· web viewhistória 1985-056 história 1985-056 minden jog fenntartva. bármilyen másolás,...

História 1985-056

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

História 1985-056Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.


Tartalom1. .......................................................................................................................................................... 1

1. Babszem és cserép. Demokrácia és választások Athénban .................................................... 12. Képek ...................................................................................................................................... 3

2. .......................................................................................................................................................... 71. Klasszikus demokrácia? ......................................................................................................... 72. Képek ................................................................................................................................... 10

3. ....................................................................................................................................................... 131. A rendi képviseleti rendszer Nyugat-Európában .................................................................. 132. Képek ................................................................................................................................... 16

4. ....................................................................................................................................................... 201. A honfoglaló vezérek választása .......................................................................................... 202. Képek ................................................................................................................................... 21

5. ....................................................................................................................................................... 271. Alkotmányosság, ahogy a romantika elképzelte .................................................................. 272. Képek ................................................................................................................................... 27

6. ....................................................................................................................................................... 311. Királyválasztás a középkori Magyarországon ...................................................................... 312. Képek ................................................................................................................................... 34

7. ....................................................................................................................................................... 361. Az Ausztriai Ház országai. Egy feudális birodalom természetrajza ..................................... 362. Képek ................................................................................................................................... 38

8. ....................................................................................................................................................... 411. A választófejedelem .............................................................................................................. 412. Képek ................................................................................................................................... 41

9. ....................................................................................................................................................... 431. Ahol nem választottak. Az Oszmán Birodalom ................................................................... 432. Képek ................................................................................................................................... 45

10. ..................................................................................................................................................... 501. Erdélyi fejedelemválasztások ............................................................................................... 502. Képek ................................................................................................................................... 52

11. ...................................................................................................................................................... 541. Rákóczi állama ..................................................................................................................... 542. Képek ................................................................................................................................... 56

12. ..................................................................................................................................................... 581. Szavaztat a forradalom. Választások és népszavazások a francia forradalom idején .......... 582. Képek ................................................................................................................................... 60

13. ..................................................................................................................................................... 641. Elnökválasztás, elnöki hatáskör. Az amerikai elnök megválasztása és hatásköre ............... 642. Képek ................................................................................................................................... 67

14. ..................................................................................................................................................... 701. A polgári parlament megszületése Magyarországon ............................................................ 702. Képek ................................................................................................................................... 72

15. ..................................................................................................................................................... 741. GERGELY András .............................................................................................................. 742. Képek ................................................................................................................................... 75

16. ..................................................................................................................................................... 821. Tisztújítás. Nagy Ignác Tisztújítás címû darabjáról� � ............................................................. 82


História 1985-056

2. Képek ................................................................................................................................... 8417. ..................................................................................................................................................... 86

1. A letûnt alkotmányosság nyomában. A dualista Magyarország képviseleti és kormányzati rendszere ................................................................................................................................... 862. Képek ................................................................................................................................... 90

18. ..................................................................................................................................................... 951. Nyugat-európai parlamentarizmus a 19. században ............................................................. 952. Képek ................................................................................................................................... 97

19. ..................................................................................................................................................... 991. Választójog Angliában, Franciaországban és Németországban ........................................... 992. Képek ................................................................................................................................. 101

20. ................................................................................................................................................... 1041. Választójog a Balkánon ..................................................................................................... 1042. Képek ................................................................................................................................. 107

21. ................................................................................................................................................... 1101. Választás és csalás Magyarországon a századfordulón ..................................................... 1102. Képek ................................................................................................................................. 113

22. ................................................................................................................................................... 1171. Haza csak ott van, hol jog is van... Szociáldemokrácia és választójog� � .............................. 1172. Képek ................................................................................................................................. 119

23. ................................................................................................................................................... 1241. Választójog 191819-ben� .................................................................................................... 1242. Képek ................................................................................................................................. 126

24. ................................................................................................................................................... 1291. A szovjet demokrácia születése .......................................................................................... 129

25. ................................................................................................................................................... 1331. Választójog, parlamentarizmus 1919 után ......................................................................... 1332. Képek ................................................................................................................................. 135

26. ................................................................................................................................................... 1371. Fõvárosi választások a két háború között .......................................................................... 1372. Képek ................................................................................................................................. 140

27. ................................................................................................................................................... 1461. Helyi képviselet, 18671945� ................................................................................................ 146

28. ................................................................................................................................................... 1491. Szálasi és az alkotmányosság ............................................................................................. 1492. Képek ................................................................................................................................. 151

29. ................................................................................................................................................... 1531. Együtt vagy egyedül? A népfrontmozgalom 19451953 között� .......................................... 1532. Képek ................................................................................................................................. 156

30. ................................................................................................................................................... 1621. Tegnap és ma. Interjú Dezsõ Mártával az 19531985 közötti választásokról� ..................... 1622. Képek ................................................................................................................................. 164

31. ................................................................................................................................................... 1651. Választások után ................................................................................................................ 165


1. Babszem és cserép. Demokrácia és választások AthénbanNÉMETH György

Babszem és cserép

Demokrácia és választások Athénban

Mivel az ókori Athénban nem léteztek a modern értelemben vett pártok, a legtöbb olyan jelenség is hiányzott, amely a mai, szervezeti vagy választási pártok működésére jellemző. A választások előtt nem voltak választási gyűlések, kidolgozott programok, hanem látszólag mindenki magát képviselte és a maga bőrét vitte minden népgyűlésen, minden, választáson a vásárra. Csakhogy a politikai propaganda mégis nagyon jól működött, a politikai baráti körök, a hetaireiák olykor jelentős befolyásra tettek szert. A választott, tehát komoly hatalommal járó tisztségek nagy részét néhány család tagjai töltötték be. Az abszolút demokrácia kiterjesztése, a legtöbb tisztség sorsolással való választásé – mint látni fogjuk – objektíve az arisztokráciának kedvezett, hiszen amikor minden sorsolt hivatal devalválódott, a választott tisztségek értéke hihetetlenül megnőtt. A választók pedig egy furcsa, ókori politikai sztárkultusznak hódolva, szívesebben választották meg pl. az arisztokrata Alkibiadészt, a botrányhőst, aki három kocsijával nyert az olümpiai kocsiversenyen, mint a legbecsületesebb, de névtelen athéni polgárt. Az athéni választások eredményeit tehát egyik oldalról. a jól szervezett arisztokrata politikai baráti körök propagandája, másik oldalról pedig a kissé sznob közvélemény divatja határozta meg a legtöbb esetben. Periklész (Kr. e. kb. 490–429) hatalmas tekintélye és politikai zsenialitása azonban nemcsak a kortársak, hanem az utókor számára is elfeledtette az athéni demokrácia e néhány kétségtelenül meglévő gyengeségét.

Mindennek alapján fölvetődhet az olvasóban: vajon hogyan alakult ki és hogyan működik egy ilyen választási rendszer, továbbá milyen szerepet játszanak ennek intézményei az athéni demokrácia életében?

Területi elv, tanács, szavazás. Önzetlenül?

A klasszikus athéni demokrácia tiszta formájában mindössze ötvennyolc évig állt fönn (Kr. e. 462–404), bár alapvető intézményei már Kr. e. 508-ban készen álltak. Az előzményekhez tudnunk kell, hogy az attikai társadalomban, mely a királyok korától négy törzsre, 12 phátriára és talán 360 nemzetségre tagolódott, az egyes társadalmi csoportok érdekharcai újra és újra fellángoltak. Szolón alkotmánya (Kr. e. 594) ugyan rendezte a politikai jogokat, az adózás rendjét, de a 6. században a politikai vezető réteg, a nemesség belső viszályai közepette Peiszisztratosz egyeduralmat (türannisz) alakított ki a szegény néprétegekre támaszkodva. A türannosz halála után azonban az uralmat gyakorló fiai közül Hipparkhoszt megölték, Hippiaszt elűzték (Kr. e. 510). A nagy újító, Kleiszthenész reformjai közvetlenül a türannisz bukását követően keletkeztek, így alapelemük volt a védekezés a zsarnokság újjáéledése ellen: Három alapvető intézkedése a phüléreform, az ötszázak tanácsa és a cserépszavazásvolt.

A hagyományos négy ión törzs, phüléhelyett tíz, nem vérségi vagy fiktív vérségi kötelék, hanem területi elv alapján szervezett phülébesorolta Attika polgárait. A korábbi évtizedek belharcaiból nyilvánvaló volt, hogy Athén városának kereskedő, kézműves és tengerész népessége éppúgy a társadalmi egyenlőség, vagyis a demokrácia (népuralom) kiharcolását tekintette legfőbb céljának, mint Attika partvidékének halászai, hajósai. A velük szemben állók elsősorban a félsziget belső területei, a meszogeia földbirtokosaira és földművelőire támaszkodhattak, mivel a mezőgazdaságból élők számára nem volt oly mértékben kívánatos az iparcikkek exportja, mint a városi (asztü)és partvidéki (paralia)népesség számára, másrészt a tengeren túlról érkező mezőgazdasági import (pl. a nagy tömegű gabona) kifejezetten ellentétben állt érdekeikkel. Ezért küzdöttek az ellen, hogy az állam vezetése a hagyományos érdekeket képviselő arisztokrácia kezéből átcsússzék a városi és partvidéki polgárok kezébe.

A kleiszthenészi területi elvű phüléreform kifejezetten a demokratikus igényeknek megfelelően manipulálta a phülék összetételét. A tíz mesterségesen létrehozott phülé mindegyike három–három harmadból (trittüsz)állt. A trittüszök több községet (démosz)vagy athéni kerületet foglaltak magukba. Az egy phülébe tartozó trittüszök – és ez volt az újítás lényege – nem egymás mellett feküdtek, hanem Attika három körzetének, a városnak (asztü), a tengerpartnak (paralia)és a belső területeknek (meszogeia)különböző pontjain. Minden phülé egy-egy asztü-, paralia- és meszogeia trittüszt foglalt magába, tehát mindegyik phülén belül biztosítva volt a „demokrata erők” kétharmados túlsúlya a meszogeia arisztokratáival-földművelőivel szemben. Azt azonban a történetírás csak újabban vizsgálta meg, hogy milyen alapon került bele egyik vagy másik község (démosz)egyik vagy másik,


látszólag esetlegesen kijelölt trittüszbe. A vizsgálatok meglepő eredményre vezettek. Azok a községek, amelyek Kleiszthenész családjának, az Alkmeónidáknak, avagy a politikus harcostársainak birtokain feküdtek, zárt egységként kerültek be az alakuló trittüszökbe, meghatározva azok politikai arculatát. Kleiszthenész politikai ellenfeleinek birtokait azonban – s így az őket támogató községek csoportjait is – lehetőleg minél több trittüszhatár tagolta föl, így gyöngítve politikai erejüket. Kleiszthenész tehát nemcsak a népnek kedvezett ezzel a demokratikus, területi elvű körzetfelosztással, hanem egyszersmind családja ellenfeleivel is leszámolt.

Az ötszázak tanácsába, amely a korábbi négyszáz fős testületet váltotta föl, minden phülé ötven–ötven képviselőt küldött. A csoportok mindegyike az év egytized részén át (prütaneia)vezette az állam ügyeit a határozatokat megszavazó népgyűlések és a javaslatokat előkészítő tanácsülések közötti időszakban: Fontos újítás volt, hogy a tanács tagjait sorshúzássaljelölték ki.

Kleiszthenész harmadik reformja, a cserépszavazás (osztrakiszmosz, az osztrakon,cserép szóból) bevezetése egyértelműen a zsarnokság visszatérését hivatott megakadályozni. Ha valamelyik polgár befolyása veszélyes mértékben megnövekedett, és katonai győzelmei vagy demagóg (azaz népszerű) politikája folytán túlságosan népszerű lett, a nép tíz esztendőre eltávolíthatta Athénból. A cserépszavazás nem büntető, hanem megelőzőintézkedés volt, lehetetlenné tette az egyszemélyi uralom kialakulását,vagy legalábbis intézményesülését.

Választás – vakvéletlen

A demokrácia aranykorában minden elöljárót sorsolással jelöltek ki, leszámítva a katonai parancsnokokat, bizonyos kincstárnokokat és a kutak felügyelőjét. Csakhogy a demokrácia egész történetén végigvonult a vagyoni cenzus kötöttsége, amelyet törvényesen sohasem töröltek el. Még Szolón (Kr. e. 594) osztotta fel jövedelme szerint a népet négy vagyoni osztályra, az ötszáz mérősökére, a háromszáz mérősökére, a kétszáz mérősökére és a thészekére (napszámos), akik gyakorlatilag vagyontalanoknak számítottak. Athén hagyományosan nagy tekintélyű vezetőit, az arkhónokat pl. csak az első két vagyoni osztályból lehetett választani, illetve Kr. e. 487-től sorsolni, méghozzá a következő módon: a nép kijelölt ötszáz férfit, s azok közül sorsoltak ki babszemekkel phülénként egyet, de összesen kilencet. A tizedik phülé adta abban az évben a jegyzőt. Az ilyen módon a vakvéletlen segítségével vezetővé lett kilenc férfiú egyikéről nevezték el az athéni évet, s ennek alapján tartották számon az esztendő eseményeit. Kr. e. 457–456-tól kezdve a kétszáz mérősök közül is lehetett arkhónt sorsolni, de a thészek hivatalosan sosem nyerték el ezt a jogot. A megválasztott tisztségviselőket általában bíróság vizsgálta meg, az arkhónokat azonban az ötszázak tanácsa. A vizsgálat abból állt, hogy megkérdezték a hivatal várományosát: ki az apja, anyja, apai és anyai nagyapja, valamennyien athéni polgárok voltak-e, részt vesz-e az állami kultuszban (biztos, ami biztos, megkérdezték, hogy melyik szentély hol található), hol van a családi sírboltja, jól bánik-e a szüleivel, részt vett-e valamelyik hadjáratban és rendesen fizeti-e az adóját. Nem számított, hogy a jelölt tud-e írni-olvasni, van-e politikai gyakorlata és egyáltalán alkalmas e valamiféle vezető tisztségre. Nem csoda, hogy Szókratész (Kr. e. 469–399) így dohogott: „őrültség babszem-sorsolással választani az állam vezetőit, amikor sem a kormányost, sem az ácsot, sem a fuvolást, sem más hasonló mesterembert nem akarna senki babszemekkel kiválasztani, noha az ilyenekben jóval kisebb kárt okoznak az elkövetett tévedések, mint az államügyekben.”

A sorsolt tisztségek értéke rohamosan devalválódott. Erre jó példa az államelnök (episztatész)esete. Athénban egy napra sorsoltak elnököt, aki huszonnégy órán át őrizte a templomok, kincstárak, irattárak kulcsait és az állami pecsétet; de egy éjjelnél és egy nappalnál tovább senki sem tölthette be ezt a tisztet, vagyis az egy napos uralom semmiféle gyakorlati hatalommal nem járt. Határozottan megnövekedett viszont a választással betöltött hivatalokbecsülete.

A kincstárnokokat a feddhetetlen hírű és jelentős vagyonnal rendelkező polgárok közül választotta kézfelemeléssel a népgyűlés, ők ugyanis saját vagyonukkal feleltek az esetleges hivatali visszaéléseikért.

A legnagyobb tekintélye a tíz, egy esztendőre választott sztratégosznak (hadvezérnek) volt. Periklész például mint többször is újraválasztott sztratégosz befolyásolta döntően az athéni politikát több mint harminc éven át (Kr. e. 461–429). Ez csak úgy volt lehetséges, hogy míg az összes polgári hivatalt csupán egyszer, legföljebb kétszer lehetett betölteni az életben, sztratégosszá annyiszor választhatták meg a nép bizalmát élvező polgárt, ahányszor csak akarták. Minthogy a hadvezérek viszonylag szabadon cselekedhettek, rendszeres időközönként (évente, de volt, hogy havonta) beszámolót kellett tartaniuk a népgyűlésen, ahol szavazással döntötték el, hogy az állam helyesli vagy nehezményezi egyes lépéseiket. Ha nem fogadták el a beszámolót, a kihallgatás a bíróság előtt folytatódott.


Periklész, bármilyen nagy is volt a befolyása, mégsem élt ezzel vissza. Minek tette volna, hiszen így is mindent keresztül tudott vinni, amit csak akart. Thuküdidész, a történetíró találóan írta, hogy Athénban csak „névleg volt demokrácia, valójában az első ember uralma valósult meg”.

Az arisztokraták vezette demokrácia

Hogyan volt lehetséges, hogy egy demokratikus államban, amely ráadásul rettegett a zsarnokság föléledésétől, egy arisztokrata államférfi harminc esztendőn át majdhogynem egyszemélyi uralommal kormányzott?

Az ellentmondás csak az athéni demokráciáról alkotott idealizált képpel áll szemben, mindez valójában a lehető legtermészetesebb dolog volt Athénban. Újabb kutatások szerint ahhoz, hogy valaki a 30-40 000 athéni polgár között vezető szerepet játszhasson, négy feltételnek kellett megfelelnie. 1. Előkelő és gazdag családból kellett származnia. 2. Bőkezűségével meg kellett nyernie nemzetsége tagjait. 3. Hasonlóan előkelő és gazdag Családból kellett nősülnie, s meg kellett nyernie felesége rokonságának támogatását is. 4. Be kellett lépnie valamelyik befolyásos politikai-baráti körbe (hetaireia) , amelynek tagjai véd- és dacszövetségben álltak egymással mind a politika, mind a hétköznapi élet porondján. Ezek után a szavazásnál már legalább annyira nem számítottak a jelölt egyéni képességei, mint a sorsolt tisztségek esetében. Azonban ha valakit még szónoki képességgel is megáldott a sorsa, számíthatott rá, hogy többször is megválasztják sztratégosznak. Mindez a háttér természetesen csak az arisztokrata politikusoknak állt rendelkezésére. A démosz rokonszenvének megnyerése különben is olyan drága mulatság volt, amelyet csak igen gazdag emberek engedhettek meg maguknak. Miltiadész fia, Kimón pl. kidöntötte gyümölcsöseinek kerítését, hogy mindenki szabadon dézsmálhassa a termést. Periklész nem volt ennyire gazdag, ő viszont bevezette a hatezer tagú esküdtbíróság tagjainak állami fizetését.

Az újabb régészeti kutatások bebizonyították: az athéni népgyűlés színhelyén, a Pnüxön mindössze 6500 férőhely volt a Kr. e. 5. században, vagyis a kb. 30-40 000 athéni polgár többsége egyszerűen nem fért be a népgyűlésre. Az is tény, hogy az Attika távolabbi vidékein lakó földművesek igen ritkán utaztak be Athénba pusztán azért, hogy részt vegyenek egy-egy gyűlésen, így az ekklészia (népgyűlés) állandó résztvevői azok a városi szegények volték, akik leginkább számítottak Periklész bírói napidíjára. Nem csoda, hogy a népgyűlés hangulata többnyire radikálisabb volt, mint amilyen a polgárok nagyobb részének gondolkodásmódja, és szinte természetes, hogy a Pnüx, 6500 helyének többségét a Periklészt támogató, a bírói napidíjért hálás városi szegények foglalták el, biztosítva ezzel a politikus állandó, kényelmes többségét.

2. Képek


1. Klasszikus demokrácia?HAVAS László

Klasszikus demokrácia?

A görög-római világról általában közismert, hogy történelme egyes korszakaiban egyfajta korlátozott demokráciát biztosított a szabad lakosságnak, ill. ezen belül, az egyes meghatározott csoportoknak – mindenekelőtt a teljes polgárjoggal rendelkezőknek –, s ezáltal erősen különbözött az ismert keleti, ázsiai típusú despotikus államoktól. E különleges fejlődésvonal legfőbb magyarázata az antik tulajdonforma sajátos kettős jellegében rejlik. A városállamokban a polgárok magán-földtulajdonosok voltak, de úgy, hogy megőrizték közösségi együvé tartozásukat s ennek tudatát. Ez a kollektivitás megmutatkozott részben az állami tulajdon megőrzésében, részben a magántulajdon közösségi vonatkozásainak hangsúlyozásában.

A többség határoz?

Róma kezdetben maga is városállam, amelyben ugyanaz az intézményrendszer alakult ki a köztársaság korában, mint a görög poliszokban. Megvannak a népgyűlés különböző formái (comitia curiata, comitia centuriata, comitia tributa) , melyek megválasztják a különféle tisztségviselőket, magistratusokat (consul, praetor stb.) , törvényeket hoznak, határoznak háborúról és békéről, e végül ott van maga a tanács, a szenátus is, amely intézi a folyó ügyeket. Első pillantásra tökéletesnek látszik a párhuzamosság. Mégis, a tüzetesebb összehasonlításban igen szembeötlővé válnak a különbségek, eltérések is. Míg Athénban a szavazás egyénenként történt, s a leadott szavazatoknak megfelelően alakult a népgyűlési határozat, addig Rómában nem a leadott szavazatok száma volt a meghatározó, hanem az, hogy a különböző számú polgárt tömörítő szavazóegységek hogyan foglaltak többségükben állást. A comitia curiata (a rokon nemzetségek szerinti gyűlés) esetében az döntötte el a szavazás végkimenetelét, hogy a curiák többsége hogyan határozott, függetlenül attól, hogy a polgárok számszerűen hogyan is vélekedtek. Ugyanez az elv érvényesült a comitia centuriatában is. A római polgárokat ugyanis vagyoni helyzetük szerint centuriákba sorolták. A centuriákra osztásnak viszont semmi köze nem volt a polgárok számához. A győzelemhez elég volt a centuriák többségének, vagyis a leggazdagabbak először szavazó 98 centuriájának az igenlését megszerezni, mivel az alsóbb vagyoni osztályokat ennél kevesebb centuria képviselte. Rómában tehát a vagyon meghatározóan befolyásolta a politikai cselekvőképesség hatékonyságát. Jogosan állapította meg ezért Cicero Az államról című munkájában: „bár a szavazásból egyetlen egy polgár sincs kizárva, a hatalom még sincs a szegények és a tömegek kezében.” Ugyanő egy másik, A kötelességekről című értekezésében elméletileg is igyekszik megindokolni a római rendszer helyességét, a valódi demokrácia elvetését: „a viszonyokat nem a személyek száma, hanem tekintélye alapján kell megítélni” – mondja. A comitia tribután (a római polgárok lakóhelyi körzetek szerinti gyűlésén) a végeredmény ugyancsak azon múlott, hogy a 35 szavazóegység nagyobbik fele, vagyis 18 tribus miként határozott, mert a többi 17 döntése még akkor sem lehetett irányadó, ha esetleg azokban több polgár adta is le szavazatát. A népszuverenitás korlátozásához vezetett a népgyűléseken az is, hogy Rómában ez a testület csak olyan kérdésekben foglalhatott állást, amelyeket valamelyik hivatalban lévő magistratus terjesztett elő. Vagyis a népgyűlésnek és tagjainak nem volt önálló politikai kezdeményező szerepe.

A római és görög rendszer különbségei a magistratusok szintjén is megmutatkoztak. Az athéni tisztségviselő elsősorban funkcionárius volt, aki egyszerűen a népakaratot képviselte, míg Rómában a magistratusok nem függtek közvetlenül a néptől. Személyükre nem a népgyűlés tett javaslatot, jelölésük a pályázók egyéni kezdeményezése alapján történt, míg a jelöltek listájának elfogadása, összeállítása az egyik hivatalban lévő tisztségviselő hatáskörébe tartozott. A népgyűlés már csak a jelöltek között választhatott, önállóan nem tehette meg a maga javaslatait. A megválasztott magistratusok hivatali évük során bármit követtek el, funkciójuk betöltésének ideje alatt nem lehetett őket felelősségre vonni. Mégis valószínű, hogy addig, amíg Róma egyszerű városállam volt, a tisztségviselők többsége alapjában megfelelt a vele szemben támasztott elvárásoknak. Mihelyt azonban Róma kezdte túllépni városállami kereteit, kiterjeszteni intézményrendszerét, felszínre kerültek a rendszer ellentmondásai.

Növekvő gazdaság, csökkenő demokrácia

Kezdetben, amikor Róma még városállam volt, s polgárai helyben, ill. a tőszomszédságában éltek, a polgárjoggal rendelkező lakosság szinte maradéktalanul részt tudott venni az állami életben, legalábbis annyiban, hogy ha lehetősége volt rá, megjelent a választásokon és leadta szavazatát. Megváltozott azonban a helyzet akkor, amikor Róma az Appennin-félsziget urává lett, s telepítései, gyarmatvárosai, vagyis


coloniái,később pedig provinciáirévén polgárainak hatalmas része nagy távolságra került az anyavárostól. Mivel a szavazás helye – az egyes települések önkormányzatát célzó helyi választásoktól eltekintve – továbbra is kizárólag Róma volt, ezért szinte elképzelhetetlenné vált, hogy a polgárság többsége minden népgyűlés alkalmával Rómába menjen. Így a legfőbb állami tisztségviselőket: a consulokat és a praetorokat, valamint a kisebbeket: az aediliseket, a quaestorokat és a néptribunusokat egyre inkább nem a polgárjoggal rendelkezők, csak azok egy töredéke emelte hivatalába. A római polgárság zömét kitevő kisparasztság ugyanis aligha lehetett képes arra, hogy július második felében, amikor a consuli, majd folyamatosan a többi választást tartották, a nyári mezei munkák dandárja idején odahagyja Rómától messze fekvő földjét, s napokat utazzon Rómába, majd vissza. Ezt legföljebb a vagyonos vagy a középrétegek tehették meg tömegesen. Így a szegényebb lakosságból a szavazásokon általában csak a Rómában élők tudtak részt venni. Szerepük egyébként is korlátozott volt. Centuriáik száma ugyanis csekély volt, így szavazataik semmiképp sem tudták megváltoztatni a vagyonosok döntését. Ugyanakkor a comitia tribután a római városi plebs a 4 városi tribusba volt besorolva, s így állásfoglalása keveset nyomott a latban a 31 vidéki isibusszal szemben, amelyben főképp az itáliai felső- és középrétegek adták le voksaikat. Igaz, az elszegényedett és Rómába költözött parasztságnak módjában állt nem a városi tribusokban, hanem a maga eredeti körzeteiben szavazni. Az ilyen betelepülő lakosság száma azonban a Kr. e. 50-es évekig nem volt túlságosan nagy, mert megélhetése a fővárosban nem sokkal volt jobb, mint falun. (A római ingyen gabonaosztást Clodius csak ekkor vezette be.) Minthogy ez a relatíve nem túl számottevő elem is megoszlott a 31 vidéki tribus között, nagyon valószínű, hogy a legtöbb vidéki szavazóegységben is a társadalom közép- és felsőbb rétegei voltak túlsúlyban. Ennélfogva a köztársaság utolsó időszakában a polgárjoggal rendelkező rómaiaknak csak egy töredéke tudott valóban élni szavazati jogával, s szólhatott bele a politikai életbe.

A Kr. e. 2. század második felében bevezették a titkos szavazást. Ez elméletileg mindenkinek egyenlő részvételt biztosított, felszámolva a régi alá-, fölérendeltségi viszonyból, a cliensi kötöttségekből adódó szavazási kényszert. Ezt a fejleményt az ekkor felerősödő néptribunusi tevékenység idézte elő. Kr. e. 151-ben és 138-ban a katonai szolgálatra törvényesen behívhatókon kívül a consulok kénytelenek voltak tömegesen olyan polgárokat is besorozni, akik már leszolgálták katángidejűket. Erre a vagyoni censussal rendelkező polgárok számának csökkenése kényszerítette őket. A törvényellenesen besorozottak a néptribunusokhoz fellebbeztek, akik közbenjártak a consuloknál. A hajthatatlan consulokat mindkét említett évben a néptribunusok végül saját kezűleg bebörtönözték, élve a néptribunusi hivatalt védő sérthetetlenséggel. Ez a két epizód, amely közvetlenül megelőzte Tiberius és Gaius Gracchus reformmozgalmát, jól érzékelteti a köznép és az arisztokrácia közötti politikai harc felélénkülését, olyan kiéleződését, amelyre a patríciusok és plebejusok Kr. e. 287-ben lezárult küzdelme óta nem volt példa. Ez a politikai harc eredményezte többek között a titkos szavazás bevezetését a népgyűlésen. Ám ez a gyakorlat sem bővítette ki a politikai vezetés társadalmi összetételét, hiszen, mint említettük, a népgyűlés csak a már kijelölt pályázók közül választhatott.

A köztársaság utolsó századában a legfőbb állami hivatalnokok, különösen a consulok és a censorok között így jóformán csak a régi római szenátori családok tagjaival találkozunk. Csupán elvétve akad köztük ún. homo novus, vagyis olyan személy, akinek ősei korábban nem töltötték be hivatalt. Ez jelzi a római magistratusi és a választási rendszer fokozatos szűkülését.

Ezek után azt lehetne gondolni, hogy mivel a magistratusok megválasztása során a társadalmi harc már kiküszöbölődött, nem volt különösebb tétje a választási kampányoknak. Ez azonban mégsem volt így. Az arisztokrácián belül nagy presztízzsel járt a tisztségek betöltése. Sőt, a praeturát és a consulságot követő helytartói megbízatás általában igen jövedelmező is volt, kárpótolva a magistratust azért az anyagi áldozatért, amibe a választási hadjárat, ill. a díjazással nem járó hivatali tevékenység került. Épp ezért rendkívül heves választási harc alakult ki az egyes jelöltek közt, s ennek során nem éppen tisztességes, sőt törvénytelen eszközöket is alkalmaztak.

„Körüljárás”

Figyelembe véve a világhódító Róma és vezetői roppant gazdagságát, mindenekelőtt a megvesztegetésjátszott fontos szerepet. E célra minden tribusnak megvoltak a hivatásos emberei, a distributorok: ők osztották szét a tribusbeliek között a pályázók pénzajándékait és egyéb juttatásait. Mint a megvesztegetés latin neve (ambitus = körüljárás) utal rá, a választók „megdolgozása” eredetileg az jelentette, hogy a jelöltek „körbejárták” a választókat, amikor azoknak még lehetőségük volt arra, hogy Róma közelében lakva, a választások napjára Rómába seregeljenek. Idővel ezek a „körbejárások” nemcsak szóbeli, hanem hatásosabb „anyagi meggyőzéssel” is együtt jártak, úgyhogy valójában megvesztegetésekké lettek, melyeket a törvény büntetett. A Kr. e. 181-ben és 159-ben hozott intézkedések pl. száműzetéssel büntették a visszaéléseket. Az eredmény azonban elmaradt. Ezért Kr. e. 81 és 18 között épp egy tucat törvény született az ambitus ellen.


A megvesztegetés sok esetben annál inkább eredménnyel járhatott, mert a választások előtt mindig próbaválasztást tartottak az egyik, ilyen előjogot élvező egységben (centuria praerogativa), s az itt született eredményhez a többi centuria általában babonásan ragaszkodott. Következésképp szinte már az elégnek látszott, ha a centuria praerogativa szavazatát megvásárolták.

A választások meghamisítása

A megvesztegetésen kívül a pályázók és szövetségeseik egyéb visszaéléssel is megpróbálkoztak. Ide tartozott a hamis szavazatok leadása, vagyis egy olyan módszer, amellyel a modern választások során is nemegyszer találkozunk. A praetori pályázaton utolsó helyen befutó Mariust, a híres hadvezért, a népszerű politikust, akit hétszer választottak consullá, is meggyanúsították ezzel, minthogy a választás idején egyik bizalmi emberét azon elkerített helyen, az ún. saeptánbelül látták, ahol szavazóknak gyülekezniük kellett. Érdekes Cato barátjának, Favoniusnak az esete is, melyet a történetíró Plutarkhosz a következőképp ad elő: „Favonius aedilisségre pályázott, de a választáson megbukott; Cato jelen volt a választáson és észrevette, hogy a szavazótáblákat ugyanaz a kéz írta, így kiderítette a visszaélést és a néptribunusokhoz fellebbezett. Favoniust később aedilisszé is választották.”

Az is megesett, hogy a népgyűlést erőszakkal, fegyveres különítmények alkalmazásával próbálták meg befolyásolni. Közismert eset volt az, amikor Kr. e. 100-ban Caepio leromboltatta azokat a „hidakat” (pontes), melyeken a választók a saeptából a szavazóurnákhoz járultak, s magukat az urnákat is eltávolíttatta a helyükről.

Az efféle visszaélések természetesen nem fordulhattak elő minden alkalommal. Volt azonban olyan – egyébként törvény tiltotta – eljárás is, amellyel rendszeresebben éltek: a coitio, amikor két pályázó szövetkezett egymással, hogy bármiféle eszközzel megpróbálja elütni a tisztségtől harmadik riválisát. Kr. e. 63-ban Catilina és C. Antonius szövetkezett egymással Cicero ellen, bár ez az akció kudarccal végződött, mert Cicerónak sikerült Antoniust a maga oldalára állítania.

Párharc vagy személyes ambíció?

Rendkívül éles volt tehát a harc a magistratus-jelöltek között a köztársaság végén, annak ellenére, hogy Rómában nem voltak szervezett politikai pártok, sem pedig pártprogramok. Az optimatákés a popularisok. elsősorban nem különböző osztály- és társadalom-érdekeket képviseltek, hanem főképp eltérő politikai módszert: az előbbiek főként a senatus, az utóbbiak mindenekelőtt a népgyűlés révén próbálták elképzeléseiket keresztülvinni. Ennek megfelelően a magistraturára pályázót nem pártpolitikai irányvonalakat képviseltek, hanem főleg személyes, ill. arisztokratikus csoportérdekeket. A közöttük folyó vitában ezért elsősorban nem politikai elvek csaptak össze, hanem személyes élű támadásokkal próbálták a pályázók egymást lejáratni. Jó képet ad erről Q. Cicerónak bátyjához, a nagy szónokhoz intézett híres irata, a Kis értekezés a hivatali pályázásról. Szerzője azért állította össze, hogy Cicerót mint homo novustemlékeztesse azokra a különleges feltételekre, amelyeket neki Rómában még sokkal inkább figyelembe kell vennie, mint a többi, előkelőbb származású jelöltnek. Az egyik leghatásosabb rész az ellenfél erkölcsi kipellengérezését, tönkretevését adja elő. Quintus szinte bátyja szájába rágja azokat a vádakat, részben talán rágalmakat, amelyekkel erkölcsileg megsemmisítheti a többi hivatali pályázót. Kívánhat-e – úgymond – jobb vetélytársat Cicero, mint C. Antonius és Catilina, „akik gyermekkoruktól gyilkolnak, fajtalankodnak, s nincs egy vasuk sem. Az egyiknek elkobozták vagyonát, s ... a censorok helyes és igazságos döntése alapján eltávolították a senatusból... Ezenkívül hivatali éve alatt a rabszolgapiacon vásárolt magának szeretőt, akit nem is rejtegetett otthonában. A consulságra pályázva, szégyenletes körútja során inkább a kocsmárosokat kívánta kifosztani, minthogy könyörögve a római nép elé járuljon... A másik [ti. Catilina] nemessége olyan, akárcsak az előbbié..., de azért mégis bátrabb ember... Míg Antonius a saját árnyékától is fél, ő még a törvényektől sem. Apjának egy garasa sem volt, amikor Catilina megszületett, nővére gyalázata közepette cseperedett föl, erejét polgárok lemészárlásával mutatta ki, s római lovagok felkoncolása jelezte első fellépését az állam életében... Saját kezűleg [Sulla galljaival együtt] ölte meg tulajdon nővére férjét, a derék római lovagot, Q. Caeciliust, aki egyik párthoz sem tartozott, s természeténél, ill. koránál fogva is a nyugalmat választotta. [Személyében] az pályázik most a consulatusra, aki M. Mariust – a római nép kedvencét – a római nép szeme láttára vesszőkkel korbácsolta végig az egész városon, halotti máglyára küldte, ott mindenféle kínzással gyötörte, s mivel annak még futotta erejéből az ellenállásra, kardjával levágta a fejét. Bal kézzel megragadta tarkóján a haját, s úgy vitte a fejet, miközben vérpatakok csörgedeztek ujjai közül...”

Ilyeneket és ehhez hasonlókat vagdostak egymás fejéhez a jelöltek. Nem csoda, hogy ilyen körülmények között a tisztségviselők előtt a közérdek mindinkább elhomályosult, s a római magistratusok többsége kevéssé tudott felnőni ahhoz a feladathoz, amelyet a kialakult római világbirodalom követelményei állítottak fel. Ennélfogva elfogadottá vált a korrupt és nem elég hatékony köztársasági magistratus-rendszer alárendelése egy központi


akaratnak, amely a princeps hatalmában öltött testet.

Ez a változás tulajdonképp összhangban állt a római államon és társadalmon belül végbement változásokkal. Bár formailag a régi magistraturákat megőrizték, ahogy egy ideig a népgyűlések tisztségválasztó joga is megmaradt, de már ezt az utóbbit Caesar is erősen korlátozta, Augustus és közvetlen utódai alatt pedig a népgyűlés csak a császár jelöltjeit választhatta meg. Az ajánlást, a commendatiótmár Caesar bevezette. Megvolt azonban a destinatiois, ami a császár vagy megbízottja részéről az egyéni pályázó elfogadását jelentette. Így a népgyűlés végül csupán a császár által jóváhagyott személyek között választhatott. A destinatiótazonban hamarosan felváltotta a designatio, amennyiben az alsóbb és felsőbb tisztségviselőket egyaránt a senatus jelölte ki a császár akaratának megfelelően, s a népgyűlés ezt a határozatot pusztán megerősítette. A demokratizmusnak ez a csökevénye még a Kr. u. 3. században is megvolt, de ekkorra már a korábbi formális demokratizmus is utolérhetetlen álomnak tűnt.

2. Képek


1. A rendi képviseleti rendszer Nyugat-EurópábanSZÉKELY György

A rendi képviseleti rendszer Nyugat-Európában

Az európai politikai életben fontos változásokat indítottak el azok a helyi mozgalmak, amelyek a helységekben, az egyházi testületekben, a közösségi beleszólást kívánták erősbíteni. Egyfelől főleg a fejlett városokkal rendelkező vidékeken (Itália, Franciaország, Németalföld) próbálták a nemesség és főpapság uralmát korlátozni, másfelől új irányú kapcsolatokat hoztak létre: a hierarchikus kapcsolatok (uralkodó–alattvaló, városúr–függő polgár) mellett, illetve helyett az egymás mellettiek, egyazon közösség tagjai, egy társadalmi szinten lévő csoportok közötti kapcsolatok keletkeztek. Kibontakozóban volt a közösség mint politikai test felfogása, amely nemcsak az igazgatás tárgya, hanem ügyeinek intézője, megítélője. Az állam síkján ilyen átalakulás eredményei a rendek. Ezeket az azonos jogállást élvező, öröklődő kiváltságokkal rendelkező elemek együttesen alkotják. Közös politikai érdekeiknek a rendhez tartozók intézményes keretekben adhattak kifejezést. Így fejlődik ki a feudális állam korszerűbb formája, a rendi állam, amelyben az uralkodó és nagyurakból, főpapokból álló tanácsa elveszti addigi kizárólagos politikai befolyását és azt szélesebb kereteket nyújtó új testülettel, rendi képviseletet biztosító gyűléssel kell megosztania. A feudális állam így létrejött foka a rendi állam, rendi monarchia nevét kapta a történetírásban. Ennek keretében a rendi gyűléseken olyan jogilag elismert és elkülönült rétegek vettek részt vagy képviseltették magukat, amelyek tudatában voltak a megszerzett kiváltságok közösségének, nem engedték ezeket csorbítani és számos kérdésben éltek a hozzájárulás jogával.

Különlegesen érdekes, sokszínű a rendi képviseletek kifejlődése a Pireneusi-félszigeten. A regionális vonások itt igen erőteljesek, még a feudális széttagoltsággal küzdő országokkal összehasonlítva is egyediek voltak. Spanyolország területén hol egyszerre, hol egymást követően több királyság osztozott. Ebből természetesen következik, hogy a rendi képviseletek is részenként fejlődtek, így ez nem esik egybe az általános európai fejlődés jelenségeivel és fogalmaival. Sajátosan alakultak a társadalmi erők, amelyek a rendi fejlődésben szerephez jutottak. A világi földesúri réteg vagyoni állapota szerint tagozódott és ehhez igazodott a főúri címek viselése. Kasztíliában a „gazdag ember” a vagyoni szempontra utal, de ez a réteg kiterjedt előjogaival olykor szinte független volt a királytól. Aragóniában a korona előkelő hűbéresei kisebb számban, de még több előjoggal a „természettől való gazdag ember” címét viselték. Kasztíliában a 12. században újra bevezették a grófi címet és az első időben csak személyre szólóan adták a vezető réteg egyes tagjainak. Katalóniában viszont a grófság a Karoling-kori rangból közvetlenül vezethető le és a középkorban a nemesség felső rétegét alkotta. Őket követte a lovagság eredetileg katonai fegyvernemet jelentő rétege, amelynek neve később nemcsak helyzetet, hanem magatartást is jelölt. Ha lentről nézve az előkelőség jele is volt a lovagi cím, felülről nem. Ráadásul a lovagság nem volt azonos a nemesség alsó rétegével, nem volt zárt keret, hanem sokáig volt olyan városi, polgári összetevője is, amely lovagi módon tudta felfegyverezni magát és valóságos városi nemességet alkotott. A parancsnok, lovag, gyalogos vitéz eredetileg katonai téren vált ki a népesség tömegéből, de ez – és vagyoni megszilárdulásuk – a 12. századi Kasztíliában és Portugáliában már politikai értelemben rendekké tette őket. Eredeti soraik megtizedelődtek, ám feltöltődtek befogadott bátor parasztokkal és birtokot kereső francia lovagokkal. Katalóniában, bár volt katonai szerepük, nem számították az igazi nemesek közé azokat a szabad birtokosokat, akik grófi rendelésből kerültek az erődök élére.

Ilyen társadalmi alapon bontakozott ki a rendi képviselet a Pireneusi-félsziget egyes országaiban. A kiinduló pont az Asztúria-León királyságban a rendes királyi tanács, az uralkodó hagyományos tanácsadó testülete, melyet különleges esetekben nemesekkel és főpapokkal bővítettek ki. Ez már 901-ben Oviedóban előfordult. Többször ismétlődött meg ez a 11. században, és ezzel megindult a szélesebb kiváltságos rétegek bekapcsolódása az államügyek alakításába. A Pireneusi-félsziget államaiban létrejött a cortes intézménye, a rendek gyűlése, és ennek politikai jellegű tárgyalásaiba a városok képviselői is bekapcsolódtak. Ezzel jött létre a harmadik rend. Politikai erősödésében szerepet játszott a városi lovagság tekintélyének növekedése a mórok elleni harcban. Ezáltal – a nemesek mellett – Kasztília városai nyertek súlyt. Az 1169-ben Burgosban összeült cortes a főpapok, főurak mellett már a városi követek gyűlése is. Az, hogy a rendi gyűlés szervezete, hatásköre nem volt egyelőre keretek közé zárva, szintén azt mutatja, hogy a tanács bővülésével jött létre és alakult. Nem vett részt benne az egyébként adómentes köznemesség és papság, viszont – mint láttuk – helyet kapott benne 17 város, A cortes témája természetesen az adókivetés, illetve ennek elfogadása volt. 1188-ban azután már kiváltságolt falusi községek paraszti választott küldöttei is megjelentek a városiak oldalán. (Mindez nem törte szét a harmadik rend kereteit.) Ezzel a politikai gyakorlat szélesítése terén Kasztília megelőzte az úttörőnek tartott angol és francia fejlődést. A király összejövetele a főurakkal és papokkal (tanács) többé nem helyettesíthette a cortest. A király már háború, békeszerződés aláírása ügyében is kikérte a cortes véleményét.


Az természetes, hogy a képviselt közösségek régi jogait megerősítette. Idővel kialakult a meghívandó városok és falvak állandó köre, elsősorban León és Galícia területéről. Kasztília első cortese 1250-ben Sevillában ülésezett. A visszahódított városokban is egyre nagyobb szerep jutott a városi lovagoknak. 1258-ban a valladolidi ülésen a cortes a városok zsidó lakossága érdekében is hozott rendelkezést. Portugáliában a 13. században, Navarrában pedig a 13–14. század fordulójáig működött cortes.

Külön figyelmet érdemel az aragón fejlődés, mégha mai felfogásunk szerint nem is ebből magyarázzuk a korai magyar rendiség elemeit. A katalán-aragóniai állam két eltérő társadalom jellegzetességeit ötvözte. A régi intézmény az aragóniai uralkodó úri és főpapi kísérete, udvara, az újabb az „ünnepélyes gyűlés”, a cortes. Érdekes, hogy az ünnepélyes jelző az aragóniai és a magyar rendi gyűlés kezdetén egyaránt megvan. A katalán cortesen már a nemesség, papság és 1218 óta a városok képviselői vettek részt. A szűkebb értelemben vett Aragóniában először 1163-ban mutatható ki a városi képviselők szerepe, befolyásuk azonban 1274-től növekedett meg. Különleges eset fordult elő 1134-ben, amikor az aragón király halála és közvetlen örökösök hiánya miatt a tárgyalás a választásra is kiterjedt – ez a Borjában tartott gyűlés a parlament nevet nyerte. A kettős cortes mellett a gyengébb városi fejlettségű Aragónia és a városiasabb Katalónia külön, bár ritkán ülésező cortesekkel is rendelkezett. Ezeken a városi közösségek előterjeszthették panaszaikat a király vagy tisztviselői jogsértései miatt. A törvények kidolgozásába viszont elég későn kapcsolódtak be, ez a kettős államban 1263 óta mutatható ki. De az 1281. évi barcelonai cortesen a városi küldöttek elmulasztották a fellépést egy, a paraszti költözést korlátozó királyi dekrétum becikkelyezése ellen. Egyébként is az aragón cortesen a főnemesség befolyása túlment résztvevői számara.

Összegezve a pireneusi országok rendi gyűléseit, az uralkodók által kért adók megszavazása ellenében némileg beleszólhattak a törvényalkotásba, amennyiben véleményt kellett nyilvánítaniuk az új törvények elfogadásakor és a régiek módosítása tárgyában. Akirályok – politikai érdekből vagy helyeselve azok tartalmát – nemritkán elfogadták a rendek észrevételeit. A városok akkor érhettek el kedvező törvényeket, amikor a király rájuk szorult a nemesekkel szemben.

A francia fejlődés azért fontos a rendiség kibontakozásában, mert ott a nagy összecsapások és az ezekhez kapcsolódó érvelések, eszmei megfogalmazások ragyogóbb fényben mutatják a rendi küzdelmek okait, természetét. IV. (Szép) Fülöp (1285–1314) francia király uralma új társadalmi és politikai fejleményekben gazdag volt, megszorította a hűbéri jogokat és a pápai befolyást. Erősíteni akarta a francia állam önállóságát, hívei hirdették országán belüli császári szerepét, támaszkodott a római jogra, az azt ismerő tanácsadókra. Ennek nem mond ellent, hogy épp ő, a nagyhatalmú király szorult rá az általános rendi gyűlésre. 1302-ben ehhez a szervhez fordult a papság adóztatását tiltó pápa elleni lépéseinek alátámasztására. Aki kifelé alkalmazta ezt a gyakorlatot, annak befelé is tudomásul kellett vennie azt az elvet, hogy azoknak is jóvá kell hagyniuk a döntéseket, akiket érint. Így vállalta az uralkodó, hogy nem szedet adót a rendi gyűlés hozzájárulása nélkül (1302–1314). Nagy vállalkozásaihoz Szép Fülöpnek túl kellett lépni rendszeres jövedelemforrásain. Ebbe pedig beleszólása volt befolyásos alattvalóinak, illetve képviselőiknek. 1305-ben Szép Fülöp, amikor Tours vidéke papságától segélyadót követelt, kifejtette: a papság a politikai test része éppúgy, mint a világiak, ezért tartozik a királyság egysége megóvására, megvédésére és megőrzésére adózni.

A rendi gyűlés térhódítása egy régi királyi intézmény, a tanács szerepváltására vezetett Franciaországban: parlament néven bírósággá vált. A hatalmát csorbítva érző főnemesség vidékre vonult az udvarból, ami csak növelte a városok, különösen Párizs jelentőségét. Ez utóbbiban a hatalom a vízi kereskedők céhének feje (prévôt des marchands) kezében volt. De ez a szerep nem elégítette ki a megrendült politikai viszonyok között a gazdag posztókereskedő családból származó Étienne Marcel prévôt des marchands-t, aki már az 1355. novemberi rendi gyűlésen feltűnt, majd 1357. januárban a pénzverési és adóproblémák miatt kikényszerítette a rendi gyűlés összehívását. Hiába próbált szabadulni április végén a rendi gyűléstől a kormányzó trónörökös, pénzforrások hiányában novemberre újra össze kellett hívnia. Erre a trónörökös és a prévôt des marchands egyaránt adott ki meghívót. A francia rendi gyűlés tehát gyakran járt külső vagy belső viharokkal, 1484-ig mégis elég gyakran hívták össze. Az ülések közt is működtek az egyes tartományok védelmét szervező rendi részgyűlések. Ezek az eszmeileg is átgondolt, összefüggő érveléssel alátámasztott politikai küzdelmek tették Franciaországot „a rendi monarchia mintaországává”.

A középkori rendi képviseleti fejlődés, sőt az újkori parlamentarizmus előzményei sorában gyakran emlegetik az angol Magna Charta szabadságlevelet. De ez legfeljebb eszmetörténeti síkon helytálló, történeti keletkezését tekintve még a régi: uralkodó és tanács kormányzási képlettel, illetve annak tehetetlenségével, visszaéléseivel függ össze. A király, az egyház és a bárók közti torzsalkodás közvetlen jele volt a maga idejében. Földnélküli János (1199–1216) önkényesen uralkodott, összetűzött egyházával, amivel Stephen Langton canterburyi érseket az elégedetlen bárók oldalára szorította. Az uralkodó javát szolgálta, hogy a pápa 1214-ben kiközösítette a bárókat és felfüggesztette az érseket. Az angol bárók viszont a király ellen berzenkedtek főtisztviselői és idegen


hívei miatt. Az anyagi háttér a király kontinentális háborújában részt nem vettek adóztatása (pajzspénz), amit számos grófságban megtagadtak. Amikor emiatt eljárást indított a kormányzat, a bárók összeállították követeléseiket („a bárók cikkelyei”), és 1215. június 10-én átnyújtották János királynak. Így csikarták ki a királyi hatalom önkorlátozását, a 60 cikkelyből álló Magna Charta Libertatum okmányt. Ez a lázadó főnemesi réteg előjogait helyezte előtérbe. A király a Temze szigetén, Runnimede-en, egy kövön kényszerült aláírni, megpecsételni június 15-én. Ezzel megelőzött egy esetleges fegyveres bárói akciót. A tanúk közt szerepel Stephen Langton érsek, de a király féltestvére, William Longespée tengeri és szárazföldi főparancsnok is. Noha már a király utóda Parlamentura Runnimede (runnimede-i gyűlés) intézménnyé szépítette a farkasszemet néző felek tárgyalását, a későbbi hagyomány és közjogászi szemlélet már a polgári szabadságjogok első lépcsőjének és a költségvetési jog előzményének tekintette a kiváltságlevelet. A Charta egyes pontjainak újraolvasása azonban másról tanúskodik: „semmi pajzspénzt vagy hadisegélyt ne vessenek ki, hacsak nem királyságunk közös tanácsa útján. – A béke helyreállítása után eltávolítjuk országunkból az összes idegen lovagokat...” Bár a dokumentum meglepően sok városi, forgalmi kérdésre is vonatkozik, záró rendelkezése (a híres 61. cikkely) elárulja a lényeget, a „köztünk és báróink közt támadt viszály” lecsillapítását, és biztosítékul a szabadságot megtartató választott 25 báró vár, birtok elfoglalására történt felhatalmazását. Mégsem töltött be folyamatos szerepet, mivel a király a kicsikart okmányt a pápával semmisnek nyilváníttatta. A bárói ellenállás formája hamarosan feledésbe ment, így aligha lehetett tételes jogi példává a kontinensen. De ez felesleges is volt. Az apró német államokban is élő, a fejedelemtől elismert jog volt az ellenállás joga. Mint az előkelők joga szerepel ez az 1222. évi magyar Aranybullában, de már hiányzik az 1231. évi változatából. Az angol politikai élet felszínének fő szereplői és jelenségei alig változtak, de a városi élet fejlődése észrevétlenül meghozta eredményét.

III. Henrik király (1216–1272) nagy kegyet gyakorolt az idegenekkel és hivatalnokokkal, ami kiváltotta a bárók és főpapok elégedetlenségét 1253-ban és átok alá helyezték a Magna Charta megszegőit. (1267-ben Magyarországon az esztergomi érsektől kimondott egyházi átok volt az ellenállási jog formája.) Ez idő tájt Angliában a ki nem elégítő helyzet kiprovokálta a nagyurak lázongását és 1258-ban kicsikartak egy sor reformot (Oxfordi Intézkedések), amelyek végrehajtását bárói bizottságra bízták. Az uralkodó bizalmi embereivel igyekezett elhárítani a bárói tanács kormányát. Az ellenállás Simon de Monfort, a fiatalabb bárók vezetője körül bontakozott ki. A királyi huzavona miatt kitört a „bárók háborúja”. A döntő pillanatban Savoyai Bonifác canterburyi érsek már a király oldalán állt és 1263-ban közzé tette a lázadó bárók pápai kiközösítését. A londoni alsóbb rétegek viszont szembefordultak a régi oligarchiával. Simon de Monfort legyőzte és foglyul ejtette az uralkodót (Lewes, 1264. május 14.), de vereséget szenvedett Edward hercegtől (Evesham, 1265. augusztus 4.). A visszatérő uralkodó visszavonult a közvetlen kormányzástól, Edward viszont igyekezett felhasználni a bárói program józan elemeit. A politika mechanizmusa azonban időközben jobban átalakult, mint a hatalmi viszonyok. A királyi önkény kizárására nem az egyház szellemi és a bárók katonai fegyverei bizonyultak alkalmasnak, hanem a parlament kialakulása. 1235 óta maradtak fenn a korona törvényadó szövegei, amelyeket különféle parlamenteken hirdetett ki. Ez az eredetileg törvénykezési gyűlést (parlament), bírósági üléshelyet (parloir) jelentő fogalom a nem hivatalos nyelvben vált törvényhozás értelművé. A kortárs történetíró, Mathaeus Parisiensis az 1237. évi adómegszavazó gyűlést – és a nagyok 1246. évi összejövetelét nevezte parlamentnek, s a hivatalos nyelvben 1258 óta szerepel. Az akkori eseményeket Mathaeus Parisiensis is mint oxfordi Parliament-et emlegeti, de abból inkább megértette a király francia tanácsadóinak eltávolítását és a visszaélő seriffek büntetését, mint a bárói reformokat. Amikor 1265–66 során a londoni parlament tárgyalt, ez már éles átalakulást mutat: csak 5 gróf és mintegy 20 nagybirtokos vett részt, az egyházi nagybirtokosok nagyobb számban. A döntő új elem, hogy megjelentek egyes városok képviselői (méghozzá központi meghívásra) és lovagok a grófságokból. Soha még ilyen széles rétegek képviselői nem szólhattak bele az angol politikába. Ez persze nem az égből pottyant. Lovagok már részt vettek az 1254. és 1264. évi tanácskozásokon. 1263-ban a grófságokban a kinevezett seriff mellett lovagok tűntek fel mint békeőrök. A bárói párt lewesi győzelmére írt dal már a rendi eszmét egyértelműen sugározza: „A birodalom kormányzata mindenki biztonsága vagy romlása... Ha bármely tagot sérelem ér, az egész test gyöngül.” Ezért hívott alsóbb rangú elemeket a parlamentbe Simon de Monfort. A társadalomfejlődés eltérő vonásai miatt Magyarországon az első országgyűlési tárgyalásnak tekinthető alkalmakkor csak nemesi képviseletről lehetett szó. Az 1267. évi törvény megyénként két vagy három nemes megjelenését írta elő.

I. Edward (1272–1307), mivel már egyszer fegyverrel állította helyre Angliában a királyi hatalmat a bárói vezetésű parlamenttel szemben, uralmát egy szélesebb rendi gyűléssel igyekezett megalapozni. Már az 1275. évi parlament jellegzetes képviseleti vonást mutat: minden grófságból 4 lovagot, minden városból 4–6 képviselőt hívott meg a király. A jogszabály is alkalmazza a gyűlésre a parlament fogalmat, de az 1295-ig megőrizte bírósági gyűlés jellegét. A törvényt még 1278-ban is a király tanácsa fogalmazta meg bírák segítségével, s a gloucesteri – lovagokat is magába foglaló – parlament előtt csupán kihirdettette. A lovagok 1283-ban két tartományi gyűlésen és az 1290., 1294. évi tanácskozásokon is ott voltak. Jelen voltak 1283-ban, méghozzá


központi meghívás alapján a városi képviselők. A törvényhozó parlament tehát látványos változások nélkül, mint ünnepélyesebb és kibővített bírósági tanács jött létre. De amikor a király ezt maga véglegessé alakítja (1295., az ún. mintaparlament), alkalmazza rá a politikai elvet: ami mindenkit érint, mindenkitől jóváhagyást igényel. Grófságonként 2 lovag, a különféle rangú városias települések képviseletében 2-2 tárgyalóképes polgár kapott ekkor és ezután meghívót. A polgári képviselők behívását a seriff bonyolította le. A papságot királyi záradék hívta a parlamentbe. A lovagok és a városi képviselők a napirendbe nem szólhattak bele, így már ekkor érzékelhető a közületek képviselőinek (Commons) alárendeltsége. 1297-ben egy adóügyi rendelkezésében I. Edward mint általános elvet szögezte le, hogy nem fog kivetni új segélyadót a püspökök, bárók, lovagok, polgárok és más szabad emberek akarata és egyetértése nélkül.

Ebbe a fejlődéssorba nem állítható, mivel szabadparaszti társadalom maradt, Izland régi köztársasága, amelyben 1100 körül 4560 gazda volt ún. gyűlési ember; közülük kerültek ki az országos gyűlés tagjai. A parasztság politikai képviselete, ill. a rendi gyűlések viszonyulása a szabad parasztokhoz felvetődik viszont Svédországban. A negyedik rend megjelenése minőségi változás mindenütt az újkori népképviseleti rendszerben, de kivételes a svéd rendi gyűléseken, ahol a kereskedővárosok képviselői mellett szabad parasztok is megjelentek. A kalmari birodalmi gyűlésre 1359-ben már polgárokat és szabad parasztokat is hívtak. A négy rend nem előzmények nélkül vett részt az 1435. évi arbogai gyűlésen. Ezek a különleges körülmények között, a Dánia uralma elleni harcok minden svéd társadalmi osztály összefogását igénylő pillanataiban létrejött változások, a rendi gyűlés feltűnő bővítése általánosabb kérdésekre hívja fel a figyelmet a rendi képviselet összeurópai kutatásaiban: hogyan és miért változott a képviselet eszméje, a képviselő vagy követ szerepe, az előkelőbb és alsóbb rendek képviselőinek beleszólási joga?

2. Képek


1. A honfoglaló vezérek választásaGYÖRFFY György

A honfoglaló vezérek választása

A középkori gondolkodásban elterjedt az a nézet, hogy az emberek eredettől fogva egyformán szabadok és fegyverforgatók voltak, s vezéreiket maguk választották. Ezt a nézetet hangoztatja a 13. századi hun történet szerzője is, amikor a magyarok elődeinek tartott hunokról azt írja, hogy Szkítiában „egybegyűltek és kapitányokat, vagyis vezéreket, azaz főembereket választottak, hogy mindnyájan egy szívvel-lélekkel nyugaton foglaljanak maguknak tartományokat”. Össze is állítja a hét hun vezér névsorát: Béla, Keve, Kadocsa, Etele (Attila) és testvérei: Réva és Buda, végül „egy bírót is választottak, Kadart, a Torda nemzetségből, hogy bíráskodjék az egész sereg felett, és intézze el a perlekedők ügyeit...”.

A továbbiakban elbeszéli a krónikaíró, hogy a rómaiak ellen vívott harcokban Kehe, Béla, Réva és Kadocsa elesett, s „miután a sereg elszéledt, a hunok római módra Etelét tették királyukká, ő pedig testvérét, Budát tette a Tisza vizétől a Donig a különféle népek uralkodójává és bírájává”.

Szempontunkból nem az érdekes, hogy ebből az elbeszélésből mi érdemel hitelt – hiszen a hun történet írója azt a csekély hiteles magot, amelyet 6. századi Jordanes történetéből merített, bőségesen vegyítette az ősmagyarok történetéből vett elemekkel (ilyen pl. a hét vezér és a kazároknál ismert kadürméltóság) és saját korának viszonyaival (ilyen Buda kelet-hunországi uralma, melynek előképe István ifjabb király kelet-magyarországi országlása) –, hanem az, hogy mi az igazság a választásról vallott elképzeléséből.

A népvándorlások népeiről az a tudomány felfogása, hogy az ősök társadalma csupán szabad harcosokból állt. A füves puszták népei, de a puszták peremén lakók is úgy álltak össze néppé, hogy egy-egy nemzetség más nemzetségek fölé kerekedve törzset hozott létre, majd a törzsek vetélkedéséből a legerősebb törzs és vezérnemzetsége került az élre. A legyőzött nemzetségeket, törzseket a győzők uralmuk alá vetették, s így rétegzett társadalmak jöttek létre, élükön a vezérekkel és katonai kíséretükkel. Uralmuk alatt az önállóan gazdálkodó, de adóra és szükség esetén fegyveresek állítására kötelezhető köznép. Az idegenből elragadott rabszolgák pedig a társadalom alsóbb, nincstelen, áruba bocsátható rétegét alkották.

A pusztai társadalmak ilyetén formálódása a szkítáktól a mongolokig egyaránt kielemezhető az egykorú forrásokból, s ez tekinthető érvényesnek a honfoglaló magyarságra is. Az etelközi magyarok – élükön a két fejedelemmel, a kündüés gyulacímet viselő főméltósággal – mindamellett csak a 9. század folyamán váltak önállóvá, mert hosszú ideig a türk eredetű kazár kagánoknak voltak alávetve. A magukat az égből származtató, isteni eredetűnek tartó kagánok ugyanúgy egy dinasztia sarjai voltak, mint Dzsingisz kán mongol dinasztiája. Az uralom a családban öröklődött, s a választásnak csak annyiban volt szerepe, hogy az uralomra alkalmatlanokat mellőzték.

Az uralomra való alkalmasság áll annak az öröklési rendnek a hátterében is, amelyet szeniorátusnaknevezünk, s amelynek utóélete Magyarországon a 12. századig kimutatható. Olyan társadalmakban, amelyekben a köznép is változtatta szálláshelyét és nagy tömegű állatnak kellett téli és nyári legelőt biztosítani, s ahol mindig számolni lehetett a legelőket és állatokat elragadni vágyó szomszéd népekkel vagy lázadó törzsekkel, csak érett és harcedzett férfi vállalhatta egy nép vezetését. Ezért az uralkodót nem kiskorú fia, hanem öccse vagy unokaöccse követte – szabály szerint a legidősebb, de ennek „alkalmatlansága” esetén a soron következő. Többnyire az uralkodó maga döntött, hogy ki legyen az utóda, de mivel az már vitatható volt, hogy a soron következők közül ki a valóban rátermett, ez olykor testvérharcokhoz vezetett.

A trónutód kijelölése – kimutathatóan a türk és kazár birodalomban – szervezeti formát is öltött. – A trónörökös megkapott, kormányzásra egy birodalomrészt vagy egy legyőzött nép feletti uralmat. Amint a mai Mongólia központjában székelő türk kagán a nyugati hódítmányok, a Kaszpi-tenger és az Altáj-hegység között elterülő birodalomrész fölötti uralmat öccsére, Istemire, a későbbi nyugati-türk kagánra bízta, úgy vált ennek unokaöccse a Kaukázus felett elterülő Kazárország uralkodójává. De nem lehetetlen, hogy a magyarok 9. századi két fejedelme közül a névleges hatalommal rendelkező főkirály, a kündüszintén a türk–kazár dinasztia sarja volt, s eredetileg a kazároknak a magyarok fölötti uralmát volt hivatva biztosítani.

Árpád fiától, Leventétől kezdve kimutatható, hogy a magyar uralkodók a trónörökösre bízták kezdetben a kabarok feletti uralmat, utóbb a dukátusnak nevezett nyitrai és bihari hercegséget.


Krónikásaink az Árpád-korból már nem szólnak arról, hogy a magyarok a honfoglalás korában s előtte kettős fejedelemség alatt éltek; csak Álmosról és fiáról, Árpádról beszélnek, mint a magyarok első fejedelmeiről. Anonymus szerint a szkítiai őshazában a hét vezér „szabad akarattal és egyetértéssel vezérül és parancsolóul választotta... Álmost”, s a választást a vérszerződéssel pecsételték meg. Arról, hogy a vezéreket, törzsfőket hogyan „választották”, nem esik szó.

Az eseményekhez időben közelebb lévő Bíborbanszületett Konstantin görög császár némileg másként adja elő az eseményeket. Ő sem volt kortársa a magyar fejedelemválasztásnak: jó 55 év választotta el tőle. Információit attól a magyar követségtől szerezte, amelyet Bulcsú harka vezetett és Árpád dédunokája, Tormás herceg kísért. Noha ezek is hangoztatták a császár előtt, hogy Álmos fia Árpád előtt nem volt a magyaroknak fejedelmük, tehát ők is elhallgatták a magyarok kettős fejedelemségét, közlésükből mégis kiderül, hogy a honfoglalás előtt két vezetője volt a magyarságnak: a „nemes származású” Levéd (Levedi), akinek „nemes” kazár nő volt a felesége, és Álmos. Az első besenyő támadás után a kazár kagán magához hívatta Levédet és fejedelemmé akarta tenni, de ez elhárította, mondván: „nincs elég erőm ehhez a tisztséghez”, inkább legyen a fejedelem Álmos, vagy ennek a fia, Árpád. A kagán megfogadta hát Levéd szavait és elküldte embereit a magyarokhoz azzal az ajánlással, hogy Álmost vagy fiát, Árpádot válasszák fejedelmül, mire a magyarok a vitézsége miatt nagyra becsült Árpádot emelték pajzsra.

A fenti előadásban – noha az Árpádfiak Bizáncba küldött követei három ízben ismételték a császár előtt, hogy a magyaroknak Árpád előtt soha sem volt fejedelmük – méltán kételkedhetünk. Egyrészt azért, mert az uralkodók a nomád társadalmakban is halálukig ragaszkodtak az uralomhoz, és mind a névleges „főkirály”, a kündü, mind a tényleges hatalmat gyakorló gyulaméltósága örökletes volt. Tehát Levéd esetleges lemondása után méltósága az ő családjában öröklődött volna. Másrészt kételkednünk kell az előadásban azért, mert egykorú más bizánci-feljegyzés szerint a honfoglalás előestéjén a bizánci követ az Al-Dunánál két magyar vezérrel tárgyalt, Árpáddal és Kurszánnal. Hogy a kettő közül melyik töltötte be a névleges főfejedelem és az uralmat gyakorló hadvezér tisztét, az kiderül Anonymus vezérnévsorából: Kurszán szerinte Kündü, tehát a névleges főkirály fia volt. A 11. századi Gesta Ungarorumban megőrzött fehér ló mondában is két honfoglaló vezér szerepel: Álmos fia Árpád és Kündfia Kusid, utóbbi a Szvatoplukhoz küldött követ szerepébe degradálva. Többekben felvetődött a gondolat: vajon nem Álmos és Árpád töltötte-e be a névleges uralkodó, a kündü méltóságát. Nem tekintve azt, hogy Árpádnak a tényleges uralmat biztosító hadvezéri szerepe egyértelműen kiviláglik a forrásokból, ha a kündü tisztségÁlmos családjában öröklődött volna, a krónikákban az állana, hogy Álmos elődje volt „Kündü”, nem pedig az, hogy „Ügek”!

Valójában a kettős fejedelemség 904-ben szűnt meg, amikor bajor küldöttek egy lakomán Kurszán vezért megölték, s így Árpád és fiai kezében olyan hatalom összpontosult, ami biztosította egyeduralmukat.

Közelebb áll a realitáshoz a régi Gesta Hungarorum azon előadása, mely szerint a „hét vezér között Álmos fia Árpád volt a leggazdagabb és leghatalmasabb”. A pusztai társadalmakban ugyanis az került élre, akinek a legtöbb fegyvere és a legnagyobb állatállománya volt. Nem választás döntötté el a honfoglalás és a vezérek korában, ki uralkodik, hanem a nyers erő: ki mögött állt nagyobb vagyon és több fegyveres.

2. Képek


1. Alkotmányosság, ahogy a romantika elképzelteAlkotmányosság – ahogy a romantika elképzelte

Minden nemzet összetartozás-tudatának fontos eleme volt a nemzet állami – intézményes közösségének történeti bizonyítása. A történetírások sietve keresték azokat az elemeket az államosítások, honfoglalások korából, amelyekhez hozzáköthetőek valamiféle alkotmányosság keretei. A nemzeti romantika korának történetírása, de még inkább a szépirodalom és a legszélesebb közönséghez szóló gyenge színvonalú történeti tudományos bestsellerek a magyar nemzeti történelemben ilyen alkotmányosságot kölcsönöztek a magyar vezérek egyesülését szimbolizáló vérszerződésnek, illetve Árpád pajzsra emelésének. Generációk számára közvetítette a történeti kritikától elszakadt romantikus írói gondolkodás azután – gyermekkori olvasmányoktól történeti regényeken át népszerű feldolgozásokig, sőt, a huszadik században a kávé- és szappanvédjegyekig – ezeket a színezett sztorikat.

2. Képek


1. Királyválasztás a középkori MagyarországonSZÜCS Jenő

Királyválasztás a középkori Magyarországon

Az európai középkor mind az uralkodó választásának (electio)elvét, mind az uralkodó nemzetség vérségi jogának mítoszát – ezt a két, egymásnak látszólag homlokegyenest ellentmondó uralmi jogforrást, összehangolásuk minden nehézségével együtt – korábbi korokból örökölte. Fejedelmek kikiáltása vagy pajzsra emelése germán és nomád népeknél egyaránt szokásban volt. Más lapra tartozik, mennyiben voltak ezek a ceremóniák valóságos választások folyományai, s mennyiben jelképes cselekmények. A népek mindenesetre komolyan vették azokat, még akkor is, ha kialakult az uralomra jutott nemzetség szakrális képzetekkel övezett karizmája – következésképpen mintegy eleve „kiválasztottsága” az uralomra –, ami modern fogalmaink szerint kizárná a választás szükségességét.

Nemcsak európai jelenségről van szó. A legvégletesebb autokrata szervezetben a középkori Európa látóhatárán, a mongol birodalomban is oly jelentőséget tulajdonítottak a nagykán választásának, hogy ha a hatalmi frakciók nem tudtak megegyezni, olykor több éves interregnumokkal kockáztatták a birodalom egységét. Dzsingisz kán törvénye volt: „Ha valaki gőgjében önkényesen, a vezetők választása nélkülakarna kán lenni, azt irgalom nélkül meg kell ölni.” Választani természetesen csak Dzsingisz leszármazottai közül lehetett, magát a „választást” pedig kizárólag a káni dinasztia ágainak hatalmi súlyviszonyai döntötték el. Szemléletes történeti példa arra, hogy még a legszélsőségesebb katonai autokrácia sem szereti nélkülözni a választás legitimációját, az uralom folyamatosságának bizonyító erejét.

A középkori Európa királyválasztásai annyiban éppen nem estek csillagászati távolságra ettől a belső-ázsiai modelltől, hogy a keresztény király electiójagyakran szintén nem volt egyéb, mint eleve adott körből, a gyökeret eresztett dinasztia tagjai közül való „kiválasztás”. De a keresztény királyságok nem voltak autokrata szervezetek. A lényeges többletet már a Karoling-kor óta az uralomra való „alkalmasság” (idoneitas)egyházi elmélete adta. Nemcsak arról van szó, hogy tételszerűen adva volt a keresztény uralmi-etikai normáknak megfelelő király (idoneus rex)és a zsarnok (tyrannus)kibékíthetetlen ellentétpárja. Az igazi többlet abban állt, hogy a Nyugaton széltében elfogadott felfogás szerint az elbírálás joga kiemelődött a dinasztia magánügyei közül, s bizonyos értelemben a társadalomba tevődött át. A gondolatkörből önként következett a nem tetsző („zsarnok”) uralkodó elűzésének és új király választásának jogosultsága, amit aztán VII. Gergely (1073–1085) korában a reformpápaság – a császárság hatalmát gyengítendő – tételesen is kimondott. Ugyanakkor azonban az elvi nyitás jelentőségét igen-igen szűkre határolta be a gyakorlat azáltal, hogy a „társadalom” nevében a középkor első, nagyobbik felében maroknyi arisztokratikus csoportok főpapok és világi nagyok – cselekedtek. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy a dinasztiák vérségi joga a keresztény eszmekörben is újjátermelődött – nagyjából előttünk áll az a szűkre szabott mozgástér, melybe témánk illeszkedik.

„Alkalmas” király választása a „zsarnok” ellenében

A magyar középkor is ebbe a mozgástérbe illeszkedett, csak éppen hullámzó módon. A királyválasztás elve afféle búvópatakra emlékeztet, mely hol a felszínre tör, hol a föld alá rejtőzik. Fél évezred folyamán három olyan időszakot ért meg az ország, amikor valóságos választások (nemcsak a kijelölt és megkoronázott király elismerése) jogához jutottak azok, akik úgy tartották, hogy az ország akaratát testesítik meg. Az 1042, majd 1290 utáni rövid időszakok, végül az 1440. évet követő korszak háromféle változatot, a középkori veretű electio más-más szerkezeteit produkálták.

Hogy a fiatal magyar állam nemcsak beilleszkedett, hanem úgyszólván példaszerűen illeszkedett be a vázolt mozgástérbe, azt nyugtázza, hogy a reformpápaság teoretikusai – elsőként már 1083 körül Lautenbachi Manegold – kifejezetten „példaként” hivatkoztak az Orseolo Péter elűzésétől és Aba Sámuel választásától a később szentté avatott László királlyá választásáig ívelő eseménysorra. Egyidejűleg a német Manegold mester magyar kortársa, a legkorábbi Gesta Ungarorumszerzője személyében színre lépett a királyválasztás első propagandistája Magyarországon.

A Gesta Ungarorumról tudni kell, hogy nem sokkal azután keletkezett, hogy a magyar előkelők „teljes sokasága” Salamon, a különben elismerten törvényesen megkoronázott, de császárbarát király ellenében (aki, mint egy másik krónikában áll, „nem volt alkalmas”az uralkodásra) László herceget választotta királlyá (1077). Ebben a légkörben a szerző az 1042 utáni események rendező elvévé a püspökök és a főemberek (principes, magnates)ama heroikus fáradozását tette meg, hogy találjanak valakit a királyi nemzetségből, aki az ország


kormányzatára alkalmas [ydoneus], és őket Péter zsarnokságától [tyrannis]megszabadítja. A fordulatokban gazdag történet úgy zárul a Gesta elbeszélésében, hogy egy Csanádon tartott gyűlés határozatából a Vazulúak visszahívása és I. András trónra emelése révén (1046) végre sikerült visszajuttatniuk a trónt „Szent István király nemzetségének”. Kikerekedett tehát a jellegzetes szerkezet: választás és vérségi jog egy arisztokratikus elit közreműködésével, s hangsúlyozottan az „alkalmasság – zsarnokság” ismérveinek alkalmazása révén, elvileg és történetileg összhangba került. Éppúgy, mint László herceg királlyá választásakor.

Ilyen propagandairatra már csak azért is szükség volt, mert a királyválasztás elve akkoriban még hajlamos volt el-elszakadni a dinasztiától. Éppen az 1070-es évtizedben egy főúr, bizonyos Vid, Bács megyei ispán is forgatta a fejében állítólag a korona megszerzését. De még II. István királlyal (1116–1131) is megesett, hogy egy halicsi hadjáraton az elégedetlen főurak azzal fenyegették a királyt: „mi pedig visszatérünk Magyarországra és királyt választunk magunknak”. Nemcsak fenyegetőztek, hanem utóbb nővérének fiát, Sault jelölték a trónra, sőt később egy csoport „áruló” meg is választott két urat. Igaz, ez volt az utolsó efféle kísérlet; a merész urak meg is lakoltak érte.

Örökösödés, pápai igény és a „szabad ország” királyválasztásai

A keresztény állam korai zavarainak elültével – kivált miután László szentté avatását (1192) követően a dinasztia keresztény karizmáját nyomatékosította, hogy többes számban lehetett beszélni a „szent királyok nemzetségéről” –, a trónutód kijelölése egyedül az uralkodó ügye lett. A kései Árpád-korban már magától értetődően hangzottak az olyanféle nyilatkozatok, mint II. Andrásé: „István szent királytól az örökösödés jogán [hereditario iure], Isten kegyelme által nyertük el az ország trónját” (1233).

A választás gondolata búvópatakként a föld alá, pontosabban egy hajdan volt és egyszeri – történeti – aktusszintjére süllyedt. Ahogy Anonymus 1200 körül Álmos fejedelemmé választását az őshazában, Kézai Simon is 1283 táján Attila egykori királlyá választását egyedüli esetnek képzelte el, amikor a magyarok egyáltalán „választottak” (elegerunt). Mert Anonymus szerint Álmos esetében a vérszerződéssel nyomatékosított választás érvényes volt „mindazokra, akik ivadékából származnak” – tehát egyetemlegesen az egész majdani dinasztiára –, de még Kézai történeti utópiájában sincs szó az Árpád-házi királyok választásáról, holott az nem szűkölködik merész ötletekben. A királyválasztásnak egyetlen régi, mondhatni „ősválasztásra” redukált változata végső fokon a Nyugaton több mint évszázada folyt elméleti vita császári értelmezéséhez kapcsolódik. Első ízben az 1080 körül a császári udvarban szerkesztett ún. Lex regiaszövegében olvasható: igaz, „egykor a népek királyokat és vezetőket választottak”, utóbb azonban, miután létrejött a királyi hatalom, „a népakarat necessitasba fordult”, azaz hatóereje kihalt.

Újabb valóságos választást aztán csak Kun László utód nélküli halála (1290) tűzött napirendre. Volt olyan nézet, hogy „ebben a királyban megszakadt a szent királyok férfimagva”. II.András Itáliában született és nevelkedett unokáját, „Velencei” Andrást ugyanis egy hajdani udvari pletyka alapján sokan nem tekintették a „szent királyok véréből” valónak. De a helyzetet igazában az élezte ki, hogy a Szentszék is kihaltnak nyilvánította az Árpád-házat. Továbbá, hogy a század folyamán már nemegyszer deklarált pápai elméletet – miszerint a magyar királyok Szent István óta „a Római Szentegyháztól nyerték el az ország kormányzatát és a koronát”– agyakorlatba áttéve a pápa maga kívánt intézkedni a magyar trón sorsáról, jelöltje pedig a nápoly–szicíliai Anjou-ház volt.

A kiélezett helyzetben a hazai püspöki kar és a bárók hamar elfojtották a herceg pedigréje körüli aggályaikat, s valódi Árpád-házi sarjként királlyá választották III. Andrást – hogy majd évtized múltán, halálakor (1301. január 14.), a nevezetes emelkedett retorikával búcsúztassák: „letörött Szent István nemzetségének, vérének, törzsökének atyai ágon kisarjadt utolsó aranyágacskája”. Amikor az 1301. év elején fiágon már vitathatatlanul kihalt az Árpádnemzetség, az évtizedes, már említett feszültség még inkább kiéleződött azáltal, hogy Rómában VIII. Bonifác személyében a pápai világhatalom utolsó nagy formátumú képviselője székelt. Jelöltje most már az Anjou-ház tizenkét évessé felcseperedett sarja, Carobertovolt.

A Magyarországon egyszerűen csak Károlynak nevezett gyermeket egy szűk körű klikk még 1301 tavaszán sebtiben megkoronáztatta, ám ugyanezekben a hetekben az „ország gyűlése” érvénytelenítette a koronázást, s III. András kilenc éves kisleányának kiszemelt jegyesét, Premysl II. Vencel cseh király azonos nevű kisfiát választotta László néven királyul. Elkezdődött az interregnum vigasztalan korszaka, amikor is a tartományurak, az ország tulajdonképpeni „hatalmas fejedelmei” – ahogy nem sokkal utóbb a krónikás pontosan jellemezte – két, „csak névleg királynak nevezett” gyermeket játszottak ki egymás ellen. Az új „választott” király csakhamar távozni, majd formálisan is lemondani kényszerült (1305), hogy egy másik, idegenből behívott balsorsú pünkösdi király, a bajor Wittelsbach Ottó (1305–1307) közjátéka után az országnagyok döntéskényszer elé kerüljenek: hajlandók-e formálisan „megválasztani” a porondon egyedül maradt, immár ifjúvá serdült, s éppen


nem „idegenként” viselkedő Károly Róbertet vagy sem. A Magyarországra érkezett pápai követnek, Gentile de Montefiori bíborosnak ügyes diplomáciával, a tartományurakkal kötött előzetes paktumokkal végül is sikerült elérnie, hogy az 1308. november 18-ra, a domonkosok pesti kolostorába egybehívott „zsinaton” napirendre került az újabb királyválasztás.

Ennyi a fejlemények dióhéjba foglalt váza. Ha még inkább elvonatkoztatunk az események sokágú fordulataitól, elmondható, hogy 1290 óta sok tekintetben azonos módon reprodukálódtak a fejlemények; mindenesetre a királyválasztás búvópatakja csaknem hét évtizedre zajos áradással a felszínre tört.

A zajongás nem volt csekély. Az ekkoriban Magyarországon megfordult stájer lovag-költő, Ottokár, színesen festi le, hogyan háborgott és hangoskodott a nemesség, nem tartózkodva a nyers demagógiától sem. Ha megfosztják őket az „ország jogától [lantrecht]” – mondogatták –, azaz a szabad királyválasztástól, elhagyják akár hitüket is, hátat fordítanak a pápának. A fentebb említett Anjou-köri krónikás úgy jellemezte a politikai közvéleményt 1301 táján megosztó ellentétet, hogy némely urak „a pápától kértek királyt”, a többség viszont azon fáradozott, hogy „el ne veszítsék az ország szabadságát”.

Mindazonáltal nem ez a háborgó tömeg döntött. Stájer Ottokár pontosan tudósít, amikor leírja, hogy a hangulatot ugyan már az 1290. évben nemesek – „szegény és gazdag” – szították, de magán a választáson (an der wal)kizárólag püspökök és főurak vettek részt, az utóbbiak címét is megadva: hohste uramen, „nagyuramék”. Vagy ahogy másutt összegzi: „összejöttek azok, akiket ott úrnak neveznek”. Még pontosabb részleteiben áll előttünk az 1308. évi választás, melyet egy közjegyzői oklevél – valóságos jegyzőkönyv – ismertet (1308. november 27.).

Már a gyűlés megnevezése is „a főpapok és bárók zsinata” volt. Ott nyüzsgött persze a kolostor nagytermében „nemesek és másféle személyek, polgárok és jövevények tömege, akiket a kivételes látványosság híre vonzott oda” – olvashatjuk. Ám a tömeg legfeljebb csak helyeselt vagy nemtetszését nyilvánította. A főhelyen a megválasztandó király és Gentile ült. A legátus jobbján – Tamás esztergomi érsekkel az élen kilenc püspök foglalt helyet, balján – Kőszegi Henrik szlavón bánnal az élen – nyolc báró. Csák Ugrin tárnokmester és a két leghatalmasabb tartományúr, Csák Máté nádor és Kán László vajda követekkel képviseltették magukat. Ez a húsz személyből álló grémium választott.

Előbb azonban volt egy kis incidens. Amikor Gentile belekezdett a szokványos pápai elmélet fejtegetésébe, „mormogás támadt a bárók és nemesek között az ország szabadságának védelmeörvén, ami eljutott a legátus úr füleihez” – olvashatjuk tovább a jegyzőkönyvben. Majd szószólók is akadtak, akik kifejtették: „Nem akarják, és semmiképpen nem egyeznek bele, hogy a Római Egyház vagy maga a legátus úr az egyház nevében gondoskodjék királyról. Csakis abba egyeznek bele, hogy azt a személyt, akit ők az ország régi és jóváhagyott szokása szerint meghívnak és királlyá választanak,a legátus úr az egyház nevében megerősíti.” A fejtegetés azzal zárult, hogy az egyház a jövőre nézve is vegye tudomásul: joga abban áll, hogy amely „igazi királyi nemzetségből származókirályokat egységesen és egyetértően megválasztanak”, megerősíti és megkoronázza.

A szónoklat majdnem pontosan összefoglalta a „szabad királyválasztás” eszméjét. Majdnem, mert azon túl, hogy a választás a valóságban éppen nem érvényesült ilyen töretlenül „régi szokásként”, két pont szándékolt homályban maradt. Az „ők” itt bizonytalanul a köznemesekre is vonatkozott, holott valójában húsz személyről volt szó; másrészt homályban maradt, hogy adott esetben, amikor fiágon egy Anjou-sarjról volt szó, hogyan értelmezendő az „igazi” királyi nemzetség. Ezt aztán tisztázta a legátus, aki egyfelől elméletével ügyesen visszavonult, másfelől viszont még ügyesebben bevétette a végleges szövegbe: Károly Róbertet az egyház nevében nagyanyja, Mária szicíliai királyné (V. István magyar király leánya) révén mint „a magyarkirályok igazi ivadékát, a törvényes öröklés [successio legitima] címén”erősíti meg.

Ezáltal a legátusnak sikerült egy ponton rést ütni a falon. Mert igaz, hogy az 1301 óta „választottak” nőágon mind az Árpád-ház távoli leszármazottai voltak (Vencel nagyanyja, Kunigunda révén éppúgy IV. Béla ükunokája volt, ahogy Károly Róbert, Wittelsbach Ottó meg éppenséggel unokája), de uralmuk jogforrásául nem az örökösödést, hanem a választást, az electióttekintették a választók. Nemcsak Gentile ügyességén, hanem utóbb főként Károly Róbert erélyén múlt, hogy végleges megkoronázása (1310) után a „választás” feledésbe merült. Kancelláriája következetesen azt propagálta, hogy a magyar „szent királyok jogos utódaként, örökösödési jogonuralkodik, így uralmát is az 1301. évtől – nem pedig a választástól – számította.

Választás „az ország képviseletében”

A választás gondolata csak Habsburg Albert halála (1439. október 27.) után bukott megint felszínre – de akkor már újszerű módon.


A dolog úgy kezdődött, mint régen. A főpapok és bárók gyűlése Budán (1440. január 18.) határozatot hozott Jagello Ulászló jelöléséről, a teljhatalmú követek pedig – csupa nagybirtokos – Krakkóban megválasztották a királyt (március 8.). Csakhogy ekkortájt már ott volt a háttérben a Zsigmond korában megerősödött köznemesség, mely első ízben az 1435. évi országgyűlésen nyilvánította ki és foglaltatta dekrétumba, hogy „az ország egész testét képviseli”. A „képviseleti” gondolat – legalábbis ilyenformán, határozott jogi formát öltve – Magyarországon újdonság volt; de ha már megszületett, a megyei nemesség ragaszkodott ahhoz, hogy nélküle nem lehet királyt választani. A június végére Budára összehívott országgyűlés – ahol a megyei követek „oly sokaságban gyűltek össze, amire emberemlékezet óta nem volt példa” –, miután ismét deklarálta, hogy az ország közösségét képviseli (communitatem regni representantes), megerősítette a királyválasztást (1440. június 29.). Az oklevélre 60 főpapon, bárón és előkelőn kívül megyéje nevében 53 köznemesi követ függesztette pecsétjét. Ettől fogva az újkorig a köznemesség is része volt az ország akarata kinyilvánítóinak, ahogy az 1447. évi dekrétum (XXXV. tc.) jogerőre emelte: „a főpap és báró urak minden megyéből bizonyos nemeseket összehíva, velük együtt és egybehangzóan ejtsék meg a király választását”. De a városi követek Magyarországon ezután sem számítottak bele az „„ország képviseletébe”.

A képviselet (repraesentatió) elve jókora késéssel került a magyarországi jogi műnyelvbe. A Bolognában kicsírázó középkori jogtudomány és politikai elmélet már a 12–13. század folyamán kidolgozta a tételt, hogy minden politikai közösség (universitas vagy communitas), legyenaz város, tartomány vagy királyság népe, olyan jogi személy, melyet a felsőbbséggel szemben valakik „képviselnek”. Hogy pedig a közösséget kik hivatottak képviselni, arra nézve megszületett a műszó: maior (senior, valentior) pars, azaz a társadalom előkelőbb, bölcsebb és józanabb, tekintélyesebb „része”, ami – Arisztotelészre hivatkozva – egyedül minőség szerint (qualitate) értendő. A kornak e kulcsfogalmát mai nyelvre nyugodtan elitnek fordíthatjuk. Világosan kimondatott továbbá, hogy ez a „rész” fejezi ki az egész, a közösség akaratát, mégpedig – ahogy a nevezetes jogelméleti tétel az 1200 körüli glosszátoroktól az államelmélet 14. századi összegzőjéig, Marsilius de Padováig a lényeget illetően egybehangzott – amit ez a „rész”, az elit „vagy az általuk választottak határoznak, olybá veendő, mintha az egész közösség cselekedne, mert az egész közösséget képviselik [totam communitatem representant]”

Ami itt a jogelmélet szintjére emelkedett (s jutott el tételesen az 1440. évben Magyarországon a királyválasztásig), az artikulálatlan formában tulajdonképpen gyakorlatban volt már a korai középkor óta, noha nem „képviseletnek” nevezték. Egyszerűen magyarázatra sem szoruló sarkigazságnak tekintették, hogy a társadalom nagyjai mintegy „megtestesítik” a társadalom akaratát. Ez a középkori királyválasztás jogszemléleti alapja. Ha pedig a felvázolt kép lehangolónak tűnne fel, vigasztalásul csak annyit, hogy voltak Európában ennél még arisztokratikusabb szerkezetek is. A német királyok és „római” császárok választása például – éppen ellenkező mozgással, mint Magyarországon – fokozatosan szűkült le a 13. század közepéig a hét választófejedelem akaratnyilvánítására, hogy e grémiumról mondja ki a 14. században Lupold von Bebenburg: „A választófejedelmek joga király vagy császár választása, akik képviselik Németország összes fejedelmét és népét.”

2. Képek


1. Az Ausztriai Ház országai. Egy feudális birodalom természetrajzaHECKENAST Gusztáv

Az Ausztriai Ház országai

Egy feudális birodalom természetrajza

Amikor azt mondjuk, hogy Magyarország közel négyszáz évig Habsburg uralom alatt állt, a Habsburg birodalom része volt, a lelki szemeink előtt megjelenő térképen két országot szoktunk látni: „Magyarország”-ot 1914-es határai között, és egy őt délnyugattól északkeletig körülölelő másik országot, amely 1867-től 1918-ig az Ausztria nevet viselte. Hajlamosak vagyunk azt képzelni, erről a két országról mondta ki 1723-ban a Pragmatica Sanctiót törvénybe iktató magyar országgyűlés, hogy ezeket a mindenkori Habsburg uralkodó „feloszthatatlanul s elválaszthatatlanul, kölcsönösen és együttesen örökösödésileg» bírja. Pedig ha így képzeljük, csak egy hosszú történelmi folyamat végeredményét vetítjük vissza pontatlanul korábbi századokra. Az 1723. évi törvény – pontokba szedve az örökösödés akkor elképzelhető lehetőségeit – nem két ország, hanem az Ausztriai Ház, a Habsburgok országainak és tartományainak jövőjéről rendelkezik, Németországban és Németországon kívül. Számos ország és tartomány bonyolult szövevényéből állt az a birodalom, amelyet a 16–18. században az osztrák Habsburgok a magukénak mondhattak.

Már maga Magyarország sem volt egyetlen ország; az egykorúak, ha pontosak akartak lenni, a magyar szent korona országairól beszéltek, s értették alatta a magyar királyságot társországával, a horvát–szlavón–dalmát királysággal, továbbá a különálló erdélyi fejedelemséget, 1765 óta nagyfejedelemséget. Magyarország és Erdély 1541-től 1848-ig – rövid közjátékoktól eltekintve – függetlenek voltak egymástól, miközben mindketten a szent korona országai voltak, külön országgyűléssel, külön hivatalszervezettel, eltérő rendi alkotmánnyal, s a köztük húzódó országhatár nemcsak politikai határ, hanem vámhatár is volt. A magyar főrendi főméltóságok (nádor, országbíró stb.) és főkormányszékek (kancellária, helytartótanács, kamara) fennhatósága a horvát–szlavón társországra kiterjedt, Erdélyre nem. Míg Magyarországnak és Erdélynek külön törvényei voltak – noha Werbőczy Hármaskönyve mindkettőben érvényes volt –, a magyar törvények hatálya kiterjedt Horvátországra is; emellett a horvát rendi gyűlés csak a horvát–szlavón–dalmát királyságra érvényes törvényeket is hozott. A magyar szent korona jogcímén, de minden magyar hatóság kizárásával uralkodtak a Habsburgok a Magyarországtól különválasztott területeken, a határőrvidékeken, és 1778-ig a Bánátban. A magyar jogi szemlélet történeti igényként a szent korona országainak tekintette mindazokat a szomszédos egykori hűbéres országokat is, amelyek nevét a középkori királyok címeik közé iktatták: Halicsot és Lodomériát (Galícia), Rámát (Bosznia), Rasciát (Szerbia), Bulgáriát, Kunországot (Románia). Ennek azonban gyakorlati következménye nem volt. Vagyis a történelmi emlékek fenntartása nem jelenthet pozitív területi igényt, csak királykoronázás alkalmával vitték ezek zászlait is a koronázási menetben, illetve a Habsburgok újkori hódításainak ideológiai alátámasztásaként hivatkoztak rájuk. Így például Galíciára Lengyelország első felosztása (1772) alkalmával, de azért Galíciát mégsem Magyarországról, hanem közvetlenül Bécsből kormányozták. Ezek voltak a Habsburgoknak Németországon kívül fekvő országai és tartományai.

A Habsburgok Németországban fekvő országaival és tartományaival még bonyolultabb volt a helyzet. Németország a korai újkorban már és még csak egy fogalom volt: létezett a császári méltóság címei közt a „Németország királya” titulus, de német királyság nem volt. Az Európa közepén elterülő hatalmas országot Német-római Szent Birodalomnak hívták; a 18. században a mai Belgiumtól és Lotharingiától Magyarországig, az Északi- és a Balti-tengertől Közép-Itáliáig több száz államból állt. Közöttük királyságok, fejedelemségek, nagyhercegségek, hercegségek, őrgrófságok, grófságok, báróságok; érsekségek, püspökségek, birodalmi szabad városok, európai nagy- és középhatalmak és jelentéktelen tartományocskák. A több száz uralkodó legfőbb hűbérura, a birodalom feje a császár volt, utóda – ha még életében megválasztották – a római király címet viselte. A császári méltóságot örökölni nem lehetett. A császárt IV. Károly 1356. évi aranybullájának rendelkezése szerint a hét választófejedelem választotta meg: a mainzi, a kölni, a trieri érsek, a rajnai palotagróf, a szász herceg, a brandenburgi őrgróf és a cseh király; hozzájuk csatlakozott 1648-ban nyolcadiknak Bajorország, s 1692-ben kilencediknek Hannover fejedelme. A birodalom minden tartományának megvolt a maga külön rendi gyűlése, amely végül is általában alulmaradt tartományurával szemben. A nagyon is különböző hatalmú és súlyú tartományurak rendi testülete volt a birodalmi gyűlés, amelyet 1663-ig a császár esetenként hívott össze, 1663-tól kezdve azonban – amíg a birodalom fennállt – megszakítás nélkül ülésezett Regensburgban.


A császári méltóságot a 15. század derekától kezdve a birodalom megszűnéséig, 1806-ig – egyetlen rövid megszakítással – a Habsburg-család tagjai viselték, 1558 óta a család ausztriai ága, az Ausztriai Ház. A császár volt az európai feudális hierarchiában a legmagasabb rangú szuverén uralkodó, elvben a kereszténység világi feje, de tényleges hatalma a birodalomban meg sem közelítette más országok szuverén uralkodóiét. A harmincéves háborút lezáró wesztfáliai béke (1648) után a császárság már csak árnyékhatalom volt. Persze a semminél azért az árnyék több: Bécsben működött a birodalmi kancellária, a császár bíráskodott a birodalom országainak örökösödési viszályaiban, néha még a birodalom egészére érvényes törvényeket is el tudott fogadtatni a birodalmi gyűlésen, mint 1731-ben a céhek működését szabályozó törvényt, s – ami a legfontosabbnak bizonyult – a birodalom számtalan kimagasló politikai és katonai tehetsége a császári udvarban kereste s találta meg érvényesülését. Az Ausztriai Ház hatalma azonban nem a császári méltóságból fakadt.

A császári hatalmat ugyan nem, de a Habsburgok családi hatalmát jelentősen megnövelte, hogy 1526 óta kezükben volt a választófejedelemségek közül egy, a cseh királyság.

A cseh királyság felépítése sokban emlékeztet Magyarországéra. Itt sem egyetlen országról, hanem a cseh korona országairól kell beszélnünk, azaz Csehországról, Morvaországról és Sziléziáról, amely utóbbi számos hercegségből állt. Legfelső kormányszéke 1775-ig a bécsi cseh kancellária volt, ennek volt alárendelve a három helytartóság, a prágai Csehország, a brünni Morvaország és a troppaui Szilézia számára. A Habsburg uralkodó a cseh királyságban – miután 1620-ban a fehérhegyi csatában leverte a cseh felkelést – korlátlan hatalommal rendelkezett. Ne gondoljunk azonban nyugati típusú abszolutizmusra. A cseh korona országainak rendi gyűlései, igaz, csak az adókivetés jóváhagyásának feladatával, de mégis megmaradtak, s a tartományi hatóságok bizonyos kérdésekben önállóan jártak el: amikor a bécsi udvari kamara 1673-ban kiküldte megbízottját, Philipp Wilhelm Hörnigket a cseh országok gazdasági életének tanulmányozására, útját a morva–cseh határon (!) kénytelen volt megszakítani, mert nem volt útlevele a prágai helytartóságtól.

Az Ausztriai Ház valóságos hatalma – ezt fejezi ki neve is – az osztrák tartományokon nyugodott. Ezeket az első Habsburg császár, I. Rudolf szerezte meg a családnak még az 1270-es években, lefoglalva magának mint megüresedett birodalmi hűbért az 1246-ban kihalt Babenberg hercegi család örökségét, s kiverve onnan – Kun László magyar király segítségével – II. Ottokár cseh királyt. 1246-tól 1918-ig a Habsburgok kezében voltak az osztrák tartományok, akik itt 1804-ig főhercegi, 1804-től császári címmel uralkodtak. Tartományaikból azonban nem hoztak létre egységes államot. Az osztrák tartományok: Ausztria, Stájerország, Karintia, Krajna (a mai Szlovénia), Görz, Isztria és Tirol, valamint a még a család grófi korszakából származó Vorarlberg, megtartották tartományi különállásukat, sőt az idők folyamán Ausztria ketté is szakadt Alsó- és Felső-Ausztriára. Az osztrák tartományok nem is alkották teljesen összefüggő területet, közöttük helyezkedtek el pl. a salzburgi érsek egyházi fejedelemségének birtokai, vagy Tirolban a brixeni püspökéi, akik függetlenek voltak a mindenkori Habsburg uralkodótól mint osztrák főhercegtől, s csak mint császárnak voltak neki alárendelve.

Az egyes osztrák tartományoknak külön-külön tartományi gyűlése volt, külön rendi méltóságokkal és hivatalokkal. Ráadásul a Habsburgok gyakran meg is osztoztak családi birtokaikon. Egységet képezett – tartományi különállásukat megőrizve – a két Ausztria, valamint az összefoglaló névvel Belső-Ausztriának nevezett Stájerország, Karintia, Krajna, Görz és Isztria. Tirol pedig 1665-ig szinte állandóan a család egyik ágának külön országa volt. Ennek következtében az osztrák tartományokban három adminisztratív központ fejlődött ki, Bécsaz egész birodalom és a két Ausztria, GrazBelső-Ausztria, Innsbruckpedig Tirol és Elő-Ausztria (azaz Vorarlberg, s a tőle, nyugatra fekvő, az évszázadok folyamán sorra elveszített egykori családi birtokok) számára. A tartományi, sőt a birodalmi határ sem jelentette azonban szükségképpen valamely hatóság illetékességének határát is: ismeretes a török kori magyar történelemből az a szoros kapcsolat, amely Kanizsa vidékét és Horvátországot a gráci katonai és kamarai hatóságokhoz fűzte.

Így épült fel, ennyi különböző szervezetű és jogállású tartományból tevődött össze az Ausztriai Ház mindenkori fejének, a német-római birodalom császárának, Németország, Magyarország, Csehország stb. királyának, Erdély fejedelmének, Ausztria, Stájerország, Karintia, Krajna, Tirol főhercegének, Görz és Isztria grófjának stb. stb. birodalma. S ez a birodalom egészült ki a 18. század elején a spanyol Habsburgok egykori birtokállományából a spanyol örökösödési háborúban megszerzett Spanyol, most már Osztrák Németalfölddel (lényegében a mai Belgiummal), Lombardiával, Milánóval, s egy sor itáliai hűbéres fejedelemséggel.

Számunkra – a 19–20. századi politikai földrajzon iskolázott emberek számára –szinte áttekinthetetlen ez a bonyolult szerkezetű, szétfolyó, határvidékein szinte minden generáció életében változó birodalom. Az egykoriak, akik beleszülettek és benne éltek, nyilván jobban kiismerték magukat, mint mi, de bennük is fel kellett merülnie valamiféle rendezés, egységesítés, központosítás igényének. A császári hatalom megerősítése a birodalom fölött – bár ezzel sok Habsburg császár megpróbálkozott – reménytelen vállalkozásnak bizonyult. Ahol lehetett valamit tenni, azok a családi birtokok voltak. Két vonalon történtek lépések: az uralom jogcímének


megszilárdításában, és a különböző országok kormányzásának központosításában.

Ami az uralkodás jogcímétilleti, az osztrák tartományok I. Rudolf rendelkezése értelmében a Habsburg-család örökös birtokai voltak. Azok számára, akiknek ez nem lett volna elegendő, IV. Rudolf főherceg a 14. században produkálta a régiségtől megszentelt érvet, Julius Caesar és Nero császár – természetesen frissen hamisított – adománylevelét a Habsburgok – természetesen sosem volt – ősei számára az osztrák tartományok örökös birtokáról. Ausztriai uralmuk örökletes voltát nem is vonta kétségbe 1918-ig soha senki. Más volt a helyzet az 1526-ban szerzett országaikkal, a Mohácsnál elesett II. Lajos magyar és cseh király örökségével. Csehország is, Magyarország is választókirályság volt. Első lépésként, még a 16. században, elérték a Habsburgok, hogy e két ország rendjei elfogadták: mindig az Ausztriai Házból választják királyukat. A dinasztia azonban örökletes királyságra törekedett, s ezt Csehországban 1627-ben, Magyarországon 1687-ben el is érte. A magyar történetírásnak az a gyakorlata tehát, hogy különbséget tesz egyrészt a Habsburgok örökös tartományai, másrészt Magyarország között, csak az 1687 előtti időkre jelent éles választóvonalat. 1687-től kezdve – hiába küzdött ez ellen a Rákóczi-szabadságharc – ez a különbség a gyakorlatban meglehetősen elhomályosult, bár még a Pragmatica Sanctiót is természetesen külön jogszabály állapította meg Ausztriára (1713) és Magyarországra (1723). A magyar 18. század és a reformkor története bizonyítja, hogy az uralkodás jogcímének azonossága még nem jelenti a kormányzás módjának azonos lehetőségeit.

Az Ausztriai Ház birodalma kormányzásának kulcskérdése nem az uralkodás jogcíme, hanem a központosításmértéke volt. S az a dinasztia, amely közel négyszáz éven át uralmon tudott maradni az osztrák tartományokban, a cseh és a magyar királyságban, országai központosításában csak nagyon szerény eredményeket tudott elérni. A központosításnak két korszaka volt: I. Ferdinánd uralkodása a 16., Mária Teréziáé és II. Józsefé a 18. században.

I. Ferdinánd két olyan hivatalt szervezett, amelynek hatásköre valamennyi országára kiterjedt: az udvari kamarát (1527) és az udvari haditanácsot (1556). Az udvari kamarának volt alárendelve (1537-től kezdve) a magyar kamara is, s ez valójában így maradt 1848-ig. A magyar törvények ugyan többször is kimondták a magyar kamara függetlenségét, ezért a látszat fenntartása érdekében az udvari kamara rendelkezései általában nem közvetlenül, hanem a magyar kancellárián keresztül, mint személyes királyi utasítások érkeztek el a magyar kamarához. Önálló magyar hadügy pedig egyáltalában nem volt. Minden Magyarországon állomásozó fegyveres erővel a bécsi haditanács rendelkezett.

Mária Terézia központosító újításai közül ugyancsak kettőt kell kiemelni. Az első az államtanács életre hívása volt 1761-ben. Ez nem hatóság volt, hanem tanácsadó testület, amely minden lényeges kormányzati intézkedést megvitatott. Minthogy az államtanács maga soha nem adott ki rendeletet, a magyar törvények formális sérelme nélkül segíthetett kialakítani az uralkodói döntést minden Magyarországot érintő ügyben is. A másik, ugyancsak maradandó újítás a cseh és az osztrák kancellária egyesítése volt 1775-ben. Ezzel megvalósult az osztrák tartományoknak (Tirol és Vorarlberg nélkül) és a cseh korona országainak közös belügyi kormányzata, és létrejött a birodalom központi területeit egységbe fogó közös osztrák–cseh vámterület.

Mária Terézia óvatos lépéseivel szemben II. József nyíltan törekedett különböző országainak egységesítésére, összbirodalom kialakítására. Legyen itt elég 1784. évi nyelvrendeletére utalni, amely a németet tette meg valamennyi országa hivatalos nyelvévé. Megtette a kezdő lépéseket egy egységes birodalmi adóztatási rendszer kidolgozására is, de országai nem tűrték egységesítő reformjait. Osztrák Németalföld elszakadt a Habsburg birodalomtól, Magyarország forrongott, s az ellenzék kétségbe vonta a dinasztia uralkodásának örökletességét, sőt még az osztrák tartományok is megtagadták az adófizetést.

Kétségtelen, hogy II. József reformművének megvalósítása során súlyos taktikai hibákat is elkövetett. De összbirodalmat szervező politikájának kudarcát nem taktikai hibák okozták. Országainak eltérő gazdasági fejlettsége, egymással összeegyeztethetetlen politikai felépítése, sajátos történelmi tradíciói nem tették már lehetővé bármiféle egységesítésüket. Ami bizonyos határok között egységesíthető volt, Ausztria és Csehország, a Mária Terézia lerakta alapokon a 19. században egységes állammá lett, kereteit csak a nemzeti kérdés törte szét az első világháború végén. Magyarország ebbe a rendszerbe nem volt beilleszthető. Az 1867. évi osztrák–magyar kiegyezés még meghosszabbította az Ausztriai Ház birodalmának életét fél évszázaddal, de az annyira különböző részekből összeállt országokat végül nem lehetett együtt tartani. A dinasztia ezzel a feladattal négyszáz év alatt sem boldogult, a kudarc őt is elsodorta.

2. Képek


1. A választófejedelemB

A választófejedelem

A Német-római Szent Birodalom (962–1806) – hivatalos nevén: Heiliges römisches Reich deutscher Nation – a Karolingok kihaltával lépett a Nagy Károly által alapított császárság örökébe. Ettől kezdve választással töltötték be a királyi (császári) méltóságot.

Eleinte – hűen a trónra emelt családhoz – az elhalt király fiát, testvérét vagy más közeli rokonát ismerték el utódjának, választották királlyá. Választójoga volt az összes német uralkodónak. Az 1230 körül keletkezett német jogszabálygyűjtemény, a Sachsenspiegel (Szász tükör) említi, hogy elsőként hat választófejedelem és hetedikként a cseh király választotta a császárt. (Nevük: Kurfürsten – 1500-tól Churfürsten –, latinul: electores.) A 13. század közepétől azután kizárólagosan ők gyakorolták a választás jogát, mint a főhivatalok (Erzämte) birtokosai. Ezek voltak: a mainzi érsek mint a német birodalom főkancellárja, a kölni érsek mint Itália és a trieri érsek mint Burgundia kancellárja, a rajnai palotagróf (der Pfalzgraf am Rhein) mint a birodalmi főasztalnok, a szász herceg mint birodalmi marsall, a brandenburgi őrgróf mint a birodalmi főkamarás, végül a cseh király mint birodalmi főpohárnok. (Vagyis közöttük a világiak a birodalom négy legfontosabb országának képviselői.)

IV. Károly császár 1356. évi aranybullája szerint a választói méltóság (Kurwürde) csak egy ágát illeti meg mindegyik uralkodóháznak (Szászországban a wittenbergit).

Csehország a 15. századtól 1648-ig nem gyakorolta választójogát, a pfalzi 1623-ban Bajorországra szállt át. 1648 után növekedett a választófejedelmek száma. Ekkor a főkincstárnoki hivatallal visszaszállt a választójog Pfalzra, Bajorország pedig nyolcadik választóként gyakorolta tovább a jogot. 1692-ben Hannover kilencedik választóként kapta meg ezt. 1777-ben a bajor királyi ág kihaltával ismét csak nyolc választó maradt. A napóleoni háborúk szétzilálták a birodalom szervezetét. Nemcsak Napóleon tette a maga fejére a német-római császári koronát (1804), de lényegében megszüntette a választófejedelmi méltóságokat is. A háborúk idején, 1801-ben, illetve 1803-ban Köln és Trier elvesztette a választói méltóságot, a többi a Rajnai Szövetség megalapításával, 1806-ban. Csak a hesseni választófejedelem tartotta meg ezt a címet 1866-ig, amikor is országát bekebelezte Poroszország. 1875. január 6-án halt meg az utolsó választófejedelem, a hesseni Frigyes Vilmos.

2. Képek


1. Ahol nem választottak. Az Oszmán BirodalomHEGYI Klára

Ahol nem választottak

Az Oszmán Birodalom

A következő történet a 15. század közepéről való: A szultán hadjáratra vonult seregével, amikor egy öreg parasztasszonyt és egy janicsárt vezettek eléje. Az asszony azzal vádolta a katonát, hogy fizetség nélkül elvette és megitta egy csöbör tejét. A katona tagadott, erre a szultán felvágatta a gyomrát. A tej kifolyt, a janicsár kimúlt. Azaz bizonyítás, ítélet és végrehajtás egybeesett. A krónikás még hozzáfűzte, hogyha a vádat a hasfelmetszés nem igazolja, az öregasszony is halállal lakol.

Jó évszázad múlva, 1573-ban, az isztambuli császári követség titkára listába szedte a török birodalom hatalmasságait. Hét vezírt sorolt fel, akiket szerinte mind keresztény rab gyerekekből neveltek, a másodvezír éppenséggel egy tolnai csizmadia fia. De kereszténynek mondta a ruméliai beglerbéget, a janicsárok agáját és a flotta parancsnokát is, csak néhány vallásjogi hivatal betöltőjéről írta, hogy született muszlim.

1616 és 1626 között Szúfi Mehmed pasa ötször viselte a budai beglerbég hivatalát, s ezalatt két hónaphíján hat szolgálati évet sikerült összegyűjtenie. Az ittkui közötti időtöredékeken, a tíz év maradékán öten osztoztak, közülük egyedül Karakas Mehmed pasára csaknem három év jutott. Őt Nakkás Haszán követte 11, majd Kenán 2 kemény hónappal. A „Tigris” előnevű Mehmedet félhavi pasaság után nyakazták le. Életének utolsó hónapja kissé zsúfolt volt: 1623 szeptemberének elején damaszkuszi pasának, két hét múlva budainak nevezték ki, újabb két hét elteltével pedig már örök „állomáshelyére” érkezett. Egyik elődje, a „Bolond”-nak becézett Dervis pasa, nyolc hónapon át élvezett hasonló változatosságot. 1622. május 20-án janicsár agának, július 7-én karamániai pasának, két nap múlva ismét janicsár agának, október 14-én budai pasának nevezték ki. Útban Buda felé újabb parancs érte utol, temesvári pasa lett. Kéthavi „nyugalom” után, január 9-én halálra ítélték, de mielőtt hóhérai megérkeztek volna hozzá, leesett a lováról és meghalt.

Egy döntés – a szultáné

Európai beidegződéseink már e néhány példa megértésében csődöt mondanak. Nálunk csak a népmesék mindig győzelmes, soha-nem-volt igazsága szolgáltat elégtételt a tejesasszonynak és emeli vezírségre a csizmadia fiát, itt viszont egy emberfaló hatalom teszi ezt, amelyik látszólag kiismerhetetlen szeszéllyel hol kegyes, hol kíméletlen. Kiszámíthatatlanságában csak egyvalami biztos: a döntéseket, s köztük az emberek kiválasztását, egyetlen személy, a szultán akarata határozza meg.

Választásról tehát abban az értelemben, hogy sok egyes személy vagy egy testület ad megbízást valamilyen tisztség ellátására, az Oszmán birodalomban nem beszélhetünk. A birodalomban a több mint hat évszázadon át uralkodó Oszmán-dinasztia jelentette az állandóságot. Szilárd hatalmához azonban biztos öröklési rend kellett, amely kizárta a testvérháborút. Előbb csak szokássá, a 15. században törvénnyé vált, hogy az uralkodó szultánon és kiszemelt örökösén kívül a dinasztia egyetlen férfitagja sem maradhat életben. A trón szilárdságát Oszmán-ház öcsök és unokaöcsök folytonos kiirtása biztosította. Ez a rendszer 1603-ig élt. Ekkor egy tizenegy éves gyermek került hatalomra, akinek még nem volt utóda, öccsét ezért palotafogságra ítélve életben hagyták. Az innen induló új rendszer – amelyben a trón a szerájba zárt várományosok legidősebbikére szállt – szelídített valamit a véres öröklési renden, de a testvérgyilkosságot nem iktatta ki az Oszmán-ház életéből. Uralkodó szultánok féltékenysége, rivalizáló feleségeik vagyudvari klikkek intrikái továbbra is bőven szedték áldozataikat. De azért az önkényesen döntő szultánok és alattvalóik kapcsolata nem volt mindig olyan „életveszélyes” a vezető réteg számára, mint a nekünk ismerős magyarországi török korban. A 15. század közepéig a szabad katonaelem játszott vezető szerepet. Ez termelt ki magából egy korai elitet, amely – a vallási-vallásjogi vezetőket leszámítva – katonai parancsnokokból állt, soraiban született oszmán-törökökkel, valamint legyőzött és átállt ellenfelekkel. „Arisztokrata” családok emelkedtek ki, amelyeknek tagjai generációkon át viseltek magas állásokat. Amikor a Balkán-félszigeten még háború folyt, ők alkották ott az állam előretolt rohamcsapatát; a labilis terepen a mindenkori követelményekhez igazodva hol hadat vezettek, hol igazgattak vagy éppen dzsámit építettek. A hatalom, mivel nem nélkülözhette szolgálataikat, kénytelen volt tényleges önállóságot biztosítani nekik.

Ennek a későbbiekhez képest szép idillnek a Balkán és Kis-Ázsia meghódítása vetett véget. Nyugaton a Földközi-tengerre is kiterjedő hadviselés, a Közel-Keleten a nagy, inváziós háborúk kora köszöntött be, amelyek


összbirodalmi erőfeszítést követeltek, s amelyekben helyi bégek helyi erői és mégoly ragyogó egyéni ötletei súlyukat vesztették. Az új helyzet jó alkalmat kínált a mindig féltékeny szultáni hatalomnak, hogy a régi elitet egy kiszolgáltatottabbal váltsa fel.

Kiválasztás tehetség szerint

Ezt a nagy fordulatot – mint annyi mást – a 15. század második fele, II. Mehmed uralkodása hozta meg. Azzal, hogy teljessé tette az állami földmonopóliumot, II. Mehmed a korlátlan uralkodói hatalom alapját is megteremtette. Új elitet emelt az állam élére. Ennek nagyobb része gyermekadóval begyűjtött, áttérített és gondos neveléssel kiképzett kényszer-renegátokból állt, kisebb részét muszlini származású vallásjogászok alkották. Előbbiek a hadvezetést és a polgári igazgatást lepték el, utóbbiak az államéletben egyre nagyobb súlyra jutó, konzervatív vallási és vallásjogi posztokat monopolizálták.

Az új rendszerben a választás végleg nem játszott szerepet és – a vallási szférát leszámítva – az örökletesség is kevéssé érvényesült. Magasba ívelő karrierhez tehetség és szerencse, a fentmaradáshoz szerencse és hidegvér, a generációkon át tartó megkapaszkodáshoz csoda kellett.

Ez eddig kegyetlen, de világos rendszer, az államot vezető elit kiválasztása első látásra már ellentmondásosabb. Egyrészt végtelenül demokratikusnak tűnik, hiszen a vezetők nagyobb részét a társadalom legalsó rétegeiből emelte a csúcsra. Másrészt despotikus terrorral megnyomorítottnak tűnik, amennyiben az elitet állandó, felgyorsult belső mozgásra, örökös cserélődésre kényszerítette, amelyben az újonnan felkerülők számára a már fentlévők folyamatos tizedelésével biztosított szabad utat.

Rab gyermek – szolga vezető

A devsirmét, a keresztényeket sújtó gyermekadót, a janicsárok utánpótlását szolgáló gyakorlatként tartjuk számon, pedig ennél többre használták. Az 1390-es évektől a 18. század elejéig keresztény fiúk ezrei kerültek a Balkán-félsziget falvaiból adóként a török fővárosba. Zöméből katona lett, kisebb részükből a hadsereg és a Porta szükségleteire dolgozó mesterember, a legjobb képességűek pedig – évente csak néhány tucat – a szeráj iskoláiba kerültek. Itt több éves, alapos képzés után a katonai és polgári igazgatás- bármely területének az ellátására alkalmassá váltak.

A rab gyerekként indult s ezért haláláig szolga rendű és szolga tudatú, minden korábbi kötődéstől megfosztott főember előtt egyetlen lehetőség nyílt: szolgálni a legfőbb hatalmat. Mivel eldobható volt, csak nélkülözhetetlensége szüntelen bizonyításával remélhette fennmaradását. A birodalom fellendülésének és virágkorának évszázadaiban, a közős sikerektől hajtva, valóban képességeinek javát adta. A 17. században meginduló hanyatlás korában már inkább személyes ügyeskedésekkel, hízelgéssel, intrikákkal és klikkharcokkal próbálta magát pótolhatatlanná tenni és a hatalom részese maradni.

A szerencséseknek ez sikerült, a többinek nem. A szolga vezetőket nyugodtan lehetett – és az egyeduralmát féltő szultáni hatalom felfogása szerint kellett is – dobálni, cserélgetni. S ha valamelyikük végleg kellemetlenné vált, fennakadás nélkül meg lehetett ölni, mert a kiképzett rabok hosszú sora korlátlan utánpótlást kínált.

A vezetők

1453 és 1600 között 36 nagyvezíre volt a birodalomnak, közülük 31 keresztény, 5 muszlini származású. Ők harminchatan ötvennégyszer váltották – egymást (egy-egy váltásra átlagban 2,7 év jutott), ketten ötször, hárman háromszor, négyen kétszer kaptak kinevezést. Hivataluktól valamivel többen váltak meg élve, mint erőszakos halállal.

A vezetők kiválasztásának és mozgatásának ez a – végül is egyáltalán nem demokratikus – gyakorlata egészen a 19. századig megmaradt azzal a változással, hogy a hatalmi harcokat többször döntötték el udvari klikkek erőviszonyai, mint a szultánok akarata.

Az egész rendszernek volt néhány olyan ismérve, amely a despotikus társadalmak általános sajátja. Nem létezett az a fajta szerződés, amely az európai feudalizmusokban az uralkodók és a nemesség kapcsolatait szabályozta és mozgásterüket a két fél számára elfogadható kompromisszumokba szorította. A korlátlan uralkodói akarat kevéssé engedte magát erkölcsi vagy alkotmányjogi normáktól befolyásolni, utóbbiak nem is léteztek. Örökké hangoztatta viszont az igazságosságnak és az adófizető termelők védelmének elvét, s ha egyáltalán valahol, hát a társadalom alsó szintjein érvényesítette azért, hogy a termelésben rend legyen és a rája el tudja tartani a nem termelő katonaság és bürokrácia tömegeit. Az uralkodó által kiválasztott előkelők rétegét szintén sajátos betegségtünetek jellemezték: kiszolgáltatottság, kegyencrendszer, udvari csoportosulások harca, intrika.


Választás – lent

Nem a hatalom önkényétől függő kinevezésekkel, hanem valóságos választáshoz hasonlító gyakorlattal az oszmán társadalomnak csak az alsó régióiban találkozunk.

A lakosok, ill. a tagság választotta a városrészek rendjére ügyelő elöljárókat, a vallási alapítványok intézőit, a céhekre emlékeztető szakmai testületek és a dervisrendek főnökeit. Még a rája is választott: a falvak rátermett vezetőt, amikor rablókkal szemben próbálták megvédeni magukat, különleges feladatokat (pl. hegyi átkelők, utak, hidak őrzését) ellátó közösségek elöljárót, autonómiájukat megtartott államocskák (pl. Montenegró) vagy törzsek (pl. kurdok) kormányzót, ill. főnököt.

E közösségek és testületek azonban szabadságuk ellensúlyozásaképpen erős központi ellenőrzés alatt álltak. Választásukat mindenekelőtt jóvá kellett hagyatniuk az illetékes hatósággal. Ez muszlim és más hitű közösségekre egyaránt vonatkozott: Szófia igazhitű kecskeszőrtakácsai ugyanúgy bejelentették a kádinak, hogy új céhfőnököt választottak, ahogy egy közeli falu bolgár futárló-őrei is azt, hogy hanyag vezetőjük helyére másik elöljárót szeretnének. A hatóságok folyamatosan ellenőrizték a választott elöljárók működését és – ha voltak – a választó közösség pénzügyeit.

Végső soron azonban nem az ellenőrzés szállította le e választások értékét és csorbította a közösségek autonómiáját, hanem az, hogy a kormányzat még e szűkre szabott önállóságot is csak az általa meghatározott, feladatok ellátására engedélyezte. Csak olyan közösségek létét tűrte el, amelyeket súlytalanságuk eleve kizárt nemcsak a hatalomból, de még a fontosabb döntések meghozatalából is.

2. Képek


1. Erdélyi fejedelemválasztásokTRÓCSÁNYI Zsolt

Erdélyi fejedelemválasztások

Közhelynek számított már a 19. század második felének magyar történetírásában, hogy az erdélyi fejedelemség rendjeinek egyik alapjoga a fejedelem szabad választása (libera electio) volt. Bár a korszak történetírói tényszerűen feltárták, hogy is folytak le a fejedelemválasztások, a történeti köztudatban mégis szinte liberális jellegű választás képe alakult ki s maradt meg ezekről a nagy fontosságú politikai aktusokról. A két háború között a fejedelemválasztás szabadságáról kialakult kép – más színezettel ugyan – még határozottabbá vált. Az újabb vonást az adta, hogy a király nélküli királyságban a legitimisták és szabad királyválasztók vitáikban érvként használták az erdélyi libera electiót, a „szabad választás” mítoszát. Meggondolásokra persze az elégnél is több ok van.

A valóság: vagyoni, hatalmi súly

Hogy az elején kezdjük – János Zsigmond „választott királyságát” most figyelmen kívül hagyva, hisz erre a választásra még tulajdonképpen Erdély kialakulása előtt került sor –, már Báthory István megválasztása (1571) körül is számos olyan momentum van, amely erre int. Báthory Istvánt valóban megválasztják – de milyen körülmények közt? A dráma egyszerre több színen folyik, mint egy ügyesen megírt és rendezett modern színműben – csak ezek a színek egymás mögötthelyezkednek el. A legkülső, a rendek összessége számára látható színen ott vannak az 1571. májusi erdélyi országgyűlés viharai: a hatalmi csoportosulások zajos vitái, amelyeknek közepette csak a három Báthory: somlyói Báthory István, testvére, Kristóf és ecsedi Báthory István ülnek hideg nyugalommal, míg a kancellár be nem hozza a szultán fermánját, amelyről köztudomású, hogy somlyói Báthory István kinevezését tartalmazza. Erre a rendek szép csendesen elhagyják a termet, hogy János Zsigmond végrendeletének végrehajtói (a „testamentumos urak”) és a többi tanácsurak megbeszélése után úgy döntsenek: inkább maguk választják meg Báthory Istvánt, mintsem hogy a Porta által kinevezett személyként kelljen elfogadniuk.Másnap meg is választják. A következő színen a portai játék folyik, amelynek végeredménye a Báthory fejedelemsége melletti állásfoglalás – erről azonban érdemben ma sem tudunk semmit, s csak feltételezhető, hogy miért dönt a diván Báthory István mellett. Erre a legbelső színen látható játék ad magyarázatot: a Báthoryak Kelet-Magyarország leghatalmasabb urai, a család mindkét ágának somlyói Báthory István a legjelentősebb reprezentánsa. Az ő vagyoni és hatalmi súlya – amihez a család évszázados tekintélye is hozzájárul – szolgál alapul a Porta döntéséhez s a döntés alázatos tudomásulvételének elébe vágó libera electióhoz. A Báthoryak az átmenet zavartalanságát fegyveres úton is biztosítják: a János Zsigmond halála után sebtiben tartott 1571. áprilisi országgyűlés 1500 főnyi őrsereget rendel Tordára a volt uralkodó temetéséig, Báthory Kristófparancsnoksága alatt.

Kelet-Magyarország leghatalmasabb birtokos ura tehát a Portán megszerzi magának a fejedelmi trónt, közben fegyveres erővel is biztosítja magának a főhatalmat, s a rendek jónak is látják megválasztani. Ettől fogva – bizonyos zavaroktól eltekintve – jó fél évszázadon át a Báthory-dinasztia uralkodik Erdélyben. Mikor Báthory Istvánt lengyel királlyá választják (1575. december) mintegy helyetteseként hagyja ott Erdély uralkodójául testvérét, Kristófot. Istvánnak nem lévén gyermekei, halála után Kristóf fiát, Zsigmondot választják meg utódul (1588. december). Zsigmond szeszélyes lemondásai (1594. július; 1597. december; 1599. március) közt is két Báthory – Boldizsár és András – gyakorolja a főhatalmat, ill. Zsigmond felesége a melléje rendelt császári biztosokkal. A dinasztia Erdély feletti uralma csak a tizenöt éves háború (1591–1606) közepe táján rendül meg pár évre. Ezekben az esetekben sincs azonban szó „választásról”: Vitéz Mihály havasalföldi fejedelem fegyverrel űzi el trónjáról Báthory Andrást (1599), és szerzi meg az Erdély feletti uralmat (1599. november). Őt a sértett erdélyi rendek és a katonáskodó szabad elemek hozzájuk húzó része (Basta segítségével) ismét csak fegyverrel távolítja el, hogy a felkelés vezetője, Csáky István rövid főkapitánysága (1600. szeptember) után ismét Báthory Zsigmondot hozzák vissza – kétszer is: 1601. április, 1601. október –, hogy majd Basta tábornok kezébe kerüljön a hatalom (1602), s ezt megint csak hónapokra szakítsa meg a török csapatokkal – amelyekhez erdélyi hadak is csatlakoznak – Erdélybe törő Székely Mózes fejedelemsége (1603). 1604-ben némileg újra a dinasztikus elv áll vissza: Bocskai István, mint ismeretes, Báthory Kristóf sógora.

A hatalom tényleges birtokosai

Az egyetlen kivétel ebben a sorban Rákóczi Zsigmond erdélyi fejedelemsége (1607–1608). De az sem teljesen. Rákóczi Zsigmondot az erdélyi rendek fejedelemválasztó joguk demonstrálására választják meg fejedelemmé


Bocskai halála után. Bocskai ti. végrendeletében kijelöliutódját, az északkelet-magyarországi nagyúr, Homonnai Bálint személyében. Homonnai Bocskai elit hadával, több ezres sereggel el is indul. Erdélybe azon a címen, hogy Bocskai koporsóját kíséri a fejedelmi temetkezőhelyre. Az erdélyi rendek viszont nem fogadják el ezt a kinevezést, s még mielőtt a különös „temetési menet” Gyulafehérvárra érkeznék, megválasztják fejedelemnek a hatalom tényleges birtokosát, Rákóczi Zsigmondot, akit éppen Bocskai állított gubernátorként Erdély élére, s akit Bocskai halála után előbb ők maguk is megválasztottak gubernátornak. A felszínen tehát a libera electio, valójában az adott hatalmi viszonyok érvényesültek: Rákóczi Zsigmond – amíg mód volt rá – lavíroz a Porta és a Habsburgok között, s egyben 1607 elején ő Kelet-Magyarország egyik leggazdagabb nagyura.

Mindenesetre ez a kivétel sem tart sokáig. A Báthory-dinasztia még egyszer visszaszerzi a trónt – nem éppen „szabad választás” útján. Báthory Gábor előbb megrendíti Rákóczi Zsigmond pozícióját, aztán megalkuszik vele a fejedelemség átadásában, majd – az 1607. évi ún. „második hajdúfelkelés” után – követelései nagyobb nyomatékául egyszerűen megvásárolja a hajdúkat. Rákóczi politikai képességeit mutatja, hogy a veszett fejsze nyelét is jó pénzen adja el: óriási anyagi rekompenzációt kap Báthory Gábortól a már elveszett fejedelemség átadásáért. A dinasztikus elv uralma 1608 tavaszán ismét helyreáll – a hajdúk élén Erdélybe érkező Báthory Gábort a rendek megválasztják Erdély fejedelmének.

A következő fejedelemválasztás ismét „rendhagyó”. Bethlen Gábor még sógorsággal sem kapcsolódik a Báthory-dinasztiához, nem tartozik Kelet-Magyarország nagyurai közé sem, bár nem is „középnemes”. Több tízezer holdas arisztokrata, az erdélyi arisztokrácia „második vonalából”. Rendkívüli tehetsége képesíti arra, hogy trónra kerüljön s a magyar történelem egyik legnagyobb uralkodója legyen, és az, hogy az ismert helyzetben – Báthory Gábor uralmának kül- és belpolitikai megingása – török katonai és politikai segítséggel ragadja meg az erdélyi főhatalmat. Rendhagyó eset – de nem annyiban, hogy itt a libera electióról lenne szó. A rendek, az Erdélybe nyomult török seregek nyomása alatt, „féltökben libere eligálták” fejedelemmé.

Ismeretes, hogy Bethlen is dinasztiát alapítana. Mivel saját gyermekei kiskorukban elhalnak, második feleségét, Brandenburgi Katalint választatja meg még életében fejedelemmé, melléje öccsét, Bethlen Istvánt állítva gubernátornak. Az eredmény tudott: halála után (1629) a hajó rövidesen kormányozhatatlanná válik, a rendek nagy előretörése nehézzé teszi Brandenburgi Katalin pozícióját. Bethlen István ebben a bizonytalan helyzetben óhatatlanul megerősödik a fejedelemasszony rovására, ő váltja fel a trónon – egy hónapra.. Addigra Rákóczi György – Rákóczi Zsigmond fia, Kelet-Magyarország immár vitathatatlanul leghatalmasabb ura – felkészül a hatalom fegyverrel való meghódítására, vele szemben az ifjabb Bethlen István (a fejedelmi trón várományosa, Várad főkapitánya) áll, akit Zólyomi Dávid támogat. Újra fejedelmet kell tehát „választani”. Rákóczi tartózkodó okossággal Váradon várja meg az országgyűlés döntését, de olyan pozícióban, hogy ez a döntés nem lehet vitás. A kelet-magyarországi túlsúly elve s a dinasztikus elv együtt érvényesül I. Rákóczi György megválasztásában – onnan kezdve pedig három évtizedig a Rákóczi-dinasztia uralkodik Erdélyben. I. Rákóczi György (1630–1648) kisebb-nagyobb nehézségekkel leszorítja a porondról irónkövetelő ellenfeleit, bonyodalmak nélkül utódjává választatja fiát, az is a magáét, I. Rákóczi Ferencet, kinek anyja ismét a Báthory-dinasztia tagja: Zsófia.

Újra a török tesz fejedelmet

Az 1650-es évek vége felé aztán ott az újabb uralmi válság: II. Rákóczi György (1648–1660) beavatkozik az ún. északkeleti háborúba. Lengyelországba vonul hadaival, de elveszti a hadjáratot, egész seregét – és trónját is. A török új fejedelem választását követeli. Ígykerül, választással, Erdély fejedelmi székébe Bethlen István veje, Rhédei Ferenc (1657–1658), hogy a dinasztikus elv azért valamelyest érvényesüljön. Ezzel kezdődik a több éves zűrzavar: II. Rákóczi György pár hónap múlva fegyverrel veszi vissza trónját, 1658 nyarán azonban az Erdélybe nyomuló török–tatár hadak elől vissza kell húzódnia. A Porta ekkor a rangban Kemény János, a tatár rabságban lévő főgenerális után következő erdélyi főtisztségviselőt, Barcsai Ákost, az országgyűlés és a fejedelmi tábla elnökét teszi meg – akarata ellenére – fejedelemmé (1658–1660), még a látszatra se nagyon ügyelve. Barcsai pedig minden erejével igyekszik hű maradni Rákóczihoz, aki azonban képtelen megérteni, hogy újabb visszatérésének nincsenek meg a feltételei. 1659 őszén újra fegyveresen tér vissza fejedelemségébe, Szebenbe szorítja Barcsait a mellette lévő erdélyi urakkal és török segélyhadával együtt, de a szászfenesi csatatéren végleg elveszti a játszmát. Erdélynek marad a török kegyéből lett fejedelme, akit aztán a tatár rabságból visszatért s 1660-ban Magyarországra visszahúzódó Kemény János (1661–1662) fegyverrel dönt meg. Barcsai formailag önként mond le trónjáról – az országban azonban ekkor már Kemény János serege az úr. Amaz néhány hónap múlva még le is mészároltatja elődjét. Ez sem segít rajta. I. Lipót nem tudja kellőleg támogatni, 1661 őszén pedig a török újra maga tesz fejedelmet – ismét csak az országgyűlés „utólagos hozzájárulásával” –, I. Apafi Mihályt (1661–1690).

Persze Apafi sem valami szegény kisnemes – ebesfalvi komposszesszor, ahogy Jókai oktatta róla egy ország közvéleményét –; családja az egész fejedelmi korszakban sorozatosan visel – a magyarországi zászlósurak


rangjának megfelelő – fejedelmi tanácsúri tisztséget. Ő maga művelt, nyugat-európai egyetemeket járt, tekintélyben kiemelkedő erdélyi arisztokrata – Küküllő vidéki szőlőbirtokai szántóban százezer holdnál is többet értek, s emellett egyéb birtokai is voltak –, de nem volt Báthory István vagy Rákóczi György-vagyonú oligarcha. Török kreatúra. Ő az, aki már nem meri nem elvállalnia fejedelemséget, miután mások üggyel-bajjal kibújtak a teher vállalása alól. Ő is dinasztiát alapítana. Mire azonban meghal, Erdélyt gyakorlatilag már integrálták a Habsburg birodalomba, az ország császári katonai megszállás alatt áll.

Mindig a dinasztikus elv

Az utójáték: Thököly és II. Rákóczi Ferenc erdélyi fejedelemsége. Thökölyé (1690) evidensen „fegyver alatt” születik, és Habsburg fegyverek szüntetik meg néhány hét leforgása alatt. II. Rákóczi Ferenc fejedelemsége (1704–1711) is a kuruc katonai sikerek nyomán jön létre; ténylegesencsak akkor regnál Erdélyben, amikor éppen hadai kezén van az ország. (Megjegyzendő: még az ő esetükben is szerepet játszik a dinasztikus elv. Thököly az 1680-as évek elején hivatkozik rá, hogy ő Bethlen Gábor unokája – valójában nem az ő leszármazottja, hanem Bethlen Istváné –, Rákóczi apja pedig még választott fejedelem volt.)

Libera electio, szabad fejedelemválasztás tehát valójában nincs Erdélyben. Amikor többé-kevésbé rendezett körülmények közt történik uralkodóváltozás, akkor vagy Kelet-Magyarország leghatalmasabb ura ül be a fejedelmi székbe(előzőleg fegyveres nyomással biztosítva ennek feltételeit), vagy trónöröklés történik. A kivételes eset Rákóczi Zsigmond fejedelemmé választása, a rendek fejedelemválasztó joga demonstrálására – de a választás itt is Kelet-Magyarország egyik leghatalmasabb főurára, s egyben a hatalom tényleges birtokosára esik.

Aközt, hogy ki miképpen jut trónjára, s milyen uralkodónak bizonyul, nincs egyértelmű összefüggés. Báthory Istvánból, aki portai ügyeskedéssel és fegyveres túlsúlya biztosításával szerzi meg a fejedelemséget – nagy uralkodó lesz. Utódait „törvényesen” választották, de Báthory Kristóf közepes képességű, Zsigmond, Boldizsár és András pedig az uralkodásra így vagy úgy, de alkalmatlan. Báthory Gábor ismét fegyverrel (és pénzzel) szerzi meg trónját – de valójában nem lesz alkalmas annak viselésére, jóllehet nem tehetségtelen politikus. Bethlen Gábor, akit a török emel trónra – a legnagyobbak egyike lesz. A töröktől beültetett Barcsai Ákos kitűnő képességű államférfi – de éppen túlzott törvénytisztelete akadályozza meg abban, hogy a kritikus években igazi uralkodó lehessen. A másik török kreatúra, Apafi, kisebb képességű nála, bár uralkodói adottságai nem rosszabbak a közepesnél. Mégis – jó érzékkel összefog” különböző politikai csoportosulásokkal – majd három évtizedig tudja magát tartani trónján, közben elérve Erdély jelentős gazdasági-külpolitikai konszolidációját. Nem rajta múlik, hogy ez az 1680-as évek közepéről fokozatosan a semmibe tűnik.

Libera electio – vagy a tényleges hatalmi viszonyok érvényesülése? Áttekintésünk az utóbbi létét igazolja. A 16–17. században, különösen egy kelet-közép-európai kis államban, aligha várhattunk mást.

2. Képek


1. Rákóczi államaWELLMANN Imre

Rákóczi állama

Amikor II. Rákóczi Ferenc, erdélyi fejedelmek sarja, 1703 májusának elején megállapodott Esze Tamással, a magyar parasztság sokat tapasztalt képviselőjével, hogy háborút indítanak a Habsburg önkényuralom ellen, breznai kiáltványában még csak nagy körvonalakkal írta körül a küzdelem indítóokait és maga elé tűzött célját: Arra szólította fel az ország egész népét különbség nélkül, fogjon fegyvert az adóval nyomorgató, „sónkat, kenyerünket elvevő” „német nemzet” törvénytelen, elviselhetetlen igája ellen, mint ahogy ő is kész életét, sorsát „édes hazánk régi szabadságának javára” szentelni.

I. Lipót császár és király Buda visszafoglalását felhasználta arra, hogy az 1687. évi soproni országgyűlésen a magyar rendekkel törvénybe iktattassa a Habsburg-ház fiági örökletes királyságát. Bár hitlevelében még szentül ígérte, hogy Magyarország szabadságát, kiváltságait, törvényeit és szokásait megtartja – legalább háromévenként országgyűlést hív össze, az ország ügyét magyarokkal tárgyalja meg, a végvárak és a kapitányságok élére magyarokat állít, külföldi katonaságot nem hoz az országba, a szabad vallásgyakorlatot biztosítja –, a valóságban Magyarország az osztrák örökös tartományoknál jóval hátrányosabb helyzetbe süllyedt. Országgyűlést 1687 óta nem hívott össze, rendeletekkel kormányzott, melyeket a magyar kancellária az udvarban hozott elhatározások alapján foglalt írásba, s amelyeknek az országban állomásozó idegen katonaság erőszakkal, közvetlenül vagy a vármegyék útján szerzett érvényt. Amint ez a katonaság a bécsi haditanácstól, az erdélyi gubernium az ottani idegen katonai pasatanoktól, a magyar kamara pedig a bécsi udvari kamarától függött.

A magyar rendek – miközben elhitették magukkal, hogyhíven őrködnek az ország alkotmányán, amin elsősorban a nemesi kiváltságok épségben tartását értették – valójában tehetetlennek bizonyultak a Habsburg-abszolutizmussal szemben. Megvoltak ugyan az országnak a hagyományos főméltóságai, melyeket az ország nyugati felében birtokos, s már csak ezért is Ausztriához kapcsolódó legtekintélyesebb főúri családok tagjai töltöttek be élethosszig, saját embereikre, tőlük függő familiáris alantasokra támaszkodva. (Csak a személynök, personalis, a királyi ítélőtáblának s az országgyűlés alsó táblájának elnöke volt szabály szerint köznemesi származású.) Ám a nádor – elvileg a király helytartója –, az országbíró, a horvátországi bán és a tárnokmester csak időnként gyakorolt hatásköre meglehetősen összeszűkült.

Mindebből Rákóczinak azt a tanulságot kellett leszűrnie, hogy céljai elérésében nem tud kellőképp támaszkodni az ország hagyományos rendi szervezetére. Annál kevésbé, mert ahogy a legfőbb vezetése alatt álló hadsereg már 1703 végére birtokba vette szinte az egész Felvidéket, majd a Dunántúl nagy részét is, e célok is kiszélesedek. A fejedelem hovatovább más nem csupán annyit akart elérni, hogy a bécsi udvart rákényszerítse elkövetett törvénytelenségeinek végleges megszüntetésére, s hogy I. Lipót Magyarországon mint alkotmányos király uralkodjék. Rákóczi önálló magyar állam kiépítéséhez fogott. Nemcsak a maga alapos államismereti tudása segítette ebben. Sikerült maga köré gyűjtenie széles látókörű, művelt köznemeseket, nagyrészt protestánsokat. Ők nemcsak olvasmányaikból ismerték a kornak az abszolút államra vonatkozó elméleteit, hanem részben a maguk, részben hozzátartozóik ifjúkori hollandiai, angliai, svájci vagy németföldi tanulmányai során közvetlen tapasztalatokat szereztek főképp a modern németalföldi és angliai államberendezkedésről.

A belőlük kialakított Udvari Tanácsra, „minisztériumára” támaszkodva vette kezébe Rákóczi az ország egész sorsának irányítását. Tanácsosai rendszeres üléseken, az államigazgatás egyes ágai szerint szakosodva, hozzáértéssel nemcsak előkészítették, megvitatták és kidolgozták a rendelkezéseket, hanem az egyes megyékbe kiszállva a végrehajtásban is közreműködtek. Nem kevésbé fontos bázisa volt ennek a központosított, rendeletekkel kormányzó államigazgatásnak a hadsereg, amely a kiküldött tanácstagok oldalán szükség esetén fegyverrel kényszerítette ki az intézkedések érvényre juttatását.

Ilyen föllépésre ugyanis – a magukat makacsul tartó rendi hagyományok miatt – csakhamar szükség mutatkozott. Hiába szolgálta Rákóczi egész vállalkozása az ország érdekeit, bele kellett ütköznie – különösen nagyobb urak körében – a zivataros időkben elhatalmasodott önző egyéni érdekekbe, s főképp a köznemességet területileg egybefogó vármegyékben uralkodó partikuláris érdekekbe. Kivált a kormányzás módja váltott ki ellenkezést a nemességben, mely a közös célok szolgálatában sem tudta teljesen levetkőzni a Habsburgokkal szemben követett rendi ellenállás hagyományait. Ahhoz ugyan nem férhetett kétség, hogy Rákóczi, fejedelmek ivadéka – kit a birodalmi hercegi cím is megilletett, s aki messze a legnagyobb birtokos volt az országban –


legyen a „confoederált státusok” (szövetkezett rendek) fejedelem nem találkozott tetszéssel, hogy a fejedelem kezében tartja az ország jövedelmeit, s a hadsereggel is – bár ennek fő tisztségeit főuraknak juttatta – ő rendelkezik, s azt mintegy kiemelve a rendi hierarchiából, központi jelentőségre s az országgyűléseken is szerephez juttatja. A nagyrészt katolikus főurak rossz szemmel nézték, hogy az Udvari Tanács javarészt protestáns köznemes tagjainak szava nagy súllyal esik latba. A maguk területén autonomiához szokott vármegyék sérelmezték intézkedéseik irányítását és ellenőrzését, s továbbra is feladatuknak tartották, hogy „őrködjenek” a törvények megtartásán s az újításoknak ellenszegüljenek.

Kétségtelen, Rákóczi túltette magát a korszerűtlennek bizonyuló törvényeken, s ahol a jogszabályok hiányoztak, kész volt új, a rendek szemében szokatlan utakra lépni, ha a független magyar állam megszervezésének előzményekre támaszkodni alig tudó roppant feladata úgy kívánta. Kezdeményezőn kellett rendelkezést alá vonni az államigazgatás alapvető fontosságú területeit, melyeket a „királyi Magyarország” rendjei közel két évszázad óta a bécsi udvarnak engedtek át.

Ugyancsak nem felelt meg a hagyományos szokásjognak, midőn Rákóczi – részben királyi jogokat gyakorolva – a bányaügyet, a pénzverést, a gazdaságpolitika irányítását a maga kezébe vette, alkalmas embereket állítva az egyez ágazatok élére. Ahogy saját birtokainak, úgy a kincstári javaknak gyümölcsöztetésétől a rézpénz kibocsátását remélte a hadakozás anyagi alapjának biztosítását – pénzbeli adó kivetése nélkül, ami e fő okát adta a nép elkeseredésének a Habsburg önkényuralom ellen. Amint csapatai előrenyomultak, a parasztság általában szívesen látta őket élelemmel, ha mértéket tartottak. A szigorú rendtartás kedvéért csakhamar mégis arra tért át a fejedelem, hogy vármegyénként vesse ki, ami a hadak eltartásához szükséges. Csak amikor már a rézpénz elkerülhetetlen leértékelése is súlyosbította a fokozódó pénzszűkét, akkor szánta rá magát, hogy pénzadót vessen ki. Jellemző rá, hogy az új adót tőle, a fejedelemtől kezdve a szolgákig mindenkinek viselnie kellett, mégpedig jövedelme arányában, melynek lehető teljes megismerrésére összeírókat rendelt részletes utasítással. De az országos érdek ilyen rendelkezései során is lépten-nyomon magánérdekekkel találta szembe magát. Hiába hangsúlyozta, hogy amíg a háború tart, a vele járó terheket mindenkinek viselnie kell, s hogy a jutalmazásnak a sikeres befejezéssel jött el az ideje. Egyre-mása jelentkeztek igénylők a kincstári s az elkobzott birtokokra. Idővel a rézpénzt nem akarták elfogadni, hitelezők tiltakoztak az intézkedés ellen, hogy rézpénzzel adósságot lehessen törleszteni és zálogba vetett jószágot kiváltani. Vármegyei tisztviselők a „szegénységet torkon verve” követtek el visszaéléseket a maguk és a földesurak javára a természetben szedett szolgáltatások és a jövedelem-összeírások során. A katolikus egyház a papi tizednek katonai célra való bérbevételét sérelmezte. A nemesség körében pedig nagy ellenkezést váltott ki a rá is kivetett adó.

Súlyos nehézségek adódtak Rákóczi számára már kezdettől fogva a hadseregben is, melynek ügyét ugyancsak szigorúan a kezében tartotta, éppoly kevéssé tartózkodva a főúri tábornokok önkényeskedése, mint a fegyelmezetlenül kihágó közvitézek elleni kemény föllépéstől. Többször meg kellett ismételni s végül törvényerőre emelni azt a nagy jelentőségű rendeletét, hogy amelyik jobbágy a hazáért fegyvert fog és mindvégig kitart a katonai szolgálat mellett, családostul s örököseire kihatóan felszabadul a földesúri függés és a szolgáltatások, továbbá – az élelem nyújtását kivéve – az állami adó és a katonai terhek alól, s az így elmaradó szolgáltatásait a földesúr más falubelieken sem követelheti. Akik egész helységestül keltek föl – így Gönc és Tarpa lakói – együttesen kaptak hajdúszabadságot a földesúrnak ígért utólagos állami kártérítéssel. E roppant társadalmi horderejű rendelkezés nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy a parasztság jelentős része híven kitartott a fejedelem mellett. Ugyanakkor a földesurak következtében nemcsak több mint 10 000 jobbágycsalád személye fölötti hatalomból, azok földjétől és szolgáltatásaitól estek el, hanem egyáltalán kiáltó jogtalanságnak fogták fel, hogy Rákóczi beavatkozott a földesúr és a jobbágy viszonyába, ami közel száz év óta sem király, sem országgyűlés nem bátorkodott megtenni. A rendelkezés számos helyen egyúttal a faluközösség hagyományos egységét is megbontotta. A nemesség ellenakciói nem maradtak el: visszakövetelték, nemegyszer vissza is hurcolták a táborba vonult jobbágyaikat, vagy családjukat, esetleg más falubelieket sanyargattak, helyettük növelve azok földesúri terheit – a fejedelem kifejezett tilalma ellenére. Másfelől az ellen is szigorúan föl kellett lépnie Rákóczinak, amikor egyes jobbágyok maguk helyett alkalmatlan embert küldtek hadba, az otthon maradottak pedig megtagadták a földesuraknak járó szolgáltatásokat, vagy rájuk támadtak, mintha vége lenne a jobbágyvilágnak. Holott a fejedelem kitartott az általános felfogás mellett: a földesúri terhek és az adózás alól csak a katonai szolgálat mentesít.

Bár – főképp anyagi téren s a hadi szerencse elpártolása következtében fokozódó nehézségek közepette – a terhek elől való menekülés a nép részéről sem hiányzott, a fejedelem önálló Magyarországon munkálkodó államépítő erőfeszítéseinek fő akadályát a nemesség jelentette. Az első nagyobbellenállást a szécsényi országgyűlésen (1705) még sikerült leküzdeni, igaz, azon az áron, hogy az Udvari Tanácsot megszüntették, s helyette – a főurak jelentős részvételével – szenátust hoztak létre. Ugyanakkor megújításra került a konföderáció, s Rákóczit most már az országgyűlés választotta vezérlő fejedelemmé. A második, nagyobb


felzúdulás Turóc megyétől indult ki. A bécsi udvar ellen megszokott, de több vármegyét összefogó ellenállás nemcsak a terheket sérelmezte, melyek szerintük a császári részről követeiteknél is nagyobbak voltak, hanem annak hangoztatásával, hogy „a szabadság keresésének színe alatt a szabadság elrontatik”, Rákóczit alapjában véve önző önkényuralommal vádolta. A közjóért valóban a legmesszebb menő önzetlenséggel fáradozó fejedelem fölháborodása nyomán végül a katonaság véres beavatkozása tett pontot erre az ellenakcióra.

Mindezek alapján Rákóczi Magyarországa önálló modern állammá fejlődésének ígéretes terve áll előttünk. A Habsburg-hatalom kialakuló katonai fölénye, a belső erőforrások fokozatos kimerülése, a súlyos társadalmi feszültségekkel terhes nemesi-rendi hagyományok visszahúzó ereje nem engedett elég időt és lehetőséget új Magyarország megteremtésére irányuló államszervező munkájának teljessé tételére. De ha addig elért eredményei 1711-gyel hamvukba haltak is, amit a rendiség értetlensége közepette véghezvitt, Kelet-Közép-Európában egyedülálló példája maradt a korabeli színvonalon túlmutató államalkotó erőfeszítésnek.

2. Képek


1. Szavaztat a forradalom. Választások és népszavazások a francia forradalom idejénHAHNER Péter

Szavaztat a forradalom

Választások és népszavazások a francia forradalom idején

„Minden szuverenitásnak tényleges forrása a nemzet” – fogalmazta meg a nagy francia forradalom alapokmánya, Az Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozataa nemzeti szuverenitás elvét. „Sem testület, sem egyén nem gyakorolhat olyan hatalmat, amely nem kifejezetten ebből származna... A törvény a közakarat kifejeződése. Minden állampolgárnak joga van részt venni megalkotásában személyesen vagy képviselői által.” Látszólag mi sem egyszerűbb ennél. A nép nyilván szíves-örömest járul majd az urnákhoz, ha választások vagy népszavazások alkalmával véleményt nyilváníthat. De hogyan érvényesül a nemzeti szuverenitás ott, ahol a nép „beadja lemondását” és egyre növekvő arányban marad távol a választásoktól? E kérdésre kellett választ találniuk a nagy francia forradalom vezetőinek.

A harmadik rendtől az „aktív polgárok”-ig

Amikor az 1787–88. évi pénzügyi és politikai válság következtében az abszolút monarchia tarthatatlanná vált Franciaországban, XVI. Lajos király összehívatta a rendi gyűlést, hogy a társadalom bevonásával rendezhesse az állam pénzügyi helyzetét. „Őfelsége azt kívánja – hirdették országszerte –, hogy királysága legtávolabbi területein lakó, a legismeretlenebb alattvalóinak is módjuk legyen eljuttatni hozzá óhajaikat és panaszaikat!” A kormány komolyan vette e kijelentését, s amikor 1789 januárjában közzétették a választási szabályzatot, kiderült, hogy az ország oly széles körű választásoknak néz elébe, amilyenre addig még nem volt példa az európai történelemben.

A nemesség és a papság 300–300 képviselőjét e két rend tagjai közvetlen választásokkal jelölték ki. A „harmadik rend”-ként emlegetett közrendűek közül a 25 év feletti, állandó lakhellyel rendelkező, adófizető, francia állampolgárságú férfiak kaptak választójogot. A 26 millió francia közül tehát – leszámítva a nőket, a fiatalokat, a nincsteleneket s azokat a sajátos helyzetű csoportokat, amelyek tagjait nem tekintették teljes jogú polgároknak (zsidók, színészek stb.) – mintegy 5 milliófrancia vehetett részt a választásokon. Az általános bizakodás légkörében, aki csak tehette, le is szavazott.

A harmadik rend 600 képviselőjét vidéken egy, a városokban két fokozat közbeiktatásával választották isiég. A falusi plébániákon 200 háztartásonként 2–2 elektort választottak, akik új gyűlést alkotva megválasztották a képviselőket. A városokban az erre jogosultak céhenként vagy lakónegyedenként ültek össze, 100 választópolgár egy (esetenként két) személyt választott, ezek új választógyűlést alkotva kijelölték az elektorokat, akik végül megválasztották a rendi gyűlés képviselőit. A több fokozatú választási eljárás eredményeképpen egyetlen paraszt vagy városi plebejus sem jutott be a képviselők közé. A kortársak magától értetődő dolgoknak tekintették, hogy a forradalom törvényhozó szerveiben a polgárok alkotják a többséget: a nyilvánossághoz, a szónoklatokhoz hozzászokva ők állhatják meg a legjobban helyüket a politikai küzdelmekben, s a tisztességes képviselőket, származzanak bármely társadalmi rétegből is, kizárólag az egész nemzeti közösség érdekei vezérelhetik.

A rendi gyűlés hamarosan felvette az Alkotmányozó Nemzetgyűlés nevet, s a forradalom első győzelmei után hozzálátott Franciaország alkotmányának a kidolgozásához. A választójog kérdésében azonban már 1789 őszén heves vita bontakozott ki. A képviselők többsége ugyanis arra az álláspontra helyezkedett, hogy e jog minden külső befolyástól mentes, szabad gyakorlására csak az képes, aki bizonyos tulajdonnalrendelkezik: a nincstelenektől könnyű lenne „megvásárolni” szavazataikat, s az alkalmazottak, napszámosok kénytelenek lennének munkaadójuk politikai nézeteinek megfelelően szavazni. Az1791-ben életbe lépő alkotmány ennek megfelelően kizárólag a módosabb, ún. „aktív polgárok” számára biztosította a választójogot. Ezek a 25 évet betöltött, legalább három napi munkabérnek megfelelő adót fizető férfiak voltak; létszámukat 1791-ben mintegy 4,3 milliórabecsülték. „Passzív polgár”-rá nyilvánítva hozzávetőlegesen 3 millió, szegényebb állampolgárt fosztottak meg a szavazójogtól.

Az„aktív” és „passzív” polgárok megkülönböztetését, vagyis a választójog vagyoni cenzus szerinti „adagolását” a történészek általában a polgári osztályérdek érvényesítésének tekintik, megfeledkezve arról, hogy a korabeli


Európában még ez is példa nélküli demokratikus vívmánynak számított. Aválasztójog kiterjesztése önmagában különben sem szavatolta volna a népi érdekek érvényesülését: a 18. századi angol választások után egyes földesurak még az urnát is átvizsgálták, hogy ellenőrizhessék, engedelmeskedtek-e szavazójogukat gyakorló bérlőik utasításaiknak. Az viszont tagadhatatlan, hogy a győztes forradalom képviselőiígy csaknem egymillióval kevesebb polgártársuknak adták meg a választójogot, mint a régi rend kormányzata.

„Szavazz az alkotmányra!”

Az 1791. évi alkotmány még egy évig sem maradt érvényben. 1792 áprilisában megindult a királyi Franciaország szövetségeseinek hadjárata a forradalom ellen. A háború „forradalmasította” a forradalmat: az augusztus 10-i felkelés megdöntötte az ellenség győzelmében reménykedő király trónját, s a monarchiával együtt bukott az alkotmány is. Az új állami berendezkedés meghatározására törvényhozó szervet hívtak össze, a Nemzeti Konventet, melynek képviselőit választották. Az első választásra 1792 augusztusának végén és szeptember elején került sor, miközben a porosz seregek a főváros felé meneteltek, s a párizsi nép lemészárolta a börtönök foglyait. Eltörölték az „aktív” és „passzív” polgárok megkülönböztetését. Minden 21 év feletti, egy éve azonos helyen lakó, „munkájából élő” francia férfi részt vehetett a választásokon, amelyből csak a személyes függésben élő háziszolgákat zárták ki. Az elsőfokú gyűléseken kijelölt elektorok minden vagyoni szemponttól függetlenül választották meg a Konvent 745 képviselőjét a 25 évet betöltött polgárok közül. A zavaros belpolitikai körülmények persze rányomták bélyegüket a választásokra: egyes helyeken az egykori „passzív” polgárokat, máshol az ellenforradalmi érzelmekkel gyanúsítottakat nem engedték az urnához, s a legkülönbözőbb módszerekkel nyíltan megfélemlítették a választókat. Aszavazati joggal rendelkező 6-7 millió francia közül ilyen körülmények közepette talán még egymillióan semadták le szavazatukat.

A Nemzeti Konvent csak alaposan megkésve láthatott hozzá az új alkotmány kidolgozásához: döntenie kellett a király sorsáról, szembe kellett szállnia a Franciaország ellen koalícióba tömörülő nagyhatalmakkal, le kellett számolnia a belső ellenforradalmi felkeléssel, s véget kellett vetnie a Konventet megosztó pártviszályoknak. 1793. június 2-án bekövetkezett a legradikálisabb szakítás a forradalom alkotmányos hagyományaival: a párizsi népfelkelés rákényszerítette a Konventet a Gironde néven ismert, mérsékeltebb, liberális képviselőcsoport tagjainak kizárására. Három héttel ezután a képviselőik eltávolítása miatt lázongó megyék megnyugtatására s az egyre radikálisabb szociális intézkedéseket követelő tömegek lecsillapítására a Konvent sietve elfogadott egy alkotmánytervezetet.

Ez az ún. 1793. évi alkotmány volt Franciaország legdemokratikusabb s ugyanakkor leghevenyészettebb alkotmánya. A népnek megadta a munkához, a művelődéshez, a közsegélyhez való jog mellett a fegyveres felkelés jogát is, elrendelték, hogy a fontosabb törvényeket népszavazással kell jóváhagyatni. Minden 21 év feletti, munkájából élő és valamilyen tulajdonnal rendelkező francia férfinak megadták a választójogot. Ezt az alkotmányt az utókor a legteljesebb politikai demokrácia megtestesítőjének tekintette. Az 1793 júliusában megtartott népszavazáson 1 801 918-an fogadták el, s csak 11 610-en utasították vissza. Több történész ezt a szavazati arányt az új alkotmány elsöprő sikereként értelmezi – minket azonban inkább az gondolkoztat el, hogy a 7-8 millió szavazásra jogosult közül még kétmilliósem adta le szavazatát.

Az 1793. évi alkotmányt a Nemzeti Konvent csak taktikai okokból közzétett dokumentumnak tekintette: a népszavazás után ünnepélyesen cédrusfa ládába zárták, életbe léptetését pediga háború befejezéséig elhalasztották. A forradalmi kormányzat diktatórikus uralma idején (1793. december–1794. július) természetesen szó sem lehetett választásokról vagy népszavazásról.

1795 márciusától kezdett formát ölteni Franciaország legújabb alkotmánya, amelyet a forradalmi időszámítás alapján „a 111. év alkotmányá”-nak neveztek. Az 1791. évi alkotmánnyal összemérve el kell ismernünk, hogy a Konvent törvényhozói bőkezűbben osztogatták a választójogot, s jobban ügyeltek a hatalmak megfelelő szétválasztására, mint az Alkotmányozó Nemzetgyűlés képviselői. Minden 21 évet betöltött, adófizető francia férfi részt vehetett az elsőfokú gyűléseken, ahol megválasztották az elektorokat a 25 évet betöltött, 150–200 napibér értékű adót fizető polgárok közül.

Ezek az elektorok viszont már cenzusos korlátozás nélkül választották meg a kétkamarás törvényhozó szerv képviselőit.

A Konvent népszavazással kívánta szentesíttetni az új alkotmányt. A biztosabb siker érdekében elrendelte, hogy ezúttal a hadsereg több mint félmillió katonája is részt vehet a szavazáson. Velük együtt mintegy hatmillió francia járulhatott volna az urnák elé, a szavazók létszáma azonban még az egymillió-egyszázezretis alig érte el. (1 057 390-en fogadták el, s 49 978-an utasították el az alkotmányt.)


„Szavazz Bonapartéra!”

A francia forradalom során tehát a franciák egyre csekélyebb hányada vett részt a népszavazáson és a képviselők megválasztásán. Az a forradalom, amely mindaddig soha nem látott mértékben mozgósította az ország lakosságát, amely a politikát egy szűk hatalmi elit kezéből kiragadva az egész nemzet közös ügyévé változtatta, egyre kevésbé tudta elérni, hogy a választópolgárok szavazataikkal szentesítsék a politikai változásokat. Amikor pedig Bonaparte tábornok 1799-ben egyetlen csapással véget vetett mind a forradalomnak, mind a parlamentáris demokráciának, a francia nép és a francia polgárság szavazataival is készségesen az új rend támogatására sietett. Az államcsíny után pedig hamarosan napvilágot látott az új rend, a konzulátus alkotmánya, amelyet legjobban egyik megalkotója, Sieyès szavaival jellemezhetünk: a hatalomnak „felülről”, a bizalomnak pedig „alulról” kell jönnie. A képviseleti rendszer alapja látszólag az általános választójog: a nép több lépcsőben megválasztja a „legkiválóbb polgárokat”, akikből ezután a szenátus kiválogatja a törvényhozó testületek tagjait. A szenátust pedig természetesen Napóleon Bonaparte, az első konzul nevezi ki... Így sikerült tíz évvel Az Emberi és Polgári jogok Nyilatkozatá-nak megjelenése után kiküszöbölni a választás mozzanatát a francia politikai rendszerből.

1800 elején népszavazásra bocsátották a konzulátus alkotmányát, amelyet több mint hárommillió francia elfogadott és csak 1562 utasította el. Amikor pedig két év múlva arról kellett dönteni, megkapja-e Bonaparte az élethossziglani konzuli rangot, amely már a császárság felé egyengette az egykori tábornok útját, a szavazáson megjelentek száma félmillióval emelkedett: 3568 885-en szavaztak „igen”-nel és 8374-en „nem”-mel.

*

Mivel magyarázhatjuk vajon, hogy jóval több francia tette le voksát a parlamentáris demokrácia 1799-es felszámolása mellett,mint ahányan egyáltalán véleményt nyilvánítottak a forradalom demokratikus vívmányairól? A népszavazások és választások idején megfigyelhető, egyre növekvő érdektelenség gyökereit a francia társadalmi fejlődés sajátosságaiban kell keresnünk.

1789-re Angliában és Amerikában a polgárság már tudatában volt önálló érdekeinek, a magántulajdon védelmének céljával szövetségre lépett a nemesség tulajdonosi rétegeivel, s mindent megtett, hogy elfojtsa a vagyontalan néptömegek követeléseit. Franciaországban azonban más volt a helyzet: az elmaradottabb gazdasági-társadalmi fejlődés következtében még nem foszlottak szét a polgárság hagyományos, humanista elképzelései az egységes, harmonikus nemzeti közösségről. A polgárság és a nép viszonya tisztázatlan maradt, a polgárok többsége úgy vélte, hogy szegény és gazdag közt nincs áthidalhatatlan ellentét, a szabadság és az egyenlőség, vagyis a magántulajdon és a közérdek összeegyeztethető: így a polgárság osztályérdekeit az egész nemzeti közösség érdekeinek tüntethette fel.

1791–92-től azonban fokozatosan nyilvánvalóvá vált, hogy a magántulajdon védelme nem egyeztethető össze a nép követeléseivel, s a polgári–népi szövetség hamarosan felbomlott. A forradalom során a francia polgárságnak egyre újabb rétegei ébredtek rá, hogy szakítaniuk kell a tömegekkel. 1791-ben az alkotmányos monarchisták jelentették be, hogy „vége a forradalomnak”, 1792-ben a girondisták tettek hasonló tartalmú kijelentéseket, 1793–94-ben pedig a forradalmi kormányzat bánt el kemény kézzel a polgári tulajdont támadó népi irányzatokkal. 1795 után elmélyült a szakadék a polgári osztályérdekeket követő politikai és forradalmi ideológia között.

A francia nép „belefáradt a forradalomba”, vagyoni helyzetén szinte semmit sem változtattak a politikai fordulatok: aki nincstelen volt, nincstelen maradt, az egyház és az ellenforradalmárok elkobzott földjeiből csak a vagyonosabbak részesedhettek. Párizs utcáin nyíltan hangoztattak, hogy a szegénynek nem a nemes, az emigráns vagy a királypárti az ellensége, hanem a gazdag, a harácsoló. Egyre értelmetlenebbnek tűnt részt venni a sokasodó választásokon és népszavazásokon, amelyek több napot is elvettek volna a létfenntartáshoz szükséges munkától. A látványos harctéri sikerek hamarosan jóval nagyobb hatást gyakoroltak a népre a forradalom kiüresedett jelszavainál.

1799-ben a polgárság is szakított a forradalmi ideológiával: végleg elvetette az egységes nemzetről alkotott elképzeléseket, s a rendet és vagyonbiztonságot szavatoló bonapartista diktatúra hívévé szegődött. Bonaparte pedig gondoskodott róla, hagy az örökös konzulság megszerzése után jó ideig ne kerüljön sor Franciaországban választásokra és népszavazásra.

2. Képek


1. Elnökválasztás, elnöki hatáskör. Az amerikai elnök megválasztása és hatásköreURBÁN Aladár

Elnökválasztás, elnöki hatáskör

Az amerikai elnök megválasztása és hatásköre

Az újkor hajnalának két legjelentősebb alkotmánya az 1789-ben életbe lépett amerikai és az 1791-ben szentesített francia alkotmány volt. Bár mind a kettő azonos korszak szülötte, jelentős az eltérés közöttük. A francia királyság alaptörvénye, amely az abszolút uralkodót az alkotmány korlátai közé kényszerítette, jelentősen csökkenhette a központi hatalom súlyát. Ezzel szembenaz Egyesült Államok alkotmánya erősen centralizált hatalmat adott a köztársaság elnökének kezébe. Az utóbbi ugyanis nemcsak a végrehajtó hatalom feje, akinek kormányában nincs miniszterelnök (s az egyes tárcák vezetői csak a tanácsadó szerepét töltik be), hanem egyben az Egyesült Államok haderejének és az egyes államok milíciájának – mai nevén: a Nemzeti Gárdának – a főparancsnoka. Az amerikai elnök nevezi ki – a Szenátus hozzájárulásával – a hadsereg parancsnokait, a kabinet tagjait, a nagyköveteket és követeket, a Legfelső Bíróság tagjait, a szövetségi hivatalok vezetőit. Joga van nemzetközi szerződéseket kötni, ugyancsak a Szenátus kétharmadának jóváhagyásával. Mint a végrehajtó hatalom feje, maga nevezi ki tanácsadóit és a Fehér Ház népes tisztviselői gárdáját. A törvényeket megvétózhatja (bár a Kongresszus két házának kétharmados többségű szavazata azt megsemmisítheti), amnesztiát és kegyelmet adhat. Háború esetén a hadműveletek legfőbb irányítója, jogosult az alkotmány előírásainak felfüggesztésére, katonai kormányzat bevezetésére, szükség esetén a törvények végrehajtásának karhatalommal történő kikényszerítésére, a belső zavarok elnyomására.

Erős centralizáció, nagy távolságok

Az Egyesült Államok elnökének ez a széles jogköre őt a világ egyik legnagyobb hatalmú államfőjévé teszi. Hatáskörének kialakulásához tudnunk kell, hogy a függetlenséget az 1783. évi párizsi békével véglegesen biztosító amerikai államok igen nehéz körülmények között tértek át a békés életre. A háború nagy adósságokkal járt, Angliával megszakadtak a korábbi kereskedelmi kapcsolatok, a vagyonosok egy része elmenekült, a leszerelt katonák munka nélkül voltak, az infláció súlyos károkat okozott. A tizenhárom független állam valójában csak igen laza közösséget alkotott, mert a nehezen elfogadott és csak 1781-ben életbe lépett ún. Konföderációs Cikkelyek inkább valamiféle együttműködési szerződésre hasonlítottak, mint igazi alkotmányra. Az okmány értelmében ugyanis az államoknak sem központi végrehajtó hatalma, sem törvényhozása, sem bírósága nem volt. A pénzügyi nehézségek növekedésével az egyes államok között is feszültség támadt, gazdasági háborúság keletkezett. A brit birodalomból frissen kiszakadt volt gyarmatok sem haderővel, sem flottával nem rendelkeztek, így nem sok esélyük lehetett arra, hogy Angliát rákényszerítsék az 1783. évi szerződés értelmében a Nagy Tavak vidékén feladott, de még mindig megszállva tartott határerődök kiürítésére. Mindezt tetézte a belső nyugtalanság és elégedetlenség, amely 1786–87-ben Massachusettsben, az egyik legnagyobb államban nyílt felkeléshez vezetett.

Ilyen körülmények között került sor arra, hogy az egyes államok által delegált politikusok 1787 nyarán Philadelphiában titkos értekezletek sorozatán dolgozzanak ki egy olyan alkotmánytervezetet, amely az államok laza konföderációjából valódi államszövetséget (föderációt) hoz létre, s annak élére széles körű hatalommal felruházott elnököt állít. Az alkotmányozó konvención a forradalom vezetésében döntő szerepet játszó kereskedők, hajótulajdonosok és bankárok konszolidációs törekvései érvényesültek. Az erős központi államhatalom garanciát nyújthatott az államadósságok visszafizetésére, az ehhez szükséges adók behajtására, az államok közötti ellentétek, az egyes államokon belüli népmozgalmak felszámolására. Ugyanakkor ez az új államszervezet, amely bizonyos jogokat elvont a tagállamoktól és azt a nagy hatalmú elnök és a központi végrehajtó hatalom kezébe adta, volt a biztosíték arra is, hogy az Egyesült Államok képes lesz kivívott függetlenségét megvédelmezni és Angliát a szerződések betartására kényszeríteni. Ezek voltak a meghatározó körülmények az 1789-ben életbe léptetett, és némi módosításokkal azóta is érvényben lévő amerikai alkotmány születésénél.

Az alkotmány értelmében tehát az Egyesült Államok köztársaságok szövetsége, élén az elnökkel. Az államfő személyét illetően csak kevés követelményt támasztottak: legyen született amerikai, aki betöltötte 35. életévét és az utolsó tizennégy évben lakhelye is az Államokban volt. A választás módjáról azonban az alkotmány már korántsem intézkedett ilyen demokratikusan, mivel elektori – vagyis közvetett – választást vezetett be. Ez akkor,


a nagy távolságok miatt, még ésszerűnek tűnhetett, bár alkalmazásának egyik oka kétségtelenül az volt, hogy a szavazásra jogosultakat kiiktassa a választásokban való közvetlen részvételtől. Jóllehet ezt az eljárást a köztársaság fennállásának első évtizedeitől bírálták, és meg-megújuló kísérletekre került sor az alkotmány ezen előírásának megváltoztatására, az elnök közvetett választása mind a mai napig érvényben van. Pedig az elektori rendszer nemcsak formájában antidemokratikus, hanem azért is, mivel megkötöttségeivel jelentősen megváltoztathatja a végeredményt, hiszen a leadott választói szavazatok kisebbségével rendelkező jelölt megkaphatja az elektori szavazatok többségét. Ilyenkor – és ez nem is ritka – az Egyesült Államoknak valójában a kisebbségáltal választott elnöke van.

Az Egyesült Államok közel kétszáz éves alkotmányának szövegét napjainkig huszonhat ízben egészítették ki vagy változtatták meg. Ezek során azonban egyszer sem módosították az elnök hatásköréről intézkedő paragrafusokat, vagy azokat, amelyek az elektorok útján történő választásokról szólnak. Az alkotmány eredeti szövegén mégis három ízben is végrehajtottak olyan változtatásokat, amelyek az elnök választását, illetve hivatalba lépését érintették. Ezek áttekintése így némi tájékoztatást nyújt az amerikai elnökválasztások történeti fejlődéséről.

Elnökválasztási holtverseny

Tudnunk kell azt, hogy egy-egy állam elektorainak száma azonos az általa a Kongresszusba küldött szenátorok és képviselők számának összegével. Az alkotmány értelmében minden állam 2-2 szenátort választ, de a képviselők száma már nem egyenlő,hanem a lakosság nagyságától függ. Mivel az egyes államok összeselektori szavazata azé a jelölté, aki az adott államban az elektorok többségétnyerte meg, így érthető, hogy a választási stratégia a legnépesebb államok megszerzésére irányul. Az alkotmány eredeti szövege szerint az elektorok államonként ejtik meg a szavazást, s annak eredményét a Szenátus elnökéhez juttatják el, aki a jelentéseket a két ház jelenlétében nyitja fel és összesíti. Aki megkapta az elektori szavazatok egyszerű többségét, az az elnök. Mivel az alkotmány kidolgozói nem kívánták az alkotmányban a pártküzdelmek eshetőségeit mérlegelni, az alelnökséget annak szánták, aki az elnök után a legtöbb elektori szavazatot kapja. Ha két jelölt is megkapná az elektori szavazatok egyszerű többségét, úgy közülük a Képviselőház választ elnököt. Ha senki sem kapná meg a többséget, úgy a legtöbb szavazatot kapott öt jelölt közül választanak a képviselők elnököt. Ez utóbbi esetekben minden államnak csak 1-1 szavazata van, vagyis a képviselők – az elektorokhoz hasonlóan – maguk között döntik el, hogy melyik jelöltre adják szavazatukat.

Ezzel a módszerrel nem volt semmi baj az első elnök, George Washington esetében, mivel őt a 69 elektor egyhangú szavazatával választották elnökké. Alelnök John Adams lett, aki ugyan csak 34 elektori szavazatot kapott, de a másik 35 szavazat további tíz személy között oszlott meg. Hasonlóan problémamentes volt Washington 1792. évi újraválasztása, amikor a 132 elektor ismét egyhangúlag választotta meg, s Adams 77 szavazata ismét elég volt az alelnökséghez. Mivel Washington a harmadszori jelölést nem fogadta el, az erős központosítást képviselő föderalista pártAdamset jelölte, míg a demokratikus jogok érvényesítéséért harcoló ún. antiföderalista pártjelöltje Thomas Jefferson lett, aki kezdetben Washington kormányának külügyminisztere volt, de politikai nézeteltérések miatt 1793-ban kilépett a kabinetből. Így az 1796. évi választások már teljesen a kétpárti küzdelem jegyében zajlottak, s mindkét jelölt mellett már ott találjuk a másik (az alelnöknek szánt) személyt is. Ez utóbbiak népszerűtlenségük következtében azonban nem voltak esélyesek, így az elektori szavazatok eredményeként Adams lett az elnök és Jefferson az alelnök. Mindez azt jelenti, hogy az amerikai kétpártrendszer megerősödésének időszakában olyan helyzet állott elő, amelyben az elnök és az alelnök nem egy pártból került ki.

Az eredeti elképzelés nehézségei tehát hamar jelentkeztek. Az 1800. évi választások azután újabb érdekességet eredményeztek. Jefferson pártja győzedelmeskedett, de úgy, hogy mindkét jelöltje: Jefferson s Aaron Burr egyformán 73–73 szavazatot kapott. Most világlott ki, hogy milyen nehézséget okoz, ha az alkotmány nem intézkedik arról, hogy eleve döntsék el, kit indítanak elnök- és kit alelnökjelöltként. A helyzet igen érdekes volt, mert a Képviselőházban a föderalisták voltak többségben, s nekik kellett az ellenpártból elnököt választani. A képviselők 1801. február 11–17. között harminchatszor szavaztak, míg a küzdelem Jefferson javára dőlt el. Mégpedig politikai ellenfelének, Alexander Hamiltonnak (Washington volt pénzügyminiszterének) tanácsára, aki óvta párthíveit Burr megválasztásától. A választási holtverseny tanulságát levonva, a Kongresszus 1803 decemberében elfogadta a 12. alkotmánymódosítást, amely előírta, hogy az elektoroknak külön kell szavazniuk az elnök és az alelnök személyére. Ez a módosítás indította el azt a gyakorlatot, hogy a pártok az esélyes elnökjelölt személyéhez mindig olyan társat keressenek az alelnökségre, aki személyében alkalmas a párt kisebbségének (más pénzügyi vagy regionális érdekeket képviselő csoportjainak) megnyerésére – s így valamiféle egység biztosítására.

Az 1804-ben életbe lépett 12. módosítás egy negyedszázaddal később újabb izgalmat okozott. Megértéséhez


röviden arra kell utalnunk, hogy Jefferson (új nevén: republikánus) pártja 1800 után egyre erősödött, s 1816-tól már a másik párt nem is állított elnökjelöltet. Ennek eredményeként a republikánusok soraiból kerültek ki az ellenjelöltek, s az igazi ellenfél hiánya oda vezetett, hogy 1824-ben már négy jelölt indult az elnöki szék megszerzéséért. Érthetően egyikük sem kapta meg a szükséges egyszerű elektori többséget, így a döntés ismét a Képviselőházra maradt. A 12. módosítás értelmében azonban csak a három legtöbb szavazatot kapott jelöltből választhattak a képviselők. Az esélyes a 99 szavazatot kapott Andrew Jackson, Tennessee állam volt szenátora és a 84 szavazattal rendelkező John Quincy Adams (a 2. elnök fia) volt. A negyedik helyen végzett Henry Clay azonban összefogott Adamsszel, és híveinek segítségével utóbbit juttatta az elnöki székbe. Clay cserébe helyet kapott a kormányban: ő lett a külügyminiszter. Jackson hívei érthetően felháborodtak, „korrupt alkut” emlegettek, s azt hirdették, hogy jelöltjüktől „ellopták” az elnökséget. A meghasonlás olyan fokú volt, hogy Jackson hívei az 1828. évi választásokon már Demokrata Pártnéven léptek fel, s ezzel megindult az Egyesült Államok máig létező kétpártrendszerének kialakulása. Az 1828.évi valasztásokat Jackson meg is nyerte. Jefferson pártja így felbomlott, de a Republikánus Párt,amelynek első győztes elnökjelöltje Lincoln lett, csak 1854-ben alakult meg.

Az elnök újraválasztásának kérdése

Az alkotmány eredeti szövege a megválasztott elnök és alelnök hivatali idejét négy esztendőre szabta. A szökőévenként tartott novemberi választás után az új elnököt a következő év március 4-én iktatták be hivatalába. Az alkotmány azonban nem tartalmazott semmiféle kikötést az elnök újraválaszthatóságát illetően. Emiatt egyes kortársak már célozgattak arra, hogy a nagy tekintélyű Washington négyévenként újraválasztva akár élete végéig is „uralkodhat”, mégpedig jóval nagyobb hatáskörrel, mint III. György angol király. Washington azonban részben betegsége, részben elkedvetlenedése miatt nem jelöltette magát harmadszor, s követte példáját a „virginiai dinasztia”: Jefferson (1801–1809), Madison (1809–1817)és Monroe (1817–1825), majd Jackson (1829–1837) elnök is. Így alakult ki – Washington példája nyomán – a „kétidőszakos hagyomány” (two-term tradition), amely tehát nem volt alkotmányos előírás, hanem csak jogszokás. Ezt a 19. század során végig tiszteletben tartották. Igaz, csak egy embernek: Ulysses S. Grantnek, a polgárháború sikeres hadvezérének lett volna alkalma, hagy az 1868. és az 1872. évi választási győzelme után még egyszer jelöltesse magát. Pártja, a Republikánus Párt azonban az elnök szándéka ellenére nem jelölte őt, mert a körülte burjánzó korrupció miatt biztos lett volna veresége.

A 20. század kezdetén a két időszakot hivatalban töltő elnökök: Th. Roosevelt (1901–1909) és Woodrow Wilson (1913–1921) sem tettek kísérletet a gyakorlat megváltoztatására. Rooseveltet valójában csak egyszer választották meg elnöknek, mert 1901 szeptemberében a meggyilkolt McKinley helyébe lépett, mint megválasztott alelnök. Így ő indulhatott volna az 1908. évi választáson, de pártja sikerének érdekében félreállott. 1912-ben azután az újonnan alakult Haladó Pártjelöltjeként fellépett Wilson ellen, de vereséget szenvedett. Wilsonnak sem lehetett esélye, hogy 1920-ban harmadszor is induljon, mert azt – ha nem is következik be agyvérzése és részleges bénulása – a Népszövetség tervezete miatti felháborodás lehetetlenné tette volna. A hagyományt a második világháború kényszere törte meg.

A 32. elnök, Franklin D. Roosevelt, a nagy gazdasági válság idején, 1932-ben, mint a Demokrata Pártjelöltje nyerte meg a választásokat. El sem foglalta hivatalát, amikor 1933 februárjában érvénybe lépett az alkotmány 20. módosítása, amelynek értelmében az elnököt és alelnököt a szokásos március 4. helyett január 20-án kell beiktatni. A jelentéktelennek tűnő módosítás valójában igen fontos lépés volt, mert egyidejűleg a Kongresszus új ülésszakának a megnyitását január elejére tették át, amivel az újra nem választott szenátorok és képviselők (a „béna kacsák”) többnyire már erőtlen tevékenységének idejét rövidítették meg. Megrövidült az újra nem választott, s így a kezdeményezés lehetőségétől megfosztott elnök hivatali időtartama is. A módosítás természetesen az 1933. évi beiktatáskor még nem érvényesülhetett, csak 1937-ban, Roosevelt második megválasztása után.

Roosevelt második megválasztását új gazdaságpoltikájának sikere, a válság leküzdésére tett szociális intézkedéseinek kedvező visszhangja tetté lehetővé. 1940-ben, miután a Demokrata Pártgyakorlatilag egyhangúlag ismét Rooseveltet jelölte, a republikánus ellenjelölt felett 449:82 elektori szavazat arányában elsöprő győzelmet aratott. Megközelítőleg hasonló volt a háborús erőfeszítések közepette a negyedik, 1944 novemberében aratott győzelem is. (Jól mutatja az elektorokra leadott közvetlen szavazatok és az elektori szavazatok közötti torzulást, hogy Roosevelt a közvetlen szavazatoknak 1940-ben csak 54,8%-át, 1944-ben pedig 53,5%-át kapta meg.) A megrendült egészségű elnök a negyedik időszakot már nem töltötte hivatalában, mert 1945. április 12-én elhunyt.

Roosevelt és tanácsadói a megújuló választási győzelmeket egyaránt köszönhették a bel- és külpolitikai sikereknek, az eredményesháborús erőfeszítéseknek. A „kétidőszakos hagyomány” megtörése azonban nem volt


népszerű az amerikai politikusok között. Úgy látták, hogy az elnök kétségtelenül növekvő hatalma mellett a többszöri újraválasztás esetleges diktatórikus törekvések lehetőségét hordja magában. Az elnöki széket elfoglaló Harry S. Truman maga is helyeselte a visszatérést a régi gyakorlathoz. Így született meg az 1951-ben életbe lépett 22. alkotmánymódosítás, amely kimondja, hogy az elnöki tisztségre csak kétszer lehet valakit megválasztani. Ha pedig az alelnöknek megválasztott személy lép az elnök helyébe és tisztét két éven túl látja el, úgy csak egyszer választható meg az elnöki hivatalra. A hagyomány kényszerű megsértése így vezetett ahhoz, hogy a korábbi joggyakorlatot beiktassák az alkotmányba.

Ez a módosítás valójában nem teremtett új helyzetet, mostanában egyes amerikai politológusok mégis úgy vélik, hogy a másodszor megválasztott elnökök kevésbé óvatosak és hajlamosak arra, hogy korábban elejtett céljaik megvalósítását szorgalmazzák. Különösen nagy a kísértés – mutatnak rá –, ha az újraválasztás elsöprő győzelmet hozott, mert azt az elnök személyes politikai sikerének tekintheti. Ez kétségtelenül adott, az elnök személyiségéből fakadó lehetőség. Bármily nagy is azonban az Egyesült Államok elnökének hatalma, személyes törekvéseinek ellensúlya: a törvényhozás két háza meghiúsíthatja szándékát, ha azok akár a pártok, akár az állam érdekeit sértik. Az elnök megalapozatlan törekvései pedig nemcsak saját tekintélyét rontják, de pártjának jövendő győzelmi esélyeit is. Mindez gátat szab annak, hogy a népszerűtlenelképzelések valósággá váljanak.

2. Képek


1. A polgári parlament megszületése MagyarországonKOSÁRY Domokos

A polgári parlament megszületése Magyarországon

Az angol John Paget, aki a magyar rendi országgyűlésről, a „diétáról” és annak elavult – mint mi mondanánk: feudális – szerkezetéről 1835-ben, Pozsonyban szerzett személyes benyomásokat, útleírásában szükségesnek látta külön indokolni, hogy miért beszél mégisliberálisokról, konzervatívokról úgy, mintha angol pártokról volna szó. E fogalmakat ugyanis – írja – „éppúgy ismerik és majdnem oly közönségesen használják Magyarországon, mint Angliában”. Ekkor, areformkor első országgyűlésén persze a nemesi ellenzék már valóban liberálisreformokért küzdött. Valóban jól ismerte a mintának tekintett nyugati, polgári országok parlamenti életét, amelyről – sajátos módon – a hazai sajtó viszonylag bővebben hozhatott híreket már akkor is, amikor a pozsonyi tárgyalásokról még hallgatnia kellett. A magyar nemesi reformerek 1830 és 1848 között valóban megpróbálhatták új célok szolgálatában felhasználni arégi, rendi politikai szervezet olyan hagyományos formáit és eszközeit, amilyenekkel Kelet-és Közép-Európában akkoriban már csak a magyar kiváltságosak rendelkeztek, hiszen szomszédságunkban mindenütt késői abszolutizmus uralkodott A középkori eredetű feudális képviseleti rendszer a polgárinak valóban valamiféle – sokban hasonló, bár lényegében mégis különböző – előképe volt azokban a fejlettebb országokban is, amelyekben a kettő közé beiktatódott a „klasszikus”, központosító, államszervező abszolutizmus időszaka. Magyarországon pedig a rendi „alkotmány”, amelyet a 18. sz. vége óta kezdtek így, egyes számban (constitutio) emlegetni, oly hosszú életűnek bizonyult, hogy az újnak közvetlenül belőle kellett kinőnie.

A szűkebb Magyarországnak (Horvátország, Erdély és a határőrvidékek nélkül) 1848 előtt nem sokkal több mint 10 millió lakosa volt. Ezek közül a fejenkénti választójoggal bíró, nagykorú nemes férfiak száma 154 ezerre (kb. 1,5%) becsülhető. Ehhez még hozzá kell számítanunk a „tisztesek”, az értelmiségiek, a „honoráciorok”, valamint a városi polgárok szavazatait, bár az utóbbiak csak igen szerényen érvényesülhettek. Hozzátehetjük, hogy a mintegy 104 ezer nemesi családból csak nem egészen 30 ezer volt valóban birtokos, és ezek közt is jómódú csak 2,5-3 ezer. További 10 ezerre becsülhető a hivatalnoki, értelmiségi, meg 5 ezerre a kézműves foglalkozású nemesi családok száma. S majdnem 60 ezer kisnemesi család élt többé-kevésbé paraszti szinten, saját kis földjei, vagy éppen úrbéres telken, másokén. Az ilyen „bocskoros” nemesek szavazatáért folyó „korteskedés” visszaéléseiről, leitatásról, vesztegetésről, olykor véres jelenetekről, nemegyszer adnak hírt a reformkor választási krónikái.*

Az 1848. évi áprilisi törvények

A rendi országgyűlést alapvetően az különböztette meg a polgári parlamenttől, hogy feudális kiváltságokra épült. A felsőtáblán az egyházi és világi főrendek foglaltak helyet, az országos méltóságok, a megyei főispánok, illetve adminisztrátorok, valamint a regalisták, vagyis a főnemesi családoknak a király által meghívott tagjai. Az alsótáblás a nemesi rend követei vitték a főszerepet. Minden megye, utasításokkal ellátva, két-két követet küldhetett és egy-egy szavazattal rendelkezett. Itt kaptak helyet a 48 szabad királyi város követei is, akik azonban csak együttesen bírtak egy szavazattal, tehát annyival, mint egyetlen megye. Egy közös szavazattal rendelkeztek az „alsóbb” papi rend (katolikus, unitus) képviselői is. A távollévő főrendek küldöttei, tanácskozási joggal, szintén az alsótábla ütésein vettek reszt. A társadalom nagy többségét alkotó parasztság, jobbagyság semmiféle politikai joggal nem rendelkezést.

Liberális reformereink természetesen tisztában voltak azzal, hogy ez így tarthatatlan. Közülük főleg Eötvös József, Szalay László és „centralista” társaik foglalkoztak az eljövendő polgári állam politikai berendezésének elméleti előkészítésével. „Hazánk – írta Eötvös 1846-ban – nem maradhat jelen helyzetében, a nemzet tizenkilenc–huszada minden jognak gyakorlatából kizáratik”. Népképviseletre, felelős kormányra van tehát szükség.

Tényleges változásra azonban csak 1848 tavaszán, akkor kerülhetett sor, amikor az európai forradalom nyomán a politikai erőviszonyok módosultak. A „régirendnek” ugyanis nem pusztán Magyarországos belül kellett megdőlnie – hiszen az a Habsburg-monarchia keretébe tartozott –, hanem előbb Bécsben, az abszolutizmus hatalmi központjában. A március 13-i bécsi, majd az azt követő magyar forradalom után az uralkodó hozzájárult az elsőmagyar felelős minisztérium kinevezéséhez, amelyben Batthyány Lajos elnöklete alatt a reformmozgalom különböző árnyalatainak kitűnő képviselői foglaltak helyet Kossuthtól Deákon és Eötvösön át Széchenyiig. Majd pedig 1848. április 11-én életbe léptek az új törvények is, amelyek közül a III. tc. a


minisztérium, a IV. és V. tc. pedig az országgyűlés és a választások ügyében intézkedett – egy-két ponton az 1831. évi belga alkotmánymintáját követve.

Az új rendben továbbra is választójoggal bírni mindazok, akik addig is rendelkeztek vele, így tehát a nemes férfiak cenzus nélkül mindannyian, ami kiváltotta ugyan a radikálisok és jó néhány liberális ellenkezését, de taktikai okokból nehezen lett volna elkerülhető. Kiterjesztették viszont a választójogot mindazokra a 20 éven felüli férfiakra, akik nem álltak büntető eljárás vagy gyámi, illetve gazdai hatalom alatt és valamelyik törvényesen bevett vallásfelekezethez tartoztak, városokban 300 forint értékű ingatlannal, falun legalább 1/4 úrbéri telekkel bírtak; továbbá az önálló kereskedők, a legalább egy segéddel dolgozó kézművesek, iparosok, valamint a legalább 100 forint évi jövedelemmel rendelkezők, illetve jövedelemre való tekintet nélkül az értelmiségiek: orvosok, gyógyszerészek, mérnökök, tanárok, lelkészek, művészek és a Tudós Társaság (az Akadémia) tagjai. A passzív választójogot a 24. életévhez és a magyar nyelv tudásához kötötték. A képviselőket 3 évre választották. A főrendi táblán nem változtattak, bár persze ennek tényleges szerepe jelentősen csökkent. Országgyűlést évente kellett Pesten tartani és az előző évi számadás, illetve a következő évi költségvetés letárgyalása nélkül nem lehetett feloszlatni.

Az új választási rendszer hiányosságait nem nehéz felsorolnunk. A nőkön kívül – akik azonban addig általában sehol, még a francia forradalom jakobinus szakaszában sem kaptak választójogot** – kimaradtak az iparoslegények, munkások és – főleg – a földtelen parasztok. Az országban 619,5 ezer olyan volt jobbágycsalád mellett, amely legalább 1/4 telekkel bírt, 911,7 ezer zsellércsalád élt, amely így kimaradt a választók köréből. Azt is hozzátehetjük persze, hogy ez a cenzus is a konzervatív erők heves ellenzése közben, nem kis küzdelem árán lett „csak” ilyen magas, hiszen azok 1/2 teleknél, 300 helyett 400 forint értékű ingatlannál, 100 helyett 200 forint évi jövedelemnél akarták megvonni a határt. S bárhogy is nézzük a dolgot, ez – minden cenzussal együtt – immár valóban polgári parlamenti rendszer volt, amely – szakirodalmunk szerint – a lakosság eddigi 1,6-1,7% -a helyett mintegy 7-9%-ának adott választójogot. S ezen az sem változtatott, hogy bizonyos pontokon ideiglenes kompromisszumot lehetett csak elérni. Így a megyék dologban, miután a liberálisok sem tudták egymás közt eldönteni, hogy a nemesség – és néhány megyében a magyarok – vezető pozícióját mások távoltartásával, vagy éppen – mint Kossuth javasolta – befogadásukkal és megnyerésükkel lehet kevésbé veszélyeztetni. A XVI. tc. a megyéknek, mint az „alkotmányosság védbástyáinak” további működését biztosítva elvben a közgyűlés tagjaivá tette a nemeseken kívül (elég határozatlanul) azokat, akiket „a megyei lakosok községenként ezen közgyűlésre képviselőkül utasítandanak”, de a végleges megoldást a következő országgyűlésre halasztotta azzal, hogy addig állandó bizottmányok intézzék az ügyeket. A városi tisztújításoknál általában magasabb cenzust kívántak meg, mint az országos választásoknál. Ugyancsak a jövő országgyűlésre halasztották – az udvarral folytatott viták után – a katonai szervezetű határőrvidéken lefolytatandó választásokat.

Az új országgyűlés

A választókerületek (és a képviselők) számát Magyarországon Horvátországgal (18) és a katonai határőrvidékekkel (14) együtt 377-ben állapították meg. További 69 helyet hagytak Erdélynek, ha majd csatlakozni fog. A valóságban az erdélyi választókerületek száma 73 lett, viszont Horvátország távol maradt és Bács vármegye több kerülete is kiesett. A tavaszi választások után, amelyek a növekvő társadalmi és nemzetiségi feszültségekhez képest viszonylag nyugodtan mentek végbe, összesen végül 415 képviselő jelent meg az 1848. július 2-án Pesten megnyílt országgyűlésen. Ezek nagy többsége (74%) megyei birtokos nemes volt – (köztük 90 olyan, aki már előzőleg is volt országgyűlési követ) –, 24% polgár, néhány pap és mindössze 4 „földműves”. Horváth Mihály szerint – aki az egykorú liberális nemesi felfogást képviselte – „a nép, melyet a nemesség önszántából ajándékozott meg szabad földbirtokkal, politikai s polgári jogokkal, oly bizodalmat tanúsít a nemesség iránt, hogy jobbára ennek kebeléből választotta meg a maga képviselőit”. Az önkéntes lemondás legendájáról persze e formában eltekinthetünk, és azt is tudjuk, hogy a helyi hatóságok sok helyt igyekeztek a nemegyszer tájékozatlan parasztokat a választásoktól távol tartani és az igazolásoknál is főleg a liberális nemesség érdekei érvényesültek. Különösen így volt ez Erdélyben, ahol – úrbéri szabályozás híján – amúgy is több volt a bizonytalanság a választójog körül és ahol szigorúbb cenzust alkalmaztak. Kétségtelen azonban, hogy a márciusi fordulat eredményeként a liberális nemesség szerezte meg a hatalmat. A választások eredményeként azoké a nagy politikai tapasztalatokkal rendelkező birtokos nemeseké lett a többség, akik a Batthyány-kormányt támogatták és lezárni szerették volna a forradalmat. A „baloldali” ellenzék különböző csoportjai hiába remélték, hogy az új országgyűlésen jelentős erőt fognak majd képviselni. Mindössze 36 nemesi radikális került be a képviselőházba, nemcsak a választási manőverek miatt, hanem főleg azért, mivel nem is léptek fel sokkal többen, és társadalmi célkitűzéseik sem sokban különböztek a liberálisokétól, mivel a paraszti követeléseket általában ők sem tették magukévá. A márciusi ifjak közül csak három lett képviselő, néhányan nem is érték még el a 24. év korhatárát, Petőfit pedig – tudjuk – sötét helyi választási fogásokkal buktatták ki. Bekerült az igazi baloldal és a. paraszti érdekek képviselőjeként Táncsics Mihály, akit két helyen is


megválasztottak. S akadt további 4 radikális érzelmű és magyarbarát hazai román képviselő is. A képviselőházban azonban ezek együtt is csak „törpe minoritást” alkottak, mint egyszer Kossuth mondta róluk. A többség álláspontját utóbb a nemzetközi politikai erőviszonyoknak az a változása módosította, amely végeredményben Batthyány politikáját is megbuktatta.

Az új országgyűlés, amely Pesten 1848. december végéig ülésezett, majd Debrecenben, végül pedig Szegeden folytatta munkáját, mindent összevéve a korábbi, rendi országgyűlésnél sokkal pozitívabb képet mutatott. A konzervatívok, akik előzőleg csaknem felét tették ki a követi karnak, most alig jutottak szóhoz. Most a képviselőház nagy többsége olyanokból állt, akik valóban a polgári-nemzeti átalakulás hívei voltak. Ezzel született meg Magyarországon a polgári parlament.

* Vö. Lackó Mihály cikkét a 36. oldalon!

* Vö. Hahner Péter cikkét a 25. oldalon!

2. Képek


1. GERGELY AndrásGERGELY András

A nemesi vármegye

A reformkori Magyarország népességének mintegy nyolcvan-kilencven százaléka a nemesi megye joghatósága alá tartozott. Vagyis a szabad királyi városok és a kiváltságos kerületek (jászok, kunok, hajdúk) lakóit kivéve lényegében mindenki. A megyei szervezet az államhatalom legalsó szintjét képezte. A kisebb egységek, a falvak és mezővárosok földesúri, azaz „magán” felügyelet alatt éltek. Ha egy szökött katonát kerestek, ha valaki kihirdette nemességét, ha be kellett fizetni az adót, ha adósságát akarta visszakapni a hitelező, mindenki – az uralkodó éppúgy, mint a hadsereg, egy nemesember vagy az igazát kereső kereskedő – a megyéhez fordult. Nem az ügyében illetékes megyei tisztviselőhöz, hanem „a megye közönségéhez”intézte megkeresését, mert a megyét csak nemeseinek összessége, a megye nemesi közgyűlése képviselhette.

A megyében élő nemesek negyedévente közgyűlésttartottak, amelyen a tisztviselők az összes hozzájuk érkezett iratról, elintézendő esetről beszámoltak, s elvileg azokhoz bárki hozzászólhatott, eldöntéséről szavazást kérhetett. Minthogy egy-egy megye elintézendő ügyeinek száma évente a több ezret is meghaladta, a közgyűlés többnyire csak tudomásul vette, jóváhagyta a tisztviselők eljárását. A fontosabb ügyek előkészítésére bizottságot küldtek ki, melynek javaslatát azután egy újabb közgyűlésen, egy-két negyedév múltán tűzték ki vitára. A megyegyűlések zöme a reformkorban sem volt népes. A mindennapos apró-cseprő ügyek intézését rá is bízták a közgyűlések közötti ún. kisgyűlésekre,amelyek elvileg ugyan nyilvánosak voltak, de többnyire csak a megye tisztviselői vettek részt azokon.

A legtöbb megyében az uralkodó által kinevezett főispánállott a tisztikar élén, de volt megye, ahol e tisztség régi jogon egy-egy főnemesi családban öröklődött vagy címhez-ranghoz kötődött. (A nádor például Pest megye, a mindenkori egri érsek Heves megye főispánja volt.) A főispánok jó része nem is lakott megyéjében, hiszen ez a tisztség például Sopron megyében egy Esterházy herceg számára nem volt olyan rangos, hogy beiktatása után is felkeresse miatta a vármegyeházát. Másokat magasabb, országos tisztségük szólított Budára, Pozsonyba, Bécsbe. A megyék 1805–1840 között sorra felcserélték hivatali nyelvhasználatukban a latint a magyarral, s az utóbbi nyelven kevéssé beszélő arisztokrata főispánok nem szívesen elnököltek a néha inkább tömeggyűléshez, mint komoly tanácskozáshoz hasonlító megyegyűléseken.

A megyék élén gyakorlatilag ezért a nemesség egésze által választotttisztségviselők állanak. Az első alispánirányítja a közigazgatást, a második alispána bíráskodást. Hiszen a megye nemcsak közigazgatási, hanem bírói fórum is, a jobbágyok ide fellebbeznek az úriszéktől. A nemesek perei pedig itt kezdődnek. Rangban utánuk a főjegyzőáll, majd az aljegyzők,szolgabírák(a járások irányítói) következnek. A bíráskodásban esküdtek, „táblabírák”segédkeznek. Az utóbbi tiszteletbeli cím is, amellyel a megye tünteti ki akár a távol élő, köztiszteletben álló személyeket. (A kor a „régi jó táblabírák” kora, Kossuthot, Deákot ismeretlenül „táblabíró úrnak” illik szólítani.) A megye tisztikarát szakértelmiségiek egészítik ki: a levéltáros, a szegények ügyvédje, az orvos (neki alárendelten sebészek, bábák) és a mérnök. (A megyék legtöbbjében e tisztségeket nem nemesek is betölthetik.) A megyeháza épületét és börtönét a várnagyigazgatja, a közrendre a pandúrokügyelnek.

A tisztikart háromévenként újjáválasztják. A megyeháza tágas közgyűlési terme ilyenkor szűknek bizonyul, a zöld asztal körül százak szoronganak, az udvaron vagy az épület körül néha több ezer fős nemesi tömeg gyülekezik össze. Maga a szavazás is eltart egy-két napig. A népes szegényebb nemességet a jómódúak által bérelt szekerek fuvarozzák be a megyeszékhelyre, a kocsisor végén ott húzza a cigány, a szavazókat etetik-itatják, színes szalagok, pántlikák, tollak teszik lehetővé, hogy a részegek elkötelezettsége se legyen vitás. A nagy létszámú tisztikar a reformkorban már szerényebb megélhetést lehetővé tevő fizetést húz, s a napidíjakkal, eljárási illetékekkel, lótartással együtt a hivatal már nagyon is vonzó – nem is szólva az illegális jövedelemszerzés módjairól, a hatalmi pozíció összes előnyeiről. Ezért a hivatalokra mindig bőven akad pályázó. A legfőbb tisztségekpersze folyvást a megye rangosabb, vagyonosabb családjainak kezén vannak. Atisztviselők fizetésének fedezésére, valamint a közigazgatási kiadásokra a nemesség ún. „házi”, megyei adót ró ki – a jobbágyokra. A 49 magyar megye közül 1843-ban 19, 1847-ben már a többség akként utasítja követeit: a háziadót fizesse a nemesség is. Összege nem volt jelentéktelen, a megyék házi adója – azaz a megyei hivatalok fenntartási költsége – együttesen jóval meghaladta az állami adót!

A vármegye közgyűlésén minden nemes felszólalhat, s egy nagybirtokos gróf szava és szavazata elvileg éppen annyit ér, mint egy bocskoros nemesé. A közgyűlés, a közvetlen „nemesi demokrácia” intézménye segítségével


a megye önmagát is kormányozza. Nemcsak a központi hatalom intézkedéseit hajtja végre – vagy teszi félre, mert ehhez is joga van –, hanem saját területére szabályrendeleteket is alkot. Szétosztja az adót, megszabja az élelmiszerek árát, utakat épít, megyeházát emel. A megyeháza a nemesi élet középpontja, itt van a tisztviselők szolgálati lakása, a jobb módú családok szobát bérelnek benne, nagyterme farsangkor a bálozóké.

A nemesi megye a közigazgatás és az önkormányzat ügyein túlmenően az országos politikávalis foglalkozik. A központi hatalom rendeleteit mérlegeli, s ha azokat törvénytelennek találja, nem hajtja végre, hanem tiltakozásával közvetlenül az uralkodóhoz fordul. (Ez a híres „ellenállási jog”, a „jus resistendi”.) Ilyen közigazgatási konfliktusok esetén persze csaknem mindig az uralkodó akarata bizonyul az erősebbnek, a végsőkig ellenálló megyékbe királyi biztost, a végrehajtásra katonaságot küldenek. Ám ha a megyék egész sora tagadja meg az engedelmességet olyan fontos kérdésben, mint pl. az újoncozás végrehajtása – 1821–1823-ban zajlik ilyen küzdelem –, akkor az országszerte késedelmeskedő végrehajtás megbéníthatja az államapparátust.

A megye tehát védia nemesi alkotmányt, de fejlesztheti is: minden megye két–két követet választ az országgyűlés alsó tábláján, s azokat kötelező, írott utasítással látja el. A követek működésükről hetente beszámolni kötelesek. A 49-féle (a horvát megyékkel 52-féle) politizálás azonban még az országgyűlés megnyitása előtt egységesülni kezd, mert „az 52 picziny királyság”(Széchenyi találó szavai) levelezésben áll egymással, a rokon érzésű megyék politikai programjukat egymáshoz igazítják, a liberálisok többnyire a „vezérvármegye”, Pest indítványaihoz csatlakoznak. Mindenre kiterjedő utasítást aligha lehet fogalmazni, a követek személye tehát döntő lehet, a választások a megyei közélet legfontosabb eseményei. Nincs azért minden megyében óriási korteskedés. Van, ahol a konzervatív vagy a liberális többség vitathatatlan – itt nincs értelme a viszályoknak; másutt megegyeznek a pártok, megint másutt – például a Dél-Alföldön – a nemesség létszáma egy-egy megyében annyira csekély, hogy a száz–kétszáz nemes között korteskedésnek nincs tere. A nagy nemesi népességű és politikailag is megosztott, ingadozó megyékben, például Zalában, Szatmárban, Tolnában kerül sor tumultuózus jelenetekre, halálesettel végződő verekedésekre.

Mindennek ellenére sem felejthetjük: a reformkorban a megye közigazgatása akadozott, és a nemesi kiváltságok felett is eljárt az idő, mégis a közélet eme fórumain szerezte első közéleti tapasztalatait a reformpárti liberális nemesség egész vezérkara, így Wesselényi, Kossuth, vagy a megyéjében tisztséget is vállaló Kölcsey, Deák, Madách.

Tehát a nemesi megye akadályozta is, lehetővé is tette a polgári átalakulás szorgalmazását,megvalósítását. Egyes reformokat, amelyeket az országgyűlés nem fogadott el, a haladó megyék saját hatáskörükben próbáltak életbe léptetni: a bírósági tárgyalásokat nyilvánossá tették, a nemesi értelmiségieket, mezővárosokat megyegyűlési szavazati joggal ruházták fel és így tovább.

Az 1848 forradalmi étalakulásában csak a megye népképviseleti jellegű átszervezésének alapelvétmondották ki, megvalósítása az új országgyűlésre várt. Az önvédelmi háború, majd az abszolutizmus felülkerekedése a megyerendszer továbbfejlesztését lehetetlenné tette.*

* A vármegyei rendszer továbbéléséről vö. Vörös Károly cikkét az 58. oldalon.

2. Képek


1. Tisztújítás. Nagy Ignác Tisztújítás címû darabjáról� �LACKÓ Mihály

„Tisztújítás”

A vármegyei tisztújítás, a magyar politikai intézményrendszer egyik hajdan döntően fontos eleme – melynek lényege az volt, hogy minden megye maga döntött vezető tisztségviselői és jövőbeli politikája fölött – 1843-ban megjelent a pesti színpadon, mégpedig gunyoros vígjáték főszereplőjeként. A színdarab és fogadtatása sok szempontból igen különös. Nagy Ignác Tisztújítása az addigi legsikeresebb eredeti magyar vígjáték volt. „Huszonhárom nap alatt tízszer adatott – írta róla augusztus 31-én a Regélő Pesti Divatlap – első adatása óta minden másodnap, s nemhogy csökkent volna e sűrű adatások által a közönség részvéte iránta, sőt ellenkezőleg, egyre növekszik, s a mai estve (1843. augusztus 27.) tizedszeri adás és bérletszűnés dacára oly telve lőn a színháznak minden zuga, hogy hasonló tömegben színházunkat látogattatni rég nem láttuk.”

Színháztörténészek azt is kiderítették, hogy a siker nem maradt meg a Nemzeti Színház falai között. A Tisztújításból rövid időre igazi pesti divatcikk lett. A darab egyes jeleneteit rézbe metszve árulták a városban, a „Vikuss cukrász kirakatában a kortes tanya [a játék leghatásosabb, egyben legkényesebb része] cukorból kiformálva pompázott”.

Ez a kivételes siker korántsem magától értetődő. Ellentmondásos a jellege is. A darabot 1849-ig több mint harmincszor játszották, de úgy látszik, e sorozat legtöbb előadása közvetlenül a bemutató utáni időszakra, 1843 őszére esik. A hatalmas kezdeti sikerhez képest feltűnő, hogy a vígjáték később nem volt tartósan föltámasztható. Mintha – a szerző minden; ügyessége, fordulatos cselekményszövése, jól megválasztott figurái ellenére is – hirtelen és visszavonhatatlanul elavult volna. Kérdés, hogy miért?

Színpad és valóság

Nagy Ignác mindenesetre éppen akkor tette a pesti közönség mulatságának tárgyává a megyei tisztújításokat, amikor ezeket – s majd minden fontos vármegyei döntést, követutasítási tanácskozást, az országgyűlési követek kijelölését – a valóságban tragikus, sokszor gyilkos tömegjelenetek kísérték. Ez nem egészen új fejlemény. Arra, hogy az egyes megyék tisztválasztásait műveletlen, bunkósbottal fölszerelt, leitatott-lefizetett kisnemesek „intézték el”, már 1841 óta több példa volt. Az ilyen esetek száma azonban 1843-ban már annyira szaporodott, hogy eredményük érezhetően befolyásolta az ülésező országgyűlést is. 1843 őszére – a vígjáték bemutatásának idejére – reformerek és konzervatívok számára is világossá vált, hogy – részben épp a helyi, megyei kortespolitika nyomán – az adókérdés liberálisok kidolgozta reformját nem szavazza meg az országgyűlés nemesi alsótáblája sem.

De többről is szó volt. A megyék háborítatlan működése – az, hogy az egyenlő politikai jogokkal bíró nagyszámú nemesség minden törvényhatóságban maga határozzon saját ügyei, de közvetve az ország sorsa felől is – a korszak egyik alapvető axiomája nemcsak a kossuthi reform hívei vallották – akik különben a demokratikus politikai gyakorlat „őstípusának” tekintették a nagyszámú véleményt feldolgozó s egybesűrítő megyét –, de az udvartól távolabb álló, hagyományőrző konzervatívok is.

A negyvenes évek első felében történt tömeges, erőszakos, véres jelenetek ezt az axiómát tették kérdésessé, többfajta, de egyképp baljós lehetőségeket villantva föl. Kossuth mindenkinél tömörebben foglalta össze ezeket a lehetőségeket – épp 1843 nyarán, amikor talán már javában folytak a Tisztújítás próbái. A reformerek egyrészt attól tartottak, hogy a vármegyei tanácskozások és szavazások rendjének felbomlása a központi hatalom – az udvar – által kivezényelt katonaság állandó helyi jelenlétéhez vezet majd, s akkor oda a megyék függetlensége. Másrészt attól féltek – s ekkorra már kiderült, joggal –, hogy a rendhiány, a korteskedés és katonaság nélkül, önmagában is meghiúsítja a törvényhatóságok működését.

A képlet tehát nagyon is ismerős. A széles körű véleményszabadság és az annak kiforrásához szükséges rend, a politikai meggyőződés és a hozzá kívánatos műveltség feszültségéről van szó – arról a feszültségről, mely az újabb kori európai történelemben újra és újra fölmerült.

A színdarab

A vígjáték cselekményét így ismertette a Regélő Pesti Divatlap: „Aranka, gazdag fiatal özvegy előtt kérőkül jelennek meg [a konzervatív] Farkasfalvi Sándor alispán s [a túlzó liberális] Heves Kálmán ügyvéd, kikhez az


özvegy írásban nyújtott válasza: hogy kezét annak adandja, ki a harmadnap múlva tartandó tisztújítás alkalmával az első alispánságot elnyerendi. E válasznak mind Farkasfalvi, mind Heves megörülnek, mindegyik bízván [pénz] tárcájában s a köznemesség könnyen csábíthatóságában, hogy az alispánságot s vele az özvegy kezét elnyerendi. Aranka azonban [a mérsékelten haladó] Tornyai Károly szolgabírót szereti, s általa viszontszerettetik. S ámbár a szolgabírót szilárd jelleme az alispánság elnyerése végett csábeszközökhöz folyamodni nem engedi, de érdemlett népszerűségét tekintve Arankának reménye van, hogy vetélytársai felett Tornyai nyerendi el a kérdéses megyei tisztséget. Aranka sógora, Langyos János főorvos által korteskedni kezd szeretett védence részére, s ez iparkodása kedvező eredményhez vezéreltetik. Farkasfalvi és Heves [ugyanis], midőn a korteskedésben egymás embereit csábítgatják, s ki-ki a másik pártját gyöngíteni törekszik, azon vannak leginkább, hogy kiket ellenfelük részéről maguk számára elcsábítani nem bírnak, azokat Tornyai részére hódítsák meg, azon célt remélvén elérni, hogyha saját pártjokat nem erősítik is, legalább félt ellenfelüket gyöngítik. S csakugyan elgyöngíték egymást annyira, hogy a tisztújító széken Tornyai nyeri el az alispánságot, s azzal Aranka kezét.”

A történet mutatja: szerzője a régi vígjátéki dramaturgia képletét vetítette az aktuális politikai helyzetre: két szembenálló, rossz szélsőség harcáról van szó, melynek során mindkettő meggyengül, helyet adva a fölemelkedő, a középütt álló jónak.

A legtöbb kritika pont a vígjáték élethűségét emelte ki. A Világ bírálata például így kezdődik „Ez a bohózat egészen az életből van merítve, mégpedig megyei életünk mai jeleneteiből, úgy, hogy benne galád lélekvásárlók, nemesi legszebb szabadságaink legszebbikének, a szabadválasztásoknak megmérgezői, szinte mint magok az együgyű megmérgezettek, kik többnyire hiú nagyravágyásnak szolgálnak eszközül, mintegy tükörben láthatják művük iszonyúságát.” A Regélő szerint pedig: „mi a kortesvilágból vett egyes jeleneteket illeti, azok élethűsége mulattató, s a valódiságból merített.” Ezek a megállapítások nem egyszerűen hírlapírói túlzások. Az újabb kutatások föltárták: amikor 1843-ban vidéki társulatok is eljátszották a darabot, néhány helyen az igazi kortesek önmagukat látták a színpadon: „Székesfehérvárott egy nemesúr kutyabőrt követelt a megyei tisztviselőket játszó színészektől”, sőt Gyöngyösön, „miután a kis létszámú Telepy-vándortársulat a helyi főkorteseket léptette fel ittasan a színpadon – megakadályozták a további előadásokat”.

Mégsem hisszük, hogy a vígjáték sikerét mindenestül a valóságról adott képének hitele okozta volna. A híres kortestanya-jelenet alig több, mint a részegség hatásos színi megjelenítése, noha a föllépő, s a bor hatására politikai színt változtató részegek – s ez nem kis szerzői bátorságra vall – mind nemesemberek. Csak egy részletet idézünk ennek illusztrálására, azt a jelenetet, amelyben Darabos, a liberális Heves egyik kortese, a politikai ellenfél borának szapulásával téríti „jobb meggyőződésre” a részeg kisnemeseket, köztük Virágost, a maradi Farkasfalvi kortesét.

Darabos: Ezen lőrével akartak engem megölni? Virágos: Lőre-é?

Darabos: Még annál is rosszabb, mert a hetven esztendős kígyót is megríkatná – hogy mérik itcéjét?

Aranyos: Nyolc krajcáréval.

Darabos (csodálkozva) : Nyolc krajcáros bor és szabad nemes ember! Ez a kettő éppen úgy illik össze, mint szamár hátával a bársony nyereg.

3. köznemes: Szó ami szó, de borunk csakugyan rosszacska.

2. köznemes: Igen erőtlen, mert fejébe száll az

embernek, és lábai mégis elgyöngülnek tőle.

1. köznemes: Szinte rágja az ember belsejét. Darabos: Uraim, egyet mondok, kettő lesz belőle.

Mind: Halljuk! Halljuk!

Darabos: Egy pint valóságos húsz krajcáros bizonyosan meggyógyítaná uraimék belső részét. – Egy szó, mint száz – jöjjenek velem – szívesen látom mindnyájukat egy pint húsz krajcárosra, vagy akár többre is – ami tanyánkon annyi a budai óbor, hogy vörösre lehetne festeni vele a Dunát.

A csábítás természetesen sikerül. Jó humorral előadott vidékies életkép ez, amely – akár az egész darab – mindenki kedvére tekintettel van. Nem csoda, hogy a pesti polgár, odahagyva a Német Színház szórakoztató darabjait is – átjött a Nemzetibe, ahol a nemességről ilyen jeleneteket láthatott. Nem csoda, hogy a liberálisok


ellenfelei is tapsoltak a borral „érvelő” túlzó reformer kigúnyolásán, s nem csoda, hogy az ellenzékieknek tetszett a maradi Farkasfalvi kudarca.

De nemcsak az a kérdés: honnan a siker. Hanem az is: miért volt rövid életű?

A Tisztújítás és a politikusok

Úgy hisszük, a Tisztújítás fogadtatásának titka vígjátéki dramaturgiájának iránya, mely egyszersmind politikai választ is sugallt a megye akkori égető korkérdéseire.

Korteskedés létezik – mondta és ábrázolta a vígjáték –, s a lélekvásárlás okozta zavaros jeleneteket mint a társadalmi valóság jellemző elemeit tárta föl, beleértve azt a folyamatot is, melyben a nemesi szabadság – Kossuth szavaival – „maga alatt vágja a fát”. Ennyiben Nagy Ignác tényleg újat hozott a színpadra.

Nyitva hagyott azonban egy kiskaput. Azt a lehetőséget, hogy a rendhiány támasztotta zűrzavarból a megyei alapszerkezet érintése nélkül, mintegy magától, mégis kiforrhat valami rend és szabadság. Ennek zálogai pedig a romlatlan jellemek,a Tornyai-típusú politikusok, akik intrika, izgatás, tömegjelenet – egyszóval a rendetlenség – hátán emelkednek ugyan, ezzel azonban mégis az igazság, s végül is a rend győzedelmeskedik. E hagyományos fogásokkal élő vígjáték-képlet 1843 nyarán pontosan egybesimult a korszák fő politikai erőinek nézeteivel és reményeivel. Stalán ez a darab sikerének titka. De ez ad magyarázatot gyors „elavulására” is.

1843-ban a megyei kicsapongások dolgában a kor politikai táborai tanácstalanok voltak. A konzervatívok némi elégtétellel figyelték a megyei fejleményeket. Érezték: most, hogy a törvényhatóságok immár nem az oppozíció bástyái többé, meg kell várniuk, mi történik, hová vezet a zűrzavar. Azt remélték, az ellenzék elveszíti többségét a megyékben. Nem tetszett viszont nekik az egyre, rendetlenebbé vált ország, s persze az sem, hogy a reformereket majd mindenütt ólmos botokkal kellett megbuktatni.

De nem volt cselekvőbb az ellenzék sem. 1843 tavaszán Kossuth két dologban hitt még. Egyrészt abban, hogy a liberálisoknak nem lesz szükségük korteskedésre, hisz mellettük az igazság. Vagyis: megmaradhatnak a megyei tanácskozások és szavazások tiszta, törvényes útján. Másrészt hitt abban, hogy a megyei rendetlenség nyomán kialakul majd valamiféle „köznemzeti indignatio”, olyan megvetés, amely magában is lehetetlenné teszi a lélekvásárlást.

1843 nyarán Kossuthnak tovább kellett lépnie. A kérdések legkeményebbike című vezércikkében, amit a Pesti Hírlapban Wesselényi cikksorozata előzött meg a megyei zavarokról, leszögezte: „...búsan kell megvallanunk, hogy a múlt félévi jelenetek után nemcsak a nemességnek nemzetet regeneráló tehetségéhez immár keveset bízunk, hanem épp a nemességtől féltjük a nemességet, féltjük megyei szerkezetünket, féltjük a szabadságot, féltjük a rendet, féltjük alkotmányos, sőt nemzeti lételünket is.” E félelmekben benne volt: ahol az ellenzékeredményt akart elérni, maga is rákényszerült a korteskedésre. Kossuth borúlátó megállapításában persze új javaslat is rejlett: s megyei tanácskozásokba s szavazásokba be kell vonni a rend és szabadság egy elemét:a politikai jogokkal addig nem rendelkezett nem nemei értelmiséget. Kossuth persze tudta, hogy ez – részben épp a bomlott törvényhatósági élet miatt – nem mehet egyik napról a másikra. Arra sem tudott gyakorlati tanácsot adni, hogy az új elemekkel megnövekedett – eredetileg is hatalmas – szavazó és tanácskozó tömeget mi módon lehet rendben elvezetni a szabad véleménynyilvánítás felé. S egy dologban Kossuth nem tett engedményt: a megye alapszerkezetének ügyében, amit az átalakulás zálogának tartott, minden zűrzavar ellenére is.

A Tisztújítás című vígjáték rövid, de nagy sikersorozata – ha politikai szempontból nézzük – azon alapult, hogy bemutatásakor, 1843 őszén, a politikusok – s híveik a színházi széksorokban – sem tudtak más megoldást szabadság és rend megyei összeegyeztetésére, mint amit a hagyományos vígjátéki dramaturgia kínált: reménykedtek, hogy a rendetlenségből – értelmes emberek segítségével – rend, s így szabadság lehet. Néhány hónap leforgása alatt kiderült: ez hiú remény. A Tisztújítás tündöklése is csak addig tartott

A remények meghiúsulásához azonban igazi válsághelyzet kellett. Ha az ilyen helyzetek nem kiélezettek – vagy csak a mélyben érezhetők még –, azóta is kísért Nagy Ignác „magyar megoldása”. Az ugyanis, hogy nem a politikai intézmények szerkezete, milyensége a fontos, hanem a jó emberek, akik ellensúlyozhatják a legrosszabbat is.

2. Képek


1. A letûnt alkotmányosság nyomában. A dualista Magyarország képviseleti és kormányzati rendszereHANÁK Péter

A letűnt alkotmányosság nyomában

A dualista Magyarország képviseleti és kormányzati rendszere

Magyarországon a feudalizmus századaiban, a rendiség korában is létezett az akkori viszonyokhoz mérten fejlett politikai kultúra, aprólékosan kimunkált, törvényesen rögzített és hagyományosan koreografált választási és képviseleti rendszer. A Habsburg birodalom központi hatalmával szemben a magyar rendi alkotmányosság azonban aligha ért volna többet gyepűelvi földvárnál vagy légvárnál, s aligha mozdította volna előre a történelem kerekét, ha nem lett volna két valóban hathatós fegyvere, valóságos erődje: a nyilvánosságés a vármegye. Az alkotmányos élet a megyei tisztújításoktól és a követküldő gyűlésektől a pozsonyi diétáig nyilvánosvolt. A másik fegyvert a megyei autonómiatörténetileg kialakult rendszere rejtette magában. A helyi közigazgatás ugyanis nem az uralkodó, hanem a megyei nemesség kezében volt. A megyék, e mini-köztársaságok ugyanis élhettek alkotmányos jogukkal: a meg nem szavazott adó beszedését s a katonaállítást megtagadhatták, az abszolutizmus törvényellenesnek minősített rendeleteit félretehették, mellőzhették. Ilyenkor maradt az ultima ratio: a katonaság bevetése, a rekvirálás, ami azonban sosem hozott teljes sikert, politikai konszolidációt.

A hatalom védelmi rendszere – az alkotmányos érában

A felzárkózás és modernizálás minden területén, a parlamentáris népképviseleti rendszer kiépítésében is 1848 a fordulópont.* Az 1848. évi alkotmányt és a forradalmi kormány gyakorlatát roppant nehéz a kiegyezéssel teremtett konszolidáció alkotmányosságával összevetni. Más körülmények, más mozgástér és fejlődéstendenciák határolták és irányították őket. 1848 – bármenynyire is a liberális nemesség, őt meg önérdeke vezette – mégiscsak áttörés volt. Országgyűlése több puszta törvényhozó testületnél: a szabadságharc konventje. S bármilyen nagy, olykor káros szerepet játszott is benne a nemesi érdekvédelem, önmentés, az adott helyzetben a harc mégis a nemzeti érdekek és értékek védelmében, a haza és haladás megmentéséért folyt. 1867 viszont, bár egy polgári és liberális rendszert konszolidált, egy apályos történelmi évad kompromisszuma volt, kölcsönös egyezkedés és engedmény – a forradalom és az önkényuralom végletei között. S bármennyire gondot fordított is az új kormány az alkotmány intézményes biztosítására s a modernizálásra, fő gondja mégiscsak a hagyományos földbirtokos, a magyar vezető rétegek uralmának s a magyar felső- és középosztály nemzeti hegemóniájának átmentése és megszilárdítása volt.

Hogyan lehet a hagyományos társadalmi és hatalmi struktúra alapelemeit az új polgári rendbe átmenteni, hogy lehet a magyar birtokos osztályok uralmát egy soknemzetiségű, paraszti többségű agrárországban alkotmányos eszközökkelfenntartani? E kormányzási művészethez mindenekelőtt jól megszűrt, mértéktartó és illemtudó parlamentre volt szükség. A dualizmus uralkodó osztályai Ausztriában is, Magyarországon is többszörös védővonallal vették körül a törvényhozó és végrehajtó hatalom erődjét. Az első védővonalat a választójog sűrű szövetű szűrője alkotta.

Az 1848. évi törvény a választójogosultságot magas vagyoni, illetve műveltségi cenzushoz kötötte. Ezt a törvényt a dualista hatalom átvette, sőt 1874-ben kisebb megkötésekkel szűkítette isa választójogot. A kiegyezés idején az ország lakosságának 6,7%-a (a 20 éven felüli férfiak 26%-a), 1880-ban és 1900-ban már csak 5,9%-a (ill. 23-24%-a) rendelkezett választójoggal. Ez az arány akkoriban már érezhetően, majd a századelőn kirívóan elmaradt az európai jogkiterjesztés mércéjétől. Amíg 1848-ban még alig maradtunk el Anglia, Németország mögött, a századforduló idején Angliában a lakosság fele, Németországban és Franciaországban – ahol már bevezették az általános, titkos választójogot – kétharmada élhetett e demokratikus jogával. A magyarországi rosta tehát eleve kiszűrte a vagyontalanokat,a„nem önálló” dolgozókat, az átlagosnál nagyobb arányban a peremvidékek szegénysorú, iskolázatlannemzetiségi tömegeit.

Az ellenzéki középrétegek és a megnyomorgatott kisparasztság azért még így is sok „nemkívánatos” elemet küldhettek volna a képviselőházba, ha a második erődvonal, a kerületek beosztásaés a választások lebonyolítása nem szelektálta volna a potenciális „csendháborítókat”. A belügyérek – kiváltképpen Tisza Kálmán idejében – úgy rajzolták meg a választói körzeteket, hogy a könnyebben befolyásolható, lojális érzelmű vidékek több, a hagyományos ellenzékiek kevesebb képviselőt küldhettek a honatyák közé. Így történhetett meg, hogy a bő


kétharmados magyar többségű Kolozs megyében 1800, a csaknem tisztán szlovák Trencsénben 2700 választó – ám a 90 százalékosan magyar Somogyban, Komáromban, Pest megyében több mint ötezer választó küldött egy képviselőt. Vagy még szélsőségesebb példa: Berecken 108, Abrudbányán 295, de a budapesti VI. és VII. kerületben 18 ezer választójogosult dönthetett egy mandátum sorsáról.

És akkor még jött maga a választás, a rendi időkből örökölt furfangos kortesfogásokkal – amelyekről annyit és olyan keserűen ízeset tudott Mikszáth mesélni –, itatással, vesztegetéssel, olykor szuronyos segédlettel. Így aztán a manipuláció minden eszközével szelídíttetvén a nyakas magyarokat és szorongatván a nemzetiségieket, rendszerint összejött a kormánypárti többség. Tévedés volna azonban azt hinni, hogy a választások után Ferenc József vehette zergetollas kalapját, és mehetett a tiroli hegyekbe vadászni, a miniszterek pedig kényelmesen szunyókálhattak a bársonyszékükben. A Deák nevét viselő kormánypárt kezdetben széthúzó klikkek halmaza volt, sok elvhű liberálissal, még több elvtelen helyezkedővel, akik félszemmel a közvéleményre, féllel a népszerű ellenzékre sandítottak, mert az ellenzék zászlaja selymesen suhogott, jelszavai érzelmes húrokat pengettek a honfikeblekben. Egységes, fegyelmezett, kezelhető kormánypártot kellett kinevelni, s ez a nevelőmunka Tisza Kálmán érdeme volt. A hűséges párthívek – a mamelukok – vakon követték a „generálist”, és Tisza a garanciális időn túl is jól működő pártot szállított: egyetlen kormánypárt uralmát, a politikai váltógazdaság kiiktatását biztosította.

Ennyi alkalmasint a magyar vezető rétegeknek elegendő biztosíték is lett volna, nem úgy Bécsnek, az udvarnak. Az istenkegyelmiség hagyományában és a legtöményebb abszolutizmusban nevelkedett Ferenc Józsefet gyógyíthatatlan ellenszenv töltötte el mindenféle parlamentarizmus, népképviselet iránt. Választott képviseleti szervekkel szemben szakadatlanul a központi végrehajtó hatalom erődjét foldozgatta. Ennek az erődnek is hármas védelmi övezete volt.

Az első vonalat magának a kormánynak kellett védelmeznie. A császár-király nemegyszer elmondotta útravalóul új minisztereinek, hogy „a kormány legfőbb erénye az erély”. Nem követnie kell a többséget, a törvényhozó testület akaratát, hanem neki kell irányítania a pártot és a parlamentet. Semmilyen lojális kormány sem garantálhatta azonban, hogy olykor nem kell előállnia valaminő nemzeti érdekű, a dinasztia szempontjából aggályos javaslattal, amelyet aztán, ha egyszer nyilvánosságra került, fölöttébb kínos és népszerűtlen megvétózni. Az alkotmányosság ilyetén veszélyei ellen Ferenc József egy földalatti erődvonalat is kiépített. Nem sokkal a kinevezése után, 1867 márciusában, olyan titkos szabályzatot fogadtatott el az Andrássy-kormánnyal, hogy minden törvényjavaslatot, fontosabb rendeletet parlamenti beterjesztés, illetve kibocsátás előtt előzetes jóváhagyás („előszentesítés”)végett – továbbá minden magasabb rangú kinevezést, adományozást, kitüntetést – hozzá kell felterjeszteni. Következésképpen az országgyűlés elé már csak a közös uralkodó által megszűrt, engedélyezett javaslatok,tervezetek, kinevezések kerülhettek.

És végül rendkívüli helyzetben, mint aminő az 1905. évi kormányválság és nemzeti ellenállás idején állt elő, készenlétben állt a belső védvonalon a valóságos fegyver: a császári és királyi hadsereg, amelynek belszervezeti rendje, vezénylete uralkodói felségjog maradt – az alkotmányos parlamenti ellenőrzés felett és rajta kívül.

A hadügy, akárcsak a külügy, alkotmányjogilag ugyan „közös ügy” volt, csakhogy éppen a közös ügyek tárják fel a monarchiai alkotmányosság kölcsönös bizalmatlanságból fakadó csonkaságát. A kiegyezési törvény szerint az ausztriai és a magyarországi parlament, illetve a két kormány a külügyek és a hadügy intézésére, a hadsereg vezetésére befolyását csak közvetve érvényesíthette. Még alkotmányos költségvetési megajánló és ellenőrző jogkörét is csupán külön-külön ülésező küldött-testületen, a delegációkon keresztül gyakorolhatta. A közös külügy- és hadügyminiszter viszont közvetlenül nem folyhatott bele a két ország alkotmányos szerveinek munkájába és kormányzásába. A gyakorlatban a külügyet bizonyos fokig sikerült alkotmányos ellenőrzés alá vonni, ám a hadsereg szervezete, működése érinthetetlen maradt, a hajdani abszolutizmus hatalmát őrző külön birodalom, amelyben nem a parlamentek, hanem a császár által alkotott szolgálati szabályok, szokások biztosították a rendet.

A kettős Monarchia államrendje

A két országból – a Lajtán-túliban 16 tartományból, az inneniben még a társországként csatlakozó Horvátországból – álló birodalom politikai rendszere bonyolult volt. A legalkotmányosabb érzületű uralkodó és törvényhozók is csak kínlódva, örökös kompromisszumok kimódolásával igazgathatták volna. A birodalomnak volt három közös minisztere, akik azonban nem alkottak összbirodalmi kormányt, és közvetlenül nem folyhattak bele a két ország törvényhozásába és kormányzásába. Volt továbbá két, egymástól független országos parlamentje és két kormánya, amelyek a közös költségek arányáról, a külkereskedelemről és a vámügyekről tízévenként újólag egyezkedtek – időközben írásban vagy bizottságok útján érintkeztek. A közös miniszterek ellenőrzésére 60–60 főnyi delegációt küldtek ki. Horvátországnak volt – bár korlátozott jogkörű – autonóm


kormányzata és országgyűlése, amint az ausztriai tartományok is rendelkeztek számottevő autonóm jogokkal és tartománygyűléssel.

Joggal kérdezheti a 20. századvég szkeptikus fia: hogyha egyszer ilyen véres verejtékkel, nyögvenyelősen lehetett csak az alkotmányosságot s a jogállam hírét fenntartani, akkor miért ragaszkodtak ennyire hozzá a Monarchia vezető körei? Miért őrködtek olyan féltékenyen a parlamentarizmus sérthetetlenségén a magyar uralkodó osztályok, ha a birodalmi végrehajtó hatalomra alig is volt befolyásuk? S egyáltalán: származott-e valaminő haszna a birodalom sokféle népének, nemzetiségének ebből az alkotmányosságból?

És hát valóban beszélhetünk-e liberális parlamentarizmusról, jogállamról ott, ahol a császári kabinet alkalomadtán a parlamentet félretolva, szükségrendeletekkel kormányozhat, ahol a hadsereg a nemzettől idegen testként él, ahol évtizedeken át egyetlen kormánypárt uralkodik és maguk a hatalom urai sértik meg a jogrendet?

Igen, beszélhetünk. Mert ugyanebben az országban a császár, amikor az alattvalók már-már az abszolutizmus kísértete előtt hajbókoltak, mégiscsak kénytelen volt helyreállítani a parlamentáris kormányzást, s a katonákat azért többnyire laktanyában és kordában tartották. Az egyetlen kormánypárt mellett ott állt, elevenen és éberen őrködött az ellenzék, létezett, tapsolt vagy fütyült a közvélemény,volt sajtónyilvánosság, szólás- és gyülekezési szabadság. S ha olykor – az európai átlagnál talán gyakrabban – megsértették is a szabadságjogokat, akkor tudták, hogy jogtalanul, önkényesen járnak el, és nem avatták a törvénysértést egy magasabb rendű állameszmény közérdekű rendszerévé.

A helyi érdekképviselet

Ezekből az érvekből kitetszhet, hogy egy ország politikai rendjét nemcsak a képviseleten alapuló törvényhozás és a hatalmi apparátus felett rendelkező kormány súlya, ereje, egymáshoz való viszonya határozza meg, hanem a helyi érdekképviseletérvényesítésének legális és informális keretei, lehetőségei is. A dualista rendszer minősítése szempontjából nagyon is lényeges kérdés, hogy milyen hatáskörű és hatékony volt a helyi érdekek képviselete, s hogy az alsó szintű közigazgatás csupán a központi hatalom engedelmes végrehajtó közege volt-e, avagy rendelkezett-e, mint a középkori város, az önigazgatás valaminő védőfalával?

A Monarchiában a hagyomány meg a helyi érdekek erejénél fogva mindvégig fennmaradtak vagy kiépültek az alsó és a középszintű önigazgatás intézményei, szervei.

Ausztriában az 1850-es évek ún. neoabszolutizmusa ugyan olyan hierarchikus igazgatási rendszert vezetett be, amelyben a község a járásnak, az a kerületnek, az a tartománynak,s az egész végül is az uralkodói teljhatalmat képviselő központi hatalomnak volt alárendelve, de a hírhedt Bach-rendszer csupán egy évtizedig keserítette a birodalom magyar és nem magyar alattvalóinak mindennapi életét. Az 1861. évi februári, majd az 1867. évi decemberi alkotmány alapján Ausztriában minden szinten szétválasztották a közigazgatást és az igazságszolgáltatást, megosztották a központi – uralkodói – és a tartományi hatóságok jogkörét. Ez utóbbiba sorolták be a községi igazgatás felügyeletét, ám a helyi egységeket, a helyi érdekeket, vagyis a községeket saját ügyeikben bizonyos autonómiával ruházták fel. A községek, városok képviselőtestülete és az általuk választott tisztviselők meghatározott helyi pénzügyekben, igazgatási kérdésekben maguk döntöttek, és ámbár a tartományi kormányzat ellenőrzése alatt álltak, maguk a tartományok saját törvényhozó gyűléssel, önálló végrehajtó szervekkel biztosított autonómiát élveztek. Hogy ez mit jelentett a soknemzetiségű birodalom cseh, lengyel, délszláv és egyéb tartományai nemzeti fejlődése szempontjából, azt nem kell a mai olvasónak hosszasan fejtegetnünk. Nem kellett bizonygatni a magyarországi nemzetiségek számára sem, akik az ausztriai tartományi berendezkedést példaképüknek tekintették.

A helyi önkormányzat letéteményese ugyanis Magyarországon a kiegyezés után is a megye, ennek irányítása pedig a nemesi vezető réteg kezében maradt. Az 1870: XLII. törvénycikk szabályozta a törvényhatóságok – a megyék és a törvényhatósági jogú, egykoron szabad királyi városok – jogkörét. A központi hatalmat a kormány által kinevezett főispánok képviselték, de a kormány nem rombolta le a megyék hagyomány övezte autonómiáját. A törvényhatóságok hármas funkciót töltöttek be: saját területükön érvényesítették az önkormányzatot, vagyis szabályrendeleteket hozhattak, s azokat végrehajthatták, maguk rendelkeztek költségvetésükkel, választották a képviseleti testület vezetőjét, az alispánt és a megyei (városi) tisztikart. Másodszor: közvetítették az állami közigazgatást, végrehajtották a kormány rendelkezéseit, ámde, harmadszor: felszólalhattak országos érdekű politikai kérdésekben, felirati joggal élhettek a kormány törvénytelennek vagy sérelmesnek tartott rendelkezései ellen, és nem utolsósorban megtagadhatták az országgyűlés által meg nem szavazott adók beszedését, meg nem ajánlott újoncok kiállítását. Ilyen messzemenő politikai autonómia ritkaságszámba ment a korban, és egyedülálló volt Kelet-Közép-Európában. Ez akkor is elismerést érdemel, ha az önkormányzati jogkört gyakran a birtokos osztály, a vagyonosok javára használták ki, s ha a törvényhatósági


bizottságok tagjai felerészben a legnagyobb adófizetők, a virilisták közül kerültek ki.

Ezt a nagy horderejű szabályozást – az állam és a megye „kiegyezését” – szervesen egészítette ki a községi törvény (1871: XVIII. tc.). A községekre természetesen nem terjedtek ki a megyék és a szabad királyi városok politikai jogai és közjogi garanciái. A községi választójog azonban szélesebb körű volt az országosnál, amint a községek hatásköre és belső autonómiája is szélesebb a törvényhatóságokénál. A lényeges döntésekben persze a községek a megye fennhatósága és ellenőrzése alatt állottak.

Az alkotmányosság helyértéke – mai szemmel

Ha mindehhez még a mérleg pozitív serpenyőjébe dobjuk azt a jelentős közjogi vívmányt, hogy Ausztriában 1875-ben, Magyarországon megkésve és szűkebb jogkörrel felruházva 1896-ban létrehozták a közigazgatási bíróságot,amelyhez községek, egyletek, egyes állampolgárok a hatóságok – köztük a kormány – sérelmes intézkedései ellen panasszal fordulhattak, akkor bátran elmondhatjuk, hogy a kiegyezés kori Monarchiában nem látszat volt, hanem valóság az alkotmányosság és a jogrend. Igaz ugyan, hogy a masszív talapzatra épült uralkodói jogkör, az osztrák és a magyar uralkodó osztályok hegemóniája, alapjában véve a végrehajtó hatalom túlsúlya erősen korlátozta ezt az alkotmányosságot, a központi hatalom túltengését és önkényeskedéseit viszont hathatósan ellensúlyozta a nyilvánosság, a parlamentarizmus egész mechanizmusa. A helyi önkormányzatnak a községektől a megyékig és a tartományokig kiépített rendszere többnyire hathatós biztonságot nyújtott az állampolgároknak, még ha nem tartoztak is az uralkodó nemzetekhez és osztályokhoz.

Azt is hozzátehetjük ehhez, hogy a kiegyezést követő évtizedben Magyarország egyáltalán nem állt hátrább Ausztriánál alkotmányosság dolgában, akár a választójogot, vagy még inkább a parlamentarizmust, a kormány önállóságát és felelősségét vagy a törvényhatósági autonómia terjedelmét hasonlítjuk is össze. A fejlődés útja a múlt század ’80-as ’90-es éveiben vált el egymástól. Tény, hogy Ausztriában bővítették a nemzeti nyelvhasználat körét, a tartományi autonómiát (pl. Galícia és Morvaország esetében), és fokozatosan kiterjesztették a választók körét, mígnem 1907-ben bevezették az általános, titkos választójogot, s tényleges képviseletet biztosítottak a demokratikus tömegpártoknak. Magyarország népe ellenkező folyamat áldozata lett. Tisza Kálmán hosszú kormányzata alatt a megyéket fokozatosan olyan szoros ellenőrzés alá vonták, ami megközelítette a közigazgatás államosítását. Hatalmasan kibővítették a főispán jogkörét és a törvény által nem szabályozott ügyekben szinte tetszés szerinti – diszkrecionális – joggal ruházták fel. Erősen szűkítették a községi és városi önkormányzatot is, a centralizáció itt közvetlenül a megye, közvetve a kormányhatalom javára érvényesült. Hasonló retrográd tendencia mutatkozott a választási rendszerben is. Amíg a kiegyezés idején a lakosság 6,7%-a, 1890-ben már csupán 5,5%-a büszkélkedhetett választójoggal, ha egyáltalán volt büszkélkedni való a vesztegetésekkel, erőszakkal körített hazai nyílt szavazásos választásokkal.

Mindez abban az időben történt, amikor Európában – még Délkelet-Európa számos országában is kiterjesztették a választójogot, amikor előretört az ún. tömegdemokrácia, s amikor a kirekesztett szegény nép milliói s a jogkorlátozott nemzetiségi középrétegek egyre türelmetlenebbül dörömböltek az alkotmányosság kapuján. A korabeli szociáldemokraták, Garami, Bokányi majd Kunfi, a radikálisok, Ady, Jászi, Károlyi, és a nemzetiségi vezetők, a szlovák Milan Hodža, a román Iuliu Maniu és Octavian Goga, a horvát Frano Supilo, a szerb Jasa Tomić, teljes joggal gyűlölték, szidták és bírálták a magyar politikai rendszert. A térségünkben olyan haladó 1848-as és 1867-es liberalizmus, alkotmányosság az idők során megsápadt és megfogyatkozott.

A nemzeti önismeret jegyében el kell ismernünk a dualizmus demokratikus ellenzékének igazát, kíméletlen, olykor indulatos támadásainak korabeli létjogosultságát. Valóságértéküket ma, nyolcvan év után legfeljebb az enyhíti, hogy mindezt megírhatták sajtóban, röpiratban, versben, elmondhatták a képviselőházban, választási korteshadjáratban, a szószéken és a tanszéken, mert a nyilvánosság, a szólásszabadság – az elevenbe vágó korlátozások ellenére – valóságos jog és megbecsült érték maradt az első világháború előtti korszakban.

Színeit váltogató ország

A századfordulón – részben a gazdasági világválság hatására, részben a Monarchia két felének gazdasági megerősödése következtében – a magyar, illetve a Lajtán túli területek érdekellentétei mind erősebbek lettek. Elérkezett az az idő, amikor mindkét oldal gazdasági és politikai vezetése a másiktól függetlenül is el tudta képzelni gazdasági és állami szervezetének működését.. Mindezek erősítették az ország lakosságában, pontosabban politikai vezető rétegében az 1867. évi kiegyezés felülvizsgálatának szükségességét. A térképeken pirossal jelzett függetlenségi párt előretörése a Monarchia konstrukcióját fenntartani akaró Szabadelvű Párt ellenében ezzel magyarázható.

A Monarchia határterületeinek mind erősebb nemzeti önállósulási mozgalmai erősítették a magyar uralkodó


osztályokon belül azt az elképzelést, hogy az országban kisebbséget képező magyar etnikum vezető szerepét az államban egy határozottabb, külsőségekben is kifejezésre jutó „nemzeti” politika biztosíthatja. Ez szintén a nemzeti jelszavakat kisajátító függetlenségi párt társadalmi bázisát növelte.

1906-ban a függetlenségi párt vezetésével ellenzéki koalíció győzött. Az ország térképe vörösre változott. A várt változásokat azonban ők sem voltak képesek végrehajtani. A magyar társadalom átélte 20. századi történetének első színeváltozását. Zöldről pirosra, pirosról zöldre …

1905–1906. Az 1905. évi választások az ellenzéki koalícióba tömörült függetlenségi párt (piros). Néppárt (függőleges, kék csíkos), Új párt (vízszintes kék csíkos) és „disszidensek” győzelmét eredményezték. Báró Fejérváry Géza vezetésével azonban parlamenten kívüli. ún. darabontkormány alakul. Fejérváry kísérletet tesz új 67-es kormánypárt létrehozására, s 1905. október 29-én bejelenti a Haladó Párt (kék pettyes) megalakulását. A koalíció 67-es, nem néppárti híveiből alakul meg 1905. november 18-án gróf Andrássy Gyula vezetésével az Alkotmánypárt (kék). Az 1905. évi választásokon két szocialista párti nem szociáldemokrata (ferde kék csíkos) képviselő is bejutott a parlamentbe.

1906–1910. Az 1906. évi választásokat a kormányon levő Függetlenségi és 48-as Párt (piros) nyerte abszolút többséggel. A választásokon nem vett részt az április 11-én feloszlott Szabadelvű Párt. 1909-ben az önálló magyar bank létesítésének kérdésében vallott ellentétes nézetek miatt ismét kettészakad a függetlenségi párt: Kossuth Ferenc megalakítja a Negyvennyolcas Függetlenségi Kossuth Pártot, míg az anyapártot Justh Gyula vezeti tovább. 1910 januárjában megbukik a koalíció, 67-es kormány alakul. Február 14-én gróf Andrássy Gyula feloszlatja az Alkotmánypártot (kék), s február 19-én gróf Tisza István vezetésével megalakul az egykori Szabadelvű Párt utóda, a Nemzeti Munkapárt.

1910–1915. Az 1910. évi választások a kormányon levő Nemzeti Munkapárt (zöld) győzelmét hozták. A választásokon a Kossuth és a Justh párt külön indult, de együttesen is törpe kisebbségbe szorult. Az Országos 48-as Függetlenségi Gazdapárt (kék pettyes) 1909-ben alakult Nagyatádi Szabó István vezetésével. 1913-ban fuzionál a két függetlenségi párt Egyesült Függetlenségi és Negyvennyolcas Párt néven (piros). Ebből válik ki 1916-ban gróf Károlyi Mihály vezetésével a Függetlenségi és 48-as (Károlyi) Párt (piros csíkos). 1913-ban munkapárti és 67-es pártonkívüli képviselők ismét megalakítják a 67-es ellenzéki Alkotmánypártot (kék) gróf Andrássy Gyula vezetésével.

* Vö. Kosáry Domokos cikkét a 30. oldalon.

2. Képek


1. Nyugat-európai parlamentarizmus a 19. századbanVADÁSZ Sándor

Nyugat-európai parlamentarizmus a 19. században

A „parlamenti képviseleti rendszer” fogalma a múlt század derekától kezdve került nem annyira a politikai gondolkodás, mint inkább a politikai élet középpontjába. Jelentőségét tekintve hasonlítható a „respublica” szintén differenciálatlan fogalmához, amely a század első felében volt varázsszó minden rendű és rangú európai demokraták körében a társadalmi és kormányzati bajok orvoslására.

Angliában, a polgári parlamentarizmus őshazájában, a 18. században kialakult rendszer csak a múlt században megvalósult parlamenti reformok eredményeként nyerte el végleges alakját. Az 1867. évi reform azzal, hogy minden 21. életévét betöltött férfi lakosnak megadta a választójogot, ha önálló háztartással rendelkezett (Household suffrage), az ún. középosztály alsóbb rétegei és a városi munkásság számára is szavazati jogot biztosított. 1884-ben egységes választási törvényt fogadtak el Anglia, Wales, Skócia és Írország számára, aminek következtében a jogosultak száma 5 millióra, a felnőtt lakosság 28,5%-ára emelkedett. Kizárólag a férfiakról van szó, a nők csak 1918-ban részesültek választójogban.

Az angol politikai élet továbbfejlődése szempontjából nagy jelentősége volt annak a ténynek, hogy általánossá váltak az egyszemélyi választókerületek. Csak a londoni City, Oxford és Cambridge egyetemei, továbbá 20 közepes nagyságú város őrizte meg a kétszemélyi választókerületeket. Ettől az időponttól kezdve vált egyértelműbbé a többségi elv, mivel a kisebbségben maradtak szavazatait többé egyáltalában nem vették figyelembe. Először érvényesült az „egy ember – egy szavazat” felfogás, tehát minden választópolgár numerikusan egyenlő volt a másikkal.

A választójognak reformok útján történő kiszélesítése vitathatatlanul a rendszer demokratizálódásánakirányában hatott, azonban számos buktatója következtében ez a hatás csak korlátozottan érvényesülhetett. Így például a városokban élő albérlőknek minden évben igazolniuk kellett választásra való jogosultságukat, s ezt az eljárást kiterjesztették a grófságokra is. Ez utóbbiakban a lelkészek, illetve a községi hatóságok állították össze a listákat, amelyeket kihirdettek, felülvizsgáltak, az év végén véglegesítettek és csak ezután, a következő év januárjában léptettek életbe.

Eddig nem ejtettünk szót a kétpárti rendszerről,pedig ez nem kevésbé erősítette a szelekciót. Mind a liberálisok, mind a toryk értettek ahhoz, hogy a vagyonosok és a szellemi elit tagjai közül kerüljenek ki alsóházi képviselőik. Egy 1906-ból származó statisztika szerint a liberális képviselők közül 154 (40%) üzletember, 85 ügyvéd, 65 „gentleman” vagyis földbirtokos, 25 író és újságíró, 22 tisztviselő, 22 pedig egyetemi tanár és tanító volt. A tory-csoport százalékos arányai: 30% gentleman, 25% üzletember és 20% tisztviselő. A számokból kitetszően e két csoport közti különbség nagyon is viszonylagosnak minősíthető.

A kormányzat szintjén a történelmi osztály még szívósabban őrizte pozícióit. Egyes angol történészek Salisbury 1895. évi kormányát tartják az utolsó nyugat-európai kabinetnek, amely az arisztokrácia minden ismérvét felmutatta. Maga a miniszterelnök, Robert Arthur Talbot Gascoyne-Cecil, Lord Salisbury, az oxfordi egyetem örökös kancellárja, családjának 3. márkija, 9. grófja, kétszer állt az Indiai Ügyek Hivatala élén, kétszer volt külügyminiszter és háromszor miniszterelnök, még a szokásjogon is túltette magát: nem volt hajlandó beköltözni a mindenkori angol miniszterelnök rezidenciájába, a Downing Street 10-be. A 17. század eleje óta birtokolt családi kastélyban lakott. A 10 ezer kötetes könyvtárban a bőrbe és pergamenbe kötött remekműveket olvasgatta szabad idejében. A bejárati szalon ajtaja felett a waterlooi csatában zsákmányolt francia zászlók lengtek, amelyeket a győztes Wellington herceg ajándékozott a kastély akkori urának. De a Salisbury-kormány többi tagjának sem kellett szégyenkeznie a származása miatt. A hadügyminiszter, márki címmel, 1181-ig tudta visszavezetni a családfáját. Dédatyja III. György miniszterelnöke volt, nagyapja 6 kormányban szolgált 3 király alatt.

Anglia „nemes példájának” követése úgyszólván valamennyi európai állam jelszava volt, azonban félrevezető lenne bármiféle mechanikus párhuzam a szigetországgal.

Franciaországban az 1875. évi alkotmány előírásának megfelelően a képviselőházat az általános választójog alapján hozták létre, akárcsak Angliában. Sajátos vonása a francia alkotmányos fejlődésnek, hogy egyrészt a Párizsi Kommün hónapjaiban elszenvedett sokkhatás, másrészt a Németországgal szembeni revansvágy arra ösztönözte a jogalkotókat, hogy az 1875. évi alkotmányban erősen körülbástyázzák a végrehajtó hatalom


fejének különleges jogait, továbbá nagy szerepet juttassanak az első kamarának, a szenátusnak. A szenátus egészében a második császárság rendszerét idézte, s ebben az értelemben az 1875. évi alkotmány kompromisszum volt a múlt és az új idők követelményei között. A szenátus felállításával az általános választójog alapján megválasztott képviselőházfeltételezett – túlságosan progresszívtevékenységét akarták ellensúlyozni.

Ha közelebbről megvizsgáljuk a képviselőkválasztását, továbbá a képviselőházban ülő honatyákszármazását, érdekes következtetésekre juthatunk. A többségi elv alkalmazása oda vezetett, hogy a különböző nevekre eső, szétforgácsolt szavazatok teljes mértékben elvesztek, holott számbelileg több esetben felülmúlták a győztes jelöltre leadott szavazatok számát. Így például az 1871. évi választásokon Párizs 70 ezer jól szervezett választója rá tudta kényszeríteni akaratát 350 ezer emberre, akik a listán szerepeltek. Algéria egyik fontos városában pedig mindössze 40 szavazattal választottak meg valakit, amikor a választói névjegyzék 1000 nevet tartalmazott. Elég volt tehát szerény relatív többség valakinek a megválasztásához. Vegyük szemügyre az alábbi francia statisztikát.

A megválasztott képviselők

1871 1893 1919

Nemesség 34% 23% 10%

Nagyburzsoázia 36% 32% 30%

Középburzsoázia 19% 30% 35%

Kispolgárság 8% 10% 15%

Munkásosztály 3% 5% 10%

100%

Csábító lenne arra a következtetésre jutni, hogy a nagyburzsoázia a (volt) nemesi képviselőkkel szövetkezve bármit keresztülvihetett, illetve megakadályozhatott a nemzetgyűlésben. Csakhogyehhez a csoport teljes homogenitására lett volna szükség, ez pedig nem állott fenn. A republikánussá lett nagyburzsoázia politikai súlya azonban nem merült ki a képviselőházi helyek közel egyharmadának birtoklásával. Saját monopóliumává tette a diplomáciai beosztásokat, a pénzügyek intézését, vagyis ellenőrzést gyakorolt az ország gazdasági fejlődése fölött. Az is kitűnik a fenti táblázatból, hogy a parasztság, a francia társadalom legszámosabb osztálya nem rendelkezett közvetlen parlamenti képviselettel, pedig ez a társadalmi erő a 19. század folyamán forradalmak és ellenforradalmak, puccsok és államcsínyek sorsát döntötte el magatartásával.

Németországbanis az 1870-es évek hoztak döntő változást az államélet alakulásában. Bár az 1871. évi alkotmány Angliához és Franciaországhoz hasonlóan kétkamarás rendszert honosított meg, a Szövetségi Tanács (Reichsrat) sohasem játszotta a Lordok Háza vagy a francia szenátus szerepét. A Birodalmi Gyűlés, a Reichstag volt a törvényhozó hatalom tulajdonképpeni képviselője. Az 1871. évi alkotmány V/20. cikkelye értelmében: „A Birodalmi Gyűlés tagjait általános és közvetlen választásokon titkos szavazással választják meg.” A német alkotmányos fejlődés egyik legfőbb sajátossága: az 1870-es években keletkezett két tömegpárt, a Centrum és a Németországi Szociáldemokrata Párt a legmesszebbmenőkig élt az általános választójog kínálta előnyökkel és komoly veszélyt jelentett a frissen kivívott nemzeti egységre, továbbá a liberális pártok uralmára. Bismarck az 1878. évi kivételes törvény segítségével megkísérelte, hogy egy erőteljesen iparosodó nagyhatalom viszonyai közt egyszer s mindenkorra szétzúzza a szociáldemokráciát. A szociáldemokraták éppen az általános választójogot felhasználva tudták átvészelni az illegalitás 12 kemény esztendejét, sőt az 1890-es években milliós választási párttá váltak, messze megelőzve a kontinens valamennyi munkáspártját. Bár Bismarck 1890-ben bekövetkezett bukásával a kivételes törvény is hatályát vesztette, a hatalmon lévők az ún. kis ostromállapot alkalmazásával egy-egy nagyváros vagy körzet viszonylatában továbbra is alkalmazták a kivételes intézkedéseket a szociáldemokraták visszaszorítására. Ezért Németországban csupán csökevényes, látszat-parlamentarizmusról beszélhetünk, amelyet az egész tárgyalt periódusban kiegészített a nyílt vagy némileg leplezett rendőrterror.

Érzékletes képet fest a Reichstagról Wetterlé abbé, a Reichstag egykori küldötte. Mindent a pártvezérek


döntöttek el a kulisszák mögött, ők kötöttek kompromisszumokat, ők jelölték ki a szónokokat. A bizottságok jelentéseit a kormány titkárai fogalmazták meg, az előadók csupán aláírásukat adták. A leglehangolóbbnak a képviselők zömének távolmaradását találta, a parlament 398 tagja közül jó, ha 60 jelen volt az üléseken. Amikor a munkások biztosításáról szóló reform megszavazására került sor, mindössze heten lézengtek az ülésteremben. Az abbé állítása szerint évente legfeljebb 3-4 olyan nap volt, amikor az ülésterem megtelt.

Ezzel át is tértünk a parlamentarizmus bírálatánakkérdésére, hiszen a Wetterlé abbé által szóvá tett jelenségek más országokban is jellemzők voltak. Kautsky már 1893-ban leírta, hogy a német burzsoázia többé nem a parlamentarizmusban, hanem csakis az abszolutizmus és a militarizmus uralmában hisz. Többen kifogásolták a politikai elit felhígulását; a magyar Kautz Gyula szavaival: „a bárdolatlanság kerül itt-ott túlsúlyba a pallérozottság fölött.” A „felhígulás” vádja mögött egy fontos történelmi jelenség rejtőzik: a századfordulóra a legtöbb országban a szociáldemokrata pártok számottevő parlamenti frakcióval bírtak, amelyek a végrehajtó hatalom rovására szélesíteni akarták a törvényhozás jogait.

A parlamenti képviseleti rendszer másik rákfenéjét a politikai szakírók abban látták, hogy a kormány gépezete mindenhatóvá lett, aminek következtében az általános választójog harmadrendűvé süllyedt. A francia megyék teljhatalmú urai, a prefektusok, a látszana sem ügyelve maguk „csinálták” a választási eredményeket. A francia kormány funkcionáriusainak száma 1880-tól 1900-ig 290 000-ről 1 416 000-re nőtt. Angliában a kormány csak 1918-ban hozta nyilvánosságra a parlament által nem is sejtett, 1898-ban és 1900-ban kötött titkos szerződéseket, pedig ezek jelentős állomások voltak az első világháború felé vezető úton.

Nagyon sok reformjavaslat született a szóban forgó időszakban az arányos képviseleti rendszer bevezetésére, a választások tisztaságának és függetlenségének biztosítására, a kormány mindenhatóságának megszüntetésére különféle garanciák útján. Mindez azonban nem változtatott a kétségbevonhatatlan tényen: az 1870-es évektől általánossá vált parlamentarizmus minden vívmánya ellenére sem bizonyult csodaszernek, növekedett a kormányok hatalma, s ezzel párhuzamosan csökkent az egyes képviselő lehetősége, hogy ténylegesen beleszóljon a törvényhozásba. A parlamentek így elsősorban a kormányzati politika bírálatának fórumai lettek.

2. Képek


1. Választójog Angliában, Franciaországban és NémetországbanBURUCS Kornélia

Választójog Angliában, Franciaországban és Németországban

Anglia. A parlamentarizmus mintaképének tekintett Angliában a választási rendszer az 1832., 1867. és 1884. évi választási reformok során alakult ki.

A kétkamarás parlament főrendiházát(House of Lords) nem választották. Ennek tagjai részben hivataluknál, részben a születés jogánál, részben királyi kinevezés folytán bírtak üléssel és szavazattal a Lordok Házában. A felsőház létszáma – a király által kinevezett peerek számának változása miatt – állandóan ingadozott: 1864-ben 465, 1878-ban már 503 tagot számlált. Összetételét a világi főurak túlsúlya jellemezte. (1878-ban pl. a 477 világi főúr mellett 26 egyházi méltóság kapott helyet a Lordok Házában.)

A felsőháztól eltérően az alsóházat(House of Commons) a választójogi törvények által szabályozott módon választották..

Az 1832. évi első választójogi reformtörvény az arisztokrácia befolyásának védelme mellett a polgárság tehetősebb részét is szavazati joghoz juttatta. Ezt úgy érte el, hogy számos, csaknem teljesen elnéptelenedett településtől (ún. rotten boroughs = rothadt helyecskék) megvonta a képviselőküldési jogot, s – új választókerületek létesítésével – addig nem képviselt fiatal iparvárosokat (pl. Manchester, Birmingham), ill. grófságokat juttatott parlamenti mandátumhoz. A választójogot e törvény a 21 életévhez és 10 font vagyoni cenzushoz kötötte, míg a passzív választójogot ugyancsak a betöltött 21. évhez, valamint – 1858-ig grófságokban 600, városokban 300 font évi jövedelemben állapította meg. A szavazás nyílt volt.

Az 1832. évi Reform Bill eredményeképpen – jóllehet az a 10 fontos cenzussal számos városlakótól, főleg munkástól vonta meg a szavazati jogot – a választásra jogosultak köre bővült: a királyság 14 millió lakosából a korábbi 220 ezerről 670 ezer főre emelkedett, képviselethez juttatva a polgári középosztályt is.

Az 1850–60-as években kibontakozó, csúcspontját 1866-ban elérő választójogi mozgalom hatására született meg az 1867. évi választójogi törvény, melyet lord Derby „sötétbe való ugrás”-nak nevezett. A törvény általánosságban a saját háztartással bíróknak biztosított szavazati jogot, de a jogosultság feltételeit a megye és a város esetében eltérően rögzítette. Városban választó volt minden 21. évét betöltött, törvényes akadály által ki nem zárt angol férfi, aki 1 év óta mint tulajdonos vagy bérlő lakóházat, ill. lakrészt bírt, s szegényadóját megfizette.A megyékben a teljes tulajdonú földbirtok, ill. a 60 éves haszonbérlet után az 1832-ben megállapított 10 font évi jövedelem összegét 5 fontra szállította le a törvény, míg az egyéb ingatlanok után a választójogi cenzust évi 12 font jövedelemhez kötötte. Az új bill is kizárta a szavazásból a nőket, valamint a főrendiház tagjait, az idegeneket, a hűtlenségben elmarasztaltakat, a választási korteseket, a fizetett rendőrség személyzetét stb. A törvény nem adott szavazati jogot a mezőgazdasági munkásoknak és azon ipari munkásoknak – zömében bányászoknak – sem, akik nem az ún. parliamentary borough-kban éltek. A megszorítások ellenére a törvény a választók körét jelentősen bővítette: kb. 1,3 millióról 1870-ig 2,2 millióra emelte. Ezzel 100 lakosra kb. 7-8 választó jutott.

Az 1884. évi törvény a népképviselet terén a megyékre és a városokra azonos minősítést rögzített, vagyis a városokra már 1867-ben megállapított háztartási és szállási szavazatot a megyékre is kiterjesztette. Sőt, ezentúl szállásnak ismerik el a hivatal vagy szolgálat fejében kapott lakrészt is. Ezen intézkedés révén az Egyesült Királyság választóinak száma 5 millióra emelkedett, s átlagban 100 lakosra 16 választó jutott.

Az új törvény a választójog kiterjesztésével párhuzamosan a választókerületek beosztását is alaposan megváltoztatta. Ezúttal 103 mezővárostól vonták meg az önálló képviselőküldési jogot, s a városi kerületek számát is csökkentették, míg a megyeieket növelték. A bill bevezeti a választókerületenkénti 1 képviselő választását.

Maga a választási eljárásmeghatározott menetben zajlott. Először elkészítették a választási lajstromokat,amelybe a tulajdon vagy adófizetés, ill. szállás alapján választásra jogosultakat vették fel. A községi tisztviselők által készített lajstromokat augusztus 1-jén közszemlére tették. A felülvizsgálat döntése ellen a főtörvényszékhez lehetett fellebbezni.


A választás első lépése a kijelölésvolt. 1872-ig a jelöltnek személyesen kellett megjelennie választói előtt a jelölési gyűlésen, ahol – nemritkán szitkozódások és tettlegességek közepette – ismertette programját. 1872 óta azonban a jelölés a választási elnök előtt, a jelölt, a jelölést indítványozó és pártoló – esetleg a jelölt által hívott még egy egyén – jelenléte mellett történt. A kijelölési idő lejártával (10–14h) az elnök óvadék fejében és egyenlő arányban felosztotta a választási eljárás hivatalos költségeit a jelöltek között. (A választás hivatalos költségei az 1875. évi törvény óta maximum 60-70 fontra rúghattak. Ide tartozott többek között a választások közhírré tétele, a választást lebonyolító tisztviselők díja, a választási és szavazási helyiségek bére, szavazólapok, szavazószekrény költsége stb.) Az elnök ezután kitűzte a szavazásnapját. A szavazás választókerületenként történt, de a megyei és városi hatóságoknak joga volt, hogy a választókerületet több szavazókörzetre osszák. A szavazás az 1872. évi ideiglenes választójogi törvény óta titkos volt, s nyomtatott szavazócédulán történt. A titkos szavazás ellenére a lajstromok és a szavazócédulák egymásra utaló számai alapján azonban kideríthető volt, hogy ki kire szavazott.

Az angol közjog nagy súlyt helyezett a választási visszaélésekvisszaszorítására is. Számos törvény és rendelkezés (pl. 1854 és 1883) született, melyek tiltják az etetést-itatást, megvendégelést, kényszert, megvesztegetést, más helyett való szavazást stb.

Franciaország. Franciaországban az 1875. évi alkotmány proklamálta az általános választójog elvét, melynek részleteit az 1875. november 30-i törvény tartalmazta. A III. köztársaság alkotmánya – a forradalmi hagyományoktól eltérően – kétkamarás parlamenti rendszert kodifikált. Angliától eltérően azonban itt nemcsak a képviselőkamarát, hanem a felsőházként működő szenátust is választották.

A törvény értelmében a szenátus300 tagja közül 75 kinevezett és elmozdíthatatlan volt – őket első ízben feloszlása előtt az alkotmányozó nemzetgyűlés jelölte ki, később a megüresedő helyeket a szenátus maga töltötte be –, míg a többi 225 tagot – az Algírra és a gyarmatokra eső 7 kivételével – megyénként választották. 1884-ben az elmozdíthatatlan szenátori helyeket megszüntették, s az egész szenátus választott testületté vált.

A szenátorrá választást 40 éves korhatárhoz és a polgári és politikai jogok birtoklásához kötötték. Nem jelöltethették magukat azonban a hadsereg és a haditengerészet tisztjei – kivéve a tábornagyokat, tengernagyokat és a tábornokok bizonyos kategóriáit –, valamint a volt uralkodó családok tagjai. A szenátort megyénként a megye alsóházi képviselőiből, a megyei tanácsok, a kerületi tanácsok és a községi helyhatósági tanácsok tagjaiból álló választótestület választotta. A 36 ezer községi helyhatóság mindegyike 1–1 szenátorválasztót küldött, míg a megyei és kerületi tanácsok küldöttei, ill. az alsóházi képviselők száma kb. 7000 volt. Azaz a senatus választói 5/6 részben a községek küldöttei voltak. Ezért mondhatta Gambetta a szenátusról, hogy az „Franciaország községeinek nagy tanácsa”.

A szenátori tiszt elnyeréséhez a szenátorválasztó jegyzékben szereplők legalább 1/4-ének leszavazására, s a szavazatok abszolút többségére volt szükség. Ha ezt egyik jelölt sem szerezte meg, a választást megismételték, s csak a harmadik szavazásnál volt elegendő a relatív többség. A szenátorokat 9 évre választották, háromévenként 1/3 részben újraválasztva őket.

A francia nemzetgyűlés alsóházát, a képviselői kamarát(Chambre des députés) az 1875. évi alkotmány értelmében általános választójog alapján választották. Aktív választójoggal bírt az a 21. évét betöltött francia férfi, aki szerepelt a választók lajstromában, 6 hónapja egy helyben lakott, s jogerős bírói ítélet nem korlátozta polgári és politikai jogaiban. Választhatók voltak a 25. évüket betöltött aktív szavazati joggal rendelkezők. A jelöltséghez előzetes ajánlás vagy más formaság nem szükségeltetett. Csak 1889-ben – a többes jelöltség megakadályozása végett vezettek be némi megszorítást, előírva, hogy a jelöltnek öt nappal a választások előtt azon megye székhelyén kell laknia, amelynek egyik választókerületében fellépni kíván.

Franciaországban a választó terület az arrondissement (a département-ok közigazgatási alosztálya) volt. Minden kerület 100 ezer lakosig 1–1 képviselőt választott, 100 ezer fölött pedig a lakosság arányában.

A választásra jogosultak összeírását a helyi hatóságok végezték, akik évenként felülvizsgálták a lajstromokat. (Ekkor törölték az elköltözöttek, a szavazati jogukat vesztettek neveit, ill. vették fel az új választókat.) A választói névjegyzéket – Angliához hasonlóan – 3 hétre közszemlére tették.

(A nyilvánosság ellenére természetesen itt is voltak visszaélések. Pl. 1894-ben Toulouse-ban 3000 nem létező személy neve szerepelt a listán.)

A választásokat 4 évenként, rendszerint augusztusban tartották. A községenként megejtett szavazás napját mindig vasárnapra tűzték ki, hogy az arra jogosultak akadálytalanul részt vehessenek rajta. A mezőgazdasági


munkák, a közelgő őszi hadgyakorlat, ill. a jó idő kínálta hétvégi kirándulások miatt azonban sokan távolmaradtak az urnáktól. 1893-ban pl. Bouches du Rhône-ban a 74 jelölt a választók alig több mint felét tudta választásra „csábítani”. (Az idézett példa egyben azt is jelzi, hogy a választói passzivitással szemben a mandátumokért tömeges versengés folyt.)

A választás előtt a szavazásra jogosultak választási cédulát (carle electorale) kaptak, rajta a megye, a választókerület, a választó neve, a szavazás helye, ideje stb. A szavazáskor ezzel a cédulával igazolták magukat a választók, majd megkapták a fehér, nyomtatott szavazócédulát, rajta a jelöltek neveivel. Ebből a szavazóhelyiségen kívül kihúzhatott, ill. – ugyanilyen számban – újakat is felírhatott, s az összehajtott cédulát a választási elnök dobta be a két lakattal lezárt faládába. A szavazatok összeszámlálása nyilvánosan történt, az eredményt azonnal kihirdették.

Németország államrendszerét az 1871. április 16-án elfogadott alkotmány határozta meg, mely egyben megszilárdította Poroszország vezető szerepét is. Az alkotmány 4 birodalmi fórumot hozott létre: az állam élén császári minőségben a porosz-király állt. A csak a császárnak felelős kancellári tisztet is rendszerint a porosz miniszterelnök viselte. A széles jogkörű Szövetségi Tanács (Bundesrat) tagjait a szövetséges államok kormányai delegálták. Az 58 tagú tanácsban Poroszország a maga 17 voksával ugyancsak meghatározó szerepet játszott. A korlátozott jogkörű Birodalmi Gyűlés(Reichstag) tagjait általános, titkos és közvetlen választásokon választották. Az alkotmány szavazati jogot adott a 25. életévét betöltött német férfiaknak, míg a nőket, a gyámi, gondnoki hatalom vagy csőd alatt állókat, a nyilvános vagy közsegélyi szegényalapból segélyt élvezőket, a választási jegyzékben nem szereplőket, ill. az aktív katonákat és tengerészeket kizárta e jogból.

A birodalmi választásokat a császár rendelte el, s a választások napját (az egész birodalomban ugyanaz a nap) is ő határozta meg. Választható volt minden aktív választójoggal bíró személy, aki a Bundba tartozó államok valamelyikének legalább egy éve polgára volt.

A jelölt megválasztásához abszolút többségre volt szükség. Ha az első fordulóban egyik jelölt sem szerezte meg a többséget, úgy az első választás eredményhirdetését (4. nap) követő 14 napon belül a két legtöbb szavazatot kapott jelölt között pótválasztásra került sor. Ekkor már relatív többség is elegendő, szavazategyenlőség esetén pedig a választási biztos sorshúzással döntött a képviselő személyéről.

A választások során átlagban 100 ezer lélekre jutott egy birodalmi gyűlésbeli tag. A 397 fős, 3 évre választott Reichstagban Poroszországnak 235, Bajorországnak 48, Szászországnak 23, Württembergnek 17, Elzász-Lotharingiának 15, Badennek 14 stb. képviselője foglalt helyet.

A birodalom döntő befolyású országában, Poroszországban az 1850. évi alkotmány kétkamarás törvényhozó testületet hozott létre. Az urak házát (Herrenhaus) az uralkodóház nagykorú, a király által meghívott férfitagjai, a nemesség örökös jogú tagjai (98 fő) és a király által – főleg az arisztokrácia, a tábornokok és főtisztviselők köréből – kinevezett tagok alkották.

A képviselőházat (Landtag) az 1850-ben elfogadott, s kisebb módosításokkal 1918-ig érvényben levő választójogi törvény alapján választották. Szavazati joggal bírt minden 24. életévét betöltött, legalább 6 hónapja egyhelyben lakó, jogerős bírói végzéssel jogaiban nem csorbított porosz férfi. A nyílt, közvetett szavazás az ún. Dreiklassen-system (háromosztályú szavazás) alapján történt. Az ősválasztókat (Urwähler) állami egyenesadójuk alapján három osztályba sorolták úgy, hogy minden egyes osztályra az ősválasztók állami adóösszegének 1/3 része essék. (Az összeget községenként vagy kerületenként állapították meg. Az egyenesadót nem fizető ősválasztókat automatikusan a III. osztályba sorolták.) Minden osztály az illető kerület ősválasztóiból, de a három osztály bármelyikéből az elektorok 1/3-át jelölte ki, akik megválasztották a képviselőket. A választhatóság feltételei betöltött 30 éves kor, csorbítatlan állampolgári jogok és legalább egy éves porosz állampolgárság voltak. A képviselőt, akinek megbízatása 3 évre szólt, abszolút többséggel választották.

Bismarck távozása után (1890) e reakciós választójogi rendszer modernizálására Bethmann-Hollweg kancellár tett kísérletet. Az 1910 elején beterjesztett választójogi reform azonban – néhány kisebb módosítástól eltekintve – nem változtatott a háromosztályos választási rendszeren.

2. Képek


1. Választójog a BalkánonNIEDERHAUSER Emil

Választójog a Balkánon

A balkáni országok – két dunai román fejedelemség kivételével, melyek a hódoltság idején is megtartották államiságukat és belső önkormányzatukat a polgári alkotmányosság korára szabadultak csak fel az oszmán fennhatóság alól. A szó akkori európai értelmében vett rendi intézmények azonban még ott sem alakultak ki, az oszmán birodalomban pedig még kevésbé.

A szerbek 1804-ben indítottak meg egy felkelést, amely végül is 1815-től a dunai fejedelemségekre emlékeztető belső autonómiát biztosított nekik, a fejedelem azonban minden alkotmányos korlátozástól mentes uralmat gyakorolt. Az 1821-ben kezdődő görög felkelés rögtön az elején választott nemzetgyűlést hozott létre, mely Görögországot köztársasággá nyilvánította. De mire a nagyhatalmak nyomására az oszmán kormányzat végül elismerte az ország önállóságát, ugyanezek a nagyhatalmak egy bajor herceget ültettek a királysággá nyilvánított ország trónjára, s a király a szerb fejedelemhez hasonlóan abszolutisztikus módon uralkodott. Montenegro (Crna Gora) gyakorlatilag önálló volt. Püspökfejedelmeinek abszolutisztikus kormányzatát pusztán a törzsfőkből álló tanács, a skupština korlátozta valamelyest. A múlt század derekáig ezen a helyzeten nem sok változott.

Az a tény, hogy a lakosság túlnyomó többségét a parasztok tették ki, megnehezítette a modern, polgári jellegű alkotmányosság és politikai élet kiépítését. De a felettük egyfajta védnökséget gyakorló nagyhatalmak sem törekedtek arra, hogy a helyzeten változtassanak. A görögök és a románok esetében szó lehet ugyan hazai feudális jellegű uralkodó osztályról, nagybirtokosokról, de ez az oligarchia sem próbálkozott sokáig a modem államszervezet bevezetésével.

A múlt század derekára azonban a helyzet már változóban volt, még az oszmán fennhatóság alatt megmaradt területeken is. A tőkés viszonyok lassú behatolása kereskedő burzsoáziát és – az iskolarendszer lassú kiépítése révén – értelmiséget hozott létre. Ezek a rétegek – különösen az utóbbi – már az európai alkotmányosság átültetésére törekedtek. Amikor az 1853–56. évi krími háború után az orosz túlsúly megszűnt a félszigeten, s a nyugati nagyhatalmak további beavatkozásokkal próbálkoztak, megérett a helyzet a változásra. Voltaképpen másfél évtized leforgása alatt, 1864–79 között a Balkán államaiban – beleszámítva az 1878-ban félig függetlenné vált Bulgáriát is – sorra iktatták törvénybe az országok alkotmányát. Akortársak, véleménye szerint még kellően ki nem fejlett társadalmakra építettek így rá modern alkotmányos rendszereket.

Hazai előzmények híján idegen minták után kellett nézni, és a balkáni országok uralkodó elitje valóban a viszonylag legkorszerűbb példákat igyekezett követni. Apolgári jogrendszer számára általában a napóleoni francia polgári jog szolgált mintául, legfeljebb itt-ott módosítva az addigi szokásjog alapján. Az államszervezet, az alkotmányosság kérdésében a korban leghaladóbbnak számító, az európai állambölcselet elveit figyelembe vevő, arra építő 1830. évi belga alkotmány vált a példaképpé. Ezt vették át, az ország belső fejlődéséből vagy a nagyhatalmak óhajaiból származó módosításokkal. A belga alkotmány tartalmazta az amerikai függetlenségi háború és a nagy francia forradalom elveit, a szokásos liberális szabadságjogokat, a szólás, a gyülekezés, az egyesülés, az egyéni-személyi sérthetetlenség jogát, és a törvényhozás terén a választott testületek szerepét. Ezt vesszük szemügyre a következőkben országonként.

Görögországban 1862-ben elűzték a bajor királyt. A nagyhatalmak a következő évben egy dán herceggel „ajándékozták” meg az országot, és 1864. november 29-én meghirdették az alkotmányt. Ennek értelmében az ország örökletes királysággá alakult át. A törvényhozás a négyévenként megválasztott parlament hatáskörébe tartozott. A belga mintának megfelelően csak egy házból állt, s a 235 főnyi testületet a férfiak általános és közvetlen választójoga alapján titkos szavazással választották meg. Választójogosult volt minden 21. életévét betöltött férfi. (A nők választójoga az első világháború előtt egész Európában még ismeretlen jelenség volt, csak a századfordulón indultak meg mozgalmak megszerzése érdekében.) A passzív választójogot, tehát a képviselővé választhatás kritériumát az alkotmány csupán a betöltött 25. életévben szabta meg. A miniszteri felelősséget abban az értelemben, hogy a kormánynak a parlamenti többségből kell kikerülnie, csak 1876-ban vezették be. 1890. december 31-én revideálták az alkotmányt, de csak annyi változás történt, hogy a passzív választójogot a 30. életévben határozták meg. A képviselőket a választókerületekben a többségi elv alapján választották meg.

A görög választási rendszer a maga korában Európában eléggé ritka általános választójogával azt tükrözte, hogy a már korábban is erősen polgári jellegű görög társadalom, a maga erős, kereskedő és hajóépítő burzsoáziájával


a század utolsó harmadára már erősen előrehaladt a polgári átalakulás útján.

Eltérő volt a helyzet az 1859-ben a két dunai fejedelemség egyesülése révén létrejött Romániában, a maga erős, feudális eredetű uralkodó osztályával, a nagybirtokos bojársággal. Ennek megfelelően a belga minta jelentős mértékben módosult. Az 1866. július 12-én (a Romániában használatos Juliánus-naptár szerint 1-jén) kihirdetett alkotmány ugyancsak örökletes monarchiát hozott létre, de itt az évenként ülésező törvényhozó testület már két házból (kamara) állt, és a választás is bonyolult rendszer. szerint zajlott.

A képviselőház (alsóház) tagjait 4 kollégiumban választották meg. Ezek nagyjából egyenlő számú képviselőt választhattak, jóllehet az egyes kollégiumokba, vagyis választótestületekbe tartozó választók létszáma messzemenően nem volt azonos. Az első kollégiumba tartoztak ugyanis azok a nagybirtokosok, akiknek az évi jövedelme meghaladta a 300 aranyat. (Ez a korabeli arany frank értékét jelentette, mert valójában ilyen pénznem nem volt forgalomban.) A második kollégiumot. az évi 100–300 arany jövedelemmel rendelkező nagybirtokosok alkották. A harmadikban azok a városlakók szavazhattak, akik évi 80 lei egyenesadót fizettek (ez magas pénzösszeg volt, tehát a vagyonos városi lakosságot jelentette), Vagy értelmiségi foglalkozásból – a kor szóhasználata szerint „szabad foglalkozásból” – éltek meg. Végül a negyedik kollégiumban szavazott minden 25. életévét betöltött férfi, aki bármilyen összegű egyenesadót fizetett. Ez azt jelentette, hogy a parasztság is rendelkezett választójoggal. Az egyenesadó kritériuma tehát a bérből élőket, napszámosokat stb. kizárta a választójogból.

Az első három kollégiumban a választás közvetlen volt, a negyedikben viszont közvetett: minden 50 választásra jogosult választott egy elektort, és azután ezek az elektorok választották közvetlenül a negyedik kollégium képviselőit.

Még inkább a felső osztályok befolyását tükrözi a szenátusnak nevezett felsőház. Ennek hivatalból tagjai voltak a trónörökös, az ortodox főpapok (metropoliták és püspökök) és minden megyéből az első két kollégium tagjai által választott egy-egy képviselő. Az alsóházat 4, a felsőházat 8 évre választották. Minthogy a törvény csak a két ház és az uralkodó egyetértéséből születhetett meg, a konzervatív erők fölényét ez a rendszer megnyugtatóan biztosította. A miniszteri felelősség elvét az alkotmány nem ismerte, a kormányt az uralkodó a képviselőháztól függetlenül nevezhette ki.

Az alkotmányt 1878-ban, a függetlenség megszerzése alkalmából, és kisebb mértékben még 1884-ben módosították. A szenátus létszámát 120, a képviselőházét 183 főben határozták meg. Az 1878. évi módosítás értelmében a négy kollégiumot hárommá vonták össze. Az elsőben a földbirtokosok szavaztak, a másodikban a legalább évi 20 arany frank értékű egyenesadót fizető városlakók vagy értelmiségi foglalkozásúak, a harmadikban pedig a többi, egyenesadót fizető állampolgár. Ebben a kollégiumban megmaradt a közvetett választás.

Jóval változatosabb a szerbiai helyzet, ahol több alkotmány is létezett, bár már itt hozzá kell tennünk, hogy az 1903. évi kivételével a korábbiak a korszak legnagyobb részében nem érvényesültek, mivel a fejedelem (1882-től király) az alkotmányt átmenetileg – többnyire évekig – felfüggesztette.

Az első, az 1869. évi alkotmány szerint a törvényhozó testület egy kamarából áll. Tagjainak, egynegyedét az uralkodó nevezte ki, háromnegyedét az egyenesadót fizetők választották. A túlnyomóan birtokos paraszti országban ez megközelítette a férfiak általános választójogát, hiszen adót nem fizető felnőtt férfi ekkor még nagyon kevés volt. A választás közvetlen volt, kivéve az analfabétákat, akik csak közvetve választhattak. A kormány itt sem volt felelős a parlamentnek (ezt nevezték most skupštinának), mely csak az uralkodó felhívására ülhetett össze, s amely – a görög és a román alkotmánytól eltérően – nem javasolhatott törvényeket. A szerb alkotmány ezt csak a fejedelemnek és a kormánynak biztosította. Egy másik, az eddigi alkotmányoktól kevésbé fontosnak tűnő eltérés az volt, hogy lényeges ügyek eldöntésére ún. nagy nemzetgyűlést kellett összehívni, amelynek létszáma a rendesnek a négyszerese volt.

1869 előtt már megvolt a kinevezett tagokból álló államtanács, mely némileg korlátozta a fejedelem hatalmát. Ezt az 1869. évi alkotmány is meghagyta, továbbra is kinevezett tagokkal, de csak tanácsadó szervként, illetve az állami hatóságok közti hatásköri viták eldöntésére, tehát valamiféle közigazgatási bíróságként.

1888-ban hozták meg az új, kétségtelenül demokratikusabb alkotmányt. Ennek értelmében a skupština továbbra is egykamarás maradt, de minden tagját választották. Választójoga az öt éve egyhelyben lakó, legalább 15 dinár évi egyenesadót fizetőknek volt, ami majdnem általános választójogot jelentett. A választás közvetlen és titkos volt. A passzív választójogot évi 30 dinár egyenesadó fizetéséhez kötötték. De az 1869. évi alkotmánytól eltérően – mely a magasabb állami hivatalok viselőit még kizárta ebből a jogból, az 1888. évi alkotmány


kötelezővé tette, hogy minden választókerületben legalább két olyan képviselőt kellett választani, aki egyetemet végzett, vagy magasabb állami hivatalt tölt be. Jelentős módosítás volt, hogy ezentúl a parlament is nyújthatott be törvényjavaslatot. A nagy nemzetgyűlés intézményét az alkotmány meghagyta, de csak a rendesnek a kétszeres létszámában.

Az államtanács ebben az alkotmányban már tételesen a közigazgatási bíróság szerepkörét kapta meg, tagjainak csak a felét nevezte ki a király, másik felét – igaz, a király és a skupština által közösen összeállított névsorból – a skupština választotta.

Az utolsó Obrenović-uralkodó, Sándor király 1901. évi alkotmánya jelentős visszalépés volt. A nagy nemzetgyűlés intézményét eltörölte, és kétkamarás nemzetgyűlést vezetett be. Az alsóház 130 tagját megemelt vagyoni és műveltségi cenzus alapján titkosan választották meg, aminek következtében a választójogosultak száma tetemesen lecsökkent. A szenátusnak nevezett felsőházat az ortodox főpapokon kívül 30, a király által kinevezett és 18 választott tag alkotta. Ez a kétkamarás rendszer az egész törvényhozást a jóval konzervatívabb román parlamenthez közelítette volna, ha életbe léptették volna.

Az 1903. évi államcsíny, Sándor király meggyilkolása után némely módosítással az 1888. évi alkotmányt állították helyre. A szenátust eltörölték és ismét bevezették a nagy nemzetgyűlés intézményét. A képviselőket ezentúl három helyett négy évre választották, minden 4500 lakos után egy képviselőt. A választójogi cenzust azonban meghagyták: választó az a 21. életévét betöltött férfi volt, aki legalább 20 arany franknak megfelelő egyenesadót fizetett. A passzív választójognál 30 év és 30 arany frank adó volt az alsó határ. Az államtanács közigazgatási bíróságként megmaradt; 8 tagját a király nevezte ki, 8 tagját pedig a skupština választotta.

A módosulások mögött az a társadalmi változás húzódott meg, hogy a korábban egységes birtokos paraszti társadalom most már jóval inkább differenciálódott, több lett a vagyontalan falusi és még inkább városi lakosok száma, akiket a kormányzat már ki akart rekeszteni a hatalom gyakorlásából.

A bolgár alkotmányt a felszabadulás után (1878) a középkori fővárosba, Tirnovóba összehívott alkotmányozó nemzetgyűlés dolgozta ki, újra csak belga mintára. Míg egyebütt a nagyhatalmak befolyása nem volt durván közvetlen, itt a kidolgozás az orosz megszálló hatóságok iránymutatása szerint történt. A cári kormányzat politikai okokból, a balkáni befolyás növelése érdekében, igen liberális alkotmányt dolgoztatott ki. Szerb mintára bevezette a „nagy nemzetgyűlés intézményét. A lakosság minden 10 000 fő után egy, összesen 158 képviselőt választott a 21. életévüket betöltött férfiak általános választójoga alapján. A passzív választójog esetén 30 év és írni-olvasni tudás szükségeltetett. A törvénykezdeményezés jogát a nemzetgyűlés is megkapta, nemcsak a fejedelem. A 3 évre választott nemzetgyűlés október 15. és december 15. között ülésezett, amit szükség esetén meg lehetett hosszabbítani. Ha a fejedelem idő előtt feloszlatta, két hónapon belül ki kellett írnia az új választásokat. Az 1879. évi rendelkezéseket 1893-ban csak csekély mértékben módosították: 3 év helyett 5 évre választották a nemzetgyűlést, és minden 90 000 lakos után egy képviselőt. A miniszteri felelősség elvét a tirnovói alkotmány sem ismerte.

Az általános választójoggal és az egykamarás nemzetgyűléssel a bolgár rendszer a göröghöz hasonlóan eléggé demokratikus volt. A cári orosz kormányzat propaganda – szempontjai mellett itt – a szerbiai helyzethez hasonlóan, de a görögországival éppen ellentétesen – az a meggondolás játszott szerepet, hogy a választók túlnyomó többségét kitevő birtokos parasztság megnyugtatóan konzervatív.

Montenegróval röviden végezhetünk. Nikita fejedelem csak 1905-ben határozta el magát arra, hogy az addigi, mondhatni patriarchális abszolutizmust alkotmányos érával váltsa fel. (1879 óta ugyanis már a kinevezett tagokból álló szenátus sem működött.) Az alkotmány értelmében a törvényhozó testület a 90 főből álló skupština lett, ennek 14 tagját a fejedelem nevezte ki, 76 tagját pedig a felnőtt férfiak választották. Szinte azt mondhatnánk, az 1869. évi szerb alkotmányra emlékeztető berendezés, ami nagyjából meg is felel a két társadalom fejlettségi szintje közti időbeli különbségnek.

*

Ha most egy pillanatra arra gondolunk, amire már korábban utaltunk, hogy ti. a korabeli Európában az általános választójog csak a századforduló után kezdett elterjedni, és még akkor is távolról sem minden államban, az imént bemutatott alkotmányok az általános vagy az azt megközelítő választójoggal – egyedül Romániában voltak jelentős korlátozások –, és – ugyancsak Románia kivételével – a választójog egyenlőségével voltaképpen roppant korszerűeknek és haladóknak tűnnek: A kép teljességéhez persze hozzátartozik az is, hogy az alkotmányokat egyes államokban ideiglenesen felfüggesztették, még Bulgáriában is, majd két évre nem sokkal a felszabadulás után, Szerbiában pedig többnyire 1903-ig. Ezen túlmenően pedig a kormány erőszakkal,


manipulációval könnyen befolyásolhatta a választásokat. Bulgáriában pl. ugyanaz a párt, amely kormánypártként abszolút többséget kapott, a legközelebbi választáson ellenzéki pártként már csak a szavazatok mintegy 10%-át szerezte meg – és hasonló példát még sokat lehetne felhozni. Az alkotmány betűinek a betartása mellett mindegyik államban ténylegesen a kormánynak, illetve az uralkodónak számos informális lehetősége volt a politikai uralom szinte abszolutisztikus gyakorlására. A balkáni példa világosan mutatja, hogy a társadalom tényleges helyzete és számos egyéb mozzanat mennyire befolyásolhatja a formális politikai jogok gyakorlását.

2. Képek


1. Választás és csalás Magyarországon a századfordulónSZABÓ Dániel

Választás és csalás Magyarországon a századfordulón

„... a választási visszaélések visszanyúlnak Magyarország legrégibb történetébe. Hiszen volt egyszer királyválasztás is Magyarországon, mely közönséges választási visszaélés volt. Szilágyi Mihály 40 000 katonával választotta meg Hunyadi Mátyást, odaállítván azokat a Duna jegére és felüzenvén az akkori követeknek, hogy szerény akarata az, hogy Mátyás öccse legyen a király és a 40 000 katona e célból van odaállítva. (Derültség a jobboldalon.) S méltóztassanak csak a múlt századok képviselőválasztásait megnézni, mikor a nemesek választottak követeket utasítások mellett, olvassák el magának Deák Ferencnek választását Zalában, vagy a kurta nemes kortesek viselt dolgait... a választási visszaélések nem egy kormánynak, nem egy pártnak a hibái, legkevésbé sem a munkapártnak és a munkapárt vezetőségének kizárólagos hibái. (Zaj a baloldalon.) Ha önök a választási visszaéléseket ki akarják irtani, akkor elsősorban azt várhatjuk el önöktől, hogy őszintén és férfiasan mondják utánam azt, hogy ezek a visszaélések minden pártnak Magyarországon évszázadok óta folytonos hibáit képezték.” Így beszélt Várady Zsigmond munkapárti képviselő 1910. július 13-án a képviselőházban.

1909-ben báró Bánffy Dezső mondotta az általa vezetett 1896. évi választásokról: „Tudom jól, hogy miként róják fel önök nekem az általam csinált választásokat. Senki sem gondol arra, hogy miről is volt szó. Biztosítanom kellett a kormánytöbbséget, amelyet mindenféle ellenségek támadtak: emberek, akik a politikai glóbuszon csak táncolni akartak, mágnások, akik még több hatalomra törtek, mint amennyivel sajnos már rendelkeztek, klerikálisok, akiknek nem felelt meg az egyházpolitikai törvényhozás. Az a veszély fenyegetett, hogy olyan társaság kerül felülre, mint amilyen ma is van: akarnokok, üzletelők és gazemberek társadalma, amely szegény országunkat el fogja pusztítani. [Bánffy itt a koalíciós kormányzatról beszél.] Természetesen, ahol erőszak fenyegetett, a csődületek veszélyesekké váltak, a hadsereget is alkalmaznunk kellett. Lőttek is. Vér is folyt... Általában enyhe eszközöket alkalmaztam, amilyeneket már mások is előttem: Például hivattam egy körjegyzőt és megkopogtattam a vállát: Kedves barátom akarsz királyi tanácsos lenni? Akkor a következőkben ezt és ezt kell csinálnod. Ha mindez nem tetszik neked, akkor talán nem leszel királyi tanácsos, sőt még kevesebb leszel! Elhatározta, hogy udvari tanácsos lesz, hát én vagyok a bűnös ezért?

Ugyanebben az időben, az ugyanilyen látogatásoknál, a választási ügyekre egy zsák pénz volt nálam. A következő látogatónak azt mondtam: Mennyi pénzre van szükséged ahhoz, hogy a választások szép simán, minden teketória nélkül menjenek? Egyetlen egyszer sem fordult elő, hogy a kérdezett zavarba jött volna, amikor ilyen vagy olyan mélyen a zsákba nyúltam. Gondoljon arra, hogy mi magyarok harcias, öntudatos nép, de egyszerű eszközöket kívánó egyszerű nép vagyunk.”

A továbbiakban a dualizmus kori választási eljárást próbáljuk röviden ismertetni, s bemutatni azokat a választási csalásokat, visszaélési formákat,amelyeket ez az eljárás lehetővé tett,samely lehetőségekkel a választásban részt vevő pártok – természetesen nem minden esetben – ténylegesen éltek is.

Példáink túlnyomó többsége az 1896. és az 1910. évi választásokra vonatkozik. E két választás volt a dualizmus utolsó évtizedeiben a leghírhedtebb, ennek csalásairól, visszaéléseiről vagy stiklijeiről – hogy mindkét tábor szókincsét használjuk – jelent meg a legtöbb brosúra, áll rendelkezésünkre a legtöbb adat. Ugyanakkor e két választás példája is bizonyítja, hogy nem a választási csalások döntötték el a választások eredményét,báregy-egy választókerületben talán meghatározták, hogy melyik párt jelöltje kapja meg a mandátumot.

Egy-egy választás kiírása után, vagy várható kiírása előtt már megindult az ún. választási küzdelem. Az egyes pártok szervezői, kortesei elindultak, hogy felmérjék pártjuk vagy jelöltjük esélyeit az egyes kerületekben. Előzetes latolgatásra adott lehetőséget a korábbi szavazás, vagy a helyi megyei vagy városi képviselőtestületek megválasztásánál elfoglalt álláspont. A nyílt szavazás következtében ugyanis mindenkiről tudták, hogy korábban kire szavazott. A választók nem voltak a mai értelemben vett pártokba szervezve, csak a választási kampányokra alakultak meg a helyi: megyei, választókerületi pártszervezetek, melyek feladata a támogatók nyilvántartásba vétele, s újabb támogatók megnyerése volt.

A választásokat befolyásolhatta a választók évenkénti összeírása is,mivel a várható erősebb összecsapások előtt, az összeírók – általában, de nem kizárólag a kormánypárt hívei – valamilyen indokkal a várható ellenzéki


szavazókat gyakran kihagyták a választólistákról, így csökkentve az ellenzéki, illetve a másik párti jelöltek esélyeit. Nyitra vármegyében pl. 1895-re 22 812, 1896-ra 19 057, 1897-re pedig már csak 17 073 választót írtak össze, s a főispán a miniszterelnökhöz írott jelentésében leírja, hogy hány ellenzéki szavazót sikerült kihagyni. 1910-ben ezen eszközt nem alkalmazhatták a hatalmon lévők, mivel az összeírások még a koalíciós kormány idején történtek meg.

A választások előtt a jelöltek bejárták a kerületet s nagygyűléseken ismertették saját és pártjuk programját. A helyi hatóságoknak – melyek nem okvetlenül a kormánypártot támogatták, hiszen a municipiális hivatalnokok is választottak voltak – ilyenkor lehetőségük volt arra, hogy a „nemkívánt” jelöltek kortesútja elé akadályokat gördítsenek, formai kifogásokkal megakadályozzák, hogy a jelöltek kifejthessék álláspontjukat a kerület választópolgárai előtt. Az akadályok a legkülönbözőbbek lehettek: Vlad Aurél román képviselőjelölt egy gyűlését pl. a környéken állítólag dúló toroklobjárvány miatt fújta le a szolgabíró, míg a főszolgabíró megtiltotta a jelöltnek, hogy választókerületét autóval járja be, azzal az indokkal, hogy így bizonyos időszakokra, s főleg az úton, kikerül a lassabban közlekedő hatósági ellenőrzés alól.

Lényeges volt, hogy a jelölt helyi korteseimilyen propagandátfejtenek ki a jelölt vagy pártja érdekében; milyen politikai vagy nem politikai eszközökkel kísérlik meg a választók befolyásolását. A korteseknek és a helyi tekintélyeknek így láthatóan igen erős befolyásuk volt egy-egy választás kimenetelére. A kortesekkel kapcsolatosan is felmerültek választási csalások. Nemcsak a választókat, de őket is meg lehetett vesztegetni, lefizetni, hogy ne támogassák az ellenpárt jelöltjét, vagy pedig egyszerűen álljanak át.

Az állami hivatalnokok, vagy más, függő helyzetű, de a saját környezetükben tekintélyes emberek befolyásolására más lehetőségek is voltak. Meg lehetett fenyegetni őket, hogy állásukat vesztik, ha nem a „megfelelő” személy mellett korteskednek, vagy át lehetett helyezni őket az ország egy másik területére, s ezzel gyakorlatilag kikapcsolni a várható vagy éppen folyó választási küzdelemből. Előfordult ilyesmi törvényszéki és vasúti hivatalnokokkal, pénzügyi tisztviselőkkel, de egyes uradalmi alkalmazottakkal, s a Néppárt esetében papokkal is. Az ellenzéki tekintélyek megnyerésének szélsőséges példája, mikor egy aradi szerkesztő nemességet kapott jutalmul a kormány támogatásáért.

Maguknak a korteseknek is számtalan „törvénytelen” befolyásolási eszköz állt a rendelkezésükre. A választás lebonyolításának módja olyan volt, hogy gyakorlatilag már a választás előtt nyilvánvaló volt a legtöbb esetben, ki kire szavaz. Megszervezhették az ellenpárt választóinak megverését, az ellenpárt zászlóinak, plakátjainak letépését. Előfordultak életveszélyes fenyegetések is. Egyes községek kisebbségi választói – s ezek lehettek akár kormánypártiak is – a szavazás előtti napokat csak házaikba zárkózva tudták átvészelni, ha nem voltak hajlandók az ellentáborhoz csatlakozni.

A befolyásolási eszközök között azonban az első helyen a pénz, a szavazatvásárlásállt. Ezzel gyakorlatilag minden párt élt, de lehetőségeik nem voltak egyformák. Apponyi Albert – nem kevés ellenzéki elfogultsággal – ezt írja visszaemlékezéseiben: „... Ezek a szomorú jelenségek korántsem szorítkoztak a kormánypártra... Ámde a partie nem volt egyenlő a kormánypárt és ellenzék között, mert az ellenzéki jelöltek csak a magukéból költhettek, a kormánypártiak a pártkasszából nyertek bőséges támogatást... A kormánypárti kassza..., mely kitüntetéseket vagy egyéb viszontszolgáltatásokat keresők, a hatalomhoz simuló gazdagok, vállalatok és bankok hozzájárulásaiból táplálkozott, némely választásnál (különösen 1896 és 1910) milliókra rúgott.” Valóban a kormánypárt kasszája volt a legnagyobb: ide kerültek a nemesítésekért, bárósításokért adott pénzek, a vállalatok „hálái” egy-egy előnyösebb szerződésért stb. A többi párt saját gazdagabb támogatóira támaszkodhatott – a Néppárt az egyházra is –, de híjával volt a hatalomból eredő pénzügyi forrásoknak. A kormányon lévő párt másik előnye a közigazgatási apparátus volt, amely végezte a pénz elosztását, s így nem volt szükség külön választási apparátus kiépítésére, ellentétben a többi pártokkal. A pénz a főispánok s egyéb állami tisztviselők támogatásával vagy legalábbis tudtával jutott el a választókhoz.

A pénzt a legkülönbözőbb módon juttatták el a szavazókhoz: vagy a választás előtt egyenként fizettek a választóknak, vagy előleget kaptak. Olyan is előfordult, hogy takarékpénztárba letétbe helyezték, s csak „helyes” viselkedés esetén vehették fel azt a szavazók. Volt, mikor nem egyes választóknak ígértek és adtak pénzt, hanem egész községeknek: iskolát, a templomba toronyórát ígérve. Az összegek különbözőek voltak a választási küzdelem élességétől, s részben az ellenjelölt pénztárcájától függően.

A pénz mellett a választási csalásra lehetőséget adott az emberek feletti hatalommalvaló visszaélés. Egy-egy választókerületben esetleg az ott fekvő uradalom volt a mindennapi élet meghatározója: tőle függhettek a munkalehetőségek, a legelőhasználat, az erdőhasználat stb. Ha egy ilyen uradalom tulajdonosa akarta, álláspontja eldönthette a kerület választását. Ez a lehetőség mindenekelőtt a sok nagybirtokost tömörítő Néppártnak, Nemzeti Pártnak és Alkotmánypártnak állt rendelkezésére. De voltak, mint ismeretes, kormánypárti


és függetlenségi nagybirtokosok is. A kincstári s egyházi birtokok szerepe ugyanolyan volt, mint a magánbirtokosoké. De előfordult az is, hogy egy dohánygyár tulajdonosa fenyegette meg munkásnőit: elbocsátja őket, ha apjuk nem az általa is támogatott pártra szavaz.

A hatalommal való élésre és visszaélésre más lehetőségek is voltak. A Néppártnak rótták fel ellenfelei, hogy mindenekelőtt pap kortesei, támogatói azzal fenyegették a hívőket, hogy ha a Szabadelvű Pártra, azaz a kormánypártra szavaznak, bezárul előttük a templom ajtaja, gyerekeiket nem keresztelik meg, nem temetik el őket, vagy az egyházi iskolában megbuktatják gyermekeiket. (A buktatással való fenyegetés természetesen az állami iskolákban is előfordult.)

Míg a római katolikus egyházhoz kötődő Néppárt mindenekelőtt a vallás kölcsönözte tekintélyét és hatalmát használhatta fel a választók befolyásolására templomi zászlók alatt, egyházi szertartásokkal összekapcsolva tartottak politikai gyűlést; a templomban szólt a pap az „egyházellenes” szabadelvűek ellen –, addig a közigazgatási tisztviselők egy sor más lehetőséggel rendelkeztek a szavazók „maguk mellé állítására”: megvonhatták az ellenfél szavalóinak italmérési vagy trafikengedélyét, gyakrabban tartottak egészségügyi ellenőrzéseket a választások előtt, s megígérhették, hogy a szabálytalan trágyadombokért kirótt bírságokat elengedik, ha a választók „jól viselkednek”. Egyes helyeken összeírták a kutyákat, adóval fenyegetve a választókat, de ígérték a katonai szolgálat elengedését, s ellenzéki szavazás esetén az aratási szabadság megtagadását is. Megbüntették a választókat szekereik „gyorshajtásáért”, pálinkafőzésért stb. Néha letartóztatták a várható ellenzéki szavazókat, a büntetések elengedését ígérték a saját pártjukra való szavazás esetén. Néha marhavész zárlat elrendelésével fenyegettek meg egész községeket, mely alól csak a voks „helyes” felhasználása mentesített. A fenti eszközökkel mindenekelőtt a kormánypárt élt, de azokban a megyékben, ahol a közigazgatás a függetlenségiek kezében volt, ők is alkalmazták ezeket.

Számtalan alkalmat adott a visszaélésekre a szavazás lefolyása is. A szavazás ugyanis nyíltan történt. A szavazatszedő bizottság előtt megjelentek egy-egy község ilyen vagy olyan párti szavazói, egyenként leadták voksukat, amelyet a bizottság a jelölt neve mellé elkönyvelt. Az egyes pártok külön csoportosultak, külön vonultak a választás színhelyére. A választás helyének elérése bizonyos esetekben hosszabb időt vett igénybe, mivel egy-egy választókerületben csak egy városban vagy községben volt szavazóhelyiség. A választóknak a választás helyére való eljuttatása újabb visszaélésekre adott lehetőséget. A fuvardíjak, s az időközi ellátás fizetése a választási lekenyerezés meghatározó formája volt. 1899-ben ugyan törvény szabályozza a fuvardíjakat és azt, hogy a jelölt mennyiben láthatja vendégül szavazóit, de az így meghatározott összegek egyes kerületekben eleve igen magasak – pl. Baranya megye bizonyos választókerületeiben 16–24 000 korona között vannak –, másrészt az összeg áthágása igen könnyű. A választók leitatása általános szokás, a választók egy része is úgy érzi, hogy legalább ennyi haszna legyen a választásból. Előfordult olyan is; hogy a vendéglátás közben a szavazókat bezárták, hogyjóllakottan, alkohollal telve nehogy a másik táborban kössenek ki.

A különböző párti választók szétválasztásának, külön gyülekeztetésének indoklása az volt, hogy nehogy verekedés törjön ki közöttük, amire a hosszú itatások, etetések után kétségkívül volt lehetőség. A két tábor elválasztására karhatalmat is igénybe vettek, s a szavazóhelyiséget kordonnal vették körül. Ezt csak a választási elnök által kiadott passe partout segítségével lehetett átlépni. A választási elnökök játszhattak az átlépési engedélyekkel: az ellenpárt híveinek kevesebbet adhattak ki, mint az általuk támogatott pártnak. Megesett az is, hogy az ellenzéki választók, akik sokszor a szavazóhelyiségtől messze táboroztak – lévén a választási elnök joga eldönteni, melyik párt hol gyülekezzen –, nem értesültek arról, hogy náluk a voksolás sora. Esetleg a hosszú és kényelmetlen várakozás az ellenpárti választókat elijeszthette a választásokon való részvételtől.

Maga a szavazóhelyiségújabb visszaélésekre adott lehetőséget. Egyes választókat visszautasítottak, ha nevüket nem úgy ejtették, ahogyan az a választási listában szerepelt (esetleg nevük szlovák, román vagy német variánsát mondták), kétségbe vonták korukat. Ha mondták gúnynevüket, az volt a baj, ha nem mondták, az.

Nem tudjuk, hogy csak anekdotaszerű, vagy valóban csak anekdota az a Mikszáth Kálmán által is leírt, de több választáskor a választásokat támadó pamfletek által kifogásolt módszer, hogy a szavazatszedő bizottság igen durva a választókkal szemben, sokáig várakoztatja őket. Ekkor feltűnik egy jó ember, aki azt mondja, hogy van egy másik bizottság is, és ott nem kell várni. A szavazók – a mindenkori ellenpárté természetesen – odamennek, leszavaznak; udvariasak velük, elfogadják a szavazatukat, nem vonják kétségbe személyazonosságukat. Csak később derül ki, hogy ez nem hivatalos szavazóhelyiség volt, hanem afféle „magánakció”. A választók azonban már hazamentek, így szavazatuk elveszett.

Ha mindezek a módszerek nem segítettek – vagy ha túlzottan is hatásosak voltak –, állítólag előfordult néhányszor, hogy a saját jelölt biztos vereségén elkeseredett választó vagy kortes a szavazási listát eltépte vagy a tintát ráöntötte, s ezáltal újabb választást kényszerített ki.


A választások ellen beadott petíciók – ha hihetünk nekik – bizonyítják, hogy a „politikai erkölcs” egyforma volt szinte valamennyi magyarországi parlamenti pártnál,ha lehetőségeik nem is voltak egyformák. Mégis helytelen volna azt gondolni, hogy a csalások határozták meg a magyarországi parlamenti képviseletet. A dualizmus kori magyarországi pártpolitika 67–48-as megosztottságával lényegileg az első pillanattól az utolsóig az alternatíva hiányára épült. A választási rendszer: szűk választójog, nyílt szavazás stb. pontosan ennek fennmaradását, az alternatívák, az új frontvonalak kialakulásának megakadályozását szolgálták. A választási eredményeket ezek a „törvényes” keretek, szabályok határozták meg, s nem az ugyancsak az alternatíva hiányából következő választási csalások.

2. Képek


1. Haza csak ott van, hol jog is van... � �Szociáldemokrácia és választójogMUCSI Ferenc

„Haza csak ott van, hol jog is van...”

A magyarországi szocialista munkásmozgalom szinte létrejötte óta egyik legfőbb feladatának tekintette Magyarország demokratikus átalakítását. Frankel Leóa Nemválasztók Pártjának megteremtésével (1876) éppúgy abból a meggyőződésből indult ki, mint Engelmann Pál a Magyarországi Szociáldemokrata Párt megszervezésével (1890), hogy a végső cél elérése: a szocialista társadalom megteremtése, elválaszthatatlan a demokratikus szabadságjogok kiterjesztésétől, a szocialista agitáció és szervezkedés szabadságának létrehozásától s ezáltal a nép tömegeinek a politikai élet alakításában való aktív részvételétől.

A küzdelmek mindinkább elsősorban az általános választói jog kivívására összpontosultak. A kortársak – s nemcsak Magyarországon – úgy vélték: a munkásság képviselőinek részvétele a burzsoá parlamentekben, a törvényhozásban, a szociálpolitikai intézkedések kidolgozásában, a demokratikus szabadságjogok védelmében stb. lényeges agitatív és hatalmi eszköze lehet a szocialista mozgalom növekedésének, erősödésének, a politikai demokrácia fokozatos kiterjesztésének. Engels 1894-ben, a bécsi munkások választójogi tömeggyűlésén – szónoki túlzással – egyenesen így beszélt: „ ... az általános választói jog ... az a fegyver, amely az osztályöntudatos munkások kezében messzebb visz és pontosabban célba talál, mint a tökéletesített puska a gyakorlott katonák kezében.”

A század elején tömegessé váló magyarországi szocialista munkásmozgalom már azért is fontos feladatának tekintette az általános választói jog megszerzését, mivel a magas vagyoni cenzus miatt a munkásság sem vehetett részt az országgyűlési választásokon, nem védelmezhette meg gyakran csak fél-legálisan működő szervezetei – különösen vidéken a szolgabíráktól, csendőröktől semmibe vett – gyülekezési jogát.

Nyilvánvaló volt, hogy – bár a szervezett szocialista munkások száma 1906-ban elérte, majd hamarosan meg is haladta a százezret – egyedül a munkásság nem elég erős a demokratikus reformok, a választójog kiterjesztésének elérésére. A szociáldemokrata párt vezetői ezért közeledni próbáltak az ellenzéki függetlenségi párthoz, hogy vele szövetségben kíséreljenek meg kialakítani valamiféle együttműködést. A pártot és nagybirtokosi szövetségeseit azonban az Apponyiak, a Zichyek, az Andrássyakuralták, akik előbbre valónak tartották pártpolitikai-hatalmi szempontjaikat, mint a népjogok kiterjesztését, akik szembefordították a választójogi reformmal a maguk jórészt látszatfüggetlenségi követeléseit.

Ilyen előzmények után következett be a szociáldemokrata párt átmeneti szövetkezése a demokratikus jogokat ígérő Habsburg-dinasztiával, amely 1905–1906 folyamán éles összeütközésbe került a függetlenségi párttal és koalíciós partnereivel.

Az 1905. januári országgyűlési választásokon az ellenzéki pártszövetség képviselői győztek. A parlamenti szokásoktól eltérően azonban a királytól nem kaptak kormányalakítási megbízást, minthogy programjuk, főként a hadsereg magyarosítására s az önálló vámterület megteremtésére irányuló követeléseik veszélyeztették az uralkodó szeme előtt elsődleges összbirodalmi érdekeket. 1905 nyarán ügyvezető kormányt nevezett ki az uralkodó. A parlament immár többségi pártjai leszavazták, a vármegyék adó- és újoncmegajánlási jogára támaszkodva „nemzeti ellenállást” hirdettek.

1905 elején a választások alkalmával – a szociáldemokrata párt az ellenzéki pártszövetséget támogatta, minthogy győzelmétől a választójog reformját remélte. A választások eredménye s a kibontakozó belpolitikai válság arra késztette a pártot, hogy akciót indítson a választójogi reform megvalósítására. 1905 elején országszerte gyűléseket szervezett, amelyeken kimondták, hogy a választójogi reform megvalósításáért a munkásság kész az általános sztrájk fegyveréhez nyúlni. A határozatot elfogadták az egyes szakszervezeti szövetségek és megerősítette a párt 1905 áprilisában tartott kongresszusa is. A párt célja az volt, hogy rábírja a koalíciót: közjogi – azaz a Monarchia magyarországi és Lajtán túli területeinek viszonyát érintő – követeléseinek átmeneti háttérbe szorításával hajtson végre széles körű választójogi reformot: „adjon hazát a népnek”, hogy a nép is védje azt a dinasztia hatalmi törekvéseivel szemben.

A koalíciós pártok vezetői azonban mereven elzárkóztak a párt követelése elől. Visszájára fordították a szociáldemokrata párt Petőfitől kölcsönvett jelszavát: „Haza csak ott van, ahol jog is van!” – s azt hangoztatták,


hogy jogot csak a haza adhat, de előbb meg kell azt védeni a „bécsi önkénnyel” szemben. Garanciákat azonban erre már nem nyújtottak. Emiatt egyre növekvő ellentét támadt a pártszövetség és a szociáldemokrata párt között.

1905 nyarán, a „nemzeti ellenállás” meghirdetése és a „darabont-kormány” (gúnynevét onnan kapta, hogy elnöke, Fejérváry Géza báró ezt megelőzően a magyar darabont testőrség parancsnoka volt) elszigetelődése után Kristóffy Józsefbelügyminiszter – az uralkodó osztályok lázadó többségének letörésére – nagyarányú manőverbe fogott. Széles körű választójogi reform ígéretével megnyerte magának a szociáldemokrata párt támogatását. A párt vezetőivel bizalmas szóbeli megállapodást kötött (Kristóffy–Garami-paktum): a választójogi reform megvalósításának, a pártot a Bánffy-kormány óta sújtó korlátozások feloldásának, az országos földmunkás szövetség engedélyezésének s több egyéb kisebb engedménynek a fejében a szociáldemokrata párt vezetői vállalták, hogy nagyszabású választójogi kampányt bontakoztatnak ki, s megkísérlik, hogy a parlamenti többségtől kikényszerítsék a választójogi reform megvalósítását.

1905 nyarán és őszén – a megállapodás alapján – az egész országot átfogó választójogi harcbontakozott ki. Júliusban és augusztusban választójogi népgyűlések és tüntetések százait tartották meg, a párt szónokai, agitátorai eljutottak az ország legtávolabbi zugaiba is. A helyi hatóságokat arra kötelezte a belügyminiszter,hogy – a korábbi gyakorlattól eltérően – ezeket a gyűléseket ne akadályozzák. A megmozdulások közül kiemelkedik az első politikai sztrájk és tömegtüntetés, amely 1905. szeptember 15-én Budapesten zajlott le mintegy százezer résztvevővel. Ezen a napon, a „vörös pénteken” a fővárosban teljesen leállt a munka, szünetelt a közlekedés; a munkások vörös zászlók, vörös feliratos táblák, transzparensek alatt tömegesen vonultak a parlament elé. „Aki jó katonának, jó szavazónak is!”, „A polgári jogok vezetnek a gazdasági kizsákmányolás megszüntetésére!”, „Adjatok jogot, hogy hazánk legyen!” – hirdették a transzparensek.

A munkások óriási, lelkes tömege a parlament előtti téren és az odavezető utcákban helyezkedett el. „El kell csak képzelni a látványt – írja emlékezéseiben Buchinger Manó, a párt titkára –, ahogy egy ekkora tömeg ott áll a büszke magyar parlament palotája előtt, farkasszemet néz tornyaival, kupolájával, száz és száz kivilágított ablakával, ahogy a tömeg százezer torokból kiabál, éljenez, abcúgol, s szinte öklével éri el az impozáns főbejárat vaskapuját és a »t. Ház« összes bejáratát ... A kép valóban forradalmi volt.”

A „vörös pénteket” követően sem csökkent a gyűlések, tüntetések száma és hevessége. Élük mindinkább a koalíció ellen irányult, bár a párt vezetői kísérletet tettek arra, hogy – vállalva a pártszövetség egyes „nemzeti követeléseit” is – garanciákat csikarjanak ki a választójogi reform megvalósítására. Ez a kísérletük azonban mindannyiszor megbukott a koalíció jobbszárnyának szívós ellenállásán.

A küzdelmek közepette a szervezett munkásság létszáma ugrásszerűen megnőtt; létrejött a szocialista földmunkások országos szövetsége (ezt a korábbi kormányok sohasem engedélyezték) s tagjainak száma néhány hónap alatt 30 ezerre szökött; új szakszervezeti szövetségek alakultak, új szocialista lapok, folyóiratok indultak.

A küzdelemhez csatlakozott az a radikális értelmiségi csoport is, amely Jászi Oszkár vezetésével a Huszadik Század című folyóirat körül tömörült s a Társadalomtudományi Társaság égisze alatt szociológiai tanulmányaival a demokratikus Magyarország megteremtésének programján dolgozott. Vészi Józseffel, a liberális Budapesti Napló szerkesztőjével együttműködve 1905 augusztusában létrehozták az Általános Titkos Választói Jog Ligáját, s a szociáldemokrata párttal közös népgyűlések sorozatával maguk is fáradhatatlanul propagálták a választójogi reform szükségességét. A lap munkatársaként Ady Endre is részt vállalt a „darabont-kísérletben”, s a Budapesti Naplóba írt cikkeiben, glosszáiban tett hitet az ország demokratikus átalakításának programja mellett.

A magyarországi választójogi tömegmozgalom új lendületet adott az ausztriai politikai küzdelemnek is. 1905 őszén a birodalom másik felében is választójogi gyűlések hulláma indult útjára. A mozgalom viharossá fokozódott az oroszországi forradalom eseményeinek hatására, mindenekelőtt arra a hírre, hogy a cár kiáltványban tett ígéretet az alkotmány bevezetésére. A tömegnyomás hatására az osztrák kormány kénytelen volt meghátrálni s Gautsch miniszterelnök bejelentette, hogy kormánya benyújtja a parlamentben az általános választójogi törvénytervezetet. (A tervezetet a következő évben elfogadták, s 1907-ben az általános választói jog alapján rendezett választásokon az Osztrák Szociáldemokrata Párt több mint 80 mandátumot szerzett.)

Ellenzék a kormányon – a választójog ellen

Magyarországon is látszólag a reform sikere jegyében alakultak az események. A parlamenti többség szívós ellenállása miatt a kormány úgy döntött, hogy feloszlatja a parlamentet, rendeletileg bevezeti a választójog széles körű reformját s ezen az alapon új választásokat ír ki. 1906 kora tavaszán azonban, a parlament


feloszlatása után, az ellenzéki pártszövetség paktumot kötött a koronával. Elvben fenntartotta, gyakorlatilag azonban feladta „nemzeti” követeléseit, s részint a magyar néptömegek, részint pedig a nemzetiségek előretörésétől tartva meghiúsította a választójogi reform megvalósítását. Ekkor – a koalíciós kormány 1906. áprilisi megalakulása után – a korona sem tartotta érdekének a mágnások letört lázadásával szemben az ígért választójogi reform megvalósítását, bár feladatként felvétette a koalíciós kormány programjába.

A nehezebbre fordult feltételek ellenére a választójogi tömegharcok továbbra sem lanyhultak. 1907 októberében újabb, most már országos általános sztrájkot és tüntetést szerveztek („vörös csütörtök”), amelyben már több mint 200 ezer munkás vett részt. Válaszul Andrássy Gyula, a koalíciós kormány belügyminisztere kidolgozta plurális választójogi tervezetét. Ennek értelmében bizonyos magasabb vagyoni és értelmi cenzus után kialakított kategóriák többes szavazatot kaptak volna. Megvalósításának megakadályozására – 1908 tavaszától – a szociáldemokrata párt vezetésével újabb tömegharc bontakozott ki. A tervezetet végül is nem tárgyalta az országgyűlés. (A tervezet bukásában más erők, mindenekelőtt a koalíció válsága, majd széthullása játszották a döntő szerepet.)

A politikai ellenzék szövetségének alapja

1910-től, a Tisza István vezette Nemzeti Munkapárt hatalomra jutásától a választójogi harc új erőviszonyok, megváltozott formák között folyt tovább. A széthullott koalíció demokratikus elemei – megszabadulva a nagybirtokosi gyámkodás alól – felismerték: nemzeti céljaikat csak az ország más demokratikus erőire támaszkodva érhetik el. Ez a felismerés vezette az „utolsó kuruc generálist”, Justh Gyulát arra, hogy ellenzékbe került függetlenségi pártja élén formálisan is szövetséget kössön a szociáldemokrata párttalaz általános választói jog kivívására. Összekapcsolta a szövetségeseket az a küzdelem is, amelyet a fegyverkezés, a Monarchia háborús készülődései ellen folytattak. A harc új kereteként létrehozták a demokratikus reformot támogató parlamenti képviselők szervezetét, az Országos Reform-klubot, majd a Választójog Országos Szövetségét, amely a demokratikus reformok támogatóinak széles körű szervezeteként alakult meg.

E szervezetek megalakításában nagy szerepet játszottak a polgári radikális értelmiség vezetői: Jászi Oszkár, Szende Pál; a demokratikus erők tömörítését jól szolgálta 1910 tavaszán megjelent napilapjuk, a Világ, amely rövid idő alatt – a Népszava mellett – a baloldal legjelentősebb politikai orgánuma lett.

A munkapárti kormányok ellen a parlamentben s a parlamenten kívül vívott egyre erősödő küzdelmek vezettek az 1912 tavaszán kiújult nagy tömegharcokhoz, a budapesti munkásság forradalmi fellépéséhez: a „vérvörös csütörtök” (1912. május 23.) eseményeihez. „A választójog forradalma” – ahogyan a kortársak nevezték – önbizalmat kölcsönzött a demokrácia táborának, de elszánt dühöt váltott ki az ellenfélből: a Tisza István vezette kormányzati politikából.

Tisza mint házelnök, 1912. június 4-én önkényesen véget vetett a parlamentben folyó vitáknak, a tiltakozó ellenzéki képviselőket karhatalommal kivezettette a teremből s az ellenzék távollétében elfogadtatta a hadsereg-fejlesztési törvényt, új házszabályokat vezetett be, gyakorlatilag lehetetlenné téve az ellenzék részvételét a parlament munkájában. Tisza „államcsínye” a demokratikus ellenzék oldalára állította az ország egyik leggazdagabb arisztokratáját, a nagybirtok érdekképviseletét ellátó hírhedt Országos Magyar Gazdasági Egyesület (OMGE) addigi elnökét, gróf Károlyi Mihályt, aki ez időtől fogva mind szorosabb együttműködést alakított ki Justh Gyulával, majd hamarosan az egyesített függetlenségi párt élén vezette azt a harcot, amelyet a párt paraszti–kispolgári szárnya a szociáldemokratákkal és az 1914-ben politikai párttá szerveződő polgári radikálisokkal együtt folytatott az ország demokratizálásáért, önrendelkezéséért, a munkásság szociális követeléseinek teljesítéséért.

A választójogi tömegharcok bár az első világháború előtti évtizedekben nem érték el közvetlen céljukat – így vezettek el egy széles demokratikus koalíció kialakításához, a magyar progresszió táborának létrejöttéhez, amely az 1918-as őszirózsás forradalomban győzelemre vitte a tömegek évtizedes vágyait, törekvéseit.

2. Képek


1. Választójog 191819-ben�HAJDU Tibor

Választójog 1918–1919-ben

1918. október 31-én a forradalom olyan kormányt juttatott hatalomra, melynek tagjai az előző években a választójog bővítéséért vívott harc élvonalában álltak. Mi sem lett volna természetesebb, mint hogy a forradalom másnapján proklamálják az általános, titkos, egyenlő választójogot. Nem ez történt. A kormány ragaszkodott a forradalmi törvényesség kialakításához és megtartásához. A forradalmi Nemzeti Tanács 1918. november 16-ra összehívta a helyi nemzeti tanácsok országos gyűlését („Nagy Nemzeti Tanács”), és az „nemzetgyűlésként” Néphatározatot hozott a független Magyar Népköztársaság kikiáltásáról, kimondta a régi országgyűlés megszűnését és elhatározta az alkotmányozó nemzetgyűlés összehívását.

1918. november 23-án a Nagy Nemzeti Tanács felhatalmazása alapján a Károlyi-kormány „1. Néptörvény”-ként tette közzé választójogi rendeletét. Elvileg és lényegében általános, titkos, egyenlő és közvetlen választójog volt ez, s azáltal, hogy a nőkre is kiterjedt, európai viszonylatban a legdemokratikusabb választójogok közé tartozott. Különös, hogy bár egyébként a törvény mindenféle cenzust, kétkamarás rendszert stb. eltörölt,csekély, de értelmetlen megkülönböztetést tett nők és férfiak között. Míg a férfiak 21, a nők csak 24 éves koruktól bírtak választójoggal és a nőktől a törvény megkívánta az írni-olvasni tudást is.

Ha a törvény alapján azonnal megtartják a választásokat, annak meglett volna az a nagy előnye a kormány szempontjából, hogy a demokratikus szabályok alapján megválasztott képviselők csaknem az egész ország lakosságát – Horvátországot és a szerb hadsereg által megszállt Pécs–Baja–Szabadka vonaltól délre eső vidéket kivéve – képviselték volna, ami felért volna egy népszavazással. Márpedig az új nemzeti államok szerették Wilsont, de nem szerették a népszavazást. Miután azonban a választások megtartását a Károlyi-rezsim bukásáig halogatták, az országnak nem volt legálisan megválasztott, parlamentáris kormánya. Márpedig Wilson a forradalmi kormányokat nem szerette.

A választások kiírása halogatásának egyik oka éppen az volt, hogy a Károlyi-kormány tartott a választási küzdelemóhatatlan elmérgesedésétől,elsősorban a nemzetiségi területeken. Tartottak a győztes hatalmak haragjától is, ha ily módon, mintegy egyoldalú népszavazással, prejudikálnak a párizsi békekonferencia határozatának. Később azonban éppen a forradalom krónikus bel- és külpolitikai válsága miatt 1919. március elején mégiscsak kiadták a választási eljárást részletesen szabályozó XXV. néptörvényt,és április 13-ra kitűzték a választás napját. Megtartására már nem kerülhetett sor; sőt a szociáldemokrata párt balszárnya többek között azért közeledett a Kommunisták Magyarországi Pártjához, mert az MSZDP választási győzelmét kérdésesnek tartotta. (Becslésünk szerint, ha sor kerül a választások megtartására, a szavazatok nagyjából egy-egy harmadát kapta volna az MSZDP, a kisgazdapárttal szövetkezett Károlyi-párt és a különböző jobboldali, ellenforradalmi pártok.)

A választások elodázása nem jelenti, hogy a polgári demokratikus forradalom nélkülözte volna a népképviseletfórumait. A forradalom napjaiban az orosz szovjetek példájára, mindenütt munkás- és katonatanácsokszerveződtek. A Nemzeti Tanács felhívására a városokban és falvakban helyi nemzeti tanácsok alakultak, ezek a község összetételét tükrözve adtak hangot a vagyonos osztályok vagy a kétkezi dolgozók, a gazdag vagy szegény parasztok kívánságainak. Általában együttműködtek a régi közigazgatással, de háttérbe szorították a helyi képviselőtestületeket. Az osztályellentétek kiéleződése pontosan tükröződött a nemzeti tanácsok működésében: a helyi közigazgatás irányítását elfogadók passzívvá váltak, a munkástanács, a hazatért katonák befolyása alá kerülők maguk is „szovjetként” kezdtek viselkedni.

A kormány kénytelen volt gyors megoldást, kompromisszumot keresni a mind forradalmibbá váló helyi tanácsokés a régi rendhez húzó közigazgatásközött. 1919. január 30-án törvényt adtak ki „a városok közigazgatási szervezetének ideiglenes módosításáról”, a régi képviselőtestületek feloszlatásáról és helyettük ideiglenesen a kormánybiztosok által kinevezendő „néptanácsok”-ról.

A Tanácsköztársaság kikiáltása után a hatalom a munkás- és katonatanácsokkezébe került. Az új forradalom minden módon igyekezett hangsúlyozni teljes szakítását a kapitalista rendszerrel, még annak forradalmi–demokratikus átalakulásával is, valamint egységét Szovjet-Oroszországgal, mint a világforradalom alapjával. Ezért nemcsak a választás előkészületeit állította le, hanem az új állam, az új kormány elnevezésével, a minisztériumok nevének népbiztosságra változtatásával stb. is kifejezésre juttatta a magántulajdon rendszerének teljes tagadását.


A korabeli kommunista ideológiának teljesen megfelelt volna az is, ha összehívják az új forradalomban döntő szerepet játszott munkás- és katonatanácsok kongresszusát, esetleg a forradalmat támogató volt falusi nemzeti tanácsok, városi néptanácsok küldötteinek részvételével, ami, tekintettel a forradalmi közhangulatra és a jó közlekedésre, akár 1-2 nap alatt megvalósítható lett volna. Ezzel szemben a budapesti munkás- és katonatanács,mely március 21-én a forradalmat proklamálta és felhatalmazást adott a Kormányzótanács megalakítására, akkori formájában már össze sem ült többé. Csak a vidéki munkástanácsok folytatták működésüket az új tanácsválasztásig, szükség esetén kiegészítve vagy megújítva. Falun csaknem mindenütt új „ideiglenes munkás-, katona- és földmívestanácsok” alakultak március végén.

1919. április 7–8-án az egész országban új helyi munkás-, katona- és földmívestanácsi választásokat tartottak. (Helyenként 1-2 nappal később, esetleg előbb.) Ilyenfajta országos választás Szovjet-Oroszország első éveiben ismeretlen fogalom volt: az időközönként összehívott országos szovjetkongresszust a működő helyi szovjetek küldöttei alkották. Hogy a magyar Tanácsköztársaság ilyen általános helyitanácsválasztást tartott, mégpedig azonnal, sok fontos feladat előtt prioritást adva ennek, azt mutatja, hogy a Kormányzótanács bizonyítani akarta: a rendszerváltozás lényege nem az április 13-i választások elsikkasztása, nem félnek a választásoktól (mint az előző kormány), s a rendszer nem antidemokratikus, hanem a direkt, „népi” demokrácia alapján áll.

1919. március 31-én hagyta jóvá a tanácsválasztások rendjét szabályozó ideiglenes Alkotmányta budapesti kerületi szocialista pártszervezetek és munkástanácsok értekezlete. Az ideiglenes Alkotmány szerint „Választók és tanácstagokká választhatók nemre való tekintet nélkül mindazok, akik 18-ik életévüket betöltötték és a társadalomra hasznos munkából élnek, mint a munkások vagy alkalmazottak stb., vagy olyan háztartási munkával foglalkoznak, amely az előbb említett munkásoknak, alkalmazottaknak stb. munkáját lehetővé teszi. Választók és választhatók továbbá a Vörös Hadsereg katonái, valamint a Tanácsköztársaságnak azok a hasznos munkából élő munkásai és katonái, akik munkaképességüket egészen vagy részben elvesztették.

Nem választók és nem választhatók azok: a) akik nyereség szerzése céljából bérmunkásokat alkalmaznak, b) akik munka nélküli jövedelemből élnek, c) kereskedők, d) lelkészek és szerzetesek, e) elmebetegek és gondnokság alatt állók, f) akiknek politikai jogai aljas indokból elkövetett bűncselekmény miatt fel vannak függesztve...”

A tanácsválasztásokon a korábbinál sokkal nagyobb számú (az összlakosság felére becsülhető)választónak mintegy fele, több mint 2 millió fő szavazott. Budapesten csaknem teljes volt a részvétel, a városokban általában a jogosultak többsége leszavazott (még a franciák által megszállott Szegeden is a lakosság 35%-a), falunviszont csak a lakosság 16-20%-a. A távolmaradók többsége nő volt. (Mivel hazánkban először kaptak a nők választójogot, nagy részük nem mert részt venni a szavazáson, számos községben nem is engedték őket az urnákhoz, féltve tőlük a választás komolyságát.) Csökkentette a választók számát, hogy helyenként a kizsákmányoló fogalmát a középparasztok egy részére is kiterjesztették; a tanyás, szétszórt településeken az érdektelenség tartotta vissza a távolabb lakókat.

A hat hónapra választott tanácstagok nagy többsége a városokban ipari munkás, falun munkás és törpebirtokos volt. A Dunántúlon és néhány észak-magyarországi megyében nagyobb volt a módosabb gazdák részvétele a választásokon és a tanácsokban. A megválasztott tanácsok névsorait felülvizsgálták és számos községben – ahol nagygazdák, polgári elemek kerültek a vezetésbe – a megyei tanács új választást rendelt el.

A helyi választások után egy héten belül meg kellett választani a budapesti, járási, megyei tanácsok tagjait és a Tanácsok Országos Gyűlése küldötteit. Ezeket nem közvetlenül választották, hanem a falusi és városi tanácsok delegálták saját tagjaik közül, megfelelő arányszámban. A megyei, járási tanácstagok kiküldőik által bármikor visszahívhatók voltak, s erre gyakran sor is került, így a közvetve választott magasabb tanácsok tagsága számos esetben módosult. A Tanácsok Országos Gyűlése 1-1 tagját a megyei és városi tanácsok választották 50 ezer szavazásra jogosult után; mivel a városi tanácsok a megyei tanács megválasztásában is részt vettek, így kétszeres szavazatuk volt a Tanácsok Országos Gyűlése küldötteinek választásánál. A városi tanácsok valóban központjai voltak a forradalom életének, a falusiak főleg az első hónapokban. A falusi tanácsok aktivitása június–júliusra sokat csökkent, részben a parasztpolitika hibái, részben a nyári munkák miatt, s nem utolsósorban a leginkább forradalmi agrárvidék, a Tiszántúl román megszállása miatt.

A budapesti Munkás- és Katonatanács helyzeténél fogva különleges politikai súllyal rendelkezett. Ülésén határozták el a Tanácsköztársaság kikiáltását és megszüntetését, a munkásság májusi mozgósítását.

Június 14-én ülhetett csak össze a Tanácsok Országos Gyűlése az időközben bekövetkezett hadiesemények miatt. Akkor viszont tíz napon át ülésezett, s az Alkotmány elfogadása mellett elég éles hangú vitákban tárgyalta meg a Tanácsköztársaság bel- és külpolitikáját. A viták jegyzőkönyvét azonnal közzé is tették (kihagyva 1-2,


kifejezetten jobboldali szociáldemokrata hozzászólást, köztük Somogyi Béláét). A Tanácsok Országos Gyűlése megválasztotta a 150 tagú Szövetséges Központi Intéző Bizottságot (SZKIB), melynek jogkörébe tartozott többek között a kormány kinevezése és beszámoltatása. Ezzel teljessé vált a Tanácsköztársaság képviseleti rendszere. A SZKIB már csak a forradalom utolsó heteiben tarthatott néhány ülést.

A tanácsrendszer kimondatlanul az egypártrendszeren alapult, bár formálisan párthoz tartozásról nem volt szó a tanácsok választásánál. A pluralitás helyett a demokratizmust az általános választhatóság mellett, a félévenkénti újjáválasztás és a népgyűlés által való bármikori visszahívás lehetősége biztosította.

2. Képek


1. A szovjet demokrácia születéseMENYHÁRT Lajos

A szovjet demokrácia születése

„Az [1918.] január 5-én egybegyűlt Alkotmányozó Gyűlés... nem volt hajlandó megtárgyalni a szovjethatalom legfőbb szervének, a Szovjetek Központi Végrehajtó Bizottságának tökéletesen pontos, világos, minden félremagyarázást kizáró javaslatát, elismerni a szovjethatalom programját, elismerni »A dolgozó és kizsákmányolt nép jogainak kinyilatkoztatását, elismerni az Októberi Forradalmat és a szovjethatalmat...« Ezért a Központi Végrehajtó Bizottság elrendeli: Az Alkotmányozó Gyűlést fel kell oszlatni.”

A rendeletet január 6-án az őrséget álló matrózok végrehajtották. Megtörtént a szakítás a polgári demokratikus parlamentarizmus intézménye és a forradalmasított tömegek ekkor már hatalommal rendelkező szervei, a szovjetek között.

A feloszlatott gyűlésben a képviselői helyek (715) több mint fele (370) az eszereké volt. A hatalmon lévő bolsevikok a mandátumok alig egynegyedével rendelkeztek (175). Előbbieket támogatták a mensevikek és a kadetok, valamint a nemzetiségi küldöttek – kb. 120-an. Utóbbiak a baloldali eszerek (40) szavazataira számíthattak. A választási eredmények ismeretében dolgozta ki és terjesztette az Alkotmányozó Gyűlés elé a bolsevik vezetés a fenti rendeletben említett „Nyilatkozat”-ot. Mit is tartalmazott ez a dokumentum, amelyet az eszerek nem voltak hajlandók megtárgyalni? Idézzük: „Az Alkotmányozó Gyűlés határozatilag kimondja:

I/1. Oroszországot a munkás-, katona- és parasztküldöttek Szovjetjeinek Köztársaságává nyilvánítjuk. Minden központi és helyi hatalom ezeket a Szovjeteket illeti meg...

II. Alapvető feladatául tűzve ki az ember ember általi kizsákmányolásának megszüntetését, a társadalom osztályokra tagozódásának teljes felszámolását, a kizsákmányolók kíméletlen elnyomását, a társadalom szocialista szervezetének létrehozását,.. az Alkotmányozó Gyűlés elhatározza.. a föld magántulajdonának megszüntetését, ... a munkásellenőrzés bevezetését, ... a gyárak, a bányák és a bankok államosítását ...

IV....az Alkotmányozó Gyűlés úgy véli, hogy ... a hatalom teljes egészében és kizárólag a dolgozó tömegeket és azok teljhatalmú képviseletét – a munkás-, katona- és parasztküldöttek Szovjetjeit kell hogy megillesse.”

Hosszan idéztük ezt az eredetileg Lenin által megfogalmazott fontos politikai dokumentumot. Elsősorban azért, mert 1918. január elején ez jelentette a viszály tárgyát a bolsevik szovjethatalom és politikai ellenzéke, ellenfelei között. Nem lehetett kétséges ugyanis a bolsevikok számára sem, hogyan fogadják majd ultimátumukat a Tauriai Palotában. Széles körű társadalmi demokráciát kodifikált a dokumentum a kizsákmányolt és dolgozó tömegeknek. Például azzal, hogy társadalmi (állami) tulajdonba vették a legfontosabb termelőeszközöket, csak számukra biztosította a politikai demokráciát, szovjetjeiket nyilvánítva kizárólagos hatalmi szervekké.

A szovjetek az oroszországi forradalmi, szocialista tömegmozgalom sajátos, új típusú szervei voltak. Először az 1905. évi forradalom idején, a munkások sztrájkbizottságaiból jöttek létre.

Mikor a háborús kimerültségtől elkeseredett, a szocialista irányzatok által befolyásolt tömegmozgalom 1917 februárjában megdöntötte a Romanov-dinasztiát és felbomlott a cárizmus politikai intézményrendszere, ismét megalakultak a szovjetek. Március végéig kb. 70, melyek a polgári demokratikus forradalomban létrejött kettős hatalmi, átmeneti politikai helyzet ellenpólusát jelentették a burzsoá Ideiglenes Kormány mellett. A szovjetek 1917 szeptemberéig – mint ismeretes – a mérsékelt, a burzsoáziával együttműködni kész eszer és mensevik irányzat befolyása alatt álltak. A forradalom szocialista irányú továbbfejlesztéséért küzdő bolsevikok a polgári parlamentarizmushoz fűződő remények és illúziók elszigetelése érdekében is a szovjetek kezébe kívánták helyezni a hatalmat.

1917. november 7-én a bolsevik pártnak sikerült felsorakoztatni a tömegeket a hatalmon lévő Ideiglenes Kormánnyal, az általa képviselt társadalmi, politikai érdekekkel és törekvésekkel szemben. A forradalom győzelme következtében új politikai helyzet alakult ki: a proletárszocialista alternatívát képviselő bolsevikok kezébe ment át a hatalom. Ezután természetesen még bonyolult kérdések vártak megoldásra. Sikerül-e összeegyeztetni a hatalom proletárszocialista irányultságával az orosz társadalom heterogén, kispolgári jellegű érdekviszonyait, a politikai nézetek sokszínűségét? Hogyan tartható fenn a tömegek politikai aktivitása és öntevékenysége, miközben szükségszerűen napirendre kell tűzni a szovjet szervezet egységesítését, az új


politikai hatalom intézményrendszerének kiépítését? Mindezt a polgárháborús szituáció, majd a külföldi intervenció körülményei között.

Az intézményrendszer kiépítését, kodifikálását tulajdonképpen az 1918. évi első szovjet alkotmánnyal megoldották. Elvszerű, tartalmi működtetése – a politikai viszonyoktól függően – már ellentmondásosabb, bonyolultabb feladatot jelentett. „A szovjet demokratizmus – vagyis konkrét, mostani alkalmazásában a proletár demokratizmus – szocialista jellege először is abban áll, hogy a választók a dolgozó és kizsákmányolt tömegek, a burzsoázia pedig ki van rekesztve a választásokból – írja Lenin 1918 áprilisában A szovjethatalom soron lévő feladatai című cikkében –; másodszor, hogy a választásoknak mindenféle bürokratikus formasága és korlátozása elesik, a tömegek maguk határozzák meg a választások rendjét és időpontját, a megválasztottak pedig teljesen szabadon visszahívhatók. Az a célunk, hogy a szegénységet teljes egészében bevonjuk az igazgatás gyakorlati munkájába ... Célunk, hogy minden dolgozó a nyolcórai termelő munka feladatának elvégzése után fizetés nélkül végezzen állami feladatokat... ez a szocializmus végleges megszilárdulásának záloga.”

Az idézettek önmagukért beszélnek, de meg kell jegyeznünk, hogy a kérlelhetetlen realizmusáról híres Lenint is magával ragadta a forradalmi időszak messianizmusa, amikor minden dolgozót, az egész lakosságot be akarta vonni az állami feladatok végzésébe. Nem számolt a differenciált munkamegosztási viszonyok kifejlődésével, ugyanakkor rámutatott a szovjet demokrácia működésének egy fontos alapkövetelményére: „a szovjet-szervezet bürokratikus kinövései” elleni harcot az biztosítja, hogy a szovjetek szilárd kapcsolatban vannak a „néppel”, vagyis „a dolgozókkal és a kizsákmányoltakkal”. Ennek hatékonysága érdekében minél „változatosabbnak kell lenniük az alulról jövő ellenőrzés formáinak és módjainak, hogy teljesen lehetetlenné tegyük a szovjethatalom eltorzítását, hogy újra meg újra fáradhatatlanul irtsuk a bürokratizmus dudváját”. Tehát a kiépülő szovjet intézményrendszer demokratikus működésének elengedhetetlen feltétele az alulról jövő demokratikus ellenőrzés.

Az 1918. július 10-én a szovjetek V. összoroszországi kongresszusa által elfogadott első szovjet alkotmányban maradéktalanul érvényesültek a lenini követelmények. Ez magába foglalta az Alkotmányozó Gyűlés által elutasított deklarációt a dolgozó nép jogairól, amelyet 1918 januárjában a III. szovjetkongresszus már elfogadott. Ezen túlmenően kimondta: „A legfőbb hatalom... a Szovjetek Összoroszországi Kongresszusát, a kongresszusok közötti időszakban pedig az Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottságot illeti meg.” A dolgozók érdekében kodifikálta az állam és az egyház szétválasztását, rendelkezett a sajtó- és gyülekezési szabadságról, elrendelte az ingyenes oktatást, állampolgári kötelességgé nyilvánította a munkát, föderatív viszonyokat hozott létre a nemzetiségek között stb.

Huszonötezer városi, illetve 125 ezer falusi lakos választhatott egy képviselőt a szovjetkongresszusra, amelyet évente legalább kétszer össze kellett hívni. Az Összoroszországi Központi Végrehajtó Bizottságot legfelsőbb törvényhozó, rendelkező ellenőrző joggal ruházta fel az alkotmány, amely meghatározta „a Munkás-paraszt Kormány és az országban lévő összes Szovjet hatalmi szerv tevékenységét”, felülvizsgálta és megerősítette a Népbiztosok Tanácsa javaslatait, tervezeteit. A kormány ilyen körülmények között láthatta el az ország általános igazgatását.

Az alkotmány rendelkezett az alsóbb szintű szovjetek felépítéséről, választási és működési rendjéről is. Városokban 1000, a kis településeken általában 100 lakos választott egy szovjet-küldöttet, akik a helyi hatalmi testületet alkották. A megbízás elvben 3 hónapra szólt. Ezt a kitételt is a forradalmi időszak közvetlen demokratizmusa hatásaként értékelhetjük, annak szellemében, hogy „az egész lakosság megtanulja az igazgatást”, de természetesen az intézményrendszer bürokratizálódásának megakadályozását is szolgálta. Figyelmet érdekel, hogy az alkotmány a helyi szovjet szervek működésének körét a felső szervek rendeleteinek végrehajtásában és az adott terület kulturális és gazdasági felemeléséhez szükséges intézkedések megtételében jelöli meg. Az alaptörvény felekezetre, nemzetségre és nemre való tekintet nélkül választójogot biztosított minden 18. életévét betöltött, termelő, illetve társadalmilag hasznos munkát végző dolgozónak és katonának, de kizárta e jogból a munkáltatókat, a magánkereskedőket, a szerzeteseket és a régi rendszer rendőreit, csendőreit stb. A társadalmi demokrácia biztosítása mellett tehát a politikai demokrácia intézményi vereteit is rögzítette az első szovjet alkotmány.

A kérdés lényege viszont az említett keretek tartalommal való megtöltése, az intézményrendszer demokratikus, törvényes, rendszeres működtetése volt. Nézzük, hogyan sikerült? Idézzünk egy elfogult, de mint látni fogjuk, értő kritikust. Martov hozzászólásáról van szó, amelyet 1919. december 6-án a szovjetek VII. összoroszországi kongresszusán mondott. A kongresszus politikai körülményeihez tartozott – szempontunkból ez nem mellékes –, hogy polgárháborús helyzet miatt a Szovjetek Központi Végrehajtó Bizottsága szeptember 2-án katonai táborrá nyilvánította szovjet-Oroszországot, a Népbiztosok Tanácsa pedig közzétette a vörösterrorról szól határozatát, miszerint „a hátország terror útján való biztosítása a jelen helyzetben egyenesen szükségszerű”. A katonai helyet


javulása miatt bekövetkezett „enyhülés” magyarázta, hogy az ellenzéki pártok – köztük a mensevikek is – küldhettek néhány képviselőt a szovjetkongresszusra. Ilyen körülmények között kaphatott szót Martov ezen a fórumon, elsőként szólva a Lenin által ismertetett beszámolóhoz.

„A szovjetek VI. kongresszusa óta több mint egy év telt el. Pedig a Szovjet Alkotmány pontos utasításainak megfelelően a kongresszusokat minden hat hónapban össze kell hívni.

Ha a Szovjet Alkotmány megsértésének ez a ténye: egyedülálló és véletlen lenne, akkor igazolható volna. Egyetlenegyszer sem hívták össze,... a Központi Végrehajtó Bizottságot sem... Nevében ... állandóan elnöksége jár el ... Ennek a helyzetnek a következményeképpen a Népbiztosok Tanácsa megszűnt beszámolásra kötelezett és szabályosan ellenőrzött intézmény lenni...

A hatalom szerveinek pontosan ilyen újjáalakítása megy végbe a vidéken mindenütt... A hatalom egész teljessége és az egész igazgatás vidéken a ritkán újraválasztott munkás és paraszt végrehajtó bizottságok nem ellenőrzött képviselőinek a kezében összpontosul. Magukat a szovjeteket is egyre ritkábban választják újra. Moszkvában már másfél éve nem volt választás...

A dolgok ilyen állása... csírájában pusztítja el a nagy tömegek öntevékenységének és önkormányzásának minden megnyilvánulását... Ennek következtében egyfelől a bürokrácia burjánzik el az igazgatás egész gépezetében, ... másfelől ... újjászületik, megerősödik ... a tömegek apátiája, az állampolgári öntudat bénultsága...”

Súlyos megállapításokat fogalmazott meg a mensevik vezető. Szavait közbeszólások, zúgás kísérte. Számon kérte az alkotmány betűit, de teljesen figyelmen kívül hagyta a rendkívüli politikai körülményeket, a polgárháborús helyzetet, amikor is élethalálharcát vívta a szovjethatalom.

Ennek ellenére is megfontolásra-érdemesek Martov élesen kritikus szavai. Vegyük sorra a felvetett problémákat!

Immár konszolidált politikai körülmények között, az 1920-as évek végén, a szovjet választásokon a munkások alig több mint fele, a falusi lakosság kb. 40 százaléka vett részt. A bürokratizmus dudváját sem sikerült kiirtani. 1930 júniusában a XVI. pártkongresszuson Sztálin erről a következőket mondotta: „A bürokratizmus veszélye elsősorban abban áll, hogy ... elfojtani igyekszik a tömegek alkotó kezdeményezését, megbénítja azt, ... borzad a végrehajtás ellenőrzésétől.

A veszély ... nem annyira az intézményeinkben megrekedt régi bürokraták részéről fenyeget, hanem – különösen – az új bürokraták, a szovjet bürokraták részéről, akik között a kommunista bürokratáknak koránt sincs utolsó szerepük...

Feladatunk, hogy intézményeinkben és szervezeteinkben szétzúzzuk a bürokratizmust, ... hogy a tömegek alkotókedve és öntevékenysége kibontakozhassék.”

Az alkotmányban rögzített elvek alapvető jelentőségűek voltak a szovjet demokrácia megvalósulása, érvényesülése szempontjából. Legalább ilyen fontos kérdés a szovjetek politikai összetételének alakulása. A bolsevik szovjethatalom győzelmét szentesítő II. összoroszországi szovjetkongresszuson 390 bolsevik küldött vett részt (51 %). Rajtuk kívül csaknem 100 baloldali eszer, kb. 70–70 eszer és mensevik, s kéttucatnyi, egyéb párthoz tartozó delegátus.

Az 1918-ban tartott III–IV–V. szovjetkongresszusokon 61-65%-ra nőtt a kommunisták aránya, tehát biztosan uralták a legfelső hatalmi szervet. A küldöttek viszonylag jelentős részét (20-25%) adták a baloldali eszerek – koalíciós partnerként. A VI–X. kongresszusokon, 1922-ig dominánsan bolsevikok alkották a legfelső szovjet hatalmi szervet. Más politikai pártok elenyésző számban képviseltethették magukat, s növekvő tendenciát mutatott a párton kívüli küldöttek aránya.

A szovjet demokrácia elvszerű érvényesülése nagymértékben függött attól, milyen viszony volt a politikai hatalom társadalmi tartalma és a társadalom érdekviszonyai között. A polgárháború éveiben szükségképpen korlátozódott az intézmények demokratizmusa. A győzelmet követően folytatódott a hatalom intézményrendszerének kiépülése magában hordozva a centralizáció, a bürokratizálódás veszélyét is.

A párt vezető szerepét is érvényesítő bolsevik szovjethatalom az 1920-as évek végén heterogén társadalmi bázisra támaszkodhatott. (Nepmanok, kispolgárság, kulákok, differenciálódó parasztság, munkanélküliség; befolyásos ellenzékiek a párton belül, külső fenyegetettség stb.) Tehát még ekkor sem felelt meg a politikai hatalom társadalmi természete a társadalom érdekviszonyainak. Az összhang megteremtését elősegíthette a társadalom szerkezetét egységes alapokra helyező és dinamikus fejlődését biztosító iparosítási, kollektivizálási


politika. Ennek eredményeként az 1930-as évek közepére a szovjet társadalmat elsődlegesen közösségi, szocialista jellegű tulajdonviszonyok jellemezték. Kérdés, hogy a társadalom egyes rétegei, csoportjai mentalitásukban, politikai gondolkodásukban mennyire azonosultak ezzel a helyzettel? Annál is inkább, mert az egységesülést szükségképpen a proletárszocialista érdekek egyoldalú érvényesítésével, a szövetségi politika követelményeinek háttérbe szorításával bontakoztatták ki. Abszolutizálták az osztályharc élesedésének tételét, s a társadalmi lét legfontosabb területén a centralizált, direkt gazdaságirányítás vált mindenhatóvá, befolyásolva a többi létszférát is. Mindezek hozzájárultak ahhoz, hogy a Szovjetunióban centralizált politikai intézményrendszer alakult ki, amelyben nem érvényesült hatékonyan a demokratizmus alulról jövő ellenőrzése, a politikai demokrácia. Ilyen körülmények között kerülhetett sor a szocialista törvényesség tömeges megsértésére, az elsőszámú vezetők, „a” vezető túlzott, szocializmushoz méltatlan tiszteletére. Megvalósult viszont a szocializmus egyik alapfeltétele, a társadalmi demokrácia. Az 1930-as évek szovjet valóságának legdühödtebb bírálóját, Trockijt idézve: „A földi javak jóval demokratikusabban oszlanak meg a Szovjetunióban, mint annak idején a régi orosz rendszerben, vagy akár ma a Nyugat legdemokratikusabb országaiban...”


1. Választójog, parlamentarizmus 1919 utánPÖLÖSKEI Ferenc

Választójog, parlamentarizmus 1919 után

A Tanácsköztársaság leverése után a polgári alkotmányosság olyan alapvető faktorai, mint a törvényhozó hatalom és az államfő, hiányoztak az államéletből. A kormányzatba hirtelen belecsöppent hivatalnoki, közép- és kispolgári, tiszti rétegek a nagytőkések és a nagybirtokosok rovására a korábbinál jelentősebb gazdasági, politikai szerepre vágytak. Ezért hallani sem akartak az 1918 előtti kétkamarás parlament visszaállításáról és az 1916 végén megkoronázott IV. Károly királyi trónjának elfoglalásáról. Elvetették a címek, rangok, méltóságokalapján összeállított főrendiház feltámasztásának gondolatát. Az egykamarás parlament összehívása előfeltételének az új, demokratikus választási rendszer megalkotását tekintették. Ebbéli törekvéseik ekkor még egyeztek a háborúban győztes antanthatalmak elképzeléseivel, hiszen közülük elsősorban Anglia 1919 őszén még egy demokratikus Magyarország megteremtésének ábrándját melengette. Igaz, hivatalos közép-kelet-európai politikájában nem tartott sokáig ez a tendencia, arra mindenesetre elegendőnek bizonyult, hogy az 1918–19-es forradalmakkal szembeforduló Friedrich-kormány 1919. november 17-énkiadhatta az 1918 előtti választási törvényekkel, rendeletekkel szakító új, lényegét tekintve az általános és titkos választójogra épülő demokratikus választási rendeletét.

Először általános, titkos

Ennek alapján tartották meg 1920. január végén a nemzetgyűlési választásokat, amelyeken a középrétegeket tömörítő kisgazdapárt és a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja (KNEP) győzött. Ebben az a körülmény is közrejátszhatott, hogy a nagytőkéseket és a nagybirtokosokat az Osztrák–Magyar Monarchia széthullása, valamint az 1918–1919-es forradalmak miatt nagyfokú sokkhatás érte, és ez egyelőre távol tartotta őket a pártszervezéstől.

A magyar parlamentarizmus történetében azonban sohasem volt még oly hatalmas a szakadék aválasztási rendszerés a tényleges politikai viszonyok között,mint ebben a periódusban. Részben azért, mert a nagybirtokos, nagytőkés csoportok visszaszerezték gazdasági pozícióikat, hiszen a kormányok visszaállították a tőkés magántulajdon rendszerét. Mert miközben megjelent a Friedrich-féle választójogi rendelet, s ennek alapján megtartották a választásokat, majd az első nemzetgyűlési törvényhozó hatalomként működött, addig a végrehajtó hatalom és a fegyveres erő segítségével a politikai szabadságjogok felszámolásával olyan sajátos kormányzati rendszer épült ki, amelyben a parlamentnek jószerivel csak statisztaszerep jutott. Az indok: a forradalmiak megismétlődésének meghiúsítása. Az 1920. januári választások által előállott helyzet tehát nem lehetett tartós. Időközben az antant diplomáciájának iránya is megváltozott: most már segítette Horthy „nemzeti hadseregének” kifejlesztését, hatalmának kiszélesítését és hozzájárult ahhoz, hogy az ország jelentős részét megszállva tartó királyi román haderő helyét elfoglalhassa. S miután törvényt hoztak az ideiglenes államfői tisztség betöltéséről s a kormányzói jogkörről; nem tűnt váratlannak, hogy a nemzetgyűlés 1920. március 1-jén Horthyt kormányzóvá választotta. Ugyanis mindkét nagy nemzetgyűlési párt – a királykérdésben feszülő ellentétei dacára – bízott Horthyban. (Amíg ugyanis a kisgazdák elsősorban a szabad királyválasztó programot vallották, a KNEP zöme IV. Károly trónigényét támogatta.)

A trianoni békeszerződés 1920. június 4-i aláírása utána régi magyar uralkodó osztályok fokozatosan talpra álltak. Ennek megvalósítása elsősorban gróf Bethlen István nevéhez fűződik, aki 1921-től 1931-ig volt Magyarország miniszterelnöke. Harcot hirdetve a jobb- és baloldali radikalizmus ellen, a rendszer szilárd alapjának a hagyományos uralkodó osztályok, valamint a középrétegek szövetségét teleintette. Demokrácia- és szocializmus-ellenességében túlment gróf Tisza István államberendezési elvein, de a fajvédők nyílt, totális diktatúrára irányuló elképzeléseitőlis elhatárolta magát. Amikor 1921 áprilisában vállalta a miniszterelnökséget, arra számított; hogy hozzáfoghat a nagytőkések és nagybirtokosok teljes – tehát a törvényhozásra is kiterjedő – hatalmának megvalósításához. A remélt sikerekre azonban várnia kellett. Elképzeléseivalóra váltása ugyanis szembetalálta magát az első nemzetgyűléssel. Ennek következményeként a nemzetgyűléspártjaiból nem sikerült megalakítania tervezett egységes pártját. A nemzetgyűlés állta útját a választójog átalakítására vonatkozó terveinek csakúgy, mint a közigazgatást érintő konzervatív kísérleteinek, valamint a főrendiház visszaállításának.

Választójog és reális társadalmi erők

Az első nemzetgyűlés feloszlatása után 1922. március 2-án azonban már kiadta terjedelmes, 117 paragrafust


tartalmazó új, retrográd jellegű választójogi rendeletét. Ez az ún. választási alaprendelet mindenekelőtt a választói jogosultságot rögzítette. Kimondotta: „Nemzetgyűlési képviselőválasztó joga van minden férfinak, aki életének 24. évét betöltötte, 10 év óta magyar állampolgár, két év óta ugyanabban a községben lakik, vagy van lakása és az elemi népiskola hatodik osztályát vagy más tanintézetnek ezzel tanértékre nézve egyenrangú osztályát (évfolyamát) sikeresen elvégezte.” A rendelet tehát újra bevezette a választójogi cenzust. A nők választójogát a Friedrich-féle rendelettel szemben 24 évről 30 évre emelte. A belügyminiszter, Klebelsberg Kunó, a női szavazók választójogának megkülönböztetett korlátozását azzal indokolta, hogy a világháború csökkentette a férfiak arányát, így az egyenlő elbírálás női többséget eredményezne a választások során. A rendelet részletesen felsorolta a választói jogból kizártak körét, a képviselőjelölést pedig az eddigi választási gyakorlattól eltérően – súlyos feltételekhez kötötte. Budapesten és a törvényhatósági jogú városokban fenntartotta ugyan a titkos szavazást, abudapesti és a főváros környéki választókerületekben bevezette az ún. lajstromos vagy arányos választási rendszert, de a többi városban és a falvakban visszaállította a nyílt szavazást. Ezekben a választókerületekben és a törvényhatósági joggal felruházott városokban az általános többségi elv alapján az egyéni szavazási-választási elv érvényesült. Az arányos vagy lajstromos rendszer szerinti szavazásnál a képviselők és pótképviselők neveit tartalmazó lajstromok ajánlásához a választókerületben lakó 5000 választó aláírását kellett megszerezni. Az egyéni választókerületekben a választók legalább 10%-ának, a nagyobb kerületekben pedig 1000 választónak írásbeli ajánlását írta elő. A kormány indoklásában a lajstromos választás liberális jellegére hivatkozott. Az általános, egyenlő, titkos választójog esetében – ahol az egyesülésiés gyülekezési jog, a személyes szabadság és az állampolgári jogegyenlőség biztosított – valóban jelenthetett előnyöket az ún. arányos képviseleti rendszeraz ellenzéki pártoknak.

1922-ben kiírták a választásokat. Időközben a kivételes taktikai érzékkel rendelkező Bethlen – természetesen már az első nemzetgyűlés feloszlatása után – ígérgetésekkel és fenyegetésekkel saját híveiből, valamint a kisgazdapártból és a KNEP-ből megalakította oly annyira áhított Egységes Pártját. A választásokon Bethlen Egységes Pártja – a kormányzati terror által is támogatva – 140 mandátumot szerzett. A szociáldemokrata párt – először kerülve a képviselőház falai közé – 25 képviselővel a második legnagyobb nemzetgyűlési párt lett. A legitimista ellenzék 20, a Rassay-párt 8, a 48-as függetlenségi párt 2, a Vázsonyi-féle Nemzeti Demokrata Párt pedig 4 képviselőt. számlálhatott. Az 1922. évi választások teljessé tették Bethlen politikai elképzeléseinek sikerét. Többségre jutottak a nagybirtokosok és nagytőkések képviselői, míg a középrétegek exponenseinek zöme kiszorult a parlamentből. Feloldódott ezzel a gazdasági és politikai hatalom disszonanciája, hiszen a hagyományos uralkodó osztályok a végrehajtó hatalom után immár a törvényhozást is magukhoz ragadták.

A kétkamarás rendszer visszaállítása

Bethlen a második nemzetgyűlésen ily módon már könnyűszerrel törvénybe iktathatta volna korábban kidolgozott javaslatait, az 1922. évi választójogi rendeletét, a közigazgatás reformját és a kétkamarás rendszert. Ekkor azonban fontosabb feladatnak tartotta – nyugati kölcsönök megszerzése útján – a gazdasági élet konszolidációját. Emiatt csak az 1920-as évek közepén, ám még a második nemzetgyűlés berekesztése előtt, 1925-ben fogadtatta el az új választójogi törvényjavaslatot,ami lényegében azonos volt az 1922. évi választási rendelettel. A felsőház létrehozásáttartalmazó törvénytervezetet pedig csak 1926. október végén tűzte a nemzetgyűlés napirendjére. A miniszteri indoklás a kétkamarás parlament újjáalakításánál a történeti múltra hivatkozott. „Hídnak kell lenni a nemzetgyűlésnek – mondotta többek között a törvényjavaslat előadója –, mely a forradalmi partról a túlsó partra, az alkotmányosság partjára vigyen át.” A javaslat vitájában többen kiemelték a felsőház fontosságát a felforgató tendenciákkal szemben, amelyeknek a képviselőház kevésbé tud ellenállni. Az 1926 novemberében elfogadott törvényjavaslat meghatározta a felsőház feladatkörét, szervezetét, összetételét. Eszerint tagságát méltóság vagy hivatal, választás vagy kinevezés útján állítják össze.

Méltóságuk vagy hivataluk alapján a felsőház tagjai: „az ország zászlósai, a két koronaőr, a Kúria elnöke és másodelnöke, a Közigazgatási Bíróság elnöke és másodelnöke, a budapesti ítélőtábla elnöke, a koronaügyész, a honvédség főparancsnoka, a Magyar Nemzeti Bank elnöke, továbbá a vallásfelekezetek egyháznagyjai és képviselői közül: a hercegprímás, a kalocsai és egri érsekek, a csanádi, győri, hajdúdorogi, pécsi, székesfehérvári, szombathelyi, váci és veszprémi megyés püspökök, a pannonhalmi főapát, a hazai két premontrei rend főnöke, a zirci apát, a kegyes tanítórend magyar főnöke és a székesfőkáptalanok nagyprépostjai; a református egyház hivatalban legidősebb három püspöke és három főgondnoka, az evangélikus egyház hivatalban legidősebb két püspöke, egyetemes felügyelője és hivatalban legidősebb kerületi felügyelője, az unitárius egyház hivatalban idősb egyik elnöke, a budai görögkeleti püspök, az izraelita hitközségek által életfogytiglan választott két lelkész.”

A törvény 6–22. paragrafusai a felsőházi tagok választását és választhatóságát szabályozzák. A 19. paragrafus meghatározza azt, hogy az itt felsorolt szervezetek és intézmények hány tagot választhatnak: az egyetemek, főiskolák például 15, a kereskedelmi és iparkamarák együttesen hat, a Magyar Tudományos Akadémia három,


az ügyvédi és mérnöki kamarák együttesen két–két tagot, a vitézi szervezet egy tagot.

Az államfő ugyanakkor a „kiválóan érdemes állampolgárok közül a minisztérium felterjesztésére élethossziglan vagy a hiányzó tagok pótlása végett”, meghatározott időre felsőházi tagokat kinevez – írja a törvény 23. paragrafusa. Az élethossziglan kinevezett tagok száma azonban nem haladhatja meg a negyvenet. A felsőház 1927 januárjában megkezdte működését.

A felsőház szervezésével tehát „felújította” a törvény a kétkamarás országgyűlést. Ezzel „az országgyűlés a nemzetgyűlés jogállását tölti be”.

Az ezen választójog alapján kiírt 1926. évi képviselőválasztásokon az Egységes Párt már 170 mandátumot szerzett. A szociáldemokrata párt 14, a liberális ellenzék 10, a kormányt támogató Keresztény Gazdasági és Szociális Párt 32 képviselőt tudhatott a magáénak. Az Egységes Pártból korábban kivált Gömbös-féle fajvédő párt 4 képviselőt küldött a parlamentbe. A 11 párton kívüli képviselő közül négyen a kis töredék pártokhoz tartoztak. A választások eredményeit az újság című liberális lap 1926. december 21-i száma így jellemezte: „Ahol ekkora kormánypárt van, ott a kormány mozgási lehetősége akkora, mintha parlament nem volna.”

Vagyis a kormánypárt döntő győzelmet aratott a választásokon, s a többpártrendszeren alapuló parlamentarizmus felett a végrehajtó hatalom primátusa érvényesült. Hozzájárult ehhez az „ideiglenes államfő”, a kormányzó jogkörének fokozatos kiszélesedése is, aminek eredményeként az még határozottabban befolyásolhatta a parlament működését.

A közigazgatási reformot tartalmazó törvényjavaslatot 1929-ben, majd a fővárosi törvényjavaslatot 1930-ban már a kétkamarás parlament fogadta el.

2. Képek


1. Fõvárosi választások a két háború közöttL. NAGY Zsuzsa

Fővárosi választások a két háború között

A hatalomra került ellenforradalmi rendszer, a fővárosba 1919. november 16-án bevonult Horthy Miklós Budapestet „bűnös város”-nak bélyegezte és meghirdette kereszténnyé, nemzetivé tételét. 1919 augusztusában azonban a restauráció és a jogfolytonosság jegyében Bódy Tivadar polgármester szükségszerűen azt a közgyűlést hívta össze, amelyet még 1918 előtt választottak s amely ellen Usetty Ferenc, a kurzus képviselője így tiltakozott: „Nem lehet, hogy az a régi közgyűlés, amely több mint kétharmad részben nem volt keresztény [vagyis nemcsak zsidó, de liberális, demokrata és szabadkőműves is volt], most ebben a keresztény reneszánsz korban vezesse a főváros ügyeit.” Ezt a közgyűlést ugyanis Vázsonyi Vilmos demokrata pártja és Bárczy István liberális polgármesteri, illetve főpolgármesteri működése jellemezte.

1919–1920 fordulóján az ellenforradalmi hatalom az antant számára elfogadható kormány megalakításával, a rendszer törvényesítésével és nemzetközi elfogadtatásával volt elfoglalva. Miután 1920 januárjában megtartották a nemzetgyűlési választásokat és Horthyt kormányzóvá választották, napirendre került a főváros is. Ekkor már Wolff Károly és Csilléry András mereven konzervatív, keresztény-nemzeti jobboldali pártja javában végezte a „tisztogatást” a városházi alkalmazottak, fővárosi tanítók, tanárok stb. között.

Keresztény kurzus – városi önkormányzat

1920 márciusában a kormány felfüggesztette a főváros autonóm jogait és Sipőcz Jenő személyében kormánybiztost állított Budapest élére. A nemzetgyűlés törvényt fogadott el a „Budapest székesfőváros közigazgatásában szükségessé vált átmeneti rendelkezésekre” vonatkozóan. Ez az 1920: IX. tc. megszüntette a virilista-rendszert, s így a legnagyobb adófizetők privilegizált szerepét a városvezetésben. Ennek nem is titkolt indítéka a fővárosban nagyszámú gazdag zsidó polgárok pozíciójának gyengítése volt. A szavazást titkossá tette a törvény, de a választói jogot szűkebbre vonta, mint amilyen a nemzetgyűlési volt. Azaz: a választott tagok mellett 22 kinevezett taggal bővítette a közgyűlést,felhatalmazta a belügyminisztert, hogy a főpolgármesterrel, illetve a kormánybiztossal együttműködve feloszlassa a törvényhatósági bizottságot. Átszervezte a választókerületeket,aminek következtében a jómódú és konzervatív polgárok lakta városrészekben sokkal kevesebb választható állíthatott egy városatyát, mint a külső kerületek munkás- és kispolgári lakosai.

A korszak első fővárosi választását 1920. július 11-én és 12-én tartották. A keresztény-nemzeti tábor két vezető pártja, a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja és a Wolff Károly vezette Keresztény Községi Párt (e nevet a választást követően vették fel) szövetségre lépett, hogy megvalósíthassa az „őrségváltást”. Az SZDP, amely tiltakozásul a törvénytelen intézkedések és a terror ellen a januári nemzetgyűlési választásokon való részvételtől visszalépett, most sem indult. Felszólította viszont tagjait, hogy szavazataikkal a Nemzeti Demokrata Pártot, a választásokon induló egyetlen baloldali ellenzéki pártot támogassák. A jobboldali Nemzeti Ujság 1920. május 7-én Erkölcstelen üzlet című cikkében gorombán támadta az SZDP-t, mert szerinte felhívása nem más, „mint a szociáldemokrata munkások odakötözése a zsidó kapitalizmus kátyúban vergődő szekerének rúdjához”.

A baloldal választási szereplését az általánosan kedvezőtlen légkör mellett nehezítette, hogy a választói névjegyzékekről szavazóit „kifelejtették”, köztük olyan közéleti személyeket is, mint Pakots József, aki régi városatya és 1920 januárjában is megválasztott nemzetgyűlési képviselő volt. Őt egyszerűen ismeretlennek minősítették.

A 240 mandátumból a keresztény pártok 167-et szereztek meg, a városvezetésben Wolff Károly pártjáé lett a vezető szerep. A fővárosnak az a meghódítása azonban, amelyről a jobb- és szélsőjobboldal álmodott, még a számukra legkedvezőbb 1920-as viszonyok között sem sikerült. A közgyűlés legerősebb ellenzéki pártja a Nemzeti Demokrata Párt lett 73 mandátummal. A régi demokrata városatyák (Bárczy István, Bródy Ernő, Pakots József, Vázsonyi Vilmos és a többiek) jórészt megőrizték helyüket. Ekkor került be a törvényhatósági bizottságba, még kormánypárti listán Rassay Károly, aki hamarosan a liberális ellenzék vezető egyéniségévé vált.

1920 augusztusában visszaadták Budapest önkormányzati jogait, a kormánybiztos Sipőczöt polgármesterré választották.

Kinevezett városatyák


A városvezetést uraló konzervatív jobboldali, antiszemita politika és annak merevsége azonban mindinkább zavarta Bethlen István konszolidációs törekvéseit. Az 1922. évi országos választások után a baloldali ellenzék mind határozottabban követelte Wolffék háttérbe szorítását és azt, hogy a fővárosi erőviszonyokat igazítsák az országoshoz. (1922-ben a baloldal legnagyobb parlamenti sikerét érte el, az SZDP 24, a liberális pártok több mint 20 mandátumot szereztek. Az országos választások budapesti választókerületeiben a baloldal közel háromszor annyi szavazatot kapott, mint a kormánypárt és Wolffék együttvéve.)* Vagyis a Városházát illetően bizonyos fokig egybeesett Bethlen és a baloldal óhaja.

Az 1920-ban megválasztott törvényhatósági bizottság mandátuma 1923-ban lejárt, új választásokat azonban még sokáig nem írtak ki. Bethlennek ugyanis időre volt szüksége, hogy lezárja a népszövetségi kölcsön ügyét, hogy előkészítse a kormánypárt; győzelmesre tervezett bevonulását a Városházába. Ripka Ferenc megkezdte tehát az Egységes Pártközségi tagozatának szervezését. Bethlen olyan új fővárosi törvényt kívánt elfogadtatni, amely a főváros autonóm jogait korlátozza, a várost „irányíthatóvá” teszi. Nem utolsósorban az 1922. évi országos választások eredménye miatt attól tartott, hogy a fővárosban a szavazatok 70%-át az SZDP és a „radikális pártok” (Rassayékat, Vázsonyiékat tekintette ilyeneknek) kapják. ,Budapest szoc.dem. [sic!] uralom alá fog jutni. Az egész Wolff irányzat elsöprődik....” – aggodalmaskodott a minisztertanács 1923. október-9-i.ülésén.

Szenvedélyes viták és bizalmas tárgyalások után 1924. november 11-én a nemzetgyűlés elfogadta az 1924: XXVI. tc.-et, az új fővárosi törvényt. Ez 240-ről 250-re emelte a választott közgyűlési tagok számát, viszont csaknem megháromszorozta -a kinevezettekét!(22-ről 60-ra emelte számukat). Szigorította a választójogi feltételeket (pl. hat évi helybenlakás); főpolgármestertezután a közgyűlés csak a kormányzó, illetve a minisztertanács három rangsorolt jelöltje közül választhatott. A választásokat csak 1925. május 21-re és 22-re írták ki.

„Egész Budapest népének akarjuk visszaszerezni a városházát” – összegezte Vázsonyi Vilmos egy IX. kerületi gyűlésen az ellenzék célját. Úgy látta, ehhez „történelmi kényszerűség a demokratikus ellenzéki szövetkezés. Aki ebből az egyesülésből kivonja magát – mondja –, az tulajdonképpen kicsinyes szempontokból nem akarja erejét beleadni abba a nagy küzdelembe, amelynek végső célja, hogy Magyarországon újra érdemes legyen élni.” A baloldal teljes választási egysége mégsem valósult meg. A demokratikus választási blokkhoz Rassay pártja, mely először indult fővárosi választáson, nem csatlakozott. Nagy jelentősége volt viszont annak, hogy az SZDP belépett a szövetségbe, a Magyar Szocialista Munkáspárt pedig, amely jelöltet nem állíthatott, A munkás címere című lapjában 1925. május 19-én felszólította olvasóit: szavazzanak a demokratikus blokk pártjaira.

A választási küzdelem eszközeiben a jobb- és szélsőjobboldal nem volt válogatós. Ripkának lőporral, sóval, paprikával töltött szivardobozt küldtek s hasonlót kapott Rassay is. Wolffék brosúrában igyekeztek lejáratni a Ripka-párt több jelöltjét, felidézve zsidó származásukat, szabadkőműves múltjukat, liberális nézeteiket.

Az 1925. évi fővárosi választás ellenzéki sikere messze felülmúlta az 1922. évi országos választásét. A leadott 225 165 szavazat valamivel több mint felét (114 551) a demokratikus blokk kapta,s Rassayékra még külön több mint négyezren szavaztak! A Wolff- és a Ripka-párt együttesen kevesebb (115) mandátumot kapott, mint az SZDP (52), Vázsonyiék (71) és Rassayék (8), akik összesen 131 mandátumot mondhattak magukénak.

A városvezetésben mégsem következett be fordulat, mert a 60 kinevezett városatya révénbiztosították a közgyűlés keresztény, kormánytámogató többségét. Horthy jelöltjei közül nagy többséggel Ripkát választották főpolgármesterré, a Fővárosi Polgári Párt (egységes párt) vezérletét Kozma Jenő vette át.

Igazi választási harc

Az 1926. évi országos választásokat követően Bethlen erőteljes ütemben valósította meg a rendszert szilárdító, a központi hatalom befolyását kiterjesztő reformjait. Ezek közé tartozott a megyei és városi autonómiák átszervezése, jogkörük korlátozása (1927: V. tc., 1929: XXX. tc.). Természetesen új fővárosi törvényt is beterjesztett; hasonló szellemben.

Az ellenzék már az előkészületek idején, 1929. október 9-én közös harcot hirdetett az autonómia, az alkotmány védelmére. Mivel Wolffék, de még Ripkáék is sérelmeztek több tervezett paragrafust, a közgyűlés e harcot nem utasította el, hanem négyes bizottságot bízott meg (Bródy, Peyer, Wolff, Kozma) a főváros saját tervezetének kidolgozásával. A parlamentben és azon kívül folytatott viták azonban csak igen csekély módosítást eredményeztek az 1930: XVIII. tc.-en.

Az új fővárosi törvény drasztikusan, 150 főre csökkentette a választott közgyűlési tagok számát; megszüntette a


fővárosi tanácsot és hatáskörét a polgármesterre ruházta; a közgyűlés jogainak egy részét az újonnan felállított törvényhatósági tanácsnak adta, melynek tagjait felerészben a főpolgármester nevezte ki. A közgyűlésben külön képviseletet kapott a Vitézi Szék.

A választásokat 1930. december 21-re és 22-re írták ki, s az ellenzék nagyszabású választási hadjáratot indított. Rassayék és a demokrata párt is a pesti Vigadóban tartották központi választási gyűlésüket. A demokraták – s ez egészen új volt – Nagy Budapest területéről szervezetten, külön autóbuszokkal, kerületenként más-más színű jelvénnyel érkeztek a Vigadóba. Wolff Károly azonban mindüket felülmúlta: egy választási beszédéről hangosfilmet készíttetett, s azt azokon a kereszténypárti gyűléseken vetítették, amelyeken személyesen nem jelenhetett meg.

Tíz párt indult a választáson, de csak hét szerzett mandátumot. A baloldal minden pártja önállóan szerepelt: az évtized végére megváltozott viszonyok közepette már nem szövetkeztek.

A választási eredmény ismét azt bizonyította, hogy a polgári-és a szocialista ellenzéknek komoly bázisa van Budapesten. Wolffék és Kozmáék mindössze egyetlen mandátummal szereztek többet, mint a liberális ellenzék és a szociáldemokraták együttesen! A 150 mandátumból 67-et szerzett az ellenzék, s ez alkalommal Rassayék 8-ról 14-re növelték városatyáik számát.

Gömbösi kísérlet

A gazdasági világválság és következményei fordulatot hoztak a kormánypolitikában: Bethlent – Károlyi Gyula rövid intermezzója után – Gömbös Gyula (1932–1936) követte. Ripka nem vállalta Gömbös szolgálatát és lemondott. Utódja, Huszár Aladár, korábbi Győr-Sopron megyei főispán, 1934 júniusában szintén lemondott, így tiltakozva Gömbös fővárosi politikája ellen.

Gömbös kemény kézzel, bár hosszan elhúzódó politikai csatározások eredményeként megtörte, és a Nemzeti Egység Pártjává alakult kormánypárt „fiókjává” tette a korábbi Ripka–Kozma pártot. Valójában Wolff pártját szerette volna beolvasztani, az azonban Imrédy Béla miniszterelnökségéig (1938) meg tudta őrizni önállóságát.

Amikor Gömbös megkezdte az új fővárosi törvény előkészítését, a Városházán alkotmányvédő szövetség alakult. Az újság 1934. január 19-i tudósítása szerint „A mai napon a főváros pártjai kemény fogadalommal szövetségre léptek, hogy a főváros autonómiáját s vele egyetemben a magyar alkotmányosságot mindenképpen megvédik.” Szenzációt az keltett, hogy a szövetséghez Wolffék, Csilléryék, Friedrichék, Ugronék is csatlakoztak, s kívülről messzemenően támogatta az SZDP is. Ilyen összefogás azért jöhetett létre, mert Vázsonyi János szerint Gömbös új fővárosi törvénye révén „az autonómia helyére a Führer kerül” – s ezt egyikük sem kívánta.

Az 1934: XII. tc. 100-ra redukálta a választott közgyűlési tagok számát; elvette a főpolgármester-választás jogát: azt ezentúl a kormány, illetve a kormányzó nevezte ki.

Megtiltotta, hogy a közgyűlés országos érdekű, a helyi fővárosi ügyeken túlmenő kérdéseket tárgyaljon; felhatalmazta a kormányt a főváros gazdasági és adminisztratív ügyeinek ellenőrzésére és az önkormányzat felfüggesztésére, kormánybiztos kinevezésére.

Az 1935. június 2-ra és 3-ra kitűzött választásokra a Gömbös elleni harc összekovácsolta az ellenzéket: nemcsak a liberálisok fogtak össze, de csatlakozott hozzájuk Bajcsy-Zsilinszky és az októbristák pártszövetsége, a községi kormánypártból kivált Payr Hugó-féle csoport is. Először az ellenzék történetében, utcai plakátok tudatták 1935 májusában a szavazókkal „az egyesült polgári ellenzék” programját. Gömbös a Nemzeti Lovardában tartott választási gyűlést 1935. május 24-én, ami Antal István szerint „hitleri méretű” és koreográfiájú volt.

A leadott, érvényes szavazatokból 114 840-et kapott Wolff pártja és a kormánypárt, míg 91 341 jutott az SZDP-nek és az egyesült polgári ellenzéknek. Gömbös és politikája azonban nem jutott többségre a fővárosban, noha erősen megközelítette Wolffékat a kapott szavazatok számával.

A második világháború kitörését követően Budapesten – nem tartottak választást. A törvényhatósági bizottság összetételét azonban a faji politika szellemében módosították (XIX. tc.). 1942 januárjában 24 törvényhatósági bizottsági tagot fosztottak meg mandátumától, ami a szociáldemokrata és polgári liberális pártok képviselői között okozott komoly változást. Az autonómiát csak 1944. szeptember 28-án függesztették fel, ennek azonban szinte már alig volt jelentősége a német megszállás után. A nyilas hatalomátvételt követően „teljhatalmú városvezető” került Budapest élére.


* Vö. Pölöskei Ferenc cikkét az 54. oldalon.

2. Képek


1. Helyi képviselet, 18671945�VÖRÖS Károly

Helyi képviselet 1867–1945

A kiegyezés után, az 1848–49-es polgári forradalom elveinek megfelelően kezdődött meg, immáron a kiegyezés szabta államkeretek között az új magyar polgári állam kiépítése. Az egyik központi feladat a helyi önkormányzatok és az új központi kormányhatalom, a felelős minisztérium viszonyának kialakítása volt.*

Helyi önkormányzat

A reformkor, majd az 1848-as forradalom vezető erői a kérdést úgy tették fel: vagy a megyei önkormányzat álljon az új polgári államhatalom alapjaként – ezt hirdették az ún. municipalisták, Kossuth és a nemesség legtöbbje –, vagy számolja fel az erős centralizált államhatalom a megyét, a megye legfeljebb kinevezett szakigazgatási közeg maradjon, s legyen a helyi önkormányzat alapja a községi, városi szervezet. A kérdésre a válasz 1867 után a régi szerkezet – természetszerűen polgárosított, de – alapjában változatlan fenntartása lett. A központi kormányhatóságok, a minisztériumok rendeleteit a törvényhatóságok hajtják végre. Ezek: a megyék, a törvényhatósági joggal felruházott városok, illetve a megyéknek alárendelt községi (rendezett tanácsú városi és falusi) törvényhatóságok. (Az 1870: XLII. tc. és kiegészítése 1886: XXI. tc.) Az 1848 előtti szerkezettől mindez abban tért el, hogy míg korábban az apparátus irányítását ellátó önkormányzati testületnek minden felnőtt nemes férfi, illetve a városokban (sok más megkötéssel) meghatározott számú teljes jogú polgárokatképviselő tagja volt, addig 1867 után a törvényhatósági bizottságok, illetve a városi, községi képviselő testületektagjait választottáka megfelelő vagyonnal, illetve jövedelemmel vagy értelmi képességgel rendelkező lakosok. Hogy mekkora vagyon vagy jövedelem, illetve milyen képzettség jogosít a választásban való részvételre, azt az országgyűlési képviselők választásának feltételeit megszabó törvény határozta meg. Aki jogosult volt országgyűlési képviselő választására, az egyben jogosult a törvényhatósági, illetveközségi önkormányzati választására is.

Az új szabályozás ellenére is azonban a kormány és a törvényhatóságok közötti konfliktusok nem szűntek meg. Egyrészt azért nem, mert míg a mindenkori kormányok többé-kevésbé és természetszerűen a kiegyezés politikáját képviselték, a törvényhatóságok jó része ellenzéki alapon, saját helyi, gazdasági vagy éppen nemzetiségi érdekei által is befolyásolva legalábbis a kiegyezés adta mozgásfeltételek tágítását igényelte. Másrészt a gazdasági-műszaki fejlődéssel előálló új feltételek között egyre több új igazgatási feladat központi irányítása vált szükségessé, amit a pozícióját erősíteni akaró központi hatalom igyekezett a helyi törvényhatóságok önállóságának rovására is kihasználni. Az 1867 utáni kormányok így a helyi önkormányzati testületek szerepének csökkentésére törekedtek, és így 1918-ig sikerült is nekik a törvényhatóságokat a kormánytól egyre fokozottabb függésbe hozni.

Ebben a folyamatban jelentős szerepet játszott az, hogy az önkormányzati testületek szervezésénél a kormányzat a hagyományos politikai vezetőréteg, a nemesség mellett mind nagyobb szerepet kívánt juttatni az új, polgárosuló értelmiségi-szakember rétegnek. A kiegyezés után a 48-as népképviseleti rendszert pontosan kidolgozó magyar politikusok kivétel nélkül nemesi származásúak, jobbára a birtokos nemességből kikerült férfiak voltak. Ezért akkor, amikor a területi önkormányzatokat irányító képviseleti szervek összetételét a törvényben meghatározták, kimondták, hogy a törvényhatósági testületek tagságának csak a fele kerül meghatározott időközben választásra, míg a másik felét a terület mindenkori legnagyobb adófizetői (az ún. virilisek vagy virilisták) fogják alkotni, adójuk összegének nagysága szerinti sorrendben. (E szempontból csupán Budapest jelentett kivételt, ahol a városi törvényhatósági bizottság közgyűlésének 200 virilis helyét a főváros 1200 legnagyobb adófizetője közüli választással töltötték be.) A vagyon ilyen nyers érvényesülését azzal igyekezik némileg ellensúlyozni, hogy az adózó értelmiségi foglalkozása vagy képesítése eseténadójának összegét kétszeresen számították.

A legtöbb adót fizetők listáján, természetesen előkelő helyeken, valóban ott szerepeltek a választókerület legnagyobb földbirtokosai is. A virilizmus révén azonban – elsősorban a megyékben és a városokban – lehetővé vált annak a modern polgári vagyonnak és értelmiségnek (soraikban erős zsidósággal) bevonása a politika szférájába, mely rétegeket a választások esetén a konzervatív vagy éppen reakciós elszegényedő gentry rétegelt és a gyanakvó gazdagparasztok – számbeli többségükre támaszkodva – könnyen kiszoríthattak volna az önkormányzati igazgatás és politika befolyásolásából. A kormánypolitika a maga szakigazgatási szempontjait, s ezzel centralizáló törekvéseit a törvényhatóságok eme polgári erőivel jórészt el tudott fogadtatni.


Centralizált hatalom

Az Osztrák-Magyar Monarchia összeomlása azonban új helyzetet teremtett a magyarországi politikában is. Az ellenforradalmi restauráció természetesen azonnal helyreállította a forradalmakban megszüntetett politikai intézményeket, így – Budapest kivételével – a virilizmust is. Azonban csakhamar kiderült, hogy a restauráció nem egészen úgy sikerült, ahogyan ezt tervezői elgondolták. A virilisek között ugyanis – kivált a törvényhatósági joggal felruházott városokban – már az első világháború előtt, párhuzamosan a régi nemesség vagyoni hanyatlásával vagy legalábbis stagnálásával, megrekedésével – erős polgári, jórészben zsidó csoportok kezdtek kialakulni. És ezek most egyre növekvő ellenszenvvel, illetve legalábbis kritikusan néztek az 1919 után uralomra került új rendszernek a liberális tőkés gazdaság és a polgári értékrend törvényszerűségeivel egyre kevésbéösszeegyeztethető berendezkedését. Jóllehet a restauráció konzervatív vonásaival nagyon is egyetértett, de az annak szárnyai alatt erősödő jobboldali-szélsőjobboldali tendenciákat már növekvő gyanakvással nézte. A kormány – amely mind a liberális polgári erőket, mind a szociális elégedetlenségre építő szélsőjobbot, illetve a baloldali mozgalmakat igyekezett visszaszorítani – a meghagyott demokratikus intézmények homlokzata mögött mindjobban erősítette a végrehajtó hatalom szerveinek súlyát a helyi önkormányzat rovására.

Ez érvényesült 1929-ben, amikor az 1929: XXX. törvény keretében újraszabályozták a törvényhatóságok szervezetét és hatáskörét. A törvény a törvényhatósági választójogot éppen a szegényebb rétegek felé még tovább szűkítette azzal, hogy az országos képviselőválasztási joghoz szükséges 2 évi helybenlakást a törvényhatóság területén a választást megelőző 6 évi helybenlakáshoz kötötte. A szavazás – hasonlóan az országgyűlési képviselőválasztáshoz – még mindig nyílt volt.

Az 1929: XXX. tc. másik „új” vonása az volt, hogy a közigazgatás további centralizálásával a törvényhatósági önkormányzatokat még tovább korlátozta, még erősebben ellenőrizte.

A törvény ugyanis a törvényhatósági bizottsági közgyűlés összetételétmegváltoztatta. Most már nem felerészben virilistákból és felerészben választottakból állt az, hanem a tagság 2/5-e virilista, 2/5-e választott tag, 1/5-e pedig érdekképviseletek és felekezetek kiküldöttje. Az új rendszer szerint tehát pl. a 300 tagú törvényhatósági bizottsággal rendelkező Veszprém megyében a 300 tag 2/5-e virilista. E120 fő is azonban most már úgy jött össze, hogy a megye 360 legtöbb adófizetőjét az adóösszeg nagyságának sorrendjében 3, egyenként 120 főnyi csoportba osztották, és mindegyik 120-as csoport a maga tagjai közül 40 tagot választott. A bizottságba így tehát a virilisták is már erősen megszűrve kerültek be, hiszenmi sem volt egyszerűbb a kormánynak, mént különféle mesterkedések segítségével keresztülvinnie, hogy a virilisták közül is a számára legmegfelelőbbek kerülhessenek a körgyűlésbe.

A szavazóképes lakosság választása révénmost már a tagságnak ugyancsak nem a fele került be a bizottságba, hanem csak 2/5-e, hogy példánknál maradjunk, további 120 fő. Vagyis sikerült elérni a választás jelentőségének csökkentését. Az ötödik ötöd példánkban 60 tagját egyrészt az érdekképviseletek,másrészt az egyházakküldték. Veszprém megyében pl. az érdekképviseletek közül az ügyvédi kamara 3, a közjegyzői 4, a mérnöki 2, az orvosi 3, a kereskedelmi és iparkamara 8 tagot küld; a megyei mezőgazdasági bizottság 15, a vitézi szék 2, az OTI 4, a jegyzőegyesület 3 tagot. A különféle érdekképviseletek tehát 39 tagot adtak. Mivel az érdekképviseleteken belül is többnyire erős túlsúlya volt a kormánynak, világos volt, hogy az érdekképviseletek által választott törvényhatósági bizottsági tagok is a kormány szekerét fogják tolni. Mód volt arra is, hogy meg nem felelő politikai magatartás esetén valakit a kamarából kizárjanak, ami megnehezítette – később majd lehetetlenné is tette – hivatása gyakorlását. A maradék 21 fő részben a vallásfelekezetekképviselőiből tevődött össze: a felekezeteket a legnépesebb egyházközségek lelkészei képviselték. Veszprém megyében a törvényhatósági bizottságnak így 7 római katolikus, 2 református, 1 evangélikus, összesen 10 papi tagja volt. Ugyancsak ehhez az 1/5-höz számítottak még a megyében levő állami szakhivatalokszakszerűség címén bizottsági tag vezetői is: a pénzügyigazgató, az Államépítészeti Hivatal főnöke, a gazdasági felügyelő, a tankerületi főigazgató, a tanfelügyelő, az állatorvos, az OTI kerületi pénztárának vezetője, a megyei számvevőség főnöke és – ahol működik – a vármegyei tanítóegyesület elnöke. Láthatjuk tehát, hogy a bizottság óvatosan összeállított 2/5–2/5–1/5 tagolása mellett a kormány rendkívüli mértékben megnehezítette bármilyen abszolút többség létesülését. A mérleg nyelve mindig az 1/5 rész érdekképviseleti; felekezeti, állami szakhivatali csoport kezében volt.

S hogy a kormánynak ez a súlya még nagyobb legyen, a törvény bevezette az örökös tagság intézményét is.

Az örökös tagokat egy kijelölő bizottság választotta, melynek elnöke a főispán volt, aki a bizottság további két tagját és egy póttagját kijelölte. Ugyanannyi tagot jelölt ki az alispán és választott a közgyűlés. Az örökös tagok száma nem lehetett több a bizottság létszámának 5%-ánál. Veszprém-megyében tehát 18 főnél. Végül a 300, így vagy úgy választott tagon kívül hivatalból volt tag a törvényhatósági bizottságban az alispán, a főjegyző, a másodjegyzők, a tiszti főügyész, az árvaszéki elnök, a tiszti főorvos, a járási főszolgabírák, árvaszéki ülnökök,


alügyészek és a megyei városok polgármesterei. (A vármegyei főlevéltárnok törvényhatósági bizottsági tagsága viszont most szűnt meg.) Mindenesetre ez a rendszer alkalmat adott a kormányzatnak arra, hogy saját befolyását a bizottságra e tagok személyén át is tovább erősítse.

Az e testületek munkájával szemben közönyössé vált társadalom feje felett így vált lehetővé az olyan helyi kormánypolitika vitele, mely függetleníthette magát a társadalom széles rétegeitől, kivált az ellenzéki felfogásúaktól. Ez lett azonban az oka annak is, hogy végül e testületek immár az őket kialakító kormány 1929-ben még konzervatív politikájának, egy erősödő szélsőjobboldallal szemben szükségessé vált védelmére is alkalmatlanok lettek, s nem tudták megakadályozni annak összeomlását: Ennek a következménye lett viszont az is, hogy a felszabadulás után a törvényhatósági bizottságokat – az egy budapesti esetet kivéve – már nem kellett komolyan számba vehető ellenfélnek tekinteni az új hatalom új szerveinek megalakításáért vívott harcban.

* Vö. Hanák Péter cikkét a poszter mellékleten.


1. Szálasi és az alkotmányosságTILKOVSZKY Loránt

Szálasi és az alkotmányosság

A politikái ambíciói miatt 38 éves korában, 1935. május 1-jén nyugállományba vonult vezérkari őrnagy, Szálasi Ferenc Amagyar állam felépítésének tervecímmel már 1933-ban nyilvánosságra hozta nézeteit a szerinte öncélú, meddő parlamenti pártpolitika felszámolása s egy hivatásrendi, tekintélyuralmi, diktatórikus irányú rendszerváltozás szükségességéről. Szálasi az 1932 márciusában alapított Nemzeti Akarat Pártjával politikai harcot indított elképzelései megvalósításáért. S bár célja – mint azt a párt programjává tett újabb brosúrája, az 1935-ben megjelent Cél és követelésekis leszögezte – a totális állam megvalósítása volt, az ehhez vezető úton nem kívánt lemondani azokról a lehetőségekről, amelyeket a parlamentbe való bekerülés nyújthat. Kísérlete azonban, hogy 1936 áprilisában egy időközi választáson mandátumot szerezzen a pomázi választókerületben, csúfos kudarccal járt: a leadott 12 ezer szavazatból mindössze 942-t kapott.

Az elszenvedett kudarc hatására pártjának 1937 márciusában kiadott mozgalmi harci utasítása kategorikusan kijelentette: „Elvetjük a parlamentben való szereplésnek még a gondolatát is, mert a parlament munkáját a legnagyobb népcsalásnak tartjuk.” Szálasi ezután a kormányzót akarta megnyerni terveinek. Pártját azonban 1937 áprilisában feloszlatták, ellene pedig büntetőeljárás indult „az ország történeti alkotmányának és közjogi rendjének megváltoztatására irányuló mozgalom szervezése” miatt.

Szálasi az 1937 októberében létrehozott pártja, a Magyar Nemzeti Szocialista Párt alakuló nagygyűlésén arról beszélt, hogy kibontakozás csak a kormányzó személyével képzelhető el. Szerinte Horthynak úgy kellene hatalomra juttatnia őt, mint III. Viktor Emanuel olasz király tette Mussolinival, vagy Hindenburg német államelnök Hitlerrel. A király nélküli magyar királyság államfője, Horthy kormányzó bízza meg őt kormányalakítással, majd választassa meg az ország nádorává. Ő e történelmi méltóság, mezében nagyon is „korszerű” diktátori hatalommal kormányozná az országot, nem úgy, mint a jelenlegi rendszerben a miniszterelnök, aki a kormányban csupán „első az egyenlők között”. Politikát az országban egyedül ő csinálhat, az igazi nemzetvezető. A népet nem megkérdezni kell a követendő politikáról, hanem elfogadtatni vele a nemzetvezető által diktált politikát. A politikai pártok versengésével tartott parlamenti választások helyett a nemzet egységes akaratnyilvánítására van szükség, országos listára történő titkos népszavazással.

1938 februárjában betiltották ugyan Szálasinak ezt a pártját is, de az Anschluss nyomán egyszeriben engedékenyebbé vált Darányi-kormány hozzájárult, hogy Nemzeti Szocialista Magyar Párt – Hungarista Mozgalom néven – újjászerveződhessen. Darányi a soron következő országgyűlési választásokra 10 mandátum megszerzésének a lehetőségét is kilátásba helyezte a pártnak, ha alkotmányos ellenzéki szerepre kötelezi magát a fennálló parlamentáris rendszer keretében. Szálasi azonban úgy vélte, hogy tekintettel a közvetlen szomszéddá vált náci Németország megnövekedett befolyására, illetve a revíziós törekvéseihez benne támaszt kereső Magyarország hozzá való alkalmazkodása szükségszerűségének előbb-utóbb elkerülhetetlen felismerésére, Horthy nem zárkózhat el sokáig hatalomra juttatása elől. Háttérbe szorította pártjának puccsra is kész türelmetlen elemeit és hangsúlyozta, hogy „alkotmányos úton” fog hamarosan célt érni. Az uralkodó köröket azonban nyugtalanította a nemzetiszocialisták élénksége és a kormány megegyezésre törekvése. Darányit leváltották; utóda, Imrédy, börtönbe csukatta Szálasit, majd maga kezdeményezett szélsőjobboldali mozgalmat (Magyar Élet Mozgalom), hogy ezzel kifogja a szelet a nemzetiszocialisták vitorláiból.* Veszélyes kísérletének Teleki Pál vetett véget, aki 1939 februárjában betiltotta Szálasi pártját.

A betiltást ezúttal is új néven való jelentkezés követte: Szálasi börtönben lévén, Hubay Kálmán alapította meg 1939 márciusában a Nyilaskeresztes Pártot. A Teleki-kormány álláspontja az volt, hogy a nemzetiszocializmus illegális tevékenysége sokkal veszélyesebb lenne, mintha parlamenti nyilvánosság előtt kap szereplési lehetőséget. A május végi parlamenti választásokon váratlan nagy sikert ért el a Nyilaskeresztes Párt: mintegy 800 ezer szavazattal 31 mandátumot szerzett. A nyilas képviselők, más szélsőjobboldali ellenzéki pártok képviselőivel együtt, 49 fős blokkot alkottak a 260 tagú képviselőházban, szemben a baloldali ellenzék 28 főre olvadt táborával.

Bár a kormánypártnak abszolút többsége volt a parlamentben, a szélsőjobboldali ellenzék számíthatott a kormánypárt szélsőjobb szárnya s a katonai vezető körök támogatására.

Szálasi sűrűn ragadtatta magát „németellenes” kijelentésekre; a nemzetiszocialista testvérpártok egyenrangúságát el nem ismerő, önálló érdekeit semmibe vevő, kapcsolataikat aláásó imperialista politikát


vetett szemükre, s azt kezdte hangsúlyozni, hogy a németek segítsége nélkül kell hatalomra jutni. Arra kell törekedni, hogy az állam szuverenitásának sérelme nélkül, alkotmányos úton, Horthy kezéből vehessék át a hatalmat. A kormányzó azonban ismételt próbálkozásai ellenére sem volt hajlandó fogadni őt. Az államfővel nem boldogulván, a nemzet akaratára kezdett apellálni, sürgette a parlamenti választások kiírásátegy új, a nyilasok számára kedvezőbb választójogi törvény alapján. Minthogy a háborúra hivatkozva a kormány elzárkózott választások tartása elől, Szálasi azzal kérkedhetett, hogy egyedül neki van bátorsága a néphez fordulni.

1944. március 19. után a nemzetiszocialista hatalomátvételre még mindig nem volt a németeknek szükségük, a nyilasoknak pedig lehetőségük. Sztójay ajánlatát, hogy Szálasi egy-két emberével kész kibővíteni a kormányt, a pártvezető csak akkor fogadta volna el, ha pártjáé lehetett volna a belügyi és a honvédelmi tárca. Azt pedig a leghatározottabban elutasította, hogy pártjával olvadjon be a létrehozandó szélsőjobboldali egységszervezetbe, amely a Sztójay-kormány politikai bázisa lett volna. Szálasi Sztójaytól is számon kérte a parlamenti választások kiírását új választójog alapján. Úgy vélte; hogy – különösen a parasztság, az ifjúság, a nők között – elégséges befolyással rendelkezik ahhoz, hogy pártja mandátumainak számát mintegy 60–80-ra növelje.

Mivel Veesenmayer, a német birodalom teljhatalmú magyarországi politikai megbízottja és munkatársai, akikkel Szálasi sűrűn konzultált, Sztójayval egyetértésben maguk is képtelenségnek tartották, hogy az egyre súlyosabb háborús viszonyok közt parlamenti választásokat tartsanak, a Nyilaskeresztes Párt vezére módosított elgondolásain, s a következő kibontakozási menetrendet vázolta fel: a kormányzó szólítsa fel lemondásra a Sztójay-kormányt, majd ismét Sztójayt bízza meg egy olyan szélsőjobboldali koalíciós kormány megalakításával, amelyben a Nyilaskeresztes Pártnak meghatározó szerepe lenne.

Szálasi 1944 májusában végre elérte ugyan, hogy a kormányzó kihallgatáson fogadja, de oly nagy fokú értetlenséget tapasztalt Horthy részéről a nemzetiszocializmus iránt, hogy elképzeléseit részletesen ki sem fejthette előtte. Újra és újra a németek segítségét kellett kérnie, gyakoroljanak nyomást a kormányzóra a javasolt „alkotmányos kibontakozás” érdekében. Horthy azonban ennek más útját kereste: épp azon az augusztusi napon, amikor Szálasit újabb kihallgatáson fogadta, Sztójayt végérvényesen lemondatta. Lakatos Géza vezérezredes vezetésével nevezett ki egy ún. hivatalnokkormányt. Mint hamarosan kiszivárgott, Horthy fegyverszünetre, „kiugrásra” készül.

E fejlemények hatására Szálasi azt javasolta a németeknek, hogy Hitler hivassa magához Horthyt, ahogyan a német megszállás előtt is tette, kényszerítse őt a Lakatos-kormány lemondatására, s Horthy neki adjon megbízást kormányalakításra. A parlamentben megindult a szélsőjobboldali parlamenti képviselők összefogásának szerzése Törvényhozók Nemzeti Szövetsége nevezéssel. Október 12-ig 115-en léptek be a Nemzeti Szövetségbe: az Imrédy-féle Magyar Megújulás Pártja, Szálasi Nyilaskeresztes Pártja, Pálffy Magyar Nemzetiszocialista Pártja s más politikai csoportosulások képviselőtagjai mellett a kormánypárt (Magyar Élet Pártja) szélsőjobb szárnyának képviselői. Szálasi azt javasolta, hogy az országgyűlésnek Esztergomba összehívandó ülése szólítsa fel a kormányzót lemondásra, érdemeit, a személyéről és családjáról való gondoskodást törvénybe iktatva. Az országgyűlés foglaljon úgy állást, hogy a kormányzói tisztséget nem töltik be. Az államfői hatalom és a legfőbb hadúri jogok gyakorlását ideiglenesen – mindaddig, míg nádorrá nem választják – a miniszterelnöknek kinevezendő Szálasira ruházzák. Szálasi hangsúlyozta, hogy formailag nagyon fontosnak tartja az alkotmányos utat, s minthogy a mai alkotmány szerint a nemzetet az országgyűlés képviseli, ennek természetesen előre biztosított – akaratnyilvánítását kell kérni, de esze ágában sincs, hogy a továbbiakban az országgyűléstől tenné függővé hatalma gyakorlását.

A kormányzó 1944. október 15-i fegyverszüneti proklamációját** követően Horthyt másnap a németek lemondásra kényszerítették, és Szálasi megbízást kapott „a nemzeti összefogás kormánya” megalakítására. Az új miniszterelnök első nyilatkozata mégis alkotmányos jogfolytonosságothangoztatott, el akarván hitetni, hogy „a nemzet az államfőtől kezdődően utolsó alkotóeleméig saját elhatározásával és önként hajtotta végre a szükséges és egyértelmű átállást Németország oldalára”. Közzététette, hogy az államfői kérdés rendezésére háromtagú kormányzótanácsot alakít majd – tagjai: Beregfy Károly, Csia Sándor, Rajniss Ferenc –, s az államfői jogokat addig is maga gyakorolja.

Az országgyűlésről Szálasi a következőket mondotta kormányának október 17-i első ülésén: „A kormány az országgyűléssel együtt akarja az ország ügyeit vezetni. A totális harcbaállítás felelősségében az országgyűlés mindkét házát a legteljesebb mértékben részesíteni akarja.” De azt is hozzátette, hogy „az országgyűlés mindkét házát az idők követelményeinek megfelelően kell beállítani”. Ezzel arra célzott, hogy a képviselőket majdan kizárólag országos lista alapján kell választani, a felsőháznak pedig a társadalom tervezett 14 hivatásrendje érdekképviseletévé kell válnia.


A november 2-ra összehívott országgyűlésen a képviselőház ülésén csupán 52 képviselő volt jelen, a többi távol tartotta magát, illetve letartóztatták. Az alkotmányos színjátékhoz ez is elegendő volt: vita nélkül fogadták el az államfői jogokat ideiglenesen gyakorló nemzetvezetőre és jogkörére vonatkozó törvényjavaslatokat, s november 4-én az országgyűlés két házának együttes ülése megválasztotta Szálasi miniszterelnököt nemzetvezetővé. Ezt követően Szálasi a királyi palota fehér márványtermében a magyar szent korona előtt tett esküt. A szovjet csapatok közeledése miatt november 9-én a parlament befejezte budapesti ülésezéseit, s legközelebb december 7-én Sopronban folytatta.

A parlament soproni ülései csak percekig tartottak és teljesen formálisak voltak: az elenyésző számban jelenlévő képviselők vita nélkül szavazták meg a beterjesztett törvényjavaslatokat. Szálasi, aki a hatalom átvételéig állandóan a választások kiírását sürgette, most meghosszabbíttatta a jelenlegi országgyűlést a békekötést követő hatodik hó végéig, s indítványoztatta a képviselők számának meghívás útján való növelését. Ezt a törvényt a nyilas képviselők csoportjának erősítésére használta fel. Megszavaztatta a nemzetvezető munkatörzséről szóló törvényt, amely a Nyilaskeresztes Párt nemzetpolitikai irodáinak irányítása és ellenőrzése alá helyezte a minisztériumok tevékenységét. A miniszterek csupán jelentések tételére szorítkozhattak a kormány Szálasi elnökletével tartott ülésein, melyeket koronatanácsnak neveztek. A társadalom hivatásrendi átszervezésének kérdését nem vitték a parlament elé, hanem csupán rendelet intézkedett a Dolgozó Nemzet Hivatásrendje kiépítéséről.

A Nyilaskeresztes Párt koalíciós partnereiazt képzelték, hogy a nemzeti összefogás kormányának a Törvényhozók Nemzeti Szövetsége lesz a parlamentaritás hordozója. Ennek soproni üléseitől azonban a nyilasok többnyire távol tartották magukat, s nem hagytak kétséget afelől, hogy a Nyilaskeresztes Párt totális diktatúráját kívánják érvényesíteni. Törvényben örökítették meg ugyan valamennyi szélsőjobboldali politikai erő érdemét a hatalomért vívott harcban, de Szálasi már 1944 júliusában megmondotta partnereiről: „utána felszámoljuk őket kegyetlenül”. A parlament üléseinek teljesen formális jegyzőkönyveihez képest a Törvényhozók Nemzeti Szövetségének üléseiről fennmaradt jegyzőkönyvek bőbeszédű sirámok mellőzöttségükről, sőt üldöztetésükről a Nyilaskeresztes Párt részéről, a párt funkcionáriusainak visszaéléseiről és a most már fegyveres nemzetszolgálatnak nevezett pártszolgálat garázdálkodásairól.

Szálasi alkotmányos játékainak, amelyek 1944 októberében még fontosak voltak a németek számára is, 1945 tavaszán – érthetőleg – már semmi jelentőséget nem tulajdonítottak. A magyar nemzetvezető által előadott többrendbeli naiv szuverenitási sérelmek csak jelentéktelen dühítő jelenségek voltak a németek szemében ahhoz képest, hogy Magyarország gazdasági és katonai erejének ígért és elvárt totális hadba állítására Szálasi képtelennek bizonyult. A magyar szuverenitást jelképező szent koronát magával hurcolta, a nemzetet képviselő országgyűlést is áttelepíttette, de a szövegszerűen is már pontosan kidolgozott új hungarista alkotmány megszavazása és a nemzetvezető nádorrá választása elmaradt örökre.

* Vö. Horthy proklamációja és hadparancsa. Az 1944. év históriája. História évkönyv, 1984. 128. 1.

** Vö. Sipos Péter: Imrédy Béla vagy Hanzély Imre? História, 1982/3. szám

2. Képek


1. Együtt vagy egyedül? A népfrontmozgalom 19451953 között�BALOGH Sándor

Együtt vagy egyedül?

A magyarországi népfrontmozgalom már a második világháború idején függetlenségi mozgalommá szélesedett ki, azzal a céllal, hogy mindazokat tömörítse – osztályhelyzetükre, politikai nézeteikre és világnézetükre való tekintet nélkül –, akik készek harcolni a hitleri Németország és általában a fasizmus ellen.

Ellenzéki párt nélkül

A Magyar Nemzeti Függetlenségi Front 1944. december 2-án alakult meg Szegeden: a Magyar Kommunista Párt, a Szociáldemokrata Párt, a Nemzeti Parasztpárt, a Független Kisgazda-, Földmunkás- és Polgári Párt, a Polgári Demokrata Párt és a szakszervezetek képviselőinek részvételével. Ez az összefogás tulajdonképpen a nagybirtokosok és nagytőkések kivételével – a társadalom minden osztályának és rétegének a támogatásával számolt, politikailag pedig a demokrácia különböző irányzatainak és erőinek az együttműködésére épült.

Az MNFF életre hívása után a szövetséges nagyhatalmak hozzájárultak ahhoz, hogy Magyarországon az ideiglenes központi hatalom a régi jogfolytonosságot megszüntető és új jogforrást teremtő Ideiglenes Nemzetgyűlésként jöjjön létre, amely majd az Ideiglenes Nemzeti Kormányt is megválasztja. A választási gyűlések 1944. december 15–20. között zajlottak le a felszabadított országrészben. A megyeszékhelyek és a városok mellett több községben is rendeztek választási gyűléseket, ahol az egybegyűltek nyílt és közvetlen szavazássalválasztották meg az Ideiglenes Nemzetgyűlés képviselőit – korabeli kifejezéssel élve: küldötteit. A rendkívüli körülményeket és viszonyokat figyelembe véve vitathatatlanul ez a – Szekfű Gyula szavaival – „ősgyűlésekre” emlékeztető demokratikus választás volt az egyetlen járható útja és módja annak, hogy a magyar nemzet megalakítsa saját törvényhozását, megteremtse az új állam legfőbb államhatalmi szervét.

Az 1944. december 21-énDebrecenben megalakult Ideiglenes Nemzetgyűlésben 230 képviselő foglalt helyet. Közülük 149-en a baloldali pártok (MKP, SZDP, NPP) és a szakszervezetek, 56-an az FKgP és 13-an a PDP küldöttei voltak. Rajtuk kívül 12 képviselő pártonkívüliként került be az Ideiglenes Nemzetgyűlésbe. A budapesti és a dunántúli képviselők 1945. áprilisi,illetőleg júniusi megválasztása, majd behívása után 498-ra emelkedett a képviselők száma. A legnagyobb mértékben – 56-ról 122 főre – az FKgP növelte képviselőinek számát. De ezzel együtt is megmaradt a baloldali pártok abszolút többsége.

A társadalom felszabadulás utáni újjászerveződésével nagyjában párhuzamosan újabb és újabb polgári, illetőleg kispolgári politikai csoportok (Magyar Hazafiak Szabadság Szövetsége és Szabadság Párt, Magyar Párt, Magyar Földműves és Munkáspárt, Független Szocialista Néppárt, Magyar Köztársasági Párt, Kossuth Párt, Keresztény Demokrata Néppárt stb.) léptek fel a pártkénti működés igényével. A függetlenségi frontba tömörült pártok azonban – a demokrácia önvédelmi jogára hivatkozva – általában együttesen hárították el ezeket a próbálkozásokat. Ezzel a várható polgári ellenzék elveszítette az önálló politikai szereplés lehetőségét.

A magyar társadalomnak nem a baloldali pártok felé orientálódó része tehát végső fokon vagy az FKgP, vagy a PDP irányában tájékozódhatott, hiszen csupán az említettek vallották magukat „hivatalosan” is polgári pártnak. S valóban, a Magyar Párt, a Magyar Köztársasági Párt, a Kossuth Párt és mások rövidesen csatlakoztak az FKgP-hez, és nagyobbrészt e párt jobbszárnyán helyezkedtek el. Ezzel a politikailag különben sem egységes kisgazdapárt fokozatosan olyan „gyűjtőpárttá”vált, amelynek keretén belül különböző és ellentétes érdekű társadalmi csoportok és politikai irányzatok foglaltak helyet. Ily módon Magyarországon a politikai küzdelmek a függetlenségi front baloldalának és jobboldalának a csatározásaiban öltöttek testet, nempedig a függetlenségi front és a párttá vagy pártokká szerveződött ellenzék között zajlottak le, ami gyakran rendkívül bonyolulttá, nehezen áttekinthetővé tette a korabeli politikai viszonyokat. A fentebbi helyzet kialakulása azonban nem feltétlenül a magyarországi társadalmi-politikai viszonyokkal, sőt nem is egyedül az FKgP politikájával indokolható, hanem inkább a függetlenségi frontban tömörült pártok vezetőinek az újabb pártalakítási kísérletekkel kapcsolatos, legalábbis vitatható állásfoglalásával.

Törvényhozó és végrehajtó hatalom

Az1945:VIII. tc. minden 20. évét betöltött magyar állampolgárnak aktív és passzív választójogot adott.


Aválasztójogból kirekesztettek száma és aránya ténylegesen elenyésző volt. Így az 1945. november 4-i nemzetgyűlési választásokon több mint 4,7 millió választó adta le szavazatát a pártok listájára. Az az elképzelés ugyanis, hogy a függetlenségi front négy pártja (MKP, SZDP, NPP, FKgP) közösen induljon a választásokon, elsősorban az USA és Nagy-Britanniakormányainak tiltakozása miatt – amelyek a pártok külön indulásától tették függővé a diplomáciai elismerést – nem valósulhatott meg. A „polgári tábor” szinte egyöntetű támogatását élvező FKgP megszerezte a szavazatok abszolút többségét (57%). Ugyanakkor az MKP–SZDP–NPP együttes, 41,2%-os szavazati aránya arról tanúskodott, hogy a baloldal az új nemzetgyűlésben is jelentős erőt képvisel. Súlyát egyébként még az is növelte, hogy a kisgazdapárti balszárny változatlanul vállalta a szoros együttműködést. Nem utolsósorban ez magyarázza, hogy az 1945. évi parlamenti választások után is csak koalíciós kormányt lehetett alakítani Magyarországon. A kormányban 7–7 tárcát kaptak a kisgazdák, illetőleg a baloldali pártok. A Tildy-kormány megalakulásával sajátos változás következett be a törvényhozó és a végrehajtó hatalom viszonyában, hiszen a baloldali többségű Ideiglenes Nemzetgyűlés által választott Ideiglenes Nemzeti Kormányban 1944 decemberében a baloldal kisebbségben volt. Ezzel szemben a kisgazdapárti többségű nemzetgyűlés idején a baloldali pártok – parlamenti arányukhoz képest – jelentősen megerősödtek a kormányban.

A nemzetgyűlésben abszolút többséggel rendelkező FKgP 1946 elején mind türelmetlenebbül próbálkozott a végrehajtó hatalomban (rendőrség, közigazgatás stb.) is fölénybe kerülni. Az FKgP eme „arányosítási” törekvéseit – miután a koalíciós megállapodás parlamentáris lehetőségei kimerültek – a baloldali pártok egyedül csak a tömegerejükkel háríthatták el. Az országos méretű baloldali tömegmozgalmak talaján jött létre 1946. március elején a Baloldali Blokk, az MKP, az SZDP, az NPP és a Szaktanács részvételével. E tömegmozgalmak hatására a szervezetileg gyenge FKgP egyezkedni kezdett a baloldali pártokkal. Lényegében beleegyezett abba, hogy a Baloldali Blokk követelései (földreform befejezése, B-lista végrehajtása, kisgazdapárti jobbszárny meggyengítése stb.) közös, koalíciós programmá váljanak.

1946, március 12-én az FKgP elnöksége 20 nemzetgyűlési képviselőt – köztük Nagy Vincét, Sulyok Dezsőt és Vásáry Istvánt – kizárt a pártból, de mandátumukat nem szüntette meg. Ezek a képviselők szinte kivétel nélkül az FKgP jobbszárnyán helyezkedtek el, a „kiválogatásuknál” azonban kétségtelenül az is szerepet játszott, hogy olyan politikusok távozzanak, akiket majd a polgári jobboldal egy része is követ.

1946 őszén felmerült az NPP és a paraszti-polgári demokrácia híveként számon tartott kisgazdapárti centrum fúziójának gondolata. A centrum vezetői – Kovács Béla, Nagy Ferenc és Varga Béla – azonban nem voltak hajlandók pártjuk jobbszárnyával radikálisan szakítani és mintegy 50–70 nemzetgyűlési képviselőjüktől megszabadulni. Így az év végére ez a terv is kútba esett. Az FKgP megmaradt „gyűjtőpárt”-nak.

Demokrácia – az erők megosztásáért

1947 elején a Magyar Közösség büntetőjogi felelősségre vonása arra is alkalmul szolgált, hogy a baloldal ezúttal – a végrehajtó hatalomban betöltött pozíciói révén – már nem kifejezetten politikai eszközökkel is megpróbáljon leszámolni az FKgP jobbszárnyával, és válaszút elé állítani a centrumot. Különösen azután, hogy 1947 márciusában a Truman-elv meghirdetésével tulajdonképpen véget ért a szövetséges nagyhatalmak korábbi együttműködéseés a nemzetközi életben a hidegháborús politika előidézte viszonyoknak adta át a helyét, vagyis megszűnt hatni az a nemzetközi tényező, amely a demokrácia szocialista és polgári irányzatait az együttműködés irányában befolyásolta az egyes országokban. 1947 tavaszára–nyarára a nemzetközi és a belpolitikai helyzet sajátos kölcsönhatásaként az FKgP és annak centruma is gyakorlatilag felbomlott, illetőleg széthullott.

A kialakult belpolitikai erőviszonyokat – a parlamentáris demokrácia szabályai szerint – az 1947. augusztus 31-i országgyűlési választások voltak hivatva tisztázni. A nemzetgyűlés június 23-án megalkotta az 1947:XXII. tc.-et, amely szűkítette a választók és a választhatók körét. (A választók körének szűkítését azután az összeíró bizottságok elfogult és téves döntéseikkel még csak tovább fokozták.) Az 1947:XXII. tc. értelmében a hajdani Nemzeti Egység Pártja és a Magyar Élet Pártja képviselőházi tagjai és jelöltjei is elveszítették passzív választójogukat. Ez a Magyar Szabadság Párt vezetőit; köztük Sulyok Dezsőt érintette érzékenyen. A pártvezetőség tiltakozásul még a törvényjavaslat elfogadása előtt feloszlatta az MSZP-t. Új vonása volt a választójogi törvénynek az is, hogy bevezette az ajánlási eljárást. Eszerint új párt csak bizonyos mennyiségű ajánlás megszerzése esetén vehetett részt ténylegesen a parlamenti választásokon.

Az Országos Nemzeti Bizottság július 30-án döntött arról, hogy – a működő 6 párt mellett – még mely pártok indulásához járul hozzá. Engedélyezte a Demokrata Néppárt (Barankovics István), a Magyar Függetlenségi Párt (Pfeiffer Zoltán), a Független Magyar Demokrata Párt (Balogh István), a Keresztény Női Tábor (Slachta Margit) és a Katolikus Néppárt (Varga Endre). fellépését, és mindössze 1-2 jelentéktelen csoportocska próbálkozását


utasította el. Az ONB ez alkalommal lényegében minden szóba jöhető polgári párt indulását tudomásul vette, azzal a nem is nagyon leplezett céllal, hogy ezáltal „széttördelje” a koalíció majdani ellenzékét.

Az 1947. augusztus 31-i országgyűlési választásokon az MKP kapta a legtöbb szavazatot (22,3%), de a baloldali pártoknak együttesen sem sikerült abszolút többséget szerezniük az országgyűlésben, ahol 411 mandátumból 203-at mondhattak a magukénak. A szilárd, kormányzóképes többséget csak úgy lehetett tehát biztosítani, ha az FKgP – amely most már tulajdonképpen csak az eredeti balszárnyát és a hozzá csatlakozott centrum egy részét tömörítette – változatlanul tagja marad a koalíciónak. A koalíció négy pártja így – az ellenzék 140 képviselőjével szemben – 271 mandátummal rendelkezett. A választások után újjáalakult Dinnyés-kormányban az MKP 5, az SZDP és az FKgP 4–4, az NPP 2 helyet kapott.

„Lojális” ellenzék

1948 derekára Magyarországon a kommunista párt koalíciós partnereivel együttműködve – és lényegében parlamentáris úton – megvalósította a nagy- és középtőke kisajátítását és a burzsoáziának a hatalomból való kiszorítását. A kormány helyzetét lényegesen megkönnyítette az a körülmény, hogy a viszonylag nagy számú, parlamenti ellenzék egyáltalán nem volt egységes, s valójában csupán a Magyar Függetlenségi Párt és a Keresztény Női Tábor bizonyult kemény ellenzéknek. (A Választási Bíróság azonban 1947. november 20-án az 1945:VIII. tc. 25. §-ának c. pontjára hivatkozva, amely a választás eredményének „helyesbítését” tartalmazta, megsemmisítette az MFP 49 képviselőjének és pótképviselőinek megbízatását.) Az MRP, a PDP és az FMDP, sőt nemegyszer még a – 60 mandátummal rendelkező – DNP is inkább csak a lojális ellenzék szerepét töltötte be.

1948. június 12-én az MKP IV. és az SZDP XXXVII. kongresszusa határozatban mondta ki a két munkáspárt egyesülését, és még ugyanezen a napon megkezdődött az egyesült párt, a Magyar Dolgozók Pártja I. kongresszusa. Az MDP programnyilatkozatában a szocializmus építését jelölte meg feladatként, amit a népi demokratikus politikai intézményrendszer átalakításával, valójában az egypártrendszer kiépítésével kapcsolt össze. A DNP vezetősége 1949. február 4-én – a Mindszenty-per hatására – feloszlatta a pártot. A KNT működésének pedig az vetett véget, hogy Slachta Margitot egyházi felettesei eltanácsolták a közéleti szerepléstől. Ezután már csak a szövetséges pártok (NPP, FKgP), illetőleg az MDP-vel együttműködni kész „töredék pártok” (MRP, PDP, FMDP) maradtak a politikai „porondon”, amelyek kizárólag a parlamentben tevékenykedtek.

Hatalom – nem a választott kezében

1949. február 1-jén megalakult a Magyar Függetlenségi Népfront az MDP, az FKgP, az NPP, a SZOT, a DÉFOSZ (Dolgozó Parasztok és Földmunkások Országos Szövetsége), az MNDSZ (Magyar Nők Demokratikus Szövetsége) és a MINSZ (Magyar Ifjúság Népi Szövetsége) részvételével, amelyhez később az FMDP és az MRP is csatlakozott. A népfront I. kongresszusa március 15-én állást foglalt a szocializmus építése mellett és egyhangúlag elfogadta azt a javaslatot is, hogy a Függetlenségi Népfrontot alkotó pártok és társadalmi szervezetek „mindenben alávetik magukat az Országos Tanács döntéseinek és végrehajtják azokat”.

Az 1949:IX. tc., amely szabályozta az MFN jogállását a parlamenti választások lebonyolításában, lényegében nem változtatott a választójogon. Így az „osztályidegeneket” – ezen a címen – nem zárta ki a választásból. Ugyanakkor a szövetséges pártok vezetőinek és tagjainak már csak szerény, inkább formális szerep jutott a közvetlen választási előkészületekben. A közös jelölőlistákon nem szerepelt a pártállásuk. A választási kampányban való részvételüket is – az együttműködést demonstrálni hivatott központi rendezvényekén kívül – csupán ott igényelték, ahol az MDP-nek közismerten viszonylag kisebb volt a befolyása.

Az 1949. május 15-i országgyűlési választásokon a szavazásra jogosultak 96,04%-a vett részt, és ezek 96,27%-a szavazott a népfront jelöltjeire. Néhány járásban, városban és községben azonban még így is szembetűnően magas volt a nemleges szavazatok aránya. Így a vecsési járásban a szavazók 29%-a, Orosházán 15%-a, Békésen és Nagykőrösön 21 %-a, Mezőkövesden 28%-a, Kiskőrösön 39%-a, Sajóládon 52%-a, Tardon 68%-a stb. a népfront jelöltjei ellen szavazott. A választási eredmények összhangban voltak az országban akkor még uralkodó kedvező politikai légkörrel. Ugyanakkor a magas számszerű eredményekben a választási agitáció – gyakran az erkölcsi és az adminisztratív nyomás elemeit sem nélkülöző – hatása, sőt a választási eredmények iránti bizonyos közömbösség is kifejeződött. A megválasztott 402 képviselő közül 285 (71%) az MDP tagja volt. A szövetséges pártok (NPP, FKgP, MRP, FMDP) szinte kivétel nélkül lényegesen kevesebb mandátumhoz jutottak, mint amennyivel korábban rendelkeztek. Egyedül az NPP őrizte meg korábbi parlamenti állagát (36 helyett 34 mandátum).


A kormány elnöke ismét Dobi István lett, aki már 1948 decemberétől, Dinnyés Lajos lemondása óta, betöltötte ezt a tisztséget. Rajta kívül Bognár József belkereskedelmi és Ortutay Gyula vallás- és közoktatásügyi miniszter képviselte az FKgP-t a kormányban. Az NPP a földművelésügyi és az építésügyi tárcát kapta Erdei Ferenc, illetőleg Darvas József miniszterségével. A fennmaradó 13 tárcát az MDP képviselői töltötték be. A tényleges hatalom már nem az országgyűlés és a kormány, hanem az MDP vezetőinek – Rákosi Mátyás, Gerő Ernő és Farkas Mihály – kezében volt.

Az országgyűlési választások után szinte egyik napról a másikra megszűntek működni a népfrontbizottságok, s ezzel nagyjában egyidejűleg megindult az NPP és az FKgP „önfelszámolási” folyamata is, ami 1949 őszére lényegében befejeződött. Az MRP és az FMDP a választások után szintén befejezték önálló politikai tevékenységüket. Nem született sem törvény, sem rendelet a szövetséges pártok megszüntetéséről. Azok az intézkedések (az egységes szövetkezeti központ megteremtése, az 1949. évi államosítások végrehajtása stb.) viszont, amelyek jelentősen alakították a gazdasági-társadalmi viszonyokat is, lényegében megszüntették anyagi forrásaikat. A különböző – gyakran erős nyomással párosuló politikai és adminisztratív lépések pedig oda hatottak, hogy a szóban forgó pártok beszüntessék a tevékenységüket.

„Kövessük egy emberként”

Az 1953 tavaszán esedékes országgyűlési választások előkészületei rákényszerítették az MDP vezetőit, hogy a tömegek felé forduljanak. 1953. március 28-án – megalakulása óta először – összehívták az MFN Országos Tanácsát. Április 12-én nyilvánosságra hozták az Országos Tanács választási felhívását, amelynek emelkedett hangja kiáltó ellentétben állt a valóság rideg tényeivel. A kiáltvány – többek között – azt állította, hogy „a munkások, dolgozó parasztok, értelmiségiek testvéri egységben építik az új magyar hazát”, „nem volt még országunknak olyan szilárd vezetése, olyan erős kormányzata, mint amilyen ma van”. Ezért arra szólított fel, hogy „kövessük egy emberként a Magyar Dolgozók Pártját, népünk bölcs vezérét, Rákosi Mátyást!”

Az 1953:11. tc. a választójogosultság korhatárát a 18. életévre szállította le. Elvesztették szavazati jogukat, akik a választáskor szabadságvesztés-büntetésüket töltötték, előzetes letartóztatásban voltak, rendőri felügyelet alatt álltak stb. A képviselők jelölését az egyetlen „közös” listára már formailag sem pártok végezték, hanem a „választópolgárok”.

Az 1953. május 17-i országgyűlési választásokon a szavazók 98,2%-a a népfront jelöltjeire adta le szavazatát. Minden bizonnyal azért, mert a szavazók – a reájuk nehezedő erkölcsi és adminisztratív nyomás miatt is – a választásokat már nem tekintették olyan eseménynek, amely módosíthatta volna a párt és a kormány addigi politikáját. Arról már nem is szólva, hogy nem is azt igényelték az állampolgároktól, nyilvánítsanak véleményt az MDP politikájáról, hanem azt, hogy tegyenek tanúbizonyságot a párt, a Szovjetunió és nem utolsósorban Rákosi Mátyás iránti feltétlen hűségükről. 1953-ban tehát már nem beszélhetünk a szó tulajdonképpeni értelmében vett „választás”-ról. Ilyen körülmények között az országgyűlési választások lényegében rejtve hagyták a lakosságnak az MDP politikájáról alkotott véleményét, s azt is, hogy az ország immár belpolitikai válságba jutott.

2. Képek


1. Tegnap és ma. Interjú Dezsõ Mártával az 19531985 �közötti választásokrólDEZSŐ Márta

Tegnap és ma

1985 júniusában választott először az 1983: III. tv., az új választójogi törvény alapján az ország. E törvényről, megszületésének körülményeiről kérdeztük meg DEZSŐ MÁRTÁ-t, az MTA Jogtudományi Intézete államjogi és államigazgatási főosztályának tudományos munkatársát.

– Milyen új intézményeket, új rendelkezéseket tartalmaz ez a törvény a korábbiakhoz képest?

– Bár új törvényről beszélünk, mégis inkább új elemekkel bővített újraszabályozásról van szó. Az egyik ilyen elem a 35 fős országos választási lista. Eddig az egyéni választókerülethez tevékenységük folytán nem kötődő képviselők megítélésének is elsődleges szempontja választókerületük képviselete volt, holott tevékenységük hatóköre túlmutatott választókerületük problémáin.

A másik jelentős új elem a kötelező kettősjelölés. Pontosabban csak a kötelező jellege új, hiszen a többes jelölés évtizedek óta jogilag fennálló lehetőség, illetve politikailag ösztönzött elvárás. Ezt egy olyan stációnak lehet tekinteni, amely vezethet a megoldás irányába, de változatlanul a politikai gyakorlattól függ, hogy élhet-e és hogyan élhet a kötelező kettős jelölés intézménye a továbbiakban.

A törvény harmadik új eleme a pótképviselők, a póttanácstagok intézménye. Aki elnyeri a szavazatok 25%-át, az pótképviselővé, póttanácstaggá válik. Ez a mandátum azonban csak abban az esetben válik élővé, ha valamilyen oknál fogva megüresedik a képviselői, ill. tanácstagi hely.

Fontos intézménye választási rendszerünknek a visszahívás lehetősége. Ez a korábbi törvényben is adott volt ugyan, realizálásához azonban a választópolgárok több mint felének egy gyűlésen való jelenlétére és nyílt szavazására lett volna szükség. Ezzel szemben most már titkos szavazással történhet a visszahívás, és a választópolgárok 10%-a is kezdeményezheti azt.

– Milyen politikai és társadalmi változások tették szükségessé ezt a törvényt, és hogyan illeszthető ez be az 1945 utáni hasonló intézkedések sorába?

– E kérdés megválaszolásához egy kicsit át kell tekintenünk a felszabadulás utáni fejlődést. 1953-tól kezdeném talán.* Ismeretes, hogy már az 1949. májusi országgyűlési választások népfrontlistákkal történtek, a politikai pártok működése megszűnt. Anépfrontlista alapján választanak 1953 májusában is, és rendkívül nagy jelentőséget tulajdonítanak a külsőségeknek, a választások ünnepélyes jellegének. Azzal, hogy nincs politikai alternatíva, gyakorlatilag kiürült a képviselet tartalma, tehát a feltett kérdés, miszerint a szocializmusra szavaz-e az ország, már nem kérdés tovább. Egyértelművé vált az egypártrendszer, ennek ellenére zárt, kötött lajstromon választanak az emberek, ami semmiféle aktivitást nem feltételez azon túl, hogy szavazatukat leadják, de már a „nem”-nek sincs különösebb politikai súlya. Lényeges változás következik be 1954-ben, mikor a tanácstagok választásánál áttérnek az egyéni választókerületi rendszerre. Felmerül ez a gondolat az országgyűlési képviselők választását tekintve is, hiszen értelmetlen és anakronisztikus a zárt lista az egypártrendszer mellett. 1956 tavaszán elő is készítik a törvénytervezetet az egyéni képviseleti rendszerről, az októberi események kapcsán azonban ez lekerül a napirendről. Az 1958. és 1963. évi választásokat is a kettősség jellemzi: a tanácstagokat egyéni választókerületi rendszerben választják, az országgyűlési képviselőket pedig zárt listán. Új elem azonban, hogy 1963-ban már közel 200 tanácstagi választókerületben van kettős vagy többes jelölés. A lehetőség erre – a tanácstagok vonatkozásában – már 1954-től megvolt. A törvény ugyanis kimondta, hogy abban az esetben, ha több név szerepel a szavazócédulán és nem húznak ki egy nevet sem, a szavazatot érvényesnek kell tekinteni, mégpedig az elöl álló névre, tehát az első számú népfrontjelöltre leadott szavazatként. Lehetőség tehát már volt, gyakorlata viszont kevésbé. A politikai stabilizáció tűzi napirendre, hogy az országgyűlési képviselők választásában is áttérjenek az egyéni kerületek rendszerére, bár felmerülnek politikai aggályok is, különösen a mandátum jellegével, a visszahívhatósággal kapcsolatban. Az egységes választási rendszert – egyéni választókerülettel – az 1966:III. tc. hozza létre. Már ennek előkészítése során vannak olyan elképzelések, amelyek nem az egyéni kerületi rendszer, hanem a többmandátumos, kislistás választókerületek bevezetését javasolják. Tehát már itt felvetődik az a gondolat, amely ma is a továbblépés egyik lehetséges irányaként szerepel. Hogy mégis az egyéni választókerületi rendszer mellett maradjunk, azzal


indokolják az előkészítők, hogy az állampolgárok kerüljenek elérhető közelségbe a képviselőjükkel. Egységes rendszer van tehát 1966 után mind a helyi, mind a központi képviseleti szervek tagjai választása tekintetében. A kettős jelölés politikai megítélése viszont nem egyértelmű az országgyűlési képviselők vonatkozásában. Magasszintű politikai fórumokon is elhangzanak olyan beszédek, hogy nem feltétlen kell két jelöltet állítani.

Mindenesetre ez az új törvény nagy érdeklődést és tetszést váltott ki, tömegesen mentek az állampolgárok a jelölőgyűlésekre és magas volt a részvétel aránya. Az országgyűlés vonatkozásában 9, a tanácstagoknál kb. 750 kettős jelölés volt.

Az 1970:III. törvény jelentősen módosította az 1966. évi törvény néhány rendelkezését, ezen belül a jelölés rendjét. A korábbi szabályozást módosítva kimondja, hogy a jelölőgyűlés a résztvevők szavazatának egyharmadával maga jelöl, tehát a népfront is csak egy a lehetséges javaslatot tevők közül. Itt nyílik először lehetőség arra, hogy egyének is jelölhessenek a jelölőgyűléseken. Ekkor kerül sor az aktív szavazás bevezetésére is, tehát már nem elég az, hogyha változatlanul bedobják a cédulát az urnába, hanem a szavazat csak akkor érvényes, ha a nemkívánatos nevet kihúzzák. Továbbá ekkor vezetik be a megyei tanácsok és a Fővárosi Tanács tagjai választásában a közvetett választást. 1971-ben az országgyűlési képviselőválasztásokon 49 kettős jelölés volt, és ez azzal a reménnyel kecsegtetett, hogy e szám a továbbiakban emelkedni fog. 1975-ben azonban már csak 34 a kettős jelölések száma, 1980-ban pedig csupán 15. Ez, a politikai elvárásokkal szembeni, csökkenő tendencia döntő impulzust jelentett az új választójogi törvény kidolgozásában.

– A hetvenes évek mely egyéb tapasztalatai vezettek a változtatás szükségességének felismeréséhez?

– Az 1971. évi és az 1975. évi választások tapasztalatai ismeretében a Politikai Bizottság 1976 júniusában határozatot hozott arról, hogy meg kell vizsgálni a választási rendszer módosításának lehetőségét. Szakmai körök el is kezdtek foglalkozni a választói jog továbbfejlesztésének kérdésével és a megoldási variációk széles skáláját vetették fel, de 1979-ben egy újabb politikai bizottsági határozat levette a napirendről ezt e kérdést, és eldőlt, hogy 1980-ban még az előző törvény alapján rendezik a választásokat.

Az 1980. évi választásoknál azonban bebizonyosodott, hogy a korábbi, a hatályos törvény alapján Magyarországon még egyszer nem lehet választásokat tartani. A jelölőgyűléseken nagyon alacsony volt a részvételi arány, politikai közömbösség nyilvánult meg a választók részéről a jelöltek kiválasztása tekintetében. Minden politikai inspiráció, felülről jövő kezdeményezés ellenére nagymértékben csökkent a kettős jelölések száma. Az erőltetett statisztikai szemlélet még fokozta az anomáliákat: ahol kettős jelölés volt, ott is inkább ennek a negatív oldala – a „párba állítás” mesterkéltsége – érződött erősebben. Az emberek ugyanúgy elmentek szavazni, de nem választás, hanem szavazás jellege volt részvételüknek. A politikai intézményrendszer demokratikus fejlesztésének társadalmi igénye még inkább felnagyította ezeket az ellentmondásokat.

A választások tapasztalatai alapján nyilvánvalóvá vált a választójogi törvény módosításának szükségessége.

– Ön tagja volt a törvényt előkészítő szakértői bizottságnak. Milyen fázisai voltak e munkának?

– A Jogtudományi Intézet, illetve az egyetemek államjoggal foglalkozó képviselőit kérték fel előtanulmányok készítésére. Olyan szerencsés helyzet alakult ki, hogy a szakembereket bevonták egy magasszintű, politikai előkészítő bizottság tevékenységébe is. Ugyanakkor már az előkészítés korai fázisában érezhető volt, hogy politikailag sokkal kevesebb valósítható meg, mint ameddig a szakértők elképzelései elmentek. Voltak ugyanis olyan javaslatok, amelyek jelentősebb struktúraátalakítást igényeltek volna: kilépni a hagyományos lakóterületi elv kereteiből, illetve kombinálni ezt egyéb elvekkel, mint pl. rétegképviselet, foglalkozási-szakmai képviselet stb. Voltak olyan javaslatok, amelyek a több mandátumos választókerületek kialakításában keresték a megoldást. Ebben a formában a különböző típusú gazdálkodó szervek, intézmények, egyetemek stb. a választókerület arculatát meghatározó kollektívák képviselőit juttathatták volna be együttesen a képviseleti szervekbe. Ezek az elképzelések azonban alapjában módosították volna a választási rendszert. Viták folytak arról, hogy az országos lista mintájára megyei, városi, sőt községi listákat kellene létrehozni, hiszen nonszensz, hogy a községi vagy városi tanácselnököt egy választókerületben válasszák meg tanácstagnak, mikor az egész település lakosságának kellene véleményt nyilvánítani róla. Az elképzelések tehát elég széles skálán mozogtak.

Körülbelül egy évig tartott ez az előkészítő szakasz, a különböző anyagok megtárgyalása. A még mindig alternatívákat, variációs lehetőségeket tartalmazó tervezet a Politikai Bizottság, illetve a Központi Bizottság elé került. A politikai döntés után került sor a kifejezett törvényelőkészítő munkára, amikor az elvek tisztázása alapján már a megfogalmazásbeli kérdések, illetve a törvényi formába öntés volt hátra. Ez természetesen az Igazságügy-minisztérium Törvényelőkészítő Főosztályának a feladata. Lényeges eleme volt az előkészítés folyamán a társadalmi vita, hiszen a törvénytervezet közzétételét rendkívüli érdeklődés és aktivitás kísérte még


akkor is, ha lényeges tartalmi változtatásra már nem volt lehetőség.

* Az 1944–1953 közötti időszakra vö. Balogh Sándor írását a 62. oldalon.

2. Képek


1. Választások utánGLATZ Ferenc

Választások után

Magyarországon 1985 márciusában győzött a reform gondolata. A társadalom egésze érezte ezt. Mutatták a júniusai választások is. És mutatták azt is: fel kell készülni, a köznapi politizálásban új korszak kezdődhet. Ez már történelem. A tudománynak vizsgálnia kell, mi és miért történt? Felmérés 1984-ból: a lakosság fele sem tud arról, hogy új választójogi törvény született. Mégis 1985 tavaszán sok esetben valós választási harc indul. Ugyanabból a felmérésből: két évtized óta ad lehetőséget a jogszabály a helyi képviseletben a többes jelölésre. 1985 tavaszán mégis csak az idősebb generációk megélte zajos jelölőgyűlésekről szól a krónika. Ma már győztes vagy kiesett jelöltek teszik fel a kérdést: mit és miért nem engedhet meg a jelölt az agitációban (röplapok, sokszorosított iratot? stb.); miként „születnek” a jelöltek; kit és hogyan képvisel a képviselő? Kérdések, melyeket a magyar társadalom – politikai demokráciában évszázada iskolázatlan társadalom – először tesz fel. Miért teltek meg kiszáradtnak tűnt intézmények (jelölőgyűlés, választói agitáció) élettel? Reagálásra kész politika válaszadásra alkalmas történettudományt kíván. Nem igazolásokat, de elemzéseket.

Mit tudunk arról: a magyar társadalom mennyire más ma, mint 1957-ben, a konszolidáció kezdetén? Milyen erős az új, a vállalkozói szférában élő réteg, amely az új gazdaságpolitikától hajtva két évtized alatt felnőtt, megerősödött? Hogyan hanyatlott le viszont gazdaságilag a tisztviselő réteg (állami, kulturális és pártalkalmazottak)? Hogyan lehet az új munkaszervezetben jelentkező új erőket a politika szintjén közösségformáló, felelősséget vállaló erőkké tenni? És a társadalom legszámosabb politikai ereje, a munkásság, a parasztság? Az aktivitás, a politikai azonosulás szálainak lassulását jelzik? Vagy fordítva: a változás szükségességének vágyát? És egyáltalán: milyen történelmileg látható biztosítékok szükségesek a politikai intézményrendszerben ahhoz, hogy a reform ne csak egyes rétegekre, de a társadalom egészére kiterjeszthesse hatását? És hogy a reform a politika szintjén az állam egész folytonos megújulásra képességét is magával hozza?...

Mélyenható, munkarendben, társadalmi kapcsolatok rendszerében évtizedek óta munkáló változások mutatkoztak most már a felszínen. (A történész hozzáteszi: amelyeket csak erősített a nemzetközi munkásmozgalomban jelentkező, áttörési igényt bejelentő reformirányzat.)

I.

Az első biztosíték: a politizálás körének kiszélesítése. A népet leváltani nem lehet. A 20. század vége politikájának alapvető felismerése ez. A praktikumon kívül abból a felismerésből fakad, hogy a politikai jogrendszer fejlődése: a jogok kiterjeszkedésének története mind szélesebb néprétegekre. E kiterjeszkedés alapja a termelési-technikai előrehaladás. Azt már tankönyvekből is tudjuk: az ipari kapitalizmus gyors előretörése nélkül modern polgári parlamentarizmus elképzelhetetlen. S ez abban is különbözik a hűbéri rendnél, hogy itt a társadalom szélesebb köre jut olyan szintre, hogy a köz dolgai iránt érdeklődjék. Az újtermelési eljárások, modern gépsorok, a tömeges élelmiszer-termelés a politikai jogok kiterjesztésének legerősebb előrehajtói. Ahol a társadalom hagyományos irányítói akadályoznák e „kiváltságok” kiterjesztését, ott azt politikai forradalom juttatja érvényre. Erről is írnak tankönyveink. Arról azután már kevésbé: mindez „fordítva” is igaz. A politikai forradalom megdöntheti a régi politikai rendet, miközben a társadalom fejlettsége termelési munkaszervezetben és ennek következtében politikai kultúrában nem áll azon a szinten, hogy az összes dolgozó réteg felkészült lenne tudatos politikai-társadalmi életre. Ez történt Európa keleti felén. Itt több út kínálkozott az ellentmondás feloldására. A szervezett munkásság hagyománya a politikai aprómunkát, a társadalmat alulról építés lehetőségét ajánlotta. A Lenin halála utáni évek, az 1930-as évek politikája – intézményrendszerünk szülője – mást választott: az államhatalom szilárdságának mindenek elé helyezésével egy mindent felülről szervező hatalom modelljét követte. Az 1953–1984 közötti időszak: újabb és újabb törekvések e modell szétbontására.

A polgári képviseleti rendszer történetének első évszázadában érthetően érveltek politikusok, tudósok: a neveletlen, politikailag iskolázatlan rétegek kezébe adni a közösség sorsáról döntés jogát – felelőtlenség magukkal a tömegekkel szemben. Csak egyben tévedtek: amikor azt hitték, a politikai iskolázottság megszerezhető a politikai gyakorlat nélkül. A politikai műveltség nem egyszerűen tankönyv dolga. Az csak a napi politikai gyakorlatban szerezhető meg. Akár tévedések, becsapások, apró ravaszkodások, visszaélések közepette. A tömegméretű politizálás alulról történő kibontakoztatása a társadalom önkormányzati szerveinek, közösségeinek működtetése, a politikai kultúra mindmegannyi műhelye, s egyben a reform működésének


alapfeltétele.

II.

A második biztosíték: a politikai irányító tevékenység korszerűsítése. A politikai intézményrendszer célja mindenekelőtt a társadalomnak, mint termelői közösségnek akadálytalan működtetése. A történelem első ismert államalakulatai azért szerveződtek, hogy a közösség létfenntartásához szükséges élelemtermelés, szerszámkészítő iparosság életkereteit biztosítsák. A politika és ennek annyit csodált intézménye, az állam, elsősorban a közösség erőforrásait összehangoló, a munkafolyamatokat szervesen egybeillesztő erő volt. A történetírás birodalmak történetéről szólva hangsúlyozza: amikor a közösség politikai ereje elbukott, szétesett a munkaszervezet is. Arró1 sajnos kevesebbet beszél: a munkaszervezet hanyatlása hogyan járul hozzá a politikai rendszer bomlásához.

Pedig csak így érthető: az európai államszerveződések nem népek vitézsége miatt származtak a germán–frank területről, félretéve a római államszerveződési hagyományokat, hanem azért, mert a germán vasművesség, az európai alföldeken folyó mezőgazdasági termelés olyan helyi, faluközösségi autonóm termelésirányító, összehangoló intézményeket kívánt, amelyek a rabszolgatartó Rómában nem léteztek. S lettek alapjai ezek az intézmények a virágzó feudális monarchiáknak. Mint ahogy a 16–20. században az európai termelési és munkaközösségek működése volt biztosítója a polgári rendszereknek és e politikai rendszerek (parlamentjeikkel, pártjaikkal, képviseleti rendszereikkel) világhódit6 terjesztésének.

A 20. század végén azonban politikai szervezet de munkaszervezet összhangja megbomlott. A tudomány figyelmeztet: a jelenlegi, állami-nemzeti keretekben működő intézményrendszerek hátráltatói a munkaszervezet optimális működésének; a munkavégzési folyamatok elvesztették emberközpontúságukat, a munkaszervezetet működtetni hivatott adminisztrációk olyannyira önállósultak, hogy saját, a társadalom egészétől immár elkülönült tevékenységük érdekeit (adminisztrációs és katonai érdekeit) képviselik csak. Hamis vágányra terelik az emberi munkavégzés céljait. Mind gyakrabban hangzik el: az ezredfordulóra a politikai intézményrendszerekben biztosítani kell az új típusú kérdésekkel foglalkozást, és biztosítani kell a társadalmak fölé tornyosuló ipari-politikai-katonai adminisztrációk kontrollját. A társadalmi szintű munkarendszer válságán olvasható le először a politikai intézmények válsága. Az utóbbi évtizedek fejlődését vizsgáló történész úgy látja: a társadalom felelőssé teszi politikusait, ha tagjai a munkaszervezetben, mint termelő egyedek nem érzik jó1 magukat, és a munkaszervezet nem az újratermelés legjobb formáját biztosítja.

A reform a 20. század végén nagyon is világszintű, Magyarországot sem érintetlenül hagyó új jelenségek közepette megy végbe. A kibontakozás második biztosítékának a történész talán nem jogtalanul mondja: a munkaszervezetre, a köznapiságra irányuló politikai, s ehhez minden téren a szakszerű, de nem csupán hatalmi-politikai szempontoknak megfelelő szervező-vezető réteg kialakítása.

III.

A harmadik biztosíték: a folytonos kritika. A polgári politikai rendszerek folytonos megújulásra készségének titka történelmükben máig a kritikai elem biztosítása. A többpártrendszer ennek szervezeti kerete csak. Kritikusai szerint ma már akadályozója: nem a vélemények sokszínűsége csap össze a politikai csatákban, hanem pártfegyelmek szabályozta (a pártok számától függően kettő vagy három) kollektív álláspontok.

Az utóbbi évtizedek hazai fejlődése két lehetőséget jegecesített ki. Egyik a „párt és ellenzéke” kétpólusúsága, lényegében egy kétpártrendszer legalitása. Kérdések: vajon szakszerű-e és elegendő-e a kritika jelenléte így? Mindenes kormánypárt, mindenes ellenzék (aszociális kérdésben, nemzeti kérdésben, kultúrpolitikában stb.) – több ez, mint visszatérés egy ősrégi modellhez? Nem. A másik lehetőség: a politikai intézményrendszer egészében biztosítani a szakszerű kritikát. Éppen az alsó szintű politizálás, mint állandó kontroll, kereteinek megszilárdításával. Kérdések: vajon történetileg megvizsgáltuk-e, milyen tradíciók kötik még a térség vezető erejét, az „egypártot” régebbi korok követelményeihez? A kisebbségben, belső polgári erők ellen harcoló párt fegyelmezett csapatának szervezeti normáihoz? Vagy mennyiben, hogyan maradtak meg kötelmek, elképzelések a párt össztársadalmi szerepéről abból az időből, amikor az államhatalom megszilárdítását, a külső és belső, valós vagy vélt ellenségekkel szembeni harcot tartottuk a fő kérdésnek? Pártfegyelem kérdésének tekintve taktikai-napi kérdéseket, akadályozva is ezzel a véleménykülönbségek felszínre törését s a leghelyesebb álláspont kialakítását. Történeti tény, hogy az egypártrendszer nagy veszélye éppen a kritikai mozzanat háttérbe szorulása és a politika megmerevedése. Vajon nem az-e az elmúlt évtizedek legnagyobb tanulsága, hogy a közösség elemi érdeke: minél többféle nézet, vélemény törjön a felszínre? S hogy az a politika volt előremutató, amelyik fő feladatának tartotta olyan intézmények, jogszabályok felé terelje a társasélet vezetését, amelyek biztosítják a fórumokat a sokszínűség kibomlására.


Kérdések, melyek elhangzottak a reform körüli vitákban az elmúlt két évtizedben. Már történelem. Felszínre hozni ezeket a történész kötelessége. Aktuálisak? Megválaszolásra várnak? Dönteni erről a politika dolga.


· web viewhistória 1985-056 história 1985-056 minden jog fenntartva. bármilyen másolás,...

Documents