wayne chapman - két hold

ELSŐ RÉSZ

EGYÜTTÁLLÁS

A Pyarron szerinti 3695. esztendő nyarán, Adron KvartjábanValahol Észak Yneven

Wayne Chapman Két Hold

1.

LIRIAN

Élete legnagyobb vadászata volt, s mert ezúttal rá vadásztak, minden bizonnyal az utolsó is.

A férfi, aki miatt idekerült, örökre elmaradt mellőle: nyílvesszőktől átjárt teste egy vízmosás alján hevert, mellette lovak patái verték a sarat, körös-körül szelindekek szimatoltak, a lány nyomát kutatták. Némán tették a dolgukat, nem úgy, mint az emberek; a hajtók éles kiáltásai sokszoros visszhangot vertek, a fegyveresek rekedten szitkozódtak, a terepet, a menekülőt átkozták. Az alkonyi ég elborult, a fák közt eső szitált, s a lány csak futott, botladozott köveken, gyökereken át, kiürült szívvel, azt latolgatva, vajon meddig tart még az őrült rohanás.

Azt a hibát követte el, amelyet ezen a tájon senkinek, még kalandozónak sem szabad elkövetnie: nemesi családok viszályába keveredett. Eszközzé vált egy jóképű és gátlástalan gróf kezében, aki a segítségével szégyenítette meg ellenfeleit, erősítgette pozícióját a herceg udvarában. Túlzásokba esett persze, mint minden délceg férfi, s ezekért a túlzásokért az életével fizetett. A sértett kékvérűek most azon voltak, hogy Liriannak is benyújtsák a számlát. Lóháton, falkával űzték, ahogy a vadat szokás; a vérét akarták, mert jobban féltek tőle, mint eddig bármikor. Szemtanúja volt gaztettüknek, szeretője révén ismerte majd' minden titkukat - akár a grófnak, "sajnálatos baleset" áldozatává kellett válnia.

Bárd volt, vándor, ősi titkok tudója, csekély varázshatalmát azonban kimerítette már. Lantját, rapírját a táborban hagyta: vadászatra készült, de nem ilyen vadászatra. Hátasát - a gróf ajándékát - kilőtték alóla: csak ilanori mesterektől szerzett tudásának köszönhette hogy nem szegte a nyakát nyomban. Ruth Corlantól délkeretre sosem járt még - csak rémlett neki, hogy a rengeteg Anublien tóvidékén át Ediomadig húzódik, de biztosra vette, hogy ha itt pusztul, a legavatottabb léleklátó sem bukkan a nyomára többé.

Nem lett volna szabad engedned annak az alaknak, gondolta bosszúsan. "Sose bízz olyan férfiban aki csókok közt igér és mindenütt győzni akar" - hallhattad épp elégszer, de nem akartad megérteni. Most aztán....

Futott. A hatalmas fák közt a lovasok mind nehezebben boldogultak, le is maradtak valamelyest, a szelindekek azonban nem tágítottak: csaholva-vonítva hívták egymást, a lány sarkában lihegtek.

Lirian jobbra fordult, konok elszánással vágott neki az újabb kaptatónak - remélte, hogy a domb mögött horhost, patakot, netán folyót talál. A Lorn! A helybéliek "Zöld vize" Ruh Corlantól északnyugatra zúdul alá a hegyekből, úgy hömpölyög tovább a mesés Alidar felé; nem lehet messze, már nem! Ha sikerül rálelnie, megmenekül; ha beleveti magát, sem a kutyák, sem a nyílvesszők nem fenyegetik többé. Egy darabig sodortatja magát az árral, majd a partra úszik. A falak közé csak az éj leszálltával tér vissza. Megmaradt aranyaiért felsze-relést vásárol, megalkuszik egy gyors lábú lóra. Hajnal előtt végleg odébbáll. Erenbe megy, utóbb Erionba; mondják, a Kalandozók Városa ebben az évszakban a legszebb. Pihen egy keveset, azután új munkát keres könnyű munkát, lehetőleg a Délvidéken, ahol csak a tűző nappal és a gorviki csődörökkel kell vigyáznia. Hogy is hívják azt a kies zugot ott Larmaronban? Syenas - hát persze! Syenas, a gazdag bölcsek és a bölcs gazdagok lakhelye, festői fészek, ahol nagy becsben tartják a messzi földről érkező dalnokot, ha történetesen

2


Zihálva torpant meg a dombtetőn. Hátát egy az Óidőkből származó monolitnak vetette, úgy figyelt. Mézszőke fürtjei csapzottan tapadtak homlokához, ökölbe szorult két kezének ujjai közül lassan peregtek a földrögök.

- Alborne, könyörülj!Folyó sehol. Kétoldalt mohos sziklák, szemközt újabb dombok. Vén fák, lombjuk bordó

és óarany, ágaik g0rcsbe merevedett ujjakként remegtek az esti szélben. A nyugati égbolt színe az alvadó véré, odafent viharfelhők úsztak, a nedves avarral párnázott árkokban elmélyült a homály, csendje hosszú, nyugodt álmot ígért.

Lirian vil Sineas megperdült a sarkán.A kutyák kétfelől, ki-kivillanó agyarakkal loholtak feléje. -Az íjat, lándzsát markoló

fegyveresek árnya mind hatalmasabbra nőtt: lovaikat hátrahagyva gyorsan közeledtek.- Ide! Ide! - szálltak a torokhangú kiáltások.A lány úgy állt ott, mint valami sírszobor. Akkor lendült mozgásba ismét, mikor a

szelindekek a kaptató aljára értek; olyasmit művelt, amire üldözői legmerészebb álmukban sem gondoltak volna: háttal-vállal nekifeszült a monolitnak, kibillentette évezredes egyensúlyából, és a mélybe taszította.

- Vissza! - harsogta az erdőjárók egyike, parancsára azonban csak a restebb állatok torpantak meg - a nekivadultakon sem isten, sem ember nem segíthetett többé. A roppant kőtömb ide-oda verődött, darabokra hullt, sziklazáporként zúdult rájuk. A szerteszét freccsenő sárban csontok recsegtek, hörgésbe fúló vonítás nyomta el a férfiak dühödt ordítását. Néhány rög tovább pattogott, eltalált és leterített egy vigyázatlan hajtót. Az apródok irtózva hátráltak, a náluk lévő tegezekből tucatjával hullottak a zsákmánynak szánt nyílvesszők. Mire a társaság tagjai felajzották íjukat, Lirian ráunt a célpont szerepére, s lefelé tartott a túloldalon.

- Utána! - sziszegte a legmagasabb rangú vadász, akinek szürke palástját cobolyprém gallér ékítette. - Gyorsan! Húsz arany annak, aki leteríti az átkozott szukát!

A fegyveresek megkerülték a szelindekek vérétől vöröslő kőrakást, gyökerekbe fogódzva, lándzsájuk nyelére támaszkodva nyomultak tovább. A szolgák fáklyákkal bajlódtak, az erdőjárók szitkozódva igyekeztek összeterelni és láncra verni a megmaradt kutyákat.

Lirian zuhanvást érkezett a horhos mélyére. Átfordult a vállán, talpra szökkent és futásnak eredt megint. Térdig gázolt a nedves avarban, alig érezte az arcába hulló esőcseppek 'hidegét. Villám lobbant, égzengés moraja gördült végig a tájon, szemközt újabb monolitok körvonalát rajzolta ki a gyorsan enyésző ragyogás. Kyria virágkorában szentély állhatott itt - mára az alapozás is eltűnt, a köveket jókora területen szórta szét valamely titokzatos erö. A lány, noha tudatát az elmúlás rémképei ostromolták, érezte a múltban vívott csata hevét, harmadik szemét résnyire nyitva látta a földben porladó maradványokat és

tűz tűz harag a zászló lehullelállt a lélegzete: azon kapta magát, hogy örvénylő vérfolyamban jár. A horhos s0t;tje

k0dalakokat, fegyveres fantomokat fiallt. A fantomok összecsaptak, elzuhantak, szertefoszlottak, akár a távoli sikolyok visszhangjai, amelyekben

szörnyetegek gyilkosokdüh és reménytelenség szűkölt; Liriannek végre sikerült lehunynia harmadik szemét, a

kísértetek eltűntek, a homály rettenete azonban maradt, s tovább emésztette erejét. Kábán botladozott a romokon át, üget sem vetett a domboldalból felé röpített nyílvesszőkre: azon igyekezett, hogy maga mögött hagyja a vérfolyamot, mely

Térj észhez, ostoba!

3


elnyeléssel fenyegette. Felsikoltott, mikor a sziszegve lecsapó acélhegyek egyike az oldalába mart. Előrezuhant, átbukott egy omladozó kőfalon; borzongva hallotta a vessző reccsenését, s eszébe ötlött, hogy nyomban ki kellett volna húznia...

- Megvan! Megvan! - ujjongtak a hangok. Összeszorított fogakkal féltérdre emelkedett, kitapogatta derekában a nyílvessző csonkját. Az acélhegy utat talált a rejtve viselt könnyű láncing szemei közt, de nem hatolt mélyre - megszabadult hát tőle és felsikoltott megint.

- Ide! - harsogta valaki. - A fal mögött!Lirian a hang irányába fordult, tőrt hajított a futva közeledő vadász torkába. A férfi

megingott, előrebukott, élettelenül zuhant az omladéknak. Körös-körül megszaporodtak a kiáltások. A megmaradt kutyák őrizetével megbízott erdőjáró, aki tíz-egynéhány lépésnyire torpant meg, kardja után kapott, s nekirugaszkodás közben eleresztette a láncot. Két szelindek tüstént a lány felé lódult - Liriannek azonban ekkorra sikerült megkaparintania a halott vadász lándzsáját, s felkészülten várta őket. Kitért az első elől, ledöfte a másodikat, majd oldalt ugrott, hogy elkerülje az erdőjáró csapását. A széles penge bal vállától alig hüvelyknyire vásott el a köveken, széthasította az újra támadó első szelindek fejét - a lándzsa horgas szakálla félkört rajzolva ugyanekkor tépett a férfi mellébe. Lirian teljes súlyával a nyélre- nehezedett, nagyot rántott rajta. Az erdőjáró kezéből kifordult a fegyver. Egy szemvillanással később nyűvesszők ütötték át a vállát, a nyakát; kétfelől jöttek, ám igazi célpontjukat nem érhették el; a lány kitért a leroskadó test útjából, s a kardot magához rántva tüstént továbbgör-dült. Vére, mint holmi sebzett vadé, nyomot hagyott a köveken.

A vadászok tomboltak, tehetetlen dühükben egymást és az égieket átkozták, Liriant azonban nem vigasztalta az átmeneti zűrzavar. Tudta, hogy megtette a magáét, de azt is, hogy ezzel vége: olyan leckét adott üldözőinek, amiből valamennyien okulni fognak. A fejükbe verte, hogy botorság egyesével próbálkozniuk vele. Most majd körülveszik a romokat, fáklyák és őrtüzek sokaságát gyújtják minden oldalon, és várnak. Várják, hogy kitörjön, mielőtt a vérveszteségtől harcképtelenné válik, s ha megteszi, eljátszadoznak vele, ahogyan kezdettől fogva akartak. Nyilakat szórnak rá, összekaszabolják, elvágják a torkát - azután gyászos képpel térnek haza Ruh Corlanba, hogy a kettős tragédiát bejelentsék...

Ahogy a kardot markolva távolabb kúszott a hangoktól és a fényektől, zápor zúdult a tájra. Gallyakat, leveleket sodort le a faóriások testéről, csatakos törmelékké zúzta a nedves avart; cseppjei mély nyomokat hagytak az agyagos földben, tovább áztatták-vésték a köveket is, akárha a régiek dicsőségét irigyelnék. Az égzengés felriasztott rejtekéből egy őzet, mely Lirian mellett elsuhanva igyekezett a dombhajlat felé, de nem érte el: nyílvesszőktől találva a sárba rogyott. A villám fényénél a lány kivehette görcsösen feszülő combizmait, hátrabicsaklott fejét és elkerekedett szemeit, melyeknél csak bőven ömlő vére rémlett feketébbnek - és láthatta a vadászok vezetőjét is, aki újabb vesszőt illesztett íja idegére.

- Öld meg! - sziszegte Lirian. - Ne hagyd kínlódni, te átkozott barom!Az őzet halálos remegés rázta. Alig észrevehető remegés volt ez, olyasféle, mint a

finoman megpendített lanthúré. A lány az ajkába harapott, hogy fel ne kiáltson: elkerülni nem tudja a véget, de ha zajt csap, siettetheti. Bánta már, hogy a nehéz vadászkardot választotta az íj helyett - azzal véget vethetne az állat szenvedésének, s talán halálra sebezhetné a cobolygalléros férfit ís...

Egyenest a szívébe, ugye? hallatszott valahonnét. Lirian összerezzent. Hátát egy monolitnak vetve felült, a homályba meredt. A hang erőtlen volt, alig több suttogásnál - ám ez mit sem változtatott a lényen, hogy gazdájának sikerült észrevétlenül mögé kerülnie.

Ne fáradj, lehelte az ismeretlen. Igazában nem vagyok itt.

4


A lány sóhajtott. Szívesen kinyitotta volna harmadik szemét, hogy az asztrál- és mentálvilágban is körülnézzen, a vértenger, a csatázó kísértetek emléke azonban óvatosságra intette.

- A Szellembeszédet használod - állapította meg. Varázstudó vagy?Olyasféle. Lirian a homlokát ráncolta. A hang minden kétséget kizáróan női hang volt.- Hol bújkálsz?A közelben. Ahogy szabadjára engedted az indulataidat, megéreztelek. Az ismeretlen

hallgatott egy sort. Két tucat férfi jár a nyomodban. Úgy hajszolnak, mint valami vadat. Miért?

- Láttam valamit, amit nem lett volna szabad látnom. Na és?- Ha beszámolok róla Ruh Corlanban, végük.Ruh Corlan... , ízlelgette a hang. A porfészek a folyó kanyarulatában?- Igen.Hányan lakják mostanság?Lirian derekába egy szelindek állkapcsának nyers erejével tépett a fájdalom. Lélegzete

elakadt, szemét égették a könnyek. Tapasztalatból tudta, hogy a vér szivárgása lassulni, a kín fokozódni fog.

- Nincs más gondod? - sziszegte.Akad, ami azt illeti, suttogta az ismeretlen. Mint bármelyikünknek. Ne haragudj,

nővérkém, a sebedről teljesen megfeledkeztem. Segíthetek, de csak ha felkeresel a tanyámon. Én nem mozdulhatok innét.

A lány a vergődő őzet nézte. Bensőjében a fájdalommal egy ütemre lüktetett a harag.- Merre induljak?Balra, amerre egy boltív maradványait látod. Megkerülöd. A túloldalon nagy, lapos

követ találsz. Mögötte...- Lassabban! - esdekelt Lirian. - Lépésről lépésre haladunk; ma már nem követhetek el

több hibát. - Talpra állt, a kardot mankóként használva vánszorgott az omladék felé. - Alborne szent nevére! Mikor volt ez utoljára boltív, mondd?

A szellemeket kérdezd, suttogott a hang. A dicső kyreket. Ők emelték, ők gondoskodtak arról is, hogy rombadőljön. Ne zavarj, kérlek! Ha a kapcsolat megszakad...

A lányt égzengés borzongatta meg. Szarvasbőr nadrágja állta a vizet, lovaglócsizmái azonban jócskán elnehezültek már; ázottan testéhez tapadó ingét jéghidegnek érezte. Pengéi fehérnek, a vérpatakok izzó vörösnek látszottak a villámfényben.

- Itt vagy még? - tudakolta. Itt vagyok.- Vezess tovább!Néhány perc múltán rálelt a domboldalban heverő monolitra. Olyan volt, akár egy ledőlt

sírkő, emlék valakinek, akit a hálátlan utókor tetteivel együtt elfeledett. Felszínére ujjnyi réteget vont az esőzések oldotta agyag, alatta inkább sejthetőn, semmint láthatón sorakoztak az Óidőkből származó rúnák.

Algiz, a Védő. Naudhiz, a Sors. Berkano, a Sötét Anya.Igazi jelentésüket Lirian - vándorló bárd, a Hetedkor szülötte lévén - nem ismerhette.Odafent, visszhangzott fülében a suttogás. A dombtetőn várok rád.A lány felpillantott, de nem látott mást, csak a rézsút szakadó esőt, az örvénylő

fellegeket.- Ha elindulok......észrevesznek?, kuncogott az ismeretlen. Ne aggódj! Időbe telik míg eldöntik, mit

tegyenek. Idő kell ahhoz is, hogy elvergődjenek idáig - és mi készen állunk majd a fogadásukra.

5


Lirian meghökkent.- Harcolni akarsz velük?Ha nincs más megoldás. A hang megremegett , színtelenebbé, fátyolossá vált. Odafent

mindent elmagyarázok, de most.., siess, az égiek szerelmére! A lány hátrasandított a válla felett, azután megrázta fejét, és mászni kezdett.Ügyet sem vetett a mennydörgésre, a tájon újra meg újra elömlő nappali fényre. Alig

hallotta a kiáltásokat, melyeket ágak ropogása, számos csobbanás követett; a csaholás, a vonítás éppoly távolinak rémlett, mint a néhai gróf érintésének emléke. A dombot át- meg átjárták valamely kúszónövény szívós gyökerei, azokba fogódzva jutott egyre feljebb: a derekában parázsló fájdalom, a félelem, a düh adott erőt neki. A kardnak már nem vehette hasznát, elhajította hát, s tíz körömmel kapaszkodott, nehogy a bőven alázúduló sáros víz visszasodorja. Felrémlett előtte ismeretlen szövetségese, a varázstudó nő képe - minden pillanatban várta, hogy a kezét nyújtsa, és...

Az agyagfal egy darabja, mintha a vaskos gyökerek tengelyén fordulna, váratlanul engedett alatta. Ujjai görcsösen markoltak a földbe, térde hideg kőnek csapódott, derekában és bal oldalában mágikus lövedékként robbant a fájdalom. Sikoltani sem volt ideje: némán zuhant a domboldalon megnyíló üregbe. Nem küzdött, nem vergődött tovább, átadta magát a tompa morajnak, az áporodott szagú sötétségnek - csak azt bánta, hogy története ilyen mocskos, kalandozóhoz méltatlan véget ér.

Nem ért véget, de a kín elvette a kedvét még az álmélkodástól is. Nem mozdult, zihálva hevert az üreg sötétjében; arcára, kezére vízcseppek és földrögök hullottak.

Élsz, állapította meg a hang. Nyúzott vagy és sápatag, de élsz: pompás anyagból gyúrtak, nővérkém!

Lirian erejéből rekedt hörgésre futotta csupán.És ahogy a fegyverekkel bánsz!, folytatta az ismeretlen. Az én időmben a harcos nők

harcosok voltak, véletlenül sem lehetett őket hölgyekkel összetéveszteni... Elégedett kacaj, akár a zápor surrogása. Kész szerencse, hogy épp te vetődtél erre. Holmi jöttment férfival sokkal nehezebb lenne a dolog.

A lány mélyeket lélegzett. Zsibbadt jobbjával megérintette a homlokát; várta, hogy tekintete kitisztuljon.

Ne!, sziszegett a hang. Ne erőltesd a mozgást! Valószínűleg eltört a bal karod, néhány bordád - semmi olyasmi, amivel ne boldogulnék, a mentálfonál viszont bármikor megszakadhat, és ha ez bekövetkezik a kutyáké minden igyekezetünk. Rajongóid vezetője, a korosodó arszlán, akinek a vérére áhítoztál, öt embert szalajtott utánad. Gyorsabban közelednek, mint vár tam; egy kis túlzással csak arra lesz időd, hogy kimondd a boldogító igent... Várt, aztán egy elkényeztetett gyermeklány affektáló hangján folytatta: Ugye beléd költözhetek ma estére, nővérkém?

Lirian túlságosan kimerült volt ahhoz, hogy igazán megdöbbenjen. Sejthette volna már akkor, mikor erre az elátkozott helyre tévedt.

- Kísértet vagy? - nyögte. - Kóbor lidérc, mint azok, akiket a horhosban láttam?Az ismeretlen kacagott. Jelenléte a zárt térben szinte tapinthatónak rémlett, a lány

azonban tudta, hogy ha felemelné a fejét, semmit sem látna - és nem a sötétség miatt.Kísértet? Kóbor lidérc? Lirian lehunyt harmadik szeme előtt elsuhant valami, mintha a

nap szökkent volna a látóhatár fölé, hogy néma ráadásként száguldja be pályáját kelettől nyugatig, s megborzongatta hevével. Nem, nővérkém! Én annyi szabadságot sem kaptam a végzettől, mint azok a boldogtalanok. Akik kóborolhattak, századokkal ezelőtt odébbálltak már; valamelyik mennybe vagy pokolra szálltak érdemük szerint, csak az árnyukat hagyták a völgyemben: így rendeltetett.

6


- A völgyed...?Az enyém, zúgott a hang. Itt élek, mióta az eszedet tudod - mióta az őseid ősei az

eszüket tudták, sőt, annál is régebben; ősanyja lehettem volna Ruh Corlan dicső hercegének, ha nem irtóznék még a gondolattól is. Vak, süket és tehetetlen voltam, míg odalent le nem dőltek a kövek. Jó ideje gyűjtöm az erőt, hogy szólhassak valakihez - hogy megkérhessem erre az apró szívességre. Fogadj be! Fogadj be, hogy kijuthassak végre!

Lirian lassan rázta a fejét. - Nem.Kérlek!, győzködte a hang. Lehetetlen volt megállapítani, őszinte-e a kétségbeesése.

Kérlek, nővérkém! Ha a részeddé válok, tiéd lesz a hatalmam is. Nem nagy hatalom, de a gondjaid megoldásához épp elegendő.

Ellátjuk a sebeidet, megmentjük az irhádat: ez az egyik lehetőség. A másik. hogy azok a fajankók felérnek és megölnek, nem tetszik igazán. A testedbe költözhetnék persze, de ha kijutnék is, nem maradhatnék észrevétlen - pedig akad a világban elintéznivalóm bőven. Segíts hogy segíthessek! Ez a hely szörnyű és gonosz, ez a hely...

- NEM!A szellem tombolt. A lányt anyagtalan asztrálvihar környékezte, úgy örvénylett

körülötte, mintha el akarná nyelni, de nem érinthette - tudták ezt mindketten. Segíts!, esdekelt a hang.

- Nem tudok! - kiáltotta Lirian. - Nem merek! Ki a fene vagy te? Halállal, kárhozattal fenyegetsz, de nem árultad el még a nevedet sem!

Talissa! Az átható sikoly megremegtette az üreg falait. a lány mégis biztosra vette, hogy nem hallotta senki rajta kívül. Talissa a nevem! A Birodalom bukása utáni első dekádban, az Új Időszámítás hatszázötvenharmadik évében születtem a Godorai-tenger partján! Apám ha-jós volt, anyám kurva; tessék, most már tudod, bár istenemre semmi közöd hozzá; éltem egy keveset, aztán elvettek tőlem mindent, amit csak tehetett - hogy milyen érzés, megtudod hamarosan, te gyáva rongy! Megölnek és a kutyáknak vetnek, ahogy az enyémekkel tették; lebeghetsz a semmiben korokon át! Tested nem lesz, csak időd: érezhetsz, átélhetsz mindent, kicsi nővér, és ha e jön a nap, mikor valaki megtagadja tőled a menekülés esélyét, éppúgy gyűlölöd majd őt, ahogy én gyűlöllek téged! Légy átkozott mindörökre! Ezzel elillant.

Elnémult, eltávozott, magával vitte a rozsdálló fém, az agyagos föld ízét; Lirian magára maradt a villámfénnyel bevilágított üregben. A padlót sokszögű mágikus rajzolatok borították, a falazat hatalmas résén át befelé hullt az eső; a világ élt, lélegzett - a lány szívét pedig marokra kapta az elmúlás nélküli halál iszonyata.

"Légy átkozott mindörökre!"Az üldözők közeledtek. Valahol szelindek csaholt, a vastag hangú kiáltások lánc- és

fegyvercsörgéssel keveredtek. Lirian az őzre gondolt - az őzre. ahogy sebzetten vergődik a vérmocskos sárban. Tehetetlennek, legyőzöttnek érezte magát; ráébredt, képtelen ezt a súlyt egy örökkévalóságon át cipelni.

- Talissa! - sikoltotta. - Talissa!Semmi válasz. A lány arcába zuhogó eső cseppjei könnyekkel keveredtek. Lirian tágra

nyitotta harmadik szemét, a derengést fürkészte.- Talissa!Közeledés. Halk, torokhangú kacaj. Parancsolsz, nővérkém?- Segíts!És megint az a tündöklés, a napnál forróbb valami, mely egy rég elrabolt élet lényegét

őrizte.Gondold meg!, kelletlenkedett a hang. Valóban készen állsz rá? Igazán akarod?Lirian sírt. Oldalra fordította fejét, úgy vakította az éteri fény.

7


- Akarom - suttogta. - Akarom. A többi már ment magától.

A rés felé igyekvő fegyveresek tisztán hallották a zokogást.Panaszos hangvolt, a férfiakat azonban, akiknek lelkét esztendőkön át acélozta

rémségekkel és szesszel az élet, nem hatotta meg. Az idegenből jött nő régi cimboráikat ölte meg - az uraság aranyai nélkül is épp elég ok arra, hogy átvágják a torkát.

Sokkal inkább nyugtalanította őket az üreg maga. Valamennyien ismerték az Óidőkben itt zajlott ütközetek történetét - Ruh Corlan véres legendáival tán csak az Elátkozott Vidékéi vetekedhettek.

- Mit gondoltok, él még egyá'talán? - latolgatta egyikük, akinek rőt szakálla a mellét verdeste. - Beszélnek sok mindent a folyó innenső partjáró'... Fura szerzetek verekedtek erre a Hosszú Háború alatt meg későbben is. És ha egy szörnyeteg lapul ott a sötétben? Ha elragadta, és most csak arra vár, hogy mind odagyű’jjünk?

- A pénz csak a ringyó fejéér' jár - mormolta a legidősebb. - Hallhattad a bárót. A nyavalyás kidöglött, vérzik, nem húzná soká né'külünk se; az istenek a tudói, szívességet készülünk tenni neki!

Az utolsó lépéseket mégis óvatosan, lándzsájukat mereven előreszegezve tették meg. A vihar dühe csillapulni látszott, a mennydörgés gyorsan távolodott kelet felé - a nyugati horizont felhőtorlaszán máris rések szakadoztak, az éjszakára nyíló ablakban ott ragyogtak a csillagok.

- Nem sír má' - dünnyögte a rőtszakállú lándzsás. Elha'gatott...- Tartsd a szád és gyújts fáklyát! - dörrent rá az öreg. Végzünk, aztán tisztulunk innét;

nem teccik ennek a liknak még a szaga se!Az a kettő, aki az íjjal is bánni tudott, elhúzódott: a sárzuhatagoktól biztonságos

távolságban vetették meg lábukat. Rövid, rágott tollú vesszőt illesztettek az idegre mindketten. A legöregebb hátrafordult; intett a domb aljában várakozóknak, majd átvette a fáklyát a rőtszakállútól, s a nyíláshoz guggolt vele.

- Lámpás - mormolta kisvártatva. - Szent lámpás kéne mostan.- Minek?Az idősebb férfi képén veríték csillogott.- A sötét miatt, vadmarha! Tudtam, éreztem én: nem rendes sötétség ez, hanem a

vajákos fajta; most aztán... A lándzsások, mintha láthatatlan kötél húzná őket, közelebb merészkedtek. Újabb fáklyákat gyújtottak, a füstösen lobogó lángok azonban nem boldogultak az üreg homályával.

A rőtszakállú kört rajzolt a szíve fölé. Köpött. - És a ribanc sehol! Micsoda ördögi hely ez...?

- Ez, rongybagoly - hallatszott a mélyből - egy aquir lélekcsapda. Ősi, igényes munka. Undorodik a füsttől, a kétlábú patkányoktól - és sosem végez félmunkát.

A fegyveresek szoborrá merevedtek a döbbenettől. Csak a rőtszakállú bizonyult méltónak veszett hírére: felordított, magasra emelte lándzsáját, használni azonban már nem volt érkezése - egy szemvillanás alatt elemésztette a nyílásból kisüvöltő elemi tűz.

Az íjászok eleven fáklyákként zuhantak a mélybe.Rőt fény világította be a felfelé forduló, halálra vált arcokat.Ruh Corlan városába sem az éjjel, sem később nem tért vissza a vadásztársaságból

senki.

8


2.

ERION

Krad Kvart a még véget sem ért az ősz azonban, alattomosan, mint valami mérges kígyó, máris besurrant a Kalandozók Városába.

Erős északnyugati szelet hozott és makacsul szitáló esőt, a kövezett utakon reggelente jégtükör csillogott; órákba telt, mire megolvasztotta a felhőtorlasz résein ki-kitekintő nap. Az erioni polgárok, a kontinens minden zugából idegyűlt szerencsevadászok hajnaltól délig szá-ron vezették lovukat, a kocsik kerekét rongyokba bugyolálták, így azok futása nem csupán biztonságosabbá, csendesebbé is vált. A külső negyedek templomai, fogadói és örömtanyái előtt pallókat fektettek le, az utcákra marokszám szórták a kősóval kevert homokot - a fára-dozás nem volt hiábavaló, a korai fagy első hete egyetlen áldozatot sem követelt a falak között.

Torozon híres Tavernájának forgalma éppoly élénk volt most is, mint máskor. A nagyteremben munkátlan hírességek és névtelenek múlatták az időt, akadtak vendégei még annak a söntéstől távoli kicsiny, kerek és méregdrága asztalnak is, melynek lapjába gondos kezek a VILÁG KÖZEPE feliratot vésték. Az ajtók, ablakok vasalását rázó szél kemény telet ígért, a politikai klíma enyhülésére azonban számos jel utalt. Ismét felbukkantak, együtt poharaztak társaikkal a toroni születésű kalandozók, a rowoni zsoldosok sem méregették már sanda pillantásokkal az abaszisziakat: a Quiron-tenger mellékén nemrég zajlott háború epizóddá szürkült, feledésre ítélte a kollektív emlékezet. Időről időre hatalmas árnyék rebbent végig a jelenlévőkön: egy niarei harcos. a tulaj közeli barátja a kupolatető alatt röptette lábadozó vadászsólymát.

A mézszőke hajú lány kora délután, a záporral együtt érkezett. Vállára szürke, cobolygalléros köpeny borult, övén rapír, hátán könnyű mandolin - bárd volt, világcsavargó, szívesen látott vendég mindenütt, ahol akadnak még hódolói a művészetnek és a szépségnek. A Taverna törzsközönsége kedvtelve méregette, noha lerítt róla a kimerültség; hosszú utat tehetett meg, hogy az évezredes falak közt végre megpihenjen.

- Hoztak az istenek Erionban, hölgyem - lépett hozzá a teremszolgák egyike. Áradt belőle a segítőkészség; ilyen alkalmakkor igazán kedvelte munkáját. - Ebédet, szobát parancsolsz? Esetleg mindkettőt? - Szemügyre vette a lány viaszosvászon utazózsákját, gyors pillantást váltott a hátsó ajtón belépő lovászfiúval; a kölyök bólintással jelezte, hogy a jövevény - pompás hátasából ítélve - fizetőképes.

- Szobát szeretnék - mondta Lirian vil Sineas halkan. - Egy csendes szobát. Ebédet, forró fürdőt és egy palack vörösbort; átkozottul hideg volt az éjszaka...

A teremszolga bólintott. Ahogy a lány az asztalok felé fordult, lopva elgyönyörködött klasszikus ívű profiljában. - Több csendes szobát is ajánlhatok a hátsó fronton - mondta. - Fáradj utánam és válassz; ha megteszed, az ebéd egy fertályórán belül az asztalodra kerül... - Ismét az utazózsákra pillantott. - Megengeded?

- Megköszönöm - mosolygott Lirian. - Vezess, kérlek! Első emeleti szobát választott (a teremszolga hálás volt ezért), az ágyra hajította köpenyét, fegyverövét, helyet keresett hangszerének is, majd sóhajtva roskadt az ablak mellett álló öblös karszékbe. Lehunyt szemmel várta, hogy émelygése csillapuljon, utóbb erőt vett magán, s hunyorogva előrehajolt. Pihenőhelyéről a Taverna hátsó udvarára látott. A lovászfiú, aki épp ekkor vezette el lenyergelt hátasát, valamely mágikus tudomány novíciusa lehetett, mert megérezte, hogy figyelik; feltekintett, derűsen odaintett a lánynak: minden a legnagyobb rendben lesz.

9


Lirian visszaintett, noha korántsem volt olyan biztos a dolgában, mint a kölyök.Várt. Lehangolta a szürke ég, a párkányon, a cseréptetőn doboló eső. Irtózott attól, amit

tenni készült, de tudta, nincs más választása. Megvívta saját csatáját és veszített - most már a nála erősebbeken a sor.

Összerezzent a kopogásra. Ruh Corlanban heteket, hónapokat töltött a legkülönfélébb - rendszerint baljós zajok, zörejek osztályozásával; ha utánagondolt, képtelen volt magyarázatot adni rá, miért vállalta mindezt a gróf kedvéért. Jól emlékezett azokra az éjszakákra, amikor nyitott szemmel feküdt a sötétségben, hallgatta a férfi egyenletes légzését, érezte testének melegét, egyebet soha, pedig talán...

- Szabad - szólt ki rekedten.A teremszolga érkezett megrakott tálcával, a bort és a kupát egy legénye hozta utána.

Tisztelettudók és gyorsak voltak, ahogy ezen a tájon szokás: új mécsest gyújtottak a kártevőktől védő rajzolaton, felfűtötték a fürdőkamra sárkányát; két perc alatt elrendeztek mindent, s távozni készültek.

- Ha bármi egyebet óhajtasz, elég csengetned, hölgyem - hajtott fejet az idősebb jövevény. - Kívánom, hogy erioni tartózkodásod nyugalmas legyen. Most pedig, engedel-meddel...

Aranyak csillantak a lány nyitott tenyerén. Ereni veretű érmék voltak, a herceg idealizált portréja díszlett mindegyiken.

- Különleges... szolgáltatásra lesz szükségem.A teremszolgának, sokat látott és tapasztalt férfiú lévén, a szeme sem rebbent.- Kit küldhetek? - érdeklődött óvatosan. - Füvesembert? Bábát? Kirurgust vagy papot?

Társaságról is gondoskodhatunk számodra, ha úgy látod jónak.Lirian a fejét rázta - lassan, mint aki attól tart, hogy egy hirtelen mozdulat sötét erőket

szabadít el bensőjében. Futása véget ért, elérkezett a vezeklés ideje. Mély lélegzetet vett, úgy viszonozta a teremszolga kutató pillantását. - Keríts nekem egy inkvizítort - suttogta.

A nagytiszteletű Doval Tauwathar - javakorabeli, büszke tartású, ősz üstökű, tengerzöld szemű úriember - modorát kivéve minden tekintetben megfelelt az inkvizítorokról kialakult általános képnek.

Az emberáldozó vallások fanatikusai, a sötét praktikákat űzővarázslók ámokfutó boszorkánymesterek ritkán vészelték át a vele való találkozását. Könyörtelen vadász hírében állt, keménységét azonban a hivatalos órákra tartogatta; magánemberként sokfelé hívták, tárt ajtókkal várták mindenütt. Művelt és könnyed társalgó volt, ráadásul eszményi vendég: egy-egy látogatása hónapokra elriasztotta az ártalmas fajzatokat. Torozonhoz évtizedes ismeretség fűzte. Számos kalandozó életét és lelki üdvét mentette meg a tavernában az esztendők során - fizetségként pedig sosem kért mást, csak egy-egy pohárnyit a gazda híresen tüzes predoci óborából.

- Lássuk hát a problémát - mosolygott a lányra, miután helyet foglalt az asztal túloldalán. Két segédje a bejáratot vigyázta, garantálva a teljes biztonságot és diszkréciót.

Lirian figyelte, ahogy a hátsó udvaron kigyúlnak az olajlámpák; a szürkület - akár az ősz - korán érkezett Erionba.

- Egy nőről van szó - kezdte. - Üldöz. Tönkre akar tenni. A nagytiszteletű Tauwathar oldalra billentette fejét. Bólintott.

- Mióta jár a nyomodban?- Nem ilyen egyszerű az ügy. - Lirian baljának két ujja szaporán dobolt az asztallapon. -

Azt hiszem...

10


- Gyermekem - szólt Doval, s felemelte jobbját. - Nyugodj meg! Segíteni akarok. Hogy megtehessem, lépésenként kell haladnunk - válaszolj hát kérdéseimre, és szorítkozz a lényegre, kérlek! Mióta üldöz az a nőszemély? .

Lépésről lépésre, gondolta Lirian leverten. Hol és kitől is hallottam ezt utoljára?- Néhány hete kezdődött - mondta. - A Kvart második havában, messze északon. Egy

Ruh Corlan nevű városállamban dolgoztam. Gondjaim támadtak az ottaniakkal, menekülnöm kellett. Egy nemes, akinek még a nevét se tudtam, aranyakat ajánlott a fejemért... - Pillantása elkalandozott, a cobolygalléros szürke köpenyen állapodott meg. Pompás anyagból készült, nyoma sem látszott rajta a fércelésnek. - A nővel a vadonban találkoztam. Úgy alakult, hogy... a segítségéhez kellett folyamodnom. Megengedtem neki, hogy belém költözzön, és...

Az inkvizítor tengerzöld szeme összeszűkült. - Hekator? - sziszegte. - Arich?- Szegényes az elméleti tudásom - ismerte be Lirian -, de az a gyanúm, nem

osztályozható a mi fogalmaink szerint. Talissának hívják.- A Közös Nyelvet használta?- A Szellembeszédet. Legalább ötezer éves. Ötezer?Lirian felsóhajtott.- Talán még több. A Kyria bukása utáni első dekádot emlegette - hogy mit értettek ezen

a Hatodkorban, csak az istenek tudják. A domb, ahol rátaláltam, afféle lélekcsapda volt. Aquir eredetű, bár ez inkább benyomás, mint bizonyosság... Az Örök Háború idején alkothatták, mielőtt az Ősi Nép a föld alá húzódott Ediomadban. A régiek felfedezték, és mert elpusztítani nyilván nem tudták, rúnakövekkel bástyázták körül. Talissa jóval később került oda. Küzdött valakivel vagy valakikkel, és vereséget szenvedett. Megfosztatott a testétől; anyagtalanul lé-tezett, várakozott századokon át, míg végül...

- Míg végül kiszabadítottad. - Igen.- Mit ígért cserébe? A lány félrenézett.- Azt, hogy megmenti az életemet.- Megmentette - állapította meg inkvizítor. - De mi történt azután?- Egyetlen éjszakáról volt szó - folytatta Lirian folyvást halkuló hangon. - Azt reméltem,

ha kiszabadul a lélekcsapdából, megbékél és csendben távozik. Tévedtem. Azaz... bizonyos idő után úgy éreztem, hogy elillant, vége. Fáradt voltam és szomorú.

- Szomorú?- Amiatt, amit az erdőben művelt - suttogta a lány. Illetve ahogy művelte.- Embereket ölt? Lirian elhúzta a száját.- Embernek látszó kétlábúakat. Doval a homlokát ráncolta.- Hogyan?- Bocsánat... - A lány kortyolt a vörösborból. - Korábban nem említettem, de azok az

alakok vadásztak rám. Csapatostul.- Az a... Talissa látta ezt?- Igen.- Mit művelt velük? - Elfújta őket.A nagytiszteletű Tauwathar a fejét csóválta- Ez így túl általános - mondta komoran. - Mágiát használt?- Eleinte.- És utóbb?Lirian lehunyta szemét. - A testemet.Doval újratöltötte poharát.- A possessio sajátsága. Téged nem terhel felelősség a történtekért.

11


- Örömet okozott, nagytiszteletű uram - suttogta a lány. - Alborne bocsássa meg, élveztem a vérengzést; az üresség, a szomorúság csak azután következett. Harc közben nem Lirian, de nem is Talissa voltam, hanem mindkettő. Így akarta. Bíztam benne, mert csodát tett velem - ha az ember törött csontokkal várja a halált egy gödör fenekén, csak csoda létezik, varázslat nem. - Nyelt egyet. - Talissa hatalma döbbenetes. Pillanatok alatt magamhoz térített, begyógyította a sebeimet, aztán támadott. Úgy játszott a tűzzel, mint valami szemfényvesztő; hasonlót manapság Ordanban sem látni. Lenyűgözött és megrémített - bizonyára épp ez volt a célja.

- Bizonyára - visszhangozta az inkvizítor. - Tovább, gyermekem, tovább!- Erenbe mentem - suttogta Lirian. - Bár nem tettem fogadalmat, azt terveztem,

átrándulok Erigowba, felkeresem a Legendák Tornyát és belepillantok Gwon Nagykönyvébe: így kívánta az illendőség. Elég pénzem maradt ahhoz, hogy utóbb... délnek indulhassak. Pyarronon át Lar-dorba készültem; úgy éreztem, rászolgáltam egy kis napsütésre... Egy jó nevű fogadóban szálltam meg Erenben. Vacsora közben megismerkedtem néhány lovaggal -igazi lovagokkal, Eligor herceg Felső Rendjéből. Egyiküket különösen rokonszenvesnek találtam, de... - Megrázta szép fejét. - Lovagok! Kezdeményezhettem volna, de nem éreztem elég erőt hozzá; a szobámba vonultam hogy lepihenjek, és akkor...

Az inkvizítor előrehajolt. - Talissa?Lirian ajka vonássá keskenyedett.- Egyszerre megjelent. Azaz inkább... előjött, mert többé kétségem sem volt afelől, hogy

bennem rejtőzött egész idő alatt. Nem szólt, csak nevetett - és egyszerre elsötétült minden.- Elájultál?- Elaludtam - mondta a lány. - Ő viszont nem aludt: mikor magamhoz tértem, ott feküdt

mellettem az én gáncs nélküli lovagom. Feküdt és beszélt, szerelmesen Talissát ez a rész már nem érdekelte, ezért adta át az irányítást nekem. - Mély lélegzetet vett. - Iszonyatos volt. Nem az, ami az éjszaka történt, sőt... De tisztátalannak, becsapottnak éreztem magam, és megsejtettem, amit az a szajha kezdettől fogva tudott - hogy szépszerével aligha szabadulunk egymástól...

Az inkvizítor nem mozdult: büszkesége tiltotta, hogy hátrébb húzódjon.- Itt van most is? - kérdezte. - Hall bennünket? Lirian elhúzta a száját.- Nem. Ilyenkor pihen.- Értem... - Tauwathar elővigyázatosan nyúlt a poharáért. - Értem már.- Leráztam a lovagot - folytatta rekedten a lány. - Máig sem érti mi történt, azt hiszem...

Kerestem és találtam valakit, aki lélekűzőnek vallotta magát. Beszámoltam neki a történtekről. Húsz aranyat kért, pontosan ugyanannyit, amennyit Ruh Corlanban a fejemért kínáltak: rossz ómen, de én nem akartam tudomást venni róla. A fickó pap volt. Elkábított, aztán nekilátott, hogy elszórakozzon velem - erre Talissa hívta fel a figyelmemet, miután megölte.

- Megölte? - szörnyedt el az inkvizítor. - Maieficio!- Ez volt az egyetlen pap, akit megölt - sietett közölni Lirian. - Csalhatatlan az

emberismerete.- Próbálkoztál varázstudókkal is? A lány bólintott.-,Többször. Talissa nem bánta - úgy rémlik, szórakoztatja az igyekezetük. Akadnak,

akik a jelenlétét sem érzékelik, mások észlelik, de nem képesek hozzáférni, megint mások úgy tartják, beteg vagyok... - Várt. - Ördögi helyzet, de még ördögibb, amit azóta művel velem. Tudja, hogy Larmaronba készülök, de nem enged oda. Azon mesterkedik, hogy összezavarjon: egy álló héten át minden nap más fogadóban ébredtem, és sosem emlékeztem rá, hogy szobát nyittattam volna. Rendszerint éjszaka utazik. Aludni küld és hajnalig hajszolja

12


a lovamat; bőven szórja a pénzt, amit évek munkájával kerestem tönkre akar tenni, hogy megint... a segítségére szoruljak. Kész csoda, hogy sikerült elvergődnöm idáig, de tovább nem juthatok, tudom. Az én Talissámnak a Sheral északi oldalán van dolga.

- Miből gondolod?Lirian zavartan simította hátra mézszőke haját.- Olykor... álmodom. Az ő álmait és az enyémeket; ha mindketten alszunk, a falak

egykettőre leomlanának. Láttam a helyet, ahol született. Láttam az iskolát, ahol a trükkjeit tanulta. Láttam az apját, láttam a hajót, amivel az az alak tengert járta; udvarházat láttam, nőket és férfiakat, lángokat, vért a havon - csak őt magát nem láttam soha. Azt sem tudom, mennyi idős... - Mély lélegzetet vett. - Segíts, nagytiszteletű uram! Küldd vissza ezt a nőt a pokolba, ahová való!

Az inkvizítor eltűnődött. Most ő dobolt az asztalon, lassan, ütemesen, ahogyan a kahrei örökmozgók számlálják a múló pillanatokat.

- Rúnakövekről beszéltél - szólalt meg végül. - 1-1atodkori rúnakövekről, hogy pontos legyek. A történtek fényében lényegtelennek tűnhet ez a részlet, mégis arra kérlek, próbálj visszaemlékezni: milyen véseteket láttál rajtuk?

Lirian a boroskupáért nyúlt.- Nemigen értek a kaballisztikához - ismerte be. Ráadásul éjszaka volt.- Elég, ha csak a körvonalaikat idézed fel - magyarázta az ősz férfi türelmesen. - A

harmadik szemed biztosan megőrizte őket...- Miért fontos ez?- Hogy miért? - Az inkvizítor hátradőlt, összefonta ujjait. - Mert szorult helyzetben

vagyunk mindketten. A tiédhez hasonló esetekre csak Szövetségünk legkorábbi jegyzőkönyveinkben találni példát. Amit befogadtál, nem Hekator, nem is Arich - a hallottak alapján Ansinatisnak vélem.

Lirian hallgatott.- Az Ansinatis - folytatta az ősz férfi - igazi ritkaság az árnyak között. Nem szorul sem

élő, sem holt táplálékra. Láthatatlan és érinthetetlen. Elvben örökkévaló. Olyan személy lelke, akinek testét mágiával megváltoztatták, de el nem pusztították. Míg a porhüvely létezik, a lélek sem hagyhatja el e világ térségeit. Szellemének hatalma megmarad; érez, lát, cselekedni azonban képtelen. Leghőbb vágya a visszatérés, ennek érdekében megígér és megtesz bármit - kell-e többet mondanom?

A lány némán rázta fejét.- Őszinte leszek - mormolta az inkvizítor. - Bármennyire szeretnék, egyedül nem

segíthetek, a Szövetség beavatkozására pedig csak akkor számíthatsz, ha felmerül a gyanú, hogy Talissa testi valójában egy hatodkori romlásszekta tagja, a Kitaszított híve, vagyis az emberi nem esküdt ellensége volt. A vésetek talán elárulnak valamit róla és végzetéről - ez minden, amiben reménykedhetünk. - Előrehajolt. - Gondolkozz, gyermekem! Milyen rúnákat láttál azon az éjszakán?

Lirian nem ellenkezett tovább: összpontosított s kinyitotta harmadik szemét, és...az inkvizítor alakja áttetsző jégszoborként dereng látómezejében. Kísérői obszidián

harcos figurák egy beláthatatlanul hatalmas sakktáblán, ahol az ellenfél kezd minden játszmát; kemények, fenyegetőek, de gyorsan távolodnak. Alkonysötét falként magasodik fel a múlt, rátör és elborítja az ázott avar, a nedves föld. a gőzölgő vér szagával. Megdördül az ég, delejes ragyogás ömlik e1 a tájon - s ott a kő, elesett lovagként hever: a sárréteg alatt inkább sejthetők, semmint láthatók az Óidőkből származó rúnák...

- Egy alak - mondta lassan. Árulkodó erőfeszítéssel formálta a szavakat, mintha nehezére esne minden lélegzetvétel. - Emberi alak felemelt karral. Vár. Fél. Veszedelem.

13


- Az Algiz - nyugtázta Doval. - Általánosan használt védő rúna. Valaha kultikus helyek beszentelésére is használták.

A lány mintha nem is hallotta volna; megfeszült teste enyhén remegett.-Emberalak - suttogta. - A jobb karja felemelve. Tilos. Nincs út. Nincs tovább.- A Naudhiz - nyugtázta az inkvizítor. - Baljós jegy; manapság a sorssal, a végzettel

azonosítják, hatodkori értelmezése azonban jóval tágabb lehetett. Nagyszerű! Most már tudjuk, hogy az Ansinatis nem tiszta és ártatlan lélek - ha az volna, az ősök aligha folyamodnak a Naudhiz hatalmához. Folytasd!

Lirian látható erőfeszítéssel tekintett befelé. Az asztal peremét markoló ujjai elfehéredtek.

- Vén fa - nyögte. - Ágak és gyökerek. - Kék szeme tágra nyílt. - Anya...?A nagytiszteletű Tauwathar hátrahőkölt, mint aki királykobrát lát. Mágikus aurája

felizzott, éteri derengéssel övezte alakját - a lány még nyitott harmadik szeme előtt tűzdémonként lángolt, méterekre sugározta szelleme hevét.

- A Berkano - sziszegte. - Berkano, a boszorkányok sötét jegye! Kitartás, gyermekem: többé nincs kétségem afelől, hogy ez az ügy a Szövetségre tartozik! - Felemelkedett ültéből. - Botorság lenne ezt a beszélgetést itt folytatnunk. Tarts velem a Szövetség székházába, ott biztonságban leszel! Egykettőre megszabadítunk a förtelemtől, amelyet nem akarok ismét a nevén nevezni. Az lehetsz, aki voltál, és az lesz ő is, aminek lennie kell: egy sikoly, egy lehelet a szélben, s többé már...

A lány hirtelen előrehajolt. Égkék szeme elsötétült, homlokán apró barázdák hálója jelent meg. Teste acélrugóként feszült, remegni azonban nem remegett már a változás oly nyilvánvaló, arckifejezése oly különös volt, hogy az ősz férfinak torkára forrt a szó.

- Förtelem? - visszhangozta a szép vonalú száj. - Én? Mit tudsz te rólam, öreg vérmedve? És ha már itt tartunk, mit tudsz a Berkano hatalmáról? Mit tudsz a Sötét Anyáról? Megmondom én: a világon semmit!

Tauwathar, Erion legtekintélyesebb inkvizítora nem mozdult. Félt megmozdulni.- Gyermekem... - suttogta.- Vil Sineas úrhölgy pihenni tért - közölte Lirian egy nálánál évekkel fiatalabb lány

hangján. - Kimerítetted, halára rémítetted - engem pedig feldühítettél. Kesztyűt dobsz a képembe, mintha holmi nyavalyás férfi lennék? Ítélkezni akarsz felettem? Milyen alapon? Mi dolgod velem, a fenébe is?

Doval meghökkent. A fordulat készületlenül érte; világéletében előbbre valónak tartotta a tetteket az indokoknál.

- Bocsásd el Liriant! - kérte, hogy némi időt nyerjen. Szenved tőled.- Miattatok tán nem szenvedne? - Talissa - mert minden kétségei kizáróan ő volt az -

elhátrált az asztaltól. - Hát elfeledett tudománnyá vált ebben a józan korban a mentálmágia is? - Előrenyújtott jobbjával tartotta sakkban az ősz férfii, ujjai közt rőt szikrák pattogtak. - Testvérek lettünk Liriannel, te faszent! Ikrek. A saját akaratából fogadott be. Ha kiűznétek, valószínűleg elpusztulna; téged, gondolom; ez sem zavar, engem viszont annál inkább! - Felragadta az ágyról a fegyverövet. - Ideje mennünk. Ne próbáljatok az utunkba állni, mert...

- Nem harcolunk veled - mormolta Tauwathar. - Itt és most semmiképp - köszönd a testnek, melyet sikerült elbitorolnod. Mik a szándékaid?

- Ha időm engedi, listát készítek számodra - kacagott Talissa. Az ablak felé sandított, a menekülés útját kereste. - Figyeld a postát!

- Megállj! - dörrent rá az inkvizítor. - Ennyivel nem érem be!Mágikus parancsának mellékzöngéi utat találtak a folyosón várakozó őrökhöz, akik

berontottak, s tétovázás nélkül lódultak tovább a dermedtnek látszó lány felé. Talissa

14


tökéletesen kivitelezett félköríves rúgással fogadta az elsőt; reakciója váratlan, mozdulata villámsebes volt, a férfi nem is gondolhatott védekezésre. Kábultan oldalt zuhant, kibillentve egyensúlyából társát, akinek csak a lány köpenyében sikerült megfogódznia. Újabb támadásra egyiküknek sem volt alkalma: Talissa megszabadult a köpenytől, a szemközti falig szökkent, baljának mutatóujjával egy ajtó körvonalát rajzolta a sík felületre - s egyetlen ugrással eltűnt a feltárul a sötét négyszögben.

- Árnyékkapu! - kiáltotta az inkvizítor. - Vigyázzatok! Még talpon lévő második embere hátraugrott. Doval termetét meghazudtoló fürgeséggel kerülte meg az asztalt, kezét nyújtotta az elsőnek, felsegítette - együtt nézték a lassan elenyésző, különös alakzatot.

- Boszorkány .. - zihálta a sebesült. - Miért nem fékezted meg, uram?A nagytiszteletű Tauwathar eltűnődött.- Megpróbáltam - mondta végül. - Ha keményebb eszközökhöz folyamodom, annak

csak a befogadó látja kárát. Meg aztán...Második kísérője aggódva lépett közelebb.- Jól vagy, Venerablle?Az inkvizítor bólintott. Az ablakhoz ment, letekintett az udvarra, noha biztosra vette,

hogy a szökevénynek jó ideig nyomát se látják Torozon háza táján.- Nem ölt meg - dünnyögte. - Módjában állt, mégsem tette. Csak védekezett, hogy

eltűnhessen.- Óvakodik magára haragítani a Szövetséget - vélte a második őr, karján a

cobolygalléros köpennyel. - Használja az eszét.- Használja - ismételte Doval. Mindenét odaadta volna egy pohár igazán erős italért,

legyen az toroni vagy dzsad pálinka. Végighordozta pillantását a sötét ég alatt hunyorgó lámpások során, majd alárendeltjeihez fordult. Nem láttatok, nem hallottatok semmit. Jelentés nem készül. Erre a találkozásra sosem került sor.

- De miért? - firtatta a sebesült. - Miért engeded futni az alávalót?Az inkvizítor köhintett.- Mert azzal, amit mondott és tett, sikerült elbizonytalanítania. Káoszkori Ansinatis

létére meglepő következetességgel érvelt. Keveset tudunk a hozzá hasonlókról, őt magát pedig egyáltalán nem ismerjük, így tehát...

- Tehát, uram?- Nem üldözhetünk valakit, akit nem ismerünk - mormolta Tauwathar. Halványan

elmosolyodott. - Nem vadászhatunk rá, hisz bár veszélyben forgott, nem támadott ránk - és boszorkány vagy sem, mindvégig igazat beszélt!

15


3.

ÚTON

Lirian hosszú álomtalan álom után madárdalra ébredt. .Visszatérte villanásszerű volt, holmi szédítő zuhanás emléke; felsikoltott, megszédült az

idegen hátas nyergében, ám mielőtt lebukott volna róla, jobbja - vagy még Talissáé - keményen megmarkolta a kantárt

Jó reggelt, kicsi nővér, érkezett a gondolat a tudatában emelkedő fal mögül, ahol a boszorkánylélek tanyázott. Remélem, kellemesen érzed magad.

A lány visszafogta a lovat. Elkápráztatta, egész valóját átjárta a kelő nap fénye: könnyein át alig látta a hangával benőtt dombokat. A közeli erdő fái lombjukat rázták, ágaik közt aranyló köd szitált s kavargott, mintha a magasból szórták volna láthatatlan, óriás kezek. Vadvirágillat érződött a szélben.

- Hol vagyok? - kiáltotta. - Milyen játék ez megint...? Csendesebben!, intette Talissa. Kimerültségének érintése különös elégtétellel töltötte el Liriant, aki rádöbbent, valóban okosabb ezt az ügyet magában intéznie.

Hová hoztál, te pokolfajzat?, lázongott némán. És mit műveltél a nagytiszteletű Tauwatharral?

Az Ilanornak nevezett csődörtanya ,földjén járunk, felelte Talissa készségesen. Ha nekiereszted a világszép dögöt, amin a jóvoltomból ülsz, estére erigowi területre érhetünk. Békebeli fogadók, békebeli ágyak, kulturált és tehetős urak... Mi az, nem is örülsz?

- Mit műveltél az inkvizítorral!? Talissa lélekben vállat vont.Ó, vele? Semmit. Finom ember. A legkomolyabb varázslat, amivel megpróbálkozott,

egy Parancs volt komolyan aggódott a testi épségedért. Alábecsültem, azt hiszem... - Rám talál - acsargott Lirian. Emlékei lassan feléledtek; megborzongott, ahogy arra

gondolt, milyen véleménnyel lehetnek most róla Torozonnál. - A Szövetségnek mindenütt akadnak emberei. A nyomomban lesznek. Az első adandó alkalommal elkapnak és megszabadítanak tőled - istenek, micsoda gyönyörűség lesz!

Ha tényleg a nyomunkban koslatnak, nem sietnek a beavatkozással, közölte Talissa. Békében, bár kicsit sietősen távoztam Erionból. Találomra választottam ki a Kaput, amin átléptem - nem követett senki, pedig bíz' isten észrevettem volna: volt rá húsz napom.

Lirian tehetetlen dühében a legszívesebben sírva fakadt volna.- Két teljes hét az életemből...! Ó, te mohó kurva!A történtek után több megértésre számítottam. Akárhogy nézzük, mégiscsak

megmentettem az életedet.- Az enyémet? - fakadt ki a lány. - Ez nem az én életem; elraboltad a becsületemmel

együtt! Alborne szerelmére, két teljes hétig garázdálkodtál! Ahogy ismerlek, a lábamat setehetem többé Ilanorba.

Nyugalom!, csitította a boszorkány Nem ismersz eléggé. Szívesen látott vendég leszel Dorianban és környékén, amíg csak élsz - keményen megdolgoztam ezért, ha épp tudni akarod. Nézz végig magadon! A ruhád, a köpenyed vadonatúj, a láncinged, a tőröd színtiszta abbit-acél, a mandolinodat a főváros legnevesebb mestere készítette, a lovad meg...

- Takarodj!...legalább ötven aranyat ér. Igaz, olcsóbban jutottam hozzá - a kedvedre akartam tenni,

te hálátlan hárpia! Számold meg a nyavalyás aranyaidat, és ha kevesebbet találsz kétszáznál,

16


fuss panaszra az öreg Tauwatharhoz, aki olyan szépen mondja: "Megállj! Ennyivel nem érem be!"

Lirian meghökkent. Mozdított egyet a csípőjén, hogy felmérje az erszényét húzó pénzdarabok súlyát. Elsápadt.

- Hogy csináltad? - suttogta rosszat sejtve.Éltem, felelte álmatagon Talissa. Igyekszem okulni a hibáimból. Az a találkozás az

inkvizítorral sokkal rosszabbul is végződhetett volna - melléfogtam, mikor magam ellen hangoltalak. Miután elmenekültem a Tavernából, úgy döntöttem, taktikát változtatok, és a továbbiakban a javadra dolgozom.

- Aztán félretoltál. Két teljes hétre. Egy szavamat sem hitted volna. - Eltaláltad.Mert egy Ansinatis csak hazug lehet... Talissa levertnek tűnt. Csúnyán elintézett ez a te

inkvizítorod! Udvarolnom kell majd, hogy megengesztelődj, pedig volna jobb dolgom is. Rajta, ki vele: hogyan férkőzhetek a bizalmadba?

Lirian leugrott a nyeregből. Száron vezette a hosszú lábú ilanori lovát egy vén tölgy árnyékába. Letelepedett, a fatörzsnek vetette hátát, mélyet sóhajtott.

- Mondj el mindent! - követelte. - Ez az első lépés.Te meg a lépéseid! A boszorkány kacaja keserű volt. De legyen, ahogy akarod:

töredelmes vallomást teszek. Remélem, örömed telik benne.- Kétlem. Csendesen! Lirian lehunyt szemmel gyönyörködött a fények játékában. Csupa

meleg árnyalat - tizenöt év is elmúlt azóta, hogy utoljára látta őket. Gyanakvással töltötte el Talissa hirtelen engedékenysége.

- Mitől félsz? - kérdezte. Sosem félek!- Újabb hazugság: magad mondtad, hogy menekültél az inkvizítor elől. - Lirian

mosolygott. Erőt merített a másik nyugtalanságából; úgy érezte, rátalált a helyes útra. - Baljós kezdet, kishúgom. Próbálkozz tovább!

Tudok egy gyakorlatot, közölte Talissa zordan. A belső combizmokat nyújtja és vagyonfájdalmas. Megpróbáljuk?

Lirian követhetetlenül gyors mozdulattal tőrt rántott, hegyét saját torkának szegezte, úgy várta a támadást.

- Nos? - érdeklődött. - Nem tornázunk? Kárt teszel magadban...- Csak magamban?Bennünk, te hetedkori szuka! A boszorkány tombolt, a lány támaszkodó baljának ujjai

meg-megremegtek. Így nem jutunk semmire. Tedd el a tőrt!- Nem teszem. - Lirian most már biztosra vette, hogy Talissa pihenésre szorul, hogy

képtelen hordozója testét ismét a hatalmába keríteni. - Tudod mit? Ha kicsit igyekszem, két nap alatt elérem az erigowi Kaput. Holnapután ilyenkorra Erionban leszek megint, és a nagy-tiszteletű Tauwathar védelmét kérem. Az inkvizítorok nagyon értik a dolgukat: kihajtanak belőlem és egy hozzád jobban illő lénybe költöztetnek. Talán kígyó lesz az, talán egy e célra tenyésztett homonkulusz - a Szövetség híresen találékony ezen a téren. Nekik nem csak az elmúlt napok történetét, hanem az egész életedet elmondhatod: jól mutatnak majd a jegyzőkönyvek valamelyik irattár polcán... - Hirtelen elhatározással talpra szökkent, tőrét a fatörzsbe vágta. - Gyerünk, kishúgom! Akadályozd meg, hogy lóra szálljak! Tégy velem valamit - tégy akármit, ha tudsz!

Talissa hallgatott.A lány fújt egyet, majd visszaült. Örömmel töltötte el a csend, az Ansinatis felett aratott

részgyőzelem.- Itt vagy még? - tette fel a költői kérdést néhány perc múltán.Itt vagyok.

17


- Hajlandó vagy tárgyalni a folytatásról? Igen.- Remek! Vagyis hosszas pihenésre lesz szükséged. Lirian elégedetten állapította meg,

hogy kezd beletanulni az alakoskodásba. - Ne aggódj, kedvesem! Ha emberként, tapintattal bánnak velem, szelíd vagyok, akár a bárány. Hogy boldoggá tégy, mást sem kell tenned, csak amit megígértél - beszélj, de őszintén, kérlek! Ha időközben erőre kapnál, ha úgy döntenél, megint átveszed a parancsnokságot, lelked rajta: nagy vonalakban ismerem már a játékszabályokat, és a legközelebbi ébredéskor nem leszek ennyire elnéző veled.

Mit akarsz tudni?, sziszegte a boszorkány. - Mit .kerestél Ilanorban?Hisz megmondtam: pénzt... A gondolathullám erőtlen, mintegy kelletlen volt, de

őszintének rémlett. Jó, jó, közben szórakoztam is. Te mit tettél volna öt és félezer elpocsékolt év után?

A lány méltóságán alulinak érezte, hogy válaszoljon.- Hogyan szerezted a pénzt? - firtatta, és előre irtózott attól, amit hallani fog.Vívóleckéket adtam. Táncoltam. Keféltem. Talissa kacagott. Ilanor. Az Íjászok Népe.

Sötét Anyám! Az én időmben egyszerű nomádok voltak, a barbárok barbárjai, hírhedettek és gyűlöletesek a Kenzal mindkét oldalán. A birtokhatárok jelölésére álmukban sem gondoltak. Ha valaki akkor megsúgja nekik, hogy utódaik csatornákat ásnak, erődítményeket és városokat emelnek itt, tüstént lófarokra kötik, most meg... Erőt vett magán. Ha hiszed, ha nem, egyik-másik nemesük már meg sem marad a nyeregben. A pofonokat is szűken mérik, összesen kettőt kaptál; a fickó elázott, megfeledkezett magáról, de miután beletörtem a vállába a tőrödet, észhez tért és - jól figyelj - meg sem próbált a földbe tiporni...! Oidők, ó erkölcsök! Bár láttad volna!

- Tettél róla, hogy ne lássam - mormolta Lirian -, de talán jobb is így. Folytasd!A bal kezed középső ujján fehérarany gyűrűt találsz. Egy háborús hőstől kaptuk, akinél

a második héten tanítóskodtam. Nagynevű alak, de nem túl szerencsés: fiai nincsenek, csak lányai és ellenségei. Minden jöttment párbajra hívhatta, mert az udvarnál sem kedvelik igazán; valamit tennem kellett. Fontolgattam egy darabig, hogy hozzámegyek, de mert úgy éreztem, csapnivaló thán-feleség válna belőled, inkább a lányokat tanítottam meg pár trükkös fogásra. A legbüszkébb a legidősebbre vagyok: már a negyedik napon torkon szúrt egyet az apjára utazó jöttmentek közül. Négy másikat a család régi ismerőse, egy kalandozó intézett el - a legjobbkor ette haza a fene, annyi szent. Úgy verekedett, hogy élmény volt nézni. Később szóvá tette, milyen jól forgatom a rapírt. Talissa elmerengett. Az én időmben a barbárok nem küzdöttek, nem bókoltak és nem is csókoltak így...

Lirian önkéntelenül az ajkához kapott. - Ki volt az? Megmondta a nevét?Legalább felerészben ősi származék, görgette a gondolatot Talissa; érezhetően nem esett

nehezére az emlékezés. Szürke szemek; a tenger ilyen télvíz idején. Bárd, akárcsak te, felettébb ritkán fordul meg errefelé: Gorduin...?

Lirian szédült.- Tier Nan Gorduin. Ismered?- Mindenki ismeri - mormolta a lány. Nem túlzott: Ynev kalandozói közt számos

legenda keringett a hitetlen zsoldos-dalnokról, akit a kontinens számos mágusához és uralkodójához fűznek baráti szálak. Története küzdelmek, intrikák és szerelmek széles folyama volt, s Liriant; noha az új nemzedékhez tartozott, noha jó egy évtizede maga mögött hagyta az álmodozások korát, megborzongatta a keserűség. Hasztalan kutatott tudatában a csókok, az érintések emléke után - egy sem akadt belőlük a lényét megosztó fal innenső oldalán.

Álmodni fogsz vele, sugallta Talissa. Hisz tudod... - Tudom.

18


Ő segített kiválasztani a lovadat. Felültetett a magáéra, úgy versenyeztünk, még ugrattunk is - a dorianiak egyhamar nem fogják elfelejteni! A boszorkány várt. Azzal búcsúzott, hogy ha Erionban járok, érdeklődjek utána Torozonnál. Megtegyük, mit gondolsz?

Lirian kábán ingatta a fejét. - Fogalmam sincs.Ezúttal hosszan hallgattak mindketten. A lány hol a gyűrűt, hol a büszke tartású fekete

lovat nézte, azután a kéregben álló tőrre pillantott. Bármerre indul, ki kell húznia onnét - ha másban nem is, ebben egészen biztos lehet.

- Nem tudlak gyűlölni - mondta végül az Ansinatisnak. - Egész sor jó okom volna rá, mégsem megy. Talán azért, mert ilyen lendülettel élsz. Vagy mert nem vagy az az elvtelen ribanc, aminek látszani akarsz. A nagytiszteletű Tauwathar alighanem rossz úton járt: bármilyen rúnákat véstek is azokra a kövekre, nem lehetsz gonosz szellem. Ki a fene vagy akkor, kishúgom?

Talissa némán gubbasztott a fal mögött: nem akart, vagy nem tudott felelni. Lirian valami .szánalomfélét érzett iránta - amiatt, amit ki kellett állnia, és ami még várt rá.

- Fiatal voltál, mikor elintéztek - állapította meg. - Ne ellenkezz: az ember bizonyos idő után megérzi az ilyesmit. Hány évet éltél? Tizennégyet? Tizenötöt?

Tizenhatot, közölte a boszorkány leverten. De fontos ez?Lirian elhúzta a száját:- Csak jellemző. Talán mégsem véletlen, hogy a ti... dekádjaitokat manapság

Káoszkorként emlegetik. Mi történt veled?Túllőttem a célon. Megharagítottam egy férfit, akit nem kellett volna megharagítanom.

Azt hittem, ismerem, aztán kiderült, hogy nem tudok róla semmi fontosat... Talissa "hangja" erőtlen volt; elfúló suttogás csupán. A szakítás után egy teljes évre eltűnt. Azt hittük, nem is jön többé - mondom, nem ismertük eléggé. Ősszel tért vissza. Apám épp úton volt, anyám régi szeretői sem voltak kéznél: tudta, hogy így lesz. Megölte... az anyámat, engem pedig... magával vitt a hegyek közé. Sötét praktikákat űzött, a barátai még sötétebb fajzatok voltak -lidércálmokban Lát ilyeneket az ember. Nekik ajándékozta... a véremet. A testemet kővé változtatták, a lelkemet bebörtönözték, és egy kristályba zárva vitték abba az erődbe, amelynek romjai közt rám találtál. Akadtak ott más Lelkek is. Vénebbek mint a föld, vénebbek, mint az idő; szomorúsággal és iszonyattal töltött el a közelségük, hisz nem voltak emberek. És iszonytató volt, hogy az első havazások után az a férfi láncra verve hozta az erődbe apámat, aki a kénesésemre indult. Az aquirok oltárán ölte meg, és közben... beszélt hozzám. Hogy ne felejtsem el. Hogy örökké emlékezzek. Apám erős volt. Küzdött a sötét mágiával. Engem szólongatott, az isteneit hívta, végül... megszabadult a kínoktól. A Lelke olyan gyorsan illant el, hogy meg se érinthettem. Akkor és ott esküt tettem; bosszút akartam, nagyot és rettentőt, ahogy a könyvekben áll - de túl sokáig vártam vele, azt hiszem. A világ megváltozott, az aquirok elrejtőztek, az én könyörtelen kedvesem porait rég elhordta a szél... Örömtelen nevetés, mint a romokon örvénylő szél zúgása.

A szüleimért semmit nem tehetek, de nem hagy nyugodni a gondolat, hogy a testemet... azt, ami a testemből maradt... még megtalálhatom. Ha nem létezne, szertefoszlottam volna én is, ahogy a többiek. Hogy mihez kezdenék vele a legszínesebben, nem tudom; valami azt súgja, jobb volna elpusztítanom, hisz semmi keresnivalóm ebben a korban - de gyanítom, képtelen leszek megtenni. Túléltem gyilkosaimat: ez az én elégtételem. Ajándékba kaptam a sorstól. Ragaszkodnom illik hozzá.

Lirian könnyezett.- Ezért csatangolunk idefent? - kérdezte. - Ezért nem engedted, hogy a Délvidékre

menjek?Ezért.

19


- Van. fogalmad róla, hol rejtették el a testedet? Van.- Akkor miért nem próbáltad megszerezni?Féltettem az életedet, válaszolt Talissa. Az életünket. Ahhoz, hogy Ediomadba

induljunk, a beleegyezésed kell. - Ediomadba...? - fakadt ki Lirian.Oda. A lány émelygett. Az ősi iszonyat fészkének tartott röghegyek közé ritkán merészkedett

expedíció: barlangrendszerének vészterhes híre az Elátkozott Vidékével vetekedett. Feltérképezetlen zugaiban már-már elfeledett fajzatok, korcs sárkányok, tűzférgek éltek, no meg az aquirok, egy letűnt, ártó mágiával fertőzött kor hírmondói. Akadtak népek, melyeket varázshasználóik nagyravágyása, ostobasága gyalázott sötétté - az aquir nem tartozott ezek közé. Suttogták, eleik a Gonoszság Elemi Síkjáról kerültek Ynevre a teremtés hajnalán. Valaha tömegével kóboroltak a világban; káoszt vetettek; halált arattak; ezerszám pusztultak az elfekkel, amundokkal, janisekkel és kyrekkel vívott háborúkban. A Hetedkor beköszöntét alig pár százan érték meg, hatalmuk azonban továbbra is komoly fenyegetést jelentett: déli törzseik Shackallorral, Krán urával léptek szövetségre Pyarron epén, az Északon maradottak Toron Boszorkánymestereit támogatták, s Doran vesztére törtek. Az ifjú civilizációk bajnokaival a gyűlölség köteléke fűzte össze őket. Szerte a világban a kalandozók, Krán és Ediomad hegyei közt az aquirok voltak erőfölényben - s ha úgy adódott, egyik fél sem tétovázott előnyét könyörtelenül kihasználni. .. Nővérkém!

Lirian felrezzent. Noha a szél délről, a Quiron-tenger melléke felől fújt, újra és újra megborzongott; a hallottak mintha egész valójában megdermesztették volna.

- Öngyilkosság - suttogta. - Kész öngyilkosság! Az első fennsíkon végeznek velem - ha ugyan beérik ennyivel, és nem adnak a vérmágusok kezére, ahogy veled és más boldogtalanokkal tették...

A kedvesem sosem volt vérmágus, közölte a boszorkány Csak kacérkodott ezzel a tudománnyal. Magasztosabb dolgokra vágyott.

- Mint például? Talissa felnevetett.Ezt tőle kellene megkérdezned. Keveset beszélt a terveiről - annál szívesebben forgatta a

korbácsot, és nagyon hamar elunta a faggatódzást.- Vert téged?Miért, mit hittél? Hogy csak az aquir barátai miatt hagytam faképnél? A boszorkány

sóhajtott. Épeszű nő nem tesz ilyet. Hatalmas volt, nagyra hivatott és jóképű - óriási lehetőség a magamfajtának. Ha láttad volna, mikor először jött el hozzánk, te sem mondtál volna nemet neki!

Lirian elhúzta a száját. Néhai szeretőjére, a corlani grófra gondolt, a keskeny ajakra, a gyengéd kezekre, az ígéretekre - és egész testében megborzongatta a keserűség.

- Olykor nagyon nehéz... nemet mondani - ismerte be. Talissa hallgatott egy sort.Szeretted?, firtatta.A lány túlságosan levert volt ahhoz, hogy felháborodjék. - Honnan tudod?Álmodtunk vele. Csak vele, hogy pontos legyek. Minden éjszaka, két teljes héten át.- Kedves volt - suttogta Lirian. - Egy kedves hazug. Fáj, hogy így kellett elbuknia.Talissa nagyot fújt.Az én emberemre ez nem áll. Ha valakire, rá aztán igaz, hogy sokszorosan kiérdemelte a

halált.- És tudod mit? - dünnyögte a lány, miközben felállt. Rendszerint az ilyenek élnek

legtovább...

20


Megbékélt hangulatban lovagoltak tovább Ilanor hanga borította lankáin. Lirian nem viselt köpenyt s megszabadult kesztyűjétől is: a fekete csődör iskolázott volt, de ismeretlen; rezdüléseit, gyengéit a lány jobbnak látta "nyers tenyérrel" kitapasztalni. Hálásan gondolt Tier Nan

Gorduinra, el-eltűnődött, merre jár most a férfi, aki - bár csak felerészben ismerhette meg - oly közel került hozzá nemrég.

- Eszedbe se jutott, hogy őt is meghívd Ediomadba? kérdezte Talissát. - A segítségével talán...

Ugyan, nővérkém! Csak elriasztom, ha magyarázkodni kezdek. Aszavatból kiderült, hogy jó viszonyban van az Inkvizítorok Szövetségével, és hogy nem színeli különösebben a boszorkányokat. Mit mondhattam volna?

A lány savanyú képet vágott. ' - És mit mondjak erre én?Például azt, hogy jól csináltam. Egy sor kellemetlenségtől kíméltelek meg - és van

kétszáz aranyunk. Egész kis hadsereget fogadhatsz belőle, kíséretnek. Húsz jó lovassal..- Egy pillanat! - emelte fel hangját Lirian. - Még nem mentem bele ebbe az őrültségbe.

És egyáltalán nem biztos, hogy valaha belemegyek!Belemégy, vélte Talissa. Mert kiválasztott vagy, és mert csak így lehetsz igazán szabad.- Kiválasztott...? - visszhangozta a lány. - Hát ezt kitől hallottad?Az öreg thántól. Elmondta, hogy a te fajtád lételemének tekinti a veszélyt, hogy a szó

szoros értelmében létezni sem képes nélküle. Az én időmben kevés ilyen ember akadt - az Örök Háborúban estek el nagy más mezőkre vándoroltak, ki tudja? Az enyémek a hősökben nem, csak a túlélésben hittek, és meg is tettek érte minden tőlük telhetőt. Folytonos harcban álltak a tegnappal a holnapért; illene jó szívvel gondolnotok rájuk!

Lirian hallgatott. Talissa tizenévesen távozott az élők sorából, de ötezer esztendőn át tűnődött a világ dolgain - elég idő a bölcsességre még egy komisz gyereklánynak is...

Tegyük fel, hogy helyesen ítélsz meg - mormolta. Tegyük fel, hogy hálás vagyok, amiért felkínáltad a választást, és megpróbálok eljutni veled Ediomadba. Nézzük a dolgot gyakorlati szempontból: ki lesz a parancsnok?

A boszorkány eltűnődött.Nem ismered a járást arrafelé.- Viszont itthon vagyok ebben a nyavalyás korban.Megosztjuk a felelősséget.- És a kísérőinket. Akiket, ha nem tévedek, csak én fogadhatok fel; benned, akár igazat

beszélsz, akár hazudsz, nem bízna senki.Legyen!, csattant fel Talissa. Válassz hát, de válassz jól! Keríts értelmes, önállóan is

cselekvőképes fegyverforgatókat - olyanokat, akiknek szintén dolguk van az aquirokkal, és még hálásak is a sorsnak, hogy nem kell egyedül nekivágniuk!

- Helyben vagyunk - bólintott Lirian. - Én választok. Nem avatkozol közbe, nem fitogtatod a hatalmadat és nem tolsz félre - vársz a sorodra.

Várok. - Nagyszerű. Mennyit kell pihenned, hogy ismét eluralkodhass felettem?Ugyan, nővérkém, csak nem képzeled... - Mennyit, Talissa?Napokat, ismerte be a boszorkány Hogy két hétnél hosszabb ideig nem irányíthatlak

egyvégtében, nyilván kikövetkeztetted már. Ha küzdesz ellenem, az átmenet órákig húzódhat, a hirtelen elszakadás mindkettőnk számára végzetes lehet. Ennyit az alapokról. Minden egyébre a gyakorlatban derül majd fény.

- Ha megérjük.

21


Megérjük, nővérkém! Hisz minden erőnkkel erre törekszünk, akár az alábecsült ősök - együtt rendíthetetlenek Leszünk és csodásak, akár a holdak az égen. Mostantól felváltva őrködünk. Ha mindketten éberek nagyunk, üsse kő, vezess te; ha pihenni akarsz, ha segítségre szorulsz, csak jelezz - hallak akkor is, ha nem szólalsz meg. Ki-ki a maga eszközeivel harcol. Ki-ki a saját mágiáját használja. Egymás életébe lehetőleg nem avatkozunk. Mikor magam vagyok...

...azt teszel, amit nem szégyellsz - hagyta rá a lány. Ha nem csalódom, ebben a kérdésben nekem kell nagyvonalúnak lennem.

Ne aggódj!, kacagott Talissa. Étel- és italügyben jobb az ízlésem, mint képzelnéd, ami pedig a férfiakat illeti...

Elég! Ahogy kívánod, nővérkém. Ahogy kívánod.Lirian nekieresztette a fekete csődört. Az megugrott, úgy száguldott, ahogyan csak

ilanori ló képes; könnyedén szökkent át az útjába kerülő akadályokon, majdhogynem zajtalanul vágott keresztül bozóton és vízmosáson, hogy a kantár első feszülésére sötéten ragyogó szoborrá merevedjék, s szélirányba fordítsa fejét. A lánynak csak a példáját kellett követnie, hogy meghallja a magas partfalak közt tovarohanó folyó zúgását. Újabb feszítés a kantáron: a csődör felágaskodott, táncolt és nyihogott; örömét lelte az erőpróbának is beillő játékban.

- Gyönyörű vagy - súgta a fülébe Lirian. - Gyönyörű, hallod?Rostának hívják, közölte a boszorkány. Állítólag beszélő név, de hogy mit jelent, azt

sem a lócsiszár, sem a bárd nem árulta el...A lány eltűnődött.- Rosta, Rosta - ízlelgette, majd elmosolyodott. - Hát persze! A név valóban beszél, csak

épp nem Ilanor nyelvén. A ras ereül féktelent, telhetetlent jelent - a többit nyugodtan képzeld hozzá! - Felkacagott és nekiindult megint; a csődör pillanatok alatt a dombtetőre ért, ott toporgott kényesen, akár egy ifjú nemes, aki méltó táncpartnerre vár. Nyergéből Lirian már nem csak hallotta, látta is a vizet, mely acélkéken csillámlott a pára aranyfüstszín függönyén túl.

A Var Beriz, suttogta Talissa. Arról nevezetes, hogy az egyetlen északnak tartó folyó a Sheral innenső oldalán. Elméletben itt húzódik a határ; a túlpart, a nyírfaerdő, a rét már Erigow hercegének tulajdona. A kereskedelmi útvonal a gyepűvel együtt délebbre tolódott: a dwyllek - micsoda név egy népnek! - a Zászlóháború alatt jókora területet engedtek át Ilanornak, hogy a Szövetség könnyűlovassága felvonulhasson. A thánok persze nem sietnek a föld visszaadásával, és nemigen tisztelik a herceg birtokát sem: csikósaik nap mint nap legeltetnek odaát...

Lirian összehúzott szemmel figyelt. A folyó egy portyázó zsoldos kíméletlenségével tört utat magának a tenger felé, sodrása a puszta szikláig csupaszította a dombok alapzatát; a medrében "utazó" kövek felett fehéren ragyogott a tajték glóriája - festői és rémületes látvány.

- Pontosak az értesüléseid. Gorduin okosított ki így? Minek tagadnám?, dorombolt Talissa. Fontossá váltunk számára, nem emlékszel?

- Sosem fogom elfelejteni.Ha tovább haladunk a part mentén, egy órán belül elérjük a hidat. A bárd szerint

pompásan járható, békebeli kőhíd: tarisi építőmesterek rakták jó háromszáz évvel ezelőtt. A gázló sincs sokkal messzebb. Fegyveresek csak az előbbit vigyázzák. Légy velük óvatos; ilanoriak lévén nem kedvelik igazán a varázstudókat...

- Vagyis?Ne beszélj hozzám fennhangon - hogy téged idézzelek, ez az első lépés. Ha nem keltesz

feltűnést, gond nélkül átjutunk. Megeshet persze, hogy az őrök pénzt kérnek az átkelésért - ne

22


adj nekik egy lyukas rezet se! Mutasd fel a gyűrűt, vágj szigorú képet; ha elég meggyőzően alakítod a futárt, nem fognak akadékoskodni.

Őszintén remélem, váltott át a Szellembeszédre Lirian. Mély lélegzetet vett, délnyugatnak fordította lova orrát. Ha nem tévedek, egyfelé visz az utunk. Lássuk hát, kishúgom, mire megyünk ketten!

23


4.

HATÁR

Az ódon híd úgy hevert a két part között, mint valami sárkány csontváza. Ívelése, díszítése különbözött az e tájon megszokottól - hasonló alkotmányok csak a törpék földmélyi birodalmában hirdették Tarin építőmestereinek dicsőségét. A hozzá vezető csapás szinte észrevétlenül szélesedett kocsiúttá, szalagja felett portölcsérek kavarogtak. A folyó itt, a gázló közelében szelídebbnek mutatkozott: jóllakott óriáskígyó hever így az ég alatt. A víz tükrözte az istenek lakta mennybolt kékjét, tajtékuszállyal övezte a mederben szanaszét leverő köveket.

Különös... Lirian kemény kézzel fogta vissza lovát, szemügyre vette az őrség szállását, út jobb oldalán guggoló faépületet. Nagyobb nyüzsgésre számítottam. Látnak bennünket egyáltalán?

Hát persze, suttogta a boszorkány. Figyelnek, de nem mutatkoznak. Érzem őket.A lány oldalt léptetve, lovát táncoltatva közeledett a hídfőhöz. Rasta magasra tartotta

fejét, fel-felhorkanva társait szólította, választ azonban nem kapott. Ilanor bíbor-arany lobogója vitorlaként dagadozott rúdján, árnyékába vonta az őrház bejáratát.

Túl nagy a csend. Hát senki nem kíváncsi rá, mi járatban vagyunk?Kiszúrtam az elsőt, mormolta Talissa válaszképpen. Balra és előre, azon a fán. Megvan?Lirian hunyorgott. len.Álcázta magát, de nem tökéletesen - igazi műkedvelő. Sötét Anyám, hogy utálom a

lelkes amatőröket!A lány a fejét ingatta. Valami nem hagyta nyugodni. Ez nem az ő módszerük.Hogyan? Nem az ilanoriaké. Lirian körülpillantott. Ismerem őket: túl büszkék ahhoz,

hogy bujkáljanak. Nézd a zászlót! Ha kerülni akarnák a feltűnést, nem húzták volna fel - de miért kerülnék? Mitől kellene tartaniuk? Ez a föld az övék. Toron messze van. A háborúnak vége, a Szövetség egységes és erős. Ezek...

Vigyázz!, kiáltotta á boszorkány.A fán rejtőző alak kezében valami villant. Láng? Tükör? Lirian ösztönösen jobbra, a ház

irányába fordult; átlátta a helyzetet és nekieresztette a fekete csődört. Már-már elérte a hidat, mikor a napsütésben szinte láthatatlan pányvák megfékezték. Rasta felbukott: a lánynak választania kellett a biztos combcsonttörés és a bizonytalan kimenetelű ugrás között. Az utóbbit választotta, de nem zuhant a földre - támadói beérték, elkapták, lefegyverezték. Kézről kézre adták visszafelé, arcára nedves kendőt szorítottak, s neki, ha nem akart megfulladni, nyelnie kellett a bódító párát.

Nővérkém!, visszhangzott fejében Talissa sikolya. Nővérkém!Aztán, mint minden más zajt, ezt is elnyomta a lidércálmok orkánjának süvöltése.

Nedves avar, zápor és villámfény; a világ zsugorodott, remegett, akár a nyíltól sebzett őz azon az erdei tisztáson valahol messze, valaha rég... A holdak lehulltak, a falak leomlottak, s ott volt megint az Ansinatis gyermekkorának otthona: anyja, apja, egy dallam emléke, a feszülő vitorlákkal sikló godorai karavel - aztán a hely, ahol a lehelet fellegeket szül, ahol reggelente friss vér gőzölög a hóban; düh és gyűlölet; apa, nem, nem, nem...

Végül a csend.A legősibb, legtisztább harmónia.

24


Szárnyak rebbenése a sötétségben: ismétlődő, figyelmet követelő nesz. Valahol odafent ajtóvas nyikordult, léptek ropogtak a döngölt padlót borító szénatöreken. Vijjogás. Lirian mozdulatlanul hevert; arca égett, végtagjait zsibbadtnak érezte.

A szárnyak ismét verdesni kezdtek. Szelük meglegyintette a lányt, a vijjogás azonban egyelőre mit sem jelentett számára. Az altatószer hatása múlóban volt, keserű szájízt és átható ánizsillatot hagyott csak maga után.

Talissa... Csend. Üresség. Talissa! A boszorkány nem válaszolt, a léptek ritmusa ellenben megváltozott; az erősödő ropogás férfiak közeledtére vallott. Szavak, mondatok. Beszéd. Pengeéles kettőshangzók, bonyolult hajlítások - Kyria nyelvének sajátosan torz formája, melyet csak egyhelyütt használnak a Quiron-tenger mellékén...

Toroniak! Loccsanás: Lirian testén korbácsként vágott végig a Var Beriz jéghideg vize. Felnyögött, megpróbált összekuporodni. Csuklóján és bokáján megfeszültek a kötelékek.

- Ébren van - mondta valaki. Hangja erőtlen volt, rekedt, valahogy mégis fenyegető. - Húzzátok fel! ., Vállon ragadták és talpra állították. Ellenállás nélkül

tűrt, csak akkor nyögött fel ismét, mikor a csuklóit összeszorító hurok megfeszült, s ő a levegőbe emelkedett. Erőt vett magán, az ajkába harapott, úgy pillantott le kínzóira.

- Kék - állapította meg a rekedt hangú férfi. - Ez az apróság négy aranyatokba kerül, testvérek. Ha akarjátok, folytathatjuk persze - fogadhatunk például arra, megéri-e a reggelt ez az északi rongy...

- Egy arany rá - mormolta valaki. - Kettő ellene.- Három!Lirian tekintete lassan kitisztult. Nem az őrházba, hanem az oldalának támaszkodó

istállóba hurcolták, a kötelet az egyik keresztgerendán vetették át. Lovak sehol. A kitárt kaputól balra halott ilanoriak hevertek, sötét szemük tükrében megtört a délutáni nap fénye.

- Megöltétek... őket - nyögte a lány. - Miért...?- Széplélek -fordult társaihoz a rekedt hangú. - Hát nem megmondtam? - Közelebb

lépett, kedvtelve tapogatta végig Lirian testét. - Bárd. Táncos. Ellana vagy Alborne híve. Ki fogad velem?

Termetes férfi volt kese hajjal, savószín szemmel. Nem lehetett több harmincnál, de idősebbnek tűnt a sebhelyek miatt; torkán tőr vagy fojtóhurok hagyott különösen csúf heget. Mosolygott. Láthatóan nem sajnálta a pénzt a míves műfogakért. Társai némák maradtak - ez egyszer osztották véleményét.

- Játszani fogunk - mondta. - Játszani és beszélgetni. Hosszú utat tettünk meg miattad, ringyó. A harcban, amit ezekkel a vadakkal vívtunk, két testvérünket veszítettük el, úgyhogy ne számíts rá, hogy félmunkát végzünk! Nálunk az ilyesmi... becsület dolga.

A lánynak minden önuralmára szüksége volt, hogy elviselje az érintését. Pillantása újra és újra a hegre tévedt, figyelmét azonban a férfi nyakában függő, apró szemű vaslánc sem kerülte el. Toron alvilági klánjai közül a rabszolgavadászatra, orgyilkosságra szákosodott Láncbarátok voltak tán a legveszedelmesebbek.

- Mit akartok?Rekedt elkomorodott. Szabad kezével tenyérnyi, kortól reves bronzlapot emelt fel,

melyben Lirian egy Fürkészre, kyr eredetű mágikus nyomkövetőre ismert. A peremébe vésett rúnák rőt fényt árasztottak.

- Van nálad valami, ami nem a tiéd. Ezért küldtek bennünket. Ezt kell visszavinnünk a tulajdonosának hogy veled vagy nélküled, azt nem kötötte ki. Légy hát roppant óvatos!

A lány elfordította fejét. Válla és csuklója máris úgy tüzelt, mintha fáklyával perzselték volna.

- A gyűrűm kell? - suttogta. - Vihetitek. A torom kurtán felnevetett.

25


- Hosszadalmas játék lesz. Hosszú, élvezetes beszélgetés... - Tarsolyába csúsztatta a Fürkészt, majd embereihez fordult. - Hozzatok vizet! Azt akarom, hogy eszméleténél maradjon. Hogy mindvégig tudja, mi történik vele.

Lirian hallgatott. Általános fegyelemgyakorlatainak egyikét vetette be a kín, a félelem ellen; nyugalmat keresett és talált bensője csendjében. Ám egyszerre... Nővérkém...?

Harmadszor is felnyögött - ezúttal a megkönnyebbüléstől. Talissa!Engem keresnek, suttogta a boszorkány Engem! Ezek... Széles pengéjű tőr villant

Rekedt kezében. Gyakorlat szülte biztonsággal hasította végig Lirian lovaglónadrágjának szárát, majd szabaddá tette foglya vállait is. A bejárat melletti ülőfához zsinegelt vércsék megriadtak a zajtól, s ismét csapkodni, vijjogni kezdtek.

- A játék lényege a fájdalom - magyarázta a férfi. - Az erős lélek bármilyen fájdalmat elvisel, a test tűrőképességének ellenben határai vannak. Azon leszünk, hogy kijelöljük ezt a határt. Ha sikerül, új játékba kezdünk, melynek Igazság a neve. Az igazat, a színtiszta igazat, csakis az igazat fogod mondani - úgy segéljen az istened. Nem kenyerem a hazudozás, úgyhogy előre szólok: nem foglak életben hagyni. A játékban csak úgy nyerhetsz, ha a vártnál rövidebb idő alatt jutunk el a célig. Végezhetünk gyorsan vagy lassan; a választás a tiéd.

A lánya savószín szemekbe nézett.- Kitől kaptad a megbízást, Láncbarát?- Nem szokásunk nevek után érdeklődni... - A toroni Lirian dereka körül bíbelődött

tőrével. - Remek formában vagy, kedvesem. Sok örömet szerezhetnél még az északi barbárok nagyjainak, ha nem...

- Hau'darach e rriethen! Loah ya-tant!Rekedt hátrapillantott. Két embere érkezett rohanvást - ilanori harci öltözéket viselt

mindkettő.- Utasok közelednek - jelentette a magasabbik. - Mit tegyünk?- Hagyjátok átkelni őket! Megtaláltuk már, akit kerestünk.- És ha gyanút fognak?A toroni vezér elmosolyodott.- Ha van eszük, odébbállnak. Nem hagytunk olyan nyomokat, amiket muszáj

észrevenniük.- De a lovak...- Ha mégis akadékoskodnak, végezzetek velük gyorsan! - Rekedt ismét foglya felé

fordult. - Hosszadalmas játékot ígértem a hölgynek.Lirian nagyot nyelt: Sok múlik azon, kik vetődnek erre - hogy feltűnik-e nekik az ilanori

lovak hiánya, az őrök némasága. Talán nem először járnak itt, ismerős arcokat keresnek majd a fegyveresek közt. És ha gyanút fognak...

El tudjuk kapni a fickót?, kérdezte a boszorkánytól. Jeleznünk kellene, de amíg nála a tőr, hiába tennénk. Talissa mintha meg sem hallotta volna. Egészen más foglalkoztatta.

Fürkészt használt, az Vezette ide. Szimpátiás mágia! Nem aranyat, nem is téged akar, hanem engem biztosan tudja, hogy itt nagyok... Sötét Anyám, ez nem lehet igaz! Hisz öt és félezer év telt el; nem élhet, ezt nem engedhetik az istenek...!

A lány, akinek tudatát megint a múlt, a hóban gőzölgő vér képei ostromolták, birokra kelt a tagjain végigkúszó zsibbadással.

Ha nem segítesz, . sziszegte hangtalanul, kárt tesz bennünk. Nem ostoba, és ha valóban tud rólad, még elővigyázatosabb lesz. Először a kezünket teszi használhatatlanná, hogy ne varázsolhass, aztán...

Az Ansinatis mintha álomból ébredt volna. Kárt tesz bennünk, suttogta. Korbáccsal...?- Tőrrel! - csattant fel Lirian. - Csinálj már valamit! Ekkor elkezdődött.

26


Bensőjében éteri tűz lobbant: félelem táplálta és tomboló harag. A világ távolodott tőle, úgy érezte, holmi kút fenekéről bámul felfelé; vörös ködön át látta a közeledő, inait fenyegető pengét - mely a következő pillanatban lángnyelvvé változott.

Rekedt megtorpant. Felhördült. Arcába, hajára fényes szikrák záporoztak. A tőr izzott, lapjára sötéten rajzolódtak valamiféle jelmondat betűi; a markolat füstölt, és füstölt a kéz is, ahol Talissa tekintetének heve érte. A toroni hátratántorodott. Üvöltött. A fegyvert nem engedte el - képtelen volt elengedni.

- Testvérek...!Az istálló ajtajában felbukkanó első Láncbarátot hanyatt vágta a forróság csapása. A

második, aki a vizet hozta, mozdulatlanná dermedt a döbbenettől - aztán beleveszett a vedréből kirobbanó gőz felhőjébe. Ahogy az újabb ellenfelet kereső boszorkány pillantása végigcikázott a helyiségen, a deszkafalak megfeketedtek, a szénatörek úgy égett, akár a pergamen; valahol oldalt élesen, panaszosan vijjogtak a rab madarak.

- Hagyd abba! - sikoltotta a lány - Elég!Emberalakok törtek át a füstön: némán, pengéjüket magasra emelve közeledtek. Talissa

egyetlen szemvillanásával elhamvasztotta a bokáira hurkolt kötelet, azután - Lirian fájdalmas kiáltásával mit sem törődve - a magasba lendült. Csuklóját csaknem összeroppantotta a cso-mó, lábaival azonban sikerült megragadnia a keresztgerendát. Hátravetette fejét és megszabadult a második .huroktól is; az ernyedt kötélkígyó a hűlt helyén megtorpanó Láncbarátokra hullt.

- Öljétek meg! - krákogta Rekedt. - Öljétek meg az átkozottat!Talissa villámgyorsan mozgott; Lirian álmában sem gondolta, hogy teste ilyesmire

képes. Mire felé vágtak, átlendült egy másik gerendára, aztán a következőre. Elérte a helyet, ahol a kötelet rögzítették, lebocsátkozott, futásnak eredt a fal mentén. Pillantás az ülőfára: a vércsék lábát tartó zsinegek úgy lobbantak el, mintha sosem lettek volna. A madarak szárnyra kaptak, zavartan köröztek a füstben, majd utat találtak a szabadba. A lány követte őket. Még látta, ahogy két utazó - vajszínű, csuklyás kalandozóköpenyükben valóságos óriásoknak látszottak - keresztülvágtat a hídon és eltűnik az erdő fái közt. A hátasaik verte porfelhőben alig hörögtek már a legázolt toroniak.

Menekülj!, esdekelt a boszorkány. Nem bírom már soká...Lirian lebukott egy kardcsapás elől, kirántotta a tőrt támadója övéből és szúrt. A

Láncbarát az oldalához kapott, térdre rogyott s arccal zuhant a porba: saját fegyvermérge egykettőre végzett vele.

- A gázlónál! - szálltak a figyelmeztető kiáltások. Ménes jön...!Siess!, toporzékolt Talissa. A forradásos torkú a nyomunkban van!A lány nem mert hátranézni. Beugrott az őrház sarka mögé, a tőrt markolta és zihált. A

pillantását hevítő éteri tűz elenyészett, a kút falai leomlottak; a világ világ lett megint - ellenséges és fenyegető.

- Rasta! - sikoltotta. - Ide, Rasta!A fekete csődör messzehangzó nyerítéssel felelt, pányváját rángatta az épület túloldalán.

Körös-körül fegyveres toroniak rajzottak.- Balra! - köpte a szót Rekedt. - Kövessétek a Fürkész fényét, testvérek!- Ménes jön! - bődült megint az iménti hang. - Tucatnyi dög. Veszélyes...- Mire ideérnek, a ringyó a kezünkben lesz. Gyerünk! Lirian fázott. Egész testében

érezte a remegést: az ilanori lovak vágtában közeledtek. Maguk mögött hagyták a gázlót, jókora porfelhőt kavartak a dombhajlat mögött; jöttüket sem kiáltozás, sem ostorpattogás nem kísérte.

Fuss!, könyörgött a boszorkány Most!

27


A lány felpattant, rohanni kezdett. A nyugati horizont felett tündöklő nap fénye kévékben tört át a füstön, elbizonytalanította a fegyveresek körvonalait - ám a fegyveresek ott voltak, s zavartalanul működött a Fürkész is... A toroni vezér füttyentésekkel irányította övéit: a Láncbarátok csatárlánca szorosabbra húzódott a lángban álló épült körül. A föld mélyén mintha roppant szív dobogott volna a paták csattogásának ütemére - s ekkor felharsantak végre a kiáltások:

- A- frad! Arelért és Ilanorért!A ménes - vagy ami annak tűnt - a lejtő felől zúdult a hídfőre. A toroniak arra

eszméltek, hogy a nyereg nélkül vágtató lovak hátán árnyak jelennek meg. Kísérteteknek látszottak, pedig nem azok voltak, hanem Szépmező harcosai: feketébe öltözött, karddal, íjjal felfegyverzett emberek.

Az első Láncbarátot mégsem nyíllövés, hanem buzogánycsapás terítette le. A nehéz harci mének és gazdáik a túloldalról, erigowi területről érkeztek - a két köpenyes utazó tért vissza, kíméletlenül hátba kapva az ellenséget. Rekedt körül aratott a halál: hat-nyolc testvére hullott el néhány pillanat alatt; a porfelhő szétterült, a gomolygásban acélhegyű vesszők cikáztak, meg-megvillantak; fémet, csontot forgácsoltak az északi pengék.

Látsz, nővérkém?Lirian egy viaszfehér képű holttestet, néhány haldoklót került el. Fogai közt homok

csikordult, szájában keserű nyál gyűlt meg.Látok. Ilanor lovasai elérték a hídfőt. Követhetetlen gyorsasággal ugrottak a földre,

tőrrel, puszta kézzel estek a Láncbarátoknak; a folyóba sodorták, a víz alá nyomták, kaszabolták és szaggatták őket - a legyilkolt határvadászok a barátaik, netán rokonaik lehettek, mert nem irgalmaztak senkinek, aki eléjük került. A két köpenyes utas nyeregből folytatta a harcot. Példájukat követték azok a kalandozók, akik a "ménes" utóvédjeként jelentek meg a küzdelem színhelyén.

- Hatalmas Tooma! - harsogta valaki a kavargásban. Tooma, tekints fel rám!A támadók közt bizonyára Arel-pap is akadt, mert egy hirtelen szélroham eloszlatta a

füstöt. Lirian, aki félúton járt saját hátasa felé, két alakot vett észre a dombtetőn, ahonnét délelőtt ő vette szemügyre a hidat és környékét. Az alacsonyabbik - lovon ülő, tusfekete hajú, bőrmellényes férfi - megfeszítette íját; hátrahajolt, akárha a napot venné célba - többet a lánynak nem volt alkalma megfigyelni, mert a toroni vezér hátulról nekirontott, magával sodorta a földre. Baljával prédája hajába markolt, a jobbjába égett, forróságot árasztó tőrrel a torkát próbálta átmetszeni. Fújtatott, mint akit csak pillanatok választanak el a gyönyörtelt beteljesüléstől.

- Most, ringyó! - sziszegte a sárkánycsont-fogakkal teli száj. - Az enyém leszel!A suhogás beléfojtotta a szót. Nyakán, alig ujjnyira a régi forradás alatt vérvörös

barázdát tépett a lövés. Tüdejéből robbanásszerű sóhajjal tört elő a levegő, tőrt szorongató karja lehanyatlott, majd, Lirian kétségbeesésére, a magasba lendült megint.

Rekedt lélegzethez jutott, és felröhögött. - Az enyém vagy ..A második találat ereje letaszította a lányról. Hanyatt zuhant a porba, mellében kék-

fehér tollú tiadlani nyílvesszővel.Lirian káprázó szemmel meredt a dombtetőre~. A fekete hajú kalandozó - mert csakis

az lehetett - félrebillentett fejjel nézett vissza rá, aztán, tisztelettudó nép fia lévén, üdvözlésre emelte szabad kezét.

A megmaradt Láncbarátokat összezavarta vezérük eleste. Az elszántak egymásnak vetett háttal, fogcsikorgatva küzdöttek és hullottak tovább, a hirtelen haragúak azonban kiváltak az alakzatból, a lány felé törtettek valaki azonban útjukat állta. A napfény rőten csillant jókora fejszéjén.

28


- Fedezd magad, úrnőm! - kiáltott Lirianre. - Hagyd ezeket a tuskókat nekem!A lány feltápászkodott, Rastához szaladt. Eloldozta, majd körülpillantott - az ilanoriak

már a futókat üldözték, a velük érkezett kalandozók a fejszés és ellenfelei körül gyülekeztek, hogy a végjáték tanúi lehessenek.

A küzdelem egyenlőtlennek tűnhetett, hisz négy megtermett férfi, négy tanult bérgyilkos állt szemben egy alig másfél láb magas törpével. A fejszés Tarín szülötte volt, a Fehér-tenger déli partjának hegyei közt megbúvó birodalomé, melynek lakói ritkán kalandoztak a nagyvilágban. Ha mégis rászánták magukat, hírükhöz méltó, alapos munkát végeztek, akár romboltak, akár építettek. E harcosnak láthatóan szárnyakat adott az ősök emelte híd közelsége: mozdulatai könnyedek, csapásai halálosak voltak; Láncbarát Láncbarát után hanyatlott a földre, az ilanoriak leeresztették készen tartott íjukat.

- Gyülekező! - kiáltott messze csengő hangon kapitányuk. - Hozzám!A győzelmet nem követte üdvrivalgás; a határvadászok némán szállingóztak elő. A

kalandozók - szövetségeseik érzéseit tiszteletben tartva - ugyancsak némán veregették vállon társukat. A törpe lerázta fegyveréről a vért, azután a lányhoz csörtetett, aki sápadtan szorongatta Rasta kantárszárát.

- Bűn és bűnhődés - szólt a Közös Nyelven. - Nem esett bajod?Lirian a fejét rázta. Sorra szemügyre vette a jövevényeket. Hatan voltak: a két köpenyes

utazó, a bőrmellényes lövész és kelmékbe burkolódzó társa, a fejszés - meg egy láncruhás, sötét haját fonatban viselő, meghatározhatatlan korú és származású férfi. Az efféle csapatokon belüli rangsor többnyire jelképes, ám a harcos kiállása oly pompás, tekintélye oly nyilvánvaló volt, hogy a lány ösztönösen feléje fordult.

- Légy üdvözölve, Lirian vil Sineas - mondta a láncruhás. - Nehéz nap volt a mai. Örülünk, fogy életben találunk.

- Ismersz...A férfi elmosolyodott.- Közös barátunk, Tier Nan Gorduin beszélt rólad. Bánta, hogy nem kísérhet el - Calyd

Karnelian hercegkapitány menyegzőjére hivatalos Abasziszban -, ezért minket kért meg, hogy egy darabon kövessünk és ügyeljünk rád. Megbocsáss a késésért: lovaink, sajna, nem vehetik fel a versenyt a tiéddel. - Könnyedén meghajolt. - Jahrn en-Doar vagyok. Toroni gazdáim kezdtek így szólítani rabságom éveiben, de büszkén viselem szabad emberként is: a Jahrn ősi és hősi név .. - A jobbján feszítő törpére pillantott. - Galodan Naudag legfőbb erényeit, a szolgálatkészséget és a keménységet megcsillogtatta már. Igaz barát, hazájában pedig megbecsült hős: tagja volt a különítménynek, mely a Zászlóháború utolsó évében visszaszerezte az aquiroktól Kabur-Lah lobogóját.

- Túloz - mormolta a törpe. - Fogadást kötöttem, hogy kihozok Ediomadból egy aquir sisakot. Meg kellett tennem: a kudarcot száz aranyam bánta volna!

- Szerény és népszerű - tette hozzá a Jahrnnak nevezett. - Akárcsak Shalek.A bőrmellényes íjász fejet hajtott. Alig hüvelyknyivel lehetett magasabb a lánynál, ám

felépítése tízszerte veszedelmesebbnek mutatta; karcsú volt és izmos, akár egy nagymacska, hűvös és eltökélt, mint afféle tiadlani, szemének vágása, fejtartása azonban nomád beütésre vallott.

- Og dakul - kezdte a keleti puszták nyelvén, elárulva, nem járatlan a gondolatolvasásban sem. - Tier Nan Gorduin barátai valamennyiünk barátai. Örülök, hogy a szolgálatára lehettem, suessa Lirian.

Társa, a sötét kelmékbe burkolódzó, görnyedt óriás csak most emelte fel fejét, s csuklyájának árnyékából a lányra meredt.

29


O, egy. Gyémántszemű... , suttogta elragadtatottan a boszorkány Hinni sem mertem; hogy léteznek még. Hát téged mi szél fútt erre, derék szörnyeteg...?

Pihenj!, intette Lirian, noha sejtette, hogy a kalandozók minden fontosat tudnak már róla és fogadott húgáról. Hát persze; Talissa nem volt, nem lehetett olyan ügyes, hogy Gorduint elbolondítsa...

A szörnyeteg mostanra teljesen felegyenesedett. Úgy festett, akár egy páncélos lovag csonttá aszott kísértete, egy Hekator az elfeledettek seregéből, mely Ynev útjait rója - pedig eleven volt, nagyon is eleven. Négy karjának mind a tizenkét ujját széles övébe akasztva, szétvetett lábbal állt ott; különös látószervei soklapú ékkövek gyanánt ragyogtak. Aun volt, a Quiron-tengertől nyugatra húzódó sztyeppék lakója; a lány számos történetet hallott már a harcos rovarnépről, mely réges-rég - tán az idők kezdete óta - vívja háborúját a békeszeretőnek tartott elfekkel. Az aunok felettébb ritkán bukkantak fel emberek között: a jelek arra mutattak, őket sem szívelik igazán. Suttogták, hogy Eligor, az ereni Kék Herceg belőlük verbuválta testőrségét, ám ezt a különítményt harcban senki nem látta; Észak polgárai ma sem tudtak többet a keményhátú vándorokról, mint eleik a Hetedkor hajnalán.

- Az Aun nem beszél - magyarázta Shalek. - Gyanítom, nem csak a szándék hiányzik belőle, de a fog meg a nyelv is.

- Megért és követ bennünket - vette át a szót Galodan. - Ha úgy adódik, mellettünk küzd, némán, akár a barlangi gyík - fura szerzet. Hogy mi a célja, csak az istenek tudnák megmondani. Kezdetben tartottunk tőle. Úgy döntöttünk, "ottfelejtjük" valahol, aztán letettünk róla: állja a versenyt a lovainkkal és csak néz, néz azokkal a hihetetlen szemekkel... A kóbor mindenségit, hát feszengjünk inkább miatta!

Shalek a páncélos óriásra pillantott:- Ha elfet lát, példásan fegyelmezi magát: odahaza pap, filozófus, vagy más efféle lehet.

Még ezt a maskarát is jámborul tűri...A törpe bólintott. - Kiválasztott.Lirian eltűnődött. Talissa felismerte ezt a kreatúrát. Nem tartott tőle, sőt, örült a

felbukkanásának - régi, értékes kapcsolat, melyet ápolni illik, de azért...- Üdv, Gyémántszemű - suttogta.Az óriás két lépést tett felé. Előrehajolt - a lány tisztán látta saját képét a természetes

briliánsok tükrében megérintette a homlokát, és halk, sóhajszerű hangot hallatott.- Kedvel téged - állapította meg Galodan. - Esetleg a parfümödet.Lirian nem mozdult. Nehezére esett félrenézni: az Aun szemei mágikus erővel

vonzották tekintetét.- Ma reggel mákonyt használtam - közölte. - Színtiszta toroni fajta volt.Jahrn együttérzést mímelve tette Galodan vállára a kezét.- Bókod kivételesen célt tévesztett, nagyhírű barátom. Okulj az esetből és vigyázz: a

hölgy nem veszélytelen! Lirian féloldalas pillantást vetett rá.- Miegyebet tudsz rólam, Szabad Ember?Ne bőszítsd!, figyelmeztette Talissa. A legjobbat akarja nekünk.A lány szemhéja megrebbent. Aludj már! Gyűjts erőt!Parancsodra, nővérkém... A boszorkány visszahúzódott, Lirian azonban érezte, hogy

tovább figyel.- Gorduin valami különöset érzett veled kapcsolatban - mondta higgadtan a láncinges. -

Valami nagyon különöset. Nem beszéltél róla, faggatni pedig nem akart, küldöttét menesztett hát Torozonhoz, hogy tőle érdeklődjék felőled. Venerabile Tauwathar, a tulaj régi ismerőse hosszú levelet írt a bárdnak; a futár a távozásod napján érkezett vele Dorianba. Gorduinnak órák alatt kellett eldöntenie, mitévő tegyen. Végül megkeresett minket. Lirian nagyot nyelt.

30


- Miért?- Mert közülünk négyen is jártak már Ediomadban válaszolta a férfi. - Ott, ahová

mostanság készülsz. Elkísérünk.Gorduin, Tauwathar, az aun és Ediomad: jelenlegi állapotában túl sok volt ez a lánynak.- A Szövetség... futni hagy? - kérdezte. - Azok után, ami Érionban történt... amit az

inkvizítor megtudott tőlem.:. mehetek, ahová tetszik?A köpenyes utazók - vállas, erőtől duzzadó alakok, nyilvánvalóan ikrek - egyszerre

mosolyodlak el szavai hallatán.- A Szövetség útjai kifürkészhetetlenek, hölgyem - mondta a jobboldalt álló.- Hihetsz fekünk - folytatta a baloldali. - Évekig szolgáltunk a kötelékében. Az

inkvizítorokat sajátos belső logika vezérli: azonos helyzetekbe kerülve ritkán döntenek kétszer ugyanúgy

- A Larmod fivérek - sietett közölni a láncinges. - Ulan és Bryk. Szellemi kérdésekben, aquir- és boszorkányügyben elismert szakértők mindketten.

- Uraim... - Lirian biccentett; forrón remélte, az Ansinatis nem fűz megjegyzést a dologhoz.

- A nagytiszteletű Tauwathar - folytatta Jahrn - a legősibb feljegyzések közt nyomára akadt egy szektának, mely a Hatodkorban a Godorai-tenger mellékén több iskolát tartott fenn. Patrónusuk a kyr Morgena, szimbólumuk a Berkano volt; beavatottaik jelentős hatalommal bírtak, különösen a tűz- és a szexuálmágia területén. Az inkvizítor úgy véli, hogy a beléd költözött lélek e szervezet tagja lehetett, s nem a sötét erők szolgálatában halt erőszakos halált... - Várt, az őrház felett gomolygó füstbe bámult. - Az Ansinatis és a test újraegyesítése, a boszorkány feltámadása kultikus titkok sokaságára deríthet fényt, így kívánatos. a Szövetség számára is. Nincs mitől tartanod.

- De miért Ediomad? - firtatta a lány - Ma reggelig én sem tudtam, hogy...- Az Ansinatis az odavezető útról kérdezte Gorduint. Nem ismeri eléggé korunk

viszonyait - ha nem csalódom, ezzel árulta el magát.- És engem - állapította meg Lirian. Lassan, hátasát száron vezetve közelebb

merészkedett Rekedt holttestéhez. A határvadászok kapitánya már ott guggolt, s figyelmesen hallgatta Arel-papja szavait.

- Igazi halálbrigád - fordult a kalandozókhoz. - A lovaknak sem kegyelmeztek. A partra vezették, mérgezett pengével megsebezték és a folyóba taszították valamennyit - azokat is, amelyek idáig cipelték őket.

Galodan a fejét ingatta.- Különös. Hogy a híresen jól idomított ilanori állatokban nem bíztak, megértem - de

miért fosztották meg magukat a visszavonulás lehetőségétől?Az Arel-pap, e szálas termetű férfi, aki éjsötét szemekkel tekintett a világba, négyszögű

fémlapot mutatott fel. A Rekedt tarsolyából előkerült Fürkész volt az.- Nem lóháton akartak távozni. Arra vártak, hogy megbízójuk, bárki legyen is, Kaput

nyisson számukra. Ezt a készséget - pillantott a Fürkészre - a szokásos rúnákon felül Zóna Varázsjellel látták el. A toroninak csak "üzennie" kellett volna, hogy teljésítette a feladatot; ha megteszi, a mieink halála bosszulatlanul marad.

- Kaput nyitni? - hüledezett Galodan. - Békeidőben? Egy orgyilkos banda kedvéért? Ilyesmire csak igazán hatalmas mágusok képesek, nekik pedig nem állhatott érdekükben...

- Igaz - mormolta az ilanori. - És nem ez az egyetlen furcsaság. A Láncbarátok zsoldosok. Sosem cselekszenek céltalanul. Időt szánnak rá, hogy tanulmányozzák a leendő ellenfelet - ezek az emberek pedig nem ismertek minket. Három-négy napot töltöttek itt. Megölték az embereket, megölték a lovakat. Miért nem végeztek a madarakkal is? Vagy, ha

31


tudták, mire tartjuk őket, miért nem bocsátottak szárnyra egyet-egyet naponta? Ha a vércsék rendben megérkeznek, sosem fogunk gyanút. Ezeknek az átkozottaknak sejtelmük sem volt a szokásainkról! Miért vágtak bele mégis? Mi lehetett a tét?

Lirian a Fürkészt, a különös fénnyel izzó rúnákat bámulta. Talissa némán lapult a fal túloldalán - mindketten ismerték a választ.

- Rám vártak. Ez a tárgy vezette hozzám őket. Azonnal el kell pusztítani!A kapitány egészséges érdeklődéssel mérce végig.- Magam is erre gondoltam - mondta. Tekintete az Arel-papra villant, aki bólintott és

elsietett a varázstárggyal. - Veszélyes fenevadak támadtak rád, kalandozó, akit Lirian vil Sineasnak neveznek; nem lehelsz akárki, hogy túlélted őket. Férfiszív dobog benned, bár nőnek születtél - sosem foglak elfelejteni.

- Köszönöm - mondta a lány. A megfelelő szavakat kereste, s felsóhajtott, mikor sikerült ríjuk lelnie. Jövőmért hősök küzdöttek; eun thaul a cheddan virraga, kapitány!

A tisztfejet hajtott.- Szívesen vennénk - folytatta -, ha jelenlétetekkel tisztelnétek meg a Távozás

szertartását.Lirian bólintani készült, ám mielőtt megtehette volna, egész testében megborzongatta a

boszorkány rémülete. 0... Ő, aki az orgyilkosokat küldte, tud rólam, érzi ajelenlétemet! Nem maradhatunk! Szólj már! Mondd meg neki!Súlyos kéz érintette a lány vállát, a láncinges férfi keze. Talissa, mintha csak erre várt

volna, feléledt s magáévá tette az érintés élményét: macskamód kéjelgett melegében.- Maradunk - ígérte Jahrn a kapitány szemébe nézve. - Közös volt a harc, közös lesz a

gyász is. Együtt búcsúztatjuk a Sólymokat, a Farkasokat, a hosszú útra induló Embert Kai-Ahnar fényénél. Meh zahad o sa tahau: a vér, a becsület parancsa ez!

- Így helyes - bólintott komoran az ilanori.- Így helyes - visszhangozta Lirian beletörődőn.Hová kerültem?, suttogta a boszorkány, akinek nem maradt ereje már az ellenkezéshez

sem. Ceremóniamesterek. Ostobák. Ó, Sötét Anyám...!

Éjközép után az ilanoriak hatalmas tüzet gyújtottak, e máglyára vetették az elesett határvadászok testét. (A toroniak maradványai az őrház mögötti szakadékban, jókora kövek alatt pihentek: Szépmező harcosai nem tettek különbséget halott ellenségeik közt. ) Szikraözön szállt az égnek, ahogy a gerendák megroppantak, a kört alkotó fegyveresek fantomoknak látszottak az örvénylő füstben.

- Kardtáncra készülnek - súgta a lány fülébe Jahrn. Egyedi látványosság, ha másért nem, hát mert magam is részt veszek benne... - Felsóhajtott. - A Zászlóháború alatt Duriff thán lovasságának felderítője voltam. Magas rangra emelkedtem köztük, és a rang kötelez: ha kívülállóként viselkednék, vérig sérteném a kapitányt. Ezt mindenképp el kell kerülnünk.

Lirian bólintott; lenyűgözte és megrémítette a meztelen pengék villogása.A határvadászok mostanra megszabadultak zekéjüktől, kardjuk hüvelyét félredobták,

hajukat vérszínű szalaggal kötötték hátra. Vártak.Döndülés a sötétségben: az Arel-pap fekete dob fölé hajolt.Újabb döndülés: a férfiak alkotta kör lassú mozgásba kezdett.A pengék a magasba lendültek, széles ívben lefelé cikáztak, azután szemmagasságban

előreszegeződtek, akárha a lángokat fenyegetnék. A torkok mélyéről feltörő hang - panaszos és fenyegető - egy ősibb világ himnusza volt; abból az időből való, mikor az emberfaj fennmaradásáért küzdött a mindenség vak erőivel. Ahogy a tempó gyorsult, a kardok már-már

32


összefüggő acélfalat alkottak, s izzani látszottak a második hold fényében. Az Arel-pap hátravetette fejét, egy ragadozó madár rikoltását hallatta.

- Az istenek szerelmére... - suttogta Lirian. - Hisz ez a nép századokkal ezelőtt pyarroni hitre tért!

- Pyarron messze van - mormolta Jahrn - az ős szellemsereg közel. Különös és őszinte dolog a gyász. Nem tűr színlelést, azzá teszi az embert, amivé épp lenni akar. Az ilanoriak Arelt mondanak, de Kai-Ahnart gondolnak, Kradot emlegetik, és Kruh-Beran jár a fejükben - a szellemek legyőzhetetlenek.

- De a papok...A férfi, aki kibújt már láncingéből, elmosolyodott.- Nem vallási, hanem politikai kérdés ez, a határszélen éppúgy mint Dorianban.

Szépmező lakói készek vérüket adni a Rend és az Élet isteneiért - milyen teológus az, aki ennél többet kíván?

- Hát az az iszonyú rikoltás?- Az Első Lélek, a Sólyom hívása. A Vándoré, mely a test pusztulása után végképp

hazaszáll.Vonítás visszhangzott most az éjszakai ég alatt. Lirian fázott.- Farkast szólítanak?Jahrn magához vette kardját.- A Második Lelket. Az ilanori hagyomány szerint ez a Bosszúálló. Ne mozduljatok:

míg az Ember, a szellem igazi esszenciája el nem távozik, veszélyben vagyunk. Nekem a körben a helyem.

Galodan és Shalek közelebb húzódtak a lányhoz. Együtt nézték a tűz felé tartó, elegánsan mozgó Jahrnt; akinek vállán, hátán egymásba értek, fura hálót alkottak a hegek. Szöges korbács s tucatnyi más fegyver hagyta hátra őket.

- A Doardon-hegységben született, de toroni fogságban nőtt fel - dünnyögte Galodan. - Gladiátornak nevelték, és meg kell hagyni, mestermunkát végeztek. Nézd!

A cikázó kardok alkotta ércfüggöny áthatolhatatlannak látszott, a férfi azonban bántatlanul lépett keresztül rajta; mutatványa az önfegyelem és a tökéletes időzítés csodája volt. Az ilanoriak szabad kezükkel érte nyúltak, körükbe vonták. Holdfény csillant a verítékben fürdő testeken, eltorzult arcokon.

- Kai-Ahnar vei o lah meada! - harsogta az Arel-pap. Ahnar mue koah! Viman eded!Liriannak csak nehezen sikerült úrrá lennie keze remegésén. Körös-körül figyelő

szemeket érzett a sötétségben. Szél kerekedett, akárha sólyomszárnyak kavarták volna; a kardforgatók farkasokként vonítottak, a máglya lángjai zölden lobogtak, magasra csaptak.

- Lah! Lah meada!A pengék ezüstös villanással vágódtak a földbe. Az összefogódzott férfiak térdre hulltak

- a Szabad Ember, Jahrn en-Doar még így is kimagaslott közülük. Előrehajtott fejel zihált, hóleopárd-izmai pattanásig feszültek a szétcserzette bőr alatt.

Az áhitat csendjében Lirian ismét megérezte fogadott húga jelenlétét.Enyém lehet a bajnok?, kérdezte Talissa ártatlanul.

33


5.

Árnyékország

Odakinn dörgött villámlott az égi háború hangorkánja azonban nem juthatott át a vastag kristályüvegeken. A villámok lobbanásai olykor túlragyogták a lámpások fényét, ám a teremben járkáló férfit ez egy cseppet sem zavarta. Sokkal inkább gyűlölte a surrogva zuhogó esőt, melynek monoton zaja elnyomott minden más hangot, meg a gyenge, de állhatatos szelet - egyszóval mindazt, amit Arel idejének neveztek. Tudta, hamarosan megnyílnak az ég csatornái, hogy az istennő kedvére tegyenek, különösen örült hát házigazdája késedelmének; magában reménykedett, hogy a tárgyalás elhúzódik reggelig.

Igazság szerint nem csak Arelt rühellte, hanem majd' minden új istenséget. A kedvére valókat már rég nem tisztelték Északon - így azután e világon nem várt segítséget senkitől, a túlvilág pedig egyszerűen nem érdekelte. Hogy istentelensége mégsem vált oly hírhedetté, mint a nevezetes Tier Nan Gorduiné, csupán annak köszönhette, hogy nem csak véleményét, de indítékait is megtartotta magának. Északföldéről származott ő is, mégha egyetlen országot sem mondhatott hazájának: a dawiatar karaván Riegoy és Eren közt elterülő vadvidék egyik jelentéktelen oázisánál táborozott, mikor megszületett. Gyermekéveiről, fiatalságáról senkinek sem mesélt, de hogy nem lehetett könnyű, arról termetén kívül természete is árulkodott. Nyúlánk volt és magas, mozgása akár az örökké éber ragadozóké. Ritkán szólt, annál gyakrabban mosolygott, ha ugyan mosoly volt a riasztó grimasz; a napcserzette arcbőrt hálóként borító sebhelyeknél csak ez a sajátság lehetett rútabb. Sűrűn társult hozzá halk, hátborzongató kacaj, innen kapta csúfnevét is; akikkel dolga akadt, mind csak úgy ismerték: a Hiéna.

Haját és minden szőrzetét elveszítette valami különös betegségben, akárcsak egyik savószín szemét, mégis valami ellenállhatatlan, sötét karizma sugárzott belőle: sosem kellett nélkülöznie az odaadó szeretőkel. Legendás harcos volt; a titkos háborúk nagymestere: számtalan klán versengett szolgálataiért, de függetlenségére mindig kínosan ügyelt, egy-egy alkalmi feladatnál többet senkitől sem vállalt, bármennyit kínáltak neki. Nem mérte drágán tudását, szabott árakkal dolgozott; vallotta, a mohóság ugyanolyan veszélyes, mint az idealizmus vagy a szenvedély - s akár amazok, könnyen végzetessé válhat.

Az új megbízatás, akárcsak új megbízójának titokzatossága, kellemes kíváncsisággal töltötte el, ám a szokásos elővigyázatosságon felül most még szigorúbb biztonsági intézkedéseket foganatosított. Emberei ott lapultak a környező tetőkön, néhányan pedig a kastély kijáratát őrizték: veterán gyilkos, a közelharc tökéletes szakembere mindahány Felszerelésük a legjobb fejvadászklánok raktáraiból származott - némelyiket fizetség gyanánt kapta, megint másokat kénytelen volt sírrablóktól beszerezni, vagy saját embereivel ellopatni. Zsebében vékony acéllapocska rejtőzött, melyre Zóna Varázsjelet véstek, odakint a kertet övező vasrácsok mögött három ginsour várta, hogy a zsákokból kiengedve felhabzsolják az építmény mágikus védelmét. Kisebb vagyont fizetett Erionban, hogy a lényeket megfosszák önálló akaratuktól, s hogy a mentál-operáció után intelligenciájuk ne haladja meg egy okosabb kutyáét, de megérte. Neki. A bérvarázslót másnap vérébe fagyva találták meg: a Hiéna nem örült volna, ha bárki is megtudja, milyen eszközökkel dolgozik.

Persze szinte bizonyos volt benne, hogy óvintézkedései ezúttal feleslegesek. Megbízója stílusosnak tűnt, aki nem próbál erősködni, ha mégsem vállalja el a munkát. Legfeljebb megöli.

34


A köpcös nomád négy nappal ezelőtt kereste meg a Hiénát, aki éppen határszéli udvarházában pihent Tiadlan gyepűjén. Csupán egy időpontot mondott - no meg a helyet.

- Uram magánbirtoka kis sziget a Sinemos-szoros bejáratánál. Egyetlen kikötőjétől nem messze megtalálod a kastélyt.

A kopasz férfi kérdezett volna többet is, a megbízó kilétéről, a munka természetéről, a nomád azonban nem válaszolhatott, mert ahogy az üzenet utolsó szavát kiejtette, hang nélkül összeesett és meghalt, mielőtt bárki közelebb léphetett volna hozzá. Később a Hiéna megvizs-gáltatta saját kirurgusával, egy boszorkánymesterrel, a Banara szakértőjével. A vizsgálat meghökkentőbb eredményt hozott a vártnál: a szolgával időzített méreg végzett. Ha az üzenet átadásával akár egy percet késlekedik, a Hiéna sosem tudja meg, hol és mikor kell megjelennie...

Utóbb persze megpróbálta kideríteni, kié a sziget, de még a Dorani Titkosszolgálat emberei sem tudtak információval szolgálni neki. E tény nem csak kíváncsivá, de óvatossá is tette.

A kikötőben illő tisztelettel fogadták. A legkülönbözőbb nemzetek fiaiból verbuvált szolgahad ránézésre nem szolgált felvilágosítással, a Hiéna pedig a világ minden kincséért sem kérdezősködött volna. A kastély, ahová elvezették, vénséges vénnek tűnt: az efféle építészeti szokásokat már rég elfeledték az északi mesteremberek. Szürke gránitból faragták a falakat - hogy miféle költségek árán jutatták ide a nyersanyagot, arról a kopasz férfinak csak elképzelései lehettek. Az épület magas volt és légies, ráadásul annyira túldíszített, amire még Shulurban sem lelni példát: minden négyzetlábnyi falfelületet leheletfinom faragványok fedtek, az ablaktáblákat kristályüvegből metszették - az összhatás kavargó idegensége émelyítette a Hiénát.

A fogadóterem, ahol már órák óta várakozott, mindennek az ellentéte volt: mintha a berendező kínosan ügyelt volna, hogy minden ismerős, megszokott legyen. A Hiéna nem tudta eldönteni, hogy ehhez hasonlót hol látott, Ifin egyik főméltóságánál, vagy valamelyik tiadlani grófocska rezidenciájában.

A teremben csupán egyetlen kis asztal állt, mellette méregdrága dzsad bársonnyal borított karszék. A falakon festmények; a kopasz férfi felismerte némelyiket, egyiken pedig igencsak elcsodálkozott: az őrült niarei művész, Shien Cu Shang Éjszaka című képét ő maga rabolta el jó húsz évvel ezelőtt egy toroni báró gyűjteményéből. Esküdni mert volna rá, hogy még mindig annak a beteges tidalani műgyűjtőnek a képtárát gazdagítja, aki annak idején kisebb vagyont fizetett érte...

Odakint lassan csillapodott a vihar. A Hiéna harmadik szemét tágranyitva kifelé koncentrált, emberei sorra visszajeleztek rövid mentális kérdésére, s ez némi meg-könnyebbülésére szolgált. Ritkán érezte magát feszélyezve, s ez csak fokozta kíváncsiságát: mindig elismeréssel adózott, ha magánál jobbra vagy hatalmasabbra bukkant. Az ilyesmi rendszerint arra indította, hogy valamiképpen bizonyítson, legalább magának.

- Foglalj helyet, uram!A Hiénát csupán évtizedes reflexei mentették meg attól, hogy fegyvert rántson, de a

gyakorlatok megtették a magukét: sikerült nyugalmát úgy ahogy megőrizve megfordulnia. Elmosolyodott.

Az asztalka túlfelén könnyű, arcvonások nélküli árny imbolygott, akárha szikrafű füstjéből formálták volna. A jelenés ismét a karszék felé intett: a mozdulat parancsoló voltát nem lehetett félreérteni. A kopasz ember leült, ám magában elhatározta, azért sem szólal meg először.

35


A csend lassan mélyült, az árny tovább lebegett, a Hiéna kutató, vesébe látó tekintetet érzet magán, fészkelődni kezdett, ám mielőtt megszegte volna a magának tett ígéretet, az árny megszólalt: .

- Azt hiszem, a bemutatkozást nyugodtan elhagyhatjuk. Kilétem nem fontos, a tiédet, uram, pedig úgyis ismerem.

- Ellent kell mondanom, uram: sosem dolgozom ismeretleneknek.- Akkor a megbeszélésünk máris véget ért - vont vállat a jelenés. - Sajnálom, hogy

ekkora utat kellett megtenned a semmiért.A Hiéna töprengett egy sort, azután elmosolyodott megint.- Elvei azért vannak az embernek, hogy legyen mit megszegnie. Ha legalább annyira

érdekes a munka, mint az egyéb körülmények, nos... akkor vállalom.- Azt hittem, a magadfajta pénzért dolgozik.- Nem lehettek túl pontosak az értesüléseid. - A kopasz ember felkacagott. - Pénzem van

elég, de ami talán fontosabb: pénzért bárki megvásárolható. Az Ikrek, a Halál Nagymesterei, magányos bérgyilkosok és fejvadászok; én nem.

- Jó. Akkor kezdjük elölről. A munka önmagában nem nagy ügy - a jelenés meglibbent, mintha szélfuvallat érte volna -, mondjuk úgy hogy a helyszín teszi különlegessé. A Hiéna elmerengett.

- Krán? Gorvik, netán az Elátkozott Vidék? - találgatta. - Erigow.- Nem gond.- De az. Egy kalandozó bárdot kell élve idehoznod. Ráadásul nő az illető.- Mondom, hogy nem gond.- Hat másik kalandozó társaságában utazik. Óvatosak: egy ellenük indított akcióm már

kudarcba fulladt.- Értem már. Kikkel van együtt a szuka?- Fogalmam sincs. De holmi híresség neve már szóba került; megbízottaim egyike,

mielőtt meghalt volna, úgy hallotta, Tier Nan Gorduin küldte a fegyvereseket a lány védelmére. Ismered az ilanori ebet?

- Személyesen - bólintott a Hiéna. - Egyszer már meggyűlt a bajunk egymással.- Remélem, ez nem riaszt vissza a feladattól.- Szó sincs róla. Ámbár egy kicsit... megdrágítja.- Az előbb mintha azt mondtad volna, hogy a pénz nem érdekel.- Akkor rosszul fogalmaztam. A pénz önmagában kevés. De ha Gorduinnal, vagy

átokverte cimboráival kell összeakaszkodnom, az nekem is többletköltség, méghozzá nem kevéssé. Erre még rájön az a szolid nyereség, amit nevezhetünk akár a tiszteletdíjamnak is, és máris kétezer aranynál tartunk...

- Meg fogunk egyezni - bólintott az árny. - Nem vagy olcsó, de a híred épp elég garancia.

- Ezt reméltem is. Mert egyéb biztosítékot nem adhatok. Ha egy mód van rá, a nő itt lesz, addig nem nyugszom, ezt nyugodtan ígérhetem.

- Rendben. De fizetséget csak az elvégzett munka után ,kaphatsz.- Megbocsáss, uram, amiért megint ellentmondok: mivel meglévő vagyonomat dzsad

bankházak segítségével kamatoztatom, nem áll módomban meghitelezni ekkora befektetést: Nyolcszáz aranyat kell előre kérnem; a többi ráér, ha visszatértem. Te nem vállalsz kockázatot: amennyiben kudarcot vallok, visszakapod az aranyakat hiánytalanul, erre imént említett hírnevem kötelez. Gyanítom persze, hogy amúgy sem tarthatnám meg őket akaratod ellenére...

Az árny úgy ingadozott, mint mécsláng a szélben.

36


- Nem szoktam alkudozni, de ez egyszer kivételt teszek - suttogta. - Legyen kívánságod szerint. Megfelelő varázstudód van-e?

- A boszorkánymesteremet az Inkvizítorok Szövetségének kezei közül mentettem ki. Addigra Észak minden országában keresték már, s ez nem nagyzolás: még a toroniak is vadásztak rá egy darabig. A méregmágia egyedülálló ismerője, de az asztrálmágiája keverte bajba leggyakrabban. Talán jó lesz.

- Ezt döntsd el magad. A lány kétlényegű: egyik énje bárd, a másik hatodkori boszorkány. Mostanság Ansinatisnak nevezik a fajtáját.

A Hiéna biccentett. Egyetlen savószín szemén megcsillant a tűz fénye. Színlelt érdeklődéssel kezdte vizsgálni a falakon függő képeket, agya azonban vadul dolgozott, a hallottakat próbálta összegezni. Tűnődéséből fémcsörgésre rezzent fel.

- Az asztalon megtalálod a pénzedet, ráadásnak egy Fürkészt, az majd eligazít - mondta az árny - Most távozhatsz, sőt, pihenhetsz is: a kikötőben megfelelő szállást biztosítottam neked és embereidnek. Könnyelműség volna ma éjjel tengerre szállnotok.

- Köszönettel tartozom figyelmességedért - felelte a kopasz ember, miközben övére akasztotta a súlyos zacskót, s zsebre süllyesztette a mágikus töltetű bronzlapot. - Öröm lesz neked dolgozni, uram.

- A Zóna Varázsjeledet felesleges hátrahagynod. - A jelenés hangjából kajánság csendült ki. - Működni nem működik, s azonnal kidobatnám úgyis. Vedd ki nyugodtan niarei kép mögül; gyanítom, te még hasznát láthatod!

A Hiéna engedelmeskedett, biccentett, majd eltisztult onnét: az a fajta ember volt, aki ismeri saját korlátait.

37


6.

LEGENDÁK TORNYA

Erigow sem méretében sem lakóinak sokszínűségében nem vetekedhetett Erionnal, Shalek mégis elámult, ahogy társai oldalán egyre beljebb lovagolt az északföldi kultúra fővárosába. Lenyűgözte, szinte megbabonázta az elébük táruló látvány

- Nos? - vigyorgott Galodan. - Milyennek találod?- Fényűzőnek - próbálta megfogalmazni első benyomásait az íjász. - Sokkal

előkelőbbnek.... magamutogatóbbnak Erionnál.- És a Belsővárost még nem is láttad - mosolyodott el Lirian. Noha távol járt a helytől,

ahol született, e falak közt már-már otthon érezte magát; a vadászat éjjele óta most először nyugodott meg valamelyest.

- Nehéz elképzelnem a különbséget - csóválta fejét Shalek. - A hangulat az, ami igazán érdekes, az pedig nem függ semmiféle kerítéstől.

- Hihetsz nekem - mondta a lány -: a Belsőváros a valódi Erigow. Olyan, mintha Kyria egy darabja átvészelte volna a pusztulást. Ha fenséget akarsz látni, a megfelelő helyre jöttél.

Tévedsz ,nővérkém, jegyezte meg a hosszú álomból ébredt Talissa. A magam idejében akadtak hiteles ábrázolások a Régiekről és városaikról. Hozzájuk viszonyítva a te Erigowod halvány árnyék csupán!

- Még el se értük a Belsővárost - sziszegte Lirian. Honnan tudhatod, milyen?Ha valóban a Régiek mintájára épült volna, idáig látszanának a paloták, a tornyok, a

függőhidak. Ó azok a tornyok! Az én időmben némelyik állt még. Kár volt lerombolni őket. Hiányoznak.

- Félek, hogy Shalek nem jut be a Belsővárosba jegyezte meg Ulan. - És attól tartok mi sem. Gyanítom, egyikőtöknek sincs száz kidobni való aranya, pusztán a látványért.

- Száz arany? - jajdult fel Shalek. - A puszta látványért?- Máshol ennyiért már házat adnak, mi? - kajánkodott Galodan.- Egész palotát - tódította a Szabad Ember. - Tudod nomád, az ilyesmit kőből rakják, és

akkora, hogy egész famíliák elférnek a fedele alatt.Shalek csak biccentett; megszokta, hogy társai ugratni kezdik, valahányszor városba

vetődnek - régi játék volt ez közöttük. Lirian, aki nem ismerte még szokásaikat, meglepetten figyelt: láthatóan torzsalkodástól tartott.

- Hagyd el, hölgyem! Ilyenkor mindnek nagy a szája legyintett Shalek. - Odakint bezzeg rögtön bajba kerülnek, ha nedves fával kell tüzet gyújtaniuk, vagy ha friss vadhúsra éheznek.

A többiek nevettek, s most már velük nevetett a lány is.- Kőfaragó barátunk a minap eltűnt - folytatta a nomád Galodan felé biccentve. - Eltelt

egy óra,, azután még egy, de hiába vártuk, nem mutatkozott. Keresni kezdtük, s végül egy bozót mélyén találtuk meg: halálra váltan kuporgott, és mikor meghallotta lépteink zaját, pisszegni kezdett.

A törpe a nomád felé öklözött.- Nem megmondtam, hogy ezt a történetet ne mesélgesd állandóan! Mi vagy te? Talán

regös?- Ördögöt - kacagott Shalek. - Ám mivel új barátnénk bárd, most utoljára elmondom

még - az már az ő dolga, ha balladát ír a rettenetes törpéről. Már látom is, ahogy tábortüzek körül ülve valaki lantot húz és belekezd: "Halljuk a történetet a híres csatabárdosról...!"

Galodan tűnődve húzta elő széles pengéjű tőrét.

38


- Hogy e szörnyűség meg ne essék/mert. Dreina a tanúm, nem lehet - egy darabból idézett, melyet együtt láttak Erionban; mondta volna tovább is, de egyszerre két pár kéz fonódott köré, s mielőtt moccanhatott volna, az aun a magasba emelte:

- Mehet tovább, azt hiszem - vélte Lirian. - A Gyémántszemű sem tud betelni a történettel.

- Nos - folytatta Shalek -, Galodan barátunk ott kuporgott a bozótban. Reszketett, és mentális üzenetet küldött nekünk: "Óriáskígyó! Különösen komisz fajta lehet, mert ellenálla pszinek is. Óvatosan közelítsetek, itt van egész közel; ha megrémisztitek, végem!"

- Faág volt? - találgatta Lirian:- Nem. Egyszerű törzsi totem. A forma egyezett, és a sámánok némi mágiával is

felruházták: ha valaki a megfelelő szögből pillantotta meg, tényleg úgy látszott, mintha élne és lassan mozgatná a gyűrűit.

- Sziszegett is - mentegetőzött Galodan. - Olyan élethűen, hogy bárkit megtévesztett volna!

- Bárkit, persze, aki csak városokban találja fel magát - bólintott Shalek. - Nem várom én, hogy mindenki felismerjen egy flumbát, és tudja, hogy az nem kedveli a bozótost, de kiváló barátunk igazán használhatta volna a hőlátását, mert ugyebár...

Lirian kacagott, az aun pedig lassan leeresztette Galodant. Körülöttük hullámzott a tömeg: polgárok jártak a dolguk után, kisebb zsoldoscsapat érkezett az Unióból, meg egy lovasfutár Erenből. A kalandozók nem számítottak ritka madárnak, egy-egy futó pillantásnál többre senki sem méltatta őket.

A gondosan kövezett utcák - tarini mesterek munkáját dicsérték -, az ápolt házak, a rendben tartott parkok jólétről, kifinomult ízlésről és biztonságérzetről árulkodtak; a háború az elmúlt három század során egyetlenegyszer sem érte el a hercegi fővárost.

A csapat útja a Két Oroszlán fogadóhoz vezetett. A fatornyos épület egészen újkeletűnek számított: alig néhány évtizede emelték, de hamar népszerűvé vált a különböző rendű és rangú kóborlók között. Helybéliek nem is igen látogatták, ám a gazda inkább örült ennek; az idegenek mindig mást, mindig máshogyan akartak, s ez - lévén az egyhangúság esküdt ellensége - épp megfelelt neki.

A kétszárnyú tölgyfaajtó szűk előtérbe, afféle átjáróba nyílt. Falait számtalan különös trófea díszítette, a főhelyen két oroszlánfej hirdette a rég elporladt vadászok dicsőségét. A folyosó végében három további ajtó kínált választási lehetőséget: az első az ivóba, a második a vendégszobákhoz, míg a harmadik a belső kertbe vezetett.

Míg Bryk szállásügyben intézkedett, Shalek az istállót vette szemügyre - sosem mulasztott el megbizonyosodni arról, hogy hátasaiknak megfelelő elbánásban és ellátásban van részük.

A társaság tagjai egy fertályóra múltán, az ivóban gyűltek össze ismét. A fogadós savanyú képpel figyelte őket: elég volt egy pillantást vetnie rájuk, hogy felismerje bennük a kalandozókat, s ez nem derítette virágos jókedvre.

- Ha együtt jönnek a besték, istenemre mondom, nem adok szobát nekik - mormolta a söntésnek dőlve. Ismerem a fajtájukat: kár és felfordulás költözik a házba velük.

- Ugyan, Purg! - Felesége is szemügyre vette az újonnan jötteket. - Mi bajt okozhatnának? Erigowban vagyunk, nem holmi vad vidéken. A szőke lány bárd, ezt le sem tagadhatná. Bizonyára a Legendák Tornyába készül.

- Bárd vagy sem, engem nyugtalanít - suttogta a gazda, s csiszolt látüvegén át sandán méregette Liriant. - O és a hozzá hasonlók a legnagyobb békességben sem nyughatnak, a vész úgy lohol a nyomukban mint valami vadászkopó. Ismertem egyszer...

39


- Ne kezdd megint! - parancsolt rá az asszony. - Én, ha rájuk pillantok, aranyakat látok, s nem is keveset. Becsüld a másságukat, Purg, hisz ez a hitvallásod - vagy csak szédítettél ezzel a szöveggel annak idején?

- Aranyak... - dünnyögte a kis ember. - Hát persze. Meg hat fegyveres, ha a lányt nem számolom - pedig esküdni mernék, ő a legveszedelmesebb mind közül!

A fogadósné csak legyintett, kötényébe törölte kezét, s faképnél hagyta: a2 egyik asztalnál néhány zsoldos menni készült, nem akarta tovább várakoztatni őket.

Lirian nem értette, mitől lett hirtelen olyan mogorva a korábban oly szívélyes fogadós, de a magyarázatra nem kellett sokáig várnia.

- Tudod hölgyem - mosolygott ádázul Jahrn -, megszokott rendje van a szálláscsinálásnak. Néhány megfáradt utazó rokonszenvet kelt, együttérzést várhat mindenütt - a baj ott kezdődik, mikor az ivóban hétfős különítménnyé változnak vissza.

- A polgárok nem kedvelik a magunkfajtát - szögezte le Ulan, a megfontoltabb Larmod-fivér. - Úgy tartják, a kiválasztottak csak bajt hoznak a házra.

Shalek, aki saját csészéjéből kortyolta a teát, elmosolyodott.- Lehet ebben némi igazság. - Ha a múltba... a nem is túl messzi múltba révedek, egy

másik fogadót látok messze délen, vénséges platánok alatt. Vihar tombol odabent.- Ne folytasd, kérlek! - vágott közbe Galodan. - Hát mi tehettünk arról, hogy az a

nagydarab barom a cimboráival együtt belekötött a Gyémántszeműbe?- Azért még nem kellett volna lángba borítani mindent. - Véletlen volt - mormolta a

törpe. - Felborult az egyik olajlámpás. Különben is, utána az oltásban is segédkeztünk.- De csak azért, hogy a városőrök elhiggyék: a vétlen vendégek közé tartoztunk -

emlékeztette Bryk, a simább szavú iker. - És még így sem volt elég kézenfekvő a dolog...Tetszenek nekem, kuncogott Talissa. A jósors, netán maga a Sötét Anya küldte őket!Lirian - bizonyos témákra különösen érzékeny volt az utóbbi időben - összerezzent.Jahrn az enyém, folytatta álmatagon a boszorkány: Remélem, nem feledkeztél meg az

ígéretedről!- Miről beszélsz? - sziszegte Lirian. - Nem állapodtunk meg semmiben!A többiek hátrább húzódtak, csendes beszélgetésbe mélyedtek: az elmúlt napok

hozzászoktatták őket az efféle jelenetekhez.Nyugodj meg, csitította "nővérét" Talissa. Nem sietek el semmit. Várok, míg te is

megkedveled.Kacaja élesen visszhangzott Lirian fülében, akit elsápasztott a szégyen és a harag.- Te szörnyeteg, ne merészeld...A boszorkány nem érzett kedvet a vitához: elnémult, visszahúzódott.- Hogyan tovább? - hajolt előre a Szabad Ember néhány perc múltán. - A szállásunk két

hétre-rendben lesz: előre kifizettük. - Elárulnád most már, hogy mi dolgunk Erigowban, hölgyem?

- A Torony - mormolta a lány - A Legendák Tornyát kell felkeresnem. Egyfelől mert könnyen elképzelhető, hogy soha többé nem nyílik rá alkalmam, másfelől mert... segítséget remélek valakitől, aki valaha ott lakott.

- Segítséget? - kapta fel fejét Shalek. - Mennyit segíthet a te helyzetedben, ha megtanulsz még pár dalt és történetet?

Jahrn leintette.- Mindenkinek megvan a maga hite. Hogy kijár Lirian nyomában, nem tudom, de nem

lehet akárki: ha a Legendák Atyja - vagy Enika Gwon, aki őt szolgálta - figyelmére méltat minket, sokkal könnyebb lesz a dolgunk, útközben éppúgy, mint Ediomadban.

40


- Magam sem tudom, mit is várjak - ismerte be Lirian. - Talissa nem mesélt túl sokat a férfiról, aki szerencsétlenné tette, de tartok tőle, hogy valóban nem akárki - a magas életkora legalábbis erre utal... - Végignézett a társaság tagjain. - Attól tartok, egy hatodkori démonidé-zővel van dolgunk.

- Van az Inkvizítorok Szövetségének rendháza itt? érdeklődött Galodan az ikrekre pillantva.

- Akad - biccentett Ulan. - De mivel állítsunk be hozzájuk? Hogy egy ötezer éves fekete mágus üldöztet bennünket?

- Tudod, Galodan - ingatta fejét Bryk -, a Szövetség sok mindenre képes, de nem fog mellénk adni egy hadsereget. Bevonulhatnánk a rendházba, ott biztonságba lennénk - de ez, ugyebár, nem jelent megoldást minden gondunkra. ,

- Nem bizony - sóhajtott Lirian. - El kell jutnunk Ediomadba, és meg kell találnunk Talissa testét.

A Szabad Ember füttyentett.- A Legendák Atyja sok hozzá folyamodón segített már - mondta lassan -, most azonban

jócskán meg kell erőltetnie magát. Elképzelni sem tudom, mit adhatna, ami hasznos lehet egy hatodkori idézőmágussal szemben, aki aquir játszótársaival költözött össze.

A lány megborzongott.- Mindenképp oda kell mennem - suttogta. - Ha reménytelennek látszik az ügy, akkor is.- Rendben, ezen nem vitázunk - bólintott a Szabad Ember. - Holnap a Toronyhoz mégy.

Időpontot kérsz. Mi itt várunk, míg elintézed a dolgot Alborne-nal vagy Gwonnal. Eddig tiszta sor - az elkövetkezők miatt ráérünk aggódni azután is.

Talissa mindvégig hallgatott.

Nem fogja engedni, közölte, miután Lirian a szobájába ért. Tudja, hogy ha visszaszerzem a testemet, többé nem boldogul velem; sosem enged futni, ez nem vallana rá.

Lirian dühösen meredt a hatalmas, kifényesített acéllapi-a, melyet az északföldi fogadókban tükörként tiszteltek.

- Ezt jól megcsináltad! Átkozom a percet, amikor magamba engedtelek; meg kellett volna halnom, és esküszöm minden istenre, jobban jártam volna! Azt mondják az Istenek Völgye békességgel teli...

Ne hangoskodj, nővérkém! Ezzel nem jutunk előbbre, meg szükségtelen is, hogy a szomszédok bolondnak nézzenek. Gondoljuk át inkább, mit tehetnénk...

- Fogalmam sincs, te szuka! - sziszegte Lirian. - Figyelhettél volna. Elmegyünk Ediomadba, legalábbis megpróbáljuk, és ott, amilyen gyorsan csak lehet, távozol belőlem. Ha nem sikerül, önként az urad kezére adom magam!

Talissa jeges nyugalma megborzongatta.Nem lelnéd örömödet a kegyelmében. Nála komiszabb már csak Orwella pokla lehet.- Jobban szenvednél nálam - ha más nem, ez biztosan enyhítene a kínjaimon!Még mindig nem érted, állapította meg a boszorkány Ideje, hogy mutassak valamit, azt

hiszem. Megnyitotta legtitkosabb emlékeit, s Lirian, mint akit szélvész sodor magával, tüstént örvényükbe zuhant. Újra látta a messzi múltat, a fahéjszín ég alatt ágaskodó rúnaköveket, a letiport havat, a havon vöröslő vért; újra hallotta Talissa anyjának és apjának sikolyát, azután meghallott még valamit - inkább volt sziszegés, mint emberi hang, de hát a boszorkány hajdani szeretője sem volt köznapi értelemben vett emberi lény; árnyként Lebegett tudata horizontján, szemei égtek, kezében kilencágú korbács suhogott.

- Pusztulj! - sikoltotta Lirian. - Takarodj innét!

41


Az arc nélküli alak közelített; úgy tetszett, erőt merít a lány rémületéből.Az enyém vagy, mondta. Mindig is az enyém voltál. Nélkülem csak semmi lehetsz -

várok rád.Csend. Távolodás. A homályban Lángoló szemek sejtették a többit.Lirian verítékben úszó testtel eszmélt fel szobája padlóján. Néhány pillanatig hasztalan

próbálkozott azzal, hogy talpra álljon - a boszorkány kajánul figyelte vergődését.Nos?, érdeklődött. Még mindig találkozni akarsz vele? A lány mintha meg sem hallotta

volna; a vállát dörzsölgette ott, ahol a korbács - ezredévekkel korábban fogadott húga testébe mart.

- Erős - suttogta. - Nagyon erős. Elragad, ha a közelébe merészkedünk; sem fegyver, sem könyörgés nem segíthet, ha a hatalmába kerít. - Mély lélegzetet vett. - Felfigyelt ránk. Gyilkosokat küldött a nyakunkra, és biztosra veszem, hogy újra próbálkozik, egészen addig, míg fel nem őrli egyikünk, vagy mindkettőnk akaratát. Ki sem kell mozdulnia a barlangjából, mindenképp ő lesz a győztes. Csak várnia kell - ahhoz pedig nagyon ért az átkozott... Nincs több vita?, firtatta a boszorkány.

Lirian a fejét rázta.Végre-valahára! Most már csak a kiutat kell megtalálnunk. Talissa eltűnődött. Az én

időmben ilyenkor felkerestünk egy orákulumot vagy jósdát, hogy tanácsot kérjünk az égiektől.A lány az ágyra vetette magát.- Épp erre készülök. Azt fogom tenni, amit tíz bárdból kilenc tenne a helyemben: a

Legendák Tornyába megyek, és Alborne támogatását kérem.Egy új istenét?, hitetlenkedett Talissa. És ha kinevet? - Nem szokása. A hozzám

hasonlókat életükben egyszer - csakis egyszer - biztosan megsegíti. Ezt a lehetőséget kell miattad elhasználnom - ne várd, hogy ujjongjak miatta!

Kárpótollak, Lirian, duruzsolt a boszorkány Kezdett fantáziát látni a dologban. Meglásd, nem leszek hálátlan: az én korom számtalan olyan dolgot ismert, ami mostanság csodaszámba, megy. Az ÉN segítségemmel... - Elég legyen! Aludj; én pihenni akarok!

Talissa nem sietett a válasszal; úgy tetszett, érti a célzást.Nem bánom, mondta végül, és kuncogott. Jó éjt; kicsi nővér; ígérem, nélküled egy

tapodtat sem mozdulok! Lirian nagy kínkeservvel az ágykerethez kötözte magát.

42


7.

ÁLDOZATOK

Három utcával odébb, egy jó nevű ítész házában a Hiéna hátradőlt a kölcsönzött karszékben. A padláson szabályos vendégszállást rendeztek be, a feljárat előtt két embere strázsált, odabent másik négy pihent egy külön helyiségben. A kopasz ember előtt egy testes, borvirágos képű férfi kuporgott térden, arca mély koncentrációról árulkodott.

A Hiéna majd' minden nagyobb városban fenntartott magának búvóhelyet, ahol pedig nem, ott a helyi tolvaj klánok szolgálataira hagyatkozott. Az erigowiért ráadásul egy fillért sem kellett fizetnie: a ház tulajdonosa mindent megtett volna azért, nehogy magára haragítsa, s még hálás is volt a sorsnak, hogy a Hiéna beérte ennyivel.

Pedig tíz év telt már el azóta, merengett a kopasz ember. Nem hiába mondják a selmoviták, hogy bizonyos bűnök emléke az örökkévalóságig kísért...

Toronban történt az eset: akkori megbízása egy Tharr szentélybe vezérelte, valami nőcskét kellett a szertartás közben kihoznia onnét. A mélyben émelyítő sötétség, egymásba fonódó emberpárok sokasága és megvadult Tharr-papok serege fogadta - az ügy jóval nehezebbé vált annál, amire számított, s végül már a saját életéért is harcolnia kellett. A lányt mindazonáltal kihozták, és a Hiéna az utolsó pillanatban elragadott egy ismeretlen férfit is - a kifestett, idősödő némber, akivel együtt hentergett, csak akkor engedte el, mikor halántékon csapta a tőrmarkolattal. Gondolta, jó lesz túsznak, ha valami mégis másképp sikerülne kifelé menet. Legnagyobb meglepetésére a férfi erigowinak bizonyult. Miután magához tért a kavarodás utáni sokkból, könyörögni kezdett, hogy ne adják fel; a kopasz csak ekkor döbbent rá, hogy a fickó jobban fél a lelepleződéstől, mint a haláltól. Egy erigowi ítész, aki Tharrt imádja, és kivénhedt toroni szukákkal fajtalankodik - a hír meglehetős felháborodást váltott volna ki a hercegségben. A Hiéna végül elengedte foglyát, s hallgatásáért cserébe csupán egy apró szívességet kért: ha valaha Erigowban jár, ne kelljen a szállás miatt aggódnia. Azóta négyszer járt a városban mindössze, de az ítész tartotta magát a megállapodásukhoz; legutoljára már a padlást is átalakíttatta, így a kopasz és társasága egész kis főhadiszállásra tett szert.

- Most tért aludni - szólalt meg a térdeplő. A Hiéna felriadt merengéséből, boszorkánymesterére pillantott, arcán az a bizonyos mosoly derengett fel.

- Akkor indulj utána!A testes varázstudó felszedelőzködött, tarka köpenyét a karjára vetette, majd az ajtó felé

indult.- Egy óra múlva itt vagyok. Magammal hozom a lányt is.- Menni fog? - kérdezte a kopasz. Nem szerette felesleges veszélynek kitenni embereit:

túl sok pénzébe kerültek ahhoz, hogy botor módon veszni hagyja őket.- Védtelen. Így esélye sincs. Drag pedig vigyáz majd rám.- Akkor eredj! De ne maradj el túl soká.A boszorkánymester meghajolt ura felé, és behúzta maga mögött az ajtót.

Lirian álmodott.Kaotikus képsorok villództak előtte, elkeveredtek gyermekkora emlékeivel, és - mint az

utóbbi időben oly gyakran - megint találkozott a gróffal. Beszélgetett volna vele, de az nem válaszolt, átkozni mégsem tudta, pedig lett volna miért.

43


Álma fokozatosan tisztult. A benyomások hirtelen oly élessé váltak, mint a való életben; Lirian egy pillanatra azt hitte, felébredt, csak Talissa jóvoltából megint valahová messzire került. Dühödten szólni készült, aztán a

meglepetés elvette a szavát; hirtelen ráébredt, valami nincs rendjén.A vidék, amit megpillantott, nem hasonlított a kontinens egyetlen általa ismert tájához

sem - s nem csupán a környék tűnt ismeretlennek, idegen volt maga a valóság is.A zöld világos árnyalataiban tobzódott a világ, smaragdszínben tündököltek a távolban

égre törő hatalmas tornyok, noha nem volt sem ég, sem föld - az értelem legalábbis nem talált kapaszkodót a tárgyak, a helyek, a létezés fogalmára.

Lirian reszketni kezdett; rádöbbent, még mindig álmodik. Elképzelni sem tudta, merre lehet, mi történik vele, de megrémült - az ősi, minden ember zsigereiben rejtőző félelem ébredt fel benne, ami olyankor bukkan elő, amikor az elme a teljes ismeretlenséggel szembesül.

Kiáltani akart, s nem volt képes rá. Futni próbált, ám hasztalan: tagjai nem engedelmeskedtek. Kétségbeesett gondolatok cikáztak elméje horizontján, az ájulás kerül-gette, ám mielőtt tudata kihunyt volna, felébredt Talissa is.

- Hol vagyunk? - kérdezte. - Mi ez a parádé, nővérkém? A Szellembeszéd mentális impulzusai e dimenzióban hallható rezgésekként anyagiasultak, s ez még különösebbé tette a helyzetet.

- Azt hittem, te megmagyarázod... - Lirian is Szellembeszédet használt, hanggal válaszolt a boszorkány hangjára; a szorongás nem tágított mellőle, noha a bizonyosság, hogy nincs már egyedül, némi megkönnyebbüléssel töltötte el.

- Ez a te korod. Állítólag ismered. - Talissa éppoly bizonytalannak tűnt, mint ő maga. - Annyiszor elismételted, hogy a végén már kezdtem hinni neked!

- Mindent én sem tudhatok. Mikor az ágyhoz kötöztem magunkat, még a fogadóban voltunk. Hogy sikerült kiszabadulnod?

- Miért kellett volna próbálkoznom? Megígértem, hogy az akaratod ellenére egy lépést sem teszek.

Lirian óvakodott ezzel kapcsolatos aggályaival előhozakodni, inkább új környezetüknek szentelte figyelmét. A levegőben aranyfonalak feszültek: a semmiből indultak és a semmibe tartottak, néhol bonyolult mintázatokat alkotva keresztezték egymást. Alig észlelhető, fehér zaj sistergett, és minden halvány zöldes fényt árasztott.

- Álmodunk... - a lány hangja bizonytalanul csengett. Nem lehet másképp.- Engem a Belső Síkokra emlékeztet ez a hely - jegyezte meg Talissa. - Mintha

valamiképpen fedésbe került volna az Asztrál- és a Mentálvilág.- Fogalmam sincs miről beszélsz... - Lirianen kezdett ismét erőt venni a rettegés. -

Menjünk innét!- Ne siess, kicsi nővér! - Talissa eltöprengett. - Lássuk csak... Ha igazam van, egészen

másképp lehet itt mozogni, mint odaát.- Csak próbáld gyorsan: nekem nem sikerült. És a ha megelégelted a kísérletezést,

keresd meg a visszavezető utat! - Engedd el magad! - utasította Talissa. - Nem lesz könnyű, ezt a leckét öt és félezer év távolából kell felidéznem. Ráadásul akkor sem kifejezetten efféle helyzetek megoldása volt a fő tananyag...

Végre megmozdultak, lebegni kezdtek, bizonytalanul, előbb az egyik majd másik irányba.

A lány érezte, hogy Talissát diadalérzet tölti el, s ez megint segített: a félelem, akár a tűzzel megriasztott farkas, visszavonult.

44


- Megy ez - mondta megkönnyebbülten a boszorkány Merre parancsolod? Kell lennie valahol egy átjárónak, amin visszatérhetünk.

Lirian megdühödött.- Ha nem tudom hol vagyunk, miből gondolod, hogy a kivezető utat ismerem? Indulj el

az egyik torony felé, hátha találunk arra valami eligazítást.- Kívánságod parancs...Testük, ami sem anyagi, sem anyagtalan nem volt, meglódult; olyan sebesen kezdtek

száguldani, hogy a félelem után most a gyorsaságtól környékezte Liriant az ájulás. Az iram a boszorkányt is meglephette, mert kétségbeesetten próbált lassítani, ám jó néhány percbe telt, míg fáradozását siker koronázta.

A táj folyamatosan változott, ahol az előbb még semmit sem láttak, most furcsa idomtalan, vagy éppen letisztult vonalú épületek jelentek meg. Olykor mintha élőlények is feltűntek volna, némelyik nyugtalanítóan ismerősnek hatott, megint mások semmihez sem hasonlítottak. Talissa kiválasztott egy udvarháznak látszó, erős fényt sugárzó építményt: körbelebegték, ám sem ajtót, sem ablakot nem leltek rajta, így azután az egyik aranyszálat követve továbbindultak a legközelebbi torony felé.

Félúton járhattak, mikor elhatározássá érett bennük a bizonytalan vágy, hogy beszéljenek valakivel vagy valamivel. Egy leginkább emberhez hasonló alak mellett dön-töttek, aki (ami?) nyugodtan várakozott egy üres térség közepén.

- Megbocsáss, uram... - fordult hozzá Lirian. - Megmondanád, mi ez a hely, s főleg hogy miképp jutunk vissza a való világba?

- Ó, egy Áldozat...! - az alak kellemetlen, sziszegő férfihangon szólalt meg. - Új vagy itt, nem igaz, hölgyem? - Áldozat? Miről beszélsz, uram? - Lirian hangja megremegett. - Meghaltunk volna? Ez a túlvilág?

- Szó sincs róla. - nevetett a sziszegő hang. - Csupán az Antissba kerültek.- Antiss... - ízlelgette a szót Talissa. - Mintha halottam volna már ezt a kifejezést. Antiss

maren a régiek nyelvén Smaragdsíkot jelent, meg egy köztes állapotot, mikor egy varázshasználó a Belső Síkok közt lebeg.

- Könnyen lehet, könnyen lehet - bólogatott az emberalak. - Ám erről mit sem tudok. Manapság csupán Antissnek nevezzük a helyet. Azt hiszem a mágia túlzott koncentrációja, a túlságosan sok messze néző mágus szellemi hatalma hozta létre. Valahogyan összekapcsoló-dott néhány tudat, előbb az erősebbek, majd egyre nagyobb számban a kisebbek is, és létrejött az Antiss: az Asztrál- és Mentálvilág különös, kevert megnyilvánulása. Gyanítom, a folyamatot szorgalmazták is, de biztosan nem tudhatom. Én inkább használója vagyok, mint történetének ismerője...

- Az imént áldozatot emlegettél velem kapcsolatban tért vissza Lirian az őt leginkább foglalkozó kérdéshez. Még mindig nem értem. Ha ez nem a Külső Síkok egyike, ha még nem haltam meg, akkor...

- Az Antissbe sokan saját akaratukból jönnek, hölgyem. Meg lehet tanulni a belépés praktikáit; kissé fáradságos és veszedelmes is, ám megéri, ha az ember fia tudja, mit keressen itt. Véletlenül senki nem vetődik ide - de ha kellő hatalommal rendelkezik valaki, és ha ismeri a módját, átránthat bárkit a való világból. Úgy tudom, az álmokon keresztül a legegyszerűbb, ámbár én sosem tudnám megcsinálni, s ezzel nem vagyok egyedül. Nem akárki lehet, aki idehozott téged, hölgyem. Lehet persze, hogy tévedek, de félek, nem merő szívjóságból tette.

- Mi olyat tehet itt velem, amit odaát nem? - A lány rettegése megint a tetőpontjára hágott.

- Lám, félsz... - a sziszegő hangból némi sajnálat csendült ki. - Nagyon félsz, ez látszik. Az Antissben az érzelmek éppúgy megmutatkoznak rajtad, mintha rikító ruhákba öltöznél.

45


Talán a választ is tudod a kérdésedre. Itt védtelen vagy. Odaát esetleg fegyveresek őriznek, netán jobb vagy nála...

- Nála?- Nála, aki a nyomodban jár. Ám ha egyszer át tudott hozni, szabad prédája vagy.

Minden, ami fontos belőled, elérhető általa: a szellemed, az érzelmeid, az emlékeid, az álmaid, a tudásod. Csak tested nincs pillanatnyilag porhüvelyed, ami esetleg megvédene. És ezeket mind elveheti. Akkor uralmat nyer a test felett is, ha akar. Ha szüksége van rá. Hát ezért vagy Áldozat.

- Segíts! - kapkodott levegőért Lirian. A félelem kis híján megőrjítette. - Vezess vissza, és megjutalmazlak; bármit megadok, amit csak kérsz! Segíts lovagiasságból vagy jutalomért, csak könyörülj rajtam!

- Azt már nem! - zúgta a fantom. - Légy hálás a tudásért, amit kaptál, noha valószínűleg többé már nem lehet hasznodra. - Odébblebegett. - Nem vagyok bolond ujjat húzni valakivel, aki képes volt átrángatni téged ide!

Azzal válaszra sem várva eliramodott: felszökkent a magasba, formát váltott, megkapaszkodott az egyik aranyfonálban és eltűnt.

A lány egy űzött vadkétségbeesésével pillantott körül. Új alakot keresett, egy új esélyt, bárkit, aki segíteni is hajlandó rajta.

Az eddig oly népesnek látszó környék kiürült, a nyomasztó magány lassan elviselhetetlenné vált.

- Elmentek mind. Miféle hely ez, ahol senki sincs, hogy megszánjon? - kiáltotta Lirian. Hangja az állandó, halk sistergésbe fúlt.

- Menekülnek... - állapította meg Talissa. - Kapaszkodj kicsi nővér: megyünk mi is. Tartok tőle, hogy az a valami ránk vadászik!

A horizonton hatalmas árny jelent meg. Az ártó szándék tapinthatóan áradt belőle még ebből a távolságból is, és irtózatos sebességgel közeledett.

Talissa meglódult, gondolatnál gyorsabb tempóban száguldott a torony felé - az árny azonban gyorsabbnak bizonyalt nála. A távolság fokozatosan csökkent, csak pillanatok kérdése volt csupán, hogy a jelenés beérje őket. Már az alakját is tisztán kivehették: félig sárkány, félig emberszerű monstrum volt, számos testnyílásán át rőt fényt sugárzott a fantomvilágba. Talissa fokozta az iramot, a táj elmosódott mellettük; eszükbe sem jutott, hogy feladják, noha mindketten tudták, nincs esélyük.

- Ha elérjük a tornyot... - kezdte a boszorkány - ...talán...- Ne áltasd magad, húgocskám! - Liriant az elkerülhetetlen vég jeges nyugalommal

töltötte el. - Nem érjük el. Ha mégis, akkor ott leszünk Áldozatok. Jól beszélt a fickó; miért gondolod, hogy holmiféle torony menedéket nyújthat ez elől?

- Érzem - vágta rá kurtán Talissa. - Kell lennie kiútnak! El kell érnünk!Nem érték el. A fáradtság egyszerre csapott le rájuk, száguldásuk szánalmas

vánszorgásba váltott. A monstrum fergetegként közeledett; meg kellett állniuk.- Sajnálom, nővérkém. - Talissa hangjából őszinte megbánás csendült ki. - Nem így

képzeltem.- Tudom - felelte Lirian. - Csak tudod, gyűlölök veszíteni. Remélem, valaki méltó

bosszút vesz értünk.A rém az ibarai számum süvöltésével rontott rájuk.- Ha engedelmeskedsz, nem bántalak! - dörrent egy emberi hatig. - Kövess, és

megmaradsz annak, ami vagy; az ítélkezés nem az én feladatom'. Ha menekülni próbálsz, ha ellenem szegülsz, szétzúzom a lelkedet, te...!

46


- Ocsmány dolog védtelen hölgyeket fenyegetni - csendült mellettük egy magasabb, idegen hang. Gazdája a semmiből bontakozott ki a lány oldalán: vállas, fehér fényt sugárzó férfialak. - Legalább olyan ocsmány, amilyen te magad vágy, gyalogsárkány

A monstrum felhördült, agyarai közt fényhólyagok pattantak szét.- Ne állj az utamba, nincs dolgom veled! A lány az enyém: én hoztam ide.- Tűnés, fickó! - szólt türelmetlenül az újonnan jött. Nincs időm rád. A hölgy láthatóan

nem vágyik a társaságodra - ha valami dolgod van vele, intézd el odaát. `A lény közelebb jött, négy új kezet növesztett, és a lány felé nyúlt velük. Mellette óriási

béka anyagiasult, két hatalmas, rezzenéstelen szeméből gyűlölet sütött, ahogy a férfira bámult. Az események hirtelen lelassulni látszottak: Lirian hátrébb lebbent, a kezek a semmibe kaszáltak; az ismeretlen homlokából fehér tűzcsóva lövellt a békára, az megperzselten felhemperedett. A monstrum három pár kezével ragadta meg a férfit, de a fehér lángcsóva beterítette és hátralökte. A sárkány erre zsugorodni kezdett, földbarna rajzolatú óriáskígyóvá változott megpróbált átsiklani a fehér fényben izzó alak lába között, miközben a békahatalmasra tátotta pofáját és az ismeretlen felé kapott.

-Ay nial dwa'sytas! - dörrent az idegen hangja. - Kwa diun m'yen achator!A kígyó visszahőkölt. Hátrálás közben lábakat növesztett, s így egy hajszálnyira

elkerülte a magasból felécsapó lángoszlopot. A másik támadónak nem volt ilyen szerencséje: az ölnyi vastag, fehéren izzó fénynyaláb telibe találta. A varangy sikoltott, hosszan, rémülten, de hangját elnyelte az egyszerre felerősödő sistergés. A monstrumból lett kígyó megperdült, felszökkent és megkapaszkodott egy aranyfonálban - majd, mintha szélvész ragadná el, a semmibe veszett.

Az ismeretlen férfi homlokán kihunyt a sugárzás, arcát gúnyos mosoly derítette fel.- Ideje mennünk, hölgyem. Hamarosan nagy kavarodás lesz errefelé. Azt én sem

várnám meg szívesen.- Nem találok szavakat - suttogta Lirian. - Hogyan köszönjem meg?- Most nem szükséges. Egyszerűen jobb voltam... kacagott az idegen, s közben a kezét

nyújtotta a lánynak. A sistergés egyre fokozódott, némelyik aranyfonál irányt változtatott, s ez látható aggodalommal töltötte el a férfit. A lányhoz hajolt, mélyen a szemébe pillantott, úgy súgta:

- Még találkozunk. Remélem nem feledkezel meg rólam.- Hogyan is tehetném...? - lehelte Lirian. - Ég veled!A valóság fénye egy minutummal utóbb örvénnyé fokozódott körülötte, s magával

sodorta.

* * *

...Arra eszmélt fel, hogy szobája ajtajára fejszecsapások zuhognak. A szívós lokfa csak pillanatokig állta a próbát, majd szilánkokra hasadt: elsőként a törpe ugrott a szobába, de tüstént követték a többiek. Szemükből gyilkos elszánás sütött, a mezítelen pengéken megcsillant a lenyugvó kék hold fénye.

- Kiáltottál, hölgyem... - a Szabad Ember aggódva hajolt Lirian fölé. Amint észrevette a kötelet, arca méginkább elkomorodott. - Azaz inkább üvöltöttél, hogy néven nevezzük a dolgokat. Hová lett a nyomorult?

- Kicsoda? - kérdezett vissza a lány. Még kába volt az "utazástól", nem értette társai hirtelen felindulását.

47


- A féreg, aki idekötözött! - Galodan időközben az ágy alatt vizsgálódott, Shalek lámpást gyújtott, míg a többiek komoran álltak Jahrn mögött. - Nem esett bajod?

- Megúsztam. Csodával határos módon, de megúsztam - felelte Lirian, miután megszabadították. Felült, maga köré tekerte a takarót, leültette társait - és belefogott, hogy amilyen részletesen csak lehet, felidézze az eseményeket.

Beszámolója közel egy órán át tartott, odakint már hajnalodott mire a végére ért.- Különös história, nem vitás - jegyzete meg Galodan. - A legfurcsább az egészben,

hogy még egyikünk sem hallott erről az Antissről.- Hajlamos lennék azt gondolni, hogy pusztán egy különösen gonosz álom áldozata

lettél - folytatta a simább szavú iker -, ám saját hiteleden kívül a történet mellett szólnak a mi élményeink is.

Jahrn bólintott. Merev volt az arca.-Álmomban arénában jártam megint. A kegyetlen részletekkel nem untatnálak

benneteket - legyen elég annyi, hogy soha nem volt részem ehhez fogható lidércnyomásban. Mi több, ezzel nem vagyok egyedül. Galodant kis híján felnégyelték, Shalek folyóba fulladt, Ulan és Bryk egymással végeztek holmi nő miatt - hogy a Gyémántszemű álmodott-e, nem tudom, de az bizonyos, hogy kiállhatatlanabb hangulatban ébredt a szokásosnál.

- Jobban örültem volna, ha kiderül, csupán Noir komiszkodásában volt részem - sóhajtott a lány

- Az Álmok Őre nem efféle játékokban leli kedvét mormolta Bryk. - Azt hiszem nyugodtan leszögezhetjük, az Antiss létezik. Az sem vitás, hogy mivoltát a titok sűrű fátyla fedi. Inkább az a csoda, hogy közülünk eddig senki sem bukkant a nyomára. - Eltöprengett. - Holnap azonnal értesítem a Szövetséget.

- Az Ansinatis fekete mágusa a nyomunkban van megint. - Galodan dühödten rángatta szakállát. - A fene se tudja, hogy csinálja, de újra megtalált)

- Egyszerűen előrelátó - legyintett a Szabad Ember. Ne becsüljük túl azt a férget: semmibe nem került neki még néhány Fürkészt készíteni, hát nem bízta a véletlenre. Van azért öröm az ürömben is: mégsem egészen mindenható. Muszáj volt így próbálkoznia, elvégre' Erigowban vagyunk; gyanítom, a Hercegi Lovagrenddel nem szívesen akaszkodna össze, pedig ha nyíltan támad; ezt nem kerülheti el. Ezért döntött az Antiss mellett, ez nem kérdés.

-Amíg nem alszunk, biztonságban vagyunk tőle - gondolom, ezt akartad mondani - kapcsolódott a beszélgetésbe Shalek. - Néhány napig bírjuk mindannyian; ezzel nincs baj. Ezalatt azonban valami megoldást kell találnunk álmaink védelmére is.

- Megoldható - közölte Ulan. - Itt a városban mindenképp. Nem tudom, hogyan csinálta a gazember, de hogy a Szövetség helyi rendházának mágikus védelmén nem fog ki-be járkálni, az szent.

- Remek. A későbbieken ráérünk a Toronyba tett kirándulás után töprengeni. - Jahrn arca felderült kissé. Az aquirbarát a trükkjeivel késleltetni igyekszik Liriant - kell-e más bizonyíték arra, hogy bájos bárdunk jó úton jár? Ha egy kis szerencsénk van, az álomgyilkost jócskán meggyengítette az ismeretlen Antiss-lovag. Reméljük, nem állnak tucatszám készenlétben az újabb sárkány- és varangyfajzatok.

- Erigowban amúgy sem időzünk sokat. - A törpe szinte cirógatta fejszéje élét. - Hátha a mágus úgy gondolja, erőszakkal majd többre megy. A városhatáron túl már nyugodtan megtámadhat minket... Annyira várom!

- Ha esze van; nem teszi - ingatta fejét Shalek. - Én várnék, míg ellenfeleim Ediomadba, földmélyi tanyám küszöbére érnek.

48


- Én ugyan nem - vágott vissza Galodan. - Ott már csak egy esélye lenne; s ha nem él vele, búcsút mondhat a fejének!

- Te nem is vagy aquirbarát - emlékeztette higgadtan Shalek. .Lirian tekintete nagyot villant.- Ha sikerül a közelébe férkőznünk, elkapjuk, ugye?- Elkapjuk, suessa - bólintott a nomád. - Bár ott tartanánk már!A hajnal lassan közelített, baljós vérszínbe vonva a horizontot. Shalek, akiben ősei

babonái mélyebben gyökereztek, mint a legöregebb tölgyek az Aruvi csúcson, lassan ingatta fejét. A többiek körbeülték a lányt, aki mesélt, azután énekelt egy kicsit - így a nomád inkább nem szólt semmit, csak magában fogadkozott, hogy résen lesz. Nehezen viselte a kőrengeteget; százszorta inkább bujkált volna odakint á pusztán, ahol tudta, mi mit jelent. Shalek, akiből akár költő is válhatott volna, újabb sommás megállapításra jutott.

- Mi más a város, ha nem a Káosz bélyege? Ha másutt nem is, itt az Entrópia uralkodik, az egyszer biztos mormolta. - A fene ette az egészet! - tette még hozzá mély meggyőződéssel.

49


8.

BELSŐVÁROS

A lány egyedül indult a Legendák Tornyához. Határozottnak mutatta magát, noha őt is, Talissát is kétségek gyötörték. Társai, mert hinni akarták, hitték, hogy Erigowban nem eshet bajuk, s ő nem látta értelmét a vitának - valóban úgy érezte, hogy a számára ismerős közegben jobban boldogul nélkülük. Az okot - azt, hogy beszéde van fogadott húgával - sejtették, nem erősködtek sokáig, de mikor a bárdlányt a Hattyúk utcájának sarkán elnyelte a tömeg, összenéztek, s tekintetükből leplezetlen féltés sütött.

Az ikrek a Szövetség helyi rendháza felé vették útjukat, hogy beszámoljanak az Antissről, esetleg valami eligazítást kapjanak; a nomád, Galodan és a Gyémántszemű beszerző körútra indult - Ediomad felé hosszú lesz az út...

A hercegi főváros korán ébredt. Emberek siettek dolguk után, olykor feltűntek egyéb lények is, de Lirian tudta, hogy nagy számban csak törpék járnak ide, gnómot, goblint, udvari orkot csak elvétve látni - az emberi kultúra fellegvára közönyös felsőbbséggel fogadta a fia-talabb népeket. Az udvariasság, amelyet a "mások" iránt tanúsítottak, valódi volt persze, ám a méltóság, a nagyszerűség még egy külhoni emberre is nyomasztóan hatott.

Ehelyütt már húsz évezrede város állt, akkor a néped még nem is létezett, súgták a falak.Rajtunk az idő sem arat diadalt!, dalolták a paloták. Még nem számolták a múló

napokat, mikor az első alapokat lerakták, és ugyanitt leszünk, mikor kihuny minden fény.Az ember lehelt életet és szépséget belénk!, harsogták a kövek. Megháláljuk neki.

Hirdetjük nagyságát mindig, mert csak mi vagyunk örökkévalók...!Lirian elhaladt a Sigranomói Egyetem főépülete előtt; a homlokzaton Dreina, Adron és

Darton szobra hirdette a világegyetem hármas egységét: Hatalom, Tudás és Halál. Az óriási kétszárnyú abbitkaput a Hercegi Vörös Lovagrend két harcosa vigyázta, ám ahogy a lány tágra nyitotta harmadik szemét, megpillantotta mellettük az istenségek szent szörnyetegeit - Dreina emberarcú oroszlánját, Adron csupaszem lángangyalát és Darton embermagas, rézszín varját.

A Belsőváros határa jól látszott már: tíz láb magas gránitkerítés húzódott ott. A falat az óvó mágia kékes aurája övezte, a boltíves átjáróban vérszín páncélt viselő lovagok csoportja strázsált, mellettük néhány hagyományos fehér tógát viselő udvari hivatalnok. A Belsőváros maga volt a megtestesült gazdagság. A sugárutakat fehérmárvány borította, parkok közepén a legnevesebb építészek által tervezett paloták; egyszerű ynevi halandó ide sosem tehette be a lábát. A Belsőváros az igazán gazdagok és igazán előkelő nemesek otthona volt - ahhoz, hogy valaki jogot nyerjen a letelepedésre, mindkét követelmények meg kellett felelnie. A kincseket elég volt valamely komoly bankháznak igazolnia, a nemesség kérdésében azonban a herceg megvesztegethetetlennek tartott ítészei döntöttek.

Már azért is kisebb vagyont kértek a strázsák, ha valaki csupán álmélkodni akart, az így befolyt kapupénzt az utak, a parkok, a szökőkutak rendben tartására fordították. E fizetési kötelezettség alól egyedül a bárdok kaptak mentességet - a muzsikás világcsavargók, legyenek bármilyen rendűek és rangúak, szabadon járhattak a Belsővárosban is. A Legendák Tornyába azonban csak egyszer mehettek segítségért fohászkodni egész életükben - így kívánta a Torony egykori lakója, minden idők legnevesebb bárdja, Enika Gwon.

Lirian dobogó szívvel közelített a boltíves átjáróhoz: nem csak a Toronynál, de még a Belsővárosban sem járt soha. Ámulva állt a kapu előtti kis téren, szeme beitta a látványt, hirtelen minden gondjáról megfeledkezett, csupán a pillanat létezett számára. Tétován - mint

50


annak idején az első találkája estéjén - megindult, s ekkor, igen gyengéden, megérintették vállát.

Megfordult. Csodálkozása tovább mélyült, ahogy megpillantotta az ismeretlent: az ábrándos tekintetű, kese hajú, nyurga fiatalember mosolygott rá szélesen.

- Ismerjük egymást valahonnan? - kérdezte Lirian, miután legyőzte meglepetését. Hangjában a türelmetlenség bosszúsággal vegyült.

- Ezen könnyen segíthetünk - vigyorgott az ismeretlen. Hátralépett, gálánsan meghajolt. - Morel Duenid, szolgálatodra.

- Örvendek - biccentett a lány. - Tartok tőle, sem a hely, sem az idő nem megfelelő a szolgálataidra - engedj hát utamra, kérlek!

- Bocsáss meg, hölgyem. - A fiatalember kedvét láthatólag nem vette el a visszautasítás. - Alidar minden kincséért sem akarnálak zaklatni, s tudom nem illendő ismeretlenül ilyesmit kérni, de... de szeretnék kérdezni valamit.

Lirian bosszúsan legyintett.- Megismételhetem érthetőbben is - vonta össze szemöldökét. - Olvasd le a számról:

dolgom van, nem érek rá, a Legendák Tornyába megyek. Felejts el!- A kérdésemre máris választ kaptam - tárta szét két karját az idegen.- Nem várt öröm - bólintott Lirian, és elindult a boltív felé.- Egy pillanatot még, kérve kérlek! - lépett utána Morel. - Bevinnél magaddal? Sosem

jártam a kerítésen túl, és félek, ha egy magadfajta be nem juttat, nem is fogok. Tudod, szeretem a szépet... - Ábrándos tekintetét a strázsák során túl emelkedő palotákra vetette. - Azok ott... nagyon szépek lehetnek.

Liriannak a megdöbbenéstől elakadt a szava - ám az idegen pimaszsága miatt érzett felháborodás csakhamar meghozta megint.

- Három választásod van, fickó - sziszegte. - Vagy elkotródsz jósszántadból, vagy hívom az őröket, vagy .. tekintetében gyilkos fény lobbant - ...vagy rajtad töltöm ki a dühömet, és magam vagdallak meg!

Morel hátrahőkölt, arcán az igaztalanul megbántottak keserűsége tükröződött.- Talári mégis... - Jókedvű pimaszsága elröppent, láthatólag keresnie kellett a szavakat. -

Ha szépen megkérlek rá. Neked ez nem kerül semmibe, nekem viszont oly sokat jelentene!Liriant kivonta a kardját.- Már itt sem vagyok! - emelte védekezően maga elé kezét az idegen. - Női hálátlanság:

mi másra számíthattam volna? Az Antissben persze ígérgetett: "Vezess vissza, és meg jutalmaztak; bármit megadok, amit csak kérsz! Segíts lovagiasságból vagy jutalomért, csak könyörülj rajtam!" Messziről hallani lehetett a könyörgését!

A lány álmélkodásában kis híján elejtette a fegyvert.- Miről beszélsz? Tudsz az Antissről...? - Megragadta a fiatalember vállát. - Ott voltál és

láttál?- Emlékszem egy gyalogsárkányra, egy varangyra, no meg egy szép nő fogadkozására -

bólintott Morel. Haloványan, bátortalanul elmosolyodott ismét. - '"Remélem nem feledkezel meg rólam", mondta valaki. Hogyan is tehetném...?, felelted erre te. Ami azt illeti, nem kellett hozzá túl sok idő...

A lány elnézett a fiatalember válla felett. Égett az arca. - Az a valaki te voltál? - kérdezte halkan.

- Mi tagadás.- Megbocsátasz, ugye? - Lirian megölelte Morelt. - Nem tudhattam... ) - Elmosolyodott.

- Honnét is tudhattam volna? Alig emlékeztetsz az Antiss hős lovagjára.Morel zavarba jött, elfordult, és gyengéden, de határozottan eltolta magától a lányt.

51


- Én kérem az elnézésedet. Rosszul fogtam hozzá, ennyi az egész. Rögtön azzal kellett volna kezdenem, hogy ki vagyok. - Felnézett. A pimaszság újra megcsillant tekintetében. - Akkor beviszel magaddal?

Lirian nem válaszolt, inkább megfogta Morel kezét és a boltívek felé húzta.Az őrség és a hivatalnokhorda udvariasan fogadta mindkettőjüket: Liriannek nem volt

nehéz bizonyítania bárd mivoltát, egy kísérőt pedig, mint minden muzsikás, térítés nélkül magával vihetett a gránitkerítés túloldalára.

A Legendák Tornya a Belsőváros északi fala mellett, egy platánoktól árnyas parkban emelkedett. Falait kék edmiunból, látható illesztések nélkül rakták, egyetlen apró, fekete tölgyből készült ajtaján liliomot formázó kopogtató függött. Ablakok csak a legfelső szintjéről nyíltak - a lány gyanította: az egész várost belátni onnan.

Az érkezőket Alborne egy felszentelt papja fogadta. Kis türelmet kért; helyet mutatott egy padon, s tudtára adta a lánynak: jókor jött.

- Kevesen érkeztek mostanság, nem kell külön időpontot kérned. Ha tudsz várni másfél órát, ha nem sürgetnek az ügyeid, már ma felkeresheted Gwon termeit - mondta. Mikor felfedezte Lirian szemében az öröm villanását, bólintott. Így van ez rendjén.

A másfél óra hamar eltelt; javarészt Morel mesélt.- Tudod Lirian, most járok először Erigowban. Rég el akartam jönni, de valami

potomság mindig meghiúsította a tervemet. Hol pénzem nem volt elég, hol bujkálnom kellett a Klán elől... Csak tegnapelőtt érkeztem, de végre rám mosolygott a szerencse, így most maradok. .

- Klán elől bujdostál? - Lirian mostanság különösen közel érezte magához az efféle életérzést. - Mit akarnak tőled? Persze ha titok - mosolygott - inkább nem mondd el: a világért sem akarnálak faggatni.

- Nincs mit titkolnom - vonta meg vállát Morel. - A Kobrák nem szívelik a szabadúszókat, én meg... nos, mit szépítsem, nem voltam hajlandó fizetni nekik.

- Tolvaj volnál?- Így is mondhatjuk. A városállamokban a magamfajta árva gyereknek nincs sok

választása. Ráadásul piszkosul tehetséges vagyok. - A fiú képén ismét felderengett a pimasz vigyor. - A Klánok rendjét világ életemben túl szigorúnak éreztem; jobb szeretek magam dönteni, hogy mikor, mekkora kockázatot vállaljak. Egy darabig Ifinben dolgoztam, de ott a legerősebbek a kígyós gazemberek, hát inkább átkeltem a tengeren. Toronban végül elkaptak.

- Hála a jósorsnak, megmenekültél - állapította meg Lirian. Nem egy tolvajt ismert, s bár világuk kíméletlensége inkább taszította, pusztán elveik miatt nem vetette meg őket.

- Amint látod. A Lyukban egy cellába kerültem egy boszorkánymesterrel - valami ostoba politikai viszály miatt zárhatták oda. Vénséges vén volt, engem pedig megkedvelt valamiért. Ő mutatta meg az Antisst, ő tanított ki tudományára is. Végül aztán kiengedtek.

Kiengedtek? Egy toroni börtönből? - csodálkozott Lirian. - Ez igazán nem szokványos...- A Lyuk kapitánya tette. Gyanítom, szívesebben halálra kínoztatott volna, de nem

lehetett biztos benne, hogy a pokolra jutás előtt nem lesz időm felkeresni az egyik nagy múltú család grófi vezetőjét. A gróf lánya vérszomjas kis ringyó lehetett: titokban azzal szórakozott, hogy összefeküdt a fiatalabb rabokkal, majd a tetőponton elvágta torkukat. Egyszer aztán rajtavesztett. Egy abasziszi falanxharcost szemelt ki, ám az utójáték a szokásostól eltérően alakult: az asszisz bika kitörte a nyakát, mihelyt észrevette a tőrt. A gróf ezekről a kis kirándulásokról persze mit sem tudott. A Lyuk kapitánya eltüntette a holttesteket és lapított, szerencséjére a haragvó apának eszébe sem jutott, hogy a Lyuk körül kéne szaglásznia. Ennek ellenére a kapitányt visszatérő rémálmok gyötörték. Én is így szereztem tudomást az esetről -

52


néhány éjszakán át kutattam még az emlékei közt, hogy teljesen világos legyen a kép, aztán meglátogattam a fickót. A hallgatásomért cserébe szabadságot kértem és kaptam. Érthető, hogy azóta nagy ívben elkerülöm Toront: nem akarom a jószerencsét megint próbára tenni.

- Belelátsz mások álmaiba? - Lirian döbbenete egyre fokozódott.- Sőt, az illető emlékei, vágyai és félelmei közt is szétnézhetek. Ez a legnagyobb üzlet

az egész Antissben. - Morel felvillantotta kisfiús mosolyát. - Ha tudnád, hány unalmas és gazdag alak él szerte a kontinensen! Csengő aranyakkal fizetik meg mások rém- és vágyálmait. Akadnak olyanok is, akik emlékeket vesznek; hogy miféléket, inkább el se regélem!

- Ne tedd - bólintott a lány. - És mi a helyzet a te álmaiddal?- A tolvajok álmai kontinens-szerte egyformák, hölgyem. Éjszakánként érintésre engedő

zárakat, nyitva felejtett ablakokat, ereni dukátokkal bélelt erszényeket látunk - kesergünk is épp eleget, ha nincs módunk pihenésre.

Lirian komolykodón nézett rá.- A mesterségedet gyakorlod majd, míg én a dolgomat intézem odafent?Morel megbántottnak tűnt.- Hová gondolsz? A szépség számomra szent, legyen az nők vagy építmények szépsége.

- Várt, egészséges érdeklődéssel méregette a lányt. - Számodra ez az elmélyülés ideje, tudom, de... nos, mit szólnál hozzá, ha megvárnálak idelent, és visszakísérnélek a szállásodig...?

- Úgy tudom, Erigow biztonságos város - mosolygott a lány- Az - sóhajtott a tolvaj. - De a lakóival sosem lehet elég óvatos az ember!Lirian a megszabott idő elteltével visszatért a Toronyhoz; a pap pedig - miután

bizonyságot szerzett róla, hogy az érkező nem forgat hamisságot a fejében - tiszte szerint bebocsátotta a legendás Enika Gwon hajlékának ajtaján.

A lány körbejárt a földszinti nagy helyiségben. Idáig már csak azok juthattak el, akik hivatásukul a harmónia művészetét, patrónusaikul a Messzenéző Gwont és Alborne-t választották. Minden berendezési tárgy, minden díszítőelem az ő kezük nyomát viselte, a falak mentén végigfutó polcokon fogadalmi ajándékok, hangszerek és műalkotások sorakoztak; Lirian, miközben a felfelé vezető utat kereste, az asztrális rezgések alapján felidézte az itt megfordult bárdok némelyikének alakját - utóbb ébredt csak rá, hogy ismerős-ismeretlen jótevőjét, Tier Nan Gorduint hiába keresné a fantomok között.

A helyiség északi sarkában - harmadik szemét ismét segítségül hívva - meglelte a lépcsőt, mely rugós szerkezettel illeszkedett a következő szint padozatához, s voltaképp annak részét képezte. Maga felé billentette, próbára tette teherbírását, majd felfelé indult; mosolyra indította a bizonyosság, hogy a Torony tetejéig számtalan efféle próbát kell még kiállnia.

Jó fertályórájába telt, míg felért. Gwon, ez a sokoldalú ember nem cáfolt rá hírére: örökségéből ítélve a legkülönfélébb kedvteléseknek hódolt. Lirian megcsodálhatta műhelyét, fegyver- és kegytárgy-gyűjteményét, legvégül azokat a ritka és értékes eszközöket, melyekkel a Messzenéző a kristályszférák, a bolygók és a kozmosz titkait kutatta.

A tető alá érve elkápráztatta a napfény. Idefent már csak egy prémekkel takart, alacsony kerevet, egy uscayhafa íróasztal és egy kis perpetua állt, mely a hajlék gazdájának távozása óta sem az időt, sem az asztalon pihenő fóliáns, a Legendák és Enigmák mágikus auráját nem jelezte.

Ébresztő, jelzett a boszorkánynak Lirian. Palástolni igyekezett megrendülését, de nem áltatta magát azzal, hogy sikeresen. Ezt neked is látnod kell...!

Talissa azonnal visszatért, a hosszas mellőzéstől kábán vette szemügyre környezetét.

53


Aki itt élt és dolgozott, nem sokat adott a kényelemre, állapította meg. vagy csak a szépérzék hiányzott belőle?

Lirian főként magára neheztelt, amiért engedett a pillanat varázsának.A Hetedkor legnagyobb dalnoka volt, és ebben a minden szépséget nélkülöző

környezetben vált égi lényegűvé, közölte. Szent helyen állunk, úgyhogy előre szólok: becsüld meg magad.

Nem vagy az anyám, dacoskodott a boszorkány. Ötven évszázaddal késtél Le rólam.Lirian közelebb lépett a derékalj melletti ablakhoz, kitárta, s a vaskos kőfal peremén

túlra, a városra nézett. Felhők úsztak el a nap arca előtt, a fény és az árnyék mérföldes foltokban vonult át a világon.

Legyen. Akkor az esélyt becsüld meg, amit ez a látogatás jelent. Alborne ISTEN, kishúgom, s mint ilyen, mindenható: még a te uradat is kirázhatja a fekete köpenyéből, ha úgy tartja kedve...

Nem az uram! sikoltotta Talissa. Sosem volt az! Asztrológiai sajátságok alapján választott ki és foglalózott le ötéves koromban; mikor először néztem rá egy ember szemével, nem éreztem mást, csak félelmet és undort; még csak jó sem volt, amit tett velem, hisz Láttad, érezted - tán elfelejtetted...?

Nem, nem felejtettem el, válaszolta Lirian a csendesnél is csendesebben. Bocsáss meg, kérlek.

Egész testében érezte Talissa döbbenetét: a boszorkány erre igazán nem számított.Szent hely, suttogta beletörődőn. Miattam nem kell aggódnod. Merre keressük az istent?A lány elmosolyodott.Ő maga aligha fog megjelenni. A bárdok rendszerint Gwonhoz fohászkodnak, aki, hisz

valaha ember volt, sokkal közelebb áll világunkhoz és lakóihoz.Tudod a módját, hogyan szólítsd? Azt hiszem.Lirian behúzta az ablakot. Végigsétált a szobán, messziről szemezett a fóliánssal. A

temérdek újvarázslatra, a tudásra gondolt, melyhez hozzáférhetett volna általa, azután felsóhajtott; ezzel már hiába fájdítja a szívét, a rendelkezésére álló időt másra kell használnia.

Közelebb óvakodott az asztalhoz. Arra számított, hogy a köteten kívül valamiféle zeneszerszámot is lel rajta, gongot vagy csengettyűt, amelyet megszólaltathat, amellyel Gwon figyelmét kérheti, de semmit sem talált, csak a por kavargott az ablakok ólomüveg kockáin átszűrődő fényben. A lány fújt egyet. Gyűlölködve bámulta a Torony párkányán gubbasztó, gnómformájú vízköpőket: kőbe dermedt grimaszuk kárörömet, megvetést sugallt neki. - Kránba veletek...! - sziszegte.

És megszédült.Hátratántorodott, hitetlenkedve pillantott az íróasztal, a fóliáns felett egymást keresztező

fénysugarakra: porszemek helyett zizzenő lángbogarak rajzottak bennük.Sikerült, nővérkém!, lelkendezett Talissa. Egy szó, és máris itt terem: tartok tőle, hogy

alábecsültem a te közbenjáródat...Lirian a világ minden kincséért sem ábrándította volna ki. Erősen figyelt, de még így

sem sikerült elkapnia az érkezés pillanatát; elvakította egy villanás, szemébe könnyek tolultak, s mire ismét felpillantott, a jövevény ott állt már az íróasztal jobb oldalán. Alakját rőt lángkoszorúval övezték a napsugarak, a padlóra hulló kévékben ismét közönséges porszemek örvénylettek.

- Ki vagy`? - lehelte Lirian, bár lelke legmélyén tudta a választ.- Akit vártál - felelte a jövevény. - A hírhozó; urunk személyesen küldött hozzád.A lány óvatosan közelített. - Gwon...?

54


- A Messzenéző - mosolygott a férfi. Arcán nem, csak a szemén látszott, milyen sok vihart állt ki; haja, szakálla úgy szürkéllett, akár az abbit-acél. - Igen, valaha az voltam. A túloldalról jövök, az Ő üzenetével.

Lirian mély lélegzetet vett. - Káprázat.Aligha, szólt Talissa. Látom én is.Gwon nem mozdult. A fény szinte akadálytalanul áramlott át testén.- Ediomadba készülsz - jelentette ki határozottan. Aquirok, elfeledett szörnyetegek ellen

kell küzdened, de nincs elég hatalmad hozzá.- Igen - suttogta elszorult torokkal a lány - Igen... Gwon felemelt jobbjával intette

csendre.- Szerencsés vagy - mondta. - Uwel haragot, Arel rátermett társakat, Krad bölcsességet

ajándékozott neked erre vall, hogy védelemért a csillagok és dallamok őréhez, Alborne-hoz folyamodtál. - Kedvtelve nézte Liriant, tekintetében régmúlt napok , fényei izzottak. - Rászolgáltál urunk figyelmére, húgom - a tetteiddel és azzal, hogy csak most, végső szorultságodban ajánlod magad az O oltalmába. Jutalmad nem marad el: úgy határozott, melléd áll, és örökkévalóvá teszi szellemedet. Részt juttat számodra az idők kezdete óta zengő Harmóniából; szólam leszel az Ő szólamai közt: legyőzhetetlen, míg lelked Dallamát ellenségeid végképp el nem hallgattatják.

Közelebb lépett. Előrenyújtotta mindkét kezét - jobbja Lirian homlokát érintette, bal tenyerén felragyogott egy apró, vésetekkel ékes medál.

- Nai ogadan al'onieth - szólt megfontoltan, miközben a lány elméjét a Külső Szférák csillagainak dermesztő tüze járta át. - Hay vei e 'lah atal, Alborne a mui onieth - Vidd és használd az Ő kegyelméből: benne rejtőzik az életed!

Lirian a medálért nyúlt. Bal tenyerébe zárta, Gwonra tekintett - azután, hogy tagjait teljesen elhagyta az erő, kábultan hanyatlott a Torony deszkáira.

A Hiéna mereven nézte a köpcös boszorkánymester holttestét, és már csak magában átkozódott. Nem tudta, hol csúszott hiba a számításaiba, de a történtek fényében bizonyos tisztelettel gondolt a célpontjául kijelölt lányra.

Hajnalban, mikor a kiszűrődő nyögések hallatán betörték a kis meditációs fülke ajtaját, bezzeg dühöngött; a legszívesebben tüstént megostromoltatta volna a fogadót, ahol a kétlényegű szuka megszállt. Mérgében tőrt vágott az összeégett varázstudó mellébe, még mielőtt kifaggatta volna, mi történt. Amint lehiggadt megbánta persze, s némi szomorúsággal gondolt hűséges emberére - azután visszatért a még létező problémához.

Magához rendelte azt az emberét, akit a némber szemmel tartásával bízott meg, s hosszú órákon át faggatta. Mikor már mindent -tudott, amit tudni akart, sétálni indult: a testmozgás világéletében serkentőleg hatott gondolataira.

Bejárta Erigow főbb utcáit, megtekintette néhány teret, köztük azt is, ahol Lirian a tolvajjal találkozott. Végiggyalogolt a Sóhajok sétányán, megebédelt egy mértéktartó, ám felettébb jóhírű tavernában. A Hattyúk utcájában betért néhány ékszerészhez, a Két Oroszlán előtt egy fertályórát is elácsorgott, majd betért az ivóba. Elbeszélgetett a fogadóssal, gazdát cserélt egy kharei veretű, hatszögforma aranyérme - és a Hiéna, a nap folyamán először - elégedetnek érezte magát.

Az aunnal távozóban, már az utcán akadt össze. Egymásba botlottak; a kopasz ember valami bocsánatkérésfélét mormogott s félreállt, ám a különös fajzat nem mozdult. A Hiéna töprengve nézte: tetszett neki, mint minden, ami hozzá hasonlóan rút volt és veszedelmes erőt vett rajta a szomorúság, hogy mint az összes többit, ezt is el kell majd pusztítania,

55


Könnyű halálod tesz, cimbora, ígérte magában. Nem úgy, mint annak a kékszemű dögnek, akt miatt szemétre keltett dobatnom a legrátermettebb emb...

Gondolatmenetét az aun villámnál is sebesebb mozdulata szakította félbe. Két csontkéz markolt a Hiéna vállába, másik kettő borotvált fejét ragadta meg, s elemi erővel szorítani kezdte. A Hiéna egyszerre ráébredt, hogy itt a vég: a különös, soklapú szemekben önnön haláltusájának képei tükröződtek. Meg sem próbált ellenkezni, tudta, úgyis hiába tenné: egy közönséges halandó, legyen bár a legképzettebb alvilági szakember, esélytelen egy efféle páncélos óriással szemben... Tekintetét vörös fátyol homályosította el, tudata lassan kihunyt, ám ekkor...

Arra eszmélt, hogy talpra segítik. Feje zúgott, a hangok sokáig nem jutottak el tudatáig; homályosan érzékelte, hogy egy utiruhás nomád esdekel a bocsánatáért, s hogy mindannyiszor megtámogatja, mielőtt összecsuklana.

A Hiéna minden mentális energiáját segítségül hívta. Valahogy sikerült megtartania saját súlyát, s az efelett érzett boldogság parancsára olyasmit tett, amihez hasonlót hosszú életében nem művelt még soha: rogyadozó léptekkel elkotródott kudarca helyszínéről.

- Te megvesztél, Gyémántszemű! - kiáltotta Shalek, elfordítva pillantását az iszkoló nyomorultról. Nemigen lehetett kihozni a sodrából, ám az aunnak most sikerült ezt a csodát végbevinnie. - Vérnősző barom! Ha egy perccel később érek ide, letéped a fejét, csak mert meglökött az utcán! Meguntad az életedet? Vagy a miénkkel támadt kedved szórakozni? Hóhér vagy te, nem filozófus!

Az aun csak állt, lebámult a tomboló íjászra - Shalek a felét se mondta ki annak, amit gondolt, de hát ő nem csak a szavakra figyelt -, azután megfordult, és eltűnt a Két Oroszlán ajtaja mögött.

56


9.

TŰZTÁNC

Lirian ideje leteltével megbékélt, lebegő hangulatban lépett ki a Torony ajtaján. Morel rögvest mellé szegődött; szorult belé annyi tapintat, hogy ne kezdje nyomban faggatni.

Csak Talissa dühöngött. Tudta, hogy a bárd nem fog válaszolni neki - alkalmi ismerősük mit sem tudott kettősségükről -, hát szabad folyást engedett indulatainak:

Fergeteges ez a te Alborne-od - gúnyolódott. - Most aztán ki vagyunk segítve, úgy bizony, nővérkém! Elő a lanttal: míg meg nem érkezünk Ediomadba, játszanod kell. Akkor állítólag nyugtunk tesz. Tudsz fél kézzel játszani? Úgy hiszem, itt az ideje, hogy megtanulj...

Hallgass, intette bágyadtan Lirian. Mire számítottál, hogy leszállnak Alborne angyalai, és tálcán elénk teszik, az urad fejét?

Mondtam már, hogy ne nevezd az uramnak, azt a förtelmet!, sziszegte a boszorkány. Azon tűnődj inkább, mi a kénköves Kránt kezdünk a medáloddal! Még ha magától zenélne...

- Ha egy percre nyugtot hagynál, rögvest kimódolnám! - Lirian fennhangon szólalt meg, de erre csak Morel értetlen ábrázata láttán döbbent rá. - Csitt! - Mosolyogott kényszeredetten a tolvajra. - Ne kérdezz semmit! Akadnak titkok, amiknek meg is kell maradniuk.

A fiatalember megvonta vállát, és úgy tett, mintha semmit nem hallott volna. Időközben kiértek a Belsővárosból, s a Sóhajok sétánya felé vették útjukat.

- Éhes vagyok - panaszolta Morel. - Nem ehetnénk valahol? Vendégem vagy, ha nem utasítod vissza.

- Sietnem kell - rázta a fejét Lirian. - A társaim már minden bizonnyal türelmetlenül várnak.

- El is húzódhatott a látogatásod a Toronyban - sugallta a tolvaj. - Ismerek egy helyet a közelben; gyors, és főleg jó a konyhája... ,

Eddig jutott, mikor hátulról gáncsot vetettek neki. Előrebukott; s mielőtt feltápászkodhatott volna, a tömegből hálót dobtak rá: pillanatok alatt harcképtelenné, moccanni, ellenkezni képtelen fogollyá vált, s Lirian látszólag legalábbis - egyedül kényszerült farkasszemet nézni támadóival.

Ami ez után történt, azt Erigow polgárai sosem felejtették el. A Káosz napjaként emlegették még emberöltők múltán is, s gyakran felidézték a történteket, ha a kalandozókra terelődött a szó.

A második hálót Liriannek szánták, a lány azonban félreszökkent; jobbjában megvillant a kard, a másikkal tőr hajított a hálót forgató fickó mellkasába. Az árkádok alól féltucat fegyveres futott felé, szándékukat a legjobb akarattal sem lehetett félreértelmezni. Fegyelmezett, összeszokott mozgásuk, a feladathoz leginkább illő, polgárruhának is vélhető harci öltözetük arról árulkodott, hogy tapasztalt gyilkosok, az utcai harc mesterei minda-hányan.

Egyikük mégis elkövette a klasszikus hibát: bizonyítani akart társainak, s messze megelőzte őket. Felemelt, hosszú pengéjű vívótőrrel közelített a lány felé. Biztosra vette diadalát, hisz jó harcosnak számított - egyetlen nő, mégha bárd is, nem lehet ellenfele... !

Anélkül halt meg, hogy felfogta volna, mekkorát hibázott. Lirian mozdulata elegáns volt de erőszakos; egyszerre robbant benne az elmúlt hetek minden dühe, az üldöztetések emléke, s mindaz, amit a nagy Haygar Brish fáradtságot nem kímélve belénevelt: "Ne cifrázd, lányom! A siker titka, az egyszerűségben rejlik."

57


A hirtelenkedő átdöfött torokkal hullott a földre, társai azonban okultak sorsából: körbefogták a lányt, akár a sakálok a még veszedelmes vadat, és vártak. A házak tetején nyílpuskával felfegyverzett mesterlövészek bukkantak fel, vesszeiket gyorsan ható, kábultságot hozó áfiummal preparálták - a Hiéna szigorú parancsba adta, hogy a felsőtestre nem célozhatnak. Az egyik mellékutcában könnyű négyesfogat várakozott, hogy felvegye az áldozatot, mihelyt az magatehetetlenné válik. Két kordé állt mögötte: ha keresztbe fordulnak, bármikor elzárhatják az utat az esetleges üldözők előtt.

Engedj! Most én jövök, kicsi nővér... Talissa hangja hűvösen csendült. Az ilyesmiben inkább otthon vagyok, elhiheted.

A lány megadóan bólintott. A fegyveresek összehúzott szemmel figyelték, hogy elejti kardját, de mert remek kiképzést kaptak, nemigen tétováztak; előkerült egy harmadik háló is, ám mielőtt meglendíthették volna, elszabadult a pokol.

Talissa hatalomszavát sokszorosra erősítve verték vissza a házfalak, néhány ablak szilánkokra robbant tőle. Kifelé fordított tenyeréből lángoszlop vágódott elő: a fegyveresek, akiket heve megcsapott, eleven fáklyákként tántorogtak, hogy egy pillanattal később semmivé enyésszenek a mágikus izzás szívében. Némelyikük nekitántorodott a rémülten menekülő, egymást taposó emberáradatnak, lángokba öltöztette a futókat - a tűz rohamosan terjedt, megfékezhetetlennek látszott.

A második kiáltás hirtelen jött, s természetellenes alkonyt teremtett: a mesterlövészek, azonnal elvesztették célpontjukat. Hogy megpillanthassák, felemelkedtek, ám, amint a boszorkány látóterébe kerültek, agyukba irtóztató, kibírhatatlan görcs markolt. Ketten szerencsésnek bizonyultak, mert súlyuk visszahúzta őket, a másik három azonban kifelé perdült, ordításukat a megvadult tömeg moraja nyelte el.

Talissa tombolt, új ellenfeleket keresett - a három apró lényre túl későn figyelt fel.A ginsourok egyike a hátára szökkent, a másik kettő a lábaiba kapaszkodott meg. A

boszorkány meghökkent, hisz sosem találkozott még efféle fajzatokkal. Energiái egy szemvillanás alatt elfogytak, a kard elérhetetlen távolságban - jó három méternyire - feküdt tőle. Megpróbálta lerázni magáról a szörnyeket, ám azok rövid karjaikkal erősen kapaszkodtak. Az egyik felpillantott rá: tekintetéből csak ostoba mohóság sütött. A lány öklével már-már lecsapott a lapos fejre, de valami visszatartotta attól, hogy megtegye; a ginsour képe szívfájdítóan emberi volt - egy napok, hetek óta szomjazó, inni, élni vágyó emberé...

A háló surrogva szállt a levegőben, négyszöge épp az áldozat felett terült szét, majd aláhullott.

Most aztán tényleg vége, nővérkém...A Szellembeszéd hangjai már nem juthattak el Lirianhez: a mákonynál is erősebb

bódulatot hozó áfium kioltotta tudatát.

Erigow hercege dühöngött.A Sóhajok sétányát alabárdos csapatok zárták le, a kordonon belül a Vien-Shi

embervadászai nyüzsögtek. A város utcáin Dreina papjaival megerősített őrjáratok ma-síroztak, a környék lakóit fegyveresek kérdezték ki udvariasan, ám roppant határozottan, hiteles szemtanúra azonban nem akadtak köztük.

Az egyszerű járókelők, akik a kavarodásban megsebesültek, mind másképp adták elő a történetet: volt, aki állította, egy hatalmas sárkány ereszkedett alá a sétányra, hogy tüzével felperzselje a várost, megint mások démonok csatájáról beszéltek. Néhány hozzáértő feltéte-

58


lezte, hogy toroni papok összecsapásának voltak szemtanúi, s hogy a küzdők egyike káoszkaput nyitott; nem volt se vége, se hossza a találgatásoknak.

Az embervadászok összegyűjtötték, és késlekedés nélkül Dreina főtemplomába szállították a holttesteket. A herceg kérésére eljött Doranból az idézőmágia legnagyobb mestere; Dreina papjai bíztak benne, ha megidézik a halottak lelkét, kiderülhet a való - egy porhüvelyéből nemrég kiszakadt lélek szóra bírása nem tartozott a nehéz feladatok közé -, a mágus azonban tehetetlennek bizonyult: csupán olyan lelkek jelentek meg hívására, akik menekülés közben lelték halálukat. A rejtély tovább bonyolódott.

Sem a Hatalom istennőjének papjai, sem az Idézés nagymestere és segédei nem sejthették, hogy a Hiéna különleges nyakláncot ajándékozott minden emberének. A hozzájuk való függőkbe apró drágakövet foglaltak, a drágakövekre a Lélekcsapda ősi rajzolatát vésték: amint hordozója meghalt, a lélek a kő csapdájába esett, s nem indulhatott útjára a Külső Síkok felé. A láncokat csupán egy pillanat műve volt leszakítani az elesett bajtársak nyakából, s maguk a túlélő harcosok sem tudták, hogy az ő biztonságuk érdekében társaik a túlvilági nyugalomtól fosztattak meg...

Talán csak a fogadósok, taverna-tulajdonosok nem bánkódtak a történtek miatt: forgalmuk húsz-huszonötszörösére növekedett néhány röpke óra alatt. Az események híre villámsebesen terjedt, a polgár, a kereskedő, a szabadságos katona, az átutazó, egyszóval mindenki a legközelebbi ivóba sietett, hogy elmesélhesse a maga híreit, újakat hallhasson, s társaságban latolgathassa, mi húzódik a tragédia hátterében.

,Az, aki minden kérdésükre igaz választ adhatott volna, messze járt már - s zsákmányával együtt ennél is hosszabb útra készült.

Shalek épp az aun viselkedését ecsetelte imént visszatért társainak, mikor a dördülés robaja végiggördült az utcán. Különösebben nem zavarta őket, hát visszatértek saját gondjaikhoz, ám közben - anélkül, hogy ezt egymás közt szóvá tették volna - mind türelmetlenebbül lesték a lány visszatértét.

Egy fertályóra multán érkezett a jólértesült városlakók első hulláma: a Két Oroszlán ivója pillanatok alatt megtelt velük. A hangulat csakhamar forrpontra hágott, a zajos társaság központjában - életében először - egy kelmekereskedő állt. Azok közé tartozott, akik viszony-lag olcsón úszták meg a történteket: ruháját megszaggatta a rémülten menekülő tömeg, haja megperzselődött, s az orrát is beverték, de mindezért bőségesen kárpótolta, hogy most mindenki az ő szavát leste. Felhajtott egy kupa predoci óbort (e különlegesség a fogadós ajándéka volt), csendet intett, és harmadjára is belekezdett:

- Mondom én, Tharr papnői voltak! Valamiféle leszámolást ejtettek meg egymás között; hogy miért pont itt és most, arra jobb nem is gondolni!

- Papnők? - hüledezett egy utazó. - Két házzal feljebb azt hallottam, hogy embervadászok csaptak össze, és háromélű kardokkal vagdalkoztak...

- Ostobaság! Egyikük felgyújtotta az egész negyedet, 'amikor férges istenéhez fohászkodott. - A kelmeárus színpadiasan széttárta két karját. - Saját fülemmel halottam rontó igéit; körülöttem hullottak a népek, mint Antoh idején a legyek...

- És te? - kiáltott közbe egy másik hallgató. - Te hogyan menekültél meg?A kereskedő arcán önelégült mosoly terült szét.- Keményebb fából faragtak engem annál, hogysem a Háromfejű rontása kifogjon

rajtam. Tudjátok, hit kérdése az egész. Ha elég erős a hited, mindentől megvédelmez. Persze aki csak látszatból áldoz, és lépten-nyomon fukarkodik a szent ajándékokkal, az előbb-utóbb

59


megjárja. Kérdezzétek meg bármelyik szentélyben, milyen hívő Radogin Umro! Kedvelnek az égiek, hát megóvtak - ennyi az egész.

Galodan már akkor a tömegbe férkőzött, mikor először meghallotta, hogy csata dúlt a városban, mostanra azonban társai is az első sorból figyelték a pojácát. Ahogy a kereskedő - némi alkohol hozzáadása után - újrakezdte mondókáját, homlokráncolva egy sarokasztalhoz vonultak.

- Lirian és a szellem - dünnyögte a Szabad Ember. Lecsaptak rájuk. .A mindig józan Shalek a fejét ingatta.- A fickó papnőkről beszélt - mormolta csekély meggyőződéssel. - Az Ansinatis, ha

nem csalódom, boszorkány.Jahrn előrehajolt.-Emlékeztek, mit mesélt a lány? A benne lakozó lélek tűzzel intézte el Ruh Corlan ebeit!

Félek, ez a mostani kavarodás is az ő számlájára írható.Galodan a szakállába túrt.„, - Mégis el kellett volna kísérnünk... Ebben mindannyian egyetértettek.- Próbáljuk megkeresni - javallotta végül Ulan. - Úgy legalább érezhetjük, hogy teszünk

valamit érte. Ha más okból késik, meg fogja érteni.A társaság tagjai némán kanyarították vállukra csuklyás köpenyüket, s a tömegen

átfurakodva az utcára léptek.Az útjukba akadó polgárok szinte menekültek tekintetük elől.

Végigjárták a Belsővárosba vezető egyenest, számtalanszor megálltak, türelmet színlelve válaszoltak az őrjáratok kérdéseire - az egyiktől végül sikerüli megtudniuk, hogy csak ismeretlen férfiholttestekre bukkantak, nő nem akadt az áldozatok között.

- És most? - fordult a többiekhez Bryk, mikor - órák múltán -visszajutottak a Hattyúk utcájába. - Ha megölték volna, már tudnánk róla. Él, de nem ül a herceg börtönében. A Toronyból épp akkor indult el, mikor a csata kezdetét vette; a Fényúr orcájára mondom, ott volt, őt támadták meg!

- De hol a fészkes fenében van? - toppantott Galodan. - Kaput nyitott és elmenekült? Vagy elrejtőzött? '

- Elrabolták - mondta szárazon a Szabad Ember. - Az az átkozott pincerém, Talissa szívszerelme nyilván vagyonokat kínált fel érte valakinek.

- Meglehet- bólintott Shalek. - Másodjára jobban átgondolta, kihez forduljon, és ezúttal nem kellett csalatkoznia.

- A városból még nem vihették ki - vélte a simább szavú iker. - A kapukat lezárták, az ellenőrzést megszigorították; a varázslók a mágikus tevékenység jeleire lesnek. Itt kell lennie.

- Rendben. Elrabolták, itt rejtegetik valahol, ebben az átokverte kőrengetegben - dünnyögte a nomád. - Hogy találjuk meg? Egy tűvel és pár szénakazallal sokkal könnyebb dolgunk volna.

- A Szövetséghez nem mehetünk - mondta Ulan. - Ha tudnának valamit, már jelentették volna a palotában. A herceg emberinek nyomozása hetekig eltarthat, és miután nem- tudják, mit keressenek, nem bízom igazán a sikerükben.

- Két lehetőségünk van - tűnődött fennhangon a Szabad Ember. - Fordulhatunk ugyebár a helyi klánokhoz: ha Lirian elrablója nem közülük való, és elég sokat fizetünk, talán segítenek.

- Mi a másik lehetőség? - Galodannak láthatóan nem tetszett, hogy az alvilág kegyeire bízzák magukat.

60


- Felkeressük a Szélhozók Társaságát. Erigowban is van tanyájuk, úgy tudom.- Szélhozók? = Galodan tanácstalanul nézett a többiekre, de mind csak a fejét rázta. -

Sosem halottam hírüket.- Még én sem jártam köztük - ismerte be Jahrn. Minden nagyobb városban házat vásárolnak vagy bérelnek maguknak. Vendégszállást

csinálnak belőle, meg szolid ivót. Ilanor és Yllinor barátai járnak oda: nemesurak, politikusok meg egyszerű szabadok. A határvadászok kapitánya súgta meg a gyászszertartás után, hogy ha nincs kihez fordulnom, keressem fel a Szélhozókat, ők majd segítenek.

- Megpróbálhatjuk éppen - biccentett Galodan. - Jobb is, hogyha a zsebmetszőket, és a fojtogatókat a végére hagyjuk.

61


10.

SUTTOGÁS ÉS SIKOLYOK

A magas, fatornyos ház a Dalnokok terének. sarkán állt. Az ablaktáblák résein kiszüremlő fény sárga derengésből szőtt hálót a kövezeten, a tetőn imbolygó szélkakas halk nyikorgással hirdette Arel kedvelt idejének közeledtét.

Az ajtót nyúlánk, ingujjra vetkőzött férfi nyitotta ki, nyakában Sólyomhold függött. Gyanakodva pillantott a hatfős társaságra.

- Cwa utul, lah mera nie'shu? - kérdezte.- Eun thaul. Swil du ammang dweun thamu - válaszolt Szépmező nyelvén a Szabad

Ember.- Kerüljetek beljebb, testvérek - mosolyodott el a nyúlánk férfi. - Nézzétek el nyers

szavaimat: mostanság számosan jönnek hírekért, s nem jó szóért szerény hajlékunkba...A terem nagyobbnak bizonyulta vártnál. Két tucat asztal és szék, a fal mellett

kényelmes lócák, meg egy hatalmas kandalló: ennyi volt az összes berendezése. A levegőben pipafű illata keveredett a piruló vadhúséval; a beszélgetés moraja egy pillanatra elhalkult a jövevények felbukkanásakor, aztán felérősödött megint - a falak közt tartózkodók tapasztalatból tudták, kiben nem. kell ellencéget sejteniük. °"

Mindössze egy népesebb társaság üldögélt a kandalló körül: egy vörös és egy fekete hajú lány néhány fiatal, csupa izom férfi körében. A vörös üstökű szépség akinek ereiben jó egynegyed rész tarran vér csörgedezett - felemelkedett, mikor megpillantotta a Szabad Embert.

- Testvérek - szólt halk, veszedelmes torokhangon. Hadd mutassam be nektek, az én legkedvesebb gladiátoromat.

- Darla...! - mosolyodott el a Jahrn. - Nem várt meglepetés!- Az istenek hoztak nálunk. - A lány a volt gladiátor nyakába csimpaszkodott, szájon

csókolta. - És természetesen a barátaidat is.Galodan előrefurakodott, egészséges érdeklődéssel mérte végig Darlát.- A köszöntésnek az imént egy második része is volt jegyezte meg csendesen, a lánynak

azonban kivételesen éles hallása lehetett, mert értette az üzenetet, és a szakállas fickóhoz hajolt.

- Való igaz. S hogy ne érezd megrövidítve magad... Azzal szájon csókolta a törpét is.Shalek döbbenten hátralépett, és beleütközött a mozdulatlanul álló aunba. Jahrn meg az

ikrek nevettek, s a vörös szépség velük kacagott.- Mi járatban vagytok errefelé, bajnok? - tette fel a kérdést egy fertályóra múltán, mikor

a kölcsönös bemutatkozáson, a közös emlékek felidézésén túljutottak már. - Hogy házigazdánk szarvast készít, aligha elegendő ok. A Szabad Ember elkomorodott.

- Biztos hallottatok a délutáni kavarodásról...- Hogyne - bólintott a balján ülő fiatal, sólyomarcú férfi, aki Yllinor követének

kíséretéhez tartozott. - Mindenki hallott róla.- Az egyik társunk eltűnt. Okunk van feltételezni, hogy akkor és ott rabolták el.- Ez igen...! - szisszent fel Darla. - Nem akárkivel utazgattok, hallod-e? Beszélik, egész

háztömböket égetett fel mágikus tűzzel.- Ez talán túlzás - legyintett Galodan - de hogy nem volt könnyű dolguk Liriannel, arra

mérget vehetsz.

62


- Lirian? Szóval nőről van szó... - Darla színlelt nehezteléssel pillantott a hajdani gladiátorra. - Persze mi mást várhatnék tőled ennyi év után?

- Fordítsuk komolyra a szót - kérte Jahrn. - Igen fontos volna megtalálnunk, talán nem szorul magyarázatra, miért. A késlekedés könnyen az életébe kerülhet: erős a gyanúnk, hogy Ediomadba készülnek vele. Ha tudtok segíteni, nagyon megköszönjük. Ha nem, úgy is jó, de sürget az időnk; mulatozásra ezúttal nem telik belőle.

- Meglátjuk, mit tehetünk - bólintotta sólyomarcú férfi. Felállt, elsietett, de néhány minutum múltán már vissza is tért

- Kövessetek - szólt halkan. A hátsó ajtó kanyargós kőlépcsőre nyílt, azon át egy még tágasabb helyiségbe jutottak.

Csupasz fehér falak, gránitból rakott padló, széles deszkaasztal, a sarokban egymásra tornyozott ketrecek látványa fogadta őket. Az asztal mögül koravén, sima képű, ám galambősz hajú férfi lépett eléjük.

- Naail cwa Arul - dünnyögte. - Sahzor már beszélt a gondotokról. Segíteni fogunk, ahogy erőnkből telik: Jahrn a testvérünk. Szépmező harcosa, ezért minden barátja a mi barátunk is. Chei király nem feledkezik meg népének egyetlen tagjáról sem. - Mosolygott, ifjú-öreg arcán barázdák mélyültek el. - Mert köztünk csak őszinteségnek van helye, megmondom egyenesen: a lehető legrosszabbkor érkeztetek. Harcosaink zöme távol van éppen, az ügy pedig, melynek megoldásában segédkeznünk kell, túl nagy port vert fel - nem kockáztathatjuk, hogy testvériségünket kapcsolatba hozzák vele.

Jahrn csak ekkor vette észre a falon függő havasi zerge fejét, s meglepetésében kiakadt:- Az Anat-Akhan...?- Csendesebben, testvérem - kérte a sólyomarcú férfi. - Naail Transceps, urunk

kémszolgálatának helyi vezetője. Sokat látott, bölcs ember; a Sheralori innen nem ismerek nála rátermettebbet.

A Transceps könnyedén fejet hajtott a bók hallatán, majd ismét a Szabad Emberhez fordult.

- Testvéreink néhány napja jelentették, hogy a Hiéna Erigowba érkezett. Ha társatok ellensége kellőképp tehetős, bizonyára őt bízta meg a feladattal.

- Dúsgazdag - mormolta Jahrn. - Jó ideje kamatoztatja már az aranyait.- Hiéna:..? - Galodan úgy köpte a szavakat, mintha valami ocsmányság került volna a

szájába. - Találó elnevezés. Bérgyilkos a fickó? .- Az - bólintott a koravén varázstudó. - A legjobb a fajtájából. Egész kis hadseregnek

parancsol - és ügyes, nagyon ügyes.- Biztos vagy benne, hogy ő tette? . Naail bólintott.- Majdnem. Itteni fészkében nagy mozgolódást tapasztaltunk az elmúlt három nap

során.- Merre találjuk azt a férget? - lépett előre a nomád. Ha ezt megmondod, máris sokat

segítettél. A többit elintézzük magunk.A Transceps halványan elmosolyodott.- Ennyire azért nem kell kapkodnotok. - A sarokba halmozott ketrecek felé indult. - Egy

óra múlva azt is tudni fogjuk, melyik úton és mikor akarja elhagyni a várost. Sietni fog, de nem sieti el a dolgot, ebben biztosak lehettek. Lesz időnk felkészülni.

- Igaza van - mormolta Ulan - Úgy kell elkapnunk a kétlábú dögöt, hogy tanuljon belőle.

Naail időközben kinyitotta az egyik fadobozt és néhány apró állatkát húzott elő. A társaság néma érdeklődéssel figyelte ténykedését; ám a nomád, aki mindőjük közül a legélesebb érzékekkel rendelkezett, beleszimatolt a levegőbe, s meglepetten. felszisszent.

63


- Patkányok...?- Így igaz. - Naail arcán ismét felderengett a mosoly Futárpatkányok, hogy pontos

legyek. - Szemmagasságba emelt egyet, lehunyt szemmel összpontosított, majd patkányostul a csatornanyíláshoz lépett. - Félig-meddig intelligensek - folytatta, ahogy útjára bocsátotta az állatot. - Mindenüvé beférkőznek, nem olyan feltűnőek, mint holmi madár; sem hír, sem kórság nem kerül tőlük illetéktelenekhez. Elméjükben mentalistáink kialakítottak egy apró rekeszt, abban tárolják, amit elhelyezünk bennük. Így akár a legmélyebb tömlöcökbe is üzenhetünk - ugyan, kinek jutna eszébe egy patkányra gyanakodni

- Elmés - ümmögte Galodan, aki tisztaságára mániákusan ügyelt, s ki nem állhatta a rágcsálókat. - Azt még megértem, miért nem alkalmaztok kényes helyzetben madarakat és embereket - de mi akadályoz benneteket abban, hogy közvetlen mentális üzenetet váltsatok?

- A mentális üzeneteknek - magarázta türelmesen a Transceps - van egy komoly hátulütőjük: könnyen fennakadnak a leggyengébb mágikus védelmen is. Manapság, mikor az egyszerű polgár is védő rúnákat véset hajléka alapkövébe, ekkora kockázatot egyetlen komoly szervezet sem vállalhat.

- Sose gondoltam volna; hogy ezek a rusnya férgek egyszer hasznomra lesznek - húzta el száját a törpe. Remélem, meghálálják a törődést, és gyorsan szedik a lábaikat...

- Alig egy óra múlva - ígérte az yllinori - a legbiztosabb forrásból fogunk tudni mindent. Van egy beépített emberünk a Hiénánál- ha valaki, ő tudni fogja mi történt, s mi következik.

- Bátor fickó lehet - dünnyögte elismerően Shalek.- Éppen ellenkezőleg: igen gyáva. - kacagott halkan, vérfagyasztóan az ősz varázstudó. -

Fél a Hiénától, ezért szállást ad neki, valahányszor az erre jár - és fél tőlünk, hát minden lépéséről tájékoztat minket. Évekkel ezelőtt megtudtuk, hogy ő rejtegeti a Hiénát. Felkerestük hát, és üzletet ajánlottunk neki: az életét, cserébe az információkért.

Az egy órából végül két óra lett.A társaság komoran várakozott egy kis vendégszobában; a sólyomarcú javaslatára

lepihentek, de nyugalmat egyikük sem lelt. Amikor Darla végre értük jött, fellélegeztek: egy kalandozó számára a tétlenség és bizonytalanság kisebbfajta- halált jelentett.

A terv kidolgozásához egy fertályóra is elégnek bizonyult, s mikor ismét leheveredtek priccseikre, hogy bevárják a hajnalt, már nyugodtan tették.

A várakozáshoz nagyon értettek.

A nap első sugarai belevesztek a makacsul terjengő ködbe, mely - mint rendesen - a paták csattogását, a vasalt kerekek csikorgását is eltompította..

A Vittadora Postakocsiszolgálat négylovas, csukott batárjai lidércek gyanánt bontakoztak ki a fehér gomolygásból. Igaz, a közelebbi szemlélő már nem találta volna őket félelmetesnek: feketén-sárgán csíkozott testükkel párban járó, hatalmas dongókra emlékeztettek. Bakjukon, köpenybe burkolózva, két-két hajtó ült, egyikük állandóan felajzott nyílpuskát tartott kezében - e szokásukat akkor sem dobták sutba, mikor közismerten békés vidéken jártak. A kontinens legismertebb posta- és utazószolgálata ügyelt a hírére, ez pedig nem csak fürgeséget, megbízhatóságot is követelt. A, kocsikat hagyományosan haonwelli mesterek készítették, a súlyos alkotmányok kettős fala közt vékony acéllemez rejtőzött, kívül-belül tűztől és mágiától védő pentagrammák vésetei sorakoztak rajtuk: a Vittadora család vezetői sosem vállaltak felesleges kockázatot. A lovak a Dwyll Unióból származtak, a dwoon tenyésztők mesterien egyesítették bennük a teherbírást a sebességgel és az igénytelenséggel.

64


A tetőkre ládákat és vizeshordókat erősítettek: a batárok olykor hetekig távol jártak Ynev lakott vidékeitől...

A hajtók természetesen a Hiéna emberei voltak, a két kocsiban az ő fegyveresei húzódtak meg. Átalakításra alkalmas batárokat igazán nem volt nehéz keríteniük; a kopasz ember már esztendőkkel ezelőtt elkészíttette, s az ítész házának istállójában, ponyva alatt tartogatta őket, hogy szükség esetén kéznél legyenek. A trükk lényege abban állt, hogy az igazi Vittadora járatot egy-két perccel megelőzve érjenek a városkapuhoz; a Hiéna előző este háromszor is végiggyalogolta az utat, pontos ütem tervet készített - bízott benne, hogy társaiban ezúttal sem kell csalatkoznia.

A lányt napkelte előtt helyezték el a második kocsiban. Kezét-lábát összekötözték, száját felpeckelték, fejére zsákot húztak. Az őrök az indulás pillanatáig óránként váltották egymást mellette, s a biztonság kedvéért egy ginsourt is az üléséhez láncoltak. A fiúval hasonló módon bántak el; a falakon kívül, az erdőben akartak végezni vele, hogy az ítésznek és családjának ne kelljen a tetemével bajlódniuk.

A kopasz férfi őszilevélszín utiruhában, csuklyásan kapaszkodott fel a fullajtárhelyére a fogolyszállító batáron: előre eldöntötte, hogy a város elhagyásáig innét fog szemlélődni. Küldetését sikerrel végezte be, a megkönnyebbülés feledtette vele a sok bosszúságot - ezért, s persze a titokzatos megbízó iránti tiszteletből mondott le arról, hogy maradandó nyomot hagyjon tőrével a szuka arcán.

A magával cipelt kis homokórára pillantott, elmosolyodott. Maga elé képzelte az őrség katonáinak döbbent képét, a gyanútlan utasok felháborodását, akik csengő aranyakkal fizettek kényelmükért a Szolgálatnak, és arra gondolt, hogy a hírnév olykor bizony veszedelmes lehet...

A batárok megkerülték a Dalnokok terét, bedübörögtek az olcsóbb fogadók szűk, névtelen utcájába. A Hiéna többször húzódott meg itt ifjabb éveiben, mikor még segítség nélkül, hurokkal, tőrrel kereste kenyerét, s nap mint nap akasztással, kínzókamrával, megfizethetetlenül drága szajhák mosolyával álmodott; igen, fiatalsága bámult le rá a sötétlő ablakszemekből, s ő megint elmosolyodott; szelet várt és napsütést, amely - tiszte szerint - szétoszlatja a ködöt és a nyomasztó emlékeket.

Az első kocsi bakján ülő férfiak szeme résnyire szűkült barna kámzsájuk alatt. A nyílpuskás a tetőket figyelte, társa azzal szórakozott, hogy a koronákat számlálta az utat szegélyező késdobálók cégérein - ha a nemességet ebben a tempóban osztogatnák, királyok és hercegek túrnák a földet Sirenartól a Keleti sztyeppék pereméig, sőt azon is túl...

A hajtó összerezzent.Homlokráncolva meredt előre a maga oldalán; a fal mellett rézoroszlánok,

faunikornisok, bádogsárkányok sorakoztak, tucatszor, vagy még többször láthatta vala-mennyit, de - bárhogy erőltette a töprengést - az istennek sem emlékezett ebben az ótvaros utcában fejszés törpéhez címzett fogadóra...

Amint a kocsi a tartórudak alá ért, Galodan - hisz ő volt a cégér - íves mozdulattal, éles rikoltással törte meg a varázst: első csapása a nyílpuskás életét oltotta ki, a második a hajtót repítette be a túloldali kocsma ablakán. A lovak felhorkantak, változtattak lépteik ritmusán; a törpe számára e haladék elegendő volt ahhoz, hogy a földre szökkenjen, s munkába vegye a batár jobb hátsó kerekét: a küllők, a forgácsok szanaszét röpködtek, a súlyos alkotmány oldalra dőlt.

A második kocsi bakján tanyázó nyílpuskás felemelkedett ültéből. Rekedt; figyelmeztető kiáltást hallatott, már-már rálőtt a ködből kibontakozó fantomra, az ugyanekkor feltérdelő Shalek vesszeje azonban az álla alá csapódott, mielőtt megtehette volna. Holtában hátrazuhant, átbucskázott a kocsin, vérének cseppjei a Hiéna kezére hulltak.

65


A kopasz ember megdöbbent.Nem félelmet, nem csalódottságot érzett, hanem mélységes megrendülést;

kicsapongásaikról hírhedt papok szívébe markol végórájukon efféle fájdalom. Ahogy az első kocsi jobb hátsó kerekét vesztve oldalra billent; s vasalt tengelyének csonkja szikrát hányt a kövön, a Hiéna egyszerre átlátta: veszített. Nem érnek idejében a kapuhoz, a Vittadora járat mindenképp megelőzi őket. Az utasuk képén elégedett mosoly ül; az edzett acél. orgonasípok lezárulnak - s mert korán kelők minden átkozott város minden átkozott utcájában akadnak, a herceg katonái rövidesen hírt kapnak az itt zajló ütközetről. Alabárdosok, varázstudók nyüzsögnek majd mindenütt, s ha netán elmenekülne, előbb-utóbb meglelik a nyomát...

Birokra kelt a tagjain végigkúszó zsibbadással.Nem. Ilyen könnyen nem adhatja fel - ha megtenné, a sírban is hasztalan keresné a

nyugodalmat.- Fordulj! - kiáltott a hajtóra, az azonban már nem engedelmeskedhetett parancsának:

nomád nyíllal a mellében bukott előre.- Rajta! - szállt a párás reggelben a Szabad Ember kiáltása. - Rajta!A Hiéna leugrott a fullajtár emelvényéről. Látta, hogy a kifelé vezető utat - mintha csak

véletlenül történne jókora szénásszekér zárja el, s átvillant az agyán, hogy ezt a rajtaütést maga sem szervezhette volna meg különbül... Mikor füle mellett elsüvített a rejtőzködő íjász első vesszeje, ugrott, a falhoz lapult, s kivont karddal, némán rohanni kezdett; látta, hogy emberei előtódulnak az első kocsiból, de sorra elhullanak egy páncélos, négykarú óriás csapásai alatt. Egy vállas, alacsony alak már a második kocsi kerekeit csapkodta, s mikor az utasfülke oldalra billent, messzehangzó rikoltással tépte fel ajtaját. - Lirian...!

A Hiéna meg-megvonagló arccal törtetett előre a ködben. Azt remélte, leple alatt észrevétlenül elszelelhet; míg a nő barátai sikerüknek örvendeznek, aligha foglalkoznak vele.

A nő barátai. .A legszívesebben felkacagott volna, aztán észbe kapott: a zaj olyan luxus, amit most

egy darabig nem engedhet meg magának. Hibát követett el, mikor életben hagyta ezeket az embereket, a lövészt, a monstrumot és a többit; hibázott, s az élet, mint holmi dzsad bankár, most kamatostul nyújtja be a számlát...

Futtában csaknem beleütközött egy köpönyeges, buzogányt markoló alakba. Félrependerült az útjából, küzdőtartásba helyezkedett - a vértes egy táncos könnyedségével tükrözte mozdulatát, s oldalán tüstént egy újabb tűnt fel a fajtájából; buzogányuk feje lassú köröket rajzolt a levegőbe, világos szemükben komolyság és figyelem.

- Parancsolsz, uram?A Hiéna leszegett fejel hátrált. Nem válaszolt nekik. Gyűlölte őket. Megkapták, amiért

jöttek, de nem érik be annyival, hogy megfosztják becsületétől és aranyaitól - az élete is kell nekik.

- Hová, Hiéna? - tudakolta egy nyugodt hang a háta mögül.A kopasz ember megperdült a sarkán. A láncinges, duzzadó izmú gladiátor szólt hozzá,

a gleccserkék szemű barom, aki vagy a nő szeretője, vagy az lesz hamarosan; az iskolázott mozgású hegyi tahó, aki csak abban különbözik tőle, hogy egy lépéssel .előre gondolkodott - és bárhogy igyekezett, nem tudott maga helyett rá haragudni...

Jahrn en-Doar figyelmesen nézte a fal felé hátráló bérgyilkost. Kardját rézsút mellmagasságba emelve utána lépett, egy darabig együtt lejtettek visszafelé, ahol mostanra elhalt a csatazaj; Galodan és Shalek megszabadították a kötelektől Liriant és a fiatal tolvajt, az aun által megfékezett lovak egyhelyben topogtak, a ginsour hunyorogva,, zavartan téblábolt körülöttük.

66


Valahol messze, a Dalnokok terén túl egyszerre félrevertek egy harangot. "Tűz, tűz; segítsetek, jó emberek", esdekelt a bongás, s a Hiénának fel sem kellett pillantania, hogy lássa, hogy a csontjaiban érezze a párducléptű gladiátor mosolyát.

- Akadnak barátaink - suttogta Jahrn. - A városőrök először a "tűzhöz" fognak kivonulni: a világ minden ideje a miénk hát, uram.

A kopasz férfi háta egy késdobáló ajtajának feszült. Orrát megcsapta a poshadt víz, a rothadó szalma, a túlérett sajt és a macskahugy szaga; ó igen, valaha itt volt az otthona, ilyen koszfészkekből indult nagy útjára, úgy illendő hát, hogy pályafutása mélypontján ide térjen haza...!

Hátrált. A gladiátor, a vértesek utána nyomultak, óvatosan oldalaztak a sötét ivó néptelen asztalai közt; a konyhaajtóból bedagadt szemű, kötényes disznó figyelte őket hitetlenkedve vagy álomittasan: tanyáját jobbára tévelygők, nyomorultak és senkik látogatták, a két hüvelyknél hosszabb pengék, a hidegen csillogó szemek látványához most kellett hozzászoknia... A Hiéna eltűnődött, mi volna, ha őt vágná le, aztán kimenekülne a mocskos edények halmán, a sikoltozó fogadósnén át; ajka mosolyra rándult a gondolatra. Mosolygott akkor is, mikor újabb árnyak sötétítették el a bejárat négyszögét - s ott volt az íjász, a fejszés törpe, a négykarú szörnyeteg és a lány Őt figyelték, rá bámultak valamennyien, azzal a szelíd borzadállyal, mely minden sarokba szorított nagyvadnak kijár.

A Hiéna a söntésig hátrált, a fogadósra emelte kardját. - Bort - suttogta, s nem kellett kétszer mondania; a testes férfi remegő kézzel töltötte tele az első keze ügyébe akadó fakupát, a pultra helyezte, s elkerekedett szemekkel nézte a torkára mutató halált. A kopasz férfi beleszagolt a kupába, aztán a fickó képébe loccsantotta tartalmát. A kalandozók szótlanul figyeltek, pengéik erdején túl erősödő ragyogás hirdette a szél, a napsütés diadalát.

- Jobb bort! - sziszegte a Hiéna. - A legjobbat, amit a háznál tartasz - bort ide a világ minden aranyáért!

A fogadós verítéktől lucskos arccal húzott elő pultja alól egy hasas butéliát. Másodszor is töltött; a kopasz férfi szabad bal kezével a nedűért nyúlt, s mélyen beszívta illatát.

- Gazember vagy, de a borod tűrhető - mormolta. - Élj, és ne vétkezz többé!- Levágom - ajánlkozott Galodan, a Szabad Ember azonban, aki rendületlenül nézett a

Hiéna savószín szemébe, visszatartotta.- Hagyd! Ez az ő jutalomjátéka.A bérgyilkos baljának pecsétgyűrűjéből fehér port szórt a borba, gondosan elkeverte a

kisujjával. Kardját két lába közé, a padlóba állította, a kupáért nyúlt, Lirianre nézett, ivott és kacagott.

Egészségedre, hölgyem!A lány csuklóját dörzsölgetve pillantott rá - és egészen a mocskos padlóig követte

zuhanását. Csend ereszkedett a. helyiségre. A tűzjelző harang távoli borigása lassanként elhalt, a kopasz férfi teste felett, mint türelmetlen, régi ismerősök, legyek köröztek.

- A számlát én rendezem - mondta a Szabad Ember, s mielőtt a többiekkel együtt sarkon fordult volna, lyukas rézgarast hajított a fogadósnak.

Lirian teljesen magához tért; mire a sarkon túl várakozó kocsihoz értek. Shalek az aunra bízta íját, s maga vette kézbe a gyeplőt; az Anat-Akhan térképe pontosnak bizonyult, segítségével eredményesen kerülték el a három irányból közeledő őrjáratokat.

- Hová...? - kérdezte rekedten a lány Baljával a nyakában függő medált markolta, tekintete Jahrnról Galodanra, onnét a Larmod-fivérekre rebbent.

67


- A Dalnokok terén jó ismerőseink élnek - magyarázta a Szabad Ember. - Az ő segítségükkel szereztük a kocsit, a szénásszekeret - s ha nem tévedek, ők gondoskodtak a harangszóról is.

A lány csak bámult. - Szövetségeseink?- Chei király alattvalói - szögezte le a törpe, mint aki ezzel mindent megmagyaráz. - Az

utad a Legendák Tornyába... eredményes volt legalább?- Nem tudom.Nem tudod, szólt Talissa epésen. És ezzel még mindig a javunkra túlzol!A tolvaj most kezdett magához térni. Nagyokat nyögve a hátára fordult a hintó alján,

elkerekedett szemmel bámulta a fölé hajló fegyvereseket. Csak akkor nyugodott meg valamelyest, mikor felfedezte köztük a lányt.

- A barátaid...? - kérdezte bizakodva.- Azok, Morel - mosolygott Lirian. - Kalandozók. A fiú sorra szemügyre vette a társaság

tagjait.- Gondolom, mihamarabb el akarjátok hagyni a várost. - Úgy van - bólintott Ulan. -

Erigowban egy darabig túl forró lesz a talaja magunkfajták ízlésének.Morel a lányra sandított. - Veletek tartok!- Pompás ötlet - mormolta Galodan. - Nyulat fogni tudsz-e?- Morel az életemet mentette meg - szólt halkan Lirian. - Ő volt az a lovag, akit az

Antissben láttam.A jelenlévők frissen támadt érdeklődéssel szemlélték a vézna, cseppet sem lovagi alkatú

kölyköt.- Hasznát láthatjuk Ediomadban - folytatta a lány. Megóvhat bennünket a gonosz

álmoktól, a testetlen fantomoktól: ha mellettünk van, nem kell az Ansinatis energiáit védő alakzatokra pazarolnom.

- Ediomad...? - jajdult a fiú.Lirian kibámult a kocsi ablakán, ujjai ismét a nyakában függő medált érintették.- Mintha a sors akarta volna így - suttogta. - Elképzelhető, hogy a fiú... Alborne első

ajándéka számunkra.- Ajándék? - ámuldozott Galodan.- A Belsőváros kapujában találkoztam vele - magyarázta a lány - Mikor a Legendák

Tornyához tartottam. Tehát jóval azelőtt, hogy az istened segítségét kérted volna, emlékeztette unottan a boszorkány Mondd inkább, hogy sajnálod itthagyni és kész!

- Nem sajnálom! - csattant fel Lirian. - Egyébként fogalmad sem lehet Alborne szándékáról és útjairól!

A többiek tapintatosan hallgattak.- Ediomad... - nyögte Morel. - Épp Ediomad?- Mi történt a Toronyban? - kérdezte Jahrn kis idő múlva.Lirian megmutatta a medált, s beszámolt a magasban történtekről. Társai

homlokráncolva hallgatták - éppúgy kételkedtek, ahogyan Talissa.- Örökkévalóvá tesz? Legyőzhetetlenné? - Galodan a fejét ingatta. - Úgy hittem,

ilyesmit még az istenek sem tehetnek; hogy ez nem más, mint az Ősi Egyezmény megsértése, és...

- A halhatatlanok útjai kifürkészhetetlenek - szögezte le Bryk. - Liriannek igaza van. Amúgy nem ez lenne az első eset, hogy a Nagyok valamelyike... módosít a szabályokon.

- Most nem ez történt - suttogta a lány - A támadóim mérge annak rendje és módja szerint földhöz vágott - és minek tagadnám, azóta sem érzem magam legyőzhetetlennek.

Talissa felkacagott.

68


Talán ha énekelnél... - Hallgass!Ezen ne múljék, kicsi nővér.A Szabad Ember a medált nézte. Töprengett.- Egy mágiában jártas személy talán többet mondhat. Azt hiszem, ismerem is az embert,

aki segíthet nekünk... A kocsi e percben gördült be a Szélhozók tanyájának udvarára.

69


11.

MORQUOR

Naail cwa Arul hosszasan vizsgálta a medált fiatalöreg arcán elmélyültek az összpontosítás barázdái. Fel s alá járt a pincehelyiség hosszában, szemei különös fénnyel izzottak.

- Ez az első isteni eredetű tárgy, amit a kezemben tartok - magyarázta, majd ismét Lirianhez fordult. - Nem volt ott a toronyszobában, azt mondod? Gwon szellemével együtt érkezett?

A lány bólintott.- Ő maga adta nekem.- És életed Dallamáról beszélt. A Harmóniáról melyben örökkévaló lehetsz.Lirian fújt egyet.- És pedig megint elhagytam a mandolinomat...!- Újat szerzünk - ígérte Galodan. - Ha kell, minden nap játszani fogsz. Ha kell, mi is

megtanulunk, és...A fehér hajú Transceps leintette.- Ne fáradj, testvérem: itt valami másról van szó. Ez a medál - emelte feljebb a

fémszilánkot, hogy mindenki láthassa - nem olyan élettelen és hideg, amilyennek tűnik. Aurájának vizsgálata arra vall, hogy egy lélek lenyomatát hordozza, helyesebben... - s ehelyütt megint a lányra pillantott - ...két összekapcsolódott lélekét. Alborne hírhozója másolatot készített Lirian úrhölgy szelleméről, s nem testi valóját, hanem az ereklyét tette elpusztíthatatlanná.

- Érdekes - mormolta Galodan. - De mi hasznunk belőle?A lány lovagló ülésben egy székre telepedett. Morel úgy állt a háta mögött, mint valami

árnyék.- Sejtem már, azt hiszem. Ez a medál... módot ad rá, hogy két, vagy több ember játssza a

dalaimat, hogy az Összhangzatot megszólaltatva erőt gyűjtsön a mindenségből - magának és nekem. - Hátrasimította haját. - A Dallam. Az élet Dallama. Tegyük fel, hogy átadjuk az ereklyét valakinek, aki az óceánra, Anvariára vagy még messzebbre készül! Egy idő után... öntudatra ébredek a testében. Talán csak annyit teszek, amennyit magától is szívesen tenne, talán valamivel többet. Dúdolok. Flótán, harmonikán játszom. Élek. Hatalmat adok Alborne-nak, és hatalmat kapok érte cserébe, amíg a Dallamom szól... Felnevetett. - Amíg a Dallam szól! Ez az egészben a lényeg!

Társai értetlenül néztek össze; most a Transcepstől várták a magyarázatot.- A mozdulat is zene - mosolygott Naail. - A gesztusok, a lépések üteme. - Gwon nem

pusztán a dalokra gondolt. Ha valakinek sikerül olyan messzire jutnia az eggyéválás útján, hogy megszólaltathassa Lirian Dalait... hatalmas energiák felett rendelkezhet.

Galodan felderült.- És az az energia... a tiéd? A lány elmosolyodott.- Alborne-é, törpe uram, de valamennyien hasznát látjuk majd, ne félj!A Transceps visszaült asztalához, maga elé tette a medált.- Jól gondold meg, kire bízod - intette a lányt. - Ellenséged mindent elkövet majd, hogy

megkaparintsa - másként esélye sincs rá, hogy a hatalmába kerítsen!-Egy kalandozónak kell átadnunk - vélte Jahrn.

70


- Egy déli elfnek - mormolta Shalek. - Tysson Larba még Talissa kedvesének keze sem ér el...

Lirian arca megvonaglott.- Azt mondja, nem a kedvese - szólt fátyolos hangon. Alborne szerelmére, hogy tud

sikoltani...!Galodan kezdett belemelegedni a dologba.- Mindig az első ötlet a legjobb. Legyen tengerész! - Vagy uralkodó.- Mágus. Egy a dorani nagyok közül. - Chei király.- A Dorcha!Naail felemelte jobbját.- Az illető sem túl gyenge, sem túl erős nem lehet: egy efféle összeolvadás

következményei beláthatatlanok. Amellett jusson eszetekbe: az Ansinatis befolyásával is számolnia kell.

- Inkvizítorok kizárva - dünnyögték szinte kórusban az ikrek.- Mit szólnátok egy aunhoz? - vetette fel Galodan. A Szabad Ember a fejét rázta.- Megölhetik az elfek.- Az elfek bárkit megölhetnek.- Ostobaság. .- És ha mi magunk viselnénk? - tett még egy próbát Galodan. - Ha naponta, kétnaponta

váltanánk egymást? - Nyolc Lirian - mormolta a lány. - Nyolc Talissa.Segítség! Akkor inkább a Kapuk Palotájához viszem a medált, és találomra behajítom

valahová - legyen azé, aki megtalálja; a varázs mindenképp hatni fog!A Transceps összeveregette szikkadt vénembertenyerét.- Gyorsan vág az eszed, magam is erre gondoltam mondta. - De tudod, felesleges a

délnyugati vadonba zarándokolnod holmi Kapu miatt.Lirian meghökkent. - Csak nem...?- Igen - biccentett a fehér hajú. - Akár nyomban nyithatok egyet neked.

A sólyomarcú tiszt, aki elvben csak megfigyelőként volt jelen, nem lelkesedett az ötletért.

- Belehalhatsz - mondta halkan. - Ezt akarod?- Ennyire azért még nem vagyok rossz bőrben - ingatta fejét Naail. - Mi kránfattya

varázstudók tudvalevőleg roppant szívósak vagyunk. Ha pedig mégis elpusztulok, nos, legalább nagy ügyért áldozom az életemet. Baráti ország fővárosában békésen haldokolni - nem megfelelő időtöltés ez egy harcos számára. ,

- A király sem helyeselné!- A király valaha kalandozó volt - emlékeztette a Transceps. - Meg fogja érteni.A sólyomarcú hátralépett. Volt annyira yllinori, hogy befejezettnek tekintse a vitát.- Mi a szándékod? - kérdezte.A fehér hajú ismét felemelkedett, a ketrecekkel szemközti falhoz ment, s szabaddá tett

egy átjárót, mely egy kisebb, ugyancsak kőpadlatú helyiségbe vezetett. A borítólapokba pentagrammákat, védő és idéző alakzatokat véstek.

- Mint tudjátok - fordult a kalandozókhoz -, szektánk alapítói még Kránt szolgálták. Mágiahasználó fejvadászok voltak; O-Pyarron pusztulásának esztendejében szöktek át Yllinorba a Fekete Határon át. Fegyvereink, hatalomszavaink, hagyományaink mind-mind kráni, következésképp aquir eredetűek; képesek vagyunk olyasmire is, amitől más varázstudók visszariadnak, de súlyos árat kell fizetnünk érte... - Elmosolyodott,

71


vénemberkezével fehér hajába túrt. - Harminckét telet láttam, bár rendszerint jóval idősebbnek néznek. Harcoltam a királyomért, Yllinorért, az aquirok és Korcsaik ellen küzdöttem egész életemben - nem hagyom ki a lehetőséget, hogy újra árthassak nekik! - A pentagrammákra mutatott. - E rajzolatok segítségével módomban áll megnyitnia Kaput, mely az Éteri Síkok sokaságán át egy másik Elsődleges Anyagi Síkra vezet. Olyan út ez, melyre halandók sosem indulhatnak: istenek, szellemlények és ereklyék útja. Elmosolyodott. - Alborne medálja az életet keresi, és rá is lel majd a végtelenben; Dallamod így sosem némul el, Lirian vil Sineas!

A lány nagyot nyelt. .- Jobban örülnék, ha Ediomad gyepűire nyitnál számunkra átjárót - suttogta. - Nyomaszt

a gondolat, hogy miattam kerül veszélybe az életed...- Tizenöt éven át Meridianként verekedtem - mondta Naail. - A halál még annyira sem

riaszt, mint benneteket, kalandozókat - de nem fogok meghalni. Élnem kell, hogy eljuttathassalak benneteket Anublienen túlra, ahol a sötét fajzatok rejtőznek, s hogy újra találkozhassunk, ha visszatértek.

Bátor ember vagy - bólintott Jahrn. - Nem felejtünk el.Galodan, aki mindeddig némán gyászolta hátrahagyott - s minden bizonnyal elvesztett -

készleteiket, közelebb húzódott Lirianhez.- Mondj igent - suttogta. - Mondj igent, mielőtt meggondolja magát!A törpének igaza van, nővérkém, jegyezte meg Talissa. A bérgyilkos pusztulásával A...

az a féreg a nyomunkat veszítette, itta pillanat, most kell rajtuk ütnünk. Ami meg a medálodat illeti: hol Lehetne nagyobb biztonságban, mint a tér és az idő túloldalán?

A lány a Szabad Emberre, Shalekre, majd a két Larmodra pillantott.- Veletek megyek - szólt Morel eltökélten. - Veletek, halljátok? Megvédelmezlek

benneteket azoktól a nyavalyás lidércálmoktól, ha addig élek is, meg aztán... Elvigyorodott. - Akadhat köztük egy-két eladható.

- Jól beszél - biccentett a törpe. - Kalandozó.Lirian az asztalhoz ment, felemelte, megszorította a medált, majd a Transcepsnek

nyújtotta.- Csináld - kérte. - Kezdd el, mielőtt én gondolom meg magam!

Az előkészületek alig egy órát vettek igénybe: mire Lirian és társai visszatértek a pincébe, a pentagrammák már kékes fénnyel izzottak. Mágikus aurájuk olyan erős volt, hogy a lányt ájulás környékezte; fegyelmeznie kellett magát, hogy fel ne kiáltson.

A fehér hajú férfi a kőpadlón kuporgott, ajkai lassan, hangtalanul mozogtak, valamely elfeledett - s bizonyára tilalmas - nyelv szavait formálták.

- Naail... - suttogta a lány- Már nem hall bennünket - ingatta fejét a sólyomarcú. - Miután útra keltek, gondunk

lesz rá; élni fog, mert bármit fecsegjen is, élni, dolgozni akar. Dologról szólva: elküldtem Darlát a lovaitokért és holmitokért a Két Oroszlánba; ügyelünk mindenre, míg visszatértek... -Homlokráncolva pillantott a ragyogásba. - Látod a medált, hölgyem?

Lirian odafordult. - Igen.Telt-múlt az idő. A pentagrammák mind élesebb fényében a kalandozók éjsötét

árnyékot vetettek. Lirian, bár harmadik szemét ki sem merte nyitni, émelygett; úgy érezte, az izzás szívéből gyűlölettel teli szemek figyelik minden mozdulatát. A fény színe lassan a vörös felé hajlott, középütt úgy csillogott, akár a frissen ontott vér.

72


A medál hirtelen eltűnt a körből, a ragyogás mégis fokozódott; az energia új utakat keresve ostromolta a Transceps emelte védfalakat. Naail teste megremegett.

- Mi ez? - firtatta Galodan. - Mi történik...?Rőt fény lobbant a kőfülkében, a kalandozókat forró léglöket taszította hátra. A

levegőben bizonytalan körvonalú lángalak öltött formát, felhördült, azután megperdült és szertefoszlott; csak Naail kuporgott tovább rendületlenül a maga helyén.

- Mi volt ez? - sziszegte a törpe. Lerítt róla: bármire kész a magyarázatért.- Démon - közölte Lirian száraz torokkal: - Egy ediomadi Morquor.- Morquor? - visszhangozta Galodan. - Itt?- Naail aquir eredetű mágiát használ - magyarázta Ulan, aki, hivatása folytán, az

alkalmazott mágia minden formájához konyított valamelyest. - Az ediomadiak felfigyeltek a próbálkozására, igyekeztek betörni az aurájába, hogy megkaparintsák a medált, de...

- De elkéstek vele - vágott közbe a Transceps rekedten. Tágra nyílt szemei olyan véresek voltak, hogy Lirian megrémült tőle. - Ha sikerült volna kifogniuk rajtam, már egyikünk sem élne. Mint látjátok... nem sikerült.

Lirian jeges szorítást érzett a gyomrában. - A medál...?- Ne aggódj - suttogta a fehér hajú. - Útra kelt a Síkok között, ahogy rendeltetett - a

többi Alborne-on, a szerencsén, s persze rajtatok múlik. - A kőfülke pentagrammáira sandított, melyek ismét kék fényben izzottak. Most ti következtek.:.!

73


MÁSODIK RÉSZ

TŰZTÖRVÉNYSZÉK

A Kegyelem 1993. esztendejének őszén, valahol Észak-Olaszországban

74


1.

NEWPORT

Baltea völgye csak derült, borús vagy viharős éjszakát ismer, kellemeset nem.Tizenegy körül erősödni kezdett a szél, a hold fényudvara fenséges-fenyegetőn

tündökölt: glória egy isteneitől elrugaszkodott világ egén. Az élő mágia korában misztikus jelkép, bölcsek és szerelmesek reménysége volt, az egzakt tudományok századai objektummá alacsonyították; porszeme lett a határtalan kozmosznak, melyben sem véletleneknek, sem csodáknak nem jutott többé hely. Ereje óceánok vizét hozta mozgásba, különös embereknek sugallt különös parancsokat - kétarcú maradt, a bolygó lakói közül azonban évről évre kevesebben ismerték misztikus ábrázatát.

Tad Newport (Rochester, New Hampshire) e kisebbséghez tartozott: meghitt kapcsolat fűzte a holdhoz és más, nem tisztán mundán objektumokhoz. Konyított a történelemhez, az asztrológiához, az archeológiához és a teológiához. Kedvenc együttese az Enigma, szenvedélye a mozi, kutatási témája a mágia és mítosza volt. Öt esztendeje dolgozott könyvén - emiatt járta Európát, emiatt érkezett Valpelline-be ezen a hűvös őszi éjjelen.

A templom, melynek szomszédságában 75-ös Alfa Romeóját leállította, éppoly apró volt, akár a település maga. Newport a stiláris jegyek alapján XV. századinak vélte, de nem szállt ki, hogy igazáról meggyőződjék; a bércek alatt zúgó szél még a volán mögött is meg-megborzongatta. Várt, s hogy ne vesztegesse hiába az időt, Jonathan Riley-Smith egy műhelymunkáját böngészte a hold és a térképlámpa fényénél.

"Bár II. Orbán pápa elsősorban a keleti muszlimok ellen óhajtotta mozgósítani a keresztény Európát, nagy fontosságot tulajdonított a spanyol földön zajló harcoknak is, melyeket egy átfogó keresztes hadjárat részének tekintett.

A muszlim seregek a VIII. század folyamán hódították meg a spanyolországi vizigót királyságot. A keresztény ellenállás rögtön fellángolt Asturiasban, s a muszlimok 722-es, covadongai veresége után független királyság kialakulásához vezetett. Pelayo és le-származottai elfoglalták Cantabriát, Galiciát, s szabályos időközönként feldúlták a Duero völgyét, ily módon hozva létre ütközőzónát a keresztény és a muszlim birtokok között. Ellenállási gócpont volt Pamplona és Aragónia is; a francia karolingok ugyanekkor (785-ben ill. 801-ben) szerezték meg Geronát és Barcelonát.

A muszlim Spanyolország szuverén állam volt a Córdobában székelő emír uralma alatt, aki 929 után már a kalifa címet használta. Az első nagy keresztény offenzívára 850 táján került sor, amikor a Duero völgyében ismét telepesek jelentek meg. Az új határvonalat egy évszázadon át erődök védelmezték, a harcos földfoglalók szellemi központja Sahagún monostora volt...

A második hullám 1002-ig váratott magára. A Córdobai kalifátus ekkor harminc miniállamra, az úgynevezett taifa királyságokra hullott szét. Túl gyengék lévén, adót fizettek a keresztényeknek egészen I 085ig - ekkor a leóni Vl. Alfonso elfoglalta Toledót, s felkészült rá, hogy Agoviától délre minden muszlim erősséget megszerezzen. A taifák Északnyugat Afrika almoravid uraihoz fordultak segítségért, akik 1086-ban csatában fékezték meg Alfonsót, s a kalifátus maradékait saját birodalmukhoz csatolták.

Aragónia eközben a keresztes hadjáratok tökéletes előképét produkálta: Sancho Ramírez király, pápai segédlettel, ezerszám toborozta a dicsőségre és butákra éhes franciafegyvereseket, meghódította Saragossát; Aragónia és Katalónia egyesítésével pedig

75


olyan új államot hozott létre, melynek hatalma Léónéval vetekedett. Délen Rodrigo Diaz de Bivar - el Cid - 1094-tőI 1099-ig védte Valencia városát az almoravidoktól..."

Newport lelki szemei előtt megjelent a keresztet cipelő Charton Heston, aztán ugyanő teljes vértezetben Sophia Loren oldalán; elmosolyodott, úgy pillantott a műszerfal digitális órájára. 11:19 - kettőspont nélkül Szent Jakab rendjének alakulási éve. Aqua Bella és Jeruzsálem. SIGIL 'MILITVM CRISTI. Kard és kereszt.

Elég! Cigarettára gyújtott, hunyorogva nézte a kisváros fényeit. Különös bestia a történelem:

ha egyszer rádöbbentél, hogy benne létezel, nem szabadulsz tőle soha többé; bárhová mégy, veled marad. Valódi arcát a beavatottaknak tartogatja, mindenki más számára száraz tudo-mánynak tűnik, melybe a regények, a filmek csempésznek csak némi romantikát - a legnagyobb ámítás mind közül. Titkait makacsul őrzi. Aki ezekhez kíván hozzáférni, nem kezdheti akárhol a kutatást; bölcsen akkor cselekszik, ha az igazság ősforrásához járul - de nem árt tudnia, hogy mint minden egyébnek, az igazságnak is ára van...

Résnyire nyitotta a kocsi ajtaját. Mintát vett a hegyi levegőből, aztán mélyet sóhajtva kilépett a szeptemberi éjbe.

A puskát - egy sorozatszám nélküli, .308-as kaliberű Walthert - a kardánalagút speciális rekeszében helyezték el. Csak a csomagtartó felől lehetett hozzáférni, de Newport ezt nemigen bánta - beérte egy vállrándítással és a magyarázattal, miszerint a "hideg vas" így a váltómű részének tűnik. Az MI rendszámú; törtfehér Alfa egérszürke kárpitjával feltűnésmentes jármű volt, hasonlót ezerszám nyúznak Itália útjain civilek és közegek egya-ránt. Puska nélkül alig ötezer dollárt ért: átlagautó egy átlagos jövevény számára, aki - a Fulbright Alapítvány szívességéből - európai olvasótermekben és templomokban tölti idejét.

Valpelline házai századok óta lapultak fázósan Olaszország, Franciaország és Svájc hármas határán. Az Alpok csúcsai derült napokon is komor árnyékba vonták őket, az ajtók, ablakok vasalását a Gran Paradiso örvénylő szelei rázták; a Dora Baltea vize rohantában úgy tajtékzott, akár a pokolbéli Styx - nem kimondott pihenőhely, de egy rejtőzködő számára megteszi.

Newportnak - cége megbízásából - ezzel az emberrel kellett végleg leszámolnia.Nino Trascone bűnlajstroma hosszabb volt a városka történeténél, meglehet, hosszabb

nemzetsége históriájánál is - pedig a messzi múltba veszett mindkettő. A Trasconék sarlatánok és démonidézők voltak; a kifejezés valódi értelmében nem mágusok, a Káosz és a Rend örök küzdelmében ennek ellenére fontos szerep jutott nekik. Míg a világ pápák és császárok, Hohenstaufok, Anjouk, Habsburgok és Bourbonok viszályait nyögte, ők egy hatalmasabb urat szolgáltak olyan odaadással, mely ámulatba ejtette a nyomukban járó inkvizítorokat, s külön oldalt biztosított számukra a püspökségek Fekete Könyveiben Badajoztól Barlettáig. Erejük generációról generációra növekedett; nem riadtak vissza az emberáldozattól, sem attól, hogy járványokkal tizedeljék meg a Káoszt makacsul tagadó vidékek népét. Ha idejük kitelt, ha ellenfeleik kezére kerültek, egyetlen zokszót sem ejtettek, s miközben a lángok magasra csaptak körülöttük, felrepedezett ajkukon gúnyos mosoly derengett...

Az idő múlik, az iszonyat nem.Nino apja, Marcello Trascone (e néven a tizenegyedik) pályafutása kezdetén két

példátlan dolgot művelt: francia nőt választott párjául, és hadnagyi rangra tett szert a; fasiszta Olaszország hadiflottájánál. A családtagok, noha egyik döntését sem helyeselték, hallgattak - tanultak annyit a történelemből; hogy biztosra vegyék: á tékozló fiú előbb-utóbb észhez tér.

76


A fennmaradt dokumentumok tanúsága szerint M.T. mintakatona volt. Foga fehérjét csak 1943 végén, a gibraltári brit hajóraj ellen indított akció során mutatta ki; ez az éjszaka - spirituális szempontból legalábbis megpecsételte sorsát:

Rohamosztaga, melyet a partközelben horgonyzó rombolók ellen küldtek, válságos helyzetbe került. A reflektorok tucatjaival megvilágított dingikre nehézgéppuskák köpték a halált, a fekete vízben sebesültek vergődtek, az Európa fok irányfénye mindent Látó szemként lángolt az éjszakában - a számadás ideje volt ez. Hogy elkerülje, Trascone szabadjára engedte ösztöneit: hátba lőtte, a tengerbe lökte két sértetlen társát, azután tőrrel, puszta kézzel esett a sebesültek mellkasának, hogy még dobogó szívükhöz férjen. Vérben és mocsokban tobzódva könyörgött nemzetsége patrónusának saját életéért; iszonyú fogadalmat tett, s alig fejezte be, mikor őt magát is golyó találta, fegyvert markoló balját zúzva szét: a Sátánt nem Lehetett egykönnyen kiengesztelni.

Azaz... Trascone három nappal később, egy internáló tábor kórházában tért magához: az áramlat Algecirasnál spanyol földre sodorta. Bal karja ijesztő állapotban volt, életét azonban nem fenyegette veszély - fohásza a jelek szerint meghallgattatott odaát.

Ettől fogva sem őseire, sem kiképzőire nem hozott szégyent. Kötelességéről egy pillanatra sem feledkezett meg, a fájdalmakat zokszó nélkül tűrte, felépülése után két héttel pedig megszökött a táborból (a Francohadsereg katonái nem nehezítették meg túlságosan a dolgát), és Córdoba felé vette az irányt, ahol a család spanyol ágának hírmondói éltek. Másfél éven átidőzött itt, majd - miközben a szövetséges csapatok északnak nyomultak az olasz csizma szárán - aranyért vett svájci útlevéllel felszerelkezve tért meg Valpelline-be:

1945 októberének utolsó éjszakáján Signora Trascone (született Yvonne Boussac) áldozatként végezte a kőoltáron, melyen a démonidéző család szerencsétlenek sokaságának vérét ontotta a századok során: Marcello tartotta a szavát. A maradványok eltűntetését rokonaira bízta. Nyomorék balját Lódenkabátja zsebében tartva, jobbjával bőröndjét markolva sétált át a határon ismét; Ardezben vonatra, Zürichben repülőgépre szállt, és meg sem állt Amerikáig...

Newport felnyitotta a csomagtartót, elbabrált a speciális rekesz tolólemezével, majd előhúzta a viaszosvászonba csavart puskát. Órája 11:28-at mutatott. A hold delejes kisugárzásával gyűrűt formált maga körül a mélyen járó felhőkből, a templomkert szobrai messze fehérlettek a vaskerítés túloldalán.

...Marcello Trascone, a hitvalló. Első rugaszkodásra Wilmingtonig futott, aztán - hisz a katolikus olasz kolónia támogatására nemigen számíthatott folytatta útját a Nyugati Partra. San Franciscóban telepedett le: egy garniszálló tulajdonjogát szerezte meg a Grand Streeten. Feleségül vett egy hunjani származású, néma özvegyet, aki 1961-ben utódot szült neki. Minden szabad óráját tengerre néző ablakoknál töltötte, hajnaltól napestig a messzeségbe révedt, mit sem törődve az asszony és a gyermek neszezésével. A Bonita fok világítótornya - noha csak nevében emlékeztetett a Gibraltár kapuját vigyázóra - mágnesként vonzotta tekintetét.

Itt, saját földi poklában talált rá a Hálózat egy újvilági ügynöke 1964 karácsonyán.Mikor a kínai negyed forgatagából a szálló félhomályos "halljába" lépett, Trascone

rámosolygott a pult mögül. Az ügynököt megborzongatta e különös mosoly: Lappangott benne valami az íny vöröséből, a nem evilági szenvedélyből, a felsőbbrendűség tudatából. Kihívást sejtetett, de üres póz volt csupán: Marcello nem dédelgetett többé nagy terveket. Bálványa elfordult tőle, sötét tüze fiában, Ninóban lobogott tovább - utolsó áldozatával mindössze ennyit sikerült biztosítania. Az ügynök, miközben jelentését írta, némi szánalmat érzett iránta. Pontosan tudta, mi következik.

77


Trascone tartózkodási helyét a Hálózat (ítéletvégrehajtással jó kétszáz éve nem foglalkozott már) néhány érintett tudomására hozta. A Gibraltárnál meggyilkolt kommandósok egyikének hozzátartozói a Maffiához, a palermói keresztapák a brooklyniakhoz fordultak. Az Öt Család tanácsa megbízottat menesztett San Franciscóba. A leleplezéstől számított hatodik hónap végére Marcello halott volt: testét saját szállója előtt szaggatták szét a lövedékek egy esős nyári éjszakán..:

Az Alfa épp megfelelő szögben parkolt, a síléctartó keresztléce pompásan támasztotta a fegyvercsövet. Newport sóhajtott, majd a. kocsi szélárnyékában maradva eltávolította a viaszosvászon védőhuzatot. Már csak az infratávcsövet kellett a helyére illesztenie, de - csodákra képes a hidegtől szenvedő ember - pillanatok alatt boldogult ezzel a feladattal is. Előrehajolt, hogy próbára tegye lőállását: a Trascone-ház ablakai kísérteties-zölden derengtek a Walther optikájában.

Valahol odalent Európa legveszedelmesebb démonidézője készült szertartásra.Valahol odalent utolsó perceit élte néhány nyomorult balek.Newport ismerte Nino Trasconét, noha személyesen sosem találkoztak. Mindent tudott

róla a Hálózat titkos jegyzőkönyveiből; mindent, sőt többet annál, amit egy efféle szörnyetegről tudni érdemes. A huszonkilenc éven át gyűjtött adatok teljes portrét rajzoltak ki - zömmel vörös és fekete árnyalatokkal.

Nino, a kicsi Nino. Anyja nevelte fel, távol Valpellinetől, az ősi fészektől; munkáját olyan erők segítették, melyeknek természetével nem volt tisztában, s melyek végül a vesztét okozták. Mikor jelenléte szükségtelenné vált; eltűnt a színről - a rendőrségi vizsgálat szerint csavargók ölték meg, teste soha többé nem került elő.

Nino Trascone egy sor szempontból Marcello útját járta: nem sokallt semmit, nem sietett engedni az otthon hívásának. Az első olyan démonidéző volt, akinek híradástechnikai üzletet adott a kezébe a rosszsors; húszéves korára eltökélt sátánimádó, igazi görény vált belőle. Köpött anyja és apja emlékére, a törvényre, a zsarukra, tán még a körülötte nyüzsgő kínaiakra is, kedvelte ellenben a fiatalkorú lányokat, a füvet és a hatalom érzését. Ha nagynéha felbukkant a friscói olasz közösség templomában, az egyszerű lelkek megborzongtak széles járomcsontú arca, tüskehaja, férfiemberhez méltatlan grimaszai láttán. A bűnügyisek havonta a nyakára másztak, az ifjúságvédelmisek kiköptek a neve hallatán. Ellenlábasai - akadtak elegen - a késüket fenték rá, lépteik neszét hallhatta maga mögött, bármerre járt. '86 őszén gyilkosság gyanújával letartóztatták, ám bizonyítékok hiányában ejtették a vádat: világéletében jól értett a nyomok eltüntetéséhez. Megszedte magát, s mielőtt apja sorsára jutott volna, odébbállt - az óceán túlpartján, HongKongban tűnt fel ismét.

Keleti "turnéjának" első állomása volt ez. A rákövetkező két évet utazással töltötte: családja anyai ágán kereste a magyarázatot látomásaira, megérzéseire, mindazokra a furcsaságokra, melyek az átlagemberek, a zsákmányállatok fölé emelték. A Hálózat ügynökei egy pillanatra sem tévesztették szem elől: a Trasconék sötét tüze lobogott benne, kiszámíthatatlansága komolyabb ellenféllé tette bármely ősénél. Szorongva várták a pillanatot, mikor valaki - esetleg maga a Mester - megsúgja neki, kicsoda és mi a teendője.

Aztán megtörtént.A nagy találkozásra egy istenektől elrugaszkodott arab ország hitetlenekkel zsúfolt

fővárosában került sor. A holdtalan éjszaka sötétje sem lehetett mélyebb Nino megdöbbenésénél: régi élete akkor és ott véget ért. A görény valami másnak, valami történelminek és iszonytatónak adta át helyét. Hátrahagyott mindent és oda indult, ahová ösztönei vezették: a Baltea völgyében megbúvó apai házba; ahol a Mester randevút ígért neki az igazi hatalommal.

78


Puszta falak közé tért meg '91 májusában. Valpelline-t - ódon és újkeletű nevezetességek híján - csak vének és kísértetek lakták, a démonidéző érkezése visszhangtalan maradt, a Hálózat figyelmét azonban nem kerülték el a környéken megszaporodó halálesetek - Trascone készült, hogy beleljesítse élete küldetését...

- Ha valóban ó az utolsó a fajtájából, miért nem. járunk az ,egyenes úton? - firtatta Newport, mikor tudomást szerzett a dologról. - Miért nem adjuk rendőrkézre?

Közvetlen felettese, MC a fejét ingatta.- Ha lecsapnak rá és elítélik, még börtönbe kerül - a börtönnél pedig csak a háború

gyorsítja jobban a Trascone-kór terjedését. Az erő, amelyet Nino és a hozzá hasonlók szolgálnak, támadásban van, Tad, ezt ne feledje! Ilyen horderejű ügyet nem bízhatunk a vélet-lenre. Az emberünk nem közönséges démonidéző: a nyolcvanas évek eleje óta foglalkozik számítástechnikával. Cray 1-esek kibelezésével, az alkatrészek értékesítésével kezdte. Garázdálkodott a Bell Atlantic telefonvonalain, fedőnevét a legnagyobb kalózokéval együtt emlegették.

- Mi volt a fedőneve?- Trueblood - dünnyögte MC. - Roppant elmés, ugye? Pedig ebben az időszakban nem

is gyilkolt, csak figyelt és tanult. Adatbázisok feltörésére specializálódott. Saját programokat írt. Szakértőink szerint tudja a módját, hogyan lépjen kapcsolatba bárkivel a fajtájából, akár kábelen, akár műholdon át. Elvben lehetséges, hogy az általa megidézett lények úgy változtassák helyüket, akár az információk, és akkor... - Köhintett. Erre nem szeretünk gondolni. Trascone kísérlete nem sikerülhet: ha elvégzi a szertartást, megmaradt állásainkat is feladhatjuk az óceán mindkét partján!

- Meg kell ölnöm?- Ugyan, amice! Ilyen közvetlen módszerekkel rég nem élünk már, amellett magára is

gondolnunk kell: a Mester sosem felejti el azokat, akik egy-egy hívét elpusztítják, és - kell-e mondanom? - aggasztóan jó a memóriája.

- Akkor hát?- A megidézettet kell ellene fordítania - közölte MC tárgyilagosan. - A démont. Amikor

testet ölt, még nem rendelkezik felette senki - ez a szertartás gyenge pontja. Ha jól céloz...Newport ujja meg-megremegett a ravaszon. Ajka körül görcsösen, fájdalmasan

feszültek az izmok.Kivárni a pillanatot. Jól célozni.Mozgás kezdődött a ház északi frontján. Lidércfény vándorolt szobáról szobára odalent,

azután lassan felfelé indult - gyertya volt csupán, a Walther optikájában azonban második holdként izzott; a férfi pár pillanatra lehunyta szemét. Mire kinyitotta, Nino "Trueblood" Trascone már az emeleti ablaknál állt, s kifelé, egyenest a templomra bámult; két szeme, résnyire nyitott szája három szénnel rajzolt vonás, baljában gyertya, jobbjában széles pengéjű tőr...

Newport, noha az alpesi szél változatlan hévvel ostromolta, forróságot érzett a gyomrában. Fejbőre viszketett a kötött sapka alatt. Nem mozdult; sírszoborként állta a démonidéző tekintetét, tudatában tompa zsongás volt a nem lát nem láthat engem nem lát nem nem nem litánia. Hüvelykujja a lézerprojektor kapcsolója felé mozdult - a kényszer, hogy nyomban lőjön, olyan erővel támadt fel benne, hogy a rettegést pillanatokra feledtette a nyomában járó döbbenet.

Nem tudod, ki ez. Nem ismered. Nem láttad gyilkolni, de...Nagyot nyelt.De rövidesen megláthatod.

79


Trascone elfordult az ablaktól. Balra indult, elbíbelődött egy kétszárnyú ajtó zárjával. A gyertyafény halványult, mintha távolodott volna, de nem aludt ki. Az elsötétített helyiség padlójára bizonytalan körvonalú árnyak vetültek. Nino eltűnt, majd felbukkant megint. Durva anyagból készült, bő köntöst viselt; Newport tudta, hogy sárga, bár az infratartományban egészen fehérnek látszott. Úgy szökkent át benne a padlóra rajzolt alakzaton, mintha szárnyak emelnék - veszedelmesen jó kondícióban volt ahhoz képest, hogy nem ezzel -kereste a kenyerét. A falak mentén körbefutó padokra kötözött emberek alig mozdultak: minden erejüket felemésztette az órák óta tartó, hiábavaló küzdelem.

- És ha a szemem láttára henteli fel őket? - tudakolta Newport, mielőtt útnak indult.MC felsóhajtott.- Ilyesmi nem fordulhat elő. A szertartás befejezéséig az idéző majdnem olyan

kiszolgáltatott, mint az áldozatok. A megidézett nem rendelkezik a mi fogalmaink szerinti értelemmel; igazi tabula rasa, melyet a felette uralkodó mágusnak kell teleírnia. Ha vért érez, azonnal támad - és Trascone nem lehet biztos benne, hogy a varázskör megvédelmezi tőle...

Newport tekintete megrebbent. Veríték csordult a szemébe.Hát téged mi véd meg, ostoba?Az utasülésen heverő Riley-Smith kötetre gondolt. Mindenkinek a maga szentírása és

keresztje, mondták volna már a régiek is, ha elég felvilágosultak hozzá. Eszébe idézte, hogy amit tesz, az egyetemes igazság egy töredékéért teszi, s ettől megkönnyebbült kissé - ám csak egy pillanatra, mert Trascone folytatta praktikáit odabent.

Valami villant: az oltárra helyezett Blue Lightning monitora kelt életre, tükrén kénsárga betűbolhák oszlopai vonultak végig. Az idéző egy darabig figyelt, majd elfújta a gyertyát és hátralépett. Kiszemelt áldozatait a monitor higanyfénye fürösztötte, a padlót mintha vékony hóréteg borította volna - csak a varázskör sötétlett változatlanul, mint egy rég behegedt seb nyoma.

Komolyan gondolja, állapította meg Newport. Az távcső méretei miatt az a valószínűtlen érzése támadt, hogy televíziót néz éppen. A varázslat halott, ez a rohadék mégis varázsolni fog; démont idéz, mint a rég elporladt nagyok! MC-nek igaza van, ez nem fair, talán soha nem is volt az - ők támadnák, mi védekezünk, a közeljövőben nem is változik a helyzet, de azért...

Lassan, elővigyázatosan, ahogy Ming korabeli porcelánt emel az ember, résnyire nyitotta harmadik szemét. Mindent látni akart - ha másért nem, hát hogy legyen mit elfelejtenie.

Az infratávcső egyenzöldje, az éles átmenetek, a vibráló fényfoltok világa egyszerre valami másnak, valami lüktetőnek és elevennek adta át helyét. A valóság szövedékét átjáró energiák a szivárvány minden színében tündököltek, de volt itt más is, nem csak ragyogás: orkán tombolt a falak közt, a félelem, az iszonyat forgószele. Az áldozatok aurája folyvást zsugorodott - felkészültek a pusztulásra, noha maguk a testek még lélegeztek.

Trascone sötét lángnyelvként lobogott köre közepén. Newportot megdöbbentette a szélsőséges érzelmek hiánya - Nino asztrálja elvont és letisztult volt, mint egy Henry Moore-szobor, hűvös, elérhetetlen, akár egy üveg Dom Perignon; bár nem moccant, meg sem rezdült, uralta a helyzetet.

És a démon közeledett.Newport csontjai megsajdultak. Trascone hívása elsöprő erejű lehetett, mert a

megidézett nem jött, hanem száguldott, nem átszivárgott, hanem áttört ebbe a világba, s magával sodorta a Túloldal néhány foszlányát is, egy minden ízében idegen univerzum képzeteit. A jövevény saját síkján a mágia élt, legerősebb szálát adta a valóság kárpitjának, szerves egységet alkotott a mindenséget formáló akarattal. Lendület. Nyers erő. Newport

80


fejében MC szavai visszhangoztak, aki röviddel megismerkedésük után így okította: "A mágia sosem gonosz, amice. Rombol vagy épít, öl vagy életet ad; olyan energia, ami nem formál, hanem formáltatik..."

Az áttörés bélyege úgy fluoreszkált a levegőben, mint golyótépte lyuk a Mindenható viharkabátján. Trascone elkerekedett szemmel bámult, de nem mozdult; a Blue Ligtning monitorán nedvességcseppek csillogtak.

Igen, formálta a szót az üregként sötétlő száj. Igen! Newport bekapcsolta a projektort. Szemközt, Trascone barlangjának falán rubinvörös pont parázslott fel. Végigrebbent a kőoltáron, a számítógép kábelein, a vonagló áldozatokon, egyenest rajzolt a padlóra az ajtó és a démonidéző között - majd megállapodott a védelmező varázskör ívén.

"Ha jól céloz..."Kilégzés, azután szünet. Veríték a homlokon. A harmadik szem rezzenetlen, a másik

kettő a vörös pontra fókuszál; szívdobbanás, csend, távolodás.Elérkezett a pillanat.Newport meghúzta a ravaszt.A dörrenés nem dörrenés volt, csak ostorpattanás; a speciális "lassú" lövedék villámként

cikázott át a háromszáz-egynéhány méteres távolságon. Az ablak ódon üvegtáblája darabokra hullt. Trascone felrezzent, kezével védte arcát a záporozó szilánkoktól, majd ágaskodó kobraként az éjszaka .négyszöge felé fordult. Tudatára ébredt az ellenfél jelenlétének, de semmit nem tehetett, hogy megállítsa.

Newport módosított az irányzékon, és még kétszer tüzelt. A második golyó célt tévesztett, a varázskörön kívül hagyott izzó ujjnyomot, a harmadik azonban épp megfelelő szögben vágódott a padlóra, szikrát vetett a kövön - és megtörte a védelmező alakzatot.

Trascone meghökkent. Lepillantott a kézfején végigcsorduló vérre.Tudta: - Te rohadék - suttogta. Sápadt, verítékben fürdő arca betöltötte a Walther

optikáját. - Megöltél.Képén még akkor is ott derengett a hitetlenkedő kifejezés, mikor a démon nekirontott,

és árnytestének örvényébe vonta.Newport - bár MC azonnali visszavonulást tanácsolt neki - a helyén maradt. Nézte a

kavarodást, mely ilyen távolságból egy tornádó portölcsérére emlékeztette - középpontjában ott vergődött Nino. Láthatatlan karmok és agyarak szaggatták, egyre újabb kapukat nyitva a vérnek; a padokhoz kötözött emberek némán vonaglottak, némelyikük talán a józan eszének is búcsút mondott ezekben a pillanatokban, pedig harmadik szem híján nem láthatott elrablója groteszk táncánál egyebet. Trascone a levegőbe emelkedett. Üvöltése túlharsogta a szél zúgását: Ahogy a démon feljebb ragadta, támasztékot kereső bal lába bezúzta a Blue Lightning monitorát. A higanyfény kihunyt. Az idéző torkából gurgulázó hangok törtek elő. Feje a mennyezetnek csapódott, áldozati tőre a hasznavehetetlen varázskörbe hullt. A számítógép kábelei életre kelt indák, mohó kígyók módján kúsztak felfelé combján, derekán. Csonka végük fel-felszikrázott; Nino tagjait görcsbe rándította a rajtuk átcikázó elektromosság.

- Miserere mei...! - hörögte a habfoszlányokat köpdöső száj. - Miserere o mi ater pater...! .

A Blue Lightning lángra kapott, a sárga köntösre szikrák záporoztak. Newport émelygett. Harmadik szemét lehunyva célba vette az örvényben rángatózó bábfigurát, útjára küldte a negyedik golyót - ez volt a legtöbb, amit tehetett -, majd kikapcsolta a projektort, és a kocsi fedezékébe húzódva a távcső leszerelésébe fogott.

81


Épp visszacsúsztatta a fegyvert a kardánalagút rekeszébe, mikor a Trascone-ház ablakai sorra kirobbantak. Üvegcserepek, deszkadarabok záporoztak szerteszét; a fluoreszkáló füstfelhőből egy szuperexpressz lendületével száguldott elő a démon.

Nem öltött határozott formát. Newport harmadik szemével fényörvényben tekergő belek gubancának látta - és egészen biztos volt benne, hogy nem akarja a szabad ég alatt fogadni. Két ugrással a bal első ajtónál termett, feltépte, bezökkent a volán mögé; eddig jutott, mikor kocsiját megrázkódtatta az első lökés.

- Kotródj innét! - kiáltotta. - Takarodj!A démon - azaz inkább a kísértete - ködfelhőként örvénylette körül a járművet. A

szélvédő elhomályosult, a hold udvara baljós, vörös árnyalatot kapott; Newport utoljára kölyökkorában látta ilyennek Mexikóban, homokvihar idején. Az Alfa úgy hintázott, mint lélekvesztő a háborgó tengeren. A férfinak eszébe sem jutott a gyújtáskulcs felé nyúlni. Nem töltötte el megnyugvással a belső visszapillantón himbálózó kicsiny feszület sem. Negyedik lövésével megsértette a játékszabályokat, miért ne tehetne ugyanígy az ellenfél is...?

- Pusztulj!A démon a magasba szökkent, rőtes csóvát húzva viharzott át a templomkerten. Az

épület talán már Trascone dédszüleinek idejében sem volt szent; a lidércfény úgy csapongott tornya körül, akár a párját vesztett ragadozómadár, azután visszakanyarodott, s tűzgolyóként csapott le ismét a kocsira.

Newport meg-megrebbenő szemmel figyelt. Nem mozdult; ügynöktársai elbeszéléséből ismerte már ezt a tüneményt, és némi szánalmat érzett a démon iránt.

- E1 végedet járod - sziszegte. - Nem jutottál elég vérhez, te szemfényvesztő, légies barom! Tombolj csak - nincs dolgom veled!

A nem evilági energiaörvény dühödten rázta a karosszériát. Newport kacagott. Biztosra vette, hogy elérte célját: a démon most már nem térhet vissza a házba, hogy a magatehetetlen emberekre támadjon. Hatalma egykettőre eloszlik a Föld mágikus vákumában; segítség híján tehetetlenné, életképtelenné válik, elpusztul, akár egy partra vetett hal...

- Rajta! - kiáltotta. - Mutasd meg nekem!A kocsi egy utolsót rándult, s mire kerekei újra betont értek, a pokoltűz látomása

szertefoszlott, a démon végső sikolyát foszlányokra szaggatva ragadták tova a Dora Baltea felett süvöltő szelek.

Newport várt. Fülelt. A völgyben nem jajongtak szirénák, nem villogtatták tetőfényeiket a robbanás színhelyé- ' re tartó tűzoltók, ám hogy hajnalra befutnak, abban egy pillanatig sem kételkedett. Hogy mihez kezdenek a prefektúrán a túlélők vallomásával, a Trascone hátrahagyta nyomokkal, egészen más kérdés. Nem tartozik sem rá, sem a Hálózatra - a környékbeli papok és pszichológusok gondja.

Hátradobta átizzadt sapkáját, torz mosollyal indítózott. Felpörgette a motort, a kéziféket kiengedve gördülni kezdett a Domodossolába vezető főút felé. A reflektort, a térképlámpát csak a kereszteződésben kapcsolta fel. Akadt egy apróság, amiről nyomban meg kellett győződnie.

Maximumra állította a fűtést, kesztyűs baljába fogta a Riley-Smith kötetet. Szokása volt egy-egy epigrammát firkantani a könyvjelzőként használt katalóguscédulára minden küldetés előtt - mint rendesen, most is csak az első szó látszott a táblaborító felett. Ha jól emlékszik a folytatásra, épelméjű maradt. Ha nem... Nos, ha nem, akkor a szertartás túlélőihez hasonlóan hosszú pihenőnek néz elébe.

A CIVILIZÁCIÓ...hibrid patkány - vágta rá nyomban. - A világ összes mérge sem elég ahhoz, hogy

kikészítse.

82


Szemmagasságba emelte a cédulát. "! Elmosolyodott.- Bingó - suttogta, és a gázra lépett. - MC, te átkozott kufár, készítheted a borítékomat!Az Alfa kipörgő kerekekkel lódult tovább a határ felé.

83


2.

SZALAMANDRÁK KLUBJA

Európa városi galambjai más-más természetűek, és talán épp emiatt - színük is különböző.

A Pireneusi-félszigeten és Itália nagyobb részén fehérek, akár a tengerparti házak, mint a bazilikák remekbe készült szentszobrai. Albion-szerte világos-, a kontinens centrumában sötétszürkék, akár az őszi ég (tollazatuk az Elbától keletre folyvást sötétedik, mondják, a Visztulán túl egészen feketék is akadnak már); a párizsiak, az amszterdamiak tarkák - a barna számos árnyalatában pompázókkal egyedül Brüsszel dicsekedhet.

Newport évek óta figyelte őket. NATO-tisztek módján, . peckesen jártak-keltek a Grootenmarkt díszburkolatán, miniatűr Herkules szállítógépekként ereszkedtek alá a Maison du Roi homlokzatáról, ha valami jótét lélek kenyeret vetett nekik; hangjukat sosem hallatták, az avatott szemekben már-már titokzatosnak tűntek.

- Angyalok - mondta egyszer Slomo Hermel, a Templomos-specialista. Valójában Aaronnak hívták; ragadványnevét lomhaságnak beillő megfontoltságának köszönhette. Negyedik évét töltötte a Hálózat szolgálatában, hogy néhány "elveszett" XIII. századi dokumentummal megismerkedhessen.

- A Somme-nál elesettek reinkarnációi - vélte Earl, a hallgatag brit, akiből társai még a nemesi címet is kinézték. - Az ott jobbra egy géppuskás őrmester. Nem látják a rangjelzését?

Newport elmosolyodott. Ezen a napon egyedül ült törzshelyén: Hermel valahol keleten, Earl Franciaországban kutatta a maga igazságát. Dél felé járt az idő, a főteret övező régi városrész utcáinak forgalma megélénkült. Az Igazságügyi Palotából öltönyös fiskálisok rajzottak ki, a kalandozásból hazatartó skandináv lányok ujjatlan trikóban parádéztak a verőfényes indián nyárban. A szél be-bekukkantott a yuppie-feleségek gyapjúszoknyája, az aktatáskás, rádiótelefonos kulik zsávolykabátja alá, eljátszadozott a brabanti céhek évszázados lobogóival, a bisztrók utcai frontján kifeszített ponyvákkal. Megzörgette Newport kezében a tegnapelőtti Corrieret, melyen szinte harsogott a blokkbetűs címsor:

SÁTÁNISTA SOROZATGYILKOS TŰZHALÁLA Alatta pedig:BALESET ÁLDOZATA LETT AZ AOSTAI RÉM - túlélők beszámolója a 3. oldalon!A férfi kortyolt kávéjából. Az újságot MC-nak szánta, cserébe a Lameth-fóliáns utolsó

lapjairól készült fénymásolatért. A Lameth-fóliáns - akár a Hermel áhította dokumentumegyüttes - hivatalosan rég nem létezett, hiányzott még a Vatikán zárolt katalógusából is. Newport már-már azon volt, hogy új témát keres, mikor az ősz férfi színre lépett, és ajánlatával megváltoztatta egész életét...

'91 tavaszán történt a dolog. A Sivatagi Vihar épp hogy elvonult, az amerikaiak zöme a kuvaiti győzőket magasztalta, Newport azonban - mint rendesen - most is külön utakon járt: fennszóval átkozta értetlenségéért a Bibliotheca di Mantova könyvtárosát.

- Nincs? Hogyhogy nincs? Miféle hülyeség ez megint? - A sokadik alkalom volt, mikor úgy érezte, játszanak vele; dühe és elkeseredése nem ismert határt. - Engem Rómából küldtek ide, capisce? Beszéltem Brioli kanonokkal. Egy XVI. századi átiratot említett, aminek...

- No - mondta a könyvtáros. - Questo... This must be a misunderstanding, Dottore. Átirat nem. Elpusztult... infire. Régen. - Bocsánatkérően ingatta fejét. - Monsignore Brioli téved:

84


- Nem vagyok doktor! - fakadt ki Newport. - És nem hiszek magának, érti? Még ma felhívom a kanonokot. De nem, jobbat mondok: felhívom a kultúrattasénkat. Nem akármilyen kellemetlen ember. Neki magyarázhat majd kedvére!

- De uram...Newport leintette, mint valami karmester - és összerezzent, mikor a pult túloldalán

megjelent a második férfi. Alacsony volt, de tekintélyt parancsoló külsejű; világos szeme, hátrafésült, ősz haja remekül illett kétsoros szürke öltönyéhez. Az olvasótermi alkalmazottak világszerte inkább régimódiak mint elegánsak, a jövevénynek azonban sikerült összehangolnia, személyében egyesítenie a két irányzatot.

- Kérem, Mr. Newport - szólt, s egy intéssel ú fára küldte a könyvtárost. -, nyugodjon meg! Bizonyos dolgok nem csupán a jószándékon múlnak, de... - Elmosolyodott. Remekül beszélte az angolt. - ...de ez esetben, úgy hiszem, segíthetünk.

- Kicsoda ön? - kérdezte Newport óvatosán.- Egy kulturális szervezetet képviselek - mondta az ősz férfi, mindegyre mosolyogva. -

Kapcsolatot tartunk fenn többek közt a Fulbright Alapítvánnyal is. Ismerjük a kutatási témáját, és helyénvalónak érezzük, hogy felajánljuk támogatásunkat. Megtisztelne azzal, hogy velem ebédel?

Newport körülnézett. Egyszerre eszébe jutott, hogy ez Olaszország, a Borgiák és a Maffia hazája.

- Ha jobban belegondolok, el tudom nélkülözni azt az átiratot...- Dehogy tudja. - A jövevény megkerülte a pultot. Témája abszolút tájékozottságot

követel meg. Tartozunk annyival a történeti igazságnak, nemkülönben nemzeti büszkeségünknek, hogy elősegítsük munkáját. - A kijárat felé biccentett. - Ugyan, amice, miért húzódozik? Nekünk történészeknek össze kell tartanunk!

A főépület előtt hatalmas Lancia várakozott. Hátsó ajtaját sofőr tárta szélesre az érkezők előtt. Newport ekkorra már gondolatban is felhagyott az ellenállással, és engedelmesen az ősz férfi mellé zökkent.

- Kedveli az olasz konyhát? - Kezdek már.:. hozzászokni.- Ezt örömmel hallom. - A jövevény előrehajolt. Ruggierihez, fiam!A sofőr indított.- Si, Commandante.Newport újonnan támadt érdeklődéssel pillantott "elrablójára".- Maga katonatiszt...?Az ősz férfi mosolygott. Szívesen és gyakorta tett így. - Valaha az voltam.- Melyik hadseregben?A Commandante a fejét ingatta.- Ne siessük el! Ez így olyan... amerikai.- Negyedrészt lengyel vagyok - közölte Newport. - Tudom.- Tudja...?-Amit a nemzetközi kapcsolatokról, a Fulbright Alapítványról és a szándékainkról

mondtam, színigaz. Nem bölcs dolog egy új ismeretséget hazugságokra alapozni.Newport úgy döntött, megspórolja az ilyenkor kötelező "Mit akar tőlem"-et. Cigaretta

után kutatott zekéje zsebében.Szabad rágyújtanom?Az ősz férfi tüzet adott neki.- Milyen erős a szemüvege? - érdeklődött.

85


- Feles... - Newport szédült.- Gyakran használja? - Csak olvasáshoz.- Pompás!- Ha maga mondja...A kocsi egy, a Minción lehorgonyzott hajó-vendéglő elé kanyarodott. A sofőr kipattant,

kinyitotta az ajtót, s kőszoborként várakozott, míg a két férfi - az egyik láthatóan kedélyes, a másik látszólag amerikai - végiglépdelt a pallón. A tulajnak jó szeme és gyors lába lehetett, mert sikerült a bejáratnál fogadnia őket.

- Isten hozta, Monsignore - hajtott fejet a szürke öltönyös előtt. - Megtisztel bennünket...Newport csak a folyóra néző, csendes asztalnál tért magához annyira, hogy kinyögje:- Tehát maga... egyházi személy? Egyházi személy ÉS katonatiszt?Az ősz férfi teketória nélkül töltött a boroskancsóból mindkettőjüknek.- Ez a párosítás csak napjainkban számít ritkaságnak - mondta. - Gondoljon a

Calatravára, a Templomosokra, vagy Szent Ignác nagy kísérletére, a jezsuita rendre! Nézze a dolgot történészként, használja a fantáziáját! Ha információim pontosak - márpedig rend-szerint azok - képzelőerőben nem szenved hiányt.

Newport kortyolt a borból.- Mi egyebet sikerült megtudnia rólam?- Van egy harmadik szeme - folytatta a Commandante olyan tónusban, mintha csak az

időjárásról len ne szó. - Egyujjnyival az orrnyerge felett. Gyerekkorában nyílt ki először - tíz-tizenkét éves lehetett akkor. Nem tudta, mi történik magával. Megrémült, még a szüleinek sem beszélt arról, amit látott. Sokáig azt hitte, beteg, hogy a kór elhatalmasodik és megöli, mielőtt eljuthatna a Smithsonian Múzeumba New Yorkban. Mikor betöltötte a tizennégyet, az apja mégis elvitte oda; hálás volt neki meg ~ sorsnak. - Felvillantotta mosolyát. - Fokozatosan ébredt rá, hogy harmadik szemével nem csak kísérteteket láthat. Az élet könyörtelenül rászorította a képessége használatára, arra, hogy felismerje a lélek és érzelem nélküli gazfic-kókat, ha az útjába kerülnek. Megfordult a fejében, hogy voltaképp nem ember, meg hogy a szüleivel olyan alakok kísérleteztek, amilyet Martin Sheen játszott a Tűzgyújtóban - szerencsére olvasott is, és hamarosan rájött, mi a harmadik szem. Kísérletezni kezdett. Né-hány kisebb "trükköt" is elsajátított, de nemigen merte alkalmazni őket: úgy érezte, az efféle tudással visszaélni bűnös dolog. Ekkor kezdett érdeklődni a mágia iránt, ezért döntött úgy, hogy könyvet ír a különös képességekkel megáldott történelmi alakokról. Azt remélte, hogy a munka. során valamiféle magyarázatra talál... Amikor nehézségekbe ütközött, sejtette már, hogy nincs egyedül, de még a mai napig sem tudja, kíváncsi-e a kortárs varázstudókra. - Az ősz férfi újra töltött. - Nos, kíváncsi rájuk?

Newport valószínűtlennek, álomszerűnek érezte a helyzetet.-Ráfüstölnék megint - szólt rekedten. - Megkaphatom az öngyújtóját?- Nincs nálam.- De hisz a kocsiban...A Commandante elmosolyodott. Felemelte balját. Mutatóujja hegyén apró, kék láng

lobbant, majd kihunyt.- Nem álmodik, Tad - mondta. - A képessége valóságos, és létezünk mi is. Létezünk az

idők kezdete óta; átvészeltünk minden ellenünk indított hadjáratot, részévé váltunk az egymást követő kultúráknak, védelmeztük őket, akár akaratuk ellenére - ez a küldetésünk. Számos urat szolgáltunk, számos gúnyát viseltünk az évezredek során. Voltunk druidák és mágusok, papok és boncok, lovagok és inkvizítorok, bölcsek és ostobák; gyakorta vétkeztünk, de mindig okultunk hibáinkból. Nem lettünk angyalok, de nem vagyunk már ördögök sem;

86


rég felülemelkedtünk a hitvitákon, a politikán. Szervezetünket manapság Hálózatnak ne-vezzük.

Newport csak ámult. - Kinek dolgoznak?- Senkinek és mindenkinek - felelte az ősz férfi. Nehéz időket élünk, nem válogathatunk

sem patrónusok, sem eszközök között. Ott vagyunk mindenütt, ahol emberek élnek, ahol az erre hivatottak az élet vallását hirdetik. Így kell lennie - ha ismeri a történelmet, ismeri ellenségünket és módszereit.

Ellenség;; .?- Ismeri Őt. Neveztessék Sátánnak vagy bármely más néven, célja egy és ugyanaz: az

entrópia poklába taszítani a Teremtés művét. Birodalma a Káosz, ahol isteneink hatalmukat vesztik, ahol akaratuk nem teremthet többé; egy éjsötét Ultima Thule, melynek sem törvényei, sem hús-vér lakói nincsenek... - Kiürítette poharát. - Háborúban állunk ezzel a birodalommal, Tad. Harcolunk hittel és varázslattal, fortéllyal és fegyverrel. A mágikus apály lényei vagyunk, de talpon várjuk a dagályt –Atlantisz pusztulása óta nem bízunk igazán a technokratákban. - Felpillantott. - Szeretnénk, ha együttműködne velünk.

- Hogy képzeli...?Az ősz férfi türelemmel kivárta a pincérek távozását. - Alapítványi támogatással.

Elintézhetjük Fulbrightékkal, hogy különleges státuszba kerüljön. Meggyőzhetjük őket arról, hogy munkája nélkülözhetetlen - és valóban az. Persze tovább írhatja a könyvét. Megkap hozzá minden elképzelhető támogatást. Dokumentumokat. Ősnyomtatványokat. Titkos jegyzőkönyveket. Új technikákat sajátíthat el, azzá lehet, aminek az égiek szánták. A teljességet kínáljuk magának, amice, cserébe néhány szivességért - ez a legkevesebb, amit az ember a jövője érdekében tehet!

Newport eltorzult arccal meredt a pármai sonkaszeletekre. Faust érezhette magát így a Mefisztóval elköltött munkaebéd alatt.

- Nézzen rám! - követelte a Commandante. - Nézzen rám a harmadik szemével, úgy mondja, hogy semmi köze mindehhez - mondja, ha képes rá!

Nem volt rá képes, nem utasította el az ajánlatot, ahogy mások sem tették. Történészek és filozófusok, papok és katonák egyaránt akadtak köztük. A Hálózat európai szekcióját tucatnyian alkották, tevékenységül kel az , ősz Monsignore-Commandante irányította. Ó tartotta a kapcsolatot a rend vezetőivel, sőt, talán az égiekkel is - tájékozottabbnak mutatkozott mindazon egyházi személyeknél, akikkel Newportnak és társainak valaha dolguk akadt. Lendülete imponáló, humorérzéke kifogástalan volt: szívből kacagott, mikor hírét vette, hogy a Hálózat kebelén belül megalakult a történészek Szalamandra Klubja.

Gyülekezőhelyük az azonos nevű brüsszeli kávézó fekete-sárga ponyvája alatti terasz volt. A hallgatag Earl teát kortyolgatott, a vékony csontú Hermel brabanti fehérbort, s ültek az asztalnál néhányan, akik azóta odavesztek: Bisson a madridi egyetemről, Ribnitz és Olden Wittenbergből, teljes jogú Szalamandrák valamennyien - lángok nem árthattak nekik, a sötétség azonban értük nyúlt és elragadta őket; nyughelyüket tán csak a "nagyok", a Mindenható titkosszolgálatának szürke eminenciásai ismerték...

Newport megborzongott. Tenyerét a kétrét hajtott Corrierre-on pihentetve a Városháza órájára pillantott. A nagymutató már-már beérte a kicsit a tizenkettes felett, a gépezet belsejében körútjukra készültek a festett fafigurák.

- Tad... ! - MC a Maison du Roi felől érkezett, s most ott állt vajszínű átmeneti kabátban, elegánsan és őszen; mosolygott, mintha a nap csak kettejük kedvéért sütött volna. - Leülhetek?

Newport előrébb húzott számára egy széket - ezt a szokást az utóbbi években vette fel -, aztán odaintette a pincért is.

87


- Cinzano?- Konyak - sóhajtott az ősz férfi, miközben helyet foglalt. Fáradtnak látszott. Átfutotta a

Corriere cikkét. A pohárért nyúlt, kiürítette, bankjegyet csúsztatott a hamutartó alá, majd a fiatalabb férfi szemébe nézett. - Hideg itt a szél, amice. Ideje mennünk.

Newport végzett a kávéval. Felállt, egy szót sem szólt tudta. Tudta abban a percben, mikor megpillantotta MC mosolyát; elég régen ismerte ehhez. A Hálózat győzelmet aratott Valpelline-ben, de vereséget szenvedett valahol másutt - és ez a vereség egy Szalamandra életébe került. -

Némán vágtak át a madársereg vigyázta Grootenmarkton. MC Lanciája az Igazságügyi Palotánál várakozott, értük gördült a hivatali Peugeot-k és BMW-k seregéből. Miután a hátsó ajtók becsapódtak, a sofőr gázt adott. A napot magasan járó felhők takarták - esetleg csak a sötétített üvegen át nézve látszott így.

- Hermel? - suttogta Newport.- Earl.- Mikor?- Múlt csütörtökön. - MC hangja vontatott volt, kelletlen. - Szerda reggel jelentkezett

utoljára Clermont-Ferrandból. Egy ott bejegyzett cég hátterét vizsgálta meg. Csütörtök délutánra kellett volna Párizsba érnie - két emberünk várta a Gare d'Austerlitzen. Nem érkezett meg. Nem szállt át Nevers-nél, ahogy kellett volna. Este találtak rá az Orleansba befutó szerelvényen: agyonlőtték és kivágták a szívét: - Az ablak felé fordult. - Megölték a kalauzt is. A szerencsétlen nyilván látott valamit, amit nem kellett volna látnia - ez az üzenet csak nekünk szólt.

Newport az eget bámulta. A nyugati horizonton valóban felhők sötétlettek: vihar közeledett.

- Miért nem használta Earl a kocsiját?- A szálloda előtt hagyta, hogy félrevezesse azokat, akik figyelik. - Az ősz férfi

megköszörülte torkát. - Úgy tűnik, hiába.- Történész volt, nem titkos ügynök.- Valóban. - MC előrehajolt, nagy, barna borítékot húzott ki az ülészsebből. Nem nézett

a fiatalabb férfira. - A Lameth-példány utolsó oldalai. Lehetővé teszik, hogy befejezze a munkáját, megjelentesse a könyvét és nevet szerezzen az óceán túlpartján. Mértékadó európai körökben agyonhallgatják majd -számukra Dee és Kelley óta minden mágus szemfényvesztő -, de ne kedvetlenedjen el: az igazság a maga oldalán áll.

Newport nem nyúlt a borítékért. - Mi lesz Earl anyagával?Az ősz férfi mosolya keserű volt.- Ezt az örökösöknek kell eldönteniük, de... Nos, tartok tőle, senki nem fogja befejezni

helyette a Keresztes háborúk titkos történetét.Newport meghökkent.- Kézhez kapta az összes dokumentumot?- Egy évvel ezelőtt. Bármikor kiszállhatott volna - ő tudta, miért nem tette.A fiatalabb férfi ajka megremegett. - Manipulál engem, boss.MC komoran bólintott.- Azt ígérte, nem teszi soha többé!- Szükségem van a segítségére, amice - mondta az ősz férfi. - Nekem, és valaki másnak.

Annak a boldogtalannak, aki Franciaországból a Hálózat oltalmáért folyamodott, akiért...- ...akiért Earl a szívét adta - mormolta Newport. Átvette a borítékot, tűnődve méregette,

de nem tépte fel. - Szegény, szórakozott Earl. Egész életében olvasott, de kémügyekben

88


tájékozatlanabb volt egy tízéves kölyöknél. Az ég szerelmére, miért épp őt kellett odaküldeniük?

MC egyenesen előre nézett.- Mert nem értük el magát a központon keresztül mondta. - Úton volt már Valpelline

felé, mikor befutott a franciaországi hívás. Az illető kifejezett kérése volt, hogy "Monsieur Newporttal" léphessen kapcsolatba. –A világos szemek egy pillanatra lecsukódtak. - Azok a vadak ott a vonaton magát keresték, Tad. Magát akarták meggyilkolni. Newport tudatát émelyítő fehér zaj töltötte be.

- Ki telefonált?- Egy nő, akit állítólag még az Államokból ismer. - Az ősz férfi a nyakkendőjét

igazgatta. - Bizonyos Sal Ferrier. - Sa1?- Tehát ismeri... - MC töprengeni látszott. - Mióta? - Régebben a kelleténél.- Jól ismeri?- Együtt próbáltunk érvényesülni a musical-színpadon - magyarázta Newport. - Utóbb

összebútoroztunk egy bérelt stúdióban a Hudson partján. - Önkéntelenül elmosolyodott. - Nyolcvanhat nyara. Tacón és kínai metélten éltünk, mint a zsaruk. Ketten a Broadway ellen: a régi nóta. Én a főiskoláról keveredtem oda, Sal valahonnét Kanadából. Az anyja a hatvanas években jegyzett táncos volt odafent. Kevert vérű család, de feddhetetlen. A lány sosem kezdett szektákkal, sosem szívott füvet, és soha nem volt...

- ...sátánista? - Az ősz férfi arcán talányos kifejezés honolt. - Nem éppen erre gondoltam. Ismeri-e annyira, hogy eldönthesse, mire képes a siker érdekében?

Newport elhúzta a száját. Erről az oldaláról ismerte leginkább Salt - ami azt illeti, túlságosan is jól.

- A siker... fontos számára - mondta. - Karrier-orientált?- És ha igen?- Akkor ez egyszer nem volt szerencséje - közölte MC. - Tíz hónapja érkezett Európába.

Szerződést kötött egy francia zeneműkiadóval - egy Clermont-Ferrandban bejegyzett céggel, hogy pontos legyek. Sok szép dolgot ígértek neki: neves szerzőket, párizsi stúdiót, teljes mű-vészi szabadságot, magas honoráriumot. Hogy mit kapott végül, nem tudhatom, tény viszont, hogy a múlt héten hozzánk fordult segítségért, és á maga nevét említette.

- A Fulbright Alapítvány vezethette a nyomomra. Tudott a terveimről.- Mikor találkozott vele utoljára?- Kilencven decemberében. Beszélgettünk egy sort a régi időkről, aztán...- Aztán?- Faképnél hagyott - mormolta Newport. - Megint. Sose érdekelte igazán a történelem.

Most már elégedett?A kocsi kikeveredett a St. Gines házrengetegéből, északkeletnek tartott a folyóparton;

szélvédőjén, oldalablakain már esőcseppek csillogtak.- Ha nem hittem volna, hogy bajban van - suttogta az ősz férfi -, nem indítom útnak

Earlt. Értsen meg, Tad: nagyon nyomós okra van szükségem, ahhoz hogy kockára tegyek egy újabb életet.

Newport a borítékot gyűrögette.- Kik ezek a Clermont-Ferrand-i fiúk? Mit műveltek Sallel?- Bár tudnánk! Nem Trascone-félék az egyszer biztos a megszállottak tudniillik irtóznak

a körmönfont megoldásoktól. Ezek mások. Megfontoltak és könyörtelenek; a múlt heti gaztettel csak a névjegyüket tették le. Játszani támadt kedvük. Ismernek minket, ismerik magát. Remek csalétek van a birtokukban. Csak várniuk kell, hogy a lovagias balekok

89


hurokba dugják a fejüket. - MC a Senne vizén szaporodó hullámgyűrűket nézte. - Egész sor jó érv amellett, hogy ne menjen oda.

- Unikornis... - dünnyögte Newport. - Ó, a francba! - Hogyan?- Sal. Az Unikornist táncolta a Merlinben, abban a szörnyekkel és varázslókkal teli

darabban nyolcvannyolc telén. Halálos fenyegetésekkel vettem rá, hogy elmenjen a válogatásra. Irtózott az ilyen lehetőségektől: úgy gondolta; az anyjánál többre úgysem viheti, pedig... pedig remekül csinálta, míg be nem beszélték neki, hogy énekesként is megállná a helyét. Próbáltam visszatartani, de...

- Szereti - állapította még az ősz férfi. - Még mindig szereti, igaz?Nos... MC felemelte a kezét.- Semmi baj. Olaszországban vagyunk, emlékszik? Mi latinok megértjük az ilyesmit.Kinyilatkoztatása olyan abszurd volt, hogy Newportból kirobbant a kacagás.- Mit tenne az én helyemben? - kérdezte. - Rajta, Commandante, árulja el: mit tenne a

helyemben egy forróvérű latin?A másik sokáig hallgatott. Koekelberg lakótömbjeit figyelte, melyek szürke

monolitokként sorakoztak a folyó túloldalán.- Megpróbálnám kihozni onnét - szólt végül. - De észben tartanám, hogy Earl gyilkosai,

bárkik legyenek is, épp erre az alkalomra várnak.- Számíthatok a Hálózat támogatására? MC némán bólintott.- Megkapom a kocsit? - Igen.- A fegyvert...? - A magáé.A Lancia nagyot fékezett. Newport a Gare du Nord homlokzatára látott az esőverte

oldalablakon át. Túlnan, a pályaudvari parkoló első sorában ott fehérlett a 75-ös - ezúttal svájci rendszámú - Alfa Romeo.

- Ebben - mondta az ősz férfi, újabb borítékot mutatva fel - minden szükségeset megtalál. A dokumentumokat a posta hozta. Posztumusz ajándék Earltől; megrázó és tanulságos olvasmány Szánjon rá némi időt!

- A többi?- Kulcsok, hitelkártya, motelkártya, autópálya-bérlet meg egy GSM a kesztyűtartóban:

ez minden, amit útravalóul adhatunk. Lépjen kapcsolatba a lánnyal, pakolja fel, hozza ki - aztán iszkoljon vele meg a kéziratával, meg se álljon Rochesterig!

Newport magához vette a Corriere-t is - esőkabátját a hotelszobában hagyta -, majd parancsnoka szemébe nézett.

- Értsem úgy, hogy nem érdekli az új ellenfelek sorsa? - Értse úgy, hogy nem akarom elveszíteni, amice. Hermel barátunk hallgat, talán

rajtavesztett ő is; maga az utolsó európai Szalamandra - és az egyetlen, akire tiszta lelkiismerettel puskát bízhatok. Isten óvja!

- Prego... - mormolta Newport, miközben kiszállt. Mármár eliramodott saját kocsija felé, mikor MC megragadta a csuklóját. Láthatólag nem győzte tovább önuralommal: tekintetében keserűség és harag izzott, ábrázata rémisztő volt, akár az ódon Krisztus-képeké.

- Kapja el őket, Tad - sziszegte. - Kapja el őket nekem!

90


3.

"SZOMORÚ A SZEMED..."

Newport hajnalban lépte át a francia határt.Az éjszakai vezetés úgy kimerítette, hogy kávészünetet tartott egy benzinkútnál St.

Quentin mellett; a pultnak dőlve bámulta a korai ámokfutók sárga reflektorait. Picardia síkját köd ülte meg, palástja alatt mesebeli szörnyeknek látszottak az elhúzó kamionok... Második útja a csupa króm mosdóhelyiségbe vezetett, ahol sokáig szemezett nyúzott képmásával. Ahhoz sem érzett magában elég erőt, hogy trikót váltson. Ellenséges területen járt - a pincérnek, a sofőrök, a parkolóban lebzselő csendőrök pillantása legalábbis erre vallott.

- Tudod mit, haver? - fordult angolul a kutashoz, aki savanyú képpel segédkezett neki a szélvédő tisztogatásában. - Legalább annyira rühellek benneteket, mint' ti engem. Waterloo-n át jöttem - az angolok meg a poroszok ott verték szarrá a drágalátos császárotokat, ha még nem hallottál volna róla. Tedd el a tizest és felejts el, oké?

- Hoké - dünnyögte a gall gépiesen; egy szót sem értett az egészből.Newport visszaült az Alfába, leengedte mindkét első ablakot, nagyokat kortyolt a

szmogbűzű menetszélből. A Káosz-Rend mérkőzés eónok óta dúlt már az univerzumban, mikor Sal Ferrier színre lépett, hogy felforgassa az életét. Nem keltette igazi káoszlény benyo-mását, s ez talán még veszedelmesebbé tette. Hatalmas szeme, apró gyöngyfogai és divatjamúlt Charliefrizurája miatt a huszas évek némafilm-sztárjaihoz hasonlított leginkább, Logikája - vagy inkább annak hiánya - azonban annyira századvégi volt, hogy Newport rögtön tudta: semmi esélye vele szemben. Szép volt, akár egy szentkép, de üres, mint egy palatábla, s az ember, bárhogy próbálkozott, nem tudta teleróni a külsejéhez méltó klasszikus mondatokkal.

- Lehetetlenség vitatkozni veled - jelentette ki a lány, valahányszor komoly dolgokra terelődött a szó. - Túlbonyolítasz mindent. Direkt használsz olyan szavakat, amiket nem értek. Összezavarsz!

- Csak megpróbálom veled megosztani mindazt, amit az életről tudok.- A TE életedről - nyafogott Sal, mintha véletlenül került volna abba az ágyba, ahol

rendszeresen aludt. - Ne kezdd megint, kérlek! Így nem tudok gondolkodni...!- Próbálkozz keményebben. ' - Színésznő vagyok, nem tudós!E tényt még Newportnak sem jutott eszébe megkérdőjelezni.- Calver szórakozik veled - mondta. - Esze ágában sincs szólni rólad Stigwoodnak.

Fogadok, hogy csak látásból ismeri.- A jövő hónapban - sziszegte a lány - bebizonyítom, mekkorát tévedtél. Új Ashleyt

keresnek a Starlight Expresshez. A népek mostantól nem a seggemért, hanem a hangomért fognak fizetni - bizony, még a történészek is! Calver megígérte...

- Nem tudsz görkorcsolyázni. - Megtanulok!Valóban megtanult, - de addigra Calvert kiskorúak molesztálása miatt letartóztatták, a

Stigwood-manőverből nem lett semmi - és kitelt kettejük ideje is. Sal nyugatnak indult egy gitárossal, aki ázsiai slágerek átirataival szédelgett, és Hollywood-i karriert ígért neki. Tad északnak ment, túlélési gyakorlatokkal, ivászattal múlatta napjait; sejtelme sem volt róla, milyen nagy hasznát veszi utóbb az itt szerzett tapasztalatoknak...

A volán mögött ülő Newport mosolygott, arca bal felén görcsösen lüktetett egy izom....'90-es találkozásuk inkább volt elégia, mint tragédia, kis epizód a téli New York

mesevilágában. A La Guardia reptéren futottak össze; Sal farmert és norvégmintás pulóvert

91


viselt, alig lézengett egy impresszáriónak - ráadásul nősnek - rémlő figura oldalán. Mindig sápadt szívarcát vörösre csípte a szél, apródfrizuráján hópelyhek vendégeskedtek: tizenhat évesnek és kissé levertnek látszott. Newport lassította lépteit, megállt. Hosszan nézték egymást, mögöttük önműködő ajtók nyíltak-csukódtak az élet országútjának eme keresz-teződésében; valahol fent a Merry White Christmas szólt, magas hangjai úgy csengtek, mint szándékos félreütések egy fagyhúrú zongorán.

- Tad! - Sal... - Hová?- Európába. Könyvet írok a Fulbright Alapítványnak. - A varázslóidról?- Róluk.A lány várt. Az alacsony égből újabb hópelyhek érkeztek. Az impresszárió azon

igyekezett, hogy feltépje egy taxi ajtaját - nagyon kívánkozhatott már a családjához.- Szomorú a szemed - suttogta Sal. - Csak fáradt, A sok betű teszi.- Felhívsz?- Amint lehet.Indultak tovább, de távolodóban megérintették egymást - tűz és jég. Newport a lépcső

tetejéről visszanézett; a lány ujja nyomán bonyolult ábra született a lépésben. haladó taxi ablaküvegén...

A férfi hunyorgott: a keleti horizont hosszában erősödő ragyogás hirdette az új nap közeledtét.

..Hová?" "Európába..." "Felhívsz?" Szeszélyes fajzat az emlékezet. Képeket ragad ki azidőből a maga örömére. Elraktározza, újrarendezi őket, ahogy neki tetszik; sosem ad

vissza mást, csak az élmények árnyait, melyek gyakorta halványabbak a hozzájuk társuló érzelmeknél... Newport három éve tűnődött a New Yorkban történteken. Gondolatban visszásvisszatért a reptéri lépcsőre, ahol akkor, '90 decemberében állt, míg a távolodó járművet figyelte, az ábrának azonban nem tulajdonított jelentőséget - egészen mostanáig.

"Hová?'''Ha résnyire nyitotta harmadik szemét, és Salre koncentrált, a benyomások állóképei

lassú mozgásba kezdtek. Lepergett a jelenet, aztán kezdődött megint, ismétlődött újra és újra - mintha a mindenséget mozgató erők akarnák ráirányítani figyelmét erre a momentumra. Sal lesiet a lépcsőn.

Sal kocsiba száll.Az impresszárió - arca elmosódó folt - előrehajol, bizonyára a sofőrhöz beszél. A motor

felbőg, a kerekek kipörögnek a járda mellé kotort havon; a taxi, mint afféle parádésló, a farát rázza, lassan távolodik, a lány pedig firkál (üzen?), ábrája szinte kiált a párás oldalüvegen...

Az Alfát megrázkódtatta egy elszáguldó kamion menetszele. Newport felrezzent, kormányt tartó jobbjának ujjai meg megremegtek.

Az az ábra a taxi ablakán egy körbe foglalt lant rajza volt.

Szobát nyitott magának egy személyzet nélküli panzióban (ilyen automatizált kaptárat odahaza sem látott még), lezuhanyozott, végignyúlt az átkozottul ergonomikus, átkozottul keskeny európai ágyon, és lazítani próbált.

Nehéz dolga lesz, tudta jól. Egy sátánista szervezet, mely elég elszánt ahhoz, hogy hadat üzenjen a Hálózatnak, bármire képes, egy cég pedig, melynek kapcsolatai a fél világra kiterjednek, még veszedelmesebb ellenfél lehet. A Káosz hívei ijesztő gyorsasággal alkalmazkodta minden változáshoz, megtalálták helyüket az elmúlt száz évben kialakult ipari társadalomban is. Az aranycsináló rég nem foglalkoztatta már őket, ugyanott termelték hasznot, ahol agnosztikus - és kellőképp elvetemült társaik. A Mester hitét valló üzletemberek

92


mindenkor számíthattak a Mester hitét valló ügyvédek védelmére kábítószer- és fegyverkereskedelemből származó vagyonukat törpeállamok bankjaiban helyezték el, véres kezű diktátorok őrizetére bízták. A Hálózat lobbystái számos demokráciában folytattak állásháborút velük - Monsieur Grimoire Clermont-Ferrandban bejegyzett társaság azonban mindeddig elkerülte a figyelmüket...

Newport ásványvizet kortyolt. Úgy rakta ki maga elé a második borítékban lelt dokumentumokat, mintha a Tarot jóskártya lapjai lettek volna; figyelmét az általuk megidézett fantomra összpontosította.

Grimoire, (Lorraine) Charles Alain, a Mester 'francia kapcsolata". .Születésének helye és ideje ismeretlen (Maghreb?) becsült életkora 40 év.Az idegenlégió ejtőernyős vadászai találnak rá az algériai Bizertánál I957 áprilisában.

Ismeretlen kezektől súlyos sérüléseket szenvedett el, az orvosok amnéziát és átmeneti hangszál paralízist diagnosztizálnak nála. Az asszociációs tesztek során pozitív reakciót csak bizonyos franciaországi helységek és az Alain név említésekor mutat; az osztagot hazaszállító katonai gép utaslistáján Alain X-ként szerepel. Állami gondozásba, onnét (1960 októberében) nevelőszülőkhöz kerül. Örökbefogadó apja, Charles Lorraine ezredes közismert "ultra"; az OAS tagja, Salan tábornok jobbkeze. A De Gaulle ellen elkövetett merényletsorozat folyományaként 1963-ban halálra ítélik és kivégzik. Alain nevelőanyja családjához kerül Clermont-Ferrandba, majd a határozott tilalom ellenére visszatér Párizsba, kiveszi részét a diákmozgalom szervezéséből. 1966-tói használja a Grimoire nevet. Előadóművésznek mondja magát; gitáron és zongorán haladó szinten játszik. A '60-as évek során többször is őrizetbe veszi a rendőrség, a Lorraine-család azonban mindannyiszor kieszközli szabadonbocsátását. Egyetlen erőszakcselekményt sem sikerül rábizonyítani, ám 1972ben, mikor gyanúba keveredik, hogy szélsőbalos terrorcsoportokkal tart kapcsolatot, járadékának folyósítását leállítják. I973 májusában Lorraine ezredes özvegye és idős apja autóbalesetben életét veszti. A családi vagyon örököse Alain Charles Grimoire.

1975 telén Clermont-Ferrdnd-i székhellyel létrehozza az Eurynome zeneműkiadót, mely a rákövetkező tizenöt évben underground együttesek felfuttatásával teszi ismertté nevét. Több felvásárlási próbálkozás ellenére a cég Grimoire száz százalékos tulajdonában maradt; a gazdálkodását több ízben vizsgáló állami szervek szabálytalanságokat sosem találtak..:

Newport merőn nézte a balra hajló betűkkel teleírt oldalakat. Earl élete utolsó napján vetette papírra mindezt meglehet, az utána jövők okulására.

Személyleírás (közvetett adatok alapján): testmagasság 165-I70 cm, testsúly 55-60 kg. Bőrszíne világos, arca keskeny, mindig simára borotvált. Haja sötétbarna, szeme fekete; szája kicsi, nőiesnek mondható. Bal arcfelén ismeretlen eredetű, hüvelyknyi heg, valamely régi sérülés nyoma. Fenotípusa alapján az észak-afrikai (kopt?) beütés valószínű.

Az elegáns öltözködésre ifjúkora óta nagy súlyt fektet, kilengéseken a pletykasajtó fotósai sem érték. Alkalmi dohányos (füstszűrős Davidoff) aszexuális beállítottságú; katolikusnak mondott, a szent helyeket azonban sosem látogatja. Beszédhangja halk, de erő-teljes; állítólagos anyanyelvén kívül angolul, németül, spanyolul és arabul folyékonyan beszél. Nevetni sosem látták.

93


Az Eurynome-ról: egyenletes eredményessége dacára szakmai berkekben kísérletező kiadónak tartják. Irányultsága folytán (psychodelic rock, off-line, dark techno) főként a fiatalabb korosztályokban népszerű. 50-60 állandó munkatárssal rendelkezik. Székhelye Párizs, irodát tart fenn az Egyesült Államokban és Kanadában. A '80-as évek derekától eladóművészek közvetítésével is foglalkozik.

Összegzés: a rég ismert cseregyerek-rutin, néhány sajátos eltéréssel.1 . a Mester hívei, miután beilleszkedtek új környezetükbe, rendszerint kapcsolatot

keresnek a szektával, mely kinevelte és felkészítette őket - Grimoire ezzel szemben sosem tért vissza Észak-Afrikába, és alkalmazottai közt sem találni nyilvántartott sátánistákat.

2. a Mester hívei, ha nem zárt közösségekben élnek,' törekszenek a feddhetetlenségre - Grimoire azonban kezdettől fogva kockáztat; látszólag nem aggasztja, hogy tevékenységével magára irányította a hatóságok figyelmét.

3. a Mester hívei számos utódot nemzenek, igyekeznek szétszórni magvukat a világban - az aszexuális Grimoire-nak ilyen törekvései nincsenek.

4. a Mester híveinek pályafutását egy-egy általuk végrehajtandó "nagy feladat" határozza meg - Grimoire küldetésének lényegéről azonban felbukkanása után harminc-egynéhány esztendővel sem tudunk biztosat.

Meggyőződésem, hogy ez az ember (ha ugyan annak nevezhető) vadonatúj, avagy rég nem használt sakkfagurája a Mester játszmájának. A hozzá hasonlókat a hírszerzői zsargon "alvó"-nak nevezi. Olyan személyekről van szó, akiket valamely terv részeként évekkel, netán évtizedekkel az akció megkezdése előtt dobnak át ellenséges területre. Alkalmazkodnak közegükhöz, várnak (gyakorta maguk sem tudják, mire), mígnem egy jelzés 'felébreszti", cselekvésre indítja őket. Grimoire a Mester támadó fegyvereinek új generációját képviseli: cége segítségével széles tömegekre gyakorol befolyást, miközben ő maga minden gyanú felett áll. Az elmúlt években lefogott sátánista gyilkosok nem voltak aktív rajongói egyetlen Grimoire futtatta együttesnek sem, kiderült viszont, hogy valamennyien hallottak már Eurynonie-zenét. Grimoire egyre újabb "alvókat" szabadít a világra, úgy "programozza" őket, hogy csak bizonyos idő után váljanak az öldöklő szenvedély rabjaivá. Nem tudhatjuk, hányan élnek köztünk - csak annyi bizonyos, hogy mind többen lesznek...

Newport felhajtotta az ásványvíz maradékát, jobbjában morzsolgatta az utolsó oldalpárt. Earl kézírása egyenetlenné vált, látható sietséggel igyekezett a lehető legtöbb információt közölni.

...hibát követtem el, mikor a hagyományos kutatói módszerekkel éltem. Az Eurynome tudatára ébredt jelenlétemnek - "alvók" járnak a nyomomban, bár ez inkább megérzés, mint bizonyosság. Ellenálltam a kísértésnek és nem hívtam a párizsi számot: csak veszélybe sodornám a Hálózat ottani embereit...

Hullo, Tad, vén Szalamandra!Tizet teszek egy ellen, hogy ez a dokumentum a kezedbe kerül - ha így történik, aligha

leszek melletted, hogy széljegyzetekkel lássam el. Címszavakban: sikerült elérnem Sal Ferrier-t. Alig tíz percig beszélhettünk, de tudok mindent, amit tudnunk kell. Grimoire cégének kanadai irodája szerződtette tavaly. Táncolt a Starlight londoni változatában, a szezon végén pedig Párizsba repült, hogy bemutasson a központnak néhány számot, amit "ujjgyakorlatként" írt...

94


- Ujjgyakorlatként? - hüledezett Newport. - Sal zenét szerez? Hiszen sosem volt érzéke hozzá. Hiszen...

...Grimoire személyesen tárgyalt vele. Új szerződést tolt elé - a lány aláírta. Nagy lehetőséget látott a dologban, de mostanra megváltozott a véleménye. Veszélyt érez. Nem találja a helyét. az Eurynome emberei közt: kifinomult hatodik érzékkel bír, mint minden igazi nő. Grimoire eltanácsolta a stúdiómunkától. Pszichológust is kerített neki, de Sal nem bízott a fickóban; anyja első férjéhez, egy Sceaux-i orvoshoz fordult inkább (telefonszám a többi közt), és kitálalt neki. A doktor, bár nem tagja a Hálózatnak, tud a létezéséről; tépelődött egy sort, aztán értesítette párizsi kirendeltségünket. A lány mindent elkövetett, hogy megtaláljon téged: kapcsolatba lépett Fulbrightékkal, akik a mantovaiakhoz, vagyis MC-hez irányították. Csalódott volt, mikor én jelentkeztem helyetted. Azzal nyugtattam meg, hogy rövidesen érkezel. Sírt. (Szeret?) Próbálj a kedvére tenni - az élet az utóbbi időben olyan keveset adott neki!

E.C-F. Gare de Perrache, 93. 09.07.

PS. Két százast adtam a kalauznak egy üres fülkéért és azért, hogy csak Nevers előtt jusson estébe rámkopogni. Mennyit ér manapság kétszáz francia frank? PPS. Tudsz valami hatásos imát?

Nevek, telefonszámok következtek: a brit kutatóútjának állomásait jelezték. Newport káprázó szemmel, üres szívvel meredt rájuk, nemigen tudta, mihez fogjon legközelebb: Az istennek tetsző történetek nem ilyen véget érnek. A bátor ügynök mindig kijut a veszélyzónából, az elvetemültek mindig vereséget szenvednek - és senkit sem cipelnek el vérbe fagyva az Orleans-i pályaudvarról...

Bánta, hogy a nap folyamán még vezetnie kell, mert hasznát látta volna valami erősnek. Jobb híján cigarettára gyújtott, füstfelhők mögé rejtőzött legfőbb főnöke, a Mindenható tekintete elől; ráébredt, hogy egyetlen árva imára sem emlékszik már.

Mind idegenek vagyunk ebben a játékban, gondolta. Mindannyian, kivéve MC-t - és persze Grimoire-t. Eszébe idézte, amit az ősz férfi a Káoszról, a Rendről és a mágiáról mondott.

'92 végén történt a dolog, egy nyugalmas időszakban, melyet Newport a Hálózat múl fának vizsgálatára, saját indítékainak újbóli elemzésére szánt. Tétova mosollyal járta a Vatikán titkos könyvtárának termeit és folyosóit - először engedték itt kíséret nélkül kóbo-rolni. Harmadik szeme előtt ködalakokként derengtek a hajdanvolt nagyságok szellemei; tán még beszéltek is, de hiába fülelt, nem hallotta a szavukat. Különös világba csöppent, ahol semmi sem volt egészen olyan, amilyennek látszott. Bárhová nyúlt, titkokat érintett a keze. Közel merészkedett az ódonfóliánsokhoz, végigsimított gerincükön, cinkosan hunyorított az épségüket vigyázó fantomokra - sosem volt ennyire biztos benne, hogy jó alkut kötött a Rend harcosaival.

Kimerülten tért vissza MC irodájába az Angyalvár hátsó frontján. Sem Őszentsége svájci gárdistái, sem a halandók számára láthatatlan lelkek nem állták útját: Szalamandra volt, egy a kiválasztottak közül. Az ősz férfi hellyel kínálta, Camparit töltött neki, válaszolt

95


kérdéseire, aztán, mikor az ellenségre terelődött a szó, a falakat díszítő festmények egyikére, Paul Klee Halál és Tűz című képére mutatott. A dísztelen keretbe foglalt, csupa vörös, csupa fekete vászon lángolni látszott a széles íróasztal felett.

- Miért tartja ilyen frekventált helyen? - érdeklődött Newport. - Lehet remekmű, mégis olyan baljós, olyan...

- ..;fenyegető? - mosolygott MC. - Én is annak látom. Íme a Káosz, amice, ahogyan egy közülünk való ábrázolja. Elnézegetem, valahányszor reménytelennek találom a küzdelmet; eszembe juttatja, mennyivel többet tanultunk, mennyivel többet merünk a Mester szolgáinál. Egyetlen sátánista sem képes művészi eszközökkel megragadni a Rendet: látszólagos önállóságuk dacára bábok, célszerszámok csupán, hiányzik belőlük az a kétarcúság, ami az embert - az igazi embert olyan ellenállhatatlanul förtelmessé teszt. Ez a kétarcúság adja a kulcsot a mágia használatához is. A varázstudó olyan személy, aki kijátsza, de meg nem gyalázza a természet törvényeit, az istenek alkotta szabályokat - így mutat rá azokra, melyek megértek a változtatásra.

Newport az Angyalvár évszázados fenségére, a mindenütt jelenlévő szellemekre gondolt. Megborzongott.

- Hogy nem szakad magára az ég? Az ősz férfi kiürítette poharát.- Sok barátom van odafent......Newport cigarettája csonkig égett. Már-már újabbra gyújtott, aztán mást gondolt, és

előhalászta tárcájából a Klee-kép reprodukcióját. Sokáig bámult a vörös és fekete foltok kavargásába, s míg szemei résnyire szűkültek, homlokán, ajka körül lassan elsimultak a ráncok.

- Viszlát, Earl - suttogta. - Köszönet mindenért!Mély lélegzetet vett, a párnán heverő rádiótelefon után nyúlt, és az Eurynome központi

számát hívta.

96


4,

UNIKORNIS

Párizs lehangoló látványt nyújtott: Kíméletlen volt hozzá az ősz: egyetlen hibát sem palástolt el megfáradt ringyó-ábrázatán. A sugárutak hosszában papírszemetet sodort a szél; a csupa folt házfalak vénasszonyok módján hajoltak össze, csak a szennyes habot sodró Szajna kanyargott méltósággal, mintha tudná, merre tart:..

Newportnak, aki Amiens felől érkezett, minden önfegyelmére szüksége volt ahhoz, hogy a vezetésre koncentráljon: őrültek cikáztak körülötte mustársárga fényszórójú járműveikkel. Blokkra fékezett kerekek jajongtak, dudák bömböltek, a kereszteződésekben rendőrautók robogtak a forgalommal szemben, régi Citroenek emelgették kacéran gázrugós hátsójukat, az éterben a néhai Yves Montand dalolt - a fények és árnyak városa gőzerővel élt, vétkeit halmozta a szürke ég alatt.

Az Alfa maga mögött hagyta a Diadalív terét, sértetlenül jutott át az óriás szmogszagú szívén, és a Marne kanyarulatát követve száguldott tovább Champigny felé. A francia csendőröket fedél alá zavarta a szitáló eső, az utazónak nélkülöznie kellett társaságukat, de nem bánta - fontosabb dolga volt most.

Sal körülményes és értetlen volt a telefonban. Hosszú csendekkel, kitérő válaszokkal tette nyilvánvalóvá: figyelik. Newport, bár hiábavalónak érezte a taktikázást, belement a játékba; a tények ismerete csak rontott volna Sal helyzetén. Miért kellene most rögtön megtudnia, hegy Earl halott, hogy munkaadói közül néhányan szörnyetegek, akik valami homályos, csak számukra nyilvánvaló okból a vesztére törnek? Ha gyanítaná, amit a Hálózat immár biztosra vesz, megbénítaná a rémület. Hibákat követne el - és nem hagyna választást Grimoire bandájának.

- A hét végéig Champigny-ben forgatunk - suttogta rekedten a lány. - Champigny, a régi bázeli út mentén. Megtalálod?

- Ott leszek.Csakugyan ott volt: ingerülten böngészte a lehetetlen magasságban elhelyezett

utcanévtáblákat, és - nem hitte volna, hogy valaha így tesz - megkönnyebbülten sóhajtott az Eurynome emblémája láttán. A nyilakat követve egy múlt századi ipartelep kapujáig jutott. Az új tulajdonosok a téglafalakat, az ablakkereteket, még a kéményeket is violaszínűre festették; a kaballisztikus jelek mindent látó szemekként fehérlettek mindenütt. Valószínűtlen, szinte túlvilági képek; az ernyők alatt meghúzódó helybéliek rosszallóan ingatták ősz fejüket.

Newport. leengedte az ablakot, s az utastérbe hulló esőcseppekkel mit sem törődve vizslatott körül harmadik szemével.

Mintha füstköd ülte volna meg a gazdasági épületek tömbjét. Az asztrális homályban rádióhullámok, hősugarak, indulatfonalak derengtek, a rezgések áthatoltak kövön, fémen és üvegen; idegen hangok kórusa zendült a férfi tudatában, aki összpontosítva igyekezett kiszűrni e kakofóniából a számára lényeges információkat.

- Guilleme...? ... vettem.- Technikusok, jelenés a...- ...megmondtam neki, hogy ilyesmivel soha többé... - ...a kilences kulisszánál.

Siessetek!...képtelenség megugrani. Nincs elég helyem...- ...a vonalnál balra fordulsz, átveszed a mikrofont Guilleme-től. Nem ördöngösség,

chérie. Igazítsátok meg a sminkjét!

97


- :..hé, Sa1! Milyen állat ez?- Unikornis. Hagyd békén a farkamat!Newport lehunyta mindhárom szemét. Szédült. Azon kapta magát, hogy a volánt

markolja, ujjai remegtek. "Unikornis..."Erőt vett magán, kiszállt.Az ipartelep roppant vaskapujában sárga esőkabátos biztonsági őrök strázsáltak,

odabent fel-felhorkantak a kutyák. Newport átvágott a betonúton, képére semmitmondó kifejezést erőltetett.

- Jó napot! - kiáltotta a legközelebb állónak franciául. Ezen az égtájon semmi más nem segített. - Micsoda pokoli idő... !

A széles vállú alak a helyén maradt. Tonfa és adó-vevő függött az övén.- Mit keres itt?Newport lelassította lépteit. Ezek a pillanatok a legveszélyesebbek: a gorilla, míg meg

nem bizonyosodik az ellenkezőjéről, célpontot lát benne.- Montmorency, M-mel. A Rolling Stone magazin munkatársa vagyok. Találkozót

beszéltem meg Sal Ferrierrel. Interjút készítek vele a készülő anyag kapcsán. Azt mondta...Az esőkabátos gorilla arca. rezzenetlen maradt. Oldaltáskájából vízhatlan tasakba

csúsztatott papírlapot varázsolt elő, végigböngészte, szemébe némi élet költözött. - Maga amerika? - kérdezte fals angolsággal.

Newport elvigyorodott.- Annak látszom? Kanadai vagyok. - Montreal?- Quebec.Ez hatott. A biztonsági őr elvigyorodott, biccentett.- Un visiteur chez Mademoiselle Ferrter - szólt az adó-vevőbe. Túl sok filmet látott. - Il

entre maintenant...! Az ajtó feltárult. Egy pitbull acsargó feje bukkant fel arésben, vaskos nyakának izmai közt szinte elveszett a szegekkel kivert nyakörv.

Hörgött, mint egy fuldokló, ahogy elvonszolták onnét - Newport előtt szabaddá vált az út.- Odanézek a kocsijára - ígérte az esőkabátos gorilla. Sok szerencsét, frere!Newport visszamosolygott rá, figyelmének lankadását kihasználva rásugárzott egy

keveset elméjének energiájából - azután intett és megszaporázta léptit.A kutyás őrök egészen a legközelebbi épület bejáratáig kísérték. A hodály valaha

gépszín lehetett, homályában nekivadult takácsok gyömöszölték a fogaskerekek közé facipőiket - ám sem az automatizálásnak, sem a végzetnek nem sikerült megálljt parancsolniuk. Tucatnyi monitor vibrált most a masinák helyén terpeszkedő pultokon, szórt fényükben egyformának, fenyegetőnek tűntek a belépő felé forduló arcok.

- Qui est vous?- Montmorency. Avec un M. - Le reporter?- Oui. Karóvékony, kölyökképű férfi emelkedett fel a legszélesebb íróasztal mögül. Mosolya

hűvös, tartózkodó volt: őt nem lehetett a Gloire népeinek testvériségével megindítani. Newport nem merte felnyitni harmadik szemét fájdalmasan nyilvánvalónak tűnt számára, mit látna vele..

- Üdvözlöm az Eurynome-nál, Monsieur. Későbbre vártuk: Mademoiselle Ferrier épp felvételre készül. Megvárhatja az irodában, vagy...

Newport, képén a vérbeli újságírók mohóságával, az asztalra támaszkodott.- Megnézhetem a kulisszákat is?

98


- Ahogy kívánja. - A kölyökképű sok mindennek látszott, csak épp lelkesnek nem. - Egy beosztottam rögtön átkíséri.

- Köszönöm. - Kérem.Egy darabig csak álltak, egymást bámulták, mintha megszűnt volna körülöttük az idő: a

kölyökképű, sötétbe öltözött férfi, meg a kopott farmeres alak drótkeretes szemüvegben; a küzdelem, melynek részesei voltak, az örökkévalóság óta dúlt, s nem fejeződött volna be egyikük halálával sem.

- Viszlát - suttogta Newport. Pillantása rezzenetlen maradt, mint a kígyóra meredő mongúzé. - Lekötelezett. A vezetőjéül szegődő alkalmazott fiatal volt. Úgy tűnt, az Eurynome csak fiatalokat foglalkoztat: harmincnál idősebbek csak elvétve akadtak köztük. Newport, ahogy átvágtak az esőverte udvaron, megcsodálhatta cseppet sem franciás munkatempójukat - mindenki ismerte a helyét, mindenki tudta a dolgát, a lézengés divatjamúlt időtöltésnek számított körükben. A csarnokok bejáratánál egy-egy sárga esőkabát várakozott, övükön az elmaradhatatlan adó-vevő.

- Adnak a biztonságra - jegyezte meg az érkező. Semmit nem bíznak a véletlenre, igaz?A fiú bólintott. Newport figyelmét nem kerülte el az asztrál- és mentáltestét övező sötét

derengés; gyanította, az "alvók" egyikével hozta össze a sors.- Videoklipet forgatnak? - Igen.A központi épület hatalmas volt. A vastraverzekre erősített reflektorok éles fényt

árasztottak, a díszletezők és technikusok árnya a violaszín külső falra vetült. A betonpadlón guggoló füstgépek nekivadult baziliszkuszokként sziszegtek, a gomolygó olajfüstben táncosok lazítottak, mellettük agyaraikat csattogtatták a jelenésre váró "mitikus szörnyetegek".

- A ruhákat, a kellékeket is maguk készítik? - Igen.Newport a csarnok belsejére koncentrált, szabad utat engedett az érzékeit tápláló

energiáknak. Egészen közel járt már a lányhoz, aki lehunyt szemmel sütkérezett az egyik reflektor kévéjében; érezte szívének szapora dobbanásait, a lehetetlen szögben égnek emelt bal láb izmainak feszülését, a jobb tenyérbe simuló fémrúd hidegét, aztán, ahogy a fókusz odébbmozdult, megborzongatta annak a tekintetnek a forrósága. Valahonnét odafentről egy férfi figyelt üres szemekkel, mindent látott, de mit sem tudott róla - "alvó" volt, tudatában a rég betáplált parancsokkal:

Ölj! Végezz a szukával, de vigyázz - balesetnek kell látszania!Newport összerezzent.Az "alvó" tucatnyi társához hasonlóan zsoldosjelmezt viselt, fémszínűre fújt horgolt

mellényt, mely néhány . lépés távolságból már láncing benyomását keltette, kezében tiszafa íjat tartott, tegzében fekete tollú nyílvesszők sorakoztak. Mozdíthatatlannak szánták őket, mégsem voltak azok; ha elérkezik a pillanat, ha a mesebeli erdőben bolyongó Unikornis szemtől szembe kerül vadászaival, a húrok megfeszülnek, és

balesetnek kell látszaniaegy lövés elkerülhetetlenül találni fog...Newport szédült. Biztosra vette, hogy Sal életét "Montmorency" telefonhívása mentette

meg - az Eurynome a maga ésszerű módján a publicité e morzsájáról sem akart lemondani. Az utolsó interjút követően nyilván felgyorsulnának az események: Mademoiselle Ferrier holnapra, legkésőbb holnaputánra sajnálatos baleset áldozatává válna.

99


- Egy pillanat - mondta a fiú, s lépteit megszaporázva a szárazjég füstjébe veszett.Newport a falnak támaszkodott. Balját anorákja zsebébe süllyesztette, nyugalmat

keresett és talált szelleme csendjében. A falakat nézte, melyek a zápor ecsetje nyomán bíborszínűvé sötétedtek, úgy ágáltak, mint a vihardagály hullámai egy vérré vált tengeren. Jókora távolságból érkeztek hozzá a mundán zajok: a csarnok bejáratánál Renault Espace fékezett, overallos technikusok ugráltak ki belőle. Aztán...

- Tad?Felkapta fejét. A lány tétován közeledett; fahéjszínű, testhez álló kosztümöt és

gyakorlócipőt viselt. Sminkje erős volt, mint valami gésáé, hatalmasnak mutatta száját és szemeit. A szélfútta frizurák ideje lejárt: rövidre nyírt haját zselével bolondították meg, egyetlen tincsnek kegyelmezve, mely tustollvonásként sötétlett homlokán. Diagonális erővonalak mentén mozgott, mint minden igazi táncos - súlytalannak, kortalannak látszott.

- Tad!- Várj...Newport előrelépett, de Sal gyorsabb volt nála: egymásnak csapódtak, akár az alaszkai

ködben bolyongó tankhajók. A lánynak valahogy sikerült beférkőznie az anorák alá, kezeirég nemmeglepő erővel szorították a férfi szabad kezét.- Eljöttél - suttogta. - Tad, Mr. Tad, hát itt vagy megint! A legjobbkor: nem bírom már

soká, azt hiszem. Ezek itt elképzelni sem tudják...- Bízol bennem? - kérdezte Newport. Minden pillanatban várta, hogy az Eurynome-fiú -

tucatnyi "zsoldos" kíséretében - visszatér. - Megígéred, hogy most az egyszer nem kezdesz vitát?

Volt valami az arckifejezésében, ami megriasztotta a lányt.- Bízom benned, de...- Remek. Most szépen elpályázunk innét. Sal ajka remegett.- Ezért jöttél?- Ezért. - Beszéltél a doktorral?- Igen.- Bajban vagyok?Newport bólintott. Körülpillantott. - Grimoire?- A párizsi irodában. Ritkán jár ki ide, rosszul tűri a felhajtást. - Sal tétovázni látszott. -

Vele is beszélni akarsz? - Nem.- Várj ! Ha megszegem a szerződést... - Megszeged.A kulisszák közt gomolygó füstből előlépett a fiú. Egyedül volt. Ingerültnek látszott.- Talán...Newport leütötte, és arra sem ügyelt, hová zuhan. Jobbjával karon ragadta Salt, baljával

kiélesítette a jókora fénygránátot.- Nyolcvannyolc nyara - hadarta. - A 417-es járatot olvastad éppen: szellemidézés,

túlvilági jelenések. Próbát tettünk a betűkoronggal és az ESP-kártyákkal. "SZERETLEK" - apád üzent, de nem akartad elhinni. Sírtál. Két huszas tesztsorozatban hatvan százalék felett teljesítettél. Azt hitted, csalok. Nem csaltam.

Sal az eszméletlen fiút bámulta. - Úristen...!

100


- ESP - sziszegte Newport. - A tudatalattid felfogja a feléd irányuló intenzív érzelmeket. Médiumnak alkalmatlan vagy, de megérzed, ha veszély fenyeget. A francia barátaid nagyon veszélyesek. Ki akarnak nyírni. - Előhúzta a fénygránátot, és messzire gurította a fal mentén. - Gyerünk! .

Felkészült rá, hogy irányítania kell majd, Sal azonban nem ellenkezett: hagyta, hogy kivezesse a füstből. A robbanás másodpercekkel utóbb következett be; a tető alatt napnál vakítóbb láng lobbant fel. A bejáratnál parkoló Espace sofőrje felkapta fejét. Newport úgy intézte, hogy egy Browningot lásson előrenyújtott kezében.

- Kifelé!- Nézd, haver...- Arccal a földre!A sofőr engedelmeskedett. Newport a küszöbre ugrott, felrántotta Salt, majd a volán

mögé zökkent. Felpergette a motort, gázt adott, nyaktörő sebességgel száguldott a kapu felé. Az épületek őrei már a betonon hevertek - ők úgy érezték, gépfegyvergolyók cikáznak körülöttük. A férfit természetesen nem a sárga esőkabátosok, nem is a kutyák nyugtalanították. Az MC-től kapott leckék egyike ötlött az eszébe:

"Szétzavarhatja a nyájat, amice, de ha megteszi, előbb-utóbb szembe kell néznie a pásztorral is!"

A fekete alak balfelől érkezett, szinte suhant a reflektorok izzását tükröző, nedves aszfalt felett. Az a vézna férfi lehetett, akivel Newport a fogadóhelyiségben szót váltott - lehetett, mert arcát felismerhetetlenségig torzította az indulat. Most sokkal idősebbnek látszott, a merészség azonban, mellyel á száguldó Renault ellen fordult, óvatosságra intett. Newport rúgott egyet a féken, ellenkormányzással tartotta egyenesben a járművet, kuplungolt, visszakapcsolt; többre nem jutott ideje, mert a Mester-hívő karommá görbült ujjaiból tűzcsóvák cikáztak feléje.

Fizikai támadó varázslatot használ, gondolta kétségbeesetten. Tüzet teremtés irányítja az átkozott - őt nem bolondíthatom el hitvány kis illúziókkal. Most aztán...

Vakító villanás: az Espace szélvédőjét koromréteg vonta be. A második sorozat a motorháztetőben tett kárt; mindkét fényszóró szétrepült, darabjai a lapuló gorillákra záporoztak. Newport előrecsúszott az ülésben, ballal markolta a kormányt, jobbjával Salt igyekezett a műszerfal takarásába húzni. A gázra taposott. Úgy érezte, nincs vesztenivalója: legázolja a sátánistát vagy szénné ég, esetleg a pitbullok szaggatják szét; ha veszít lendületéből, ha mágikus párbajba bocsátkozik, csak ő húzhatja a rövidebbet. A kölyökképű nem engedheti futni a lányt valószínűleg saját életével felel az akció sikeréért... Newport a törlőlapátok egyetlen húzásával megtisztította látómezejét, fogcsikorgatva készült az ütközésre. A feketébe öltözött férfi egy tapodtat sem mozdult, görcsösen meg-megránduló arccal okádta tüzét, a száguldó Renault felett. fényes szikrák záporoztak.

Ami ezután következett, oly sebesen játszódott le, hogy Newportnak csak utóbb, ismételt visszajátszások árán sikerült minden mozzanatot tisztáznia.

Mintha bomba robbant volna a jobb oldalán. Sal teste acélrugóként hátrafeszült, két sarka a szélvédőnek vágódott. A biztonsági üveg állta a próbát: kagylós repedések koncentrikus körei jelentek meg rajta. A lánynak második rúgásával magát a keretet sikerült a helyéből kimozdítania, az üveg hatalmasat kondult a baloldali A oszlopon, azután eltűnt valahol odalent; Newport fuldokolt az arcába vágó szélben; nem látott, csak harmadik szemével figyelhette a sötét glóriával övezett ellenséges varázstudót, s ekkor...

Ekkor energiakitörést észlelt a kocsi belsejében is. Sal körül mágikus aura öltött formát. Hidegnek, idegennek rémlett; a férfit, aki munkája során a mana számtalan megjelenési formájával találkozott már, megborzongatta a másság, a felmérhetetlen távolságok érzete. A

101


lány akit ismert és szeretett, egyszerre megváltozott, asztrál- és mentálteste éteri fényben izzott fel; kézmozdulata új irányt szabott a körötte örvénylő erőnek, mely villámok özöneként zúdult a tűz fegyverét használó sátánistára.

A kölyökképűt készületlenül érte a csapás. Úgy emelkedett a levegőbe, mint a szélfútta ördögszekér; görcsösen rángó testét át- meg átjárta a kéken sistergő energia. A mellette - azaz inkább alatta - elsuhanó Espace taszított egyet rajta, a legközelebbi épület faláig röpítette. A tenyeréből kicsapó lángok elhalványultak, a sötét glória szürkévé fakult; eszméletlenül, összetörve zuhant a kövezetre, mire a kocsi elérte és átszakította az Eurynome emblémájával ékesített kaput.

Newport teljes súlyával a kormányra nehezedett, vadul pumpálta a féket, hogy a megviselt Renault ura maradhasson. Olaj fröcskölt, gőz süvöltött kifelé a felgyűrődött motorházfedél résein át. Az első gumik leszakadtak, a keréktárcsák éle már-már emberi sikollyal mart az aszfaltba odakint; a hátsó ajtó felcsapódott, kartondobozok, kábelkötegek zuhantak a felázott - s szerencsére néptelen - útra.

- Kapaszkodj!Sal a férfi szemébe nézett, és kacagott. Kacagott.Az Espace-t a szemközti járdaszegély fékezte meg. A motor végképp lefulladt, de

bevégezte küldetését: az Alfa alig húsz lépésnyire fehérlett az alacsony ég alatt. Newport visszanézett oda, ahonnét jöttek - sem a gorillák, sem vérebeik nem merészkedtek a kapu közelébe.

- Gyerünk, kölyök! - sziszegte.Sal farkasmosollyal pillantott rá, arcán lázrózsák égtek.- Hol vagyok? Mi ez az egész?- Később elmagyarázom. - A férfi megkerülte a Renault-t, kiemelte zsákmányát a

megroppant gerincű ülésből, és saját kocsijához botladozott vele. - Eltűnünk az utcáról; lemossuk a sminkedet, aztán folytatjuk. Rám emlékszel még?

- Tad... - A lány összerezzent az ajtócsapódásra. Tekintetében diabolikus derű fészkelt; Newport idegesen - és hiábavalóan - kereste rajta az "alvók" asztrális bélyegét. Sal tiszta volt, mágikus aurájának derengése azonban csak lassan hagyott alább. A Hálózat egyetlen ügynöke sem rendelkezett manapság ehhez fogható hatalommal; a férfi mélységes megilletődöttséget és akaratlan féltékenységet érzett. - Tad a neved.

- Bingó... - Newport bevágta az ajtót a maga oldalán is. Mindkét karja zsibbadt volt, vér- és koromízt érzett a nyelvén. Indított, kilőtt a járda mellől - csak ezután engedte meg magának, hogy fellélegezzen. - Tarts ki, kölyök! Mindjárt fújok rád egy kis meleget.

- Mi lett vele? - kérdezte hirtelen a lány. - Kivel?- A pasassal, aki tüzet okádott ránk. A fekete zakóssal, aki... - Megremegett a hangja. -

Nem tudom a nevét. Elfelejtettem.Ne törődj vele. - Elpatkolt?- Őszintén remélem... - Newport szabadjára engedte megmaradt energiáit, de nem

észlelt üldözőket. - Jól tetted, hogy kivontad a forgalomból: ha rajta múlik, mindketten odabent maradunk.

- Meg akart ölni minket? Azt hiszem.És megint az a különös kacaj ; élettel teli, idegenségében mégis borzongató, egy

esztendőkkel fiatalabb lány nevetése.- Nem lett volna szabad elém állnia. - Sal szemei lecsukódtak, hűvös ujjai a férfi jobbját

keresték az Alfa váltógombján. - Az ostoba rongybagoly...!Newport mihamarabb el akart tűnni az utcáról: biztosra vette, az Eurynome

alkalmazottai nem csak a rendőrséget értesítik. A tűzszerészeknek némi idő kell, míg meg

102


állapítják a gránát típusát. A Párizsból kivezető utak lezárása sem egy pillanat műve, de ha egyszer megtörténik, kész a baj - a férfi nem érzett magában elég erőt ahhoz, hogy holmi vénasszony illúziójával álcázza az utasülésen kuporgó Salt.

- Varázsló vagy - suttogta a lány - Igazi varázsló. Miért nem mondtad soha?- A trükkök zömét ideát tanultam. - Newport előrehajolt a telefonért. Megborzongatta a

felismerés, hogy Sal átlátott rajta - médium vagy sem, ilyesmire azelőtt nem volt képes.- Megtaláltad... a mágusaidat?- Mondhatjuk így is. Igazság szerint ők találtak rám. A lány hallgatott egy sort. A

háborús cementerődítmények maradványait figyelte az út jobb oldalán.- A cég kerestetni fog - mondta. - Tudom.- A kapuőrök látták a kocsidat. Felírhatták a... Newport beütötte a készülékbe az Egyes

Kódot: a Hálózat helyi kirendeltségét hívta.- Középkék Audi 80-ast láttak francia Herz-rendszámmal. A személyleírás, amit rólam

adnak, még ennyire sem lesz megbízható. Az álnév, amit használtam, egy XVI. században élt exorcistáé - Grimoire alkalmazottai képtelenek a szájukra venni.

- Miért?- Hosszú história... - Newport a csöngetéseket számlálta, a sercenést hallva

megköszörülte torkát. - Bonhomme?- Oui - válaszolt egy nyugodt hang. - Montmorency, n-est ce pas?- Personellemant... Ca biche... Je suis en route avec une visiteuse... Dix minutes...- D'accord... " A kapcsolat megszakadt.- Javult a kiejtésed - állapította meg a lány - Kivel gyakoroltál?- Számít ez? - Igen.Newport oldalra pillantott.- Hogy érzed magad?- Furcsán. - Sal a nyakláncát morzsolgatta. - Olyan távoli, olyan... idegen minden. Beteg

volnék?- Mágikus vákuumba kerültél - világosította fel Newport. - A villámvarázshoz

szükséges manát a téridő szövedékéből vontad ki - a Föld atmoszférájában nem találtál elegendőt. Módosítottál az univerzum fizikai állandóin. - Nagyot nyelt. - Gratulálok! Hasonló eset utoljára a XVIII. században fordult elő: a Hálózat akkori sztárügynöke, Casanova szökött meg így a velencei ólomkamrából.

- Hálózat?- A mágusok titkosszolgálata. A lány szemei elkerekedtek.- Uramisten!- Voltaképp nekik dolgozom. - Newport zsebre vágta a telefont. - A te Grimoire-od

pedig a másik oldalnak. Címszavakban így fest a dolog.- Ügynök vagy? - hüledezett Sal. - Mióta?- Pár éve. Valahogy fedeznem kell az agyaskodásom költségeit. - A férfi keményen

markolta a kormányt. - Azt a trükköt a villámokkal... hogy csináltad?- Fogalmam sincs. - A dalaidat is így írod?- Hagyj békén!Newport felsóhajtott. Irracionalitás, agresszivitás: a régi Sal.- Semmi vész, kölyök - suttogta. Megszorította a lány kezét, átsugárzott belé egy

keveset aurájának energiájából. - Érzed?

103


Szédület. Ámélkodás. - Igen.Észrevétlenül kerültek közel egymáshoz, bár az univerzum fizikai állandói most nem

változtak. Csókjuk gyors volt, erőszakos: hónapok, évek elfojtott feszültsége robbant ki benne. Egy kanyar külső ívén kezdődött, az egyenesben ért véget; egy özönvíz előtti Peugeot megelőzte őket, utasai - mind a heten - tapsoltak és integettek.

- Párizs... - dünnyögte Newport, ahogy lélegzethez jutott.Az Alfa nyaktörő sebességgel folytatta útját Ormesson felé.

104


5.

TÖREDÉKEK

Bonhomme javakorabeli, Cupido-arcú, göndör fürtű férfi volt, reverendáját a hivatásosok rendíthetetlen nyugalmával viselte. Egy vadászpuskával felfegyverzett öreg ember segítségével tárta szélesre az udvari kaput az érkezők előtt. A parókia kutyái - bokszolóképű, villogó szemű rotweilerek - egészen a garázsig kísérték a kocsit.

A pap kezet nyújtott az előkászálódó férfinak, s minden eshetőségre készen némi energiát juttatott neki auráján át.

- Lafarge a nevem - mondta mosolyogva. - Isten hozott a Fészekben, mon ami!Sal megkerülte az Alfát. Fahéjszín dresszéhez sehogysem illett a bő, koromfoltos

anorák. Zselével rögzített hajtincse elszabadult, s ez valahogy esendővé tette szoborszerűen szép arcát.

- Atyám - suttogta. - Sürgősen gyónnom kell, azt hiszem...- Mademoiselle Ferrier, az útitársam - kapott észbe Newport. - Mostanáig az Eurynome-

nak dolgozott. Lafarge szemei alig észrevehetően összeszűkültek.- Állok rendelkezésére. De nem innának egy kávét előbb?- Megköszönjük.- Kövessenek, kérem!A paplak, akár gazdája, jó ideje dacolt már az idővel. Földbarna tömbje körül tölgyek,

fenyők őrködtek, árnyékot vontak a parókia oldalának támaszkodó épületre. Pére Lafarge odébb parancsolta a kutyákat, mutatta az utat. A puskás öregember szótlanul követte őket.

- Régi motoros? - érdeklődött Newport.- A legrégibb - mosolygott Bonhomme. - Már apámnak is segédkezett a háború előtt. -

Valaha ferencesrendi testvér volt. Jobban ért az állatok nyelvén, ,mint bárki Európában. Éles a szeme, erős a hite; negyvennégyben megjárta a poklot is, de visszatért. Az ilyen emberek sosem adják fel a harcot.

Newport megborzongott. - Vought?- Dachau - lépett mellé az öreg. Úgy ejtette a nevet, mintha valami különösen ocsmány

kóré lett volna. Rántott egyet kabátja ujján: az inas alkaron tetovált számsor kéklett. - Tizenegy hónap, három hét, öt nap, kilenc óra: Találkoztam a Mesterrel. A szeme közé néztem. Nekem már nem tud újat mutatni az á:..

- Nyugalom! - intette Lafarge. A tornácon át a konyhába vezette, hellyel kínálta az érkezőket: - Montmorency sem ma kezdte a szakmát. Ismeri az ellenfelet.

- Newport a polgári nevem.- Vagy úgy. - Lafarge egy özönvíz előtti espresso-automatához lépett, elszöszmötölt az

adagolóvál. - Igazlátó vagy, Newport?- Szalamandra.- Ismerted Earlt? - A barátom volt.Sal egyik férfiról a másikra nézett zavarában. - Volt?A pap lassan ingatta fejét. – Még nem hallott róla?- Tad...? - suttogta a lány- Bocs, kölyök. Nem akartalak kiborítani.Sal úgy markolta az asztal peremét, mintha attól tártana, szakadékba zuhan.

105


- Mi történt?- Meglepték és meggyilkolták a Párizsba tartó gyorson. Nem sokkal azután, hogy

beszéltetek. Az Eurynome létrejöttének körülményeit vizsgálta, valahogy magára irányította Grimoire-ék figyelmét - ez elég volt ahhoz, hogy végezzenek vele.

- Nem értem...- Majd megérted: - Newport vendéglátójukhoz fordult. - Használt mágiát az elmúlt

huszonnégy órában, atyám? Lafarge a fejét rázta.- Nem. Gyűjtöttem az erőmet, ahogy megbeszéltük.- Remek. - Newport mélyen beszívta a kávé illatát. A köznapi tárgyak látványa

nyugalommal töltötte el. - Tudja, valószínűleg sosem jutunk ki abból a stúdióból Champigny-ben, ha Sal be nem száll a küzdelembe: Az adminisztrátorok egyike, egy fekete adeptus elemi tűzzel támadt ránk. - Megköszörülte torkát. - Pocsék helyzet. Az illúziók fenntartása rengeteg energiámat emésztette fel. Féltem, hogy az idevezető úton rendőrökbe botlunk, a maradékot nekik tartogattam - egyszerűen nem volt mivel harcolnom. Már azt hittem, vége, amikor...

- Az ő hibája volt! - kiáltotta a lány. - Elénk állt. Meg akart ölni!- Sal ösztönös ESP-használó - magyarázta Newport. Azelőtt második szintűnek

mondtam volna, de most... Fogalmam sincs. Kilences fokozat? Tizes? Néhány másodperc alatt olyan aurát gerjesztett, hogy megrémültem tőle. Villámvarázzsal söpörte el a fickót. Azt állítja, ösztönösen tette. Asztrál- és mentálsíkon érintetlen, de személyisége belső egyensúlya... valahogy megváltozott.

- Nem változtam meg - közölte a lány. - Megrémültem. És ne beszélj rólam úgy, mintha itt se volnék,. jó? Senki sem mozdult, az asztalon mégis összecsendültek az előkészített kávéspoharak.

- Látta? - súgta Lafarge-nak Newport. - Érzi, az istenért?- Érzem - bólintott az idősebb férfi. Előrehajolt, a lány karjára tette a kezét. - Semmi baj,

Sal. Semmi baj. Figyeljen rám! Koncentráljon!A lány remegett. -Igyekszem... - Meg kell nyugodnia. Uralkodnia kell magán - ha nemteszi, egykettőre ránk szakad a tető. Történt valami az aurájával. Valami az egekig

fokozza az ESP-érzékenységét, és kihat a mágikus potenciáljára is. Azon leszünk, hogy megtaláljuk a magyarázatot, de ehhez... a segítségére van szükségünk. Ért engem?

Sal teste megfeszült. Szemei lecsukódtak.- Venerabile..: - sziszegte. - Hát ide is utánam jöttél?A Hálózat embereinek tekintete összevillant az asztal felett.- Ez nem ő - mormolta Newport. - A hangja...- Meg kell fürkésznünk - jelentette ki Lafarge. - Tartsd a fejét! 'A fiatalabb férfi Sal hóna alá nyúlt, balja a lány tarkóját érintette. A pap félretolta a

széket, Cupido-arcára barázdákat vésett az összpontosítás.- Kész? - Kész.Egyszerre nyitották ki harmadik szemüket, egyszerre buktak alá az idegen aura

energiaörvényébe. Belső idejük futását a lányéhoz igazították, hogy tisztán láthassák az asztrál- és mentálsíkon zajló folyamatokat. A valóság színei megfakultak: a fehérek a régi daguerrotípiák szépiaárnyalatát idézték, a feketék bársonyos szürkének rémlettek, s mindenek felett rőt lángkoszorú lobogott, akár Szent Elmo vitorlák hegyén táncoló tüze.

Atyám...! Szalamandra! Zuhantak. Forogva hulltak a végtelenbe egy folyvást szűkülő spirálvonal mentén, melynek végpontjában két fénypászma (két hold?) derengett. Az idő nem haladt, csak a száguldás élménye létezett. Az univerzum egymásba foglalt kristályszférák alkotta műremekké dermedt, forgott, egyre forgott láthatatlan tengelyén. Afféle örökmozgó volt, de lélegzett, élt: miriádnyi testnyílásán át étert szívott a kozmoszból, és hőt sugárzott ki a

106


mindenségbe. Az átjárókat nagyhatalmú lények vigyázták. Vitorlák nélküli hajók úsztak a Semmi folyamán, körvonalaikat kirajzolta a mindent átható mana ragyogása.

Mi ez? Newport elveszettnek, kiszolgáltatottnak érezte magát. Mintha sosem létezett volna a bolygó, amelyet Földnek neveznek, mintha sosem éltek volna emberek viharvert kristálykupolája (ege?) alatt. Mi ez, mi a...?

Istenvilág, mormolta Lafarge. Teremtett rendszer valahol a végtelenben. Az élő mágia korát éli - mérhetetlen távolságban lehet tőlünk. Alkotói szemével látjuk; a varázs, amely elénk idézi, minden kétséget kizáróan szakrális eredetű.

A szférái?Lafarge mosolya ívfényként lobbant.Lélek és Élet, Szalamandra, suttogta. Lélek és Élet!Newport fellélegzett. A mieink?Minden bizonnyal.De hogy kerültek kapcsolatba Sallel?Lafarge érezhető erőfeszítéssel kutatta a mana forrását - és összerezzent, mikor rátalált.

Harmadik szemét elvakította a villanás; féltérdre zuhanva kapkodott levegő után.Ezt nevezem mágiának... - zihálta. - Nézzétek! Newport fogát összekoccantak. Szédült,

csaknem felbukott, a puskás öregnek kellett megtámogatnia.A lány már nem remegett. Pillantása követte a többiekét; elcsigázottnak, rémültnek

látszott.A nyakláncán függő medál eleven fénnyel izzott a paplak homályában.Newport kilépett a vendégszobából, óvatosan behúzta maga mögött az ajtót, és intett.

Néhány kutya tüstént a küszöb elé telepedett: lidércálomszerű fejüket vaskos mancsukra hajtva őrizték Sal Ferrier álmát. .

- Újdonságok? - érdeklődött Lafarge a konyhaasztal mellől. Friss kávét töltött a fiatalabb férfinak. A harmadik pohárnál tartottak mindketten; a puskás öreg, az ebek ura inkább vörösbort kortyolgatott.

- Részletek. - Newport maga alá húzott egy széket, megdörzsölte égő szemét. Az erdősávok tagolta gyártelepek felett ezüstsarlóként ragyogott a hold, kutyaugatás szállt az esti széllel. - A medált három éve vette Londonban. Magányos volt és elkeseredett; akkoriban szakított végleg a gitárosával. A Starlight Expressben táncolt. A szoba, amit bérelt, majd húsz kilométernyire esett a központtól: reggelenként órákat metrózott Ealingtől a Drury Lane-ig. A délutáni próbák előtt a Fleet Streeten lófrált; az apróját pakisztáni és kínai ócskásoknál szórta el. Úgy tett, mintha élne. - Newport kortyolt kávéjából. Sal társas lény, vérbeli szimbionta. Megőrjíti az egyedüllét. Öt fontot fizetett ezért a holmiért, és rögtön megfeledkezett róla; a nyakában hordta, de nem is gondolt rá, mikor éjszakáról éjszakára zenét álmodott...

Lafarge oldalra billentette a fejét. - A dalok?- Igen. Zongorázni tanították, mint minden jó házból való úrilányt - könnyen boldogul a

szintetizátorral is. Nem volt nehéz játszótársakat találnia: a Soho környékén minden második pincelyukban stúdió működik. Összehozott néhány számot - hogy pontosan mennyit, tán csak Grimoire tudná megmondani. A kazetták nála vannak: páncélszekrénybe zárta, ha ugyan el nem égette őket. Sal nem emlékszik rá, ki irányította az Eurynomehoz. Az álmok lassanként megváltoztatták. Rákapott a rajzolásra. Földöntúli tájak, elmosódó arcok. Vörös és fekete. Korom és vér. A legtöbbet odaát hagyta a bakancsos barátainál; ők imádják az ilyesmit... Visszatérő motívuma volt a körbe foglalt lant - az a szimbólum, amit a taxija üvegén láttam kilencven karácsonyán.

- A La Guardián? Newport kiitta a kávét.

107


- Ott. Közel kerültünk egymáshoz, az auráját mégsem érzékeltem, pedig biztosan viselte a medált. Az idegen eredetű mana utat talált rajta keresztül a külvilágba, idő kellett hozzá, hogy ismét felhalmozódjék.

- A zene - mormolta Lafarge. - Ha gyanítottuk volna...! Newport vállat vont.- Richelieu szerint az efféle mágikus hatások elsőként mindig a másik fél figyelmét

keltik fel. Így eshetett, hogy az írott történelem legveszedelmesebb Halál szférájú relikviája, a Végzet Lándzsája a mi kezünkbe került - és hogy Salt a dalaival együtt kis híján elpusztította az ellenség.

Lafarge elmosolyodott.- Különös. Sosem találkoztam még olyan amerikaival, aki ismerte a fragmentum-

elméletet.- Negyedrészt lengyel vagyok - sietett közölni Newport. - A család anyai ága a múlt

század végéig a Balti-tenger mellett, Gdansk közelében élt.A puskás öreg képe felderült kissé. - Polyák?- Tak - válaszolt faarccal a Szalamandra.- Találkoztam néhánnyal a fajtádból a háború alatt. Pilóták voltak. Harcosok. Büszke

lehetsz rájuk.- Az vagyok.Csend. Angyal szállt el a férfiak felett, árnya ott sötétlett mindhármuk arcán.- Nálad a medál, Szalamandra? - tudakolta Lafarge.Newport bólintott.- Kapcsolatba lépek a Hálózattal - jelentette ki a pap. Isteni eredetű varázstárgy került a

birtokunkba. Ez önmagában véve is rendkívüli esemény de nem érhetjük be a felismeréssel; információkra van szükségünk. Biztos vagyok benne, hogy régen érkezett: a szingularitások felettébb ritkák manapság. Számos kézben megfordulhatott az idők folyamán. Írásos emlékek is fennmaradhattak vele kapcsolatban. Valaki majd csak felismeri... A jövevényre mosolygott. - Bízd rám a dolgot, pihenj! Ha folytatni akarod, minden erődre szükséged lesz.

Newport átadta neki a medált, mely - bár fényt nem árasztott már - őrizte a lány testének melegét. MC tanácsára, a készülő könyvre, a néhai Earlre gondolt. Válaszúthoz érkezett, tudta jól: maradni vagy kiszállni, ez itt a kérdés. Ha józan eszére hallgat, egy percig sem vár tovább, nyomban útra kel "zsákmányával". Helyet keresni az első gépen, elfelejteni a történteket, elfelejteni Európát - csábító sziréndal. Talán eljutnak New Hampshire-ig, de onnét nincs tovább. Salt megváltoztatta, médiumi képességekkel ruházta fel a varázstárgy mágikus aurája. Nem ura az akaratának, nem ura hát a sorsának sem; részese marad a küzdelemnek, amíg csak él. Grimoire követni fogja, "alvókat" küld a nyomába, megmérgezi álmait, átkokkal sújtja egész vérvonalát; meglehet, épp ez a küldetése. A lány nincs biztonságban, míg közös titkukra fény nem derül - ilyen egyszerű az ügy. Earl átlátta a helyzetet, maradt és elesett. MC biztosra vette, hogy ő. Newport is maradni fog, és nem tévedett; ismeri a játékszabályokat, ismeri az embereit -, de ha máris gyászol, elhamarkodottan teszi!

- Folytatom, atyám - mormolta. - Nézzen körül a Hálózatban, kérem!A puskás öreg vörösbort töltött neki.- Rögtön láttam rajtad, hogy nem vagy akárki. A pilótákra, polyák!- A pilótákra - dünnyögte Newport, és fenékig ürítette keserű poharát.

A Hálózata varázshasználók egy csoportja számára több puszta absztrakciónál. Mentálfonalak sokaságával kapcsolja össze azokat, akik a Rendért küzdenek: az ilyen ember, bármerre vetődjék a világban, sosem szakad el társaitól, soha nem marad magára igazán.

108


Tanácsot, segítséget kaphat; információk sokaságához férhet hozzá a nap bármely órájában, az idők kezdete óta - a technokratáknak jó tízezer esztendőre volt szükségük ahhoz, hogy kiépítsék egy hasonló, ám elektronikus, ezért sokkal sebezhetőbb rendszer alapjait.

A Hálózat. Valaha a hit energiája táplálta, mint az istenvilágok felsőbb lényeit. A mágia apályának korában a személyes aurák áramából gazdálkodott, mesterséges energiaforrásokat csapolt meg; szükségből fakadó találékonysággal elegyítette az ősi módszereket - de egyetlen hozzá folyamodót sem hagyott cserben.

Pére Lafarge, a férfi, akit a beavatottak Bonhommeként ismertek, egyenes derékkal, lehunyt szemmel kuporgott, bal tenyerében a medált szorongatta. Szellemének erejét Newport számára ismeretlen csatornákon át sugározta a mindenségbe - s az Ormesson fölé boruló éjszakából csakhamar válasz érkezett hívására.

Ajka megremegett. Torkából mondatfoszlányok törtek elő, nevek, szavak tucatnyi ismerős és ismeretlen nyelven; párbeszédek, melyek néhány száz, vagy épp több tízezer kilométernyire zajlottak. A hangok kórusa folyvást halkult, ahogy Lafarge, feladatára összpontosítva, gátat emelt áradatuknak. Megmártózott a hírek folyamában: Követte útjukat, a gondolat sebességével változtatott irányt, valahányszor témák elágazásához ért. Az ötödik perc végén összerezzent, félfordulatot tett, szédítő tempóban száguldott a háborgó információ-óceán felett. Harmadik szeme - ezt még Newport is érzékelte - káprázott a világítótornyokként ágáló szellemóriások fényében.

- Le coup defeu - suttogta a vonássá keskenyedett száj. - C'est toute une afjatre!- Eltarthat egy darabig -ingatta ősz fejét az öreg. - Még egy pohárral? Vagy ledőlnél

inkább?Newport nemet intett.- Közel jár - mormolta. - Közel, tudom.- Barangoltál már a Hálózatban? - firtatta a puskás. - Kíséret nélkül soha.- Érdekes hely Mondják, aki megfordul benne, nyomot hagy maga után. Soha el nem

tűnő nyomot. Olyan ez, mintha örökké élne: elmegy, és mégis itt marad... - Az öreg félrenézett. - Félsz a haláltól, polyák?

- Félek. - Okosan teszed. Csak arra vigyázz, ő meg ne tudja soha!Várakoztak. Az elmúlt huszonnégy óra eseményei ólomsúllyal húzták Newport vállát.

Azt latolgatta, mégis elvonul, végignyúlik a pamlagon és álomba szédül, mikorLafarge hátravetette fejét, s egy felszínre bukkant fuldokló sóhaját hallatta. Szemei tágra

nyíltak, válla úgy rázkódott, mintha zokogna.- Megvan - nyögte.Newport és az öreg talpra segítették, apja múlt századi karosszékébe támogatták a

nappaliban. A remegés lassan csillapult, a pap tekintete azonban fátyolos maradt; a medált bal öklébe zárva meredt a neki nyújtott Caporalra.

- Köszönöm...- Különös -ugratta Newport. - Úgy képzeltem; az egyházi személyek mentesek minden

káros szenvedélytől. - Ha "rádiózom", bármire képes vagyok – mosolygott kimerülten az idősebb férfi, és

átvette a cigarettát.Meddig tartott?- Tizenöt-húsz percig. Hol járt? .- Mindenütt. - Lafarge mélyen beszívta a füstöt, s két, majdnem tökéletes karikát indított

útnak a mennyezet felé. - Teremtőm! Összeszedni sem volt könnyű, de rendszerezni sokkal nehezebb lesz. Bírod még, Szalamandra?

109


- Azt hiszem. .- Akkor figyelj! Figyelj jól, és próbáld kiragadni a tényeket a felfordulásból - ha nem

csalódom, ez az eredeti foglalkozásod.Newport bólintott. Lafarge friss értesüléseit a legilletékesebbektől, az Angyalvár uraitól

szerezhette.- Egy darabig úgy rémlett, melléfogtunk - kezdte az idősebb férfi. - Olyan nagy volt a

csend, amilyen csúcsforgalom idején csak lehet. Továbbítottam a medál képét, asztrális mását. Semmi. Nyoma sem volt hasonlónak a Nagy Folyamban, a Mare Aeternumban, a Létezők memóriájában. Az Eltávozottak emlékeihez egyedül nem férhettem, ezért a Közbenjárók segítségét kértem - azok a tibeti szerzetesek, ha kell, szóra bírják még a kőszobrokat is... A tudat, amely mellém szegődött, vén volt és keserű, egyike az Érinthetetleneknek. Kétszáz éve él, sokat tanult és semmit sem felejtett - neki nem kellett magyaráznom, milyen fontos ügyben járok. Mutatta az utat, én pedig követtem: ilyen lehet gumikötélre fűzve fejest ugrani valami hídról, ahogy mostanság csinálják. Elrévedt. - Harminc éve dolgozom Fürkészként, Newport. Harminc éve barangolok a Hálózatban, szerettem azt hinni, hogy eligazodom benne. Tévedtem. Mozgásom többnyire horizontális, sosem távolodom el az Y tengelyen néhány évtizednél távolabbra. Az utunk most lefelé vezetett. Az X-tengely pillanatok alatt elmaradt mögöttünk, a századok csak úgy viharzottak - a Múlt kútja valóban feneketlen, mon ami, és alig akad ember, aki mélyebbre zuhant benne, mint én... - Szívott egyet a Caporalon, ökölbe szorított baljának ujjai remegtek. Létezik egy hely - folytatta. - Egy sziget messze odalent. Része az egyetemes valóságnak, de nem tartozik a mi idővonalunkhoz. A germánok Valhallája, a kelták Avalonja - nem tudom. Szűrt fény világítja be, mintha rózsaablakokon át áradna a magasból; a látvány fenséges és szomorú, az örökkévalóság nyugalma keveredik benne a... távollét keserűségével. Sebzett lelkek lakják, a Káosszal vívott küzdelem áldozatai.

Nem kerülhetnek vissza az Örök Körforgásba, míg őrzik az iszonyat emlékeit - márpedig azt, ami velük történt, nehéz, ha nem mindjárt lehetetlen elfelejteni. Hittek isteneikben, hittek az ügy igazában, mégsem győzhettek: ellenfeleik képében maga az univerzum fordult ellenük. Képzeljen el egy szanatóriumot, mely megközelíthetetlenebb és előkelőbb, mint Thomas Mann Varázshegye! Itt talál menedékre mindazok lelke; akiket fekete mágia öl meg, akiket a Mester más létsíkokról megidézett szolgái pusztítanak el; ezredévente egy ha újjászületik közülük. A várakozókkal körülményes szót váltani: nem bíznak többé senkiben és semmiben, pedig ismerik mindazokat a titkokat, amelyeket a Hálózat Létezői rég elfelejtettek.

- A medál...? Lafarge bólintott.- Egy férfi... bizonyos Ambroise... válaszolt a hívásunkra, megjelent előttünk. A XII.

században élt. Angliában született, a Szentföldön halt meg; normann jongleur és trubadúr volt. A harmadik kereszteshadjárat során Oroszlánszívű Richard kíséretéhez tartozott. Ő énekelte meg az arsuri diadalt - verse utóbb előkelő helyet kapott a L'Estoire de la guerre sainte lapjain. Sal medálját azonnal felismerte.

- Tudta, honnét származik? A pap nagyot fújt.- Lassabban! - kérte. - Nem egyedül jött. Egész sereg lélek gyűlt körénk a fajtájából:

férfiak, nők, idősek és fiatalok. Halottak valamennyien - ez lett a végzetük. Lepillantott a tenyerén csillogó medálra. -A súlya alapján akár arany is lehetne, de nem az. Hűvös. Kemény Idegen. Ambroise 1190 májusában, Ciprus szigetén kapta egy sebesült wales-i lovagtól. A keresztesek egy csoportja Isaac Comnemos fogságába került. Az uralkodó túszként tartotta őket Limassol várában - azt remélte, ez visszatartja Richardot a támadástól. A wales-i azt állította, szent ereklye van a birtokában: Május negyedikének éjszakáján Ambroise gondjára bízta kincsét, azután meghalt - az angolok alig tíz órával később partra szálltak és . bevették

110


az erődöt. A trubadúr 1192 októberéig az Oroszlánszívű mellett maradt, de nem szállt hajóra a többiekkel: Jaffában ágynak döntötte a láz. Esküdött rá, hogy a medál mentette meg, s hogy éjszakánként... énekelt neki. Felgyógyulása után zarándokútra indult Jeruzsálembe. Nem voltak ellenségei. Egyezmény szavatolta a keresztények bántatlanságát a város falai közt - Ambroise-ra mégis fegyveresek támadtak a Szent Sír temploma közelében. Arámiul beszéltek. Küzdött velük, de alulmaradt; megkötözték, délkeletnek hurcolták. Hetekig őrizték egy barlangüregben a Holt Tenger partján. A harmadik héten egy tablakhan, muzulmán tiszt érkezett észak felől, ahol Saladin serege táborozott - úgy rémlett, ő a szektavezér. Keskeny arcú, sötét hajú férfi volt. Művészkéz, éjsötét szemek. Nem beszélt, csak mosolygott. Magához vette a medált, aztán megölte Ambroise-t. Kivágta a szívét. - Lafarge nagyot nyelt. - Huszonhat évet élt a boldogtalan. Csak huszonhatot...

Newport szúrást érzett az oldalában. - Grimoire:..?- Nem akartam elhinni. Képtelenségnek tűnt még akkor is, mikor a többieket hallgattam,

pedig hasonló történetet meséltek valamennyien. Az ékszer jó fél évszázaddal később, Egyiptomban bukkant fel ismét: egy kabil táncosnő kapta ajándékba Turan Shah szultántól a Mansur melletti győzelem után. A lányt 1253-ban, Damiettában ölték meg. A helybéliek törzsi bosszúról suttogtak - mindenki tudta róla, hogy egy breton gróf szeretője volt -, csak mi tudjuk az igazságot. Az áldozat sötét hajú, keskeny arcú férfiról beszélt, aki kopt csillag-tudósnak mondta magát, és azt ígérte, megfejti az álmait. Dulakodás közben a lány mély sebet ejtett az arcán kitalálja, melyik oldalon?

Newport az Earl-féle dokumentumokra gondolt. Megborzongott.- Folytassa!- Grimoire - ha valóban róla van szó - Alamutba, a gilani ópium-ösvényeket uraló

assassinok sasfészkébe menekült. Mikor Hülegü kán mongoljai 1256-ban elsöpörték a szektát, és az utolsó szögig kirabolták Alamutot, nyoma veszett. Minden bizonnyal keletnek indult "kincse" után; az áldozatok biztosra veszik, hogy a medál és a hordozók semlegesítése a feladata. A zoroasztriánusok, akikkel a XIV: század derekán végett, Ohriman isten sötét angyalának tartják. Esküsznek rá, hogy a Fény Ura, Ahura'mazda előbb-utóbb bajnokot állít ellene, és a földbe tiporja. Ők kudarcot vallottak, de a medált sikerült elmenekíteniük: Kara-Kitajba küldték egy kereskedővel. Grimoire-nak harminc évébe került a fickó felkutatása; mire rátalált, hiába vallatta már. A kereskedő fia rajtakapta, karddal támadt neki - ez volt az első alkalom, hogy sikerült megfutamítani. Semmit sem öregedett az Ambroise-eset óta, pedig négy-öt emberöltőnyi idő telt el közben...

- Ki ez az alak? - sziszegte Newport. - Kísértet? Démon? Lafarge a fejét ingatta.- Angyal vagy ember semmiképp. A szellemek sérthetetlenek, Grimoire viszont

sebezhető - a mágikus apály beállta óta komoly gondjai lehetnek ezen a létsíkon. Ugyanonnan került hozzánk, ahonnét a medál; abból a felfoghatatlanul távoli istenvilágból, ahol még az idő is másképp halad... - Ujjai közt forgatta az ékszert, tűnődve nézte a súlyos, meleg fémbe vésett jeleket. - Talán démon. Fura szerzet, akárcsak ez. Mindent elkövet, hogy megszerezze, elpusztítani azonban nem tudja - ha képes lenne rá, rég megtette volna. Egykettőre megöli azokat, akiknek a birtokába kerül. Talán mert ezt a parancsot kapta vagy mert attól tart, hogy később nehezebben boldogulna a feladattal. A medál mágikus hatása még egyetlen hordozóban sem teljesedett ki, pedig lehettek vagy ötvenen; az utolsót, egy Basker nevű bárzongoristát Hong-Kongban érte utol a vég. 1956-ban történt a dolog - Alain X alig egy évvel később bukkant fel Algériában, hogy a francia idegenlégió ejtőernyősei "megmenthes-sék".

- Alain X fiatal volt, mikor rátaláltak - dünnyögte Newport. - Szinte gyerek. Hogyan...?

111


- Hogy hogyan sikerült a mi Grimoire-unknak kölyökké változnia? - A házigazda feltápászkodott a karosszékből, óvatosan kinyújtóztatta tagjait. - Ahogy átvészelte a megelőző századokat. A maga erejéből tette, esetleg felkutatott egy szingularitást valahol keleten, és a Túloldal tartalékaiból merített - ki tudná megmondani? A lényeg az, hogy mostanra felnőtt, itt van megint. A világ legkitartóbb sorozatgyilkosa. Évek kemény munkájával behálózta a Ferrier-lányt. Nagyon közel járt már ahhoz, hogy elintézze: mikor holmi amerikai megzavarta a köreit. Vendégére pillantott. - Hiába szépíteném: nyakig ülünk a vadas szószban, mon ami!

Newport fakószőke hajába túrt. Nagyjából hasonlóan látta a helyzetet.- Mit tehetünk?- Ez az ügy meghaladja hármunk hatáskörét - mondta Lafarge. - Grimoire aggasztó

eredményességgel ténykedett a századok során - magunkban aligha boldogulunk vele. A Hálózat erősítést küld. MC korzikai zelótái holnapra, legkésőbb holnaputánra megérkeznek, átveszik tőlünk Sal őrizetét. Néhány napon belül...

- Egy pillanat. - Newport a medálért nyúlt, átvette az idősebb férfitól. - Tudja, atyám, bármit megadnék egy nap pihenésért, de ez itt azt súgja, nincs időnk. Kezd feltöltődni - reggelre olyan aurát gerjeszt, amit csak a technokraták műszerei nem érzékelnek. Mire a lovasság megérkezik, már nem lesz kit őrizniük. - Rekedten felnevetett. - El kell választanunk Saltől. Az ő "fénye" gyenge; a villámvarázs kimerítette az erejét. Ha magukkal marad, nem találnak rá. A medált fogják követni.

A puskás öreg feltápászkodott. - Bízd rám, polyák!Newport a fejét rázta.- Nem. Magára szükség lehet a parókia védelmében. Hármunk közül csak én vagyok

nélkülözhető. Nekem kell mennem.- De hová?- Oda, ahonnét a medál származik. Az öreg füttyentett.- Az istenvilágba? Newport elmosolyodott. - Angliába.- Walesbe, hogy pontosak legyünk - vette át a szót Lafarge. - Gratulálok, Szalamandra!

Lenyűgöző a részletek iránti fogékonyságod. .- A fene érti ezt... - mormolta az öreg.- Ambroise., a jongleur Richard király kíséretéhez tártozott - magyarázta Newport

szelíden. - A lovag, akitől a medált kapta, wales-i volt. wales-i lovagok és normann segédcsapatok alkották Baldwin érsek Acre-ba küldött előőrsét. Néhány hajó zátonyra futott Ciprus partjainál. A túlélők Comnemos fogságába estek. A püspök lovagjai Darthmouthnál szálltak tengerre, és sehol nem időztek hosszabb ideig átkelés előtt - a varázstárgynak tehát a brit szigetek ismert szingularitásainak egyikéből kell származnia.

A puskás vállat vont.- Legyen. És hány ilyen... szingularitást ismer a tudományod?- Csak kettőt. Az egyik Írországban, Limericktől északra, a Lough Dergh egy kis

szigetén található. A másik DélWalesben - azon a vidéken, ahol Baldwin, Canterbury érseke 1188-ban háromezer fegyverest nyert meg a szent háború ügyének.

Az öreg elismerően bólintott. - Filiszter vagy, mi?- Olyasféle.- Hajszolni fognak -mormolta a puskás. - Ha tudnak, megölnek. - Eltűnődött. - Kár

lenne érted.Newport biccentéssel köszönte meg a bókot, a legértékesebbet mind közül.- Gyorsan végzek - mondta. - A szingularitás mágikus töltésű hely Ha elérem; a medál

saját potenciálja megint nullára csökken: a visszaúton éppoly érzékelhetetlen leszek Grimoire-

112


ék számára, mint a közönséges halandók. Míg engem hajszolnak, Salt nem fenyegeti veszély -máramennyiben jól kombináltunk, és a történet valóban erről szól.

Lafarge a homlokát ráncolta.- Végiggondoltad? Hordozónak lenni nem nyugdíjas állás.- Két napra van szükségem: - Newport felállt. - Negyvennyolc órára, és némi segítségre

a Csatorna túlpartján. Ki az angliai rezidens?- Sandmannek nevezi magát - felelte az idősebb férfi. Helikopterpilóta volt a

haditengerészetnél. Viktória-keresztet kapott a falklandi háborúban. Igazlátó. Kapcsolatba lépek vele, ha akarod.

- Köszönöm.- Felhívom pár barátunkat az Orlyn - jelentette ki az öreg. - Hajnalra Londonban lehetsz.

Helyet foglalunk neked visszafelé is - a többi már Sandman gondja. Várni fog rád odaát. Mi az úticél?

- Dyfed, Dél-Wales. Kis pont a térképen Trapp és Llandeilo között az M4-es mentén. - Newport elhúzta a száját. - Carreg Cennen vára a Fekete-hegyen.

- Sacrebleu! - fakadt ki a vén partizán. - Komiszul hangzik, polyák. Miért kockáztatsz ennyit?

- Látni akarom, mi válik a lányból, miután visszakapja a medált. Tartozom ennyivel az Eltávozottaknak... és a Létezőknek.

Lafarge szárazon felnevetet- MC figyelmeztetett, hogy vigyázzunk veled - kezdem érteni, miért. Ismer téged,

Szalamandra. Ismeri az indítékaidat, mi több, érdekes elméletet alkotott veled kapcsolatban. Gyanítja, az Eltávozottak egyikének reinkarnációja vagy, ezért vonzódsz úgy a szélsőséges helyzetekhez. Amit a lány iránt érzel, több is, kevesebb is a szerelemnél: alkalom, küldetés, amire oly sokáig vártál "odalent". Eltűnődtél már, mihez kezdesz, ha Sal végképp megváltozik? És mit teszel, ha olyan marad, amilyen azelőtt volt?

Newport feszengett.- MC olasz. A latinok... túlbonyolítják az ilyesmit.- Meglehet. - A pap a nappaliba ment, és egy dísztelen, hosszúkás fadobozzal tért

vissza. A konyhaasztalra tette, a kávéspoharak mellé. - Óvatosnak mindenesetre óvatos. Utasított, hogy szereljelek fel ezzel.

Newport felkattintotta a doboz fedelét. - Golyóstoll?- .45-ös kaliberű - bólintott az idősebb férfi. - Könnyelműség volna szokványos

kézifegyverrel nekivágnod; a reptereken ma már a csupa plasztik Glockot is hamar felfedezik. A toll nem kelt gyanút. A tollat nem kell rejtegetned: kéznél van, ha használni kell. Ortodox szövetségeseink készítették egy Tokarjev závárzatából - húsz lépés távolságig bármilyen mondat végére pontot tehetsz vele. - Bőrborítású cigarettatárcát helyezett a doboz mellé. - Húsz szál Caporal, tíz acélhegyű töltény Összesen harminc koporsószeg. Gazdálkodj a tartalékkal bölcsen, Szalamandra!

Newport elmosolyodott. - Igyekszem.- Holnap reggel meggyóntatom a lányt - ígérte Lafarge. - Feloldozom és őrzöm, míg

vissza nem térsz.- Köszönöm. - Newport lekanyarította anorákját az egyik konyhaszék támlájáról, zsebre

vágta a tollat és a cigarettatárcát; indulni készült. - Találok a közelben taxit?- Hívok egyet - dünnyögte a pap. - Még valamit, Newport...Az amerikai rápillantott.

113


- Találkoztam egy ismerőssel is azon a szigeten - folytatta Lafarge. - Zavart volt és kába, mint minden újonnan érkezett; aligha közelít, ha nem fontos a mondandója. Newport torka elszorult.

Earl...? - Earl - visszhangozta az idősebb férfi. A telefonhoz lépett, felemelte az ódon

bakelitkagylót, ujjai elidőztek a tárcsa felett. - Nem akarja, hogy a sorsára juss, ezért üzent neked. Azt üzeni, óvakodj a Kétarcú Embertől.

114


6.

ÉJFÉLTŐL HAJNALIG

Newport olyan kimerült volt, hogy már a taxiban alá-alámerült az álmok világába - a puskás öreg egykori harcostársának, az autós öregnek kellett monológjaival minduntalan visszarángatnia. Káprázó szemmel meredt az utat szegélyező sárga csíkokra, a táblákra, melyek sehol nem voltak annyira aprók és vakítóak, mint Franciaországban; ahhoz sem érzett magában elég erőt, hogy bekapcsolja hordozható CD-lejátszóját.

- A reptéren másfél órát kell várnia - mondta a sofőr. Bírni fogja?Muszáj. - Szólok a sógoromnak, hogy tartsa ébren. Ő ott a... je ne connais... poggyászfelügyelő

Csomagja van?- Nincs.- Akkor biztosan nem veszítik el. Vegyen egy újságot, hajtson fel egy feketét! A

sógorom szerint...- Ne is mondja! Ha még egy kávét diktálnak belém, reggelre halott vagyok.- Leengedjem az ablakot? Elektromos. - Merci bien.A sofőr elvigyorodott. - Szívesen, cimbora.Az éjszakai levegő túl hűvös, túl ,párizsi volt ahhoz, hogy balzsamos lehessen, rozsdától

és mosodai gőztől szaglott, de valamennyire magához térítette Newportot. Mire az Orly alacsony szürke épülete előtt kikászálódott a taxiból, egy intésre is futotta tőle. Csak most jutott el a tudatáig, hogy egy özönvíz előtti Citroen DS-ben utazott. Mosollyal vett búcsút az ipartörténeti ritkaságtól, majd leszegett fejel, zsebre dugott jobbjában a medált markolva nekivágott a lépcsőnek.

Az Air France pultjánál átvette jegyét. Bejelentkezett. Meglobogtatta amerikai útlevelét, átsétált a fémdetektoron, mely sem a golyóstollat, sem a varázstárgyat nem jelezte. Végigsétált a fényben úszó kirakatok, vámmentes árut kínáló bazárok során, megnézte magának a 28-as kaput - elsőként érkezett, útitársai alighanem még az utcákat rótták -, aztán órájára pillantott és megállapította, hogy további helyen-egynéhány percet kell valamiképp elvesztegetnie.

Talált egy kioszkot az első emeleten, ahol az Ashaki Shimbuntól a Weird's Weekly-ig minden kapható volt. Vett egy színes magazint, melynek borítóján acélemberek, robotágyak, alakváltó idegenek acsarogtak. Vett két doboz diétás kólát, egy csomag cukormentes rágógumit, és garantáltan ezüstmentes apróval fizetett a kassza fölött görnyedező, baseball-sapkás arab kölyöknek.

- Beszéled az angolt? - kérdezte tőle. . - Hát nem ordít rólam, ember?Newport bólintott. A katonás rendben sorakozó kazettákat, CD-lemezeket nézte a fiú

válla felett.- Van egy kis problémám.- Kinek nincs? - legyintett a kölyök. Rapper módjára beszélt: a szavak közepét

megrágta, a végüket elharapta. - Lökjed!- Ébren akarok maradni. Szükségem lesz másfél óra zajra, ami hozzásegít.A fiú az állát dörzsölgette. Tetőtől talpig végigmérte, "belőtte magának" a szőke férfit;

imponált neki, hogy zeneügyben a szaktanácsát kérték.- Bírod a gyűrődést? - érdeklődött.

115


- Nehezen.- Ostyás a géped?Eltartott pár pillanatig, mire Newport rájött, hogy az "ostya" csak a CD lehet.- Ültél már? - Nem.- Akkor is Run DMC-t vigyél. Hogy tudd, milyen az, amikor ülsz... - Két ujja közé

csippentette, előrenyújtotta a műanyag tokot. - Neked öt. De másfél óránál ne hallgasd tovább: fáj.

- Kösz, junior - dünnyögte Newport, és egy gyűrött tízfrankost passzolt át neki.- Kösz, szenior - biccentett a suhanc, azután - hisz ősi, a mágia fortélyaiban jártas nép

fia volt - bámulatos beleérzőképességgel hozzáfűzte még: - Vigyázz a seggedre!

Tartotta magát a használati utasításhoz, és bölcsen tette: bár mentális védelmét csak annyira lazította fel, hogy a vad ritmusok utat találjanak hozzá, fej- és fogfájás gyötörte, mire a gép fedélzetére lépett. Kimerültségét mintha elfújták volna; az "ostya" minden csepp adrenalint mozgósított benne. Kísértést érzett, hogy egyszer s mindenkorra megszabaduljon Run DMC-től, de idejében észbe kapott: az ilyen fokú diszharmónia ritkaságnak számít, becsülendő, akár a Klee-kép, a Halál és Tűz.

Az ablakhoz húzódott, az irányítótorony fényeit bámulta, - s mert átmenetileg biztonságban tudhatta magát, szemhéja csakhamar elnehezült megint. Hogy elűzze a kocsik hűtőjén csattogó baseball-ütők, börtönrácsok, gőzölgő kanálisfedők képzeteit, lemezt cserélt a készülékben; az Enigma szintetizátorai induláskor már a Return to Innocence szárnyaló dallamát játszották.

Miután a gép elérte az utazómagasságot, a stewardessek egyike (a poggyászfelügyelő unokahúga) párnát csúsztatott az alvó Newport feje alá. Az amerikai erre sem rezzent fel: a Cross of Changes-nél tartott, a római örökmozgóval álmodott éppen.

MC oldalán állt az Angyalvár egy titkos termében. A helyiség köralaprajzú volt,. kicsinyített mása a sixtusi kápolnának - a freskókat itt is Michelangelo készítette, a márványpadlón terpeszkedő készülék azonban régebbinek látszott náluk. Fogaskerekeit, emeltyűit és áttételeit bearanyozta a kupolatető résén beáradó napfény.

- Olyan, akár egy dadaista díszlet a Hattyúk tavához - találta mondani Newport, hogy zavarát leplezze. Új volt Rómában, a Hálózat nagy játszmájában; hónapok teltek csak el a mantovai munkaebéd óta. - Mi ez? Óra?

- Nevezhetjük annak - mosolygott az ősz férfi. Teljességgel érzéketlen volta profán megnyilvánulások iránt. - Flamand mesterek készítették a XVl. század derekán. A Hálózat zsoldosai darabokban menekítették ki a lángoló Antwerpenből 1585-ben. Egy emberöltő múltán, a nagy Leeuwenhoek irányításával állították össze ismét. Tudomásunk szerint ez a világ utolsó működő örökmozgója.

- Örökmozgó?- Az. Ellensúlyai olyan finoman hangoltak, hogy az univerzum állandóinak legapróbb

módosulása is hatást gyakorol rá. A mágia apálya lelassította, de nem állította meg: a fogaskerekek minden esztendőben kattannak egyet, az emeltyűk száz-száztíz évenként alá-ereszkednek, aztán felfelé lendülnek megint... - MC felnézett a hatalmas szerkezetre. - Eszmélésem első napja óta figyelem. Jobban bízom benne, mint bármelyik gyémántokkal kirakott Rolexben. Jelezni fogja a dagály közeledtét, amice. Csalhatatlanul.

Newport közelebb lépett a gépkéz, hitetlenkedve meredt a _ fogaskerekek elmosódó körvonalaira: mintha forró, hullámzó légrétegen át tekintett volna rájuk.

- Ha megérinteném...?

116


- Megteheti. Rendíthetetlen, mint az idő maga. Newport megborzongott. Az Eyes of Truth tempójában távolodott Rómától, a Kegyelem 1991. esztendejétől, és...

...és homályos közegbe merült, melyben azonosítatlan repülő tárgyakként cikáztak balsejtelmei. Azt álmodta, felébred. Jobbra fordult, és Earlt pillantotta meg a szomszédos ülésen. Az angol mosolygott, odaintett neki; nyitott gallérú ingének mellrészét vörösre festette a vér.

- Óvakodj tőle, Tad - suttogta. - Óvakodj a Kétarcú Embertől!Newport torka elszorult. - Miről ismerem fel?Earl lassan ingatta fejét.- Az egyik arc hideg. Halott, de nem felejt. Kopogtat, aztán......aztán a gép kerekei jókora ütődésekkel betont értek. Newport felrezzent, kábán

bámulta az ablakon túl elviharzó . épületeket. Néhány pillanatig sejtelme sem volt róla, kicsoda és merre jár. Kikapcsolta a CD-lejátszót, megszabadult a fülhallgatótól, majd ösztönösen jobbra nézett - ott, ahol az imént Earlt vélte látni, sötét lepelbe burkolódzó muzulmán asszony gubbasztott remegve.

- Kedves utasaink... !Ahogy a hangszórókból áradó litániára figyelt, Newportnak hirtelen visszatért minden:

az őrült száguldás, a Renault szélvédőjén szétterülő tűzszőnyeg emléke, Sal tétova mosolya, a puskás öreg biccentése, a múlt kútjából kikapaszkodó Lafarge ábrázata. Megdörzsölte a ha-lántékát, igyekezett úrrá lenni émelygésén. A medál úgy lüktetett anorákja belső zsebében, mint egy lázasan verő második szív

...Heathrow nemzetközi repülőtéren. A helyi idő öt ára negyvenkét perc, a hőmérséklet plusz tíz fok. Joubert kapitány és legénysége nevében kívánunk további kellemes...

A hidraulika zümmögése elnyomta a többit. A gép méltóságteljes félfordulattal a közlekedőfolyosókig gördült, s amint mozdulatlanná vált, fedélzetét - az intelmek dacára - tüstént megremegtette a kifelé igyekvők trappolása.

Newport nem sietett. Végigtapogatta zsebeit, előkészítette útlevelét. Baljában, a képregény borítóján robotok és szörnyetegek acsarogtak, egy minden ízében modern megtartó varázs rajzolatai. Mielőtt a többiek nyomában a "harmónika" gumírozott padlójára lépett, tekintete találkozott az egyik stewardessével: a lány úgy mosolygott rá, ahogyan csak jó ismerősökre szokás.

Túl a csupa plexi ellenőrzőfülkéken, a királynő birodalmát vigyázó ex-bevándorlók merev mosolyán, túl az ürességtől kongó termeken a RAF egykori pilótája, a Hálózat helyi összekötője várakozott. Katonakabátot, garbót és ejtőernyősbakancsot viselt; haja, szemöldöke oly fakó volt, hogy nagyobb távolságból albínónak nézhette az ember.

- Montmorency? - Sandman...?A brit bólintott. Faltó volt a mosolya is. Bal arcfelét pókhálóvékony, fehér hegek

éktelenítették, tudatának hullámai azonban egyenletesek maradtak.- Csomagok?Newport felmutatta a képregényt.- Pompás - dünnyögte a fakószőke férfi. - Gyere! A kocsiban kávét is kaphatsz.- Nem lehetne inkább tea?- Tea reggel hatkor? - Sandman hitetlenkedve pillantott rá. - Mit műveltek veled azok az

átok franciák?- Később elmondom. - Az érkező megszaporázta lépteit. - Ismered az uticélt?- Az összes nyavalyás célt ismerem a szigeteken. Biztos, hogy Carreg Cennen az igazi?

117


- Száz százalékig.Sandmannek csak ennyi kellett: hozzászokhatott már, hogy mások kombinálnak

helyette. Kivezette Newportot a C terminál elé. A fekete egyentaxik kerekekre szerelt, hatalmas keménykalapokként sorakoztak a járda mellett. A kormányt a rossz oldalra szerelték be mindegyiken. A pilóta kocsija viharvert Range Rover volt; az amerikainak kétszer is meg kellett kerülnie, mire megtalálta a neki szánt ajtót. Az utastér hátsó részét drótháló választotta el az elülső ülésektől. A pótkerekek, üzemanyagkannák közé gyűrt pléden jókora kutya szendergett.

- Pitbull? - kérdezte Newport suttogva, hogy még véletlenül se ébressze fel.- Ír farkas - felelte Sandman mosolyogva. - Medveölő. Későn került hozzám, csúnyán

leromolva. Kikúráltam, feltápláltam és Smithnek neveztem el - nem is lépett le a kritikus pillanatban, mint a feleségem... - Kutató pillantást vetett a másik férfira. - Voltál már házas?

- Soha.- Ha rám hallgatsz, meg se próbálod! - A brit D-be nyomta az automatát, gázt adott,

szakértő mozdulatokkal kormányozta ki terepjáróját a tükörvilág országútjára. Körös-körül a postaszolgálatok furgonjai húztak el a párás reggelben.

Newport eltűnődött, s úgy döntött, témát vált.- Bonhomme említette, hogy... részt vettél a Falkland háborúban.- Egen - bólintott Sandman kedvetlenül. - Mi egyebet mesélt a tisztelendő?- Hogy átkozottul jó pilóta vagy.- Voltam. - A brit felemelte bal kezét. Newportnak csak most tűnt fel, hogy kesztyűt

visel. - Nyomorékokra még mostanság sem bíznak harci gépeket, öregem!Newport megborzongott.- Hogyan történt? - érdeklődött csendesen.- Nem nagy ügy Járőrszolgálatot láttam el Port Stanley felett, mikor összeakadtam egy

argentin Mirage-zsal. Sandman lassan ingatta fejét. - A baj ott kezdődött, hogy nem egy Harrier, hanem egy pohos Sea King helikopter volt a seggem alatt. Azt nem kifejezetten harcra vagy kitérő manőverekre tervezték. Kergetőztünk egy sort az Osborne-csúcs körül. A gaucho szerencsére úgy meglepődött, hogy végig se gondolta, -mi mindent kezdhetne velem... A város környékén SAS-kommandósok állomásoztak. Gyorsan kapcsoltak; kilőttek a fickóra két Stingert - míg ő elfüstölt, nekem szétszaggatott vállal is sikerült leszállnom. Két haverom meghalt mellettem. Kórház, Viktória-kereszt, protkó és hátbavágás. Isten óvja Angliát!

Newport nagyot nyelt; nemigen tudta, hogy kéne folytatnia. - Hogy kerültél a mi üzletünkbe? - kérdezte végül.

- A dédapám révén. Katona volt, Indiában .állomásozott. Egyike volt azoknak a tiszteknek, akikre a Kali-hívő thugok szektájának megsemmisítését bízták. Felfigyelt bizonyos összefüggésekre. Jelentést írt az alkirálynak, és alig pár napra rá... egy pap kereste fel a szállásán. Nem volt metodistsa, sem katolikus - az öreg a naplójában azt írta, sosem látott nála különösebb figurát. Nyílt paranccsal Dehra Dunba mentek, ahol egy másik... pap, egy Visnu-hívő várta őket. Ők ketten mutatták meg dédapámnak a Hálózatot. Nagyanyám már ebben a szellemben nevelkedett - a többit képzeld hozzá, öregem!

Newport kiérezte szavaiból a keserűséget. Nyilvánvalóvá vált számára, hogy Sandman az előzmények után különb elbánásra számított az égiektől.

- Csodák nincsenek - mormolta. - Hogyan?- Nincsenek csodák - ismételte Newport. - Ideje beletörődnöd.A brit a homlokát ráncolta.- Ki a fene vagy te, nagyokos?

118


- Valaki, aki végignézte, hogyan hal meg az anyja. Valaki, aki a gondolatai erejével villanykapcsolókat kattintgatott, a tulajdon anyján mégsem tudott segíteni. Newport megdörzsölte a halántékát. - Az istenek élnek, öregem - csak mostanság mások hátsó udvarát tisztelik meg figyelmükkel.

Hallgattak. Messze oldalt a City felhőkarcolói szürkéllettek, a hatalmasan hömpölygő Temze ívben kerülte az elhagyatott gyártelepeket, szerelőcsarnokokat.

- Hová megyünk? - kérdezte Newport. - Eppingbe.- Minek? - Egy haverom ott tart fenn sportrepteret.Az ír farkas időközben magához tért. feltápászkodott, nagyot nyújtózott, majd hörögni

kezdett Newport tarkója mögött.- Nyugi, Smith! - reccsent rá Sandman. - Haver.A kutya csalódott horkantással ereszkedett vissza vackára.- Kösz - lehelte a Szalamandra. - Pedig nem szolgáltam rá. Tapintatlan vagyok

mostanság.A brit féloldalasan mosolygott.- A fáradtság teszi. Mikor aludtál utoljára? - Csak úgy, vagy rendesen?- A "csak úgy" húsz felett szart se számít - jelentette ki Sandman. - Rendesen.- Egy hete.- Pihenned kell, vagy kifekszel. Láttam már ilyet. Newport a fejét rázta.- Lehetetlen. Holnap ilyenkorra a Csatorna túlpartján kell lennem.- Bonhomme parókiáján? - Ott.Sandman töprengett egy sort.- Mihez kezdesz Carreg Cennenben?- Megérintem a kőkori alagút hátsó falát, aztán visszafordulok.- Komolyan beszélsz?- Nem - suttogta Newport. - Bár ilyen egyszerű lenne! A brit felvonta a szemöldökét.- Mit forgatsz a fejedben?- Koloncot cipelek - világosította fel Newport. - Egy medált, amely a wales-i

szingularitáson át érkezett ide, majd' egy évezreddel ezelőtt. Isteni eredetű varázstárgy egy téren és időn túli világból. Valamiféle üzenetet, információt hordoz - többet az Érinthetetlenek, sőt az Eltávozottak sem tudnak róla. Egy fickó... egy kilencszáz éves szörnyeteg koslat a nyomában, megöl bárkit, aki birtokba veszi. A lány, akit mostanság hajszol... fontos a számomra.

- Vagy úgy - dünnyögte Sandman. - Értem már.- Nem érted - suttogta Newport. Rég érezte magát ennyire bizonytalannak. - Ez az izé,

amit a szívem felett hordok... valamit művel velem. Hogy mit, nem tudom, de érzem a változást. Mintha nem lennék ugyanaz az ember, aki Párizsban repülőgépre szállt, mintha...

- Mintha elkalandoztál volna. A kőkori alagútról beszéltünk.Newport kábán bámult Essex grófság mezőire.- A barlang, amibe torkollik, szinguláris hely Világok találkoznak a mélyén. Az aurája

elszív minden mágikus energiát. Remélem, egy időre semlegesíti az én koloncomat is.A brit bólintott.- Nem fogsz csalódni, öregem. Az a gödör... félelmetes. Az együgyű középkori lelkek a

Pokol kapuját sejtették benne; pár zarándok éhen is halt, míg bebocsátásra várt a sötétben.

119


Kész rejtély, hogy merték a csontjaik fölé építeni a várat - azon viszont egyáltalán nem csodálkozom, hogy végül elhagyták.

- Jártál ott?Sandman savanyú képet vágott.-Egyszer. Nem valami felemelő visszagondolni rá. - Van harmadik szemed?- Az okosok azt mondják, sosem nyílt ki egészen. Nem, öregem: az én irtózásom attól a

kriptától szigorúan mundán természetű!- Láttál valamit? Hangokat hallottál? A brit a fejét rázta.Csak úgy éreztem, az alagút összezárul mögöttem, mint valami óriáskígyó torka, és én...

ott rohadok el a francos gyomrában. A sötétség, a fenyegetés tapintható volt, bár két horgászlámpát cipeltem magammal; úgy tűnt, ezen az úton korábban sose járt ember, és hogy a barlangjárat voltaképp labirintus, ahonnét nincs kiút.

- Mégis kijutottál.- Kijutottam - visszhangozta Sandman. - Nem vittem semmit, amiért az ördögöknek

érdemes lett volna ottmarasztalniuk.Csend. - Gnosztikus vagy? - firtatta a Szalamandra. - Naná! Mi a szar az?- Ateista.- Hogy találtad ki?Newport bágyadtan mosolygott. - Ráhibáztam.- Egy a javadra - dünnyögte a brit. Megpöccintette a rádiómagnó kapcsolóját: a Rover

utasterét csakhamar betöltötte a Silent Warrior jól ismert dallama.- Szereted az Enigmát? - álmélkodott Newport.- Ha ez az, akkor igen. - Sandman most a fűtéskarokkal bajlódott; bal kezének ujjai

egyáltalán nem mozdultak. Aludj, jenki! Aggódni felszállás után is ráérsz.- Repülni fogunk? - Ha minden igaz. - Kisgéppel?- Bell helikopterrel, öregem! - A brit arca ragyogott. Mire a démonod észbe kap,

visszafelé tartunk már Dél Walesből. Eppingben feltankolva vár majd ez a tragacs. A biztonságról, mint rendesen, Smith gondoskodik. Aludj csak! Barátkozz a koloncoddal, hátha épp neked árulj a el a titkát!

- Tudod mit? - mormolta Newport, már lehunyt szemmel. - Pont ettől félek...

120


7.

TÖREDÉKEK

Aludt, és álmában a távoli, eleven rendszert, az isten világot látta megint.Nap iránt közelített hozzá, mint a támadó űrjárművek George Lucas filmjeiben; oly

közel került a kristályszférához, hogy elvakította az élek, síkok ragyogása. A kéreg közelében iszonytató erejű áramlat ragadta el. Nem küzdött ellene, gyanította, hiába tenné - nem önmaga volt már, csupán egy porszem, egy elnyúltan száguldó fénynyaláb; lenyűgözte a gömbbe zárt kozmosz geometriája, a folyvást alakuló, folyvást változó véges végtelen.

A magasból fátyolos kékséget látott; a mindenség kupolája alatt s felett háborgó vizeket. Zuhantában holdak árnya hullt rá - barázdált vénemberarcuk tükrözte még a rég eltávozott alkotók mosolyát. S ott úszott maga a világ, roppant földdarabok mozaikja egy átláthatatlanul hatalmas óceánon; a kavargó köd függönyén túl vitorlák feszültek, parttól partig, révből révbe tartottak a hajók. A szikra, mely valaha Newport volt, elsuhant felettük: messzire, a Teremtés tengelyén ágáló csúcsokig sodorta a szél. Szikrázó hómezőkre, kristálysima, hideg tavakra látott, tudata a tűlevelű erdők zöldjében lelt fogódzóra - feléjük fordult hát, s gyantaillatú csendjükbe menekült a valóság háborgása elől.

Amerre csak nézett, életek kezdődtek és értek véget. Az örök újrakezdés élménye ismerős `volt számára, testetlen mivolta azonban egyre inkább zavarta; egy belső hang azt sugallta, ideje visszatérnie.

- Igen... - suttogta. - Igen.A hóirhás gleccserek, viharok és fenyvesek birodalmán túl település lapult a bércek

árnyékában - akár Valpelline a Dora Baltea partján, de valahogy meghittebb, hívogatóbb. Lakói magas kerítésekkel védték otthonukat a lavináktól, kőgörgetegektől. A jószágot loncsos bundájú ebek (medveölők?) vigyázták, a kovácsok kemencéiben éjjel-nappal lobogott a tűz; az emberek villámsebesen éltek és dolgoztak, hadba vonultak és elestek: nemzedékek váltották egymást néhány pillanat alatt. Newport ösztönei parancsára módosított belső idején, alkalmazkodott a hús-vér lények tempójához - megértette, hogy másként nem lelheti meg a helyét köztük. Utolsó nekirugaszkodása végén sötétség borult rá, és...

És valahol odalent, egy vadméz- és áfonyaillattal átjárt hajlék homályában felsírt egy újszülött lány. Newport összerezzent. Balja .a medál felé mozdult,

majd az ölébe hullt; messzebb járt most, mint bárki a földi álmodók közül....ott cseperedett fel a hegyek alatt, ott tanulta ki a vadászat, az erdőjárás fortélyalt.

Rajongva szerette anyját és csodálta apját, aki a Kék Herceg udvarát odahagyva Sineasba költözött, s sosem vált hűtlenné választott párjához. Ámulva hallgatta mesélt a nagyvilágról, bajnokokról, mágusokról - tízesztendős sem volt még, ám e történetek egyszer s mindenkorra eldöntötték a sorsát.

Kalandozó lett, akár az apja. A zene és a tánc alapjaira vándorkomédiások, a többire ereni, erigowi mesterek okították; a rapírral, hárítótőrrel való küzdelem iskoláját nagy Haygar Brish keze alatt járta ki. Hazudni dzsad kufároktól, ölelni pyarroni diákoktól tanult - nem okozott csalódást egyetlen vizsgáján sem. Bármerre vetődött, érzelmeket, indulatokat kavart, s ha nagynéha - sebzetten, lerongyolódottan - megtért a szülői házba, félrebillentett fejjel, szelíden hallgatta anyja korholó szavait: "Igazán észhez térhetnél végre, Lirian!"

Vándorútjai mind hosszabbra nyúltak. Otthagyta lábnyomát Ibara homokjában, az amundok titkos városainak peremén. Orkokkal csatázott a Fű Ösvénye mentén, ahol a Dél urat arannyal fizették meg vére elhullatott cseppjelt: Lidércek nyomát kutatta Tarin

121


vakjárataiban, Tharr papokra vadászott Erion szürke ege alatt, mandolinján mágikus dallamok születtek: dacosan és mohón élt, tudván tudva, hogy bármelyik pillanata az utolsó lehet.

Akadt egy férfi, aki - noha csak játszott vele - különösen közel került hozzá. Elvesztésekor ismerte meg az igazi fájdalmat - és a rettegést. A végzet viharában egy nálánál évekkel fiatalabb (ezredévekkel idősebb?) lánnyal lépett éteri kapcsolatba. A hirtelen támadt homályban villámok cikáztak. A Sötét Anya (Berkano?) szélesre tárta hollószárnyait, intése nyomán felcsapott, fegyveres férfiak húsába mart az ősi tűz...

Newport felnyögött. Árnyék borult rá; valóságának falai együtt remegtek ökölbe szorult kezével.

- Pusztulj! Takarodj innét!Arc nélküli alak közelített; úgy tűnt, erőt merít a lány rémületéből.- Az enyém vagy - sziszegte. - Mindig is az enyém voltál. Nélkülem csak semmi lehetsz.

Várok rád. Csend. Távolodás. A homályban égő szemek sejteni engedték a többit.- Erős - suttogta Lirian. - Nagyon erős. Elragad, ha a közelébe merészkedünk; sem

fegyver, sem könyörgés nem segíthet, ha a hatalmába kerít... Felfigyelt ránk. Gyilkosokat küldött a nyomunkba, és biztosra veszem, hogy újra próbálkozik, egészen addig, míg fel nem őrli egyikünk, vagy mindkettőnk ellenállását. Ki sem kell mozdulnia a barlangjából, mindenképp ő lesz a győztes, csak várnia kell - ahhoz pedig nagyon ért az átkozott...!

Most már csak a kiutat kell megtalálnunk, állapította meg a másik lány, akinek teste nem, csupán hangja és akarata volt.

- Épp erre készülök. Azt teszem; amit tíz bárdból kilenc tenne a helyemben: mielőtt nekivágunk, a Legendák Tornyába megyek, és Alborne támogatását kérem.

- Egy új istenét? Kinevet. - Nem szokása.- Erigow - dünnyögte Newport. - Hay vei e 'lah atal! A kormányt markoló Sandman

megborzongott.- Nyugi, öregem! Legfeljebb tíz perc még, aztán......aztán kibukkant a felhők közül az idegen világ napja. Fénye gnómfejű vízköpőkön,

ólomüveg ablakokon csillant egy roppant város felett, sugarai rőt lángkoszorúval övezték a toronyszoba ablakánál álló alakot. A padlóra vetülő kévékben porszemek miriádja kavargott.

- Ki vagy? - kérdezte Lirian, bár lelke Legmélyén tudta a választ.- Akit vártál - felelte a jövevény: - A hírhozó, akit urunk küldött hozzád.A lány - s benne a másik - közelebb lépett. - Gwon...?- A Messzenéző - mosolygott a férfi. Arcán nem, csak a szemén látszott, milyen sok

vihart állt ki; haja, szakálla úgy szürkéllett, akár az abbit-acél. - Igen, valaha az voltam. A Túloldalról jövök, az Ő üzenetével. Lirian mély lélegzetet vett.

- Káprázat...- Aligha - mormolta a testetlen hang. - Látom én is. Gwon nem mozdult. Az alkonyi fény szinte akadálytalanul áramlott át testén.- Ediomadba készülsz - mondta. - Aquirok ellen kell küzdened, de nincs elég hatalmad

hozzá. Uwel haragot, Arel rátermett társakat, Krad bölcsességet ajándékozott neked - erre vall, hogy védelemért Alborne-hoz folyamodtál. - Kedvtelve nézte a lányt, tekintetében régmúlt napok fényei izzottak. - Rászolgáltál urunk figyelmére, húgom. Tetteiddel és azzal, hogy csak most, végső szorultságodban ajánlod magad az Ő oltalmába. Jutalmad nem marad el: úgy határozott, melléd áll, és örökkévalóvá teszi szellemedet. Részt juttat számodra az idők kezdete óta zengő Harmóniából; szólam leszel az Ő szólamai közt, legyőzhetetlen, míg lelked Dallamát ellenségeid végképp el nem hallgattatják.

122


Közelebb lépett. Előrenyújtotta mindkét kezét: jobbja Lirian homlokát érintette, bal tenyerén felragyogott az apró, vésetekkel ékes medál.

- Nai ogdan al'onieth - mondta megfontoltan. - Hay vei e 'lah atal!- ...'lah atal - nyögte Newport. - Alborne a mui onieth!A visszaút szinte villanásszerű volt. A tágabb, végtelennek tartott világmindenség Föld

nevű bolygóján az ír farkas csaholt: megannyi puskadörrenés a terepjáró szűk terében.- Pofa be, Smith! - sziszegte a brit. Riadt volt a tekintete. - Neked nem osztottam!Newport szemei tágra nyíltak. A látomás tüstént szilánkokra szakadt benne, a képek éles

fájdalom kíséretében enyésztek el; úgy képzelte, ilyen lehet egy anyag-antianyag robbanás.- Jól vagy? - Pocsékul.- Rögtön gondoltam. Abból, hogy az imént szuahéliul káromkodtál... - Sandman üresbe

lökte a váltót, behúzta a kéziféket. - Elnézést a ricsajért: Smith nem képes uralkodni magán az eppingi nőstények láttán. - Leállította a motort, kitárta az ajtót a jobb oldalon. - Hé, Bogie, r hé! Hátrább az agarakkal!

Newport hunyorgott. A Rover jókora, világháborús időkből származó hangár szélárnyékában vesztegelt, s fél tucat hörgő-morgó, mopsz keringett körülötte. A brit kiáltására a terepszínűre mázolt lemezfelület egy darabja is megelevenedett: borostás állú, overallos férfivé változott.

- El onnét! - bömbölt a kutyákra egy cirkáló gőzkürtjének erejével. - Pfúj!A mopszok engedelmeskedtek. A két brit - a fakó hajú és a borotválatlan - szótlanul

méregette egymást.- Bogie tizenkét óránál - szűrte a szót Sandman a fogai közt. - Ólmot bele!- Hogy a nyavalya törne ki - vigyorgott a másik, és kezet nyújtott neki. - Hányszor

mondtam, hogy kutya nélkül gyere? - Tiszteletteljes pillantást vetett a dróthálón túl acsargó fenevadra. - Ez még a whiskyt is elissza előled! - Kizárt dolog. Csak a poharamra vigyáz.

A Bogie-nak nevezett most az amerikait vette szemügyre.- Ő az átutazód?- Montmorency - dünnyögte Newport. - Örvendek, Mr... - Boggs - biccentett az

overallos, majd színlelt rémülettel vizslatott körül. - De el ne árulja senkinek, az ég szerelmére! Még lecseréltetik a francos cégtáblámat.

A hangár bejárata felett öles betűkkel a BOGIE REPÜLÖ CIRKUSZA felirat állt. A környező füves térségen - mely valaha kifutópálya lehetett - két-három özönvíz előtti gép guggolt, a műút mellett barakkok, odébb cementbunkerek maradványai sorakoztak. Az irodának kinevezett faház előtti zászlórúdon jól megfért a nemzeti lobogó és a piros-fehér csíkozású szélzsák. A háttérben felnyírt hajú műszerész-suhancok kergették elrongyolódott labdájukat.

- Repülsz, Sandman? - tudakolta Bogie. - Az üzemanyag miatt kérdem.- Hány gallonra vagyok jó nálad?- Pintet akartál mondani, nem? - A borotválatlan férfi elbajlódott a hangár tolóajtajával.

- Viszontlátlak valaha? - Még ma este - válaszolta Sandman, bár szinte márcsak befelé figyelt. - A haveromnak csatlakozása van a kontinensre, és...Elakadt a szava: gyermeki mosollyal, fátyolos szemmel bámulta a homályban gubbasztó

helikoptert.Pedig a Bell nem volt szép. Túlságosan avitt, túl funkcionális volt ahhoz, hogysem szép

lehessen: jókora kabinjával, hosszúkás fémvázával, lekonyult rotorlapátjaival holmi vízfejű szitakötő benyomását keltette. Plexikalitkájában ketten is szűkösen fértek el - Newport csak a kerékpárpedálokat hiányolta a lábtér aljáról.

- Na? Milyennek találod? - érdeklődött a brit mohón. - Érdekesnek.

123


- Ez minden?- Oké: lélegzetelállítóan gyönyörű. - Newport megköszörülte a torkát. - Milyen magasan

repül?- A széltől és a hangulatomtól függ - nyugtatta meg Sandman. - Hé, Bogie, hozod már

azt a szivattyút?- Na tessék - mormolta a borotválatlan férfi. - Nem tisztel se istent, se embert, ha

bevetésre készül. Vigyázzon vele, Montmorency!- Vigyázok.Bogie nem érte be ennyivel.- És tartsa rajta a szemét, míg kifarol innét! Az ott balra az én sírig hű Piperem.Newport megnézte magának a gúnárszerű, kályhaezüstre mázolt törzsű kisgépet is.

Bólintott. Az álom emlékei úgy köröztek tudatában, mint a zsákmányra éhes dögkeselyűk: az elbizonytalanodás apró jeleire lestek.

- Ott lesz a kezem a légféken - ígérte, azután émelyegve a helikopterhez indult.

Oxfordshire a magasból rosszul kifeszített álcahálóra emlékeztetett. Színei - mélyvörös, földbarna, óarany - az ősz megszokott színei voltak; nyugtatólag hatottak a szemlélőre. Sandman könnyű kézzel irányította a gépet, ajka körül a célba ért távfutók üdvözült mosolya derengett.

Láttam - mormolta Newport.- Hogyan?! - A brit igyekezett túlkiabálni a rotor dunnyogását. - Hogy mondtad?- Újra láttam az istenvilágot! - harsogta a Szalamandra. Csak most döbbent rá, milyen

nehezére esett a hallgatás. - A teremtett rendszert, ahonnét a medál származik. Az aurája... kezd ráhangolódni az enyémre. A maga képére formál, mint Salt és a többieket. Ami benne rejlik, nem holmi üzenet, hanem egy eleven ember, egy nő szellemének lenyomata; láttam, ahogy elkészítik! - Hunyorgott, homlokán elmélyültek a ráncok. - Lirian - dünnyögte. - A nőt Liriannek hívják. Egy időre... összeolvadtam vele! Sandman felvonta a szemöldökét.

- Igazán?Metafizikai értelemben!- Vagy úgy - A brit csalódottnak látszott. - És? Milyen? . - Hogyhogy milyen?- Öregem! Összeolvadsz egy istenvilágban élő nővel, de eszedbe se jut, hogy megnézd

magadnak? Milyen a haja? A szeme?- Fogalmam sincs.- Csak a tájat figyelted, mi? - Sandman a kijelzők egyikére koppintott: a mutatók tüstént

megugrottak. Hát jó. Mit keres a lelke a medálodban?Newport eltűnődött.- Komoly bajba került - mondta lassan. - Élethalálharcra készült, nem bízott igazán a

győzelemben, ezért a világát uraló istenek egyikéhez fordult segítségért. Az isten küldötte... vagy valaki, aki annak mondta magát... megajándékozta ezzel. - Előhúzta a medált, hosszan nézte az utasfülkét átjáró napfényben. - A nő muzsikus. Bárd. Szakrális mágia teszi legyőzhetetlenné, míg valahol a mindenségben az ő dallama szól. Aki a medált hordozza, belső kényszert érez, hogy megszólaltassa ezt a dallamot... - Tétován a homlokához nyúlt. - Ambroise. Basker. Sal új számai. - Összerezzent. - Világos minden. Lirian keresett egy szingularitást a maga oldalán, útnak indította a medált a végtelenbe, hogy ellenségei sose találjanak rá: határozatlan időtartamú életbiztosítás. De a másik fél ugyanilyen nagyban

124


játszik. A fickó, akit Grimoire-ként ismerünk, nem ember. Abból a másik világból, egy Ediomad nevű helyről szalajtották, hogy minden hordozót elhallgattasson!

Sandman igyekezett megőrizni nyugalmát. - Álmodban jöttél rá minderre?Newport öklébe zárta a medált. Keze remegett.- Lirian istene remekül kimódolta a dolgot - folytatta -, de valamit figyelmen kívül

hagyott. A lány testében két lélek lakozott - két szellem lenyomatát hordozza a medál is. A második lélek egy varázshasználóé. - Befelé tekintett harmadik szemével, igyekezett megragadni a tudatában rögzült képtöredékeket. - Nő. Nagyon fiatal. Nagyon veszedelmes. Hatalmának egy része a hordozóra száll: Sal villámokat szórt, mikor az idegen aura eluralkodott rajta.

- Villámokat?A Szalamandra bólintott.- És ez csak a kezdet. Bonhomme-nak igaza volt: Grimoire azért igyekszik mielőbb

leszámolni a hordozókkal, mert ha a mágikus hatás kiteljesedne, már nem bírna velük!- Isten az égben - mormolta a brit. - És ez a kettős lélek most épp... téged kerülget, igaz?Newport nagyot nyelt. - Azt hiszem.- Villámokat szórsz majd? - Talán.- Nővé... változol? - Remélem nem. Akkor hát?- Végigmegyek az alagúton. Ha a medál töltése elenyészik, rohanni fogok vele

visszafelé. Holnap reggelre Sal nyakában lesz megint. Bekvartélyozzuk a lányt egy erődített stúdióba valahol Rómában, megvárjuk; míg az átalakulás befejeződik. - Newport hátradőlt drótvázas ülésében. - Rögzítjük és sugározni kezdjük a számait. Ez a legkevesebb, amit Lirianért és az istenvilág lakóiért tehetünk.

Sandman egyenesen ere bámult.- És ha az a Grimoire.. tovább okvetetlenkedik? A fiatalabb férfi vonásait grimasz

torzította el.- Az ő baja - szólt különös, magas hangon. - Tudod, madárember, az efféle játékhoz

ketten, olykor hárman kellenek!

125


8.

POKOLKAPU

Repültek.Közepes magasságban húztak el a keletnek tartó Temze, a történelmi Gloucester felett.

Egy darabig az M4-es főközlekedési út vonalát követték, a Severn-hídon túl északnyugat felé fordultak - Sandman tíz-egynéhány perccel később látta jónak megjegyezni, hogy árnyékuk már wales-i területre hull. Odalent acélkéken csillant az Usk, keskeny szalagjának a horizonton felködlő hegyek közt veszett nyoma.

- Milyen ellenállásra számítasz? - tudakolta a brit. Hányan hajszolnak minket ebben a pillanatban? Newport maga elé bámult.

- Earl... a kolléga, akiről beszéltem már, valami furcsát üzent a Hálózaton keresztül. Arra figyelmeztetett, óvakodjak a Kétarcú Embertől.

- Kétarcú - ízlelgette Sandman. - Mi ez? Metafora az ikrekre?- Alighanem.- De meg nem esküdnél rá. Newport a fejét rázta.- Grimoire az istenvilág lakója. Az egyik titkára - Párizs mellett. Champigny-ben

futottam össze vele - fekete adeptus volt. Akadhat a bandában kétfejű szörnyeteg is. - Alakváltó?

- Nem feltétlenül. Kinézem belőlük, hogy holmi pincelyukban tartják, és a kritikus pillanatban varázslattal küldik a nyakunkra.

- Ponttól-pontig teleportáció? Előrajzolt alakzatok nélkül? - Sandman eltűnődött. - Kizárt dolog.

- Konyítasz a térmágiához?-Egy keveset - somolygott a brit. - Pedig nem is Walesben születtem. De feltételezzük a

legrosszabbat, azt, hogy a Kétarcú egyik pillanatról a másikra megjelenik, és embervért kíván. - Oldalra pillantott. - Látod azt a csomagot az ülés alatt?

- Látom.- Két Lee-Enfield karabély félszáz lőszerrel. Vadászengedélyek Fülöp herceg

szignójával. Két URH adó-vevő, katonai éjjellátó - és golyóálló mellény arra az esetre, ha a vad visszalőne. Mindenre gondoltunk a derék Bogieval.

- A barátod... szintén pilóta volt?- A maga idejében. Eltanácsolták a pályáról egy mentőakció után. - Sandman szívott

egyet az orrán. - '79 novemberében a skót partoknál a vihardagály fejreállított egy olajfúrótelepet. Kétszáz pária vergődött a jéghideg vízben, a Home Guard tökösei közül mégsem akart felszállni senki: "Túl erős a szél, uram...!" Bogie egy haverjával Rothburyben állomásozott a vadászrepülőknél. Kimenőről rángatták vissza őket, jócskán vedeltek már. Két Sea Liont adtak a seggük alá, és csak annyit mondtak: "Rajta!" Bogie odarepült, kihalászott pár elveszett lelket, hazaszállt megtankolni, és folytatta, amíg bírta, egészen hajnalig. Saját bevallása szerint egy egész üveg whiskyt megivott, mégsem hibázott - a haverja viszont igen. Odaverte magát a vasszerkezethez, a helikopteréből, á x millió font, csak szilánkok maradtak. A légierőnek bűnbakra volt szüksége. Erre a szerepre találtatott ideálisnak az a mélynövésű balek.

Newport nagyot nyelt. - Megviselte?

126


- Láthattad - vont vállat a brit. - Bogie nem egyszerű balek, Bogie életművész. Ő képzi ki a legjobb polgári pilótákat a szigeteken, és futballtrénernek sem utolsó; nem lepne meg, ha egy nap lovaggá ütnék. - Nevetett. "Emelkedj fel, Sir Bogie!"

A táj zord szépsége megtette a magáét: ezután jó ideig némán figyelték a Fekete-hegység lejtőit, a sziklák közt utat kereső vízereket. Merthyr Tydftltől északra őszi vörösben pompáztak az erdők. Breacon Beacons lankáin királyi méltósággal méregették egymást a küzdeni kész gímszarvasok. A messzeségben újabb folyó tükre csillant, a vízről felszálló pára elfüggönyözte a cambriai ormokat.

- A Towy - jegyezte meg a brit. - Llandeilón át tart nyugatnak, a Carmartheni-öbölbe torkollik; nem lesz dolgunk vele, ezzel itt viszont annál inkább. Nézd!

A hegytetőn sötétlő falgyűrű, Carreg Cennen nem keltett igazán megrázó benyomást. Nehéz volt dicsősége teljében, élettől pezsgőn elképzelni; auráját, akár köveit, alaposan kikezdték a századok. Csak egy tornya állt, a kapujához vezető ösvényt gaz verte fel - még az emelkedő alján elszórt gazdasági épületek is néptelennek látszottak.

- Mindenki odébbált innét? - firtatta Newport. Percek óta úgy érezte, a medál súlya növekszik; bízott benne, hogy Sandman hamar leteszi valahová a gépet. - A turistákat sem gyámolítja senki?

A brit nagy ívben megkerülte a Fekete-hegyet, és ereszkedni kezdett a túloldalon.- Dehogynem. A környékbeliek mindig készek szabadtéri tárlatvezetésre. Egy kis

süketelés, pár poros kísértethistória - elég ahhoz, hogy a boldogtalan vándort kirázza a hideg, mire a barlangüregre kerül a sor. Kölcsönözhető zseblámpa is, de nem ajánlott: egy jól működő öngyújtó fényénél többet lát az ember odalent...

A helikopter simán fogott talajt a vár déli oldalán húzódó füves területen. Manővereit élénk figyelemmel kísérte pár bóklászó jerke.

- A részidőnk egész jó - állapította meg Sandman. Semmi ok a sietségre.Newport kábán kászálódott elő a pilótafülkéből. Fülében ott visszhangzott még a rotor

dunnyogása. Várt. Nehezére esett eldönteni, mihez fogjon legközelebb.- Jól vagy, öregem? Elsápadtál.- Az aura teszi - dünnyögte a Szalamandra. - A barlangüreg. Az egyik percben vonz, a

másikban taszít; iszonyú energiák tombolnak a túloldalán...- A túloldalán?- Az istenvilágban - suttogta Newport. - Mágikus dagály. Olyan ez, mint egy kapu, ami

az óceán mélyére nyílik. Ha felfeszítenéd... több száz atmoszféra nyomással zúdulna rád a víz: De nem lehet felfeszíteni. Úgy szerkesztették meg, hogy a nyomáskülönbség... zárva tartsa. Csak az istenek. .. - arca megvonaglott a hirtelen támadt fájdalomtól - ...csak ők képesek átlépni rajtuk. A szingularitások... az ő művészbejáróik.

- Egy pillanat - emelte fel hangját Sandman. - Mintha azt mondtad volna, hogy az a Grimoire szintén a túloldalról jött!

Newport megdörzsölte a halántékát.- Ne faggass, madárember! - sziszegte elváltozott hangon. - Nincs dolgom veled!A brit hátralépett. Egy ideig a lélegzetét is visszafojtotta. - Megint...? - kérdezte

bátortalanul.A Szalamandra bólintott. Szemének szürkéje egészen elsötétült, tekintete fénytelen volt,

fenyegető.- Tanyát vert bennem - suttogta. - Úgy látszik, a két lélek közül ő az alkalmazkodóbb. A

varázshasználó. Sandman megnedvesítette ajkát.- Birtoklod a hatalmát is? . Newport összerezzent.- Ne kérd, hogy próbát tegyek vele!

127


- Oké, oké... - A brit óvatosan megkerülte a helikoptert, kiemelte a súlyos csomagot az ülés alól. - Tartsd magad, öregem; ideje felszerelkeznünk.

Míg Sandman a helybéliekkel tárgyalt, Newport a déli fal omladékára telepedett, lazítani próbált. Az éjjellátó, az URH adó-vevő ott volt a keze ügyében, de nem érintette őket, és nem hajtogatta szét a golyóálló mellényt sem. Most már tudta, mit érzett Sal a nevezetes londoni szezon alatt, s valahányszor erre gondolt, megborzongatta a hiányérzet. Ők ketten - alighanem végérvényesen - egymás részeivé váltak.

"Az egymásra utaltság nem garancia a boldogságra", mondta MC esztendőkkel korábban, mikor kedvenc Szalamandrája lelki támogatásért fordult hozzá. "Nem garancia úgyszólván semmire, a hosszas huzavonát kivéve. Tudja mi az igazi problémája, amice? Nem alakítja az életét, csak sodortatja magát az eseményekkel!"

Newport cigarettára gyújtott. A helikoptert, a Towy völgyén végigvonuló felhőárnyakat bámulta, és azt latolgatta; felébredt-e már a lány.

"Eltűnődtél már, mihez kezdesz, ha Sal végképp megváltozik?"Ezt a kérdést Bonhomme jó tizenkét órája tette fel - és a férfi nem áltatta magát azzal,

hogy kielégítő választ talált rá. Mélyen leszívta a füstöt, eltemetkezett a céltalan önpusztítás gyönyörében.

"...és mit teszel, ha olyan marad, amilyen azelőtt volt?"- Montmorency!Felrezzent. A kaptatón Sandman közeledett; a vállán puska, a kezében adó-vevő.- Istenfélő népek ezek - zihálta a kőfalhoz érve. - Az idősebbek esküvel fogadták, hogy

fedél alatt maradnak, míg tart a móka; a fiatalabbak perceken belül kocsiba vágják magukat, és isznak egy sort az egészségünkre Trappban. - Felpillantott a csonka, ám még így is impo-náló méretű toronyra, fázósan húzogatta vállát földszín kabátjában. - Kész vagy, öregem?

- Kész.- Akkor gyerünk!Talpra segítette, a kapun át a törmelékkel teliszórt várudvarra vezette a Szalamandrát.

Newport harmadik szeme előtt ködalakok hajladoztak: rég kioltott életek lidércfényei. Ott voltak mindenütt, ökörnyál módjára sodródtak a széllel, köröztek, fel s alá cikáztak, majd feloldódtak a barlangüreg árasztotta asztrális ragyogásban.

- Jól vagy? - suttogta Sandman. - Megvagyok.A roppant bástya árnya a keleti falra hullt, a kövek közt tátongó üreg azonban feketébb

volt nála - feketébb a holdtalan éjszakánál, feketébb bárminél, amit Newport életében látott. Nem csak sugározta, nyelte is az energiát; a mágia passzátszelei forgószélként tomboltak a mélyén.

Newport az égre pillantott. Carreg Cennen felett szürke felhők úsztak, a homály falként nyomult előre északkelet felől. Utógyújtás pattogó zaja szállt a széllel: a műemlék őrei most kanyarodtak ki járművükkel a Trappba vezető útra.

- Tiéd a pálya - jegyezte meg a brit, aztán hozzáfűzte még: - Biztos vagy benne, hogy győzöd egyedül?

Newport próbát tett az éjjellátóval. A sejtelmes sötétséget mintha elfújták volna; a zöld derengésben már-már tapinthatóan rajzolódtak ki a barlangfal egyenetlenségei.

- Egyikünknek a visszavonulás útját kell fedeznie. Nem szeretném, ha berobbantanák a járatot, míg a medállal nyűglődöm odalent.

- Felvetted a mellényt?

128


- Nem. A koloncommal együtt túl nehéz lenne. Sandman a fejét csóválta.- Te tudod. A karabély ..? Rád bízom.A brit megmakacsolta magát.- Még csak az kéne! Akárki lakik benned, nem mégy le fegyvertelenül, öregem - mihez

kezdesz, ha a Kétarcú az üregben jelenik meg? Előfordulhat, hogy neked kell engem fedezned!

Newport nem látta értelmét, hogy szót ejtsen furcsa kézifegyveréről; átvette, vállára dobta a Lee-Enfieldet. A két tár remekül elfért anorákja oldalzsebében. Nyakába akasztotta, bekapcsolta az adó-vevőt - úgy festett most, akár egy harcra kész kommandós.

- Hány métert kell megtennem a falig?- Nem egészen kétszázat - felelte Sandman -, de hogy többnek fog tűnni, arra mérget

vehetsz. Vigyázz magadra!A Szalamandra intett, aztán a barlangnyíláshoz ment, és leóvakodott a kőbe metszett

lépcsősoron. Jéghideg levegő vágott az arcába, amint felegyenesedett, dohszagot azonban nem érzett; bár a falakon nedvességcseppek ültek, a járatban talán még gombák sem éltek.

- Montmorency ..? - sistergett az adó-vevő. - Vételen.-Ügyelj rá, hová lépsz: a kő néhol jobban csúszik, mint a jégiNewport nyugtázta a figyelmeztetést, majd folytatta útját lefelé. Némán bajlódott a

vállát húzó fegyverrel, az URH szíjával, mely alattomosan, gallérja mögé csúszva próbálta kiszorítani belőle a szuszt. Harmadik szemét zárva tartotta, minden erejével a következő lépésre összpontosított; pihenésképp el- eltűnődött olykor, meddig bírja majd türelemmel és időérzékkel.

Hamarosan meggyőződhetett róla.- Sandman! - zihálta a kétszázadik lépés - egy egész örökkévalóság - után.- Vételen - érkezett a higgadt válasz. - Ez az alagút nem vezet sehová!- Tudománytalan feltételezés, öregem. Húsz perce vagy lent: pillanatokon belül el kell

érned a falat.- De nem látom! - Newport ki-be kapcsolta az éjjellátót; valami okból úgy érezte, a

sötétség biztonságot jelent számára. - Idegesítenek ezek a hamis árnyalatok. Van fogalmad róla, milyennek látom a kezemet?

- Törtfehérnek.- Én hullaszínt mondanék. - Szünet. - Ez már a mélységi pszichózis?- A kezdete - mormolta a brit. - Gondolj másra! - Például?Sandman kínban volt.- Lányokra. Kutyakölykökre. Felvidítják az embert. Newport a nedves sziklának vetette

hátát, igyekezett úrrá lenni rémületén, de hiába: minduntalan a "Pokol" kapuja előtt holtan kuporgó zarándokok jutottak eszébe. Torka elszorult, a medált mázsás súlyúnak érezte. Meg-szabadult az éjjellátótól, hegyi levegőként lélegezte be a sötétséget, engedte, hogy szétáradjon bensőjében - s útját követve lassan visszatalált a nyugalomhoz.

Lám, lám Szalamandra, csendült fülében egy hang. Tudsz te, ha akarsz.- Hogy...?- Vételen - zizzent az adó-vevőből.A madárember csak téged hall, közölte Newporttal a hang. Ne nyugtalanítsd

feleslegesen!- Ki vagy? - suttogta a férfi. - A varázstudó? Boszorkány, édesem. Egy barátságos kis

boszorkány. Kuncogás. Mondták már, hogy fantasztikusak a gondolataid?Newport a homlokát ráncolta. Összpontosított. Nincs jobb dolgod?, firtatta némán.

129


Ugyan, Szalamandra! Elnézőbb lehetnél magaddal, hisz voltaképp egyek vagyunk. Mit szólnál némi világossághoz?

Mielőtt a férfi válaszolhatott volna, láthatatlan erő lendítette a magasba jobbját. Tenyerén aranyszín láng lobbant, nappali fénybe vonta a szűk járatot. Szemközt, alig tízlépésnyire kormos fal emelkedett - az üreget alkotó sziklától ívelése nem, csupán árnyalata különböztette megy

- Montmorency! - toporzékolt Sandman. - Montmorency, hallasz engem?- Hallak.- Mit művelsz?Newport óvatosan közeledett a falhoz. A jobbjában lüktető tűzgömb hideg fényt

sugárzott, ragyogása átjárta kezét, a bélelt anorákon át is kirajzolva tenyerének csontjait. Temérdek manát emésztett fel, ám szinte kimeríthetetlen forrásból táplálkozott: energiáját a kapun túli valóság szövetéből nyerte...

- Montmorency!- Egy pillanat - dünnyögte Newport. - Célhoz értem, de meg kell győződnöm az

eredményről. Maradj vételen! Előhúzta a medált, lekuporodott a fal tövében, kinyitotta harmadik szemét - és elakadt a lélegzete.

Mágikus tájfun örvénylett körülötte. A gát hosszanti repedésein át érkező és távozó energiák bonyolult spirálokat rajzoltak, összefonódtak, szikrát hánytak, akár az egymásnak feszülő pengék. A koromréteg alatt fantomok reszkettek és vonaglottak, a világokat elválasztó éteri sík manára éhes lényei. Newport hasztalan keresett kapaszkodót a barlangüreget színültig töltő asztrál- és mentálkavalkádban, ezért inkább a medálra koncentrált: az apró varázstárgy holt súlyként feküdt bal tenyerén.

- Kész! - kiáltotta az adó-vevőbe. - Megcsináltuk, Sandman! Egy időre eltűntünk Grimoire-ék térképéről!

- Várj - sercent a brit hangja a kongó-bongó csendben. Mintha...Newport feltápászkodott. A lidérclámpás változatlanul a jobbjában fénylett.- Mi a baj?-Egy gép jön kelet felől - jelentette Sandman. - Egymotoros Cessna vagy Piper. Egész

alacsonyan repül.- Rejtőzz el! - sziszegte Newport. - Nem kockáztathatunk.A brit röviden felnevetett.- Nyugalom! A helikoptert mindenképp észreveszi, a többi meg nem számít: ha itt akar

leszállni, csak egy helyen, az északi oldalon próbálkozhat. Amúgy kétlem, hogy ránk kíváncsi - nyilván Swansea-be tart.

A Szalamandra mély lélegzetet vett, és visszafelé indult. Könnyebben jutott előre a vártnál, akárha igazi tehertől szabadult volna odalent. Az energiaörvény csakhamar elmaradt mögötte, az aranyszín tűzgömb fokozatosan halványult, majd kihunyt; száz-egynéhány lépés után ismét az éjjellátóhoz kellett folyamodnia. A tudatába férkőzött varázstudó (boszorkány?) hallgatott.

- Hoppá! - kiáltotta a brit a nyílás mellől. - Akármi legyek, ha ez nem az öreg Bogie. Bogie, és az ő drágalátos Piperje! Mi a fenét kereshet itt?

Newport érezte a halántékán végigcsorduló veríték forróságát.- Maradja helyeden!- Semmi baj, öregem - nyugtatta Sandman. Ez Bogie. A haverom, és köztudottan csak

ery arca van. Talán történt valami reggel óta; talán...- Ne mozdulj!A brit nyelt egyet.

130


- Már elmozdultam, öregem, de semmi gond: innét a falról az egész környéket belátom. Kíváncsi vagyok, hol fog talajt a Piper.

Newport megvetette lábát a síkos talajon. Baljával kitapogatta a Lee-Enfield tárját, igyekezett lélegzethez jutni.

- Hányan...?- Ismételj! - kérte a brit. - Túl nagy a zaj idefent. - Hányan vannak... a gépen? '- A Piper kétüléses. Bogie rendszerint magával cipeli valamelyik szerelőjét, néha a

kutyáit is. Mire felérsz...A folytatás statikus recsegésbe veszett, netán az érkező motorja dunnyogott túl közel a

fal tövében. Newport felnyögött, megpróbálta fokozni az iramot, de csak a tenyerét sikerült lehorzsolnia. Dühödten koncentrált az alagút kanyarulatában derengő természetes fényre, s szabadjára engedte szellemi energiáit - harmadik szemét elkápráztatták a felhőtakarón átszűrődő napsugarak, de azért...

...azért látta a fakó hajú angolt az omladék tetején, látta az enyhe lejtésű dombgerincen végiggördülő Pipert, és látta azt az alakot is, aki a gép tolóablakán kihajolva célra emelte rövid csövű fegyverét.

- Vigyázz! - ordította, bár csontjaiban érezte, hogy elkésett - Sandman csak mosolygott, ahogy a félautomata Ingram lángot fújt rá; a lövedékek rézsút korbácsolták végig felsőtestét, és a sánc magasából a kövezett udvarra taszították.

Newport megvonaglott, mintha a fájdalom az ő törzsében robbant volna. Tovább törtetett a felszín felé, s közben...

...közben látta a gépből kikászálódó ismeretlent, és azt a másikat, akit Sandmannek már nem kellett látnia: Bogie-t viaszsárga arccal, megtört fényű szemmel, holtan, mégis elevenen; eszébe ötlött mindaz, amit Earltől hallott, amit a Hálózat emberei a sátánisták praktikáiról tudtak - és felüvöltött tehetetlen dühében.

"Két százast adtam a kalauznak egy üres fülkéért és azért, hogy csak Nevers előtt jusson eszébe rámkopogni..:"

Előrezuhant, fogai összekoccantak; az adó-vevő a teste alá szorult, és egy sercenéssel végleg elnémult; tapogatódzó kezei nyomán vérfoltok sötétlettek a nedves kövön.

MC tusrajzú profilja, a háttérben a Brüsszel felett örvénylő viharfelhők."Megölték a kalauzt is. A szerencsétlen nyilván látott valamit, amit nem kellett volna

látnia..."Newport a hátára hengeredett, próbát tett a Lee-Enfield závárzatával: a furat jól

olajozottnak, az ütőszeg épnek látszott.- Rohadékok!Fizikai valójától eltávolodott harmadik szeme követte a Kétarcú mozgását. Az

ismeretlen férfi - a lélekrabló fűzős csizmát és steppelt kabátot viselt: egy turista az Európát járó százezrek seregéből, jelentéktelen és észrevétlen, akár ő maga; az a fajta, aki sem Clermont-Ferrandban, sem Eppingben nem kelt gyanút, aki bárkihez közel férkőzhet, hogy lecsapjon rá mágikus ábrákkal telerótt pengéjével. Jobbjában most nem szúrófegyvert, hanem Ingramot tartott, Bogie, a mélynövésű Bogie pedig kétcsövű vadászpuskát markolva imbolygott a nyomában: bábjátékos és báb, két arc, egy akarat; vér, vér a földszín overallon...

"Az egyik arc hideg", mondta Earl. "Halott, de nem felejt. Kopogtat, aztán..."Sandman felnyögött. A Szalamandra harmadik szeme láttára lassan oldalt fordult,

kinyújtotta kezét. A karabélyt nem érte el, a Kétarcú ellenben gyorsan közeledett: percek kérdése volt, hogy leküzdje az utolsó akadályt, mely kiszemelt prédájától, a barlangüreg foglyától elválasztotta. A fekete adeptus kabátzsebe - ezt Newport csak most fedezte fel - gránátoktól dagadozott.

131


Siess!, esdekelt fejében a hang. Ki kell jutnunk innét! - Sandman...Nem férhetünk hozzá. Mozdulj már!A Szalamandra nekirugaszkodott. Könyökön-térden csúszva, vérző tenyérrel érte el a

sziklába vájt lépcsőket, félredobta az éjjellátót, azután nekilendült megint, épp abban a pillanatbán, mikor a két árny megjelent az omladék tetején. Az amerikai ugrott. Az Ingram csőtörkolata balra lendült, követni próbálta: acélhegyű lövedékek forgácsolták a bástya köveit. A vadászpuska ugyanekkor dördült el, az udvaron törmelék- és sörétzápor vert végig. Newport egy rég bedőlt párkányzat fedezékébe gördült, majd a pillanatnyi szünetet kihasználva féltérdre emelkedett, és az üres tekintettel közeledő Bogle vállába lőtt.

- Ne - nyögte Sandman, aki átellenben hevert saját vérében. - Ne...A lélekrabló támadni kész kígyóként fordult feléje. Newport ösztönösen módosított

saját irányzékán, s ajkába harapva, a szívére mutató puskacsővel mit sem törődve még kétszer tüzelt: az első ólom az adeptus mellébe vágódott, a második a koponyáját zúzta szét. A "turista" vatelinfoszlányok és csontszilánkok felhőjében hanyatlott a földre, aurája rohamosan zsugorodott - Bogie pedig, mint akit letaglóztak, szintén elhevert az udvar kövén...

Newport kifújta tüdejéből a levegőt. Várt még pár másodpercet, azután kilépett fedezékéből, és az északi fal tövében vergődő Sandmanhez futott.

- Ne mozogj! - förmedt rá, hogy legyűrje émelygését. Eltört a lábad, azt hiszem...- Ki le nem... szarja? - A brit nevetni próbált. Habos vért köhögött fel: kabátját csíkokra

szaggatták az Ingrum lövedékei. - Az az állat harminc lépésről szórt meg, és... nézd a mellényemet! Ez nekik első osztályú... izraeli áru. - Oldalra billentette fejét. - Elszúrtam, öregem. Nem tanultam eleget, és nem volt elég erős a... hitem.

Newportnak fogalma sem volt, mit tehetne érte. A mélyből származó energia rég elillant belőle, zúzódásai mind jobban sajogtak.

- Elkaptuk, Sandman - suttogta. - Elkaptuk a szörnyeteget.A brit hunyorgott. - Bogie...?- Vége. Az a másik... Eppingben megölte, azután a hatalmába kerítette. Ez volt a

módszere; ugyanígy végzett a vonaton szegény Earllel is... - Hátrasandított a kis emberre, akinek hátában, mint valami stigma, ívelt tőrmarkolat sötétlett. - Alszik. Most már megpihenhet.

Sandman hallgatott egy sort.- Hülye voltam - mondta azután. - Eltoltam az akciót. Meg fogok halni, Montmorency?- Tad a nevem - suttogta Newport, hogy némi időt nyerjen. - Igen.- Nem segíthetsz rajtam... a hatalmaddal?A Szalamandra nemet intett. Száraz volt a torka.- Gondoltam. Van fogalmad róla legalább... hová kerülök?- A Hálózatba - mormolta Newport. - Előbb-utóbb mind odajutunk.Csend ereszkedett közéjük ismét. Carreg Cennen felett bágyadtan ragyogott a nap, a brit

sebeiből szivárgó vér vándorútra indult a kövek réseiben.- Nem fáj - közölte Sandman. - Nem fáj semmim. Én...- Szólíts Martinnak. És ne engedd, hogy a kutyákat... sintérkézre adják!- Gondom lesz rájuk, Martin.- Crawles. A pasas, aki miatt ittragadtál... - A brit lehunyta szemét. - Sajnálom, TaddyNewport megpróbálta kitapintani a pulzusát. Nem volt könnyű dolga.- Martin - szólította: - Hallasz engem? Sandman felpillantott rá.- Nem engedhetlek el így; még bevonják a pilótaengedélyedet odaát. Mondd utánam,

kérlek: "Istenem, ki magad vagy a végtelen jóság..."

132


- Istenem - mormolta Martin Crawles, és meghalt. Newport felegyenesedett. Lassan alvadó vér borította mindkét kezét, szakadozott nadrágszárán átfújt a szél;

ahhoz sem érzett magában elég erőt, hogy az órájára sandítson.- Sal... - suttogta.Két ismeretlen légijármű és három holttest társaságában állt a wales-i égbolt alatt. A

szellemek elhagyták, a medálnak nem vehette hasznát, a párizsi járatindulásáig alig hat órája maradt - és fogalma sem volt, hogyan juthatna vissza ennyi idő alatt Londonba.

Szembe kellett néznie a ténnyel, hogy Grimoire - bár a játszmában újabb adeptust, újabb gyalogot áldozott fel ezúttal sakkot adott neki.

133


9.

KITÖRÉS

Megvizsgálta a "turista" tárgyait, de óvakodott attól hogy bármit magához vegyen: nagy volt a kísértés, de nagy volt a kockázat is. Hosszan meredt az adeptus hátára tetovált varázsjelekre; közülük csak egyet, az Állhatatosság mentálbélyegét ismerte fel, s úgy érezte, ennél többet nem kell tudnia.

Carreg Cennent a kapun át hagyta el. Végigsétált a nyugati, majd az északi fal mentén, körülnézett a Piper pilótafülkéjében, de nem talált mást, csak robbanóanyagot: a lélekrabló készen állt rá, hogy a szingularitást jó időre - ha ugyan nem örökre - megközelíthetetlenné tegye.

Newport a helikopterhez ment, előkotorta az elsősegélyládát, úgy-ahogy ellátta sebeit. A szerszámok mellett fekete esőkabátra bukkant. Kibújt anorákjából, eltűnődött, melyiket használja szemfödélnek, aztán az utóbbi mellett döntött: a sok vihart látott ruhadarab már csak erre látszott alkalmasnak. Inge zsebébe csúsztatta útlevelét és a Lafarge-tól kapott golyóstollat, eligazította nyakában a medált; mire odáig jutott, hogy cigarettára gyújtson, keze sem remegett már.

Az északi fal omladékán át tért vissza az elesettekhez. Gézzel körbetekert baljával kirántotta Bogie hátából a tőrt. Félredobta. A pilóta teste könnyű volt, alig érezte a súlyát, ahogy átcipelte Sandman mellé: a kis ember visszatért arra az oldalra, amelyhez világéletében tartozott. Newport anorákjával takarta le társai testét, azután - noha ilyesmit utoljára kölyökkorában művelt - térdre ereszkedett mellettük.

- Nincs vég - suttogta rekedten. - Nincs vég, csak örök újrakezdés, nincs fájdalom, csak feloldozás - és nincs elmúlás, csak emlékezés. - Megköszörülte torkát, fújt egyet: a Hálózat ősi credoja vésetként, latin nyelven nem tűnt ennyire patetikusnak. Az égre pillantott, kézfejével égő szemét dörzsölgette. - Ámen...?

Megkereste a lélekrabló tőrét, aprólékos munkával szilánkokra zúzta a kövön; aztán a sarkára ült és várt. A nap százas égőként izzott a felhőtorlasz túloldalán, az udvaron mind hosszabban mutattak keletnek a bizonytalan körvonalú árnyak, a százados kövek réseiben úgy sírt a szél, mintha Morricone Haláldalát játszaná. Mikor térdei nem bírták tovább, Newport felegyenesedett, átvonult az omladékhoz, elhelyezkedett rajta és azt latolgatta, megérkeznek-e alkonyatig a wales-i rendőrök.

Csinálj valamit!, csendült fülében az ismerős hang. Ilyen könnyen nem adhatod fel!- Hol jártál? - dünnyögte a férfi. - Hol voltál mostanáig? A női lélek meglepettnek tűnt.Kiütöttél odalent, nem emlékszel? Az a csoda, hogy egyáltalán hallasz még...- Ki a fene vagy te?Kérdezd az őzszemű táncost, ha újra találkoztok! Hamarosan tudni fogja.- Ez nem válasz.Rosszul kérdezel, Szalamandra. Newport keserűen felnevetett.- Eztán mindig együtt leszünk? Velem jössz a rács mögé is?Nem kerülhetsz börtönbe!, sziszegte a hang. Vissza kell térned.- Nem megy - ingatta a fejét Newport. - Grimoire lenyeste a szárnyaimat.Akkor növessz újakat! Hívd segítségül a Hálózatot; kikre számíthatnál rajtuk kívül?- Mit tudsz te a Hálózatról?Épp eleget, sziszegte a betolakodó; és nem is akárkitől, hisz egy ideje benned élek,

ostoba gyíkfajzat! Hívd őket!

134


Newport eltűnődött.- Egyedül sose próbáltam még...Mit veszíthetsz?, gúnyolódott a boszorkány Legfeljebb engem, ez pedig inkább nyereség

mindkettőnknek.- Sal is így fog gondolkodni rólam, ha az átalakulása befejeződik?Az ismeretlen kacagott.Tévelyegsz, barátom. Kár, hogy nincs több időnk: a gondolataidért cserébe

elárulhatnám neked néhány titkunkat, de így... Fokozatosan távolodott, hangja átolvadt a szél zúgásába - meglehet, egy pillanatra sem volt több annál. Emlékezz rám, ha az őzszeműt öleled! Egy kicsit mindig veletek Leszek...!

Newport kiáltani akart - és kinyitotta szemét. Az udvaron semmi nem mozdult, csak az árnyékok mélyültek el körös-körül. A gazdátlan gépek űrbéli idegenekként gubbasztottak a lanka füvén.

- Hé...!Semmi nesz. Semmi válasz.Az amerikai lekászálódott az omladékról.Úgy lépdelt, akár egy alvajáró; keresett egy sötét zugot a fal tövében; elhelyezkedett és

koncentrálni próbált, ahogyan Lafarge-tól és a többiektől látta valahol messze, valaha rég. A boszorkánynak igaza volt: nincs vesztenivalója. Körül kell néznie a Hálózatban - és ha nehezére esik is, hinnie kell, hogy valamiképp eligazodhat benne.

Az átmenet a valós világból a látszólagosba fokozatos volt.Newport először a fel-felvillanó fénycsíkokat észlelte, s az a benyomása támadt, hogy

valamely elemi erő kívülről döngeti a most buborékját, ahová visszavonult. A buborék szétpattanása, a valóság geometriájának módosulása váratlanul érte: univerzumának falai négyfelé dőltek, mint holmi bűvészdoboz oldalai, mindent elöntött a vakító aranyszín ragyogás.

Newport, noha a meditációhoz biztonságos üléshelyzetet választott, arccal előre a semmibe bukott. A zuhanás érzése kísértette, minden erejét össze kellett szednie, hogy fel ne kiáltson. Úgy használta harmadik szemét, ahogyan a bányászok a sisakjukra erősített lámpát: igyekezett fogódzót találni vele. Körös-körül fehér zaj sistergett, az aranyszín kavargás villámokat, tünékeny lángalakokat fialt.

- Hé, valaki!Tudta hogy beszél, de nem hallotta saját hangját, a rezgések - ha ugyan azok voltak - az

ősállapotú másság kakofóniájába vesztek. Newport zuhanása mézsűrű közegben ért véget: távirányított szondák csapódnak így a Jupiter sok ezer kilométeres felhőrétegébe.

Nem égett porrá, de egy ideig aléltan lebegett; arra ocsúdott fel, hogy körülötte ismét változik a mindenség szerkezete. Szűrt nappali fény ömlött rá a magasból, napsugarak világították meg egy felé nyúló férfikezet.

Megragadta - s elvakította egy villanás. Mikor kitisztult a tekintete, azon vette észre magát, hogy kopott keleti szőnyeg szélén kuporog. Szemközt vénséges berber szívta vizipipáját; az amerikai keze még mindig árkos tenyerén nyugodott.

- Sukran - lehelte Newport. Haját homokkal szórta tele a dűnék közt süvítő szél, a sivatagi égbolt kobaltkéken borult kettejük fölé. A berber biccentett, de nem szólt -tanulmányfejét, mint buzgó bársonylegyek, fénybogarak dongták körül.

- Jó napot - próbálkozott ismét a Szalamandra. - JÓ NAPOT! Maga...

135


Az öreg kettejük közé mutatott - a szőnyegen tüstént fémtálca, azon rézveretes kávéskészlet jelent meg. ,

- Nem, nem kérek kávét - rázta a fejét Newport. - Én... eltévedtem, azt hiszem. Létező vagyok, és... egy pi-ló-tára volna szükségem. Pilótára. Ért engem? Érti, amit mondok?

A berber kátránysűrű kávészirupot töltött saját poharába.- Milyen pilótát akarsz? - érdeklődött miltoni angolsággal.Az amerikai nagyot nyelt. - Maga Létező?- Eltávozott vagyok. - Az öreg körbemutatott. - Ez az Eltávozottak világa. Ha

ragaszkodsz az élőkhöz, feljebb kell próbálkoznod.- Nem! - Newport beleborzongott az aranyló semmi emlékébe: - Pilóta kell; hogy él

vagy halott, engem nem érdekel.- Bajban vagy?- Bevetésen. A kísérőm meghalt - ha nem sikerül estig Londonba jutnom, hiábavalóan.Új barázdák mélyültek el a berber csupa ránc ábrázatán. - Honnét jöttél?Hogyan...? - Melyik századból? - A huszadikból.- Huszadik század... - dünnyögte az öreg. - Rendben van. Válassz pilótát, jenki!Newport még fel sem ocsúdott megdöbbenéséből, mikor újabb alakok jelentek meg a

sátor előtti szőnyegen. Úgy tetszett, mindvégig itt voltak, csak nem mutatkoztak; külön csoportot alkottak, elmélyülten kártyáztak éppen. A kört hatan alkották: két meglett férfi bőrzekében, két golyófejű, tüskehajú fiatalember hosszú kabátban, meg egy-egy terepszínbe öltözött fekete és kreol kölyök.

Newport bátorítást várva az öregre sandított, majd óvatosan feltápászkodott, közelebb lépett a játékosokhoz.

- Bridzs? - próbálkozott.A golyófejűek egyike felnézett rá. Szeme acélkék, pillantása szigorú volt.- Ötlapos póker - mondta, majd kurtán biccentett. Richthofen. Manfred von Richthofen,

szolgálatára. Newport fázott, pedig épp eléggé tűzött a nap.- Jurij - mosolygott a másik golyófejű.- Antoine - mormolta az alacsony bőrzekés. - Robert - intett a magasabbik.- I.Q - dünnyögte a fekete kölyök. - Surfer -. vigyorgott a kreol.Newport lassan megkerülte a kört, szemügyre vette valamennyiük lapjait. I.Q.-nak két

párja, Antoine-nak Flush-gyanús kollekciója volt; Surfer úgy blöffölt, mintha rövid életében csak ezt tanulta volna.

- A jenkinek pilóta kell - közölte az öreg. - Bajban van. Von Richthofen befuccsolt.- Milyen a gép?- Piper - nyögte Newport. Maga sem tudta, miért nem a helikopterrel kezdte; talán tudat

alatt irtózott a gondolattól, hogy másra bízza Sandman kedvencét. - Egymotoros.Merevszárnyú? - Azt hiszem.A tüskehajú báró megrázta fejét.- Kettő. Hiába, ez nem az én napom.- A huszadik század végéről jön - mondta nyomatékkal a berber.- Teríts, ribjonok - javallotta Jurij I.Q.-nak. Antoine fuccsolt, feltápászkodott.- Én megyek.- Nem ismered a Pipert - ingatta fejét Surfer anélkül, hogy odapillantott volna.- Nem kell ismernem. Elég éreznem is:Newport Antoine-ra bámult. A pilóta válla felett eleven kígyó ingatta lapos fejét.- Vidd a firkászt - legyintett a kreol. - Amíg itt ül, úgysem nyerünk.Antoine szeme Newportra villant. - Felkészültél, jenki?

136


- Igen.Az Eltávozott odaintett az öreg berbernek. Arcát fanyar mosoly ragyogta be.- Visszajövök. Kártyapartnerei felkacagtak.A nap alászállt a mennyekből. A szélzúgást, homoksurrogást émelyítő fehér zaj nyomta

el.És a férfi, aki néhány valós perccel később maga . mögött hagyta Carreg Cennen várát,

már nem csak Tad Newport volt.

A sötétség Wycombe táján, Londontól 'alig ötven kilométernyire érte be a gépet, de nem okozott problémát: Antoine mestere volt az éjszakai repülésnek. Biztosan markolta a kormányt Newport kezével, arra is jutott ideje, hogy elmerengjen a horizonton ködlő fénykupola láttán - a brit főváros, amelyet ismert, nyilván számos tekintetben különbözött a mostanitól.

- Merre tovább, jenki?- Párizsba. - Newport idegennek érezte magát saját testében. Benyomások halmaza volt

csupán, a pilóta szelleme gondolkodott és cselekedett helyette. - Onnét... Rómába... Amerikába... Talán.

Antoine elmosolyodott.- Csak azt ne mondd, hogy mindezt a könyvedért teszed! Ilyen fontos könyv nincs, és

nem is lesz, míg világ a világ.A Szalamandra - azaz inkább az árnyéka - birokra kelt a tompasággal. Erőt adott neki a

bizonyosság, hogy közel jár már a célhoz. Várakozáson felül teljesített - ezt még MC-nek, sőt, Grimoire-nak is el kell ismernie...

- Befejezhettem volna - nyögte -, de nem... akartam. Nem mertem. Sal...- A lány, akit szeretsz?- A medál... hordozója - suttogta Newport. - Vissza kell kapnia. Át kell... változnia; a

túloldaliaknak ez az egyetlen esélyük a győzelemre.- Láttad őket? - firtatta Antoine. - Igen.- Milyenek?- Mint mi. Sebezhetőek és... esendők. Emberek.- Úgy beszélsz róluk, mintha a barátaid lennének. Newport kétségbeesetten fogódzott a

boszorkány kacajának emlékébe - az ilyen apróságok győzték meg róla, hogy egyáltalán létezik meg.

- Közel kerültem... néhányukhoz.- Sejtettem. - A pilóta lassan ingatta a másik férfi fejét. - Mintha nem cipelnél elég

terhet enélkül is!- Teher...?- Felelősség - magyarázta Antoine szelíden. - Az ember felelősséggel tartozik a

barátaiért.

Tíz előtt tíz perccel ereszkedtek le az alacsony égből Watford mellett. Antoine az utolsó métereken a helyzetlámpákat, a motort is kikapcsolta - a Piper némán gördült végig a füves mezőségen, keresztezett egy döngölt földutat, aztán mozdulatlanná vált: műszerfalának mu-tatói a nullpontra estek vissza.

- Ég veled - suttogta a pilóta. - Többet nem tehetek. Newport közelharcot vívott minden szóval; úgy érezte, sosem volt fontosabb a mondanivalója.

137


- Két új embert... találsz majd a körben odalent. Legyen... gondod rájuk!- Klubtagok - bólintott Antoine.S egyszerre elillant. Elmúlt, elhagyta a rendelkezésére bocsátott testet; visszatért oda,

ahová Newport - fizikai valójában - egyelőre nem követhette.Az amerikai egy darabig csak ült, a botkormányt markolta: fokozatosan ébredt

öntudatra. Jó időbe telt, míg átvette az ellenőrzést minden izomcsoportja felett; ahogy kikászálódott a fülkéből, szemhéja meg megrebbent még.

Csend. A Piper körül kerozinbűz, égett gumiszag terjengett a levegőben. Az alacsonyan járó felhőkből hullani kezdett az eső, a közeli műúton araszoló autók reflektorai legyezőforma fénykúpokat vetettek.

Newport tett pár bizonytalan lépést, teleszívta néhányszor a tüdejét, majd az órájára pillantott megint - és futásnak eredt.

Szemfényvesztői képességét kiaknázva felvetette magát egy ingázóval, aki Ilfordba tartott, elcsevegett vele olyan országos jelentőségű témákról; minta trónörökös házassága, a Csatorna-alagút, az időjárás; Nagy-London határán átszállt egy taxiba, s míg a nagy fekete bogár Heathrow felé suhant vele, gyomrában lassan oldódott a görcs.

Grimoire - csak ő lehetett - irtózatos vihart kavart: atlanti légtömegeket ütköztetett a kontinentális anticiklonnal Dorset és Sussex felett, de ha észlelte is a menekülőt, elkésett a beavatkozással; a rézsút szakadó eső, a metszőn hideg szél a polgári légiforgalmat nem, legfeljebb az Anglia felett bolyongó kisgépeket veszélyeztette. A BBC belföldi híreket sorolt, a Dél-Walesben zajlott tűzharc még nem szerepelt közöttük. A sofőr, hűvös profi lévén, nem kezdeményezett beszélgetést - a Szalamandra hálás volt neki ezért.

Éjfél előtt érkezett a reptérre. Példás önfegyelemmel sétált végig Heathrow üzletsorain. Új nadrágot, kabátot vásárolt, s mert kötése kezdett átvérezni, egy pár kesztyűt is; egy mosdóhelyiségbe húzódva embert faragott magából, hátrafésülte a haját, aztán visszatért a világba, hogy letudja a formaságokat, és harapjon valamit indulás előtt.

Bejelentkezett, átsétált a kapukon, nemmel felelt a vámtisztek összes kérdésére, majd az emeleti presszóba sietett. Felfalt egy szendvicset és két pohár whiskyvel öblítette le. A sarokasztaltól, ahol ült, egy sor képernyőre látott: a CNN tudósítói Grimoire elvbarátainak boszniai diadalútját részletezték. Newport ráfüstölt utolsó cigarettájára, révetegen bámulta az indulási oldal nagy tábláját, melyen a MUNICH felirat betűnként, elektromos impulzusonként PARIS-sá alakult - és kutyául érezte magát.

- Vérzel... - állapította meg a gépen egy feketére festett hajú, hollófeketébe öltözött lány Fiatal volt, szinte gyerek még, fuldokló módjára szorongatta szomszédja, egy karóvékony fiú pulóverének ujját. - Verekedtél?

Newport rápillantott, bágyadtan megfürkészte, de nem talált benne mást, csak szeretetet és szorongást.

- Elmúlik - dünnyögte. - Idő kérdése az egész.- Párizsba megyünk - mondta a lány - Most házasodtunk össze.- Gratulálok. Hogy hívnak? - Tad.Hallgattak. A kint lobbanó villámok fényénél Newport meg-megpillantotta a szárny a

turbinák körvonalait; a padló remegett, a monstrum indulni készült.- Félek a repüléstől - suttogta a lány - Invernessbe szerettem volna menni, Párizshoz a

nagyszüleim ragaszkodtak. Kapaszkodhatnék beléd, Tad? Ott, ahol nem fáj.- A férjed nem helyeselné.A fiú a Szalamandrára pillantott. Fátyolos volt a tekintete; valahol messze járt.

138


- Semmi gond - mormolta. - Vigyázz Audreyra, oké? - Csak ha Audrey is vigyáz rám.A lány hálásan mosolygott, hűvös ujjai a férfi kezét keresték.- Szoktál félni?- Néha - felelte Newport. - Pedig azt mondják, semmi okunk rá...

139


10.

ELSZAKADÁS

Mikor kikászálódott az érte küldött DS-ből, csak bámult: az Ormesson-i parókia az éjszaka folyamán valóságos erődítménnyé változott. A bekötőutat Herzrendszámú Renault 25-ös, a fák alatti felhajtót porszürke VW minibusz zárta el, a garázs körül parkoló kocsiknál tucatjával várakoztak a szótlan fegyveresek. Vonásaikból, öltözékükből ítélve MC dél-olasz zelótái voltak, a keresztesek utódainak legveszedelmesebb fajtájából valók; sem megalkuvást, sem irgalmat nem ismertek, köztudottan csak a cél, a küldetés létezett számukra.

Lafarge a konyhában várakozott a puskás öreg és a lány társaságában. Sal, ahogy megpillantotta az érkezőt. az őröket félretaszítva hozzá futott, átölelte és szorította, mintha el se akarná engedni többé.

- Jól vagy...?- Létezem - mormolta Newport. Térde zsibbadt volt, tenyere pokolian sajgott; úgy

érezte, izzó széndarabokat morzsolgat az ujjai közt. - Akad a bandában egy decens varázstudó?

A pap helyet mutatott neki az asztalnál, lehúzatta vele a kesztyűjét. Fel sem szisszent a sebek láttán.

- Keríts ollót! - fordult társához. - Valamelyik benti fiókban lennie kell egynek.A vén partizán - nyomában a kutyákkal - nekiindult. Newport értett a szóból.- A rómaiak csak erős embereket küldtek, igaz?- Akad köztük pár mentalista is. - A Cupido-arcú férfi átvette az ollót, és nekilátott,

hogy lemetélje a hevenyészett kötést. - Hallom, alkalmi pilótával repültél az éjjel, mon ami. Van fogalmad róla, mekkora a százalékos valószínűsége egy sikeres összeolvadásnak?

- Harminc körül? - latolgatta Newport.- Tizennégy: - Lafarge oldalra nyúlt, lepöccintette a kupakot egy palack alkoholról. -

Meg kellett próbálnod, tudom. Kockáztattál és nyertél: büszkék vagyunk rád. Newport felpillantott.

- Varr is, vagy csak tisztogatja?- Tisztogatok - mosolygott a pap. - Ez az én szerepem. - Két embert veszítettünk odaát,

pére.- Tudom.- Szóljon át az újaknak - kérte a Szalamandra. - A kutyák miatt.- Megtettem már - mondta Lafarge. Várt. - Ismertem Sandmant. Hiányozni fog.A lány előreóvakodott, hitetlenkedve bámulta a felfordulást.- Mit műveltek vele? - kérdezte éles hangon. - Kik ezek az alakok körülöttünk?- Nyugalom, kölyök. -- Newport szabad kezével inge zsebébe nyúlt, előhúzta a medált. -

Vedd el és viseld! Nálad kell maradnia.Sal átvette, a nyakába akasztotta az apró fémszilánkot. - Hajlandó vagy úgy tárgyalni

velem, mintha felnőtt lennék?-Amint magunk leszünk. - Mikor?- Pár óra, egy, legfeljebb két nap múlva.A lány oldalra billentette fejét. Valahonnét egy kardigánt és egy farmert kerítettek neki.

A lábán viseltes férfibakancs.- Mi ez az egész?

140


.A puskás öreg kávéval teli bögrét tett az asztalra. Newport ivott, nem is törődött az ízével.

- Kiviszünk innét - mondta, amint lélegzethez jutott. Keresünk egy stúdiót a határ túloldalán, felvesszük és megkeverjük a dalaidat. Van valami kifogásod ellene?

- Kivisztek - bólintott kegyesen Sal. - Te, és ki még? - A szervezetünk emberei.A lány elhúzta a száját. - Maffiózók?- Zelóták. Egy XI. századi lovagrend hírmondói.- Lovagok?Newport arca megvonaglott a fájdalomtól.- Elvben. A Szentföldet a XIII. században, Nyugat Európát a Templomos-perek idején

kellett elhagyniuk. A Földközi-tenger szigeteire, Máltára, Szicíliába, Korzikára vonultak vissza. Innét ásták elő őket a Hálózat vezetői.

- És ki ellen harcolnak?Lafarge óvatosan dolgozott a gézzel és az alkohollal, a Szalamandra mégis a fogát

csikorgatta.- Nem emlékszel - mormolta. - Semmire nem emlékszel, ugye?Sal elbizonytalanodott.- Furcsákat álmodtam az éjjel. Derengett, hogy mellettem voltál, mikor lefeküdtem, de

miután felébredtem, hiába kerestelek. Azt mondták, az én ügyemben kell intézkedned...- Hogyan jutottál ki az Eurynome-tól? - szegezte neki a kérdést Newport.A lány hunyorgott.- Felrúgtuk a szerződésemet...?- Oké - bólintott a férfi. - Nem lényeges. Ami igazán fontos, úgyis eszedbe jut

hamarosan.- Fogd meg az asztal szélét! - ajánlotta Lafarge. - A saját érdekedben.A Szalamandra engedelmeskedett.Ha úgy hitte, a fájdalom már nem fokozódhat, jókorát tévedett.

A zelóták parancsnoka középkorú és középkori korz férfi volt, vasszürke haját rövidre nyíratta, fekete szemében elveszett a szélvédőkön tükröződő lámpafény. Anorákja, automata fegyvere akár alárendeltjeié, bal kézfején a görög ábécé Omegája, kitűzője apró ezüstkereszt - még azt sem volt nehéz elképzelni róla, hogy két akció közt altatásban pihen.

- Hallottam rólad - vetette oda Newportnak kifelé menet. Salt négy embere fogta közre, a garázs tetején, a templom tornyában feszülten várakoztak a mesterlövészek. - Hallottam, hogy az őseid keletről jöttek. - Malbork?

- Gdansk.- Valaha több rendházunk működött azon a vidéken közölte a korz. - Nem kizárt, hogy a

mi vérünk folyik az ereidben.Newport élt az alkalommal. - Van szavazati jogom?- Beszélhetsz - bólintott a tiszt.- A lánynak mellettem kell maradnia.A korz megtorpant. Hátát a minibusz oldalának vetve, hűvösen mérte végig a szőke

férfit, sárkoloncos lábbélijétől kötés éktelenítette kezein át nyúzott képéig.- Miért?- Nem a harc a célunk. Azt a feladatot kaptuk, hogy elmenekítsük innét.- És még`?

141


A Szalamandra fázott. Az emelkedő napkorongot nézte, a platánok közt gomolygó, folyvást ritkuló ködöt.

- Az Eurynome bábjai várni fognak ránk. A Kétarcúnak nem sikerült végrehajtania rajtam a szívműtétet tegnap délután, és nem is tért vissza. Grimoire, miután mágiadetekcióval hiába tapogatódzott utánam, nyilván hagyományosabb eszközökhöz folyamodott - átnézette például az összes induló járat utaslistáját este hattól hajnali ötig. Ha így történt, tudja már, hogy kijátszottuk. Ha így történt, mostanra minden használható embere a környéken nyüzsög, hogy lecsapjon a medál hordozójára, amint az elhagyja a búvóhelyét!

A zelóta kivillantotta foga fehérjét. - Szétzúzzuk őket.- Nem kétlem - bólintott Newport. - De ha a lánynak baja esik, az sem segít rajtunk, ha

megnyerjük a csatát. A korz eltűnődött. Bólintott.- A lánynak élnie kell. Mit javasolsz, testvér?- Tartjuk az alakzatot. A mentalisták az első kocsiban, te a testőrökkel a VW-ban. - Az

amerikai megkopogtatta á minibusz sötétített üvegét. - Az "álmodók" zömmel amatőrök, a legkézenfekvőbb célpontra támadnak majd - ezzel együtt rázós lesz az utatok. Amint közelebb merészkednek, lecsaptok rájuk.

Az Omega-ember márványba metszett vonásait átrendezte kissé a mosoly- Hát te?- Köztetek és a sereghajtók közt maradok, amíg csak lehet. Sal hátul rejtőzik el - az

ellenség egyelőre nem képes érzékelni a jelenlétét. Ha tűz alá vesznek minket, kitérek és eltűnök, meg se állok a találkahelyig. Hol vár bennünket a helikopter?

- Tizenöt kilométernyire délkeletre, Gouaix-nál. Jókora tisztás az országút mellett. Tölgyerdő, jobbra bekötőút. Megtalálod?

- Igen.- Akkor eredj! - A korz intett alárendeltjeinek, akik kocsiba vágták magukat, és

pillanatok alatt szabaddá tették a garázskijárót. Várt; szemügyre vette a kigördülő Alfa vonalait, a karosszériára tapadt sarat, a széles gumikat. Elmosolyodott megint. - Erős a csődöröd, .és ahogy elnézem, kész vagy meghajszolni, ha a helyzet úgy kívánja. - Órájára pillantott. - Itt az idő, testvér. Vidd a lányt, és bízz; tartson meg benneteket az Úr kegyelmet

Newport már-már kezet nyújtott neki, de idejében észbe kapott; jobbjának két ujjával a győzelem V-jét mutatta.

- Jó vadászatot!Egy zelóta szélesre tárta Salnek az Alfa hátsó ajtaját. Az udvarban motorok bőgtek, a

négy kocsiból álló konvoj mozgásba lendült. Newport szintén gázt adott, a platánok alatt középre sorolt, felkapcsolta fényszóróját; az Alfa váltógombja ismerősként simult zsibbadt tenyerébe. - Bukj le! - parancsolt a lányra. - Indulunk.

- Tad..:? - suttogta Sal. - No?- Szeretlek.Newport hármasba, négyesbe lökte a kart; gumijai ki-kipördültek a kavicsos terepen.- Késő? - firtatta a lány - Sose késő.Az Alfa visszapillantójában megjelent a puskás öreg és Lafarge alakja. A ház tornácán

álltak, onnét figyelték a menet indulását. A Cupido-arcú pap, akit a beavatottak Bonhomme-ként ismertek, keresztet vetett éppen.

A tudati kapcsolat láthatatlan szálai feszültek köztük, ahogy végigszáguldottak a bázeli úton. Newport a zelóták higgadt gondolathullámaiba fogódzott, a VW fel-felvillanó

142


féklámpáinak vörösére koncentrált, tartotta a távolságot, és csak azért fohászkodott, hogy a nekik szánt lövedékek - ne hőérzékelővel felszerelt rakéták legyenek.

A Párizs felé tartó forgalom gyér volt még ezen a korai órán, a kamionok azonban már előmerészkedtek éjszakai búvóhelyükről, idegtépő lomhasággal vánszorogtak a kanyarokban, az emelkedőkön - erejüket az autópályákra, a Nagy Rohanásra tartogatták.

Fekete szivárvány előttünk, üzenték a Renault-ban tanyázó mentalisták. Kiterjedt aurák. Tíz-tizenöt ember.

Férfiak? Fiatalok. Newport összeszűkült szemmel markolta a kormányt: az Alfa enyhén ringatózott az aszfaltfolyam hullámain. Az út meredek ívben kanyarodott. Balra ködülte tarló, peremén néhány alacsony épület, jobbra második napként derengett egy Total-kút vörös reklámnégyszöge; a távolság rohamosan csökkent, a feszültség a konvoj egész hosszában fokozódott. A külső íven féklámpák villantak - egy német rendszámú vontató a monstrumok szokásos játékát játszotta.

Szándékosan lassít minket, sziszegte hangtalanul a vezér; Newport szinte látta ádáz mosolyát a VW utasterének homályában. Készüljetek!

Társai a biccentés mentális megfelelőjével nyugtázták parancsát:Pszi-aura mögöttünk, jelentette a hátvédek egyike. Erős. Gyorsan közeledik.- Tad...?A Szalamandra lassan felengedte a gázpedált; a motorfék hangját elnyomta a tarkójába

toluló vér zubogása. Noha harmadik szeme nem vetekedhetett a mentalistákéval, ő is látta már a házak közt rejtőzők árnylenyomatát. Az oldalsó visszapillantó az Ormessonba vezető út torzképét, a sebesen zárkózó idegen járművet mutatta.

Négy utas, pontosított a sereghajtó. Rögtön beér minket.A Renault sofőrje finoman adagolta a fékerőt, "levált" a tempójukat visszafogni próbáló

kamiontól. Az utolsó pillanatig várt, aztán, hogy megpillantotta az útmenti árokban a villanást, egyszerre kilőtt: az ellene fordított tankelhárító lövedéke szikrát vetett az aszfalton, alig egy arasznyival hibázta el a hátsó kerekeit.

Kezdődik!, rikoltotta a némaság csatornáján az Omegaember. Szent György és Szent Mihály nevében: rajta!

Newport fülében ítéletnapi mennydörgésként visszhangzott a földbe csapódó puskagránát robbanása. Az üldöző jármű - egy kivénhedt Ford - előzésbe kezdett, majd nagy erővel csapódott a sereghajtók oldalának. A szélvédő darabokra hullt, a vezető vállába maroknyi őzsörét vágódott, valahogy mégis sikerült egyenesbe maradnia; a zelóták közvetlen közelről viszonozták a tüzet, a sorozatok döreje elnyomta a fékcsikorgást, a száguldó kocsik keréktárcsái össze-összeértek, a fémen elvásó fém sikolyát hallatták. A sodródó Ford lökhárítója taszított egyet Newport Alfáján, s a Szalamandra úgy érezte, hiba volna bevárnia a második figyelmeztetést: visszakapcsolt, a gázra taposott, és a kormányt balra rántva nekilódult.

A kétliteres Boxer-motor állta a próbát. Az ólomzáportól korbácsolt VW, a célponttá vált Renault füstfelhőbe veszett, a kavarodásban tucatjával lobbantak a lövések; a fordulatszámmérő a hatezres tartományba lendült, s mire kelletlenül lejjebb kúszott a skálán, az Alfa vonalba ért a kamionnal. ,

A monstrum kürtje hármas rikoltásával hívta fel társai figyelmét a veszedelmes ellenfélre, aztán maga is támadásba lendült: mindent meglett annak érdekében, hogy Newport az útmenti árokban végezze. Az amerikai villámsebesen kettesbe kapcsolt, gázt adott; a hátsó ablakot két golyó ütötte át, egy harmadik - a hangjából ítélve üreges - ólom a csomagtérben akadt el. Szemközt egy második kamion fényszórója lángolt, a közeli Total-kút alkalmazottai szanaszét futottak, néhányan talán a szemüket is elfedték, vesztükre, mert csodát láthattak vol-

143


na: az Alfa váratlanul jobbra lendült, átcikázott a két szörnyeteg közt, és a töltőállomás szervízútjára tért. Fehér tornádóként száguldott el az oszlopok mellett, a Snack Shopnál kifarolt, majd nekilódult megint; a két kamion egy másodperccel utóbb frontálisan ütközött,

fém- és üvegszilánkok záporával terítve be a parkoló környékét.- Tad! - sikoltotta a lányA pillanatokkal később bekövetkező robbanás ledöntötte a lábukról azokat a

suhancokat, akik gépfegyverüket előreszegezve, futva közeledtek a gyepen át; a golyólyuggatta Renault áttört a pernye függönyén; fékezett, fordult; síró gumikkal visszatért a küzdelembe Newport, bár rohamosan távolodott az ütközet színhelyétől, lángok forróságát érezte az arcán.

Menj!, kacagott a zelóták parancsnoka, aki úgy ágált a vérzivatarban, ahogy ősei ágálhattak egykor Acre és Jeruzsálem falain. Ez a harc már nem a tiéd...!

A Szalamandra gyorsított, harmincnyolc fokos adrenalin-lázban figyelte az utat. Jól számított, de nem talált ebben semmi örömet; eszébe ötlött, hogyan is festene az arca egy szemből készülő traffipax-felvételen.

- Jól vagy, kölyök?Sal előrehajolt a két ülés között, megérintette itt-ott, mintha azt latolgatná, hús-vér

ember-e; egy darabig nem szólt, csak a szél fütyült a karosszéria frissen .támadt nyílásain át.Meg fognak halni? - A legtöbben igen.A lány megdöntötte az utasülést, addig ügyeskedett, míg sikerült előremásznia. Szívarca

sápadt volt, komoly - Miattam...?- Részben. - Newport maximumra állította a fűtést, próbát tett a kormánnyal, a fékkel - a

szervocsövek és az abroncsok sértetlennek tűntek. - Abban a kis műremekben, amit hordozol, még két ember lakik.

Sal megérintette a nyakában függő medált. - Fontos emberek?- Azt hiszem. Csak álmomban láttam... azaz ` inkább éreztem őket.- Az egyik szőke - mondta hirtelen a lány - Nő. Harcos, de nem csak az; én is álmodtam

vele néha, míg Londonban éltem. - Halványan elmosolyodott. - Éjszakánként dalokat tanított nekem.

- Ezek a dalok kellettek Grimoire-nak? - Igen.Newport eltöprengett. A Carreg Cennenben történtek emléke gyorsan halványult benne

- alighanem így kellett lennie, hisz csak pillanatokra volt egyedül a testében odafent.- A másik egészen fiatal - mormolta. - Varázstudó. Engem tévelygőnek nevezett,

belőled pedig... ha rövid időre is.:. igazi adeptust csinált.Sal remegett.- Emlékszem. Majdnem mindenre emlékszem már... Fejét rázva igyekezett szabadulni a

nyomasztó képektől. - Úristen, Tad, ki vagyok én? Mi lesz most velünk?Newport nem válaszolt.Lassan csökkentette a sebességet, úgy figyelte az előttük, délkeleten felgomolygó

második füstoszlopot.- Ó, hogy az a...Gouaix előtt, a kétsávos aszfaltcsapás jobb oldalán lángban állt az erdő. A Hálózat

helikopterének roncsai hatalmas területen szóródtak szét, a tisztás keményre égett földje úgy csillogott a reggeli napfényben, mint valami obszidiántükör. Az árok mögötti kerítést kifelé fordította a detonáció ereje, pörkös oszlopai, a patkán leállított kocsik, a kábán figyelő helybéliek már-már átjárhatatlan torlaszt képeztek.

144


Az Alfa lépésben vergődött át az akadályok közt. A Sézanne-i elágazásnál északnak fordult, utat engedett egy szirénázva közeledő mentőautónak, aztán ismét gyorsított - s mert Newport nem akarta, a bámészkodók egyikének sem tűntek fel a karosszériáját éktelenítő go-lyóverte sebhelyek.

145


11.

SÖTÉT ANGYAL

Menekültek. Óvatosan, csak másod- és harmadrendű utakon haladva napszálltára elérték és maguk mögött hagyták a Faucilles-hegységet. Míg bírták, tovább törtettek észak-keletnek a Moselle hídján és Bruyeres-en, a Vogézek kapuján át, azután, hogy beérte őket a vihar, éjjeli menedéket kerestek és találtak egy automatizált panzióban a Strasbourg-i sztráda mentén.

Newport az épület hátsó frontján állította le a kocsit. Hosszan babrált hátul és az utastérben, mire hozzáfért a fegyverhez. Mikor előhúzta, megtérülni érezte a fáradtságot: a Walther, bár alkalmatlan volt a közel- és középtávú harcra, üldözőik elriasztására megfelelőnek látszott.

A szoba, amelyet kiválasztott, napközben egyetlen tetőablakon át kapta a fényt. Steril csendjében légkondicionáló zümmögött, a dupla ággyal szemközt sárga vadállatszemként ragyogott a televízió készenlétét jelző lámpa, az érkezők mégsem vándoroltak tovább az általa kínált dimenziókba - jobban foglalkoztatta őket egy másik, minden képzeletet felülmúlóan távoli világ...

Newport hátát a falnak vetve kuporgott a szőnyegpadlón: attól tartott, ha csak rápillant a vetett ágyra, elnyomja az álom. Sal lazítani próbált, aztán felhagyott vele, és mellé telepedett. Értelme épp csak ismerkedett a régi leckével, teste viszont még nem felejtette el; percek múl-tán ugyanúgy melengették egymást, mint valaha rég, a vágyakon, félelmeken átködlő madisoni télben.

Beszéltek. Saját szavaikat használták, a mondatok azonban túlmutattak rajtuk; a medál aurája körülvette, fényében egyesítette az istenvilág lakói körül csapongó gondolatokat.

- ...táncolt - suttogta Sal. - Az anyja tanította rá, aki sokak szerint "rossz nő" volt, az emlékek legalábbis erre utalnak. A fiatalsága csak látszat: száz és száz éven, sok tucat emberöltőn át várakozott abban a... csapdában, ahol Lirian rátalált. A férfi, aki végzett a családjával, elrabolta a testét. Varázslattal változtatta meg, egy szörnyű helyre vitte, hogy sose találjanak rá többé. - Szép arcára árnyék borult. - Odaát... lehetséges az ilyesmi.

- Valaha ideát is lehetséges volt - dünnyögte Newport. És ha a beavatottaknak hinni lehet, egy napon az lesz megint.

- A mágia visszatér?- Igazában sosem távozik el. A kor, amelyben élünk, az apály időszaka, a tudást és a

hatalmat is szűken mérik az égiek; természetes hogy megriadunk, ha a messzeségben meglátjuk a tengert. - A Szalamandra a fal felé fordította a kígyónyakú éjjeli lámpát, a sárga izzás körén kívül elmélyültek az árnyak. - Az istenvilágban most tetőzik a dagály Lirian és Talissa más hajón utazik, de a tenger... a háborgó tenger ugyanaz, aminek az illatát érezzük.

- Ezt szépen mondtad - suttogta Sal, és megcsókolta. Newport figyelmesen nézte, megérintette a homlokát. - Ébredeznek már?

- Azt hiszem. Hová visszük őket?- A határon túlra. Mire az aurád igazán felerősödik, Németországban leszünk - az

Eurynome kopói követni fognak, de nem mindannyian, ráadásul óvatosak lesznek, nagyon óvatosak. Holnapra összeszedem magam annyira, hogy kapcsolatba lépjek a Hálózattal; ha a zelóták bármelyike átvészelte a csatát, ezekben a percekben nyilván ugyanezt teszi. - A férfi cigarettára gyújtott. Sal tüstént elmarta tőle. - Nyugi, kölyök! Egy héten belül sztárok lesztek: az univerzum egyensúlya kívánja így.

146


- Számít egyáltalán az, amit teszünk? - firtatta a lány. Hisz magad mondtad, hogy a medál több száz éve kallódik a Földön: A cél, amit szolgál, rég feledésbe merülhetett odaát, és...

- Grimoire ténykedése nem ezt bizonyítja.Sal egy sóhajjal megadta magát. - Te leszel a menedzserünk?- Csak a tiéd - dünnyögte Newport. - Kötve hiszem, hogy a Lirian Talissa párosnak

szüksége lenne rám.Közelebb húzta a hamutálat - és összerezzent. Harmadik szeme előtt árnyék moccant,

tarkójába tompa fájdalom hasított; a szájában elömlő íz idegen volt, émelyítő. Sal megriadt a hirtelen változástól, a kezét mégsem engedte el. Egyszerre fordultak az ajtó felé, ahonnét - az üvegtetőt verő eső dobolásától jól megkülönböztethetően - kopogás hallatszott.

A férfi felnyúlt az ágyra a puskáért. - Ki az? - szólt ki rekedten.- Grimoire, Mr. Newport - csendült a túloldalról. Remélem, megbocsátanak a kései

zavarásért, de... - Halk kacaj, tucatnyi zongorahúr pendülése. - Nos, ideje elbeszélgetnünk, nem gondolja?

Newport ajtót nyitott és hátralépett; a puska alig remegett előrenyújtott jobb kezében. Earl leírása alapján akkor is ráismert volna a küszöbön álló alakra, ha nem itt, hanem a zsúfolt utcán kerül szemtől-szembe vele.

Grimoire elmosolyodott. Fekete zakót, kihajtott gallérú fekete selyeminget viselt, üdvözlésre emelt balján felszikrázott a drágaköves Rolex. Sötét szeme, egyenes orra és kreol bőre egy másik szakmabelihez, az Omega-emberhez tette hasonlatossá.

- Mióta szorul rá, hogy ajtókon át közlekedjen? - kérdezte Newport, s egyenesen a mellére célzott. Nehezére esett leplezni csalódottságát. - És ha már itt tartunk, melyik ördöge vezette ide, Charles?

Grimoire változatlanul mosolyogva beljebb nyomult, szembenézett az ágy végében kuporgó lánnyal.

- Jó estét, Sa1. Hogy utazott? - Takarodjon innét!A feketébe öltözött férfi széket húzott maga alá, s lovaglóülésben rátelepedett.- Ennek a kérésnek sajnos nem tehetek eleget, Ferrier kisasszony Vagy jobban szereti,

ha Liriannek szólítják? - Színlelt megdöbbenéssel pillantott körül. - Ah, ezt én mondtam volna? Vétkes gondatlanság. – Visszafordult ültében, s ezúttal a bal kezét emelte fel. Ujjai közt rőt lidércfény derengett. - Kérem, Mr. Newport, tegye le azt a puskát! Nem szívesen folyamodnék erőszakhoz idebent: vétlen átutazók láthatnák kárát a szomszédságunkban. A Szalamandra hátralépett.

- Dobja az ágyra, rendben? - folytatta Grimoire társalgási tónusban. - Köszönöm. Cserébe cigarettát vagy három igaz feleletet ajánlhatok; a választás a magáé:

- Hagyja abba!A fekete ruhás biccentett.- Tehát nem foglalkoztatja az igazság. Ennyi mindent tudná rólam?- Épp eleget. - Newport lepillantott az ágytakarón sötétlő fegyverre. Azonnal lőnie

kellett volna - bizony, az ember gyakran azért veszít, mert irtózik a kézenfekvő megoldá-soktól. - Tudom, hogy agyonpácolt dohányból készült Davidoffot szív Tudom, hogy idősebb annál, amennyinek látszik, hogy megcsinálta a szerencséjét ebben a században is - és hogy nem jött volna ide személyesen, ha bízna azokban a nyomoroncokban, akiket a rabszolgáivá tett.

Grimoire bólintott. Könnyedségét mintha elfújták volna.

147


- No igen, a rabszolgáim. Ami azt illeti, nem volt hozzájuk kíméletes, Newport, pedig nem tartozik a vérbeli zelóták közé. - Keserűen felnevetett. - Említette a barátnőjének, mivel keresi a kenyerét Európában? Megosztotta vele a titkot, hogy a híres Oliwa professzor leszármazottjából három év alatt ájtatos gyilkost faragtak a Hálózat moguljai?

- A maga neve emberbaráti megfontolásból került a listámra, C.G.Grimoire ütemesen tapsolt, két tenyere közt szikrák pattogtak.- Merész, bár kissé bárdolatlan; megfelel a róla kialakított képnek. Sajnálom, hogy épp

velem került szembe: a köznapi sátánisták sosem kapták volna el.Newport is leült, felhúzta bal vállát: a golyóstoll, Lafarge praktikus ajándéka ott lapult

még inge zsebében, szokatlan súlya megnyugvással töltötte el.- Hogy talált ide?A feketébe öltözött férfi csettintett.- Látja? Lassan eljutunk az alapvető kérdésekig, és bár nem kért az igazságból, angliai

győzelme tiszteletére őszinte leszek magához: mi is rendelkezünk egyfajta hálózattal. Legalább olyan nagy múltú, bár kevésbé szerteágazó, mint az, amit Rómától Lhasszáig használnak és meglehet, sokkal hatékonyabb.

A Szalamandra bólintott. Egyre biztosabb volt benne, hogy cselekednie kell; az iménti információ számos ügynöktársa életét mentheti meg az elkövetkezőkben.

- És most?Grimoire hátrasimította sötét haját.- Tudja jól - mondta halkan. - Mindketten tudják. Feladatom, küldetésem van ebben a

világban; isteneim a tanúk rá, megtettem mindent, hogy sikerre vigyem. Amig a medált szem elől nem tévesztettem, simán ment a dolog, de azóta... - Nagyot fújt. - Annak az átkozott koloncnak sosem lett volna szabad visszakerülnie Európába. A Hálózat hagyományosan itt a legerősebb, szinte törvényszerűen bukkant fel ügynökei közt az az ember, aki valamennyiünket megforgatott: a lengyelbe oltott amerikai némi varázshatalommal, jó adag elhivatottsággal és szerencsével, ami végül cserben hagyta; meg kell halnia. - Előrehajolt. - Nézzen a harmadik szemembe, Newport! Megérte?

- Maga gyűlöli a hivatását - mormolta a Szalamandra. - Én nem; ennyi az egész.Grimoire nem mozdult.- Életre keltették azokat a nyavalyás szellemeket dünnyögte. - Rákényszerítenek, hogy

mindkettőjükkel végezzek. Nem így akartam.- Miért nem teszi a dolgát? - kiáltotta a lány - Miért szórakozik még velünk?A feketébe öltözött férfi sóhajtott.- Fogalma sincs, igaz? Ó, Sal, szép szelíd Sal! Csalódást okozott nekem, mikor búcsú

nélkül távozott a stúdióból: tegnapelőttig legalább abban biztos lehettem, kit kell elintéznem. A fájdalom csak pillanatokig tartott volna eléggé megkedveltem ahhoz, hogy így intézzem -, de most...

Newport a tollal babrált. Grimoire ügyet sem vetett rá, tovább görgette monológját. Remek célpontot kínált - egy fokkal tökéletesebbet a kelleténél, nemtörődömségével tovább táplálta a viselkedése keltette gyanút.

- Fürkész minket - szólalt meg hirtelen a Szalamandra. - Provokál és vár... - Hangja furcsán csengett, mellében forróság áradt szét; úgy érezte, láthatatlan kezek terelik a helyes útra. Egy villanás erejéig olyannak látta Grimoire-t, amilyen az valójában volt: aprónak és sötétnek, páriának a hozzá hasonló, de nálánál hatalmasabb szellemek seregében. Messziről jött, régóta viselt emberi alakot, de lelke legmélyén szolga maradt - szolga, akinek együtt kellett léteznie a kudarctól való félelemmel. Tudja, hogy elkésett. Messzebb jutottunk, mint

148


bárki a fajtánkból: a két lélek kiszabadult, a varázs hat ránk, percről percre erősebb védelmet nyújt. Arányórás barátunk most már...

- Hallgass! - kiáltotta Grimoire. - Hallgass, vagy nyomban végzek veled!...most már nem biztos a győzelmében - folytatta Newport könyörtelenül. - A láng,

amivel fenyeget, puszta illúzió: ha valóban ártani akarna nekünk, rég megtette volna. - Felkacagott. A feketébe öltözött férfi homlokára célzott a golyóstollal, aztán leengedte jobbját, és kettejük közé, a vaskos szőnyegpadlóba lőtt. Sal összerezzent a tompa dörrenésre, Grimoire fekete szemei tompán fénylettek a füst függönyén túl. - Látod? Érzed, hogy gyűlöl? Megtanulta, hogyan mutatkozhat erősnek, képes szolgasorba dönteni másokat - de igazában gyenge! - Kirúgta maga alól a széket, odaállt az Eurynome tulajdonosa elé. - Rajta, árnyékherceg, hívd a bábjaidat! Mennyi idő kell hozzá, hogy a vesztes csata után újakat keríts? És mennyire hatékonyak, ha a változatosság okáért nem álló célpontot kell leszedniük?

- Hallgass! - kiáltotta Grimoire ismét, szinte kétségbeesetten. - Hajnalra mindketten felfordultok. A két lélek elszáll, a medált magam hajítom valamelyik elszászi kohóba; kétlem, hogy elpusztulna, de egy darabig nyugtom lesz tőle. Ha hozzám érsz...

Newport szeme nagyot villant: egy jobbkezes tenyeressel a padlóra küldte. Grimoire könnyebb, lassabb volt a vártnál; oldalt hengeredett, a lidércfény rőtes örvényben kavargott körülötte.

- Azt akarja, hogy megöljük - fordult a lányhoz a Szalamandra. - Ki akar szabadulni a testéből, hogy a nyomunkban maradhasson. Az, amit belőle látunk, féligmeddig illúzió; olyan, mint a légy, ami első pillantásra darázsnak látszik. Igazi énje démon a hitványabb fajtából: elbírja az áldozati tőrt, átvág egy-két torkot, ha muszáj, de nem áll ki kardpárbajra egy kereskedő fiával - az ereje is, az elszántsága is kevés hozzá, a piszkos munkát másokra, szektabéliekre, adeptusokra, elvakult sátánimádókra bízza. Egyedül jött, mert jönnie kellett; a szolgái lemaradtak, pedig a folytatáshoz elég lenne őt elpusztítaniuk! - Talpra rántotta Grimoire-t, s mikor ismét megszólalt, Talissa magas, gyűlölettel teli hangján beszélt: - Az ura nem isten. varázstudó. Bujkálnia kell a nálánál eszesebbek, az égiek, a fegyverforgatók elől. Nem ismeri a világok közti utazás módját, nem juttathat át eleven lényeket a tér és az idő szakadékán. Ez a féreg energiaként szivárgott be az egyik szingularitáson át, s csak azután öltött testet; íme a hosszú élet, a sihederkorúvá visszaalakuló Alain X titka! Kacagott. - Átláttunk a mesterkedéseden, démon. A Szalamandra, a madárember és a többiek legyőztek, az elvesztegetett órákat nem válthattad meg ártatlanok vérével. Egy ujjal sem nyúlunk hozzád. Elmegyünk innét, el a határon túlra; a zenebarátok, akik felett rendelkezel, csak későn érkezhetnek. Lirian Dala szólnifog - kudarcot vallottál!

Eltaszította Grimoire-t, aki lassan ismét a földre csúszott a fal mellett. Tekintetében hitetlenkedés és düh szűkölt.

- Te... te... . Newport, mint aki álomból ébred, Sal felé nyújtotta kezét.- Nyomás, kölyök! Megkaptuk az üzenetet, ideje továbbállunk.A lány minden ízében remegett. - Igaz ez? Nem árthat nekünk?- Nézz rá - mondta a Szalamandra. - Nézd, sose felejtsd el! Rég rá kellett volna jönnöm,

de túlságosan elfoglalt voltam hozzá. Cápák sose vadásznak a parti fövenyen ez sem veszedelmes másutt, csak a saját közegében. Hozd a puskát, gyerünk!

Grimoire nézte, ahogy az ajtóhoz mennek. Mikor Newport a hátát mutatta neki, felpattant, mint aki rugóra jár; jobbjában ívelt pengéjű tőr villant, hegye a Szalamandra szívére mutatott. Előrehajolva készült az ugrásra, felmordult; a Walthert markoló Sal ebben a pillanatban fordult feléje.

- Tad...!

149


Newport megperdült a sarkán. Pillantása találkozott a ~~ feketébe öltözött férfiéval. Grimoire magasra emelt karral közeledett, ujjai közt a valaminek látszó semmi - az illúzió olyan tökéletes volt, hogy az amerikai önkéntelenül hátrahőkölt tőle. Fülében Talissa figyelmeztető kiáltása visszhangzott. Az árnyak megdermedtek, hideg fény villant a szoba belseje felé lendülő puskacsövön.

Sal, ne...A dördülés beléfojtotta a szót. Grimoire, mint valami báb, a falig repült, feje

természetellenes szögben oldalra bicsaklott, feltépett nyakából magasra freccsent a vér. A második golyó a mellét fúrta át - zuhantában mégis kacagott, elheverve pedig Newportra villantotta dermesztő mosolyát.

- Fussatok, Szalamandra - hörögte diadalmasan. Fussatok amíg lehet - rövidesen megint én következem!

Sal néma csendben ült a kocsiban, míg Newport végigszáguldott a bekötőúton, s az autópálya irányát mutató táblára villantotta reflektorát. Nem bajlódtak azzal, hogy elrejtsék a fegyvert: a Walther a hátsó ülésen hevert, és a lőpor savanykás bűzét árasztotta. A panzió fényei gyorsan távolodtak, csakhamar elmaradtak mögöttük.

- Sajnálom - suttogta a lány egy idő után.A férfi mereven előre bámult. Harmadik szeme érzékelte a hátuk mögött sűrűsödő

asztrális homályt: a démon lassan kiszabadult Grimoire testének börtönéből.- Ne rágd magad - mormolta. - A véletlenen múlt, hogy nem engem húzott csőbe. Valaki

az emberei közül mindenképp megtette volna neki ezt a szívességet.Az eső szaporán dobolt az Alfa tetején, cseppjei apró prizmákként ragyogtak az

oldalüvegeken; a Strasbourg felé vezető sávokban azonosítatlan repülő tárgyakként suhantak el az ítéletidőre fittyet hányó, német rendszámú Mercedesek.

- Jobb, mint gondoltam - szólalt meg ismét Sal. Kifogott rajtunk. Mi lesz most?- Erőt gyűjt és utánunk jön. - És ha beér minket...?Newport a Valpelline-i démonra gondolt, az őrjöngő indulatra, mellyel az éteri lény a

kocsit ostromolta. Grimoire új megjelenési formája sokkal hatalmasabb, sokkal agresszívabb lesz nála - és aligha vesztegeti majd az idejét szócséplésre.

- Fogalmam sincs. - A lányra pillantott. - Mi a helyzet két vendégünkkel?Sal nem válaszolt. - Kölyök...?- Vezess, Szalamandra! - sziszegte a boszorkány. Vezess és ne zavard: időt kell adnunk

Liriannek, hogy felébredjen!Remélem, nem túl aluszékony - mormolta Newport. aztán négyesbe kapcsolt, s tovább

figyelte az esőverte, végtelennek tűnő utat.

150


HARMADIK RÉSZ

KÉT HOLD

A Pyarron szerinti 3695. esztendő őszén, Dreina Tercében,

Ediomad hegyeinek mélyén

és

A Kegyelem 1993. esztendelyének őszén, a Rajnától keletre,

valahol a Fekete-erdőben

151


1.

TALISSA

Önmaga volt, de valaki más - ezzel a nyilvánvaló ténnyel a hegyek mélyén ismét szembe kellett néznie.

Noha Lirian szelleme elpihent, a test változatlanul az ő ösztöneinek, hetedkori eredetű szorongásainak, félelmeinek engedelmeskedett; Talissa alkalmanként lelki és fizikai gyakorlatokkal, saját energiáját új csatornákra terelve fegyelmezte meg; mindez időbe került, annak pedig már az induláskor sem voltak bőviben.

Ediomad és vidéke ősi civilizációk bölcsője volt. A fennsíkokon, a rögkúpokon túl sötétlő rengetegben lettek naggyá, virágzottak s hanyatlottak le azok a birodalmak, melyek a kontinens arculatát egészen a kyrek eljöveteléig formálták; építőmestereik, művészeik keze nyomát Anublientől az Északi Lejtőkig mindenütt meglelhették az utazók. A kevély nagyok, a dawák, ryekiek kriptákat, szobrokat és feliratokat, a crantai királyok szörnyű kóborlókat hagytak maguk után mindössze - az aquirok azonban, megfogyatkozva, a napvilágtól távolra húzódva bár, konokul tovább éltek, s létezésükben új lidércálmok fenyegetése sejlett. Ynev kalandozói folytonos harcban álltak velük, nemzedékről nemzedékre hagyományozták rémtetteik hírét - akár a fészkeikhez vezető rejtekutak titkát, melyekből ugyancsak számos akadt.

Talissa és társai, akik a Sellah-hegység délnyugati pereméig jutottak a Transceps kapuján át, a rövidebb, veszedelmesebb utak egyikét választották. Úgy számoltak, Galodan és a boszorkány helyismerete átsegíti őket a kelepcéken, s nem is csalatkoztak; sértetlenül érték el a barlangrendszer legmélyebb pontját, a tengernek beillő, fekete vizű Omrah-tavat, melynek zúgói a sötét tartomány tucatnyi folyamát táplálták, s melynek leheletét - a fáma így tartotta - istenek sem állhatták néhány óránál tovább.

Az érkezők nem vesztegették idejüket: kíméletlen harcban elragadtak egy tutajt a zúgók őreitől, és lefelé kormányozták a gyilkos gázfelhők, pengék gyanánt ágáló obszidiánszirtek, örvények között. Arcukra gyökérnedvvel átitatott kendőt szorítottak, fémtárgyaikat faggyúré-teggel óvták; a rudat, a lapátokat a négykarú óriás, az aun kezelte, akiben a kipárolgások nem tehettek kárt.

Egy teljes napig sodródtak a pokoli küszködés után. Galodan elmélyülten tanulmányozta a legutóbbi expedíció készítette térképvázlatot, kijelölte a homálylények által folyvást ellenőrzött utakat, a csupa üreg vakjáratokat, melyekben Ynev legkomiszabb fajzatai, siramorok és giderek tanyáztak; Shalek segítségével hosszú kötéltekercseket készített elő arra az esetre, ha üldözőik valamely szakadék felé szorítják őket. Ulan és Bryk magukra öltötték az inkvizítorok könnyű vértezetét, majd harmadik szemüket tágra nyitva az aun mellé kuporodtak, s Morel épségét vigyázták: az alvás óráit csak a fiatal tolvaj segítségével remélhették átvészelni.

- Oroszlánszív dobog benned, Antiss-lovag - állapította meg Jahrn en-Doar. Alig mozdult el a tutaj orrában elfoglalt őrhelyéről, kardpengéjén meg megcsillant a Talissa tenyeréből sugárzó hideg fény - Észak és Dél összes céhe tisztelettel adózik majd bátorságodnak; tán még valami épületet is elneveznek, rólad abban a másik, fényesebb valóságban!

- Van már házam odaát - mormolta a fiú. - Két házam, hogy pontos legyek: az ember álmában a legtelhetetlenebb: Az elsőt három évig építgettem, olyan motívumokat használtam hozzá, amilyeneket csak igazán előkelő emberek tanyáin látni, és komoly művészek

152


alkotásainak emlékével rendeztem be; a másodikhoz csak mostanság fogtam hozzá. - Lassan jobb kedvre derült. - Kész palota lesz: az erigowi Belsőváros csodái mély benyomást gya-koroltak rám.

- Gazdag ember vagy... - Talissa, aki fonatban viselte Lirian mézszőke haját, elmosolyodott, majd lepillantott a láncinges, kardvasát széles melléhez szorító férfira. Hát, te, gladiátor? Milyen ember vagy te?

Jahrn összerezzent; a leplezetlen érdeklődés bizonytalansággal töltötte el.- Szabad ember - dünnyögte, majd - talán a boszorkányra, talán az előttük álló

megpróbáltatásokra gondolva - hozzáfűzte még: - Egyelőre.

Az igazán veszedelmes ellenfeleknek nem volt anyagi testük.A pihenés óráiban, a csend, az álmok repedésein át jöttek, ahogy Morel előre

megmondta; száz és száz mérföld távolságból érzékelték a betolakodókat, s mindent elkövettek, hogy tanyát verhessenek bennük.

A fiú termetét és "nappali" természetét meghazudtoló keménységgel harcolt velük. Fényvértezete meg-megvillant Talissa-Lirian homloka mögött, ahogy az Antiss sugármezői felett prédáját kereste: Krad igazi lovagjai sem lehettek fennségesebbek és rátermettebbek nála. Mikor a többiek, agyukban a mozgalmas képek gyorsan halványuló emlékeivel, feleszméltek, kimerülten mosolygott rájuk, azután mély, álomtalan kábulatba hullt.

- Meddig bírhatja vajon? - tette fel a kérdést Shalek a harmadik napon. Elhagyták a tutajt, melyet tovább sodort a névtelen folyam; beláthatatlan mélységek felett átívelő kőhidakon, nyákos sziklarepedésekben folytatták útjukat, amerre Galodan térképe és a boszorkány ösztönei vezették őket.

Jahrn szemügyre vette Morelt: a tolvajkölyök holtsápadtan, alig lélegezve hevert az aun málhájának tetején, feje meg-megbillent az óriás lépteinek ütemére.

- Erős - mondta bizakodva. - A teste és a lelke is, ráadásul van olyan jó oka rá, hogy életben maradjon, mint bármelyikünknek...

Talissa kacagott.- Szerelmes az én fényes szemű nővérkémbe. Kár, hogy rajongása tárgyául épp egy

bárdot választott; túl fiatal ahhoz, hogy a csalódás fájdalma hasznára váljék.- Biztos vagy benne, hogy reménytelen a helyzete? firtatta a törpe. - Olykor a

legbölcsebb emberek is a látszatból ítélnek.Talissa megint elmosolyodott - ezúttal egy kicsit szomorúan.- Nem vagyok sem bölcs, sem ember, Galodan uram. de a pincétől a padlásig ismerem a

házat, melyben élnem adatott. Ismerem Lirian szempontjait, ismerem a vágyakat, melyek hajtják - közelebb, ebben nyilván egyetértünk, már nem kerülhetnék hozzá.

A fejszés szánakozna pillantott az alvó Morelre. - Mi lesz, ha megtudja?- Nem fogja megtudni. - A boszorkány végignézett a nyomában haladókon; haját rőt

ragyogással hintette meg a tenyerén égő lidérclámpás. - Csak ha újból a napvilágra érünk.

Két pihenővel később, az ediomadi Belső Csarnokokhoz vezető kapunál egy fél-aquir törzs harcosai - tetovált arcú, pikkelyvértet viselő Korcsok - rontottak rájuk. Nem voltak különösebben jó fegyverforgatók, agyarkardjaik azonban veszedelmes ellenféllé tették őket, ismerték és kihasználták a terep nyújtotta lehetőségeket is; Shalek három nyílvesszőt vesztegetett el arra a lövészre, aki egy benyílóból röpítette társai felé a zölden derengő fémhe-gyeket. Talissa, helyzetük súlyosságát átlátva, rohamra küldte az aunt - s az óriás, akinek

153


páncélzatában még az ősi mesterek pengéi is nehezen tettek kárt, iszonyú vérfürdőt rendezett a sziklák közt. A megmaradt korcsok a barlang padlatán tátongó kürtők felé húzódtak vissza, sorra bocsátkoztak le a mélybe - Galodan azonban, aki tapasztalatból tudta, hogy inkább előbb, mint utóbb úgyis visszatérnének, sorra elmetszette köteleiket.

A sikolyba fúló bömbölés elhalt odalent. A szerteszórt aquir mécsesekből éles szagú, kátránysűrű folyadék, valamely elfeledett mélységi fajzat zsírja szivárgott.

- Tovább! - sziszegte a Szabad Ember. - A légaknák messzire vezetik a hangot; el kell tűnnünk, mielőtt a Valóvérűek felfigyelnek ránk!

Shalek és a Larmod-fivérek masszív kőoszlopok derekára hurkolták a maguk köteleit.- Csak Korcsok támadnak - dünnyögte homlokráncolva Galodan. - Sehol egy

Felvigyázó, Morquor, Sytix vagy más démon, és egyetlen Valóvérűt sem láttunk még.Szokásuk, hogy szemügyre veszik a betolakodókat - a megfelelő stratégát csak így

határozhatják meg. - Talissához fordult. - Miért késlekednek, ha egyszer tudják, hogy jövünk.- Nem tudják - közölte a boszorkány. Letekintett a mélybe: a roppant üreg kerületén

körbefutó folyosók kristályfényben derengtek. - Arleth... a szörnyeteg, akihez közöm volt, nem bolond. Élve akar, épségben kellek neki, ezért hallgat: tudja, hogy nem parancsolhat minden aquirnak, minden árnynak és démonnak idelent.

-Arleth - visszhangozta a hajdani gladiátor. - Ez az első alkalom, hogy nevén nevezed.Talissa félbemaradt mozdulatot tett Lirian jobb kezével.- Igyekeztem elfelejteni - suttogta. - A jelek szerint sikertelenül.Larmodék megragadták az első két kötelet, nekikészültek az ereszkedésnek. Az aun a

biztonság okáért mind a négy szálat kézben tartotta, Shalek készenlétben tartott íjjal őrködött a háta mögött.

- Ez legyen a legfájóbb kudarcod, hölgyem - fogalmazta meg mindannyiuk véleményét a harmadikként induló törpe.

154


2.

"NUR DAS ERBE"

Éjjel egy órakor, tomboló viharban lépték át a francia-német határt.Rosszul kezdődött: Salnek nem volt érvényes útlevele, Newport pedig sokáig hiába

latolgatta, kit-mit formáljon belőle. Olyan személyt, olyan okmányt kellett volna produkálnia az ellenőrzéshez, akivel és amellyel a vámtisztek nemigen találkozhattak még - több lehetőséget fontolt meg, vetett el, aztán inkább láthatatlanná változtatta a lányt a puskával együtt. Néhány száz méterrel távolabb, a második sorompó előtt posztoló zöld uniformisok egyikének feltűntek a golyónyomok - a Szalamandra azonban résen állt, és olyan szellemi lökést adott neki, hogy a fickó egy időre tán még a keresztnevét is elfelejtette.

Ahogy a könnyűszerkezetes épületek, az ívlámpák elmaradtak mögötte, az Alfa ismét nekilódult - Newport áldotta a sorsot, hogy útjuk legnehezebb szakaszán legalább a buzgó közlekedési rendőröktől nem kell tartaniuk. Nyaka és válla sajgott, szeme mind jobban káprázott a nálánál gyorsabb járművek reflektoraitól, ám elég volt a nyomukban járó démonra gondolnia ahhoz, hogy fáradtsága elröppenjen.

- Hová? - suttogta Sal az utasülésről. Mozdulatlanul gubbasztott ott, a férfi úgy hitte, rég elnyomta az álom.

- Keletnek. A Hálózatnak mindenütt akadnak menedékházai - Melk a legközelebbi, amit ismerek. Reggelre ott lehetünk, ha nem romlik tovább az idő.

- És Grimoire...?Newport megpróbálta segítségül hívni harmadik szemét, de csak aranyló gomolygást

látott: a medál aurája éledezett, sokkal erősebbnek tűnt, mint másfél napja, Carreg Cennen kőkori barlangjában.

- Fogalmam sincs - ismerte be. - Talán azt várja, hogy a megmaradt "álmodók" eltüntessék a testét, talán azt, hogy összeszedjék magukat, és folytassák a játékot, amit tőle tanultak. Nincs miért sietnie. Mostani alakjában gyorsabb nálunk - és mi már a határon elvesztettük az előnyt, amit Strasbourg előtt szereztünk...

Sal felhúzott térdére támasztotta állát. - Nem tart többé tőlem?Newport a fejét rázta. - Egyelőre biztonságban érzi magát. Azzal, hogy puskát használtál mágia helyett,

valami fontosat üzentél neki Észrevehette nálad a medált. Tudnia kell, meddig tart az átalakulás második szakasza - nyilván nem először lát ilyesmit. Az angliai kirándulással megzavartam a köreit, de a látogatással minden kétségét eloszlatta: a fontosabb célpont megint te vagy Voltaképp győzött - most már csak varázslattal tehetünk kárt benne.

- Megpróbálod?- Hiába próbálnám.- Varázsló vagy! - sziszegte a lány- Szemfényvesztő. Grimoire megfékezéséhez egy rangosabb Létezőre volna szükség;

azt hiszem, még a közvetlen főnökömnek sem lenne sok esélye ellene.Sal az oldalüvegen végigfutó esőcseppeket figyelte.- Egyszer - kezdte meglepően nyugodt hangon -, még Londonban álmodtam arról a

helyről.- Melyik helyről?

155


- Ahol a dalok születtek. - A lány lehunyta szemét, elmosolyodott. - Furcsa egy világ, olyan, akár egy kristálygömbbe zárt drágakő. A szárazföldek hatalmasak, az erdők láthatártól láthatárig érnek, a hegyek csúcsa az -. eget veri... - Nevetett. - Olvastad az Álmai tükrét, Tad? Egy lányról szól, aki vad és gyönyörű dolgokat lát; jó pár ' v éve volt a kezemben utoljára, de sosem felejtettem el. Reggelenként, ahogy a rúdnál álltam, csak bámultam a tükröt: én voltam az és mégsem, mintha valami megváltozott volna bennem. Rád gondoltam és arra, amit New Yorkban mondtál - hogy nem próbálkozom elég keményen. Akkor határoztam el: most az egyszer belevágok és végigcsinálom, a képükbe vágom a számaimat, és... Várt. - Jó számok. Gondolod, hogy csak neki köszönhetem őket?

Newport nem felelt rögtön. Visszagondolt arra, amit saját álmai egyikében Lirian mentorától, a magát Gwonnak nevező jelenéstől hallott. Nyilvánvaló volt számára, hogy a dalok alapját a mágikus harmónia jelenti, a végső forma kialakításában azonban sem az istenvilág felsőbb lényei, sem evilági hatalmak nem segédkezhettek.

- A bárd szellemét hordozod - mondta végül -, de a lényeget tekintve mindig önmagad maradtál. A medál sosem választ olyan hordozót, aki képtelen élni a sors kínálta lehetőséggel. Te éltél vele.

A lány bólintott. Elmosolyodott megint.- Éltem. Ez a pár év nagyon hosszú volt, olykor szomorú, de sebaj: a zene szép, a

szöveg illik hozzá, mert igaz, - Hátrapillantott, mintha azt remélné, megpillanthatja üldözőjét a nyugati égboltot uraló sötétségben. - Az a szörnyeteg Lirian ellensége, következésképp a miénk is. Ha beér minket, ha megpróbálja elvenni mindazt, amit az álmoktól kaptam, harcolni fogok vele, varázslattal vagy anélkül - csak ne hagyj magamra, kérlek!

Newport végigsimított a kezén - csak egyszer, nehogy az érintés árfolyama lecsökkenjen.

- Nem beszéltem elég világosan az előbb - mondta. Hogy hozzád férhessen, előbb engem kell megölnie. Villám lobbant odafent; a württembergi völgyek sokszorosan visszhangozták a démon dühének rezgéseit.

Három körül, Freiburg magasságában Newport színültig tankolta a kocsit, s miközben a kasszánál a hitelkártyájára várt, különös érzés kerítette hatalmába.

Átvette, zsebre vágta a plasztiklapot, lassan visszafelé indult az állványok, polcok mentén. A benyomás az önműködő ajtónál bizonyossággá erősödött, s egész testében megborzongatta, mihelyt kilépett az eső- és ózon illatú éjszakába.

Jártál már ezen a vidéken.Nem idegen számodra a levegő, az erdők lombján áttörő szél zamata, a föld kipárolgása;

valaha sokkal közelebb álltál mindehhez. Mikor útra keltél, esküvel fogadtad: bárhová vetődj is, töprengsz és emlékezel...

Megingott. Sikerült megfogódznia az Alfa ajtajában, mielőtt térdre bukott volna. A kinti ügyeletes - vérbeli kraut jókora bajusszal - termetét meghazudtoló fürgeséggel termett mellette.

- Was zum Teufel ist g'schehen? Sind Sie krank oder was?Newport a fejét rázta. Felesleges lett volna magyaráznia. Bezökkent az ülésre, átadta

Salnek a jéghideg kólásdobozt, elfordította az indítókulcsot - és elállt a lélegzete.Mikor ezen a tájon éltél, lehunyt szemmel is megtaláltad az utat a kapuig az erdőn át.

Gyakran jártál odakint csak azért, mert a nyugtalanság hajtott; sokáig tőrt, olykor pisztolyt hordtál magaddal, utóbb, ahogy a hajad őszbe fordult, és a köszvény is elővett olykor, két juhászkutya és két megtermett rendbéli lépdelt a nyomodban. Gyakran nézted a falvakat, a

156


folyót arról a magaslatról, melyet a népnyelv Gottestafelnek, Úrasztalának nevez; innét tekintettél le mindazok munkájára, akik előtted jártak, és innét kívántál szerencsét az utánad jövőknek is, mielőtt - életed alkonyán - ismét harcba indultál; meg sem fordult a fejedben, hogy maradhatnál, pedig tudva tudtad: új szemekkel láthatod csak viszont szeretett völgyedet...

Newport feje oldalra billent. Nyakizmainak fájdalmát alig érezte már.- Kein Schicksal - mormolta. - Kein Tod. Nur das Erbe. - Mi a baj? - Sal halálra vált arccal hajolt fölé. - Tad... A kő alatt, melybe a szavakat

vésték, senki sem pihen, az idézet azonban, mely tőled származik, örök mementója az utódok hűségének. Míg a Túloldalon várakoztál, gyakran gondoltál rá, milyen lesz visszatérned - de elködösült minden, mikor végre útra keltél az örök alkonyi fényből...

- Tad!A férfi felrezzent. Megérintette Sal arcát, fogódzót keresett és talált az eleven test

melegében.- Várj - mondta.Gázt adott, lassan távolabb gördült a kútoszloptól, aztán nagyot fékezett, és hirtelen

elhatározással hátramenetbe kapcsolt. Visszatolatott egészen a szervizút elejéig, oda, ahonnét - nappal, derült időben - kilátás nyílt a százados településeket rejtő völgyre, a folyón túli ren-getegre - és felnyitotta harmadik szemét. Mozdulatlanná dermedt.

- Tudtam - mondta rekedten. - Emlékeztem rá, kölyök. Sosem felejtettem el.Az utat szegélyező erdőség egy pontján, mint valami. irányfény, mágikus energiakupola

ragyogott.

157


3.

BELSŐ CSARNOKOK

Dübörögve alázúduló víztömegek függönyétől fedezve, a keresztirányú járatok egyikében nyomult előre a csapat.

Az arcokat szállongó permet fürösztötte, a pengék tükre elhomályosult, Talissa lidérclámpása baljósan kéklő lánggal égett; körös-körül szinte tapintható volt a homály, s benne a Valóvérűek pusztító hatalma.

Shalek az ötödik pihenőben rálőtt egy árnyként ellebbenő, denevérforma lényre; az néhány lépésen át csapongott még a falak között, azután a nedves kőre zuhant.

- Gider - állapította meg az íjász. - Mélységi ragadozó. De mintha nem is látott volna minket...

Galodan, aki gyermekkorában szokott hozzá az efféle lények tapintásához és riasztó bűzéhez, közelebbről is megvizsgálta a dögöt.

- Rajzolatok borítják a testét - mormolta. - Leborotválták, kidekorálták, aztán hagyták, hogy újra megszőrösödjön... Nem közönséges ragadozó ez, hanem a Valóvérűek hírvivője, ráadásul nem mögülünk, hanem éppenséggel szemből jött. - Szakállát rázva, dacosan nevetett fel. - Úgy fest, Ediomad lassanként mégis a tudatára ébred jelenlétünknek. Ezen a környéken nincsenek elágazások, betorkolló alagutak. A hídnál, melyen át az Ófa gyökereihez juthatunk, várni fognak ránk.

- Ófa? - ízlelgette a szót Shalek. - Miféle növény az? A törpe legyintett.- Szóvirág.- Semmi más- Hát jó - sóhajtott Galodan. - Több annál. Egy legenda szerint innét, a hegyek mélyéből

eredt a Világ Fája, mely az idők hajnalán egész Ynevet óvó árnyékába vonta. Ágain a csillagvilág istenei, üregeiben halált nem ismerő lények lakoztak, gyökerei napkelettől napnyugatig, a Fehér-tenger mellékétől a Déli Jégmezők peremig húzódtak a föld alatt: ez volt az Ófa, az Öreg, az ősök lépte alatti hely legfőbb támasza. Mondják, egy Égi Pöröly s a nyomában támadt tűzözön pusztította el a Másodkor alkonyán - a kyrek halhatatlanjai, sőt, az ősi fajzatok bálványai sem léteztek még ekkor. Az istenek elhagyták, üregeiből a felperzselt földre hulltak a népek, de mert túl sokáig szívták pusztulásának füstjét, nem tisztelték többé sem az életet, sem más szentségeket. Háborúkba bocsátkoztak egymással az Ófa csonkjáért, mágiához, sötét praktikákhoz folyamodtak, hogy egymaguk birtokolhassák, ám végül nem lett senkié: még eleven gyökerei leszakadtak, holt maradványa kifordult Ynev rögei közül - a kontinens hosszában új árkok mélyültek, új tengerek születtek és új, sosem látott magasságú hegyek...

- Szép - biccentett a Szabad Ember. - Nem úgy hangzik, mintha az aquirok elmeszüleménye volna. Kétlem, hogy közük volna a föld mélyébe szakadt gyökerekhez; ezt a birodalmat, akár a legendáit, csak bitorolják az átkozottak!

A törpe a sötétségbe bámult.- Meglehet. Mindazonáltal tudják, mit csinálnak: befészkelték magukat az Ófa kővé vált

gyökerei közé, kinyerik onnét a kristályokat, a mithrilt és az aranyat; a "világtengely" mentén fakadó tűzkutakba pedig évről évre százszám taszítják az eleven áldozatokat - hitük szerint az Ófa újra kihajthat, ha csonkjához elég vér jut el...

- Barbárok - fintorgott Shalek. - Nem a tarranok, nem a déli és keleti véglakók. Ezek.

158


Bryk elmosolyodott.- Új legendákat teremtünk, íjász uram - mondta. - És sosem felejtjük el, kiknek

köszönhetjük a régieket.- A te Arleth-ed is az Ófa gyökerein élősködik? - fordult Talissához a Szabad Ember.A boszorkány már nem fáradt azzal, hogy rendre utasítsa.- Igen. Elfajzott aquirok segédkeznek, Xingek, Morquorok szolgálnak neki - ilyen

démont láttunk a medál nyomába eredni a Hasadékon át.Jahrn bólintott.- Elképzelhetőnek tartod, hogy a nyomára akad? Talissa oldalra hajolt Lirian rapírjáért,

macskamód a gladiátorhoz dörgölőzött a homályban.- Mindent elképzelhetőnek tartok - suttogta. - Még azt is, hogy az én Arleth-em a

segítségünkre küld néhány Valóvérűt, ha a hídnál megszorulunk - ne feledjétek, élve kellek neki.

- Ne számíts rá - legyintett Ulan. - Sokkal valószínűbb, hogy magunkban kell boldogulnunk. - Fapoharat varázsolt elő valahonnét, megzörgette benne a wyverncsontból faragott kockákat, s Brykre vigyorgott. - Esedékes lesz néhány vetés a küzdelem előtt, testvér.

- Színigaz - bólintott a másik. - A szokásos tét? Megkettőzve.Távolabb húzódtak, a "táborhely" meleg aurájának peremén telepedtek le, s szótlanul

játszani kezdtek, érmék, drágakövek azonban nem kerültek elő erszényükből. Az aun némán figyelte őket, rágói hipnotikus lassúsággal nyíltak-csukódtak, felső pár keze összefonva páncélos mellén - az alsó kettővel csillagforma, kristályfényű fegyvert emelgetett.

- Miben játszanak Larmodék? - fordult Shalekhez a lány. - Pénzben?A lövész megrázta fejét. - Életben.- Nem értem.Galodan, rövid szemleútjáról visszatérve, melléjük zökkent. - Dwoonok - mormolta,

mint aki ezzel mindent megmagyaráz. - Egy apa nemzette, egy anya szülte, és kezdettől inkvizítornak nevelte őket: a legveszedelmesebb kombináció mind közül. Együtt nőttek fel, együtt tanulták ki a harc fortélyait - és esküt tettek, hogy sosem válnak el. Talissa rosszat sejtett.

- Miért szórják azokat a nyavalyás kockákat? - sziszegte.- Hagyomány - mondta Shalek. - A győztes aznap elsőként vághat, és egy lépést sem

kell hátrálnia.- Akkor sem, ha muszáj? - Akkor sem.Bryk terített és nyert, kacagása hosszan visszhangzott a falak közt.- Még egyszer - dünnyögte Ulan. - Utoljára.Kocka csörrent; a Szabad Ember leverten csóválta fejét.- Látod? - suttogta Galodan. - Ez már az ötödik kör. Most a Nagy Kérdést döntik el.- A Nagy Kérdést? - hüledezett a boszorkány- Azt. - A törpe és a nomád összenéztek. - Kivetik, hogy ha a sors úgy hozza, ki halhat

meg előbb.

Az alagút végéhez közeledve jéghideg légáram legyintette meg arcukat. Mögöttük is szél kerekedett, gyászosan süvített a falak közt; valamely ásványi anyag szúrós szaga keveredett benne a mélységek áporodott bűzével.

- Méreg! - sziszegte Talissa. - Bódító pára. Elárasztják vele a vágatot, amin jöttünk, hogy semmiképp ne fordulhassunk vissza. Fel a kendőkkel!

159


Amint ismét lélegzethez jutottak, a lány igazi tüzet lobbantott bal tenyerén; a láng a híd, az Ófa gyökérzete felé mutatott.

- Új kürtőt nyitottak mögöttünk - állapította meg Shalek. - Igyekeznünk kell, ha nem akarjuk, hogy kétfelől támadjanak ránk...

Az aun némán az élre csörtetett. A karjaira csatolt szíjakon egy sor keskeny kristálypenge csillant.

- Nem olyan törékenyek, amilyennek látszanak - súgta Talissának a nomád. - A saját szememmel láttam, ahogy az egyiket harminc lépés távolságból egy sziklába vágta.

- És nem homokkő szikla volt - tódította Galodan. Bőszen elvigyorodott. - Fújd el a lány tüzét, Jahrn, aztán gyerünk!

A Szabad Ember mosolyogva lépett el a boszorkány mellett, aki homlokráncolva pillantott rá.

- Ez mit jelent?- Pontosan azt, amire gondolsz - mormolta a férfi. Tarinban a szerelmesek jelzik így, ha

elmúlt a szavak ideje. Rajta!Talissa megragadta a gladiátor csuklóját. Bal tenyerén kilobbant a tűz, s Lirian kék

szemeibe költözött át.- A túloldalon, bajnoki - sziszegte.Jahrn bólintott. Ajkán félmosoly derengett. - A túloldalon, boszorkány

* * *

Az ellenség a gomolygó ködök felett, a hídon és a távolabbi hídfőnél várt rájuk. Korcsok, Szolgák és Valóvérűek egyaránt akadtak köztük - ez utóbbiak azonban oly kevesen, hogy Talissában feléledt a remény Ha Shalek csakugyan olyan jó lövész, amilyennek tartja, ha az aun elég időt biztosít Galodan, a Szabad Ember és a Larmodok számára, ha Morel jókor hajítja el a rábízott golyóbist, még nincs veszve minden - még célhoz érhetnek.

- Most próbára tesszük a Dallamodat, nővérkém... suttogta, és futásnak eredt.A hídfőnél tanyázó Korcsok tömegéből lövedékek szálltak, az aun azonban sebesebben

mozgott valamennyinél: a fémhegyek oldaláról, széles melléről vágódtak le erejüket vesztve. Shalek, az egyszemélyes oldalvéd a maga vesszeivel sorra terítette le azokat, akik az oszlopok takarásából előbbre, a peremig merészkedtek; láncinges alakok hördültek fel, zuhantak hátra, vagy épp a mélybe, a húr minden pendülésére. Az aun, Jahrn és Galodan pillanatokkal ezután csaptak össze a híd tízlábnyi síkján gyülekező Valóvérűekkel.

- A-frad! Ynevért és Erionért! - csendült a Szabad Ember ajkán az Arel-hívők csatakiáltása. - Ne kíméld őket, törpe uram, még akkor sem, ha megveted a szabad teret és a napvilágot!

Galodan kirúgta egy agyarkardos aquir lábát, egy másikat csípőn talált fejszéje fokával: a két páncélos alak aranyló energiaforgatagban hullt a semmibe.

- Önkénteseket kérek - zihálta megmaradt ellenfeleinek. - Ha akad köztetek olyan, akinek nem csak a vasa jó, de az emlékezete is... lépjen elő!

Villámsebesen csapott le az első mozdulóra; a sisakos fej a testet megelőzve tűnt el az alant gomolygó párában. - Hogy hívnak? - rikoltott utána Galodan, s várt még egy sort. - Látod? Veszítéttél!

Az aun kristálypengéjével kaszálva tört utat magának a túloldali hídfőig; Bryk és Ulan buzogánycsapásai alatt Szolgák és Korcsok pusztultak.

- Ide, Talissa! - harsogta a Szabad Ember. - Most!

160


A lány tűzgolyóval seperte tisztára az utat, megiramodott, lépést váltott, torkon szúrt egy felé vetődő alakot, azután felvillantotta mágiája fényét: Shalek elértette a jelzést és megszaporázta lépteit.

Az aun időközben "bevette" a párkányzatot; azok a Korcsok, akiket cikázó fegyvere valami csoda folytán elkerült, széttárt karokkal vetették magukat az oszlopokon túli ürességbe. Galodan újabb két Valóvérűt agyalt le a hídról, válla az égő szemű Jahrn hátának feszült.

- Talissa...?A lány tűznyilakat szórt a Shaleket fenyegető orvlövészekre: füst csapott fel a

gyökerekig futó fal repedéseiben. Az íjász csatlakozott társaihoz, mindhárman az ősi vértől sötétlő hídfőhöz igyekeztek.

- Odafent! - kiáltotta Bryk hirtelen. - Nézzétek! Talissa lehunyt szemmel, mágikus aurájuk alapján azonosította az érkezőket: a szurdok magasából két, szarvakkal árnyékolt pofájú sárkánykorcs zuhant feléje.

Shalek felajzotta íját és lőtt. Vesszeje a lány válla felett cikázott el, szárnyas sisakot viselő szolgát taszított ki az első szörnyeteg nyergéből. A fenevad megzavarodott. Irányt változtatott, szárnyának csonttüskéi elvástak a kövön; kapaszkodót keresett, félig átbukott a hídon, de függve maradt - épp idejében emelte fel ocsmány fejét ahhoz, hogy megpillantsa a magasra emelt fejszével közeledő Galodant.

- Várj, sárkány...! - fújtatott a törpe. - Tartsd magad... csak még egy kicsit!Odaért, a sárgán izzó szemek közé, a tarajos homokra sújtott, majd lebukott az utána

kapó második fajzat elől. A sebzett lény vijjogva, verdesve zuhant a mélybe, társa azonban fordult, visszatért; lovasa előrehajolt a nyeregben, és célra tartotta kézi nyílpuskáját.

- Valóvérű! - kiáltotta a Szabad Ember. - Galodan, vigyázz!Az aquir lőtt, az aun ugyanekkor hajította el utolsó kristálytőrét; a sárkánykorcs

megvonaglott gazdája alatt, nyálának bűzös permete beterítette a lányt, aki azonban meg sem rezdült: minden erejével a törpét fenyegető lövedékre összpontosított, és taszított rajta egyet.

- Ne mozdulj!A fémszilánk Galodan két lába között csattant a kőbe. A szakállas fickó felegyenesedett,

farkasszemet nézett a hátasát megzabolázni igyekvő Valóvérűvel.- Majdnem.Nekihuzakodott és lecsapott a sárkánykorcs nyakára; Shalek, aki kezdett már kifogyni a

nyűvesszőkből, kardjával futtában az aquir felé vágott - a felharsanó üvöltés valamennyiüket megborzongatta.

- Letehetsz - nyögte az aun málháján tanyázó tolvaj. Most már...A támadók második hulláma hangtalanul, a meredek falba vájt lépcsők felől rontott

rájuk. Bryk a híd felé figyelő aun elé ugrott, hárította egy mithrilhegyű gerely döfését, levágott pár szolgát, azután vérbe borulva hanyatlott oldalra: egy lövedék könnyű vértjének lemezei közt áthatolva a mellébe, egy másik védtelen nyakába tépett.

- Kua messo! - zihálta, ahogy kitisztult a tekintete. Harapnak az átkozottak!Morel a Korcsok sűrűjébe hajította a lánytól kapott golyóbist. Vakító villanás: a

pikkelypáncélos alakokra sercegő lángpalást borult. Galodan felordított, elhátrált a döglődő sárkánykorcstól, s csatlakozott Shalek rohamához. Jahrn, Ulan és a Gyémántszemű harcolva oldalaztak a perem hosszában, Bryk falnak vetett háttal állta a szolgák ostromát.

- Tüzet nekik, Talissa! - bömbölte a gladiátor. - Nincs elég helyünk...A szakadék túloldaláról, ahonnét jöttek, aquir nyílpuskák lövedékei szálltak.- Valóvérűek a barlangnyílásnál! - üvöltötte túl a csatazajt a törpe. - Át kell törnünk a

lépcső felé!

161


A boszorkány végigperzselte tekintetével a párkányzat fal felőli szakaszát, aztán - utolsóként - ő is leugrott a hídról. Bryk felé törtetett; látta, hogy a dwyllt újabb lövés találja, és felsikoltott tehetetlen dühében. Jahrn és társai ismét az ellenséges pengeerdőnek feszültek: ezúttal sikerült rést ütniük a Szolgák és Korcsok sorain. Az aun néhány nagy ugrással elérte a lépcsőt, s visszaintett vértől gőzölgő kristályfegyverével.

Ulan a túloldalról közelgő veszéllyel dacolva térdre hullt testvére mellett. Bryk mosolygott. Buzogánya fejét, tőrét, karvasát és Szent Szimbólumát vastagon borította az undok feketeség.

- Előre megyek - suttogta, aztán lehunyta szemét; halott volt már, mire Jahrn és Galodan fivére mellé ért.

- Jó harc volt - zihálta a Szabad Ember. - Az aunnak és a fiúnak alighanem ő nyerte meg.

Ulan felpillantott rájuk. - Menjetek!Jahrn a hídon közeledő aquirok felé sandított.- Lövészek vannak velük. Ez rossz harcnak ígérkezik. Az egykori inkvizítor

felegyenesedett.- A harc mindig olyan, amilyenné teszed. - Elmosolyodott. - Megyek. Nem engedhetem,

hogy átkeljenek néhai fivérem hídján.- Bryk hídja...? - Talissa körülpillantott, magyarázatra várt.- A kiontott vér jogán szerezte meg - közölte Ulan, és két kezében egy-egy buzogánnyal

- visszaindult. Galodan megrántotta a lány ruhaujját.- Gyere! - sziszegte. - Ez gyászszertartás, annak is a legvége; nincs itt több

keresnivalónk!Rohanvást vágtak neki a lépcsőnek. Mielőtt elnyelte őket a roppant fal repedése, tisztán

hallották a hátuk mögül a fémen csendülő fém zenéjét - és Ulan Larmod kacaját.

162


4.

LATERNA MAGICA

Newport megizzadt, mire átvergődött az autópálya túloldalára: Villingen külterületéig, az ottani csomópontig kellett előreszáguldania, hogy megtehesse. Mikor ismét megpillantotta a "barátságos benzinkút" kék fényeit a zivatar függönyén át, a padkára húzódott, lassan visszavette a gázt, s hagyta, hogy ösztönei vezessék tovább.

Az AUSFAHRT tábla után jó ötszáz méterrel lelte meg az újabb elágazást - a gödrös ösvény az erdő síri sötétjébe veszett. Newport felkapcsolta az Alfa hosszú fényét, elülső ködlámpáit, azután (jobbját a kézifékkaron tartva) követni kezdte a csapást.

- Ez a hely nem. szerepel a Hálózat térképein - magyarázta a lánynak -, pedig szingularitás, vagy valami nagyon hasonló. Az auráját csak pillanatokra érzékeltem - mintha az én kedvemért vált volna láthatóvá, mikor... az emlék elővett odafent.

- A szingularitás menedék? - firtatta Sal. - Mint a szentelt föld a Hegylakóban?A férfi a fejét rázta.- Ennyire azért nem egyszerű az ügy. Némelyik démont taszítják a szentségek,

némelyiket nem - kétlem, hogy Grimoire az előbbiek közé tartozik. Annyira idegen a mi világunkban, hogy sem az aura, sem néhány feszület nem fékezheti meg; követ majd, de megeshet hogy az út végén.,. segítséget kapunk.

- Kitől?- Jó kérdés, de válasz egyelőre nincs. Mondom: ez a hely nem szerepel a térképeinken.Mégis ismerősnek találtad. . Newport lassan bólintott.- Igen. Jártam már itt, de nem ebben az életemben. Sal profilját földöntúli derengésbe

vonták a műszerfal fényei.- Hiszek neked - suttogta. - Muszáj hinnem.- A régi időkben - dünnyögte a férfi - rendház állt ezen a tájon. Nem a templomosoké,

nem a zelótáké, és nem is a miénk; akik létrehozták, magiszterek voltak, nem egyszerű adeptusok. Az Életért küzdöttek, melynek összes titkát ismerték; kutatták és nem félték a körülöttük ólálkodó halált. - Nagyot nyelt. - Valaha - hogy pontosan mikor, lényegtelen - egy voltam közülük. Emlékszem erre az útra, emlékszem a kapura, amihez vezet. Körbe foglalt pentagramma díszíti mindkét oszlopát...

- Reszketsz - állapította meg a lány Talissa hangján.- Lépj ki... a vonalból! - sziszegte össze-összekoccanó fogakkal Newport. - Zavarsz.Sal felnevetett, aztán alt hangon különös dallamot dúdolt; az Alfa utasterét éteri

villódzás töltötte be.- Lirian...?A lány rápillantott. - Tad?Az Alfa megdöccent, a harmónia az evilági zajok tengerébe veszett.- Itt van - suttogta Sal. - Hall bennünket!- Pazar. - Newport a homályt fürkészte. Harmadik szeme előtt fényes karikák úsztak, a

szingularitás anyagtalan útjelzői. - Kitartás, hölgyeim, rövidesen célhoz érünk... !

163


A kapu pontosan olyan volt, amilyennek feltámadt emlékeiben látta. Oszlopai álltak még, a kétoldalt húzódó kőkerítéssel azonban nem bántak ilyen könyörületesen a századok: gazzal felvert düledéke egy tízéves kölyök számára sem jelentett volna már igazi akadályt. Newport szemügyre vette a pentagrammákat az Alfa reflektorának kévéjében; az alájuk vésett latin szavak - ha rébuszokban is - az örök világosságról beszéltek.

- Mire vársz? - firtatta Talissa tapintatlanul. - Ezek nem a Borongás Szimbólumai, tényvadász - azok egész másképp festenek. Hajts tovább!

A férfi keményen markolta a kormányt.- Ha mindenképp beszélned kell hozzám, szólíts Szalamandrának, rendben?- Óhajod parancs, tényvadász - vágta rá a boszorkány. ...a kapun túl kanyargó ösvényt

nagyszemű kaviccsal szórták fel: ez volt az első nyilvánvaló jele annak, hogy a rejtett szingularitást emberek vigyázzák. Az enyhe ívű kanyaron túl tisztás következett, az esőfüggönyön átszűrődő fényben megcsillantak a roppant kövekből összerótt falak.

Olyan, akár egy erődítmény - suttogta Sal. - Nagyon régi lehet.- Régi - visszhangozta Newport. - Egyes részei a mágikus dagály idejéből valók.- Hiszed vagy érzed? - Tudom.A monolitra emlékeztető épület bejáratához széles lépcsősor vezetett. Két oldalán, mint

megkövült álmok, oroszlánszobrok terpeszkedtek. Az ajtó felett - csak a szemből jövők számára láthatóan - Laterna Magica derengett, kénsárga palástja bő csuklyát viselő alakra hullt. A csuklyás a kapuboltozat oltalmából, botjára támaszkodva figyelte a közeledő járművet, majd, mikor az Alfa lefékezett a lépcsősornál, a záporral dacolva lefelé indult.

- Ne mozdulj innét! - sziszegte a lánynak Newport. Kiszállt, becsapta az ajtót; nemigen tudta, mit kéne gondolnia vagy éreznie.

A csuklyás közelebb lépett. Meghatározhatatlan korú, kerek arcú, avarszín szemű férfi volt, burgundi szakálla régi sebhelyet takart vaskos ajka körül.

- Semper fidelis, szürke testvér - mondta mosolyogva. - Jó ideje várunk rád.

164


5.

FEKETE SZIVÁRVÁNY

Lirian felhúzott térdekkel, égő szemmel, kiürült szívvel kuporgott a homályban. Társai szűk kört alkottak körülötte - Talissa ereje arra sem volt elegendő, hogy elpihente előtt némi meleget teremtsen -; némán, a maguk módján gyászoltak valamennyien. Bryk és Ulan hídja messze mögöttük maradt; az Ófa kővé dermedt "gyökereinek" szövevényében rövid időre megpihenhettek.

- Tovább kell mennünk - törte meg a csendet Jahrn. Ha a Valóvérűek megidézték és kivallatták az elesettek lelkét; mostanra tudják már, hová tartunk...

- A kérdés az, mihez kezdenek a tudásukkal - ingatta fejét Galodan. - Az itt élőkhöz aligha fordulnak segítségért: kínos lenne beismerniük, hogy kicsúsztunk a kezükből.

Lirian meg-megborzongva hallgatta őket. Morel feltápászkodott, hozzá lépett, s a vállára terítette saját köpenyét.

- Fantasztikus, ahogy verekszel - mondta. - Ezeket a hurkokat a rapírral... Délen tanultad?

- Erionban. - A lány felpillantott. - De egy délvidéki mester, Haygar Brish volt az oktatóm.

- A színész? - ámuldozott Morel. - Fogalmam sem volt róla, hogy ..- Így van rendjén. Brish keményen megdolgozott azért, hogy színészként, s ne

kardforgatóként emlékezzenek rá az emberek.Csend ereszkedett közéjük ismét.- Fogad még tanítványokat? - kérdezte a tolvaj pár perc múltán.- Haygar Brish? - Lirian eltűnődött. - Talán. Ha illő tisztelettel közelítesz hozzá, ha

bizonyságot adsz felkészültségedről, és ha...- Ha...? A lány elmosolyodott.- Ha én ajánllak a figyelmébe. Megteszem, csak áruld el: mi késztet rá, hogy kardot

végy a kezedbe?Morel félrenézett. Hetykesége mintha cserbenhagyta volna.- Védtelennek érzem magam köztetek - mondta. - Olyan ez, mintha az Antissben

árnyként bolyonganék, nincstelenül, képtelenül arra, hogy magamon... és másokon segítsek.Shalek éles füle - mert Shalek is így akarta - meghallotta az utolsó mondatot.- Nélküled rég nem élne egyikünk sem - közölte: Lidércek végeztek volna velünk, már

az alászállás éjszakáján. Ne becsüld le a képességedet, fiú, ne hidd, hogy szűkmarkúan bántak veled az istenek!

- Istenek... - visszhangozta Morel. - Nem hiszem hogy tudják, mit cselekszenek. Ha tudnák, nem engedték volna veszni Ulant és Bryket!

- Hallgass - szólt rá a Szabad Ember. - Tiszteld az emléküket azzal, hogy nem siránkozol miattuk!

- Nem siránkozom, csak... Jahrn felemelte a kezét.-Egy igazi harcos - folytatta -, nem csak vívni tanul meg, de hallgatni is.Morel lopva Lirianre pillantott - és hallgatott.

165


Mind mélyebbre hatoltak a gyökerek közé, folyvást távolodtak a távlatokban gondolkodó lények világától: fejük fölé erezett kőkupola borult, a nyúlványok sárkánycsont-váz-alagutakká, roppant bordaívekké hajoltak össze, amerre az útjuk vezetett.

A csata utáni második pihenőben Talissa felébredt, a homályba meredt Lirian szemeivel.

Közel járunk, nővérkém, suttogta a régi módon, s a lány megesküdött volna rá, hogy retteg. Egészen közel; mi Ansinatis-ok megérezzük az ilyesmit. Vonz a testem, de taszít az, amit Arleth művelt, és még művelhet vele; úgy érzem; elhagyott minden erőm. Segíts!

- Megteszem, amit megtehetek - szólt Lirian. - Érted és magunkért, kishúgom: innét nincs más kiút, csak az, amit te nyithatsz nekünk, ha újra ifjonti testedbe költözöl!

Gyűlölsz, állapította meg Talissa. Gyűlölsz, amiért belerángattalak az ügybe; a Sötét Anya legyen a tanúm, megértelek, de...

- De?Bíznod illenék a magad istenében. Lirian mély lélegzetet vett.- Van más választásom?A Szabad Ember, aki a lány boszorkány-énjétől bizonyos távolságot tartott, most mellé

zárkózott, figyelmesen nézte a bárdot.- Van fogalmatok róla, mire számíthatunk a célnál?- Talissa szerint nagyon komisz fajzatokra - felelte Lirian. - Az az alak, akit Arleth-nek

nevez, számos Valóvérűt gyűjtött maga köré; azzal szavatolja jóindulatukat, hogy fogamzásképes nőket idéz meg számukra a múltból - a Belső Csarnokok lakói így erősebbekké, életrevalóbbakká válnak. Egy nap talán azt is megengedhetik maguknak, hogy minden kapcsolatot megszakítsanak a Felvigyázók, a Korcsok és a Szolgák törzseivel. - A férfira pillantott. - Nincs több mithril. Nincs több gyémánt, sem arany, és fegyverek, ősi varázseszközök sem jutnak többé a járatokba: a gyökerek kincsei egyedül a lentieket illetik... !

- Öngyilkosság - dünnyögte Jahrn. - Tudom, a felvilágiak többsége számára a Belső Csarnokok jelentik Ediomadot - de ugyan, mi marad a dekadens gyökérlakókból, ha a náluk alacsonyabbrendűek őrizetlenül hagyják a hozzájuk vezető utakat?

- Arleth - köpte a szót Lirian - erre is megoldást kínál nekik. Az új, nagyobb mágikus hatalommal rendelkező nemzedék felnövekedéséhez valóban századok kellenek, de számára - számukra - mit sem jelent az idő. Ha a lentieknek, ahogyan őseiknek, sikerül kapcsolatot te-remteniük az Elemi Síkokkal, nem szorulnak többé sem a Szolgák, sem a Korcsok védelmére. A Valóvérűeknek máris Morquorok és Xingek szolgálnak. Számos más démon és elementállény követi majd őket; ha a véleményemre vagy kíváncsi, az aquirok ötven-száz éven belül azt a temérdek aranyat, drágakövet is megtakaríthatják, mellyel mostanság viszonylagos nyugalmukat vásárolják meg a felvilág nagyjaitól.

A Szabad Ember komoran meredt maga elé. - Ilyen üzletek csakugyan megköttetnek?- Nem épp Dorannal, nem is Chei királlyal - mormolta a lány -, de másokkal igen. Ne

ítélj felettük túl keményen, Jahrn: azt teszik, amit a szükség diktál nekik. Bár a Hetedkor végső próféciáit csak a beavatottak ismerik, rengeteg szóbeszéd járja róluk szerte a kontinensen - és minden változatban szerepel, hogy az aquirok hatalma növekedni fog. - Elhúzta a száját. - Most még gyengék. Fizetnek a békességért azoknak, akik szóba állnak ve-lük, és nem felejtik el családjuk nevét: egy dinasztiában gondolkodó koronás fő számára túl nagy kísértés ez.

- A Valóvérűek nem szavatartók - sziszegte a gladiátor. - Az írmagjukat is kiirtják majd, ha egyszer a napvilágra jutnak!

Lirian bólintott.- Milyen kár, hogy ez csak a kalandozók számára nyilvánvaló.. .

166


- Talán mert a magunkfajta megfordul olykor idelent mosolygott Jahrn. - Kincsekért, sisakokért, szoborrá dermesztett gyereklányokért jövünk - és nyitva tartjuk a szemünket... - Várt. - Mi a helyzet a védő varázslattal?

A lány értetlenül pillantott rá.- A Dallam - segítette ki a férfi. - Érzed a hatását? Lirian eltűnődött. Mintha egy

örökkévalóság telt volna el a Toronyban tett látogatás óta; az emlék homályos volt, valószínűtlennek rémlett.

- Gwon egy szóval sem mondta, hogy érezni fogom. - Mit gondolsz, hová került?- Gwon...?- A medál - mondta Jahrn türelmesen. - Vajon ki talált rá ott az istentelen

messzeségben?A lány hátrasimította csapzott haját.- Remélem olyasvalaki, aki nem retten meg, ha Morquort lát - suttogta. - Arleth

tűzdémona követni fogja. Ha teheti, nem csak a medáltól fosztja meg, de az életétől is. - És ha nem éri be?

- Énekelünk - mondta Lirian. - Ő és én, én és ő; Alborne hatalma gondoskodik a többiről.

- Lah 'gaen - dünnyögte a Szabad Ember. - Úgy legyen. Némán folytatták útjukat a sárkánygerinc-folyosókon, dermedt kőfolyamokon át. Az élen az aun, mögötte Galodan haladt, a gladiátor és az íjász védelmezőn fogta közre Morelt és Liriant.

Előttünk, suttogta Talissa egy idő után. Előttünk, a ,falakon túl...A kalandozók megkerülték a romokat, melyek valamely rég elfeledett nemzetség

fészkének maradványai voltak, s megtorpantak egy lefelé vezető lépcsősor előtt. Alant, a talajt borító párában oszlopcsonkok ágáltak, árnyékuk roppant fémkapura vetült, melynek síkjából félig kiemelkedtek az agyarkardos, vérsarlós frízalakok.

Arleth tanyája, lehelte a boszorkány. Vár bennünket. Lirian kinyitotta harmadik szemét.A homályból égő tekintetek figyelték minden mozdulatát.A rommező felett a gyilkos indulat fekete szivárványa derengett.

167


6.

NEWPORT EVANGÉLIUMA

A helység ahová a lépcsőkön át jutottak, hatalmas volt. Közepén roppant oszlop ágaskodott, kövébe a világ felett őrködő csillagképek rajzolatait vésték. Newport, ahogy befelé tartott a csuklyás oldalán, gyors pillantást vetett a magasba - saját jegyét, a Vízöntőt nem sikerült meglelnie köztük.

- Balra, a tető alatt - szólt a szakállas férfi. Botja vége egy ütemre koppant a márványon tempós lépteivel. Látod most már?

- Igen.Sal egyik ámulatból a másikba esett. - Halljátok egymás gondolatait?A csuklyás mosolyogva ingatta fejét. - Ismerjük egymást.- A régi időkből?- Ahogy mondod. - A szakállas figyelmesen nézte a lányt. - Nem tartozol közénk,

húgom, de közel állsz a mi világunkhoz; légy üdvözölve az Alkonyfény Klubban!- Tudják, miért jöttünk, kölyök- suttogta a Szalamandra. - Bízhatsz bennük.- Segítségre van szükségetek - állapította meg a csuklyás. - Segítségre és védelemre.

Tőlünk megkapjátok mindkettőt.- Egy démon jár a nyomunkban - közölte a lány - Egy nyolcszáz éves szemétláda okádta

ki nemrég. Elnyűttem a ruhát, amit mostanáig viselt - ő akarta, de alig hiszem, hogy hálás érte. Meg akar ölni.

- A dalok miatt, amiket társszerzővel alkottál, és Anglia óta hordozol - biccentett a botos. Elmosolyodott. - Jó dalok; ha a lelkedbe pillantok; gyönyörűségem telik bennük.

Newport végighordozta pillantását a falakon, a kőbe mélyesztett fülkékben álló szobrokon. Az a benyomása támadt, hogy ha elég kitartóan keresne, a magáét is meglelhetné köztük.

- Rögzítenünk kell a számokat - mondta. - Akad idebent egy működő magnetofon?A szakállas férfi a bejárattal szemközti falhoz lépett, megérintette az ott acsargó fríz-

oroszlán homlokát. A jövevények enyhe tömjénillatot éreztek, ahogy` a kövek közt rejtekajtó tárult fel.

- Meglátjuk. Gyertek utánam, de ügyeljetek a gondolataitokra; házőrzőink nyugtalanok, és csak a mundán jeleket ismerik fel.

A Szalamandra a lány felé nyújtotta kezét.- Ne félj - súgta neki. - A magisztered mellett biztonságban lehetsz.

Véneket várt, fóliánsok fölé hajló, viszontagságoktól és keserűségtől árkos arcokat - ám ahogy előbukkant az átjáró sötétjéből, egy sor számítógép-monitorra hullott a tekintete. A tasztatúrákon dolgozók némelyike egészen fiatal volt, meglehet, fiatalabb még a lánynál is; Polaroidszemüvegük tükrén a karakterek visszfényei araszoltak.

- Figyelőszolgálat - közölte a szakállas férfi. - A Mesterhívek tapogatódzását ellenőrizzük az Interneten és a helyi rendszerekben.

Newport végighaladt az asztalok sora mellett. Trasconéra gondolt és arra, hogy az amerikás olaszt jókora meglepetéstől kímélte meg a halál.

168


- Az operátorok mind Létezők? A csuklyás bólintott.- A Hálózat csodás közeg, testvér, de akadnak hátrányai. Szellemi úton minden adeptus

számára megközelíthető, s mert szinte beláthatatlan, könnyen elrejtőzhet benne az ellenség. Mi, akik a legmélyebbről tértünk vissza, nem bízunk többé a véletlenre semmit - ennek szükségszerűségét idővel te is belátod majd.

A Szalamandra elmosolyodott. - Mióta dolgoztok itt?- Kein Tod, öreg barátom - mosolygott a csuklyás. - A magunkfajták igazában sosem

távoznak el.Újabb két férfi jelent meg az oldalán. Egyikük magas volt és vékony a másikat, a testes,

világos szeműt Newport halványan ismerősnek találta.- Sokat változtál - mormolta az -, de minket nem bolondítasz el. Isten hozott, kóbor

szellem!- A barátaim - magyarázta Salnek a Szalamandra. Valaha legalábbis azok voltak.- Testvérünket a véletlen vezette hozzánk - emelte fel hangját a botos. - Épp csak

éledeznek az emlékei.- Harcban áll? - firtatta a magas.- Szokás szerint. Egy működő magnetofonra van szüksége.Egyszerre nevettek fel. Mozdulataik megfontoltak voltak, csak a szemükben ragyogott

vad életöröm.A világos szemű kezet csókolt Salnek.- Testvérem nem hazudtolja meg önmagát: még mindig kitűnő az ízlése.A szakállas megkocogatta a padlót botja végével.- Óvatosabban, magiszter! Vendégünkben egy messzi istenvilág küldötte lakozik.- Ah - szólta világos szemű, továbbra is kezében tartva a lány hűvös ujjait. - Ahány élet,

annyi meglepetés. Üdvözlöm a valóság innenső oldalán, szép hölgy Üzenetet, hírt hozott nekünk?

Sal - azaz inkább Lirian - elmosolyodott. Alakja körül már-már tapintható ragyogás kavargott, hangjában egymást ölelték a furcsa, távoli hangzatok.

- Harmóniát - suttogta, s Newport mellé lépett. - Vezessetek!

Newport elnyúlva hevert a keverőpult mellé húzott matracon, aludt - és zenével álmodott.

A mondatok értelme nem, csupán a ténye jutott el a tudatáig; a szöveg angolul, utóbb franciául, majd egy teljességgel idegen, szívfájdítóan dallamos nyelven szólt, lassan feloldódott a hatalom, a megkönnyebbülés érzetében, és...

...és felhők csíkozták a nyugati láthatárt, árnyékként sötétlettek a horizont ívét érintő napkorongon. Átellenben két hold, egy ezüst és egy rézszín érme ragyogott: emberarcukat takargatták, dagadó vitorlájú hajók gyanánt úsztak a Teremtés tengerén. Az idők kezdete óta léteztek, őrizték, vagy épp árnyékukba vonták az istenvilágban fejledező életet; ott izzottak a hősök és a gyávák álmaiban, másukat ezer és ezer lény viselte a szíve felett. Tiszteletükre templomokat emeltek az északfoki sziget, Beriquel partjaitól a Déli Jégmezők pereméig; hajósok, harcosok és vándorok lesték jöttüket az Éjnél Sötétebb Éjben - sem diadal, sem emlék, sem varázslat nem létezhetett nélkülük...

A stúdió technikusa, csapott homlokú, tüskehajú Létező ébresztette Newportot néhány óra - egész kis örökkévalóság - után. A párnázott falak közt kávéillat terjengett, a digitális kijelzők fényoszlopai némán lüktettek körös-körül. Ott volt Sal, boldog-elégedett mosollyal

169


"menedzsere" testének melegét kereste, s ott volt a három férfi; így, csuklya nélkül is a szakállas tűnt közülük a legtekintélyesebbnek.

- Végeztünk, testvér - mondta mosolyogva. - A magnetofon működött. Minden rendszer működött; még néhány óra, és a te Grimoire-od kérheti a nyugdíjazását: falmelléki árnynak sem lesz jó a mi kies világunkban.

Newport átvette a kávésbögrét a tüskehajútól. Kába volt; időbe telt, mire felfogta a hallottak jelentőségét.

- Elkészültetek a felvétellel?- Szalagon van - felelt főnökei helyett a Létező. Tisztában lehetett az ügy

jelentőségével, ádázul mosolygott keverőpultja felett. - DAT-on, CD-n, Streameren. A fiúk tíz perce kezdték meg a továbbítását; eltart pár óráig, de holnapra ott lesz minden európai és amerikai BBS-en. Kezével az ütemet verte, elismerően pillantott a lányra. Maga írta a szöveget?

- Igen.- A felét se értettem.- Nem számít - suttogta Sal. - Nem ez számít, azt hiszem.A technikus mintha meg sem hallotta volna; magával ragadta a lendület.- A szünetben felhívtam pár barátomat. Magánadóknál van műsoruk, némelyiket a BR

műholdja keletre is ellövi.Hogy mennyire "forró" az anyag, ilyen meló után elég nehéz megítélni, de hogy szólni

fog, és hogy sokáig fog szólni, azt garantálom!A botos Newport vállára tette a kezét.Magaddal vihetsz néhány példányt Rómába, testvér mondta. - Az Angyalvár-ban is

lecserélték már a fonográfokat, igaz?- Persze - bólintott a Szalamandra, és nevetett. - Imazsámolyokra, ha nem tévedek.A pulttól balra megcsörrent a falra szerelt telefon. A testes, világos szemű férfi nyúlt

érte, felemelte. Néhány pillanatig hallgatott, azután elmosolyodott és biccentett. - Tartsd! - kérte, s a lány felé fordult. - Első és legmakacsabb rajongója közeledik, mademoiselle. Két terepjáró az úton, fegyveresek és kutyák az erdőben. Ha most...,

Távoli morajlás fojtotta belé a szót: a démon, aki nyolcszáz-egynéhány éven át Grimoire volt, az épület mágikus védfalának feszült.

Newportnak csak ennyi kellett, hogy összeszedje magát; tekintete összevillant társaiéval.

- Nyugalom, testvér! - intette a botos. - Nem lesz könnyű áttörnie még akkor sem, ha történetesen képes rá: akik ezt a fészket emelték, felkészültek minden eshetőségre.

Akadnak fegyvereink, akadnak embereink, akik értenek a kezelésükhöz, és mi, magiszterek sem ijedünk meg sem a magunk, sem mások árnyékától. - Hallgatózott, s nem csak a fülével. - Gyertek utánam!

Az ősi épület föld alatti szintjén, ahol a stúdiót berendezték, nagy teljesítményű áramfejlesztők működtek: az egykori Eltávozottak láthatóan nem idegenkedtek úgy a technokraták vívmányaitól, mint a Hálózat varázstudói.

Az elektromos és optikai kábelkötegek köralaprajzú helyiségben futottak össze, melynek falait, mint higanyfényű tükrök, vibráló képernyők borították.

Legalább harmincan támadnak - jelentette egy Létező, akinek golyófeje a néhai Richthofen báróéra emlékeztetett. - Automata pisztolyokkal, AKR 75-ös gépkarabélyokkal.

Newport közelebb hajolt a monitorokhoz.

170


- A Kalasnyikov-származékok egy része puskagránát kilövésére is alkalmas. Egy ilyen fegyverük biztosan van: magam láttam tegnap. Szóljatok a fentieknek; hogy vonuljanak fedezékbe!

A lány melléje lépett, a monitorokat fürkészte.- Ezeket használjátok távolbalátásra? .- érdeklődött Talissa hangján.- Igen.- Sajátos megoldás. Egy őrtoronnyal vagy egy éles szemű, kezes madárral többre

mennétek.- Hallgass - legyintett a Szalamandra. - Nézd! A bejáratot ostromló Grimoire

lángörvényként csapongott odakint. Régi-új formájában több manát volt képes kinyerni a földi légkörből, mint bármikor azelőtt; most csakugyan veszedelmesnek látszott.

- Tehát ilyen, mikor ideges... - suttogta Newport. Nyugtalanító a tudat, hogy neheztel ránk.

A jelenés ismét az épület aurájának ütközött. Visszafordult, a hajnalfényben derengő égbolt felé szökkent aztán hatalmas lendülettel rohamozott újra. Úgy cikázott át a parkoló Alfán, mint acélköpenyes lövedék a horzskő falon; az ajtók kiszakadtak, a szélvédő szilánkjai szanaszét repültek, s egy másodperccel utóbb berobbant a túlmelegedett benzintank is.

A detonáció moraja felrezzentette tűnődéséből a szakállas magisztert.- Mi volt ez? - kérdezte.- A kocsim - tájékoztatta Newport. - A puskával együtt jó tízezer dollárt ért, és valami

azt súgja, ez csak a kezdet. A démon tombolt, a kapu négyszöge felett szikrákzáporoztak. A kutyák - dobermanok - őrjöngve csaholtak, a fegyveres "álmodók" a

füstfüggönyt kihasználva közelebb nyomultak mindenfelől.- Fekete adeptus az északi oldalon - jelentette a vékony férfi. Lehunyt szemmel

koncentrált, összefonta hosszú ujjait. - Specialista, de nem tudom megfürkészni: a démon hatalmának egy része is őt védelmezi.

Sal-Talissa a fejét ingatta.- Látjátok? Egy valamirevaló toronyíjász ilyen helyzetben...- A toronyíjászodat az első pillanatban leszedik vagy porrá égetik - torkolta le a Létező,

aki csak a magiszterek biztonsági főnöke lehetett. - És egyáltalán: ki az ördög vagy te?A lány kacagott. Küzdelem dúlhatott benne, mert megmegrándult az arca - Lirian nagy

nehezen ismét felülkerekedett.- Bocsáss meg, uram - fordult a golyófejűhöz. Nem állt szándékomban kétségbe vonni

a...A fekete adeptus ekkor érte el az északi falat - és némán vonagló lángalakká változott.A magiszterek összerezzentek. Newport a maga szerényebb képességeivel is érzékelte

az építményt védelmező aura összeomlását: a mágikus energiák egy ideig az ellenséges varázstudó testében tomboltak, majd végképp elenyésztek. Pernye kavargott, vad tüzelés kezdődött odakint; két-három monitor kifehéredett, ahogy a hozzájuk kapcsolt kamerákat golyó érte.

- Ürítsétek ki a számítógéptermet! - kiáltotta a Szalamandra. - A külső ajtót pillanatok alatt berobbantják! A golyófejű biztonsági főnökhöz fordult. - Ismeri a stúdiótechnikust, ugye? Rohanjon vissza hozzá és mondja meg neki, hogy lökje be az új felvételt, és hangosítsa ki, amennyire csak lehet!

- Megtehetem, de...- Menj - kérte "Lirian" is; halk hangja baljóslatúbb volt minden elharsogott parancsnál. -

Menj és mentsd meg a lelkemet; mikor szembenézek a démonnal, a Dallamnak szólnia kell!

171


172


7.

SZÁRNYAK

A Valóvérűek rohama egyiküket sem érte készületlenül.Támadóik a legnehezebb, legnagyobb védelmet nyújtó ősi vértezetet viselték: az aquir

mesterek a világ Negyedkorában, a nagyhatalmú ősi népekkel vívott háborúk idején kovácsoltak utoljára ilyeneket. Lirian, aki azonnal átlátta, hogy rapírjával esélye sincs ártani nekik, szabadjára engedte Talissát; a boszorkány lángot fújt a közeledőkre, glóriát bűvölt föléjük a gyűlölet tüzéből.

- Nem harcosok...! - kiáltotta Jahrn az első csapásváltás után. - A vértjüktől kapják az erejüket! Shalek, a fejükre lőj; Galodan...

A törpe hatalmas fejszecsapással szétzúzta egy Valóvérű térdét, s elhátrált onnét, ahogy a fémen ütött rés zöld derengéssel ismét összezárult. Az aquir felegyenesedett, előrelépett - a nomád nyílvesszeje ekkor csapódott sisakjának szemnyílásába, s hátra, a hideg kőpadlóra taszította.

- Túl sokan vannak - nyögte Morel. - Túl sokan...Az aun ellökte magától; a fiú az oszlopok közé hemperedett, onnét figyelte a négykarú

óriást a támadók gyűrűjében - az ívelt kristálypenge élén mintha holdsugarak táncoltak volna.Nővérkém... Lirian megperdült a sarkán, jobb tenyerében tűzgolyó lobbant. A Szabad

Embert fenyegető vértest darabokra szaggatta a robbanás; dárdája hegye egy oszlopnak, si-sakos feje a roppant kapunak csapódott.

A kapu, mint holmi eleven lény, felhördült.A fekete szivárvány aláhullt - és megállt az idő. Jahrn, Galodan és az aun mozdulatlanná

dermedtek két csapás közt. A két férfi tekintetéből gyűlölet sütött, a rovarlény gyémántszeme tompán fénylett - nem villant meg még akkor sem, mikor a vértes, akivel mindeddig küzdött, oldalt lépett; s lecsapott fegyvertartó kezére. Az agyarkard átvágta a természetes páncélt: a kristálypenge a karral együtt hullt a földre, s szilánkokra hasadt. Lirian tehetetlen dühvel nézte, ahogy az aquirok egyike felé pillant, közelebb lép, gonddal elkerülve Talissa utolsó mágikus lövedékét, mely ott szikrázott a levegőben, s vádló ujjként épp rá mutatott.

- Eljöttél, kígyóasszony - szólt a Közös Nyelven. Intett egyik társának, aki lenyúlt a földre Lirian rapírjáért. Arleth mau Ral, aki Lek'Heket, a Változás Őre közöttünk, türelmetlenül vár rád!

Körülvették, lefegyverezték és a kapun túlra, a Változás Őrének csarnokába kísérték őket. Moreltől egy tőrön kívül nem volt mit elvenniük; a fiú Lirian mellé zárkózott, a puszta jelenlétével igyekezett erőt önteni a lányba.

Sajnálom, nővérkém, suttogta Talissa. Igazárt sajnálom; azt hiszem, mire ez a fenevad végez velünk, együtt kell majd új lakhelyet keresnünk...

Jahrn és társai, noha bénultságuk alábbhagyott, kábultnak látszottak, még csak nem is pillantottak a mellettük haladó, szótlan aquirokra.

A Valóvérűek vezetője - az, aki az aunt megcsonkította - néhány lépéssel megelőzte a menetet, elsőként ért a terem távoli végében álló oltáremelvényhez, ahol Lirian egy verdeső szárnyú, jókora madarat, és néhány mozdulatlan alakot látott.

Ő...!, zihálta a boszorkány Ő az, Arleth! Ne küzdj vele, nővérkém, ne ellenkezz - úgy talán fájdalom nélküli halált ajándékoz neked!

173


A lány résnyire szűkült szemmel közelített az emelvényhez. Az aquir parancsnok már ott állt: sisak nélküli feje lüktető bőrű, csupa szem, csupa száj iszonyat volt.

- A felvilági kígyóasszony, Lek-Heket - zengte tucatnyi különféle hangon. - Eljött, ahogy jövendölted.

Arleth mau Ran lassan Lirian felé fordult. Magas, vállas férfi árnya volt, emberarcát derengő folttá halványították az évezredek; csak szemei és köves gyűrűi csillogtak eleven fénnyel a csarnokhomályában.

- Üdvözöllek, Sineas szülötte - szólt bársonyos hangon. - Örülök az érkezésednek: vágytam megismerni a nőt, aki a kontinens legnevesebb fejvadászának vesztét okozta - s akinek hűtlen kedvesem nem átallotta megvallani édes titkainkat. - Közelebb lépett, minden érzékével fürkészte, szinte befonta hatalmával a lányt. - Itt van veled... Halandó tested melegében hordozod, ugye? = A gyűrűktől szikrázó ujjak remegtek. - Beszélt hozzád éjszakánként? Játszadoztatok együtt?

Lirian konokul rázta fejét, szemében a tehetetlen düh könnyei csillantak.- Ó, hogy tudott játszani az én kedvesem...! - sóhajtott az árny - Valaha, míg nem

váltam ilyen... légiessé, örömömet leltem az efféle mókában. Mostanság inkább a szellem, mint a test heve éltet, az emlékek viszont még elevenek!

Elfordult zsákmányától, az oltár déli sarkában mozdulatlanul álló alakhoz suhant. A szobor karjai hiányoztak, arca helyén sima kő szürkéllett.

- Jadzia - suttogta az árny - Ifjúkoromban, a Sheralon túl szerettem; teste hajlékony volt és forró, lehelete Oghogul mezőinek édes illatát árasztotta. Megöltem, mert titkon gyermeket szült nekem. Elrabolta hitemet az őszinteségben; de, bár vétkezett, őrzöm és gyászolom: azóta sem tudtam olyan közel engedni magamhoz senkit, mint őt...

Szélfútta kelmék forgatagaként keringett odafent, árnya a keleti sarokban álló alakra hullt. Alacsony tiszta homlokú nomád lány szobra volt, testén repedések sűrű hálója sötétlett. .

- Rialee - suttogta a mágus. - Álmot látott és az enyém lett. Istenét kereste bennem, de nem talált mást, csak új kérdéseket. Elmetszette saját torkát, mielőtt magamhoz emelhettem volna; idolját haragomban zúztam szét hat évezreddel ezelőtt, aztán újra összeillesztettem: ráébredtem, hogy emlékek nélkül üres és sivár az életem...

Viharfelhőként vonult a nyugati szeglet szoboralakjához. A kővé vált teremtés ép volt és nagyon fiatal; szöghaja hatalmas fonatban hullt alá keblei közt. Kezét az arca elé emelte, talán hogy elhárítsa a rá leselkedő iszonyatot. Gyermekarcát néma sikoly torzította el.

- Talissa - mormolta Arleth. - Konok, szép Talissám, hogy is képzelhetted, hogy valaha másé lehetsz?

Lirian birokra kelt a testén végigkúszó borzongással. A középütt felállított ülőfát nézte, az ülőfához zsinegelve verdeső, fekete tollú madarat. Összpontosítani próbált, Alborne erejét kutatta elméjében és tagjaiban, de hasztalan - nem érezte magát sem örökkévalónak, sem győzhetetlennek.

Arleth visszatért, előrehajolt, a szeme közé nézett.- Az északi szeglet téged vár - suttogta. - Légy okos, és nem jutsz társaid sorsára;

élhetsz, míg szellemed melegével gyönyört szerzel nekem!A lány némán, az iszonyattól bénultan meredt rá. Talissa és a többiek hallgattak;

rémlett, nem is tudnak megszólalni. A szobrok, az őrt álló aquirok nem moccantak - Morel ezt a pillanatot választotta, hogy hasznossá tegye magát. Második tőre, melyet igazi kalandozóhoz méltóan mindeddig csizmaszárában rejtegetett, már jobbjában csillogott - a lánytól és a fölé boruló árnytól alig tízlépésnyi távolság választotta el.

- Lirian! - kiáltotta, és elhajította a pengét. - Fogd! Öld meg az átkozottat!

174


A tőr, mintha láthatatlan falba ütközött volna, lefékeződött a levegőben. Arleth felkapta fejét, gyors mozdulatot tett baljával - s Morel, mint akit villám sújtott, hangtalanul, élettelenül zuhant a kőpadlóra. Shalek, Galodan és Jahrn testét remegés rázta: mindhárman küzdöttek az akaratukat megbénító varázzsal.

- Miért? - sóhajtott a mágus. - Miért nem értette meg az a szegény fiú, hogy kettőnk közt senki másnak nem lehet szava?

Lirian, akinek szemét elhomályosították a könnyek, hirtelen összerándult a kíntól. Belévillant, hogy ő is Morel sorsára jut: testébe szellemujjak markoltak - de nem az élet szikráját szakították ki onnét, hanem Talissa lelkét.

Nővérkém:..!, sikoltott a boszorkány, aztán elhalt a hangja. Az ülőfán verdeső madár fekete szeme ugyanekkor Lirianre villant - kimondhatatlan fájdalom és kétségbeesés sugárzott belőle.

175


8.

DALLAM

Az "álmodók" jó része holtan vagy haldokolva hevert már a falak előtt, mire a kapu engedett Grimoire rohamának. A szívós fán repedések hosszanti csíkjai futottak végig, a vasalás vörösen izzott, szikrák záporában fordult ki a kőből, s a démon, mint valami rossz álom, a szoborterembe rontott.

Newport, aki a golyófejű biztonsági főnök "tartalék" pisztolyát markolta az oszlop tövében, még a lélegzetét is visszafojtotta. Forró levegő csapott az arcába, rőt ragyogás vetítette a falra hatalmas árnyát - pedig sok mindennek érezte magát e percben, csak épp hatalmasnak nem: Kuporgott és várta, hogy a tűzvihar csillapuljon; tudta, hogy társai, a magiszterek, a felfegyverzett Létezők sem tehetnek egyebet.

A démon végigszáguldott a falak mentén. A padlótól a mennyezetig, a mennyezettől a padlóig suhant, körözött, azután megállapodott a bejárat közelében; bábjai egy második fekete adeptus vezetésével ugyanekkor jelentek meg.

A százados kőpadlón lángszőnyeg terült szét, közepéből lángoszlop csapott fel. A ragyogás fokozódott, lassan formát öltött: pikkelyes testű, hosszú karú, emberarcú iszonyat bontakozott ki a lohadó tűzaurából.

Csend. A hajdanvolt nagyságok szobrai némán sorakoztak fülkéikben a csarnok két oldalán. A rejtekajtó körül csoportosuló védők, az ugrásra kész támadók a pillanat foglyai voltak - néhányan sejtették csak közülük, hogy a küszöbön álló összecsapás hitek és világok harca lesz.

- Ez könnyen sikerült, ismerd el - szólt Arleth. - Holmi hetedkori kontár próbálkozásába azonnal belehaltál volna. Szabad vagy, kedvesem: ha nem csalódom, jó ideje erre vársz. Becsüllek mindazért, amit tettél, megajándékozlak hát a döntés jogával. - Elmosolyodott, csupa gyűrű balja a lány arcát érintette. - Mellettem maradhatsz és végignézed, mivel büntetem az árulót - vagy visszatér:

Newport tizenkét órán belül másodszor emelte pillantását a kőbe vésett csillagképekre, mikor meghallotta a hangot.

Eleinte távolinak tűnt, akár a tengerzúgás egy szirttetőre épült házban, de fokozatosan erőre kapott. A morajba sercenések vegyültek, ahogy a stúdió tüskehajú technikusa a frekvenciákkal játszadozott s életet lehelt a rejtett hangsugárzókba; a Szalamandra szinte látta ádáz, "mit nekem" mosolyát.

A démon összerezzent, félrebillentett fejjel figyelt - az áradó dallam első hulláma mégis készületlenül érte, akár a mögötte csendülő kacagás.

- Morquor...?A szörnyeteg, aki dicstelen földi pályafutása során Grimoire-nak nevezte magát,

sziszegve fordult szembe a kőfülkék egyikéből előszökkenő lánnyal. Sal sápadtan, apró kezét Newport új kabátjának zsebében tartva nézett rá - a szobor, mely mögött menedékre talált, mintha szintén Newportot ábrázolta volna. Oldalt lépett és kacagott; hangja Lirian vil Sineas tiszta, iskolázott altja volt..

- Hallod, Morquor? - érdeklődött. - Elég jól hallod, mondd?Lánggolyó villant a fekete adeptus tenyerében, de útjára küldeni már nem volt érkezése:

a golyófejű biztonsági főnök puskalövése a falig röpítette. A szakállas magiszter ugyanekkor lendítette a magasba botját: kiáltása mozdulatlanságra kárhoztatta a döbbent "álmodókat".

176


- Így már jobb - kacagott Sal-Lirian. - Sokkal jobb. Megkerülte Grimoire-t; mozdulatai oly simák, oly kimunkáltak voltak, hogy még az orosz iskola táncosnőinek is becsületére váltak volna. - Azt akartam, hogy halld a zenémet, és hogy a bábjaid ne zavarhassanak meg ebben - bár minden kívánságom így teljesülne! Hangja gunyoros élt kapott, ahogy Talissa fokozatosan elhatalmasodott rajta. - Tudod, tűzköpő, voltaképp szánlak. Lemondtál mindarról, amit Ediomad és a mélységek adhattak neked, hosszú útra indultál, századokon át vétkeztél - a semmiért. Urad azt képzeli, bölcsebb az isteneknél, különb minden halandóknál; korbáccsal, tőrrel, fájdalommal és félelemmel érvel. Ideje, hogy meghallgassa végre a mi érveinket is!

Elnémult, ám hangja, Sal és Lirian különös kettőse tüstént felcsendült megint: a rejtett forrásokból áradt, s mindenkit megborzongatott valószínűtlen erejével.

A démon felüvöltött, lángokba öltözött, előrenyújtott karokkal, fergetegként rontott a lányra. Sal oldalt szökkent, meglapult, aztán körözni kezdett; az alakját övező derengés Talissa bűvhatalmának kisugárzása volt.

- Rajta, Charles-Alain! - kacagott. - Táncolj velem! Grimoire támadott. Hüvelyknyi karmai tanto-pengék gyanánt cikáztak, a lány azonban gyorsabb volt náluk. A kitérésre összpontosított, elhajolt, ugrott és forgott; az angol szövetkabát szárnyai vadul csapkodtak mögötte.

Newport összeszűkült szemmel figyelte a halálos keringőt, Sal ismerős testét az agyarak, karmok forgatagában - és azon kapta magát, hogy az életéért fohászkodik.

A démon, taktikája kudarcát felmérve, növelte a távolságot. Tűzdárdák sokaságát, lángnyilak özönét röpítette a lány felé, Talissa azonban rendre hárította a csapásokat, majd, miközben a dallam zúgása az egész csarnokot betöltötte, ellentámadásba lendült. Jobb kezében hosszú lángpenge villant, hegye Grimoire vállába, oldalába mart.

- Hány emberrel végeztél életedben, Morquor? És hány olyan akadt köztük, akit te magad győztél le, mondd? A szörnyeteg üvöltött: homlokán, széles mellén izzó csíkokat hagyott a lángpenge heve. Minden dühét beleadta az utolsó csapásba: zsarátnok-karmai Sal arca előtt villantak el, majd ismét felfelé lendültek; a kavarodásban feketén lebbent a kabát szárnya. Newport lehunyta szemét, de így is látta a villanást: a démon tüze magasra csapott, bömbölése megremegtette a csarnokot, a Harmóniát, a bárd létének Dallamát azonban nem nyomhatta el.

Sal ott állt az izzás szívében. Lassan leengedte balját, mintha intene; szép arca színtelen, tekintete hűvös és távoli volt, jobbja a bejárat hajnalfényű négyszöge felé mutatott.

A lángpenge Grimoire torkát döfte át.

A magiszterek és a Létezők elővigyázatosan közeledtek a leterített szörnyeteghez. Az "álmodók" lefegyverzésével nem kellett bajlódniuk: a démon aurájának megszűnése óta nem voltak veszedelmesebbek egy csapat felocsúdott alvajárónál. A szakállas férfi feloldotta a mozdulatlanságvarázst, s tüstént új - mély és álomtalan - álmot bocsátott rájuk.

- Tad...?A lány hangjában halálos kimerültség rezgett. Sugárzása gyorsan halványult, ahogy

elhátrált a szörnyeteg pusztuló maradványaitól; ahogy Newport hozzá ugrott, szédülten hanyatlott a karjaiba.

- Kölyök!A sötét szemek tágra nyíltak, mélyükben alig pislákolt az idegen tűz.- Csókolj meg - suttogta a hang. - Mielőtt elmennénk, mást úgysem adhatunk neked...Füst kavargott az Eltávozottak csarnokában, függönyén túl tisztán, erőteljesen zengett a

Dallam.

177


178


9.

VISSZATÉRÉS

Lirian vil Sineas azonnal megérezte a változást. A mágikus energia láthatatlan csatornákon át, egyenesen a valóság szövetéből áramlott hozzá; fülében, mint mennydörgés vagy a szívbe és agyba toluló vér zubogása, éteri kacaj visszhangzott. A tudatát és testét béklyóba verő energiák szertefoszlottak, saját hatalma vakító villanással áradt szét a homály csarnokában, és megtörte a kalandozókat fojtogató varázst.

- Shalek! - kiáltotta a lány, ahogy Alborne erejével barátja gyilkosa, a megrebbenő árny után kapott. - Lőj! Öld meg a madarat!

Az íjász balja - hogy, hogy nem, ebben is penge villant - kurta félkört rajzolt, átmetszette a legközelebbi aquir torkát. Galodan ledöntött a lábáról egy másodikat Jahrn tüstént kiragadta a lándzsát a Valóvérű kezéből, és a nekirontó harmadik mellébe döfte.

- Lirian...!A lány némán, össze-összekoccanó fogakkal szorította Arleth-et. Tudata védfalának

árnypengék feszültek, de bárhogy acsargott, bárhogy küzdött a mágus, nem boldogult a Harmónia Urának aurájával.

Shalek megkaparintotta íját. Átlendítette feje felett, ujjainak követhetetlenül gyors mozdulatával vesszőt illesztett az idegre, s féltérdre ereszkedett. Egész lényegével célpontjára koncentrált, hagyta, hogy társai küzdjenek az életéért helyette.

A húr pendülése magas, tiszta hangként hatolt el Lirian tudatáig. Harmadik szemével a vessző útját követte, tekintetével fogva tartotta az árny pillantását. Hátuk mögött utolsót vijjogott a fekete tollú madár: Shalek lövése épp a szívét találta. Talissa, mint aki álomból ébred, tüstént kiszökkent a hús, a csontok börtönéből, mindenki számára láthatatlanul, fogódzót keresve csapongott a kupola alatt.

- Kishúgom! - sikoltotta Lirian. - Vissza! Térj vissza hozzám!Az Ansinatis a hang irányába fordult, úgy csapott le, , akár a villám; Lirian testét

zsibbasztó fájdalom járta át, ujjai azonban megszorultak a mágus félig anyagtalan csuklóján. Alborne aurája rőtes árnyalatot kapott, a lány szemében a határtalan gyűlölet szikrái villantak.

Most, én uram!, sziszegte Talissa. Kísérts, hazudj; ÜSS MEG, HA TUDSZ!Arleth felüvöltött.A csupa szem, csupa száj aquir parancsnok kivont agyarkarddal Lirian mellé ugrott,

vágni készült, ám az aun gyorsabb volt nála: vállától a csípőjéig kettéhasította a szörnyeteget az egyik őr fegyverével. A Szabad Ember végzett a maga ellenfeleivel, majd a kapu felé iramodott, s Galodan segítségével sikerült elreteszelnie; a csarnokban a kalandozókon kívül csak halódó vagy halott vértesek hevertek.

A mágus, mert szabadulni hiába próbált, a magasba emelte Liriant. Körbefordult vele, de megtartani nem tudta, a Dallam varázsa fokozatosan elszívta erejét. Teste pillanatról pillanatra valóságosabbá vált: Talissa hüvelykről hüvelykre rángatta vissza a valóságba, Arleth arcán az idő, a pillanat döbbenetének grimasza ült.

- Átkozott szuka! - bömbölte. - Szerettelek...!A kétlényegű lány tekintete a szoboralakokra villant.- Őket is szeretted. - Megvetette lábát az emelvényen; most ő emelte a feje fölé a fekete

talárba burkolódzó alakot, akinek öltözékéből százados por szaga, nyirkos pincék lehelete áradt; ujján gyengülő fénnyel derengtek a gyűrűk. - Szeretted és elpusztítottad őket, ahogyan a szüleimmel, ahogy szegény Morellel tetted; sosem játszottad tisztességgel a halandók és a

179


halhatatlanok játékait, és most... választanod kell! - Úgy rázta a fekete köntöst, mint valami rongycsomót; az árny, aki egykor férfi volt, hörgött és vergődött pokoli szorításában. - Beszélj ember módjára, Arleth mau Ral: melyikünk kezéből fogadod el a halált?

A mágus baljában tűpenge villant, átdöfte Lirian vállát. A lány kacagott, bár testében fehér lánggal lobbant a fájdalom; kacagott, miközben Talissa elhatalmasodott rajta, s szétmorzsolta a temetői bűzt árasztó alak torkát. Arleth, a földmélyi gyökereken élősködő árnyak legsötétebbike sakálként vonított, fekete köntösét jeges szél dagasztotta - pedig semmivel sem volt már veszedelmesebb az ülőfa tövében széttárt szárnyakkal heverő, átlőtt szívű madárnál. Lirian ellökte magától, a földre zuhant, aztán felemelte fejét, s ocsmány hüllősziszegéssel a lány felé kúszott; nyomában vér - igazi, gőzölgő vér - vöröslött az oltár kövén.

Talissa kirúgta kezéből a tűpengét, felemelte és vonszolni kezdte; együtt zuhantak térdre a sikoltó boszorkány szobra előtt.

- Nézz rám! - zihálta a lány - Nézz a szemembe, Arleth!Balja a Változás Őrének homlokát, jobbja a szobor keblét érintette, s szabadjára engedte

a benne tomboló erőket.Az emelvény felé igyekvő kalandozókat villanás vakította el. Shalek, akinek a

tájékozódáshoz bőségesen elegendő volt öt megmaradt érzéke, egy ugrással Lirian mellett termett. Az ernyedten hátrazuhanó Talissát a Szabad Ember kapta a karjaiba. A csarnok elreteszelt kapuján csapások döngtek - a kint rekedt Valóvérűek folytatni kívánták a küzdelmet.

- Hamar! - kiáltotta Jahrn. - Magához kell térítenünk a boszorkányt, mielőtt a mágikus védelem elenyészik Xingeket és Morquorokat küldenek majd ellenünk, istenemre mondom, semmi kedvem találkozni velük... Szomorúan pillantott Morel holttestére. - Hozzátok őt is! Közénk tartozik.

Míg Shalek Talissába igyekezett életet verni, az aun meglepő gyengédséggel talpra segítette Liriant. Negyedik karjának csonkját szorosan a testéhez szorítva, állt ott: két kardot elhajított már a zsákmányolt három közül.

- Vérzel - szólalt meg nagyharangként kongó hangján. Galodan, aki épp tépést készített a lány számára, hitetlenkedve meredt rá.

- Te... beszélsz?Az óriás bólintott.- Tíz-egynéhány éve ismerlek - sziszegte holtsápadtan a törpe. - Tíz egynéhány éve

kóborolok veled. Üvöltöztem utánad, átkoztalak és magasztaltalak, és te... nem szóltál... soha... egyetlen... büdös szót sem!

- Nem volt mit mondanom - dünnyögte az óriás egykedvűen. - Alig ismerlek benneteket.

Shalek és Jahrn oldalán Talissa lépett melléjük, vértelen gyermekarca hűvös és gyönyörű.

- Jól vagy, kicsi nővér? - guggolt Lirianhez.- Túlélem - felelte a lány, s a kapu felé nézett; melynek szárnyai helyenként már

vörösen izzottak. - Képes vagy rá, hogy árnyékkaput nyiss nekünk?Talissa bátortalanul elmosolyodott. Igent intett. Megérintette fogadott nővére homlokát,

olyan mozdulatot tett, mintha meg akarná ízlelni az ujján végigcsorduló verítéket és vért.- Szép vagy - suttogta. - Szép és nemes; boldoggá tesz, hogy ismerhetlek.- Gyerünk már! - toporzékolt Galodan. - A démonaik rögtön a nyakunkba zúdulnak!A Szabad Ember kezét nyújtotta mindkét társnőjének, Shalek fedezete mellett a

legközelebbi fal felé igyekeztek. Morelt, mint eddig, most is az aun vette gondjaiba.

180


- Hát ezzel mi legyen? - A törpe bizalmatlanul méregette az oltár kövén szürkéllő új szobrot, Arleth miau Ran alakmását, azután - mert világéletében a szépet szerette - újra nekihuzakodott, és darabokra zúzta fejszéjével.

181


10.

BÚCSÚ A FEGYVEREKTŐL I.

Brüsszel, október

Szalamandra kávézó fekete-sárga ponyváját felcsévélték - a terasz túl hűvös volt már az átutazók, a hivatalnokok és a NATO-tisztek ízlésének -, így ők négyen is odabent, a nagy ablak mellett ütöttek tanyát, úgy nézték a szűk utcán, a Grootenmarkton sodródó őszi leveleket.

- Szezonvég... - MC grogot kortyolt; Newport megesküdött volna rá, hogy hangjából levertség sugárzik.

Aaron Hermel, aki alig huszonnégy órával korábban tért vissza hosszú boszniai túrájáról, inkább az ősz férfi kíséretében érkezett süvölvényt figyelte. A fiú német akcentussal beszélt, nem lehetett idősebb. húsznál, s olyan megilletődött volt, hogy még harmadik szemével is sikerült hunyorognia.

- Herr Roslau Göttingenből jön - magyarázta MC. Szervezetünk támogatása lehetővé teszi, hogy kutatásait itáliai könyvtárakban és magángyűjteményekben folytathassa. Eddigi eredményei igazolják választásunkat.

Newport és Hermel tekintete összevillant az asztal felett.- Mi a témád, fiú? - érdeklődött Slomo, szinte barátságosan.- A középkori kultúra sötét századai, uram.- Hagyd el az "uram"-ot - legyintett a göndör hajú, alacsony pasas. - Ennél az asztalnál

egyenjogú gyíkfélék vagyunk valamennyien.A fiú bólintott; kissé túl hangosan fújta a kávéját. Csend ereszkedett közéjük; valahol

hátul, a kávézó nyilvános telefonján harsány, francia nyelvű lelki életet élt egy sötét hajú lányMC felhajtotta a grogot, sóhajtott, azután két barna borítékot tett az asztalra, egyet

Newport, egyet Hermel elé.- Búcsúajándék - mondta mosolyogva. - Hálásak vagyunk a közreműködésükért.Slomo papírnehezék gyanánt helyezte borítékjára begipszelt balját.- Mi van benne?Az ősz férfi odaintette a felszolgálót.- Igazság - mondta, és fizetett. Roslau felpattant, majd szégyenkezve visszaült; csupa

ideg alkatával, túltengő mozgásigényével vizslakölyök benyomását keltette.- Igazság - visszhangozta Hermel, és mosolygott. Köszönöm.MC most Newportra pillantott, aki merőn bámult vissza rá.- A magáé, amice, egészen más eset. A borítékja egy XVII. században élt teológus

életrajzát, és a vele kapcsolatban fellelhető egyéb anyagokat tartalmazza, különös tekintettel az egykorú ábrázolásokra. - Egy bűvész íves mozdulatával húzta el tenyerét a boríték felett. - Az illető Württemberg tartományban született; tanulmányait Párizsban és Lübeckben végezte. Veszedelmes és nagyhatalmú ember hírében állt, bár vagyoni helyzete nem erre utal; publikált majd mindenütt Európában, de erdei tanyáját, mint mondják, nem szívesen hagyta el. Egy kisebb tudományos közösség vezéralakja volt, ritkán ártotta magát világi dolgokba.

- Bölcs döntés - biccentett Newport, s csak a szeme nevetett. - Igyekszem okulni a példájából.

Az ősz férfi az órájára pillantott. - Mikor indul a gépe?

182


- Hat negyvenkor. New Yorkba megyünk, onnét Montrealba - Salnek egy kis cég lemezszerződést kínált odafent.

Hermel felsóhajtott.- Csodálod? Úgy énekel, mint az angyalok. A járása meg... MC az asztalra koppintott.- Nősüljön meg, Slomo, és meglátja, hogy a lelke mélyén mindeni asszony angyal és

ördög.- Hallottam Fraulein Ferrier-t a rádióban - mondta Roslau. - Igazán... magával ragadó.A Szalamandra színlelt rémülettel fordult a nyilvános állomás felé; a lány elkapta a

pillantását és odaintett neki. -Ajelenlétében ki ne mondja! Így is elég nehéz a földön tartanom.- Tökéletesen rendbejött? - kérdezte az ősz férfi. - Az lett, aki volt?- Azt hiszem.Roslau igyekezett követni őket. - Betegeskedett?MC a fejét ingatta.- Túlhajszolta magát a múlt hónapban. Tudja, Kurt, a művészek mind ilyenek.A fiú bólintott - Newport pedig arra gondolt, hogy Herr Roslaunak hosszú utat kell

megtennie a maga személyre szabott Igazságáig.Sal befejezte a beszélgetést és visszatért az asztalhoz. Megint tizenhat évesnek látszott;

egy idő óta enyhébb árnyalatokat használt a sminkjéhez, és művelt valamit a parfümjével is; ha Newport lehunyt szemmel koncentrált, áfonya- és vadmézillatot, az ormok árnyékában sötétlő erdők hűvös fuvallatát érezte körülötte. A változás mélyre ható volt és végleges; a lány éteri ragyogása sosem hunyt ki teljesen.

- Remek színben van, bellissima - mosolygott rá az ősz férfi. - Ha az egészet újra kezdhetném, szívesen vállalnám az apja szerepét.

Sal nevetett.- Maga jó apa lenne - mondta. - Az ember megérzi az ilyesmit.Newport felállt.- A kocsim kiviszi magukat a reptérre - közölte ellentmondást nem tűrőn MC. - Én,

Slomo és Kurt eldiskurálunk addig. Rendben lesz így?Hermel összehúzta szemét. Bólintott. Newport kezet nyújtott neki és Roslaunak, fejet

hajtott az ősz férfi előtt. - Visszajövök.- Tudom, Tad - bólintott komolyan MC. - Volt időm megtanulni, hogy a legjobbak

mindig visszatérnek.

* * *

A Lancia a Maison du Roi oldala mellett várakozott, hátsó ajtaját a sofőr tárta szélesre az érkezőknek. Newport beleszimatolt az őszízű szélbe: a díszburkolat felett páraként terjengett a szürkület, a házak égő szemekkel várták az estét. A negyed forgalma élénkülni kezdett, a brüsszeli éj jellegzetes figurái mind megjelentek - s ahogyan mindig, akadtak új arcok is...

A Szalamandra várt. Valami hiányzott.Valami közé és a nyugalom közé ékelődött, s minden eddigi fájdalomnál jobban kínozta

a befejezetlenség érzésével. Sal hallgatott: minden szónál többet mondott azzal, hogy nem zavarta meg.

A férfi fellélegzett, amikor harmadik szeme villódzást észlelt a tér túloldalán. Járó motorú, hatalmas BMW és néhány alak állt ott; az, aki a legidősebbnek, a legtekin-télyesebbnek látszott közülük, s érzéseit nem, csupán sebeit rejtegette, hosszan nézett rá,

183


megajándékozta az Eltávozottak és Őrök Visszatérők mosolyával - aztán, mielőtt elfordult volna, üdvözlésre emelte botot markoló kezét.

184


11.

BÚCSÚ A FEGYVEREKTŐL II.

Erion, Dreina Terce

Mélyen járó viharfelhők sötétítették az eget, mikor a hatok - Talissa árnyékkapuján át - megérkeztek a Kalandozók Városába. Kimerültek voltak és keserűek, azt tették hát, amit e tájon minden kimerült, megkeseredett utazónak tennie kell: szobákat nyittattak, forró fürdőt és predoci óbort rendeltek Torozon Tavernájában.

A tolvaj testét Darton helyi papjának gondjaira bízhatták, a sarokba hajíthatták málhájukat, lesikálhatták testükről a homály világának minden mocskát, az emlékektől azonban nehezebb volt szabadulniuk: Lirian alvás helyett órákon át bámulta a mennyezetet mosószappanillatú ágyából, s mikor a gyötrődést elunván visszatért a nagyterembe, Galodant, Shaleket és az aunt találta odalent.

- Pocsék idő közeleg - mormolta a törpe. - Ki nem állhatom az északi szelet.-Igyál - mormolta pincemély hangján a háromkarú. Az mindig segít rajtad.Galodan bólintott, de nem ivott többet, várt, és várakoztak a többiek is. Az Éjközép

utáni harmadik órában kitört a vihar, a zápor az égiek dühének erejével vert végig Erion utcáin. Tizeket fojtott el, különös fajzatokat csalt elő, ólomnehézzé tette a kikötő öblében horgonyzó hajók vásznait; elmosta a pernyét, elmosta a vért, a keserűséggel azonban nem tudott mit kezdeni.

Az Éjközép utáni negyedik órában előkerült Talissa is: feketébe öltözötten, szomorúan és gyönyörűen közeledett asztalukhoz a Szabad Ember karján.

- Úgy határoztunk - mondta halkan -, hogy nem halogatjuk holnapig a dolgot.Shalek és a többiek tüstént felemelkedtek ültükből. Lirian a vállára kanyarította Morel

tépett köpenyét, batárt kéretett, és elsőként lépett ki a szakadó esőbe.Útközben egyáltalán nem beszéltek már: több szóra nem volt szükség közöttük.Némán járták sorra a környék templomait, szentélyeit és kegyhelyeit; áldozattal,

fohásszal, vagy épp gyertyát gyújtva áldoztak elesett társaik emlékének.

Lirian álmai a harmadik, pihenéssel töltött nap éjjelére letisztultak végre. Aludt, és apját, anyját látta a hegyek alatti faluban; ébredése kellemesen lassú volt, az ágy melege simogató - ám a lányt változatlanul az üresség érzése kísértette.

Az ötödik nap hajnalán Talissa átsétált a falakon és az ágya szélére telepedett, mosolygott, ujjai sötét hajának egy fonatával játszadoztak.

- Jahrn menni készül - suttogta. - Tanácsra van szükségem, nővérkém. Mi történik velem?

- Megrémültél - világosította fel Lirian. - Te, aki nem ijedsz meg sem embertől, sem istentől, félsz tartozni valakihez.

Talissa hunyorogva nézett rá.Már tartozom valakihez - mondta komolyan. - Hozzád tartozom.- Egy nap én is útra kelek.A boszorkány megrázta szép fejét, tekintetében fájdalom lappangott; Lirian komolyan

megsajnálta.- Kölyök - suttogta, és magához ölelte. - Veszedelmes, konok kölyök vagy, tudsz róla?

185


Talissa reszketett a karjai között.- Nem vagy. az anyám! Bánj velem keményen!- Lesz még részed ilyesmiben, ha a kalandozók útjára lépsz - nyugtatta meg Lirian. - A

másik választásod, hogy maradsz, tőrvívásra, klasszikus táncra tanítod az erioni polgárlányokat, vagy ..

- Ne mondd ki - kérte Talissa. - Én sem vagyok az anyám:Lirian végigsimított égő arcán.- Menj vissza Jahrnhoz, kishúgom! Maradj mellette, amíg tudsz, de ügyelj rá, hogy

mindketten megmaradjatok Szabad Embernek - ez a legszebb és legnehezebb játék azok közt, amiket ismerek...

A boszorkány sírt és nevetett, könnyei a fehér lepedőre hulltak. Hirtelen előrehajolt, szájon csókolta fogadott nővérét, majd elsiklott a keze alól, árnyékkaput nyitott és kimenekült a falon át.

Lirian várt még egy órát, azután - Galodan, Shalek és az aun díszkísérete mellett - felkereste a Yenerabile Doval Tauwathart, hogy beszámoljon neki Ulan és Bryk tetteiről.

Öreg este volt, mire visszatért a Tavernába.Mikor behúzta maga mögött szobájának ajtaját, megborzongott: a kristályüvegen túl

úgy süvöltött a szél, akár egy bebocsátásért esdeklő lélek; lüktetésének ütemére lassan mozdult, fejét ingatta az ágy melletti karszékben ülő férfi.

Jahrn...? A Szabad Ember bólintott. Előrehajolt, bort töltött mindkettőjüknek; szemében ott derengett a kandallóban lobogó lángok vöröse.

- Elment - mondta.Lirian az ágyra telepedett, átvette a kupát a hajdani gladiátor kezéből.- Gondoltam, hogy így lesz. Nem tud mit kezdeni a szabadságával - kész volt bármire,

hogy visszaszerezze, de sokkal nehezebb lesz megtanulnia élni vele.Jahrn en-Doar hosszan hallgatott. Lirian négyrét hajtott levelet látott heverni az asztalon

- a férfi a tőrével szegezte oda, nehogy a huzat elsodorja.- Közös ismerősünk, Tier Nan Gorduin említette egyszer - szólalt meg ismét -, hogy azt,

aki fontossá vált számunkra, nem megszerezni a legnehezebb, hanem megtartani.- Igaz - bólintott a lány - Legalábbis azt hiszem. Megkeresed?- Értelmetlen volna. - A Szabad Ember kiitta a bort,felnevetett. - Láttam, ahogy küszködik, néztem, ahogy a helyét keresi köztünk - és azt

hittem, ismerem őt.- Nem találta a helyes utat - suttogta Lirian. - Se velem, se nélküled: csak így dönthetett.A férfi még mindig nevetett, cserzett bőrű arcán árnyak sötétlettek.- Döntött - mondta. - Kissé nehéz lesz megértetnem a többiekkel, de remélem, segítesz

majd, ha elolvasod a levelét... - Közelebb lépett, kezét a lány vállára tette. - A mi kis boszorkányunk vágyott a közelségemre, vágyott a védelmemre is; szüksége volt rám, hogy elfeledtessem vele Arleth kegyetlenségét, mindazt, amiért lelke mélyén gyűlöl minden férfit - de igaz hatodkori szerelemmel csak téged szeret!

Messze nyugaton megdördült az ég, a Sheral bércei hosszasan visszhangozták Alborne kacajának hullámait.

VÉGE

186

wayne chapman - két hold

Documents