A SZÉL

DALNOKA

William Nicholson

GEOPEN

Edmundnak, Júliának és Mariának

Valamikor régen

mikor az idegenek felbukkantak, a manth nép mégalacsony, gyékényfalú hajlékokban élt ‒ ezeket vadász

kora óta hordozta magával. A csúcsos tetejű kunyhók egymáshegyén-hátán zsúfolódtak a sóbánya körül, amely idővel amanth nép gazdagságának forrása lett. Mindez régen történt,mielőtt még megépült volna a nagyváros a sóbarlangok fölé.Egy nyári délután idegenek csapata tódult elő a sivatagból, ésa közelben vertek tábort. Férfiaknak, nőknek egyaránt hosszú,loboncos haj verdeste a vállát, lassan mozogtak, halkanbeszéltek ‒ már amikor beszéltek egyáltalán. Csereberéltek egykeveset a manth néppel, kenyeret, húst, sót vásároltak, és amaguk készítette apró ezüstdíszekkel fizettek. Bajt, zűrzavartnem okoztak, de valahogy mégiscsak kényelmetlen volt ajelenlétük. Kik ezek? Honnan jöttek? Merre tartanak? Havalaki kérdezte őket, válaszul csupán egy mosolyt, fejrázást,vállrándítást kapott.

Egy szép napon az idegenek munkához láttak: tornyotépítettek. Lassan alakot öltött a fából készült alkotmány,embermagasságúnál is feljebb került egy palló, arra pedigfagerendákból és fémcsövekből összerótt másik, karcsúbb

A

torony. Ahány cső volt, mindegyik másmás méretű, s úgykötötték össze őket, akár az orgona sípjait. Aljuknál mindegyikfémkürtté szélesedett, a felső részüket összeforrasztották, hogyegyetlen, nyak formájú hengert alkottak, ez feljebb megintszétterült, és a legeslegtetején nagy bőrhurkok karikájábanvégződött. Amikor feltámadt a szél, belekapott a hurkokba, ésaz egész felső szerkezet forgásnak indult, ahogy a szélerősödött, egyre gyorsabban. Az örvénylő levegő a nyakonkeresztül a sorba kötött sípokba áramlott, majd a kürtökbőlhang formájában tört elő.

A toronynak nem volt látható rendeltetése. Egy darabigmegbámulták, ahogy erre-arra csikordult. Amikor viharos szélfújt, a toronyból gyászos-panaszos nyögés tört elő ‒ ezeneleinte mulattak, de hamarosan már bosszantott mindenkit.

A hallgatag vándorok nem magyarázkodtak. Úgy tűnt,jövetelük egyetlen célja az volt, hogy felépítsék ezt a különösszerkezetet, amikor ugyanis elkészült, felszedték asátorfájukat, és útra készülődtek.

Mielőtt elindultak volna, vezérük elővett egy kicsinyezüsttárgyat, felmászott a toronyba, és a kis tárgyat a szerkezetnyakánál levő résbe illesztette. Csendes nyári hajnal volt ‒ avándorok eltávoztak, mozdulatlan volt a lég. A fémcsövek,kürtök hallgattak, miközben az idegenek nekivágtak avégtelen síkságnak. A manth nép a távozásukat éppolyankevéssé értette, mint az érkezésüket, és csak bámulta ezt azirdatlan madárijesztőt, amit maguk mögött hagytak.

Mindenki aludni tért, ám éjszaka feltámadt a szél ‒ és amanth nép életébe új hang költözött. Álmukban meghallották,és mosolyogva ébredtek ‒ maguk sem tudták, miért.

Összegyűltek a meleg hajnali légben, és gyönyörködve,boldogan hallgatták.

A Szél Dalnoka énekelt.

1

KICSI PINPIN LEVIZSGÁZIK

zogahog! Pompaprún! Szoga-szoga-HOG!Bowman Hath ágyában fekve hallgatja, hogyan

szitkozódik édesanyja a szomszédos fürdőszobában. Atávolból idehallatszik a háztetők fölött a császári palotatornyából a harang arany kongása: mmnang! mmnang! Ahatodik órát kongatja: ilyenkor ébred Aramanth. Bowmankinyitja szemét, és a narancsszín függönyön áttetszőnapvilágot bámulja. Bowman szomorú. Ugyan miért? ‒gondolja. Eszébe jut a rá váró nap az iskolában, és a gyomra,mint mindig, összeszorul ‒ de ez a szomorúság most más, többennél. Olyan érzés, mintha elveszített volna valamit. De vajonmit?

Kestrel, az ikertestvére még alszik a szomszédos ágyban ‒ha kinyújtja a karját, elérheti. Néhány pillanatig hallgatjaKestrel szuszogását, majd „ébredj fel”-gondolatot küld neki.Kestrel álmosan felmordul. Bowman ötig számol magában,aztán felkel.

A fürdőszobába menet megáll az előszobában, hogyüdvözölje kishúgát, Pinpint. A gyerek bolyhos hálóruhájában

‒ S

áll a kiságyban, és az ujját szopja. Pinpin az előszobábanalszik, mert a kiságy a két hálószoba egyikében sem fér el. ANarancsszín kerület lakásai igazában kicsik egy öttagúcsaládnak.

‒ Hahó, Pinpin ‒ szól Bowman.Pinpin kiveszi szájából a hüvelykujját, és kerek arcára

ragyogó mosoly terül.‒ Puszi ‒ mondja.Bowman megpuszilja.‒ Még ‒ követeli a kicsi.Bowman megöleli. Ahogy magához szorítja a puha,

gömbölyded kis testet, egyszeriben eszébe jut, mi bántja. Mavan Pinpin első vizsgájának a napja. Kishúga még csakkétesztendős, fel sem fogja, mennyit számít, ha jól vagyrosszul vizsgázik, de a mai naptól fogva élete végéig ‒rangsorolni fogják. És Bowman ettől szomorú.

Könny szökik a szemébe. Hamar eltörik nála a mécses, demit tegyen? Mindent a szívére vesz. Igazán nem akarja, deamikor ránéz valakire, bárkire, rögtön tudja, hogy a másik mitérez, és ez az érzés többnyire félelem vagy szomorúság.Bowman pedig felfogja, mitől fél a másik, mi szomorúja el, éső is ugyanazt érzi, s menten el is sírja magát. Roppantkényelmetlen.

Ma reggel nem az szomorítja el, amit Pinpin érez ‒ hanemamit egyszer majd érezni fog. Most nem lakik semmi gond akishúga derűs szívében. De mától fogva, kezdetben csakhomályosan, ám egyre kínzóbban, nyomasztóbban rettegni foga jövőtől. Mivelhogy Aramanthban az életet vizsgákkal mérik.Minden vizsga magában hordozza a kudarc lehetőségét,

minden sikeresen letett vizsga a következőhöz vezet, s vele akudarc következő lehetőségéhez. Ez elől nincs menekvés,ennek sosem lesz vége. Ha csak gondol is rá, a szíve majdszétpattan a kishúga iránti szeretettől ‒ és majd beleszakad akishúga miatti rettegésbe. Még szorosabban öleli magához, éssok-sok puszit nyom a mosolygós pofikára.

‒ Szeretlek, Pinpin!‒ Szejeti Bo ‒ hangzik a válasz.A fürdőszobából reccsenés hallatszik, utána megint kitör a

szitokáradat.‒ Szogahog! Bangaplop!Ezután pedig az ismerős siralom:‒ Ó, jaj, boldogtalan nép!Így kiáltott fel hajdanán Ira Manth, a nagy próféta, akinek

Bo anyja távoli leszármazottja. A név azóta is szülőkrőlgyermekekre száll a családban, és Bo anyjának is Ira a neve.Amikor ‒ mint igen gyakran megesik ‒ dühroham fogja el,édesapjuk a gyerekekre kacsint: ‒ Halljátok hát a prófétanőt!

Felpattan a fürdőszoba ajtaja, s megjelenik maga Ira Hath.Az arca céklavörös ‒ nem találta a köntöse ujját, hát dühödtenmagára rántotta a ruhadarabot, az ujjak üresen csüngnekkétoldalt, Ira két karja a felszakadt varrásokon bújik ki.

‒ Ma van Pinpin vizsgája ‒ mondja Bo.‒ Ma van micsoda?!Ira Hath egy pillanatig üres tekintettel bámul. Azután

elveszi Pinpint Bowmantól és most ő szorítja magához, minthavalaki el akarná rabolni tőle.

‒ Kicsi babám ‒ gügyögi. ‒ Én kis gyönyörűségem.

Csak a reggeli vége felé esik megint szó a vizsgáról.Édesapjuk félreteszi könyvét, a szokásosnál kicsit előbb kel felaz asztaltól, és megszólal:

‒ Talán jobb lesz, ha készülődünk.Kestrel felnéz, szeme eltökélten villog.‒ Én nem akarok elmenni! ‒ jelenti ki.Hanno Hath felsóhajt, félkézzel megdörzsöli gyűrött arcát.‒ Tudom, kicsim. Tudom.‒ Nem igazság! ‒ kiabál Kestrel, mintha csak apja

kényszeríteni akarná, hogy elmenjen. És ha jól meggondoljuk,valahogy így is áll a dolog. Hanno Hath annyira gyengédenbánik a gyerekeivel, olyan pontosan átérzi az érzéseiket, hogyszinte lehetetlen nem teljesíteni a kívánságát.

Ismerős füstszag emelkedik a tűzhelyről.‒ Ó, szogahog! ‒ kiált fel Ira.Megint elégette a pirítóst.

Még alacsonyan jár a nap az égen, a magas városfalárnyékot vet az egész Narancsszín kerületre, ahogy a Hathcsalád végigballag az utcán a Közösségi Csarnok felé. Előlmegy Hanno és Ira, mögöttük Bowman és Kestrel, közrefogvaPinpint. Más családok is ugyanabba az irányba tartanak,ugyancsak kétéves csemetékkel, végig a narancsszínre festettházak takaros sora mentén. Hathék előtt jár a Blesh család; jólhallják, ahogy menet közben oktatgatják kisfiúkat.

‒ Egy, kettő, három, négy, te kis csacsi, hová mégy? Nemmegyek én messzire, csak a világ végire!

Ahogy a főtérre érnek, Bleshné hátranéz, és megpillantja aHath családot. Nyájasan int, és megvárja, míg a Hath házaspárbeéri.

‒ Tudtok titkot tartani? ‒ suttogja. ‒ Ha a kicsikénk ma jólszerepel, felköltözünk a Bíbor kerületbe!

Ira Hath elgondolkodik egy pillanatra.‒ Szép szín ‒ mondja végül.‒ Hát azt hallottátok? A mi kis Rufynk tegnap délután

második lett az osztályában!‒ Második? Második?! ‒ kiált vissza a válla fölött Blesh úr. ‒

Csak azt szeretném tudni, miért nem első?!‒ Ezek a férfiak! ‒ ingatja a fejét Bleshné. ‒ Nekik

mindenáron győzni kell! ‒ mondja bizalmasan Irának.Dülledt szeme megpihen egy pillanatra Hanno Hath-on.

Mindenki tudja, hogy szegény Hannót három éve nemléptették elő, bár persze a felesége soha be nem vallaná,mekkora csalódást jelent ez neki. Kestrel észreveszi aszánakozó pillantást, és legszívesebben tőrt döfne Bleshnészívébe. De még ennél is jobban szeretné megölelni édesapját,gyűrött arcát csókokkal borítani. Mivel azonban mást nemtehet, goromba gondolatokkal bombázza Bleshné széles hátát:

Poksziker! Pompaprún! Szogahog!A Közösségi Csarnok bejáratánál egy segédvizsgáztatónő

ül, és az előtte fekvő listán pipálja ki a neveket. Bleshék lépnekbe elsőnek.

‒ Szobatiszta a kicsi? ‒ kérdi a segédvizsgáztató. ‒ Tudjaszabályozni a hólyagműködését?

‒ Ó, hogyne! ‒ turbékolja Bleshné. ‒ Sokkal, de sokkalfejlettebb a koránál!

Amikor Pinpin kerül sorra, a segédvizsgáztató feltesziugyanazokat a kérdéseket.

‒ Szobatiszta a kicsi? Tudja szabályozni ahólyagműködését?

Hanno Hath Irára néz, Bowman meg Kestrelre.Mindannyiuk lelki szemei előtt megjelennek a Pinpincsurrantotta pocsolyák a konyhakövön. De ugyanakkorvalamennyiük szívét elönti a családi öntudat.

‒ Hogy tudja-e szabályozni…? ‒ kérdi ragyogó mosollyalIra Hath. ‒ Ha meghallja a nemzeti himnuszt, ritmusra pisil!

A segédvizsgáztató hölgy kissé meghökken, de aztán beírjaa listába: SZOBATISZTA.

‒ Huszonhármas pad ‒ mondja.A Közösségi Csarnok zsong, akár a megbolydult méhkas.

Az egyik végében álló nagy táblán ábécésorrendben olvashatómind a kilencvenhét vizsgázó neve. Ott van a Pinpiné is,szokatlan hivatalos formájában: PINTO HATH. A Hath családvédőgyűrűt alkot a huszonhármas pad körül, míg Iraeltávolítja Pinpin pelenkáját. Most, hogy szobatisztánakjegyezték be, csalásnak számítana, ha rajta hagynák a pelust.Pinpin boldog. Imádja, ha hűs levegő legyezgeti a popsiját.

Csengetnek ‒ a nagy terem elcsendesedik. Kilencvenhétpadban kilencvenhét kétesztendős várja a vizsgáztatókat. Apadok mögötti lócákon ülnek kinek-kinek a szülei, testvérei. Ahirtelen némaság megrémíti a kicsiket, mukkanni se mernek.

Bevonulnak a vizsgáztatók. Bíbor köpenyük leng,méltóságteljesen sorakoznak fel az emelvényen. Tízen vannak.Középen kimagaslik a fővizsgáztató, Maslo Inch, az egyetlen a

teremben, aki hófehér köntöst visel ‒ a legmagasabbrangúaknak jár, s itt egyedül őt illeti meg.

‒ Mindenki feláll! Halljuk a fegyelmi fogadalmat!Mindenki feláll; a szülők talpra segítik a kicsiket. És a terem

közösen zengi a begyakorolt szöveget:‒ Fogadom, hogy még jobban igyekszem, még magasabbra

törekszem, minden igyekezetemmel azon leszek, hogy aholnap jobb legyen a mánál. Hajtóerőnk: császárunk szeretete,célunk: Aramanth dicsősége!

Ezután mindenki leül, és most a fővizsgáztató rövidbeszéde következik. A negyvenes évei derekán járó Maslo Inchnemrégiben nyerte el a legfőbb rangot: olyan magas, olyantekintélyes, hangja olyan mély, hogy bárki azt hihetné: egészéletében ezt a hófehér köntöst viselte. Hanno Hath, aki régótaés igen jól ismeri, magában elmosolyodik.

‒ Barátaim! ‒ zengi a fővizsgáztató. ‒ Különleges nap ez amai, szeretett gyermeketek első vizsganapja. Micsodabüszkeség töltheti el a szíveteket ‒ hiszen tudjátok, hogy mátólfogva a kisfiatok vagy kislányotok megkapja a magarangsorolását! Milyen büszkék lesznek ők is, mihelyt megértik,hogy erőfeszítésükkel hozzájárulhatnak családjukrangsorolásához! ‒ Maslo Inch ekkor figyelmeztetően felemelikezét, és körülhordozza komoly pillantását. ‒ De sosefeledjétek: maga a rangsorolás még nem elegendő. Csakis azszámít, hogy hogyan igyekeztek mind jobb és jobbrangsorolást elnyerni. Ma jobban, mint tegnap! Holnap jobban,mint ma! Ez az a szellem, amely naggyá tette szeretettvárosunkat!

A bíbor köpenyes vizsgáztatók ekkor elindulnak a padsorokközén. Maslo Inch mint fővizsgáztató az emelvényen marad,toronymagasan, szeme végigpásztázza a termet. Kutatópillantása megállapodik Hanno Hath-on. Szemében felismeréscsillan, aztán kihuny, mihelyt a pillantása továbbvándorol.Hanno Hath magában vállat von. Napra egyidős MasloInchcsel. Valamikor régen osztálytársak voltak.

A befejezett vizsgalapokat osztályozzák, az osztályzatokatfelírják a nagy táblára. Alakul a kicsikék rangsora. Bleshékémajdnem az élen áll, a maximális pontszámból, 30-ból 23-atszerzett, rangsorolása: 7,6. Bleshné, karjában diadalmascsemetéjével, végigsiet a sorok között, hogy mindenkivelmegossza tapasztalatait.

‒ Ez a kis buta kihagyta az ötöt ‒ magyarázza. ‒ Egy, kettő,három, négy, hat. ‒ Tettetett haraggal fenyegeti meggyermekét. ‒ Négy, öt, hat, te kis csacsi! Hiszen tudod! Pinto isbiztosan tudja.

‒ Pinto millióig tud számolni ‒ közli Kestrel.‒ Ejnye, ejnye, de megszaladt a fantáziánk! ‒ paskolja meg

Kestrel fejét Bleshné. ‒ A kicsikénk megmutatta a tehenet, akönyvet, a bögrét ‒ folytatja. ‒ Csak a banánt vétette el. De háta 7,6 kezdetnek igazán jó. Rufy első rangsorolása, emlékszem,7,8 volt, és nézzétek csak meg, most hol tart! Sosem teljesítkevesebbet 9-nél. Nem mintha engem túlságosan izgatna arangsorolás, ugye…

A vizsgáztató most Pinpinhez ér. Odalép a padhoz, szemeaz iratain.

‒ Pinto Hath ‒ szólal meg. Felemeli tekintetét, arcára nyájasmosoly terül. Pinpin ösztönös gyanakvással néz vissza rá.

‒ No és téged hogyan szólítsunk, kicsikém?‒ A nevén ‒ mondja Ira Hath.‒ Nos tehát, Pinto ‒ szól a vizsgáztató; arcán még most is ott

a ragyogó mosoly. ‒ Nézd csak ezeket a szép képeket. Monddmeg nekem, mit látsz itt.

És Pinto elé tart egy papírlapot, tele színes képekkel. Pinpinnézi, de nem szól. A vizsgáztató egy kutyára mutat.

‒ Mi ez?Pinto meg se mukkan.‒ Hát akkor nézzük: mi ez?Csend.‒ Talán baj van a hallásával?‒ Nincs ‒ feleli Ira Hath. ‒ Remekül hall.‒ De nem beszél!‒ Bizonyára nincs mondanivalója.Bowman és Kestrel visszafojtják lélegzetüket. A vizsgáztató

összevonja szemöldökét, szigorú arccal jegyez valamit apapírjaira. Azután visszatér a képekhez.

‒ Nos tehát, Pinto. Mutasd meg a szépen a kutyust. Hol vana kutyus?

Pinto némán visszanéz rá, és nem mutat semmit.‒ Hát akkor mutasd meg a házat. Hol van a házikó?Semmi. És így folytatódik, míg végül a vizsgáztató elteszi a

képeket, és arca még zordabb kifejezést ölt.‒ Próbálkozzunk a számlálással; jó lesz, kicsikém?És számlálni kezd, abban a reményben, hogy Pinto majd

folytatja. De a kicsi nem szól, csak bámul némán. Avizsgáztató megint bejegyez valamit a papírjaiba.

‒ A vizsga utolsó feladata ‒ fordul Ira Hath-hoz ‒ felmérni agyermek kommunikációs képességét. Figyelni, felfogni, felelni.Tapasztalatunk szerint a gyermek könnyebben feloldódik, haölbe vesszük.

‒ Ölbe akarja venni?‒ Ha nincs ellene kifogásuk.‒ Bizonyos benne?‒ Régi tapasztalatom, asszonyom. Nyugodtan rám bízhatja

a kicsikét.Ira Hath lenéz a földre, az orrcimpája egészen picikét

megrebben. Bowman észreveszi, és nyomban gondolatot küldKestrelnek.

Mama mindjárt kiborul.De Ira nem szól, kiemeli Pinpint a padból, és odaadja a

vizsgáztatónak. Bowman és Kestrel érdeklődve figyelnek.Apjuk csak ül, némán, a szemét is lehunyja. Tudja, hogy adolgok mindjárt olyan rosszra fordulnak, hogy rosszabbra márnem is lehetne, és ő nem tudja megakadályozni.

‒ Nos, Pinto, aranyos kisbaba vagy, igaz? ‒ A vizsgáztatómegcsiklandozza Pinpin állát, és megnyomja az orra hegyét. ‒Hát mondd meg szépen, mi ez? Ugye, ez az orrocskád?

Pinpin némaságba burkolózik. A vizsgáztató előhúzza anyakában láncon függő nagy aranymedálját, és meghintáztatjaPinpin szeme előtt. A medálján megcsillan a reggeli fény.

‒ Ugye milyen szép? Szeretnéd megfogni?Pinpin nem szól. A vizsgáztató elkínzott pillantást vet Irára.‒ Nem tudom, tisztában vannak-e vele ‒ szólal meg ‒, de

ahogyan most állunk, kénytelen leszek a gyermeküknek zérórangsorolást adni.

‒ Ennyire rosszul állunk? ‒ kérdi halkan Ira. De a szemeveszedelmesen villog.

‒ Nem tudok semmit kihozni belőle.‒ A világon semmit?‒ Van valami kedvenc verse? Mondókája? Játéka?‒ Hadd gondolkozzam. ‒ Ira úgy tesz, mintha mélyen

elgondolkodna, mutatóujjával a homlokára bök, ajkátösszecsücsörít.

Mindjárt kiborul! ‒ gondolja Kestrelnek Bowman.‒ Igen ‒ ragyog fel Ira arca. ‒ Van egy kedvenc játéka.

Próbálja csak azt mondani neki, hogy pis-pis-pis-pis.‒ Pis-pis-pis-pis?‒ Pis-pis-pis-pis. Meglátja, nagyon örül majd.Bowman és Kestrel ugyanazt a gondolatot küldik

egymásnak:Kiborult!‒ Pis-pis-pis-pis ‒ szól Pinpinhez a vizsgáztató. ‒ Pis-pis-

pis-pis, kicsikém!Pinpin meglepett pillantást vet a vizsgáztatóra, fészkelődik

egy kicsit a karjában, mintha kényelmesebben akarnaelhelyezkedni. Ira Hath feszülten figyel, az orrcimpája reszket.Figyel Bowman és Kestrel is, a szívük majd kiugrik a helyéből.

Még egy pillanat! ‒ gondolják egymásnak.‒ Még egy pillanat ‒ mondja Ira Hath.Most, Pinpin, most, biztatja gondolatban Bowman és Kestrel.

Rajta!Hanno Hath kinyitja szemét, és meglátja családtagjai arcán

a feszült figyelmet. Hirtelen rádöbben, mi megy itt, feláll alócáról, és Pinpin felé nyújtja két karját.

‒ Hadd vegyem el!Késő.Hurrá, Pinpin, hurrá! ‒ biztatja lelkesen gondolatban Bo és

Kess. Hurrá, Pinpin, hurrá!Pinpin kerek pofija elrévül, és a gyerek bőséges

pisifolyamot zúdít a vizsgáztató karjára. A vizsgáztató érzi,amint terjed a langymeleg, de az első pillanatban nem érti, mitörtént. Aztán meglátja Ira Hath és gyermekei arcán azelragadtatott gyönyört, és lepillant. A folt már beleivódikbíborszín köpenyébe. Egy árva szót sem szól, átnyújtja PinpintHanno Hath-nak, sarkon fordul, és méltóságteljesenvisszalépdel az emelvényhez.

Ira elveszi férjétől Pinpint, és elborítja csókjaival. Bo és Kesslevetik magukat a padlóra, hemperegnek, rázza őket akacagás. Hanno Hath figyeli, amint a vizsgáztató beszámol azesetről Maslo Inchnek, és magában felsóhajt. Ő tudja, amit afelesége meg a gyerekei nem: hogy ma aztán igazán nagyszükségük lett volna a kedvező rangsorolásra. Egyetlen pontotsem szereztek, hát nyilván el kell hagyniuk házukat aNarancsszín kerületben, és szerényebb lakásba költözniük. Haszerencséjük van, kapnak két szobát, de valószínűbb, hogycsak egyet, az emelet többi lakójával közös konyhával,fürdőszobával.

Hanno Hath nem hiú ember. Nemigen érdekli, mitgondolnak felőle mások. De a családja mindennél kedvesebb aszámára, és mélységesen elkeseríti, hogy nem tud értükkellőképpen helytállni.

Ira Hath szorosan magához öleli Pinpint, és nem gondol ajövőre.

‒ Pis-pis-pis-pis ‒ motyogja boldogan Pinpin.

2

Kestrel rémes barátra teszszert

z iskolába érve Bo és Kess rádöbben: otthon felejtették aházifeladatukat.

‒ Otthon felejtettétek? ‒ mennydörög doktor Batch. ‒ Ott-hon fe-lej-tet-té-tek?!

Az ikrek egymás mellett állnak a hosszú tanteremben, apadsorok előtt. Szembenéznek tanítójukkal. Doktor Batchvégigfuttatja tenyerét duzzadt pocakján, nyelve hegyét pedigduzzadt ajkain. Elhatározza, hogy most leszerepelteti őket.Doktor Batch imádja leszerepeltetni a tanítványait. Úgy érzi,egy tanítónak ez a legfontosabb feladata.

‒ Kezdjük talán a kezdetén. Miért felejtettétek otthon?‒ A kishugunknak ma reggel volt az első vizsgája ‒

magyarázza Bo. ‒ Korán kellett elindulnunk, és egyszerűenelfelejtettük.

‒ Egyszerűen elfelejtettétek? Hm, hm, hm!Doktor Batch roppantul kedveli a buta kifogásokat.

A

‒ Tegye fel a kezét ‒ fordul az osztályhoz ‒, tegye fel a kezétmindenki, aki szintén ott volt ma reggel az első vizsgán!

Tucatnyi kéz szökken a levegőbe, köztük Rufy Blesh keze.‒ És most tegye fel a kezét, aki otthon felejtette a

házifeladatát!A levegőben egyetlen kéz sincs. Doktor Batch Bowmanhoz

fordul, arcán vérfagyasztóan nyájas mosoly.‒ Úgy látom, csak ti vagytok ennyire feledékenyek.‒ Igen, tanító úr.Kess mindeddig nem szólt egy szót sem. De Bo érzi, milyen

sistergő düh fortyog ikertestvére szívében, milyen mérgesgondolatok kergetőznek a fejében. És tudja, hogy Kessmindjárt robban.

Doktor Batchnak azonban fogalma sincs erről. Vaskoslábain fel-alá járkál a padsorok előtt, és felteszi a szokásoskérdést:

‒ Osztály! Mi történik azzal, aki nem dolgozik?És ötvenegy szájból harsan a szokásos válasz:‒ Aki nem dolgozik, nem is halad!‒ És mi történik azzal, aki nem halad?‒ Aki nem halad, nem kap pontot!‒ És aki nem kap pontot?…‒ Aki nem kap pontot, az lesz az utolsó!‒ Utolsó! ‒ ismétli diadalmasan doktor Batch. ‒ U-tol-só!Borzongás fut végig az osztályon. Utolsó! Akárcsak

Mumpo, az iskola legbutább tanulója. A pillantások lopvaMumpót keresik, aki ott vacog leghátul a szamárpadban. MáléMumpo, akinek mindig csöpög az orra, mert nincs anyja, akimegtanítaná zsebkendőt használni. Szagos Mumpo, akit

mindenki elkerül, olyan bűzt áraszt ‒ mert nincs apja, akimegtanítaná mosakodni.

Doktor Batch odakacsázik a táblához; azon olvashatóvalamennyi tanuló neve és rangsorolása. Minden tanítási napvégén kiszámítják az aznapi pontszámot, és felírják az újsorrendet.

‒ Mindkettőtöknek levonok öt pontot ‒ jelenti ki doktorBatch. És már át is számolja a rangsort. Bo is, Kess is két-kéthellyel visszacsúszik ‒ a huszonötödik, huszonhatodik helyre.Az osztály feszülten figyel.

‒ Lecsúszunk, lecsúszunk ‒ ingatja busa fejét doktor Batch.‒ Mit csinálunk, amikor azon kapjuk magunkat, hogylecsúszunk?

‒ Még jobban igyekszünk, még magasabbra törekszünk,hogy a holnap jobb legyen a mánál! ‒ kántálja az osztály.

‒ Még jobban! Még magasabbra! ‒ Doktor Batchvisszafordul Bowmanhoz és Kestrelhez. ‒ Remélem, többetnem felejtitek otthon a házifeladatot ‒ mondja fenyegetően. ‒Menjetek a helyetekre.

Ahogy visszaballagnak a padsorok között, Bo érzi, hogyKessben fortyog a düh, doktor Batch ellen, a rangsor ellen, aziskola ellen, egész Aramanth ellen.

Nem számít, gondolja Kessnek Bo. Utolérjük őket.Nem akarom, válaszol gondolatban Kess. Engem nem érdekel.Bo odaér új helyükre, két paddal hátrább, mint a régi volt.

De Kess nem áll meg, továbbmegy, egészen hátra, aszamárpadig. Mumpo mellett üres a hely, hiszen mindig ő vana rangsor legeslegvégén. Ide ül le Kestrel.

Doktor Batch döbbenten bámul. Mumpo ugyancsak.

‒ Hel-ló ‒ suttogja Mumpo, bűzös leheletével valósággalelárasztva Kestrelt.

Kess elfordul, befogja az orrát.‒ Barátom vagy? ‒ hajol közelebb Mumpo.‒ Eredj odébb ‒ mordul rá Kess. ‒ Büdös vagy.‒ Kestrel Hath! ‒ rikoltja a terem túlsó végéből doktor Batch.

‒ Menj azonnal a helyedre!‒ Nem megyek ‒ mondja Kess.Az osztály megdermed.‒ Nem? ‒ kérdi doktor Batch. ‒ Jól hallottam? Azt mondtad,

hogy nem?!‒ Azt ‒ feleli Kess.‒ Azt akarod, hogy vonjak le még öt pontot engedetlenség

miatt?‒ Csak tessék ‒ von vállat Kess. ‒ Nem érdekel.‒ Nem érdekel? ‒ Doktor Batchnak már lila az arca. ‒ Majd

mindjárt érdekelni fog! Csináld, amit mondok, különben…‒ Különben? ‒ kérdi Kess.Doktor Batch csak hápog ‒ nem talál szavakat.‒ Így is a rangsor végén vagyok ‒ közli Kess. ‒ Mit tehet

még velem?Doktor Batch egy percig némán küszködik magában, keresi

a megfelelő választ. Az egész osztály visszafojtja a lélegzetét,Mumpo még közelebb nyomakodik Kestrelhez, Kestrel pedigmég jobban elhúzódik tőle, orrát elfintorítja undorában.Doktor Batch észreveszi, és a zavart kaján mosoly váltja fel azarcán. Méltóságteljes léptekkel elindul a padsorok között.

‒ Osztály ‒ szólal meg, ezúttal végtelenül nyájasan. ‒Osztály! Forduljatok csak hátra, nézzétek Kestrel Hath-t!

Minden szem Kess felé fordul.‒ Kestrel új barátra talált. Mint láthatjátok, Kestrel új barátja

nem más, mint a mi kedves Mumpónk. Kestrel és Mumpo, kétbarát egy pár! Mi a véleményed új barátodról, Mumpo?

‒ Szeretem Kesst ‒ vigyorog Mumpo. ‒ Kess a barátom.‒ Szeret téged, Kestrel ‒ bólint doktor Batch. ‒ Miért nem

húzódsz hozzá közelebb? Át is karolhatod. Meg is ölelheted.Hiszen ő a te új barátod! Ki tudja, egyszer talán majd össze isházasodtok, Mumpóné leszel, és sok-sok kis Mumpótokszületik. No, mit szólnál hozzá? Ha három-négy kis Mumpótfürdethetnél, pelenkázhatnál?

Az osztály kuncog. Az osztály vihog. Doktor Batchelégedetten somolyog. Visszanyerte tekintélyét. Kestrelmereven ül, fortyog benne a düh, a szégyen, de nem szól egyszót sem.

‒ De talán tévedek. Vagy talán Kestrel tévedett. Lehet, hogytévedésből ült rossz helyre. Véletlenül.

Most már ott áll Kestrel mellett, némán néz le rá. Kess érzi,hogy doktor Batch alkut kínál: engedelmességgel megválthatjanála a büszkeségét.

‒ Lehet, hogy Kestrel mindjárt feláll, és visszamegy az igazihelyére.

Kestrel megremeg, de nem mozdul. Doktor Batch vár mégegy percig. Aztán valósággal sziszegi:

‒ Kestrel! Szép, szép! Kestrel és Mumpo! Micsoda szép pár!Egész délelőtt folytatja a hadjáratot. Nyelvtanórán felírja a

táblára: Határozzátok meg az igeidőt és módot a következőmondatokban:

Kestrel szereti Mumpót.

Kestrel szeretni fogja Mumpót.Kestrel szeretheti Mumpót.Kestrel szeretné Mumpót.Matekórán a következő példa kerül a táblára:Ha Kestrel 392-szer megcsókolja Mumpót, és 98-szor megöleli, és

feleannyiszor csókkal kíséri az ölelést, és a csókok egy nyolcadanyálas, hány öleléssel párosult nyálas csókot ad Mumpónak Kestrel?

És így tovább; az osztály pedig vihog, doktor Batch nagyelégtételére. Bo sokszor hátranéz Kessre, de az csak ül, végzi afeladatot, nem szól egy szót sem.

Ebédszünetben az ikrek némán mennek ki az osztályból. Bonagy bosszúságára a csöpögő orrú Mumpo nem tágít Kesssarkából.

‒ Tűnés, Mumpo ‒ förmed rá Kestrel.De Mumpónak esze ágában sincs eltűnni. Ott baktat Kestrel

mellett, tekintete áhítatosan csügg Kestrel arcán. Olykor-olykor maga elé motyogja: ‒ Kess a barátom ‒ aztán az ingeujjába törli csöpögő orrát.

Kestrel a kapu felé indul.‒ Hová mégy, Kess? ‒ kérdi Bowman.‒ El ‒ mondja Kestrel. ‒ Utálom az iskolát.‒ Igen, de Kess… ‒ Bowman nem tudja, mit is mondhatna.

Hogyne utálná Kess az iskolát?! Mindenki utálja. De mégismuszáj iskolába járni.

‒ És mi lesz a családunk rangsorolásával?‒ Nem tudom ‒ mondja Kestrel. Sietősebbre veszi lépteit, és

elkezd bőgni. Mumpo elkeseredik, mocskos kezévelmeglapogatja Kestrelt, és tagolatlan kis morgásokkal próbáljavigasztalni.

‒ Ne sírjál, Kess. Én a barátod vagyok. Ne sírjál.

Kestrel mérgesen odébblöki.‒ Tűnj el, Mumpo. Büdös vagy.‒ Tudom ‒ motyogja alázatosan Mumpo.‒ Kess ‒ szólal meg Bo ‒, gyere vissza az iskolába, ülj a

rendes helyedre, akkor Batch békén hagy.‒ Soha többet nem megyek vissza ‒ jelenti ki Kestrel.‒ De ha muszáj!‒ Elmondom papának. Ő megérti.‒ Én is ‒ jelenti Mumpo.‒ Takarodj, Mumpo! ‒ rivall rá Kestrel. ‒ Eredj innen, mert

mindjárt kapsz egyet!És fenyegetőleg felemeli öklét. Mumpo vinnyogva térdre

esik.‒ Üss meg, ha akarsz. Nem bánom.Kess ökle megáll a levegőben. Mumpóra bámul. Bo is

Mumpót nézi. Egyszerre megérzi, milyen az, ha valaki olyan,mint Mumpo. Jeges rémület önti el, és szívettépő magány. Kishíja, hogy fel nem kiált, annyira vágyódik egy kis gyengédségután.

‒ Nem mondta komolyan ‒ szól Mumpóhoz. ‒ Nem fogmegütni.

‒ Ha akar, megüthet.És Mumpo imádattal bámul fel Kestrelre, orra csöpög,

szemét elfutotta a könny.‒ Mondd, hogy nem ütöd meg, Kess.‒ Nem ütlek meg ‒ mondja Kestrel. Ökle lehanyatlik. ‒ Nem

akarok hozzád érni. Olyan undorító vagy.Sarkon fordul, és végignyargal az utcán, Bo mellette.

Mumpo néhány lépés távolságból követi.

Nem bírom tovább, gondolja Bowmannak Kestrel. Egyszerűennem bírom.

Mi mást tehetnénk?Nem tudom, gondolja Kestrel. Valamit. Méghozzá minél

hamarabb, mert szétrobbanok.

3

CSÚNYA SZAVAK

Amikor Kestrel, nyomában Bowmannal és Mumpóvalotthagyta a Narancsszín kerületet, még nem alakult kisemmiféle terve azonkívül, hogy el akar szabadulni a gyűlöltiskolából: most azonban a város négy főútjának egyikén szalada központi aréna felé, amelyben a Szél Dalnoka áll.

Aramanth városa kör alakban, sőt dob formájában épült,hiszen magas fal veszi körül ‒ ezt réges régen emelték, hogyvédelmezzék a város népét a síkság harcias törzseitől. Immársok-sok nemzedék óta senki sem merte megtámadni a nagyhatalmú Aramanthot, de a fal most is ott áll, és kevesenmerészkednek ki a városból. Hiszen mi is van a falon túlivilágban, amit bárki megkívánhatna? Csak a sziklás tengerpartdélen, ahol a hatalmas szürke óceán robajlik, és tarajoshullámok száguldanak rajta; északra meg a beláthatatlan sívópusztaság, egészen a távoli hegyekig. Nincs odakint se élelem,se kényelem, se biztonság. Itt, a falon belül bezzeg megvanminden szükséglete az életnek, mi több: a jó életnek.Aramanthnak minden egyes polgára szerencsésnek érzi

magát, hogy a békének, bőségnek s a minden ember számáraegyenlő lehetőségeknek ebben a paradicsomában élhet.

A várost koncentrikus körökben kerületekre osztották. Alegkülső kör a fal árnyékában, a Szürke kerület nagy,kockaalakú háztömbökből áll. Eggyel beljebb következnek aGesztenyebarna kerület alacsonyabb házai, majd aNarancsszín kerület kis sorházai, ahol a Hath család is lakik. Aváros központi részéhez legközelebb fekszik a Bíbor kerületszéles övezete, tágas, különálló házak, mindegyik saját kerttel,tekergős ösvények kellemes labirintusában, hogy mindenegyes ház különállónak és különlegesnek érezheti magát, bárpersze valamennyit egyformán bíborvörösre festették. Ésvégül a legszebb, a legdicsőségesebb, a város szívében ‒ aFehér kerület. Itt emelkedik a császári palota, ahonnan acsászár, Hatodik Creoth, Aramanth atyja tekint végigpolgárgyermekei fölött. Itt állnak a városi vezetők márványbólvagy csiszolt mészkőből épült, szép és rideg nagy házai, itt álla teljesítmények hatalmas oszlopcsarnoka, ahol közszemléreteszik a családok rangsorolását; szemközt vele pedig, a tértúloldalán, melynek közepén I. Creoth császár szobra áll, avizsgáztatók sokablakos kollégiuma, a VizsgáztatókTanácsának, Aramanth legfőbb kormányzótestületénekszékháza.

A nagy tér mellett, a császári palota égbeszökő falainaktövében, a négy főút találkozási pontján fekszik a városi aréna.Ezt a nagy, kerek amfiteátrumot eredetileg arra tervezték,hogy itt gyűljön össze Aramanth teljes lakossága, vitákra,választásokra, amelyek a rangsorolási rendszer bevezetéseelőtt szükségesek voltak. Ma már túlságosan sok a polgár, be

sem férnének az aréna kilenc, lejtős márvány üléssorába, demég ma is használják, hangversenyeket, előadásokat tartanakitt. És természetesen ez a színhelye az évenkénti nagyvizsgának, ahol minden családfőt levizsgáztatnak, ésmegállapítják a következő esztendőre minden családrangsorolását.

Az aréna közepén van a színpad, fehér márvánnyalkikövezett kör ‒ itt áll a Szél Dalnoka néven ismeretes furcsafatorony. Sehogy sem illik a környezetébe. Először is ‒ nemfehér. Nem szimmetrikus. Híjával van a Fehér kerület egészétjellemző egyszerűségnek, nyugalomnak. A legenyhébbszellőre is nyikorogni, csikorogni kezd, és ha erősebb széltámad, kellemetlen nyöszörgést hallat. A VizsgáztatókTanácsának évenkénti gyűlésén rendszeresen előterjesztik ajavaslatot, hogy bontsák le a tornyot, és tegyenek a helyére avárost fenségesebben jelképező emblémát ‒ de a javaslatotévente elvetik; méghozzá nem más, mint maga a császár.Legalábbis így szól a fáma. És az is igaz, hogy az emberekszívesen nézik a Szél Dalnokát, hiszen annyira régi, és mindigis itt állt, és mert a legenda úgy tartja, hogy egy szép naponmajd megint dalra fakad.

Kestrel Hath, amióta az eszét tudja, mindig is szerette a SzélDalnokát. Szereti, mert kiszámíthatatlan, mert nem szolgálsemmiféle gyakorlati célt, és szomorú hangja arra vall, hogynem kedveli Aramanth rendezett világát. Néha, amikor Kessmár torkig van élete mindennapi kudarcaival, leszalad azaréna kilenc üléssorán, letelepszik a középső kör fehér köveire,és beszél a Szél Dalnokához, olykor akár egy óra hosszat is. Azpersze nem érti Kestrelt; nyikorgása, csikorgása nem értelmes

beszéd ‒ Kess mégis roppant megnyugtatónak találja. Nemkívánja ő, hogy megértsék. Csak a dühét, a tehetetlenségétakarja kifújni magából, s érezni, hogy nincs egészen egyedül.

Ezen a napon, amelyhez foghatóan komisz napot még nemélt meg, Kestrel ösztönösen az aréna felé tart. Apja még nemérkezett haza a könyvtárból, anyja bizonyára még az orvosirendelőben van, ahol Pinpint vetik alá a kétévesek kötelezőellenőrzésének. Hová mehetne máshová? Később majd azzalvádolják, hogy gyalázatos cselekedeteit előre kitervelte ‒ deKestrel nem a tervek embere. Ösztönszerűen cselekszik,többnyire maga sem tudja, mi lesz a következő lépés.

Közelebb járunk az igazsághoz, ha azt mondjuk, Bo, akiköveti, megérzi, hogy Kess mindjárt bajba keveri magát. Amipedig Mumpót illeti ‒ hát egyszerűen azért nem marad el Kessmögül, mert szereti.

A középponthoz vezető főút elhalad a Szövők Századánakudvara mellett, ahol, ebédidő lévén, valamennyi szövő kintvan az udvaron, és tornagyakorlatokat végez.

‒ Földig le! Égre fel! ‒ vezényel az edző. ‒ Megy ez, csakakarni kell!

A szövők hajolnak, nyújtóznak, hajolnak, nyújtóznak,ütemesen, egyszerre.

Kissé távolabb egy utcaseprőre bukkannak: taligája mellettül, és az ebédjét fogyasztja.

‒ Nincs nálatok véletlenül valami szemét? ‒ kérdi agyerekeket.

A gyerekek feltúrják valamennyi zsebüket. Bo talál egydarabka égett pirítóst: reggelinél dugta el, hogy ne szomorítsaaz édesanyját.

‒ Dobd csak le! ‒ biztatja ragyogó szemmel az utcaseprő.‒ Beteszem a talicskájába ‒ ajánlja előzékenyen Bo.‒ Jól van, csak végezd el helyettem a munkámat ‒ mondja

keserűen az utcaseprő. ‒ Sose izgasd magad azon, hogyhogyan fogom elérni a célomat, hát még hogyan fogomtúlteljesítem, ha soha senki nem dob szemetet az utcára. Ne istörd a fejed, hogy hogyan boldogulok, te a Narancsszínbenlaksz, nincs neked semmi bajod a világon. Eszedbe se jut, hogytalán én is többre törekszem, akárcsak mindenki más.Próbálnál csak a Szürke kerületben élni. A feleségem szívevágya, hogy a Gesztenyebarnában kapjunk egy kis lakást,erkélyeset!

Bo ledobja a pirítósdarabkát az utcára.‒ Nagyszerű! ‒ örvendezik az utcaseprő. ‒ Gyönyörködök

benne egy darabig, mielőtt felseperném!Kess eközben már messze jár, Mumpo nem tágít a sarkából.

Bo utánuk szalad.‒ Mikor ebédelünk? ‒ kérdi Mumpo.‒ Fogd be ‒ mordul rá Kestrel.Ahogy átvágnak a téren, a palota magas tornyának órája

elüti a kettőt. Mnang! Mnang! Osztálytársaik márvisszatódulnak a padokba, doktor Batch pedig beírjahármójukat igazolatlan hiányzónak. Ez újabb pontveszteséggeljár.

Átmennek az aréna legmagasabb üléssorát körülölelőmárványoszlopok kettős során, és le a lépcsőn az aréna aljába.

Mumpo megtorpan az ötödik üléssornál, és leül a fehérmárványlépcsőre.

‒ Éhes vagyok! ‒ jelenti.

Kess ügyet sem vet rá. Tovább megy lefelé, mögötteBowman. Mumpo is követné, csakhogy most már annyiramardossa az éhség, hogy minden egyéb gondolatot kiszorít afejéből. Ül a lépcsőn, átfogja térdét, és teljes szívével ennivalóután sóvárog.

Kestrel a Szél Dalnokának lábához ér, és végre megáll.Dühe ‒ a Pinpin vizsgája, a doktor Batch bosszúhadjárata,Aramanth egész fojtogató rendje elleni dühe ‒ immár vadvágy: rombolni, zavart kelteni, megdöbbenteni ‒ hogy kit,hogy mit, hogy hogyan, azt nem is tudja, csak fel akarja dúlnia világ sima és töretlen rendjét, ha csupán egy pillanatra is.Azért jött el a Szél Dalnokához, mert barátja és szövetségese,és amikor megáll a lábánál, már tudja is, mit fog csinálni.

Mászni kezd fölfele.Gyere le, kiáltja riadtan gondolatban Bo. Meg fognak büntetni.

Lezuhansz. Megsebesülsz.Nem érdekel.Kestrel felhúzódzkodik a pallóra, és mászni kezdi a tornyot.

Nem könnyű, mert az egész alkotmány leng a szélben, és acsövek között a lépcsők csúszósak. De Kestrel erős és ügyes,mászás közben jól fogódzkodik.

Harsány kiáltás hallatszik az aréna legfelső sorából.‒ Hé! Hallod?! Jössz le azonnal?!Bíbor ruhás tiszt pillantotta meg, már siet is le a lépcsőn.

Meglátja, hogy Mumpo ott kuporog az ötödik üléssornál, smegáll, hogy kikérdezze.

‒ Mit művelsz itt? Miért nem vagy az iskolában?‒ Éhes vagyok ‒ mondja Mumpo.‒ Éhes? De hiszen most ebédeltél.

‒ Nem ebédeltem.‒ Minden gyerek egy órakor ebédel az iskolában. Ha nem

ebédeltél, arról csak te tehetsz.‒ Tudom ‒ mondja szerencsétlenül Mumpo. ‒ De akkor is

éhes vagyok.Eközben Kestrel már felért a Szél Dalnokának nyakához, és

érdekes felfedezést tesz. A széles fémcsőbe hasadékot vágtak,föléje nyilat véstek, amelynek a hegye a résre mutat, a nyílfelett pedig egy ábra látható. Kicsit olyan, mint az S betű, csakaz S farka felfele kanyarodik.

A bíbor ruhás tiszt a Szél Dalnokának tövébe ér.‒ Hallod-e, fiú ‒ szól szigorúan Bowmanra. ‒ Mit művel az

a lány? Ki az?‒ A testvérem ‒ feleli Bo.‒ És te ki vagy?‒ A testvére.Idegesíti a szigorú tiszt, és idegességében mindig roppant

logikus. A tiszt meghökken, aztán felnéz, és felkiabálKestrelnek:

‒ Hé, te lány! Jössz le azonnal? Mit művelsz odafenn?‒ Pongo! ‒ kiált vissza Kess, és feljebb mászik.‒ Micsoda? ‒ kérdi a tiszt. ‒ Mit mondott?‒ Azt, hogy pongo ‒ válaszol Bowman.‒ Azt mondta nekem, hogy pongo?!‒ Nem biztos ‒ válaszolja Bowman. ‒ Az is lehetséges, hogy

nekem mondta.‒ De én beszéltem hozzá. Én parancsoltam meg, hogy jöjjön

le, amire azt válaszolta, hogy pongo.‒ Talán azt hiszi, hogy magát úgy hívják.

‒ Nem hívnak úgy. Senkit sem hívnak Pongónak.‒ Nem tudtam. És biztosan a testvérem sem tudja.A tisztet megzavarja Bowman reszketeg, de értelmes

válasza, és felnéz Kestrelre, aki most már majdnem felért atorony tetejéig. A tiszt felkiált neki:

‒ Nekem mondtad, hogy pongo?!‒ Pongo púa-púa pompaprún! ‒ tódítja harsányan Kestrel.A tiszt Bowmanhoz fordul, öntelt arca merev.‒ Hallottad? Szégyen-gyalázat! Ha nem jössz le ‒ kiabál fel

Kestrelnek ‒ feljelentlek!‒ Akkor is feljelenti, ha lejön ‒ véli Bo.‒ De még mennyire! ‒ vág vissza a tiszt. ‒ De ha nem jön le,

duplán feljelentem! ‒ Felkiabál Kestrelnek. ‒ Javasolni fogom,hogy vonjanak le pontokat a családodtól rangsoroláskor!

‒ Bangaplop! ‒ hangzik Kestrel válasza. Egy szinten van azegyik széles bőr hurokkal, és ahogy elkurjantja ezt a csúnyaszót, a hang végigszalad a Szél Dalnokának csövein, és egy-kétmásodperc múlva a kürtökből bukkan elő, visszhangos,torzított formában.

‒ Bang-ang-anga-plop-op-p!Kestrel bedugja fejét a bőrhurokba, és elkiáltja magát:‒ Szogahog!És hangját sokszorosára erősítve zengik a kürtök:‒ SZOG-AG-AG-A-HOG-G-G!A tiszt nem hisz a fülének.‒ Megzavarja a délutáni munkaszakaszt! ‒ hápog. ‒ A

kollégiumban is meghallják!‒ Pompa-pompa-pompaprún! ‒ süvít Kestrel.

‒ POMP-P-PA POMP-P-PA POMP-P-PA-PRU-U-ÚÚÚN! ‒dörgi végig az arénán a Szél Dalnoka.

A Vizsgáztatók Kollégiumából kitódulnak a városfőtisztviselői, fehér köntösük lobog, akár a szárny ‒ ugyan mizavarja meg a délutánjukat?

‒ UTÁ-LOM AZ ISKO-O-O-LÁÁAT! ‒ rikolt Kestrelfelerősített hangja. ‒ UTÁ-LOM A RANG-SORO-LÁÁÁST!

A vizsgáztatók döbbenten hallgatják.‒ Roham jött rá ‒ mondják. ‒ Megzavarodott az elméje.‒ Hozzák le! Hívják a békeőröket!‒ Nem fogok jobban igyekez-niii! ‒ kiabál Kestrel. ‒ Nem

fogok maga-sabbra töre-ked-niii! Nem akarom, hogy a holnapjobb legyen a mááá-nááál!

Egyre többen tódulnak oda a lárma hallatára. ATeljesítmények Csarnokában tett látogatásuk utángesztenyebarna kerületi gyerekek kígyózó sora bukkan fel akét oszlopsor között, és lenyűgözve hallgatja Kesst.

‒ Nem szeretem a csáá-szááárt! ‒ Kestrel most már bőg. ‒Aramaa-a-anthban nincs dicső-séééég!

A gyerekek tátott szájjal bámulnak. Tanítónőjükbebennreked a szó. Szürke egyenruhás békeőrök csapata rohanle a lépcsőn, kezükben gumibot.

‒ Hozzák le! ‒ kiált a bíbor ruhás tiszt.A békeőrök körülveszik a Szél Dalnokát, kapitányuk

felkiabál Kestrelnek:‒ Be vagy kerítve! Nem menekülhetsz!‒ Nem is akarok! ‒ vágja oda Kestrel; fejét visszadugja a

bőrhurokba, és nagyot kiabál:‒ PONGO-O-O MINDEN VIZS-GÁÁ-RAAA!

A gesztenyebarna kerületi gyerekek már vihognak.‒ Micsoda komisz kölyök! ‒ sopánkodik a tanítónő, és

visszatereli osztályát a Teljesítmények Csarnokába. ‒ Gyertek,gyermekeim. Ne is hallgassátok. Fékezhetetlen jószág.

‒ Azonnal gyere le! ‒ üvölt a békeőrök kapitánya. ‒ Leszokod sírni, ha nem jössz le!

‒ Már most is van! ‒ kiált vissza Kestrel. ‒ Sírnom kellmagam miatt, miattad, az egész szánalmas város miatt!

Bedugja fejét a hurokba, és elkiáltja magát, hogy hallhatja azegész aréna:

‒ NEM FOGOK JOBBAN IGYEKEZNIE! NEM FOGOKMAGASABBRA TÖREKEDNIIII! NEM TESZEM JOB-BÁÁÁÁA HOLNA-POOOT A MÁ-NÁÁÁL!

Bo nem is próbálja megfékezni testvérét. Túlságosan jólismeri. Amikor rájön a dühroham, nem lehet vele értelmesenbeszélni, míg ki nem tombolja magát. A tanítónőnek igaza van:Kestrel fékezhetetlen jószág. Fékezhetetlenül száguld ereiben avadság, diadalmasan, felszabadítóan; ide-oda hintáztatjamagát a Szél Dalnokának tetején, és világgá kiabálja azt arengeteg rémes, felfoghatatlan gondolatot, ami olyan régenháborog a lelke mélyén. Most már nincs visszaút: annyiszabályt szegett meg, annyi csúnyaságot kiabált, hogy maga istudja: a legszigorúbb büntetés vár rá; és mivel ami történt,megtörtént, most már olyan rossz lehet, amilyen csak akar.

‒ Pongo a császárra! ‒ kiabálja. ‒ Egyáltalán: hol van acsászár? Ki látta? Nincs is császár!

A békeőrök nekiveselkednek, hogy megmásszák a SzélDalnokát, és erőszakkal hozzák le Kestrelt. Bo fél, hogy bajaesik a testvérének, hát eloson, hogy elhívja édesapjukat

munkahelyéről, a Narancsszín kerület alkönyvtárából. Ahogyegyik oldalon kiszalad az arénából, a másikon maga afővizsgáztató lép be, és komor hallgatásba burkolózva figyeli azűrzavaros jelenetet.

‒ POMP-PA POMP-PA-PRÚÚÚN A CSÁSZÁÁÁÁR-RAAA! -harsog Kestrel felerősített hangja.

Maslo Inch mélyet lélegzik, és határozott léptekkel megy lea lépcsőn. Az ötödik üléssornál egy kis kéz markolja megtiszta fehér köntöse szegélyét.

‒ Kérem szépen, uram ‒ szól egy hangocska. ‒ Van magánálvalami ennivaló?

A fővizsgáztató lenéz, és megpillantja Mumpót: az orracsöpög, az arca mocskos, könnyes, buta szeme felnéz afővizsgáztatóra, aki most dühösen kapja ki köntöse szegélyét apiszkos kis mancsból.

‒ Hozzám ne érj, te koszos kis szörnyeteg! ‒ sziszegi.Mumpo megszokta, hogy elhessegetik, kinevetik, de a

fővizsgáztató csupa gyűlölet hangja megdöbbenti.‒ Én csak…Maslo Inch meg se hallgatja. Tovább csörtet az aréna közepe

felé.Érkezése rémületet kelt a tisztek és békeőrök között.‒ Megparancsoltuk, hogy jöjjön le… megteszünk minden

tőlünk telhetőt… biztosan részeg… hallotta, uram, miketkiabál?… nem hallgat ránk…

‒ Csend legyen ‒ parancsolja a fővizsgáztató. ‒ Valakitávolítsa el ott azt a mocskos gyereket, és mosdassa meg ‒ bökválla fölött Mumpo felé.

Az egyik békeőr felsiet a lépcsőn, és csuklón ragadjaMumpót. Mumpo hagyja magát, de vissza-visszanéz Kestrelre,fent a Szél Dalnokának magasán. Nem panaszkodik,megszokta, hogy tekintélyes emberek ide-oda rángatják. Abékeőr odacipeli az I. Creoth szobra mellett álló szökőkúthoz,és a fejét a hideg víz sugara alá tartja. Mumpo visít, kapálózik.

‒ Maradsz nyugton? ‒ förmed rá a békeőr. Dühös, hogylefröcskölték. ‒ A magadfajtára nincs szükség Aramanthban.

Elereszti a gyereket, kezet mos a szökőkút medencéjében.‒ Én nem is szeretek Aramanthban lenni ‒ mondja

dideregve Mumpo. ‒ De nem tudom, hová mehetnék.Az arénában Maslo Inch figyeli, amint a békeőrök a Szél

Dalnokára kapaszkodnak, és megpróbálják elkapni akönnyebb, mozgékonyabb gyereket.

‒ Gyertek le! ‒ parancsolja Maslo Inch a békeőröknek.‒ Mindjárt elfogják, uram ‒ mondja a békeőrök kapitánya.‒ Azt mondtam: gyertek le.‒ Igenis, uram.A békeőrök zihálva, kivörösödve lekecmeregnek. Maslo

Inch rezzenetlen, megvető pillantással nézi az összeverődötttömeget.

‒ Senkinek sincs dolga ma délután?‒ Nem hagyhattuk, hogy olyan csúnyákat mondjon…‒ Ti vagytok a közönsége. Menjetek el, akkor majd elhallgat.

Kapitány, üríttesse ki az arénát.A tisztek, a békeőrök elsompolyognak, s közben a válluk

fölött vissza-visszasandítanak: ugyan mit csinál most majd afővizsgáztató?

Kestrel nem hallgat el. Nótába fűzi az általa ismertvalamennyi csúnya szót, és beleénekeli a Szél Dalnokába:

Poksziker poksziker pompaprún!Banga-banga-banga plop!Szogahog szogahog pompaprún!Udderbut pongo-pongo plop!Maslo Inch néhány pillanatig felnéz rá, mintha meg akarná

jegyezni magának az arcát. Többet nem szól. Ez a lánykigúnyolt, megsértett mindent, ami Aramanth városábanköztiszteletben, becsben áll. Meg fogják büntetni persze; de ezaz eset büntetésnél többet érdemel.

Ezt a lányt meg kell törni. Maslo Inch nem riad vissza akemény döntésektől. Akármilyen fiatal a gyermek, meg kelltenni, méghozzá egyszer és mindenkorra. Maslo Inch kurtánbiccent, sarkon fordul, és nyugodtan tovalépdel.

4

MILYEN LESZ AZ ÚJ OTTHON?

Mire Bo visszatér édesapjával, az aréna üres, a Szél Dalnokahallgat. A tér kerületét vigyázó békeőrök nem engedik belépniőket. Ő a zabolátlan gyermek apja, magyarázza nekik HannoHath, és azért jött, hogy hazavigye. Az őrök a kapitányukathivatják, az pedig a Vizsgáztatók Kollégiumától kér utasítást.A válasz egyszerű:

‒ Küldjétek haza. Később foglalkozunk vele.Ahogy apa és fia lefelé mennek az aréna lépcsőin, Bo

suttogva megkérdi Hannót:‒ Mit fognak vele csinálni?‒ Nem tudom ‒ válaszol Hanno.‒ Azt mondták, pontokat veszítünk a családi

rangsorolásnál…‒ Igen, erre biztosan számíthatunk.‒ Kess pompaprúnt mondott a császárra. Azt mondta, nincs

is császár!‒ Azt mondta? ‒ És édesapja elfojt egy mosolyt.‒ Tényleg, papa, létezik a császár?

‒ Ki tudja? Én sose láttam, sőt még csak nem is találkoztamolyannal, aki látta volna. Talán ő is csak amolyan… célirányoseszme.

‒ Haragszol Kessre?‒ Nem, dehogyis. De jobb lett volna, ha nem csinál ilyesmit.

Odaérnek a Szél Dalnokához, és Hanno Hath felkiabál a tetőre,ahol Kess összekuporodott a bőrhurkok között.

‒ Kestrel! Gyere le, kicsikém!Kess lenéz, megpillantja odalent édesapját.‒ Haragszol? ‒ kérdi cérnavékony hangon.‒ Nem haragszom ‒ válaszol szelíden édesapja. ‒ Szeretlek.Kess lemászik, s mire leér a földre, elpárolog a bátorsága,

egész testében reszket, és sír, sír, sír. Hanno Hath a karjábaveszi, leül az aréna legalsó lépcsőjére, és magához ölelikislányát, míg csak az ki nem zokogja magából a düh és amegaláztatás minden könnyét.

‒ Tudom, tudom ‒ ismételgeti Hanno.Bowman mellettük ül, várja, hogy testvére megnyugodjon, s

legszívesebben ő is apjához bújna. Közelebb húzódik, fejétHanno karjának támasztja. Papa nem tud rajtunk segíteni,gondolja. Szeretne, de nem tud. Bo életében először gondolilyet, ennyire tisztán, világosan. Magában odagondoljaKestrelnek.

Papa nem tud rajtunk segíteni.Tudom, gondolja vissza Kestrel. De szeret bennünket.És mind a ketten egyszerre érzik, mennyire szeretik

édesapjukat, és egyszerre kezdik csókolgatni kétfelől, szemét,fülét, borostás arcát.

‒ Jól van, jól van ‒ mondja Hanno. ‒ Ti vagytok az én okoskismadaraim.

Némán baktatnak haza, karonfogva, és nem állja útjukatsenki. Ira Hath már vár rájuk, karjában Pinpinnel, ők pedigröviden beszámolnak a történtekről.

‒ Bárcsak hallottalak volna! ‒ kiált fel Ira.Sem apja, sem anyja nem hibáztatja Kestrelt, még csak azt

sem mondják, hogy haszontalan volt. De tudják valamennyien,hogy ennek meg kell fizetni az árát.

‒ Nagyon rossz lesz nekünk, ugye? ‒ kérdi Kestrel, ésaggódva firtatja édesapja tekintetét.

‒ Hát igen, gondolom, leszerepeltetnek ‒ sóhajt Hanno.‒ Át kell költöznünk a Gesztenyebarna kerületbe?‒ Azt hiszem, igen. Hacsak el nem kápráztatom a világot

zsenialitásommal a következő vizsgán.‒ Igenis zseniális vagy, apa!‒ Köszönöm, drágám. Sajnálatos módon, ami zsenialitás

szorult belém, a vizsgákon egyszerűen elpárolog.És mókásan elfintorítja arcát. Mindannyian tudják,

mennyire utálja a vizsgákat.Este nem zörgetnek be a békeőrök, hát együtt vacsoráznak,

és megfürdetik Pinpint, mintha mi sem történt volna. Demielőtt Pinpint lefektetnék, ahogy a lenyugvó nap puha, párásrózsaszínre festi az eget, a család összeölelkezik, mint mindeneste. Ez a kívánósdi. Hanno Hath letérdel a padlóra, ésfelnyújtja karját. Bo az egyik karja alá fészkelődik, a másik aláKess. Pinpin szemközt áll apjával, arcát Hanno melléhezszorítja, kurta karjával átöleli. Ira Hath Pinpin mögött térdel,

két karjával átfogja az ikreket, hogy szoros gyűrűt alkotnak.Azután valamennyien lehajtják fejüket, míg össze nem érintik,és ki-ki elmondja esti kívánságát. Gyakran mulatságosdolgokat kívánnak, különösen anya, aki egyszer öt esteegymás után azt kívánta, csípjék véresre a szúnyogok a Bleshcsaládot. De ma este komoly a hangulat.

‒ Azt kívánom, hogy soha többé ne legyen semmilyenvizsga ‒ mondja Kess.

‒ Azt kívánom, hogy semmi rossz ne történjék Kesszel ‒mondja Bo.

‒ Azt kívánom, hogy az én drága gyerekeim éljenekbiztonságban, és legyenek mindig-mindig boldogok ‒ mondjaédesanyjuk. Amikor gondterhelt, mindig ezt kívánja.

‒ Azt kívánom, hogy a Szél Dalnoka megint énekeljen ‒mondja édesapjuk.

Bo megböki Pinpint, és a kicsi megszólal: ‒ Azt kíván, aztkíván. ‒ Aztán mind összecsókolóznak, s eközben beverik azorrukat, mert a csókolózásnak nincs megszabott rendje.Mindezek után pedig ágyba dugják Pinpint.

‒ Gondolod, papa, hogy egyszer valóra válik? ‒ kérdi Bo. ‒Énekel majd megint a Szél Dalnoka?

‒ Ez csak amolyan régi mese ‒ mondja Hanno Hath. ‒ Mársenki sem hisz benne.

‒ De én igen ‒ jelenti ki Kestrel.‒ Hogyan hihetnéd? ‒ kérdi a testvére. ‒ Te se tudsz róla

többet, mint bárki más.‒ Azért hiszem, mert senki más nem hiszi! ‒ vág vissza

Kestrel.Édesapa elmosolyodik.

‒ Valahogy így vagyok vele én is.Sokszor elmesélte már a régi-régi történetet, de Kestrel

szeretné megint hallani. Hogy megnyugtassa, Hanno mesébekezd a régi-régi időkről, amikor a Szél Dalnoka énekelt. Dalaolyan gyönyörű volt, hogy boldoggá tett mindenkit, aki csakhallotta. Aramanth boldogsága pedig feldühítette a Morát, aszellemek urát…

‒ De hiszen a Mora nem is létezik ‒ veti közbe Bo.‒ Nem, ma már senki sem hisz a Morában.‒ Én igen ‒ mondja Kestrel.A Mora megharagudott, szól a régi-régi történet, és

szörnyűséges sereget küldött, a zárok seregét, hogy romboljákle Aramanthot. Az emberek megijedtek, kivették a SzélDalnokának hangját, és a Morának ajándékozták. A Moraelfogadta az ajándékot, a zárok sarkon fordultak, nemrombolták le Aramanthot ‒ de a Szél Dalnoka azóta neménekel.

Kestrel nagyon izgatott lesz a történet hallatán.‒ Igenis igaz! ‒ kiáltja. ‒ A Szél Dalnokának a nyakánál ott

van a hang helye! Láttam!‒ Igen ‒ bólint Hanno. ‒ Én is láttam.‒ Akkor biztosan igaz a történet!‒ Ki tudja? ‒ szól csöndesen Hanno. ‒ Ki tudja?…Kestrel szavai mindannyiuknak eszébe juttatják a délutáni

eseményeket. Elhallgatnak.‒ Talán elfelejtik… ‒ szólal meg reménykedve Ira Hath.‒ Nem ‒ rázza meg a fejét Hanno. ‒ Nem felejtik el.‒ Legfeljebb ki kell költöznünk a Gesztenyebarna kerületbe

‒ véli Bo. ‒ Miért olyan nagy baj az?

‒ Nagyon kicsik a lakások. Egy szobában kell aludnunkmindannyiunknak.

‒ De jó lenne! ‒ csillan fel Bo szeme. ‒ Mindig azt szerettemvolna, hogy egy szobában aludjunk!

Kess hálás pillantást vet rá, anyja pedig megcsókolja. ‒Derék fiú vagy. De apátok horkol, tudod-e.

‒ Igazán? ‒ lepődik meg Hanno.‒ Én már megszoktam ‒ mondja a felesége de a gyerekek

egy darabig biztosan nem tudnának elaludni tőle.‒ Próbáljuk ki! ‒ ajánlja lelkesen Bo. ‒ Próbáljuk ki, milyen

lesz az új otthon!

Az ikrek ágyáról leveszik a matracot és beviszik a szülőkszobájába. Ott áll a nagy ágy, rajta százszínű ágytakaró,rózsaszín és sárga, zöld és kék ‒ Aramanthban ritkán látottszínek. Ira Hath maga készítette a takarót, aprócskalázadásképpen, és a gyerekek borzasztóan szeretik.

A túlsó falhoz tolják a nagy ágyat, a két matrac a padlórakerül, egymás mellé. Most már lépni sem lehet a szobában,Pinpin kiságya pedig sehogysem fér be. Elhatározzák hát,hogy Pinpin majd Bo és Kess között alszik, ott ahol a matracukösszeér.

Amikor mindennel elkészülnek, az ikrek lefeküsznek,édesapjuk pedig kiemeli az alvó Pinpint az előszobában állókiságyából, és lefekteti a két gyerek közé. A kicsi felneszel, samikor rájön, hogy egyik oldalán ott a bátyja, a másikon anővére, kerek kis arcán álmos mosoly tűnik fel. Elfészkelődik,majd ide-oda fordul: ‒ Szejeti Bo, szejeti Kess ‒ motyogja, éselalszik.

Lefeküsznek a szülők is. Egy darabig ébren feküsznek,összezsúfolódva a sötétségben, és hallgatják egymásszuszogását. Azután megszólal Ira Hath, prófétai hangján:

‒ Ó, jaj, boldogtalan nép! Holnap jő a bánat!Halkan nevetnek, mint mindig, amikor meghallják

édesanyjuk prófétai hangját; de tudják, hogy most csak azigazságot jövendöli. Megborzonganak, mélyebbenelfészkelődnek a takaró alatt. Annyira kellemes, biztonságos,családias így egy szobában aludni, hogy csak azt nem tudják,miért nem csinálták már eddig is ‒ és hogy mikor lesz megintmódjuk rá, ha ugyan lesz valamikor.

5

A Fő VizsgáztatóFigyelmeztet

ég el sem költötték reggelijüket, amikor megérkezik aparancs. Csengetnek; odakint a Vizsgáztatók

Kollégiumának küldönce áll. A fővizsgáztató sürgősen hívatjaHanno Hath-t, Kestrel leányával együtt.

Hanno feláll.‒ Gyere, Kess. Essünk túl rajta.Kestrel nem mozdul, arcáról süt a konok ellenállás.‒ Nem muszáj elmennünk.‒ Ha nem megyünk, békeőrökkel vitet be minket.Kestrel feláll, ellenségesen mered a küldöncre.‒ Csináljon velem, amit akar ‒ mondja. ‒ Nem érdekel.‒ Hogy én? ‒ kérdi zaklatottan a küldönc. ‒ Mi közöm

nekem az egészhez? Én csak hozom-viszem az üzeneteket.Gondolod, hogy valaha is megmagyarázzák nekem, miről vanszó?

‒ Nem muszáj engedelmeskednie.

M

‒ Hogy nem-e? A Szürke kerületben lakunk, az ám. Próbáldcsak ki, milyen az, hat családdal osztozni egy vécén! Próbáldcsak ki, milyen egy szobában élni egy beteg asszonnyal megkét randalírozó kamasszal! Nem, kérem, én elvégzem amunkámat, ahogy csak telik tőlem, sőt még annál is jobban, ésegy szép napon átköltözhetek a Gesztenyebarna kerületbe, ésazzal nagyon meg leszek elégedve, köszönöm szépen.

Maslo Inch tágas irodájában, jókora íróasztalánál ülve várjaőket. Ahogy Hanno és Kestrel belép, szálfatermetefölegyenesedik, és legnagyobb meglepetésükre kegyesmosollyal üdvözli kettejüket. Előrejön az erődítménynek isbeillő íróasztal mögül, kezet fog velük, és hellyel kínálja őket asüppedő fotelokban.

‒ Édesapád meg én játszótársak voltunk a te korodban ‒mondja Kestrelnek. ‒ Sőt, egy darabig padszomszédok aziskolában. Emlékszel, Hanno?

‒ Igen ‒ bólint Hanno. ‒ Emlékszem.Emlékszik, hogy Maslo Inch valamennyiüknél sokkal

nagyobb volt, és kényszerítette őket, hogy térdeljenek le előtte.De ezt nem említi. Azt szeretné, ha minél hamarabb túllennének a kihallgatáson. Maslo Inch köntöse oly vakítóanfehér, hogy nem is lehet sokáig nézni; sem ezt, sem a mosolyát.

‒ Elmondok neked valamit, amin talán meg fogsz lepődni ‒fordul Kestrelhez a fővizsgáztató. ‒ Édesapád jobb tanuló volt,mint én.

‒ Ebben nincs semmi meglepő ‒ válaszol Kestrel.

‒ Nincs? ‒ Maslo Inch nem jön ki a sodrából. ‒ Akkor miértén vagyok Aramanth fővizsgáztatója, a te édesapád pedig egyalkönyvtár segédkönyvtárosa?

‒ Mert nem szereti a vizsgákat ‒ feleli Kestrel. ‒ Apám akönyveket szereti.

Hanno Hath észreveszi, hogy az ingerültség árnyéka tűnikát a fővizsgáztató arcán.

‒ Mindannyian tudjuk, hogy most a tegnap történtekről vanszó ‒ mondja Hanno csöndesen. ‒ Halljuk hát, mi amondanivalód.

‒ Ó, igen. A tegnapiak. ‒ Az állhatatos mosoly szinte fogvatartja Hanno arcát. ‒ A lányod szép kis színházat rendezett.Rátérünk majd arra is.

Hanno Hath állja a fővizsgáztató pillantását. A villogó szema gyűlölet feneketlen kútja. ‒ De miért? ‒ gondolja. ‒ Ennek anagyhatalmú embernek nincs tőlem félnivalója. Miért gyűlölennyire?

Maslo Inch feláll.‒ Kövessetek, kérlek. Mind a ketten.Hátra sem nézve elindul, Hanno Hath és Kestrel a

nyomában, kéz a kézben. A fővizsgáztató végigvezeti őket egyhosszú, üres folyosón, amelyet kétoldalt aranybetűs nevekkeltelerótt táblák szegélyeznek. Mindennapos látvány ezAramanthban, Hanno és Kess egyetlen pillantást sem pazarolrá. Aki csak elért valami említésre méltót, a nevét a falakonmegörökítik, így megy ez időtlen idők óta, s a középületekfalain jószerint már tenyérnyi üres hely sem akad.

A Vizsgáztatók Kollégiumát a folyosó a császári palotávalköti össze. Udvarra érnek, a palota közepén. Egy szürke ruhás

pandúr a járdát söpri. Maslo Inch belefog nyilván előrebegyakorolt beszédébe.

‒ Kestrel, azt akarom, hogy jól figyelj arra, amit ma hallasztőlem, jól megnézd, amit megmutatok neked, és emlékezz ráéleted végéig.

Kestrel nem szól. Nézi, hogyan jár a söprögető emberseprűje: suhé, suhé, suhé.

‒ Tudakozódtam felőled ‒ folytatja a fővizsgáztató. ‒Megtudtam, hogy tegnap délelőtt az iskolában az osztálylegaljára helyezted magadat.

‒ És akkor mi van? ‒ Kestrel továbbra is a söprögetőt nézi.Annak a szeme a munkájára szegeződik, az arca üres.

Vajon mire gondol? Bo biztosan tudná.‒ És hogy azt kérdezted a tanítódtól: „Mit tehet még

velem?”‒ És akkor mi van?Miért söpör ez még mindig? Nincs is semmi söpörnivaló.‒ Később pedig gyerekes dührohamba lovaltad bele magad,

nyilvános helyen.‒ És akkor mi van?‒ Természetesen tudod, hogy a rangsorolásod a családod

rangsorolását is befolyásolja.‒ És akkor mi van?Suhé, suhé, suhé, jár a seprű.‒ Mindjárt meglátjuk!Maslo Inch megáll egy kőfalba vágott ajtó előtt. Az ajtót

súlyos, hatalmas vasretesz zárja el. Maslo Inch kezét a reteszreteszi, és megint Kestrelhez fordul.

‒ „Mit tehet még velem?” Érdekes kérdés, de nem jó.Inkább azt kellene kérdezned: Mit tehetek még magammal, ésazokkal, akiket szeretek?

Elhúzza a súlyos reteszt, benyit a vastag ajtón. Odabentnyirkos kőalagút lejt a sötétségbe.

‒ Megmutatom neked a sóbányákat. Ez nem akárkinek jutosztályrészül. Igen kevés polgárunk láthatja a sóbányákat, sennek az okát hamarosan megtudod.

Követik az alagútba, a boltíves tető visszhangozza lépteiket.Az alagút falát fehér sziklába vájták, ami visszaveri a gyérfényt: sóból van. A történelemórán tanulják, hogy Aramanthsóra épült. A manth nép, hazát kereső vándor törzs az ásványnyomaira lelt, és letelepedett, hogy kibányássza. A sónyomokerekké vastagodtak, az erek barlanggá szélesedtek, ahogy azalagút egyre mélyebben hatolt a földalatti óriásikincsesbányába. A sónak köszönhette a manth nép agazdagságát, és ebből a gazdagságból építették megvárosukat.

‒ Gondolkodtál valaha azon, mi lett a sóbarlangokból? ‒kérdi Maslo Inch, ahogy haladnak a hosszú, kanyargósalagútban. ‒ Amikor minden sót kibányásztak, csupán egyóriási tér maradt. Egy óriási semmi. Üresség. Mi a hasznaszerinted az ürességnek?

Most már lassan csorduló víz nesze hallatszik, halk, mélygurgulázás. És a nyirkos levegővel csípős gázszag keveredik.

‒ Száz esztendőn át elvettük a földtől, amire a legnagyobbszükségünk volt. És újabb száz éve visszazúdítjuk a földbe,amire nincs szükségünk.

A lejtős alagút hirtelen széles föld alatti helyiségbe torkollik:határozatlan, árnyékos hely, amelyet eltölt a vízcsobogáshangja, mintha ezernyi folyó ömlene föld alatti tengerbe. Aszag immár félreismerhetetlen: orrfacsaró és gyomorkavaró.

Maslo Inch hosszú korláthoz vezeti őket. A korláton túl,valamivel lejjebb mérhetetlen sártenger kavarog, imitt-amottnagy buborékok törnek fel belőle, mint valami óriási, fortyogóüstből. A tó fölötti helyiség fala mintha verítéktől fénylene. Itt-ott vastag vascsövek törik meg, s ezekből szürke folyadék törelő, néha csak csöpög, néha sebesen csurog.

‒ Kanálisok ‒ magyarázza a fővizsgáztató. ‒ Ez itt aszennyvízcsatorna-hálózat. Nem szép, de hasznos.

Kestrel is, édesapja is önkéntelenül befogja az orrát.‒ Te azt gondolod, kedves kisasszony, hogy ha azt teszed,

amit a szeszélyed diktál, ha az iskolában nem erőlteted megmagad, akkor te meg a családod átköltöztök a Narancsszínkerületből a Gesztenyebarnába. Onnan pedig talán mégalacsonyabbra: a Szürke kerületbe. Azt gondolod, hogyigazában ez is mindegy neked; ez sem érdekel. A Szürkekerület nem szép, nem is kényelmes, de az mindennek alegalja, és ott legalább már nem zaklat senki. Ezt gondolod,igaz? A legrosszabb, ami történhet az emberrel, haleköltöztetik a Szürke kerületbe.

‒ Nem ‒ mondja Kestrel, holott pontosan ezt gondolta.‒ Nem? Azt hiszed talán, hogy van még annál is rosszabb?Kestrel nem válaszol.‒ Tökéletesen igazad van. Sokkal, de sokkal rosszabb is

lehet. Végtére is, a Szürke kerület nagyon szegény, de azért

még Aramanth része. Csakhogy Aramanth alatt is van egyvilág.

Kestrel a tó szennyes felszínére bámul. Messze-messzeterjed, ameddig a szem ellát, sőt még annál is távolabb. Ésmessze, messze mintha valami parányi fényt pillantana meg,kis fénypocsolyát, olyan fényt, amilyen néha áttör a távolihegyek fölött a felhőkön. Kess arra a kis fényre szegezi szemét,és egyszeriben szépnek látja a bűzös tavat.

‒ Az Alsó-tó terül el előtted, a rothadó anyag tava, amelynagyobb, mint egész Aramanth. Szigetek is vannak a tavon,sárszigetek. Látod?

Nézik, amerre mutat, és épp csak hogy ki tudnak venni a tósikamlós szürkésbarna felszínének távolában egy csoportalacsony halmot. Nézik, nézik, s egyszeriben mozgástészlelnek a halmokon, és maguk sem hisznek a szemüknek,amikor felsejlik előttük egy távoli alak: átgázolna a sáron, éshirtelen elsüllyed. Ahogy szemük megszokja a homályt, többalakot is látnak, mind olyan egyöntetűen sötét, akár a sár,amelyben némán surrannak.

‒ Emberek élnek odalent? ‒ kérdi Hanno.‒ Igen. Sokezren. Nők, férfiak, gyerekek. Primitív, alantas

népség, alig különbek az állatoknál.Int, hogy lépjenek közelebb a korláthoz. Közvetlenül

előttük, a korlát egy kapuján át keskeny palló nyúlik ki.Gerendáihoz horgonyozva mintegy húsz láb mélységben többlapos fenekű bárka, félig megtöltve mindenféle hulladékkal.

‒ Azt eszik, amit mi kidobunk. Szemétben élnek, ésszemétből élnek. ‒ Maslo Inch Kestrelhez fordul. ‒ Aztkérdezted: „Mit tehet még velem?” Nos, itt a válasz. Miért

igyekszünk jobban? Miért törekszünk magasabbra? Mert nemakarunk így élni.

‒ Nem érdekel. Nekem mindegy ‒ von vállat Kestrel.Maslo Inch vizsla tekintetet vet rá.‒ Neked mindegy? ‒ kérdi lassan.‒ Mindegy.‒ Nem hiszem.‒ Hát akkor ne higgye.‒ Bizonyítsd be, hogy neked mindegy.Kinyitja a korlát kapuját, s int Kestrelnek, hogy csak tessék,

lépjen be rajta. Kestrel végignéz a síkos pallón.‒ Menj csak végig rajta. Ha csakugyan mindegy neked.Kestrel kilép a keskeny pallóra, aztán megáll. Mi tagadás,

megrémíti az Alsó-tó, de feszül benne a dühös büszkeség, ésbármit megtenne, hogy letörölje azt az önelégült mosolyt afővizsgáztató arcáról. Hát lép még egyet.

‒ Elég lesz, Kess ‒ mondja édesapja. Aztán afővizsgáztatóhoz fordul: ‒ Elmondtad a magadét, Maslo. Atöbbit hagyd rám.

‒ Túlságosan is sokáig hagytuk rád a gyerekeidet, Hanno. ‒A hangját most sem emeli fel, de rosszallása így is nyilvánvaló.‒ A gyerekek a szüleik példáját követik. Benned megtörtvalami, barátom. Már nem tudsz harcolni. Nem törekszelsikerre.

Kestrel hallja, eltölti a hideg düh, és fürge léptekkel elindula pallón. Maga elé néz, tekintetét arra a helyre szegezi, ahol atávoli fény sugárzik a tó sötét felszínére; gépiesen rakja egyiklábát a másik elé, megy-megy a síkos pallón.

‒ Kess! Gyere vissza! ‒ kiált Hanno.

Lánya után indulna, de Maslo Inch vaskézzel megragadja akarját. ‒ Hadd menjen ‒ mondja. ‒ Okulnia kell.

Szabad kezével a palló kapuja melletti hosszú emelőt hozzamozgásba; sziszegő-gurgulázó hang tör elő, ahogy a pallótúlsó végének tartógerendái lassan a tóba merülnek. A pallólejt, egyre meredekebben süllyed a sárba. Kestrel rémültenfelkiált, megfordul, megpróbál felkapaszkodni, visszafutni adeszkán, de a pallót nyálka borítja, és Kestrel sehogy sem tudmegkapaszkodni. Csúszik, csúszik hátrafelé.

‒ Papa! ‒ kiabál. ‒ Segíts!Hanno feléje lendül, kirántaná magát a fővizsgáztató

szorításából, de nem sikerül kiszabadulnia.‒ Eressz el! Mit művelsz vele?! Megőrültél?Maslo Inch szeme Kestrelre szegeződik, aki akárhogyan

kapálózik, egyre csak csúszik lefelé.‒ Csúszunk, csúszunk, csúszunk! ‒ kiáltja a fővizsgázató. ‒

Nos, Kestrel, még most is mindegy?‒ Papa! Segíts!‒ Hozd vissza! Megfullad!‒ Most már érdekel? Most már jobban igyekszel? Hadd

halljam! Hallani akarom!‒ Papa! ‒ sikolt Kestrel, ahogy lecsúszik a lejtős pallóról,

bele a tóba. Lábát undok cuppanással nyeli el a barna víz, afolyékony sár.

‒ Elsüllyedek!‒ Mondd, hogy nem mindegy! ‒ üvölti Maslo Inch, és oly

szorosan markolja Hanno karját, hogy kezén a csontokkifehérednek. ‒ Hallani akarom!

‒ Megőrültél! ‒ kiált Hanno. ‒ Elment az eszed!

Kétségbeesetten meglendíti szabad karját, és arcul csapja afővizsgáztatót.

Maslo Inchnek egyszeriben oda minden önfegyelme. RázzaHannót, mint holmi rongybabát.

‒ Hozzám ne merj érni! ‒ üvölti. ‒ Te féreg! Te takony! Tenyű! Magad vagy a két lábon járó kudarc! Kudarc a vizsgán,kudarca családodnak, kudarca hazádnak!

Kestrel közben észreveszi, hogy nem süllyed tovább.Valahol a felszín alatt szilárd talaj van, s ő csak térdig merültel. Két kézzel megragadja a keskeny pallót, és megpróbálvisszamászni. Már nem kiabál. Szemét a fővizsgáztatóraszegezi, és roppant akaraterővel visszakecmereg a meredekpallón.

Maslo Inchet annyira elragadja a düh, hogy észre sem veszi.‒ Mire vagy te jó? Te senki! Nem csinálsz semmit, nem

törekszel, elvárod, hogy más végezzen el mindent helyetted,csak bújod a semmirevaló könyveidet! Élősdi vagy! Bacilus!Körülötted mindenkit megfertőzöl a beteges lustaságoddal, akudarcaiddal! Undorodom tőled!

Kestrel a palló tetejére ér, mélyet lélegzik, és vérfagyasztósikollyal a fővizsgáztató hátára veti magát.

‒ Poksziker!Karjával átfogja a fővizsgáztató nyakát, lábával a derekát, és

nyomja-húzza minden erejével, hogy az eleressze apját.‒ Szogahog! Púa-púa-púa-púa-banga-pompaprún!

Pokszikkoló udderbug!A Fő Vizsgáztatót váratlanul éri a támadás, elengedi Hanno

Hath karját, és megfordul, hogy lerázza magáról Kestrelt. De

fordulhat akármerre, a kislány mindig ott van mögötte, erőskis karja fojtogatja, sáros lába a bordáit rugdossa.

Rövid a harc, de heves. Közben Kestrel lábáról a sár nagyrésze átkerül a fővizsgáztató patyolat köntösére. Amikor végresikerül megragadnia és letépnie magáról a gyereket,távolabbra hajítja a szándékoltnál. Kestrel menten talpra ugrikés eliramodik.

Maslo Inch nem is próbálja üldözni. Elborzad sárosöltözékétől.

‒ A köntösöm! ‒ hebegi. ‒ A hófehér köntösöm! A kisszörnyeteg!

Kestrelt már nem is látni, inaszakadtáig rohan, fel azalagútban a távoli ajtó felé.

Maslo Inch megpróbálja leverni magáról a sarat, majdmegrántja az emelőt, hogy a palló visszakerüljön eredetihelyzetébe. Azután Hannóhoz fordul.

‒ Nos, kedves régi barátom ‒ mondja dermesztően hideghangon. ‒ Hát mit szólsz mindehhez?

‒ Nem lett volna szabad ezt művelned vele.‒ Ez minden mondanivalód?!Hanno Hath hallgat. Nem akarja mentegetni lánya

viselkedését, de nem lenne okos, ha kimondaná, amitvalójában érez ‒ azt, hogy nagyon-nagyon büszke rá.Igyekszik megőrizni közömbös arckifejezését, miközbenmélységes elégtétellel szemléli a sárfoltokat a fővizsgáztatóegykor patyolatfehér köntösén.

‒ Most már látom ‒ mondja halkan Maslo Inch ‒, hogykomolyabb a gond ezzel a lánnyal, mint gyanítottam.

6

Különóra

estrel kiront az alagútból, neki egyenesen a szürke ruhássöprögetőnek. Az alighanem hallotta a közeledtét, mert

eldobta seprűjét, és kitárt karral várja Kestrelt. Elfogja,felkapja, és a levegőben lóbálja, Kestrel meg teljes erejébőlrúgkapál, és visít, ahogy a torkán kifér. De a sepregetőnagydarab férfi, és erősebb, mint amilyennek a seprűje föléhajoltában látszott. Kestrel visítozása lepereg róla.

Maslo Inch kiér az udvarra, nyomában Kestrel apja, s éppakkor ér oda még két pandúr, a szörnyű zenebona hallatára.

‒ Papa! ‒ visít Kestrel. ‒ Papa-a-a!‒ Tegye le ‒ mondja Hanno Hath.‒ Csend legyen! ‒ kiált a fővizsgáztató, olyan szörnyű

fensőbbséggel, hogy még Kestrelben is bennereked a visítás.‒ Vigyék ki innen ezt az embert ‒ mondja csöndesebben

Maslo Inch, és a két pandúr máris kifelé taszigálja Hannót. ‒ Alányt pedig vigyék be a különórára.

‒ Nem! ‒ kiált Hanno Hath. ‒ Nagyon kérem, ne!‒ Papa! ‒ visít Kestrel, rúgkapál, szabadulni igyekszik. ‒

Papa-a-a!

K

De már hurcolják is az ellenkező irányba. A fővizsgáztatókomoran néz utánuk, arca mint a kő.

‒ „Mit tehet még velem?”! ‒ mondja magában halkan. ‒ Aztmajd meglátjuk! ‒ És elvonul, hogy tiszta fehér köntöst öltsön.

A különóra színhelyéül szolgáló különálló épület a palotaterületén áll, egy elhagyatott kis tér oldalán. Jókora kőház,hasonlatos a többihez a városnak ebben a legelőkelőbbkerületében, szép nagy kapujához három lépcső vezet. Ahogya pandúr, karjában a rúgkapáló Kestrellel közeledik, a kaputbelülről kinyitják. Mindjárt be is csukja mögöttük egy szürkeruhás ajtónálló.

‒ A fővizsgáztató küldi ‒ mondja a pandúr.Az ajtónálló bólint, és kinyit egy belső ajtót. Kestrelt

betaszítják egy hosszú, keskeny szobába, és szó nélkül otthagyják. Az ajtó egy kattanással becsukódik mögötte.

Kess egyedül marad.Csak most döbben rá, hogy egész testében reszket ‒ a

félelem, a düh, a kimerültség együttes hatására. Mélyeketlélegzik, hogy megnyugodjon, aztán körülnéz a szobában.Üres. Nincs ablaka.

Szemügyre veszi az ajtót ‒ talán ki tudná nyitni valahogy.De nincs rajta kilincs. Végigtapogatja, de az ajtó szorosanilleszkedik a falba, belülről sehogy sem lehet kinyitni.Visszafordul hát, a szobát vizsgálja meg.

Az egyik falat teljes szélességében, mennyezettől a padlóigfüggöny fedi. Félrehúzza; mögötte ablakot fedez fel: egysokkal nagyobb szobára néz. Óvatosan elhúzza egészen afüggönyt, és az ablak mögött feltáruló különös látványra

bámul. A helyiség nem közönséges szoba, hanem ‒ tanterem.Benne padsorok, a padokban háttal neki sok-sok gyerek,vannak talán százan is. Mindannyian a könyvük fölé hajolnak,némán tanulnak; az ablak üvegén legalábbis nem hatol átsemmiféle hang. A terem túlsó végében katedra, tanári asztal,tábla ‒ de tanító sehol.

A hátsó padsorban ülő gyerekek egészen közel vannak azablakhoz. Talán ők segíthetnének. Kestrel megkocogtatja azüveget ‒ csak halkan, hátha mégis van tanító a közelben. Agyerekek meg se moccannak. Kestrel erősebben kopog, aztán atőle telhető leghangosabban ‒ de azok odaát mintha semmit sehallanának. Most veszi csak észre, hogy van ezekben agyerekekben valami fura. Annyira lehajtják a fejüket a könyvfölé, hogy az arcukat nem látja, de a kezük… a kezük ráncos.A hajuk pedig szürke vagy éppenséggel fehér, sőt ‒ most márlátja ‒ némelyikük kopasz. Voltaképpen miért is nézte őketgyereknek? Márpedig akkorák, mint a gyerekek,gyerekformájuk van, csak…

Kestrel mögött nyílik az ajtó. Hátraperdül, a szíve vadulkalapál. Bíbor köpenyes vizsgáztató lép be, középkorú nő.Becsukja maga mögött az ajtót. Kezében nyitott irattartó; apapírokról felpillant Kestrel-re, aztán megint a papírokra. Azarca barátságos.

‒ Kestrel Hath? ‒ kérdi.‒ Igen, tanárnő kérem.Halkan beszél, kezét összekulcsolja maga előtt, tekintetét a

padlóra szegezi. Elhatározza, hogy jó kislány lesz.A vizsgáztatónő zavartan néz rá.‒ Mit követtél el, gyermek?

‒ Megrémültem ‒ mondja cérnavékony hangon Kestrel. ‒Azt hiszem, pánikba estem…

‒ A fővizsgáztató különórára küldött. ‒ Az ablakon át atanteremben némán dolgozó osztályra pillant, és megcsóváljaa fejét. ‒ Kissé eltúlzottnak érzem.

Kess nem szól, minden igyekezetével megpróbálszomorúnak és nagyon-nagyon jónak látszani.

‒ A különórára ugyanis ‒ magyarázza a vizsgáztatónő ‒ alegkezelhetetlenebb gyerekeket küldik. Akiket másképp nemlehet fegyelmezni. És az oktatás, nos… végleges.

Kestrel a vizsgáztatónőhöz lép, megfogja a kezét, és tágranyílt, ártatlan szemmel, nagy-nagy bizalommal néz fel rá.

‒ Van a tanárnőnek kislánya? ‒ kérdi.‒ Igen, gyermek. Van kislányom.‒ Akkor bizonyára tudja a tanárnő, hogy mi lenne nekem a

legjobb. Mintha csak a kislánya volnék.A vizsgáztatónő lenéz rá, sóhajt, és megpaskolja Kestrel

fejét.‒ Nos… talán el kellene mennünk a fővizsgáztatóhoz, nem?

Lehet, hogy tévedés történt.A kilincstelen ajtó felé fordul. ‒ Kinyitni, kérem! ‒ kiáltja.Az ajtót a túloldalról kinyitja egy pandúr, a vizsgáztatónő

kézen fogja Kestrelt, és kilépnek a térre.Most, hogy szabadabban mozoghat, mint amikor

idecipelték, Kestrel látja, hogy a tér egyik oldalát a NagyTorony hátsó fala alkotja. A császári palota közepén emelkedőtornyot, Aramanth legmagasabb építményét mindenünnenlátni, még a Narancsszín kerületből is. Közvetlen közelről

mérhetetlenül magasnak látszik, még a várost körülölelő falnális magasabbra nyúlik.

Átmennek a téren; a torony aljában nyílik egy kis ajtó, éskisiet két fehér köntösű férfi. Meglátják a Kestrel kezét fogóvizsgáztatónőt; a két férfi közül az idősebbik összevonjaszemöldökét.

‒ Mit keres itt egy Narancsszín kerületbeli gyermek? ‒ kérdiszigorúan.

A vizsgáztatónő megmagyarázza. A fehér köntösű férfielveszi tőle az irattartót, és a papírok tanulmányozásábamélyed.

‒ A fővizsgáztató különórát írt elő ennek a lánynak ‒mondja metsző hangon. ‒ Maga pedig önhatalmúlag kétségbevonta az ítéletét.

‒ Azt gondoltam, hogy talán tévedés történt.‒ Tud valamit erről az esetről?‒ Nos… ‒ a vizsgáztatónő arcát elfutja a pír ‒ igazában csak

olyan érzésem volt…‒ Érzése? ‒ A férfi hangja szinte vág. ‒ Maga a gyermek

teljes hátralevő életét befolyásoló döntést akar hozni holmi…érzés alapján?

A gyermek teljes hátralevő életét! Kestrel testén végigfut ahideg. Körülnéz, merre menekülhetne. Mögötte a különóraépülete, előtte a fehér köntösű férfi.

‒ Én csak a fővizsgáztatóval akartam beszélni, hogymegbizonyosodjak, jól értettem-e a kívánságát.

‒ A kívánsága itt áll, feketén-fehéren. Tökéletesen tiszta ésvilágos, vagy nem?

‒ De igen.

Kestrel észreveszi, hogy a toronyba vezető ajtó, résnyirenyitva maradt.

‒ Maga feltételezi, hogy amikor a fővizsgáztató ezt aparancsot adta és aláírta, nem tudta, mit csinál? Ezt gondolja?!

‒ Nem.‒ És mégsem hajtja végre?‒ Dehogynem, dehogynem. Sajnálom.Kestrel már tudja, hogy egyetlen reménysége elveszett. A

vizsgáztatónő szomorú pillantást vet rá, és megismétli, ezúttalneki, Kestrelnek:

‒ Sajnálom.‒ Semmi baj ‒ mondja Kestrel, és megszorítja egy kicsit a

vizsgáztatónő kezét. ‒ Kösz, hogy megpróbálta.Azután elengedi a kezet, és rohan.Egyenesen be a torony ajtaján; bevágja maga mögött, mire

egyáltalán ráébred, mi történt. Az ajtó belső oldalán retesz, aztbetolja. És csak akkor ‒ a szíve majd kiugrik a helyéből, úgykalapál ‒ csak akkor néz körül, hogy hova is került valójában.

Kis előtérfélében van, abból két ajtó nyílik, és keskenycsigalépcső indul felfelé. Mindkét ajtó zárva. Hallja kintről akiabálást, rázzák a külső ajtó kilincsét, igyekeznek behatolni.Azután hangos dördülések, mintha a reteszt próbálnák letörni.Majd valaki elkiáltja magát:

‒ Maradj itt! Én körbekerülök.Kestrelnek nincs választása: felfelé iramodik a lépcsőn.Fel, fel, egyre feljebb ‒ és a csigalépcső egyre sötétebb.

Odalent mintha ajtók nyílnának-csukódnának, hát Kestrelkapaszkodik, kapaszkodik, amilyen gyorsan csak bír. Fel ésfel, körbe, körbe ‒ és most fény látszik fentről. A torony

kőfalába mélyesztett apró, rácsos ablakhoz ér. Az ablakon átlátja a palota tetejét, s egy csücskét a térnek, ahol Creothcsászár szobra áll.

De még nem ért véget a lépcső, hát Kestrel elfulladva, sajgólábbal kapaszkodik, kapaszkodik tovább, alatta eltűnik azaprócska ablakon behatoló fény. Furcsán eltorzítotthangfoszlányok hallatszanak lentről, rohanó lábak dobogása,zűrzavaros kiabálás. Fel és fel, most már lassabban ‒ vajonhová vezethet a lépcső? S ha felér végre, vajon ott is zárt ajtórabukkan?

Újabb ablakot pillant meg. Kimerülten, reszketveengedélyez magának egy pillanatnyi pihenőt, és kinéz avárosra. Látni a járókelőket, a Bíbor kerület elegáns boltjait,házait. Azután olyan zajt hall, mintha bakancsok kopognánakfelfele a csigalépcsőn, és a félelem friss erőt önt Kestrelbe. Felés fel, kényszeríti a lábát, hogy másszon, taposson, márfélájultan a kimerültségtől követi a végtelenbe kanyarodólépcsőt. Klop, klop, klop, közelednek lentről a bakancsos léptek,a kőfalak felnagyítva visszhangozzák a zajt. Már nincs messze,biztatja magát Kestrel. Bár igazában sejtelme sincs, mennyitkell még kapaszkodnia.

És amikor úgy érzi, hogy most aztán már egy tapodtat sembír tovább, aprócska lépcsőpihenőre ér, és ott van előtte egyajtó. Reszkető kézzel fogja meg a kilincset. Kérlek szépen,gondolja. Nagyon szépen kérlek, ne légy zárva! Lenyomja akilincset, érzi, hogy nincs zárva. Megnyomja, de az ajtó nemmozdul. És ekkor a félelem, amit ez az utolsó reménységtartott féken, rázúdul Kestrelre, és elborítja. Keserű könnyekre

fakad, és labdává gömbölyödve kuporodik az ajtó elé. Átfogjatérdét, és zokog, zokog, hogy majd kiszakad a szíve.

Klop, klop, klop. Közelednek a bakancsok a lépcsőn, mindjártfelérnek. Kestrelt rázza a zokogás; legszívesebben ott helybenmeghalna.

És ekkor új hangot hall. Csoszogó lépteket, közvetlenközelről. És az ajtó nagy nyikorgással kinyílik.

‒ Na gyere már ‒ szól egy türelmetlen hang. ‒ Meddigvárjak még?!

Kestrel felnéz: foltos, vörös arc bámul le rá; a dülledt,vizenyős szempár alatt kusza, őszes szakáll.

‒ Mondhatom, alaposan megvárattál ‒ szól a szakállgazdája. ‒ Na jó, kerülj végre beljebb.

7

SÍR A CSÁSZÁR

szakállas ember becsukja az ajtót, rátolja a reteszt, aztánint Kestrelnek: maradjon csendben. Az ajtó túloldaláról

most már tisztán hallani a felfele kapaszkodó bakancsok zaját.Majd, akárki viseli is a bakancsot, megáll a lépcsőpihenőn.

‒ Ezt a tésztát! ‒ szól egy meglepett hang.‒ Nincs itt!Bentről látják, amint a bakancsos a kilincset próbálgatja.

Azután hallják, hogy lekiabál a lépcsőn.‒ Nincs itt, ti málészájú pokszikerek! Felmászok ezen a

pompaprúni lépcsőn, a kölyök meg a fészkes udderbugba van,de nem itt!

És azzal lefelé indul a csigalépcsőn, magában sűrűnszitkozódva. A szakállas ember felhorkan örömében.

‒ Poksziker! De rég hallottam! Jó tudni, hogy még nem haltki az ómódi káromkodás!

Kézenfogja Kestrelt, és az ablakhoz vezeti, hogy jobbanmegnézhesse. Kestrel visszabámul rá. A szakállas emberköntöse kék ‒ ez meglepő. Aramanthban senki sem visel kéket.

A

‒ Nos ‒ mondja a szakállas ‒ nem éppen ilyenre vártam,mondhatom. De ha nincs jobb, veled is beérem.

A szoba közepén álló asztalhoz lép; az asztalon üvegtál, telecsokoládépasztillával. A szakállas gyorsan bekap hármat.Kestrel közben elképedve bámul ki az ablakon. A szobaalighanem a torony tetejének a közelében van, ha ugyan neméppen a tetején, mert a városfal fölé magasodik. Egyikirányban ellátni egészen az óceánig; túloldalt messzire nyúlósívó pusztaság, egészen az északi hegyek párába veszővonaláig.

‒ Milyen nagy! ‒ ámul Kestrel.‒ Nagynak igen nagy. Még annál is nagyobb, mint ami

innen látszik.Kestrel lenéz a kerületekre tagolt városra. Ott a Bíbor és a

Fehér, ott vannak a Narancsszín ismerős utcái, aGesztenyebarna meg a Szürke, és az egészet körülveszi avastag városfal. És csak most ötlik az eszébe, hogy milyen furais ez az egész elrendezés.

‒ Miért kell nekünk a fal?‒ Jó kérdés ‒ bólogat a szakállas ember. ‒ És miért kellenek

különféle színű kerületek? Miért kellenek a vizsgák? Arangsorolás? Miért kell jobban igyekeznünk, magasabbratörekednünk, miért kell jobbá tennünk a holnapot a mánál?

Kestrel rábámul. A szakállas az ő legtitkosabb gondolataitmondja ki. Hát másnak is eszébe jut ilyesmi?

‒ Hajtóerőnk: császárunk szeretete ‒ idézi a fegyelmifogadalom szavait. ‒ Célunk: Aramanth dicsősége.

A szakállas kuncog.‒ Haha! A császárotok én vagyok.

És bekap még három csokipasztillát.‒ Maga?‒ Én. Nem csodálom, ha nem hiszed el. Pedig én vagyok VI.

Creoth, Aramanth császára. Te pedig az a személy, akireidőtlen idők óta várok.

‒ Hogy énrám?…‒ Hát éppenséggel nem tudtam, hogy pont te leszel az. Igaz,

ami igaz: holmi keménykötésű fiatalemberre számítottam. Akibátor és erős, hiszen tudod, ha tekintetbe vesszük, hogymilyen feladat vár rá. De hát, ha már így esett, akkor te vagyaz.

‒ Nem ‒ rázza meg a fejét Kestrel. ‒ Én nem magátkerestem. Azt se tudtam, hogy létezik. Én ugyanis elszöktem.

‒ Ne beszélj szamárságokat. Hogyne volnál te. Eddig mégsoha senki se talált rám. Ide zártak, hogy soha senki ne találjonrám.

‒ Nincs bezárva. Hisz maga nyitotta ki az ajtót.‒ Az egészen más. De a lényeg, hogy itt vagy.Nyilván bosszantja, ha ellentmondanak neki, hát Kestrel

nem szól többet, a szakállas meg csak kapkodja be acsokipasztillákat. Láthatólag nincs is tudatában, hogy falja,annak meg még kevésbé, hogy Kestrelt is illenék megkínálnia.Ő pedig maga sem tudja, elhiggye-e, hogy ez a szakállasember a császár ‒ hanem ahogy körülnéz, észreveszi, hogy aszobának igazán pompázatos a berendezése. Az egyik oldalondíszes, mennyezetes ágy, függönnyel körülvéve ‒ olyan, mintvalami óriási sátor. A másik oldalon cifra faragású íróasztal,két oldalán díszes kötésű könyvekkel teli könyvszekrények. Acsokipasztillás tál kerek asztalon áll, az asztal körül mély

bőrfotelek, meg egy magas falú hatalmas fürdőkád; a padlónsüppedő szőnyeg, az ablakokon hímzett kárpit. A szoba falánkörös-körül ablak, mindegyiknek mély ablakfülkéje, és két-kétablak között ajtó. Nyolc ablak, nyolc ajtó. Az egyik, amelyikenő bejött. Két másik nyitva áll, látható, hogy azokfaliszekrénybe nyílnak. Marad hát öt. Az ötből az egyikbizonyára kivezet a toronyból.

A szakállas most otthagyja a csokipasztilláit, és azíróasztalhoz lép. Egymás után nyitogatja ki a kis fiókokat ‒láthatólag keres valamit.

‒ Kérem szépen ‒ szólal meg Kestrel. ‒ Most márhazamehetek?

‒ Hogy hazamehetsz-e? Már megint micsoda szamárság ez?Hogy mehetnél haza? Mész a Mora palotájába, és visszahozod.

‒ Mit?‒ Itt van valahol a leírás… Hopp, ez az!Előhúz egy poros, megsárgult papírtekercset, és

kigöngyölíti.‒ Persze, nekem kellett volna mennem. ‒ És felsóhajt. ‒ No

mindegy. Nézd. Világos, mint a kétszerkettő.Kestrel nézi az elébe tartott tekercset. A papír töredezett,

fakó, de annyit mindenesetre látni, hogy ‒ térkép. Felismerirajta az óceán vonalát, meg egy kis kriszkrakszot, amibizonyára Aramanthot jelenti. Onnan jelzett ösvény vezet át asíkságon a hegyek vonaláig. Imitt-amott, legfőképpen pedigahol az ösvény véget ér, apró jelek, vagyis inkább jelképekcsoportjai, mintha ismeretlen betűkkel rótt szavak volnának.

Kestrel úgy érzi, forog vele a világ. Felbámul a szakállasarcba.

‒ Ne tátsd a szád, te lány ‒ mondja a császár. ‒ Ha valamitnem értesz, kérdezz.

‒ Egy árva szót sem értek.‒ Szamárság! Világos, mint a vakablak. Mi itt vagyunk,

nézd.És Aramanthra mutat a térképen.‒ Erre kell menned. Látod?Ujja követi az Aramanthtól észak felé vezető vonalat. ‒ Le

ne térj az útról, mert elvéted a hidat. Ez az egyetlen út, látod?Ujja zegzugos vonalra mutat, amely keresztben kettészeli a

térképet. Neve is van, pókláb betűkkel, de akárcsak a többiírás, ez is teljességgel kivehetetlen.

‒ De mért kell ezt csinálnom?‒ Ősatyáim szakállára! ‒ kiált fel a császár. ‒ Egy agyatlan

csecsemőt szabadítottak rám? Hát hogy visszahozd a Hangot,hogy a Szél Dalnoka megint énekeljen.

‒ A Szél Dalnokának a hangját?!És Kestrel egész testében megremeg.Hát igaz, mondja magában. Igaz.A császár megfordítja a térképet: a másik oldala csupa írás,

azok a különös betűk, s mellettük kifakult rajz ‒ olyanforma,mint az a felkanyarított farkú S betű, amilyet a Szél Dalnokábavéstek.

‒ Tessék.Kestrel a rajzra mered, izgatottság és félelem elegye tölti el.‒ Mi történik akkor, ha a Szél Dalnoka megint énekel?‒ Hogy mi? Hát megszabadulunk a Morától, természetesen.‒ Megszabadulunk a Morától?!

‒ Meg-szaba-dulunk-a-Mo-rá-tól ‒ ismétli lassan éshangosan a császár.

‒ De hiszen a Mora csak mese.‒ Csak mese? Ősatyáim szakállára! Csak mese! A város

rosszabb a börtönnél, az emberek irigység és gyűlölködésközepette robotolnak, és te azt mondod, hogy csak mese! AMora uralkodik Aramanth fölött, gyermek! Ezt mindenkitudja!

‒ Nem ‒ rázza meg a fejét Kestrel. ‒ Nem tudják. Senki setudja. Azt hiszik, hogy a Mora csak valami régi mese.

‒ Tényleg? ‒ néz rá gyanakodva a császár. ‒ Nos, ez is csakazt bizonyítja, milyen agyafúrt a Mora, hát nem?

‒ Igen… biztosan.‒ Most már hiszel nekem?‒ Nem tudom. Annyit tudok csak, hogy utálom az iskolát,

utálom a vizsgákat, utálom a vizsgáztatókat, utálomAramanthot.

‒ Mi sem természetesebb. Ez mind a Mora műve. Kijelentik,hogy Aramanth a tökéletes társadalom. Szép kis tökéletesség!Megszűnt talán a rettegés, a gyűlölködés? Ugyan. A Moragondoskodik róla, hogy viruljon, gyarapodjon.

Az a fura, hogy amint Kestrel hallgatja, egyszerre mindenszépen összeáll. Megint a térkép hátán levő rajzra néz.

‒ Ezt honnan szerezte?‒ Atyámtól. Ő meg az övétől, az is az övétől, és így szépen

vissza, egészen I. Creothig. Ő vette ki a Szél Dalnokának ahangját.

‒ Hogy megmentse a várost a zároktól.‒ Aha! Szóval mégiscsak tudsz valamit!

‒ Mire kellett a Morának a hang?‒ Hogyhogy mire? Hogy a Szél Dalnoka ne tudjon énekelni.

A Szél Dalnokát azért állították, hogy megvédje Aramanthot aMorától.

‒ Akkor mért adta ki a kezéből a hangot az első császár?‒ Miért, miért? ‒ A császár sóhajtva ingatja fejét. ‒ Nem

szép, ha hibáztatjuk. Ő látta a zárok hadseregét, mi meg nem.A rettegés, gyermek. Ez a válasz a kérdésedre. Ő tudta, hogy aSzél Dalnokának hatalma van, de vajon megállíthatta volna azárokat? Vállalhatta ősatyám a kockázatot? Nem, igazán nemhibáztathatjuk azért a réges-régi históriáért. Mint láthatod ‒mutat a térkép szélén futó különös betűkre ‒, megbűnhődött őezért réges-régen.

Kestrel a kibetűzhetetlen írásra bámul.‒ És a Szél Dalnoka meg tudná állítani a Morát?‒ Ki tudja? Nagyatyám bölcs ember volt, ő mondta, hogy a

Hangnak bizonyára nagy a hatalma, különben miértácsingózna utána annyira a Mora? És magad is láthatod, itt álla térkép hátán: A Szél Dalnokának éneke megszabadít benneteket.

‒ A Morától?‒ Hát persze hogy a Morától. Mégis mi mástól, talán a

repülő kígyóktól? Ne tátsd már a szádat, gyermek! ‒ A császármegint kifogyott a béketűrésből. ‒ Ezt már megbeszéltük,nem?

‒ Akkor miért nem próbálta eddig senki semvisszaszerezni?

‒ Miért, miért! Gondolod, hogy az olyan könnyű? Hiszen…‒ A császár elharapja a szót. ‒ No persze nem akarom aztmondani, hogy olyan rettenetesen nehéz. És természetesen

meg kell csinálni. De hát sokáig úgy látszott, minden rendbenvan. A zárok elmentek, a változás pedig olyan lassan jött, hogyigazában senki sem kapott észbe. Csak nagyatyám döbbent rá,hogy szörnyű nagy hiba történt. Ő meg már igen öreg volt, hátodaadta a térképet atyámnak. Atyám viszont megbetegedett.Halála előtt rám bízta a térképet, de én még taknyos kis kölyökvoltam. Most azonban itt vagy te, hát én meg rád bízom. Misem egyszerűbb, nem igaz?

Azzal visszamegy az íróasztalhoz, és sorra betolja a kisfiókokat. Katt, katt, katt.

‒ De maga azóta már megnőtt ‒ mondja Kestrel.‒ Hogyne nőttem volna meg.‒ Akkor mért nem megy el maga?‒ Mert nem mehetek, és kész. Rád vár a dolog.‒ Sajnálom ‒ mondja Kestrel. ‒ Itt valami tévedés történt. Én

egyáltalán nem vagyok különleges.A császár vádló pillantást vet rá.‒ Ha nem vagy különleges, hogyhogy te vagy az egyetlen,

aki idetalált?‒ Elszöktem.‒ Kitől?‒ A vizsgáztatóktól.‒ Na tessék! Erről van szó! Aramanthban ez egészen, de

egészen szokatlan. Hogy úgy mondjam, példátlan. Soha senkinem szökik el a vizsgáztatóktól. Akkor mégiscsak különlegesvagy!

‒ Egyszerűen utálom a vizsgáztatókat, és utálom az iskolát,és utálom a vizsgákat!

Kestrel mindjárt bőg.

‒ Nahát ‒ mondja diadalmasan a császár. ‒ Ez is csak arravall, hogy pontosan te vagy a megfelelő személy. Mihelytvisszaszerzed a Hangot, és visszateszed a Szél Dalnokába,soha többet nem lesz vizsga!

‒ Nem lesz több vizsga?‒ Érted most már, hogy menned kell?‒ Mért nem megy maga? Maga a császár.A szakállas szomorúan néz rá.‒ Mennék én. Biz’ isten, mennék. Csak éppen… van egy kis

gond.Ajtótól ajtóig megy, kinyitja valamennyit. Három ajtó vezet

lépcsőpihenőre; mindegyikről lépcső indul lefelé.‒ Néha már-már elindulok ‒ vallja be a császár. ‒ Ha

mondjuk megtetszik nekem valamelyik ajtó. Olyankornekivágok.

Lép egyet-kettőt, azután megtorpan.‒ Csak még egy csokipasztillát, és már megyek is.És visszatér a szoba közepén álló asztalhoz meg a

csokipasztillákhoz.‒ Vegyen egy marókkal ‒ biztatja Kestrel. ‒ Akkor nem kell

visszajönnie.‒ Könnyű azt mondani ‒ sóhajt a császár. De azért

megfogadja Kestrel tanácsát, belemarkol a csokipasztillástálba. Majszolja a csokoládét, visszaballag az ajtóhoz. Aküszöbön megint megtorpan.

‒ Na és mi van, ha ez elfogy? ‒ Megszámlálja a kezében acsokipasztillákat. ‒ Egy, kettő, három…

‒ Vigye el a tálat ‒ javasolja Kestrel.

A császár visszaballag az asztalhoz, felveszi a tálat. De mostis csak a küszöbig jut el.

‒ Soknak látszik ‒ ingatja a fejét ‒ de előbb-utóbb ez is csakelfogy.

‒ Elfogy így is, úgy is ‒ véli Kestrel.‒ Hát éppen ez az. A tálat mindennap megtöltik. De ha

elviszem, hogyan töltsék meg?Visszatér az asztalhoz, leteszi a tálat.‒ Nyilván az lesz a legjobb, ha itt marad.‒ Mért szereti annyira a csokipasztillát? ‒ kérdi Kestrel.‒ Nos, igazában nem is szeretem annyira. Csak hát…

szükség van rá.‒ Szükség?‒ Minek beszélünk erről annyit? Roppant nehéz

megmagyarázni. Egyszerűen muszáj, hogy itt legyen, még hanem eszem is belőle. Igazság szerint néha napokon át hozzá senyúlok.

‒ De amióta itt vagyok, egyfolytában csak eszi.‒ Mert ideges vagyok. Ritkán jön látogatóm. Mi tagadás,

nem jön egyáltalán.‒ És mióta van így?‒ Ó, hát egész életemben.‒ Egész életében? Egész életét itt töltötte ebben a szobában?‒ Itt.‒ De hát ez butaság!‒ Tudom.A császár felemeli kezét, és hirtelen képen törli magát.‒ Buta vagyok. Nem vagyok én jó semmire.Újabb pofont ad magának, még nagyobbat.

‒ Szégyent hozok ősatyáimra!És püföli magát irgalmatlanul, ahol csak éri.‒ Mást se teszek, csak eszem meg alszom, kövér vagyok,

fáradt vagyok, és olyan rettenetesen unatkozom! Nem megyeksehova, nem találkozom senkivel! Soha egy jó szó, soha valamikis szórakozás! Legszívesebben meghalnék, de még ahhozsincsen erőm!

És zokog, zokog, és közben csépeli magát kegyetlenül.‒ Igazán sajnálom ‒ mondja Kestrel. ‒ Nem tudom, mit

tehetnék.‒ Nem számít ‒ zokog a császár. ‒ Mindig csak ez a vége.

Nagyon hamar elfáradok. Muszáj egy kicsit lazítanom.Azzal úgy, ahogy van, tetőtől talpig felöltözve bemászik az

irdatlan nagy mennyezetes ágyba, magára húzza a paplant, ésmár alszik is.

Kestrel csak néz ‒ hát most mi lesz? Pár pillanat, és acsászár már horkol. Kestrel hát lábujjhegyen az egyik ajtóhozoson, és leóvakodik a lépcsőn. Szorongatja az összetekerttérképet.

8

A Hath Család Megszégyenül

estrel eléri a toronynak azt az ajtaját, amelyiken belépett.Megáll, kikukucskál a kulcslyukon az udvarra. Két

pandúr léptet fel-alá, mérgesen, de láthatólag céltalanul.Kestrel zsebébe rejti a térképet, mélyet lélegzik, kinyitja azajtót, és elkiáltja magát:

‒ Segítség! A császár! Segítség!‒ Micsoda?! ‒ kiált fel a közelebbi pandúr. ‒ Hol?‒ Fent a szobájában! A császár! Segítsenek gyorsan!Annyira rémült a hangja, hogy a pandúrok nem sokat

kérdezősködnek, hanem a tőlük telhető legsebesebbennekivágnak a csigalépcsőnek. Kestrel abban aszempillantásban átrohan az udvaron, végig a hosszúfolyosón, ki a túlsó ajtón, és máris a főtéren találja magát, I.Creoth szobránál.

Mellékutcákon, sikátorokon kanyarogva jut vissza aNarancsszín kerületbe, vigyáz, meg ne lássa senki hivatalosszemély. Ám ahogy befordul az utcájukba, már látja, hogylehetetlenség észrevétlenül besurranni a házukba. Kisebbfajtatömeg verődött össze a ház előtt, és szinte valamennyi

K

szomszéd az ablakában könyököl, úgy bámulja a látnivalókat.A küszöbön, a csukott ajtó két oldalán, két kerületi békeőr, ahivatalos jelvényükkel babrálnak, és zord képet vágnak.Láthatólag arra vár mindenki, hogy történjék valami.

Ahogy Kestrel egyre lassabban közeledik, Rufy Bleshmegpillantja, és odafut hozzá.

‒ Kess! ‒ kiabál izgatottan. ‒ Nagy bajban vagy! A papád is!‒ Mi történt?‒ Bentlakó tanfolyamra viszik. ‒ Rufy halkabbra fogja a

hangját. ‒ Ami igazából olyan börtönféle, mondja az apu,akárminek nevezik is. Az anyu szerint szörnyű nagy szégyen,és hála istennek mi átköltözünk a Bíbor kerületbe, mert ezekután már nem állhatnánk szóba veletek.

‒ Akkor te mért állsz velem szóba?‒ Hát tulajdonképpen még nem vitték el ‒ magyarázza

Rufy.Kestrel olyan közel lopózik a házhoz, amennyire csak mer,

aztán befordul a ház oldalán, végigfut a sikátoron, ahol aszemetes tartályok állnak, és így éri el a házuk hátulját. Azablakon át látja anyját, a konyhában járkál fel-alá, karjábanPinpinnel, de Bowmannak semmi nyoma. Kestrel szólítjagondolatban.

Bo! Itt vagyok!Már érzi is, micsoda megkönnyebbülés önti el a testvérét.Kess! Nincs semmi bajod?Bo felbukkan a hálószobájuk ablakában, kinéz. Kestrel

óvatosan előbújik.Vigyázz, Kess, nehogy meglássanak. Érted jöttek, el akarnak

vinni. Papát is elviszik.Bemegyek, gondolja Kestrel. Beszélnem kell papával.

Bowman otthagyja az ablakot, lemegy a nappaliba, aholédesapja a bőröndjét csomagolja. Az ikrek tanítója, doktorBatch a heverőn ül, mellette a Vizsgáztatók Tanácsának egymagas rangú tagja, doktor Minish. A két férfi arca komoly, sőtkomor. Doktor Batch előveszi az óráját, megnézi.

‒ Már fél órát késünk ‒ közli. ‒ Nem tudhatjuk, mikor térvissza az a lány. Azt ajánlom, ne várjunk tovább.

‒ Mihelyt a leánya hazajön, azonnal értesítse a kerületibékeőrséget! ‒ parancsolja Hannónak doktor Minish.

‒ De én nem leszek itt ‒ mondja szelíden Hanno Hath.‒ Szaporán, uram, szaporán.Doktor Batch idegesen nézi, ahogy ez a szerencsétlen alak

tehetetlenkedik a padlóra dobált ruhákkal, könyvekkel.‒ Ne hagyd itthon a szappant meg a fogkefét, papa ‒ szólal

meg Bowman.‒ Szappant? Fogkefét?Hanno Hath a fiára néz. Maga Bowman hozta le a

mosdószereit egy félórája.‒ A fürdőszobában van ‒ mondja Bo.‒ A fürdőszobában? ‒ kapcsol Hanno. ‒ Persze, persze.Doktor Minish elkeseredve követi ezt a társalgást.‒ Mozogjon már, ember.‒ Igen, igen, azonnal. ‒ És felmegy a fürdőszobába.Ira Hath belép a nappaliba, karjában a nyafogó Pinpin, aki

megérezte a háznép aggodalmát.‒ Innának valamit várakozás közben? ‒ kérdi Ira Hath a két

tanerőt.

‒ Talán egy pohár limonádét, ha lehet ‒ mondja doktorMinish.

‒ Ön is inna limonádét, doktor Batch?‒ Igen, asszonyom. Nagyon jól esne.Ira visszamegy a konyhába.Hanno Hath fent a fürdőszobában a lányára bukkan.

Némán, megkönnyebbülten megöleli, megcsókolja.‒ Drága, drága kislányom. Már a legrosszabbtól tartottam.Kestrel suttogva beszámol a különóráról. Hanno felnyög.‒ Ne hagyd, hogy odavigyenek, soha, érted? Soha!‒ Miért? Mi történik ott?De Hanno csak a fejét rázza.‒ Soha, soha ne engedd, hogy odavigyenek!Azután Kestrel elmeséli, hogy s mint volt azzal az emberrel,

aki azt állítja, hogy ő a császár.‒ A császár! Te láttad a császárt?‒ Azt mondta, vissza kell szereznem a Szél Dalnokának a

hangját. Ezt kaptam tőle ‒ mutatja a térképet. Hannokigöngyöli, és meglepetten rámered. Reszket a keze, ahogy atöredezett, ódon tekercset tartja.

‒ Kess, ez valami egészen különös…‒ Azt mondta, hogy a Mora igazán létezik, és mindannyian

a hatalmában vagyunk!Apja elgondolkodva bólint.‒ Ez itt az ősi manth írás. Ezt a térképet a dalnok nép

készítette.‒ Kik azok?

‒ Nem tudom pontosan, csak azt, hogy réges-régen éltek, ésők építették fel a Szél Dalnokát. Kess, drága kicsikém… Hogyszabadulhatnék? És mit akarnak veled művelni?

Kessre átragadt apja izgatottsága. Szorosan fogja Hannokarját, mintha sosem akarná elengedni.

‒ Hát tényleg igaz?‒ Igen, igaz. Ismerem a régi manth írást. Idenézz, ez itt azt

jelenti, hogy Nagy út. Ez meg itt a Hasadék. Ez itt A Morapalotája. Itt pedig az áll, hogy Be a tűzbe.

Megfordítja a térképet, nézi az írást, és mellette a furaformájú S-et.

‒ Ez a dalnok nép jele.‒ A császár azt mondta, hogy a Szél Dalnokának a hangja.‒ Akkor bizonyára olyan formájú, mint a jelük.Hanno gondosan tanulmányozza a kifakult írást,

összeillesztgeti a szavakat.„A Szél Dalnokának… éneke megszabadít… benneteket.

Azután keressétek… a hazai földet.”Ragyogó szemmel pillant fel Kestrelre.‒ Ó, kislányom, ha csak elszabadulhatnék…Fel-alá járkál a parányi fürdőszobában, agyában vad tervek

kavarognak, de egy pillanatnyi reménység után mindegyikszertefoszlik. Hanno szomorúan megrázza a fejét.

‒ Nem… Elvinnék Irát, a gyerekeket…Megborzong.‒ Az lesz a legjobb, ha nem tanúsítok ellenállást. A

büntetésem nem veszélyes. Tanfolyamra küldenek, egészen anagy vizsgáig.

‒ Tanfolyamra? Talán börtönbe!

‒ Nem lesz semmi bajom ‒ mondja szelíden Hanno. ‒ És hakeményen dolgozom, talán jobban fogok vizsgázni, és akkormegkérhetem, hogy neked is adjanak még egy lehetőséget.

‒ Kell az udderbugnak még egy lehetőség. Gyűlölöm őket!‒ De azt nem bírnám elviselni, ha te…Hanno elharapja a mondatot, vállat von.‒ Mindent megtennék érted, drága kislányom. Akár az

életemet is odaadnám. De a legnagyobb megpróbáltatás, hogytudom: semmit sem tehetek.

Elhallgat, a térképet nézi. Lentről felhallatszik doktor Batchingerült hangja.

‒ Jöjjön már, kérem! Ne várasson bennünket!‒ A császár azt mondta, ha visszaszerzem a Hangot, és a

Szél Dalnoka megint énekel, akkor nem lesz több vizsga!‒ Csakugyan ezt mondta?Hanno arca egy pillanatra felderül.‒ De drágaságom, te nem mehetsz el, hiszen még gyerek

vagy. Különben sem engednék, hogy elhagyd a várost.Keresnek. Nem, nem, várnunk kell, amíg hazajöhetek.

Lent a nappaliban egyre türelmetlenebbek és egyreszomjasabbak a várakozó urak. Ira visszajön a konyhából,karjában Pinpin, aki már mélyen alszik. Doktor Batch mohónvárja a limonádét, és kérdő pillantást vet Irára. Doktor Minishösszevonja szemöldökét, és megint az órájára néz.

‒ Mintha limonádét említett volna ‒ szólal meg doktorBatch.

‒ Limonádét? ‒ vet rá kérdő pillantást Ira.

‒ Itallal kínált bennünket ‒ mondja doktor Batch, immárélesebben.

‒ Én? ‒ Ira hangja meglepett.‒ Ön, asszonyom. Megkérdezte, innánk-e limonádét.‒ Igen, emlékszem.‒ És mi igenlőleg válaszoltunk.‒ Valóban, arra is emlékszem.‒ És mégsem hozza.‒ Mégsem hozom, doktor Batch? Ugyan mit?‒ Megkérdezte, hogy innánk-e limonádét ‒ mondja lassan,

tagoltan a tanító, mintha kiváltképp nehéz felfogású tanulóhozbeszélne. ‒ És mi azt mondtuk, hogy igen. Most pedig önnekkellene hoznia.

‒ Miért?‒ Mert ‒ mert ‒ mert meginnánk.‒ De doktor Batch, itt valami félreértés lehet. Nálunk nincs

limonádé.‒ Nincs limonádé? Asszonyom, ön limonádéval kínált

bennünket. Ezt nem tagadhatja.‒ Hogyan kínálhatnám magukat limonádéval, amikor egy

árva citrom nincs a házban? Nem, uram. Én csak aztkérdeztem, innának-e limonádét. Ez egyáltalán nem ugyanaz.

‒ Uramisten, asszonyság! Miért kérdi, hogy szeretnénk-evalamit, ha nem akar megkínálni vele?

‒ Roppant különös, amit mond, doktor Batch. Mindentadjak meg magának, amit szeretne? Kétségtelenül szereti aszép nyári naplementét, de remélem, nem várja el, hogy tálcánhozzak egyet.

Doktor Minish feláll.

‒ Hívom a békeőröket ‒ mondja. ‒ Ami sok, az sok.Doktor Batch is feláll.‒ A leányát megkeresik, és érdeme szerint elbánnak vele.

Ebben bizonyos lehet.Doktor Minish felszól Hannónak.‒ Jön már, kérem? Vagy hozassuk le?Nyílik a fürdőszoba ajtaja, kilép Hanno. Ahogy lejön a

lépcsőn, doktor Batch már nyitja a bejárati ajtót.‒ Hath úr távozik ‒ szól a békeőröknek.A bámész tömeg közelebb nyomul. Hanno a nappaliba lép,

búcsúzkodik. Megcsókolja kicsi Pinpint, aki még akkor isanyja karjában alszik. Megcsókolja feleségét, akinek ‒ dac ide,dac oda ‒ könny szökik a szemébe. Azután megcsókoljaBowmant, és a fülébe súgja:

‒ Vigyázz Kessre!Felkapja bőröndjét, kiléptet az ajtón. A békeőrök kétoldalról

közrefogják, a két bíbor köntösű úr mögöttük kacsázik. Atömeg hátrább húzódik, némán bámulják az elhaladó kismenetet. A Hath család az ajtóban áll, néznek a távolodócsaládfő után. Fejüket felemelik, integetnek, mintha csakHanno nyaralni indulna. De a szájtátiak a fejüket csóválják. ‒Szegény ember ‒ suttognak. ‒ Micsoda szégyen.

Ahogy a menet az utca sarkára ér, Hanno Hath egy kurtapillanatra megáll, visszanéz. Karját magasra lendíti, int mégegyet, elmosolyodik. Bo soha el nem felejti ezt a mozdulatot,ezt a mosolyt, mert ahogy a lépcsőről apja után néz, hirtelenpontosan átérzi az érzéseit. Családja iránti végtelen, meleg,erős, kimeríthetetlen szeretetét ‒ de az elkeseredés néma

kiáltását is, amely szavak nélkül kérdi: Lehet, hogy örökreelhagylak benneteket?

Rufy Blesh apja, aki ott áll a bámészkodók között, meglátjaHanno mosolyát, kihívó karmozdulatát, és Bo meghallja,amint így szól a feleségéhez: ‒ Mosolyoghat, amennyit csakakar, de soha többet nem fogja viszontlátni a családját.

Ekkor határozza el Bo a lelke legmélyén: mindent megtesz,hogy visszahozza édesapját; ha kell, akár egész Aramanthotlerombolja ‒ mert mit ér egy örökkévalóság ebben a takaros ésrendezett világban édesapja bátor és szeretetteljes mosolyánakegy pillanatához mérve?

9

Menekülés Aramanthból

stére őrséget állítanak a ház elé is, mögéje is, hogyelfoghassák Kestrelt ‒ abban reménykednek ugyanis, hogy

mihelyt besötétedik, hazaoson. Kess persze már rég odabentvan, és vigyáz, ne kerüljön az ablakok közelébe. Mihelytbesötétedik, már nem gyanús, hogy összehúzzák a függönyt,és Kess szabadabban mozoghat.

Ira Hath nem adja meg magát ‒ nem sír, nem esik pánikba.Annyiszor ismétli, oly konokul, hogy „Édesapátok hamarosanhazajön”, hogy már-már az ikrek is hisznek benne. Iramegeteti, megfüröszti Pinpint, csakúgy mint máskor. Aztánkövetkezik a „kívánósdi”, mint mindig ‒ csak éppen az egészvalahogy sántít édesapa nélkül. Mindannyian azt kívánják,jöjjön haza minél hamarabb, s ezáltal kicsit úgy érzik, minthaitt volna közöttük. Azután Ira lefekteti Pinpint úgy, mintmindig. És amikor a kicsi elalszik, Ira leül, az ikrek melléjetelepednek, ő megfogja a kezüket, és így szól:

‒ Most aztán meséljetek el mindent.Kestrel elmeséli a történteket, és azt is, amit édesapjától

hallott. Azután előveszi a térképet, és mielőtt elfelejtené, a

E

kacskaringós fura betűk mellé odaírja: Nagy út, Hasadék, AMora Palotája, Be a tűzbe.

A térkép hátára pedig, ugyancsak emlékezetből, leírja azírott szöveg fordítását: A Szél Dalnokának éneke megszabadítbenneteket. Azután keressétek a hazai földet.

‒ A hazai föld! ‒ sóhajt Ira. ‒ Ez itt sohasem volt a mi igazihazánk.

‒ És hol van a hazai föld?‒ Ki tudja? De ha rátalálunk, rá fogunk ismerni.‒ Miből?‒ Abból, hogy otthon érezzük magunkat.Ira nézi még egy darabig a térképet, azután összegöngyöli.‒ Akárhol legyen, várjuk meg, míg édesapátok hazajön.

Most azt kell eldöntenünk, mit csináljunk veled.‒ Nem bújhatnék el itt a házban?‒ Drágaságom, nem hiszem, hogy sokáig itt maradhatunk.‒ Nem hagyom magamat elhurcolni. Nem, nem és nem!‒ Nem, dehogy. El fogunk bújtatni. Majd kitalálok valamit.A hosszú nap viszontagságaitól kimerültek, különösen

Kestrel, Ira el is határozza, hogy a beszélgetést majd másnapfolytatják. Csak arra nem számítanak, hogy milyen hamarutoléri őket a megtorlás.

Még fel sem kelt a nap, amikor dörömbölésre ébrednek: abejárati ajtót döngetik.

‒ Felkelni! Indulás!Ira kinyitja a hálószoba ablakát, és kihajol. Békeőrök osztaga

áll az utcán.

‒ Pakoljanak össze! ‒ kiabál fel az egyik békeőr. ‒Kiköltöznek!

Áthelyezték őket ‒ csakhogy nem a Gesztenyebarnakerületbe, amire számítottak, hanem a Szürkébe. Új otthonukegyetlen szoba egy tízemeletes háztömbben, háromszázhúszcsalád lakóhelyén. Narancsszín kerületi házukat legkésőbbdélre át kell adniuk az új lakóknak.

Ira Hath nem csügged.‒ Legalább kevesebbet kell takarítani! ‒ Azzal megy, hogy

felkeltse Pinpint.A legnagyobb gond: mi legyen Kestrellel. A békeőrök még

most is keresik, és elől-hátul őrzik a házat. Hogyanjuttathatnák ki Kestrelt észrevétlenül?

Hamarosan két pandúr bukkan fel az utca végén: ürestaligát tolnak, azzal szállítják majd a Hath család cókmókját aSzürke kerületbe. Most már a szomszédság is ébredezik, sokankijönnek az utcára, hogy el ne mulasszák a készülőérdekfeszítő jelenetet.

‒ Folyik majd a könny. Sírva jön elő az anya.Kiköltöztetésnél mindig így van! Bezzeg az újak majdmosolyognak, hogy fülig ér a szájuk!

‒ Mi van a kisbabával? Ugye kisbaba is van? Ő még fel sefogja, mi történik vele.

‒ Bezzeg azok az ikrek, úgy vág az eszük, akár a borotva!‒ Hallották, mit művelt az a lány? Tudtam, hogy megüti a

bokáját!‒ Akárhogyan is, van miért sírnia.Bent a házban azon folyik a vita, ki lehet-e csempészni

Kestrelt a nagy ágyneműs ládában. Bo kinéz az ablakon a

békeőrökre, a pandúrokra, a szomszédokra, és megrázza afejét.

‒ Nagyon is kockázatos.Egyszercsak meglát a tömeg hátsó soraiban egy kicsi alakot.

Mumpo az. Ott lapul, szemét reményteljesen a bejárati ajtóraszegezi, láthatólag Kestrelt lesi.

‒ Mumpo van odakint ‒ mondja Bo.‒ Csak nem az a ronda, büdös Mumpo? ‒ kérdi Kestrel.‒ Van egy ötletem!Bo a hálószobájuk szekrényéből előveszi Kestrel télikabátját:

bokáig érő narancssárga ruhadarab, még csuklyája is van,esős-havas időre. Bo jó szorosan összetekeri, és a zubbonya alárejti.

‒ Kimegyek, beszélek Mumpóval ‒ mondja. ‒ Míg visszanem jövök, ne csináljatok semmit.

‒ De Bo…De Bo már el is tűnt.‒ Elkészültek már? ‒ kérdi az egyik szürke pandúr, ahogy

Bo az ajtóhoz ér.‒ Még nem ‒ veti oda Bo, és kiszalad az utcára. ‒ A mamám

nagyon gondosan csomagol.Rohan az utcán, nehogy a kíváncsi szomszédok

megszólítsák, befordul a sarkon, és csak a szájtáti tömeglátótávolán kívül áll meg. Mint várta, Mumpo hamarosanfelbukkan, zihál, az orra csöpög.

‒ Bo! ‒ kiáltja. ‒ Mi történik? Hol van Kess?‒ Akarsz neki segíteni?‒ Persze. Segítek. Hol van?

Bo előhúzza zubbonya alól a narancssárga kabátot,kigöngyöli.

‒ Figyelj. Megmondom, mi lesz a dolgod.Bo már egy jó órája visszaért a házba, mikor anyja végre

kinyitja az ajtót, és szól a pandúroknak, hogy vihetik abőröndöket. A pandúrok nagy meglepetésére a bőröndöket azemeleti hátsó hálószobában pakolták be, a háznak a bejárattóllegtávolabb eső pontján.

‒ Mért nem pakoltak odalent? Nem gyerekjáték ezt mindlecipelni ezen a szogahog lépcsőn!

S hogy még nagyobb legyen a kavarodás, az új lakók,bizonyos Warmishék a vártnál korábban érkeznek,nyomukban két taligán feltornyozva rengeteg holmijuk.Természetesen égnek a vágytól, hogy körülnézzenek újotthonukban, csakhogy Ira odaplántálja magát az ajtóba, ésvérfagyasztó mosolyt vet rájuk.

‒ Mennyi hely van a konyhában? ‒ tudakolja Warmishné. ‒És étkező van-e? Vagy éppenséggel reggelizőszoba?

‒ Ó, roppant tágas a konyha ‒ közli Ira. ‒ Az asztalnál akárharminchatan elférnek.

‒ Harminchatan? Uramisten! Biztos?‒ És csak várjanak, míg meglátják a fürdőszobát! Nyolc

felnőtt tud egyszerre fürödni, de úgy, hogy egész hosszábanelheverhet a kádban!

‒ Ejha! ‒ Warmishnénak bámulatában tátva marad a szája.Igyekszik Ira válla fölött bekukucskálni, hátha meglát valamita csodalakásból.

‒ És a padló…? Lakkozott?

‒ Még hogy lakkozott! ‒ kacag fel gúnyosan Ira. ‒ Tisztaméhviasszal van beeresztve, mint minden jobb házban!

A Hath család poggyásza lassan felkerül a taligára. A bútora házban marad, hiszen új lakásuk sokkal kisebb. Amikor azutolsó bőröndöt is kivitték, Ira, aki még akkor is az ajtóbanállja Warmishék ostromát, karjára veszi Pinpint, hátranéz,elkapja Bo pillantását. A fiú kurtán biccent, és anyja mellettkisurran a bejárati lépcsőre. Onnan mintha a megrakott taligafelé indulna, de hirtelen a tömeg végébe mutat, és elkiáltjamagát:

‒ Kess!Mindenki megfordul; az utca túlsó végén meglátnak egy

kabátos, csuklyás gyereket.‒ Szaladj, Kess! ‒ rikoltja Bo.A gyerek sarkon fordul és szedi a lábát.Békeőrök, pandúrok iramodnak utána, a szájtáti tömeg az

utca végébe csődül, hogy el ne mulassza a hajsza végét.Kestrel pedig kisurran a bejárati ajtón, és sikerülne is

észrevétlenül elmenekülnie ‒ csakhogy Pinpin meglátja, ésboldogan felkiált: ‒ Kess!

A leglomhább pandúr, aki a bőröndöket kötözte a taligára,mikor a hajsza elkezdődött, meghallja a kiáltást, megfordul, ésészreveszi, amint Kess inaszakadtáig rohan a ház oldalamentén, Bo szorosan a nyomában.

‒ Ott van! Láttam! ‒ üvölti a pandúr, és a gyerekek után vetimagát.

Csakhogy azok gyorsabbak nála, és hamarosan nagyra nőközöttük a távolság. Hanem az a baj, hogy nem tudják, merrevegyék az irányt. Annyiból állt csak a tervük, hogy Kestrelt ki

kell juttatni valahogyan a házból. A folytatást már ösztönükremeg a szerencsére bízzák. Megállnak, hogy lélegzethezjussanak. Meglátnak egy kis benyílót, ahol a kiürítésre várószemetestartályok állnak. Gyorsan lebuknak a kukák mögé.

‒ Ki kell jutnunk a városból… ‒ zihál Kestrel.‒ De hogyan? Nincs kilépési engedélyünk. Anélkül nem

nyitják ki a kaput.‒ A sóbarlangokon át kijuthatunk. Láttam. Csak azt nem

tudom, oda hogyan kerülhetünk be.‒ Azt mondtad, a barlangokba kerül a szennyvíz, igaz? ‒

kérdi Bo.‒ Igen.‒ Akkor biztosan odavezetnek a szennyvízcsatornák.‒ Hogy te milyen okos vagy, Bo!Szemük az utcát fürkészi, és nem messze meg is pillantanak

egy csatornanyílást. De már hallják üldözőik zaját: egymásnakkiabálnak, ahogy átfésülik az utcákat.

‒ Közelednek.‒ Biztos, hogy ki tudunk jutni a sóbarlangokból?‒ Nem.Az utca túlsó végén felbukkan egy pandúr. Nincs

választásuk. Irány a csatornanyílás!A nyílás vasfedele nagyon súlyos. Egy karikánál fogva lehet

felemelni, csakhogy az annyira rozsdás, hogy alig bírjákmegmozdítani. Nagy nehezen sikerül megfogniuk ‒ deaddigra észreveszi őket a pandúr, és elkiáltja magát:

‒ Ott vannak! Hahó, mindenki! Megtaláltam őket!A félelem erőt ad ‒ vállvetve húzzák a karikát, s a

csatornafedél végre megmozdul. Rángatják keservesen, míg

akkorára nem tágul a nyílás, hogy beleférnek. A téglávalkirakott aknába vas létrafokok vezetnek, alant pedigvízcsobogás hallatszik. Kess megy elsőnek, Bo követi. Mihelyta fedél szintje alá ér, megpróbálja visszahúzni a helyére, denem sikerül.

‒ Hagyd ‒ mondja Kestrel. ‒ Gyerünk.Bo hát követi le a létrán, majd belelép a csatorna alján a

sötét vízbe. Ügyel a lépteire, nem néz vissza, pedig hamegteszi, észrevette volna, hogy árny vetül felettük acsatornanyílásra.

‒ Jól van ‒ mondja Kestrel. ‒ Nem mély. Kövesd a víz útját.Bokáig vízben caplatnak a sötét alagútban, s a nyitott aknán

behatoló fényt lassan elnyeli a sötétség. Mennek, mennek, úgyérzik, időtlen idők óta. Bo nem szól, pedig fél a sötétben. Sokfurcsa zaj hallatszik körülöttük, víz gurgulázik, csöpörészik, alépteik visszhangot vernek. Több csatornanyílás melletthaladnak el, s érzik, hogy az alagút egyre tágul, ahogy beljebbhatolnak.

És ekkor vízi nesz hallatszik mögülük ‒ de nem csobogás.Félreismerhetetlenül hangzik a placcs, placcs, placcs. Valakiköveti őket.

Jobban szaporázzák a lépést. A víz már mélyebb, a lábukszárát verdesi. Előttük pislákoló fény, és mennydörgésszerűrobaj. Mögöttük pedig egyre hallani üldözőjük lépteinekegyenletes csobbanásait.

És ekkor az alagút hirtelen hosszú barlangba torkollik,amelynek a közepén sebes vizű folyó fut. A barlang iszamosanfénylő falait halványan megvilágító fény a túlsó végén levőalacsony, széles lyukból fakad ‒ ezen át tűnik el szemük elől a

folyó. Az alagút vize innen elcsorog, a folyóba ömlik, s őkszáraz sziklapadon találják magukat.

És Bo ekkor valami szörnyűt érez a közvetlen közelükben.‒ Nem állhatunk meg ‒ suttogja. ‒ Gyerünk innen, de

gyorsan!‒ Haza ‒ szólal meg egy mély hang. ‒ Gyertek haza.Kestrel megriad, belekémlel a sötétségbe.‒ Bo? Te szóltál?‒ Nem. ‒ Bo egész testében reszket. ‒ Van itt még valaki.‒ Barát ‒ szól a mély hang. ‒ Jó barát a bajban.‒ Hol vagy? ‒ kérdi Kestrel. ‒ Nem látlak.Feleletül gyufa sercen, majd fényes ívet leíró láng, égő

fáklya röppen át a levegőn, és tőlük néhány lábnyira ér földet.Ott fekszik, sziszeg, ropog, ámbraszínű fénykört vet. És túlnana sötétségből belelép a fáklya halványan izzó fénykörébe egykicsiny, fehér hajú alak. Kis öregember lassú lépteivelközeledik, de ahogy odaér hozzájuk, a hunyorgó fénybenmeglátják, hogy hozzájuk hasonló korú fiú az, csak éppen ahaja teljesen ősz, a bőre pedig száraz és ráncos. Ott áll, merőnnézi őket, aztán megszólal:

‒ Most már láthattok.Az a mély hang, amit az imént hallottak ‒ öregember

hangja. És különösen rémisztő, hogy ez az elnyűtt, rekedteshang egy gyermek testéből tör elő.

‒ A vén gyerekek… ‒ suttog Kestrel. ‒ Akiket a különóránláttam!

‒ Annyira örültünk, hogy belépsz az osztályunkba ‒mondja az ősz hajú gyermek. ‒ De hát minden jó, ha jó a vége,

ahogy mondani szokás. Gyertek utánam, visszavezetlekbenneteket.

‒ Nem megyünk vissza ‒ mondja Kestrel.‒ Nem jöttök vissza? ‒ A simogató hang hallatán

gyerekesnek tetszik a dacos ellenállás. ‒ Hát nem értitek? Haén nem segítek, sosem találtok ki innen. Itt fogtok meghalni.

És a sötétben nevetés hallatszik. Az ősz hajú gyermekelmosolyodik.

‒ A barátaim jól szórakoznak.És a kis fénypocsolyába gyerekek lépnek sorra, némelyik

ősz, akár az első, egyik-másik kopasz, és mind koravén.Először úgy látszik, mintha csak páran volnának, de mindtöbb és több csoszog elő az árnyékból, előbb tíz, aztán húsz,aztán harminc, és csak jönnek, jönnek, megszámlálhatatlanul.Bo tágra nyílt szemmel bámulja őket, egész testében reszket.

‒ Mi vagyunk a ti kis segítőtársaitok ‒ mondja az ősz hajúgyermek. És valamennyi vén gyerek megint felnevet, afelnőttek mély, dörgő kacagásával. ‒ Ti is segítetek nekünk, miis nektek. Így igazságos, ugye?

És közelebb lép, kezét nyújtja.‒ Gyertek velem.Csoszogó léptekkel közelebb húzódik a többi vén gyerek, és

nyújtják ők is a kezüket. Nem támadóan, inkább kíváncsian.‒ A barátaim szeretnének benneteket megsimogatni ‒

mondja vezetőjük. Hangja mély, lágy és távoli.Bo rémületében csak a menekülésre tud gondolni. Hátralép

a rebbenő karok elől. De mögötte ott a folyó; sebesen áramlik aföldalatti lyuk felé. A vén gyerekek közelebb csoszognak; Boérzi, hogy egy kéz végigsimít a karján. S ekkor ismeretlen

érzés árad el benne: mintha az erejét kiszippantanák, s ő fáradtés álmos lesz.

Kess! kiált némán, kétségbeesve. Segíts!‒ Eresszétek el! ‒ kiált Kestrel.Bátran előrelép, fél karját az ősz hajú gyermek felé lendíti,

meg akarja ütni. De alig ér ökle a gyermek testéhez, az ütéselveszíti erejét, és Kestrel érzi, hogy karja elernyed. Meginttámadásba lendül, de közben egyre jobban elhagyja az ereje.Körülötte sűrű és szivacsos a levegő, a hangok távoliak,elmosódnak.

Bo!. gondolja. Mi történik velem?Bowman látja, hogy a testvére térdre esik és érzi a

legyűrhetetlen fáradtságot, amely mindjobban eluralkodikKestrel testén. Tudja, hogy segítenie kellene, de megdermed:mozdulatlanságba nyűgözi a rettenet.

Gyere innen, Kess, rimánkodik. Gyere el innen.Nem tudok.Bo tudja, érzi. Kestrel mind jobban elgyengül, mintha máris

vinnék magukkal a vén gyerekek.Meg se tudok mozdulni, Bo. Segíts.Bo nézi, amint körülveszik, de a gyomra kavarog a

rettegéstől, és tehetetlenül bámul; tudja, hogy tehetetlen, ésszégyenében sírva fakad.

Egyszerre nagy loccsanás, csobbanás, valami kirontmögülük az alagútból. Ordít, mint holmi vadállat, ésszélmalomként kaszáló karja vagdalkozik minden irányban.

‒ Kakka-kakka-kak! ‒ kiált. ‒ Bubba-bubba-bubba-kak!A vén gyerekek rémülten hátrálnak. A forgószél elsüvít Bo

mellett, a partról betaszítja a sebes folyóba. A csobbanás kioltja

a fáklyát. A hirtelen sötétségben Kestrel érzi, hogy a folyóhozvonszolják, és bedobják a vízbe. Még egy csobbanás; márhármukat pörgeti, forgatja az áramlat, és sodorja a robajló lyukfelé.

A hideg víz magához téríti Kestrelt ‒ rúgkapálni kezd. Afelszínre vergődik, lélegzetet vesz. Aztán meglátja a közelgőalacsony sziklamennyezetet, visszabukik a víz alá, s azátszippantja a lyukon. Pillanatokig a tomboló víz, aztánKestrelt hirtelen átrepíti a levegőn a vízsugár, zuhan, zuhan azuhataggal, egyre lejjebb, levegő után kapkod, s azt gondolja:Itt a vég, mindjárt összezúz, amikor hirtelen egy cuppanás,hosszú szisszenés, és arra eszmél, hogy mély, puha sárbapottyant.

10

A SÓBARLANGOK

ihelyt magához tér az esés okozta megrázkódtatásból,megérzi a gyomorkavaró bűzt, s rádöbben, hogy az

Alsó-tóba pottyant. Feje fölött a sószikla boltozata, nemmessze pedig a barlang mennyezetének számos nyílása közülaz egyik, s azon át szűrődik be valami kis gyér fény ebbe azárnyékok világába. S Kestrel előtt a végtelenbe nyúlik afeketén csillogó víz, a bűzlő sártenger. Mögötte a dübörgőzuhatag, amely idesodorta. Keresi a pallót, a kikötőt, alehorgonyzott bárkákat, de a hatalmas sóbarlangnak bizonyáramás részén vannak, nem látszanak a félhomályban.

Egyszercsak halk nyöszörgést hall, megfordul, és meglátjaBowmant, amint a sárban vergődik.

‒ Semmi bajod, Bo?‒ Semmi ‒ válaszolja, aztán sírva fakad. Részben a

megkönnyebbüléstől, hogy túlélték a zuhanást, de főleg ‒szégyenében.

‒ Ne sírj, Bo. Arra most nem érünk rá.‒ Tudom. Sajnálom.És magában testvére bocsánatáért esedezik.Segítenem kellett volna neked. De úgy féltem.

M

‒ Ez itt az Alsó-tó ‒ magyarázza Kestrel. ‒ Innen biztosan kilehet jutni a síkságra.

Végignéz a sártengeren, s közben egy félig-meddig ismerősalak kecmereg ki köpködve, morgolódva a sárból.Felegyenesedik, letörli arcáról a sarat, és ragyogó mosolyt vetKestrelre.

‒ Mumpo!‒ Helló, Kess ‒ szólal meg boldogan Mumpo.‒ Te voltál az?‒ Láttam, amint lementek a lyukba ‒ magyarázza. ‒

Utánatok jöttem. A barátod vagyok.‒ Mumpo, megmentettél!‒ Bántani akartak téged. Én nem engedem, hogy bántsanak

téged, Kess.Kestrel rábámul: tetőtől talpig csupa sár ‒ hogyhogy

ennyire elégedett? De hát most már ők is szakasztott olyansárosak, arról nem is szólva, hogy éppúgy… illatoznak.

‒ Mumpo ‒ szól Kestrel ‒ bátor vagy és erős, és örökkéhálás leszek neked, hogy megmentettél. De most muszájvisszamenned.

Mumpo döbbenten bámul.‒ De én veled akarok lenni, Kess.‒ Nem, Mumpo. ‒ Kestrel kedvesen beszél, de határozottan,

mintha kicsi gyerekhez szólna. ‒ Engem keresnek, nem téged.Haza kell menned.

‒ Nem tudok, Kess ‒ közli tárgyilagosan Mumpo. ‒Bennragadt a lábam.

És Kestrel meg Bowman csak ekkor jön rá, hogy ‒süllyednek. Apránként ‒ de megállíthatatlanul.

‒ Semmi baj ‒ mondja Kestrel. ‒ Voltam már itt. Csak térdigsüllyedünk.

Megpróbálja kihúzni a lábát, de sehogy se sikerül.Kess. mondja némán a testvére. Mi lesz, ha utánunk erednek?

Kess körülnéz, de a vén gyerekeknek semmi nyoma.Ha utánunk erednek, válaszolja, ők is bennragadnak.Hát csak állnak, csuromvizes ruhájuk reszkető testükre

tapad, szívják a dögletes levegőt, és érzik, hogy egyresüllyednek. Amikor már a térdüket is ellepi a sár, Bowmanmegszólal:

‒ Még mindig süllyedünk.‒ Valahol csak van alja a sárnak ‒ véli Kestrel.‒ Miért?‒ Hát csak.Egy darabig nem szól senki; némán süllyednek tovább. A

csöndet végül Mumpo töri meg.‒ Szeretlek, Kess, a barátom vagy.‒ Ej, fogd már be, Mumpo. Bocs. Tudom, hogy

megmentettél, de azért…Csend. Már derékig merültek.‒ Szeretsz, Kess? ‒ kérdi Mumpo.‒ Egy kicsit ‒ mondja Kestrel.‒ Barátok vagyunk ‒ lelkesedik Mumpo. ‒ Szeretjük

egymást. Gügye vidámsága végül arra készteti Kestrelt, hogykimondja, amit eddig még elgondolni sem mert.

‒ Te lüke pongo! Hát nem érted? Mindjárt elnyel bennünketa sár! Mumpo néma döbbenettel mered rá.

‒ Biztos? ‒ hebegi végül.‒ Nézz körül. Ki fog minket kihúzni?

Mumpo engedelmesen körülnéz, de nem lát senkit. Arcáteltorzítja a rettegés: torkából visítás tör elő.

‒ Segítség! Elsüllyedek! Segítség! Elmerülök! Segítség!‒ Jaj, fogd már be. Nincs itt senki, aki segítsen.De Mumpo csak annál hangosabban visít ‒ és ennek meg is

van az eredménye. Kestrel ugyanis téved. Van ott valaki, akisegíthet.

Nem messzire tőlük egy Willum nevű pocakos kis sárlakó ató felszíne fölé hajolva tixalevelek után kutat. Ez a növényvadon terem, a legváratlanabb helyeken, s aki rá akarbukkanni, annak sokszor órákig kell keresgélnie ‒ de csak úgyszőrmentén, mert ha nagyon merőn nézi a tó iszapos, szürkefelszínét, észre sem veszi a szintén iszapszínű tixanövényt. Hanem néz nagyon merőn, akkor a szeme sarkából esetlegmegpillantja. Ha pedig talál párat, letépi a leveleket, atarisznyájába teszi, és csak egyet tart meg: azt rágcsálja útközben. A tixalevél rágcsálásától lelassul az ember, álmodozólesz, s így még könnyebben rátalál a növényre.

Amikor Willum meghallja a sikítást, felegyenesedik,belekémlel a sötétségbe, és ezúttal megerőlteti a szemét.

‒ Ejha ‒ motyog magában mosolyogva. Öntudatlanulmosolyodott el. Majd’ egész nap tixára vadászott, közbenszinte állandóan rágcsálta a levelet, s most már épp ideje lennehazaindulni. A nyakába vetett bogyógyűjtő zsákok kis híjánmegteltek, és felesége már biztosan rég várja.

Csakhogy a fülhasogató sikítozás nem marad abba, hátWillum mégiscsak arrafelé indul, a csapások vonalát követve:ezeket a sár népe, mihelyt járni tud, megtanulja. A csapások a

sár felszíne alatt futnak, néhol közvetlenül alatta, másutttérdmélységben. A sár népére jellemző, ahogyan a csapásokatjárja, lassan, ütemesen, előbb az egyik lábat bedugni, aztán amásikat kihúzni, lassan, ütemesen. Gyorsan nem lehet menni,csak ballagni, kivált, ha az emberfia egész nap tixáravadászott.

A gyerekek pedig egyre süllyednek. Már nyakukig ér a sár,kétségbeesetten kaparásznak a lábujjaikkal, de sehogy semérnek szilárd talajt. Kestrel is legszívesebben kiabálna, haMumpo nem ordibálna hármuk helyett.

‒ Oáááááá! ‒ bömböl Mumpo, szakasztott úgy, ahogy acsecsemők. ‒ Oáááááá!

Csak akkor hallják meg Willum közeledését, amikormegszólal a hátuk mögött.

‒ A teremtésit! ‒ kiált fel, és megtorpan a csapáson.‒ Oááá…. Glup!Mumpóban bennreked az ordítás: nem azért, mert

megérkezett a segítség, hanem mert a szája tele lett sárral.Mind a három gyerek megpróbál hátranézni, de sehogy semsikerül.

‒ Sehe-gít-ség! ‒ fuldoklik Bowman.‒ Mingyá ‒ bólogat Willum.Mint minden sárlakónál, aki a tavat járja, nála is van kötél,

körbe-körbe-karikába tekerve vaskos derekán. Most letekeri,és ügyesen elhajítja a tó felszíne fölött, a három gyerek kezeügyébe.

‒ Foggyátok ‒ vezényel. ‒ Csak lassan a testtee’.

Ahogy a gyerekeknek sikerül kihúzni a kezüket a sárból, akötél felé, Willum észreveszi, hogy épp mellettük nő egyjókora tixabokor, szép, érett levelekkel ‒ a legjobb fajtából.

‒ Amott, azok a levelek ‒ mutatja. ‒ Hozzátok mán azokatis, hajjátok?

A gyerekek vergődve próbálják elérni a kötelet, eközbenmég gyorsabban süllyednek, és már fojtogatja őket a sár.Willum akkora izgalomba jött a kövér tixalevelek láttán, hogyszorult helyzetükről egészen elfeledkezett.

‒ A levelek! ‒ mutogat. ‒ Hozzátok mán, hé!Bowmannak végre sikerül elkapnia a kötelet, nagyot ránt

rajta, s ezzel kis híja, hogy Willumot le nem lódítja a csapásról.A másik kezével a testvére után nyúl, s tartja, amíg Kestrel is elnem kapja a kötelet. Kestrel pedig Mumpóért nyúl, aki alegközelebb van a tixabokorhoz.

‒ Húzd! ‒ kiált Bo, mert érzi, hogy megint süllyednek. ‒Húzd!

‒ Húznám én ‒ mondja Willum ‒, csak hozzátok mánazokat a leveleket.

Tiszta véletlen, hogy Mumpo keze a kötél után kaparászva,belekap a tixabokorba. S mihelyt Willum meglátja, mentenhúzni kezd, előrehajol, hogy teljes súlyával a kötélrenehezedjen, s indul a csapáson, húz, akár egy teherhordóöszvér. Kurta, vaskos lába irdatlanul erős, mint mindensárlakóé, és a gyerekek hamarosan érzik, hogy kiemelkednek aragadós-tapadós sárból.

Kestrel kiszabadítja arcát, s hatalmasat nyel a levegőből.Mumpo kiköpi a szájába került sarat, és legott tovább ordít.Bowman, zihálva, kalapáló szívvel, minden igyekezetével

hessegeti magától a gondolatot, hogy mi történt volna, ha asárlakó nem talál rájuk.

Amikor végre megérzik lábuk alatt a csapás szilárd talaját,összeroskadnak, s ott hevernek, sáros rakásként, elgyengültena megrázkódtatástól. Willum Mumpo fölé hajol, éskiszabadítja a markából a tixaleveleket.

‒ Emmá, igen! Köszönöm alássan.Menten letöri egy levél csücskét, leveri róla a sarat, aztán a

szájába dugja. A többi a tarisznyába kerül.Csak ezután fordul a gyerekek felé, akiket kihúzott a tóból.

Ugyan kik lehetnek? Nem sárlakók, annyi biztos. Ahhoz igenvéznák, s nincs olyan sárlakó, aki a csapásról a mély fölékeveredne, méghozzá kötél nélkül. Alighanem onnan jönnek,felülről.

‒ Tudom ám, kik vattok ‒ mondja nekik. ‒ Sovánkák.Caplatnak a gömbölyű kis sárlakó mögött a kanyargós

csapáson, amit csak ő lát, róják az Alsó-tó sötét felszínét.Kérdezősködéshez nagyon is kimerültek, csak cuppognak asárlakó nyomában libasorban, a kötelet markolva. Sajog alábuk a sárdagasztástól, de csak mennek, mennek, míg aboltozat nyílásain át már látni, hogy sötétedik odafent.

Willum menet közben dudorászik, s néha kuncog egyet.Micsoda szerencse, hogy rátalált ezekre a sovánkákra! Meg islepődik majd az asszony! És a gondolatra hangosan felnevet.

Willum messze elkalandozott az egész napostixavadászatban, és beesteledik, mire hazaér. A mélyhomályban a gyerekek már nem látják, merre tartanak, a kötélrángatásával tudnak csak megmaradni a csapáson. Willumvégre megáll, és elégedett sóhajjal fordul hozzájuk:

‒ Mindenhol jó, de legjobb otthon, igaz-e?Otthon? Hol van itt ház? Vagy egyáltalán valamiféle

menedék? Csak egy vékony füstcsík száll fél egy kis lyukból aföldön. A gyerekek félve, fázva, reszketve és kimerültennéznek körül.

‒ Csak utánnam, sovánkák. Vigyázzatok, hová léptek.Azzal Willum megindul ‒ egyenesen le a földbe. Kestrel, a

nyomában, észreveszi, hogy a lába a sáron keresztül hirtelenegy lyukat ér, amelyben mintha lépcső kanyarodna lefelé.

‒ Szájat becsukni! ‒ vezényel Willum. ‒ Szemet becsukni!Kestrel egyik pillanatban a nyaka körül érzi a sarat, a

következő pillanatban száját-orrát-szemét tömi el, az azutánkövetkező pillanatban pedig már lent találja magát egy füstös,föld alatti helyiségben, amelyet tűz fénye világít meg. Boköveti, utolsónak pedig Mumpo ‒ köpködnek, törölgetikszemükből a sarat. És fölöttük, a lépcső tetején, a sár megintlezárul, mint holmi fedél.

‒ Nahát, Willum ‒ szól egy ingerült hang. ‒ Jól elmaradtá!‒ Aha, csak idenézzé’, Jum!Willum félreáll, és felsorakoztatja a gyerekeket. Sárral lepett

gömbölyű asszony ül a tűz melletti zsámolyon, fazékbankavargat, és mérges pillantást vet a párjára.

‒ Oszt mi lenne az?‒ Sovánkák, galambom!‒ Sovánkák-e?Felcihelődik a zsámolyról, a gyerekekhez cammog. Sáros

kezével meglapogatja őket, s megsimogatja a reszkető arcokat.‒ Szegény kis bogarak.Azzal Willumhoz fordul, és ráförmed:

‒ Fogak!Willum engedelmesen kivillantja fogsorát. Csupa

sárgásbarna folt.‒ Tudtam! Tixi.‒ Csak egy parányi levél, kincsem.‒ És holnap szüret. Szégyeld magad, Willum! Legjobb vóna,

ha elbujdosná’.‒ Hoztam ám sárbogyót, Jum ‒ békítgeti a párja. Kibogozza

a hosszú zsákot, kiszed egy jó marék barna göröngyfélét.Jum visszacammog a tűzhöz, ügyet se vet Willum

munkájának gyümölcsére.‒ De kincsem! Aranyom! Cukorfalatom!‒ Csak ne cukrozzá’ engem! Te meg a tixid!A gyerekek, akikről pillanatnyilag megfeledkeztek, csak

bámulják a helyiséget, ahová vetődtek. Nagy, kerek odú,gömbölyű a teteje, annak a legtetejébe vágott lyukon száll ki afüst. Magát a tüzet a helyiség közepében rakták, kőlapra, akörül vasrudakból eszkábált ketrecféle. Erről lógnak a tűz föléaz üstök, fazekak, más-más magasságban. Legfelül jókora üstgőzölög; alatta fazékban rotyog valami.

A tűz mellett falóca, azon ül Willum családja, mindgömbölyű és tetőtől talpig csupa sár, úgyhogy a más-másméretük különbözteti csak meg őket. Valójában egy gyerek,egy nagynéni meg egy nagyapa alkotják a családot. Mindkíváncsian bámul a jövevényekre, csak a nagypapa nem: őWillumra néz, és kacsint.

Az odú padlóját sáros, gyűrött rongyok halmaza borítja ‒olyan, akár a vetetlen ágy.

‒ Pollum! ‒ szól Jum, és kavargatja azt, ami a fazékbanrotyog. ‒ Aggyá még tálkákat!

A sárgyerek felugrik, és a faliszekrényhez szalad.‒ Hát jó napod vót, Willum? ‒ kacsint az öreg.‒ Ölég jó ‒ kacsint vissza Willum.‒ Akkor nem is vacsorázó, igaz? ‒ kérdi Jum. ‒ Jóllaktá’ mán

a tixivel!Willum mögéje lép, két karjával átöleli.‒ No ki szereti az asszonykát? Ki gyött haza a szerelmetes

párjához?‒ Ki maradt el egész nap? ‒ zsémbel Jum.‒ De hisz meggyöttem, galambom! Nem is üres kézzel!‒ Jó, jó! ‒ Jum leteszi a főzőkanalat, és hagyja, hogy a párja

nyakon csókolja. ‒ No és ezekkel a sovánkákkal micsinájjunk?Megszólal a hallgatag nagynéni:‒ Tőccsük meg a sován kis hasukat!‒ Ez a beszéd! ‒ mondja Willum. Azzal leül az öregember

mellé, és valamit sutyorászik vele.Pollum tálkákat rak az asztalra, Jum telekanalazza mindet

sűrű, gőzölgő pörkölttel.‒ No, űjjetek mán le, sovánkák! ‒ Most már kedvesebb a

hangja.Bo, Kess és Mumpo letelepszik az asztalhoz, és bámulja a

pörköltet. Rettentően éhesek, de a pörkölt világra olyan,mintha csupa sárgöröngy volna, és nemigen akarózikmegkóstolniuk.

‒ Bogyópörkölt ‒ mondja bátorítóan Jum. Mindjárt be is kapegy jókora kanállal, hadd lássák, mi ennek a módja.

‒ Kérem szépen ‒ szólal meg Bo ‒ milyen bogyó ez?

‒ Milyen vóna? ‒ csodálkozik Jum. ‒ Hát sárbogyó.Mumpo nekilát. Nem köpi ki, hát Kestrel is követi a

példáját. Az étel meglepően jó, kicsit hasonlít az íze a sültkrumpliéhoz. Hamarosan mind a hárman buzgón kanalazzák.Jum elégedetten nézi őket. Pollum anyja vaskos lábábakapaszkodik, és súg valamit.

‒ Mik ezek, anyó?‒ Hát sovánkák. Odafönt laknak szegények.‒ És mér vannak idelent?‒ Elmenekűtek. Megszöktek, azér.A gyerekek az evéstől magukhoz térnek, és most már

kíváncsian méregetik környezetüket.‒ Az Alsó-tóban vagyunk? ‒ kérdi Kestrel.‒ Nemtom ‒ mondja Jum. ‒ Hogy lent vagyunk, annyi

bizonyos.‒ És a sár…? Mármint, onnan van…? ‒ Nem talál udvarias

módot, hogy megkérdezze, hát elkanyarodik: ‒ Idelent nem isolyan szagos a sár.

‒ Még csak az kéne, hogy ne legyen szagos! ‒ kiált fel Jum. ‒Hisz ez maga az édes, édes főd!

‒ Semmi más? Ez minden?‒ Hogy minden? Persze, hogy ez minden, sovánkám.A tűznél kuporgó nagynéni felvihog.‒ Kvaccs! ‒ kiált fel. ‒ Assziszik, a mi sarunk ‒ kvaccs!‒ Ne-e-em ‒ csóválja a fejét Jum.- Csak nem olyan bambák?‒ Kérdezzed meg őket ‒ biztatja a néni. ‒ Kérdezzed csak.‒ Assziszitek, a mi sarunk… kvaccs? No, sovánkák, ki vele ‒

assziszitek?-Mi az a kvaccs? ‒ tudakolja Bo.

Jum elképed. ‒ Hogy mi az a kvaccs? Hát… eccerűen:kvaccs.

Pollum vihog. Willum is bekapcsolódik a társalgásba.‒ No és ha kvaccs? Az édes főd mindent elnyel, az adja meg

az ízit. Egyetlen nagy fazék az egész, bizony.És jó adagot merít a pörköltből.‒ Egy szép napon lefekszek, és az édes főd elnyel, aztán

megint visszaad. Nincsen azzal a kvaccsal semmi baj,sovánkáim. Kvaccs vagyunk mi mindannyian, ha jólmegnézzük. Részei vagyunk mind az édes fődnek.

És egyenesen a merőkanálból falja a pörköltet. Jumhelyeslőleg bólogat.

‒ Néha egészen meglepődök tőled, Willum.Mumpo fogyasztja el elsőnek az adagját. Mihelyt megette,

leheveredik a rongyokkal borított padlóra, labdávágömbölyödik, és már alszik is.

‒ Jól van, sovánkám ‒ bólogat Jum, és betakarja.Bo és Kess is laposakat pislog, de először szeretnék

levakargatni magukról az egész testüket lepő sarat.‒ Kérem szépen ‒ szólal meg Bo. ‒ Hol mosakodhatnék?‒ Fürdené’, sovánkám?‒ Ha lehetne…‒ Pollum! Késziccsed a fürdőt!Pollum a tűzhöz lép, leakasztja a gőzölgő üstöt. Az odú

egyik oldalán levesestányér-formájú mélyedés látszik a földespadlón. Oda önti az üstből a forró vizet, egyenesen a földre. Avíztől megfényesedik a mélyedés oldala, sekély, gőzölgőpocsolya gyűlik az alján.

‒ No, ki lesz az első? ‒ kérdi Jum.

Bo és Kess csak bámul.‒ Mutassad meg szegény kis jószágoknak, Pollum ‒ kurjant

oda a nagynéni. ‒ Odafent nincsen fürdő!Ritkán adatik meg Pollumnak, hogy elsőként hengergőzhet

meg a friss vízben, hát nem kell neki kétszer mondani: márugrik is, hanyatt heveredik, karját, lábát szétveti, aztánhempereg, forog, tetőtől talpig friss meleg nyálka borítja. Ésközben vigyorog, mintha nem is sárral, de hájjal kenegetnék.

‒ Elég lesz, Pollum. Haggyá’ a sovánkáknak is.Bo és Kess szépen megköszönik, de úgy érzik, fáradtak már

a fürdőhöz. Hát Jum elfészkeli őket a padlón a rongyhalmokközött, s ők is összegömbölyödnek, akárcsak Mumpo.Bowmant a nap ijedelmei után hamar meglepi az álom, deKestrelnek még nyitva a szeme, fekszik, figyeli a sárlakókat,hallgatja a beszédüket. Willum kiszed valamit a tarisznyájából,az öregembernek adja, aztán kettesben kuncognak a sarokban.Jum kavargat valamit, ami irdatlan mennyiségű pörköltneklátszik. Pollum pedig ki nem fogy a kérdésekből.

‒ Mér olyan soványak, anyó?‒ Nem kapnak eleget enni. Odafent nem terem ám

sárbogyó!‒ Nincsen sárbogyó?!‒ Hogy vóna, ha eccer sár sincsen hozzá?‒ Nincsen sár?!‒ Sose feledd, Pollum, milyen szerencsésnek születté’!Kestrel hallgatja, de a hangok egyre halkabbak,

összefolynak; a lángoknak a mennyezeten játszó visszfényemeleg folttá mosódik. Jobban elvackolódik a jó melegfészekben, és fáj ugyan a lába, de mégis milyen jó ágyban

lenni… a szempillája elnehezül, hát lehunyja a szemét, és akövetkező percben őt is elnyomja az álom.

11

SÁRBOGYÓ SZÜRET

rra ébrednek, hogy a tűz fölötti füstlyukon lágy, szürkenapvilág szűrődik az odúba. Nincs otthon más, csak

Pollum, csöndesen ül a tűznél, s várja, hogy ők felébredjenek.Mumpo nincs sehol.

‒ A barátotok odaki van a tavon ‒ mondja Pollum. ‒ Segítszüretelni.

Már vár rájuk a reggeli: olyan, mintha kétszersült volna, deszeletelt, pirított sárbogyónak bizonyul. ‒ Mindig csaksárbogyót esztek? ‒ kérdi Kestrel. De Pollum mintha nemértené a kérdést.

Az ikrek evés közben megbeszélik, mit tegyenek.Eltévedtek, félnek. Édesanyjuk talán belebetegszik azaggodalomba miattuk. De Kestrelnek egy szemernyi kétségesincs afelől, hogy Aramanthba egyszerűen nem mehet vissza.

‒ Elküldenének a vén gyerekekhez ‒ véli. ‒ Akkor márinkább a halál.

‒ Tehát tudod, hogy mi a dolgunk.‒ Tudom.Előveszi a császártól kapott térképet; mind a ketten

tanulmányozzák. Bo rámutat a Nagy utat jelző vonalra.‒ Ezt kell megkeresnünk.

A

‒ De először ki kell jutnunk innen.Megkérdik Pollumot, vezet-e út „oda fel”, de ő azt

válaszolja, hogy ilyenről sose hallott. Már a kérdés is ámulatbaejti.

‒ Muszáj, hogy legyen út ‒ mondja Kestrel. ‒ A fény is csakjön valahonnan.

‒ Hát… ‒ szólal meg hosszas töprengés után Pollum. ‒Leesni lehet, de fölesni nem.

‒ A felnőttek talán tudják. Mikor jönnek haza?‒ Hát csak este. Ma van a szüret.‒ Milyen szüret?‒ Hát sárbogyószüret!Pollum feláll, eltakarítja a reggeli maradványait. Bo és Kess

suttogva tanácskoznak.‒ Mi legyen Mumpóval? ‒ kérdi Kess.‒ Jobb lesz, ha velünk jön ‒ véli Bo. ‒ Több a haszna, mint

nekem.‒ Miket beszélsz, Bo. Nehogy nekem megint elkezdj bőgni!És csakugyan: Bowman szemébe máris könny szökik.‒ Ne haragudj, Kess. Tudod, hogy nem vagyok bátor.‒ Más is van a világon, nem csak bátorság.‒ Papa azt mondta, vigyázzak rád.‒ Majd vigyázunk egymásra ‒ biztatja Kestrel. ‒ Te vagy az,

aki érez, én meg aki végez.Bo lassan bólint. Ő is így érzi, de még sosem sikerült

magában így megfogalmaznia.Pollum közben már valamennyi edényt berakta egy sáros-

vizes pocsolyába, hadd ázzanak.

‒ Ki kéne má’ menni a tóra ‒ szól az ikrekhez. ‒ Merhogyszüretelni mindenki segít.

Elhatározzák, hogy vele tartanak, és megkeresik Willumot.Valahogyan ki kell innen jutniuk.

Ahogy kimásznak az odúból, egészen más látvány fogadjaőket, mint az Alsó-tó előző esti sivársága. Fény táncol,szikrázik mindenütt, zúdul be a nagy ezüstös sóbarlangmennyezetének lyukain át, a szem is belefájdul, úgycsillognak-villognak a fénypocsolyák. A ragyogó tavakbólkifelé gyűrűzik a fény, a párás messzeségig fénylik a vizes sárselymes felszíne. És a fénycsíkokon százával szorgoskodnak akis sárlakók. Oszlopokba rendeződve munkálkodnak, megnagy, lapos tutajokon, irdatlan máglyák körül, hatalmas,csörlőforma szerkezetek mellett. És akárhol verődnek össze,dalra fakadnak. Egymásba fonódik énekük, egymásnakadogatják a strófákat ‒ zeng a munkadal. Mert a sárlakókdolgoznak, méghozzá keményen.

‒ Itt már nincs is olyan bűz ‒ csodálkozik Kess.‒ Dehogynem ‒ mondja Bo. ‒ Csak már megszoktad.Óvatosan körülnéznek, hátha a vén gyerekek is ott

lappanganak valahol, de szerencsére sehol sincsenek. Ismerőstis keresnek, de valamennyi sárlakó egyformának látszik: mindgömbölyű, és mind csupa sár. Pollum nyomában kicsit félvetapossák a sarat egy gerincen, a legközelebbi máglya felé,közben nézik a munkálkodókat, és lassan megértik, mitművelnek.

A sárbogyó a tó felszíne alatti sekély földeken terem, lent apuha sárban. A szüretelők lassan járják a földeket, lehajolnak,

könyékig belenyúlnak a sárba, úgy szedik a bogyókat.Sárlakók hosszú sorai kígyóznak a tavon, módszeresen, mindegyszerre lépnek, egyszerre hajolnak, egyszerre merítik be akarjukat. A felszedett jókora bogyókat a maguk mögöttvonszolt facsöbörbe dobják. És ahogy mozognak, ahogyszüretelnek, éneklik a nótájukat, hogy a hosszú sor ki ne essena ritmusból.

Különös látvány az a sok hajlongó emberfüzér a tavon,mindet összekapcsolja az apadó-áradó mozgás, a barlangmagas mennyezetét ostromló, onnan visszapattanó kántálóhangok. És száll az ének a nagy máglyák körül is, bár ott márszaggatottabban, kuszábban, itt az egyik nótába fognak, amotta másikba. A tűz mellett már nem olyan szorgos atevékenység, sőt, egyesek mintha éppenséggel tétlenkednének,de közben jókat hahotáznak. Van, aki sárbogyót pirít, begurítjaa parázs közé, aztán hosszú bottal kikotorja; mások a saratvakargatják a bogyókról, és sokan csöbrökkel jönnek-mennek.

Pollum felkap három üres csöbröt, ad egyet-egyetBowmannak és Kestrelnek.

‒ Gyöjjetek utánnam. Megmutatom, micsinájjatok.Természetesnek veszi, hogy segítenek szüretelni, s mivel

Willumot sehol sem látják, és mert mindenki megfogja amunka végét, hálátlanság lenne, ha nem vennének részt benne.Mennek hát Pollum nyomában a sármezőn, és követik azutasításait.

A sárlakók gyerekeinek a dolga kiüríteni a megteltcsöbröket. Ahogy egy-egy csöbör megtelik, a szüretelőkelkiáltják magukat: ‒ Csöbööör! ‒, mire egy gyerek odaszaladegy üres csöbörrel, a telit meg elvonszolja. A sárbogyót

felhalmozzák a máglyák körül, a földek mentén húzódógerinceken ‒ hát a gyerekeknek nem kell messzire hurcolniuka teli csöbröket. De a munka még így is fárasztó, jön ráhamarosan Bowman és Kestrel. Nehezek a teli csöbrök, slábszárközépig érő csúszós sárban kell őket cipelni. Mire atűzhöz érnek, karjuk-lábuk sajog, s izzadsággal keveredikrajtuk a sár. De hamarosan átveszik a munka ritmusát, és aszüretelők énekének hallatán felvidul a szívük. Egy pillanatnyipihenő is adódik, mielőtt felharsan a kiáltás: ‒ Csöbööör! ‒,aztán kezdődik újra a cipekedés. De a tűzhöz közeledve úgyérzik, ereiket átjárja a perzselő-pezsdítő meleg, s együttörülnek a sárlakókkal, mikor kikaparják a parázs közül amegpirított bogyókat.

Aztán következik az áldott pillanat, amikor kiborítják asúlyos csöbröket, s a testüket egyszeriben pillekönnyűnekérzik. A visszaúton mintha repülnének a tavon át; szintetáncra kelnek a tó felszínén játszó napsugarak-árnvak között.

Mikor vége a hosszú munkanapnak, s a napfény ismegfakul az églyukakban, látják az ikrek, hogy a szüretelőkfelegyenesednek, sajgó derekukat dörzsölik, és a máglyák feléindulnak.

‒ Vacsora ‒ jelenti Pollum.Nagy tömeg verődik össze a máglyák körül, már várja a

szüretelőket tálakban a frissen pirított sárbogyók tömege, mega vizeshordók. Először isznak, közvetlenül a hosszú nyelűmerőkanálból, kanál kanál után, hogy oltsák a napi munkaszomját. Azután letelepednek, kis csoportokban beszélgetnek,körbeadják a tálakat, és sebesen fogy az ízletes sárbogyó.

Az ikrek meg se próbálják megkeresni barátaikat. Annyiraéhesek, hogy egyszerűen nekiesnek a jókora bogyóknak.Néhány pillanatig némán esznek, aztán összenéznek. Úgyérzik, életükben még ilyen finomat nem ettek. Édes, porhanyósa sárbogyó, és mégis valahogy olyan, mint a tejszín; a héjaközelében ropogós, a közepén lágy, a parázsban pirított héjafüstös zamattal omlik szét a szájukban…

‒ Nincs is enné’ jobb, igaz-e?Willum ért oda hozzájuk; vigyorog, hogy fülig ér a szája.‒ Frissibe a sárbul, forrón a tűzbül. Édes, akár maga az élet!És rájuk kacsint, aztán ‒ hogy miért, talán maga se tudja ‒

harsány hahotára fakad.‒ Kérem szépen ‒ szólal meg Kestrel, mert attól tart, Willum

megint odébbáll ‒ segítene nekünk?‒ Osztán mit segiccsek, sovánkám?És göcögve himbálózik kurta, vaskos lábán.‒ Szeretnénk tudni, hogyan kerülhetnénk ki a

sóbarlangokból, ki a síkságra.Willum pislog, a homloka ráncba szalad; de aztán megint

elvigyorodik.-Ki a sóbarlangokbul? Kifele a síkságra? Nem, nem, nem,

azt nem akarhattyátok!És már kacsázik is tova, és magában kuncog.Az ikrek körülnéznek, s látják, hogy sok sárlakó viselkedik

hasonlóképpen, mint Willum; lassan, céltalanul, nevetgélveődöngenek, imitt-amott ingó-bingó csoportokba verődnek, sfel-felhangzik harsány hahotájuk.

‒ Biztos attól a levéltől van, amit rágnak ‒ véli Bo.

‒ Úgy bizony ‒ szól egy ismerős hang. ‒ Az embereinkmind tixiországba járnak ma este. ‒ És felsóhajt.

Jum az; teli tál pirított sárbogyót hord körül.‒ Az asszonynépnek több esze van. No meg több dóga.‒ Kérem szépen ‒ szól Kestrel ‒, tetszik tudni, merre vezet

innen ki az út?‒ Hogy kifele? Hát, nézzük csak. Attul függ, merre

mennétek.‒ Északnak. A hegyekbe.‒ A hegyekbe? ‒ ráncolja a homlokát Jum. ‒ Oszt mit

keresnétek a hegyekbe?‒ A Mora palotáját.Hirtelen csend támad körülöttük. A sárlakók felcihelődnek,

odébb csoszognak, s közben aggodalmasan pillantgatnak hátraaz ikrekre.

‒ Nem beszélünk mink itt ilyenekről. Még csak meg senevezzük az ilyet.

‒ Miért nem?Jum megrázza fejét.‒ Nincs itt ilyesmi, nem is kérünk belőle. Elég az, ha odafent

van.És felnéz a barlang mennyezetére.‒ Aramanthban?‒ Odafent annak a népe lakik ‒ magyarázza Jum ‒ akit mink

meg se nevezünk. De hisz tudod ezt te, sovánkám. Ezértszököl előle.

‒ De mi… ‒ kezdi Kestrel. De testvére a szavába vág.‒ Igen ‒ mondja ‒, tudjuk.Kestrel rábámul.

‒ Tudjuk?‒ Igen ‒ mondja a testvére, bár maga sem tudná

megmagyarázni, mi az, amire rádöbbent. Valahogyan érzi,hogy a világ, amit olyan jól ismer, az egyetlen világ, amirőleddig tudott, valóságos börtön, s hogy a népe ‒ az ő népe ‒fogoly a magas falak között.

‒ Odafent van annak a világa, akit mink meg se nevezünk ‒ismétli Jum. ‒ így vagy úgy, odafent minden az övé. Csak itt,az édes fődben, itt hagynak minket békességbe.

‒ De ha a Szél Dalnoka megint énekel ‒ mondja Bo ‒, akkormár nem leszünk azé… azé, akit nem neveznek néven.

‒ Ahá, a Szél Dalnoka, aszondod?‒ Tudnak róla?‒ Mese az. Régi mese. Szeretném ám hallani a Szél

Dalnokát, de mennyire szeretném. Szeretjük mink az éneket.‒ Akkor segítsenek, hogy megtaláljuk az utat.Jum elgondolkodik. ‒ Az lesz a legjobb ‒ szólal meg

pillanatnyi hallgatás után ‒, ha beszéltek az öreg királynővel.Ő megmondja, amire kíváncsiak vattok.

És tömzsi ujjával a tóból kissé távolabb kiemelkedő halomramutat. A halom tetején alacsony gerendaépítmény.

‒ Amott a palotája, ott megtalájjátok.‒ És beengednek hozzá?‒ Már mér ne engednének? ‒ csodálkozik Jum. ‒ Igen,

eriggyetek csak, beszéjjetek az öreg királynővel.Az ikrek megköszönik, és a gerincen a palota felé indulnak.

Körülöttük vígan vannak a sárlakók, kacagnak, dalolnak, mégtáncolnak is a maguk dülöngélő módján. A tixalevél végtelenszeretettel tölti el őket az emberiség iránt, mert ahogy az ikrek

elhaladnak, mindenfelől kedvesen integetnek nekik,mosolyognak rájuk, sőt akad, aki még meg is ölelgeti őket.

A sármezőnek hamarosan olyan részére érnek, aholtúlságosan mély a sár, már nem lehet gyalogszerrel szüretelni,s a bogyókat tutajról érik el. Ezeket a hosszú faalkotmányokatnagy csörlőre tekert kötél húzza. Szüreteléskor a bogyószedőka tutaj szélén hasalnak, és vállig merítik karjukat az alantisárba. Most, hogy végeztek a napi munkával, pihen a tutaj is, acsörlőkezelő is. Itt az alkalom, hogy a merész ifjak asárbúvárkodás sportját űzzék.

Bo és Kess megáll, elképedve nézi őket. A tutaj sarkairamagas, vékony póznákat erősítettek, úgy húszlábnyiraemelkednek a levegőbe. A sárbúvárok kötelet kötnek aderekuk köré, és majomügyességgel kúsznak fel a póznákon.Felérve megkapaszkodnak, ide-oda lengenek, majdvakmerőén félkézzel elengedik a póznát. Aztán harsánykiáltással levetik magukat a sárba, a kötél kígyózva kanyarogutánuk. A sár itt annyira folyékony, hogy menten elnyeli őket.Néhány rémületes másodpercig nem történik semmi. Aztánmegrándul a kötél, felkavarodik a sár, s felbukkan a sárbúvár,harsány éljenzés közepette. Aki legtovább marad odalent, aztéltetik legharsányabban.

Kestrel bámészan nézi a sárbúvárokat, amikor egyszer csakismerős alakot lát felkúszni az egyik póznán.

‒ Odanézz! Mumpo!Bizony ő az. Vékonynak, törékenynek látszik a többiek

mellett, de ő a legeslegmerészebb. A pózna tetejénmeghimbálja magát, hajlong, rugózik, s amikor leveti magát,

távolabb merül el, tovább marad odalent, mint bármelyikük,és amikor felbukkan, őt üdvözli a legeslegharsányabb éljenzés.

Az ikrek nem győzik bámulni.‒ Ezt vajon hol tanulta?‒ Mumpo! ‒ kiabál Kestrel. ‒ Mumpo! Itt vagyunk!‒ Kess! Kess!Mihelyt megpillantja őket, még egyet ugrik, hadd csodálják.

Aztán eloldozza kötelét, és a csapáson szökdécselve közeledikhozzájuk.

‒ Láttatok? ‒ kiabál. ‒ Láttatok?Szörnyen el van ragadtatva magától, vigyorog, ugrál, mint

valami bolondos kiskutya. Bo veszi észre a sárgás foltokatMumpo fogán.

‒ Olyan levelet rágott.‒ Szeretlek, Kess! ‒ kiáltja Mumpo, és átöleli. ‒ Boldog

vagyok! Te is boldog vagy? Azt akarom, hogy te is olyanboldog legyél, mint én! ‒ És körülugrándozza Kesst, kacag, éshadonászik sárral borított karjával.

Bo észreveszi Kestrel pillantását, de mielőtt a testvéremegszólalhatna, csöndesen figyelmezteti:

‒ Hagyd csak, Kess.‒ Ez megveszett!‒ Nem hagyhatjuk itt.Bo megragadja Mumpo csépelő karját.‒ Gyerünk, Mumpo. Elmegyünk az öreg királynőhöz.‒ Boldog vagyok! Boldog, boldog, boldog! ‒ kukorékol

Mumpo.‒ Becsszavamra ‒ panaszkodik Kestrel ‒, jobban szerettem,

mikor bőgött.

De Bo előtt megjelenik Mumpo képe, amint leugrik a magaspózna tetejéről. Teste meglepően kecses volt. Bowmanbanegész más érzés támad Mumpo iránt. Olyan, akár a vadliba: aföldön esetlen, de röptében szépséges. Bowmannak tetszik ez agondolat, mert nincs benne semmi szánalom. Rádöbben, hogya Mumpo iránti szánalom igazából nem volt más, mintközöny. Miért nem volt rá soha kíváncsi? Végtére is Mumpo amaga módján ‒ rejtély. Honnan jött? Miért nincsen családja?Aramanthban mindenkinek van családja.

‒ Mumpo… ‒ kezdi.‒ Boldog, boldog, boldog ‒ kántál Mumpo.De most nincs itt az ideje a kérdezősködésnek. Cuppognak

hát tovább, s Mumpo egyre kacag és dalol, míg a palotáhoznem érnek.

12

EGY KIRÁLYNŐ EMLÉKEI

hogy közelednek a palotához, felettébb különös zaj ütimeg a fülület. Kotyogó, sípoló, gurgulázó zaj. Továbbá

rengeteg láb lépteinek kopogása, topogása, néha pedig kiáltásharsam ‒ Elég volt! ‒ Vagy: ‒ Jössz le onnan?! ‒ De akármifolyik odabent, eltakarja a gerendaalkotmány, amelybeegyetlenegy ajtó nyílik.

Az ajtóhoz közeledve még Mumpónak is feltámad akíváncsisága, és abbahagyja a danolászást, Kestrel nagymegkönnyebbülésére.

‒ Most aztán embereld meg magad, Mumpo. A királynőhözmegyünk. Ő itt a legfontosabb személy, hát viselkedjünk illőtisztelettel. ‒ És Kestrel kopogtat az ajtón. Néhány perc telik el,senki sem válaszol. Persze, döbben rá, abban az irdatlanhangzavarban nem is hallhatják a kopogtatást ‒ hát benyit.

Tágas tér fogadja őket, telis-tele fülig sáros kisbabákkal. Alegkisebbek gyékényen fekszenek, a nagyobbacskáknégykézláb másznak, olyanok, mint megannyi kölyökkutya, atotyogósok egymásba ütköznek, a szaladgálok teljescérnavékony hangerejükkel kukorékolnak. És mind-mind

A

meztelen, habár természetesen valamennyit tetőtől talpig sárborítja.

És láthatólag valamennyien remekül szórakoznak.Minduntalan összeütköznek, egymásba gabalyodnak, mégsemér senkit baj, és még csak nem is nyafog senki. Aki elesett,felpattan, és folytatja kisded játékait.

A kisbabák kavargó tömkelegének közepén igen kövér öregnénik ülnek. A gyerekektől eltérően tökéletesenmozdulatlanok ‒ megannyi kiemelkedő sziget a kavargótengerben. A kicsikék pedig úgy másznak rájuk, minthavalóban sziklák volnának, s imitt-amott egyik-másik nénivédekezőn felemeli karját, vagy rászól valamelyikrendetlenkedőre. De jobbára nem csinálnak semmit.

A zűrzavar láttán az ikrek nemigen tudják, mitévőklegyenek. Aztán észreveszik, hogy a térség közepén nyílásvan, ahonnan lépcső vezet lefelé ‒ bizonyára valami föld alattihelyiségbe. Talán ott van a királynő! De mindenesetre előbbkérdezősködni illik.

Kestrel a legközelebb ülő nénihez lép.‒ Kérem szépen ‒ szólal meg ‒, a királynőhöz jöttünk.‒ Ki máshoz? ‒ válaszol a néni.‒ Meg tudná, kérem, mondani, merre menjünk?‒ Én a helyetekben nem mennék semerre ‒ hangzik a válasz.‒ Akkor elkísérne valaki a királynőhöz, kérem szépen?‒ Minek? Én vagyok a királynő ‒ válaszol a néni. ‒

Legalábbis az egyik.‒ Ó… ‒ Kestrel zavarában elvörösödik. ‒ És sok királynő

van?

‒ Akad egypár. Ezek a hölgyek itt mind, és még rajtuk kívülis jó sok.

Kestrel zavarát látva megcsóválja a fejét.‒ Sose izgasd magadat, sovánka. Mondd csak el szépen, mit

akarsz.‒ Az öreg királynővel szeretnénk beszélni.‒ Aha! Szóval az öreg királynőt keresitek?Ebben a pillanatban három totyis, aki az öreg néni hátát

mászta meg, egy kupacban lepotyog, és hangosanméltatlankodik. A királynő talpra állítja őket, és megpaskolja apopsijukat.

‒ Nemsokára lefekszenek ‒ mondja. ‒ Majd utána beviszlekbenneteket az öreg királynőhöz. Akkor kicsit nyugisabb leszitt.

Csengő szól, az öreg nénik felkászálódnak, és terelgetnikezdik a kicsiket lefelé a lépcsőn. Bowman, Kestrel és Mumpokövetik őket, de nemigen vet rájuk ügyet senki. A tixalevélhatása csökken, Mumpo elcsendesedett.

A lépcső alján odúforma helyiség, amilyet már láttak, csakez sokkal, de sokkal nagyobb. Annyira tágas, hogy amikorkiásták, szilárd földoszlopokat hagytak a helyükön, hogyalátámasszák a tetőt. Hála az oszlopsoroknak, a helyiségmintha a végtelenbe nyúlna, benyíló benyíló után, a homályosmesszeségig.

A babahadat a lehető legegyszerűbb módon fektetik le.Akárcsak Willum odújában, itt is rongycsomók hevernek aföldön, a kisbabák kupacokba tömörülnek, összegabalyodvamotyognak, sipognak. A kövér öreg nénik közöttük totyognak,paskolnak, simogatnak, rendezkednek; ahol szükséges, ott

pelenkáznak, imitt-amott betakarják a babakupacokat, detöbbnyire hagyják, helyezkedjenek el, ahogy kedvük tartja.Aztán letelepednek a babatömeg mentén, és rekedtes öreghangjukon bölcsődalt énekelnek. A dal eltölti a hatalmas odút,lágyan körülöleli az óriási fészket, a babák szuszognak,ásítoznak, és hamarosan elnyomja őket az álom.

Mumpo panaszkodik: olyan fura a feje. Aztán az alvóbabákra pillant, irdatlan nagyot ásít, és azt mondja, leülne egypercre. És mielőtt megakadályozhatnák, összegömbölyödik apokrócokon a kisbabák között, és hamarosan ő is mélyenalszik.

Meglepően hamar beáll a csend; nem hallatszik más, csak aszáz meg száz baba szuszogása. Az öreg néni, akit odafentmegszólítottak, az ikrek felé fordul, int, ők pedig követik azoszlopos terem túlsó végébe.

Menet közben a néni elmeséli, hogy ő Num királynő, és negondolják, hogy a babák mindig a palotában alusznak. Akirálynők máskor csak nap közben gondozzák a kicsinyeket,de ma szüret volt, és mindenki későig fennmarad, lakmározik,ünnepel. Fura, véli Kestrel, hogy királynők gondozzák akisbabákat, mire Num királynő elneveti magát.

‒ Mért, mire való különben egy királynő? Öregek vagyunkmi már ahhoz, hogy a földeken dógozzunk.

A föld alatti nagy csarnok túlsó végén még öregebb nénikkis csoportjára bukkannak: karosszékben ülik körül a tüzet, ésüresen bámulnak a semmibe. Egyikük olyan öreg, hogy már-már nem is látszik élőnek. És ehhez a nénihez vezeti Numkirálynő a gyerekeket.

‒ Ébren vagy, kedves? ‒ kérdi emelt hangon. A gyerekekhezpedig:

‒ Ez az öreg királynő. Nem hall valami jól.Egy pillanatnyi csend, aztán vézna, ingerült hang bújik elő

az aszott arcból.‒ Persze hogy ébren vagyok. Évek óta nem alszom. Bárcsak

tudnék.‒ Tudom, kedves. Roppant fárasztó lehet.‒ Ugyan, mit tudsz te erről?‒ Pár sovánka jött hozzád, kedves. Néhány kérdést

szeretnének feltenni.‒ Csak nem találós kérdést? ‒ szól az ingerült hang. Nem

mutatja jelét, mintha látná a gyerekeket, pedig ott állnak azorra előtt. ‒ Untatnak a találós kérdések.

‒ Nem hinném, hogy találós kérdések ‒ mondja Numkirálynő.

‒ Az emlékeidről akarnak kérdezni.‒ Az emlékeim… ‒ Az öreg királynő hangja bosszús. ‒ Túl

sok az emlékem. ‒ Madárszeme hirtelen Kestrelre szegeződik,aki legközelebb áll. ‒ Ezeréves vagyok. Elhiszed?

‒ Nem igazán ‒ mondja Kestrel.‒ Nagyon helyes. Mert nem is igaz. ‒ És száraz,

kotkodácsolásszerű nevetés tör elő belőle. Aztán elhalkul, azarc megint kelletlen ráncokba rögzül. ‒ Most elmehettek.

‒ Kérlek, kedves, nem beszélgetnél velük egy kicsit? ‒ kérdiNum királynő. ‒ Messziről jönnek.

‒ Elég buták. Mért nem maradtak otthon.Behunyja szemét, méghozzá szorosan. Num királynő

tehetetlenül vállat von.

‒ Sajnálom ‒ fordul a gyerekekhez. ‒ Amikor ilyenje van,nem tehetünk semmit.

‒ Nem beszélhetnék vele? ‒ kérdi Bo.‒ Nem hinném, hogy válaszolna.‒ Nem baj.Letelepszik a földre a vénség mellé, lehunyja szemét, és

gondolataival az öreg királynő felé fordul. Pár pillanat, és márérzi is a gondolatainak halk zümmögését, mintha őszi legyekszálldosnának. Érzi zsémbelését, érzi, amit valamikor régenmegbánt, és mindezek mögött tompa, csontig ható fáradtságot.Aztán türelmesen vár, majd mind mélyebbre hatol, és végülelérkezik a félelem tartományába, amely sötét és néma, akár azéjszaka. És ott ‒ Bo hirtelen ráérez ‒ lyuk van, üresség, maga asemmi, amely rettegésbe nyílik.

Bo önkéntelenül felkiált.‒ Jaj! Iszonyú!‒ Mi van? ‒ kérdi szorongva Kess.‒ Érzi a halált ‒ suttog reszketegen Bo. ‒ Már nagyon közel

van, és olyan szörnyű! Nem tudtam, hogy ilyen az, amikormeghal valaki.

És ekkor megszólal az öreg királynő; inkább csak magáhozbeszél, nem Bowmanhoz.

‒ Fáradt vagyok már élni ‒ és reszketeg vén hangjábamintha derű lopózna. ‒ De félek a haláltól.

És szavai közben könnyek csorognak végig fonnyadtorcáján. Kinyitja szemét, Bowmanra néz.

‒ Hej, sovánka, sovánka, hát hogy másztál bele a szívembe?Könnyezik Bo is, nem szomorúságból, hanem mert ebben a

pillanatban eggyé lettek ők ketten. Az öreg királynő felemeli

két remegő, vézna karját, s mert Bo érzi, mit kíván, felmászik aszékre, s hagyja, hogy a királynő reszketegen megölelje.Könnyes arcát Bo arcához szorítja, kettejük könnyeielvegyülnek.

‒ Te kis tolvaj ‒ suttogja a királynő. ‒ Te kis szívrabló.Kestrel büszkén is, bámulva is nézi. Ikertestvére

Bowmannak, s néha olyan közel érzi magát hozzá, mintha egytestben lakoznának, de ezt a fortélyt nem érti ‒ hogyan tudbehatolni mások érzéseibe? De ezért még jobban szereti.

‒ Ej, ej ‒ nyugtatgatja önmagát és Bowmant az öregkirálynő.

‒ Nem kell azért sírni.Num királynő döbbenten bámul.‒ Ó, kedves… ‒ suttogja. ‒ Ó, kedvesem.‒ Nincs mit tenni ‒ simogatja Bo csupa sár haját az öreg

királynő.‒ Nincs mit tenni.‒ Kérem szépen ‒ szólal meg Bo ‒, segítene nekünk?‒ Mi haszna egy magamfajta vénasszonynak, sovánkám?‒ Meséljen nekünk… ‒ Elhallgat, felfogja Kestrel néma

figyelmeztetését ‒ … arról, akit nem nevezünk néven.‒ Aha, hát innen fúj a szél!Megint megsimogatja Bowmant. Hallgat. Aztán megszólal,

távoli, emlékező hangon.‒ Azt mondják, a Névtelen alszik, és nem szabad

felébreszteni, mert… Volt ennek valami oka, de elfelejtettem.Rég volt, nagyon rég. De várj csak! Már emlékszem…

Szeme rég elfeledett borzadállyal tágra nyílik.

‒ Menetelnek, gyilkolnak, és csak menetelnek. Se szánalom.Se menekvés. Ó, kedveseim, hadd haljak meg, mire meginteljönnek a zárok!

A homályos térbe mered, teste megmerevedik rettenetében,mintha már látná is a közeledőket.

‒ A zárok!‒ Jaj, sovánkáim ‒ reszket az öreg királynő sok-sok éve

annak, s mostanáig nem is emlékeztem. Nagyanyám meséltróluk rémmeséket. Az ő nagyanyja látta a zárok utolsóvonulását ‒ ó, borzalom! Legjobb lenne, ha meghalnánkmindnyájan, mire megint eljönnek a zárok!

Nehezen lélegzik, erőt vesz rajta a rettenet. Num királynőelőrelép.

‒ Elég lesz, kedves. Pihenj.‒ Mi tudjuk, hogyan lehet rábírni a Szél Dalnokát, hogy

megint énekeljen ‒ szólal meg Kestrel.‒ Ó… ‒ Az öreg királynő megnyugszik egy kicsit. ‒ A Szél

Dalnoka… Ha hallanám a Szél Dalnokának énekét, már nem isfélnék…

Kestrel előveszi a térképet, és kigöngyöli az öreg királynőelőtt.

‒ Ide kell mennünk. Csak nem sokat értünk belőle.Az öreg királynő vizenyős szemével tanulmányozza a

térképet, s fel-felsóhajt, mintha a régmúlt napokat idézné.‒ Ki adta ezt neked, sovánka?‒ A császár.‒ Császár! Piha! Ugyan minek a császára?‒ Érti, ami itt áll?‒ Hogy értem-e? Igen, igen…

Ráncos, reszkető ujját végighúzza az elsárgult papíron.‒ Ez itt a Nagy út… Hej, de szép is volt valamikor! Óriások

vezették az embert. Kislány koromban láttam is őket…A csontos ujj tovább vándorol.‒ Egyetlen híd visz át a szakadék fölött. A… hogy is… mi a

neve? A mindenségét, de rossz is megöregedni!‒ A Hasadék ‒ segít Kestrel.‒ Ez az! Honnan tudod?‒ Az édesapám ismeri a régi manth írást.‒ Igazán? Kevesen vannak ma már, akik ismerik. Biztosan

még nálam is öregebb. A Hasadék… itt van, látod? Kövesséteka Nagy utat, mert az vezet az egyetlen hídhoz…

Elhal a hangja.‒ Elfáradtál, kedves ‒ szól Num királynő. ‒ Pihenned kell.‒ Lesz időm pihenni épp elég… ‒ motyog az öreg királynő.‒ És mi lesz azután? ‒ kérdi Bo.‒ Azután, ott van a Hegy… A tűz… Ott van az, akit nem

nevezünk nevén… Be a tűzbe, de kijönni nem lehet…‒ Miért nem? Mit csinál velünk?‒ Amit az egész világgal, sovánkám. Ellopja a szerető

szíveteket.‒ Nincs választásunk ‒ mondja halkan Kestrel. ‒ Vissza kell

szereznünk a Szél Dalnokának hangját, mert különben sosemér véget a borzasztóság.

Az öreg királynő kinyitja szemét, és rámered.‒ Sosem ér véget a borzasztóság… jól mondod. Nos, talán

így rendeltetett… Mutasd meg a sovánkáknak a felfelé vezetőösvényt, Num. Segíts nekik, ahogy tudsz. Küldd utána aszeretetünket. Hallod, amit mondok?

‒ Hallom, kedves.Az öreg királynő hangja kimerült suttogássá halkul.‒ El kell jönnie, el kell jönnie… ‒ És nem szól többet; szavát

szegi a zaklatott bóbiskolás.Num királynő int a látogatóknak: nem időzhetnek tovább.

Elvezeti őket a palota másik részébe, ahol kései vacsoráraterítettek.

‒ Reggelig nincs mit tenni ‒ mondja józanul.Üres helyet mutat nekik, ahová vacsora után

leheveredhetnek. Ő maga egy székben tölti az éjszakát, az alvóbabák álmát vigyázza.

‒ Szüret éjszakáján sosem alszom ‒ mondja. ‒ Csak ülök ésőrködök reggelig. Örül a szívem, ha az alvó kicsinyeket látom.

Az ikrek letérdelnek a pokrócokkal borított padlóra, ésmielőtt elvackolódnának éjszakára, gyorsan egy kis kívánósditrendeznek. Szomorú és rossz ez így, a szülők erős, oltalmazókarja nélkül, a kistestvérük szuszogása nélkül, de jobb asemminél. És az otthonukra emlékeztet.

Kestrel homlokát testvére homlokához simítja, és ő kívánelsőnek, halkan, nagyon halkan az álmosan lélegző szobában.

‒ Azt kívánom, hogy találjuk meg a Szél Dalnokánakhangját, és kerüljünk gyorsan haza.

Ezután a Bowman kívánsága következik.‒ Azt kívánom, hogy mama és papa, és Pinpin legyen

biztonságban, és ne legyenek szomorúak, amiért nem vagyunkott, és tudják, hogy valahogyan majd hazakerülünk.

Azután összeölelkeznek, és leheverednek.‒ Kess ‒ suttogja Bo. ‒ Félsz?‒ Igen ‒ suttogja Kess. ‒ De akármi történik, együtt leszünk.

‒ Én nem félek, ha velem vagy.És végre elnyomja őket az álom.

13

BÜNTIBEN A HATH CSALÁD

ra Hath szemére nem jön álom, amióta az ikrek eltűntek.Aznap este, kettesben Pinpinnel Szürke kerületbeli

szobájukban, lefekteti a kicsit, mint rendesen, aztán későéjszakáig csak ül, és várja, mikor koppintják meg halkan azajtót. Az ikrek biztosan a városban bujkálnak valahol, éssötétedés után megpróbálnak majd hazatalálni. De hiába várjaőket ‒ nem jönnek.

Másnap reggel két zord képű békeőr állít be, az ikrek felőlkérdezősködnek, és figyelmeztetik Irát: amint hazaérnek,azonnal jelentse. A látogatás új reményt kelt Ira szívében.Tehát nem fogták el őket! Már tudja, hogy nem mernékmegközelíteni új lakhelyüket, hátha azt is figyelik. Elhatározzahát, hogy kimegy a kerületbe, nyíltan mutatkozik, és reméli,hogy búvóhelyükről majd meglátják, s valahogyan talánüzennek is.

Alig lép ki az utcára, kézen fogva Pinpint, azt kelltapasztalnia, hogy ahány járókelővel találkozik, minddühösen, szinte vicsorogva mered rá. Széles ívben kikerülik,egy árva szót sem szól hozzá senki. Csak bámulnak, dühösen.

I

Egy közeli pékségben rozscipót vásárol reggelire. A péknéis haragosan mered rá, aztán odaveti, miközben átadja a cipót:

‒ A Narancsszínűben biztos nem esznek rozskenyeret!‒ Miért mondja ezt? ‒ csodálkozik Ira.‒ Ó, ott nyilván csak kürtőskalácsot meg brióst reggeliznek

‒ von vállat mérgesen a pékné. ‒ Kutyául érezheti itt magát,köztünk, szegények között.

Kint az utcán szürke ruhás szomszédok kisebbfajta tömegeverődött össze, sziszegnek, kotkodácsolnak, akár a mérgesbaromfi. Egyikük, a velük egy folyosón lakó család anyja,kiront a tömegből, és odavágja Irának:

‒ Itt aztán ne flancoljon, hallja-e? Mink beérjük a szürkével,jó lesz az magának is.

Csak akkor döbben rá Ira Hath, hogy a költözködészűrzavarában elfelejtett átöltözni. Ő is, Pinpin is mégnarancsszínben virítanak.

‒ Feljelentettük ám! ‒ süvíti az egyik szomszéd. ‒ Lesz majdnemulass, de úgy kell magának!

‒ Elfelejtettem… ‒ mentegetőzik Ira.‒ Elfelejtette! Nahát! Azt gondolja, most is a Narancsszínben

parádézik!‒ Különbnek hiszi magát nálunk! Pedig a kölykei ki tudja,

hol csavarognak!‒ Nézzék azt a szegény kis porontyot! Azt is elrontja!Pinpin sírva fakad. Ira Hath sorra a szomszédok arcára néz

‒ mindegyikről süt a gyűlölet.‒ Nem hiszem magamat különbnek maguknál ‒ mondja. ‒

Egyedül vagyok, és nem könnyű a helyzetem.

Együttérzést akarna kelteni, csakhogy higgadt hangja mégjobban feltüzeli a szomszédokat.

‒ És arról vajon ki tehet? ‒ tudakolja Moothrié, afolyosószomszéd.

‒ Dolgozott volna szorgalmasabban a férje, hát nem? Asemmiből nem lesz semmi ezen a világon!

Ó, jaj, boldogtalan nép! ‒ gondolja Ira Hath. De nem szóltöbbet. Felkapja a síró Pinpint, felvonszolja magát a háromemeleten, végig a Szürke kerület 29-es háztömbje 318-asszámú házának komor folyosóján az egyetlen szobáig, amiimmár az otthonuk.

Nem feleselt a szomszédokkal, de ahogy becsukja magamögött az ajtót és leteszi Pinpint, a szívében forr a harag.Rettenetesen hiányzik a férje, majd megőrül az aggodalomtólaz ikrek miatt, és iszonyú, izzó gyűlölettel gyűlöli a Szürkekerület lakóit.

Leül az ágyra, amely a fele szobát elfoglalja, és a tenyérnyiablakon kibámul a szemközti 28-as háztömbre. Ameddig aszem ellát, csupa-csupa szürke betonépület. A szoba falafestetlen szürke cement. Az egy szál függöny ‒ szürke. Az ajtó‒ szürke. A szobában nincs egyéb szín, csak az ő narancsszínruhájuk, meg a tarka ágyterítő, amelyet a Narancsszínkerületből hozott magával.

‒ Jaj, drágáim ‒ szól fennhangon. ‒ Kérlek, kérlek, gyertekhaza…

Nagyjából ugyanakkor Hanno Hath a padjában ül,negyvenkét úgynevezett „jelölt” társaságában, a VárosiTanulmányi Központ szemináriumi nagytermében, ahol

Pillish igazgató tudatja velük: ő csakis azért van itt, hogysegítsen nekik.

‒ Önök mind gyengén szerepeltek a múltban a nagyvizsgákon ‒ papolja. Hangján érződik, hogy ugyanezt,ugyanezekkel a szavakkal már százszor elmondta. ‒Valamennyien szégyent hoztak magukra, szégyent hoztak acsaládjukra, és ezt mindannyian nagyon sajnálják. Most azértvannak itt, hogy mindezt kijavítsák, én pedig azért, hogysegítsek önöknek. Legfőképpen azonban saját magukon kellsegíteniük, mivel szerencsétlen helyzetükön csakis keménymunkával javíthatnak.

És két tenyerét összecsattintva hangsúlyozza mondókájalegfontosabb tételét:

‒ Kemény munkával!Felemel négy barna kötésű könyvet.‒ A nagy vizsga nem különösebben nehéz. A kérdések

széles témaköröket ölelnek fel. Megoldásukra nem csak atermészettől tehetségesek képesek. Azok is, akik keményendolgoznak.

Sorra felmutatja a barna köteteket.‒ Számolás. Nyelvtan. Természettudomány. Művészet.

Amit csak tudniuk kell a nagy vizsgára, itt van ebben a négytankönyvben. Olvasni. Emlékezni. Ismételni. Csupán ennyi ateendőjük. Olvasni! Emlékezni! Ismételni!

Hanno Hath egy szót sem hall az egész prédikációból.Minden gondolatát a családja miatti aggodalom tölti el. Adélelőtti szünetben körbejár a magas fallal körülvett udvaron,igyekszik megnyugodni, rendezni a gondolatait. Amióta eljöttotthonról, nem hallott semmit. Ez arra vall, hogy Kestrelt nem

fogták el, még most is rejtőzik valahol a városban. Akkorazonban már csak idő kérdése, mikor kapják el, hiszenAramanthból sehogyan sem juthat ki.

Forrongó-fortyogó gondolatok kavarognak az agyában,ahogy körbe-körbe jár, míg egyszer csak halk zokogás üti mega fülét, s erre hirtelen megtorpan. Egy jelölt, gyér hajú, őszülőemberke áll arccal a falnak ‒ és zokog.

‒ Mi baj? ‒ lép hozzá Hanno.‒ Semmi ‒ mondja az emberke, és megtörölgeti a szemét. ‒

Néha nem bírok uralkodni magamon.‒ A nagy vizsga miatt?Az emberke bólint.‒ Én igazán igyekszem. De mihelyt beülök a padba, amit

csak tanultam, egyszeriben kiszáll a fejemből. ‒ Miko Mimilitha neve. Szabó; családjával a Gesztenyebarna kerületben lakik.Keményen dolgozik, mondja, és jól is végzi a munkáját ‒ de azévenkénti nagy vizsga maga a rettenet a számára.

‒ Idén töltöm be a negyvenhetet ‒ mondja. ‒ Huszonötszörmentem neki a nagy vizsgának. És mindig, mindig ugyanaz.

‒ Egyetlen kérdésre sem tud válaszolni?‒ A számtan még megy valahogy, ha nem zavarom össze.

De ezzel kész.‒ Akkor igazán szerencsés. ‒ Egy fiatalabb, szőke férfi szólal

meg, aki meghallotta a beszélgetésüket. ‒ Bárcsak én tudnékszámolni. Persze ha mondjuk pillangókról kérdeznének,mesélhetnék nekik sok mindent.

‒ Vagy felhőkről ‒ szól közbe egy harmadik.

‒ Ismerek minden pillangót, ami valaha is előfordultAramanthban ‒ mondja a szőke fiatalember. ‒ Azt is, amitharminc esztendeje láttak utoljára.

‒ Kérdezzenek tőlem bármit a felhőkről! ‒ A harmadik férfisem akar elmaradni tőle. ‒ Adják meg a szélerősséget, aszélirányt, a levegő hőmérsékletét, és megmondom, hol leszeső, és mikor!

‒ Én igazában azt szeretném ‒ szólal meg a kis MikoMimilith, és finom kezével a levegőt simogatja ha a kelmékrőlkérdeznének. Finom pamut, hús vászon, meleg gyapjú ‒ismerem valamennyit. Ha bekötik a szememet, és a kisujjamhegyével érek hozzá egy vég anyaghoz, megmondom, mi az,sőt bizonyára azt is, hogy hol szőtték.

Hanno Hath egyikről a másikra néz, és figyeli, amint atompa közöny eltűnik a szemükből, ahogy felemelik a fejüket,és egymás szavába vágva igyekszik mind elmondani amondókáját.

‒ De csudás is lenne ‒ sóhajt a felhők embere ‒, haolyasmiből vizsgáztatnának, amit igazán tudunk!

‒ Talán még megeshet… ‒ véli Hanno Hath.Mielőtt azonban bővebben megmagyarázhatná, mire

gondol, végigdübörög az udvaron Pillish igazgató hangja.‒ Hath jelölt! Azonnal jelentkezzen az igazgatói irodában!Pillish igazgató könyvespolcokkal szegélyezett irodájában

ki mást talál Hanno, nagy társalgásba merülve Pillishigazgatóval, mint magát a fővizsgáztatót, Maslo Inchet.

‒ Itt is van ‒ mondja Pillish igazgató. ‒ Távozzam?‒ Nem szükséges ‒ mondja Maslo Inch. Hideg mosolyával

Hanno felé fordul. ‒ Nos, öreg barátom. Roppant sajnálom,

hogy megzavarom tanulmányaidat, de kétségtelenül tudniszeretnéd, mi lett a gyermekeiddel.

Hanno nem válaszol, de a szíve majd kiugrik a helyéből.‒ Sajnos rossz híreim vannak. Tegnap déltájban látták őket,

amint beléptek az Alsó-tóba. Azóta nem bukkantak elő. Attóltartok, igen csekély a remény, hogy még életben vannak.

Szúrós szemét le nem veszi Hannóról, ő pedig, amennyirecsak tud, közömbös arckifejezést erőltet magára, de szívemélyén szárba szökken a remény.

Napvilág volt odalent, mondja magában. Kess látta. Már útonvannak.

Büszkeség tölti el a szívét; büszke a gyerekeire, akik bátrannekivágtak egy ilyen veszedelmes utazásnak. De ezt agondolatot nyomban hideg rettegés követi.

Őrizd meg őket, mondja, mintha csak volna odakint valakivagy valami, akihez fordulhat. Olyan fiatalok. Vigyázz rájuk.

‒ Csak magadat hibáztathatod, barátom.‒ Igen ‒ mondja Hanno. ‒ Most már tudom.A fővizsgáztató személyesen akarta tudtára adni a hírt,

mert így kívánja büntetni. Hanno ezt nagyon is jól érti. Fejétlehorgasztja; reméli, bűnbánó képet mutat. Nem akar gyanútkelteni.

‒ Már csak egy gyermeked maradt. Még nagyon fiatalahhoz, hogy kárt tehetett volna benne a te rossz példád. Azttanácsolom, igyekezz mától fogva. Tanítson meg ez aszerencsétlen eset arra, hogy értékeld a fegyelmet, azigyekezetét és magát a kemény munkát.

‒ A kemény munkát ‒ visszhangozza tiszteletteljesen Pillishigazgató.

‒ Gondoskodom róla, hogy a feleségedet is értesítsék.‒ Nagyon szomorú lesz ‒ mondja halkan Hanno. ‒

Lehetséges volna, hogy magam mondjam el neki?A fővizsgáztató az igazgatóra néz.‒ Úgy vélem, a jelen körülmények között megengedhető

egy rövid beszélgetés.

Ira Hath józan szürke ruhát visel, amikor a VárosiTanulmányi Központ látogatószobájába kísérik. Hanno márvárja; ő is talpig szürkében. Pillish igazgató, ahogy hivatalikötelmei diktálják, csukott ablakon át figyeli a találkozást.Örömmel látja, hogy a gyászoló pár zokogva ölelkezik. Csakazt nem hallja, mit mondanak egymásnak ‒ mert annak máregészen más a hangneme. Okkal hihetik, hogy az ikrekmegmenekültek, s ez új bátorsággal tölti el kettejüket. Bo ésKess mindent kockára tesznek, hogy megtörjék amindannyiuk életét romboló komor hatalmat ‒ nemcselekedhetnek ők se másképpen.

‒ Nem hagyom magamat ‒ mondja Hanno. ‒ Visszavágok.‒ Én is ‒ mondja a felesége. ‒ Már tudom is, hogyan.

14

MEGINT A VÉN GYEREKEK

ire Bo és Kess felébred, nincs ott egy szál sárbaba sem,Mumpo pedig alaposan bereggelizett, és túlteng benne

a tettvágy. Sárlakók osztaga érkezik, hogy kivezesse őket azAlsó-tóból. Köztük van Willum is, zöld képpel, és teleönsajnálattal. ‒ Nehéz munka a szüret ‒ motyogja csak úgymaga elé. ‒ Kikészíti ám az embert.

‒ Kalandra indulunk ‒ jelenti Mumpo. ‒ Kess a barátom.A nap már betűz a tető nyílásain, az ikrek gyorsan

bekapnak valamit, és búcsúzkodnak. Num királynőmegpaskolja őket, meglepően szomorúnak látszik, ésútravalónak tömött sárbogyós tarisznyákat nyom a kezükbe.

‒ Két-két zsák mindegyikőtöknek, többet el se igenbírnátok. Hát csak óvatosan, sovánkák. Csúf száraz egy világaz a fenti.

Párosával összekötik és a nyakukba akasztják a súlyossárbogyó-zsákokat, ahogy a sárlakóktól látták. Hamarosanmegszokják, hogy a bogyók minden lépésnél a mellükhöz-gyomrukhoz verődnek, sőt még kellemesnek is találják.

Húsztagú kísérettel távoznak a palotából. A mindegyrevilágosabb csapáson mások is csatlakoznak hozzájuk, mind

M

többen és többen, végül már vagy százan tapossák mögöttük asarat.

‒ Mi vagyunk a három jóbarát, mi vagyunk a három jóbarát‒ kántálja Mumpo, míg Kestrel rá nem szól, hogy fogja be.

A talaj szinte észrevétlenül emelkedik, keményebb sarattipornak, ahogy az Alsó-tavat rejtő nagy sóbarlanghozközelednek. Nemsokára már hűs szellő legyezgeti az arcukat,és a barlang tetejének ezüstös köve egyre jobban csillog, ahogymind erősebb a fény.

A barlang szájából először csak egy ragyogó fénysávotpillantanak meg a messzeségben. Ahogy azonban közelebbérnek, immár nedves, de szilárd homokon, látják, hogy abarlang itt alig félmérföldnyire szűkül, és lefele ível, hogy afejük fölött alig magasabb, mint egy sudár fa legfelső ágai. Abarlangon túl a csillogás most már alakot ölt, végtelenhomokos síkság terül el a mélykék ég alatt.

Amikor a menetoszlop odaér, ahol már közvetlenül süti anap a szilárd talajt, megtorpannak, és igyekeznek a homályostartományban maradni. A gyerekek megértik ebből, hogymost már magukban kell folytatniuk útjukat.

‒ Köszönjük ‒ szólnak. ‒ Köszönjük, hogy törődtetekvelünk.

‒ Énekelünk nektek ‒ mondja Willum. ‒ Hogy a nótaszóelkísérjen.

A gyerekek továbbindulnak, a sárlakók búcsút intenek,azután dalra fakadnak. Édesbús búcsúdal; szavak nélkül, lágyhullámokban kíséri őket.

Kestrel felidézi magában az öreg királynő szavait. ‒ Aszeretetüket küldik utánunk ‒ mondja.

Ahogy a gyerekek kilépnek a sóbarlangból, és kiérnek aporos síkságra, a sárlakók dala velük tart ‒ meleg és csupaszeretet, mint az odúk, amelyekben alszanak. Aztán egyrehalványul, míg az utolsó hang is elhal, és ők tudják, hogymagukra maradtak.

Az Alsó-tó oltalmazó homálya után határtalannak tűnik asíkság. Csak északnak, messze, nagyon messze ködlik aligkivehetően a hegyek halvány szürke vonala. S ahogymagasabbra hág a nap, a kiégett talajról felszálló hőegybeolvasztja a látóhatárt az éggel, s arctalan, reszketővilágba zárja őket, ahol rajtuk kívül nincs más élő teremtmény.Ha hátranéznek, egy darabig még látják a barlang hosszú,fekete nyílását, de aztán azt is elnyeli a poros levegő meg atávolság, és immár nincs, ami irányíthatná őket útjukon.

Egyenesnek vélt vonalban baktatnak észak felé; remélik,hogy előbb-utóbb valami jel megmutatja, hol a Nagy út.Feltámad a szél, felkavarja a homokot, reszket a táj. Bo és Kessnem beszél, de érzik egymás szorongását. Csak Mumpónaknincs gondja egy szál se, ahogy Kestrel lába nyomában tapodjaa homokot.

‒ Éppúgy lépek, mint te, Kess! Egyformák vagyunk!Egyre erősebben fúj a szél, még jobban felkavarja a

homokot, eltakarja a ragyogó eget. És egyre nehezebb a járás,mert a homok az arcukba vág, és el kell fordítaniuk a fejüket,hogy ne fújja a szemükbe a szél. S ekkor a kavargó levegőn átalacsony, zömök építmény tűnik fel előttük, mint valami tetőnélküli kunyhó. Arrafelé veszik hát lépteiket, hogy menedékreleljenek.

Amikor egészen a közelébe érnek, már látják, hogy valamiszekérféle az; az oldalán hever. Tengelye eltört, kerekeit féligbetemette a homok. Homok halmozódik a szél felőli oldalán is,de mögötte védett helyre lelnek, ahol összekuporodhatnak aszél elől. Leveszik nyakukból az elemózsiás zsákokat, ésjóízűen elköltik pirított sárbogyóból álló ebédjüket.

A bogyók füstös íze visszaidézi a szüret képeit, a sárlakókvidám arcát, és visszakívánkoznak az Alsó-tó kényelmesodúiba. Amíg ilyen heves a szél, hiába is próbálnának továbbvergődni, hát Kestrel előveszi a térképet, és Bowmannalösszedugják fölötte a fejüket.

A sivatagban nincs útjelző, csak a nap helyzetéből meg atávoli hegyek halvány vonalából következtetnek rá, merre vanészak ‒ de valahogyan meg kell találniuk a Nagy utat, már amimaradt belőle.

‒ Az öreg királynő óriásokat emlegetett.‒ Az rég volt. Ma már nincsenek óriások.‒ Tartsunk egyenesen északnak. Mihelyt elül a vihar.Kestrel felnéz a térképről, és meglátja, hogy Mumpo széles

vigyorral figyeli.‒ Minek örülsz, Mumpo?‒ Semminek.És csak akkor látja meg Kestrel, hogy Mumpo előtt üresen

hever mind a két bogyós zsákja.‒ Nem igaz! Felfaltad az egészet?!‒ Majdnem ‒ ismeri be Mumpo.‒ Majdnem? Egy szem se maradt!Mumpo meglepetten kémlel az üres zsákokba.

‒ Egy se maradt! ‒ csodálkozik, mintha csak valaki elloptavolna.

‒ Te nagy pongo! Hisz ennek hosszú-hosszú napokig kikellett volna tartania!

‒ Sajnálom, Kess ‒ mondja Mumpo; de tele van a hasa, hátelégedetten vigyorog, és sajnálkozásnak nyoma se látszik rajta.

Bowman eközben a szekérféleséget tanulmányozza, amelymögött menedéket leltek, meg a körülötte heverő törmeléket.A meglepően nagy és vékony kerekek mellett hosszú, vastagpózna darabjai hevernek, vászon- és hálófoszlányok,kötéldarabok: mindez hajótörött vitorlásra vall. Bowmankörüljárja a roncsot, hunyorog, hogy szemébe ne menjen aszúrós homok, és meglátja, hol csatlakozhattak az árbocok atörzshöz. Ez bizony valamiféle homokvitorlás lehetett. Ahajóroncs belsejében addig túrja a széltornyozta homokot, mígegy csörlő-re, aztán bőr hajtószíjra nem talál; és kis híja, hogyel nem vágja a kezét, amikor kiás két hosszú vaspengét.Nyilvánvaló, hogy a hajó gépeket szállított. De ugyan mireszolgálhattak a gépek?

Mivel pillanatnyilag nincs jobb elfoglaltsága, gondolatbanmegpróbálja újjáépíteni a hajót a szanaszét heverő darabokból.Nyilvánvalóan kétárbocos volt, s alighanem magas építésű, anégy irdatlan kerekén. Az orra mintha valamikorvasvillafoggá keskenyedett volna. Kétoldalt vaskos gerendáknyúlhattak karformán kifelé; s azokról, foszlányokban mégmost is láthatóan, hálók lógtak. A homokvitorlást alighanemarra tervezték, hogy kitárt karral száguldjon a síkságon, hálóitvonszolva, hogy foglyul ejtsen és magával hordozzon ‒ ugyanmit?…

Mintha ott keresne választ, Bo a kavargó viharba bámul. Sközben megpillant valamit, ami az előbb még nem volt ott.Erőlteti a szemét, hogy kivegye, mi lehet az örvénylő homokmögött az a mozgó alak. De már kettő is van. Már három.Halvány alakok, lassan közelednek. Bowmannak sebesebbenver a szíve.

‒ Kess ‒ szólal meg. ‒ Valaki jön.Kestrel elteszi a térképet, és belebámul a szélbe. Most már

jól látni a tompa égre rajzolódó sötét alakok vonalát. Körülnéz:oldalról is közelednek. És mögülük is.

‒ Ők azok ‒ mondja Bowman. ‒ Tudom.‒ Kik? ‒ kérdi Mumpo.‒ A vén gyerekek.Mumpo menten vad haditáncba kezd.‒ Majd jól beverem a fejüket! ‒ kurjantja.‒ Ne engedd, hogy hozzád érjenek, Mumpo! ‒ kiabálja túl a

szelet Kestrel. ‒ Ha hozzád érnek, baj lesz! A közeledbe neengedd őket!

A halvány alakok egyre közelednek, csiszi, csoszi, csiszi,csoszi, át a homokviharon, körbeveszik a homokvitorlásroncsát, amely mellett a gyerekek menedéket találtak. Mostmár a szélnél is hangosabban szólal meg egy hang ‒ mély ésnyugtató, mint a múltkor.

‒ Emlékeztek ránk? Mi vagyunk a ti kis segítőitek.És körös-körül felhangzik a göcögő nevetés.‒ Előlünk nem szökhettek el. Mi lenne hát, ha most

hazajönnétek velünk?Mumpo vadul ugrál, a levegőt bokszolja.

‒ Kess a barátom! ‒ kiabál. ‒ Ha a közelébe jöttök, olyatkaptok, hogy megemlegetitek!

Bo körülnéz; fegyvert keres, amivel távol tarthatná őket.Megrángat egy félig eltemetett, törött árbocdarabot, de meg semozdul. A vén gyerekek már olyan közel vannak, hogy azarcuk is látható, azok a kísérteties, ráncos arcok, vének, ésmégis gyerekarcok. Az összeaszott kezek már feléjüknyúlkálnak.

‒ Cirógassunk álomba benneteket? ‒ kérdi a mély hang. ‒Ciróka, ciróka, és mire felébredtek, megvénültetek.

A többi kacag; kotkodácsoló nevetésüket felkapja a szél, éspörgeti, forgatja a robajló levegőben.

Szaladjunk, gondolja Bowmannak Kestrel. Látsz valahol rést,ahol kitörhetnénk?

Nem. Egészen körülvettek.Másképp pedig nem megy. Biztos gyorsabban futunk náluk.És közben a vén gyerekek közelednek, csiszi-csoszi, csiszi-

csoszi, szűkül a kör.‒ Bubba-bubba-kak! ‒ bokszolja Mumpo vadul a levegőt. ‒

Kinek törjem be az orrát?Ha Mumpo leüti az egyiket, kitörhetünk a résen.De mi lesz Mumpóval?Alighogy Bo elküldi ezt a gondolatot, Mumpo

előreszökken, és jól orrba vágja az egyik vén gyereket. Demindjárt hátra is tántorodik, és szörnyűségesen óbégat.

‒ Kess! Kess!Kestrel elkapja, Mumpo a karjába roskad és keservesen

nyöszörög.‒ Bántottak, Kestrel! Segíts!A vén gyerekek vihognak; a vezérük megszólal:

‒ Ideje hazajönni. Máris túl sokat mulasztottatok.Gondoljatok a rangsorolásra!

‒ Nem én! ‒ kiált Kestrel. ‒ Akkor inkább itt halok meg!‒ Dehogyis halsz meg ‒ szól a csillapító, mély hang, de már

közelebbről. ‒ Csak éppen megvénülsz.Nincsen kiút. Bo rémülten lehunyja szemét, és várja, mikor

érintik a száraz, csontos kezek. Csiszi-csoszi, közelednek aléptek. És ekkor, a szél zúgásán túl, új hangot hall: kürtszót.Süvít, föl-le, föl-le, akár a sziréna, és igen sebesen közeledik.

És már ott is van rajtuk; irtózatos törés-zúzás-csattogás-csikorgás, és a vihar közepéből, szélűzötten, kiront egy magaskerekű homokvitorlás, kinyújtott karjai repülő hálókatvontatnak. Kess abban a szempillantásban tudja, mit kelltennie. Mielőtt elszáguldana mellettük, félkézzel megragadjaBo csuklóját, a másikkal a Mumpóét, és mindhármójukat avágtató vitorlás útjába veti. És a hálók már el is kapják ésmagukkal sodorják őket. A sűrű szemű, vastag hálóbagabalyodva repülnek a vihar szárnyán, lélegzetelállítóiramban, végig a homokzivataros síkságon.

Mihelyt visszanyeri lélegzetét, Kess mászni kezd a hálón, fela támasztókarra. Megkapaszkodik, és a süvítő levegőbenkörülnéz. Lejjebb megpillantja Mumpót: a háló rabságábanvergődik, akár a kelepcébe esett vad, két lába átbújik a hálón,fejjel lefelé lóg, és visít. Bowmannak sikerült felegyenesednie;követi Kestrel példáját, és felhúzódzkodik a hálón. Nemkönnyű, mert a homokvitorlás olyan sebesen száguld, hogyahány göröngy, nagyobb kő akad az útjába, mindannyiszornagyot zökken, és meginog. És közben egyre süvít mellettük,körülöttük a szúrós homok. Az árboc tetején jajong a kürt,

mint valami elkárhozott lélek, a kiszögellő fakarok külsővégén pedig óriási kaszaforma pengék forognak sebesen,félelmetes sziszegő, csikorgó hanggal.

Kestrel benéz a hajó mélyére ‒ sehol egy lélek.Kormányszerkezetet, kormányrudat keres ‒ sehol semmi. Ahomokvitorlás irányíthatatlan: ha szikla vagy fa kerül őrültszáguldásának útjába, teljes sebességgel nekiront, és magávalegyütt őket is összezúzza. Valahogyan meg kell fékezni ahajót.

‒ Minden rendben? ‒ kiált Bowmannak Kestrel.‒ Azt hiszem.‒ Hozd be Mumpót a hajóba. Elvágom a vitorlákat.Bowman már fordul is, lemászik Mumpóhoz. Az hosszas

biztatásra felegyenesedik, s követi Bowmant, fel a hálón.Mihelyt bekeverednek a hajóba, belekapaszkodnak azárbocokba, a homokvitorlás pedig száguld tovább.

Kestrel megtalálja a fővitorla horgonyzókötelét, s kezdiletekerni. A hajó hirtelen megbillen, kis híja, hogy Kestrel kinem repül, de szorosan markolja a kötelet, és nagy csattanássalvisszavágódik a hajó bordázatának. Óvatosan felkapaszkodik,megint megveti lábát a gerendázaton, és meglazítja afővitorlát. Az egészet szeretné kioldani, hogy csökkentse őrültsebességüket, de csak az egyik oldalával sikerül megbirkóznia.A vitorla élesen fordul, a hajó most csak két keréken fut.Néhány tébolyult pillanat, a homokvitorlás robog, kétkerekével a levegőben, a penge alul a homokot szántja. Azutánelakad a hajó, cigánykereket vet a levegőben, át- meg átfordul,borul és bukfencezik, tehetetlen játékszereként hajtóerejének.Ahogy tovagördül, a nagy pengék elpattannak, az árbocok

derékba törnek, a kerekek ízzé-porrá zúzódnak, de a tömöralváz épségben marad. Mikor végre a tönkresilányított hajódülöngélve elpihen, a gyerekek megállapítják, hogy mindenüksajog, levegőt alig kapnak, de még élnek, és csontjuk se tört.

Feküsznek némán; vadul verő szívük lassan egyenletesritmusra vált. Még dúl a vihar, de a kürt elnémult, ahomokvitorlás gépezete megállt. Már csak a ledőlt vitorlákcsapkodása hallatszik a szélben. Megint a romos hajószélvédett oldalán keresnek menedéket. Nincs mit tenni,feküsznek, és várják, hogy elüljön a vihar.

A vén gyerekek okozta rettenet, a szédült meneküléskifárasztotta őket; mind a hárman nyugtalan álombanforgolódnak, úgy érzik, mintha a testük még mindig asíkságon száguldana, az elszabadult homokvitorláson. Álomés emlék elegyedik az üvöltő széllel, álmukban tovább dobáljaőket a vihar, hogy rémülten felkiáltanak, és rettegvekapaszkodnak egymásba.

Zűrzavaros álmukból arra ébrednek, hogy végtelen csendvan körülöttük. Elült a vihar. Már csak lenge szellő fújdogál.Kitisztult a levegő, s fölöttük, amikor előmásznak az összetörthomokvitorlás romjai közül, ragyogó kék az ég. Amiótaelhagyták a sóbarlangokat, most először látnak tisztán mindenirányban.

Végtelen síkság közepén találják magukat; ameddig a szemellát, csak a lágyan hullámos homok. Észak felé a hegyekvonala rémlik a látóhatáron. Különben sehol semmi, amieligazítást adhatna a vándornak. A hegyek ugyan közelebbvannak, de még így is többnapi járóföldre. Talán ha egynapiélelmük maradt, de csak ha jól beosztják. És mi lesz azután?

‒ Menjünk ‒ mondja Kestrel. ‒ Majd csak történik valami.Alászáll a nap az égen; ma már nincs értelme folytatni

útjukat.Kestrel előveszi sárbogyótartalékát.Mumpo nyomban közli, hogy éhes ‒ ahogy Kestrel előre

sejtette.‒ Egyforma adagunk volt mindhármunknak, Mumpo.‒ De az enyém elfogyott.‒ Sajnálom ‒ mondja Kestrel. ‒ Az enyémből nem kapsz.‒ De én éhes vagyok.‒ Gondoltál volna rá hamarabb.Elhatározta, hogy móresre tanítja Mumpót, hát büszke

némasággal fogyasztja a maga adagját. Mumpo ül és néz, mintvalami szomorú, hűséges kutya.

‒ Hiába nézel így, Mumpo. Megetted a magadét, most éneszem az enyémet.

‒ De én éhes vagyok.‒ Késő bánat.Mumpo sírva fakad, némán csorognak a könnyei. Néhány

perc múlva Bo elővesz a maga zsákjából egy sárbogyót, ésodaadja Mumpónak.

‒ Kösz, Bo! ‒ derül fel Mumpo.Kestrel nézi, amint eszik, és bosszankodik. Testvérének

kedvessége miatt magára haragszik.‒ Teneked tényleg semmi hasznod az égvilágon, Mumpo ‒

mondja.‒ Tudom, Kess.‒ Hosszú út áll még előttünk, ha nem tudnád.

‒ Nem is tudom ‒ jelenti ki Mumpo. ‒ Fogalmam sincs,hová megyünk.

Igaz; még sose fáradtak azzal, hogy neki is elmondják. Boelszégyelli magát.

‒ Mutasd meg neki a térképet, Kess.Kestrel kigöngyöli a térképet, és amennyire tudja,

elmagyarázza útitervüket. Mumpo némán hallgatja, szemét lenem veszi Kestrelről. A végén megkérdi:

‒ Félsz, Kess?‒ Félek.‒ Majd én segítek. Én nem félek.‒ Mért nem félsz, Mumpo? ‒ kérdi Bo.‒ Mitől félnék? Itt vagyunk, a három jóbarát. A vihar elmúlt.

Megvacsoráztunk. Nincs semmi baj.‒ De az nem aggaszt, hogy mi történik ezután?‒ Mért aggasztana? Nem tudom, mi történik, csak ha már

megtörtént.Bo kíváncsian néz Mumpóra. Talán mégsem olyan buta.

Talán… Megdermed. Kestrel nyomban megérzi testvérefélelmét.

‒ Mi van, Bo?‒ Nem hallod?Kestrel hallgatózik, és meghallja. Távoli mennydörgés.

Mind a távoli látóhatár felé fordulnak.‒ Valami jön. Valami nagy.

15

OMBARAKA FOGLYAI

homokhalmok mögül zászló tűnik fel, és egyreközeledik. Zászlórúdon lobogó piros-fehér zászló. Hogy

a zászlórudat mire tűzték, az még nem látszik, elrejti egybucka, de tudják, hogy közeledik, mert egyre magasabbraemelkedik.

Hamarosan észreveszik, hogy nem is zászlórúd az, hanemárboc ‒ mert most már látszik a vitorla is. Akárki is az,mindenesetre bemásznak előle a homokvitorlás roncsai közé,és búvóhelyükről figyelik a közeledőt.

Az egy vitorlából sok lesz; árbocok hosszú során felülkisebb, alul nagyobb vitorlák. Most már látszik a hajófelépítménye is, ablakok sora, és járópallók a hajótesten. Apallókon emberek futkosnak, de még messze vannak, nemlátni, kifélék-mifélék. Ahogy a hajó lassan kiemelkedik amélyedésből, már a hangja is tisztán hallatszik: erőteljes, mélydörej. És egyre több és több vitorla bukkan fel az alacsonyabbárbocokon, a járópallók szintje alatt. Majd feltűnik a homokfölött a hajótest második szintje, jóval szélesebb az elsőnél,fészerféleségek, viskók kötélhidakkal, fapallókkalösszekapcsolt kesze-kusza tömkelege. Emberek nyüzsögnek

A

ezen a szinten, s már hallatszik, hogy parancsokat kiáltanakegymásnak. Hosszú, lobogó köpenyt viselnek, a mozgásukgyors, ügyesen lendülnek szintről szintre, mögöttükléggömbbé fúvódik a köpenyük.

Az alacsonyan járó nap oldalba kapja az óriás hajót, ahogycsikorogva-nyikorogva kúszik fel az emelkedőn, kismillióvitorláját dagasztja a szellő. A gyerekek elképedve, riadtanbámulják, s ekkor faépületek harmadik szintje bukkan fel. Ezmár sokkal díszesebb az előzőnél, szép, faragottablakkeretekkel, csinos tornácokkal ékes házak rendezett soravesz körül három nyitott oszlopcsarnokot. A. hatalmasárbocok ezeken az építményeken át emelkednek, s mégfeljebb, két további szinten át, egészen a legmagasabbvitorlákig, meg a legfelül lobogó zászlóig. És az irdatlanépítmény egyre növekszik, ahogy közeledik a hajóroncs felé.Már fülsiketítő a zaj, hörgés-zörgés-csikorgás tölti el szinte azegész világot. Már láthatók a kerekei is, háznál is magasabbmindegyik. És a kerekek között is van egy szint, raktárak,üzemek, gazdaságok, kovácsműhelyek; mindet kanyargóspallók és belső utak kötik össze. Nem homokvitorlás ez,hanem kerekeken gördülő város, szélhajtotta világ.

A hegynyi hajót óriási mérete ellenére hajszálpontosankormányozzák, egyenesen a homokvitorlás roncsa felé. Agyerekek mi mást tehetnének: kuporognak a roncsban, ésreménykednek, hogy nem tapossa el őket az elhaladószörnyeteg. Csakhogy a szörnyeteg ‒ nem halad el. Ahogy azárnyéka rájuk hullik, újfajta kiáltás száll szintről szintre, százvitorlát vonnak be, az óriás test megremeg, és megáll.

Legközelebbi kerekei alig néhány lépésnyire a gyerekekbúvóhelyétől.

Vezényszavak csattannak. Egy magas szintről emelődaruhosszú karja lendül ki, a végéről óriási vas markolóféle függ.Igen ügyesek a darukezelők. Mire a gyerekek észbekaphatnának, már a homokvitorlás köré csattan a markoló, ésa roncs, velük együtt, egy rándulással a magasba emelkedik.

Ahogy feljebb, egyre feljebb szállnak, embereket pillantanakmeg a nagy hajón: hadonászva mutogatnak feléjük. A darukarja befelé lendül, a homokvitorlás roncsát a felső fedélzetaknáján át egy alsóbb szintre ereszti. És már el is hangzik azindulásra a parancs, a vitorlákat kigöngyölik, s az óriásépítmény nagy zajjal útra kel. Mikor a homokvitorlás nagyotkoppan a fedélzeten, a gyerekeket vad ábrázatú férfiak veszikkörül. Szinte egyforma mind, magasak, szakállasak,homokszínű köpenyüket bőrszíj fogja össze, hosszú hajuk százmeg száz fonatába tarka-barka zsinórt fűztek.

‒ Kifelé! ‒ parancsol az egyik férfi.A gyerekek kimásznak. Nyomban vasmarkok ragadják meg

őket.‒ Csaka kémek! ‒ szól a parancsnok, és megvetően kiköp a

fedélzetre. ‒ Terroristák!‒ Kérem szépen… ‒ szólal meg Kestrel.‒ Csend! ‒ rivall rá a parancsnok. ‒ Csaka söpredék! Akkor

beszélj, ha kérdezlek! ‒ és a homokvitorlás felé fordul. Embereia roncsot méregetik, felbecsülik, milyen kár esett benne.

‒ Tönkrement a hajó?‒ Igen, kapitány úr.‒ Zárjátok be őket! Ezért kötél jár!

Elcsörtet, nyomában alárendeltjeinek osztaga. Bowmant,Kestrelt és Mumpót a fedélzet szélén álló ketrec felétaszigálják. Őreik belépnek velük a ketrecbe, és kikiáltanak:

‒ Lefelé! Végig!A ketrecet függőleges síneken leeresztik a legalsó szintre.

Az őrök eközben gyűlölettel vegyes undorral méregetik agyerekeket.

A ketrec nagy döccenéssel megáll, a gyerekeket sötétfolyosón terelik egy vasrácsos ajtóhoz, és gorombán betaszítjákőket egy börtöncellába. Csattanva csukódik mögöttük az ajtó,a zárban nagy kulcs csikordul.

A zárka üres, még csak egy lóca sincs benne. Egyetlen,kicsiny ablaka a gyakorlóudvarra néz. A gyerekekkörülnéznek, megpróbálják felmérni új helyzetüket, amikormenetelő lábak zaját hallják. Az ablakon át meglátják, amintszakállas férfiak sorakoznak fel az udvaron, karjukat mellükelőtt összefonják. Parancsnokuk vezényszót vakkant, aszakállasok kardot rántanak, s maguk elé tartják a hosszúszablyákat.

‒ Megölni a csaka kémeket! ‒ ordít a parancsnok.‒ Megölni a csaka kémeket! ‒ visszhangozzák alárendeltjei.Heves ordítozás, hadonászás ‒ amolyan haditáncféle. A

vezér emelt hangon elrikkantja magát:‒ Baraka! ‒ Az emberek a levegőt kaszabolják, és teli

torokból üvöltenek:‒ Raka ‒ ka! ka! ka! ‒ és: ‒ Megölni a csaka kémeket! ‒ Ez

számtalanszor ismétlődik, az emberek szenvedélyes dühbe

lovalják magukat, kivörösödve toporzékolnak, készen arra,hogy bárkit és bármit felkoncoljanak.

Kestrel és Bowman fokozódó undorral nézi a parádét, deMumpo leplezetlen csodálattal bámulja a haditáncot.Legjobban a harcosok hajviseletétől van elragadtatva.

‒ Látjátok, hogyan csinálják? ‒ kérdi, és a maga petyhüdttincseit csavargatja. ‒ Piros meg kék fonalat fűznek mindegyikfonatba. Meg zöldet és sárgát! Meg mindenféle színt!

‒ Fogd be, Mumpo.Kattan a zár, nyílik az ajtó, belép egy férfi. Hasonlít a

többihez, csak idősebb és valamivel testesebb. Nehezenlélegzik; egy tálcán ételt hoz.

‒ Nem mintha volna értelme ‒ jegyzi meg, miközben leteszia tálcát a padlóra. ‒ Hiszen felkötnek benneteket. Dehát legyenmeg a Mora akarata.

‒ A Mora! ‒ kiáltja Kestrel ‒ Maga tad a Moráról?‒ Már hogyne tudnék? ‒ csodálkozik az őr. ‒ A Mora vigyáz

ránk. Még énrám is.‒ Hogy megvédelmezze?‒ Hogy megvédelmezzen! ‒ Az őr jót mulat. ‒ Ó, hogyne

kérem, a Mora megvéd! Viharral, nyavalyával, marhavésszel!Így védelmez engemet a Mora. Várjatok csak, majdmeglátjátok ti is. Itt vagytok, épen, egészségesen, frissen,fürgén, aztán holnap vár az akasztófa. Hej; úgy ám, a Moravigyáz ránk, ahányan csak vagyunk!

Mumpo letelepszik, és nyomban nekilát a rozskenyérnek,sajtnak, tejnek. Pillanatnyi tétovázás után az ikrek is követik,de ők lassabban esznek. Az őr az ajtóból gyanakvó tekintettelfigyeli őket.

‒ Kémnek elég kicsik vagytok ‒ állapítja meg.‒ Nem vagyunk kémek ‒ mondja Kestrel.‒ De hisz csaka söpredék vagytok, nem igaz?‒ Dehogyis vagyunk.‒ Azt akarod mondani talán, hogy barakák vagytok?‒ Nem, mi …‒ Hát ha nem vagytok barakák, akkor csakák vagytok, és

kész ‒ jelenti ki az őr. ‒ Mint mindenki, aki nem baraka.Kestrel erre nem tud mit válaszolni.‒ És a csakákat meg kell ölni ‒ fűzi hozzá az őr.‒ Tetszik nekem a haja ‒ közli Mumpo, mihelyt végzett a

vacsorával.‒ Igazán?Az őr meglepődik, de hízeleg neki, amit hallott. Felnyúl,

meghúzogatja hajfonatait. ‒ Ezen a héten zöldet meg sárgát ishordok.

‒ Nehéz megcsinálni?‒ Nem mondanám. Csak hát kell ahhoz egy kis gyakorlat,

hogy a fonatok egyenletesen vastagok legyenek, megegyforma távolságra.

‒ Biztosan nagyon érti.‒ Nem tagadom, megvan hozzá a kézügyességem. De

mondhatom, jóeszű kis kölyök vagy. Már holmi csakasöpredékhez képest.

Az ikrek ámulva hallgatják a beszélgetést. Az őr hangjából amaradék gyűlölet is eltűnt.

‒ A kék pont olyan színű, mint a szeme ‒ állapítja megMumpo.

‒ Azért választottam ‒ vallja be az őr. ‒ Legtöbben a pirosatkedvelik, de nekem jobban tetszenek a természetes árnyalatok.

‒ Az én hajamat biztosan nem tudná így megcsinálni ‒mondja sóváran Mumpo. ‒ Pedig szeretném, ha úgy néznék ki,mint maga.

Az őr elgondolkodva méregeti.‒ Hát éppenséggel megcsinálhatnám. Már persze, ha

tekintetbe vesszük, hogy úgyis lógni fogtok, nemigen számít.Milyen színeket szeretnél?

‒ Milyenek vannak?‒ Mindenféle. Amit csak akarsz.‒ Akkor valamennyit! ‒ jelenti ki Mumpo.‒ Nem lesz nagyon elegáns ‒ figyelmezteti az őr. ‒ Dehát

persze, kezdő vagy…Azzal otthagyja őket, az ajtót bezárja maga után.‒ Nahát, Mumpo! ‒ háborog Kestrel. ‒ Hogy gondolhatsz

ilyenkor a hajadra?‒ Mi egyébre gondolhatnék? ‒ kérdez vissza Mumpo.Visszajön az őr, fésűt hoz, meg egy zacskó színes fonalat.

Letelepszik a padlóra, és nekilát, hogy befonja Mumpo haját.Munka közben egészen barátságos lesz. Salimba a neve, ésrendes foglalkozására nézve tehenész. Elmeséli, hogyOmbaraka, az óriási gördülő város, ezer főnél is nagyobbcsorda gazdája, s van kecskenyáj meg hosszúszőrű birkanyájis. Kestrel, élve az őr nyájas hangulatával, lényegesebbinformációt próbál szerezni. Először is kik azok a csakák?

Salimba trükknek tekinti a kérdést.‒ Engem nem csaptok be. Na nézzed, itt egy szép lila. De a

hajadra ráférne a mosás, tudod-e.

‒ Tudom ‒ mondja Mumpo.Kestrel nem tágít. ‒ A csakák a barakák ellenségei?‒ Jó kérdés! Hogy ellenségeink-e? Ti, csakák nemzedékek

óta könyörtelenül mészároltok bennünket! Gondolod, hogyelfeledtük a hold-tölte-tömeggyilkosságot? Vagy IV. Rakameggyilkolását? Soha! Addig nem nyugszik egyetlen barakasem, amíg el nem pusztul minden csaka söpredék!

Salimba úgy felindul, hogy a keze megcsúszik, és elvéti afonást. Szitkozódva bontja ki a fonatot és kezdi elölről.

Kess megint felteszi ugyanazt a kérdést, csak egy kicsitdiplomatikusabban.

‒ Tehát a végén a barakák győznek?‒ Hát persze ‒ mondja Salimba. Minden baraka férfit, aki

betöltötte tizenhatodik évét, magyarázza, besoroznak ahadseregbe, és mindennapi katonai kiképzésben részesül.Fejével az udvar felé bök, ahol a csapat épp befejezte agyakorlatozást. Mindegyiknek megvan a maga munkája,mondja, vitorlakezelő vagy ács, vagy abrakgyűjtő, de elsőkötelessége valamennyinek Ombaraka védelme. Amikorriadót fújnak a harci kürtök, minden férfi otthagyja munkáját,felköti kardját, és jelentkezik kijelölt állomáshelyén. Szívesenjönnek, mert a vérbeli baraka számára a világon mindennélfontosabb, hogy megérje a napot, amikor Omcsaka rombadől.És az a nap bizonyára eljön, hiszen ez a Mora akarata.

Mumpo fodrászolása egy óránál is tovább tart, de amikorelkészül, a látvány diadalmas. Mumpo még most is koszos, dehomlokától felfelé szemkápráztató látvány. Haja annyiraösszetapadt a sártól, hogy amikor befonják, úgy áll, mint

megannyi tüske. Salimba szerint ez szokatlan, de van bennevalami daliás. Büszkén szemléli keze munkáját.

A börtöncellában nincs tükör, és Mumpo borzasztóanszeretné látni magát új díszében.

‒ Milyen? Hogy tetszik, Kess? Ugye tetszik?Kestrel nem tudja, mit mondjon. A látvány elképesztő.

Mumpo olyan, mint valami szivárványtól szalajtott sündisznó.‒ Egész máshogy nézel ki ‒ nyögi ki végül.‒ Jól?‒ Hát… csak másképp.Salimbának eszébe jut, hogy a tálca alja fényes. Mumpo elé

tartja, aki elégedetten szemléli kissé elmosódott tükörképét.‒ Köszönöm! ‒ sóhajt fel. ‒ Tudtam, hogy jó kezekbe

kerülök!A folyosón felhangzó lábdobogás börtönőrt, foglyot

visszatérít a valóságba. Vadul dörömbölnek az ajtón. Salimbagyorsan zord arckifejezést ölt, és kinyitja a zárat.

‒ Foglyok, felállni! ‒ üvölti el magát.A gyerekek felállnak.Idősebb baraka férfi lép be; hosszú, ősz, fonott szakálla van,

hosszú, ősz, fonott haja. Mögötte, vigyázzállásban, karjukatmellükön összefonva, egy szakasz katona. Az ősz férfimeglepetten nézi Mumpo szivárványszínű haját, demegtartóztatja magát mindennemű megjegyzéstől.

‒ Kemba vagyok, IX. Rakának, a barakák hadurának,Ombaraka uralkodójának, a szél harcosai főparancsnokának ésa síkság urának tanácsosa ‒ közli ünnepélyesen. ‒ Őr, hagyjonmagunkra.

‒ Igenis, tanácsos úr.

Salimba távozik, becsukja maga mögött az ajtót. Kemba azablakhoz lép, kinéz, tarka gyöngyökből font övét babrálja,azután felsóhajt, és visszafordul a gyerekekhez.

‒ Jelenlétetek roppant kényelmetlen ‒ mondja. ‒ Denyilvánvaló, hogy lógnotok kell.

‒ Mi nem vagyunk csakák ‒ mondja Kestrel.‒ Már hogyne volnátok csakák. Ha nem vagytok barakák,

akkor csakák vagytok. Márpedig mi háborút viselünkvalamennyi csaka ellen, mindhalálig.

‒ Mi Aramanthból jöttünk.‒ Ne beszélj szamárságokat. Csakák vagytok, és lógnotok

kell.‒ Nem köttethet fel bennünket! ‒ vágja oda dühösen

Kestrel.‒ Ebben sajnos igazad van ‒ sóhajt a tanácsos. ‒ Nem

köttethetünk fel benneteket; tiltja a szerződés. Másfelőlazonban életben sem hagyhatunk benneteket. Hej, hej! ‒ sóhajtmég nagyobbat. ‒ Ez csakugyan roppant kellemetlen. De majdkifundálok valamit. Mint mindig.

Összecsattantja a tenyerét.‒ Ajtót! ‒ parancsol a kint várakozó osztagnak.És a gyerekekhez, mintha csak most jutna eszébe:‒ El kell hogy vigyelek benneteket Raka elé. Puszta

formaság. De minden halálos ítéletet személyesen Rakánakkell meghoznia.

Nyílik az ajtó.‒ Osztag, vigyázz! ‒ parancsolja Kemba. ‒ A foglyokat

vigyék azonnal az udvarba.

A gyerekeket szigorú őrizettel átkísérik Ombaraka, az óriásigördülő építmény alsó fedélzetén a központi liftaknához. A liftszekrénye sokkal nagyobb, mint amelyikben levitték őket,kényelmesen elfér benne a kíséretükre rendelt osztag.Nyikorogva viszi őket a lift, létrák, járópallók mellett, felegészen az udvar fedélzetéig. Ott takaros sugárúton kelnek át,be az egyik tágas oszlopcsarnokba. A járókelők megbámuljákőket, vagy éppenséggel gyűlölködve sziszegnek; amikorazonban megpillantják Mumpót, tátva marad a szájuk. Kestrelhallja, amint kísérőik suttogva tárgyalják Mumpo frizuráját.

‒ Túlságosan rikító.‒ És az a sok narancsszín! Igazán közönséges.‒ De vajon hogyan áll ilyen egyenesen? ‒ töpreng egy

harmadik. ‒ Nem mintha irigyelném…Végigmenetelnek a visszhangos, nyílt csarnokon.

Közeledtükre kinyílik a túloldali ajtó. Odabent hosszú terem, aközepén asztal, annak a lapja óriási térkép. Az asztalt többfontos külsejű férfi állja körül, szemöldöküket zordulösszevonják; köztük a parancsnok, aki látta a gyerekeketkibújni a homokvitorlás roncsai közül, valamint Tanaka, afegyveres erők fővezére, mély, mérges redőkkel televésettképű férfi. Neki is eláll a lélegzete, amikor meglátja Mumpoújdonatúj hajfonatait.

‒ Mit mondtam nektek? ‒ kiált fel. ‒ Az egyikük ráadásulbarakának álcázza magát!

Az asztal körül álló férfiak legkisebbike peckesen előlép, ésroppant ellenségesen mered a gyerekekre. IX. Raka, mindenbarakák hadura, Ombaraka uralkodója, a szél harcosainakfőparancsnoka, valamint a síkság ura, balszerencséjére ‒ kicsi.

De ami híja van magasságban, azt az elképzelhető legádázabbmodorral pótolja. Egész Ombarakában egyedül az ő hajfonatait fűzték tele parányi acélpengékkel, s ezek félelmetesenvillognak, valahányszor a fejét mozdítja. Köpenyén keresztül-kasul övek, fegyverszíjak, ezekbe a legkülönbözőbb méretűtőröket, kardokat tűzte. Minden mozdulata aggresszorra vall,mintha az egész világot akarná kardélre hányni; hangja inkábbugatás, mint emberi beszéd.

‒ Csaka kémek!‒ Nem, kérem szépen…‒ Nekem merészeltek ellentmondani? Én Raka vagyok!Haragja oly elsöprő, hogy Kestrel többet meg se mukkan.‒ Parancsnok!‒ Igenis, felség ‒ lép előre Tanaka.‒ Ezek szétromboltak egy hadivitorlást?‒ Igenis, felség.‒ A csakák megfizetnek ezért! ‒ csikorgatja Raka a fogát, és

toporzékol. ‒ Omcsaka lőtávolban van?‒ Nem, felség. ‒ Ezúttal valaki más válaszol, szintén a

térképet körülállók közül. Gyors számítást végez. ‒ Legfeljebbegy napra, felség.

‒ Útirányt változtatni, ütközéshez! ‒ kiált Raka. ‒ Ez pimaszkihívás volt! Csak magukat hibáztathatják!

‒ Úgy érti, felség, hogy ütközzünk meg velük? ‒ kérdicsöndesen Kemba.

‒ Úgy, tanácsos! Majd megtanulják, hogy ha ütnek ‒ éntízszeresen ütök vissza!

‒ Igenis, felség.

És már harsognak az új parancsok, és még a gyerekek isérzik a csikorgásból, nyikorgásból körös-körül, hogyOmbaraka irányt változtat.

‒ Parancsnok! Hajnalra álljon készenlétben a támadó flotta!‒ Igenis, felség.‒ És a csaka kémek, felség?‒ Fel kell kötni őket természetesen.‒ Nem tudom, vajon ez bölcs eljárás-e, felség.Az elgondolkodó hang Kembáé.‒ Bölcs? Bölcs? ‒ rikolt az apró hadúr. ‒ Miről beszél maga?

Hát persze hogy bölcs! Mi mást lehet tenni kémekkel?Kemba közelebb lép, s ura és parancsolója fülébe súgja:‒ Kihallgatni őket. Megtudni a csaka hajóhad titkait.‒ És utána felkötni őket?‒ Igen, felség.Az apró hadúr biccent, és körülnyargal a szobában,

homlokát mély gondolatokra valló ráncok redőzik. Ateremben mindenki visszafojtja lélegzetét.

Az uralkodó megáll, és fennhangon kihirdeti határozatát.‒ A kémeket előbb ki kell hallgatni, azután felkötni.Kemba megint súg valamit ura és parancsolója fülébe.‒ Azt kell mondani nekik, hogy nem fogjuk felkötni őket, ha

együttműködnek velünk, felség. Különben nem mondanaksemmit.

‒ És utána felkötni őket?‒ Igen, felség.Raka biccent, és fennhangon megismétli:‒ A kémeket nem kötjük fel, ha együttműködnek.Tanaka alig jut szóhoz dühödt meglepetésében.

‒ Nem kötjük fel őket, felség?‒ Ez titkosszolgálati ügy, parancsnok ‒ förmed rá Raka. ‒

Ezt maga úgysem érti.‒ Azt azonban értem, hogy a tanácsos nem hajlandó

teljesíteni kötelességét ‒ mondja komor gőggel Tanaka.Raka ezt elengedi a füle mellett.‒ Vigyék el és sürgősen hallgassák ki őket, tanácsos ‒ int,

majd visszalép a térképasztalhoz. ‒ Most pedig, paracsnok,lássunk a haditervhez.

A gyerekeket visszaterelik a börtöncellába. Az őröketelbocsátják, de Kemba ott marad.

‒ Nyertem egy kis időt ‒ mondja. ‒ Szükségem van rá;kiutat kell találnom ebből a csapdából. És ezt a kis időt nemfogom arra fecsérelni, hogy a csaka hajóhad titkairólfaggassalak benneteket.

‒ Nem is ismerjük a csaka hajóhad titkait.‒ Ez igazában nem is fontos. A csapda a következő. Nem

köthetünk fel benneteket, mert azzal megszegnénk aszerződést. De életben sem hagyhatunk, mert szégyent ésgyalázatot hoznánk őseinkre és egész Ombarakára. Az utolsóemberig valamennyien megesküdtünk, hogy halottainkatcsaka vérrel bosszuljuk meg. Mindeddig ez nem okozottgondot, mert eddig sosem voltak csaka foglyaink. Éshiggyétek el, szívből kívánom, bárcsak most se volnának.

És tovább magyaráz. Szavaiból kiderül, hogy a barakák mega csakák közötti örökös háború vérontását megszüntetendő akét harcias nép valamikor régen szerződést kötött, melynekértelmében baraka harcos nem ont csaka vért, ha előzőleg nemontottak baraka vért, és viszont.

‒ És ezzel véget ért a háború?‒ Szó sincs róla ‒ mondja Kemba. ‒ Az elképzelhetetlen volt

és áz is marad. A háború sosem érhet véget. Ombaraka egészléte a háborútól függ. Mozgó szigeten élünk, hogy megvédjükmagunkat a támadástól. Harcos nép vagyunk,társadalmunkban minden rang ‒ katonai rang, és ami alegfontosabb: vezérünk, Raka, Ombaraka uralkodója ‒ hadúr.Nem, nem; a háború folytatódik. Csak az öldöklés szűnt meg.Sem baraka, sem csaka harcos nem esett el csatában immár egynemzedék óta.

‒ És hogy lehet csatát vívni elesettek nélkül?‒ Gépekkel.Kemba kimutat az ablakon. A gyakorlóudvar túloldalán

még éppen látni a homokvitorlások árbocait.‒ A mi hajóhadunk megtámadja az ő hajóhadukat. Néha mi

győzünk, néha ők. De egyik fél sem kockáztat egyetlenemberéletet sem. A könnyű páncélos hajók, a rombolók és acsatahajók önállóan kelnek harcra.

‒ De hiszen akkor az egész csak játék!‒ Nem, nem. Háború, és mi teljes háborús szenvedéllyel

harcolunk. Kívülállók ezt nemigen érthetik. Raka szentül hiszi,hogy hadserege egy szép napon lerombolja Omcsakát, és őlesz a síkság egyeduralkodója. Mindannyian hisszük; bizonyosmértékig még magam is. Ha ugyanis nem hinnénk, egészenmásképp kellene élnünk, és akkor már nem is lennénkbarakák.

‒ De ha egyszer így van, akkor talán nem is kell igazánfelkötni minket. Maguk nem olyan kegyetlenek, szívtelenek!

‒ Dehogyisnem ‒ mondja rá szórakozottan a tanácsos.Elméje a problémát latolgatja. ‒ Engem ti egy fikarcnyit semérdekeltek. Annál jobban viszont a szerződés. Ha a csakákmegtudják, hogy felkötöttünk néhány csaka kémet, akkorbosszút állnak értetek, és kezdődik elölről az egész öldöklés.

‒ Látja? Éppen ezért nem köthetnek fel berniünket.‒ Dehát egész Ombaraka tudja már, hogy itt vagytok.

Mindenki akasztást vár. El sem tudjátok képzelni, mennyireizgatottak. Mindannyian abban nevelkedtünk, hogy öljük acsakákat, és annyi év után végre, végre itt van három csakakém, akiket terrorcselekményen kaptak rajta! Hát hogynekellene felkötnünk benneteket?!

Megint kibámul az ablakon, és szinte magának mondja,nem nekik:

‒ Én tárgyaltam le az egész szerződést. Az volt életemfénypontja.

És hosszan, mélabúsan sóhajt.‒ Hagyhatna minket megszökni.‒ Ugyan már. Szégyenbe hozna mindannyiunkat.‒ Akkor csak tegyenek úgy, mintha felkötnének.‒ Mit segítene? Ha a tettetés sikeres, a csakák azt

mondhatják, megszegtük a szerződést, és máris kezdődik azöldöklés. Ha pedig a tettetés nem sikerül, Ombaraka népepuszta kézzel tép benneteket darabokra, és valószínűlegengem is. Próbáljatok végre logikusan gondolkodni, álljatokelő valami értelmes javaslattal, vagy hallgassatok, haddtaláljak ki valamit magam.

Hát elhallgatnak; nem hallatszik más, csak az egészszerkezet állandó nyikorgása, csikorgása, ahogy Ombarakatovagördül a síkságon.

A tanácsos néhány perc elteltével a homlokára csap.‒ Hát persze! Milyen ostoba is vagyok. Hisz itt a megoldás,

épp hogy nem kiabál!Bo és Kess az ablakhoz szalad: ugyan mire bámul a

tanácsos. De az udvar néptelen. Nem változott semmi.‒ Mi a megoldás?‒ A hadiflotta! Legyen a büntetés méltó a bűnhöz!Feléjük fordul, öreg arca valósággal tüzel az izgatottságtól.‒ Tudtam, hogy kifundálok valamit! Hej, micsoda agyam

van énnekem! Ezt hallgassátok meg.Másnap, magyarázza, csata lesz. A baraka hadiflottát

homokra bocsátják, és a csaka hadiflotta síkraszáll ellene. Apáncélozott homokvitorlások irdatlan sebességgel ütköznekössze a síkság közepén, és forgó pengéikkel lekaszaboljákegymást. Mi lehetne méltóbb halál csaka terroristáknak?Kiküldeni őket az egyik páncélos hajón, és fasírttá aprítja őketa csaka hadiflotta!

‒ Látjátok, mi a szépsége ennek a tervnek? Meghaltok, nagyelégtételünkre, és ráadásul maguk a csakák ölnek meg, tehát aszerződés nem sérül! Hát nem tökéletes?

Fel-alá nyargal a zárkában, karja vadul csépel.‒ Ezt a szimmetriát! Ezt az eleganciát!‒ És mi a végén meghalunk?‒ De meg ám! Méghozzá egész Ombaraka szeme láttára!

Becsszavamra, ilyen zseniális ötletem nem volt még egészéletemben!

Az ajtó felé iramodik, a gyerekek már nem is érdeklik. ‒Őrség! Kinyitni!

‒ Kérem szépen ‒ kiáltja Kestrel ‒, nem lehetne, hogy…‒ Csönd, csaka söpredék ‒ szól nyájasan a tanácsos, és

kicsörtet a zárkából.

16

A SZÉLCSATA

emba terve nyilván elnyerte Raka hadúr tetszését, mertamikor Salimba legközelebb belép a zárkába, örömmel

tudatja a gyerekekkel, hogy Ombarakában másról sem folyik aszó.

‒ Sose vívtunk még csatát, valódi elesettekkel! ‒ Salimbaszeme izgatottan csillog ‒, legalábbis emberemlékezet óta. Hej,micsoda látvány lesz! Magam is ott leszek, számíthattok rám.

‒ Mért olyan biztos, hogy megölnek minket? ‒ kérdi Kestrel.‒ És ha a hajó átrepül a síkságon, és nem ütközik semmibe?

‒ Szó se lehet róla! Az egészet gondosan megtervezték.Megvárják, míg kivonul a teljes csaka hajóhad, benneteket megodairányítanak a közepébe. Azoknak a csaka hadihajóknak afegyverzete csupa régi, kipróbált gyilkos penge. Szép rendesenfelaprítanak benneteket.

‒ És maga nem is bánja? ‒ kérdi villogó szemmel Bowman.Salimba ránéz, aztán kissé zavartan elfordítja a fejét.‒ Hát, nektek éppenséggel nem lesz valami jó mulatság.

Értem én. Csakhogy… ‒ visszanéz, a szeme felragyog. ‒Nekünk annál nagyobb gyönyörűség lesz!

Mihelyt kimegy, az ikrek összedugják a fejüket.

K

‒ Fura ‒ jegyzi meg Bo ‒, akármennyit szavalnakakasztásról, gyilkosságról, az az érzésem, hogy a szívükmélyén egészen szelíd népek.

‒ Juhuhuuj! ‒ kurjantja el magát Mumpo.‒ Mi van?‒ Kess! Hallod? A barátom vagy! Szeretlek!‒ Felfogod te egyáltalán, hogy mi történik velünk?Mumpo kicsit furán néz, de Kestrel nem tágít.‒ Holnap reggel betesznek minket egy olyan

homokvitorlásba, és egy csomó másik ránk támad!‒ De jó lesz!‒ Dehogyis lesz jó. Nagy, forgó késeik lesznek, és minket

darabokra vagdalnak.‒ Nagy darabokra vagy kicsikre? ‒ vihog Mumpo. ‒ Vagy

egészen irinyó-pirinyó darabkákra?Kestrel szúrós szemmel néz rá. ‒ Mumpo! Mutasd csak a

fogadat! Mumpo kivillantja fogsorát. Csupa sárga.‒ Tixát rágsz, igaz?‒ Boldog vagyok, Kess!‒ Hol van? Ide vele!Mumpo kimarkol a zsebéből egy csokor tixalevelet.‒ Semmirekellő vagy, Mumpo.‒ Tudom, Kess. De szeretlek.‒ Ugyan, fogd már be.Bo a szürkészöld tixalevelekre mered.‒ Talán megcsinálhatjuk.‒ Mit?‒ Amikor a hajóroncsban lapultunk, kispekuláltam, hogyan

kapcsolódnak az alkatrészei. Azt hiszem, rájöttem. Ha Mumpo

fent lenne az árbocon, mint amikor sarat ugrott, meg tudnánkcsinálni.

Másnap, alig virrad a hajnal, Ombaraka őrtornyaiból akémlelők megadják a hajóirányítóknak a várva várt jelet:Omcsaka a látóhatáron! Hatalmas hajó tart feléjük a síkságon,Ombarakának valósággal a tükörképe; vitorlái és árbocai,fedélzetei és tornyai a rózsa-arany égbe nyúlnak. Erősdélnyugati szél fúj, a két gördülő város szélirányba áll, és mirefent ragyog a nap, egymás lőtávolába érnek.

Maga Raka a parancsnoki hídon foglal helyet. Odalentharckészültségbe helyezik a támadó flottát rögzítő csörlőket ésdarukat, és egész Ombaraka készül a csatára. A szélmesterek ahelyükön, a külső galériákon, magasra emelik műszereiket;szüntelenül érkező jelentéseik alapján a parancsnoki szobábanfolytonosan pontosítják a szélerőt és -irányt. Csatában a kétlegfontosabb tényező: a szélirány, és a támadás időzítése.Mennél később bocsátják támadásba a hadiflottát, annálközelebb a célpont, következésképpen annál nagyobb fokú apontosság. Ha azonban sokáig halogatják a támadást, ahajóhad esetleg nem éri el a támadási sebességet, mire azellenséges erő megindul.

A két nagy anyahajó, Ombaraka és Omcsaka hadállásánmagaslik; mindegyik a legelőnyösebb szél felőli helyzetetkeresi. És ahogy minden esetben történik, óhatatlanulkeresztezik egymás útját, és egyikük sem kap kedvező szelet.De ez senkit sem zavar, hiszen épp ezért mindkét hajóhadatúgy tervezték, hogy kedvezőtlen széljárásban haladjon aleggyorsabban.

Ahogy a nap a látóhatár fölé emelkedik, és szemkápráztatósugarait a síkságra zúdítja, Raka parancsot ad a harci riadóra.Felhangzik a vezérőrtoronyban az első kürtszó, s átveszi tőleegész Ombaraka valamennyi őrt állója. A mély kürtszó sorraharsan, fedélzetről fedélzetre száll a visszhang.

A gyerekek is meghallják börtöncellájukban, és tudják, ezmit jelent. Hamarosan futó léptek közelednek, és felpattan azajtó. Állig felfegyverzett osztag ragadja meg és vonszolja ki afolyosóra őket. Egyetlen szó nélkül ösztökélik át hármójukataz udvaron, s le egy rámpán a kilövő fedélzetre. Itt, ameddig aszem ellát, minden irányban sorakozik a baraka hadiflotta: azanyahajó magas oldaláról kinyúló daruk tartják aszélmeghajtású hadihajók számtalan sorát. Emberek kúsznak-másznak a hajókon, igazgatják a légcsavarforma pengéket,aggatják a hálókat, ellenőrzik a hajtószíjakat meg a csigákat,beállítják a vitorlákat. A flotta minden egyes hajójánakmegvan a személyzete, s most elérkezett életüklegdiadalmasabb pillanata. A gépezetet, amelyet oly szeretőkézzel gondoznak, s oly halálos pontossággal készítenek fel acsatára, nemsokára útjára bocsátják, a soha viszont nemlátásra. Magával viszi dicsőségük reményét, s ha szerencsekíséri, leronthat egy csaka hajót, mielőtt maga is óhatatlanulelesik az ellenség vagy az elemek csapásai alatt.

A gyerekeket leparancsolják a csatahajók vonalára, és azelső páncélozott könnyűvitorlás elé állítják. Mindenüttrajzanak Ombaraka katonái, s aki csak meglátja a gyerekeket,kiköp, és gyalázkodó szavakat ordít. ‒ Csaka söpredék! Széplátvány lesz, ahogy az agyvelőtöket szárnyára kapja a szél!

Minden egyes darunál férfiak várakoznak, hosszú, kampóspóznákkal ők húzzák majd helyükre a hadihajókat. Háromilyen pózna tartja most a könnyű páncélzatú vezérhajót akibocsátófedélzet mellett, hogy a gyerekeket a fedélzetretehessék. A támadó pengék ezüstjén megvillan a napfény, ahajó ringatózik, a pengék egyelőre mozdulatlanok.

Megjelenik Kemba tanácsos, hogy szentesítse a csaka kémeksorsát. Barátságosan biccent a gyerekeknek, aztán parancsot ada kísérő osztagnak:

‒ Kössétek a csaka kémeket az árbocokhoz!‒ Kérem szépen ‒ szólal meg Kestrel ‒, nem azt mondta,

hogy mindenki minket fog nézni?‒ És ha azt mondtam…?‒ Ha odakötöznek, akkor túlságosan hamar véget ér a

művelet, nem?‒ És mi a javaslatod?‒ Azt gondoltam, ha ide-oda futkosnánk a hajón, sokkal

érdekesebb lenne a látvány.Kemba kissé meghökken, de fontolóra veszi az ajánlatot.‒ És mi van, ha kiugortok? ‒ kérdezi végül.‒ Kössenek lazán hosszú pórázra ‒ javasolja Kestrel. ‒ És

adhatnának valamit, amivel mi is harcolhatnánk. Akkor lennecsak igazán érdekes a cirkusz!

‒ Nem, nem ‒ rázza meg a fejét Kemba. ‒ Csaka kémekkezébe kardot? Azt már nem.

‒ És mi lenne ha olyan póznát kapnánk? ‒ mutat Bo a hajóta fedélzethez rögzítő kampós póznákra.

‒ Az meg minek nektek?‒ Talán odébb taszigálhatnánk a csaka hajóhadat.

‒ Odébb taszigálni a csaka flottát? Póznákkal?A vén tanácsos elmosolyodik; körülötte harsányan

hahotáznak az emberek. Ők tudják, milyen szélsebesenrontanak egymásnak a hadihajók.

‒ Nos, jó ‒ bólint Kemba. ‒ Adjatok mindegyiknek egypóznát. Hadd lássuk, hogyan „taszigálják odébb” a csakahadihajókat!

Gúnykacaj kíséri a gyerekeket, ahogy a könnyűvitorlásfedélzetére hurcolják őket, s mindegyiket hosszú kötéllelrögzítik a középső árbochoz. A kötél vékony, de igen erős, acsomókat szakértő matrózkezek kötötték. Mindegyikük utánhajítanak egy-egy kampós végű póznát, és harsog a kacagás akilövőfedélzeten. A pózna csörömpölve hullik a hajó aknájába.Bo otthagyja. Kess súg valamit Mumpónak, az vigyorogvabólint, és felkapja a póznáját.

Ombaraka nyugati oldala mentén készenlétben a hadiflotta:a kilövési parancsot várják. A gyerekek a hajójuk fedélzetérőltizennégy nagy csatahajót számlálnak meg előttük, mögöttükpedig kilenc könnyűpáncélzatú hajót. Távolabb sötétlikOmcsaka tömege a fényes égbolt előtt, s már hallani a csakaharci kürtök távoli szavát.

A nagy anyahajó egyenletesen halad a feltámadó szélben, akét ellenfél között csökken a távolság. A hadihajókon még nemhúzták fel a vitorlákat, de a vitorlakezelők készenlétbenvárnak. Kestrel megfordul, felnéz a fölötte tornyosulófedélzetekre, galériákra: emberek százai, nők, férfiak, gyerekekzsúfolódnak mindenütt, némán bámulnak a síkságra. És mégnáluk is magasabban, az őrtornyokban az őrök messzelátótszegeznek Omcsaka daruira, készen rá, hogy abban a

pillanatban elkiáltsák magukat, amikor a csaka hadihajókatkilövik.

Ahogy az ellenség mind közelebb és közelebb gördül,nőttön nő a várakozás feszültsége mindenkiben; vagyis ‒mindenkiben, kivéve Mumpót. Feje körül forgatja a hosszú,kampós póznát, és kuncog magában. Mintha fel sem fogná,hogy a baraka nép egy emberként gyűlöli, s amikor az öklüketrázzák feléje, és taglejtéssel mutogatják, hogyan leli majdhalálát a csatában, ő vidáman, kacagva visszainteget. Bo ésKess viszont csendben marad; a lehető legkevesebb figyelmetszeretnék magukra vonni. Tanulmányozzák avitorlaszerkezetet, figyelik a kilövőosztag emberének atevékenységét, aki majd pályára állítja a hajót.

És végre felhangzik a távoli kiáltás, majd egy közelebbi,aztán egy még közelebbi.

‒ Csatára felkészülni!Élénk mozgás a kilövőfedélzeten, mindenki a vezényszóra

vár. Úgy egymérföldnyire a síkságon mozgás látszik Omcsakakilövőfedélzetein is. Aztán, távol, de tisztán hallhatóan,mintha vízesés robaja volna, felhangzik a csakák csatakiáltása:

‒ Csa-csa-csaka! Csa-csa-csaka!És ebben a pillanatban kigöngyölik a csaka hadihajók

vitorláit: a vezérhajót leengedik, vitorláit dagasztja a szél.Ombarakán minden szem a kioldott csaka hajóra szegeződik,ahogy a pengéi kavarni kezdik a levegőt. Minden szem követi,amint fokozza sebességét, és támadásba lendül.

‒ Kilövés egy!A vezényszó azonnali tevékenységre indítja a

kilövőfedélzetet. A vezérhajó kilövőosztaga elvégzi a jól

begyakorolt műveletsort: vitorlákat lazítani, pengéketkiengedni, szélirányt ellenőrizni, távcsöveket az ellenségreszegezni, pályát tartani. Kurta biccentés a jelzőőrtől, és akilövés vezetője kiadja a végső parancsot:

‒ Raj-ta!A tartókampók felpattannak. Az élénk szél kihajtja a

kilövőfedélzetről a súlyos hajót; előregördül magas kerekein.Az óriási pengék megkezdik forgásukat, ahogy a szélbenduzzadnak a vitorlák. Az anyahajó szél alatti oldaláról kiérve akeresztszél teljes erejével dagasztja a vitorlákat, üvölt az árboctetején a kürt, és a csatahajó halálos támadásba lendül. Mindenfedélzetről, minden galériáról felharsan a barakákcsatakiáltása, buzdítva a hajót:

‒ Raka ka! ka! ka! Raka ka! ka! ka!Odaát kilövik a második csaka cirkálót, aztán a harmadikat.

Minden szem a vezérhajót követi, a kilövőfedélzet visszaveri aparancsszavakat, cirkálót cirkáló után bocsátanak útra. Ésközben a két nagy anyahajó között egyre fogy a távolság.

A jelzőőr jó munkát végzett. A két vezérhajó frontálisanütközik, az óriás pengék összeakadnak, szétroncsoljákegymást, összegabalyodva zuhan közös végromlásba azellenséges két hajó. A nézők éljeneznek, és odaát is hasonlóéljenzés tör fel Omcsaka fedélzeteiről. Messze volt ahhoz azütközés, hogy megállapíthatnák, melyik hajó szenvedettnagyobb kárt. Az éljenzés az első összecsapásnak szól.

Most aztán folyik a haddelhadd! Mindkét oldal jelzőőrei ésszélmesterei szakmájuk kiváló szakértői, és a csatahajók olyanpontosan csapnak le mozgó célpontjukra, mintha élőkormányos irányítaná mozdulataikat. A síkság közepe a két

nagy anyahajó között hamarosan csatahajók roncstemetője, avitorlák hasztalan rángatják a megfeneklett hajótörzseket.

Most már sebesebben követik egymást a kilövések, a csakaparancsnokok fokozzák a nyomást. Céljuk nyilván, hogylétszámfölénnyel hengereljék le a baraka flottát, s Ombarakavédtelen maradjon a csata végső, döntő szakaszában, amikor akét gördülő város olyan közel kerül egymáshoz, hogy atámadó had magukban az anyahajókban tehet kárt. A háborúteljes stratégiája abban a döntésben csúcsosodik ki, hogymeddig lehet késleltetni a flotta utolsó, leggyorsabb,legkönnyebben manőverező hajóit, a páncélozott vitorlásokat.

A csatakiáltások egyik oldalon sem halnak el: üvöltésükelvegyül az egymásnak rontó cirkálók törésével-zúzásával,meg a szaporodó roncsok szétszóródó záporával.Lehetetlenség megállapítani, melyik oldal kerekedik felül, bára csaka hajóhad pillanatnyilag oly irdatlannak látszik, hogy azegész síkságot beborítja.

És egyre pattognak a vezényszavak:‒ Raj-ta! Raj-ta! Raj-ta!Hajó hajó után feneklik meg, a kilövések parancsnokai

izzadva irányítják a csatatérre az újabbakat. A paracsnokihídon Raka a megfigyelő ablaknál tétlenkedik, körülöttekavarog az ordító hangok zűrzavara.

‒ Szélirány két fokkal nyugatra!‒ Csaka kilövés, harmincegy!‒ Üsd! Vágd! Nem apád!‒ Távolság ezerkétszáz lépés!‒ Csaka kilövés harminckettő! Harminchárom!‒ Még hány? ‒ kiabál Raka.

‒ A második flottának vége! Könnyűvitorlások, készülj!Tanaka, a fegyveres erők főparancsnoka a hadúrhoz siet.‒ Vessük be a páncélozott könnyűvitorlásokat, felség?‒ Nem! Az ellenség épp ezt akarja!‒ Csaka kilövés harmincnégy! Harmincöt! Harminchat!‒ Távolság ezer lépés!‒ Be kell vetnünk őket, felség! Csak a könnyűvitorlásokkal

tarthatjuk sakkban az ellenséget.‒ Pokolba minden csakával! ‒ fakad ki Raka. ‒ Hányat

tartanak még vissza?‒ Csaka kilövés, harminchét!‒ Be kell vetnünk a könnyűvitorlásokat!‒ Hagyjuk, hogy ők diktálják a stratégiánkat? ‒ tajtékzik

Raka.‒ Épp ezt akarják!‒ Csaka cirkáló áttört! Csaka cirkáló áttört!Az egész parancsnoki híd megdermed. Ettől rettegnek

mindahányan: az első hajó, amely áttört a baraka hajóhadvédvonalán, most egyenesen Ombaraka felé robog!

‒ Ütközési pontot megállapítani! ‒ ordít Tanaka. ‒Vészjelzőket megszólaltatni! ‒ Majd visszafordul a hadúrhoz,hangja sürgető:

‒ Felség… a könnyűvitorlásokat…‒ Hát rajta ‒ mondja nehéz szívvel Raka. ‒ Küldje ki a

páncélozott könnyűvitorlásokat.A kilövőfedélzetek legénysége meghallja, hogy a kürtök új,

fülhasogatóbb hangon szólnak: a vészjelzés! A csatakiáltáselhal, ahogy galériáról galériára terjed a hír: áttört a csakaflotta. Hogy hogyan vagy miért, azon tűnődni most nincs idő,

mert nyomban a kürtszó után elhangzik a kilövésvezényszava, és végre akcióba lendülnek a páncélozottkönnyűvitorlások.

‒ Raj-ta! Raj-ta! Raj-ta!A gyerekek ugyan a vezérhajóban vannak, de mégsem ők

érnek elsőnek a síkra. Mögöttük sorra indulnak a karcsú, dehalálosan veszedelmes hajók, sűrűn, akár a géppuskaropogás.Nyílegyenesen a csaka cirkálók közeledő vonala felé. Ahogysorra kioldják őket, az egyetlen elszabadult csaka cirkáló márott van rajtuk, lehengerlő sebességgel. Telibe találja az elsőkönnyűvitorlást, feldobja a levegőbe, aztán akár az elhajítottkalapács, száguld Ombaraka legalsó fedélzete felé.Omcsakában hatalmas éljenzés harsan, ahogy aszétforgácsolódó cirkáló kavargó törmeléke magasra csapOmbaraka falán, és az emberek menedékbe húzódnak.

A kilövőfedélzetek legénysége meg se rezzen. Sorra lőnek kia páncélozott könnyűvitorlások, hogy feltartóztassák aközeledő csaka cirkálókat.

‒ Raj-ta! Raj-ta! Raj-ta!Egyetlen könnyűvitorlást nem vetettek még be ‒ azt,

amelyiken a gyerekek figyelik a csatát, Bo és Kess feszülten,némán, Mumpo a kampós póznát lóbálja, és ordít izgalmában.

‒ Törni! Zúzni! Hubba búbba! Jönnek már! Beng-beng-beng!Ja-haa!

Ekkor új vezényszó harsan, s egész Ombarakán behúzzák avitorlákat. Az óriási gördülő város megremeg, megáll. Rakafelkészül a végső ellenállásra. Itt vívják meg a döntő csatát.

Omcsaka néhány hosszú percig még gördül feléjük.Közvetlen közelből akarják megvívni az utolsó csatát? S ekkor

látni, hogy Omcsakán is bevonják a vitorlákat, és a két óriásszörny egymástól alig ötszáz lépésnyire állt meg, hogy tanújalegyen hajóhaduk utolsó, mindent eldöntő összecsapásának.

A parancsnoki hídon Raka majd megtébolyodikaggodalmában.

‒ Van még hajójuk? Tudni akarom, hogy van-e még hajójuk!‒ Nincsen, felség.‒ Kilőtték az utolsót? Nem hiszem.‒ Üsd-vágd! Üsd-vágd!‒ Szélirány délnyugatra, három fokkal!‒ Három páncélozott könnyűvitorlásunk van tartalékban,

felség. Kilőjük?‒ Van még tartalékuk?!‒ Valamennyi csaka kilövőhely üres, felség.‒ Akkor rajta! Raj-ta!Hátraveti karját, szeme megint csillog. ‒ Korán vetették be

az utolsó erőt! Most majd meglátjuk, ki tör át elsőnek!Mindkét oldalon tetőzik a harci zaj, az ellenfelek már látják

egymást, és mindegyik túl akar tenni a másikon hangerőben.‒ Csa-csa-csaka! Csa-csa-csaka!‒ Raka ka! ka! ka! Raka ka! ka! ka!A két hajóhad összecsap, egymásba gabalyodik, minden

egyes ütközés hatalmas ordításra buzdítja a nézőközönséget.Egyik félnek sem sikerül áttörnie, és nincs több csaka kilövés,amikor Ombaraka tartalék-könnyűvitorlásai megkapják aparancsot az indulásra.

A gyerekek hajója a harmadik és utolsó a vonalban. Kembaaz ő pusztulásukat szánja a csata végső nagy jelenetének. Agyerekek nyugodtan várják, ahogy végre kigöngyölik hajójuk

vitorláit, és érzik, amint az árboc megfeszül a szélben. Fentnyikorognak a csigák, ahogy a hajót a földre eresztik. A jelzőőrmegállapítja az útirányt, és leszíjazza a fővitorla rúdját. Kembabúcsúzóul nyájasan int.

‒ Életem legjobb ötlete! ‒ kiált le a gyerekeknek. ‒ Aztánszépen szerepeljetek!

‒ Raj-ta! ‒ harsan a vezényszó. A rögzítőkampókfelpattannak, a páncélozott könnyűvitorlás megblokkol, ahárom gyerek az aknába pottyan, s a hajó akcióba lendül, kilőa nyílt térre. Kétoldalt forgásnak indulnak a pengék, azárboccsúcson kísérteties rikoltást ereszt meg a kürt.

A tömeg Ombaraka fedélzetein diadalordítással üdvözli atartalék vitorlásokat. Az utolsó hajó bizonyosan áttör. Majdamikor megpillantják a gyerekeket, a diadalkiáltás a gyűlöletüvöltésévé fajul.

‒ Csaka kémek! Söpredék! Halált rájuk! Halált! Halált!Halált!

És egyszer csak elhal ajkukon a kiáltás. Omcsaka oldalábanóriási ajtók pattannak fel, rejtett daruk bukkannak ki,markolójukban egy új hajóhad.

Rakát a parancsnoki hídon hideg kétségbeesés fogja el.Tehetetlen. Kivezényelte utolsó hajóit, úton vannak,visszahívni őket nem lehet. Ombaraka ki van szolgáltatva azellenség kényére-kedvére.

‒ Hányan vannak? ‒ kérdi tompán. De látja maga is, ahogya daruk előgördülnek. Nyolc csatahajó. Közel vannak, ötszázlépésnyire, nem érhetik el a legnagyobb sebességet, de így isszörnyű kárt tehetnek. Ők maguk biztonságban vannak, acsaka parancsnokok akkor bocsátják ki őket, amikor nekik

tetszik, neki pedig nincs más választása, csak itt ülni, éselszenvedni a csapásokat. Ombaraka megrokkan. Katasztrófa!

És tudja ezt az egész nép. Döbbent csend ereszkedikfedélzetre, galériákra, ahogy nézik, amint páncélozottkönnyűvitorlásaik megütköznek a még harcban álló csakacirkálókkal. Nem harsan most uszító üvöltés. Csak Omcsakavad csatakiáltását hordja feléjük a szél.

‒ Csa-csa-csaka! Csa-csa-csaka!És ekkor valami furcsa történik. A harmadik páncélozott

könnyűvitorlás, amelyik a csaka kémeket szállítja, jókorakanyart ír le. A szájtáti tömeg ámulva követi a röptét. Kétgyerek mintha a vitorlákat kezelné, az egyik a fővitorlát, amásik az orrvitorlát. A harmadik fölmászott a főárboc tetejére,póznával hadonászik. A leírt széles ív elviszi a hajót a csatából,de mindjárt vissza is kanyarodik, teljes körben.

A szédítő sebességgel száguldó könnyűvitorláson Bo ésKess megfeszített figyelemmel kezelik a vitorlákat, éstapasztalják, hogy a hajó engedelmeskedik az akaratuknak. Azelső kanyarban ügyelnek, hogy mind a négy kerék a földönmaradjon, de a másodikat már élesebbre veszik, s hagyják,hogy a hajó egy kicsit megdőljön. Csodaszépenengedelmeskedik, ők ketten pedig szavak nélkül közükegymással a teendőket.

Keresztezni! És kész! Tartsd a kanyart! Úgy van!Mikor a második hosszú kanyart is beveszik, már tudják,

hogy urai a hajónak. Egymásra néznek, mozgásuk sebessége,hatalmuk izgalommal tölti el őket.

‒ Minden rendben, Mumpo? ‒ kiált fel az árboc tetejéreKess.

‒ Boldog, boldog, boldog! ‒ kántálja Mumpo, és megforgatjafeje körül a kampós póznát. ‒ Gyerünk horgászni!

A rejtett csaka cirkálók közül az első földet ér. Ahogyakcióba lendül pályáján, mely elkerüli a roncsokat, Bo és Kessmegfordul, és az üldözésére indul. Pályájukat úgy tervezik,hogy ne ütközzön a csaka cirkálóval, hanem ívben kerüljemeg, azután mögötte fusson.

Kerülj, Kess, kerülj! Most adj neki!Ombaraka népe döbbenten bámulja a manővert. Omcsaka

népe valósággal elkábul, torkukra forr a diadalkiáltás. Mifolyik itt? A könnyűvitorlás talán együtt akar támadni a csakacirkálóval? Mindenesetre úgy látszik, ahogy a sokkalkönnyebb hajó a fölé tornyosuló cirkáló mellé lendül.

Közelebb! Közelebb! Még közelebb!Kestrel a hajóorrban diktálja a fordulókat, Bowman a

fővitorlarúdnál amennyire csak meri, olyan közel viszi a hajóta csaka cirkálóhoz, csak arra vigyáz, hogy le ne kaszabolja azóriási forgó penge. Mumpo térdénél fogva lóg az árboctetejéről, kinyújtja a póznáját, és kiabál: ‒ Közelebb! Közelebb!‒ Fokozatosan közelednek, míg olyan közel nem érnek, hogymár érzik a cirkáló pengéinek léghuzatát.

‒ Horgászok! Horgászok! ‒ kiabál Mumpo.‒ Most! ‒ kiált Kestrel.Bowman megrántja a fővitorlát; a száguldó hajó két kerékre

dől. Mumpo lóg az árbocról, és póznája végét beakasztja acsatahajó felső kötélzetébe.

‒ Húzzad! Húzzad! ‒ kiált Kestrel.Bo megrántja a fővitorla rúdját, a hajó felegyenesedik, éles

szögben elhúz a cirkálótól, de Mumpo nem ereszti. A csaka

hajó féloldalra billen, Mumpo kiakasztja a póznát, akönnyűvitorlás elsuhan, most a másik két kerekén fordul, acsatahajó pedig óriási robajjal ledől, és a tulajdon pengéivelkaszabolja szét magát.

Vad diadalüvöltés tör fel Ombarakán. A könnyűvitorlásfelegyenesedik, megint négy keréken száguld, Mumpovisszakerül függőleges helyzetébe, s két karját felemeli, mint agyőztes birkózó.

‒ Hubba hubba Mumpo! ‒ kiáltja Kestrel.És fordulnak megint, ismét támadásra. Szemükben ég a

harci tűz, s minden csapással jobban felbátorodnak. Aligbocsát ki Omcsaka egy nagy cirkálót, már rávetik magukat, ésúgy terítik le, mint vadat a kopó. Kétszer elvétik a csapást, deoly könnyedén mozognak, hogy mire a súlyos cirkáló kellősebességre váltana, hogy elfusson előlük, már megintfordultak egyet. És minden sikeres csapásnál tombolódiadalüvöltés tör fel Ombaraka fedélzetén.

A parancsnoki hídon Raka elhűlve bámul, keze görcsösentépdesi gyöngyhímes övét.

‒ Ezek nem csaka kémek ‒ suttogja maga elé.Szeme láttára fordul diadalba a katasztrófa.Mikor a negyedik vadonatúj csatahajó is roncstömeggé

válik, a csaka parancsnokság nem kockáztat többet. Sorrabecsukódnak a titkos kilövőfedélzet ajtai, és Omcsakavisszavonulóra fordítja vitorláit.

Raka, Ombaraka ura ennek láttán elrendeli a győzelmifanfárt. Rákezdenek a kürtök, és Ombaraka népe, valamennyiférfi, nő és gyermek átveszi a dallamot. Ezernyi hang kántálásaközben kormányozza vissza Bo és Kess a vitorlást az

anyahajóhoz, támadó pengéi még akkor is forognak. Ahogy azóriási építmény szél alatti oldalára érnek, leengedik avitorlákat, és a hajó megáll. Mumpo lecsusszan a főárbocról, ahárom gyerek összeölelkezik, de még akkor is remeg bennük acsata izgalma.

‒ Hős vagy, Mumpo! Te is hős vagy, Bo!‒ Mi vagyunk a három hős ‒ ujjong Mumpo, és boldogabb,

mint életében bármikor. ‒ Hősök vagyunk mind a hárman!Népség-katonaság éljenzése közben emelik őket vissza a

fedélzetre, fel a járópallókon, át az oszlopcsarnokokon aparancsnoki hídig, ahol Raka vár rájuk.

‒ A ma látottak után ‒ jelenti ki ünnepélyesen ‒ tudom,hogy nem vagytok csakák. És ha nem vagytok csakák, akkorbarakák vagytok! Fivéreink!

‒ És nővérünk ‒ teszi hozzá Kemba tanácsos, legnyájasabbmosolyával.

Raka sorra megöleli mindhármukat, reszketfelindultságában.

‒ Én és egész népem a szolgálatotokra állunk!Hálája különleges jeleként Raka, minden barakák hadura

elrendeli, hogy mindhárom gyerek haját fonja be az udvarifonómester. Tanácsosai komoly vita után megegyeznek, hogyaz ifjú hősök hajába aranyfonalat kell fonni. Ez a másodiklegmagasabb kitüntetés a hadúr acélpengéi után, és okoz isnémi fejcsóválást bizonyos körökben. Ám ahogy Kembatanácsos rámutat, a gyerekek nem maradnak sokáigOmbarakán, és mihelyt kikerülnek az udvari fonómester kezeközül, az aranyfonal hamarosan megfakul.

Mumpo roppant izgatott az arany haj hírére; Kestrel ésBowman kevésbé, de érzik, hogy udvariatlanság lennevisszautasítani. Mihelyt azonban kezdődik a körülményesművelet, azon kapják magukat, hogy a vártnál sokkal nagyobbélvezetüket lelik benne. Az az első, hogy háromszormegmossák a hajukat, s végre kikerül belőle az Alsó-tó sara.Aztán a szakképzett fésülők következnek; száz meg százkarcsú fürtté fésülik a tincseket. A fésülés gyengéd és mégiserős, ami fura érzés, bizsereg tőle a fejbőrük. Ezutánkövetkeznek a segédfonók, akik magának az udvarifonómesternek a parancsnoksága alatt dolgoznak.

Minden egyes fürtöt megfonnak előbb magával, majdháromszoros aranyfonállal, s ebből szép, keresztül-kasulfonott copf alakul, mindegyiknek a végén kis aranycsomóval.Nem úgy, ahogy Salimba művelte Mumpo hajával, a fonatokatgondosan elrendezik, hogy szép egyenesen lógjanak, és ezbizony roppant időigényes feladat. Ha az udvari fonómesteregyetlen apró kis gubancot lát az egyik fonatban, máriselrendeli, hogy bontsák ki a tövéig, és kezdjék elölről.

Kis híján végeznek ezzel a türelemjátékkal, amikor Kembatanácsos lép hozzájuk.

‒ Drága ifjú barátaim ‒ szól ‒, Raka, minden barakákhadura megbízásából meghívlak a tiszteletetekre rendezettdíszvacsorára, ma estére. Tájékoztatást kíván továbbá afelől,hogyan adhatná hálájának maradandóbb jelét.

‒ Csak azt kérjük, segítsenek továbbindulni az úton ‒mondja Kestrel.

‒ És merre lenne az az út?‒ Meg kell találnunk az úgynevezett Nagy utat.

‒ A Nagy utat? ‒ komolyodik el egyszeriben Kemba hangja.‒ Mit akartok ti a Nagy úttal?

Kess elkapja Bo pillantását, és benne a maga gyanakvásánaktükörképét.

‒ Az csak valamilyen ösvény, amit követnünk kell ‒mondja. ‒ Tudja, merre van?

‒ Tudom, hogy merre volt ‒ válaszol Kemba. ‒ A Nagy utatsok sok esztendeje nem használja senki. Rengeteg veszélyt rejtaz a vidék. Farkas is van ott. Meg még annál is rosszabb.

‒ Nem félünk a farkastól! ‒ kántálja Mumpo. ‒ Mi vagyunka három hős!

‒ Azt láttuk ‒ mondja fanyar mosollyal Kemba. ‒ De akkoris ajánlatosabbnak gondolom, ha délnek vinnénk benneteket,Aramanthba, hisz azt mondjátok, az a hazátok.

‒ Köszönöm, nem ‒ mondja határozottan Kestrel. ‒Északnak kell mennünk.

Kemba tanácsos beleegyezésnek vélhető főhajtássalbúcsúzik, otthagyja őket a hajfonatokkal.

A végeredmény felettébb látványos. A három gyerekmegbámulja magát a tükörben, és elnémul az áhítattól. Fiájukglóriaként övezi arcukat, s a fény táncol, valahányszor afejüket mozdítják. Az udvari fonómester végtelenbüszkeséggel szemléli művét.

‒ Tudtam, hogy az arany előnyös a halvány bőrötökhöz ‒állapítja meg. ‒ Hozzánk, barakákhoz jobban illenek azerősebb színek. Rajtam például nem mutatna az arany.

És büszkén morzsolgatja a maga vörös, narancsszín éssóskazöld fonatait.

A díszvacsorán állva fogadja az éljenző vendégsereg agyerekeket. Az asztalok hosszú sora mellől a csodálat sóhajaiszállnak a gyertyafényt visszaverő aranyfonatok láttán. Raka,minden barakák hadura maga mellé ülteti őket. Majd előáll abizonyára örömteli meglepetéssel:

‒ Délnek hajózunk! Kembától hallom, egyetlenkívánságotok visszatérni Aramanthba. Kiadtam hát aparancsot, hogy délnek hajózzunk.

‒ De hát ez nem igaz! ‒ kiált fel Kestrel. ‒ Mi északnakakarunk menni!

Raka arcáról eltűnik a mosoly. Kérdő pillantást vetKembára. A tanácsos széttárja ápolt kezét.

‒ Kötelességünknek tekintem, felség, hogy a tőlünk telhetőlegjobb módon gondoskodjunk ifjú hőseinkről. Az észak felévezető út járhatatlan. A szakadékon átívelő híd romokbanhever. Egyetlen utas sem mer nekivágni annak az útnak.

‒ De mi merünk! ‒ jelenti ki szilajon Kestrel.‒ És van még valami. ‒ Kemba sóhajt, mintha fájdalmat

okozna, hogy meg kell említenie. ‒ Mint tudja, felség, bárrégóta vagyunk hadiállapotban Omcsakával, egy nagyobbveszedelemtől mindeddig megmenekültünk. Ami nem más,mint… ‒ tétovázik, majd suttogva teszi hozzá: ‒ …a zárok.

‒ A zárok? ‒ dörgi Raka. És az asztalok hosszú soránvisszhangként fut végig a szó: ‒ A zárok… A zárok…

‒ Ha a gyermekek akaratlanul felébresztenék….‒ Persze, persze ‒ szól sietősen Raka. ‒ Jobb lesz, ha délnek

indulunk.Az ikrek mérgesen hallgatnak.

Egyelőre hagyjuk, mondja némán Bowman. Kestrel hát nemszól többet, és Kemba tanácsos, aki árgus szemekkel figyeliőket, elégedetten sóhajt.

A díszvacsora végeztével Bo különleges szívességet kérRakától. Négyszemközt szeretne beszélni a hadúrral.

‒ Nagyon szívesen ‒ mondja Raka. Evett, ivott, tele vanjóindulattal. ‒ Miért ne?

Kemba azonban gyanakszik.‒ Azt gondolom, felség… ‒ kezdi.‒ Ej, ej, Kemba ‒ szól Raka. ‒ Mire jó ez az állandó

aggodalom?Azzal magánlakosztályába vezeti Bowmant, Kemba pedig

kénytelen beérni azzal, hogy a szomszéd szobában az ajtómellé áll, és minden szót kihallgat.

De nem azt hallja, amire számított. A fiú és a hadúr egydarabig tökéletes csendben ül. Még az sem lehetetlen, hogyRaka elaludt! De aztán meghallja a tanácsos, amint a fiúhalkan így szól:

‒ Érzem, hogy emlékszik.‒ Igen… ‒ Ez Raka hangja.‒ Kisbaba most. Édesapja mindenhová magával viszi.

Felemeli, mosolyog. Még kisbaba, de érzi édesapjabüszkeségét, szeretetét.

‒ Igen, igen…‒ Most már nagyobb. Kamasz fiú. Édesapja előtt áll, ő pedig

így szól: ‒ Fel a fejjel! Fel a fejjel! ‒ Tudja, hogy édesapjaszeretné, ha magasabbra nőtt volna. Maga is azt kívánja,jobban, mint bármit a világon.

‒ Igen, igen…

‒ Most már idősebb. Férfi; és az édesapja rá se néz. Nembírja elviselni, hogy a fia olyan kicsi. Nem szól semmit, de aszíve így kiált édesapjához: ‒ Légy büszke rám! Szeress!

‒ Igen, igen… ‒ Raka már halkan zokog. ‒ Honnan tudodezeket? Hogyan?

‒ Érzem. Mindkettőnkben.‒ Sosem beszéltem erről. Soha, soha.Kemba tanácsos az ajtónál hallgatózva nem állhatja tovább.

Hogy hogyan befolyásolja ez a terveit, azt nem tudja biztosan,de azt igen: nem egészséges, ha Ombaraka hadura bőg, akáregy csecsemő. Izgatottságot mímelve beront amagánbeszélgetésbe.

‒ Felség, mi történt? Mi baj?IX. Raka, minden barakák hadura, Ombaraka uralkodója, a

szél harcosai főparancsnoka és a síkság ura, felnéz,kivörösödött szeméből patakzik a könny, és így szólfőtanácsosához:

‒ Törődjön a maga dolgával.‒ De felség…‒ Malmozzon az ujjával! Ki innen!Kemba tanácsos mit tehet mást: visszavonul. És hamarosan

parancsot kapnak a kormányosok, hogy északnak vegyék azirányt. Az óriási anyahajó pedig lassan körbefordul, és ahegyek felé gördül.

Ahogy felvirrad az új nap, Kestrel felmászik Ombarakalegmagasabb őrtornyának tetejére, és végignéz a síkságon.Tiszta, hideg a reggel, mérföldekre ellátni. Ahol a síkság végetér, halványan látni az emelkedőt, rajta a nagy erdőt. És márnem is olyan messzire, a látóhatáron, a hegyek sötét tömegét.

Ahogy Kestrel nézi a tájat, mintha a síkság porában, az erdőfái között régóta elhagyatott út vonalát látná: széles, egyenes, ahegyek felé tart. Kestrel nézi a térképen a Nagy utat, amelyet aHasadék zegzugos vonala tör meg. Az út végénél, pontosanahol a Nagy Út a legmagasabb heggyel találkozik, ott állnak aszavak, amelyek édesapja magyarázata szerint azt jelentik: Be atűzbe.

Ombaraka hálás népe nagyszabású búcsúztatásban részesítihőseit. Mindenki ott van, csak Kemba tanácsost nem látnisehol. Raka sorra megöleli mindhármukat, különleges hévvelBowmant.

‒ Ha bármikor a segítségünkre van szükségetek ‒ mondja ‒,csak szólnotok kell.

Salimba előlép, három elemózsiás tarisznyát ad nekik azútra.

‒ Mindjárt tudtam én, hogy nem kémek ‒ mondja. ‒ Hátnem fontam be a haját?

Aztán leengedik őket a földre, s egész Ombarakaösszegyűlik, és búcsúzóul megint rágyújt a győzelmi dalra.Fülükben visszhangzik az ének, míg a közeli dombok meg anagy erdő felé indulnak. Egyszer visszanéznek, búcsút intenekúj barátaiknak, és figyelik, ahogy a hatalmas gördülő városkibontja milliónyi vitorláját, s nyikorogva-csikorogvavisszagurul a síkságra. A szél belekap az aranyfonatokba, agyerekek megborzonganak. Itt hidegebb van, és előttük sötét atáj.

17

A HATH CSALÁD VISSZAVÁG

‒ Hol Bo? ‒ kérdi Pinpin. ‒ Hol Kess?‒ Elmentek a hegyekbe ‒ válaszol Ira Hath, aki vallja, hogy

gyereknek, ha csak kétéves is, mindig meg kell mondani azigazat. ‒ Emeld fel a karodat.

‒ Hol Pa?‒ Elment tanulni. Állj nyugton, míg felöltöztetlek. Mindjárt

kész leszünk.Kritikus pillantással nézi a gyereket. Ahhoz nem volt elég

nagy az ágyterítő, hogy mindkettejüknek ruhát varrjon belőle,hát Pinpin csak ujjatlan mellényt kapott, azt húzza Ira anarancsszín kezeslábas fölé. Elnézve kettejüket, elégedettengondolja, hogy helyesen határozott. Tetőtől talpig egyformamintásban kicsit nevetségesen hatnának.

Amikor mind a ketten elkészülnek, Ira felkapja a márelőzőleg bepakolt nagy kosarat, kézen fogja Pinpint, és kimegyvele a folyosóra. Moothék szobája előtt meghallja, hogy az ajtórésnyire nyílik, és bent rekedt kiáltás harsan.

‒ Odanézzetek! Már megint mit talált ki?Három döbbent arc kukucskál ki a résen, figyelik őket,

amint a lépcsőhöz mennek.

Lent az utcán is szenzációt kelt tarka-barka megjelenésűk.Épp arra jár a tömb pandúrja, s nyomban felemeli kezét,belefúj sípjába, és Irára rikolt:

‒ Ez szigorúan tilos!Egy hordókkal megrakott taligát toló férfi fordul feléjük, s

annyira elbámészkodik, hogy a taligát egyenesen egy másikférfiba gurítja, aki viszont kosarat visz a fején. A kosár elrepül,a taligáról lezuhannak a hordók. A kosárból egy rakás apró,rózsaszín rák potyog ki ‒ kedvelt csemegéje a Fehérkerületnek. Két nagydarab asszonyság közeledik az ellenkezőirányból, azok is Irára meg Pinpinre merednek, keresztülesnekaz elszabadult hordókon, a nagyobbik asszonyság ripityáratöri az egyiket, abból meg sűrű melasz ömlik az utca kövére. Aháztömb pandúrja sietve helyre akarja állítani a rendet, belelépa melaszba, átgázol a szanaszét szaladó rákokon, és egyenesenráesik a nagydarab asszonyságok kisebbikére. Ahogymegpróbál felkászálódni, rúgkapáló bakancsát beletörli azasszonyság hajába ‒ a bakancs csupa melasz, és teleragadtapró, rózsaszín rákokkal.

Pinpin roppantul élvezi a cirkuszt, mintha csak az őszórakoztatására rendezték volna. Ira Hath ügyet sem vetminderre. Fenséges közönnyel néz át a bámész szomszédokfeje fölött, a pandúr szitkozódását, a rákkal szórt hajúasszonyság visítozását meg se hallja, büszkén vonul végig azutcán, s fordul be a városközpont felé vezető főútra.

Ahogy egyik kezében kosárral, a másikkal Pinpin kezétfogva masíroz, kisebbfajta tömeg szegődik a nyomába.Néhány lépéssel hátra maradnak, sugdolóznak, hogy meg ne

hallja őket. Ira Hath szinte élvezi a dolgot. Tarka öltözékemintha erőt kölcsönözne.

Elhalad a Gesztenyebarna kerület mellett, majd belépegykori szűkebb hazájába, a Narancsszínbe, s követőinekszáma egyre szaporodik: már ötvennél is többen vannak,mindenféle népség. A Bíbor kerületbe érve hirtelenmegtorpan, és szembefordul követőivel. Azok is megállnak, ésnémán bámulnak rá, mint holmi tehéncsorda. Persze Ira tudja,miért nem maradnak el a sarkából. Látni akarják, amintmegbűnhődik kihágásáért. Aramanth népének mi semokozhat kellemesebb izgalmat, mint ha tanúi lehetnekpolgártársaik nyilvános megszégyenítésének.

A tompa, üres tekintetek mintha mondanának valamitIrának. Önkéntelenül is őseinek szava tolul az ajkára: ‒ Ó, jaj,boldogtalan nép! ‒ kiáltja. ‒ A holnap bánatot hoz, de aholnapután kacagást! Keveredjenek a színeitek!

Visszafordul, megy tovább, azok pedig csoszogva-motyogva követik.

Ira Hath emelt fővel megy tovább; érzi, hogy testében szintezúgva kering a vér. Kedveli a családanya szerepet, de éppmost fedezte fel, hogy a prófátanőé jobban illik hozzá.

Mire a császári palota terére ér, Aramanth minden lézengőjea tömeghez csatlakozott. Szigorúan véve persze nincseneklézengők Aramanthban; a város gondoskodik róla, hogymindenki hasznos munkát végezzen. A kormányzatnak hátsehogy se tetszik a tarkabarka anya és gyermeke nyomábanmár a Vizsgáztatók Kollégiuma előtt csoszogó menet.

És Ira halad tovább feltartóztathatatlanul, át amárványoszlopok kettős során, egyenesen az arénába. Lemegy

a kilenc üléssoron; a tömeg nem tágít a nyomából ‒ kíváncsiak,vajon mit csinál most.

A hatalmas aréna közepén, a Szél Dalnoka faemelvényéneklábánál áll meg. Kosarát fellendíti a pallóra, utána emeliPinpint. Aztán felmászik maga is. Kosarából elővesz egytakarót, a deszkákra teríti, és letelepszik Pinpin mellé. A jókorakosár mélyéből egy üveg limonádé meg egy zacskó zsemlekerül elő.

A tömeg tátott szájjal bámul, várja a következő szenzációt.‒ Ó, jaj, boldogtalan nép! ‒ kiált a prófétanő. ‒ Eljött az idő,

hogy elfogyasszuk a tízórainkat!És szavait tett követi.A tömeg türelmesen vár a fejleményekre. Kis idő elteltével

felbukkan egy fehér köntösű, magasabb rangú vizsgáztató,nyomában négy békeőr. Doktor Greeth, a vizsgáztató felelős aváros közrendjének fenntartásáért. Amint közeledik lefelé akilenc üléssoron, nyomában a négy békeőrrel, a tömegen azizgatott várakozás moraja fut végig.

‒ Asszonyom ‒ szól éles, metsző hangján doktor Greeth. ‒Ez itt nem cirkusz. Ön nem pojáca. Le fog jönni onnan, ésfelölti kijelölt ruházatát.

‒ Nem én ‒ válaszol Ira Hath.Doktor Greeth a békeőröknek biccent.‒ Hozzák le!A prófétanő teljes magasságában felegyenesedik, és

legprófétaibb hangján felkiált:‒ Ó, jaj, boldogtalan nép! Lássátok hát, hogy Aramanthban

nincs szabadság!

‒ Még hogy Aramanthban nincs szabadság?! ‒méltatlankodik doktor Greeth.

‒ Ira Hath vagyok, Ira Manth egyenesági leszármazottja, ésazért jöttem, hogy prófétáljak a népnek!

Doktor Greeth várakozásra inti a békeőröket.‒ Asszonyom ‒ emeli fel a hangját, hogy az egész tömeg

meghallja. ‒ Ön ostobaságokat beszél. Olyan szerencsés, hogyminden idők egyetlen igazán szabad társadalmában élhet.Aramanthban mindenki egyenlőnek születik, és egyenlőesélye van, hogy akár a legmagasabb rangra emelkedjék. Ittnincs szegénység, nincs bűnözés, nincs háború. Nincsszükségünk prófétákra.

‒ És mégis félnek tőlem! ‒ kiált a prófétanő.Okos húzás, döbben rá doktor Greeth. Vigyáznia kell,

hogyan válaszol rá.‒ Ön téved, asszonyom. Mi nem félünk, öntől. Csak egy

kissé… zajosnak találjuk.A tömeg nevet. Doktor Greeth elégedett. Nem kell

erőszakot alkalmazni, az csak részvétet keltene a nő iránt. Ottkell hagyni a kakasülőn, majd ha fázik és megéhezik, lejön amaga jószántából.

Közben, hogy tekintély-e ne csorbuljon, elrendeli abékeőröknek, oszlassák, fel a tömeget.

‒ Vissza a munkához! ‒ kiáltja. ‒ Hagyjuk, hadd prófétáljameg, mit eszik vacsorára!

A Városi Tanulmányi Központba zárt Hanno Hath csak azebédnél értesül felesége lázadásáról. A felszolgálónők izgatottsustorgással terjesztik a pletykát, miközben vegyes főzeléketkanalaznak a jelöltek tálkájába. Egy pojácának öltözött

zabolátlan nő ül a Szél Dalnokán, mesélik, és mindenkitfelszólít, hogy legyen boldogtalan. Hanno nyomban ráismerfelesége stílusára, és elönti a büszkeség ‒ s egyszersmind anyugtalanság. További részletekről faggatja a felszolgálónőket.Kényszerítette-e a hatóság a zabolátlan nőt, hogy szálljon le aSzél Dalnokáról?

‒ Ó, dehogy ‒ szól a rizsfelfújtat osztó felszolgálónő. ‒ Jótnevetnek rajta, akárcsak mi.

Ez megnyugtatja Hannót, de meg is acélozza azelhatározását. Már csak két nap van a nagy vizsgáig, és az őkicsiny lázadása szépen fejlődik. A többi jelöltet is fokozatosansikerül megnyernie tervének, a végén már csak egyet,bizonyos Scooch nevű gyári söprögetőt nem tud meggyőzni. Aszervezkedés azzal az eredménnyel is jár, hogy a tanfolyamlégköre megváltozik. A jelöltek, akik eleinte tompán meredtektankönyveikre, s letörten hallgatták az igazgató előadásait,most már odaadóan végzik a gyakorlatokat.

Pillish igazgató elégedett. A jelöltek láthatólag segítenekegymásnak legyőzni a vizsgák iránti ellenszenvet, és ezkedvező eredményekkel kecsegtet. Megfigyeli, hogy ennek azúj keletű lelkesedésnek a jámbor, csöndes szavú Hanno Hath aforrása. Ugyan mit mondhatott jelölttársainak? Be is hívatjaHannót az irodájába, hogy elbeszélgessen vele.

‒ Imponál nekem, Hath ‒ kezdi. ‒ Mi a titka?‒ Ó, roppant egyszerű ‒ válaszol Hanno. ‒ Itt ráérünk

elgondolkodni a vizsgák valódi értékén. Rájöttünk, a vizsgaannak a próbája, hogy mi bennünk a legjobb. Ha tehát alegjobbat nyújtjuk, nos ‒ akármi legyen az eredmény, beérjükazzal, hogy annak alapján ítéljenek meg.

‒ Brávó! ‒ kiált fel Pillish igazgató. ‒ Ez aztán a fordulat!Nem titkolom, Hath, hogy maga a kartotékja szerintmegátalkodottan bomlasztó magatartású. Hanem ez kitűnő! Alegjobbat nyújtani ‒ helyes, nagyon helyes! Magam semtudnám jobban megfogalmazni.

Csak éppen Hanno Hath nem tartja kötelességének, hogyelmagyarázza az igazgatónak: hogyan szándékozik ő és atöbbi jelölt a legjobbat nyújtani. Akkor támadt az ötlete,amikor Miko Mimilith lelkes szavait hallgatta a különbözőkelmékről. Ha Miko a kelmékből vizsgázhatna, akkor nemrettegne. Ezt nyomban másik gondolat követte. Mikokelmeismerete: a szakmája, és egyben a szenvedélye. Miértkellene más tárgyakból vizsgáztatni, amelyekből nyilvánmegbukik? Mindannyiunknak abból kellene vizsgáznunk,amihez a legjobban értünk.

Ezt el is mondta új barátainak a tanfolyamon.‒ Szép, szép ‒ válaszoltak ‒, csakhogy ez álom. A valóság

egészen más.A nagy vizsgán száznál is több kérdést kapnak, és ‒ nagy

szerencsével ‒ talán egyetlenegyet a kelmékről vagy afelhőalakzatokról.

‒ Akár el se olvassátok a vizsgalap kérdéseit ‒ buzdítja őketHanno. ‒ Arról írjatok, amit a legjobban ismertek. Nyújtsátokmagatokból a legjobbat.

‒ Egyszerűen megbuktatnak.‒ Így is, úgy is megbuktatnak. Ha az ő kérdéseikre

próbálunk válaszolni, akkor buktatnak csak meg igazán. Ígyigaz, bólogatnak. Hisz épp azért küldték őket a tanfolyamra,mert eddig mindig megbuktak. Miért lenne ez most másképp?

Hanno nem tágít. ‒ Olyan ez a tanfolyam, mitha halakattanítanának repülni. Csináljuk mindannyian azt, amihez alegjobban értünk!

‒ Dühösek lesznek.‒ Hát csak dühöngjenek. Ott akartok ülni négy óra hosszat

az arénában, míg a rettegéstől kavarog a gyomrotok?Ez meggyőző érv. Mindannyian rettegnek, nem is annyira

az eredménytől, hanem magának a vizsgának amegaláztatásától. Minden egyes gyűlölt részlet valósággalbeleégett az emlékezetükbe. A vontatott léptek a számozottpádig. Ezernyi szék csikorgása. Ezernyi vizsgalap zizegése. Afriss nyomdafesték szaga. A táncot járó fekete betűk, amelyekértelmetlen szavakat formálnak. A tollak kaparása körös-körül, ahogy az okos jelöltek nekilátnak a válaszoknak. Apuha talpú cipők halk stirrogása, ahogy a vizsgafelügyelők apadsorokat járják. A páni félelem, hogy írni kell, valamit,akármit. A mély, tompa bizonyosság, hogy írjon bármit azember, az se szép nem lesz, se jó. Az óra mutatóinakvonszolódása. A mindent elöntő elkeseredés.

Bármit, akármit, csak ezt ne! Így aztán sorra csatlakoznakHanno Hath titkos lázadásához. A gyakorlóórákondolgozatokat írnak maguk választotta témákról. Tanulmányokkészülnek szennyvízelvezető rendszerekről,káposztatermesztésről, ugrókötelezésről. Miko Mimilith agyapjúszövetek meghatározó osztályozását dolgozza ki.Hanno Hath a régi manth írás problémáival foglalkozik. Csaka kis Scooch nem ír semmit. Ül a padjában, összegörnyedve, ésa falat bámulja.

‒ De hát csak tud valamiről valamit ‒ biztatja Hanno.

‒ Nem én ‒ mondja Scooch. ‒ Nem tudok semmiről semmit.Azt teszem csak, amit mondanak.

‒ És mit csinál szívesen, amikor végzett a munkájával?‒ Leülök ‒ mondja Scooch.Hanno Hath felsóhajt. ‒ Valamit kell írnia. Miért nem írja le

életének egy jellemző napját?‒ Hogy érti azt, hogy leírjam?‒ Kezdje az elején, amikor reggel felkel, aztán írja le, mit

csinál egész nap.‒ Megreggelizek. Munkába megyek. Hazamegyek.

Vacsorázok. Lefekszek.‒ Nagyszerű. Nem is kell más, csak néhány részlet. Például

hogy mit reggelizik. Vagy mit lát, mikor munkába megy.‒ Nem hangzik valami érdekesen.‒ Érdekesebb, mint a falat bámulni.Scooch hát nekiül, hogy leírja egy jellemző napját. Úgy

egyórányi állhatatos munkával elér a délelőtt közepére, ésmeglepő felfedezésre jut. A tízórai szünetben odasiet HannoHath-hoz, hogy elmesélje.

‒ Találtam valamit, amiről tudok! ‒ újságolja. ‒ Arról fogokírni a nagy vizsgán.

‒ Nagyszerű! ‒ mondja Hanno. ‒ És mi az?‒ A tízórai szünet.Scooch arca büszkén ragyog.‒ Amíg el nem kezdtem a napomról írni, nem is jöttem rá,

hogy a világon a legeslegjobban a tízórai szünetet szeretem!És a következő fél órában elmagyarázza a türelmes Hanno

Hathnak, mennyire várja a tízórai szünetet attól a perctőlfogva, hogy elkezd dolgozni. A várakozás nőttön-nő, ahogy az

időpont közeledik. És milyen tökéletes boldogság, amikorleteszi a seprűt, és felveszi a teáskulacsot. Hogyan lélegzi be akulacsból felszálló gőzt, amikor a dugót kihúzza; hogyan töltibögréjébe a forró, barna teát. Hogyan csomagolja ki a háromzabliszt bucit a zsírpapírból, és hogyan mártogatja a forróteába. Ó, az a bucimártogatás! Ez a tízórai szünet fénypontja: afeszültség és a feszültség feloldása, az ügyesség próbája, azismeretlen felfedezése! Néha, amikor sikerül helyesenmegítélnie, szájához emeli az édes, átázott bucit, egybenbekapja, s hagyja, hogy a nyelvén morzsolódjon, olvadjon szét.Néha túlságosan sokáig mártogatja, vagy éppenséggeltúlságosan hamar emeli ki, vagy túlságosan éles szögben, ésegy nagy darab lehullik, s a bögre aljára süllyed. Az azizgalmas a tízórai szünetben, hogy az ember nem tudhatja,mikor sikerül újra, és sikerül-e egyáltalán.

‒ Tudja ‒ mondja elgondolkodva Hanno Hath ‒, megkellene találni a módját olyan bucit készíteni, amelyik átázik,ha teába mártják, de nem törik el.

‒ Bucit ‒ készíteni…? ‒ döbben meg Scooch. ‒ Úgy érti,egészen másfajta bucit… feltalálni?

‒ Úgy ‒ feleli Hanno.‒ Tyű, az áldóját! ‒ kiált fel Scooch, és törni kezdi a fejét.

Bucit feltalálni! Az lenne csak valami. Így aztán, Hanno Hathszelíd kezű vezetésével, a tanfolyam jelöltjei egyreizgatottabban készülődnek a nagy vizsga napjára. Életükbenelőször ‒ ha kérik tőlük, ha nem ‒ azt nyújtják, amihez alegjobban értenek.

Ira Hath és Pinpin az egész éjszakát a Szél Dalnokán tölti.Ira ezt rég megtervezte, és jókora kosarában bőségeselemózsiát, sőt takarókat is hozott. Még hálóruhát isPinpinnek, meg a kedvenc kispárnáját.

Amikor még a reggel is ott találja őket, megint tömegverődik össze, hahotáznak, gúnyolódnak.

‒ Halljuk a próféciát! ‒ kiabálnak. ‒ Rajta, hadd halljuk,hogy „Ó, jaj, boldogtalan nép!”

‒ Ó, jaj, boldogtalan nép! ‒ szólal meg Ira Hath.Halkabban, mint ahogyan szeretnék; és valahogy már nem

is találják annyira mulatságosnak. És Ira megismétli, halkan,szomorúan.

‒ Ó, jaj, boldogtalan nép. Se szegénység. Se bűnözés. Seháború. Se szeretet.

Ez már egyáltalán nem mulatságos. Az emberek topognak,csoszognak, kerülik egymás pillantását. És Ira Hathharmadszor is megszólal, még halkabban.

‒ Ó, jaj, boldogtalan nép. Hallom, amint a szívetek szeretetután kiált.

Aramanthban még soha senki ilyet nem mondott. Azemberek döbbent csendben hallgatják Irát. Aztán egyesével,kettesével elszállingóznak, és Ira Hath tudja, hogy igazprófétanőnek bizonyult, mert nem bírják elviselni amondandóját.

A Vizsgáztatók Tanácsa délelőtti ülésén tárgyalja a dolgot.Doktor Greeth most is ellenzi a beavatkozást.

‒ Sokáig nem maradhat ott az a nő. Jobb, ha mindenkiláthatja, mennyire hiábavaló az ilyen magatartás. Ő ishamarosan be fogja látni, és akkor mit csinál? Lemászik.

Doktor Greeth roppantul meg van elégedve okfejtésével. Dea fővizsgáztató arca komor marad.

‒ Ismerem ezt a családot ‒ mondja. ‒ Az apa elkeseredett,bukott ember. Az anya őrült. A nagyobb gyerekek… nos, azoknemigen fognak több borsot törni az orrunk alá. Más nemmarad, csak a kicsi.

‒ Nem egészen világos, hogy ön egyetért-e velem vagy sem‒ panaszolja doktor Greeth.

‒ Elvileg egyetértek a felfogásával ‒ válaszol Maslo Inch. ‒De a gyakorlatban el kell onnan távolítanunk azt a nőt még anagy vizsga előtt.

‒ Ó, addigra már rég nem lesz ott.‒ No és ott van a jóvátétel kérdése.‒ Mi tehát a javaslata, fővizsgáztató?‒ Ennek a családnak a magatartása sérti Aramanth városát.

Nyilvános bocsánatkérésre van szükség.‒ Rettenthetetlen teremtés az a nő ‒ ingatja kétkedőén a fejét

Doktor Greeth. ‒ Akaratos perszóna.‒ Rettenthetetlen teremtéseket is meg lehet rettenteni ‒ szól

hideg mosolyával a fővizsgáztató. ‒ Nincs olyan akarat, amitmeg ne lehetne törni.

18

A HASADÉK

ost, hogy az ikrek megint leszálltak a földre, a Nagy út,amit Kestrel olyan tisztán látott Ombaraka magas

őrtornyából, mintha megint elbújt volna. Az egyre emelkedődombokon csupa halom és árok, itt-ott csökött fák csoportja,de köztük széles útnak semmi nyoma. Csak a hegyekszaggatott vonala a látóhatáron; arrafelé veszik hát lépteiket.

Mumpo nagyokat nyög. A csata során túlságosan sok tixátrágott, most fáj a feje, száraz a szája, és hányhatna, de sosesikerül. Bo és Kess eleinte szánakoznak, de hamarosanmegelégelik a panaszkodást, és Kestrel visszatér régiszokásaihoz.

‒ Fogd már be, Mumpo!Mumpo most már nemcsak nyög, hanem bőg is. Ilyenkor

bőségesen csöpög az orra, és ettől csak még nehezebben lehetsajnálni. Különben is, Bowmannak és Kestrelnek most más agondja. Ahogy sűrűsödnek a fák, és az ösvény egyreárnyékosabb ligeten át vezet, Kestrel a Nagy út nyomát keresi,Bowman pedig szanaszét kémlel, hátha valahonnanveszedelem fenyeget. Tudja, hogy túlságosan élénk a

M

képzelete, és nem akarja megijeszteni a többieket, de úgy érzi,követik őket.

És akkor messze előttük megpillant valamit. Vagy valakit.Némán mutatja a többieknek. A fák között óriási alakot látnakmeg, magas emelvényfélén áll, és rájuk mered. Bowmannak is,Kestrelnek is ugyanaz a gondolata: óriások. Az öreg királynőemlítette, hogy a Nagy úton óriások vannak. Hosszú percekignem mozdulnak, sem ők, sem az óriás. Aztán Mumpo egyszercsak nagyot tüsszent.

‒ Bocs, Kess! ‒ mentegetőzik.Az óriás nem adja jelét, hogy meghallotta volna. Óvatosan

közelednek hát, míg ki nem érnek a ligetből ‒ és ittegyszeriben elpárolog a félelmük.

Mivelhogy az óriás ‒ szobor.Legalább kétszeres életnagyságú, és igen-igen öreg,

alaposan megrágta az idő vasfoga. Köpenyes férfit ábrázol,egyik kezével dél felé mutat: illetve inkább csak egyik karjával,mert a keze feje hiányzik. A másik karja úgyszintén, és azarcának a nagy része is. Magas kőtalapzaton áll, annak aperemét is kikezdte a szél meg az eső.

Nem messze másik talapzat, azon is egy szobor. És mostmár látják, hogy szobrok kettős sora húzódik a fák között.

‒ Óriások ‒ mondja Kestrel. ‒ Ők vezetik az utast végig aNagy úton. Valamikor régen véges-végig szobrok állhattákrajta.

Most már bíznak benne, hogy a jó úton járnak, s továbbigyekeznek a hegyek felé. De Mumpo hamarosan megintrákezdi a nyöszörgést-nyafogást. ‒ Mért nem ülünk le? Leakarok ülni. Fáj a fejem.

‒ Jobb lesz, ha nem állunk meg ‒ mondja Bo.Mumpo bőgni kezd.‒ Haza akarok menni!‒ Sajnálom, Mumpo. ‒ Bo igyekszik szelíden szólni hozzá. ‒

Tovább kell mennünk.‒ Mért nem törlöd meg soha az orrodat? ‒ kérdi Kestrel.‒ Mert akkor is folyik ‒ válaszol elkeseredve Mumpo.Mire az erdő sűrűjébe érnek, már látják, hogy valóban az

egykori utat követik. Néhány facsemete hajtott ki a nyílt téren,de az igazán nagy, öreg fák egy széles út két oldalánmagasodnak, bizonyára úgy, mint a Nagy út hajdaninapjaiban. Kestrel rövid pihenőt javasol ‒ elkölthetnék azelemózsiájukat. Mumpo menten leroskad. Bowman elosztja akenyeret meg a sajtot, és éhesen nekilátnak.

Kestrel figyeli, hogyan tér vissza Mumpo jó kedve, mihelytteli a gyomra. És ez eszébe juttatja Pinpint.

‒ Tisztára olyan vagy, mint egy kisbaba, Mumpo. Ha éhesvagy, bőgsz. Ha álmos vagy, úgy alszol, mint egy csecsemő.

‒ És az baj, Kess? ‒ kérdi Mumpo.‒ Olyan akarsz lenni, mint egy kisbaba?‒ Olyan akarok lenni, ami neked tetszik, Kess ‒ jelenti ki

Mumpo.‒ Ejnye már, neked is hiába beszél az ember.‒ Bocs, Kess.‒ Igazán nem értem, hogy bírtál annyi évig megmaradni a

Narancsszín kerületben.‒ Mert sohasem kérdeztük, Kess ‒ mondja halkan Bo.Kestrel a tesvérére bámul. Igaz: szinte semmit sem tud

Mumpóról. Az iskolában mindig ő volt az, aki kilógott a

sorból, akit mindenki széles ívben elkerült. Amikor aztán az őkéretlen barátja lett, őt bosszantotta ez a kutyaszeretet, és nemtett semmit, hogy bátorítsa. Útjuk során pedig amolyanvadállatfélének tekintette, aki ‒ vagy ami ‒ hozzájukszegődött, és ő szinte a kutyájuknak tartotta. Holott Mumponem állat. Hanem gyerek, akárcsak ő maga.

‒ Mi lett a papáddal meg a mamáddal, Mumpo?Mumpót meglepi a kérdés, de boldogan válaszol.‒ A mamám meghalt, mikor kicsi voltam. Papám meg nincs.‒ Ő is meghalt?‒ Nem tudom. Csak ‒ nincs.‒ Mindenkinek van apja. Legalábbis egy darabig.‒ Hát nekem nincs.‒ Nem is vagy rá kíváncsi, hogy mi történt vele?‒ Nem.‒ Mért nem?‒ Csak.‒ Ha nincs családod ‒ kérdi Bo hogyan lehet családi

rangsorolásod?‒ Hogy járhatsz iskolába a Narancsszín kerületben? ‒ kérdi

Kestrel. ‒ Mikor pedig…Elkapja Bo pillantását, elhallgat.‒ Mikor pedig olyan buta vagyok? ‒ Mumpo egyáltalán

nem sértődött meg. ‒ Van egy bácsikám. Őmiatta járok aNarancsszínben iskolába, pedig buta vagyok.

Bowmanon végisöpör a szomorúság, és megremeg, minthacsak a magáé volna.

‒ Utálod az iskolát, Mumpo? ‒ kérdi.

‒ Nagyon ‒ vágja rá Mumpo. ‒ Semmit se értek, és mindigegyedül vagyok. Ezért vagyok boldogtalan.

Az ikrek eszébe jut, mennyit nevettek a rovására atöbbiekkel, és elszégyellik magukat.

‒ De most már nincs semmi baj ‒ mondja Mumpo. ‒ Mostmár van barátom. Igaz, Kess?

‒ Igaz ‒ mondja Kestrel. ‒ A barátod vagyok.Szeretlek, Kess, üzeni szavak nélkül Bowman, még ha nem

gondolod is komolyan.‒ Ki a bácsikád, Mumpo?‒ Nem tudom. Sose láttam. Nagyon fontos ember, irtó

magas a rangsorolása. De én buta vagyok, hát nem akarja,hogy a családhoz tartozzak.

‒ De hiszen ez borzasztó!‒ Á, dehogy, ő nagyon jó hozzám. Chirish néni mindig

mondja. Csak ha a családhoz tartoznék, akkor nagyonlerontanám a rangsorolást. Hát jobb, ha Chirish néninél lakom.

‒ Jaj, Mumpo ‒ sóhajt Kestrel. ‒ Micsoda szomorú,szánalmas hely lett Aramanth.

‒ Azt gondolod, Kess? Azt hittem, ezt csak én gondolom.Bo eltűnődik. Minél többet tud Mumpóról, annál jobban…

annál jobban csodálja. Igen, ez a helyes kifejezés. Mumpóbannincs se rosszindulat, se hiúság. Elfogadja, amit a pillanatkínál, és sose töri a fejét olyasmin, amin úgysem tudváltoztatni. Magányos, boldogtalan élete ellenéregyógyíthatatlanul jószívű: vagyis hát lehet, hogy az egyik amásikból következik; a sok kegyetlenség, amit tapasztalt,megtanította, hogy a legapróbb kedvességért is hálás legyen.

Ettek, pihentek, esteledik ‒ hát felkelnek, és folytatjákvándorútjukat. Mumpo jobb kedvre derült, és mind a hármaneltökélten kaptatnak a Nagy út maradványain a hegyek felé.

Útjuk viszonylag egyenes, de állandóan emelkedik, adombokon át a távolabbi nagy hegyek felé. Kétoldalt egyremagasabbak, egyre sűrűbbek a fák, és ahogy a nap alászáll,körülöttük mélyülnek az árnyak. Mozgó alakokat látnak ‒vagy csak vélnek látni ‒ a fák közt, figyelő szemek villanását.Szorosan összekapaszkodnak, gyorsabbra veszik lépteiket, súgy érzik, mintha mellettük loholnának holmi alakok, csaképp nem látszanak.

Mire besötétedik, rádöbbennek, hogy az éjszakát az erdőbenkell tölteniük. Mennek, mennek, de menet közben most mártáborozásra alkalmas helyet keresnek. Mumpo elfárad, nemérdekli, hol heveredik le, csak legyen minél hamarabb.

‒ Ehhez itt mit szóltok? Jó lesz.‒ Mi benne a jó?‒ Hát akkor ott a nagy fák között.‒ Nem, Mumpo. Olyan hely kell, ahol nem látnak

bennünket.‒ Mért? Keres minket valaki?‒ Nem tudom. Talán igen, talán nem.De Mumpo most már ideges, meg-megrezzen, minduntalan

hátranéz. Egyszer lát vagy látni vél valamit a fák között, ésvakrémületében körbe-körbe futkos. Bo elkapja, és el semengedi, míg meg nem nyugszik.

‒ Nyugi, Mumpo. Nincs semmi baj.‒ De én szemeket láttam! Figyelnek bennünket!‒ Igen, igen. De nem engedhetjük, hogy bántsák Kesst.

‒ Igazad van, Bo. ‒ Mumpo egyszeriben megnyugszik. ‒Kess a barátom.

De azért csak be-bepillant idegesen a fák közé, s ha valamimozgást lát, öklét rázva förmed rá:

‒ Ha közelebb jössz, beverem az orrodat!Baktatnak a félhomályban, igyekeznek minél messzebbre

jutni. S épp amikor úgy határoznak, hogy most már idejemegállni, akár akad megfelelő táborhely, akár nem, előttük, afák között két magas kőoszlop ködlik fel.

A régi Nagy út két oldalán álló oszlopok szakadékonátvezető hosszú kőhíd kezdetét jelölik. A túloldalon is áll kétoszlop, messze, kétszáz lépésnél is távolabb. A híd már csakroncs. Két oldalán kőpárkány, óriási kőívek egymástól húsz-húsz lépésnyire, de a híd közepe, ahol valamikor az útvezetett, már nincs sehol. Hogyan menekülhetett megtámaszték nélkül ez a két égbe szökő ív? Mert a mélység,amely fölé épültek, félelmetes. A három gyerek megtorpan azoszlopoknál, és a szakadékba bámul. Meredek sziklafalaknyúlnak le mélyen, mélyen, egészen az alanti folyóig. A magashidat tartó két középső ív között látják a rohanó vízcsillámlását. A szakadék túlsó fala magasabb, mint bármilyentengeri szirt, mély repedéseiből fű és bozót sarjad. A szakadékszaggatott pereme kétfelől átszeli az erdőt, ameddig a szemellát, mint valami óriási, kés vágta seb.

‒ A Hasadék… ‒ szólal meg Kestrel.Az óriási szakadékon át nem vezet más út, csak az egykori

híd, s mennél tovább nézik, annál kevésbé akarózik átkelniükrajta.

‒ Omladozik ‒ mondja Bo. ‒ Nem bírna el bennünket.

A száz tél marta kő repedezett, töredezett, félő, ha rálépnek,megbillen alattuk. Csak a tartósabb anyagból faragott kétpárkány töretlen, keskeny, de vízszintes fedeléül a maradékfalaknak.

Kestrel az egyik párkányhoz lép, megtapogatja. Szilárdnakérzi. A teteje vagy két lépés széles. Végignéz a hosszán,egészen a túlsó oszlopokig. Mindvégig egyenes és lapos.

‒ Végigmehetünk a párkányon ‒ mondja Kestrel.Bo nem válaszol, de elrémül a keskeny párkány s alatta a

szédítő mélység láttán.‒ Ne nézz le ‒ javasolja Kestrel, mert tudja, mit gondol az

ikertestvére. ‒ Akkor olyan, mintha utcán járnánk.Nem bírom megtenni, Kess.‒ Hát te, Mumpo? Végig tudnál menni a párkányon, a

túloldalig?‒ Ha te mész, Kess, megyek én is ‒ válaszol Mumpo.Nem bírom megtenni, Kess.Ám amikor ezt a rettegő gondolatot küldi ikertestvérének,

mögülük csoszogás hallatszik, és Bowmanon végigfut a hideg.Lassan megfordul, retteg attól, amit mindjárt meglát. És ottsorakoznak egymás mellett, egymás kezét fogva, elállják aNagy utat. Lassan, vigyázva közelednek, és közben vihognak,mint a hadijátékot játszó gyerekek; csak az ő nevetésük mélyhangú és öreg.

‒ Jó nagy út áll mögöttetek ‒ mondja a vezetőjük. ‒ De ittvagyunk mi is.

Mumpo nyöszörögni kezd félelmében. Kestrel a véngyerekek arcvonalára pillant, aztán a hosszú párkányra.

‒ Gyerünk! ‒ szólal meg határozottan. ‒ Mozgás.

Felszökken a párkányra, és indul a túloldal felé. Mumpo anyomában.

‒ Ne hagyd, hogy hozzám érjenek, Kess! ‒ kiabál.Bo habozik még egy kicsit, de tudja, hogy nincs választása.

Mélyet lélegzik, és felmászik a párkányra. Feszülten, óvatosanlépked a másik két gyerek nyomában.

A híd néhány lépésen át a szakadék felső része fölött halad,alatta nem veszedelmes a mélység. De hirtelen meredélytámad alattuk, s ettől fogva úgy érzik, mintha a levegőbenlépkednének. Gyorsan sötétedik, de nem elég gyorsan, ésamikor Bowman ‒ elhatározása ellenére ‒ lenéz, olyan mélyenlátja a folyó ezüst szalagját, hogy megszédül, és egész testébenmegremeg.

Kestrel megáll, hátranéz, s látja, hogy a vén gyerekekfelmásznak a párkányra, és követik őket.

‒ Menjünk csak ‒ biztatja a két fiút. ‒ Ne feledjétek: öregek,nem bírnak velünk lépést tartani. Jóval előttük átérünk a túlsóoldalra.

És trappol tovább, eltökéltségével szinte húzza maga után amásik kettőt. Bo hátranéz, látja, hogy testvérének igaza van: őksokkal gyorsabban kelnek át a hosszú hídon, mint a véngyerekek. Azok közül néhányan már libasorban lépkednek apárkányon, lassan, óvatosan.

Kestrel eltökélten halad, egyik lábát a másik elé teszi, nemnéz le, nem gondol a szakadékra. Már fele úton vagyunk,gondolja, már nem tart sokáig. S ekkor olyasmit lát meg atúloldalon, hogy egy pillanatra megáll a szívverése. A hídvégét jelző oszlopok mellett is vén gyerekek állnak, tucatszám.

S amikor ő megáll és bámul, azok felmásznak a párkányra, ésfeléje csoszognak.

Bo! Ott vannak a túloldalon!Bowman odanéz, látja, s megérti. Ezúttal nincs menekvés. A

vén gyerekek mindkét oldalról lassan közelednek. Mihelytközépre érnek, nem lehet őket visszaverni, hiszen mindenérintés gyengülést jelent. Lenéz, az iszonyú, egyre sötétedőszakadékba, és arra gondol, milyen lenne esni, esni, aztánreccs! a sziklára zuhanni. Gyors lenne vajon a halál?

Bo! Meg kell velük küzdenünk!De hogyan?Nem tudom. De én nem hagyom magamat.Bowman érzi Kestrel gondolatainak ismerős dühét, és ez

furcsa módon megnyugtatja. Töri a fejét, mit tehetnének, és avén gyerekek egyre közelebb és közelebb csoszognak. Mumpocsak most döbben rá, mi történik, és pánikba esik.

‒ Kess! Bo! Elkapnak! Ne hagyjátok, hogy hozzám érjenek!Mit csináljunk? Nem akarok megvénülni!

‒ Ne ugrálj, Mumpo! Maradj veszteg!‒ Nyugi, Mumpo. Nem fognak utolérni.Ne feledd, gondolja Kestrel, öregek, gyengék, és csak egyenként

tudnak közeledni. Csak az a lényeg, hogy ne éljenek hozzánk.‒ És mi se hozzájuk ‒ felel fennhangon Bowman.‒ Ne hagyjátok, hogy hozzám érjenek! ‒ visít Mumpo, és

félelmében ide-oda tántorog. Kestrelbe akar kapaszkodni, félő,hogy mindannyian lezuhannak.

‒ Hagyd abba, Mumpo!Mitől nyugodna meg Mumpo?Kajától, válaszol Bowman.

Kestrel most döbben rá, hogy még most is ott a nyaka körüla sárbogyós zsák, és hogy az egyikben maradt egy sárbogyó.Lekanyarítja a nyakából, odanyújtja Mumpónak.

‒ Nesze, Mumpo.És ahogy feléje lendíti, érzi a sárbogyó súlyát, s menten

vissza is lendíti, és körbe, körbe lengeti a zsák végében. Szemeköveti a súly útját.

‒ Bo! ‒ kiált fel. ‒ Van még nálad sárbogyó?Bowman megtapogatja a nyakában lógó zsákokat.

Mindegyikben maradt még egy-egy bogyó. Az egyensúlykedvéért osztotta kétfelé az utolsókat.

‒ Kettő ‒ jelenti.‒ Így tarthatjuk távol őket ‒ mondja Kestrel, és meglengeti a

bogyószsákot.‒ Sárbogyóval nem tehetünk kárt bennük.‒ Nem is kell. Csak az egyensúlyukból billentjük ki őket.‒ Vagy magunkat.‒ Ne feledd: mi fiatalok vagyunk és hajlékonyak. Ők meg

vének és merevek.Bowman kételyei nem oszlottak el, de azért hősiesen

lengeti, lengeti a bogyózsákot, és kis híja, hogy le nem zuhan apárkányról. Szíve zakatol, dől róla a verejték, felegyenesedik.

‒ Nem megy. Nem tudom megcsinálni.‒ Muszáj ‒ mondja Kestrel.‒ Éhes vagyok ‒ közli Mumpo. A sárbogyótéma tárgyalása

közben megfeledkezik félelméről.‒ Fogd be, Mumpo.‒ Igen, Kess.

És eközben a két vezető vén gyerek kúszik, kúszik feléjük apárkányon, a híd két végéről. A többiek kitartóan követik őket.A Bowman oldalán levők vannak közelebb, azokat kell előszörvisszaverni.

‒ Lengesd, Bo ‒ szól testvérére Kestrel. ‒ Vigyázz azegyensúlyra.

Bowman lenéz; most már csak szuroksötétséget lát. Nembánnám, ha nem volna odalent az a szakadék, gondolja. Ésahogy lebámul, egyszerű gondolata támad. Lent sötét van.Akármi lehet ott, csak kívánnom kell. Hát nem képzeli el ameredélyt, és magában új képet rajzol. Nincs Hasadék, mondjamagában. Kicsivel lejjebb lágy füves mező terül el. Bowmantovább színezi a képet: lóhere, pipacsok, és hogy valósághűlegyen, csípős csalán. Meglepetésére azt észleli, hogy már nemfél a zuhanástól. Most már csak a vén gyerek marad, aki egyreközelebb csoszog a párkányon.

Bo a feje fölött meglengeti sárbogyós zsákját, hogyvízszintes köröket ír le a levegőben. Gyorsabban lengeti, hogynagyobb erőt fejthessen ki. Elképzeli a vén gyerek helyzetét, ésott lengeti a zsákot, ahol hamarosan a vén gyerek feje lesz.

Puha fű, zöld mező, mondja magában. Pipacsok. Puha, zöldmező.

‒ Óvatosan, fiú ‒ szólal meg rekedtes, öreges hangján a véngyerek. ‒ Fogd meg a kezem.

Kinyújtja aszott, vén kezét, és vihog. De még nincs elégközel.

Kestrel a másik oldal felé néz, kezében a bogyós zsák,figyeli, ahogy a vén gyerekek vezére közeledik.

A tied ér oda hamarabb, Bo. Meg tudod csinálni?

Megpróbálom.Szeretlek, Bo.Válaszra nincs idő, még gondolatban sem. A vén gyerek

már egész közel van, keze kettejük közt tapogatja a levegőt. Bomeglendíti a zsákot, de az egyarasznyival elvéti a célt.

‒ Minek verekedni? ‒ kérdi a vén gyerek. ‒ Úgy lesz, ahogya Mora akarja. Hiszen tudod.

Bowman nem válaszol. Rugózik, egyensúlyát próbálgatja akeskeny párkányon. Gyorsabban, egyre gyorsabban lengeti azsákot, felméri a távolságot kettőjük között.

‒ Ne félj az öregedéstől ‒ motyogja a vén gyerek. ‒ Nem tartsokáig. Aztán a Mora megint megfiatalít, szép leszel és fiatal.

És csak csoszog, csoszog, és Bowman úgy számítja, hogylőtávolba ért. De erről meg kell bizonyosodnia.

‒ Ejnye, ejnye ‒ szól a vén gyerek. ‒ Hát hadd simogassalakmeg.

Bo meglendíti karját a feje fölött, teljes erővel lengeti abogyószsákot, megcélozza az ősz fejet.

A lendület nem ért célt. Bowman megtántorodik, kis híja,hogy le nem esik. A vén gyerek lekapta fejét a zsák elől.

‒ Ejnye, ejnye ‒ gúnyolódik a mély hang. ‒ Óvatosan, fiú.Csak nem akarsz…

Bo megint lendít, a düh erőt ad, a súlyos zsákot egyenesen avén gyerek arcába vágja, telibe találja, közvetlenül a füle alatt.

‒ Auuu! Auuuuuu!A vén gyerek az arcát markolja, megtántorodik a

párkányon, elveszti egyensúlyát. Két karja támaszt keres, denincs ott semmi, semmi. A levegőt csépeli, mintha abba akarnakapaszkodni, de már zuhan is.

‒ Áááááááá….A rémülettől éles, vékony hang sikolt, sikolt zuhantában, és

a vén gyerek zuhan, zuhan, zuhan. És még most is hallják arémes sikoltást, zuhan, zuhan, míg végül elhal.

Hubba hubba hubba Bo! kiált Kestrel.Zsákját lengetve ront támadójára, és lesöpri a párkányról,

egyenesen a szakadékba.Ez felserkenti a vén gyerekeket, rekedt bosszúkiáltást

hallatva rohanják meg kétfelől Bowmant és Kestrelt. Deegyszerre csak egy fér a korlátra, s ahogy Kestrel megjósolta,reakciójuk lassabb, ízületeik merevebbek, és az ikrek sorrataszítják őket a koromsötét mélységbe.

Kess ujjongva lóbálja fegyverét.‒ Gyertek csak, ráncos vén pokszikkerek! Kipróbáljátok a

halálugrást?‒ Üsd, vágd, Kess! ‒ ugrál izgalmában Mumpo. ‒ Ne

sajnáld! Kestrel előrelendül és üt, és még egy vén gyerekzuhan sikoltva a mélybe. Mumpo utána kurjant.

‒ Reccs, reccs, reccs! Ronda vén rosszcsontok!Mikor már hét vén gyerek bukfencezett le a párkányról, a

többi nem csoszog tovább, motyognak valamit egymás között.Aztán idegesen, óvatosan megfordulnak, és visszacsoszognaktársaikhoz a szakadék két oldalán.

Megfutamodtak! Az ikrek vad örömujjongásban törnek ki.Bowmant elönti a vad és szokatlan büszkeség.

‒ Megcsináltuk! Legyőztük őket!‒ Többet a közelünkbe se merészkednek! ‒ ujjong Mumpo.

Csakhogy a vén gyerekek nem mennek messzire. Lemásznak apárkányról a szakadék két oldalán, és ott maradnak. Mumpo

azt hiszi, a győzelmük biztonságot jelent, de Kess és Bo jobbantudja. A szilárd talajon, ahol a vén gyerekek körülfoghatjákőket, mint már máskor is megtették, puszta zsáklengetésselnem menekülhetnek. Csapdába kerültek megint.

‒ Kergesd meg őket, Kess! ‒ rikoltja Mumpo. ‒ Adj nekikmég egyet!

‒ Nem lehet, Mumpo. Nagyon sokan vannak.‒ Nagyon sokan?Végignéz a hosszú hídon, előbb az egyik irányban kémlel az

éjszakába, azután a másikban.‒ Itt kell maradnunk ‒ mondja Kestrel. ‒ Legalább is

reggelig.‒ Micsoda? Egész éjjel?‒ Igen, Mumpo. Egész éjjel.‒ De Kess, azt nem lehet. Nincs hol aludnunk.‒ Nem fogunk aludni, Mumpo.‒ Nem fogunk aludni?!Mumpónak az alvás éppolyan szükséges és

elengedhetetlen, mint az evés. Azt se tudja, mit mondjondöbbenetében. Hogy lehet nem aludni? Az alvást nem úgyválasztja az ember. Az álom egyszerűen meglepi, lecsukja azember szemét.

Ezt az ikrek is éppolyan jól tudják.‒ Ne félj, Mumpo ‒ mondja Bowman. ‒ Melléd ülünk

kétoldalt, és ha akarsz, alhatsz.Sorban letelepszenek a párkányra, Bo és Kess összefonja

karját Mumpo háta mögött, ő kettejük között ül, ők pedigbefelé hajolnak, kettős ölelésben tartják, szakasztott mint akívánósdiban. Ha elalszik is, nem fog lepottyanni a

párkányról. Mumpo érzi az ikrek biztonságos, meleg fogását,és mélységesen boldog.

‒ Mi vagyunk a három jóbarát ‒ közli. És olyan nagy abizalma, hogy valóban elalszik, kétlépésnyi párkányon, salatta tátong a fél-mérföldnyi mélység.

Az ikrek nem alusznak.‒ Nem lehet elmenekülni előlük, igaz? ‒ kérdi Bowman.‒ Nem tudom, hogyan lehetne.‒ Az egyik azt mondta nekem, ne féljek az öregedéstől. A

Mora majd megint megfiatalít!‒ Én inkább meghalok.‒ Együtt maradunk, igaz, Kess?‒ Együtt. Mindig.Elhallgatnak. Majd egy kis idő elteltével megszólal

Bowman:‒ Vajon mi lehet mamával, papával és Pinpinnel? ‒ El sem

tudja képzelni, mit gondolnak, ha ők soha vissza nem térnek. ‒Nem tudnák, hogy meghaltunk. Örökké visszavárnának.

Szüleinek a képe, akik még akkor is reménykednek, ha őkmár nem lesznek, jobban elkeseríti, mint a halál kilátása. Ésmert helyzetük nagyon emlékeztet a kívánósdira,elkeseredéséből kívánságot formál.

‒ Azt kívánom, hogy papa és mama tudják, mi történikvelünk.

‒ Azt kívánom, hogy megmeneküljünk a vén gyerekektől ‒mondja Kestrel ‒, és találjuk meg a Szél Dalnokának a hangját,és érjünk haza épségben.

Elhallgatnak. Csak Mumpo szuszogása hallatszik, meg aszél sóhaja lent a nagy szakadék mélyén.

És távoli mennydörgés.‒ Hallottad?Vörös villanás szántja az eget, aztán elhal.‒ Vihar lesz?Újabb mennydörgés. Újra a vörös fény. Ezúttal meg is látják

a tűz-csóvát, messze; az égnek tör, majd a föld felé kanyarodik.‒ A hegyekből jön.‒ Odanézz, Kess! Nézd a vén gyerekeket!Bumm! dörren az ég, huss! villan a tűzcsóva, és ahogy a

lángvörös ív az égre rajzolódik, majd újabb és újabb, a véngyerekek a szakadék két oldalán vad kiáltozásban törnek ki,tébolyultan futkosnak, és nézik a záporozó tüzet.

Most már folyamatos az égzengés, és a tűzcsóvákmindenfelől az égre törnek. Lángoló törmelékük olykor aközelben ér földet. Egy izzó zsarátnok a gyerekektől néhánylépésnyire hullik az alanti szakadékba. Egy másik éppenelőttük; egy pillanatig még ég, aztán belefakul az éjszakába.

A vén gyerekek megvadulnak. Az ikrek eleinte azt hiszik,félelmükben, de aztán látják, hogy az égre nyújtogatjákkarjukat, és a földet érő tűzcsóvák felé rohannak.

‒ Azt akarják, hogy eltalálja őket! ‒ álmélkodik Kestrel.Most az egyik tűzcsóva egyenesen az egyik vén gyerekre

hullik, s narancsszín lángözönné robban. A ragyogó fényamilyen gyorsan jött, olyan gyorsan kihuny, és a nyomában ‒semmi sem marad.

A vén gyerekek akár az őrültek, rohangálnak, karjukat égrenyújtva ordítoznak:

‒ Engem találj el! Engem!

És ha itt-ott, találomra, valamelyikükre esik egy tűzcsóva,azt mindjárt el is emészti.

Az égbolt lánggal ég; szüntelen a mennydörgés. A sűrűnzáporozó tűzcsóváknak már a forrása is látszik: az északihegylánc legmagasabb csúcsa. Az ikrek döbbenten nézik,bámulatukban félni is elfelejtenek ‒ Mumpo pedig édesdedenalszik.

‒ Oda kell mennünk ‒ néz Kestrel a hegyre. ‒ Be a tűzbe.Körülöttük hullanak a tűzcsóvák, de ők nem mozdulnak ‒

hiszen hová is mehetnének. Ösztönösen érzik, hogy nem érhetiőket baj. Ez a halálos zivatar nem nekik szól, ők csak véletlentanúk. Ezt a vén gyerekeknek címezték.

‒ Engem találj! Engem! ‒ rikoltoznak a vén gyerekek, és atűz felé tárják karjukat. ‒ Fiatalíts meg!

Hanem amikor csakugyan eltalálja őket egy tűzcsóva, anyomában nem marad semmi.

Aztán halkul az égzengés, a mennybolt elsötétül, atűzcsóvák zápora ritkul. Az utója épp csak felemelkedik, éslehullik, valahol messze. A maradék vén gyerekekszánalmasan sírnak, és a messzi tűzcsóvák felé futnak, minthaátugorhatnék a sok-sok mérföldet, mielőtt a lángoló törmelék aföldre hullik. Egy kis idő múltán a hegy elcsendesedik, és azikrek megint magukra maradnak.

Szelíden ébresztgetik Mumpót, nehogy megriadjon éslepottyanjon a párkányról. Igazában félig alszik; teszi, amitmondanak neki, de valójában azt se tudja, hová mennek.Óvatosan kitapogatják az utat, átkelnek a szakadék túlsóoldalára, és a keskeny párkányról a biztonságos szilárd talajra.

Mumpo azon nyomban összegömbölyödik és tovább alszik.Az ikrek összenéznek, és egyszeriben rádöbbennek, milyenfáradtak. Kestrel leheveredik.

‒ Mi lesz, ha visszajönnek? ‒ kérdi Bo.‒ Nem érdekel ‒ mondja Kess, és már alszik ő is.Bo leül a durva, göröngyös földre, és elhatározza, hogy

őrizni fogja a másik kettő álmát. Szép, szép az elhatározás ‒ dealig pár pillanat, és őt is elnyomja az álom.

19

MUMPO ELROMLIK

ényes napvilágra ébrednek az ikrek. A vén gyerekekeltűntek nyomtalanul. A nagy szakadék, amelyet előzőleg

csak alkonyi félhomályban láttak, most félelmetesmélységében tárul fel előttük. Elképesztő a mélység, de az is,hogy milyen keskeny kis párkányon keltek át fölötte.

‒ Csakugyan ezen jöttünk? ‒ álmélkodik Bo.Kestrel lenéz a híd nagy kőíveire. Most már látszik, ami

előző este elkerülte a figyelmüket, hogy a támasztóoszlopoksok helyütt omladoznak. Az egyiknek a talapzatát annyirakimosta a folyó, hogy olyan mintha tűhegyen állna. De Kestrelnem szól Bowmannak, mert tudja, hogy visszafelé is erre kellmajd átkelniük.

Mumpo is felébred, és bejelenti, hogy éhes.‒ Odanézz, Mumpo ‒ mutatja Kestrel a félelmetes

Hasadékot. ‒ Ezen a nagy hídon keltünk át tegnap!‒ És hoztunk magunkkal valami ennivalót? ‒ tudakolja

Mumpo.Bo megtalálja az előző este még fegyverként szolgáló

zsákot, és benne a sárbogyót. Megviselte az ütközet, de azértmég fogyasztható.

F

‒ Nesze! ‒ dobja oda Mumpónak, aki azonban nem kapja el.A sárbogyó a lejtős talajon a szakadék pereme felé gurul.Mumpo kergeti, de az eltűnik odalent. Mumpo a szakadékszélére térdel, lekémlel a mélybe.

‒ Ott van! ‒ kurjantja el magát. ‒ Felhozom!‒ Van még egy ‒ mondja Bo.‒ Hagyd, hozza csak fel, ha tudja ‒ mondja Kestrel. ‒ Nem

pazarolhatjuk az ennivalót.Mumpo mellé kuporodnak, és látják, hogy a sárbogyó

fennakadt a sziklafal egy kitüremkedő fűcsomóján.Közvetlenül alatta bokrok. Bo hátrál; szédül, ha lenéz afeneketlen mélységbe. Mumpo hason fekszik, és a szakadékpereme fölött a sárbogyó után kaparászik. Majdnem eléri, denem egészen. Hát megpróbál tovább kúszni.

‒ Óvatosan, Mumpo.Csakhogy Mumpo éhes, és nem gondol másra, csak a

hívogató sárbogyóra. Kicsit tovább kúszik, és az ujja hegyemár érinti a bogyót. De megmarkolni még nem tudja.

‒ Még egy kicsit ‒ mondja, és kúszik tovább. A keze asárbogyó után nyúl, ám ekkor egész teste csúszni kezd lefelé.

‒ Segítség! ‒ ordibál, mert rádöbben, hogy nem sikerülmegállnia.

Kestrel ráveti magát Mumpo lábára, és markolja, amilyenerősen csak bírja.

‒ Jól van ‒ zihál Mumpo, a Hasadék fölött lógva, és csak areggelijére tud gondolni.

‒ Mássz vissza! ‒ parancsolja Kestrel. ‒ Vissza!‒ Jó, csak előbb…

Keze már a sárbogyó köré zárul, amikor aszott, csontos kéztör elő az alanti bokorból, és megragadja Mumpo csuklóját.

‒ Jaaaj! Segítség!Mumpo rémülten rángatózik, Kess kis híján elereszti a

lábát.‒ Bo? Mi van?Bo kényszeríti magát, hogy lenézzen, és megpillant egy vén

gyereket, aki fennakadt egy bokorban, és szorosan markoljaMumpo karját.

‒ Vágd fejbe, Mumpo! ‒ kiabál Bo. ‒ Harapd meg!‒ Mi az? ‒ liheg Kess; keservesen tartja Mumpót, és érzi,

hogy most már nagyobb súly húzza lefelé.‒ Segítség! ‒ hallatszik Mumpo szánalmas hangja; s a

következő pillanatban már mélyebben szól: ‒ Segítség…‒ Egy vén gyerek ‒ mondja Bo. Leakasztja második bogyós

zsákját, megpróbál nem lenézni a szédítő mélységbe, ésmeglóbálja a zsákot. A súlyosabbik vége épp csak súrolja a véngyerek vállát. Felnéz Bowmanra, ráncos képét eltorzítja agyűlölet és a düh.

‒ Csecsemők! ‒ sziszegi. ‒ Ostoba csecsemők!Bo csak most nézi meg alaposabban. Gyérülő ősz haj,

beesett orca, szíjas nyak; és megérzi benne az ártó szándékot, arombolás vágyát. Magasra emelik a bogyós zsákot, jólmeglendíti, és lecsap vele a vén gyerek felfelé néző arcába.

‒ Aááááá! ‒ kiált a vénség, és elereszti Mumpo karját.Megtántorodik, lecsúszik a bokorba. Az megremeg a súlyalatt, kiszakad a sziklából, a vén gyerek pedig lezuhan.

‒ Áááááá…

Míg a szakadék aljába nem ér, hallatszik a kiáltás, azután atávoli puffanás, ahogy a sziklára zuhan.

Kestrel felrángatja Mumpót a szakadék széléről, aztánelereszti. Hogy hozzányúlt, máris úgy érzi, elgyengül. Mumpocsak hever, mozdulatlanul, s fel-felnyög egy kicsit.

‒ Nem esett bajod, Mumpo?Mély, rekedt hangon tör elő a válasz.‒ Fáj mindenem.Megpróbál feltápászkodni, de nem sikerül. Visszahuppan,

alig kap levegőt.‒ Elromlottam, Kess.Kestrel és Bowman rámered, megpróbálja elrejteni

döbbenetét. Mumpo befont haja tiszta ősz, de ott van mégbenne az aranyfonal. Bőre ráncos, lazán fityeg. Teste görnyedt.Mumpóból kis öregember lett.

‒ Nem lesz semmi baj, Mumpo ‒ küszködik a könnyeivelKestrel. ‒ Meg fogsz gyógyulni.

‒ Beteg vagyok, Kess?‒ Egy kicsit. De valahogy majd meggyógyítunk.‒ Minden tagom fáj.És sírva fakad. Nem a jól ismert Mumpo szokásos bőgése

ez, hanem csöndes, fáradt zokogás, és az arcát redőző mélyráncokon könnyek futnak végig.

Mit csináljunk?Tovább kell mennünk, válaszol Bowman. Fennhangon pedig

megkérdi Mumpót: ‒ Tudsz járni?‒ Azt hiszem.Felcihelődik, ezúttal óvatosabban, és lép egyet-kettőt.‒ Gyorsabban nem megy.

‒ Nem baj. Amennyire tőled telik, igyekezz.‒ Segítenél, Bo? Ha rád támaszkodhatok, talán gyorsabban

is tudnék menni.‒ Nem érhetsz hozzánk, Mumpo. Csak majd ha jobban

leszel.‒ Nem érhetek hozzátok? De miért?Csak ekkor döbbennek rá: Mumpo nem is sejti, hogy mi

történt vele.‒ Hogy ne kapjuk el a betegségedet.‒ Aha, értem. Nem, persze hogy nem. És hamar

meggyógyulok?‒ Persze, Mumpo. Hamar.Hátat fordítanak a Hasadéknak, és tovább mennek a Nagy

úton a hegyek felé.Nem is mennek ‒ vánszorognak. Mumpo akárhogyan

igyekszik, nem tud rendes iramban járni. Csoszog, meg-megáll, megpihen. Aztán csoszog megint, nem panaszkodik,látni, hogy nagyon igyekszik. De az is nyilvánvaló, hogy haígy haladnak, sose érnek fel a hegytetőre.

És Mumpón kívül egyéb gondjuk is van. Megváltozottkétoldalt az erdő. A Nagy út hajdani vonalán nincsenek fák, dekétoldalt egyre sűrűbb az erdő, már valóságos falat alkot. És asűrűben mintha árnyak kísérnék őket, halkan lopakodnak,sosem előznek, de le sem maradnak. Bo a szeme sarkábólérzékeli a jelenlétüket, de ha odanéz, semmit se lát.

Aztán az árnyak, a fejük fölött… Most már látni, hogymadarak köröznek magasan a fák felett. Eleinte ügyet semvetnek rájuk, de azok egyre alacsonyabban szállnak,nesztelenül siklanak kiterjesztett óriási szárnyukon. Eleinte

öten-hatan vannak, de amikor Bo legközelebb felnéz, mártizenhármat számol. És azután, alig fél óra elteltével,megszámlálhatatlanok; vészt jósló fekete árnyak áradó tömegehúz a magasban. Homályos mesék ötlenek fel emlékezetében:utasembereket követő, prédára leső vadállatok, csak arravárnak, mikor marad le valaki, mikor hagyja el az ereje. Bosietősebbre veszi lépteit.

‒ Mumpo nem bírja ‒ mondja Kestrel. ‒ Lassítsunk. Pihennikellene.

‒ Nem! Nem állhatunk meg!Kestrel meghallja testvére hangjában a félelmet; éles

pillantást vet rá.‒ Semmi… baj ‒ pihegi Mumpo. ‒ Lépést… tartok… ‒ De a

szavakat is alig bírja kinyögni.Bo, ezt nem tehetjük.Mi mást tehetnénk?Hát tovább vergődnek. Minél lassabban mennek, annál

vakmerőbbek a madarak. Már alacsonyabban vitorláznak, afák koronájának vonalában, nagy fekete szárnyuk árnyékot veta földre. Feketék, sas formájúak, csak sokkal nagyobbak. Fenta fák magasában nem is látni, hogy igazában mekkorák.

Ekkor Mumpo megbotlik egy kőben, és elesik. Csak fekszikott, meg sem próbál felkászálódni. Kestrel melléje térdel, hogyvajon nem sérült-e meg, de Mumpo csupán kimerült.

‒ Pihennie kell, Bo. Ha akarjuk, ha nem.Bo is belátja, hogy igaza van.‒ Ha eszik valamit, mindjárt jobban érzi magát.Bo lekanyarítja sárbogyószsákjait, és előveszi az utolsó

megmaradt bogyót. Kestrelnek nyújtja, hogy adja Mumpónak,

amikor hirtelen szélroham támad, sötét árnyék suhan, és akezén heves, fájdalmas ütést érez. Bo felkiált, inkábbmeglepetésében, mint fájdalmában, és megmarkolja a kezét.Ujjai közül vér csordul. A fekete sasmadár már elszáll irdatlanszárnyain, a sárbogyóval borotvaéles karmai közt, amelyek azimént négy sekély barázdát véstek Bo keze fejére. Bodöbbenten néz fel az óriási madárra. Még három keringkörülöttük, alacsonyan, várják, hátha előkerül még valami azelemózsiás zsákból. Szárnyuk oly terebélyes, hogy hármanegymás mellett árnyékot vetnek a széles útra.

Mumpo fektében felbámul az óriás sasokra, szeme tágranyílik rémületében, szíve vadul kalapál. Kestrel ösztönösenfölébe terjeszti két karját, védelmezőn. A madarak még lejjebbereszkednek, eleséget keresnek.

‒ Dobd el, Bo! ‒ kiáltja Kestrel.Bo olyan messzire hajítja a bogyószsákot, amennyire csak

tudja. Az óriás sas menten lecsap, felkapja a zsákot, és felszálla fa tetejére. A többiek ‒ rengetegen vannak ‒ némánköröznek, figyelnek, várnak.

Mivel a gyerekek az eget figyelik, nem látják a fák közülelősompolygó első vadat, de még a másodikat sem. A bestiákmegszimatolják Bo vérét: a vér sebet jelent, a seb gyengeséget.Csöndben osonnak ki az erdőből, egyesével, s csak állnak ott,sárga szemük meredten néz. Mumpo veszi észre őket elsőnek.

Felsikolt.Bo gyorsan arra fordul, és megdermed. Körülöttük, alig

húszlépésnyire, hatalmas szürke farkasok köre. Soványak, abundájuk csapzott; akkorák, mint az őz, óriási állkapcsuktátva, nyelvük kilóg, halkan lihegnek, és csak néznek.

‒ Semmi baj, Mumpo ‒ mondja gyorsan Kess. Maga semtudja, mit beszél, csak Mumpo ne kezdjen sivítani.

A fekete sasok megint alacsonyabban köröznek, prédáravárnak. Hatalmas szárnyuk árnyékot vet az útra, mintha márisleszállna az éj. A farkasok nesztelenül közelebb osonnak, ésmegállnak megint. Várnak, vajon prédájuk felveszi-e a harcot.

Mumpóból sikoltás helyett a megszokott idegtépőnyöszörgés tör elő; csak most öregemberesen zokog.

‒ Ne hagyjátok, hogy elkapjanak ‒ hörgi.Érzik a levegő suhogását, ahogy odafent elsöpörnek a

sasok, érzik a farkasbundák forró, nyirkos szagát. A gyerekekrémületükben mozdulatlanul kuporognak, látják, amint afarkasok éles, hegyes, fehér foga kivillan, s a bestiáknesztelenül közelebb lopóznak.

És ekkor hang hallatszik a fák közül, hosszú vonítás. Afarkasok egyszeriben megtorpannak. A nagy sasok, holotteddig minden körnél alacsonyabbra kerültek, megintfelszállnak a magasba. Újra felhangzik a vonítás, gyászosan,erőteljesen, s a farkasok megfordulnak és várakozásteljesennéznek az erdőbe.

És a fák közül lassú léptekkel előjön egy óriási, szürkebundájú vén farkas, mindannyiuknál nagyobb. Mindenmozdulata hatalmat és tekintélyt sugall, de immár öreg, ésminden egyes lélegzetnél hosszú, sóhajtó korgás tör elő szélesmellkasából. Akkora, mint egy szarvasbika, de sovány és inas,s ahogy közeledik a fák közül, sárga szeme Bowmanraszegeződik.

Bo rezzenéstelenül állja a pillantását. A többi farkasfélrehúzódik, utat engednek vezérüknek, a falka atyja pedig

előrelépdel, míg végül a fiú fölé tornyosul. Azután hosszú,loncsos testén hullámzó mozgás fut végig, s az öreg farkasleereszkedik, majd elhasal. Fejét kinyújtott mancsára fekteti,szemét le nem veszi Bowmanról. A többi farkas követi vezérepéldáját, míg végül az egész falka a három gyerek körülfekszik, és halkan liheg.

Bo ekkor jön rá, hogy mit kell tennie. Kinyújtja véres kezét,a farkasok atyja pedig felemeli szürke orrát, és megszagolja.Azután kinyúlik rózsaszínű nyelve, és lenyalja a vért.

Bo lassan letelepszik, a farkas pedig az ölébe fekteti a fejét.Szeme a fiú arcára szegeződik, s amennyire ember és állatközött ez lehetséges, megértik egymást.

‒ Ránk vártak ‒ mondja Bo, de maga sem tudja, hogyanhatolt a farkas gondolataiba.

‒ Miért?‒ Hogy megküzdjünk a Morával.A név hallatán mozgás támad a farkasok között, mintha

hideg széláramlat fújna; loncsos bundájuk megremeg. Afalkavezér feláll, a többiek követik. Az öreg farkas magasraemeli fejét, és megint gyászos vonítást hallat.

A fent köröző nagy sasok meghallják a szavát, s egyrealacsonyabbra ereszkednek, már-már olyan közel, hogy aszárnyuk szinte a gyerekek fejét súrolja. Azután sorraleszállnak, és körülveszik a farkasokat.

Bo a sasok fekete szemébe és a farkasok sárga szemébe néz,és kiolvassa belőle büszkeségüket, bátorságukat.

Régóta várunk. Most végre szembenézhetünk ősi ellenségünkkel.‒ Segítenek nekünk ‒ mondja Bo. ‒ Itt az idő. Indulnunk

kell.

Kestrel és Mumpo szó nélkül engedelmeskedik ‒ tudják,hogy Bo olyasmit tud, amit ők nem tudhatnak soha. A sasokkiterjesztik szárnyukat és felrepülnek; a gyerekek és a farkasokpedig tovább mennek a Nagy úton a hegyek felé.

Mumpo nehezen vonszolja fáradt vén csontjait. Az ikrek islassan baktatnak, tudják, mennyire fél, hogy otthagyják. Dehamarosan elérkezik az idő, amikor Mumpo nem bírja tovább.Leül a földre, és sírva fakad.

‒ Ne hagyjatok el! ‒ zokogja.A farkasok atyja mindent lát, és mindent megért.

Hamarosan előnyargal egy fiatal farkas, és leheveredikMumpo mellé.

‒ Mássz fel a hátára, Mumpo. Ő visz majd.Segíteni nem mernek, de Mumpo valahogy felvergődik a

farkas hátára, s belekapaszkodik a loncsos bundába. Útjukatmost már jó iramban folytatják, és egyre jobban közelednek atávoli hegyekhez.

Idővel az ikrek is elfáradnak, és őket is hátukra veszik afarkasok. Most már elhagyhatják a Nagy utat, és afarkascsapást követik a fák között. Gyors haladásukat a sasokröpte követi, kétoldalt farkashad kíséri őket. És mást nem látnikörös-körül, csak az erdő árnyas mélyét.

Már a hegyek magasabb lankáin haladnak, hideg van, asudár fenyők legfelső ágai közt pára fehérlik. Ritkul az erdő, svisszanézve látják, hogy száz meg száz farkas csatlakozotthozzájuk, özönlenek utánuk, fent pedig százával szállnak asasmadarak.

Útjuk célja, a hegység már előttük magasodik. Irdatlannagynak látszik, csúcsán a fennsík oly lehetetlenül magas,

hogy úgy érzik, még a farkasok sebes futásával sem érhetik elsoha. S ami még rosszabb, távolibbnak bizonyul, mint várták,mert ahogy átkelnek egy gerincen, előttük fákkal borított mélyvölgy terül el, s csak ekkor ébrednek rá, hogy a fő hegycsúcsmegmászását még meg sem kezdték.

A völgybe ereszkedő csapás kanyarodik, és a gerincen túleltűnik a szemük elől. A gyerekeket hordozó farkasok egyrelassabban lépkednek, a sasok is alacsonyabbra ereszkednek,leszállásra készülőben. Ahogy a csapás kanyarulatához érnek,a farkasok megtorpannak, és leheverednek. Nyilvánvaló, aztakarják, hogy a gyerekek szálljanak le. S amikor megteszik,leszállnak a sasok is, százával, a fákra, a földre.

Kestrel Bowmanra néz: most mit tegyenek. De Bo semtudja. És ekkor Mumpo veszi át a vezetést.

Az ikrek meglepetésére, mihelyt talpraáll, meg is indul,csoszog a csapáson, amilyen gyorsan csak bír, valamilyenmegmagyarázhatatlan kényszer hajtja.

‒ Mumpo! Várj!Meg se hallja őket. Két karját előrenyújtja, mintha minél

hamarabb el akarná érni azt, ami hívja, akármi legyen is az.Bowman hátranéz, a farkasok végtelen seregére. Ülnek,fekszenek, nyelvük lóg, lihegve szegezik szemüket afalkavezérre. Az pedig felemeli fejét, beleszimatol a szélbe ‒ ésvár. Bo is szimatol.

‒ Füst.‒ Nem veszthetjük el!Hát Mumpo után indulnak, aki már el is tűnt a szemük elől.

Ahogy ők is megkerülik a csapás kanyarulatát, rendkívülilátvány tárul a szemük elé. Alattuk megint a Nagy út, széles és

nyűt, és rajta százak haladnak, közöttük Mumpo. És ők is,akárcsak Mumpo, kinyújtják karjukat, és hajlott háttal,sántikálva haladnak. Mumpo, valamivel előbbre a többinél,már-már szinte fut. Nyög és zihál futás közben, és vén hangjánkiabál:

‒ Vigyetek el! Vigyetek el!A füst forrása felé szalad, ahol a Nagy út a hegyoldalba

torkollik: az út szélességével egyező hasadék, telis-tele tűzzel.A lángok magasba csapnak és füstté válnak, és a füst kiárad afenti légbe. És végig a Nagy úton, a tűz kapuja felé, Mumpoelőtt, Mumpo mögött más, görnyedt alakok, ők is kinyújtottkarral, nem mind gyerekek, de vének mindahányan; ésszájukból ugyanaz a kiáltás fakad, ahogy a lángokhozközelednek:

‒ Vigyél el! Hadd legyek megint fiatal!Mumpo most már istenigazában szalad, rángatózva,

nehezen, de mintha az élete függne tőle.‒ Mumpo! Ne!Kestrel utána iramodik, de Mumpo már messze jár, és meg

se hallja Kess hangját. Hanyatt-homlok rohan a tűzbe. A többivénség ugyanúgy: minél közelebb érnek a lángokhoz, annáljobban sietnek, mintha alig várnák a halált. Amikor a tűzhözérnek, kinyújtott karjuk lehullik, és minden látható félelemvagy fájdalom nélkül egyenesen besétálnak a lángok közé.Kestrel nem látja, mi történik velük, mert szemét elvakítja atűz ragyogása.

Bo utoléri, egymás mellett állnak, némán bámulják a hegymagas hasadékát, és a belőle áradó füstöt. RémületükreMumpo botladozva fut a lángok közé, és kiáltoz:

‒ Vigyetek el! Hadd legyek újra fiatal!És a szánalmas kiáltozás elhallgat, az idétlen futás bicegő

baktatássá lassul, és Mumpót is elnyelik a lángok.Az ikrek még egy percig döbbenten hallgatnak. Aztán

Kestrel megfogja a testvére kezét.Be kell mennünk a tűzbe.Együtt megyünk, mondja Bo, mert tudja, hogy így kell lennie.Mindig együtt.És kéz a kézben mennek véges-végig a Nagy úton, a lángok

felé.

20

BE A TŰZBE

hogy a hegy nagy hasadéka felé közelednek, már érzik atűz vad hevét, és a füst maró szagát. Miért nem félnek a

vének? Hogy vethetik magukat oly lelkesen a tűztengerbe, smég csak fel sem kiáltanak? De azért mennek ők is a tűz felé,és félelmüket csak az árulja el, ahogy egymás kezétszorongatják.

Amikor már vakít a ragyogás, lehunyják szemüket. Nagy ahőség, de nem éget. A külvilág, a hegyek, az erdő hangjaicsenddé fakulnak. Mintha még az izzó kemence felé haladólépteik sem ütnének zajt.

Innen már nincs visszaút. Még néhány lépés…És egyszerre szétfoszlik a hőség; lágy hűvösség ömlik

köréjük. A fény még most is vakít, csukott szemhéjuk mögöttvérvörösen izzik. De ha nem látják is, tudják, hogy beléptek atűzbe, és hűvös lángok nyaldossák őket körül.

És csak lépkednek tovább, sértetlenül, a vakító fényhalványul, a hűs simogatás alábbhagy. És apránként megérzik,hogy fakul a fény is. Kinyitják a szemüket: a lángok márhalványabbak. Még néhány lépés, és kiértek a tűzből, azárnyék birodalmába. De hogy hová, azt nem tudják pontosan.

A

Ahogy szemük hozzászokik a sötétséghez, széles folyosófalait látják, a végén ajtó. A falon faburkolat, a padló márvány.Mintha valami palota előcsarnokában járnának.

Hátranéznek, s újabb meglepetés éri őket. Mögöttük tűz ég‒ de nem az iménti tűztenger. Faragott kő kandallóban szénhétköznapi tüze ég. Ezen gázoltak volna át?

A hosszú előcsarnok egyik végében a kandalló, a másikbanajtó. Ablak sehol. Nincs mit tenni: elindulnak kéz a kézben afolyosó túlsó végébe, a csukott, kétszárnyú ajtó felé. Bo akilincset próbálja: nincs zárva. Résnyire kinyitja, bekukucskál.Újabb folyosóféle.

Ebből azonban kétoldalt sok szoba nyűik. Gyertyafényvilágítja meg, a sötét faburkolaton faragott levél- ésvirágminta. Az ajtók között falikárpit; megfakult vadász- ésíjászjelenetek. És a folyosó közepén szép futószőnyeg.

Ezen a szőnyegen indulnak el az ikrek, közben jobbra-balrabepillantgatnak a nyitott ajtókon. Elsötétített szobák kétoldalt,a bútorokon porvédő huzat.

Igen csendesen, félve lépkednek; nem tudják, mirebukkanhatnak. Bár senki nem mondja, lépteiket a folyosó túlsóvége felé veszik, ahol, mint az iméntinél, csukott, kétszárnyúajtó várja őket. Közelebb érve látják, hogy az ajtó alól fényszűrődik ki.

Hallani nem hallanak egyebet, csak a tulajdonszívverésüket. A palota ‒ ha csakugyan az ‒ láthatóannéptelen. De a fali kandeláberekben gyertyák égnek, és aszőnyeg, amelyen lépkednek, szép tiszta.

A kétszárnyú ajtóhoz érve megállnak, hallgatóznak. Nemhallani semmit. Kestrel óvatosan lenyomja a kilincset: az ajtó

nyílik, a sarokvasak kicsit megnyikordulnak. A gyerekekmegdermednek. De nem történik semmi, nem hallani lépteket,hangokat. Hát Kestrel felbátorodva benyit, és a két gyerekbelép a szobába.

Ebédlőbe értek; a szoba közepén szép nagy asztal,vacsorához terítve. Csillog a kristály, az ezüst. Tizenkétszemélyre terítették az asztalt. Két karos gyertyatartóban s amennyezetről függő csillárban égnek a gyertyák. Akristálykancsókban víz, az ezüstkosarakban kenyér. A szobakét végében, két szép kandallóban ég a tűz. Az ablaktalanfalakon képek, régmúlt idők gőgös nagyurainak, dámáinakarcmásai. És a szoba végében is ajtó, de ez csukva.

Egyáltalán nem erre számítottak az ikrek. Bár hogy mire,azt maguk sem igen tudják, csak azt, hogy biztosan valamifélelmetes fogadja őket. És ez a különös, néptelen előkelőség,ha nem is veszedelmes ‒ de csakugyan félelmetes. Nemértenek semmit, és éppen ez az ijesztő. Amit itt látnak, abbólsemmit sem tudnak kihámozni ‒ itt bármi megtörténhet. Ésnem tudják, mire számíthatnak.

Óvatos léptekkel végigmennek a szobán, a hosszú, csillogóasztal, a brokáthuzatú székek mellett, egészen a túloldaliajtóig. Kestrel megáll, hallgatózik, de semmit se hall. Benyit azajtón.

Női öltözőszoba; két olajlámpa világítja meg. Magasszekrények, az ajtajuk nyitva, s mind tele szebbnél szebbruhákkal. Nyitott fiókokban ingek, harisnyák, alsószoknyák ‒mind gyönyörűen kivasalva, összehajtogatva. És cipők, éspapucsok, és csizmák végeláthatatlan sora. Egy próbababánfélig kész báli ruha, varrásait összetűzték. Egy heverőn szép,

mintás selyemvég, félig kitekerve. Egy berakott asztalkánszabókellékek, ollók, tűk, fonalak, gombok, selyempaszomány.Egy nagy állótükörben tulajdon tükörképüket pillantják meg:sápadtak, idegesek, kéz a kézben állnak, szemüket tágranyitják.

Az öltözőszobából két ajtó vezet ki, mind a kettő nyitva. Azegyik sötét és üres fürdőszobába nyílik. A másik hálószobába.

Némán, zajtalanul állnak az öltözőszoba ajtajában, ésbenéznek a hálószobába. Az ágy melletti alacsony asztalkánlámpa ég. A nagy, négyszegletes szoba faburkolatú falántrófeák: kardok, sisakok, zászlók és lobogók, mintha csakharcedzett, diadalmas katonatisztek ebédlőjének a falátdíszítenék. Csakhogy öblös bőrfotelok, újságokkal borítottasztalok helyett egy díszes, mennyezetes ágy áll a szoba fényespadlójának közepén. Az ágy tüllfüggönye a mennyezetbeerősített karikáról függ, s áttetsző szoknyaként borítja azágyat. Az ágy melletti asztalkán, a lágy fényű lámpa mellettegy pohár víz, és tányéron egy narancs. A narancs mellett kisezüstkés. És az ágyban, a tüllfüggönyön át alig láthatóan,csipkés szélű ágyhuzat és hímzett takaró alatt,párnahalmokkal ülő helyzetbe támasztva egy igen-igen öreghölgy alussza mélységes álmát.

Az ikrek nagyon lassan, óvatosan osonnak be a hálószobába‒ félnek, hogy megzavarják az öreg hölgy álmát. Lábuk alattmeg se nyikordul a padló, és szinte még a lélegzetüket isvisszafojtják, nehogy megtörjék a szoba mély csendjét. Lassan,óvatosan az ágy mellé érnek, s a tüllfüggönyön át nézik azalvó öreg hölgyet.

Arca sima és nyugodt, csontjai kiütköznek papírvékonybőrén. Arcán hajdani szépség nyomai látszanak. Bowman nézi,és szinte elviselhetetlen sóvárgás fogja el, maga sem tudja,hogy mi után.

Kestrel tekintete ide-oda rebben, hátha meglát valamiszekrényt vagy ládát, amely a Szél Dalnokának Hangjátrejtheti. Nem nagy; bárhol lehet ebben a szobában vagy a többiszoba valamelyikében, vagy valahol, ahová még nem léptekbe. És Kestrel most érzi először, mélyről felszökő komorfélelemmel, hogy kudarcot vallhatnak. Hogy talán sosemtalálnak rá. Bo megérzi a riadalmát. Szemét nem veszi le azalvó öreg hölgyről, némán szól ikertestvéréhez.

Ott van. A hajában.És Kestrel megpillantja. Az öreg hölgy vékony szálú ősz

haját összefogó ezüstcsatnak felkanyarított szárú S betűformája van ‒ ugyanolyan, mint a Szél Dalnokára vésettkörvonal, ugyanolyan, mint a rajz a térkép hátán. Óriásimegkönnyebbülés önti el, éppoly hirtelen, mint az imént arettenet, s újult erőt és akaratot kelt benne.

Meg tudod szerezni úgy, hogy nem ébreszted fel?Megpróbálom.Bowmant mintha elhagyta volna szokásos félénksége; vagy

csak megfeledkezett róla, annyira lenyűgözi az az öreg, öregarc. Szelíden odanyúl, és biztos kézzel megfogja az ezüstcsatot.Visszatartja lélegzetét, egész teste mozdulatlan, és lassan,nagyon, nagyon lassan kihúzza a csatot a gyér ősz hajból. Ésaz öreg hölgy csak alszik, zavartalanul. A csat aligérzékelhetően megremeg, kiszabadul, és Bowman a lámpafényénél látja, hogy az S kanyarulatát sok finom, feszes, ezüst

drótszál keresztezi. Kiengedi visszafojtott lélegzetét, ésfelemeli a csatot. S ekkor hirtelen rántást érez. Egyetlen szálősz haj beleakadt a csatba, s ahogy felemeli, a hajszálmegfeszül, azután elpattan.

Bo megdermed. Kess az ezüstcsat ‒ a Szél DalnokánakHangja ‒ felé nyúl, és elveszi Bo kinyújtott kezéből.

Menjünk!De Bo nem veszi le szemét az öreg hölgyről, akinek a

szemhéja most megrebben, szeme kinyílik. Fakókék szempárbámul fel rá.

‒ Miért ébresztesz fel, gyermek?Halk, szelíd a hangja. Bo hasztalan próbálja kerülni a

pillantását.Bo! Menjünk!Nem tudok.S ahogy Bo abba a vizenyős kék szempárba bámul,

egyszeriben változást lát. Az öreg hölgy szemében másszemeket pillant meg, sokat, százat meg százat, és mindrámered. A szemek magukhoz vonzzák, és mindegyikbenegyre több és több szemet lát, és egyre többet, a végtelenségig.És ahogy néz, érzi, amint új szellem tölti el a testét, fényes,tiszta és hatalmas.

Mi vagyunk a Mora, mondja a milliónyi szem. A számunkvégtelen. Mi vagyunk a minden.

‒ Látod? ‒ szól az öreg hölgy. ‒ Már nem félsz.És Bo tudja, hogy igazat mond. Mitől is félne? Amíg abba a

milliónyi szembe néz, ő is része a mindenség legnagyobbhatalmának. Nincs többé félelem. Féljenek mások.

Távoli zeneszót hall: dobokat, dudákat, trombitákat.Menetelő sereg félreismerhetetlen hangjait, menetelő lábakdobaját.

‒ Bo! ‒ kiált rettegve Kestrel. ‒ Gyere innen!De Bowman nem tudja levenni szemét arról a fakókék

szempárról, amelyben ő is a milliókhoz kapcsolódik, amilliókhoz ‒ akik a Mora. De nem is akarja levenni róla aszemét. És közeledik a menetelő lábak dobaja, közeledik apattogó zene.

‒ Jönnek ‒ mondja az öreg hölgy. ‒ Már nem tudom őketmegállítani.

Kestrel megfogja testvére karját, húzza, de Bo váratlanulerősnek bizonyul, meg se tudja mozdítani.

‒ Bo! Gyere már!‒ Az én szépséges zárjaim ‒ suttogja az öreg hölgy. ‒

Annyira szeretnek ölni.Ölni! gondolja Bowman, és az erő, a hatalom izgalma fut

végig rajta. Ölni!Felnéz; előtte a falon szép, görbe szablya lóg.Trapp! Trapp! Trapp! közeledik a menet.‒ Vedd el a kardot ‒ mondja az öreg hölgy.‒ Ne! ‒ sikolt Kestrel.Bowman felnyúl, leveszi a falról a kardot, markolata éppen

beleillik jobb kezébe. A penge könnyű, de halálos. Kestrelrémülten hátrál, még éppen jókor, mert Bowman hirtelenmegfordul, olyan mosollyal, amilyet még sohasem látott azarcán, s kardjával a levegőbe suhint ‒ oda, ahol Kestrel állt azimént.

‒ Ölni! ‒ mondja Bo.

Testvérem! Mit tettek veled?Trapp! Trapp! Trapp!Pereg a dob, harsog a trombita. Kestrel rémülten látja, hogy

a hálószoba falai beleolvadnak a sötétségbe. Az öltözőszobaajtaja, a trófeákkal megrakott fal a semmibe vész; nem maradmás, mint a mennyezetes ágy, mellette az asztalka meg alámpa, a meleg fénykörével. S azon túl ‒ fekete üresség.

Trapp! Trapp! Trapp!‒ Nincs többé félelem ‒ mondja az öreg hölgy. ‒ Féljenek

most már mások.Kestrel rémülten hátrál Bowman elől, csak gondolatban

kiált hozzá.Bo drágám! Testvérem! Gyere vissza hozzám!‒ Ölni! ‒ kaszabolja a levegőt Bowman. ‒ Féljenek most már

mások!‒ Megindultak az én szépséges zárjaim ‒ mondja az öreg

hölgy. ‒ Hogy szeretnek ölni!‒ Öl-ni! Öl-ni! Öl-ni! ‒ kántálja vidáman Bo a menetelő

zenekar dallamára. ‒ Öl-ni! Öl-ni! Öl-ni!És ekkor előbukkannak a sötétségből. Elöl, aranypálcát

forgatva egy magas, szépséges lány masíroz, ropogósra vasaltfehér egyenruhában. Üde, fiatal arcát keretező hosszú aranyhaja a vállát veri. Tizenöt évesnél aligha idősebb, s ahogymasíroz, és a pálcáját pörgeti, mosolyog. És hogyan mosolyog!Széles vállú, a derekán testhez álló fehér zubbonyát nagyaranygombok díszítik. Makulátlan fehér lovaglónadrágotvisel, fényesre suvickolt fekete csizmát. Fején hetykénfélrecsapott ellenzős fehér sapka, arany sujtással, vállárólarany bélésű, arany zsinóros hosszú fehér köpeny leng.

Egyenesen maga elé néz, a messze távolba, és mosolyogvamenetel.

Mögötte a sötétségből katonabanda válik ki, mind fehéregyenruhában. Fiatalok ők is, tizenhárom, tizennégy, tizenötéves fiúk és lányok, mindegyikük szépséges, mindegyikükmosolyog. Pattog a zene, pattog a léptük, menet közben fújjaki-ki a hangszerét. Mögöttük egy sor dobos, azok mögöttpedig, dalolva, mosolyogva, ütemre menetelve fiatal katonákvégeláthatatlan sora.

Kestrel hallja az énekszót, és lassan a szöveg is behatoldöbbent érzékeibe. Ezek a szebbnél szebb fiúk-lányok, afehérbe, aranyba öltözött hadsereg, ugyanazt éneklik, mintBowman, azt a nótát, amelynek egyetlen szó a szövege:

‒ Öl-ni! Öl-ni! Öl-ni!A zene harcias, de dallamos, és aki egyszer hallja, soha nem

feledi. Fel-le, fel-le, egyformán, kérlelhetetlenül.‒ Öl-ni! Öl-ni! Öl-ni!És vonul a sereg, egyik sor a másik után válik ki a

sötétségből. Hányan lehetnek? Végtelen a számuk.‒ Az én szépséges zárjaim ‒ suttog az öreg hölgy. ‒ Most

már nem állíthatja meg őket semmi.A pálcát pörgető karmester most megáll, de helyben

masíroz tovább. Mögötte a zenekar egyre játszik; szélessorokba fejlődve helyben masíroznak ők is. És mögöttük akatonák. Elhallgat a nótaszó, de a zene és a helyben menetelésfolytatódik. Az óriási sereg most nem nyomul; hátul, távol asötétségben, ahová nem ér el a lámpafény, katonák újabb ésújabb sorai csatlakoznak a helyben masírozókhoz. És mindfiatal, mind szépséges, és mind mosolyog.

Kestrel hátrál, hátrál, a folyosók és a tűz felé. Fél kézzelszorongatja az ezüst Hangot, de tökéletesen megfeledkezettróla. És maga sem tudja, hogy ‒ sír. Mert szemét ikertestvéréreszegezi, akit jobban szeret, mint saját magát, és fiatal szívemajd megszakad.

Testvérem! Drágaságom! Gyere vissza hozzám!De Bowman nem hallja, nem is néz rá ‒ Bowmant

megbabonázták. A végtelen hadsereg élére áll, kardja a levegőthasítja, arcán ugyanaz a szörnyű mosoly, mint a többi fiatalarcon. És Kestrel még könnyein át is egy másik ismerős arcotpillant meg a katonás sorokban ‒ de az is menynyiremegváltozott! Mumpo az, a zárok fehér-aranyegyenruhájában; már nem vén, és nem is maszatos. Fiatal,csinos, és büszkén mosolyog. És ahogy Kestrel rámered,Mumpo elkapja a pillantását, és integet.

‒ Nézd, mennyi barátom van, Kess! ‒ rikoltja vidáman. ‒Nézd, ezek mind a barátaim!

‒ Nem! ‒ sikolt Kestrel. ‒ Nem! Nem! NEM!De a kiáltását nem hallja senki, Bowman magasra emeli

kardját, és nagy suhogással kardot rántanak mind a zárok, ésismét menetel a hadsereg. A szépséges pálcaforgató Bo mögöttmasíroz, a rezesbanda játszik, a dobok peregnek, és mindenkimosolyog, és mindenki énekelve menetel:

‒ Öl-ni! Öl-ni! Öl-ni!Kestrel elfordul, zokog, és rohan, hogy mentse az életét.Amikor a zárok oszlopa a mennyezetes ágyhoz ér, soraik

kettéválnak. Kivont kardjuk villog, félbevágja a narancsot azezüsttányéron, cafatokra aprítja az ágy mennyezetét,tüllfoszlányok szállnak a levegőben. Egy foszlány a lámpa

ernyőjére hullik, tüzet fog. A következő pillanatban lángokbanáll az ágy. És a zárok rendületlenül menetelnek, szép fiatalarcukat megvilágítja a lángoló ágy. És az ágybanmozdulatlanul fekszik az öreg hölgy, égő párnái halmán, ésbüszkén nézi az elvonuló sereget.

Kestrel sírva szalad végig a Mora palotáján, kezében azezüst Hang. Mögötte jönnek a zárok, és lerombolnak mindent,ami az útjukba esik. Az öltözőszobában kikészített gyönyörűruhák, a soha-meg nem érkező vendégeknek terített asztal,mind a suhogó kardok áldozata, mind porrá omlik.

Ó, testvérem, drágám, vér a véremből!Kestrelnek futtában majd a szíve szakad, és fennhangon

szólongatja testvérét, míg meg nem pillantja a nagykőkandallót, amelyben még akkor is ég a tűz. Mögöttemilliónyi láb menetel, milliónyi hang dalol. Kestrel nem lassítveszett iramán, beleveti magát a kandallóba, és…

Csend. Hűs lángoszlopok. Kápráztató ragyogás. Kestrelzihálva, reszketve kényszeríti magát, hogy megálljon. A tűzkísérteties hidege kitisztítja a fejét, és már tudja, hogy nem eztakarta. Miért fut el az ikertestvére elől? Hiszen nélküle nincsenélet. Ha Bo megváltozott, megváltozik majd ő is.

De nem így, gondolja. Együtt megyünk.Megfordul, és a fehér fényben megpillantja szeretett

testvérét, amint a zárok seregének élén feléje közeledik. Lassanlépked, a zene mintha nagyon messziről hallatszana, de Bomég akkor is énekel, s énekelnek mindannyian, mosolygósuttogással:

‒ Öl-ni! Öl-ni! Öl-ni!

Kestrel felnéz, keresi Bo pillantását, karját kitárja, hogy Bomenetelés közben lengetett kardja az ő keblébe hatoljon.

Együtt megyünk, testvérem, mondja némán Kestrel. Még hamegölsz, akkor is.

Bowman tekintete most megtalálja Kestrelt. Még akkor ismosolyog, de a dal szavai elhalnak a száján.

Nem hagylak el, mondja Kestrel. Többé soha nem hagylak el.Már közelebb van, kardját még most is lengeti.Szeretlek, mondja Kestrel. Én szeretett testvérem.Elhalványul a mosoly, a kard mozgása lassul. Bowman már

egészen közel van Kestrelhez, és meglátja az arcán pergőkönnyeket.

Ölj meg, drágám. Menjünk együtt.Bowman tekintete megzavarodik. Kardja a levegőben, és

már-már eléri Kestrelt. Még egy csapás, és kettészeli. De a kardnem csap le. Bowman megtorpan, s csak áll ott,mozdulatlanul.

A szépséges karmester elmenetel mellettük, még csak odase néz. Hasonlóképpen a rezesbanda, a dobosok; játszanak, ésbelemosolyognak a hideg lángokba. Bowman tekinteteKestrelébe kapcsolódik, s Kestrel látja, hogy az elveszettnekhitt testvér visszatér, mint a mélyből felmerülő búvár.

Kess, ismeri fel a testvérét. És kezéből kihullik a kard.Átöleli, magához szorítja Kestrelt, és a zárok serege énekelvemenetel el mellettük.

Ó, Kess…Bo reszket, és sír. Kess megcsókolja könnyben ázó orcáját.Jól van, mondja. Jól van. Visszajöttél.

21

MENETELNEK A ZÁROK

o megragadja testvére kezét, és nekiront a hűvös fehérlángoknak. Nincs idő a történtekről beszélni. Kiérnek a

tűzből, és már ott emelkednek kétoldalt az erdő borítottahegyek, arcukat legyezi a szél, előttük kitárul a Nagy út, fejükfelett felhők sötétlenek.

Nem felhők: Kestrel felnéz, és meglátja őket. Százávalköröznek a sasok, elsötétítik az eget. Kestrel magával húzzaBowmant a fák közé.

‒ Támadnak!Mind alacsonyabban köröznek a hatalmas sasok, szárnyuk

erőteljes csapkodása megremegteti a fák ágait. És a fák között,sárga szemüket a tűzkapura szegezve, némán sorakoznak aszürke farkasok.

A szépséges fiatal karmester kimasíroz a tűzből, pálcájafennen lobog, nyomában a rezesbanda fújja a hetyke zenét.Ahogy a zárok nyolcas sorai a Nagy útra érnek, a sasokösszezárják szárnyukat és süvítve zuhannak le az égből, akár amennykő. Az utolsó pillanatban megint kiterjesztik aszárnyukat, az óriás karmok lecsapnak, felkapják az arany-fehér testeket, akár a pelyhet, és a legmagasabb fák koronája

B

fölött ejtik földre áldozataikat. A felragadott zárok ajkátegyetlen kiáltás sem hagyja el; bajtársaik fel sem pillantanak,félelemnek nyoma se látszik rajtuk. Sas sas után, hullámrahullám hasít a menetoszlopba, de akárhány rést vágnak asorokban, nyomban betöltik a mögöttük menetelők, és a zárokszünet nélkül nyomulnak tovább. Hosszú kardjuk halálosanvillog, sok sas csapott le utoljára, hogy fel ne szálljon sohatöbbé. De a zárok csapásainál is borzasztóbb, hogy ők magukmeg sem érzik a kapott sebeket. Arcukról egy pillanatra semtűnik el a mosoly, mikor bajtársaik megsemmisülnek. És még alépést sem vétik el. Fehér-arany soraik végtelen áradatatöretlen zúdul elő az alagútból.

A sasok már leszakadoznak; most a farkasokon a sor. A vénfalkavezér felemeli fejét, és vad üvöltést hallat. A fák közülvérszomjas vonítással veti magát az ellenségre a farkasokhordája. A hatalmas állkapcsok belemarnak a zárokba, véresrendet vágnak soraikban, de a hosszú kardok gyorsabbak,halálosabbak, és egyetlen vad sem indul új támadásra.

És tombol tovább a csata. Új rohamra térnek vissza a sasok,majd a farkasok: de a menetelő sorok szüntelenül kapják azutánpótlást, a fehérben-aranyban fényeskedő katonákkitartóan nyomulnak a rezesbanda zenéjére, átgázolnak holtsasokon, farkasokon s a maguk elesett és sebesült bajtársainhasonlóképpen.

Trapp! Trapp! Trapp!‒ Öl-ni! Öl-ni! Öl-ni!Még a nóta sem hal el az ajkukon.Bowman lenyűgözött rettenettel bámulja őket.

‒ Aramanthba menetelnek ‒ mondja. Majd sürgetően,hevesen Kestrelhez fordul: ‒ Nálad van a Hang?

‒ Igen. Vigyáztam rá.‒ Mennünk kell! Meg kell előznünk őket!Máris rohanna, de Kestrel megfogja a karját.‒ Odanézz! Ott van Mumpo!És a tomboló csata kellős közepén, visszanyert fiatalságának

boldog elragadtatásában, vérrel befröcskölt fehér-aranyegyenruhájában ott menetel Mumpo a zárok seregében, ésmosolyog a vérengzés láttán.

‒ Gyerünk! ‒ rikoltja Bowman. ‒ Mennünk kell!‒ Nem hagyhatjuk itt ‒ mondja eltökélten Kestrel.Amint a menetelő Mumpo melléjük ér, Kestrel a

kavarodásba veti magát, karon ragadja Mumpót és kicibálja asorból. Mumpo, kábultan a zenétől, a meneteléstől, azt setudja, mi történik vele.

‒ Kess! Odanézz, mennyi barátom van!Kestrel és Bowman közrefogják, és berohannak vele a fák

közé. A zárok egy osztaga leszakad a menetből, és üldözőbeveszi őket.

Futnak, amíg a lábuk bírja. Aztán Kestrel Mumpóra támad.‒ Figyelj, Mumpo. A zárok nem a barátaid, hanem az

ellenségeid. Mi vagyunk a barátaid. Vagy velük mégy, vagyjössz velünk.

Mumpo zavartan bámul rá.‒ Mért ne mehetnénk együtt mindannyian?‒ Hát nem érted… ‒ Kestrel kétségbeesetten rázza Mumpót.‒ Hagyd, Kess. ‒ Bowman megfogja Mumpo két kezét, és

szelíden szól a fiúhoz. ‒ Tudom, milyen érzés, Mumpo.

Átéltem én is. Azt érzed, hogy nem vagy egyedül, és többénem félsz semmitől. Hogy ezután már nem bánthat senki.

‒ Igen, Bo, tényleg ezt érzem.‒ Mi nem adhatjuk meg neked ezt az érzést, Mumpo. De

melletted voltunk, és mellettünk voltál te is. Ne hagyj elminket.

Mumpo Bowman szelíd szemébe néz, és lassan elhalványula diadalmas álom.

‒ És megint egyedül leszek, Bo? És megint félni fogok?‒ Igen, Mumpo. Mi nem ígérhetünk neked biztonságot.

Nem vagyunk olyan erősek, mint ők.Kestrel hallgatja és csodálja Bowmant. Testvére idősebb,

szomorúbb, magabiztosabb lett. Mumpót pedigmegváltoztatta az a sok minden, ami történt vele; zavarodott,de már nem ostoba.

‒ Ti voltatok az én első barátaim ‒ mondja eltökélten. ‒Nem hagylak el benneteket.

Az ikrek megölelik, bajtársi öleléssel. De már villannak a fákközött a fehér egyenruhák. A zárok nemcsak üldözik, ‒bekerítik őket. Tucatnyian közelednek mindenfelől.

‒ Felmászni! ‒ adja ki a parancsot Kestrel, és már el is kapjaegy fa ágait, és kúszik. Bowman és Mumpo a nyomában. Fel,fel, mindig feljebb, míg el nem érik a legmagasabb ágakat.Innen látják a Nagy Utat, és a még mindig tomboló csatát. Asasok száma megcsappant, a farkasok ereje fogytán. Egymagas sziklán áll az ősz falkavezér, hosszú vonítása a farkasokutolsó tartalékát küldi támadásra.

A gyerekek a fa magasából tehetetlenül figyelik a farkasokrohamát. A néhány megmaradt ordas büszkén magaslik a fák

között, vár a sorára, mert ha elhangzik a parancs, tudják, hogyők is elesnek az irgalmatlan kardcsapások alatt. De támadnak,elüvöltik csatakiáltásukat, és mielőtt elesnének, annyi zárralvégeznek, amennyivel csak tudnak. Természetes ellenféllelszemben pusztító volna a farkasok vad ereje. De a zárok számavégtelen, és akármennyi esik el, mind több és több lép ahelyébe.

‒ Állj! ‒ kiált a fa tetejéről szánakozva és borzadva Kestrel. ‒Állj! Nem mentek semmire!

De ha hallja is a vén farkas, ügyet se vet rá. Megrázzaloboncos bundáját, elüvölti magát megint, s a farkasok utolsósora veti magát harcba. És ahogy sorra elhullanak a hegyvidékbüszkeségei, a vén falkavezér sajgó szíve elcsendesedik.

Végre megütközünk ősi ellenségünkkel. Mi egyebet tehetnénk ‒meghalunk.

És magasra emeli vén fejét, és elüvölti a maga csatakiáltását,halálordítását, és összeszedve maradék erejét, ő is aküzdelembe veti magát. Egy ellenféllel végez félelmetesfogsora; végez kettővel; a harmadik ellen fordul, és még látja afénylő villanást, mikor a penge feléje sújt ‒ aztán átdöfi öregszívét.

De a zárok menetelnek tovább, nyomulnak dalolva.Mögöttük a vérben ázó csatatér, fölöttük a nagy sasok le-lecsapó utója, de a zárok oszlopa vígan, töretlenül menetel,veszteségük egyetlen jele a lobogó fehér köpenyekre freccsentvér.

Közben a gyerekek fáját körülveszik ellenségeik. Minthacsak játszótéren volnának, kacagva ledobják sapkájukat,köpenyüket, és nekivágnak, hogy megmásszák a fát.

‒ Hahó! ‒ kurjant fel nekik egy barátságos hang. ‒ Jövök!Mindjárt megöllek benneteket!

És amikor a következő ágra ér, magában dúdolja az indulót:‒ Öl-ni! Öl-ni! Öl-ni!Mögötte kapaszkodik ügyesen egy hamvasszőke lány.‒ Hagyjál egyet nekem! ‒ szól fel bajtársának. ‒ Tudod,

hogy imádok ölni!A gyerekek igyekeznek az águk legvégére húzódzkodni.

Így a zárok csak egyesével tudják követni őket. Kestrel lenéz.Messze a föld ‒ leugrani nem lehet. Bowman felnéz, tudja,hogy a menekülésnek már csak egyetlen útja marad. Hosszú,elnyújtott kiáltást ereszt meg, s amazok meghallják, és márszárnyalnak is sebesen feléjük. A nagy sasok.

A zárok előőrse ott van egy ággal alattuk, de márkapaszkodik is az ő águkra.

‒ Hamar megy, ne féljetek! ‒ mosolyog, és kihúzza hosszúkardját.

‒ Hagyj egyet nekem is! ‒ kiált lentről a lány. ‒ A lány azenyém!

‒ Hogyisne! ‒ kiált vissza a fiú. ‒ Még sose öltem lányt!Sötétség borul rá, valami levágódik:, már meg is ragadta

egy lecsapó sas, és a levegőben tépi szét. Mielőtt a gyerekekfeleszmélhetnének, három sas lebeg felettük, és már tudják is,mit kell tenniük. Bowman magasra nyújtja két kezét.

Mumpo követi a példáját. Egy sas lejjebb száll, gyengédennagy karmai közé fogja Mumpo két csuklóját, felemeli, smagával viszi. Utána Bowman következik. Kestrel tétovázik, azár lányra bámul, aki már ott van az ágon, kardja a levegőtkaszálja. Kestrel is felemeli karját, mert látja, hogy a sas

közeledik. A kard villan, a sas kitér előre, épp abban aszempillantásban, amikor Kestrel leszökken az ágról -asemmibe. Karját kinyújtja zuhanás közben, de vele zuhan a sasis, szelet csap a szárnya. Aztán sikerül Kestrel fölébe vágnia, akarmok összezárulnak a csuklóján, és Kestrel már nem zuhan.

Az erős szárnyak átviszik a zárok menetelő sorai fölött, aNagy Út fölött. Arcát hűti a szél, a széles szárnyak védik a naphevétől, és Kestrelben felébred valami pici remény. Hátranéz.A zárok odalent kicsinynek és távolinak látszanak; de amenetoszlop most is a végtelenbe nyúlik. Kestrel észreveszi,hogy az ő sasmadara nehezen tudja megtartani a magasságot.A Bowmané máris lassabban, alacsonyabban száll.Akármilyen nagyok a madarak, a gyerekek súlyát nem bírjáksokáig. Most mi lesz? Ha leszállnak, hamarosan utolérik őket azárok.

Kestrel hátranéz: Vajon mennyi az előnyük? És mögöttehárom másik sasmadarat pillant meg. Azok lassan szétválnak,és a megfelelő helyzetbe siklanak.

Oly gyorsan történik minden, hogy Kestrelnek megijednisincs ideje. Az egyik pillanatban észleli, hogy egy sas szállalatta. A következő pillanatban érzi, hogy a csuklóját tartókarmok szétnyílnak, ő pedig zuhan, akár a kő. És alig egypillanat elteltével az alatta szálló sas a hátára fordul, és karmaiösszezárulnak Kestrel csuklója körül. A nagy szárnyak egyetvernek, s ő ismét repül, magasan a fák fölött.

Óvatosan hátranéz, s látja, amint a művelet megismétlődikMumpóval. Csakhogy amikor elengedik, rémülten rúgkapál,karja csépeli a levegőt. A rá váró sasnak még így is sikerülelkapnia, és helyrebillentenie.

Bo már a második madara karmai közt szántja a levegőtKestrel balján. Kess megfordul, hátranéz, és a távolban látja,amint a zárok hadoszlopa kitartóan menetel a Nagy úton, csaka maradék néhány sas vívja ellenük reménytelen csatáját.Visszafordul: előttük a Hasadék, és az egyetlen átvezető út, aromos híd magas ívei. Ha ez a három sas kifárad, nincs ahelyükbe másik, és Aramanth még messze van. Egyetlenreménységük maradt.

‒ Bo! ‒ kiált Kestrel. ‒ Le kell rombolnunk a hidat!Bowman is előre néz, és megérti testvére gondolatát.

Megrángatja a sas lábát; a hatalmas madár örül, hogymegpihenhet, és körözve leszáll.

A szakadék déli oldalán érnek földet, a híd elejét jelző nagyoszlopok mellett. Mihelyt a gyerekek biztonságos talajtéreznek a lábuk alatt, a sasok megint felrepülnek, visszatérneka csatába ‒ mintha tudnák, hogy végül mindnyájuknak el kellesniük.

Bowman vad iramban köveket kezd gyűjteni.‒ Zuhatagot kell csinálnunk ‒ magyarázza. ‒ Le kell

rombolnunk a hidat.Köveket gurít le a lejtőn, s a szakadék pereméről figyeli,

hová esnek. Amikor végre az egyik kő messze lent nekikoccana legrozogább tartóoszlop lábának, Bo megjelöli a helyet,ahonnan gurította.

‒ Mumpo, hoci a kardodat! ‒ kiáltja.Mumpo kivonja kardját, Bowman pedig belevágja a földbe.‒ Ahány követ csak találunk, ide! ‒ parancsolja, és máris

építi a kőrakást a penge mellett.

Mumpo eközben leoldja kardkötőjét, kigomboljaaranygombjait, leveti fehér zubbonyát, lekerül a magas szárúfekete csizma, az arany zsinórral kivert fehér lovaglónadrág.Alatta: Mumpo régi, elrongyolt narancsszín öltözéke. Amikormegszabadul a zárok egyenruhájától, visszahúzza a csizmát,mert a cipőjét elhagyta valahol. Aztán felnyalábolja a vérfoltosfehér uniformist, és mindenestől a szakadékba vágja.

‒ Kész, vége! ‒ jelenti.És mindhárman gyorsan munkához látnak, építik a

kőrakásokat. Addig dolgoznak, míg be nem sötétedik, és akőrakás már náluk maguknál is magasabb. És a zárok egyreközelednek. Olykor egy-egy kő legurul a rakásról, és a lejtőn amélybe bukfencezik. Bowman mindannyiszor odaszalad,ellenőrzi, hová esett a kő, és mindannyiszor ezzel jön vissza:

‒ Több kell! Még több!Alászáll a nap, vöröslik az ég alja. A szakadék túloldalán

már látni a zárok előőrsét, s a pálcáját pörgetve vezénylő,masírozó lányt. Nem tudják, elegendő követ gyűjtöttek-etervezett akciójukhoz, de azt igen, hogy sürget az idő.

Mindhárman elhelyezkednek a magas kőrakás mögött, ésnekigyürkőznek. Az alkonyi légben feléjük száll a rezesbandahangja, s vele a menetelő lábak szüntelen dobogása.

Trapp! Trapp! Trapp!‒ Rajta! ‒ vezényel Bowman, kihúzza a földből a kardot, és

mindhárman nekifeküsznek a kőrakásnak. Egy részemegcsúszik, és lezuhan a szakadékba.

‒ Erősebben! Egyszerre mozduljon az egész!Teljes erejükből nekiveselkednek, és a kőrakás hirtelen

enged. Halk morajjal csúszni kezd. Az összegyűjtött ezer meg

ezer kő lezúdul a lejtőn, gyorsul, a nyomában porfelleg,törmelék, míg mind bele nem zuhog a Hasadék ásító torkába.Zúdul a törmelék, a gyerekek lélegzetvisszafojtva figyelik.Nagyon mély már az árnyék, nem látni, hova zuhant agörgeteg, de egy örökkévalóságnak tűnő idő után meghallják:puskaropogásszerű zaj, ahogy a kövek ‒ mit érnek? Atartóoszlopokat? A szakadék oldalát? Azután megint záporozótörmelék zaja, de nem tudhatják, a föntről indított zuhatagé-e,vagy a leomló karcsú íveké. Nézik a híd felső részét, a keskenypárkányt, ahonnan visszaverték a vén gyerekeket ‒ de semmisem mozdul. És a szakadék túloldalán már látni a zárokat,fehér-arany egyenruhájuk vörösen izzik az alászálló napfényében.

‒ Nem sikerült ‒ néz Kestrel a hídra. ‒ Indulnunk kell. Megkell előznünk őket.

‒ Nem ‒ mondja határozott hangon Bo. ‒ Utolérnek, jóvalmielőtt Aramanthba érnénk.

‒ Mi egyebet tehetünk?‒ Te indulj el Mumpóval. A hídon csak egyesével kelhetnek

át. Én feltartóztatom őket.A zárok már elérték a Hasadék peremét. A karmester

helyben jár, aranypálcája emelkedik, süllyed, mögöttefelzárkózik a zenekar, a csinnadratta tovább szól. És amikorKestrel éppen szavakat keres, hogyan bírhatná rá testvérét,hogy gondolja meg magát ‒ a karmester előremutat pálcájával,és peckesen fellép a híd párkányára. Mögötte, míg arezesbanda zavartalanul játszik tovább a szakadék peremén,libasorban a zárok.

Bo lehajol és felveszi a kardot.

‒ Nem! ‒ kiált Kestrel.Bo hátrafordul, különös mosolyt vet rá, és olyan hangon

szólal meg, amilyet Kess még sosem hallott tőle: nyugodt, decsupa erő.

‒ Menjetek Aramanthba. Nincsen más mód.‒ Nem hagyhatlak el.‒ Érzem a Mora erejét. Nem látod?Megfordul, és a híd felé fut. A karmester már feleúton

masíroz, oly nyugodtan, mintha még most is a Nagy utattaposná, és mögötte a mosolygó zárok végtelen sora. Bo futásközben magasra emeli a kardot, torkából kiáltás tör elő, a dühtagolatlan üvöltése, s maga sem tudja, hogy közben könnyekpatakzanak az arcán.

Kestrel utána iramodik, és teli torokból kiabál:‒ Ne menj! Ne menj nélkülem!Csak Mumpo marad ott, és a szakadékot bámulja, így hát ő

látja meg az első jelét annak, ami bekövetkezik.‒ A híd! ‒ ordibál. ‒ Megmozdult a híd!Bo épp a kőpárkány elejéhez ér, amikor a középső ív

megremeg, mint szélben a fa, és repedő kő zaja hallatszik.Azután, még most is lassan, a vékony vonal, amely a szakadékegyik oldalát a másikhoz kötötte, elpattan, akár a túlfeszítettzsinór, a fal meg a párkány megremeg, és zuhanni kezd.Először a gyerekek oldalán, s egyre gyorsabban omlik aközepe felé, ahol a zárok masíroznak. Azután a párkány,amelyen menetelnek, lekonyul, a karmester zuhan, utána azárok sora, az alkonyi fényből a sötétség kútjába. Nemkiáltanak, egyetlen hangot sem adnak. És a lezuhanók mögöttjönnek sorban a bajtársaik, és zuhannak ők is.

Bowman megtorpant, döbbenten bámulja a látványt.Kestrel utoléri, egymást ölelve nézik, ahogy immár nyolcassorokba rendeződve menetelnek a zárok át a szakadékperemén, egyenesen a végzetükbe. Sor sor után, a rezesbandahangjaira, eltűnik valamennyi.

‒ Megállítottuk őket, Bo. Biztonságban vagyunk.Bowman a lezuhant hídra bámul. ‒ Nem ‒ mondja. ‒ Nem

vagyunk biztonságban. De nyertünk egy kis időt.‒ Hogyan kelhetnek át a Hasadékon, ha leomlott a híd?‒ A zárokat semmi sem állíthatja meg.Mumpo is odaér, elképeszti a látvány, ahogy a zárok oly

vígan masíroznak a halálba.‒ Nem is bánják, hogy meghalnak? ‒ álmélkodik.‒ Nem emlékszel, Mumpo, milyen érzés volt? ‒ kérdi

Bowman. ‒ Ameddig egyetlen zár él, él valamennyi. Egymásáltal élnek. Nem törődnek azzal, hányán halnak meg, mert leszbelőlük mindig több és több.

‒ De mégis mennyi?‒ Végtelenül sok.Ez volt az a borzalom, amit az öreg királynő látott. A

zárokat le lehet mészárolni, le lehet győzni, de megállítanisoha. Mert mindig lesz belőlük több és több.

‒ Ezért kell megelőznünk őket Aramanthban ‒ mondja Bo.Sarkon fordul, indulna máris, de az utolsó, elszánt roham,

amelyben úgy érezte, el kell esnie, kivette maradék erejét;néhány lépés után összecsuklik. Kestrel riadtan melléje térdel.

‒ Nem bírom tovább ‒ mondja Bo. ‒ Aludnom kell. Ígyaztán Kestrel és Mumpo összegömbölyödnek Bo két oldalán,és egymás karjában lepi meg hármójukat az álom.

22

MEGTÖRIK A HATH CSALÁD

nagy vizsga előtti napon Pillish igazgató úr összegyűjti atanfolyam jelöltjeit, hogy előadja nekik szokásos, vizsga

előtti napi szónoklatát. Roppant büszke erre a szónoklatra,már számtalanszor elmondta, és kívülről fújja. Szentül hiszi,hogy különlegesen értékes módon erősíti meg a jelöltekidegzetét. Igaz, hogy kis csoportjának tagjai évről évre kivételnélkül kudarcot vallanak a nagy vizsgán. De ki amegmondhatója, hogy nem vallanának-e még csúfosabbkudarcot, ha nem tart nekik szónoklatot a vizsganap előtt?

Pillish igazgató úrnak van egy titkos álma. Legényember; amunkája nem sok örömöt jelent. Titkos álma, hogy egy szépnapon bukdácsoló jelöltjeinek egyike meglepi őt és egészAramanthot, mert kitűnő osztályzatot szerez a nagy vizsgán.Titkos álmában a boldog jelölt, hitvese és gyermekeitársaságában elébe, Pillish igazgató elé járul, és örömkönnyekközepette mond hálát, amiért megváltoztatta egész életét.Majd a jelölt hitvese hajol meg előtte, alázatosan kezet csókol,a jelölt gyermekei szégyenlősen átnyújtanak egy kisvirágcsokrot, amelyet maguk szedtek a zöld mezőn, a jelöltpedig faragatlan, ám szívből fakadó beszédet tart, melyben

A

elmondja, hogy mindent a vizsgát megelőző napifelbecsülhetetlen szónoklat arany szavainak köszönhet.Ezután, úgy érzi Pillish igazgató és felsóhajt, boldoganélvezhetné megérdemelt nyugállományát, tudva tudván, hogymunkálkodása nem volt hiábavaló.

És idén, mondja magának, ahogy végigtekint jelöltjei arcán,idén minden bizonnyal van erre esély. Soha még ilyen lelkescsoportja nem volt. Soha még a tanfolyamnak e szakaszát elnem érték úgy, hogy valaki ne szenvedett volna súlyos ideg-összeroppanást. Idén, végre-valahára, meglesz a befutó.

‒ Jelöltek ‒ kezdi, és ragyogó mosolyt vet rájuk, hogyeltöltse őket létfontosságú önbizalommal. ‒ Jelöltek, holnapérkezik el a nagy vizsga napja. Önök szoronganak. Mi semtermészetesebb. Minden jelölt szorong. Önök nincsenekhátrányban azért, mert szoronganak. A szorongás ‒ segítség. Aszorongás ‒ jó barát.

És újabb ragyogó mosollyal ajándékozza meg őket. Hiteszerint ez a vizsgát megelőző napi beszéd egyiklegelvarázsolóbb, legfelemelőbb mozzanata. Titkos álmában asikeres jelölt így szól majd hozzá: ‒ Amikor ön azt mondta „Aszorongás ‒ jó barát”, minden megváltozott a számomra.Mintha addig bekötött szemmel tántorogtam volna, s akkoregy csapásra tisztán láttam mindent.

‒ A versenyző szorong a start előtt ‒ melegszik beletémájába Pillish igazgató. ‒ És ennek a szorongásnakköszönheti a legmagasabb fokú készültséget. Eldördül astartpisztoly, indul a mezőny! Szorongásából fakad aversenyző ereje, gyorsasága, győzelme!

Azt remélte, hogy ennél a pontnál válaszul izgatottság gyúla szemekben. Erre mi történik ‒ mosolyognak. Felettébbszokatlan. Az előző években a tanfolyamnak e szakaszában ajelöltek arca komor és lehangolt volt, és egyikük sem nézett aszemébe. Idén meg határozottan vidámak, és valahogyan az azérzése, hogy igazában nem is figyelnek rá.

Úgy határoz, hogy rövid kitérőt tesz a vizsgát megelőzőnapi szónoklatban, már csak azért is, hogy ellenőrizze areakciójukat.

‒ Hath jelölt ‒ szemeli ki azt a tanítványát, akihez a legtöbbreményt fűzi. ‒ Úgy érzi, kellően felkészült a holnapi napra?

‒ Igen, azt hiszem ‒ feleli Hanno Hath. ‒ A tőlem telhetőlegjobbat fogom nyújtani.

‒ Helyes, helyes ‒ bólogat Pillish igazgató. Holott vanvalami Hath jelölt válaszában, ami nem tetszik neki igazán.

‒ Mimilith jelölt. Hogy érzi magát?‒ Egész tűrhetően, köszönöm ‒ válaszol Miko Mimilith.Na tessék, gondolja Pillish igazgató. Itt valami nem

stimmel. Ösztönszerűen a tanfolyam leggyengébb jelöltjéhezfordul.

‒ Scooch jelölt. Már csak egy nap van hátra. Bizonyára aligvárja, hogy nekivágjon?

‒ Igen, igazgató úr ‒ válaszol derűsen Scooch.Hát ez már igazán különös. Mi lehet itt a baj? Kérdi

magában Pillish igazgató. És már kész is a válasz: nemszoronganak!

Elönti a felháborodás. Nem szoronganak! Hogymerészelnek nem szorongani? Ez tiszteletlenség. Ezpimaszság. Ez… igen, igen… ez hálátlanság! És ami a

legrosszabb, ha nem szoronganak, csúfosan fognak szerepelnia nagy vizsgán, és lerontják családjuk rangsorolását. Aszorongás jó barát. Neki, mint tanárnak, mint útmutatójuknak,fáklyájuknak kötelessége ismét felszítani a szorongást ebbenaz illetlenül magabiztos csoportban. Az ő érdekükben és acsaládjuk érdekében.

‒ Scooch jelölt ‒ szólal meg, de már mosolytalanul. ‒ Nagyörömömre szolgál, hogy ilyen buzgón vár a megméretésre.Miért ne éleznék hát szellemi pengénket a csatára? Miért nepróbálkozzunk itt és most néhány kérdéssel?

Azzal máris az egyik tankönyv után nyúl, és találomrakinyitja.

‒ Mi a közönséges konyhasó kémiai képlete?‒ Nem tudom ‒ felel Scooch.Pillish igazgató belelapoz a könyvbe.‒ Írja le a tarajos gőte életciklusát.‒ Nem tudom ‒ felel Scooch.‒ Ha hatvannégy kocka alakú dobozt kocka alakú halomba

rakunk, hány doboz magasságú a halom?‒ Nem tudom ‒ felel Scooch.Pillish igazgató becsapja a könyvet.‒ Három jellegzetes vizsgakérdés, Scooch jelölt, és ön

egyikre sem tud válaszolni. Nem érez egy icipici szorongást,ha a holnapi napra gondol?

‒ Nem, igazgató úr ‒ felel Scooch.‒ S ugyan miért nem?‒ Hát az úgy van, igazgató úr ‒ kezdi Scooch, és nem veszi

észre, hogy Hanno Hath kétségbeesetten igyekszik elkapni a

pillantását ‒, hogy én egyáltalán nem fogok az ilyenkérdésekre válaszolni.

‒ S ha szabad kérdeznem, Scooch jelölt, mégis miről fogjamegírni a vizsgadolgozatát?

‒ A tízórai szünetről.Pillish igazgató szeme előtt halvány rózsaszín köd

képződik. Reszkető kézzel belekapaszkodik a tanári asztalba.‒ A miről?!‒ A tízórai szünetről, igazgató úr kérem ‒ felel Scooch.

Észre sem veszi a hatást. ‒ Hogy úgy mondjam, szakértővagyok a tízórai szünet tárgyában. Mint megtudtam itt atanfolyamon a kollégáktól, nem mindenki kap tízórai szünetet.Hogy halandó ember hogy bírja ki reggelitől ebédig, egy kisharapnivaló, egy korty üdítő nélkül, fel nem foghatom. Adélelőtt első részében az ember ugye várja a tízórai szünetet,igazgató úr kérem, a második részében pedig ugye emlékezikrá…

‒ Hallgasson… ‒ krákogja Pillish igazgató.Zord tekintettel mered a jelöltek gyülekezetére. Titkos álma

már ott volt jóformán egy karnyújtásnyira, s most romokbanhever a lába előtt. Pillish igazgató szívét keserűség tölti el.

‒ Szándékozik még valaki a tízórai szünetről írni?Nem jelentkezik senki.‒ Lenne szíves valaki közölni velem, hogy mi folyik itt?!Hanno Hath felemeli a kezét.

Pillish igazgató magánirodájában hallgatja Hanno Hathmagyarázatát. Hanno szenvedélyes védőbeszédben ismertetiújszerű módszerét, de Pillish igazgató úr úgy érzi, az egésznek

se füle, se farka. Amikor Hanno azt mondja: ‒ Ilyen erővelakár halakat lehetne repülésből vizsgáztatni ‒, Pillish igazgatóúr végigsimít homlokán, és azt mondja: ‒ Az én tanfolyamomjelöltjei nem halak.

Amikor Hanno befejezi előadását, az igazgató némacsendbe burkolózik. Úgy érzi, elárulták. A buzgó szóáradatotnem értette, de tisztán kihallotta belőle a lázadást. Mert ez nemlustaság, ez nem vizsgadrukk. Ez, kérem, lázadás. És az adottkörülmények között nem vitás, hogy mi a kötelessége.Tájékoztatnia kell a fővizsgáztatót.

Maslo Inch végighallgatja a tirádát, aztán fejét ingatva, ígyszól:

‒ Csak magamat hibáztathatom. Az az ember a velejéigrothadt, és most az egész társaságot megfertőzte.

‒ De mit csináljak én, fővizsgáztató úr?‒ Semmit. Magam foglalkozom vele.‒ Csak az a nehézség, hogy egyáltalán nem bánja a dolgot.

Meg van róla győződve, hogy igaza van.‒ Majd én teszek róla, hogy megbánja.A fővizsgáztató szavaiból annyi meggyőződés süt, hogy

Pillish igazgató sértett büszkesége valamelyest megenyhül.Látni akarja, amint

Hanno Hath arcáról letörli a mosolyt a félelem és aszorultság. A megaláztatását akarja látni. Természetesen csakisaz ő jól felfogott érdekében.

Ez az új fejlemény megérleli Maslo Inch elhatározását.Hívatja a békeőrök kapitányát, és parancsokat ad neki. Aznapeste, két órával napszállat után, tíz válogatott emberből álló

csapat oson az arénába, és körülveszi a Szél Dalnokát, ahol IraHath alszik, karjában Pinpinnel.

Rajtaütésszerűen támadnak. Ira Hath csak akkor neszei fel,amikor megmarkolják a karját, és gyerekének meleg súlyátelemelik róla. Fel akar kiáltani, de erős kéz tapasztja be aszáját, szemét pedig bekötik. Hallja, amint Pinpin szánalmasankiabál: ‒ Mama! Mama! ‒ És Ira rúg, és küszködik teljeserejéből, de rabul ejtői értik a dolgukat; Ira képtelenkiszabadulni a kezük közül.

Pinpin sírása elhal, Ira kimerültén, levegő után kapkodvaelnémul.

‒ Abbahagyta? ‒ kérdi valaki közvetlenül mellette.Ira bólint.‒ Jön a maga jószántából, vagy vigyük?Ira megint bólint, jeléül, hogy megy velük. A durva kéz

elkerül a szájáról. Ira mély, reszelős lélegzetet vesz.‒ Hol van a kislányom?‒ Jó helyen. Ha viszont akarja látni, azt teszi, amit

mondunk.Ira Hath tudja, hogy nincs választása. Szeméről nem veszik

le a kendőt, s ő hagyja, hogy levezessék a Szél Dalnokáról, éski a nagy arénából. Átmennek a téren, be egy épületbe, ajtókonát, folyosókon végig, egy szobába, aztán egy másikba, mígvégre a kísérője megállásra készteti.

‒ Engedje el ‒ szól egy ismerős hang. ‒ Vegyék le aszeméről a kendőt.

És előtte, hosszú asztalnál, Maslo Inch ül. Oldalt pedig, Irajobbján, de ahhoz nem elég közel, hogy meg is érinthetné, aférje áll.

‒ Hanno!‒ Csendet! ‒ förmed rá a fő vizsgáztató. ‒ Csak akkor

beszélnek, ha én már elmondtam a magamét.Ira Hath hallgat. De a pillantása találkozik a Hannóéval, és

a tekintetük azt mondja egymásnak: Valahogyan kijutunk innen.Egy pandúr lép a szobába, takarosán összehajtogatott

szürke ruhákat hoz.‒ Tegye az asztalra ‒ parancsolja Maslo Inch.A pandúr engedelmeskedik, majd távozik.‒ Nos ‒ néz fel rezzenetlen pillantással kettejükre Maslo

Inch ‒ a teendőjük a következő. Holnap lesz a nagy vizsga. Ön,Hanno Hath, teljesíti családja iránti kötelességét, részt vesz avizsgán, és legjobb képessége szerint felel meg akövetelményeknek. Ön, Ira Hath mint kötelességtudó feleségés családanya megjelenik a nagy vizsgán, hogy bizonyítsa,támasza a családfőnek. Természetesen mindketten előírtruházatukat fogják viselni.

És az asztalon halmozódó ruhák felé biccent.‒ A vizsga végeztével, mielőtt az emberek elhagynák az

arénát, mindkettejüket felszólítom, hogy tegyenek rövidnyilatkozatot. A szövegét itt olvashatják. Reggelre tanuljákmeg kívülről.

Felvesz két papírlapot, a pandúrok kapitánya átadjaHannónak és Irának.

‒ Az éjszakát a fogdában töltik. Senki sem fogja zavarniönöket.

Ira Hath nem bírja fékezni magát. ‒ Hol van a kislányom? ‒tör ki.

‒ A gyermeke jó kezekben van. A derék asszonyság, akineka gondjaira bíztuk, holnap leviszi az arénába, ahol akisgyermekek részlegéből fogja figyelni a nagy vizsgafolyamatát. Ha önök holnapi magatartásukkal bebizonyítják,hogy alkalmas gyámjai egy befolyásolható gyermeknek, úgy agyermeket visszaadják önöknek. Ha nem, úgy a városiárvaházba kerül, és önök soha többé nem láthatják viszont.

Ira Hath érzi, hogy szemébe forró könnyek tolulnak. ‒Szörnyeteg, szörnyeteg ‒ suttogja.

‒ Ha ez a hozzáállása, asszonyom…‒ Nem ‒ szól közbe Hanno. ‒ Megértettük. Azt tesszük,

amit mondanak.‒ Majd meglátjuk ‒ mondja közönyösen Maslo Inch. ‒

Holnap kiderül.Amikor Ira és Hanno Hath magukra maradnak a fogdában,

egymás karjaiba omlanak, és keserű zokogásban törnek ki.Majd Hanno letörli mindkettejük könnyeit.

‒ No, fogjunk hozzá ‒ mondja. ‒ Meg kell tennünk, amittudunk.

‒ Adják ide Pinpint! Ó, én kisbabám, hol vagy?‒ Nem, nem. Ezt hagyd abba. Egyetlen éjszakáról van csak

szó.‒ Gyűlölöm őket. Gyűlölöm. Gyűlölöm.‒ Hát persze, persze. De egyelőre meg kell tennünk, amit

mondanak.Széthajtogatja a papírlapot, és elolvassa a nyilatkozatot,

amelyet meg kell tanulnia, és a nyilvánosság előtt elmondania:

Polgártársaim, szabad akaratomból teszem ezt a nyilvánosvallomást. Néhány éve nem törekszem, hogy megtegyem, ami tőlemtelik. Következésképpen gyalázatot hoztam magamra, a családomra.Szégyenletemre, kudarcomért másokat próbáltam okolni. Márbelátom, hogy ez gyermekes és önző magatartás volt. Mindannyianfelelősek vagyunk sorsunkért. Büszke vagyok, hogy Aramanthpolgára lehetek. A mai napon megígérem, ezentúl mindentmegteszek, ami erőmből telik, hogy méltóvá váljak erre amegtiszteltetésre.

‒ Rosszabb is lehetne ‒ sóhajt Hanno, amikor elolvasta.Ira nyilatkozata a következő:

Polgártársaim, talán tudjátok, hogy nemrégiben két gyermeketvesztettem el. E veszteség ideg-összeroppanáshoz vezetett, ez vittolyan viselkedésre, amit ma már szégyellek. Megbocsátásotokat ésmegértéseteket kérem. Megígérem, hogy a jövőben családanyáhozméltóan szerény és illedelmes módon viselkedem.

Ira a földre hajítja a papírt.‒ Ezt nem mondom el!Hanno felveszi a nyilatkozatot.‒ Ezek csak szavak.‒ Ó, én kicsinyeim, én kicsinyeim ‒ fakad megint sírva Ira

Hath. ‒ Mikor ölelhetlek megint mindnyájatokat?

23

A SÍKSÁG OSTORA

ikor a hajnal első sugara felébreszti a három gyereket,az első hang, amit meghallanak, a rezesbanda

csinnadrattája, s a nagy szakadékon átpillantva meglátják,hogy a zárok még menetelnek, és sorra el is nyeli őket aszakadék. Elborzadva néznek le a szakadék pereméről amélységbe. Odalent mintha a folyómedret hó lepné ‒ csaképpen a fehérségben itt-ott arany csillan. És ebbe a fehérségbezuhannak a szépséges fiatal zárok, és a fehérség egyre jobbanmagasodik, magasodik. Eljön majd az idő, talán nagyonhamar, amikor a zárok a halottaik hegyén át masíroznakkeresztül a szakadékon.

A három barát szó nélkül sarkon fordul, és a Nagy úton areggel hűvösében Aramanth felé igyekszik.

A Szél Dalnokának ezüst Hangja Kestrel nyakában függ, azingébe dugva, aranyfonálon, amit a hajából bontott ki. Csontosmellkasán fekszik, testének melege melegíti, és menet közbencsiklandozza a bőrét. Gondolatai már Aramanthban járnak,apjánál, anyjánál, kishúgánál. És ez erőt önt a lábába, mert Bokönyörtelen iramot diktál.

‒ Meg kell előznünk őket Aramanthban ‒ mondja.

M

A zárok már nem üldözik őket, de a Nagy úton más gondbaütköznek. A Mumpóban végbement nagy változás jele, hogynem szól semmit, bár minden órával fokozódik mardosóéhsége. Éhesek mind a hárman. Egy nap és egy éjszaka telt el,amióta utoljára ettek, és most már a következő napban járnak.Elemózsiás tarisznyájuk üres, a fák errefelé nem teremnekgyümölcsöt. Imitt-amott egy út menti patakból csillapítjákszomjukat, de mihelyt a síkságra érnek, ez is megszűnik.Mekkora út vár még rájuk? Nem tudják; hiszen odafelé menetOmbaraka ezernyi vitorlája röpítette át őket a síkságon. Talánháromnapi járóföld, talán annál is több. Hogyan tehetik megélelem nélkül?

A Nagy út széles, és enyhén lejt, s most már látják atávolban elterülő síkságot. Délre már csak lassanvánszorognak az éhségtől, egyre gyengébbek, és ez igazánijesztő. Még Bo is elfárad. Végül pihenőt rendel el. Hálásanroskadnak le egy széles levelű fa árnyékában.

‒ Hogy jutunk haza? ‒ kérdi Kestrel.‒ Nem tudom ‒ mondja Bo. ‒ De hazajutunk, mert muszáj.Ez ugyan nem válasz a kérdésre, de mégis megnyugtató.‒ Talán megkóstolhatnánk a leveleket ‒ ránt meg egy faágat

Kess.‒ Tudom! ‒ szólal meg Mumpo. Zsebébe nyúl, és kiveszi az

utolsó tixa levelet, amelyet még az Alsó-tóból hozott magával.Háromfelé töri, mindegyikük megkapja a maga adagját.

‒ Nem igazi kaja ‒ mondja ‒ de ha megeszitek, nemgondoltok ennivalóra. ‒ Így igaz. Rágják a tixaleveleket, nyelikcsípős levét, s ha üres hasukat nem is tölti meg, legalább agondját elvetik.

‒ Keserű ‒ fintorog Kestrel.‒ Keserű, keserű, keserű! ‒ dalolja Mumpo.Felkelnek, baktatnak, imbolyogva, néha éppenséggel

tánclépésekkel, s a megoldhatatlan gondok minthaszertefoszlanának. Hogyan kelnek át a nagy síkságon?Hogyan? Hát repülnek, akár a madár, a szelek szárnyán.Szállnak, akár a felhők az égen.

S ahogy a Nagy úton haladnak tánclépésben, a tixaszárnyon, egyszer csak énekszó formájában buggyan kibelőlük a félelem, s harsányan kikacagják.

‒ Hahaha, a zárok! ‒ énekel Mumpo.‒ Zárok, zárok, hahaha! ‒ visszhangozzák az ikrek.‒ Vénség voltál, Mumpo! ‒ kántálja Kess.‒ Vénség, vénség, vénség! ‒ éneklik hármasban a refrént.‒ Milyen volt vénnek lenni, Mumpo?Mumpo eljárja a vének totyogós táncát.‒ Lassú és keserves ‒ billeg nehézkesen. ‒ Keserves és

fáradt.‒ Fáradt, fáradt, fáradt ‒ dalolják mind a hárman.‒ S amikor sár borított a fejünk búbjáig?‒ Sáros, sáros, sáros!‒ Aztán lepergett a sár, és… ‒ Mumpo nagyot ugrik, karja

vadul kaszál. ‒ Zár, zár, hurrá!‒ Zár, zár, hurrá! ‒ visszhangozzák az ikrek.Kart karba öltve utánozzák a zárok menetelését, az indulót

is fújják hozzá:‒ Taram-taram-tará! Taram-taram-tará!És énekelve, masírozva bukkannak ki az erdőből a síkságra.

Itt aztán megtorpannak. Ahogy végignéznek a távoli

látóhatárig húzódó sívó pusztaságon, megszűnik a tixa hatása,és nagyon is tudatában vannak, hogy éhesek, majdhogy éhennem pusztulnak, s messze, messze még az otthon.

Könnyű lenne leheverni, elaludni, és soha fel nem ébredni ‒a tánc, az ének az utolsó erejüket is felemésztette. Csakhogy Bonem engedi. Konokul, kérlelhetetlenül hajtja őket tovább.

‒ Nagyon messze van. Sosem érünk oda.‒ Nem számít. Akkor is menni kell.Mennek hát, vigyáznak, hogy mindig jobb felé legyen a nap,

amely lassan száll alá az égen. Élénk szél támad, s ők egyrelassabban vánszorognak, de nem állnak meg. Botladoznakkimerültségükben, de makacsul kaptatnak tovább, hajtja őketBo akarata.

Sötétedik, súlyos fekete felhők kúsznak az égre, amikorKestrel végre megáll. Leveszi nyakából az aranyfonalat,átnyújtja Bowmannak az ezüst Hangot.

‒ Menj tovább ‒ mondja halkan. ‒ Én nem bírok.Bo elveszi, szorongatja a finom ezüstcsatot, és a tekintete

Kessével találkozik. Látja, hogy testvére mélységesen szégyelligyengeségét, de a szégyenen túltesz a kimerültség.

Nélküled nem mehetek, Kess.Akkor vége.Bo megfordul, és látja, hogy Mumpo figyeli, vár tőle

valamit, egy szót, ami még felcsillanthatja a reményt: de nekinincsenek mór szavai. Lehunyja szemét.

Segíts, fohászkodik némán, de hogy kihez-mihez, maga semtudja.

S mintegy válaszul, félig-meddig ismerős hangot hallanak:távoli csikorgást-nyikorgóst hord feléjük a szél.

Bo kinyitja szemét, s mind a hárman a hang felé fordulnak.És a látóhatáron lobogó tűnik fel, az alkonyi égre rajzolódik.Aztán kiemelkednek az árbocok, a vitorlák, az őrtornyok és alegfelső fedélzetek. Aztán a főfedélzet, minden oldalon dagadóvitorlák, és az anyahajó egész óriási tömege lassan gördülfeléjük az alkonyi homályból.

‒ Ombaraka! ‒ kiált fel Kestrel.A remény erőt kölcsönöz a gyerekeknek, futva indulnak a

mozgó város felé, kiabálnak, integetnek, hogy magukra vonjáka jelzőőrök figyelmét. S azok meg is látják őket. A nagy hajólassan megáll. Leszállókompot eresztenek le, ők felmásznak,összeölelkeznek, sírnak megkönnyebbülésükben. Nyikorogvaemelkedik a komp, el az alsó fedélzetek mellett, s aparancsnoki hídnál áll meg. Nyílnak a kapuk, s előttük álligfelfegyverzett, kopaszra borotvált férfiak sora áll.

‒ Baraka kémek! ‒ kiáltja a parancsnokuk. ‒ Zárjátok beőket! Hajnalban lógni fognak!

Csak ekkor döbbennek rá, hogy Omcsaka fogságába estek.A gyerekeket ketrecbe zárják; akkora, hogy épp elférnek

benne ülve, térdüket felhúzva. Kattan a zár, a ketrecetfelhúzzák a levegőbe, ott himbálóznak, kavarognak a szélben,s gúnyosan köpköd rájuk az őrzésükre kirendelt osztag.

‒ Baraka söpredék! Gyereknek álcázva!‒ Kérem szépen ‒ rimán kodnak a gyerekek. ‒ Nagyon

éhesek vagyunk.‒ Minek pazarolnánk rátok ennivalót? Reggel úgyis lógni

fogtok.A csaka nép külsőre vadabb, mint a barakák, talán azért,

mert kopaszra vannak borotválva; minden egyéb tekintetben

azonban meglepő a hasonlóság. Ugyanazok a homokszínűköntösök, ugyanaz a harcias hetykeség, rájuk aggatvaugyancsak töméntelen fegyver. A gyerekek rimánkodásahallatán hahotára fakadnak, és a rácson át bökdösik őket.

‒ Nyafogó kisbabák! ‒ gúnyolódnak. ‒ Holnap reggel majdlesz mért sírnotok!

‒ Nem érjük meg a reggelt ‒ mondja elhaló hangon Kestrel.‒ Napok óta nem ettünk.

‒ Pedig jobb lesz, ha életben maradtok ‒ kiált alegvaskosabb őr. ‒ Ha reggel holtan talállak, a két kezemmelöllek meg!

A többi őr ezen hatalmasat röhög. A nagydarab őrelvörösödik.

‒ No, hadd hallom, mit mond a nagy eszetek? Talán aztjelentenétek Haka Csakának, hogy nem lesz nyilvánosakasztás?

‒ Öld meg őket duplán, Pok! Tanítsd őket móresre!És még harsányabban hahotáznak. A Pok nevű nagydarab

őr csúnyán néz, és magában motyog.‒ Mind ostobának néztek, pedig ti vagytok ostobák, nem én,

majd meglátjátok, várjatok csak…Leszáll az éj, egyre erősebben fúj a szél, az őrök

elhatározzák, hogy egymást váltva őrködnek. A nagydarabPok jelentkezik elsőnek, a többiek távoznak. Mihelyt magáramarad, a ketrechez lép, és rekedten suttog:

‒ Hé! Baraka kémek! Éltek még?Semmi válasz a ketrecből. Pok felnyög.‒ Szóljatok már valamit, söpredék. Nekem meg ne haljatok.‒ Ételt… ‒ suttogja alig hallhatóan Kestrel. ‒ Ételt…

‒ Jó, jó ‒ mondja idegesen Pok. ‒ Csak várjatok. Hozoknektek ételt. Addig ne csináljatok semmit! Kaptok enni, desemmi meghalás, értitek? Ígérjétek meg, hogy nem haltokmeg, különben el se indulok.

‒ Már majdnem… ‒ suttog Kestrel.‒ Nem, nem! Erről hallani se akarok! Meg ne tegyétek,

különben … különben…Rádöbben, hogy nem tudja őket mivel fenyegetni, hát

könyörgésre fogja.‒ Figyeljetek, így is, úgy is meghaltok, hát nektek nem

számít, de nekem annál inkább. Ha az én őrségem alatt haltokmeg, engem fognak okolni, és ez nem igazság. Beismerhetitek,hogy nem én tehetnék róla, de akár hiszitek, akár nem, énleszek a bűnbak. Már megint ez a Pok, mondják majd. Pokmindig elszúrja. Szegény öreg Pok apó, buta, akár a tinó. Igen,ezt mondják majd. Nem igazság.

A gyerekek hallgatnak. Pok páni félelembe esik.‒ Csak egy kicsit még ne haljatok meg, jó? Már megyek is.

Hozom a kaját.És elnyargal. A gyerekek hallgatnak, hátha valaki figyeli

őket, bár most már nagyon sötét van, és a zúgó szélbennemigen merészkedik ki senki. Pok hamarosan visszatér, nagyhalom kenyeret, gyümölcsöt hoz.

‒ Nesztek ‒ liheg, és bedugdossa a cipókat a rácson. ‒ Itt akaja! Megenni! Az egészet!

És aggodalmasan figyel, s amikor a gyerekek hozzálátnak,megkönnyebbülten sóhajt.

‒ Ez már egészen más! De egy szót se többet meghalásról,értitek?

Mennél többet esznek a gyerekek, annál boldogabb Pok.‒ Tessék! Az öreg Pok mégse ront el mindent! Reggelre

olyan elevenek lesztek, akár a csík, és Haka Csaka élvezhet egyszép akasztást! Minden jó, ha jó a vége, ahogy mondaniszokás!

Bo új erőre kap az ételtől, és az erővel visszatér areménység. Töri a fejét, hogyan menekülhetnének.

‒ Nem vagyunk ám baraka kémek ‒ mondja.‒ Nono ‒ ingatja a fejét Pok. ‒ Nem lehet ám engem olyan

könnyen becsapni! Azt még az öreg Pok is látja, hogy nemvagytok csakák, és aki nem csaka, az baraka.

‒ Mi Amaranthból jövünk.‒ Ugyan már. Hisz baraka hajat viseltek!‒ Mi lenne, ha ki fonnánk? ‒ kérdi Kess.‒ Vagy ha leborotválnánk úgy, mint maguk?‒ Hát… akkor ‒ mondja bizonytalanul Pok ‒ akkor talán…

Úgy néznétek ki…Teljesen összezavarodik.‒ Úgy néznénk ki, mint maga.‒ Talán ‒ véli Pok. ‒ De ma éjszaka már nem tudjátok

leborotválni, holnap reggel meg úgyis fölkötnek. Hát ennyi.‒ Csakhogy mi lesz, ha felkötnek, és utólag rájönnek, hogy

tévedtek?‒ Haka Csaka parancsol ‒ mondja elégedetten Pok. ‒ Haka

Csaka Omcsaka atyja, az igazságosság főbírája, a síkság ostora.Haka Csaka tévedhetetlen.

Akármilyen kényelmetlen is a helyzetük a szűk ketrecben,akármennyire üvölt a szél, a gyerekek elalusznak. A teli has, a

kimerültség legyőzi a másnap félelmét, és mélyen alusznak,míg csak a hajnal első fénye fel nem ébreszti őket.

A szél elült, de az ólomszürke ég vihart jósol. Csaka őrökosztaga veszi körül a ketrecet, leeresztik a fedélzetre, az ajtajátkinyitják. A gyerekek kibotladoznak. Az osztag körülveszi ésegy járópallón Omcsaka főterére kíséri őket. A téren meg afenti fedélzetek korlátja mellett nagy tömeg zsúfolódik.Mihelyt megpillantják a gyerekeket, szól a fütty, röpködnek aszitkok.

‒ Kötélre velük! Baraka söpredék! Kössék fel őket!A tér közepén frissen ácsolt emelvényről három kötélhurok

lóg. Az állvány mögött az Omcsaka hadsereg parancsnokaiállnak, valamint egy sor dobos. A gyerekeket az emelvényrevezetik, és mindegyiküket egy padra állítják, egy-egy hurokelé. Majd a dobok peregni kezdenek, és a főparancsnokelkiáltja magát:

‒ Mindenki álljon fel Haka Csaka, Omcsaka atyja, azigazságosság főbírája, a síkság ostora tiszteletére!

Senki se mozdul, hiszen áll már mindenki. A térre becsörtetHaka Csaka a kíséretével. Tekintélyes külsejű öreg ember, őszhaját kurtára borotválja. De nem őt bámulják elképedve agyerekek. Hanem mögötte, az ugyancsak kopaszra borotvált ‒Kemba tanácsost.

‒ Ő baraka! ‒ szegezi rá vádlón az ujját Kestrel. ‒ Kembánakhívják, és Ombarakából jött!

Kemba a legnagyobb lelki nyugalommal elmosolyodik.‒ Legközelebb felségedet fogják barakának mondani, felség.‒ Mondhatnak, amit akarnak ‒ szól komoran Haka Csaka. ‒

Sokáig már úgysem beszélhetnek.

Int a gyerekeket tartó embereknek, azok a három gyereknyakára teszik a hurkot. Mumpo ezúttal nem bőg, mintrégebben tette volna, csak valami fojtott pihegés jön ki atorkán.

‒ Sajnálom, Mumpo ‒ mondja Kestrel. ‒ Nem hoztunkneked szerencsét.

‒ Dehogyisnem ‒ mondja bátran Mumpo. ‒ A barátaimvagytok.

Haka Csaka magas szószékre kapaszkodik, hogy szózatotintézzen a néphez.

‒ Omcsaka népe! ‒ kiált. ‒ A Mora kezünkre adtaellenségeinket!

Bo egyszer csak meglátja a kivezető utat.‒ A Mora felébredt! ‒ kiáltja fennhangon.Döbbent csend támad a tömegben. A szürke égből közeledő

vihar halk moraja hallatszik.Kemba Bowmanra fordítja izzó tekintetét.‒ Menetelnek a zárok! ‒ kiáltja Bowman.Erre támad csak nagy zűrzavar! Izgatott sustorgás,

mozgolódás, taszigálás mindenhonnan. Haka Csakatanácsadóihoz fordul.

‒ Igaz lehet ez?‒ Bennünket üldöznek ‒ kiáltja Bowman. ‒ Akárhol

vagyunk, ránk találnak.Most aztán már hangos jajgatás támad mindenütt, s hirtelen

szélroham rázza, zörgeti a kötélzetet.‒ A zárokat semmi sem állíthatja meg!‒ Megölnek mindnyájunkat!‒ Szóljanak a vitorlakezelőknek! Azonnal induljunk!

‒ Ostobák!Kemba úrrá lesz a pánikon. Erős a hangja, nyugodt, sőt

nyugtató.‒ Csak nem hagyjátok rászedni magatokat holmi baraka

fortélytól? Mért ébredt volna fel a Mora? Miért menetelnének azárok? Ez a baraka söpredék hazudik, hogy mentse a bőrét.

‒ Én magam ébresztettem fel a Morát ‒ mondja Bo. ‒ ígyszólt hozzám a Mora: „A számunk végtelen. Mi vagyunk aminden.”

A tömeg megdermed a szavak hallatán. Kemba gyűlölködőpillantást vet Bowmanra, de a gyűlölet félelemmel elegyedik.

‒ Hazudik! ‒ kiáltja. ‒ Ezek az ellenségeink! Mérthallgatunk rájuk? Kössük fel őket! Kössük fel most, azonnal!

A tömeg kap a jelszón, vadul visszhangozzák, friss félelmükgyűlölködő dühként tör felszínre.

‒ Kössétek fel őket! Kössétek fel őket!Szorul a hurok a gyerekek nyaka körül. Két őr áll a pad

mellett, készen rá, hogy kirúgja a gyerekek lába alól. HakaCsaka felemeli karját, hogy elcsitítsa az üvöltő tömeget. ‒Mitől félnénk? ‒ kiáltja. ‒ Mi vagyunk Omcsaka!

Hatalmas éljenzés válaszol.‒ Remegjen Ombaraka! Így bánunk el Omcsaka minden

ellenségével!Ám abban a pillanatban, mielőtt leengedné karját, s ezzel

megadná a jelet az akasztásra, új hangot hoz a viharos szél:menetelő lábak dobaját, rezesbanda indulóját, ezernyi fiatalhang énekét:

‒ Öl-ni! Öl-ni! Öl-ni!

Néma borzadállyal néz össze Omcsaka népe. Aztán ajkukonfelhangzik az iszonyodó kiáltás:

‒ A zárok! A zárok!Kemba tanácsos akcióba lendül.‒ Felség ‒ szól sürgetőleg a síkság ostorához eressze el a

kémeket! Tegyék be őket egy homokvitorlásba, és küldjék őketdélre. A zárok majd követik őket. Omcsaka pedig bontsonvitorlát, és induljon azonnal keletnek.

Haka Csaka ért a szóból, és kiadja a parancsot. A tömegfeloszlik, ki-ki kijelölt posztjára siet, Kemba pedig agyerekekhez lép, és dühödten suttogja:

‒ Negyvenévi békesség, és ti mindent tönkretesztek! Életemfőműve romokban! Egyetlen vigaszom, hogy nemmenekülhettek a zároktól se ti, se a becses Aramanthotok!

A gyerekek kötelékeit kioldozzák, s hármukatbegyömöszölik egy homokvitorlásba: nem amolyan karcsú,könnyű páncélosba, hanem egy súlyos, lapos fenekűteherhajóba, egyetlen, rögzített vitorlával. A daru sietősenátemeli Omcsaka oldalán, míg maga az óriás városvisszhangzik az eszeveszett tevékenységtől. A matrózokkigöngyölik minden fedélzeten a vitorlákat, utasításokatordítoznak, az egyre viharosabb szél dagasztja avitorlarengeteget, és az irdatlan anyahajó megremeg, ahogymozgásba lendül.

Alig ér nagy dobbanással földet a homokvitorlás, már látnimessze a zárokat, menetoszlopban, nyolcas sorokban, elöl arezesbanda, ahogy a síkságon menetelnek. Az észak felőlalázúduló vihar belekapaszkodik a vitorlába, és kitépi ahomokvitorlást Omcsaka szélárnyékából. A kis hajót telibe

találja a szél, egyre gyorsabban repül. A vasszürke égmegdördül, s a zivatar utoléri őket ‒ hamarosan bőrig áznak.Egyre gyorsabban fut a homokvitorlás, meg-megdöccen aköves talajon, s a gyerekek ‒ mi mást tehetnének? ‒kapaszkodnak az árbocba, és vitetik magukat a viharral. Márorkánerősségű a szél, a szakadó eső függönyén át semmit selátnak. Minduntalan villám hasít a sötétségbe, és fejük fölöttóriási dördülésekkel zeng az ég. A hajó aknája vízzel telik, mára lábukat nyaldossa, s a kis vitorlás irányíthatatlanul bokkol ésszökell.

Aztán az egyik kerék kőbe ütközik, és két küllője elpattan.Forog még néhány másodpercig, majd a karimája nyolcastkap, és szinte abban a percben összeroppan a kerék. A hajóféloldalra dől. A könyörtelen szél döngeti a vitorlát, pörgeti ahajót, és a második kerék robban darabokra. A homokvitorlásfelborul, egy darabig még viszi a hajtóerő, aztán egycsusszanás, és megáll.

És körülöttük egyre tombol a vihar. Tehetetlenségükbenösszebújnak a törött hajótest védelmében, és várják, hogyalábbhagyjon a felhőszakadás. Bo megtapogatja nyakában aSzél Dalnokának ezüst Hangját; arra gondol, milyen közeljártak a halálhoz, s úgy érzi, valaki vagy valami bizonyáratörődik velük. Valaki vagy valami azt akarja, hogyhazajussanak; ám hogy ez ki vagy mi lehet, azt még csak nemis sejti.

‒ Megcsináljuk ‒ mondja.Kestrel és Mumpo is ezt érzi. Már nem lehetnek messze

Aramanthtól.

A felhőszakadás alábbhagy, futó záporokká szelídül, és elüla szél. A gyerekek kimásznak a menedékből, és a világosodóég fényében körülnéznek. A vihar elhúzódott dél felé, és ott aközeli látóhatáron, még az eső függönyén át isfélreismerhetetlenül, emelkedik Aramanth magas fala.

‒ Megcsináljuk! ‒ ismétli lelkendezve Bo.Trapp! Trapp Trapp!A záporban bőrig ázva, de mosolyogva, énekelve

masíroznak a megállíthatatlan zárok.‒ Öl-ni! Öl-ni! Öl -ni!A gyerekek szó nélkül nekiiramodnak: futnak a városfal

felé.

24

AZ UTOLSÓ NAGY VIZSGA

lérkezik a nagy vizsga napja. Az évszakra nem jellemzőzivatar késlelteti a kezdést, ami szintén szokatlan, de már

letörölgették az aréna üléssorain a padokat, és javában folyik avizsga. A város valamennyi családjának feje ott ül apadsorokban, és a vizsgalapokon dolgozik, amelyek azelkövetkező esztendőre meghatározzák a család rangsorolását.Mind a kilenc lépcsősoron háromszáz pad van; közelháromezer vizsgázó ül néma csendben, nem hallatszik más,csak a papírt szántó tollak sercegése meg a padsorok köztjárkáló vizsgáztatók puha talpú cipőjének halk surranása.

A kilenc lépcsősor fölött kétoldalt, meredek padsorokban üla vizsgázók csalódja. A nélkülözhetetlen munkakörtbetöltőkön kívül mindenkinek kötelező megjelenni a nagyvizsga napján, részben hogy erkölcsi támasszal szolgáljanak acsaládfőnek, részben hogy tanúsítsák, a vizsga a családrangsorát éppúgy meghatározza, mint az egyénét. A családokszínek szerint elkülönített részlegekben ülnek. A néhány fehérés a lényegesen több bíbor a palota felé eső oldalon, a szélesközépső részt egyik oldalon a Narancsszín kerületbeliek, amásikon a gesztenyebarnát viselők foglalják el; az arénának a

E

Creoth szobra felőli vége ‒ a szürkék valóságos tengere. MasloInch, a fővizsgáztató kőtalapzaton álló emelvényen ül ‒ akőtalapzatra a fegyelmi fogadalmat vésték:

FOGADOM, HOGY MÉG JOBBAN IGYEKSZEM, MÉGMAGASABBRA TÖREKSZEM,

MINDEN IGYEKEZETEMMEL AZON LESZEK, HOGY AHOLNAP JOBB LEGYEN A MÁNÁL.

HAJTÓERŐNK: CSÁSZÁRUNK SZERETETE, CÉLUNK:ARAMANTH DICSŐSÉGE.

Órájára néz; megállapítja, hogy eltelt egy óra. Feláll, lelép azemelvényről, lassan körbejárja az arénát, szeme találomrasiklik el a vizsgázók lehajtott feje fölött. Maslo Inch számára anagy vizsga mindig a boldogító elmélkedés ideje, és ma, aközelmúlt zavarai után kiváltképpen. Íme, itt van Aramanthnépe, rangsor és rend szerint, amint tisztességes és igazságosmódon megvizsgáltatnak. Senki sem panaszkodhatelfogultságra, senki ellen nem táplálnak titokban ellenérzést.Mind ugyanazt a vizsgát teszik le, mindenkit azonos rendszerint osztályoznak. A jó képességűek és a szorgalmasakkerülnek az élre, hiszen így tisztességes, így igazságos, ahenyék és az ostobák lejjebb csúsznak a rangsorban, amiszintén igazságos és tisztességes. Természetesen kellemetlenazok számára, akik silány teljesítményt nyújtanak, skénytelenek szegényebb kerületbe költözni, de tisztességes,hiszen mindig azt jelenti, hogy egy másik család, amelykeményen dolgozott és jól teljesített, elnyeri jutalmát. És sosefeledjük ‒ magában Maslo Inch már a vizsgát záró beszédét

gyakorolja ‒ sose feledjük, hogy jövőre, a következő nagyvizsgán megint megkapja mindenki az esélyt, ésvisszanyerheti, amit elveszített. Igen, mindent tekintetbe véveez minden létező rendszerek legjobbika, ezt nem tagadhatjasenki.

Vándorló tekintete a Városi Tanulmányi Tanfolyamcsoportjára esik ‒ együtt ülnek a különleges őrizet miatt.Arcukon most is ugyanazt a rettegést és kétségbeesést látja,mint minden esztendőben, amikor olyan kérdésekkelbirkóznak, amelyekre elmulasztották a felkészülést, és MasloInch tudja, hogy ez így van rendjén. Vajon miért nem okulnémelyik ember? Hisz csak egy kis erőfeszítés kell, egy kiskülön nekiveselkedés. És a csoport közepén ül Hanno Hath,két kézzel fogja a fejét. Igen, ez az ember egész Aramanthszégyene. De mostantól nem lesz vele gond.

Szeme végigsiklik az arénán, oda, ahol a Szürke kerületcsaládjai ülnek. Ott van Hath felesége, szürkébe öltözve, kezétösszekulcsolja az ölében, jámborabban már nem is lehetne.Tekintete a kisgyermekek részlegére siklik, ahol az amegbízható asszony, Chirishné ül, ölében a Hath gyermekkel.Azt várta, hogy a gyermek majd bajt okoz, de nyugodtnaklátszik, kétségtelenül elnémítja az arénára telepedő nagy,szorgos csend.

Igen, mondja magában Maslo Inch, ilyen a jól végzettmunka. A Hath család büszkesége egyszer s mindenkorramegtört.

A császári palota fölé magasodó toronyban rosszkedvűenszemelgeti a császár a csokoládépasztillát, s lenéz a városelhagyatott utcáira. Korábban látta, amint megérkeztek

családostul a vizsgázók, és megérezte szorongásukat,rettegésüket. Utálja a nagy vizsga évente megismétlődő napját.Hallotta, amint ezernyi hang kántálja a fegyelmi fogadalmat, samikor a „Császárunk szereteté"-hez értek, befogta a fülét. Deaz elmúlt egy órában minden csendes volt. Mintha kihaltvolna a város.

De most mintha új hangot hallana: távolról, halkan,fojtottan, de ‒ lehetséges, hogy rezesbanda játszik? Fülel, hogyjobban hallja. Ki merne itt zenélni a nagy vizsga napján?

S ahogy lebámul az utcára, kimondhatatlanul furcsa dolgotpillant meg. Az úton kinyílik egy csatornafedél, kimászik egycsupa sár gyerek, a nyomában még kettő, körülnéznek,tájékozódnak, aztán az aréna felé rohannak. Nézi, nézi őket acsászár, s mintha felismerné az egyiket. Ez volna az a lány?

És a csatornanyílásból ekkor egy csinos fiú bukkan elő,fehérarany egyenruhában. A nyomában még egy, és még egy.És mögülük, végig a hosszú utcán, ugyanilyen egyenruhásokegész oszlopa, élükön menetelő rezesbandával. A császárszeme kimered, lába földbe gyökerezik. Mert pontosan tudja,mit lát. Ez a zárok hadserege.

És egyre többen és többen masíroznak elő a mellékutcákból,és másznak ki a csatornanyílásokon, és csatlakoznak afősereghez. És menetelés közben nótára gyújtanak, s a nótájukszövege egyetlen szó:

‒ Öl -ni! Öl-ni! Öl-ni!A császár tudja, hogy meg kell állítania őket. De hogyan?

Mozdulni se tud. Önkéntelenül kimarkol egy jókora adagcsokoládépasztillát a tálból, bekapja, de az ízét se érzi, és evésközben zokog.

A gyerekek elrohannak Creoth szobra mellett, berontanakaz aréna oszlopos bejáratán, és lihegve megállnak a legfelsőlépcsősoron. Akármennyire fenyeget a veszély, a némánpadjuk fölé hajló ezernyi vizsgázó látványa lenyűgözi őket, snéhány sorsdöntő pillanatig, míg megint lélegzethez jutnak,tétováznak.

Ebben néhány pillanatban látja meg őket Maslo Inch, és afelháborodása leírhatatlan. Semmi, de semmi nem törheti mega nagy vizsga szent csendjét! Nem ismeri fel a három szakadtutcakölyköt, a lehetetlenül gubancos hajukkal, sáros lábukkal.Elegendő, hogy betolakodók. Szigorúan int segédeinek, hogytegyék, amit kell.

A gyerekek meglátják a feléjük közeledő bíborköntösűvizsgáztatókat. Odalent, az aréna közepén, a Szél Dalnokahalkan fordul erre-arra a szellőben. Bo előhúzza inge alól azezüst Hangot, lekanyarítja nyakáról az aranyfonalat. Szavaknélkül szól a testvéréhez:

Maradj mellettem. Ha engem elkapnak, te viszed.A gyerekek egymás közelében elindulnak a lépcsősorokon a

Szél Dalnoka felé. Most már a vizsgázók is kezdik észrevenni arendzavarást, és a sorokból halk hangok moraja hallatszik. Eztűrhetetlen, gondolja Maslo Inch, és ösztönszerűen visszaindulaz emelvényre.

Fentről-lentről közelednek a vizsgáztatók a betolakodókfelé; először azt hiszik, néhány elsuttogott szigorú szóval ellehet zavarni őket. De ahogy közelebb érnek, a három gyerekháromfelé szökken, körberohannak a teraszokon, el avizsgázók mellett.

‒ Fogják meg őket! ‒ ordít a fővizsgáztató a békeőröknek,már nem érdekli, hogy megzavarja a vizsgát. ‒ Állítsák megőket!

S miközben kiált, lehetetlen hangot hall meg kintről, azutcáról: rezesbandát, és menetelő lábak dobaját!

Trapp! Trapp! Trapp!Bo a padsorok között zegzugol, lesodorja a vizsgalapokat,

teraszról teraszra szökken. Balján megpillantja Kestrelt, akilépést tart vele. Elrohan Hanno Hath mellett, észre sem veszi,de apja felismeri, szíve örömtől dobog, feláll a helyén.

Egy békeőr elkapja Kestrelt, de az akkorát harap a kezébe,hogy menten elereszti. Már egyetlen vizsgázó sem körmöl:minden fej felemelkedik, mindenki elképedve bámulja agyerekeket, meg a nyomukban vágtázó békeőröket.

A szürkék padsorában Ira Hath is feláll és bámul. Szintebizonyos benne… csak a hajuk egészen más… de hiszenezek…

‒ Hubba hubba Kestrel! ‒ rikoltja, vad izgalommal. ÉsHanno Hath is feláll az aréna túloldalán, a szíve vadul ver, ésrikolt ő is:

‒ Hubba hubba Bowman!Bo arra fordul, hogy intsen, s egyenesen belefut két

békeőrbe, akik elkapják a nyakánál meg a lábánál fogva.‒ Kess! ‒ üvölt Bo, és felhajítja a levegőbe az ezüst Hangot.Kess hallja, látja, és ott terem: felkapja a Hangot, és lerohan

a következő teraszra, a Szél Dalnoka felé, mellette Mumpo.A nagy izgalom közepette Chirishné elereszti Pinpint, aki

rögtön megragadja az alkalmat, kiugrik az öléből és elrohan.‒ Hé! ‒ kiabál Chirishné. ‒ Fogják meg azt a gyereket!

De Pinpin már eltűnt a padok alatt, lábszárak között bujkál,a muris barna alakok felé, akikben rögtön felismerte a kéttestvérét.

Kestrel leveti magát az utolsó teraszról, és rohan a SzélDalnoka felé, szorosan a nyomában két jól megtermett békeőr.Már a fatorony lábához ér, amikor kezek ragadják meg ésrángatják le.

‒ Mumpo! ‒ üvölti, és odadobja az ezüst Hangot. MasloInch látja, amint leesik, és hirtelen és tökéletesen megérti, mitörténik itt. Odanyargal, hogy felkapja. Mumpo egy lépésselmegelőzi.

‒ Adod mindjárt ide, te koszos kis csirkefogó! ‒ parancsoljaa fővizsgáztató legfensőbbségesebb hangján, és erőteljeskezével megragadja Mumpót. De ekkor a tekintete találkozikMumpóéval, és valami történik benne, aminek nem tudparancsolni. Felhördül, és arcát forrón önti el a vér.

‒ Te?!Elereszti; Mumpo rohan a Szél Dalnoka felé, kezében az

ezüst Hanggal. Odakint már közelednek a menetelő zárok, atömeg az arénában hallja a rezesbandát, és nyújtózkodik, fülel,hogy vajon ki merészel zenélni ezen a különleges napon. Bo ésKess, mind a ketten rabul ejtőik vasmarkában, nézik, amintMumpo odaér a Szél Dalnokához, és felfelé kapaszkodik.

Rajta, Mumpo, rajta!Mumpo majomügyességgel kúszik fel a fatornyon, kezében

az ezüst Hanggal. De hová kell tennie?‒ A nyakába! ‒ üvölt Kestrel. ‒ A nyakán levő résbe!Most már tisztán hallatszik az utcáról a zárok zenéje, és

menetelő lábuk trapp! trapp! trapp! zaja. Mumpo

eszeveszetten keresi a rést, tapogatja a Szél Dalnokánakrozsdás fémjét.

Hanno Hath figyeli, szíve a torkában dobog, és teljesakaratával buzdítja.

Rajta, Mumpo, rajta!Ira Hath figyeli; leküzdhetetlenül reszket.Rajta, Mumpo, rajta!És Mumpo ujjai egyszerre kitapintják, magasabban, mint

várta. Az ezüst Hang kis rugalmas klikkkel a helyére csusszan,épp amikor a zárok előőrse beront az oszlopok között, kivontkardjuk villog, ajkukon harsog a nótaszó:

‒ Öl-ni! Öl-ni! Öl-ni!És a Szél Dalnoka fordul a szellőben, a levegő beáramlik a

nagy bőrtölcsérekbe, és utat talál lefelé, az ezüst Hanghoz. Ésaz ezüstkürtök halk dalba fognak.

A mélyen rezgő első hang hallatán megtorpannak a zárok.Mintha megdermedtek volna, kardjuk megáll a levegőben,arcukra odafagy a mosoly. És körös-körül az arénában különösremegés fut végig az embereken.

A következő hang magasabb; szelíd, mégis átható. Ahogy aSzél Dalnoka forog a szélben, fel-le hullámzik a hang, mélyzümmögés fölött. Azután következik mind közül alegmagasabb hang, mint holmi mennyei madár dala, áradódallam zuhataga. Egyre hangosabb, s egyre tágabb körbenterjed a dal, teraszról teraszra foglalja el az arénát, aszéksorokat, s mögötte magát a várost. A békeőrök elengedikBowmant és Kestrelt. A vizsgázók zavartan nézik padjukon avizsgalapokat. A családok a padsorokban egymásrabámulnak.

Hanno Hath kilép a padjából. Ira Hath otthagyja a szürkékrészlegét. Pinpin előmászik a legalsó padok alól, a nyílt térretotyog, és örömében kacag. És a Szél Dalnokának éneke mindmélyebben és mélyebben hatol az emberekbe, és mindenmegváltozik. Vizsgázók kérdezgetik egymást: ‒ Mit keresünkitt? ‒ Az egyik vizsgázó felkapja padjáról a vizsgalapokat,darabokra tépi, s a papírfoszlányokat a levegőbe szórja.Hamarosan mindenki követi a példáját, kacagnak, akárcsakPinpin, és a levegő telis-tele van repülő papírdarabkákkal. Acsaládok a padsorokban elvegyülnek, keverednek a színek,gesztenyebarna olvad szürkébe, bíborral ölelkeziknarancsszín.

Fenn, tornya magasában a császár hallja a Szél Dalnokánakzenéjét, kitárja ablakát, és kihajítja a tálat,csokoládépasztillástul. Azok szétszóródnak, és a dermedtzárok oszlopa körül érnek földet. A császár pedig megfordul,kicsörtet számos ajtaja egyikén, és lemegy a lépcsőn.

Az arénában Ira Hath eltűnődve ballag le a lépcsősorokon,át a tömegen, ahol az emberek most öltözéket csereberélnek,színek elegyét próbálgatják, és mulatnak a szokatlanlátványon. Látja, amint Hanno kitárt karral közeledik azellenkező irányból. Ira a középső körbe ér, és felkapja Pinpint,megöleli, megcsókolja, s megfordulva ott találja drágaBowmanját, aki öleléssel, csókkal köszönti. És már jön Hannois, karjában Kestrellel, és kedves arcán könnyek csorognak, ésIra Hath ekkor sírva fakad ‒ boldogságában.

‒ Én drága kismadaraim ‒ mondja Hanno, és átölelimindnyájukat. ‒ Hát visszajöttek az én bátor kismadaraim.

Pinpin ugrál, tekereg anyja karjában, magánkívülizgalmában.

‒ Szejeti Bo! ‒ kiabál. ‒ Szejeti Kess!‒ Ó, drágaságaim ‒ mondja Ira Hath, és átöleli

mindnyájukat. ‒ Ó, szívem legdrágább kincsei!Nem messze tőlük, észrevétlenül a nagy zűrzavarban, a

kacagó tömeg közepette Maslo Inch Mumpóhoz lép, és lassantérdre ereszkedik előtte.

‒ Bocsáss meg ‒ szól reszkető hangon.‒ Bocsássák meg? ‒ csodálkozik Mumpo. ‒ Ugyan miért?‒ A fiam vagy.Mumpo néhány hosszú pillanatig elképedve bámul rá.

Aztán félszegen kinyújtja kezét, a fővizsgáztató pedigmegfogja, és ajkához érinti.

‒ Apa ‒ mondja Mumpo. ‒ Most már vannak barátaim.Maslo Inch sírva fakad. ‒ Csakugyan, gyermek? Csakugyan,

fiam?‒ Akarod megismerni őket?A fővizsgáztató bólint, szólni nem bír. Mumpo kézen fogja,

és a Hath családhoz vezeti.‒ Kess ‒ szól. ‒ Mégiscsak van apám.Maslo Inch lehajtott fejjel áll előttük, nem tud a szemükbe

nézni.‒ Vedd gondjaidba, Mumpo ‒ mondja halkan Hanno Hath,

aki még akkor is a gyerekeit öleli. ‒ Az apáknak nagyszükségük van a gyerekeik segítségére.

A császár az oszlopok kettős sora között a legfelső teraszraér, és lenéz az arénában zajló zűrzavaros jelenetre. A SzélDalnokának éneke tovább zeng, s a császár a hosszú tél után

kisütő nap melegét érzi. Karját kitárja, boldogan mosolyog, ésnagyot kiált:

‒ Ez az! Hahaha! Egy város legyen lármás!Ami pedig a zárokat illeti ‒ attól a pillanattól fogva, hogy a

Szél Dalnoka énekel, ők öregedni kezdenek. Szobormerevenállnak, az arany fiatalok gyönyörű vonásai ráncokat vetnek,megereszkednek, fanatikus tekintetüket pára vonja be. Hátukmeggörnyed, arany hajuk gyérül, őszül. Évek telnek percekalatt, s a zárok sorra a földre rogynak, és kimúlnak. Az olysokáig féken tartott idő és romlás most utoléri őket.Csontjaikon elmállik és porrá lesz a hús. Kint, Aramanthutcáin a Szél Dalnokában éneklő szél elfújja csontjaikról a bőrt,kertek és csatornák fölött forgatja, míg a Mora győzhetetlenármádiájából nem marad más, mint csontvázak hosszú sora, soldalukon villog a napfényben a kard.