YLIASTER DALETH

Élő mágia Mágia és természetfeletti a modern világban

BIOENERGETIC Budapest, 2001

Yliaster Daleth

Bioenergetic Kft., 2001

Kiadja a Bioenergetic Kft. 2081 Piliscsaba

Cosmos Természetgyógyász Központ

Felelős kiadó: Schneider Gábor Nyomdai munkálatok: Sárosi és fiai kiadói és nyomdaipari Bt.

Fót, Vörösmarty tér 3. Telefon/Fax: 06 (27) 361-036

E-mait: sarosi©satimex.tvnet.hu

Ernyei Adriennek, akivel gyakran bolyongok a módosult tudatú éjszakában,

a mélységek spirális ösvényein

Tartalomjegyzék

I. FEJEZET: BEVEZETÉS A MÁGIA VILÁGÁBA ..................................................................................................... 6 A mágia meghatározása .......................................................................................................................................... 6 A mágia két útja ....................................................................................................................................................... 6 Goécia és theurgia ................................................................................................................................................... 7 A szimpátia-tan ........................................................................................................................................................ 8 A bábuvarázs ........................................................................................................................................................... 8 Termékenységi, gyógyító és vadászmágia .............................................................................................................. 9 Az átviteli mágia ....................................................................................................................................................... 9 Mágia és autoszuggesztió...................................................................................................................................... 10 Az átöltöztetett holttest ........................................................................................................................................... 10 Voodoo-halál .......................................................................................................................................................... 11 A mágikus őserő .................................................................................................................................................... 11 II. FEJEZET: A MÁGIA ÚJJÁSZÜLETÉSE ÉS A GÓTIKUS OKKULTIZMUS........................................................ 12 Gyökerek és források ............................................................................................................................................. 12 Eliphas Lévi és mesterei ........................................................................................................................................ 13 A mágia három alaptörvénye ................................................................................................................................. 14 A titokzatos B. L. .................................................................................................................................................... 14 A ház és a szellem ................................................................................................................................................. 14 Rózsakeresztes regény.......................................................................................................................................... 15 Az „ördögi” Mr. Pike ............................................................................................................................................... 15 Színésznőből médium............................................................................................................................................ 16 Eliphas Lévi angol tanítványa................................................................................................................................. 16 Hargrave Jennings fallikus kultusza ....................................................................................................................... 17 Az Arany Hajnal Hermetikus Rendje ...................................................................................................................... 17 A királynő mágusa.................................................................................................................................................. 18 Tanulóévek............................................................................................................................................................. 18 Börtön után karrier ................................................................................................................................................. 19 A fületlen ember és a vörös oroszlán ..................................................................................................................... 19 Az angyalok ajándékai ........................................................................................................................................... 20 A nyugati ablak angyala ......................................................................................................................................... 20 III. FEJEZET: A MODERN ALKÍMISTÁK ............................................................................................................... 21 Mesmerista alkímia ................................................................................................................................................ 21 A Golden Dawn és az alkímia ................................................................................................................................ 21 A különös pap ........................................................................................................................................................ 22 Egy józan és egy bohém francia alkimista ............................................................................................................. 22 Lucifer követői ........................................................................................................................................................ 23 Strindberg aranya és az argentaurum.................................................................................................................... 23 A katedrálisok titka ................................................................................................................................................. 24 Az argonauták hagyatéka....................................................................................................................................... 24 A titokzatos Fulcanelli ............................................................................................................................................ 25 Babakocsit a mesternek ......................................................................................................................................... 25 Találkozás a gázgyárban ....................................................................................................................................... 25 Egy Lévi-követő, egy paracelsiánus és egy playboy alkimista ............................................................................... 26 IV. FEJEZET: RUNÁK ÉS RENDEK ...................................................................................................................... 26 Guido von List és a rúnamágia............................................................................................................................... 27 Sárkányfog-vetemény ............................................................................................................................................ 27 Az új templomosok................................................................................................................................................. 28 A Germán Rend és a szvasztika ............................................................................................................................ 28 Thule mágusai........................................................................................................................................................ 29 Hitler és a rettenetes idegen .................................................................................................................................. 29 V. FEJEZET: ALEISTER CROWLEY, AZ ÚJ VILÁGKORSZAK PRÓFÉTÁJA ...................................................... 29 Előző inkarnációk ................................................................................................................................................... 29 A „próféta” élete ..................................................................................................................................................... 30 Magick, avagy a „próféta” mágiája ......................................................................................................................... 38 A Magick összetevői .............................................................................................................................................. 38 VI. FEJEZET: MÁGIA ÉS TERMÉSZETFELETTI A MODERN MŰVÉSZETBEN.................................................. 41 A realista magatartás szürrealista bírálata ............................................................................................................. 41 Szimbolista reakció ................................................................................................................................................ 42 A szimbolizmus transzcendens irányultsága.......................................................................................................... 42 Egy royalista előfutár.............................................................................................................................................. 42

Rózsák háborúja .................................................................................................................................................... 43 Rózsakeresztes szalonok....................................................................................................................................... 43 Az ember árnyéka .................................................................................................................................................. 44 Rontás az árnyékon keresztül ................................................................................................................................ 44 Az árnyék elvesztése ............................................................................................................................................. 45 A Doppelgánger ..................................................................................................................................................... 45 A szürrealizmus két útja ......................................................................................................................................... 45 A tudatalatti három rétege...................................................................................................................................... 46 Véletlen elszólások, delejes finalitás és mágikus pont ........................................................................................... 46 Szürrealista próféciák............................................................................................................................................. 47 A fehér kör és a kioperált szem.............................................................................................................................. 47 Az automatikus írás................................................................................................................................................ 48 VII. FEJEZET: A. O. SPARE, A VARÁZSLÓ-FESTŐ ............................................................................................ 48 William Blake szelleme .......................................................................................................................................... 48 A boszorkány és az indián sámán tanítványa ........................................................................................................ 48 A segítő szellemek három fajtája ........................................................................................................................... 49 Segítőkész halottak................................................................................................................................................ 49 Szellem a palackban .............................................................................................................................................. 49 Állat alakú familiárisok............................................................................................................................................ 50 Sámánok hagyatéka .............................................................................................................................................. 51 A Zos-Kia kultusz ................................................................................................................................................... 51 Atavisztikus újjáélesztés és szigillizáció ................................................................................................................. 51 Halál-pozitúra és szexuálmágia ............................................................................................................................. 52 A leleplezett Ízisz .................................................................................................................................................. 52 VIII. FEJEZET: DION FORTUNE, „A XX. SZÁZAD PAPNŐJE”............................................................................. 53 Látszat és valóság, látható és láthatatlan .............................................................................................................. 53 A pszichikus vámpír és a lélek mélységei .............................................................................................................. 53 A Golden Dawn beavatottja.................................................................................................................................... 53 A Fekete Ízisz......................................................................................................................................................... 54 A hús és a vér istennője ......................................................................................................................................... 54 Asztrális támadások és pszichikus önvédelem ...................................................................................................... 55 „Utazás” Avalonba.................................................................................................................................................. 55 IX. FEJEZET: A DRUIDÁK VISSZATÉRÉSE......................................................................................................... 56 A nyugat mágusai .................................................................................................................................................. 56 Stonehenge és a druidák ....................................................................................................................................... 56 A Nap, a bárka és Atlantisz .................................................................................................................................... 57 A druidizmus újjászületése..................................................................................................................................... 57 Modern druidák ...................................................................................................................................................... 58 X. FEJEZET: TÜNDÉREK ÉS BOSZORKÁNYOK................................................................................................. 58 A wicca forrásai...................................................................................................................................................... 59 A coven .................................................................................................................................................................. 59 A boszorkányság eredete....................................................................................................................................... 59 Tizenkettő plusz egy .............................................................................................................................................. 60 „Gyűljetek össze meztelenül” ................................................................................................................................. 60 Tündérhagyomány ................................................................................................................................................. 61 Vidor Anderson beavatása ..................................................................................................................................... 61 Tanítványból mester............................................................................................................................................... 62 „Poéta, liget és király”............................................................................................................................................. 62 A Nagy Istennő kiválasztottja ................................................................................................................................. 62 Tündérekkel táncolók ............................................................................................................................................. 63 A varázscsomó....................................................................................................................................................... 63 A ligatúra ................................................................................................................................................................ 54 Gyilkos csomók, gyógyító csomók ......................................................................................................................... 64 Lilith, a boszorkányok istennője ............................................................................................................................. 64 Ádám első felesége................................................................................................................................................ 65 Halhatatlan “nőstényördög” .................................................................................................................................... 65 „Kifelé Lilith” ........................................................................................................................................................... 65 A madárlábú istennő és a szőrös lábú királynő ...................................................................................................... 66 A sötét istennő ....................................................................................................................................................... 66 XI. FEJEZET: A MACUMBA................................................................................................................................... 67 Afrikai istenek Amerikában..................................................................................................................................... 67 A candomblé és az orixák ...................................................................................................................................... 67 Az afro-brazil panteon ............................................................................................................................................ 68 Az umbanda és az ősök szellemei ......................................................................................................................... 68 A quimbanda és a sötétség hatalmai ..................................................................................................................... 69

XII. FEJEZET: MÁGIKUS NÖVÉNYEK ÉS „TÚLVILÁGI” UTAZÁSOK .................................................................. 69 A pejot és hatása ................................................................................................................................................... 70 Istenek ajándéka .................................................................................................................................................... 70 Egyetemes orvosság, afrodiziákum és doppingszer .............................................................................................. 70 A nagy pejot-zarándokút ........................................................................................................................................ 71 Utazás a szarvasisten hátán .................................................................................................................................. 71 Pejotkultusz és szellemtánc ................................................................................................................................... 72 Teonanacatl, avagy az istenek húsa ...................................................................................................................... 72 Élő gombakultusz................................................................................................................................................... 73 Gombatörpék ......................................................................................................................................................... 73 Az istenek honába vezető ösvény.......................................................................................................................... 74 Drágakőzsinór ........................................................................................................................................................ 74 Halottak liánja......................................................................................................................................................... 75 Az ayahuasca huszonkét típusa............................................................................................................................. 75 Jurema-utazás a szellemek birodalmába............................................................................................................... 76 A részegítő kígyó és a sírvirág ............................................................................................................................... 76 Szent Péter kaktusza ............................................................................................................................................. 77 XIII. FEJEZET: A PENTAGRAMMA JEGYÉBEN................................................................................................... 77 A pentagramma jelentései és elnevezései ............................................................................................................. 78 Miért épp a pentagramma? .................................................................................................................................... 78 Salamon pecsétje................................................................................................................................................... 79 Sir Gawain pajzsa .................................................................................................................................................. 79 A magas mágiától a népi mágiáig .......................................................................................................................... 80 Eliphas Lévitől a modern boszorkányságig ............................................................................................................ 81

I. fejezet Bevezetés a mágia világába Bátran kijelenthetjük, hogy a mágia egyidős az emberiséggel, és a jelekből ítélve nemcsak megelőzi az emberi szellem legfontosabb megnyilatkozási formáit, mint amilyen a művészet, a tudomány, a vallás vagy a filozófia, hanem előzménye, kezdete, kiindulási alapja is azoknak. A mai ember számára már egyáltalán nem nyilvánvaló, sőt meglepően hangzik az az állítás, hogy világunk a mágia őstengeréből emelkedett ki. A mágiában gyökerezik szinte minden, aminek eredete a múlt ködébe vész. Mágikus-rituális eredetű és sokáig ilyen célokat szolgált egyebek között a képzőművészet, a zene és vele együtt számos hangszer, a tánc, a színjátszás, a maszk, a test és az arc kifestése; a tetoválás, a Iegtöbb ékszer, illetve ékszertípus, számos ruhadarab, öltözetkiegészítő, hajviselet, dísz, díszítő motívum, ünnep, szertartás, népszokás, udvariassági formula, beszédfordulat, gesztus, jel, jelzés, jelvény, jelkép és szimbólum. Ezen persze nincs mit csodálkozni, hiszen az ősi, archaikus ember egész életét áthatotta a mágia. Jelen volt szinte minden gondolatában, tettében, cselekedetében és tevékenységében, élete minden szakaszában, mozzanatában és fordulatában. Benne volt a születésben és a halálban, a betegségben és a gyógyításban, a bőségben és az ínségben, a szerelemben és a gyűlöletben, a házasságban és a szexualitásban, a csecsemőgondozásban és a gyermeknevelésben, a nemi érésben és a felnőtté válásban, a vadászatban és a halászatban, a földművelésben és az állattenyésztésben, a kézművességben és a kereskedésben, a sikerben és a kudarcban, a háborúban és a békében, de még a táplálkozásban és az ürítkezésben is. Az archaikus ember kétségkívül mágikus univerzumban élt. Ez a mágikus ősidő, vagy ahogy az ausztráliai bennszülöttek (az “abók”) nevezik, az “álomidő” volt az emberiség történetének leghosszabb korszaka. Ezt váltotta fel később a hit és a vallás által meghatározott szakrális korszak, amely végül a modern ember profán világába torkollt, amelyben ugyan még mindig jelen van a mágia és a szakralitás, pontosabban a vallás, de jórészt már csak komolytalan, felhígult, konvencionális, moralisztikus, illetve elüzletiesedett, árucikké degradálódott formában, vagy éppen kiürült, élettelen, anakronisztikus őskövületként. A mágia meghatározása Mielőtt példák segítségével részletesebben is megismerkednénk a mágiával kapcsolatos különféle tanításokkal, elméletekkel, nézetekkel, feltételezésekkel, megközelítési módokkal, vessünk egy pillantást magára a mágiára, a mágia fogalmára. Egy régebbi írásunkban már közzétettük a mágia általunk megfogalmazott definícióját, amely így hangzik: A mágia az a rituális tevékenységgel megerősített tudati akció, amely a fizikai közvetítők kiiktatásával hoz létre előre meghatározott változásokat a külső világban. Mindehhez még hozzátettük és most is hozzátesszük, hogy az ilyen értelemben felfogott mágia kétségkívül a legmagasabb rendű emberi tevékenység, mivel segítségével az ember - minden más fizikai és szellemi tevékenységtől eltérően - közvetlenül viheti át akaratát az őt körülvevő világra. A mágiának nevezett technika, tudomány és művészet egy meglehetősen bonyolult és szerteágazó rendszer, amelyet a legkülönfélébb rendszerek, megfontolások, szempontok és rendezőelvek szerint lehet területekre, fokozatokra, rétegekre, utakra, vonulatokra vagy irányzatokra osztani. Így például kategorizálni, osztályozni, rangsorolni lehet a mágiát céljai, szándékai, módszerei, metódusai, technikái, eszközei, összetevői, tárgyai vagy alanyai szerint. Ezekre a rendszerezésekre, illetve rendszerezési kísérletekre később még többször visszatérünk, egyelőre azonban csupán néhány alapvető megkülönböztetésre hívnánk fel a figyelmet. A mágia két útja Először is a mágia két jól elkülöníthető szintjéről, szférájáról és egyben útjáról ejtenénk szót. Az alacsonyabb szint, a gyakorlati vagy operatív mágia művelője szubtilis energiákat, színfalak mögötti erőket hoz működésbe vagy állít a szolgálatába, gyakran anélkül, hogy tisztában lenne azok valódi mibenlétével, igazi természetével és persze veszélyeivel. A fizikalitás feletti, de az ember alatti láthatatlan természet, vagyis az étheri és az asztrális világ érzékeken túli rejtett erőit, megfoghatatlan “lényeit” (az elementálokat, démonokat és egyebeket), kitapinthatatlan erővonalait és energiaközpontjait manipuláló, megcsapoló és - a legkülönfélébb, gyakran nagyon is evilági, profán célokra - felhasználó mágia gyakorlásához nincs szükség igazi emberfeletti képességekre, csupán bizonyos ősi technikák elsajátítására, áthagyományozott rítusok és szertartások, mozdulatok és testtartások, varázsigék és ráolvasások, jelek, jelképes tárgyak, talizmánok és egyéb kellékek alkalmazására, valamint egy sajátos transzállapot vagy egy nem hétköznapi összeszedettség, kihegyezettség - narkotikumokkal, tánccal, légzőgyakorlatokkal, önhipnózissal vagy más eszközökkel történő - előidézésére. Ezeket a technikákat és módszereket az archaikus közösségekben, a természeti népek körében, a törzsi társadalmakban a sámánok, a varázslók, a mágikus gyógyítók és a boszorkánymesterek őrizték és adták tovább tanítványaiknak. A későbbi társadalmi formációkban

adeptusok, hierophantok és más mesterek által irányított beavatási iskolák és ezoterikus irányultságú titkos társaságok látták el ugyanezt a feladatot. Időközben azonban ezek az ősi metódusok annyira felhígultak, eltorzultak és túlbonyolódtak, hogy jórészt hatástalanná váltak, vagy ha nem, akkor alkalmazóik és felhasználóik váltak képtelenné, alkalmatlanná arra, hogy - elérvén a megfelelő tudatállapotot - élővé tegyék, erővel töltsék fel azokat. Mert - talán mondanunk sem kell - nem a formálisan előadott szertartások, a biztos vagy bizonytalan kézzel megrajzolt mágikus ábrák és a betanult vagy felolvasott idézőformulák varázsolnak, hanem az azokat megelevenítő, illetve az akaratát általuk felerősítő és kivetítő ember. Egy mágikus rítus tehát nem véghezvitele, hanem véghezvivője által működik (azaz nem „ex opere operato”, hanem „ex opere operantis”). Vagy ahogy Julius Evola írja: „A rítus struktúrái legalább annyira hasznavehetetlenek önmagukban, mint egy olyan motor alkatrészei és szerkezetei, amelybe nem vezettek elektromos áramot... ahogy egy gépezetet is csak a megfelelő energiával lehet beindítani, úgy az egész mágikus apparátus sem működik önmagától, csakis az operátor tényleges hatalma által, legyen az akár veleszületett, akár elsajátított képesség. A mágiát éppen ezért nem lehet csak úgy felmelegítve működtetni, könyvekből és könyvtárakból előbányászott ősi rítusokhoz folyamodva.” Ennek a fajta mágiának egy igen alacsony színvonalú, degradált formáját gyakorolják azok az igazi, tehát nem bűvésztrükkökkel operáló parafenomének, akiknek ugyan van némi velük született, vagy bizonyos betegségek, illetve balesetek hatására felszínre került, aktiválódott mágikus képességük, de megfelelő tradicionális háttér vagy autentikus mester hiányában sejtelmük sincs arról, hogy valójában honnan származik vagy mi is az az erő, amellyel kanalakat hajlítgatnak, órákat állítanak meg vagy indítanak el, tárgyakat mozgatnak érintés nélkül, betegeket gyógyítanak kézrátétellel és más, hasonló „csodákat” visznek véghez. A mágia másik szféráját általában magas mágiaként emlegetik, de a szakirodalomban találkozhatunk a transzcendentális és az isteni mágia elnevezéssel is (megjegyzést érdemel azonban, hogy az elnevezések körül meglehetően nagy a zűrzavar. A magas mágia követője nem sok figyelmet fordít és nem sok időt pazarol a külső világ, a hétköznapi élet szubtilis, fizikalitás feletti, de azért a természet körébe tartozó erőkkel, energiákkal történő manipulálására. Nem az azt lehetővé tevő ősi technikák elsajátítását és minél kifinomultabb módon és persze minél hathatósabban való gyakorlását tűzi ki célul maga elé, hanem azt, hogy kifelé irányuló személyiségét, külvilág alkotta ál-énjét fokozatosan felszámolva, egyre beljebb és beljebb hatoljon önmagába, amíg csak el nem éri, fel nem fedezi (vagy fel nem építi) igazi énjét, lénye középpontját, önmaga lényegét, esszenciáját, azt a megfoghatatlan, ragyogó, szilárd, isteni magot, azt a belső napot, amely egybeesik a világ vertikális tengelyével, majd ezen felemelkedve elérje a megvilágosodást, és a lét centrumában birtokba vegye azokat az erőket, amelyek a világot fenntartják és irányítják. Amikor ez bekövetkezik, többé nem egy kiszolgáltatott és leselejtezhető bábu lesz a sok közül a világ színpadán, hanem az a halhatatlan és tökéletesen szabad individuum, aki a színfalak mögött a zsinórokat mozgatja. Az igazi mágus nem más, mint a megvilágosodott, felébredett, s ezáltal minden kondicionáltságtól megszabadult ember, akiről Gustav Meyrink ezt írja: „Igazán halhatatlan a teljesen felébredett ember. A csillagok és az istenek idővel elenyésznek, csupán ő marad meg és ő tehet meg mindent, amit akar. Előtte nem létezik semmiféle isten. Az, amit a vallásos ember istennek hív, nem más, mint egy állapot. Gyógyíthatatlan vaksága akadályt állít elébe, amelyet nem mer átugorni. Képmást készít magának, hogy azt csodálja, ahelyett, hogy azzá válna.” Goécia és theurgia Az iméntivel rokon, vagy csaknem azonos az a megkülönböztetés, amely a mágia birodalmát a goécia és a theurgia tartományára osztja. A goécia (goetia) művelője az ember alatti, de fizikalitás feletti létsíkok erőit és lényszerű megnyilvánulásait, a gyakran konkrét személyként megjelenő, névvel és tulajdonságokkal rendelkező démonokat próbálja meg leigázni, munkára fogni, szolgálatra kényszeríteni. Ezért emlegetik egyébként a goéciát démonomágiaként is. A magasabban elhelyezkedő tartomány, a theurgia ezzel szemben a természet- és emberfeletti világ meghódítását célozza. Ezt fejezi ki elnevezése is, amely istenteremtést jelent, és amely végső soron arra a folyamatra utal, amelynek során a mágus halandó, földi önmagából - amelyet feláldoz és hamuvá éget, mint a főnix - megteremti halhatatlan, égi önmagát. A goéciát sokan az önös érdekből, világi célok és javak megszerzéséé, s gyakran destruktív szándékkal alkalmazott fekete mágiával, a theurgíát pedig a jószándékú, önzetlen, mások javát szolgáló fehér mágiával azonosítják. Ez persze túlságosan is leegyszerűsítő szemlélet, ugyanis a goéciát is be lehet vetni egyértelműen pozitív célok érdekében, de nem is ez a lényeg, hanem az, hogy a megfelelő hozzáállással és felkészültséggel gyakorolt goécia akár a theurgia előszobája is lehet, a theurgia szintjén pedig már nemigen lehet jóról és rosszról beszélni, vagy ahogy Gustav Meyrink fogalmazott a magas mágia és a felébredés útján járók nevében A zöldarcú kísértet című ezoterikus regényében: „Ők hisznek valamiféle jóban és rosszban, mi viszont tudjuk, hogy jó és rossz nem létezik, csupán igaz és hamis van.”

A szimpátia-tan A mágia hagyományos szempontok szerinti kettéosztásától, azaz az előző oldalakon ismertetett alsó és felső, illetve démoni és isteni szférára (goéciára és theurgiára) történő szétválasztásától jelentős mértékben eltér az a felosztás, amelyet James Frazer tett közzé korszakalkotó vagy legalábbis iskolateremtő művében, a máig népszerű Aranyágban. Frazer a mágikus művészeteket, vagyis a gyakorlati mágiát összefoglaló néven szimpatetikus, azaz szimpátián alapuló mágiaként emlegeti, abból az ősi elképzelésből kiindulva, hogy „a dolgok a távolból titkos szimpátia útján hatnak egymásra, és hogy az impulzus az egyikről a másikra olyan úton-módon vivődik át, amelyet a láthatatlan éter egy fajtájaként gondolhatunk el”. Cornelius Agrippa a De occulta philosophiában szintén említést tesz erről a mágikus alapelvről: „Az egyiptomiak... azt az erőt nevezték mágikusnak, amely a hasonlókat hasonló, a megfelelőket pedig megfelelő dolgok útján képes számunkra megszerezni. Ezt az alsóbb- s felsőbbrendű dolgok egymással való összefüggésén alapuló vonzerőt hívták a görögök szümpatheiának.” A szimpátia-tan, azaz „a minden dolgok szümpatheiájá-„nak egyik legkorábbi megfogalmazója a mendészi Bólosz volt, akit Pszeudó-Démokritoszként is emlegetnek, mivel munkái egy részét a mestereként tisztelt atomista filozófus neve alatt tette közzé. Bólosz több értekezésében is tárgyalja a természetben fellelhető mágikus összefüggéseket, és ő volt az első, aki rendszerbe szedte a bolygók, az állatok, a növények, a fémek, a drágakövek, a színek és egyebek szimpátián alapuló kapcsolatait, megfeleléseit, korreszpondenciáit (például Vénusz - galamb - rózsa - réz - smaragd - zöld stb.). Ez az egyre bővülő, táblázatokba foglalt rendszer mind a mai napig az egyik legerősebb alappillére a nyugati rituális mágiának. Plinius a Historia naturalisban többször megjegyzi, hogy művét a természetes szimpátiák feltárásának és bemutatásának szenteli. Cicero az istenek természetéről (De natura deorum) szóló írásában szintén említést tesz a szimpátián alapuló mágiáról: „A világ részeinek egymás iránti harmóniája nem volna lehetséges, ha nem tartaná őket össze valamilyen isteni szellem. Ebből kiindulva az emberek meg vannak győződve arról, hogy elérhetik a szimpátiahatásokat: ha a létezők egyik felét érzéssel hatják át, akkor analóg módon a létezők másik felében is bekövetkezik ez a mesterségesen létrehozott változás. Ez az analógiavarázs: elbeszélnek, megjelenítenek vagy megalkotnak valami ahhoz hasonlót, amit el akarnak érni, és ez ex opere operato előidézi a kívánt eseményt.” A szimpatetikus mágiának két alaptípusa különböztethető meg. Az egyik a homeopatikus (hasonlósági) vagy imitatív (utánzó), a másik pedig az átviteli mágia. A homeopatikus vagy imitatív mágia azon az ősi alapelven nyugszik, hogy „a hasonló hasonlót hoz létre”, vagyis hogy egy élőlényre annak képmásán keresztül is hatást gyakorolhatunk, illetve, hogy egy kívánt esemény bekövetkezését annak eljátszásával, imitálásával is előidézhetjük. Az átviteli mágia arra az elképzelésre vezethető vissza, hogy mindazok a dolgok, amelyek valaha kapcsolatban álltak vagy érintkeztek egymással, szétválásuk után is hatnak egymásra, még akkor is, ha időközben jókora távolságra kerültek egymástól. A bábuvarázs A hasonlósági mágia egyik legnépszerűbb, a világ szinte minden részén ismert és alkalmazott formája a bábuval vagy egyéb képmással végzett rontás. A varázslat véghezvivője elkészíti a kiszemelt áldozat élethű vagy absztrakt képmását, majd aszerint, hogy milyen sorsot szán az ábrázolt személynek, „megkínozza” vagy elpusztítja azt. Ha fájdalmat akar okozni ellenségének, tűvel szurkálja, tapossa vagy a tűz fölé tartja, ha a halálát kívánja, elégeti, szétszaggatja, „vízbe fojtja” vagy eltemeti a képmását. Bizonyos fajta szerelmi varázslatokhoz a vágyott személy képmása mellett az epekedő fél képmására is szükség van, tekintve, hogy a két bábut szorosan össze kell kötözni, mintha szenvedélyes szerelemben egyesülnének. Az észak-amerikai csipevéj indiánok fából faragták ki ellenségük képmását. (Az ilyen bábukat egyébként a legtöbb helyen úgy készítik el, hogy egyértelműen felismerhetők legyenek rajta az ábrázolt személy legjellemzőbb vonásai, legfőbb jellegzetességei.) A bábut ezután megszurkálták, lenyilazták vagy elégették, attól függően, hogy megkínozni, megbetegíteni vagy megölni akarták-e ellenségüket. Paracelsus egy értekezésében kifejti a képmással végzett varázslatokkal kapcsolatos nézeteit. Szerinte fontos, hogy a képmás az ábrázolt személy közelében készüljön el, mert ezáltal feltöltődik az emberi testből kiáradó szubtilis energiákkal. Egy élő személyről készült, hosszasan festett portré például olyan töményen átitatódik az ábrázolt személy csak rá jellemző kisugárzásával, hogy soha nem szűnő, érzékeny okkult kapcsolat alakul ki modell és képmás között. (Ez az elmélet azonban bizonyos szempontból már az átviteli mágia felé közelít.) A perui indiánok zsiradékkal elkevert agyagból készítették el ellenségük képmását. Ezt éjszaka kivitték az áldozat otthona felé vezető ösvényre vagy egy olyan útra, amelyen gyakran elhaladt, ott egy kis tábortüzet raktak, és a lángok fölé tartva, halálos ráolvasások kíséretében elolvasztották a szobrocskát. Ugyancsak tűz fölött felolvasztva pusztították el a délkelet-ázsiai varázslók és az európai boszorkányok ellenségük viaszból elkészített képmását. Az ókori egyiptomiak háború esetén az ellenséges népek, birodalmak vagy azok uralkodóinak nevét agyagkorsókra írták, majd a papok átkainak kíséretében darabokra törték az edényeket. Hasonló célokat szolgáltak azok a durván megmunkált, hátrakötözött kezű hadifoglyokat ábrázoló szobrocskák, amelyek a szakkarai temetőből kerültek elő, s amelyeken Egyiptom ellenségeinek nevei olvashatók. Ebben az esetben azonban a képmások elpusztítását a temetőben való elföldelés helyettesítette.

Termékenységi, gyógyító és vadászmágia A hasonlósági mágiát persze nem csak destruktív célok érdekében szokták alkalmazni. A világ számos részén ismert az a mágikus népszokás, hogy bizonyos tavaszi-nyári naptári ünnepek során a fiatalok felugrálnak a levegőbe, azzal a célzattal, hogy serkentsék a gabonafélék, a len, a kender és más kultúrnövények növekedését. Minél magasabbra ugrik valaki, annál magasabbra nőnek majd az általa vagy a közvetlen hozzátartozói által termesztett növények. Közép-Európa több vidékén is úgy tartják, hogy azoknak a fiataloknak a szülei fogják a legbővebb termést betakarítani, akik a legmagasabbra szökelltek a Szent János, illetve Szent Iván-napi tűz átugrálása során. „A hasonló hasonlót hoz létre” elvével a mágikus orvoslás területén is találkozhatunk. Egy középkori orvosi értekezés például a következő módszert ajánlja a daganatok eltüntetésére: végy egy verbénagyökeret, vágd ketté, majd az egyik felét akaszd a beteg nyakába, a másik felét pedig helyezd el a kéményben, hogy állandóan érje a tűzhely füstje. Ahogy a verbéna elszárad, elfonnyad a füstön, úgy húzódik össze és tűnik el a daganat is. A hasonlósági mágia a természeti népek (és minden bizonnyal az ősemberek) körében gyakran került alkalmazásra a vadászat sikerét biztosító (közösségi) szertartások formájában vagy azok részeként. Leo Frobenius 1906-os afrikai expedíciója során tanúja volt egy pigmeus mágikus szertartásnak, amely egy antilop elejtését volt hivatva elősegíteni. A bennszülöttek napfelkelte előtt felmentek egy kisebb magaslatra, amelynek tetején kitépdesték a füvet, elegyengették a talajt, és megrajzolták egy antilop körvonalait, majd miközben hangos szóval köszöntötték a felkelő napot, egy íjjal felfegyverzett társuk nyilat röpített a homokba rajzolt antilop nyakába. Még aznap sikerült elejteniük egy antilopot, amelyet a nyakán talált el a nyílvessző. Másnap hajnalban azután újból felkeresték a varázslat helyszínét, és a rajzra kentek egy keveset az állat véréből, majd kihúzták a földből a nyilat, és nyomtalanul eltörölték a mágikus ábrát. Hasonlósági vadászmágiára utal több őskori barlang- vagy sziklafestmény és barlangi szoborlelet is. A franciaországi Montespan barlangban fedezték fel azt a lefejezett medveszobrot, amelynek egész felületét hegyes tárgyaktól, nyilván dárdáktól és nyílhegyektől eredő sérülések borítják. Egy múlt századi kanadai indián varázsló medvevadászat előtt egy darab nyírfakéregre rajzolta az elejtendő állat képét, majd egy vonalat húzott a szívétől a szájáig, így jelölve ki az utat, amelyen át az életerőnek el kell hagynia a megsebzett vad testét. Miközben a vonatat húzta, varázséneket énekelt: „Halljad hatalmamat! Gyorsaságom és ügyességem olyan, mint a sasé. Hallok mindent, ami a világban történik. Minden medvének engedelmeskednie kell sátram varázserejének. Egyszerre két helyen is lehetek, rettegj hát erőmtől... Menekülhet e bármilyen medve is nyilaim elől? ... : Menekülhet e bármilyen medve is varázserőm elől? Varázserőm hatalmas.” Az átviteli mágia Az átviteli mágiát alkalmazó varázsszertartások és egyéb okkult praktikák gyakran csak annyiban különböznek a hasonlósági mágián alapulóktól, hogy a bábut vagy egyéb képmást az áldozattal, pontosabban a varázslat tárgyával, célpontjával vagy éppen alanyával hosszabb-rövidebb ideig fizikai kapcsolatban állt anyagok helyettesítik. Az átviteli mágiában gyakran kerülnek felhasználásra a különböző testnedvek, váladékok és salakanyagok; a szőrszálak, a hajtincsek, a körömvagdalékok és a fogak; a legkülönfélébb ruhadarabok, ékszerek, szerszámok, háztartási eszközök, fegyverek és egyéb személyes használati tárgyak, de még a puha talajon kirajzolódó lábnyomok, valamint az árnyékok és a tükörképek is. Azokban az archaikus közösségekben, amelyekben valamilyen okból kifolyólag erős volt a rontó mágiától való félelem, az emberek gondosan ügyeltek arra, hogy a testükből, illetve a testükről származó vagy a testükkel gyakran érintkező anyagok és tárgyak ne kerüljenek rossz kezekbe. Az átviteli mágiát sok esetben a hasonlósági mágiával együtt gyakorolják, például úgy, hogy előbb elkészítik a megrontandó személy képmását, majd elhelyeznek benne néhány olyan tárgyat, amelyek valaha valamilyen módon érintkeztek az illetővel, és ezt a komplex objektumot vetik alá a rituális-jelképes tortúrának, illetve kivégzésnek. Az átviteli mágia - csakúgy, mint a hasonlósági mágia - egykor az élet szinte valamennyi területét áthatotta. Világszerte gyakorolták például a köldökzsinórral végzett varázslatokat, amelyek rendszerint az újszülött eljövendő sorsát voltak hivatva meghatározni. A szerelmi mágiában különösen a testnedveket és a váladékokat részesítették előnyben, a rontó mágiában nem volt ritka a lábnyomok és az árnyékok rituális manipulálása, az átviteli mágiát pedig egykor előszeretettel gyakorolták a varázsgyógyászat, illetve mágikus orvoslás területén. Erről tanúskodnak Paracelsus ilyen jellegű receptjei, amelyek közül most a fogfájás transzplantációjának módszerét ismertetjük: „Feszítsük fel egy fa kérgét. Vágjunk ki alóla egy szilánkot, hegyezzük ki és szúrjuk bele a fájós fog közvetlen közelében a fogínybe úgy, hogy a vér kiserkenjen. Ezután a véres szálkát tegyük vissza a fába, és borítsuk rá a felfeszített kérget. A fájdalomnak ezután meg kell szűnnie, mivel átplántálódott a fába.”

Mágia és autoszuggesztió A mágia mibenlétére és hatásmechanizmusára vonatkozó modern elméletek egyike szerint a mágia kizárólag emberi viszonylatban, különösen a mágiát tényként elfogadó közösségekben vagy egyének esetében működik, tekintve, hogy nem több valamiféle pszichikai befolyásolásnál, illetve befolyásoltságnál, tényleges vagy feltételezett külső hatásra beinduló sajátos autoszuggesztiónál, önhipnózisnál, vagy egyfajta - a placebohatással rokon - pszichoszomatikus folyamatnál. Az ilyen értelemben felfogott mágia tehát csakis akkor működik, ha a kiszemelt áldozat, pontosabban a varázslat szenvedő alanya tudomást szerez az ellene indított mágikus támadásról, vagy legalábbis azt hiszi (gyakran alaptalanul), hogy elátkozta, illetve megrontotta valaki. Lyall Watson így ír erről 1973-bon megjelent Supernature (A természeten túl) című könyvében: „Szélsőséges esetben az autoszuggesztió ölni is képes. Minden évben emberek ezrei halnak meg egyszerűen azért, mert elkerülhetetlennek tartják a halált. A boszorkányságnak tényleg lehet természetfeletti ereje, de addig felesleges alkalmazni, amíg az áldozatok saját magukat is képesek elpusztítani. Még csak nem is kell tudatosan hinni a sötét erőkben, a tudattalan egymaga is ugyanolyan hatékonyan el tudja intézni a dolgot. Érzékletes beszámolók szólnak amúgy ésszerűen gondolkodó New York-i és londoni emberekről, akik lassan elsorvadtak, amikor tudomást szereztek róla, hogy valaki varázslatot űz az őket ábrázoló viaszbábuval. Ugyanezek az emberek gyorsan és tökéletesen visszanyerték az egészségüket, amikor meghallották vagy csak úgy vélték, hogy képmásuk nincs többé veszélyen.” Frazer Az Aranyágban szintén úgy fogalmaz, hogy az ily módon értelmezett mágia kizárólag akkor fejti ki hatását, ha az áldozat tudomást szerez az ellene irányuló varázslatról, és hisz annak erejében. Mindehhez azonban hozzá kell tennünk, hogy bizonyos korokban, helyeken, közösségekben vagy történelmi szituációkban (például Európában, a XVI-XVII századi boszorkányhisztéria idején) a feltételezett rontásküldőt nagyobb és valóságosabb veszély fenyegette, mint az állítólagos áldozatot. A néprajzkutatók feljegyzéseiben számos olyan megrontási esetről olvashatunk, amelynek során valaki azért süllyedt mély depresszióba, mondott le életéről, betegedett és/vagy halt meg, mert tudomására jutott vagy legalábbis feltételezte, hogy egy rosszakarója mágikus támadást indított ellene: démonokat uszított rá, elpusztította a képmását, megszurkálta a róla mintázott bábut vagy egyszerűen csak megátkozta. A benne való hit által működő varázslattal természetesen nemcsak rontani, megbetegíteni vagy ölni, hanem gyógyítani is lehet. Néhány évtizeddel ezelőtt történt Ausztráliában, hogy egy súlyosan beteg bennszülöttet szállítottak kórházba, akiről az orvosok a legalaposabb vizsgálatokkal sem tudták kideríteni, hogy mitől romlik rohamosan az állapota. Végül a hozzátartozóitól tudták meg, hogy a közelmúltban konfliktusba keveredett a törzs varázslójával, aki halálos rontást küldött rá, és ezt természetesen a tudomására is hozta. A légzési zavarokkal (is) küzdő, teljes apátiába zuhant bennszülött életét végül valószínűleg az mentette meg, hogy az orvosoknak sikerült elhitetniük vele a kezeléséhez használt vastüdőről, hogy erőteljes mágikus eszköz, amelynek jóval magasabb a hatásfoka, mint a varázsló rontásának, s ezáltal képes semlegesíteni azt. Ugyancsak Ausztráliában jegyezték fel a következő esetet: egy diagnosztizálhatatlan betegségben szenvedő bennszülöttről a törzsi terület orvosa kiderítette, hogy a közelmúltban egy varázslásban járatos ellensége megátkozta. Ez úgy történt, hogy nyilvános helyen az ilyen célra félretett és mágikus erővel feltöltött varázscsonttal rámutatott, miközben elmondott egy ősi átokformulát. Miután a megátkozott bennszülött állapota egyre rosszabbodott, és az orvos képtelen volt segíteni rajta, felkereste a varázslót, és megfenyegette, hogy megvonatja tőle az állami segélyt, ha nem próbálja meg valahogy visszafordítani az általa elindított folyamatot. A rontó ennek hatására felkereste áldozatát, és bevallotta neki, hogy az állítólagos varázscsont csupán egy közönséges csont volt, amely nem alkalmas arra, hogy bárkire is átkot küldjenek általa. Amikor a végét járó bennszülött ezt meghallotta, azonnal javult az állapota, és rövid időn belül teljesen visszanyerte az egészségét. Az átöltöztetett holttest William B. Seabrook boszorkányságról szóló könyvében (Witchcraft: Its Power in the World Today, 1940) beszámol egy sajátos nyugat-afrikai rontó varázslatról, amely valószínűleg szintén a benne való hit és az általa keltett félelem révén fejtette ki hatását: egy belga vadász igen keményen, sőt kimondottan durván és kegyetlenül bánt bennszülött teherhordóival. Erőszakossága végül egyikük halálát okozta. A teherhordók elhatározták, hogy a maguk módján megbosszulják társuk meggyilkolását. Felbéreltek egy helyi boszorkánymestert, hogy fekete mágia segítségével pusztítsa el a gonosz fehér embert. A boszorkánymester egy őserdei falu temetőjéből kihantolt egy aránylag friss holttestet, és elcipelte egy rossz hírű, kísértetjárta tisztásra. Ott ráadta a belga vadász ingét, haja közé fonta néhány hajszálát és a körméhez erősítette néhány levágott körömdarabkáját - mindezeket a testközeli dolgokat a teherhordók szerezték meg számára a mit sem sejtő vadásztól. Ezt követően a holttestet átkeresztelte a belga nevére, majd hozzákezdett a rontás rituális részéhez: dobot püfölve körülugrálta, körbetáncolta a tetemet, miközben varázsénekeket énekelve és inkantációkat kántálva megidézte a halál birodalmának erőit, és a kiszemelt célpont felé irányította őket. A teherhordók mindezt elmondták a vadásznak, és arra is figyelmeztették, hogy a varázsló addig folytatja az ellene irányuló mágikus praktikákat, amíg nem sikerül megölnie. A babonás

vadász szörnyen megrettent a hír hallatán, és lázas kutatásba kezdett a holttest után. Néhány nap múlva azonban súlyosan megbetegedett, és a magas láz okozta delíriumos látomásoktól elgyötörten hamarosan meghalt. (Az imént bemutatott rontó varázslat mellesleg kitűnően illusztrálja az előző oldalakon ismertetett átviteli mágiát.) Seabrook egy másik könyvében, a Szerb Antal fordításában magyarul is megjelent Bűvös szigetben szintén megemlíti ezt a mágikus eljárás, amelyef a Nyugat-Afrikából elhurcolt fekete rabszolgák magukkal vittek az Újvilágba, ahol azután a voodoo egyik legfélelmetesebb varázslataként élt tovább: „A haiti-afrikai mágia egyik legrettegettebb formája az, hogy egy holttestet felöltöztetnek a bosszúállásra kiszemelt személy ruhájába, és azután elrejtik a dzsungelben, hogy ott rothadjon el. Voltak emberek, akik teljesen megőrültek, miközben a dzsungelbe rejtett szörnyűséget keresték, mások pedig reményüket vesztve haltak meg keresés közben. Félelem, éhség, szomjúság, a dzsungel iszonyata, mondhatja valaki. Ezek megint csak nevek, cédulák, címszavak. De amikor a voodoo-átok halálra jelölte ki ezeket az embereket, meghaltak.” Voodoo-halál Minthogy a voodoo követői - legalábbis a közhit szerint - előszeretettel gyakorolják a rontó mágia különféle formáit (köztük természetesen a jól ismert bábuval végzett rontást), ném véletlen, hogy amikor a Harvard egyetem fiziológiaprofesszora, Walter B. Cannon 1942-ben közzétett egy tanulmányt az ártó varázslattól való rettegés végzetes következményeiről, annak a Voodoo-halál címet adta. Cannon, aki tanulmányában több olyan halálesetet is ismertet, amely bizonyíthatóan vagy legalábbis valószínűsíthetően rontó varázslat, pontosabban az abban való hit és az attól való rettegés folyományaként következett be, röviden így foglalja össze következtetéseit: „A voodoo-halál reális lehet, s valójában nem más, mint a nyilvánvaló vagy elfojtott rémület kiváltotta megrendítő emocionális stressz tragikus következménye.” Cannon jórészt kortárs példákkal illusztrálta tanulmányát, de azóta is számos olyan eset vált ismertté a sajtó és a szakirodalom révén, amelyek azt bizonyítják, hogy a voodoo-halál napjaink racionális (bár valójában nagyon is irracionális) világában, a nyugati nagyvárosok profán forgatagában sem megy ritkaságszámba. A Brit Orvosi Társaság ezzel kapcsolatos felmérése során az egyik adatközlő, egy vidéki orvos például a következőket mondta el: „Mind a fekete, mind a fehér mágia alkalmazása széles körben el volt terjedve az én devoni praxisomban. Fgy bizonyíthatóan boszorkányságból, illetve - talán mondjuk így szuggesztióból eredő halálesetem is volt, mialatt ott dolgoztam.” Utolsó példánk, amely először a British Medical Journal 1965. augusztus 7-i számában jelent meg (tehát egy komoly orvosi szaklapban) átmenetet képez az önmagát beteljesítő jóslat (amely csakis azért teljesedik be, mert elhangzott) és a voodoo-halál között: egy látszólag egészséges, középkorú asszonyt, öt gyermek anyját 1965 márciusában beutaltak egy kanadai kórházba, egy nem túl jelentős műtéti beavatkozás végett. A műtét - amint az várható volt - komplikációk nélkül, simán lezajlott. A beteg még a műtőben magához tért az altatásból, és szemmel láthatóan jól érezte magát. Egy órával később azonban hirtelen rosszul lett, elveszítette az eszméletét, s az orvosok minden erőfeszítése ellenére másnap reggel meghalt. A boncolás során kiterjedt bevérzéseket állapítottak meg, különösen a mellékvesékben, anélkül, hogy (bármiféle, magyarázattal szolgáló) patologikus elváltozást találtak volna. Később az orvosok tudomást szereztek róla, hogy betegüknek korábban egy felelőtlen jövendőmondó azt jósolta, hogy nem sokkal a negyvenharmadik születésnapja után fog meghalni. Az asszony a műtét előtt egy héttel töltötte be negyvenharmadik életévét, és a nővérének meg egy ápolónőnek előre megmondta, hogy nem fogja túlélni az operációt. A mágikus őserő Feltétlenül szólnunk kell még a varázserő fogalmáról. Julius Evola egyebek közt a következőket mondja róla A kígyóbölcsesség című írásában: „A mágikus hatóerő egy szubtilis szférában helyezkedik el. A legbensőbb lényegből fakadó. „Kígyószerűn... Ez az erő egyedül azokban nyugszik, »akiket megharapott a sárkány«: vele irányítanak, vele munkálkodnak - láthatatlanul, szavak nélkül.” Köztudott, hogy számos kultúrkörben a kígyó, illetve a sárkány jeleníti meg a „mélyben” megbúvó és gyakorta nőneműnek tekintett mágikus őserőt. Az indiai tantrikus szövegek Kundalini („összetekeredett”) néven emlegetik, és - amint a neve is elárulja - összetekeredett kígyóként ábrázolják az emberben rejlő feminin ősenergiát. Ezt a - máskülönben istennőként tisztelt - szunnyadó Kundalinit kell a tantrikus jóga speciális gyakorlatai segítségével felébreszteni, majd a gerincoszloppal párhuzamosan futó szubtilis energiavezeték mentén elhelyezkedő mágikus csomópontokon, a csakrákon keresztül egyre feljebb és feljebb emelni, végül a legfelső csakrában, az Ezerlevelű lótuszban trónoló Sívával, a tiszta maszkulin spiritualitás megtestesítőjével egyesíteni. Ahogy kúszik felfelé a kígyó, úgy jut egyre újabb és újabb mágikus képességek birtokába a jógi (vagy a tantrikus mágus), mígnem a végső egyesülés időtlen pillanatában megszabadul minden kötöttségtől és kondicionáltságtól, teljesen függetlenné válik a teremtett világtól, belép az öröklét birodalmába, ahol elnyeri a tökéletes szabadságot és az abszolút halhatatlanságot. Az ókori Mezopotámiában me néven emlegették a mágikus őserőt. A me kifejezés etimológiája nem egyértelmű. Egyesek szerint a lenni igéből eredeztethető, és talán „lényeg”-et, „lényegiség”-et jelent. Ame a melanéziai népek marrájával rokonítható titokzatos, határtalan, megfoghatatlan természetfeletti energia,

amely az egész teremtett világot áthatja és irányítja. Ha pedig már szóba került a marra, nézzük meg, mit is takar ez a kifejezés, amely az elmúlt száz év során általánosan használt fogalommá vált a néprajzkutatók és a vallástörténészek körében. A természeti népek hite szerint az egész univerzumot áthatja egy személytelen mágikus erő, amelyből kisebb-nagyobb mértékben minden létező részesül. Ezt a látens őserőt az ausztráliai bennszülöttek a kuranita, az irokézek az orenda, a dakoták a vakan, az algonkinok a manito, a melanéziai bennszülöttek pedig a marra szóval jelölik. Gecse Gusztáv Vallástörténeti kislexikonában egyebek közt a következőket írja róla: „(emberfölötti erő a melanéziaiak nyelvén) - személytelen erő vagy hatalom a természeti népek gondolatvilágában. A természeti népek manahitére a múlt század végén Robert Codrington protestáns misszionárius figyelt fel a melanéziai szigetvilágban. Marra lakozhat minden megszokott és rendkívüli tárgyban, kövekben, növényekben, állatokban, emberekben sőt halottakban is... a jelenlegi vallástudomány a marra kifejezéssel jelöli általában a természetfölötti hatalomba vetett hitet...” A régi mezopotámiaiak hite szerint a me ott rejtőzik minden természeti jelenség és minden emberi megnyilvánulás hátterében, de még az emberi alkotások, a városok és a templomok is rendelkeznek ezzel a mágikus őserővel. Természetesen az istenek jóval több me-energiát birtokolnak, mint a természeti jelenségek, a tárgyak, az élőlények, az emberek vagy az emberi alkotások, de ők sem rendelkezhetnek vele korlátlanul. A me kimeríthetetlen tárháza és forrása az Abzu (akkád Apszú), a föld mélyében rejlő ősóceán, amely még az istenek számára is tiltott terület. A megközelíthetetlen mágikus ősvízzel kapcsolatos mezopotámiai elképzelés mellesleg bizonyos szempontból párhuzamba állítható azzal az újabb keletű (de lényegében időtlen) nézettel, amely a természetfeletti képességeket és a mágikus erőt az érzékelhető világ kulisszái mögött rejtőző, mindent átható szubtilis közegből (asztrális fény, éther, ákása, káoszszféra, mauve zone stb.), illetve az emberi psziché őstípusokat rejtő mélyrétegéből, a kollektív tudattalanból eredezteti. Az ókori Egyiptomban ugyancsak találkozhatunk a konkretizált, néven nevezett varázserővel, azzal az eltéréssel, hogy itt még meg is személyesítették. Az egyiptomi mitológiában Heka néven szereplő isten ugyanis nem más, mint maga a megszemélyesített mágia. Az istenként megjelenített varázserő legkorábbról ránk maradt - igaz egy kissé már megkopott-ábrázolása az V. dinasztiabeli Szahuré fáraó halotti templomában látható. Az ember alakban ábrázolt Hekával kezdődik a templom falait díszítő istenek sora. Közvetlenül mellette Thot, a bölcsesség, az írás, a tudományok és a titkos tanítások íbiszfejű istene látható, ami nyilván arra utal, hogy a tudás (de különösen a rejtett tudás) és a mágia szorosan összetartozó fogalmak. Heka első helye az istenek sorában egyes kutatók szerint azt jelzi, hogy a kezdetben nyilván személytelen, később azonban már megszemélyesített varázserőt az Óbirodalom idején még eredendőbbnek, előbbrevalónak tekintették az isteneknél. Ha valóban így van, akkor ez az ábrázolás kitűnő illusztrációja lehet annak a jelenkori vallástörténészek többsége által képviselt álláspontnak, amely szerint a személytelen mágikus őserőben (mana, me, orenda, vakan stb.) való hit időben megelőzte a személyes istenek tiszteletét. A. De Buck egyiptomi koporsószövegeket és sírfeliratokat ismertető művében közöl egy szózatot, amelyben Heka így beszél önmagáról: „Én vagyok az, aki élteti az isteni kilencséget, én vagyok az, aki akarata szerint cselekszik, én vagyok az istenek atyja... Az enyém volt minden, mielőtt keletkeztetek, ti istenek, ti, kik engem követve szálltatok alá. Én vagyok a Varázslat.” II. fejezet A mágia újjászületése és a gótikus okkultizmus A nyugati világ mágiája, amelyen már jó ideje a hervadás, a sorvadás és a kiszáradás jelei mutatkoztak, a múlt század közepe táján váratlanul rügyezni és bimbózni kezdett, majd hamarosan virágba borult, végül meghozta, s azóta is termi új, különös, addig jórészt soha nem látott és soha nem ízlelt gyümölcseit. Gyökerek és források Ez a kiviruló ág azonban - bármilyen új és különös terméseket hozott is - egy ősöreg fa mohos törzséből sarjadt ki, és igen mélyre nyúló gyökerekből táplálkozik. Ezért, mielőtt belekezdenénk ennek a nemrég előbukkant, de máris szinte áttekinthetetlenné terebélyesedett hajtásnak a közelebbi vizsgálatába, vessünk egy pillantást (még ha csak a felsorolás erejéig is) azokra a gyökerekre, amelyeknek létét köszönheti, amelyek táplálják, illetve amelyekből életerőt merít és amelyek többé-kevésbé meghatározzák, determinálják: 1. A hermetikus hagyomány és a ráépülő, belőle táplálkozó alkímia. 2. A kabbala és a tőle elválaszthatatlan tarot. 3. A grimoire-ok, azaz a varázskönyvek démonológiája, rituális, asztrális és talizmánmágiája. 4. A rózsakeresztes mítosz és a köréje épült ezoterikus eszmerendszer. 5. Keleti utak és kultuszok, mindenekelőtt a jóga, a tantrizmus, a tanizmus, a zen és a szufizmus. 6. A folklór, különösen a népi mágia, a falusi boszorkányság és a kozmikus-szezonális ünnepkör rituális maradványai.

7. A természeti népek samanizmusa és pszichedelikus kultuszai. A kép azonban nem lenne teljes, ha említetlenül hagynánk azt a két bővizű forrást, amelyek néha még az imént felsorolt gyökereknél is markánsabban és egyértelműbben hatottak a modern idők mágiájának egyik-másik irányzatára. Az egyik ilyen forrás a misztikus-fantasztikus irodalom - ezen belül is elsősorban a romantikából kisarjadzott gótikus horror - és az ilyen jellegű írások némelyikében megjelenő baljóslatú fiktív mitológia, a másik pedig a tudomány és az attól néha nehezen megkülönböztethető áltudomány, pontosabban az elmúlt két évszázad bizonyos tudományos és áltudományos irányzatai, elméletei, feltételezései, felfedezései, szenzációi és megalapozatlan híresztelései, egyebek között a mesmerizmus, az animális magnetizmus, a delejezés, a hipnózis, a mindenütt jelenlévő, mindent kítöltő, mindent átható, energiával telített, információhordozó „ősanyag” (kvinteszencia, anima mundi, ódikus fluidum, magnetikus ágens, asztrális fény, ákása, éther, orgon, vákuum stb.) teóriája, a homeopátia, az evolúció, a pszichoanalízis és a mélylélektan különféle irányzatai, a parapszichológiai kísérletek, a pszichedelikus kísérletek, a világjég-elmélet, a Gaia-elmélet, a dianetika, a regressziós hipnózis, a káoszelmélet és a fraktátelmélet. Eliphas Lévi és mesterei A mágia múlt századi újjászületésének, illetve megújulásának legfőbb elindítója és meghatározó alakja a francia Alphonse Louis Constant, ismertebb nevén Eliphas Lévi Zahed volt. Az 1810-ben született Lévi papnak készült, de közvetlenül azelőtt, hogy felszentelték volna, otthagyta a szemináriumot, és belevetette magát az Életbe. Kezdetben házitanítóként, majd újságíróként tevékenykedett, miközben egyre több időt töltött az ezoterikus tradíció és az okkultizmus tanulmányozásával. Minden hozzáférhető könyvet elolvasott a témáról, s mint a legtöbben, akik ezt az utat járják, fáradhatatlanul kereste a Mestert, aki majd feltárja előtte a teremtés titkát, és beavatja a lét végső misztériumába. Bár az igazi mesterre nem sikerült ráakadnia (legalábbis a fizikai síkon nem), a keresés során számos olyan személlyel került kapcsolatba, akik kisebb-nagyobb mértékben hozzájárultak mágikus világképének és sajátos mágiaszemléletének kialakulásához. Az első ember, aki felkeltette az érdeklődését az okkult erők és a paranormális jelenségek iránt, paradox módon a papi szeminárium egyik inkvizítori lelkületű tanára volt, aki előadásai során gyakran intézett heves kirohanásokat a mesmerizmus, a delejezés és az animális magnetizmus ellen, „az ördög legújabb fondorlataként”, „a boszorkányság modern formájaként” aposztrofálva ezeket az akkoriban divatos eszméket és gyógyeljárásokat. Lévit 1838-ban újból összehozta a sors gyermekkori barátjával, Alphonse Esquirosszal, A mágus című romantikus-fantasztikus regény későbbi szerzőjével. Lévi 1860-ban megjelent könyvében, A mágia történetében egyébként azt írja erről a különös regényről, hogy nyüzsögnek benne a romantikus képzelet szülte bizarr figurák; egyebek között szerepel benne egy háremnyi női zombi, egy bronzból készült robot, amely szünet nélkül a szüzesség szentségéről prédikál, és egy hermafrodita, aki a Holddal levelezik. Lévi Esquiros révén hamarosan kapcsolatba került egy Ganneau nevü, önmagát a tragikus sorsú, fiatalon elhunyt XVII. Lajos reinkarnációjának tekintő, szuggesztív erejű „royalista forradalmárral”, aki az istentől való királyság eszméjének és az utópista szocializmus teóriáinak sajátos keverékével etette híveit. Ganneau különös tanai a kinyilatkoztatás erejével hatottak Lévire, és meglehetősen hosszú időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy rájöjjön, Ganneau hamis próféta, ráadásul teljesen lökött. Minden bizonnyal Ganneau zavaros elméletei és homályos próféciái ihlették azokat a politikai és vallási tárgyú prédikációit is, amelyek miatt Lévit néhány hónapra hűvösre tették. A következő „mester”, akinek Lévi a lábaihoz telepedett, egy Wronski nevü lengyel emigráns volt. Josef Maria Hoene-Wronski (1776-1853) hivatásos katonaként élte le fél életét, s amikor kénytelen volt elhagyni hazáját, Párizsban telepedett le, ahol elsősorban matematika-korrepetálással kereste a kenyerét, miközben különféle bonyolult és semmire sem használható készülékek terveivel bombázta a találmányi hivatalt. Lévi életrajzírói kivétel nélkül egyetértenek abban, hogy Wronski adta neki a végső lökést ahhoz, hogy életét teljes egészében a mágia és az okkultizmus kutatásának és terjesztésének szentelje. Ő volt az, aki bevezette Lévit a kabbalába és a rituális mágiába, aki meggyőzte a „szentlélek korának” küszöbönálló eljöveteléről, amikor is egy új és megtisztított mágia határozza majd meg az „ember abszolút természetét”. Wronski halála után Lévi hozzálátott, hogy rendszerezze mindazt a tudást és ismeretet, amelyet az eltelt évek során megszerzett. Ennek az összegzésnek lett az eredménye a még ma is igen népszerű ikerkönyve, az 1855-ben, illetve 1856-ban megjelent Dogme et Rituel de la haute magie (A magas mágia dogmája és rituáléja, amely a kor divatos műfajának, a gótikus regénynek teljes kelléktárát felvonultatva mutatja be a mágia és az okkultizmus legfontosabb tanításait, irányzatait és metódusait. Lévi ettől kezdve szinte kizárólag az írásnak és a tanításnak szentelte életét (bár úgy is lehetne fogalmazni, hogy ezek a tevékenységek biztosították a megélhetését). 1875-ben bekövetkezett haláláig még számos könyvet írt a mágiáról és a titkos tanításokról, s bár ezek is bővelkednek a gótikus horrorba hajló vérgőzös, vadromantikus elemekben, közel sem arattak akkora sikert, mint a Dogme et Rituel.

A mágia három alaptörvénye Eliphas Lévi - akinek életműve leginkább Cornelius Agrippa korának mágiával kapcsolatos ismereteit ősszegző hármaskönyvével, a De occulta philosophiával állítható párhuzamba - három alaptörvényben foglalta össze a mágiáról és annak metafizikai hátteréről szóló régi-új tanításokat. Az első, amelynek a „megfelelések törvénye” nevet adta, lényegében annak az ősi hermetikus tanításnak az újrafogalmazása, amely a makrokozmosz (az univerzum teljessége) és a mikrokozmosz (az ember teljessége) strukturális azonosságáról szól, s amelynek talán legismertebb dokumentumai azok a középkori ábrák („érvágó emberkék”), amelyek megmutatják, hogy az emberi test egyes részei melyik állatövi jegynek, illetve bolygóprincípiumnak felelnek meg. A második alaptörvény az emberi akaraterőről szól, amely Lévi szerint megfelelő tréninggel tényleges, mérhető energiává alakítható át, miáltal ugyanúgy munkára fogható, mint a gőz vagy az elektromosság. Sok mai okkultista úgy véli, hogy ennek a mágikus akaratenergiának a segítségével építették fel az ősi idők varázsló-papjai a piramisokat és a világ számos pontján megtalálható, ház nagyságú kövekből emelt küklopszi falakat. Kodolányi János Vízöntő (Vízözön) című regényének következő részletében Urukagináról, az akaratenergiájával köveket mozgató gondvarai mágusról olvashatunk: „Úgyszólván csak építkezéseknél tevékenykedett. Különösen nagy köveket emelt-és szállított, olyanokat, amelyeket sem daruval, sem csigákkal, sem a legbővebben pazarolt emberi-állati erővel nem lehetett rendeltetési helyükre hurcolni. Tízezer gun súlyú faragott sziklákat szállított magas hegyormokra, épülő gátakra, évezredeknek szánt rendíthetetlen bástyák, tornyok alapozására. De szállíthatott volna akár százezer gun súlyúakat is, olyan messze vagy magasra, aminőre tetszett neki, akaratereje nem ismert határt.” Lévi harmadik alaptörvénye a mindenütt jelenlévő, mindent átható szubtilis fluidumra, az „asztrális fényre” vonatkozik. Szerinte ez a közönséges módon érzékelhetetlen közeg - amelyet azonosnak tekintett az alkimisták önanyagával, a panzofisták Anima Mundijával, Paraceilsus Azothjával, a templomosok Baphometjével, a boszorkányszombatok bakjával és a világot körülölelő őskígyóval - áll a hátterében az úgynevezett természetfeletti vagy paranormális jelenségeknek, a hit csodáinak, a boszorkányok és varázslók praktikáinak, a tisztánlátók megnyilatkozásainak, a médiumok mutatványainak és az adeptusok emberfeletti tudásának és hatalmának. Az asztrális fény teóriájának megalkotásához minden bizonnyal jelentős mértékben hozzájárultak az egész univerzumot betöltő magnetikus fluidumról szóló népszerű elméletek, amelyekhez Franz Anton Mesmer „animális magnetizmus”-sal és Reichenbach báró „ód mágnesség”-gel kapcsolatos tanításai, kutatásai és kísérletei szolgáltatták az alapot. A titokzatos B. L. Eliphas Lévi - bár korának legnagyobb mágusaként tartják számon meglehetősen ritkán szánta rá magát bonyolultabb mágikus rítusok végrehajtására. Ezen ritka alkalmak egyike volt, amikor 1854-ben, Londonban a rituális mágia eszközeivel kísérletet tett a legendás ókori mágus, Tüanai Apolloniosz szellemének megidézésére. A kísérletről - amelyről nehéz eldönteni, hogy sikeres volt-e vagy sem - maga számol be a Dogme et Rítuel de la haute magie-ban. A történetben, amelyet Rejtett erők című könyvünkben teljes egészében ismertetünk, említést tesz egy B. L. monogramú angol úriemberről, aki minden valószínűség szerint Bulwer-Lyttonnal, a népszerű regényíróval azonos. Sir Edward George Earle Bulwer-Lytton (1803-1873) számos nagy sikerű regénye és novellája között nem egy olyannal találkozhatunk, amelynek központi témája a mágia és az okkultizmus. Bár Bulwer-Lytton mindig is sok időt töltött az ezoterikus tradíció különféle ágazatainak tanulmányozásával, a köztük lévő barátság tényéből kiindulva mégis sokan úgy vélik, hogy az ilyen témájú történeteit elsősorban Eliphas Lévi írásai és előadásai inspirálták. Szívesen hozzák fel példaként a Coming Race (magyarul A jövő nemzedéke. 1880) című regényt, amelyben a föld alatt élő szuperemberek, a vril-ják a vril, vagyis a mágikus akaratenergia segítségével irtózatos súlyú sziklákat tudnak a levegőbe emelni, és a legkeményebb kőzetet is képesek porrá zúzni. A ház és a szellem Eliphas Lévihez hasonlóan Bulwer-Lytton is előszeretettel próbálta a természetfeletti megnyilvánulásokat és a mágusok csodatetteit a kor divatos tudományos vagy áltudományos elméleteivel magyarázni. A The Haunters und the Haunted (magyarul Kísértetjárás, avagy a ház és a szellem, in 21 rémes történet, 1969) című novellájának gonosz mágusa például az animális magnetizmus, illetve a delejezés segítségével idézi fel halott emberek árnyképeit, s tölt meg egy ódon házat elviselhetetlen rettegést keltő fantomokkal. Ez a történet egyébként felvonultatja a múlt századi gótikus okkultizmus szinte minden fontos kellékét, így egyebek között a kísértetjárta házat, a spiritizmust, a mesmerizmust, a hipnózist, a telekinézist, a fizika és a kémia mágikus célokra való felhasználását, az asztrális projekciót, a profetikus látomásokat és a titokzatos idegent, aki valójában egy több ezer éves mágus, afféle „bolygó zsidó”. A következő részletből megtudhatjuk, hogy milyen benyomást tett a történet elmesélőjére az a portré, amely a baljóslatú történések hátterében álló nagyhatalmú, sötét varázslót ábrázolta:

„Felettébb különös és lenyűgöző arc tekintett reánk. Ha elképzelik, hogy egy hatalmas kígyó emberré változik, és emberi vonásaiban megmaradnak a kígyó sajátosságai, akkor pontosabb képet alkothatnak erről az arcról, mintha szavakkal próbálnám hosszasan leírni; széles és lapos homlok; elkeskenyedő, elegáns arcél, mely álcázza a szörnyű állkapocs erejét; hatalmas, hosszúkás, rettenetes szem, mely zöldesen villog, akár a smaragd. Mindamellett, mintha valami mérhetetlen erőből fakadna, egyfajta kegyetlen nyugalom is jellemezte a képen ábrázolt arcot.” (Lénárt Edna fordítása) Rózsakeresztes regény A téma legtöbb szakértője egyetért abban, hogy Bulwer-Lytton az első helyen áll azok kőzött, akik a múlt század közepe táján újból divatba hozták Angliában a mágia, az okkultizmus és a titkos társaságok, különösen a rózsakeresztesek iránti érdeklődést. Többen feltételezik, hogy Bulwer-Lytton maga is létrehozott egy rózsakeresztes jellegű okkult csoportosulást, amelyhez Eliphas Lévi is csatlakozott valamelyik angliai látogatása során. Bulwer-Lyttont egyébként 1871-ben megválasztották a (ténylegesen létező) Rózsakeresztes Társaság (Rosicrucian Society) fővédnökévé (Grand Patron), rózsakeresztes regénye, a Zanoni pedig még jóval a halála után is szinte kötelező olvasmánya volt minden leendő angol rózsakeresztesnek. Az első amerikai rózsakeresztes rend megalapítója, Paschal Beverly Randolph ( 1825-1871 ) szintén Eliphas Lévi követőjének vallotta magát. Saját állítása szerint európai körútja során - amelynek fő célja a tapasztalatgyűjtés és a neves okkultistákkal való kapcsolatfelvétel volt - Lévinél és Bulwer-Lyttonnál is tiszteletét tette. Randolph volt az első modern nyugati okkultista, aki módszeresen foglalkozott a kábítószerek, mindenekelőtt az éter és a hasis tudattágító, illetve tudatmódosító hatásaival, valamint a szexualitás és a mágia összekapcsolásával. Szexuálmágikus módszerét - amelynek alapjait állítólag közel-keleti utazásai során sajátította el - a Fény Hermetikus Testvérisége nevü, általa alapított francia titkos társaság tagjainak adta tovább. Az „ördögi” Mr. Pike Ugyancsak Eliphas Lévi követőjének vallotta magát a múlt század talán legismertebb amerikai okkultistája, Albert Pike, a déli államok szabadkőműveseinek nagymestere. Pike 1871-ben Morals and Dogma címmel megjelentetett egy közel 900 oldalas könyvet, azzal a szándékkal, hogy lerántsa a leplet a mágia, az okkult tudományok, a kabbala és a szabadkőműves szimbolika (kisebb) titkairól. A könyv azonban - amint arra az előszóban maga is felhívja a figyelmet - csak fele részben az ő munkája, másik felét az ezoterikus tradíció nagy klasszikusainak műveiből vett hosszú idézetek alkotják. Minthogy azonban szinte sohasem nevezi meg forrásait és idézőjeleket sem használ, a szakirodalmat kevésbé ismerő olvasók nemigen tudják eldönteni, hogy mit írt ő és mit vett át másoktól; ám akik jártasak az ezoterikus irodalomban, könnyen megállapíthatják, hogy az egész könyvnek az Eliphas Lévi műveiből, mindenekelőtt a Dogme et Rituelből, valamint A mágia történetéből származó, több száz oldal terjedelmű kölcsönzések alkotják a gerincét. Bár semmi jel sem mutat arra, hogy Pike-nak a legcsekélyebb kapcsolata is lett volna az okkultizmus sötét oldalával, vagy hogy valaha is gyakorolta volna az úgynevezett fekete mágiát, keresztény kortársai mégis azzal a jól ismert aljas és ostoba váddal illették, amely az elmúlt évszázadok során emberek millióit juttatta máglyára, nevezetesen, hogy az ördöggel cimborál. Pike erre az okkultizmus és a mágia propagálásán kívül nyilván azzal is rászolgált, hogy gyakran intézett heves kirohanásokat a kereszténység, különösen a katolikus egyház és a pápaság intézménye ellen. Ilyen jellegű megnyilatkozásaiban gyakran hozta szóba a templomos lovagrend megsemmisítését, az inkvizíció szinte felülmúlhatatlan rémtetteit és az általa a templomosok utódainak tartott szabadkőművesek elleni rágalomhadjáratot. Pike-nak és követőinek állítólagos sátánizmusa egy 1893-ban, Párizsban napvilágot látott, Az ördög a XIX. században című, nagy sikerű könyvben is helyet kapott. A könyv önmagát katolikusnak valló szerzőjének állítólag a következőket nyilatkozta egy Walder nevü amerikai szabadkőműves: „Charlestonban, minden pénteken, pontban három órakor személyesen, testi valójában megjelent előttünk a mi legjóságosabb Urunk (aki nem más, mint maga a Sátán). Ott állt előttünk, s nem csak láttuk, meg is érintettük Őt, alázatos csókjainkkal illetve isteni kezét. És Ő minden alkalommal beszélt hozzánk. A mi uralkodó főpapunk, legszentebb és legmagasztosabb testvérünk, Albert Pike addig soha nem kezdett hozzá enciklikáinak megírásához, amíg Ő le nem diktálta neki azok leglényegesebb passzusait. Templomunk szigorúan őrzött legbelső szentélyében uralkodó főpapunk és a legfelső kollégium tíz tagja időnként soron kívül is kommunikálhatott az isteni Luciferrel, a mi mindenható urunkkal.” Az ördög a XIX. században című könyvről - a megfelelő információk hiányában - néhány évvel ezelőtt még azt írtuk, hogy közeli rokonságban áll a Cion bölcseinek jegyzőkönyvével, s bővelkedik az iméntihez hasonló elképesztően buta hazugságokban és aljas rágalmakban. Jelenleg viszont azt gyanítjuk (néhány újabb, de még mindig nem elegendő információ birtokában), hogy a zseniális tréfacsináló, Leo Taxil vitriolos, blaszfémikus humorának, parodisztikus antiklerikalizmusának egyik jellegzetes tréfacsinálói megnyilvánulása. A mű szerzője (bárki legyen is) egyebek közt leírja, hogy részt vett egy fekete misén, amelynek első mozzanataként a Sátán papja megmosta a kezét egy tál olvasztott ólomban; vagy hogy

látogatást tett a Gibraltár alatt húzódó barlangrendszerben, ahol a Brit Birodalom által pénzelt sátánista ügynökök az ördög személyes felügyelete alatt a jó katolikusok kiirtására szánt mérgeket állítják elő; a közismerten prűd Viktória királynőről pedig azt állítja, hogy fiatalabb korában aktív résztvevője volt a legszemérmetlenebb orgiáknak, amelyek szerves részét képezték egy kimondhatatlanul iszonyatos, sötét és perverz fallikus kultusznak. Színésznőből médium A múlt századi amerikai okkultizmus nevezetesebb alakjai közé tartozik még Emma Hardinge Britten akire szintén nagy hatással volt. a francia mágus. Az angliai születésű Britten színésznőnek készült, de miután jó darabig hiába üldözte a sikert, otthagyta a világot jelentő deszkákat, s felcsapott spiritiszta médiumnak. Szeánszainak egyik látogatója szerint olyan tehetségtelen színésznő volt, hogy amit médiumként produkált, minden bizonnyal több volt puszta színjátéknál. 1887-ben ő indította útnak a Two Worlds (Két világ) című spiritiszta folyóiratot, s jelentős szerepet játszott a világ egyik legnagyobb spiritiszta szervezetének, az angol Nemzeti Spiritiszta Egyesületnek a létrehozásában is. Albert Pike-hoz hasonlóan ő is számos Eliphas Lévi által megfogalmazott gondolatot épített bele a spiritizmusról, a mágiáról és az ezoterikus tradícióról szóló könyveibe. Bár leginkább spiritisztaként tartják számon, kétségtelen tény, hogy a modern amerikai mágiára is hatással volt. 1925-ben állítólag még létezett Detroitban egy okkult csoportosulás, amely az ő útmutatásait követve gyakorolta a mágiát, illetve a démonok leigázásának művészetét. Eliphas Lévi angol tanítványa Eliphas Lévi személyes tanítványai közül kétségkívül egy Kenneth MacKenzie (1833-1886) nevü lelkes angol úriember járult hozzá a legnagyobb mértékben a nyugati ezoterikus tradíció, illetve a mágia megújulásához. MacKenzie-t sokáig hidegen hagyták a metafizikai problémák és az érzékeken túli valóság kérdései; szkeptikus volt és racionalista, rajongott Jeremy Benthamért és mindennél többre tartotta az utilitariánus filozófiát. A pálfordulás - mint annyi más misztikus és okkultista esetében egy felkavaró természetfeletti tapasztalás hatására következett be. A sorsfordító esemény előzménye egy éjszakába nyúló beszélgetés volt, amely MacKenzie és barátja, Theodore Buckley oxfordi pap között folyt a túlvilágról és a halál utáni életről. A lezárhatatlan vita végén megfogadták egymásnak, hogy amelyikük előbb meghal, s tudata nem alszik ki, mindent el fog követni annak érdekében, hogy' valamilyen módon társa tudomására hozza továbbélésének tényét. 1856-ban, a mártír Károly király ünnepén, harmincesztendős korában Theodore Buckley váratlanul elhalálozott. Három nappal később az ágyában olvasgató MacKenzie - akinek sejtelme sem volt barátja hirtelen bekövetkezett haláláról - egyszer csak úgy érezte, hogy jéghideg kéz érinti meg a homlokát. Hátrafordította a fejét; és az ágya mellett megpillantotta Buckley elmosódott alakját. A jelenés ekkor lassan elhátrált az ablakig, ott időzött még egy darabig, majd fokozatosan elhalványodott. MacKenzie beszámolójából az is kiderül, hogy a kísértet - amely aznap még kétszer megjelent előtte - Buckley szokásos öltözékét viselte, és még barátja elmaradhatatlan irattartóját is a hóna alatt szorongatta. MacKenzie ettől kezdve minden idejét a természetfeletti megnyilvánulások, az okkult tudományok és az ezoterikus hagyományok tanulmányozásának szentelte. Kezdetben a spiritiszta tanok és jelenségek, a szeánszok és a médiumok vonzották leginkább, de amikor elolvasta Eliphas Lévi addig megjelent könyveit, menthetetlenül a francia mágus hatása alá került. 1861-ben, párizsi látogatása során azután alkalma nyílt rá, hogy személyesen is megismerkedjen a mesterrel. Lévit bizonyára meglepte az ifjú angol megilletődött, áhítatos viselkedése, aki úgy lépett be a csodált mester Avenue de Maine-i lakásába, mint a mágia legszentebb templomába, s úgy szemlélte az ott található mindennapi használati tárgyakat, mint az ősi múlt felbecsülhetetlen értékű relikviáit. MacKenzie-nek az első találkozásról írt beszámolóját olvasva olybá tűnik, hogy Lévi némileg vissza is élt rajongója naiv csodálatával és a verbális humor iránti teljes érzéketlenségévet. MacKenzie, aki a Lévinél tett első látogatásakor még kezdő okkultista volt, idővel a téma elismert szakértőjévé vált. Lévi hatására kezdte tanulmányozni a mágiát, amelyet úgy határozott meg, mint „a tudo-mány egy lélektani ágát, amely a köveknek, a kábítószereknek, a gyógyfüveknek és az élő szubsztanciáknak a képzelőerőre és a reflektív képességekre gyakorolt szimpatetikus hatásaival foglalkozik”. A kontinensen tett hosszú utazásai során MacKenzie számos okkultistával kötött ismeretséget, és több ezoterikus titkos társaságba is beavatást nyert. A legnagyobb hatást kétségkívül a rózsakeresztesség gyakorolta rá, amelynek misztériumait egy bizonyos Apponyi gróf tárta fel előtte. Hazatérve az elsők között csatlakozott az 1867-ben alapított Angol Rózsakeresztes Társasághoz. A társaság létrejöttében nagy szerepet játszott egy régi rózsakeresztes kézirat, amelyre az alapító, Robert Wentworth Little bukkant rá az angol szabadkőművesek valamelyik irattárában. A kézirat az Arany- és Rózsakereszt Testvérisége nevü XVIII. századi német titkos társaság szervezeti felépítését és beavatási rítusait tartalmazta. Az angol rózsakeresztesek, hasonlóan száz évvel korábbi német elődeikhez, szinte kivétel nélkül magasabb rangú szabadkőművesek közül kerültek ki. Az Angol Rózsakeresztes Társaság

olyan illusztris tagokkal büszkélkedhetett, mint Bulwer-Lytton, a világhírű író, Frederick Hockley, az ismert látnok, grimoire-ok és egyéb mágikus iratok gyűjtője és tudós szakértője, William Stanton Moses, az ünnepeit spiritiszta médium, valamint dr. William Wynn Westcott és MacGregor Mathers, az angol mágikus újjászületés későbbi kulcsfigurái. Az angol rózsakeresztesek érdeklődése kiterjedt a hermetikára, a kabbalára, az asztrológiára, az alkímiára, a spiritizmusra, a természetgyógyászatra, a rituális mágiára, valamint - elsősorban MacKenzie révén - a mágia egy speciális fajtájára, az Erzsébet királynő udvari asztrológusa, John Dee és annak látnoka, Edward Kelly által hátrahagyott, titokzatos eredetű enochiánus mágiára. Hargrave Jennings fallikus kultusza Az Angol Rózsakeresztes Társaság működését és orientációját jelentősen befolyásolta egy ma már inkább komikusnak ható könyv, a Hargrave Jennings által írt The Rosicruciuns. Tliein Rites und Mysteries (A rózsakeresztesek, rítusaik és misztériumaik). Hargrave Jennings (1817-1890), a londoni olasz opera munkatársa, 1870-ben jelentette meg könyvét, és az első kiadást hamarosan újabbak követték. A könyvben Jennings a Jacob Grimm által divatba hozott “nyelvi régészet” segítségével próbálja meg felderíteni a rózsakeresztes és egyéb okkult szimbólumok és rítusok eredetét, s legalább olyan fantasztikus eredményre jut, mint napjaink “sumer-magyarológusai”. Ezenkívül felállítja benne a rózsakeresztesek családfáját, amelynek sűrű ágrengetegében egyebek közt találkozhatunk a druidákkal, a Grál-legendával, a gnoszticizmussal, Mithras misztériumaival és a kabbalával. De essék szó bármiről, Jennings végül mindig a szexualitásnál, különösen az erekcióban lévő pénisznél lyukad ki. Fallikus szimbólumnak vél minden tornyot, oszlopot, menhirt és obeliszket; az akcióra kész férfiasság megjelenítéseként értelmez minden ezoterikus szimbólumot, szakrális jelképet és mágikus ábrát; s egy ősi, egyetemes fallikus kultuszra vezet vissza minden mítoszt és vallást, minden szektát és titkos társaságot, beleértve a rózsakereszteseket is. Az Arany Hajnal Hermetikus Rendje Feltehetően Kenneth MacKenzie hagyatékából került elő az a titkosírással írt kézirat, amely - elindítván egy folyamatot - végül elvezetett a Golden Dawn (Arany Hajnal) nevü legendás hermetikus rend megalapításához. Minthogy azonban már többször is írtunk róla, most csak egy vázlatos áttekintést nyújtunk a modern idők talán legjelentősebb és legmeghatározóbb mágikus-ezoterikus csoportosulásának keletkezéséről és fordulatokban bővelkedő történetéről. A szóban forgó kéziratra állítólag egy Woodford nevü, okkultizmus iránt érdeklődő anglikán lelkész bukkant rá 1885-ben, egy obskurus londoni antikváriumban. A mágikus jelekkel írt titokzatos szöveg idővel eljutott a szabadkőműves-rózsakeresztes W. W. Westcotthoz, akinek végül is - a kabbala, a varázskönyvek és az okkult ábécék szakértőjének számító MacGregor Mathers hathatós közreműködésével - sikerült megfejtenie. A Trithemius abbé egyik mágikus ábécéje segítségével titkosított kéziratról kiderült, hogy egy kontinentális rózsakeresztes rend első öt fokozatának ismertetését és beavatási szertartásainak vázlatos forgatókönyvét tartalmazza. A szöveghez mellékelve volt egy stuttgarti cím is, ahová további információkért lehetett folyamodni, Westcott azonnal írt a megadott címre, ahonnan hamarosan megérkezett a válasz, végül néhány levélváltás után megkapta a felhatalmazást a Goldene Dámmerung (Arany Hajnal) nevü német ezoterikus csoportosulás angliai ágának létrehozására, amelynek egyenes folyományaként 1888-ban Londonban megalakult az Arany Hajnal Hermetikus Rend Ízisz-Uránia Temploma. A megalapítást követő néhány évben a rend tagjai még meglehetősen óvatosan közelítettek a mágiához, és tevékenységük a tradicionális szakrális szövegek, az ezoterikus tanítások és az okkultista értekezések tanulmányozására, valamint néhány szabadkőműves eredetű beavatási szertartás gyakorlására korlátozódott. A fordulat akkor következett be, amikor a meglévő beavatási fokozatok fölé újabb hármat helyeztek el, létrehozva ezzel az adeptusok Vörös Rózsa és Arany Kereszt nevü belső rendjét, amelyet végül még három transzcendens fokozattal is megfejeltek. A Golden Dawn adeptusai előszeretettel hivatkoztak a rendet létrehozó és irányító “láthatatlan”, emberfeletti mesterekre, akik állítólag instrukciókkal látták el őket, s akik a különféle változtatásokat és újításokat sugallták. Ezek a titkos főnökök (secret chiefs) - akiknek kétségkívül MacGregor Mathers és médiumi képességekkel megáldott felesége, Moina volt a kedvenc üzenetközvetítőjük - kétféle módon kommunikáltak a kiválasztott rendtagokkal; vagy közvetlenül (ez volt a ritkábbik eset), vagy közvetve, a spiritiszták által kifejlesztett módszerek és eszközök segítségével. Az állítólagos titkos főnökök is közreműködtek annak a listának az összeállításában, amely felsorolja mindazokat a feladatokat, szertartásokat és ismereteket, amelyeket a középső rend beavatottjának végre kell hajtania, be kell gyakorolnia és el kell sajátítania. Íme néhány kiragadott példa: · A pentagramma nagy és kis rituáléja. · A hexagramma nagy és kis rituáléja. · Az őselemekhez kapcsolódó mágikus eszközök, a tőr, a pálca, a serleg és a pentákulum, valamint az akaraterőt jelképező, illetve fókuszáló kard elkészítésének és felszentelésének módja. · A 78 tarot-kártya leírása és szimbológiai értelmezése.

· A tarot-kártyákkal történő jövendölés. A tarot-lapok asztrológiai megfelelései. A tarot-lapok kabbalista megfelelései. · A John Dee-féle enochiánus mágia. · Az enochiánus táblák és hívószavak. · Az enochiánus mágia és a tarot összefüggései. A téma szakértői szinte kivétel nélkül egyetértenek abban, hogy a Golden Dawn minden más, hasonló jellegű csoportosulásnál többet tett a nyugati ezoterikus tradíció újjászületéséért, illetve megújulásáért. Ebben nem kis szerepet játszottak a rend kiemelkedő tagjai: W. B. Yeats, a Nobel-díjas ír költő, A. E. Waite, a századforduló egyik legtermékenyebb okkult szerzője, W. W. Westcott, az angol rózsakeresztesek nagymestere, MacGregor Mathers, a rituális mágia megreformálója, Moina Bergson (Mathers felesége), a világhírű francia filozófus nővére, Annie Horniman, a dublini Abbey színház megalapítója, Algernon Blackwood és Arhur Machen, a gótikus horror két klasszikusa, Gerald Kelly, a Királyi Képzőművészeti Akadémia későbbi elnöke, A. Ayton, az alkimista tiszteletes, Constance Wilde, Oscar Wilde felesége, Florence Farr, a kor híres színésznője és nem utolsósorban Aleister Crowley, a mágia történetének egyik legnagyobb alakja. A királynő mágusa Miután többször is szóba került már az enochiánus mágia - amely szintén a Golden Dawnnak köszönheti újjászületését, és amely azóta is jelentős szerepet játszik a modern idők mágiájában -, tegyünk most egy kis kitérőt, és ismerkedjünk meg közelebbről ennek a sajátos szisztémának a megalkotójával, illetve lejegyzőjével, John Dee-vel, a „királynő mágusával”. Sokan a reneszánsz mágia utolsó nagy képviselőjét látják benne, mások szemében viszont nem több hiszékeny baleknál, aki méltán kiérdemelte a mágia és az okkultizmus történetének „legtudósabb palimadara” címet. Vannak, akik Erzsébet királynő első számú hírszerzőjének, amolyan XVI. századi James Bondnak tartják, de olyan feltételezésekkel is találkozhatunk, hogy Spenser róla mintázta a Tündérkirálynő Merlinjét, Shakespeare pedig a Vihar Prosperóját, a varázslót, aki „eltöri pálcáját”. De ki is volt valójában ez a bizonyos John Dee magisten ez a „Londonensis” - ahogy előszeretettel neveztette magát külföldön -, aki Paracelsushoz hasonlóan tudásvágytól hajtva bejárta Európát, s akinek túlvilági eredetű mágikus szisztémája jelentős mértékben befolyásolta a nyugati ezoterikus tradíció későbbi alakulását. Kétségkívül korának egyik legtanultabb, legsokoldalúbb embere volt. Igazi reneszánsz polihisztor. Jártas volt egyebek között a matematikában, a geográfiában, a navigáció tudományában (navigációról írott kézikönyve sokáig nagy becsben állt az angol tengerészek körében), az asztronómiában, az asztrológiában, a hermetikus és a neoplatonista filozófiában, a kabbalában, az alkímiában, a démonológiában és a rituális mágiában. Néhány életrajzírója „az utolsó királyi mágus” (the Last royal magician) titulussal illeti, amely azonban nem elsősorban kiemelkedő személyiségére vagy munkásságának jelentőségére vonatkozik, hanem inkább arra, hogy egy ideig I. Erzsébet udvari asztrológusaként (s titokban talán varázslójaként) tevékenykedett. Tanulóévek John Dee 1527. július 13-án látta meg a napvilágot a London melletti Mortlake-ben. Születése idején a Nap a Rákban tartózkodott, a felkelő jegy (ascendens) pedig a Nyilas volt, ami az asztrológusok szerint különösen kedvez a tudományos karriernek, s nem kevésbé az okkult tudományok elmélyült tanulmányozásának. Apja elszegénvedett walesi középnemes volt, aki VIII. Henrik udvarában próbálkozott a hivatalnoki szamárlétra megmászásával, a jelek szerint nem sok sikerrel. A mortlake-i Dee-k feltehetően valamiIyen szinten rokoni kapcsolatban álltak a legpatinásabb walesi nemesi házzal, a Dees of Nant y Groes in Radnorshire-el, és John Dee többször is kérkedett azzal, hogy Wales legendás fejedelmének, Nagy Rodericknek a vére csörgedezik az ereiben. (Gustav Meyrink Dee-ről szóló misztikus regényében, A nyugati ablak angyalában Hoel Dhat néven szerepel ez a királyi ős, akinek mágikus erejű, megvilágosodást hozó lándzsahegye körül örvénylik a történet.) Bár az öreg Dee lenézte a tudósokat tudományukkal együtt, s az olvasással is hadilábon állt, eszes fia taníttatására mégsem sajnálta a pénzt. John Dee tizenöt éves volt, amikor megkezdte egyetemi tanulmányait a Cambridge-i Szent János-kollégiumban. Később úgy emlékezett vissza egyetemi éveire, hogy a nap huszonnégy órájából tizennyolcat töltött tanulással, kettőt étkezéssel és egyebekkel, s legfeljebb csak négy jutott az alvásra. Ebben ez időszakban ismerkedett meg a sorsát később alapvetően meghatározó mágiával és alkímiával, amelyek akkoriban még nem különültek el élesen a természettudományoktól. Ilyen témájú olvasmányai közül különösen Cornelius Agrippa De occulta philosophiája volt rá nagy hatással. 1546-ban segédtanári állást kapott az újonnan alapított Trinity College-ban, de néhány hónap múlva otthagyott csapot-papot, s nem annyira kaland, mint inkább tudásvágytól hajtva áthajózott a kontinensre.

1548-ban visszatért Cambridge-be, ahol ledoktorált, majd a felajánlott tanári állást visszautasítva újból a kontinensre utazott. Előző útjához hasonlóan felkeresett számos németalföldi és francia egyetemet, köztük a louvainit, az utrechtit, a leydenit és a párizsi Sorbonne-t, de most már nem mint hallgató, hanem mint előadó. Louvainban állítólag maga V. Károly császár is többször jelen volt hallgatói között. Utazásai során találkozott a kor számos jeles tudósával és meghatározó személyiségével, akiktől sokat tanult, s akik közül nem eggyel életre szóló barátságot kötött. Gerard Mercatornál, a nagy földrajztudósnál, a térképrajzolás legújabb módszereit tanulmányozta, Gemma Frisiusnál geográfiai ismereteit mélyítette el, Hieronymus Cardanus asztrológiai titkokat tárt fel előtte, Guillaume Postel a héber nyelvről és a kabbaláról beszélt neki, Petrus Ramus Arisztotelész tévedéseire hívta fel a figyelmét, Petrus Nonius, a nagy matematikus, viszont nála tanult asztronómiát és geometriát. Börtön után karrier 1551-ben újból visszatért Angliába, ahol VIII. Henrik utóda, a fiatal VI. Edward (az a bizonyos királyfi Mark Twain Koldus és királyfi cimű regényéből) életjáradékot biztosított számára, lehetővé téve ezzel, hogy zavartalanul folytathassa tudományos tevékenységét. Mindennek azonban hamarosan vége szakadt, amikor a tizenhat éves korában elhunyt Edwardot a „véres” jelzővel illetett Mária váltotta fel a trónon. A boszorkánymester hírében álló John Dee-t nem sokkal a koronázás után letartóztatták, azzal a váddal, hogy fekete mágia segítségével Mária életére tört. A vádhoz az szolgáltatta az alapot, hogy Dee elkészítette az új uralkodó horoszkópját, s eljuttatta annak háziőrizetben tartott húgához, Erzsébethez. Dee-nek végül sikerült tisztáznia magát, de hamarosan újra letartóztatták, ezúttal eretnekség vádjával. Végül 1555-ben került szabadlábra, egyesek szerint Erzsébet párthíveinek vagy magának Erzsébetnek a közbenjárására. 1558-ban, Mária korai (bár sok kortársa szerint nem elég korai) halála után Erzsébet foglalta el a trónt, aki John Dee-t bízta meg a koronázási ceremónia asztrológiai szempontból legmegfelelőbb időpontjának kiválasztásával. Dee ettől kezdve kénytelen volt magára vállalni az udvar és az angol arisztokrácia első számú asztrológusának és okkult szakértőjének szerepét. Ugyanebben az időszakban mortlake-i házában egyfajta ezoterikus magánegyetemet létesített, ahol megfordult az Erzsébet kori reneszánsz számos jelentős alakja. Mellesleg ez a ház adott otthont Európa egyik legnagyobb magánkönyvtárának, ahol a tudományos művek mellett számtalan okkult témájú könyv és kézirat sorakozott a polcokon. 1562-ben ismét átkelt a kontinensre, ahol egyik vendéglátójánál, az antwerpeni Willem Silvius nyomdászmesternél alkalma nyílt elolvasni Trithemius abbé Steganographia című művének egy kéziratos példányát, amely igen nap hatással volt rá. Egyes életrajzírói szerint ez a titkorírásokkal, számokkal, szimbólumokkal és mágiával foglalkozó különös könyv adta a végső lökést legismertebb művének, a Monas hieroglyphicának a megírásához, amelyben egyetlen jelképbe sűrítve próbálta feltárni a látható és láthatatlan univerzum minden titkát. Miután Svájcban tiszteletét tette Conrad Gessnernél, a Paracelsus tanait hirdető orvosprofesszornál és zoológusnál, Itáliába ment, ahol egy ideig az urbinói herceg vendégszeretetét élvezte. Ezt követően ellátogatott Rómába, majd Magyarországra utazott. Pozsonyban - angliai Erzsébet küldötteként - részt vett II. Miksa császár magyar királlyá koronázásán. A mágikus elemekkel átszőtt magasztos szertartás olyan nagy hatással volt rá, hogy a megjelenés előtt álló Monas Hieroglyphicához új előszót írt, s művét egyenesen a Császárnak ajánlotta. A fületlen ember és a vörös oroszlán Angliába visszatérve Dee okkult kísérletekbe kezdett, amelyeknek célja bizonyos, általa angyaloknak nevezett természetfeletti lények megidézése és a velük való kommunikáció volt. Mivel ő maga nem bizonyult alkalmasnak a látnoki szerepre, olyan embereket fogadott fel, akik médiumi képességeik révén közvetíteni tudták számára a természetfeletti lények üzeneteit. A szolgálatába szegődött látnokok közül egy Edward Kelly nevü fiatalember bizonyult a legtehetségesebbnek vagy a legügyesebb csalónak. A kétes jellemű, rovott múltú Kelly - akinek okirat-hamisításért mindkét fülét levágták (s aki emiatt állandóan fülvédős sapkát hordott) - ráadásul a Dee által is régóta keresett „vörös oroszlán”-ból, ismertebb nevén a bölcsek kövéből, a nemtelen fémeket arannyá változtató vörös színű porból is birtokolt egy kisebb mennyiséget. Az általa elmondott történet szerint egyszer betért egy fogadóba, ahol a gazda egész este egy megsárgult pergamentekercset tanulmányozott értetlen arccal. Kérdezősködésére a fogadós elmondta, hagy a kézirat a csodatévő canterburyi érsek, Szent Dunstan sírjából került elő, amelyet nemrég feldúltak és kifosztottak a ravenheads néven emlegetett martalócok. A fizetségként szolgáló kézirattal együtt otthagytak nála egy dobozt is, amely valamilyen meghatározhatatlan anyagú és rendeltetésű vörös port tartalmazott. Amikor a kocsmáros elővette a dobozt és felnyitotta, Kelly megborzongott a látványtól. Mivel konyított egy keveset az alkímiához, azonnal rájött, hogy a por csakis az aranycsináláshoz szükséges „vörös oroszlán” lehet. Rövid alkudozás után a port és a kéziratot is megvásárolta a mit sem sejtő fogadóstól. Kelly nem boldogult a titokzatos jelekkel, ősi szimbólumokkal és érthetetlen kifejezésekkel telezsúfolt latin nyelvű szöveggel, amelyet Dee is csak nagy nehézségek árán tudott lefordítani. A kézirat a dobozban található vörös porral történő aranycsináláshoz adott instrukciókat, magának a pornak az elkészítéséről viszont nem közölt információkat.

Dee 1583-ban, ötvenhat éves korában újabb európai körútra indult, ezúttal családjával és rossz szellemével, Edward Kellyvel. A következő év első felét Lengyelországban töltötték, Dee régi ismerőse, a hasonló érdeklődésű Albert Laski gróf vendégeként. Innen Prágába mentek, ahol különböző magas rangú személyek, köztük a Hradzsinban székelő alkimista császár, II. Rudolf előtt mutatták be aranycsináló tudományukat. Amikor a vörös por elfogyott, Dee családjával visszatért Angliába, Kelly viszont különféle trükkökkel próbálta fenntartani adeptusi hírnevét. Amikor csalásaira fény derült, várbörtönbe zárták, ahonnan kötélen leereszkedve próbált megszökni, de a kiszáradt várárokba zuhant, és néhány nap múlva belehalt sérüléseibe. A hazatérő Dee-t, akinek házát és páratlan könyvtárát távolléte alatt feldúlta a babonás csőcselék, a királynő kétezer fontnyi kártérítésben részesítette, 1595-ben pedig kinevezte a manchesteri Christ's College prefektusává. Erzsébet 1603-ban bekövetkezett halála után I. Jakab került a trónra, akiről köztudott volt, hogy betegesen retteg a boszorkányoktól és a varázslóktól. Dee, aki semmi jót nem várhatott az új uralkodótól, visszavonult mortlake-i házába. Itt is halt meg 1608-ban, szegényen és magányosan, mindenkitől elfeledve. Az angyalok ajándékai John Dee és Edward Kelly alkimista tevékenységük mellett az általuk megidézett angyaloktól kapott tanítások, mindenekelőtt az enochiánusnak nevezett mágikus szisztéma révén írták be nevüket az okkultizmus és a mágia történetéhe. Az angyalok, elsősorban a fenséges Uriel és a gyermekded Madimi a következő ajándékokkal járultak hozzá a napjainkban reneszánszát élő enochiánus mágiához: a 21 betűből álló enochiánus ábécével (amely néhány mai okkultista szerint azonos a legendás elpusztult kontinens, Atlantisz egyik ábécéjével); 19 enochiánus nyelven megfogalmazott szellemidéző formulával és ezek szabatos angol fordításaival; különféle mágikus négyzetekkel és talizmánokkal, amelyek az enachiánus ábécé betűiből, angyal és istennevekből, mágikus alakzatokból és szigillumokból, asztrológiai és alkímiai jelekből állnak; végül pedig számos olyan információval, figyelmeztetéssel és jótanáccsal, amelyek lehetővé teszik mindezek használatát. Íme a tizenötödik “kulcs” vagy idézőformula (amely mind közül a legrövidebb) eredeti enochiánus változata: „ILASA! tabaanu li-El pereta, casaremanu upaahi cahisa dareji; das oado caosaji oresacore: das omaxa monasaci Baeouibe od emetajisa Iaiadix. Zodacare od Zodameranu! Odo cicale Qaa. Zodoreje, lape zodiredo Noco Mada, hoathahe IAIDA.” Manapság sokan úgy gondolják, hogy Kelly az orránál fogva vezette Dee-t. Véleményüket elsősorban az olyan és hasonló, Kelly által közvetített „angyali üzenetekre” alapozzák, hogy éljenek vagyonközösségben és „használják közösen asszonyaikat”. De bármi legyen is az igazság Kellyvel és az angyalokkal kapcsolatban, annyi bizonyos, hogy az enochiánus mágia - ebben minden tanulmányozója és alkalmazója egyetért - működőképes szisztéma, amely az ezoterikus tradíció ősi és autentikus módszereihez hasonlóan kitárja a természetfeletti világ kapuját, legalábbis azon kiválasztott kevesek előtt, akik mindent maguk mögött hagyva elszántan nekivágnak, hogy átkeljenek a túlsó partra és meghódítsák a végtelent. A nyugati ablak angyala Végezetül nézzük meg, hogyan rekonstruálta - John Dee naplófeljegyzései alapján - Gustav Meyrink A nyugati ablak angyala (magyarul 1950) című regényében Dee és Kelly első angyalidéző szeánszát: „Öten ültük körül az asztalt, amikor az angyalt megidéztük: Jane, Tatbot, Price, Kelly és jómagam. Az asztalnak ötágú csillagformája volt; értékes mahagóni-, babér- és greenhartfából készült, közepén egy széles, szabályos ötszög alakú nyílás tátongott, szélein kabbalista jelek, szigillmonok és nevek voltak kirakva csiszolt malachitból és füstbarna topázból... A szoba három ablakát, amelyek keletre, délre és északra nyíltak, Kelly utasítása szerint befalaztuk, s csak a nagy, nyugatra néző boltíves ablak állt nyitva, mintegy hatvan láb magasságban a földtől... A falmélyedésekben magas ezüst kandeláberek álltak, kövér viaszgyertyákkal, várva a szellemidézés ünnepélyesen közeledő pillanatát. Mint egy színész, órák hosszat memorizáltam a parkban sétálva a rejtélyes, érthetetlen mágikus formulákat, amelyekkel az angyalt meg kell majd idéznem. A szöveget Kelly adta át egy reggel: egy láthatatlan lénytől kapta, pontosabban egy levegőben megjelenő kéz nyújtotta át neki a pergamenre írt szöveget... A pentagramma formájú asztal két alsó csúcsa nyugatra nézett, a nyitott ablak felé, amelyen hidegen áradt be a holdfényben fürdő sűrű, dermesztően tiszta éjszakai levegő... egyszerre csak ajkaim maguktól beszédre nyíltak, s előtörtek belőlem az idézőformula szavai, de oly hörgő és mély hangon, hogy először azt se tudtam, ki szólalt meg. Olyan volt az egész, mintha egy teljességgel idegen lény beszélt volna belőlem. A szobában hirtelen megdermedt a levegő, baljóslatú árnyék borult ránk, s mintha fagyos lehelet érte volna őket, mozdulatlanul égtek a lángok... S a halálos csendben egy csengő gyermekhang szólalt meg: »Madimi a nevem, szegény kislány vagyok. Utolsó előtti gyermeke voltam anyámnak. Legkisebb testvérem még pólyában fekszik otthon.« Egyidejűleg egy bájos, hét-kilenc éves kislányt pillantottam meg, aki kinn lebegett a szabadban, közvetlenül az ablak előtt... A kislány első pillantásra elragadónak tűnt, de a

benyomás, amit ránk gyakorolt, félelmetes volt mégis... e jelenségnek csupán két dimenziója volt. Ez hát az angyal, aki megígérte, hogy megjelenik nekünk? tűnődtem és vad, elkeseredett csalódás rázott meg, amelyet a legkevésbé sem enyhített az érthetetlen, csodálatos, tisztán látható jelenés jelenléte. Ekkor Talbot a fülemhez hajolt, s fojtott hangon suttogta: »Az én gyermekem; felismerem. Mindjárt a születése után meghalt. A halott gyermekek felnőnek a túlvilágon?« Barátom hangja nem volt fájdalmas, nem volt megindulva sem; éreztem, éppúgy borzad, mint én. - Vajon nem a bensőjéből vetül-e ki a szabadba a szemünk előtt lebegő kép? - ez a gondolat cikázott át agyamon, de el is ejtettem mindjárt, mert a jelenést kezdte eltakarni valami halványzöld fény, amely az asztal közepén kialakított ötszögű nyílásból tört elő. Aztán egyszer csak felerősödött, felzubogott, mint a föld mélyéből feltörő gejzír, végül emberformát öltve megfagyott, kővé merevedett. A zöld fény smaragd tömbbé sűrűsödött, amely ugyan áttetsző volt, mint a berill, de olyan szilárdnak tűnt, mint a legtömörebb szikla - az ember a saját bensejében érezte ezt az iszonyatos és mély keménységet és rendíthetetlenséget... A sziklából karok, kezek nyúltak ki, majd láthatóvá vált a nyak, a fej és az arc is... Az angyal arca leírhatatlanul élettelen volt. Szemöldök nélküli szemei távol álltak egymástól. A pillantása bénító, halálos, egyúttal kimondhatatlanul megrázó és fennkölt volt... Amilyen megfoghatatlanul idegenszerű benyomást keltett az előbb a síkban megjelenő gyermek, oly elképesztő volt ez az emberi mértékeket meghaladó óriási figura. Ruhája nem vetett árnyékot, ami kiemelte volna a térből és perspektívát adhatott volna formáinak. És mégis, vagy éppen ezért, úgy rémlett nekem, hogy mi földi lények síkok vagyunk s nem testek e túlvilági jelenéshez viszonyítva. Már nem tudom, hogy én kérdeztem-e tőle vagy Price: »Ki vagy?« Az angyal, anélkül, hogy ajkát szára nyitotta volna, élesen és hidegen felelt - mintha saját szívem visszhangját hallanám: »Én vagyok, a nyugati kapu hírnöke.«“ III. fejezet A modern alkímisták Az alkímiáról szóló könyvek és egyéb írások legtöbbje s XVIII. század végéig, a mai értelemben vett (vagyis szigorúan természettudományos alapokon álló) kémia kialakulásának idejéig követi nyomon az „aranycsinálás” művészetének történetét, holott a XIX. és a XX. század mágusai és okkultistái között is szép számmal találhatók olyanok, akik nemcsak elméletben, de gyakorlatban is foglalkoztak, illetve foglalkoznak az alkímiával és a szpagirikus művészettel (azaz az alkímiai gyógyszer- és elixírkészítéssel). Mesmerista alkímia Angliában a múlt század közepe táján egy bizonyos Mrs. Atwood és követői az okkultisták körében még akkor is nagy népszerűségnek örvendő „animális magnetizmusból” és „egyetemes delejességből”, valamint Franz Anton Mesmer osztrák orvos egyéb tanításaiból kiindulva próbálták értelmezni a meglehetősen homályos alkimista értekezéseket és recepteket. Az alkimista kéziratokat mindenekelőtt a mesmerizmus (amelyet a szövegek keletkezése idején természetesen még nem így hívtak), azaz a mindent átható asztrális fluidum elmélete és gyakorlati felhasználása segítségével megszerezhető magasabb rendű képességek - mint amilyen például a tisztánlátás, a telepátia és a távolbahatás - szimbolikus leírásainak tartották. Ezenkívül gyakran véltek felfedezni bennük olyan rejtett utasításokat, amelyek hozzásegítenek a legtökéletesebb mesmerisztikus transzállapot eléréséhez. Ebben az állapotban szerintük az elme képessé válik arra, hogy közvetlenül, minden technikai segédeszköz nélkül arannyá változtassa a közönséges fémeket. A Golden Dawn és az alkímia Az 1888-ban alapított nagy hírű és nagy hatású angol, majd nemzetközi hermetikus rend, a Golden Dawn beavatottjait szintén nem hagyta hidegen az alkímia. Dr. W. Wynn Westcott, a rend egyik alapítója egyebek között így ír az alkímiáról, az akkoriban kizárólag csak a rendtagoknak szánt titkos tanításokat tartalmazó „röpiratok” (Flying Rolls) egyikében: ’Azt hiszem teljesen felesleges, hogy bárki időt vesztegessen puszta kémiai kísérletekre. Egy alkímiai kísérlet tökéletes véghezvitele ugyanis megkívánja, hogy a fizikai síkon lefolytatott műveletekkel egyidejűleg az asztrális síkon is munkálkodjunk. Ha pedig nem vagy még tökéletes adeptus, aki képes rá, hogy ugyanúgy bánjon az akaraterejével, mint a hővel és a nedvességgel, az életerejével pedig úgy, mint az elektromossággal, akkor ne számíts igazi eredményre.” Westcott ugyanebben az írásában közzétesz egy diagramot is, amely a kabbala szefiráinak és bizonyos nemfémes elemeknek az alábbiak szerinti, az alkímia összefüggésrendszerében mindaddig nem alkalmazott párosításait szemlélteteti:

· Keter („korona”, első mozgató vagy sarkcsillag) - hidrogén · Hochmá („bölcsesség”, állatöv) - oxigén · Biná („értelemi”, Szaturnusz) - nitrogén · Heszed („kegyelem”, Jupiter) - fluor · Gevurá („szigorúság”, Mars) - klór · Tiferet („szépség”, Nap) - szén · Necáh („győzelem”, Vénusz) - bróm · Hod („dicsőség”, Merkúr) - jód · Jeszod („alap”, Hold) - foszfor · Málchut („királyság”, Föld) - kén. Az alkímia szimbolikája és sajátos szóhasználata a Golden Dawn bonyolult szertartásaiban is helyet kapott. Az egyik beavatási rítus során például a jelöltet ahhoz a szubsztanciához hasonlítják, amely a transzmutácó, azaz a fémátalakítás során arannyá válik. A különös pap A Golden Dawn legaktívabb alkimistája William Alexander Ayton (1816-1909) anglikán lelkész volt. Ayton atya, rendi nevén (amelyet rendtaggá avatásakor kapott vagy választott) Frater Virtute Orta Occident Rarius (Ki erény által emelkedik, ritkán bukik el) igen különös pap volt; feltétel nélkül hitt a világot irányító láthatatlan mesterek, egészen pontosan Madame Blavatsky mahatmáinak létezésében, ugyanakkor komolyan tartott a sötét erők világméretű összeesküvésétől, amelynek a „fekete testvérek”, azaz a jezsuiták állnak az élén; otthonosan mozgott az okkultizmus minden területén, ugyanakkor betegesen rettegett a mágia legenyhébb formáitól is; különös világképében jutott hely az őselemeket benépesítő természetszellemeknek, az elementáloknak, de még a törpék félelmetes, föld alatti birodalmának is, és természetesen szentül meg volt győződve arról, hogy az alkímia végső célja, a transzmutáció megvalósítható. W. B. Yeats, a Nobel-díjas ír költő, a Golden Dawn egyik legismertebb tagja önéletrajzában így emlékezik vissza az ősz hajú Ayton atyával való első találkozására: „Westcott a következő szavakkal vezetett oda hozzá: - Ő kapcsol össze minket a múlt nagy adeptusaival. A bemutatkozás után az idős férfi félrevont és így szólt hozzám: - Remélem, ön soha nem idézett szellemeket, az ugyanis felettébb veszélyes dolog. Bizton állíthatom, hogy még egy planétaszellem megidézése is végzetes lehet. Később megkérdeztem tőle, hogy látott-e már kísértetet. - Ó igen, egyszer láttam - válaszolta. - Van egy alkímiai laboratóriumom, amelyet házam pincéjében rendeztem be, nehogy a püspök felfedezze. Egyszer ott járkáltam egymagamban fel s alá, amikor idegen lépések zajára lettem figyelmes. Hirtelen megfordultam, és megpillantottam azt a lányt, akibe még ifjú emberként fülig szerelmes voltam, de aki abban az időben már rég nem tartozott az élők világához. Meg akart csókolni, de persze nem hagytam. - Miért nem? - kérdeztem. - Természetesen azért - válaszolta -, mert akkor a hatalmába kerített volna. Ekkor megkérdeztem tőle, hogy az alkímiai kísérletei vezettek-e már valamilyen eredményre. - Igen - felelte -, egyszer sikerült előállítanom az életelixírt. Egy francia adeptus megvizsgálta, és megfelelőnek találta, a színét csakúgy, mint az illatát.” (A jelek szerint annyira azért egyikük sem bízott benne, hogy megízlelje, netán elfogyassza, bár az atya állítólag végül rászánta magát, de az elixír addigra elpárolgott.) Yeats a tiszteletes utolsó mondatához zárójelben azt a megjegyzést fűzi, hogy a francia adeptus feltehetően a kor legendás mágusa, Eliphas Lévi lehetett, aki a múlt század hatvanas éveiben többször is megfordult Angliában, ahol számos rózsakeresztessel, szabadkőművessel és független okkultistával találkozott, s szert tett néhány lelkes követőre és tanítványra is. Egy józan és egy bohém francia alkimista Franciaország legismertebb alkimistája ebben az időben a Francia Alkímiai Társaság megalapítója, M. Jolivet-Castelot volt, akinek állítólag sikerült aranyat is előállítania, „jóllehet csak igen kis mennyiségben”. Az alkímiáról vallott nézeteit a Hogyan váljunk alkimistává, avagy értekezés a szpagirikus művészetről és a tarot nagy arkánumainak hermetikus eredetéről című könyvében fejtette ki. Amint a könyv alcíme is elárulja, a tarol huszonkét nagy arkánumát hermetikus eredetű képes útmutatónak tartotta, amely a bölcsek kövéhez, illetve a halhatatlanság elixírjéhez vezető út legfontosabb állomásait jelképezi. Jolivet-Castelot mindezek ellenére nem tartotta magát igazi alkimistának, inkább olyan kémikusnak, aki e tudományág legújabb felfedezéseinek birtokában és legmodernebb eszközeinek felhasználásával törekszik az alkimisták által kitűzött célok elérésére.

A kor egy másik, kevésbé ismert francia alkimistája a tehetséges festő és grafikus, Jean-Julien Champagne volt, akiről az a hír járta Párizsban, hogy fekete mágiát űz és az ördöggel cimborál. Champagne amúgy az átlagos, abszintkedvelő, bohém párizsi művészek életét élte, és - a legtöbb okkultistától eltérően - a humorral sem állt hadilábon. Állítólag gyakran eszelt ki ízetlen tréfákat, amelyeknek sok esetben a tanítványai voltak a céltáblái, illetve szenvedő alanyai. Az egyik naiv fiatalembert például - aki mágiát és alkímiát tanult nála - rávette, hogy bástyázza körül az ágyát súlyos szeneszsákokkal, miáltal álmában feltárul majd előtte a tűz igazi természete. Mint az okkultisták általában, Champagne is tagja volt néhány mágikus-ezoterikus titkos társaságnak. Ezek egyikének, a Héliopoliszi Testvériségnek az alapítása is az ő nevéhez fűződik. Bizonyos okkult szerzők nagy hatalmú, befolyásos szervezetként emlegetik ezt a titkos társaságot, bár valószínűleg csupán néhány állandó tagot számlált, és nem volt különösebb hatással az újjáéledő nyugati ezoterikus tradíció alakulására. Lucifer követői Többen tudni vélik, hogy Champagne tagja volt annak a hírhedt párizsi titkos társaságnak is, amelynek beavatottjai a középkori luciferiánus eretnekség modern változatát gyakorolták. A IX. Gergely pápa által 1233-ban kiadott vox in Roma című bulla röviden így foglalja össze a luciferiánusok gnosztikus eredetű hitvallását: Isten teljesen jogtalanul járt el, amikor Lucifert és a vele szövetséges angyalokat letaszította az égből. A föld és az ég, minden látható és láthatatlan dolog igazi teremtője Lucifer. Ő a fény istene és a menny jog szerinti ura. Egy napon majd visszatér otthonába, és kiveri onnan a bitorlót. Amikor ez bekövetkezik, hívei is eljutnak általa az örökké való gyönyör és boldogság birodalmába. Addig is híven szolgálják urukat, és mindent elkövetnek annak érdekében, hogy ártalmára legyenek a vele szembeforduló keresztényeknek. Pierre Geyraud - aki az 1939-ben megjelent Les réligiohs nouvelles de Paris (Párizs új vallásai) című könyvében részletes beszámolókat közöl a luciferiánusok titkos mágikus szertartásairól és rituális orgiáiról - úgy tudja, hogy Champagne volt Saint-Merry luciferiánusainak irányítója és az ottani luciferiánus szentélyben felállított nagyméretű Baphomet szobor megalkotója. Champagne és társai ezek szerint Lucifert azonosnak tekintették Baphomettel, a templomosok állítólagos kétnemű bálványával, amelyet Jókai Mór így ír le Egy hírhedett kalandor a tizenhetedik századból című regényének negyedik részében: „Ennek a bálványnak két arca volt; egy férfiúi és egy női, s az egész alakja félig férfi volt, félig asszony. Egy óriási kígyó tekergőzött rajta végig, s ennek a tizenkét gyűrűjére volt fölvésve a zodiákus tizenkét égi jegye. Az egyik kezében volt a Nap, a másikban a Hold. A két lába alatt volt a föld. Az meg egy krokodiluson nyugodott.” Eliphas Lévire annak idején szintén nagy hatással volt ez a titokzatos bálvány, amelyet egyik leghíresebb metszetén a boszorkányszombatok bakjaként örökített meg, s amelyről azt írja hogy „az okkult tudományok beavatottjai... örökké imádni fogják azt, amit ez az elrettentő kép jelent”, vagyis az „asztrális fényt”, ezt a mindent átható szubtilis közeget, amely egyebek közt lehetővé teszi a mágia működését és a transzmutációt, azaz a fémátalakítást. Geyraud leírása szerint a Champagne által készített szobor Eliphas Lévi Baphomet-ábrázolását követi, amelynek felfelé mutató jobb kezén a „solve”, lefelé mutató bal kezén pedig a „coagula” felirat olvasható. Ez a két szó pedig visszavezet minket az alkímiához, amelynek a leggyakrabban emlegetett utasítása nem más, mint e „solve et coagula!”, azaz az „oldj és köss!”. Geyraud szerint Champagne később megszegte a beavatásakor tett esküjét, és a luciferiánusok nem egy féltve őrzött titkát a nyilvánosság elé tárta (valószínűleg ő is tőle szerezte a könyveiben közölt információk egy részét). Ennek okán azt sem tartja kizártnak, hogy éppen az ő mágikus bosszújuk miatt halt meg aránylag fiatalon, látszólag valamiféle szörnyű bőrbetegség következtében, amelynek tünetei leginkább a lepráéra emlékeztettek. A villiers-le-bel-i temetőben található síremlékén a következő felirat olvasható: „Itt nyugszik Jean-Julien Champagne, a hermetikus tudományok apostola (Apostolus Hermeticae Scientiae).” Strindberg aranya és az argentaurum August Strindberg (1849-1912), a világhírű svéd drámaíró, aki idősebb korában egyre nagyobb érdeklődést mutatott az okkultizmus bizonyos területei iránt és egyre jobban belemélyedt Swedenborg misztikájába, szintén gyakorolta az alkímiát. Saját állítása szerint egy alkalommal sikerült némi „gyenge minőségű” aranyat előállítania ammónium-vasszulfátból, tehát egy olyan vegyületből, amely semmiképp sem hozható összefüggésbe az arannyal. Dr. Loczka Alajos Az alchimia története (1925) című könyvében említést tesz egy Emmens nevü amerikai alkimistáról, akinek állítólag sikerült létrehoznia egy addig ismeretlen, új elemet, amely tulajdonságait tekintve valahol az arany és az ezüst között áll. Az új elemnek az argentaurum nevet adta és az akkor még betöltetlen nyolcvanhetedik helyre iktatta be, s azt állította róla, hogy aránylag könnyen tiszta arannyá alakítható.

Hars Biedermann A mágikus művészetek zseblexikona című könyvében arra a következtetésre jut, hogy az argentaurum előállítási módja minden bizonnyal megegyezik a cementálásnak nevezett alkímiai eljárással, amelyről A. Lehmann a következőket írja Babona és varázslat című - magyarul 1900-ban megjelent - könyvének alkímiáról szóló fejezetében: „Az arany súlyát gyarapító általános módszer az ú. n. czementáczió volt. Aranyat összeolvasztottak ezüsttel és rézzel és a keveréket egészen vékony lapokká kalapálták. Ezeket azután a czementporral rétegenkint helyezték el a tégelybe. A tégelyt több napig egyre erősebb tűzön hevítették; midőn a hevítés elégséges volt, a fémlapok látszólag tiszta aranyból állottak, ennek súlya pedig most valamivel nagyobb volt, mint az eredeti aranymennyiségé. A dolog egészen természetes. A czementpor olyan összetételű volt, hogy a hevítés folytán csak a rezet és az ezüstöt oldotta föl, nem pedig az aranyat is. Ennélfogva a fémlapokban csak arany maradt vissza; vele azonban rendszerint némi réz és ezüst is, ha ügyeltek rá, hogy ne vegyenek túl sok czementport. Az arany súlya tehát most nagyobb volt, mint az eredeti mennyiségé; de nem is volt többé színarany.” (Fordította dr. Ranschburg Pál) A katedrálisok titka 1926 őszén Le mystére des cathédrales (A katedrálisok titka) címmel, mindössze háromszáz példányban megjelent Párizsban egy könyv, amelynek címlapján Fulcanelli neve volt olvasható, azé a titokzatos alkimista adeptusé, akinek legendája a húszas évek elején kezdett terjedni és formálódni a francia okkultisták körében. A könyvnek - amely „A nagy mű hermetikus szimbólumainak ezoterikus interpretációja” alcímet viselte - Fulcanelli állítólagos tanítványa, az akkor huszonhat éves Eugéne Canseliet írta az előszavát és az állítólagos luciferiánus grafikus, Jean-Julien Champagne készítette az illusztrációit. Fulcanelli könyvének első részében megismerteti olvasóit Franciaország legnevezetesebb gótikus építményeivel. Különösen nagy figyelmet fordít a monumentális középkori katedrálisok, közülük is elsősorban a párizsi Notre-Dame fantasztikus építészeti megoldásainak, bizarr díszítményeinek és rejtélyes szimbólumainak bemutatására. A második részben azután - amint azt a könyv alcíme is elárulja - ezek megfejtése, illetve értelmezése révén megkísérli kellően ezoterikus módon, leginkább az alkímiában járatos olvasóit megcélozva, vagyis távolról sem közérthetően bemutatni a „Nagy Mű” legfontosabb állomásait, és egyúttal feltárni a fémeket arannyá változtató, az életet pedig korlátlanul meghosszabbító lapis philosophorum (bölcsek köve) előállításának a titkát. A párizsi Notre-Dame egyik bejárata fölött látható domborműről például az a véleménye, hogy a transzmutációra, azaz a fémek átalakítására vonatkozó rejtett utalásokat rejti; a dombormű középpontjában elhelyezkedő szarkofágot díszítő hét medalionról pedig azt tartja, hogy azok egészen egyszerűen a hét planétát és egyben az alkímia hét alapfémét (Nap - arany, Hold - ezüst, Merkúr - higany, Vénusz - réz, Mars - vas, Jupiter - ón, Szaturnusz - ólom) szimbolizálják. Erről a hét, égi eredetű alapfémről szól a következő alkimista versike, amelyet annak idején valószínűleg egy mester írt tanítványa okulására: Hét fém alkotja a világot, A hét planéta száma szerint. A kozmosz ajándékul adta nekünk A rezet, a vasat, az ezüstöt, Az aranyat, az ónt, az ólmot S szülőanyjukat, a higanyt. Végül pedig tudd meg azt is fiam, Hogy atyjuk nem más, mint a kén. Az argonauták hagyatéka A katedrálisok titkában fontos szerep jut Fulcanelli sajátos etimológiájának is. Szerinte például az art gothique (gótikus művészet), egyszerűbb formában az art got (gót művészet), nem a népvándorlás idején ismertté vált germán nép nevének és az art (művészet) szónak az összevonásából ered, hanem a különféle szubkultúrák sajátos, „ezoterikus” szókincsét és szóhasználatát jelölő argot (argó) kifejezésből, illetve annak melléknévi formájából, az argotique-ból. „Úgy véljük - írja egy helyütt -, hogy az art gothique csupán az argotique szó helyesírási torzulása, annak a foneokai törvénynek megfelelően, amely minden nyelvben a helyesírásra való tekintet nélkül uralja a hagyományos kabbalisztikát.” Fulcanelli úgy gondolja, hogy a katedrálisok nagy tudású építői, akik az argot egy ma már ismeretlen változata segítségével kommunikáltak egymással az építkezések során - annak az antik eredetű ezoterikus tradíciónak voltak a követői, amelynek beavatási rítusai és legfontosabb tanításai az aranygyapjú történetébe vannak beépítve, illetve elrejtve; maga az argot kifejezés pedig az aranygyapjú felkutatásáért és visszaszerzéséért indított expedíció résztvevőit (az argonautákat) szállító hajó, az Argó nevére vezethető vissza. Vagyis Fulcanelli szerint s középkori argotier-k (argót használók, az Argó utasainak szellemi örökösei) még ismerték a Heszperiszek kertjébe, az egyre jobban ködbe vesző napnyugati Paradicsomba, vagyis a transzcendens „túlsó partra” vezető utat, amelynek „térképét” az általuk emelt katedrálisok struktúrájába rejtve, falaiba építve, köveibe vésve hagyták az értetlen utókorra.

A titokzatos Fulcanelli Fulcanelli kilétére vonatkozóan mind a mai napig folynak a találgatások. Egy népszerű korabeli feltételezés szerint a mester a kihaltnak hitt francia Valois-dinasztia utolsó leszármazottja. Ezzel az elképzeléssel kapcsolatban gyakran kerülnek szóba azok a Valois-házi uralkodók, akik köztudottan szívesen töltötték idejüket a mágia, az alkímia és más titkos tudományok tanulmányozásával és gyakorlásával. A feltételezett Valois-leszármazott mellett akkoriban sok ismert és kevésbé ismert emberről keringtek olyan híresztelések, hogy valójában ő rejtőzik a Fulcanelli név mögött. A Fulcanelli-gyanús személyek listáján szerepelt egyebek között a népszerű fantasztikus író, J. H. Rosny (aki persze túlságosan híres volt ahhoz, hogy sokáig tetszeleghetett volna a rejtőzködő adeptus szerepében) és a jóval szűkebb körben ismert elméleti alkimista, Pierre Dujols (akinek viszont már volt egy jól bejáratott írói álneve, amelyen alkimista tárgyú írásait publikálta). A két legfőbb gyanúsított természetesen mind a mai napig a Fulcanelli-könyv két közreműködője, Eugéne Canseliet és Jean-Julien Champagne; bár az előbbivel kapcsolatban gyakran elhangzik az az ellenvetés, hogy akkoriban még túl fiatal volt egy ilyen agyafúrtan megfogalmazott, hosszas előtanulmányokat igénylő mű megírásához, ráadásul az általa írt előszónak és minden, később publikált írásának egészen más a stílusa; az utóbbival kapcsolatban pedig az, hogy túl gyakran nézett a pohár fenekére, szerette az ízetlen tréfákat, folyton járt a szája, ráadásul szívesen kérkedett azzal, hogy ő Fulcanelli. Akik viszont - mindezek ellenére - mégis Champagne-ra voksolnak, előszeretettel hivatkoznak arra, hogy a bohém alkimista bizonyíthatóan már a Fulcanelli-könyv megjelenése előtt hasonló nézeteket vallott az argot-ról, amelyet „nyelvi kabbalának” nevezett, és az art gothique mellett az art goetique-kel, azaz a fekete művészettel, ismertebb nevén a fekete mágiával is kapcsolatba hozott; vagy arra, hogy A katedrálisok titkának egy állítólagosan Fulcanelli által dedikált példányában a mester neve előtt az A. H. S. betűk szerepelnek, amelyek megegyeznek a Champagne sírján olvasható Apostolus Hermeticae Scientiae titulus kezdőbetűivel. Egyes okkultisták, akik szerint a rejtőzködő adeptus Champagne-nyal azonos, elképzelhetőnek tartják, hogy nem is az ő teste nyugszik abban a bizonyos sírban, ugyanis Fulcanelliről mindig is az a hír járta, hogy sikerült előállítania a halhatatlanság elixírjét. Babakocsit a mesternek Ha Fulcanelli valóban emberfeletti tudásra és képességekre szert tett adeptus (volt) - ahogy számos okkultista állítja -, nem pedig egy gondosan kitervelt beugratás vagy egy írói álnév körül spontán módon kikristályosodott legenda, akkor kétségkívül igen jól értett a rejtőzködés, illetve az álcázás művészetéhez, mert a jelek szerint alig egy-két embernek adatott meg a vele való közvetlen találkozás, vagy legalább annak megsejtése, hogy kivel állnak szemben. Ezen kiválasztottak egyike Eugéne Canseliet volt, aki - saját állítása szerint - magától a mestertől tanulta az alkímiát. Canseliet legelőször 1922-ben hivatkozott Fulcanellire, amikor egy alkímiai kísérlet során - amelyen jelen volt Champagne és egy Gaston Sauvage nevü kémikus is - sikerült száz gramm ólmot arannyá változtatnia. A vörös színű porról, amellyel a transzmutációt véghezvitte, azt állította, hogy mesterétől, Fulcanellitől kapta. Canseliet - ugyancsak saját elmondása szerint - később is többször találkozott a titokzatos adeptussal, aki minden egyes alkalommal fiatalabbnak és fiatalabbnak látszott. Amikor először látta, nyolcvanévesnek tűnt, később ötvennek, 1954-ben pedig, utolsó találkozásuk idején, egy teljesen ránctalan, nőies külsejű fiatalember benyomását keltette. Francis King és Isabel Sutherland a mágia újjászületéséről szóló könyvükben (The Rebirth of Magic) ehhez a történethez mindössze azt a megjegyzést fűzik, hogy ha a mester nem állítja le hamarosan ezt a visszafiatalodási folyamatot, a tanítványai kénytelenek lesznek beszerezni egy babakocsit. Találkozás a gázgyárban Az 1960-ban megjelent, nagy sikerű Le matin des magiciens (A mágusok hajnala) című könyv első részének egyik fejezetében - A példaadó alkímia, 3. - Louis Pauwels elmeséli társszerzője, Jacques Bergier találkozását egy titokzatos idegennel, akiben az Fulcanellit vélte felismerni. A találkozásra 1937 júniusának egyik délutánján került sor, egy meglehetősen prózai helyen, a Párizsi Gázművek kísérleti laboratóriumában, ahol az idegen arra kérte Bergier-t, adjon át egy üzenetet főnökének, André Helbronner-nek, a nagy hírű fizikusnak, a francia magfizikai kutatások irányítójának. Az üzenet lényege a következő volt: „André Helbronner úr, akinek, úgy tudom, ön az asszisztense, az atomenergia kutatója. Helbronner úr volt szíves beszámolni nekem néhány elért eredményéről, nevezetesen arról, hogy a polóniumnak megfelelő radioaktivitás keletkezett, amidőn magas nyomású hidrogénben bizmutszálat robbantottak szét, villamos kisülés segítségével. Már nincsenek messze a sikertől, csakúgy, mint korunk néhány más tudósa. Megengedi-e, hogy óvatosságra intsem önöket? Az a munka, amelyre önök és kollégáik rászánták magukat, iszonyatosan veszélyes. És nem csak önökre nézve. Az egész emberiséget fenyegeti a rettentő veszély. Az

atomenergia felszabadítása jóval egyszerűbb annál, mint ahogy önök elképzelik. És a mesterségesen előidézett radioaktivitás néhány év alatt megmérgezheti a bolygót. Ráadásul atom-robbanóanyag már néhány gramm fémből is nyerhető, és egész városokat tehet a földdel egyenlővé... az alkimisták rég tudják ezt.” A titokzatos idegen szerint a távoli múltban is voltak olyan civilizációk, amelyek ismerték az atomenergiát, de visszaéltek pusztító erejével, ami végül teljes megsemmisülésükhöz vezetett. Bergier provokatív kérdéseire válaszolva végül az alkímia lényegéről is ejtett néhány szót: „Az alkímia titka a következő: van rá mód, hogy az anyag és az energia manipulálásával olyasmit idézzünk elő, amit a jelenlegi tudomány erőtérnek nevezne. Ez az erőtér hatást gyakorol a megfigyelőre, és kiemelt helyzetbe juttatja a világegyetem egészéhez képest. Ebből a kedvező helyzetből közel kerülhet azokhoz a valóságokhoz, amelyeket a tér és az idő, az anyag és az energia általában eltakar előlünk. Ezt nevezzük mi Nagy Műnek. - És a bölcsek köve? Az aranycsinálás? - Az efféle dolgok csupán alkalmazási formák, különleges esetek. A lényeg nem a fémek transzmutációja, hanem magának a kísérletezőnek az átlényegülése. És ezt a titkot évszázadonként csupán egy-két ember találja meg.”

Egy Lévi-követő, egy paracelsiánus és egy playboy alkimista Napjaink legismertebb francia alkimistája Armand Barbault, aki sok más, ezoterikus érdeklődésű honfitársához hasonlóan Eliphas Lévi nagy tisztelőjének és hűséges követőjének vallja magát, és aki - Fulcanellivel ellentétben - kimondottan keresi a nyilvánosságot. Barbault az alkímia szempontjából kiemelt fontosságot tulajdonít az asztrológiának és a rendszeres horoszkópkészítésnek, mivel úgy véli, hogy a különféle alkímiai műveletek csakis a nekik megfelelő konstellációk idején hajthatók végre sikeresen. A „Nagy Mű” megvalósítását lehetővé tevő konstelláció szerinte csupán minden huszonkettedik évben következik be, és úgy gondolja, hogy pontosan ezért van a föníciai, a héber és sok más ősi ábécének huszonkét betűje, a tarotnak pedig huszonkét nagy arkánuma. Szerb Antal csodálatos mágikus regényében, A Perdragon-legendában szintén találkozhatunk azzal az alkimisták körében régóta ismert elmélettel, hogy a bölcsek köve, illetve az életelixír csak bizonyos csillagállások vagy egy bizonyos konstelláció idején készíthető el, illetve alkalmazható sikeresen: „A Nagy Adeptus most készül a Nagy Mű végrehajtásához. Így rendelik a csillagok... Kűlönösképpen mindent láttam, amit mondott. A csillagok az égen egyre keringtek, és aztán egyszer csak megálltak jelentőségteljesen.” Az Egyesült Államok-beli Salt Lake Cityben működik az 1960-ban alapított Paracelsus College, eredeti nevén a Paracelsus Research Society (Paracelsus Kutató Közösség), amelynek fő célkitűzése „kivezetni az alkímaiát történetének hanyatló és sötét korszakából” . A szervezet alapító elnöke, Frater Albertus Spagyricus (eredeti nevén AIbert Riedel) Alchemist`s Handbook (Az alkimista kézikönyve) címmel kiadott egy könyvet, amely főleg növényi alapú elixírek alkímiai módszerekkel történő előállításához ad instrukciókat. Frater Albertust - mint minden vérbeli alkímistát - természetesen szintén a transzmutáció, azaz a fémek átalakítása és az aranycsinálás foglalkoztatja leginkább. Az 1975-ben megjelent, The Alchemist of the Rocky Mountains (A Sziklás-hegység alkimaistája) című könyvében azt állítja, hogy 1937-ben Fulcanelli a franciaországi Castel de Lerében három lenyomozható és szavahihető tanú jelenlétében sikeres transzmutációt hajtott végre, amelynek során kétszáz gramm ólmot aranyra, száz gramm ezüstöt pedig urániummá változtatott, a mindig magánál hordott „vörös oroszlán” segítségével. A korszak kétségkívül legkülönösebb alkimistája az Angliában élő Stanislas itlossowski de Rola herceg. Az újságirók által playboy-alkímistának titalált herceg a hatvanas években egyike volt a “beautiful people” néven emlegetett pop-(élet)művészeknek, és baráti szálak fűzték a Beatles, a Rolling Stones és más élvonalbeli rockegyüttesek nem egy tagjához. Ezenkívül ő volt a fő szervező-rendezője az angliai Playboy-birodalom akkori uralkodója, Victor Lownes által szponzorált, botrányosan bizarr és excentrikus társasági összejöveteleinek. Mindezek mellett igen komolyan és elmélyülten foglalkozik az alkímiával, és a Thames and Hurison Kiadó Art and Iraragination (Művészet és képzelet) sorozatában megjelent Alenenav Alkímia című könyve egyike napjaink legolvasottabb alkímiai tárgyú értekezéseinek. IV. fejezet Rúnák és rendek Az utóbbi években több olyan könyv is napvilágot látott, amely részben vagy egészben a harmadik Birodalom és az okkultizmus kapcsolatával foglalkozik. Mi viszont most azokról a német és osztrák ezoterikus titkos társaságokról fogunk elmondani egyet s mást, amelyek közvetve vagy közvetlenül

hozzájárultak a Harmadik Birodalom megszületéséhez, a náci ideológia kialakulásához, formálódásához és a náci szimbolika többé-kevésbé mágikus jellegéhez. Guido von List és a rúnamágia Azt a kiemelkedő szerepet, amely a francia és az angolszász mágikus újjászületésben Eliphas Lévinek jutott, a német nyelvterületen Guido von List töltötte be. Guido von List (1848-1919), vagy ahogy tanítványai, hívei és követői emlegették, „a mester” (der Meister) gazdag bécsi kereskedőcsalád sarja volt, akit már kisgyermekként lenyűgözött a kereszténység előtti germán vallás és kultúra. Saját elmondása szerint még nem töltötte be a tizenötödik évét, amikor a bécsi Stephansdom pincéjében, egy régi, töredezett oltárkő előtt megfogadta, hogy felnőtt korában templomot épít Wotannak, a germán mitológia főistenének („Wenn ich einmal Gross bin, verde ich einen Wotans-Tempel bauen!”). Neve az 1880-as években kezdett ismertté válni, amikor megjelent első regénye, a kétkötetes Carnuntum, amely a germánok és a rómaiak Duna menti harcairól szól. Ezután még számos könyvet írt, részben regényeket és drámákat, részben pedig filozófiai, vallástörténeti és néprajzi értekezéseket. Legtöbb írása természetesen az ősi germán erényekről, a germán népek történelméről, a germán vallásról és mitológiáról, valamint ez utóbbiak folklorisztikus maradványairól szól. 1902-ben komoly szemműtéten esett át, amely után több hónapig nem nyerte vissza a látását. Ez idő alatt tapasztalta meg élete legjelentősebb transzcendens élményét, amelynek során feltárult előtte az ősi germán szakrális ábécé, a tizennyolc jelből álló rúnasor rejtett értelme, és az a módszer, amelynek segítségével a rúnákba zárt isteni erők munkára foghatók vagy mágikus képességekké transzformálhatók. Ennek a közvetlen módon, a belső látás által szerzett tudásnak az alapján írta meg Das Geheimnis der Runen (A rúnák titka) című könyvét, amellyel elindította a rúnamágia napjainkig tartó reneszánszát. List azonban nem tárta a nyilvánosság elé a rúnamágia minden titkát. A leghatásosabb (és egyben a legveszélyesebb) módszereket és gyakorlatokat csupán a közvetlen tanítványait tömörítő Armanen Orden nevü titkos társaság tagjainak adta tovább. Ezekből az ezoterikus tanításokból fejlesztette ki később két német mágus, Siegfried Adolf Kummer és Friedrich Bernhard Marby a „rúna jógának” nevezett rendszert. Ennek legújabb és legösszetettebb változatában, amelyet az amerikai Edred Thorsson dolgozott ki, minden egyes rúnához a következő kiegészítő elemek kapcsolódnak: 1. Az adott rúna nevével, illetve annak jelentésével összhangban álló kulcsszavak. 2. A rúna alakjára emlékeztető ászanaszerű testtartás (stödhur vagy stadhá). 3. A rúna nevéből képzett jelentés nélküli, mantraszerű hangfüzér (galdr). 4. A rúna által hagyományosan uralt életszférákhoz kapcsolódó, illetve ezeket befolyásoló mágikus cselekedetek. A fentieket illusztrálandó bemutatjuk az X alakú, ajándék, bőkezűség, nagylelkűség, vendéglátás, lakodalom stb. jelentésű, gebo (giba, gyfu, gipt) nevü rúna mágikus-ezoterikus tartozékait, kiegészítőit, vonzatait: Kulcsszavak: mágikus erő, ajándékozás, eksztázis, áldozat, szexuálmágia. Stadha (testtartás): Terpeszállás nyújtott, feszes lábakkal, lábfejek kifelé néznek; a karok felemelve, kinyújtva és a lábakkal azonos mértékben oldalra hajlítva, miáltal az egész test X alakot ölt. Galdr (mantraszerű mágikus hangfüzér):

gebo gebo gebo gu ga gi ge go

gub gab gib geb gob og eg ig ag ug gaaaafffffff

Mágikus műveletek és területek: szexuálmágia; szexuálmágikus beavatás; misztikus egyesülés, illetve egység; a mágikus képességek növekedése, fokozódása; harmonikus, kiegyensúlyozott kapcsolat fivérek, nővérek, szeretők, jegyesek és házastársak között; mágikus befolyások az emberi és az isteni világban; az emberfeletti tudás és bölcsesség megszerzése Sárkányfog-vetemény List egyik fő törekvése az volt, hogy életre keltse az ókori germán törzsek „Armanen” néven ismert papi kasztját. Részben e cél megvalósítását volt hivatva elősegíteni az általa alapított titkos rend, az Armanen Orden, amelynek a szvasztika, vagyis a horogkereszt volt a legfontosabb emblémája. List egyébként már jóval korábban, az 1870-es években használni kezdte ezt a világszerte ismert ősi szimbólumot, amellyel találkozhatunk a trójai leleteken, az észak-európai sziklavéseteken, a hindu szentképeken. a távol-keleti buddhista szimbolikában és Amerika őslakóinak díszítőművészetében, s amely a legtöbb esetben a Napot, a Nap útját, a négy részre osztott napévet, az egymást követő évszakokat, a körbe forgó évet, a Sarkcsillag körül megforduló égboltot s általában az örvénylő mozgást és a mozdulatlan középpontot, vagyis az univerzumot és annak urát jelképezi. List azonban egy eredendően árja

szimbólumnak tekintette, mágikus erejű rúnának, az árja felsőbbrendűség jelképének, amely az indogermán népek szétszóródása révén jutott el a világ számos vidékére. List visszaemlékezéseiben leírja, hogy 1875-ben, a nyári napforduló éjszakáján, ő és néhány hasonló gondolkodású barátja felmentek arra a Bécs közelében emelkedő dombra, amelyen a Carnuntum nevü rónai kori város romjai találhatók. Először ünnepélyesen tüzet raktak, majd ástak egy gödröt, amelyben a germán napistennek, Baldurnak szánt áldozatul elhelyeztek nyolc palack bort, mégpedig szvasztika alakban elrendezve. Ezután az üvegeket meghintették az időközben kialudt nyárközépi tűz hamujával, végül betemették a gödröt. Vannak, akik úgy vélik, hogy ez a szvasztika alakban elrendezett és elásott nyolc palack volt az a sárkányfog-vetemény, amelyből néhány évtized múlva kikeltek a Harmadik Birodalom seregei. Ez persze túlzás, az viszont tény, hogy Guido von List megjósolta a Német-római Birodalom újjászületését egy mindenekfelett álló, erőskezű vezér irányításával, s hogy az elmúlt évezredek során elesett (s azóta a Walhallában, a harcosok túlvilági paradicsomában időző) germán hősök újból testet öltenek, hogy részt vegyenek egy soha nem látott, világméretű háborúban, amely 1932-ben veszi kezdetét. (Az időpontot illetően kicsit tévedett.) Az új templomosok Ugyancsak a szvasztika volt a legfontosabb jelképe a List honfitársa és barátja, Jörg Lanz von Liebenfels (1874-1954) által alapított Orden des Neuen Tempels, azaz Új Templomosok Rendje nevü okkult csoportosulásnak, amelynek August Strindberg, az alkímiai kísérleteket végző ismert svéd drámaíró is tagja volt egy ideig. A szélsőségesen nacionalista és antiszemita Lanz von Liebenfels, akit ugyanakkor ellenállhatatlanul vonzott a kabbala, Bibliomystikon című tízkötetes művében foglalta össze a század legvégén alapított rend filozófiáját, metafizikáját, szimbolikáját és ritualisztikáját. Ez a könyv volt egyben a teozófia és az antropozófia mintájára megalkotott ariozófia, azaz árja bölcsesség nevü spirituális irányzat alapvetése is. A számos német és osztrák okkultista által támogatott ariozófia, amint azt a neve is elárulja, a felsőbbrendű “fajnak” kikiáltott árja, azaz indogermán (de inkább csak germán) népek ősi bölcsességének és mágikus tudásának kutatását, elsajátítását és terjesztését tűzte ki célul. Az új templomosok mágikus központja az ausztriai Burg Werfenstein Dunára néző, kissé romos, de ezáltal még romantikusabb kastélya volt. Itt folytak a beavatási szertartások, és itt adták elő a Lanz von Liebenfels által kidolgozott bonyolult Grál-rítusokat. Később két újabb beavatási központot is létrehoztak, az egyiket az Ulm melletti Marienkampban, a másikat pedig Rügen szigetén. Lanz von Liebenfels az első világháborút megelőző években kiadott egy Ostara (Kikelet) című nacionalista és antiszemita hangvételű okkultista folyóiratot, amelynek előfizetői listáján Adolf Hitler neve is szerepelt. Amikor Hitler hatalomra került Németországban, az új templomosok nagymestere már azzal kérkedett, hogy a Führer az ő személyes tanítványa volt. Akár így volt, akár nem, annyi bizonyos, hogy az Anschluss, azaz Ausztria bekebelezése után, sok más okkult csoportosulással együtt, a nácik az Új Templomosok Rendjét is feloszlatták (illetve illegalitásba kényszerítették), Lanz von Liebenfels műveit pedig indexre tették. A Germán Rend és a szvasztika Guido von List rúnamágiája és Lanz von Liebenfels árja misztikája egyaránt nagy hatással volt az 1912-ben alapított Germanen Orden, azaz Germán Rend nevü félig ezoterikus, félig politikai indíttatású, többé-kevésbé titkos szervezetre. A Theodor Fritsch és Herman Pohl által irányított rend szellemiségét mindenekelőtt az árja faj felsőbbrendűségének kihangsúlyozása, a paranoiába hajló antiszemitizmus, illetve judeofóbia, a germán mitológia iránti rajongás, a Wotan-kultusz és a rúnák mágikus erejébe vetett hit határozta meg. Ez utóbbi például olyan kézzelfogható formában is megnyilatkozott, mint a rend tagjai által viselt, varázserejű rúnákkal díszített bronzgyűrűk, amelyektől a betegségek távoltartását és a balszerencse elhárítását remélték. Ezeket a bűvös gyűrűket egyébként a világháború alatt Pohl ezrével adta el a frontra induló katonáknak. (Akik közül azután mindazok igazolhatták a gyűrű mágikus erejét, akik élve megúszták a háborút.) Bár a rend a germán világot, pontosabban az árja fajt fenyegető fő veszélyforrást a világméretű „zsidó-szabadkőműves összeesküvésben” látta, szervezeti felépítésében mégis egyértelműen a szabadkőműves mintákat követte. Ez az utánzás addig terjedt, hogy még a helyi csoportjaikat is páholyokként (Loge) emlegették. Ezek száma egyébként az első világháború kezdetén tizenkettő volt. Az 1920-as évek elején, amikor a nemzetiszocialista mozgalom még gyermekcipőben járt, a bennfentesek és a szimpatizánsok részéről különféle javaslatok hangzottak el a párt leendő emblémáját illetően. Adolf Hitler végül a Germanen Orden egyik prominens tagjának, az okkultizmus szakértőjeként számon tartott dr. Friedrich Krohn sternbergi fogorvosnak a javaslatát fogadta el: vörös alapon fehér korong, benne fekete szvasztika. A vörös szín Krohn magyarázata szerint az akarat tüzét és a szent cél érdekében kiontott vért, a fehér az északi „fajt”, a „faji” tisztaságot és a nemzeti egységet, illetve a nemzetállamot, a szvasztika pedig „az árja ember győzedelmes harcát” jelképezi.

Thule mágusai Nem sokkal az első világháború befejezése után a Germanen Orden müncheni páholyának néhány tagja Rudolf Freiherr von Sebottendorf „báró” (1875-1945) vezetésével megalapította a Thule nevü csoportot, amelyet az akkori német titkos társaságok közül a legszorosabb szálak fűztek a formálódó nemzetiszocialista mozgalomhoz. A Thule Gesellschaftról - amely nevét az antik geográusok által Ultima Thuleként emlegetett mitikus északi Atlantiszról, az isteni eredetű árják elpusztult őshazájáról kapta - meglehetősen eltérően vélekednek a témával foglalkozó szerzők. Amíg egyesek csupán egy nem túl jelentős, okkultizmussal és rúnamágiával foglalkozó szélsőjobboldali csoportosulásként írják le, addig mások a történelem egyik legsötétebb és legbefolyásosabb mágikus-ezoterikus titkos társaságaként emlékeznek meg róla. Ez utóbbiak közé tartozik Trevor Ravenscroft, aki A végzet lándzsája című könyvében egyebek közt a következőket írja róla: „A Thule-csoport belső magja csupa sátánistából állt, akik a fekete mágiát gyakorolták. Legfőbb céljuk az volt, hogy rítusaik segítségével megismerjék az univerzum legsötétebb emberfeletti intelligenciáit, s tudatukat azok szintjére emeljék, hogy kapcsolatba léphessenek és kommunikálhassanak velük. Ennek a körnek Dietrich Eckart volt az adeptus-mestere.” Ez a bizonyos Dietrich Eckart pedig nem volt más, mint Hitler „beavatója”, aki nem sokkal az 1923-ban bekövetkezett halála előtt állítólag a következőket mondta híveinek: „Kövessétek Hitlert! Táncolni fog, de olyan zenére, amelyet én szereztem. A kezébe adtuk az eszközöket, hogy kapcsolatba léphessen velük... Ne sajnáljatok, nagyobb hatással leszek a történelemre, mint bármely más német.” Hitler és a rettenetes idegen Hogy a Thule Gesellschaft tagjainak sikerült-e kapcsolatot teremteniük az emberfeletti létezőkkel, nem tudjuk, az azonban valószínűnek látszik, hogy Adolf Hitler előtt több alkalommal is megmutatkoztak. Ezek a találkozások a jelek szerint igen megviselték a Führert, legalábbis ez derül ki Hitler egykori bizalmasa, Hermann Rauschning danzigi kormányzó visszaemlékezéseiből: „Egy olyan ember, aki a közvetlen környezetéhez tartozik, mesélte el nekem, hogy Hitler időnként éjjelente görcsösen kiáltozva felriad, segítségért könyörög, s úgy ül az ágya szélén, mint aki megbénult. Szörnyen meg van rémülve, és úgy reszket, hogy még az ágy is beleremeg. Zavaros és érthetetlen szavakat ordít. Sípolva veszi a levegőt, liheg mint egy fuldokló. Ugyanez a személy mesélte el nekem részletesen az egyik ilyen rohamát, amelyet el sem hinnék, ha nem ilyen biztos forrásból értesülök róla. Hitler a szobájában állt, támolygott és a semmibe meredő rémült tekintettel nézett körül. - Ő az! Ő az! Eljött! - hörögte. Az ajka fehér volt, homloka és arca verejtékben úszott. Páratlanul összefüggéstelen szavakat, számokat, mondatfoszlányokat kezdett el hadarni. Rettenetes volt. Furcsa, meghökkentően szokatlan fordulatokat, szókapcsolatokat használt. Azután újból elcsendesedett, de az ajka hangtalanul tovább mozgott. Dörzsöltük a testét és inni adtunk neki. Váratlanul ismét ordítani kezdett: - Ott! Ott! A sarokban! Ott van! - Toporzékolt és üvöltött. Próbáltuk megnyugtatni, mondtuk neki, hogy semmi különös nem történt, végül aztán szép lassan lecsillapodott...” V. fejezet Aleister Crowley, az új világkorszak prófétája A mágia újkori történétének kétségkívül legjelentősebb, legismertebb, ugyanakkor legellentmondásosabb, legvitatottabb alakja Aleister Crowley. Csakúgy, mint kalandokban bővelkedő életét, a vele kapcsolatos megnyilatkozásokat is a túlzások és a szélsőségek jellemzik. Míg hívei, rajongói és követői gyakran az új világkorszak prófétájának és az isteni mesternek kijáró tisztelettel és áhítattal beszélnek róla, addig ellenségei és bírálói a világ leghitványabb, legaljasabb és leggonoszabb emberét („the wickedest man in the world”) illető megvetéssel, utálattal és gyűlölettel emlegetik. (Ami azért enyhe túlzásnak tűnik egy olyan korban, amelyet Hitler, Sztálin és Pol Pot neve fémjelez.) Előző inkarnációk Crowley, aki talán még az éhhalál szélén sem élt volna a szerénység kenyerével, önmagát a legnagyobb próféták, mesterek és vallásalapítók méltó utódjának tekintette, egy sor jelentős (vagy kevésbé jelentős, de számára fontos) mágusról, adeptusról, okkultistáról és kalandorról pedig azt állította, hogy az ő előző inkarnációi (testet öltései) voltak. Egyebek között azonosnak tekintette magát egy Ankh-f na-Khonsu nevü egyiptomi pappal a XXVI. dinasztia idejéből; VI. Sándor pápával, a hírhedt Borgia-család fejével; Edward Kellyvel, a különös Erzsébet kori tudós és mágus, John Dee kétes hírű látnokával; Cagliostróval, a rossz véget ért XVIII. századi okkultista

kalandorral és Eliphas Lévivel, a mágia újjászületésének elindítójával, aki ugyanabban az évben lehelte ki a lelkét, amelyben Crowley megszületett. A továbbiakban sorra vesszük Crowley életének legérdekesebb, legjelentősebb vagy legkülönösebb eseményeit, azokat az évszámokat használva vezérfonalul, amelyben megtörténtek. A „próféta” élete 1875 Ez év október 12-én látja meg a napvilágot a warwickshire-i Leamington Spaben, Edwrard Alexander Crowley néven. Sörfőzésből meggazdagodott szülei a Plymouth Brethren nevü fundamentalista keresztény szekta fanatikus hívei. A család állandó és egyetlen olvasmánya a Biblia. Anyja kéjes élvezettel idézgeti a Jelenések könyvének delíriumos vízióit, és a rakoncátlankodó kisfiút előszeretettel hasonlítja az Apokalipszis 666-tal jelölt Fenevadjához. (Ez a sajátos „pedagógiai” módszer - amint majd látni fogjuk - igen mély nyomot hagyott benne.) Kétségtelenül az otthoni nyomasztóan bigott és puritán környezet volt az egyik ösztönzője annak a kereszténység elleni lázadásnak, amely egész életét meghatározta. E lázadás - amelynek fő célpontja az általa teljességgel természetellenesnek tartott keresztény erkölcs volt - elsősorban provokatív diabolizmus és szélsőséges hedonizmus formájában, valamint a szexualitás, illetve a legkülönfélébb szexuális perverziók fáradhatatlan gyakorlásában és azok exhibicionista kiteregetésében nyilvánult meg. Saját állítása szerint már tizennégy éves korában átesett a tűzkeresztségen, a család egyik készséges szolgálólányának jóvoltából, mégpedig az éppen istentiszteleten tartózkodó anyja ágyában. 1887 Elveszíti apját, akire - ellentétben anyjával - szeretettel és tisztelettel emlékezik, későbbi írásaiban. Nem sokkal apja halála után anyja beíratja a szekta egyik bentlakásos iskolájába, amelynek intoleráns, középkori pedagógiai és enyhén szólva drasztikus fegyelmezési módszerei testileg és lelkileg is súlyosan megviselik, s még jobban meggyűlöltetik vele a kereszténységet, de különösen az álszent és képmutató puritán morált. 1891 Guy Fawkes napján egy általa gyártott nagy erejű tűzijáték túl korai robbanása következtében elveszíti az eszméletét, kómába esik, és csak kilencvenhat óra múlva tér magához. Bizonyos szerzők - köztük Colin Wilson, a titokzatos jelenségek és különleges képességek világhírű szakértője - a leendő sámánok túlvilági utazásairól, valamint egyes parafenomének öntudatvesztéssel járó, de ugyanakkor valamiféle belső átalakulást, megvilágosodást előidéző betegségeiről, illetve baleseteiről szóló beszámolókból kiindulva elképzelhetőnek tartják, hogy Crowleyban ekkor aktiválódtak azok a pszichikus, vagy ha úgy tetszik természetfeletti mágikus képességek, amelyeknek további élete során számos alkalommal tanújelét adta. Szkeptikus tanítványai, rajongói vagy ismerősei kérésére néha látványos demonstrációkkal is bizonyította különleges képességeit, például, hogy embereket tud befolyásolni, irányítani telepatikus úton. Ezeknek a bemutatóknak rendszerint gyanútlan kívülállók voltak a szenvedő alanyai. Az egyik ilyen esetet William Seabrook jegyezte le, aki mifelénk a Szerb Antal által lefordított Bűvös sziget című, voodooval spékelt haitii útleírása révén tett szert némi ismertségre. Amikor 1918 szeptemberében Crowley egy hosszabb mágikus elvonultság („Greater Magical Retirement”) után megújulva és erővel feltöltődve visszatért New Yorkba, Seabrook unszolására a következő mutatvánnyal demonstrálta megnövekedett manóját (azaz mágikus erejét, természetfeletti hatalmát): A Plaza Grillből kilépve - ahol a mester egy bőséges, vegetariánusnak távolról sem nevezhető ebéddel, némi Napoleon-konyakkal és egy hatalmas kubai szivarral vett búcsút az aszkétaélettől - elindultak a Fifth Avenue-a megfelelő áldozat után kutatva. Miután kiválasztottak egy kellőképpen figyelmetlen, gondolataiba merült járókelőt, Crowley óvatosan a nyomába szegődött. Utánozni kezdte a testtartását, a keze mozgását, felvette a léptei ritmusát. Mikor már teljesen olyan volt, mint az előtte haladó férfi árnyéka, vagy ahogy Seabrook írja, „asztrális kísértete”, hirtelen megroggyantotta a térdeit, úgy tett mintha elesne, kezével megérintette a járdát, majd azonnal felegyenesedett. Az előtte haladó férfi ugyanabban a pillanatban végigterült a földön. Crowley és Seabrook azonnal ott termetek és készségesen talprasegítették. A férfi zavartan köszönetet mormogott, s miközben leporolta a ruháját és rendbe szedte magát, tekintetével kétségbeesetten kereste a banánhéjat, amelyen elcsúszott. Az iméntinél jóval drasztikusabb demonstrációról olvashatunk Louis Wilkinson visszaemlékezéseiben. Az eset egy gloucestershire-i panzióban történt, ahol Crowley akkoriban szobát bérelt. „Étkezés után felmentem az emeleti társalgóba. Crowley már ott volt. A kandalló mellett guggolt. Rajtunk kívül még két férfi tartózkodott a helyiségben. Crowley beszélni kezdett, és akkor történt a dolog. Az egyik férfi lerogyott. Fektében alig pár centiméter választotta el fejét a tűztől. A másik felugrott, majd négykézláb kezdett mászkálni a karosszékeket szaglászva. Közben ugatott és vonított, akár egy kutya, s az ajtókat kaparászta. Félelmetes volt. A másik férfi váratlanul magához tért, felállt és szó nélkül kiugrott az ablakon. Amikor visszajött, ruhája szakadt volt, arca pedig vértől maszatos. Én egész idő alatt mozdulni sem bírtam. Mire végre összeszedtem magam, Crowley már visszavonult a szobájába.”

1892 Egy ideig házitanító foglalkozik vele, majd a Malvern Középiskolába (public school) kerül, amelyre szintén undorral és megvetéssel emlékezik vissza, s egyebek közt azt írja róla, hogy ott „a szodómia volt az uralkodó életforma”. 1894 Beiratkozik a londoni King's College-ba, ahol kémiát tanul és készül az orvosegyetemre. 1895 Átiratkozik a Cambridge-i Egyetemre, ahol először a filozófiai, a pszichológiai és a közgazdasági előadásokat látogatja, majd átvált a klasszika-filológiára. Egyetemi évei alatt - hála hatalmas örökségének - már a független, gazdag, tehetséges és jó megjelenésű ifjú gentlemanek szokásos életét éli. Szélsőségesen romantikus, bohém öltözékekben parádézik; széles karimájú kalapot, művésziesen megkötött nyakkendőket és hosszú sálakat hord. Magas színvonalon sakkozik, sportol, alpinista túrákon vesz részt a kontinensen, verseket ír és igen aktív biszexuális nemi életet él. Időközben csatlakozik a Celtic Church (Kelta Egyház) nevü misztikus-vallási szervezethez. Emlékiratai szerint ekkoriban folyton elvarázsolt erdőkről, tündérekről, sellőkről, mesebeli kastélyokról, ködös, költői kelta mágiáról fantáziált. Ugyancsak ekkortájt csatlakozik az emigrációban élő spanyol trónkövetelőt, Don Carlost támogató learlista mozgalomhoz, amelynek égisze alatt lovaggá ütik és gyorstalpaló katonai kiképzésben részesítik, ami annyiból áll, hogy megtanítják a golyószóró kezelésére. A mozgalom lelkes ifjú tagjai egyébként különféle kalandos vállalkozásokkal, például fegyvercsempészettel töltik szabadidejüket. Egy ilyen akció során Firefly nevü hajójukat a spanyol partoknál feltartóztatja a határőrség. 1896 szilvesztere: Megrázó transzcendens élményen esik át egy stockholmi szállodában, amely ráébreszti addigi élete értelmetlenségére. (Ezt örökíti meg később At Stockholm című versében.) Részben ennek az élménynek a hatására kezd el érdeklődni a természetfeletti megnyilvánulások és az ember fizikalitáson túli lehetőségei iránt. Számos ezoterikus könyvet elolvas, de ezek közel sem elégítik ki érdeklődését. Levelezni kezd A. E. Waite-el, a The Book of Black Magic and of Pacts (A fekete mágia és az ördöggel kötött szövetségek könyve) című kötet szerzőjével, pontosabban összeállítójával, aki további olvasmányokat ajánl neki és azt tanácsolja, hogy intenzíven tanulmányozza az okkult szövegeket és türelmesen várja a „Mestert”, aki előbb-utóbb megjelenik. 1898 Acadelma címmel kiadja első verseskötetét. Barátságot köt Gerald Kellyyel, a Királyi Képzőművészeti Akadémia későbbi elnökével. Otthagyja az egyetemet. Egy George Cecil Jones nevü alkimista jóvoltából kapcsolatba kerül a kor legjelentősebb mágikus-hermetikus titkos társaságával, a Golden Dawnnal, és Frater Perdurabo néven hamarosan elnyeri az alapfokú beavatást. 1899 Rendtársa és mestere, Allan Bennett segítségével megismerkedik a rituális mágia elméletével és gyakorlatával. A rend nagymestere, a neves okkultista, MacGregor Mathers a bizalmába fogadja. Elutazik Skóciába, ahol megvásárolja a Loch Ness melletti Boleskine udvarházat. 1900 Cinikus és provokatív viselkedésével hozzájárul a Golden Dawn két részre szakadásához. Mathers vendégül látja párizsi otthonában, és beavatja a rend adeptusi fokozataiba, majd megbízza a szakadár londoni templom visszaszerzésével, amit azonban a Mathersszel szembefordult rendtagok megakadályoznak. Nem sokkal ezután a Nobel-díjas ír költő, W. B. Yeats körül csoportosuló lázadók ellene indított mágikus támadásának egyértelmű jeleit véli felfedezni, például abban, hogy gumirozott esőköpenye minden látható ok nélkül lángra kap, vagy hogy a Matherstől kapott színpompás rózsakeresztje egyik napról a másikra teljesen kifakul. Mielőtt azonban a dolgok komolyabbra fordulnának, elhagyja Londont, és több évig tartó világkörüli utazásba kezd. 1901 Első útja Mexikóba vezet, ahol hamarosan beavatják egy helyi szabadkőműves páholy mind a harminchárom fokozatába. Bérelt házában az asztrális projekcióval és az enochiánus mágiával kísérletezik. A tükör előtt állva megpróbálkozik egy igen hatásosnak tartott láthatatlanná tévő varázslattal. A kísérlet csak félig sikerül. Feljegyzései szerint egy idő után észrevette, hogy tükörképe egyértelműen elmosódottabbá és áttetszőbbé vált, de ennél tovább nem jutott. Barátja és alpinista társa, Oscar Eckenstein társaságában megmássza a Popocatepetl tűzhányót. Texas, Kalifornia, Hawaii és Japán érintésével Ceylonba utazik, ahol felkeresi mesterét, az időközben buddhistává lett Allan Bennettet. Bennett és néhány helybeli jógi segítségével megismerkedik a jóga elméletével és gyakorlatával. 1902 Kalandos utazásokat tesz Indiában és Délkelet-Ázsiában, nagyvadra vadászik a Dekkán vadonjaiban, feltár egy titkos-tiltott ősi hindu szentélyt Madurai közelében, egy kenuval felfedező útra indul a részben még feltérképezetlen, esőerdőkkel övezett burmai Irrawaddy folyón. Egy burmai buddhista kolostorban újból találkozik Bennettek aki ezúttal a hinajána buddhizmus alapvető tanításait és a buddhista meditáció módszertanát tárja fel előtte. Kasmírban csatlakozik Eckenstein Himalája-expedíciójához, amelynek célja a Föld második legmagasabb hegycsúcsának, a Karakorumnak, azaz a K.2-nek a meghódítása. A vállalkozás a kedvezőtlen időjárási körülmények és több résztvevő megbetegedése miatt nem jár sikerrel.

1903 Egyiptomon keresztül visszatér Európába. Párizsban találkozik Gerald Kellyvel, aki bemutatja Auguste Rodinnek és Somerset Maughamnak. A világhírű író később róla mintázza meg The Magician (magyarul A varázsló) című regényének címszereplőjét, Oliver Haddót, „az árnyék testvérét”. A könyvben több szereplő is bemutatja Oliver Haddót. Ezekből a jellemzésekből és leírásokból egyértelműen Crowleyre ismerhetünk: „...Oliver Haddónak hívják... Véletlenül ismerkedtem meg vele a közelmúltban, amikor anyagot gyűjtöttem a régi alkimistákról szóló művecskémhez, és sok időt töltöttem kutatással az Arsenal Könyvtárban. Bizonyára tudja, hogy ennek a könyvtárnak hatalmas gyűjteménye van olyan művekből, amelyek az okkult tudományokkal foglalkoznak... Nem sok ember fordul meg abban a könyvtárban. Én, legalábbis látásból, mindenkit ismerek, aki ott rendszeres kutatásokat végez. Ezt a fiatalembert mindennap ott láttam. Amikor reggelenként beléptem, már hatalmas, régi fóliánsokba merülve találtam, s ő még akkor is jegyzetelt, amikor én kimerülten eltávoztam. Megesett, hogy pont azt a kötetet tanulmányozta, amelyet éppen ki akartam kérni, s így derült ki, hogy ugyanazzal a témával foglalkozik, amivel én. - Egész lénye különös volt, de távolról sem rokonszenves. Így aztán, bár adódott volna alkalom a megismerkedésre, nem nagyon éltem vele. Egy napon azonban elakadtam az egyik tételnél, és képtelen voltam rájönni az értelmére. A könyvtáros hasztalan próbált segíteni, s már éppen fel akartam adni a céltalannak tűnő kutatást, amikor ez a furcsa alak váratlanul elém tette a magyarázattal szolgáló szöveget. Biztosra vettem, hogy a könyvtáros említette neki a problémát, és valóban hálás voltam előzékenységéért. Aznap együtt mentünk el, s a mindkettőnket foglalkoztató témákról beszélgettünk. Rendkívül tájékozott volt. Olyan művekre is felhívta a figyelmemet, amelyekről eddig sohasem hallottam. Kétségkívül előnyére vált, hogy éppoly tökéletesen tud arabul, mint héberül, s hogy a kabbala alapműveit eredetiben olvasta... Párizsban mindenféle furcsa szerzet él. Ez a város valóságos gyűjtőhelye a különleges embereknek. Nos, Haddó barátunk - mágus! Mégpedig - és erről meg vagyok győződve - igazi mágus.” „Bár évek óta nem láttam Haddót, sok mindent mesélhetek róla... valamikor sokat voltunk együtt, de én sohasem kedveltem. Amikor átiratkozott Etonból Oxfordba, különc és sportember hírében állt. Jól tudja, hogy fiúk között semmi sem vált ki nagyobb ellenszenvet, mint a különcködés. Ezért kezdettől fogva igen népszerűtlen volt... Amikor ideérkezett, átlagon felüli testi erővel rendelkezett; most már elhízott, de akkoriban kimondottan jóképűnek számított. Apollónak azokra a szobraira emlékeztetett, amelyek erősnek, termetesnek, ugyanakkor nőiesen finomnak és gömbölydednek ábrázolják az istent. Művészi hanyagsággal öltözködött, és különös mód kedvelte a rikító színeket. ugyanakkor, ha kedve kerekedett, s nem pedig amikor az alkalom megkívánta, végtelen gondossággal öltözött fel. Ő volt az egyetlen alsós diák, akit cilinderben és frakkban láttam. Említettem már, mennyire népszerűtlen volt; de azért mindenkit ismert, és a legtöbben valami különös élvezetet találtak társaságában. Sohasem láttam másképp, mint fiúk kisebb csoportjától körülvéve, akik megszólták ugyan a háta mögött, de varázsának mégsem tudtak ellenállni... lehetetlen volt előre kiszámítani, mit fog legközelebb tenni vagy mondani. Kitűnő emlékezőtehetsége sziporkázó szellemességgel párosult. Szeretett a mindentudó ember pózában tetszelegni... Valóságos legendák keringtek róla, amelyeket ő maga is erőteljesen táplált. Azt beszélték például, hogy keleti drogokkal mérgezi magát, és hogy London sötét városrészeiben a leghírhedtebb ópiumbartangokat látogatja. A legnagyobb meglepetést azonban a végére tartogatta; mert - bár tanulni senki sem látta - a legjobb eredménnyel ő tette le a vizsgát.” Párizsi tartózkodása során tiszteletét teszi Mathersnél, akivel egyre kevésbé értik meg egymást. Visszatér Angliába, majd kis idő múlva elutazik skóciai birtokára, Boleskine-ba, ahol az Abramelin-féle mágikus szisztéma démonidéző metódusaival kísérletezik, szabadidejét pedig lazacfogással és golfozással tölti. Állítólag ezen a birtokon - amit eleve azzal a céllal vásárolt, hogy a világ zajától távol, zavartalanul folytathassa mágikus kísérleteit - történtek azok a kellemetlen események, amelyeket az Abramelin-féle mágikus szisztéma felelőtlen alkalmazása idézett elő. John Symonds elmondása szerint Crowleynak sikerült az Abramelin mágus szent mágiája cimű varázskönyv második részének tizenkilencedik fejezetében felsorolt démonok egy csoportját megjelenésre bírnia, miáltal az evokáció helye „hamarosan sötét árnyakkal népesült be”. De nem sokáig örülhetett a sikernek, mert elvesztette uralmát a történések felett, és a démonok hordája - Oriens, Paimon, Ariton, Amaimon és az őket kísérő száztizenegy szolgáló szellem - ellepte az egész udvarházat és annak környékét. Garázdálkodásuk számos baljóslatú és kellemetlen eseményt idézett elő: Crowley közismerten antialkoholista kocsisa a közeli faluban holt részegre itta magát. Az a fiatal női médium, akit Crowley Londonból hozott magával Skóciába, azzal az elsőrendű céllal, hogy mágikus kísérletei során könnyebben kapcsolatba léphessen a láthatatlan világ lényeivel, pánikszerű gyorsasággal hazautazott, és kis idő múlva már mint prostituált kereste a mindennapi betevőt. A ház gondnoka, egy igazi babonás skót, akit talán még másoknál is jobban megviselt a ház egyre negatívabbá váló atmoszférája, szintén elmenekült, sőt - ha minden igaz - nyomtalanul eltűnt. Mindezek tetejébe a ház körül dolgozó napszámosok egyikét megszállta az őrület - vagy valamelyik démon - és puszta kézzel meg akarta ölni a nemes Laird (Lord) Boleskine-t, azaz magát Aleister Crowleyt. (A helybeli dudás további sorsáról, akit Crowley azért fizetett, hogy hangszerével a hóna alatt az ősi udvarház körül sétálva szórakoztassa a ház urát és annak vendégeit, és aki bizonyára szintén egy igazi babónás skót volt, nem esik szó az esetet részletező elbeszélésekben.)

Miközben pedig mindezen kénkőszagtól bűzlő események lejátszódtak, a házra olyan természetellenes, alvilági sötétség borult, hogy még délben is égve kellett hagyni a gázlámpákat. Egyesek szerint ráadásul a balul sikerült démonidézés még emberéletet is követelt. Az áldozat a közeli falu hentese volt. A dolog úgy történt, hogy - miközben a baljóslatú események zajlottak - Crowley óvatlanul felírta az Abramelin-féle varázskönyv két démonának a nevét egy cédulára, amelyre később a húsrendelés került. A két démon, Elerion és Mabakiél nevének jelentése MacGregor Mathers etimológiája szerint „nevető” vagy „gúnyolódó” és „siránkozó”, „gyászoló” vagy „jajveszékelő”, egymás mellé írva viszont azt is jelenthetik, hogy „az önfeledt jókedvet tragédia és gyász váltja fel”. Sajnálatos módon ez a hentes esetében valóra is vált, aki miközben fütyörészve szeletelte a húst, és a kése megcsúszolt egy csonton, olyan szerencsétlenül sebesítette meg önmagát, hogy egy elállíthatatlan artériás vérzés következtében néhány percen belül meghalt. Mindezek ellenére Crowley nem vesztette el a fejét, és nem menekült el a környékről, hátrahagyva a garázdálkodó démonokat (ha egyáltalán hátra lehet hagyni azokat, mert - ahogyan Goethe megfogalmazta – „azoktól a szellemektől, amelyeket te idéztél meg, soha nem fogsz megszabadulni”), hanem tovább folytatta a megkezdett kísérletet, míg végül sikerült visszaűznie a pokoli lények hordáját a túlsó oldalra és bezárnia a felelőtlenül kitárt kaput. Vannak persze, akik másképp gondolják, mint például Charles Richard Cammel, Crowley barátja és csodálója, aki szerint Crowley végül is nem tudta legyűrni a démonokat, vagyis - visszautalva Goethére - soha nem szabadult meg tőlük, s ez okozta később azt a sok kudarcot és balsikert, amelyek beárnyékolták élete második felét. Ismét találkozik Gerald Kellyvel, aki meghívja családja skóciai kastélyába. Itt ismerkedik meg Gerald nővérével, Rose-al, akit néhány nap múlva feleségül vesz. A házasságból - amely eredetileg csupán névházasságnak indult, hogy Rose megszabadulhasson tolakodó udvarlóitól és a család nyomasztó gyámságától - hamarosan szerelem, majd igazi házasság lesz. Nászútra indulnak Indiába. Útjukat megszakítják Párizsban, Marseille-ben, Nápolyban és Kairóban. Ellátogatnak a piramisokhoz és a szfinxhez. A Nagy piramis királyi kamrájában töltenek el egy átvirrasztott éjszakát. Crowley itt újból megpróbálkozik az evokációval. A királyi szarkofág egyik sarkára helyezett gyertya fényénél fellapozza a Goetia című klasszikus varázskönyvet, és belekezd a megfelelő démonidéző formula ünnepélyes felolvasásába. Kisvártatva észreveszi, hogy a sírkamrát halványan derengő lilás fény tölti be. Az ismeretlen eredetű fény végül olyannyira felerősödik, hogy már nincs is szükség a gyertyára az olvasáshoz. 1904 Néhány Indiában eltöltött hét után visszatérnek Kairóba, mégpedig mint Chioa Khan perzsa herceg és felesége, Ouarda. Itt kerül sor arra az eseményre, amely Crowley életének, illetve életművének csomópontját, tengelyét jelenti és amelyet ő és követői egy új világkorszak kezdetének tekintenek. Április nyolcadikán, kilencedikén és tizedikén, dél és egy óra között egy Aiwass nevü természetfeletti lény - akinek csak a hangja hallható - lediktálja neki a Liber AL vel Legist, azaz a Törvény könyvét, a Hórusz Eonjának nevezett új világkorszak evangéliumát, az „erő és a tűz” vallásának bibliáját, a mágusok uralta eljövendő világ szentírását. (Az igazsághoz tartozik azonban, hogy Crowleyban egy idő után kihunyt a Törvény könyve iránti lelkesedés, és csak 1909-ben lobbant fel újra.) Crowley felesége egyébként már hetekkel a kinyilatkoztatás előtt az új (crowleyánus) világkorszakot uraló, s annak nevet adó egyiptomi isten, Hórusz befolyása alá került, illetve szócsövévé vált. Többször transzba esett, és ilyenkor mindig Hóruszt emlegette. Azt mondta, az isten csak arra vár, hogy Crowley fogékony állapotba kerüljön. Egyszer pedig, amikor a kairói Boulak Múzeumban jártak, egy ismeretlen erő által irányítva elvezette férjét a Kinyilatkoztatás sztéléje néven emlegetett kiállítási tárgyhoz, amelyen Ra-Hoor-Khuit, Hórusz egyik alakja látható, amint fogadja papjának és prófétájának, Ankh-f-naKhonsunak hódolatát, s felfedi előtte a halál utáni létezés titkát. S hogy az üzenet még egyértelműbb legyen, a sztélé alatt ott díszelgett a nyilvántartási száma, a 666! Crowley mindebből és a kinyilatkoztatás tényéből azt a következtetést vonta le, hogy a haldokló isten - Ozírisz uralta kétezer éves keresztény periódust, amely egybeesett a Halak jegyében álló világhónappal, a diadalmas Hórusz korszaka fogja felváltani, amely a Vízöntő jegyében áll, s hogy ennek az új Bonnak ő, Ankh-f-na-Khonsu legújabb testetöltése, az Apokalipszisben megjövendölt 666 a kiválasztott prófétája. Rövid idővel a Törvény könyvének lejegyzése után hazautaznak Skóciába. Az új világkorszak prófétája levelet ír Mathersnek, amelyben bejelenti az új eon kezdetét, majd felszólítja egykori mesterét a lemondásra, mert Hórusz kiválasztottjaként ő tart igényt a Golden Dawn vezetői posztjára. Mathers persze válaszra sem méltatja, azonban hamarosan olyan baljóslatú eseménysor veszi kezdetét a birtokon, amely Crowley szerint egyértelműen Mathers rontó mágiájának tulajdonítható, és elutasító válaszaként értelmezhető: néhány szolgán titokzatos kór jelei mutatkoznak, Crowley kedvenc vadászkutyái sorra elpusztulnak, és az egyik napszámos meg akarja erőszakolni Rose-t. Crowley persze azonnal ellentámadást indít. Abramelin varázskönyvéből megidézi Belzebubot és negyvenkilenc szolgáját, hogy tegyék hathatóssá azt a mágikus ábrát, amelyet Mathers és bűntársai megfékezése (vagy talán elpusztítása?) céljából készített. Az evokáció sikerrel jár, bár Crowley maga nem látja a felidézett démonokat, csupán a felesége, hála a Kairóban kapott médiumi képességeinek. Crowley visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy Rose teljesen járatlan volt az okkult tudományokban, a mágiában és a démonológiában, az általa látott démonokról adott beszámolója, mégis pontosan. egybevág a démonológiai szakirodalom leírásaival. Így például elmondása szerint Nimorup zöldesbronzos árnyalatú, nyáltól csöpögő ajkú, nagyfejű, nagyfülű satnya törpe alakjában, Nominon egy

nagyméretű, zöldesen fluoreszkáló folttal megjelölt, hatalmas, szivacsos testű vörös medúza képében, Holastri pedig óriási, rózsaszínű poloskaként vált (legalábbis az ő számára) láthatóvá. Pár héttel ezután a kísérteties légkörű, negatív töltetű mágikus energiákkal telített, démonoktól hemzsegő Boleskine udvarházban Rose egészséges leánygyermeknek ad életet, aki apjától a Nuit Ma Ahathoor Hecate Sappho Jezebel Lilith nevet kapja. Önéletrajzában Crowley a következőképp magyarázza ennek a kétségkívül bizarr és költői névsorozatnak a megszületését: A Nuit név a Törvény könyvében főszerepet játszó, csillagos testű egyiptomi égistennő iránti tiszteletét fejezi ki; Ma az igazság egyiptomi istennője (manapság - legalábbis mifelénk - Maatnak írják), az ő neve arra utal, hogy a kislány horoszkópjában a Mérleg az aszcendens; Ahathoornak, a szerelem és a szépség ugyancsak egyiptomi istennőjének a neve azt jelzi, hogy az asztrológiában a Mérleg ura a Vénusz. A Hekate név pozitív gesztus az alvilág istenei felé; a Sappho név a legendás görög költőnő iránti tiszteletéből fakad; Jezebel a kedvenc nőalakja a Bibliában; a Lilith név pedig a démonológia iránti mélységes vonzalmának a kifejezése. 1905 Részt vesz abban a himalájai expedícióban, amely a Kancsendzönga meghódítását tűzte ki célul. A vállalkozás - részben miatta tragikus véget ér. Showell Styles On Top of the World (A világ tetején) című könyvében - amely a világ legmagasabb csúcsainak meghódításáról, illetve a meghódításukra tett kísérletekről szól - erről a tragédiával végződött expedícióról is megemlékezik. Röviden összefoglalva a következőket írja: A vállalkozás szervezői és leendő résztvevői, három svájci és egy olasz hegymászó - Guillarmod, Reymond, Pache és De Righi - a neves és tapasztalt angol alpinistát, Aleister Crowleyt kérték fel az expedíció vezetésére. A máskülönben igen rossz hírű Crowley - akit a sajtóban fekete mágusként és sátánistaként emlegettek, s aki önmagát „az Apokalipszis Fenevadjának” nevezte - igent mondott a felkérésre. A kellő előkészületek megtétele után a helybeli teherhordóktól kísért kis csapat útnak indult. Már hat tábort maguk mögött hagytak, és átjutva egy gleccseren elérték a kétezer méteres magasságot, amikor egy puskaporos hangulatú megbeszélést tartottak, amelynek végén Crowleyt megfosztották vezetői posztjától, arrogáns viselkedése és a teherhordókkal való durva bánásmódja miatt. Crowley nem volt hajlandó lemondani, ezért a többiek befejezettnek nyilvánították az expedíciót, és elindultak visszafelé. A vérig sértett Crowley felállította sátrát és hátramaradt. A lefelé haladók még nem jutottak túl messzire, amikor elsodorta őket egy lavina. Reymond kivételével mindenkit betemetett a hó. Guillarmodnak sikerült gyorsan kiásnia magát, és még De Righi is idejében a felszínre került, Pache és három teherhordójuk azonban a hó alatt lelte halálát. Állítólag folyamatosan hívták a hátramaradt, de még hallótávolságon belül tartózkodó Crowleyt, aki azonban arra sem vette a fáradságot, hogy előbújjon a sátrából. Crowley később azzal védekezett, hogy hallotta ugyan a lármát, de nem tartotta túl komolynak a balesetet. Később egyszer azt is megjegyezte, hogy az ilyen típusú hegyi balesetek soha nem voltak neki túl szimpatikusak. Az is igaz persze, hogy ő nem egészen így emlékezik vissza a történtekre önéletírásában, vagy ahogy ő nevezte, autohagiográfiájában (egyébként a szentek életrajzait nevezik hagiográfiának), de amint tudjuk, minden szentnek maga felé hajlik a keze, és bizonyára a maga javára csal az emlékezete is. 1906 Kalkuttában csatlakozik hozzá felesége, aki a kis Lilithet is magával hozza - ami igen nagy felelőtlenség volt. Több hónapig tartó családi kirándulást tesznek Kínában és Délkelet-Ázsiában. Az út során sikerül közvetlen tapasztalatokat szereznie a taoista mágiáról, jógáról, alkímiáról és szexuális gyakorlatokról, valamint a ji csing gyakorlati alkalmazásáról és a különböző ópiumfajták hatásairól. Újabb világ körüli útra indul, de már egyedül - a feleségét és a lányát visszaküldi Kalkuttába, mondván, hogy onnan már könnyen hazatalálnak Angliába. Erről az embernek eszébe jut Bátky János egyik hasonlata Szerb Antal Pendragon legendájából: „Elfogott megint az a mély tisztelet, amit érezni szoktam, amikor átélem, hogy Brit Birodalom. Ezek az emberek úgy mennek Burmába, mint mi Egerbe. Csak kevesebb kíváncsisággal. Tudják, hogy a világon mindenütt egyforma angolok között lesznek.” Útközben megírja a mágikus összefüggéseket bemutató 777 című könyvét. Ez a mű napjainkban már a rituális mágia egyik nélkülözhetetlen kézikönyvének számít. Csak miután New Yorkból megérkezik Liverpoolba, kapja meg a hírt, hogy a kis Lilith útközben tífuszos lett, és Rangoonban meghalt. Rose nemsokára megszüli újabb gyermeküket. Crowley második lányának a jóval prózaibb Lola Zaza nevet adja. 1907 Megismerkedik J. F. C. Fuller kapitánnyal, az angol páncéloshadosztály későbbi parancsnokával. Fuller, aki rajongott Crowleyért, a harmincas években bizalmas barátja és szívesen látott vendége volt Adolf Hitlernek. Ebből a két tényből és néhány kevésbé stabil feltételezésből kiindulva egyesek arra a következtetésre jutottak, hogy Crowley tanításai közvetett módon hatással voltak Hitlerre. Mások viszont - köztük egy ideig maga Crowley is - egy Martba Küntzel nevü német exteozófusról feltételezték azt, hogy a Törvény könyvének tanításait közvetítette a Führernek. A feltételezés kiindulási alapja ebben az esetben is az volt, hogy Fráulein Küntzel egyaránt rajongott Crowleyért és Hitletért. Crowley és leghívebb német követője, Karl Germer egy időben olyan komolyan hittek ebben a hipotézisben, hogy Hitlert maguk között Martba Küntzel „mágikus gyermekeként” emlegették. Jelenleg a Warburg Institute archívumában őrzik Hermann Rauschning korábban már említett Hitler Speaks (Hitler beszél) címe könyvének azt a példányát,

amely egykor Crowley tulajdonában volt. A kötet tele van olyan lapszéli jegyzetekkel, amelyekben Crowley Hitler szavait, nézeteit, megfogalmazásait veti egybe a Törvény könyvének tanításaival. Ebben az évben alapítja meg az Astrum Argentinum (de találkozhatunk az Astrum Argenteum, Argenteum Astrum és Argentinum Astrum névváltozatokkal is), angolul Silver Star - Ezüst Csillag nevü exkluzív mágikus-ezoterikus titkos társaságát, amelynek szimbolikája, nómenklatúrája, szertartásrendje és beavatási szisztémája a Golden Dawn mintáját követi (amiért általában a Golden Dawn egyik utódjaként emlegetik). A rend egyik első beavatottja, az Earl of Tankerville társaságában Marokkóba utazik. 1908 Legújabb tanítványával, Victor Neuburggai Boleskine-ban időzik, majd együtt bejárják Spanyolországot és Észak-Afrikát. Neuburg, a fiatal költő, amellett, hogy lelkes rajongója és odaadó híve (valamint szexuális partnere) volt a mesternek, kitűnő médiumnak is bizonyult. Így Crowley, aki ekkoriban már nemigen számíthatott a feleségére, benne találta meg az ideális varázslóinast. 1909 Megtalálja a Törvény Könyve elkallódott kéziratát, amely (újból) ráébreszti prófétai elhivatottságára. Elválik feleségétől, aki időközben idült alkoholista lett. Kiadja az Equinox című vaskos ezoterikus folyóirat első két számát. A több száz oldalas kiadványból - amely túlnyomórészt az ő írásait tartalmazza - 1913-ig összesen tíz számot jelentet meg, mindig a tavaszi és az őszi napéjegyenlőség - equinox - idején. Novemberben Victor Neuburggal Algériába utazik, ahol a Szaharában sorra megidézik az enochiánus mágia harminc aethirjét, szubtilis régióját, amelyek egyre finomabb fátylakként veszik körül a fizikai világot. A legkeményebb próbatételt a tizedik aethir, illetve az azt uraló Tódémon, Choronzon megidézése jelenti. A Zax nevü tizedik aethir ugyanis megegyezik a kabbala mélységeken átívelő Daat nevü szefirájával, amely elválasztja az igazi természetfeletti régiókat a láthatatlan természet régióitól. Erre az evokációra, pontosabban invokációra december hatodikán kerül sor, Bou Saada közelében. Először mágikus kört készítenek kövekből, majd a körön kívül egy kisebb háromszöget. A kör köré még további védelmet biztosító varázsszavakat írnak a homokba, közéjük pedig mágikus ábrákat rajzolnak, végül a háromszögbe beírják a megidézendő démon, Choronzon nevét. Amikor minden kész, Crowley feláldoz három galambot, s vérükkel megöntözi a háromszög sarkait. Neuburg a körben foglal helyet, Crowley pedig a háromszögben. Valószínűleg ő az első olyan mágus az európai mágia történetében, aki a démon számára fenntartott helyet foglalja el, felajánlva ezzel saját testét a démonnak. Nem sokkal azután, hogy elhangzanak a hagyományos idézőformulák, Neuburg - akinek fő feladata az események lejegyzése - azt látja, hogy Crowley csuklyás alakjának helyén egy felettébb kívánatos ruhátlan nő áll a háromszögben. A csábító szirén mindent elkövet, hogy Neuburgot kicsalja a védelmet jelentő körből, de mindhiába, mert a jól képzett varázslóinas sejti, hogy a bájait szemérmetlenül feltáró nő nem lehet más, mint maga Choronzon. Miután így nem járt sikerrel, Crowley-Choronzon más módszerekkel, könyörgéssel, hízelgéssel, megalázkodással, megfélemlítéssel akarja őt levenni a lábáról, majd különféle alakokat öltve próbál hatni rá: először egy minden ízében reszkető öregember, azután egy hatalmas óriáskígyó, majd a szomjas és vízért esdeklő Crowley képében jelenik meg. Végül egy meztelen férfi alakját magára öltve kiugrik a háromszögből, homokot szór a varázskörre, s az így keletkezett nyíláson behatolva birokra kel Neuburggal, akinek csak egy elkeseredett küzdelem árán, és a félelem hatására megsokszorozódott ereje révén sikerül őt kítuszkolnía a körből, amit aztán gyorsan helyreigazít a nála lévő varázstőrrel. Crowley és a démon igazi, belső küzdelme végül az előbbi győzelmével fejeződik be, aki, miután engedelmességre kényszerítette a testét birtokba vevő hatalmas túlvilági lényt, utasítja, hogy térjen vissza időn és téren túli hazájába, a tizedik aethírbe. A látványos küzdelem után Crowley bejelenti, hogy elérte a Golden Dawn és a Silver Star (A. A.) első emberfeletti beavatási fokozatát, a „Mélység”-en átívelő Daat szefirán és a Choronzon birodalmán túl elhelyezkedő Magisten Templit. 1910 Megismerkedik Leila Waddel félig maori származású új-zélandi hegedűművésznővel. Az ő és még néhány tanítványa - köztük Neuburg segítségével és közreműködésével adja elő Eleuziszi misztériumok című mágikus-ezoterikus performance-sorozatát a londoni Caxton Hallban. A műsor megkezdése előtt felszolgált különös ízű (valaki a rothadt almáéhoz hasonlította) koktélba állítólag különféle narkotikumokat is kevertek, így mindazok, akik fogyasztottak belőle, igen élvezetesnek tartották az előadást. 1911 Neuburg társaságában ismét Észak-Afrikába utazik, ahol kevésbé ismert, ritkán alkalmazott mágikus, evokációs módszerekkel kísérletezik. Tapasztalatait Magical Instructions (Mágikus útmutatók) című könyvében foglalja össze. Isadora Duncan egyik partiján megismerkedik a legendás táncosnő akkori legjobb barátnőjével, Mary d'Esté Sturgessel, akivel hamarosan igen közeli kapcsolatba kerül. Elutaznak St. Moritzba, ahol felfedezi, hogy legújabb barátnője - akit később Virakam néven emleget - a sok ital és a kimerítő szex (na meg talán egy kis meszkalin) hatására transzba esik, víziókról számol be, majd némi idő eltelte után közvetíteni kezdi egy Ab-ul-Diz néven bemutatkozó asztrális lény üzeneteit, Ab-ul-Diz tanácsára elutaznak Olaszországba, ahol végül Nápoly közelében ráakadnak arra a villára, amelyet láthatatlan mesterük részletesen leírt nekik. Crowley itt írja meg Ab-ul-Diz bíztatására és hathatós közreműködésével élete egyik fő művét, a Book Four (Négy könyv) című mágikus enciklopédiát.

1912 Egy szexuálmágiával foglalkozó német titkos társaság, az Ordo Templi Orientis (Keleti Templom Rendje) nagymestere, Theodor Reuss azzal vádolja meg, hogy nyilvánosságra hozta a rend néhány titkos tanítását. Miután kiderül, hogy Crowley nem ismerhette ezeket a titkokat, s azok a szimbolikus szexuálmágikus tanítások, amelyeket The Book of Lies (A hazugságok könyve) című művében a világ elé tárt, a saját íntuíciójának és költői képzeletének a termékei, Reuss kinevezi a rend új, nagy-britanníai ágának vezetőjévé. Az Ordo Templi Oríentist egy gazdag német vaskereskedő, Karl Kellner alapította a századforduló táján. Kelmert állítólag Indiában és Perzsiában avatták be a tantrikus és a szufi szexuálmágia titkaiba, de valószínűbb, hogy a már említett P B. Randolph valamelyik tanítványa révén ismerkedett meg a később általa is tanított titkos rítusokkal. A ma is létező rendnek eredetileg kilenc beavatási fokozata volt. Az első hat fokozat erős szabadkőműves hatásról tanúskodik, és csak az utolsó háromhoz tartoztak akkoriban extrémnek számító szexuális jellegű tanítások és módszerek. A hetedik fokozaton még csak a szexuálmágia teoretikus oldalával foglalkoztak. A nyolcadik fokozaton a beavatottat megismertették egy sajátos mágikus maszturbációval, amelynek során egy istent vagy istennőt kellett szexuális partnerként elképzelnie. Az imagináció tárgya mindig valamilyen pragmatikus szempont szerint lett kiválasztva; ha például az alany több ezoterikus tudásra vágyott, akkor a bölcsesség és a (titkos) tudományok valamelyik ellentétes nemű istenét, Athénét, Hermészt, Íziszt vagy Thotot képzelte el szeretőként. Végül a kilencedik fokozat adeptusai ezt az imaginációs szexuális gyakorlatot heteroszexuális szintre emelték, amelynek során - hasonlóan az indiai tantrikus rítusokhoz - tényleges partnerüket egy isten vagy istennő megtestesülésének tekintették. Az Ordo Templi Orientis szexuális szimbolíkája erősen alkímiai színezetű. A férfi nemi szervet például athanornak hívják, a spermát vörösoroszlán-vérnek vagy serpentnek, azaz kígyónak, a női nemi szervet pedig retortának vagy kukurbitának. 1913 Az általa szervezett és menedzselt Ragged Ragtime Girls (Rongyos Ragtime Lányok) nevü női revütársulattal Oroszországban turnézik. Ebben az évben írja meg Hymn to Pan (Himnusz Pánhoz) című versét, amely minden bizonnyal a legismertebb és legtöbbször idézett Crowley-költemény. 1914 Victor Neuburggal Párizsba utazik, ahol Paris Workings (Párizsi munkák) néven homoszexuálmágikus rítusokat adnak elő, amelyeknek egyik célja anyagi gyarapodásuk elősegítése, a másik pedig korábbi életeik felidézése. Crowley állítólag megtudta, hogy az egyik évezredekkel korábbi életében egy Aia nevü krétai templomi táncosnő volt. A háború kitörését követően Crowley az Egyesült Államokba távozik. 1915 Astrology címmel könyvet ír a népszerű amerikai asztrológussal, Evangelíne Adamsszel. Önmagát ír hazafinak beállítva paródiának szánt angolellenes cikkeket jelentet meg a Fatherland című amerikai németbarát folyóiratban. (E különös megnyilatkozásoknak állítólag az angol titkosszolgálat állt a hátterében.) Egy lelkes rajongója, C. S. Jones meghívására Vancouverbe látogat. 1916 Kisebb-nagyobb utazásokat tesz az Egyesült Államokban. 1917 Kiadja az International című magazint. Megpróbálkozik a festészettel. Nem nagy tehetségről árulkodó, de annál hatásosabb expresszionista stílusú képei sokak érdeklődését felkeltik (persze jócskán akadnak bírálói is). Megírja a Moonchild (Holdgyermek) című mágikus regényét. 1918 Legújabb médiumi képességekkel megáldott barátnője, Roddie Minor közreműködésével párbeszédeket folytat egy Amalantrah néven bemutatkozó természetfeletti lénnyel, miközben Liber Aleph című könyvén dolgozik. Mágikus erőgyűjtés céljából visszavonul a Hudson folyó egyik lakatlan szigetére, ahol lefordítja a Tao Te kinget, és meditatív eszközökkel felidézi előző életeit. De emellett még másra is jut ideje: amikor tanítványai meglátogatják, elképedve látják, hogy a víz fölé magasodó sziklafalon két frissen felfestett, hatalmas, vörösbetűs felirat díszeleg: Az egyik a gyakran idézett: EVERY MAN AND EVERY WOMAN IS A STAR (Minden férfi és minden nő egy csillag), a másik pedig Crowley unalomig ismételt mágikus jelmondata, a DO WHAT THOU WILT SHALL BE THE WHOLE OF THE LAW (Tedd azt amit akarsz, s ez lesz a törvény teljessége). Nem sokkal azután, hogy visszaérkezik New Yorkba, megismerkedik élete legnagyobb szerelmével, a jelentéktelen külsejű, de annál több belső energiával rendelkező Leah Hirsiggel. 1919 A legújabb “skarlát asszony” (Crowley mindig ezzel, az Apokalipszisből vett elnevezéssel illeti éppen aktuális barátnőjét), Leah Hirsig társaságában visszatér Angliába, ahol egy nagyobb összegű örökség várja. 1920 A szicíliai Cefaluban bérbe vesz egy lerobbant villát, ahol megalapítja a Thelema (Akarat) nevü szexuálmágikus „kolostort”. A ház központi szobájában rendezi be a szentélyt, amelynek falait pornográf freskókkal díszíti.

1921 Számos vendég fordul meg a Thelemában, ahol mindennaposak a pogány ihletésű, sötét-tónusú, bizarr mágikus szertartások, a kábítószerfogyasztással fűszerezett perverz orgiák, és az egyre jobban eldurvuló veszekedések, amelyek általában Leah Hirsig és a másik „skarlát asszony” Ninette Shumway között robbannak ki. Egyébként mind a két nő megajándékozta Crowleyt egy-egy gyerekkel. 1922 Kiadja a Diary of a Drug Fiend (Egy kábítószerélvező naplója) című könyvét, amelyben elsősorban saját tapasztalatait írja le. Az angol sajtó rágalomhadjáratot indít ellene. A John Bull nevü szennylap „a világ leggonoszabb emberének” nevezi. 1923 Cefaluban tisztázatlan körülmények között meghal kedvenc tanítványa, Raoul Loveday. Ez is közrejátszik abban, hogy Mussolini utasítására nemkívánatos személynek nyilvánítják, és felszólítják Olaszország elhagyására. Tuniszba utazik, ahol egy olcsó szállodában befejezi Confessions (Vallomások) című monumentális önéletrajzi írását. A csaknem ezeroldalas „autohagiográfia” teljes terjedelmében először 1969-ben jelenik meg. 1924 Párizsba utazik, ahol az amerikai Dorothy Olsen személyében megtalálja a legújabb „skarlát asszonyt”. Együtt térnek vissza Tuniszba. 1925 Régi tisztelője, Herr Traenker meghívásának eleget téve Németországba utazik, ahol Theodor Reuss halála után kinevezik az Ordo Templi Orientis nagymesterévé. Ezzel a lépéssel a rend sok tagja nem ért egyet, s ez végül szakadáshoz vezet. 1926-1927 Többször megfordul Németországban, Franciaországban és Észak-Afrikában, miközben fáradhatatlanul ír és kétségbeesetten hajszolja a gyönyört. 1928 Párizsban csatlakozik hozzá legújabb tanítványa és egyben önkéntes titkára, az amerikai Israel Regardie. 1929 Miután koholt vádak alapján Franciaországból is kiutasítják, visszatér Angliába. Itt feleségül vesz egy María Teresa de Miramar nevü vérmes nicaraguai nőt, akit általában csak voodoo főpapnőként emleget. Kiadja Magick című könyvét, amelyet sokan élete főművének tekintenek. 1930-1934 Utazások Németországban és Portugáliában, perek és botrányok Angliában. 1935 Egy rágalmazási per tárgyalása után megszólítja egy ismeretlen nő, és arra kéri, hogy tegye anyává. Amikor a gyermek megszületik, az Aleister Atatürk nevet adja neki. 1936-1938 sok időt tölt Németországban, ahol újból elkezd festeni. Egy berlini kiállításán megismerkedik Aldous Huxleyval, a Szép új világ írójával, aki szintén érdeklődik a kábítószerek használata révén szerezhető transzcendentális (jellegű) tapasztalatok iránt. (Itt mindenesetre meg kell jegyeznünk, hogy a magyar kábítószer kifejezés eléggé félrevezető. A legtöbb drog esetében szerencsésebb lenne a tudatmódosító-szer elnevezés használata.) Brian W. Aldiss a science fiction történetét feldolgozó, Trillió éves dáridó című könyvében a következőket írja Huxley és a narkotikumok kapcsolatáról: „Aldous Huxley... misztikus filozófus volt, és halála után ő lett a hippik tiszteletbeli keresztapja. Nagytudású volt és békés, olyan csodás ajándékokkal lepett meg minket, amelyek hatásosabbnak bizonyultak regényeinél is... 1954-ben Huxley kiadta a Doors of Perception (Az érzékelés kapui) című művét, amelyben a meszkalinnal kapcsolatos tapasztalatait összegzi. Hogy ez és a folytatása, a Heaven and Hell (Menny és pokol) mennyire járult hozzá a drogok elterjedéséhez, arról nem készült felmérés; de Huxley bőségesen szerzett tapasztalatokat e téren, s ezzel legalábbis egynéhány gyógyszerész forgalmát fellendítette (bár a meszkalin nem volt a gyógyszertárak tartozéka). Miután Huxley első felesége, Maria Nys meghalt, 1956-ban egy amerikai nőt vett feleségül Laura Archera személyében, akivel Kaliforniába települt... Ő és Laura együtt fogyasztottak LSD-t (ekkoriban már a hippivilág atyjának tekintették), és számos boldog, pszichedelikus pillanatot éltek át együtt. Ilyen légkörben keletkezett a Sziget című regénye.” És ha már a narkotikumok (nem hétköznapi) használatánál tartunk, nézzük meg mit is ír Julius Evola Maschera e volto dello spiritualismo contemporaneo (A jelenkori spiritualizmus arca és álarca) című könyvében Crowley és a drogok kapcsolatáról: „A Crowley által meghirdetett és végigjárt úton a szexus használata a drogoké mellett elsőrendű szereppel bír. Azonban el kell ismernünk, hogy legalábbis szándékaiban a szexus és a drogok »szent« és mágikus használatáról volt szó, amelyet a különböző antik tradíciók is figyelembe vettek. A tudatosan követett cél tapasztalatokat szerezni az érzékfölöttiről, és kapcsolatba lépni bizonyos »lényekkel«. Ezzel a mércével mérve a drogok egész más színben tűnnek fel, mint ahogy ez a jelenkori világ határmezsgyéjén történik, menekvések, érzések és »mesterséges paradicsomok« egyszerű kulcsaként. »Léteznek drogok - mondja Crowley amelyek megnyitják az anyag leple mögött rejtőző világ küszöbeit«, azonban ez a meghatározás tökéletlen, mivel az út kezdeti szakaszán

nem szabadna sic et simpliciter drogokról beszélni (bármelyek legyenek is azok), hanem egy nagyon is speciális használatukról, mely meghatározott és nem egykönnyen megvalósítható kondicionalitásokhoz kötődik... Itt újból felmerül a kivételes személyiség feltétele, amikor a drogokra hivatkozván elhangzik, hogy azok csak a »királyi ember« számára táplálékok.” 1939 Kiadja a Nyolc lecke a jógáról című könyvét. A háború kitörése után javaslatot nyújt be a külügyminisztériumnak a mutató- és középső ujjból formált V (“Victory” - győzelem) jel használatára. 1940-1943 A háború évei alatt jórészt dél-angliai panziókban időzik. 1944 Kiadja a tarotról szóló könyvét (The Book of Thoth - Thoth könyve) és a Frieda Harris által megfestett tarot-sorozatát (Thoth-tarot). 1945 A hastingsi Netherwoodba költözik, ahol - hála amerikai tanítványai rendszeres pénzküldeményeinek - szerény jólétben tölti el élete utolsó két évét. Gyakran fogad látogatókat, és élénk levelezést folytat követőivel és rajongóival. E levelezése később könyv alakban is megjelenik, bizonyítékául annak, hogy az élete vége felé egyre bőségesebben fogyasztott alkohol és heroin ellenére haláláig megőrizte elméje tisztaságát és szelleme csodálatos frissességét. 1947 December elsején szívroham következtében meghal. December ötödikei temetési szertartását fekete miséhez hasonlítja és botrányosnak minősíti a sajtó. Végezetül álljon itt egy részlet A Diabolica című verséből, amelyre az Árnyak borzalma című Lovecraft-kötetben bukkantunk, és amely tudomásunk szerint mind ez ideig az egyetlen magyarra átültetett költői műve: Komor köpenyét rám teríti a Sötétség, Eltakar világot s tündérálmokat Ha nem látnám Őt, tán félnék Egyedül; de Ő int és hívogat, A fülembe súg, hogy értsem én is A mélységes mély titkokat: Hallgass, balga gyermek, Csitt most, jöjj velem' Istenekként szállunk majd A bársonypuha égen. Magick, avagy a „próféta” mágiája Miután végigszáguldottunk a követői által „az új világkorszak prófétájaként” emlegetett Aleister Crowley egzotikus, erotikus és ezoterikus kalandokban, titokzatos eseményekben, különleges élményekben, váratlan fordulatokban és jelentőségteljes találkozásokban gazdag életén (amelynek bizonyos epizódjai Indiana Jones hajmeresztő kalandjait juttatják az eszünkbe), ismerkedjünk meg az általa kidolgozott és képviselt mágikus rendszerrel, amelynek lényegét és részleteit, elméleti és gyakorlati oldalát számtalan könyvben, értekezésben, cikkben, röpiratban és levélben fejtette ki és tárta a világ elé. Ezeknek az írásoknak a „gondolati letisztultsága, szellemessége és intellektuális ereje - írja Francis King Magic című könyvében - sokaknak elnyerte a csodálatát azok közül, akik vették a fáradságot elolvasásukra, ami pedig nem könnyű feladat, tekintve hogy Crowley művei gyakran érthetetlenek a kabbala Golden Dawn-féle változatának és a szerző életében fontos szerepet játszó eseményeknek az ismerete nélkül”. Crowley az általa kidolgozott mágikus-ezoterikus rendszernek amely az egész életét áthatotta (ezért mondta egyszer, hogy „rehabilitáltam a mágiát, és egyenlővé tettem életem folyásával”) - a Magick nevet adta. Az angol nyelvben a mágia jelölésére általánosan használt magic szó végéhez illesztett k betű részben arra szolgál, hogy rendszerét megkülönböztesse a hagyományos mágiától és a mágia minden egyéb formájától, részben pedig arra, hogy a női nemi szervet jelölő ógörög kteisz szó kezdőbetűjével való azonossága révén kifejezésre juttassa e rendszer tantrikus, szexuálmágikus jellegét, és ezzel együtt azt is, hogy a mágia nem működik a női princípium bevonása nélkül, különösen, ha tekintetbe vesszük, hogy a varázserőt számos archaikus kultúrában kimondottan nőnemű „energiának” tekintették. A Magick összetevői A Magick lényegében szintetikus rendszer, amelynek számos összetevője közül az alábbi hét tekinthető a leginkább meghatározónak: 1. A Golden Dawn titkos tanításai és beavatási szisztémája

A Golden Dawn alapítói, adeptusai és beavatottjai a nyugati ezoterikus tradíció hagyományos mágikus megfeleléseiből kiindulva kifejlesztettek egy hatalmas, szerteágazó kabbalisztikus összefüggésrendszert, amelynek a tíz szefira és a héber ábécé huszonkét betűje képezi az alapját, s amelyben az őselemek, a planéták, az állatövi jegyek, a tarot lapjai és a legkülönfélébb istenek, angyalok, démonok és mitológiai alakok mellett helyet kaptak a színek, a drágakövek, az állatok, a növények, az illatok, a narkotikumok és a létezők sok más kategóriájának képviselői is. Crowley ennek az összefüggésrendszernek az általa kibővített változatát tette közzé 1909-ben kiadott 777 című könyvében. Később a Golden Dawn számos más, titkos, azaz szigorúan belső használatra szánt tanítását és metódusát is nyilvánosságra hozta Equinox című folyóiratában, amiért a rend egyik alapítója, MacGregor Mathers pert indított ellene, amelyet azonban végül is Crowley nyert meg. Bár a beavatásakor tett esküjét megszegve, a rend sok titkos tanítását és mágikus módszerét a nyilvánosság elé tárta, ahhoz nem férhet kétség, hogy szinte maradéktalanul elfogadta, magáévá tette és valamilyen formában élete végéig alkalmazta azokat. Így volt ez az általa alapított titkos társaság, az Argenteum Astrum esetében is, amelynek beavatási szisztémája csekély eltérésekkel a Golden Dawn szefirákon alapuló rendszerének felel meg. 2. A klasszikus európai varázskönyvek démonológiája és pokoligázó, ördögidéző mágiája Crowley - különösen fiatalabb korában - sok időt töltött grimoire-ok, azaz varázskönyvek tanulmányozásával és gyakran próbálkozott a bennük felsorolt, illetve bemutatott démonok megidézésével. 1904-ben Goetia címmel maga is kiadott egy ilyen könyvet. Ez a közelmúltban ismét megjelentetett kötet a Lemegeton néven ismert középkori eredetű összeállítás azonos című démonlistájának angol nyelvű változatát, valamint az általa írt bevezetőt, kiegészítéseket és jegyzeteket tartalmazza. A goetia kifejezés egyébként a középkor óta egyet jelent az ördögidézéssel és a démonomágiával. Crowley magyarázata szerint „a goetia szó, amely eredetileg üvöltőt jelent, szakkifejezésként a gyakorlati mágia (Magick) mindazon területeinek jelölésére szolgál, amelyek a durva, rosszindulatú és sötét erőkkel foglalkoznak”. Crowley először 1899-ben próbálkozott démonidézéssel, mégpedig mestere, Allan Bennett elhatalmasodó asztmájának megszüntetése céljából. A Lemegeton szerint ugyanis vannak olyan démonok, akik (vagy amelyek) minden orvosnál jobban értenek a gyógyításhoz. Az egyik közülük Buer, a Goetia tízes számú démona, akiről a következőket olvashatjuk az egyik nemrég megjelent szövegváltozatban: „A Nyilas csillagképet megjelenítő nyilazó kentaur alakjában válik láthatóvá, különösen akkor, amikor a Nap a Nyilasban tartózkodik. Az őt megidéző mágust jártassá teszi a filozófiában (a morál- és természetfilozófiában egyaránt), a logikában és a gyógynövények ismeretében. Képes az embert kigyógyítani mindenfajta betegségből, és kitűnő segítőszellemet (familiárist) bocsát a mágus rendelkezésére. A démonok ötven légiójának parancsol.” A résztvevők beszámolói szerint maga a démonidézés végül is sikerrel járt, bár a nyilazó kentaur helyett csupán egy elmosódott, felhőszerű jelenés vált láthatóvá. amelyből felül egy páncélsisakos fej, alul pedig két különös láb derengett elő. A kívánt eredmény azonban nem következett be, és Bennehet továbbra is súlyos asztmarohamok gyötörték. Bennett végül elutazott Délkelet-Ázsiába, ahol hamarosan megszűntek panaszai, ő maga pedig buddhista szerzetes lett. 3. Az enochiánus mágia Ezt a napjainkban reneszánszát élő mágikus szisztémát - amellyel Crowley szintén a Golden Dawn révén ismerkedett meg - Erzsébet királynő udvari asztrológusa, John Dee kapta látnoka és médiuma, Edward Kelly közvetítésével az általa megidézett természetfeletti lényektől, mindenekelőtt Gustav Meyrink egyik regényének címadójától, „a nyugati ablak angyalától”. Ezek a titokzatos „égi” lények a legtöbb esetben csak Kelly előtt váltak láthatóvá, mégpedig valamilyen csillogó felületen, rendszerint egy gyertyákkal megvilágított lapos kristályon, ahol a kezükben tartott pálcával egy számokkal teleírt négyzetrácsra mutogattak. Kelly fennhangon sorolta a megjelölt számokat, Dee pedig az előtte fekvő táblázatból kikereste a számoknak megfelelő betűket és egy tiszta lapra folyamatosan írta az így dekódolt üzenetet. Amint azt már említettük, ezek az „angyalokként” emlegetett lények először is megismertették John Dee-t az enochiánusnak nevezett ismeretlen eredetű nyelvvel és ábécéjével, majd megajándékozták tizenkilenc enochiánus szellemidéző formulával és ezek angol fordításaival, számos bonyolult és összetett mágikus négyzettel, illetve talizmánnal, valamint sok egyéb ezoterikus tanítással. Crowley nagyon kedvelte ezt a földöntúli eredetű mágikus szisztémát, s gyakran folyamodott az enochiánus négyzetekhez és idézőformulákhoz, amelyekről egyszer azt mondta, hogy „bárki meggyőződhet hatásosságukról, aki egy kicsit is ért a mágiához”. Mexikói mágikus kísérleteiben is főleg ezekre támaszkodott, és leghíresebb démonidézése során, amikor Victor Neuburg társaságában a Szaharában előszólította a Choronzon nevü túlvilági lényt, szintén az egyik enochiánus idézőformulát alkalmazta. 4. Abra-Melin szent mágiája Ugyancsak a Golden Dawn révén ismerkedett meg az Abra-Melin mágus szent mágiája című varázskönyvvel, amelynek ismeretlen eredetű, francia nyelvű kéziratára MacGregor Mathers bukkant rá a párizsi Bibliothéque de l'Arsenalban.

Az Abra-Melin-féle metódus jelentős mértékben eltér a grimoire-ok mágiájának megszokott formájától. Így például hiányoznak belőle a varázskör meghúzásával kapcsolatos tudnivalók, tennivalók és szertartások, a különféle démonidéző formulák, a mágikus eszközök elkészítésére és felszentelésére vonatkozó utasítások stb., ezzel szemben több száz, kisebb-nagyobb betűnégyzet található benne, amelyek a legkülönfélébb célok elérését teszik lehetővé, de csak annak a számára, aki végighaladt a könyv második részében leírt önfelszentelési, önbeavatási folyamaton és sikerült kapcsolatba lépnie önnön mágikus centrumával, vagy ahogy a könyv nevezi „szent őrző angyalával” (Holy Guardian Angel). Crowley állítólag sikeresen végrehajtotta az Abra-Melin-féle önbeavatást, és rendszeresen kommunikált „őrangyalával”, de csak azt követően, hogy a mágikus négyzetek felelőtlen alkalmazásával elszabadította a démonok hordáját a Loch Ness partján álló, amúgy is kísérteties udvarházában, Boleskine-ben, ami számos kellemetlen, sőt kimondottan tragikus következményt vont maga után. Mindezek után nem meglepő, hogy egyesek Crowleyt tartják a Loch Ness-i szörny megteremtőjének, felidézőjének, előhívójának, illetve aktiválójának. Ha pedig Nessie nem valamiféle túlélő őshüllő, hanem természetfeletti megnyilvánulás, akkor egy profi ördögűző minden bizonnyal visszaküldheti a láthatatlan birodalomba. Charles Berlitz World of Strange Phenomena (Furcsa jelenségek) című könyvében olvashatunk is egy ilyen kísérletről: „A néhai dr. Donald Omand anglikán papnak és ördögűzőnek nem voltak kétségei afelől, hogy a Loch Ness-i szörny, becenevén Nessie valóban létezik. Viszont komoly fenntartásai voltak azzal kapcsolatban, hogy valami őskori állat, sőt, hogy élőlény lenne egyáltalán... Ebből kiindulva Omand... 1973. június 2-án Loch Nessbe ment, hogy kiűzze a tóból az ördögöt, Omand a tó körül öt helyen végezte el a szertartást... A következő hétfőn... a BBC stábja előtt megismételte az ördögűzést...” George C. Andrews földönkívüli látogatókról szóló könyvében még valami mással is meggyanúsítja az Abra-Melin-féle mágiával kísérletező Crowleyt: „Crowley 1904 telét a skóciai Loch Ness melletti birtokán töltötte. Mágikus eszközökkel harcolt mesterével, MacGregor Mathersszel. Minden általuk ismén démont megidéztek a másik elpusztítására. Mathers összeomlott a küzdelem során.” Az Abra-Melin-féle mágia szerint, amelyet Crowley Matherstől tanult, a mágus vagy szent őrangyalával, vagy pedig rosszindulatú démonával kerülhet kapcsolatba. Az egyiptomi mitológiában ezt a két szembenálló elvet Hórusz és Széth személyesítette meg. A sátán szó Széth nevére vezethető vissza, amelynek egy szamárfej volt a hieroglifjele. 1904-1905 egyik legrejtélyesebb esete, amelyről beszámoltak, az volt, amikor egy férfi hatalmas kutyát látott egy olyan környéken, ahol gyakori volt a titokzatos birkamészárlás. Amint figyelte, a kutya szamárrá alakult át. A Golden Dawn tagjai különös figyelmet szenteltek a gondolatban megformált alakok materializálásának, és használni tudták a „tulpa”technikát. A szamárrá változott nagy kutya talán Crowley kivetített asztrálteste volt farkasember alakban? Bár a tudósok kinevetik a farkasember jelenség asztráltest-kivetítéssel való magyarázatát, a világ minden részéről és a történelem legkülönbözőbb korszakaiból vannak példák arra, hogy a transzállapotba került varázsló tudatát egy olyan állatba plántálja át, amellyel korábban már szövetséget kötött. Átmenetileg átveheti egy élő állat teste felett az irányítást, vagy materializálhat egy kigondolt állatot, amelyet tudathordozó járműként használ. A varázsló kockázata az ilyen vállalkozásban az, hogy ha az állat, amelynek a bőrébe bújt, megsebesül vagy elpusztul, akkor a katalepsziás transzban levő ember teste is megsérül vagy az ember meghal. A varázsló haszna a farkasember-tevékenységből, hogy a kivetített asztráltest elviszi az áldozatokból összegyűjtött életenergiát a fizikai testnek. Ha Crowley a tibeti “tulpa”-technikát alkalmazta, és észrevette, hogy figyelik, miközben egy hatalmas kutya alakját felöltve kóborol, amelyet könnyen lelőhetnek egy olyan vidéken, ahol rejtélyes birkamészárlás folyik, teljesen logikus lett volna, ha átváltozik szamárrá, amelyre Angliában nem szokás vadászni. 5. A jóga és más keleti meditációs technikák Crowley a jógával és a buddhizmussal első ceyloni és délkelet-ázsiai útján ismerkedett meg közelebbről mestere, Allan Bennett, buddhista nevén Bhikhu Ananda Matteya jóvoltából. Néhány év múlva, dél-kínai utazásai során alkalma nyílt arra, hogy a tanizmust is közvetlen közelről tanulmányozza. Ezek a diszciplinák azután élete végéig szerves részét képezték mágikus tevékenységének. A jógával kapcsolatos nézeteit és tapasztalatait Nyolc lecke a jógáról című könyvében tette közzé, amelyet Mahatma Guru Sri Paramahansa Shivaji néven jelentetett meg. 6. Az Ordo Templi Orientis szexuálmágiája Az O. T. O.-t, azaz a Keleti Templom Rendjét Németországban alapították a század elején. Tagjainak legfőbb törekvése az volt, hogy a nemi gyönyört, de mindenekelőtt az orgazmust a mágia és a spirituális megvilágosodás szolgálatába állítsák, nagyjából a „balkezes” tantra tanításainak és metódusainak megfelelően. Crowleyt 1912-ben nevezték ki az angliai ág, a Mysteria Mystica Maxima nagymesterévé, amikor is felvette a Baphomet nevet és az „Írország, Inna és egész Britannia legfenségesebb szent királya a gnózis védőszárnyai alatt” címet. A szexualitás. amely kamaszkorától kezdve központi szerepet töltött be életében, ettől kezdve mágiájának is meghatározó elemévé vált.

7. A Thelema törvényei és tanításai Ez a Törvény könyvén és más, általa lejegyzett „kinyilatkoztatásokon” alapuló hit- és eszmerendszer volt az, amelybe végül a Magick minden eddig bemutatott összetevője integrálódott. A Thelema (akarat) tanításai három alapelvben foglalhatók össze. Az első ezek közül így hangzik „Tedd azt, amit akarsz, s ez lesz a törvény teljessége”. (Do what thou wilt shall be the whole of the law.) Ami persze nem szó szerint értendő, vagyis nem arra szólít fel, hogy tegyük azt, ami nekünk tetszik, hanem arra, hogy fedezzük fel a bennünk rejlő mágikus centrumot, találjuk meg igazi önmagunkat, és vigyük végbe az Ő akaratát, ami egyet jelent a „Nagy Mű” beteljesítésével. A második alapelv szerint „minden férfi és minden nő egy csillag”. (Every man and every woman is a star.) Ez egyrészt arra utal, hogy minden ember egy egyszeri és megismételhetetlen létező, ezért mindenkinek joga van arra, hogy a saját útját járja és a saját módján fejlődjék (vagy ne fejlődjék), másrészt arra, hogy minden ember az ég gyermeke, minden ember magában hordja a halhatatlanság csíráját, mindenkiben ott szunnyad az „isteni szikra”. Végül a harmadik alapelv úgy szól, hogy „a szerelem a törvény, az akaratnak alávetett szerelem”. (Love is the law, love under will.) Szerelmen itt természetesen a testi szerelem értendő, amely - mint láttuk -Crowley mágikus fegyvertárában központi helyet foglalt el. Julius Evola szavaival: „Crowleynál a szexuális aktus egy szentség, egy szakrális és mágikus tevékenység formáját öltötte magára, az ölelésben egyfajta határátlépést, szintáttörést célzott meg, amelynek révén szeretői szembe kerülhetett az istenekkel, vagyis kapukat nyithatott az érzékfeletti világ felé.” VI. fejezet Mágia és természetfeletti a modern művészetben Az európai művészet-, illetve kultúrtörténetben az ókor kezdete óta világosan nyomon követhető két alapvető, markáns vonulat, amelyek közül egyszer az egyik, másszor a másik válik dominánssá, egyszer emez, másszor amaz kényszerül a föld alá, vagy éppen mindkettő a felszínen fut, egymást kerülgetve, egymást átszínezve. Ezeket a vonulatokat Nietzsche óta (bár némiképp tágabban értelmezve annál, ahogy ő azt A tragédia születésében megfogalmazta) apollói és dionüszoszi kultúraként szokás emlegetni. Amíg az apollói vonulat legjellegzetesebb megnyilvánulásai és produktumai elsősorban olyan szavakkal jellemezhetők, mint a józan, racionális, tiszta, világos, egyértelmű, valósághű, rendezett, mértéktartó, nyugodt, kimért, áttekinthető, szabályos, méltóságteljes, arisztokratikus stb., addig a dionüszoszi vonulathoz sorolható művekre, műalkotásokra kétségkívül ráillenek a ködös, homályos, rejtélyes, titokzatos, sejtelmes, mágikus, ezoterikus, szimbolikus, fantasztikus, misztikus, álomszerű, eksztatikus, határtalan, szertelen, megfoghatatlan, szenvedélyes, nyughatatlan, lázadó, kaotikus és más, hasonló jelzők. Ezek az egymással szemben álló, rivalizáló, ugyanakkor egymást kiegészítő vonulatok - amelyek részben talán visszavezethetők az ember bal és jobb agyféltekéjének sajátos funkciómegosztására - az elmúlt két évszázad művészeti irányzatai közül kétségkívül a klasszicizmusban és a romantikában, a naturalizmusban és a szimbolizmusban, a realizmusban és a szürrealizmusban nyilvánultak meg a legegyértelmübben. (Hogy a felsoroltak közül mely irányzatok tartoznak az apollói, s melyek a dionüszoszi vonulathoz, bizonyára mindenki számára nyilvánvaló.) A realista magatartás szürrealista bírálata Hogy ez a szembenállás időnként mennyire egyértelműen és direkt módon nyilatkozik meg, világosan kitűnik A szürrealizmus (első) kiáltványából, amelynek szerzője, André Breton a következő - keresetlen szavakkal emlékezik meg az irányzat első számú irodalmi ellenlábasáról, a realizmusról: „...a realista magatartás, amelyet a pozitivizmus sugallt Szent Tamástól Anatole France-ig, szerintem minden szellemi és erkölcsi lendületet megbénít. Irtózom tőle, mert a középszer, a gyűlölet és a lapos önelégültség szülötte. Ez termi manapság ezeket a nevetséges könyveket, s ezeket a felháborító darabokat. Egyre jobban burjánzik a lapokban, és sakkban tartja a tudományt, a művészetet, mert a közvélemény legalantasabb ízlését legyezi: a világosság ugyanis az ostobaság komája, és ebszintre süllyeszti szellemünket. A legragyogóbb koponyákat is korlátozza, s ők is a legkisebb erőfeszítés igájába hajtják fejüket. Ennek a helyzetnek egyik nevetséges irodalmi következménye a regénytúltengés. Mindenki megereszti a maga kis megfigyeléseit.”

Szimbolista reakció Egyelőre azonban hagyjuk a szürrealizmust. Vegyük előbb szemügyre egyik legfontosabb elődjét, a nyugati ezoterikus tradíció múlt századi megújulásával párhuzamosan kibontakozott szimbolizmust, pontosabban a szimbolizmus kapcsolatát a világ rejtett oldalával és az annak meghódítását célzó mágiával. A szimbolizmust (és idősebb testvérét, a tőle elválaszthatatlan dekadenciát) sokan egyfajta reakcióként, a pozitivizmus, a naturalizmus, a parnasszizmus, a racionalizmus és a (naiv) realizmus kiábrándító, kiüresítő, a világot az érzékelhető jelenségek síkjára redukáló szemléletével szembeni művészeti ellenhatásként, gondolkodás- és életmódbeli lázadásként értékelik. Ferdinand Brunetiére így írt annak idején a szimbolista lázadás jelentőségéről: „Abban a korban, amikor a naturalizmus örvén a dolgok külső kontúrjainak puszta utánzójává degradálták a művészetet, a szimbolisták, már csak azzal is, hogy így nevezték magukat, vagy hogy elfogadták ezt az elnevezést, újra megtanították a fiatalságot arra, hogy a dolgoknak lelkük is van, amelynek a testi szem csupán a burkát, a fátylát vagy az álarcát fogja fel.” Albert Aurier szavai pedig akár André Breton ihletői is lehettek volna: „Mindenfelé az álom jogát követelik, jogot azúr rétjeire, jogot elrepülni az abszolút igazság megtagadott csillagai felé. A szociális anekdoták rövidlátó másolása, a természet szemölcseinek hülye utánzása, a lapos megfigyelés, a csalóka látszat, a dicsőség, hogy oly hűségesen, oly banálisan pontos legyen a kép, mint a fotográfia, egyetlen festőt, egyetlen szobrászt sem elégít ki, aki méltó e névre.” A szimbolizmus transzcendens irányultsága A szimbolizmus kétségkívül sokat köszönhet az ezoterikus tradíció, az okkultizmus, a misztika és a mágia iránt a múlt század második felében felerősödött érdeklődésnek és vonzódásnak. Ez a titkos tanítások, misztikus élmények és természetfeletti tapasztalások iránt megnövekedett igény is nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a dekadencia öncélúságát és szubjektivizmusát meghaladva sok költő és képzőművész valami egyénen túli, valami egyetemes felé kezdett törekedni. Ez a transzcendens irányultság hatja át George Vanor A szimbolista költészet című könyvét is, amelyben egyebek mellett kifejti, hogy a szimbolista irodalom „mindenekelőtt a metaforák és analógiák irodalma, amely a látszólag különböző jelenségek közti lehetséges rokonságokat keresi. Innen ama gyakran felbukkanó kifejezések, amelyek elképesztik a naiv lelkeket; kifejezések, amelyek felidézik egy illat hangját, egy hang színét, egy gondolat illatát. A teremtés a költő szemében Isten könyve, amelynek hieroglifáit csak ő fejtheti meg: a külső világ ismerete hozzásegíti őt a belső világ megértéséhez, ami viszont a felső világot nyitja meg előtte... az intellektuális szférán túlemelkedve nyilvánvalóvá válnak számára a természetfeletti világ szimbólumai, s egy szép napon kinyilvánítja majd az emberek előtt Isten szavát és az élet titkát.” Ernest Hello, a mozgalom egyik szószólója szintén Isten üzenetének közvetítését tartja a szimbolizmus legfőbb feladatának: „A szimbólum Isten nyelve. Kapcsolatot teremt az élet magasabb és alacsonyabb formái között... A szimbolizmus tölti be tehát az egyetemes rendben a közvetítő fenséges szerepét.” Hasonló szellemben ír Les Grands initiés (magyarul A nagy beavatottak) című, 1889-ben megjelent könyvében a szimbolistákhoz közel álló költő, drámaíró és zenetörténész, Eduard Schuré (1841-1929), akinek misztikus-ezoterikus nézetei és tanításai jelentős mértékben hozzájárultak a szimbolizmus transzcendentális világszemléletének formálódásához: „A szellem az egyetlen valóság. Az anyag annak csak alsórendű és változékony kifejeződése. A mikrokozmosz-ember a maga hármas megalkotottsága (szellem, lélek és test) révén képe és tükre a makrokozmosz-univerzumnak (isteni, emberi és természeti világ), amely része a megnevezhetetlen Istennek, az abszolút Szellemnek, amely természeténél fogva Apa, Anya és Gyermek. Az ember Istennek képmása, Isten eleven szavává válhat. A gnózis, minden idők racionális misztikája, annak művészete, hogy istent megtaláljuk magunkban, kifejtve a tudat okkult mélységeit, rejtőző képességeit.” Egy royalista előfutár A szimbolizmus egyik közvetlen előfutára, Auguste Villiers de I'IsleAdam (1838-1889) szintén erőteljesen vonzódott az okkultizmushoz, miközben élete utolsó percéig ragaszkodott katolikus hitéhez. (Ez a kettősség egyébként a szimbolizmus sok követőjére jellemző volt.) Minthogy ízig-vérig arisztokrata volt (elszegényedett breton nemesi családból származott), mélységesen megvetette a demokráciát, csakúgy, mint a kor szellemiségét meghatározó pozitivizmust, s híven a családi hagyományhoz, meggyőződéses királypártinak vallotta magát. Hitt az égi jelekben, amelyekről azt tartotta, hogy összekötő kapocsként szolgálnak az emberi és az emberfeletti világ között, s nagy jelentőséget tulajdonított a különös véletleneknek és a véletlenszerű egybeeséseknek, amelyeket a színfalak mögött munkálkodó természetfeletti erők megnyilvánulásaiként értelmezett. Gyakran beszélt a túlvilág meghódításáról, s kedvelt témája, a halál is ebből a szempontból foglalkoztatta. Minden érdekelte, amiről azt gondolta, hogy hozzásegíti transzcendens célja eléléséhez. Kedvenc olvasmánya Eliphas Lévi fő műve, A magas mágia dogmája és rituáléja volt. De nem sajnálta az időt a spiritizmus, a mesmerizmus, a hipnózis és a boszorkányság tanulmányozására sem.

Rózsák háborúja Ezek után ismerkedjünk meg azzal a két emberrel, akit a kor okkultistái és ezoterikus szakértői közül a legnagyobb hatást gyakorolták a szimbolizmusra. Stanislas de Guaita márkit (1861-1891) Catulle Mendés, a népszerű színházi szerző vette rá arra, hogy elolvassa Eliphas Lévi különös könyveit. (Mendés neve mellesleg sokat sejtetően megegyezik az Eliphas Lévi által oly gyakran emlegetett, rituális körülmények között egyiptomi asszonyokkal közösülő mendési bak nevével, amely bak Lévi sajátos szimbolikájában az asztrális fényt jeleníti meg.) Guaitára olyan nagy hatással voltak a néhány éve elhunyt francia mágus romantikus stílusban előadott elméletei és tanításai, hogy úgy döntött, élete hátralevő részét a mágia és az okkultizmus tanulmányozásának és gyakorlásának, valamint „az ősi misztériumok újjáélesztésének” fogja szentelni. 1885-től kezdve 1897-ben bekövetkezett korai haláláig csillapíthatatlan étvággyal falta az ezoterikus szerzők műveit; minden könyvet felkutatott és elolvasott, ami valamilyen szinten kapcsolatban áll a titkos tudományokkal és a mágiával. Vörös drapériával borított „pszicho-alkimista” laboratóriumában morfiummal, hasissal és kokainnal tágítgatta tudatát és érzékelésének kapuit, azzal az eltökélt szándékkal, hagy „lelkének tartószerkezetét szétrombolva” asztráltestét függetleníti fizikai testétől, miáltal közvetlen kapcsolatba kerül a természetfeletti világgal. 1888-ban megalapította a Rózsakereszt Kabbalisztikus Rendje (I'Ordre kabbalistique de la Rose-Croix) nevü okkultista társaságot, amelyben haláláig vezető szerepet játszott. A csoport tagjai közé tartozott a különcségeiről ismert wagneriánus író, Joséphin Péladan (1859-1918), művésznevén Mérodack Sár J. Péladan. A színpadias megjelenésű, bőrcsizmás, bársonykabátos, lengőszakállú Péladan olyan közegben nőtt fel, ahol a tudás és a műveltség számított az ember legfőbb erényének. Még gyermek volt, amikor apja, az ismert orvos bevezette az ezoterikus tradíció és a keleti metafizikai tanítások világába. Az elvetett mag kitűnő talajra talált benne, és hamarosan hatalmas, buja növénnyé terebélyesedett. Nem meglepő, hogy Péladan ifjú korától különleges embernek, sőt egyenesen mágusnak (ezt jelenti egyébként a neve elé illesztett óperzsa sár szó is) tartotta magát. Minthogy azonban nemcsak mágus volt (legalábbis a saját szemében), hanem a katolicizmus szilárd építményéhez ragaszkodó keresztény misztikus is, hamarosan kivált Guaita pogány színezetű okkultista rendjéből, és 1890-ben megalapította saját csoportját, amelyet A Templom és a Grál Katolikus Rózsakeresztes Rendjének (I' Ordre de la Rose-Croix catholique du Temple et du Graal) nevezett el, s úgy hirdetett, mint „a katolikusok, a művészek és az asszonyok intellektuális hármasságának rendjét”. A Guaita- és a Péladan-féle rózsakeresztes társaság közötti viszony kezdeti szakaszára jellemző csendes és burkolt ellentétet fokozatosan hangos és nyílt ellenségeskedés váltotta fel, amelyet ráadásul még a sajtó is kipellengérezett, a „Két rózsa háborúja” (La guerre des deux Roses) elnevezést adva az okkultisták és a misztikusok viszálykodásának. Rózsakeresztes szalonok Péladan az íráson és a Guaita csoportjával folytatott háborúskodáson kívül Párizs művészeti életében is tevékenyen részt vett. Legfőbb törekvése persze az volt, hogy minél több neves művészt tereljen be a katolikus rózsakereszt misztikus templomába. Az általa elért legfontosabb eredmény az a hat rózsakeresztes képzőművészeti szalon volt, amelyeket 1892 és 1897 között rendeztek meg a francia fővárosban, olyan neves résztvevőkkel, mínt Fernand Khnopff, Jean Delville, Eugéne Grasset, Carlos Schwabe, Alexandre Séon, Félix Vallotton, Georges de Feure és Edgar Maxence. Péladan az egyik kiállítás alkalmával a következő szózatot intézte a csoportjához tartozó vagy azzal szimpatizáló művészekhez: „Művészek, akik hisztek Leonardóban és a Szamothrakéi Nikében, ti lesztek a rózsakeresztesek. Célunk, hogy kitépjük az eddigi szeretetet a nyugati lélekből, s a Szépség, az Eszme a Misztérium szeretetét helyezzük belé. Az irodalom, a Louvre és Bayreuth keltette érzéseinket egyetlen harmonikus elragadtatásra váltjuk.” A szimbolizmus követői között alig találhatók olyanok, akiket ne érintett volna meg a természetfeletti. De azok sem voltak kevesen, akiknek művészetét egyértelműen az ezoterikus hagyományok és az okkult tanítások (különösen a rózsakeresztes eszmék) hatották át, illetve határozták meg. Közéjük tartozott a belga származású festő és író, Jean Delville (1867-1953), aki egész életében arra törekedett, hogy a művészet segítségével felhívja az emberek figyelmét az ősi metafizikai tanítások egyetemes igazságaira és a titkos tudományok emberen túli céljaira. A Párizsban letelepedett művész először Villiers de l'Isle Adam, majd Sár Péladan tanítványa volt, később a teozófia, végül Krisnamurti követője lett. Filozófiai nézeteit mágikus-fantasztikus szimbólumok segítségével megjelenítő színpompás festményei annak idején nagy feltűnést keltettek a Péladan által szervezett rózsakeresztes tárlatokon.

Delville honfitársa, Fernand Khnopff (1858-1821), akit a kortárs kritikusok a legnagyobb belga szimbolista festőnek tartottak, is kivívta Péladan őszinte csodálatát. („Bámulatra méltó mesternek tartom önt.”) Ebbe nyilván az is belejátszott, hogy a rózsakeresztes tárlatokon rendszeresen kiállító belga festő arra az éteri, aszexuális, androgün lényre emlékeztette a „Mágust”, amelyet ő teremtett meg L'Androgyne (Az androgün, 1891) című különös, sejtelmes regényében. Khnopff - több más szimbolista művészhez (Félicien Rops, Franz von Stuck) hasonlóan - előszeretettel jelenítette meg a női lélek ambivalenciáját szfinx-, szirén- vagy kiméraszerű (nőnemű) kreatúrák formájában. A szimbolista írók és költők közül kétségkívül a Nobel-díjas ír-angol William Butler Yeats (1865-1939) állt a legközvetlenebb kapcsolatban az ezoterikus tradícióval. Művészetének arculatát jelentős mértékben befolyásolta az ír folklór, a kelta mitológia, az okkultizmus, a teozófia, a hindu metafizika és az a tény, hogy magas rangú beavatottja volt a modern idők legnagyobb hatású hermetikus rendjének, a Golden Dawnnak. Annyi más szimbolistához hasonlóan Yeatset is bűvkörébe vonta a rózsakeresztes hagyomány. Ez tükröződik A hegyi sír című versében, amelyben a rózsakeresztes rend mitikus alapítójának, Christian Rosenkreutznak állít emléket: „Hozzatok rózsát, amíg él virága; a hegyi vízesésből száll a pára, sírjába hullt atyánk, Rózsakereszt.” (Somlyó György fordítása) Az ember árnyéka Mielőtt belekezdenénk az ember rejtett, sötét, árnyékos oldalát megvilágítani és felszabadítani próbáló modern művészeti irányzat, a szürrealizmus ezoterikus-mágikus vonatkozásainak vizsgálatába, tekintsük át röviden az ember árnyékával kapcsolatos ősi és újabb keletű elképzeléseket. Az árnyék, különösen az ember árnyéka ősidők óta fontos szerepet tölt be a mágikus, az ezoterikus, a szakrális és az ezekben gyökeredző profán szimbolikában. Az árnyék, mint a fény hiánya, a világosság ellentéte, a legtöbb esetben a világ sötét (vagy láthatatlan) oldalát, a destruktív erőket, a negatív pólust, a jin princípiumot jelképezi. A jin princípium kínai piktogramja egyébként szó (pontosabban kép) szerint egy hegy vagy egy völgy naptól védett, sötét, hűvös, árnyékos oldalát jelöli, illetve jelenti. Az ember megszemélyesített, önálló lényként ábrázolt árnyéka általában az ösztönvilágot, a lélek mélységeit, a tudatalattit (vagy tudattalant), az ember sötét oldalát, negatív tulajdonságainak összességét, személyiségének rejtett, titkolt vonásait, az emberben rejlő démont, a Doppelgángert jeleníti meg. Az ember árnyékához azonban nem mindenütt és nem minden esetben társulnak baljós képzetek. A néprajzkutatók feljegyzéseiből tudjuk, hogy a legtöbb természeti nép az árnyékot a lélekkel azonosítja, vagy legalábbis a lélek képmásának, látható formájának, valamiféle kivetülésének tekinti. Az Új-Hebridákon a nunune szó egyaránt jelent 'lelke'-t és 'árnyék'-ot. Az új-guineai kuman nép szerint az ember lelke azonos az árnyékával. A maori nyelvben a lélek neve vaiura, de ugyanez a szó 'tükörkép'-et és 'árnyék'-ot is jelent. A szumátrai batakok szerint az ember lelke az árnyékában nyilvánul meg. A Fidzsi-szigetek lakói kétféle lelket ismernek, az egyik az ember árnyékában, a másik a tükörképében ölt látható alakot. A melanéziai hulik hite szerint a dinini, az ember anyagtalan része túléli a test halálát, és szabadon kóborol az idők végezetéig. A dinini szó mellesleg 'tükörkép'-et és 'árnyék'-ot is jelent. Az ausztráliai bennszülöttek úgy tudják, hogy a lélek szoros kapcsolatban áll az árnyékkal. A naszkapi indiánoknál a lélek neve attak, de az ember árnyékát szintén ezzel a szóval jelölik. A dakotáknál hasonló a helyzet, a nagi szó egyszerre jelent 'lelke'-t és 'árnyék'-ot. A soson indiánok szerint a lélek úgy néz ki, mint az árnyék. Az eszkimó tarnak szó jelentése lélek és árnyék. A kenyai nandik hite szerint az árnyék a láthatóvá vált lélek. A jorubák ojiji szava 'lelke'-t és 'árnyék'-ot is jelent. A nigériai ibibiók szerint az árnyék a lélek emanációja. Rontás az árnyékon keresztül A fentiekből következik, hogy az árnyékot szinte mindenütt a világon alkalmasnak tartották, illetve tartják arra, hogy különféle mágikus manipulációk és boszorkányos praktikák eszköze legyen, vagyis, hogy általa férjenek hozzá magához az emberhez, általa küldjenek rá rontást, általa tegyék beteggé a testét, rabolják el a lelkét vagy változtassák meg a gondolatait és az érzelmeit. A kongói basukuk szerint „az árnyék (kininga) az ember testének kisugárzása. Az árnyékra rátaposni annyi, mint megtámadni az embert.” A libériai kpellék szerint az ember árnyéka közvetlen kapcsolatban áll a lelkével. Ha az árnyékot gonosz varázslattal „elrabolják”, az ember megőrül. A bantuk sértésnek veszik, ha valaki az árnyékukra lép, ha pedig fegyverrel sújtanak le az árnyékukra, azt egyenesen testi és lelki épségük veszélyeztetésének, illetve a személyük elleni támadásnak tartják, és kíméletlenül megtorolják. Egy 1693-ban lefolytatott debreceni boszorkányper jegyzőkönyve szerint a vádlott „embereket mért”, azaz zsinórral lemérte a sértettek árnyékát, hogy azután ennek a megjelölt zsinórnak a segítségével hatalmába kerítse őket, illetve rontást küldjön rájuk. A XVII. század végén Aranyosszéken boszorkányság vádjával perbe fogott Balogh Judit állítólag arra tanította az egyik tanút, hogy „a falon látszó maga árnyékáról vakarjon port, süsse pogácsába s adja annak a legénynek, akit kívánna, hogy őtet szeresse”.

Korabeli feljegyzésekből tudjuk, hogy egykor Havasalföldön voltak olyan boszorkányok és varázslók, akik a vásárokon „árnyékot” árultak, vagyis olyan zsinórokkal és botokkal kereskedtek, amelyekkel lemérték mások árnyékát. A vevők az ilyen zsinórokat, illetve botokat építőáldozat gyanánt befalazták vagy az új ház küszöbe alá rejtették. A néphit szerint, akinek az árnyékát ellopták és ily módon felhasználták, hamarosan meghalt, s szelleme arra kényszerült, hogy az elkészült házat őrizze. Az árnyék elvesztése Gyakori figurája az európai folklórnak, illetve alsó mitológiának az árnyékától megfosztott tudós vagy varázsló. Amíg azonban a romantikus történetben Peter Schlemil egy soha ki nem fogyó erszényért cseréli el az árnyékát, addig a varázsló vagy a tudós - aki egyébként is csak cselből vagy kényszerből adja azt oda az ördögnek - tudást, sőt gyakran mágikus hatalommal párosult tudást kap érte cserébe. Kolumbán Józsefről, a varázsló hírében álló homoródkeményfalvi papról mesélték annak idején a következő történetet: „Veronában járta nyolc éven át az akadémiákat. Búcsúzáskor professzoruk figyelmeztette tanítványait, hogy aki az intézet kapuján utoljára távozik, azt az ördögök elragadják. Kolumbán magától vállalkozott utolsónak s mikor este a többinek világítva, végsőnek maradt, az ördögök megrohanták, de maga mögé mutatva rájuk szólt: hó, ott van még egy! Mozgó árnyékát értette; a gonoszok elengedték és az árnyék után kaptak, ő meg egyik lábát a küszöbön áttéve, már kijutott hatalmuk köréből; árnyékát azonban elvették s attól fogva nem volt árnyéka.” Az ilyen és hasonló történeteket értelmezhetjük úgy is, hogy a tudós vagy a mágus az emberfeletti tudásért cserébe lemond halhatatlan lelkéről, s vele az üdvösségről, de úgy is, hogy a tanulást betetőző beavatási rítus során eltűnik lelkének árnyékos oldala, de nem olyan értelemben, hogy megsemmisül vagy örökre elveszik, hanem hogy világossá, átlátszóvá válik. (Hogy ki melyik értelmezéssel szimpatizál, az leginkább attól függ, hogy vallásos vagy inkább mágikus-ezoterikus beállítottságú.) A Doppelgänger A romantika, a gótikus regény és a modem horror kedvelt témája az ember árnyékának, sötét oldalának elkülönült, önálló lényként való megelevenedése, illetve teltetöltése. Ennek egyik klasszikus feldolgozása E. T. A. Hoffmann 1815-ben megjelent Die Elixiere des Teufels (magyarul Az ördög bájitala, 1943) című regénye, amely egy elátkozott család szövevényes és hátborzongató története. A regény kulcsfigurája a Doppelgánger, a főhős hasonmása, aki hajszálra olyan, mint ő, mégis mindenben az ellenkezője. Szerb Antal értelmezése szerint a Doppelgänger „a romantikus énhasadás jelképe”; minden schizoid alkatú emberben lakik egy hasonmás „és a romantika a schizoid embertípusnak felel meg... A romantikusok tekintetüket az álmok, a megmagyarázhatatlan ösztönerők, a sejtések és a bizonytalan vágyak felé fordították, erről szól a Doppelgänger mítosza is, az emberről, akiben a tudatalatti világ elszabadul a tudat ellenőrzése alól és mint rettenetes szörnyeteg önálló életet kezd, körülbelül ez az Elixiere des Teufelsnek és megannyi epigonjának, így Dosztojevszkij Goljadkinjának is az értelme.” Az önálló életre kelt „árnyék” témájának talán legismertebb irodalmi feldolgozása Robert Louis Stevenson Dr. Jekill és Mr Hyde különös esete című regénye. Stephen Kinget, a modern horror mesterét sem hagyta hidegen a téma, és Dark Half (magyarul Halálos árnyék) címmel ő is megírta a maga Doppelgänger-történetét. A szürrealizmus két útja Bár a szürrealizmus közvetlen előzménye a dadaizmus volt, kétségtelen, hogy legfőbb gyökerei az álmokat és látomásokat felmagasztaló romantikából és a hétköznapi valóság álarca mögé betekinteni próbáló szimbolizmusból erednek. Hasonlóan a romantikához, amely egy néhol szinte észrevehetetlen, máshol viszont áthidalhatatlan szakadékká mélyülő törésvonal mentén kettéválik egy „forradalmi” és egy „gótikus” áramlatra, a szürrealizmusban is megkülönböztethetünk egy forradalmi és egy misztikus-ezoterikus irányvonalat (vagy legalábbis irányultságot). Ez a két irányvonal, amellett, hogy végigvonul a szürrealizmus történetén, némiképp időben is kettéosztja, oly módon, hogy a második világháborút megelőző szakaszra inkább a forradalmi lendület, az azt követő időszakra pedig „az okkultizmusba való visszahúzódás” a jellemző. Claude Mauriac így értékeli ezt a tendenciát: „A szürrealizmus újra megteszi - mégpedig visszafelé - a civilizáció befutotta utat, hogy ismét fellelje a legrégibb korok mágiáját.” Kitűnően szemlélteti a mozgalom két végpontja, vagyis a baloldali forradalmi és a misztikus-ezoterikus szürrealizmus közötti óriási különbséget a következő két idézet, amelyek érdekessége, hogy egyaránt André Bretontól, a szürrealizmus „pápájától” származnak: 1. „Jó ideje kinyilatkoztattuk már csatlakozásunkat ahhoz a dialektikus materializmushoz, amelynek alapján összes tételünket felállítjuk: az anyag elsőbbségét a gondolattal szemben, a hegeli dialektikának, mint a mozgás általános törvényeit meghatározó tudománynak az elfogadását mind a külső világ, mind pedig az

emberi gondolkodás területén, a történelem materialista felfogását, ...a társadalmi forradalom szükségességét, mint végső feloldását annak az antagonizmusnak, amely fejlődésük bizonyos szakaszában a társadalom termelőerői és a fennálló termelési viszonyok között megmutatkozik.” 2. „A misztikának nevezett módszer segítségével az ember eljuthat egy másik világ közvetlen érzékeléséig, noha ez a világ érzékszervei számára hozzáférhetetlen s értelme számára felfoghatatlan. E világ ismerete közbenső lépcsőfok az egyéni és a másik fajta tudat között. Közös birtoka ez mindazoknak, akik életük egy adott pillanatában túl akartak jutni az embervoltukból fakadó lehetőségek korlátain, s elszánták magukat a halálos útra.” Az igazsághoz tartozik azonban, hogy Breton (és leghűségesebb követőinek köre) már a szürrealizmus kezdeti, forradalmi korszakában is kacérkodott az okkultizmussal, és valamiféle modem misztika megteremtéséről ábrándozott. Egy 1925-ben közzétett nyilatkozat szerint „a szürrealista forradalom, közvetlen kihatásait tekintve nem annyira a dolgok látható, fizikai rendjén akar változtatni, mint inkább a lelkeket mozgásba hozni. A szürrealista forradalom eszméje a belső lényegre, a gondolkodásmódra irányul... Célja mindenekelőtt egy újfajta miszticizmus megteremtése.” A tudatalatti három rétege Tekintve, hogy André Breton volt a szürrealizmus egyik „feltalálója”, elindítója és legfőbb teoretikusa - a kőszikla, amelyre a szürrealizmus épült (sőt, egyesek szerint ő maga volt a szürrealizmus, bár ez a kijelentés Salvador Dalival kapcsolatban is gyakran elhangzik, illetve elhangzott egyes szám első személyben) -, nem árt megismerkedni az általa kialakított és hirdetett világképpel, amelyet kezdetben főleg Freud és Marx tanításai határoztak meg, később azonban egyre nagyobb mértékben átszínezett a mágia, az okkultizmus és az ezoterikus tradíció, különösen a kabbala, a hermetika és az alkímia. Ez utóbbival kapcsolatban mondta egyszer Breton, hogy „a szürrealizmus nem mehet el közömbösen az olyan ezoterikus jelenségek mellett, mint amilyen az alkímia”. Breton az első világháború alatt, egy hadikórház idegosztályán - ahol másodéves orvostanhallgatóként katonaorvosi szolgálatot teljesített - ismerkedett meg Freud álomelméletével és a pszichoanalízissel, amelyek nélkül nem jöhetett volna létre a szürrealizmus. Az első kiáltványban így ír a szürrealisták által mesterükként (ma úgy is mondhatnánk, hogy gurujukként) tisztelt Freudról: „Az ő érdeme, hogy a képzelet már majdnem azon a ponton van, ahol visszanyerheti jogait.” Breton a szürrealizmus kezdeti szakaszában ortodox freudistaként közeledett a tudatalattihoz, amelyet a tudatosság felszíne alatt rejtőző határtalan, de homogén óceánnak tartott, és minden szétpattanó buborékot, kivillanó uszonyt és kinyúló csápot, vagyis mindent, ami a tudatosság szintjén spontán módon megnyilatkozik, a mélységben szunnyadó tudatalatti erők felszínre töréseként értelmezett. Később az ember őseredeti belső világának, vagyis a szürreális valósággal egylényegű tudatalattinak három szintjét különítette el, amelyeket szubjektív, kollektív és kozmikus tudatalattiként határozott meg. Véletlen elszólások, delejes finalitás és mágikus pont A szubjektív tudatalatti ad otthont a különféle elfojtásoknak, a titkolt, tiltott, elnyomott, társadalmilag elfogadhatatlannak nyilvánított vágyaknak és impulzusoknak, amelyek csak szimbolikus, leplezett alakban, vagy „véletlen” nyelvbotlások”, „akaratlan” elszólások és „spontán” gesztusok formájában törhetnek a felszínre. A Breton által meghatározott kollektív tudatalatti némileg eltér a Jung által meghatározottól. Szerinte a tudatalattinak ez a része túlterjed az egyénen, és az embert összekapcsolja az egész emberiséggel. A kollektív tudatalatti szolgáltatja az alapot a gondolatolvasás, a gondolatátvitel, a távolbalátás és a többi, hasonló, „paranormálisnak” nevezett képesség számára; ennek az „interszubjektív” közegnek a révén válik lehetségessé a másokkal való azonosulás, vagy az, hogy idegen szellemek átmenetileg belénk költözzenek, és sugallataikkal soha nem látott műalkotások létrehozására ösztönözzenek. A kollektív tudatalattival függ össze a Breton által „delejes finalitás”-nak nevezett titokzatos erő, amely minden akadályt elhárítva lehetővé teszi az egymást vonzó, egymást kiegészítő emberek találkozását. A delejes finalitásra egyébként számos példával szolgálhatnak maguk a szürrealista művészek is. Hogy csak egyet említsünk, René Magritte, a világszerte ismert belga festő tizenöt éves korában, egy vásár forgatagában ismeretséget kötött egy Georgette nevü lánnyal, akivel csak hat év múlva találkozott újra, teljesen „véletlenül”. A találkozásból nagy szerelem, majd élethosszig tartó boldog házasság lett. Az emberi psziché legmélyebb (és legősibb) rétege a kozmikus tudatalatti. Ez az a „közeg”, amely közvetlenül összeköti az embert a természettel és az univerzum szerves részévé teszi. A kozmikus tudatalatti révén válhat az ember a természet szócsövévé, egy olyan „médiummá” - vagy ha úgy tetszik „profétává” -, akin keresztül megszólalhat a világegyetem. A kozmikus tudatalatti az állatokban ösztönök, az emberekben pedig mítoszok, mitikus ősképek formájában nyilatkozik meg. („Ember és rovar ugyanannak a természetnek a része. Azonos törvények uralkodnak rajtuk, csekély különbséggel... Ami itt cselekvést vált ki, amott fantasztikus képeket.”)

Mindezek után nem meglepő, hogy Breton szerint valahol az emberi lélek mélységeiben léteznie kell egy mágikus pontnak, ahol minden ellentét feloldódik, a múlt és a jövő egy időtlen pillanatban, egy örök jelenben egyesül, az objektum és a szubjektum összeolvad és az ember eggyé válik a mindenséggel: „Minden arra mutat, hogy a léleknek van egy pontja, ahonnan nézve megszűnik az ellentét élet és halál, valóságos és képzeletbeli, múlt és jövő, közölhető és közölhetetlen között. A szürrealista cselekvés egyetlen lehetséges indítéka az a remény, hogy sikerül ezt a pontot meghatározni.” Szürrealista próféciák Amíg a kollektív tudatalatti lehetőséget teremt a telepátiára és a többi, emberek közötti „paranormális” (táv)kapcsolatra, addig a kozmikus tudatalatti révén jövőbelátó képességre tehetünk szert. A szürrealisták között akadtak páran, akik valamilyen szinten birtokolták ezt a képességet. Robert Desnos például a húszas években három füzetben gyűjtötte össze jövendöléseit. Így utólag visszatekintve persze jobban tette volna, ha Notradamushoz hasonlóan nem ír évszámokat a próféciái elé. Íme néhány kiragadott példa a Jövendölések első könyvéből, amely a világ, illetve a nemzetek eljövendő történetével foglalkozik 1999-ig. (A második füzet a szürrealista csoport tagjainak további sorsára, a harmadik pedig a saját életének alakulására vonatkozó próféciákat tartalmazza.) „Ha Rólad van szó mit törődöm én azzal hogy megnevezzem haldoklásod kezdetét 1943-ban ó Franciaország te túl soká tartó álom. Szülőföldem, te régi lidércnyomás! [...] 1929-ben a bor bor lesz a javából. Olyan, melyet az emberi hála ünnepein tesznek az asztalra. Jó bor lesz, bár kétségtelenül nem olyan jó mint majd az 1937-es. Mert ez lesz a legjobb a legjobbak közül, tengerhullám mely a lelkeket mossa, misztikus bor a megnyomorított szíveknek. Bor lesz ez az üstökösök és csillagok éve nélkül, fenséges bor a szakadékba zuhanás előtt. [...] 1932-ben az épületeken addig ismeretlen zászló lobog majd és a szilárdnak hitt keresztek hirtelen feltörő patakok vizébe zuhannak. A vecsernye nem lesz csupán szicíliai, hanem te is pálmákkal dédelgetett országa a Délnek társadra lelsz Dániában és Tunéziában. [...] Elérkezik az az idő (1944) midőn gyilkos fegyvereket gyártanak de a hajótörések megsemmisítik a végzetes barokk csillagnéző becsvágyát. [...] Németországi város mi is a neved? Nürnberg! 1929-ben az éhínség és a pestis illeték fizetése nélkül lépi át sorompódat. A kifogyhatatlan palack és a Marseille feletti baljóslatú hollóseregek régi csodái 1999-ben újraélednek. A Csendes-óceán egy szigete a déli féltekén lángok között fog elsüllyedni. Ettől az időtől kezdve iszonyú betegség fogja soraidat tizedelni emberiség ki legyőztél már annyi bajt és semmi más, egyedül egy ritka madárfaj véréből készített gyógyszer segíthet e betegeken. És ekkor köttetik meg a legcsodálatosabb házasság melyet látott az ég egy üdvösségre hivatott leánygyermek és egy már-már isteni kalandor között. Egyedül a szabadság nevére remegnek majd meg a bronzszobrok, melyeket oly nehezen tudnak beolvasztani hogy végül megalkothassák belőlük a Hírnév óriási harsonáit. Addigra szinte teljesen eltűnnek a trópusi erdőségek, nem ez lesz többé a viszonyítási alap, hanem a megváltozott létfeltételek miatt, észak mélységes erdeinek fenyőfái és kökénybokrai, a rénszarvasok agancsa és húsa. [...] 1941-ben egyesülnek a temetők Oroszország a te sorsod fehér lesz mint a hó és hogy nyerhess a cserén el kell veszítened a nevedtől kezdve a mongol sztyeppéken át a lengyel határig mindent. 1985 1991 az álom és az alvás éve annak ellenére, hogy megszámlálhatatlanul sok lesz a szerencsétlenség a tengeren, az óriási erdőségek újra és újra fellángolnak, majd tűz és vasláva dönti romba a keleti városok királynőjét Nagasakit.” (Kelevéz Ágnes fordítása) A fehér kör és a kioperált szem A szürrealizmus közvetlen előfutárának tekintett Giorgio de Chirico egyik festménye örök mementója marad a jövő spontán, tudatalatti eredetű meglátásának. A szóban forgó kép az 1914-ben festett Apollinaire portréja, amelyen a költő katonasapkás árnyképén egy fehér kör látható. ,Az első világháborúban azután, nagyjából a megjelölt helyen Apollinaire-t súlyos fejsérülés érte, aminek következtében koponyaműtétet hajtottak végre rajta. De Chirico persze erélyesen tiltakozott, amikor prófétának nevezték, de hiába, mert ott volt a KÉP. Hasonló eset történt a román származású Victor Braunerrel, azzal a különbséggel, hogy az ő előérzete saját balesetére vonatkozott. A legezoterikusabb szürrealista festőnek tartott Brauner 1931-ben úgy örökítette meg magát később hírhedtté vált önarcképén (Kioperált szemű önarckép), mintha egyik szeme hiányozna. Egyébként több más, ekkoriban festett képén is felbukkannak hasonló motívumok (csukott szem, üres szemüreg, üvegszem stb.). 1938-ban azután egy kávéházi csetepaté során valaki vaktában elhajított egy üveget, amelynek szilánkjai pont az ő szeméhe fúródtak, aminek következtében fél szemére megvakult. A történethez tartozik, hogy Brauner tíz évvel korábban lefényképezett néhány jellegzetes párizsi utcarészletet, és az egyik fotón az a kávéház látható, ahol később a baleset történt.

Az automatikus írás A szürrealisták legkedveltebb módszere a tudatalatti megszólaltatására az automatikus írás, amelyet M. Carrouges „a szürrealista kísérlet központi tengelyeként” határozott meg. Az asszociációk szabad áramlását elősegítő önműködő írás - amellyel korábban már néhány pszichológus is kísérletezett - lényegében megegyezik az írómédiumok által alkalmazott technikával, de közeli rokonságban áll a Golden Dawn tagjai által kidolgozott asztrális projekcióval is. (Ez utóbbival egyébként Rejtett erők című könyvünkben részletesen foglalkozunk.) A szürrealizmus Breton által megfogalmazott definíciója egyúttal az automatikus írás lényegét is meghatározza: „A léleknek olyan zavartalan önműködése, amelynek célja szóban, írásban vagy bánni más módon kifejezni a gondolkodás valódi működését. Tollbamondott gondolat, függetlenül az értelem bármiféle ellenőrzésétől, s minden esztétikai vagy erkölcsi törekvéstől.” Breton a szürrealizmus első kiáltványában részletes útmutatásokkal szolgál az automatikus írással kapcsolatban. Ennek alapján bárki megpróbálkozhat autentikus szürrealista írásművek létrehozásával (mint ahogy tette ezt e sorok írója tizenévesen, szürrealista korszakában, amikor is egy egész kötetre való automatikus szöveget produkált, amelyek szerves részét képezik a MAGICON című, gazdagon illusztrált - sőt néha kimondottan képregényformában megjelenített - szürrealista-ezoterikus-mágikus magánmitológiájának). VII. fejezet A. O. Spare, a varázsló-festő A modern művészet és a mágia vízöntő-kori újjászületésének egyik legeredetibb, legkülönösebb és legnyugtalanítóbb figurája a halála (1956) óta egyre nagyobb népszerűségnek örvendő vizionárius festő és grafikus, Austin Osman Spare. (Vajon hányszor fog még megismétlődni a művészet történetében ez a posztumusz népszerűség?) William Blake szelleme Spare egy londoni közrendőr fiaként látta meg a napvilágot, 1888 decemberében. Már egyszer fiatalon feltűnést keltett különös, látomásos rajzaival és festményeivel, amelyek nemcsak bizarr látásmódjáról, illetve mágikus képzeletéről tanúskodnak, hanem kiemelkedő tehetségéről is. Tizenhat éves volt, amikor a Royal College of Art ösztöndíjasa lett. A század első évtizedének végén csatlakozott Aleister Crowley Argentinum Astrum (Ezüst Csillag) nevü mágikus titkos társaságához. Ekkoriban többször készített illusztrációkat Crowley legendás folyóirata, az Eguinox számára. Spare - hasonlóan William Blake-hez, akinek művészete igen nagy hatással volt rá, s akinek szelleme állítólag néhány alkalommal teljesen a hatalmába is kerítette - egész életében azon fáradozott, hogy a képzőművészet különféle eszközeinek segítségével megörökítse transzcendentális vízióit. Bár a természetfeletti tapasztalás nagyon nehezen önthető képi formába, Spare művei mégis meglehetősen jól érzékeltetik azoknak az embereknek a tudatállapotát, akik valamilyen samanisztikus szertartás vagy mágikus rituálé során kiszabadulnak a test börtönéből és rövidebb-hosszabb időre a láthatatlan természet vagy egyenesen a halhatatlan szellem birodalmába kerülnek. Az Equinox számára készített illusztrációi között találhatók a gnómokat, azaz a föld elementáljait ábrázoló automatikus rajzai, amelyekről azt állította, hogy készítésük közben Blake szelleme vezette a kezét. A rajzok igen érzékletesen ábrázolják ezeket a torz, mélységlakó természetszellemeket, amelyekről azt tartja a nyugati ezoterikus tradíció, hogy könnyen megidézhetők, illetve leigázhatók, de nem sok hasznukat veszi a mágus, mert lomha, buta és ügyetlen szolgák, akiknek ráadásul szigorú egyértelműséggel, a félreérthetőség leghalványabb lehetőségét is kiiktatva kell az utasításokat megfogalmazni, mert gazdájuk minden parancsát túlságosan is hűen és szó szerint teljesítik, miáltal sok kellemetlenséget, galibát, sőt helyrehozhatatlan kárt okoznak. Spare kétségkívül sok mindent tanult Crowleytól, de a természetfeletti világgal és a mágiával való megismerkedését nem neki köszönhette. Erre ugyanis már jóval a találkozásuk előtt sor került, mégpedig egy valódi boszorkány jóvoltából. A boszorkány és az indián sámán tanítványa Spare még kamaszkorában ismerkedett meg Mrs. Pattersonnal, a hivatásos jósnővel, aki a salemi boszorkányok szellemi és lelki örökösének tartotta magát. Spare visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy Mrs. Pattersonnak elég volt egy pillantást vetnie vendégeire, hogy tökéletes jellemrajzot adjon róluk. A jövőbelátást, illetve a jövendőmondást hasonló könnyedséggel művelte. Mindez persze eltörpült az olyan mágikus képességei mellett, hogy változtatni tudta az alakját és a külső megjelenését („ráncos öreg banyából hirtelen csábító szirénné változott”), vagy hogy látható formában meg tudta jeleníteni saját vagy

akár mások gondolatait. (Nem egészen világos, hogy mi is volt valójában ez a képesség, amelyet idővel Spare is elsajátított, de amelynek igazán soha nem vált a mesterévé.) Ugyancsak Mrs. Patterson révén ismerkedett meg a médiumok (és a szürrealisták) által alkalmazott automatikus írással és rajzolással, valamint a gyakorlati spiritizmus egyéb eszközeivel. Ezek révén került kapcsolatba azzal a segítő- vagy vezetőszellemmel, aki egy Fekete Sas néven bemutatkozó észak-amerikai indián sámán alakjában szokott előtte megjelenni. Spare saját állítása szerint rendszeresen kommunikált túlvilági mesterével, aki néha a legváratlanabb pillanatokban vált előtte láthatóvá. Spare visszaemlékezéseiből egyébként kiderül, hogy voltak olyan időszakok az életében, amikor látomásai oly állandók és elevenek voltak, hogy szinte képtelen volt azokat megkülönböztetni a hétköznapi valóságtól, vagyis amikor az asztrális világ képei szinte összeolvadtak a fizikai valósággal. Leír például egy esetet, amikor egy emeletes busz felső szintjén utazva megpillantotta egy csapat, nyilván szabbatra vagy valamilyen más mágikus összejövetelre igyekvő boszorkány asztráltestét. A Spare és az őt segítő, tanító Fekete Sas közötti különös kapcsolat ürügyén tegyünk most egy kis kitérőt, és ismerkedjünk a boszorkányok, varázslók és sámánok láthatatlan tanácsadóival, segítő szellemeivel kapcsolatos európai és Európán kívüli elképzelésekkel. A segítő szellemek három fajtája A nyugat-európai, de különösen az angliai és a skóciai boszorkányperek jegyzőkönyveiben gyakran találkozhatunk a latin eredetű familiáris (angolul familiar) kifejezéssel, amely a legtöbb esetben egy alacsony rendű vagy rangú segítő szellemet (spinitus familiaris, familiar spirit), pontosabban házi démont, illetve ördögfiókát (imp) jelöl. A familiáris általában valamilyen (látható vagy láthatatlan) formában mindig a varázsló vagy a boszorkány közelében tartózkodik, és tanácsaival, de még inkább közreműködésével jelentős mértékben hozzájárul gazdája mágikus akcióinak sikeres végrehajtásához. A démonológiai szakirodalom rendszerint a következő három csoportba sorolja a familiárisokat: 1. Halott emberek tanácskérés céljából rendszeresen megidézett vagy állandó szolgálatra kényszerített szellemei, amelyeket (vagy akiket?) legfeljebb csak megidézőik képesek érzékelni. 2. Láthatatlanul jelen lévő angyalok, démonok, tündérek, elementálok vagy más természetfeletti lények. Ezeket szintén csak a boszorkányok és a mágusok láthatják vagy hallhatják. 3. Testet öltött alacsonyrendű démonok vagy ördögfiókák, amelyek általában valamilyen kis temető állat képében állandóan gazdájuk közelében tartózkodnak. Bár mindenki számára láthatók, kommunikálni csak gazdájuk képes velük. Segítőkész halottak A holtak szellemeinek familiárisként való alkalmazásáról találhatunk példát annak a skóciai boszorkánypernek a jegyzőkönyvében, amelyet 1576-ban folytattak le az ayrshire-i illetőségű Bessie Dunlop ellen. A vádlott (természetesen kínzással kicsikart) vallomásából megtudhatjuk, hogy egy Thome Reid nevü férfi szellemének segítségével gyógyította a beteg embereket és állatokat, találta meg az elveszett vagy ellopott holmikat s leplezte le a tolvajokat. Thome Reid (aki földi életében a Laird of Blair szolgálatában állt) 1547-ben esett el a Pinkie melletti ütközetben. Bessie Dunlop, aki állítólag soha nem látta a férfit elevenen, részletes (és minden jel szerint hiteles) leírást adott külsejéről, ruházatáról és jellegzetes megnyilvánulásairól. Bár a jegyzőkönyv szerint a tanúvallomások között nem akadt egy sem, amely ártó cselekedetekről szólt volna, Bessie Dunlopot 1576-ban a szeretet vallása nevében annak rendje és módja szerint elevenen elégették. A modern spiritizmus szakirodalmában szintén gyakran találkozhatunk a médiumok láthatatlan segítőtársaira, szellemi vezetőire (guides) való hivatkozással. A spiritizmus világképének megfelelően ezeket a vezetőket szinte minden esetben halott emberek testetlen szellemeiként értelmezik. A. O. Spare segítő szelleme, Fekete Sas, aki egy múlt századi préri indián varázsló benyomását keltette, kétségkívül ebbe az első kategóriába sorolandó. Szellem a palackban A második csoportba tartozó familiárisokkal gyakran megtörténik, hogy gazdájuk valamilyen tárgyba, például gyűrűbe, medálba, edénybe, kristályba kényszeríti őket. Az ily módon bebörtönzött természetfeletti lények gyakori szereplői a meséknek és a misztikus történeteknek, gondoljunk csak a palackba zárt szellemre vagy a lámpából előhívható dzsinnre. Reginaid Scot 1584-ben kiadott The Discovery of Witchcraft (A boszorkányság leleplezése) című könyvében részletes leírást olvashatunk arról, hogyan lehet egy démont kristálygömbbe zárni. A bonyolult és cseppet sem veszélytelen szertartás az északi irány öt pokolbeli uralkodójának megidézésében csúcsosodik ki. A felbolygatott alvilági lények haragjától, illetve negatív energiáitól a hagyományosan meghúzott varázskör óvja a mágust. Ezek a lóháton, díszes öltözékben, fényes kísérettel megjelenő démonkirályok (név szerint

Malantha, Thamaor, Sitrael, Falaur, Sitrami) helyezik el azután a kristályba a familiárist, aki gazdája minden kívánságát teljesíti, minden kérdésére igaz választ ad és megmutatja neki mindazt, amit látni kíván. Paracelsusról, a XVI. század hányatott életű mágus-orvosáról az a hír járta, hogy kardjának (amelyet állítólag még az ágyba is magával vitt) lecsavarható markolatdíszében kristály rejtőzött, amelybe egy familiáris volt belekényszerítve. Némelyek éjszakánként hallani vélték, amint szobájában, amelyben rajta kívül senki sem tartózkodott, beszélget valakivel, s hogy kardját dühösen, (vagy éppen elkeseredetten) a földhöz vágja. Olyan híresztelések is szárnyra kaptak róla, hogy időnként váratlanul csillogó aranyakkal egyenlítette ki tartozásait, holott az előző napon már kenyérre sem tellett neki. Ez utóbbi mendemonda azonban inkább azokat látszik igazolni, akik szerint Paracelsus az aranycsináláshoz elengedhetetlenül szükséges, általa azoth néven emlegetett bölcsek kövét hordozta magával kardja markolatába rejtve. Erre utal egyébként a portréin gyakran megörökített legendás kard gombján olvasható AZOTH felirat is. Állat alakú familiárisok A harmadik csoportba tartozó familiárisokkal szinte kivétel nélkül a nyugat-európai (különösen az angliai és skóciai) boszorkányperek jegyzőkönyveiben találkozhatunk. Az inkvizítorok és a protestáns boszorkányvadászok által sugallt elképzelés szerint az ördög szolgálatába szegődött boszorkányok beavatásuk alkalmával démoni segítőtársat kapnak a poklok urától vagy valamelyik szolgájától. Ez az ördögfióka attól kezdve valamilyen állat képében mindig a boszorkány közelében tartózkodik és gonosz tanácsokkal látja el, illetve puszta jelenlétével hatásosabbá és sikeresebbé teszi a jó keresztények sérelmére elkövetett rontó varázslatait és egyéb ártó cselekedeteit. Az 1613-ban lefolytatott lancashire-i boszorkányper egyik vádlottja, Jannet Device, familiárisa, egy Ball névre hallgató barna kutya, pontosabban kutya alakú démon segítségével küldött halálos kimenetelű rontást haragosára, John Robinson of Barleyre. Az 1619-es lincolni perben azzal vádolták meg Margaret és Philippa Flowert, valamint a letartóztatása után nem sokkal elhunyt anyjukat, Joan Flowert, hogy Rutterkin nevezetű, macska alakú familiárisuk segítségével megrontották s ezáltal a halálát okozták az ifjú Lord Rosse-nak, az Earl of Ruthland örökösének. A bosszúból elkövetett rontáshoz ellopták Lord Rosse fél pár kesztyűjét, amellyel otthon hosszasan simogatták az ördögtől kapott démonmacskát, miközben szörnyű átkokat és pokoli varázsigéket ismételgettek. Ezután a kesztyűt leforrázták, megszúrkodták, felszabdalták, végül elégették. A kezelést követően Lord Rosse súlyosan megbetegedett, és néhány napon belül meghalt. A bűnüket „beismerő” boszorkányokat halálra ítélték, és angol szokás szerint felakasztották. A macska további sorsáról nem történik említés a periratokban, de a korabeli szokások ismeretében szinte bizonyos, hogy őt is hóhérkézre adták. Az ördögtől kapott házi démonok a leggyakrabban kutyák, macskák és békák alakját öltötték magukra, de megjelenhettek nyúl, sündisznó, egér, patkány, menyét, görény, bagoly, denevér, pók, légy, darázs és sok más házi-, illetve ház körüli állat vagy akár valamilyen sosem látott, fantasztikus keveréklény formájában is. (A hírhedt salemi boszorkányper egyik vádlottja, Bridget Bishop például egy tetőtől talpig fekete, emberarcú, kakaslábú majomnak írta le familiárisát.) A korabeli vélekedés szerint a boszorkánynak saját tejével vagy vérével kell táplálnia állat alakú familiárisát, amely az egyszerű, ártatlan házi kedvencekhez hasonlóan gyakran nevet is kapott gazdájától, ha nem maga az ördög volt a keresztapja. Az 1583-as essexi boszorkányper jegyzőkönyvében három familiárist említenek meg név szerint. Az első, Pygine, egy vakondszerű teremtmény, a második, Russol, egy szürke macska, a harmadik, Dunsott, pedig egy nagy, sötét szőrű kutya képében kísérgette gazdáját. Egy másik, 1588-ban lefolytatott essexi perben szintén szerepelt három, néven nevezett familiáris, mégpedig a macska alakú Lightfoot, a béka alakú Lunch és a menyét alakú Makeshift. Matthew Hopkins, a hírhedt XVII. századi angol „boszorkányvadász generális” (Witch Finder General) 1647-ben megjelent Discovery of Witches (A boszorkányok leleplezése) című könyvében a következő leírást adja az általa „leleplezett” Elizabeth Clark familiárisairól: Holt egy fehér kismacska képében kísérgette gazdáját; Jarmara úgy nézett ki, mint egy lábak nélküli, elhízott spániel; Vinegar Tom testét egy sovány, hosszú lábú agártól, míg fejét egy ökörtől kölcsönözte, szemei nagyok és dülledtek voltak, hosszú farkát pedig spirálba csavarva tartotta; Sacke and Sugar (ez a két név egy familiárist takar) megtévesztésig hasonlított egy fekete nyúlra; Nevest pedig bárki görénynek nézhette volna. Az imént felsorolt csodalények egyébként mind ott láthatók a könyv elejét díszítő metszeten, a szerző és két boszorkány (az egyik közülük minden bizonnyal Elizabeth Clark) társaságában. A reneszánsz mágia legismertebb alakját, Cornelius Agrippát szintén meggyanúsították azzal, hogy lepaktált az ördöggel, aki ennek fejében egyebek közt megajándékozta egy kutya alakú familiárissal. A sokat idézett legenda szerint Agrippa, halála óráján levette Monsieur nevü fekete kutyájáról azt a mágikus ábrákkal díszített nyakörvet, amely az állatban lakó démont volt hivatva kordában tartani, s így szólt: „Tűnj el a szemem elől átkozott bestia, minden szerencsétlenségem okozója!” A kutya azon nyomban futásnak eredt, s meg sem állt a pokol kapujáig.

Sámánok hagyatéka A boszorkányság legtöbb mai kutatója egyetért abban, hogy a familiárisokkal kapcsolatos középkori és újkori hiedelmek az eurázsiai samanizmus hasonló elképzeléseire vezethetők vissza. A sámánok és a törzsi varázslók szinte mindenütt a világon előszeretettel hivatkoznak segítő szellemeikre és/vagy állat alakú szövetségeseikre. A segítő szellemek lehetnek természetszellemek, „démonok” (alvilági lények), „angyalok” (égi lények) vagy a halott ősök szellemei, az állati szövetségesek pedig egy-egy állatfaj csoportszellemei vagy konkrét példányai. Számos észak- és közép-amerikai indián népnél egykor minden harcos rendelkezett egy állat (vagy növény) alakú szövetségessel (naguallal), amellyel rendszerint a harcossá avatása során gerjesztett álmai és látomásai révén került kapcsolatba. A néprajzkutatók beszámolói szerint az afrikai lugbara törzs varázslói mágikus tevékenységük során gyakran veszik igénybe különféle, természetfeletti erejűnek tartott állatok, mindenekelőtt békák, kígyók, gyíkok, denevérek, baglyok, leopárdok, sakálok és hiénák segítségét. Az új-britanniai kanakok varázslói „különböző szellemek közül választanak maguknak védőszellemet, akinek segítségével varázslataikat megvalósítják”. Az ecuadori kvijos indiánoknál minden varázslónak van segítő szelleme. Ez a lupaifzak nevezett természetfeletti lény tanácsokkal látja el gazdáját és segítséget nyújt neki a varázslásban. Az alaszkai eyak indiánok sámánjai apró ember- és állatfigurákat faragnak fából vagy csontból, amelyekbe azután belekényszerítik segítő szellemeiket. A szudáni khassonkék a szellemet bobnak, a varázslót pedig boli-tiginek, azaz 'szellemgazdá'-nak, 'szellemtulajdonos'-nak nevezik. A Zos-Kia kultusz Ezután az érdekes és tanulságos kitérő után kanyarodjunk vissza A. O. Spare egyedülálló mágikus világképének és metódusainak szemrevételezéséhez. Mrs. Patterson és Aleister Crowley tanításai egyaránt helyet kaptak a Spare által kidolgozott Zos-Kia-kultuszban, amely - Nevill Drury szavaival – „felépítését és technikáját tekintve tökéletesen samanisztikus”. A kultusz nevében szereplő két szót Spare a tudatalattijából hívta elő, pontosabban az ott rejtőző isteni lényektől kapta. A Kia a lét ősforrását jelöli (azaz többé-kevésbé a tao szinonimájának tekinthető), a Zos pedig az emberi testet, vagyis azt az anyagi kaput, amely arra szolgál, hogy a mélyben lakozó spirituális és okkult energiák kiáradhassanak a külső világba. Spare az emberi tudat legmélyebb rétegeit nagyjából úgy határozta meg, ahogy később C. G. Jung a kollektív tudattalant. Szerinte a tudatnak ez a sötét és rejtett szférája tartalmazza „az esszenciáját mindama tapasztalatnak és bölcsességnek, amelyet az ember előző inkarnációi, emberi, állati és növényi életei során felhalmozott... mindannak ami létezik, létezett és örökké létezni fog”. Meggyőződése volt, hogy a tudatalatti mélyén rejtőzködő karmikus tapasztalatok, mitikus ősképek és atavisztikus impulzusok a felszínre hozhatók. A mítoszok istenei szerinte nem mások, mint az emberben rejlő ősi ösztönző erők: „Az istenek (akiket önmagunkban hordunk) egykor mindannyian a földön éltek, s amióta eltávoztak, karmikus tapasztalataik bizonyos fokig meghatározzák cselekedeteinket.” Atavisztikus újjáélesztés és szigillizáció A mélyben rejtőző isteni erők és mitikus ősképek felélesztésére és mágikus célokra való felhasználására dolgozta ki az atavistic resurgence (atavisztikus újjáélesztés, ősállapot felidézés) nevü módszert, amelynek szintén a Mrs. Pattersontól tanultak képezik az alapját. Az atavistic resurgence legfontosabb eszközei az akaraterő fókuszálására és a tudatalattiban szunnyadó ősi erők aktivizálására szolgáló szigillumok (pecsétek). Az ilyen szigillumok készítése aránylag egyszerű. A mágusnak a lehető legrövidebben, ugyanakkor a legkonkrétabban, legcélratörőbben meg kell fogalmaznia azt, amire vágyik, amit el akar érni, amit meg akar szerezni. Ezt a mondatot azután le kell írnia szép, szabályos, nyomtatott betűkkel. Végül a szövegben többször előforduló betűkből csak egyet-egyet meghagyva némi művészi fantáziával egyszerű, összevont ábrát, sajátos monogramot kell készítenie, amelyben a szöveg minden betűje megtalálható valamilyen alakban. Az így elkészített szigillumot a mágus maga elé helyezi, és minden mást kirekesztve az elméjéből, hosszasan szemléli, úgy hogy az mélyen beleivódjon a tudatába, illetve a tudatalattijába. Ezután félreteszi az ábrát, és amennyire lehetséges, megfeledkezik róla. Hagyja, hogy a mélységben lakozó, és a szigillum által aktivizált isteni erők zavartalanul munkálkodhassanak a vágyott cél elérése érdekében. Spare az egyik festményén megörökítette a szigillum alkalmazásának egy sajátos módját. A képen ő maga látható, transzállapotban, homlokán egy jól kivehető szigillummal; mellette egy papírfecni, rajta egy néhány vonallal felvázolt tigris; a háttérben pedig egy újabb tigris emelkedik ki fenyegetően az árnyékból. A Spare homlokán látható szigillum egyébként a következő kívánságot foglalja magában: „Azt akarom, hogy olyan erős legyek, mint egy tigris!” Kenneth Grant, Spare nagy tisztelője egyik könyvében a következőket írja a képen megörökített eseményről: „Spare egy időre lezárta a szemét, és maga elé idézte az ábrát, amely a

tigris erejének megszerzését volt hivatva elősegíteni. Szinte azonnal megkapta a belső választ. Érezte, amint egy félelmetes energiavihar végigsöpör a testén. Egy pillanatig úgy érezte magát, mint egy törékeny facsemete a viharos szélben. Végül azonban akaraterejét megfeszítve megszilárdította önmagát, és az erőt a megfelelő irányba terelte.” A szigillizáció egyébként - amelynek számos más formája is létezik - egyike a magas mágia legősibb módszereinek, amelyet a tudós mágusok minden jel szerint már az írás kialakulásának kezdeti szakaszában is előszeretettel alkalmaztak. Cornelius Agrippa a De occulta philosophiában a következőket írja a héber ezoterikus tradícióban, azaz a kabbalában is alkalmazott szigillizációról: „Ez nem egyéb, mint a betűk vagy az írás bizonyos fajtája, amelynek fő funkciója, hogy az istenek és szellemek nevét megvédje a profán célzatú felhasználástól. A héberek a szellemszigillumok kialakításának többféle módját is ismerik; a legrégibb ezek közül az a fajta írás, amelyet Mózes és a próféták használtak, s amelyet éppen ezért ismerőik és alkalmazóik hétpecsétes titokként őriznek. A kabbalisták között más módszer is dívott, amelyet annak idején nagy tisztelet övezett, de amely azóta széles körben ismertté és alkalmazottá vált.” Halál-pozitúra és szexuálmágia Spare 1913-ban The Book of Pleasure - Self Love - The Psychology of Extasy (A gyönyör könyve - Önszerelem - Az eksztázis pszichológiája) címmel kiadott egy könyvet, amelyre követői, rajongói és tisztelői úgy tekintenek, mint a középkori és koraújkori mágikus útmutatók, a grimoire-ok egy „modern” változatára. Az illusztrációkkal sűrűn megtűzdelt könyvben Spare ismerteti a Zos-Kia kultusz alapelveit és legfontosabb tanításait, az atavistic resurgence eksztatikus-samanisztikus módszereit és a szigillizáció, valamint az automatikus rajzolás általa kidolgozott technikáját. A könyv egyik fejezete a „halál-pozitúrával”, az atavistic resurgence egyik sajátos módszerével foglalkozik. Spare több, egymáshoz sokban hasonló önarcképén is megörökítette ezt a nem különösebben bonyolult testtartást és a segítségével előidézett különleges tudatállapotot. A képeken íróasztala mögött ülve látható, enyhén előredőlve, két könyökére támaszkodva, amint lazán befogja orrlyukait. Előtte pedig az asztalon szinte életre kelni látszanak az asztrális víziókat idéző tárgyak attól az energiától, amelyet a test elernyedése és a légzés lelassulása felszabadított. A „halál-pozitúrán” tehát végső soron egy olyan, önmagunk által előidézett transzállapotot jelöl, amelynek során a hétköznapi valóság háttérbe szorul, evilági személyiségünk „elfelejtődik”, és elménk megnyílik az asztrálsík varázslatos képei előtt. Spare gyakran a tükörképére koncentrálva érte el ezt a félálomszerű tudatállapotot, amelyet igen alkalmasnak tartott előző inkarnációinak felidézésére. Automatikus rajzait szintén a „halál-pozitúra” segítségével készítette. Spare mágiájában a szexualitásnak is jelentős szerep jutott. Az orgazmus pillanatát például különösen alkalmasnak tartotta a tudatos akaratot reprezentáló szigillumoknak a tudatalattiba való beplántálására: „E pillanatban, amely a Nagy Kívánság létrehozásának pillanata, inspiráció árad a szexualitás forrásából, az ősi istennőből, aki az anyag szívében él.” A leleplezett Ízisz Spare az első világháború idején ellátogatott Egyiptomba, hogy közelről is megszemlélhesse annak a varázslatos ősi birodalomnak az emlékeit, amelynek szelleme gyermekkorától haláláig elkísérte, s amelynek vallása és művészete szerves részévé vált az általa létrehozott és (részben) láthatóvá tett mágikus univerzumnak. A több ezer éves falfestmények, domborművek és szobrok előtt állva érezte az ősi istenek jelenlétét, és arra a következtetésre jutott, hogy a régi egyiptomiak teljes mértékben tisztában voltak a tudatalatti összetett mitológiájával, amely szimbolikus formában magában foglalja az ember kialakulásának folyamatát és az evolúció törvényszerűségeit: „Ezt a tudást egy hatalmas szimbólummal, a szfinxszel fejezték ki, amely az állati létből kiemelkedő embert ábrázolja. lsteneik részben állati alakja... bizonyítja eme tudás tökéletességét... Isteneik teremtéstörténete pedig azt igazolja, hogy milyen jól ismerték az evolúciót, azt a bonyolult folyamatot, amely az egysejtűvel vette kezdetét.” Spare tudatalatti mitológiájának központi alakja az Univerzális Nő, akiről a következőket írja A gyönyör című könyvében: „Őt nem lehet korlátok közé szorítani, nem lehet azonosítani egy bizonyos istennővel, mint amilyen Astarte, Ízisz, Kübelé, Káli, Nut, mert ez a behatárolás azt jelentené, hogy letértünk a helyes útról, és idealizáltunk egy koncepciót, amely ezáltal már hamis, mert nem tökéletes, és nem valóságos, mert időbeli.” Mindez persze nem akadályozta meg abban, hogy bizalmas viszonyba kerüljön néhány istennővel, különösen Íziszszel. Ezt a bizalmas viszonyt reprezentálja az az 1954-ben készült pasztellképe is, amely fedetlen keblekkel ábrázolja a misztériumok (máskülönben) lefátyolozott istennőjét, akinek szaiszi szobrán állítólag a következő felirat volt olvasható: „Én vagyok minden, ami volt, ami van és ami lesz, fátylamat még nem fedte fel senki.” Spare a kép keletkezésével kapcsolatban elmondta, hogy egy látomása során abban az isteni, pontosabban istennői kegyben részesült, hogy megpillanthatta a fátyol nélküli Íziszt, miáltal elnyerte a beavatást az ősi Egyiptom legszentebb és legrejtettebb misztériumába.

VIII. fejezet Dion Fortune, „a XX. század papnője” A nyugati ezoterikus tradíció XIX-XX. századi megújulásának egyik legismertebb, legkiemelkedőbb és legnagyobb hatású női képviselője Dion Fortune, eredeti nevén Violet Mary Firth (1890-1946). Ő volt talán az első ezoterikus szerző, aki Freud, de még inkább Jung pszichológiájából kiindulva közelítette meg a mágiát és az okkultizmust. A téma több szakértője úgy véli, hogy Dion Fortune könyvei, különösen ma is népszerű mágikus-ezoterikus regényei nagy hatással voltak az újjáéledő boszorkányság (wicca) és a neopogány mágikus szubkultúra eszmevilágára és rítusaira. Látszat és valóság, látható és láthatatlan Violet Mary Firth 1890 december 6-án született, a walesi Landudnóban, ahol szülei egy kis szállodát vezettek. A szülők a Christian Science (Keresztény Tudomány) nevü szélsőséges vallási irányzat hívei voltak, s gyermeküket is ennek szellemében nevelték. A Mary Baker Eddy által alapított Keresztény Tudomány alaptanítása szerint csak Isten és az emberi lélek létezik ténylegesen, az anyagi világ, illetve az emberi test a hozzá tartozó számtalan negatívummal, köztük a fájdalommal, a betegségekkel és a halállal nem több, mint puszta illúzió, amelyet a bűnbeesés hozott létre. Az egyház tagjai nem hódolnak semmiféle káros szenvedélynek, kerülik a negatív gondolatokat és lehetőleg nem emlegetik a betegségeket, mert „az egészségtelen gondolatok teremtik a beteg testeket”. A kis Violet egyébként meglehetősen koraérett gyermek volt, amit a szülei költségén kinyomtatott Violets (Ibolyák) és More Violets (További ibolyák) című esszégyűjteményei is bizonyítanak. Mai kritikusai szerint ezek a könyvek árulkodnak ugyan némi írói tehetségről, de túlságosan édeskések, sőt émelyítők ahhoz, hogy élvezetes olvasmányok lehessenek. Ennél fontosabb azonban, hogy már ekkoriban is gyakran megmutatkoztak erőteljes médiumi, illetve pszichikus képességei, amelyek egész életén át végigkísérték, és lehetővé tették számára, hogy megpillanthassa a természet rejtett oldalát és kapcsolatba léphessen a láthatatlan világ lényeivel. A pszichikus vámpír és a lélek mélységei A mágia sötét, destruktív oldalával való első találkozására az 1910-es évek elején került sor. Ekkoriban egy bentlakásos iskolában élt és dolgozott, mint kezdő segédtanár. Az intézetet egy erős akaratú, de igen rossz természetű asszony irányította, aki korábban hosszú éveket töltött Indiában, ahol meglehetősen közeli kapcsolatba került a jógával, a tantrizmussal és a keleti okkultizmus árnyékos oldalával. Dion Fortune később úgy emlegette ezt a nőt, mint pszichikus vámpírt, aki a jóga segítségével felfokozott hipnotikus erejével tökéletesen uralma alatt tartotta a diákokat, a személyzetet és a tanári kart. Amikor a kétségbeesett Violet végül rászánta magát az intézet elhagyására, olyan erőteljes pszichikus támadások érték az igazgatónő részéről, hogy képtelenné vált minden cselekvésre. Három napig feküdt tehetetlenül a szobájában, míg végre a szülei érte jöttek és hazavitték. Saját állítása szerint a vampirikus erejű igazgatónő mágikus támadásai megfosztották minden belső energiájától és hosszú évekre „testi és lelki ronccsá” változtatták. Ez az enyhén szólva kellemetlen élménye is közrejátszott abban, hogy érdeklődése fokozatosan a lélek rejtelmei, majd a tudatalatti, illetve tudattalan titkokkal teli alvilága felé fordult. Az első világháború idején pszichológiát és pszichoanalízist tanult a Londoni Egyetemen, 1918-tól pedig pszichoterapeutaként dolgozott a Kelet-Londoni Klinikán. Különösen Freud, Adler, de leginkább Jung korszakalkotó nézetei voltak rá nagy hatással, s ezek szellemében próbálta kezelni betegeit is. Egy idő után azonban úgy érezte, hogy a pszichológia nem tud mit kezdeni a lélek legmélyebb és legősibb rétegeiben rejtőző, de onnan bizonyos esetekben ellenállhatatlan erővel feltörő természetfeletti, illetve mágikus energiákkal, impulzusokkal, képességekkel. Ennek hatására fordult egyre nagyobb érdeklődéssel a mágia, az okkultizmus és az ezoterikus tradíció felé. A Golden Dawn beavatottja Először a Teozófiai társulat tagja lett, 1919-ben pedig csatlakozott az akkori idők legtekintélyesebb hermetikus rendjéhez, a Golden Dawnhoz. Saját bevallása szerint csak amikor a rend Alpha et Omega nevü londoni páholyában elnyerte az alsó fokú beavatást (amelynek során a jelölt „meghal”, hogy azután, régi személyiségét hátrahagyva „újjászülessen”), akkor szabadult meg teljesen az energiavámpír igazgatónő által okozott traumától. A beavatási szertartás során kapta meg maga választotta új nevét, a Dion Fortune-t, amely alatt ettől kezdve írásait publikálta, s amelyen azóta is ismerik. (A Dion Fortune név egyébként a Firth család címerén olvasható „Deo, non fortuna” – „Isten, nem szerencse” feliratból származik.)

Jóllehet az Alpha et Omega-„templom” J. W. Brodie-Innes, az ismert okkultista író irányítása alatt állt, Dion Fortune tényleges szellemi vezetője a csoport egy másik beavatottja, Maiya Curtis-Webb volt. Dion Fortune egyik életrajzírója úgy emlegeti Maiya Curtis-Webbet, mint az okkult tudás két lábon járó enciklopédiáját, akinek Kensington Square-i háza zsúfolásig tömve volt mágiáról, boszorkányságról, nekromanciáról és más hasonló „kellemetlen” témákról szóló könyvekkel és kéziratokkal, valamint különféle mágikus eszközökkel és tárgyakkal, misztikus-szimbolikus műalkotásokkal, egzotikus és ezoterikus relikviákkal, talizmánokkal, fétisekkel, mandalákkal és egyéb okkult különlegességekkel. Ráadásul - úgy hírlik - rendelkezett bizonyos pszichikus, vagy ha úgy tetszik természetfeletti képességekkel is, ami persze nem ment ritkaságszámba a Golden Dawn beavatottjai között. A Fekete Ízisz Maiya Curtis-Webb igen nagy hatással volt fiatal tanítványára, aki minden jel szerint róla mintázta majdnem húsz évvel később írt Sea Priestess (Tengerpapnő) és Moon Magic (Holdmágia) című misztikus regényeinek kortalan, nagy hatalmú varázslónőjét. Dion Fortune egyébként e két regényében fejti ki a legmarkánsabban az emberiség hanyatlásával és a férfiak által irányított modern világ spirituális krízisével kapcsolatos nézeteit, és a bajok orvoslására vonatkozó javaslatát, a világ női oldalát reprezentáló Nagy Istennő kultuszának helyreállítását. Szerinte ugyanis a modern ember spirituális vaksága és az ebből eredő számtalan probléma arra vezethető vissza, hogy a civilizáció fejlődésével és a „hímuralom” megszilárdulásával az emberiség elveszítette kapcsolatát az általa „Fekete Ízisz”-nek nevezett primordiális istennővel, az emberben rejlő mágikus erők és képességek feminin ősforrásával. Csak az Istennő kultuszának visszatérésével állna helyre a világ, illetve az ember spirituális egyensúlya. Egykor minden nő a „Fekete Ízisz” természetes papnője volt, és minden férfi ismerte és tisztelte a hatalmát, s a két nem egyesülése, vagyis a két pólus összekapcsolódása olyan örvényeket teremtett, amelyek megnyilvánulásra késztették az „istenek és emberek anyjának” mágikus erejét. Könyveiben egyebek közt a következőket írja Íziszről, a Nagy Istennő általa legjobban tisztelt reprezentánsáról: „A mi úrnőnk, Ízisz az égen a Hold, mert Ő birtokolja e planéta minden hatalmát. Ugyancsak Ő az uralkodó papnője az ezüst csillagnak, amely kiemelkedik a homályos tengerből. Övé a magnetikus holdsugár, amely az emberek szívét uralja. Ott legbelül Ő a mindenható. Ő az álmok birodalmának királynője. Övé minden látható működés, s Ő uralkodik mindenen, ami születésre vár. Ahogy férje, Ozirisz, azaz a föld, kizöldül általa, úgy válik termékennyé az emberi szellem az Ő hatalma révén.” „Azok, akik a természet Íziszét tisztelik, úgy ismerik Őt, mint a fején szarvakat viselő Hathort; azok pedig, akik a mennyei Iziszt tisztelik, úgy ismerik Őt, mint Levanahot, a Holdat. Ugyancsak Ő a nagy mélység, ahonnan az élet kiemelkedik. Ő minden ősi és elfeledett dolog, ahonnan gyökereink erednek. A Földön Ő az örök termékenység, az égben pedig az örök szűz. Ő a kiáradás és a visszahúzódás úrnője, és nem szűnik meg működni soha.” (Ez utóbbi gondolatsor - bizonyára nem véletlenül - sokban emlékeztet a Tao Te king hatodik versére, amely nagyjából így hangzik: Örökkévaló a völgy életereje, ő a titokzatos nő. A titokzatos nő kapuja ég és föld gyökere. Szünet nélkül, egyenletesen működik, és nem apad ki soha.) A hús és a vér istennője Gustav Meyrink - aki a téma legmérvadóbb szakértőinek egybehangzó véleménye szerint jóval autentikusabb módon közelítette meg és interpretálta a nyugati (és keleti) ezoterikus tradíciót, mint Dion Fortune - A nyugati ablak angyala című regényében szintén ír a Fekete Íziszről, illetve Isaisról. Nála azonban ez a primordiális istennő kimondottan negatív jelentőséggel bír, és azokat az erőket testesíti meg, amelyek megnehezítik vagy egyenesen lehetetlenné teszik az ég felé törekvő ember útját, de amelyek bizonyos tantrikus metódusok segítségével pozitív erőkké alakíthatók át. A Fekete Ízisz tehát végső soron olyan mérgeket képvisel, amelyek a belső alkímia segítségével nektárrá változtathatók. Más hasonlattal ő az a „tigris” (Meyrinknél „párduc”), amely útját állja a felfelé törekvőnek, de ha az képes a hátára pattanni és meglovagolni, akkor mindennél gyorsabban eljuttathatja a célba. A regényben mindez így hangzik el: „...Úgy éreztem, mintha mély víz alá kerültem volna, a tenger fenekére, vagy egy föld alatti tóba, egy ősrégi időkben elsüllyedt hajóba, vagy egy szigetre az óceán fenekén. S a következő pillanatban újra erőt vett rajtam a bizonyosság: bármilyen megmagyarázhatatlannak látszik is az összefüggés, ha igaz is, hogy földi asszony földi teste az, amelyben alakot ölt: - ez az asszony itt előttem maga a fekete Isais, John Dee ellensége, nemzetségem ősi ellenfele, legnagyobb akadálya annak az útnak, amely az emberfölöttibe visz... Ájulás környékez, Lipotin keze után nyúlok: - Segítsen nekem öreg barátom! Kötelessége segíteni!... - Ismeri valamennyire a tibeti szexuális mágiát? - Valamennyire ismerem.

- Akkor nyilván tudja azt is, hogy Ázsiában egy bizonyos szertartás segítségével, amelyet ott »Vajroti Tantraként« emlegetnek, az ember nemi ösztöneit át tudják alakítani mágikus erőkké?... - Exorcizálási rítus? - kérdem szórakozottan. Lipotin tagadólag rázza a fejét: - Az emberből nem lehet kiűzni a nemi ösztönöket. Mi maradna akkor belőle? ...Elemi erőket nem lehet megsemmisíteni! S nem is lenne semmi értelme elűzni a hercegnőt! - Lipotin... néha azt hiszem, hogy nem is a hercegnő az, aki eljön hozzám... A kísérteties antikvárius mekegve röhög: - Azt gondolja, hogy a fekete Isais... ugyebár? Nem is olyan rossz gondolat, szavamra mondom... nem is téved olyan nagyot! ... Az, aki ebben a karosszékben szokott ülni..., az több, mint egy kísértet, több, mint egy élő asszony, több, mint egy évszázadok előtt imádott s évszázadok óta elfelejtett istennő: ő az ember vérének úrnője s aki le akarja győzni, annak le kell győznie a vérét! Közelebb hajol hozzám: - Jegyezze meg magának, Isais... birodalma a vér és a hús birodalma, amelyből nincs menekülés, sem itt, sem amott, sem John Dee magister úrnak... sem önnek, tisztelt mecénásom - ezt jól jegyezze meg! - És a segítség? - kiáltom felugorva. - Vajroli Tantra - feleli vendégem nyugodtan, cigarettafüstbe burkolózva. Észreveszem, hogy ahányszor csak ezt az elnevezést kiejti a száján, mindig füst mögé rejti az arcát. - Mi az a Yajroli Tantra? - kérdezem átmenet nélkül. - Az ókori gnosztikusok úgy fejezték ki a lényegét, hogy visszájára fordítani a Jordán folyását. De ez csak a külső aktusra vonatkozik, amely igaz, hogy különösen szemérmetlen. Ha nem találja meg magától a mögötte rejtőzködő titkot, magyarázatomnak nem lenne több értéke, mint egy üres diónak. - A külső aktus, ha nem kíséri egyszersmind a belső szertartás, olyan tüzet szít, amelyet nem lehet eloltani. De az embereknek halvány sejtelmük sincs ezekről a dolgokról... fehér vagy fekete mágiáról dadognak néha, a belső titokról azonban...” Asztrális támadások és pszichikus önvédelem Díon Fortune a húszas évek elején összeütközésbe került Moina Mathersszel, a Golden Dawn egyik alapítójának özvegyével. A konfliktus végül annyira elmérgesedett, hogy Moina Mathers - legalábbis Dion Fortune szerint - még a fekete mágia alkalmazásától sem riadt vissza. Psychic Selfdefence (Pszichikus önvédelem) című könyvében Dion Fortune részletesen beszámol az őt ért asztrális-mágikus támadásokról. Az egyik legkellemetlenebb és leghátborzongatóbb élménye az volt, amikor undorító szagú, démoni fekete macskák árasztották el a házát és annak környékét. Egy másik alkalommal pedig a lépcsőházban találkozott egy macskaszerű asztrális kreatúrával, amely elmondása szerint kétszer akkorának tűnt, mint egy tigris, végül azonban sikerült úrrá lennie a helyzeten, és megtisztítania a házát a démoni teremtményektől. Az exorcizmust követően azután asztrális küzdelemben magát a támadóját is legyőzte, aki azonban nem bizonyult könnyű ellenfélnek, így amikor asztrálteste végül visszatért fizikai testébe, azt számos, erősen vérző, macskakarmolásra emlékeztető sérülés borította. Dion Fortune egy másik, halálos kimenetelű pszichikus, illetve asztrális támadással is megvádolta Moina Matherst. Az áldozat az Alpha et Omega egy másik tagja, Miss Netta Fornario volt, akinek ruhátlan holttestét Ionán, a skótok varázslatos, „szent szigetén” találták meg, egy ősi település romjai közelében. A nyomozás kiderítette, hogy a halál nem külső erőszak hatására következett be, de az igazi okát nem tudták egy-értelműen megállapítani. A rendőrök a holttest mellett talált mágikus eszközökkel szintén nem tudtak mit kezdeni, mint ahogy a tőzegbe rajzolt egyenlőszárú kereszttel sem. „Utazás” Avalonba Dion Fortune 1922-ben megalapította a Fraternity of the Inner Light (A Belső Fény Testvérisége) nevü okkultista szervezetet, amelynek fő célkitűzése a nyugati ezoterikus tradíció intenzív kutatása, elmélyült tanulmányozása és hathatós gyakorlati alkalmazása volt. Az Inner Light kezdetben a Teozófiai Társulat, később a Golden Dawn fiókszervezeteként működött, végül 1928-ban önálló csoporttá vált. Az Inner Light még ma is létezik, de az eredeti irányvonaltól jelentős mértékben elkanyarodott, mégpedig először az ötvenes években Alice A. Bailey (egyesek szerint „monumentálisan” unalmas) okkultizmusa, később a dianetika és a szcientológia, végül egy meglehetősen naiv és heterodoz keresztény misztika, illetve ezotéria felé. A harmincas években Fortune egy ideig Glastonburyben élt, ahol igen nagy hatást tettek rá az Arthur királyról és Avalonról, a téren és időn túli tündérszigetről szóló helyi mítoszok és legendák. Ezeket és a velük kapcsolatos gondolatait és látomásait írta le az Avalon of the Heart (A szív Avalonja) című könyvében. Ebben úgy emlegeti Glastonburyt, mint Anglia mágikus központját, amely az ősi időkben közvetlen kapcsolatban állt Atlantisszal, az Atlanti-óceánba merült legendás kontinenssel, amelyet viszont Avalonnal, a kelta hagyomány túlvilági szigetével, almafákkal teli paradicsomával, ködbe veszett mágikus ősföldjével azonosít. Merlint, Arthurt és Morgan le Fay-t szintén kapcsolatba hozza az elpusztult kontinenssel. Szerinte ezek a nevek nem egy-egy konkrét személyt jelöltek, hanem öröklődő címek voltak, amelyek eredete egészen az atlantiszi időkig nyúlik vissza.

Dion Forturie az eddig említetteken kívül még számos könyvet írt az ezoterikus tradícióról. Ezek legismertebbike az 1935-ben megjelent The Mystical Qabalah (A misztikus kabbala) amelyet okkultista körökben mind a mai napig a téma egyik legjobb összefoglalásaként tartanak számon. Okkult regényei, mint például a horrorisztikus elemekben bővelkedő Demon Lover (Démoni szerető) és a szexualitás mágikus-ezoterikus vonatkozásait felhasználó Goatfoot God (Kecskelábú isten) és Winged Bull (Szárnyas bika) szintén nem veszítettek népszerűségükből. IX. fejezet A druidák visszatérése A nyugati ezoterikus tradíció és a mágia megújulása magával hozta a legendás kelta varázslópapok, a druidák kasztjának feltámadását, viszszatérését is. (Bár - amint majd látni fogjuk - a druidizmus újjászületésének folyamata már jóval Eliphas Lévi és a többi újkori mágus színrelépése előtt megkezdődött.) A nyugat mágusai Az ókori druidákról meglehetősen kevés hiteles adat áll rendelkelésünkre: Ennek oka egyrészt abban keresendő, hogy az általuk hirdetett tanokból tilos volt bármit is írásba foglalni, másrészt abban, hogy hivatásukat a legtöbb helyen titkos társaságokba tömörülve gyakorolták, harmadrészt pedig abban, hogy a római hódítás után - mint az ellenállás legfőbb irányítói - Galliában és Britanniában egyaránt illegalitásba kényszerültek. A titokzatosság aurájával körülvett druidákat és jórészt ismeretlen tanaikat már az ókorban is csodálattal vegyes tisztelet övezte a kívülállók részéről. Az alexandriai tudósok például a perzsa mágusok és az indiai gümnoszophisták (jógik) nyugati megfelelőiként emlegették őket. Hasonló véleményen van Dion Khrüszosztomosz görög filozófus (i. sz. 40-112), aki a hindu brahmanokhoz, a perzsa mágusokhoz és az egyiptomi papokhoz hasonlítja őket. A középkor folyamán azután Európa-szerte a feledés fátyla borult a druidákra, annak dacára, hogy Írországban, Walesben és Skóciában egészen az újkorig elevenen élt a bárdi hagyomány. A fátyol csak a reneszánsz idején kezdett foszladozni, amikor a könyvnyomtatás révén újból hozzáférhetővé váltak a keltákról értekező antik szerzők művei, s az angolokban ébredezni kezdett a nemzeti öntudat. Különösen I. Erzsébet uralkodása idején nőtt meg az igény az őshonos brit kultúra iránt, amelyet szembe lehetett állítani az Angliát fenyegető spanyolok által képviselt latin kultúrával. A druidák iránti szimpátiát még csak fokozta, hogy annak idején ők is a latin terjeszkedés ellen küzdöttek. Stonehenge és a druidák A druidák iránti kvázi tudományos érdeklődés a XVII. században ébredt fel. John Aubrey (1626-1697) angol író és régiségbúvár nevéhez fűződik az a sokáig népszerű elmélet, amely szerint Stonehenge a kelta britek központi szentélye volt, s építését a druidák irányították. Ma már persze tudjuk, hogy Stonehenge építése jóval a kelták érkezése előtt befejeződött, viszont azt is tudjuk, hogy a druidák szakrális központként használták a rejtélyes építményt. Aubrey teóriája tehát jóval közelebb állt a valósághoz, mint korának divatos elképzelései, amelyekben hol dekadens késő római templomként, hol a Hengist és Horsa vezette szász hódítók áldozatainak emlékére emelt brit emlékműként, hol pedig a dánok által épített áldozati helyként szerepel Anglia legismertebb kőköre. Robert Graves Claudius, az isten című regényének következő részletében a Stonehenge kövei között bemutatott druida emberáldozatról olvashatunk: „A másik szent hely egy óriási kőtemplom Britannia közepe táján, amely hatalmas, egy- és háromoszlopos oltárakból alkotott koncentrikus körökből áll. Ez az Élet és a Halál istenének temploma. Itt tartják vallási játékaikat újévtől, amelyet a tavasz kezdetétől számítanak, egészen a nyár derekáig. Vörös hajú fiatalembert választanak ki az isten megszemélyesítésére, és csodálatos ruhákba öltöztetik. A játékok tartamára azt teheti, amit akar. Minden rendelkezésére áll, ha kedve támad bármilyen ékszerre vagy fegyverre, a tulajdonosuk kitüntetésnek tartja, ha odaadhatja neki. A leggyönyörűbb lányok a játszótársai, és a versenyző atléták és zenészek mindent elkövetnek, hogy a kedvében járjanak. Röviddel nyárközép előtt azonban a fődruidával (aki a Halál istenének képviselője) elmegy egy tölgyfához, amelyen fagyöngy nő. A fődruida fölmászik a tölgyre, és aranykésével levágja a fagyöngyöt, nagyon vigyázva, hogy annak egy darabkája se hulljon a földre. Ez a fagyöngy a tölgyfa lelke, és a fa rejtélyesen, pillanatok alatt kiszárad. Fehér bikát áldoznak. A fiatalembert ezután lombos tölgyágakba burkolják és a templomhoz viszik, amelyet úgy építettek, hogy nyárközép hajnalán a nap a kövek között egyenesen a főoltárra süt. Itt hever már a fiatalember szorosan összekötözve. Amikor a nap teljesen megvilágította a fiatalember testét, a fődruida a fagyöngy-ág kihegyezett végével feláldozza... (A holttest) hosszú ideig ott marad az oltáron, és a széthullásnak, a romlásnak semmi jelét sem mutatja. Sulis papnője jön érte ősszel, és hazaviszi magával a nyugati városba, amelyet Sulis vizeiről neveztek el, és itt állítólag újból életre keltik. A fiatalember, illetve ekkor már isten azután hajón a nyugati szigetre megy, ahol Nodons él, és vad küzdelem után legyőzi őt. A

téli viharok ennek a küzdelemnek a hangjai. A jövő évben az isten újra megjelenik a következő áldozat személyében... Ebben a templomban történik az új druidák felavatása is bonyolult szertartások által. Állítólag újonnan szülött csecsemőket is feláldoznak a szertartások közben. A templom egy nagy necropolis közepén áll, a temetőváros sírjaiban a magas rangú druidákat temetik el.” A Nap, a bárka és Atlantisz Aubrey elmélete különösen nagy hatást gyakorolt egy William Stukeley (1687-1768) nevü fiatalemberre, aki idővel Stonehenge egyik elismert szakértőjévé vált, és jelentős mértékben hozzájárult a druida rend újjászületéséhez, illetve a modern druidizmus kialakulásához. Stukeley - vagy ahogyan kortársai emlegették, az „Arch Druid” (fődruida) - amellett, hogy teljes mértékben elfogadta és továbbszőtte Aubrey elméletét a kőköröket és dolmeneket építő druidákról, annak a nézetének is hangot adott, hogy a kelták főpapjai többé-kevésbé ugyanazt a hitet vallották, mint az ótestamentumi patriarchák és próféták. Ez utóbbi elképzelésnek számos híve akadt a XVIII. és a XIX. század folyamán. Stukeley és követői „helioarkite” vallásként emlegették a druidák által gyakorolt hitet, amelynek szerintük a napisten (Héliosz) és a vízözönt legyőző bárka (ark) tisztelete állt a középpontjában. A bárka állítólag azért érdemelte ki, hogy a vallásos áhítat tárgya legyen, mert Noé a segítségével mentette meg az új világ számára az özönvíz előtti ősi hitet, amely a teremtő Isten ragyogó napkorong képében való tiszteletén alapult. A „helioarkiták” szerint egyébként Ehnaton fáraó is ennek az özönvíz előtti kultusznak a felélesztésére törekedett. (Egyiptomban természetesen a Hermész Triszmegisztosz által emelt piramisok mentették meg a földet elborító tűz- és vízáradattól a napkorong képében tisztelt Abszolútum kultuszát.) Később ez az elmélet még kiegészült azzal a tézissel, hogy a druidák által gyakorolt napkultusz őshazája az Atlanti-óceánba merült kontinens, Atlantisz volt. Az „atlanto-helioarkite” elmélet ráadásul a kelta és az észak-illetve közép-amerikai indián kultúrák közötti hasonlóságok és párhuzamok eredetének kérdésére is elfogadhatónak látszó feleletet adott. Juhász Vilmos 1943-ban megjelent, Megváltás felé című könyvében egyebek mellett a következőket írja az Atlanti-óceán két partján élő népek vallásos világképe közötti párhuzamokról: „Az algonkin elíziumot párhuzamba lehet állítani a Tlalokannal, a harmadik mexikói túlvilággal. Érdekes azonban, hogy az Atlanti-óceán túlsó partján, Nyugat-Európában is nagy szerepet játszottak ezek az elíziumképzetek, mégpedig a kelták vallásos világképében. A kelta druidák titkos misztériumvallásának az elíziumhit volt a lényege. Általában a kelták és egyes közép- és észak-amerikai műveltségek vallásos világképe között meglepő rokonságot fedezhetünk fel, ami közös forrásokra vagy egykori kapcsolatokra mutat... A kelták vallásos élete nagyon sok rokonságot mutat az amerikai indián kultúrák vallásos világképével. Ezt a rokonságot csak úgy lehet megmagyarázni, hogy a kelták Nyugat-Európában elkeveredtek olyan ősi »atlanti« népekkel, amelyek népi vagy szellemi rokonságban állottak észak-amerikai ősi bevándorlókkal... Úgyszólván mindazokkal az emberáldozatos szokásokkal, amelyek révén a kelták a halottak felfokozott életerejét magukévá akarták tenni, találkozhatunk mind az észak-amerikai indián törzseknél, mind pedig a közép-amerikai indián magasműveltségeknek a világában. Megtaláljuk az óceán túlsó partján is a cölöpökre tűzött fejeket, illetve skalpokat, a feláldozottak koponyáinak megőrzésére szolgáló külön termeket, bekerített tereket vagy templomcsarnokokat, a koponyák ivócsészeként való használatát. Bármennyire is idegenszerű a gondolat, hogy az óceán két partján élő népek között ilyen ősi összefüggést kell feltételeznünk, mégis a vallásos élet annyi, rokon elemet tár elénk, hogy ezt az összefüggést meg kell állapítanunk.” A druidizmus újjászületése Az újkori brit druidák és bárdok első találkozójára 1717-ben került sor. Az eseményt Stukeley és a druida hagyomány egy másik lelkes rajongója, John Toland (1670-1722) szervezte meg, és állítólag az ország kilenc körzetéből (York, London, Oxford, Wales, Cornwall, Man szigete, Anglesey, Skócia, írország), valamint Bretagne-ból érkeztek delegációk. Újabb keletű feltételezések szerint a találkozó résztvevőinek legfőbb célja az volt, hogy az egyre nagyobb befolyással bíró szabadkőművességgel (vagyis a szokásos, délről jövő fenyegetés legújabb formájával) szemben létrehozzanak egy őshonos, kelta tradíciókon alapuló szervezetet. A találkozó végül elérte célját, és az egybegyűltek megalapították az An Tigh Geatha Gairdeachas nevü titkos társaságot, amely idővel Ancient Druid Order, azaz Ősi Druida Rend néven vált ismertté. A rend első választott főnöke Toland volt, őt követte Stukeley, majd David Samwell, aki hajóorvosként részt vett Cook kapitány déltengeri expedícióin. William Blake, a prófétai lelkületű költő és grafikus neve szintén szerepel a választott főnökök listáján, amely megszakítatlanul folytatódik napjainkig. Ugyancsak a helioarkite irányzatot képviselte a modern druidizmus egy másik ágának, a Welsh Druids, azaz a Walesi Druidák mozgalmának elindítója (vagy legalábbis megreformálója), Iolo Morganwg, eredeti nevén Edward Williams (1747-1826). Williams, amellett, hogy lelkes amatőr keltológus volt, a tradicionális glamorgani bárdiskolát is elvégezte (erre utal egyébként felvett nevének második tagja, amely „glamorgani”-t jelent). Az ő nevéhez fűződik a ma is rendszeresen előadott Gorsedd rituálé, amelyet ősi kéziratok alapján rekonstruált. Sajnos azonban ma már majdnem bizonyosra vehető, hogy ezeket az „ősi” kéziratokat jórészt ő maga fabrikálta.

1781-ben egy Henry Hurle nevü ácsmester újabb druidarendet alapított Ancient Order of Druids (Druidák Ősi Rendje) néven. Ez a csoport - csakúgy, mint az előző kettő - ma is létezik, és több mint háromezer tagjával a legnagyobb druida szervezet Britanniában. Bírálói szerint azonban a külsőségeket leszámítva nem sok köze van a druidizmushoz, sokkal inkább tekinthető egy szabadkőműves mintákat követő jótékonysági egyletnek. Modern druidák E három, több száz éves múlttal rendelkező szervezet mellett még számos más, újabb keletű druida csoport is működik (vagy működött) Nagy-Britanniában, Írországban és Nyugat-Európa más országaiban, valamint az Egyesült Államokban. Íme néhány a jelentősebbek közül: Order of Bards, Ovates and Druids (Bárdok, Váteszek és Druidák Rendje); az Ancient Druid Orderből 1964-ben kivált, s azóta folyamatosan növekvő csoport. Amint a neve is mutatja, a csoportban nem csak a druidákat, hanem az ősi kelta papi kaszt másik két rétegének mai képviselőit is szívesen látják. Strabón, a nagy ókori földrajztudós Geógraphika című monumentális művében a következőket írja a kelta papság három tagozatáról: „A gall népek körében három osztálya van a különleges tisztelettel övezetteknek, ezek a bárdok, a váteszek és a druidák. A bárdok énekesek és költők, a váteszek az áldozatok bemutatói és a természet titkainak ismerői, a druidák a természet ismeretén kívül még az erkölcsbölcseletben is járatosak.” Az OBOD nagy hangsúlyt helyez a környezetvédelemre és a nemek egyenrangúságára, támogatja az autonóm, helyi csoportok létrehozását, folyamatos levelező tanfolyamot tart fenn, és nagyra értékeli a művészetek szerepét a spirituális fejlődésben. United Ancient Order of Druids (Druidák Egyesült Osi Rendje); az Ancient Order of Druidsból 1833-ban kivált „baráti társaság”-jellegű szervezet, amely anyaszervezetéhez hasonlóan nagy hajlandóságot mutat a jótékonykodásra. A világ számos országában vannak kis létszámú páholyai. Glastonbury Order of Druids (Druidák Glastonburyi Rendje); az okkultisták által Anglia mágikus szívének tartott Glastonbury és a fő riválisának számító Stonehenge körüli mítoszokra támaszkodó, kis létszámú, de jól szervezett csoport. Universal Druid Order (Egyetemes Druida Rend); a népszerű okkult író, W. B. Crow által 1988-ban alapított csoport. Tagjai nagy hangsúlyt helyeznek a hagyományos druida napünnepek során előadott mágikus rítusokra, amelyeknek különleges tudatmódosító és gyógyító hatást tulajdonítanak. Secular Order of Druids (Druidák Világi Rendje) a természetben végzett mágikus tevékenységet és az ősi szent helyek - mindenekelőtt Stonehenge - közelében lefolytatott szabadtéri rítusokat előtérbe helyező csoport. Refonned Druids of North America (Észak-Amerika Reformált Druidái) a northfieldi (Minnesota állam) Carleton College hallgatóinak egy csoportja által 1963-ban alapított szervezet, amely az egyetem vezetésétől származó azon rendelkezés humoros kijátszásának eredményeként jött létre, hogy minden hallgató köteles rendszeresen részt venni a saját vallásának megfelelő istentiszteleteken. Az utasítást ugyan a következő tanévben visszavonták, a druidizmus szellemét azonban már nem lehetett visszagyömöszölni a palackba. Az egyre komolyabbá váló és egyre terebélyesedő szervezet hamarosan kilépett az egyetem falai közül, és más városokban is gyökeret eresztett. Tagjai felújították a régi kelta ünnepeket, rekonstruálták az ősi druida rítusokat és vértelen áldozatokat mutattak be a maguk konstruálta kőkörökben, amelyek közül a legnépszerűbb a Washington állambeli Stonehenge-másolat. New Reformed Druids of North America (Észak-Amerika Új, Refomált Druidái) az RDNA-ból kivált szervezet, amelynek tagjai - ellentétben az anyaszervezet alapítóinak játékos-filozofikus szemléletével - már kimondottan a neopogány vallási megújulás híveinek vallják magukat. Az NRDNA számos helyi autonóm csoportra (grove) oszlik, amelyek között ott találhatók a San Diegó-i Norse Druids (Északi Druidák), a San Franciscó-i lrish Druids (Ír Druidák), a minneapolisi Wiccan Druids (Boszorkány Druidák), az olümpiai Zen Druids (Zen Druiák) és a St. Louis-i Hassidic Druids (Zsidó Misztikus Druidák). Ár nDraíocht Féin (A Mi Druidizmusunk); az NRDNA berkeleyi csoportjának egykori fődruidája, Isaac Bonewits által 1983-ban alapított szervezet, amely 1988-ban már több mint 400 tagot számlált. X. fejezet Tündérek és boszorkányok A mágia újjászületésének folyamata sokáig érintetlenül hagyta a boszorkányságot. A fordulat századunk ötvenes éveinek közepén következett be, amikor az angol G. B. Gardner megjelentette Witchcraft Today (Jelenkori boszorkányság) című könyvét. Gardner állításai a boszorkányság eredetéről és illegalitásba kényszerült kortárs gyakorlóiról a könyv sok olvasójára revelációként hatottak, és elindítottak egy folyamatot, amelyet nevezhetünk akár a boszorkányság újjászületésének is, de talán helyesebb, ha egy ősi alapokon nyugvó újfajta boszorkányság megszületéseként, jelenleg is tartó kialakulásaként határozunk meg.

A wicca forrásai Ez az ősi-új boszorkányság - amelyet követői wiccaként emlegetnek a következő főbb forrásokból, forráscsoportokból táplálkozik: 1. Margaret Murray angol egyiptológus és néprajzkutató elmélete, amely szerint a boszorkányság nem más, mint a kereszténység előtti Európa mágikus ősvallása, amit a középkor folyamán az inkvizíció illegalitásba kényszerített. 2. A Nagy Istennő újjáélesztett kultusza, amelynek elsősorban Robert Graves mitológiai tárgyú írásai képezik az alapját. 3. A kereszténység előtti, pogány vallások és misztériumkultuszok különféle elemei (kelta ünnepkör, ősi istenek tisztelete, beavatási szertartások, tündérhit stb.). 4. A középkori és a kora újkori boszorkányperek jegyzőkönyveiből kellő felkészültséggel és megfelelő intuícióval kirostálható igazságmagvak. 5. Ősi és új, keleti és nyugati ezoterikus, okkult és misztikus tanítások, elméletek és módszerek (reinkarnáció, a föld erővonalai, a rúnák tudománya, tarot, kabbala, asztrológia, tenyérjóslás, ji-csing, jógá, tantra, csakrák, geomancia, varázsvesszős kutatások stb.). 6. a rituális és a magas mágia bizonyos elemei (szertartások, varázskönyvek, mágikus eszközök, öltözékek, jelek, szimbólumok, talizmánok, titkos ábécék stb.). 7. A folklór; az élő vagy a ma már csak feljegyzésekből ismert néphagyományok, mágikus jellegű népszokások (samanizmus, népi gyógyászat, a gyógyfüvek ismerete, természetes mágia, ráolvasások, népi meteorológia, időjárási varázslatok stb.). Tekintve, hogy A tündérek hagyatéka című könyvünkben és sok más írásunkban szinte minden lényeges dolgot elmondtunk már a modern boszorkányságról, most mellőzzük a történeti áttekintést és az általános ismertetést, és inkább olyan témákról szólunk, amelyekre az említett könyvünkben nem tértünk ki, vagy csak futólag emlékeztünk meg róluk. Így egyebek közt szót ejtünk az ideális esetben tizenhárom tagot számláló hagyományos boszorkánycsoportról, a covenról és annak eredetéről, bemutatjuk a Faery Tradition (Tündérhagyomány) néven ismert wicca-irányzatot és legjelesebb képviselőit, ismertetünk egy ősi mágikus eljárást, amelyet a boszorkányok ma is előszeretettel alkalmaznak és elmondunk egyet s mást Lilithről, az éjszakai kísértővé lefokozott régi-új boszorkányistennőről. A coven A boszorkányok tevékenykedhetnek magányosan és csoportosan is. Az általuk alkotott csoport lehet alkalmi és lehet állandó. Az állandó boszorkánycsoport hagyományos neve coven. Az angol boszorkányzsargonból származó coven szó eredete nem tisztázott, de majdnem bizonyos, hogy a latin convehio (összefő, gyülekezik, megegyezik, egyetért) igére, illetve az ebből képzett conventus (összejövetel, gyülekezet, gyűlés, testület) főnévre vezethető vissza. Innen ered egyébként az angol convene (összehív, megidéz, gyülekezik) és convent (vallásos öszszejövetel, zárda, kolostor, valamint a francia couvent (zárda) szó is. A hagyomány szerint az ideális covennek tizenhárom tagja van. Chaucer a Canterbury mesék egyik történetében a covent szót használja egy olyan összejövetel jelölésére, amelynek tizenhárom résztvevője van. A legrégebbről fennmaradt, boszorkánysággal kapcsolatos dokumentum, amelyben a coven szó felbukkan a skóciai Auldearne-ben 1662-ben lefolytatott boszorkányper jegyzőkönyve. Ez a sokat idézett per egyébként arról nevezetes, hogy egyetlen vádlottja, Isobel Gowdie saját elhatározásából, önként adta fel magát, és minden kényszer nélkül tette meg fantasztikus elemekkel bőségesen megtűzdelt részletes beismerő vallomását. Sir Walter Scott Értekezések a démonológiáról és a boszorkányságról című, 1830-ban megjelent művében említést tesz a skóciai kastélyok előtt álló covine fáról (Covine tree), amelynek árnyas lombjai alatt egykor gyűléseket és összejöveteleket tartottak. A boszorkányság eredete A boszorkányság eredetéről és mibenlétéről erősen megoszlanak a vélemények. Az egymást kizáró vagy éppen kiegészítő elméletek egy része elfogadja, más része elutasítja a titkos boszorkány-csoportok egykori létezését. Íme egy rövid áttekintés arról, miként vélekednek a különböző kutatók, illetve iskolák a boszorkányságról: 1. Az egyház és az inkvizíció koholmánya. A boszorkányüldözés áldozatai a legtöbb esetben minden ellenük felhozott vádpontban ártatlanok voltak. 2. Népi hiedelmek, babonák, mágikus elképzelések, szexuális fantáziák és teológiai spekulációk sajátos keveréke, amely jórészt csak az emberek képzeletében létezett. 3. A feudális rend és az azt támogató egyház ellen lázadó „eretnekek” és „ördögimádók” földalatti mozgalma. A kultusz követői titkos éjszakai összejöveteleiken féktelen orgiákkal, feketemisékkel és más blaszfémikus és obszcén rítusokkal fejezték ki szembenállásukat, gyűlöletüket és szabadságvágyukat. 4. Narkotikus növények okozta hallucinációkat tükröző sajátos mitológia.

5. Az őskori Európa samanisztikus termékenységkultuszainak maradványa, középpontjában egy szarvakat viselő fallikus istennel, illetve az őt megszemélyesítő állatmaszkos varázslóval. Ezt a kultuszt sokáig a „tündérekkel” azonosított kis termetű őseurópai népesség („az apró nép”) őrizte. 6. Az ősi istennőkultuszok és a hozzájuk kapcsolódó misztériumok továbbélés, vagy legalábbis valamiféle halvány visszfénye. Tizenkettő plusz egy Az az elmélet, hogy a boszorkányság egy őskori termékenységkultusz maradványa, elsősorban Margaret Murray professzor könyvei révén került be a köztudatba, de ő tette népszerűvé a tizenhárom tagot számláló titkos boszorkánycsoportok ideáját és a coven elnevezést is. Margaret Murray nézete szerint a covenek a lehetőségekhez képest mindig tizenhárom tagból, pontosabban tizenkét követőből és a tizenharmadikból, a szarvakat viselő istent (Cernunnos, Herne, Old Hornie stb.) megszemélyesítő vezetőből álltak. Ezt illusztrálandó, A boszorkányok istene című könyvében közzétesz egy középkori fametszetet is, amelyen a szarvaspatás Robin Goodfellow látható, tizenkét követője társaságában, akik közül tizenegy körülötte táncol, egy pedig a talpalávalót szolgáltatja. A boszorkányperek idejétől napjainkig többször elhangzott az a vád, hogy a kereszténységgel szembeforduló boszorkányok a tizenhárom tagú coveneket eredetileg paródiának szánták, hogy ily módon is gúnyt űzzenek Krisztusból és az őt követő tizenkét apostolból. Sokkal valószínűbb azonban, hogy vele olyan ősi hagyományt követtek, amelyet szinte valamennyi ókori és középkori európai és földközi-tengeri nép ismert és gyakorolt valamilyen formában. Minden bizonnyal Jézus is ezt a szent hagyományt tartotta szem előtt, amikor tizenkét tanítványt gyűjtött maga köré. A legkorábbról származó archeológiai lelet, amely kapcsolatba hozható ezzel a hagyománnyal, a spanyolországi Albunol melletti Denevérbarlangban feltárt neolitikus temetkezőhely, ahol tizenkét csontváz vett körül egy felékszerezett tizenharmadikat. Az aranygyapjú történetében Médeiának tizenkét phaiák rabszolgalány áll a szolgálatára. Romulusnak, Róma legendás alapítójának tizenkét lictor alkotta az állandó kíséretét. A dán héroszt, Hrolfot tizenkét farkasbőrös berserk kísérte a csatába. Nagy Károly körül tizenkét paladin látta el a testőri és apródi teendőket. Sokan úgy tudják, hogy Robin Hood tizenkét vidám cimborával járta a sherwoodi erdőt. Az Arthur királyról és a Kerekasztal lovagjairól szóló történetek egynémelyike szerint a Kerekasztal pontosan tizenhárom (12 + 1) emberre volt méretezve. Azt a ma is jól ismert boszorkánypert, amelyben a tizenhárom emberből álló, archetipikus boszorkánycsoport először felbukkan, 1324-ben, Írországban folytatták le Dame Alice Kyteler és (állítólagos) bűntársai ellen. A periratokban tizenkét vádlott, valamint egy emberi alakot öltött démon neve olvasható. Margaret Murray néhány követője szerint ez a Robert Artisson nevü „démon” lehetett a coven kulcstigurája, az „ördögöt”, vagyis a szarvakat viselő istent megszemélyesítő álruhás, állatmaszkos férfi. A covenek napjainkban élik reneszánszukat, de a mai boszorkányok már egyáltalán nem ragaszkodnak a tizenhárom tagból álló csoportokhoz. Bizonyos tradicionális funkciókat azonban megtartottak. A mai coveneket rendszerint egy főpapnő (magistra) és egy főpap (magister) irányítja. Ők húzzák meg az összejövetelek helyszínét megszentelő, és a mágikus szertartások sikerét elősegítő varázskört, s ők bonyolítják le a hagyományos rítusokat. A főpapnő női segédjét (aki rendszerint a tanítványa is egyben) hagyományosan maiclennek hívják. Fontos szerepet tölt be a csoportban a summoner (megidéző, összehívó), aki megszervezi és előkészíti az összejöveteleket. A coven tagjait covenerként emlegetik, a coven gyülekezőhelyének cavenstead,”“felségterületének” pedig covendom a neve. „Gyűljetek össze meztelenül” Nem hagyhatjuk említetlenül azt a tényt, hogy a boszorkányok, akár magányosan, akár csoportosan, egy coven tagjaiként tevékenykednek, szertartásaik során előnyösnek, fontosnak vagy egyenesen nélkülözhetetlennek tartják a rituális meztelenséget. A boszorkányság szimbolikájához, mitológiájához és tényleges gyakorlatához ősidők óta elválaszthatatlanul hozzákapcsolódik a meztelenség. Az elmúlt évezredek során megszámlálhatatlanul sok olyan kép született, amelyen meztelen boszorkányok láthatók, amint éppen bekenik testüket a bűvös repülőkenőccsel, seprűnyélen száguldanak az éjszakában, körtáncot járnak a szabbaton, kuporognak az üst körül vagy szerelmi mágiát űznek. Dürer, Baldung, Gillot, Goya és Doré metszetein éppúgy találkozhatunk meztelen boszorkányokkal, mint a romantikus festők képein, középkori kódexek lapjain, ősnyomtatványokon, múlt századi könyvillusztrációkon, vicclapok rajzain vagy napjaink sajtófotóin. Az egyik legrégibb fennmaradt kép, amelyen meztelen boszorkányok láthatók, az az ógörög vázafestmény, amely két thesszáliai boszorkányt ábrázol, amint éppen azon mesterkednek, hogy lehúzzák a Holdat az égről. A Charles Godfrey Leland által a múlt század végén kiadott Aradia, avagy a boszorkányok evangéliuma című olasz-angol szöveggyűjteményben - amely közreadója szerint a toscanai boszorkányok ősidők óta őrzött titkos tanításait tartalmazza - Aradia, az ősboszorkány, a boszorkányok istennője a következő szavakat intézi követőihez: “Sarete liberi dana schiavitu!

E cosi diverrete tutti liberi! Pero uomini e donne Sarete tetti nudi, per fino.” (Szabaduljatok fel a rabszolgaság alól! Legyetek szabadok teljesen! Ennek jeleként gyűljetek össze meztelenül, Együtt a férfiak és a nők.) Ez a szöveg G. B. Gardaser, a boszorkányság újjászületésének elindítója révén csekély változtatásokkal átkerült a modern boszorkányok szakrális szöveggyűjteményébe, az Árnyak könyvébe (Book of Shadows, Liber Umbrazum) is: „...meg foglak szabadítani titeket a szolgaságtól, s annak jeleként, hogy igazán szabadok vagytok, gyűljetek össze meztelenül, s így táncoljatok, daloljatok, ünnepeljetek és szerelmeskedjetek, s tegyétek mindezt az én dicsőségemre.” A wicca azon követői, akik ragaszkodnak a rituális meztelenséghez - talán a Dzsina tanait követő meztelen indiai aszkéták, a digambarák (égbe öltözöttek) elnevezésének mintájára skycladnek, azaz égbe öltözöttnek nevezik magukat. A skyclad irányzatot követő boszorkányok szerint a meztelenség elősegíti az emberi test szubtilis energiáinak kiáramlását, s ezáltal hatékonyabbá teszi a mágikus rítusokat, ezenkívül kifejezi a csoporton belüli egyenlőséget és a boszorkányok minden konvenciótól és hazug álszeméremtől, képmutatástól mentes, természetes életérzését. Mindehhez néhányan még azt ís hozzáteszik, hogy a boszorkányok rituális meztelensége tudatos szembehelyezkedés bizonyos patriarchális, egyistenhívő vallások azon szemléletével, amely a lelket tisztának, a testet pedig tisztátalannak tekinti, és üdvösnek tart minden olyan törekvést, amely a bűnök eme forrásának elfedésére, elnyomására és sanyargatására irányul. Tündérhagyomány Ezek után ismerkedjünk meg a wicca egyik legkülönösebb, legsajátosabb irányzatával, a Faery Traditionnel, azaz a tündérhagyománnyal. A Faery Tradition alapja - amint azt a neve is elárulja - a sokfelé még napjainkban is eleven kelta tündérhit. Az irányzat követői szerint a tündérek nem mások, mint a Föld eredeti urai, akik az erőszakosan terjeszkedő emberek elől átköltöztek egy láthatatlan, időn és téren túli birodalomba (Faeryland). Az emberek világának és a tündérek országának határa azonban nem átjárhatatlan. Vannak helyek, ahol a világokat elválasztó fal igen vékony, sőt egyenesen lyukas. És a tündérek örömmel látják vendégül azokat, akik megtalálják a hozzájuk vezető utat. Ezenkívül szívesen megosztják hatalmas mágikus tudásukat minden olyan emberrel, aki valamiféle okkult rokonságban áll velük. Az ilyem személyt gyakran maguk választják ki a többi ember közül, és ha elég jó tanítványnak bizonyul, lassan feltárják előtte a tündértudományt (faery lore) és beavatják a lét legrejtettebb titkaiba. (Mindezek az elképzelések regényes formában megtalálhatók a wicca követők körében nagy népszerűségnek örvendő Marion Zimmer Brad!ey The House between the Worlds [Világok háza] című fantasy regényében.) Vidor Anderson beavatása A Faery Tradition alapítója, az amerikai Victor Anderson a század első évtizedében született New Mexico államban. Nem sokkal születése után a család Oregonba költözött. Itt történt vele, kilencéves korában, hogy a környéken csatangolva összetalálkozott egy csapat helyi boszorkánnyal, akik faeryként, azaz tündérként mutatkoztak be neki. A kis Vidort - akire igen mély benyomást tettek - rövid beszélgetés után a tanítványukká fogadták. A tanulóidő letelte után a csoport egyik idősebb hölgytagja egy közelebbről meg nem határozott szexuálmágikus rítus segítségével egyfajta sámánbeavatásban részesítette. A szabad ég alatt meghúzott varázskört, amelyben ruha nélkül foglaltak helyet, különféle gyógyfüvekkel, mágikus növényekkel és növényi eredetű füstölőszerekkel töltött rézüstök vették körül. Andersonnak a beavatási rítus során - úgy, ahogy annak lennie kell - transzcendentális víziói támadtak. Először az űrben lebegett beavatójával, aki egy invokáció révén azonossá vált az Istennővel. Azután burjánzó vadonban találta magát, különös; éjszakai égbolt alatt, amelyen soha nem látott csillagképek ragyogtak, magát a tájat pedig zöldesen fénylő hold világította meg. Ekkor megjelent előtte a Nagy Istennő párja, a szarvakat viselő isten, aki tagadhatatlan férfiassága ellenére igen nőies benyomást keltett. Az isten fejét ékesítő hatalmas agancs kékes fényt árasztott magából. Miután az isteni pár szólt hozzá, véget ért a vízió, és ott találta magát a körben, beavatója társaságában, aki ezután - meglehetősen prózai módon - megismertette vele a rézüstökben elhelyezett mágikus növényeket, és megtanította a helyes használatukra. Ezt követően bekente testét egy speciális, erősítő és védelmet biztosító boszorkánykenőccsel, végül felöltöztek és hazamentek.

Tanítványból mester Anderson ettől kezdve teljes jogu tagként részt vehetett a helyi boszorkányszervezet minden titkos éjszakai összejövetelén és közösségi szertartásán. Ezek a boszorkányok már jóval a boszorkányság ötvenes-hatvanas évekbeli újjászületése előtt arra törekedtek, hogy megőrizzék, folytassák és továbbadják, illetve hogy kiegészítsék, kifoltozzák és felújítsák az óvilágból átszármazott folklorisztikus-mágikus hagyományokat. Mestereik leginkább a déli államokból származtak, amelyekben mindig is nagyobb kultusza volt a népi mágiának és a különféle titkos-tiltott okkult praktikáknak. Legfőbb célkitűzésük a természettel való tökéletes harmónia megvalósítása, s a természet szellemeivel, az elementálokkal és a tündérekkel való közvetlen kapcsolat megteremtése és folyamatossá, állandóvá tétele volt. Összejöveteleiken együtt tisztelték az ősi isteneket, együtt gyakorolták a mágiát s együtt zenéltek, daloltak és táncoltak a csillagos égbolt alatt, a hegytetőkön, a vizek partján és az erdei tisztásokon gyújtott nagy tüzek körül. Anderson később feleségül vett egy Cora nevü lányt, aki szintén Délről, Alabamából származott, és jól ismerte a helyi mágikus népszokásokat. Az ötvenes évek végén G. B. Gardner Witchcraft Today című könyvének hatására létrehozta élete első önálló covenjét, és néhány tanítványa hathatós közreműködésével kialakította saját irányzatát, amelyet annak orientációja miatt, s persze az ifjúkori beavatói iránti tiszteletből Faery Traditionnek nevezett el. Az ötvenes években Anderson egyszer kénytelen volt közbelépni, amikor fia összeverekedett a szomszéd sráccal. Ez utóbbi azután hamarosan a család barátja, majd Anderson tanítványa lett, végül pedig Gwydion Pendderwen néven a Faery Tradition és általában a modern boszorkányság egyik legendás alakjává vált. „Poéta, liget és király” „Három felséges van a földön - hangzik el Robert Graves Jézus királyában -; poéta, liget és király.” Gwydion Pendderwen élete pedig - amint azt majd látni fogjuk - ennek az ősi kelta hármasságnak a jegyében telt el (és ért) véget. Gwydion Pendderwen 1946. május 21-én született a kaliforniai Berkeleyben. Tizenhárom éves volt, amikor kapcsolatba került Victor Andersonnal, aki ettől kezdve majdnem két évtizeden át tanította. Anderson révén ismerkedett meg a boszorkánysággal, a kelta tündérhittel, a druidáknak tulajdonított tanításokkal, a samanizmussal, az indián mágiával, a voodooval és a hawaii kahunával. Ifjúkori olvasmányai közül Robert Graves The White-Goddess (A fehér istennő) című könyve tette rá a legnagyobb hatást. Graves fejtegetései a Nagy Istennőről mint múzsáról, a költőről pedig mint szent királyról az egész további életét (sőt talán még a halálát is) meghatározták. Pendderwen és Anderson együtt dolgozták ki a Faery Tradition számos mágikus rítusát. Ugyancsak együtt alkották meg az irányzat liturgikus szövegeit, valamint a természetszellemekkel és a tündérekkel való kommunikáció néhány új módszerét. Pendderwen egyetemi évei alatt csatlakozott a Society for Creative Anachronism (Alkotó Anakronizmus Társasága) elnevezésű országos szervezethez, amely egyfajta mitizált középkor életre keltését tűzte ki célul. A társaság rendszeresen megrendezett korhű összejövetelein a „Nyugati Királyság” udvari bárdjaként vett részt. Ilyenkor általában a középkori trubadúrköltők és walesi bárdok dalait idéző saját szerzeményeit adta elő lant és hárfa kísérettel. Ugyancsak egyetemi évei alatt kezdett el érdeklődni a színjátszás iránt. Mivel a modern színház kimondottan taszította, az egyetem amatőr színtársulatának rendezőjeként elsősorban az ősi szakrális-rituális dráma, a dromenon színrevitelével próbálkozott. A kelta kultúra, a druidák és a bárdok iránti rajongása arra ösztönözték, hogy elsajátítsa a welsh (walesi) nyelvet. A tanulás intenzívebbé tétele végett hamarosan aktív levezésbe kezdett egy Deri ap Arthur nevezetű, hasonló érdeklődésű walesi egyetemistával, akivel később személyesen is megismerkedett. 1970-ben a Faery Tradition egy másik beavatottjával, Alison Harlowval megalapította a Nemeton nevü szervezetet. (A welsh nemeton szó azt a szent ligetet jelöli, amely a régi kelták szabadtéri templomául, a druidák és a bárdok gyülekezőhelyéül szolgált.) A Nemeton, amely a hetvenes években jelentős szerepet játszott az amerikai neopogány és wicca szubkultúrában, 1978-ban beleolvadt a Church of All Worlds (Minden Világok Egyháza) nevü neopogány szervezetbe, és azóta annak kiadóvállalataként működik. 1972-ben a Nemeton égisze alatt jelent meg Pendderwen első nagylemeze, a Songs of the Old Religion (Az ősi hit dalai), amelyen az év nyolc boszorkányünnepének (szabbat) énekei és a Nagy Istennőhöz írt szerelmes dalok találhatók. 1974-ben Pendderwen és Harlow Nemeton címmel elindított egy neopogány magazint, amely azonban a harmadik szám után megszűnt. A Nagy Istennő kiválasztottja Pendderven a hetvenes évek derekán hosszabb utazást tett a Brit-szigeteken. Ekkor találkozott először walesi levelezőpartnerével és vette fel a kapcsolatot a modern boszorkányság számos ismert angliai képviselőjével, köztük Alex Sandersszel és Stewart Farrarrel. Walesben részt vett az Eistedffodd nevü, évente megrendezésre kerülő hagyományos bárdfesztiválon, ahol a tradicionális welsh zene, költészet és színjátszás művelői lépnek színre és mérik össze tehetségüket. Írországban eltöltött egy éjszakát a sziget egykor legszentebb helyén, a mágikus erejű Tara-dombon, ahol legfélelmetesebb formájában megjelent

előtte Morrigan, az ősi ír hadistennő, és megerősítette abban a hitében, hogy ő a Nagy Istennő kiválasztott poétája, egyfajta szent király. Az Egyesült Államokba visszatérve Pendderwen remeteéletbe kezdett. Egy távoli, magányosan álló erdei lakba költözött, amelybe még a villany sem volt bevezetve. Egyetlen társa a macskája volt. Éveken át szőnyegszövéssel, kertészkedéssel és dalok írásával töltötte az idejét. Ekkortájt kezdte magát azonosítani a középkori angol folklór „zöld emberével”, illetve a középkori kelta legendák „zöld lovagjával”, az erdők, a mezők és a vadon élő állatok védőszellemével, a Nagy Istennő párjának egyik kései aspektusával, akinek legismertebb inkarnációja Robin Hood volt. Ezzel összhangban fogott bele erdőtelepítési programjába, amely Forever Forests (örök erdők) néven hamarosan országos mozgalommá terebélyesedett. 1980-ban felhagyott a remeteélettel, és az elmúlt években írt dalaival koncertkörútra indult. A koncertek bevételét jórészt a fásítási program és néhány országos neopogány találkozó szponzorálására fordította. Ekkoriban gyakran vett részt különféle környezetvédelmi akciókban, és egyszer-kétszer a letartóztatást sem úszta meg. 1982-ben, egy autóbalesetben vesztette életét; vagyis aránylag fiatalon, erőszakos halált halt, úgy, ahogy az az ősi időkben a Nagy Istennő kiválasztottaival, jegyeseivel, a szent királyokkal általában történni szokott. (Erre persze bárki azt mondhatja, hogy sokan halnak meg aránylag fiatalon autóbaleset következtében, mégsem tartjuk őket a Nagy Istennő kiválasztottainak, amire csak azt válaszolhatjuk, hát persze hogy nem, hiszen ők sem tartották annak magukat.) Tündérekkel táncolók Napjainkban a Faery Tradition legismertebb képviselője és legaktívabb népszerűsítője kétségkívül az amerikai Francesca Dubie, aki szintén sokat köszönhet Andersonnak. Dubie egyetemi évei alatt ismerkedett meg a samanizmussal, és hét esztendőt töltött el azzal, hogy professzionális kelta sámánná képezze magát. 1986-ban, San Franciscóban megalapította a Harmadik Út nevü ezoterikus iskolát, ahol a belső transzfor-máció és a transzcendencia meghódításának azon módszereivel ismerkedhetnek meg a hallgatók, amelyek a pogány (azaz nem keresztény) természetvallásokon, a samanizmuson, a kelta tündérhiten és a boszorkányhagyományon alapulnak. Dubie saját elmondása szerint egészen fiatalon - amikor még szinte semmit sem tudott a tündérhitről -, egy jövendőmondótól tudta meg, hogy élete fő feladata a tündérek mágiájának terjesztése lesz. A jövendőmondó elmondta neki, hogy az egyik előző életében félig ember, félig tündér volt, s hogy ez feljogosítja arra, hogy közvetítsen a tündérek és az emberek világa között, s hogy megismertesse a tündérek mágiáját mindazokkal, akik arra érdemesek. Dubie szerint azokból lesznek az igazi, autentikus sámánok, boszorkányok és mágusok, akiknek némi tündérvér is csörgedezik az ereikben. A tündérek mágiája egyfajta költészet, de nem a papírra írt betűk és szavak költészete, hanem élő, lélegző költészet, a rítusok és a táncok, a színek és a hangok, a zene és a fény költészete. Ez a mágia és ez a költészet a Nagy Istennőtől, az igazi Múzsától ered, s közös birtoka mindazoknak, akiket az Istennő megérintett, akiket megcsókolt, akik érezték az ölelését, akik tőle kapják az álmaikat, akik reggelenként vele ébrednek, akik állandóan érzik a jelenlétét, akiknek Ő vigyázza a lépteit, akik számára ő nem csupán egy képzeletbeli lény, hanem érzékelhető valóság. A varázscsomó A mai boszorkányok által alkalmazott mágikus módszerek és eljárások között sok olyannal találkozhatunk, amelynek gyökerei a távoli múltból erednek, s amely a világ szinte minden részén megtalálható valamilyen formában. Ezek egyike a csomókötés segítségével történő varázslás. A csomókötés és/vagy kioldás a boszorkányság, illetve a népi mágia egyik legősibb és legelterjedtebb módszere. Művelői a csomó megkötésével valaminek a megakadályozását, megragadását, birtokbavételét, kioldásával pedig elengedését, felszabadítását próbálták meg elősegíteni. A csomókkal való manipulálás egykor olyan szorosan hozzátartozott a mágiához, hogy egy XII. századi teológus a következő szavakkal definiálta a „fekete művészetet”: “A démonok megidézésének és a zsinórok megcsomózásának kárhozatba taszító mestersége.” Az ókori Egyiptomban és az archaikus Görögországban a csomókötés elsősorban a termékenységi és a szerelmi mágiában került alkalmazásra. A fáraók korának egyik legnépszerűbb amulettje a tjet, ismertebb nevén az Ízisz-csomó volt. Általában nők viselték, akik főleg a menstruációs fájdalmak enyhítését és a különféle női betegségek gyógyítását várták tőle. De minthogy Íziszt tartották az egyiptomi panteon leghatalmasabb varázslónőjének, a róla elnevezett varázscsomót a mágikus támadások elhárítására is alkalmazták. Az élőket mindenekelőtt a szemmel veréstől és a rontás egyéb formáitól védte, a halottakat pedig az alvilági szörnyek pusztító hatalmától. Kínában és Tibetben egyaránt népszerű mágikus jelkép, illetve talizmán a végtelen csomó. A „hosszú élet csomójá”-nak nevezett, de „szerencsecsomóként” is emlegetett ábra kínai neve pan-zhang, ami hosszú zsinórt, hosszú tekercset jelent. A végtelen csomó egyike a buddhizmus nyolc legszentebb szimbólumának.

Indiában viszont Visnu ősi jelképei között fedezhetjük fel. Egy hindu elképzelés szerint a mágikus célzattal történő csomókötést Visnu alkalmazta először. A nyugati ezoterikus tradíció egyik legismertebb jelképére, a pentagrammára esetenként szintén alkalmazzák a végtelen csomó elnevezést. A ligatúra A római mágusok és boszorkányok körében szintén népszerű volt a csomókötéssel, illetve kioldással történő varázslás. A birodalom területén sokan meg voltak győződve arról, hogy ha egy rosszindulatú varázsló három csomót köt egy háromszínű zsinórra a megfelelő varázsszavak kíséretében, amikor az ifjú pár kimondja a boldogító igent, az újdonsült férj képtelen lesz a házaséletre. Ez a ligatúrának, azaz megkötésnek nevezett módszer, illetve a benne való hit az egész középkor során eleven maradt. A boszorkányságban jártas, hűtlenül elhagyott vagy egyszerűen csak hoppon maradt nők előszeretettel alkalmazták a ligatúrának azt a válfaját, amelyben a zsinórt az esküvő alatt egy frissen leölt állat hímvesszője köré kellett hurkolni. Az angol boszorkányok a következő (lefordíthatatlan) varázsigét mormolták a csomó megkötésekor: „Far si far, far far fay u, far four na forty Kay a Mack straik it, a pain four hun ereig wel Mack smeoran bun bagie.” Franciaországban aiguilette néven emlegették a megkötést. A francia boszorkányok a csomó megkötésével egy időben pénzdarabot ejtettek a földre. Annak eltűnése azt jelentette, hogy az ördög hozzájárult a varázslat sikeréhez. A középkori Franciaországban annyira úrrá lett az embereken a megkötéstől való félelem, hogy volt idő, amikor például Languedocban a házasságok kilencven százalékát titokban, a nyilvánosság teljes kizárásával kötötték. A csomókötéssel történő varázslás olyan szorosan összefonódott a boszorkánysággal, hogy a boszorkányperek (jórészt ártatlan) vádlottjait - legalábbis Magyarországon - gyakran ligantes, azaz „megkötő” néven emlegették. Gyilkos csomók, gyógyító csomók A hírhedt XVII. századi francia „boszorkányvadász”, Jean Bodin, egy általa máglyára küldött poitiers-i boszorkány vallomására hivatkozva azt állítja, hogy a varázslók és a boszorkányok legalább ötvenféle módját ismerik a megkötésnek. A csomókötéssel történő rontás legfélelmetesebb eszköze a boszorkánylétrának is nevezett „műtárgy”, amely nem más, mint egy kilenc csomóval ellátott zsinór. A rontó beleköti a csomókba minden gyűlöletét és ártó szándékát, majd a zsinórt elrejti az áldozat közvetlen közelében (ha lehetősége van rá, az ágyába vagy az ágya alá teszi). A gyilkos csomók rövid időn belül „megfojtják” az áldozatot, hacsak fel nem fedezik és ki nem oldozzák a zsinórt. A csomók segítségével történő varázslást Európa egyes vidékein az időjárás befolyásolására is alkalmasnak tartották. Olaus Magnus Historia de gentibus septentrionalibus (1555) című könyvében említést tesz azokról az északi mágusokról, akik három csomóval ellátott köteleket adnak el a tengerészeknek. A kötelekhez mellékelt (szóbeli) használati utasítás szerint az első csomó kioldása enyhe szellőt, a másodiké erős szelet, a harmadiké pedig tomboló vihart eredményez. A csomómágia a világ szinte minden részén megtalálható valamilyen formában. Egy arab legenda szerint Mohamed prófétát ellenségei egy mély kútba rejtett, tizenegy csomóval ellátott zsinór segítségével próbálták eltenni láb alól. Gábriel arkangyal azonban felhozta a zsinórt a kútból, Mohamed pedig elmondta felette a Korán tizenegy versét, miáltal a csomók maguktól kioldódtak, és a rontás visszaszállt azokra, akiktől eredt. Az afrikai varázslók a mágikus csomó megkötése pillanatában kimondják ellenségük nevét, miáltal hatalmat nyernek felette. Az ír parasztok csomókkal ellátott kötetet húznak át a beteg tehén hátán. Ha a kötél simán átcsúszik, az állat hamarosan felépül, ha akadozik, nincs sok remény a gyógyulására. A modern boszorkányok elsősorban emberek gyógyítására használják a csomókkal ellátott zsinórt. A csomók ebben az esetben a betegségnek felelnek meg, kioldásuk pedig az egészség helyreállítását hivatott elősegíteni. A csomókötést ezenkívül az akaraterő fókuszálására és a vágyak beteljesülésének, célok elérésének előmozdítására is alkalmasnak tartják. A boszorkány kilenc csomót köt egy zsinórra, miközben kívánságteljesítő varázsigéket mormol, illetve varázsénekeket kántál és az elérendő célra koncentrál. A megkötött csomókra úgy tekint, mint akaraterejének, illetve mágikus hatalmának célirányos koncentrátumaira. Ezt követően minden nap kibont egy csomót, miáltal aktiválja, és útjára bocsátja a megkötött akaratenergiát, amely végül hozzásegíti célja eléréséhez, vágya beteljesüléséhez. Lilith, a boszorkányok istennője Végezetül ismerkedjünk meg napjaink egyik népszerű boszorkányistennőjével, a jogaiba éppen csak visszahelyezett Lilithtel, aki az elmúlt két-két és fél évezred folyamán rosszindulatú női démonként, éjszakai kísértőként tengette az életét a héber mitológia, illetve a zsidó folklór peremvidékén. Napjaink neopogány boszorkányai Lilithet azonosnak tekintik az őskori és őkori Európa és Közel-Kelet Nagy Istennőjével, vagy legalábbis annak harmadik aspektusával, a fogyó hold alvilági banyaistennőjével. A Nagy Istennővel, azaz az istennőhármasság (szűz-anya-banya) teljességével való azonosítás alapja - az intuitív felismerésen túl - az a kvázi tudományos feltételezés, amelyről Robert Graves is említést tesz a

Raphael Pataival közösen írt Héber mítoszok bevezetőjében: „Lilithet, Éva elődjét teljesen kiszorították a Bibliából; csupán Ézsaiás említi; azt mondja róla, hogy elhagyatott romok közt lakik. A midrás-elbeszélésekből ítélve, amelyek Lilith szexuális kicsapongásait emlegetik, arra lehet következtetni, hogy termékenységistennő volt. Lillake néven egy sumer vallásos szövegben (Gilgames és a fűzfa) is előfordul.” Lilith és a Nagy Istennő harmadik aspektusának, a fogyó hold boszorkányistennőjének azonosítását leginkább Lilith későbbi pályafutása indokolja. Ez utóbbi azonosítás révén egyébként Lilith a modern sátánizmus és a sötét erőket segítségül hívó, illetve azokkal együttműködő más kortárs ezoterikus irányzatok igényesebb követőinek körében is szert tett némi népszerűségre. Tudomásunk van például egy Lilith barlangja (Grotto of Lilith) nevü kaliforniai székhelyű csoportosulásról, amelyet mindkét nembeli sátánisták és fekete boszorkányok alapítottak, valamikor a hatvanas-hetvenes évek fordulóján. Ennek a csoportnak volt a főpapnője az a Lilith Sinclair, aki később a Sátán Egyházából (Church of Satan) kivált Michael A. Aquino oldalán megalapította a még ma is működő Széth Temploma (Temple of Seth) nevü sátánista gyülekezetet. Ádám első felesége Az apokrif héber hagyomány szerint Ádám első felesége nem Éva, hanem Lilith volt. A Teremtő ugyanúgy alkotta meg, mint Ádámot, de tiszta por, illetve agyag helyett trágyát és iszapot használt (vagy éppen ellenkezőleg, ugyanazt az „égi tüzet” amelyből az angyalokat is létrehozta). Az első emberpár azonban sehogyan sem fért össze, mivel Ádám, mint az elsőként megteremtett ember, ura és parancsolója akart lenni Lilithnek, aki viszont nem volt hajlandó az alázatos, engedelmes feleség szerepét eljátszani. (Mindebből többen arra következtetnek, hogy Lilith alakját a Nagy Istennőt tisztelő kánaánita asszonyokról mintázták a korabeli szerzők.) Lilith végül már abba sem egyezett bele, hogy a közösülés során alul helyezkedjen el, és amikor Adám erőszakkal próbálta magáévá tenni, kimondta a Teremtő egyik titkos, mágikus erejű nevét, a levegőbe emelkedett és elszállt. Ádám ekkor az Úr elé járult, és elpanaszolta neki, hogy elhagyta a felesége, akivel egyébként egy cseppet sem volt megelégedve. A teremtő megbízott három angyalt, hogy kutassák fel az engedetlen Lilithet. Szenoj, Szanszenoj és Szemangelof végül a Vörös-tenger partján találtak rá, ahol addigra már számtalan démonnal közösült (kipróbálva minden neki tetsző pozitúrát) és folyamatosan szülte az apró, láthatatlan démonfiókákat (lilim). Miután Lilith nem volt hajlandó visszatérni Ádámhoz, az angyalok megátkozták, hogy démoncsemetéi közül naponta száz pusztuljon el. Lilith erre megfogadta, hogy bosszúból a leendő emberiség ellen fordul, és egy újszülött sem lesz tőle biztonságban, de üldözni fogja a gyermekágyas asszonyokat és az érett férfiakat is. Egy másik elbeszélés szerint viszont Lilith egyenesen az Úrtól kapta a felhatalmazást arra, hogy belátása szerint döntsön az újszülöttek sorsáról, a fiukéról körülmetélésükig, azaz életük nyolcadik napjáig, a lányokéról pedig a születésüktől számított huszadik napig. Halhatatlan „nőstényördög” A kabbala legfontosabb alapműve, a Zohar szerint Lilith - aki paradox módon megtarthatta halhatatlanságát, mivel jóval a bűnbeesés előtt elhagyta Ádámot - később a démonok fejedelmének, Szamáélnek lett a felesége, és mind a mai napig szüli neki a démonfiókákat. Hasonló véleményen vannak az iszlám démonológusok, akik a Sátán feleségének és a dzsinnek elapadhatatlan termékenységű szülőanyjának tartják. Lilith halhatatlanságát mi sem bizonyítja ékesebben, mint az hogy Goethe Faustjában is felbukkan, fiatalon, csábítóan, a boszorkányszombat illusztris vendégeként: „FAUST: Az ott ki? MEPHISTO: Nézd meg jól, s figyelj nevére. Lilith. FAUST: Ki? MEPHISTO: Ádám első felesége. Vigyázz, mert megbűvöl aranyhajával, E földnek semmi kincse nem rokon Vele, s az ifjú, kit beléje fon, Hálóját egyhamar nem tépi átal.” (Sárközi György fordítása) Ézsaiás próféta szerint (4,14-15) a bagolyszerű Lilith az edomi sivatag ősí romvárosaiban tanyázik, különféle tisztátalan állatoktól és az éjszaka lényeitől körülvéve. „Kifelé Lilith” Az idők során több olyan mágikus módszert is kidolgoztak, amely védelmet biztosít Lilith gyilkos dühe ellen. A zsidók egykor varázskört húztak a szülő nő ágya köré, vagy faszénnel kört rajzoltak a szülőszoba falára,

benne a következő szöveggel: „Ádám és Éva. Kifelé Lilithl” Az ajtóra pedig felírták a Lilithet üldöző és megátkozó három angyal nevét. A zsidó folklór szerint, ha az újszülött nevet álmában, gyanítható, hogy az óvintézkedések dacára Lilith valahogy mégiscsak a közelébe férkőzött, és éppen álnokul simogatja. Ilyenkor mutatóujjal gyengéden rá kell ütni a csecsemő ajkára, amitől Lilith eltávozik. Egy népszerű kelet-európai ráolvasás elmondja, hogy egy bizonyos bibliai próféta vándorútja során találkozik egy boszorkánnyal, akiről gyanítható, hogy Lilithel azonos, és aki gyermekágyas asszonyok megrontásával tölti az idejét. A próféta kényszeríti, hogy árulja el mind a kilenc nevét, és megesketi, hogy azokban a házakban, ahol meglátja felírva mind a kilencet, nem bántja sem az anyát, sem az újszülöttet. A felsorolt nevek között található a héber-arámi eredetű, 'pirosság', 'pír' jelentésű Odem és az 'anyaméh' jelentésű Batna, a görög eredetű, 'alaktalan', 'formátlan' jelentésű Amorfo és az ókori szír szövegekből származó 'gyermekét megfojtó anya'. A madárlábú istennő és a szőrös lábú királynő A zsidó népi etimológia Lilith nevét a lajim ('éjszaka') szóból származtatja, napjaink mitográfusai viszont úgy gondolják, hogy az akkád-babiloni lila, liht. lilitu ('gonosz szellem', 'szél-démon', 'női démon') kifejezésekre vezethető vissza. A legkorábbi névváltozattal egy kb. 4000 éves ékírásos sumer agyagtáblán találkozhatunk. Az Ur romjai közül előkerült táblán, amelyen Gilgames és a fűzfa története olvasható, szerepel egy Lillake nevü női démon, aki egy fűzfa törzsében tanyázik. Ily módon tehát Lilith az életadó faistennőkkel, a Nagy Istennő kedvelt archaikus megjelenési formáival is kapcsolatba hozható. Azt a meztelen, madárlábú, szárnyas nőalakot, amely egy másik, ugyancsak 4000 évesre becsült mezopotámiai agyagtáblán látható, a legtöbb kutató szintén Lilithtel azonosítja. A madárlábú istennő, illetve női démon alakjával egyébként számos nép mitológiájában találkozhatunk, gondoljunk csak a görög mitológia madárlábú szirénjeire, vagy a középkori Franciaország La Reine Pedauque néven emlegetett „madárlábú királynőjére”. A madárláb a zsidó folklórban idővel szőrös lábbá alakult át, így válik érthetővé az a történet, amelyben Salamon király Lilithet véli felismerni becses vendégében, Sába szépséges királynőjében, amikor éjszakai együttlétük során felfedezi, hogy a hölgynek szőrös a lába. Sába királynőjének Lilithtel való azonosítására egyébként nem ez az egyetlen példa. Jób könyvnek arámi változatában a Sába (királynője) megnevezés helyett a „Lilith, Zmargad királynője” olvasható. A középkorból ered és több változatban is fennmaradt az a történet, amelyben Lilith Sába királynőjének alakját magára öltve csábít el egy wormsi zsidót. A sötét istennő Lilith a középkori keresztény démonológiában egyike lett azon succubus, helyesebben succuba nevezetű női démonoknak, akik az egyedül alvó, magányos férfiak elcsábítására specializálták magukat. A férfiakra vadászó, éjszakai csábítóként megjelenő Lilithre egyébként már a Talmud is felhívja a figyelmet: „Érett férfi ne aludjon egyedül a házban, mert ha így tesz, számíthat rá, hogy Lilith elcsábítja,” (Az ilyen és hasonló elképzeléseken alapul az a nem túl magasröptű modern elmélet, amely Lilithet, illetve a succubákat az éjszakai magömlés megszemélyesítéseiként értelmezi.) A IV. században élt Szent Jeromos Lilithet a görög mitológia, illetve folklór hasonló karakterű, gyermekgyilkos, férfifaló éjszakai kísértőjével, a lamiával azonosítja. A lamiákról - akiket empuszai ('kényszerítők') és mormolükeiai ('farkasijesztők') néven is emlegettek szintén azt tartották, hogy elcsábítják a magányosan alvó férfiakat, és kiszívják a vérüket, illetve az életerejüket. Bár általában többes számban beszéltek róluk, és úgy emlegették őket mint Hekaté boszorkányistennő gyermekeit, a görög mitológiában eredetileg csak egy Lamia volt, akiről Robert Graves a következőket írja A görög mítoszokban: „Bélosznak volt egy gyönyörű leánya, Larnia. Líbiában uralkodott, s Zeusz - viszonzásul kegyeiért - páratlan képességgel ajándékozta meg: tetszése szerint kivehette és visszatehette a szemét. Lamia több gyermeket szült Zeusznak, Héra azonban féltékenységi rohamában - Szkülla kivételével - valamennyit megölte. Lamia bosszúból mások gyermekeit ölte meg, és általában olyan kegyetlenül viselkedett, hogy ijesztő maszkká változott az arca. Később beállt az Enpuszák közé, fiatalemberekkel hált együtt, és álmukban kiszívta a vérüket. [...] Lamia a líbiai Neith, a szerelem és a harc istennője volt, akit Anathának és Athénének is neveztek. Kultuszát az akhájok megszüntették, s a végén - akárcsak az arkadiai Alphitóból - belőle is mumus lett, s a gyermekeket ijeszgették vele. Neve, a Lamia, valószínűleg a laimosz ('torok') szóból származó lamürosz ('falánk') jelzővel rokon, amely nőkre alkalmazva 'kéjsóvár'-t jelent. Rút arca nem volt más, mint az az ijesztő Gorgóálarc, amelyet papnői viseltek gyermekáldozattal egybekötött misztériumszertartásaik során. Lamia kivehető és visszatehető szemének motívuma talán az istennő egyik képére vezethető vissza, amelyen egy héroszt éppen a természetfeletti látás képességével ruház fel, azaz átnyújt neki egy szemet. Az Empúszák nőnemű erotikus lidércek voltak.” (A kivehető szem motívumának Graves-féle értelmezése egyébként

tökéletes összhangban van azzal a ténnyel, hogy a "sötét” [tantrikus] istennőknek a világ számos archaikus-tradicionális kultúrájában beavatási funkciókat tulajdonítottak, illetve tulajdonítanak.) Ismeretes egy hellenisztikus dombormű, amely egy meztelen lamiát ábrázol, amint éppen meglovagol egy hanyat fekvő férfit. Lilith görög megfelelője tehát ugyancsak a felső testhelyzetet kedveli, mint ahogy ezt kedvelték - legalábbis Apuleius szerint - Hekaté thesszáliai boszorkányai is. Ez és számos egyéb közös vonás annak a merésznek tűnő, de valójában kézenfekvő feltételezésnek a kimondására ösztönöz, miszerint, ha a körülmények annak idején lehetővé tették vo!na egy tényleges és autentikus nyugati tantrikus kultusz kibontakozását, annak panteonjában Lilith és a többi, éjszakai kísértővé degradálódott „sötét” istennő bizonyára központi helyet kapott volna. (Napjainkban mellesleg éppen egy ilyen nyugati tantrikus kultusz kialakulásának lehetünk tanúi.) XI. fejezet A macumba Az elmúlt századok során Latin-Amerikába hurcolt fekete rabszolgák és leszármazottaik köréten alakultak ki azok a sajátos keverékvallások, illetve mágikus-eksztatikus kultuszok, amelyekben jórészt a nyugat-afrikai mitológia, varázslás és szellemhit ötvöződik a katolicizmussal, a hagyományos európai okkultizmussal és a XIX. századi spiritizmussal, valamint a helyi indián hitvilággal és a teozófia által favorizált, divatba hozott indiai (hindu és buddhista) metafizikai tanítások bizonyos elemeivel. Különösen a karibi térségben és Dél-Amerika atlanti-óceáni partvidékén népszerűk azok az egzotikus, hibrid kultuszok, amelyeknek közös jellemzője a keresztény szentekkel azonosított afrikai istenek tisztelete, az eksztázist előidéző rituális zene és tánc, a szellemek általi időleges megszállottság és a mágia. A három legismertebb ilyen karakterű afroamerikai kultusz a voodoo, a santeria és a macumba. A voodoo elsősorban a francia, a santeria a spanyol, a macumba pedig a portugál nyelvterületen honos. A továbbiakban ez utóbbiról, a Brazíliában népszerű macumbáról mondunk el néhány alapvető tudnivalót és érdekességet. Afrikai istenek Amerikában Mindenekelőtt tisztáznunk kell, hogy a macumba kifejezés nem konkrét vallási irányzatot, illetve kultuszt jelöl, hanem általános elnevezése, összefoglaló neve az afro-brazil mágikus-spirituális szinkretizmus különböző megnyilvánulásainak, amelyek közül most csak a három legjelentősebbel; a candombléval, vagyis az afrikai eredetű istenek kultuszának egy aránylag tiszta formájával; az umbandával, a Kardecféle spiritizmus egy sajátos, helyi változatával; valamint a quimbarrdával, azaz a fekete mágiával foglalkozunk. A kevésbé jelentős irányzatokról, mint amilyen a xango, a palo magombe, a catimbo vagy a batuque, most csak e felsorolás erejéig ejtünk szót. A XVI. század közepétől a XIX. század közepéig a portugálok több millió fekete rabszolgát szállítottak át az Atlanti óceánon Nyugat-Afrikából Brazíliába. A rabszolgákat annak rendje és módja szerint megkeresztelték, a lelki üdvösségükre való szokásos álszent hivatkozással, valójában persze azért, hogy spirituális gyökereiktől elszakítva még kiszolgáltatottabbak és még kezelhetőbbek legyenek. Az erőszakkal rájuk kényszerített kereszténység azonban az eltelt évszázadok dacára sem lett több egy rikító színekkel kifestett, vékony és áttetsző paravánnál, amely mögött ma is elevenen él az afrikai istenek tisztelete és az ősök pogány mágiája. A candomblé és az orixák A legtradicionálisabb, vagyis a legtöbb ősi, autentikus afrikai elemet tartalmazó afro-brazil kultusz a candomblé. A kultusz elnevezése a fekete rabszolgák hagyományőrző táncos összejöveteleit jelölő candombé szóból ered. Ezeken a féktelen, pogány mágikus-rituális táncesteken a korabeli híradások szerint időnként több fehér arcot lehetett látni, mint feketét. Zacharias Wagner XVII. századi holland utazó beszámo-lója szerint „A rabszolgák hat, keményen átdolgozott nap után vasárnap kimenőt kapnak. Ilyenkor összegyűlnek egy erre kijelölt helyen, ahol egész nap táncolnak a dobok hangjára, isszák a garapát és addig ugrálnak, amíg végül már nem ismerik fel egymást.” Kortársa, Gregorio de Mattos pedig azt írja, hogy sok portugál is látogatja ezeket a „bálványimádó” összejöveteleket, ahol együtt táncolnak a feketékkel. „Ezek a táncok csakis az ördög művei lehetnek, mivel egyedül ő képes ilyen (tömeges) eksztázist előidézni.” Az első ismert terreirót, azaz candomblé-szentélyt a múlt század harmincas éveiben hozta létre Salvador da Bahía de Todos os Santosban, Brazília akkori fővárosában három felszabadított rabszolganő, akik a „szentek szülőanyjai” megtisztelő címen vonultak be a candomblé mitológiájába. Ebben a mitológiában azonban nem a legendás ősök és a halhatatlan hősök játsszák a főszerepet, hanem az orixák, a keresztény szentekkel azonosított nyugat-afrikai, főleg joruba (eredetű) istenek. Az orixák-hasonlóan a voodoo loáihoz előszeretettel lovagolják meg, azaz veszik birtokba híveiket a tiszteletükre rendezett mágikus-eksztatikus közösségi szertartások során. A megszállott hívő bizonyos megnyilvánulásaiból mindig pontosan lehet tudni, hogy éppen melyik orixa vette birtokba. Gyakran megesik, hogy az orixák az általuk megszállt személyt - aki

utólag rendszerint semmire sem emlékszik - ideiglenesen felruházzák a gyógyítás és a jövőbelátás képességével. Az afro-brazil panteon A candomblé szertartásokon leggyakrabban megnyilvánuló, tehát a legnagyobb tiszteletnek örvendő, legnépszerűbb, leghatalmasabb, vagy éppen legrettegettebb orixák a következők: EXU: az ajtóőr, az utak megnyitója. Ő a nagy bajkeverő, az örök vándor, az istenek hírvivője, ezért sokan a candomblé Hermész-Mercuriusaként emlegetik. A rítusok során mindig őt idézik meg először, mert ő nyitja meg a kapukat a többi orixa előtt, lehetővé téve ezzel, hogy birtokba vegyék az erre alkalmas táncosokat. Exu az ajogunnak nevezett „erők” segítségével ellenőrzi, illetve irányítja az emberek világát. Ezek az erők egyenlő arányban vannak jelen az ember sorsát meghatározó ellentétpárokban; a szerelemben és a gyűlöletben, a vidámságban és a szomorúságban, a nyereségben és a veszteségben, a békében és a háborúban stb. Az általa megszállt emberek imádják a fűszeres ételeket és az erős italokat, szinte megállás nélkül dohányoznak és beszélnek, rikítóan tarka ruhákat öltenek magukra, és egyértelműen kifejezésre juttatják felfokozott nemi étvágyukat. Exut, akit gyakran emlegetnek többes számban (exus), hol Jézussal azonosítják, hol Luciferrel, hol Szent Péterrel, hol pedig Szent Benedekkel. YEMANJA: a legnépszerűbb afro-brazil istennő. Neve az anya és a hal jelentésű joruba szavakból tevődik össze, ezért általában „halak anyjaként” fordítják. Ő a vizek úrnője, a tengerek királynője, „ősanyánk, az óceán”. Ő az élet szülőanyja és a nagy befogadó. Ő a dédelgető anyai szeretet istennője, de tud vad, haragos, féktelen és pusztító is lenni. Legnagyobb ünnepén, a január elsejére virradó éjszakán, fehérbe és kékbe öltözött papnői és hívei gyertyák és mécsesek ezreit gyújtják meg a tiszteletére végig a tengerparton, különösen a Rio de Janeiró-i Copacabanán. Yemanját az ég királynőjeként vagy a „Tenger Csillagaként” (Stella Maris) tisztelt Szűz Máriával azonosítják. Mivel Yemanja a vizeket felduzzasztó Hold istennője is, különösen azok a Mária-ábrázolások állnak hozzá közel, amelyeken a Szűzanya egy holdsarlón áll. OGUN: a harcosok és a kovácsok, a vér, a tűz, az erő és a vas istene. Hirtelen haragú, vérbő orixa, akit nem nagyon érdekel más, mint a nők, a bor, a csillogó fegyverek, a háború és a vadászat. Legfőbb jelképe a kés. Egy közkeletű elképzelés szerint a különféle vágó és szúró fegyverek, illetve eszközök ragyogó pengéi Ogun mindent látó szemeivel azonosak. Annak idején a jorubák, ha Ogun nevére esküdtek, nyelvükkel megérintették egy vasfegyver élét. OXUM: Yemanja lánya, Ogun nővére, a csábító nőiesség, a szerelem, a szexualitás, a szépség, a divat, a luxus és a kényelem úrnője. Az érzéki örömök és a nem túl mély érzelmek határozzák meg életét, és ez jellemzi „gyermekeit” is, vagyis azokat (a nőket), akik tartósan a hatása alá kerülnek. Legfőbb jelképe a tükör. OBATALA: a „fehérbe öltözött király”, az ég ura, a béke, a nyugalom, a kiegyensúlyozottság, a megelégedettség és a józanság istene, az ember megformálója. Obatala azon kevés orixák egyike, akik nem fogyasztanak alkoholt. Mivel az ember teremtése idején egyszer mélyen a pohár fenekére nézett, és egy egész sor torz alakot mintázott meg s keltett életre, megfogadta, hogy soha többé nem iszik részegítő italokat. A fenti történet miatt Brazíliában Obatalát tartják a testi fogyatékosok védőszentjének. ORISA OKO: a föld, a földművelés és a földművesek fallikus alakban ábrázolt istene. Ő termékenyíti meg a földeket és teszi lehetővé a bő termést. Jelképe a jogar és a furulya. Szolgái a méhek. XANGO: a villámlás és a mennydörgés, a vadászat és az útonállás istene. A felhők között él egy hatalmas, ragyogó rézpalotában. Jelképe az íj és a kard. Három felesége van, az egyik közülük Oxum. OMOLD: a nyomorúság és a betegségek félelmetes istene. Nem tesz mást, csak rombol, pusztít és „zabál”, de ha a megfelelő módon közelednek hozzá, kegyesen elősegítheti a betegek gyógyulását. Teste nyomorék, járása bicegő; így kezdenek mozogni azok a hívei is, akiket az eksztatikus szertartások során birtokba vesz. Bőre csupa seb és hólyag a durva ruházat alatt. Már akkor leprás volt, amikor megszületett. Anyja undorodva dobta a tengerbe, de a könyörületes Yemanja istennő kimentette a háborgó hullámok közül, és örök élettel ajándékozta meg. A katolikus szentek közül elsősorban a betegeket istápoló Szent Rókussal és a leprásokat gyámolító Szent Lázárral azonosítják. Az umbanda és az ősök szellemei A második legnépszerűbb afro-brazil kultusz, az umbanda, a századforduló táján nyerte el mai formáját. Az umbanda alapját - csakúgy, mint a candombléét - a rabszolgák által őrzött joruba vallás és mitológia alkotja. Erre rétegződött rá a múlt század második felében az Allan Kardec-féle európai spiritizmus, majd - a teozófia révén - a hinduizmus és a buddhizmus néhány erősen popularizált, sőt vulgarizált eleme, mindenekelőtt a reinkarnációba vetett hit és a karmáról szóló tanítás. Jellemző vonása még az umbandának, hogy az ősi, afrikai istenek a katolikus szenteken kívül az amazóniai indián mitológia többé-kevésbé megfelelő figuráival is összeolvadtak. Egyesek szerint az umbanda elnevezés a halhatatlan isteni princípiumot jelölő szanszkrit aum gandha kifejezés félrehallott, eltorzult formája. A zenés-táncos umbanda összejövetelek nagyjából úgy zajlanak le, mint a candomblé rituálék, azzal a különbséggel, hogy itt nem az orixák, az istenek, hanem az egunok, a halottak szellemei szállják meg az

erre alkalmas táncosokat. Az umbanda rituálék során leggyakrabban megnyilatkozó szellemek két csoportba sorolhatók. Az egyik csoportot az Amerikába hurcolt feketék első generációihoz tartozó „bölcs, öreg rabszolgák” szellemei, a preto velhók, a másikat pedig a hódítás során lemészárolt indiánok szellemei, a caboclók alkotják. A preto velhók képviselik a hagyományt, a tudást és a bölcsességet, a caboclók pedig a szűz természet megzabolázatlan, vad őserejét, az érintetlen esőerdők félelmetes, mágikus világát. Az umbanda mitikus világképe szerint minden szellem és természetfeletti lény beletartozik valamilyen kategóriába; így például a halászok, a tengerészek és a vízbe fulladt emberek szellemei, valamint a sellők, a szirének, a tritonok és a többi halfarkú tengeri lény a “Yemanjavonalhoz”; a joruba istenek, az őserdei démonok és az afrikai ősök szellemei az “afrikai vonalhoz”; az arabok, a hinduk, a kínaiak és a japánok szellemei pedig a “keleti vonalhoz” tartoznak. Az orixák közül csupán Exu és felesége, Pomba Gira nyilatkozik meg a girának nevezett eksztatikus umbanda összejöveteleken. De Exu amúgy is fontos, sőt nélkülözhetetlen szerepet tölt be az umbandában, mivel ő nyitja meg az élők világa és a holtak birodalma közti kaput, s teszi lehetővé, hogy az ősök szellemei ideiglenesen birtokba vegyék, „meglovagolják” a nekik felajánlkozó táncoló médiumokat, a cavalókat. A quimbanda és a sötétség hatalmai Ugyancsak Exu a központi alakja a quimbarrdának, a fekete mágiának. A quimbanda híveinek és gyakorlóinak szemében ő a poklok ura, az ördögök fejedelme, a boszorkányok és a varázslók istene. Mivel Exu számtalan alakban képes egyszerre megjelenni, gyakran beszélnek róla többes számban (exus). A nyugati kultúrkör démonai közül Exu király néven Luciferrel, Exu Mor néven Belzebubbal, a keresztutak Exuja néven pedig Astarottal azonosítják. Ez utóbbi elnevezés elárulja, hogy a keresztutak legalább olyan fontos szerepet játszanak a quimbandában, mint az európai (fekete) mágiában. A varázslók éjszakánként az elhagyatott keresztutaknál űzik sötét praktikáikat, itt áldozzák fel az Exunak szánt kakasokat, itt húzzák meg a tizenhárom fekete gyertyával övezett varázskört, itt idézik meg a sötétség hatalmait és itt gyakorolják az „ösvények lezárásának” művészetét, vagyis a quimbanda segítségével történő, halált hozó rontást. A quimbanda művelői persze nemcsak rontással, hanem gyógyító mágiával és egyéb pozitív varázspraktikákkal is foglalkoznak, de jellemző módon ilyen alkalmakkor is inkább a sötét erőkhöz és a negatív, destruktív istenekhez fordulnak segítségért. Alma Guillermoprieto mexikói újságírónő Samba című könyvében bemutat egy Celina nevü duimbanda papnőt, aki Omoluval, a leprás orixával épített ki bensősé-ges kapcsolatot: Celina áldását igen nagyra értékelték hívei, és Celina minden hozzá fordulót megáldott. Áldásaival hozzájárult egyesek sikeréhez és szerencséjéhez, azoknak pedig, akiknek semmi sem jött össze, reményt és megnyugvást adott. De minthogy „Omolu volt a pártfogója, aki szétosztotta az emberek közt a betegségeket, különösen a gyógyulni vágyóknak volt szükségük az áldására. A fia azt mondta róla, hogy mindig ismeri a bajok gyökerét, és egy olyan közösségben, ahol nem volt kórház, de még orvosi ügyelet sem, s ahol ezer csecsemő közül százhúsz nem élt többet néhány napnál, csak az ő áldására hagyatkozhattak. Amikor az orvosok nem segítettek, vagy csupán a megelőzés volt a cél, az emberek arra kérték, hogy idézze meg Omolut és a segítségével gyógyítsa meg gyermeket, szüntesse meg a hasfájását, a hasmenését, vagy csak előzze meg a bajt.” XII. fejezet Mágikus növények és „túlvilági” utazások A különféle régi-új mágikus utak, módszerek, technikák és eljárások bemutatását a sokfelé még napjainkban is eleven, vagy éppen megújulóban levő samanizmus, ezen belül is bizonyos, mifelénk kevésbé ismert, de az indiánok által ősidők óta tisztelt és alkalmazott újvilági pszichedelikus növények és a segítségükkel történő „túlvilági” utazások ismertetésével zárjuk. Talán sehol a világon nem épült be olyan szervesen a tudatmódosító hatású növények kultusza és alkalmazása a samanisztikus, vallásos és mágikus gyakorlatba, mint Mexikóban és a vele határos területeken. Közép-Amerika indiánjai mind a mai napig a legkülönbözőbb fajtájú és hatású narkotikus növényeket hívják segítségül a transzcendencia meghódításához, a sámáneksztázis előidézéséhez, a mágikus képességek kifejlesztéséhez, a jövőbelátáshoz, a gyógyító varázsláshoz és a vallási szertartások hatásosabbá tételéhez. A továbbiakban ezért először ezekből a gyakran isteni eredetűnek tartott, természetfeletti tulajdonságokkal felruházott közép-amerikai pszichotróp, illetve hallucinogén növényekből mutatunk be néhányat, de persze nem elsősorban a botanika, hanem a hozzájuk fűződő mitikus-fantasztikus elképzelésekkel és a körülöttük kialakult mágikus-eksztatikus kultuszokkal foglalkozó etnobotanika felől közelítve meg őket. Ezt követően, a fejezet hátralevő részében hasonló karakterű dél-amerikai, főleg amazóniai és andokbeli mágikus növényekről és azok használatáról, használóiról mondunk el egy-két alapvető tudnivalót és érdekességet.

A pejot és hatása Mexikó kétségkívül legismertebb és legnépszerűbb narkotikus növénye az indiánok által peyotl, peyote (pejot), hikuli vagy hikuri néven emlegetett gumószerű, tüskétlen meszkalinkaktusz. A pejot (Lophophora Williamsii) jelenkori közismertségét jórészt C. Castaneda könyveinek, mindenekelőtt a Don Juan tanításainak köszönheti. Castaneda egy mexikói jaki indián sámán, Don Juan Matus tanítványaként ismerkedett meg a pejottal és annak istenével, Mescalitóval, aki földöntúli látomásokban és beavatásszerű élményekben részesítette. Az észak-mexikói és délnyugat-texasi sivatagokban őshonos pejot 5-13 gerezdre tagozódó, hámozott mandarinra emlékeztet. Kékeszöld színű föld feletti részének átmérője nagyjából nyolc, magassága pedig öt centiméter. Mivel bolyhos, répaszerű gyökere jóval nagyobb a föld feletti résznél, a spanyolok sokáig csak gyökérként emlegették. Vadon élő példányai magról szaporodnak. Virágzása mindössze néhány napig tart. A gumók közepén elhelyezkedő halványlila virágok reggelente kinyitják, esténként pedig összezárják szirmaikat. A pejot negyvennégyféle alkaloidát tartalmaz, amelyek közül a központi idegrendszert izgató, hallucinogén hatású meszkalin szerepe a legjelentősebb (ezért helyenként meszkalgumó néven is emlegetik). Fogyasztóit átmeneti rosszullét után színpompás, folytonosan változó, kaleidoszkopikus látomásokban, transzcendens élményekben és misztikus tapasztalatokban részesíti. Hatására a színekhez hangok, a hangokhoz színek társulnak, a tárgyak és az élőlények körül pedig halványan derengő aura válik láthatóvá. Ezenkívül gyakran kelti a súlytalanság és a testetlenség érzetét. Egyes indián törzsek orvosságként és afrodiziákumként is alkalmazzák. Istenek ajándéka Mexikó számos narkotikus hatású mágikus növénye közül a pejot volt az első, amelyre a hódító spanyolok felfigyeltek. Francisco Hernandez, II. Fülöp király udvari orvosa Új Spanyolország természetrajza című könyvében így ír a különleges „gyökérről”: „ ..föld feletti része nem ereszt ágakat vagy leveleket, csupán apró pamacsok emelkednek ki a felületéből, aminek következtében nehezen lehet róla pontos leírást adni. Férfiakra és nőkre egyaránt káros hatásúnak tartják. Íze édeskésnek, ugyanakkor kesernyésnek is tűnik. A helybeliek szerint péppé zúzva és a bőrbe dörzsölve enyhíti az ízületi fájdalmakat. Természetfeletti hatása is van ennek a gyökérnek, feltéve, ha hitelt lehet adni mindannak, amit vele kapcsolatban állítanak. Akik fogyasztanak belőle, a prófétai ihletettség állapotába kerülnek, és képessé válnak arra, hogy megpillantsák a jövőt. A chichimec indiánok (vadásztörzs, amely a sivatagban él) hite szerint a gyökérnek megvan hozzá a hatalma, hogy ezt lehetővé tegye.” Az aztékok és a velük rokon népek isteni eredetű szent növénynek vagy egyenesen isteni lénynek tekintették a pejotot. Felhasználói és alkalmazói elsősorban a jövendőmondók, a sámánok, s varázslók (naualli), a papok és a mágikus gyógyítók voltak, akik gyakran legfőbb segítőjükként, első számú szövetségesükként emlegették. Az általa előidézett víziókat isteni üzenetek közvetítőinek, mágikus energiák hordozóinak tartották, amelyek megmutatják a jövőt, feltárják a múlt és a jelen titkait, láthatóvá teszik az univerzum rejtett régióit, természetfeletti tudással és képességekkel ruháznak fel, visszaadják az egészséget, fokozzák a nemi erőt és meghosszabbítják az életet. A spanyol hódítás korából származó beszámolók szerint azonban gyakran olyan prózai célok érdekében is igénybe vették a pejot segítségét, mint például elveszett vagy ellopott tárgyak felkutatása. Egy Nicholas de Leon nevü hittérítő még egy erre vonatkozó kérdést is elhelyezett a meggyónandó bűnök azon listáján, amelyet a frissen megkeresztelt (pontosabban keresztvíz alá kényszerített) indiánok számára állított essze: „ittátok már a pejot levét, vagy itattátok azt másokkal, hogy rájöjjetek titkokra, vagy megtudjátok, hol rejtőznek az elveszett vagy ellopott holmik?” Egyetemes orvosság, afrodiziákum és doppingszer Az azték mágikus orvosi hagyományokat követő indián sámánok a legkülönfélébb betegségek gyógyítására használják a pejotot. Kezelnek vele reumát és kígyómarást, égési sérüléseket és fejfájást, magas lázat és impotenciát. A pejot alapú főzeteket vagy megitatják a beteggel, vagy a bőrébe dörzsölik, vagy beöntés formájában juttatják a szervezetébe. A pejot segítségével történő sikeres gyógyítások felkeltették néhány gyógyszerkutató érdeklődését. A hírek szerint már a laboratóriumi kutatások kezdeti szakaszában sikerült egy olyan hatásos, új antibiotikumot meghatározniuk a kaktuszban, amely „a penicilinre, aureomicinre és streptomicinre rezisztens baktériumokra is hat”. Bár a kutatások még folynak, az eddigi eredmények kétségkívül a tarahumara indiánokat ígazolják, akik szerint a pejot megtisztítja a testet és a lelket, őrzi az egészséget és meghosszabbítja az életet. A spanyol hódítás előtti időkben az aztékok és a velük rokon népek bizonyos vallási ünnepek és templomi szertartások során pejotfőzettel feldúsított pulquét fogyasztottak. A spanyol krónikások szerint ezeknek a rituális eseményeknek rendszerint a minden korláttól mentes csoportszex volt a befejező mozzanata. Az áldozatra szánt embereket állítólag szintén ezzel a koktéllal itatták. A tarahumara indiánok az évente

megrendezésre kerülő szakrális jellegű sportversenyek és viadalok előtt szárított pejotdarabok rágcsálásával doppingolják magukat. Az amulettként viselt vagy a házban elhelyezett szárított pejotdarabokról sokfelé azt tartják, hogy elhárítják a szemmelverést és a rontás egyéb formáit, elijesztik a démonokat és az ártó szándékú varázslókat, távol tartják a tolvajokat, meghátrálásra kényszerítik az ellenségeket, megvédenek a betegségektől és a természeti csapásoktól. Az azték harcosok elsősorban azért viselték, mert hitük szerint emberfeletti erővel ruházta fel őket a csata megfelelő pillanatában. A nagy pejot-zarándokút A pejot számos indián nép kultikus életében játszott, illetve játszik fontos szerepet, de talán sehol sem vált annyira meghatározóvá, mint a hvicsol indiánok körében. Mexikóban jelenleg mintegy kilencezer hvicsol indián él, elszórtan, a Nyugati Sierra Madre nehezen megközelíthető rejtett völgyeiben és kopár fennsíkjain. Ma is eredeti nyelvükön beszélnek, amely rokon az aztékok nyelvével. Szerencsére a keresztény misszionáriusok hagyományromboló tevékenysége mind ez ideig nem járt sok sikerrel, vagyis a hvicsolok többé-kevésbé még ősi hitüket gyakorolják. Ebben a mágikus elemekkel sűrűn átszőtt vallásban központi helyet foglal el a pejot, hvicsol nevén a híkuri, amelyet Kauyumariéval, az isteni szarvassal, a szarvasok urával azonosítanak. Kauyumarie köti össze az eget a földdel, ő az istenek és az emberek közötti közvetítő és ő a sámánok legfontosabb segítőtársa. Egy Hilario nevü hvicsol mara'akame, azaz sámán így mesélte el elhivatása történetét: „Még kisfiú voltam, amikor különös álmot láttam, amelyben újszülött szarvasborjú képében megjelent előttem Kauyumarie, és ünnepélyesen közölte velem, hogy Tatehuari, a tűz istene (Nagyapánk, a Tűz) azt akarja, hogy sámán legyen belőlem.” A hvicsolok hegyvidéki hazájában nem terem meg a pejot, ezért a közösségek minden évben hosszú, több hónapig tartó pejotgyűjtő expedíciókat indítanak Huirikutába, őseik és isteneik szent följére. Huirikuta San Luis Potosi állam egyik, pejotban bővelkedő sivatagjával azonos, és a zarándokoknak 480 kilométernyi utat kell megtenniük odáig. Késő ősszel férfiak, nők és gyerekek 10-15 fős csoportjai indulnak útnak a hvicsol szertartási központokból, mara'akaméik vezetésével, és csak kora tavasszal érkeznek vissza. A zarándoklat során számos szent helyet felkeresnek, ahol tisztító szertartásokat végeznek és áldozatokat mutatnak be az istenek és az ősök tiszteletére. Az otthonmaradottak ezalatt hasonló rítusokat adnak elő, mert - saját állításuk szerint - egyfajta telepatikus kapcsolatban állnak az útonlevőkkel, s így valamiképpen maguk is részeseivé válnak a zarándoklatnak. A hagyományoknak megfelelően mind az úton levőknél, mind pedig az otthonmaradottaknál csomókkal ellátott zsinór van. Ez egyfajta rituális naptárként szolgál, amely megmutatja, hogy aznap mekkora utat kell megtenni, hová kell eljutni és ott milyen szertartásokat kell elvégezni. Amikor a zarándokok végre megérkeznek Huirikutába, a mara'akame a láthatatlanul jelenlevő szarvasisten nyomába ered, aki elvezeti az első pejothoz. A sámán ekkor varázsíjából több nyílvesszőt lő ki a kaktusz felé, mintha csak el akarná ejteni. A már említett Hilario szerint „a mara'akame így szerzi meg a pejotot, így ejti rabul; a pejot nem menekülhet előle”. A hvicsolok mindig csak annyi pejotot gyűjtenek, amennyit a következő expedícióig felhasználnak. A leszüretelt kaktuszokat hosszú zsinórokra fűzik, és a napon kiszárítják. Az így tartósított pejotot azután vagy elrágcsálják, vagy péppé zúzva és forró vízzel vagy valamilyen erjesztett itallal elkeverve megisszák. Utazás a szarvasisten hátán A mara'akamék a pejot-szarvasisten hátán lovagolva jutnak el a világ felső régióiba, ahol közvetlenül kommunikálhatnak az istenekkel és az ősök szellemeivel. Visszatérve a hétköznapi világba, azután az ő útmutatásaikat követve látnak hozzá a betegek gyógyításához és a legkülönfélébb problémák megoldásához. A hvicsoloknál azonban a pejotfogyasztás nem csak a sámánok előjoga. Bizonyos templomi szertartások alkalmával a közösség minden felnőtt tagja utazhat a szarvasisten hátán. Az utazás színtere, a tuki ovális alaprajzú, ablaktalan épület. Fala kő és vályog, csúcsos tetejét nád borítja. Egyetlen bejárata keletre néz, ahol Tahuexicua, a napisten (Atyánk, a Nap) naponta felkél. A tuki, mint minden igazi templom, az univerzum egészét jeleníti meg. A tetőgerendát tartó, szarvasagancsokkal ékesített oszlopok a világegyetem tartópílléreivel azonosak, a bejárat közelében égő tűz Tatehuarit, a tűz istenét, a tuki döngölt padlója pedig az élet istennőjét, Nakahuét (Nagyanyánk, a Föld) képviseli. Egyébként minden tukiban található egy földbe vájt üreg, amely Nakahue szobrának ad otthont, s amelyet a közösségi szertartások során áldozati ajándékokkal töltenek meg. A szertartás a tuki előtti téren, az égitesteket és a természeti erőket jelképező vályogépítményekkel övezett padón veszi kezdetét, ahol a tarka ruhákba öltözött férfiak és nők egy agancsos fejéket viselő táncmester irányításával rituális táncokat adnak elő. A tánc befejeztével elfoglalják helyüket a tukiban; az egyik oldalon a férfiak, a másik oldalon a nők. Ekkor előlép a sámán, megrázza tollakkal díszített varázsbotját (muhuieri), és énekelni kezd: „A széllel száll, repül imám, ott született az első üzenet helyén, ott született a kék térségben. Mi vagyunk a népek maja, az istenek közöttünk maradnak szent hajlékunkban...” Ezt követően körbeadják a

tökből készült ivóedényeket, amelyek a péppé zúzott pejot és a'nahuának nevezett erjesztett ital keverékét tartalmazzák, és kezdetét veszi az utazás. Pejotkultusz és szellemtánc A XIX. század végén a pejotkultusz az Egyesült Államok területén élő, rezervátumokba kényszerített indiánok körében is terjedni kezdett. Az észak-amerikai indiánok szintén isteni növénynek, mágikus erejű szövetségesnek tekintik a pejotot, amelyet speciális gyógyszerként, nagy erejű varázsszerként és vallásos segédeszközként egyaránt alkalmaznak. Az egyre terjedő pejotkultusz vezetett végül a ma már több százezer tagot számláló Native American Church, azaz a Bennszülött Amerikai Egyház megalapításához, amelynek keretein belül legálisan lehet élni a máskülönben tiltott pszichedelikus növénnyel. Az észak-amerikai indiánok pejotkultusza egy tőről fakad azokkal az elkeseredett vallási mozgalmakkal, amelyek a múlt század végén alakultak ki a szabadságuktól (tehát mindenüktől) megfosztott, rezervátumokba, illetve koncentrációs táborokba kényszenített, halálra szánt indiánok körében. A legnépszerűbb ilyen mágikus-misztikus jellegű vallási mozgalom szellemtánc néven vált ismertté. A szellemtánc elindítója, vovoka, a pajút indián “messiás” a következő szavakkal foglalta össze a kultusz lényegét: „Minden indiánnak táncolnia kell mindenütt, táncolnia megállás nélkül. Hamarosan, már a következő év tavaszán eljő a Nagy Szellem. Visszahozza összes vadjainkat mind egy szálig. Sok vad lesz mindenütt. És a halott indiánok is visszatérnek mind egy szálig, és élni fognak újra. Erősek lesznek, mint az ifjú emberek, mert fiatalon térnek vissza. És a vak, öreg indián megifjodik, és újból tud majd örülni az életnek. Ha a Nagy Szellem visszatér, az indiánok mindannyian felmennek a magas hegyek közé, messze el a fehérektől. Akkor többé az indiánoknak nem árthat a fehér ember. És ha az indiánok már mind fent tanyáznak a magaslatokon, nagy vízözön söpör végig a földön, és a fehérek mind belefúlnak, mind meghalnak. Akkor elvonul a víz, és mindenütt indiánok lesznek csupán, és rengeteg erdei vad. Ezért a varázslatos ember hírül viszi az indiánoknak, hogy mit kell tenniük. Táncolniuk kell folyamatosan, mert jó idők közelegnek. Azok az indiánok, akik nem táncolnak, akik nem hisznek e szavaknak, összetöpörödnek, alig egy láb magasak lesznek, és úgy is maradnak. És némelyik holt fává változik, és elemészti a tűz.” A szellemtánc mozgalom végül a legendás törzsfőnök és varázsló, Ülő Bika meggyilkolásába és a Wounded Knee-i mészárlásba torkollt. Az 1890 karácsonyán végrehajtott tömeggyilkosság során több száz szigorúan őrzött, kiéhezett és fegyvertelen indiánt, többségükben nőt és gyermeket mészároltak le a felügyeletükkel megbízott katonák, a legújabb típusú gyorstüzelő fegyverek bevetésével. A mészárlás egyik túlélője, az akkor még gyermek Fekete Gím, idős korában így emlékezett vissza Wounded Knee-re: „Akkor még nem tudtam, mi minden ért ott véget. Ha most öregkorom magas hegyéről letekintek, látom hogyan hevernek a lemészárolt asszonyok és gyermekek a kanyargós szurdokban; ugyanúgy látom szétszórt és kupacba halmozódó tetemeiket, mint amikor szemeim még ifjak voltak. És azt is látom, hogy másvalami is meghalt ott a véres sárban, iszapban, még valamit eltemetett a hó. Egy nép állma halt meg ott. Szép álom volt... egy nép abroncsa tört szilánkokra és hullt szét azután. Nincs többé kerékagy, és a szent fa halott.” Teonanacatl, avagy az istenek húsa A spanyol hódítás előtti időkben szinte minden mexikói nép körében léteztek olyan titkos vagy kevésbé titkos kultuszok, amelyeknek a teonartacatl nevü hallucinogén gomba rituális fogyasztása állt a középpontjában. Az ilyen kultuszok követői szerint a teonanacati természetfeletti tudáshoz és mágikus képességekhez juttatja, ugyanakkor transzcendens élményekben és mennyei örömökben részesíti azokat, akik a megfelelő módon és mennyiségben fogyasztanak belőle. Időközben kiderült, hogy a teonanacatl kifejezés valójában nem egyetlen gombafajt jelöl, hanem általános elnevezése a hasonló külsejű, pszilocibion tartalmú gombáknak (Psilocibe mexicana, Psilocybe aztecorurn. Psilocybe zapotecorum. Psilocybe cubensis stb.), amelyeket manapság pszilocibinfélékként emlegetnek. Ezek egyike, az ugyancsak hallucinogén hatású Psilocybe semilanceata, azaz a hegyes trágyagomba Magyarországon is őshonos és meglehetősen gyakori ) Bernardino de Sahagun ferences rendi szerzetes a spanyol hódítás idején keresztény hitre tért (pontosabban kényszerített) nagytudású indiánok segítségével Új Spanyalország dolgainak általános története címmel hatalmas, tizenkét kötetes enciklopédiát állított össze az aztékok történetéről, vallásáról, kultúrájáról és tudományos ismereteiről. Ennek növénytani részéből egyebek mellett megtudhatjuk, hogy a teonanacatl, azaz az „istenek húsa” leginkább a síkságokon, magas fű közt terem. Kalapja kicsi és kerek, szára hosszú és vékony. Íze keserű és csípős, égeti és kaparja a torkot. Fogyasztóját megbolondítja, összezavarja, depresszióssá teszi. Máskülönben csökkenti a lázat és gyógyítja a köszvényt. Kedvelői általában két-három darabot fogyasztanak belőle. Gyakran mézbe mártják, és úgy nyelik ie. Egyeseket búskomorrá tesz, másokat félelemmel tölt el és menekülésre, elrejtőzésre késztet. Sokan nem létező dolgokat látnak tőle, amelyek megrémítik vagy ámulatba ejtik őket. Állítólag voltak, akiket arra késztetett, hogy leugorjanak egy magas szikláról.

Élő gombakultusz Az erőszakos térítés és az őshonos indián kultúra, illetve az azt átható mágikus világszemlélet megsemmisítésére irányuló több évszázados „keresztes hadjárat” ellenére a szent gombák kultusza Mexikó néhány félreeső vidékén napjainkig fennmaradt. Erre akkor derült fény, amikor egy Maria Sabina nevü, köztiszteletben álló mazaték curarrdero, azaz mágikus gyógyító beavatta R. Gordon Wasson amerikai utazót és kíséretét az évszázadok óta őrzött titokba. Wasson minden beszámolójában az alábbi részletre is jellemző őszinte elragadtatással szól a szent gomba hatása alatt megtapasztalt élményeiről: „...a hold sápadt fényében az asztalon álló csokor egy pompás kelmékbe öltözött nőt hordozó, mitológiai lények által húzott uralkodói jármű, egy diadalkocsi méreteit és alakját öltötte magára. Tágra nyílt szemmel figyeltük a végtelen sorban következő, egymásból kibomló látomásokat. Az az érzésünk támadt, hogy szerény kunyhónk falai eltűntek, hogy korlátaitól megszabadult lelkünk az űrben lebeg isteni szellőktől simogatva, az égiek helyváltoztató képességével felruházva, amely a gondolat szárnyán bárhová elrepíthet.” A Nagy Istennő prófétájaként is emlegetett Robert Graves - akinek versei és mitológiai témájú írásai (amint azt már említettük) jelentős mértékben hozzájárultak a modern boszorkányság istennőközpontú mitológiájának és liturgiájának kialakulásához és formálódásához - mexikói útja során szintén felkereste a mazaték indiánokat. A Gordon Wasson publikációi révén ismertté vált mazaték curanderók a világhírű írót is beavatták a teonanacatl misztériumaiba. Graves így emlékezik meg életének erről az érdekes epizódjáról A görög mítoszok előszavában: „A mexikói Oaxaca-tartományban élő mazaték indiánok által ősidők óta használt isteni ambróziából, a hallucinogén pszilocibe gombából magam is ettem. Hallottam a papnőt, amint Tlalochoz, a gomba istenéhez fohászkodik, miközben transzcendens vízióim támadtak. Így aztán teljes szívemből egyetértek az amerikai R. Gordon Wassonnal, ennek az ősi rítusnak a felfedezőjével abban, hogy a mennyországról és a pokolról kialakult európai elképzelések alighanem hasonló misztériumokból fakadtak.” Gordon Wasson ötvenes évekbeli felfedezését kővetően a londoni Welcome Institute egyik külföldi munkatársa, a spanyol Francisco Guerra, egy indián származású mexikói botanikus, J. Trinidad Pérez Nol és néhány mazaték sámán közreműködésével tudományos módszerességgel kezdett hozzá a teonanacatl hatásmechanizmusának vizsgálatához. Guerra beszámolója szerint 10-12 gomba elfogyasztása után a kísérlet résztvevőin az izommozgás enyhe koordinálatlansága és egyfajta mámoros állapot volt megfigyelhető. Ehhez kellemes közérzet és indokolatlan jókedv társult, amely gyakorta kírobbanó, visszatarthatatlan nevetőrohamokban nyilvánult meg. Ezt némi idő után háromdimenziós, színpompás, kaleidoszkópszerű víziók áradata követte, amely először egy félálomszerű állapotba, végül mély alvásba ment át. Terence McKenna amerikai kutatónak, aki a puszta tudományos kíváncsiságon messze túlmutató érdeklődéssel és elvárásokkal saját magán próbálta ki a teonanacatl hatását, ennél jóval mágikusabb, transzcendensebb élményei, tapasztalatai voltak: „A pszilocibin élmény láthatólag feltételezi, hogy létezik valamiféle párhuzamos univerzum, ami egyáltalán nem hasonlít a mienkhez, s szándékkal bíró lények laknak benne... Filozófiájának alapos átgyúrása nélkül egyetlen redukcionista vagy empiricista sem lenne képes átélni azt, amit én átéltem.” Gombatörpék Napjaink mexikói varázslói, sámánjai és curanderói elsősorban a betegségek közvetlen felismerése és hathatós gyógyítása, a tisztánlátás és a profetikus transz elérése, a sámánutazás elősegítése és az életerő fokozása érdekében fogyasztják a szent gombákat. Vízióik során gyakran kommunikálnak a szellemvilág lakóival (mai értelmezés szerint a láthatatlan természet, a belső univerzum vagy egy párhuzamos világ önálló akarattal rendelkező lényeivel), akik rendszerint valamilyen állat (például jaguár, kígyó, krokodil, óriáspók), vagy a szent gomba alakjára emlékeztető óriás vagy éppen törpe képében válnak láthatóvá. A gombakultusz sajátos mitológiájában fontos szerepet játszanak a barlangokban és egyéb föld alatti üregekben (mai értelmezés szerint a tudattalan mélyén) élő, „laa” néven emlegetett manók, akik valamiféle misztikus kapcsolatban állnak a gombákkal. Feltehetően a gombákkal kapcsolatban álló törpéket vagy a szent gombák nagy hatalmú szellemeit (vagy isteneit) ábrázolják azok a félig ember, félig gomba alakú szobrocskák, amelyek jórészt Közép-Amerikának a maják által egykor benépesített területeiről kerülnek elő. Guatemala, Honduras, El Salvador, Belize és Mexikó múzeumaiban már több százat tartanak nyilván ezekből az átlagosan harminc centiméter magas, nagyjából az i. e. III. és az i. sz. II. század között készült kőszobrokból, amelyeket a régészek többsége egészen a ma is élő gombakultusz felfedezéséig fallikus ábrázolásokként értelmezett. Ezek a különös szobrok ékes bizonyítékai annak, hogy a maja papok és varázslók szintén a hallucinogén gombákhoz fordultak segítségért, amikor kapcsolatot próbáltak teremteni a szellemek világával vagy magukkal az istenekkel.

Az istenek honába vezető ösvény A maják és több más közép-amerikai indián népcsoport (lakandon, pokomcsi) egyik legszentebb fája a balche (Lonchocarpus violaceus), amelyet számos természetfeletti tulajdonsággal ruháztak fel. Ugyancsak balche a neve annak az erjesztett, részegítő italnak, amelyet ennek a fának a kérgéből és gyökereiből készítenek, sok egyéb, vidékenként és alkalmanként változó növényi és állati eredetű összetevő hozzáadásával. A balche legfontosabb adalékai közé tartozik a méz, a kakaó, a vanília, a maszlag, a vízililiom, a dohány, a teonanacatl és a Bufo marinus nevü varangy mirigyváladéka, amely A tündérek hagyatéka című könyvünkben ismertetett „zombiméreg” összetevői között is megtalálható. A balchét - hasonlóan más népek vagy kultúrkörök szent italaihoz - főleg bizonyos közösségi szertartások és szakrális ünnepek alkalmával fogyasztják. A varázslók, sámánok és gyógyítók természetesen gyakrabban folyamodnak a segítségéhez. A profán jellegű balcheivás azonban nem jellemző az indiánokra. A régi maják, közelebbről nem ismert rituális célzattal, beöntés formájában is alkalmazták. Napjaink indián varázslói gyakran használják jövendölésre. Egy közkeletű elképzelés szerint a balchéba helyezett kvarckristály - miután leitták róla az italt - megmutatja a jövőt, feltárja a múlt és a jelen titkait. A maják mai leszármazottai közül különösen a lakandon indiánok körében népszerű a rituális körülmények között történő balchefogyasztás. A balchekészítés fortélyaira és a fogyasztását övező szertartásokra a hagyomány szerint maguk az istenek tanították meg a lakandonok őseit. Ezek az ősök voltak a nagy öregek, „akik még ismerték az istenek honába vezető ösvényeket”. A teremtés kezdetén az istenek ennek az italnak a segítségével öltöttek látható alakot, és jelentek meg a világban. De mivel túl sokat ittak belőle, lerészegedtek tőle. Később az emberek is így cselekedtek, hogy ezáltal hasonlatossá váljanak az istenekhez. Ezért az indiánok még ma is úgy tekintenek a balchéra, mint az emberek és az istenek, a föld és az ég közötti harmónia fenntartójára, illetve megvalósítójára. A balchekészítés első mozzanata az italt „hordozó” rituális kenu megalkotása. Amikor a kenu elkészült, megtöltik tiszta forrásvízzel, amelybe mézet kevernek, majd hozzáadják a balchefa apróra tört kérgét és összezúzott gyökereit. Ezután kerülnek bele a különféle növényi és állati eredetű ízesítő és hatásfokozó adalékok. Néhány nap alatt a keverék megerjed, és ezzel kész a legfeljebb öt százaléknyi alkoholtartalmú ital. A balchekészítés irányítója („a balche ura”) - akit a munkálatok során azonosnak tekintenek Bollal, a mámor és a részegség istenével - az erjedési folyamat ideje alatt hosszasan énekli azokat az ősi varázsénekeket, amelyeknek célja megidézni az őserdő növényeinek és állatainak láthatatlan szellemeit, s rávenni őket arra, hogy tegyék az italt minél hatásosabbá és kellemesebbé. Amikor az ital elkészült, először az isteneknek ajánlanak fel belőle egy-egy kortyot. A pálmalevelekkel kimért ital „lelke” felszáll az égbe, az istenek honába, s csak miután az istenek megízlelték és jókedvre derültek tőle, kezdődhet el a mulatság, idelenn, a földön. Az egész napos ünnepség során a törzs felnőtt tagjai fejenként akár húsz litert is elfogyasztanak a nem túl erős italból. Dr. Christian Ratsch A szerelem füveskertje című könyvében egyszerű mézsörként emlékezik meg a balchéról, amely az ő leírása szerint elsősorban a méznek, nem pedig a balchefa kérgének és gyökereinek köszönheti a hatóerejét: „A jaguárpapok könyvei szerint Ah Muzen Cab, a »Mézgyűjtő«, a maják méhistene teremtette a világot. A maja nyelvben a világot és a mézet ugyanaz a szó jelöli. A fullánk nélküli méhek méze és a belőle készült méhsör (balche) is a méhisten oltalma alatt áll... A méhsör előállítása egyébként igen egyszerű. A mézet friss vízben kell feloldani és erjedni hagyni. Az erjedés általában már néhány órán belül megindul, és a keverési aránytól függően gyorsan véget is érhet. Időközben az erjedő italhoz további hozzávalókat kevernek... A maja indiánok egy bódító hatású fa (Lonchocarpus violaceus) kérgét keverték a méhsörbe, vagy békát (Bufo marinus) merítettek az italba, hogy MDT tartalmú mérgét kiáztatva a mámorhoz pszichedelikus hatás is társuljon.” Drágakőzsinór A maják, az aztékok és a zapotékok körében egyaránt közkedvelt gyógynövény volt az ololiuqui (Turbina corymbosa), amelyet narkotikus hatása miatt vallási és mágikus célokra is gyakran felhasználtak. Ez a hajnalkaféle kúszónövény Mexikóban és a többi közép-amerikai országban szinte mindenütt megterem. Francisco Hernandez spanyol orvos, az első európai, aki tüzetesen megvizsgálta, így ír róla az Új Spanyolország természetrajza című művében: „Mexikóban terem a kígyónövénynek nevezett kúszónövény, amelyet nyílhegy alakú levelei miatt nyílnövényként is emlegetnek. Magjait gyógyszerként alkalmazzák, megszünteti a fájdalmakat, gyógyítja a legkülönfélébb bántalmakat, gyulladásokat és daganatokat. Amikor az indiánok papjai kapcsolatba akarnak lépni a holtak szellemeivel, ezekből a magokból fogyasztanak, miáltal elveszítik öntudatukat, és ezrével látnak maguk körül nyüzsögni mindenféle ördögi alakot és fantomot.” A maja mágikus gyógyítók az ololiuqui (maja nevén xtaberztum „drágakőzsinór”) segítségével érték el a betegség mibenlétének felismeréséhez és a megfelelő gyógymód megtalálásához szükséges transz-állapotot. Az azték varázslópapok (naualli) elsősorban a jövendő kifürkészésére és a titkos tudás megszerzése érdekében folyamodtak hozzá.

Napjaink zapoték javasai és jövendőmondói (akiket a növény zapoték neve, a piule után piulerosként is emlegetnek) ugyancsak általa jutnak el a prófétai transz állapotába, vagy válnak tisztánlátókká. Halottak liánja Dél-Amerikában, közelebbről az Amazonas vízgyűjtő területén találhatók még ma is a Föld legnagyobb kiterjedésű, összefüggő esőerdői (de vajon meddig?). Ez a „zöld pokolként”, de „a Föld tüdejeként” is emlegetett vidék számos olyan növényfajnak ad otthont, amelyeket ősidők óta természetfeletti, mágikus erők és képességek hordozóiként, illetve adományozóiként tartanak számon a helyi sámánok, varázslók, boszorkánydoktorok és természetgyógyászok. Napjaink legjobban ismert, legtöbbet vizsgált, legnagyobb publicitásnak örvendő amazóniai pszichotróp növénye, pontosabban növényi készítménye kétségkívül az ayahuasca (Banisteriopsis caapi és egyéb banisteriopsis-fajták). A kecsua eredetű ayahuasca elnevezés jelentése „halottak liánja” vagy „szellemek folyondárja”. Amazóniának ezt a legelterjedtebb, legnépszerűbb mágikus italát a Banisteriopsis nemzetségbe tartozó liánokból készítik, alkalmanként egyéb narkotikus növények hozzáadásával. A yagé, nape, natema, csapi és bejuco de oro („aranybor”) néven is ismert keserű, hánytató hatású főzetet az indiánok igen nagy becsben tartják és az „igazi valóság italaként” emlegetik. A hagyományos életmódot folytató törzseknél csak a sámánok, varázslók és gyógyítók készíthetnek, alkalmazhatnak és fogyaszthatnak ayahuascát. A gyakran megszemélyesített, sőt isteni lényként tisztelt italt és az alapanyagául szolgáló banistera-fajtát mítoszok sokasága fonja körül. A néprajzkutatók számos helyi rémtörténetet jegyeztek fel hatalmas, vérengző liánokról, amelyek behálózzák a közelükben megpihenő vándort, és kiszívják az életerejét. A sámánok és a varázslók senkinek sem árulják el, hol található az a növény, amelyből főzetet készítenek. Az ayahuascát általában éjszaka főzik, bonyolult szertartások és speciális varázsénekek kántálása kíséretében. Fogyasztói szerint az ayahuasca megajándékoz a jövőbelátás képességével, fogékonnyá tesz a telepátiára, megmutatja a jó vadászterületeket, lehetővé teszi a betegségek felismerését, felfedi a rontás küldőjének kilétét, láthatóvá teszi a beteg testének belsejét, megmutatja az adott betegséget leghatásosabban gyógyító gyógynövényeket, elrepít a szellemek birodalmába, a Tejúton túl található „kék zónába”, felfedi a teremtés titkát, visszavisz az idők kezdetéig, lehetővé teszi az állatokkal való kommunikációt és érzékelhetővé teszi a szellemeket, démonokat, isteneket és más természetfeletti lényeket. Egy Don Julio nevü amazóniai sámán így válaszolt arra a kérdésre, hogy miféle látomásokat lát, amikor ayahuascát fogyaszt?: „...Sok mindent látok: kenukat, hajókat, embereket. Szellemeket. Beszélek velük, és mindenfélét mondanak nekem. Vannak köztük halott rokonok és régi barátok. De vannak ősi, általam nem ismert szellemek is... Vannak köztük jók, és vannak gonoszak is. De ezek is csak szellemek... Ha félsz, jusson ez eszedbe. Mindannyian csak szellemek.” A közös ayahuasca utazások során a szertartást irányító sámán, az ayahuasgifero egy speciális dalfüzér, az ún. karos, azaz a „repítő dalok” folyamatos éneklésével először életre kelti az ayahuasca szellemét, majd sorra megidézi a résztvevők védőszellemeit, illetve állat alakú „szövetségeseit”, végül „megadja az irányt” és elindítja a mágikus utazást. Az icaros általában nyugalmat árasztó, egyszerű, folyamatosan ismétlődő dalok füzére, amelyet az ayahuasquero egyenesen a növény szellemétől vagy istenétől kap, aki minden híve előtt más alakban (jaguár, saskeselyű, kolibri, óriáskígyó, lila bőrű ősasszony stb.) jelenik meg. Az ayahuasca huszonkét típusa Kitűnően szemlélteti az ayahuasca mitológiájának bonyolultságát, a segítségével szerezhető tapasztalatok sokrétűségét és az általa megismerhető világ összetettségét a következő felsorolás, amely a harakmbet indiánok által megkülönböztetett ayahuasca-típusokat, azok speciális területeit és hatásait ismerteti: 1. Boyanhe – „zöld” (éretlen): az általa előidézett látomások elősegítik a sikeres vadászatot és halászatot, segítenek megtalálni az elveszett tárgyakat, utat mutatnak a vándoroknak és előre jelzik a látogatókat. 2. Sisi – „az ősök húsa”: láthatóvá teszi az istenek birodalmát és feltárja a múltat. 3. Kemeti – „a tapír húsa”: jeleket és látomásokat küld, amelyek hozzájárulnak a mitikus univerzum újjáteremtéséhez. (Ez a mitikus univerzum nem más, mint a világ ősformája, amely párhuzamba állítható az ausztráliai bennszülöttek „álomidejével”.) 4. Mbakoi – „madár”: eleven színű víziókat idéz elő, és megmutatja, hogy miként lehet madár alakot öltve átjutni a „túlsó partra”. 5. Wakeregn – „fehér”: fehéren ragyogó látomások során át elrepíti a sámánt Seronhaiba, a halottak birodalmába, és lehetővé teszi számára, hogy kérdéseket tegyen fel Tonemei-Kindahnak, az első embernek. 6. Benkuja – „kék”: különösen erőteljes és tartósan megmaradó látomásokat idéz elő, ezért kezdő ayahuasca-utazóknak nem ajánlják. 7. Yari huangana – „lények helye”: még az előzőnél is hatásosabb és veszélyesebb. Előfordulhat, hogy a felkészületlen vagy óvatlan utazót nem engedi visszatérni a fizikai valóságba.

8. Nembuyu – „erdőcske”: megmutatja azokat az állatokat, amelyekre a sámánnak szűksége lesz az univerzum különböző szféráiba teendő mágikus utazásai során. 9. Bihihi – „lustaság”: felidézi a mitikus univerzum képeit. 10. Keren – „mennydörgés”: hallhatóvá teszi a szellemvilág hangjait. 11. Pet pet – „jaguár”: elrepít a jaguárok szellembirodalmába, ahol a sámánok megkapják az alakváltáshoz szükséges mágikus öltözéket. 12. Benkule – „harkály”: magával hoz egy szellemet, amely felaprítja a betegséget és elindítja a gyógyulás folyamatát. 13. Anidoyak – „rajzoló”: egy képmást hoz létre a beteg ember testében, ha lehetséges a gyógyulás. Miután az illető felgyógyul, a képmás továbbra is benne marad, és megakadályozza az újbóli megbetegedést. 14. Wenekey – „sárga madár”: eltünteti a sárga árnyalatokat, és lelassítja vagy felgyorsítja a mozgást. 15. Takature – „idegen szelleme”: hozzáférhetővé teszi más varázslók titkait. 16. Soeti – „majom”: képessé teszi a sámánt arra, hogy fáról fára ugrálva közlekedjen, még a legsötétebb éjszakákon is. 17. Waksik – „hal”: lehetővé teszi a sámán számára, hogy megismerje a víz alatti világot. 18. Yi'adnpi – „tigrillo”: hatásosabbá teszi a vadászmágiát és a gyógyító szertartásokat. 19. Yahenko – „a föld ütögetése”: lehatol a föld alatti világba és legyőzi a mélység démonait. 20. Ebahote – „távolbalátás”: láthatóvá teszi a felső világot, ahonnan a sámán az orvosságait kapja. 21. Etuhehen – „együttforgás”: lehetővé teszi a sámán segédei számára, hogy az erdőben elrejtőzve kilessék a gonosz szellemeket, majd feltárva mesterük előtt azok gyenge pontjait, megkönnyítsék, hogy diadalmaskodjon felettük. 22. Ehehurik – „szag”: az általa felidézett szagérzetek hozzásegítik a sámánt a mágikus győzelemhez. Jurema-utazás a szellemek birodalmába Különösen a brazíliai indiánok (karirik, tushák, fulniók, pankaruruk) körében népszerű a különféle mimóza-fajták (Mimosa hostilis, Mimosa nigra stb.) gyökereiből főzött jurema-ital, amely - hatását tekintve - az ayahuasca közeli rokona. Általában a sámánok készítik és fogyasztják; a törzs más tagjai rendszerint csak a hagyományos közösségi szertartások során juthatnak hozzá. A kollektív jurema-utazás - hasonlóan az ayahuasca-szertartáshoz minden esetben egy tapasztalt jurema-mester vezetésével zajlik. A leírások szerint a résztvevők egy káprázatosan színes, virágokkal és madarakkal teli erdőn keresztül jutnak el a szellemek birodalmába, ahol egyebek közt megláthatják a bűnősők lelkeit összezúzó „üvöltő sziklákat”, és egy pillantást vethetnek a csodálatos mintázatú mennydörgésmadárra, amelynek gigantikus méretű tollai közül törnek elő a villámok zivatar idején. A mágikus főzeteket kevesebb kötöttséggel használó törzsek asszonyai szerint a talp bőrébe dörzsölt jurema megsokszorozza a nemi gyönyört. Napjainkban a mágikus célzatú juremafogyasztás a már említett afro-brazil kultuszok (candomblé, umbanda stb.) hívei körében is kezd általánossá válni. A jurema és más, növényi eredetű tudattágító, tudatmódosító szerek alkalmazása különösen jellemző a candomblé-kultusz egyik nyugat-afrikai eredetű istenének, Ossainnak a rítusaira. Hívei őt tartják az istenek mágusának, a vegetáció, de különösen a szent növények védelmezőjének és a gyógyfüvek felfedezőjének. A részegítő kígyó és a sírvirág A narkotikus hatású borrachera (Methysticodendron amesianum) különösen a kolumbiai Andokban élő sibundoy indiánok körében népszerű. Nevének jelentése „részegítő”, de hívják még culebra borracherónak – „részegítő kígyó”-nak - is. Elsősorban a sámánok alkalmazzák, illetve élnek vele. A friss levelekből főzetet készítenek, amelyet betegségek gyógyítására, látomások előidézésére, jövendölésre és a sámánutazás elősegítésére használnak. A borracherót ezenkívül sokfelé a rontó mágia legfontosabb segédeszközeként tartják számon. Egy sibundoy sámán elmondása szerint, aki culebra borracherót, azaz „részegítő kígyó”-t fogyaszt, hamarosan nyüzsgő kígyók között találja magát. Ezektől a túlvilági lényektől azután megtudhatja, hogyan lehet a borrachero segítségével gyógyíthatatlan beteggé tennie és megölnie mindazokat, akik az életére törnek. Latin-Amerika kertjeinek és parkjainak jellegzetes dísznövénye a yerba de huaca (Brugmansia candida és egyéb brugmansia-fajták). A daturafa, huacacachu, huanco, chamico, toa, tonga, campanills, floripondio és maioca neveken is ismert yerba de huaca a Kolumbus előtti idők egyik kedvelt mágikus növénye volt, de vannak vidékek, ahol a sámánok még ma is igénybe veszik a segítségét. E növény minden része alkalmas narkotikus hatású készítmények előállítására, de rendszerint csak a leveleit és bódító illatú, trombita alakú virágait szokták erre a célra felhasználni. A belőle készített ital jelentős mértékben hozzájárul a sámáneksztázis előidézéséhez, segít kapcsolatot teremteni az ősök szellemeivel és az istenekkel, a kincsvadászoknak pedig megmutatja az aranytárgyakat és egyéb értékeket rejtő sírokat (huacas). Manapság a vérvörös virágú yerba de huaca (Brugmansia sanguinea) és a chicha nevü, kukoricából készített erjesztett ital keverékét sokfelé a leghatásosabb aphrodiziákumok közé sorolják.

A Kolumbusz előtti időkben a perui sámánok és mágusok előszeretettel fogyasztották a villca (Anadenanthera colubrina) nevü növény narkotikus hatású gyümölcseit és magjait, mégpedig általában a népszerű erjesztett italhoz, a chichához keverve. A helyenként még ma is alkalmazott, erőteljes hatású villca-chicha koktél megnyitja a természetfeletti világ kapuját, amelyen áthaladva a varázsló kommunikálhat állat álakú segítő szellemeivel, találkozhat különféle isteni és démoni kreatúrákkal, és feltöltekezhet mágikus energiával. Általában akkor folyamodnak a segítségéhez, amikor tanácsra van szükségük, látni akarják a jövőt, valamilyen megoldhatatlannak tűnő problémával kerültek szembe, vagy kevésnek érzik az erejüket egy ismeretlen, súlyos betegség legyőzéséhez. Szent Péter kaktusza A magasra megnövő, függőlegesen rovátkolt szárú, oszlopszerű san pedro-kaktusz (Trichocereus pachanoi) sokfelé megtalálható Ecuador, Peru és Bolívia hegyvidéki területein. Elnevezése vidékenként változó, ismertebb nevei közé tartozik a cardo, a hermoso, a cuchuma, a huando, az agua-tolla és a san pedrillo. Mai nevét Szent Péterről, a mennyország őréről, a lelkek kalauzáról kapta, akit a leigázott és erőszakkal megkeresztelt indiánok saját mitológiájuk hasonló karakterű isteneivel azonosítottak. A hegyek között és a Csendes-óceán partján élő törzsek évezredek óta használják mágikus, rituális és gyógyászati segédeszközként. Számos olyan műalkotás, mindenekelőtt kerámiatárgy és kődombormű maradt fenn a Kolumbusz előtti időkből, amely a san pedrokaktuszt, vagy annak alkalmazását és hatását örökíti meg. Chavin de Huantarból származik az a kődombormű, amely egy kígyóhajú, hosszú karmú, hegyes tépőfogú, macskaszerű istent (vagy démont) ábrázol, kezében (vagy inkább mancsában) san pedro-kaktuszt szorongatva. Egyes szakértők szerint ennek a félelmetes külsejű orákulumistennek a papjai - akik elsősorban jövendöléssel foglalkoztak - e növény segítségével jutottak el a belső univerzumnak arra a pontjára, ahonnan egyidejűleg láthatták a múlt, a jelen és a jövő eseményeit. Bernabé Cobo XVII. századi spanyol misszionárius a következőket írja a san pedro-kaktuszról dél-amerikai úti beszámolójában: „Az ördög e növény segítségével erősíti meg Peru indiánjainak bálványimádó hitét; azok, akik megisszák a levét, elveszítik eszméletüket, és úgy néznek ki, mintha halottak lennének; ez az ital szinte szó szerint elragadja őket, és ezerféle szokatlan dolgot álmodnak tőle, amelyekről azt hiszik, hogy valóságosak. E növény leve egyébként kitűnő ellenszere a vesebántalmaknak, kis dózisokban beadva csökkenti a lázat, gyógyítja a májgyulladást és a hólyaghurutot.” Ez a meszkalintartalmú kaktusz még ma is nagy népszerűségnek örvend a falusi sámánok és külvárosi gyógyítók körében. Általában főzetként fogyasztják, amelyhez gyakran más, narkotikus hatású növényeket is hozzákevernek. Segítségével repülnek el a látható világ határain túlra, hogy ott megtudakolják pácienseik betegségének okát és gyógyításuk leghatásosabb módját. A boszorkánymesterek és a varázslók (a fehér és a fekete mágiát gyakorlók egyaránt) szintén előszeretettel használják, különösen akkor amikor állatalakot akarnak ölteni. Egy XVII. századi spanyol szerző így ír a san pedro-főzetet fogyasztó sámánokról és varázslókról: „Az indiánok között vannak bizonyos fajta varázslók, akiket némiképp még az inkák is megbecsülnek. Ezek képesek bármilyen kívánt alakot magukra ölteni, és rövid idő alatt nagy távolságokat megtenni a levegőben, s úgyszintén képesek meglátni az eljövendő eseményeket. Kérdéseket intéznek az ördöghöz, aki bizonyos köveken vagy más, különös tiszteletnek örvendő tárgyakon válaszol nekik.” Végül néhány mondat a san pedro mai fogyasztóiról egy kortárs szerző, C. Ostolaza kaktuszszakértő írásából: „A curanderók, a perui népi gyógyítók a san pedro tulajdonságait ősi hagyományokból ismerik, s rituális szertartásokon alkalmazzák. Ilyenkor segédeik társaságában a kaktusz felszeletelt szárának órákon át főzött levét fogyasztják. Esetenként más, külön kifőzött növényeket, például daturát is adagolnak hozzá. Ez az ital hallucinogén anyagokat tartalmaz, és a curandero dalokkal kéri a kaktuszt, hogy tegye lehetővé számára a páciens betegségének felismerését és a gyógyításához szükséges gyógyfüvek megtalálását. Ezenkívül jósláshoz és rontáselhárításhoz is használják... Klinikai szempontból a kellemetlen tüneteket (szédülés, hányás, görcsök) követve a pszichés hatások a hangulatváltozásra és az érzékelés módosulására való hajlam függvényében jelennek meg, mindenekelőtt vizuális hallucinációk formájában, amelyeket más jellegű érzékcsalódások is kiegészíthetnek. Mindezeket az idő és térérzékelés teljes szétzilálódása követi.” XIII. fejezet A pentagramma jegyében Végezetül ismerkedjünk meg a modern idők mágusainak és boszorkányainak első számú emblémájával, a pentagrammával, azaz az öt, egymást kétszer metsző egyenes vonallal megrajzolt ötágú csillaggal. Ez a közismert embléma ősidők óta az ezoterikus tradíció, a titkos tudományok, az okkultizmus, a mágia és a boszorkányság egyik legfontosabb, legnépszerűbb, legsokrétűbb és leggyakrabban alkalmazott szakrális szimbóluma, titkos értelmű jelképe, természetfeletti erőket hordozó ábrája és rituális kelléke. (De még mielőtt

bármi érdemlegeset is mondanánk róla, nem hagyhatjuk említetlenül azt a közismert tényt, hogy sok más társához hasonlóan ez az ősi jelkép sem menekült meg attól, hogy a mindent profanizáló, vulgarizáló, áruvá silányító modern világ kisajátítsa, lealacsonyítsa, politikai és kereskedelmi áruvédjeggyé degradálja.) A pentagramma jelentései és elnevezései A pentagrammának tulajdonított tradicionális jelentések, illetve az általa megjelenített, vagy a vele szimbolizált elvek, elméletek, ezoterikus tanítások és egyebek végtelen sorából talán a következők a legfontosabbak: · A makrokozmikus ős-ember, illetve ember-ős (a kabbala Adam Kadmónja), vagy az ember, mint mikrokozmosz (közismert ábrázolás a pentagrammába rajzolt ember, akinek két lába, két karja és a feje a csillag egy-egy ágában helyezkedik el). · Az ember öt érzéke (látás, hallás, szaglás, ízlelés, tapintás), vagy öt kiálló része (karok, lábak, fej). · Az összefogott, integrált, kiteljesedett személyiség. · A szellem, illetve az azt képviselő ember együtt a világot alkotó négy őselemmel (föld, víz, levegő, tíz), vagy a négy őselem és az ötödik, a mindent átható éther vagy ákása, amelyet egykor kvinteszenciaként „ötödik lényegként” is emlegettek. · Az elemi lények (elementálok négy csoportja (föld-gnómok, víz-undinék, levegő-szilfek, tűz-szalamanderek) és az őket uraló, irányító égi intelligenciák (az ötödik csoport). · A Nap, a fény, az isteni szikra, a belső tűz, a ragyogó szellem, a világító értelem. · A férfi princípium (egyik száma a hármas) és a női princípium (egyik száma a kettes) teremtő és beteljesítő egysége. · A fehér mágia, a fehér boszorkányság, a theurgia és a jobb kéz útja. Mindez természetesen a felfelé álló, azaz két csúcsával lefelé, eggyel pedig felfelé mutató pentagrammára vonatkozik. A lefelé álló, azaz két csúcsával felfelé, eggyel pedig lefelé mutató pentagramma viszont többé-kevésbé az imént felsoroltakkal ellentétes jelentéseket hordoz. Szimbolizálhatja egyebek között az anyagot, az anyagba zárt szellemet, a bukást, a „bűnbeesést”, a szellemi vakságot, a sötét kort, az ember alatti világot, a láthatatlan természetet, illetve annak démoni aspektusát, a poklot, az ördögöt (szintén közismert ábrázolás a fordított pentagrammába rajzolt ördögfej, amelynek két kecskeszarva, két szőrös füle és kecskeszakálla a csillag egy-egy ágát foglalja el), a fekete vagy démonomágiát, a goéciát, a fekete boszorkányságot és a bal kéz útját. A pentagramma szoros kapcsolatát a boszorkánysággal és a mágikus művészetekkel mi sem bizonyítja jobban, mint számos erre utaló elnevezése. A legismertebbek közé tartozik a „boszorkányszög”, a „lidércláb”, a „boszorkányláb” (angolul Witch's Foot), a „druidaláb” (Druid's Foot), a „druidakereszt” (Druid's Cross), a „varázslóláb” (Wizard's Foot) és a „koboldok keresztje” (Goblins'Cross). Német nyelvterületen ezenkívül ismert még a Trudenfuss és az Alpfuss elnevezés is (a Trud szó rontó boszorkányt, éjszakai fojtogatót, fulladást okozó démont jelent; az Alp lidércet, ördögfiókát, hazajáró lelket, vámpírt, koboldot és hasonlókat; a Fuss pedig lábat, de jelen esetben inkább lábnyomot, csakúgy mint a magyar és az angol kifejezésekben). Miért épp a pentagramma? Sokan és sokféleképpen próbáltak már a pentagramma eredetére, valamint a mágikus, szakrális és profán szimbólumok vagy jelképek között elfoglalt kiemelt helyére magyarázattal szolgálni. A témával foglalkozó írásokban gyakran történnek utalások a természetben fellelhető ötösségekre, ötágú képződményekre; virágokra, levelekre, magokra, őskövületekre, geológiai alakzatokra, az ember öt „ágára” (karok, lábak, fej), az öt ujjra, az öt érzékre, az antik világ orvosai által megküIönböztetett öt fő belső szervre stb. Sok szerző hivatkozik (mint ahogy tette ezt e sorok írója is Rejtett erők című könyvében) a tradicionális világ szakrális geometriájának egyik alaptörvényére, az aranymetszésre, arra a mértani aránypárra, amelyben egy két nem egyenlő részre osztott szakasz rövidebb része úgy aránylik a hosszabbhoz, mint az a teljes szakaszhoz, röviden: a : b = b : (a + b). A pentagramma megszerkesztése ugyanis az aranymetszés segítségével történik, ráadásul a szabályos pentagramma többszörösen is magába foglalja ezt a kiemelt, ideális arányt (vonalai az aranymetszésnek megfelelően keresztezik egymást), amelyről egykor azt tartották, hogy kifejezi a kozmikus szépséget, harmóniát teremt szimmetria és aszimmetria között, és nélkülözhetetlen eleme a tökéletes műalkotásnak (s amelyről Salvador Dali A mágikus művészet ötven titka című könyvében azt írja, hogy elengedhetetlenül szükséges a melankólikus szépség megkomponálásához). Többen kiemelik még a pentagramma csúcsainak 36 fokos szögeit, amelyek összege (5 X 36 = 180) két derékszöggel (2 X 90 = 180) egyenlő. Amúgy az önmagában álló 36 is a szent számok közé tartozott egykor, tekintve, hogy az antik, de különösen a hermetikus asztrológiában mindennél nagyobb jelentőséget tulajdonítottak a 36 dekánnak. Jacques Bergier, a francia polihisztor, a nagy sikerű Mágusok hajnala társszerzője és a fantasztikus realizmus egyik „feltalálója” Az ötös szám tizenhárom misztériuma című írásában azon töri a fejét, hogy miért

is olyan különleges szám az ötös. Ebből az írásból idézzük most a bevezető sorokat, és a címében említett tizenhárom misztérium felsorolását: „Nem hiszek az egyszerű számokban, mert úgy tűnik, hogy a világegyetem alapvető kapcsolatait a transzcendens számok, olyanok, mint az e és a pi tudják kifejezni. Az ötös szám mégis különös sajátosságokkal rendelkezik. Bármilyen irányzat vagy tudományág kutatása akadályokba ütközik akkor, amikor az ötös szám problematikájához ér. Az ötös szám misztériumai közül tizenhármat sorolok fel: 1. A négynél több ismeretlent tartalmazó egyenletet már nem lehet algebrai módszerekkel megoldani. 2. A világegyetem négydimenziós: három kiterjedésbeli és egy idődimenzióból áll. 3. Nincs olyan atommag, amelyik öt részecskéből állna, jóllehet valamennyi elem atommagjának - 257-es atomsúlyig bezárólag előfordul instabil, illetve radioaktív alakja is. 4. Hiányzik az ötödik bolygó; helyén egy aszteroidaövezet található, mintha az ötödik bolygó felrobbant volna. 5. Nem léteznek olyan kristályok, amelyeknek szimmetriája az ötös számon alapulna. 6. Ezzel szemben számtalan élőlénynek van olyan szimmetriája, amely az ötös számon alapul, ilyen például a tengeri csillag. 7. Eredetileg minden földi négylábúnak öt ujja volt; az emberre ez még ma is érvényes. 8. A folyadékok halmazállapotukat az ötös számon alapuló szerveződésüknek köszönhetik. 9. Egy földrajzi térkép vagy gömbfelület kiszínezéséhez négy szín elegendő. Bármilyen bonyolult is a térkép, nem ismeretes egy olyan sem, amely öt színt igényelne... (Bergier később ehhez a megállapításhoz hozzáteszi a lényeget, vagyis hogy a színezést meg lehet oldani négy színnel úgy, hogy két azonos színű rész egyszer sem találkozik.) 10. Két szappanbuborék egy egyenes mentén, három egy sík mentén pukkad ki, négy szappanbuborék egy közös ponttal rendelkezik, de öt sohasem találkozik. 1I. A pentagon (ötszög) olyan alakzat, amelynek rendkívüli mágikus erőt tulajdonítanak. 12. Ugyanez vonatkozik a pentagrammára, vagyis az ötágú csillagra is. 13. Amikor a matematikusok elméleteikben az ötös számra bukkannak, mindig új algebrai rendszert kell alkotniuk.” (A fenti megállapítások némelyikével persze vitába lehetne szállni, de most csak az volt a célunk, hogy felhívjuk a figyelmet a pentagrammát, illetve az ötös számot övező rejtélyekre és érdekességekre, különlegességekre.) Salamon pecsétje A jelenleg ismert első pentagramma ábrázolásokkal mezopotámiai agyagtáblákon és cserépedényleleteken találkozhatunk. Ezeknek a piktogramként és díszítő motívumként is alkalmazott ötezeréves jeleknek a mágikus, illetve szakrális jelentőségéről egyelőre semmiféle konkrét információval nem rendelkezünk. Az ősi észak-indiai kultúrák leletein ugyancsak bekarcolt, bevésett edénydíszként jelenik meg a pentagramma. Ugyanitt később egészséget óvó, betegséget távoltartó, láztól védő, rontást elhárító, démonűző, rovarcsípés és kígyómarás elleni amulettként vált népszerűvé. Egyiptomban főleg falfestményeken találkozhatunk ötsugarú csillagokkal, amelyek gyakran az (éjszakai) égbolt úrnőjeként tisztelt ősistennő, Nut meztelen testét díszítik. Ötszirmú rózsa volt az egyik jelképe Ízisznek, az egyiptomi pantheon legnépszerűbb istennőjének, aki a hellenizmus idején a misztériumok és a mágia általánosan tisztelt patrónájává vált, s aki az ókori Mediterráneum istenei közül ma is a legnagyobb tiszteletnek örvend. A héber hagyományban Salamon pecsétje néven vált ismertté a pentagramma, amelyet kezdetben a hatágú Dávid-csillag kistestvéreként tartottak számon, idővel azonban a mágia és a titkos tudományok legfontosabb szimbólumává nőtte ki magát, amihez nyilván az is hozzájárult, hogy névadóját, a bibliai bölcs Salamont az ókor legnagyobb mágusaként tisztelték a Közel-Keleten csakúgy, mint a középkori Európában. A vázafestmények tanúsága szerint a görög harcosok előszeretettel díszítették a pajzsaikat pentagrammával, amely a többi, pajzsra festett motívumhoz hasonlóan tulajdonosának mágikus védelmét szolgálta. Az antik világban különösen a püthagoreusok körében örvendett nagy népszerűségnek, akik a görög ábécé első betűjéhez való hasonlósága miatt pentalpha néven emlegették, és titkos jelként alkalmazták. Gyakran találkozhatunk vele ókori pénzérméken, ahol vagy istenek (Tzisz, Zeusz) vagy uralkodók társaságában, illetve attribútumaként jelenik meg. Mivel a hellenizált Szíria uralkodójának, Antiokhosz Szótérnak az érmein is ott látható, egy időben „Antiokhosz jeleként” emlegették. Feltehetően betegségek elleni amulettként (is) alkalmazták azokat a pentagramma ábrázolásokat, amelyeken az ötszög csúcsaihoz az egészséget, illetve az egészség istennőjét jelentő Hügieia szó betűit (Ü. G. E. I. A.) írták. Sir Gawain pajzsa Annyi más pogány szimbólumhoz hasonlóan idővel a pentagramma is bekerült a kereszténység jelképtárába, ahol kezdetben Krisztus öt sebét, később pedig a tisztaságot, az üdvösséget és az isteni

tökéletességet jelképezte. Ugyancsak a tökéletességet fejezték ki vele a druidák, a pogány kelták varázslópapjai, akikhez feltehetően a Gallía déli vidékein élő püthagoreusok révén jutott el. Elsősorban persze mágikus célokra használták, de ott látható a gunzenhauseni állítólagos druida síremléken is. A középkori kelta-keresztény lovagi mitológiában szintén felbukkan, mégpedig az Arthur király szolgálatában álló Sir Gawain pajzsára festve, amint az a Sir Gawain és a zöld lovag című XIV. századi angol eposzban olvasható: „Most megmagyarázom, címer-mezőben ötsarkú csillagot Miért viselt Sir Gawain, a mese hadd várjon. Egyszer, ősidőkben, ez volt jelvénye Salamon királynak, Az igazságot ő evvel jelképezé. Ezen az ábrán öt szöglet van, ötszögű csillag, Valamennyi vonala eléri, s metszi valamennyi vonalát, Végtelen vonal ez, önmagába visszatér, hívják emiatt Angol földön végtelen csomónak, úgy hallottam. Amiatt illett ez a jelvény Sir Gawainhez, Mert hogy ötféle lovagi erényben kiváló lovag volt, S mindegyik erényben ötszörösen is. Szeplőtlen lovag volt, olvasztott aranyként tisztán-ragyogó, fényes. Lovagoknak példaképe, Minden szennytől, bűntől mentes, Pajzsán, páncélján jelképe, Csillaga ragyog, díszes, ékes. S mindezen ötszörös hősi erények Gawaint úgy övezték, Egyik a másikát hozta magával, mintha ölelkezve Végtelen vonalban, végenincs-csomóban; akár a csillag Ötszörös, csúcsos, magába-öltött, örökös vonalán, Hol se vég, se kezdet, innen se, onnan se, nézzed akárhogy, Valahol kezded, de seholse végzed, örökös ötszög az. Íme hát ezért volt címer-vörösre rőtarany-zománccal, Mint talizmán, mesteri módon felírva-róva Pompás pajzsán a ragyogó pentanguel, tanult emberek így hívják.” A magas mágiától a népi mágiáig A reneszánsz mágusok Püthagorasz tanításának megfelelően az ötös szám jegyében álló mikrokozmikus ember, illetve emberi mikrokozmosz legfőbb szimbólumának tekintették a pentagrammát. Ezt példázza Cornelius Agrippa De occulta philosophiájának ma is gyakran felbukkanó, majdhogynem közismert ábrája, a pentagrammába rajzolt emberalak. Paracelsus szerint két csodálatos jel uralja a világot és a benne lakó lelkeket, az anyagi makrokozmosz hatágú és az emberi mikrokozmosz ötágú csillaga.

Később a rózsakeresztesek és a szabadkőművesek is beépítették szimbólumrendszerükbe a pentagrammát, amelyet a „felvilágosodás” kora óta lángoló vagy ragyogó csillag néven emlegetnek, és a Nap (az ami kívül ragyog és az ami belül), a teremtő ősfény, a mindent átható szubtilis ősanyag, az anyagot megelevenítő életerő, a felsőbbrendű én, az ég felé törekvő géniusz és a gnózis, az emberfeletti tudás jelképeként alkalmaznak. Minden bizonnyal ez utóbbi fogalmakat, a géniuszt és a gnózist-jelöli a szabadkőművesek pentagrammájában látható G betű. A pentagramma - feltehetően a magas mágiából aláereszkedve - idővel a népi mágiában és a falusi boszorkányságban is szerepet kapott. A ház küszöbére rajzolt, egyik csúcsával befelé mutató pentagrammától sokfelé azt remélték, hogy elriasztja a démonokat és a házban tartja a szerencsét. (Ezzel az elképzeléssel Goethe Faustjában is találkozhatunk.) A gonoszjáró Luca-nap éjszakáján megvédi a házat a rontástól az ajtó fölé rajzolt pentagramma, különösen ha csúcsai a „fényhozó” LUCIA név egy-egy betűjére irányulnak. A német gazdák annak idején a napkeleti háromkirályok-nevének kezdőbetűit (C. M. B. - Caspar, Melchior, Balthasar), vagy a J. H. S. (Jesus Homo Salvator-Jézus az ember megváltója) monogramot irták az istálló ajtaja fölé rajzolt pentagramma mellé. Egyes beszámolókból arra lelet következtetni, hogy nemegyszer a Luca napján elkezdett és karácsonykor befejezett boszorkányleleplező Luca székét is ötszög vagy pentagramma alakúra faragták. Eliphas Lévitől a modern boszorkányságig Eliphas Lévi, a mágia múlt századi újjászületésének gótikus-romantikus lelkületű elindítója könyveiben szintén sokat foglalkozik a pentagrammával. Elődeitől eltérően különösen nagy figyelmet fordít a lefelé irányuló változatra, és az elsők között írja le a belerajzolható ördögfejet, amely szerinte egyaránt jelképezi a hírhedt mendészi bakot, a templomosok kétnemű Baphometjét, a boszorkányok szarvakat viselő istenét, a szabbat fekete kecskéjét és a fekete mágia kecskefejü urát. Mindezek viszont egyetlen jelenségre utalnak, a Lévi által népszerűvé tett asztrális fénye, az univerzális ágensre, a mágikus művészetek Alfájára és Omegájára, a mindent átható és minden információt elraktározó magnetikus fluidumra. A fordított pentagramma a Teozófiai Társulat alapító nagyasszonyának, Madame Blavatskynak sem kerülte el a figyelmét. Ő azonban (a saját érdeklődésének megfelelően) mindenekelőtt a Kali-juga, azaz a sötét- vagy vaskor, a materializmus, a szenzualizmus és az erőszak uralta jelenlegi világkorszak szimbólumának tartotta. A múlt század végén alapított legendás hermetikus rend, a Golden Dawn adeptusai több olyan mágikus rítust is kidolgoztak, amelyben fontos szerepet játszanak a (kézzel, pálcával, tőrrel vagy karddal) levegőbe rajzolt pentagrammák. Ezek a szellemeket, elementálokat és egyéb láthatatlan lényeket megidéző és elbocsátó, különböző irányokból meghúzott pentagrammák mára szinte elengedhetetlen részeivé váltak a rituális mágiának és a wiccának, azaz a régi-új boszorkányságnak. Ez utóbbi beavatási szimbolikájában szintén helyet kaptak a pentagrammák. Az első fokozat általánosan használt jele egy lefelé mutató háromszög, a másodiké egy pentagramma, a harmadiké pedig szintén egy pentagramma, felette egy felfelé mutató háromszöggel. Talán mondanunk sem kell, hogy a modern sátánistáknak az ördög fejével díszített fordított pentagramma lett az általánosan használt emblémájuk. Az 1966-ban alapított kaliforniai (központú) sátánista gyülekezet, a Church of Satan ezt az ábrát még kiegészítette az alsó vizekben lakó bibliai ősszörny, a Leviathán nevével, mégpedig oly módon, hogy a név eredeti, héber változatának öt betűje (lamed, vav, jod, tav, nun) a pentagramma öt csúcsához került. *****