- buvopatak 2010 01

Polgári, kulturális és társadalmi havilap 2010. január – IX. évfolyam 1. szám Ára: 350 Ft

2

4

8

9

1113

16

Búvópatak

KorszakváltóBaán Tibor verse

BeszélgetésGelencsér AttilávalNagy Zoltán interjúja

A természetIstennel egyenlődr. Csordás Endretanulmánya

SatírozásCsernák Árpád novellája

Attika(Madzagosok)Ottó Ferenc elbeszélése

Az utolsó levélTüskés Tiborra emlékezikFarkas Judit

Fiatal költőkverseiAszalós Imre, Hegedűs János,Kántás Balázs

SomogyvámoS határában

fotó: Csernák Bálint

Nincs lágyabb, mint a víz,mégis a köveket kivájja:nincs különb nála.

Lao-ce: Az út és erény könyve, részlet

Búvópatak 2010. január 2. oldal

Kassák Lajos emlékének

a piros fehér zöld énekkarba dunsztolt áriák akkor felnyitották szemük áradjatok ki! mondták az anyák és felrepültek a vörös kakasoktüzeket oltottak a rendszerváltáshőálló ruhákba bújt botcsinálta politikusais a gittel teletömött szájú emberek befelé sírtak az újSágok forró téglák tonnaszám hevertek a letűnt rendszer bűneivelaz ávó emléke újabb pénzügyi sikertkönyvelhetett elpénzfa bokrosodott az újságosok standján miképp az aluljárók remegő asztalaina felcicomázott bódékban városszerte ahol kiárusították a vörös pacaltvegyék!!! vigyék!!! teSSék!! teSSék!! és nagybetűk lógtak fejünk felettálhírekkel hizlalt álhírek legelték a felhőket miközben mindenki a múlt Antikrisztusait emlegette pedig már gőzerővel folyt az átváltozáS

új név új bajusz új hit új zsebaz eladott és eladósított ország újabb kifosztása a szemétdombok rozsdás fogsorokkal házaltak SzabadSág! SzabóSág! SzabódáS! keressük a föld alá ásott ódáthova temettük el a himnusztfekete órákból csöpögött az idő vére a rosszul elásott múlt felköhögöttújratemetések irdatlan koszorúi névSorolvaSáS miközben szent és még szentebb angyalokrepülték át az égbolt köpenyébe törölt miazmákatúgy hittük azért mert eljött a béke zöld levelek potyogtaka rendSzer

elvesztette sárkányfejeit a rendszerátnézett a lyukas zászlón mint egy kulcslyukon a rendszer ősz szakállába sírta bánatát galambokat eregetett az égbeátbucskázott a fejénfolyt a bor hej a tari réten felülről fújt az őszi szélrámás csizmában táncoltak a hírek megkezdődött a gyomláláS miáltal sokan azt hittékó nyúlagyak ó tyúkagyak ezerszer szent öreganyákhóhér simogatta kérődző ifjú csordák azt hitték kevesebb lesz a hazugság kevesebb bolondgomba nő majdezt erősítették a pelenkákra írt üzenetek ezt az üdítőitalt árulták a szomjazóknak ezt a rózsafüzért imádkozták hívők és hitetlenek

pedig már akkor se ez volt a tét a kerekaSztal mekegettcsörögtek a gyászlepellel letakart pénztárgépek előgurultak a nullák s jöttek a becsüsöksanda érvei: privatizáláS… el kell adni… és eladtákmúltunkat szőröstül bőröstüleladták az egész vircsaftot a fejünk felől miközben fuvolahangon énekeltekfolyt a csapból a győzelmi jelentéS lila ködképben európa közeledettmint egy fekete hattyú kívánatos menyasszony csőrében a nap aranykardjávala szegények gombjaikkal tangóharmonikáztakaz európai tejbegríz kakaó szórattal mint az új menza legfölségesebb kínálata híveket toborzott magánakmások viszont a libacombra esküdtek mert gyémántokat raktak belsejükbe

baán tibor

Korszakváltó

Kép – Kassák Lajos grafikája

Búvópatak 2010. január3. oldal

szónokoltak a szónokokfolyt a csatornákban a híradás liliomok megbecstelenítésemert SzabadSág!!! SzóláSSzabóSág mert a nyulak elbújtak a horizont mögé sokan már akkor kapisgálták hogya történelem legnagyobb átverése zajlik világSzínház! világcirkuSz!a szemfényvesztés kora! bármit elhisztek nekünk vigyorogtak a médiamogulokmert ti vagytok a közönSég ti teremtetek minket saját perverzióitokból a tudatalatti álomgyárbólezért nincs jogotok kiabálni ha átvernek titeket figyeljétek inkább a bűvéSzt mellényzsebében gyárak és országok Magyarország csak papírtörülköző Magyarország meglehetősen apró ország hamufolt a földgömbönahol Európa alkonyodik épp Beethoven örömódájának ritmusára festegeti álmai vásznátkelj fel juhász ne aludjála szabadság szép feneke elringott mint a léggömb viszont zöldell az anarchiaáll a gyötrött iSten anyja jöhetnek a gyászolók a feketézők olajkönnyeket sír a parlamentmenekül a napfény az emberi tócsaszemekből elég volt az emberekbőló tömjétek be a szájukat vattacukrot a barbároknak piros fehér zöld éhenkórászok szédelegnek a nemzeti kereszt alattpedig a pénztárgépekbe már folyik a bevétel az eladott ipar áraa munkában kifolyt szemek ára az élelmiszeripar áraaz egészségügy áraa mérgezett paprika ára a prostitúció áraa cirkuszi játékok áramikor az eszmék párosodnak és szörnyszülötteket szülnek óriásplakátokra írják előre óceánok hullafoltja az Alföldöna külföldi tőke gurgulászása hallatszik ahogy nyammogva falja föl a jövőt miközben fehér port ésrágógumit árulnak a hintába tett fiataloknak kik a fülükbe drótozott zene ütemérehimbálják a másodfokú egyenlet megoldóképletét agyukban de nem tudják nem is sejtikhol élnek csak bámulnak puszedli szemű ártatlansággal és kőkeménynek mutatják magukhogy elviseljék az elviselhetetlent hogy nem hisznek senkinek még maguknak sem de tetszik nekik a cirkusz szeretnének fellépni ők isutánozzák a trükköketazt hiszik őserdőben élneka bankrablás jópofa mulatság az erkölcs valami vicckönyv a lényeg az hogy egyre újabb

szaltók kerülnek elő a kalapból megújul a gyalázkodás íratlan szótáraskizofrén víziók taxiSblokád az ország kisbaba sírásáta holdfény cumija szép lassan elcsitítja az ország belép a nagy mosodába hol a fékezett habzású mosószerekkel kimosható a történelemMohács foltja Ágnes asszony foltja nem kell aggódni többé vitorlázik az ország hajójaaz egyre sötétebb sötétbehol terroristák robbantgatnak tűzijátékok fénycafatai orgiáznak perverzió az ész esztelen hazugság-kerékpáron hazugság-repülőszőnyegen piruetteznek a kecskebékákbrekegésüktől hangos az ország pocsolyás füleszőrpamacsok lógnak ki a lélek szeméből míg az irányított szemaforok fanfárjaa fanfárokba szerelt démon kiáltozik:hol van az én fehér egerem négyszögletesre vágott emlékművek hallgatják a halhatatlan zenei Á hangot csak ők és senki mászuhan az ország befeléa maga-ellensége-nép örül a porcukornak csodálkozik ha eső esikOrwell nevet az egészen megmondtam előrea Szeretet mint megvert kutya ódalog ki a történetbőlmegremegnek a cinikus fütyülők a gatyákban teniszlabda-mellekben a holnapok tejeaz elkártyázott nevetés mindent elönt a rossz közérzets a fákra szerelt optimizmus hangerősítőibena kozmikus nevetés minden jól vana lében csak néhány karkörzés úszkál a vacsora előhírnökeifogadások koldusok virágzó vállalatai pénzmosás bankrablása lefoglalt áruk magukban füstölögnek a fekete gazdaságon keresztülszép csöndben elvérzik az ország közel az utolSó vacSora ideje füstöl a felgyújtott szemétdomba titkos aktákkal a szív baltáival hogy is lehetne sírni ittáll a gyötrött iSten anyja hogy is lehetne énekelnihej a tari réten pirosbarna kislány a jövő kifordult sarkaiból mindent elöntött a hazugság hazugság-utca hazugság-lekvár pénztornyokon egyensúlyozó tőzsdehírek ólálkodó krachs mindezek felett az angyalokki látta az angyalt aki egy igazat keress egyre mélyebbre merül a lélek mocsarába ahol kivénhedt aligátorok böfögnekde ez már alig számít valamit csomagolják az egyre újabb csomagokat


– Úgy tudom, a politikával fideszesként került szorosabb kapcso-latba. 1992-ben alapítója volt a párt somogyvári szervezetének. Ön kezdeményezte az alakulást?

– Két évvel a rendszerváltoztatás után, huszonnégy évesen – ekkor egyéves volt a nagyobbik lányom – arra készültem, hogy beadom a jelentkezésemet testnevelés szakra Pécsre. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy kezdeményező voltam ekkor. Móring József Attila barátom, Somogyvár jelenlegi pol-gármestere, országgyűlési képviselő volt, aki csábított, és igen: a csábításnak nem tudtam ellenállni. Így lettem alapítója a helyi Fidesz-szervezetnek.

– Hogyan „választódott ki” megyei elnökjelöltnek?– Erről inkább azokat kellene megkérdezni, akik kiválasz-

tottak… A legfontosabb az a közösség volt, amely engem je-lölt és egyhangúlag elfogadott: a húszfős frakció, illetve a Fidesz mint párt. Két embert név szerint is megemlítenék, akik végig következetesen támogatták a jelölésem, s ezzel a többség is egyetértett: az egyik Juhász Tibor kaposvári al-polgármester, a másik Bánki Erik régióigazgató. Ők részben, de talán kisebb részben a megyei közgyűlési munkámra fi-gyeltek fel a korábbi ciklusban, s talán nagyobb részben a Fideszben mint pártban végzett munkámra. Gondolom, hogy a korábbi közéleti tevékenységem (sportegyesületi vezető, al-kalmazotti tanács elnöke, diák-önkormányzati vezető) és ha-sonló, részben társadalmi pozíciók is erősítették a jelölésem.

– 2006 októberében lett megyei elnök. A szélesebb közvélemény előtt szinte ismeretlen emberként került egy nagyon fontos posztra. Nem volt furcsa a reflektorfény?

– Nem, mert nem volt időm törődni saját magammal. Töb-bek között azzal sem tudtam foglalkozni, hogy mi az, ami furcsa, mert ha az ember nekiáll ellapátolni egy hegyet, ak-kor nagyon igénybe veszi ez a munka. Elsősorban a felada-tokat, a problémákat láttam, a számtalan rendezetlen ügyet,

folyik a dobozolás a békés háború szegény Tóték szegény Mikering a cirkusz teSSék! teSSék! fellépnek sírgyalázók sárdobálók és a Tejutakatnyáladzó érdek fizetett alkalmazottai repülnek a fölszalagozott utcáka kerekeken utazó nem tudja ecetet ivott vagy bortaz ízek lassan összefolynaka közönyt egyre nehezebb felpaprikázni de ez se zavarja a próbálkozókat napkelték plakátját ragasztják a házfalakra Szavazzon ön iS a napkeltére gyűjtik a cédulákat s az aláírásokatjó lenne aláírni minden téglát falevelet mezőt és várost

napkeltét és napnyugtát mielőtt ezt is eladjákmielőtt sírni kezdenek a fák felülről fúj az őszi szélsírni kellene de a síráscsak az igazak adománya leheta bűnbánóé ki felismeri Isten angyalát a ködben amikor önmagát keresi a tükörbens helyette csak egy próbababát lát kilógnak belőle a zsinegek cukorspárgák és elektromos huzalok kilóg belőle az egész távirányítás ordítani szeretne de a szájába erőltetett szirup nem engedi kicsenték agyából a daloskönyvet csak a levegő van tüdejébena korszak hazug miazmás levegője

Nem hagyja, hogymegváltoztassa a hatalomBeszélgetés Gelencsér Attilával, a Somogy Megyei Közgyűlés elnökével

Gelencsér Attila – CsB fotó


a hiányzó kapcsolatrendszert, amelyen dolgoznunk kellett, és ez oly mértékben kötötte le az időmet és az energiámat, hogy észre sem vettem: aznap már tizenhatodik órája dolgozom. Sokszor nem volt hétvégém sem, s napokig nem találkoztam a családommal.

– Megyei elnökként mit volt a legnehezebb megszoknia vagy meg-tanulnia?

– A közigazgatás bonyolult. Emberi kapcsolatokat mindig könnyen alakítottam ki, a politikában volt valamilyen szintű jártasságom. Ezt láttam belülről korábban is, települési kép-viselőként, s működtem már mint fenntartó. A közigazgatás és annak alrendszerei, ahol az ügyek intéztetnek – bizony ez bonyolultabb, mint amilyennek kívülről látszik.

– Sokan találták szimpatikusnak, hogy nem a „mindentudó poli-tikus” tógájában ült be az elnöki székbe. Spontán önmérséklet volt ez, vagy része a tudatos imázs alakításnak?

– Nincsenek ma már polihisztorok. Hazudik, aki azt mond-ja, hogy mindenhez ért, én pedig nem akartam hazudni. Olyan szinten azonban meg kellett tanulnom az egyes terü-leteket, amennyire a munkámhoz ez szükséges volt. Úgy ér-zem, mára sikerült…

– Nem egy olyan embert ismerünk, akit megváltoztatott, idővel a maga képére formált a hatalom. Nem tart ettől?

– A legnagyobb félelmem. Ha valamivel igazán meg lehet sérteni, az ez. Ha valaki azt mondja, hogy te ugyanolyan vagy, mint voltál, az viszont jobban megdicsér, mintha azt monda-ná, hogy jó elnök vagy.

– Emberi kapcsolataiban jelentett változást az elnöki tisztség?– Igyekszem, hogy ne jelentsen, ugyanakkor sokkal keve-

sebb időm van a barátaimra. Természetesen támadtak új ba-rátok is, akik persze sosem lesznek olyanok, mint a régiek…

– Nyilatkozataiból azt a következtetést lehet levonni, hogy vallá-sos ember. Hite és pedagógusi hitvallása, illetve a tanárként szerzett gyakorlat beépült politikusi munkájába is?

– Feltétlenül. A bérmálkozás utáni felnőtt időszakban Kiss Iván atya szavaiból a legjobban a következők ragadtak meg: az Isten szeretete, az e világi lét dicsérete és az emberek kö-zötti szeretet. Mindez valóban mankót jelent a mindennapi munkámhoz.

– „Lezserebb” vezetői stílust hozott. Ezzel is új utakat keresett és mutatott a politizálásban?

– Ha a lezser szón könnyelműt ért, akkor nem. Ha arról van szó, hogy lebontani a felesleges, múltat idéző reflexeket, akkor igen.

– Ön hogyan viseli a kritikát, amelyben szerepénél, tisztségénél fog-va mindenképpen részesül? És a kiáltóan igazságtalan támadásokat?

– Ennek a kérdésnek valóban két oldala van. Az egyik, hogy aki a kritikát nem viseli, az ne jöjjön erre a pályára, a másik pedig az, hogy az igaztalan vádaskodást megszokni sosem lehet. Nincs az az eltelt idő, hogy normális embernél, hang-súlyozom: normális és egészséges lelkű embernél ne okozna az igazságtalanság rossz érzést.

– Az ország számára van kiút a nagyfokú politikai megosztottság-ból? Jelent valamilyen modellt mások számára is a Somogy megyei példa? Többször is azt nyilatkozta, hogy az emberek képviselete fon-tosabb, mint a pártérdek…

– Komolyan gondoltam, amit többször is megfogalmaz-tam: hogy először somogyi vagyok, másodszor somogyi, har-madszor somogyi, s azután fideszes. Ezt többször elmondtam, és mégsem kaptam soha „felütést” érte a pártomban, ennek pedig csak egyetlen oka lehet: hogy a pártom is így gondol-kodik. Tehát hogy először az emberek, és csak utána a párt-érdek. A mostani problémáknak, amelyek Magyarországon vannak, a legfontosabb oka, hogy a szocialisták ezt fordítva gondolják.

– Nemegyszer elmondta: először a kötelező feladatokat kell ellátnia a megyének, az önként vállaltakra így nem jut annyi erőforrás. Meg lehet ezt értetni azokkal, akik most kevesebb pénzt kapnak?

– Nem vagyok biztos abban, hogy mindig mindenki érti. Nekünk, politikusoknak azonban tudomásul kell vennünk: a munkánk része, hogy ezt őszintén elmondjuk. Csak remélni tudjuk, hogy jól sikerült elmondanunk, és megértették. A hely-zet az, hogy hiába raktam rendet az elődöm után a Megye-házán, vannak, akik abból ítélnek, hogy jut-e ingyen étel a népnek. Ha ennek alapján fogok megítéltetni, akkor abban vereséget fogok szenvedni. Ha a somogyi emberek pénzével való gondos bánásmód, a rend, a fegyelem, a hatékony műkö-dés, a fejlesztések elindítása lesz az értékmérő, akkor mind-annyian, a somogyiak is, és én is nyertesek leszünk.

– A megyei önkormányzat milyen konkrét feladatait tartja a legfon-tosabbnak?

– Talán a kórház fenntartását. De nehéz egyet kiválasztani, nehéz nem beszélni az idősotthonokról, a szakképzés fontos-ságáról vagy az árva gyerekekről. És nyugodtan idevehetjük a kétszáznegyvenöt önkormányzat munkájának a koordinálá-sát is, egyfajta mintaadást a többi önkormányzat számára.

– 2006-ig arányaiban a legnagyobb adósságot halmozta fel a So-mogy Megyei Önkormányzat. Hogyan lehet sikeres a megyei válság-menedzselés?

– Idővel eldöntöttem, hogy sikeres volt a válságmenedzselés, mert ha azt a munkát nem végeztük volna el, amit az elmúlt három évben elvégeztünk, az első év végén csődbiztost kellett volna beállítani a Megyeházára. Tehát ez már egyértelmű siker. Ugyanakkor olyan mértékű volt a megyei önkormány-zatok megsarcolása az egész országban, hogy gyakorlatilag minden ésszerűsítés és takarékoskodás ellenére képtelenség volt megállítani az eladósodást. Ez vélhetően tudatos és szán-dékos politika eredménye, tekintettel arra, hogy tizenkilenc megyéből tizennyolcban ellenzéki az elnök…

– Megnyugtató visszajelzés lehetett, amikor ősszel az Állami Szám-vevőszék kiválónak minősítette a Somogy Megyei Önkormányzat működését. Az anyagi nehézségek azonban megmaradtak… Hogyan takarékoskodnak? Lehet ezt még fokozni?

– További takarékoskodást már csak az ellátottak életminő-ségének romlásával, az ellátás színvonalának csökkentésével lehet megvalósítani.

– Jelenleg milyen beruházásokkal fejleszti intézményeit a megye?– Fejlesztünk valamilyen szinten. A legegyszerűbb és legki-

sebb festés-mázolástól az energiaracionalizáláson, a szaktan-termek kialakításán és a tetőfelújításon át egészen a kórházig százötven pályázatot nyertünk.

– A megye és Kaposvár város már kölcsönösen támogatja egymás munkáját. Hogyan működik együtt a két önkormányzat?

– A két legnagyobb közös projektünk a kórház és a múze-um fejlesztése. A jövőben felépülő új kórház fűtését, energia-szolgáltatását tervezzük a cukorgyár, illetve a város energia-cégének rekreációjával. A másik pedig a mi tulajdonunkban lévő, de a város területén található Rippl-Rónai Múzeum, amelynek fejlesztését a város pályázta meg, és mi adjuk az ön-erőt. És még számos apró, de fontos terület. A megyének és a városnak közös alapja is van az alapítványok támogatására.

– Kitapinthatóak azért érdekellentétek, folynak viták a megyei és a városi önkormányzat között?

– Jelen pillanatban semmilyen vita nincs. Egyébként hosz-szú távon ez nem somogyi jelenség, tekintettel arra, hogy a városnak is megyei jogai vannak. Ezért a közigazgatási reform-ban komolyan felvetődhet a kérdés, hogy szükség van-e mind-egyikre.

– Van jövője a megyerendszernek? Hiszen egyesek időről időre fel-vetik: eljárt fölötte az idő…


– Területi szemlélettel működni ma Magyarországon főként a megyék képesek. A települések, a kistérségek túl kicsik hoz-zá, a régió pedig kiforratlan rendszer, amelyet a társadalom és az alkotmánybíróság is elutasított. A térségi szemléletet – legyen szó munkahelyteremtésről, térségi fejlesztésekről vagy utakról – ma meggyőződésem szerint a megye képviseli a legjobban. De a megyének ezeréves hagyománya is van, ezért abban bízom, hogy a következő, az új kormány nem csak a térségi szemlélet miatti fejlesztéseket meg a közigazgatást ter-vezi megyei szintre, amiben a megyei önkormányzatok, ha szükséges, partnerek lesznek. Mert nemcsak a közigazgatás rendezkedett be a megyei rendszerre, hanem az emberek is.

– A tavaszi választásokon Ön lesz a somogyi 2. számú választó-kerület fideszes országgyűlési képviselőjelöltje. A dolgok állása szerint nagy esélye van a győzelemre. Hogyan tovább? Ütközhet a megyei elnöki és a parlamenti munkája?

– Ha a választók beküldenek a parlamentbe, akkor azt az-zal szeretném meghálálni, hogy a megyében jelentős változá-sok történnek. Nem PR-szereplésekkel próbálom a fejlődést bizonyítani, hanem azt szeretném, ha a négy esztendő után a somogyiaknak nem kellene mondanom sem, mert a saját bőrükön éreznék. Vagyis a parlamenti képviselőséget úgy te-kintem, mint ami megerősít közgyűlési elnökként végzett munkámban, és végre nem ellenszélben, hanem kormányon sokkal jelentősebb forrásokat tudok Somogyba hozni.

– Mire a legbüszkébb a közéleti pályafutása során elért eredmények közül?

– Arra, hogy bár olyan hatások, nyomások és feszültségek érik az embert, amiről az előbb beszéltünk, s nagyon nagy a kísértés, hogy a könnyebb ellenállás irányába menjen, elve-szítse a gerincét, és aztán nehezen nézzen a tükörbe: velem ez nem történt meg. És nem is fog megtörténni.

– Mit tart a legfájóbb kudarcnak?– Ha közösen végigcsináljuk a megyei önkormányzat al-

rendszereinek, intézményeinek a rendbetételét, konszolidáci-

óját, a pénzeket hatékonyan tudjuk elkölteni, akkor 2009–2010-re már fel tudunk lélegezni. De a november 30-i parla-menti döntés miatt a 2010-es év semmivel nem lesz jobb, mint a 2007-es volt, vagyis Kőműves Kelemenként egy helyben to-pogunk. Sok rossz hírt voltam kénytelen most, a ciklus vége felé elmondani az intézményeinknek.

– Úgy tudom, ma is erősen kötődik Somogyvárhoz, a megye egykor legfontosabb településéhez. Jelenleg somogyvári vagy kaposvári lakos?

– Hétköznap kaposvári vagyok, hétvégén somogyvári, Ka-posváron itthon vagyok, Somogyváron pedig otthon. Az igazi otthonomnak Somogyvárt tekintem, ahol még a levegő is más. Megpihenni, kikapcsolódni Somogyváron tudok. Mondhat-ni, ha eljön az este, és lenyugszik a nap, Kaposváron alszom, Somogyváron pihenek.

– A családja hogyan tud alkalmazkodni az Ön finoman szólva is pörgő életritmusához?

– Nagyon meg tudták volna nehezíteni ezt a három évet, ha nem alkalmazkodnak. Köszönettel tartozom nekik.

– Felesége és lányai mivel foglalkoznak?– A feleségem pedagógiai szakértő-szaktanácsadó, a Kapos-

vári Egyetem alkalmazottjaként dolgozik. A nagyobbik lá-nyomtól nem áll távol a szociológia vagy a politológia, a kom-munikáció mint szakterület. A kicsi lányom pedig lassan fel-vételizik, vélhetően gimnáziumba.

– Mikor pihen? Hol nyaral a család?– Rengeteg szemrehányást kapok a gyermekeimtől, hogy

alig tudok velük lenni, legutóbb tavaly februárban síeltünk együtt néhány napot. Nyáron csak Somogyváron voltunk, nem mentünk külföldre. Én a hivatalomnál fogva viszonylag sokat kell, hogy utazzak, főleg a megye nemzetközi testvér-kapcsolatai s az ehhez tartozó kiküldetések miatt. Ez azt is jelenti, hogy néha úgy érzem, elegem van az utazásból, ami nekem már nem pihenés, ők viszont már mennének…

Nagy ZoltáN

Ma, amikor a politikai kultúra haldoklik, a demokratikus mo-rálról nem is beszélve, nagyon szomorú, hogy egyelőre csak a múltban kutatva akadhatunk olyan egyéniségre, mint Barankovics István. Nem vagyok naiv, tudom, ha az utcán megkérdeznénk az átlagembert, hallotta-e már Barankovics István nevét, igencsak elkeserítő lenne az eredmény. Pedig Barankovics István nemcsak újságíró és egy párt megalakí-tója volt, hanem széleslátókörű européer, nagyműveltségű politikai gondolkodó és a modern magyar kereszténydemok-rácia atyja.

Az 1906-ban született Barankovics István kitűnő nevelte-tésben részesült: az egri ciszterci gimnáziumban érettségizett, majd a Pázmány Péter Tudományegyetem jogi fakultását végezte el. Már az 1930-as évektől tevékeny részt vállalt a magyar közéletben. 1937-ben Az Ország Útja című államtu-dományi folyóirat szerkesztője lett, ennek megszűnése után pedig, 1943-ban átvette a Magyar Nemzet főszerkesztését. Ekkor már megnyilatkozásaiban tetten érhető keresztény-demokrata meggyőződése.

A nyilas uralom idején illegalitásba vonult, s ez idő alatt lett a megalakuló Kereszténydemokrata Néppárt főtitkára. A párt 1945 áprilisától már a Demokrata Néppárt elnevezést vette fel. Hamarosan két táborra oszlott: a Mindszenty Józse-fet támogató konzervatív-legitimista, és a Barankovics-féle kereszténydemokrata vonulatra. Mindszenty József ugyanis a Kisgazdapárttal való együttműködést sürgette, és a párt élére Sulyok Dezsőt kívánta megtenni. Ezzel szemben Ba ran-kovics István felismerte, hogy a legjelentősebb tényezővé a kommunista párt kezd válni, így a demokratikus intézkedé-sek erejével (pl. földreform) és a kommunistákkal való ide-iglenes megbékéléssel lehet továbblépni.

Az 1947. augusztus 31-ei országgyűlési – ún. kékcédulás – választásokat követően a visszaélések ellenére a Demokrata Néppárt, a Független Kisgazdapárt meghurcolása után, a pol-gári tábor erős bázisává vált. Ugyanis Barankovics pártja az 1947-es választásokon a második legnagyobb pártként szere-pelt. Holott Barankovicsék a pénzhiány miatt úgy vágtak a választás előtti kampányba, hogy sajtóorgánummal, plaká-

Egy elfeledett politikusBarankovics István


tokkal nem rendelkeztek, a pártkassza is üresnek tűnt. Ezért legfőképpen vidéken próbálták meggyőzni a lakosságot. Barankovics programját Győrben mondta el. A legtöbb vá-lasztási gyűlést a Nyugat-Dunántúlon tartották. Az ország 16 választókerületéből csak Jász-Nagykun-Szolnok megyé-ben, illetve az Esztergom-Komárom-Fejér megyei választóke-rületben – amely Mindszenty József egyházmegyéje volt – nem indultak.

A meghamisított választás ellenére a Demokrata Néppárt a Magyar Kommunista Párt mögött a második legtöbb vok-sot kapta, de az ún. prémium-mandátumok és a töredéksza-vazatok elosztása miatt visszacsúszott a negyedik helyre. A párton belül érzékelhető volt a feszültség: melyik a helyes út a szociáldemokratákat ekkorra már magába szívó MKP, az egyetlen politikai erő ellen? Barankovics nagyon higgadtan, a „nem megalkudni, de nem provokálni” elvet hangoztatta.

A kommunista egypárti hatalmi berendezkedés számára így már csak a Barankovics-párt, s legfőképpen annak vezé-re jelentette a legnagyobb veszélyt. Barankovics István 1948 decemberében elmondta a Dobi István kormányát élesen bíráló beszédét, majd pedig a Néppárt ellenkezett Mind-szenty koholt vádak alapján történt elítélése ellen. Ba ran-ko vics 1949 februárjában bejelentette a párt megszűnését. S ahogy sok – a demokratikus rendszert támogató – politikus, író, közéleti személy, ő is emigrálni kényszerült. Ausztriában a salzburgi menekültügyi iroda vezetője lett. 1951-től pedig az Egyesült Államokban telepedett le, és a New Yorkban ala-pított Kelet-európai Unió elnöke lett.

Sztálin halálát követően felcsillant ugyan a remény: a kele-ti blokk országain belül a rendszer jégcsapjai olvadni kezdtek, de tudjuk, a kommunista jégtáblák megmaradtak. 1954-ben

azonban Barankovics, a visszatérésbe vetett hittel újjászer-vezte a Demokrata Néppártot, sikertelenül. 1974-ben bekövet-kezett haláláig tevékeny része maradt az emigráció politikai életének, a halál New Yorkban érte.

Barankovics István politikai akadémiát akart létrehozni, színvonalas közéletet szervezni, az életképes kisegzisztenciák mellett szólt a parlamentben, és a hazai társadalom demok-ratikus átalakítását kívánta, mindezt különös küldetéstudat-tal, de nem fennhéjazva, nem is demagóg módon. Szellemi elődeinek Szabó Dezsőt, Ady Endrét, Prohászka Ottokárt, Szekfű Gyulát, Giesswein Sándort tekintette.

Barankovics pártja olyan időkben tudott 18 hónapig küz-deni a kommunista totalitarizmus ellen, amikor a magyar politikai palettáról már minden demokratikus szervezetet, egyesületet, pártot eltüntettek, megkezdődött a magyarorszá-gi egyházak üldözése. Rákosiéknak ezért nem csoda, hogy fejtörést okozott Barankovicsék – közép-kelet-európai reláci-óban is – nagy sikere. Sztálin legjobb magyar tanítványának nevezett Rákosi Mátyás a Demokrata Néppártot a „fasiz-mus legális búvóhelyének” nevezte. Ezzel kimondta a halá-los ítéletet a párt felett, nemcsak az elkövetkezendő generá-ciók, hanem a magyar politikai kultúra és parlamentarizmus vesztére.

Nem kedvelem az olyan kérdéseket, hogy mit üzenhet korunknak egy adott történelmi személyiség. Nyilván szám-talan okos gondolatot, ötletet. De Barankovics írásait forgat-ván mégis ráleltem egy sommás üzenetre, remélem, eljut po-litikai körökbe is: „az államférfi elvek és erkölcsi törvények alapján cselekszik, hajlandó saját érdekeit a közérdeknek alárendelni, távla-tokban lát, és gondolkodik”.

Kovács EmőKE

Hegyi Béla

A kútElszökött a víz, mondják az emberek. A kút kiszáradt. Kiko-torják, hogy visszacsalogassák. Valahonnan előszivárogjon, hajszálerekből, búvópatakokból, távoli források aljáról, akár ha cseppenként is. Nagy a várakozás. Ima és ceremónia. Merí-tőket engednek le, de ismét csak sár, sár, aztán már csak ned-ves homok, szitáló por, száraz hamu jön fel, és a kút kávája körül eluralkodik a tanácstalanság.

Vizet kell önteni bele, javasolják. Akkor szomjra kap. Slaugot szereznek, a szomszéd birtokához kötik, és nyomják a vizét. Ömlik, zúdul, sistereg. De bármennyit is fecskendeznek bele, hogy életre keltsék, a víz eltűnik, felszívja a föld. A kút kiapad-tan liheg. Bor kell ennek, kövidinka, pusmogják, és csapra vernek egy-két hordót. Zuhog az édes-savanyú folyadék, kis poharakkal az emberek bele-beleisznak, s miután a zuhatag kimerülten megcsillapodik, vödröket küldenek le. Egyik-má-sik visszaöklendezett bort szállít, majd hirtelen megint csak pocsolyás mintát hoz a talajból.

Ez volt az egyetlen tiszta vizű kút a környéken. A szomszé-doké vasas, koszos, ihatatlan. Ide járnak vödrökkel, korsók-kal, palackokkal mindahányan éjjel-nappal. Ha kiürült, hon-nan isszák az ihatót? Várni kéne, jegyzik meg, várni, hátha meggondolja magát, és egyszer csak megereszti. Türelem, em-berek, nyugtatják egymást. Két-három nap is eltelik, s újra leengedik a vödröket, de üresen húzzák vissza. Bort, sört, üdí-tőket nyakalnak egy hete, a szomjukat nem veri el, víz kelle-ne, kristálytiszta, hűs, eleven, csobogó.

A kút azonban néma és hajthatatlan. Dühükben káromkod-nak, beleköpnek, belerondítanak. A kút haragos, mordul, mor-dul egyet, mintha földrengést jelezne, de ellenáll. Az emberek tehetetlenek. Végül bezárják házaikat, kocsikra rakják holmi-jukat, és családostul elhagyják a települést.

A kútból csak akkor buzgott föl újra a víz, mikor már na-gyon-nagyon messze jártak.

Patak – CsB fotó


Nem a teremtés urai, hanem gyü-mölcsei vagyunk, és ha létezik a Teremtő – azzal adhatjuk meg Neki a legnagyobb tiszteletet, hogy tanul-mányozzuk, megértjük és megbecsül-jük alkotását.

Szent-Györgyi Albert

Az Idő kontinuitásában, ami egyszer keletkezett, született – az el is múlik, meghal. Így a természet, az ún. élő természet és maga a földi Élet sem örökkévaló, hanem véges, mint hor-dozója: a Földünk; a Zöld bolygó. Egy vigaszunk lehet csu-pán, ha hiszünk egy ismeretlen eredetű latin mondásban:

„Deus siv Natura”, azaz a természet Istennel egyenlő. De akárhogy is van, nekünk kötelességünk megőrizni, védeni, óvni bolygónkat. Vigyázzunk hát rá! Ne siettessük a halálát.

Mivel már régóta nagy a baj – azaz megbomlott a természet egyensúlya –, s nekünk is megváltozott természetes környe-zetünkhöz való viszonyunk – megszólalt a lelkiismeretünk (és itt most a létező világ lelkiismeretére gondolok), és egyre mé-lyebbre nyúlva zsebünkbe megpróbáljuk helyrehozni, vissza-állítani, pótolni mindazt, amit felelőtlen cselekedeteinkkel, puszta létezésünkkel elrontottunk, megsemmisítettünk, kiir-tottunk (szó szerint is: ld. Amazonas menti őserdők). S mind-ezt miért is? A válasz: Hogy gyarapodjunk, hogy jobb életet éljünk. Tényleg ezért? Vizsgáljuk meg lelkiismeretünket – hall-juk hívő emberként. Mea culpa, mea culpa … én vétkem …én vétkem. De vétkeinket a környezetvédelmi aspektusokban bi-zony nem elég csak megbánni.

Egy növény vagy állatfaj kihalása ugyanis irreverzibilis vál-tozást jelent. Nem éleszthető újra! Ahhoz Teremtő erő kellene. Nem gyártható újra, mint egy mosógép! Mit tudunk akkor hát tenni össztársadalmi szinten? Milyen kormányzati po-litika kell, kellene ahhoz, hogy kevesebb veszély leselkedjen ránk (járványok, mentális és szomatikus betegségek, a rákkel-tő, karcinogén anyagok jelenléte élelmiszereinkben – pl. a mézben stb.), s mely veszedelmeket zúdítunk mi magunk saját magunkra?

Semmi esetre sem az a magatartás, ami e tekintetben most zajlik kormányzati szinten. Gondolok itt az elhibázott ener-giapolitikánkra; a környezetünkre, az ökológiai aspektusok-ra, a különféle ökoszisztéma rendszerekre közvetlen hatás-sal lévő agrárpolitikára, a gazdálkodók, az állattartók lehe-tetlen helyzetére. (Nem kell a tej, nem kell a tojás, nem kell a méz, nem kell – ha az magyar!)

Válság van mindenütt – de válságkezelő kormányprogram sehol sincs. Tudnunk kell, hogy a valós környezetvédelem el-sődlegesen nem direkt beavatkozást kellene, hogy jelentsen a természetesen zajló társadalmi és természeti viszonyokba, ha-nem az ember végezte dolgok, történések hatásai legyenek olyanok, amik nem rombolják tovább a ma még élhető vilá-gunkat! Vegyünk egy látszólag egyszerű példát a felsoroltak közül. A mézet említettem.

A peszticidekkel még nem agyonszennyezett rétjeink, fá-ink virágának nektárjából nyert mézünk a legkiválóbb Euró-pában, csodálatos extraktumokkal van megáldva, mégsem kell a multi cégek áruházláncainak. A magyar emberekhez nem a gyógyító erővel bíró magyar méz jut el, hanem a hidroxi-me til-furfurol tartalommal szennyezett, rákkeltő külföldi.

De tekintsük energiapolitikánkat! A Fidesz Magyar Pol-gári Szövetség jövő évi kormányzati politikájában gyökeres fordulat fog bekövetkezni hazánk energia gazdálkodásában. Tudatában annak, hogy egy állam szuverenitását energia füg-gősége szinte teljes egészében meghatározza, a Fidesz Magyar Polgári Szövetség szeretné elérni, hogy 20 év alatt saját ma-gunk elégítsük ki energiaszükségletünket, azaz nagymérték-ben támaszkodni kíván a magyar, ún. megújuló energiaforrás-okra. Ehhez az kell, hogy szántóink, erdeink magyar tulajdon-ban maradjanak, ne a külföldi tőke gazdagodjon tovább, ne a multinacionális cégek kapjanak adókedvezményeket, stb.

Támogatni kell a hazai energiaipari vállalkozásokat. A sza-badalmak, az újítások, találmányok bennünket gazdagítsanak és kapjanak állami támogatást. Ez az igazi környezetvédelem!

A gazdag országok már tudnak vigyázni természeti értéke-ikre, az ökológiai egyensúlyokra, az önszabályozó rendszerek-re, az emberi homeosztázisra. Mert náluk a mindmegannyi feladat végzése nem a létfenntartásról, az életért való küzde-lemről szól. Ők már építeni is tudnak, mert nem a felelőtlenül megalkotott költségvetés képletes ózonlyukait kell foltozgat-niuk, álszent, csalárd módon.

Ismert a kyotói egyezmény, ami arra kötelezi a világ orszá-gait, hogy a CO2 termelését bizonyos korlátok között tartsa. Mi eladtuk a CO2 kvótánk egy részét a gazdagoknak – akik így vígan fejleszthetik környezetszennyező iparukat. Ez szem-fényvesztés, csalárd magatartás. Felelősen gondolkodó kor-mány erre nem adhatott volna engedélyt.

Végül a legnagyobb természeti kincsünkről kell szólnunk: és ez az ivóvíz. Addig élünk szabad hazában, amíg annak for-rásainak vizét isszuk, amíg természetes élő vizeinket birto-koljuk. A víz hatalom is – gazdagodás is. Eddig csak azt mond-tuk: a magyar termőföld nem eladó – most már azt is mondjuk: vizeink sem eladók!

Csak a növények képesek arra a csodára, hogy napfényener-gia, víz és a sokat emlegetett CO2-ből szőlőcukrot – aztán energiát készítsenek, ami a fejlődésüket, növekedésüket szol-gálja. Igaz, mindehhez egy különleges szerkezetű foto pig ment-rendszer is kell.

Itt – Európa Zöld Szívében – minden magyar állampolgár összefogásából származó energiával – termőföldjeink tápanyag-forrásai szolgálta szerves és szervetelen vegyületekből – egy Hit által katalizált reakcióban – mi ne tudnánk csodát ten-ni?! – élhető világot teremteni? Dehogynem!

Csak tiszta forrásból fakadó friss víz kell még hozzá, no meg Istentől való akarat.

Dr. csorDás ENDrE

Elhangzott: 2009. december 4-én a Somogy Megyei Közgyűlésen.

A természet Istennel egyenlő


Hogyan viselkedjünk Apokalipszis idején? Talán az a legfontosabb, hogy ilyenkor legyünk az átlagos-nál figyelmesebbek egymás iránt.Másfelől ne vegyünk mindent túl komolyan. A tréfa sokat segít.És ha nincs még kutyájuk, kerítse-nek maguknak.

Kurt Vonnegut beszédea Vonnegut-év megnyitóünnepségén

(részlet – fordította: Szántó György Tibor)

1.Az utóbbi hónapokban különös dolgokat tapasztalt. Leggyak-rabban és legszívesebben: nagy, fehér papírlapokat tett maga elé és satírozott. Minden terv és meggondolás nélkül. Külön-böző puhaságú és vastagságú grafitceruzákat vásárolt, és azok-kal szürke vonalakat rajzolt nagy, fehér papírlapokra.

Sok mindennel foglalkozott az elmúlt ötven évben. Gyerek-korában nem nagyon érdekelte, hogy „mi lesz”. Ahogy most visszagondol: sohasem akart lenni semmi. Aztán sok minden lett. „Értelmét” nem nagyon látta semminek, mégis sokszor úgy érezte ezt vagy azt meg kell tennie, és akkor nem mérle-gelt, megtette. Például írt. Mostanában meg satíroz.

Maga elé teszi a fehér kartont, a ceruzahegyezőt, egy fede-les dobozt, ahova a ceruzákról lepöndörödő forgácsot teszi, és a ceruzákat. Fölötte a háromkarú csillárban két százas vil-lanykörte ég, jó fény kell ehhez. Az asztalon zöld posztó, régi, más játékok terepe. A ceruzák között van hosszabb, rövidebb, van olyan, amelyik már csak csonk. Ezek a kedvencei, azért fogynak el hamarabb: a sárga-barna mintás 2B-s Scala meg a fekete-barna csíkos német ceruza, amiről már lekopott az aranybetűkkel ráírt márkanév, de van itt ezüst-fekete csíkos, radírban végződő Superior quality meg 4B-s, zöld kérgű techno, sárga Sky…

Mindegyik jó. A lényeg az, hogy a fehér lap lassan megtel-jen sötét árnyakkal, de itt-ott üresen hagyja a papírost, és ott a fehér foltok úgy világítanak, mint az éjbe boruló égbol-ton a csillagok, vagy a Hold, vagy egy arc… Emberi és állati arcok, szemek… Újabban a kusza grafitszálak között nem csak csillagokat, emberi és állati arcokat vélt fölfedezni, hanem történeteket…, nem; inkább csak jeleneteket, apró mozzana-tokat, fölvillannak, aztán el is tűnnek, és nem tudja eldön-teni, hogy az általa létrehozott homályban, ködben valóban mozognak, beszélnek ezek a lények, vagy csak képzelődik…, esetleg emlékezik…

2.Belépett a keskeny, félköríves helyiségbe. Mintha hajón len-ne, mégis nagyon magasan: kilátótoronyban. Körben üveg-ablakok. Azt mondták: onnan látható a tenger. Az ablakhoz lépett, és a párkány alatt húzódó fémrúdra támaszkodott. Nem látott semmit, csak nagy feketeséget. Nem értette. Éjsza-ka van? Vagy ennyire beborult volna? Aztán eszébe jutott: ta-lán ezt a részt túlságosan sötétre satírozta.

Az ablakok alatt végig szögletes asztalkák, székek. Csak-nem mindegyiken ült valaki, mégis halálos csend volt. Senki nem szólt egy szót sem. Csak figyelt. Figyelték őt és egymást. Mindenki figyelt mindenkit. Megfigyelt. Félni kellett. Vagy legalábbis: lehetett. Az a hír terjengett, hogy akit senki nem ismer, akit senki nem tud „beazonosítani”, azt likvidálják. De hiszen engem mindenki ismer ebben a városban, gondolta. De nem úgy néztek rá, mint ismerősre. Akkor ők a gyanúsak, hiszen ő ott volt a porondon ötven éven át, és aki a poron-don van, azt mindenki látja… Tudta, mindenkinél ott lapul-nak a legrafináltabb, látható és láthatatlan fegyverek. Hábo-rús idők jártak. Halálos csend. Halálos béke.

Leült a hozzá legközelebb álló asztalhoz, ahol megpróbált kinézni. Két fiatalember ült ott. Hidegen, kicsit zavartan rá néztek, aztán egymásra. Akkor felismerte őket:

– Ó, hát hiszen mi már találkoztunk – mondta. Feszült, ri-deg várakozás. – Mindig együtt boroztunk a Kispipacsban. – „Rád is nekem kell emlékeznem? Neked bezzeg fogalmad sincs, hogy én ki vagyok!” – gondolta. A szemben ülő fiatal-ember kényszeredetten elmosolyodott. – Béla! Ugye? Bélá-nak hívnak? – A fiatalember merev arccal bólintott. – Veled meg – szólt a másikhoz – mindig együtt söröztem a Véndió-fában… Jó, tudom, azóta lebontották…, ott is valami szálló lesz… Tibi! Ugye így hívnak? – Tibi némán bólintott, és az előtte álló üres pohárba nézett.

Maci portré – CsB fotó

cSernák árpád

Satírozás


3.Maga sem értette, miért kellett ebbe a kibelezett, hajdani szovjet laktanyából átalakított városszéli panelházba költöz-nie. Úgy érezte, a szomszédai állandóan figyelik, követik… Mi van? Hát, nem változott itt semmi? Csak a módszerek „finomodtak”? Furcsa arcok jelentek meg előtte: egy gyűrött arcú kopasz, egy tepsiképű bodorított hajú, az a lúdnyakú szemüveges, akinek kételkedő vigyorba torzul az arca, ha meghallja ezt a szót: haza… Nem, nem kell ez ide! Nem ér-demes… Ez a részletező leírás a realizmus átka! Ismerős po-fák… Mindenki tudja mire képesek, mit tettek…, de nem is ez a lényeg… A lényeg az, hogy megtörtént, hogy megtörtén-hetett…, hogy történik… Gyorsan elővette 4B-s koh-i-noor ceruzáját és satírozni kezdett: eltűntek az ostoba, sunyi, irigy arcok, jótékony homály borult rájuk, vagy inkább: elnyelte őket a pokol sötétsége…

Hajnali fél ötkor elkészült az írással. Nevezzük petíciónak. Meglepően friss volt. Gyorsan megmosakodott, felöltözött, és lement az utcára. Hajtotta a cél. Ezt a szöveget minél előbb el kell juttatni a rádióba! És itt, ezen az ideiglenes helyen, ebben az ideiglenes „lakásban” nem volt számítógép. Átment az utca túlsó oldalára, mert az a sáv visz a városba. Az utcai lámpák nem égtek. Esett. Csak egy fényes, fekete csíkot látott. Úgy tervezte: megállítja az első erre jövő járművet, és meg-kéri a vezetőt, hogy vigye be őt. Az lenne a legjobb, ha ő ol-vasná fel a szöveget…

Motorzúgást hallott, két nagy reflektor közeledett. Ő be-kapcsolta a maroktelefonját, és azzal integetett, hogy job-ban észrevegyék, de a teherautó megállás nélkül elzúgott mellette. Várt. Ugyanilyen járművek jöttek, de egyik sem állt meg. Egy darabig még kapcsolgatta a maroktelefonját, – mert arra gondolt, talán lediktálhatja valakinek a szöveget – de már az sem adott fényt…, és az esőverte fekete csíkot sem látta, csak áthatolhatatlan, anyagszerű sötétséget érzett maga körül…, és több jármű nem jött… mintha a láthatat-lan út közeli szakaszán leeresztettek volna egy láthatatlan sorompót…

Elindult gyalog. Tudta, az otromba falfirkákkal kidekorált négyemeletes panelház előtt sövény húzódik, ha azt megérin-ti, átért a túlsó oldalra. Motorzúgást hallott a másik irányból, de lámpát nem látott, csak egyre közelebbről hallotta a motor-kerékpár zúgását… Előrehajolva botorkált, karjaival kuszán kalimpált, hogy végre megérezze a sövényt, de a sötétben már nem tudott tájékozódni… Elkiáltotta magát: „Vigyázzon! Itt egy ember!”…

Fülsiketítően fölerősödött a motorzúgás, aztán egy ütést érzett a tarkóján, és belezuhant a sövénybe. Amikor magához tért, a fagyal vizes leveleit érezte az arcán. Megnyugodott.

„Innen már hazatalálok” – gondolta.

4.Sok embert letartóztattak. Ő volt a fővádlott. Elkezdődtek a „tárgyalások”. A kínzások, a vallatások. A többieket a szeme láttára alázták meg: leöntötték őket mocsokkal, szurokkal; tomfákkal, viperákkal verték őket, karjukat, lábukat törték…

Őt először vallatták:– Tüntetett? – kérdezte az egyik szögletes, sima képű verő-

legény.– Igen. Amikor kellett…– Kellett?!– Igen. Amikor én úgy éreztem…– Úgy érezte?! – kérdezte egyre jobban megrökönyödve,

egyre emeltebb hangon a kockafejű – De mi tudjuk ám azt is, hogy miket beszélt maga ottan!

– Például ilyeneket mondtam: Sokat kérsz Jézus, nagyon is sokat, / hogy megszeressem a hóhérokat és imádkozzam ellenségeimért… Meg ilyeneket: Hiába volt himnuszi esdés, protestáló pátosz, / azóta sem áldás amit ránk oszt…*

Ezzel nem tudtak mit kezdeni.Kivitték a szabadba. Már sötét volt. Megnyugtatta az ég

végtelen, csillagos burka.Egy fémkockára ültették és kilőtték az űrbe. Iszonyú sebes-

séggel és iszonyú magasságban száguldott, a város, az ország felett. Két tenyerét a kocka két oldalához szorította, és azt énekelte: Hazám, hazám, te mindenem… Meglepő volt, hogy nem esett le, és még meglepőbb, hogy tudott énekelni… Zen-gett a hangja, és arcába vágott a hideg szél.

Nem tudta honnan és mivel vezérelték ezt a kockát, de egy-szer csak megfordult és száguldott vissza. Egyre közelebbről látta, hogy a hegyen egy kivilágított bitófa áll. Pontosabban: egy halálos ítéletek végrehajtására alkalmas fémszerkezet. Az egészben volt valami színpadias, só jellegű…

A szerkezet két oldalán ült a népbíróság. Előttük nyomó-gombok. A szerkezet alatt világító betűk és számok jelentek meg, mint egy sportcsarnok eredményjelző tábláján:

igen: 834nem: 842Így menekült meg. Egyelőre…

5.Évek óta nem írt semmit. Legföljebb átírt. Az nehezebb. Most megpróbálja leírni amit satíroz. Jó játéknak tűnik. Amíg játék-nak érzi, és amíg van egy parányi fény, ír. L.B. azt mondta: Az írónak írni kell, ahogy a magasugrónak ugrani. Ha nem megy a 230–240, akkor 170–180-at, de ugrani kell… D.L. pedig azt mondta: Ha 4–5 napig nem ír, az már fáj… Ha jól belegondol: neki is… Mégsem ment. Mégsem megy. Halálo-san fáradtnak érezte magát.

Fapapucsban lépked a magas, szürke, itt-ott mohával be-nőtt lépcsőfokokon. Ha hátára fordult bogarat lát, egy falevél-lel alányúl és a bozótosba dobja. Két kutyája lihegve kíséri. Az idősebb és nagyobb: Mackó, tízéves. Német juhász, skót juhász keverék. Nagy szürke bundájában arányos, szép feke-te és fehér rajzolat. Őt annak idején egy parkban találták. A kisebbik: Bogi, német vizsla. Persze nem teljesen. A feje ko-romfekete, örökmozgó testén fekete, fehér és szürke foltok. Őt az országúton vették föl. Élete kockáztatásával ugrott a kocsi elé, aztán villámgyorsan vissza a kukoricásba. Csak je-lezni akarta: „elvihető vagyok”.

Ahogy fölérnek a kertbe, Mackó lefekszik a legmagasabb szinten a repkény és fagyal derékszögébe, a fenyőfa alá, és onnan szemléli a várost. A városát. Bogi cikázik a különböző szinteken, a bokrok és fák között. Az alkonyi fényben ragyog a ciprus, a babér, izzik a tűztövis… Nemsokára megérkezik a macska, Mufurc is. Őt tizenkét évvel ezelőtt, kutyasétálta-tás közben találta, félig agyonverve. Egy hónapi gondos ápo-lás után teljesen rendbe jött. Ilyenkor ő is mindig felmegy a kertbe. Ki nem hagyná. Korát meghazudtoló ruganyossággal és eleganciával lépked, leheveredik a gazdájához közel, hem-pereg a fűben, elégedett mozdulataival jelezve: „remélem, itt nem zaklatnak a kutyák”.

Ő ott ül egy kerti széken, lassan teljesen besötétedik, csak az állatok szeme világít, hátradől, karjait lazán, a szék két ol-dalán lelógatja, néha enyhe szél borzolja a lombokat, lassan megjelennek a csillagok is az égen, és ő arra gondol: „mégis-csak jó volt megszületni”…

* Részletek Tóth Bálint: Magyar litánia és Döbrentei Kornél: Rebellis türe- lem című verséből.


Ha meghasadt a szívem, elvetem,s ha agyam anyaga lesz akadály,magam őrlöm szét, éhes vész: zabálj!Hej, de aztán enyém a győzelem!

Kárpáti Kamil

4. rész– Tulajdonképpen a szomszéd szobába szerettem volna be-

menni a folyosóról, de be van zárva.– Igen, zárva tartjuk. Ott a raktárunk. Néhány éve itt hátul

vágtunk egy ajtót, s most innen járunk át, ha kell valami…Beljebb mentem. Valami megindultság tükröződhetett ar-

comon, mert kíváncsian és megilletődötten néztek rám.

Többen letették munkaeszközeiket és körém sereglettek. Csak néztek és vártak. A sarokba néztem. Ott állt a jó Dr. Szt. ágya. Mindig csak fehér teniszcipőben járt. (Abban tar-tóztatták le.) Nagyon szerette Bartókot és Kodályt. Sokat imádkozott. Dr. Szt. sok-sok értékes jogi tanácsot adott sze-gény, jogilag műveletlen rabtársainak. Tanácsaival életeket mentett meg, vagy súlyos büntetéskiszabásokat enyhített. A bírák észre is vették egyes vádlottak feltűnően nagy jogi mű-veltségét, és dühösek voltak. „Ki tanítja magukat a zárkában?…” Ennek ellenére drákói ítéleteket hoztak.

– Tetszett már itt járni? – kérdezte halkan egy fiatalember.– Igen, egy évet töltöttem itt ezen az emeleten.– Mondják, hogy ez az épület hosszú évekig börtön volt…– Az… Az volt… – mondtam elgondolkodva.Tovább nézelődtem, szemlélődtem. Szótlanul kísértek a

hátsó ajtóhoz. Valaki kinyitotta. Beléptem a 84–esbe. A négy ablakon át, mint mennyei ujjak mutattak be a napsugarak az egykori nagyzárka padlójára. Megrohantak az emlékek. Lám, még ott az az ablak, ahonnan az ágyvasra állva, ki le-hetett látni az E-alaprajzú épület középszárának felénk eső ablaksorára, és a nagy folyosóra. Éjfélkor ébresztett fel ben-nünket az őr: „Hej, Banda! Ébresztő!…” – ordított be a cirklin. „Föl a hátakra a batyut és 100 kilométer séta az ágyak között!… Kecskemétre mentek!…” Cihelődtünk, és elkezdődött az őr öt-letének a végrehajtása. Az öregeket hátra kísértük, és lefek-tettük az alsó ágyakra vagy az ágy alá, s a rabok elkezdték hátukon a ruhabatyukkal a vég nélküli vándorlást az emele-tes ágyak között. Aznap én voltam a figyelő. Az ablakpár-kányra tett kis piros fazék mögül kellett lesnem, hogy mit csinál az őr. Ha hátrament a folyosó másik végébe, cicegtem, és pihenjt vezényeltem. Ilyenkor csak 2–3 fogoly topogott az ajtó előtt, a többiek pihentek, leültek az ágyakra. Néha az őr unalmában átment a másikhoz, s azzal jött elő. Kettesben jártak le s föl. Beszélgettek. Láttam, amint odaálltak a folyo-sói vízvezeték kagylója elé, és egymást taszigálva belehu-gyoztak. Közben nagyokat röhögtek, sőt az egyik a sapkáját a földhöz is vágta. Jó, vastag viccet hallhatott a másiktól. Így ment ez hajnalig. Csak ébresztő előtt egy fél órával volt takarodó.

Kevés volt a vizünk, és kevés az edényünk. Reggelenként két órán át mosakodtunk. F. báró, senkivel sem törődve fél-meztelenül ugrált közöttünk lábujjhegyen. Reggeli tornáját végezte. T., a csimpánzfejű „klagenfurti kém” (így mondta ki az osztrák város nevét az egyik bírósági ülnök), zsámolyon állt, és felső ágyát hozta rendbe. Közben nótákat és slágere-ket énekelt, mint egy szobalány. Néhány tiszt kiterített fehér asztalkendőn szertartásosan társalogva eszegette a silány reg-gelit. Fiatal tisztek szolgálták ki őket. A morzsákat is felszed-ték. Éheztünk, nagyon éheztünk. Délelőtt várás, unalom, ret-tegés. Ki jön be? Mit akar? Kit visz el? Elbeszélésekből él-tünk. Kirándultunk egymás lelkébe. Előadtunk egymásnak. Mikuscsák, a jólelkű jehovás kőműveslegény a földön ült, és az ágyvashoz támaszkodott. Arcán együgyű, derűs mosoly.

ottó ferenc

Attika (Madzagosok)Elbeszélés

Töredék I. – Kirják Miklós tollrajza


Időnként gyenge oroszlánordítást hallatott, olyat, mint az az állatkerti oroszlán, amelyik a forró augusztusi délutánon még az orra előtt zümmögő legyet is lusta bekapni… Egyszer csak zajos kulcs-csörgetés, zárkanyitás. Sz. őrmester lép be két őrrel. Motozás, zaklatás…: „Szétszedni az ágyakat’… Kifordítani a szalmazsákokat!…” Óh, hányadszor már! Sápadunk, a fogun-kat csikorgatjuk, de végrehajtjuk a parancsot. Fojtó por száll. Ebédre sem vagyunk készek. Sárgaborsó levesünk egy órakor hozzák. Lassan kanalazzuk, mert háromig úgysem hoznak semmit. Addig alszik az őrmester, és szunyókál az őrség is. Várunk, közben a sav marja a gyomrunkat. Tovább rendez-kedünk. Végre hozzák a krumplifőzeléket. Befaljuk azt is, és kinyaljuk a csajkát. Béri Pista bácsi morogva olvassa – immár tizedszer – cenzúrázott levelét. Bosszankodik, hogy a múlt hónapban született kisfiát Istvánnak keresztelték, holott ő Imrére szerette volna. Halálra van ítélve, de most ez a legfőbb gondja. Nappal viccel, éjjel sír. Mindig remél, de nem mene-kül mégsem… Sétálok a Vaságy közben, közben be-benézek a kis keresztutcákba. Az egyik sarokban földre vetett, szén-nel rajzolt zsebkendőn kenyérgalacsinból formált figurákkal ketten sakkoznak. Többen nézik. Anti is nézi őket álltából lehajolva. Hátratett kezének mutató- és hüvelykujja között piszkosra nyomogatott kenyérgalacsint forgatott sebesen. A halál fekete golyóbisait… Sokan az ágyak alatt aludtak. Lá-buk, szétnyílott olló módjára kiállt az ágyak alól. Amott a másik sarokban, Mikuscsák, a jehovás oktatta „vallásra” Jo-hannt, a fehérbőrű, izgága sváb cipészlegényt. Johann egész nap járt-kelt, kártyázott, veszekedett. Társai keservére kiélte magát, de most áhítatosan hallgatja a jámbor zagyvaságokat. „Az Atyaisten a Szentháromságban nincs méltó helyén…” – mondta éppen Mikuscsák.

Megakadt a szemem egy lehajtott fejű, komoly férfin. Félig a fal felé fordulva állt az ablak alatt. Amikor újra fordulok, ar-cát már a fény felé fordítja. Látom, hogy könnyezik. Kétszer ismét megkerülöm. Látom, hogy csendesen sír. Odamegyek hozzá. „Miért sírsz Pista bácsi?…” Sokáig nem szól. Végre azt mondja: „Bibliai mondatokon gondolkodom. Emlékszel a Megváltó beszédében arra a passzusra, amelyben a keresztről és a szenvedésről beszél? Pontosan úgy van, hogy »Vedd fel a keresztedet és kövess engem!« Mi itt jajongunk, hogy mibe zuhantunk, panaszkodunk, pedig tudatosan, aktívan kellene vállalnunk a szenvedést!…” Pista bácsi ügyvéd volt és református vallású.

Körülöttünk, mint valami méhkasban, meleg emberi beszél-getésekből állt össze a zárkazsongás. Alkonyodott. Egyszer csak szép, lassú harangszó kezdődött. Ismertük már. Minden-nap lehallatszott a Mátyás-templomból. A kondulások mél-tóságosan keringtek a város felett. A zárka teljesen elcsende-sedett. Sokan letérdelve fordultak alsó ágyukra, mások áll-tuk ból hajoltak a felső ágyra. Mindenfelé lehajtott fejeket láttam. A harangszó folytatódott. Végre utolsónak még egy nagyot kondult a harang, s elhallgatott. A hanghullámok las-san szálltak el a „Margit” fölött, simogattak bennünket. Utána még nagyobb lett a csend.

Körülnéztem a klement gottwald Villamossági Gyár harmadik emeleti raktárhelyiségében. Fényben álltam közé-pen. Körülnéztem. Csak egy fehérköpenyes öreg munkás állt már a hátsó ajtóban. A félfához támaszkodott, kezében a szemüvegét lóbálta, de szelíden mosolyogva nézett rám. Az utcáról hirtelen éles síncsikorgás hallatszott fel, olyan, mint amikor a kanyarban állítja meg valami a sebesen forduló villamost. Az eszeveszett csöngetés nem akart abbamaradni. Visszazuhantam a múltba. Esténként mindig megszámláltak bennünket. Ilyenkor a Vaságy utcában álltunk fel kettesével. Néha női őrmesterek vették számba a zárkát. A szűk hely miatt kiálló mellükkel súroltak bennünket. Meg sem rezzen-

tünk. Az esti számláláskor lehetett kérelmekkel előállni. Elő-ször persze az őrmester kérdezett. Például azt, hogy: „Hány köteles van ebben a zárkában?” (Néha „madzagost” mondott…) A szobaparancsnok jelentette, hogy a zárkában hét halálra-ítélt van. Az őrmester felírta. Egyszer előállt a szegény „ma-dzagos” D. Pista, és azt kérte, hogy kivégzés után vegyék ki a szájából az aranyhidat, és juttassák el a családjához. „Három gyermekem van, őrmester úr!…” – mondta elhalkuló hangon, ami majdnem zokogásba fúlt. „Mit? Azt hiszed, hogy majd egy akasztott szájában fogunk turkálni?… Akasztás közben el fog s…ni a f…od, de te ezt már nem fogod érezni!… Megdöglesz…” Ezzel ki-ment és nagy csörömpöléssel ránk csapta az ajtót, és kívülről leoltotta az ajtó fölötti kis fülkében, pókhálós rács mögött halványan sugárzó villanykörtét. Sötétben botorkáltunk a helyünkre. Szótlanul feküdtünk le az ágyunkra, sokan az ágy alá a földre, mert még nem volt takarodó. Később pilla-natnyi villanyfény világított ránk. Behajították a vacsorát, a hüvelykujjnyi büdös kolbászdarabot. A földön tapogatva szed-tük össze. Nem jutott mindenkinek. Kenyerünket még reggel megettük. Lefekvéshez készülődtünk. Vastag szu mán da ró-cun kat kockaformára hajtottuk össze. Így kellett letenni a földre az ágyvas mellé. A szobaparancsnok ellenőrizte, hogy mert aznap a halálfejű „Fagyasztó” volt szolgálatban. Az kö-vetelte így. Bár mindenki, de különösen az öregek nagyon fáztak, mégsem mertük a darócot magunkra teríteni. Mikor már mindenki feküdt, valaki a felső ágyon szépen tisztán, lassan és nem nagyon hangosan elmondta a rabimát:

Mindenható Urunk!Ki sújtasz és felemelsz annyi embert és népeket, hallgasd meg kö-

nyörgésünket. Mi, kik Veled a börtön szűk falai között őrizetlenül és zavartalanul beszélgethetünk, kérünk, hajolj le hozzánk szenvedőkhöz, és enyhítsd gyötrelmeinket.

Csordultig a keserű pohár, amit bűneinkért inni adtál… Óh Urunk, vedd el tőlünk e keserű poharat, és végtelen irgalmasságoddal bocsásd meg vétkeinket, hiszen gyarló emberek vagyunk.

Adj erőt a bűnhődésre, ha bűnösöknek találsz, és erőt az áldozatra, ha bűntelenek vagyunk…

Szűnjék meg végre a gyűlölet, és váljon valóra a Te igazságod igéje: a Szeretet!

Teremtő Urunk! Fordítsd a Te jóságos szemedet méltatlanul szen-vedő hozzátartozónk felé. Enyhítsd meg szenvedéseit szerető szülőnek, testvérnek, hű hitvesnek és ártatlanul nélkülöző gyermekeinknek. A Te szereteted fénye melegítse árván maradt otthonainkat, és szárítsa fel a könnyeket.

Úgy legyen! Amen.Adj Uram mindnyájunknak mielőbbi szabadulást! Az ima után teljesen elcsendesedtünk. Néhány halk sóhaj,

és pokróczizegés hallatszott ugyan még, de lassan már min-denki álmába merült. Ott feküdtünk magasítós vaságyainkon,

Kárpáti Kamil

ÚjoncÉhes, fullánkos szemével harmincegy nyomorultállja körül a szépszál, kékszemű szökött katonát.Parázzsal kínzott csuklóját mutatja ez, de kitud itt sajnálni egy nyolcvankétkilós embert? – A bokádvastagabb, mint nézd, a combom! – sír a fonnyadt kamasz,ki épp ilyen izmos volt egy éve még; görcsösen zokog.Irigy szemek kereszttüzéből az új rab hátrál:– Állatok vagytok? – És úgy rejti testét, mint amit lopott.


Egy szolgálat véget ért. A legmagasabb igény szerinti iroda-lom szolgálója távozott el 2009. november 11-én Tüskés Tibor személyében. Előbb tanárként, majd íróként, kritikusként, szer-kesztőként és irodalomtörténészként is a magyar irodalom volt a mestersége, az az irodalom, amelynek – Illyés Gyulával szólva – működése több kell legyen, mint az elme fényűzése. Végeznivalója akadt volna még bőven, de valahol, ahol sor-sunk felől döntenek, az irodalomtörténet szintjére emelték őt azok mellé az írók, költők mellé, akikről a katedrán taní-tott, majd akiket a Jelenkor és a Somogy főszerkesztőjeként szer-kesztett, illetve akiknek pályaképét többek között monográ-fiákban foglalta össze.

A Magyar Írószövetség már november 12-én nekrológban emlékezett meg róla, a Magyar Nemzet is búcsúztatta, mert szűkebb hazáján, Baranya megyén és Pécsen kívül is oszto-zott mindenki a gyászban, aki tudta, hogy személyében a 20. századi magyar irodalom és művelődés értékeinek őrzője tá-vozott el közülünk.

Életútja 1930. június 30-án kezdődött Balatonszántódon, ahol egy vasutas családban született. A sínek világa helyett ő a pedagógiai pályát választotta; magyar-történelem szakos ta-nár lett, Dombóváron és Pécsen generációkat tanított. A vizs-gán ő maga is jeles osztályzatot kapott, hiszen tanítványai tarisznyájába egy életre szóló útravalót adott. Már a tanári hivatás mellett számtalan tanulmány, könyv, cikk szerzője volt. Helytörténeti munkái mind szűkebb hazájáról, a Dunán-túlról, Pécsről, és azok irodalmi emlékeiről szóltak (Irodalmi nevelés a tanórán kívül (1969), A pécsi irodalom kistükre (1970), Vallomás a városról (1970), Pannóniai változatok (1977)). 1959-ben lett a Jelenkor főszerkesztője. Ahogyan emlegette, sose gondol-ta volna, hogy szerkesztő lesz. De számára a szerkesztés is ta-nítás, nevelés volt; egy magasabb szintű pedagógia. Egy sötét bazárház üvegudvara alatt, vagy otthon, éjszaka a társbérle-ti lakásban szerkesztette a lapot, szervezte a munkatársakat, telefon, sokszor papír nélkül… A Jelenkor ötödik évfordulóján A szerkesztő hivatása című írásában foglalta össze mindazt, amit a vidéki irodalmi műhelyekről és a szerkesztésről fontosnak tartott. Ebben a lírai vallomásban is kifejtette azt a sokat hangoztatott véleményét, mely szerint egy irodalmi lap több kell, hogy legyen, mint egy megjelenési fórum; szellemi tűz-hely, mozgalom, cselekvés. Hitt az irodalmi folyóiratok közös-ségnevelő, tudatformáló szerepében. Szolgálni és használni

akart. Mindezt azzal az alázattal tette, amire csak a kivéte-les emberek képesek. Egész életében felemelte a szavát a pro-vincializmus ellen: „…A Jelenkor arra vállalkozott, hogy vidéken, egy dunántúli nagyvárosban csináljon irodalmat, olyant, amelyet az országos irodalom részeként figyelnek és számon tartanak. Küzdünk mindenféle provincializmus ellen, akár körünkben: értékeink túlbecsü-lésében, akár másutt: valóságos értékeink lebecsülésében mutatkozik meg. Az a törekvésünk, hogy szellemi műhellyé tegyük a lapot, hogy magasabb szintre emeljük a vidéket; egyrészt azáltal, hogy megbecsü-lünk minden értéket, amelyet ez a város, ez a táj adott a magyar iro-dalomnak, másrészt azáltal, hogy tetteinket a legtágabb lehetőségekhez, az egyetemes magyar irodalom érdekeihez mérjük.

mintha szuronyokon tartottak volna bennünket az ég felé, de lenn a Bádogsárkány vigyázott ránk. Nem sokáig nyugod-hattunk.

Nagy zajjal zárták ki a harmadik emelet vasrácsos kapuját. Egy szakasz csizmás-fegyveres katona járta-dúlta végig a zár-kákat. Alsónadrágban ugráltunk le az ágyainkról. Többen már az ajtónál hallgatóztak. Volt, aki az alsó ajtórésnél ha-salt, és úgy nyomta oda a fülét. Már a szomszéd zárkából hallottuk át a pofozást, a jajgatást és az ágyak rángatását. Mint a lovak, amelyek már a hasunkon érzik a káromkodó béresek ostorvágta csíkjait, toporogtunk az ágyak mellett. Ma-gam is sírtam-szűköltem félelmemben. Fáztam, remegtem. D. Pista erősen fogta a csuklómat, s közben két szemben álló

bátyjának intett biztatóan a fejével. A másik két testvér, mint két rendíthetetlen légionárius állt a helyén. Ajtónk kivágó-dott. Elöl a lárva-arcú, dühödt Náci! Bádogfogai villogtak: „Gyerünk, gyerünk! Tépjétek meg őket!…” – szólt hátra a becsörte-tő katonáknak, s máris kezdte a pofozást és a rugdosást. A katonák ránk rohantak. Széthúzták ágyainkat, szétdobálták holminkat; ütöttek-vertek, tapostak és rúgtak bennünket. Semmi okuk nem volt erre, csupán Náci élte ki látványosan terrorhajlamait rajtunk. Sikeres megfélemlítésünkért talán el-ismerést, kitüntetést, attika-feliratot várt feletteseitől… Meg is kapta, mert nemsokára hadnagyként láttuk viszont.

folytatjuk…

Az utolsó levélEmlékezés Tüskés Tiborra


A Jelenkor ma akar irodalmat csinálni. Nem kerülhetjük tehát meg azokat a kérdéseket, amelyeket a mai élet, korunk társadalmi és poli-tikai fejlődése ad fel, hanem választ keresünk azokra.

(…) A jellegtelenség valamely irodalom megölője, viszont a sokszínű-ség, az árnyaltság az egyetemes irodalom növekedését és gazdagodá-sát szolgálja. Mondják, hogy ez a sajátos vonás egy, a többi irodalmi laptól megkülönböztető jegy felismerhető a lap arculatán. Nem tagad-hatom, hogy vonzalmat ahhoz az irodalomhoz érzek, amely korszerű eszközökkel fejezi ki napjaink problémáit, amely vállalja a kísérletezés szenvedélyét és kockázatát, amely nem hátrál meg a mai élet bonyo-lult feladványai előtt…”

Tüskés Tibor már 1962-ben felvette a harcot az olyan né-zetek ellen, melyek szerint létezne egy vidéki és egy országos irodalmi szint. A Vidék és irodalom című esszéjében szól azok ellen, akik „…azt képzelik, hogy Albertfalvánál vége van a világ-nak, azon túl a »gyarmat«, a »vidék« kezdődik…” Idézi Babitsot és Szabó Edét, hogy „attól még nem lesz valaki jobb író, ha Pesten él”. Hogy napjainkban sem vált okafogyottá ez a kérdés, azt jól példázza, hogy aki úgymond nincs „szem előtt”, aki sze-rényen csak a dolgát teszi, annak nehezebb bekerülni az iro-dalmi vérkeringésbe, annak kevesebb figyelem, elismerés jut. (Ahogyan Tüskés Tibornak is a Magyar Írószövetségtől het-venedik és hetvenötödik születésnapjára csak egy biankó nyomtatványra futotta…)

A Jelenkor azonban mára már bebizonyította, hogy az ab-ban felszínre hozott irodalom is a hazát gazdagította, aho-gyan az a szellemi-lelki-erkölcsi összetartozás is, amellyel a lapot szerkesztették, példát mutat az utódoknak. Tüskés a szerkesztői hivatás felelősségét 1963-ban így foglalta össze: „…Hiszem, hogy a jó kézirat mellett még kell valami, amivel jó lapot lehet szerkeszteni: becsület és emberi tisztesség. S ha tudom is, hogy esztétikai ítéleteinkben néha nem alkalmazhatjuk a legmagasabb mércét, ha csak az adott lehetőségeinkhez mérten tudunk »legjobb« folyóiratot csinálni – ebben nem ismerhetünk engedményt.

(…) Magamban hát azt mondogatom: úgy kell csinálni a lapot, hogy akár holnap könnyű szívvel abba tudjam hagyni, de úgy, azzal a felelősséggel is, hogy akár az »örökkévalóság« előtt helyt tudjak érte állni. S mindenképpen csak addig, amíg becsülettel, emberi integritás-sal, legjobb hitem és meggyőződésem szerint végezhetem…” (Jelenkor 1963. 10.)

Ismert, hogy olyan, azokban az időkben ellenzékinek szá-mító írók munkáit közölte lapjában, mint Kodolányi János, Weöres Sándor és Mészöly Miklós. A hatalmasok nem is nézték jó szemmel, és 1964-ben eltávolították a Jelenkor élé-ről, vagy ahogyan ő fogalmazott: „…irodalompolitikai okokból leváltott, kiakolbólított szerkesztő lettem”. Az irodalom iránti szolgálatát-alázatát azonban nem törhették ketté. A Pannó-nia Könyvek sorozatszerkesztője lett, és tanulmányokat, esz-széket írt, valamint monográfiákban rajzolta meg többek között Kodolányi János, Csorba Győző, Nagy László, Illyés Gyula, Pilinszky János, Rónay György és Weöres Sándor pá-lyaképét.

A rendszerváltás után hat esztendeig szerkesztette a Somogy című folyóiratot, de 2002 után már kizárólag a Búvópatak ré-vén kötődik szülőföldjéhez. Egy évvel a halála előtt csalódott hangon ír erről levelében: „…Valójában ma ez a szellemi fórum, »szál« köt Kaposvárhoz. Amikor 1994 és 2000 között a Somogyot szerkesztettem, eleven kapcsolat kötött, de ma már sem a Berzsenyi Társaság, sem a lap, sem a főiskola nem tud érdeklődést ébreszteni bennem, igaz, ők sem tartanak igényt létemre, s nem tart 2000 óta az ottani személyek némelyike sem. Az idők változnak, a helyek, hely-zetek és helyezkedések is…”

A Búvópatak főszerkesztőjéhez Csernák Árpádhoz több év-tizedes ismeretség köti – 1998-ban például ő volt a lektora a Fagyosszentek című prózakötetének –, így természetes, hogy a

folyóirat indulásakor szerzőként csatlakozik a lap készítőihez. Nemcsak írásokat küld rendszeresen, amelyért honoráriumot nem fogad el, hanem felhívja a Búvópatakra ismerősei, barátai figyelmét, és egy-egy új szerzőt is terel a periodikához. Soha nem mulasztja el, hogy elismeréssel szóljon a lapról. Levelei-ben mindig ott a biztatás, a dicséret: „…Kedves Árpád, gratu-lálok a laphoz: egyéni, eredeti, bátor hangú a Búvópatak. Napfényre vele!” – írja 2004. október 5-én. Idén június 20-án kelt leve-lében pedig így fogalmazott: „Sziget, rejtett érték a Búvópatak és »kormányosa«, munkatársaival együtt”. Életrajzából ismert, hogy Tüskés Tibor élete során rendkívül kiterjedt irodalmi levele-zést folytatott, Pécsett pedig a Bokor utca 80. szám alatti la-kásának ajtaja mindig nyitva állt azok előtt, akiknek fontos az irodalom. Sokáig én csak írásait ismertem, őt magát nem. A Búvópataknak küldött, írógéppel megírt munkáit írtam át számítógépbe. A főszerkesztő tavaly ősszel kért fel arra, hogy írjak a Kairosz Kiadónál Tüskés Tiborról megjelent interjú-kötetről. A Derűs borúlátó című kiadványról és a Kodolányi ról írt monográfiájáról együtt jelent meg írásom a lap októberi számában Sorsírók, írósorsok címmel, amelyet kedves levélben köszönt meg nekem. Ezt követően rendszeressé vált levélvál-tásunk. Egy 146´103 mm nagyságú, levelezőlapszerű, a szab-ványméretű borítékba pontosan illeszkedő, többnyire fehér színű kartonlapra írta leveleit jellegzetes kézírásával. Nemcsak tárcái, esszéi, emlékező prózái tanúskodnak arról, hogy mit jelentett számára az irodalom, hanem ezek a levelek is. Szo-morúan írt például arról, hogy a kritika napjainkban meny-nyire belterjessé és konspiratívvá vált, és nem tölti be évszá-zados szerepét a magyar irodalomban.

Egyre gyakrabban jelentkező betegségei hosszú ideig meg-akadályozták abban, hogy Kaposvárra utazzon, de az idei Búvópatak-estre el tudott jönni közénk. „Elérkezett a történel-mi pillanat, hogy személyesen is megismerjük egymást…” – mondta tréfásan, amikor hozzám lépett. A Csak egy éjszakára címmel összeállított irodalmi esten egymás mellett ültünk, így al-

Videcz Ferenc, Bogádi Kis György, Denke Valéria Vajszló polgármestere, Tüskés Tibor és felesége dr. Nagy Anna, Csernák Árpád

Kodolányi János vajszlói háza (ma múzeum és könyvtár) előtt.


kalmam volt megtapasztalni azt a felszabadult örömet, ame-lyet Tüskés Tibor élt át az egész rendezvény alatt. Végig a ke-zében tartotta a Búvópatak augusztusi számát, amelynek hát-oldalán az est programja volt. Időnként belepillantva követte végig az egyes műsorszámokat. Takaró Mihállyal együtt fél-hangosan mondta az irodalomtörténeti adatokat, Oberfrank Pállal, Juhász Rózával és Gados Bélával pedig együtt mormol-ta a verseket: Gyóni Gézát, Wass Albertet, Reményik Sándort, Dsida Jenőt… Minden együtt volt azon az esten, amit szere-tett. A zárószám egy hegedűvel kísért ballada volt, lábával dobolta az ütemet, és együtt énekelt a Nagykanizsáról érke-zett muzsikussal, Németh Ferenc művésztanárral. Azt hiszem, Tüskés Tibor augusztus 27-én, a Búvópatak-esten boldog volt… Hazatérve levelet küldött a főszerkesztőnek, melyben egye-bek mellett ezt írta: „Kedves Árpád! …Írói és szerkesztői munká-dat rendületlenül folytassad: a csütörtöki kaposvári ünnep hangula-ta, fénye és közönsége bizonyította, hogy vannak értői és megbecsülői munkásságodnak”.

Szeptember 25-ére – mint az Írószövetség dél-dunántúli csoportjának elnöke – ormánsági irodalmi kirándulást szerve-zett, melyre a Búvópatak főszerkesztőjét is meghívta. Csernák Árpád és felesége részt vett a Vajszlón Kodolányi János em-lékére rendezett összejövetelen, ahol Tüskés Tibor kérésére a Búvópatak bemutatására is sor került.

Egyik utolsó szép vállalása volt, hogy felkutatta Ottó Ferenc zeneszerző dokumentumprózáját, amelyet még a Jelenkor fő-szerkesztőjeként olvasott, és amelynek most ötven év múltán Gödöllőn nyomára bukkant. A kézirat sorsát a Búvópatakra bízta. Október 27-én kaptam tőle levelet, de rossz érzéssel nyitottam fel, mert a borítékon nem az ismerős kézírás volt. Mint kiderült, a kórházból írta, és Annával, a feleségével cí-meztette meg. A fehér kartonlapon a betűk rendezetlenül, ku-szán sorakoztak, látszott, hogy azok írója csak nagy erőfeszí-téssel tudta a tollat kézbe fogni: „Kedves Judit, velem most nem igen lehet kommunikálni, legföljebb telefonon és feleségemen keresztül (a pécsi klinikára rántott vissza a baj). Köszönöm Árpádék részvé-telét az ormánsági kiránduláson, köszönöm a közlést a lapban, jó volna, ha a különnyomatban is jöhetnének a szép és drámai Szalay-rajzok. Igen jó ötlet a jelenlétük. Kérem, a folytatás szedésére, nyomá-sára, korrektúrájára is ügyeljenek. A kezükbe ajánlottam mindet. Sok szeretettel köszönöm figyelmét. Az ég áldja meg. T. Tibor”. Az ég

áldja meg? Nem így szokta a leveleit befejezni… Az elmúlást sejthette meg? Már búcsúzott? Ebben az utolsó üzenetben ismét gondjainkra bízta az Attikát, amelynek közlését foly-tatjuk a lapban, és ha anyagi lehetőségeink engedik, jövőre kis könyv, vagy egy induló Búvópatak Füzetek alakjában meg is jelentetjük. Kár, hogy nem hallgathatja meg, amikor a Ma-gyar Katolikus Rádió is műsorára tűzi…

Hálás vagyok a sorsnak, hogy ismerhettem őt, és tanulhat-tam tőle: irodalomszeretetet, irodalom iránti alázatot.

Kedves Tüskés Tibor, az ég áldja meg!FarKas JuDit

Utóirat: A temetés után Tüskés Tibor özvegyétől, dr. Nagy Annától a követ-kező levelet kaptuk (A szerk.)

Búvópatak SzerkesztőségeKedves Árpád! Kedves Judit!

Köszönöm vigasztaló, együttérző soraikat. Köszönöm, hogy Tiborról megemlékeznek majd a lapban. Számomra most ez jelenti a kapasz-kodót, ennek tudok örülni. És az Attikának, mert Tibornak nagyon szívügye volt, hogy egyszer nyilvánosságot kaphasson Ottó Ferenc írása. És megvalósult, teljesült. A Búvópatak októberi számát még kezébe tudtam adni… Örült, még reménykedtünk…

Sokszor eszembe jut a vajszlói kirándulás. Milyen jó volt együtt énekelni, beszélgetni a jóízű vacsora után! Tibor – naplójába írt be-jegyzés szerint – nagyra értékelte, hogy „Cs. Árpád a feleségével át-jött Kaposvárról”, reményeket fűzött a somogyi írócsoport kiválásá-hoz, önállósodásához, „majd átigazolok hozzájuk” mondta legutóbb, amikor szóba került köztünk az írócsoport helyzete. Átigazolt. Egy másik „írócsoportba”.

Kívánok sok sikert a további munkájukhoz, missziójukhoz. Amíg vannak ilyen emberek, célok, tettek, addig minden reményünk megvan, hogy higgyünk egy „szép, új világ”-ban. Kívánok boldog, áldott ka-rácsonyt, munkában, eredményekben (gyökeres változásokban) gazdag új esztendőt Önöknek és minden munkatársuknak.

Pécs, 2009. december 9.Tisztelettel és köszönettel:

Nagy Anna

Walter von der Vogelweide

Tavaszváró Téli vihar haragját nyögi most a világ;fakószürke az erdő és a sík rónaság,hol nemrég madárkórus harsogta szózatát,míg az útmenti fű közt lánykák labdája szállt,ó, hogy zengett daluk, mily hangos volt minden ág! –

Bárcsak átaludhatnám e szigorú telet!De csak virrasztok egyre, miközben szenvedek,hogy velem együtt sínylik hatalmát mindenek.S várom a tündér Májust, mely győz a tél felett:Virágokat szedek majd, hol mindent hó lepett.

Kerék Imre fordítása

Walter von der Vogelweide

TavaszváróFagykendőjével mindent beborított e tél,Csupa jég az erdő-berek, s néma és fehér;Pedig erre bolyongtam víg madárdalokér’,Míg labdázó lányoktól volt hangos utca-tér,Boldog a zöngés, amely vélük versenyre kél.

Bár átaludhatnám a zord időt, csak így,Hogy a faggyal való harcra ne is lássak itt,Ám hánykolódva virraszthatok még májusig,Majd visszatér fölénk az égi kék, mit annyitVágytunk: már hó alól tépnénk virágot, ha nyit.

Németh István Péter fordítása


Hegedűs János

Halott vagyok, HoratioTóth F. Péternek

Halott vagyok, Horatio.Most bezárva minden ajtó,most befalazva minden ablak,most fekszem, most alszom,halott vagyok, Horatio.

Én mindig nagyon fázom.Utcán, villamoson, boltban, –hideg, hétköznapi színpadzsinórpadlásáról lógvazajlik alattam, sürög, nyüzsög,túr, kupacol a porban, akiket egykor úgy neveztem:az eljövendő holtak!

S most helyettük: szemem csukva.S most helyettük is holtan,örökös feltételes módbanrángatnak láthatatlan zsinórok:a hétköznapiságba ivódotthavifixes mentős,ki még itt van, de már megszökött, –ki elment ős-tájaira a vágynak,csukott szemmel önként a „másba”,s valahogy ott ragadt.

Hol nincs rózsás labyrinth,és nem lengedez Zephyr.Hol befalazva minden ablak.Hol bezárva minden ajtó.Rohadunk Niklán, Horatio.

Aszalós Imre

Beszélgetések„Adjunk az életnek új nevet!”„S mi legyen az?” – kérdeztem tőle.„Tekintsd csak a kék eget,S a földet, hogy’ nő ki belőle,Az éji lepkét, hogyan éled,S órákban méri életét,S a fény vajh mennyi évet élt,Míg balgán sötétségbe tévedt?”„Nem tudom, Mester” – súgtam a fáknak.„Nevezzük hát Mulandóságnak?”

„Adjunk a halálnak új nevet!”„S mi legyen az?” – kérdeztem tőle.„Tekintsd a hanyatló lelkeket,S láttad-e azt a szőkeKislányt a gomolygó világban,Ki nem érti a tompa gondokata szalagokat őszülő hajában –,melyeket az eszmélet bontogat?”

„Nem tudom, Mester” – súgtam a szélnek.„Nevezzük hát Felismerésnek?”

Elárvult kérdések fonnak körbe,S az idő sikong kezem alatt,Tükörképem keres a tükörben,De nem látja az üvegfalat,Jeges kezű hajnal ébreszt,S szemembe az éjfél költözött,De elég-e a felismeréshezMásnak lenni az emberek között?„Nem tudom, Mester” – zokogom egyre,S már nem emlékszem a nevemre.

2008. február 3.

égboltkönyvlapok legmélyebbtartalmaiban szedd magadkiskapitálissal, majd nézz,de ne túl mélyen, a föléd hajoló szembe.

történettapaSztalatba merültenkeresed a tapintható fenséget.Kezedre alabástrom homokóra kúszik,vonakodva nyúlsz át a köznapiba.

SzéndioxidpillantáS –eltűnő gleccserfolyókkereszteződésénél állvanézed a forrósodómondatokat.

kiSzárad, felmelegszikmég a hangod is.Szélerőművek lapátoljákki belőled az utolsó lélegzetköveket.

Fiatal költőkoldala

Kántás Balázs versei


Lapunk a kilencedik évfolyamába lépett. Köszönjük olvasó-inknak a bizalmat és a megbecsülést, szerzőinknek az íráso-kat, támogatóinknak az anyagi segítséget, amivel lehetővé tették, hogy a Búvópatak felszínen tudjon maradni. Hisszük, hogy ez a jellegzetes arculattal és tartalommal bíró lap is a magyarság sokszínű szellemi térképét gazdagítja. Ahogyan hiszünk abban is, amit Wass Albert így fogalmazott meg: „Együtt erő vagyunk. Szerteszét gyöngeség”. Ezt felismerve jött lét-re 2002-ben a Búvópatak folyóirat, és alakult számtalan civil közösség az országban, olyan közösségek, amelyek valamit tenni akartak a hazáért. Takaró Mihály irodalomtörténész fogalmazta meg nemrégiben, hogy ma szigetpolitizálás folyik Magyarországon. Egyetértünk vele, mert ezek a kis emberi szigetek hozzák létre és őrzik napjainkban az igazi értékeket, a nemzetépítés ezen a nagypolitika által alig észrevett szin-ten zajlik igazán. Sok a búvópatak – olvashatjuk egy 1980-ban Erdélyben kiadott riportkönyvben –, csak ritkán találnak közös mederre, pedig természeti törvény lenne egymás kere-sése. Ezek a források ugyanis napfényre kívánkoznak, és kö-zös mederre évszázadok óta. Nagy dolgokra akkor volt igazán képes ez a nemzet, amikor a szétszabdaltság, viszály helyett – ha csak időlegesen is – de egyesülni tudott. Ezeket a törté-nelmi pillanatokat pedig szinte kivétel nélkül megelőzte egy szellemi-művelődésbeli egyesülés, melyben az irodalomnak, a kultúrának hihetetlenül nagy szerepe volt.

Ezt az érzelmi közeledést szeretné szolgálni a Búvópatak is napjainkban, hiszen ahol a lélek gyenge, a test sem lehet erős. Illyés szerint még lelkünk fiatalságát is az irodalom által őriz-hetjük meg legjobban. A Búvópatakot azzal a reménnyel nyújt-juk át olvasóinknak hónapról-hónapra, hogy eleget tudunk tenni egy ilyen magasabb szintű szellemi közszolgálatnak.

Néhány új rovat indításától eltekintve nagy változást nem tervezünk az új évben sem tartalmi, sem formai szempontból. Szívesen adunk teret pályakezdőknek éppúgy, mint több kö-tetes íróknak, költőknek, újságíróknak, ahogyan a nagy klasz-szikusokat sem engedjük elfelejteni, akiket ma is érdemes újra és újra elolvasni.

A legfontosabb cél a folyóirat életben tartása, és az ehhez szükséges pénzügyi forrás előteremtése. Januártól sajnos költ-ségeink emelkedése miatt a Búvópatak árát 350,– Ft-ra kell emelnünk, de az előfizetés összegén nem változtatunk. Ezzel is szeretnénk kifejezésre juttatni, hogy mennyire tiszteljük és becsüljük azokat, akik a mai ínséges időkben előfizetnek a lapra. Szegény embert még az ág is húzza – mondja a magyar közmondás. A kormányzat ugyanis újabb terhet rak a civil szervezetekre azáltal, hogy 2010. január 1-jétől a magánsze-mélyek adókedvezményre nem jogosultak, adólevonásra jogo-sító igazolást csak a vállalkozásoknak, cégeknek tudunk ki-állítani. Ismert, hogy a vállalkozói szféra is nehéz helyzetben van, de akinek a környezetében van olyan cég, amely szíve-sen lenne mecénása a Búvópataknak, kérjük, segítse misszión-kat! Szeretnénk, ha egyre több közösséghez jutna el a Búvó-patak; polgári körök, egyesületek, művelődési intézmények, önkormányzatok jelentkezését is várjuk, tíznél több példány előfizetése esetén kedvezményt adunk a lap árából.

A Búvópatakról két lapszám között is tájékozódhatnak ol-vasóink honlapunkon: www.buvopatak.hu. Kérjük, küldjék el ismerőseiknek, barátaiknak weboldalunk címét, hogy mi-

nél többen ismerjék meg lapunkat, tevékenységünket. A hon-lapon mind a lapról, mind pedig a lapot kiadó alapítványról több információt is megtudhatnak.

A Búvópatak Alapítvány összetételében ősztől kisebb vál-tozás történt, Buzás György és Darabos Józsefné kurátorok ezután kívülről segítik a munkánkat. Új kurátoraink dr. Szili Ferenc történész és Csorba András marketing munkatárs. Az alapítvány feletti felügyeletet egy három tagú felügyelő bizottság látja el; elnöke dr. Bárdos Tamásné, tagjai Bíró Gyuláné és dr. Lovasné Benkő Éva.

Reményekkel nézünk a 2010-es esztendő felé, csak jó volna, ha az irodalom is érték lenne végre (újra) ebben az országban. Húsz éve egyfolytában „kampány” van, és ebbe belehal az irodalom…, de a színház, a zene is…, egyáltalán a művészet, az értékek, az igaz szó…

A Himnusz első versszakával kívánunk minden kedves olva-sónknak áldást az új esztendőre abban a reményben, hogy egyre több magyar emberben ébred fel az összefogás vágya!

sZErEtEttEl a BúvópataK sZErKEsZtőségE

Búvópatakok

Isten, áldd meg a magyart,Jó kedvvel, bőséggel,Nyújts feléje védő kart,Ha küzd ellenséggel;

Bal sors akit régen tép,Hozz rá víg esztendőt,Megbűnhődte már e népA múltat s jövendőt!


Nincs új a nap alatt: – „Minden reggel felkel az országban több millió balek, azokat kell megtalálni, mert őket könnyű becsapni”. Ezt lehet kihallani a szocialisták kampányszándé-kából, amikor Lendvai Ildikó az ország gazdasági romhalma-zán, egy dübörgő buldózer-költségvetés tetején állva a Kána-ánnal kecsegtet bennünket. No persze, könnyű neki az orszá-got baleknak nézni, hiszen mint tapasztalhattuk, 2006 ápri-lisában Magyarország több mint felével áprilisi tréfát űzött a Gyurcsány-Kóka kampányduó. Miért ne gondolhatná Lend-vai Ildikó is, hogy a pannon puma helyett a Kánaán lehet az újabb kampánysiker kulcsszava. Elméletileg még az is stim-mel, hogy akár a puma, a Kánaán sem kifejezetten a Kárpát-medencei őshonosság szimbóluma, de a hangzatos kulcsszó bevetése – ha hamis is – már egyszer bevált. Ezért aztán úgy gondolhatja – akár csak a múlt választást követő egyik reg-gelen, amikor több mint két és fél millió honfitársunk ébred-hetett fel azzal a nyomasztó érzéssel, hogy jól átverték –, miért ne ismétlődhetne meg?

Ha nyolc év regnálás után, csak az első száz nap rövid ide-jét vesszük szemügyre és elemezzük, kiderül, hogy a polgári kormány által megtakarított háromszázhatvan milliárdos pénzösszegből történt szétosztáson kívül, a hangzatos szavak-ból, ígéretekből semmi sem valósult meg. Tehát 2006-ra már volt némi tapasztalatunk ez irányba. Ekkor jött a pannon puma-akció. Viszonylag hamar kiderült, hogy az ugrásra kész puma is csak hazugságokkal kitömött állati tetemcafat volt miközben az ajtónk előtt dübörögtek a nyomorúságunkat előrevetítő gátlástalan félrevezetések: az adók csökkentésé-nek ígérete, a „nem lesz gázáremelés”, a „modern és jóléti társada-lom keretein belül megteremteni vágyó új és igazságos Magyarország képe…”, a szégyenletes december ötödike. Nem folytatom, hi-szen mindenki a saját bőrén és pénztárcáján érezheti, tudhat-ja, szégyellheti.

De jámbor, bizakodó és türelmes a magyar! – erre játszanak. Ezért az ébredés kábulatában is még mindig vannak, akik nem hisznek sem a szemüknek, sem a fülüknek, még a trük-köket kiagyaló miniszterelnök őszödi önlebuktató beszéde hallatán sem. Az elvtársak odáig merészkedtek, hogy már a kampányban törvénybe foglalták a megtévesztést szolgáló ígéreteik egy részét, amit már akkor tudtak, hogy a hatalmuk birtokában, nem fognak betartani; minden, az ország valós helyzete meghamisításának nyomatékosítása érdekében ho-zott rendeletet és törvényt el fogják törölni. – De erről egy szót sem! – szólt a parancs szocialista berkekben. A „naiv” és tisztességes törvénykövető állampolgár fel sem tudta fogni, hogy akik esküjükben megfogadták, hogy a törvényeket be-tartják és betartatják, nem magukra vonatkoztatják. Igaz, nem tették hozzá: Isten engem úgy segéljen! – lehet, hogy istenfélelemből? Ha a választók figyelembe vették volna azt a mindenkori igazságot, miszerint a politikában nem arra kell odafigyelni, amit a politikusok harsányan mondanak, hanem mindig arra, amit tenni szoktak, de nem mondanak ki, mind-járt bölcsebbek lettek volna, és nem dőltek volna be az orbi-tális balekosításnak. Hiszen balekosítás volt a Bokros-csomag,

a pannon puma és most a Kánaán is. A Bajnai-féle muszáj-csomagról szóló siker propagandáról nem is beszélve.

Amit, viszont sosem mondtak ki: hogy nem értenek a kor-mányzásához, ezért mély válságba fog sodródni Magyaror-szág. Nehéz idők várnak a lakosságra, mert az energiaárak s benne a benzinárak az egekbe szöknek, még akkor is, ha a kőolaj hordónkénti világpiaci ára felére csökken, hogy ez ál-tal egyéb termékek árai is emelkedni fognak: a fűtés, a villany-áram, a közlekedés és minden, ami energiát használ, hogy a gyógyszerek árát emelni fogják, és az állami támogatásokat lefaragják. A fogyatékkal élők támogatását kétharmaddal csökkentik, kiveszik a gyermekek szájából az ételt, az áfa-t előbb csökkentik, majd egységesen felemelik húsz, majd hu-szonöt százalékra, hogy emberek százezrei utcára kerülnek, hogy a kis nyugdíjak nem emelkednek, sőt, megkurtítva bár, de veszélybe kerülnek, a minimálbér nominálisan változatlan marad, de a reálértéke csökken, hogy a bérek rekordokat dön-tő elértéktelenedése a reáljövedelmek drasztikus csökkené-sét idézik elő.

A versenyszféra zömét a kis és középvállalkozók, a kény-szervállalkozók és ezek alkalmazottai alkotják, ahol több százezer ember él minimálbéren, az elvonások viszont pon-tosan ezeket sújtják. Egy önmagát szociáldemokratának ne-vező kormánynak ezekhez kéne igazodnia és nem a nagytő-kéhez. No, ezért „szegénységpártiak” és nem a szegények párt-ján állók. De ezt is sokan „bevették”, noha tudták jól, hogy az MSZP és a neoliberalizmus egy tőről fakad, és nem az emberek érdekeit szolgálják. Azt is tudta mindenki a válasz-tások előtt is, hogy az ideológia nem változott, csak az idő múlása folytán átfestették a homlokzatot, s a tejben-vajban fürösztött, elkényeztetett új generáció, az egykori „aranyifjú-ság” vette át mára a staféta botot. A negyvenesek-ötvenesek emlékeznek még arra, hogyan szórták a nép pénzét az orrunk előtt, az illegális munkásmozgalomban edzett büszke papák és mamák által sajátjukként kezelt közös népvagyonból. És most jön a legújabb generáció: a Zuschlagok, Nyakók, Törö-kök, Vadaik, akik immár a közösből elmagánosított vagyon örökösei.

Félő, hogy mindezek ellenére sokan nem okulnak a múlt-jukban átélt nyomorúságból. Megtanulhattuk volna már az ötvenes-hatvanas-hetvenes évek tapasztalataiból, milyen hangzatos lózungokkal ígérték a Kánaánt, a dicsőséges kom-munizmust, ahol a bőség kosarából mindenki egyformán részesül… Ezzel szemben, amire soha nem adtak választ: mit kapott a nép a saját adóforintjából? – a verőlegények, felme-nőink és a mi hátunkon lapították a gumibotot, leseperték a padlásokat, agyonverték a „kulákokat”, koncepciós perek-ben, koholt vádak alapján kínoztak meg és mészároltak le ártatlan embereket, százával és ezrével küldték a recski és a kistarcsai kényszermunka-táborokba, hogy Hortobágyról ne is beszéljünk. ’56-ban szovjet tankokkal rontottak a ha-zára, tízezreket tapostattak halálra a tankokkal, sortüzekkel, börtönöztek be, akasztottak fel, vették el az állampolgárhoz méltó életet, kétszázezer embert kényszerítettek a száműze-

Kánaán vagy Eldorádómitikus országa?


Elillant ez az év is, csak úgy, mint néhány tíz, vagy százmil-liárd a költségvetésből. Volt is vita rendesen, hiszen minden-ki másképp „csinálja”, vagy legalább is „csinálná”! De ezek

„megcsinálták”! Tudom, ronda ez a szóhalmozás és magyarta-lan, de éppen csak annyira, mint amennyire ronda ez a kor-mány, és bizony magyartalan.

Elfogadták a költségvetést, és amikor e sorokat írom, éppen tájékoztatóra hívják az érdekelteket. Tessék elképzelni ezt a lehetetlen helyzetet! A találkozó tárgya: tájékoztatás az or-szág valós gazdasági helyzetéről. Hát ez, finoman kifejezve aranyos, nem? Micsoda faramuci egy állapot! Az a kormány ad valós gazdasági helyzetelemzést, amelyik jogfolytonosan utódja egy, a hazugságaiba belebukott előd kormánynak, illet-ve annak marionettbáb-társulata! Nem volt olyan régen 2006 amikor, mint utólag kiderült, az akkori pénzügyminiszter, egy igen jól kidolgozott hazugsághalmazzal látta el köztársa-sági elnökét, és választás előtt álló nemzetét. Most kísérteti-esen ismétlődni látszanak azok az állapotok. Megint kint va-gyunk a gödörből, a pannon puma ugyan nem száguld, de már ugrásra kész. Finoman előlegezzük meg nekik, hogy nem bí-zunk tehetségükben. Micsoda ócska pojácák, hát teljesen szel-lemi problémákkal küzdőnek tekintenek egy egész nemzetet?

Most jöttek ki a hírek, hogy a nagy adózók a válság miatt mintegy 16%-kal kevesebb nyereségadót fizetnek be, most jön még a hatása az SZJA bevételek elmaradásának, hiszen a nagy vállalkozásokban, és rengeteg kis és közepes, sőt mikró vállalkozásban, áttértek a hatórás munkanapra, a négynapos munkahétre. Ettől várunk majd terv szerinti bevételt? Igen, jönnek majd a csontvázak, azok a bizonyosak, és lesz itt még olyan haláltánc, amilyent még festményeken sem láthattunk! Majd tessék megfigyelni, micsoda tobzódása lesz akkor, „a mi előre megmondtuk: ezek csak elrontják, nem értenek hozzá, bezzeg, ha mi maradunk, megnyilvánulásoknak”! Az Isten adta meg majd kesereg, hát igen, ezek mégiscsak jobbak lettek volna, mármint a ballak! És akkor majd jön az ősz, és hát addigra a rontó Pálok dicsfénnyel fejük fölött vonulnak be az önkormányzatokba. Hú, de sötétre sikeredett ez a jövőkép! Remélem, szokásom ellenére nagyot tévedek!

Mindenesetre igen mozgalmas kis tavaszodás lesz ez már megint. Jönnek a cigányozók! Mármint a legnagyobb ellen-zéki párt vezetőjét evvel illetők. Utána mintegy gyónásként rohannak Ferencük által meghirdetett rasszista és fasiszta el-lenes nagygyűlésre, a Duna partra! Jó mi? Tetszettek már megfigyelni ezt a kettősséget? Tele vannak ilyen kettősséggel! Simán belementek egy ellenpropagandába, a kettős állampol-gárság ellen, majd most zászlajukra tűzik azt! Minimális nem-zeti vagy minimum, vagy már ki tudja milyen zagyvaságról beszélnek! Jó ezekre odafigyelni, mert a végén tényleg a bo-torság kerít hatalmába bennünket!

Mindezek után persze, megelőzendő a bajokat, remélem, fel-töltődtünk itt a szilveszterben, mert az enyhe alkoholos befo-lyásoltság ellazítja, úgy fizikális, mint mentális állapotunkat. Ehhez az elkövetkező évhez pedig szükségeltetik egy kis la-zaság, mert feszültünk már eleget, ebben az elmúlt 7–7,5 év-ben! Abban a reményben, hogy az év utolsó napjai minden-kinek jól teltek, kívánok nagyon boldog új évet, és nagy meg-szabadulást tavaszra!

tisZtElEttEl Kocsis FErENc vilmos

tés keserű kenyerére, nem számítva az évtizedeken át üldözött itthon maradt hozzátartozókat. Mindnyájan emlékszünk rá. Nem ártana, ha ezekről mi is mesélnénk fiainknak, mint azok a nemzetek, amelyek komolyan veszik a jövőjük alakulását és okulnak a múlt hibáiból!

Még mindig akad szépszerével naiv ember, aki azt állítja, hogy a kommunisták építették fel az országot. – Frászt. A nép, az istenadta nép, az egyszerű még megmaradt kétkezű em-berek építették fel, mint ahogyan, ha végre elküldjük őket a hatalomból, fogjuk ezután is tenni. Hogyan építhettek volna országot azok, akik csak elkobozni, vádolni, verni, akasztani, rombolni tudtak? Legfőbb gondjuk az volt, hogy megfelelje-nek a mindenkori elnyomó idegen hatalmak követelménye-inek az internacionalizmus jegyében, saját hatalmuk meg-tartásának támogatásáért cserében, miközben mellduzzasz-tó kéjjel lenézték a népet, és büntetlenül kiélhették a felsőbb-rendűségüket felettük. Most sincs ez másképp. Amikor ilyen

brutális költségvetést vernek az emberek nyakába, csak most már nem a Szovjetunióra figyelve, a Vörös Hadsereg oltalmá-ban, hanem a globalizált pénzügyi világhatalom felé fordítva vigyázó tekintetüket, akik cizelláltabb formában várják el tőlük a kiszipolyozást. Hogy mennyire és milyen mértékben tudják ezt megtenni, a rendszerváltás óta csak rajtunk múlik, hiszen ne feledjük, hogy ma már nincs szovjet hadsereg, nincs ÁVH és nincs munkásőrség. De, ha az apátia vesz erőt rajtunk és nem figyelünk a jövőbeni sorsunk alakulására, és felelőtle-nül választunk ismét, újra visszajönnek, és már nem biztos, hogy segít rajtunk egy újabb rendszerváltás. A marxista mate-rialista emlőkön nevelődött elit értelmezésében a Kánaán nem az ígéret földjét jelenti, hanem az ígéretek földjét. A pénz-világ természetes közegét, Eldorádóját. Ettől sínylődik az or-szág. Ezzel viszont már tele a padlás. Söpörjük le, de miha-marabb! Erre még van egy esélyünk.

FEKEtE JóZsEF

Alapító, fõszerkesztõ: Csernák ÁrpádTipográfia: Csernák BálintFõmunkatárs: Farkas JuditOlvasószerkesztõ: Tamásné Horváth KatalinMunkatársak: Frigyesy Ágnes, Gera Katalin,Hegyi Béla, Nagy Zoltán, Papp Árpád, Sarusi MihályNyomdai munkák: Pethõ Nyomda, KaposvárE-mail: [email protected]ók: 7401 Kaposvár, Pf. 353.ISSN 1588-9335Kiadja: Búvópatak alapítvány

A kiadásért felelõs: Csernák ÁrpádA Búvópatak Alapítvány számlaszáma:10918001-00000012-93920004 UniCredit Bank Hungary Zrt.

Polgári, kulturális és társadalmi havilap – www.buvopatak.hu

Quousque

Somogy polgáraiértLapunk főmunkatársa, dr. Farkas Judit 2010. január 6-án az Igalon megtartott megyenapi ünnepi közgyűlésen Somogy Polgáraiért Díjban részesült. Szeretettel gratulálunk.

a sZErK.

Rács mögül – Gí fotója

főtámogatóink

- buvopatak 2010 01

Documents