A múlt bűnei

Lisa

Elaludt. Három doboz sör és egy számára élvezetes együttlét után, végre teljes erőbedobással

horkol. A szoba sötétségébe bámulva elgondolkodom rajta mikor élveztem utoljára vele a

szexet. Hosszasan rágódom ezen, talán többet is mind kéne, de végül mégis arra jutok, hogy

nagyon régen. Öt éve, hogy felhúzta azt a vacak gyűrűt az ujjamra, és ugyanennyi ideje

átkozom magam, hogy mekkora idióta voltam, hogy igent mondtam. Nagy az ember szája a

szüleivel szemben mikor még csak tizenkilenc éves és a tojáshéj ott van a fenekén. Mert egy

tizenéves mindent jobban tud. Neki már nem parancsolhat senki és azt csinál, amit csak akar,

egészen addig, amíg a férjétől meg nem kapja az első pofont. Azután, már valahogy mégsem

olyan nagylegény. Libabőrös leszek a gondolattól. Összeszorított szájjal a lehető

leghalkabban felkönyökölök az ágyon. Nézem, ahogy a mellkasa lassan fel - le mozog. Elkap

a vágy, hogy lássam, akkor is ilyen nyugodtan aludna-e, ha egy párnát nyomnék a fejére.

Elhessegetem a csábító gondolatot, mert tudom, hogy kettőnk közül az erősebb nyerne, és az

nem én vagyok. Teljesen felülök, majd a vállam felett őt bámulva leteszem a lábamat a

parkettára. Felszisszenek a hidegségétől. Felveszem a földről a selyem hálóingemet és

belebújok. Max mindig is ragaszkodott hozzá, hogy meztelenül aludjak. Azt mondta tetszik

neki, hogy a fedetlen testem az, amit elsőnek meglát reggelente. Én persze számtalanszor

kértem, hogy borotválkozzon meg gyakrabban, mert undorodom attól, hogy ilyen ápolatlan,

de fütyült rá. Bár, mára már azt gondolom, hogy sohasem ez taszított benne igazán, hanem az

egész lénye. A lehető leglassabban teszek pár lépést, de ennek ellenére egy másodpercre sem

veszem le róla a tekintetemet. Magabiztosan megindulok, azonban váratlanul megreccsen

alattam a padló. A francba! Azonnal Max-re tapad a tekintetem a földről. Hangos horkolása

abbamarad és csendesebben kezdi el venni a levegőt. Kezemet a mellkasomra teszem, mielőtt

a szívem kiugrana a helyéről. Csak ne kelj fel kérlek. Max hatalmasat horkant, én pedig

megkönnyebbülten kifújom a levegőt és a plafonra nézek. Köszönöm. Szerencsére Max nem

hajlandó zárt ajtó mögött aludni, mondván, hogyha hívja a természet ne legyen semmi

akadály előtte, főleg, ha sürgős. Amint kiteszem a lábamat a hálószobából, szaporábban

kezdek lépkedni a kövön. Már nincs sok időm. A fürdőszobába érve kulcsra zárom az ajtót,

hogy semmi esetre se tudjon bejönni. A lámpa éles fényétől hunyorogni kezdek és pár

másodpercre minden homályossá válik, viszont tudom, így is megtalálnám, azonnal, amit

keresek. Leguggolok a csap alatti szekrényhez és kitárom az ajtaját. Előveszek egy fekete kis

dobozkát és kihúzok belőle egy vékony, de éles borotvapengét. Bizonytalanul végig mérem.

Fogadok, ha Max most itt lenne, rám üvöltene, hogy ne kuporogjak a hideg csempén, mert

felfázom, ezzel is csökkentve annak az esélyét, hogy teherbe essek. Mindennél jobban

szeretne egy gyereket, ám én titokban fogamzásgátlót szedek. Elég, ha csak az én életemet

keseríti meg. Még mindig csak bámulom a pengét, pedig tudom, hogy már vészesen fogy az

időm, mégis… nem gondoltam volna, hogy ennyire megrémülök tőle. Mély lélegzetet veszek

és felemelem a végzetemet. Meg tudod csinálni. Csak egy vágás és többé nem kell

szenvedned Lis. Abban a pillanatban amint átfutnak az agyamon ezek a mondatok, végig

húzom az ereimen az éles tárgyat. Összeszorítom a szám, mielőtt sikoltanék a fájdalomtól és

figyelem, ahogy a vér végig csorog egészen a könyökömig, majd lecsöpög a hófehér

csempére. Hátra szegett fejjel a plafont kezdem bámulni. Max őrjöngeni fog, ha megtudja,

hogy összevéreztem a fürdőszobát.

Don

Már az utca túloldaláról látom Ashton fehéren világító kabátját a nagy köd ellenére is. Kezeit

a zsebébe bújtatva óvja őket a hideg ellen, miközben rendelőm ajtaját bámulja. Valószínűleg

azon gondolkodik, hogy miért vagyok fél órás késésben. Őt ismerve, biztosan a legrosszabbra

gondol, bár pesszimizmusa érthető számomra. Gyanítom, azt hiszi, hogy egy kórházi ágyon

fekszem a sürgősségi osztályon és az életemért küzdők, mert idefele jövet balesetet

szenvedtem. Pedig csak annyi történt, hogy a pszichológusa nem képes időben felkelni.

Megmosolyogtat a gondolat, hogy ő tizenkilenc évesen pontosan itt tud lenni a megbeszélt

időpontban, én pedig, érett, felnőtt fejjel nem vagyok képes kimászni az ágyból az ébresztőóra

csörgésére. Ash unottan az órájára pillant, bár arcát nem látom, de gyanítom, hogy harminc

perc várakozás után már kissé lehangolt. A kabát megfordul a szürkeségben és távolodni kezd

az épülettől. Gyorsítok a tempómon és a végén már azon kapom magamat, hogy kocogok. A

fagyos idő ellenére kinyitom a szám és érzem, hogy a hűvös levegő azonnal megfagyasztja a

hangszálaimat.

- Ashton! – Kiáltom utána mire a tejszínű dzseki megtorpan és a hangom irányába

fordul - Sajnálom, hogy késtem – Lihegem a térdemre támaszkodva.

- Többet kéne sportolnia Dr. Becker – Válaszolja tréfásan, ami meglep, mert az élete

nem mondható túl boldognak. Tisztelem azért, hogy a nehéz megpróbáltatások

ellenére mégis tud mosolyogni.

Nevetve bólintok és visszakísérem a bejárathoz. Ash már rutinos vendégként felkapcsolja a

lámpákat ezzel fényt varázsolva az egyszerű, semleges színű székekkel berendezett

váróterembe. Miután felakasztja dzsekijét a fogasra, lehuppan az egyik ülőhelyre és lábát az

előtte lévő üvegasztalra helyezi. Elég otthonosan mozog, de ez csöppet sem zavar. Mikor

először járt nálam, alig lehetett két szót kicsikarni belőle, úgyhogy ezt fejlődésnek könyvelem

el. Előveszem a másik kulcsomat és kinyitom a „barátság szoba” ajtaját. Nevetségesnek

hangzik elsőre, de azért neveztem el így, mert tudatosítani szeretném a pácienseimben, hogy

nem az ellenségük vagyok, hanem egy olyan személy, akire bármikor számíthatnak. Azt

hiszem Ash az a páciensem, akivel tényleg eljutottunk arra a pontra, hogy barátságot ápolunk.

Ránézek és fejemmel a nyitott terem felé biccentek. Azonnal veszi a lapot és felugrik a

székről. Ez a helyiség már sokkal vidámabb, mint az előtér. Ennek az az oka, hogy míg én

terveztem az előszobát, addig a tizenöt éves húgomra bíztam a „barátság szoba” berendezését.

Jobbnak láttam, hogyha ezt a feladatot neki szánom, mert ha rajtam múlna minden fal vagy

szürke vagy fehér lenne, ami nem biztos, hogy feldobná az egyébként sem életvidám

páciensek hangulatát. És hogy megmondjam őszintén, Sarah remek munkát végzett. A világos

nap sárga falak melegséget árasztanak és tökéletesen passzolnak a baba kék (ezt ő mondta)

kanapékhoz. A két heverőt egy apró tölgyfa asztal választja el egymástól, alatta pedig egy

bolyhos, sötétkék szőnyeg kapott helyet. Ashton lábát keresztbe téve, kezeivel átkulcsolva a

térdét helyet foglal a szófán. Csak most veszem észre, hogy a körmei rózsaszínre vannak

festve.

- Te csináltad? – Kérdezem, miközben előveszek egy üres papírt és leülök vele szembe.

Először értetlenül néz rám, majd miután leesik neki miről is beszélek, vigyorogva, ujjait

szétfeszítve gyönyörködni kezd a bennük.

- Bárcsak… én nem tudnám ilyen szépen megcsinálni. Anyukám.

Mosolyogva bólintok és felírom a lapra az első szót. Bátrabb.

- Örömmel konstatálom akkor, hogy anyukád támogat.

- Igen. Ő mindig elfogadott olyannak amilyen vagyok.

- Apukádról még mindig nem sikerült beszélnetek?

Ash érdektelenül megrántja a vállát, mintha kicsit sem foglalkoztatná a dolog. Már nagyon

régóta faggatja az anyját arról, hogy mi történt az apjával. Mindennél jobban szeretné

megtudni az igazságot, de rettentően fél is tőle. Nem mondta ki, de érzem rajta, attól tart, ő az

oka, hogy az édesapja elhagyta őket.

- Nem szeret róla beszélni. Mindig azt válaszolja, hogy nem érdemes szót ejteni arról az

emberről. Viszont szerintem meg fontos. Jogom van tudni mi történt – Fakad ki

Ashton.

- Megértelek, de édesanyádat is. Lehet még ő sem tette túl magát a dolgokon.

- Már több év eltelhetett a válásuk óta, hiszen én nem is emlékszem rá.

- Vannak olyan mély sebek, amiknek a történetét nem könnyű elmesélni. Főleg azoknak

nem, akik a legtöbbet jelentik nekünk, mert attól félünk ezzel őket is megsebezzük.

Ash a bölcsességem hallatán mély lélegzetet vesz. Egyértelműen látszik rajta, hogy nem tett le

a tervéről, de nem hibáztatom érte. Én sem tudnék válasz nélkül túllépni ezen a titkon.

- Látták az osztálytársaid? – Szegezem neki a kérdést a körme felé biccentve.

Bólintással felel – Történt valami?

- Csak a szokásos.

- Csak a szokásos mi?

Elhúzza a száját és kaparászni kezdi a körömlakkot, amit az előbb még olyan átéléssel

csodált.

- Hát… lökdöstek meg buzinak neveztek – Vonja meg a vállát mintha ez a világ

legtermészetesebb dolga lenne.

- Dühöt éreztél, amikor ezt tették veled?

A fiú hevesen megrázza a fejét.

- Nem, egyáltalán nem. Inkább… szégyent.

Összevonom a szemöldököm és egyenesen a szemébe nézek.

- Mégis miért kéne szégyenkezned?

- Restellem, hogy nem olyan vagyok, mint egy normális fiú. Bármit megtennék, hogy

olyan legyek, mint a többiek, de nem tudok változtatni magamon…- A szeme

megtelik könnyel és elhallgat.

Átnyújtok neki egy zsebkendőt az asztalka felett, ő pedig köszönésképp biccent.

- Itt nincs hiba Ash. Semmi hiba nincs benned, ne érezd ezt és legfőképpen ne hibáztasd

magad emiatt. Ugyanolyan teljes értékű ember vagy mint akármelyikük. Sőt, sokkal

jobb is vagy náluk.

Magam mellé teszem az irományaimat és térdemre támaszkodva előre hajolok.

- Mondjak el egy titkot?

- Titkot? – Tekintete a zsebkendőről rám vándorol.

- Egy titkot.

Határozottan bólint.

- Engem is bántottak ám az iskolában.

Elkerekedett szemekkel végigmér.

- Magát? Hát én biztosan nem kötözködnék magával – Nevetett fel, s kacagása zene

volt a füleimnek. – Ön magas és erős.

- De nem voltam mindig ilyen. – Feszítem meg elégedetten a bicepszemet, mire kitör

belőle a röhögés.

- Miért bántották?

Megrántom a vállam.

- Egy nagymenő csaj kifogott magának, és amikor csak tudott megalázott és megvert.

Ashton tekintete a parkettára siklik.

- Sajnálom.

- Tudod mit tettem?

- Mit? – Kérdi reménytől csillogó szemekkel.

- Semmit – Tárom szét a karjaimat és hátra dőlök a kanapén. – Az égegyadta világon

semmit. De én azt szeretném, ha te igenis tennél ez ellen. Nem kell, hogy megüsd

őket. De azt sem hagyhatod, hogy ők verjenek meg téged. Állj ki magadért! Ígérd meg

nekem, hogy nem leszel olyan amilyen én voltam!

- Megígérem – Az órájára pillant – Lassan mennem kell. Le fogom késni a buszom.

Előhalász a farzsebéből egy borítékot és felém nyújtja, de kezemmel eltolom.

- Ma tekintsünk el ettől. Fél órát késtem. Inkább nekem kéne fizetnem neked.

Ash vihogva a bejárat felé veszi az irányt, de még mielőtt kimenne, megáll a küszöb előtt.

- Köszönöm – Mondja hálásan, majd meg sem várva a válaszomat kilép a sűrű ködbe.

Amint bezárom a bejárati ajtót megcsörren a telefonom. Előkapva a hátsózsebemből Tom

száma jelenik mega képernyőn.

- Helló. Mi újság? – Kérdezem hátamat a falnak támasztva. Meglep, hogy hív, mivel

nem gyakran esik meg, ráadásul nem munkaidőben.

- Helló Don. Melóval kapcsolatban hívlak, de most elég sok a dolgom és arra

gondoltam, hogy ma este egy sör mellett megbeszélhetnénk a dolgot – Annyira hadar,

hogy beletelik pár másodpercbe, mire felfogom mit is mond – Mikor lenne jó neked?

A teremben lévő órára nézek. Kilenc múlt hat perccel. Végig pörgetem az agyamban kiket

várok még ma és mikorra.

- Don? Itt vagy még? – Szólal meg türelmetlenül.

- Persze, persze…- Felelem bizonytalanul, mert még most is a megfelelő időponton

gondolkodom – Hat óra? A La Moule-ben?

- La Moule? – Kérdezi zavartan – Az meg hol…

- Erre való az internet drága barátom – Veszem el a fülemtől a telefont, de még így is

tisztán hallom Tom szitkozódását egészen addig amíg ki nem nyomom.

Lisa

Már körülbelül tíz perce magamnál vagyok, de még mindig nem mertem kinyitni a szemem.

Tudom, hogy itt van, és iszonyatosan félek attól, hogy mi vár rám. Hallom a cipőjének

kopogását és még katonás lépteiben is érzem, hogy forr a dühtől. Három lépés az ajtó felé,

majd sarkon fordul és újabb három az ágyam felé. Érzem a tekintetét a bőrömön, szinte éget.

Ha hinnék a halál utáni életben, most azt gondolnám, hogy a pokolban vagyok. De nem kell

ahhoz meghalnom, hogy ezt érezzem. A cipő hirtelen megáll. Rájött, hogy már rég ébren

vagyok? Olyan hevesen kezd el verni a szívem, hogy csodálkoznék, ha Max nem hallaná

meg. Csak az infúzió csöpögése töri meg a szoba némaságát. Ha most kinyitnám a szemem,

öngyilkossági kísérlet nélkül is azonnal elájulnék. Ekkor az ujjaink váratlanul összefonódnak.

Jéghideg tenyere lebénít és lehűti izzadságtól nedves testemet. Talán mégis aggódik értem?

Összeszedem minden bátorságomat és hagyom látni az engem körülvevő világot. Az

ágyamtól pár méterre van az orvos íróasztala, rajta mindenféle papírral, azonban, a

helyiségben csak mi ketten tartózkodunk. Maxra nézek, aki leszegett fejjel guggol a

fekvőhelyem mellett. Megszorítom a kezét mire tekintetét rám szegezi. Szemében lángra

lobban a tűz és látom rajta, hogy cafatokra tudna tépni, ennek ellenére, a hangja mégis

gyengéd és kellemes.

- Jobban vagy már szívem? – Kérdezi mézesmázosan.

Szívem? Soha életében nem hívott még így.

Bólintok és szóra nyitom a szám, de ekkor mutató ujját az ajka elé tartja.

- Shhh… most én beszélek, te pedig csak annyit mondasz, hogy igen vagy nem.

Megértetted? – Még most is nyugodt, ám ettől még inkább félelmet kelt bennem.

- Igen – Felelem rekedtes hangon.

Sötétbarna hajába túr és felteszi az első kérdését.

- Normális vagy drágám? – Suttogja és a törődését gyűlölet váltja fel.

Hirtelen fogalmam sincs, mit feleljek erre. Azt se tudom, egyáltalán vár e rá választ, ezért

csak megrázom a fejem, de belül, szétfeszíti a mellkasomat a vágy, hogy rá üvöltsek, inkább ő

a nem normális.

- Max…én… sajná…- Abbahagyva a magyarázkodást felszisszenek, mert még jobban

megszorítja a kezemet.

- Mit mondtam az előbb Lis? – Kérdi jobbra- balra ingatva a fejét – Azt mondtad

megértetted.

Hevesen bólogatni kezdek, mire markolása enyhül.

- A következő kérdésekre helyes választ várok. Remélem, tudod mit várok el tőled.

Megvakarja borostás arcát és hogy lenyugtassa magát, kifújja a levegőt.

- Nem csinálsz többet ilyen butaságot?

- Nem.

- Jó feleség leszel?

- Igen.

- Szülsz nekem egy gyereket és mindent megteszel azért, hogy jó anya légy?

- Igen - Felelem halkan, mert a torkomban lévő gombóctól már alig bírok beszélni.

Max arcán elégedett mosoly ül ki, mintha minden gondja egy szempillantás alatt elszállt

volna. Homlokon csókol, amitől rögtön elfog a hányinger. Feláll és az ágyam melletti

éjjeliszekrényre mutat.

- Hoztam neked virágot. A kedvenced.

Tekintetem vázában lévő három szál búslakodó orgonára siklik. Őket látva könnycseppek

futnak végig az arcomon, de még véletlenül sem az örömtől.

Az ajtó nyílik, Max pedig még egyszer odahajol hozzám és megsimogatja az arcomat.

Ez az egész egy ostoba színjáték!

Ettől a gondolattól még több könny szökik ki a szememből.

Az orvos megáll az ajtóban és szótlanul minket figyel az orrnyergére csúsztatott szemüvegén

keresztül. Az arca kemény és érzelemmentes.

- Dr. Peterson – Szólítja meg végül türelmetlenül.

Max kiegyenesedik, és úgy tesz mintha az imént nem hallotta volna, hogy valaki belépett.

- Á, Dr. Fisher. Már vissza is jött? – Mondja hízelgőn és mellé lép.

- Elnézést kérek a zavarásért – Hangja kissé gúnyos ám tekintete még mindig nagyon

komoly – Tudnánk beszélni négyszemközt?

Max megvillantva a kamu mosolyát rám néz és kacsint egyet.

- Persze kolléga – Mindketten távoznak, a termet pedig végleg megtölti az üresség.

Csak én maradok egyedül a szobámban, az ágyamban, a szomorkodó orgonáimmal.

Don

- Tíz dollár egy sör?! Milyen puccos francia helyre hoztál te engem? – Morgolódik Tom

az étlapot bámulva – És ráadásul még elolvasni se tudom…Chi…Chim…ay… áh,

hagyjuk a fenébe! - Kiáltja és a pultra csapja az étlapot.

Néhányan felénk fordítják a fejüket, hogy megnézzék, mi történik, de szerencsére nagyobb

közönséget nem kapunk. Tommal az egyetemi éveim alatt ismerkedtem meg. Egy albérletben

laktunk, mert egyikünknek sem futotta saját lakásra. Én pszichológiát tanultam, ő pedig

belgyógyásznak készült. Érdekes irányát választotta az orvosinak, nem sok emberrel

találkozom, akinek ez lenne az életcélja. Általában mindenki fogorvos, sebész vagy szülész

akar lenni. Ezekkel elég sok lóvét lehet keresni. Amikor megkérdeztem Tomot miért pont ez,

csak annyit mondott: „Van fogalmad róla mennyi dögös ápolónő fog szaladgálni körülöttem

egész nap? Nem láttad a Pearl Harbor-t?”. Végül is, logikus. Bár, amilyen nagy Tom szája a

baráti körben, annál visszahúzódóbb az idegenekkel szemben, így nem hiszem, hogy

bármelyik kolléganőjével is lett volna bátorsága kikezdeni. Ezen kívül legfőbb ismertető jele,

hogy fukar. Ám azt hiszem, hogy az imént elhangzottak alapján ez nem új információ.

- Nem tudtam, hogy a csőd szélén állsz – Mondom mosolyogva és tudom, hogy ezzel

még inkább felbőszítem, azonban szeretem húzni az agyát.

Épphogy felpillantok a menüből, Tom szemei villámokat szórnak.

- Nem agysebész vagyok Don, csak egy belgyógyász – Közli sértődötten. Minden egyes

alkalommal ezt válaszolja, mikor egy olyan összeget kell kifizetnie, ami neki nem

tetszik. Azaz mindig.

- Meghívlak.

- Azt próbáld meg – Feleli és int a pincérnőnek, hogy rendelni szeretnénk.

- Akkor meg ne panaszkodj.

- A feleségemre és a gyerekeimre is gondolnom kell – Hadarja, miközben egyre

hevesebben integet a lánynak, aki egyelőre még csak ránk se hederít.

Teljesen lemerevedek a kínálat tanulmányozása közben.

- A midre? – Fordítom felé lassan a fejem – Amióta ismerlek még barátnőd se volt soha.

- De egy nap biztosan lesz, és erre a napra fel kell készülni. Nem akarom, hogy a nejem

dolgozzon, vagy, hogy bármiben hiányt szenvedjen.

- Mit hozhatok? – Vág közbe a felszolgálónő az elvárt műmosolyával az arcán.

- Ööö… egy Bavik pilsner-t kérnék – Feleli elvörösödve, a bárpult szélét kaparászva.

A hölgy felém fordul, de egy pillanatra sem néz fel apró jegyzettömbjéből.

- Ugyanezt kérném.

- Máris hozom – Válaszolja, majd sietve eltipeg fekete tűsarkújában.

Várok pár percet, hogy elég távol kerüljön tőlünk majd utána szólok:

- És ennek a szerencsétlennek itt, megadhatnád a számod, mert feleséget keres! –

Mutatok a hüvelykujjammal Tomra.

Egy erős ökölcsapás éri a karomat.

- Seggfej – Mormogja.

Majd leesek a székről a röhögéstől, ám Tom nem osztozik az örömömben.

- Fogalmam sincs, hogy lehet egy ekkora idióta Portland legjobb pszichológusa.

Komolyan mondom, soha többé nem ülök be veled sehova, akkor se, ha melóról van

szó.

A nevetéstől fájó hasamat fogva kiegyenesedek.

- Apropó meló. Miről is lenne szó?

Tom tekintete még keményebbé válik, ami rám is hatással van. Lehajolva felkapja az

aktatáskáját és egy piros mappát halász elő belőle.

- A következő beteged – Dobja elém.

- Páciensem – javítom ki – De miért hoztad el? Ezt az első találkozáskor szokták a

kezembe nyomni személyesen – Nyitom ki a mappát, Tom ideges arcát fürkészve.

Érzem, valami nem stimmel.

- Tudom, de ez egy különleges eset. Tudod ki az a Dr. Peterson?

Biccentek.

- Híres szülészorvos.

- Az ő feleségéről lenne szó – Mutat a lapokra.

„…Bal csuklóján éles tárggyal ejtett vágásnyomok találhatóak. A Főér sérülése miatt

életveszélybe került, ám férje időben rátalált, így meg tudták menteni az életét. A sérüléseit

saját maga okozta, feltehetőleg öngyilkossági kísérlet áll a háttérben…”

Összevont szemöldökkel olvasom végig a sorokat, ám amint a nő nevére téved a tekintetem

elönt a forróság. Ez nem lehet. Megdörzsölöm a szememet, de a név nem változik. Érzem az

izzadságcseppek égető csípését a homlokomon. Milyen meleg lett itt hirtelen. Hozhatnák

már azt a sört.

- Nekem valami itt sántít Don… szerintem a férj ludas a dolo…

- Nem vállalom – Szakítom félbe, de közel sem olyan magabiztosan, mint ahogy azt

gondoltam.

Tom szeme elkerekedik. Megrázza a fejét mintha az imént rosszul hallotta volna, amit

mondtam. Ekkor a pultos lány megérkezik a hűsítő italokkal, azonban esélyt sem adok neki,

hogy letegye. Kikapom a kezéből az enyémet és egy szuszra felhajtom. A lány tátott szájjal

teszi le Tom piáját az asztalra, ő pedig int neki, hogy minden a legnagyobb rendben. Pedig

semmi sincs rendben. Semmi.

- Mit mondtál? – Suttogja hitetlenkedve.

- Nem vállalom Tom – És olyan erővel csapom le magam elé a korsót, hogy kis híján

széttörik.

- De Don…ez…fontos. Értsd meg…

- Én megértem. Viszont ez most nem fog menni. Sajnálom – Felállok és egy húsz

dolláros bankjegyet hajítok az asztalra – Vedd úgy, hogy meghívtalak – Teszem Tom

vállára a kezem és amilyen gyorsan csak tudok, elrohanok az elől a név elől.

Max

Ledobom az ágya mellé a sporttáskát, amiben pár női hülyesége van, de még csak meg se

rezzen. Rengeteget alszik és ez idegesít. Persze, ez normális, és szüksége is van rá a történtek

után, ennek ellenére néha úgy érzem csak tetteti az egészet. Minden lépésemet, apró

mozdulatomat csukott szemmel figyeli. Olyan mintha a saját feleségem lehallgatna,

leskelődne utánam… vagy tudom is én! Leülök az ágy szélére és nézem. Nem is nézem,

inkább gyönyörködöm benne. Hosszú, vörösesbarna haja lágyam omlik a vállára, szempillái

olyan hosszúak, hogy úgy tűnik mintha sminkelne. Az ajka… az ajka pedig annyira telt, hogy

legszívesebben egész nap csak csókolgatnám. Álomszép nő. Nyilván régen szemrevalóbb

volt. Akkor még nem csúfították táskák a szeme alját és bőre is selymesebb volt, de hát a

háziasszonyi élet megviseli. Igyekszem megnevelni és jó feleséget faragni belőle, de makacs a

drága. Néha kénytelen vagyok durvább módszerekhez folyamodni, akárcsak apám anyámmal

szemben, azonban be kell lássuk, ha szép szóval nem megy keményebben kell fellépni. Lis

egyszer még hálás lesz nekem az okításaimért, ám egyelőre úgy látszik, nem tetszik neki ez a

helyzet, különben nem lenne most itt. Valójában nem értem a tettének az okát, mert más nő

összetenné a kezét, ha nem kellene dolgoznia csak a háztartást vezetnie. Bár Lis még erre az

egyszerű feladatra se képes néha. Utána pedig csodálkozik, hogy eljár a kezem. Ráadásul az

én hivatásomban emberi életek forognak kockán, emellett még a hírnevem megtartására is

ügyelnem kell, így nem meglepő, hogy ingerültebb vagyok a kelleténél. A másik problémám,

a Lisaval való szexuális együttlétek száma. Mondjuk meg tudom oldani a dolgot, hiszen elég

sok csinos ápolónővel vagyok körbevéve és üres kórterem is akad bőven, ennek ellenére azért

hiányzik a nejem közelsége. Javarészt tipikus női kifogásokkal rukkol elő, mint például „most

fáj a fejem”, „most álmos vagyok” „pont most jött meg” és ilyenkor, sajnos vagy nem sajnos

durvábbnak kell lennem. Meglepő számomra, hogy Lisanak nincsenek ilyen vágyai, mint

nekem, persze ő nő és így beéri kevesebbel is, de… megcsalni biztosan nem csal meg mert

tudja, ha rájövök azt senki sem éli túl.

Váratlanul egy kéz jelenik meg a vállamon. Beleborzongok az érintésbe, ami azonnal

visszaránt a valóságba. Az illetőre pillantva látom, hogy Dr. Fisher az. Megint olyan savanyú

pofát vág, mint a múltkor, pedig még túl fiatal ahhoz, hogy ilyen mogorva legyen. Felállok és

kezet rázunk.

- Szeretnék önnel beszélni. Ha nem gond… - Mondja miközben tekintete Lisara téved.

Kezd kicsit elegem lenni ebből a „tudnánk beszélni? „dologból. Valamelyik nap kihívott

magával és közölte az amúgy is egyértelmű tényt, hogy Lisa öngyilkos akart lenni. Ezt

követően hozzátette, hogy jobban oda kéne figyelnem rá. Még ő kér számon engem Lis

hülyeségei miatt. Persze biztosítottam róla, hogy jó kezekben lesz, de eszem ágában sincs

módosítani a módszereimen. Már ha sejti egyáltalán a dolgot.

- Hogyne.

Kisétálunk az ajtó elé, hogy Lis biztos, ami biztos alapon ne halljon semmit. Mikor kiérünk

megpördül előttem és fehér köpenyének zsebébe dugja a kezét.

- Nos, Dr. Peterson, tegnapelőtt szerencsém volt találkozni egyik barátommal, aki a

város legkiválóbb pszichológusa és…- Hirtelen elhallgat, száját pedig összeszorítja,

mintha nem lenne egészen biztos abban, amit mond -… volt olyan kedves, hogy

elvállalta a nejét.

- Ezt… ezt most, hogy érti? Hogyhogy elvállata? – Értetlenkedek és idegesen karba

teszem a kezem.

- Nézze, a feleségének kezelésre van szüksége.

- Nem, nincs.

- De, és mint a kezelőorvosa jogomban áll elrendelni, hogy mire van szüksége a

gyógyuláshoz. Jelenleg úgy látom, hogy a felesége lelki állapota instabil így…

- Megoldjuk – Vágok a szavába és már a szoba ajtajának kilincsére csúsztatom a kezem

mikor ismét megszólal.

- Amíg nem egyezik bele nem áll módomban hazaengedni Lisat – Feleli éles hangon.

- Akkor viszem haza, amikor csak akarom – Lépek hozzá olyan közel, hogy még azt is

hallom milyen gyorsan veszi a levegőt.

- Azt akarja, hogy elterjedjen a kórházban az a hír, hogy Dr. Peterson a híres

szülészorvos néha elpáholja az asszonykáját? - Dönti oldalra a fejét somolyogva –

Mert higgye el, el tud terjedni.

Pimasz a kis kölyök.

Csak most veszem észre, hogy az dühtől már vicsorgok rá.

- Rendben – tárom szét a karomat jelezve, hogy megadom magam.

- Csodálatos. Most pedig írja alá – Nyújt felém egy beleegyező nyilatkozatot – A

felesége aláírására is szükségem lesz, úgyhogy majd adja át neki, ha felébred.

Kis híján kettétörik a toll a kezemben az idegességtől. Van pofája fenyegetni! Engem!

Neki dobom a tollat ő pedig épphogy elkapja. Balfék.

- Holnap hazamehetnek – Jelenti be ünnepélyesen majd köszönés nélkül hátat fordít

nekem és elsétál.

Már nyitnám az ajtót, amikor hirtelen önelégült vigyorral az arcán visszakiált nekem a

folyosóról:

- Ja és csak hogy tudja, tudom ellenőrizni, hogy jár e Lisa, és ellenőrizni is fogom.

Kis mocsok.

Don

10 évvel ezelőtt

Egy fiú viharzik el tűzpiros kerékpárjával a házak között. Apró, gyönge testével épphogy

tudja irányítani, de mégis olyan sebesen száguld mintha az életéért hajtana. Ez a fiatalember

egy versenykerékpáros. Tekernek mellette a világhírű bajnokok, de egy sem éri utol, ő a

leggyorsabb. Fején megigazítja a bukósisakját, amit édesanyja elővigyázatosságból ráadott,

pedig semmi szükség nem lenne rá. Ő a legjobb bicajos. A tömeg ujjong és csak neki

szurkolnak. Mindenki az ő nevét kiabálja. A fiú pedig csak suhan és suhan akár a szélvész.

Hevesen kapkodja a levegőt, arca pedig ég a forróságtól. Az egyik ellenfele megközelítette,

már közel jár, a nyomában van. Még jobban hajszolja magát pedig már nem is érzi a lábát. Az

emberek sikítoznak, kék és sárga zászlóikat lobogtatják a tavaszi szélben. A férfi mellé kerül

és elszántan a szemébe néz. A srác megrázza a fejét és teljes testével előre dőlve repeszt el

mellette. Övé lesz az első hely, bármi történjék is.

- Életemben nem láttam még ilyen gyors fiúcskát! Tizennégy éves, de fürgébb, mint

maga Eddy Merckx – Mondja izgatottan a kamerának a sportriporter.

Konfettik hullanak az égből. Asszonyok és gyerekek szórják le rá nevetve az ablakból.

Visszakacag rájuk. Már látja a célt, már csak pár méte… Hirtelen egy hatalmas csattanás a

kerekek között. A fiú lenéz, de mire észbe kaphatna, előre repül. Arcával súrolja a perzselő

betont. Teste minden porcikája lángol a vértől és a fájdalomtól, de ő csak összekuporodik a

földön és sír. Zokog a kíntól és a szégyentől. Az embercsoport elnémul, a fények kihunynak, a

konfettik eltűnnek és az ellenfelek is felszívódnak. Már senki sem kiabálja a nevét. Minden jó

egy pillanat alatt megszűnt létezni. Az utca kihalt, de mégsem mer megmozdulni, még csak a

szemét sem meri kinyitni. Valaki egy követ dobott a kerekek közzé. Cipőkopogás. Egy pár

cipő… nem… kettő… talán még három is megvan. Hozzá jönnek, felé tartanak. A lábbelik

megállnak. Nézik. Röhögnek. Egy határozott mozdulattal felrántják remegő testét a talajról.

Kinyitja a szemét, de semmit se lát. Hol a szemüvege? Nincs rajta. Fejét kapkodva szétnéz

maga körül. Eltűnt, eltört, elhagyta.

- Ezt keresed? – Szólal meg egy egércincogásra hasonlító hang. Arcát felé fordítja, de

minden homályos. Szemét összehúzva arra következtet, hogy az imént keresett tárgyat

fogja a tenyerében az illető.

Az őt tartó kéz ingjénél fogva megrángatja.

- Válaszolj! – Utasítja. Az ő hangja mélyebb és durvább.

A kölyök nem túl meggyőzően, de bólint.

- Add rá! Hadd lássa kikkel áll szemben – Szól az egércincogásnak a durvább.

Mikor feladják rá, érzi, hogy tartania kell, nehogy leessen a fejéről. Milyen mérges lesz rá az

anyja, ha meglátja, hogy néz ki. Mekkora csalódást fog neki okozni. Ettől a gondolattól ismét

könnyekben tör ki. Az erőszakosabb elengedi és ellöki.

- Fejezd be a sírást te kis pisis!

Három lány áll csípőre tett kézzel vele szemben. Egy elöl, kettő mögötte. Azonnal tudja, hogy

a durva hangú a hozzá közelebb álló és bizonyára a „vezér” is ő. Öltözködésük kicsit sem

megszokott. Fekete nadrág, fekete póló… lényegében szinte minden fekete rajtuk. Fülükben

ezüst karika fülbevaló, minden ujjukon díszeleg egy-egy gyűrű, hajukat vörös sállal fogták fel

vagy egyszerűen csak a körbetekerték a fejükön. A főnöknek még egy orr piercingje is van. A

fiú ijesztőnek találja, de ugyanakkor mégis gyönyörűnek. A vörösesbarna haja tetszik neki a

legjobban. Váratlanul közelebb lép. A szájában lévő rágóval hatalmas lufit fúj. Körbejárja és

végig méri a srácot.

- Mi a neved pápaszemes bagoly? – Kérdezi mikor ismét előtte terem. Arca komoly és

rideg.

A fiúcska csak némán áll lehajtott fejjel. Nem fog válaszolni.

- Nézzétek, már hogy megnémult! – Néz hátra a válla felett barátnőire, akikből kitör a

nevetés – Pedig az előbb még itt játszotta a megállíthatatlant – Olyan közel hajol

hozzá, hogy érzi mentolos rágójának az illatát.

Felfordított tenyérrel kinyújtja oldalra a karját.

- Kim! Egy szál cigit! – Közben le sem veszi tekintetét az áldozatáról. Olyan, akár egy

ragadozó, egy percre sem tévesztheti szem elől, nehogy eliszkoljon.

A szőke hajú társa odafut hozzá és szó nélkül a kezébe adja a mérget. A vörös lenéz, a kezére

majd a Kimre mered.

- És szerinted, hogy gyújtsam meg? Ezen a kis takonypócon? – Int a fejével a

zsákmánya felé.

A szőke ciklon arca megrezdül, de továbbra sem szól egy szót sem. Bűnbánó tekintettel néz

rá, majd zsebéből előhalászva a gyufát beizzítja neki. A vörös jelt ad, hogy mehet.

- Nem válaszolsz? – térdére támaszkodva előre dől és arcába fújja a füstöt.

A fiú köhögni kezd a borzasztó szagtól és megrázza a fejét.

A főnök kiegyenesedik, és talpa alatt elnyomja a csikket, annak ellenére, hogy alig szívott

bele kettőt.

- Te akartad – Váratlanul megragadja az ingjénél a pihekönnyű fiúcskát és a szökőkút

felé cipeli – Koszosnak látszol, úgyhogy megfürdünk.

Az ifjú sikítozni kezd, mire a csaj banda felröhög. A lány nekilöki a márványkút szélének,

kezét pedig a tarkójára szorítja. Felszisszen a fájdalomtól.

- Nagy levegőt, pápaszemes barátom. Három... kettő… egy!

Olyan erővel csapódik a vízbe a feje, hogy beleszédül. Felüvölt a gyötrelemtől, annyira csípi a

hideg a frissen szerzett sebeit. Rángatózni kezd, mert érzi, hogy levegője nemsokára elfogy,

ám a szorítás nem enyhül. A vörös felrántja a felszínre. Annyi oxigén áramlik a tüdőjébe,

hogy az kis híján felrobban. Újabb becsapódás a vízbe. Teljes erőbedobással csapkod és

kapálózik, de semmi értelme. Ekkor valami meleg kezd végig csorogni a lábán. Maga alá

vizelt. Teste elgyengül és elernyed. Már nincs energiája küzdeni.

- Fúúúújjj! Ez idehugyozott! – Kiáltja a lány.

Nyakszirtjén teljesen megszűnik a nyomás. A kölyök kinyomja magát a felszínre, azonban

annyira elgyengült, hogy abban a pillanatban a földre zuhan. Fáj, hogyha áll, fáj, hogyha

fekszik, fáj, hogyha levegőt vesz. Minden fáj. Folyadékot köhög fel, mire tüdőjéből enyhül a

nyilalló érzés.

- Húzzunk, innen- Veti fel valaki és a trió futásnak ered.

Eltávolodnak, majd eltűnnek. A fiú oldalt fekve bámulja a bringáját, amivel majdnem célba

jutott és majdnem nyert.

***

Bessó hideg nyelve többször is végig simítja a tenyeremet mire felébredek. Csillogó kis

gülledt szemével rám néz. Nem tudja mi a baj. Nem érti miért remeg a kezem, hiába

nyalogatja és nem érti miért kapkodom a levegőt, annak ellenére, hogy csak fekszem.

Felkapom a kis mopszot és a hátamra feküdve a hasamra teszem.

- Jó reggelt Bessó

Válaszképpen vakkant egyet.

Bessó már két éve az életem része. Éppen hazafelé tartottam a rendelőből, amikor megláttam,

hogy a lábtörlőmön egy apró, világosbarna plüssjáték trónol. Legalábbis messziről annak tűnt.

Viszont amint odaértem ráeszméltem, hogy Bessó nem egy játék, hanem egy eső által

eláztatott kiskutya, aki menedékért könyörög hatalmas szemeivel. Természetesen befogadtam,

de megígértem magamnak, hogy mihelyt eláll az eső, kiteszem a szűrét. Így is tettem. Ám

amint másnap reggel munkába indultam, majdnem ráléptem, mert ő ugyanott ült, ahol

találtam. Az egész éjszakát a házam előtt töltötte. Úgy gondoltam, talán a sors akarta így (és a

kutya), hogy osztozzak valakivel az otthonomon. Ha már barátnőm nincs kutyám legyen.

Bessó leugrik az ágyról és pillanatok alatt a kedvenc lila pöttyös labdájával a szájában tér

vissza. Elveszem tőle, mire extázisba kerül és forgolódni kezd maga körül, le sem véve

szemét a gumicsodáról. Eldobom a fürdőszoba irányába, ő pedig villámgyorsan utána ered. Ki

dörzsölőm a szememből a fáradtságot és a digitális órára nézek.

Basszus! Fél tizenegy!

Fogmosás és zuhanyzás nélkül magamra kapom a farmeromat és az első pólót, ami a kezem

ügyébe kerül. Megmarkolom a kocsi kulcsomat és az ajtóból visszakiabálok Bessónak:

- Majd jövök. Légy jó kutya és kérlek, ne tedd tönkre megint a papucsomat!

Bessón szájában a labdával kifut az előszobába és rám mered. Amint meglátja a vadonatúj

pacskert kiesik a játék fogai fogságából. Nincs visszaút, megbabonázta.

***

Már az első csengetésre ott terem az ajtóban. Szokás szerint feketére festett haját kontyba

tűzte és nagy giccses hajdíszekkel dekorálta ki. Élénk vörös rúzzsal kikent ajka szinte bántja a

szemem, amihez most egy narancs színű koktélt emel és egy húzásra kiissza. Nem tagadás,

anyám mindig is egy modern és egyedi nő volt, de amióta rádöbbent, hogy már lassan ötven

éves lesz, fejest ugrott az élvezetekbe. Megértem, hogy most élvezi ki az életét, hiszen apám

mellett, a színes egyéniségű nőből néha át kellett változnia egy szürke háziasszonnyá. Nem

mondom, hogy apám rossz ember volt, sőt, nagyon is jó, ám szigorának és parancsának nem

lehetett ellent mondani. Mindig is keményen fogott minket a húgommal, de kezet egyszer sem

emelt egyikünkre sem. Arra nevelt, hogy az erőszak sohasem megoldás, a legfontosabb

tanítása pedig, hogy nőt semmi esetre sem ütünk meg. Ehhez ő is tartotta magát. Azonban

Sarah ötödik születésnapja után két nappal szívrohamban elhunyt. Álmában lelt rá a békére,

így voltaképpen szerencsés embernek mondható. Végrendeletében rengeteg pénzt hagyott

ránk. Annyit, hogy anyámnak továbbra se kelljen dolgoznia, emellett kényelmes életet

tudjunk élni. A hatalmas összeget édesapám pénzügyi érzékének és a szerencséjének

köszönhetjük. Sosem lottózott, de egyik reggel az újságot lapozgatva bejelentette, hogy ő

megálmodta a számokat és még aznap délután megteszi őket. Olyan komolysággal és

nyugodtsággal mondta ezt el nekünk, mintha a jóslata megcáfolhatatlan lenne. Meg is tette és

csodával hatályos módon mind a hat szám szerencsésnek bizonyult. Ám ahelyett, hogy mohón

elköltötte volna az amúgy sem kis összegű nyereményt, betette a bankba, hogy kamatozzon.

Ez az összeg a haláláig pedig megduplázódott. Édesanyámmal egy villába költöztünk, amihez

egy hatalmas kert is járt. Azóta is itt élnek Sarahval kettesben.

- Szia drágám! - Ölel át szorosan miközben puszit nyom az arcomra. Attól tartok ennek

az üdvözlésnek nyoma maradt a képemen.

- Szia. Már azt hittem nem is te fogsz ajtót nyitni, hanem a házvezetőnő – Lépem át a

küszöböt.

Nos igen, amilyen színes egyéniség a mama, olyan színes és díszes a hajléka is. A rózsaszín

márvány csempéből kirakott előtérből a nappaliba vezet. Éppen készülnék levenni a cipőmet

mert nincs szívem összekoszolni a hófehér bársonyszőnyegét, de int, hogy hagyjam csak. A

plafonról csüngő óriási csillár alá áll, amely a szalon központjává nőte ki magát.

- Ez az új szerzeményem. Mit szólsz? – Tárja szét a karját.

- Csodálatos – Felelem mosolyogva. Pontosan tudja, hogy közel sem ez a véleményem,

de ettől cseppet sem lesz rosszabb kedve.

- Ülj le Don – Mutat a fekete bőr kanapéra – Kérsz valamit inni fiacskám? – Fordul a

bárpulthoz és egy Jack Daniel’s – t csap az asztalra.

- Nem, kocsival vagyok.

- Nem is piára gondoltam – Néz rám gúnyos vigyorral az arcán miközben színültig tölti

a poharát.

Úgy érzem már attól is berúgtam, hogy láttam mennyit önt ki magának.

- Nem sok az egy kicsit? – Húzom fel a szemöldököm.

Leteszi az üveget és bájosan rám néz, miközben oldalra dönti a fejét.

- Helyetted is iszom – Huppan le mellém a fotelba – Meg amúgy is, ma ünneplünk.

A szememmel Saraht kezdem keresni. Ám mielőtt szóra nyithatnám a szám anyám már kiabál

is a lépcső felé.

- Saraaaaah… kicsikém gyere le! Itt van Don!

Pár perc néma csönd majd egy ajtó csapódás. A közeledő talpak megállnak a lépcső tetején és

a húgomat látva rádöbbenek, hogy mennyire keveset is vagyok vele. Felpattanok és a hátam

mögött megcserélem a tenyeremben lévő ajándékot, amit neki hoztam. Sarah felderül a

találkozásunktól és futva a nyakamba ugrik. Egy nőnek az ölelése sem tudja felülmúlni az

övét.

- Mennyit híztál te? – Teszem csípőre a kezemet – Nehezebb vagy mint mikor

megszülettél!

Sarah nevetve belebokszol a vállamba.

- Mit csináltál odafent? – Guggolok le elé és az arcán lévő ecset hagyta nyomokat

kezdem fürkészni.

- Festettem.

- Nem is tudtam, hogy művésznek készülsz.

- Mert nem is. Csak hobbi – Rántja meg a vállát mintha semmit sem jelentene számára a

dolog, azonban a szeme mindent elárul.

Előkapom a hátam mögül a két öklömet és keresztbe teszem előtte.

- Na melyikben van a szülinapi ajándékod?

Gondolkodás nélkül rábök a balra.

- Biztos vagy benne? – Nézek rá összeráncolt homlokkal.

- Don – Kezdi teljes komolysággal – Jobb kezes vagy tehát valószínűleg abban tartottad

eredetileg mert úgy kényelmes. Mivel váratlanul érkeztem meg és ugrottam a

nyakadba, így csak egyszer tudtad megcserélni.

- És ha most ismét megcseréltem a beszélgetésünk alatt? – Kérdem kötekedőn.

Sarah összehúzza a szemét és elgondolkodik, majd megrázza a fejét.

- Annyira örültél nekem, hogy teljesen kiment a fejedből.

Nem bírom megállni, hogy ne érjen fülig a szám.

- Na és azt is tudod mit rejt? – Rázom meg a markomat.

- Csak jó megfigyelő vagyok, nem gondolatolvasó – Teszi karba a kezét, de látszik

rajta, hogy majd meghal a kíváncsiságtól.

Szétnyitom a tenyerem, amiben egy arany lánc lapul, végén egy oroszlánnal.

Szája elé kapja a kezét és szemei felragyognak.

- Boldog születésnapot – Akasztom a nyakába az ékszert – Szép munka volt. Látszik,

hogy az én testvérem vagy – Nézek anyámra csipkelődőn, mire ő szemét forgatva

megrázza a fejét.

- Köszönöm Don. Ez gyönyörű – Néz le a mellkasára.

- Igazán nincs mit, de a legjobb még csak most jön.

Sarah összehúzza a szemöldökét és csak most jövök rá, hogy mennyire hasonlít apánkra. Ez

az apró mimika, azonnal őt juttatta eszembe.

- Mit szólnál egy állatkerti túrához?

- Jöhet – Válaszolja izgatottan és a fogashoz rohan a kabátjáért.

- Előbb mosd le az arcodat Sarah! Tiszta festékes – Ordítja anyám utána.

A lány tenyerét benyálazva megdörzsöli az arcát.

- Fújjj… normálisan! – mondja miközben jobbra- balra ingatja a fejét – Igazad van.

Kétségkívül a te testvéred!

Max

Beállok az autóval a garázs elé. Leállítom a motort és Lis-re pillantok, hátha végre

megmozdul, de ő továbbra is csak az ablakon bámul kifelé. A körmét rágva üreges szemekkel

a betont nézi. A vállára teszem a kezem és megrázom, mire riadtan felém kapja a fejét mintha

egy álomból ébresztettem volna fel. Egy rémálomból.

- Megjöttünk – Jelentem be és kikapcsolom a biztonsági övem.

Lisa is kiszáll az autóból, de ahelyett, hogy követne kétségbeesett tekintettel a házra mered.

Alaposan végig pásztázza a homokszínű kőfalakat, a sötétbarna tetőt, a bejáratot. Úgy

viselkedik mintha még sohasem járt volna itt, vagy legalábbis mintha rettegne attól, hogy be

kell tennie a lábát az otthonunkba. Olyan ellenszenvvel mered rá, amit még sosem láttam

rajta. Általában csendes és visszahúzódó, most mégis valamiért árad belőle a düh. Talán a

dokinak mégis igaza van, pszichológusra van szüksége. Nem normális, hogy így felhúzza

magát egy ajtón. Közelebb lépek és csettintek egyet előtte. Szemébe visszaköltöznek a

fények, vonásai ellazulnak.

- Mi van ma veled? – Kérdezem értetlenkedve.

Zavartan elmosolyodik és beletúr a hajába.

- Csak fáradt vagyok.

Hazudik.

Megrázom a fejem és belépek a lakásba. Semmi sem változott. Minden ugyanott van. De

valamiért mégis minden más. A légkör, a képek, a bútorok… és Lisa. Elszomorít a tudat,

hogy régen nevetve, csókolózva, egymásra vágyva robbantunk be ebbe a nappaliba. A

kanapéra dobtam és az egész éjszakát ott töltöttük. Most meg könyörögnöm kell neki, hogy

üljön kicsit közelebb hozzám, ha filmet nézünk, mert Egyéb dolgot biztosan nem csinálunk

rajta. A vállamat súrolva a konyhába siet. Csak egy akadály vagyok, akibe beleütközött.

Előveszi a serpenyőt és a tűzhelyre teszi. A bosszús Lisara gondolok. Talán még most is az.

Mögé osonok és lenge szoknyája alá csúsztatom a kezem.

- Max. Mondtam, hogy fáradt vagyok – Sóhajt fel panaszosan, de érzem a hangján,

hogy ő is akarja.

Végig csókolom a nyakát és lassan a bugyijába bújtatom az ujjaimat.

- Azt hittem éhes vagy.

- Igen. Rád vagyok kiéhezve – Magam felé fordítom, és már raknám fel a pultra mikor

eltol magától.

- Az orvos azt mondta pihenésre van szükségem.

- Ez nem elég jó pihenés? – Nyomom a homlokomat a vállának. Annyira jó illatú.

- Nem hiszem, hogy ilyenre gondolt.

Sóhajtva elengedem.

- De mást még csinálhatsz – Vigyorodom el.

- Mást? – Húzza össze a szemöldökét, de még mielőtt észbe kapna, lenyomom a vállát.

- Ne már Max! Tudod, hogy nem...- Próbál felállni, de továbbra is guggolásba

kényszerítem.

- Kérlek Lisa – markolom meg a haját.

Az újabb sóhajtást követően bontogatni kezdi a nadrágszíjam. Elégedetten hátra szegem a

fejemet és lehunyom a szemem. Már nem forróságot érzek, egyenesen lángolok. A feszült

Lisara gondolok. Látom magam előtt, ahogy áll és majd felrobban a méregtől. Az én Lisam.

Lisa

Szememet dörzsölve kicsoszogok a konyhába. A paplantól forró talpamat bántja a

márványkövek hidegsége. Elkeserít a gondolat, hogy néhány nappal ezelőtt ezeken a

csempéken siettem a fürdőszobába, hogy véget vessek az életemnek. Biztosan öngyilkos

akartam lenni egyáltalán? Ha igazán komolyan gondoltam volna, akkor csinálom, mikor Max

nincs itthon, de így esélyt adtam neki, hogy felfedezze a remekművét. Talán csak rá akartam

ijeszteni? Azt reméltem ettől megváltozik? Meglehet. Mindenesetre ez a terv nem jött be.

Valami mást kell kitalálnom. Talán fel kéne hívnom valakit… testvéreim nincsenek, a

szüleimmel pedig már évek óta nem beszélek. Még egy SMS – t sem szoktam nekik küldeni

karácsonykor, most pedig rontsak rájuk ajtóstól? Abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán

még élnek. Barátaim… azok nincsenek. Lassan már kezdem elfelejteni a szó jelentését is.

Max nem engedi, hogy közel engedjek bárkit is magamhoz. Attól tart, hogy egyszer csak arra

vetemedek, hogy riogatás képen megmutatom a kék és zöld foltokkal díszített hátamat. Max

okos ember. Tudja hol kell ütnie, hogy ne lássa senki, de azzal is tisztában van, hogy

mennyire fáj. Ezen kívül, ha fel is hívnék valakit, Max azon nyomban tudomást szerezne róla.

Minden egyes nap átnézi a híváslistámat és hogy kikkel váltottam üzenetet. Természetesen

mindig üres mindkettő. Így ő is boldog és én is… valamennyire. Kevesebb az esélye, hogy

nem kap dührohamot és nem kezd el pusztítani. Még a jelszót is ő állította be a

telefonomon! Hol van itt a magánélet? Leveszem a tűzről a kávéfőzőt és töltök magamnak

egy csészével. Csak állok és nézem, ahogy gőzölög. Ő csak úgy elillan. Annyira szeretnék

én is csak úgy elillanni. A számhoz emelem a bögrét, de azonnal elfog a hányinger. Felfordul

a gyomrom attól, amire tegnap Max kényszerített. A férjem. A férjem erőszakolt rá arra, amit

nem akarok, miközben pont ezektől a dolgoktól kellene megóvnia. Fogalmam sincs, hogy

alapjába véve ettől a fajta … kényeztetéstől undorodom vagy pedig attól, hogy Max az, akin

ezt végre kell hajtanom. Azt hiszem, ezt sosem fogom megtudni. Egy kéz csap le a pultra én

pedig annyira megijedek, hogy magamra öntöm a forró italt. Felsikítok és megengedem a

csapot, hogy lemossam a köntösömön éktelenkedő foltot.

- Mi az ördögöt csinálsz? – Kérdi Max miközben a nyakkendője megkötésével bajlódik.

- Kávézom – Felelem és még jobban súrolni kezdem a köntöst. Annyira fel tud

idegesíteni az értelmetlen kérdéseivel!

- Azt látom, de te nem szoktál kávézni.

Rádöbbenek, hogy igaza van. Elzárom a vizet és szembe fordulok vele.

- Nagyon fáradt vagyok.

- Bezzeg nekem nem tudtál volna önteni – Ragadja meg a poharamat elfogyasztva a

maradék feketét.

Hogy fulladnál meg.

- Amúgy meg… - Hajtja fel még egyszer, hogy biztosan kiigya az utolsó cseppet is -…

jobb lesz, ha összeszeded magad. Ma mozgalmas napod lesz.

Csak most veszem észre az apró sárga cetlit, amit levágott az asztalra. Minden nap összeírja a

teendőimet és általában időpontot is ír mellé. Amint lejár az időm, felhív, hogy készen vagyok

e vele. Persze valamikor nincs rá lehetősége, ilyenkor mindig nekem kell megcsörgetnem.

Beteges egy módszer. Felkapom a cetlit és átfutom a feladataimat.

1. Bevásárlás 10 - 11-ig

2. Számlák befizetése

3. Takarítás

4. Főzés

5. Mosás

6. Pszichológus 16-17-ig

Elszorul a torkom a hatodik pont láttán. Ez tényleg komolyan gondolta!?

- Ezt… Ezt te sem gondoltad komolyan!

- Melyiket? – Kérdezi flegmán pedig pontosan tudja melyikről beszélek.

- A pszichológust! – Nevetek fel keservesen.

- De. Viszont jó, hogy mondtad, mert elfelejtettem ráírni a címet – Egy szempillantás

alatt kiveszi a kezemből a papírkát és ráfirkantja az utcát.

- Nem megyek el. Nem megyek pszichológushoz!

Látom rajta, hogy kezd elszakadni a cérna, de nem érdekel. Nem megyek dili dokihoz és nem

fogom elmondani egy vadidegennek, hogy mitől szar az életem.

- Dehogynem – Fordít hátat és aktatáskájával a kezében megáll az ajtó előtt – Aláírtuk a

beleegyező nyilatkozatot.

- Igen, de nem tudod elin…

- Nem! És a munkámba fog kerülni, ha most nem fogod be a szád és nem takarodsz el

délután az orvoshoz! Felfogtad? – Hangja olyan éles, hogy szinte érzem a bőrömön,

ahogy vagdos.

Összeszorítom az ajkaimat és lesütött szemekkel bólintok.

- Helyes. Jó szórakozást a mai naphoz! – Csapja be maga mögött a bejárati ajtót, de

úgy, hogy velem együtt a falon lógó képek is beleremegnek.

Don

- Nem túl beszédes ma – Jegyzem meg a fali órára pillantva – Már csak tíz percünk

maradt.

Christina biccent, hogy tudomásul vette, de ennek ellenére továbbra sem néz rám. Kemény

dió ez a nő. Már harmadjára ül le velem szembe, de alig tartja a szemkontaktust és rendkívül

zárkózottnak bizonyul. Az első találkozásunkkor csak annyit tudtam belőle kicsikarni, hogy

két hónapja adott életet a lányának és hogy egyedül neveli. Azt, hogy ki az apa és mi történt,

még nem tudom. De ez a jövő zenéje majd, ha eljön az ideje erről is szót ejtünk. Most

azonban az az elsődleges célom, hogy megtörjem azt a jeget, ami elválaszt minket egymástól.

- Meséljen nekem Christina! Hogyan telik egy napja? Mit szeret csinálni? – Távolabb

helyezem magamtól a jegyzetfüzetemet, hátha ettől kicsit ellazul. Elég zavaró lehet,

hogy minden egyes szavadat papírra vetik. Ez nem egy rendőrségi kihallgatás. Ha a

pácienst nem zavarja, természetesen magamnál tartom a lapokat, azonban, ha látom,

hogy feszélyezve érzi magát tőle, inkább fejben jegyzem fel a fontos információkat.

A nő kezét tördelve felnéz. Meglepetten az irományaimra pillant.

- A… a papírjai…

- Nincs rájuk szükség – Legyintek - Csak beszélgetünk Christina. Mint két kedves

ismerős.

- Kedves ismerős? Maga az orvosom.

- Ne így tekintsen rám.

- Elég nehéz. Elvégre magázódunk és…

- Van egy Dr. a nevem előtt, értem mire gondol – Vágok közbe.

Christina felnevet a megjegyzésemen.

- Remekül halad.

Résnyire összehúzott szemekkel a szájához emeli a hüvelykujját, hogy rágni kezdje a körmét,

de végül elveti az ötletet.

- Most nevetett először – Mosolygok rá elégedetten és a kanapé karfájára támaszkodva

figyelem tovább.

Zavartan a füle mögé söpri szőke tincseit, mint egy szégyenlős tini, aki most kapta meg élete

legszebb bókját. Legalább most már tudom, mire van igazán szüksége. Biztatásra. A szülés

utáni depresszióval együtt önbizalom hiányban is szenved. Azonban zárkózottságából és

félénkségéből ítélve mindig is lehettek önbecsülési problémái.

- És csak, hogy csökkentsem azt az érzését, hogy egy orvossal beszélget,

tegeződhetünk?

Elvigyorodik és határozottan bólint.

- Szóval… felkelek, megetetem Amber-et, takarítok, bevásárolni megyek… - Hirtelen

elhallgat és megrántva a vállát jelzi, hogy nem jut eszébe több dolog.

- Hogy jellemeznéd a mindennapjaidat? Csak egy szóval!

A fiatal anyuka csücsörítve elhúzza a száját.

- Szürke

Csettintek egyet és felpattanok a helyemről. Christina kissé hátra hőköl a reakciómtól, de

látszik rajta, hogy szórakoztatom a folyamatos pörgésemmel.

- Erről van szó! Élj! Járj el a barátaiddal! Szórakozz!

- És mi lesz Amb…

- Attól még, hogy anyává váltál ugyanaz az életvidám nő vagy. Egy kisbaba sok

figyelmet igényel és érthető, hogy stresszessé válsz tőle.

- De…szörnyen bánt, hogy nem… nem érzem azt, amit kéne…rossz anya vagyok –

Feleli elkeseredetten.

Azt hiszem most jutottunk el arra a pontra, amikor végre kirobban belőle az a sok

kétség, amely már régóta marcangolja belülről. Legbelül én is ilyenkor könnyebbülök

meg igazán. Tudom, hogy innentől kezdve vége az elutasításoknak és hogy a

páciensek közelebb engednek magukhoz egy lépéssel. Egy lépés. Kevésnek hangzik,

azonban mérföldeket jelent.

Kellő távolságban lehuppanok mellé.

- Remek anya vagy, ebben ne kételkedj.

- De… - Hatalmasat sóhajt és hátradőlt a szófán – Valamit nem jól csinálok… Amber is

azonnal sírni kezd amint felveszem. A saját gyerekem sem szeret.

- Amber csak azt érzi, amit te érzel. Idegességet. Tudja, hogy valami nincs rendben és

ez aggasztja. Hidd el, ha több időt szentelsz magadra felszabadultabb és nyugodtabb

leszel. Kérd meg édesanyádat, hogy néhanapján ugorjon át hozzád és vigyázzon a

kislányra.

Christina hosszas gondolkodás után bólogatva a szemembe néz.

- Megfogadom a tanácsát… tanácsodat – Áll fel és a vállára dobja a táskáját.

- Szeretném, ha csökkentenéd a gyógyszered napi adagját egy szemre. Nemsokára

menni fog bogyók nélkül is – Kacsintok rá.

Az ajkába harapva próbálja elrejteni a mosolyát és csak most veszem észre, mennyire elpirult.

- Akkor jövő héten találkozunk – Vezetem végig a szobán egyenesen az ajtóhoz, de

amint kinyitom azt, kettőnk közül csak ő marad a derüs.

A rohadt életbe!

Lisa

A rohadt életbe!

Amikor megláttam a bejárati ajtó arany táblácskájába vésett nevet azt hittem elájulok.

Percekig azon gondolkodtam, hogy talán az lenne a legjobb, ha most azonnal felszállnék a

következő buszra és hazamennék. Azonban Max biztosan ellenőrizni fogja, hogy jártam-e a

pszichológusnál, így csak reménykedni tudtam, hogy nem ő az a bizonyos Don Becker. De

most, hogy itt áll előttem… teljes mértékig biztos vagyok benne, hogy ez a férfi Don. A

szobából váratlanul egy nő bukkan elő. A fagyos helyzetet látva kettőnk között, zavartan

elköszön, és gyors léptekkel távozik, azonban Don rá sem hederít. Elkerekedett szemeivel

csak engem figyel. Kiráz tőle a hideg, hogy ennyire bámul, persze én sem veszem le róla egy

másodpercre sem a tekintetem. Érzem, ahogy az izzadságcseppek végig csorognak a hátamon.

Istenem de kínos! Don szóra nyitja a száját, de végül csak nyel egyet. Az ismeretlen hölgy

távozása óta megdermedve, akár két kőszobor csak nézzük egymást és fogalmunk sincs mit

tegyünk. Hogy kéne reagálnunk? Mosolyogjunk? Legyünk közömbösek? Rejtsük el a

bennünk lakozó érzelmeinket? Tegyünk úgy, mint két idegen? Fogalmam sincs melyik

gondolatom hatására, de felállok. Don teste megrándul a nem várt mozdulatom láttán és mint

aki most tért vissza a Földre, pislog párat. Kezeit a nadrágzsebébe dugja és lehunyja a szemét.

Ettől még inkább remegni kezd a lábam és attól tartok el fogok esni a magassarkúmban.

Mikor elég közel kerülök hozzá, megtorpanok. Annak ellenére, hogy hosszú percekig csak ő

volt a figyelmem középpontjában, csak most veszem észre, hogy mennyire megváltozott.

Sötétebb és dúsabb lett a haja, arcát pedig ápolt borosta fedi. Már a szemüvege sincs meg.

Elgondolkodom rajta, mióta hordhat kontaktlencsét. Tekintetem akaratlanul a felső testére

vándorol. Kék ingje teljesen ráfeszül a karjára. Te jó ég milyen izmos! Azon kapom magam,

hogy összeszorított ajkakkal pásztázom végig a mellkasát. Amikor ismét felpillantok rá ő

egyik szemöldökét felhúzva engem vizslat. Basszus! Villámokat szóró szemeitől hátra

hőkölők és elvörösödőm. Dühösnek látszik. A szívem hevesen verni kezd, ám ennek ellenére

felé nyújtom a kezem.

- Lisa Peterson – Mutatkozom be határozottan, ami engem is meglep.

Don arcizma megrezzen a nevem hallatán. Mélyen beszívja a levegőt, mint egy támadni

készülő bika, de ahelyett, hogy nekem rontana, hátat fordít és a kisasztalon lévő telefonhoz

lép. Felkapja a kagylót és…

Don

… tárcsázni kezdem Tom telefon számát. Ez nem lehet! Megmondtam annak a

szemétládának, hogy nem! Kicseng. Visszacsapom a telefont a helyére. A franc essen bele!

Rátámaszkodom az asztalra. Nem tudok ránézni. Képtelen vagyok. Földbegyökerezett a

lábam amint megláttam. És az a jellegzetes vörös haj… amit bárhol, bármikor megismernék.

Egész életemben azért imádkoztam, hogy soha többé ne találjam magamat vele szembe. Erre

tessék! Most itt remeg az ajtóm előtt! Ököllel az az íróasztalra akarok vágni, de végül nem

teszem. Meg kell nyugodnom. Hallom a lépteit ahogy távolodni kezd a szobától. A „barátság

szobától”, amit most a pokol legsötétebb bugyrához tudnék hasonlítani.

- Azt hiszem… jobb, ha most… - Szólal meg félénken. Azt várja, hogy mondjak rá

valamit, de nincs erőm. Annyira összeszorult a torkom, hogy egy hang sem jön ki

rajta. Össze kell szedned magad Don!

Cipőjének kopogása a kinti ajtó felé tart. A kilincs kattanása hallatán elkiáltom magam.

- Jöjjön vissza! – Akaratom ellenére is kétségbeesettnek és gyengének hangzom.

Néhány másodpercig semmi sem történik, majd a bejárat becsukódik és a lábbelik megint

mögöttem állapodnak meg. Kiegyenesedem és átnézek a vállam felett. Lisa táskáját

szorongatva toporog a küszöb előtt és a belső teret szemléli. A kinti lámpa fénye megvilágítja

fehér selyemblúzát és ettől olyannak tűnik a sötét helyiségből, mint egy angyal. Annyira

gyöny… Jézusom! Milyen ostobaságok jutnak az eszembe! Felbőszítenek a gondolataim

ezért sokkal élesebben szólítom meg, mint ahogy szeretném.

- Üljön le!

Lisa engedelmeskedik és térdét átkulcsolva helyet foglal Christina helyén. Bármit megadnék

azért, hogy most ő üljön itt helyette. Vagy bárki, akárki, de ne Lisa. Kihúzom a fiókot és

elkezdem keresni a tájékoztató lapját, de hamar rájövök, hogy azt a Tommal való

találkozásunkkor a bárpulton hagytam.

- Ezeket keresi? –Emel ki a táskájából néhány papírlapot.

Biccentek és elveszem tőle, viszont még egy apró mosolyt sem vagyok képes az arcomra

erőltetni. Ráeszmélek, hogy tulajdonképpen nem is lenne rá szükségem, mert mindenre

emlékszem, amit olvastam, de időhúzásnak tökéletes ezért átfutom párszor. Eszembe jut Tom

egyik befejezetlen mondata: „Nekem valami itt sántít Don…szerintem a férj ludas a dolo…”

- Na mi van? Fordult a kocka? – Bukik ki belőlem, de amint kimondom, azonnal meg is

bánom. Ezt nagyon nem kellett volna!

Lisa felkapja a fejét és összehúzott szemekkel belém fúrja a tekintetét. Egy könnycseppet sem

ejt a megjegyzésem miatt. Rezzenéstelen arccal feláll és ridiküljével a kezében kiviharzik.

Amint a bejáró becsapódik, földhöz vágom a lapokat, azok pedig rendezetlenül elterülnek a

szőnyegen.

Lisa

A nyelőcsövemet marva csurog le az alkohol, kiabálástól sajgó torkomon. Mégis most ez a

legjobb gyógymód minden problémámra. Leteszem a szőnyegre, magam mellé a vodkát és a

kézfejemmel megtörlöm a szám. Megígértem anyámnak, hogy sosem fogom piába fojtani a

bánatomat. Hazudtam. És még mennyi mindenben nem mondtam neki igazat… ám ez a

legkeserűbb hazugság, amit valaha is ittam. Újabb ökölcsapás éri a hálószoba ajtaját, de már

tudomást sem veszek róla. A számhoz emelem az üveget és megint meghúzom. Úgysem tud

bejönni. Körülbelül egy órája érkezett haza, én pedig körülbelül fél órája leltem meg a

nyugalmamat zárt ajtók mögött egy Royal társaságában. Üdvözlés képen két hatalmas

pofonnal a padlóra küldött és az arcomba üvöltötte, hogy tudja, mit csinálok a háta mögött.

Illetve, hogy inkább mit nem csinálok. Egy hónapja be sem tettem a lábamat Don rendelőjébe.

Természetesen minden délután, pontban öt órakor felhívtam Maxet, hogy végeztem, azonban

azt nem vettem számításba, hogy nem csak ő ellenőrzi a látogatásaimat. Dr. Fisher is

tudomást szerzett a kis magán akciómról és volt olyan kedves, hogy tájékoztatta erről a

férjemet. Ha lett volna egy csöppnyi esze, engem hívott volna. Az egy másik kérdés, hogy

magasról tettem volna a kioktatására, de legalább megúsztam volna ezt a perpatvart. Miután

Max felráncigált a földről a falnak lökött és fojtogatni kezdett. „Miért nem tudod felfogni,

hogy az állásommal játszol?” kiabálta közben, ekkor én teljes erőmmel térden rúgtam. Ő

azonnal a földre rogyott én pedig felkapva a pultról az italt ide menekültem.

- Gyere ki Lisa! – Dörömböli.

Eszem ágában sincs kimenni. Ha kitenném innen a lábam azzal nem csak agyonveretném

magamat, de még azt az utolsó cseppnyi büszkeségemet is elveszíteném. Már annyi mindent

elvett tőlem. A családomat, a barátaimat, az egész életemet, de a büszkeségemet és

kitartásomat nem engedem. Eltorzul az arcom és összegömbölyödve lefekszem a kárpitra. A

könnycseppjeim a sötétbarnává változtatják az eredetileg bézs színű szőnyegszálakat. Rá kell

jönnöm, hogy már nagyon régen elvette az önbecsülésemet. Talán még hamarabb, mint a

szeretteimet. Max minden délután megállt a sulim előtt a kocsijával, hogy hazavigyen. Akkor

még annyira figyelmes volt és jó modorú, hogy ezt is megtette. Bár azt hiszem, ez csak egy

állarc volt. Az igazi énje most az előszobában tombol. Egyik nap, a régi Suzukija helyett egy

tűzpiros Ferrari mellett terpesztett. Az összes barátnőm oda meg vissza volt, hogy mennyire

szerencsés vagyok. Talán még én is elhittem. Mikor oda értem hozzá csak annyit mondott,

hogy ma felavatjuk. Arra gondoltam először, hogy furikázunk vele egy jót. Még azt is el

tudtam képzelni, hogy odaenged a kormányhoz annak ellenére, hogy nem is volt jogsim.

Azonban mikor egy üres parkolóba hajtott és lezárta a kocsit minden világossá vált. Nem a

kocsit avatta fel, hanem engem. Nem ellenkeztem, nem tiltakoztam. Hogy miért nem? Mert

fiatal voltam, tapasztalatlan és szerettem. Ezzel szemben mégsem voltam benne teljesen

biztos, hogy én is akarom. Volt pár barátom előtte, de azok csak mind futókapcsolatok voltak.

Egyikükkel sem feküdtem le, így amikor belém hatolt sikítani tudtam volna a fájdalomtól.

Sírtam miközben a száját az enyémhez nyomta. Egész végig az járt a fejemben, hogy nem így

akartam elveszíteni. Azt hiszem egy idő után már nem is gyötrelemtől sírtam, hanem a

bűntudattól, hogy egy autó hátsó ülésén kellett megtörténnie.

Mérgemben felülök és a bejáratnak vágom a félig teli vodkát. Az üveg, szilánkosra törik

nedves foltot hagyva a méregdrága bútoron. Max hatalmasat csap az ajtóra és olyan hangosan

ordít be, hogy az az érzésem támad, mintha mellettem állna.

- Ezt még megkeserülöd!

Hallom ahogy elsétál a szobától. Megkönnyebbülten kifújom a levegőt. Remélem megunta a

várakozást és most ledől a kanapéra a fenyegetőzésével együtt. Elég későre járhat már az idő.

Don jut eszembe. Mindig, minden nap, minden este. A hajamat tudnám tépni annak a

szemétládának a gondolatától. Amióta találkoztunk, egy éjszaka nem telt el anélkül, hogy ne

keltem volna fel egy rémálom miatt. Bárhol vagyok, bármit csinálok, ő mindig ott van. A

legrosszabb pedig, hogy sosem Dr. Becker néz vissza rám, hanem Don Becker. Az a

szemüveges kisfiú, aki minden egyes alkalommal könnyes szemeivel könyörög nekem, hogy

ne tegyem.

Valami nehéz ütődik az ajtónak. Ez nem Max ökle. Újabb mért ütés, mire a bejárat

megreccsen. Felkapom a fejemet és már csak azt látom, hogy egy baltának a feje lóg be a

szobába. Ez az őrült még arra is képes, hogy fejszével szétverje a házat! Minden

porcikám remegni kezd a félelemtől és hevesen jobbra- balra kezdem kapkodni a fejemet,

hová tudnék elbújni. Végül az ágy alá kezdek bekúszni, azonban egy erős kéz megragadja a

bokámat. Tévedtem mikor azt hittem nem tud bejönni.

Don

10 évvel ezelőtt

Sietve pakolom ki a tankönyveimet a padra mielőtt Miss. Bell, vagy ahogy mi hívjuk, Hell

belépne a terembe. Gúnynevét elbűvölő természetéről kapta, emellett fizikát tanít nekünk, ami

hozzá hasonló képen nem a szívünk csücske. A csengőszó hallatán a diákok olyan gyorsan

teremnek a helyükön, mintha onnan nőttek volna ki. Ha nem fizika óránk van, előfordul, hogy

még becsengetés után elidőzünk egy másik padnál és beszélgetünk, amíg a tanár be nem jön,

de ezt Hellnél nem érdemes eljátszani. Egyszer, az osztály nagyszájúját, James Northont

elkapta, ahogy a nyitott ablaknál cigizik. Azonnal felküldte az igazgatóiba és másnap még

meg is feleltette Newton törvényeiből. Hozzáteszem, hogy amilyen nagymenő James, akkora

egyesei és kettesei voltak a naplóban. Aznap mikor véget ért az utolsó óránk és hazafele

indultam, láttam a szüleit a dirivel beszélgetni. Sosem fogom elfelejteni, ahogy akkor Mr.

Northon Jamesre nézett. Szégyenkezett az igazgató előtt, a fiától pedig undorodott. Mikor az

iskola vezetője elvonult, tisztán emlékszem, hogy azt mondta neki „Még arra sem vagy

méltó, hogy felpofozzalak!” és otthagyta. Nem gondoltam volna, hogy valaki képes így

beszélni a saját gyerekével. James tekintete találkozott az enyémmel, de mintha fel sem fogta

volna, hogy hallgatózom az apja után rohant. Állítólag azt hazudta, hogy az édesapja adta neki

a cigit, hogy próbálja ki. Mint kiderült, ez csak egy mese volt, mivel a faterja menő ügyvéd,

így eszébe se jutna besározni azzal a hírnevét, hogy dohányt ad egy kiskorúaknak. Pár

hónappal az események után, rájöttek, hogy néhány negyedikes srác árult az iskola területén

bagót. Őket azonnal kicsapták. Amit láttam, azt sosem osztottam meg senkivel. Még a

mamával se, pedig neki mindenről beszámolok. Úgy gondoltam, hogy most Northonnak van

elég baja otthon, nem hiányzik neki, hogy még a suliban is piszkálják. Persze nem mintha

nem tudná megvédeni magát, mert annak ellenére, hogy milyen zűrös élete van a kosárcsapat

kiemelkedő játékosa. Talicskaszámra hozza a kupákat és az elismeréseket sulinak. Egyszer

csak benő a feje lágya- gondolom miközben őt bámulom, ahogy belenyomja a rágót az előtte

ülő Melanie hajába. A lány felsikolt és hátrafordulva csapkodni kezdi James karját. Ekkor az

ajtó kinyílik és Hell lép be. Melanie hirtelen elnémul, de tudja, hogy már késő. A tanárnő

ceruza egyenes háttal, kezeit maga előtt összekulcsolva áll és szemei csak úgy szikráznak a

dühtől. Azt hiszem, megvan a mai felelőnk. Csak most tűnik fel, hogy Hell nem zárta be az

ajtót.

- Gyere csak be – Int a bejárat felé és tőle nem megszokott módon vigyorog.

Érdekel ki az, aki mosolyt tud csalni ennek a banyának az arcára, ezért lábujjhegyen állva

próbálom meglesni ki áll odakint. Ám amikor belép, a döbbenettől elveszítem az

egyensúlyomat és lefejelem az asztal szélét. Az osztályból kitör a röhögés. Kipirult arccal

feltápászkodom és megigazítom a szemüvegem. Hell az asztalra csap mire újból csönd

telepszik a teremre.

- Elég legyen! – rikoltja – Don, te pedig ne bohóckodj! – A mellette álló vörös hajú

lányra pillant és tekintete ismét ellágyul – Bemutatom az új osztálytársatokat, Lisa

Wesley-t.

Ő az a lány! A vörös hajú! Aki miatt majdnem megfulladtam!

Szóra nyitom a szám, de amint előre lép és tisztábban látom eláll a lélegzetem. Teljesen

másképp fest, mint az első találkozásunkkor. A fekete szerelését egy halványrózsaszín térdig

érő ruhára cserélte, haját pedig leengedve hagyta, hogy a vállára simuljon. De nem csak a

külsőleg lett más. Ahogy idegesen a kezeit tördeli ártatlannak tűnik, mint a ma született

bárány. Néha vet egy- egy pillantást a többiekre, de amint meglát a sarokban, csak engem néz.

Fülig ér a szája.

- Nos… Lisa, válassz magadnak egy helyet. Ki mellett szeretnél ülni? – Abban a

pillanatban ahogy Hell száját elhagyják ezek a szavak, mindenki felélénkül.

Fiúk és lányok is egyaránt a nevét ismételgetve próbálják felhívni magukra a figyelmet, de

Lisa le sem veszi rólam csillogó szemeit. Leülök a székemre mert teljesen hidegen hagy a

dolog. Őszintén szólva, akármilyen elragadó is, rá sem bírok nézni azok után, amit velem tett.

- Don mellé – Töri meg a csendet csilingelő hangon, mire mindenki, még Hell is rám

mered.

Kinyitom a füzetemet mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy egy… egy ilyen

szép lány, vagy, hogy egyáltalán bárki mellém ül.

- Ugye most csak viccelsz? – Szólal meg valaki a tömegből.

Lisa válaszra sem méltatja csak lepakolja mellém a táskáját. Örülöm kéne, de van egy olyan

érzésem, hogy most mondták ki a halálos ítéletemet.

Max

Szó nélkül hagyom el a házunkat. Miután tegnap végeztem, Lisát a kanapéra száműztem így

egyedül maradtam a megrongált hálószobánkban. Látni sem akarom azt a nőt. Legalábbis

amíg meg nem nyugszom, addig biztos, hogy nem. Szerencsére ezt ő is tudja, és megfelelő

módon tartja is magát ehhez. Mikor felkeltem, a pulton gőzölgő rántottás szalonna fogadott

egy csésze kávéval. A kedvencem. Ám Lis nem volt a konyhában. Jól tudja, hogy legyen az

életem része és hogy járjon a kedvemben, anélkül, hogy találkozna velem a nehéz időkben.

Őszintén remélem, hogy tanult a hibájából és felfogta, mekkora súlya van a tettének, mert

nincs kedvem az egész lakást újjá építtetni. Nincsenek anyagi gondjaink, de úgy érzem, hogy

hetente új bútort venni és javíttatni elég nagy luxus. Így is több hónapomba fog kerülni mire

találok egy jó szakembert, aki megcsinálja a szobaajtót. A rengeteg munka mellett egyszerűen

lehetetlen lebonyolítani még egy ilyen apró ügyet is. Emellett Lisa viselkedése újabb

aggodalomra ad okot. Amikor öngyilkosságot kísérelt meg azzal magát bántotta. Azonban a

minap mikor térden rúgott, bennem tett kárt. A whiskys üveg összetörésével ellenem lázadt.

Sosem mert még szembe szállni velem. És ez idegesít, rettentően idegesít. Fogalmam sincs

mi ütött belé, amitől így erőre kapott. Talán tényleg nincs rá jó hatással ez a dili doki, de a

papírokat aláírtuk és mivel csak én dolgozom így nincs mit tenni. Mindenesetre be kell adnia,

hogy minden szép és jó. Akkor talán hamarabb felfüggesztik a kezelését. Nekem pedig vissza

kell fognom magam, hogy egy ujjal se érjek az arcához mikor elborul az agyam.

Levetkőztetni csak nem fogják a terápia során. Bár tegnap egy hajszál választott el attól, hogy

ne rendezzem át a pofáját. Lehet hagytam rajta egy - két kisebb sérülést, de nem vészes. Majd

kitalál valami hülye sztorit… például, hogy takarítás közben elesett. A rossz hangulatom

ellenére elnevetem magam. Ki az az idióta, aki tényleg elhiszi ezeket a „sablon” szövegeket?

Akár sablon, akár nem, ha jó színész az ember, senki sem fog kételkedni benne.

Elindítom a kocsit és belenézek a visszapillantóba ám ekkor teljesen meghűl bennem a vér.

Egyre szorosabbnak érzem a nyakkendőmet, mintha meg akarna fojtani ezért lazítok rajta egy

kicsit. Most ő áll bosszút rajtam a tetteimért. Ismét visszanézek a tükörbe. Ott van. Ott van az

a rohadt fekete autó. Azon a bizonyos helyen, az a bizonyos fekete autó. Pontosan az, aminek

belül bőr ülése van, négy személyes, N-nel kezdődik a rendszáma és ami lassan már egy hete

a nyomomban van. Olyan erővel csapok a kormányra, hogy megfájdul tőle a kezem.

- Már csak ez hiányzott bassza meg! – Üvöltöm a semmibe.

Végig simítom a hajam és mélyen beszívom a levegőt. Le kell nyugodnod haver! Nem

kelthetsz feltűnést! Tolatni kezdek a kocsi feljáróról, de egy másodpercre sem tévesztem

szem elől a járművet. Szokás szerint most sem ül benne senki. Az utóbbi egy hetet leszámítva,

még sosem láttam ezt a kocsit a környékünkön. Eleinte nem igazán érdekelt, mert azt hittem

valamelyik szomszédunknak új járgánya van, ám egyre gyanakvóbb vagyok amióta a

korházhoz vezető utam során egyik pillanatról a másikra a hátam mögé kerül. Ez megy

minden egyes nap. Elkísér a munkahelyemig, majd lefordul és tovább hajt. Viszont mikor

hazafelé tartok már nem követ és akárhányszor keresem, sosem találom az utcánkban. Lehet,

én vagyok paranoiás és túlreagálom ezt az egészet, de félek, hogy a zsaruk azok. Szaglásznak

utánam. Mindent ki akarnak deríteni rólam, Lisáról, a munkámról, az életemről. Még azt is

képesek megtudni ezek a szemétládák, hogy mikor járok a budira. A digitális órára pillantok.

Még egy percem van. Összeszorítom az ajkaimat és lelassítok. A mögöttem lévők dudálni

kezdenek, de nem reagálok rá. Megszivatlak akárki is vagy! A többi sofőr káromkodva és

mindenfélét mutogatva kikerül. Ekkor ott terem mögöttem. Ő az utolsó jármű a sor végén.

Nem előz meg.

- A francba! – Beletaposok a gázba és lehagyom az engem megelőzőket.

Újabb kiabálások hallatszódnak a hátam mögül, de nem érdekel. Lerázom ezt a barmot. Még

gyorsabban hajtok. A karom megfeszül és elnyomom magam a kormánykeréktől,

belepaszírozva a testemet az ülésbe. Minden erőmmel nyomom a gázt. A mutató a 70 mérföld

per órás sebességhez közelít. Már rég nem látom, de nem bírom abbahagyni. Úgy érzem most

hagy el minden gondom. Csak én létezem és a sebesség. Áthajtok egy piros lámpán és

gúnyosan legyintek felé, de hirtelen…

Tompa minden hang, mintha be lenne dugulva a fülem. Fel sem fogom, mi történik

körülöttem. A testem olyan gyengévé válik, hogy a becsapódás az ajtónak nyom. Elengedem

a kormányt, a lábaim elhagyják a pedálokat, egy pillanatra az összes testrészem szabaddá

válik az ülés fogságából. Lassított felvétel minden. A biztonsági öv megfeszül a testemen és

fájdalmasan a bőrömbe vág. Ennek nyoma lesz. Megpróbálom kikapcsolni, hogy szabaduljak

a kíntól, de nem érem el. Pedig olyan lassú minden. Üvegszilánkok hullanak az ölembe és

karcolják meg az arcomat. Annyira gyönyörűek, ahogy megvilágítja őket a reggeli napfény.

Csillognak és beterítenek, egyre több darabban, amitől én is fényleni kezdek. Papírok és tollak

csapódnak a mellettem lévő ablaküveghez. Dőlni kezd minden és az egész világ a tetejére áll.

A fejemet támasztó üveg betörik. A Süvítő szél hideg hurrikánként robban az autóba, de a

forró beton kárpótol mindenért amint az arcomhoz ér. Vége. Ismét csendes minden. Emberek

közeledését látom, beszélnek hozzám, de nem értek semmit. Nem hallok semmit. Ám a fekete

kocsi most is itt van. A pokolba is követni fog. Váratlanul megáll, nyílik az ajtaja, de már

nem látok semmit. Minden homályos és szürke. Az álom teherként nehezedik a szemhéjaimra.

De ne! Nem akarom! Még ne! Akárhogy kiabálok, minden korom sötétté válik. Sosem

fogom megtudni ki vezeti azt a tetves kocsit!

Don

Csinos. Végig mérem piros pántnélküli ruhába bújtatott testét. Az arcát még nem volt

szerencsém látni, de igényesen kontyba tűzött szőke haja, kifinomult stílusa és lágy nevetése

tökéletes első benyomást kelt bennem. Belekortyolok az italomba és lenyomok pár billentyűt

a laptopomon, mintha dolgoznék. Pontosabban, tényleg azért húztam meg magam a kávézó

legeldugottabb sarkában, hogy a munkámat végezzem, de sajnos nem tudok egyszerre több

dologra is odafigyelni. Illetve nem sajnos, én nagyon is élvezem ezt jelenleg. A körülbelül tíz

perce tartó megfigyelésem óta megállapítottam, hogy szingli. Ez jó hír. A rossz viszont az,

hogy nagy valószínűséggel elvált vagy éppen válófélben van. Ugyanis amikor felemelte a

kezét, hogy az asztalhoz hívja a pincért, az ujján nem volt jegygyűrű, viszont napbarnított

bőrének köszönhetően tökéletesen látszik, hogy a gyűrűs ujján van egy halvány fehér csík,

ami azt jelenti, hogy valamikor díszelgett egy vékony kis karika. Méghozzá nem is olyan

régen. Ahányszor megszólal a telefonja, kinyomja és idegesen hadonászni kezd. Gondolom a

férj próbálja kiharcolni magának a második esélyt. A vele szembe ülő barátnője pedig

támogatóan megfogja a kezét. Valamiért az az érzésem, hogy ez a lelki társ nem egészen az,

akinek mutatja magát. Amikor megérkeztek a hölgy egy repülőjeggyel lepte meg legjobb

barátnőjét, ami egyenesen Balira repíti, hogy kiheverje a szakítást. De egyedül? Ő maga vajon

miért nem tart vele? Hiszen ezekben a nehéz időkben az legjobb, ha a barátaink társaságában

vagyunk, olyan emberekkel, akikkel jól érezzük magunkat, ezáltal könnyebb feldolgozni a

negatív eseményeket. Lehet, hogy amíg a szőke bombázót masszőrök kényeztetik, addig a

barátnő gondoskodik arról, hogy az ex férj se szenvedjen semmiben sem hiányt. Persze ez

mind csak feltételezés.

Felhajtom a maradék kávémat, de amint leteszem az asztalra, arra leszek figyelmes, hogy a

védelmező társ villámokat szóró szemekkel bámul. Kiszúrta, hogy stírolom a barátnőjét.

Állom a tekintetét és az asztalon könyökölve gyönyörködöm tovább a vörös ruhás nőben. A

lányra pillant és mond neki valamit, mire ő hátrafordul és rám néz. Kicsit elszégyellem

magam, hogy lelepleződtem de ezt egy percig sem mutatom ki. Zavartan kisöpör néhány

kósza tincset az arcából megmutatva csábító gesztenyebarna szemeit. Lágyan elmosolyodik.

Sokkal szebb, mint vártam. A barátnője vállon veregeti így ismét neki szenteli minden

figyelmét. Pár perccel később mindketten felállnak és egy hosszú ölelés után elválnak útjaik.

Ám a kiszemeltem nem távozik. Mielőtt visszaülne a helyére, rám néz és elneveti magát. El

tudnám viselni, ha erre a nevetésre kéne kelnem reggelente az idegesítő ébresztőóra helyett.

Kikapcsolom a laptopom és a hónom alá csapom, hogy közelebbről is megismerkedjek vele.

Lehet nem a legjobb lépés a részemről, hogy egy frissen elvált nővel kezdek, hiszen

mindenhez idő kell, de a viselkedéséből ítélve, úgy látom nem ellenkezne, ha csatlakoznék

hozzá. Amint a háta mögé érek és szóra nyitom a szám, megcsörren a telefonom. A francba!

A csaj megugrik a széken az ijedtségtől és összevont szemöldökkel rám mered.

- Saj… sajnálom…csak a…a telefonom – Motyogom idegesen a mobilra mutogatva.

Nagyot nyelek és érzem, mindjárt elsüllyedek szégyenemben. Csak állok, kezemben a csörgő

telefonnal, mint egy idióta és vizslatom a kijelzőn megjelenő számot, de el sem jut az

agyamig, hogy egyáltalán ki keres.

- Nem akarja felvenni? - Tudakolja a hölgy értetlenkedve.

A hangja és a kérdése is egyaránt visszaránt a valóságba.

- Ööö…de! Máris – Nyomom meg a zöld kis mobilt, ami épphogy érzékeli izzadságtól

nedves ujjamat – Dr. Becker – emelem a fülemhez a készüléket.

- Jöjjön a kórházba…kérem…- Nyöszörgi egy női hang.

Elfordulok az asztaltól és a fülemre tapasztom a tenyeremet, hogy jobban halljam ki az, mert

az illető annyira sír, hogy teljesen felismerhetetlenné válik tőle a hangja.

- Ki az?

- Ashton anyja! Nem látta a számot?! – Üvölti idegesen.

Amint kimondja Ash nevét elszorul a torkom és az iménti mogorva számonkérése is

azonnal lepereg rólam.

- Mi történt? – Kérdezem és meg sem várva a válaszát már rohanok is a kabátomért.

- Ashton…kómában van…- Szipogja- Az osztálytársai annyira megverték, hogy…

siessen kérem – Zokogja és megszakítja a vonalat.

Előveszem a tárcámat, de meg sem nézem mennyit, csak kirántok belőle egy bankót és sietve

a kisasztalra dobom. Ügyetlenül sarkon fordulok és köszönés nélkül kiviharzok az épületből,

magam mögött hagyva, aki talán a jövőm lehetett volna.

Lisa

Max végig az ágyam mellett volt és fogta a kezemet amikor a korházban feküdtem. Még

virágot is hozott, méghozzá a kedvencemet. Igaz, ez mind csak színjáték volt, de én még a

látszat kedvéért sem tudom ezeket megtenni. Csak állok itt, a fekhelye mellett, néha teszek

egy-egy lépést jobbra, párszor a változatosság kedvéért balra is. Egy idegennek látszom

mellette. Rosszul kéne, hogy érezzem magam emiatt, de tulajdonképpen nem érzek semmit.

Se örömöt, se szomorúságot, se bűntudatot. Még attól is undorodom, hogy megsimogassam a

fejét. Szerencsére alszik, legalábbis úgy tesz. Lehet őt is ugyanannyira taszítja a látványom,

mint engem az övé. Pedig ő sokkal rosszabb állapotban van most, mint amilyenben én voltam

az ökölcsapásai után. Az arcát horzsolások és üvegszilánkok okozta vágások díszítik, emellett

még az orra is eltört. Elmosolyodom. Talán egy kicsit mégis szeret Isten, hogy így

megbüntette, de annyira már nem, hogy el is vegye tőlem. Az orvos azt mondta, nagy

szerencséje, hogy be volt csatolva a biztonsági öve, így pár bordatöréssel megúszta. Nem

tudom, hogy ezen most sírjak e vagy nevessek. Végigfut a tekintetem a mindenféle műszerrel

beborított mellkasán, az infúzióra kötött karján, a lélegeztetőn az orrán. A lélegeztető… csak

egy mozdulat lenne…befejezhetném, amit az Úr elkezdett. Lehet nekem szánta ezt a feladatot,

azt akarja, hogy édes legyen a bosszúm. Ezzel szabaddá teheted magad Lis! Soha többé

nem kell eltűrnöd semmit!

Végig simítom az ujjaimat a műszeren. Csak egy mozdulat Lisa! Libabőrös leszek a

gondolattól. Vagy az izgatottságtól? Magam sem tudom. Behunyom a szemem. Elképzelem

ahogy megrántom és egy csapás alatt elillan minden gondom. Nincs több kiabálás, nincs több

megaláztatás, nincs több… nincs több Don Becker! Elkapom a kezem mintha csak tűzbe

nyúltam volna és magam elé emelem. Remeg. Nem tudom megtenni. Ha képes lennék rá és

nem lennének aggályaim, már itt sem lennék. Nem tudok meggyilkolni egy embert. Még arra

se vagyok képes, hogy megöljek egy olyan valakit, aki tönkreteszi az életemet és rendszeresen

bántalmaz. Hátat fordítok Maxnek és kitör belőlem a nevetés. Egy ördögi kacaj, amely a

végén kétségbeesett sírásba torkollik.

Hirtelen betoppan az orvos, de ahelyett, hogy köszönne sajnálkozón lesüti a szemét amikor

meglát.

- Sajnálom asszonyom.

Letörlöm a könnyeimet és remegő ajkakkal mosolyt erőltetek az arcomra. Utoljára akkor

remegett ennyire a szám amikor nem sokkal a nászutunk után Max egyik munkatársa

megkérdezte, hogy élvezem-e a házas életet. A mai napig nem tudom, hogy őszintén

érdekelte-e, vagy csak gúnyolódni próbált velem.

- Híreket hoztam – tesz le néhány papírt Max ágya szélére.

- Na és ezek a hírek jó hírek?

- Mondhatni – feleli közönyösen és megrántja a vállát – Mint már korábban említettem

a férje szerencsésen túlélte a balesetet, viszont vannak elég súlyos sérülései ezért

jobbnak látom, ha még egy ideig itt tartózkodik.

- És…mégis mennyi időről lenne szó? – Fonom össze a karomat türelmetlenül.

A doktor Maxre néz, aki még mindig az igazak álmát alussza annak ellenére, hogy

hangosan beszélgetünk.

- Úgy gondolom, egy hónap elegendő a felépüléséhez. Ennek ellenére a hazatérte után

még pihenésre lesz szüksége. Ne engedje el dolgozni – Kacsint rám félmosollyal az

arcán.

Gondterhelten bólintok és az ajtó felé veszem az irányt. Örülök, hogy egy hónapra

megszabadulok tőle, viszont tudom, hogy ez az idő nagyon gyorsan el fog repülni, ezen kívül

pedig egy héten legalább háromszor, ha akarom, ha nem, meg kell látogatnom.

- Köszönünk mindent doktorúr. Viszlá…- Egy kéz finoman megragadja a vállamat.

- Sajnálom.

- Ezt már mondta – Nyomom le a kilincset, de a bejáratot nem nyitom ki.

- Most nem arra értem – Suttogja komoran.

Ránézek a vállam fölött könnybe lábadt szemekkel és rá kell jönnöm, hogy képtelen vagyok

tartani magam a szerepemhez.

Don

- Tessék – Nyújtom Joanne felé a gőzölgő teát.

A hangomra olyan gyorsan kapja fel a fejét a tenyeréből, hogy attól tartok álmából riadt fel,

pedig teljesen biztos, hogy nem aludt. Egy szülő nem tud békésen szunyókálni, amikor a

gyermeke beteg, pláne nem akkor, mikor élet és halál között lebeg. Joanne megtörli

fáradtságtól táskás szemét pulcsijának ujjával és elveszi a forró italt. Meg sem köszöni, de

nem haragszom meg érte. Az elmúlt évek alatt, ha az emlékezetem nem csal, kétszer

találkoztam vele, azonban sosem volt szimpatikus számomra. Azt hiszem sosem fogta fel

teljesen mennyire nehéz a fia helyzete. Buta liba, aki azt hiszi, hogy pénzzel bármit meg lehet

oldani. Elküldöm a fiamat egy neves pszichológushoz és akkor majd minden helyre jön. Ha

igazán érdekelte volna, már az első bántalmazáskor elvitte volna egy másik iskolába. Érzem,

hogy egyre inkább növekszik bennem az iránta érzett gyűlöletem. Úgy bámulja Ashtont,

mintha a nézésével magához tudná téríteni. Nem kellett volna hagynia, hogy idáig fajuljanak a

dolgok. Nagyon ajánlom neki, hogyha Ash felébred mindent megtegyen azért, hogy a legjobb

élete legyen ennek a gyereknek. Mert, ha valaki megérdemli, az ő. Már, ha egyáltalán valaha

is… hátat fordítok nekik és a szám elé kapom a kezem. Nem szabad ilyenekre gondolnom.

Nekem ugyan nincs gyerekem, de ez a srác olyan mintha az öcsém lenne. Mindenkinek van az

életében egy olyan személy, aki iránt úgy érez, hogy érdemes élnie, de meghalnia is érte.

Szerencsésnek mondhatom magam, hogy a húgom mellett még ő is az életem része.

- Tudja mi a véleményem? – Szólal meg Joanne rekedtes hangon.

Hátra szegem a fejem és behunyom a szemem. Kiráz a hideg a szánalmas hangjától.

- Hogy nincs Isten – Hallom, ahogy meggyújtja a cigarettáját – Hogy hagyhatja, hogy

ez történjen egy édesanyával? Hogy engedheti, hogy ilyen borzalmakat éljen át egy

anyai szív?

Nem bírom türtőztetni magam. Visszafordulok és teljes erőmmel, belerúgva a szék lábába

nekitámasztom őt a falnak. Joanne rémületében felsikolt de fütyülök rá ki hallja meg és ki jön

be. Kiveszem az égő cigit a kezéből és a gyújtóval együtt kivágom a nyitott ablakon.

- Tudja nekem mi a véleményem? – Hajolok hozzá olyan közel, hogy még érzem a

bőrén a dohány szagát – Hogy maga a szájára sem vehetné azt a szót, hogy édesanya.

Halványlila gőze sincs a jelentéséről. Az egyetlen gyermeke itt fekszik maga mellett

kómában és még van pofája saját magát sajnáltatni? Nézzen már rá arra kölyökre!

Nézzen rá! – Üvöltöm és érzem, hogy az erek kidagadnak a nyakamon.

Joanne alig észrevehetően oldalra pillant és tenyerébe temetve az arcát zokogásban tör ki.

Lehorgasztom a fejem és veszek pár mély lélegzetet, hogy teljesen megnyugodjak. Még

sosem éreztem ehhez hasonlót, még sosem borult el ennyire az agyam. Elengedem a

lábammal a székét. Joanne előrehajol, egészen a térdéig és még jobban bőgni kezd. Eléggé

megijeszthettem, de egy másodpercig sincs lelkiismeret furdalásom emiatt. Ash ágyához

lépek és végig simítom a kezemet a haján.

- Hozzá ne merjen érni maga rohadék! – Suttogja a nő, de elengedem a fülem mellett a

fenyegetését.

Fogalmam sincs miért, de Lisa jut eszembe. Ahogy állt ott velem szemben, és ahogy

visszamenekült a reménytelenségbe. Pedig azért jött el, hogy segítsek találni neki kiutat a

bajból… én pedig elküldtem. Elküldtem egy olyan dolog miatt, ami már régen volt, de abba

egy percre sem gondoltam bele, hogy ő is ugyanígy végezheti. Talán sosem fogom neki

megbocsátani, amit anno tett velem, de minden erőmmel azon leszek, hogy megvédjem.

- Köszönöm Ashton. Köszönöm, hogy segítettél rádöbbenteni erre – Utoljára

megszorítom a kezét és a szoba ajtaja felé veszem az irányt.

- Be ne merészelje tenni ide a lábát még egyszer! Felfogta!? Fel fogom magát jelenteni!

– Ordítja utánam Joanne.

Nem szólok egy szót sem, csak becsapom a bejáratot. Minél előbb meg kell találnom Lisat, ha

egyáltalán van még erre esély.

Lisa

Feszülten végig pörgetem a szerelők listáját. Nehezebb lesz találni szakembert, mint

gondoltam. Az ilyesfajta ügyeket mindig Max szokta elintézni. A munkája révén elég sok

emberrel találkozik így hasznos kapcsolatokra is szert tesz, és ha szerencsénk van még

kedvezményeket is kapunk. Viszont protekció nélkül igencsak borsosak az árak. Annak

ellenére, hogy a csapból is pénz folyik, Max rettentő fukar így szeretném a legolcsóbban

megoldani ezt az egészet. Természetesen magától semmit sem von meg, csak azoktól, akiket

magasról… lenéz. Autónk is csupán egy van, amit kizárólag csak ő használhat. Én álltalában

vagy gyalog vagy tömegközlekedési eszközzel megyek mindenhová, ami nem a

legkényelmesebb, amikor két megtömött csomagot cipelek haza a boltból. Reménytelenül

kikapcsolom a telefonom. Elhatározom, hogyha legközelebb látogatóba jövök megnézem

Max híváslistáját, hátha találok benne valami ismerős nevet. Indulásra készen megigazítom a

vállamon a táskámat, de egy tapodtat sem mozdulok. Miért hajtott Max úgy, mint a meszes?

Túlságosan féltette azt a méregdrága kocsit, mintsem, hogy megkockáztassa, hogy bármi baja

essen. A legkisebb karcolástól is óvta. Menekült volna valamitől? Vagy esetleg valakitől?

Ekkor bevillan.

- A fekete autó – Mondom magamnak halkan.

Max bele volt betegedve abba a járműbe. Váltig állította, hogy minden nap követi őt egészen

a munkahelyéig. Én is láttam reggelente mosogatás közben amikor kinéztem az ablakon, hogy

a házunk előtt parkol, de ostobaságnak tartottam az egészet. Mi okból vetemedne valaki arra,

hogy az őrületbe kergessen egy másik embert? Mi haszna származik ebből? Ha pénzre lenne

szüksége, egyszerűen csak ki kellene figyelnie mikor nem vagyunk otthon és biztonsági

rendszert tönkre téve simán kipucolhatná a házat. Érzem az egyre növekvő gombócot a

torkomban. Besietek a legközelebbi mosdóba, hogy felfrissítem az arcomat egy kis vízzel.

Felnézek és vissza hőkölök annak a nőnek a látványától, aki velem szembe áll. Szürke, üveges

szemekkel bámul, kócos haja rendezetlenül tapad nedves arcához, alsó ajkán egy éles tárgy

okozta vágás. De nem sír. Már nem. Nem azért, mert nem akar, egyszerűen csak nem tud.

Hová tűnt az az életvidám, mindig kacagó tizenkilenc éves lány? Talán nem is létezett soha,

ezért nem találom. Eszembe jut amikor egy órával ezelőtt elbőgtem magam az orvos előtt.

Azonnal tudtam, hogy nagy hibát követtem el, így megpróbáltam kimagyarázni magam.

Elmondtam neki, hogy tényleg csak nagyon aggódom a férjem miatt, ennek ellenére nem

hinném, hogy bevette. Attól tartok, kezd elterjedni, hogy Max és köztem finoman szólva sincs

rendben valami. Mindenesetre, össze kell szednem magam és muszáj fenntartanom a

látszatot, hogy ennél szebb életet nem is kívánhatnék.

Kisebb- nagyobb sikerrel ráncba szedem magam és elindulok a kórház kijárata felé, amikor

egyre gyorsuló léptekre leszek figyelmes a hátam mögött. Rossz érzés kerít hatalmába.

Begyorsítok, de hallom, ahogy a távoli lépések futássá változnak. Nem merek szembenézni az

üldözőmmel, ezért kétségbeesetten próbálom elkapni valamelyik ápoló tekintetét, azonban

egy sem figyel rám. Már csak pár lépés és kint vagyok, már csak pár méte… Valaki

megragadja a vállamat és maga felé fordít. Don a térdére támaszkodva lihegni kezd. A

megérzésem beigazolódott. Tényleg nem örülök neki, hogy látom, de jobb mintha egy

kétajtós szekrény követett volna.

- Többet kéne futnia a nők után – Nézek le rá.

Meglepetésemre, felkacag a cinikus megjegyzésemen.

- Futok én… de túl gyorsak – Egyenesedik fel és lazán hátra sepri a haját, ami teljesen

eltereli a figyelmemet.

- Nem csodálom, hogy menekülnek magától – Mérem végig és hátat fordítok neki, hogy

folytassam az utamat, de megragadja a kezemet.

Finom érintése ellenére elrántom a karomat. Pedig annyira jólesik a gyengédsége, hogy kiráz

tőle a hideg. Eljátszom a gondolattal milyen lenne minden éjszaka ilyen puha tenyerek között

álomba merülni.

- Eresszen már el! – Kiáltom ingerülten – Jövő hétre van időpontom, nem mostanra.

- Sajnálom – Nyögi ki csendesen.

Összevonom a szemöldököm, mert azt hiszem, rosszul hallottam. Tényleg ezt monda volna?

- Tessék?

- Szeretném, ha tiszta lappal tudnánk kezdeni.

- Megismételné, amit az előbb mondott?

- Mit? Hogy sajnálom? – Kérdezi értetlenkedve.

Kikerekedett szemekkel nézek rá. Hirtelen felém nyúl és a hüvelykujjával felnyomja az állam.

- Magának szó szerint leesett az álla – Mosolyodik el.

- Befejezné a tapogatásomat? – Csapok rá a kezére.

- Elnézést – Kulcsolja össze az ujjait bűnbánón– Hová megy?

- A buszmegállóba – Felelem közönségesen és most már tényleg kimegyek az ajtón, de

ő levakarhatatlanul a nyomomban van.

- Elkísérhetem?

- Belém van zúgva vagy mi van? – Pördülök meg, de azzal nem számolok, hogy ő

közben egész idő alatt a hátamban volt így, olyan közel kerülök hozzá, hogy kiver a

víz. Mindketten teszünk egy lépést hátra.

- Inkább a halál – Vágja zsebre a kezét – Csak, mint említettem, tiszta lappal akarok

kezdeni.

- És ez nem ér rá jövő héten?

- Akkor jobb kedve lesz?

Nagyot sóhajtok és fogalmam sincs miért, de intek neki, hogy kövessen.

Don

- Magának meg nem kéne ennyire rohannia a férfiak elől – Kiáltom oda Lisának, aki

legalább öt lépéssel előttem jár.

A többi járókelő kíváncsi tekintettel szemügyre vesznek és úgy döntenek az lesz a legjobb, ha

távolabb kerülnek tőlem. Nem semmi ez a nő. Úgy rohanok utána, mint egy kis pincsikutya és

fogadok, hogy még élvezi is… mondjuk én is élvezem. Kedvemre való, hogy ennyire

goromba és makacs. Ez egy újabb kemény munkát és kihívást jelent számomra.

Természetesen Lisa nem tetszik… mármint nem arról van szó, hogy nem szép…de

egyszerűen… nem. Viszont bejön a stílusa és még humora is van.

Lisa hirtelen megáll és felemeli a gyűrűsujját.

- Férjnél vagyok.

- És?

- Hallott már arról, hogy hűség? – Kérdezi flegmán.

- Meglepő számomra, hogy az ön esetében ez a szó szerepel a szótárában.

Nem szól semmit csak összeszorítja a száját és bólint, jelezve, hogy nem kíván erről a témáról

beszélni.

- És maga mit keresett a kórházban? Plusz lovettáért meg is lehet magát rendelni?

Összeszorul a szívem a kérdésétől, de ennek ellenére mégis mosolyt csal az arcomra.

- Az egyik legjobb barátom kómában van – Nézek fel az égre egy pillanatra, meglesve a

bárányfelhőket, de amint észbe kapok rájövök, hogy most én hagytam le Lisat.

Kezét a szája elé tartva áll, mint egy oszlop és a földre mered. A nagy tömeg néha lök rajta

egyet, valaki még rá is káromkodik, amitől pár másodperc után magához tér.

- Én… nem is tud…saj..

- Nem kell bocsánatot kérnie – Szakítom félbe – Nem tudhatta.

- De… annyira rosszul érzem magam emiatt…

- Ne érezze.

- Éhes?

- Parancsol?

- Azt kérdeztem, éhes?

- Meglehetősen.

- Ne legyen.

Elnevetem magam és a szemem sarkából látom, hogy egy kicsit ő is somolyog.

- Hogy hívják? – Kérdezi váratlanul teljes komolysággal, így nem nehéz kitalálnom kire

gondol.

- Mindig ilyen kíváncsi?

- Csak annyira, mint maga.

Ezután már egyikünk sem szól a másikhoz. Nem ronthatok rá ajtóstul, hiszen már az is nagy

szó, hogy egyáltalán megengedte, hogy vele tartsak. Ahogy áthaladunk a város központi

részén egyre több árus lepi el az utcákat. Nagyon népszerű Amerikában, hogy hot dogot és

különböző gyors kajákat próbálnak eladni a zsúfolt járdákon. Ez elsősorban inkább azoknak

az üzletembereknek kedvez, akik ide oda rohangálnak a városban, azonban úgy látom Lisanak

is fáj utána a foga.

- Ön is éhes?

- Nem. Honnan veszi?

- Amióta megjelentek a kajás bódék, le sem veszi a szemét róluk.

- Inkább ezt nézem, mint magát.

Mélyet sóhajtok és a szememet dörzsölve véletlenül nekimegyek egy virágárus néninek. A

hölgy az ütközés hatására elejti a kosarát, amiből az összes növény kiesik a betonra. Lisa

gondolkodás nélkül egy kupacba söpri a kezével a rózsákat, mielőtt a többi járókelő

széttaposná őket.

- Te jó ég! Annyira sajnálom asszonyom! – Guggolok le Lisa mellé, hogy segítsek neki

felszedni a virágszálakat.

Néha- néha összeér a kezünk, viszont mindketten abban a pillanatban elkapjuk egymásétól, de

még így is érezni mennyire hidegek az ujjai. Pedig nincs jégből a szíve.

- Semmi gond aranyom! – Legyint kedvesen – Hálás vagyok, hogy legalább segítenek

felvenni őket. Más nem tenné meg, ebben a rohanó világban.

Mosolyogva visszateszem a rózsákat a fonottkosárba.

- Nagyon szépek – Jegyzi meg Lisa és átköti őket egy rózsaszín szalaggal, amit a

táskájából halászott elő.

Eltűnődöm rajta, Lisa férje ajándékozta – e már meg őt valaha bármivel is, azonban az az

érzésem, hogy inkább ő volt az, aki folyton adott, de sose kapott.

- Fogja csak kedveském – Húz ki egy szálat és a kezembe nyomja – Csaljon mosolyt a

kis szerelme arcára vele.

Lisa szóra nyitja a száját, hogy kioktassa, nincs az az Isten, hogy a párom legyen, csakhogy a

nő lassú léptekkel ugyan, de elsétál. Egymásra nézünk, majd gyorsan elkapjuk a tekintetünket

a másikról, nehogy kiderüljön, hogy elpirultunk.

- Tessék – Nyújtom oda a rózsát – Anélkül, hogy ránéznék.

Arra számítok, hogy nagyképűn lehord, mondván, hogy neki nem kell tőlem semmi, ám pár

másodperc tétovázás után elveszi a virágot. Annyira meglepődöm, hogy nem tudom megállni,

hogy ne nézzek oda. Lisa csukott szemmel, ujjait finoman végig simítva a szirmokon

megszagolja az ajándékát. Fülig ér a szája a boldogságtól, ennek ellenére, amint meglátja,

hogy bámulom, ismét komollyá és megközelíthetetlenné változik.

- Khm – Köszörüli meg a torkát zavartan – Már ott van a megálló – Mutat a távolba –

Látja?

- Azért még elkísérném odáig, ha nem gond – Felelem, mire Lisa nem törődőn

megrántja a vállát. Jobb, mint egy újabb letorkollás.

A buszmegállóhoz érve az órájára pillant. Nem köszöni meg, hogy elkísértem, de nem is

várom el tőle. Őszintén szólva, lelombozó lett volna, ha hálálkodni kezd. Ez valahogy nem

illik hozzá, túl büszke ahhoz, hogy ezt megtegye. Szokatlan módon, most szótlanul állunk

egymással szemben, és egyikünk sem néz a másikra. Ő a cipője orrával piszkál egy kavicsot a

homokban, míg én a menetrendet fürkészem. Nem mintha annyira feszélyezne a kíváncsiság,

hogy megtudjam, hogyan járnak a buszok, csak jobb időtöltésnek találom, mint a kövek

rugdosását. Amikor a várt közlekedési eszköz megjelenik, még utoljára megszólítom.

- Miért döbbent meg annyira, amikor bocsánatot kértem?

Megtorpan az ajtó előtt és a válla felett visszanéz rám.

- Nem vagyok hozzászokva, hogy egy férfi elnézést kérjen tőlem.

Max

Tizenkilenc évvel ezelőtt

Szeretem a szobámat, hiszen két ablakkal is rendelkezik. Az egyik közvetlenül az ágyam

felett található, a másik pedig az íróasztalomnál. Viszont, a fekhelyemnél lévőt ki nem

állhatom, mert amikor valami rossz dolgot csinálok, anyu szobafogságra ítél és innen

tökéletesen rálátok az útra, ahol a gyerekek vidáman játszani szoktak. A múlthéten is ez

történt, amikor behúztam egyet az egyik osztálytársamnak, amiért felpróbálta a vadonatúj

kabátomat anélkül, hogy egyáltalán megkérdezte volna. Természetesen nem engedtem volna

meg neki, és ezt ő is tudta, ezért szerintem jogosan törtem be az orrát. Anyu viszont nem így

gondolta és rettentően mérges volt rám. Azonnal büntetést kaptam, hiába próbáltam vele

alkudozni, hogy bepótlom egy másik héten. Elmeséltem neki, hogy Robert, a legjobb

haverom most kapott egy gördeszkát és megdumáltuk, hogy mehetek vele egy kört, de anya

magasról tojt az egészre. Ilyenkor nagyon utálom őt. A másik ablak azonban sokkal

izgalmasabb. Ez egyenesen a szomszéd házra néz, azon belül pedig a hálószobára. Hazudnék,

ha azt mondanám, hogy nem szoktam meglesni a mellettünk lakó Jane meztelen testét amikor

átöltözik, de amíg nem tud róla addig nincs baj. A minap még azon is rajtakaptam, ahogy a

barátjával kefélnek. Tanultunk róla az iskolában, hogy működik ez… de élőben látni…

teljesen más volt. Mindenesetre nagyon irigylem azt a pacákot. Jane nagyon kedves csaj és

még dögös is. Amikor kisbaba voltam, előfordult, hogy anyu áthívta, hogy vigyázzon rám,

amíg ők haza nem jönnek. Néha azt kívánom bárcsak ő is itt élne velünk. Sőt, csak mi ketten.

Ő sosem szidna le és mindig minden megfőzne nekem, amit csak szeretnék. Anyától bármit

kérek mindig azt válaszolja, ő nem pincér, hogy felvegye mindenkinek rendelését, az van,

amit letesz az asztalra. Persze mindig olyat csinál, ami apa kedvence, hogy a kedvében járjon,

hátha akkor nem veri meg a legjelentéktelenebb dolog miatt. A papa elég hirtelen haragú így

elég sokat veszekednek a mamával. Nem is merek neki visszabeszélni, bár engem még nem

bántott. Azonban, szoktam leselkedni, amikor összeugranak és nagyon ijesztő dolgokat

szokott csinálni anyuval…

Sárga fény szűrődik be a helyiségbe a fejem felett. Feltápászkodom és alig észrevehetően

kikukucskálok az éjszakába. Megjöttek! Mama leparkol a házunk előtt és lekapcsolja a

fényszórókat. Mindig apa vezet, kivéve akkor, amikor részeg. Valószínűleg most is ez lehet a

helyzet. Kimászom az ágyból és előhúzom a párnám alól a zseblámpámat. Nem bírok itt

feküdni tétlenül. Látnom kell mi fog történni! Bekapcsolom a kézilámpát és kisurranok a

lépcsőhöz. Mire kiérek, már kattan is a zár ezért gyorsan leguggolok a lépcső tetején.

- Vedd le rólam a mocskos mancsodat! – Löki le a válláról anyám támogató kezét.

- George kérlek, hagyd abba! Mondtam már, hogy nem történt semmi köztem és aközött

a férfi között! – Kulcsolja össze mama az ujjait könyörgőn maga előtt.

Válaszként, papa akkora pofont kever le neki hirtelen, hogy a földre zuhan és sírni kezd.

- Fogd be a szád te kurva! Láttam, amit láttam!

- De George… csak beszélgettünk – Nyúl anya a lába után, talán azért, hogy

feltápászkodjon, talán azért hátha megsajnálja.

- Megmondtam, hogy fogd be a pofádat – Ragadja meg a hajánál fogva és húzni kezdi a

padlón.

Anyu kezét a fejéhez kapva fülsüketítő módon sikoltozni kezd. A kanapé elé vonszolja, a

szőnyegre és a hátára fekteti. Eltakarom a szememet egy pillanatra, de nem tudom megállni,

hogy ne lássam mi történik, így kilesek az ujjaim között. Szétszakítja az ingjét. Gombok

gurulnak végig a földön, egészen a lépcső aljáig. Menekülnek innen, ahogy nekem is tennem

kellene, de nem tudok. Képtelen vagyok felállni. Apa belemarkol a cicijébe és felnyög.

- Mutasd meg nekem mit csináltatok volna, ha csak ketten lettetek volna!

Csak most veszem észre, hogy remegek a félelemtől. A bilincs, amely eddig a feljáró

korlátjához láncolt, egyik pillanatról a másikra eltűnik. Nem akarom látni ahogy a szüleim

AZT csinálják, amit Jane és a barátja. Talpra ugrom és a hálószobám felé veszem az irányt,

amikor apu váratlanul elordítja magát.

- Max Peterson! Gyere csak, fiacskám!

Teljesen meghűl bennem a vér. Honnan a fenéből tudta, hogy itt vagyok? Az utasítása

ellenére egy tapodtat sem mozdulok. Attól tartok, hogyha még sokáig állok, az idegességtől

előbb, vagy utóbb, de el fogok ájulni.

- Ne akard, hogy én menjek fel érted! – Hangja nyugodt, de rájövök, hogy ez sokkal

rémisztőbb mintha üvöltene.

Nagyot nyelek és a falhoz simulva, lassan haladni kezdek lefelé. Egy pillanatra sem nézek a

nappali irányába. Minden lépcsőfok egyre forróbbá válik és egyre jobban égeti a talpamat

ahogy közeledek az utolsóhoz. Egyenesen az alvilágba vezet.

- George… kérlek…legalább a gyereket hagyd békén! Bánts, ahogy csak akarsz, de őt

hagyd ki ebből! – Könyörög édesanyám.

- Engedd, hogy tanítsam a fiamat! Tudnia kell, hogyan bánjon egy nővel – Feleli, fülig

érő szájjal. Azt hiszem, még soha életemben nem láttam ilyen undorító vigyort.

Felém nyújtja a tenyerét én pedig megfogom és a bőrébe vájom a körmömet. Meg sem érzi.

Mintha hipnózisba esett volna. Őrült szemében vörös foltok úszkálnak az elpattant ér miatt.

Átkarol és a mama felé fordít. Amint meglátom, biztos vagyok benne, hogy ezt a látványt míg

élek nem fogom elfelejteni. Anyám tehetetlenül fekszik a földön akár egy állat, melyet

puskájával leterített a kegyetlen vadász. Feje mellett kitépett haja csomókban áll, szájából és

orrából patakokban folyik a vér, fedetlen keblén korábbi ütések okozta véraláfutások futnak

végig. Nem néz rám. Szégyelli magát, hogy ilyen állapotban kell látnom. Ez a szemétláda

nem csak kiveri belőle az utolsó szuszt is, de még porig is alázza.

- Látod fiam? Nem értett a szép szóból – Suttogja a fülembe – Ők ezt szeretik, ezek az

élősködők csak ebből tudnak tanulni. Rád telepszenek, úgy költik a pénzedet mintha

minden nap azt szarnál a vécén, és emellett még enyelegnek is más férfiakkal. Meg

kell őket nevelni! Ha egyszer neked is lesz egy ilyened, már pedig akár akarod, akár

nem, lesz… neked is meg kell nevelned! Megértetted, amit mondtam?

Lehunyom a szemem és kötelességtudón bólintok, de legbelül megígérem magamnak, hogyha

egyszer lesz egy feleségem, egy ujjal sem fogok hozzáérni soha.

Don

- Elkaptak, miközben hajót loptál Port Royale-ban, irány a börtön. Ne haladj át a

startmezőn – Olvassa fel Sarah nevetve a varázskártyát.

- Add csak ide! – Kapom ki a kezéből.

- Nem bízol bennem? – Kérdezi karba tett kézzel – Meg amúgy is… honnan találnék ki

hirtelen egy ilyen szöveget fejből?

- Ki tudja hányszor játszottad már ezt. Lehet kívülről fújod az egész társasjátékot –

Nézegetem összehúzott szemekkel az aprócska lapot.

- Fogadd el, hogy Hófehérkének sittre kell mennie.

Elhúzom a szám és ráhelyezem a figurát a „börtönnek” elnevezett mezőre. Elkalandozik a

tekintetem Sarah szobájában, amíg ő a kockák megfelelő eldobásán ügyködik. Régen, amikor

beléptem ide, annyi plüss és Barbie baba fogadott, hogy még az ágyra sem tudtam

kényelmesen leülni. A faltól kezdve a szőnyegig minden rózsaszínben pompázott. Anyám

halomszámra vette neki a babaházakat és mini konyhákat, amiknek mára már hűlt helye. A

rózsaszínből szürke lett, a játékokból CD-k és mindenféle fiú bandáknak a poszterei a falon.

A mindig bájos kislány és a lázadó tinédzser. Nem tudom eldönteni melyik véglet tetszik

jobban.

- Te jössz – Szólal meg türelmetlenül.

- Van már barátod? – Téved ismét a tekintetem a One Directionos képre.

- Ezt inkább nekem kéne kérdeznem – Feleli teljes nyugodsággal.

- Hogy van e barátom?

- Ezt csak te tudhatod Don… de én jelen esetben lányra gondoltam. Úgyhogy… mesélj!

- Ezt meg, hogy érted?

- Nem én sétálgattam egy vörös bombázóval a múlt héten… - Pillant fel a játéktábláról

izgatott mosollyal az arcán.

A döbbenettől elakad a lélegzetem és hirtelen azt se tudom, mit mondjak.

- Tehát tetszik neked.

- Ezt meg honnan tudod?

- És még nem is tagadja… - Csapja össze a tenyerét lelkesen.

- Nem tetszik – Jelentem konokul.

- Persze, hogy nem.

- Honnan tudod, hogy kivel mászkálok?

- Vannak megbízható forrásaim.

Összeráncolt homlokkal rámeredek, mire ismét felnéz a Monopoly-ból.

- A kocsiból láttalak hazafele menet te lüke – Ingatja a fejét– Na de beszélj csak, ki ez a

csajszi?

- Honnan tartottatok hazafelé?

- Don! – Kiáltja sipákoló hangon.

- Nyugalom kisasszony! Nem kell ennyire féltékenykedni! Nekem csak egy nő van az

életemben és az maga.

- Pedig nem bánnám, ha lennének már kis Donok – Mondja csalódottan.

- Hogy mik?! – Szökik fel a szemöldököm és most az én hangom válik rikácsolóvá.

Sarah válaszként hanyagul legyint egyet.

- Szóval honnan is ismered?

- A páciensem.

- Mióta ismered?

- Túl régóta – Sóhajtom.

- Hány éves?

- Mi ez? Valami kihallgatás? Egyébként velem egyidős.

- Hm… és lefeküdtetek már?

- Sarah! – Csapok a térdemre idegesen.

- Jólvan, jólvan… befejezem! – Emeli fel a kezét mentegetőzve.

Hirtelen felpattan kezében a társasjátékkal és visszateszi a helyére. Észre sem vettem, hogy

idő közben összepakolta.

- De te még nem válaszoltál a kérdésemre – Kulcsolom össze a kezemet mosolyogva.

- Emlékeztetnél mi volt az? – Dobja le magát kimerülten az ágyára mintha legalább egy

maratont futott volna.

- Van már fiúd?

- Persze – Feleli, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

- Tessék?! És én erről miért nem tudok?!

Lisa

A sütőóra éles csörgésére a konyhába rohanok. Felhúzom a konyhakesztyűt és a sütőből a

pultra helyezem az édes nyalánkságokat. Elégedetten csípőre teszem a kezem és

gyönyörködni kezdek a csokis kekszekben. Amióta csak az enyém a ház és nincs senki, aki

megmondja, mit csináljak, elhatároztam, hogy kiélvezem ezt az időt. Nem akarok búslakodni,

nem akarok semmi rosszra gondolni. Most az egyszer boldog akarok lenni és gondtalan. Igaz,

kevesebb, mint két hetem maradt csupán hátra ebből a nyugalomból, de addig is annyit sütök,

amennyit csak lehet. Ez lett az új hobbim. Illetve… ez az első hobbim amióta férjhez mentem.

Eddig mindössze, egy almás pite receptet ismertem. Max kizárólag csak ezt hajlandó

megenni, sejtelmem sincs miért. Mostanra már legalább öt fajta sütit csináltam és

mindegyiknek az elkészítését papírra vetettem, hogy sose felejtsem el és talán egyszer majd a

gyerekeim is hasznát veszik. A gyerekeim… akik sose fognak megszületni. Ilyen világra nem

érdemes kisbabát szülni. Elképzelem, mi lenne, ha ez a szenvedély a munkám lenne. Minden

reggel elmennék dolgozni a cukrászdába. A saját cukrászüzletembe, ahol a pultok tele

lennének mindenféle finomságokkal. Csokis muffin, vaníliás krémes, vörös bársony torta…

minden, ami szem szájnak ingere. Olyan híres lenne a bolt, hogy még az utcán is kígyózna a

sor. Elnevetem magam, de a jókedvem hamar elillan. Kár, hogy ez az egész csak egy álom

marad.

Felszedem a kekszeket a sütőpapírról és egy szalvétával befedett tálra helyezem őket. Az

ablak elé teszem a tányért és előveszem a telefonomat, hogy lefotózzam az ínycsiklandó

eredményt, de amikor kinézek, kis híján elejtem a mobilom. A fekete kocsi a házunkkal

szemben parkol. Amióta Max kórházban van azóta nem láttam. Azt hittem, végleg

felszívódott erre most ismét ide ette a fene. Megcsinálom a képeket az aprósüteményekről, de

nem mozdulok. Úgy bámulom azt az autót, mint valami házőrző kutya. Fogalmam sincs

miért, de kihúzok egy kést a fiókból és amilyen erősen csak tudom, megmarkolom. Nem

érzem magam biztonságban. Milyen érdekes, hogy anno el akartam dobni magamtól az

életemet, most pedig foggal körömmel ragaszkodom hozzá. A késre téved a tekintetem és

azonnal a pultra dobom. Nem vagyok normális! Be se tudna jutni a házba és egyáltalán mit

kezdenék egy vajazó… egy nő jelenik meg az utca elején. Vörös magas sarkújában a jármű

felé tart. Hátrálni kezdek és a bejárati ajtó irányába kapom a fejem. Gyerünk Lis! Most vagy

soha! Kivágom az ajtót és a ballonkabátos nő felé veszem az irányt. Már éppen a volán mögé

ülne, amikor elordítom magam:

- Hé! Várjon! Kérem, várjon meg!

A rejtélyes hölgy meglepetten felkapja a fejét és leemeli a napszemüvegét, hogy jobban

lásson.

- Segíthetek valamiben? – Kérdezi, és hangja olyan mézédes, hogy valamiért azonnal

megnyugszom tőle.

- Ki… ki maga…? - Szuszogom a kocsijára támaszkodva, de látszólag őt ez cseppet

sem zavarja.

- Olivia Anderson – Nyújtja felém a kezét mosolyogva – Ingatlanügynök.

Döbbenten rá nézek és csak most veszem észre mennyire gyönyörű. Vörös rúzsa tökéletesen

illik bronz színű bőréhez és hosszú szénfekete hajához, amely lágyan a vállára simul. Vékony

arc, nagy, sötétbarna, őzike szemek és telt ajkak. Úgy néz ki, mint aki most lépett le a

VOUGE legújabb számának címlapjáról.

- Ingatlanügynök? – Kérdezem hitetlenkedve.

- Igen. Elég hosszú ideje a környéken van dolgom. Tudja, az egyik szomszédjuk új

lakhelyet szeretne és felkeresett, hogy segítsek találni neki egy megfelelőt. Nem

könnyű eset – Neveti el magát és végig húzza a tenyerét a homlokán mintha

izzadtságcseppeket söpörne le.

Nem osztozom a jókedvén, csak egyetértően bólintok. Majd elsüllyedek szégyenemben, ha

arra gondolok, hogy mik jártak az eszembe erről a szegény nőről. Ő békésen végezte a dolgát

én pedig úgy futottam és üvöltöttem utána, mint egy eszelős.

- És… ön üzlethelyiségekkel is foglalkozik? – Kérdezem bizonytalanul. Szerencsém,

hogy egyáltalán szóba áll velem és nem néz komplett idiótának.

- Természetesen – Feleli büszkén és arcán izgatottság jelenik meg az érdeklődésem

hallatán.

- Nos… én éppen gondolkodom valami ilyesmin és…most sütöttem pár kekszet –

Mutatok a ház felé – Nem lenne kedve esetleg bejönni és…néhány sütemény

mellett…- Csapom össze nyugtalanul a tenyerem.

- Érdekelné néhány eladó üzlet? – Segít ki.

- Igen… erről lenne szó – Mosolyodom el megkönnyebbülten. Nem tudom miért, de

jobban örülök, hogy ő mondta ki helyettem. Félek mit fog szólni Max ehhez az

egészhez.

- Állok rendelkezésére! – Kapja fel az aktatáskáját és magabiztosan megindul a bejárat

felé mintha csak a saját otthonába tartana. Nagyot sóhajtok és arra gondolok, milyen jó

lenne, ha tényleg ő lakna itt helyettem.

Don

- Min bazsajog ennyire? – Szegezem Lisának a kérdést anélkül, hogy felnéznék a

jegyzeteim közül.

Pedig semmi olvasnivaló nincs rajtuk. Különös módon Lisa az egyetlen olyan páciensem,

akinél egyáltalán nincs szükségem papírlapokra, ennek ellenére álcázásként mindig

magamnál tartom őket. Bármit mesél azonnal megjegyzem és akár hetekkel később is

képes vagyok felidézni minden egyes szavát. A pályám során még senki sem volt rám

ilyen hatással. Persze, ez kedvfüggő nála, hogy mikor hajlandó kommunikálni és mikor

nem. Az utóbbi időben, mióta egyedül él beszédesebbnek bizonyul. Elmesélte, hogy mi

történt a férjével és hogy sajnálja, ami vele történt. Amikor azonban megkérdeztem tőle,

várja e már, hogy hazaengedjék, elsötétült a tekintete és csak megrántotta a vállát. Azon a

napon hamarabb elbúcsúztam tőle, mert a tudakozódásomat követően egyszerűen nem

lehetett belőle több szót kicsikarni. Magas kőfalakkal veszi magát körbe és amikor egy

apró rés keletkezik a téglák között, azonnal betömi őket, hogy senki se láthasson be rajta.

Tudom, hogy előbb vagy utóbb ez a fal össze fog omlani, csak attól tartok, Lisat is maga

alá temeti.

- Semmin – Vágja rá gyorsan és látszólag most jutott el a tudatáig, hol is van éppen.

- Mesélje el! Érdekel.

- Engem meg az érdekel mi a fenének van maga előtt lap, ha egyetlen találkozásunkkor

sem írt még rá semmit.

Megmosolyogtat a szemfülessége.

- Jó megfigyelő.

- Ezt most dicséretnek szánta? Kapok pirospontot érte?

- Mindig ilyen jókedvű?

- Csak ha magát látom.

- Igazán hízelgő.

Elhallgat és az ablak felé fordul. Teljesen elmerül a kinti élet tanulmányozásában. Minden

egyes járókelőt figyelemmel kísér, amíg el nem tűnik a látóteréből. Kétségbeesetten keres

valakit, akinek az élete hasonló az övéhez. Akivel őszintén, aggályok nélkül tudna beszélni a

problémáiról. Szinte könyörög a szemével, hogy nézzenek vissza rá, ám néma

segélykiáltására senki sem figyel fel… még egy pillantás erejéig sem.

- Egyébként meg itt ül velem szemben. Nem nehéz kiszúrni, hogy csak ül – Töri meg a

csendet, de hangja már sokkal nyugodtabb.

- Visszatérve. Mi is az örömének a forrása?

- Semmi – Feleli makacsul.

- Van egy érdekes játékom, amit szeretnék, ha kipróbálnánk – Vetem fel.

- Amiből kideríti, hogy dilis vagyok-e?

- Majdnem, de nem egészen.

- Mi ennek a célja?

- Hogy jobban megismerjem magát.

- Ha maga ennyire szeret ismerkedni, iratkozzon fel egy társkeresőre.

- Egyrészt én magát szeretném megismerni, másrészt pedig azért nem kapok fizetést.

- Nem fogok részt venni a hülye kis játékaiban.

- Akkor sem, ha felhívom az orvosát?

Bosszúsan felém kapja a fejét.

- Szemétláda!

- Nem, csak simán Dr. Becker. Akkor kezdhetjük?

Szótlanul összefonja a karját és fújtat egyet. Ezt igennek veszem.

- Képzelje azt, hogy éppen a tenger mélyén úszkál, csodálja a vízi világot, amikor,

megpillant egy sellőt. Milyen színű az uszonya?

- Ezt most komolyan kérdezi? – Neveti el magát.

- A legkomolyabban.

Tekintete megkeményedik és gondolkodás közben az ajkába harap, ami nagyon vonzóvá

teszi. Azonnal elhessegetem ezt a megállapításomat.

- Kék.

- Kék? Miért?

- Mert így nem annyira feltűnő, senki nem veszi észre őket.

- De hát, ha léteznének sellők gyönyörködni akarnánk bennük nem?

- A vízben élő fenevadak nem, az ő szemükben csak zsákmányok.

Összeszorítom a szám és tovább folytatom.

- Ahogy mélyebbre úszik, meglát egy kagylót. Felnyitja. Mit talál benne?

- Semmit – Feleli kurtán.

- És mit gondol volt benne valami?

- Egy igazgyöngy – Néz mélyen a szemembe.

- Mi történt az igazgyönggyel? – Kérdezem, de már szinte alig bírok megszólalni a

gyomromban keletkezett görcstől.

- Porrá zúzták – Suttogja és egy könnycsepp gurul végig az arcán. Azonnal elkapja a

tekintetét rólam.

Nagyot nyelek, hogy erőt merítsek az utolsó kérdésemhez.

- Egy hatalmas cápát pillant meg és a víz felszínére úszik, hogy segítségért kiáltson.

Hányan sietnek, hogy kimentsék önt?

- Senki.

- Miért?

Keserűen elmosolyodik és ingatni kezdi a fejét. Ismét felnéz rám és tekintete olyan lággyá

válik amilyennek még sosem láttam. Olyan ideges, hogy már-már nyugodtnak tűnik.

- Mert senki sincs a parton Don. Senki, és soha nem is volt.

Szíven üt a válasza, és ezt valószínűleg ő is látja rajtam. Tudom, hogy nem szabadna

kimutatnom az érzéseimet, hiszen ez is nyugtalanságot válthat ki belőle, de reménytelenséggel

teli mondatai késként fúródnak a bordáim közé. Viszont most egy nagy kődarab esett ki a

falból, egyenesen a tenyerem közepébe. Ezt meg kell becsülnöm. Minden egyes apró kavicsot

összegyűjtök és utolsó lélegzetvételemig őrizni fogom őket.

- Elnézést kérek a tegezésért – Neveti el magát kínosan.

Csak most veszem észre, hogy minden egyes könnycseppje felszáradt az arcán és már csak

vörös szemei leplezik le szomorúságát.

- Semmi gond, elvégre tegeződhetünk – Felelem tetetett jókedvűséggel.

Egy másodpercre elmosolyodik és biccent.

- Kérhetek egy lapot? – Pillant rájuk, amiket az elmúlt öt percben folyamatosan

szorongatok.

Értetlenül a papírokra nézek majd ismét rá.

- Igen, abból – Szól bíztatón.

Átnyújtok neki egyet az asztal felett és gyorsan elkapom a kezem mielőtt meglátná, hogy

remeg. Kivesz egy tollat a táskájából és ráír valamit. Gyorsan körmöl, de biztos vagyok

benne, hogy ennek ellenére szépek és olvashatóak a betűi. Gondosan összehajtja a papirost és

az asztalka közepére csúsztatja.

- Csak miután elmentem.

Ridiküljével a hóna alatt feláll és magamra hagy a szobában.

A karfára támaszkodva, hosszú percekig bámulom a papír fecnit. Talán arra várok, hogy Lisa

visszatérjen, vagy arra, hogy a bátorságom. Váratlanul felkapom, mintha valaki el akarná

venni elölem és széthajtogatom. Egy sor. Egyetlen sor, amely mégis képes derűlátóvá tenni. A

zsebembe csúsztatom a cetlit, melyen az áll: „Köszönöm és nem csak ezt.”

Max

tizennyolc évvel ezelőtt

„Gyűlölöm az apámat.” – Vésem az előttem lévő papírra olyan erővel, mintha át

akarnám faragni a gondolataimat az asztalra. A papír végül megadja magát és

kiszakad. Nem bírta a nyomást, ahogy anyám sem. Ezért csomagol most a másik

szobában. Elmegy és tudom, hogy többé még csak vissza sem fog nézni. Reggel,

amikor szorosan a karjaiba zárt és boldog születésnapot kívánt, arra gondoltam, hogy

megkaptam azt amire mindig is vágytam. Egy anyát. Egy gondoskodó szerető embert.

Biztonságot nyújtó ölelése után homlokon csókolt és azt mondta, készít nekem

süteményt. Nekem, aki eddig csak az életet kapta tőle ajándékba. Bár néha, ez az

ajándék is csak egy átok, akárcsak apám, aki minden bajnak okozója. Magam elé

képzelem önelégült pofáját, ahogy issza a kávéját és olvassa a politikai szennylapokat.

Tekintetét leemeli az újságról és rám néz. Még annyit sem mond, hogy „boldog

születésnapot fiam”. Elhúzza a száját és ellöki magától a reggeliét.

- Csinál újat! – Utasítja mamát.

Anyám a mosogatónál állva megmerevedik. Amikor felfogja férje kérését, elzárja a csapot és

letörli eres kezeiről a vízcseppeket. Szófogadón elővesz egy újabb tojást és feltöri. A héj

repedésének hanga talán nem is a tojásé, hanem a szívéé. Váratlan csattanás, amelybe én is és

ő is belerezzen. Átnéz a válla felett egyenesen a földön tocsogó tojásra és a szilánkosra tört

tányérra.

- Ezt meg takarítsd el innen! – Mormogja apa széttárva maga előtt a folyóiratot.

Anyu a mosogatóban ázó késre néz. Úgy bámulja, mintha az teljesen megbabonázta volna.

Kiemeli és a csuklójához simítva szárítja meg az evőeszközt. Behunyja a szemét és

elmosolyodik.

Ekkor megpördülök a széken és a falhoz vágom a tollat. Gyűlölők mindent és mindenkit

ebben a házban! Gyűlölöm papát mert bántja mamát, gyűlölőm mamát mert engem bánt,

azzal, hogy mégsem vált igazi édesanyává. Rádőlök a székem háttámlájára és sírva fakadok.

Bőgök mint egy óvodás, pedig férfiként kellene viselkednem…habár még nem vagyok az.

A szomszéd hálószobában kivágódik az ajtó.

- El ne merészelj menni! Hallod?! Nem mehetsz el! – Rikoltja apám, ám anyám siető

lépteit ez sem állítja meg.

A szoba másik végébe settenkedek és résnyire kinyitom az ajtót. Nem tudom, hogy apa

haragjától féljek jobban, vagy attól, hogy most látom utoljára az édesanyámat. Apám háttal áll

nekem, anyám pedig a lépcső aljánál állva néz fel rá. Gyönyörűbb, mint egy angyal, de

pillantása ördögibb, mint valaha. Lassan ingatni kezdi a fejét.

- Soha többé nem fogsz látni, ezt garantálom! – Feleli és nehéz csomagjaival a kezében

kiviharzik a bejáraton.

Ő bezár egy ajtót, míg én kitárom az enyémet és rá sem hederítve apámra, kettesével szedve a

fokokat a nappali ablakához futok. A mama egy ismeretlen kék autóban ül egy ismeretlen

férfi mellett. Megcsókolják egymást, úgy ahogy a szüleimet sosem láttam. Szerelemmel. A

sofőr beindítja a kocsit és elhajtanak. Egy másodperc töredéke az egész, mégis egy egész

életre kihat. Apám összerogyva ül a földön és tehetetlenül bámul maga elé. Szánalmas, de

valamiért mégis a sajnálat érzését kelti bennem. Ezek szerint mégis van, ami elgyengíti.

Édes illat csapja meg az orromat, ami egyenesen a konyhába csalogat. A konyhapulton egy

hatalmas almáspite fogad mellette egy levéllel. Az üzenet felé emelkedek, hogy elolvassam.

„Drága Max!

Sajnálom, hogy ekkora fájdalmat kell okoznom neked. Hidd el rettentően nehéz volt

meghoznom ezt a döntést, de meg kellett tennem. Ígérem visszajövök érted. Nagyon

szeretlek és sok boldog születésnapot!

Mama.”

Összegyűröm a papírt és egy laza mozdulattal a kukába dobom. Nekem nincs többé anyám.

Egy hatalmas szeletet vágok a pitéből és amennyit csak tudok a számba tömök belőle. Lehet,

hogy rossz anya volt, de ez a sütije isteni.

Max

Végig követem a szememmel ahogy bezárja az ajtót és leül a mellettem lévő székre. Sokat

változott. Nem festette be a haját, nem lett vékonyabb, nem lett kövérebb, nem ment össze és

nem vált magasabbá. Egyszerűen csak kipihentebb és boldogabb. Ettől a gondolattól

összeszorul a szívem, mert tudom, hogy ez mind azért van mert nem vagyok a mindennapjai

része. Hihetetlen, hogy ez a nő képes lelkiismeretfurdalást kelteni bennem! Pedig ehhez

nincs joga. Ebben a szobában csak ő bánhat meg valamit, mégpedig, hogy nem elég jó

feleség. Ha aznap este nem hisztizett volna, nem lettem volna ideges még másnap reggel is és

most nem lennék egy kórházi ágyhoz…az összes dühöngő hang elcsendesedik bennem. Erről

nem is ő tehet. Kezét az enyémre helyezi, amivel egy pillanat alatt visszaránt a valóságba.

Lelassul a szívverésem és azonnal ellágyulok finom érintésétől. Ez az ő varázsereje. Felém

hajol és olyan szenvedéllyel csókol meg mintha újra tizenkilenc lenne. Eszembe jut amikor a

kocsiban elvettem az ártatlanságát. Úgy remegett alattam, mint egy kis őzike. A gondolat

hatására belemarkolok a fenekébe, mire mosolyogva hátrálni kezd.

- Itt most csak ennyit lehet – Feleli kacéran – Egyébként, hogy érzed magad?

- Megvagyok – Válaszolom közönyösen. Ostoba kérdés egy ilyen baleset után

Ahogy végig mérem, az ölében nyugvó, celofánnal befedett tálra leszek figyelmes.

- Az mi? – Bökök felé.

Lenéz majd ismét rám.

- Neked készítettem. A kedvenced, almáspite.

Mindkét kezemet az sütemény felé nyújtom, mint egy kisbaba, aki nem éri el a kedvenc

játékát. Amint kicsomagolom az egész termet betölti a friss alma illata. Behunyom a szemem

és mohón magamba tömök egy szeletet. Hátra döntöm a fejem a párnán és hagyom, hogy

elolvadjon a számban a cukros töltelék.

- Ízlik? – Kérdezi reménykedve.

- Majdnem olyan jó, mint az…- Elakad a szavam mert nem akarom kimondani azt a

bizonyos szót – Már majdnem jó.

Lis bizonytalanul biccent, de látom, hogy nem jutottak el hozzá a szavaim.

- Találkoztam a fekete kocsi vezetőjével – Hadarja hirtelen.

A sokkoló információ hallatán, félre nyelem a pitét és hevesen köhögni kezdek. Ahogy

felülök, a lendülettől a tányér a földre zuhan, az összes gyerekkori emlékemmel együtt. Lis

azonnal felpattan és egy határozott mozdulattal hátba vág. Nem is tudtam, hogy ennyire

izmos, de ezek szerint, ha a férje életéről van szó megerősödik. Felemelem a tenyerem jelezve

neki, hogy minden rendben.

- Ezt meg, hogy érted? – Kérdezem tőle rekedtes hangon.

- Megint a házunk előtt állt meg az autójával és amikor láttam, hogy jön kirohantam elé.

- Zsaru?

- Nem. Dehogy…de miért félsz ennyire, hogy…

- Biztos vagy benne? – Szakítom félbe.

- Teljesen – Jelenti ki magabiztosan – Ingatlanügynök.

Hatalmas kő esik le a szívemről a hírek hallatán. Lisa okos nő, ha azt mondja nem az, akkor

nem az. Emellett rettentő kíváncsi, így biztosan kifaggatta mindenféléről.

- Mutatott néhány ingatlant – Hajol le a tönkrement süteményért, hogy feltakarítsa, de

hangja ennek ellenére vidám és izgatott, mint akit nem is érdekel mi lett a munkájának

a sorsa. Bezzeg máskor, amikor sáros cipővel trappolok végig a házon, egy napig

képes duzzogni rajta.

- Minek? – Rántom meg értetlenül a vállamat.

- Igazából…arra gondoltam, hogy elmehetnék dolgozni…

Megdörzsölöm a tenyeremmel borostás arcomat és veszek egy mély levegőt, hogy ne kezdjem

ezt a vitát is magas C-ről.

- Ezt már megbeszéltük – Nyögöm ki végül.

- Igen, de gondold el milyen jó lenne egy cukrászda! Elkészíteném a süteményeimet és

árulnám őket a boltban. Pénzt is keresnék vele és nem is unatkoznék… – Erősködik,

bár utolsó szavai már alig hallhatóak.

- Neked egy munkád van, hogy otthon maradj a kis seggecskéden és vezesd a

háztartást! – Emelem fel a hangomat, de csak annyira, hogy ne legyen fültanúja az

eseményeknek.

Lisa összeszorítja a száját és idegesen a kukába dobja az almás pitét.

- Csak adj egy esélyt a dolognak!

Érzem, hogy gyerekes követelőzése ki fog hozni a sodromból. Nem tudom, hogy direkt

csinálja, hátha ezzel felidegesít és le tud leplezni valamelyik kollégám előtt, vagy ennyire

beleélte magát a dologba, de kezd letérni a sárgaköves útról.

- Azt se tudom ki az a nő! Még sosem láttam, ki tudja megbízható-e egyáltalán!

Lis előkapja a telefonját a zsebéből és az arcomba nyomja egy mosolygós, fekete hajú,

nagymellű bige fotóját. Az ajkamba harapok a kép láttán, annak ellenére, hogy a feleségem itt

áll velem szemben.

- Megfelel? – Húzza fel a szemöldökét önelégülten.

Don

Nyolc évvel ezelőtt

Mr. Wright tipikusan az a tesi tanár, aki legalább 100 kilogramm zsírszövettel rendelkezik és

fröcsögve ordít a már félig halott diákokra a kispadról, hogy szaladjanak gyorsabban. Nem

kímél senkit, sem nyomdafestéket nem tűrő, megalázó megjegyzéseivel, sem a lefutandó

köreivel a tornateremben. Wright lehengerlő stílusa ellenére, sosem kérte őt számon senki.

Elvégre az állam egyik legjobb, foci és kosárlabda csapatának az edzője, így a suli számára ez

a seggfej egy szent gráf. Azonban tavaly majdnem kirúgták, mivel egy Billy nevű sráchoz úgy

hozzávágott egy labdát, hogy az padlót fogott tőle és eleredt az orra vére. Mr. Wright váltig

állította, hogy csak tanította a fiút a labda helyes elkapására a kiütőben és Billynek meg kellett

volna fognia, de (ahogy ő fejezte ki magát): „túl puding a kölyök ehhez a játékhoz.” A

rendőrök kikérdeztek mindenkit, aki aznap jelen volt az órán. Nem tudni, mivel fenyíthette be

a társaságot Mr. Wright, de egyöntetűen azt állították, hogy pórul járt osztálytársuk valóban

csak túl béna volt ahhoz, hogy megszerezze a lasztit. Mindenesetre a sztori elég nagy port

kavart és szárnyra kaptak olyan hírek is, hogy a testnevelés tanár előszeretettel érinti meg a

lányokat az óráin. Azonban, ezek bebizonyítatlan pletykák maradtak, ahogy szegény Billy

ügye is. Billyt az ügy után kivették az iskolából, mert természetesen a szülei neki hittek és a

szeme alatt lévő lila folt is elég árulkodó volt. Mr. Wright pár hónapig fülét, farkát behúzva

járt - kelt az iskolában. Olyan volt akár egy szellem. Nem szidott senkit, nem üvöltözött és

még kevesebbet is kellett rohangálnunk körbe- körbe. Azok voltak a szép idők.

- Én a pad helyében már rég megadtam volna magam – Szól oda az egyik osztálytársam

a haverjának ahogy elsuhannak mellettem.

Csak most veszem észre, hogy az elmélkedésem közepette mennyire lemaradtam, így

gyorsítok mielőtt Wright hozzám vágná a foci kaput. Kis híján átesem a pálya közepén cipőt

kötő Peterben amikor hirtelen kikerüli őt az előttem száguldó. Azonnal Wrightra nézek, aki

beletúrva zsíros hajába feltápászkodik miközben minket figyel.

- Peter mit lazsálsz?! – Üvölti a terem végében guggoló fiúra.

- Kikötődött a cipőfűzőm uram! – Emeli fel a kezét Peter bocsánatkérőn.

- Akkor húzz le a pályáról, balesetveszélyes! Látod, hogy ez a szerencsétlen is majdnem

átbukfencezett rajtad – Biccent felém.

Szokatlan módon az osztály nem tör ki röhögésben. Kellemes érzéssel tölt el Wright szidalma

ellenére, hogy most az egyszer nem lettem nevetség tárgya. Valószínűleg jobban utálják a

tanárt, mint engem. Meglepő.

- Elég lesz! Mehettek átöltözni – Int a többieknek, akik hirtelen erőre kapva kisietnek a

teremből.

A kijárathoz érve a mellkasom elé emeli hatalmas mancsát. Tekintetem végig siklik a karján,

de a szemébe nézni már nincs merszem. A keze méretét elnézve még jobban sajnálni kezdem

az akkori Billyt.

- Te itt maradsz és elpakolod a szereket.

- Miért én? – Csúszik ki a számon a meggondolatlan kérdés.

Wright olyan közel hajol hozzám, hogy kénytelen vagyok hátrálni egy lépést.

- Nem kérdez, csinál! – Dobja nekem a szertár kulcsát, ami szerencsésen pont a

tenyerembe landol.

Utoljára még egyszer átnéz a válla felett menet közben, hogy nem léptem e le majd eltűnik az

udvaron. Sóhajtva a földön heverő eszközökre nézek, majd a tárolóra. Meg sem fordul a

fejemben, hogy ne teljesítsem a kérését, ezért kezdésnek a hónom alá fogok két kosárlabdát és

beteszem őket a helyükre. Azonban mikor visszatérek a következő kettőért, nem várt

személyek jelennek meg az ajtóban. Megpróbálok vissza somfordálni a raktárba, de már túl

késő.

- Hát itt bujkálsz Don! – Tárja szét nevetve a karját Lisa.

Lila és fehér színben tündöklő maskaráját és masnival felfogott göndör fürtjeit elnézve

pompom edzése lehetett. Akármennyire is gyűlölöm, kíváncsisággal tölt el hogyan táncol

pompommal a kezében a füves pálya szélén.

- Mit akarsz? – Kérdem fáradtan, hátha elmegy a kedve a szivatásomtól. Abban

reménykedem, ha azt látja rossz a kedvem akkor rájön, hogy nincs mit elrontania és

békén hagy.

- Semmit, csak jöttem segíteni – Feleli gúnyosan, miközben int a csicskásainak, hogy

jöjjenek. Ők közelítenek, miközben én távolodom és észre se veszem, hogy lépésről-

lépésre sarokba szorítanak.

- Miben?

- Jaaj, Doon -Kiáltja el magát nyávogós hangon – Ne légy már ilyen butus! A

pakolásban!

Az szertár ajtó becsapódik. Lis válla felett látom, ahogy az egyik barátnője beáll az ajtó elé.

Fogságba kerültem. Lisa kuncogva oldalra pillant, majd vissza rám.

- Kérem a kulcsot Don! – Utasít határozottan.

Nagyot nyelek és lassan megrázom a fejem.

- Don, add ide! – Követeli de, hangján kicsit sem érezni, hogy dühös lenne.

A másik két lányra nézek, akik a padlót bámulva topognak egyhelyben. Tudják, hogy Lisa

túlzásba viszi, de egyiküknek sincs mersze hozzá, hogy kimenjen segítségért. Azért kíváncsi

lennék, hogy lehet ilyen lelkiismerettel elaludni esténként.

- Nem – Felelem, mire meglök és teljes testével nekem feszülve a falnak szorít. Egymás

ajkát nézzük és meg sem moccanunk. Lihegünk, mint két vadállat. A vadász és az

üldözött csatája, mely akár csókkal is végződhetne. Azonban ő ehelyett megszorítva a

csuklómat kényszerít, hogy átadjam neki a kulcsot. Felszisszenek mire elereszt.

Tekintetében egy pillanatra megjelenik az aggódás, de csak egy pillanatra.

- Menjünk csajok! – Siet a bejárathoz, de még mielőtt rám zárná azt, bedugja a fejét és

végigmér.

Lisa

- Ezzel a parfümmel ölni lehet – Hessegetem el a kezemmel magam elől a fullasztóan

édes illatot.

Olivia finoman elneveti magát és elenged az öleléséből mielőtt megfulladnék. Az első

találkozásunk óta rengeteg időt töltünk együtt, és nem csak az ingatlanok miatt. Napról napra

többet tudok meg róla és egyre szimpatikusabbá válik számomra. Kiderült, hogy eredetileg

divattervező szeretett volna lenni, azonban a családja nem támogatta az ötletét így rajzait és

elképzeléseit megtartotta magának. Az ex férje vezette be az üzlet és az ingatlanok világába,

ami sajnos jobban elrabolta a szívét, mint a házas élet. Önálló, okos és gyönyörű. Egy szóval

mindene megvan benne, ami belőlem hiányzik. Emiatt rettentően irigylem.

Amint kitárom előtte a bejárati ajtót, Max azonnal a nappaliban terem. Igen, Max az elmúlt

két hétben ismét a mindennapjaim része. Kevesebb közöttünk a konfliktus és ez idő alatt még

egyszer sem emelt rám kezet így nem lehet okom panaszra. Bár úgy gondolom, hogy előbb –

utóbb ismét minden előröl fog kezdődni, amikor úgy érzi ismét ereje teljében van.

- Ön bizonyára Mr. Peterson. Olivia Anderson – Fog vele kezet üzleti mosolyával,

amely hiába nem természetes, mégis megnyerő – Igazán sajnálom a balesetét. Nem

lett volna muszáj kifáradnia ide hozzánk, biztosan sok pihenésre van szüksége.

- Ugyan semmiség, úgy érzem nagyon is megérte felkelnem az ágyból – Lebegteti végig

a szemét Olivián.

Lesütöm a tekintetem és mély lélegzetet veszek. Én érzem kellemetlenül magam Max

szoknyapecér stílusától. Azonban Olivia rutinosan hárít és a kanapéhoz vezeti Maxot

miközben témát vált.

- Rengeteg ingatlant hoztam, amelyek megfelelnek a költségvetésüknek – Tesz le két

hatalmas mappát az asztalra.

- És ezt mind végig kell néznünk? – Kérdi Max elképedve.

- Pont ezért vagyok most itt, hogy megkönnyítsem a helyzetüket. Elsősorban arra

lennék kíváncsi mekkora üzlethelyiségre gondoltak – Lapoz bele a gyűjteményébe.

- A legkisebbre – Vágja rá azonnal Max.

Nagy pénztárca fukar tulajdonossal.

- Fontos szempont, hogy egy cukrászdáról beszélünk, ahová pultok és asztalok is

kellenek. Emellett kötelező mosdóval rendelkeznie. Így nem tartom megfelelő

ötletnek, hogy a legapróbbat válasszuk – Húzza el a száját – Mit szólna egy 120

négyzetmétereshez?

- Mit szólna, ha ideülne mellém?

- Max! – Csapok a konyhapultra idegesen, mire mindketten felém kapják a fejüket.

Sosem kiabálok amikor vendég van nálunk, azonban Max viselkedése egyszerűen felháborító.

Nem a féltékenység beszél belőlem, hanem a szégyen, amit miatta kell átélnem. Azzal

flörtölget, akivel akar, engem már évek óta nem érdekel, de Olivia az egyetlen barátnőm és

nem hagyom, hogy elijessze. Donon és rajta kívül senkire sem számíthatok.

- Jöjjek vissza később? – Töri meg a csendet Olivia.

- Ugyan dehogy. Ne foglalkozzon, Lisával. Ma rossz napja van – Legyint felém

lekezelőn.

- Szóval a büdzsé és a mérete alapján három helyiség jöhet szóba. Ezek között van a

személyes kedvencem. Megmutathatom? – Vigyorodik el, mint egy izgatott kisgyerek.

- Hogyne – Felelem Max helyett és Olivia mellé sietek.

A képen egy kissé lepukkant ám annál tágasabb tér látható hatalmas ablakokkal. Kívülről, az

ajtó felett nagy, piros, festett betűkkel az áll „Teddy cipőboltja”. Megmosolyogtat a gondolat,

hogy újra életre kelthetem. Igaz, van rajta mit csinálni, de tudom, hogy ez a legtökéletesebb

hely ahhoz, hogy megnyissam álmaim üzletét.

- A városközpontban található, így biztosan nem lenne gond a forgalommal – Nyújtja

Max felé a fényképeket, hogy ő is megnézhesse – És a legjobb hírem, hogy ismerem a

tulajt, ezért akár még kedvezményt is kaphatunk.

- Mennyi az ára? – Szorítom össze az ajkamat, mert akármennyire is jól élünk, tudom,

hogy a férjemnek sajnálatos módon a vágyaim nem sokat érnek.

- 30.000 dollár.

Maxre sandítok ő pedig rám. Tisztában vagyok vele, hogy az iménti hisztim miatt dühös rám,

de amint Oliviára pillant a tekintete ellágyul és egyértelművé válik számomra, hogy neki

sikerülni fog rábeszélnie.

Don

- A nevét, ha kérhetném még egyszer – Pillant rám műanyagkeretes bóvli szemüvege

mögül.

A pultra könyökölve minden erőmmel azon vagyok, hogy nyugodt maradjak, ám az ápolónő

hozzáállását látva nehezemre esik a dolog.

- Ashton. Ashton K…

- Igen megtaláltam – Vág a szavamba – Az utóbbi napokban hagyta el a kórházunkat.

- Pontosan?

- Négy nappal ezelőtt.

- És csak úgy hagyták, hogy kisétáljon innen?

Az ápolónő különösebb érdeklődést nem mutatva megrántja a vállát.

- Az édesanyjával távozott.

Ellököm magam az asztaltól és a tarkómra szorítom mindkét kezem. El sem hiszem, hogy

egy szó nélkül lelépett.

- Nem mondta, hogy hová megy?

- Nézze uram, nem vagyunk nyomozóiroda. Kitöltötte a szükséges papírokat és elment.

Ennél többet nem tudok mondani.

Összeszorított ajkakkal visszatartok egy káromkodást és Ashton régi kórterme felé veszem az

irányt. A pult mögött terpeszkedő lány most hirtelen felpattan és amilyen gyorsan csak tud a

nyomomba ered.

- Most mégis mit csinál? Oda nem mehet be! – Kiabál utánam.

Ügyet sem vetve rá benyitok a szobába. Fertőtlenítő és gyógyszerek keverékének szaga csapja

meg az orromat, de valahol még most is érzem Ashton illatát. Szétnézek, azonban semmi

különöset nem találok. Minden rendezett és tiszta, semmi jelét nem találom annak, hogy

bármilyen üzenetet hagyott volna. Tekintetemet végig futtatom a szék és az ágy lábainál,

hátha rálelek egy alájuk dugott cetlire. Biztosan hagyott hátra valamit. Hátra kellett valamit

hagynia.

Egy erős, mackós kéz megragadja a karomat.

- Ideje távoznia – Szólít fel a nővérke és az ajtó irányába kezd húzni.

Lassú léptekkel engedem, hogy felülkerekedjen rajtam, ám amikor meglátom a tükör és a fal

közötti résbe betuszkolt papírt, kirántom magam a mancsai közül. Utánam kap, de túl gyors

vagyok hozzá képest. Megemelem a tükröt, ami mögül egy apró galacsin pottyan a földre. A

nővérke összehúzott szemöldökkel rám néz, majd az összegyűrt lapra. Fogadok, hogy most

felkeltette az érdeklődését a dolog és már nem is olyan fontos a távozásom. Kicsomagolom a

papírt és elkezdem olvasni.

Egyetlen barátom,

Amikor azt mondtam, hogy egyszer elbúcsúznom tőled, nem éppen így gondoltam. Azt

hittem, ha eljön az idő öleléssel köszönhetek majd el. Erre akkor sem volt alkalmam,

amikor a halál küszöbén álltam és most sincs, hogy visszatértem. Miután magamhoz

tértem, anya közölte velem, hogy soha többé nem találkozhatunk és hogy örökre itt

hagyjuk a várost. Úgyhogy, amikor ezt olvasod, már rég úton vagyunk Idaho felé vagy

már meg is érkeztünk. Jól érzem magam emiatt egy percig se aggódj. Remélem, itt

sokkal elfogadóbbak az emberek és egy jobb élet vár rám. Rettentően fogsz hiányozni és

mindent percért hálás vagyok, amit veled tölthettem. Nagyon jó ember vagy.

Ui: Ha elköltözöm anyámtól mindenféleképpen látogass meg! Valahogy eljuttatom

hozzád a címem.

Ash

Megtörten, mégis mosollyal az arcomon a zsebembe teszem az üzenetet. Sajnálom, hogy nem

mondhattam el neki, hogy ő mennyit segített. Megmentette egy másik ember életét, anélkül,

hogy tudott volna róla. Megtanította, hogyan lássam meg a jót akkor is, amikor azt kívánnám

bárcsak minden eltűnne a Föld színéről. Többet kaptam tőle, mint amennyit én adtam valaha.

- Mit írt? – Kérdezi lábujjhegyre állva, szemét a zsebemből kikandikáló cetlire

meresztve az ápolónő.

- Mik maguk, nyomozóiroda? - Érdeklődöm pimaszul és meg sem várva, hogy

reagáljon valamit, sietve kisuhanok a folyosóra.

Lisa

- Miért gondolod, hogy itt van?

- Megérzés – Csapom be Olivia kocsijának ajtaját.

Ironikus, hogy egy olyan autóból szállok ki, ami elől a férjem kézzel lábbal menekült.

Cinkostársnak érzem magam valami miatt Olivia mellett, de mégis felszabadító ez az érzés.

Eszembe jut, néha milyen lenne megszervezni vele egy merényletet Max ellen. Nem a

legrosszabbra gondolok, csak egy kicsit megleckéztetni. Elrabolni és túszként fogva tartani

pár napig…vagy inkább hétig. Nem mintha az utóbbi időben nem verte volna meg eléggé a

sors keze, de öt év szenvedésért igazán megnézném hogyan retteg az életéért. Azonban az

mostanában nem csak a bosszúvágy vált ki belőlem ábrándokat. Amióta odacsúsztattam azt a

pár szót Don elé, amit csak papírra vetve tudtam neki elmondani, azóta teljesen megváltozott

a viszonyunk. Nem hozta szóba az üzenetemet, aminek nagyon örülök. Bármennyire

igyekeztem azt mutatni neki, hogy mennyire utálom és mennyire idegesít, annál jobban

kezdtem megkedvelni és a szívembe zárni. Senki más nem törődött még ennyire azzal, hogy

mit érzek, vagy, hogy mi folyik körülöttem. Persze, neki ez a munkája, de az az érzésem,

hogy tényleg érdekli, mi van velem. Max féltékenységi rohamot kapna, ha megtudná, hogy

Donról álmodozom esténként. Még szerencse, hogy ez az én kis titkom maradhat.

- Na és ki ez a Don? – Kérdi Olivia belépve a kórház ajtaján.

Zavartan felé kapom a tekintetem és gyorsan a kabátom gombját kezdem igazgatni, mielőtt

meglátná, hogy elvörösödtem.

- Hát…tudod…ő…róla még nem beszéltem neked…ő…

- A szeretőd? – Neveti el magát, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne.

Abbahagyom a kabátom babrálását és kinyitom a szám, hogy helyre tegyem a dolgokat,

azonban teljes erőmből nekimegyek valakinek. Az illetőt nem érte váratlanul a becsapódásom,

ellentétben velem, akit meg kellett fogni, hogy el ne essen.

- Nagyon sajnálom. Nem figyeltem oda eléggé – Tapasztom a tenyeremet a

homlokomra, anélkül, hogy kinyitnám a szemem. Ahhoz, hogy tisztán lássak, még

túlságosan forog körülöttem a világ.

- Én kérek elnézést, hogy az útjában voltam, hölgyem.

A kellemes hang, melynek tulajdonosa minden héten fogad a magánrendelőjében most is

utolért. Lerázhatatlan, de ez pont így van jól.

Csukott szemmel rámosolygok és érzem, hogy ő is ugyanezt teszi. Kezei meglazulnak a

vállamon, majd lassan elenged miután meggyőződött róla, hogy visszanyertem az

egyensúlyom.

- Csak nem ő a szeretőd? – Vigyorodik el karba tett kézzel Olivia.

Összeszorított ajkakkal ránézek és idegesen oldalba bököm. Ezt még visszakapja tőlem!

Miközben én majd elsüllyedek szégyenemben, Don vihorászva, cipőjének orrával a csempék

közötti hézagot kezdi piszkálgatni.

- Még csak az kéne. Inkább…- Zsebre dugott kézzel végigmér, amitől őrülten kalapálni

kezd a szívem – Inkább csak barátok vagyunk – Kacsint rám.

A „barátok” szó nyílként hasít a szívembe és lassítja le, mielőtt kiugrana. Azonban ez nem az

az álomvilág, ahol éjszakánként járok így egyetértően bólintok.

- Mi járatban erre? – Vált gyorsan témát Don mielőtt Olivia további kellemetlen

kérdésekkel halmozna el minket.

- Igazából csak Max néhány leletéért jöttünk be és…

- Meg akarta kérdezni tőled megnéznéd e vele a kiválasztott ingatlant – Vág a szavamba

Olivia.

Széttárt karokkal meredek rá, mire ő hanyagul megrántja a vállát.

- Nos…ha valóban erről lenne szó, nagyon szívesen veled tartok – Szól közbe Don,

ezzel is elkerülve egy vita kirobbanásának kezdetét.

- Tényleg? – Fordulok felé döbbenten.

- Persze.

- Biztos? Nincs semmi dolgod? Nem lesz páciensed? Nem lesz…

- Ha így folytatod, lesz.

Nevetve a hajamba túrok. Mennyire más lenne vele minden...,

- Királyfi, királylány, a hintó kint várja magukat – Indul meg előttünk Olivia fülig érő

szájjal.

Don

Olivia heves kormánymozdulataiból és soha véget nem érő káromkodásból ítélve úgy érzem,

nem volt teljesen igaz az az állítása, hogy elsőre átment a forgalmi vizsgán. Hirtelen fékezésre

szorosan megragadom az ülés oldalát. Lisre pillantva, mégis megnyugszom. Halk

dudorászásából és higgadtságából arra merek következtetni, hogy már nem először utazik

Oliviával és szemmel láthatólag túlélte a megpróbáltatásokat. Végigsuhan a tekintetem a

combjára támasztott könyökétől egészen a szájfénnyel kikent ajkáig. Nem most gondolok

arra először, hogy megcsókolnám. A változás, amin keresztül ment, lenyűgöző. És nem csak

azóta, amióta a páciensem. Egy gonoszsággal és gyűlölettel teli kislányból vált jégkirálynő,

akinek legbelül aranyból van a szíve, de nincs kinek megmutassa. Lisa megérezve, hogy

bámulom felém fordítja a fejét és elmosolyodik. Akármi is történjen, soha többé nem akarom

elveszíteni ezt a mosolyt.

- A fenébe! – Üt idegesen a kormányra Olivia.

- Parkoljak be helyetted? – Ajánlkozom fel segítőkészen.

- Nem. Megoldom, de azt hiszem jobb lesz, ha inkább bementek. Majd utánatok

megyek.

Szavai hallatán megkönnyebbülten kikapcsolom a biztonsági övem és amilyen gyorsan csak

tudom, elhagyom a járművet.

- Mennyit perkált le a jogsijáért? – Kérdem Lisát, kisegítve őt a kocsiból.

- Annyit amennyiért, nyugodtan haza lehet sétálni, ha végeztünk. Oké? – Néz rám

szúrós tekintettel Olivia, és tudom, hogy képes lenne itt hagyni az éjszaka közepén.

- Még csak egy órája találkoztatok, de már most megállás nélkül egymás agyát húzzátok

– Csapja be nevetve az ajtót Lisa.

- Nem csodálom, hogy nincs férjnél.

- Te sem vagy nős – Pillant rám somolyogva – És amúgy meg már elvált. Szóval 1-0 a

javára

- Inkább 0-1 nekem, mert még én eddig megúsztam a dolgot.

Lisa léptei abbamaradnak. Lehorgasztott fejjel, kezével farmerdzsekijét szorongatva áll az

utcai lámpa fénye alatt, mintha egy előadóművész lenne a színpadon. Amint ráeszmélek mit is

mondtam az előbb megfagy bennem a vér. Te marha! Gondolkodás nélkül a karjaimba

zárom Lisat.

- Annyira sajnálom – Suttogom a fülébe.

Lisa a döbbenettől meg sem moccan a karjaimban, én pedig minden szeretetemet átadva

ölelem. Érezni minden egyes lélegzetvételét, az illatát, az arca tapintását…nem tudom eddig,

hogy bírhattam enélkül. A hajába fúrva az arcomat lehunyom a szemem. Eltűnik a lámpa

fénye és már csak mi ketten maradunk a fekete színpadon. A színpadon, melyen, ha tehetném

végig táncolnám vele az egész életemet.

- „Inkább csak barátok vagyunk” igaz? - Szólal meg egy idegesítő hang a sötétségben.

Szétrebbenünk Lisával és mindketten Oliviára nézünk, majd egymásra. Lisa arcán egyszerre

jelenik meg a kétségbeesés és a megcsalás miatti bűntudat, még ha ez a megcsalás csak a

gondolatainkban történt meg.

- Olivi... – Kezdi rekedtes hangon.

- Nyugi, nem mondom el Maxnak. Ehhez semmi közöm – Vág közbe teljes

nyugodtsággal a hangjában – Viszont most nyisd ki azt az ajtót csajszi, és nézzük meg

közelebbről a jövő cukrászdáját – Dobja Lisa felé a kulcsot, aki remegő kezekkel

ugyan, de elkapja és megindul az épület irányába.

Nagyot nyelek és szó nélkül követni kezdem Lisát amikor váratlanul Olivia megragadja a

vállamat.

- Nincs közöttünk semmi – Suttogom, amint szembe kerülök vele.

- Nem erről akarok veled beszélni.

Óvatosan átnéz a vállam fölött, hogy teljes mértékig meggyőződjön róla, hogy Lisa nincs a

közelben.

- Ugye megbízhatok benned? – Kérdi olyan komolysággal, amely nem Olivia

Andersonra jellemző.

Max

Még két perc. Amennyire csak tudom, kihúzom magamat a tükörben.

- Nem is olyan rossz – Mérem végig a tükörben lévő férfit, akinek elegáns szettjébe

csak a gerincmerevítő rondít bele.

Az orvosok szerint csak a jó fizikumomnak köszönhető, hogy ilyen gyorsan javul az

állapotom. Gyorsan, de számomra nem eléggé. Még egy ideig biztosan nem mehetek vissza

dolgozni, amely egy részről nagy pénz kiesést is jelent, másrészt pedig Lisara vagyok utalva.

Ezt pedig utálom. Főleg, hogy mostanában egyre inkább elhanyagolja az ápolásomat. Egész

nap itthon kéne lennie és körbe ugrálnia, nem pedig állandóan abban a francos ingatlanban

töltenie minden percét. Egyedül amiatt a kis ingatlanügynök nőcske miatt nem fújtam még le

ezt a baromságot. Egyáltalán nem bánnám, ha inkább ő foglalkozna velem, mint az az önző

liba.

- El fogom hagyni – Jelentem ki határozottan a tükörképemnek. Nem ellenkezik, egy

arcizma sem rezdül a hír hallatán. Na, de majd Lisának fog. A küszöbömön fog

térdelni és könyörögni, hogy fogadjam vissza.

Abban a pillanatban amint az órámra pillantok, csengetnek. Elégedetten elvigyorodom.

Imádom a pontos nőket. Bicegve ugyan, de végül eljutok a bejáratig. Az ajtót kitárva, Olivia

fogad rövid, mélyen dekoltált vörös ruhában, az ajtó keretének támaszkodva, kezében az

aktatáskájával. Ahogy mindig, most is felülmúlta az elvárásaimat.

- Üdvözlöm kedves - Csókolok neki kezet.

- Micsoda úriember.

- Önnel szemben másképp nem is viselkedhetek – Felelem, annak ellenére, hogy ettől a

talpnyaló stílustól felfordul a gyomrom. Nem is tudom, alázkodtam e már meg

valakinek ennyire. Viszont kell nekem ez a nő, és bármit megteszek, hogy

megszerezzem magamnak – Fáradjon be kérem.

- Tegeződhetnénk? – Pillant rám ártatlanul csillogó szemekkel.

- Természetesen. Elvégre már nem először találkozunk.

- És remélem nem is utoljára. Lisa? Itthon van?

- Nincs. Dili dokinál van – Vonom meg a vállam. Még a nevét sem akarom hallani,

amikor itt van ez a csinos kis pillangó.

- Oh, igazán sajnálom. Erről nem tudtam - Biggyeszti le a száját sajnálkozón.

- Ne törődj vele.

- Akkor ez azt jelenti, hogy ismételten egyedül vagyunk. Nem igaz? – Néz rám a válla

felett kacéran, miközben lassan levéve a kabátját megvillanja fedetlen hátát.

Mély lélegzetet veszek és csak egy szó jár a fejemben: Kell!

A kanapéra ülve elővesz a táskájából egy kötegnyi papírt és a dohányzóasztalra helyezi. Nem

bánnám, ha a legközelebbi találkozónkon ezek nélkül érkezne.

- Akkor lássunk is munkához – Csap a papírkupacra.

- Kérsz valamit inni? – Lépek a bárszekrényhez, elengedve a fülem mellett a szavait.

- Munka közben nem lehet sajnos.

- De most nem dolgozol.

- Csakugyan? – Neveti el magát.

- Aláírok pár papírt és nálam már le is járt a munkaidőd. Utána pedig…- A ruhája alól

kilátszó harisnyakötőre téved a tekintetem. Ez a nő elveszi az eszemet. – Utána pedig

azt csinálunk, amit csak akarsz – Nyújtom felé a vörösbort – Megfelel?

- A kedvencem – Ragadja meg a palackot és felállva mindkettőnknek kiönt egy pohárral

– Azonban van, amit még ennél is jobban szeretek – Karjait a nyakam köré fonva

vadul megcsókol.

Nem gondoltam, hogy ilyen könnyen fog menni, de ez most a legkevésbé sem érdekel.

Rettentően imponál, hogy ennyire odáig van értem. Tisztel és rajong értem. Nekem pedig

pont erre van szükségem, és amit egyszer megkaparintok, azt nem eresztem el egykönnyen.

Eszembe jut Lisa. Életem legnagyobb kudarca, akit szófogadatlansága és önfejűsége miatt el

kell engednem.

Hogy kiverjem a fejemből, a csókot viszonozva szorosan magamhoz húzom Oliviát és a

kanapéra döntve elkezdem vetkőztetni. Sokkal jobbat érdemlek annál a vörös cafkánál. Itt

fekszik előttem egy bombázó, akinek csak egy szép szó kellett és már az enyém is. Csak az

enyém. Mi vagyok én, ha nem egy király?

- Azt hiszem, várhatnak azok a papírok – Suttogja a fülembe hevesen.

Lisa

- Ugye nem volt dühös a férjed, amikor azt mondtad, hogy eljössz lefesteni a falakat? –

Csapja le Don a csomagtartó hátulját, kezében a festékes bödönökkel.

- Miért lett volna? – Magamat is meglepem, hogy ezt kérdezem. Max normál esetben

egyáltalán nem nézte volna jó szemmel, hogy az ő gondozása helyett inkább lelépek

otthonról. Azonban az utóbbi napokban mintha megváltozott volna. Már nem érdekli

hova megyek és mikor, a napi feladatok felírását is befejezte. Egyrészről felemelő

érzés, hogy azt csinálok, amit csak akarok és akkor, amikor én akarom, másrészről

viszont ijesztő ez a hirtelen változás.

- Azt mondta, áthívja pár munkatársát pókerezni.

- És azt tudja, hogy a pszichológusoddal végezteted el a piszkos munkát? – Húzza fel a

szemöldökét vigyorogva.

- Nem, mert nem fogok elvégeztetni veled semmit – Kapom fel a földről a

festőhengereket.

- Óh, dehogynem, tíz percet sem adok neked. Az egészet nekem kell majd kipingálni.

Nevetve elfordítom a kulcsot a zárban, de nem nyomom le a kilincset. Az ujjaim

hozzátapadnak mintha ragasztóval lenne bekenve. A vidámságom egy pillantás alatt elillan.

- Don – Szólalok meg alig hallhatón – Szerinted…Olivia nem fogja elmondani Maxnak,

ami a múltkor…

- Szerintem megbízhatsz benne.

- Honnan tudod? – Kérdem bizonytalanul, anélkül, hogy megfordulnék.

Don finoman a vállamra csúsztatja a kezét és hátra simítja a hajam. Lehunyom a szemem és

kissé oldalra billentem a fejem. Libabőrös leszek az érintésétől.

- Bízz benne, mint ahogy én is bízom benne.

Felkacagok a szójátékától és belépünk az üzletbe. Az én üzletembe. Felkapcsolom a villanyt,

amit a múltkor Don már megszerelt. Nem kis meló volt vele, de büszke vagyok rá, hogy még

most is működik. Ha Maxen múlt volna, még a nyitás napján se lett volna áram. Végig húzom

a mutatóujjamat az ablakpárkányon, mely szinte ragad a mocsoktól.

- Hoznunk kellett volna rongyokat és seprűt is – Nézem meg az ujjamat elszörnyedve.

Olyan hirtelen csapódik egy rongy a mellkasomnak, hogy kis híján felsikoltok.

- Mert előre gondolkodtam – Mutat Don az ujjával a halántékára és előhúzva a jobb

farzsebéből egy másik rongyot elkezdi tisztítani az ablakot.

Don megjegyzésére a szememet forgatom, majd mielőtt munkához látnék, teszek pár lépést az

épületben. Egy hatalmas üres tér, amelyet megtölthetek élettel. Bármit alkothatok belőle, akár

egy művész. Játszhatok a színekkel, a formákkal, a mintákkal. Ez az én festővásznam.

Romokból építeni valamit, amely majd a mindennapjaim részét alkotja. Elgondolkodom rajta,

vajon a szüleim büszkék lennének rám annak ellenére, hogy így elrontottam az életemet.

Elfogadnák - e, hogy az egyetem helyett, a fényes ügyvédi pálya helyett, amit szántak volna

nekem, egy cukrászda vezetőjeként fogom keresni a kenyerem? És vajon megbocsátanák-e,

hogy a férjem mellett beleszerettem valaki másba?

- Mondtam, tíz percet adok neked.

Fülig érő szájjal letörlöm az arcomról leguruló könnycseppeket. Ha ők nem is lennének azok,

tudom, hogy van, aki az.

***

Az utolsó ecsetvonás után a törölközőkkel lefedett padlóra dobom a hengert. A térdemre

támaszkodva kifújom a levegőt és a karomat mozgatva próbálom kirázni belőle az fájdalmat.

Úgy érzem magam mintha legalább egy maratont futottam volna kézen állva, és valószínűleg

a szagom is olyan.

- Úgy látom nem gyakran festesz falat – Jegyzi meg Don gúnyosan, azonban most

túlságosan ki vagyok merülve, hogy egy bólintásnál többet reagáljak a beszólására.

Hanyatt fekve a festékes törölközőkre körbenézek a helyiségben.

- Neked nem pszichológusnak kellett volna menned, hanem festőnek – Pásztázom végig

a bordóra festett falakat, melynek a bejárat felöli részén arany színű csigavonalak

díszelegnek. Egész nap el tudnék benne gyönyörködni, annyira precízen ki vannak

dolgozva.

- Ne kritizáld a munkám. Viszont annak igazán örülök, hogy nem Barbie rózsaszínnel

kellett kipingálni mindent.

A tenyerembe temetve az arcomat kitör belőlem a nevetés.

- Nem tudtam, hogy ekkora szakértője vagy a rózsaszín árnyalatainak… mostantól Mr.

Barbienak foglak szólítani – Szakad ki belőlem még inkább a nevetés a bugyuta név

hallatán.

- Ha neked is lenne egy húgod, te is tisztában lennél ezekkel.

- Nekem bátyám lett volna – Törlöm le a kacagás okozta könnyáradatot.

- Lett volna? – Ül le mellém Don törökülésbe.

- Ikrek voltunk. Ő hamarabb érkezett meg erre a világra, és hamarabb is hagyta itt.

Csupán két percet élt.

- Sajnálom.

Megrántom a vállamat.

- Nem ismertem, nem hiányzik. Pedig néha kellett volna, hogy mellettem legyen.

Ráncba szedett volna és megmutathatta volna, merre van a helyes irány. Rá talán

hallgattam volna.

Feltápászkodom fél ülő helyzetbe és Don vállára hajtom a fejem.

- Annyira sajnálok mindent, amit veled tettem. Szembe köpném az akkori énemet, ha

visszamehetnék a múltba. Nem telt el úgy nap, hogy ne gondoltam volna rád és ne

átkoztam volna magamat – Don két kezével körbefogva az arcomat mélyen a

szemembe néz, amitől még inkább elgyengülök - Tudom, hogy semmit sem hozhatok

helyre rendesen…és nem kárpótolhatom semmivel sem azokat az éveket, de kérlek

bo…- Száját az enyémnek tapasztva elhallgattat. Apró, lágy puszikat nyomva az

ajkamra eloszlatja a bánatomat. Beletúrok a hajába, amitől a puszikat hosszú csókok

váltják fel. Éreztetni szeretném vele mennyire vártam már ezt a pillanatot. Az ölébe

húzva, karját a csípőm köré fonva szétválnak az ajkaink.

- Szeretlek Lisa – Suttogja és meg sem várva a válaszomat ismét megcsókol.

A hátamra fektetve puszikkal halmozza el a nyakamat és lassan elkezdi feltűrni a piros és

arany festéktől maszatos pólómat. Még sosem éreztem ilyen gyengédséget. El sem tudtam

volna képzelni, milyen lehet, ha nem csak úgy nekiesnek az embernek figyelembe se véve jól

érzi-e egyáltalán magát közben vagy van e kedve hozzá. Most először érzem magam igazán

nőnek. Megállítom Don felfelé kalandozó tenyerét, amitől aggodalom jelenik meg az arcán.

- Mi a baj? Túl gyors? Semmi baj, ha még nem szeretnéd!

Mosolyogva az ujjammal a lámpa irányába mutatok. Don az alsó ajkába harapva kuncogni

kezd és egy mozdulattal lekapcsolja a villanyt.

Don

Hét évvel ezelőtt

Alig, hogy Einstein lábai hozzáérnek a betonhoz, anyám kötényben és kezében egy fakanállal

kivágja az ajtót.

- Ugye nem felejtetted el a pórázt?!

Unottan megrázom a kölyökkutya nyakörvéhez rögzített kötelet.

- Don, nagyon vigyázz rá! Ne vedd le róla akármi is történjen, mert ki fog szaladni az

útra és hiába kiabálod majd a nevét, még nem fog rád hallgatni – Dől előre az

ajtókeretben, annyira, hogy kis híján kiesik.

- Értettem – Felelem sóhajtva – Nyomás Einstein! - Szólítom és megindulva előtte,

jelzem, hogy mehetünk.

Az új családtag farkát csóválva hamar a nyomomba ér. Minden sarkon álló villanyoszlopot,

postaládát, fát megvizsgál és megjelöl, felderítve új környezetét. Két napja, miután a

születésnapi tortám minden egyes gyertyaszálát elfújtam, anyám egy lyukakkal ellátott dobozt

nyomott a kezembe. „Add neki minden szeretetedet” - mondta és kinyitva az ajándékomat,

megdöbbenve azt láttam, hogy egy picike mopsz szundikál az alján. Azóta a nap majdnem

minden egyes percét vele töltöm. Még akkor is inkább a labdáját dobálgatom neki, amikor

tanulnom kellene. Elhatároztam, hogy a zsebpénzemből inkább különböző színes játékokat

veszek neki, mintsem magamnak édességet. Ha ő boldog, akkor én is az vagyok. Még sosem

volt háziállatom, így még kell egy kis idő, hogy belerázódjak a gazdi szerepébe, de ahogy

anya mondta, neki adom minden szeretetemet. Ehhez mindig tartani fogom magam. Sok

osztálytársam megunja a kedvencét, amikor már nem olyan fiatal és a szaladgálás helyett

inkább az alvást választja. Én viszont, még aznap este, amikor megkaptam Einsteint,

megígértem neki, hogy sosem fogom megunni őt. Arra is gondoltam, hogyha egyszer eljön az

idő és anya is megengedné, vehetnénk neki egy barátot. Egy ugyanilyen kis mopszt. Nagyon

aranyosnak találom ezt a kutyafajtát a gülledt szemeivel és az aranyos pofijukkal. Eltűnődőm

rajta, milyen nevet kapna a barátja. A szaglászó és össze- vissza szaladgáló blökire nézek

- Bessónak hívnák! Ő volt Einstein legjobb barátja – Magyarázom a kutyának,

megvillantva tájékozottságomat azonban ő érdekesebbnek tartva a háztetőn álló

galambokat, ugatni kezd rájuk.

Nevetve konstatálom, hogy még ezek a szárnyas élőlények is milyen érdekesek számára, ami

végül is érthető, hiszen egy menhelyen a legtöbb idejét egy ketrecbe zárva töltötte.

Összeszorul a szívem, ha arra gondolok, hogy milyen körülmények között élhetett ott és

mennyire magányos lehetett. Azt sem tartom kizártnak, hogy napokig felé sem néztek, csak

akkor, amikor ennivalót adtak neki. Anya biztos tudja, hogy került oda, de szerintem inkább

jobban járok, ha erről nem tudok. Vannak olyan szívtelen gyökerek, akik csak kiteszik őket

étlen, szomjan az utcára vagy bedobják őket a kukába, mint egy használt rongyot. És ez még

talán a jobbik eset.

Einstein megállva egy virágbolt előtt, éppen elkezdené meglocsolni a kitett virágokat így

gyorsan felkapom és magam felé fordítom.

- Nem lenne túl jó ötlet, ha ezeket a növényeket választanád. Az eladó nagyon dühös

lenne érte. Viszont kárpótlásul elviszlek a parkba, ahol kedvedre válogathatsz –

Simogatom meg a fejét, ő pedig válaszképpen nyalogatni kezdi az ujjaimat.

- Nagyon cuki – Szólal meg valaki a hátam mögött.

Meg sem lepődőm ki az, így inkább úgy teszek mintha ott sem lenne és folytatatom az utamat.

- Megsimogathatom? – Ugrik mellém Lisa két barátnőjével az oldalán.

A szemem sarkából látom nem hétköznapi öltözéküket. Amennyire ki tudom venni baseball

ruha van rajtuk. Nem követem Lisa életét, inkább kerülöm őt amennyire csak tudom mintsem,

hogy találkozzak vele így meglepő számomra, hogy egy ilyen férfias sportot is kipróbál a

pompom után. Bár amilyen vad és erőszakos természetű, inkább valami harci sportot kéne

űznie. Csak most veszem észre, hogy az egyik lányt felváltotta egy másik. Ez az előzőhöz

képest, utódja sokkal nagyobb és valószínűleg erősebb is. Biztos vagyok benne, hogy idősebb

pár évvel, mint Lisa. Kíváncsi lennék mit vétett az elődje, hogy száműzve lett a bandából.

- Hagyj. Legalább ma.

Lisa idegesen rácsap a vállamra. Gyenge ütés, de mégis megrezzenek tőle.

- Önző vagy – Jelenti ki sértődötten.

- Te meg hülye! – Felelem, de amint kimondom azt kívánom bárcsak ne tettem volna.

Lisa szorosan megragadva a hozzá közelebb eső karomat visszaránt.

- Mit mondtál? – Szív bele az égő cigarettájába.

Mélyet sóhajtok és a tarkómat megdörzsölve már érzem a gyöngyöző izzadságcseppeket.

- Lisa figyelj, nem lehetne, hogy…

- Mit mondtál?! – Kiabál rám a szavakat tagolva.

Einstein kifejezve a Lisa iránt érzett ellenszenvét, ráugat.

- Kuss legyen! – Szól rá a hegyomlás, mire a mopsz szót fogadón elhallgat, tovább

figyelve az eseményeket.

Lisa rájuk sem hederítve a cigit mutatóujjával kissé megütve cipőm orrára szórja a hamut. A

háta mögött egy fiatal pár sétál el. Ismerem őket. Egy évvel alattunk vannak. Szemüket végig

rám szegezik, azonban eszük ágában sincs megállni és belekeveredni, ezért inkább még

gyorsítanak lépteiken. Lisa dühtől lángoló szemeibe nézek és kimondom, amit hallani akar, de

nem akárhogy. Egyenes háttal és felszegett állal. Lehet, hogy nem tudom megvédeni magam

velük szemben, de legalább ne higgye azt, hogy gyáva vagyok.

- Hülye vagy!

Lisa teljes erejéből a mögöttem lévő ház falának lök. A fejem akkorát csattan a téglafalon,

hogy megszédülök és a földre rogyok. Einstein torka szakadtából ugatni kezd Lisara. Amikor

az ingemnél fogva fel akar rángatni a földről, az apró kutya engem védelmezve megpróbálja

megharapni a lábát, ekkor azonban a hegyomlás a háta mögül előhúzva az eddig nem látott

baseball ütőjét meglendítve…

Einstein hevesen vonyítani kezd. Lisa a hatalmas csapás és az apró puffanás hallatán elengedi

a ruhámat. A fejemet fogva csak piros foltokat látok a betonon, azoktól messzebb pedig egy

barna foltot. Az utolsó nyüszítéseket követően végleg elhallgat.

- Te normális vagy cseszd meg?! – Ordítja el magát Lisa teli torokból pár perccel

később.

- De…az…meg…meg akart harapni – Próbál mentegetőzni a hegyomlás.

- És akkor mi van? Ez egy kölyökkutya te idióta! Nem egy pitbull!

Lisa tekintete másodperceken keresztül hol rám hol Einsteinre szegeződik.

- Húzzunk innen, de gyorsan – Jelenti be végül.

Elmenekülnek. Megint. Zokogva a szám elé kapom a kezem. Csak most fogom fel mi is

történt. A szememet dörzsölve megpróbálok felállni és odabicegni a barátom mellé. Felvéve

kicsi, összegörnyedt testét a mellkasomhoz szorítom és simogatni kezdem. „Add neki minden

szeretetedet” – visszhangzik a fejemben.

- Annyira sajnálom, hogy csak két napig tudtam neked adni – Suttogom és az ingem

ujjával letörölve a könnycseppjeimet elindulunk hazafelé. Mi ketten, én és a hősöm.

Don

Lisa felvéve az orvosi köpenyemet széttárt karokkal méregetni kezdi magát a tükörben.

Csücsörítve hol zsebre rakja a kezét és úgy pózol, hol pedig a gallérját igazgatva próbálja

megszerettetni magával.

- Na, tetszik? – Könyöklök fel a kanapé támlájára.

Pár másodpercig mozdulatlanul bámulja magát, mintha azon tanakodna, mi lenne a helyes

válasz. Kétségeim vannak afelől néha, hogy tényleg azt mondja –e, amit szeretne és nem

azt, amit én szeretnék hallani. Megérteném, ha így lenne. Nem azért, mert hazudni

szeretne nekem, hanem a megszokás miatt. Egy olyan házasságban, ahol nem lehet saját

véleménye a dolgokról, nem meglepő, hogy öt év elteltével már nem is az jut az eszébe

először, hogy ő mit akar, hanem az, hogy a másik mit óhajt.

- Hatalmas vagy – Tekeri magán körbe hitetlenkedve.

Lemászva a díványról hátulról a két karommal átölelve magamhoz húzom.

- A sok edzés – Felelem somolyogva.

- Gondolom.

- Tényleg.

- Mikor van neked időd arra mellettem? – Kérdezi kuncogva és a nyakam köré fonva a

karját szembefordul velem.

- Például…- Eltűnődve a plafonra nézek – Például amikor le kellett parkettázni a

cukrászdát. Az elég jó edzés volt.

Lisa hümmögve a mellkasomra hajtja a fejét. A gondolatai már régen nem a feltett kérdés

körül járnak. Nyugodt szuszogását gondterhelt sóhajok kezdik felváltani.

- Most azon agyalsz, milyen találmánnyal tudnál hozzájárulni a NASA űrkutatásához? –

Töröm meg végül a csendet egy kis humorral, ám Lisa most kivételesen nem derül

rajta.

- Nem. Maxon.

A válasza hallatán görcsbe rándul a gyomrom. Eszembe jut az a titok, amit Olivia a

találkozásunk estéjén rám bízott. Azóta teherként cipelem a vállamon és ahányszor meglátom,

Lisát ez a súly még nehezebbé válik. Hiába ígértem meg Oliviának, hogy nem beszélek

Lisának róla, amíg ő engedélyt nem ad rá, kezdek megtörni. Árulónak érzem magam, hogy

nem mondom el neki, akármennyire is az ő megóvásának érdekében történik minden.

Rettegek attól, hogy valami baja esik, de attól is, hogy elhagy.

- Annyira furcsán viselkedik. Állandóan a laptopját nyomkodja és egyre többször kér

meg arra, hogy menjek el otthonról. Amikor megkérdezem miért, vagy azt mondja,

hogy munka, vagy azt, hogy póker a haverokkal vagy, hogy semmi közöm hozzá.

Régen folyamatosan azért panaszkodott, hogy miért nem ülök otthon, most meg azért,

hogy miért vagyok a lakásban. Egyszerűen nem értem ezt a hirtelen változást. Attól

tartok valami nagy bajba van. Bevallom, kezdek félni.

Nagyot nyelek és a vállára téve a kezem eltolom magamtól. Nem érdekel mit mondott Olivia.

Nem bírom nézni, ahogy Lisát bezárjuk egy burokba, elzárva mindentől és nézni ahogy ő

szépen lassan belebetegszik az idegeskedésbe. Ha az a burok hirtelen kipukkad, és mindennel

egyszerre kell szembesülnie, abba bele fog rokkanni. Egy olyan dolgot hallgatunk el előle,

amihez neki van a legtöbb köze.

- Don mi a…

- Figyelj rám Lis. Most valamit el kell mondanom – Ültetem le a díványra – Nem lesz,

könnyű elfogadni, amit hallani fogsz, de kérlek, próbálj meg nyugodt maradni.

- Don én nem értem mi ütött beléd most így hirtelen. Ha nem akarod, nem beszélek

többet Maxről csak…

- Olivia nem az, akinek mondta magát – Szakítom félbe.

Lisa összehúzott szemöldökkel megrázza a fejét.

- Ezt meg hogy érted?

- Olivia nem ingatlanügynök, hanem rendőr. És nem is Oliviának hívják, hanem…

valami Maggie azt hiszem.

- Tessék?! Honnan veszed ezt az őrültséget? – Ugrik fel hirtelen a helyéről.

- Ő mondta nekem. Aznap, amikor elvittél megmutatni az ingatlant.

Lisa kidülledt szemekkel végig simítva a haját a rendelő ablakához lép. Dús haja nagyrészt

eltakarja a kézfejét, de még innen is látom, hogy remeg.

- Szóval te most azt akarod nekem, bemesélni, hogy Olivia igazából Maggie és nem

ingatlanügynök, hanem zsaru?

- Nem bemesélni, az igaza…

- Amiről – Vág a szavamba hangját felemelve – Két hete egy szót nem szóltál!

- Igen, mert Olivia… vagy… Maggie, vagy akármi is a neve, megígértette velem, hogy

ezt nem mondom el neked.

- Ez igazán nagyszerű! – Csap a combjára feldúltan – És miért jár a nyakamra a

rendőrség?! Mit akarnak tőlem? Te mondtál el nekik valamit? Vagy talán te is valami

beépített ügynök vagy?

- Dehogyis. Hogy lennék már az?! Ne gondolj már ilyen ostobaságokra.

- Sajnálom, Don de én már nem tudom mire gondoljak. Úgy látszik magamon kívül

senkiben sem bízhatok meg – Kapja fel a vállára a táskáját és gyors léptekkel

megindul az ajtó felé.

Utána szaladok és a vállára teszem a kezem, de lerázza magáról.

- Ne haragudj rám kérlek. Én csak meg akartalak óvni és biztos voltam abba, ha

követem egy rendőr utasításait így is lesz.

Lisa mélyen a szemembe néz, amiből tisztán tükröződik az irántam érzett csalódottsága. Ezt

látva összeszorított ajkkal elengedem a vállát. Most hagynom kell elmenni.

- Hát nem így lett – Feleli, becsapva maga után az ajtót.

Az ajtónak támasztva a homlokom, ököllel beleütök a falba. Ez volt az utolsó esélyem, hogy

boldoggá tegyem és sikerült ezt is elszúrnom. Ő hosszú idő után nekem adta a bizalmát és én

ahelyett, hogy ezt megbecsültem volna és elmondtam volna neki az igazat sunyi módon

átvertem. Semmivel sem vagyok különb, mint Max. Most voltam életemben először

szerelmes. Egy lány sem számított ennyire még soha. Nem érdekeltek, azok, akiket egy buli

során szedtem fel és utána felvittem a lakásomba, vagy a korházban dolgozó ápolónők, vagy a

kávézóban az elvált csaj… egyik sem. Nekem mindig csak ő kellett volna. Egy űrt akartam

velük betölteni, egy olyat, amelynek betöltésére csak Lisa képes. Az lenne a legjobb és

egyben legrosszabb dolog is, ha most utána futnék. Legszívesebben átkarolnám és többé nem

ereszteném, de tisztában vagyok vele, hogy ezzel csak még inkább feldühíteném és

megnehezíteném a helyzetét. „Add neki minden szeretetedet” Olyan régen idéztem már fel ezt

a mondatot, hogy kész csoda, hogy még emlékszem rá. Azonban Lisa ezt is eszembe juttatta.

Lehunyom a szemem és hátra szegem a fejem.

- Most sem sikerült mama.

Lisa

A friss levegőre kiérve kiszakad belőlem az eddig visszatartott zokogás. Leülök az első padra,

amit találok és arcomat a tenyerembe temetve kisírok magamból mindent, amivel az imént

szembesülnöm kellett. Az előttem elsétáló emberek mindegyike aggódón végigmér, egy – egy

még meg is áll egy pillanatra, azonban senkinek sincs bátorsága megkérdezni mi bajom. Jelen

helyzetben, most ez az egyetlen örömöm. Nem tudnám elmondani senkinek azt a fájdalmat és

zavarodottságot, amit most Olivia, azaz Maggie és Don miatt át kell élnem. Nem tudom

eldönteni melyikükben csalódtam nagyobbat. Donban, akinek kiöntöttem a szívemet és

bizalmat szavaztam, akivel…el tudtam volna képzelni akár a jövőmet? És most? Most nem

tudom mit gondoljak. Mindennél jobban szeretem még mindig és ezen semmi sem fog

változtatni soha, de még abban sem vagyok biztos, hogy ő sem zsaru. Elfog a hányinger, ha

arra kell gondolnom, hogy csak érdekből volt velem. Talán az a legrosszabb, hogy direkt

elmondtam neki, hogy nem akarom kockáztatni Max állását és karrierjét, hiszen ő az egyetlen

pénzkereső és ezért nem akarom belekeverni a rendőrséget, ennek ellenére kiderül, hogy ő két

hete szövetkezett velük. Ez volt az egyetlen kérésem és még ezt sem volt képes tiszteletben

tartani. Fogalmam sincs mennyi információjuk van arról, hogy Max bántalmaz engem, de ha

ez kiderül Maxnek befellegzett, és vele együtt nekem is. Olivia pedig… az egyetlen barátnőm

volt, vagy legalábbis annak adta ki magát csak azért, hogy a közelebb férkőzzön hozzánk. Az

egész csak egy színjáték volt, egy nagy kamu. Ekkor jut csak eszembe.

- A cukrászda – Suttogom a szám elé kapva a kezem.

Azt hiszem most tört darabokra az egész életem. Ha Olivia nem is volt igazából

ingatlanügynök, akkor az ingatlan se volt talán soha eladó. Akkor milyen papírokat íratott

velünk alá?! A térdemre borulva megint bőgni kezdek. Nem elég, hogy elveszítettem életem

szerelmét, a legjobb barátomat, most már állásom se lesz és ha Max megtudja, hogy

nyomában vannak a zsaruk, már pedig meg fogja tudni, még ki is fog nyírni. Szipogva a

magam mellé ledobott táskámra nézek. Meg kell tudom, hogy Don tényleg igazat mondott – e

és ha igen ki kell derítenem mi folyik itt. Jogom van tudni az igazságot.

Előhalászva a telefonomat remegő ujjakkal bepötyögöm Olivia telefon számát. Miközben

kicsörög az idegességtől rágni kezdem a körmömet. Ha tehetném még egy cigire is

rágyújtanék, pedig már évek óta leszoktam róla, Max kedvéért. Most viszont ölni tudnék egy

dobozért.

- Helló csajszi! - Veszi fel a kagylót jókedvűen – Mizujs?

- Engem te többet ne merj csajszinak nevezni te hazug kis… - Üvöltöm bele a telefonba,

olyannyira, hogy többen felém kapják a tekintetüket, hogy megnézzék ki ez az

elmeháborodott.

- Mi a baj Lisa?

- Mi a baj? Azt kérded mi a baj? Hát elmondom neked, hogy zsaru vagy!

- Lisa…ne haragudj, de nem tudom, hogy miről beszélsz – Válaszolja zavarodottan.

- Legalább most ne hazudj! Csak most az egyszer légy velem őszinte, ha eddig nem

tudtál az lenni! Mindent tudok, érted? Mindent. Tudom, hogy hekus vagy és hogy a

neved igazából nem is Olivia. Ez egész csak egy kitaláció volt. Olivia Anderson nem

is létezik és soha nem is létezett.

Hosszú csönd következik. Gondolom, a felettesével tárgyal, hogy bevallja –e az imént hallott

vádakat vagy folytassa a hazudozást. Annyi biztos, hogy nem a lelkiismerete fogja eldönteni

ezt a dolgot.

- Nézd Lisa. Azt hiszem ezt nem telefonon kéne megbeszélnünk – A hangja olyan

tárgyiassá és érzéketlenné válik, hogy először azt hiszem átadta valaki másnak a

kagylót – Gyere a Sun Street-i kapitányságra pontban három órakor. Egyedül. Most le

kell tenne…

- Várj! Csak egy kérdés. Don is rendőr? Beépített ügynök?

- Ha az lenne, nem tudtál volna meg semmit.

Szóra nyitom a szám, de már csak halk pityegést hallok. Letette. Hatalmas kő esett le a

szívemről az utolsó hír hallatán. Borzasztóan dühös vagyok rá, de egy legalább biztos, hogy

nem használt ki és tényleg szeret. Az órámra pillantok. Húsz perc múlva három. Ha futnék a

kapitányságra, akkor is csak négyre érnék oda. Jobbra- balra kapkodva a fejemet egy szabad

taxit vagy egy buszmegállót keresek, de egyik sincs a sehol. Don rendelőjének ajtajára téved a

tekintetem. Lehunyom a szemem és egy mély lélegzetet veszek. Most nincs más választásom.

A bejárathoz érve, alig kopogok kettőt, Don azonnal az ajtóban terem. Amint meglát, a

nyakamba akar borulni, de hátrálok egy lépést.

- Lisa, annyira sajnálom és hidd el… - Hangja hirtelen elcsuklik, azonban ezzel most

egy kicsit sem hat meg.

- Don most erre nincs időm. Segítened kell!

- Csak mondd, mit tegyek. Bármire hajlan…

- El kell vinned a Sun Street-i rendőrségre. Körülbelül tizennyolc percem van odaérni.

- Miért? Valami baj történt?

- Ne kérdezz, csak hozd a kocsi kulcsot! - Utasítom, annak ellenére, hogy majd

megszakad a szívem, hogy ilyen állapotban látom.

Másodperceken belül Don már a slusszkulccsal a kezében tér vissza és amilyen gyorsan csak

tudunk az autóhoz sietünk, de még mielőtt beszállnánk megállítom.

- Don!

- Tessék? –Néz rám a tető felett.

- Köszönöm.

- Ez a legkevesebb – Feleli és bepattan a kormány mögé.

***

- Két cukorral. Tudom, hogy így szereted – Teszi le elém mosolyogva a gőzölgő kávét.

Ahelyett, hogy elfogyasztanám, mint egy kisgyerek, a műanyag pohár szélén futtatva az

ujjamat, köröket kezdek rajzolni. Eltűnődöm rajta vajon pillanatnyilag is a szerepet játszik- e,

hogy így vigyorog. Valószínűleg kívülről fújja az életemet, még azt is tudja hány cukorral

iszom ezt a löttyöt. Magányos éjszakáit biztosan az aktáim lapozgatásával töltötte. De lehet

nem is él egyedül, lehet, férjnél van és gyerekei is vannak. Elszomorító, hogy ő úgy ismer,

mint a tenyerét, számomra meg lényegében egy idegen. Felnézve összeszorul a gyomrom

ezeknek a vaskos, szürke falaknak a látványától, nem is beszélve a mögöttem lévő fekete

üvegről. Tisztára úgy érzem magam, mint egy akciófilmben. Olivia majd jön a jó zsaru vagy

rossz zsaru dumájával, miközben a hátam mögött minden egyes mozdulatomat figyelik.

Kíváncsi vagyok hány embert csődítettek ide miattam. Olyan mintha egy cirkuszi bohóc

lennék, akin mindenki a hasát fogva röhög, mert fogalma sincs mi történik körülötte. Olivia

egy húzásra megissza a feketét és fintorogva, az ingje ujjával megtörli a száját. Annyira más

Maggie mint Olivia. Igaz az előbbit csak tíz perce ismerem körülbelül, de viselkedése mégis

merőben eltér attól a nőétől, akivel barátságot kötöttem. Olivia kifinomult és nőies, míg

Maggie inkább… férfiasabban viselkedik és keményebb. Az öltözködésük is teljesen eltérő.

A mélyen dekoltált, elegáns ruhát hirtelen felváltotta a bőszárú nadrág és a gyűrött,

kávépettyekkel díszített ing.

- Nos, mit szeretnél tudni? – Érdeklődik miközben hátat fordítva nekem, lazán

beledobja a poharat a szemetesbe.

Elképedek a kérdése hallatán, mert számomra egyértelműnek tűnt, hogy azonnal beszámol

mindenről.

- Elsősorban azt, hogy mégis ki a fene vagy?

- Mint látod, rendőr – Tárja szét a karját, mint aki úgy érzi ezzel mindent

megmagyarázott.

Karba tett kézzel hátra dőlök a széken. Ezt nem fogja megúszni ennyivel.

- Nem gondolod, hogy inkább neked kéne magadtól elmesélni mindent töviről hegyire?

- Nem gondolom, mivel vannak olyan dolgok, amiket végképp nem köthetek az orrodra

– Ül le velem szembe összekulcsolt ujjakkal.

- Mi a neved?

- Maggie.

- A teljes neved?

- Maggie Lancaster.

Ezután, a kérdés után némán az asztal sarkát kezdem bámulni. Úgy jöttem ide, hogy tisztázni

akarok mindent, most még is, semmi sem jut eszembe.

- Miért tetted? – Nyögöm ki végül rekedtes hangon.

- Lisa, nekem ez a munkám. Az a dolgom, hogy elkapjam a rosszfiúkat és most azt a

megbízást kaptam fentről, hogy épüljek be. Ez nem elvi kérdés – Feleli rezzenéstelen

arccal.

- Mióta foglalkozik azzal a rendőrség, hogy milyen valakinek a házastársi élete? Nem

tettem bejelentést emiatt. Tudtommal feljelentést kéne tennem ahhoz, hogy

kivizsgálják, Max tényleg bántalmaz e.

- Tessék? Egyáltalán nem erről van szó. A családon belüli erőszakról csak azután

értesültünk miután a kamerákat felszereltük a lakásba.

- Milyen kamerák? Képes voltál megfigyeltetni a tudtom nélkül? Egyáltalán mióta

vannak a házban?

- Amióta megjavíttattad az ajtót azzal a szerelővel, akit ajánlottam. Ő a munkatársam és

igen tudom, hogy ez nem volt fair lépés a részemről, viszont itt életek forognak

kockán.

- Milyen életek?

- Tehát te tényleg nem tudsz erről semmit – Sóhajt csalódottan, majd a fekete üvegre

néz.

Pár másodpercig úgy méregeti, mintha átlátna rajta és valakitől onnan kapná az utasításokat.

Természetesen nincs kétségem afelől, hogy a főnöke folyamatosan duruzsol a fülébe.

- Nos? – Mászok bele türelmetlenül a látóterébe, amitől azonnal visszatér a

kihallgatóterembe.

- Nos… Max gyerekcsempészettel foglalkozik.

A hír hallatán kis híján leesik az állam. A szék támlájába kapaszkodva felállok és

elhatározom, hogy teszek pár lépést, azonban csak a mellettem lévő falig jutok. Az

egyensúlyomat elveszítve hirtelen a földre rogyok, mire Maggie azonnal felpattanva a

helyréről a karomnál fogva nekitámaszt a jéghideg betonfalnak.

- Azt hiszem jobb lesz, ha most itt abbahagyjuk – Teszi a vállamra a kezét és int a sötét

tükör mögött ácsorgó társaságnak, hogy nyissák ki az ajtót.

Izzadságtól nedves kezemmel megfogom az övét és lentebb húzom.

- Most akarok… mindent hallani.

Maggie összeszorított ajkakkal fürkészni kezdi az arcomat, majd végül hátrafordulva

megrázza a fejét.

- Mi az, hogy gyermekcsempészettel foglalkozik?! – Húzom össze résnyire a szememet

abban a reményben, hogy végre kitisztul a látásom.

- Egyre gyakrabban előfordul, hogy egy szülés levezetése után a gyermek nem kerül

vissza az édesanyjához. Olyan is történt, hogy egy testvérpár születését követően csak

az egyik babát adták vissza az anyának. Ilyenkor azt mondják nekik, hogy a csecsemő

meghalt.

- De ezt nem értem… miért nem bizonyosodnak meg róla, hogy tényleg meghalt-e?

- Sokan nem is szeretnék látni a holttestet. Akik pedig mégis, azokat valamilyen úton

módon, rábeszéléssel eltántorítják a céljuktól.

- Ezt nem hiszem el. Max nem jó ember, de sosem tenne ilyet – Tiltakozom, annak

ellenére, hogy legbelül érzem, Maggie igazat mond.

- Nézd Lisa, átérzem a helyzetedet, de hinned kell nekem. Minden jel arra utal, hogy a

férjed ezzel foglalkozik. Abban a kórházban hal meg a legtöbb csecsemő, ahol Max

dolgozik.

- Miért gondoljátok, hogy Max benne van ebben az egészben? Van egyáltalán valami

bizonyítékotok ellene?

- A legtöbb anya, akit kihallgattunk, Maxnél adott életet a gyermekének, így nála kellett

elkezdenünk szaglászni először, ez persze nem azt jelenti, hogy ő az egyetlen, aki ezt

teszi. Viszont kézen fogható bizonyítékunk nincs ellene, ezért szeretném, ha segítenél

nekem.

Összehúzott szemöldökkel, a padlóról a rendőrnőre vándorol a tekintetem.

- Azt akarod, hogy segítsek börtönbe juttatni a férjem?

- Ugyan már Lis, tönkretette az életedet, egy bűncselekmény gyanúsítottja, és te

mindezek ellenére, szeretnéd futni, hagyni? – Fonja össze a karját az asztalnak

támaszkodva

Igaza van. Az én problémám eltörpül azoknak a családoknak a gondja mellett, akiknek Max

és a tettestársai elrabolták a gyermekeiket. Azzal, hogy engem bánt csak az én életemet teszi

tönkre, itt viszont százak életével játszik. Családokat robbant szét minden lelkiismeret

furdalás nélkül. Azok a szerencsétlen kisbabák is ki tudja, milyen családhoz kerülnek? Lehet a

harmadik életévüket sem fogják néhányan megélni, ha olyan erőszakos szülőkhöz kerülnek,

mint amilyen ő. Rengeteget csalódtam már benne, de ekkorát még soha és ezért meg kell

bűnhődnie.

- Mit kell tennem?

Max

Hosszú hónapok óta most teszem be először a lábamat a kórház bejáratán. Furcsa ismét itt

lenni és mintha a légkör is kicsit másabb lenne. A mindig mosolygós ápolónők úgy suhannak

el mellettem mintha szellem lennék, ha pedig véletlenül mégis találkozik a tekintetünk, akkor

felhúzott szemöldökkel végigmérnek és elkezdenek sugdolózni egymás között. A balesetem

biztos nagy port kavart, ennek ellenére mégsem látok sajnálkozó tekinteteket és segítőkész

kezeket, ahogy azt vártam. Így is rettegek autóba ülni a karambol óta, ezért kénytelen voltam

busszal közlekedni. Megkérhettem volna Oliviat, hogy hozzon be ő, de most munkáról van

szó és neki ilyenkor nincs helye mellettem. Lisanak sem volt hozzá semmi köze és neki sem

lesz. A célomhoz közelítve a falnak támaszkodva megállok, hogy egy kicsit kifújjam magam.

Még most sem vesz észre senki. Ha itt halnék meg helyben, ezeknek az sem tűnne fel.

Szélhámos egy banda. Az egész kócerájnak a hírnevét csak nekem köszönhetik, ezen kívül, ha

én nem adományoztam volna annyi pénzt a kórház fejlesztésére, még most is kloroformot

használnának altatáshoz. Erőt veszek magamon és az utolsó pár lépést megtéve bekopogok

Bryson irodájába. Kizárólag miatta jöttem be, egyébként eszem ágában sem lett volna.

Tökéletesen el tudtam végezni otthon is a dolgomat a laptopomon keresztül, azonban a minap

felhívott és azt mondta sürgősen beszélnünk kell. Nem tagadom, rettentő ideges vagyok, mert

sejtem miről akar beszélni. Ez nem egy egyszerű meló. A lebukás veszélye folyamatosan

fenyeget, ezért egy pillanatra sem lágyulhat meg az ember szíve. Nekem olyanokra van

szükségem, akik akkor sem adják fel, amikor mindenki ostromolja a várat. Mert elég egyetlen

gyenge láncszem ahhoz, hogy mindent elpusztítson maga körül. Remélem Bryson nem a

kiszállását akarja bejelenteni. A résnyire kitárt ajtó mögött két aggódó szempár jelenik meg.

- Jól nézel ki – Mér végig tetőtől talpig.

Szétnézek az üres folyosón és válaszképpen ingerülten belököm a bejárati ajtót. Bryson kis

híján hanyatt vágódik a hirtelen mozdulatomtól, de végül a foteljába kapaszkodva talpon

marad. Az íróasztalához sétálok és az alsó fiókot kihúzva elővarázsolok egy Unicumot.

Bryson remegő kezekkel kulcsra zárja a bejáratot amíg én töltök magamnak egy pohárral.

Elég otthonosan mozgok az irodájában annak ellenére, hogy itt semmi sem az enyém.

Viszont, ha úgy nézzük, hogy én teremtettem meg rá neki a pénzt, akkor több közöm van

hozzá, mint bárkinek. A bőrből készült fekete székre bökök.

- Új szerzemény?

Bryson bólint, azonban még mielőtt bármit is mondana, lehuppanok a forgószékbe és

felteszem a lábamat az asztalra.

- Igazán kényelmes – Mosolygok elégedetten és belekortyolok az italomba, ezzel is

átadva neki a szót.

- Gáz van Max – Közli és hangján tisztán érzem, hogy a baj nem kicsi, ám ezzel

szemben még mindig nyugodtnak mutatom magam. Intek, hogy üljön le a velem

szemben lévő fotelra és a kezébe nyomom az Unicumot. Bryson gondolkodás nélkül

meghúzza majd egy mély lélegzetet véve folytatja – Szagot fogtak.

- Kik?

- Az FBI-osok.

Most már nekem is meg kell támaszkodnom a karosszékbe, hogy össze ne essek. Az ájulás

érzése olyan sebességgel futott át a testemen, hogy pár másodpercre az egész szobát elöntötte

a sötétség. Ennél még talán az is jobb lett volna, ha Bryson le akart volna lécelni. Sőt a

gyermekükért küzdő harcias szülőkkel vagy a türelmetlen örökbe fogadó családokkal is

könnyebben megküzdöttem volna, mint ezekkel a piócákkal.

- Mi történt?

- Amióta nem vagy itt egyre gyakrabban látogatnak minket. Mindenkit kikérdeznek,

akibe csak belebotlanak és már néhány kórtermet is átkutattak. Attól félek legközelebb

az irodáink fognak következni. Max mi lesz, ha megtalálják a…

- Veled beszéltek már?

- Nem, szerencsére sikerült elkerülnöm őket, de előbb utóbb tuti meg fognak keresni. A

csapatból csak Charlievel beszéltek.

Megtorpanok a le–fel sétálgatás közben és Brysonra meredek. Pont Charlie, aki a legfiatalabb

közülünk és ráadásul még új is.

- Nyugi nem nyomott fel minket – Csillapít le gyorsan mielőtt dührohamot kapnék.

- Mit kérdeztek tőle?

- Azt mondta egy csinos kis nyomozónő faggatta olyanokról, hogy hallott – e róla

mennyi gyerek hal meg gyanús körülmények között a kórházban, a munkabeosztásáról

faggatta, vannak e külföldi kapcsolatai, ha igen…

- Várj, várj, várj! – Szakítom félbe – Milyen nyomozónő? Hogy nézett ki?

- Dögös volt, de tipikus zsaru kinézettel. Hosszúnadrág, ing… fekete haj, vékony arc,

barna szemek…igazi vadmacska lehetett – Húzza fel a szemöldökét vigyorogva,

azonban én kicsit sem vagyok boldog. A megérzéseim általában jók szoktak lenni,

jelenleg mégis azt kívánom, bárcsak ne lenne most az egyszer igazam.

A hátsó zsebemből előkapom a telefonom és végig pörgetve a galériát végül Bryson arcába

tolok egy képet. A fotón Olivia látható egy étterem előtt, hosszú, földig érő, bársonyruhában.

Tökéletesen emlékszem arra az estére, az első randevúnkra.

- Ő az?

- Honnan tudjam Max?! A leírás alapján lehet. Hasonlít rá.

Teljes erőmből földhöz vágom a mobilomat, úgy, hogy az majdnem darabokra törik. Bryson a

reakcióm láttán kissé megugrik a székben és megpróbál lecsitítani, azonban szavai süket

fülekre találnak. Az biztos, ha tényleg ügynök, akkor neki annyi.

Don

Elfordítom a kulcsot a zárban és kitárom előtte a lakás bejárati ajtaját. Nem túl nagy ház,

viszont ahhoz tökéletes, hogy Lisa itt éljen egy darabig. Természetesen azonnal felajánlottam

neki, hogy költözzön hozzám, amikor kijött a rendőrségről és közölte, hogy új otthont kell

keresnie. De ő elutasította. Azt mondta, ha Max úgy döntene, hogy a nyomába ered az elsők

között lennék, akit felkeresne és letámadna, hogy kiderítse, hol van és ezt nagyon nem

szeretné. Persze azt is megérteném, ha nem csak ez játszana szerepet abban, hogy ne éljen

velem együtt. Azóta is furdal a bűntudat, hogy titkolóztam és végül így kellett megtudnia.

Amikor kijött az őrsről azt vártam, hogy tombolni fog és teljesen ki lesz borulva, ezzel

szemben inkább megkönnyebbültséget láttam rajta. Csodálom érte, hogy ennyire erős és hogy

ilyen jól kezeli a dolgokat. Őszintén szólva, már annak is nagyon örülök, hogy az egyik

üresen álló ingatlanomba költözik be és nem egy ócska kis hotelba. Ez legalább közelebb is

van a saját lakásomhoz, így, ha bármikor felhív, perceken belül itt tudok lenni.

- És… Maggie mit mondott a cukrászdával kapcsolatban? – Kérdem bizonytalanul.

Tudom, hogy érzékeny témát érintek.

- Az enyém. Szerencsére az egyik munkatársáé az ingatlan, aki eladásra szánta

eredetileg is, úgyhogy ezt egy igazi ingatlanügynökkel le is rendezték a háttérben –

Feleli halvány mosollyal az arcán – Legalább ennyi tisztesség volt benne.

Új lakhelye egyszerűsége és hiányos bútorozottsága ellenére Lisa izgatottan elkezdi

felderíteni a terepet. Olyan ámulattal járja be az összes szobát mintha ez lenne álmai otthona.

Nem tagadom, ha elég munkát, időt és pénzt fektetne bele az ember szép kis hajlékot lehetne

belőle varázsolni. Eredetileg egy idős nénié volt, aki a férje halála után teljesen egyedül

maradt. A gyermekei nem tudtak haza jönni hozzá és gondoskodni róla, ugyanis mind a kettő

külföldön telepedett le és alapított családot. Anyagilag tudták csak támogatni a jó állásuknak

köszönhetően, azonban a pénzzel nem tudták ellátni a magány okozta sebeket a szívén.

Állítólag az asszony a kora ellenére nagyon aktív volt és a szomszédjainak feltűnt, hogy az

utóbbi időben ki sem mozdul az otthonából. Végül két héttel a halála után találtak rá az

ágyában fekve. A gyerekei hiánya ellenére 109 évesen hunyt el. Elkeserítő, a tudat, hogy ez

alatt a hosszú idő alatt mennyi emberrel találkozhatott és mennyi mindent megtapasztalhatott,

de amikor igazán szüksége lett volna valakire senki sem volt ott mellette. A gyászoló

családtagok, ha más miatt nem is, de a ház sorsáról való döntés hozatal miatt ide utaztak.

Mivel a jelenlegi állapotánál még rosszabbul festet és ők minél hamarabb vissza akartak térni

Európába ezért rendkívül olcsón hirdették meg így én gondolkodás nélkül lecsaptam rá.

- Azt mondtad már nagyon régóta nem lakik itt senki – Húzza végig az ujját Lisa a

kandalló párkányán – Mégis minden ragyog a tisztaságtól.

- Kipucoltam kicsit mielőtt idehoztalak.

Lisa mosolyogva bólint és a táskája pántját szorongatva a kertre néző ablakhoz lép.

- Miért tetszik ennyire? – Sétálok mögé hangtalanul. Olyan közel merészkedek hozzá,

hogy a hátát centiméterek válasszák el a mellkasomtól. Lecsukom a szemem és

beszívom a parfümje illatát. Az utolsó találkozásunk óta legalább öt nap telt el és nem

tudom elmondani mennyire hiányzott már, hogy újra vele lehessek. Tiszteletben

tartom, hogy időre volt szüksége, hogy megnyugodhasson és feldolgozza az elmúlt

napok eseményeit, viszont én ez alatt az idő alatt majd belepusztultam az

aggodalomba, hogy egyáltalán jól van - e. Attól tartok, csak a Maggie által eltervezett

terv szoros határideje miatt jött el, nem azért, mert találkozni akart.

- Családias – Feleli előrehajtott fejjel.

Nem tudom megállni, hogy ne simítsam végig a kezemet a vöröses haján. Azonnal libabőrös

lesz az érintésemtől, de még mielőtt kiegyenesedne, a kezemet a vállára csúsztatom és

finoman végig puszilom a tarkóját. Lisa mély lélegzetet vesz és szembe fordulva velem,

kezével közbe zárva az arcomat megcsókol. Átkarolva a derekát gyorsan magamhoz szorítom,

attól tartva, hogy bármelyik pillanatban újra elveszíthetem, pedig minden porcikáján érzem,

hogy esze ágában sincs kiszabadulni a karjaim fogságából. Hirtelen ötlettől vezérelve

felkapom a földről, mint ahogy a menyasszonyokat szokták és forogni kezdek vele a nappali

kellős közepén. Lisa a nyakamba csimpaszkodva kacagni kezd, majd, amikor a szófához

érünk, hanyatt fektetem rajta. Pár másodpercig a levegőnket kapkodva nézzük egymást,

akárcsak két játékos kisgyerek, akik, ha együtt vannak, minden gondjukról megfeledkeznek.

Csukott szemmel a mellkasára fektetem a fejemet és hallgatni kezdem a szívverését.

- Mit mond? – Kérdi bizonytalanul, mintha maga sem tudná, mit érez pontosan.

- Boldog.

- Csakugyan? Miért ilyen vidám?

- Mert ha jól értettem… akkor megbocsátott nekem – Pillantok rá reménykedve.

Lisa mosolyogva a mutató ujja köré csavarja az egyik hajtincsemet és a karfának támaszkodva

félig felül.

- Csak meg akartál védeni, valószínűleg én is ugyanígy cselekedtem volna. Ráadásul

olyan dolgokat vágtam a hozzád, amiket egyáltalán nem érdemeltél volna meg…

viszont ez egy nagyon komoly bűncselekmény, én pedig borzasztóan félek… -

Csuklik el hirtelen a hangja.

Közelebb hajolok hozzá és letörlöm az éppen lefelé guruló könnycseppeket az arcáról. Az

ujjamon hagyva a cseppecskéket, engedem nekik, hogy megszáradjanak a bőrömön.

- Melletted leszek, ígérem – Suttogom, és a homlokomat az övének támasztva mélyen a

szemébe nézek.

Bármit megadnék, hogy átvegyem Lisa válláról ezt a hatalmas terhet, de sajnos ezt most neki

kellesz megtennie. Maggie nem könnyű helyzet elé állította, azonban, ha a terve tényleg

beválik, akkor nemsokára vége ennek az egész rémálomnak. Remélem, hogyha Lisa egyszer

túlteszi magát a történteken, akkor képes lesz új életet kezdeni. Egy olyan életet, amelynek én

is a szereplője vagyok.

Lisa

Már sokadik alkalom után, de ismét elhatározom, hogy most sóhajtok utoljára. Életem

legnehezebb perceit élem meg most ebben a kicsit sem tágas és kényelmes Suzukiban. A

homlokomat a kormánynak támasztom és mély lélegzetet veszek. Idegesít, hogy ezt a néma

csöndet csak az én gondterhelt sóhajom tudja megtörni. Don megszorítja a combomon pihenő

kezemet, azonban ő sem szól egy szót sem. Egyikünknek sincs ereje ahhoz, hogy bármit is

mondjon, de talán felesleges is lenne. Ez nem az az idegesség, amelyet egy fontos vizsga előtt

érzel, nem az, amit pár nyugtató szóval vagy egy öleléssel csillapítani lehetne. Őrjítő és

minden végtagodat lebénító feszültség, ami bármelyik pillanatban kiüthet a ringben, amiben

harcolsz a létért. És ha még túl is éled az ütéseit, a szívedben örökké nyomot fognak hagyni a

kíméletlen csapásai.

Felemelem a fejemet a kormányról és kinézek a tragacs ablakán. Sehol senki. Minden üres és

szürke a város felé emelkedő esőfelhők miatt. Szokatlan módon még az utcában lakó kutyák

sem ugatnak. Mintha tudnák mire készülünk és emiatt még egy hangot sem mernek kiadni.

Elgondolkodom rajta, hány szomszédom lehetett igazából zsaru. Aki csak azért locsolta már

korán reggel a virágait a kertben, hogy megfigyelhesse a napi rutinunkat. Még most sem

bírom felfogni épp ésszel a történteket. Amit Maggie tett velem… velünk. Nem tudom, lesz e

hozzá valaha elegendő erőm, hogy a szemébe tudjak nézni ezen akció után. Felfordul a

gyomrom még a gondolattól is, hogy mibe keveredtem miatta és Max miatt. A szám elé

kapom a kezem és villámgyorsan kivágom a kocsi ajtaját. Don ijedten felkiált és azonnal

utánam kap, de még ez sem állít meg abban, hogy megszabaduljak a gyomromban lévő egy

darab almától.

- Jól van Lisa? – Kérdezi egy idősebb férfihang a fülemben.

Öklendezés közben megpróbálom eltakarni a tenyeremmel a kabátom gallérjára helyezett

kamerát, hogy ne kelljen végignéznie az összes hekusnak, ahogy kidobom a taccsot.

Megtörlöm a számat és nagy nehezen visszakászálódom az autóba.

- Minden oké – Felelem rekedtes hangon.

Pedig sejthetnék, hogy nem oké, semmi sem oké. Hülye kérdés hülye rendőröktől.

Ki sem nyitom a szemem, nehogy látnom kelljen Don aggódó tekintetét. Rá sem bírok nézni

amióta itt ülünk. Utálom a gondolatot, hogy igazából Max miatt, de rajtam keresztül,

szereplőjévé vált ennek a rémálomnak.

- Innod kéne valamit – Töri meg a csendet komoran.

Hátraszegem a fejem és intek neki, hogy inkább nem. Elég feszült vagyok ahhoz, hogy

rámorduljak, hogy minek akar itatni, ha úgyis kihányom, de túl kevés hozzá az erőm, hogy ezt

szóvá tegyem neki. Emellett inkább még hálásnak kéne lennem, hogy egyáltalán itt van

mellettem és fogja a kezem.

- Hát jó – Feleli és előhúz két palack vizet a táskájából – Azért itt lesz, ha mégiscsak

meggondolnád magad. Ki tudja meddig kell még itt lennünk.

A folyadék láttán elfordítom a fejem és ismét az egyre inkább sötétedő utcába kezdek

bámulni.

- Te látod a mesterlövészeket? – Suttogom.

- Nem, de biztosan a közelben vannak, teljes készenlétben. Ne aggódj emiatt. A

filmekben mindig a tetőn szoktak megbújni.

Végigsiklik a tekintetem a házak tetején, hátha meglátok egy kikandikáló fejtetőt. Azonban

nem járok sikerrel. Ez mégis inkább megnyugtat, mintsem felzaklatna. Ha én nem látom őket,

akkor Max sem.

- Készüljön Lisa! Maga jön! – Szólal meg ismét a fülemben a rendőr.

Görcsbe rándul a gyomrom a hangjától annak ellenére, hogy ő egy csöppet sem ingerült. Bár

szerintem amennyi ilyen és ehhez hasonló akciót levezényelt, nem csodálkozom, hogy ilyen

nyugodt. Ellentétben velem, aki most remegő kézzel nyitja ki a kocsiajtót és még soha

életében nem rettegett így semmitől sem. Már éppen kiszállnék a járműből, amikor Don

megragadja a csuklómat és visszaránt az ülésre. Szorosan átkarolja az egész testemet és arcon

csókol. Érzem az ajkai remegését a bőrömön. Ő is fél.

- Hagyják már abba! Nincs most idő ilyenekre! – Üvölti a fülhallgatón keresztül.

Károgó hangja hallatán a fülemhez kapok. Don veszi a lapot és azonnal elenged, én pedig

kiugrom a Suzukiból. Alig teszek két lépést, megtorpanok és Donra nézek az ablaküvegen

keresztül. A körmét rágva figyelt egészen addig amíg meg nem álltam. Most ő is ugyanolyan

mereven bámul engem, ahogy én őt.

- Az Istenit hát nem hiszem el! Induljon már!

Rá sem hederítek az őrjöngő kapitányra, csak Donra vagyok képes fókuszálni. Ő azonban

váratlanul elmosolyodik.

- Szeretlek – Tátogja az üveg másik oldaláról.

Fogalmam sincs miért, de ez a szó, ez az egyetlen szó kellett ahhoz, hogy ismét elinduljak.

Számtalanszor mondjuk ezt másnak nap mint nap, de mégis, most csak ez volt képes erőt adni

nekem.

Zsebre dugott kézzel befordulok a következő utcasarkon.

- Ne siessen ennyire, túl feltűnő. Csak könnyedén. Mintha most jönne haza a barátjától

– Szól cinikusan.

Alig tudom, megfékezni magam, hogy ne szóljak vissza, pedig legszívesebben

megmondanám neki, hogy pont az lenne a feltűnő, ha könnyedén és vidáman jönnék haza.

Már a kocsiból is ijesztőnek tűnt, hogy mindegyik otthon lakatlannak látszik, azonban most,

hogy itt megyek el közöttük egyenesen hátborzongató. Egy vízcsepp gurul végig az arcomon.

Ha nem tudnám, hogy hatalmas esőfelhők köröznek felettem, azt hinném én sírok.

Zokoghatnék és torkom szakadtából is üvölthetnék, ha úgy akarnám, úgysem jönne ki senki.

Váratlanul egy fekete macska ugrik ki a bokorból és átfut előttem az út túloldalára.

Olyannyira megijedek, hogy kis híján hanyatt vágódom. Na már csak ez hiányzott! Az állat

után nézek, de már nyomát sem látom. Csak a balszerencsét hagyta itt nekem.

Amikor a házunk sarkához érek meglepve tapasztalom, hogy fényesebben világít, mint egy

karácsonyfa. Tökéletesen be lehet látni a konyhánkba akár már messziről is, ennek ellenére a

kertünkben lévő tuja fa mögé bújok és onnan kezdek el leskelődni. Nevetséges, hogy a saját

udvaromban kell elrejtőznöm, hogy tudjam, mi történik odabent.

- De hát egy lélek sincs itt! – Suttogom magamnak fürkésző szemekkel.

Amint ezt kimondom, a hálószoba ajtaja kivágódik én pedig azonnal vissza bújok a fa mögé.

Ez meleg volt!

- Rendben Lisa. Csak úgy ahogy megbeszéltük. Se több, se kevesebb. Nem lesz

egyszerű, tudom, de a legfontosabb, hogy ezeket betartsa. Különben mindennek lőttek.

Megértette?

- Igen.

- Most háromig számolok. Háromra nyissa ki az ajtót.

Gyorsítok a lépteimen.

- Egy.

De nem lehetek gyanús.

- Kettő.

Már a lépcsőkön szaladok fel.

- Három.

Benyitottam.

Max

Egy utolsót lökök Olivia testén majd erőtlenül a hátamra fordulok. Pár percig csak fekszünk

egymás mellett összefont ujjakkal és levegőt kapkodva bámuljuk a plafont. Ahhoz képest,

hogy Olivianak elment a kedve az egésztől, amikor kiderült, hogy nincs se óvszer, se gumi a

lakásban, úgy tűnik élvezte. Őszintén szólva, semmi értelmét nem látom annak, hogy

fogamzásgátló legyen itthon, mivel én mindenféleképpen szeretnék gyereket, csak már nem

Lisatól. Lisának annyit sikerült elérnie ez alatt az öt év alatt, hogy bebizonyította borzalmas

feleség, de még annál is rosszabb anya lenne. Azonban Oliviában pont az ellenkezőjét látom.

Szót fogadó és azt csinálja, amit mondok és amikor mondom. Igaz nem élünk együtt még, de

nem hiszem, hogy csalódnék benne. Pláne, hogy nagy nehezen, de a végén sikerült rá

vennem, hogy lefeküdjön velem még védekezés nélkül is, ezzel esélyt adva annak, hogy egy

új élet jöhessen a világra. Lehet, hogy ő még nem szeretne gyereket, de mindent megteszek

azért, hogy e téren megváltoztassam a gondolkodását. Elég régóta a fejembe vettem azt is,

hogy ideköltöztessem. Lisának ennek a házban már semmi keresnivalója sincs, ha csak nem

cseléd akar lenni nálunk, hogy fenn tudja magát tartani. Se munkája, se pénze, se otthona, se

család, se barátok és ezen felül még dilis is. Semmi esélye az életben maradásra.

Olivia felém fordul és közelebb húzódik hozzám én pedig a hajába túrok és simogatni

kezdem. Ezekben a pillanatokban jövök rá mennyire is hiányzott ez nekem Lisától.

Lehunyom a szemem, azonban ekkor mindent elönt a sűrű szürke köd. Egyedül állok a

közepén még a lábamat sem látom olyan sötét a füst. Lépnék de nem tudok, mintha földbe

gyökerezett volna a lábam. Megpróbálok lenyúlni, hogy kitapogassam mégis mi gátol meg a

mozgásban, de a csuklómat hirtelen bilincs köti meg. Mi a fene folyik itt? Nő kuncogás a

távolból. Hátrafordulok, de sehol senki. Értetlenkedve forgolódom körbe- körbe akár a

ringlispír, amikor váratlanul megjelenik előttem egy női alak. Hunyorogva próbálom

kideríteni ki az, azonban az arcát barna kalapja elfedi. Ahogy közelebb jön, ballonkabátjába

bele kap a szél és látni engedi hófehér ingjére illesztett jelvényét. Tehát zsaru.

- Mit akarsz tőlem!? Mondd meg! Mit? – Üvöltöm a távolba.

Ismét kuncog.

Kabátjának zsebéből előhúzza a revolverjét és rám szegezi. A fegyver láttán ismét mozdulni

próbálok, de nem megy, valami átkozott erő lent tart. Megragadom a combomat és teljes

erőmből húzni kezdem, nem enged. Ismét a nőre meredek.

- Ezt te csinálod? A te műved? – Ordítom ismét, most már kétségbeesetten. Le fog lőni.

A rendőrnő felemeli a fejét, felfedve magát. Az arca láttán meghűl bennem a vér. Teljesen

elernyed a testem és ha nem tartaná a lábam az a valami, biztosan a mélybe zuhannék.

- Olivia – Suttogom.

Sminknek még csak nyoma sem látható rajta, teljesen természetes és nyers. Arcát néhol

beforrt vágások és ütés nyomok díszítik. Szeméből sugárzik a vadság és a kegyetlenség.

Kezében meg sem rezzen a pisztoly, pontosan tudja, mit akar. Megölni engem. Céltáblaként

állok előtte, védtelenül és könnybe lábadt szemekkel. Néma könyörgésnek tűnhet, amit most

csinálok, pedig csak a csalódottság mutatkozik meg rajtam. Szája mosolyra húzódik és a

ravaszra helyezi az ujját.

- Itt minden az én művem.

És elsüti a fegyvert.

A mellkasomhoz kapok és lihegve felülök az ágyon. Csak álom volt, egy ostoba álom.

Olivia hideg tenyerével végig simítja izzadságcseppektől forró arcomat. Kidülledt szemekkel

ránézek és végig mérem. Ő az. Most tényleg ő az.

- Minden rendben Max? – Kérdezi összevont szemöldökkel.

Megragadom a tarkójánál és a hüvelykujjammal erősen dörzsölgetni kezdem az arcát.

- Max mégis mit csinálsz? – Vinnyogja harcias kapálózások közepette.

- Nincsenek rajtad sebhelyek – Állapítom meg megkönnyebbülten.

- Persze, hogy nincsenek, ez új felfedezés?

Megrázom a fejem és a tenyerembe temetem az arcom. Akkora egy idióta vagyok! Annyira

valóságos volt minden, hogy most még ébren is kételkedem abban, ami egyértelmű.

- Nem…dehogy. Egyszerűen csak rosszat álmodtam.

Olivia együttérzően elmosolyodik és megpuszil.

- Azt hiszem az lesz a legjobb, ha hozok neked egy forró teát. Az majd megnyugtat.

Egyetértően bólintok, bár jól tudom, hogy ezt a rémképet egy ideig biztosan nem fogom tudni

elfelejteni. Az a tekintet…az az elszántság, amit akkor láttam a szemében…nehezen vallom

be, de megijesztett. Követem Oliviát a szememmel, ahogy felveszi a rózsaszín csipkés

hálóingjét és összeköti karcsú testén. Ha jó kedvemben lennék, biztos azt mondanám, hogy

felesleges eltakarnia magát, de jelen esetben most gondolni sem tudok ilyesmire.

Összekulcsolva az ujjaimat a tarkómon hanyatt fekszem az ágyon. Hagyom, hogy a fejem

belesüppedjen a puha párnába, azonban, a testem teljesen megfeszül. Képtelen vagyok

ellazulni. Bryson szavai járnak az eszemben. „Fekete haj, vékony arc, barna szemek” Bogarat

ültetett a fülembe azzal, hogy azt mondta Olivia megfelel a leírásoknak. Viszont annyi nőnek

van barna szeme…és fekete haja…vékony arca…akkor mégis miért csak arra tudok gondolni,

hogy Olivia volt az?!

Nyöszörögve a párnába nyomom az arcom.

- Te mégis mit keresel itt?!

A női hang hallatán azonnal kiugrom a paplan alól. Lisa! Teljesen kiment a fejemből, hogy

most hamarabb fog hazaérni a pszichológustól! Magam köré tekerem a takarót és lassú

léptekkel kilépek a hálóból.

- Lisa…ez nem…én… - Olivia egy bögrét forgatva a kezében megpróbál kézen fogható

magyarázatot adni arra mit is csinál éppen köntösben a konyhánkban, azonban amikor

meglát elhallgat.

Lisa széttárt karokkal áll az ajtónk előtt és villámokat szóró szemeivel most már ő is engem

figyel. Némán, karba tett kezekkel nekidőlök a falnak.

- Nem szeretnél akkor legalább te valamit mondani, ha már a kis játékszerednek elvitte

a cica a nyelvét? – Kérdi felháborodottan.

- Bocs – Vonom meg a vállam.

Lisa mosolyogva a szája szélét kezdi harapdálni.

- Bocs? Csak ennyi? Bezzeg, ha én tettem volna ezt meg veled, nem csak ennyire lennél

képes, igaz? – Ordítja sírva, és hirtelen megindul felém ökölbe szorított kezekkel,

azonban Olivia hátulról megragadja a vállát, ezzel megállítva őt.

Olivia láttán elakad a lélegzetem. Ugyanaz az elszánt és gyilkos tekintet, amit az álmomban

láttam.

- Vedd le a mancsodat rólam – Sepri le Olivia kezét.

Lisa ismét felém fordul és undorodva végig mér. Tőle is szokatlan ez a harciasság, bár nem ez

az első alkalom, hogy szembeszáll velem, így tulajdonképpen már meg sem lepődök rajta,

hogy a torkomnak akart ugrani. Sejtettem, hogyha megtudja mi folyik a háta mögött, balhét

fog rendezni, így az ő része teljesen hidegen hagy…azonban Olivia…Lisa kirohanásának

ellenére nem tudom levenni róla a szemem. Ismét látni akarom azt a nézést, tudnom kell,

hogy ugyanazok a gyűlölettel teli szemek öltek-e meg akkor, amik most a feleségemre

meredtek.

- Nem bírtad volna ki, hogy ne mássz rá a barátnőmre?! – Kiáltja el magát Lisa sírva és

a hálószobánkba rohan.

Lisa zokogása visszaránt a valóságba és gondolkodás követem a hálóba. Amint belépek,

rózsaszín bőröndét az ágyunkra hajítja. Arra az ágyra, ami a sírommá változott.

- Mit csinálsz? – Kérdezem, annak ellenére, hogy a dolog egyértelmű. Elmegy.

- Szerinted? – Fogja össze a fogasokra akasztott ruháit, és azzal a lendülettel belehajítja

őket a bőröndbe – Elköltözöm.

- Mégis hová?

- Számít?

A bőrönd helyett újra az ágyra téved a tekintetem és teljesen a hatása alá kerülök, mintha

megbabonázott volna. Csak bámulom és bámulom, míg el nem, szédülök és a falnak nem

esek. Túl gyenge vagyok ahhoz, hogy felálljak, a lábaim teljesen elzsibbadtak.

- Itt minden az én művem- Suttogja egy kuncogó női hang a fejemben. Olivia.

- Ne – Felelem elgyötört hangon és összegubózva a padlón befogom a fülemet.

Lisa lemerevedik és zavartan felnéz a csomagjából.

- Max jól vagy? – Kérdi, és dühe aggódássá változik át.

Nem szólok semmit csak a fülemet befogva, jobbra – balra ingatni kezdem a fejem. Alig

hallom, amit mond. Az az átkozott kuncogás mindent szavát elnyomja. Tesz felém pár

bizonytalan lépést, azonban amikor felnéz megtorpan.

- Mi történt? – Jelenik meg váratlanul Olvia az ajtóban.

Az ő hangja hallatán egy csapásra abba marad a női kacaj, mintha nem is lett volna soha. A

két Olivia találkozása. Lassan leemelem a fülemről a tenyeremet és felpillantok rá.

- Erősebb vagy mint ő – Suttogom remegve.

Olivia és Lisa összevont szemöldökkel egymásra pillantanak. Azt hiszik begolyóztam. Tisztán

látszik, rajtuk, hogy azt hiszik megőrültem, pedig nem. Amíg nem hallották és látták azt, amit

én, addig nem tudják megérteni ezt a kínt.

- Most már tényleg… mennem kell – Feleli Lisa remegő hangon. Egy ideig még tétlenül

álldogál az egymásra hajigált ruhái felett, majd lecsapja az utazótáska tetejét,

becipzározza és amilyen gyorsan csak tud kilép az életemből.

Soha többé nem fogom látni. Örömmel kéne, hogy eltöltsön ez a tudat, most mégis, inkább

félek attól, hogy nem ő lesz itt velem.

Don

- Ne less! – Suttogom Lisa fülébe, mire elneveti magát.

- Nyugodj meg, semmit sem látok a virsli ujjaidtól.

Lassan, a szemét eltakarva vezetem végig az éjszaka leple alatt. Kívülről úgy tűnhet, mintha

éppen egy emberrablást hajtanék végre, így tulajdonképpen szerencse, hogy eddig még

senkivel sem találkoztuk, különben az egész tervemnek lőttek. Most az egyszer mindennek

tökéletesen kell mennie. Még egyszer a nadrágom zsebébe nyúlok, hogy ellenőrizzem

biztosan nálam van e.

- Ott vagyunk már? – Kérdi türelmetlenül.

Váratlan kérdése hallatán kis híján kiejtem a zsebemből a keresett tárgyat. Mindketten

megállunk, én pedig mély levegőt veszek. Utoljára, Lisa akciójánál voltam ennyire feszült,

azonban ez és az akkori eset nem összeegyeztethető. Viszont ugyanazt a megkönnyebbülést és

örömöt akarom érezni. mint amikor anno megláttam befordulni az utcasarkon, bőröndjével a

kezében. Nem tudom szavakba önteni mekkora kő esett le a szívemről, amikor a karjaimba

zárhattam, és tudtam, hogy most már minden rendben lesz. Megszabadult a régi életétől, hogy

tiszta lappal indíthasson.

- Csak nem megijesztettelek? – Kuncogja.

- De…egy kicsit.

- Szóval?

- Szóval mi? – Kezdünk el újra sétálni a cél felé.

- Ott vagyunk már?

- Nemsokára.

- Gyanús nekem Dr. Becker.

- Csakugyan?

Lisa határozottan bólint.

- Mégis mi abban a furcsa, hogy estélyibe öltözve a szemedet letakarva vezetlek…

valahová?

Érzem, hogy Lisa arcán széles mosoly jelenik meg.

- A húgod szerint sincs ebben semmi kivetni való.

- Ugye nem árult el neked semmit?

- Lehet igen, lehet nem.

Megtorpanok és elönt a forróság.

- Lis…

- Nem mondott el semmit. Egy igazi angyal – Simítja végig a kezét a nyakláncán. Csak

most veszem észre, hogy Sarah nyaklánca van rajta, amit tőlem kapott a

születésnapjára.

- Neked adta?

- Csak kölcsönbe.

- Nagyon kedvelhet téged, ez a kedvence. Minden nap ezt hordja – Irányítom jobbra

Lisát – Már csak pár lépés…. állj!

Abban a pillanatban amint megállunk, Lisa a kezét az ujjaimra helyezi, jelezve, hogy látni

akarja mi történik körülötte, azonban gyengédségével, most nem sikerül rám hatnia. Amint

elfordítom a zárat és belépünk finom illat csapja meg az orromat. Eddig minden a terv szerint

halad.

A sötét terem közepén két gyertya lángja táncol egymással az asztal tetején, körülöttük, a

terítőn és a földön is vörös rózsaszirmok hevernek. A pultokon sok apró gyertya sorakozik

egymás mellett, nézve a táncoló láng párt, miközben fényükkel megvilágítják táncterüket. Az

ujjaim ellazulnak Lisa szemhéja felet és az arcán végig simítva a tenyeremet elengedem. A

terem láttán döbbenten visszanéz rám, majd ismét az ajándékára. Megmosolyogtat a

gyermeki meglepettsége.

- Don…ez…- Elcsuklik a hangja és a szája elé kapja a kezét.

Közelebb lépek hozzá és hátulról átkarolom.

- És ez még csak a kezdet – Suttogom a fülébe.

Abban a pillanatban amint kimondom ezeket a szavakat, halk zene szólal meg. Lisa széles

mosollyal az arcán rám néz a válla felett.

- Felkérhetem egy táncra? – Lépek hátra, felé nyújtva a kezem.

- Még sosem lassúztam egy cukrászdában, de visszautasíthatatlan ajánlatnak hangzik –

Feleli kacagva és a tenyerét az enyémbe csúsztatja.

Magamhoz húzom és végig simítva a kezem fekete bársony ruhájába bújtatott testén a

derekán megállapodik a kezem. Lisa összefonja a karját a nyakam mögött és a mellkasomra

hajtja a fejét. Eddig még minden úgy alakul ahogy elterveztem, ennek ellenére Lisa biztosan

hallja, hogy kalapál a szívem. Egymásba kapaszkodva, egy félig kész cukrászdában, tánctudás

nélkül lépkedünk jobbra balra, miközben Ed Sheeran énekel nekünk egy CD-n keresztül.

Lehet, hogy egy szerelmes regényben, ez gagyinak számítana, azonban számunkra pont így

tökéletes ahogy van. A változatosság kedvéért néha- néha megpörgetem, megmutatva neki,

néhány „profi trükköt”, amiket táncos műsorokból csentem el. Nem véletlenül választottam

ezt a számot. Igaz sosem volt alkalmam megérdeklődni Lisától mi a kedvenc dala, viszont

amikor valamilyen oknál fogva egyedül kellett hagynom a „barátság szobában”, mindig ezt

dúdolta. Számtalan alkalommal maradtam kint tovább a váróteremben, az ajtónak

támaszkodva, csak azért, hogy hallhassam ahogy dalolászik. És most…amikor meghallotta,

hogy „I found a love for me…” felragyogott a szeme és azonnal tudtam, hogy nem lőttem

mellé. Lenézek rá, és arra gondolok, hogy öregkoromban is így szeretnék vele táncolni,

ugyanilyen szenvedéllyel. Vele akarok megöregedni. A dal végéhez érve mindketten

megállunk, de egyikünk sem ereszti el a másikat. Úgy ragaszkodunk egymáshoz, mintha ez

lenne az utolsó alkalom, hogy átöleljük egymást. Lisa felemeli a fejét és könnyes szemekkel

rám néz. Végig pásztázza az arcom minden aprócska részét, hogy örökre az emlékezetébe

vésse.

- Köszönöm.

- Még csak most jön a java – Mosolyodom el és a kezénél fogva az asztalhoz vezetem.

Kihúzom neki a széket ő pedig helyet foglal.

- Még mindig tartogatsz számomra meglepetést?

- De még mennyire. Ez a meglepetések estélye – Csapom össze izgatottan a tenyerem-

Marco! – Kiáltok a cukrászda túlsó végébe.

Lisa fülig érő szájjal, de értetlenkedve a konyha irányába fordul, ahonnan egy termetes

szakács bújik elő két tál spagettivel a kezében.

- Jövök már mio amico! – Siet felénk, olyannyira, hogy kis híján elcsúszik.

- Szeretnélek bemutatni egy kedves barátomnak, Marconak, aki volt olyan kedves, hogy

elkészítette nekünk a ma esti vacsorát.

- Buona sera hölgyem! – Pödri meg fekete bajuszát az olasz séf- Nagyon örülök, hogy

megismerhetem- Helyezi le elénk a gőzölgő tésztát.

- Én is nagyon örülök Marco!

- Remélem jól érzi magát az úrral. Garantálom, hogy nem jár vele rosszul signorita –

Kacsint rám Marco bizalmasan – Buon Appetio!

- Köszönjük szépen Marco. Jövök neked eggyel – Biccentek felé vigyorogva.

Amint Marco elcsoszog Lisa nevetve felém fordul.

- Te mondtad neki, hogy beajánljon nekem vagy tényleg ez a véleménye?

Szóra nyitnám a számat, azonban Marco kikiabál a konyhából.

- Ő mondta!

Mindkettőnkből kitör a nevetés.

- Megemlítettem neki, hogy megdicsérhet előtted – Öntök Lisa poharába a vörös borból.

- Hihetetlen, hogy mennyi embert ismersz – Csavarja fel a villára a spagettit Lisa – Még

egy olasz szakácsot is.

- Inkább az a hihetetlen, hogy ismét egymásra találtunk – Felelem, azonban én hozzá

sem nyúlok az ételhez. Kezdek egyre idegesebb lenni.

- Igen. Örülök, hogy kaphattunk még egy esélyt az élettől – Csavarja fel ismét a

következő falatot az evőeszközére.

- Úgy látom nagyon ízlik Marco főztje – Állapítom meg mosolyogva.

- Igen…egyszerűen isteni…ne haragudj, hogy ennyire behabzsolom de…- Pillant fel

rám- Te még hozzá sem kezdtél? – Vonja össze a szemöldökét.

Nagyot nyelek és megpróbálom kihúzni magamat, azonban, nem sikerül megtartanom

magamat, annyira remeg a lábam az asztal alatt. Lisa a tányérjára helyezi a villáját és oldalra

döntve a fejét vizslatni kezd.

- Jól vagy Don?

- Én? ...Ho…ho…hogyne- Felelem és meglazítom a nyakkendőmet – Kicsit meleg van

itt.

- Biztos? Tiszta vörös a fejed.

Érzem, hogy a lábam mellett, most már az ajkam is remegni kezd és attól tartok nem fogok

tudni megszólalni, így gyorsan a zsebembe nyúlok az apró dobozkáért és az ölembe

csúsztatom. Kinyitom, hátha megnyugszom az aranygyűrű láttán, azonban ettől csak még

idegesebb leszek. Mi lesz, ha nemet mond?! Ha azt mondja még nem áll rá készen?

- Lisa

- Igen? – Pillant fel ismét a tányérjából.

- Tudod…el …el szeretném…mondani…ho...hogy…- Mély levegőt veszek és Lisara

pillantok, aki kíváncsian várja mit próbálok elmondani – Sok módja van annak, hogy

boldogok legyünk, viszont nekem ehhez szükségem van rád. Soha többé nem akarlak

elveszíteni. Lehet, hogy egyikünk élete sem úgy alakult, ahogy azt elterveztük, viszont

úgy érzem, hogy most jött el az az idő, hogy elkezdjük megírni a közös jövőnket. A

múltunkat és a hibáinkat sosem fogjuk tudni elfelejteni, de mindent kárpótol a

szerelmünk. Te vagy az a nő, akire mindig is vártam és akit az utolsó lélegzetemig

óvni fogok. Bármi történjék is én mindig melletted leszek és mindig támogatni foglak.

Veled szeretnék megöregedni Lisa – Törlöm le az arcomról leguruló könnycseppet-

Azt szeretném tőled…azt szeretném kérdezni…

Váratlanul Lisa megcsörrenő telefonja szakítja félbe a kérdésemet.

Ő zavartan a ridikülje felé pillant, majd rám.

- Vedd csak fel – Sóhajtom.

- Nem, dehogy. Ez a mi esténk. Mit szerettél volna…

- Lehet fontos – Vágom rá azonnal.

Lisa a szája szélét harapdálva bólint, majd előhalássza a telefonját a táskájából.

- Utána mindenképpen kérdezd meg amit szerettél volna! – Emeli a füléhez a telefont.

Bárki is kereste Lisát, nagyon fontos mondani valója lehet, mert már egy csörgés után felveszi

a kagylót.

- Mond. Most? – Csalódottan rám néz. A tekintetét látva, érzem, hogy a gyomromba

lévő görcs kezd elmúlni – De…most tényleg nem jó. Ennyire fontos…?

A konyhából Marco bukkan elő és karjait széttárva, kérdőn rám néz, hogy megtudja mégis

miért nem kérem meg Lisa kezét. Összeszorított ajkakkal intek neki, hogy ez nem ma fog

összejönni.

- Rendben. Akkor nálam. Szia – Sóhajta Lisa és kinyomja a mobilját.

- Ki volt az? – Érdeklődöm. Most már semmim sem remeg, nincs miért.

- Maggie. Azt mondta sürgős…Don én annyira sajná…

- Semmi baj szívem. Biztos komoly dologról van szó – Nyúlok át az asztalon, hogy

megfogjam a kezét.

- Mit is szerettél volna kérdezni?

Hanyagul megrázom a fejem, mintha egy jelentéktelen dologról lenne szó.

- Semmit. Majd máskor – Felelem csüggedten.

Lisa

Az eresz alatt állva figyelem a zuhogó esőt. Eltűnődöm van – e bármi jelentősége annak, hogy

akkor szakadt le az ég amikor a váratlan hívás miatt kénytelenek voltunk csapot papot

otthagyni. Azt még nem tudom, hogy örömkönnyeket jósolnak- e, de Maggie hangjából

ítélve, ez nem túl valószínű. Ideges vagyok? De még mennyire. Maggie miatt? Egyáltalán

nem. Őt most már a legkevésbé sem féltem, viszont Dont és magamat annál inkább. Már nem

vagyok dühös Maggire, hiszen valamilyen szinten érthető, hogy csak a munkája miatt tette ezt

velem, de az iránta érzett csalódottságomat nem tudom leplezni. Az akció során pedig

teljesen elborult az agyam. Egyáltalán nem volt tervben, hogy ekkora patáliát rendezzek és

hogy nekirontsak Maxnek, de egyszerűen nem bírtam türtőztetni magam. Mielőtt benyitottam,

tudtam, hogy ez az egész csak egy színjáték Maggie részéről, viszont annyira valóságos volt

az egész, hogy az én reakcióm is azzá vált. A hadnagy persze egész idő alatt mormogott a

fülembe, hogy mit, hogy csináljak, azonban a végén már semmit sem hallottam abból, amit

mondott. Teljesen kizártam a külvilágot. Ha Maggie akkor nem állított volna meg, lőttek

volna mindennek. Nagy valószínűséggel a rendőrök abban a pillanatban betoppantak volna,

amint hozzáértem volna Maxhez, Maggie meg előrántott volna egy fegyvert, ami valamelyik

szék aljához lett volna rögzítve, ahogy az a filmekben szokott lenni. Kár, hogy ez nem egy

mozifilm, hanem a valóság. Magam se értem miért készültem ki ennyire, hiszen már nagyon

régóta nem szeretem Maxot.

Lehunyom a szemem és beszívom a friss eső illatát. Ez a legmegnyugtatóbb illat a világon, de

most még ez sem képes ellazítani.

Ezek szerint még akkor is a barátnőmként tekintettem rá, annak ellenére, hogy elárult. A

barátság nem egy olyan dolog, amit egy pillanat alatt elfelejt az ember, még akkor sem, ha az

sosem volt igaz. Csak pár hónap volt, mégis a legértékesebb hónapok voltak és amikor

megláttam, hogy Max az ujja köré csavarta, meg akartam védeni.

Meleg pokróc omlik a vállamra, remegő ujjaim közzé pedig gőzölgő teát csúsztatnak.

- Csak óvatosan, még nagyon meleg. Most készült – Szólal meg Don a hátam mögül.

Bólintok és figyelmeztetése ellenére, belekortyolok a forró italba. Annyira ki vagyok hűlve,

hogy megkönnyebbülést jelent, ahogy égeti a torkomat a folyadék.

- Nem akarsz inkább bejönni? – Karol át Don hátulról.

Hevesen megrázom a fejem.

- Abban a másodpercben meg akarom tudni, mi történt, amint kiszáll az autójából.

- Akkor itt maradok veled – Sóhajtja és a hajamba temeti az arcát.

A rajtam lévő elnyúlt pizsamára pillantok, amit hazaérve magamra ráncigáltam.

Elmondhatatlanul hiányoznak a cukrászdában eltöltött percek. Összeszorul a szívem, ha arra

gondolok, hogy az a hívás tönkretette a Don által megszervezett estét. Rengeteg időt és

energiát ölhetett bele, hogy tökéletes legyen. Még egy olasz szakácsot is ide hozatott. És az a

fel nem tett kérdés…azóta sem hagy nyugodni.

- Mit akartál kérdezni? – Töröm meg a köztünk lévő csendet.

- Semmit.

- Fontos volt igaz?

- Nekem igen.

- Nekem nem?

- Nem tudom.

- Akkor kérdezd meg most és kiderül!

- Majd máskor.

Megfordulok és mélyen a szemébe nézek. Muszáj megtudnom.

- Vidíts fel!

- Felvidítana?

- Biztos vagyok benne – Harapok az ajkamba izgatottan.

Don az idegesítő akaratosságom ellenére kedvesen elmosolyodik.

- Arra voltam kíváncsi, hogy nem költöznél -e inkább mégis hozzám.

A kérdése hallatán lelkesedésemet zavarodottság váltja fel. Nem erre számítottam.

- Tudod…tudod jól, hogy most nem a legalkalmasabb. Hidd el nagyon szívesen hozzád

költöznék, de ha…

- Megjött – Vág a szavamba hirtelen.

Átnézve a vállam fölött a sötétségből előtörő piros Hondára tapad a tekintetem. Jó érzéssel

tölt el, hogy nem a fekete munka autójával érkezett. Ügyetlenkedve és kissé ferdén ugyan, de

leparkol a ház előtt és feje felé tartva a kabátját egyenesen hozzánk rohan.

- Lisa…Don – Biccent felénk a dzsekije alól.

- Helló Maggie – Üdvözli Don és félre áll az útjából, hogy be tudjon menni.

Maggie mormog valami „köszönöm” félét és olyan természetességgel ül le a nappaliban lévő

kanapéra, mintha ő is itt lakna. Karbatett kézzel lehuppanok a vele szemben lévő fotelre.

Maggie vacogva, akár egy fázós kisgyerek, tenyerét a hóna alá nyomva bámulja a földet. Még

sosem láttam ilyennek. Ez most már a harmadik oldala, amit megismerhetek. A kedves és

naiv Olivia, valamint a szigorú és katonás Maggie mellett, most megjent a rettegő Maggie is.

Erősnek mutatkozom előtte, de belül halára rémiszt. Nagy baj lehet, ha már ő ennyire ideges.

- Don? – Kérdi remegő hangon.

- Kiment a konyhába teáért.

Hevesen bólogatni kezd, akár azok a kínai kutyák a kocsik szélvédőjénél.

- Szép ház – Állapítja meg körülnézve a félig- meddig lefestett, dobozokkal teli

szobában.

- Max elengedett? – Szegezem neki a kérdést.

- Ja…igen – Kapja felém a fejét a sarokba helyezett könyvesszekrényről – Azt

mondtam édesanyámat látogatom meg.

- Valóban? Téged elenged valahová a bolton és egyéb általa megszabott helyeken

kívül? – Húzom fel a szemöldökömet gúnyolódva. Bármennyire is terveztem, hogy

kedves leszek vele, nem megy.

- Egyelőre.

Pár percig néma csöndben várjuk Dont, hogy megérkezzen, azonban mivel még mindig csak

bögrék csörgését hallom, megszólalok.

- Miért volt ennyire sürgős, hogy találkozzunk?

- Ezt mindkettőtöknek hallania…

- Miért? -Ismétlem meg feszülten.

Maggie a körmét rágva a konyha irányába tekint, Dont várva, mintha ő meg tudná oldani a

problémát, bármi is legyen az.

- Figyel Lis…Lisa…ezt most nagyon nehéz lesz feldolgozni…nekem is az, de kérlek

próbálj meg megértő lenni és nem a torkomnak ugrani. Rendben?

Elhúzom a számat, és most már én is a konyha irányába lesek. Kezd egyre nagyobb gombóc

lenni a torkomban.

- Terhes vagyok Maxtől – Közli és zokogva a tenyerébe temeti az arcát.

Váratlanul hatalmas csattanás hallatszódik a nappali ajtajából. Mindketten a hang irányába

nézünk. Don tátott szájjal áll a bejáratnál, előtte, a padlón, összetört poharak hevernek tálcával

együtt. A teából a nadrágjára és a pulóverjére is jutott a parkettán kívül, de úgy látszik, ez

még nem jutott a tudatáig. Ahogy nekem sem. Kidülledt szemekkel bámulom Maggiet, aki

továbbra is csak sír.

- Hogy mi vagy? – Suttogom, mert képtelen vagyok elhinni, amit mondott.

- Terhes és Max az apja.

Gondolkodás nélkül felpattanok és olyan erővel vágom pofon, hogy a dívány karfájának esik.

Don csak ekkor tér észhez és odarohanva hozzám, hátra fogja a karomat, hogy ne tegyek

benne még több kárt, bár azt hiszem nem is tudnék.

- Mégis milyen rendőr vagy te?! – Ordítok rá torkom szakadtából – Ennyi eszed nincs,

hogy legalább ne feküdj le vele akkor amikor nincs nála gumi vagy óvszer?

- Sajnálom…de…ha nem tettem, volna meg, az egész akciónak búcsút inthettünk volna.

A munka az első, én a második.

- De itt nem rólad van szó, hát nem érted?! Belegondoltál abba, hogy én miért nem

szültem neki gyereket? Pont ezért! Mert tudom, hogy milyen élete lenne, ha ilyen apa

mellett kellene felnőnie! – Felelem és kirántom magamat Don szorításából. A

szememet dörzsölve teszek egy kört a szalonban és visszaülök az eredeti helyemre.

- Tehát akkor fogant meg amikor az akció volt, ha jól értettem – Szól közbe Don teljes

nyugodtsággal a hangjában. Fogalmam sincs, hogy tudja ennyire higgadtan kezelni ezt

a helyzetet. Nem csoda, hogy pszichológus lett belőle.

- Igen – Válaszolja Maggie szipogva.

- Tehát akkor körülbelül egy hónapos várandós vagy.

Don helyet foglal a mellette lévő üres helyen. Úgy érzem, mostantól kezébe veszi a dolgot és

inkább ő kommunikál vele. Nem is bánom, ha nekem kéne vele beszélnem, azt csak kiabálva

tudnám megtenni.

- Meg szeretnéd tartani igaz?

- Igen – Sandít rám a szeme sarkából a reakciómat figyelve. Eléggé megijeszthettem, de

kicsit sem izgat- Nincs jogom megölni.

- Feltételezem, Max nem tudja.

- Nem. Dehogy. Ameddig csak tudom, titokban tartom.

- És ha majd a kilencedik hónapban fogsz járni, szerinted nem fog neki feltűnni? –

Vágok közbe. Egyszerűen képtelen vagyok megállni, hogy ne fűzzek hozzá valamit

- A főnökeid már tudják? – Veszi át ismét a szót Don.

- Nem. Ti vagytok az elsők, akik megtudták. Úgy éreztem ez így fair.

- Ez sehogy sem fair. És tudod kivel szemben nem fair egyáltalán? Azzal a

szerencsétlen kisbabával szemben, a pocakodban! – Mutatok a még mindig lapos

hasára.

- Nyugodj meg Lis – Kérlel elgyötört hangon.

Összeszorított ajkakkal hátra dőlök a székben. Csak miatta hallgatok el.

- Mit gondolsz mit fog tenni a kapitány, ha elmondod neki?

Maggie megvonja a vállát.

- Fogalmam sincs. Vagy azonnal felfüggeszti a nyomozásom, ami nem túl valószínű,

vagy pedig azt mondja még húzzak ki pár hónapot és próbáljak minél hamarabb találni

valami bizonyítékot, ami egyértelműen kimondja, hogy bűnös. Ez az esélyesebb.

- Mindenesetre, bárhogy is legyen, ránk számíthatsz.

- Na meg egy nagy büdös…- Tápászkodom fel ismételten, mire Don csuklón ragad és

félrehúz a társalgó másik végébe.

Dacosan végig mérem, pedig egyáltalán nem rá vagyok mérges. Maggie-nek sikerült

ismételten feldühítenie. Lassan új hobbinak könyvelhetné el az idegeimen való táncolását.

- Figyelj Lis, teljesen megértem a véleményedet róla, de gondolj a kisbabára. Ez nem az

ő hibája, nem tehet semmiről. Ahányszor ránézel Maggiere, a baba jusson az eszedbe.

Rajta segítünk, nem Maggien. Oké?

Lehunyom a szeme és némán biccentek.

Don a karjaiba zár, én pedig a válla felett a szemét törölgető Maggiet bámulom.

Lásd a babát, Lásd a babát, Lásd a babát…

Don

Ez egy borzalmas nap volt. Előfordul, hogy az embernek rossz napja van, viszont néha már

úgy érzem, sorozatosan jönnek a szörnyűbbnél szörnyűbb pillanatok. Képtelen voltam ma

koncentrálni a munkámra. A pácienseimet is összekevertem, nem figyeltem rájuk és az

egyiküknek még rossz gyógyszert is írtam fel véletlenül. Maggie múltkori látogatása nem

csak Lisát viselte meg, hanem engem is, csak én vele ellentétben, igyekeztem hideg fejjel

gondolkodni. Frusztráló, hogy amikor úgy tűnik, minden rendeződni látszik, akkor jön egy új

akadály, ami újra mindent romba dönt. A lánykérésről meg nem is beszélve…amikor Lis

megpróbálta kiszedni belőlem, hogy mit szerettem volna, rögtönözve kellett kitalálnom

valamit. Ha tovább titkolóztam volna, még most is kérdezgetne és lehet még meg is tudna

törni, viszont elhatároztam, hogy csak akkor fogom megkérni a kezét, amikor véglegesen a

hátunk mögött hagyjuk ezt a rémálmot.

Összeszedem az asztalon szétterített papírokat és egybe fűzöm őket. Ma tényleg nem tudok az

elintézni valómra összpontosítani. Felállok a kanapéról és megindulok a fiók felé amikor

váratlanul valaki csönget. Összevont szemöldökkel az órára pillantok. Mára már nincs kiírva

páciensem. Sóhajtva az asztalkára hajítom az összefűzött papírokat és komótosan kisétálok az

előtérbe. Ha már a munkaidőmön kívül zaklatnak, ne várják el, hogy rohanni fogok.

- Sajnálom, de ma már nem fogadok sen…- Tárom ki az ajtót, azonban amikor

meglátom, hogy ki áll velem szemben, elcsuklik a hangom.

- Nem tudna most az egyszer kivételt tenni? – Kérdi Max hízelgőn.

Szóhoz sem jutok, csak az ajtókeretbe kapaszkodva próbálom megtartani az egyensúlyomat,

hogy ne essek össze. Minden bajnak az okozója, itt vigyorog a képembe. Legszívesebben,

most én is azt csinálnám vele, amit Lisa tett a minap Maggievel, azonban én nem bírnék

megállni egy pofonnál. Az első, ami eszembe jut, hogy rájött, együtt vagyunk Lisaval és most

jött, hogy agyon verjen, azonban ennek semmi értelme, hiszen már nem szereti, így ezt az

opciót el is vetem. Az idegességtől megrándul az arcom, majd magamra erőltetek egy

mosolyt.

- Fáradjon be – Invitálom be az előtérbe.

- Hálásan köszönöm – Feleli és alighogy belép, már a fogasra is akasztja a holmiját.

Ezek szerint, ez nem egy ötperces beszélgetés lesz.

- Miben segíthetek?

- Először is, tegeződhetnénk? Elvégre, kollégák vagyunk, nem?

Felhúzott szemöldökkel ugyan, de egyetértően bólintok.

- Tudnánk társalogni valahol? – Néz körbe, mintha nem látná az egyetlen ajtót a

váróban.

- Hogyne – Mutatok a „barátság szoba” irányába.

- Nagyszerű. Tudod, már nagyon sok mindent hallottam rólad Don – Néz rám a válla

fölött vidáman.

- Valóban? Na és mit? – Kérdem érdektelenül.

- Csak és kizárólag jó dolgokat, hogy te vagy a legprofibb a szakmában, akárcsak én az

enyémben – Huppan le a fotelbe, míg én inkább a falnak támaszkodva figyelem őt.

Képtelen vagyok leülni vele egy asztalhoz.

- Én is sokat hallottam rólad.

- Mit? – Kérdi élesen és arcáról egy szempillantás alatt eltűnik az önteltség.

A szám szélét harapdálva, karba tett kézzel bámulom őt. Most sarokba szoríthatnám a

mocskot. A farzsebembe csúsztatom a tenyeremet, de nem találom benne a telefonom.

Basszus! Ha nálam lenne, felvehetném, amit mondd.

- Csak és kizárólag jó dolgokat – Veszem fel én is a nyájas stílusát.

- Ez igazán nagyszerű – Feleli megkönnyebbülten – Ha jól tudom, a nejem…vagyis az

ex nejem is hozzád járt.

- Hogy is hívják? – Dörzsölöm meg az arcomat eltűnődve.

- Lisa. Lisa Petterson.

- Á, igen…már nem jár hozzám – Vágom rá gyorsan.

- Ezt gondoltam. Utált ide járni.

Gyorsan a szám elé teszem a kezemet, nehogy meglássa, hogy kuncogok. Van egy olyan

érzésem, hogy Lisa ezzel az állítással vitatkozna.

- Viszont most nem is miatta jöttem ide.

Halkan kifújom a levegőt és leülök vele szembe. Hatalmas kő esett le a szívemről, hogy

hidegen hagyja mi van vele.

- Igazság szerint, a saját problémáimról szeretnék veled beszélni.

- Hallgatlak – Hajolok közelebb a térdemre támaszkodva. Hazudnék, ha azt mondanám

nem vagyok kíváncsi rá miért fújta ide a szél.

- Van egy barátnőm, aki nem rég költözött, hozzám viszont a boldogságom nem

felhőtlen.

- Lehet még túl korai – Válaszolom gyorsan.

Max tiltakozva megrázza a fejét.

- Nem. Egyáltalán nem erről van szó. Régóta együtt vagyunk, mégis…valamiért nem

tudok megbízni benne száz százalékig.

- Hűtlenségre gyanakszol?

- Nem. Az kizárt…illetve attól függ milyen hűtlenségről beszélünk.

- Milyenről?

- Úgy érzem, nem az, akinek mondja magát. Mintha eltitkolná előlem az igazi énjét.

- Van okod rá, hogy ezt gondold? Adott erre utaló jeleket?

- Nem. Valójában, nem.

Hátra hőkölök. Mi a fenéről beszél?

- Az álmaimban viszont egy rendőr, aki megöl engem.

- Minden álmodban rendőr?

- Igen.

- És mindig megöl?

- Igen.

- Mégis milyen gyakoriak ezek a rémálmok?

- Eleinte csak egyszer…kétszer volt, de most már minden éjszaka ott van. Eljön hozzám

és hidegvérrel lelő. Sőt, van, amikor már napközben is mintha megjelenne. A szemem

sarkából látom, de amikor odafordulok, nincs ott senki. Kezdek képzelődni – Feleli

hisztérikusan.

Elgondolkodva a szőnyeget kezdem vizslatni, azonban nem Max pszichés problémáján jár az

eszem, hanem hogy Maggie mekkora bajban lehet. Max úgy látom, kezd egyre jobban

becsavarodni és ha ez továbbra is így folytatódik annak Maggie csúnyán meg fogja inni a

levét.

- Történt valami, ami ezt kiválthatta? Mert ha jól értettem, eleinte minden jól ment.

Max szétnéz a szobában, mintha meg akarna róla bizonyosodni, hogy csak mi ketten

tartózkodunk a helyiségben.

- Az egyik munkatársam, azt mondta, járt bent egy FBI ügynök, aki kiköpött mása volt

a barátnőmnek – Suttogja bizalmasan.

- Félsz a zsaruktól Max? – Szólalok meg nevetve, de csak most jövök rá, hogy

mennyire furcsán tettem fel a kérdésemet, így inkább gyorsan elhallgatok.

Szerencsére, Max annyira beleélte már magát a témába, hogy cinikusságom meg sem

lepi.

- Nem…csak…rossz emlékek fűznek a rendőrökhöz, még kölyök koromból.

Kamuzik.

- Figyelj, Max, rengeteg fekete hajú nő mászkál nap mint nap Portland utcáin, aki

hasonlít az élettársadra, miért ne lehetne az egyikük rendőr?

Max lemerevedik és arcát elönti a düh és a sötétség. Most már megértem Lis miért

rettegett tőle amikor elborult az agya.

- Nem mondtam, hogy milyen színű a haja.

- De..de…- Felelem hebegve.

- Nem Don. Nem mondtam. Ne akarj átverni – Szorítja ökölbe a kezét.

- Dehogynem. Nézd még ide is felírtam magamnak – Mutatom felé a jegyzeteimet. A

bizonytalan beszédemmel sikerült elérnem, hogy egy másodpercre csak rám

koncentráljon és ne a lapokra, ennyi idő pedig pont elég volt ahhoz, hogy

felfirkantsam ezt a szót – Akkor említetted meg amikor, mesélted, hogy van egy

barátnőd és hogy az álmaidban szereplő nőnek is szintén fekete a haja. Ezzel

párhuzamot vontál a kettő között. Ezt nagyon fontos volt, hogy felírjam mert a fekete

színnek jelentősége van a rémálmok terén – Magyarázom, ezzel is elterelve a szót.

Max, mint egy lenyűgözött kisgyerek, kikerekedett szemekkel figyel rám és csak úgy issza a

szavaimat.

- Igazad lehet…úgy tűnik, már a memóriámmal is bajok vannak. Rozsdásodnak a

kerekek – Neveti el magát jókedvűen.

Maxnek tényleg valami nagy baj van az agyával, ha ilyen egyszerűen át tudom verni.

- Szóval ott tartottam, hogy véleményem szerint semmi félni valód nincs. Ez egy

gyerekkori trauma eredménye, ahogy azt te is említetted.

- És hogy tudnék megszabadulni ezektől a képzetektől?

- Talán jót tenne, ha több időt szánnál kicsit magadra. Nem kell mindig a barátnőd

mellett lenned. Néha napján kapcsolj ki és legyél egyedül. Akár le is léphetsz pár

napra.

- Nem gondolod, hogy az lenne a megoldás, hogy még több időt töltsek vele?

- Nem. Amíg minden nap látod és minden percben a rendőrnő fog róla eszedbe jutni,

addig nem fogod tudni elengedni a múltat sem. De ha gondolod, írhatok fel neked

nyugtatót is – Ajánlom fel nagylelkűen.

- Nem kell. Nem szeretem az ilyen varázs bogyókat – Utasítja el hevesen.

- Akkor sem, ha így nyugodtan tudnál aludni? – Pillantok fel rá a receptből, amit

időközben már meg is írtam neki. Tudom, hogy a kulcsszó a nyugalom, aminek nem

fog tudni ellenállni.

Max összeszorított ajkakkal elveszi tőlem a receptet.

- Meglátjuk. Most viszont mennem kell. Köszönök mindent – Rázza meg a kezem és a

pénztárcájából egy száz dollárost készül elővarázsolni, de még mielőtt kivenné intek

neki, hogy eltekintek a fizetéstől. Nem kell a mocskos pénze.

Szóra nyitom a számat, hogy felajánljam kikísérem, azonban ő nem él a lehetőséggel és

önként távozik.

- Öröm volt közelebbről megismerni téged te szemétláda! – Mormogom az orrom alatt

az üres rendelőben.

Nagyon remélem, hogy megfogadja a tanácsaimat és elhúz Maggie közeléből egy időre.

Nyugodtan tudna végre nyomozni, anélkül, hogy ez az őrült állandóan a nyakába lihegne. Jut

eszembe Maggie! Az előtérbe megyek és kihalászom a kabátom zsebéből a korábban keresett

mobilomat. Fel kell hívnom, hogy elmondjam neki mekkora szarban volt, amiből

remélhetőleg, most sikerült kihúznom.

Lisa

Felpöckölöm a mutató ujjammal a villanykapcsolót, mire egymás után sorban

felkapcsolódnak a led lámpák, világosságot hozva a tágas konyhába. Fényük megcsillan a

vadonatúj konyhapulton és robotgépeken, ezzel is igazolva, hogy még érintetlenek. Sarah

fülig érő szájjal előrefut és alaposan körbejárja a cukrászüzem minden sarkát. Örülök, hogy

együtt tölthetünk egy kis időt kettesben. Nem tagadom, nagyon a szívembe zárta magát ez a

tizenöt éves kislány és szeretnék jó kapcsolatot ápolni vele. Amikor először találkoztunk, már

akkor is kiderült, hogy mennyi közös van bennünk, ezek közül az egyik például, hogy

mindketten imádjuk a bátyját. Éppen ezért döntöttem úgy, hogy elkészíthetnék közösen Don

születésnapi tortáját. Összefogtunk és megbeszéltük, hogy idén mi szervezzük meg a

születésnapi buliját, amire holnap kerül sor. Lufikon át egészen a gyertyákig már mindent

megvettünk az ünnepléshez. Bevallom, Sarah nagyon nagy segítséget nyújtott és komolyan is

vette a feladatát, így ennek köszönhetően Don semmit sem sejt a titkos buliról.

- Nagyon menő Lisa! – Kukkant bele a krémtöltő gépbe – Ígérd meg, hogy majd

dolgozhatok itt!

Elnevetem magam és leteszem a pultra az alapanyagokkal megtömött szatyrokat.

- Persze. Akkor jössz amikor csak szeretnél.

Sarah derűsen felül a mellettem lévő székre és elkezdi kipakolni a termékeket.

- Akkor milyen tortát is készítünk Donnak? – Sandítok rá mosolyogva.

- Nutellásat.

- Na és biztos, hogy az a kedvence? – Kérdem incselkedve.

- Ezer százalék. Lehet tél vagy nyár, ő mindig, mindenhol azt kér. El is kezdett már tőle

gömbölyödni a bendője, annyit eszik.

Egy hajszál híján, majdnem elejtem a kezemben levő mascarponet a röhögéstől.

- Nem vetted még észre? – Formál a kezével egy apró pocakot a sajátjánál.

Az imitált has láttán azonnal Maggie jut az eszembe, de amilyen gyorsan jön a gondolat,

olyan gyorsan el is engedem.

- Nem – felelem somolyogva – Szétválasztanád a fehérjét a sárgájától?

- Persze – Markolja meg a tojásokat- Neked mikor lesz pocid?

- Próbálok vigyázni az alakomra. Nem tervezek kigömbölyödni – Válaszolom tettetett

sértődöttséggel a hangomban.

- És ha mondjuk nem a sok édességtől nőne meg a hasad?

A kérdése hallatán kővé dermedek.

- Mire gondolsz?

- Jaj, Lisa ne tégy úgy mintha nem tudnád miről beszélek – Kacsint rám bizalmasan –

Segítenél felverni? Már nem bírja a kezem.

Átveszem tőle a habverőt, de én sem csinálom nála jobban, annyira lesokkolt.

- Kisbabára gondolsz?

- Persze.

Némán tovább csinálom a habot. Kicsit felzaklat az érdeklődése, mert elég kényes témához

jutottunk, de nem hibáztatom érte. Bizonyára érdekli, hogy hogy állunk a családalapítással,

azonban egyelőre még teljesen kizártnak tartom, hogy gyereket vállaljak. Tudom, hogy Don

remek apa lenne, ennek ellenére ez még túl korai, hiszen még a kezemet sem kérte meg.

Emellett, amennyit idegeskedem mostanában, nem is tenne jót a magzatnak.

- Nos…szerintünk ez még egy kicsit korai – Nyújtom át neki a kimért cukrot – Ezt

kavard bele a tojássárgájába.

- Ugye nem haragszol, hogy megkérdeztem?

- Dehogy! – Legyintek – Ugyanolyan kíváncsi vagy mint a bátyád. Nincs ezzel semmi

baj.

- Tudod Lisa, én nagyon kedvellek- Jelenti ki határozottan – Már régóta szerettem

volna, hogy Don találjon magának valakit, de azért kicsit tartottam attól, hogy rajtam

és anyán kívül lesz más lány is az életében. Viszont pozitívan csalódtam benned.

Boldog vagyok, hogy nem akarod elvenni tőlünk.

Sarah megható szavaitól könny gyűlik a szememben. Hihetetlen, hogy ez a lány mennyire

okos és mennyi szeretet lakozik benne. Téved, aki azt hiszi, hogy a fiatalok önzőek és nem

törődnek mások érzelmeivel. Lehet sokan vannak ebben a korban, akik nem képesek

kimutatni a kötődésüket a családjaik és a barátaik felé, de ez nem azt jelenti, hogy szívtelenek.

Bárcsak én is ilyen lettem volna ennyi idősen, mint Sarah.

- Örülök, hogy ezt elmondtad nekem. Nagyon jólesik – Ölelem meg szorosan.

- És amúgy… - Dönti oldalra a fejét, ahogy beleönti az olajat a tálkába – Don nem

kérdezett még tőled semmit?

- De, hogy nem akarok – e inkább hozzá költözni.

Sarah összeráncolt homlokkal felnéz a készülő tésztából.

- Mást nem?

- Nem. Kellett volna?

- Nem – Vágja rá azonnal.

- Sarah.

- Nem.

- Na mesélj csak! – Támaszkodom a pultra bazsajogva. Úgy tűnik ez a torta sütés

hosszabb lesz, mint gondoltam.

Max

Fütyörészve, a mutatóujjamon pörgetve a kocsikulcsot kiszállok az autóból. Az elmúlt hetek

eseményei eléggé megviseltek, azonban úgy érzem a Donnal való találkozásom, ha teljesen

nem is, de valamelyest megnyugtatott. Megkönnyebbülés volt végre elmondani azokat

problémáimat, amikről ez idáig senkinek sem mertem elmesélni. A nyugtatókat, azonban nem

vagyok hajlandó szedni, így még mindig rémálmok gyötörnek. Megfogadtam magamnak, ha a

pár napos vakációm után sem fogok teljes nyugalomra lelni, elkezdem szedni. Ugyanis igen,

megfogadtam Don tanácsát, annak ellenére, hogy akkor, amikor felvetette az ötletet,

tiltakoztam az egyedüllét ellen. Elkezdtem nézegetni a neten nyaralókat, és rájöttem, hogy

miért is ne engedhetném meg magamnak, hogy pár napig távol legyek mindentől és

mindenkitől. Akármennyire is szeretem Oliviát, el kell fogadnia, hogy én vagyok az első és

szükségem van a magányra. Az úticélpont pedig nem más, mint Észak – Karolina. Nagy fába

vágom a fejszémet, de mikor kezdjek el élni, ha nem most? Mikor pihenjem ki a korábbi

házasságomat, ha nem most? Észak- Karolina csodás tengerparti városokkal rendelkezik, mint

például Outer Banks, ami az elsőszámú üdülőhelyként van feltűntetve. A víkendház, amit

pedig kibéreltem, egyenesen a tengerre néz. Gyönyörű növényekkel körbevett kis palota, ahol

esténként a sziklára csapódó hullámok zenéjére alhatok el. Ha itt nem szabadulok meg

minden gondomtól, akkor nem tudom hol.

Elfordítom a kulcsot a zárban és lábujjhegyen besurranok a házba. Ma direkt, hamarabb

eljöttem a kórházból, hogy meglepjem Olivát utána pedig összecsomagoljak és elhúzzak.

Elkeserítőnek hangzik jól tudom, ezért vettem neki egy csokor liliomot hazafelé. Nem

kárpótol engem, de szép gesztus. Észreveszem, hogy a hálószobánk ajtaja tárva nyitva, így

halk léptekkel odasétálok és a falnak simulva bekukucskálok. Olivia füléhez tartva a telefonját

a ruhásszekrényemben kotorász. Mégis mit keres?! Ott olyan dolgok vannak, amihez

semmi köze. Már éppen készülnék átlépni a küszöböt, amikor hirtelen megszólal.

- Szia. Nem hiszed el mit találtam. Igen. Már az egész lakást felkutattam valami

bizonyítékért, erre tessék, a cipősdobozában találom meg az ütőkártyáinkat. Minden itt

van: telefonszámok, nevek, összegek, dátumok…minden, ami szükséges ahhoz, hogy

sittre vágjuk. Nem, dehogy. Teljesen egyedül vagyok. Még van két órám, addig be

szkennellek mindent és átküldöm. Rendben. Vigyázok persze, de készüljetek fel, hogy

amíg a pici meg nem születik, be se teszem a lábamat az őrsre – Neveti el magát.

A szavai hallatán kővé dermedek. Tehát mégiscsak zsaru és ráadásul még terhes is tőlem. Már

ha a gyerek egyáltalán az enyém. Hátra szegem a fejem és idegesen beletúrok a hajamba. Ha

nem cselekszem gyorsan ez a liba le fog csukatni. Mekkora egy idióta voltam, hogy hittem

neki!

- Rendben. Akkor nemsokára mindent eljuttatok a srácoknak. Oké. Szia.

Amint elköszön, abban a pillanatban a szobában termek. Olivia szeme elkerekedik és kiejti a

kezéből a mobilt.

- Édesem…hát te meg, hogyhogy már itthon vagy? – Mosolyodik el, a kezét tördelve.

- Fogd be szádat és ne játszd nekem a hülyét! Mindent hallottam! Mindent!

Olivia remegő ajkakkal hátrálni kezd az ágy felé, de még mindig próbálja menteni a

menthetetlent.

- Szerintem valamit nagyon félreértettél Max! Nem tudom mire gondo…

Előrántom a pisztolyt a hátam mögül és rá szegezem. Amióta megtudtam, hogy jártak

rendőrök a kórházban, minden nap hordok magamnál fegyvert. Úgy látszik nem fölöslegesen.

Most pedig fordult a kocka, én irányítom a dolgokat.

Olivia arca a fegyver láttán egy csapásra megváltozik. A gondoskodó és szerető barátnőből

hirtelen egy komor arcú, kemény nyomozó lesz. Pont olyan amilyen az álmaimban. Gyönyörű

és halálos.

- Max. Tegye le a fegyvert! – Utasít hivatalos hangon és komótosan felemeli a kezét.

A feltúrt ruhásszekrényem és az ellenem szóló bizonyítékok láttán a szemem megtelik

könnyel. Nem kerülhetek börtönbe, nem hagyhatom, hogy ez az ostoba liba tönkre tegye az

életemet. Harcolnom kell magamért, a szabadságomért és a nyugalmamért.

- Ismétlem tegye le a…

Felemelem a lőfegyvert és kétszer a plafonba lövök, mire Olivia sikoltozni kezd és hasára

téve a kezét leguggol.

- Kussolj! Kussolj! Kussolj! – Ordítok rá – Én szerettelek téged! Igazán, teljes

szívemből! Bármit megadtam volna neked! Erre te ilyen mocskos módon átversz?!

Most viszont megkeserülöd, amiért ujjat mertél húzni velem!

Megpróbálom felráncigálni a földről, ő azonban ellenáll és a gyomromba vág az öklével. A

fájdalom görcsként rántja össze a testemet, viszont az ütésével olyan haragot gerjeszt bennem,

amivel sikerül talpon maradnom és a revolverrel pofon vágom. Olivia az ágyra zuhan én

pedig kihasználva az alkalmat rávetem magam és a pólója alá dugom a fegyvert. Olivia

érzékelve a hideg lőfegyver csövét a hasán abbahagyja a kapálózást.

- Max. Ne tegye. Kérem. Kérem ne csinálja ezt…a saját gyerekét ölné meg…- Csuklik

el a hangja.

- Azt hiszed nem teszem meg? Szívfájdalom nélkül odaadok újszülött csecsemőket

olyan szülőknek, akiknél két napig nem maradnak életben. Szerinted gondot okozna

hasba lőni téged, úgy, hogy lehet nem is az enyém? – Kérdem, miközben apró köröket

írok le a pocakján a hideg csővel.

Olivia a szája elé tartva a kezét némán zokogni kezd.

- Most megmutatom neked ki az úr a háznál. Három.

- Max ne! Ne tedd kérlek!

- Kettő!

Olivia egész teste remegni kezd alattam. De szeretem mikor ennyire félnek tőlem!

- Max az istenit ne tedd! Hagyd abba könyörgöm! – Üvölti torka szakadtából.

- Egy! Boom!- Rántom el egy pillanatra a fegyvert, lövést imitálva.

- Neee…- Ordítja a szemét eltakarva és amint rájön, hogy nem öltem meg még inkább

sírni kezd.

- Ugyan már Olivia! Te sem gondoltad komolyan, hogy egy kis játék nélkül megúszod

az egészet! – Vigyorodom el.

- Te undorító féreg! – Kiáltja és az arcomba köp.

Nevetve letörlöm a nyálát a képemről. Tüzes vadmacska.

- Nos, ez igazán hízelgő! Köszönöm. Ugyanakkor, ha továbbra is így fogsz viselkedni

velem, tényleg csinálok egy lyukat a hasadban. Megértetted?

Olivia némán fürkészni kezdi a tekintetemet. Bizonyára neki is új ez az arc, akárcsak Lisának

a házasságunk elején.

- Most pedig szépen elmondod hol van a barátnőd!

- Nem tudom kiről beszélsz – Feleli dacosan.

- Óh, dehogynem. Arról a másik cafkáról. Lisáról. Hol van?

- Nem tudom. Fogalmam sincs.

Feszülten harapdálni kezdem az ajkamat és akkora pofont adok neki, hogy megreped a szája

és ömleni kezd belőle a vér. Összeszorítom az ujjaimmal az arcát és közvetlenül a feje mellé

lövök az ágyneműbe.

- A következőt a baba kapja. Mondd meg, hogy hol van!

Lisa

Újabb dobozt lökök el magam elől. Felállok és csípőre tett kézzel pásztázom végig a ruhákkal

és személyes tárgyakkal beborított szobát. Napról napra egyre nagyobb itt a felfordulás, ami

önmagában annyira talán nem is zavarna, ha most nem kellene sietnem. A falon lévő

kakukkos órára pillantok, amit nem rég szerelt fel Don, mivel a cipőmhöz hasonlóan, a

karórám is elkeveredett a költözködés közepette. Még tíz percem van arra, hogy megtaláljam

a másik pár lábbelimet, átöltözzek, rendbe hozzam a hajam, sminkeljek és felhívjam Dont

pontban 16-kor. A torta befejezése után Sarah lelkére kötöttem, hogy szóljon Donnak, ma

mindenféleképpen legyen ebben az időpontban telefon közelben mert fel fogom híni.

Megkérem majd, hogy találkozzunk a rendelője előtt, mert szeretnék valamit mutatni neki.

Ekkor Sarah és a többi vendég már a feldíszített szobába lesz, és amikor bevezetem Dont a

sötét helyiségbe, váratlanul felkapcsolódik majd a villany és mindenki énekelni kezd.

Szeretném, ha ez lenne Don egyik legjobb születésnapi partija, ehhez pedig mindennek

időben kell történnie. Rengeteg energiát fektettünk bele Sarahval így, ha kell, mezítláb sétálok

el a munkahelyéig.

Észreveszek egy apró dobozt a sarokban megbújva. Elszántan odacsoszogok az ollóval a

kezemben, azonban amikor lehajolok, hogy kettévágjam a ráragasztott szigszalagot

csengetnek. Felhúzott szemöldökkel az ajtó felé pillantok, majd a dobozra.

- Bárki is az, legalább segíthet megtalálni.

A bejárathoz érve a kilincsre csúsztatom az ujjaimat, viszont mielőtt lenyomnám, belenézek a

kukucskálóba. Sosem volt szokásom ezt csinálni, viszont amióta egyedül élek a

rögeszmémmé vált. Rettegek attól, hogy egyszer Max fog majd visszanézni rám. Ugyanakkor

annak sem örülök jobban, hogy most Maggie pityereg a ház előtt. Mély levegőt veszek és az

ajtókeretnek támasztom a homlokom. Már csak ez hiányzott! Fogalmam sincs mit akar, de

nem a legjobbkor jött, hogy századjára is közölje velem mennyire sajnálja.

- Na ikrek lesznek? – Tárom ki magam előtt az ajtót, de még mielőtt választ kapnék a

kérdésemre, valaki teljes erőből meglöki Maggiet hátulról.

Maggie erőtlenül a karjaimba zuhan, akár egy rongybaba, ezzel felborítva engem is.

- Bocsáss meg Lisa…megfenyegetett, hogy bántani fogja a kisbabámat, hogyha nem

mondom meg neki hol vagy – Néz fel rám vágásokkal és ütés nyomokkal teli arccal.

Mintha a régi Lisát tartanám magam előtt.

Maggiet látva elszorul a torkom és az összes iránta érzett gyűlöletem elillan. Én sem

cselekedtem volna másképp.

- Nem haragszom – Suttogom és még jobban magamhoz szorítom, hogy

megnyugodjon.

Az ajtó csapódás hallatán mindketten felkapjuk a fejünket. Max a válla fölött minket bámulva

kuncogni kezd.

- Régen láttalak szívem – Szegezi rám az övébe bújtatott pisztolyát.

A fegyver láttán, azonnal a hátam mögé rejtem Maggiet, hogy védjem.

- Mit akarsz Max? – Kérdem határozottan, annak ellenére, hogy még soha életemben

nem rettegtem ennyire senkitől. Nem mutathatom ki, hogy félek tőle, nem adhatom

meg neki ezt az örömöt.

- Tudod, Maggie barátnőd mesélt nekem pár dolgot – Lép közelebb a revolverje csövét

tisztogatva – Igaz, nem magától, de egy kis biztatással szépen elkezdett csicseregni.

Képzeld még császármetszéssel is próbálkoztam, majd megnézheted a hasán a

vágásnyomokat mielőtt meghalsz – Vigyorodik el.

- Te beteg vagy – Felelem és már éppen megindulnék felé, amikor Maggie hátulról

megszorítja a karomat. Ránézek, mire alig észrevehetően a háta mögött lévő félig

nyitott ajtóra biccent.

A fürdőszoba.

- Szóval mint említettem, végül kinyögte, hogy hol laksz, utána pedig bevallotta, ahogy

azt én is sejltettem, hogy neked is szereped volt abban, hogy börtönbe zárjanak.

Úgyhogy úgy döntöttem, meglátogatunk – Guggol le velem szembe – A kérdésem az,

hogy miért.

Szóra nyitom a számat, viszont észreveszem, hogy az egyik bokája remeg. A baleset, az

egyik lába nem bírja a terhelést.

- Rám figyelj, ha hozzád beszélek! – Ragad meg a torkomnál fogva, mire én teljes

erőmből belerúgok a gyengébbik bokájába. Max hasra esik előttem és beveri a

csempébe az állát, amitől ordítani kezd, mint a fába szorult féreg.

Maggie megragadva a csuklómat felránt a padlóról és a fürdőszobába menekülünk. Remegő

kézzel kulcsra zárom az ajtót, mire Max teste nekiütődik a bejáratnak. Az ijedségtől,

mindketten majdnem a kádba esünk. Körbe – körbe forgolódni kezdek a helyiségben, egy

ablakot keresve menekülés céljából, azonban, rájövök, hogy korábban pont annak örültem,

hogy itt nincs. Végül a tükrön állapodik meg a tekintetem, amit rögvest leakasztok a falról.

- Mit csinálsz Lisa? – Kérdi Maggie kétségbeesetten.

- Ha betörné az ajtót. Ezzel fejbe vágom – Suttogom és az ajtókeret mellé állok,

felemelve a tükröt.

- Úgyis bejutok Lis! A múltkor is bementem emlékszel? Ez sem fog gondot okozni! –

Üvölti és akkorát üt a gyenge fára, hogy az megreccsen.

Ebben a pillanatban megcsörren a telefonom a másik szobában. Amint bevillan, hogy miért

egy hajszál híján magamra ejtem a tükröt.

- Don – Emelem a szám elé a kezemet – Hány óra van?

- 16:06 – Válaszolja Maggie a karórájára pillantva.

Az idő hallatán összerogyok a földön és most már én is sírni kezdek. Ide fog jönni.

Don

A körmömet rágva még egyszer bekapcsolom a telefonom, hogy megnézzem mennyi az idő.

Kezdek ideges lenni. Érzem, hogy valami baj van és az, hogy Lisa már öt perce nem hívott a

megbeszéltek ellenére, még inkább kétségbe ejt. Persze, ostobaságnak hangzik, hogy öt perc

miatt aggódom, azonban aki egy kicsit is ismeri Lisat, az tudja, hogy a pontosság

megszállottja. Kifújom a levegőt és a mobilomat bámulva dobolni kezdek az ujjaimmal a

kormányon.

- Csörrenj meg kérlek – Szuggerálom, azonban a telefon nem engedelmeskedik.

Amint 16:06-ra vált a digitális óra, villámgyorsan leveszem a műszerfalról a mobilom és

kikeresem Lisa számát, majd a fülemhez teszem. Lehunyom a szemem és csendben

imádkozni kezdek.

- Szia, Lisa vagyok. Ha most nem veszem fel az csak azért van, mert sok dolgom van.

Ígérem visszahívlak amint tudlak.

Bosszúsan a hátsó ülésre dobom a telefonkészüléket, gyors pillantást vetek a kesztyűtartóban

lévő fegyveremre és egyesbe teszem a kocsit.

Lisa

A kádban ülve, egymásba kapaszkodva figyeljük az ajtó minden egyes rezzenését. Érezhetően

Max egyre inkább kezd elfáradni, így előfordul, hogy akár öt percig is csönd telepszik az

egész házra, ami talán még hátborzongatóbb, mint a folyamatos fenyegetőzésének hallgatása.

A fa egyelőre még bírja, bár az az érzésem, hogy azt is már csak a jóisten tartja nekünk.

Hallottam, ahogy Max már a nappaliban kutakodott valami kemény tárgy után, viszont egy

képkereten kívül semmit sem talált a berendezések hiányából adódóan, így azt vágta neki a

bejáratnak. Attól tartok, nemsokára a dobozok következnek, amikben azonban már vázák és

evőeszközök is vannak. Tíz perc eltelte után úgy döntöttem, nem állok őrt a falnál, addig amíg

el nem kezd repedezni a bútor felülete, ennek ellenére egy másodpercre sem engedem el a

tükröt.

- Miért nem lövi szét a zárat? – Kérdem Maggie vállára döntve a fejem.

Költői kérdésem ellenére Maggie mégis válaszol.

- Már csak egy tölténye van szerintem. Egy csomót elhasznált még a lakásában.

A szavai hallatán libabőrös leszek. Belegondolni is szörnyű mennyi mindenen mehetett

Maggie keresztül, mire elárulta Maxnek hol lakom.

- Nagyon összevagdosott? – Teszem a kezemet a hasára, mire a teljes teste megfeszül.

- Csak felületi sérülés. Nem komoly.

- Hozok sebtapaszt és fertőtlenítőt – Állok fel a fürdőkádban, de Maggie megfogja

lábamat.

- Hagyd csak. Túlélem.

Szomorún elmosolyodom és megsimogatom a hasát.

- Lis.

- Tessék?

- Bármi is történjék, szeretném, ha tudnád, hogy te vagy a legjobb barátnőm és örökké

az is maradsz. Nem számított, hogy Olivia voltam. Az érzéseimet nem tudtam

megjátszani.

- Nekem is te vagy a legjobb barátom – Ölelem át szorosan.

- Biztosan nem haragszol rám? – Néz fel rám, mire könnycseppek gurulnak végig

sebhelyes arcán.

- Dehogy Maggie! Hogy tudnék rád haragudni? Te csak azt tetted, ami egy anya

feladata, hogy megvédje a gyermekét.

Maggie nagyot nyel és a vállamba temeti az arcát.

- Annyira sajnálok mindent. Teljesen igazad volt. Az ösztöneimre kellett volna

hallgatnom... most pedig nézd…nézd meg mit tettem veled. Lehet meg fogunk halni.

- Ne mond ezt. Minden rendbe fog jönni. Don már biztosan értesítette a rendőrséget.

- És ha idejön? – Szipogja.

Erre már én sem tudok mit mondani. Csak reménykedni tudok, hogy otthon marad, azonban a

reményekkel nem megyek sokra. Ismerem Dont és akármennyire is próbálom magammal

elhitetni, hogy nem jön el, a szívem mélyén tudom, hogy márpedig igen.

- Akkor majd a puszta kezemmel intézem el az egyikőtöket – Morogja Max és hirtelen

belelő a zárba.

A durranás hallatán egy másodperc alatt kiugrom a kádból a tükörrel a kezemben és a

csempéhez tapadok. Az ajtó kivágódik mire Maggie hanyatt vágja magát. Újabb két lövés,

azonban egyik golyó sem fúródik a fürdőszoba falába. Amint meglátom a lassan beszivárgó

vért a csempék közötti résekbe elhajítom a tükröt. Lassú léptekkel, a küszöb elé érve

meglátom Max holttestét. A golyó okozta seb vörösre festette fehér ingjét. Az ördög vére. A

feje oldalra dőlt, egyenesen a fürdőszoba irányába, merev ujjai között még most is a pisztolyát

fogja. Utolsó lélegzetvételekor is azon volt, hogy bejusson és megöljön minket.

Felpillantva azonban meg kell kapaszkodnom a szett lőtt kilincsbe, hogy talpon maradjak.

- Don! – Kiáltom sírva a nevét.

Don mozdulatlanul hever a bejárati ajtó előtt kezében egy fegyverrel. Odarohanok és

letérdelve a teste mellé felemelem a fejét és simogatni kezdem az arcát. Jéghideg.

- Don ne tedd ezt velem kérlek! -Suttogom és az oldalán lévő véres sebre nyomom a

tenyerem – Nyisd ki a szemed! Nyisd ki a szemed, hallod?! – Zokogom és a

mellkasára hajtom a fejem. Alig ver a szíve.

Rendőr autók szirénájának fénye tűnik fel a távolban, azonban az összes elmosódik a

könnycseppjeim tengerében. Maggie is megjelenik mellettem és int az érkező társainak, hogy

siessenek, amíg meg nem érkezik a mentő.

Mély levegőt vesz összeszorított ajkakkal Donra néz.

- Tévedtem. Két tölténye volt.

Don

A led lámpák fénycsóvákat húzva maguk után játszanak a szemem előtt. A két ápoló a

hordágyam szélét fogva a kanyarban lelassít, majd újra futni kezdenek velem a műtő irányába.

Haldoklom. Semmire sem emlékszem azon kívül, hogy Maxel egymásra szegezzük a

fegyvereinket és elsütjük. Amint a golyó a bordáim közé fúródott az eszméletemet vesztettem.

Még abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán eltaláltam őt és nem bántotta Lisat. Lisa. A

pupillám kitágul és ide -oda pásztázva a szemeimmel őt kezdem keresni. Nincs itt. Fel

akarok tápászkodni az ágyban, azonban a vérző seb okozta fájdalom nyílként hasít a testembe

és tetőtől talpig lebénít. Látnom kell, muszáj látnom, hogy jól van e. Abban a pillanatban

amint visszaesek, minden elhomályosodik. Minthogyha egy ecsettel festett, elmosódott

világba kerültem volna hirtelen. Az egyik ápolónő, akinek most már az arcát sem látom az

összefolyt színektől, közelebb hajol és mondd valamit. Mindent hallok, mégsem értek semmit.

Szóra nyitom a számat, hogy megkérdezzem, hol van Lis, de alig hallható nyöszörgésen kívül

mást nem tudok produkálni. Álmos vagyok. Érzem, hogy a fáradtság ujjai lassan lehúzzák a

szemhélyamat és minden elsötétül. A feketeségből Lisa bújik elő. Kontyba tűzött vörös

hajával és hófehér ruhájával védőangyalként jelenik meg a reménytelenségben. A karját

nyújtva felém elmosolyodik. Mintha felhőkön lépkednék, játszi könnyedséggel odafutok

hozzá és szorosan átkarolom. Olyan szorosan, ahogy csak bírom. Már nincs szenvedés, ami

visszatarthatna. Itt van és tudom, hogy nem eshet bántódása többé. Biztonságban van. Abban

a biztonságban amiért érdemes meghalnom.

Lisa

Remegő kézzel a vizes tartály alá helyezezem a műanyag poharat és elkezdem engedni a

hideg vizet. Eszméletlen hőség van idebent. Kívülről úgy tűnhet, hogy csak bambán

bámulok magam elé, pedig csak Don arcát próbálom felidézni. Annyi embert veszítettem már

el, hogy a legtöbbjükre nem is emlékszem, hogy néztek ki. Nem akarom Dont is elfelejteni.

Minden percben rá gondolok, ezzel is az agyamba vésve a legapróbb arcvonásait. Feldúltan a

tartályra csapok és ráhajolva hangosan sírni kezdek. Nem lehet, hogy Maxnak még élete

utolsó pár percében is sikerült elragadnia tőlem őt.

Gyengéd ujjak simítják végig a hátamat, majd erősen megszorítják a vállamat. Azonnal

felnézek abban reménykedve, hogy Don az, azonban hamar szembesülök a valósággal.

Ostobaság, hiszen, hogy lehetne ő amikor éppen az életéért küzd egy műtőasztalon?

Maggie vigasztalón elmosolyodik és kiveszi a műanyag poharat a kezemből. Csak most tűnik

fel, hogy a padlótól kezdve a cipőmig mindent eláztattam.

- Kicsit sokáig engedted a vizet – Állapítja meg az amúgy is egyértelmű tényt.

Idegesít az érdektelen mondanivalója, mégis kicsit megkönnyebbülök, hogy mellettem van.

- Tessék – Nyújtja felém az újabb adag folyadékot, amit mohón egy mozdulattal fel is

hajtok. Megkönnyebbülten megnyalom a szárazságtól kicserepesedett ajkaimat. Úgy

érzem magam, mint aki több hét után került ki étlen szomjan a sivatagból.

- Köszönöm.

Maggie némán bólint és a falnak támaszkodva a bakancsa orrát kezdi vizsgálgatni. Most

látom először egyenruhában. Persze nem mintha a nagy fekete FBI felirattal ellátott mellény

olyan sokat változtatna a külsején…mégis…hihetetlen számomra, hogy ő volt az a lány a

fürdőkádban.

- Nem ülsz le? – Ajánlom fel a mellettem lévő székre mutatva.

- Nem. Nemsokára mennem kell vissza – Mutat a hüvelykujjával a háttérben álló másik

két FBI ügynökre – Csak látni akartam jól vagy e.

- Nos…mint látod…- Tétovázva meg dörzsölőm a halántékomat.

- Nem. De jól leszel és Don is. Emiatt ne aggódj.

- Elfogtátok már Max tettestársait? – Váltok témát gyorsan, mert érezem, hogy ismét

kezd elszorulni a torkom.

- Igen. Már őrizetbe vettük őket. Most kihallgatáson vannak. A gyerekek felkutatása is

elkezdődött és amilyen gyorsan csak lehet visszajuttatjuk őket az igazi szüleikhez.

- Ennek igazán örülök – Felelem, azonban a boldogságnak egy árnyalata sem jelenik

meg az arcomon.

- Ezt mind neked köszönhetjük…ha te nem vállaltad volna be, hogy…

- Nem – Szakítom félbe- Én csak azt tettem amire utasítottatok. Erre bárki képes. Don

viszont saját maga döntött úgy, hogy fegyvert ragad és kockáztatja az életét cserébe az

enyémért, a tiédért és a gyerekekéért.

A szemem sarkából látom, ahogy Maggie tesz felém egy lépést, viszont váratlanul a füléhez

kap és megtorpan.

- Mennem kell.

Alighogy felállok, Maggie a nyakamba ugrik és átölel. A bejáratnál álló két ügynök

döbbenten egymásra néz a búcsúnk láttán. Megmosolyogtat, a gondolat, hogy ezek szerint

Maggie csak azokkal viselkedik így akik igazán fontosak számára. A legjobb barátnőjeként

pedig büszkeséggel tölt el, hogy ebbe a kicsiny körbe tartozhatok.

Don

Sötétség. Homályosság. Újra sötétség. Újra homályosság. Többször kell kinyitnom a

szememet ahhoz, hogy végül tisztán lássam a kórtermet. Megdörzsölöm fáradságtól kimerült

arcomat, de a kezem beleakad a lélegeztető maszk zsinórjába. Végig mérem magam a

karomba szúrt infúziótól a bordáim alatt lévő összevart és bekötözött sérülésig. Hány napja

lehetek kórházban? Lisara téved a tekintetem, aki egy széken ülve a lábamra hajolva alszik.

Egyszerre könnyebbül meg a szívem és szorul össze. Leírhatatlanul boldog vagyok, hogy él és

hogy nem esett bántódása, azonban elkeserítő azt látni a sarokba dobott sporttáskáját és az

azon lévő fogkefét, ami arra utal, hogy nap minden percét itt töltötte az ágyam mellett. Abba

meg bele sem merek gondolni mennyit sírhatott és idegeskedhetett miattam. A szúró fájdalom

ellenére, előre hajolva a füle mögé simítom a hajtincseit. Nehézkesen ugyan, de visszadőlök a

párnámra. Amikor a műtő felé siettek velem, nem gondoltam volna, hogy megérem a

másnapot. A sok rossz dolog ellenére, úgy tűnik van, aki mégiscsak vigyáz ránk odafentről.

Oldalra döntöm a fejem és elhatározom, hogy pihenek még pár órát, hátha addigra Lis is

felébred, azonban a mellettem lévő éjjeliszekrényre helyezett virágcsokrok és ajándékok

láttán eláll a lélegzetem. Jobban mondva nem is a csomagok, hanem a közéjük rejtett

aprócska ékszeres doboz az oka a meglepettségemnek.

- A jegygyűrű – Szólalok meg halkan, mire Lisa a hangom hallatán megmozdul az

ágyon.

Gondolkodás nélkül leveszem a szekrényről a dobozkát mielőtt Lis felébredne és a takaróm

alá bújtatva felnyitom. A karkagyűrűn kívül viszont egy nyomtatott betűkkel írt üzenet is

fogad.

„Most vagy soha!”

Nem kell sokáig törnöm a fejemet rajta, hogy ki írta ezt a buzdító levelet. Kuncogva

összehajtom az apró cetlit és az egyik ajándékdobozba gyömöszölöm.

- Mint látod elég sok embernek hiányzol már – Töri mega csendet Lisa a szemét

dörzsölve.

- Még neked is? – Kérdem és alighogy széttárom a karomat Lisa már a nyakamba is

repül.

- De még mennyire – Válaszolja össze vissza csókolgatva az arcomat.

Halkan felszisszenek a fájdalomtól, mire Lisa azonnal hátrál egy lépést.

- Ne haragudj. Annyira örülök, hogy teljesen megfeledkeztem róla. – Simítja végig az

ujjait finoman a seben.

- Oda se neki, te jobb fájdalomcsillapító vagy mint akármilyen pirula – Ragadom meg

és a csuklójánál fogva az ölembe rántom.

Látom az álmatlanság okozta táskákat a szeme alatt és legszívesebben megkérdezném

tőle miért nem ment haza, azonban pontosan tudom mit válaszolna. Emellett azt is

megértem, hogy nem volt ereje ahhoz, hogy visszamenjen. Se abba mit ajándékoztam

neki, se abba, ahol öt évig kellett szenvednie. Mindkettő olyan emlékeket és fájdalmat

hordoz magával, amiket minél hamarabb maga mögött szeretne hagyni. Természetesen ez

nem lesz egyszerű, viszont én minden egyes pillanatban ott akarok lenni és ott is leszek

mellette, hogy segítsek.

- Végre mindennek vége – Suttogja és a tenyere közé fogva az arcomat mélyen a

szemembe néz.

- Pedig még csak most kezdődik -Húzom elő a párnám alá dugott ékszeres dobozt és

felé fordítva kinyitom.

Lisa a gyűrű láttán a szája elé kapja a kezét és másodperceken belül könnyekben tör ki.

- Nos…nem teljesen így terveztem, viszont megfogadtam magamnak, hogy amint

békére lelünk felteszem életem egyik legfontosabb kérdését. Mindenekelőtt viszont

szeretném elmondani, hogy mindennél jobban szeretlek ezen a világon az összes

tökéletes hibáddal együtt. Minden vágyam, hogy boldoggá tehesselek egy életen át.

Ígérem, hogy melletted leszek éjszaka amikor egy rémálomból felriadsz, amikor

lázasan fogsz feküdni az ágyban, amikor a gyermekünket fogod tartani a

karjaidban…- Elszorul a torkom mire Lisa a hüvelykujjával letörli az arcomon

leguruló könnycseppeket – Hozzám jössz feleségül?

1 évvel később

Lisa

Óvatosan félrehúzom az átlátszó függönyt, hogy még jobban kilássak. Most látom teljes

egészében idefentről és mit ne mondjak, lélegzetelállítóan néz ki. Minden pontosan úgy fest

ahogy azt Donnal közösen megterveztük. Elmosolyodom a fehér székek között álldogáló

kislányok láttán, akik földig érő lila ruhájukban virágszirmokat szórnak a fűbe. Az egyikük

hirtelen eldobja a kosarát és a vörösrózsákból kirakott esküvői ív alá érve táncolni kezd.

Barátnői tapssal bíztatják, azonban édesanyja nem osztozik az örömükön és megragadva

gyermeke kezét elhúzza az oltártól mielőtt felborítana valamit. Nem követem a szememmel

az apró koszorúslány sorsát, inkább tovább gyönyörködöm a piros és fehér dekorációban. A

rózsák láttán eszembe jut amikor a buszmegálló felé tartva Don véletlenül nekiment egy

virágárus hölgynek, aki végül egy rózsát nyomott a kezébe, hogy adja nekem. Ő pedig tényleg

nekem ajándékozta. Akkoriban még nem kedveltem, mégis kevés olyan dolog esett jól, mint

az a gesztus. Talán nem véletlenül ragaszkodott ehhez a virág fajtához.

- Még hogy nem kedveltem…ki nem állhattam- Jelentem ki kuncogva. Viccesen

hangzik, hogy pár órán múlva elmondhatom, hogy hozzámentem ahhoz a férfihoz, akit

anno egyenesen rühelltem – Nagy szerencséje, hogy megszerettem- Sóhajtom

bazsalyogva és visszahúzom a függönyt.

- Nem Don! Nem! – Hallatszik be a folyosóról Maggie károgása- Nem hallottál még

arról, hogy az esküvő előtt tilos látnia a vőlegénynek a menyasszonyt?

- De odabent hagytam a nyakkendőmet! Muszáj bemennem érte! – Válaszolja Don

keserves hangon.

Az ágyon heverő magányos ruhadarabra nézek, ami a tegnap estéről maradhatott itt, miután

megpróbáltam neki megtanítani, hogy kell megkötni. Sikertelenül. Felkapom a keresett

nyakkendőt és kinyitva az ajtót kiadom neki, úgy, hogy csak a kezemet lássa.

- Megmentettél szívem – Veszi el gyorsan mielőtt Maggie becsapná előtte a bejáratot –

Te meg…téged még az se érdekelne, hogyha gatya nélkül kéne oltár elé állnom!

- Nem én tehetek róla, hogy szétszórt vagy – Feleli Maggie flegmán és Elenaval a

kezében belép a szobába becsapva maga után az ajtót.

A falnak dőlve kifújja a levegőt és ingerülten rám néz.

- Még meggondolhatod magad. Segítek megszökni.

Elnevetem magam és átveszem tőle a csipkés ruhába öltöztetett kisbabát. Pont olyan szép,

mint ő. Nagy barna szemeiből csak úgy sugárzik az az egyéves élettapasztalat. Nagyon

hasonlít Oliviára, de ha jobban megnézi őt az ember tisztán látszik, hogy kiköpött mása

Maxnek. Ha még élne, le sem tagadhatná, hogy az ő lánya. A haja színe, az ajka, az arca…

végül csak sikerült elérnie, hogy egy része a világon maradhasson.

- Na mi van vigyori? – Csiklandozom meg Elena pocakját, mire hangosan kacagni kezd

– Ha egyszer Don bácsival lesz egy kisfiúnk akkor majd te leszel a felesége és…

- Nananana – Veszi ki tiltakozva a kezemből a babát – Ha olyan együgyű, lesz, mint az

apja, szó sem lehet róla.

Fülig érő szájjal simogatni kezdem Elena fejét azonban, a mellettem lévő tükörben álló arára

terelődik a figyelemem. Tátott szájjal mérem végig hófehér, uszályos ruháját melynek

pántnélküli felsőjét apró gyöngyök díszítik. A próbák során túl egyszerűnek tűnt, most mégis,

a fátyollal és az ékszerekkel együtt, pont olyan amilyenről mindig is álmodtam. Csodálatos

érzés és büszkeséggel tölt el, hogy nemsokára Don felesége leszek. Más számára alapvetőnek

tűnhet, hogy egy olyan emberrel köti össze az életét, aki szereti, tiszteli és megbízhat benne,

azonban azoknak, akik ezt sosem tapasztalhatták meg, ez a világ egyik legnagyobb kincse.

Minden nő egy hős, a saját maga és a gyermekei hőse. Egy túlélő, aki bármi is történjék feláll

a padlóról akárhányszor rúgnak belé és végül előtörve a felszínről megtalálja a fényt.

- Olyan vagy mint egy hercegnő Lisa – Feleli Maggie erősen megszorítva a kezem – Itt

az ideje, hogy végre boldog légy.

Don

Most, hogy mindenki helyet foglalt tűnik fel csak milyen sokan vannak. Ettől pedig rám tör a

lámpaláz. Szokatlan érzés hiszen már nem egyszer tartottam előadást pszichológiából nagy

közönség előtt, azonban ez azért mégsem hasonlítható össze vele. Furcsa, de egyben felemelő

érzés is lesz elmondani mindenki előtt az eskümet és felhúzni Lisa ujjára a gyűrűt, ami

megpecsételi a sorsunkat. Elszomorító, hogy a vendégek közül mindenki vagy az én

ismerősöm vagy pedig az én családtagom. A meghívók megírásakor Lisa Maggien kívül nem

jutott eszébe, akit meg tudott volna hívni. Még a szülei sincsenek itt. Sejtelemem sincs arról,

hogy egyáltalán küldött e nekik meghívót és csak ők nem voltak hajlandóak eljönni, vagy

olyannyira nem tartja velük a kapcsolatot, hogy még a címüket sem tudja. Anyámra pillantok,

aki könnyes szemét törölgetve engem figyel, miközben a mellette ülő barátnője vigasztalni

próbálja. Sajnálom, hogy az apám nélkül kell megélnie ezt a nehéz pillanatot. Nagy törés lehet

az életében, hogy az egyetlen fiát örökre elveszíti. Ami természetesen nem igaz, de ő így

fogja fel. Most először fog el engem is igazán édesapám hiánya. Borzasztóan hiányzik a

mosolya és hogy a vállamra téve a kezét azt mondja: „Büszke vagyok rád fiam.” A kék égen

úszó bárányfelhőket követve arra gondolok, hogy ha még köztünk lenne, biztosan ő vezetné

Lisat az oltárhoz.

Váratlanul valaki oldalba bök a könyökével, ezzel visszarántva a valóságba. Összehúzott

szemöldökkel cikázik végig a tekintem a sorok között, hogy kitaláljam, ki lehet az, azonban

az illető hamarabb leleplezi magát, mint én őt.

- Ugye nem gondoltad, hogy nem fogok eljönni a legjobb barátom menyegzőjére?

- Ash! – Kiáltom a nevét és hátra fordulva megölelem.

- Ne ilyen hevesen Don, még a menyasszonyod féltékeny lesz – Feleli megigazítva az

öltönyét.

Nevetve elengedem a karjaim szorításából és tetőtől talpig végig mérem. Az egy évvel

ezelőtti félénk és visszahúzódó fiúval ellentétben, most egy erős, magabiztos férfi mosolyog

vissza rám. Nem kellenek szavak hozzá, hogy tudjam, boldog életet él.

Az orgonaszó hallatán Ash a vállamnál fogva visszafordít.

- Nézd csak ki jön ott! – Suttogja.

Bessó láttán mindenkiből kitör a nevetés, ahogy a szájába lévő párnával ide – oda futkározni

kezd a székek között. Egy héten át gyakoroltuk vele, hogyan hozza ide a gyűrűket, de úgy

tűnik a vendégek cipői teljesen elvették az eszét.

- Bessó! – Szólok utána és a fejemmel magam elé mutatva jelzek neki, hogy tartsa

magát a tanultakhoz.

A kutyus farkát csóválva leül mellém én pedig gyorsan leveszem a párnáról a gyűrűket,

mielőtt elsprintelne velük.

Sarah Bessó akciója láttán bazsalyogva megindul és a fonott kosarából kivéve, virágszirmokat

kezd el szórni a földre.

- Gyönyörű vagy – Puszilom meg az arcát.

- Várd ki a végét – Feleli halkan végig simítva az ujjaival begöndörített fürtjeit.

Alighogy leemelem róla a tekintetem, tátva marad a szám. Amint Lisa megjelenik karöltve

Maggievel mindenki elhallgat. Most már csak őt látom. Minden megszűnik létezni

körülöttem rajta kívül. Lépteivel átsétál gyűlölettel teli múltunkon, a ki nem mondott

szerelmen át, egészen a jelenünkig. Minden szenvedést újra és újra átélnék, ha tudnám, hogy a

végén várni fog rám. Kezét az enyémbe csúsztatva szembe áll velem és mosolyogva letörli a

szeméből kiszökő könnycseppeket. Bármennyire is szeretnénk, nem mi írjuk a sorsunkat.

Annak a kidolgozása, hiába úgy tűnik néha, hogy nem, de a legjobb kezekben van.

Döntéseinkkel megváltoztathatunk részeket, de a vége úgyis az lesz, amire a legkevésbé sem

számítunk: a legcsodálatosabb befejezés. A mi életünk sosem volt és sosem lesz egy

tündérmese. De az biztos, boldogan élünk amíg meg nem halunk.