is ott legyen nyitva a füzet és a könyv!” Nem, ilyenekkel nem gyötörtem Tomit, mert úgy tapasztaltam, hogy sokkal könnyebb együtt

dolgozni, ha a gyerek jókedvű a korrepetálás alatt, mint ha rosszkedvű. Sokat beszélgettünk a cowboyokról - és utána Tomi eredeti tempójához

képest elképesztően gyorsan megcsináltuk a leckét. Ilyenkor a gyerek agyában mintha felpattant volna egy kis zár, kinyílt egy fiók, kitárult egy

kapu — és négy hónap múlva Tomi már nem állt bukásra matekból. Ezt - meggyőződésem - a cowboyok- nak köszönhettük.

Bár: feltétlenül tudnunk kell róla, hogy egy többé-kevésbé normális iskolarendszerben nem kellene korrepetálni, lehetne rossz tanulónak

lenni, és ez nem akadályozná a továbbjutást. Karácsony Sándor nagyon pontosan mondja: a korrepetálás lazítja a személyiséget. A gyereknek - akár bukásokon

át - lassú, saját tempója szerinti érésben kellene eljutnia oda, hogy az őt érdeklő dolgokkal tudjon foglalkozni, a saját igényei és szükségletei

szerint. Ezt, a sokszor valóban nagyón lassú és válogató fejlődést egyértelműen akadályozza az iskola. (Az sem úgy igaz, ahogy mondani szokták,

hogy a „mai gyerekek” motiválatlanok - nem, csak másra és másképpen motiváltak, mint ahogy azt mi, az iskolában vagy egyébként szeretnénk.

Nem rosszabbra! Sőt! De amíg frontálisan állunk szemben az osztállyal, és „le akarjuk adni az anyagot”, addig - egyre erősebben - azt fogjuk

érezni, hogy a gyerekek viszont nem akarják „felvenni”.)

Mindehhez már csak azt kellene hozzátenni, hogy a szülő a saját gyerekének általában a legrosszabb, mert legtürelmetlenebb korrepetitora.

De - ha már másképp nem megy manapság - idegen korrepetitorral segíthetünk abban, hogy az okos gyerek „helytálljon” az iskolában. Főként, ha ez

a korrepetitor nemcsak a tudásanyagot adja át, de hozzá a kedélyt is biztosítja. Persze akkor ki kell bírnunk, hogy ez is pénzbe kerül. Ám ha

semmiképp sem jut már erre, akkor is találhatunk valamilyen megoldást: például lebarterezhetjük a szomszéd egyetemistával, akinek cserében,

mondjuk, kitakarítjuk a lakását vagy megvarrjuk az elszakadt ruháját. Ezerféle út van, és ha végképp senki mást nem találunk, akkor jöjjön akár az

unokatestvér, keresztapa, nagybácsi - aki alkalmas lehet rá. De tudni kell, hogy minél inkább családtag a korrepetitor, annál hamarabb válik

türelmetlenné. (Tisztelet a kivételnek, ami persze mindig van.)

Hozzá kell tennem, hogy még a mostani gazdasági körülmények között is jóval több mindenre van pénz sok háztartásban, mint gondolnánk.

Hányszor találkoztam a végletekig kizsigerelt, a depresszió határán álló többgyerekes anyákkal, akiktől ha megkérdeztem, volna-e pénz

bébiszitterre, azt válaszolták: éppenséggel volna - de erre nem adunk ki, ha egyszer egész nap itthon vagyok! Holott az életminőség jegyében

pontosan erre volna érdemes kiadni! Arra, hogy a férjemmel néha el tudjunk menni kettesben vacsorázni, moziba, vagy hogy én, az anya egy kicsit

egyedül lehessek, vagy beszélgethessek, sétálhassak egyet a barátnőimmel. Azért nem adunk ki erre pénzt akkor sem, amikor pedig

megtehetnénk, mert nem tudjuk, mire érdemes költeni — mert az életminőség fontosságára mi, magyarok a kelet-európai államok nyomorúságába

lökött, sanyarú helyzetünkben nem tudtunk eddig még ráébredni!

Churchill, Edison, és a többiek (Avagy: még mindig a bizalomról)

Folytatom a fenti gondolatsort a bukásról, a rossz tanulóról, és hangsúlyozottan rettenetes dolgot mondok: nem is fontos, hogy a gyerek jó tanuló

legyen!

Ez — mint annyi más! — tévedésen alapuló mánia! A világtörténelem, a művelődéstörténet nagyjai között tömegével bukkannak elő a rossz tanulók.

Winston Churchill, egykori brit miniszterelnök például kifejezetten pocsék tanuló volt. Reménytelen eset. Ez az előkelő, arisztokrata származású

fiatalember nem Oxfordba vagy Cambridge'be járt, ahová hasonló társadalmi rangú társai - hanem katonaiskolába. Ugye tudjuk, kit adtak

akkoriban katonaiskolába? Azt, akit sehol máshol nem lehetett használni. És még ott is rendkívül gyöngén teljesített, a közepesnél is rosszabb

képességűnek tartották - háromszor ismételt meg egy osztályt. Angliában a XIV. század óta különösen fontos stúdium volt a görög és a latin -

ezekből ő nemhogy rossz volt, de moccanni sem tudott. Totál képtelen volt teljesíteni. Pedig volt egy nagyszerű latin- és görögtanára, Mr. Well-

dón, aki mindent elkövetett az előrehaladása érdekében, még különórákat is adott neki, de a gyerek egyszerűen be volt oltva ezek ellen. Mégis, e

latin- és görögtanár volt az, akiben az a mély meggyőződés alakult ki, hogy ebben a hülye kisfiúban (aki épp az ő tárgyaiból volt a leghülyébb) van

valami Egyszerűen: így érezte! Véleményét egyetlen kollégája sem osztotta, ő mégis makacsul tartotta magát ehhez. Ez volt az a tanár, akivel Churchill

élete végéig (mármint Welldon élete végéig) levelezett, és amikor csak tehette, meg is látogatta. Ez a tanár adta neki a legtöbbet: bízott benne. A Mr.

Welldonnal való találkozás élménye felpattintotta azt a zárat a gyerekben (az „agyában”), ami addig nem engedte, hogy a maga valódi

lehetőségeihez, képességeihez eljusson - és amelyet még inkább zárva tartott a környezet lemondó bizalmatlansága. Mr. Welldon kitartása és

bizalma csodát tett: Churchill tanulmányi eredményei is javulni kezdtek... A történet folytatását ismerjük. Ez a szerencsétlen, bukdácsoló kisfiú

felnőttként a

XX. század egyik legnagyobb - ha nem a legnagyobb - államférfija és az irodalmi Nobel-díj nyertese lett.

(Egyébként, ha a jelentős eredményeket elért emberek életrajzait tanulmányozzuk, fel kell tűnnie, hogy mégoly szerencsétlen

gyermekéveikben is volt legalább egyvalaki, aki bizalomteljes várakozással tekintett rájuk, aki sokat remélt tőlük. Gyakran látjuk, hogy ezek az

emberek sokszor „az egész világ ellenében” is létre tudják hozni életművüket. De ahhoz, hogy világra hozzuk azt, ami bennünk él, egy - legalább

egyetlen - másik ember bizalmának kell bábáskodnia.)

Edison kilencéves volt, amikor a jóakaratú tanító néni megmondta anyjának, hogy „sajnos semmi sem lesz a gyerekből”. Egyszerűen:

képezhetetlen. Egy dolgot tanácsol: írni, olvasni próbálja otthon megtanítani - és ha sikerül, az már nagyon nagy eredmény lesz. Akkor már lehet

kifutófiú. Tizenegy éves korára elolvasott egy fizikakönyvet. Edison lett belőle. 1800 találmánya nélkül mai világunk nem létezne. Ami lenne,

egészen más lenne. Szóval ne higgyünk automatikusan az iskola mindennapi értékítéletének - mert nagy tévedéseket is láttunk már.

(Petőfi Sándor is megbukott - poétikából!

Diligenter frequentáltam Iskoláim egykoron,

Secundába porált mégis Sok szamár professorom.

A poesisból is ebbe Estem inter alia;

Absurdum pedig, de nagy, hogy Ennek kelljen állnia.

Vagyis: Szorgalmasan látogattam / Iskoláim egykoron, I Megbuktatott mégis / Sok szamár professzorom. // A poézisből is ebbe / Estem többek között; / Abszurdum pedig, de

nagy, hogy / Ennek kelljen állnia. (Deákpályám)

Valóban abszurdum. „A magyarok legnagyobb költője...” - mint sok külföldi világirodalmi antológia jegyzi.

(Persze a pletyka és a fáma tudni véli, hogy az ifjú költő és poétikatanára ugyanannak a kislánynak udvaroltak ebben a felvidéki

kisvárosban, ahol a sok iskolát megjárt Petőfi éppen ez idő tájt tanult, és ez csak „nemtelen bosszú” volt.)

Varga Tamás a hetvenes évek elején hozott be Magyarországra egy újfajta matematikatanítási módszert. (Ezt azonban akkor „tilos” volt

oktatni - Winkler Márta külön engedéllyel kínálta, zseniálisan.) Varga ennek kapcsán bejárta az országot, és felmérte a legtehetségesebb, illetve a

matematikából különösen problematikus tanulók képességeit. Mindjárt az első útján hét olyan bukdácsoló, rossz tanuló gyereket fogott ki, akikről

kiderült, hogy különleges matematikai tehetségek. Hogyan lehetséges ez? Úgy, hogy amikor ezek a gyerekek megkapták a példát, jó eredményre

jutottak, de szabálytalan úton, nem a tanult levezetéssel! Az eredmény jó volt, a tanárnak azonban fogalma sem volt arról, hogy mit lát, mert

soha életében még ilyennel nem találkozott. Ebből pedig számára csak az következhetett, hogy a gyerek „csal”, tehát „nemcsak hülye, hanem

jellemtelen is”. Vagyis az derült ki, hogy a napi iskolai rutin gyakran még egy szakmai részterületen sem bírja igazán felismerni, hogy nem egy

„tanulás- képtelennel”, hanem egy tehetséggel áll szemben.

Vargabetűk, életpályák Szülőként persze az a bajunk, hogy szorongunk, hogyan fog a gyerekünk a rossz jegyeivel továbbtanulni.

Egy normális iskolarendszerben, mint erről beszéltünk is, a rossz tanuló is továbbtanulhatna, ha akár színelégségesen is, de befejezi az előző

iskolafokozatot. Mert egy következő iskolába való belépés egyetlen feltétele, hogy az illető az előzőt befejezte-e. Kivéve, mondjuk, a művészeti

intézményeknél, amelyek speciális tehetségre építenek, mint például a balettintézet vagy a zeneakadémia. (Tudom: most már Zeneművészeti

Egyetem... Marhaság... Nem változtatnék meg kifejező, pontos, beivódott és jellegzetes elnevezéseket a bürokratikus pontosság kedvéért.

Nyelvszűkítés, nyelvrongálás, jellegtelenítés...) Magyarországon is, még a XX. Század elején is, ha valaki a gimnáziumban akár osztályismétlésre

bukott, de aztán leérettségizett valahogy, mehetett az egyetemre.

Személy szerint kifejezetten utálom a protekciót, mert rongálja a személyiséget - mindenkiét, azét is, aki protezsál, azét is, akit protezsálnak,

és azét is, akihez protezsálnak. Mégis azt mondom, ha másképp nem megy, akár így is próbáljuk meg bejuttatni gyermekünket a neki megfelelő

iskolába; ha meg vagyunk róla győződve, hogy neki például az lesz jó, ha gimnáziumot végez, akkor oda próbáljuk meg „benyomni”. Ha nem

sikerül, még mindig ott van az a lehetőség, hogy kitanul valamilyen szakmát, és ha később benő a feje lágya, segíthetjük, támogathatjuk őt abban,

hogy akár a dolgozók iskolájában, levelezőn leérettségizzen, aztán továbbtanuljon. Ezer kerülőút, vargabetű van! Nem igaz, hogy minden most

dől el, és az egész élete ezen múlik! A lényeg ebben az időszakban az óvó, biztonságot adó, bízó, jóhiszemű, intuitív családi háttér. Nem lehet ez a

gyerek hülye, ha olyan zseniálisan barkácsol! És tényleg nem is az. A nagy Polányi Mihály óta tudjuk, hogy létezik úgynevezett tacit knowledge, azaz

rejtett, személyes, néma - „hallgató” - tudás. Ezzel a kifejezéssel adott hangot annak a meggyőződésének, hogy mi, emberek „többet tudunk, mint

amennyiről képesek vagyunk beszélni”.Totál hülyének tűnik, de amikor elkezd, mondjuk, kemencét építeni vagy autót szerelni, rádöbbenünk, hogy

zseniális! A kezében van, szokták mondani régebben. És az életben az esetek 80%-ában a tacit knowledge a döntő—nem pedig az, amit fel tudsz mondani másnap

leckeként! Erről azonban az iskoláink mit sem tudnak. Hangsúlyozom: a mi iskoláink. Az angolszász iskolák mindig is tudták. Ott mindig a pragmatikus

szempont, a tapasztalat kapott nagyobb hangsúlyt. Az 1920-as években folyton azt lehetett hallani az angol iskolákkal szemben felhozott vádként,

hogy a gyerekek ott nem tanulnak semmit. Mire az angolok - ha egyáltalán válaszoltak — azt mondták: persze, minek tanulnának? Nálunk

jellemképzés folyik. Mi is ez? Például a fair play (a becsületes, tiszta játék), vagy az understatement (a kevélység, a büszkélkedés ellentéte, kevesebbnek

mutatom magam, mint ami vagyok, mert van önbizalmam) a fontos— elég, ha a többit majd tizennyolc éves kora után tanulja meg!

Ma az amerikai iskolákra mondják, hogy a gyerekek ott semmit sem tanulnak. Nem tudom - Amerika pillanatnyilag nem úgy néz ki, mintha

semmit nem tanulnának, az pedig, hogy csak a lopott agyakból élnek, messze nem igaz. Egész jól működik ez a semmit nem tanító iskolarendszer.

Soha nem felejtem el, egyszer meghívtak előadni a Radnóti Gimnáziumba, a Radnóti Napokra. (Radnótis szülő voltam akkoriban, oda járt az egyik

gyerekem.) Mivel az előadókat az igazgatói irodában megvendégelték, alkalmam volt megismerkedni egy külföldről érkezett

mérnök-közgazdásszal, aki öt évet töltött az Egyesült Államokban, mert egy nagy amerikai cég felkészítette őt az itteni vezérképviseletre. Ő

mesélte el, hogy a menedzsmentben együtt dolgozott egy szintén mérnök-közgazdász végzettségű kollégával, akivel nemcsak azonos

irányultságuk miatt figyeltek fel egymásra, hanem azért is, mert ráadásul még egy napon is születtek, ha jól emlékszem - csak éppen az egyikük

Amerikában, a másik Magyarországon. Mi volt a különbség a pályafutásuk tekintetében? A magyar fiatalember egy nagyon erős iskolába,

úgynevezett „versenyistállóba” járt, ahonnan a legnagyobb számban jutnak be egyetemre a diákok, és ott eminens tanuló volt. Tizenhét éves

korára ifjúkori magas vérnyomással küzdött, majd néhány évvel később korai gyomorfekélyt diagnosztizáltak nála - de mindig eminens volt. Mi

volt a helyzet az amerikai kortársával, aki egy nagyszerű amerikai egyetemről kikerülve lett ugyanabban a menedzsmentben mérnök-közgazdász?

Az iskoláséveket - általános iskola, gimnázium - élete legboldogabb időszakaként élte meg. Szerelmek, gitározás, amatőr színjátszás - semmi

betegség. Aztán jött az egyetemi előkészítő, ami már nehezebb volt, majd az egyetem, ami egyértelműen kemény. Az egyetemre viszont felnőttek

járnak, azok pedig ezt már elbírják. A középiskolában nincs akkora nyomás, amitől ifjúkori magas vérnyomást, korai gyomorfekélyt kap valaki - és

ennek ellenére be lehet innen kerülni valamelyik nagynevű, kitűnő egyetemre, és azt jó eredménnyel el is lehet végezni. Vagyis nyugodtan

elmondhatjuk, hogy egy sikeres egyetemi és szakmai pályafutásnak nem elengedhetetlen feltételei az alapfokú és középfokú iskolázásban szerzett

súlyos traumák.

Iskolai konfliktusok Ha a gyerek nem a tanulmányi eredményeire, hanem a stílusára, viselkedésére vonatkozóan kap rendszeresen negatív szuggesztiókat az

iskolában, akkor a szülőnek érdemes elgondolkodnia azon, hogy otthon biztosan minden rendben van-e. Akár egy szakember segítségének

igénybevételével, a tisztán látás végett. Tudniillik nemegyszer éli át az ember, hogy a szülő azt érzi, hogy a tanár bírálataival üldözi a gyereket -

miközben valójában csak reagál a gyerek tűrhetetlen viselkedésére, aminek oka viszont az az otthoni atmoszféra, amiből érkezik. Vagy az a fajta

nyomás otthon, hogy az iskolában helyt kell állni - amit a gyerek egy idő után nem bír elviselni, különösen, ha ezért éjszakába menően tanulnak

vele. Emiatt is lehet az iskolában agresszív, izgatott, kibírhatatlan. (Nem beszélve arról, ha netán, mondjuk, még hiperaktív is mindehhez.)

Találkoztam már olyan szülővel, aki végig úgy látta, hogy a helyzet náluk ideális, minden a legnagyobb rendben van - arról, hogy esténként

fél tízig tanulnak, csak az iskola tehet, mert annyira magasak a követelmények. Nem! Ha fél tízig tanulnak, arról a szülő tehet! Lehet, hogy az

iskola abnormális követelményeket támaszt, de a szülőnek akkor se szabadna ennek úgy utánamennie, hogy fél tízig tanul a gyerekkel. Miért tanul

fél tízig? Mert az ő gyereke mindenben jó kell hogy legyen! És ha nem lesz „jó”, akkor mi van... ?

A kép sokszor rendkívül komplex, mert bár a szülő esetleg úgy érzi, ő „mindent megtesz” a gyerekért, a konkrét helyzetben mégis a

tanárnak van igaza. Nem abban, hogy minősíthetetlenül legorombítja vagy egy kulcscsomóval a fejére koppint - abban nincs igaza! De abban

mégis igaza van, hogy a gyerek viselkedésében az otthoni, látszólag gondoskodással övezett, számára azonban mégis tűrhetetlen léte csapódik le.

Ezért kell ilyenkor mindig azt mondanunk (magunknak is! különösen, ha impulzívak vagyunk, és hajiunk a gyors, elfogult ítélkezésre), hogy

audiatur et altera pars, vagyis hallgat- tassék meg a másik fél is. Ilyenkor tulajdonképpen az lenne a jő, ha egy ambuláns rendelésre bemenne külön a

szülő - exploráció, anamnézis -, külön a gyerek - ötszöri találkozás, minimum! -, és aztán legalább egyszer-kétszer a tanár is. Akkor lehetne

komplex, valódi képet nyerni a dologról, és sokszor bizonyára az derülne ki, hogy igenis vannak belülről be- tegítő családok — sokszor beszéltünk

erről —, ahol a probléma a gyereken csapódik le. Ilyen esetben néhány ügyetlen tanári gesztus nagyon könnyen keltheti azt a képzetet, hogy

megint az iskola rontotta el ezt a dolgot, holott aktuálisan nem erről van szó.

Persze sajnos az is előfordul, hogy a gyerek állapotával és viselkedésével nagyjából minden rendben van, a tanár mégis kifejezetten

ellenségesen viszonyul hozzá. Az iskola sokszor olyan harci tereppé válik, amelyik kiforgatja önmagából - néha azt is mondhatnám: kivetkőzted

emberi formájából - a fáradt, elkeseredett, elgyötört tanítót-tanárt (olykor jobb adottságai és szándékai ellenére is). Szülőként ilyenkor az első

teendőm, hogy végighallgatom a gyereket, mi történt, és mérlegelek. Dönthetek úgy, hogy valamit teszek, és dönt- hetek úgy is - ha csak egyszeri

esetről van szó -, hogy e fölött még szemet hunyok, és a gyerekemet is erre biztatom. Ha megismétlődik, akkor majd újra elgondolkodom azon,

hogy mit tegyek. Erre a kérdésre nem szeretnék és nem is tudok in abstracto választ adni, mert csak konkrét esetekhez lehet érdemben viszonyulni.

Persze, ha a dolog szélsőségessé válik, akkor már nem kérdés, hogy mit kell tennem. Ennek ezer jele van: a gyerek depresszív lesz, sír, túl

gyakran megbetegszik, nem akar iskolába menni, újra elkezd bepisilni - és az esetek egy jelentős részében természetesen meg is mondja, hogy mi a

helyzet. Persze még mindig megpróbálhatom a dolgot valahogy a pedagógussal rendezni - de sajnos sok évtized pszichológusi praxisa alapján

nem látom azt, hogy az iskola ilyenkor érdemben változtatna (tudna változtatni) a szülői fellépés nyomán. Természetesen mindig vannak

kivételek, de általában a gyereken csattan az ostor, nemegyszer a gyereket bántja, szégyeníti meg az osztály előtt a szülővel való párbeszédben

látszólag megértőnek mutatkozó tanító: „Aztán majd megint panaszkodsz édesanyádnak, hogy én milyen goromba vagyok veled, ugye?!

Ahelyett, hogy inkább tanulnál!” Időnként meghökkentő gúnyolódásokról, tapintatlanságokról hall az ember! (Pedig, ahogy Rudolf Steiner mondta: a

tapintat erkölcsi kate- gória. Újabban sokat halandzsázunk erkölcsről, de rendkívül tapintatlanok vagyunk.)

Ha a gyereken azt látjuk, hogy testileg-lelkileg belebetegszik az iskolai konfliktusokba, akkor egy tanácsom van: azonnal elhozni! Persze

tudnunk kell, hogy a gyerekek, még ha gyűlölik is az iskolát, ha unalmasak az órák, ha a tanár kínozza Őket, akkor se szívesen jönnek el, amikor

már neurotizálódtak. A neurotikusra, a szorongóra rémületesen .hat az a

gondolat, hogy meg fog változni a környezete - amelyben ő nagyon szenved egyébként. Ezekben az esetekben nincs mese, a gyereket ki kell tépni a

környezetéből. Ritkán szoktam eny- nyire határozott fellépést javasolni, de ezer példáját láttam annak (fentebb egyet el is meséltem), hogy ha egy

súlyosan traumatizáló környezetből a gyereket akár akarata ellenére is kitépjük, az nagyon jót tesz neki. Hiába van ott esetleg néhány barátja —

akkor is. És minél kisebb gyerekről van szó, annál inkább.

Természetesen egy kamasznál már sokkal nehezebb így beleavatkozni a dolgokba, de nagyon érdemes megpróbálni szót érteni vele,

meggyőzni őt. Hasonló helyzetet magam is átéltem az egyik fiammal — őt ugyan nem bántották, de egyes osztálytársait, köztük az egyik barátját

igen. Egyre rémülete- sebb dolgok történtek, tanári vésztörvényszékeket hívtak össze, spicliségre akarták rábeszélni a gyerekeket... Mi többször is

felvetettük az akkor tizenéves fiunknak, hogy innen el kéne jönni nagyon gyorsan - a húgát el is hoztuk, ő azonban nem akart eljönni, mert szerette

az osztályközösséget, és ott maradt még további egy-másfél évig. Aztán eljutott egy pontra, amikor maga is azt mondta, hogy most már saját

elszánásából távozna. És nagyon jól tette - minden szempontból bölcs döntésnek bizonyult, hogy átment (a barátjával együtt) egy másik iskolába.

Ismerjük a konfliktusnak azt a formáját is - különösen a középiskola magasabb osztályaiban —, amikor a tanárok véleménye is megoszlik a

gyerekről, a fiatal emberről, sőt: éle- sen kétféle vélemény alakul ki. Az egyik tanár/tanámő a hozzá beadott dolgozatot „elmeháborodott

agyszüleménynek” minősíti, közli, hogy a gyereket nem fogja leosztályozni, és ezzel osztályismétlésre, illetve az iskolából való távozásra

kényszeríti - míg a másik tanár(nő) egy idegen nyelvből a hozzá beadott dolgozatot „zseniálisnak”, költőinek, irodalmi értékűnek nevezi. A

harmadik tanár - az iskolai színjátszó körben - nélkülözhetetlennek tartja a kreatív gyerek tevékenységét - „ő a munka motorja” -, és iskolai

kitüntetésre javasolja, amit a gyerek az iskolai ünnepségen meg is kap, kiemelt igazgatói dicsérettel együtt. De az első kollégát is sokan támogatják

mindazon tantárgyak tanárai közül, melyek a gyereket „nem érdeklik”, vagy melyek tanáraival szintén nem tud szót érteni. „Ha a kritikusok

vitatkoznak, az alkotó már nyugodt - mondja Oscar Wilde -, biztos lehet benne, hogy új és eredeti, amit alkotott.” Nehéz küzdelem ez sokszor a

művészet világában is, de az iskolában az eredeti, s ezért deviáns, „szemtelen” tehetség sorsa megoldhatatlanná fajulhat. Segítségre, másik iskolára

szorul. Szíve fáj jó tanáraiért — és a tanároké is érte -, mégis el kell jönnie.

Dicséret? Kritika? Szörnyű, amikor a szülő elolvassa a megfelelő pszichológiai könyvben, hogy dicsérjük a gyereket, adjunk neki pozitív visszajelzéseket, ezért

rákezd: nagyon szépet rajzoltál, Jenőkém, de ügyes gyerek vagy, jaj, mennyire tetszik nekem! És ezeket a kötelező mondatokat mindig újra ledarálja, mert ő jó szülő!

Az teljesen más kérdés, hogy ha a gyerekem firkál nekem valamit, akkor esetleg nemcsak elgyönyörködöm benne, de ki is rakom a rajzot a

falra, az asztalom fölé. Miért rakom ki? Nem a pozitív visszajelzés szándékával, hanem azért, mert tet- szett nekem! Vagy ha nem is tetszett, de örültem

neki. Mert szeretem a gyerekemet. Ez is egy pozitív visszajelzés, de nem annak szándékolt, direkt formája, hanem az én valódi, átérzett örömömnek a

kifejezése. Szerintem ezek a hasznos reakciók, A gyerek az én szemem villanásából, az én belső jóérzésemből (amelyet ő is érez, átérez) tudja, hogy

amit csinált, az tetszik nekem. Esetleg annyit mondok, ha bőbeszédű vagyok, hogy hú! Ha spontán jön, ez is jó. Ha azért mondom, mert olvastam,

hogy a dicséret fontos, az már problematikus, mert a gyerek nem hülye, és megérzi ezeket az elvszerűen végrehajtott (tehát őszintétlen) gesztusokat.

Akkor is megérzi, ha nem tudja nevesíteni, mit érez, és ez akkor is hat a köztünk lévő viszonyra, a kapcsolatra. Igen, nyilvánvaló, hogy a pozitív

gesztusok, ha valódiak - jót tesznek. Ebben az esetben még akkor sem ártok, ha egyszer-egyszer akár túlzók is lelkesedésemben. Velem is előfordult

már, hogy így kiáltottam fel örömömben, amikor valamelyik munkatársam jól, kreatívan megoldott egy problémát: kösz, ez jó volt - zseni vagy! Itt a

„zsenit” nyilván nem szó szerint kell érteni, és a kollégáim számára is nyilvánvaló volt, miről van szó: az indulatom, hogy örülök, hogy fel- lelkesített a jó

teljesítményük, fejeződik ki így.

Ugyanennek a kérdésnek a másik oldalán az a szülő állj aki arra érez kényszert, hogy kritizáljon. Mindent, ami nem olyan, mint amilyennek lennie

kellene. „De hát Bercikém, ez nem rendes rajz!” Hm... Ilyenkor az első kérdés, amit érdemes feltenni, hogy én, a szülő miből indulok ki? Azt

gondolom, hogy a gyerek akkor éri el Leonardo Da Vinci szintjét, ha mindig megmondom neki őszintén, hogy ez most még egy nulla? (Bár nem

teszem hozzá, hogy a Mona Lisához képest, hanem csak úgy odavágom, bele az arcába, mert ezzel „serkenteni” akarom őt.) Ha ezt teszem, akkor

bennem nem működik jól valami - nem tudom, mit és hogyan kell nézni. És nem tudom, hogy amire a gyereknek igazán szüksége van, az nem egy

részletekbe menő elemzés és kritika, hanem az én valódi, belső érzelmi hullámokat vető elismerésem - amire akkor válók képessé, ha intelligens

vagyok. Az intelligencia alatt itt véletlenül sem műveltséget értek, hanem értő és beleérző képességet. Ilyen szempontból a legegyszerűbb,

legiskolázatlanabb ember sokkal intelligensebb nemegyszer, mint a még olyan kiművelt. Ifjú pszichológus koromban még gyakori volt, hogy vidékről

feljött Pestre a fejkendős paraszt nagymama, hogy segítsen a lányának a gyerek körül. Ennek kapcsán sokszor éltem át azt, hogy mennyivel

intelligensebb a paraszt néni, mint az egyetemet végzett lánya, és mennyivel többet tud arról, hogy milyen egy gyerek (mondhatnám: milyen egy

ember), és miként is kell viszonyulni hozzá. Nyilván nagymamaságából eredően is — de nem csak azért.

A konkrét példánál maradva: én nem kezdeném el kritizálni a gyerek rajzát. Sokkal inkább az a kérdés, hogy nekem miért nem tetszik. Azért,

amit az apák mondani szoktak, hogy átlátszik a bútor a ház falán? Vagy azt hiszem - mint bizonyos nem jó óvodák -, hogy a kék elefánt nem

elefánt, hiszen az tudvalévőleg szürke? Akkor ebben tévedek. Akkor nem tudom, hogy mit kell néznem. Ugyanis nincs „rossz” gyerek- rajz, mert

kisgyerekkorban az ilyenfajta művészi tevékenységek legfontosabb eredménye - ahogy Karácsony Sándor fogalmaz - a spontán öröm. A firkálás, ami egy

mozgásos öröm, és a nyomhagyás, ami egy vizuális öröm. Nem a „művet” kell tehát értékelnem, hanem magát a tevékenységet. Elég ránézni a

gyerekemre, és látom, hogy ragyog az arca, hogy ez neki jó volt - hát eszembe sem jut beletaposni a lelkébe! (Legfeljebb, ha nagyon erős

kétségekkel küzdők, hogy minden rendben van-e a „fejlődésével”, nem baj-e, hogy még csak firkál, hogyan lesz ebből „ember”, akkor este, amikor

a gyerek már alszik, csendben megkérdezem a feleségemtől, ő is ennyire aggasztónak találja-e a helyzetet. Mire a feleségem esetleg azt mondja:

„De hát ez egy remek rajz - nem látod, milyen lendületesek a vonalak?” És akkor megnyugszom.)

Egyáltalán: miért kell mindenről föltétlenül ítéletet mondani? Én például kamaszkoromban költő akartam lenni, az anyám azonban közölte

velem tizennégy éves koromban, hogy az igazi tehetség ilyenkorra már kitör, rajtam pedig ez nem látszik. Kitörölhetetlen emlék. Mit csinált ezzel

szemben apám? Darabonként megdicsérte a verseimet? Szó sincs róla. Vett nekem egy stilisztikát, és beleírta kézzel: „Tamás- kám, én azt kívánom

neked, hogy ne legyél költő, mert az egy nagyon nehéz életsors. De ha te mégis verseket szeretnél írni, akkor forgasd ezt haszonnal.” Tehát apám

alátámasztotta az alkotói szenvedélyemet - miközben szintén féltett. Nem jött azzal, hogy ne gondolkozz ilyeneken, a költők mind éhen

pusztulnak vagy megőrülnek - hanem vett egy stilisztikát. Anyám miért mondta azt, amit mondott? Mert szorongott, hogy egy szegénységgel,

küszködéssel járó, boldogtalan életpályát választok magamnak. Utólag őt is meg- értem - mégis úgy gondolom, hogy az akkori gyerek szem-

pontjából nem járt el helyesen! Az apám viszont zseniálisan járt el, és ezt az akkor okozott örömöt máig élvezem (bár el se olvastam a stilisztikát).

Egy szülő - ha érzelmileg minden rendben van vele - igenis érez bizonyos pozitív elfogultságot a gyerekével kapcsolatban, és joga van ennek

hangot is adni. Ismertem olyan családokat, ahol a gyerek Down-kóros volt - és ők imádták. Miért imádták? Egyrészt azért, mert az ő gyerekük volt,

másrészt, mert a Down-kórosokat valami egészen különleges gyengédség és érzelmi finomság jellemzi. Lehet, hogy a környezetük csak egy

időnként nyálzó, furcsa gyereket - netán „idiótát” - látott, Ők azonban megérezték, felismerték benne a szeretedre és csodálatra méltót, de azt, ami

tényleg ott volt!

Apokrif evangélium. Jézus a tanítványokkal megy az úton. Hétágra süt a nap, irtózatos meleg van. Az út közepén egy bomló kutya teteme

bűzlik, a döglegyek mászkálnak kifordult beleiben. A tanítványok nagy ívben elkerülik a rettenetes látványt. Jézus azonban a kutya fejéhez lép, és

így szól: gyönyörű fogsora van. És valóban, a hófehér fogak szikráznak a tűző napfényben. Tehát Jézus nem azt mondja, hogy gyerekek, a büdös,

bomló, döglegyes, kifordult belű kutyát is lássátok szépnek, mert abban is benne van a Teremtés. Nem. ő csak annyit mond: gyönyörű fogsora van.

Szóval nem kell hazudni! Ne vezessük félre a gyereket, ne áltassuk valótlanságokkal - de ne is döngöljük a földbe, ne azonosítsuk az individualitását a

tulajdonságaival vagy a tetteivel. Ha az ember szeret, látja azt, amiben-őszintén gyönyörködni tud. Akkor is, ha a felszíni tulajdonságok esetleg

nem tűnnek vonzónak. Szeressünk mögé! Szeressünk fölé! Ott mindig van valami, ami nagyrabecsülésünkre és csodálatunkra méltó.

Művészettel nevelni - szabadságra nevelni Több mint 2500 évvel ezelőtt Konfucius (Kung-Fu-Ce) feltette a kérdést: mi kell ahhoz, hogy a szétesett állapotban lévő kínai államot rendbe

hozzuk? És meg is válaszolta: nagy államférfiak. Honnan szerezzünk nagy államférfiakat? Iskolákat kell alapítani, ahol felneveljük őket. Mit

tanítsunk ezekben az iskolákban? Éneket, zenét és táncot. Meg is alapították ezeket az iskolákat, és akik itt tanultak, azokból lettek a mandarinok, a

Kínát vezető közhivatalnoki osztály, őket mi már csak a dekadencia korszakából ismerjük, de előtte kétezer-ötszáz évig zseniálisan elvezették a

kínai birodalmat. Ez volt a világ legsikeresebb iskolareformja - de provokatívan azt is mondhatnám: az egyetlen sikeres iskolareformja. Minden

későbbi kínai siker hátterében ez állt. De miért kellett a jövendő államférfiaknak éneket, zenét és táncot tanulniuk? Azért, mert akkor még tudták,

hogy ezek kapcsolati formák a transzcendenciával. A tánc, az ének, a zene kapcsolatot teremt a világ harmóniáival, és valamiféle rezonanciát hoz

létre bennünk. Persze voltak, akik nemcsak a Távol-Keleten, de Európában is tudták ezt: Püthagorasz például azt mondta, hogy a csillagok

mozgása hozza létre a szférák zenéjét, melynek két földi leképzése van, a matematika és a zene (amelyben szintén matematikai szabályok

érvényesülnek). Tehát valamit mindenképpen tudni és gyakorolni kell, ami belsőleg az embert a világ harmóniáihoz igazítja. A világban ugyanis

van valamifajta rend, rendszer, amire rá lehet hangolódni, de nem elsősorban intellektuális úton.

A klasszikus görög iskola is ezt az elgondolást követte. Az első négy-hat évét az érzelmi nevelésnek az

anyanyelven meg a matematikán kívül éneket, zenét és kör- táncot oktattak.

Négyszáz évvel ezelőtt a nagyon szigorú magyar iskolák - a ciszterek, a jezsuiták, a kálvinisták - az iskoláikban drámákat írattak, jelmezeket,

díszleteket készítettek, rendeztek, színpadra állítottak. De nemcsak színházuk volt, hanem zenekaruk, énekkaruk, poétikai és retorikai szakkörük

is — a szorgalmi idő rovására! Ők is ösztönösen tudták még, hogy a későbbi szociális beválásnak ez az alapja, mert a művészet az érzelmi nevelés

formája iskoláskorban. És ez az érzelmi nevelés az, ami a mai iskolából szinte teljesen hiányzik.

Amikor az ének-zenei általános iskolák nagyszerű kezdeményezése elindult, Kodály azt mondta, hogy ez a „mindenki iskolája”. Botfülű

gyerek nincs! Nem művészeket akarunk képezni, hanem művészet közelben akarjuk felnevelni a gyerekeket, mert akkor tudják minél teljesebben

kibontani a személyiségüket. Azaz: nem művészeket nevelünk, hanem művészettel nevelünk.

Aztán ez a kezdeményezés is a magyar közoktatás állóvizébe hullt, és az lett belőle, hogy az ének-zenei általános lemegy az óvodába, keresi a

lehetőleg abszolút hallású és minél tökéletesebb ritmusérzékű gyerekeket, akikkel majd a kerületi, járási, városi, megyei, országos versenyeken

nyerni tud, növelve az iskola - és a település - presztízsét. Vagyis ez is eltorzult.

Egyébként az elmúlt években, évtizedekben készített nemzeti alaptantervekben már szerepelt az is, hogy legyen az iskolákban több tánc,

zene, ének, színjáték - ám ezt remek lobbimunkával fúrják az úgynevezett zeneiskolák, Miért? Mert egy gyerekre egy művészeti normatíva jut,

jutott. Mármost, ha azt az általános iskolát vagy gimnáziumot, amelyikbe a gyerek jár, művészeti alapfokú iskolának is tekintem, mert emelt

számú művészeti órái vannak, akkor a plusznormatíva eddig legalábbis oda jutott. A zeneiskolák megrémültek, hogy hozzájuk akkor nem - vagy

kevesebben - fognak járni, mert a szülőknek kellene fizetniük a normatíva hiányában. Ezért szerintük szó sem lehet arról, hogy a gyerekek

énekeljenek, fuvolázzanak, trombitáljanak, doboljanak, táncoljanak, színészkedjenek, hogy ezeket mind kipróbálják, és abba az irányba menjenek,

ami nekik a legjobb. Nem, beiratkozik a gyerek a zeneiskolába hatévesen, és eldől: ő trombitás lesz. Vagy hegedűs. Vagy dobos. És abból

vizsgáznia is kell! Nehogy már csak úgy eljátszogasson és örüljön az iskolában, hogy végre dobolhat! Vizsgázzon! De ne csak dobból — szolfézsból

is! Az is legyen kötelező! (Elvégre a szolfézstanároknak is kell óra!...) Szóval fúrják azt, ami a gyerekek elemi érdeke volna: hogy művészettel és a

művészetek közegében nevelődjenek.

Barkóczi és mások nagy tanulmányokat folytattak, hogy miként változnak azok a gyerekek, akik ének-zenei általánosba járnak. Nemcsak a

tüdőkapacitásuk nő, de kimutathatóan jobbak például matematikából, idegen nyelvből is, mint a többi gyerek, akikkel azonos szintről indulnak.

Mert a zene, a művészet ezekre mind hat.

A művészetek a szociális beilleszkedést, az agresszió feldolgozását is segítik, növelik az érzelmi intelligenciát, és a szublimáció útjára

vezetnek. A szublimáció kifejezés Freudtól származik, és azt a jelenséget takarja, amikor a belső feszültségeimet nemcsak a magam számára, hanem

társadalmilag hasznos módon dolgozom fel - vagyis az én alkotásom nemcsak engem szabadít meg a feszültségemtől, hanem a másik embert is,

mert úgy van megformálva, hogy őt is meg tudja érinteni. „Szublimálom ösztönöm” — mondja Freudot ünnepelve József Attila. Mi nyilatkozik meg a

művészetekben? Mindig a személyesség. Anélkül, hogy „ne vinnénk a bőrünket a vásárra”, ne adnánk bepillantást a személyiségünk mélységeibe,

nincs művészet. A személyesség pedig az agresszió legbiztosabb feloldása, mondja Konrad Lorenz-

Persze az is nagy kérdés, hogyan közelítjük a művészetet a gyerekhez. Mondják, Arany János sóhajtva legyintett, amikor megtudta, hogy a Toldi

kötelező olvasmány lesz. - Magyar ember nem fogja többé élvezettel olvasni - mondta, de azt még nem sejtette, hogy el kell majd benne különíteni

a szerkezeti egységeket, le kell írni, hogy a költő „hogyan emeli ki a háttérből hősének alakját”, rá kell mutatni „hősünk alakjában és sorsában vágy

és valóság ellentmondásosságára”. Ezek egy irodalomtankönyv feladatai a kilencvenes évek végéről, melyben megkapjuk az elbeszélő költemény

meghatározását is.

Mit is remélünk ezektől a feladatoktól és meghatározásoktól? Ezek konkrét tapasztalatok és élmények helyett fogalmak, és ebben az

életkorban még szükségszerűen üres fogalmak. Felejtésre ítélt szavak. Nem visznek közel a jelenséghez, hanem éppen hogy eltávolítanak, elidegenítenek tőle.

És ez egyébként nemcsak a humán tudományok oktatására igaz, hanem a természettudományokéra is. Ahogy a nagy, Nobel-díjas fizikus,

Richard P. Feynman megjegyezte: egyrészt már az általános iskolában is fizikát oktatnak, könyvből (!), másrészt az egyetemistáknak sincs fogalmuk a

világ jelenségeinek valódi megközelítéséről. Az absztrakt megfogalmazásokat és meghatározásokat soroló tankönyveket teljesen alkalmatlannak

nevezte arra, hogy a természet és a világ jelenségeinek közelébe vigye a gyerekeket és a hallgatókat. „Mindenki leteszi a vizsgákat, aztán tanít

másokat, hogy azok is le tudják tenni a vizsgákat, és közben nem akad köztük sen- Mi aki valódi tudásra tenne szert” - mondta, majd felkapta a

leghíresebb tankönyvek egyikét, megpörgette a lapjait, találomra rábökött egy sorra, és felolvasta: „Tribolumineszenciának nevezzük azt a

jelenséget, amikor az összepréselt kristályok fényt bocsátanak ki.” Hol itt a természettudomány? - tette fel a kérdést Feynman. Hiszen a könyv csak

arról tájékoztat, hogy egy szó más szavakkal leírva mit jelent, és közben egy kukkot sem szól magáról a természetről, például arról, hogy egyáltalán melyik

kristály és miért bocsát ki fényt magából, ha összenyomják. Hiszen ezt egy diák még akkor se tudná a való életben kipróbálni, ha akarná —

legalábbis ennek alapján nem! Inkább azt kellett volna leírni: „Ha veszünk egy darabka cukrot, és a sötétben egy fogóval összenyomjuk, kékes

villanást tapasztalunk, és ugyanezt más kristályoknál is megfigyelhetjük. A jelenséget tribolumin- eszenciának nevezzük, pontos magyarázata

mind a mai napig nem ismeretes.” És - mondta Feynman - ennek alapján már biztosan lennének olyanok, akik otthon elkezdenének kísérletezni, ezek

a kísérletek pedig már valóban a természetről szólnának!

Hogy J. H. Jeanst, a nagy angol csillagászt idézzem: „A tudósok sokszor úgy viselkednek, mintha a koordináta-rendszer keresztje magára a

magasságos égboltra lenne felkarcolva, és nem az ő távcsövük lencséjére!” Vagyis úgy tesznek, mintha az általuk kiagyalt rendszerek és

meghatározások a természet részei lennének.

Ugyanígy tankönyveink és tanáraink mintha mit sem tudnának a gyerekek életkori sajátosságairól, arról, hogy miként közelíthető egy hat-,

kilenc- vagy tizenkét éves gyerekhez természet és művészet, az átélhető és megtapasztalható élményekkel teli világ.

Annak a gyereknek van szerencséje, aki már elolvasta a Pál utcai fiúkat, mire az iskolában eljut odáig, hogy meg kell számolnia, hányszor sír

Nemecsek a regényben, vagy el kell mondania, mikor milyen ruhában volt az áruló Geréb.

Mikszáth Kálmán halála évében, 1910-ben még egy utolsó előszót publikált az az évi Almanachhoz, melynek A fantázia és a mesék címet adta. Arról

ír benne, hogy a „tanügyi bácsik és nénik” új javaslataikkal Magyarországon (ne legyenek mesék a tankönyvekben és az iskolákban, mert ezek

elterelik a gyereket a való világ feladataitól) hogyan próbálják kiirtani a fantáziát már gyerekkorban. Pedig: „Fantázia nélkül nagy emberek

nincsenek, se nagy dolgok.” (És nosztalgikusan mondja, hogy persze az angolok, ez a gyakorlatias és sikeres nép, nagyon is pontosan tudják, hogy

mit köszönhetnek a fantáziának és a meséknek.)

A túl korán besulykolt fogalmi meghatározások nemcsak elterelnek a valódi tapasztalattól és a valódi élménytől, hanem elsorvasztják

átélőképességünket, s a nyomában kibontakozó fantáziát. És ez a nyelvezet sorvasztja magát a beszélőkészséget is. „A tudományos nyelv mellett a

tanügyi nyelv lepi be a nyelvérzékünket, mint a penész” - panaszolja Mikszáth.

Mit tehetünk?

Mielőtt végképp elfojtanák, kiölnék gyerekeink kíváncsiságát, spontán érdeklődését, nekünk kell megelőző védelmet biztosítanunk azzal, hogy

ráébresztjük Őket a látható, megtapasztalható, átélhető világ szépségeire.

Valóságon tehát nemcsak a mindennapok látható, tapint- ható fizikai valóságát értem, hanem a szellemi, lelki világ realitását is. Kandinszkij

kifejezésével: nemcsak a természet bőrét, hanem annak láthatatlan törvényeit is. Éppen ezért az absztrakt művészet is ugyanolyan realitást ábrázol,

mint az úgynevezett realista, csak éppen a természet láthatatlan csontozatát, idegrendszerét festi - szintén valami törvényszerűt mutat meg.

Kandinszkij úgy festett színes foltokat és vonalakat egy képre, hogy azt érezzük: ezt csak így lehet. Vagyis nem úgy van, hogy művészet címszó alatt

akármit csinálhatok. Bár természetesen igaz Ignotus mondása, hogy a művésznek mindent szabad, ha meg tudja csinálni — de ez is éppen arra utal,

hogy ha törvényszerű, amit csinál, ha valahonnan „kihozta”, valamilyen valóság világából. Goethe éppen ezért mondja, hogy a művészetben nincs

önkény: vagy a törvényszerűt tudom megragadni és felmutatni - vagy nincs művészet.

A művész át tudja adni magát egy, hétköznapi tudatánál lényegesen mélyebb, teljesebb valóságnak, ami megragadja az ő lényét, és „festeti”,

„íratja”, „táncoltatja”. Jung a műről azt mondja, hogy autonóm komplexus, vagyis önálló egység, ami létre akar jönni, és nem törődik vele, hogy

tönkreteszi a művész életét, házasságát, hogy alkoholizmusba, kábítószerbe, széthullásba hajszolja őt. Thomas Marni tanulmányt írt arról, hogy meg

akarta írni a Halál Velencében azonos terjedelmű, humoros ellendarabját - így született a Varázshegy, ami ugye legalább tízszer olyan hosszú és abszolút

nem humoros. Maga is csodálkozott négy-öt év múlva, hogy még mindig írja, és mi keletkezik a keze alatt. Mert a jó mű „használja” a művészt, aki

ki van szolgáltatva annak, ami létre akar jönni.

Babits ezt így mondja: „Nem az énekes szüli a dalt: / a dal szüli énekesét!” (Mint forró csontok a máglyán)

Mindig is úgy éreztem, hogy koncerteken, színházi előadásokon bennem átfut a művészek képzetáramlása. Tehát, ha arra gondol, hogy „mi lesz a

devizahitelemmel”, vagy „jó. volt az a marhapörkölt délben, de kicsit megnyomta a gyomromat”, akkor az átjön. Belém legalábbis. Ha pedig nem

erre gondol, hanem tényleg a játék, a zene tölti be az egész lényét, akkor az is. Ha egy szülész megfeszíti az izmát, és ezt jól csinálja, akkor ez az én

ugyanolyan izmomban abortív rángásokat hoz létre. Ezért mondja Brecht, hogy ha fontos szó hangzik el a színpadon, nehogy valaki hirtelen

fejmozdulatot végezzen, mert akkor a vér a néző agyából a nyakizmába áramlik. Ezekben a hatásokban világok nyílnak meg...

Éppen ezért például egy színdarabban nem a rendező „értelmezésével” szeretnék szembesülni, ami egy lezárt intellektuális agyalmány,

hanem a megértésre való törekvés tapogatózásával. Eric Bentley, jeles amerikai színházi szakember írja, hogy a Hamletről 780 könyvet írtak már, a

cikkekről nem is beszélve, és mind azon fáradoztak, hogy bezárják a darab „nyitva hagyott” körét. Persze erre nem voltak képesek - de nincs is rá

szükség, mert ahol nyitva van hagyva, ott „süvít bele a végtelenség szele”. Sajnos ma már a közönségnek is elveszett az a belső érzéke, hogy átadja

magát egy meg nem ragadható folyamatnak, mert „érteni” akarja, amit látott, zavarja, ha nem tudja, mit és miért kellene élveznie. És ez az élet más

területeire is igaz: mindent „érteni” akarunk, mert elveszítettük a kapcsolatot a valóság mélyebb tartalmaival, és azt hisszük, hogy intellektuális

magyarázatok által kerülünk majd közelebb ezekhez. Ez pedig - mint tapasztaljuk - gyakran nem így van.

Sokszor még odáig se bocsátkozunk el, ameddig a nagyon is racionális Hamlet, hogy „Több dolgok vannak földön és egen, Horatio, mintsem,

bölcselmetek. Álmodni képes.” Ő se tudja, hogy mik ezek, de tisztában van azzal, hogy nem csak az van, amit látunk és megértünk. Egy korban,

amelyik érzelmileg beállítottan materialista és csak materialista - bár ahogy látom, ez ma már szerencsére talán egy kicsit elkezdett változni -, az

emberek iszonyúan bizonytalanok, rémültek, rugalmatlanok, nem tudják elengedni magukat, nem tudnak ráfeküdni azokra az áramlatokra,

amelyek mindnyájunkban ott zúgnak folyamatosan. Hogyan emésztenénk például, ha az emésztésünk is az intellektuális odafigyelésünktől

függene? Feltehetően nagyon rosszul. (És amennyire elkezd attól. függeni, annyira romlik is.) Olyan dolgok vannak bennünk, ha csak a

szervezetünket tekintjük, amelyek egyszerűen ámulatosak! Gondoljunk például a szem szerkezetére, arra a mindennapi csodára, hogy a retinán

minden fordítva képeződik le, és mi mégis mindent úgy látunk, ahogy van. Vagyis, ha materialista módon nézzük a világot, akkor is percenként

el- ámulhatunk azon, hogy az mennyire túlterjed a mi felfogóképességünkön!

Amikor a világ még spiritualista volt, akkor hihetetlen gondossággal kezelték például az anyagot. Számos bibliai vers szól arról az

Ótestamentumban, hogy miként kell a papi ruhát megszőni, milyen fonalat kell használni, mely fonalak nem illenek egymáshoz. Hogy

használjunk-e vasszögeket, ha templomot építünk. (Ne.) Mi legyen kifaragva? Milyen köveket, milyen fát kell használni? A festők rendkívül sokat

foglalkoztak azzal, hogy hány órát kell a velencei terpentint a napon szikkasztani, hogy az igazán alkalmas legyen arra, hogy majd tojássárgájával

egy meghatározott matematikai arányban összekeverjék, miközben kevés szilíciumot, vagyis homokot szórnak bele. Milyen tölgyfahamut kell

ehhez használniuk? Milyen tölgyfának a hamuját, és azt hogyan kell elégetniük és kikészíteniük? Egészen elképesztő, mondhatnám,, alkímiai

tudásuk volt a hívő festőknek ezekről az eljárásokról!

Még egy példát mondok. Tudjuk, mi az, hogy dzsesszó alapozás? Az, hogy többszörösen lekenem a vásznat hófehér alappal, és utána

lazúrosan viszem rá a festéket. Megvárom, amíg megszárad, aztán újra meg újra ráviszem. Ha ilyen dzsesszó alapozású képet kiteszek igazi jó

fénynek, akkor a lazúrozottan felvitt festéken áthatol a fény, és a dzsesszó alapról visszaverődik. A kép világítani kezd! Önfénye van! A középkori

és reneszánszkori festmények egyik titka ez. A modem materialista festőnek ilyesmikről már halvány fogalma sincs. Megveszi a Nagymező utcai

Művészellátó Szakboltban a lealapozott vásznat, hozzá tubusban a szintetikus festéket és felviszi. A materialista kor így működik. Nem ismeri az

anyag belsőségeit és rejtelmeit. Ha pedig még az anyaggal sem vagyunk igazi baráti, mélyre hatoló, titkait felfedezni vágyó viszonyban, hogyan

lehetünk egyebekkel? A miénk ebből fakadóan egy olyan kor, amelyik nem látja meg a világ csodáit - mert nem tudja, azokat hol és hogyan

keresse. Hány apától lehet hallani, hogy „én majd akkor foglalkozom a gyerekkel, amikor már értelmes lesz”? Mert nekünk csak a fejünk van, ezért

nem tudjuk mivel megközelíteni ezt a kis evő- ivó-pisilő-kakiló-böfögő-köpködő szörnyeteget. Különben is félünk, hogy leejtjük, ha a karunkba

teszik, mert fogalmunk sincs, hogyan kell megfogni. (Az igazságosság kedvéért persze megint csak hozzá kell tennem, hogy mostanában már sok

olyan apával is találkozom, aki nem ilyen, sőt.) Ám társadalmi, sőt civilizációs szinten alapvetően téves a hozzáállásunk saját életünkhöz,

környezetünkhöz és a világhoz is, ami a racionalista, materialista kor velejárója.

A létezés paradoxonokban, egymásnak ellentmondó igazságokban nyilvánul meg. Vegyünk például egy gömböt, amelyiknek a fele kék, a másik fele pedig piros.

Az egyik ponton álló szemlélő a kék felét fogja be a szemsugarába, a másik a pirosat - és vitatkoznak, hogy a gömb piros-e vagy kék. Holott mind a

kettő. És az igazság még csak nem is ilyen egyszerű, háromdimenziós - talán négynél is több dimenziója van. Világos, hogy egymással ellentétes

állítások egyszerre lehetnek igazak az igazság és a létezés szempontjából. Ugyanakkor a fontos kérdésekben az igazi megismerés egy fényből

fakad, még akkor is, ha a prizma sokféle színre töri ezt a fényt. Különböző színek jelennek meg, de valójában ugyanabból a fehér vagy színtelen

fényből valók, és arról szólnak.

A ráció természetesen nem hanyagolható el, még kevésbé adható fel, de ha csak az értelem segítségével akarjuk megragadni a dolgokat, akkor

vaksötétben tapogatózunk. A rációra és a ráción túlterjedő megragadási képességre egyszerre van szükségünk akkor is, ha a gyerekeinkkel

(társunkkal, más emberekkel) akarunk jól együtt élni, és akkor is, ha a világ megismerésére törekszünk. Mindig csak a teljesebb valónkkal tudjuk a

teljesebb létet vagy a teljesebb másik valót megragadni.

A művészet a szabadság és a szeretet (az egyetemes rokon- szenv) felé vezet. Mondhatnám azt is: jobbá tesz. Teljesebbé. Igazabbá. Teljesebb

önmagámmá - miközben a világ felé tágítja énem határait.

„Az én vezérem, bensőmből vezérel” Nem az a „jó” vagy „igaz” ember, aki betartja az át nem érzett konvenciókat, mert „így szokás”, „mindenki így csinálja” - de nem is az, aki,

mondjuk, divatból minden ellen lázad. Hanem: a belső vezérlés, a gondolatok, érzések és viselkedés- módok önmagammal való azonossága,

hitelessége az igazi ér- ték, amely ahhoz a szabad személyiséghez vezet el, aki a másik ember épp ilyen szabad személyiségét és ebből fakadó jogait

is tiszteletben tartja.

Gyakran mondják a demagógok: „Belülről vezérelt szabad személyiség? Tehát akár meg is ölhetem a másikat, mert ne- kem így esik jól?”

Erről természetesen szó sincs - ennek épp az ellenkezője igaz.

Az én szabadságom csak akkor tud érvényesülni (és a saját személyiségem egészségét, integritását csak akkor tudom megőrizni), ha a másik

ember ugyanilyen teljes szabadságát biztosítom, és nem próbálom azt sem manipulatív, sem erőszakos szavakkal és tettekkel szétbomlasztani,

gátak közé szorítani vagy felszámolni — ez pedig mindkettőnk szabadságának természetes korlátja.

Éppen az tölt el örömmel, hogy ő más! És ez üdítő! Mint egy utazás — új vidék, új tájak, illatok, ízek, érzem a szabadságomat.

Ezt csak az élheti át, aki „megvan”. Aki önmagában erősen áll. Aki magát — mindenestől — elfogadja.

A gyenge nem élheti át.

A gyenge diktátor.

A gyenge terrorista.

Az erő kultuszában - a folytonos „harc” kultuszában - él, mert ő gyenge. (Mihelyt nem harcolna, összeomlana.)

Nem engedheti meg magának a másik elismerését!

Nem élvezheti a másik másságát. Mindenki - és minden - legyen olyan, mint én vagyok. A többi fenyegető. A többi ellenség.

Csak akkor nyugszom meg, ha az egész világ körülöttem: én.

(Mert belül nem vagyok meg! Ott - ahol lennie kellene - hiányzik az énmag.)

A minden szabadságot csak maguknak fenntartó zsarnokok azért (is) lesznek félelmeik paranoiás rabjaivá, majd rabszolgáivá, mert bennük

is él az erkölcsi törvény, és érzik, hogy ezt megszegik. Ám azért, mert Ők ilyenek, vagy a világ ilyen, nekem nem kell mássá lennem, mint amit

hajlamom, ízlésem, értékrendem diktál. A gyerekemnek is azzal segítek a legtöbbet, ha azonos maradok önmagammal, mindazzal, ami belülről

indít és mozgat engem. (Legfeljebb „balek” leszek, vagy Dosztojevszkij zseniális szavával: „félkegyelmű” - és ez egyáltalán nem a legrosszabb, ami

történhet velem. Sőt, talán az egyik legreményteljesebb...) * Amikor a Római Birodalom hanyatlásának idején kialakult a császárság, akkor őrültebbnél őrültebb császárok léptek trónra, és minden a

széthullás irányába tartott. A világban mintha ma is egy hasonló folyamat zajlana: a tömegtársadalom, a diktatúrák felé hajlás, a gazdasági

zavarok - és így tovább. Ám ha mindez így is van és így is lesz, akkor sem javasolnám, hogy a gyereket arra készítsük fel, hogy egy megfelelően

kussoló alattvaló legyen belőle. Az, ami a világban folyik, az én értékrendemen nem változtat, és nem gondolom, hogy másképp kellene vagy

lehetne emiatt nevelnem, mint amiként egyébként tenném. Nem tudok elképzelni olyan, az egyén kibontakozását szolgáló nevelést, ami azt tűzi

maga elé célul, hogy jó török katonává faragja a kis janicsárt, akit az első vonalban lehet bevetni. (Az egyén kibontakozása: az ő - és a többi egyén, a

társadalom - elemi érdeke.) Én a gyerekeimet úgy neveltem - és ma is úgy nevelném —, hogy szabadok lehessenek a maguk kibontakoztatásában,

útjuk keresésében, és ebben támogatom őket, amennyire erőmből telik. Mert erről vagyok meggyőződve. (Legföljebb tévedek. Akkor majd ők

rájönnek, hogy számukra mi a fontos, és ahhoz képest fogják alakítani az életüket.)

A Római Birodalom és a római császárság kemény idejében is visszatérő volt a szabadság vágya és kiküzdésének sokféle módja.

A nagyszerű Tacitus is, ez a szuverén szellem és utánozhatatlan stiliszta, költői tömörségű történetíró, a császárság idején élt, a hanyatló

időkben, és mégis „ércnél maradandóbb” életművet tudott létrehozni, amiből máig a leghitelesebben ismerjük meg ezt a kort.

Még ha szörnyű idők is várnak a földre, akkor is úgy gondolom, hogy itt-ott kis gyertyafények fognak lobogni: a szabad emberek kicsiny, bár

rejtett közösségei, akik nem hagyják, hogy az agyukon és a szívükön kóros zsírdaganatként elhatalmasodjon az a fajta élet- és emberfelfogás, amit

a különböző ügyesebb és ügyetlenebb diktatúrák sugallnak és elvárnak.

És a művészet — a művészi megformálás — az egyedüli gyógyír „a tudat romlottságára” - figyelmeztet Robin G. Col- lingwood, a nagyszerű

angol történész —, a tudat romlottságára, amely elpusztít minket és a társadalmat is, ha nem „kezeljük”.

El lehet-e egy gyereket kényeztetni? Rövid és felháborító válaszom az, hogy nem. Amúgy mit is értünk ezen egyáltalán? Azt, hogy a gyerek mindig azt csinálhat, amit akar,

korlátozás nélkül? Hogy háttérbe szorított nagymamaként leesik kívánságát, és ugrunk, ha valamit kiejt a száján, mert amikor nagy ritkán

nálunk van akkor szeretnénk magunkhoz kötni? Vagy hogy elvált szülőként megveszünk neki rendkívül drága marhaságokat is, mert

érezzük, hogy zavart és dühös, hogy megingott a pozíciónk, és le akarjuk kenyerezni? Sok hasonló szituáció van, amiből eredően érzelmileg,

anyagilag és egyéb módokon eláraszthatjuk a gyereket, de erre a magatartásra én nem azt mondanám, hogy kényeztetjük, hanem azt, hogy

rongáljuk. Mert a gyereknek, mint mindenkinek, az lenne a jó, ha úgy viselkednénk, mint egymást szerető, normális emberek, akik nem

akarnak állandóan előnyökhöz jutni a másik által, hanem az egymás iránti érzelmeken alapuló, kellemes és örömteli együttélés lehetséges

útjait keresnénk. Nem túlféltően, nem túlóvóan, nem neurotikus kötődésben.

„Én annyira szeretem a gyerekemet, hogy soha, egy percre sem hagyom magára! De ő is kéri, hogy mindenhova menjek

vele! Ha csak kimegyek egy kicsit a szobából, már sír!” Itt nyilvánvaló, hogy az anya részéről már eleve van egy neurotikus kötődési igény a

gyerek irányába, mert az egyéb - például férjéhez, munkahelyéhez, a külvilághoz való - kötődéseiben kielégítetlen. Ez megint csak roncsoló. A

gyerek világra nyíló érzékeit-érdeklődését, lehetséges kötődéseit roncsolja. Ám ha autonóm lényekként, szeretetben, melegségben, kellemesen

élünk együtt, akkor reálisan tudom mérlegelni a gyerek kinyilvánított vágyait, és amit helyénvalónak tartok, arra igent mondok, amit viszont

túlzásnak, időszerűtlennek, feleslegesnek érzek, vagy egyszerűen nincs rá pénzem, arra nemet. A gyerek pedig, ha egyébként jó állapotban

van—és érzelmi kapcsolatunk szabad áramlásban, jól működik -, akkor ezt el is fogadja. (A dackorszak azért persze érezteti a hatását.) Az a szülői,

nagyszülői habitus - lelki alkat, magatartás —, hogy képtelen vagyok a jelenben élve, felelős emberként mérlegelni egy kérést, hanem mindig

pattanok, amikor valamit kiejt a száján, önmagában abnormális, és egy gyereknek rosszat tesz, ha abnormális gesztusok sokaságát kell átélnie.

A rossz lelkiismeretű szülő egyik alapreakciója az, hogy vásárol, tárgyakkal halmozza el a gyereket, ha teheti. Leterhelt, elfoglalják a saját

dolgai, fogalma sincs, hogy mit is kezdjen a gyerekkel, de szereti és bűntudata van, hát megvesz neki mindent. Nem képes elég érzelmet nyújtani -

sokszor azért nem, mert nem tudja, hogy ennek mennyire egyszerű formái is vannak: az ember leül mesélni vagy ütögeti a gyerekkel a labdát, és

ezzel máris érzelmeket közvetít. Ehelyett tárgyakkal halmozza el, a tökéletesen fölösleges csilingelő vödörtől a zenélő biliig, mert mindent meg

szeretne adni neki, csak éppen fogalma sincs, hogy mit és hogyan kellene. Vagyis érzelmi inkompetenciájából adódóan önti a cuccokat a gyerekre,

az meg érzelmi kielégítetlenségből fakadóan követeli azokat. Ezért valójában nem a tárgyak felhalmozása jár negatív következményekkel - a

csilingelő vödör és a nyolcadik matchbox önmagában még nem rongál. Az rongál, ami mögötte van, nevezetesén, hogy a szülő nem tud adekvát

módon, vagyis játékban és mesében - mondókában, dögönyözésben, csiklandozásban - személyes érzelmet kommunikálni. Ha van dögönyözés,

mondókázás, lovagoltatás, testi-lelki ölelés, akkor akár a csilingelő vödör is jöhet, és nem fog ártani. De ha helyette jön, az káros.

Egy gyereket nem lehet elkényeztetni azzal, hogy szoros, bensőséges érzelmi kapcsolatban vagyunk vele, és szeretjük egymást. Sok

mindenben - amiben lehet - „engedünk” neki, mert érzelmi kötődésében „szorosan tartjuk”, és bízhatunk benne, hogy amíg érzelmi

„érzékelőrendszerünk” (ami összeköt minket) nem „jelez”, addig amit tesz, nem lesz ártalmára. Ez a biztonságos kötődés a gyereknek nagyon jó,

sőt: a lehető legjobb. Ilyenkor legfeljebb féltékeny családtagok és ismerősök mondják, hogy kényeztetjük, mert Ők esetleg csak vágynak egy

hasonlóan meghitt kapcsolatra. (Ahogy sokszor kóros megnyilvánulásokat — mint például a fentebb említett neurotikus túlóvást - viszont rendjén

valónak, gondosságnak, gondoskodásnak tekint a környezet.) Szóval a kényeztetés szót én a legszívesebben kiiktatnám, mert ez a rosszindulatú,

féltékeny, vagy egyszerűen csak önmagukban bizonytalan emberek kedvelt kifejezése. Zseniálisan látja és írja le ezt Arany János a Toldiban:

Úgy anyám! kecsegtesd ölbeli ebedet,

Ójad fúvó székül drága gyermekedet;

Mártsad tejbe-vajba, mit se kímélj tőle,

Majd derék fajankó válik úgy belőle.

Ki mondja ezt? Természetesen Toldi György, Miklós rókalelkű bátyja, aki Lajos királynál fent a tányért váltja, miközben az általa

szolgasorban, parasztsorban, jobbágysorban tartott öccse otthon együtt él és dolgozik a béresekkel. Amikor azonban György hazajön, azt látja,

hogy a keserves életbe, ennek a Miklósnak még ez is jó! Neki magának semmi se elég jó, semmi se igazán jó, hiába van fenn a királyi udvarban, és

hiába lökte le az öccsét ide, hiába mondta róla, hogy szegény annyira durva paraszti barom, hogy nem lehet a királyi udvarba felhozni. Erre

hazajön, és lám kiderül, hogy ez még itt is jól érzi magát! Ekkor jön a kényeztetés vádja, ami egyszerűen arra utal, hogy irigyli a jó érzelmi

viszonyt.

Gyakorló pszichológusként sokszor láttam hasonló helyzeteket, és az elkényeztetéssel kapcsolatos aggodalom többnyire ilyenkor jelent meg.

„Nekem még meg kellett dolgoznom a zsebpénzemért, ha akartam egy új játékot vagy ruhát,

Zsuzsikánál meg már roskadoznak a polcok! Mi lesz ebből... ? A gyerek nem fogja ismerni a dolgok értékét!” Hát persze, teljesen tönkreteszik, ha

azt a harmadik apró macit is megveszik neki... Ez a külsődleges megközelítésű marhaság annak az elvált partnernek, magát kiszorítottnak érző

nagyszülőnek, irigy szomszédnak, saját gyermekével nem elég jó kapcsolatban levő ismerősnek jut az eszébe, aki sokszor nem is látja elég közelről

a helyzetet, de valamiért rosszat akar mondani a szülőre, és keresi az ürügyet, a vádpontokat.

Szóval fel kell háborítsam az olvasót: egy gyereket nem lehet eléggé elkényeztetni, ha az elkényeztetésen a nagyon jó, bensőséges, örömteli

érzelmi kapcsolatot értjük, amelyiknek nem kell lépten-nyomon tiltania és nevelnie, amelyik sok mindent engedhet és megadhat anélkül, hogy

rongálná a gyereket.

Irigy! A kislányom - két és fél éves! - a homokozóban dolgozik: az egyik sarokban lyukat ás. Egy nagyfiútól látta. Vödre, lapátjai, formái, szitája

szétszórva a homokozóban. Vödre éppenséggel az átellenes sarokban. Jön egy kisfiú, berobog a homokozóba és felkapja a vödröt. Kislányom - „ez

a kis fúria”

- felpattan (hogy vette észre? a tarkóján is szeme van?), odaront a kisfiúhoz, kitépi a vödröt a kezéből, mellbe löki és felkiált: - Ez az én vödröm! -

Én pedig - most egy anya vagyok

- nem tudom, mit is tegyek, de már érzem magamon a kisfiú mamájának szemrehányó tekintetét.

Mit csináljon ilyenkor a szülő?

Elordítja magát? „De Anika, hogy tehetsz ilyet?! Nem is játszottál vele! Nem lehetsz ilyen!” Talán azt is mondja: „Ilyen irigy!” Vagy- ami még

rosszabb: „Ilyen gonosz!” Esetleg hozzáteszi: „Azonnal add oda a kisfiúnak!"

Miért reagál így?

Azért, mert szégyelli magát a többi anyuka előtt, és mert megijed, hogy a gyereke talán tényleg ilyen, és főleg mert nem tudja: a gyerek most

körvonalazódó énhatáraiba még beletartoznak a tárgyai is, a vödre is (sőt, többé-kevésbé a szülei is - minden, ami az övé).

Ha egy két-három éves gyerek nem tűri el, hogy bárki hozzányúljon akár ahhoz a játékához is, amivel éppen nem játszik, ez nem azt jelzi

előre, hogy irigy, gonosz, egoista, másokat letaposó kis szörnyeteg lesz majd belőle, hanem teljesen normálisan, az életkorának megfelelően - a most

kialakuló énhatárok védelmének megfelelően - viselkedik.

De hogy lesz így belőle altruista (önzetlen, „másokért élő”) felnőtt? - kérdezheti az aggódó szülő. (Mintha annyi altruista felnőttet ismernénk.

..) De ha már ez a kérdés, akkor mindenkit megnyugtatok: ettől még nyugodtan lehet, ugyanis ez nem a jellemének a megnyilvánulása, hanem

ebben az életkorban az a normális, hogy nem adja oda, ami az övé. Ebből természetesen nem következik, hogy ha egy hasonló korú gyerek szívesen

odaadja a játékát a másiknak, akkor ő „abnormális”. Vannak gyerekek, akik hatalmas érzelmi biztonságból érkezve, ilyen példákat látva, vagy

éppen visszahúzódó alkati sajátosságaikból fakadóan kezdettől lemondanak bizonyos tárgyaikról - előnyeikről - mások javára, nem szállnak be

ilyen harcokba. Ez is rendben van, de ha beszáll, az is teljesen helyénvaló. Ha egy gyereket korán megsértek - igen, mondhatom: traumatizálok -

azzal, hogy a viselkedése nem más, mint az ő gonosz, irigy alaptermészetének a megnyilvánulása, azzal gyakorlatilag beledöngölöm a pillanatnyi

állapotába, és attól kezdve ezzel fogja azonosítani magát, holott ez valójában nem tartozik a személyiségéhezi És miért nem lehet neki saját vödre, saját

lapátja két és fél éves korában...? Igen: a testvéreivel - pláne a kisebbel! - szemben is! Ha kimarad az életéből ez a normális fejlődési fázis, mert

kihagyatják vele a szülei, akkor majd később, nagyobb korában próbálja bepótolni azzal, hogy mindent magának akar, és esetleg tényleg irigy lesz.

„Minden az enyém! Ide nekem mindent!” Tehát a szülőnek fontos tudnia, hogy két-három éves korban ez nem irigység, nem volna szabad emiatt

üldözni, szid- nit büntetni a gyereket, és képmutató, hazug altruizmusra kényszeríteni őt. Jósolható, hogy felnőttkorában éppen akkor lesz

nagyobb valószínűséggel önzetlen emberré, ha élete első éveiben megfelelően megerősödhetett énérzésében. Arról nem is beszélve, hogy a

gyereknek joga van ekkor is és később is eldönteni, hogy odaadja-e a vödrét valakinek vagy sem. Miért, mi bárkinek odaadjuk az autónkat?

Szerintem alaposan meggondoljuk, hogy ki viheti el. Miért ne gondolhatná meg ő is?

Érzelmi nyomaték nélkül A szülő persze sokszor azért reagál túl egy ilyen eseményt, mert kínosan érzi magát a többi felnőtt előtt. Hogyan maradhatok normális és lehetek

lojális a gyerekemhez úgy, hogy közben ne keltsek közfelháborodást, és ne menjen tönkre a kapcsolatom a többi szülővel a játszótéren? Erre

ugyanazt tudom mondani, amit a köszönés (pontosabban a nem köszönés) témája kapcsán szoktam. Szerintem ugyanis a három- évesnek még

nem kell feltétlenül köszönnie az ötödiken lakó öreg néninek. Húszévesen már minden bizonnyal köszönni fog. Mégis, amikor beszállunk a liftbe,

akkor először is kedvesen köszönök az idős hölgynek, hogy kezét csókolom, azután azt mondom a gyerekemnek, érzelmi nyomaték nélkül: „Pannikám,

köszönj szépen a néninek!” Közben azonban a hangomból, a magatartásomból az sugárzik, hogy imádlak, Pannikám, és egyáltalán nem érdekel,

hogy köszönsz-e vagy sem, de muszáj ezt mondanom, hogy a néni lássa: mi egy jól nevelt család vagyunk. És a gyerek ezt tökéletesen megérti. A

homokozóban is nyugodtan mondhatom, hogy jaj, Anikám, hát majdnem fellökted a kisfiút! De nem kiabálva, nem őrjöngve, és nem teszem

hozzá, hogy van itt vödör bőven, az egyiket igazán odaadhattad volna! Nem! Csak könnyedén, lazán kifejezésre juttatom együttérzésemet a másik

kisgyerekkel, s ezáltal a másik szülővel, miközben Anika érzi, hogy nincs rajta érzelmi nyomaték, és akkor is szeretem őt, ha majdnem fellökte a

kisfiút. Szülőként azt is megtehetem, hogy odamegyek, és - majdnem azt mondtam, hogy képmutató módon — fölemelem és megvigasztalom a

kisfiút. De mégsem képmutatás ez, mert én felnőtt vagyok, nekem a kisfiú is rokonszenves... A lényeg azonban az, hogy tudom, ez nem tragédia,

és nem akarom a földbe döngölni a gyerekemet, amiért ilyen helyzetbe hozott. Ez a belső hozzáállás Anikának jót tesz, de nem lehetetleníti el a

kapcsolatomat a másik szülővel sem. Mit tehetek még? Ezer variáció van.

Elővegyem a szatyromból a másik kisvödröt? Hm, hát ez problematikus, mert esetleg Anika azt mondja, hogy azt sem adja oda, az is az övé - és ez

igaz! De például mondhatom a kisfiúnak, hogy „Holnap hozok neked egy másik vödröt”. Sőt, mi több, mindjárt kettőt veszek, és az egyiket

Attikámnak adom. Otthon megkérdezem tőle: te melyiket szeretnéd, a zöldet vagy a pirosat? Azt feleli, a zöldet. Jó, akkor az a tiéd! Nem, mégis

inkább a pirosat! Rendben, maradjon a piros. Természetesen mind a kettőt szeretné, de aztán valahogy megegyezünk. Persze Anikában az is rossz

érzést kelt, hogy a hülye kisfiú kap egy vödröt, de nem baj, ezt azért vállalom. Vagyis keresem a kompromisszumot, a kiegyezést.

Ami a legfontosabb, és épp ezt szokták elengedni a fülük mellett a szülők: hogy belül a gyerekemmel azonosulok, és nem helyezek érzelmi

nyomatékot azokra a szövegekre, amiket a társadalmi konvenciók és a békés egymás mellett élés kedvéért mondok el neki. Olyasmit pedig, hogy

gonosz vagy, irigy vagy, egyáltalán nem ejtek ki a számon, mert ezzel csak belepasszírozom valamibe, ami most egyáltalán nem igaz, de ha nagyon sokat

sulykolom, még akár igazzá is válhat. Amit mások miatt muszáj elmondanom, azt elmondom, de közben zajlik bennem egy belső párbeszéd is a

gyerekemmel: „Most ezt kell tennem, ez a legjobb megoldás, ugye megértesz engem, Anikám? Te is tudod, milyen fontosak a

kompromisszumok!”

Szeresd jobban! Az irigység ellen a fentiek értelmében semmit sem kell tennünk, csak megvárni, míg az idő múlása néhány év elteltével a kortársai felé fordítja a

gyereket. Eljön a nagy barátságok ideje, és az irigység magától eltűnik, sőt esetleg „mindent a barátomért” magatartásba fordul. Annál gyorsabban,

minél kevésbé erőltetjük. (Persze sok múlik azon is - mondhatnám: minden! ez a dolog másik oldala -, hogy mi magunk hogyan viselkedünk a

körülöttünk élőkkel, a szomszédokkal, a hozzánk betérő vendégekkel, családtagokkal, és általában hogyan sáfárkodunk javainkkal!) Ha a

gyerekkel valódi probléma van e tekintetben, az is csak ebben a későbbi időszakban, a kamaszkorban és utána mutatkozik meg. A cucc- halmozás!

A lehetőség szerint drága és utána sohasem használt holmikból egész készletek mohó begyűjtése. Mi ennek az oka? Lehet, hogy a szülői nyomás

hatására kimaradt az életéből az „önző” fejlődési fázis, amit most pótol be. A másik lehetőség - tudom, szörnyű, hogy mindenre ezt mondom, de

sajnos ez az igazság - az érzelmi nélkülözés és a biztonság nélkülözése. Hogy nem kapja meg azt, amire igazán vágyik. Mire vágyik? Tényleg még hat pár

cipőre? Természetesen nem, csak nem tudja megfogalmazni, hogy én voltaképpen anyukám nagyobb figyelmére, több törődésére, puhább és

melegebb érzelmi atmoszférájára vágyom - vágytam. Ő csak a hiányt érzi, és azt igyekszik pótolni a hat cipővel és a „mindent nekem” attitűddel.

(Vigyázat! A kamaszkort megelőzően a gyerekek „gyűjtenek” ! Ez teljesen normális! Régen: gesztenyét, matchboxot, papírszalvétát, gyufás

skatulyát, szöget, spárgát, ceruzát, radírt. Zsebük - különösen a fiúké - tele van [tele volt, a virtuális világ kibontakozása, előtt mindenféle kacattal.

Igen, mindent gyűjtöttek - ki tudja, mi mindent! de nem „drága cipőt" vagy akármiféle cuccokat.) .

Mit tegyen a az óvónő vagy a tanító arra panasz

kodik, hogy a gyerek irigyen viselkedik az óvodában, iskolá- ban. esetleg elkoboz a társaitól bizonyos tárgyakat? Erre csak azt tudom felelni, amit

a bölcs rabbi válaszolt a kétségbeesett apának, „Rabbi, mit csináljak a gyerekemmel? Gyűlöl engem, ráadásul most tudtam meg, hogy ellopta a

szomszéd zsebóráját!” A bölcs rabbi tanácsa, „Menj haza,! és szeresd job- ban.” Ez az Én tanácsom is. Menj haza, és szeresd jobban! Mit |jelent ez?

Meséltél neki eddig minden este ráérősen? Nem. Akkor ezentúl tedd meg! Marháskodtál vele? Dögönyözted? Csiklandoztad? Együtt

reggeliztetek, ráérősen? Nem. Akkor ezentúl dögönyözd, csiklandozd, fogadd oda az ágyba reggel, étkezzetek közösen, ráérősen. Az lehet az

egyetlen működő tanács, hogy változtass az otthoni szokásrendszeren, ami a gyereket nyilvánvalóan kielégítetlenül, érzelmileg éhesen hagyja. Babusgattad

kistestvérével nem fog

lalkoztál? Nem. Akkor ezentúl babusgasd őt a nagyobbat hosszan, kitartóan, és ez alatt az idő alatt ne törődj a kistestvérével - a kicsinek nem fog

ártani, a nagynak viszont használ. Vagyis: add meg neki azt amit eddig

Megyőződésem, hogy ez használni fog - ám arra természetesen nincs garancia, hogy mennyi idő alatt. Három hét, három hónap, három év,

tizenhárom év? Bármelyik elképzelhető, de hogy egy ilyen átállás hosszú távon alapvető változást eredményez, abban egészen biztos vagyok. A

gyors sikerre vágyó szülőt sajnos el kell szomorítanom: lehet, hogy az eredményt csak akkor láthatom majd, amikor a gyerek már felnőtt, és

visszaemlékszik arra, hogy ebben az időszakban történt az életében egy fordulat, ekkor nyugodott meg, noha ennek különösebb jelét jó ideig nem

adta.

És: minél inkább lessük, hogy „na, változik már?” - annál jobban kitolódik a változás ideje, vagy (amíg ez a kérdés él és ég bennünk) el is

marad! „Ingyen” kell adnunk a változtatást is, nem várva érte jutalmat, akkor fog hatni hosszú távon.

Ösztönösen, vagy tudatosan nevelni?

(Töredékes műhely titkok...) Rossz szememről egy nagy könyvben Míg megkérdem a tudást:

Jó tanácsot nem lelek, de

Most tanács is, tanulság is Ebből könnyen vonható:

Tűrj pihenve; a természet A legjobb útmutató.

(Arany János: Tanulság)

Első válaszom: ma már - sajnos - szükség van a tudatosságra.

manapság az ösztönösség felszabadításához, „működtetéséhez” is tudatosság szükséges.

A fiatal szülőknek valahonnan meg kell tudniuk bizonyos dolgokat, amelyek régen adódtak számukra, benne éltek, evidensek voltak,

jelenleg viszont már nem azok. A kezdő anya és apa ugyanis érez valamit, de nem mer magában hinni, ezért enged a „divatnak”, a

divathullámoknak (lásd Mi van? című fejezet), melyek elsodorják.

Mindenkit csak arra lehet „megtanítani”, amit úgyis tud, arra viszont meg kell tanítani. Vagyis meg kell erősíteni saját belső orientációját,

homályos, gyenge, sejtelmes érzését - például, hogy hagyd békén a gyereket, nem a házi feladat a fontos, hanem hogy ti ketten együtt jól érezzétek

magatokat, mert mesélsz neki (nem tanító célzattal), mert együtt legóztok, lökdösitek a matchboxokat, gyógyítjátok a babákat, vagy csak

hemperegtek, röhögtök, miközben ő rajtad lovagol.

Régen - mondjuk, két-háromszáz évvel ezelőtt - a „kollektív tudat” hordozta azokat az ismereteket, amelyekre a gyerek körül szükség volt.

Nagy családok éltek együtt, a hatalmas paraszti udvarokban a gyereken és a szülőkön kívül ott laktak a dédikék, a nagymamák, a rengeteg

nagynéni - az arisztokratáknál meg az óriási cselédség, misszek, nörszök, madamok, frauleinek és persze a paraszti dajkák. Körülöttük pedig ott

nyüzsögtek még a szobalányok, a komornák, az inasok, a „gyereklányok”, a szakácsnők és konyhalányok - nagyszerű volt a konyhába, a készülő

finomságok közé kirándulni... Vagyis a tradícióban benne volt, hogy mikor mit kell csinálni a gyerekkel, és ezt az egyes generációk az együttélés

során adták át egymásnak.

Ráadásul - erről már sokszor volt szó - hajdan tágasabb környezetben, átláthatóbb világban nőttek fel az emberek. A gyerek tanúja lehetett

annak, ahogy az anyja behozza a tyúk alól a tojást, nővére megfeji a tehenet és behozza a tejet, édesapja elveti a magot, amit - miután az megnő és

kalászát kihányja - le is arat; viszik a malomba, a sárga magokból fehér liszt lesz, amiből az anya kenyeret, lángost gyúr, dagaszt, keleszt, beveti a

kemencébe, kihúzza megsülve, forrón... Vagyis közelről lehetett látni, hogy milyen metamorfózisokon, átváltozásokon mennek keresztül a dolgok.

Utánozható minták éltek, nyüzsögtek a gyerek közvetlen környezetében, nem volt „munkára nevelés”, hanem a gyerek kedvvel utánozta

játékában azokat a tevékenységeket, amelyeket maga körül látott. Ugyanígy: kezdettől fogva nemcsak átélte, hanem növekedve egyre

tudatosabban látta, hogyan gondozzák az újszülöttet, a csecsemőt, a nála kisebb gyereket, és - különösen, ha lány volt - már nagyon korán maga is

részt vett benne. így aztán a hagyomány és a tapasztalattal megerősített ösztön biztosan vezette a fiatal anyát: tudta, mikor mit kell tennie és

hogyan. Lehet, hogy „rossz” volt a tradíció - de magabiztos volt. Friss kutatásokból tudjuk, hogy ez mennyire lényeges. A gyerek környezetének

viszonylagos magabiztossága az egyik legfontosabb tényező, amelyik az úgynevezett rezíliencia, vagyis a személyiség rugalmas állóképességének

kialakulásához vezet.

A mai izolált anyáknak azonban ez a hagyománnyal és tapasztalattal megerősített ösztöne elhalványult, ezért sokszor - érthető módon -

riadtan és bizonytalanul állnak a legkülönbözőbb váratlan helyzetek előtt: „Úristen, mit is kell tenni ilyenkor?” Hajdan persze hogy nem merült fel

így a kérdés, hiszen körül voltak bástyázva a környezet magabiztosságával! Ahogy a gyerek is, aki úgy érezhette: rájuk bízhatom magam,

rájuk bocsátkozhatok, mert pontosan tudják, hogy mit csinálnak.

Ám a tradícióból mára nem sok maradt; ami van, többnyire félreértett, tévesen értelmezett töredék, amit esetleg türelmetlen nagyszülők - bár

a nagyszülők majdnem mindig türelmesebbek, mint a szülők - szajkóznak, alig figyelve oda az anyára és gyerekére, az aktuális helyzetre. Ezért

hát, elbizonytalanodott szülők, hol erre hallgatunk, hol arra. Mindez a kongruencia, az önmagunkkal való azonosság ellen hat. Pedig csak akkor

vagyunk hitelesek és megnyugtatóak a gyerekünk számára is, ha érzéseinkkel, gondolatainkkal azonosulni tudunk, és azok szerint cselekszünk.

(Itt is úgy van, hogy sokszor még magabiztosan tévedni is jobb, mint ilyen szorongva rezegni a gyerek körül, akkor is, ha egyébként valójában

helyes dolgok körül és között rezgünk...)

Ezért kell ma már tudatosság is ahhoz, hogy neveljünk, hogy jól éljünk együtt a gyerekkel, ismerve és felismerve gyorsan változó szükségleteit.

Mint ahogy ahhoz is, hogy ösztöneink könnyedségéhez visszataláljunk, és ne akarjunk szorongva tökéletes anyák lenni. (A gyerek maga is szorongani

kezd a szorongó szülői bizonytalanság következtében.) *

Hadd meséljek valamit kivételesen saját élményeimből, az ösztönösséget és a tudatosságot illetően, hogy úgy mondjam, „vállalhatatlanul

tudománytalan”, furcsa dolgokat, hátha

ezek által is kicsit közelebb férkőzhetünk ehhez a nehezen megfejthető kérdéshez.

Pető András, a - most, hallom, nagy bajban lévő, a csőd szélére vitt - mozgásterápiás intézet zseniális, ma már világhírű alapítója furcsa ember

volt. Megragadó belső erejű, daimonikus ember. (Szókratész szerint mindenkiben ott él a maga daimonionja, legbensőbb énje - és ez a szó, bár azonos

a démonnal, nem a mai értelemben vett démont jelenti, hanem a bennünk élő „kis istenséget”. Olyan emberre mondjuk, hogy daimonikus, aki a

maga legbensőbb énjét úgyszólván korlátozás nélkül kinyilvánítja. Ami ritkaság, mert tudatos világunkban élve általában hozzá sem férünk saját

legben- sőbb énünkhöz, nemhogy ki tudnánk nyilvánítani...1) Pető leginkább talán Churchillre hasonlított kopaszságával, kövérségével és szivarjával.

Általában ült, ha pedig felállt, akkor nehezen járt, és egy külön eszköz tartotta kifejlett, erős heresérvét. Ezt az egész, nehezen hordozható testet

azonban a szellemi jelenlét hatotta át és tette úgyszólván könnyeddé. A szellemi elegancia, a tudás és az erő. (Az egész világot bejárta, rengeteget

1 A görög daimon szellemi, isteni lényt jelent, az isteni hatalom és az ember közötti közvetítőt, aki a „sorsot osztja” nekünk. A daiomai, eloszt, kiszab igéből származik. A daimonion már

azt a belső isteni szózatot jelenti, amivel ez a daimon, ez a szellemi, isteni lény belső hangként megszólít minket és vezetni próbál.

olvasott, és álnéven maga is írt drámákat - németül.)

Éppen Bécsben tanult az egyetemen, amikor egy alkalommal elutazni készülő barátját kísérte ki a pályaudvarra, ahol megtetszett neki egy

másik vonaton ülő, ismeretlen hölgy. Felugrott az éppen induló vonatra, azt se tudta, hová megy - és elment vele Berlinbe. Bécsbe vissza se tért -

később Párizsban bukkant fel, sokak szerint az orvosi diplomáját se szerezte meg. Budapesten az ostrom után tűnt föl, amikor a gyer-

mekparalízis-járvány idején gyógyhelyet rendezett be egy pincében, orvosi papír szerint gyógyíthatatlan, bénult gyerekek számára - és eredményesen

gyógyítani kezdte Őket.

Engem a hatvanas években Török Sándor küldött hozzá, hogy írjak róla, mert „összeesküvést” terveztek Petővel, aminek a lényege az volt, hogy

az intézetet átvigyék az Egészségügyi Minisztérium fennhatósága alól a Művelődési Minisztériumba. Ehhez kellett, hogy egy minél nagyobb,

minél több képet is tartalmazó cikk jelenjen meg abban a folyóiratban, amit Török Sándor akkoriban szerkesztett, a Család és Iskoládban. A riportnak be

kellett mutatnia a gyógyítás „szenzációit”, és meg kellett pendítenie, hogy itt tulajdonképpen nevelés, tanítás folyik, és ezzel éri el az intézet

különös, sokszor meglepő eredményeit.

Pető meggyógyított például gerinctörötteket is. (Ki is szállt az orvosi konzílium az Egészségügyi Minisztériumhoz tartozó orvosi egyetemről,

és elképedve nézték, hogy a gerincsérült felállt és elindult. Az adjunktus úgy fogalmazott, hogy „látom, de nem hiszem”, és azzal vádolták Petőt,

hogy sarlatán, aki nem tud meghökkentő eredményeire tudományos ma-

gyarázatot adni.) Nekem Pető azt mondta, hogy meditáció- ban ragadja meg, melyik betegének milyen gyakorlatra van szüksége, és ez —

mindannak tükrében, amit láttam, tapasztaltam belőle - teljesen hihető volt számomra. Első alkalommal egy, az akkori Művelődési Minisztérium

sajtóosztályáról érkezett úrral mentem el hozzá, aki akkor nemrég jött ki az elvonóról. Pető ránézett és azt mondta: „Te olyan ember vagy, aki

szereted a marhapörkölthöz a jó vörösbort. Gondoskodom róla, hogy ebédhez az legyen - csak aztán nehogy túl sokat igyál belőle!” Kísérőm arca

lángba borult. Én ezt kaptam: „Te nem tudsz reggel korán felkelni, de tudod, miért van ez? Mert este se tudsz korán lefeküdni, mivel te olyan

ember vagy, aki se elkezdeni, se befejezni nem tudja a dolgokat.” Akkor látott mindkettőnket életében először.

Hoztak hozzá olyan gyereket is, aki hét-nyolc éves volt, mozgássérült, nem beszélt, és gyengeelméjűként kezelték. Akkor elkezdte mozgatni

- és a mozgáson keresztül a gyerek egyszer csak megszólalt, és elmondta, miket élt át hároméves koráig visszamenően. Hogy például azt mondta a

keresztapja: „Ennek a gyereknek is jobb lenne, ha meghalna, olyan, mint egy káposztafej, csak úgy van, és még megfőzni sem lehet.” Vagy hogy

amikor vakbélgyulladással kórházba vitték, ott azt mondták róla, hogy tulajdonképpen nem érdemes megműteni.

Hogy csinálta mindezt Pető? Befelé figyelt. Tudatosan - buddhista gyakorlatok tudatosságával - kereste fel „belső látásait”. Azaz: ösztönösen

csinálta. A megtisztított tudat által

megelevenített ráérzésekkel, intuícióval. (Intueor - megszemlélek, belátok, belelátok, latinul.)

De igazából inkább azt kellene mondanom — és,így volnék Őszintébb -, hogy nincs magyarázatom eredményeire. Valójában nem tudom,

hogyan csinálta. (Az ő legfőbb gondja is az volt, hogy miként adjon eredményeinek „tudományos” magyarázatot.)

Különös dolgai voltak.

Például: bejött egy reggel — a második világháború befejezése utáni években - akkor még Alkotás utcai kórházába, és elkiáltotta magát:

„Mindenki a falhoz!" Nem értette senki, is a gyerekek meg az ápolók is a falhoz húzódtak, és egy-két percig riadtan, dermedten álldogáltak. Ekkor

hirtelen leszakadt egy hatalmas darab vakolat a plafonról. Pető azt mondta, hogy ezeket a dolgokat ő előre megérzi. (Egyébként Jung is képes volt

ilyesmire. Freud nagyon meg is rémült ettől a képességétől, mert ő nem szerette a megmagyarázható, racionális világ határainak átlépését. „Elönt

minket a tudattalan iszapja” - mondta ilyenkor.)

A Pető Intézetet egyébként obskúrus mivolta, „sarlatánizmusa” miatt be akarta záratni az ötvenes évek végétől kezdve az Egészségügyi

Minisztérium - Pető előbb emlegetett „összeesküvése”, stiklije mentette meg, hogy ugyanis ő nem gyógyít, hanem „nevel”: a Mozgásterápiái

Intézetet Mozgás- sérültek Nevelőképző és Nevelő Intézetévé nevezte át. (A nevelőképző azt jelentette, hogy az ápolószemélyzetet is ott képezte ki.) Ezen a

módon az egész intézményt át tudta vinni -

Török Sándor segítségével — az Egészségügyi Minisztériumból a Művelődési Minisztériumba, mert ugye a pedagógia az orvoslással ellentétben nem

(természet)tudomány. Jó érzékkel egyensúlyozott. A pártközpont egyik magas beosztású munkatársának gyereke is a Pető Intézetben gyógyult

gyermek- bénulása után. Pető megkérdezte az apát, hogy nem jönne-e ki a pártközpontból egy bizottság, amelyik neveléssel és egészségüggyel

foglalkozik, megnézni, hogy mi is folyik az intézetben. A ritmikus mozgásokat a gyerekek vagy számolásra vagy dalocskákra végezték. Miután

megtudta, hogy összeállt a bizottság és kiszállnak az intézetbe, Pető munkásmozgalmi dalokat tanított be a sérülteknek, akik ettől kezdve a

látogatá- sig erre végezték a ritmikus mozgásokat. Amikor kijött a bizotság ezekre forgott, mozgott kétszáz gyerek... A bizottság el volt

ragadtatva... *

Ha én nem is vagyok mint ahogy Pető a maga furcsa módján az volt, és nem is volt módom meditálni az íróasztal elé kerekes ágyon betolt gyerek

fölött (Petőéknél ez így ment), magam is sokszor éltem át azt, hogy „látom” vagy „érzem”, érzékelem, hogy a gyerekeknek ni ha nem is tudom

megfogalmazni. Legyen az akár lelki, akár testi probléma Eszembe jut, amikor Bálint nevű kisfiam egyszer lenyelt, vagyis inkább leszippantott egy

hártyát narancsevés közben, és majdnem megfulladt. „Ösztönösen" elkaptam a bokáját, és fejjel lefelé lógattam a hátát ütögetve, majd hirtelen le-

nyúltam a torkába, és mondjuk, „műtéti mozdulattal” eltávolítottam a gégefedőről a narancshártyát. Fogalmam sincs, hogy csináltam, később

gondolkodtam rajta de nem tudtam rájönni. De valahogy ezek, az ílyenféle dolgok nem estek nehezemre - mint ahogy pszichológusként a

felnőttekkel való foglalkozás viszont sose ment nekem.

Voltak felnőttek, akik hozzám akartak járni terápiára, Őket elutasítottam általában - kivéve a legerőszakosabbakat, akik viszont szerintem

nem mentek velem sokra. Ahogy ugyanis egy gyerekről azonnal mindenféléket tudok, „érzek”, ahogy meglátom, felnőttekkel totál vaknak és

tájékozatlannak, sötétben tapogatódzónak érzem magam.

Amikor azonban egy gyerek bejön hozzám, valami azonnal megragad.

egy négy és fél, éves kislány, pszichológusi pályám elejéről. Nem beszél, bár mindent ért: mutista. Engem nem zavar, hogy nem beszél, és

valahol a mellkasom tájékán támad egy nagyon erős érzésem, amiről nem tudom pontosan, hogy micsoda, de szerintem a gyerekből jön. Ráérzek,

ráintuálok valamire, ami ebben a kislányban van. A gyerek, aki eleinte nagyon tiltakozik, végül hajlandó a szobámba egyedül, az anyukája kísérete

nélkül is bejönni, bár ellenséges pillantásokat és egy hangot nem szól.

(Rendes ,,elektív” - szelektív - „mutista”; otthon beszél, máshol nem, „válogató némaság”.) Most végre mégis bejön, én pedig játékszereket

húzgálok elő neki Természetesen az ál-

talam kínált játékhoz nem jön oda, hanem valami mást vesz le a polcról. Papír is van az asztalon, de amikor felajánlom a rajzolás lehetőségét,

elfordul, elmegy onnan. Ahogy azonban a játékokat mutogatom neki, inkább rajzolni kezd. Ez az egész dolog azonban bennem nem kelt kínos

érzést - ellenkezőleg, azt kell mondanom, bármilyen frivolan hangzik: jól szórakozom. Jól mulatok. Miért? Azért, mert megérint valamit bennem

ez a dolog, és valami történik kettőnk között. Nem tudom pontosan szavakba foglalni, hogy mi, de valami történik.

A kollégáimmal együtt sokat tanultam arról, milyen egy igazi jó pszichológus. Először is: explorál. Ott ül vele szemben az anya vagy az apa,

esetleg mindkettő, és mondják az esetet. Akkor a pszichológus a megfelelő ponton „zseniálisan” belekérdez. Meg lehet tanulni, hogyan kell ezt

igazán jól csinálni - de nekem sose ment. Én ámultan, leesett állal hallgatom, amit a szülő mond, és nem azt kérdezem, amit a szakma szabályai

szerint kéne, hanem azt, ami nekem eszembe jut - vagy még bűnösebb módon: amire kíváncsi vagyok, ami engem érdekel. Az explorációt úgy

hallgatom, mint egy pletykát, és a fehér köpeny árnyékában (ma már nincs is fehér köpeny, de akkor még volt, és nekem az elején nagyon jól jött,

később már simán ment civilben is) rákérdezek a legizgalmasabb fordulatokra. Utána jön az anamnézis, amikor már pontosan lefektetett kérdéssor

alapján kifaggatom az anyát az egész előéletről - hogyan folyt le a terhesség, milyen volt a szülés satöbbi -, majd pedig találkozom a gyerekekkel

minimum öt alkalommal. A szakma szabályai szerint az exploráció, az anamnézis és a gyerek vizsgálata után megcsináljuk a terápiás tervet. Ennek

alapján indítjuk el a terápiát, majd kontrolláljuk, hogy a terv egyes pontjai mennyire váltak be, ezt megvitatjuk a teammel, ha pedig nem eléggé,

akkor módosítunk rajta - és így tovább, míg el nem jutunk az eredményig. A „gyógyulásig”. Nekem ez így soha nem ment. Én nem tudok szívem

szerint való terápiás tervet készíteni. Nem hiszek benne. Lusta vagyok hozzá? Igen, lehet, és azzal vigasztalom magam, hogy szerintem nem így

működik a dolog. Hanem úgy, hogy bejön a gyerek, érzem a boldogító mellkasi nyomást, amiről nem tudom pontosan megmondani, micsoda, és

hihetetlenül obskúrus, felháborító módon állítom: a gyerek is érzi, hogy ő bennem elindított egy ilyen folyamatot, és ez rá visszahat. Nem tudom,

hogyan! Talán még nem is tudom, hogy mi baja, és esetleg már elkezd „gyógyulni”. Valami történik. Határozottan állítom, hogy az esetek egy

részében nem tudom, hogy mi történik ezeknél az úgynevezett „gyógyulásoknál”, csak hagyom megtörténni.

Persze van, amikor nem történik semmi. Már Mérei is megmondta, hogy ez egy kudarcos pálya - mert a sikertelen esetek jönnek vissza az

emberhez. Járt hozzám két-három évig, úgy tűnt, hogy rendeződött - és egy idő múlva megint visz- szajön, rosszabb állapotban mint valaha. Aki

nincs rosszabb állapotban, sőt javult, sőt „meggyógyult”, az nem jön vissza. (Persze ebben sem lehetsz biztos, végül is lehet, hogy azért nem látod

többé, mert úgy gondolta, hogy te nem tudod meggyógyítani, és most valaki másnál próbálkozik.)

Tehetségfejlesztés kisgyerekkorban? Gyakorló pszichológusként mindig kissé feszült lettem, amikor azzal kerestek meg, hogy „az én gyerekem kimagaslóan tehetséges, milyen

speciális fejlesztésre volna szüksége”? Hány éves a gyerek, kérdi ilyenkor az ember, és kiderül, hogy négy. (Esetleg három.) Vagy hat. De

fantasztikusan okos, mindenkit lenyűgöz, mindent tud! Igen, különösen ötéves kor körül valóban van egy nagyon erős mentális érés, amikor a

gyerekek meghökkentő dolgokat produkálnak. Erről azonban Mérei Ferenc jut eszembe, aki nagyon szkeptikusan azt mondta: „Ha azzal keresnek

fel bennünket, hogy a hároméves gyerek már a nagyregénye második kötetét kezdi el írni, és mi a teendő, hogy tovább fejlesszük, akkor jogos lehet

az aggodalmunk, hogy egy korai elmebetegség első megnyilvánulásával állunk szemben.” Természetesen ez nincs mindig így (mint ahogy semmi

sincs mindig úgy), mégis összerándulok, amikor a bulvárlapok boldogan fújják föl az ötéves Jancsikát és Misikét, akik tényleg zseniálisan

teljesítenek kisgyerekkorukban. Ezekből a Jancsikákból és Misikékből azonban húsz-harminc éves korukra jó esetben értelmes, átlagos ember lesz.

Rossz esetben elmebeteg. Nagyon ritka, kirívó esetben pedig megőrződik a csodagyerekség - de ez inkább a zenei tehetségekre érvényes. Például

Yehudi Menuhin, aki tényleg zseniális hegedűs volt, saját bevallása szerint pokoli kínokat, mély hullámvölgyeket és valódi halálfélelmet élt át, amikor

wunderkindből — csodagyerekből - igazi művésszé kellett válnia. Tehát nem vezet egyenes út a csodagyerekségből a csodafelnőttségbe. Még

egyszer hangsúlyozom: az sem kizárt, hogy az ígéret beváltja magát, hiszen Me- nuhin tényleg világklasszis lett - de nem úgy, hogy kilőtték

hároméves korában és haláláig csak emelkedett.

Bevallom, nem is nagyon szívesen beszélek tehetséges kisgyerekekről, mert tizenéves kor alatt a kiugró tehetség legfeljebb a zenében és a

matematikában - és utóbbinak egyes részterületein, mint például a kombinatorika vagy a sakk - nyilvánul meg, de ezekben se mindig ennyire

korán. A többi területen pedig csak jóval később. („40 éves kor előtt nincs író” — mondta kicsit túlozva Krúdy Gyula... Költő persze - hiszen ez zenei tehetség

is! - már sokkal korábban „van”.)

Ugyanakkor mélyen meg vagyok győződve arról, hogy már kisgyerekkorban is van valódi tehetséggondozás - csakhogy ilyenkor nem a

megnyilvánult részképességeket igyekszünk valamiféle trenírozással nagyobbra fújni, hanem olyasminek nyitunk utat, amit ilyen korán még nem is lehet

felismerni. Hogyan? Arról van itt szó, hogy ha a gyerek életkorának megfelelő életet élhet, vagyis kisgyerekkorában módja van sokat és szabadon mozogni, a vele

élő felnőttek hozzá forduló és körülötte elhangzó beszédét - és cselekedeteit - spontán módon utánozni, ha szabadon játszhat megfelelő érzelmi

biztonságban, ha mindennap hallhat mesét, ami továbbfejleszti anyanyelvi képességeit, melyeknek fejlettsége a szuverén és erőteljes gondolkodás

alapja- akkor megfelelő az alapozás számára ahhoz, hogy később a magával hozott lehetőségeket minél jobban ki tudja bontakoztatni, .

Kártékony az a sokszor feltupírozott szülői várakozás, hogy hú, ez egy zseni, most ezeket a csodálatos képességeket megragadom, és általuk

a gyereket a magasba lököm (és belekapaszkodva végre én felemelkedem...)!

Azt a gyakorlatot hogy válogassunk össze tehetséges gyerekeket már kisiskolás - netán óvodás - korban, és kezdjük el rossznak, hibásnak,

értéktelennek, a gye

rek és jövője szempontjából károsnak tartom. Egyszerűen azért, mert ilyenkor még nem lehet biztosan tudni, hogy merre vezetne a gyerek saját

útja, így ez feltétlenül egy indoktrináció lesz: erőltetni fogok egy irányt, azt, amilyenné én akarom a gyerekemet nevelni, holott lehet, hogy ő

később nem erre menne, nem erre kellene mennie. Általában csak a kamaszkori forduló körül és után derül ki, hogy melyik az a speciálisabb

útvonal, amin érdemes elindulnia, ha valamely te- rületen kiemelkedő képességeket mutat. A kisiskoláskori tehetségfejlesztés jelszava alatt a

legtöbbször egyébként is az történik, hogy kedvező társadalmi helyzetből érkező, átlagosan jó képességű gyerekeket választanak ki - szinte soha

nem a tehetségről van szó valójában. Ám ha a. gyerek kivételesen tényleg kiugró tehetség is, az ő szempontjából heterogén osztályt vélem jónak. A

tehetséges gyerek ugyanis sokszor szociálisan hendikepes, és a heterogén osztály őt - a megfelelően jó, mert gyerekközpontú, elfogadó iskolában -

a szociális erőben, magatartásban tudja erősíteni. De ha történetesen jó helyzetű, általában akkor is ez használ neki a legtöbbet. A heterogén

osztályokban ugyanis a gyerekek nagyon hamar rájönnek, hogy az egyik ebben jó, a másik ab- ban, mert sokfélék; vagyunk - és ez a társadalmi

együttélés, lényege is, az egyik legfontosabb, amit minden gyereknek meg kellene tanulnia.

(Persze azért ebben se tegyünk dogmatikusak, hiszen mint Jung mondja: ahol élet van, ott ellentmondás van - és mivel a tehetségek körül fokozott

élet van, ez a tétel még inkább ér-

vényes. Vagyis: nem zárom ki, hogy lehetnek olyan speciális esetek és területek, amelyek esetében mégis indokolt a korai fejlesztés és a homogén

osztály - de ezt mindenképpen alaposan, több oldalról érdemes mérlegelni. Már csak azért is, mert ha az adott részterületet a homogén osztály

fejleszti is erősebben, az egész személyiség kibontakozása szempontjából a heterogén osztály lenne a jobb.)

Minél közelebb érünk a kamaszkorhoz, annál inkább felszínre bukkanhat a valódi tehetség, a különleges képességek, amelyeket

differenciálással, önképzőköri, szakköri szisztémákkal lehet(ne) a legjobban fejleszteni. (Persze erre Magyarországon általában azt mondják, hogy

nincs rá pénz, vagy ingyen akarják kötelezni rá a tanárokat.) Tegyük hozzá: a tehetségek egy részét a tanárok egy része (tisztelet a kivételnek, ami

azért szerencsére nem olyan ritka) éppen ebben az életkorban gáncsolja el, minősíti tűrhetetlenül szemtelennek, jellemtelennek, lustának, netán

zavarodottnak („kisfiam, te nem vagy normális!”), leendő börtöntölteléknek. Miért? Mert idétlenül megnyilatkozó lelki erejét és fölényét, non-

konformizmusát nem bírja elviselni.

Játék, és kreatívitás Hadd emeljek most ki a téma kapcsán egy részmozzanatot. Szakmai tény, hogy a kreatív gondolkodás divergens. Széttartó, rengeteg asszociatív

szálon szétfutó, a jelenségekre nagy asszociációs hálót ráterítő... Jön a feladat: agyrobbanás. Ezer dolog jut a kreatív gyerek eszébe, amelyeknek

látszólag semmi közük a kérdéshez. A pedagógus reakciója: „Ne játszadozzál, kisfiam, iskolában vagy!” Oktatási intézményeinkben, úgy látszik,

nem hallottak még Schiller híres mondásáról, amelyet Grastyán Endre, az agyfiziológia nagy hírű pécsi kutatója olyan szívesen idézett: „Az ember akkor

igazán ember, amikor játszik!” (Levélek az esztétikai nevelésről.) A művészetben és a tudományban olyan dolgokkal játszunk, amelyeket nem tudunk megoldani,

és olyan dolgokra jövünk rá, amikre nem is gondoltunk volna... Viszont a játék - hogy tovább idézzem most már Grastyánt - „szabadsághoz kötött funkció”.

A zseniálisan festő amerikai csimpánz (a mi veszprémi Böbénk is festett, de nem annyira jól) látni valóan élvezte a színekkel és a színekből

kialakított formákkal való expresszív erejű pacsmagolást. Amikor azonban elkezdték „megvenni” a képeit banánért, „komolyan dolgozni”

kezdett. Egy idő után a képek megragadó ereje - színben és vonalvezetésben - eltűnt. A majom egyre több képet festett — „termelt” és egyre

rosszabbakat, üresebbeket, miközben egyre búskomorabbá vált, hiába kapta meg gyönge alkotásaiért ugyanazt a banánfizetséget. Mert - és ezt

jelzik például világhírűvé vált Grastyán-kísérletekben a macskaagyba ültetett elektródák is — a játék jutalmát, örömét maga gerjeszti. Önmagában

hordja, nem kell hozzá „eredmény”, jutalom. Ezért: a valamilyen célra irányuló játék már nem játék, A „fejlesztő” j áték nem játék. A

tizedmásodpercekért küzdő olimpiai játékok nem játékok. Mondhatnám: a játék önmagáért való - és csakis így tudja szolgálni az önmagán kívüli

világot. Melanie Klein arra is figyelmeztet, hogy a kisgyerek játéktevékenysége csak a felnőtt álmodásához vagy más módon megvalósított szabad

asz- szociálásához hasonlítható. Irányított játék: fából vaskarika. Épp a játék értelmét veszi el, azt a lehetőséget, hogy a kisgyerek szabadon öntse ki

magából a külvilágról és saját belső világából szerzett tagolatlan benyomásait, és játékában mindig újra tagolja azokat. 2

Még valami fontos: a tehetség nemtud — és nem akar - „sietni”.

Ma sietünk.

Miért?

Hová?

Mérjük - másodikos gyereknél! - az olvasás sebességét?

Hallgassuk csak Woody Allent:

„Elmentem egy gyorsolvasás tanfolyamra, húsz perc alatt elolvastam a Háború és békét. Oroszokról szól.”

Mérjük a számolás sebességét?

Minek!

Hallgassuk csak Széchenyit:

„Ki igen szaporán tud gondolkozni, az általában véve nem gondolkozik legmélyebben vagy csak mélyen is, pedig rendszerint a mélységben rejlik a való.”

(Még azt is hozzáteszi a zseniális gróf, hogy akinek fő lelki tulajdona a higgadt ítélő tehetség, és aki ugyan mélyen, de lassan, gondolkozik, az le fog

maradni minden iskolai vizsgában jóllehet az ilyen ember intelligenciájának súlya csak mázsákkal volna mérhető, míg a gyorseszűeké és remekül

vizsgázóké esetleg csak fél kilóra-kilóra rúg.)

Karácsony Sándor, a debreceni egyetem méltán híres - sokak számára persze hírhedt - pedagógiaprofesszora pedig ar- ról beszél, hogy kétféle

észjárás van az iskolában. Az egyik könnyedén-elegánsan a felületen siklik, mint a borotva. A másik nehézkesen mozdul, lassan megy, mint az eke, de

mélyen, szánt. Ha gyökér vagy más akadály kerül elébe, vissza- húzódik, újra próbálja. Ha reménytelen, megkerüli, és a túloldaltól veszi

szemügyre... Ilyen a teremtő gondolkodás. Eke. De ma iskoláinkban a borotváé minden érdem.

A fentiekből következik kiinduló tételünk:

A tehetség iskolás értelemben nem akar (és nem is tud!) sietni.

Ábrándozni akar, merengeni.

Öntörvényű.

Nem tud és nem akar direkt módon „használni".

Megmondta Einstein, hogy őt semmiféle haszna a tudománynak nem érdekli,, soha nem is érdekelte, egyetlen dolog volt, ami őt mozgatta,

serkentette, ambicionálta: kilesni Isten gondolatait. (Forgácsokként hullanak le a nagy, a l'art pour Vart tudomány eredményeiről a technikai

hasznosítás lehetőségei.,.) *

A világ nem unalmas. Az ember nem unalmas. Az iskola mégis azt szuggerálja, hogy mind a kettő unalmas - és érthetetlen.

2

Az ilyen iskola nem a tehetségek iskolája.

A tehetségnek jó volna mesterre találnia önmaga kibontakoztatásához. Hiszen a makkban is ott van az egész tölgyfa, de csak akkor bontakozik

ki, ha kedvező körülmények közé kerül, vagyis jó földbe, víz éri, és aztán napfény és levegő veszi körül...

A tanár minőségén múlik iskoláink minősége.

És a minőségi iskola adja a tehetség kibontásához szükséges légkört, atmoszférát.

Csak a jó minőségű tanár lehet mesterré, csak az a tanár, aki maga is élvezi, amit csinál, akinek a számára a tanítás, az együttlét a gyerekekkel, a

világra való rácsodálkozás élmény és öröm. Aki nem a biztos, egyetlen válaszokat tudja, hanem akit a bizonytalan sokféleség csábít állandó

továbbkutatásra. A nemrégen világhírre szert tett új-zélandi Hattie-tanulmá- nyok hosszan írnak arról, hogy mennyi értelmetlen dolog van mai

iskoláinkban. Például a házi feladat. A jó tanuló, aki úgyis tudja, könnyedén megoldja. Neki nincs rá szüksége. A rossz tanuló inkább lemásolja a jó

tanulóról. így neki se ér semmit. Ahelyett, hogy lehetőségeket kínálnánk fel a gyerekeknek, érdeklődési köreik szerint sokféle témában, hogy szabadon

foglalkozhassanak otthon azzal, ami igazán vonzza és érdekli őket, és azt aztán bemutathassák, előadhassák az iskolában.

És: nem kötelező! Lehetőség...

Ez serkent, motivál - akár hiszik, akár nem: szívesen élnek vele a gyerekek.

Egyszóval: a tehetség gondozása az iskolarendszer egészének megváltozását, megváltoztatását jelenti - jelentené abban az irányban,

amelyben a reform- és alternatív pedagógiák már réges-régen elindultak és messze előrehaladtak. 3

Ha tehát mi, szülök arra gyanakszunk, hogy négy-hat éves gyerekünk kiugró tehetség, akkor az a javaslatom, hogy ennek örömére meséljünk

neki sokat és építsünk vele homokvárat.

Ezen a ponton szokott elhangozni az a kérdés, hogy de tanár úr, nem látja, hogy a mai világ egyszerűen megköveteli a fejlesztést, különben nem

lehet lépést tartani vele?! Én ezt egyáltalán nem így gondolom. Már bocsánat a durva párhuzamért, de ezzel az erővel azt is mondhatnánk, hogy a

mai világban már olyan sok ember rákos - nem kéne, hogy végre mindenki az legyen? Hát nem a mai világ markáns jellemző- j e az hogy az utolsó

l é l e g z e t v é t e l i g a z embereket - illetve az emberrel zsákmányoltatja ki önmagát -, és mindenki rohan akár a legkétségesebb lelki

segítőkhöz, meditációs mesterekhez is, hogy kiszakítsa magát egy kicsit az eszeveszett hajtásból, és naponta legalább öt percig önmaga tudjon

lenni (ami ritkán sikerül)? Én úgy látom, hogy a mai világnak ez is egy nagyon jellemző sajátossága. Tényleg annyira fontos lenne, hogy ezt egy

kisgyerek már négyéves korában megtapasztalja...? (Ne áltassuk magunkat: a célzott „fejlesztés” számára nem öröm és szórakozás, bárki is ígérje

ezt jó pénzért, hanem teher és stressz.) Velünk ellentétben a gyerek egyfajta irigylésre méltó időtlenségben él, és súlyos hiba őt a pergő

időmalomba túlságosan korán behajítani. Meg kell hagyni ebben az időtlenségben, amíg lehet - ez az ő testi-lelki egészségét védi.

Verés „Engem is vert az apám, de ma már hálás vagyok neki érte! Embert nevelek a fiamból is!"

Egy ember nem attól lesz valakiból, ha rendszeresen bán-

talmazzák, hanem esetleg annak ellenére is. Kettő: Alice Miller kutatásai óta tudj uk, hogy a nácizmus hihetetlenül kegyetlen, lelki és fizikai

megsemmisítésre törő vezetői és a későbbi német baloldalt terroristák is: (Rote Arrnee Fraktion Vörös Hadsereg Frakció) többnyire olyan családokból

származtak, amelyek keményen vertek. Méghozzá „etikai ala- pon".

rád mérges, nem arról van szó, csak jót akarok neked, mert el fog téged hozzásegíteni ahhoz, hogy helyt- állj az életben—egyszer még hálás

leszel nekem érte! Na, told le a gatyádat, hogy a meztelen fenekedet csapkodhassam a nádpálcával..."

Miközben esetleg egy szadisztikus erotomán élvezetet és kielégülést él át a verő, amit a gyerek természetesen érzékel.

A verés árt! Rongál és roncsol. 4

Sokszor hallom: az Ótestamentumban is azt olvashatjuk, hogy ha jót akarsz a gyerekednek, ne kíméld tőle a pálcát! De az is benne van ám, hogy

szükség esetén feleségedet és lányodat eladhatod rabszolgának. Valóban ezek szerepelnek a Szentírásban, de azt kell mondanom, a világ azóta

nagyot változott. Nem az van többé, ami akkor volt. Akkor például a törzsi hovatartozás volt a döntő, és a törzs sértetlensége és sérthetetlensége

volt a fontos, nem az egyéné! A médek méd módon imádhatták a méd istent. A perzsák perzsa módon a perzsa istent. A zsidók zsidó módon a

zsidó istent. A törzs, a vérségi kötelék egyedei nem voltak fontosak, a lét a vérségi kötelék által összetartott törzsben valósult meg - ez volt a

megbonthatatlan egység! —, nem az egyén által. Minden teljesen más volt. Minden megváltozott. Szókratész óta - akinek a számára az egyén saját

véleménye volt a fontos, aki arról beszélt, hogy ő nem tud semmit, de az anyja bábaművészetét örökölte, és abban tud kinek-kinek segíteni, hogy

megszülje a saját véleményét - és a názáreti mester óta, aki azt mondta, hogy Isten nem itt van vagy ott van, hanem tibennetek van, az egyén lép az

európai történelem színpadára. Karljas- pers ezt az időt, ezt a fordulóidőt tengelyidőnek nevezi. Előtte mindenki előre mutatott: majd eljön a nagy

tanító, a szabadító. .. Azóta mindenki visszafelé mutat: itt volt, eljött, így és így tanított. Ez a tengelyidő úgy nagyjából Krisztus előtt 600- tól

Krisztus után 600-ig tart. Legelején a zsidó próféták állnak, de ekkor él Lao-ce, Kungfu-ce, Buddha, Szókratész, Platón, Arisztotelész, Jézus, Pál apostol,

Szent Ágoston, majd a

legvégén: Mohamed... C. G. Jung is beszél erről az időszakról, azt mondja, hogy ez előtt a nagy változás előtt a világ telítve volt istenekkel és

démonokkal. Az ember kinézett a természetbe, és az erdőkben, a forrásokban, a sziklákban, a vizekben nimfák, driádok, najádok, kentaurok és

egyéb lények nyüzsögtek. Lépten-nyomon istenekkel és istennőkkel lehetett találkozni. Még az Odüsszeiában sem tudják soha a szereplők, hogy most

az álruhás, átváltozott Athénét látják-e, az Odüsszeuszt támogató istennőt disznópásztor alakjában, vagy tényleg Eumaioszt, Odüsszeusz cselédjét, az „isteni

kondást”. Ez után a forduló után - mondj a Jung - az ember visszavette „kivetített képzeteit” a világból — de úgy is fogalmazhatunk, hogy ezek a

tartalmak, ha létezőnek vesszük őket, belénk húzódtak és azóta a démonok belülről kísértenek, az angyalok belülről ihletnek, a mély tudattalanból

hatnak. (Az utolsó talán Luther volt, aki még kívül vélte látni az ördögöt a sarokban, és hozzávágta a tintatartót.) Szóval, egy nagy fordulat történt

az Ótestamentum óta, és ennek az a lényege, hogy Európa individualizálódott. Sőt, az emberiség is, nemcsak Európa, és a fundamentalizmus

látszólagos újbóli térnyerése ellenére is más módon hat ma a verés, mint hatott anno.

3 4

Egyedi eset vagy bevett módszer? Természetesen mindnyájan tudjuk, hogy az embernek idegességében, tehetetlenségében nagy ritkán eljár a keze (tisztelet a kivételnek), rácsap a

gyerek fenekére, különösen amíg az még kicsi. Szerintem nem sok olyan szülő van, akivel ez soha életében ne esett volna meg. (Tegyük hozzá: ez a

„műveltebb világban” már régen bűncselekmény, börtön is járhat érte, és: 2005 óta nálunk is az! Elvileg a nulla tolerancia elve érvényesül, legyen az

elkövető szülő, tanár vagy bárki más! De valahogy - mint annyi más dolognál! - ez még nem ment át a társadalmi — a gyermekvédelmi, a rendőri,

a bírósági - gyakorlatba.)

Ám az, hogy az ember néha odacsap az első egy-két évben, tehetetlenségében, egészen más, mint a rendszeres, sokszor szadisztikus

vonásokat sem nélkülöző verés! Mindig a kontextust kell nézni. Ha a családban nagyjából minden rendben van, és előfordul egy-egy ilyen

alkalom, az még elmegy. (Bár persze nem szerencsés.) Itt az a kérdés, hogy ez egy jelenlevő bevett módszer-e a családban vagy sem. Ami pedig

nagyon fontos; ahogy nő a gyerek, ez az út egyre kevésbé járható, és erősen ajánlható, hogy a tinédzserkor felé közeledve már sem- miféle testi

inzultusnak ne tegyük ki őt. Minden egyes ütés a nevelés csődjének, egy adott probléma megoldási kudarcának a jele és elismerése. Egy jól

működő szülő-gyerek kapcsolatban az anya vagy apa érzelmi jelzése, rosszkedve, szomorúsága, szótlansága elég szokott lenni, fizikai agresszióra

már semmi szükség. Természetesen az ember ordítozik néha idegességében, a gyerek meg sír. Ez szinte elkerülhetetlen. De ilyenkor is az a jó, ha

később bemegyek, és azt mondom: „Sajnálom! Hülye voltam... De te is olyan hülye voltál, hogy ettől teljesen felment bennem a pumpa!” Ez a

bocsánatkérés nem csökkenti a tekintélyünket, ellenkezőleg: mérhetetlenül megnöveli! „Jó fej, ő még ezt is meg tudja, meg meri magának

engedni!”

A gyereknek azt is mindig tudnia kell, hogy nem őt utasítjuk és ítéljük el, hanem a szerintünk helytelen tettet, a hibás magatartást, amit vele, az

énjével nem azonosítunk. (Hogy igazunk van-e? Hogy mi tudjuk-e, hogy mi a helytelen, mi a hibás - ez egy további kérdés.)

Szóval visszatérve az alaptémára: a gyerekeket nem kellene, nem szabadna verni!

A mai magyar közállapotokban azonban sajnos igenis nyoma van annak, hogy a zárt ajtók mögött mi minden történ- het —is történik is- a

családokban.

Emlékszem, kezdő pszichológus koromban az úgynevezett gyerek élettörténetének, előtörténetének kikérdezése során azt is megkérdeztem a

szülőktől - többnyire persze csak az anyától, mert mindig az anyák jöttek el -, hogy ha büntetni kell, mivel büntetik a gyereket. (így tanultam.) És

mindig jött a válasz, hogy televízió megvonással, vagy nem kap savanyú cukrot, Sport szeletet... Ekkoriban Budapest egyik nagy és „nehéz”

kerületében dolgoztam. Felfigyeltem rá, hogy a gyerekek néha milyen „furcsán” viselkednek. Ha felálltam az asztaltól, mert hallottam, hogy kint

senki sem veszi fel a telefont, a gyerek rémülten összehúzta magát. Ha véletlenül levert egy könyvet vagy meglökte az íróasztallámpát, és én

utánakaptam, nyakát behúzva, mind a két karját

védekezően emelte fel a feje fölé. És ezer további jelét adta annak, hogy feltehetőleg nem csak a tévé vagy a savanyú cukor. .. Gyanakvásomban egy

idő után új módszert vezettem be, és azt kérdeztem: „Ha verni kell a gyereket, ki veri inkább? Maga vagy a férje?” Ilyenkor örömteli mosoly villant

fel az anya arcán, végre nem egy életidegen hülyével ül szemben (pedig az voltam), hanem egy normális emberrel, aki tudja, hogy van ez az

életben. És jött a megkönnyebbült, korrekt válasz: „Hát, ha lehet, én verem, mert a férjemnek akkora a keze, hogy ha odaüt, félek, csont törik.

Egyszer rácsapott a gyerekre, és kórházba kellett vinni, mert megrepedt a farkcsontja.” Az is jó kérdés, hogy ha verni kell a gyereket, akkor kézzel

ütik, vagy esetleg pálcával, övvel, fakanállal? Itt is a felvillanó mosoly és aztán a pontos válasz: „Hát a fakanál nálunk már régóta elég, ha a

kalaptartón van az előszobában. Csak odamutatok, és a gyerek már tudja, hogy miről van szó, rögtön elkushad.” Megkérdezem: Régen még

használták? „Persze! Kell a tapasztalat ahhoz, hogy már az odamutatás is használjon!”

Ha az ember, hogy úgy mondjam, „normálisan” kérdezett rá a dologra, akkor kiderült, hogy a gyerekeket otthon csépelik. (Gyakorta a fejét

ütik különböző kemény tárgyakkal, vagy bújtatott formában bántalmazzák, például belecsípnek, a haját rángatják, és szörnyű mondani, de esetleg:

leköpik!)

A gyerek életre szóló, súlyos traumát vihet magával az ilyen élményekből, depresszióssá vagy agresszívvé lehet... Szellemi fejlődése is

akadozhat vagy megakadhat.

Intenció A verés gyakran az idő tájt kezdődik, amikor a gyerek mozogni, játszani, dobálózni kezd. Mindent megfog, elmozdít, leránt... Ez persze normális,

mert ilyenkor természetes életfunkcióit, érzékszerveit és mozgását gyakorolja, elementáris vágyak hajtják e tevékenységek felé, melyeknek

funkciójuk van az ő testi-lelki fejlődésében. Örökmozgó. (A sok és szabad mozgásból lesz majd a kibontakozó tiszta beszéd. És a tiszta, jól tagolt

beszéd hozza - hozná! - meg a tiszta, jól tagolt szuverén gondolkodást - nem pedig fordítva, ahogy esetleg gondolnánk: hogy már gondolkodik, de

még nem tudja mondani... A beszéd is: mozgás! A göttingeni klinikán néhány évvel ezelőtt zárult le egy nagy vizsgálatsor, amely azt állapította meg,

hogy a gyerekeink katasztrofálisan keveset mozognak, így bizonyos agyi pályák sorvadtabban alakulnak ki, és ez is ott lehet a manapság oly

gyakori beszédzavarok hátterében is. Igen, a beszéd: mozgási Nemcsak a rekeszizmok és a borda közötti izmok mozgása, hanem a gégefő, a

hangszálak és a nyelv izmaié, az ajkak és az álkapocs izomcsoportjaié. Izmok tucatjai vesznek részt a beszédben, összerendezetten.)

Szóval: ki kellene bírnunk, hogy a gyerek „mozog”. Ilyenkor jó volna, ha lenne egy nagyobb elkerített hely, ahol szabadon teheti, nehogy

lerántson különböző tárgyakat a család kárára és a saját testi épségét veszélyeztetve. így elejét vehetjük a balesetekből adódó szülői

dührohamoknak és bántalmazásnak is. Ráadásul a gyerek nagyon korán - már a szóbeli megértés előtt - megérzi, ha valamit megtiltunk neki, és ezt

el is fogadja, amennyiben érzelmi kapcsolatunk különben zavartalan. Ha azonban rendszeresen verjük és kiabálunk vele, azzal leszoktatjuk őt

arról az érzékenységről, amellyel felfogja szülői vágyainkat, hangulatunkat.

Kevés dolgot tiltsunk, de ezeket határozottan. Ha az intenciónk, a szándékunk valódi, megfelelő erejű, akkor ez hat. A gyerek megérzi, hogy

valóban el vagyunk-e szánva arra, amit kérünk tőle, vagy „csak úgy mondjuk”. (Persze mind e mögött feltételezzük a jó, a valódi érzelmi

kapcsolatot. így látszólag hosszadalmasabb „a kezelés”, mintha rácsapok a kezére és rákiáltok(mire ő sírni kezd), de állítom, hogy sokkal

hatékonyabb és ezáltal az erre fordított összidő is sokkal rövidebb!

Igen, a szülő sokszor nem tudja, hogy bár a pillanatnyi helyzetén esetleg. könnyíthet a veréssel, az elkövetkező évelt mérhetetlenül megnehezíti vele. A

gyerek egyre kezelhetetlenebbé válik, s hamarosan olyan lesz, hogy „nem használ neki a verés se”. Ördögi körbe kerül a család: mind több a ve- rés,

és mégis- minden egyre rosszabb és nehezebb. A gyerekben gyakran elemi erejű düh és gyűlölet ébred a bántalmazó szülő iránt, amit nyíltan vagy

alamuszi módon vezet le. Romlik az iskolai teljesítménye, rettegésében gyakran hazudik, sőt: olykor hamisít. Megszökik otthonról, napokig

csavarog, lépcsőházakban alszik. Esetleg búskomor lesz, beilleszkedési zavarokkal küzd, kamaszkorában felgyülemlett dühét és agresszióját

önmaga ellen fordítja: öngyilkosságot követ el. Ennél egy fokkal „jobb” eset a gyerek szempontjából - mert kisebb az esélye valamiféle váratlan és

már jóvátehetetlen tettnek -, ha az indulat kifelé fordul, például a társak elleni iskolai durvaság és erőszak formájában.

A nevelési tanácsadóban egy eset kapcsán az apával beszélgettem: „Hát igen, mi a kirándulásra is visszük a hétágú kutyakorbácsot, mert az

Antika annyira kezelhetetlen. Nem mondom, a kisöccséhez egy ujjal se nyúlok hozzá - de neki erre szüksége van!” Gondoljunk el egy ilyen

testvérhelyzetet: a kicsit egy ujjal se bántják, őt hétágú kutyakorbáccsal ütik. Az egyik hasonló eset kapcsán a pedagógus utalta a gyereket a

nevelési tanácsadóba, mert az hátulról ráugrott az osztálytársára a folyosón, és kivörösödött fejjel, ordítva lerántotta a földre. Semmi sem történt

előzőleg, vagy alig valami, ő viszont azt üvöltötte, hogy megöllek, megöllek, szorongatta a társa torkát, és talán tényleg megfojtotta volna, ha le nem

szedik róla. Kiderült, hogy mit tesz isten, itt is volt egy kistestvér, és itt is a nagyot verték, de neki még azt is meg kellett hallgatnia, hogy a kicsinek

azt mondja az apa: „Te a mi vérünk vagy! Ez a, másik azt se tudom, honnan került ide!” És ezért a nagyot verni kellett, mert ugye kibírhatatlan volt... A verekedős

gyerekekről zömmel kiderül a pszichológusnál, hogy otthon valaki veri őket. Lehet, hogy egy báty, lehet, hogy az apa, lehet, hogy az anya. (De ha

konkrétan nem is derül ki, mert nem hajlandó elmondani, legtöbbször akkor is ez van a háttérben.)

Persze nem csak „a család” ver. Kezdő pszichológus koromban elhűltem, amikor azt hallottam az anyától, hogy a tanító néni ajánlotta a

szülőknek a vasalózsinórt. Azt mondta, ő is azzal verte a fiát, és lám, főkönyvelő lett belőle!

A rendszeresen vert gyerekeknél nyolc-tíz éves korban gyakran nyilvánvaló tünetekben mutatkozik meg, hogy nem képesek érzelmeket

adni és kapni. Ehelyett néha lopnak a szüleiktől, de akár az iskolából, a közértből, máshonnan is, vagy a korai szexualitásba menekülnek, érzelmek

nélkül. Esetleg Őket elfogadó csoportot, galerit keresnek, és a bűnözés felé sodródnak.

Mi történik, ha egyszer csak abbahagyjuk a rendszeres verést? (Meg is mondjuk neki, hogy mostantól kezdve nem verjük meg, mert ezt a

megoldást elítéljük — de csak ha tényleg így gondoljuk! A gyerekek a felnőtt őszinteségére rendkívül érzékenyek. Amikor a felnőtt tekintélyének

fenntartása érdekében hazudik, lejáratja magát. De ha nyíltan ki tudja mondani, hogy tévedett, abban a gyerek erőt érez, azt, hogy egy egész ember

áll a szó és a tett mögött, akinek a tekintélye nem bukhat meg azon, hogy tévedett. Természetes, hogy téved, és természetes, hogy újra megpróbál

helyesen cselekedni, ha szükséges, akár a felfogásán is kész változtatni!) Ha a verés abbamarad, a gyerek először meghökken. Meglepetésében

talán „jó” lesz egy-két napig, esetleg tovább is. Aztán egyszer csak, mintha ezer ördög szabadult volna el, kibírhatatlanabb mint valaha! Ki akarja

provokálni a megszokott verést. Nem hiszi el, hogy igazából vége lehet. Biztonságot akar. Ha mást nem, a verés biztonságát - „ahogy eddig is

volt”. Ha ekkor meg tudjuk állni, hogy ne üssünk, sőt még csak ne is kiabáljunk, hanem higgadt közönnyel próbáljuk elterelni a gyereket, akkor

egy hosszabb nyugalmi állapot következhet. Egy ilyen „átszoktatási” periódus négy-nyolc hónapig is eltarthat, időnkénti visszaesésekkel. Ha

ezeket átvészeljük, és mi magunk nem esünk vissza, akkor a gyerek magatartásában már jelentősebb változás állhat be.

És még valami: az átszoktatást minél korábban kell elkezdeni! Négyévesen hasonlíthatatlanul könnyebb és eredményesebb, mint kilenc-tizenegy

évesen - de sohasem késő!

Mi van? Avagy: „divatok” a nevelésben Tanítsd! A családokon - és az iskolákon - időről időre a legkülönbözőbb divatok hullámai futnak át, olykor egészen viharos sebességgel és elképesztő

intenzitással.

Ilyen volt a hatvanas évek elején az Egyesült Államokból elindult „tanítsd minél korábban, minél intenzívebben gyermekedet" trendje, amely azóta is -

ötven éve! - időnként, mintha valami merőben új dolog lenne, újra feltámad.

1961-ben az úgynevezett szputnyiksokk rázta meg Amerikát. „Hogyhogy az oroszok lőtték fel az első embert az űrbe (Gagarint), és nem mi?!

Mi lehet a baj a mi nevelésünkkel és oktatási rendszerünkkel...?” 1963-ban Schaefer és Bayley azt állítják publikációikban, hogy a gyerekek négyéves

korukra elérik egyáltalán elérhető értelmi színvonaluk 50%-át, majd nyolcéves korukra 80%-át. Vajon nem kellene-e sokkal korábban és

intenzívebben tanítani őket, mint ez eddig szokásos volt...? Glenn Doman, amerikai idegsebész 1964-ben megjelenteti How to teach your baby to read? —

vagyis: Hogyan tanítsd meg a kisbabádat olvasni? — című könyvét, melyben azt állítja, hogy az iskoláskor előtti olvasás növeli az intelligenciát, sőt a

tehetséget is. A könyvet H. R. Lückert 1966-ban németre fordítja. Ezek a nyugatnémet gazdasági csoda évei, az egyre növekvő jómód mellé a szülők

megkívánják ezt az elérhető remek eredményt is, és keresik az olyan óvodákat gyerekeiknek, melyek domanista alapon állnak... Hiába mutat- ják

ki az utánvizsgálatok, hogy mindez nem igaz, hogy olvasásból is csak az iskola első két évében tart ki a korán tanulók előnye, mire a vizsgálatokat

elvégzik és publikálják, már bekövetkezett az óvodák megrontása és iskolásítása, elsősorban a Német Szövetségi Köztársaságban. Viszont: a

gyermekgyógyászati szaklapokban egyre több közlemény jelenik meg neurotizált óvodáskorú gyerekekről, akik „tanulásra” vannak fogva. És ezt

a tanulást természetesen mint tisztán kognitív (gondolkodásbeli) és emlékezeti teljesítményt fogják fel a pedagógusok, míg a spontán, elsősorban

mozgásos, utánzásos játékban realizálódó érzéki, érzelmi, kreatív, szociális és gyakorlati tanulást - melyre a jól működő hagyományos óvoda, ha

sokszor csak ösztönösen is, de lehetőséget ad - elhanyagolják.

(Láttuk: az intenzív óvodai tanítás ugrásszerűen megnöveli a gyermekorvosi rendelőkben, gyerekpszichiátriai osztályokon szorongásos

állapotoktól, feldolgozatlan frusztrációktól szenvedő, hisztériás reakciókat mutató, vagy egyszerűen csak a túlzott követelmények következtében

kimerült gyerekek számát.)

Közben Amerikában beindul a Head Start (mondjuk így: „egy fejhossznyi előnyt adó”) mozgalom. Ekkor már részben azzal is érvelnek, hogy

a divattá vált korai tanítás nö- véli az esélyegyenlőtlenséget (hiszen a korai tanítás „áldásaiban” általában a felső- és középosztály gyerekei

részesülnek). A szakemberek jelentős része kompenzációt, kiegyenlítő intézkedéseket követel az alsó néposztályok - a hátrányos helyzetűek -

számára. A hatvanas évek közepétől több mint egymillió gyereket érintett az USA-ban ez a belpolitikai főprogram, a hetvenes évek közepére

azonban a lelkes szakembereknek itt is el kellett ismerniük, hogy nem hozta meg a remélt sikert. A kognitív képzés - a tanítás, iskolázás - a kezdeti

„óriási” eredmények után értelmetlennek bizonyult.

A fokozott beszédképzés nem volt ennyire sikertelen, de az derült ki, hogy a legfőbb beszédminta az anya. Az ő beszédnívójának legfelsőbb

szintjéig emelhető a gyerek beszédkészsége - de semmi esetre sem beszédtanításos, hanem jó emocionális környezetben, spontán utánzásos úton,

igen kis lépésekben. Mondókák, dalok, versikék - beszéddel kísért játékok -, szituációk dramatizálása... A kísérlet vezetői és résztvevői belátták: a

gyerekek legeredményesebb fejlesztésének útja ebben az életkorban az érzelmi nevelésen, a játékos kreativitáson és a szociális szituációkon,

tevékenységeken át vezet.

Igen, a kisgyerek idegrendszere rendkívül plasztikus. Nagymértékben képes a környezeti hatások felvételére, ezért látványosan „tanítható”.

Arról már nem is beszélek, amire a szülők sokszor hivatkozni szoktak, hogy de hiszen „úgy élvezi” a tanítás, a tréning különböző fajtáit. A szü-

löknek nem jut eszükbe, hogy a kisgyereknek az az elemi igénye elégül ki ilyenkor, hogy intenzíven együtt legyen anyjával vagy apjával, aki ebben a

szituációban csak vele van, csak rá figyel. Neki nem volna fontos, hogy „tanuljon” ez alatt az idő alatt. De a szülők gyakran nem tudnak mit kezdeni a

gyerekekkel - ahogy a rosszul képzett fiatal óvónőkön is látjuk, hogy mindenáron tanítási, tanulási helyzetet akarnak teremteni a gyerekek között,

különben elveszettnek érzik magukat.

Bele kell nyugodnunk: a kisgyerek nem úgy fejlődik, hogy „frontálisan” szembeállunk vele, mondjuk a tudást, ő meg memorizálja. A

kisgyerek zseniális tanulása, amely az önkéntelen figyelmen alapul, spontán. Felveszi, beszívja a környezeti hatásokat, így — hála istennek és

sajnos - minden a környezeten múlik. A környezetet kell olyan állapotba hozni, hogy onnan legyen mit beszívnia, ezért szociális megoldások nélkül, a terhes vagy

frissen szült anya képzése nélkül nincs fejlesztés kisgyerekkorban. Erre jöttek rá Amerikában is, amikor különböző mozgalmakban és programokban arra

tettek kísérletet, hogy szociális gondozók, orvosok, pszichológusok, védőnők, bölcsődei dolgozók, gyógypedagógusok közvetlen kapcsolatba

lépjenek a nyomornegyedekben élő gyerekek anyjával, és a gondozáson túl olyan dolgokba igyekeztek bevezetni őket, mint a még nem beszélő

kisgyerekkel való folyamatos és odafigyelő beszélgetés, a mondóká- zás, az éneklés, a testi, érintéses kapcsolatot is intenzíven kiváltó ritmikus,

dallamos játékok - dögönyözés, csiklan- dozás, höcögtetés, lovagoltatás és a többi. És arra próbálták megtanítani a fiatal anyákat, hogy miként

lehet élvezni a kisgyerekkel való együttlétet, hogyan lelhetik örömüket Ők is ebben, annak ellenére, hogy a gyerekek igenis kiszívják a vérünket és

lerágják a húsunkat... És olyan dolgokat is jó „tudnia” egy anyának, hogy mikor fog először mosolyogni a gyerek, mit jelent a gőgicsélés, hogyan is

kell masszírozni, és miért jó az, miért kell ritmusokat és dallamokat közelíteni már a csecsemőhöz is, miért jó a ringatás, hintáztatás - erre még

visszatérek -, tudományosabban: a vesztibuláris rendszer ingerlése... Az így elért eredmények pedig tartósnak bizonyultak, ellentétben a korai tanítással! A

korai tanítással látványosan „felhúzott” gyerekek, akik az iskolába lépés idejére sokkal többet „tudtak”, mint kedvező körülmények közül érkező,

de egyáltalán nem tanított társaik, ezt az előnyüket csak az iskolázás első egy-két évében őrizték meg, azután a „tudásgörbék” keresztezték

egymást. A jó körülmények közül érkezett gyerekek intellektuális-verbális teljesítménye folyamatosan és látványosan nőtt, míg a rossz

körülmények közül érkező, de tanítással korán „felhúzott” gyerekeké csak lassan emelkedett, és a két görbe hamarosan keresztezte egymást. így

jutottak el oda a kutatók, hogy abban kell korán pótolni, amiben hátránya van a hátrányos helyzetű kisgyereknek: érzelmi biztonságban, szabad

játékban, mesében...

Azt hihetnénk, hogy valami egészen új és mai dolog ez a korai tanítás.

Szó nincs róla!

Már Madách zseniális tragédiájában5, a XII. színben, a Falanszterben - íródott 1859 és 1860 között - megtudjuk a tudóstól, aki Ádámnak és

Lucifernek bemutatja ezt a szép, új, tudomány vezérelte társadalmat, hogy „Dajkáink a magasb egyenletekről, / A mértanról beszélnek gyermekinknek. (Nehogy „a

dajka tündér daljai” a gyermeki „gyönge szívbe” „sejtelmeket” oltsanak...)

De ez csak egy a sokféle divat közül. Azt azért még tegyük hozzá, hogy tíz-tizenöt évenként megújult rohammal támad. Glenn Daman elvei például

legutóbb Svédországon keresztül érkeztek meg Magyarországra, ötven év után. Persze jártak már itt ezek az elvek korábban is a tájékozottabb

családokban, és láthattunk olyan lakásokat, ahol az ajtóra jól láthatóan és többszörösen ki volt írva, hogy ajtó, az ablakra, hogy ablak, a falra, hogy fal,

de esetleg a kisgyerek kezére is rá volt ragasztva a cédulácska, hogy kéz, a lábfejére pedig, hogy láb - hogy a kisgyerek mindenütt betűt lásson maga

körül, és így tanuljon meg spontánul, úgyszólván a beszédtanulással együtt olvasni. Láthatjuk, hogyan keveredik össze tény és következtetés - a

kisgyerek idegrendszere plasztikus, nagy teljesítményű, „tehát” már tanítsuk korán -, és vezet téves eredményekre, miközben a tényeket, vagyis az

első életév kiemelt fontosságát, az első három év rendkívüli jelentőségét és az első hét-nyolc év bizonyos periódusainak meghatározó mivoltát

senki sem tagadja. Csak éppen: más következtetésekre jut belőle, mint a száguldó - de önmagát szerencsére gyakorta korrigáló - tudomány.

És mindez, mint mondtam, nem csak a tanulásra áll természetesen.

Egy újabb példa.

Kösd magadra! Ki ne tudná, hogy milyen fontos a testi érintés! Eric Beme, az emberi játszmák elméletének kidolgozója még a felnőttekre vonatkoztatva is azt

mondja, hogy naponta egy simogatás a minimum, amit minden embernek meg kellene kapnia lelki egészsége fenntartása érdekében.

Hát még a gyereknek!

De ezt szerencsére tudjuk is. Vagyis érezzük. A kisgyerekek és a kis állatok — ezt is kutatta a tudomány! - már gömbölyded, puha

formáikkal is kiváltják belőlünk a gyengédség érzését, a simogatás, a babusgatás vágyát. (Bölcs természet!)

Ki ne tudná - a modem szülészet megint tudja, de az archaikus társadalmak mindig is tudták -, hogy az újszülöttet azonmód anyja meztelen

hasára kell tenni a megszületés után. (Ez állítólag még a méh összehúzódását is segíti.) Testi érintkezés, bőrkontaktus — ölelés, karban ringatás,

ölbe vétel, térdünkre ültetés - és még sorolhatnánk a különböző módozatait a kapcsolatnak, a kontaktusnak, a testileg is közvetlen együttlétnek.

Mindenki tudja, hogy az érzelmi biztonság megadása meleg testi és lelki ölelést jelent.

Most ebből is divat lett.

Ez még nem volna baj. Lehet, hogy civilizált életünk már minden érzéket kiölt belőlünk azt illetően, hogy mi is kell nekünk és a gyereknek

ahhoz, hogy jól érezzük magunkat. Akkor a divat legalább figyelmeztet, felpattintja látásunkat, elszabadítja a készen álló ösztönkésztetéseinket.

A baj - még mindig nem olyan nagy baj — ott kezdődik, amikor a divatból mánia lesz.

Aztán - és ez már nagy baj monománia.

Vagyis azt hisszük, hogy ez az egyetlen dolog, amire figyelnünk kell, azt hisszük, hogy minden ezen múlik, és általában ezt is csak

egyféleképpen lehet, szabad, jó csinálni.

Kösd magadra a gyerekedet! Ha nem kötöd magadra: rossz anya vagy!

Pedig erről szó sincs!

Ennek is ott kellene lennie - ez is ott lehetne - normális hétköznapjainkban.

Szegény anya kétségbeesve kérdezi tőlem: ő nem bírja egész nap magára kötve hordozni a gyerekét! ő rossz anya?

Ilyenkor kezdem megbánni, hogy lelkes cikket írtam például Jean Liedloff jó könyvéről, aminek az a címe, hogy Az elveszett boldogság nyomában. Liedloff

két és fél évig élt Dél-

Amerikában, a jekána indiánok között, és azt vizsgálta, hogy mitől olyan - számára így tűnt - szokatlanul kiegyensúlyozottak, derűsek ezek az

emberek. Arra a következtetésre jutott, hogy természetesen ez is a csecsemő- és kisgyerekkorban gyökerezik, amikor is folyamatosan testközelben

vannak anyjukkal, akire hordozókendőben rá vannak kötve egész nap. Ha az anya dolgozik, és szüksége van a két kezére, a gyereket a hátára köti,

aki a válla fölött kukucskálva figyeli az eseményeket. így egyfelől biztonságban érzi magát, másfelől folyamatos kapcsolatban van a külvilág zajaival,

mozgásaival, ritmusával. Az így növekvő gyerek Liedloff megállapítása szerint nem lesz félénk és függő, hanem épp ellenkezőleg, nagyon gyorsan

önállóvá válik - képes lesz önmagára támaszkodni és magában bízni, ha előtte anyjára támaszkodhatott és benne bízhatott.

(A Waldorf-iskola egyik pedagógiai gondolata jut eszembe, amely sok félreértésre adott alkalmat a hatvanas években. Ez pedig az, hogy míg

a kisgyerek spontán módon utánoz, addig a kisiskolásnak a külvilágban megjelenő autoritásra van szüksége, a tanítójára, akit ő szeretetből ajándékoz meg a

tekintéllyel! Ez nem tekintélyelvű nevelés! Ez, bármilyen furcsán hangzik, szabadságra nevelés. Ugyanis: a kamaszkori forduló után az tud majd

az önmagában felnövekvő autonóm személyiségre támaszkodni bizalommal, aki kisgyerekkora és kamaszkora között megtanulta a bizalomteli

rátámaszkodásnak ezt a gesztusát. Hihetett tanítójának! Nap mint nap tapasztaljuk, hogy a tanító - ha tudja fogadni a gyereknek ezt az igényét, és

nem utasítja vissza, nem teszi tönkre várakozását - abszolút tekintély a gyerek számára, akit szívesen követ, aki akkor is orientálja őt a világban, ha

esetleg téves az, amit éppen mond. Orientálja, érzelmi szempontból, és ilyenkor ez a fontos!)

A helyes felismerések azonban divattá-mániává és monomániává válva eltorzulnak.

Azóta - részben Liedloff könyve nyomán - világméretű mozgalom alakult ki a hordozásból, melynek kendői hozzánk is eljutottak.

Tényleg jó-e a hordozás?

Igen, szerintem — és a kutatási eredmények szerint — az.

De hiszen mindig is „hordoztunk”. A magyar parasztasz- szony is „hordozott”, amikor kendőjével magára kötötte a máshova nem tehető

gyereket, miközben ételt vitt ki a mezőre az aratóknak... Mi, öreg szülők „kengurut” kötöttünk magunkra már évtizedekkel ezelőtt. Ha

szerencsénk volt, külföldi rokonoktól a hetvenes években is kaphattunk olyan jól konstruált kis „hátizsákot”, amiben a gyereket a hátunkra

vehettük, és amiből a lábát kényelmesen kilógatta. Szülők és nagyszülők gyakran vitték a nyakukban a gyereket - és ezt a gyerekek nagyon

szerették... Szóval persze, hordozunk, mindig is hordoztunk, anélkül, hogy ez jelszóvá, fétissé vált volna.

Persze hogy jó a hordozás. De nem dogmaszerűen!

Nem szeretnék több olyan levelet kapni, hogy „én nem bírom magamra kötni, mert megfájdul a hátam és ideges leszek tőle, de most attól

félek, hogy ha nem teszem, akkor árthatok a gyereknek”. Ezeknek a felizgatott anyáknak azt szeretném üzenni, hogy: nyugi! Az indián anyák nem

5 Madách Imre: Az ember tragédiája

azért kötik magukra a gyerekeiket, mert a „kötődő nevelés” hívei. Azért kötik magukra Őket, mert természeti életet élnek, napközben dolgoznak,

fizikai munkát végeznek - és nem akarják a gyerekeiket letenni maguk mellé a kígyók járta földre a brazíliai vagy egyéb dél-amerikai őserdőkben.

Tehát: ez így praktikus nekik, miközben nem árt, sőt jó a gyereknek is. Ez a körülményeikből, életmódjukból fakad, és nem valamiféle megfontolás,

amire rábeszélték őket. Nekünk a saját életünkben kellene megpróbálnunk viszonylag természetesen, hitelesen viselkedni. Hadd mondjam el

mindig újra: a legfontosabb a kongruencia, az önmagunkkal való azonosság. Azonosnak lenni azzal, amit érzünk.

Igen, az anya bátran kösse magára a gyerekét - ha az neki, nekik akkor, ott kényelmes így. Tényleg jók, praktikusak ezek a különböző

hordozóeszközök, kendők, hátizsákok. De ha nem esik jól a hordozás, vagy a gyerek nyűglődik a kendőben, hátizsákban, és láthatóan nem érzi

magát komfortosan benne (mert ilyen is van), akkor az egész dolog többet árt mint használ, mert magunkra kényszerítünk valamit, ami nem

egyezik meg a belső érzületünkkel. Az alaptanács tehát: ne akarjunk vakon követni valamiféle receptet, hanem mérlegeljük, mi a jó nekünk és a

gyerekünknek, és azt csináljuk. (Hiszen - remélhetőleg - a testi kontaktus minden hordozás nélkül is folyamatosan megvan, a szoptatás, a tisztába

tétel, a csecsemőkor után is, és nem is csak ölelésben, simogatás-

ban, pusziban, fürdetésben, hanem a már emlegetett dögönyözésben, csiklandozásban, sokféle játékban is, reggeli hancúrozásban a nagy

ágyban...)

Az pedig már végképp nem igaz, hogy vagy hordozás vagy babakocsi!

Erről szó sincs!

Van, amikor babakocsit használunk - van, amikor kendőt. Ahogy a körülmények diktálják, és ahogy jólesik nekünk és a gyereknek is.

Egyszer ezt, másszor azt. Vagy: csak ezt, vagy csak azt, ha nekünk éppen az egyik válik be.

Ne hagyjuk — ebben se hagyjuk — magunkat terrorizálni!

(És ha éppenséggel két gyerekem van, kis korkülönbséggel? Vagy éppen ikreim vannak? Egyet előre kössek, egyet hátra? Persze, tudom, ez

is meg van már oldva, sokféle kendőlehetőséggel. .. De hiába mosolyognak rám a képekről ezek a kedves anyák, akikre így vannak rákötve

gyerekeik, én rémülten kérdezem: ezt a súlyt jól bírják? És mennyi ideig? Amíg a fénykép elkészül? Persze, aki jól bírja és szereti, miért ne

hordozhatna két gyereket is akár? Áldásom rá! De nehogy már kötelezővé tegyük! Nézek egy másik hirdetést, mely parancsoló modorban arra

buzdít, hogy „hordozzak”. Négy-öt éves kislány mosolyog rám a hordozóból... Úristen! Meddig hordozzak, ha jó szülő akarok lenni? A fényképen

a nagy kislány is mosolyog, a mama is mosolyog, és mindketten rám néznek. Állnak. Menni is tudnak? Meddig? És ha leültek? Fel tudnak állni?)

Szoptasd! Újabb „kényes téma”: a szoptatás.

De úristen! Miért kellene ennek kényes témának lennie? Szoptatni jó, az anyák nagy többségének egybehangzó állítá- sa szerint.

Az anyatej zseniális összetételű folyadék - a tudomány nem győz rajta csodálkozni. És joggal. Nem is tudnám felsorolni, mi minden van

benne provitamintól a vitaminon át, az immunrendszert erősítő, számomra rejtélyes anyagokig.

Egyre világosabban látjuk, milyen fontos szerepe van a szoptatásnak az elemi testi egészség, az immunrendszer megerősödése, az

idegrendszer fejlődése és az egész szervezet kedvező felépülése szempontjából.

De azért az nem jutna eszembe - sőt, kikérem magamnak -, hogy lelkiismeret-furdalást keltsek olyan anyákban, akik valamilyen okból nem

tudnak vagy nem tudnak eleget szoptatni. Esetleg: befelé fordult a mellbimbójuk (mert ilyen is van!). Vagy bármi más okból, legyen az testi vagy

lelki eredetű, nem kívánnak szoptatni. Nem mindenkit kell meggyőzni arról, hogy „csak rajta múlik”. Ráadásul ez nem is mindig igaz. És ha

tényleg csak rajta múlik, de mélyen gyökerező szorongását vagy bármilyen más sérülését nem tudja most hirtelenjében kikúrálni, megszüntetni?

Akkor is: nyugodjon meg, esetleg próbáljon anyatejet vagy szoptatós dadát szerezni, de ha ez nem sikerül, éljen a ma már műviségükhöz képest

nagyszerű tápszerek adta lehetőségekkel.

Nem, nem beszélek rá senkit a tápszerekre!

De ismerek azóta már felnőtté növekedett gyerekeket, akiket az anyjuk nem tudott szoptatni, és igen derék emberek lettek belőlük, férfiak,

nők vegyesen. (Persze ilyenkor mindig lehet, hogy ha szoptatni tudta volna Őket, még derekabbak lettek volna...)

Ezekkel a dolgokkal ne gyötörjük egymást!

És mindjárt itt van a következő kérdés: meddig szoptassunk?

Mára ez is nem egy anya és anyakör számára hitbeli, ink- vizíciós kérdéssé vált.

Én teljesen egyetértek azokkal az anyákkal - mert ehhez mégiscsak Ők értenek a legjobban -, hogy ha lehet, szoptassuk a gyerekünket

legalább hat-tizenkét hónapig, sőt, a legújabb WHO-ajánlások szerint akár egészen kétéves korig*

Csak... ?! - hallom a kérdést.

Hangsúlyozom: férfi mivoltom okán én csak külső szemlélő vagyok, lehetek.

De úgy gondolom, hogy amikor a gyerekek fogai kinőnek, áttérnek a vegyes étrendre, és már egyre kevesebbet szopnak, sőt, akár esetleg

maguk elválasztják hirtelen magukat, akkor ez normálisnak tekinthető, ahogy annak tekintik az „átkos civilizációtól meg nem rontott” paraszti

társadalmak is. Esetleg elindul a menstruáció is, és megromlik az anyatej íze. Két év után az anyatej jótékony hatásai egyébként is egyre kevésbé

érvényesülnek.

Manapság azonban a pszichológus nem egy olyan gyerekkel találkozik, akit három-öt éves koráig szoptattak, majd különböző jellegzetes

problémákkal hoznak el a szakrendelésre. Például: idegenben nem mer enni. Ha mégis megpróbálkozik vele mert erőltetik, kihányja. Nagyon nem

mer elmenni az anyja közeléből, akkor sem, amikor a többi gyerek már vidáman ide-oda futkos. A többiek könnyen vagy nehezen, de egy idő után

elmennek az óvodába, iskolába, ő sokadszorra is kétségbeesetten tiltakozik. Pláne nem akar felszállni - egyedül! az iskolabuszra.

Vigasztalhatatlanul zokog. Vagyis: a pszichológusi tapasztalat szerint - és persze pszichológushoz csak a problémákkal küzdő gyerekek kerülnek,

így a kép torzulhat, de — a túlságosan elhúzódó szoptatás evészavarokban, önállósodási zavarokban is megmutathatja hatását. Ebből is láthatjuk:

nem igaz, hogy a jó bármilyen eltúlzása valami még jobbat eredményez.

Igaz, Fehérlófiát is tizennégy éves koráig szoptatta a mamája, és lám, milyen derék ember lett belőle!

Én mégsem ezt látnám manapság a követendő útnak.

Tudom - félek is hogy sokan majd fejemet veszik ezért.

Én azonban itt is csak azt látom, amit a gyerekek körül mindig: valamiféle részmozzanat kiragadása, és abból acélszilárdságú alapelvek

kovácsolása inkább árt, mint használ.

Aludj vele! Ugyanez - vagy inkább csak sokban hasonló - a helyzet az együtt alvás-külön alvás kérdésében.

Az euro-amerikai civilizációban manapság - de valójában itt is már a paraszti kezdetek óta — a gyerek általában külön alszik. Például: a

bölcsőben, amelyik ráadásul ringatható.

Kis kitérő. A húszas években a „tudományban’’ rövid időre megerősödött egy irányzat, miszerint tilos ringatni a gyereket. A ringatás, a

hintáztatás olyan, mint a mákony. Elkábul tőle a gyerek - ahelyett, hogy éles elméje percről percre konzekvensekben fejlődne. Ki a bölcsővel, ki a

hintával! Ám nem telt bele egy-két évtized, és a tudósok rájöttek — ennyivel jobb a tudomány, mint a babona -, hogy hoppá, éppen ellenkezőleg! A

kisgyereknek éppen hogy nélkülözhetetlen a ringatás, amely a belső fülben lévő, az egyensúlyviszonyokért, agyi fejlődésért, finom- és nagymozgásokért

felelős vesztibuláris rendszert stimulálja, serkenti. Ergo, ma a terápiákban is ezerféle hinta van: bepörgetős, kipörgetős, lóbálódzós és még

sorolhatnám. Mert a ringatás igenis jó, általánosan fejlesztő hatású a központi idegrendszer alakulóban lévő folyamatait illetően.

Visszatérve a ringatható bölcsőhöz: nézzük meg akármelyik skanzenben - én például Lengyelországban láttam hogyan élt a parasztasszony;

biztosan meg fogjuk találni a nagyszobában vagy a hálószobában a ringó bölcsőt. A kisgyerek ugyanis a paraszti világban nem aludt a szülők

ágyában, a szü-

lők között! Nem igaz, hogy ha ezt tesszük, azzal visszatérünk a természetesebb, a paraszti kultúrához! Ha visszatérnénk, akkor bölcsőt

használnánk!

Ebben a bizonyos lengyel skanzenben láttam azt a megoldást, hogy az anya a bölcsőre köt egy madzagot, azt átveti a mestergerendán és a

nagylábujjára csomózza. Ha a csecsemő fölsír éjjel, megrántja a madzagot, a bölcső ringani kezd, és a gyerek hamarosan megnyugszik. Tehát, bár

nem veszik fel, a gyerek éjszaka is választ kap a jelzésére: azonnal ringani kezd a bölcső. A külvilág intézkedett. (De reméljük, az anya ebben sem

dogmatikus, és van, hogy a megrántó ringatás, hintázta- tás helyett mégis felkel a gyerekhez és a karjába veszi.) És ez tényleg van olyan jó, mint ha

felvennénk... ? Véleményem szerint: igen, sokszor még jobb. Ha ugyanis a gyereket az anya felveszi és szoptatni kezdi (noha nem azért sír, mert

éhes, hanem „biztonságkeresésből”, azért, hogy anyja ottlétének megnyugtató élményében részesüljön - a kettőt az „élesfülű” anya általában jól

meg tudja különböztetni), akkor nagyon gyakran azt tapasztalja, hogy a kicsi szinte már abban a pillanatban elalszik, mihelyt a mellére tette őt.

Igen ám, de ha felvettük, és így alszik el, akkor le is kell megint tenni, a gyerek pedig - észlelve, hogy valami megváltozott a környezetében -

úgyszólván felébreszti önmagát. A budapesti Madarász Utcai Gyermekkórházban hosszú évek óta úgynevezett alváslabora- tórium és alvásrendelés

működik. Ennek orvosai, dr. Gál Éva és dr. Kemény János 2004-ben jelentették meg a Nemzeti Tankönyvkiadónál Aludj velem! című könyvüket, amelyben

ismertetik a külföldi és belföldi kutatások eredményeit, valamint az alvásrendelésen szerzett tapasztalataikat. Ebből kiderül, hogy este nyolctól

reggel hatig körülbelül hétszer csökken a gyerek alvásának mélysége, és ilyenkor részlegesen, néhány pillanatra, felébred. Egyébként velünk,

felnőttekkel ugyanez történik (esetleg csak ötször), de mi ezt általában észre sem vesszük - megfordulunk, és alszunk tovább. A gyerekeknél

azonban, ha elalvásukban - elaltatásukban - aktívan közreműködtünk, akkor az éjszakai rövidke felébredéseik után a visszaalvásukhoz is nélkülözhetetlenek

vagyunk. Az alvás- rendelések szakemberei azt javasolják: ne válasszuk azt a megoldást, hogy a gyereket álomba szoptatjuk, hanem kezdettől

szoktassuk rá arra, hogy „egyedül” aludjon el. (De Anette Kast-Zahn német pszichológus, aki több mint húsz éve kezeli gyerekek alvászavarait,

ugyanerre biztat dr. Hartmuth Mor- genroth gyermekorvossal közösen írt, Minden gyerek megtanul aludni című könyvében, amelyben úgyszólván percre

lebontott útmutatót ad az alvásproblémákra.) Ébren tegyük az ágyába, s ha jelenlétünket igényli, inkább üljünk a közelben egy széken, amíg

elalszik (akár olvasgatva, hogy ne feszült várakozással teljen az idő). Ha éjszaka felsír (és nem tudjuk olyan praktikusan megoldani, mint a paraszt

anya), emeljük ki a kiságyból, vigasztaljuk meg - és aztán tegyük vissza, hadd aludjon tovább. Ha már tud járni, vegyük ki a rácsos ágy egykét

rúdját, hogy ha akar, ki tudjon mászni belőle, és átjöhessen hozzánk. Ilyenkor babusgassuk egy kicsit, kedvesen nyugtassuk meg - aztán vigyük

vissza. Ha egy éjszaka többször,

akkor többször. Ahányszor kell. A siker attól remélhető, ha kedvesek tudunk maradni, miközben határozottak vagyunk abban, hogy mindig újra

visszavisszük és mindig újra kijövünk. Jó, megnyugtató érzés (számára és számunkra is), ha az ajtót azért résnyire nyitva hagyjuk. Ilyenkor nem

kell néma csendben lennünk a szomszéd szobában, sőt - a derengő fényecske mellett áthallatszó jövés-menés, beszéd, zaj biztonságot adó, zsongító

hatású.

Persze ebben is különböző iskolák vannak.

Ranschburg tanár úr például kíméletesen azt javasolta, hogy ne gyötörjük magunkat - és netán a gyereket - azzal, hogy mindig újra

visszavisszük, hanem legyen egy matrac az ágyunk mellett, és ha a gyerek éjjel kijön vagy kikéredzkedik, akkor feküdjön le oda, és esetleg még az

anya vagy az apa lenyújtott kezét is foghatja, amíg elalszik.

Ez is lehet jó!

Gyereke válogatja - szülője válogatja...

Meg kellene szoknunk, hogy ezekben a dolgokban nincs egyetlen mániákusan követett „megoldás”.

Manapság vannak, akik szinte kötelezővé tennék, hogy „aludjunk együtt, szorosan egymás mellett a gyerekkel, mert ez régen is így volt!”.

Azt már láttuk, hogy ez az európai paraszti társadalmakra nem igaz. Viszont az archaikus, törzsi társadalmakban, mondjuk, az óceániai népeknél

a kunyhó szalmával felszórt padlóján nemritkán tizennyolcan, harmincketten aludtak együtt - s köztük természetesen az anya és a gyereke is.

Nemcsak Ők ketten, s nem valamiféle

elvi megfontolásnak engedelmeskedve, hanem mert így éltek, így tudták ezt megoldani. (De mondhatok magyar példát is, amikor a nevelési

tanácsadóban a nehéz anyagi körülmények között élő szülők „négyszemélyes ágyról” beszélnek, amin természetesen kétszemélyes ágyat értenek, csak

ők négyen alszanak benne. Esetleg, ha már nagyobb valamelyik gyerek, hárman egymás mellett, egy a többiek lábánál. De megint csak: nem elvből,

hanem mert nincs többre pénz, lehetőség - így megoldható.) Eszembe nem jutna, hogy az archaikus társadalmakat, az óceániai népeket vagy a ma

négyen alvókat kárhoztassam, „súlyos következményekkel” fenyegessem. De az sem jutna eszembe, hogy azokat vádoljam és riogassam, akik nem

így élnek.

Egyszerűen csak azt állítom, hogy ma, a XXI. századi euro- amerikai civilizáció viszonyai között gyereknek és szülőnek egyformán

pihentetőbb, sőt: természetesebb (!), hogy mindenkinek megvan a maga ágya (sőt netán, ha erre mód van, szobája). Akár tetszik nekünk, akár nem,

az európai kultúra az individuáció, az autonóm személyiséggé válás és érés kultúrája. Kilépés a vérségi, nemzetségi, törzsi kötelékekből - és

előrelépés (sokszor az egoizmus és nárcizmus buktatóin át, ahogy erről már beszéltünk) a szabad személyiséggé bontakozás felé. (Mi a legfőbb jó?

- kérdezi Goethe. És így válaszol: A személyiség. A személyiség, az egyéni lélek, amiről - az atmanról - az indiaiak úgy tartották, hogy átok és teher,

és a legfőbb cél, hogy visszaolvadjunk a világi életbe, a brahmanba. Bizony, változnak az idők és a célkitűzések.)

Az én tapasztalatom szerint az egyedül elalvó gyerek jobban, mélyebben alszik, kipihentebben ébred - a fel nem zavart szülőkről nem is

beszélve. Persze vannak olyan időszakok a gyerek életében, amikor alvása nyugtalanabbá válik, gyakrabban álmodik „rosszat”, betegség közelít

vagy lábadozóban van - esetleg történt valami a családban -, és ilyenkor természetesnek kell tekintenünk, hogy ha már járni tud, kijön hozzánk, és

mellénk bújik. Még csak azt se mondom, hogy ilyenkor is mindig, minden körülmények között ezt a nagyobbacska gyereket is feltétlenül vissza

kell vinnünk. Könnyedén lehet, hogy mégis ott alszik nálunk, velünk.

Ám azt sem szeretném elhallgatni, hogy az én tapasztalataim szerint a tartós együtt alvás a modern világban leszakadási, érési nehézségeket

okoz, miközben a mélyen elfojtott fantáziák nagy energiákat vonnak el a lelki életből, a lelki fejlődéstől. A pszichológus gyakran találkozik olyan

esetekkel, ahol a szülők, azt gondolván, hogy a gyerek már régen mélyen alszik, és megnyugodva, hogy a közelükben van, boldogan ölelkeznek,

szeretkeznek. A szakember azonban a rendelőben azt tapasztalja, például a gyerekek képekre adott válaszaiból vagy játékaiból, hogy ezt a félálomi

(vagy akár a mélyálomban Őket érő) élményt birkózásként, verekedésként, asszociációikban viharként élik át - és nemegyszer le- vezethetetlen

izgalmat kelt bennük. Most nem is szólva arról, amikor a gyerek „közben” felébred, és rémülten hallgatja az esetleges zajokat, kiáltásokat, észleli a

mozgást, még akkor is, ha külön ágyban, de a szülőkkel egy szobában alszik. Ilyenkor

esetleg agresszívvé válik, a „birkózást” utánozza napközben, vagy csak rohan körbe-körbe az óvoda udvarán a leizzadásig, és a pedagógus nem

érti, miért. (Arról nem is beszélve, hogy a szülőkben egy idő után akkor is feszültséget kelthet, teher- ré válhat az együtt alvás, ha korábban maguk

szorgalmazták - és ezt megérezvén a gyerek is feszültséggel, agresszióval reagálhat. A házastársak közötti, ki nem mondott, leplezett

problémákról, melyeket a mellettük alvó gyerekre hivatkozva nem létezőnek nyilvánítanak, most nem is beszélek.)

Szóval: szerintem kezdettől külön ágy, esetleg külön szoba, de hozzáteszem, el tudom képzelni és fogadni, hogy vannak családok, akiknek

mégis az együtt alvás a jobb - amíg kicsi a gyerek. Ám határozottan állítom, hogy minél nagyobb a gyerek, ez annál kevésbé helyes megoldás.

Hajlok rá, hogy amikor már beszélni tud, és „én”-t mond, azt e tekintetben is valamiféle határként fogjam fel.

Reggel viszont, persze, jöjjön csak oda közénk még egy kicsit az ágyba, egy kis barátságos dögönyözésre, marháskodás- ra - igen, lehetőleg

még hétköznap is, még akkor is, ha már óvodába vagy iskolába kell menni. Ez például az, ami miatt érdemes akár korábban is fölkelni. (Persze,

hogy korábban tudjunk felkelni, ahhoz korábban kell lefeküdnünk!) És milyen jó lenne, ha ez után még együtt is tudnánk reggelizni, nem pedig az

volna, hogy én már felhörpintettem a kávémat, mert különben elájultam volna, apád vitte magával a reggelijét, te meg most gyorsan döntsd be a

kakaódat... Nem, le kellene ülni, ahányan még otthon vagyunk, és komótosan

reggelizni. Ez nemcsak a gyerek délelőtti vércukorszintje szempontjából volna nagyon kedvező (aminek persze jelentősége van a tanulásban is),

hanem nyugalma, biztonságérzete szempontjából is. *

Manapság a jelszó, amit lehetőleg percenként hangoztatni kell, akár a „hordozásról”, akár a szoptatásról, akár az együtt vagy külön alvásról van

szó, a „kötődés”. Hagyjuk már ezt! Beszéljünk a dolgokról úgy, mintha normálisak lennénk! Ne hangoztassunk jelszavakat! A fontos dolgok

jelszavak nélkül valósulnak meg, és amit a jelszavak hoznak az életünkbe, az roncsoló, mert kényszerít. Vagy legalábbis: kényszeríteni akar. Nem

hagyja, hogy magunkra figyeljünk. Holott a jó megoldások mindig belőlünk és a gyerekünkből jönnek, ha hagyjuk, hogy jöjjenek, ha figyelni

tudunk a belső hangra. Ha azt mondom, add meg az érzelmi biztonságot a gyerekednek kiskorában, add meg a „meleg ölelést” testi és lelki

értelemben - akkor persze „kötődésről” beszélek. De én jobb szeretem azt mondani: kapcsolatról; élő, folyton alakuló kapcsolatról.

Dogmák, „fix elvek” szerint nevelni látszólag könnyű, mert mindig megvan a betanult megoldás - Valójában azonban sokkal nehezebb, mert

jóval kevésbé működik. Igen, fárasztó minden helyzetben mindig újra dönteni a helyzetnek, a gyerekből fakadó állapotoknak és saját intuíciónknak

megfelelően, de sokkal célravezetőbb, és hosszú távon lényegesen

gyümölcsözőbb is, mert megkönnyíti és hitelessé teszi az együttélést.

Meztelenség? Együtt fürdés? Ha már benne vagyok, akkor ezt sem hagyhatom ki.

Én úgy gondolom, hogy amennyire nem helyes, ha a szülők vagy nagyobb testvérek meztelenül jönnek-mennek a lakásban, miközben a

kisgyerekben esetleg szükségtelen izgalmakat kelt, hogy a felnőttek mi mindenben különböznek tőle, annyira helytelen az is, ha páni rémületben

kapjuk magunk elé a fürdőköpenyt vagy a törülközőt, ha a gyerekünk véletlenül ránk nyit a fürdőszobában vagy éppenséggel a WC-ben. E

tekintetben is a tapintat és a természetes lazaság együttes alkalmazásának a híve vagyok, és még nem láttam olyan esetet, ahol ez a kettő együtt jól

alkalmazva károsodást okozott volna.

Hasonló a helyzet az együtt fürdéssel - és a különnemű testvérek együtt fürdetésével is.

Én az együtt fürdést kerülném.

Megint csak nem azt mondom, hogy ha így oldható meg gyorsan és könnyen valamiféle zsúfolt lakásban a fürdőszoba-használat, akkor se

kerüljön erre sor - bár minél nagyobb a gyerek, annál kevésbé tartom jónak. A testvérek fürdetésénél pedig azt láthatjuk, hogy a különnemű

testvérek, akik kezdetben remekül pancsoltak együtt - és ez

így van jól egy idő után már nem akarnak együtt fürdeni. És ez is helyes.

Áramlatok Elbizonytalanodott életünkben könnyen lesz mindenből abszolút, egyetlen - és ilyenkor mindig hazug és gyilkos - „igazság”. Dogma.

„Hitetlen” korunkban mániákba kapaszkodunk.

A magát kibontakoztatott ember, a felnőtt ember, az autonóm ember kibírja, hogy szembesül a valósággal, hogy ne- hezen megfogható,

amiben bízik. Bízik a benne futó áramlatokban amelyek összekötik őt, mint természeti lényt a világmindenséggel - az egyiket az anyagi természeti

világgal, a másukat, hite szerint az ezen túlterjedő világokkal is.

Az ember, aki rá tud feküdni ezekre a benne álló áramlatokra, ahogy ráfekszünk a vízre, és nem félünk (ha félünk, elsüllyedünk!), nem fog

görcsösen „egyetlen igazságot” keresni. Nem fogja magát - és a gyerekeit - tévesen értelmezett „elvekkel” gyötörni. Képes lesz arra az

erőfeszítésre, amelyik minden pillanattal újra szembesül, és újra dönt - legfeljebb téved. De a tévedést is kibírja. A tévedések lehetősége adja

szabadságunkat, és a tévedések útvesztőiben bolyongva jutunk el mindig új és új igazságokra.

Nézzük is akárhonnan: többek vagyunk — sőt: mások vagyunk - mint hétköznapi tudatunkkal gondolnánk.

Ha „elengedjük” - ha el tudnánk engedni - magunkat, akkor könnyebben be tudnánk kapcsolódni azokba a ritmusokba, abba a lüktetésbe,

ami éjszakával és nappallal, ősszel és téllel, tavasszal és nyárral áthatja világunkat. A ritmus - ezt már tudjuk — nem taktus! Nincs biztos határa,

kezdete és vége, de mégis van egy viszonylag állandó „hullámzása”. Háromóránként kell szoptatni? Keltsem fel a gyereket háromóránként akkor

is, ha éppen mélyen alszik? Vagy akkor se szoptassam meg, ha üvöltve ébred két és fél óra elteltével, és nekem, az anyának már feszül a mellem?

Természetesen nem ez a helyes. Az a helyes, ha megvárom, míg a gyerek felébred, vagy ha előbb ébredt, és már van tejem, akkor megszoptatom,

bár a három óra még nem telt el. Igen, a gyerekek beállnak a maguk ritmusára. Ez a kontinentális gondolkodástól sokáig idegen volt - porosz vagy

francia iskola -, de a pragmatikus angolszász gondolkodás mindig is így tudta...

Bizony, ma már... Kétfajta gondolkodást kellene egyesítenünk magunkban, hogy ne váljunk a divatok játékszerévé, áldozatává. Ezeket most a nagyszerű Kosztolányi

két verséből vett részletekkel szeretném jellemezni.

Az egyik költemény a Marcus Aurelius. Kosztolányi Rómában jár, és egy alkonyati órán szemügyre veszi „a Capitolium ősi tetőjén” Marcus

Aurelius szobrát. És szól:

„Császári felség, emberi nagyság, roppant pogányság örök igazza,

bamba tömegből visszahúzódó, trón magasában egyedid élő, koldus imperátor.

Nem kancsal apostol,

nem zagyva keletnek elmebetege,

fönséges írótárs,

együtt a szív és fő,

fájdalom és bölcs messzetekintés,

elhagyatott e sanyarú földön,

az, aki él és az, aki fél és.

látja a törvényt reszketve, de higgadt

lépttel megy a sírhoz, az értelem égő

lámpája kezében,

megvetve, mi barbár

mindazt, mi hazugság.

Semmi, ami barbár

nem kell soha nékem, semmi, ami bárgyú. Nem kellenek ők se, kik titkon az éggel rádión beszélnek, a jósok, a boncok, a ferde vajákos, ki cifra regéknek gőzébe

botorkál, csürhe silányok,

kik csalva csalatva egy jelre lehullnak s úgy fintorog arcuk, mint a bolondé.

Csak a bátor, büszke, az kell nekem, ő kell, őt szeretem, ki érzi a földet, tapintja merészen a görcsös, a szörnyű Medusa-valóság kő-iszonyatját s szól: „ez van”, „ez nincsen”,

„ez itt az igazság, „ez itt a hamisság” s végül odadobja férgeknek a testét.

Hős kell nekem, ő, ki déli verőben nézi a rémet, hull könnye a fényben és koszorúja izzó szomorúság.”

És ugyanez a Kosztolányi szinte ugyanakkor átéli a Hajnali részegséget. Hajnali háromkor hagyja abba a munkát, nem tud aludni, tovább zörög

kattogva, zúgva az írógép „az agyban”, a szívet izgatja az elszívott negyven cigaretta, a fekete és sok minden más is, felkel az ágyból és kinéz az

ablakon, látja az elhagyott Logodi utcát, a szemben levő ház „feldöntött és vak” alvóit, és egyszer csak, ahogy bámulja „az égbolt gazdag csodáit”,

és már pirkad is keleten a szélben, a csillagok szikrázva észrevétlen meg-meglibegnek, és a távolban roppant fénycsóva lobban, „egy mennyei

kastély kapuja tárult, / kö-

rötte láng gyúlt, / valami rebbent, / oszolni kezdett a vendégsereg fent”.

„Szájtátva álltam s a boldogságtól föl-fölkiabáltam, az égbe bál van, minden este bál van és most világok föl értelme ennek a régi, nagy titoknak, hogy a mennynek tündérei hajnalba hazamennek

fényes kőrútjain a végtelennek

Virradtig

maradtam így és csak bámultam addig.

Egyszerre szóltam: hát te mit kerestél ezen a földön, mily kopott regéket, miféle ringyók rabságába estél, mily kézirat volt fontosabb teneked, hogy annyi nyár múlt, annyi sok deres tél és annyi rest

éj

s csak most tűnik szemedbe ez az estély ?

Ötven, jaj, ötven éve — szivem visszadöbben -

halottjaim is itt-ott, egyre többen -

már ötven éve tündököl fölöttem

ez a sok élő, fényes égi szomszéd,

ki látja, hogy könnyem mint morzsolom szét.

Szóval bevallom néked, megtörötten földig hajoltam s mindezt megköszöntem.

Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem, s azt is tudom, hogy el kell mennem innen, de pattanó szívem feszítve húrnak dalolni kezdtem ekkor az azúrnak, annak, kiről nem tudja senki, hol

van annak, kit nem lelek se most, se holtan.

Bizony ma már, hogy izmaim lazulnak, úgy érzem én, barátom, hogy a porban, hol lelkek és göröngyök közt botoltam mégis csak egy nagy ismeretlen Úrnak vendége voltam.”

Ha „legalább” így egyesíteni tudnánk magunkban ezt a kettősséget, józanságot és elragadtatást, reményünk volna arra, hogy átélhetnénk azt

a valamit, azt a többet, amik mi magunk is vagyunk, oldódna szorongásunk, és az öröm, a sej- telemszerű megértés közelébe jutnánk, önmagunkat

és gyerekeinket illetően is. Akkor el tudnánk engedni az egyetlen jó, az egyetlen lehetséges megoldás illúzióját, és képesek lennénk váltani és

változni a mindig megújuló pillanat szükségletei szerint.

A pillanat az örökkévalóság része - mondja Karácsony Sándor (ellentétben a perccel, amelyik a tér és idő korlátozott anyagi világához köt).

Próbáljunk meg gyerekeinkkel együtt a pillanatban élni.

Több örömünk lesz.

És több biztonságunk.

Halál, gyász Nagypapa meghalt.

Mit mondjon a szülő?

Először is: semmiképpen ne hazudjon! Ne mondja azt, hogy nagypapa beteg, kórházban van.

Mert akkor én, a gyerek esetleg megkérdezem: akkor miért van itthon a papucsa?

Aztán: sötét ruhás emberek jönnek, anya sír, mindenki elmegy, rám a szomszéd néni vigyáz. A sötét ruhások visszajönnek, szendvicseket

esznek, és anya megint sír. Mi ez... ? Mindez persze szorongást kelt. Ahogy ez már szokott lenni. Tudok (érzek) valamit, és nem tudom, hogy mit...

„A gyerek csak hároméves, nem lehet elmondani neki, még nem értené meg!”

Nem igaz.

A gyerekek átérzik a körülöttük élők érzéseit - izgalmát, szomorúságát, fájdalmát -, és klinikai tapasztalatok alapján állíthatjuk: még a

felnőttek gondolatai is megképződnek bennük félig tudatos formában, képekben. Igen, képzetáramlásaink hullámai Őket is elérik, rajtuk is

áthullámzanak.

Ami jót tesz, az a dolgok egyszerű kimondása, megfogalmazása: nagyapa nem jön vissza többé, mert meghalt. Még ha a gyerek a szavak egy

részét nem is érti — sőt: ha a dolgot, amiről beszélek, például halál, sem érti -, akkor is: a szóba állás segít. A gyerek felfogja, hogy most valamit

mondtam neki arról, hogy mi történt nagyapával, miért nem látom, miért nem jön vissza- És aztán következhet a dolgok kibontása.

Mert mi is az, hogy meghalt... ?

Ha hívő vagyok, akkor például azt mondhatom, hogy az ember lelke leveti magáról „elhasznált”, „megöregedett”, „fáradt” testét, valahogy

úgy, ahogy este levetjük magunkról a ruhát... Nagyapa, nagyapa lelke kiszállt a testéből, de „fentről néz le ránk”, mi is gondolhatunk rá, és majd

egyszer újra találkozunk... Tehát világnézetem szerint mesei formában válaszolok. Ha ateista/materialista vagyok, akkor is. Ilyenkor

természetesen nem azt mondom, amit a nálam járt egyszeri anya, aki megunva gyereke állandó faggatását, így szólt: „Kisfiam, százszor

megmondtam már, értsd meg végre: porból lettünk, porrá leszünk, lerakják a földbe a hullát, ott megeszik a férgek, és kész!” A fő probléma nem

az volt, amire a legtöbben gondolnának, hogy hulla, föld, férgek... A probléma, a legnagyobb probléma ebben a mondatban: az „és kész”- Azt

ugyanis nem tudja felfogni a gyerek, hogy valaminek végérvényesen vége van, mert ő a világ természetének megfelelően metamorfózisokban

(átalakulásokban) gondolkozik.

Szóval akkor mit mondjon a természettudományok kizárólagosságában hívő ember? (Ez is hit!) Nézzük előbb azt, hogy-mit is gondolhat

magában erről.

Az ember kétharmad részben vízből áll, egyharmad részben pedig ásványi sókból. Mi történik a hullával? Ez a keringő víz, ami csodálatos

módon nem enged a gravitációnak, tehát nem a lábamban gyűlik össze (legfeljebb ha nagyon rossz a szívem, akkor megdagad a bokám), halálom

után egyszeriben felfedi saját víztermészetét. Azokon a pontokon ugyanis, ahol a hullafoltok megjelennek, összegyűlik a víz és elindul a bomlás.

Mi a bomlás? A szerves anyag vízzé és ásványi anyaggá lesz. Tehát nyugodtan mondhatom a gyereknek, hogy amikor meghalunk, akkor letesszük

a testünket, mint egy ruhát, és átalakulva újra visszaolvadunk a természetbe: patak, felhő, eső meg virágok lesznek belőlünk. Ha- zudok-e neki, ha

ezt mondom? Egyáltalán nem! Gondoljunk csak a népballadára, amelyben a szerelmeseket, akik az életben nem lehettek egymáséi, haláluk után

egymás mellé temetik, és az idő múlásával két gyönyörű liliomszál sarjad ki a sírjukból, melyek magasra nőnek és összefonódnak. Költői kép!

Ráadásul igaz is, mert a növények, virágok miből állnak! Ásványi sókból és vízből természetesen - miután a nap erejével klorofil képződik, és

különböző rendkívüli folyamatok mennek végbe bennük (szervessé válik a szervetlen).

Tehát nem szűnünk meg - természettudományosan nézve sem! és nincs: és kész! Tovább élünk, létezünk, átalakult formában. Ha hívők vagyunk,

akkor lélekben, ha materialisták, akkor az anyagi világban. Ezt a gyerek jól meg tudja érteni. Igenis a nagypapa akkor is itt van velünk,

körülöttünk, ha materialisták vagyunk — hiszen a vízben, az ásványi anyagokban, amikké átalakul, továbbra is része a mi kozmoszunknak,

amelynek mi is részei vagyunk. Vagyis mindent el lehet mondani a gyereknek a maga szintjén, egyszerűen. Úgy, hogy a gyermeki tudat számára

— amely még sokkal egészségesebb, mint a mi felnőtti tudatunk - felfogható legyen. Ahol a felnőtti tudat azt mondja korlátoltan, hogy és kész, ott a

gyermeki tudat metamorfózist akar látni, és ez az iga- zabb. Ez az igazabb, mert a világ szellemi-lelki és anyagi értelemben is metamorfózisokban

működik.

Gyász Ami aztán a gyászt illeti: nem baj, ha a gyerek előtt sírunk, ölünkbe véve Őt, simogatva, vigasztalva, bevonva a bánatunkba - akár el is mondva, hogy

ezeket a változásokat nehéz elviselni. És nem baj, ha a gyerek is vigasztalanul zokog, különösen, amikor látja, hogy a szülő vagy a nagyszülő is sír.

Miért mondom ezt? Részben azért, mert ez az őszinte, ez a természetes, ez a kongruens, a hiteles magatartás. Azt mutatom kifelé, amit érzek és

gondolok, és ez az egység a szülő lelki élete és magatartása között a gyereket hatalmas módon megnyugtatja, biztonságot ad neki — és ami ebből

következik: a közösen átélt szenvedések erősítenek, összekovácsolnak. Más-

részt pedig azért mondom, hogy nem baj, mert a gyerek zokogása azt jelzi, ő is megengedi magának, hogy kinyilvánítsa szabadon belső állapotait, most,

a jelenben - és így megkönnyebbüljön. Ez jó neki; a sírás felold, csökkenti a feszültséget. Ennek ellentéte, amikor a gyerek - holott nagyon is

ragaszkodott ahhoz, aki most már nincs többé; kapcsolatuk szoros, intenzív volt - mégis úgy viselkedik, mintha mi sem történt volna.

Úristen, ennyire érzéketlen...?

Nem erről van szó. A probléma ilyenkor az, hogy a gyász nem tud kifelé megnyilvánulni - ergo majd később fog, esetleg neurotikus tünetek

formájában.

Egy személyes emlék. Apám, aki gyerekkorom legfontosabb személye, szereplője volt, aki sokat játszott velem, sokat mesélt nekem, aki

számomra az érzelmi biztonságot adta, meghalt. 27 éves voltam. Egyetlen könnycsepp nem gördült ki a szememből, sem a halottas ágy mellett,

sem a temetőben. Rokonok a temetés körül ijedten néztek, azt mondták, halottsápadt, illetve „sárga” voltam. Aztán évek teltek el. Hét-nyolc év

múlva apámmal álmodtam. Vadászathoz és kiránduláshoz hordott bricsesznadrágjában jött, leült „egy kicsit magasabb helyen”, kedvesen nézett

rám, és beszélgetni kezdtünk, miközben talán sakkoztunk is. És akkor egyszerre arra ébredtem fel álmomból, hogy zokogok, ráz a zokogás, már

átázott az egész párna és a pizsamafelső, mert most tört fel, úgy látszik, az álomhoz kapcsolódóan az a veszteségérzés, az a gyász, az az önsajnálat,

ami akkor nem talált utat kifelé.

Mindenesetre, ha a szeretett személy halála után a kisgyerek egyáltalán semmilyen reakciót nem mutat, akkor lehet, hogy érdemes

szakember segítségét kérni az élmény feldolgozásához.

A különböző szerzők különbözőképpen írják le a gyászmunka lefolyását, de abban a legtöbben egyetértenek, hogy a gyász feldolgozása

négy szakaszra osztható. Az első azzal jellemezhető, hogy a gyászoló nem akarja elhinni, hogy a szerette meghalt. Na, ha hazaérek, megmondom neki...

Felhívom, ha megtudom az eredményt... És hasonló, spontán gondolatok kísértenek meg bennünket, felnőtteket is. A másodikban már kezdi

átérezni a veszteséget, hogy el van választva a szeretett személytől, nem tud hozzáférni, megközelíthetetlen a számára. A harmadik szakasz jellemzője

a kétségbeesés: a gyászoló számára végérvényessé válik, hogy az eltávozott nem tér vissza. Ilyenkor a mély lehangoltság feszültséggel, bűntudattal és

haraggal is keveredhet. Elveszíti érdeklődését a külvilág iránt, társas kapcsolatai meglazulnak és betegségtünetek is felbukkanhatnak. A negyedik,

utolsó fázisban, a gyászmunka befejeztével a veszteséget szenvedett már képes anélkül gondolni az elhunytra, hogy elárasztaná a kétségbeesés

érzése. (Ezek a szakaszok persze a valóságban nem különülnek el ennyire élesen, az egyik átfolyik a másikba, és a későbbi bizonyos tünetei jelen

lehetnek már a korábbiban is.)

Mindenesetre jó, ha szülőként tisztában vagyunk azzal, hogy egy, a családban történt haláleset után a gyerek ezeken a fázisokon mehet

keresztül, ami sokszor különös, ijesztő, nehezen elviselhető viselkedéssel járhat együtt. Legyünk vele türelmesek és megértőek, válaszoljunk újra

meg újra a kérdéseire, hagyjuk sírni, ne úgy vigasztaljuk, hogy a sírás abba- hagyatása legyen a kitűzött célunk - hanem vigasztaljuk a

jelenlétünkkel, azzal, hogy magunkhoz öleljük, hogy enni hívjuk, vagy a mindennapi élet más útvonalain tereljük előre az eseményeket, de persze

nem erőszakosan. Ám ha a gyerek nem kérdez, nem akar erről beszélni, akkor ne erőltessük (csak hogy „feldolgozza” az eseményt). Viszont ne is

érezzük úgy, hogy „vigyáznunk kell”, hogy ne emlegessük, ami történt, mert azt „nem szereti”...

Ha pedig valamit nagyon aggasztónak találunk, kérjük szakember segítségét.

Hízunk? Kövéredünk? Miért? Kövérség? Kóros kövérség? Elhízás? Szép szakmai neve is van: obezitás (obesitas), ami persze szintén egyszerűen csak kövérséget (elhízást,

elhájasodást) jelent, csak latinul. (Obe- dere = megenni, felfalni!) A kövérségnek, a mai úgynevezett kóros kövérségnek kitűnő szakemberei vannak,

orvosok (endokrinológusok - a belső elválasztású mirigyekkel s ezek váladékaival, a hormonokkal foglalkozó szakemberek) és pszichológusok. Az

ő szakmájukba semmiképpen se szeretnék belekontárkodni, csupán néhány részmozzanatot ragadok ki.

Alászállva a hétköznapokba: az elhízásnak többféle oka lehet manapság, gyerekkorban. Ha a kövérséget a gyerek étrendje és életmódja nem

indokolja, akkor erőteljesen javallt az endokrinológiai kivizsgálás, hogy a probléma szervi okait felderítsék. Ám ha nap mint nap látom a

gyerekemet, amint tömi magába az egészségtelen, hizlaló ételeket, és órákig ül a különböző képernyők előtt, akkor nem nagyon maradhatnak

kétségeim afelől, hogy mi vezetett ide - a kérdés inkább az, hogy miért. A kövérség ugyanis, bár önmagában is nagyon kellemetlen jelenség lehet,

sokszor nem az alapprobléma, csak annak egy tünete, mivel például az érzelmi kielégítetlen-

ség is megnyilvánulhat túlevésben. Van olyan gyerek is, akire azt lehet mondani, hogy „unalmában hízik”, mert nem talál semmit, ami igazán

érdekelné, tevékenységre serkentené és szórakoztatná. Ez a belső üresség is egyfajta hiánynak a tünete. Általánosan elmondható, hogy ahol az

érzelmi komponensek rendben vannak, és endokrinológiai probléma sincs, ott nagyfokú elhízás rendszerint nem lép fel (kivéve a már emlegetett

táplálkozási szokások, az életmód vagy esetleg az alkat szélsőségeit). Az olyan fiatal ember, aki lelkileg- szellemileg (és lehetőleg fizikailag is)

intenzív életet él, általában sokkal kevésbé hajlamos az alkatából nem következő elhízásra (amihez kell egyfajta belső eleresztettség).

Az alapprobléma természetesen az, hogy míg a XVIII—XIX. századig a föld populációjának zöme széles tereken aktív életmódot folytatott, a

XX. században ezen a fronton (is) gyökeres változás következett be. Az életkörülmények miatt eleve szűkebb helyre vagyunk szorítva,

egészségtelenül táplálkozunk és keveset mozgunk. (A képernyő elől például átülünk az autóba...) Nyilván ennek az új életformának a hatására is

állt elő az eddig soha nem látott jelenség, a tömeges gyermeki elhízás.

Kövér felnőttek persze mindig is voltak; bizonyos kultúrákban, például Indiában a tehetős felnőtteknél vonzónak és lenyűgözőnek találták a

kövérséget, sőt, még a magyar paraszti nyelvben is megtaláljuk a szép kövér ember kifejezést. A termetes test azért volt kívánatos, mert erőre és

jómódra engedett következtetni, a nők dús idoma, gömbölyű csípője

és fara, telt keble pedig a termékenységre való képességet és az utódgondozás lehetőségét jelezte - ezért évezredeken keresztül a telt idomú nő volt

a szépségideál! Mint például a Willendorfi Vénusz. (Ezt a kis tizenegy centiméteres, világhírűvé vált szobrocskát magyar ember találta meg Alsó-

Ausztriában - Szombathy József - a múlt század elején. Húszhuszonötezer éves lehet. Színe vörösokker, és tulajdonképpen szabálytalan kis

gömböcskékből áll. Kis gömb: a fej. Nagy gömb: a test, a hatalmas csípővel. Lógó gömbök: a mellek. Ami még ki van dolgozva rajta - arca

úgyszólván nincs, azt elfedi a haj -, azok a szeméremajkak. Nem véletlenül gondolják termékenység-istennőnek vagy Föld-Anya istenségnek.)

Lehet, hogy tudattalanunkban máig hordozzuk ezt az ideált? A vizsgálatok szerint legalábbis a modem férfiak, ha nyilatkozniuk kell, akkor

a sovány lányokat kedvelik ugyan, ám ha párt kell választaniuk, akkor általában a kevésbé soványak, a teltebb csíjpőjűek közül választanak.

Ez csak egy kis kitérő volt, térjünk vissza a fő kérdésre. Mi van, ha már előttem áll és tovább hízik a kövér gyerekem, akit esetleg undorral

nézek? (Bár magam is kövér vagyok.) Ez egy nagyon nehéz kérdés, mert úgy szól, hogy MOST .kövér a gyerekem, MOST mit csináljak, miközben

ennek a problémának a legjobb - az egyetlen igazi - megoldásra a prevenció, vagyis hogy a gyerek kezdettől fogva azt lássa és élje meg: a mi

családunkban nem szokás majszolni a tévé előtt, sőt, nem is nagyon ülünk a tévé előtt, ezzel szemben sokat

mozgunk és kirándulunk. (Nem kényszeresen, nem penzumokat teljesítve, hanem természetesen és örömmel!) De ha már eddig nem így történt,

és a helyzet adott, akkor először is érdemes átgondolni, milyen szokások alakultak ki a családban, és milyen élelmiszerek hozzáférhetőek otthon.

Bármilyen kellemetlen, a fő kérdés ilyenkor is az, hogy én, a szülő hogyan élek? Én mennyit nassolok? Bekapkodok-e napközben, csak úgy, az

étkezések szünetében mindenféle édességeket és ropikat? Naponta több órát ülök-e a tévé, a komputer előtt? Ha pedig igen, képes vagyok-e

felvenni ezen szokások ellen a harcot? Amennyiben én a saját életemet meg tudom változtatni, akkor van rá remény, hogy a gyerekemet is

magammal tudom vinni e tekintetben. A kisgyerek számára is ez a döntő, kamaszkorban pedig ez az egyetlen, ami esetleg még hathat - annál

inkább, minél kevesebbet prédikálok neki. Különben az erőfeszítéseimmel éppen ellenkező hatást váltok ki: a prédikáció a tinédzsernek falra

hányt borsó, semmilyen eredménye nincs. De ha azt látja, hogy nekem sikerült lefogynom, én megváltoztattam az életmódomat, akkor ez lehet

inspiráló példa. A legfontosabb mindig a szokások kialakítása vagy átalakítása.

Egyébként a serdülőkorba lépve az addig kerekded gyerekek sokszor megnyúlnak, és egyszeriben magától eltűnik a kövérségük, a

kamaszkori biológiai változások következtében. Másrészt nemegyszer a kamasz maga is rendkívül ambicionálja, hogy lefogyjon, akkor is, ha ez a

téma addig egyáltalán nem érdekelte. Lányok különösen, de fiúk is! Elkezdenek ae-

robikra járni vagy zumbázni - zumbával nagyon sokat le lehet adni viszonylag gyorsan! -, a fiúk gyúrni. (A túlzásba vitt gyúrástól egyébként néha

egészen torz testalkatok jönnek létre, amelyek az esztétikustól már rettenetesen messze vannak — de lehet, hogy Bergyajevnek van igaza, és tényleg

az új középkor felé haladunk, melynek eszménye a kigyúrt golyófej. Ám úgy látom, hogy a gyerekek zöme szerencsére még mindig nem erre

törekszik.) A testtel való foglalkozás mindenképpen intenzív a kamaszkorban, és ezt szülőként azzal serkenthetem jó irányba, ha követendő példát

mutatok neki, és amúgy békén hagyom, nem pedig azzal, hogy azt mondom: nagyon jó, kisfiam, hogy végre elkezdtél sportolni, úgyis olyan kövér

vagy - de mit ér az egész, ha közben bekapod azt a Sport szeletet?! (Ami egyébként az ő óriási lelki erejének tanúbizonysága, mert legszívesebben

ötöt vett volna magának, de csak egyet vett, és még azért is szekírozom.) Tehát nagy hiba, ha ezekbe a kérdésekbe a szülő mélyen és aktívan be-

vonódik - hagyjuk megoldásukat a kamaszra.

Az anorexiáról most nem beszélünk, de tudnunk kell, hogy a serdülőkor körül kezdődő mániákus fogyás - önfogyasztás, rettegés a

kövérségtől, „úristen, még mindig milyen kövér vagyok” - állapota rövid távon sokkal veszélyesebb (életveszélyes!), mint a „gömbölyödés” — ami a

kedélyre éppenséggel jó hatással is lehet. (Nem is beszélve az alkati göm- bölyűségről - ami a táncban megnyilatkozó jelentős ügyességgel és

kecsességgel járhat együtt, és nemegyszer va- rázsos, megnyugtató hatást gyakorol az ellenkező nemre.)

Testmozgás Az orvosok azt mondják a felnőtteknek, hogy napi fél óra séta több évvel hosszabbítja meg az életet. Fél óra séta - nem futás! Gyerekeknek nyilván

aktívabb mozgás szükséges, de megint csak: természetesen és örömmel! Mindennap legyen valami, ami megmozgat, és itt véletlenül sem a

kötelező mindennapos iskolai testnevelésre gondolok, ami - ha szabad mozgásos játékok helyett „alaki gyakorlatokban” valósul meg, a magyar

militarizmus macsó szellemének megfelelően - egy torz ötlet. Felhívnám a figyelmet a második McKinsey-jelentésnek ama mondatára, hogy a

közoktatásban minden rendkívül eredményes, ami lehetséges, és minden roncsoló, ami kötelező. De jó lenne, ha az úgynevezett testnevelés (micsoda

szörnyűséges kifejezés... ezzel szemben a torna igazi magyar szó, még akkor is, ha a turnenből jön, de erre most nem térek ki bővebben) helyett

egyszerűen csak mozoghatnának a gyerekek! A normális óvó nénik és tanító nénik mindig is tudták, hogy a gyerek rengeteg mozgást igényel.

Milyen mozgást? Nem kötött mozgást, amit testnevelésórán végeznek, hanem szabad futkározást, bújócskázást, ipiapacsozást! Kötetlen mozgást!

Rendkívül fontos lenne, hogy a gyerekek sokat mozoghassanak, de ahogy ez a kötelező mindennapos testnevelésben megvalósul, az gyakran

többet árt, mint használ. (Nincs a megfelelő kivitelezésére elég ember, idő, hely. Marad belőle az, hogy a tanteremben osztály vigyázz, karlendítés,

terpeszbe ugrás - miközben be-

lélegzik a Szálló port, majd az összeizzadt ruhákban beülnek a padba tanulni. Pokol...)

Békés Márta című, nem olyan rég

megjelent verseskötetét - zseniális! Darabjai kicsit hasonlítanak a svéd gyerekversekhez- nevezzük őket magyar iskolaverseknek. Többek

között a testnevelésóráról is szó van - az örök megalázás, az örök megbántódás terepéről.

Kirángatom a testnevelészsákomból a testnevelésgatyámat és a mindig büdös testneveléscipőt.

Berohanok a testnevelésterembe és beállok a testneveléssorba.

Persze én vagyok az utolsó a méretem miatt.

Szekrényugrás. Na, ezt végleg nem értem.

Mért rontsak neki a saját kezemen átrepülve egy

„szekrénynek”,

amit csak és kizárólag ezen az órán hívnak szekrénynek, valójában egy csámpás, kipárnázott trapéz alakú hokedli? Ki lehetne kerülni, de testnevelésórán

minden ésszerű dolog meg van tiltva.

A testnevelés a becsületes és kövér gyermek rémálma! Meg a soványaké, meg az alacsonyaké!

Meg a gyengéké és gyámoltalanoké!

Meg az okosoké!

És a Ricsi, pont a Ricsi a követendő példa?!

Csak Ricsinek jó a testnevelésóra, akivel annyi baj van egyébként, aki lop és verekszik - ő imádja a testnevelés- órát, és a testnevelő tanár is

imádja őt. (De Ricsinek igaza van! Végre sikeresen és elismert tevékenységben vezetheti le azt a feszültséget, azt az aktivitást, ami rossz

körülményei, elhanyagoltsága, az otthon megkapott verések és pofonok és a meg nem kapott ölelések és kedvességek miatt csak egyre nő benne.

Lopásával feltehetőleg érzelmi hiányokat pótol, verekedésével az őt ért agresszióra adott választ fejezi ki. És most végre nem kell lopnia, nem kell

verekednie, olyasmit csinálhat, amit kell, amit megdicsérnek, és végre jól érzi magát! És örülnünk kell, hogy a tornatanár is „imádja” őt - mert ez

még valamit segíthet rajta, gyógyíthatja...)

A kérdés tehát az, hogy milyen a tornaóra. Örömmel, játékosan mozgunk, vagy pedig a bárzsingunkat kilihegjük, háromszor is körbefutva

az iskolát, vagy leverve egy olyan magasra tett lécet, melyet semmiképpen nem bírunk átugrani, és amikor fejbe vág, a többiek kiröhögnek? De jó

volna, ha a mozgás öröm lenne, nem pedig ezek a bizonyos, számtalan

gyerek számára megalázó alaki gyakorlatok! „Hogy a túróba” másszon fel a kötélen az elhízott gyerek, akinek gyenge a karizma? Soha nem fog

felmászni, de nem adnak neki másik gyakorlatot, ahol külön erősíthetné a karizmát, vagy egy olyan játékot, amelyben az ő mozgásossága is

örömmel igénybe vétetne - attól viszont, hogy ott áll a kötél alatt, és a sírásig kínozzák, nem lesz erősebb.

Küzdelem, az anyaggal Kanyarodjunk vissza egy pillanatra egy kis kultúrhistóriai, művelődéstörténeti - mondhatnám „eszmetörténeti” - szemlélődés felé, ami hátha azért

mond nekünk még valamit a kérdésünkre is.

Vajon a fentieken kívül ezekben a régi nagy kultúrákban, mint például az indiai, a kövér(kés) ember miért is számított ideálnak, szépnek?

Talán azért is, mert mutatta, hogy az illető jól, sikeresen „testesült meg”, a lélek - alászállva a földre

- sikeresen vette magára a húst, a földi lét anyagait, ami e felfogás szerint feladata volt, hiszen így tudott ebben az életben

- és ebben az anyagi világban - hatékonnyá válni, így tudta betölteni sorsát, karmáját, így volt „sikeres”. A sok aszkézisen átment Buddha szobrai

sem éppen soványak, a legtöbbször ott gömbölyödik a szép kis pocak.

Az is megfigyelhető, hogy az éhezésből jött, jómódba került generációk könnyen és gyorsan híznak el („tömik a gye-

reket”), míg a generációkon át jólétben élt arisztokraták inkább soványak, netán „agárszerűek”...

Na, de ne rugaszkodjunk el ennyire.

Azért az világos, hogy ma - bár már nem annyira, mint harminc-negyven évvel ezelőtt - még az agárszerőség az ideál.

A Barbie-baba. Akinek legalább 2 méter 70 centi magasnak kellene lennie - testarányait tekintve - ahhoz, hogy a csípője alkalmas legyen egy

épkézláb gyerek kihordására.

Modellarány, modellkarcsúság.

Bulimia, anorexia.

Zabálás - önhánytatás - koplalás (nem evés), „lefogyás” („még mindig kövér vagyok” - testképzavar) mindhalálig.

Szóval: valami nem stimmel - küzdelem az anyaggal.

Éppen a fordított irány.

India: Gyere le, ölts húst magadra, ölts testet, te lélek...

Mi, ma: Szabadulj ki, dobd le a kilókat, legyél „szép sovány", szellemiesedj át, légy szabad lélek...

Talán így is felfogható.

És: az egyik gyerek „kövér”, bár alig eszik, a másik „zabál”, mégis csontsovány marad.

„Másképpen éget” - mondjuk.

Igen.

Fogadjuk el a sokféleséget!

Vagyis: „kövérnek” lenni is lehet jó - és „soványnak” lenni is lehet rossz.

Ne akarjuk már folyton megszabni magunknak - és egymásnak, egyben a bölcs természetnek hogy milyenek legyűnk.

Próbáljunk egyensúlyozni a külső és a belső világ valódi szükségletei között, figyelemmel, jelenléttel - és ne kövessük a divatokat, ne a

divatokat kövessük.

„Kezelhetetlen,”, „rendellenes”, „nehéz” gyerekek? Az 50-es, 60-as években jelezték először gyakorlati szakemberek, hogy van a gyerekeknek egy csoportja, akik speciális magatartási jegyeket

mutatnak: jóformán egy percig sem tudnak megülni a fenekükön, rendkívül nehezen kezelhetők, képtelenek tartósabban odafigyelni valamire,

mindenre nagyon hevesen reagálnak, és sokszor meglepően „konok” viselkedés jellemzi őket. A tudósok jelentős része eleinte az egész

tünetegyüttes létét kétségbe vonta, mert az ilyen gyerekek agyában - mondjuk: szövettanilag - konkrétan semmilyen eltérést nem lehetett

kimutatni másokéhoz képest. Vita, ami éveken (részben évtizedeken) át tartott.

Azután már MCD-szindrómáról olvashattunk a szakirodalomban. MCD: Minimális Cerebrális Diszfunkció, vagyis nagyon kicsi agyi

működésbeli rendellenesség. Szövettanilag valóban nem lehet semmiféle problémát kimutatni, de a funkcióban, a működésben igen; rossz a

mozgáskoordináció általában, különösen nehezek a finommozgás-kivitelezések, figyelemzavar lép fel, tanulási nehézségek mutatkoznak.

Aztán az idő előrehaladtával az MCD-t már POS-nak nevezték. POS: pszichoorganikus szindróma, azaz lelki, de fel-

tételezhetően szervileg is megalapozott tünetegyüttes. Vagyis elsősorban a pszichés megnyilvánulások érzékelhetők, de ezeknek - feltehetően -

organikus hátterük van. Nem egy jól kimutatható organikus hiány, csak egy organikus „érintettség” (bizonytalanul jár, túl sokat esik, később

esetleg nagyón rondán ír, mert gondok vannak a finomkoordinációval - satöbbi).

László Zsuzsa kollégánk, aki erre a problémakörre specializálódott, fimotának nevezte el őket. Ez a mozaikszó a következőkből áll össze:

figyelemzavar, mozgászavar, tanulászavar. (De szokták őket hiperaktív vagy hipermotil gyerekeknek is hívni.) Ezek nagyjából ugyanazok a

gyerekek, akiket a nemzetközi, enyhén obskúrus irodalom egy idő óta indigógyerekeknek nevez, mert állítólag arról ismerhetők fel, hogy „az

aurájuk indigószínű”. (Férfiasan bevallom, én még soha nem láttam senkinek az auráját, és ezért — talán irigységből is - erős kételkedéssel

fogadom, amikor valaki azt állítja, hogy ő látja. Egyébként a régi bizánci és indiai festőknek, szobrászoknak elhiszem, mert az ő festményeiken és

szobraikon is megjelenik az aura. Szóval alapvetően nem az aura lehetséges létezésében kételkedem, hanem abban, hogy akik manapság ezt

állítják magukról, azok tényleg látják-e...)

És hogy még mindig ne hagyjam abba a különböző elnevezések felsorolását, ezt a tünetegyüttest szokták ADHD-nak (Attention Deficit

Hyperactivity Disorder) is nevezni, azaz figyelemhiányos hiperaktivitás (túlmozgásos)-zavarnak. Ez azonban kissé sántíthat más szerzők szerint, nekik

ugyanis

nem kevesebb és gyengébb figyelmük van, hanem éppen hogy több és erősebb — mondja például Georg Kühlewind (Székely György) a

„csillaggyerekekről” szóló könyvében, mert ő meg így nevezi Őket. Ezek a gyerekek szerinte kiszórják a figyelmüket az egész térbe, Önmaguk

körül mindenhol jelen vannak. Az osztályban ott leesik Zsuzsi ceruzája, amott Ákos füzetet lapoz, megreccsen a szemétláda, emitt egy légy

mászkál az ablakon; közben a tanár beszél és a kréta csikorog a táblán - állandóan minden egyszerre jelen van a számukra, figyelmük terében,

aminek következtében egy nagyobb közösségben ülve rettenetesen kifáradnak másfél-két óra alatt. A harmadik órában már totál kezelhetetlenek,

mert végkimerült állapotban vannak. (A gyerek ugyanis a fáradtságra nem úgy reagál, mint a felnőtt, hogy „lebénul”, esetleg elalszik, hanem

egyre izgatottabb lesz, egyre jobban felspanno- lódik.) *

Voltak-e ilyen — és manapság divatos egyéb - problémákkal küzdő gyerekek régen is olyan nagy számban, mint ma? Volt-e annyi ADHD - vagy

éppenséggel diszlexia, diszgráfia (olvasás- és írászavar)?

Nem tudjuk, már csak azért sem, mert hajdan sokkal kevesebben jártak iskolába.

A középkorban a populáció egy százalékát sem érte el az írástudók száma, tehát nyilvánvalóan nem ismerték a diszle-

xia és diszgráfia fogalmait, ha egyszer szinte mindenki analfabéta volt. (Becslések szerint az 1800-as évek elején Európa két vezető államában,

Angliában és Franciaországban még mindig csak a népesség egynegyede tudott ími-olvasni.)

És ugyanígy nem volt hiperaktivitás sem - vagy legalábbis nem tudunk róla, hogy lett volna -, mert régen a gyerekek nem ültek annyit

különböző szobákban, hanem a nagy udvarokon, kertekben, mezőkön, széles falusi utcákon, a közeli mezőkön, patakparton rohangáltak, annyit

mozoghattak, amennyit akartak. Régen egyébként is tudták: a gyerek „őrök- mozgó”, és ezt természetesnek tekintették. Eötvös József minisztersége

alatt már bevezették a kötelező iskolázást Magyarországon, de még ekkor is sokan hiányoztak az órákról, amikor a libákat ki kellett hajtani - mert

libapásztor, disznópásztor már egy hat-nyolc éves gyerek is lehetett. (Marhapásztor vagy csikós persze nem, mert nagy testű állatokat kisgyerekre

nem bíztak, de libát, sőt disznót is nyugodtan.)

A mostani civilizáció szűk tereiben, amikor mindenki be van terelve az osztályterembe, ezek a problémák erőteljesebben kiütköznek. Kiváltó

okaikról a szakemberek vitatkoznak, és természetesen itt is több ok együttesét sejtik a háttérben. Együttesen hathatnak — a feltevések szerint

—biológiai, netán genetikai problémák, stresszhelyzetek és környezeti ártalmak. (A kutatók azonban gyakran elmondják, hogy egyiket sem

sikerült még egyértelműen bizonyítani.) *

Milyenek ezek a gyerekek, most visszatérve a „hiperaktívokra”?

Sokfélék... Vannak, akik nem követik az utasítást, nem képesek önállóan dolgozni, nem tartják be az iskola szabályait. Mindezt általában úgy

teszik, mintha a szabályokról nem is tudnának. Gyakran rendetlenek, szervezetlenek, feledékenyek, nem várják ki a sorukat... Az ilyesfajta

problémákra adott szülői, pedagógusi reakciók pedig járulékos sérülésekhez vezethetnek. Hogy erre is mondjak egy példát: mint már említettem,

ezek a gyerekek általában a finommotorikában is gyengék, tehát rondán írnak. Erre a felnőtt rákezd, hogy „Látod, Ági is tud rendesen írni, Feri is

tud rendesen írni, csak te nem, addig innen fel nem állsz, amíg...!” De ő nem tud rendesen írni, ezt kell felfogni! Tehát egyszerűen teljesíthetetlen,

amit elvárunk tőle például a szépírás terén. A járulékos sérülés pedig azt jelenti, hogy arra az érzésére, hogy ő egyébként is valahogy más,

rárakódik ez a negatív értékelés, és kialakul benne az a meggyőződés, hogy „én tényleg hülye vagyok”. „Szerencsétlen vagyok.” „Nekem még ez

se megy.” Volt gyerek, aki így fogalmazott: „Állat szeretnék lenni!” - Miért? - Mert azoknak nem kell megtanulniuk írni!

Harmadikos korára odáig juthat - nem egy ilyen esetet ismerek! -, hogy „jobb lenne meghalni”. Tehát felmerül benne az öngyilkosság

gondolata, és nem a kamaszkorban, amikor ez egyébként is előfordul! Kamaszkorban már esetleg az öngyilkossági kísérlet következik - hacsak

addig nem kezdtek vele valamit.

Ha békén hagynák, kamaszkorára ő is csak egy lenne a sok rondán író kamasz közül. (Mert ekkorra „elcsúnyul” az írás, különösen a fiúké.)

Rögtön tegyük hozzá: az öngyilkossági késztetés felerősödése kamaszkorra ezekben az esetekben természetesen nem csak (sőt: legtöbbször nem) a

szépírás problémái miatt következik be, de erre még visszatérünk.

Fontos tudnunk, hogy a „hiány”, a „zavar” másik oldalán ugyanarról a tőről fakadó tehetség is jelen lehet. Ezek a gyerekek sokszor átlagon

felüli értelmi képességekkel bírnak, nagyon tevékenyek, segítőkészek, remek ötleteik vannak. Rendezvény után biztosan Ők azok, akik ott

maradnak és lelkesen pakolnak. Ha a tanár nem hozta be a naplót vagy a krétát, ők az elsők, akik kiugranak a padból és rohannak érte. Másképp

látják a világot, mint mi: az információ felvételének és tárolásának összevisszasága egyben eredetiséget is jelenthet, hiszen a kreativitásnak éppen

az a lényege, hogy a nem nyilvánvaló összefüggéseket is észreveszi. Csillapíthatatlanul kíváncsiak, örökösen nyüzsögnek - hiszen éppen ez a

probléma velük -, ám mindez később egy sikeres és kiegyensúlyozott élet forrása is lehet. Sokan közülük kedvesek, jó- szívűek, nagyvonalúak,

barátságosak (amíg az üldözések el nem vadítják Őket). Remek a humoruk nemegyszer. Jó- kedvűek, ha nem gyötrik Őket állandóan. Nagyon

kellene vigyázni arra, hogy ne irtsuk ki belőlük az eredetiséget, tehát rendkívül sok figyelemre, szeretette, elfogadásra, áttekinthető játékszabályra

lenne szükségük.

Vannak, akik szerint Ők - az „indigógyerekek” - az új kor-

szak szülöttei, akik a a Vízöntőt hozzák el nekünk.

E koncepció szerint a mi világunk nem akarja a jövőt befogadni, ezért utasítjuk el ezeket a sajátos érzékenységű és ezáltal nyugtalanságé, nagyon

tehetséges gyerekeket - akik ettől csak még nyugtalanabbak, kezelhetetlenebbek lesznek, ők ugyanis megnőtt akarati erővel rendelkeznek és

rendkí- vül öntörvényűek. Számukra pokol a magyar oktatási rendszer, melynek rugalmatlansága és unalma őket százszorosan vágja fejbe. Ebből

adódóan az iskolának is nagyon nehéz velük, amikor nem az érdeklődésüket akarják kielégíteni, hanem központi tantervek alapján megmondják

nekik, hogy november 27-én, csütörtökön mire legyenek kíváncsiak. „Ne kérdezősködj, kisfiam a Tejútrendszerről, ezt majd csak há- rom év

múlva fogod megtudni, méghozzá azon a bizonyos keddi napon, amikor ez benne van a tanmenetben - akkor viszont muszáj lesz."

Mint már emlegettem, Székely György, aki Georg Kühle- wind néven, kicsempészett kéziratokkal vált világhírűvé a hetvenes években, írt egy

elgondolkodtató kis könyvet Csillaggyerekek címmel. Ezek a gyerekek az ő felfogása szerint is újfajta képességeket hoznak magukkal a

transzcendensből, amelyeket mi nem tudunk befogadni, holott erre volna szükség. Már az előszavában összefoglal néhány alapvetően fontos

gondolatot. Nevezetesen, hogy bár látszólag a „nehéz” gyerekekről beszél, valójában mégis mintha rólunk, felnőttekről, szülőkről,

pedagógusokról lenne szó. Még a gyerekekről szóló fejezetekben is a mi figyelmünkről, a mi koncentrá-

ciós lehetőségeinkről, a mi belső tartásunkról kell beszélnie. Mert - ahogy Rudolf Steiner is mondja minden nevelés önnevelés. Ez teszi lehetővé

azoknak a feladatoknak a megoldását, amelyek elé a „csillaggyerekek” állítanak minket. Illúzió, hogy pusztán szülői vagy tanári helyzetünkből

fakadó tekintélyünkre támaszkodva bármit is elérhetünk náluk - csak teljes emberi lényünk az, ami hat. Ha tudati iskolázás révén belső fegyelemre

teszünk szert, a gyerekek fegyelmezésével kapcsolatos problémák is messze jobban megoldhatóak lesznek, mint más módon. Persze ezt a belső

fegyelmet át kell hogy hassa az éltető humor, a gyerekek lényét felfogó intuíció és az a művészi, színészi rögtönzőkészség, amivel helyt tudunk

állni az adott pillanatban, mert élvezzük a kihívást.

Hogyan, bánjunk a fimotákkal? László Zsuzsának jó pár évvel ezelőtt jelent meg Az örökmoz- gó gyerek című fontos kézikönyve. Sajnos - ha jól tudom - már nem kapható. Vessünk

egy pillantást itt az egyik részletére. Milyen helyzetben teljesítenek jól a fimoták? (László Zsuzsa ezt hét pontban foglalja össze, kicsit kommentálom

is ezeket, a szerző alapján.)

Kétszemélyes helyzetben.

Kommentár: A pedagógus azzal küldi el a gyereket a pszichológushoz, hogy kezelhetetlen. A gyakorlatlan ifjú pszi-

chológus megvizsgálja, és az látja, hogy a gyerek aranyos, okos, tehetséges - ergo: „a tanító néni hülye”. Meg is írja, hogy a gyerekkel nincs semmi

probléma. Persze hogy nincs, mert vele kettesben volt! Minden figyelem ráirányult, valódi kapcsolat alakult ki közöttük, és abban az ilyen gyerek

boldogan lubickol, még akár ülni is nyugodtan képes, mert a belső mozgás kielégíti. Ezért nem derül ki, hogy egyébként mi a probléma. Tehát, ha

ilyen panasz merül fel, azt mindig jó megnézni az adott környezetben, az iskolában is, és nem kell eleve „hülyének” tekinteni a pedagógust...

Amikor a partner határozott és elfogadó.

Kommentár: Nagyon ritkán szokták tudni, hogy NEM elég, ha határozott! Mert például: lekezelő és kritikus. Hanem: határozott ÉS elfogadó; „tudom,

hogy ez van veled, és ez rendben is van, de én most azt szeretném tőled, hogy...”

Amikor kevés és egyértelmű a szabály.

Amikor számukra új és érdekes a környezet.

Kommentár: Ebben jól teljesítenek. A pszichológusnál például új és érdekes, az iskolában rettenetesen unalmas, nem érdekes és nem új. Hacsak

nincs megteremtve, hogy az legyen.

Amikor egyszerű dolgot kérnek tőlük, és az utasítás világos.

Kommentár: Azokban a tevékenységekben, amelyek rutinná váltak, szintén jól teljesítenek.

Amikor munka közben gyakori, azonnali megerősítést kapnak.

Kommentár: És a problémát is rögtön visszajelzik számukra. Amikor kevés kritikát és sok biztatást kapnak.

Kommentár: Ezt egyébként általában is el lehet mondani

a gyerekekről.

Hogyan adjunk tehát a „fimotának” utasítást vagy magyarázatot? Röviden, egyértelműen, lassan. A szemkontaktus felvételével győződjünk meg

arról, hogy ránk figyel-e a gyerek, mielőtt az utasítást vagy a magyarázatot megkezdenénk. Ne csak úgy általában lőjük ki a levegőbe, hogy: „Ne

rosszalkodj, kisfiam!” Ez nem célravezető. Helyesen: „Kérlek, Feri, ne kopogj a ceruzával, mert ez zavar bennünket.” Tehát: a ceruzával ne kopogj,

nem pedig csak „hagyd már abba”. Egyszerre csak egy utasítást adjunk, majd tartsunk szünetet. Például: „Kérlek, csukd be az olvasókönyvet.”

Csönd, amíg megteszi. „Jó, most tedd be a padba.” Csönd. „Most vedd elő a matematikakönyvet.” Csönd. „jó, most fogd a ceruzádat...” A tanári

hatékonyságot növeli, ha a tanár és a gyerek között kialakulnak olyan verbális és nem verbális jelzések, melyek a gyereket emlékeztetik, hogy a

figyelmét most jobban kell összpontosítania.

Egy rendkívül fontos alapszabály, ami egyébként szintén nem csak a „fimotára” érvényes: a hatékonyság növelése érdekében nem növelni,

hanem csökkenteni kell a munkára fordított időt!

Sokan úgy gondolják, hogy az igazán szorgalmas, nagyszerű teljesítményeket nyújtó gyerek délután fél ötkor leül tanul-

ni, és este fél kilenckor még mindig ott ül a könyv felett - de ez nemcsak pokoli, hanem a hatékonyság ellen hat.

Az idő csökkentése és a hatékonyság növekedése fordított arányosságban áll egymással!

Nagyon fontos az is, hogy ha a „fimota” gyerek például bekiabálja a matematikafeladat eredményét, akkor a magatartásáért ugyan

elmarasztalható - de a tudásáért közvetlen dicséret jár! Tehát ne azt a reakciót kapja, hogy hiába mondod be a jó eredményt, nem számít, korán

mondtad, ezt is elszúrtad, látod, milyen hülye vagy! Jó, büntetlenül nem zavarhatja az órát, de azt demonstrálni kell, hogy neki több segítségre van

szüksége a beilleszkedéshez, mint másnak, és ezt mi meg is adjuk. Persze, mondja most a pedagógus, a többi gyerek majd rögtön azt fogja

kérdezni, hogy neki szabad és nekem nem?! A válaszom: ez nagymértékben attól függ, hogy a helyzetet a pedagógus miként fogja föl. Ha úgy,

hogy differenciál, mert az egyik gyerek ilyen, a másik olyan, akkor az osztály - anélkül, hogy ezt hosszan el kéne nekik magyarázni - totálisan

elfogadja a helyzetet. Sőt - ismerek ilyen osztályokat, még Magyarországon is — segíteni fognak ebben a küzdelemben, amely nem egy gyerekkel

szemben zajlik, hanem egy tünetegyüttessel szemben, vagy inkább annak az elviselése érdekében, és legfőképpen: a gyerekért.

A Lányi Marietta vezette, nemzetközi hírű pesthidegkúti alternatív iskolában, a Gyermekek Házában is vannak ilyen tanulók - ott például az ő

problémáikat zseniálisan kezelik. Eleve kooperatív tanulás van - széttolt asztalok, nyüzsögnek

a gyerekek, jönnek-mennek, beszélnek, közösen dolgoznak -, és ezt a „fimoták” is sokkal jobban kibírják, sőt: élvezik. De teszem azt,

matematikaórán, amikor speciális feladatot kell végezni, ők nyugtalanok lesznek, mert képtelenek arra, hogy leüljenek és egyedül

gondolkozzanak a megoldáson. Mit mond ilyenkor a pedagógus? „Bercikéin, neked pedig az a feladatod, hogy felmész a másodikra, és

megszámolod, hány lépcső vezet felfelé. Ezt felírod. Ha felértél, megszámolod azt is, hány fogas van a folyosókon. Ezt is felírod. Hány fogason van

kabát, sapka, tornazsák? A foglalt fogasok számát is felírod. Kiszámolod, hány üres fogas van. Lefelé pedig kettesével jössz a lépcsőkön — amit

úgy imádsz -, és leírod, hányat kellett így lépned. Ezután kiszámolod, hogy ez tényleg feleannyi-e, mint amikor felfelé egyesével mentél — ha

pedig nem, akkor nézd meg, hogy hol tévedtél.” Berci persze boldogan rohan, és mire a lépcsőket számolva felér, már látja, hogy elszúrt valamit,

hát újra lemegy, és kezdi lassabban elölről. Mire visszaér a feladatvégzésből, már teljesen nyugodt. Mert:

1. egyedül volt

2. mozgott, jött-ment

3. eredményes volt

Persze, tudom: nem szabad a gyereket az osztályteremből kiküldeni... Hányszor kiküldik mégis, amikor nem kéne, mert nem jó célból teszik,

hanem tehetetlenségből, büntetésből...

Természetesen nemcsak az alternatív iskolákban, hanem a hagyományos oktatási intézményekben is vannak olyan

erőskezű és elfogadó pedagógusok, akik a szorongó gyereket esetleg ugyan nem tudják megnyitni, viszont a „fimotákkal” jól elboldogulnak. Ez az a

bizonyos „szigorú, de igazságos” típus - főleg, ha van némi humora is. Persze nem lehet minden ADHD-s gyereket egyetlen osztályba behelyezni,

hogy a legmegfelelőbb pedagógushoz kerülhessenek, mert húsz fölötti osztálylétszámnál három hiperaktív gyerekkel már igen nehezen lehet zöld

ágra vergődni. Azt szokták mondani: nyolc-tíz százaléknyi „nehéz” gyereknél többet nem lehet integrálni egy osztályba. Vagyis harmincas

osztálylétszámnál maximum három, de inkább két ilyen tanulót szabadna befogadni.

Gyógyszeres kezelés? Az Egyesült Államokból kiindulóan évekig nagy vita folyt a Ritalin nevű gyógyszer használatáról ilyen esetekben. Sokan - köztük például Georg

Kühlewind és Henning Köhler is - azon az állásponton voltak, miszerint a Ritalin (és az amfetamin- származékok) mintegy leválasztják a személyiséget

saját érzelmi életéről, „kihűtik”, és ezzel tönkreteszik a gyereket. A vitában még az is felmerült, hogy az iskolákban lövöldöző gyerekek egy része

is Ritalint vagy más, hasonló gyógyszert szedett, és ebből azt a következtetést vonták le, hogy ezek - kihűtve az érzésvilágot, az empátiát - növelik az

agressziós szintet. Ezt az állítást nem sikerült bebizonyítani, és a kuta-

tók egy része igen jó eredményekről számolt be a Ritáim használata kapcsán: gyorsan elért tünetmentességről, sőt gyógyulásokról.

Korábban próbálkoztak nyugtatókkal is ezeknél a gyerekeknél, borzalmas eredménnyel: nemhogy megnyugodtak volna tőle, de sokkal

rosszabb állapotba kerültek, még izgatottabbak lettek. Véletlenszerűen derült ki, hogy a stimuláló- szerek rendezik az állapotukat. De hogy a csudába

lehetséges, hogy egy örökmozgó, megnyugvásra képtelen gyereket még stimulálni kell... ? Mondok egy hipotézist. Itt (talán) arról van szó, hogy a

homloklebeny gátló funkciói nem eléggé fejlettek (aminek következtében esetleg a jobb oldali - művészi, kreatív lebeny — is jobban, intenzívebben

működik), de: szétszórt az egész működés, mert hiányzik az a harmonizáló erő, amely egyben mindig gátló erő is. Ha stimuláljuk az agy

homloklebenyi részeit, akkor a gátló, harmonizáló erő intenzívebb lesz, a gyerek pedig nyugodtabbá, rendezettebbé válik. Talán így áll elő az a

paradox hatás, hogy a „nyugtalan” gyerekeket nem a nyugtató, hanem a serkentőszerek lendíthetik át a holtponton.

Még a szintetikus gyógyszerelést általában ellenző szakemberek között is szép számmal vannak, akik egyértelműen azt a felfogást

képviselik, hogy megfelelően kivizsgált esetekben ezeken a gyerekeken jól beállított gyógyszereléssel is segítem kell, különben kamaszkorukra gyakran

kerülnek kétségbeejtő helyzetbe, és sodródnak az öngyilkossági szándék vagy akár a realizált öngyilkosság felé.

Persze azt is régen tudjuk, hogy az önuralom kialakulása gyerekkorban a szülőkhöz fűződő szeretetteljes kapcsolat függvénye. Az

egészséges gyerekek azért építik be személyiségükbe a szülők értékeit, mert olyanok szeretnének lenni, mint ők, és félnek szeretetük elvesztésétől.

De ez az egészséges gyerekekre vonatkozik - és sok kutató éppen azt állítja, hogy itt nem egészséges gyerekekről van szó, hanem olyanokról, akiknél

ez a folyamat eleve megzavart, amit a nagyfokú szülői megértés és gyengédség önmagában nem képes megfelelően korrigálni. Egyébként a

kutatások szerint a súlyos tüneteket leküzdő gyerekek közül azoknak, akik gyógyszert kaptak, kellemesebb emlékeik vannak a gyerekkorukról,

mint azoknak, akiket nem gyógyszereltek. Soktényezős, vitatott kérdésről van szó tehát: a gyerekeknek - és környezetüknek is - az válik a

legnagyobb hasznára, ha a döntésnél minden lehetséges szempontot mérlegelünk.

Autisták „Furcsa” gyerekekről szólva feltétlenül vetnünk kell egy pillantást arra a tünetegyüttesre is, amit összefoglalóan autiz- musnak szoktak nevezni —

most mindjárt hangsúlyozva, hogy autisztikus vonások úgyszólván mindannyiunkban vannak, lehetnek. Nem térek itt ki külön az

Asperger-szindrómára, amit manapság élesen el szokás különíteni az autizmustól (régebben viszont kétféle autizmusról, kenneriről és

aspergeriről

volt szokás beszélni, a kenneri a súlyosabb, az aspergeri az enyhébb). Az alábbiakban inkább az „aspergeri jelenséget” próbáljuk megközelíteni.

Az autizmus szó görög eredetű (autosz = önmaga), és az önmagába zártságot fejezi ki. (Automobil = önmagától mozgó.) Az autista mintha

üvegbura alatt élne: nincs valódi kapcsolata az emberi külvilággal, nem képes átlátni mások gondolkodásának és viselkedésének okát, célját,

szerkezetét; nem tudja, hogy milyen helyzetben mi várható, ami szorongóvá, időnként izgatottá teszi. A tárgyak érdeklik és a szokások, azok

állandósága nyugtatja meg, nem pedig a személyes kapcsolat, amit nem tud kialakítani (vagy csak nagyon nehezen, „szokásszerűen”).

Az autisták sokszor nem (ezek a súlyosabb, „kenneri” esetek) vagy csak késve tanulnak meg beszélni. Beszédjük furcsa lehet, időnként a

hallott mondatot visszhangozzák, amit echoláliának nevezünk. Megkérdezem a gyereket: kérsz kakaót? Mire a válasz nem az, hogy igen vagy

nem, hanem ugyanazzal a hangsúllyal: kérsz kakaót? Ez egy tipikus au- tisztikus tünet kisgyerekkorban, és ilyenkor a szülőnek kell kitalálnia,

hogy kér-e vágy sem, mert a válaszából nem derül ki.

Nem használják - vagy sokáig nem használják - az „én” szót, önmagukról egyes szám harmadik személyben beszélnek. Viselkedésükben és

beszédükben gyakran jelenik meg az ismételgetés. Bizarr szokások, szertartások alakulhatnak ki (például körbeforgás, bizonyos útvonalak

kényszeres bejárása).

Ha ezekben akadályozzák őket, dührohamban törhetnek ki, ahogy a környezet vagy a napi szokásos tevékenység akár egy mozzanatának

megváltozása miatt is.

Az autisták egy része rendkívüli képességekkel is bírhat, amit egyes szerzők különös nyomatékkai hangsúlyoznak. Vannak gyakorló

szakemberek, akik ettől a falra másznak, mert amikor nagy nehezen közlik, hogy a gyerek autista, a szülő örvendezni kezd, hiszen a médiából úgy

tudja, hogy akkor egy rendkívüli tehetségről van szó. Holott esetleg fogyatékos az autizmusával együtt (ez természetesen „igazi”, ken- neri

autizmus).

De ha ez nem is minden egyes esetre igaz, valóban előfordulhat, hogy az autisztikus magatartás különleges képességekkel is együtt jár.

Például szélsőségesen jó lehet a memóriájuk bizonyos dolgokban. Speciális matematikai képességeik alakulhatnak ki — amiben szintén a

rendkívüli memóriájuknak lehet szerepe. Elfordulhat a számok meghökkentő „képi” látása. Gondoljunk csak az Esőember című filmnek annak a

jelenetére, amikor kiborul a gyufásdoboz. 326 - mondja a Dustin Hoffman által játszott szereplő egy pillanat alatt. Nem számolja meg szálanként, mert

annyi ideje nincs. Akkor honnan tudja? Fogalmunk sincs. És ilyen nemcsak a filmekben van, hanem a valóságban is.

Persze van, amikor nincs is „betegség”, csak „furcsaság” van... Einsteint szokták emlegetni... Vagy: ott van a kitűnő zeneszerző, aki hétjegyű

számot hétjegyűvel fejben könnyen és gyorsan összeszoroz, és simán elmond visszafelé egy bármi-

lyen hosszú mondatot... A jeles író, aki télen is egy szál fehér ingben szaladgál (esetleg mínusz öt fok alatt egy ballonkabátot is fölvesz rá) - ez is

autisztikus vonás, mert az autistáknak a hőérzékelésük is egészen más.

Magyarországon az autisztikus tünetek egyik jeles szakértője Weisz Mária. (A már elhunyt Gerő Zsuzsa is az volt; ő ugyan nem tartotta magát e

jelenség tudósának, de nagy sikerrel kezelte az autistákat - ami esetleg csak abból állt, hogy együtt homokozott velük órákig. Kérdezték is tőle:

„Zsuzsa, te mit csinálsz ezekkel a gyerekekkel, hogyan tudsz eredményeket elérni velük?” A válasza: „Talán úgy, hogy én is autista vagyok, és

jólesik, ha homokozom.”) Amikor Weisz Mária közönség előtt beszél az autizmusról, mindig felrajzol egy egyszerű, de megvilágító erejű ábrát: egy

téglalapot, amibe belehúz egy átlót, és azt mondja, hogy ez a normalitás tengelye. Aki a bal oldali alsó sarokban van, az teljesen normális, aki a jobb

oldali fölső sarokban, az teljesen autista. Ezekben a sarkokban azonban senki sincs: se az egyikben, se a másikban. Valamennyien valahol az átlón

helyezkedünk el, mert mindnyájunkban vannak autisztikus vonások - csak egyeseknél több és erősebb. Einsteinben például, úgy tűnik, elég erősek

voltak, de ez nem akadályozta őt a tudományos tevékenységében, sőt a „normális” életvezetésében, házasságaiban sem. Zeneszerzőnket és írónkat

sem. Lehet, hogy társas kapcsolataikban némileg speciálisan viselkednek, mégis működik a dolog, legalább annyira, mint másnál. De ahogy

mondtam, teljesen átlagos emberekben is találunk autisztikus

vonásokat, mert ezeket a lehetőségeket mindannyian magunkban hordozzuk.

Erről eszembe jut Jerome K. Jerome Három ember egy csónakban című humoros angol regénye, amelyben három barát elhatározza, hogy

csónaktúrára indulnak. Kiosztják maguk között a feladatukat: egyikük az élelmet szerzi be, másikuk a csónakfelszerelést, hősünkre pedig az jut,

hogy menjen el a British Múzeumba, és nézze meg a könyvtárban, hogy egy nyári csónaktúrán milyen betegségekre kell felkészülni, ő hosszú időt

tölt el a különböző orvosi szakkönyvek tanulmányozásával, és másnap reggel, amikor felébred, úgy érzi, hogy a főbb betegségek valamennyi tünetét

észleli magán - kivéve talán a „háziasszonyok térdét”, amely a sok négykézláb súrolástól alakul ki. Azt nem érzi, de az összes többit igen. Ezzel

arra akarok utalni, hogy az egyes emberi betegségekre való lehetőség mindnyájunkban ott lappang különböző mértékben - és Freud nyomán azt is

megállapíthatjuk, hogy sokszor arra vagyunk igazán dühösek, aki a legmarkánsabban mutatja azt a kórképet, ami bennünk is ott van

menetkészen.

A tudomány mai álláspontja szerint az autisztikus zavar veleszületett rendellenesség, és nem nevelési hiba. Ellentétben a korábbi

elméletekkel, kialakulásáról nem tehet a szülő!

Ma már meglehetősen fejlett kezelési módok jelentősen javíthatják az ilyen gyerekek egy részének világgal való kapcsolatát, és önálló,

hatékony életvitelük kialakítását. Sokan megfelelő, minél korábban elkezdett kezelés után (az enyhébb esetek e nélkül is) bevonhatók az integrált

oktatásba, s ez

további fejlesztő hatást gyakorol rájuk. Súlyosabb esetekben a speciális képzést kell folytatni.

Jobb- és balféltekés gyerekek Gyarmathy Éva, a jeles pszichológus írt egy könyvet Diszlexia, a speciális tanítási zavar címmel. Már maga a cím is megkövült előítéleteket felrobbantó

telitalálat, mert a diszlexiát mindenki speciális tanulási zavarnak nevezi, Gyarmathy Éva azonban rávilágít, hogy nem, itt valójában tanítási zavarról van

szó. Ebben a könyvben leírja, hogy vannak olyan gyerekek, akik „rendesen” elsősorban a bal agyféltekéjüket működtetik, használják, ahogy ez a

mi civilizációnkban szokásos - velük nincs is különösebb „baj” -, de vannak, akik a jobb agyféltekéjük lehetőségeivel élnek inkább; Ők az egészben

látók, a művészek, az őszinték. Vannak tehát jobb agyféltekés és bal agyféltekés gyerekek. Mi, sajátos egyoldalúságban élő kultúránkban, csak a

bal féltekéseket ismerjük el igazán.

Roger Sperry volt az, aki - alapvetően az epilepszia gyógyításának lehetőségeit kutatva - végrehajtotta híres osztott féltekés kísérleteit,

amelyekért később Nobel-díjat kapott. Ezek nagyon komplex, sok szempontból is érdekes kísérletek voltak, de van egy általános konzekvenciájuk:

hogy vannak bal féltekei és jobb féltekei dominanciájú emberek. A bal félteke hűvös, józan, analizál, matematikus, logikus, nincs humora,

könnyedén hazudik, és részekre bont szét mindent. Ez

egy „tudományos” félteke. A jobb félteke élő egészben lát, humora van, őszinte (mondhatnám: mindenre való tekintet nélkül). Ez a „művészi”

félteke. Persze az agyunkban ott az a bizonyos corpus callosum, a kérgestest, amely „gerenda- szerűen” összeköti a két agyfelet — tehát a normális

ember mind a két féltekével dolgozik. Ám mindannyiunknak van domináns (uralkodó) és szubdomináns (alávetett) féltekéje. Sőt, még tovább

lépek: azt is mondhatjuk, hogy vannak jobb féltekei és bal féltekei kultúrák. A régi nagy, archaikus, keleti kultúrák általában jobb féltekeiek, míg a

modem civilizációk bal féltekeiek.

(Effajta különbségtételig, egészen más úton, egyébként már Pavlov is eljutott, aki nem csupán a kutyák nyálsipolyát vizsgálta, hanem emberi

alkatokat is tipizált, csak ezt kevesebben tudják róla. ő is két fő típust különböztetett meg: a tudós típust, aki mindent szétbont a legapróbb

részletekig (és soha többé nem tudja eleven egésszé összerakni), és a művész típust, aki képben, eleven egészben lát. Persze — talán önmagának

szánt vigasztalásként - azt is hozzátette, hogy a nagy tudós művészi erővel és intuícióval is dolgozik, a nagy művész pedig tudományos analitikus

képességgel is bír.)

Most visszatérek Gyarmathy Évához, aki arról is ír nagyszerű könyvében - remélem, minden tanító- és tanárképzésben kötelező irodalom! -,

hogy a jobb féltekei gyerekek például gyakran felállva, járkálva, lefekve tanulnak. Rögtön jön is a pedagógusi intelem: „Ne nyúlj el, kisfiam a

padon! Mit csinálsz, alszol?!” Igen, ő „alva” tud a legjobban figyelni.

Olyan, mintha aludna, de akkor figyel a legjobban, mert a megfelelő testhelyzet nagyon fontos a számára. „Megőrültél, kisfiam, szól a CD-lejátszó,

és így akarsz házi feladatot megoldani?!” - mondja a szülő. Igen, ő így tud igazán tanulni - ahogy a Nyugat nagy költői a kávéházban írtak, mert az

ottani alapzaj kellett ahhoz, hogy működtetni tudják azt a „valamit”, amiről maguk se tudták igazán, hogyan működik: az ihletet, az intuíciót. Ha a

bal félteke figyelme el van terelve, le van kötve, mert együtt zsong a többi dologgal, akkor a jobb felszabadul.

Ha ezekkel a dolgokkal tisztában vagyunk, lényegesen megkönnyíthetjük azoknak a „nehéz” gyerekeknek az életét, akik esetleg nem is

„nehezek”, csak mi nem értjük Őket, és torz elvárásokat támasztunk velük szemben.

Egészséges, mégis kezelhetetlen... Természetesen, ha egy gyereket otthon rendszeresen agyba- főbe vernek, vagy anyukáját gyakorta késsel kergeti az éjszakánként részegen

hazatérő apa, vagy szexuális abúzusokat kénytelen átélni, esetleg a család éppen a mélyszegénység felé sodródik nagy tempóban, akkor a

feszültsége saját maga számára is kibírhatatlanná válhat. Ilyenkor könnyen felébredhet benne az az érzés, amit már félig-meddig szavakban

megfogalmazva is hallottam gyerektől, de én itt most - némileg kiegészítve a sokszor töredékes felkiáltásokat - két mondatban

összefoglalok: „Le van szarva az egész világ, amelyik megengedi, hogy ilyen dolgok megtörténhessenek! És akkor ezek még olyan baromságokat akarnak tőlem, hogy rajzoljam fel a

molekuláris láncot, amikor majd belepusztulok a félelembe és a fájdalomba?! ” Ha egy gyerek olyan traumáknak van kiszolgáltatva testilelki értelemben, amelyek őt

károsítják, akkor is kezelhetetlen lesz - ha ehhez még elég jó erőben van! Mert ha nincs, akkor depresszív lesz és öngyilkos. A kezelhetetlenség, az agresszió

ilyen értelemben pozitív jel: még van életerő a gyerekben, még küzd. Az erre felkészítetlen pedagógusok azonban ilyenkor gyakran értetlenül,

tehetetlenül, akár agresszíven állnak a jelenség előtt. Mert a pedagógusnak felkészülése idején természetesen a gyereket - és önmagát! - kéne alaposan

megtanulnia, nem a tantárgyakat! Akinek a tárgyban kell elmélyülnie, az a tudós. Az egyetemeken, főiskolákon azonban ezt a mai napig mintha nem

tudnák - tisztelet a kivételnek! —, és a tárgyból próbálják „tökéletessé” tenni a tanárt (ha egyáltalán valamiből), akinek aztán fogalma sincs

nemcsak a gyerekről, de még arról se, hogy azt a tárgyat, amit ilyen terjedelemben fölöslegesen megtanult, hogyan közvetítse töredékeiben az adott

életkorú gyerek felé! Sokszor még ezt sem tudja (hacsak magától nem) - holott ezt minimálisan, szakmaszerűen tudnia kéne. Akkor hogyan várhatnánk

el tőle azt, hogy egyébként tudjon a gyerekről testi-lelki és szellemi értelemben, és ilyen esetekben hatékonyan segítsen? Minderről a legutóbbi

időkig nem volt szó a magyar tanárképzésben. Az északiban és a nyugat-európaiban van és volt.

És persze vannak olyan esetek is — meglehetősen ritkán —, amikor otthon nagyjából minden rendben van, megfelelőek a körülmények, a

gyerek nem élt át semmiféle traumát, nem szenved érzelmi nélkülözéstől, mégis agresszív. Ilyenkor az óvatos szakember esetleg endokrinológiai

vizsgálatra küldi, ahol kiderülhet, ha valamilyen okból egy rettenetesen erős és intenzív tesztoszterontermelés indult meg a szervezetében.

Tesztoszteron = férfihormon. Ha például egy négy és fél éves kisfiúban indul meg valamilyen okból túlzott tesztoszteron- termelés, akkor egyszer

csak érthetetlenül agresszív lesz. Találkoztam már ilyennel, ez is elképzelhető - de még egyszer mondom, rendkívül ritka.

Meg persze az is nagy kérdés, kit és mit nevezünk kezelhetetlennek...

Székesfehérvár, hatalmas, hatszáz fős pedagóguspaláver, óvónők, tanítónők, tanárok, megyei szintű rendezvény a színházteremben. ..

Egyszer csak feláll egy köztiszteletben álló, idős, de még aktív vezető óvónő, és a következőt mondja: „Minden évben október vége felé ellátogatok

a helyi iskolákba, és meghallgatom, milyen szörnyűek a tőlünk jött gyerekek: állandóan kérdeznek vagy mondanak valamit, folyton eszükbe jut

valami, és nem lehet tőlük tanítani, mert zavarják az órát a közbevetéseikkel. Mire én azt mondom: Nézd, mi három évig erre neveljük Őket - de ne

aggódjatok, nálatok három hónap alatt egy életre le fognak szokni erről!” Tehát egy igazán jó óvoda fenntartja és mindig újra kielégíti a gyerek

kíváncsiságát, aki ezáltal tudja, hogy lehet kérdezni

és véleményt nyilvánítani adott helyzetben - de ezt a mai magyar iskola az esetek nagy többségében nem bírja elviselni. (Általában - és itt is

tisztelet a kivételeknek, mert azok, hála istennek, mindig vannak.)

A gyerekek individuálisak, és erre abszolút nincs felkészülve a mai pedagógia. Holott csakis erre kellene hogy felkészülve legyen! Minden

gyerek más, mindegyik mást tud, másban jó - és ezt el kéne ismerni.

Azt is tudni kellene, hogy a tehetséges, kreatív ember eleve deviáns! Eleve nehezen, nehezebben kezelhető. Makacs, érzékeny - öntörvényű.

Eleve nem azt tudja és mondja, amit elvárnak tőle. Aszociális, adott esetben antiszociális lehet. A kreatív embernek magasabb az agressziós szintje,

csak ezt nem a rombolásban éli ki, hanem a kreálásban - de ha nem tud „kreálni”, ha ebben akadályozzák, agresszívvé is válhat.

Ha nem ismerik el, ha félreismerik, ha üldözik, a kezdeti agresszió mellé hamarosan társulhat a depresszió (az agresszió befelé fordított,

önpusztító formája).

A tehetséges, kreatív gyerek konfliktusokat hordoz magában, és ezeket nemegyszer környezetébe is kivetíti, vagy éppenséggel környezetében

generálja. Sokszor úgy viselkedünk mi, felnőttek, mintha nem tudnánk, hogy a konfliktus az élet része; a fejlődés, a változás konfliktusok során át

halad a ki- teljesedés felé (és egyben a mindig új konfliktusok felé). Az emberi kapcsolatok elmélyülése és kiteljesedése is konfliktusok sorozatán át

vezet. A konfliktusban — a konfliktus kezelésében - erősödik a személyiség, bontakozik ki a jellem.

A mai iskola azonban konfliktusmentes gyerekeket kér, azaz könnyen bedarálhatókat. Mintha azokat szeretné jobban, akiknek „nincs tartásuk”,

nem mondanak ellent, nem nyilvánítanak különvéleményt, nem állnak ki a mások vagy a maguk valódi vagy vélt igazáért, nem „szemtelenek”.

Holott a hatékony, jó iskolázás csak ezeknek a tulajdonságoknak a megnyilvánulásával volna elképzelhető. Igen, a konfliktusban kovácsolódik a

jellem. Diszkusszióban fejük a karakter, mondja Széchenyi, tehát a vitában, az összeütközésekben. És hozzáteszi, hogy ez az, amit tizennyolc éves korig a

környezetnek meg kellene adnia az ifjú számára — a sok tudnivaló megtanulása majd ezután jöhetne!

Hadd meséljek!

A XII. században, amikor sorra alakultak az új egyetemek - Oxford, Sorbonne, a Bolognai Egyetem és a többi - a diákok (akkor az

egyetemisták 14-15-16 évesek voltak!) felírták a régi iskolák falaira: Haec scholae non me capit! — vagyis: Ez az iskola itt nem tart engem! És tömegestől

vándoroltak el az új egyetemekre.

Mi volt az az újdonság, amit ezek hoztak ebben az időben Európába?

Az oktatás addig a lectio volt, vagyis a felolvasás. Ariszto- telész bizonyos helyeit és az egyházatyákat olvasták fel, vagy más kanonizált

szövegeket. (A lectióból jön a lecke szó!) Az új egyetemek azonban a lectióhoz párosították a disputát, a diszkussziót! A vitatkozást, megvitatást. És

ez volt az, ami az ifjakat tömegesen vonzotta az új alma materekhez. A Sor-

bonneon a húsvét előtti napokban a legszentebb kérdéseket is lehetett vitatni. Aztán húsvét után a doktorok persze kihirdették az igaz ítéletet, de nem a

hallgatóknak felett, hanem a vita tárgyában! Angliában az a mondás járta, hogy „amiről ma Oxfordban vitatkoznak, holnap attól ég lázban egész A nglia"!

Számomra elképesztő, hogy az ifjúkor életkori sajátossága

it ez a még gótikus középkor ennyivel jobban felismerte - ez a zseniális skolasztika ennyivel jobban felismerte! mint a

mi modem korunk.

Mi nem szeretjük, ha az ifjak vitatkoznak.

A fejükbe akarjuk húzni saját véleményünket, mint valami avatási süveget - hol azt, amit a párt parancsol meg a maga ideológiájában, hol azt, amit

esetleg valamelyik egyház vagy politikai irányzat. (Az már csak finom kuriózum, hogy ezek az avatók gyakran ugyanazok a Személyek, csak egyszer a párt,

máskor az egyház vagy az állam parancsa szerint járnak el és nem is nagyon nagy időintervallum magatartásukat és követelményrendszerükét egymástól! )

Ha a gyerek lázadni kezd az iskola ellen - amelyik a szó szoros értelmében nem hagyja őt, illetve képességeit kibontakozni -, gyorsan rákerülhet a

kezelhetetlenség bélyege, sőt láttuk ezt már, rossz képességűnek is bélyegezhetik. Kérdezem: ilyenkor tényleg a gyereknek volna. szüksége „kezelés re",

rendszabályozásra, változásra?

Apagondok Visszatérő, sokszor mély zavarban feltett kérdés anyák részéről: mintha a férjük támogatás, bátorítás helyett kifejezetten rivalizálna a gyerekükkel,

mintha direkt megpróbálná lenyomni, elvenni az önbizalmát, elbátortalanítani. Lehetséges ez? És ha igen, mit lehet tenni?

Először is, az anyáknak az esetek nagy részében sajnos teljesen igazuk van. Megfigyeléseik helytállóak. A leghatározottabban állítom, hogy

Magyarországon ilyen szempontból különösen rossz a helyzet, jómagam külföldön szinte mindenütt azt láttam, ahol megfordultam, hogy sokkal

egészségesebb a gyerekekhez való viszonyulás az apák részéről, mint nálunk.

Mintha egy kicsit mindnyájan rémült, infantilis magyar macsók volnánk, akik kisebbrendűségi érzéseinkből fakadóan hatalmaskodunk a

gyerekeinken és a feleségünkön, akik otthon kiskirályokként viselkedünk. Amikor évtizedekkel ezelőtt, még a hatvanas években egyszer

Angliában jártam, és meghívtak vacsorázni, azt tapasztaltam, hogy a férfiak étkezés után egyszer csak eltűntek. Hová tűntek? Teljes

természetességgel kivonultak a konyhába, mosogatni és rendet rak-

ni. A nők ugyanis elkészítették és szervírozták a vacsorát, a mosogatás azonban a férfiak dolga volt. Hatvanas évek! Magyarországon még ma is ez

az „én azt sem tudom, hol a konyha, egy pohár vizet sem tudok behozni magamnak” típusú infantilis, hülye magatartás dívik sok helyen, ami

szerintem a végletes gyengeség jele. Sőt, a helyzet nálunk azóta bizonyos értelemben rosszabb is lett, hiszen a nők ma már érzelmi és értelmi

intelligenciában is mintha felülmúlták volna a férfiakat, sokan a család mellett fantasztikus karriereket futnak be, hatékonyak eredményesek - a

férfiak meg érzik, hogy kicsúszik a lábuk alól a régi talaj, de ennek ellenére sem hajlanak, megmaradnak merevnek. Pedig régi kínai mondásokat

idézve: „A lágy legyőzi a keményet.” - „A gyenge győzedelmeskedik az erős fölött.” - „A kemény könnyebben törik.” Sőt, nem is kell Kínáig

menni, elég az ókori rómaiakig, például Ovidiusig. „Gutta cavat lapidem” — „A (víz)csepp kivájja a követ.”

Rivalizáló apák A rivalizáló apa problémája összetett, de egyik forrása szerintem az, hogy ma egyre gyakrabban azonos vagy szinte azonos korú partnerek

vállalnak gyereket. Ez azért jelent gondot, mert a nő érettebb, mint a férfi. Régen minimum öt, de inkább tíz-tizenöt év korkülönbség volt a

házastársak között - vagy esetleg még több. Ami normális. A 25 éves nő ugyan-

is érett egy gyerek vállalására, de a férfi esetleg csak 35 éves korában lesz az. A nővel azonos korú s még éretlen férfi (akit már a nő érettsége is

titkolt szorongással tölt el) rémülten, látja, hogy a partnere figyelme a szülés után a gyerek felé fordul. Ez persze természetes, hiszen az anyaság

egyik fontos mozzanata, hogy a nő képes-e egész személyiségével az újszülött felé fordulni, és rá koncentrálni. Igen, jól érzi a férfi: le vagy szarva,

kisapám, most az első a gyerek! De ezt ki kellene bírni! Ezt kellene normálisnak tekinteni, és ebben kellene partnernek mutatkozni. Ám ezt mi,

ilyenkor még többnyire infantilis férfiak nem, vagy csak kevéssé tesszük meg, Nem tudjuk elfogadni, hogy a feleségünk figyelme ideiglenesen el-

terelődött rólunk, és a szó szoros értelmében rivalizáló viszonyba lépünk a saját gyerekünkkel, megpróbálva őt lenyomni, különösen ha fiú. Sőt,

esetleg ettől függetlenül is azt érezzük, hogy a gyerek valahogy „defektes”; kicsi, buta, nem lehet vele mit kezdeni; csak zavaró - éppen azért, mert

éretlenek és infantilisak vagyunk, és nem jöttünk még rá, hogy ez nem egy tökéletlen felnőtt, hanem egy tökéletes gyerek. Nem ismerjük fel a gyermeki

autonómia lényegét, hogy neki a saját életkorát kell megélnie a legváltozatosabb módokon.

Az is ennek a jelenségnek egy enyhébb, de tipikus formája, hogy „az én gyerekemet nem érdekli a mese, őt csak az autómárkák hozzák

lázba”. Szegény gyerek pedig, hogy jó legyen a papánál, belemegy ebbe a zsákutcába, és csak úgy köpi a különböző típusokat... Az apuka ilyenkor

büszkén emlegeti és mutogatja őt az ismerősöknek, közben azonban egyúttal

azt is rémülten érzi esetleg, hogy az anyának mégis mennyivel több és valódibb kapcsolata van a gyerekkel, mint neki. (Ami egyébként megint

csak nem természetellenes, pláne, ha az anya még otthon is van, és egyik gyerek születik a másik után, miközben az apa biztosítja a munkájával a

család megélhetését.)

Az apa a riválisnak érzett gyereket aztán szisztematikusan „alázza”, kritizálja, bátortalanítja el azokban a dolgokban, amik a gyereket

érdekelnék, amikben megméretné magát: „Te hülye vagy ehhez, fiam”; „A két balkezeddel úgyse tudnád kicsavarni”; „Ne az ujjadra üss, hanem a

szögre, na, add ide...”; „Ne zavarj!” „Menj innen...” Ezzel tétlenségbe zsibbasztja a gyereket, ugyanakkor mérhetetlen dühöt is ébreszt benne, ami -

rosszabb esetben, ha nem meri kinyilvánítani - valamiféle testi tünetben vagy depresszióban is megmutatkozhat. ,jó” esetben: csak rongálja az

önbizalmát. De esetleg: egy egész élettel

A rossz állapot aztán akár izgatottságban, feszültségben, vagy éppenséggel túlzott kalandkeresésben, nyílt, durva agresszióban is

megmutatkozhat. A fiúgyereknek ugyanis óriási szüksége van az apa elismerésére. Ahogy korábban már leszögeztük: nem annak hajtogatására,

hogy nagyszerű vagy, kisfiam, milyen ügyesen megcsináltad ezt is, de remek gyerek vagy — ez mind nem kell. Ami kell, az egyszerűen egy szem-

villanás, egy mosoly, egy hátba ütés, egy elismerő hümmögés, hogy fú, ez jó volt... Ez viszont nagyon kell az egészséges önbizalom

kialakulásához. A rivalizáló apa ehelyett úgy tesz,

mintha azért piszkálná, gyötörné a gyereket, hogy egy karakán, tökéletes férfi váljék belőle. Erről persze szó sincs! Azért piszkálja, gyötri, hogy a gyerek

érezze: ő egy kis félresikerült szerencsétlen, míg a papa a király. Egyébként az apa sokszor saját magának sem vallja be a viselkedése valódi

indítékait, magának is azt hazudja, hogy így fogja a fiát az életre nevelni. Ami természetesen nem igaz. Egy gyereket úgy lehet helytállásra nevelni

és erőt adni neki, ha a szülő elismeri azon a fokon, amin éppen áll.

Visszatérek az alapkérdésre: mit tehet az anya, ha ilyen feszültséget érez a társa és a gyereke között? Például: el kéne menniük egy

családterapeutához. Természetesen az apa hallani sem akar majd az ilyen „lelki csipkékről” (hogy P. Howardot idézzem), mert ilyenkor a

kommunikáció is le van falazva. Közli, hogy esze ágában sincs elmenni, mert ő nem „beteg”, őneki „semmi baja”! Az anya látja rosszul, a gyerek az

elviselhetetlen, a pszichológus pedig hülye. Egyébként könnyen lehet, hogy a pszichológus tényleg hülye, de attól még tudna segíteni az apán,

mert ilyen furcsa ez a szakma...

(Csupán zárójelben jegyzem meg, amit szinte minden pszichológus átél néhányszor: van olyan is, amikor az apa nemcsak „nyitott” arra,

hogy szakemberhez forduljon, de lassanként az egész családját terápiába hordja! Már mind a három gyereke jár, sőt, a feleségét is elküldi - csak ő

nem megy, mert neki aztán „semmi baja”. Csak szenved a betegeitől... Ha azonban a pszichológus gyakorlott, nagyon hamar kiderül,

hogy az öttagú családban egyetlen beteg van: az apa, aki mint főegészséges, mindenkit kezeltet. De mindenki tőle van rossz állapotban természetesen,

mert ő a neurózis forrása.)

Apák a pszichológusnál Ambuláns koromban azt tapasztaltam, hogy mindenképpen esélyt jelent, ha az anya eljön a pszichológushoz vagy a nevelési tanácsadóba, és

elhozza a gyereket. Utána a gyerek jár egy darabig — szerintem az a jó, ha legalább ötször megfordul ott, mert ennyi idő alatt valami általában

tényleg kiderül. Utána a szakember elmondja az anyának, hogy milyen kép alakult ki benne, és hogy feltétlenül szeretne az apával is beszélni. Mire

az apa közli, hogy...

De valójában többféle eset van.

Olyan is van, hogy az apa (főként ha fiatalabb és rugalmasabb természetű) eljön, és amikor az ember prezentálja neki a vizsgálat eredményét,

azt elfogadja, sőt, maga is rájön belőle valamire. Legbelül már korábban érezte, hogy valami gond van, de ez nem fogalmazódott meg benne

világosan, vagy nem tudta, mit és hogyan tehetne másként. Tehát, hogy úgy mondjam, menetkészen ott van benne egy belátás, amit elég

megpöccinteni néhány információval.

Volt például a praxisomban egy látszólag koherens család: helyes anya, fiatal üzemmérnök apa, iskolás fiúgyerek és egy másfél éves kislány.

A fiú úgy került hozzám, a nevelési ta-

nácsadóba, hogy előbb az óvodában, majd az iskolában is tűrhetetlenül agresszívnek minősítették. A gyerek az otthoni problémákról semmit sem

akart mondani, de nyilvánvalóan óriási volt benne a feszültség. Művészetterápiás foglalkozásokat javasoltam neki, ahol elkezdett egészen

fantasztikus képeket alkotni, festékbe mártott ujjakkal, hatalmas fekete kartonlapokra. (Ezt a technikát Nádasi Gábor barátom és kollégám találta

ki, aki maga is festő.) Arra figyeltem fel, hogy a gyerek által készített képeken állandóan visszatért a király motívuma, aki először csak ült vagy állt,

később azonban már menekült - még nem lehetett tudni, ki elől. Amikor idáig eljutottunk, játszani kezdtem a gyerekkel, és ő a játékban bábukkal

megjelenített egy kis törpét vagy bohócot, aki rátámadt a királyra. A király menekül, de a törpe elkapja a palástját és lerántja a földre, fojtogatja...

Miután beszámoltam erről az anyának, a szeme könnybe lábadt, és kiderült, hogy ez a király természetesen az apa, aki állandó terror alatt tartja a

gyereket. Nem veri folyamatosan, de ki van készítve a pálca, és a legkisebb rezdülésre is megfenyegeti, hogy odacsap. Ezután behívtam az apát,

aki be is jött: fiatal, értelmes ember volt. Megnézte a képeket, és ennek nyomán valami elindult benne. Ezt egy sikertörténetnek is mondhatnám, de

természetesen nem az én sikerem, hanem a tehetséges gyereké (és Nádasi Gáboré). Mert a gyerek indirekt közlései valamiféle belátást ébresztettek

a szülőben, és a helyzet hosszú távon rendeződött. Természetesen ez a ritkább eset.

Van olyan is (gyakrabban), hogy az apa eljön, de mereven ellenáll. Tapasztalatom szerint azért az ilyen apák egy részében, minimum

egyharmadában valami bogarat mégis sikerül elültetni, foglalkoztatni kezdi Őket a dolog, és ha nem is rögtön és direkt módon, de lehet némi

pozitív eredménye a találkozásnak. Marad még mindig kétharmad, aki meg se rez- dül - és persze van, aki egyáltalán nem jön el.

Volt a praxisomban olyan család, ahol - az anyával megbeszélve - direkt azért utaltam be a gyereket az akkori Budai Területi Gyermekkórház

neurózis osztályára, mert tudtam, hogy ha bent tartják legalább öt napig, és utána az orvos küld egy levelet az apának, hogy fáradjon be (ami

mögött ott lebeg az, hogy a gyámhatósághoz fordul, ha nem tesz eleget a meghívásnak), akkor az apa meg fog jelenni. Ilyenkor ott ül három fehér

köpenyes ember, a főorvos, a kezelőorvos és a pszichológus, akik elbeszélgetnek az apával. Nyilván ennek is többféle kimenetele lehet, de már

több a remény - rémes, hogy ezt kell mondanom - a „megijesztésre”, a „parancskövetésre”, és ezáltal - a gyerek szempontjából — némi

megkönnyebbülésre, némi sikerre. A bizonytalan - s ezért agresszív, tekintélyelvű — ember ugyanis (sajnos, és ezért pszichológus kollégáim meg

fognak szidni, ráadásul jogosan, de az élet már csak ilyen) csak a nyílt vagy „tekintélyként” leplezett viszontagresszióból ért.

Igen, vannak olyan agresszív apák, akikhez a viszontagresszión kívül egyszerűen nem jut el semmi más (legalábbis: rövid úton). A

praxisomból egyetlen eset: egy férfi halálra

gyötörte a feleségét a féltékenységével - és a gyerekét is, mert az volt a meggyőződése, hogy a kisfiú az anyjával összejátszik, összeesküszik, falaz

neki. A gyerek már eléggé neurotizált állapotban kezdett járni hozzám a tanácsadóba. Jött rendszeresen, heteken át; az apa egyszer sem volt

hajlandó elkísérni. Egy szép délutánon aztán ott ültem a szobámban a gyerekkel, az anya odakint várakozott, amikor valaki egyszer csak feltépte

az ajtót és berontott: „Hogy képzeli ezt, hogy az én engedélyem nélkül...?!” Ez volt az apa. Mire én, a pszichológus, teljesen megengedhetetlen

módon felugrottam az asztal mögött, egy iszonyatosat csaptam az asztalra, amire előtte már az apa is rácsapott, és fölordítottam: „Hogy képzeli,

hogy beront a szobába ezen a helyen?! Takarodjon ki! Majd szólítani fogom!” Nem voltam bátor, nem erről van szó, csak annyira felindított,

felpaprikázott a magatartása, hogy ez egyszerűen kirobbant belőlem. Persze: helytelenül - és nem kis rizikót vállalva, mert nem tudhattam, nem fog-e

esetleg leütni. De mindez akkor eszembe sem jutott. A reakció spontán - és persze megengedhetetlenül kontrollálatlan - volt. Viszont varázslatos

hatású: az apa ugyanis azonnal hátrálni kezdett: bocsánat, bocsánat, megvárom! És leült kint. Mire aztán bejött, egészen normális lett. Vagyis tényleg

rendkívül variábilisak a dolgok, és sokéves tapasztalatom azt mondatja velem: nem teljesen reménytelen még egy ilyen helyzet sem, ha az anya

elszánja magát arra, hogy keres valamilyen segítséget.

Y- és Z-generáció? Azt kérdezik tőlem, hogy az úgynevezett Y- és Z-generáció tagjai, a technológia korának gyermekei valóban olyan gyökeresen különböznek-e a

korábbi nemzedékektől, hogy mi, felnőtt fejjel meg sem érthetjük a világukat, problémáikat, hogy a kapcsolat kiépítése majdhogynem reménytelen?

Rövid válaszom: ha nem értjük őket, annak nem a technika fejlődése az oka! (Hanem az, hogy elbutulunk felnőttkorunkra: elfelejtjük saját

ifjúságunkat.)

Kicsit hosszabban: azt gondolom, biztos, hogy a számítógép nagy változást hozott a világba, ezen nincs mit vitatkozni. Biztos, hogy a

fiatalabb gyerekek sokkal magabiztosabban bánnak a számítógéptől az okostelefonig minden technikai eszközzel, nincs szükségük használati

utasításra, ösztönösen és bátran kísérleteznek ezekkel, amíg meg nem értik, hogyan működnek. Ilyen különbségek vannak az egyes generációk

között - de ha nem is pont a technikai eszközök tekintetében, voltak mindig is.

(Csak zárójelben: X-generációnak azokat szokták nevezni, akik fiatal felnőttként találkoztak mindazzal, amit a számítógép és a mobiltelefon

hozott a világba. Y-nak azokat, akik

már beleszülettek ebbe, és akiket - egyesek szerint - a függővé válás veszélye fenyeget. Az X-esek valamikor a hatvanas és nyolcvanas évek között

születtek, az Y-osok úgy 80 és 95 között, és a 95 utániak lennének a Z-generáció; a zapperek, a kapcsolgatok, ugrálók, a világhálón szörfölők, akik

már „csak” virtuális kapcsolatokban élnek...)

Egyrészt semmi kétségem afelől, hogy az ember még mindig és folyamatosan változik, pszichikusan különösen, másrészt azért az ismert

történelmi időben egy nagyon állandó konfigurációt mutat. Éppen ezért azt a gondolatot, hogy hú, ez a generáció - és ezt 10-15 évenként elmondjuk

- most alapvetően más, mint az előzőek, személy szerint ilyen izgatottan nem bírom a magamévá tenni.

Már Szókratész és Arisztofanész is gúnyolta azokat, akik állandóan azzal jöttek, hogy bezzeg a mi időnkben mennyire más volt minden! Milyen

gyér, romlott, selejtes a mai ifjúság!

És ez mindig újra visszatér.

Azt hihetnénk, hogy a szigorú „erkölcsös” középkorban minden „rendben volt”.

Szó nincs róla! Szent történetekben, mint például a Parsifalé, gáláns kalandok - átverések és csalások - tömegéről olvashatunk. Az ivás, a

dorbézolás is mindennapos. A ritus király udvarában bonyolultan szövődő szerelmek ütik át a házasságok zárt világát. A Carmina Burana diákjai azok

a vagabundok, kóborlók, akik kíváncsian járják be a világot széltében- hosszában - de függőlegesen is! Mennytől pokolig. Fekete miséket is

rendeznek. Ugorjunk egyet, és lapozzuk fel Jókai

Eppur si muove - És mégis mozog a Föld című regényét, melynek mindjárt az elején látjuk az eljövendő reformkor nagyjait, ha jól emlékszem, a rendkívül

szigorú debreceni Nagykollégium egyik titkos pincéjében... Vagyis nem látjuk, mert olyan sűrű a csibukfüst (marihuána Debrecenben akkor még

nem volt). Itt mulatoznak, dorbézolnak, isszák a rossz lőrét. És mégis majd ők fogják megcsinálni a nagyszerű reformkort.

Aztán mindezek a szabálytalan fiatalok (mint a dalszöveg mondja: „filiszter leszek magam is”) „rendes” polgárrá - sőt, a félelem jogos:

nyárspolgárrá - értek a végén.

Szóval a különböző korokban különböző módokon az ifjúság mindig „nagyon más” volt, mindig úgy látszott, hogy elvész a kontinuitás,

hogy a világ sora nem fog a maga „rendes” medrében tovább folydogálni.

A válaszom tehát valójában kettős: igen, korunkban a számítógép és általában a kibővült technikai lehetőségek valóban nagy változást

jelentenek. Tényleg gyökeresen megváltozott a világ, de véleményem szerint nem az utolsó 20-30 évben, hanem inkább azt mondanám, hogy az

elmúlt 150- 280 esztendőben többet változott, mint előtte az ismert évezredeken keresztül. Ennek kapcsán pedig valós problémák is felmerülnek.

Például nagyon rossz is lehet, ha a személyes találkozások helyébe a virtuális világ, a facebookozás, chatelés lép - mégis azt állítom (mert ezt látom

a tágabb környezetemben), hogy nem olyan egyértelmű és egyirányú tendencia ez, mint ahogy erről hallunk. Mert mikor nyíltak meg Budapesten a mindig

tömött romkocsmák, amelyekbe külföldről is

fürtökben érkeznek a vendégek, annyira élvezik? Nemrég. Tehát a számítógépek és az okostelefonok sem tartják vissza attól a fiatal embereket,

hogy közösen beüljenek valahova, igyanak, csevegjenek, találkozzanak, társas életet éljenek. Véleményem szerint a szocializmus, azzal, hogy

megszüntette a kedélyes helyeket, az egykori budapesti kávéházakat és egyebeket, mert félt tőlük, még sokkal izoláltabbá tette azt a generációt,

mint a maiakat a gépi kommunikáció lehetősége. Magam körül azt látom, hogy ma sokkal nagyobb a személyes kontaktusok intenzitása, mint

20-30-40 évvel ezelőtt, annak ellenére, hogy azóta megjelent a számítógép és az okostelefon. És: igenis érdeklik az ifjakat a világ nagy kérdései —

legfeljebb nem azt vagy nem úgy tartják nagy kérdésnek, amit és ahogy mi. És - áttörve a páncélt - lehet velük beszélni.

Persze olvastam olyan emberekről, akiket teljesen beszippantott a virtuális világ, és miközben saját életükben csak a feltétlenül szükséges

teendőket végzik el, a nap nagy részében ott ülnek a monitor előtt, és a kibertérben házasodnak, költöznek, utaznak, sportolnak. Személyesen

azonban még nem találkoztam ilyennel. Azt is olvastam, hogy Amerikában mostanában gyakori válóok, hogy valamelyik házastárs, többnyire a

férj, netfüggővé válik, és ez úgyszólván megszünteti a házasságot, vagy hogy Kínában már van kiberteres halál is: sok-sok étlen-szomjan, alvás

nélkül eltöltött óra után holtan fordulnak le a székről. Borzalmas, groteszk dolgok - de azért el tudom képzelni. Arról is hallottam, hogy egyes

gyilkosok, akiknek a kezéhez rettenetes iskolai tömegmészárlások

vére tapad, nagyon sok számítógépes játékot játszottak a tett elkövetése előtt - ám azt erősen kétlem, hogy ezért váltak volna végül gyilkosokká.

Nem, csak éppen előbb a játékban valósították meg más okból kibomló romboló fantáziáikat. Láttam olyan ábrát is, amely szemlélteti, hogy a

német tömegmészárló úgy haladt végig az iskola épületén, ahogy ezekben a számítógépes játékokban haladnak a felhasználók: becsukott ajtó,

kinyitott ajtó, sortűz satöbbi. Egy percig sem vonom tehát kétségbe, hogy a technicizálódásnak vannak, lehetnek ilyen hatásai is, ám azt, hogy

tömegméretekben ez volna jellemző, egyáltalán nem látom. Ráadásul azt gondolom, hogy ezek a jelenségek nem a problémák okai, hanem más

problémák tünetei.

Úgyhogy elnézést kérek mindazoktól, akiket az X-, Y- és Z-generáció fogalmai lázban tartanak, de én a mai kor legfontosabb kérdéseit nem

ezen kategóriák mentén érzem igazán megragadhatónak.

Azt gondolom, hogy jelenleg két markáns tendencia van a világban: az egyik az individuáció (az egyedivé válás, önmegvalósítás, elkülönülés), a

másik pedig épp ennek az ellenkezője, a tömegesedés, az uniformizálódás. Vigyázat! A tömeg nem közösség! (Ötven évet átfogó magyar-amerikai

vizsgálatokból tudjuk, hogy a leghatékonyabb közösségek az individualista társadalmakban alakulnak ki!) Ezen az urdformizálódási oldalon valóban vannak

olyan hullámok amelyeket az X-, Y- és a Z-generáció fogalmai is igyekeznek körülírni, de a szerintem fontosabbik oldalon, a - mellesleg szintén

veszélyeket hordozó, mert időnként kemény egoizmusban és nárcizmusban megnyilvánuló - individuációban ezek a jelenségek nem fenyegetnek.

Bizonyos dolgok egyébként azért tűnnek jóval meghatározóbbnak, mint amilyenek valójában, mert ma az „információs társadalom” miatt

sokkal jobban a felszínen látszik minden, és ez olykor megtévesztő is lehet. Hajdan lényegesen kevesebb dolog látszott, ezért is tűnik úgy, hogy a

világ akkor egészen más volt. „Régen nem volt ennyi erőszak! Nem volt ennyi gyilkosság!” Anno is rengeteg szörnyűség történt, csak akkoriban

nem értesültünk arról, hogy ugyanazon a napon, ugyanabban az órában a maja birodalomban, Kínában, a még fel sem fedezett Ausztráliában, Indiában és

Tibetben, a Csendes-óceáni szigeteken, a Kongó és a Nílus mentén is elkövettek brutális gyilkosságot, nemi erőszakot, rablást, háborús bűnöket és

a többit, de mivel ezek jelentős részéről nem tudtunk, sokkal nyugodtabbak voltunk. Most mindent azonnal tudunk, ezért egészen más a benyomásunk a

világról.

És persze — a kör bezárul - ez is az információs társadalom tünete.

De az alapokban: vagyunk, akik voltunk. Küzdő, személyes szabadságra törekvő, szeretette - személyes kapcsolatokra - vágyó lények.

Most éppen a szupertechnika támad szuverenitásunkra, ha hagyjuk, hogy uralkodjon rajtunk, ahelyett, hogy mi kezelnénk.

El fog-e söpörni minket mint tudatos, autonómiára vágyó és született lényeket, vagy megtanulunk uralkodni rajta (is), mint az eddig

fenyegető veszélyeken?

Magányos... Nincsenek barátai, kortárs kapcsolatai, a tanára jelezte, hogy az osztályában is nagyon magányos - panaszkodik a szülő. Szorongató és szomorú

helyzet. Ám az első válaszom erre mégis az, hogy vannak ilyen gyerekek. Móricz Zsigmond írja az Életem regényében, a valahányadik zsidótörvény

elfogadása kapcsán, hogy ő lelkileg mindig is zsidó volt, vagyis mindig kirekeszt tették, -örökösen kívül állt - visszatérő élménye volt, hogy amikor

a többiek játszottak, ő oldalról nézte őket. És Móricz Zsigmond lett belőle. Mint a német mondás tartja, amelyik ökörnek nagy a szarva, annak kicsi a

patája - tehát valószínűleg nem lehet valaki egyszerre Móric?; Zsigmond és egy nagyszerű társasági sármőr. Nem megy együtt, ő kirekesztett volt -

tulajdonképpen maga rekesztette ki magát. De hasonló sors jutott Arany Jánosnak is, akinek debreceni iskolaévei hihetetlen magányban teltek -

sehova sem tartozott, senki sem értette, és elszigeteltségét csak tovább fokozta, hogy rövidlátóként jóformán azt sem látta, amit a táblára írtak,

Mindezt a Bolond Istók második énekében meséli el részletesen - és milyen mulattatóan! Tessék csak elolvasni, milyen érzés volt - borzalmas! Tehát

ilyen, sajnos van, azt kell mondanom.

Manapság szoktak szuperérzékeny gyerekekről is beszélni, akiknek nagyon nehéz beilleszkedniük, akik sokat sírnak (esetleg az iskolai WC-be

zárkózva), még akkor is, ha konkrét bántás nem éri Őket, csak esetleg úgy érzik, hogy valaki hűvösen nézett rájuk, nem annyira barátságosan

köszönt nekik. Ez nem patológia, hanem szintén alkati kérdés. Egy Elanie N. Aron nevű amerikai pszichológusnő több könyvet is írt a témáról,

ezekből kiderül, hogy ő maga is szuperérzékeny, és még az egyetemen (a híres kaliforniai Berkeleyn) is sok órát töltött el a mosdóban zokogva -

azóta azonban műveit tucatnyi nyelvre lefordították, a pszichológia nagydoktora lett, szemináriumokat vezet Amerika-szerte, tehát egy nagyon

sikeres emberré vált. A szuperérzékenyek ugyanis sokszor rendkívül értelmes, kreatív személyiségek - részben éppen abból fakadóan, hogy olyan

idegrendszerrel születnek, amely arra indítja őket, hogy egy szituációban minden apró részletet megfigyeljenek, és ezt az információ- halmazt

alaposan feldolgozzák, mielőtt cselekszenek.

A régi magyar nyelv „magának való” emberről beszél, az amerikai angolban használatos a wallflower kifejezés - szó szerint: falvirág - azokra a

gyerekekre, akik táncmulatságokon csak a falhoz tapadva nézik a többieket... Egyszóval a jelenség szerintem normális és ismert. Sokfélék vagyunk.

Mondhatnám azt is: az introvertált gyerek ilyen, a befelé forduló, aki nagyon nehezen köt kapcsolatot, de ha egyszer megkötötte, az nagyon tartós.

(C. G. Jung talán kicsit igazságtalanul - bár meg kell mondanom, én egyetértek vele - az int-

rovertált embert kultúrateremtőnek nevezi, míg ellentétét, az extrovertáltat, aki könnyedén köt kapcsolatokat és ezeket könnyedén el is oldja, a

civilizáció emberének. Még azt is hozzáteszi, hogy az introvertáltaknak bizony nehéz - nemegyszer: nagyon nehéz - a gyerek- és ifjúkoruk, mert az

élet első fele a kifelé fordulás jegyében áll. Ilyenkor és ebben Ők idegennek érzik magukat - de aztán jön a Lebenswende, az életforduló, amikor már

a belső erőkből kell meríteni, építkezni, és ilyenkor az extrovertáltak kezdik magukat kényelmetlenül érezni, és az introvertáltak az élre törnek...)

Nem egy szülő panaszkodik arra, hogy a gyereke vendégségben hozzá bújik, ő meg irigykedve nézi azokat a társait, akik vele ellentétben

szabadon szaladgálnak, játszanak, őt is próbálja elküldeni, eltolni magától, hogy „ne engem ölelgess, menjél szépen oda a többiekhez”! Ezek a

próbálkozások azonban nem hatékonyak, és nem tesznek jót a gyereknek. Ha vendégségben a gyerekem hozzám bújik, akkor hozzám bújik. Egy

idő után lehet, hogy megunja, és egész lassan elmerészkedik a közelemből, de nem akkor, ha eltolom magamtól, ha azt érzi, hogy ez nekem rossz.

Nem akkor, ha biztatom, hogy menjen játszani. Ezeket mellőzni kellene. Adjuk meg neki a biztonságot: igen, hozzám bújhatsz, ha akarsz. Már

miért is ne?

Szóval jó volna, ha elfogadnánk a gyerek karakterét, és nem próbálnánk erőszakosan olyanná faragni, amilyen úgysem tud lenni. Tudom,

félünk, hogy nem fog „érvényesülni” az életben. De kérdezem: egyáltalán mit jelent az, hogy „érvényesülni”? Kit irigyelünk? Azt az agresszív,

csúcsra törő pasast, aki fiatalon eszelősen hajt, sikert sikerre halmoz, majd negyvenöt éves korára kiég, ötven-hatvan éves korára pedig egy

megkeseredett roncs lesz belőle? Ez a jó? Biztos, hogy lesajnálandó az a kis „félénk”, introvertált, befelé forduló fiú, aki csak 35 éves kora után kezd

lassan kibontakozni? Lehetőleg kerüli a nagyon harcos mezőket, de jó eséllyel találhat magának egy területet, amit szeret, amiben jó, és amivel

elkezd egy kicsit több pénzt is keresni. Azért a végére csak összehoz egy szerény kis hajlékot, ahol jól érzi magát a családjával, kellemes, kedves

apa és nagypapa lesz belőle, imádják a gyerekek és az unokák. Ez egy sikertelen élet volna? Tényleg csak egyetlen vonzó életsablont tudunk

elképzelni, amelyiknek ráadásul mindig csak a csúcspontját ismerjük, a végét soha, kivéve, ha az az öngyilkosság? Ennyire megőrjített bennünket

a celebszemlélet? Persze, fel lehet jutni a csúcsra már huszonévesen is — de vajon véletlen az, hogy ezek közül az emberek közül sokan harmincöt

éves korukra már nem élnek, vagy éppen a lét peremén tántorgó drogosokká, alkoholistákká válnak? Tartósan a „csúcson” lenni (megint csak

kérdés, hogy egyáltalán mit jelent ez) ugyanis rendkívül nagy megterhelést és stresszt jelent. Tényleg mindenkinek erre volna szüksége? Szóval azt

látom, hogy meglehetősen sablonosak nemcsak a saját magunkra vonatkozó elképzeléseink, de a szülői fantáziáink, vágyálmaink is, és nagyon

unom már azt a szöveget, ami úgy kezdődik, hogy „a mai világban csak az érvényesül, aki...”. Igen, valóban csak

abból lehet egy erőszakos, gyűlölt cégvezető vagy egy kellemetlen, egész nemzete életét megkeserítő diktátor, aki kellően kompetitív ehhez, aki

mindenkit letapos, aki magasról tesz az elemi normákra is, mert semmi más nem érdekli önmagán, a saját érvényesülésén kívül. De mi következik

ebből? Hogy csak egy - nagyon szélsőséges - példát említsek: Sztálinnak elég hosszú élet jutott - de a végén a körülötte lévő, szerető elvtársak csak

otthagyták elpusztulni, mint egy kutyát, holott ki lehetett volna még hívni hozzá az orvost, meg lehetett volna menteni, vagy lehetett volna

legalább emberibb, kegyesebb halála. Az elvtársak azonban úgy érezték, sokkal jobb, ha most már végre távozik az élők sorából. (Hogy Hitler vagy

Ceausescu végóráit már ne is említsem.) Nem tudom, ilyen halált kíván-e magának az ember - nem is szólva az addig tartó életéről, ami szerintem

szintén maga volt a pokol. Kedvenceit is ki kellett irtatnia, gyerekeit is el kellett idegenítenie magától, feleségét is meg kellett öletnie (noha a

hivatalos verzió természetesen öngyilkosság volt). Nem tudom, hogy ezt jelenti-e egy kimagasló emberi pályafutás - holott Sztálin aztán tényleg a

csúcsok csúcsán volt évtizedekig, élet és halál teljhatalmú uraként. Szóval persze, lehet látványos társadalmi sikereket aratni, csak sokszor esetleg

kiderül, hogy túl nagy az ára (még ha nem ilyen extrém eseteket veszünk, akkor is), és nem teszi az embert boldoggá.

Hogyan- segíthetünk? Természetesen nem minden alkati kérdés, vannak olyan pszichikus sérülések, mint például a szexuális abúzus (visszaélés, kihasználás), amelyek

megnyilvánulhatnak fokozott visszahúzódásban is, gyakorlatilag mindentől és mindenkitől. A kérdés ezért az, hogy már kiskora óta ilyen a

gyerek? Vagy ilyen lett valamikor? Vajon mikor és miért? Ezek vizsgálandók. Minden gyerek egyéniség, autonóm lény, tehát a hasonló

magatartásnak sokféle különböző magyarázata lehet. Mint ahogy tudni kell azt is, hogy soha nincs egyetlen ok. Nem lehet azt mondani, hogy a

gyerek azért ilyen, mert... Mindig az okok hihetetlen szövevénye van egy-egy tünet mögött is. Lehet, hogy egy abúzus váltja ki végül a tünetet, de

akkor is kell ahhoz valami alkati komponens, hogy a tünet megjelenjen - és így jelenjen meg. Sőt, a viktimológia (az áldozattan) szerint sokszor már

ahhoz is, hogy éppen ő legyen az, akire rászállnak, akiben meglátják az alkalmas alanyt.

És persze vannak örökletes tulajdonságok. A pszichológusi rendelőben nemegyszer fordul elő, hogy az anyából, mondjuk, a harmadik

találkozásunk alkalmával szakad ki az, hogy én is ilyen voltam, nem szeretném, hogy ő is ilyen legyen! Akkor itt egy alkati sajátosságról van szó. Ez esetben

erősen ajánlható, hogy a gyerek, mondjuk, tinédzserkorában menjen el egy kamaszcsoportba, ha hajlandó erre. Ma már nagyszerű önismereti,

szabad interakciós és egyéb kamaszcsoportok,

- pszichodráma csoportok vannak, amelyek segítenek a hasonló problémák oldásában.

Kamaszkor előtt ez ügyben nehezebb tenni, bár játék- terápia ajánlható, az mindenképpen oldó hatású. Azok a gyerekek, akik nem tudnak

belépni a kortárs közösségbe,, a pszichológussal való egyszemélyes kapcsolatban gyakran megnyílnak és feloldódnak. A szakembernél kiderülhet

a probléma oka - például az, hogy a gyerek iskolakezdéskor vagy -váltáskor nem az ő családja atmoszférájának megfelelő közegbe került, és ettől

vált magányossá. Otthon esetleg sokat olvasnak, mesélnek, a természetjárás, a madarak nyűgözik le a családot, az osztálytársai viszont a fociról és

a tévéműsorokról szeretnek csak beszélgetni. Köztük ő magányos - mi sem természetesebb. .

A totális magánynál egyébként lényegesen gyakoribb, hogy a gyerek a kortárs csoporthoz nem tud ugyan kötődni, de egy baráthoz például

igen. Ha aktuálisan teljesen egyedül is van, sokszor kiderül, hogy egy barátja azért volt, például szeretett egy Panni nevű kislánnyal játszani, de

Pannit elcsábította tőle Bea. Tehát egyszemélyes kötődésre képes - vagy képes lenne, ha Pannit nem vitték volna el. Amennyiben ilyesmi merül fel,

akkor szülőként például meghívhatom hozzánk Pannit, ahol nem lesz ott Bea - és esetleg kiderül, hogy nálunk önfeledten és aranyosan játszanak

együtt. Bea persze „egy erőszakos szörnyeteg”, aki lehet, hogy majd újra elviszi Pannit - valamit mégis erősítettem a kapcsolaton és oldottam a

magányán ezzel a meghívással.

Elsősorban pedig - mint mindig - meghallgatom a gyereket, ha panaszkodni akar nekem. Ez rendkívül fontos. Nem mondom neki, hogy

ugyan, Misikém, ezt csak képzeled, a múltkor is mondta nekem a Palkó mamája, hogy a Palkó milyen helyes gyereknek tart. A vigasztalás nem

ajánlott - az együtt érző meghallgatás, bólogatás, hümmögés, elgondolkodás lényegesen többet használ. Esetleg megkérdezhetem:

- Mit gondolsz, beszéljek erről Márta nénivel?

Erre többféle válasz lehetséges. Például:

- Nem, anya, ne beszélj !

- De nem árulnám el, hogy ezt mondtad nekem, csak megkérdezném Márta nénit, hogy ő hogyan látja a te helyzetedet.

Erre aztán a gyerek mond valamit, és én azt teszem, amit ő mond. Vagy megkérdezhetem:

- A múltkor is mesélted, hogy az Erzsi és a Palkó helyes gyerekek, és ugyanazt olvassák, mint te. Mi lenne, ha meghívnánk hozzánk

egyiküket vagy mindkettejüket?

m Nem, anya, ez hülyeség, ne hívd meg őket semmiképpen, még azt hiszik, hogy dörgölőzni akarok hozzájuk, nya- lizom nekik! Ne

avatkozz bele! Már bánom is, hogy elmondtam.

A gyerek életkorától, habitusától függ, hogy mit válaszol ezekre a kérdésekre. Az a fontos, hogy körüljárjam, kipuhatoljam, én hogyan

tudnék esetleg segíteni neki.

De nem erőszakosan! Az ő dolga! Finom határok, de ezeket meg kell találni.

Kiközösítettek, kitaszítottak Külön nagy téma az osztályközösségbe később bekerült (mert iskolát váltott) gyerekek magánya. Azoké a gyerekeké, akik esetleg

két-három-négy-öt évig szenvednek az „új” - már rég nem új - közegben, mert azóta is ki vannak rekesztve. Az, hogy egy új gyereket befogad-e a

közösség, jelentős mértékben az osztályfőnökön, a patrónuson múlik. Azon a felnőttin, aki irányadó személy a gyerekek számára. Ha a pedagógus

átadja magát „úristen, még egy gyerek, már épp elegen

voltunk, végre kezdett összerázódni az osztály, erre benyomják nekem ezt a Kovács Pistikét - na, ülj le fiam!” életérzésnek, azt nagyon „leveszik" a

gyerekek. Még akkor is, ha a tanár az új diákkal a viselkedés szintjén viszonylag normális. Azon múlik szinte minden, hogy a pedagógus

önmagában miként rendezi le az ügyet, hogyan veszi rá magát arra, hogy elmélyedjen - álmodozva, „intuálva” - az új gyerek hátterében, lényének

sajátosságaiban. Hogy átadja-e magát a tanári szoba pletykájának: „Na, vajon ezt a jómadarat miért hozták ide? Vajon miért nem bírták ki a másik

iskolában? Kíváncsi vagyok, mi fog kiderülni róla!” Holott esetleg csak azért hozták, mert költöztek, vagy valaki (nem tudván, hogy milyen

szörnyű egy gyereknek új közegbe kerülni) azt javasolta a szülőnek, hogy váltson, mert a másik iskola erősebb, nagyobb eséllyel veszik fel majd

onnan egyetemre... Tehát a tanár nem menthető fel az új gyerek beillesztésének felelőssége alól - de szülőként nekem is érdemes kipuhatolnom,

hogy ő meg-

nyerhető-e, „lekenyerezhető-e”, hogy pozitívabban viszonyuljon a gyerekemhez, vagyis hozzánk, és ezért, ha tudok, tegyek is.

A legszörnyűbb amerikai tömeggyilkosságok hátterében sokszor ilyen, közösségből kiszorított, kitaszított fiatalok állnak. A hírhedt

columbine-i iskolai mészárlást két olyan tinédzser hajtotta végre, akik megfelelő családi háttérből érkezett, magas presztízsű, jól behelyezett

gyerekek voltak a maguk iskolájában, majd egy költözés következtében új helyre kerültek, ahol egyiküket sem fogadták be. Az amerikai

iskolákban - is! - klikkek vannak, amelyek például a gazdagság, a sportteljesítmények, a híresség, a népszerűség alapján szerveződnek. Ezek a

klikkek zártak, különösen a kamaszkor felé haladva, aki pedig kiszorul belőlük, azt kerülik, megvetik, piszkálják, sokszor bántják is. Ez a két

tinédzser, akik megölték tizenkét társukat és egy tanárt, majd végeztek önmagukkal is, az új iskolájukban éveken keresztül megvetésnek és

kirekesztésnek kitett, csúfolt, bántott gyerekek voltak. Tanáraik (későbbi beszámolójuk szerint) állandóan dühösnek, depressziósnak látták őket, és

tudtak arról is, hogy egyre jobban érdeklődtek a nácizmus iránt.

A vérengzés után összeültek a különböző oktatásügyi tisztviselők - Mikszáth szavával: a tanügyi bácsik és nénik -, hogy megvitassák, mit is

lehetne tenni a jövőben a hasonló tragédiák elkerülése érdekében. Káprázatos ötletek születtek, például: járőrözzön rendőr a folyosókon, és

akasszák ki több helyre az iskolában a tízparancsolatot, mert akkor a „ne ölj”

felszólítás majd biztosan megteszi a hatását... Szerencsére azért akadt ezeknél életszerűbb javaslat is: felkérték Aronsont, a neves

szochiálpszichológust, hogy dolgozzon: ki valamiféle megoldási stratégiát. Ennek kapcsán vezették be a kooperatív (együttműködő) tanulás

egyik fajtáját, az úgynevezett mozaikmódszert, melynek keretében kis csoportokban beszélgetve, tevékenykedve dolgoznak együtt a

gyerekek. Azonos célért küzdenek, amelyet csak közösen tudnak elérni, vagyis kölcsönösen függnek egymástól, van szükségük van

egy

másra. A gyerekek így sokkal jobban megszokják, megismerik, megszeretik egymást, összebarátkoznak, ami a visszahúzódobbak addig peremre

szorultak magányát is oldja. (Arról nem beszélve, mennyire hatékony ellenszere ez a módszer az agressziónak és az etnikai ellentéteknek is.)

Visszatérve az alapkérdésre: a szülőt jogosan nyugtalanító probléma, ha a gyerekét magányosnak, kívülállónak látja. A gyerek jelzéseiből

lehet következtetni arra, hogy baj van-e, vagy egyszerűen egy alkati helyzetet kell elfogadnunk. Ha azonban bizonytalanok vagyunk ebben,

érdemes szakember segítségével megnézni, mi állhat a dolog hátterében, és van-e valami teendőnk.

Értékek és érzelmek, (Pénz - és ami körülötte van) Amikor a gyerek az iskoláskor küszöbére ér, jelentős változások zajlanak a szervezetében. Megváltoznak a testarányok. Kialakul a szándékos

figyelem, ezzel párhuzamosan az önkéntelen figyelem nagyszerű teljesítménye (amivel például beszélni tanult meg, „oda se figyelve”) csökken.

Lehiggad egy kissé, tehát többé már nem az a szubkortikális lény, akit a kéreg alatti központok érzéki-érzelmi impulzusai sodornak, hanem

megerősödik a kortex, az agykéreg gátló tevékenysége, és átmeneti harmónia alakul ki a kettő között. Majd jön a kamaszkor, amikor a kéreg gátló

tevékenysége egyre erősebb lesz (amire a kéreg alatti, többnyire robbanásszerű indulati impulzusokkal válaszol). Ebben a folyamatban most nem

mé- lyedünk el ennél jobban, a lényeg az, hogy amikor ez a szabályozottság elkezd igazán kialakulni, a gyerekben többek között igény ébred arra

is, hogy valamilyen formában önállóan is bánhasson a pénzzel, és nagyon jó, ha erre módja van.

Milyen időközönként és mennyit adjunk neki? Tapasztalataim szerint a legjobb heti bontásban adni - és annyit, amennyi már valamennyi.

Vagyis: amiből már lehet venni valamit. Szabad mérlegelni, hogy mit. Egy fagylaltot? Ez valószínűleg túl kevés. Egy ronda műanyag kardot a

trafikban? Igen, talán ez egy jó mértékegység. Olyan apróbb dolgot, amit mi, a szülök nem vennénk meg neki, de ő megveheti magának, ha akarja.

Itt tennem kell egy kis kitérőt. A kilencedik és tizenegyedik év között van egy időszak, amikor az úgynevezett első „spontán lopások”

megjelennek bizonyos gyerekeknél, elsősorban anyagilag elég jó körülmények között élő, de nagyon elfoglalt vagy szigorú, sok tilalmat állító

családok fiainál.6 Ez mindig egyfajta érzelmi elhanyagoltságnak a jele, ezért nyugodtan nevezhetjük érzelmi lopásnak is.

Mit jelent ez?

Amikor még ambulánsan dolgoztam, egyszer egy olyan kisfiút hoztak be hozzám, akit tizenegyszeres lopás bűntettével vádolt az iskola. A

lopott tárgyak listája: piros subaszőnyeg, piros szíjas karóra, piros pénztárca, üres piros tolltartó, piros kulcstartó... Kizárólag piros tárgyakat

lopott, és csakis lányoktól, nőktől, vagyis látszott, hogy a dolognak van valamiféle érzelmi-érzéki telítettsége. Az iskola nyomozást indí-

tott, és amikor rájöttek, hogy ez a nagyon szelíd, nagyon aranyos, vékonyka, szeplős arcú, okos kisfiú volt az, akkor az ablakhoz vezették, és

lemutattak az utcára, a szemben lévő rendőrőrs berácsozott alagsori ablakaira. „Oda fognak téged bezárni!” Aztán lementek vele a rendőrségre,

ahol akkor még volt ifjúsági és gyermekvédelmi osztály (ma már nincs), tehát szakemberek foglalkoztak a gyerekekkel. A magyar iskolaügy

katasztrófája, hogy amikor az igazgatónő és az osztályfőnöknő bevitte a kisfiút a rendőrségre, a századosnak kellett közölnie velük: de hölgyeim,

ezt a gyereket nem ide kellene hozni, hanem a nevelési tanácsadóba, a pszichológushoz! A rendőr tudta ezt, a tanár nem! így került hozzám a

kisfiú, akiről kiderült, hogy jól szituált családból származik, a szülei sokat dolgozó műszaki emberek, a gyereknek tárgyi értelemben mindene

megvan - abban az időben még ritka kincsei is, például magnója, biciklije. Ezeket azonban kizárólag abban a ritka esetben használhatta, amikor a

szülők is otthon voltak - „kulcsos gyerekként” ugyanis iskola után azonnal haza kellett mennie, noha a szülők csak este érkeztek meg a munkából,

tehát egész délután egyedül volt. Kivételesen elengedték egy, az iskola által igazolt modellépítő szakkörbe, ahol jól érezte magát és zseniálisan

teljesített. Ahogy azonban a lopásügy kipattant, a szülők és az iskola azonnal eltiltották ettől a programtól. Ehhez annyit fűznék hozzá, hogy

Angliában az ilyen gyerekeket kifejezetten barkácsoló, modellépítő szakkörökbe küldik, mert arra jöttek rá, hogy a kézzel végezhető, alkotó

tevékenységek nagyszerű levezetői azok-

nak a vágyaknak és annak az agressziónak, ami a kamaszkor előtti lopásokban megnyilvánul.

Hiszen itt érzelmileg kielégítetlen gyerekekről van szó. A szóban forgó kisfiú történetesen piros tárgyakat emelt el lányoktól, de volt a

praxisomban olyan gyerek is, aki a lopott pénzből hatalmas süteményeket vett magának meg a barátainak a cukrászdában, dupla habbal... Vagy mit

lopott egy kislány, aki soha nem mehetett sehová, mert állandóan a kis húgát őriztették vele? Huszonnégy darabos gyönyörű Swan színes

ceruzakészletet... Mind tökéletes kifejezője az örömre irányuló vágynak ezeknek a gyerekeknek az örömtelen életében. Óvodai „lopások”? Hazaviszi a

kisautót, a babát, a játék pénzt, egy gesztenyét, egy színes filcrongydarabkát vagy a földön talált húszast? Ezek a gyerekek viszont jellegzetesen

onnan hoznak el tárgyakat, ahol jól, biztonságban érzik magukat, szorongásuk oldódik, nem unatkoznak - az ellopott holmikkal ezt a jó érzést akarják

6 Vigyázat! Itt most nincs szó az éhező, mélyszegénységben élő gyerekek lopásairól, ami nem pszichológiai, hanem szociális kérdés. Ezt Magyarország egyelőre sajnos nem tudja kezelni,

illetve amivel próbálkozik, az teljesen szakszerűtlen és a lehető legrosszabb, mert nemcsak hogy nem hatékony, hanem kontraproduktív. A külföldön jól bevált, a visszaesést ifjúkorban

47%-ról 3%-ra csökkentő, úgynevezett resztoratív technikák helyett kriminalizálással, javítóintézettel, börtönnel tovább növeli és „szakszerűbbé” teszi a bűnözést.

hazavinni. (Ahogy a jobb helyzetű gyerekek viszont otthonról hozott tárgyakat visznek be az óvodába.)

És most térek vissza a fő témánkra. Az itt emlegetett nagyobb (9-10-11 éves) gyerekek soha nem kaptak zsebpénzt. A piros tárgyakat lopó kisfiú

szülei természetesen döbbenten hallgatták, amikor egyrészt azt javasoltam, hogy azonnal engedjék vissza a gyereket a barkácsszakkörbe, másrészt

adjanak neki zsebpénzt. „Tessék?! Jutalmazzuk meg azért, hogy lopott?!” - kérdezték; nem tudták: a zsebpénz arra szolgál, hogy a gyerek

önállóságát, autonómiaérzését - és ezzel lassan

kiformálódó felelősségtudatát - növelje. Karácsony Sándort idézve: már a kisgyerek is autonóm lény, és autonómiáját tiszteletben kell tartanunk!

Ennek erősítése hét-nyolc éves kortól a zsebpénz, amiből - és ez szorosan az autonómiához tartozik - azt vesz, amit akar! így tanul meg

valamiképpen gazdálkodni a pénzzel, nem pedig úgy, hogy odaadom neki ugyan, de továbbra is én rendelkezem vele. Erről nem tartozik

számadással, még akkor se, ha nem olyasmire költi, ami nekem igazán tetszene. Ha a szerintem iszonyú ronda műanyag kardot akarja megvenni,

amit a bazárban látott, akkor tegye. Legfeljebb azt mondhatom neki féltréfásan és könnyedén, de semmiképp sem érzelmi nyomatékkai, hogy jaj,

Gyuszikám, ne az orrom előtt játssz vele, mert nem szeretem nézni... Nagyon csúnya... Ha százötven matchboxa van, kijelenthetem, hogy én már

nem veszek neki többet — de ha ő megveszi a százötvenegyediket a zsebpénzéből, az rendben van. Mint ahogy az is, ha pénteken megkapja a

zsebpénzét, de szombaton pénzt kér mozira. Ilyenkor nem mondom azt neki, hogy Petikém, tegnap kaptad meg az 570 forintodat, akkor miért

kérsz most mozira pénzt?! (Például azért, mert ezerkétszáz forint egy mozijegy.) Hanem ha egyébként adnék neki erre pénzt, akkor adok. Ha

pedig nem, akkor nem - de nem emiatt, mert ez nem függ össze az ő zsebpénzével.

Ha a gyerek kinyilvánítja, hogy ő a zsebpénzéből semmire se költ, hanem összegyűjti, és tizennyolc éves korában vesz belőle egy sárga —

vagy éppen: piros - kabriót, akkor nem

kezdem el magyarázni neki, hogy gyere csak, üljél le ide, Lacikám, nézd meg, ha ez egy hónapban ennyi, akkor tizenkét hónap alatt annyi lesz. Na,

hány év van még hátra tizennyolc éves korodig? Most szorozd meg - hát láthatod, hogy hetvenöt - vagy százhetvenöt - évig kellene gyűjtened! Ez

így ostobaság. Persze tréfásan akár végezhetek is egy ilyen számítást, de nem beszélem le a gyűjtésről azzal, hogy „értelmetlen”. Nem, neki joga van

a zsebpénzét élére rakni, és mindenre pénzt kérni továbbra is. Én pedig továbbra is úgy adok neki, mint egyébként adnék (lehetőségeimhez

mérten, az adott kérést, helyzetet mérlegelve), zsebpénztől függetlenül!

És a zsebpénz természetesen növekszik. Reális, megfontolt mértékben. Mert ez is fontos. A számolatlanul odaszórt ezreseket általában

inkább pótlékként adják, érzelmek helyett.

Fizessek érte? Sok gyerek szereti elkérni azt a pénzt, ami egy bevásárlás után nála marad. Ez is rendben van. Ilyenkor helyes számon tartani, mennyit kapott és

mennyit költött, ha pedig marad két- háromszáz forint visszajáró, és a családi kassza elbírja, az lehet az övé. (De nem úgy, hogy csak nála

„felejtjük”!) Más gyerekek pluszfeladatokat vállalnak otthon - például megjavítják a redőnyt vagy lehordják a krumplis zsákokat a pincébe -, és

adnak róla egy vicces számlát. Van szülő, aki ettől felháborodik: hát hogyhogy - én mindent megteszek érte, és ő ennyit

sem tud „ingyen” megtenni nekem?! Ez egyáltalán nem erről szól. Egy családban nyilvánvalóan vannak feladatok, amelyekben mindenkinek részt

kell vennie, és ezért nem fizetek. Azért sem, ha beteg vagyok, és ő elmosogat „helyettem”. De ha valami pluszmunkát végez, amit nem várok el

tőle, és főleg mindketten tudjuk, hogy ez egy játék, akkor nyugodtan adhatok érte egy kisebb összeget. Még egyszer hangsúlyozom: ez egy játék, és

NEM jutalom! A jutalom és a büntetés két olyan pótmegoldás, amelyek azt jelzik, hogy nem sikerült a köztünk lévő folyamatos kommunikatív

kapcsolatban kifejezésre juttatnom, amit szeretnék. (A kommunikáció kettőnk között nemcsak azt jelenti, hogy beszélgetünk, hanem az egy

állandóan folyó áramlás, ha úgy tetszik. Folyamatos kapcsolatban vagyunk a reggeliző- és a vacsoraasztalnál, a közös sétánál és játékoknál, az esti

mesénél vagy regényfelolvasásnál. Mindig.) Éppen ezért soha nem fizetek a jó feleletért sem. Soha. Nem akkor kap biciklit, ha jó lesz a

bizonyítványa. A számlaadás sem jutalom, hanem játék - és amíg megmarad játéknak, rendben is van.

Volt már, aki erre megkérdezte tőlem: jó, és ha ezután mindent csak fizetségért lesz hajlandó megcsinálni?! Azt gondolom, ettől nem kell

tartanunk: ha az érzelmi kapcsolat jó közöttünk, akkor ez ilyen formában fel sem merül. Ha felmerül, az a kapcsolat labilitását jelzi, sőt, kissé

ellenséges viszonyt feltételez, és akkor elsősorban nem a pénzről érdemes elmélkedni, hanem arról, hogy mi vezetett el ide.

Pénzügyi nevelés? A pénz olyasvalami, amit a legtöbben felnőttkorunkban is borzalmas álszeméremmel kezelünk, és képtelenek vagyunk normális viszonyba

kerülni vele. Waldorf-tanárok nem merik megmondani, mennyi fizetésemelést szeretnének. Szemérmetlennek tartják, ha valaki pénzről beszél

velük, és kínosnak, ha nekik kellene pénzről beszélniük. Holott már Rudolf Steiner is megírta, hogy a pénz nem valami alpári, sátáni eszköz - persze

bizonyos szemlélet mellett azzá válhat -, hanem a legszellemibb dolog, ami a gazdaságban hatékony. A pénz lehet az is, amiben „a szentlélek

tevékeny” a földi, gazdasági viszonylatokban. Az egyházi spirituális tanítások is arra hívják fel a figyelmünket, hogy a pénz egy feladat: meg kell

tanulni helyesen használni. Helyesnek felismert célokra, testvériesen, szolidárisan, jól. Mindezt a gyerekek - mint minden mást is, ami emberségük

része - elsősorban a családban sajátítják el. Ilyesmire nem (csak) szavakkal kell tanítani, és az időnkénti példamutatás is kevés, alapját a családban

folyamatosan jelenlévő érzület alkotja. És persze fontos a zsebpénz, mint ahogy az is, ha a gyerek néha bevásárolhat a boltban, piacon, vagy befizethet

egy-egy számlát a postán. Mindez segíti, hogy kialakuljon benne egy benyomás arról, mi mennyibe kerül, hány heti vagy havi zsebpénze elég

valamire, hogyan lehet esetleg takarékoskodni vagy összespórolni a pénzt a vágyott dologra.

De vannak remek játékok is, mint például a Capitaly, amit

az én - száz évvel ezelőtti - ifjúkoromban napokon át tudtunk játszani nyári szünetekben az unokatestvéreimmel. Ennek továbbfejlesztett változata

volt a Monopoly. Szocialista változata a Gazdálkodj okosan! - ami az előző kettővel ellentétben egy szörnyszülemény (de akinek csak ez jutott, még

ezzel is elég jól el tudott szórakozni). Miért nem szeretem? Goethe zseniális mondását kell idéznem, amit ő a művészetre alkalmazott, de a játékra

(és a legtöbb más dologra) is ugyanúgy érvényes: „Az ember észreveszi a szándékoltságot, és lehangolódik tőle.” A Capitaly készítőinek, állítom, eszükbe

nem jutott, hogy „neveljenek”. (Legfeljebb: imitálták a valóságot, hogy már a gyerekek is tudjanak róla.) Egyszerűen: játszom, próbálok minél több

házat, szállodát venni, megszerezni a legdrágább telkeket, a Váci utcát és a Dorottya utcát! És közben észrevétlenül tanulni fogok, mert

megtapasztalom, hogy a Váci utcával gyakorlatilag kifosztottam magam, és hiába az enyém, már az ötödik kör ment le azóta, és még mindig nem

lépett rá senki. Adósságba vertem magam, és most tönkremegyek. Mivel jól kitalált, szenvedélyes játék, nem „oktat” arra, hogyan kell a pénzzel

bánni, mikor érdemes kockázatot vállalni, és mikor nem, hanem izgalmas szórakozás, közben érzelmi tapasztalatot ad.

Ránk is fér, mert katasztrófa, ahogy Magyarországon a matematikát tanítják! Tizennégy-tizenöt éves gyerekek nem tudják kiszámítani, hogy

ha 70%-os árleszállítás van, akkor mennyiért vásárolhatják meg a terméket, holott elvileg már rég túl vannak a százalékszámításon. Hogyan lehet

ez? Úgy,

hogy a matematikaóra (is) unalmas a végtelenségig, nincs idő semmire, nincs bevezetve - ráérősen! - a tananyag a való világ körülményei közé.

Mondok egy példát: minden matematika tankönyv foglalkozik a szabályos dobókockával kapcsolatos számításokkal. De mi a fene az a

szabályos dobókocka...? Mindenki arra gondol - ki lehet próbálni -, hogy egy rendes hatoldalú kockáról van szó, netán picit lekerekített sarkokkal,

így „szabályos”. Szó sincs róla! A szabályos dobókocka azt jelenti, hogy „minden szemben levő oldalon a pontok összege hét”. Azaz az egyessel

szemben a hatos van, a hármassal szemben a négyes, az ötössel szemben pedig a kettes. Ez a szabályos dobó- kocka. Hetvenes éveimben járok, de

nekem erről például fogalmam sem volt, eszembe sem jutott volna, amíg meg nem keresett egy zseniális tanítónő-tanárnő, aki kartonból és filcből

nagy kockákat készített, és ezeken mutatta meg a gyerekeknek, hogy nézd, ez a kocka éle! Látod? Húzd végig rajta az ujjad! Ez meg a csúcsa.

Néznek a gyerekek tátott szájjal: úristen, ilyen van a valóságban is... ? A kocka éle és csúcsa... ? Mert ezekkel csak példákban találkoztak, és

eszükbe sem jutott, hogy létező dolgokról van szó. Ugyanígy a kamat vagy a kamatláb, a százalék, a tört sem válnak számukra soha igazán

érzékelhetővé, ezáltal érthetővé. (Tört? Vágd félbe az almát! Most minden részt vágj félbe még egyszer - egészen máshová jutunk, ha így jutunk el

a félig és a negyedig...)

Jó lenne, ha az iskolában volna vállalkozástan is, ám eltekintve egy-két kivételtől, mint amilyen például az Alternatív Közgazdasági

Gimnázium, természetesen nincsen. Mint ahogy nincs családi életre vagy konfliktuskezelésre nevelés sem, és ezért aztán persze hogy nem az

életnek, hanem igenis csakis az iskolának tanulunk.

Viszonylag friss vizsgálatokból tudjuk: öt dolog szükséges ma egy felnövekvő gyereknek ahhoz, hogy megállja a helyét a társadalomban és a

munkaerőpiacon a következő 20-40-60 évben - és ha kell, netán még ötévenként váltani is tudjon. Nevezetesen: íráskészség, értő olvasáskészség,

elemi számolás, felhasználói szintű számítógép-kezelés és angol nyelv. Ezzel azt mondom, hogy ne legyenek tantárgyak az iskolában...? Szó sincs

róla! Azt mondom, hogy a tantárgyak tananyagát nem befejezni kell, hanem megmerítkezni bennük. Például: az élvezetes, élményszerű, akár

színdarabként is előadott irodalmi példák vezetik (vezetnék) a gyereket a helyes nyelvhasználathoz, nem pedig az, hogy megtanulja a

százhuszonhatféle határozószó válfajait harmadikos korában, ami elundorít a beszédtől, a nyelvtől és minden egyébtől. A tantárgy azonban, még

ha jól is van koncipiálva, tehát az irodalom és az élmény dominál benne, nem pedig a nyelvtan, akkor se arra való, hogy befejezzük az anyagot.

Mert abból csak az lesz, hogy a felejtés számára tanítunk.

Régi amerikai vizsgálat szerint kétfajta kitűnő tanár létezik: az egyik leadja a teljes tananyagot - mind a 22 költőt és írót -, jól. A másik - akinek

mániája van, maga is ír verset, amatőr színházat csinál - három-négy-öt kedvencét tanítja, „a többit olvassátok el a könyvből”. A vizsgálat

eredményei

szerint, ha év végén lemérjük a gyerekek tudását a teljes tananyagra vetítve, természetesen azt tapasztaljuk, hogy a „korrekt” tanár diákjainak

tudása nagy: mondjuk 74-83%. A négy-öt szerzőt kiválasztó tanár gyerekeinek tudása a teljes anyagra vonatkoztatva csekély: 35-45%. Csakhogy!

Ha ősszel, amikor visszatérnek az iskolába, újra lemérjük őket, csodálkozva tapasztaljuk, hogy míg a korrekt tanár gyerekeinek a nyári szünetben a

tudása zsugorodott, addig a mániákus tanár gyerekeinek tudása nőtt! Ha pedig ezt a felmérést nyomon követő vizsgálatban még tizenhét évig

végezzük, akkor azt tapasztaljuk, hogy egy idő után keresztezi egymást a két vonal, és a korrekt tanár gyerekeinek tudása (persze mindig a gyerekek

tömegét nézve, nem az egyeseket) úgyszólván „eltűnik”, „elfelejtődik”, míg a mániákus tanár gyerekeinek tudása lankadatlanul nő! Már rég nem

tanítja Őket, és még mindig növekszik, mert „beoltotta”, magnetizálta őket. Magukhoz vonzzák az ide vonatkozó tapasztalatokat, ismereteket.

Ügy emlékeznek, hogy olyasmit is a tanártól tanultak, amiről soha nem is beszélt. Szenvedélyes olvasók lesznek, színházba járnak, utánanéznek a

neten; mert „érdekli” őket a téma, és észrevétlenül is szívják magukba az efféle tudást. A „mániákus” tanár gyerekei így aztán idővel sokkal többet

és egyre többet fognak tudni, míg a „korrekt” tanár gyerekei sokat fognak elfelejteni, idővel esetleg „mindent”. Az öröm és az élmény a

kulcsszavak. Öröm nélkül nincs hatékony tanulás - állítja a 90-es évek közepe óta az agykutatás.

Ezért állítom azt, hogy nem kell befejezni a tananyagot! Nem befejezni kell... Nem arra való. Arra való, hogy élmény- szerűen megmerítkezzünk

benne. Hogy mi ketten, tanár és diák együtt ámultan rácsodálkozzunk „a világ nyilvánvaló titkaira”, Goethe szavával.

Anno - jó pár évvel ezelőtt egy tévéműsorban - kamaszokkal elevenítettünk meg jeleneteket az életükből. Az egyik szituáció: a Bánk bán

operarészletét hallgatják az órán, lemezről. Az egyik diák egyszer csak föláll, odamegy és kikapcsolja a lemezjátszót. Mire a tanárnő: „Mit csinálsz,

kisfiam!?" A diák: „Miért, a tanárnő nem unja?” A tanárnő: „Kisfiam, bunkó vagy! Ülj le!” És visszateszi a tűt - akkor még! - a lemezre. Itt lett volna

a remek alkalom, hogy például azt mondja: de, gyerekem, én is unom — hiszen még a zseniális Hegedűs Géza is képes volt azt mondani, hogy jaj, a

Bánk bán olyan untám egy darab! Persze, nyilván megvannak a maga erényei, de nem kell érte feltétlenül lelkesedni csak azért, mert magyar vagyok.

A tanárnő nyugodtan bevallhatta volna, hogy ő is unja. Iszonyúan érdekes lett volna a gyerekeknek! Vagy ha ő nem unja, akkor fel lehet tenni a

kérdést: „Kisfiam, mi az, amit te nem unsz?” Mire a gyerek válaszol valamit. „Igen? Hozd be a következő órára, meg fogjuk hallgatni - de ezt most

még végigjátsszuk.” És mesélhetne arról, milyen megrázó, magával ragadó lehet a prózai változatban Petur, különösen kiélezett politikai

helyzetben. (Pláne, ha - de erre már csak a vének emlékeznek - Somlai Artúr játssza. Kapott is érte! Ötvenes évek...)

Alaposan elkanyarodtunk... Pedig mindennek - ha hiszik, ha nem - köze van a valódi értékhez fűződő, belső kimunkált érzékhez - s így a

pénzhez.

Meddig tartsam, el a gyerekemet? Most a BA képzést végzi, aztán jön az MA, aztán ki tudja, még mit talál ki, hogy ne kelljen elkezdenie dolgozni...

Hát meddig tartsam el?!

A felháborító válaszom: ameddig tudom és igényli. Ha nincs rá módom, az nyilván más kérdés, de elvi alapon nem mondom neki, hogy

most már, kisfiam, nem tartalak el többé, ebben az életkorban igazán keresd meg magadnak a pénzt! Ezt így ostobaságnak tartom. Ha módom van

rá, az ő dolga, hogy meddig veszi igénybe a támogatásomat.

Erről eszembe jut egy régi vicc. A Monarchia idején a bajai kereskedő fia Bécsben tanul. Az apa nagyvonalúan támogatja, de a fiú

könnyűkezű: lumpol, kártyázik, nőzik. Rendszeresen jön a sürgöny: apám, küldj pénzt! Az öreg csak küldi az újabb és újabb összegeket, egy idő

után azonban megunja a folyamatos pumpolást. Megy a távirat: „Elküldtem a félévre valót. Stop. Nem gazdálkodtál vele. Stop. Menj a

pályaudvarra szenet rakni, ha ott akarsz maradni! Stop.” A fiú válasza: „Ha nem küldesz pénzt, a Dunába ugrom. Stop.” Mire az apa: „Bajánál

várlak. Stop.” Ez a válasz szerintem adott esetben helyes.

„És ha visszaél a támogatásommal?!” Én erre kevés példát láttam a praxisomban. Sokkal inkább azt tapasztaltam, hogy a fiatal felnőttek

nehezen veszik igénybe a szülői támogatást, feszengenek, lelkiismeret furdalásuk van miatta - de aki könnyebben elfogadja, az sem él vissza vele a

végtelenségig. Hozzáteszem, a nemzetközi szakirodalomban erről manapság mást olvashatunk: az úgynevezett „mamahotel” jelenség leírói azt

mondják, hogy az újabb nemzedékek igenis nagymértékben igénybe veszik a szülők támogatását, és nem is akarnak ettől elszakadni, nem akarnak

a saját lábukra állni. Annak ellenére, hogy ezzel a problémával személy szerint tényleg ritkán találkoztam, el tudom képzelni, hogy létezik egy

ilyen tendencia a világban - vannak is előzményei. A XX. század hajnalán, az első világháború előtti években felnőni még vágyott dolog volt — ezt

jól tudjuk számtalan memoárból, visszaemlékezésből. Első hosszúnadrág! Első hosszú szoknya! Első cigaretta, amit már nem kellett titkolni! Első

randevú! Első kézhez kapott saját kereset! A felnőtté válás tárgyi bizonyítékai! A fiatalok úgy érezték, hogy ha hivatást választanak (a foglalkozást

még gyakran hivatásnak érezték!) és önállóvá lesznek, az a személyiségük kiteljesedését jelenti. Kárpitos leszek! Pap leszek! Katonatiszt leszek! Orvos

leszek! Önálló ember leszek, és így jobban azzá válók, aki vagyok. Ez a hozzáállás már az első világháború után megváltozott, a második után

pedig teljesen megfordult. Méghozzá úgy, hogy a véglegesen megválasztott foglalkozást a fiatalok egy maszknak érzik, amelyet ha felvesznek:

leáll a személyiségük szabad kibontakozása. Belépnek a kötelező társadalmi álarcosbálba, és arcukra forr a maszk, mint a japán mesében, azzá

válnak, amit felvettek — és akkor „végük van”. A fiatalság ezért elkezdte kitolni az állandó foglalkozás megválasztásának idejét. Hivatás - ebben a

szóban benne volt az a meggyőződés, hogy „el vannak rá hivatva”, tehát, mondjuk, Isten vagy a bennük rejtekező bölcs természet választotta ki,

hívta él őket valaminek, például orvosnak vagy papnak. Ma már csak foglalkozás. Létrejött a szociális vagy kulturális pubertás néven ismert jelenség:

23 éves, 25 éves, 28 éves, „és még mindig nem tudja, mi akar lenni". Sokan ezért vágnak neki a BA után az MA-nak, majd a PhD fokozat

megszerzésének, esetleg egy következő szaknak. (Ezt zseniálisan elővételezte Dosztojevszkij, akinek XIX. század végi műveiben először tűnnek fel a

közel harmincéves vagy annál is idősebb örök diákok.) Újabban a szociológusok „kapunyitási pánikról” (quarterlife crisis) beszélnek, melynek

okai között megjelenik a fiatalok munkanélkülisége, a korosztályt érintő kiszámíthatatlanság és bizonytalanság érzése, a jövőkép hiánya, a

felnőttélet és az önálló egzisztencia megteremtésének nehézsége is.

Ám nagyon fontos különbséget tenni az ifjúkori útkeresés, vargabetűk és a léhűtés, semmit sem csinálás között, mert ezeket gyakran

összemossák. Vargabetű: elmegy egy egyetemre. Másfél év múlva rájön, hogy ez neki nem kell, hát átmegy egy másik szakra. Netán egy

harmadikra. Esetleg kihagy egy évet, és közben állást keres, valahol átmenetileg

munkába áll. Mit mondok én, a szülő? „Ha elkezdted, fejezd is be!” Ez megint csak ostobaság, magyar sztereotípia. Miért fejezné be, ha rájött, hogy

nem neki való, nem élvezi, nem ezt akarta... ? Nyugaton teljesen normálisnak számít, ha valaki érettségi után egy-két évre elmegy a barátjával vagy

a barátnőjével „utazni”, csavarogni a világban. Nem azért, mert „megteheti, gazdag". Nem, nem gazdag. Útközben utcazenélésből él, esetleg

pedagógiai asszisztens egy dél-afrikai óvodában, vagy másféle szociális munkát végez önkéntesként, aki fizetést ugyan nem kap - esetleg némi

zsebpénzt -, de lakást és ennivalót igen. Aztán hazajön, és megkezdi a fent leírt kalandozást az egyetemek között... Persze: mi nem erre

szocializálódtunk. Görcsös igyekezet a középosztályban: érettségi után azonnal egyetemre kell menni! Faggatjuk már a 9- 10 évest is: mi leszel?

Persze ez ilyenkor még csak beszéd- tárgypótlék esetleg, de a 14-16 évesnél már komolyan rákérdezünk, hogy mik a szándékai, és ha nincs egzakt

válasz, meg vagyunk döbbenve, botránkozva. Értsük meg: egyáltalán nem kell tudnia ilyenkor, hogy mi lesz belőle (persze van, aki pontosan

tudja, és az se baj). Igen, az életpálya — ha olyan, hogy jó érzést is hoz, kiteljesedést - lassan alakul ki, esetleg meghökkentő kanyarokkal. Ezt mind

ki kellene bírnunk nekünk, szülőknek is.

Egészen más a helyzet akkor, ha „a gyerek” otthon ül — vagy éppenséggel fekszik! -, nem csinál semmit, és nem is akar - ami viszont

aggasztó és segítségért kiált. Ilyen esetben gyanakodhatunk, hogy valami olyan probléma van a felszín

alatt, ami már sokkal előbb kezelésre szorult volna. Bálint Mihály - egyike a jeles magyar koponyáknak, akiket elűztünk, hogy majd Londonban

legyen világhírűvé - mondta, hogy a gyerek neurózisa mindig a család tünete. Fontos megállapítás, még akkor is, ha a gyerek már nem gyerek, hanem a

szülőkkel együtt élő fiatal felnőtt. Ilyenkor ő a család leggyengébb láncszeme, hát rajta mutatkozik meg a tünet - de a család beteg. Azok is, akiken

ez esetleg nem látszik. (Mert sok minden nem nyilvánvaló elsőre. Egy anekdota jut az eszembe: amikor Jung már neves és keresett főorvosként

vezette zürichi pszichiátriai klinikáját, sajnálkozva állapította meg, hogy az egyébként tehetséges, rokonszenves és jól dolgozó munkatársak

mindnyájan neurotikusok [ahogy ő maga is az], és vágyakozva gondolt arra: ó, ha egyszer sikerülne egy igazi „normális” kollégát találni a

felveendők között. Évek teltek el, amikor egyszer az egyik felvételi periódusban végre akadt egy ilyen jelentkező. Jó kiállású, okos, tájékozott, sok

nyelven beszélő fiatal orvos, szimpatikusan barnára sülve - hiszen szenvedélyesen vitorlázott. Végre egy normális ember! Róla viszont az derült ki

- nem is nagyon hosszú idő után hogy elmebeteg - írja Jung szomorkásan, feladva a „norrmalitás” utáni vágyát, és beérve a rokonszenves

neurotikusokkal.)

Szóval, ha a gyerekünk olyan módon „reked meg” otthon, ami aggasztó, akkor érdemes az egész családnak bejelentkeznie egy terapeutához.

Ez a világ számos országában ma már természetes, konstruktív válasz egy ilyen problémára. Sajnos

Magyarországon még mindig ott tartunk, hogy nincs szükségem pszichológusra, nem vagyok én hülye! Holott ezerszer elmondtuk már, hogy a

hülyén nem segít a pszichoterápia. Minél okosabb valaki, annál többet segít.

Szegénység Ha a pénz felől indulva járjuk körbe a felnövést, az önálló életvitel kezdeteit, ahogy itt próbálkozunk ezzel, akkor ezt nem hagyhatjuk abba, amíg

nem beszéltünk valamiről, aminek most sajnos túlságosan is nagy aktualitása van. Ez pedig a szegénység. Mondhatnám: katasztrofális magyar

örökség, mely eltűnni látszott, de az utóbbi években még az eddigieknél is durvább formában bukkant elő újra. Az úgynevezett

mélyszegénységnek van egy olyan embertelen, reménytelen szintje, ahol természetesen nem a pszichológus tanácsaira van szükség, hanem az élet

alapvető feltételeinek biztosítására. Egyházak, állami hivatalok, hol vagytok? (Tisztelet a kivételnek!) És tisztelet a nagyszerű civil

erőfeszítéseknek.

Ha még éppen meg lehet élni, nem kell mindennap éhezni, akkor persze már a „pszichés komponenseknek”, magyarul az érzelmi

biztonságnak is jelentős szerep jut, és ilyenkor láthatjuk csodálkozva, hogy a pénz tényleg nem „minden”. És persze: az ellenpéldákon, a gazdagok

érzelmileg elhanyagolt gyerekein.

De most vissza az érzelmi biztonsághoz, amihez persze valaki kell.

Legalább egy nagymama - aki egész nap főzi a babot. John Steinbeck Kedves csirkefogók című nagyszerű könyvében Alfredót vizsgálja az

iskolaorvos. Alfredo makkegészséges, de persze neki is részt kell vennie minden évben egyszer a kötelező iskolai vizsgálaton.

A „gyermeklélektanban járatos nővér” faggatja arról, hogy mit reggelizett.

Kenyeret meg babot - felelte Alfredo.

A nővér szomorúan intett fejével az igazgató felé.

- S mit ebédelsz, ha hazamész?

- Nem megyek haza.

- Délben nem eszel semmit?

- Dehogynem. Hoztam magammal kenyér között babot.

Valóságos rémület ült ki a nővér arcára, de fegyelmezte

magát.

- Este ni lesz a vacsora?

- Kenyér és bab.

A nővért cserbenhagyta a tudománya.

- Ideális?, és azt akarod nekem bebeszélni, hogy semmi mást nem eszel, csak kenyeret és babot?

Alfredo meglepődött.

- Az isten szerelmére, hát mit egyek még — kérdezte.”

Miután a doktor meghallgatja a nővér borzalmas beszámolóját, ellátogat Alfredóékhoz. Elszörnyedve látja, hogy a nagymama egy óriási

kondérban főzi a babot, és a kipotyogó,

félig főtt babszemeket a gyerekek a konyhakövön csúszkálva bekapkodják és megeszik. Rengeteg gyerek van itt, de apa egy sincs, mert az anya

egy lelkiismeretes prostituált, aki mindig vállalja a következményeket, ha teherbe esik. így élnek. De a nagymama a család lelke, aki szeretetben

összetartja Őket, a gyerekeknek pedig ez a babtól gőzölgő konyha - paradicsom. Makkegészségesek, se piszok, se bab nem árt nekik. Az orvos

„tudományos tapasztalataiban sértve érzi magát”. A nagymama „botrányok, sikoltások, macskanyúzások és fáról lepottyanások” közben

kétóránként eteti falánk védenceit. „Kérdéses-e ezek után, hogy a nagyanyónak gyengéd lelke és acélidegzete volt? Különben sivítva röpült volna

ki a testéből, mint egy kis égi röppentyű.”

Vagy: Móric Zsigmond — Hét krajcár. Az első híres írás. A kis Zsiga és anyja hét krajcárt próbálnak otthon, a „tisztes szegénységben”

összekeresni. Szappanra, a nagymosáshoz kellene a pénz. De hiába! Nem tudnak összeszedni ennyit az egész házban, az összes zseb

kiforgatásával, az összes fiók feltúrásával sem. Közben mégis: remekül mulatnak! Rengeteget nevetnek... Jó, tegyük hozzá, ez az anya egy

„deklasszált elem” volt, aki jobb módú lelkész családja rosszallására ment hozzá Móric?: apjához, a nincstelen ácshoz. Ha valaki a lecsúszást ilyen

autonóm módon választja, abban több tartás maradhat, mert több a lelki tartaléka, mintha még sosem élt volna jó körülmények között. De ezzel

együtt tényleg úgy van, ahogy Móric?: leírja: van olyan szegénység is, amelyet nem csak kilátástalan nyomorként él át az ember. Mit akarok

ezzel mondani? Semmiképp sem azt az ócska frázist, hogy az anyagi nélkülözésért a lelki gazdagság kárpótol, mert ez nem igaz. De az igenis igaz,

hogy van valami, ami inponderábilis, vagyis megmérhetetlen és inkommenzurábilis, tehát hozzá- mérhetetlen - az emberi minőség. Ez a bizonyos

pszichikus tartás, érzelmekre való készség, képesség, kedély, amitől más lehet az élet. Persze az elengedhetetlen, hogy az elemi szükségletek

kielégüljenek, de ha ez teljesül, akkor a többi már valahogy kezelhető... (A mélyszegénység embertelen állapota azonban tűrhetetlen kellene hogy

legyen a másik ember, a többi ember számára!)

Mindebből az is következik: ha például azért nincs zsebpénz, mert nem telik rá, nem tudjuk kigazdálkodni, de egyéb- ként jó az érzelmi

atmoszféra a családban, azt a gyerek lényegesen jobban „vészeli át”, mintha a fordítottja lenne a helyzet. Már sokszor beszéltünk róla, de most is

mondanom kell: a pénz és a drága cucc annál fontosabb, minél nagyobb az úgynevezett érzelmi nélkülözés vagy érzelmi depriváció. Ha csak a 37

500 forintos sportcipő „jó”, és a gyerek kétség- beesetten-erőszakosan tiltakozik a 6900 forintos ellen, akkor gyanakodhatunk, hogy valami baj van

ezen a téren. Ilyenkor a tárgyak világa, a fogyasztás vigasztaló-szórakoztató (helyettesítő) szerepet játszik, és persze mindig csak pillanatnyilag

hatékony, hiszen az igény, ami megbújik mögötte, ezen a módon kielégíthetetlen! Ez a fajta fogyasztás a szomorúság, a magány tüneti kezelése.

Ilyenkor mondja néha a rémült szülő:

- Tanár úr! Mindene megvan! Külön szobája, a legmodernebb elektronikus berendezései, márkás ruhái - és harmadszor szökik el otthonról!

Itt a „minden” bizony - kevés. Ezekből az otthonokból az érzelmi kötőerő hiányzik - legalább egy nagymama lelke.

Az érzelmileg jól beágyazott gyerek többnyire meg tudja érteni, el tudja fogadni, ha valami a család lehetőségeihez képest (vagy egyébként

is) irreálisan drága. A „cuccdüh” mögött mindig ott sejdíthetjük az érzelmi kiéhezettséget, tehát ha egy gyerek ebből a szempontból jól el van látva,

ha otthon melegség veszi körül, akkor benne az sem fog tűrhetetlen irigységet és sóvárgást kiváltani, ha neki nem olyan a mobil- telefonja, mint az

osztálytársának, vagy nincs is semmilyen. Ha azonban az érzelmi biztonság és melegség is hiányzik - persze bizonyos szegénységi szint alatt

ezeket is nehezebb fenntartani -, akkor a hiány tűrhetetlen sóvárgássá fokozódhat.

Védettség - bizalom, A magyar szülői praxisban sajnos még mindig általános „a gyerek érdekében” hazudni. „Most még olyan kicsi, úgysem értené, csak

megterhelnénk vele.” „Minek féljen, szorongjon már előre - elég, ha majd utólag megtudja!” „Később majd megérti, hogy csak a javát akartuk!”

Ha azt gondoljuk, a titkolózással vagy a hazudozással valamitől is megkímélhetjük a gyerekünket: tévedünk. A velünk élő gyerek mindazt

„tudja”, amit mi tudunk, ha nem is fogalmilag, de érzésben, feszültségben, sőt: képzetáramlásban! Ráadásul, mivel fogalma sincs, mit érez, mitől

feszült, miért jut eszébe mindaz, ami eszébe jut, ez az állapot egyértelműen kárára van. Csakis a nyíltság, a valódi élethelyzet felvállalása

tanácsolható a kezdet kezdetétől, annak minden nehézségével együtt (és ennek megbeszélése azzal is, aki „még nem is tud beszélni”).

Feledhetetlen emlékem: egy nagyon rokonszenves házaspárnál nyaraltunk egyszer Badacsonyban. A kislányuknak fájt a füle, de tiltakozott

az ellen, hogy orvoshoz vigyék. Az anya úgy gondolta, cselhez folyamodik, és azt mondta neki: „Erzsikéin, emlékszel arra a szép rózsaszín ruhára,

amit Tapolcán, a kirakatban láttunk? Most elmegyünk, és megvesszük neked!” Valóban meg is vették - csak utána hopp!, bementek egy nagy, zöld

csempés terembe a fülészetre, ahol az asszisztensek elkapták a gyereket, ketten lefogták a kezelőszékben és az orvos felszúrta a fülét. Az -

egyébként jóindulatú, intelligens - édesanya a kislány döbbent, rémült arcát látva, üvöltését hallva azonnal megbánta a „kíméletet”. Az ilyen

gyereket később nagyon nehéz orvoshoz vinni. Az ilyen élményeken átesett gyerekek azok, akik később a fehér köpeny láttán üvölteni kezdenek,

megmakacsolják magukat, tortúra számukra és szüleik számára minden gyógykezelés.

Mi volna ilyen esetben a helyes viselkedés?

Alapelv: mindig igazat kell mondani!

Hova megyünk? „Fáj a füled, megyünk az orvoshoz. Emlékszel, amikor a múltkor szálka ment az ujjadba, és egy kis tűvel kiszedtem?

Először egy pillanatig rossz volt, fájt, de a következő pillanatban már nagyon örültél. És minden jó lett... Itt is ugyanígy fog történni. Ahol fáj a

füled, ott egy pillanatra megszúrják egy kis tűvel. Ez rossz érzés - de utána sokkal jobb lesz! Viszünk kakaót és a Brumis könyvet is! Kijövünk a

doktor bácsitól, ott vannak padok, leülünk, olvasom neked a Brumit, közben kakaózol, és kipihenjük magunkat! Végre nem fog fájni a füled!”

Persze lehet, hogy a gyerek így is tiltakozni, sími fog, amikor közeledünk a rendelőhöz - de egyáltalán nem lesz olyan hozzáférhetetlen, mintha

nem tudná, mire számítson. És ha ez az adott pilla-

natban nehezebb is, mint titkolózni vagy hazudni, hosszú távon sokat könnyít minden helyzeten, és megszilárdítja kettőnk kapcsolatát. Simán el lehet majd vele

menni az elkövetkező években is az orvoshoz, mert tudja, hogy igaz, amit mondok neki, és úgy lesz, ahogy előre megmondtam. Igen, tudnia kell: neki a

szülei mindig megmondják a rosszat is. Ezért még az is előfordulhat, hogy az injekciót most nem engedem beadni neki, ha nem számítottam rá és

nem beszéltem meg vele előre. (Esetleg: hülyének néznek. Vállalom.) Eljövünk, hazamegyünk, megint csak egy kis ivás-evés közben megbeszéljük

a dolgot, és csak ezután megyünk vissza újra az orvoshoz, bármilyen nevetségesnek és fáradságosnak tűnik is ez. Vagy kihívjuk az orvost, ha a

gyerek állapotát látva hajlandó kijönni. Az ne ijesszen meg ekkor se, hogy a gyerek mégis csak hüppög és sír előtte - aki ezt próbálta, pontosan

tudja, hogy mennyivel könnyebb az egész dolog, mint a másik esetben. Olyan is előfordul, hogy a gyerek tapasztalva a „szűri” hozta

megkönnyebbülést (vagy hányás esetén az infúzió adta megoldást), maga kéri, hogy kapjon egy ilyet! Aki nem próbálta, biztos, hogy nem hiszi el...

„Mi most elmegyünk.. " Nemrég kaptam egy levelet külföldről, egy kint élő magyar anyától. Azt írja, hogy a gyerek még nincs kétéves, és Ők most tudtak először elutazni

két hétre a férjével. Ezt úgy oldották

meg, hogy a gyereket elvitték az ugyanabban a külföldi városban élő nagyszülőkhöz, és vele együtt ők is ottmaradtak két-három napot. Amikor

aztán a gyerek az egyik délután elaludt, Ők suttyomban eljöttek — mire felébredt, már nem voltak ott. A nagyszülők megkönnyebbülten

tapasztalták, hogy a dolog remekül sikerült. Igaz, a gyerek egyszer hívta az anyját, és amikor mondták neki, hogy elment, kicsit legörbült a szája,

de könnyen elterelték a figyelmét, szóval minden a legnagyobb rendben volt. Visszatértük után azonban az anya döbbenten tapasztalta, hogy a

gyerek, akit boldogan üdvözölt, elrohant előle. Amikor oda akart menni hozzá, ellökte magától, nem akart tudomást venni róla, és hosszabb időbe

telt, míg végre sikerült kapcsolatba lépnie vele. A gyerek ugyan még ekkor se nézett rá, de elkezdte mutogatni neki a játékait, amikkel addig

játszott. Ma már - írta a hölgy - tulajdonképpen minden rendben van közöttük. Az apjáról azonban, aki egy kicsit később érkezett meg, egyáltalán

nem vett tudomást, és mindmáig kevéssé kommunikál vele. Az anya azért írt nekem levelet, hogy megtudja, milyen traumát okozhattak a

gyereknek, s az vajon hosszú távon is érezteti-e majd a hatását. A „tárgyvesztés” traumájáról bővebben is szó esik a Rosszkedvek és látomások című

fejezetben, de erre a konkrét kérdésre csak azt válaszolhattam: nem lehet tudni. Az mindenesetre valószínű, hogy a gyerek a jövőben kissé

bizalmatlan lesz, amikor a szülők elmennek valahova...

Két fő szabály, ami ebből az esetből is látszik:

1. Jó lett volna, ha várnak az utazással minimum addig, amíg a gyerek betölti a második (kettő és feledik; harmadik) életévét, és „én”-t mond,

nem harmadik személyben beszél magáról. („Ez az én labdám”, nem pedig „Ez Palkó labdája” - miközben ő Palkó.) Ez az időpont vízválasztó

ebből a szempontból. Régen egyszerűen azt mondtuk volna, hogy ez a betöltött harmadik életév, de ma úgy tűnik, hogy lejjebb csusz- szant egy fél

évvel vagy néha egy egész évvel is ez az érettségi, „én”-t mondó időpont.

2. Mindenképpen meg kellett volna neki mondani, hogy „mi most elmegyünk”. (Még akkor is, ha úgy gondolják, hogy „semmit” nem

értene belőle. A helyzetből és a szülők belső szándékaiból ugyanis már ekkor is nagyon sok mindent felfog.) Ha csak úgy eltűnnek, a gyerekben

egy rettenetes bizonytalanság alakul ki, az az érzés, hogy ez bármikor bekövetkezhet, és ki tudja, mikor jönnek vissza, visszajönnek-e egyáltalán.

Lehetett volna például venni egy hosszú papírszalagot - nem centit, mint a katonaságnál, hanem egy széles slejfn.it -, berovátkázni, és azt

mondani, hogy a nagyma- ma mindennap letép egyet, és mire elfogy a szalag, mi megint itt leszünk. Nem baj, ha a gyerek nem érti tökéletesen, miről

van szó - majd felfogja, amikor az első este leszakítanak egyet belőle. Vagyis jó volna megfoghatóvá tenni a távoliét időbeliségét is valamilyen

módon. Ha ezt mind megtesszük, akkor viszont nem kell megrémülni attól, hogy a gyerek esetleg szívet tépően zokog, ordít, hogy „ne menj el,

mama”! Sőt: ez a „jó”! Mert tudja, hogy miről van. szó! Ugyanez előfordulhat akkor is, amikor este elmegyünk színházba, moziba, barátokhoz,

vacsorázni, és marad a nagymama, a barátnő vagy esetleg a bébiszitter. Lehet, hogy a gyerek sír, netán üvölt, földhöz veri magát... Mi ennek

ellenére elmegyünk - és az esetek zömében, amikor hallótávolságön kívül kerülünk, a gyerek szinte azonnal abbahagyja a zokogást. Persze a rá

vigyázó kedves bébiszitter, aki nem ijed meg a sírástól - pláne, ha már ismerős, és nem aznap hívtuk ki először a szolgálattól, amitől isten őrizzen -

is sokat segíthet ilyenkor, mondhatja például, hogy gyere, ka- kaózzunk, vagy gyere, mesélek neked, vagy gyere, ülj az ölembe! Ezer módja van

annak, hogyan lehet a mégoly elkeseredett kisgyerek figyelmét játékkal, látnivalóval, finom falattal elterelni. A lényeg az: a tapasztalatok szerint a

gyerekek bármilyen rosszul fogadják a hírt, hogy a szülők átmenetileg távol lesznek, ha ezt előre és megfelelő módon közlik velük, akkor minden

probléma nélkül átvészelik. (Olyan esetről például, hogy a gyerek ismert és kedvelt személy jelenlétében végigsírja azt a hat órát, amíg a szülők

távol vannak, még nem hallottam.)

Tehát igenis mindent meg kell mondani - és mindig azt kell mondani, ami van, egyszerűen. Ez alapvető biztonságot ad.

Mivel a gyerek mindent érez, a bizalma akkor is megrendül, ha mást mondok neki, mint amit árasztok magamból. Ha például azt éli át, hogy

az iskola engem valójában nem érdekel, de a társadalom, a nagyszülők, a pedagógusok nyomására rá-

veszem magam, hogy foglalkozzak a kérdéssel, és ezért rendszeresen gyötröm, hogy csinálja meg a leckéjét, leszidom, ha csak hármasra mer

felelni, prédikációkat tartok neki a tanuláshoz való megfelelő hozzáállásról - az is hihetetlenül rongálja a bizalmat. Mint minden, ami nem

kongruens. Mert a bizalom alapja az, hogy ugyanazt mondják nekem, mint amit éreznek, gondolnak - és amit én is átélek legbelül. (Ilyen értelemben a

bizalmatlanságot mindig megelőzi a szülői-nevelői képmutatás és a hazugság.)

Egészséges bizalmatlanság Ha a gyerekeket ilyen értelemben „bizalomra neveljük”, az nem teszi-e őket kiszolgáltatottá, védtelenné azokkal szemben, akik „rossz

szándékkal” közelednek hozzájuk? Nem! Éppen ellenkezőleg. Akiben a bizalom ép, mert stabil, szerető környezetben nő fel, az érzelmileg

kiművelt, igényes lesz - és nagyon is érzékeny arra, ha valami nem stimmel. Megérzi a hozzá közeledő ember elleplezett indulatát és szándékát is.

Még csak nem is kell hozzá tudatosan mérlegelnie, mert spontán, ösztönösen felismeri, hogy miről van szó.

Ezenkívül: a mesék zöme is figyelmeztet, felkészít arra, hogy ne légy naiv. (Kisgyerekkorban sokkal hatékonyabban, mint a direkt módon

megfogalmazott intés, felvilágosítás.) Ne higgy az álruhás gonosz mostohának vagy a hízelgő farkasnak, mert ellened tör! Mint ahogy fordítottan

jó szimbólum az is, hogy a királylány csókja nyomán békából lesz a királyfi - mert a királylányt nem tévesztik meg a külsőségek, hanem arra figyel,

ami tényleg fontos.

Szóval bármilyen különösen hangzik is: a feltétlen bizalom a szülő-gyerek kapcsolatban, a családban egy egészséges bizalmatlanságot,

tartózkodást is magával hoz az idegenekkel szemben. Egy érzelmi biztonságban felnövekvő gyerek nagyon is készen áll az óvatosságra. Igen, a jó

helyzetben lévő gyerek ösztönösen visszahúzódik, elhúzódik az idegenektől, nem rohan oda tárt karokkal hozzájuk. Míg viszont a gyerekek

súlyos érzelmi nélkülözését, deprivációját jelezheti az a tárt karú, ölelgetős közeledés, ahogy akár családban élő, akár intézetben nevelkedő

gyerekek „rárontanak” az idegen, közelükbe került felnőttre.

Igen, ha valaki intézeti gondozottak közé lép, ott könnyen azt tapasztalja, hogy szó szerint körülözönlik a gyerekek. Mind ölelgeti,

belécsimpaszkodik, rajong érte. Az ember büszkén kihúzza magát, hogy milyen vonzó személyiség is ő, lám, hogy szeretik az idegen gyerekek! Ez

a magatartás - a mohó és könnyed kapcsolatteremtés úgyszólván válogatás nélkül, a csábíthatóság — azonban tipikusan az érzelmileg kiéhezett,

nélkülöző gyerekek, az „állami gondozottak” egy részének sajátja. A jó helyzetben és állapotban lévő gyerek, ha kedves is, idegenekkel azért tart

némi távolságot, lassabban oldódik, öntudatos, résen van, figyel. Különösen, ha a szülei nincsenek ott, és nem „hitelesítik” számára az illetőt.

(Persze nagy egyéni különbségek vannak, de általában.) Éppen ezért azok

a gyerekek, akiket véd egy stabil érzelmi burok, kevésbé esnek áldozatául különböző visszaéléseknek, csábításoknak, de még a közvetlen

agressziónak is. Az iskolában is arra szállnak rá a többiek, aki labilis érzelmi helyzetű, mert ezt megérzik rajta.

Elsősorban ne arra törekedjünk tehát, hogy bizalmatlanná tegyük a gyereket a külvilággal szemben, hanem arra, hogy belülről fakadóan védett

legyen.

Epilógus A názáreti mester háromszor kérdezi meg tanítványát - a Kősziklát, mert a Petrosz név ezt jelenti vagyis Pétert: Szeretsz engem?

És Péter háromszor válaszolja - bár talán egyre türelmetlenebbül: Szeretlek, Uram!

Én azonban Török Sándortól azt tanultam, hogy a görög eredetiben Jézus az agapao igét használja, de Péter a fileo igével válaszol.

Mind a kettő szeretést jelent - görögül.

De a fileo a test szerint való, vérségi, atyafiságos szeretet szava.

Míg az agapao a megismerő szereteté.

Jézus erről a megismerő szeretettől faggatja Pétert.

Ehhez nincs köze a vér szavának.

Ez szabad, individuumtól individuumig ívelő, megismerő gesztus.

Megismerlek és elfogadlak.

Olyannak, amilyen vagy.

A te teljes világodat.

Aki jól szeret, az megismer és elfogad - saját világát kitágítja a másik felé.

Befogadja őt.

És egyben benne - és általa - létezik tovább.