waltari_mika_cselszovok

8/8/2019 waltari_mika_cselszovok

http://slidepdf.com/reader/full/waltarimikacselszovok 1/133

Madárfejűek Társasága

NNCL679-3DDv2.0

MIKA WALTARI

CSELSZÖVŐK



SORGER KOLON LTD. 1990



A könyv eredeti címe: Kuka murhasi rpuva skrofin© The estate of Mika Waltari, 1979and WSOY, Helsinki

MesterDetektív Kiskönyvtár 9.Sorozatszerkesztő: Vinkó József Fordította: Langlet ÉvaA szöveget átnézte: Podhorányi Zsolt

ISBN 963 7910 14XISSN 0865 638XFelelős kiadó: a SORGER KOLON LTD.



FONTOSABB SZEREPLŐK:

Amália Kroll – milliomosnő

Kirsti Kroll – a nevelt lánya

Karl Lankela – Krollné unokaöccse

Kurt Kuurna (Churfelt báró) – Lankela barátja

Bengt Lanne – ügyvéd

ifj. Bengt Lanne – a fia

Hallamaa – postáskisasszony

dr. Markkola – orvos

Mustapää – prédikátor

Iris Salmia – táncosnő

Ara

Kokki rendőrök

Hagert

Palmu – felügyelő



I FEJEZET

A postáskisasszony vette először észre. Pontosan reggel nyolcóra volt, amikor Hallamaa kisasszony kilépett a Strandgatan 8/Alépcsőházából, kezében a tejeskancsóval. Kopott papucsa majd

leesett sovány lábáról, kabátját szorosan maga köré csavarta, és ígyszemérmesen rejtve maradt hálóinge. Megállt a házmesterné mellett, aki éppenéletunt arccal söpörgette a küszöböt, és hosszabb eszmecserére felkészültenmegjegyezte:

– Micsoda rémes gázszag van a lépcsőházban. A feje belefájdul azembernek.

A tavaszi nap sugarai áttörtek a felhőtakarón, éskörülsimogatták a két nőt, de nem sikerült felvidítaniuk őket. Aházmesterné szorosabban markolta a söprű nyelét, behúzta ahasát, hogy a postáskisasszony kiférjen mellette a kapun, és morgottvalamit, amit “Jóreggelt”-nek szánt, de inkább egy tüsszentéshez hasonlított.

A postáskisasszonnyal azonban nem lehetett ilyen könnyen elbánni. Megállt, éskihívóan meglóbálta a tejeskancsót.

– Egészen kótyagos volt a fejem, mikor ma reggel felébredtem – folytattacsökönyösen. – Pfuj, micsoda undok gázszag!

Végre a házmesterné is felegyenesedett, és unottarckifejezéssel rátámaszkodott a seprűnyélre. A szeme

könnyezett, vörös orrával szipákolva kapkodott levegő után. – Én nem érzek semmilyen szagot – mondta elutasítóan, de aztán mégis úgy

érezte, hogy magyarázattal kell szolgálnia: – Náthás vagyok. Az orrom egészen be van dugulva. Csak ne kapjak influenzát!

Újra ráhajolt a söprűre, dereka meghajlott, mintha ő lenne azemberi szenvedés jelképe.

– Jaj, jaj – sajnálkozott lagymatagon a postáskisasszony. – Nagyon kellemetlendolog.

Ez a tavaszi időjárás olyan csalóka. Mikor a tele tejeskancsóvalóvatosan visszafelé tipegett a sarki tejcsarnokból, a házmesternééppen felkapta a lépcsőházi szőnyeget, és olyan dühödten vertea járda szélén álló lámpaoszlophoz, hogy a por csak úgy szálltkörülötte. Maga a házmester is kijött az utcára, és elismerőenszemlélte felesége energikus munkáját.

A postáskisasszony megint megállt a kapuban, és a levegőbe szimatolt. – Maga se érez semmit? – támadt most már a házmesterre.

A házmester néhányszor mélyet lélegzett anélkül, hogy akárcsak megbillentette volna a cigarettát a szája sarkában, aztánbeleegyezően bólintott a postáskisasszony felé. Tudta, hogy akisasszony mindig talál valami panaszkodnivalót. Hol a központi



fűtéssel volt valami baj, túl meleg volt vagy túl hideg, hol alépcsőház volt huzatos vagy fullasztóan levegőtlen.

A postáskisasszony ingerült lett. – Micsoda undorító szag! – sivította.A házmester végre méltóztatott kivenni a cigarettát a szája

sarkából, és újra mély lélegzetet vett a lépcsőház felől áramlólevegőből.

– Nna – mondta oktatóan –, úgy látszik, már megint bedugult alevezetőcsatorna.

Egy pillantást vetett a postáskisasszonyra, és sietve hozzátette: – De azért az is lehet, hogy gázszag van. Talán a vezeték szivárog valahol. – Javítsák ki – mondta dühösen a postáskisasszony.A házmester kitárta két karját az ég felé.

– Az egész vezetékhálózatot meg kellene javítani – mondta egy ártatlanul

megvádolt áldozat hangján. – A ház már öreg. Sokba kerülne. Az öreg boszorkány... – összerezzent és körülnézett, de amikor megállapította, hogy nincsa közelben senki, újjászületett a bátorsága. – Az öreg boszorkány miatt nyugodtanmegfulladhatna az egész ház a gáztól, ha ezzel valamit spórolhatna. Csak azelöljáróság...

Nem tartotta szükségesnek a mondat befejezését, csak a vállát vonogatta,miközben felhúzta a jobb szemöldökét, mintegy jelezve, hogy a bérkaszárnyatulajdonosára, Krollnéra gondol, aki a legfelső emeleten lakik,

Hallamaa kisasszony fölött. A postáskisasszony arcát gyenge píröntötte el az “öreg boszorkány” elnevezés merészsége miattérzett örömében. Tekintve azonban, hogy ez mégsem voltösszeegyeztethető az ő tekintélyével, szelíd rendreutasítástkockáztatott meg:

– Krollné tényleg kissé túlságosan... izé... takarékos. Ezt még egyszer drágánmegfizetheti.

Ezzel nem akart mást mondani, mint hogy a bérlők egyszer

megunják az egészet, és mindnyájan elköltöznek innen. Úgyérezte, hogy a jóslatszerű mondat szerencsés befejezése azeszmecserének. Csoszogó papucsában, felvetett fejjel vonult el aházmester mellett, és eltűnt a lépcsőházban. Csak délután,amikor már megtudta, hogy mi történt, jutottak eszébe a sajátszavai, és a szeme kitágult a rémülettől, kezét a szájáraszorította, hogy elfojtson egy feltörő sikolyt. Pedig igazán semmikülönöset nem akart mondani ezekkel a szavakkal.

Mikor elment, a házmesterné visszarakta a szőnyeget,felegyenesedett, és egy pillantást vetett a férjére. Sokatmondóanmegrázta a fejét, és elkeseredetten mondta:

– Micsoda csoroszlya! Teljesen agyalágyult.



Ez a kitörés némiképpen visszaadta a lelki nyugalmát, és szinteelmosolyodott, mikor a férje egyetértően viszonozta apillantását. A férfi kedvesen oldalba bökte a seprűnyéllel, ésmegjegyezte:

– Most meg gázszagot érez. Még mit nem! Haha! De ebben a

pillanatban egy mélyet lélegzett, és az arca elsötétedett. Tényleggázszag volt a lépcsőházban.A postás egy órával később érkezett, és gyorsan keresztülfutott

a kapualjon. Vidám jóreggelt biccentett a házmester felé, aki kisöntözőkannából éppen nyolcasokat rajzolt a járdára, és gyorsléptekkel felment a lépcsőn. Még olyan fiatal volt, hogy nemkáromkodott minden reggel, amiért nincs lift a házban.

Tulajdonkép pen kedvelte ezeket az öreg házakat, amelyekbenszinte kivétel nélkül az élet nyugodalmas oldalán élő öregeklaktak. Ők csak ritkán kaptak levelet, a táskája könnyű volt. Mareggel is csak Hallamaa kisasszonynak hozta a “Világosság

Tündére” című jótékonysági folyóiratot, meg egy leveletKrollnénak. Egy pillantást vetett a borítékra, mialatt felfelétartott. A címzést ideges férfi írhatta, és a sarokban nyomtatottbetűkkel ez állt: “Betlehem gyülekezet”.

Már amikor a második emeleten Hallamaa kisasszony levélszekrényébebedobta a folyóiratot, megérezte a gázszagot, és felnézett. A

harmadik, legfelső emeletre tartott, és egyre inkább érezte akellemetlenül erős szagot. A gyomrában furcsa nyomást érzett.Mikor benyomta a levélszekrény nyílását azon az ajtón, amelynekidőtől elhomályosult névtábláján ez állt: “Alma Kroll”, ésgyakorlott mozdulattal becsúsztatta a levelet, olyan erős gázszagtódult ki, hogy a gyanúja megerősödött. Azonnal hosszancsengetett, és várt. A gáz ömlött kifelé.

Belülről a legkisebb zajt sem hallotta. A postás még egyszer

becsengetett. Kezdte furcsának találni a dolgot, és átfutott rajtaa kíváncsiság borzongása is. A házmester az udvaron hallotta acsengetéseket, és elkezdett lassan felfelé baktatni a lépcsőn. Apostás néhány lépcsőfokkal lejjebb ment, és a korlátra támaszkodott.

– Itt valami nincs rendben – mondta, saját véleménye szerint jeges nyuga-lommal, de a hangja tulajdonképpen reszketett. – Gáz ömlik ki a levélszekrénynyílásán, és senki sem nyit ajtót a csengetésre.

A házmester meggyorsította a tempót, és amikor odaért az

ajtóhoz, ő is erőteljesen becsengetett. A postás még fiatal volt,és a házmester egyébként sem szokott minden további nélkülhitelt adni mások állításainak.

Egy hang sem jött ki a zárt ajtón.



– Krollné már fenn szokott lenni ilyenkor – jegyezte meg a házmester. – Még akisasszony se volt ma lenn a kutyával. Különben furcsa, hogy a kutya nem ugat.Máskor mindjárt lármázni kezd, ha valaki csenget.

A postás egészen elsápadt. – Van tartalék kulcsa a lakáshoz? – kérdezte.A házmester megvakarta a fejét, mintha arra várt volna, hogy valami megindítsa

a lassan forgó kerekeket az agyában. – Talán van kulcsom az egyik zárhoz – mondta. – De nézze, két zár van az

ajtón. Az öreg boszorkány ... szóval Krollné még egy zárat rakatott fel, ésminden este saját kezűleg zárta be mind a kettőt, mert félt abetörőktől. Még a kisasszonynak se volt kulcsa ehhez a zárhoz.Azonkívül van belül egy biztonsági lánc...

– Be kellene... – kezdte a postás, de nem folytatta, mert a saját munkája jutott eszébe, és az a sok kellemetlenség, ami rázúdulhat, ha

beleavatkozik a dologba. – Rendőrt kellene hívni!– Rendőrt? – ismételte a házmester, hangjában a

törvénytisztelő polgár minden ellenszenvével.A postás hirtelen belátta, hogy valamit r ögtön tenni kell. Megragadta a

házmester karját, és magával vonszolta. Mindketten lerohantak,egyszerre több lépcsőfokot ugorva. A házmesternek mégis voltideje arra, hogy lelkében köszönetet mondjon a gondviselésnek,hogy Hallamaa kisasszony már eltávozott a munkahelyére. Legalább

egy kellemetlenséggel kevesebb.Mikor kirohantak a kapun, beleütköztek Lanne ügyvéd fiába, aki

éppen elindult biciklijével. Az iskolakönyvei vészesenhimbálóztak a kormány mellett. Bűntudatosan összerezzent,mikor meglátta a házmestert, aki, régi szokásához híven, ráordított:

– Hányszor mondtam már... – De hirtelen eszébe jutott ahelyzet komolysága, és félbeszakította a mondókáját. – Kerítsengyorsan egy rendőrt! Jó, hogy biciklije van.

– Mi történt? – kérdezte érdeklődve Bengt Lanne.Rögtön megértette, hogy ez alkalommal törvényes okkal lóghat az iskolából. – Krollné alighanem gázmérgezést kapott. Siessen! Közben elhozom a lakás

kulcsát.Ara rendőr frissen kezdte szokásos körsétáját. Éppen valami

kellemes eszmecserébe merült a sarkon egy bájos szobalánnyal.Amúgy is érdeklődő természetű volt, és csak fél éve hagyta el arendőriskolát. Természetesen összeférhetetlen volt a

tekintélyével, hogy szaladjon, de azért gyorsan odaért, éppenabban a percben, amikor a házmester kikereste a kulcsot a ládájából.Spárgán lógó, piszkos papírdarab mutatta, hogy ez a kulcs nyitja a 6. számúlakást.



Ahogy később Ara rendőr jelentéséből kiderült, 9 óra 8 percvolt. A kulcs nem ért semmit. A házmesternek igaza volt, a másikzárat is becsukták előző este. Az ajtó meg se mozdult, mikor arendőr megrángatta a kilincset. Kinyitotta a levélszekrénynyílását, de gyorsan újra lecsapta, olyan erős gázszag ömlött ki a

lépcsőházba. – Hol van itt telefon? – kérdezte harsogva.– Lanne ügyvédnél, az első emeleten – dadogta a házmester.

– Szaladjon közben fejsze és kalapács után! Gyorsan. És maga – fordult a postás felé – vigyázzon, hogy senki ne jöjjön közben ide. Rögtön visszajövök.

Ara rendőr nem volt olyan biztos a dolgában, mint ahogylátszott. Természetesen az volna a legimponálóbb, ha sajátkezűleg intézné az ügyet, de talán mégis jobb engedélyt kérni afeletteseitől az ajtó betörésére. Valószínűleg szerencsétlenségtörtént – egy gázcsapot véletlenül nyitva hagytak éjjelre –, demégis biztosabb, ha fedezi magát az ember. Persze a tűzoltókatis fel lehetne hívni, azoknak van gázálarcuk – de ez is percekbekerülne, meg nincs is kedve másoknak átengedni a dicsőséget.

Ezek a gondolatok futottak át a fején, miközben az első emeletfelé sietett. Bengt Lanne nyitott ajtót. Valószínűleg Bengt papája,vélte Ara. A nyugodt öregúr éppen arra figyelmeztette a fiút,hogy induljon az iskolába.

– Van itt, kérem, telefon? – kérdezte udvariasan a rendőr.Bengt Lanne odarohant apja íróasztalához, maga után vonszolva a rendőrt.

Ara még egy percig habozott, aztán kikeresett egy számot. Azizgalomtól reszketve kérte, hogy kapcsolják az ügyeletes tisztet.Azután jelentette a dolgot Hagert hadnagynak, saját véleményeszerint világosan és tömören. A füle égett, mikor letette a kagylót.

– Itt van egy gázálarc – mondta a szolgálatkész fiatal BengtLanne. – A légoltalmi őrség tagja vagyok.

– Ugyan, tegye el – szólt rá a rendőr. – Különben adja ide! –tette hozzá egy percnyi gondolkozás után. Mégiscsak cselekednikell!

Lanne ügyvéd is ott állt az íróasztal mellett, és idegesentisztogatta a zsebkendőjével a szemüvegét.

– Tényleg azt hiszi, hogy Krollné...? – kérdezte, de nem tudta befejezni amondatot.

– Fel kell törnöm a lakást – felelte röviden Ara. – Legyen szíves telefonáljon a

legközelebbi orvosnak. – Krollné legtöbbször doktor Markkolához fordult. Nem lakik messze – mondtaLanne ügyvéd, mintha valami egészen más járt volna a fejében.

Ara már ki is ment az ajtón, és Bengt Lanne, mint a gyík, siklott utána.



– Furcsa, nagyon furcsa – morogta maga elé Lanne ügyvéd, ésrövidlátóan keresni kezdte Markkola doktor telefonszámát. Alépcsőházban a rendőr kitépte a fejszét és a kalapácsot aházmester reszkető kezéből.

– Nyissa ki rögtön a lépcsőházi ablakokat – parancsolta. – És

adjon utasítást mindenkinek, akinek ebből a lépcsőházból nyílik alakása, hogy szellőztessen. Nyissa ki lenn a kaput is, hogy huzatlegyen. Vegye ki a szájából azt a cigarettát! Oltasson el mindentüzet a házban. És tartson vizes rongyot az arca elé.

Mikor így kimerítette összes tudományát, felsietett a harmadikemeletre. Bengt Lanne, mint valami hű árnyék, követte. A postásmég ott állt őrhelyén, Krollné ajtaja előtt. Köhögött, és rosszullétkerülgette. A gázszag már fojtó volt.



II. FEJEZET

Reggel 9 óra 12 perckor Hagert hadnagy belépett a mi szobánkba. Tulajdonképpen Palmu felügyelőé volt a szoba, de az énasztalomat helyszűke miatt, a felügyelő minden tiltakozásaellenére, odahelyezték. Palmu felügyelő éppen az újságjátolvasgatta, amelyet az őrszobából hozott be. Én valami unalmaskéselési ügy jelentéseinek a tisztázásán izzadtam, és igyekeztemelkerülni, hogy felesleges kérdésekkel zavarjam a felügyelőt.

Palmu felügyelő ugyanis nem szereti, ha újságolvasás közbenzavarják. De kénytelen voltam időnként mégis érdeklődni egy smás felől, mert tulajdonképpen neki kellene elkészíteni a

jelentéseket, csak áttolta rám azzal az átlátszó ürüggyel, hogyén gyorsabban másolok, mint ő. A jelentésírás ugyanis a bűnügyi

osztály legunalmasabb munkája.Már tegnap kicseréltük – meglehetősen ingerült hangon – a

tárgyra vonatkozó nézeteinket. Én még csak egyetemi hallgatóvagyok, a jogot tanulmányoztam, és elmélyedtem a kriminológiatudományos irodalmában is. Ha a nagynénim második férjeosztályvezető is az igazságügyi minisztériumban, azért vélemé-nyem szerint Palmunak nincs joga úgy bánni velem, mint egyhülyével, aki kizárólag a rokonsága támogatásának köszönheti

azt a kegyet, hogy az osztályán lehet gyakorló segéderő. Márgyermekkorom óta érdekeltek a bűnesetek, és Helsingfors jelenlegi rohamos terjeszkedése miatt nyilván nagy jövő vár rámezen a pályán.

– Ha volna fantáziája, felügyelő úr ... – kezdtem, de Palmuridegen félbeszakított.

– Ha volna fantáziám, akkor kioperáltatnám. Miért nem olvashatja az ember nyugodtan az újságját ebben a házban!

Ebben a pillanatban lépett be, mint már említettem, Hagert hadnagy a szobába.– Már megint itt van a mai újság? – mondta Hagert merevenPalmunak. – Fél órája keresem. Nem tudja, felügyelő úr, hogy azújságok helye az őrszobában van? Egyszer s mindenkorra rendnek kelllenni ebben a dologban. Mivel az intézménynek csak egyetlen példányra van

pénze minden napilapból, ezeknek is a helyükön kell maradniok. Szégyellhetnédmagadat, hogy rossz példával szolgálsz az ifjúságnak.

– Minden neveletlen kölyök közül... – kezdte Palmu sértődötten,de aztán egy sóhajjal félbeszakította a mondanivalóját. – Nesze,az újságod – mondta mélabúsan, és aztán felém fordult. – Eltudod hinni, hogy én dugtam ennek a Hagertnek cuclisüveget aszájába, mik or még a mamája ölében rugdalózott? Pfuj, milyen



csúnya kölyök volt! És én voltam az, aki az első lépésekretanítottam a mi harci ösvényünkön, mikor ráuszítottam az elsőbetörőre. Na persze, már hadnagy lett, és fejébe szállt adicsőség.

Hagert elpirult, és megköszörülte a torkát.

– A tárgyra térek – mondta hirtelen. – Tulajdonképpen nem azújságért jöttem. Valami ostoba rendőr, azt hiszem, Ara a neve,éppen most telefonált, és megkérdezte, hogy feltörhet-e egyajtót, mert egy öreg hölgy gázmérgezést kapott, vagy talánszéngázmérgezést mondott. Ilyesmit megkérdezni, felnőtt férfilétére, akinek azért van szeme, hogy lásson!

– Mi, a régiek közül valók – mondta Palmu csendesen – egészéletünkben igyekeztünk a nagyközönséggel, sőt, még az egyesrendőrökkel is megértetni, hogy nyugodtan rábízhatják magukata bűnügyi osztály mindentudására. Ezenkívül Ara remek fiú, ésnagyon helyesen cselekedett, mikor tudomásunkra hozta azesetet.

– Mondtam, hogy cselekedjen legjobb belátása szerint – szólt Hagert kicsitmegbántva. – Megígértem, hogy odaküldök valakit, már csak a forma kedvéért is.Strandgatan 8/A, Alma Kroll.

– Krollné – mondta Palmu felügyelő, és felemelkedett, odasétáltaz ablakhoz, és elgondolkozva lenézett a csendes utcára. Szinte

láttam, ahogy feltárja a memóriája rekeszeit, és minden fiókotátvizsgál óriási agyában, egyiket a másik után. – Krollné –ismételte. – Ismerem, egy öreg, kapzsi nő. Nemrégiben ott járt azadóhivatalban, és majd kiszekírozta a lelket a fiúkból. Le akartalkudni az adóból, de mikor a részleteket kezdték firtatni, akkor még a

bíróság is szóba került. A Betlehem gyülekezethez is van valami köze. Tudjátok,az a szekta, amely ellen már befutott néhány feljelentés. De Mustapää prédikátor ellen nem lehet semmit csinálni, mert a hívei vakon hisznek benne.

Hagert idegesen dobolt a ceruzájával az íróasztalon, de Palmut ez a legkevésbésem zavarta.– Várj egy percig! – mormogta maga elé. – Ha nem tévedek, az

öregasszony Langellnak született. És az a repülő, az a Lankelavalami rokona, unokaöccse vagy ilyesmi. Finnesítette a nevét,mikor beiratkozott az egyetemre. Ez a Lankela a télenbelebolondult valami táncosnőbe, aki nemrég jött külföldről, ésbárokban lép fel. Hogy is hívják, na?

– Iris Salmia? – vetettem félénken közbe. – Nem olyan könnyű elfelejteniIris Salmiát. Egy fellépését láttam a Grand Hotelben.– Igen, ő az. Ide figyelj, Hagert, azt hiszem, tekintettel arra,

hogy más dolgom úgysincs, elmegyek, és megnézem ezt a te



gázmérgezésedet. – Éppen kérni akartalak, menj oda és vedd szemügyre a dolgot – mondta

Hagert. – De ha elkezdesz táncosnőkről zagyválni, mert egykelekótya öregasszony elfelejtette elzárni a gázcsapot, mielőttlefeküdt, akkor kezdek kételkedni, hogy helyes-e, ha te mész

oda. Az istenért, ne csinálj nagy lármát, Palmu. – Aha, zagyválni – ismételte Palmu a hadnagy szavait, és letépte a kalapját azakasztóról. De Hagert megállította.

– Vidd magaddal a fiút is – mondta, és rám mutatott.Felugrottam a meglepetéstől, mert éppen azon töprengtem,

vajon milyen ürüggyel érhetném el, hogy én is részt vehessek végre egyhelyszíni szemlén.

– Van szabad kocsi? – kérdezne Palmu az ajtóban.Már kicsit testes volt, és nem szívesen gyalogolt.

– Sétálj csak – mondta szívtelenül Hagert. – Olyan gyönyörű idővan.

Palmu felügyelő mélyet sóhajtott, és lement a kopott lépcsőn.Minden tévedés elkerülése végett hozzá kell tennem, hogy bárHagert volt a kinevezett osztályvezető, mélyen tisztelte Palmut,és általában soha nem határozott anélkül, hogy ki ne kérte volnaöreg barátja véleményét. Palmu kicsi kora óta ismerte Hagertet.Apja lett a rendőrség kis árvájának, amikor Hagert apját, aki

szintén rendőr volt, agyonlőtte egy betörő.Palmuval befordultunk a keskeny Sofiegatanba a Stortorget sarkán.

Észrevettem; hogy vágyakozva szemlél két fekete taxit, amelyekneksofőrjei szolgálatkészen figyeltek.

Némán továbbvonultunk egymás mellett a Satorgetig, ahol Palmu a villamosfelé indult.

– Menjünk taxival! – mondtam, és csak nehezen tudtam elrejteni izgalmamat. – Az intézmény büdzséje nem terjed k i a tagok kéjutazásainak

fedezésére – mondta Palmu némi keserűséggel a hangjában. Tulajdonképpen nem is testes volt, hanem kövér.– Én fizetem – mondtam nagylelkűen. – Azt hiszem,

elfelejtettem megemlíteni, hogy gyakornoki fizetésem csakmellékjövedelemnek számít.

– Nem bírtam soha az olyan fiatalembereket, akik azt se tudják, hogy költsék ela pénzt, amit mások szereztek – jegyezte meg ridegen Palmu, de azért mindentovábbi nélkül a Havis-Amanda melletti taxiállomás felé fordult. – Mindenesetre

köszönöm – tette hozzá, megbánva barátságtalanságát. – Hiszen mégvillamosbérlettel se látnak el minket, pedig manapság már a kifutófiúk is bérlettel, járnak. Az én fiatal koromban másképp volt.

Palmu kifutófiúként kezdte a karrierjét, de az idők folyamán



olyan komoly tudásra tett szert, hogy sok egyetemet végzettember szégyenben maradna mellette. Csak az idegen szavakokoztak neki nehézséget, mégis különös előszeretettel használtaőket. De minden nagy embernek megvan a maga hibája.

A sarki tejbolt előtt két asszony állt, és a Strandgatan 8/A.

lépcsőházát figyelték. Egyelőre még nem gyűlt össze tömeg azutcán. De ez a negyed a Havshamn körül különben is feltűnőencsendes. Kifizettem a taxit. Úgy éreztem, hogy Palmu őrjítőenlassan mozog. Legszívesebben felrohantam volna előtte. Anyitott kapun keresztül gyenge gázszag ömlött az utcára. Palmuköhécselve kapaszkodott felfelé a lépcsőn. A lépcsőházi ablakoktárva-nyitva álltak, és erős huzat volt.

Ara rendőr, a házmester és a postás a harmadik emeletenvártak. Ara megismerte Palmu felügyelőt, és leadott egy rövid,tárgyilagos jelentést.

– A lakás rövid idő múlva kiszellőzik – mondta. – Az ajtón lévőkét zár be volt zárva belülről, és a biztonsági lánc is be voltakasztva, ezért nehéz volt feltörni. A földszinten lakik egy fiú,attól kaptam kölcsön egy gázálarcot. Egyedül mentem be.Kinyitottam a konyha és a két szoba ablakait. A gázcsap akonyhában nyitva volt. Azt lezártam. Az ablakok egy része bevolt ragasztva papírral, késsel kellett szétvágnom, hogy

szellőztethessek. Az öregasszony az ágyban fekszik. A teste márnagyrészt megmerevedett. A másik szoba üres volt. Most azorvos van bent. Megtiltottam, hogy hozzányúljon valamihez. Dekülönben tisztán látszik, hogy szerencsétlenség történt, felügyelőúr.

Palmu megvizsgálta az ajtót, és elismerően bólintott. Igazánérdemes volt közelebbről megvizsgálni, most, mikor mindkétszárnya tárva-nyitva állt. A homályos üvegablakot belülről

vaslemez erősítette. A rendes záron kívül, amit kinyitottak aházmester kulcsával, volt még egy komplikált patentzár, eztfeltörték. Az ajtó faburkolata acéllemezzel volt megerősítve a zárkörül. A lemezt úgy tépték ki, hogy az ajtó szinte szilánkokkáhasadt. A biztonsági láncot letépték, és a földön hevert.

– Maga nagyon erős, Ara – mondta a felügyelő őszinteelismeréssel a hangjában. – Mit használt, faltörő kost?

– Egy fejszével törtem fel – ismerte el Ara, és szerényen dörzsölgette a kezeit. –

Egypár ütés után meglazult az egész.Alaposan meglazult, mert még a kilincs is lógott az ajtószárnyon. Palmufelügyelő ki-be hajtogatta az ajtót a hüvelyk- és mutatóujjasegítségével, anélkül, hogy hozzáért volna a kilincshez. Azután



felemelte a tekintetét arrafelé, ahol a lépcső még egyfélemeletnyit emelkedett, és vasveretes ajtóban végződött. Ez aza jtó most nyitva állt.

– A padlásra vezet – jegyezte meg a házmester, mintegyfeleletül a kérdő pillantásra. – Kinyitottam ezt is, meg a

tetőnyílást is, hogy jobban kiszellőzzön a ház. – Szóval a padlásajtó be volt zárva? – Természetesen. Le kellett mennem a kulcsokért. – Igen – mondta elgondolkozva Palmu. – Na, legjobb lesz a halottra is vetni egy

pillantást. – Sajnálatos esemény – morogta a postás, és a házmester is maga elé motyogott

valamit, ami éppúgy lehetett káromkodás, mint hálaima. Látszott rajta, hogy nemkedvelte túlságosan Krollnét.

Éppen mikor Palmu be akart lépni, egy idősebb úr jött ki aszobából. Felsőkabátban volt, és kis orvosi táskát tartott akezében. Palmu bemutatkozott, és kezet szorított doktorMarkkolával. A kellemetlen gázszag még mindig áradt a sarkokból.

Kicsit kényszeredetten ment vissza az orvos a felügyelővel aszobába. Ara őrt állt az ajtónál, hogy senki be ne tehesse a lábát.A postásnak hirtelen újra eszébe jutott a kötelessége, és gyorsanútnak eredt; de előbb felíratta Arával a nevét és a címét. Én azelőszobában álltam és figyeltem.

A kis lakás elhanyagolt, öreges volt. Az előszobából balra nyílóajtón át beláttam az utcai szobába. Nagyon vigyáztam, hogy neérjek semmihez, de azért beléptem és körülnéztem. Az egyszerű,keskeny ágy le volt takarva, itt nem aludt senki. A régimóditoalettasztalon apró csecsebecsék árulták el, hogy ebben aszobában egy fiatal nő lakik, és ezt megerősítették aszekrényben lógó ruhák is. A könyvespolcon kínos rendbensorakozott néhány könyv.

És miközben körülnéztem az egyszerű és kínosan rendesszobában, ahol a legkisebb szín vagy tárgy sem árulta el lakójaegyéniségét, sötét, ösztönös ellenszenv gyűlt bennem azöregasszony iránt, akinek kihűlt teste a szomszéd szobábanfeküdt.

Visszatértem az előszobába. Hosszú volt és keskeny. A végénegy ajtó vezetett a fürdőszobába. Az előszoba jobb oldalán akonyhaajtó csikorgott a huzatban. A függönyök repkedtek, mikor

beléptem. A pillantásom rögtön a régimódi gázrezsóra fordult. Azelzárókulcsot a falra lehetett akasztani használat után, de most az asztalon volt.Mellette egy ütött-kopott, félliteres, zománcozott edény, amelyben még voltvalami daramaradék. A mosogatóban használt tányér és kanál feküdt. De a



legfontosabbnak az látszott, hogy a gázrezsó egyik oldala még mindig foltos volta dara barnára sült maradványaitól, ami még az asztalra is lecsurgott.

Nyilvánvaló volt, hogy Krollné az este darát főzött vagymelegített a gázon. Miközben ő a szobában volt, kifutott, éseloltotta a gázt. A forró edényt gyorsan ráállította a mosogatóra, tisztánlátszott rajta az edény nyoma. És aztán elfelejtette elzárni a gázcsapot. Az éjfolyamán a gáz lassan benyomult a konyhából a szobába, és...

De hogy lehet, hogy nem érezte a gázszagot?



III. FEJEZET

Erre a kérdésre percnyi habozás nélkül felelt doktor Markkola.Amikor beléptem az ajtón, amely a kis konyhából Krollnészobájába vezetett, éppen azt mondta Palmu felügyelőnek:

– Egyáltalán nem furcsa, hogy nem érezte meg a gázszagot.Három évvel ezelőtt súlyos golyvaműtétje volt, és ennekkövetkeztében szinte teljes egészében elvesztette aszaglóérzékét.

– Úgy? – mondta Palmu elgondolkozva.Tettre vágyó lelkesedésem most már végleg lelohadt, szürke csalódássá

zsugorodott. Hiszen csak közönséges szerencsétlenség történt.– Alvás közben fulladt meg, egyáltalán nem szenvedett –

mondta doktor Markkola. – Látja, milyen kék az arca, nézze csaka fülcimpáit, felügyelő úr. Bár nem vagyok szakértőgázmérgezésben, belgyógyász vagyok, hehe... – Az orvos valamiindokolatlan, szégyenkező nevetgélést nyomott el. – De az esetvilágos, mint a nap, Természetesen idehívhatok egy kollégát, hafelügyelő úr szükségesnek látja, de mint már mondtam...

– Zárj be egypár ablakot! – mordult rám Palmu. – Ez az átkozott huzat kivisziaz ember lelkét. A gáz már kiment. – Azután udvariasabb hangon folytatta azorvos felé fordulva: – Mégiscsak azt kell hinnem, hogy egy normális ember érezvalamilyen rosszullétet vagy fullasztó érzést, miközben a szobája megtelik gázzal.

– Ez egyáltalán nem biztos – sietett közbevetni az orvos. – Azt hiszem, én megtudom magyarázni, hogy mi történt. Krollné emésztési nehézségekre

panaszkodott – hiszen látja, milyen sovány. Persze, ha a gyomrával valami bajvolt, akkor ez kizárólag a túlzásba vitt böjtölés miatt volt, vallásos okokból böjtöltugyanis...

– Nem zsugoriságból? – kérdezte Palmu félhangosan, inkább csak önmagától.Az orvos elpirult, ingerültnek látszott.

– Krollné ugyan tagadhatatlanul... izé... takarékos volt – jegyezte meg epésen –,de nem hinném, hogy ez ebben a tekintetben szerepet játszott. Egy asszony,akinek több mint egymilliós évi jövedelme van, még akkor is jóllakhat, hatakarékos.

– Áhá! – Palmu füttyentett, de csak félhangosan, a helyzetkomolyságához illően.

Én is összerezzentem. Mert ezek a kopott szobácskák a divatjamúltplüssszékekkel igazán nem regéltek milliós vagyonról. Az orvos

sértődötten elhallgatott, és menni készült. Palmu pár szóvalmegnyugtatta, és megkérte, hogy folytassa. – Na jó – mondta az orvos, még mindig kicsit mogorván. – Krollnénak

gyomorbántalmai voltak. Könnyű étrendet írtam elő.



Panaszkodott, hogy gyakran éhes, amikor lefekszik. Azttanácsoltam, hogy lefekvés előtt melegítsen egy kis zabpelyhetvagy darát magának. Evés közben vegyen be egy altatót – egészkönnyű, ártalmatlan dolgot, felügyelő úr –, ugyanis amiatt ispanaszkodott, hogy nagyon ideges napközben. Egy pár kanál

dara és egy könnyű nyugtató lefekvés előtt, olyan ez, felügyelőúr kérem, mintha vattába csomagolnák a testet. Magam is ígyszoktam.

Palmu kicsit ridegen térítette vissza az orvost a tárgyra.– Tegnap este valószínűleg egyedül volt, mikor aludni ment, és

maga melegítette meg a darát. Ha Kroll kisasszony itthon van, őszokta. Isteni szerencse különben, hogy nem volt itthon. – Mégaz orvos is észrevette, hogy nem fejezte ki magát egész jól, dehősiesen folytatta: – Miután Krollné megmelegítette a darát,elfelejtette elzárni a gázt, majd bevett egy tablettát, és lefeküdt.A konyhaajtó, valószínűleg zárva volt, szóval bőségesen voltideje elaludni, mielőtt a gáz behatolt a szobába. A csukott ajtónález nyilván időbe került.

– És mit gondol, mióta halott? – kérdezte Palmu, véleményem szerint túl barátságtalan hangon.

– Hát – az orvos a szakértő gondosan mérlegelő póza alárejtette bizonytalanságát – a hullamerevség még nem állt be teljesen. De

természetesen figyelembe kell venni, hogy a test le volt takarva. Egy melegtakaró, hát... Úgy vélem, hogy a halál körülbelül tizenegy és egy között állott be.

– Az éj legsötétebb órái – mondta Palmu szórakozottan. – Talán agázművek leolvasója is meg tudja körülbelül állapítani a tegnapesti fogyasztást, és ennek alapján ki lehetne számítani, hogymikor feküdt le Krollné.

– Amennyiben erre szükség van – mondta hidegen a doktor. – Krollné mindeneste pontosan tíz órakor feküdt le. Igen merev szokásai voltak, és

nem látom be, miért kellene feltételeznünk, hogy tegnap eltértezektől.– Furcsa, hogy a kutya nem nyugtalankodott – mondta Palmu

felügyelő, és oldalt lépett.Csak ekkor vettem észre egy kutya tetemét az ágy végénél. Mereven kinyújtott

lábakkal, a fejét furcsán hátrahajtva feküdt a piszkos párnán, és a szeme mégmindig kellemetlenül csillogott. Formátlanul elhízott állat volt, öreg daxli. Jóllátszottak szürke fogai.

– A kutya? – Az orvos nyílt ellenszenvvel tek intett a kutyára. – Ugyan,ez az átkozott dög már alig tudott mozogni. De azért dühös volt,mint az ördög. Ha csengettek vagy szólt a telefon, úgy ugatott,hogy a saját hangját sem hallotta az ember. Ha idejöttem,



egyszer se fordult elő, hogy békén hagyta volna a nadrágomszárát. Azt hiszem a ház minden lakója a szíve mélyéből gyűlölte.Én viszont szívem mélyéből sajnáltam Kroll kisasszonyt, akinekminden reggel és este sétáltatni kellett ezt az állatot. Rajta nemspórolt az öregasszony, de nem ám, neki nem kellett diétát tartania.

Sok szegény gyerek...Az orvos még egy darabig folytatta szociálpszichológiai elmélkedéseit, deabbahagyta, mikor észrevette, hogy senki sem figyel rá. Palmu a szoba közepénállt, és vizsgálódva körülnézett. Követtem a pillantását.

Kerek, horgolt terítővel letakart asztal állt a szoba közepén!Rajta biblia, egy vastag imakönyv, s még jó néhány, szemmelláthatóan vallásos könyv feküdt. Az asztal körül négy, mértanipontossággal elrendezett plüssszék állt. Az egyik falat afeltűnően kopott íróasztal foglalta el, rajta telefon, testeskasszakönyv és különböző papírok.

A két ablak ódivatú alkóvot alkotott. Körülbelül háromszög formájú volt ez a bemélyedés, de a csúcsát lemetszette egy dupla üvegajtó, ami egy kis balkonravezetett. Három emelettel lejjebb a falakkal körülvett udvar terültel, amelyet elhanyagolt ösvények kereszteztek a zöldellni kezdőfüves részek között. Már eltűnt a hó utolsó nyoma is, de a bokrokmég meztelenül ágaskodtak. Balra és jobbra a szomszéd házakudvarai látszottak, Szemben egy gyár feketedő téglafala

emelkedett, néhány poros ablakkal tarkítva.– Még fönn van a pótablak is – állapította meg Palmu felügyelő,

mintegy önmagának. – Az egyik ablakon még gumitömítés isvolt. A többit beragasztották. Arának komoly munkájábakerülhetett, míg kinyitotta őket. Igaz, gázálarc volt rajta,nyugodtan dolgozhatott. De miért nem nyitotta ki a balkonajtót?

Oda akartam lépni, de Palmu egy kézmozdulattal megállított.– Ne sürgölődj – mondta, és előttem ment oda a balkonhoz.

Kesztyűt húzott, megfogta a gumival szigetelt belső ajtókilincsének legvégét, és könnyedén kinyitotta. Ezzel szemben akülső ajtó zárva volt, a kulcs nem volt sehol, és a kulcslyuk bevolt tömve vattával.

Az orvos kárörvendő mosollyal követte Palmu mozdulatait. – Talán sikerült megállapítania, hogy az öreg Krollné félt a huzattól – jegyezte

meg gúnyos hangon. – Minden ajtóhasadékon gumitömítés, még a balkonajtókulcslyukába is vattát dugott. A balkont különben soha nem használták télen, azt

hiszem, még nyáron is ritkán.Palmu előrehajolt, hogy kinézzen az ablakon. A balkon alatt ottvoltak a második és első emeleti erkélyek, felette az eresz és azég. Sóhajtva az orvos felé fordult.



– Úgy látszik, itt nincs további tennivalónk – mondta, és újra visszajött azablaktól az ágyhoz, ahol a mozdulatlan test nyugodott takarója alatt. – Már amúgyis túl régen feltartom a doktor urat. Legjobb lesz, ha a halotti bizonyítványthozzám küldi, a szokásos formulát, tudja. A holttestet természetesen el kellszállítani, sajnos, azt is hozzánk, míg megkapjuk az engedélyt azeltemettetésre. De természetesen sietni fogunk ezekkel akellemetlen formaságokkal. A főnököm, Hagert hadnagy,közismerten finom diszkrécióval intézi el az ilyen ügyeket, errőlbiztosíthatom.

Doktor Markkola bólintott beleegyezése jeléül, és felvette orvositáskáját a földről. Palmu megint az ágy mellett állt, ésérdeklődéssel vizsgálta az éjjeliszekrényen álló üvegeket és avizeskancsót.

– Egész patikája volt, hogy... gyógyítsa magát – jegyezte meg ártatlanul.Az orvos visszafordult.– Hát istenem, gyenge gyomor, állandóan érzékenykedő

gégefő, enyhe tavaszi bronchitis, idegesség, ahogy ez már öreghölgyeknél lenni szokott – magyarázta kicsit vontatottan.

– És egy könnyű, ártalmatlan kis altató – jegyezte meg Palmu élesgúnnyal, miközben óvatosan felemelt egy keskeny üveget a hüvelyk- ésmutatóujja között. – Pantopon – olvasta nyomatékosan a ráragasztott kis cédulát.

– Ezt a gyógyszert, ha jól tudom, csak receptre adják ki.

Az orvos szemmel láthatóan ideges lett, de igyekezett megtartani az eddigikönnyed hangját.

– A recept biztosan, ott van az éjjeliszekrény fiókjában. Van ottegy egész köteg recept. Krollné úgy változtatta az orvosságait,mint más az ingeket, így látta helyesnek – mondta egy perctűnődés után. – De hát a dolog nagyon egyszerű, felügyelő úr. A

Pantopon, mint azt bizonyára tudja, tulajdonképpen... egyfeltűnően erős nyugtató...

– A morfiummal rokon – jegyezte meg Palmu hangsúlytalanul.– Én a szokásos gyenge brómoldatot írtam elő Krollnénak. Deaz utóbbi időben feltűnően ideges volt. Félek, hogy a rokonai sokbánatot okoztak neki. Például az unokaöccse, az ifjú Lankela. Dehiszen annyit beszélnek erről a városban! Ráadásul Krollkisasszony is ingerlékeny és meggondolatlan. Krollné aggódottmiattuk. Tegnapelőtt eljött hozzám, és valami erős altatószertkért. Azt állította, hogy magánkívül van az idegességtől. Ez

persze csak olyan beszédfordulat, mert Krollné alapjában vévenagyon is hidegvérű asszony volt, felügyelő úr.– Szóval tegnapelőtt írt f el Pantopont Krollnénak? – kérdezte Palmu

egyenesen.



– Meg kell hogy értsen, felügyelő úr – panaszkodott doktorMarkkola. – Nyomatékosan lebeszéltem arról, hogy a tablettákatmáskor is igénybe vegye, csak különösen megerőltető éskimerítő napok után, amikor meg van győződve, hogy másképpképtelen elaludni. Csak azt akarta, hogy legyen nála valami, ami

abszolút biztos szer álmatlanság ellen. Azt mondta, rémes álmaivannak. Talán túlzott egy kicsit, de úgy vélte, egy hatásos altatómindennél fontosabb volna. Ha jól aludna, minden más is rendbe jönne.Aztán csak tíz tabletta van egy ilyen üvegben. A Pantopon tényleg nemveszélyes, abban az értelemben, hogy kábítóan hatna. A veszély csak abban áll,hogy ha a páciens hozzászokik, nem tud leszokni róla, éppúgy, mint más erősaltatószerekről. De tíz tabletta még nem árthatott volna megKrollnénak.

– Szóval tegnapelőtt írta meg a receptet, doktor úr – jegyeztemeg nyugodtan Palmu felügyelő. – Most két tabletta hiányzik.Eszerint Krollné tegnapelőtt este bevett egyet, és tegnap esteszintén egyet. Ma este valószínűleg bevett volna egyet, ésholnap ismét, ha élne. Rövid időn belül tehát erős narkotikumrabja lett volna. Valószínűleg minden különösebb ok nélkül,ahogy ez a doktor úr szavaiból kitűnik.

– Ez szőrszálhasogatás, felügyelő úr. – Doktor Markkolatettetett könnyedsége és szakszerűsége hirtelen eltűnt. –

Megírtam a receptet, mert ha nem írom, akkor valószínűlegmegszerzi egy másik orvostól. Valahogy a fejébe vette, hogyneki pont Pantopon kell. Emlékszem, említette, hogy valaki ajánlotta. Bántott adolog, mert a Pantopon nem tartozik az ártatlan altatók közé, de mittehettem volna. Krollné nagyon önfejű volt, és én nem akartam,elveszíteni egy jó pácienst ilyen jelentéktelen okból. Csak az bántrettenetesen, hogy talán ... talán nem aludt volna olyan mélyen ma éjjel, hacsak brómot vett volna be, mint máskor. Talán felébredt volna.

– Értem. – Palmu hangja újra emberségesen csengett. – Ne nyugtalankodjon,doktor. Szinte minden orvos így tett volna a maga helyében. Valószínűlegmegtörtént volna a szerencsétlenség a gyógyszer nélkül is.

Már olyan régen hallgattam, hogy kedvem támadt mondanivalamit. Néhány szóval előadtam a kis konyhai malőrt, amelyszerintem egyértelműen megmagyarázta a szerencsétlenséget.Mind a hárman kimentünk a konyhába, és büszkén mutattam a daramaradványait.

– Jó munka volt, nagyon jó! – ismerte el Palmu. Rám nézett éselmosolyodott. Büszke voltam a megfigyelőképességemre. Azorvos is megkönnyebbülten nézett rám.

– Na, ez véglegesen megmagyar ázza a dolgot – mondta. – Persze



nagyon sajnálatos eset. De most mennem kell, tízkor kezdődik arendelés. Ha még kellek valamire, felhívhatnak.

Sietve távozott. Palmu látszólag szórakozottan átment Kroll kisasszonyszobájába, és megállt az érintetlen ágy mellett. Ebben a szobában gyengébb volt agázszag.

– Igazán szerencse, hogy a lány nem volt itthon – jegyeztem meg. – Hány éveslehet?

– Krollné hatvankét éves volt – mondta szelíden.Palmu. Az arcom lángba borult, mert tényleg eszembe sem jutott a halott.

Palmu persze tudta ezt, és elmosolyodott.– Á, a fiatalság – jegyezte meg melankolikusan, és kinézett az

ablakon. A kapu előtt már összegyűlt egypár ember, és bámultfelfelé. A házmester magyarázott valamit nekik, a felesége szélesgesztusokkal kísérte a rémtörténetet. Palmu savanyúan mosolygott, és bezárta az

ablakot.– Már gyűlnek a varjak – jegyezte meg. – Semmi sem kelt olyan

érdeklődést, mint egy másik ember halála.Ara rendőr türelmetlenül benézett az ajtón. Úgy érezte, hogy

igazságtalanul mellőzik. Palmu kiment az előszobába. – Minden ajtó és ablak légmentesen zárva volt, igaz? – kérdezte.Ara bólintott.

– Szóval a balkonajtó be volt zárva, nem is tudta kinyitni. Megpróbálta?

– Be volt zárva, nem volt kulcs benne, és a kulcslyukba vattacsomótdugtak a huzat ellen. A kulcs persze ott lehet valami fiókban, denem volt időm keresgélni. Elég levegő áramlott be az ablakon át.– Ara jelentése megint példásan tömör volt.

– Kitűnő – mondta, Palmu ironikusan. – A balkonajtó kilincsénpersze ott van a maga erőteljes ujjlenyomata – folytatta lassan.Ara arca éppen mosolyra akart derülni, de most hirtelenelsötétedett. Palmu azonban sietett megnyugtatni:

– Ennek nincs jelentősége. Helyesen cselekedett. És mostigyekezzen valahogy lezárni a lépcsőházi ajtót, és maradjonelőtte. Ha valaki érdeklődik Krollné után, jelentse azonnal. A fiúmeg én kicsit kifújjuk magunkat a megerőltetések után.

Türelmetlenül bámultam Palmut, mert nem értettem, hova akar kilyukadni.Szánakozóan nézett rám.

– A felelősséget én vállalom – magyarázta. – Miért e nagysietség? Csukd be az ablakot, már remek levegő van, és nincs

kedvem tüdőgyulladást kapni. Egy hulla elég ebben az esetben.– Kettő – jegyeztem meg. – Felügyelő úr, elfeledkezik akutyáról.

– Nem, dehogy feledkezem meg a kutyáról – mondta Palmu. – De egy kutya



élete nem ér annyit, mint egy emberé. Vannak rossz emberek és vannak jók deazért a földön mégis a legdrágább az emberi élet. Különben nyugodtan tegezhetsz,fiam, ha már munkatársak lettünk.

– Köszönöm, felügyelő úr! – mondtam tiszteletteljesen, éssietve becsuktam az ablakokat.

Palmu felszólítása megoldotta a problémát, amely már régengyötört, mert ő az első perctől kezdve nyugodtan tegezett,anélkül hogy tekintetbe vette volna, hogy a nagynéném férje...De a dolog úgy áll, hogy én mégse mertem visszategezni, csakfelügyelő úrnak szólítottam. Úgy vettem észre, hogy titokbanélvezte a helyzetet.

Mikor visszamentem Krollné szobájába, Palmu az egyiktörténelem előtti plüssszéken ült az ágy mellett, és mereven nézte ahalottat. Én állva maradtam, semmi kedvem nem volt helyet foglalni.

– Mi a véleményed erről az ügyről? – kérdezte hirtelen, fojtottfeszültséggel a hangjában. Az a jóakaratúan lassú hanglejtése,amely miatt sokan szerény öregembernek tartották, mostteljesen eltűnt.

– Hogy mi a véleményem? – dadogtam megdöbbenve észavarodottan. – Hát ez tiszta dolog. Az ajtó és az ablakok bevannak zárva belülről, minden úgy van, ahogy lenni szokott. Akifutott dara megmagyarázza, hogy miért aludt el a gáz. Talán

Krollné a saját szobájában foglalatoskodott, míg a vacsorára várt.A dara kifutott, ő sietett az edényt biztonságba helyezni, amosogatóra tette, talán a kezét is megégette közben, éselfelejtette elzárni a gázcsapot. Rendes kör ülmények közöttvalószínűleg a lánya vezette a háztartást, ő már elszokott tőle.

– Miért nem törölte le a gázrezsót és az asztalt? – kérdezte Palmu. – Talán fáradt volt, vagy idegesítette az egész dolog. Úgy döntött, másnap is

ráér – siettem a segítségére.

– Azoknak a fiatalembereknek, akiknek mindennap más terítimeg az asztalt, fogalmuk sincs, milyen az élet – mondta Palmutanárosan. – De egy öreg rendőr, akinek a szűkös keresetébőlkell kijönnie, melyből nem telik házvezetőnőre, az tudja, hogynincs undokabb, mint a kifutott dara, ha nem törlik le rögtön, és odaszárad. Úgyragad, hogy maga az ördög se tudja levakarni. De különben is ... na, ez már valóban jelentéktelen apróság...

– Igaz, hogy a szoba különben kínosan rendes – jegyeztem meg bizonytalanul.

– Felügyelő úr talán te is észrevetted, hogy milyen gondosan levan porolva minden, és hogy minden tárgynak megvan a magameghatározott helye, még a széklábak nyoma is meglátszik apadlón. Tényleg furcsa, hogy egy ilyen pontos és pedáns asszony



hirtelen minden további nélkül otthagyja a kifutott darát. Az orvos perszemondta, hogy ideges és ingerült volt.

– Az idegesség a leggyakrabban mértéktelen lelkiismeretességben és kínosrendszeretetben nyilvánul meg – jegyezte meg Palmu szelíden. – De hagyjuk ennyiben a dolgot. Mindenesetre hajlandó volnék tíz az egy ellenlefogadni, hogy amikor Ara ide betört, az előszobába vezetőajtók gondosan be voltak csukva, csak a Krollné szobája és akonyha közötti volt nyitva vagy legalábbis csak betámasztva.Menj és kérdezd meg, ha kedved van hozzá.

Nem értettem tisztán, hogy hova akar kilyukadni, de azértkimentem az előszobába Ara rendőrhöz.

Biztos volt a dolgában. Minden ajtót ő nyitott ki. Csak akonyhából Krollné szobájába nyíló ajtó állt félig nyitva.

– Aztán ki ajánlotta neki a Pantopont ? S miért éppen Pantopont ? – kérdeztePalmu felügyelő, maga elé bámulva, mikor közöltem vele arendőr válaszát. – De – folytatta – egy ilyen tabletta mégse tudtavolna olyan mélyen elkábítani, hogy ne ébredt volna fel, ha ...

– Ha mi? – kérdeztem, mert félbeszakította a mondatot, ésmereven fürkészte a falat Krollné ágya felett. – Ha megtalálod abalkonajtó kulcsát valamelyik fiókban, kapsz egy márkát –mondta Palmu titokzatosan. – Nem, nem, fiam, enyém afelelősség, és mikor el jöttünk, Hagert figyelmeztetett, hogy ne

csináljak nagy lármát. Mi sem volna egyszerűbb, mint elmenniinnen, és megírni a hivatalos jelentést! Akkor minden rendbenvolna. Magunknak sok nehézséget, másoknak sok fájdalmattakarítanánk meg... De csak vedd fel a telefont. Mozgósítsd agyilkossági osztályt. Jöhetnek. Mert a gyilkosság igazánrendkívüli, a maga nemében olyan, amilyen csak mindenszökőévben egyszer fordul elő.

– De felügyelő úr, csak nem képzeled – mondtam szinte

bénultan a meglepetéstől, de azért engedelmesen odaléptem atelefonhoz. – És mindez egy kis kutya miatt! – mondta Palmufelügyelő melankolikusan. Felállt, és odament a piszkospárnához, szemét le nem véve az öreg daxli merev testéről.

– Kicsi kutya – mondta tisztelettel –, nem tudtad megmenteni a gazdád életét.De a gyilkosát mégis te, csakis te záratod be életfogytiglan a fegyházba. Mert ami országunkban, sajnos, nincs halálbüntetés.

IV. FEJEZET

– Minden gyilkos elkövet egy hibát – mondta komolyan Palmufelügyelő. – Ez kivétel nélküli szabály. De gyakran előfordul, hogy



a rendőrség figyelmét elkerüli a hiba. Az ő hibája ez a kutya volt.Látod?

Még jobban szemügyre vettem a kutyát. Üveges szemeiijesztően meredtek rám. Elfordított nyakkal, és hátrahajtott fejjeltámaszkodott a párna széléhez.

– Hirtelen és erőszakos halállal halt meg – mondta Palmu. – Aszemei majd kifordulnak a szemüregből. Valaki kitörte a nyakát.A gyilkos aztán igyekezett úgy fektetni, mintha aludna. Ez is hibavolt. Ha a kutya felébred a gázszagra, feltétlenül körülugrálja aszobát, vagy az ágy alatt bújik meg, a legsötétebb sarokban.

Talán akkor is nyitott szemekkel múlik ki. De itt, ebben aszobában rövid, heves küzdelem zajlott le. Valahol biztosannyomok is vannak a padlón a kutya körmeitől. Valószínűleg voltideje még ugatni is.

– Akkor Krollné felébredt volna – kockáztattam meg az ellenvéleményt. – Krollné felébredt volna, a Pantopon tabletta ellenére is – ismerte el

megjegyzésem helyességét Palmu. – De nem ébredt fel. És agyilkos valószínűleg nem bízta ezt a véletlenre. A boncolás meg fogjaállapítani, hogy mi volt ennek az oka. Nagyon nehéz megkülönböztetni amorfiumot a Pantopontól. Igen ravasz gyilkossal van dolgunk.

– Biztos vagy tenne, hogy a kutya nyaka ki van törve? – kérdeztem. – Én nemfedeztem volna fel semmi különöset a helyzetében.

A felügyelő nehézkesen letérdelt, és hátrahajtotta a kutyanyakát úgy, hogy a feje a gerincére simult. Elfordítottam apillantásomat és láttam, hogy Ara óvatosan benéz azelőszobaajtón. Elképedve bámult minket.

– Kopog jon, mielőtt bejön – ordította Palmu, és felemelkedett,hogy mentse tekintélye maradványait. – Mustapää prédikátorvan itt. Megtiltottam neki, hogy belépjen. Azért jöttem, hogy

jelentsem a látogatást, ahogy felügyelő úr meghagyta.

Ebben a percben felhangzott a rendőrségi autó eget verő szirénája.Palmu szemrehányóan rám nézett, és megrázta a fejét.– Igazán megkérhette volna őket, hogy ne üvöltsenek ezzel a

pokoli dudával – mondta rosszallóan. – Öt perc múlva az egészvárosnegyed összegyűlik a ház körül. – Ara felé fordult: – Szaladj le, éstartsd távol a kíváncsiakat. Majd én foglalkozom a prédikátorral.

Kimentem az előszobába. Ara nyitva hagyta az ajtót, ezért féllábbal már az előszobában állhatott a zömök, szőke férfi. Fekete

kabát, magas gallér és puha, fekete kalap volt rajta, látszott,hogy igyekszik tiszteletreméltó külsőt kölcsönözni magának.Hirtelen visszalépett a lépcsőházba, és alázatosan levette akalapját. Püffedt volt az arca, de nem volt vörös, inkább



sárgásfehér sajtra emlékeztetett a bőr e. Világoskék szemeinekpillantása furcsán révedező és kifejezéstelen volt. Előbb afelügyelőt üdvözölte, aztán nekem nyújtotta túlságosan puha éslagymatag kezét.

– A sajnálatos szerencsétlenség mélyen felkavart – mondta szinte szavalva. – Krollné gyüleke

zetünk oszlopa volt, tartóoszlopa, hogy úgymondjam, ebben az anyagias világban, amikor még az öregek isa világi hiúságok felé fordítják szemüket. Letört a gyász, hogyelvesztettem egy barátot és egy támaszt, de egyben köszönőhimnusz cseng fel a szívemben, hogy sokat próbált lelke végre elnyerte azörök égi menedékhelyet, az örök Betlehemet, melynek csak halvány árnyéka...

bocsánat!Öt férfi jött fel a lépcsőn, és mindnyájan megálltak, ahogy

meghallották a fohászt. Egyedül Kokki detektív szakította félbeaz előadást, ahogy jelentkezett Palmu felügyelőnél. A prédikátorelnémult, és megrovó pillantással nézett körül. Palmu intett,hogy vegyem kezelésbe, és bement.

Az előszobában halk hangon kiosztottam a munkát. Aprédikátor színpadias suttogással fordult hozzám, mintha nem akarnázavarni az elhunyt nyugalmát:

– És Kroll kisasszony?Csak a fejemet ráztam felelet helyett, mert feszülten figyeltem, hátha

meghallom, mit mond Palmu Kokkinak. – Miután lefényképeztek mindent, és rögzítették az ujjlenyomatokat,

próbálják meg kinyitni a balkonajtót. De Isten kegyelmezzen megannak, aki ki mer lépni a balkonra, mielőtt rögzítették volna anyomokat Ez az egyetlen hely, ahol esetleg találhatunklábnyomot. A szobában már négy ember császkált.

Óvatosan eltoltam a prédikátort az ajtóból. A szemei kitágultak, az arckifejezéseelárulta iszonyatát. Dadogva kinyögött egy pár szót:

– Nem értem. Miért.. ? – Hirtelen, mielőtt megakadályozhattam volna, mint az őrültlerohant a lépcsőn. Mikor kihajoltam a korlát fölött, még láttam,amint fekete kabátja nevetségesen repked körülötte. Palmulassan kijött az előszobába.

– Ostoba!– mondta semmi jót nem ígérő szelídséggel. –Agyalágyult!

Őrült zavarban voltam.

– Hogyhogy? – mertem végre megkockáztatni.A felügyelő összeszorította ökleit.– Nem tudom, én se tudom – ismerte el nyíltan. –_De

mindeneseire ő az első személy, akinek nem tiszta a



lelkiismerete.Lassan lementünk a lépcsőn. Ara rendőr ott állt a kapunál, és

igyekezett a kíváncsiakat távol tartani. – Hova sietett úgy Mustapää prédikátor? – kérdezte Palmu nyugodtan. – Hiszen a prédikátor fenn van – mondta Ara.– Dehogyis, úgy elrohant, mint a kilőtt golyó.Palmu sarkon fordult, és visszaindult. A földszintről nyílt egy

ajtó, ezt kinyitotta. Az udvarra jutottunk, és pár lépés utánmegállapítottuk, hogy Mustapää ezen az úton hagyta el a házat.

A felügyelő elsétált az elhagyott kerti úton a falig, amely agyárat és az udvart elválasztotta egymástól.

– A házmester minden dicséretet megérdemel – jegyezte meg gúnyosan. – Már ilyen korán reggel lesöpörte az utakat és a pázsitot. Nem mintha fontos lenne, havan nyom, azt megtaláljuk a balkonon is.

Mindketten felnéztünk. A falon vaslétra vezetett fel a tetőig. Azeresz mélyen benyúlt az udvar fölé. A tűzvész esetére beépítettlétra körülbelül négy méterrel Krollné kis balkonja mellett haladtel. Fedetlen fejű, gondterhelt arcú öregúr; lépett most ki azudvari kapun. Letörölgette a szemüvegét, aztán bemutatkozott.Lanne ügyvéd volt.

– Ha a felügyelő úrnak van ideje, kérem, jöjjön be hozzám egypercre – mondta. – Az első emeleten lakom, én vagyok Krollné

ügyvédje. Szóval én intéztem az utóbbi években minden ügyét.Ez a ... ez a sajnálatos esemény nagyon felkavart.

Miután Palmu szólt Arának, hogy hol találhat meg bennünket, követtük Lanneurat. Az ügyvéd leült az íróasztala mellé, és kutatóan végigmérte Palmut.

– Miért hívatott több embert ide, felügyelő úr? – kérdezte. –Szükség volt... erre?

Palmu a szemébe nézett. Ez a gondterhelt úr, aki állandóan a szemüvegéttörölgette, tudta, hogy mit akar. Nem lehetett kitérő válasszal

megnyugtatni. – Szükség volt rá – mondta Palmu.– Tudom, hogy a rendőrség nem tesz ki egy egész családot ok

nélküli botránynak – jegyezte meg Lanne ügyvéd lassan. –Egyetlen kérésem, hogy a diszkrécióra ügyeljenek, ameddig erremód van. Tudom, hogy az újságok a rendőrséggel egyetértésbendolgoznak. Bízom abban, hogy ameddig csak lehetséges,mindent megtesz e vonatkozásban.

Palmu felügyelő bólintott, és várta a folytatást. – Ez a... ez a szerencsétlenség nagyon különös időpontban történt.Mondhatnám egy fordulóponton. Krollné gazdag volt, amint aztbizonyára tudják. De nagy gondjai is voltak. A dolgok mai állása



szerint legjobb, ha beavatom önöket a család helyzetébe.Lanne ügyvéd, levette a szemüvegét, és újra fényesre dörzsölte a

zsebkendője csücskével. Aztán hátratámaszkodott, és kérdőnPalmura nézett. Ő biztatóan bólintott.

– Igyekszem olyan rövidre fogni, amennyire csak lehet, és csak

az ügy fő körvonalaihoz tartom magam – biztosított minketLanne. – Krollné már az ötvenhez közeledett, mikor férjhez ment.A férjének volt egy hétéves kislánya az első házasságából.Krollnénak nem született gyereke, és a házasság különben ismeglehetősen boldogtalan volt, a férfi szerencselovagnakbizonyult. Majdnem tíz évvel f iatalabb volt Krollnénál. De azértmégsem tudta megkaparintani az asszony vagyonát. Krollnéértett az üzlethez, és házassági szerződéssel biztosította amagánvagyonát. A férj mindamellett komoly összeget kapott afeleségétől. Ötévi házasság után főbe lőtte magát, de addigramár gyógyíthatatlan alkoholista volt. Az apa és a mostohaanyaközötti súrlódások természetesen mély nyomot hagytak Krollkisasszony lelkében. De Krollné minden tőle telhetőt megtett,hogy ha örökölte is az apja rossz hajlamát, ne törhessen ki alányon. Kroll kisasszony kiváló leányka lett, két éve érettségizettnagyon jó eredménnyel, egy hónapja már nagykorú. Defeltűnően csökönyös bizonyos esetekben, és ennek

következtében gyakori volt az összeütközés közte ésmostohaanyja között. De azért ezek az összeütközések mindigbéküléssel végződtek, mert Kroll kisasszony a szíve legmélyénnagyon jó és érzékeny kislány. Mikor letette az érettségit, voltvalami ostoba elképzelése, hogy szeretne ápolónő lenni, azutánzenét akart tanulni. Én is megtettem minden tőlem telhetőt, hogybeláttassam vele a tervei hiábavalóságát. Megmagyaráztam,hogy legjobban akkor követi a kötelesség szavát, ha otthon

marad, és segít nevelőanyjának, mert Krollné az öregségbeköszöntével nagyon beteges lett.Palmu felügyelő megértőén bólintott.– Főzni, ezüstöt pucolni, és néha megsétáltatni a kutyát, ez

igazán betöltheti egy fiatal lány életét.Lanne ügyvéd gyorsan lekapta a szemüvegét, és gyanakodva Palmura nézett.

Kicsit megváltozott hangon folytatta: – Nekem nem volt feladatom Krollné nevelési elveit bírálni.

Régimódi nő volt, és azonkívül nagyon vallásos. A lányegypárszor elmenekült tőle. Egyszer itt sírta magát álomba afeleségem ágyában, egyszer egy volt osztálytársánál maradtéjjelre, és azzal fenyegetőzött, hogy soha nem tér haza. Na, de hát a



fiatalság mindig lázadozik. Másrészt Krollnénak is igaza volt a maga módján. Nem tudom, hogy ezek az újfajta ideák olyan hasznosak-e. Például az én Bengtfiam... – Lanne ügyvéd felegyenesedett, észrevette, hogy eltért a tárgytól. –Mielőtt rátérek a tegnapi nap eseményeinek ecsetelésére – talánmár említettem, hogy jelentős események történtek –, legjobb,ha pár szót szentelek Krollné egy másik közeli rokonának, az ifjúLankelának. Krollné született Langell lány. Felügyelő úr ismeri acsaládot, ugye? Az ifjú Lankela a család fekete báránya, hogy ne mondjam,szégyenfoltja. Afféle sportember, így például repül is, amit különben Krollné sohanem tudott megbocsátani. Az is tény, hogy az érettségi után négy évig látogatta azegyetemet anélkül, hogy egyetlen vizsgát letett volna. De azörökségét közben azért elköltötte. Tavast-Lankela szép birtokaaz övé, és sikerült a birtok adósságait még egy félmillió márkávalnövelnie, emellett kivágatta az erdőség utolsó csemetefáját is.Rossz társaság, rossz nevelés és így tovább – hiszen ismeri aLangelleket. Tény az, hogy csak ő és Krollné maradtak meg acsaládból az Öreg Jouni Langell halála után. Őt a gazdaságiválság törte meg, ha még emlékszik. És Krollné – mondhatnámsajnos – túlságosan szerette a családját. Minden hibája ellenéreaz ifjú Lankela volt a gyenge pontja, és amikor a fiú egy évvelezelőtt megpróbált újra összeköttetésbe kerülni a nagynénjével,tárt karokkal fogadták. Azelőtt semmi kapcsolat nem volt köztük,

de most persze elf ogyott az örökség. – Szóval Krollné már egy éve eltartotta az unokaöccsét – szögezte le Palmu.– Nem mondhatom, hogy Krollné teljes bizalmát élveztem –

sietett Lanne ügyvéd hozzátenni. – A készpénzét, egyszerűbbüzleteit és ötletszerű kihelyezéseit maga intézte, és arra semadott alkalmat, hogy ezeket megvitassuk. Csak az ingatlanokkalfoglalkoztam, vagyis én intéztem a bérházak ügyeit. Ebből aztánkellemetlen félreértések is támadtak, mint most a télen, mikor

segítettem neki az adóbevallási ív összeállításában, és azadóhatóságok rájöttek valami részvényüzletére. Csak akkortudtam meg, hogy Krollné a Műselyem Részvénytársaság főtőkepénzese – ami különben remek üzletnek bizonyult. Jó orravolt az ilyesmihez.

– Krollné becsület- és jogfogalma úgy látszik a tágítható fajtába tartozott,legalábbis ami az adóhatóságokat illeti – jegyezte meg szárazon Palmu.

Lanne ügyvéd ingerült lett.

– Minden nagyvállalat könyvelője, mindenki, aki egy nagyobbvagyont kezel, tudja, hogy vannak ... izé... kibúvók azadótörvényekben. Ez nem kimondott csalás. Természetes, hogya tőke, amelyet legerősebben sújtanak az adók, igyekszik



megvédeni magát. Ha tudomásom lett volna ezekről a dolgokról,soha nem történt volna meg az a kellemetlen, eset...

– Nana – mondta megnyugtatóan Palmu. – Eltértünk a tárgytól. Hiszen tudom,az adózónak nemcsak joga, de kötelessége is tekintetbe venni az adóív össze-állításánál minden könnyítést, amellyel a törvény szolgál. De legyen olyan jó,folytassa.

– Szóval a tény az, hogy Krollné maga intézte a készpénzügyeit, és ezértnem tudom, mennyit adott annak a semmirekellőnek, hogyrendezze a dolgait. Nem kis összegről volt szó, az biztos. DeKrollné vak volt. Azt akarta, hogy az unokaöccse komolyodjonmeg, és úgy vélte, hogy egy házasság volna erre a legalkalmasabbeszköz. Tudom, hogy már régen foglalkozott a gondolattal, mert mindkétvédencének javát akarta.

Palmu felügyelő füttyentett egyet, és rám nézett. – Szóval Krollné hozzá akarta adni Kroll kisasszonyt az ifjú Lankelához, hogy

az utóbbi megkomolyodjon?– És hogy a vagyont ne kelljen megosztani – egészítette ki

Lanne ügyvéd. – Az utóbbi időben nagyon izgatta a vagyonsorsa. A két fiatal közötti házasság roppant egyszerűenmegoldotta volna a problémát. Kroll kisasszony rendes lány, ésaz ő befolyása biztosan jó hatással lett volna Lankela úrra.

– És mi volt a két fiatal véleménye a dologról? – kérdezte Palmu.

Lanne ügyvéd a szemüvegét törölgette.– Mielőtt belemegyek ebbe a dologba – folytatta –, röviden meg

kell emlékeznem egy... feltűnően kellemetlen ügyről.– A Betlehem gyülekezetről és Mustapää prédikátorról, igaz?Az ügyvéd megkönnyebbülten sóhajtott.– Aha, szóval ismeri a gyülekezetet. Akkor felesleges szót

vesztegetni a jellemzésére. Krollné a vezetőséghez tartozott,mint még sokan városunk legtiszteletreméltóbb polgárai közül.

Nem tudom, más hogy van vele, de szerintem alegvisszataszítóbb dolgok egyike. Sokszor megkíséreltemfigyelmeztetni Krollnét, de vak volt és süket. Mikor karácsonyelőtt új végrendeletet akart csinálni, kinyomoztam ennek aMustapäänek az életét. Alkalmam volt megállapítani, hogyMustapää azelőtt Brummer néven teológiai hallgató volt, ésnagyon szégyenteljes okok alapján kicsapták az egyetemről.Akkor Amerikába utazott. Ott nevet változtatott, és körülbelül tíz

évig működött mint prédikátor. Visszatérte után először egyamerikai szekta papja volt, de hívei rájöttek, hogy baj van apénztár körül. Valahogy megúszta, nem emeltek vádat ellene.Ezután alapította a Betlehem gyülekezetet. Azt hittem, mindez



hatással lesz Krollnéra, de csak mosolygott és azt mondta, hogyminderről tudomása van. Mustapäät félreismerték, és irigyemberek szeretnék pellengérre állítani a régi botlásai miatt. Demost újjászületett.

– Elég krokodilkönnyet onthatott ez a gazember – jegyezte meg Palmu. – De

szerencsére azért előbb-utóbb horogra kerülnek az ilyenek.– Karácsony előtt mégis aláírta Krollné a végrendeletet,amelyet én állítottam össze az ő utasításai nyomán – mondtaünnepélyesen Lanne ügyvéd. – Eszerint egy aránylag

jelentéktelen összeg esett volna Kroll kisasszonyra és az ifjú Lankelára.Minden egyéb, kivétel nélkül a Betlehem gyülekezetre szállt. A pénzttemplomépítésre kellett volna használni, és ami marad, azon alapítványt akartak létesítem. Az alapítvány szabályait Krollné Mustapää keze írásávalmegfogalmazva készen adta oda nekem, csak le kellett másolnom.

– Szóval a Betlehem gyülekezet lett volna az örökös...? – kiáltott felszörnyülködve Palmu.

Lanne ügyvéd sietett mosolyogva megnyugtatni: – Ez a végrendelet csak tegnapig volt érvényben. Igaz, semmit sem

tudtam tenni ellene, de minden egyes alkalommal, mikoreszembe jutott, elöntötte az agyamat a vér. Szerencsére Krollnémég aránylag jó erőben volt, és reméltem, hogy a csalótidejében leleplezik, és lesz idő a végrendelet megváltoztatására.

El sem tudják képzelni az örömömet, mikor tegnap déltájbanKrollné felkeresett, kérte a végrendeletet, és a szemem előttdarabokra tépte. Nagyon fel volt háborodva, és azt mondta, hogyvégre lehullt a hályog a szeméről. De azért nem akarta elmondani,hogy mi hozta ki ennyire a sodrából, csak biztosított, hogy a gyülekezetlegközelebbi találkozóján, ami ma lett volna, majd elintézi a dolgot. Mindenesetretudtomra adta, hogy Mustapää napjai a Betlehem gyülekezet élén meg vannak számlálva.

– Szóval ez tegnap történt – szögezte le Palmu, mikor az ügyvéd egy percreelhallgatott, hogy összeszedje a gondolatait. – De Krollné csak nem halt megvégrendelkezés nélkül?

– Dehogyis – sietett Lanne ügyvéd a magyarázattal. – Azonnal csinált egymásikat. Nem tűrt rendetlenséget az ügyeiben. Még a legapróbbzavar is a végletekig felbőszítette. Azt mondta, hogy végretisztába jött az utolsó akaratával. A Mustapää-ügy mélyenmegrendítette, és a legmélyebb kétségbeesésben – így mondta –

megszállta őt az igazság. Kroll kisasszony azonnal menjen hozzá az ifjúLankelához. Ebben az esetben Krollné még életében hajlandó lett volna avagyona nagy részét rájuk íratni, hogy az örökösödési adó ne nyeljen el túl sokat.De arra az esetre, ha meghal, azt akarta, hogy legyen a végrendeletben egy



megszorítás, mely szerint a fiatalok csak az esetben nyerik el avagyont, ha házasok, vagy a halála után pár hónappalmegesküsznek. Nagyon izgatott volt, és még vitatkozni sem volthajlandó erről. Istenem, Langell volt, és ez néha nagyon meglátszottrajta.

– Furcsa – mondta Palmu, és a fejét rázta. Az arckifejezéserosszkedvű volt, és szórakozottan bámult ki az ablakon.– Ha tekintetbe vesszük a lelkiállapotát – folytatta Lanne

ügyvéd halvány mosollyal –, meglehetősen kínos volt számomraaz egész helyzet. Ha tényleg meghal maga után hagyva egyilyen papírt, nagyon kellemetlen... izé... komplikációkravezethetett volna. Ha például a Betlehem gyülekezet csinálvalami zavart, könnyen kétségbe vonhatták volna azépelméjűségét. Ezt persze nem mondhattam nyíltan a szemébe, de olyanóvatosan, ahogy csak tudtam, igyekeztem megértetni vele, hogy egy végrendelet,amely ilyen megszorításokat, feltételeket tartalmaz, jogi szempontból nemmegtámadhatatlan. Krollné nem volt megelégedve a fellépésemmel, mindig kicsitzsarnoki hajlamai voltak, és hozzászokott, hogy az akaratát keresztülhajszolja, deazért volt annyi józan esze, hogy belátta, a gyakorlatban mit tehet és mit nem.Megelégedtünk tehát egy vázlatos végrendelet összeállításával, amely szerintminden ingó és ingatlan vagyona, a halála után egyenlőmértékben elosztva, Kroll kisasszonyra és az ifjú Lankelára száll.

Az ügyvéd beszéd közben egyre idegesebb lett, és mind gyakrabban tisztogattaa szemüvegét. Tisztán látszott, hogy még valami nyomja a lelkét.

– Mikor ezzel megvoltunk, Krollné kicsit tétovázva az énszemélyes véleményemet kérdezte a tervezett házassággalkapcsolatban. Természetesen erre nehéz volt felelni. Énlegalábbis a magam részéről nem vettem észre, hogy Krollkisasszony gyengéd érzelmekkel viseltetett volna az ifjú Lankelairánt. Az hol kölyöknek, hol álszentnek nevezte a lányt, gúnyolta,

sőt, még az öltözködését is kicsúfolta. A végén már Krollkisasszony abba se ment bele, hogy otthon maradjon, ha az ifjúLankela meglátogatta a nagynénjét Mindig azzal az ürüggyel távozott, hogymeg kell sétáltatni a kutyát. Lankela fölényes modora mélyen sértette, ezt

biztosan tudom. Krollné viszont teljesen vak volt az ilyen, hogy úgy mondjam,lélektani finomságok iránt. Aztán az ifjú Lankelár ól minden ember tudja,hogy könnyelmű életet él. Igen, erről estig beszélhetnék, defeltételezem, hogy a felügyelő úrnak más dolga is van.

Bocsásson meg, hogy nem tudtam jobban tömöríteni amondanivalómat.Palmu átható pillantást vetett az ügyvédre. Lanne idegesen forgolódott a

széken, aztán előrehajolt és rekedten suttogta:



– Olyan nyugtalan vagyok Kroll kisasszony miatt. Miért nincs itthon?



V. FEJEZET

Csak most vettem észre, hogy az ismeretlen Kroll kisasszony távolléte a lelkemmélyén engem is egész idő alatt nyugtalanított. Képzelőtehetségemmár új tragédiát szimatolt. És Lanne ügyvéd következő

kijelentésére szinte felugrottam.– Ha az örökösök közül valamelyik meghalna, mielőtt avégrendelet érvénybe lép, a túlélő kapj az egész örökséget.Fontosnak láttam, hogy ezt hozzáfűzzem a végrendelethez, mertúgy véltem, hogy így felelt meg legjobban Krollné akaratának.

Jóvá is hagyta minden további nélkül.Palmu felügyelő elmosolyodott, szerintem kissé túl fölényesen.

– Szóval a végrendeletet tegnap írták alá? – kérdezte. – Igen – válaszolta Lanne. – Körülbelül egy óra tájban kész volt a vázlat, és

mindent megvitattunk. Krollné megjegyezte, hogy már reggel tudatta azunokaöccsével a házasságra vonatkozó terveit, és az beleegyezett. Azonkívülmegígérte neki azt is, hogy másnap – vagyis ma – annyi pénzt ad, hogy Lankelarendezni tudja a dolgait:

– Más szóval a táncosnőnek végkielégítést adhat? – jegyeztemeg hűvösen a felügyelő.

Lanne ügyvéd felugrott, könnyedén elpirult, és bizalmatlanul mérte végigPalmut.

– Hol hallotta ezt? – kérdezte, de aztán megnyugodott, és avállait vonogatta. – Különben az egész város erről beszélt a télen– sóhajtotta. – Magam nem ismerem a szóban forgó hölgyet, deKrollné már régebben értesült róla. Most egyszer és mindenkorravéget kell vetni ennek az ismeretségnek, és Krollné szerint az ifjúLankela megígérte, hogy ezt meg is teszi. A tervezett házasságravaló tekintettel úgy véltem, hogy egy jelentős összeghatékonyan segítené a kínos döntést.

– Úgy látszik, ügyvéd úr, ön egy egész halom amerikaidetektívregényt elolvasott – jegyezte meg Palmu felügyelő.

Lanne a válla közé húzta a fejét, és meglehetősen leforrázva ültaz íróasztalánál. Azután folytatta:

– Úgy terveztük, hogy rögtön letisztázom a végrendeletet, aztán felviszemK rollnéhoz aláírás végett. De egy csomó más dolog jött közbe.Nincs gépíróm, és különben is, jobb ilyen bizalmas természetűokmányokat egyedül letisztázni, így történt, hogy az írás csak öt

óra tájban lett kész. Mikor felfelé mentem a lépcsőn,összeütköztem Kroll kisasszonnyal, akit egészen elvakítottak akönnyek. Meg akartam állítani, hogy megkérdezzem, mi történt,



de félrelökött, és csak azt kiabálta, hogy el akar menni, el, el, el!“És soha többé nem jövök vissza, mondta, soha! Mindnyájukatgyűlölöm!” És sírva elrohant. Először utána akartam futni, de mármessze volt, és úgy gondoltam, hogy talán jobb, ha szabadfolyást enged az érzelmeinek. A fiatal lányok ...

– Igen – mondta Palmu ártatlanul. – A pszichológiai momentumokatfigyelembe kell vennünk. Ehhez nincs mindenkinek érzéke.Az ügyvéd bizalmatlanul végigmérte Palmut, de annak arcvonásai

kifejezéstelenek maradtak. Lanne mereven folytatta:– Szóval felmentem a legfelső emeletre, és becsengettem.

Maga Krollné nyitott ajtót, és azonnal észrevettem, hogy valamiértdühös. A konyhaasztal meg volt terítve. Krollnénak nagyon igénytelen szokásaivoltak, a konyhában evett. Kroll kisasszony nyilvánvalóan az evést szakítottafélbe, amikor elrohant. A tányéron még ott volt az étel fele. Megvártam, míg

Krollné bef ejezi. Úgy fel volt dúlva, hogy hallottam, amint a villareszkető kezében a tányérhoz koccant.

– Szóval a szobában várakozott? – kérdezte hirtelen Palmu. – Igen. – Lanne ügyvéd csodálkozva felnézett. – Aztán bejött Krollné. Össze-

szorította a fogait, és igyekezett összekulcsolni a kezét, hogy neremegjen úgy. Pontról pontra végigolvasta a végrendeletet, ésvalamit morgott magában. Úgy látszott, mintha nagy kedvevolna újra megváltoztatni az egészet. De a jobbik énje győzött.

Igyekezett mosolyogni, és azt mondta, talán kicsit hirtelenközölte a lánnyal, hogy feleségül kell mennie Lankelához. A lány– amint mondta – úgy elsápadt, hogy Krollné szinte megijedt.Azután szó nélkül kirohant az előszobába, magára rángatta akabátját, és elfutott. “A hideg majd hazakergeti a kis szökevényt”– mondta Krollné. Hiszen ő csak a javát akarta. Különbenegyáltalán nem tudta megérteni, hogy egy fiatal lány ne legyenszerelmes Lankelába. Az ő véleménye szerint csak az volt a baj,

hogy túl hirtelen mondta meg a dolgot Kirstinek. Biztos voltbenne, hogy a lány pár óra múlva visszajön. Én egyáltalán nemvoltam erről meggyőződve, mert Lankela mégiscsak egysenkiházi, ha nem is mondhattam meg ezt a nagynénjének.Végeredményben Krollné kész volt aláírni a végrendeletet, énpedig tanúk után néztem. Mikor lefelé mentem a lépcsőn,megláttam Hallamaa kisasszonyt, aki Krollné alatt lakik. Aházmesterné éppen a lépcsőt súrolta. Mind a ketten belementek,

hogy feljöjjenek, és az ő jelenlétükben Krollné aláírta avégrendeletet, aztán ők is mint tanúk. Nem láttam szükségesnek, hogyfelolvassam nekik, elég, ha bizonyítani tudják, hogy Krollné maga írta alá a nevét.

– Különös – jegyezte meg Palmu felügyelő, és elgondolkodva



maga elé meredt. – Miért nem volt egy tanú elég? Hiszen azügyvéd úr lett volna a másik.

Lanne ismét zavarba jött, és hebegve kereste a helyes kifejezéseket. – Ez nem lett volna helyénvaló – jegyezte meg végül. – A dolog ugyanis úgy

állt, hogy Krollné... izé... rólam is megemlékezett a végrendeletében. Több minttíz éve intézem az ügyeit minden komolyabb véleménykülönbségnélkül, s Krollné nem volt túlságosan bőkezű, ha a honoráriumrakerült sor. Feltételezem, hogy ilyen módon jóvá akarta tenni...Szóval mindenesetre megtett a végrendelet végrehajtójának, ésezért a munkámér t egyszer és mindenkorra négyszázezermárkát kapok, ha az örökléssel kapcsolatos formalitásokbefejeződtek.

– Feltűnően magas ügyvédi honorárium, ha a végrendelet körülnem merülnek fel különösebb nehézségek – jegyezte megszárazon Palmu.

– A kérdést különböző szempontból lehet megítélni – emelte fel ahangját az ügyvéd. – Az örökségi állomány nagy, és amint máremlítettem, tíz évig intéztem Krollné ügyeit hihetetlenül alacsonydíjazás mellett, annak ellenére, hogy az utolsó években rengetegidőmet vette igénybe. De ez mellékes. Beszéljünk inkább Krollkisasszonyról. Az igazat megvallva olyan nyugtalan voltammiatta, hogy este még felhívtam Krollnét telefonon, mielőtt

elmentem otthonról, hogy megkérdezzem, hazajött-e a lány.Akkor még nem tért haza.

– Hány óra volt akkor? – kérdezte Palmu. – Körülbelül fél kilenc. De úgy áll a dolog, hogy Kroll kisasszony mégis

hazatért tegnap este.Most Palmun volt a meglepetés sora.

– Ez lehetetlen – kiáltott fel.– Hazatért – erősködött az ügyvéd, feltűnően sápadtan. – Én

magam nem voltam itthon egész késő éjjelig. A klubombanvoltam, és csak fél kettő tájban értem haza. De mégis felkeltem,mint mindennap, reggel nyolckor, és mikor fél kilenckormegláttam a házmestert, aki az udvart söpörte, kimentem hozzáfriss levegőt szívni. A házmester ekkor említette, hogy Kroll kisasszony tíz óratájban hazajött, éppen amikor zárta a kaput. Sápadt volt, de teljesen nyugodt. Aházmester ezután körülbelül húsz percig beszélgetett a szomszédban, majd

bezárta a hátsó udvari kaput is, szóval biztosan látta volna Kroll

kisasszonyt, ha újra kijön. Ezért voltam biztos abban, hogy Krollkisasszony is otthon volt, és miután a rendőr kéréséretelefonáltam Markkola doktornak, olyan rosszul lettem, hogy lekellett feküdnöm. A szívem ... Megérthetik a megkönnyebbülésem,



amikor hallottam, hogy Kroll kisasszony nem volt otthon, amikor aszerencsétlenség történt.

– Hagyjuk egyelőre Kroll kisasszonyt – mondta mereven Palmu.– Fő, hogy megmenekült. A hideg majd hazakergeti, hogyKrollnét idézzem. Itt van önnél a végrendelet?

– Már tegnap be akartam tenni a bankba, de ahogy említettem,csak öt óra tájban lettem kész vele, és akkor már túl késő volt.Az előző végrendeletet egy lezárt ládában tartottam, mert azigazat megvallva, azt reméltem, hogy Krollné megváltoztatja. Aztakartam tehát, hogy a nap minden órájában kéznél legyen.

– Szeretnék egy pillantást vetni a végrendeletre, ha megengedi– mondta nyugodtan Palmu. – Azután szeretném megkérni, hogya lehető leggyorsabban menjen a bankba, és helyezze el az iratot a

páncélszekrényben.Lanne ügyvéd elővett egy kulcscsomót a zsebéből, és lassan

kinyitotta az íróasztalfiókot. Lábujjhegyre emelkedtem, hogy jobban lássak. Az ügyvéd elővette a fiókból az iratot, és némánodanyújtotta a felügyelőnek. Az ő vállán keresztül belenéztem azokmányba. Meglehetősen rövid volt, annak ellenére, hogy azügyvédnek sikerült a mondatokat olyan szakszerűenösszekavarni, ahogy csak telt tőle. (Bizonyára említettem már,hogy a jogra jártam, és le is tettem az első vizsgákat.)

Palmu felügyelő gondosan végigolvasta az iratot, aztán rámnézett Én bólintottam. Visszanyújtotta az értékes papírt azügyvédnek, aki rögtön betette az aktatáskájába.

– Talán legjobb lesz, ha fölösleges feltűnés nélkül, a hátsókapun megy ki a bankba – jegyezte meg a felügyelő. –megmondom Ara rendőrnek, hogy kísérje el. Várjon rá az elsősaroknál. Legjobb, ha semmit sem bízunk a véletlenre.

Lanne ügyvéd felegyenesedett.

– Vigyek magammal fegyvert? – kérdezte suttogva. – Van egy Browningom... – Vigyen inkább magával egy amerikai detektívregényt – tanácsolta Palmu. – Arra az esetre, ha várnia kell.

– Hosszú mulatság lesz – mondtam, és megnyomkodtam a zsebemben duzzadófeljegyzéseket. Jó vastag csomag volt.

– Legfeljebb egy féloldalnyi jelentés kell – igazított helyre Palmu. – Hárommondat.

– Legalább tíz oldalra van szükség – vetettem közbesértődötten.– Persze, ha a te kezedbe kerül a dolog – gúnyolódott Palmu. –

Így kell fogalmazni, ide figyelj: Lanne ügyvéd kihallgatás



folyamán kijelentette, hogy ő intézte Krollné ügyeit. A halálesetetmegelőző napon Krollné, anélkül hogy magyarázattal szolgáltvolna, megsemmisítette végrendeletét, amelynek értelmében avagyon legnagyobb részét a Betlehem gyülekezet örökölte volna,és aláírt egy új végrendeletet, amely szerint a vagyont egyenlő

arányban megosztja mostohalánya és unokaöccse között. Lanneügyvéd kijelentette, először az volt a meggyőződése, hogy azelhunyt mostohalánya otthon töltötte az éjszakát, és így ő isgázmérgezés áldozata lett. Ez minden.

– De a szabályok azt mondják... – vetettem közbe gyámoltalanul. – A te szabályaidat én állapítom meg – jelentette ki Palmu határozottan. –

Vagyis nem kellenek hosszú regények! Most pedig elmegyünk Lankela úr lakására, és hírül adjuk neki, hogy egy éjjelen át többszörös milliomos volt.Érdekes lesz megfigyelni, hogyan fogadja a hírt.

– Még van egy kis pénzem – mondtam szerényen. – Taxi?– Az ég áldása van azon, aki örömmel ad – jegyezte meg

jámboran Palmu felügyelő.Mikor az autó elindult, megragadtam az alkalmat, hogy végre

előhozakodjak a saját elméletemmel. – Van egy elgondolásom – kezdtem merészen. – Nagyon könnyen lehetséges,

hogy Krollné öngyilkosságot követett el. – Fiam – mondta nevetve –, elfelejtetted a kutyát!

– Dehogyis felejtettem- el – mondtam izgatottan. – Az öngyilkosságteljesen logikus volna lélektani szempontból. Krollné születettLangell. És minden Langell többé-kevésbé hóbortos. Tegnapmegélte élete talán legszörnyűbb katasztrófáját. Elvesztette abizalmát a Betlehem gyülekezetben valamilyen okból, amit mégnem ismerünk, de ami biztosan a lelke mélyéig megrázta.Megpróbálta az életét teljesen új alapokra helyezni, de amostohalánya elmenekült otthonról. Talán később, az est

folyamán még volt egy heves jelenete a lánnyal, ami után azkéső éjjel újra elment. De nem szükséges ezt a gondolatmenetet folytatni.Doktor Markkola tanúvallomása szerint Krollné már régebben ideges volt. És havalaki óriási lelki gyötrelmekkel kínlódik, annak azután már a legkisebb ok elégahhoz, hogy teljesen összetör jön. Hogy a dara kifutott, az lehetett azutolsó csepp a pohárban. Talán vigaszt keresett a kutyájánál, azegyetlen-hűséges barátjánál, de az valamilyen okból rámordult.Akkor elöntötte az agyát a vér, hiszen nagyon heves természetű

volt. Kitekerte a kutya nyakát, bevett egy Pantopont, amelyrőldoktor Markkola megmondta neki, hogy nagyon erős altatószer,kinyitotta a gázcsapot, és lefeküdt az ágyba. “Az öngyilkosságlélektana beszámol olyan esetekről...”



– Igen, igen, hagyjuk; ezt most – sietett Palmu félbeszakítani. Tudniillikirtózott minden tudományos vitától. – Ennek az elméletnek vanalapja, persze. Először én magam is öngyilkosságra gondoltam,de a kutya... Nem mintha a kutya dolga egészen elvakítana,tudom, hogy más oldalról is meg kell vizsgálni az ügyet. Sok

minden múlik azon, hogy van-e lábnyom a balkonon. Ha nincs,akkor az öngyilkosság az egyetlen lehetőség. De a józan eszemazt mondja, hogy lesz nyom. Mindenesetre – folytatta – az tény,hogy a balkonajtó volt az egyetlen lehetőség a lakásba való

behatolásra. Minden más megoldás elképzelhetetlen.– Talán valaki kiment a lakásból, miután előbb titokban

kinyitotta a gázcsapot – mondtam én. – Krollné agolyvaoperációja miatt nem érezhette a gázszagot, bezárta azajtót a látogató után, bevette a tablettáját, és nyugodtan lefeküdt.

– És a kutya? – jegyezte meg csípősen Palmu. – És a kifutottdara, amelyet Krollné rendes körülmények között egészenbiztosan letisztogatott volna? Akkor viszont rögtön észrevettevolna a nyitott gázcsapot is.

Ebben a percben megállt az autó a város legújabb negyedében.Az a ház, amely előtt álltunk, egyike volt a legszebb modernházaknak. A fényes gránitlépcsők előtt megragadta afigyelmünket egy nagyon elegáns kék Packard sportkocsi. Palmu

átnézte a lakók névjegyzékét, amely fölé kis házitelefontszereltek. Hosszan és erőteljesen megnyomta a Lankela névmelletti csengőt. Egy percig vártunk. Aztán összerezzentünk,mert egy érdes női hang kiabált a fülünkbe:

– Ki van ott?Palmu ráhajolt a telefonra, és beleordított:

– Lankela úr itthon van?– Az urak még alszanak, és nem lehet felkelteni őket – felelte

dühösen-az érdes női hang.– Akkor öntsön hideg vizet a nyakukba – tanácsolta Palmu. – Felkell kelniök. Palmu detektívfelügyelő vagyok.

Még hallottam valami ijedt sikolyt, aztán semmi válasz. Ehelyettmegreccsent a kapu, és a zár felett kigyulladt egy kis tábla, rajtapiros betűkkel a következő barátságos felhívás: “Húzni”.

Palmu kinyitotta a kaput Beléptünk a csillogó, nikkelezett liftbe, ésfelsuhantunk a legfelső emeletre. De az emeleti névtáblán

egészen más név állt. A lift nem ment feljebb, de a lépcsőfolytatódott, és Palmu határozott léptekkel folytatta azon az utat.A legfelső emeleten a nyitott konyhaajtó előtt egy jólmegtermett, k övér konyhatündér állt. Karjait összefonta a



keblén, és fenyegető arckifejezéssel állta el az utunkat.– Az urak alszanak. Miről van szó? – kérdezte ingerülten.Palmu némán felmutatta az igazolványát. A házvezetőnő

megvetően legyintett. – Már megint mit csináltak ezek a szegény fiúk? – kérdezte anyai

aggodalommal a hangjában. – Hánykor jöttek haza tegnap éjjel? – kérdezte Palmu.A házvezetőnő már feleletre nyitotta a száját, de hirtelen

becsukta, és ravaszul végigmérte Palmut. – Nem tudom – mondta. – Én aludtam.Palmu elvesztette a türelmét.– Ha öt perc alatt nem keríti elő Lankela urat, hogy

beszélhessek vele, akkor mind a kettőjüket elviszi az ördög –ordította.

A házvezetőnő összerezzent és visszahúzódott. Egy pillantástvetettem az ajtóra, ahol névtábla helyett két névjegy ékeskedett: KarlLankela és Kurt Kuurna. Valahol hallottam már Kuurna nevét.

– Na, hát jöjjenek be – vetette oda hegyesen a házvezetőnő. –Várhatnak a műteremben. Fel fogom ébreszteni Lankela urat, debiztos haragudni fog.

Szinte betuszkolt bennünket egy nagy szobába, amelynektetőablakain keresztül ömlött be a napfény, és ránk csapta az

ajtót. Hallottam, hogy kinyitott mellettünk egy ajtót, és egyálmos hang megkérdezte:

– Mi az ördögöt akar?Körülnéztem, és kicsit meghökkentem. Most már eszembe jutott, hogy

honnan emlékszem Kurt Kuurna nevére. Volt valami kis sajátkiállítása egy kétes hírű művészeti szalonban, és egy kritikus aztírta, hogy rosszul lett attól, amit látott.

– Minden hülye mázolmány közül, amellyel életemben találkoztam... –

kezdte Palmu felügyelő, de az érzések vihara nem tudottszavakba öltözni. Sóhajtva lerogyott egy kényelmes karosszékbe.– Szürrealizmus – mondtam röviden, és érdeklődve

körülnéztem.Az állványon egy félig kész, nagy alakú festmény állt. Kövér férfitest felett

filozofikus lófej trónolt, az egész figura valami derékszögűvonalzóból és óriási körzőből alkotott állványra támaszkodott;előtte állt egy ébresztőóra, fejjel lefelé, a háttér könnyedén

körvonalazott idillikus táj volt, halványzöld erdőrészlet A falonegy szépen bekeretezett kép, amely egy nyilvánvalóan új festőimódszer eredménye volt. A művész alighanem először isösszetört egy tintatartót a vásznon, és a keletkezett foltra



ráhelyezett két tükörtojást, egy kettévágott sárgarépát és a HotelKämpből származó gyufásdoboz tetejét Legalulra odaragasztottaa parlament fényképének egy részét.

A sokoldalú művészt alighanem a szobrászat is érdekelte.Palmu széke mellett két hatalmas, egymásba helyezett, belül

üres rézoszlop állt, a tetejük ferdén elvágva, éskalapácsütésekkel úgy szétverve, hogy érdes fakéregreemlékeztetett. A tetejükre két meztelen női kar volt erősítve –nyilvánvalóan egy próbababáról szedte le őket a művész, aki azegész műremeket gondosan beburkolta átlátszó gyászfátyolba.

Életemben először láttam Palmut ilyen állapotban. Magánkívülaz elképedéstől A pillantása lassan vándorolt az egyikműremekről a másikra., és bágyadtan rázogatta a fejét

– Franciaországban sok híve van a szürrealizmusnak – jegyeztem meg némimegelégedéssel. – Természetesen a kívülállóknak nehéz megértenia művész szándékát, de egy szakértő egész biztosan hosszútanulmányt tudna írni ezekről a munkákról

– Ez az egész szoba őrültséget áraszt magából – mondta Palmu.Kegyetlen mosoly villant át az arcán. – Most már legalább tudjuk,hogy hol keressük a gyilkost! Ha arra kényszerítenének, hogyakár csak egy hetet ebben a környezetben töltsék, kész lennékbármilyen bűn elkövetésére. A falon keresztültört valami zaj,

azután megeredt a vezetékből a víz, és egy fiatalosan élénk, hang jólhallhatóan azt mondta a szomszéd szobában:

– Fel, Kurt! A fogdmegek már itt vannak!Hallottuk, ahogy egy ágy recsegett, aztán egy széket lökött fel valaki, de

rövidesen mindent elnyomott a vízcsobogás. Palmu zárkózott arccal hallgatott,így én is csendesen meghúztam magam az egyik karosszékben. Alig tíz percmúlva megjelent Lankela az ajtóban, selyemköntösben és papuccsal a meztelenlábán. A haja még vizes volt, de rendesen megfésülködött. Úgy látszik, a hirtelen

tus lemosta róla az éjszakázás legfeltűnőbb nyomait.Látásból ismertem. Sokszor fellépett nyaktörő mutatványokkala repülőtéren, és az újságok gyakran közölték a fényképét.Hosszú, szőke fiú volt, vidám és jó fellépésű, akinek mindenmozdulata lekötelezőén kedves. Az ajtóban mögötte Kurt Kuurna

jelent meg, álmos szemekkel és a fejét vakarva, vérvöröspizsamában. Ő fekete hajú volt, törékeny, arisztokratikusmegjelenésű, a szája körül ideges vonások, és kávébarna

szemének élénk pillantása a művészek közismertérzékenységéről tanúskodott. Gyönyörű fehér keze volt, éslátszott, hogy ezzel nagyon is tisztában van. Ő kezdte abeszélgetést



– Minek köszönhetjük ezt a megtisztelő hajnali látogatást? –kérdezte, és nyíltan a képünkbe ásított.

– Egyedül Lankela úrral óhajtok beszélni – mondta Palmu hivataloshangon. Láttam, hogy nem óhajtja átvenni a fiúk laza stílusát. DeKuurnát nem volt könnyű elhallgattatni.

– A dolog úgy áll, rendőr úr – mondta vontatottan, és láttam,hogy Palmu sértődötten elvörösödik, mert súlyt helyezett afelügyelői címre –, hogy mi úgyszólván sziámi ikrek vagyunk.Ahol Lankela van, ott van Kuurna, és ahol Kuurna van, onnanLankela se lehet messze. Ez szinte közmondás Helsingforsminden jobb lokáljában. És ami a ma éjjel sajnálatos eseményeitilleti...

– Hallgass, Kurt – mondta Lankela, és oldalba vágta társát. – Ez az én ügyem,ne avatkozz bele.

– De én voltam a felbujtó, az iniciátor, ahogy az öreg latintanárom a Jyväskylagimnáziumban szokta mondani. Isten áldása legyen rajta – Kuurna megállásnélkül beszélt. – Nélkülem soha nem jutott volna eszedbe...

Észrevettem, hogy Palmu felügyelőben forrni kezd a düh. Egypillantást vetett a lófejű ember arcképére, majd hirtelen Lankelafelé fordult.

– Ez komoly dolog – mondta.Úgy láttam, hogy Lankela könnyedén elsápadt, és a másik lábára helyezte át a

testsúlyát. Ekkor vettem észre a jobb kezét, mély körül volt kötözve ahüvelykujjánál és a csuklójánál. Nem tudtam uralkodni magamon, mert átfutottrajtam a kiskutya képe, amint az éj sötétjében megtámadja az ellenséget. Egydaxli könnyen át tud harapni egy vékony bőrkesztyűt, és erősnyomokat hagyhat a kézen.

– Természetes, hogy komoly dolog – jegyezte meg idegesen Lankela. – Csak azt nem tudom megérteni, hogy jöttek rá ilyen hamar, hogy én...

– Sssz – sziszegett most Kurt Kuurna. – Légy óvatos! Minden szó, amit

kiejtesz, felhasználható ellened. Az öreg magával cipelt egy úgynevezettérdektelen tanút. Tagadj! Tagadj le mindent! – Ne viccelj most, Kurt! – mondta Lankela idegesen, és még a körülkötözött

kezét is kihúzta. – Persze hogy komoly a dolog. Hiszen már nem vagyunk részegek!

Palmu csodálkozva nézett az egyikről a másikra.– Csak nem akarják bebeszélni nekem, hogy részegen követték

el a tettet! – figyelmeztette őket. – Ha valaha volt előre

megfontolt bűncselekmény, akkor ez az volt. Félig már beismerővallomást tettek, legyenek férfiak, és folytassák!Most már Kuurna is elkomolyodott. Kérő hangon fordult a

felügyelőhöz:



– De hát próbálja megérteni, felügyelő úr! Ezt nem lehetettelőre megfontolni. Először azt mondtam Kallénak: ha volna egy...

– Egy kulcsunk? – kérdezte Palmu, és feszülten előrehajolt aszékén.

– Nem, egy kalapunk! – mondta csodálkozva Kuurna. – Egy

cilinderünk! Egy úgynevezett Kurtőkalap. – Micsoda marhaságot beszél itt összevissza! – ordított felbőszülvePalmu.

Ekkor előlépett az ifjú Lankela, megállt Palmu előtt, ésmegjegyezte:

– Én legalább nem léptem a virágokra, felügyelő úr!



VI. FEJEZET

A nappalira feszült csend ereszkedett, de egy perc múlva Palmu lélegzete újraegyenletessé vált, és visszatért a lelki nyugalma.

– Mindjárt mondtam, hogy megbolondulok ebben a szobában –

jegyezte meg felém fordulva. – Cilinder és virágok! Micsodazagyvalékot főztek ki tulajdonképpen ezek a fiúk?– Az öreg beteg – mondta résztvevőén Kuurna. – Minden

összekeveredik a fejében... Hát szóval nem Runeberg miatt jöttek az urak?– Akkor csak a szivarról van szó – mondta Lankela derülten. –

Egész békésen feküdt mellettem, mikor a házvezetőnőfelébresztett. Remélem megvan a borotválkozócsésze?

– És én egész idő alatt azt hittem, hogy Runebergről beszélnek –mondta sajnálkozva Kuurna. – Bocsáss meg, hogybelekevertelek. Most természetesen ez is kiderül.

– De viszont én nem léptem a virágokra – biztosított minket újra Lankela. A kétfiatalember harsogó nevetésben tört ki.

Most már vége szakadt Palmu türelmének.– Lankela úr – mondta semmi jót nem ígérő hangon –, talán

érdekelni fogja, hogy a nagynénikéje, Alma Kroll asszony ma éjjelmeghalt. Az alkalom nem megfelelő a tréfálkozásra. Bizonyosokok miatt legjobb volna, ha elmondaná, hol volt ma éjjel, mit csinált, és

hánykor jött haza.Lankela lassan a szája elé emelte körülkötözött kezét, hogy

elfojtson egy feltörő kiáltást. Kuurna szó nélkül kiosont a nappaliajtaján. Lankela csak pár perc múlva jutott szóhoz:

– De hiszen tegnap még életerős és egészséges volt.Úgy látszik, csak most fogta fel a helyzetet. Leroskadt egy székre, és úgy

elsápadt, hogy még az ajkai is elfehéredtek. Ebben a percben ért vissza KurtKuurna. Megfésülködött és fekete pizsamát vett fel. Egy tálcán whiskyt hozott,

négy poharat, és az egészet Palmu mellé állította a dohányzóasztalra. – Erre a dologra innunk kell valamit – mondta nyugodtan, de éreztem, hogy a

cinizmusa, legalábbis részben, tettetett. – Ki fojtotta meg? – kérdezte tárgyilagosan érdeklődő hangon.Palmu rögtön bekapta a horgot.

– Miért gondolja, hogy megfojtották? – kérdezte élénken.– Nem is tudom. – Kuurna felhúzott szemöldökkel ingatta

csibészes fejét. – De valahogy ez tűnik természetesnek, ha

Krollnéról van szó. Igazán nem állíthatom, hogy túlságosan felháborít, havalaki eltette láb alól a vénasszonyt. Legalábbis nincs kedvem bánatot tettetni ahalála miatt.

Palmu nem volt hozzászokva az igazmondáshoz.



– Szóval maga is ismerte? – kérdezte. – Találkoztam vele párszor. Legutóbb tegnap igyekeztem a lelkére beszélni!Mindketten összerezzentünk.

– Tegnap? – kérdeztük szinte egyszerre. – Mikor Kroll kisasszony itt volt, úgy hat óra tájban... – kezdte Kuurna

közvetlenül, de Palmu félbeszakította. – Talán legjobb, ha szépen, sorjában haladunk. Ez nem hivatalos

kihallgatás, és nem kell válaszolnia, ha nincs kedve hozzá. Denagy segítségemre volna, ha mind a ketten elmondanák ategnapi nap eseményeit. Helyesebbnek látom, ha Lankela úrkezdi, mert ha jól tudom – ő már tegnap reggel felkereste a nagynénjét.

– Igyál egy kortyot, Kalle! – mondta Kuurna bátorítóan. – Kellemetlen história,de szedd össze magad.

– A néni tegnap reggel telefonált, és kért, hogy menjek oda. Ez tízkor történt.

Kirstit a városba küldte, hogy elintézzen valamit, szóval egyedülvoltunk. Azt mondta, hogy olyan gyorsan, ahogy csak lehet,vegyem el feleségül a lányt. Rögtön, az esküvő után, nekünkadja a vagyona legnagyobb részét. Természetesen határozottantiltakoztam. Semmi kifogásom nincs Kir sti ellen, de ő nem bírelviselni engem és szóval... De az igazat megvallva, pácbanvoltam. Egész halom kifizetetlen váltóm van, és a néni azzalfenyegetett, hogy megvonja a segítséget. Azonkívül nagyon

ideges volt, és végül... – Szegény Kallének gyenge a jelleme – jegyezte meg Kurt Kuurna részvéttel. –

Nem azért mondom persze... ha valaki nekem lobogtatna az orrom alattkétszázezer márkát...

Palmu felügyelő megrovó pillantást vetett rá, mire bűntudatosarckifejezéssel elhallgatott.

– Ez igaz – mondta Lankela. – A néni kétszázezer márkát ígért, hogyrendezzem az ügyeimet. Egy egész köteg pénzt húzott ki a fiókjából, és nemcsak

megmutatta nekem, hanem a szó szoros értelmében az orrom alá dugta, ahogyKurt mondja, és megígérte, hogy ma eljöhetek érte, ha ezzel rendezni tudom adolgaimat.

– Azt akarja mondani, hogy a nagynénje kétszázezer márka készpénzt tartott azíróasztalában? – kérdezte hitetlenül Palmu.

– Ez nem olyan különleges nála. Sokszor volt nála otthon nagyösszeg. Ezért van az előszoba ajtaján annyi zár. Szerette látni, apénzét, és amikor pénzt adott az embereknek, szerette érezni,

hogy igazi pénzt ad. Egy csekk persze tapintatosabb, de... Naszóval. Ezt az összeget tulajdonképpen a Betlehem gyülekezetszámára készítette elő. Már régebben beszélt atemplomépítésről, és most valami előnyös telekvásárlásról volt



szó, amihez foglaló kellett. De tegnap, úgy látszik, megbánta azígéretét. Az a vélemény alakult ki benne, hogy a Betlehemgyülekezet nyugodtan templom nélkül maradhat.

– Szóval megígérte, hogy elveszi Kroll kisasszonyt? – terelte visszaPalmu felügyelő a tárgyra.

– Valószínű, hogy a néni így fogta fel – vallotta be töredelmesenLankela. – De tulajdonképpen csak azt ígértem, hogymegváltoztatom az eddigi álláspontomat. Higgye el, felügyelő úr– nyíltan és rábeszélően Palmu szemébe nézett –, eszem ágábansem volt feleségül venni Kroll kisasszonyt, még akkor sem, ha őbeleegyezett volna. De alaposan sarokba szorítottak. Magam ismegértettem, hogy új életet kell kezdenem. Volt egy tervem, deaz összeomlott. Talán jobb is, hogy így történt.

– Miféle terv volt ez? – kérdezte kutatóan Palmu. Lankela elkerülte a tekintetét,és könnyedén elpirult. A hangja fátyolos volt, mikor felelt:

– Magánügy, felügyelő úr. Egyébként buta és gyerekes tervvolt.

– Kis csillagok, kis csillagok, kis kabarémenyasszonyok! – dúdolta Kurt Kuurnafélhangosan. Lankela vérvörösen a barátja felé fordult, és rámordult, hogy fogja

be a száját. Palmu elmosolyodott.– Mindig kedvem támad énekelni, ha tizenkettő előtt iszom –

mondta Kuurna bocsánatkérően.

– Valamivel tizenkettő előtt mentem el a nénitől, és megértheti,hogy rosszkedvű voltam – folytatta Lankela. – Kihoztam azautómat a garázsból – a sportkocsi, amit biztosan látott a kapuelőtt, az enyém –, és lementem a birtokra, Tavast-Lankelára. Együttebédeltem a tiszttartóval. Este kilenckor értem vissza Helsingforsba, és itttalálkoztam Kurttal...

– Én pedig éppen javában dolgoztam – tette hozzá méltóságteljesen Kurt. – Elhatároztuk, hogy búcsúestét tartunk – folytatta Lankela. – Lekötöttem a

Hotel Helsinki különtermét, és körbetelefonáltuk az egész bandát. Nagyonkellemes hely, az egyik teremben táncolni is lehet, talán ismeri. Azután elintéztük,hogy a zárórát halasszák el háromig.

– Én is szeretnék mondani valamit – mondta Kurt Kuurna megjátszottszerénységgel. – A Runeberg esetet majd én elmesélem.

– Beszéljen előbb a Krollnénál tett látogatásáról – szakítottafélbe élesen Palmu.

– Igenis, majdnem elfelejtettem – kiáltott fel Kuurna. – A dolog úgy áll, hogy

szorgalmasan dolgoztam egész délután,, be akartam fejezni Kallberg bankigazgató arcképét, amelyet ott lát. – Az állványon kifeszített, félig készfestményre mutatott. – Nem megrendelésre készül ugyan, de érdekel a téma, mertKallberg a legutóbb hallatlanul gorombán tagadta meg az egyik



váltóm leszámítolását. Az egész világnak le akarom leplezni amai idők könyörtelen kereskedői morálját, amelyet olyan jólképvisel az ő furcsa egyénisége.

– Térjen a tárgyra – noszogatta Palmu. – Mindenesetre az ihletem fél hat óra tájban egy éles csengésre

megszakadt. Észrevettem, hogy a mi hűtlen Megairánk... – Ki? – szakította félbe Palmu.– Egy régi görög mitológiai egyén, egy női szörny, hét betű, m-

mel kezdődik. A mi lakásunk védőszentjét tulajdonképpenMinának hívják, de szerintem ez a név túl prózai, amiért is egyhangúlagMegairára változtattuk. Neki nem tetszik túlságosan a dolog, de remélem, nemnéz utána egy lexikonban, hogy mit jelent.

– Ide figyeljen, fiatalember – könyörgött Palmu elkínzottan. – Tartsa magát atárgyhoz. Mi az ördög köze van a maguk cselédje becenevének ehhez a dologhoz?

– De hiszen maga kérdezte, felügyelő úr – védte magát Kuurna,miközben a harmadik italt keverte. – Egyszóval Megaira lement atejeshez, és én azt hittem, hogy itt felejtette a kulcsait. Ezért

beengedtem, anélkül, hogy tudtam volna, ki érkezik, Kroll kisasszonyt a kapun.Ez természetesen szóba se jött volna, ha sejtem, hogy ki van ott lenn. Én ugyanisrendes ember vagyok, és nem óhajtottam egy fiatal lány hírnevét azzal rontani,hogy egyedül fogadom ilyen késői órában, így azonban mégis eztörtént, ő pedig nagyon mérgesen Kalle után érdeklődött.

Szerencsére Kalle nem volt itthon, mert a lány tényleg úgyviselkedett, mint aki gyilkolni is kész.

A felügyelő pillantásától fegyelmezve Kuurna csendesebb hangnembenfolytatta:

– Az igazat megvallva, szegény lány egész magánkívül volt.Sikerült megtudnom tőle, hogy Kalle megígérte a nénjének, hogyelveszi őt feleségül. De ő ezt nem akarja. Gyűlöli a nénit, gyűlöliKallét, mind a kettőjüket gyűlöli, engem is gyűlöl, általában

minden férfit gyűlöl, és nagyon boldogtalan. Igyekeztemmegmagyarázni neki, hogy ahogy én Kallét ismerem, nem volnahajlandó őt feleségül venni, de abban a percben a lány hajlandóvolt bármi rosszat feltételezni K alléról. Miután kicsitmegnyugodott, elmesélte, hogy örökre, elhagyta Krollnét, ésmaga óhajtja megkeresni a kenyerét. Egy volt osztálytársaápolónő, és eleinte nála fog majd lakni. Én élénken biztattam,hogy hajtsa végre az elképzeléseit, és megígértem, hogy szerzek

neki munkát. Sőt, úgy emlékszem, megígértem azt is, hogymodellnek alkalmazom, ha nem talál más elfoglaltságot.Azonkívül kölcsönöztem neki valami pénzt, hogy legyen mivelkezdenie. Persze hihetetlenül hangzik, hogy én adtam neki



kölcsön, mégis ez a száraz tény. Túl jó szívem van. Ráadásulnagyon élveztem, hogy keresztülhúzhatom Krollné önző éshatalmaskodó terveit.

– De. miért kereste fel Krollnét? – kérdezte Palmu. – Mert a lány elment, és magával vitte az ihletemet – panaszkodott Kuurna. –

Azonkívül az öreg Megaira is pokollá tette az életemet az örököskárogásával, hogy Kalle elmulasztotta az ebédet, anélkül hogyelőre bejelentette volna, és eltűnt, isten tudja, hova. Egy darabigtűrtem, de aztán felvettem a kabátomat, és azt mondtamMegairának, hogy elmegyek a kórházba és a hullaházba, hogymegkeressem Kallét. Ezek a derűs gondolatok eszembe jutattákKrollnét, és elhatároztam, hogy felkeresem, és megpróbálok alelkére beszélni, hogy tudniillik tapintatlan dolog két fiataltakaratuk ellenére összeházasítani. Két legyet akartam ütni egycsapásra, mert megkérdeztem volna azt is, hogy nincs-e kedveistápolni Finnország művészetét azzal, hogy elfogadja azt a kisváltót, amelyet már említettem, és amelyet Kallbergbankigazgató úr olyan mereven elutasított. Hiszen adhattam volna nekiegy festményt zálogba, például a Csábvarázst.

– Melyiket? – kérdezte kétkedőén Palmu.Az ifjú Kuurna egy képre mutatott, amely egy ifjú nőt ábrázolt

tepsiben, kezében egy zongorával.

– Komolyan azt hitte, hogy Krollné... – dadogta Palmu, de képtelen volt befejezni a mondatot.

– Az igazat megvallva, nem – hagyta helyben Kuurna. – Nemvoltak illúzióim Krollné műértékelésével kapcsolatban. Deürügynek bármi megfelelt. Ezért hét óra tájban odamentemhozzá, és mintha tanúnak idéztek volna, olyan pontosan érkeztem akalabalikhoz.

– Kala ... kala...? – csodálkozott Palmu felügyelő.

– Idegen szó, jelentése tumultus, lárma, veszekedés – szolgáltkészségesen a felvilágosítással Kuurna. – Bocsásson meg,felügyelő úr. A klasszikus neveltetésem...

– A maga neveltetése, fiatalember... – kezdte Palmu, de hirtelen rápillantott a jegyzeteire, és elhallgatott. Kuurna gyorsan folytatta:

– Maga Krollné nyitott ajtót, miközben az egyik kezével Baronetet tartotta, akiúgy ugatott, hogy majdnem megfulladt, a másikkal a házmesternét dirigálta, aki akonyhában az edénnyel csörömpölt. A száját részint velem szemben használta,

részint Mustapää prédikátorral, aki alázatosan, magába roskadva ült ott. – Várjon – szakította félbe Palmu. – Ez itt f ontos. Először is: a kutyaneve Baronet?

– Tulajdonképpen csak Baron – javította ki szelíden Kuurna. – Csak azért



apja valami távoli vidéken volt kormányzó, és hajózhatóvá tett valamifolyócskát...

– Kapott pénzt Krollnétól? – szakította fejbe Palmu felügyelőmost már érdesebben.

– Nem, és tulajdonképpen nem is vártam – ismerte be Kuurna. –Krollné panaszkodott a nehéz időkre, ő szegény, vagyontalanöregasszony, aki nem fektetheti a kis összespórolt pénzétbizonytalan műremekekbe, bármilyen szívesen is tenné. Aszavaiból azt lehetett kivenni, attól fél, hogy öreg napjaira aszegényházban köt ki. Rettentően megsajnáltam, merttermészetesen az ilyen kilátások borzalmasak lehetnék egy olyanöregasszony számára, aki még a múlt évben is egymilliónyi

jövedelem után fizetett adót Tapintatból nem akartam őt erreemlékeztetni, ezért rögtön áttértem Kalléra és Kirstire, azaz Krollkisasszonyra. De akkor kiderült, hogy már megírta a végrendeletét, és aházasság kikerülhetetlen. Aztán megkérdezte, hogy ismerem-e Iris Salmiát

– Kurt – szólt közbe figyelmeztetően Lankela, és az erekkidagadnak a halántékán.

– Előbb-utóbb úgyis szóba kerül – jegyezte meg Kuurna. – Nehülyéskedj, Kalle. Az igazat megvallva azt kérdezte, hogy mitgondolok, megelégszik-e Iris Salmia kétszázezerrel. Amint őmondta, ezt az összeget ígérte Kallénak, ha rendezi az ügyet Ez

a pénz a fiókban fekszik. Nem tudom, honnan vette azt ahelytelen felfogását, hogy a mi meggyőződésünket meg lehetvenni pár vacak ezressel. De tényleg ismerem Iris Salmiát, ésnyugodt lelkiismerettel biztosíthattam, hogy az összeg elég lesz,talán még marad is valamennyi cigarettára Kallénak, míg amenyegzői harangok megszólalnak.

– Mit ért ezen? – kérdezte szúrásán Palmu. Kuurna nemválaszolt. Lankela vörös volt a dühtől Hevesen előrelépett

– Csak azt, hogy Iris Salmia nem vásárolható meg pénzért –mondta keserűen. – Kétszázezer márka sok pénz – jegyezte meg Palmu mintegy

önmagának. – Például egy rosszul fizetett rendőrnek ... De mostnem erről van szó. Nem tudta megvalósítani a szándékát,Kuurna, úr?

– A rendőr úr... bocsánat, a felügyelő úr… egy mondatbanössze tudja foglalni mindazt, amit én itt végiglocsogtam –

mondta Kuurna elismerően. – Így igaz, a szándékomat nemtudtam megvalósítani. Baronet egész idő alatt úgy morgott, mintegy ördög, és Krollnének irányítania kellett a házmesternét is,tehát egyre feleslegesebbnek éreztem magamat. Tapintatosan



elbúcsúztam, és hazatértem. Illetve útközben benéztem a Käp bárba egy kisitókára. Hosszú az út Krollnétól idáig, és ahogy a teve a sivatagban megérzi azoázist, úgy tágultak ki az én orrlyukaim is, amikor a Skúlnad sarkára értem...

– Pszt! – mondta figyelmeztetően Lankela, aki figyelte Palmu arcát. – Kilenc óra tájban hazajött Kalle – folytatta Kuurna mogorván. – Kicseréltük

napi élményeinket, és arra az eredményre jutottunk, hogy új életet kell kezdenünk egy kis búcsúvacsorával. Az este a szokásos módon telt e l a Hotel Helsinkikellemes klubhelyiségeiben. Végül mind a ketten rádöbbentünk,hogy ifjúságunk éveit gyengeelméjű fráterek és tehetségtelenfajankók között töltöttük el. Akkor már úgyis három feléközeledett az idő...

– Szóval társaságban voltak körülbelül fél tíz és éjjel három között? – kérdeztePalmu. – Be tudják ezt bizonyítani?

– Körülbelül, a biztonság kedvéért mondom, hogy körülbelülhúsz tanúnk van erre – mondta Kuurna meggyőződéssel –Feltételezem, hogy én nem kerülök gyanúba, de szegényKallénak ez fontos, ha Krollnét éppen ma éjjel fojtották meg olyan alávalómódon. Ha nem volnék biztos benne... – tréfálkozó pillantást vetett a barátjára.

– Lankela úr, ön biztosítani tud bennünket, hogy nem hagyta el a HotelHelsinkit fél tíz és három közölt? – kérdezte Palmu.

– Nem, nem hagytam el – erősítette meg Lankela, de úgyvettem észre, hogy a hangja bizonytalan volt A barátok

jelentőségteljesen egymásra néztek. – Illetve Kurt és énkörülbelül öt perccel három előtt mentünk el, előbb, mint avendégeink.

– Miért? – kérdezte a felügyelő. Kuurna kérő pillantást vetettLankelára, aki már feleletre nyitotta a száját, de a barátjamegelőzte:

– Meguntuk a társaságot. Méltatlannak találtuk hozzánk. És ha mindannyianegyszerre jöttünk volna el, akkor természetesen a többiek erőszakkal

hazakísértek volna, és itt folytatták volna a murit. Ezért osontunkel előbb, beültünk Kalle kocsijába, de ő kicsit bizonytalanulérezte magát a volánnál, így elhatároztuk, hogy pihenünk egykicsit az Esplandeón. Szóval együttes erővel leállítottuk a kocsit aGlogatan sarkán, kiszálltunk, és leültünk egy padra pihenni.

– Az igazat megvallva kicsit be voltunk csípve mindketten –vetette közbe Lankela bűntudatos arckifejezéssel.

– Becsípve? – ismételte meg Kuurna szemrehányóan, és megrovó pillantást

vetett barátja felé. – Tökrészegek voltunk. Olyan részegek, mintkét csimpánz. Én is, pedig nekem érzékeny gyomrom van. Éstermészetesen elkezdtünk nőkről beszélgetni. Ennekeredményeképpen Kalle elhatározta, hogy még ma leutazik a



birtok ra, és igyekvő földműves lesz, megfizeti az adósságait,szarvasmarhát fog nemesíteni, és gazdálkodni fog, ahogy már azvidéken szokás. Engem alkalmaz tiszttartónak

Palmu felügyelő felnevetett. Kuurna viszont mélyenmegsértődött.

– Semmi nevetségeset nem látok ebben, felügyelő úr. Akár hiszi, akárnem, érettségi után az egyetem mezőgazdasági szakárairatkoztam be. Akkor persze azt hittem, hogy ez jó vicc, de mostíme, remekül bevált volna a gyakorlatban. A legkomolyabbanelhatároztuk, hogy utazunk, mégpedig ma. Aztán sétáltunkkicsit. Sajnos, nem mehettünk messze, mert támogatnunk kellettegymást, így jutottunk a Runeberg-szoborig, amely köré a városnagylelkűen virágokat is ültetett, hogy még jobban kiemelje aköltő jelentőségét. A virágok gyönyörűen nyiladoztak a hajnalpírban,és egy kis madár énekelt az ágak között, mi pedig mélabúsak lettünk, és rosszembereknek éreztük magunkat.

– Ezen egyáltalán nem csodálkozom – jegyezte meg Palmufelügyelő csípősen.

– Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek – mondta szemrehányóan Kuurna. –És az dobja az első követ... és így tovább. Akárhogy is, mind aketten ösztönösen szükségét éreztük, hogy még jobbanfelékesítsük nemzeti költőnk nemes emlékművét. És éppen akkor

lépett ki egy úr a Hotel Kämp ajtaján, mégpedig frakkban. OdaszóltamKallének: “Ha csak egy kalapunk volna, egy finom kalapunk!” Kallénak gyorsfelfogóképessége van, ha nem is látszik meg rajta, és mind a ketten odasiettünk ahajnali vándorhoz. “Pardon, egy percre!” – mondtam én, hátulról levettem acilindert, és odanyújtottam Kallének. “Köszönöm” – mondta Kalle, és felmászotta szobor talapzatára. Ezt persze könnyebb mondani, mint megtenni, de már nehezebb dolgokat is keresztülvittünk ezen a földön.

– De nem tapostam le a virágokat – jegyezte meg Lankela. Kicsit vörös volt, és

látszott rajta, hogy rossz a lelkiismerete. – Nem, Kalle nem taposta le a virágokat – tanúskodott komolyan Kuurna. – Egy perc múlva a cilinder Runeberg fején ült. Mindketten mély és önzetlen örömetéreztünk, hogy ilyen módon sikerült a várost újabb szépséggelgazdagítanunk. De ekkor az említett úr nyugtalankodni kezdett.Kalle felé csapkodott a botjával, ami tulajdonképpen aztbizonyítja, hogy nem is volt igazi úr. Sőt, még azt is képes voltkövetelni, hogy Kalle adja vissza a kalapját “Ez az én kalapom” –

hajtogatta nyakasan. Hogy rövidre fogjam a hosszú históriát, átmászott akerítésen, letaposta a virágokat, mint egy tehén, és megpróbált felmászni a szobor talapzatára. De legurult onnan, és esés közben legalább tíz szép tulipánt letört.Ebben a pillanatban megjelent a láthatáron egy rendőr, és



feltűnő gyorsasággal közeledett. A mi szándékunk nemes volt, éslelkiismeretünk tiszta. Nyugodtan szemléltük tehát ekkor márbizonyos távolból az események menetét.

Palmu felügyelő tulajdonképpen Lankelát figyelte, míg Kuurnabeszélt. Nekem is feltűnt, hogy Lankela ideges.

“Kinek a kalapja ez?” – kiabált a rendőr, ahogy odaért. “Ez azén kalapom”, ordított a szóban forgó úr ingerülten. Felfelé ugrált,és egész idő alatt tiporta a tulipánokat, mint az őrült. Akkor arendőr kiemelte a kerítés mögül, a járdára állította, talán kicsitmeg is rázogatta, miközben előadást tartott neki a gyalázatosrombolásról. A szóban forgó úr dührohamában azt a hibátkövette el, hogy igyekezett a rendőrt is megütni a botjával. Eztbután tette. Soha nem kell ellenállni a rend őrének, ezt a keserűtapasztalatot már ifjú éveimben megszereztem. A rendőrodakiabált nekünk, hogy már ideje hazamennünk. Az úr úgyhörgött, mint egy vadbivaly, mi bemásztunk Kalle autójába, éshazarobogtunk. Ha jól értelmezem a dolgot, a rendőr nem voltteljesen tisztában az események lefolyásával. Valószínűleg azthitte, hogy az úriember maga helyezte el a kalapját Runebergkopasz fején, és hogy a tulipánok közé esett, mikor le akartmászni.

– És ezután egyenesen hazamentek? – kérdezte a felügyelő

további megjegyzés nélkül– Ráhibázott – biztosította Kuurna. – Hogy hány óra volt, azt

ugyan nem tudom, de a nap már fényesen sütött, és a kismadarak énekeltek a fákon. A könnyű testmozgás és a frisslevegő mind a kettőnknek jót tett, így egyenesen hazajöttünk. –Egy percre elhallgatott. – Helyesebben szólva – folytatta azutánhatározottan – előbb kipróbáltuk, elég józanok vagyunk-e, hogyhaza tudjuk vezetni a kocsit. Ezért Kalle a járda széléhez hajtott,

fölálltam az autó tetejére, és leszedtem egy szivart, amely egytrafik ajtaja fölött lógott. Azután én vezettem, és Kalle mászottfel az autó tetejére, ő elcsípett egy borotválkozócsészét, vagyisegy olyan réztányért, ami a borbélyműhelyek előtt lóg. Egyikünkse esett le munka közben, ezért úgy véltük, hogy teljesen

józanok vagyunk, és elégedetten hazatértünk. A Megaira ugyanisnagyon dühös, ha az éjjeli órákban, hogy úgy mondjam, túl frissállapotban érkezünk haza.

Egy perc csend következett. A felügyelő rezignált magatartásamegbénította a két hőst. – És ez volt minden – jegyezte meg elhaló hangon Kuurna.Palmu felemelkedett, és pár lépést fel-alá sétált a hátán összekulcsolt kezekkel.



Mélyen elgondolkozott. – Ez egyike a leghülyébb histór iáknak, amit valaha hallottam –

mondta letörve. – Talán éppen azért hat olyan meggyőzően.Szóval be tudja bizonyítani, hogy együtt volt Lankela úrral, mígaludni mentek, Kuurna úr?

– Felügyelő úr, ön tökéletesén helyesen fogta fel elbeszélésemlényegét – biztosította Kuurna mély tisztelettel. – Megengedi, hogy telefonáljak? – kérdezte nyugodtan Palmu.Lankela mutatta az utat, azután visszatért; és a falhoz dőlve

sokáig állt. Megpróbált rágyújtani egy cigarettára, de nem ízlettneki, és ingerülten elnyomta a hamutartóban. A falonáthallatszott a felügyelő telefonbeszélgetésének egybefolyóduruzsolása. Palmu csak negyedóra múlva tért vissza. Komolyankörülnézett. Amint belépett, tudtam, hogy most vége van azértelmetlen fecsegésnek.

– A rendőrség megerősítette történetüket, uraim – mondta. –Rövidesen felelniük kell majd ezért, és őszintén remélem, hogynem ússzák meg egyszerű figyelmeztetéssel. És most térjünk atárgyra. Lankela úr, az ön nagynénje ma éjjel gázmérgezésbenmeghalt. Eleinte úgy látszott, mintha szerencsétlenség történtvolna, de később vitathatatlan tények bizonyították, hogyhidegvérűen kitervelt gyilkosság áldozata lett. A pénz, amit

említett, eltűnt a nénje fiókjából. Teniszezik ön, Lankela úr?Olyan váratlan és gyors volt a kérdés, hogy a lélegzetem is elakadt. Lankela is

összerezzent.– Háromszor hetenként játszom a teniszcsarnokban – felelte

anélkül, hogy megértette volna, miről van szó. – És ön, Kuurna úr?Kuurna a fejét rázta. A szeme hirtelen elfeketedett, boldogtalan embernek

látszott, és színlelt gondtalansága is eltűnt.

– Kérnem kell a teniszcipőit, Lankela úr – mondta Palmu.Lankela szó nélkül elhagyta a szobát.Feszült csendben várakoztunk rá. Egy pár perc múlva üres kézzel tért vissza.

– A teniszcsarnoki szekrényemben hagyhattam – mondta, és igyekezetta lehetőségekhez képest nyugodt maradni. – Rendszerint acipőket, az inget és a nadrágot egy kis táskában viszemmagammal, de úgy látszik, most az egészet otthagytam.

– Szóval a teniszcsarnokban. És mi a szekrény száma? – A felügyelő

kérdései úgy csattogtak, mint a pisztolylövések. – Nem jut eszembe a szám. De ott biztosan tudják, ha megmondja a nevemet.Palmu felügyelő újra eltávozott, és telefonált. Egy perc múlva

visszajött, Lankela elé állt, és mélyen a szemébe nézett.



– Még egy kérdés. Hol sebesítette meg az éjjel a kezét?A kérdés hatása csodálatos volt. Lankela egy lépést

hátratántorodott, körülkötözött kezét a köntöse zsebébe rejtette.Aztán leroskadt egy székre, és a whiskys poharat reszketőajkához emelte.

– Ezt soha nem fogja megtudni – mondta.



VII. FEJEZET

A néhány pillanatig tartó feszült csend után Palmu felügyelőmegrántotta a vállát.

– Jól van – mondta fenyegetően. – A viselkedése csak

megkönnyíti a kínos dolgokat. Parancsot adtam a házkutatásra,pár perc múlva itt vannak a detektívek. Addig senki semtávozhat innen. Most kérem, írják fel azoknak a nevét, akikbizonyítani tudják, hogy tegnap a jelzett időben a HotelHelsinkiben tartózkodtak.

Egy percre elhallgatott, mintha valami fontos jutott volna az eszébe. Nagyonlassan folytatta:

– Bizonyára érdekli önöket, hogy Kroll kisasszony hazatért tegnap este.Kuurna ijedten ugrott fel.– De hiszen akkor... – kezdte reszkető hangon, aztán kitört. –

Felügyelő úr, maga a sátán személyesen! Akkor Kroll kisasszonyis...

Nem fejezte be a mondatot. A felügyelő elmosolyodott, s egykicsit barátságosabban folytatta:

– Nem, nem maradt ott éjjelre, az ágya érintetlen. Senki sem tudja, hogy mosthol tartózkodik, ezért kérem önt, Kuurna úr, hogy adja meg nekünk a jelenlegicímét. Kuurna habozott egy kicsit

– Igaz, megadta nekem a címét, mielőtt tegnap elment –ismerte be tétovázva. -Hiszen megígértem, hogy megfelelőmunkát szerzek neki. De meg kellett esküdnöm, hogy nemárulom el senkinek, legalábbis a mostohaanyjának nem. De –rántotta meg a vállát – maga úgyis hamar megtalálná. Aztmondta, hogy egy volt osztálytársánál fog lakni, Pihlaja a neve,és ápolónő, ha jól emlékszem, Berggatanban.

Elővett egy elegáns noteszt a zsebéből, kitépett egy lapot, és

odanyújtotta a felügyelőnek.– Vigyen bilincset magával, mikor érte megy, felügyelő úr. Kis

fúria, gyűlöl minden férfit.Halk csengetés jelezte az előszoba felöl, hogy a nyomozók

megérkeztek. Lankela gépiesen kiment, és megnyomta aházitelefon melletti gombot, amely a kaput nyitotta.

– Ha végeztek a detektívek, elmehetne Lanne ügyvédhez – szólt Palmumajdnem barátságosan Lankelához. – Biztosan meg akarja tárgyalni magával,

hogy miképpen rendezzék a folyó ügyeket. – Az a pénz... – mondta gúnyosan Lankela. – Az a megvetésre méltó pénz! Kurtmár tegnap este elmesélte nekem a végrendeletet. Nem lep meg.

A lift megállt egy emelettel lejjebb, és hallottuk a sietős lábak



dobogását, amint közeledtek a lépcsőn felfelé. Palmu felügyelőkinyitotta az ajtót.

– Isten hozott benneteket, fiúk – mondta barátságosan. – Siessetek, és necsináljatok rendetlenséget. Most mennem kell. – Fejébe nyomta a kalapját, ésengem is magával vonszolt.

Gyorsan lementünk egy emeletet, és beléptünk a liftbe. Minden vita nélkültaxiba ültünk a sark on, és a berggatani ház felé indultunk. Úgyéreztem, hogy a vadászláz valahol a gyomorszájam tájánösszpontosul, míg ugyanez a szenvedély a felügyelőnek azorrlyukait tágította ki.

– Szóval volt nyom – jegyeztem meg, mikor már az autóban ültünk. – A balk onon nagyrészt eltörölték valami puha ronggyal, de

azért ott is, meg a tetőn is maradt néhány nyom. Gumitalpú cipőnyoma. Szinte egészen biztosan teniszcipőé. És a legjobb adologban, hogy mind az ereszen, mind a vaslétrán találtakvérnyomokat. A kutya öreg volt, de még élesek voltak a fogai. A dolog akutyával különben rendben van. Valaki kitekerte a nyakát.

– Ujjlenyomat? – kérdeztem izgatottan. – Nem, ez hidegvérűgyilkos volt. Nem vette le a kesztyűjét egy pillanatra sem, még aharapás után sem. Valószínűleg letörölte a vér minden nyomát.Azonkívül lehetséges, hogy a vérzés egészen csekély volt, éscsak a sötétben, a tetőn hagyott maga után nyomot. Azonkívül

nem biztos, hogy a seb a kézen volt.Ez egy kicsit erőltetetten hangzott, hiszen mindketten az ifjú

Lankela bekötözött kezére gondoltunk. A felügyelő továbbbeszélt, így rendszerezte a gondolatait.

– A kutya valószínűleg zajt hallott a balkonajtónál és a belépőtott rögtön megtámadta. Rövid küzdelem a sötétben. Azután agyilkos nyugodtan felgyújtotta a villanyt, odarakta a kutyát a vánkosra,olyan természetes helyzetbe, ahogy csak lehetett. Elvette a kulcsokat, amelyek

Krollné párnája alatt feküdtek, kinyitotta az íróasztal fiókját, a pénzt a zsebébegyömöszölte, visszarakta a kulcsokat – ezeket közben megtaláltuk a vánkosalatt –, kiment a konyhába, meggyújtotta a gázt, ráöntötte amegmaradt darát a lángra, hogy kialudjon, nyitva hagyta agázcsapot, eloltotta a villanyt, s újra bezárta a balkonajtót. Előbbpersze gondosan letörölte a. küszöböt a balkon külső és belsőajtaja között. Talán volt ott valami nyom. Azután kiment abalkonra, bezárta az ajtót, benyomott egy vattacsomót a

kulcslyukba, végigsimította egypárszor a balkont is, hogyeltörölje a nyomokat, majd felment a tetőre, és a létránlemászott az udvarra. Körülbelül így kellett történnie.

– Eszerint kellett ujjlenyomatnak maradni – jegyeztem meg.



– Nagyon helyes – mondta keserűen Palmu. – Persze hogy voltujjlenyomat. Rengeteg. A tied és az enyém, hogy ne isbeszéljünk Ara, a házmesterné, Hallamaa kisasszony, Krollkisasszony, Lanne ügyvéd; Kuurna festőművész úr, Mustapää ésmindenki más ujjlenyomatáról. Elfelejted, hogy mindezek

otthagyták az ujjlenyomatukat minden lehető és lehetetlenhelyen. Ez azonban semmit sem bizonyít.Egy darabig elgondolkoztam.– Mindenesetre az biztos – mondtam azután –, hogy Krollné

lefekvés előtt bevett valami kábítószert. Különben nem mertvolna a gyilkos olyan merészen tenni-venni. Mindenki, aki tegnapdélután látta őt, megállapíthatta, hogy ideges, és kitalálhatta,hogy este be fog venni valami altatót A gyilkosnak csakvalamilyen ürüggyel fel kellett keresnie, és mikor egy percrekiment az asszony a szobából, kicserélhette a legfelső Pantopon

tablettát valami mással. Ugyanekkor elvehette a balkonajtó kulcsát. Nemvalószínű, hogy észrevették volna, hiszen a belső ajtó eltakarja akulcslyukat.

– Szóval csak most jöttél rá erre az egyszerű dologra – jegyeztemeg atyai iróniával Palmu.

– Csak felidéztem a gondolataimat – mondtam méltóságteljesen. – Mindenesetre, mindenki, aki tegnap délután meglátogatta a lakást, gyanús. –

Hirtelen összerezzentem. – Mindenki, aki tudta, hogy Kroll kisasszony nem töltiotthon az éjszakát. Ha ugyan...

– ...Ha ugyan Kroll kisasszony távolléte nem volt kemény csapás a gyilkosranézve – fejezte be Palmu a mondatot, ravasz mosollyal a szeme sarkában.

– Kinek lett volna haszna Kroll kisasszony halálából? – kezdtem.– Persze, az ifjú Lankelának. A végrendelet rendelkezése szerint,ha az örökösök egyike előbb meghal...

– Ugyan, ne legyél már olyan szamár – mordult rám Palmu. –

Most láthatod, hogy mi a következménye annak, ha valaki nemtudja féken tartani a gondolatait. Minden tényt egyszerre kellészben tartani. Természetesen előfeltétele a gyilkosságnak, hogya tettesnek tudomása legyen Kroll kisasszony távollétéről. Hiszenő felébredhetett volna, ha mástól nem, hát a kutya ugatásától.Egy ilyen ravasz gyilkos soha nem bízza az ilyesmit a véletlenre.

Kicsit lebiggyesztettem az ajkamat. – Félbeszakítottál egy gondolatmenetközepén – válaszoltam sértődötten. – Éppen mondani akartam:

ha ugyan nem maga... Kroll kisasszony a gyilkos!Ez a gondolat ebben a percben jutott eszembe, ésmegragadtam, hogy kimentsen a kínos helyzetből. Palmu mostnem nevetett, nagyon komolyan nézett, amikor felelt.



– Még nincs jogunk név szerint gyanúsítani senkit – mondta.Felsóhajtott, és hátradőlt az autóban, hogy kivegye apénztárcáját a nadrágzsebéből. Megérkeztünk. Minden nagyobbkapkodás nélkül kifizettem a taxit, még mielőtt ő kinyitotta volnaa pénztárcáját. Megjutalmazott valami morgással, amit éppúgy lehetettköszönetnek venni, mint szemrehányásnak a pazarlásom miatt. Aztánmegjegyezte:

– A gázművek leolvasója éppen azzal foglalatoskodik, hogymegállapítsa azt az időpontot, amikor a gyilkos kinyitotta agázcsapot. Ha megtaláljuk Kroll kisasszonyt, egész pontosanmegállapíthatjuk az időt.

De nem találtuk meg Kroll kisasszonyt. Egy nagyon álmos és mérges ifjú hölgynyitott ajtót, miután jó párszor becsengettünk Pihlaja kisasszony kis lakásába..Kiderült, hogy az előző héten éjjeli műszakban dolgozott akórházban, és csak tegnap kapott szabadnapot, hogy kialudjamagát. Mikor meghallotta, hogy miről van szó, elismerte, hogyKroll kisasszony az előző este tényleg idejött hozzá azzal, hogyitt mar adhasson. Ő maga nagyon fáradt volt, Kroll kisasszonyviszont nagyon nyugtalan és feldúlt. Lefekvés előtt átadtakulcsait Kroll kisasszonynak, aki fél tíz tájban elment sétálni, éscsak fél egy tájban tért vissza. Azután együtt teáztak, és pár órátbeszélgettek Kroll kisasszony terveiről. Azután aludtak egyet, s

úgy látszik, ettől Kirstinek megjött a józan esze, amint Pihlajakisasszony kicsit csípősen megjegyezte. Szinte vidámnaklátszott, és körülbelül negyedórával ezelőtt hazament. Pihlajakisasszony akkor újra magára húzta a takaróját, és éppen elalvóban volt,amikor megzavartuk.

A fiatal ápolónő fesztelenül ásított, és kíváncsian végigmértminket. Tárgyilagosan és frissen beszélt. Egészen jó alakja volt,és az arca is helyes. Kicsit rám mosolygott, amiért a felügyelő

megdorgált, mikor eltávoztunk. – Egy detektív, aki nem hagy ki egyetlen alkalmat sem, hogy illetlenülösszemosolyogjon egy lánnyal, akivel ilyen körülmények között találkozik... – kezdte szemrehányóan, de ez alkalommal félbeszakítottam.

– Mikor én fiatal voltam... – kezdte Palmu, de elhallgatott,mihelyt előzékenyen odavezettem egy újabb taxihoz. – Fiam,fiam! – mondta, és szemrehányóan csóválta a fejét.

A Strandgatan 8. főbejárata előtt egy körülbelül tizenöt éves,

élénk fiú várt ránk. A tömeg már eltűnt, de néhány járókelő mégkíváncsi pillantásokat vetett a házra. A fiú ránk rontott, mikorkiszálltunk az autóból.

– Az előbb megjött Kirsti, most nálunk van – jelentette



kipirultan Palmu felügyelőnek. Csodálkozó pillantására, gyorsanhozzátette: – Bengt Lanne vagyok. Láttam a felügyelő uratreggel, de azután az apám iskolába kergetett. Most déliszünetem van.

– Szóval Kroll kisasszony nálatok van? – mondta Palmu, és barátságosanrámosolygott a fiúra.

– Igen, és én azt is tudom, hogy milyen úton jött ide a gyilkos –hangzott a meglepő válasz.

– Ki beszélt itt gyilkosságról? – kérdezte Palmu haragosan.– A rendőrök nem mászkálnak a létrákon, és az ereszen át a

balkonig, és nem hallgatnák ki a gázleolvasót, és nemkeresnének lábnyomokat, ha nem gyilkosságról volna szó – felelte a fiúfölényesen.

– Jól van – hagyta rá a felügyelő. – Kroll kisasszony bizonyáraéppen most érkezett, tehát adhatunk neki kis időt, hogymegnyugodjon. Gyere, és mutasd meg nekünk a felfedezésedet.

Mindhárman kimentünk az udvarra. Bengt Lanne izgatott volt a tettvágytól.– Nagyon egyszerű – mondta. – A ház kapuját és a lépcsőházból

az udvarra vezető kaput este tízkor bezárják. De azért be lehet jönni az udvarba bármikor. Jöjjenek velem.

Az udvar kis, füves tere szélén állt egy nagy szemétláda. Bengt Lannefelmászott rá, és innen minden nehézség nélkül fellódult a fal tetejére.

– A felügyelő úr kicsit kövér ugyan – jegyezte meg a válla fölötthátranézve –, de azért csak jöjjön utánam, nagyon könnyű.

Palmu némán nyelte le a sértést. Felmásztunk a falra. A másikoldalon felfedeztük a szomszéd udvar szemétládáját. Amikorezen az úton bejutottunk a szomszédba, Bengt Lanne továbbvezetett minket a hátsó fal mentén, amelyet a vadszőlőkapaszkodását elősegítő fémrács takart. Tagadhatatlanullétraszerű valami volt, amelyen nehézség nélkül fel lehetett

mászni az alig kétméteres falra. Mikor Bengt Lanne felért,átvetette a lábait a falon, és eltűnt. – Jöjjenek utánam – kiabálta vidáman.Palmu felügyelő morgott valamit a reumájáról, szuszogott, de

felmászott, és átvetette magát a másik oldalra. Tisztelettelkövettem. Könnyű volt, mivel az az udvar, amelyre most

jutottunk, sokkal magasabban feküdt, mint az előbbi. Most agyártelep melletti telken voltunk, amelyet rozzant kerítést vett

körül. Itt Bengt Lanne gyorsan odavezetett minket a kapuhoz, és elkezdte a zárat piszkálni.– Ezt nem nehéz kinyitni – mondta. – Ha a külső oldalról benyúl

az ember a rudak között, le lehet nyomni a reteszt, és a kapu



kinyílik. A környéken minden fiú tudja ezt.Palmu is, meg én is kipróbáltuk a zárat. A fiúnak igaza volt. Azután Palmu

kiment az utcára, és körülnézett.– Ez itt a Garvaregatan. Néha az iskolából hazafelé ezen jövök,

hogy ne kelljen végigmennem az egész főúton – magyaráztaBengt Lanne. – Az öreg gyári őrök kicsit dühösek, és átkozódnak,ha észreveszik az embert, de ezek csendes udvarok, általábannem találkozunk, senkivel.

– És van még több kijárat is innen? – kérdezte Palmu. – A sövény oldaláról is be lehet jutni ezekr e az udvarokra – magyarázta

Bengt Lanne tudálékosan. – Ott ki lehet nyitni egy lépcsőházajtaját egy horgas dróttal. De akkor három udvaron kell átmenni,s az egyik falon drótakadály van.

A sövény mentén lementünk a Strandgatanig. A Strandgatan és aGarvaregatan párhuzamosan futnak egymással, és ha aStrandgatanon áll valaki, nehezen tudja elképzelni, hogy atávolság a Garvaregatanig tényleg olyan jelentéktelen, mint aztnekünk Bengt Lanne bebizonyította. A felügyelőnek ez sokgondolkoznivalót adott.

– A gyilkosnak csak egy kulcsra volt szüksége – morogta maga elé. – Nem voltszüksége álkulcsokra, és nem kellett betörnie.

Bengt Lanne tétovázott egy kicsit. Azután összeszedte a bátorságát és

megjegyezte:– Gondolt felügyelő úr már arra, hogy a gyilkos bejöhetett a

padláson át is? A tetőnyíláson könnyen ki lehet menni a tetőre.Csak egy horoggal csukódik belülről.

A felügyelő elmosolyodott.– Igazán ügyes fiú vagy – mondta. – De nem volt semmi nyom a

padláson. Csak a házmester volt ott, hogy kinyissa a tetőablakot,mikor szellőztettek a gáz után. Jelentették telefonon.

Bengt Lanne kicsit elkomorult, és az ajkába harapott.Nyilvánvalóan volt valami elmélete, amelyről nem szívesenmondott le.

– Miért volt olyan sürgős a házmesternek felmenni a padlásra?– kérdezte. – Éppen elég huzat volt az ablakokon át is. Talán csakazért ment oda, hogy összekavarja a saját nyomait. GyűlölteKrollnét. Rongyos kis fizetést adott neki, és mégis mindig voltvalami kifogása...

Palmu kutatóan nézett a fiú szemébe, míg az elpir ult, és végül egészbíborszínű lett. Akkor Palmu újra elmosolyodott, és barátságosanátfogta a fiú vállát, mintha egy kicsit meg is rázta volna.

– Az első szabály egy detektív életében – mondta –, hogy soha



ne hagyja magát személyes érzelmeitől befolyásolni. Ez az ügy bonyolultabb, mint gondolod, fiacskám. Egyébként mi baj van a házmesterrel?

– Nem enged az udvaron biciklizni. És különben is, mindigutálatos volt hozzám, már egész kicsi koromban is. Mindig kiabál,amint összegyűlünk páran a fiúkkal. Akármire képes ez az ember.

Nem folytattuk a beszélgetést. Bengt Lannénak vissza kellettmennie az iskolába, Palmu felügyelő meg én felmentünk Lanneügyvédhez, hogy találkozhassunk Kroll kisasszonnyal. Izgatottannéztem az első találkozás elé. A kép, amely másokelbeszéléséből kialakulhatott, nagyon ellentmondásos volt, egyvérszegény, szemérmes, jó kislánytól Kuurna kis fúriájáig terjedt.De ahogy legtöbbször történik, a valóság egyik képhez semhasonlított.

Karcsú, szőke lány fogadott bennünket Lanne ügyvédíróasztalához támaszkodva. Sápadt volt, és a szeme ki volt sírva.De büszke tartása semmi nyomát nem mutatta a letörtségnekvagy az izgalomnak. A simára fésült haj, és a manikűrt soha nemlátott kezek emlékeztettek csak a Krollné hajlékában uralkodóspártai szellemre. Nagyon szép volt a szája. Dacos pillantássalnézett a felügyelőre. Az első szava nagyon meglepett.

– Az én hibám volt – mondta hevesen. – Nagyon jól tudom, hogy az én hibámvolt. Nem lett volna szabad egyedül hagynom.

Lanne ügyvéd igyekezett félbeszakítani, de a lány türelmetlenülfélretolta, és odalépett a felügyelő elé.

– Csak vádoljon nyugodtan – mondta dacosan. – Az én hibám volt. De nem bántam meg! Nem, nem, nem. – Minden egyes nem után toppantott a lábával.

– De kedves Kirsti... – mondta Lanne csitítóan. – Fékezd magad!Palmu felügyelő nem szólt semmit. Csak nyugodtan nézte a

lányt, mintha azt mérlegelte volna, hogy a hevességemegjátszott-e. Úgy látszik, ez még jobban felingerelte Kroll

kisasszonyt. – Eszem ágában sincs fékezni magam! – kiabálta dacosan. – Tizennégyévig fékeztem magam. Tizennégy éve gyűlölöm. A keménységeés kapzsisága öngyilkosságba kergették az apámatGyermekkorom minden örömét megölte. Megmérgezte alelkemet az álszentségével. Soha nem játszhattam, mint másgyerek. Soha nem öltözhettem úgy, mint más. Az iskolában mindenki kicsúfolt.És mégis, az iskola volt az egyetlen menedékem. Tizennégy évig kényszerített,

hogy más legyek, mint aki vagyok. És most örülök, hogy meghalt. Örülök,örülök, örülök!Palmu felügyelő felemelte a kezét, hogy megállítsa az

ügyvédet, aki a rémülettől kimeredt szemekkel közeledett a



leány felé. A felügyelő nyugalma egyszer csak megdöbbentetteKroll kisasszonyt. A hangja elhalkult, és dacos szemébenmegjelent a kíváncsiság szikrája.

– Az ő hibája, hogy csúnya vagyok – mondta panaszosan. – Az őhibája, hogy még csak rám se néz senki. És most végül még

hozzá akar adni, mint egy rabszolganőt, az unokaöccséhez, akitsoha nem tudtam elviselni. – Micsoda kifejezések, Kirsti! – Lanne nem tudta fékezni megbotránkozását. A

lány az ajkába harapott.– Minden férfi bestia – mondta kicsit logikátlanul. Hirtelen hátat

fordított nekünk, és sírva fakadt. Egy halvány mosoly cikázottvégig a felügyelő arcán, amikor óvatosan előhúzott a zsebébőlegy nagy, vörös kockás zsebkendőt, odament a lányhoz, ésrátette kezét keskeny vállára.

– Nana – mondta megnyugtatóan és apás szívélyességgel. – A legrosszabbon túlvan már. A fog kijött gyökerestül, és pár perc múlva már jól fogja érezni magát.Idenézzen, a nagy, gonosz rendőr bácsi odaadja magának a sajátzsebkendőjét. Egészen tiszta. Törölje le a könnyeit, aztán majdLanne asszony biztosan ad egy kis púdert.

A törékeny vállak megremegtek, és a cipősarok újratürelmetlenül dobolt a padlón.

– Nem vagyok gyerek – mondta a lány, még mindig hátat fordítva,

de azért elvette a zsebkendőt, amit a felügyelő óvatosan akezébe nyomott. Palmu diadalmasan végigmérte.

– Azonkívül téved – folytatta. – Látnia kellene a társamat, ezt az ifjú Góliátot,majd kiesik a szeme, úgy nézi magát. Maga aztán igazán nem csúnya. Még az énöreg szívem is majd elolvadt, mikor láttam a maga ibolyakék szemét. Biztosannem gondol arra sem, hogy milliókat örökölt, és ezt az öreg kiállhatatlanmostohaanyjának köszönheti.

A zokogás elcsendesedett. A lány lassan törölgette a szemeit, de nem fordult

meg.– Nem törődöm a pénzével – suttogta. Egy kis ösztönösoldalpillantást vetett rám, majd hirtelen újra megfordult, ésgyámoltalanul suttogta: – Biztosan egész rémes lehetek.

Palmu felügyelő kitart karokkal meghajolt, mint egy bűvész,amikor kész van a mutatvánnyal. Az arcán látszott, hogy a

játékot megnyerte. Mikor Lanne ügyvéd kivezette a lányt afürdőszobába, Palmu hozzám hajolt és megjegyezte:

– A helyzet mindig rendbe jön, ha egy nő észreveszi, hogyrémesen néz ki. Akkor már nincs veszély. Különben pedig a lány elragadó. – Elragadó tudna lenni, ha valaki a kezébe venné – jegyeztem meg – Egy jó

frizura, egy szép ruha, és rá sem lehetne ismerni.



Kroll kisasszony visszajött. Újra szemérmes oldalpillantást vetett rám,aztán leült, mint egy jól nevelt lányhoz illik. – Nem akaromfelesleges kérdésekkel zaklatni – nyugtatta meg Palmu felügyelő,most már komolyan. – De a dolog úgy áll, hogy a nagynénjehalálának az oka még nincs teljesen tisztázva, bár már

meglehetősen jól ismerjük a tegnapi nap eseményeit... Szóvalmaga eltávozott hazulról öt óra tájban, ebéd közben? – Már nem bírtam tovább – mondta a lány.Palmu felügyelőnek igaza volt, mikor a szemét ibolyakéknek

nevezte. Szőke haja és ibolyakék szeme volt. Igazán nem rosszszínösszeállítás.

– Otthonról Lankela úr lakására ment, és egy rövid ideig Kuurnaúrral beszélgetett – segített a felügyelő. – Jobb volna persze, hamaga mondaná el.

– Azért mentem oda, hogy megmondjam Kallénak, nincs annyi pénz a világon,amennyiért hajlandó lennék feleségül menni hozzá – mondta elpirulva a lány. –

Nem volt otthon, de megkértem Kurtöt – Kuurna urat –, hogy mondja ezt megneki. Kurt ugyan kicsit bolond, de mulatságos beszélgetni vele, és megígérte,hogy segíteni fog nekem. Úgy fel voltam hevülve, hogy talán kicsitsokat beszéltem neki. De ő úgyis ismerte a helyzetet márrégebbről, hiszen Karl legjobb barátja. Egyszer vitorlázás közbenKarl megmentette az életét, azóta együtt laknak és

elválaszthatatlanok. Természetesen Karl mindent megtett, hogyőt is elrontsa. Karlnak csúnya jelleme van. Kártyázik, iszik, rosszhírű társaságba jár, költekezik.

– Kuurna úr sem angyal – jegyezte meg a felügyelő. – Ez a rossz példa miatt van – állította a lány. – Onnan Pihlajához mentem,

akivel együtt jártam iskolába. Ő rettenetesen fáradt és álmosvolt. Nála lassanként megnyugodtam, és rájöttem, hogy a nénitermészetesen nem kényszeríthet, hogy Karl felesége legyek.

Hiszen nagykorú vagyok. Persze megkeserítheti az életemet, deezt már megszoktam. Fél tízkor elhatároztam, hogy hazamegyek, és komolyan beszélek vele.

A lány rövid szünetet tartott. Látszott, hogy az elbeszélése legnehezebbrészéhez érkezett.

– Pihlaja ideadta a kulcsait, hogy legyen hova mennem, ha a néni ismételviselhetetlen lesz. – A lány újra elhallgatott, és aztán kicsit következetlenülfolytatta. – Krollnét néninek hívtam. Soha nem tudtam úgy gondolni rá, mint egy

anyára. Nekem soha nem volt anyám. Meghalt, mikor egészen kicsi voltam.Könnyedén megrázta a fejét, és hunyorgott. – Óh – mondta szomorúan –, igazi sírós kölyök vagyok. De nem aludtam jól

és ... és ... Na, szóval hazajöttem... Nincs órám, a néni fölöslegesnek tartotta, hogy



órám legyen. A konyhai vekker elég jó nekem, azt mondta. De körülbelül tíz óralehetett, mert a házmester éppen zárta a kapukat. Nagyon lassanmentem felfelé a lépcsőn, és ... és minden lázadozott bennem.Mikor felértem, egészen halkan dugtam be a kulcsot a zárba,mert elhatároztam, hogy igyekszem észrevétlenül a szobámba

surranni. A néni biztosan meghallotta, de úgy tett, mintha nem venne észre,

így szoktuk csinálni, ha veszekedtünk, és reggelre rendszerint úgy viselkedtünk,mintha semmi se történt volna. De akkor észrevettem, hogy a néni már bezárta amásik zárat is, amelyikhez nem volt kulcsom. És akkor megintmegmerevedett bennem minden. Szóval nem várt rám, nemtörődik velem, miatta akár egész éjjel az utcán sétálhatok.Összeszorítottam a fogamat, és nem csengettem be. Eztúlságosan megalázó lett volna.

– Szóval azt állítja, hogy egyáltalán nem találkozott amostohaanyjával tegnap este? – kérdezte Palmu felügyelőhidegen.

Éreztem, amint a szívem hirtelen, mint egy kő, lesüllyedvalahová a gyomromig. Mert én nagyon jól emlékeztem; hogy aházmester még sokáig állt az utcán, miután bezárta a kaput, és alány nem tért vissza.

A hirtelen rémülettől kitágult szemekkel nézett ránk a lány.Aztán a kezét a szája elé kapva kérdezte:

– Miért... miért néznek így rám?



VIII: FEJEZET

Palmu felügyelő végigsimította a homlokát. Kicsit zavarbanvolt.

– Semmi, semmi – mondta lehangoltan. – Legyen szíves, folytassa.

A lány nyilvánvalóan tétovázott, és tisztán látszott, hogy pillantása a részvét jeleit kutatta arcunkon. Igyekeztem olyan kifejezéstelen képet vágni, amilyet csak tudtam. Könnyedén megrántotta a vállát.

– Jó – mondta ridegebben. – Szóval egy percig az ajtóbanálltam, míg a lámpa a lépcsőházban kialudt. Nem gyújtottam felújra. Nagyon egyedül éreztem magam, és... de hogy is tudnákmaguk megérteni ezt. Majd halkan felosontam a lépcsőn, ésleültem a padlásajtó elé. Néha, amikor még egészen kicsi voltam, és nagyonnehéz volt a szívem, ide menekültem, és akkor ez jutott eszembe. Sokáig ültemott, és mindenfélére gondoltam. Talán sírtam is egy keveset. Aztán elmentem, ésigazán nem tudom megmondani, hány óra volt, akármilyen fontos is lenne.

Dacosan nézett ránk. Zavart pillantást váltottunk, majd Palmu bólintott, hogyfolytassa.

– Lassan lementem a Brunnspark mellett – mondta jéghidegena lány. – Egészen egyedül voltam, nem féltem semmitől. Sokáigsétáltam, és azon gondolkoztam, hogy az egész világon nincs még egy ilyenelhagyatott és boldogtalan teremtés, mint én. Ez biztosan ostobaság, gyerekség,

de tény, hogy olyan helyet kerestem, ahonnan a vízbe vethetném magam. – Szegény gyerek – mondta halkan a felügyelő. – Bocsássa meg,

hogy kérdezősködöm, de elkerülhetetlen. Ha nem bírja tovább,folytathatjuk később. De a lány elszánt volt. Ránk nézett, szemea visszafojtott könnyektől még csillogóbbá vált.

– Már túl vagyok rajta – felelte. – Szerencsére felébredt abüszkeségem. Gyávaság a vízbe vetni magát az embernek,mikor még előtte áll az egész élet. Elhatároztam, hogy ezután én

is gonosz leszek, aztán visszamentem Pihlajához. Már kialudta afáradtságát. Teát főztünk, és a végén nagyon jól éreztükmagunkat. Sokat nevettünk, mindenféle vicces dolgok jutottakeszünkbe az iskolából. – A lány Palmu felügyelőre nézett. – Magapersze nem érti ezt, de ... de az asszonyok ilyenek.

Nem tudtam visszatartani egy mosolyt, és ez lassan továbbterjedt arcról arcra.Átkozottul csinos volt a lány, ahogy így mosolygott a könnyein keresztül. Kedvetámadt az embernek a karjába zárni, és összeborzolni a haját. Esetleg fütyülni

vagy hangosan énekelni. – Szinte minden rendben volt újra – folytatta a lány. – Igaz, hogy rosszulaludtam, és rémes álmaim voltak, de nyilvánvalóan azért, mertidegen ágyban aludtam. Reggel kávét főztem Pihlajának, és



kitakarítottam a szobáját, mert ő maga irtó lusta, mikorszabadnapos. Utána hazamentem, de... a néni már halott volt.

– Miért jött tulajdonképpen vissza a mostohaanyjához? –kérdezte a felügyelő.

– Én... én azt gondoltam, mégis ... valahogy szeretem őt –

mondta egyszerűen.Szóval ilyenek az asszonyok, gondoltam. Nem kell azt várni,hogy logikusak legyenek. De szép volt tőle. Nézetem szerint egészentapintatlan volt Palmu, amikor rövid szünet után hivatalos hangon megkérdezte.

– Feltételezem, hogy nem találkozott senkivel, mikor este elment innen, vagyamikor a Brunnspark mellett sétált?

– Találkozni? – ismételte a lány. – Nem, természetesen nemtalálkoztam senkivel. A Brunnsparkban láttam messziről egyrendőrt, de azt hiszem, nem vett észre. Egyedül akartam lenni. –Rámeredt a felügyelőre, és kísértetiesen elfehéredett. Végremegértette, miről van szó. – Miért van erre szükség? A néni... a néniszerencsétlenség áldozata ... Nem akarhatta valaki... A szó a torkán akadt.

A helyzet kínos volt, ezért minden erőmmel igyekeztem kinézniaz ablakon. Lanne ügyvéd eddig csendesen ült, figyelmesenhallgatott. Nyilván azért maradhatott a szo bában, mert a lány ügyvédjevolt. Most felállt, kényszeredetten köhécselt, és megjegyezte:

– Felügyelő úr, az a véleményem, itt az ideje, hogy

abbahagyjuk a titkolódzást. Közmegbecsülésnek örvendőelhunytról van szó. Bizonyos szokatlan... körülmények ma reggeltalán meggondolatlanságra késztettek, de azóta volt időmmérlegelni a dolgot. És nem lehet az indokolatlan gyanú ok arra,hogy... tovább nyújtsuk ezt a már eddig is kínos helyzetet.Hiszen szerencsétlenség történt.

A felügyelő még csak nem is válaszolt, hanem lenézett a padlóra.Azután összeszorított ajakkal és kifürkészhetetlen pillantással emelte újra fel a

fejét. Csak ilyenkor értette meg az ember igazán, hogy az egyik legkiválóbbnyomozóval áll szemben. – Lanne ügyvéd úrnak abban igaza van – mondta aztán egyenesen a lánynak –,

hogy kötelességem tudomására hozni a megrázó igazságot. Krollné nemszerencsétlenség áldozata, bár a dolgot úgy rendezték, hogy annak lássék.Alattomosan és hidegvérrel meggyilkolták. Ehhez elégséges bizonyíték áll arendelkezésünkre, de nincs jogomban ezekről önnek beszámolni.Sajnálom, hogy tovább kell fárasztanom, de meg kell kérnem,

hogy kövessen a felső emeletre. Csak ön tud segíteni nekünk egycsomó részlet tisztázásában.Szándékosan beszélt lassan és hangsúlytalanul, hogy a lány

hozzászokhasson a gyilkosság gondolatához. Kirsti elsápadt, és



eleinte igyekezett félbeszakítani, de amikor végül a felügyelőelhallgatott, nyugodtan és rezzenéstelenül nézett a szemébe.

Úgy látszott, mintha ez a pár perc felnőtté érlelte volna. Akislányos dacosság teljesen elmúlt.

– Szinte alig tudom elhinni. Ki akarhatta ...Láttam, milyen kétségbeesetten kutatnak a gondolatai egy

lehetőség, a gyanú egy szikrája után.– Menjünk – mondta nyugodtan a felügyelő. – Ha nem fárasztja

túlságosan... – Ránézett a lányra, aki bátran felegyenesedett.Lanne ügyvéd készségesen kikísért minket az előszobába, s

látszott, hogy követni akar minket, de Palmu felügyelő lassanbehúzta az ajtót az orra előtt.

– Mint a lány képviselőjének, jogomban áll... – kiabálta Lannesértődötten az ajtórésen keresztül.

– Természetesen ... természetesen – biztosította Palmu –, de máris túl sokávettük igénybe az idejét. Feküdjön le egy kicsit. Hiszen gyenge a szíve.

És bezárta az ajtót az elnémult ügyvéd előtt. Felmentünk afelső emeletre. A fiúk tényleg gyorsan dolgoztak. A lakás ajtajátrendbe hozták, alig látszott rajta, hogy betörték. A felügyelőbecsengetett, mire Ara rögtön ajtót nyitott.

– Felügyelő úr, kérem – mondta esdekelve –, a posztomra kénemennem. Nem telefonálhatna a felügyelő úr, hogy valaki mást

küldjenek oda helyettem? Hiszen mégiscsak én voltam, akimegtalálta.

– Nem – mondta irgalmatlanul Palmu. – Ez nem megy. Hiszen már mindenrendben van. A kötelesség... – de Ara arckifejezése meglágyította a szívét. – Hátitt is állhat őrt a ház előtt – javasolta. – Hiszen ez is a magaterületéhez tartozik. És ha valami különöset vesz észre...

Ara megkönnyebbült arckifejezéssel távozott. Beléptünk. Minden rendezett és békés volt, mintha semmi sem történt volna. A holttestet elszállították, az

éjjeliszekrény üresen állt, az ágyat bevetették. A konyhaasztalmelletti őrhelyéről Kokki detektív emelkedett fel kényelmesen,miközben az ujját, mint valami könyvjelzőt, beledugta a könyvbe,amelyet lapozgatott.

– Felügyelő úr – kezdte, de mikor meglátta a lányt, abbahagyta amondókáját, és ügyetlenül meghajolt.

– Kokki detektív – mutatta be a lánynak a felügyelő, mire őkönnyedén megbiccentette a fejét. – A gyilkossági oszt... egyik

legtehetségesebb detektívünk.Kokki elpirult, és a lány mosolyára felderült a sötét szoba.– Ja, igaz, fel akartam olvasni egy fejezetet ebből a könyvből a

felügyelő úrnak – folytatta Kokki, hogy véget vessen a kínos



csendnek. – Figyelje meg például ezt. “Egy meg nem váltottgyülekezet olyan, mint elszáradt fügefa az Úr szőlejében. Mertbizony mondom nektek, aki újjászületett, az mézzel és mannávalfolyó, és a szegények áldják a nevét, és a gyülekezet dicséri őt,mert a gyümölcse után ismerjük meg a fát. Egy jó fa jó

gyümölcsöt adományoz a gyülekezetnek, de az elszáradt fátkivágják, és az örök tűzbe vetik. Ezért mondom néked, mondj lea kincseidről, barmaidról, birtokaidról, te újjászületett, mert ezekcsak hamu és por, és váltsd meg ezekért az élet almáját az Úrsaját gyülekezetének szőlőskertjéből. Mert nehezebb agazdagnak a mennybe jutni, mint a tevének átmenni a tű fokán.”

Elhallgatott és körülnézett, mintha tapsra várt volna.Mindnyájan megdermedtünk, majd a felügyelő elvette a könyvet,s egy pillantást vetett a címlapra.

– Írta Gamatiel Mustapää prédikátor, a Betlehem gyülekezetvezetője, a legalázatosabb az Úr szolgai közül – olvasta. – És ha

jól értem a gondolatmenetet, akkor ez arról szól, hogy ha vanvalamid, dobd gyorsan a Betlehem gyülekezet közös pénztárába,amelyet Gamatiel Mustapää prédikátor kezel.

– Ájtatos gazember – suttogta Kroll kisasszony a legmélyebb megvetéssel. – Anéni sose hitte el... – hirtelen félbehagyta a mondatot.

Az asztalon egész halom könyv feküdt Mustapää munkái közül.

– Tudja, Kroll kisasszony, hogy miért változtatta meg a végrendeletét amostohaanyja, amelyet a Betlehem gyülekezet javára tett? – kérdezte Palmu.

Kroll kisasszony megrázta a fejét. – A néni sose beszélt velem ilyen dolgokról. De nagy gondját viselte a

lelkemnek. A gyülekezetbe kellett járnom, míg végre nem tudtamtovább... – Lassan elpirult, és elfordította a fejét. – Szívesebbenhallgatnék erről.

– Értem – mondta a felügyelő. – De maga mégiscsak modern

lány, Kroll kisasszony. Szorítsa össze a fogát, és azután kezdjenhozzá, legalább túl lesz rajta. Szeretnék kicsit többet tudni errőla misztikus úrról.

Mintha egy gondolat cikázott volna végig a lány agyán, hirtelen felnézett.– Azt hiszi, hogy ő... – összeszorította az ajkát, és elhallgatott,

de mintha hirtelen eltűnt volna az arcáról a komor gyanú árnyéka.– Mustapää prédikátor itt volt tegnap délután, de Krollné

kidobta – mesélte a felügyelő érzelem nélkül –, s az is tegnap

történt, hogy megváltoztatta a végrendeletét, amelyet aBetlehem gyülekezet javára tett.A lány végre beadta a derekát.– A néni csak pár évvel ezelőtt, ismerkedett meg ezzel a...



gyülekezettel. És engem is magával vitt az imákra. Én perszeunatkoztam, és sokkal szívesebben mentem volna moziba. De anéni rossz néven vette az ilyesmit. Ellenszenves volt nekem aprédikátor. Olyan ... olyan kenetes volt és behízelgő. Úgy járkálta gyülekezetben, mint egy kakas a tyúkjai között. De a néni

szinte vak volt, és határtalanul csodálta. Aztán be is választottáka vezetőségbe. A néni elkezdett böjtölni, és lelkigyakorlatottartani, és furcsa álmai, látomásai voltak. Néha azt gondoltam,hogy kezd megbolondulni. Az utolsó időben altatót is szedett.

– Bocsánat, hogy félbeszakítom – szólt közbe a felügyelő,mintha a legtermészetesebb dologról volna szó. – Nem tudjavéletlenül, ki ajánlott Pantopont neki?

Úgy láttam, mintha a lány összerezzent volna. Mindenesetregondolkozott egy percig, mielőtt válaszolt.

– Nem tudom – mondta aztán halkan. – Tegnapelőtt adottnekem egy receptet, és én kiváltottam, mikor sétálni kellettvinnem Baront. Egy kis fiola volt.

– Kokki – fordult most a felügyelő a detektívhez –, mit mondotta gázművek embere?

– Fején találta a szöget, felügyelő úr. Úgy alakult, hogy agázmérőt éppen pár nappal ezelőtt olvastak le, és amikormegmutattam neki a gázóra jelenlegi állását, pár perc alatt kiszámította,

hogy a gázcsapot éjjel tizenegy és egy között nyitották ki.– Tehát doktor Markkola tévedett – jegyezte meg Palmu

felügyelő mintegy önmagának. – Ő tizenegy és egy közötti időtmondott. De a gázművek adatai alapján Krollné csak reggel feléfulladhatott még, amikor a gáz már megtöltötte az egész lakást.Én ebben az esetben jobban bízom a gázművekben. Jó munkavolt, Kokki!

– Vigyázzon! – mondtam, és a fejemmel Kroll kisasszony felé intettem. Nagyon

sápadt volt, és nehezen lélegzett... Könnyen meg lehetett érteni, hogy a gáz ésfulladás gondolata irtózattal töltötte el.– Bocsásson meg, Kroll kisasszony – mondta Palmu. –

Elfelejtettem, hogy jelen van. Én csak egy öreg, buta rendőrvagyok. Ne törődjön ezzel. És most gondolkozzék csak. Mikor voltutoljára kinn a balkonon?

Kroll kisasszony csodálkozva nézett rá.– A balkonon? – ismételte. – De hiszen azt sosem használjuk

télen. Nyáron állt ott egy pár cserép virág, de ősszel bevettemőket. Azóta, az én tudomásom szerint, senki sem nyitotta ki a balkonajtót.

– És a kulcs a zárban maradt?



– Persze, természetesen – Kroll kisasszony nem értette adolgot. – Bezártam az ajtót. A belső ajtó nagyon jól zárt,gumitömítés volt rajta körben, amit már biztosan látott.

– De nem gondolta a néni mégis, hogy huzat jön onnan? – kérdezte Palmumegjátszott csodálkozással.

– Nem, egyáltalán nem – biztosította Kroll kisasszony.– A balkonajtó kulcsa most hiányzik, a kulcslyuk pedig be van

tömve vattával – mondta a felügyelő. – Igazán nem emlékszik ilyesmire?

Kroll kisasszony újra gondolkozott. – Én legalábbis soha nem vettem ki a kulcsot – mondta nagyon határozottan. –

Talán a néni maga, és valami dobozba helyezte. Nagyon félt a huzattól.Palmu kérdőn nézett Kokkira. A detektív megrázta a fejét.– Nem találtunk egyetlenegy kulcsot sem, amelyik a

balkonajtóba illene. Se a fiókokban, se más helyen nem volt ilyenkulcs. Azonkívül a vattát kívülről tömték a kulcslyukba,valószínűleg gyufával, vagy valami hasonlóval. A küszöbötgondosan letörölgették. Valaki átment ma éjjel ezen az ajtón.

– Átment az ajtón? – ismételte meg Kroll kisasszony. Aztánhirtelen észbe kapott. – Azt hiszi... azt hiszi, hogy a gyű... hogyvalaki az éjjel bejött a balkonajtón?

A felügyelő nem válaszolt, és a lány nem is sürgette a Választ.

Egy perccel később a felügyelő tett fel új kérdést:– Kroll kisasszony, a kutya, Baron, nagyon mérges természetű

volt?– Nem, nem volt mérges természetű – felelte Kroll kisasszony. –

Az emberek félreismerték. Tulajdonképpen kedves állat volt, ésolyan hálás, ha sétálni vittem. De nem szerette az idegeneket, éssokat ugatott, talán csak azért, hogy ne unatkozzon. Aházmester ki nem állhatta. Egy házmester se szereti a kutyákat.

Nyilván ő mondta, hogy Baron mérges természetű volt.A kutyáról szóló, egybehangzó vélemények jutottak eszembe,és elmosolyodtam. Kroll kisasszony sértődött pillantást vetettrám.

– Természetesen szeretett volna odakapni az emberek nadrágjához. Nem bírta aférfiakat, és ebben véleményem szerint igaza volt. – Megrovó pillantássalegyenesen a szemembe nézett. – És néha megtörtént, hogy harapott. De csak

játékból.

– Furcsa fajtája a játéknak – jegyezte meg szárazon a felügyelő.– De ez egészen biztosan így van – erősködött Kroll kisasszony.– Néha még a néni után is kapkodott. Amikor kisebb voltam, akezem és a lábam mindig tele volt kék foltokkal. Pár nappal



ezelőtt, mikor le akartam feküdni, véletlenül úgy belekapott acsuklómba, hogy elkezdett vérezni.

Felhajtotta a ruhája ujját, és megmutatta a vékony csuklóján végighúzódó vörössebet. Lassan ránk emelte a tekintetét, arckifejezésünk megzavarta.

– Most meg mi baj történt? – kérdezte reszketve.A felügyelő némasága végül is kínossá vált.

– Okunk van feltételezni – mondta lassan –, hogy a kutya megharapta azt aszemélyt is, aki-éjjel tizenegy és egy között a balkonajtón keresztül behatolt alakásba.

– Értem ... értem – mondta Kroll kisasszony, és teljesenmegmerevedett. Becsukódott, mint egy érzékeny virág, ésösztönös nyitottsága végképp eltűnt.

– Ha felügyelő úrnak nincs több kérdése... – kezdte. Palmumosolyogni igyekezett, és könnyedén intett a kezével.

– Rendben van, menjen, és feküdjön le, Kroll kisasszony. Talán a legjobb, haLanne ügyvéd úrnál marad. Bizonyára szívesen vendégül látja ma éjjelre, és akkor kéznél van, ha lenne még kérdésünk. Nekünk még van munkánk ebben alakásban. De igyekezni fogunk a kihallgatásokat holnap reggelig elintézni, ésakkor természetesen visszaköltözhet ide.

– Nem valószínű, hogy Kroll kisasszony vissza akar... – kezdtem,de a lány félbeszakított.

– Persze hogy visszaköltözöm ide, legalábbis egyelőre. Hiszen

idehívhatom az egyik barátnőmet is.– Hálás lennék, ha utánanézne, nem hiányzik-e valamije – kértea felügyelő. Kroll kisasszony egyenes tartással kiment a szobából,és becsukta- maga után az ajtót. Hevesen Palmu felé fordultam.

– A lány semmi esetre sem költözhet ide, míg a gyilkos szabadon van – mondtam. – Elfelejted, hogy kulcsa van a balkonajtóhoz.

– Nagy szamár vagy – felelte sajnálkozva a felügyelő, és a vállátvonogatta.

Halálosan megsértődtem, mert ez alkalommal nagyonkomolyan gondoltam, amit mondtam. Kokki és Palmu felügyelőfeszülten figyeltek. Hirtelen elhallgattam. A felismerés villámkéntcsapott belém.

– Ha azt hiszed, hogy ez a lány itt hazudik... – kezdtem, és éreztem,hogy belevörösödöm a dühbe. – Nem tudok nevetségesebbetelképzelni, mint őt gyanúsítani a gyilkossággal!

De már beszéd közben összeálltak a fejemben a tények, és mélyen, szinte

reménytelenül letörtem. Palmu némán figyelte váltakozó arcjátékomat.– Egyelőre nem gyanúsítunk senkit, de mindenki gyanús – jegyezte meg nyomatékosan. – Az esetet több oldalról kellmegvizsgálnunk. A lánynak van akaratereje, gyűlölte a nénit, azt



hitte, hogy tönkreteszi az egész életét. Alkalma volt elvenni abalkonajtó kulcsát, ő vette a Pantopont . A kutya feltűnően friss,vérző sebet okozott neki. Jobban ismerte a házat, a lakást és amostohaanyja szokásait, mint bárki más. És mindenekelőttegyelőre ő az egyetlen, akinek nincs megbízható alibije tizenegy és

egy között.– De hiszen ő maga mondta... – kezdtem, de hirtelenelhallgattam.

– Ki ad egy asszony szavára? – kérdezte ironikusan Palmufelügyelő; – A legtisztább szemek is hazudnak és.... és..

Telefoncsengés szakította félbe. Gyorsan felvette a kagylót. Egytagúválaszai nem világosítottak fel a beszélgetés lényegéről, de azarckifejezése komoly volt, amikor letette a kagylót.

– Rosszul áll a fiatal Lankela dolga – jegyezte meg. – Ateniszcipőit nem találták a csarnok öltözőjében. És otthon sem. Anyom azonban akkora, mint az ő lába. Azonkívül Kuurnaéjjeliszekrény-fiókjában találtak egy fiola Pantopon tablettát. De a

balkonkulcsot nem találták meg, és más gyanús dolgot sem. Ezt várni lehetett.Lankela most azt mondja, hogy valahol elvesztette a táskáját ateniszcipőkkel, inggel és nadrággal együtt.

– Egyelőre legalábbis elbocsáthatod Kroll kisasszonyt –mondtam, de összerezzentem, mert Kroll kisasszony éppen

ebben a pillanatban dugta be a fejét az előszobaajtón. – Nem kell engem elbocsátani – mondta keserűen. – Megyek én

magamtól is. És semmi se hiányzik, felügyelő úr. Isten velük! – Egy pillanatra! – Palmu felemelte a kezét. – Tud róla, hogy a néninél tegnap

itthon nagyobb pénzösszeg volt?– A néni sosem beszélt velem az üzleti ügyeiről – mondta a lány. –

Néha volt nála egész komoly összeg, de sosem mutatta nekem.Menni akart, de a felügyelő utána kiáltott.

– Mindenesetre tegnap kétszázezer márka készpénz volt afiókjában, amely mára eltűnt.A lány hirtelen visszafordult. Mosoly terült el az arcán.

– Hiszen akkor minden világos – mondta örvendezve. – Valami tolvaj járhatottitt! Valaki látta, mikor a bankba mént, és ...

– Kit gyanúsított először? – kérdezte hirtelen Palmu felügyelő,és a hangja úgy csengett, mint az acél.

A lány mosolya k ialudt. Elsápadt. Hátat fordított nekünk, és

elrohant. Még hallottuk a külső ajtó csapódását, és egy fojtottkiáltást. Valakibe beleütközött az ajtónál. Mikor kimentünk azelőszobába, ott találtuk a fiatal postást, amint csodálkozvabámult a lány után, aki lefelé rohant a lépcsőn.



– Bocsánat, felügyelő úr – mondta félénken. – Mikor kimentema délutáni postával, eszembe jutott valami, és gondoltam,legjobb lesz, ha megkérdezem. A levelet illetőleg...

– Milyen levelet? – kérdezte Palmu felügyelő rosszat sejtve.– Ma reggel ugyanis hoztam egy levelet Krollnénak – felelte a

postás. – Meg akartam győződni róla, hogy a felügyelő úr kezébe jutott a levél, amelyet a szekrénykébe dobtam, mikorészrevettem a gázszagot.

A felügyelő megragadta a karját, behúzta az előszobába, ésbezárta az ajtót.

– Kezdjük az elején – mondta. – Én nem láttam semmiféle levelet. Kokki, azördögbe is!

Kokki odasietett.– A levélszekrény üres volt, felügyelő úr – mondta

tiszteletteljesen. – Természetesen megvizsgáltuk.Az ajtó belső felén volt egy régimódi pléhszekrény, ebbe esett a posta, és

nem a földre. Nem olyan furcsa tehát, hogy nem vettük rögtön észre a levelet,amikor beléptünk. Az agyam gyorsan végigfutott a reggel eseményein. És hirtelenmegértettem.

– Mustapää prédikátor – mondtam gyorsan.– Igen – egyezett bele Palmu lesújtva. – Az a hülye Ara nyitva

hagyta az ajtót, amikor bejött szólni arról, hogy az a szélhámos

érdeklődik Krollné után. Feltalálja magát adott helyzetben ez aMustapää, annyi szent.

A postás élénk, érdeklődő szemei rajtunk pihentek.– A borítékon kék, nyomtatott betűkkel állt a Betlehem

gyülekezet – mondta. – Egészen határozottan emlékszem. Acímzést férfi írta.

– És én, én hülye még csodálkoztam, hogy miért olyan sürgős,neki – panaszkodott Palmu felügyelő, és a fejét verte. Ebben a

percben csengettek, Mikor kinyitottam az ajtót, Mustapääprédikátort találtam a folyosón.



IX. FEJEZET

Hevesen összerezzent, mikor meglátta a postást, de szinte ugyanabban a pillanatban mélabús mosoly terült el püffedt, sápadt arcán.

– Meg méltóztatik engedni, hogy belépjek, felügyelő úr? –

kérdezte mély tisztelettel. – Sajnálatos tévedést követtem el, ésa lelkiismeretem arra kényszerített, hogy visszatérjek ide.Palmu felügyelő összeharapta az ajkait, és szó nélkül bekísérte

a szobába. Azután visszament az előszobába, megköszönte apostás fáradozását, és elbocsátotta. Az üres előszobában néhánycsendes átkot mormolt, majd indulatait legyűrve visszatértKrollné szobájába.

– Tévedés alatt persze azt érti, hogy reggel elvitte a Krollnéhoz írt levelét

a levélszekrényből – támadt rá Palmu.De Mustapäät nem volt könnyű megfélemlíteni.– Nem értem a hangot, felügyelő úr – mondta édeskés,

szemrehányó hangon. – Hiszen magam jöttem, hogy elismerjemtévedésemet. Ártatlan tévedés volt. Teljesen megzavarodtam,mikor ma reggel rendőr állt Krollné ajtajában, hiszen amikortegnap este távoztam tőle, még jó egészségben volt. Gázszag,rendőr, rettenetes zűrzavar, a borzalmas szerencsétlenség,megérti, ugye, felügyelő úr? Észrevettem, hogy a levelem még alevélszekrényben fekszik, ösztönösen a zsebembe dugtam.Megtehettem, hiszen a levél az enyém volt. Csak részvétetakartam nyilvánítani, de akkor jöttek a detektívek a lépcsőnfölfelé, és valaki – nyilván véletlenül – a lábamra lépett. Ak kor azidegeim hirtelen fölmondták a szolgálatot, és elrohantam.Nagyon érzékeny vagyok, felügyelő úr.

– Jó, jó – szakította félbe a felügyelő. – Adja ide a levelet! Aprédikátor még fékezte a dühét, de a szeme ijesztően csillogott.

– A levelet? – ismételte álszenten. De hiszen elégettem, felügyelőúr. Elmondhatom persze, mi volt benne, ha szükségesnek látja.Palmu most már leplezetlenül káromkodott, Kokki közelebb jöttegy lépéssel. Láttam, hogy nagy kedve volna beleszólni a vitába,méghozzá tettlegesen. A prédikátor is meghátrált

– Természetesen tévedés volt ez is – siránkozott –, debiztosíthatom önöket, hogy a levél teljes egészébenmagánjellegű volt. Semmi köze sem volt a gyilkossághoz.

Különben is, nem kellene bemocskolnia a száját káromkodással,felügyelő úr. Palmu hirtelen lecsillapodott és kárörvendően mértevégig a prédikátort.



– Honnan tudja, hogy gyilkosság történt? – kérdezte, szinte túl barátságosan.Mustapää most először elbizonytalanodott.

– Én... Istenem.... ez világos... – dadogta. – Nem volna itt a gyilkosságiosztály, ha nem erről volna szó. És ilyen nagy esetet csinálni egyártatlan levélből...

– Maga úgy látszik, jól ismeri a rendőrség szervezetét – jegyezte meg Palmu szelíden. A prédikátor habozott egy percig. – Újságot én is olvasok – mondta végre méltóságteljesen. –

Ismerem nagyrabecsült rendőreink képességét is. Nem kétlem,hogy rövid időn belül ezt a sajátos esetet is felderítik.

A felügyelő fékezte indulatait. – Szóval elcsípte reggel a levelét, és hidegvérrel elégette. Most van képe

idejönni és elmondani. Emiatt még felelni fog.– A cselekedeteimért mindig vállalom a felelősséget – jelentette

ki Mustapää, miközben jámborán összekulcsolta kezeit. – Készvagyok esetleges tévedéseimért a világi törvényszék előtt isfelelni, de félek, hogy felügyelő úr eltúlozza a levelem

jelentőségét. Csak még egyszer meg akartam köszönniKrollnénak...

– Megköszönni? – ismételte Palmu felügyelő közel agutaütéshez. – Maga túl messzire megy!

A prédikátor Kokkira, majd rám nézett, mintha minket hívna tanúnak a

felügyelő elképesztő igazságtalansága miatt. – Igen, meg akartam köszönni Krollnénak – mondta. – Ennyit igazán megér-

demelt. Úgy illik, hogy a jobb kéz ne tudja, amit a bal kéz tesz, de nem hinném,hogy elrontom a szép ajándék értékét azzal, ha beszélek róla önöknek.Bízom a diszkréciójukban, felügyelő úr.

– Beszéljen – nógatta a felügyelő anélkül, hogy bármit is ígértvolna. Bevallom, kíváncsian nyújtogattam a nyakam, hogy

jobban halljam, micsoda mesét akar nekünk feltálalni a

prédikátor. Könnyen el lehet képzelni a meglepetésemet, mikor nagynyugodtan belekezdett:– Krollné tegnap este átadott nekem kétszázezer márkát,

amelyet foglalóul szánt új templomunk telkénekmegvásárlásához. Lanne ügyvéd úr tudja bizonyítani, hogy errőlmár régebben szó volt, de jogomban áll a pénzt másképp isfelhasználni a gyülekezet javára. Krollné halála után a gyülekezetugyanis új fejlődési stádiumba jutott. Tudom, hogy az ő

nagyvonalú adakozó szelleme kiterjed a földi élet határain túlrais. – Ha a végrendeletre gondol – szakította félbe gúnyosan Palmu

felügyelő –, akkor őszinte örömmel a tudomására hozom, hogy



tegnap aláírt egy új végrendeletet, amely említést sem tesz amaga kis vállalatáról. A Betlehem gyülekezetre gondolok. És ez atény cáfolja a maga állítását.

A prédikátor ökölbe szorította a kezét és felugrott. Az álarc leesett róla,leplezetlenné vált mérhetetlen dühe, amiért elesett a jókora zsákmánytól.

– Igazat beszél, felügyelő úr? – kérdezte ordítva. – Nem, ez nemlehet igaz! Ez ellentétes az elhunyt utolsó akaratával! Nem, maga csak igyekszik engem megfélemlíteni, de ez nem fog sikerülni!

– Kérdezze meg Lanne ügyvédet – tanácsolta szelíden afelügyelő, és a telefonra mutatott. – A biztonság kedvéért az újvégrendeletet elhelyeztük egy bank páncélszekrényében, nehogytörténjék vele valami.

A prédikátor végre elhitte, és valósággal összeomlott. Az öklekinyílt, hevesen lélegzett, de igyekezett felöltem előbbi jámborarckifejezését.

– Csalódtam – mondta összetörten. – Nem saját magam miatt, nem is agyülekezet miatt, hanem azért, mert a drága megboldogult pillanatnyi zavarában asaját végakarata ellen cselekedett. De hiszem, hogy a tette megbocsátást nyer,mert nem tudta, mit cselekszik.

– A földi kincs csak por és hamu – vigasztalta a felügyelő. – Van viszontkét tanúnk, akik bizonyítani tudják, hogy Krollné tegnap este aszó szoros értelmében kidobta, és kijelentette, hogy soha többé

nem akar beszélni magával. Érdekes volna megtudni, mikortörtént tehát, hogy Krollné olyan barátságosan átnyújtotta magának akétszázezer márkát. Mustapää meg se rezzent.

– Szívesen beismerem, hogy egy alaptalan gyanú elvakította az elhunytat. Csak ez lehet a magyarázata annak, hogy megváltoztatta a végrendeletét, és nagyon jólmegértem, hogy ezt nem közölte velem, talán mert maga sem tekintettevéglegesnek a döntést. Nyilvánvalóan még ma szándékában állt jóvátenni atévedését, de az alattomos gyilkos kihasználta az alkalmat...

Félbeszakította önmagát, és örömteli mosoly terült el az arcán. – Vegye ezt figyelembe, felügyelő úr! – mondta nyomatékosan. –Kinek volt haszna az új végrendeletből? Mert annak ez az éjszakavolt az egyetlen lehetősége, hiszen Krollné már mamegváltoztatta volna az álláspontját. A sajnálatos eszmecsere félhétkor játszódott le, amint azt már valószínűleg elmondtákönnek. Kilenc órakor visszatértem, és minden félreértést sikerülttisztáznunk. Egy fél óráig beszélgettünk, és biztosíthatom,

felügyelő úr, az öreg hölgy megbánta, amit tett. Térden állvakért, hogy bocsássak meg, amiért kételkedett bennem.– És mint jóvátételt, a kezébe nyomta a kétszázezer márkás

csomagot, igaz? – Palmu hangja gúnyosan csengett, de



észrevettem rajta a bizonytalanságot. Volt valami meggyőző aprédikátor szavaiban, úgy látszik, kiváló színész volt.

– Bizony, felügyelő úr! – Mustapää azonnal megérezte, hogyfölénybe került. – Szegény Krollnét kimerítették az izgalmak,ezért fél tízkor minden jót kívántam, és semmi rosszat nem

sejtve távoztam.– Be tudja bizonyítani? – kérdezte a felügyelő, akinek kezdettelege lenni ebből az egyre jobban bonyolódó ügyből. – Egyedülvoltam nála, de lefelé menet találkoztam az alatta lakókisasszonnyal. Pár szót váltottam vele, megemlítette, hogymoziban volt. Azután könnyű szívvel egyenesen hazatértem,hálával telve leültem, és megírtam azt a kis köszönőlevelet,amelynek a felügyelő úr olyan nagy jelentőséget tulajdonít. Mégtegnap este feladtam.

– De hiszen találkoznia kellett volna Kroll kisasszonnyal! –vágott hirtelen közbe a felügyelő. – Hiszen akkor már hazatért!

Mustapää nem válaszolt rögtön. Előbb a felügyelőre, majd rámnézett. De nem esett a csapdába.

– Ha Kroll kisasszony otthon volt, akkor a szobájában maradt.Már az első látogatásom alkalmával úgy vettem észre, hogyveszekedtek, és ezért nem akartam kérdezősködni utána.

Rövid csend után a felügyelő más oldalról támadott.

– Ön ugyebár teniszezik, Mustapää úr?Észrevettem, hogy Mustapää zavarba jött.

– Bár egyáltalán nem értem, hogy mi köze van az én magánéletemnek ehhez adologhoz – mondta méltóságteljesen –, de beismerem, hogy olykor valóban

játszom. Az egészség ápolása nem illetlenség, hiszen a test a lélek temploma.Palmu felügyelő elgondolkozva dörzsölgette az állat.– Persze – mondta mintegy önmagának. – Éppen az előbb

hallottam, hogy a fedett csarnokba jár, mint Lankela úr.

A detektív, akit Palmu kiküldött, hogy Lankela cipője utánnézzen, átnézte a játékosok névsorát, és megjegyezte Mustapäänevét. A prédikátor nem értette a dolgot.

– Tényleg láttam néhányszor azt a különös ifjút – ismerte be. – Sajnálatoseset, ha tekintetbe veszi az ember a nagynénje jámborságát ésnemes jellemét. A könnyelműségnek sajnos nincs határa a maivilágban. De mire céloz, felügyelő úr?

– Semmi különösre – felelte Palmu. – De talán lesz olyan kedves, és elmondja

azt is, hogy miért dobta ki Krollné az este folyamán korábban. Akkor az utolsógyanú is tisztázódna.A prédikátor a fejét rázta.– Sajnos, kénytelen vagyok megtagadni a választ erre a



kérdésre, felügyelő úr, bármennyire is sajnálom. A dolognemcsak engem érint, hanem egy másik ember becsületét és

boldogságát is. Csak annyit mondhatok, hogy egy szerencsétlen tanítványom...– Férfi vagy nő? – kérdezte szigorúan Palmu.– Isten előtt a nemek egyenlőek – jegyezte meg Mustapää

jámboran. – De miért ne mondhatnám meg, hogy leányról vanszó. Jó, nagyon jó családból való leányról. Ez a szegény gyermeke percben idegszanatóriumban van. Gondos és megértő ápolásalatt, nyilván megérti, hogy nem közölhetem a nevét.

– Megértem, Brummer úr – mondta Palmu.A név hallatára Mustapää összerezzent, de rögtön visszanyerte az önuralmát.– Soha nem igyekeztem takargatni a szomorú múltat – mondta

szemrehányóan. – Ön kegyetlen, felügyelő úr, de egyszer ütmajd a maga órája is.

– Remélem, hogy ezt megelőzőleg lesz még alkalmam magáracsatolni a karperecünket. De felteszem, hogy nincs kifogása az ellen, hamegkérdem, mit csinált tegnap este tizenegy és egy között.

Mustapää töprengett egy percig. – Virrasztottam és imádkoztam – mondta kenetteljesen. – Milyen kár, hogy senki sem volt jelen a lelkigyakorlatnál – szólt közbe

Palmu.– Örömmel közlöm, hogy az ön által említett időben nem

voltam otthon, felügyelő úr – folytatta Mustapää zavartalanul. –Ez megmenti önt egy újabb tévedés elkövetésétől. Jólelkiismerettel mondhatom ugyanis, hogy miután feladtam amegbeszélt levelet, felkerestem egy magányos beteget,ugyanabban a házban, ahol lakom, és éjjel kettőig virrasztottamés imádkoztam a beteg ágya mellett.

– Akkor most egyenesen odamegyünk, és tisztázzuk is azidőpontokat.

Palmu intett Kokkinak, hogy kövesse az előszobába, és halkanvalamilyen utasítást adott neki. A prédikátor úgy állt a szobaközepén, mintha ő lenne a szenvedő vértanú szobra. Palmu vettea kalapját, és intett, hogy kövessük. Mindnyájan elindultunk. ABetlehem gyülekezet termei egy elég modern házban voltak aRödbergsgatah környékén. Itt volt Mustapää lakása is. A prédikátor feljebbirányította a liftet.

– Azt akarom, hogy előbb meggyőződjenek az alibimről –

mondta, amikor a felügyelő kérdőn nézett rá. – Az előtt nincs joguk a dolgaimban turkálni.Mégis különösebb ellenállás nélkül hajlandó volt visszajönni a

második emeleti lakásba, és kinyitotta az ajtaját. Palmu felügyelő



futó pillantása végigpásztázta a két szobát. – Felesleges a dolgaiban kutatni – mondta Palmu gúnyosan. – Gyorsan ide a

teniszcipőt, és már mehetünk is.– A teniszcipőmet? – Odament a szekrényhez, és előkeresett

egy pár, szinte teljesen új, makulátlan fehér teniszcipőt.

– Világi hívságok – sóhajtott fel a felügyelő, és lehajolt, hogyfelvegye a dobozt, amelyen rajta volt egy cipőbolt cégjelzése.– Esetleg ide tudja adni a csomagolópapírt, sőt, még a nyugtát

is?A felügyelő gondosan lepecsételte a cipődobozt, töltőtollával

ráírta a szükséges adatokat, és megkért, hogy én is firkantsamoda a nevemet.

– Most jön az alibi – mondta Palmu felügyelő nyugodtan, és acipősdobozt óvatosan a hónom alá dugta.

Ismét beléptünk a liftbe, és felmentünk a negyedik emeletre. Mustapää becsengetett, és rövidesen egy pongyolás hölgy nyitott ajtót. Az arca valamimámor utóhatásáról árulkodott, annak ellenére, hogy nagyon igyekezettrendezettnek látszani.

– Legdrágább Anna nővér – kezdte mézédesen Mustapää. –Ezek az urak néhány kérdést szeretnének intézni hozzád. Ne félj,nem tehernek neked semmi rosszat.

Palmu felügyelő becsapta az ajtót Mustapää előtt, úgy, hogy az

a lépcsőházban maradt A megrémült nő bevezetett minket aszobába.

Látszott, hogy ágyban feküdt, amikor rácsengettünk. Rögtönfeltűnt nekem az asszony összeszűkült pupillája, és beesett,sárgás arca. Látszott rajta, hogy fiatal korában szép lehetett. Óvatosan leült,és ijedt, bizalmatlan arckifejezéssel várta a kérdéseket

– Hallottam, hogy beteg – mondta a felügyelő megnyugtatóan.– Megfázás, láz, zörög a tüdőm – felelte az asszony és

köhögött. Szemmel láthatóan hazudott.– Palmu felügyelő vagyok a rendőrség nyomozó osztályáról –világosította fel Palmu. – Szíveskedjék elmondani, mit csinálttegnap éjjel tizenegy és egy között Gyilkosságról van szó.

A nő lassan elsápadt és a keze remegni kezdett. Révetegpillantással, fásult hangon kezdte a beszámolóját:

– Egész nap ágyban feküdtem. Mustapää prédikátor hozott nekem enni. Sietettés megígérte, hogy este visszajön. Ugyanebben a házban lakik, és mindig

barátságos hozzám. Fél tizenegy felé jött újra. A fájdalmaim közepette vigasztalt,és imádkozott értem. Magas lázam volt, féltem egyedül. Ezért itt maradt két óráig.Akkor már megnyugodtam egy kicsit, és azt hittem, hogy el fogok tudni aludni.Mondta, hogy fárasztó napja lesz ma, nem maradhat tovább.



A felügyelő pillantása végigfutott a szobán, és megakadt egy üveg nyakán,amely az ágy feje mögül kandikált ki.

– Pár csepp whisky a szegény betegnek. Szép gondolat... –morogta a felügyelő. – Csak az a furcsa, hogy olyan biztos azidőpontokban. Meg is tudna esküdni rá juk?

Az asszony sietve bólintott. Nehezére esett a beszéd.– Mutassa az óráját! – csapott le hirtelen a felügyelő.A nő szemmel láthatóan zavarba jött, és segélykérően nézett

körül. – Az órámat? – Az órásnál van. Eltörött a rugója. – Hogyan tudja akkor olyan pontosan, hogy hány óra volt, amikor

Mustapää jött és ment? – kérdezte gúnyosan a felügyelő.– Mikor jött, bocsánatot kért, hogy nem tudott előbb jönni –

mondta egyszerűen az asszony. – És amikor elment, megmutattaaz óráját. Tényleg olyan késő volt.

A felügyelő elnevette magát, de a nevetése ezúttalfélelmetesen csengett. – Szóval megmutatta az óráját...

– Szép, finom órája van – mondta az asszony.– Ebben nem kételkedem – mondta a felügyelő. – Köszönöm

szépen. Persze senki sem tud róla, hogy magánál volt?Az asszony megrázta a fejét. Nagyon rosszkedvű volt, látszott

rajta, hogy nem érti, hol követett el hibát. Összetörve bámult

utánunk, sajnálatra méltó látványt nyújtott viseletespongyolájában. Mustapää feszült arccal várakozott a lépcsőn.

– Remélem elégedett, felügyelő úr – mondta tettetettkönnyedséggel.

– Elégedett? ... Túl gyenge a szó – vélte a felügyelő. – Énörülök, sőt, örvendezem. Mehetünk.

Mustapää beszállt a liftbe. A felügyelő nyilvánvalóelégedettségéből jól látta, hogy valami nincs rendben, és egyre

komolyabb lett. – Finom kis dolgok, Brummer úr – nevetett Palmu. – És whisky! Azt hittem, agyülekezet báránykái antialkoholisták!

– Tudom, hogy sajnálatra méltó testvérem alkoholista – ismerte be készségesenMustapää. – Számtalanszor könyörögtem neki, hogy vesse el magátóla bűnt, és még nem is adtam fel minden reményt Aviszontlátásra, felügyelő úr!

Megfordult, hogy belépjen a lakásába. Palmu mintegy mellékesen utánaszólt:

– Még egy utolsó kérdés, mielőtt elválunk. Mi baja van alábának?Nekem is feltűnt, hogy a prédikátor sántít. Már Krollné

lakásában feltűnt. Dühtől vörös arccal hajolt le Mustapää,



megnyomogatta a bokáját, és így felelt:– Az a csúf állat, Krollné kutyája, tegnap megharapott az

előszobában.Előhúzta a kulcsát, és be akart lépni a lakásba.– Figyelmeztetem, hogy nem hagyhatja el a város területét a

rendőrség engedélye nélkül – -mondta Palmu, miközben amosoly utolsó maradványa is letűnt az arcáról.



felügyelő. – Pedig kétségtelen, az ő előszobájában lógott egyelegáns, bőrgombos felöltő. Lassan mentünk fel a lépcsőházban,és a második emeleten megleptünk egy csontos, hegyes orrú,idős asszonyt, amint a lépcső szélén állva kíváncsian bámult-felfelé. Hallamaa kisasszony ajtaja nyitva állt, így nem volt nehéz

rájönni a személyazonosságra.– Felügyelő úr, kérem, felügyelő úr! – suttogta lázasan. –Valamit el kell mondanom önnek, egy fontos vallomássaltartozom.

– Már tudjuk, hogy a moziban volt tegnap este – jegyezte megPalmu felügyelő szelíden. Az öreg kisasszony magánkívül meredtrá, a szeme majd kiugrott a helyéről.

– Olvastam... – mondta reszketve – sokat olvastamdetektívekről... Szabad önökkel tartanom, igazán irtózatosanfontos dolgot kell elmondanom.

A felügyelő végre megszánta az öreglányt, s bevezette Krollnészobájába.

– Képzeljék, én szinte sejtettem – suttogta, és az ágyra meredt, ahol Krollnémeghalt. – A házmester és a felesége biztosan emlékeznek... Éppen ma reggelmondtam, hogy még drágán megfizet ezért!

– Miért? – kérdezte szárazon a felügyelő. – Nem emlékszem pontosan – nyögte ki Hallamaa kisasszony, egy pillanatra

megzavarodva. – De a házmester és a felesége bizonyíthatják...– Jó, jó! – szakította félbe a felügyelő. – Miről szól a megrázó

vallomás? – Ó, igen – vágott közbe Hallamaa kisasszony. – Felébredtem az

éjjel! Kis szünetet tartott, de Palmu felügyelőt nem hozta lázba abejelentés. – Arra ébredtem, hogy egy kutya ugat – folytattaHallamaa kisasszony kicsit sértődötten. – Tizenkét óra tizenhétperckor ébredtem. Az órára néztem ... az órám öt percet siet,

hogy ne érjek későn a hivatalba. És a kutya még kétszer ugatott.Az órám akkor tizenkét óra huszonöt percet mutatott. Aztán akutya a padlót kaparta, és rögtön ezután felgyújtották a villanyt.Láttam, ahogy a fény visszaverődött a gyár faláról. Én nemtudtam semmit, és éppen akkor gyű...

– Ki beszélt a gyilkosságról? – kérdezte a felügyelő őszinténfelháborodva.

– Be ... Bengt Lanne beszélt erről – dadogott a kisasszony. –

Nem kellett volna?A felügyelő reményvesztetten tárta szét a karját. – Na, jó – mondta végre. – Legyen szíves folytassa. – Nincs folytatás – Hallamaa kisasszony lelkesedése teljesen letörött.



– Hálás vagyok a felvilágosításaiért, kisasszony – mondtaudvariasan a felügyelő. – Az időpont teljesen összeegyeztethetőa saját számításainkkal, és megerősíti véleményünket, hogymikor követték el a gyilkosságot.

– Szóval tényleg gyilkosság volt? – Hallamaa kisasszony szemei

kitágultak és szinte kapkodta a levegőt.– Igen, gyilkosság volt – felelte Palmu felügyelő türelmesen. –Remélem, nem kell külön figyelmeztetnem, ne beszéljen errőlsenkinek. Bizonyos okból fontos, hogy egyelőre a legszigorúbbdiszkrécióval kezeljük az ügyet. És ha nincs más mondanivalója...– Felállt, hogy jelezze a beszélgetés végét. De Hallamaa kisasszonymég nem akart távozni.

– Még van egy dolog – suttogta az izgalomtól rekedt hangon. –Ha gyilkosság történt, akkor minden kis dolognak jelentőségevan, Így olvastam. Ezért magammal hoztam ezt, hogy átadjamönnek.

Kopott táskájából kis papírdobozt húzott elő, és óvatosan kinyitotta.– A balkonon találtam egy negyedórával ezelőtt – mondta, és

messze eltartotta magától a dobozt.Mind a ketten előrehajoltunk és belenéztünk. A dobozban

gondosan kis vattadarabra helyezve, egy gyufa hevert, egyegész közönséges, használatlan gyufaszál. Azaz, nem volt

mégsem egészen közönséges, mert reklámgyufa volt. Kisebb ésvékonyabb a közönséges gyufánál, nem piros, hanem sárga fejű,úgynevezett vendéglői gyufa. A vendéglők ráragasztjákreklámcédulájukat a csinos kis dobozokra. Persze nem kell túlzott

jelentőséget tulajdonítani a dolognak, de én véletlenül tudtam,hogy a Hotel Helsinkiben éppen ilyen gyufa van. Tudniillik,amikor Lankela lakásán voltunk, Kuurna ilyen gyufával gyújtottcigarettára.

– A balkon szélén feküdt, majdnem leesett – magyarázta Hallamaakisasszony. – Egészen biztosan a felettem lévő emeletről esett le,Krollné lakásából. És este még nem volt ott, mert minden estekiszellőztetem a szobát a balkonon keresztül. Minden nap nyitvatartom az ajtót legalább egy óráig – magyarázta nyomatékosan.

– Érdekes – mondta Palmu felügyelő elgondolkozva. –Mindenesetre ez az első megfogható bizonyítékunk...

– És én hozzá se értem – suttogta rekedten Hallamaa kisasszony. –

Cukorfogóval vettem fel a balkonról, és mindjárt beletettem a dobozba. Biztosanmegtalálják rajta a gyilkos ujjlenyomatát!Ez volt az utolsó adu. Gyorsan elfordítottam a fejemet. A

felügyelő köhécselt. De alapjában véve barátságos lélek volt, és



dolgot négyszemközt. – Ugyan, mi az ördögnek – dühöngött Lankela. – Ha valaki olyan agyalágyult,

hogy azt hiszi, megöltem a nagynénémet néhány rongyos millió miatt... A pokolba is, persze hogy tudtam a Pantoponról. Különben is, a fiola régi, s nincs is benne Pantopon. Morfintabletták vannak benne! Kurt vészkijáratnak nevezi!

Kurt Kuurna nem vette szívére a bejelentést.– El kell ismernem ezt a kis gyengeségemet – mondta a zavar

legkisebb jele nélkül. – Az a véleményem, hogy jó érzés, ha azembernek van valami a fiókjában, amitől édes és tartós álombamerülhet. Sokkal kellemesebb, mint a revolver, nem ijeszti úgymeg a takarítónőt, felfordulást, zajt sem okoz. Gyerekes dolog,persze, de az igazat megvallva, az élet néha olyan pokoli...

– Hol szerezte a tablettákat? – csapott le rá Palmu. – Ezt sohasem fogja megtudni – ismételte Kurt Kuurna ünnepélyesen, úgy,

ahogy Karl Lankela mondta reggel, amikor a fájós kezérőlkérdeztük. De a szemében kötekedő fény csillogott. – Annyitmondhatok – folytatta –, hogy van egypár gyógyszerészismerősöm. Ha valaki néha olyan pokoli helyzetben van, hogy kisfehér egereket lát, egy ilyen tabletta tizenkét órai álmot nyújt,amiből akkor sem ébred fel, ha ágyút sütnek el a füle mellett ...Kipróbáltam egy párszor. Egyszer Karlnak fél óráig kellett ráznia,míg...

– Kellemetlen história – mondta Palmu felügyelő eltűnődve. –Nagyon kellemetlen história.

– Hogyhogy? – csodálkozott ártatlanul Kuurna. – Én egyáltalán nem vagyok morfinista, ha erre gondol.

– Az ön testi és lelki tulajdonságai cseppet sem érdekelnek – legyintett Palmukicsit ingerülten, mert Kuurna közbeszólása zavarta a gondolkodásban. – Ön...

– Három század dicső hagyományainak terméke... – biztosítottaKuurna. – Noblesse oblige és a Lovagház falán lóg a címerünk,

amelyet egykoron ünnepélyesen szét fognak törni a síromon. Énvagyok ugyanis, szerencsére, az utolsó a Churfeltek közül. – Szeretném tudni... – morogta maga elé Palmu anélkül, hogy a fecsegésre

hallgatott volna. – Szeretném tudni... – Én is szeretném tudni – egyezett bele Kuurna készségesen. – Arra lennék kíváncsi, hogy tudna-e valami hasznosat is csinálni a szájával

– szakította félbe Palmu kicsit brutálisan. – Ha ugyanisösszehívná a tegnap esti barátait a Hotel Helsinkibe, ugyanabba

a helyiségbe, mondjuk ma este hatra, nagy segítségemre volna.Nekem ugyanis nincs időm arra, hogy körülszaladgáljak a városban,és megkeressem ezeket a fiúkat.

– Mindnyájan jó családból valók – biztosította Kuurna. –



Majdnem mindnyájan – tette hozzá egy kis gondolkodás után. –Persze, Kalle alibijét akarja ellenőrizni és be kívánja bizonyítani,hogy Kalle nem is volt ott tegnap este a mulatságon. Egy csapatfelbérelt színész Kallénak maszkírozva ugrált az asztalon, ésmatrózpolkát énekelt, miközben Kalle az éj sötétjében elsuhant,

hogy megfojtsa a nagynénjét. Értem, nagyon egyszerű. – Ne beszéljen zöldségeket! – tört ki Palmu, most már ingerülten. – Ezkomolyabb dolog, mint maga hiszi. És mit beszél fojtogatásról? Már mondtammagának, hogy Krollné gázmérgezésben halt meg.

– A fojtogatás jobban illett volna a néni stílusához – jegyezte meg Kuurna. – Különben rendben van. Este hat órakor a Hotel Helsinki klubtermének asztalamegterítve áll majd, és ...

– Én nem fizetem a fogyasztást – vágott közbe ijedten Palmu. – Nincsfedezetünk rá.

– Én fizetek – mondta Kuurna könnyeden. – Nem, én! – vágott közbe ugyanilyen könnyed gesztussal

Lankela, de hirtelen visszariadva fordult Lanne ügyvédhez. – Bárőszintén szólva a jelen pillanatban eléggé le vagyok égve. A nénimára ígért egy nagyobb összeget, és a tegnapi számla sincs mégrendezve. De remélem, ügyvéd úr, hogy tud adni nekem egy csekket.

– Az igazat megvallva, nem szívesen adnék – mondta Lannepanaszos hangon, és segítségkérőén nézett Palmura. – Még

semmi sincs elrendezve és... és...Zavartan elhallgatott. Nem lehet tagadni, hogy nehéz helyzetben volt, ha

gyanakodott, Kuurna megvetően végigmérte.– Ne törődj ezzel, Kalle – veregette meg barátságosan a vállát.

– Én adok neked százezret kölcsön, ha akarod. De most amúgy israjtam van a fizetés sora.

Palmu felügyelő felugrott, és kételkedően végigmérte. – Honnan kapott pénzt?

– Családi titok – jelentette ki Kurt Kuurna felsőbbségesen.– Gyere, Kalle! Összeszedem a bandát este hatig, hamagamnak kell is odahurcolnom őket. Viszontlátásra, felügyelőúr! A pincérnél Churfelt báró után érdeklődjön, ne Kuurnaművész urat keresse! Minden pincér konzervatív. És nevacsorázzon, mielőtt odajön. A vendégem!

Nagylelkű meghívása nem hatotta meg túlságosan Palmut.Sokáig meredt az ajtóra, amely végre becsukódott Kuurna és

Lankela mögött. – Szóval ez a félkegyelmű báró ősi nemesi családból származik? –mondta. – Én ugyan meggyőződéses demokrata vagyok, de elkell ismernem, hogy ez nem utolsó dolog. Csak azt szeretném



tudni, honnan az ördögből veszi a pénzt?Lanne ügyvéd elmosolyodott, gondosan megtörülte a szemüvegét, és

elsüllyesztette a mellényzsebében. – Magának is azt mesélte, hogy nehézségei vannak, és a képei eladásából akar

megélni? – kérdezte nevetve. – Csak komédiázik. A legnagyobb büszkesége, hanéha sikerül eladnia egy képét. Ezért játssza a bohémet, és ezért siránkozika váltói miatt. Persze kidobják minden bankból, ha elmondja,hogy ő Kuurna festőművész, és a hazai művészetnek pártfogásravan szüksége. De alapjában véve nagyon gazdag ember.Churfelt báró váltóit bármelyik bank bármikor szívesen elfogadja, ésazt hiszem, legalább milliós hitele van.

Én is csodálkoztam, mert Kuurna igazán meggyőzően játszottaa bohém festő szerepét.

– Nna – mondta Palmu felügyelő, miközben egy legyetelhessentett a kabáthajtókájáról.

– Ez az ötlet nem vált be. Micsoda undok ügy!Az ügyvéd megdörzsölte a kezét a jól végzett napi munka után. De a mosolya

az ajkára fagyott, amikor Palmu szinte mellékesen feltett egy kérdést. – Melyik klub is az öné, ügyvéd úr? – Mi... miféle klub? – kérdezte ijedten az ügyvéd. – Hiszen azt mondta, hogy tegnap este a klubjában vacsorázott

Csak egy után tért vissza onnan. Kötelességem ellenőrizni

minden alibit, amely az üggyel összefüggésbe hozható. – De... de hát csak nem gyanúsít engem is?Lanne hangja határtalan csodálkozást fejezett ki. Még csak nem is haragudott.– Miért volt olyan sürgős ez a dolog a két új végrendelettel,

ügyvéd úr? Az ügyfele teste még ki sem hűlt, és ön már sietettbiztosítani, hogy a vagyon együtt maradjon. Az ön elvei, szokásaimellett valahogy furcsa ez az amerikai tempó. És nagyonérdekelne az is, hogy valóban a fiatal Lankelát gyanúsítja-e a

nagynénje megölésével, s ezért nem volt hajlandó előlegezni ahagyatékra, vagy... – Vagy? – dadogta az ügyvéd, miközben száraz ajkát nyelvével próbálta

megnedvesíteni.– Vagy csak minden erejével azon volt, hogy ezt elhitesse...

Ebben az esetben ez elég csúnya trükk volt egy leendőkliensével szemben.

– Hogy mer ilyet mondani, felügyelő úr! – háborgott, de Palmu

félbeszakította: – Mi a klub neve? – A Csendes Rúdugrók Egyesülete – világosította fel az ügyvéd

kicsit kényszeredetten. – Ez csak egy kis magánklub, olyan



megállapodott urak a tagjai, mint én. Természetesen egyikünksem ugrik – sietett a magyarázattal, amikor észrevette Palmufelügyelő arckifejezését. – A név csak... csak tréfa.

– Ami engem illet, semmi kedvem sincs tréfálni – jegyezte megPalmu. Nagyon ideges és nyugtalan urat hagytunk magunk

mögött az irodában, aki a zsebkendője csücskével egyre csakdörzsölte a szemüvegét.



XI. FEJEZET

Háromnegyed hatkor az étterem pincére bevezetett bennünket akülönterembe. Palmu meg akarta vizsgálni a terepet, mielőtt atöbbiek megérkeznek. Munkája megérte a fáradságot. Ebbe a

klubterembe ugyanis három különböző oldalról lehetett bejutni.A harmadik emeleti étteremből egy kis lépcsőn lejutott az embera második emeleti étterem tálalószobájába, és innen ajtó nyílotta klubterem halljába, ahonnan a kisebb és a nagyobb klubteremajtaján kívül még néhány kis szoba felé nyílt ajtó. A hotelelőcsarnokán keresztül is be lehetett jutni a klubterembe, ha innen felmentvalaki a második emeleti étterembe és átvágott azon.

De a klubterem előszobájából ki lehetett jutni egy lépcsőházba

is, amely üzlethelyiségek és irodák között vezetett ki aGlogatanra. A pincér felvilágosított minket, hogy előző este csakegy-két társaság volt a vendéglőben, a törzsvendégek, mintmindig, az első emeleten ültek.

Mikor Palmu ellenőrizte a részleteket, csendesen elkezdettfütyörészni. Én viszont meglehetősen levert voltam. Nyilvánvaló,hogy innen bárki eltűnhetett anélkül, hogy a dolog túl nagykockázattal járna. Nem valószínű, hogy észrevennék. Igaz ugyan,hogy mind a főbejárat portása, mind az alsó vendéglő pincéreibiztosítottak bennünket, hogy a legjobb tudomásuk szerintLankela úr az est folyamán nem távozott el a hotelból. Viszont aklubhelyiség vészkijárata éppen azt a célt szolgálja, hogy akiakar, feltűnés nélkül jöhessen-mehessen, és ott nem is voltkapuőr.

Tíz személyre terített asztal állt a kisebbik helyiségben, és Palmu éppenvágyakozva vizsgálta a felhalmozott szendvicseket, amikor Kuurnamegérkezett. Ragyogott az örömtől, hogy házigazda lehet.

Szorosan mögötte megjelent Lankela és egy pár aranyifjú. – Remélem, hogy a munka kellemesen fog menni – jegyezte meg Kuurna. –

Egy kis koktélt parancsol a felügyelő úr, míg a többiekre várunk?A felügyelő nem tiltakozott. Megkóstolta a jégbe hűtött italt,

aztán nemes egyszerűséggel beismerte: – Az igazat megvallva nem szeretem, ha az alárendeltjeim látják, mikor iszom.Kuurna sokat tudóan mérte végig.– Maga egyáltalán nem olyan igénytelen, mint amilyennek

tetteti magát – jegyezte meg félhangosan. – De akárhogy is, énkedvelem önt, felügyelő úr. Egészségére! – Kiürítették apoharakat, aztán Kuurna nevetve megkérdezte: – Hány kiló ön,



felügyelő úr?Palmu könnyedén elpirult, ez volt a gyengéje.– Közel száz – vallotta be kicsit ingerülten. – De meglehetősen

egyenletesen oszlik el rajtam, nem? Tulajdonképpen nemlátszom kövérnek. A hasam például... Miért kérdezte? – Hirtelen

gyanakvó lett, Kuurnamosolya felingerelte.

– Semmi különös, csak eszembe jutott – válaszolta Kuurna.– Eza végrendelet história egyébként ma délelőtt Lanne ügyvédnélolyan átkozottul mulatságos volt, szinte viszketett a tenyerem,hogy magam is tollat ragadjak.

– Egyáltalán nem volt mulatságos – emelte fel a hangját afelügyelő, és mereven Kuurna szemébe nézett. – Mire céloztulajdonképpen?

– Úgy? Tehát maga is észrevette – jegyezte meg Kuurna,mintegy önmagának. – Semmi, egyáltalán semmi lényegesrőlnincs szó, csak beszélek, hogy mulattassam önt...

Ekkor megérkezett a társaság másik része, és Kuurna a vendégek elé sietett.Mikor asztalhoz ültek, Palmu a díszhelyre került Lankela és Kuurna közé. Én azasztal végén egy nagyon szép lány és egy nagyon kövér ifjú között kötöttem ki.Bemutatkoztam, de erre igazán nem volt szükség, mert egyiksem törődött velem. Élveztem a levest és a kiváló bifszteket,mert szükségem van a tisztességes evésre, ha nem is vagyok

serdülő korban, ahogy azt a nagynéném gondolja. Senki semakart süteményt, ezért nekem is meg kellett elégednem kávévalés punccsal, bár én tulajdonképpen nagyon szerettem volna egykis édességet is. Palmu felügyelő konyakot ivott, de azért nemátallott megrovó pillantást vetni az én puncsos üvegemre. VégrePalmu megkocogtatta a poharát.

– Hölgyeim és uraim – kezdte. – Köszönetet mondok a mitisztelt vendéglátónknak, báró Kuurna festőművész úrnak ezért a

kellemes estéért. Sajnos, a kötelesség hamar elszólít innen, ezértelőtte tisztáznunk kell néhány apróságot, amelyek miatttulajdonképpen ma este itt összegyűltünk. Önök bizonyára tudjákmár, hogy ki vagyok én, és miről van szó. Most mindenkitmegkérek, hogy igyekezzen a legjobb tudása szerintvisszaemlékezni, hogy mit csinált tegnap, ugyanezen a helyen,mondjuk tizenkettő és kettő között. Hiszen önök mindnyájan ittvoltak, ugye?

Vidám moraj erősítette meg a felügyelő állítását. De amikor adolog részleteire került sor, kiderült, hogy feltűnően nehézrekonstruálni az előző este történéseit. Majdnem fél óráig tartott,míg az alábbiak kiderültek.



ártatlanul mosolyogva jött szembe velünk. Nyilvánvalóan remekkedvében volt.

– A harmadik ajtó jobbra – világosította fel Palmut készségesen.– Én a magam részéről egy öreg, beteg bácsikámat látogattammeg, aki egy emelettel feljebb lakik.

– Az ördög vigye el! – átkozódott a felügyelő, miközben Kuurnahidegvérűen fütyörészve sétált lefelé a lépcsőn. – Miért nemnézted át előbb a vendégek névsorát, te szamár?

A vád természetesen igazságtalanul ért, de némán lenyeltem,így a felügyelő halkabban folytatta:

– Ez a Kuurna állandóan hazudik. Ezentúl egy szót sem hiszek el abból, amitmond. De miért hazudik olyan átkozottul átlátszóan?

– A jelleméhez tartozik a dolog – mondtam mosolyogva. – Mindenáron, még ahalál kapujában is szellemes akar lenni. Ez valami akasztófahumorféle.

A pszichológiának is megvannak az előnyei, de most Palmunaknem sikerült meggyőznie engem, mikor dühösen félbeszakított:

– Felületes, gerinctelen mázoló, aki az őseivel hivalkodik, ésszellemesnek akar látszani.

Iris Salmia tényleg a szobájában volt, és sietősen csomagoltabőröndjeit, amikor, a felügyelő belépett, anélkül, hogy megvártavolna a kopogásra a választ.

– Mit parancsolnak ...? – kérdezte a táncosnő, de aztán

elhallgatott és rám mosolygott.Igazán elragadó volt. Karcsú, de izmos alak, erős, formás lábak

és kisfiús fej. – Ne tettesse magát – dörgött Palmu felügyelő, mert az asszony

mosolya egészen összezavarta, bár ezt sohasem ismerte volnael. – Nagyon jól tudjuk, hogy Kuurna úr itt volt, és figyelmeztetteönt. Hova utazik?

– Vasúttal Aboig, és onnan hajóval Stockholmba – válaszolt

készségesen a táncosnő. A szeme tisztán és merészen csillogott. – Mit kért Kuurna, hogy mit meséljen be nekünk?A táncosnő egy darabig hallgatott. Meggyújtott egy cigarettát,

és leült, közben egy kézmozdulattal minket is hellyel kínált.Azután fátyolos pillantását a felügyelőre szegezte, és lassan beszélnikezdett:

– Az igazságot. Elhiszik, vagy sem, arra kért, hogy mondjam elaz igazat, a tiszta igazat, és csakis az igazat, ugye így szokták

mondani, felügyelő úr?Palmu letörölte homlokáról az izzadságcseppeket. Melege lett a rohanástól. – Nem vagyok bolond, akit az orránál fogva lehet vezetni – mondta

ünnepélyesen, és folytatni akarta, de Iris Salmia félbeszakította.



– Pont ugyanezt mondta ő is. Hogy tudta kitalálni? – kérdeztekötekedően, és csodás pillantást küldött a felügyelőnek hosszúszempillái alól. – Azt mondta, hogy maga éles elméjű ésintelligens, bár... izé... nem ilyennek látszik. – Tapintatosanfélrenézett. – És ezért a legokosabb, ha egyszerűen az

igazsághoz tartom magam.Ő maga nem tehette, mert megígérte Karl Lankelának, hogyhallgatni fog. Valamilyen érthetetlen okból nem akar engem belekeverni az ügybeez a szegény fiú. De az igazság az, hogy Lankela tegnap éjjel, körülbelül éjfél ésfél egy között velem sétált a teraszon.

– A pokolba is – nyögte fáradtan Palmu felügyelő. – Ilyen pontosanfelvilágosította Kuurna az időpontról?



Bocsásson meg, Salmia kisasszony, hogy megijesztettem. Most talán már megérti,hogy milyen komoly dologról van szó, és végre elmondja az igazat.

– De Lankela tényleg velem volt abban az időpontban! Megnéztem azórámat, mert nyugtalan voltam, és szerettem volna, ha márelmegy – mondta a táncosnő.

– Be tudja ezt bizonyítani? – csapott le Palmu. – A szobalány éppen akkor jött a teával, amit korábban rendeltem, és velünk

együtt kijött a teraszra. Éppen akkor jöttem haza egymagánestélyről, ahol felléptem – mondta Iris Salmia, és hirtelenösszerezzent, majd előrehajolt, hogy meggátolja a felügyelőt, deaz kövér mutatóujjával már megnyomta a csengőt.

Pár percig visszafojtott lélegzettel vár tunk. Iris Salmia szája kétszer ismegrándult, mintha mondani akart volna valamit, de egy szótsem tudott szólni: Sötét szeme nyugtalanul meredt az ajtóra.Végre kopogtattak. A szobalány barátságos, megbízható külsejű,ősz hajú asszony volt. Palmu ellenőrizte, hogy ő hozta- e be ateát tegnap este, aztán megkérdezte:

– Ki volt Salmia kisasszonynál az éjjel negyed egykor, amikor behozta a teát?Gondolkozzék, komoly dologról van szó.

A szobalány kicsit csodálkozva végigmérte Salmia kisasszonyt, de habozásnélkül felelt:

– Nem volt itt senki. A kisasszony egyedül volt, Ebben egészen biztos vagyok.

A szobalány kiment Palmu felügyelő szemrehányóan atáncosnő felé fordult. A lány szemében könny csillant, bár ezthevesen igyekezett eltitkolni.

– Ön nem hisz nekem, felügyelő úr, pedig éppen azt akartammondani, megkértem Lankela urat, menjen be a fürdőszobába,amikor a szobalány bejön. Nem akartam, hogy ilyen késő éjjellássák nálam.

– Érthető! – jegyezte meg kicsit gúnyosan a felügyelő. Iris

Salmia hirtelen hátravetette a fejét, és keserűen felnevetett.– Érthető, bizony, felügyelő úr! – szakadt ki belőle, és a hangjaéles volt, mint amikor fém karcolja az üveget. – Én táncosnővagyok, de akkor sem szokás engem este meglátogatni. Mondja,felügyelő úr, mit gondol, hány éves vagyok?

Palmu felügyelő kicsit elbizonytalanodott, de egy percre semfelejtette el, hogy kivel van dolga.

– Miért akar bókokra vadászni? – kérdezte barátságtalanul. – Az fabatkát sem

ér. Maga persze tizenkilencnek akar látszani, de le merem fogadni, hogy már betöltötte a huszonötöt.Iris Salmia lecsendesedett, keserűsége fáradt rezignáltságba

fordult. Nyugodtan válaszolt:



csak egy fiú – hozzám képest. Hiszen én legalább hét évvelidősebb vagyok, ha ő ezt nem is tudja. És jó pajtás is, soha nemviselkedett tiszteletlenül velem szemben. Olyan puha, szőke hajavan ... mint a kisfiamnak. És ... olyan egyedül vagyok itt.

– Igen – mondta Palmu felügyelő zavartan. – De ez a szegény fiú

elvesztette a fejét. Ezt nem vártam. Az csak természetes, hogyegy nőnek hízeleg, ha látja, hogy valaki bármire kész miatta, denem vonultam vissza időben. Karl tudta, hogy nemsokáraelutazom, s egészen kétségbeesett. Tegnap este titokban idejöttazzal, hogy végzetesen komoly dolgot akár mondani. Ide fellehet jönni anélkül, hogy a portás észrevenné, ha valaki aklubteremből átmegy a nagy éttermen, és ha a lépcsőn jön, aliftesfiú sem látja. Karl tudta, hogy soha nem fogadok senkit a szobámban,ezért jött titokban. Egészen magánkívül volt, ivott – aztán volt közöttünk egyheves jelenet...

Iris Salmia félbeszakította magát, egészen kifulladt, a pillantása a távolbameredt.

– Azzal ijesztgetett, hogy golyót röpít a fejébe. Azt mondta, hogykétszázezer márkát kap a nagynénjétől, aki arra akarjakényszeríteni, hogy vegye el a fogadott lányát. Azt akarta, hogyszökjünk együtt külföldre, és házasodjunk meg titokban.Rettenetesen komolyan beszélt. És én tudtam, hogy csak egy dolog

segíthet...Megint elnémult, és dacosan végigmérte Palmu felügyelőt, aki

kínosan feszengett a székén.– Könnyű kitalálni. Elhitettem vele, hogy csak játszottam vele,

kihasználtam. Mit ér nekem kétszázezer márka? Két hónap alattvége volna! Nekem milliók kellenek. Rettenetes volt ránézni,halottsápadt volt, és a szeme parázslott. Elhitte. Nehéz ésfájdalmas operáció volt, felügyelő úr, de semmi más nem

segített volna. És... és megütött ... Azt mondta, jólkigyógyítottam ebből a gyerekbetegségből. Rettenetes jelenetvolt, de nem tudtam mást tenni...

Sokáig némán ültünk. Csodálattal hajtottam meg a fejem ezelőtt a vitathatatlanul szép és nagyon bátor asszony előtt.

– Szóval hajlandó megesküdni arra, hogy Lankela itt volt körülbelül éjfél ésfél egy között? – kérdezte Palmu felügyelő nagyon komolyan.

– Esküszöm – mondta Iris Salmia. Nagyon sápadt volt. – Lankela jó fiú, és én

rettenetesen bántam vele, de csak így tudtam megmenekülni... És most bármitadnék érte, hogy ne legyek belekeverve ebbe a botrányba ... A férjem, akisfiam ... Felügyelő úr, ön is ember?

Némán üldögéltünk egy darabig. Végre Palmu felügyelő felállt:



– Bízom önben... nagyságos asszony, és hagyom, hogyelutazzék. De Stockholmban jelentkezzen a rendőrségen, hogyrendelkezésünkre állhasson, ha szükség volna rá. Viszontlátásra!

Iris Salmia csodálkozó pillantással nézett utánunk. Olyan furcsa volt azarckifejezése, hogy azt sem tudtam, mit szóljak, amikor becsuktam az ajtót.

– Nagyszerű nő – jegyeztem meg félénken, mikor lefelétartottunk a lépcsőn. A csodálatom olyan méreteket öltött, hogymár majdnem szavakban is kifejezésre juttattam.

– Vagy remekül hazudik – jegyezte meg ekkor mogorvánPalmu. – De ha hazudott, és az egyetemi hallgatónő és agavallérja holnap bebizonyítják, hogy csakugyan Lankela volt az,aki tegnap kijött a Garvaregatanban azon a bizonyos kapun, ésbeszállt az autójába, akkor rosszul jár ez a nő. Fel fogom

jelenteni...– Igen, ha hazudott – jegyeztem meg kétkedően.

– A világ összes romantikus novellája elbújhat e mögött – morgottkeserűen a felügyelő. – Vak férj és selymes hajú kisfiú ... Azördögbe is.

– Ez az akasztófára való Kuurna mindent úgy összekavar, hogymár igazán az idegeimre megy – mondtam, főképpen azért, hogylevezessem az idegességemet. Lassan továbbsétáltunk.

– Kuurna? – mondta szórakozottan Palmu, de hirtelen megállt. – Miért hazudik

ez az ember olyan átkozottul átlátszóan? Persze Lankela barátja, de ha nemtudnám ezt biztosan, nem átallanám azt hinni, hogy a legjobb tudása szerintigyekszik belekeverni Lankelát az ügybe. Úgy tesz, minthaLankela érdekében hazudna, de minden hazugságával csakmegerősíti a Lankela ellen irányuló gyanút. Csak tudnám...

A mondat vége mormogásba veszett. Úgy éreztem, mintha váratlan ütést mértek volna a fejemre. Hogy is állt a dolog Kuurnával? Előző napfelkereste Krollnét, szóval volt alkalma morfintablettát dugni a

Pantopon tubusába, volt alkalma elvenni a balkonkulcsot, voltotthon morfinja, tizenkettő és fél egy között egy külön szobábanfeküdt, tudott autót vezetni, a bőrgombos kabátot ő is felvehette,nemcsak Lankela. De mi oka lett volna erre? Ez teljesenérthetetlen. És egyáltalán, miért viselkedik úgy, mint egybolond? A gondolataim ezen a ponton összegubancolódtak.

– Hosszú és fárasztó nap volt a mai – mondta részvevően Palmu,barátságos pillantást vetve kétségbeesett ábrázatomra. –

Kezdesz szellemeket látni. Legokosabb, ha mindkettennyugodtan lefekszünk. Holnap is van nap, és korán kell felkelned.Egy csomó jelentés még nincs letisztázva.

Jó éjszakát kívántunk tehát egymásnak.



A másnap reggeli kihallgatás röviden és tárgyszerűen folyt le.Ara rendőr előadta, miképpen törte be az ajtót, hogyan találtameg a holttestet, és hogyan szellőztetett. Doktor Markkolaelküldte a halottszemle eredményét. Lanne ügyvéd és Kroll

kisasszony aláírták letisztázott és rövidre fogott vallomásukat. Anyomozók megállapították, hogy nem találtak gyanúsujjlenyomatot. Az iratokhoz csatoltak egy fényképet, amelytermészetes nagyságban ábrázolta a teniszcipő nyomát, és mégegy állatorvosi bizonyítványt, amely szerint a kutya, egy Baronnevű dakszli, erőszakos halállal múlt ki. Hallamaa kisasszony azizgalomtól reszketve megerősítette, hogy a gyilkos pontosantizenkét óra tizenkét perckor hatolt be a lakásba. Az iratokatátküldték az ügyészhez azzal a kérelemmel, hogy engedélyezzea boncolást. Az iratok rövidesen visszaérkeztek, Palmu pedigfelemelte a telefonkagylót. “Szóval morfin?” – kérdezte arendőrorvos. – “Na, majd meglátjuk, meglátjuk!" Tizenkét órakormár teljes gőzzel dolgozott a rendőrségi laboratórium. Odaküldtek egy darabot a tetőpalából is, rajta a gyilkos pár cseppvére. Lanne ügyvéd már éppen távozni akart a teremből, amikorPalmu felügyelő brutálisan rátámadt:

– És most ügyvéd úr, mesélje el nekünk, hogy mit csinált a gyilkosság

éjszakáján tizenkettő és fél egy között.Az ügyvéd elsápadt és bűntudatos arccal összerezzent. Olyan

volt, mint a megtestesült rossz lelkiismeret.– A Csendes Rúdugróktól már valamivel tizenkettő előtt

elmentem. Ittam ugyanis egy pár kortyot és ... és ... sétálni akartam egydarabig, mert a feleségem ... kicsit ideges, és nem szereti, ha szeszes italt iszom ...Mentolos cukrot szopogattam és ... nem vettem észre semmit, mikor hazajöttem.

Előhúzta a mellényzsebéből á cukorkásdobozt, és megmutatta

Palmu felügyelőnek, majd kicsit nyugtalanul hozzátette:– Remélem, felügyelő úr... nem látja szükségesnek, hogymegemlítse az ügyet a feleségemnek.

Lanne ügyvéd mind jobban belezavarodott a mondandójába. – Gyilkosságról van szó – csapott le rá könyörtelenül Palmu, és nem

ígért semmit. Pár perccel később Lanne teljesen letörve elhagytaa rendőrség épületét. Még a Stortorgeten is segítségkérő arccaldörzsölgette a szemüvegét.

– Ez volt a leggyengébb az alibik közül – jegyeztem meg, amikor újrakettesben maradtunk Palmu dolgozószobájában, mert Lanne aztis beismerte, hogy egyetlen ismerőssel sem találkozott éjfélisétája alatt.



– Talán éppen ezért a legmegbízhatóbb – figyelmeztetett méltóságteljesenPalmu.

– De miért igyekezett mellékvágányra terelni a gondolatainkat? – ellenkeztem. – Miért telefonált be a klubba? Miért hazudott, s mi oka lehet, hogy ennyire megvan ijedve?

– Még nem láttuk a feleségét – jegyezte meg bölcsen Palmu. –Sok férfi jobban fél a feleségétől, mint a rendőrségtől. Ha ő lettvolna a gyilkos, akkor egészen biztosan remek alibije lenne.

Palmu felügyelő tovább tisztáztatta velem az előző napikihallgatásokat, ő maga pedig lehevert a kopott bőrdíványra, ésbecsukta a szemét.

– Fekvő helyzetben tudok a legjobban gondolkozni – jelentetteki elnyújtózva. – Úgysem tudunk semmihez se kezdeni, míg megnem kapjuk a laboratórium és a boncolás jelentéseit, ezértlegjobban akkor használom fel az időt, ha gondolkozom. Közelkét óráig gondolkozott, és ingerülten ült fel, amikor atelefoncsengő felébresztette. A laboratórium meglepően gyorsandolgozott, de a jelentés nagyon bizonytalan volt. A sok orvosság,amit Krollné szedett, nagyon megbízhatatlanná tette avizsgálatot, de az valószínűnek látszott, hogy utolsó esteszokatlanul nagy adag Pantopont vett be, tehát éjfélkor majdnem eszméletlenállapotban alhatott.

– Vagy legalábbis olyan morfiummámorban úszott, hogy akkorsem tudta volna felemelni a karját, ha akarja – biztosított egyvidám hang a telefon végéről. – Persze tiszta morfium is lehetett,olyan, mint amilyet a lefoglalt Pantopon-fiolában találtunk. De szinte lehetetlenészrevenni a különbséget. A dózis mindenesetre sokkal nagyobb volt, mintamekkora egyetlen Pantopon tablettában van. Letisztázzuk a jelentést, ésátküldjük ...

Palmu felügyelő a mondat közepén letette a kagylót.

– Ostobák – morogta magában.Persze, minden sokkal egyszerűbb lett volna, ha a laboratóriumegyértelműen azt jelenti, hogy a morfium Kuurnaéjjeliszekrényéből származott, és Lankela onnan vette el.

– Mustapää tanítványa is narkós – figyelmeztettem Palmut.– Kroll kisasszony barátnője pedig ápolónő, mégpedig éjszakás,

szóval van kulcsa az orvosságos szekrényhez – jegyezte meg afelügyelő ugyanilyen készségesen. – De nem érdemes

megkérdezni, úgyis letagadja. Az állásával játszik, ha ilyesmi kiderül.Palmu ezután telefonon tárgyalt valami századossal, és sikerült kiharcolnia az

ifjú kadét soron kívüli eltávozási engedélyét.



– Fenemód kedves magától – mondta a kadét, mikor Palmu szobájába lépett, éstalálkozott egyetemista menyasszonyával. – Soha többé nemmondok semmi rosszat a rendőrségről. Ha a tiszta igazat kellvallanom ... hát, hozzátartozik a dologhoz, hogy éppencsókolóztunk, amikor azt a bizonyos autót láttam – ismerte el a

kadét. – Feltett szándékunk, hogy összeházasodunk, amint megkapom akinevezésemet. Tudom, hogy a házasság a karrierem útjába fog állni, de ...Zavartalanul folytatta beszámolóját a tisztek fizetéséről, míg

Kokki bekopogott, és jelentette, hogy elkészült.A meglehetősen homályos lépcsőházban hat férfi állt bő

felsőkabátban, felhajtott gallérral, sötét szemüvegben és mélyena homlokába húzott kalappal. Én persze azonnal felismertemLankelát és Kuurnát a sorban, de bizonytalan voltam benne,hogy a kadétnak is sikerül ugyanez. Sokáig egyikről a másikrabámult bizonytalan arckifejezéssel, azután felragyogott azábrázata. Egy lépéssel-közelebb lépett Lankelához, és az arcábabámult.

– Ő az – mondta a végén kicsit bizonytalanul, és Lankeláramutatott. – Nem mernék megesküdni rá, de ő az egyetlen, akivalahogy ismerősnek tűnik. És mondtam az előbb, hogy mássalfoglalkoztam éppen. Rá se néztem volna, ha nem zavar megminket.

A lány úgy emlékezett, hogy az autó rendszámának két első jegye 66 volt, de a kadét azt állította, hogy 26 vagy 36.Autórendszámokat mutattak nekik egy félhomályos szobában, kiderült, hogyegyikük látása sem megbízható.

De a kadét mégis felismerte Lankelát hat egyformán öltözött férfi közül, és eztPalmu még a legmerészebb álmaiban sem remélte. Kuurna odakint várt, Lankelát

pedig bevezették Palmu szobájába. Palmu arca komoly volt, a szeme elszántancsillogott, mikor megszólalt:

– És most, Lankela úr, itt az ideje, hogy levegye az álarcot. Legyen szíves,mutassa meg, milyen seb van a kezén.Lankela habozott. Aztán lassan letekerte a kötést. A kézfej külső

oldalán, a hüvelykujj tövénél egy harapás csúnya, megkékültnyoma látszott.

– Remélem nem akarja azt állítani, hogy véletlenül megszúrta magát egyvillával? – kérdezte fáradtan Palmu. – Talán most már elmeséli nekünk, hogymit csinált a gyilkosság éjszakáján tizenkettő és fél egy között.

Lankela összeharapta az ajkát. Ellenségesen nézte Palmut, majd lassanmegrázta a fejét.– Jól van – mondta a felügyelő, s behívta Kokkit a szobába. –

Karl Lankela, letartóztatom. Amália Kroll asszony meggyilkolásának alapos



gyanújával.Hagert habozás nélkül aláírta a letartóztatási parancsot, miután a tényeket elébe

tártuk, bár átkozódott, hogy rettenetes botrány lesz, ha az újságok kiszagolják atörténetet. Palmu parancsot adott Kokkinak:

– Ujjlenyomat és fényképezés, mint rendesen. Motozás ésvérpróba. Vegyék el a nadrágtartóit és ürítsék ki a zsebeit. Talánez megpuhítja. – Majd megenyhült egy kicsit. – A cigarettát és agyufát azért hagyják nála. Egyelőre csak vizsgálati fogoly.

A rácsos ajtó becsukódott Karl Lankela mögött. És itt vége is lett volna ennek agyászos históriának, ha...

– Jöjjön este vissza, beszélgetünk egy kicsit – mondta Palmufelügyelő legnagyobb csodálkozásomra Kuurnának, amikor azszemmel láthatóan lesújtva tiltakozott Lankela letartóztatása miatt. – Akkor

csendesen és nyugodtan megvitatjuk a dolgot. Jöjjön tízre – mondta barátságosan.Egyáltalán nem értettem a meghívás okát, és ő csak annyit

mondott nekem, hogy tulajdonképpen nincs oka rá. Az ösztöneazt súgta, hogy tartóztassa le Lankelát, és tíz órától vegye pártfogásába Kuurnát.

És bebizonyosodott, hogy az ösztöne, mint mindig, most iskifogástalanul működött.

Kuurna megígérte, hogy tízre visszajön. De csak fél tizenegykor érkezett, ésezért majdnem még egy haláleset történt, amint azt Palmu

felügyelő egy profetikus pillanatában megjósolta.



XIII. FEJEZET

De ékkor még csak fél hét volt.– A fürdőbe megyek – tudatta velem Palmu. – A munkaidőnek

vége, és úgy érzem, hogy rám fér egy alapos fürdő. Semmi sem

világosítja meg az ember agyát olyan alaposan, mint egy igazi finn szauna.Azt vártam, hogy nekem meg majd ad valami unalmas papírmunkát, mintszokta, de ehelyett barátságosan rám nézett, és azt mondta:

– Kicsit sápadt vagy, fiam! És egy kis séta biztos jót tenne. Nem volnakedved meglátogatni Kroll kisasszonyt? – Percnyi szünetettartott, hogy jól kiélvezze, amint a fülem tövéig elpirulok. –Közöld Vele, hogy tőlünk nyugodtan visszaköltözhet amostohaanyja lakásába. Itt a kulcs. Vigye magával valamelyikbarátnőjét, mert nem hiszem, hogy nagyon kellemes volnaLanne ügyvédéknél tölteni újabb éjszakát.

– Elmondhatom neki, hogy Lankelát letartóztattuk? – kérdeztem. – Mondj neki,amit akarsz, az ördögbe is. Használd az eszedet! Magad is meg tudod ítélni, hogymit lehet elmondani és mit nem.

Igyekeztem fapofát vágni, mikor becsengettem az ügyvédhez. Kértem, hogynégyszemközt beszélhessek Kroll kisasszonnyal. A lány teljesen egyetértettvelem, hálásan átvette a kulcsokat és megígérte, hogy valamelyik bar átnőjétmeg fogja hívni éjszakára. Bátran nézett rám ibolyakék

szemével, és könnyedén elmosolyodott. Hogy időt nyerjek,elmeséltem neki Lankela letartóztatását. Összerezzent ésmegijedt egy kicsit, annak ellenére, hogy a viszony közte ésLankela között nem volt a legjobb. Nehezen tudtam elszakadnitőle. Vadonatúj, fekete ruhát viselt, hiszen gyászban volt. Deegyszerűen elragadó volt a sápadt arcával, melyre leheletnyipúdert tett. Önkéntelenül azokra a szomorú évekre kellettgondolnom, amelyek során Krollné fukarsága mindenben

megakadályozta. Még egy ideig semmiségekről beszélgettünk,és már éppen kezdtem érezni, hogy mennem illene, amikor KirstiKroll óriási meglepetéssel szolgált. Odalépett hozzám, éskeskeny kezével könnyedén megérintette a karomat.

– Ide figyeljen – suttogta –, mit szólna hozzá, ha megszöknénk?Ha együtt elmennénk valahova... valami igazán finom helyreés ... és beszélgetnénk. Nyugodtan mondhatom azt, hogy újrakihallgatásra akar vinni – kérdőn nézett rám, aztán folytatta: –

Nekem nincs senki... senki férfiismerősöm. Kurt Kuurna úgy bánikvelem, mint egy kisgyerekkel, és egyébként is kibírhatatlan azörökös szellemeskedésével. Maga, maga olyan komoly és



biztosan nagyon okos. Úgy szeretnék komolyan beszélgetnimagával.

Áldottam magamban a sorsot, hogy van Helsingforsban egy olyanhely, mint a Savoy. Még egy kis bort is ittunk, a pincér pedigrózsákkal teli kelyhet helyezett az asztalunkra. Én fiatal vagyok,

ő pedig vitán felül elragadó lány, azonkívül több millióörökösnője. Kevesebb is elég, hogy elcsavarja az ember fejét. Lassanészrevettem, hogy szerelmes vagyok. Kirsti csábítóan mosolygott rám. Akármibefogadtam volna, hogy a szempillái még hosszabbak, mint Iris Salmiáé.Mindenesetre feketébbek voltak, mint tegnap.

Természetesen elmeséltem neki, hogy kétségbevonhatatlan tényekbizonyítják Lankela bűnösségét. A lány olyan nemes lelkű volt,hogy most, amikor tényleg kenyértörésre került a dolog,igyekezett Lankela védelmére kelni. Nem volt kedvem IrisSalmiáról beszélni, minthogy Lankela sem volt hajlandómegnevezni, és csúnya dolog lett volna befeketítenem atáncosnőt a lány szemében. Csak annyit mondtam, hogy nemvolt alibije. Kirsti Kroll csendesen iszogatta a borát, egyrekomorabbá vált.

– Meg kell értenie, milyen rettenetes nekem elképzelni, hogy a nénitmegölték – mondta reszkető hangon. – És hogy Karl meg tudta...Ezt sose hittem volna róla. Úgy érzem, mintha a pénz, amit

örökölök, be volna mocskolva vérrel.A jól indult vacsora kurtán-furcsán ért véget, ugyanis lassacskán egy szót sem

tudtam kihúzni a lányból, végül mintha sírni lett volna kedve. Abornak különös hatása van az emberekre, és ő valószínűleg mégsoha nem ivott alkoholt. Azon sem sértődtem meg, hogy nem

jött moziba a vacsora után, ahogy én szerettem volna, hanemhaza akart menni.

A lépcsőház bejáratánál olyan udvariasan, ahogy csak tudtam,

kezet csókoltam neki. Olyan lány volt, akibe őrülten bele lehetszeretni. Az ifjú Lankela szamár, hogy nem értette meg, micsodafelmérhetetlen kincset kínáltak neki. Kirsti Kroll sokáig szintecsodálkozva nézte a kezét.

– Ez ... ez nagyon szép volt magától – mondta elcsukló hangon.– Maga rettentően kedves. Úgy éreztem, hogy még mondanomkell valamit, de besuhant a sötét lépcsőházba. A nő furcsa, ámcsodálatos teremtés... De nem vágok az események elé. Ha meg kellett

értenem, milyen leírhatatlanul bután és nevetségesen viselkedtem.

Palmu felügyelő este tízkor piros arccal és magabiztosan jelentmeg az irodájában. Őszintén megkönnyebbültem, amikor láttam,



hogy nem szándékozik megkérdezni, miképpen töltöttem azestét. Nagyon nehéz lett volna megmagyarázni, hogy miértvacsoráztam a Savoyban Kroll kisasszonnyal. Emlékeznemkellett, hogy Palmu felügyelő ezt a lányt nem olyan régengyilkossággal gyanúsította. Nevetnem kellett, mikor ez eszembe

jutott. Az este folyamán aztán ráfagyott a nevetés a számra... Természetes volt,hogy Kuurnáról kezdtünk el beszélgetni, hiszen rá vártunk.– Egyáltalán nem lehetetlen, legalábbis elméletileg, hogy

Kuurna a gyilkos – mondtam meggyőződéssel. – Hagyjuk ki most a játékból Lankelát, és koncentráljunk Kuurnára. A zavaros szövegével és azátlátszó hazugságaival talán tényleg csak bele akarja kavarni Lankelát az ügybe.

– De mi oka lehetett arra, hogy megölje Krollnét? – vetette közbe Palmu. – Talán... – kezdtem tétován, de ebben a percben megfogant egy

gondolat az agyamban, olyan kézenfekvő magyarázat, hogy egykiáltással felugrottam.

– Mi az ördögöt ugrálsz itt – kiáltott dühösen Palmu. – A sze ... szenvedély – nyögtem ki, és igyekeztem szavakba önteni rémes

gyanúmat. – A szerelem mindenesetre lehet indíték. Kurt Kuurna szerelmes Krollkisasszonyba. Elteszi a nagynénit láb alól, hogy a lány örökölje a vagyont, aztán agyanút Lankelára tereli, és ezzel az esetleges riválist is elintézi. Vagy, ami mégvalószínűbb: mikor meghallja, hogy a lányt arra akarjákkényszeríteni, menjen feleségül Lankelához, eszét veszti és

megöli a nénit. Aztán az előbb említett módon Lankela ellenfordítja az eseményeket.

Palmu felügyelő kicsit sajnálkozva mért végig. – Hiszen a lány utálja Lankelát, mint a bűnt – figyelmeztetett

szigorúan. – Ezenkívül, ha Kuurna szerelmes volna a lányba,elmehetett volna a nagynénihez, és nyíltan megmondhattavolna, meg azt is, hogy meg akar komolyodni és a többi. Krollnétárt karokkal fogadta volna Churfelt bárót, mint vőjelöltet

Azonkívül Kuurna nem hagyta volna a morfiumosdobozt azéjjeliszekrényében, ha 6 lenne a gyilkos. Természetesen neki vana legtöbb esze az egész társaságban, még akkor is, ha néhahiányzik egy kereke, amit egyébként a festményein is látni. Azátlátszó hazugságok ellenére Kuurna és Lankela jó barátok. Nememlékszel, Kroll kisasszony mellékesen megemlítette, hogyLankela mentette ki Kuurnát a tengerből?

– Ha kicsit jobban értenél a pszichológiához... – kezdtem, de Palmu letorkolt.

– Ostobaság! – mondta megfellebbezhetetlenül.– ... akkor megértenéd – folytattam anélkül, hogy közbeszólásamegzavart volna –, hogy önmagában ez is elég ok a gyűlöletre.Kuurna alacsony termetű, vézna. Nyilvánvaló, hogy hallatlan



Kuurna. Vetélytársak, legyőzhetetlen szenvedély! De Kuurnatovább csevegett, és én kénytelen voltam odafigyelni.

– Remélem, még nem uszította az újságokat szegény Kalléra –mondta. – Nagyon kínos lenne, ha később mindent helyesbítenikellene. Hála az égnek, hogy Kirsti nem tud semmiről...

– Kroll kisasszony mindent tud – mondtam határozottan. – És nem hiszem,hogy a dolog különösebben megrázta volna. Úgy látszik, nem valami sokraértékeli az ön barátját.

– Ez nem lehet igaz – kiáltotta Kuurna, és majdnem elsírtamagát. – Felügyelő úr, mondja, hogy nem igaz! Maga nemhagyhatta, hogy ez a szerencsétlen elmesélje neki!

Ha színészkedett, akkor nagyon jól játszotta a szerepét. Szinte szemtelenül jól...Az arcom kipirult, és kedvem lett volna nekimenni... De egy pillantás Palmuraelég volt, hogy visszafogjam magam és úgy érezzem, ólom folyik az ereimben.

– Talán érdekelni fogja, felügyelő úr, hogy Kirsti Kroll ma estekilenckor telefonált nekem és altatót kért – mondta Kuurna nagyönuralommal. – Egy morfintablettát vittem neki. Palmumegnyomta a riasztócsengőt, a hang végigszáguldott afolyosókon. A felügyelő felállt és kirohant.

– Beszélgettem volna vele, de megkért, hogy menjek – mondtaKuurna, miközben lefelé rohantunk a lépcsőn. – Istenemre,megölöm magát, ha későn jövünk! Miért mesélt el neki mindent?

– kiáltott rám.Az arcom égett, nagyon furcsa érzés fogott el. Be kell vallanom, sejtelmem sem

volt arról, hogy mi várhat ránk. Csak azt tudtam, hogy Kuurna fél tizenegykor jött, pedig tízre vártuk.

Felrohantunk a lépcsőkön a harmadik emeletre, a halott Krollnélakásáig. Mikor Palmu felügyelő kinyitotta a levélbedobót, tisztánéreztük, ahogy a lépcsőházba kitódul a gáz. Palmu kulcsot vettelő a zsebéből, és kinyitotta az ajtót. Szerencsére a biztonsági

láncot még nem szerelték vissza. Palmu beugrott a konyhába,hogy elzárja a gázcsapot, én az ablakhoz siettem, hogy kinyissam,Kuurna az ágy elé vetette magát, ahol Kirsti Kroll feküdt teljesen felöltözve,eszméletlenül.

Fojtó gázszag terjengett mindenütt.Néhány perc fejvesztett kapkodás után a lány már a rendőrségi

autóban volt, amely rikoltozó szirénával robogott a kórház felé. Mihárman ottmaradtunk a lakásban, mert Kuurna úgy zokogott, hogy a válla

rázkódott belé. Keményen megráztam. – Maga adta neki a morfintablettát – ordítottam rá.– Felügyelő úr – fordult Palmuhoz, miközben a könnyek

végigperegtek az arcán –, bocsánatot kérek, hogy ilyen



hisztérikusan viselkedem, de rögtön túl leszek rajta, őrültség voltöntől egyedül hagyni őt, amikor a balkon kulcsa még mindig agyilkosnál van.

A szemtelensége minden határon túlment. Palmu felügyelőviselkedése ismét csodálkozásra kényszerített.

– Őr volt a ház előtt és az udvaron is – mondta barátságosan. –Hiába fárad, ha azt akarja elhitetni velünk, hogy újra a gyilkos járt itt... Most pedig legyen szíves, adja ide a levelet, amelyet azelőbb elvett az. éjjeliszekrényről.

Kuurna elsápadt és megmerevedett. De túl okos volt ahhoz,hogy be ne lássa, nem érdemes ellenállni. Felnyögött, éselőhúzta a levelet, amelynek a borítékján ez állt: “F. Palmufelügyelő úrnak!”

– Tessék – mondta sötéten. – Most persze azt hiszi, hogy átkozottul ügyesenviselkedett.

Palmu felügyelő nyugodtan zsebre vágta a levelet.– És most – mondta – bezárjuk a lakást, és átmegyünk hozzám,

hogy kicsit beszélgessünk. Mindig tisztulnak a dolgok, hakibeszélik őket, és az igazat megvallva, van egy fél üveg konyakom is.Igaz, hogy ez az eset már amúgy is elég alkoholszagú, de az ember hasonul azismeretségi köréhez, nem igaz, Kuurna úr?

Most aztán nem értettem semmit.

– A lány, hála Isten, nem forog veszélyben – mondta Kuurna, miközbenhátradőlt Palmu felügyelő kényelmes karosszékében a szikrázófahasábok előtt, és lassan kortyolgatta a konyakot. Minden olyanharmonikusnak látszott, mint a mesében, én viszont feszültenvártam a magyarázatot. Még arra sem volt időm, hogy kicsitkörülnézzek. Pedig szívesen tettem volna, mert eddig nem volt abban amegtiszteltetésben részem, hogy Palmu lakásába tegyem a lábamat.

– Remélem, értenek a gyomormosáshoz – mondta Palmu szemrehányóan. – Aszegény lány mély morfiummámorban volt, de még nem lélegzett be sok gázt.Rossz szokásokra tanítja, Kuurna úr.

– Csak egy tablettát adtam neki – suttogta Kuurnabűntudatosan.

– És most felolvasom ezt a dokumentumot – mondta afelügyelő, miközben felszakította a borítékot vastagmutatóujjával, és előhúzott néhány sűrűn teleírt papírlapot.

Kedves Palmu felügyelő!Most persze rettentően megvet, de olyan nyomorult mégsem

vagyok, hogy ártatlanokat hagyják szenvedni magam helyett.



kimenni, mert nincs kapukulcsom. Ezért kénytelen voltam újrafelmászni a padlásra, ahol bereteszeltem a tetőnyílást, bezártama padlásajtót. Senki sem vette észre, mikor kimentem az utcára.

A Brunnsparkban azután a vízbe dobtam a teniszcipőmet, éssokáig sétáltam, hogy Pihlaja kisasszony ne vegye észre a

feldúltságomat. Szerettem volna másnap visszadugni a balkon-kulcsot a helyére, hogy senki ne vegye észre, mi történt, mert azt hittem, hog y csak akkor fedezik fel a dolgot, mikor hazajövök.Nem tudtam, hogy ennyi gáz fog ömleni. De már mindent felfedeztek. Felügyelőúr, a balkonkulcs a retikülömben volt,mikor kihallgatott. Hát nem tudok jól színészkedni? Aztán rögtöneldobtam, amint arra alk alom kínálkozott.

Most meghalok, Palmu felügyelő úr, már halott leszek, mikor ezt a levelet olvassa. Nagyon rossz lány vagyok, és folytonsírnom kell. Maga nagyon kedves volt hozzám, és azt hiszem,akkor ébredt fel a lelkiismeretem. Most minden úgy fáj, debocsássa szabadon Lankelát, és mondja meg neki, hogy annyiragyűlölöm és utálom, hogy még azt se akarom, hogy ő kerüljönbörtönbe olyan bűn miatt, amit én követtem el. És úgyse lett volna örömöm a pénzből, mert mindig erre gondoltam volna.Most kinyitom a gázcsapot. Kérjen meg valakit, hogy imádkozzon értem, mert

félek, nagyon félek.

Kiváló tisztelettel: Kirsti Kroll

– Hát így történt – mondta Palmu felügyelő.A szívem nagyon nehéz volt. El tudtam képzelni a szerencsétlen, rossz útra

tévedt lány utolsó óráit, mielőtt a morfintól, elnyomta az álom. Igaz,hogy megmentették az életét, mégis összefacsarodott a szívemgondolkodás közben. Még csak nem is haragudtam rá azért,hogy a Savoyban egész idő alatt bolondot csinált belőlem.

Miután Palmu felügyelő szivarra gyújtott, szomorú, szemrehányó pillantással végigmért, és letörten rázogatta a fejét. – Mindig tudtam, hogy szamár vagy, de hogy ekkora, azt sose hittem volna.Ezt nekem mondta.



levél miatt! Ne legyen bolond, felügyelő úr!– Ki tudja bebizonyítani, hogy a lány ártatlan? – kérdezte

barátságosan a felügyelő. – Egy öngyilkossági kísérlet abeismerő vallomás után komoly dolog. Ráadásul itt mindenrészlet egyezik.

Kuurna kicsit elsápadt, és az ajkába harapott, de én tudtam,hogy a felügyelő nem egészen azt mondja, amit gondol. Palmuhangjáról ítélve tudtam, hogy még hátravan a meglepetés.

– De hiszen Lankelát felismerte a kadét – mondtam kétségbeesve. – Emlékezzcsak vissza!

– Ő volt az egyetlen, aki az egész társaságból ismerősnek tűntszámára – jegyezte meg Palmu ironikusan. – Más szavakkal, haLankela nem húzza a kalapot a szemébe, és nem lett volna rajtasötét szemüveg, a kadét az újságok fotói és talán a saját régiemlékei alapján feltétlenül felismerte volna Karl Lankelát, aműrepülőt, így azonban csak ismerősnek vélte.

– Ezek szerint – kezdtem visszanyerni a normális észjárásomat – nem Lankela jött ki a gyilkosság éjszakáján a kapun, és az autó sem az őautója volt.

– Így van – erősítette meg barátságosan a felügyelő. – A tanúkegyike sem volt még megközelítően sem biztos az autórendszámában, és ha átnézünk minden sportkocsit

Helsingforsban, talán találunk egyet, amelynek éppen dolga volt ennél aháznál. Sokan laknak a házban, ezenkívül a kadét és a lány csókolóztak, tehát avallomásuk sem megbízható.

– Az egyetlen, aminek örülök – mondtam némi bosszúvággyal –, hogy mégiskénytelen vagy elhinni Iris Salmia vallomását. Remélem, ez jó lecke lesz nekedis.

– Bevallom – mondta Palmu alázatosan –, hogy ez az esetalaposan megváltoztatta a nőkről alkotott véleményemet.

Azelőtt se voltam elfogult velük szemben, de például az ilyen IrisSalmia-féle hölgyeknek sosem tudtam hinni. Most látom, hogyezen a téren sem lehet általánosítani, magamban bocsánatot iskértem tőle. Maga Kuurna úr, persze tudta, hogy a vak férj és aselymes hajú kisfiú igazak. Innen tudta olyan biztosan, hogyLankela ártatlan.

– Elismerem, vártam azt az örömöt, amit akkor érezhettem volna, mikor a kopói jelentik, hogy amit Iris Salmia mesélt a családi viszonyairól, az az utolsó szóig

igaz – ismerte be készségesen Kuurna. – Van egy kis érzékem a drámai jelenetek iránt. – Mi az ördögnek biztosított akkor, hogy amit a nő mond, az

igaz? – kérdezte dühösen Palmu. – Az ördögbe is, a maga jó



véleménye volt az oka annak, hogy nem tudtam hinni neki. – Pedig ismeretes az igazságszeretetem – felelte jámboran Kuurna. – Néha

nagyon szeretem a dolgokat a fejük tetejére állítani, de ne rója ezt felnekem. Remélem, végre megértette, hogy Iris Salmia és Lankeladrámai összecsapása olyan méreteket öltött, hogy a fiú, aki előtt

ez a nagyszerű asszony kénytelen volt megjátszani magát,elkeseredésében nekirontott, és Iris védekezés közben megharapta Lankelakezét. Ezt igazán megérdemelte.

Hallgattam, mert az igazat megvallva, nem volt mitmondanom. Palmu is töprengett valami jó csípős válaszon. Ésmert nem tudott semmit kitalálni, kérdést tett fel.

– És micsoda hülye ötlet volt, hogy Kirsti Kroll levelét zsebre akarta vágni? – kérdezte haragosan.

– Nem akartam hagyni, hogy bíróság elé rángassa azt a szegény lányt, emiatt azostoba levél miatt – mondta nyíltan Kuurna. – Ez nem az ízlésem szerint való,érti? Már évek óta tudom, hogy a lány szerelmes Lankelába, csakis és kizárólagLankelába. És tudtam, hogy meg akarja menteni. Az ön tehetségtelen barátja

pedig segített neki, mikor mindent elrontott a fecsegésével. Nem haragudtam meg rá, mert tényleg rossz volt a lelkiismeretem.

Szégyelltem rágondolni, hogyan használta ki a lány agyengeségemet, és hogyan csalta ki belőlem az összesszükséges részletet a Savoyban.

– A lány mégis tévedett egy nagyon fontos dologban, amit az én fiatal barátom,hála Istennek, nem tudott – felelte Palmu. – Mustapää ugyanis nem Krollnétólkapta a kétszázezret – jegyezte meg Palmu, és élvezte megfeszített figyelmemet. – Úgy látszik a Betlehem gyülekezet szeme is kinyílt végre, és megbízásukból már

pár napja magándetektív kísérgette őt, hogy megfelelő okot találjanakaz eltávolítására. A gyilkosság estéjén ugyan valóban újrabecsengetett a prédikátor Krollné ajtaján, de az öregasszonyolyan hangnemben dobta ki, hogy még a lépcsőház aljára is

lehallatszott, ahol a detektív meghúzódott. Most, amikor a mieink iselkezdtek nyomában járni, összedugták a fejüket, és összehasonlították azadataikat. Úgyhogy.,. .

– Úgyhogy Mustapää saját kezűleg vette el a pénzt – folytattamlelkesen. – Amiből következik, hogy Kroll kisasszony ártatlan,mivel Mustapää a gyilkos. Mert nem valószínű, hogygázmaszkkal az arcán hatolt volna be Krollné lakásába –igyekeztem tréfára fogni a dolgot. Megkönnyebbültem, bár

természetesen még mindig úgy éreztem, hogy meglehetősenostoba vagyok. – Ugye már letartóztatták?– Próbáld kitalálni – mondta Palmu felügyelő ugyanilyen

tréfásan. Aztán felállt, és órájára nézett.



lekötelező nyíltsággal elmesélte. Ezután Mustapää visszament aházába, és a detektív követte egészen a beteg asszony ajtajáig.Mustapää ott maradt éjjel fél kettőig, azután hazament a sajátlakásába.

– De hiszen ez lehetetlen – dadogtam. Úgy éreztem, mintha minden összeomlottvolna körülöttem.

– Mustapää alibije kivételesen szilárd – folytatta Palmufelügyelő nyugodtan és tárgyilagosan. – Ebből következik, halogikusan nézzük a dolgokat, hogy a gyilkos megtalálta Krollnéíróasztalán a Mustapäänak címzett levelet, azt eltépte, és a borítékba aszekrényben talált kétszázezer márkát tette, majd elküldte Mustapäänek. El tudodképzelni a prédikátor meglepetését, mikor egy közönséges levél érkezik, és bennekétszázezer márka?

– Ez lenne az igazság? – tört ki belőlem a kételkedés. – Sajnos – válaszolta mereven Palmu.Az ő helyében biztos a hajamat téptem volna.

– Mustapää érezte, hogy valami nincs rendben – folytatta Palmu –, ezértegyenesen Krollnéhoz ment. Bár az éjszakai buzgó lelkigyakorlataimiatt elaludt, és a színjáték kezdete után érkezett, a szerencsekedvezett neki. Hála a te hihetetlen gondatlanságodnak, sikerültkiemelnie a saját levelét Krollné levélszekrényéből, és elrohant,hogy nyugodtan végiggondolja a dolgot. Persze rögtön

megértette, hogy a pénzt a gyilkos küldte, hiszen ő igazán tudta,hogy Krollné soha nem tette volna. Krollné a pénzt mostanábanvette fel a bankban, az egész összeget új ezresekben kapta, úgy,hogy a sorszámaik egymás után k övetkeztek. Túlságos rizikóval

járt volna kiadni a pénzt, mert a számok alapján meg lehetettvolna állapítani, hogy azok tőle származnak. Végre sikerültkifőznie egy nagyon valószínű mesét, amit aztán jámbor arccalfeltálalt nekünk. Az a körülmény, hogy összetalálkozott Hallamaa

kisasszonnyal az ajtónál, mikor eljött Krollnétól az utolsóbalsikerű kísérlet után, neki kedvezett. Minden eshetőségrefelkészülve megőrizte a borítékot, bár azt hitte, hogy a gyilkoshamisította Krollné írását. Megőrizte, mint ártatlanságabizonyítékát. És a szerencse még külön is kedvezett neki azzal,hogy a kézírás valódi, ezért csökönyösen állíthatja, hogy a pénzaz övé. Szüksége is van rá, mert a detektív jelentései alapjánkidobták a Betlehem gyülekezetből erkölcstelen életmódja miatt.

Tegnap este volt a gyülekezet tanácsának rendkívüli ülése. – Ez legalább valami kis vigasz – mondtam lesújtva.– Úgy látszik, már régebben is voltak hatalmi harcok a

gyülekezetben – jegyezte meg Palmu felügyelő jámboran. –



Mustapää helyett már be is állt az új prédikátor, akit mostmindannyian versenyt dicsérnek. Krollné volt Mustapää egyikutolsó pártfogója, de a végén az ő szeme is kinyílt. Amitmegtudott, az úgy felmérgesítette, hogy elhatározta, otthagyjaaz egész díszes társaságot.

Palmu várta, hogy kérdezzek valamit, de a csalódásom túlságosan mély volt,semhogy a Betlehem gyülekezet sorsa érdekelni tudott volna. Csendesen mentünk egymás mellett.

– Az igazat megvallva – mondta Palmu hosszú hallgatás után –,ebben az egész ügyben akkora a zűrzavar, hogy nem bánnám,ha már befejeződne.

– Én sem – hagytam helyben nehéz szívvel. – Szóval elölről kellkezdenünk mindent.

– Nem, ez alkalommal a végén kezdjük – mondta Palmu némikeserűséggel a hangjában.



XV. FEJEZET

Gondolatainkba mélyedve értünk le egészen a Mechelingatankörnyékére, ahol feltűnt a krematórium komor kupolája.

– Hátravan még az a lehetőség – mondtam szerényen –, hogy

Krollnét valahol máshol altatták el morfiummal, és azután vittékfel a lakásba. A kutyát ezt követően ölték meg. A gyilkos bezártaa lakást belülről, és felakasztotta a biztonsági láncot. Azután abalkonajtón keresztül eltávozott. Akkor nem kellett Krollnélakásában lennie a nap folyamán, tehát idegen is lehetett.

– Aki morfiumot használ, és viccből kétszázezer márkát küldMustapäänak – jegyezte meg Palmu még mindig nagyon barátságosan.

– De hát már nincs senki más hátra, csak Lanne – mormogtam kétségbeesve. – Elfelejted a házmesternét – jegyezte meg Palmu rendreutasítóan. – Ne felejtsd el,hogy roppant náthás volt. És a postáskisasszony, Hallamaa. Nemgondolod, hogy gyanúsan viselkedett? Ő volt a végrendelettanúja. Alkalma is volt...

– Hallamaa kisasszony – dadogtam és összeszorítottam azöklömet. – Lehetséges, hogy ő volt – mert ő is nő! Soha azéletben nem hiszek többet nőnek. Éppen egy ilyen látszólagártatlan és kiszáradt nőszemély rejtegethet a lelkében sötét,mély szakadékokat. Igazán gondolod?

– Csak azt gondolom, hogy javíthatatlan vagy – Palmu úgy beszélt velem,ahogy hisztis gyerekekkel szokás. – De ne törődj ezzel fiam, lesz mégbelőled is férfi egyszer. Mindenesetre nagyon rendesen tisztázodle a jelentéseket. Kell az ilyen a rendőrségen.

Ez már egy kicsit kegyetlen tréfa volt. Lehorgasztottam afejem, sértődötten hallgattam. A sétánk elhúzódott, s a környékkezdett valahogy ismerősnek látszani. Kicsit töprengtem, hogytulajdonképpen hova tart Palmu, mikor végre megálltunk a ház

előtt, ahol Lankela lakott. A felügyelő becsengetett.– Remélem, Kuurna itthon van – morogta magában. – Meg kell

tőle kérdeznem valamit. Csak egy jelentéktelen kérdés. És hatényleg felel, akkor megoldottuk a szomorú esetet. Ennyit tudok.De ha nem akar felelni, kezdhetjük elölről az egészet, és akkorHagert olyanokat fog nekem mondani, hogy ahhoz képest aveled kapcsolatos kis megjegyzéseim udvarlásszámba mennek.

Megaira komor hangja válaszolt a telefonba, és egy perc múlva

már vitt is fel a lift a legfelső emeletre. – Csak azt nem értem – mondtam gyámoltalanul –, hogy még mit akarszkérdezni?



– Na, mit kérdeznél te? – tette fel csendesen a kérdést Palmufelügyelő. – Hiszen megmondtam, hogy most a végén kezdjük adolgot.

Szóval még mindig gúnyolódott velem. Összeszorítottam a fogaimat, éselhatároztam, hogy többet nem szólok egy szót sem azon kívül, ami aszolgálathoz szükséges.

Megaira szokásos barátságtalan modorában várt minket abejáratnál. Valamit morgott maga elé, de mindenesetrebeengedett bennünket. Kurt Kuurna foltos festőkabátjábanéppen új műremeken dolgozott. Kallberg igazgató arcképétfélredobta, és egy könnyű, világos színekkel felvázolt női fejendolgozott. Valahogy emlékeztetett Kirsti Krollra, amint a kórháziágyán feküdt.

– Palmu felügyelő – nézett fel szemrehányóan Kuurna –, mármegint el akarja apasztani ihletem tiszta forrását? Ezt amunkámat is félbe kell szakítanom? De mindezek ellenére úgy látszott,mintha megkönnyebbült volna, mikor meglátott minket. Fiatal arca komornak ésmegkínzottnak hatott, mikor beléptünk, de most felszabadultan mosolygott, amimegszépítette.

– Mit fest most? – kérdezte mér gesen Palmu felügyelő. – Mi ez?Bírálóan szemlélte az új festményt, és némi vívódás után elismerte:

– Tulajdonképpen nem is olyan rossz. Még én is meg tudom érteni.

– Érzelgős mázolmány – jegyezte meg Kuurna, és zavarba jött.Ez a megjegyzés igazán rávallott. Végre egyszer sikerült

összetákolnia valami igazán szépet, s azonnal ócsárolja. Palmufelügyelő óvatosan belesüppedt egy kényelmes karosszékbe,keresztbe rakta a lábát, és összekulcsolta tömzsi kezeit a térdekörül. Azután beszélni kezdett:

– Kuurna úr, azért jöttem, hogy feltegyek egyetlen kérdést.Nagyon nagy segítségemre volna, ha őszintén válaszolna, de

természetesen nem kényszeríthetem, hogy feleljen.Kuurna ledobta az ecsetet, és Palmu elé állt. A tetőablakonbeömlő napsugarak koronát fontak a haja köré. De az arca árnyékbanvolt.

– Csak kérdezzen – mondta könnyedén, zsebre vágott kézzel. – Miért ölte meg Krollnét?Kurt Kuurna az asztalhoz lépett, és cigarettára gyújtott. Nem reszketett a keze,

de láttam, hogy nagyon sápadt.

– Soha nem fogja bebizonyítani, felügyelő úr – mondta, de egykicsit megbicsaklott a hangja. – Azt hiszi? – jegyezte meg Palmu még mindig nyugodtan. – Bizonyára

elfelejti, hogy valaki látta magát.



Kinyitottam a számat, de egy hang sem hagyta el a torkomat, ezért bedugtama mutatóujjamat a gallérom és a nyakam közé, hogy levegőhöz

jussak. Kurt Kuurna megrándult, a keze hevesen reszketnikezdett.

– Miféle rossz tréfa ez?

Palmu felügyelő végigsimította az állat. Nem volt valami jószónok, és amit most akart mondani, az nagyon is eltért aszokásos rendőrségi rutintól. Az arca öreg és szigorú volt, mikorvégre nekikezdett.

– Kuurna, én nem vagyok templomjáró ember, és mindenfajtaálszent jámborság felingerel. De tegnapelőtt reggel egy halottöregasszony ágyánál ültem, aki egy gyilkos kéztől halt meg, ésakinek a párnája felett volt egy kis kifakult kép, amelyen csaknégy szó állt arról, hogy isten szeme mindent lát. Már akkortudtam, hogy a gyilkos el fogja nyerni a büntetését. Emlékszik aképre s a szavakra, Kuurna úr?

K uurna halottsápadtan hallgatta. Az arca hirtelen gyámoltalanlett, és gyerekes kifejezést öltött. A mosolya mintha örökre eltűntvolna.

– Igaza van, Palmu felügyelő – mondta halkan. – így ez nemmehet tovább... Nem úgy van ahogy képzeltem ... Valaki ténylegmindent lát... És különben is, mire való az egész? A játék véget

ért, felügyelő úr, és itt van az ítélet napja. Én öltem meg Krollnét.De hogy tudta kitalálni? – Egy tétova mosoly újra felderítettesötét, fiatal arcát.

– Én is őszinte leszek – mondta Palmu felügyelő. – Beismerem,hogy soha nem tudnánk bebizonyítani. Sikerült a tette, deönmaga elől nem menekülhet. Senki sem gyilkolhat büntetlenül,legalábbis olyanfajta ember nem, mint maga. Már tegnap estetudtam, hogy maga az egyetlen lehetőség. És a bor íték, amit

Mustapäänál találtunk, végleg megerősített hitemben.Kurt Kuurna nem szólt semmit, hagyta, hogy a felügyelőfolytassa.

– Azt kérdeztem, hogy kinek juthat eszébe kétszázezer márkát elküldeni egysima borítékban a prédikátornak? Kinek van olyan bizarr humora, amellyelélvezi annak a farizeusnak a kínlódását, hogy megtarthatja-e apénzt anélkül, hogy gyanúba fognák? Ugye látta, hogy azezresek egymást követő sorszámúak voltak?

Kuurna nem válaszolt. – Már tegnap este biztos voltam a dolgomban – folytatta Palmu felügyelőnyugodtan –, de a megoldás olyan hihetetlennek látszott, hogyegyetlen bíró se adott volna hitelt neki. Szerelem, félreismert



baráti érzés – ez nem bizonyíték. Ezért elhatároztam, hogy várok,amíg Kroll kisasszony magához tér, és találkozik Lankelával.

Most megszólalt Kuurna. De hiába igyekezett megütni az előbbikönnyed társalgási hangot:

– Remélem, megtalálták egymást. Egybekelnek majd és

megszólalnak az esküvői harangok. Elragadó, felügyelő úr, nemgondolja? – Nem tudom – mondta Palmu felügyelő. – Engem jobban

érdekelnek a véletlenek ebben a históriában. Maga például azegyetlen, akin karcolás sincs a kutya fogaitól. Viszont atöbbieken volt valami, Kroll kisasszonynak a csuklóján,Lankelának a hüvelykujján, Mustapäänak a boká ján, és nem volnék meglepve, ha Lanne is rejtegetne egy harapást valahol a testén.

– Baron élénk kutyus volt – mondta Kuurna, és keserűenmosolygott.

– Maga volt az egyetlen, akin még egy karcolás sem volt – folytatta Palmu. – Már csak ezért is magát kellett volna gyanúsítanom. Egyáltalán,hogyan csinálta? Hiszen a kutya megharapta a gyilkost. Vérttaláltunk a tetőcserepeken. Ez tény.

– Ha jobban ismerne – jegyezte meg csendesen Kuurna –, akkortudná, hogy a szervezetem meglehetősen gyenge. Én csak egyolyan beteges, semmire se való ember vagyok, akit néha

ráadásul heves orrvérzések kínoznak. A tetőn is elkezdett vérezniaz orrom. Sokáig ültem az ereszen, míg elmúlt. A gyors mászás,a felindulás.

– De a kutya...? – morogta Palmu. – A kutya a legszomorúbb f ejezet az egész históriában. Vastag

bőrkesztyű is volt rajtam a vékony kesztyűm felett, éppen akutya miatt. És Baron valami érthetetlen okból engem jobbankedvelt, mint a többieket. Ezért a zsebemben finom fasírozottat

hoztam ciánkálival. – Adja ide a ciánkálit – mondta Palmu felügyelő, és hirtelenkinyújtotta a kezét. – Nem akarok több öngyilkosságot ebben azügyben.

Kuurna elmosolyodott. – Már régen lecsúszott egy utcai csatorna nyílásán – vonta meg a vállát. – De

képzelheti, mennyire megijedtem, mikor a kutya egy hang nélkül rámrohant a sötétben. Nem morgott, nem ugatott, lesben feküdt a

balkonajtó mögött, mikor a neszt meghallotta. Szegény Baronmár öreg volt, és azt hiszem, teljes szívéből remélte, hogy végrebüntetlenül úgy megharaphat valakit, ahogy csak akar. Aváratlan támadástól úgy megdöbbentem, hogy hirtelen



úgy meredt a festményre, amelyen Kirsti Kroll arca könnyű,világos színekben fürdött a napfényben, majd lassan folytatta:

– Olyan könnyűnek látszott. Krollné zsugorisága és kapzsiságaannyi embernek ártott. Mesélhetnék a tragédiákról, és akkortalán arra gondolnának, hogy csak jól megérdemelt fizetségét

kapta meg. Szívtelen és kíméletlen öregasszony volt, ha vissza isakarta vásárolni a lelke nyugalmát Istentől, Azt hittem, hogymindenki szerencsétlenségnek fogja tartani, ami történt, ésminden rendbe jön. De felügyelő úr, magának teljesen igaza van,a gyilkosság gyilkosság marad.

Palmu felügyelő lassan bólogatott. Az arca szigorú és elszántvolt. A szeme csillogott.

– Igaz – mondta –, a tette nem menthető. – Ezért jó, hogy mindent elmondhattam – felelte lassan Kuurna. –

Látta, hogy megkönnyebbült a szívem, mikor láttam magukatbelépni? Már akkor tudtam, hogy mindennek vége van. Ez a kétnap és két éjjel túl hosszú volt nekem, felügyelő úr. Már tegnapmegírtam a végrendeletemet.

– Még egy végrendelet! Túl sok volt már ebben az ügyben – jegyezte meg nyugodtan Palmu felügyelő. – Ne legyen gyáva,Kuurna. Megússza az ügyet tízévi kényszermunkával, és abüntetést meg is lehet rövidíttetni, ha jól viselkedik.

Kuurna töprengett egy percig. – Börtönben, én ...?Palmu lassan felemelkedett, és melléje lépett. Kuurna nem hátrált. A régi,

gúnyolódó mosoly játszott az ajkai körül.– Elfelejti, felügyelő úr, hogy a bűnös beismerése nem elég

ilyen komoly bűnügyben – jegyezte meg könnyedén. – Akkorsem, ha van egy szavahihető tanúja. Soha nem fogja tudnibebizonyítani a bűnösségemet, még akkor sem, ha én

beismerem.Palmu felügyelő összeráncolta a homlokát. – De van egy igazi bizonyítékom – sietett Kuurna megnyugtatni. – Utoljára

tar togattam, hogy mulatságosabb legyen, és persze a magakeményfejű detektívjei sem találták meg, bár még a festéket iskiöntötték a tégelyekből, hogy nem rejtek-e bennük valamit.Odaadom – egy feltétellel.

– És mi ez a feltétel? – kérdezte Palmu felügyelő bizonytalanul.

– Karl Lankela és Kirsti Kroll soha nem tudhatják meg, hogy mitörtént. Az újságokban még nem volt egy szó se. Foglalkozzon azüggyel zárt ajtók mögött, felügyelő úr, akkor adok egybizonyítékot a bűnösségemre.



Palmu felügyelő nem válaszolt, csak várakozóan nézett rá.– Zárja be előbb az ajtót – kérte Kuurna.Palmu elismerte később, hogy ekkor valami azt súgta neki,

hogy a fiú ugratja. De morogva odament az ajtóhoz ésmegfordította a kulcsot. Illetve megpróbálta megfordítani, mert

az nem mozdult.– A kezében van a bizonyíték – mondta Kuurna halkan,miközben az alkóv függönye mögé ment, és levetette afestőköpenyt. Egy perc múlva megértettük, hogy Krollnébalkonjának a kulcsa van a kezünkben. Az orrunk előtt volt egészidő alatt, már akkor, amikor először látogattuk meg őket. És ezvolt Kurt Kuurna utolsó vicce. Mikor végre megértettük, már késővolt. Odarohantam a függöny mögötti ajtóhoz, de már atetőterasz szélén állt.

– Mondják, hogy szerencsétlenség történt – fordult csendesen felém, halálosansápadt arccal, és boldogtalan szemmel.

Nem tudtam volna visszatartani. És azt sem tudom biztosan, hogy egyáltalánakartam-e;

Nincs sok hozzátennivalóm a dologhoz. Palmu felügyelő két órahosszat ült zárt ajtók mögött Hagert főfelügyelővel, és hosszasvita után sikerült kiharcolnia, hogy elhallgassák az esetet.

Szerencsétlenség történt. Legalábbis így állt az újságokban, és ami népünknek, minden megpróbáltatása ellenére, sikerültmegőriznie hitét a nyomtatott betűben. Még meg akarom

lít i h i i ll l k l b ld h k k l l

waltari_mika_cselszovok

Documents