· web viewhistória 1981-02 história 1981-02 minden jog fenntartva. bármilyen másolás,...

História 1981-02

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

História 1981-02Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.


Tartalom1. .......................................................................................................................................................... 1

1. Hová tûntek az avarok? .......................................................................................................... 12. Képek ...................................................................................................................................... 4

2. .......................................................................................................................................................... 61. A titkosrendõrség Magyarországon a reformkor kezdetén ..................................................... 62. Képek ...................................................................................................................................... 8

3. ....................................................................................................................................................... 111. A kommunista párt és Trianon .............................................................................................. 112. Képek ................................................................................................................................... 14

4. ....................................................................................................................................................... 171. Béke Breszt-Litovszkban, 1918 ........................................................................................... 172. Képek ................................................................................................................................... 21

5. ....................................................................................................................................................... 241. Házicselédek ......................................................................................................................... 242. Képek ................................................................................................................................... 26

6. ....................................................................................................................................................... 271. Hogyan bánjunk a cseléddel? Részletek Faylné Hentaller Mária A háztartás kézikönyve címû � �könyvébõl ................................................................................................................................. 27

7. ....................................................................................................................................................... 291. Az úri középosztály illemtanáról� � .......................................................................................... 292. Képek ................................................................................................................................... 31

8. ....................................................................................................................................................... 351. A pénz urai ............................................................................................................................ 352. Képek ................................................................................................................................... 38

9. ....................................................................................................................................................... 421. Lantos és krónikás. Tinódi ................................................................................................... 422. Képek ................................................................................................................................... 45

10. ..................................................................................................................................................... 491. Hallgatott-e XII. Pius? .......................................................................................................... 492. Képek ................................................................................................................................... 51

11. ...................................................................................................................................................... 531. Egy legenda valósága. Horthy István halála ........................................................................ 532. Képek ................................................................................................................................... 55

12. ..................................................................................................................................................... 571. A régi rómaiak turistáskodása .............................................................................................. 572. Képek ................................................................................................................................... 58

13. ..................................................................................................................................................... 601. Munkásmozgalom az OsztrákMagyar Monarchiában� .......................................................... 602. Képek ................................................................................................................................... 63

14. ..................................................................................................................................................... 661. Negyvennyolcas egyenruhák a grafikus asztalán. Somogyi Gyõzõ rajzairól ...................... 662. Képek ................................................................................................................................... 67

15. ..................................................................................................................................................... 721. A honvédsereg élelmezése 184849-ben� ................................................................................ 722. Képek ................................................................................................................................... 73

16. ..................................................................................................................................................... 781. A választójog a polgári Magyarországon. Választók, választhatóság, szavazás .................. 78


História 1981-02

2. Képek ................................................................................................................................... 8217. ..................................................................................................................................................... 84

1. Orbók Kálmán: Kik beszéltek utoljára Petõfi Sándorral? .................................................... 842. Képek ................................................................................................................................... 85

18. ..................................................................................................................................................... 871. Történetírás és szociális érdeklõdés ..................................................................................... 87


1. Hová tûntek az avarok?TOMKA Péter

Hová tűntek az avarok?

Szerkesztőségünkhöz mind több megkeresés érkezik, amelyek jelzik: egyrészt a magyar nép őstörténete, másrészt a Pannóniában a honfoglalás előtt élt népek iránt milyen nagy a közönségben az érdeklődés. Ezért is indít a szerkesztőség sorozatot a Kárpát-medence „őslakóiról”, s igyekszik olvasóink elé tárni a kérdést kutató tudományágak eredményeit, és egyúttal vitáit, gondjait is. (A szerk.)

A honfoglalást megelőző időkről igen kevés, nehezen vagy többféleképpen is értelmezhető forrás áll rendelkezésünkre. Más tudományágak (nyelvészet, néprajz stb.) eredményeinek összegezése segíthet csak az előrelépésben. A „segédtudományok” sorában előkelő helyet foglal el a régészet, hiszen a feltárt temetők, települések, a viselet és a szokások megfigyelhető elemei, az egyes tárgyak megléte vagy hiánya, esetleg pusztán formája megannyi információt hordoz.

Nem véletlen tehát, hogy régész – László Gyula – fogalmazta meg az utóbbi idők legnagyobb port felvert őstörténeti koncepcióját. A kettős honfoglalás elméletére gondolok, arra a feltételezésre, hogy Árpád honfoglalása előtt már magyar (finnugor) nyelven beszélők éltek a Kárpát-medencében.

Természetesen nem ez az egyetlen őstörténeti koncepció, amit a magyar régészek megfogalmaztak. Volt olyan kutatónk, aki a honfoglalás előestéjen csak szláv népek jelenlétével számolt. Volt, aki a késő-avar népesség nyelvi elszlávosodásával egy időben, annak kulturális fennmaradását hirdette, sőt olyan is, aki már a korai avarkorban (a 6. század második felében) magyar nyelvű csoportok jelenletét bizonygatta. Egy dologban azonban egyetértettek: a Kárpát-medence nem lehetett lakatlan a 9. században, Árpád népének honfoglalása nem légüres térbe való benyomulást jelentett, és az itt talált lakosság (lett légyen szláv vagy akármi más) összeolvadt az újonnan beköltözőkkel. A rendelkezésre álló történeti források minden fajtája összhangban van eddig a pontig. Ebben régész, antropológus, történész, nyelvész egyetért.

Kik lakták Pannóniát?

A nézeteltérések akkor keletkeznek, amikor azt kutatjuk: ez a 9. századi népesség milyen fejlettségi fokon állt, milyen nagyszámú volt, milyen nyelven beszélt, mit adott át a honfoglalóknak, mennyiben járult hozzá a magyarság biológiai, gazdasági, társadalmi, nyelvi arculatához. Nemrégiben történelemkönyveinkben még azt olvashattuk, hogy a Kárpát-medencében fejlett szláv államokat találtak őseink, amelyek földművelő kultúrával rendelkező népeinek leigázása során alakult át döntően a magyar (nomád-nagyállattartó) pásztortársadalom, eltanulván a földművelést, a letelepült életmódot. Ez a leigázott népesség segítette a feudális osztálytársadalom kialakulását, az új rendszernek megfelelő új ideológia, a kereszténység terjedését, befolyásolta a létrejövő államszervezetet. Ma már – nem utolsósorban a régészet eredményei következtében – az egész folyamatot sokkal árnyaltabban látjuk.

Tudjuk, hogy a honfoglaló magyar társadalom sokkal fejlettebb volt, mint azt korábban feltételeztek. Saját földművelő kultúrája volt, az osztálytagozódás igen előrehaladott fokon állt. A régészeknek sikerült felfedezniük a vezérek, a törzsi-nemzetségi arisztokrácia magányos sírjai és kis sírcsoportjai, valamint a középréteg nagycsaládi temetői mellett a honfoglaló magyar köznépet, annak nagy sírszámú, szegényes temetőit is. Nyilván nem véletlen, hogy a „római örökséget”, a római kori városok hálózatát csak a honfoglaló magyarok tudták vállalni a Dunántúl területén. Másrészt, ma már tudjuk, hogy a korábban oly döntő fontosságúnak tartott pannon-szláv állam nem is létezett. Az avar állam romjain a keleti frankok (Dunántúl), a dunai bolgár állam (Tiszántúl/Erdély) és a morva fejedelemség (Felvidék) osztozott, egymással is marakodva. Köztük a határvonalak pontos futását nem ismerjük. Nem is lehettek mai értelemben vett határok. Nagy valószínűséggel állíthatjuk, hogy „senki földje” választotta el őket (ez azonban nem jelent lakatlan területet!). A mai történelmi atlaszok készítői szimpátiájuk szerint hol egyik, hol másik államhoz tartozónak tüntetik fel ezeket a határterületeket. Zalavár, az állítólagos pannon–szláv állam központja nem volt más, mint a frank szolgálatba állott, Nyitra vidékéről éppen a morvák által elűzött szláv hűbérúr (Pribina, majd fia, Kocel) birtokközpontja.

Arra a kérdésre, hogy kik lakták ezt a politikailag széttagolt Kárpát-medencét a honfoglalás előestéjén, többféle módszerrel igyekeztek válaszolni a kutatók. Az írott történeti források ebben a kérdésben már ellentmondásosak. Nincs semmi meglepő abban, hogy az „avarokról” nem beszélnek sokat – az egykori híradásokban nem a köznépre figyeltek. Az avar állam összeomlásával érdektelenné vált mindaz, ami korábban az „avar”


összefoglaló név alatt szerepelt.

A szlávokról többször hallunk, jelenlétük kétségtelen, csak éppen számukról nem vallanak a források, és arról sem, hogy mikor és honnan kerültek új lakóhelyeikre. Az onogur népnév is felbukkan a 9. század során. Tudva levő, hogy ez a forrása a magyarok általánosan használt megnevezésének (hungarus), végső soron a 7. századi nyugati török onogur törzsszövetség nevével azonos. Nem tudjuk minden esetben eldönteni, hogy igazi onogurokat, vagy már magyarokat értenek ezen a néven a 9. századi források. Egy esetben minden bizonnyal nem a magyarok első kalandozásairól van szó: az oklevélben az onogur tartomány mint határjelző szerepel.

Az avar kultúra emlékei

Több akadálya van a 8. századi állapotokból való kiindulásnak. Az egyetlen biztos tény, amit az avar állam népi (nyelvi) viszonyairól tudunk, az az, hogy sokszínű volt. Tudjuk, hogy szlávok és gepidák mellett más néptöredékek is éltek közöttük. Tudjuk, hogy 670 táján, a dunai bolgár foglalással egy időben újabb népvándorlás érte el a Kárpát-medencét. Az ekkor beköltöző népelemek az onogur csoportból váltak ki. Ehhez a csoporthoz tartoztak a dunai bolgárok ősei, a volgai bolgárokéi is, sőt biztosra vehető, hogy bolgár-török csoportok népesítették be a dél-oroszországi puszták jó részét is. Ide tartoznak azok a nyelvek, amelyekből a magyar nyelv csuvas típusú jövevényszavai származnak.

Ahhoz, hogy állást foglalhassunk bármely, a 9. század történetét érintő kérdésben, meg kell határoznunk a 9. századra datálható régészeti anyagot.

Abból, hogy a 8. századi temetők elterjedése és a 11–13. századi magyar helynévadású területek egybeesnek, nem feltétlenül következik az, hogy a 11. században itt magyarul beszéltek – mint azt könnyen feltételezhetjük. Hogy ez valószínűsíthető legyen, az összekötő kapcsokat is meg kell találni. A fenti összefüggés legfeljebb arra elég, hogy elfogadjuk: a 8. századi népesség nagy tömege nem szláv nyelven beszélt (ellenkező esetben ugyanis a szláv hely névadású területeknek sokkal nagyobbaknak kellene lenniük).

Vitathatatlan, hogy a 9. század elejének eseményei (frank hadjáratok, belső ellentétek, bolgár behatolás), amelyek végül is az avar állam bukásához vezettek, az egész Kárpát-medencére ható változásokkal jártak. Alig lehetett olyan félreeső hely, ahol egy-egy közösség teljesen háborítatlanul, élhette volna tovább megszokott életét. Az állam bukásával járó megrázkódtatások valamilyen nyomát meg kellene találni – feltételezzük – a folyamatosan használt temetőkben, eddig azonban ilyesmire alig-alig van adatunk.

Leginkább a temetők szélén, használatuk utolsó fázisában fellepő vésett poncolt díszű övveretek és a közelükben előkerült egyéb, viszonylag késői tárgytípusok időrendi helyzete adott alkalmat vitákra. Ezek valóban (tipológiailag nézve) mintegy átmenetet képeznek a honfoglalás kori tárgyformák, díszítőművészet felé. A honfoglaló magyar díszítőművészet azonban nagyjában-egészében ugyanabból a forrásból táplálkozott, mint a korábbi, 8, századi késő avar kori művészet. A forrást, az összekötő láncszemet keletre, a dél-oroszországi pusztákon, a Fekete-tenger mentén, vagy a Kaukázus előterében kereshetjük, nem is beszélve Közép-Ázsia, Irán és Bizánc hatásáról.

Meggondolandó néhány további (László Gyula által felvetett) szempont. Igaz, hogy egyre gyarapodik az olyan temetők száma, amelyben avar kori és 10. századi sírok egy helyen, közvetlenül egymás mellett (bár néha egymás felett) találhatók, de ez sem elég a 8. századra meghatározott tárgyleletek továbbélő, 9. századi használatának igazolására. Könnyen lehetséges, hogy a 10. században régi temetőterületeket vettek újra használatba. (A késő-avarkori temetők gyakran 150 évvel korábbi longobard sírokkal együtt kerülnek elő, mégsem állítja senki, hogy ez a népesség a longobardok leszármazottja.) Csak akkor nem emelhetünk módszertani kifogást a folyamatosság feltételezése ellen, ha megtaláltuk az avar kori temetők bizonyíthatóan 9. századi folytatását és ehhez töretlenül csatlakozik a honfoglalás kori temetőrész. Eddig kevés ilyen temető került elő.

(Nem kívánok bővebben foglalkozni olyan szélsőséges véleményekkel, amelyeket tulajdonképpen sohasem vett komolyan a magyar régészettudomány, még akkor sem, ha megfogalmazójuk más irányú munkásságát igen nagyra becsüljük. Szórványos leletekben együtt előforduló avar és magyar típusú kengyelekből nyilván nem következik a két nép találkozása mint ahogy a mindmáig megfejtetlen avar kori rovásírásos szórványemlékek mai magyar nyelven való elolvasása is nélkülöz minden tudományos alapot.)

Sírok a 9. századból


Régészettudományunk fejlődése során egyre biztosabbak lesznek késő-avarkori datálásaink. Egyre világosabban körvonalazódnak a 9. századi leletcsoportok, elsősorban a frank hatás alá került Dunántúlon, ahol Zalavár és környéke, illetve Sopronkőhida 9. századi temetője a „vezérlelet”. De a frankoktól érintetlen, a morva érdekszférába került Dél- Szlovákiában is, ahol Pozsony és Nyitra környékén sűrűsödnek a leletek.

Zalavár környékének egyik legfontosabb objektumát a feltáró – a korszak kiváló szakértője – a 9. századra keltezte, a közölt dokumentáció alapján mások, valóban meggondolandó érveléssel, kétségbe vonták ezt a keltezést. A sopronkőhidai temetőt kezdetben mint a Savaria és Carnuntum közti „avar rezervátum” régészeti bizonyítékát értékelték, és a 9. században végig használatban levőnek tartották. Az osztrák kutatók egy sereg hasonló temetőt derítettek fel Alsó-Ausztriában; ők arra hajlanak, hogy ezt a leletcsoportot a 9. század első felére keltezzék. Nálunk viszont – egyéb megfigyelések sorába állítva – már többen megfogalmazták, hogy a sopronkőhidai lelet anyag inkább a századvégről való lehet. A nyitra-lupkai 9. századi temető erős avar kori hagyományokat őriz, ugyanez áll a Vel’ky Grob-i (magyargurabi) temető egyik csoportjára is. A Dél-Szlovákia területén feltárt 9–10. századi temetők között találunk tisztán 10. századi (honfoglalás kori) mellett igazi 9. századit (pl. Michal nad Zitavou – Zsitvaszentmihály), de olyant is, ahol a 9. és a 10. századi temetőrész szoros összefüggésben került elő (Ondrochov). Csorna-Hosszúdombon olyan nagy avar kori temetőt találtam, amelyhez 9. századi rész csatlakozott.

Mostohább helyzetben van a 9. század kutatása a bolgár hatalmi szférában, az Alföldön. Itt még igen sok meglepetés érhet bennünket. Legutóbb a régészeti topográfia terepmunkái során körvonalazódott egy leletcsoport, amelyről még vitatkoznak a szakemberek: az avarkor legvégéről, a 9. századból, vagy már a honfoglalás korából származik-e? Még mindig nem került nyugvópontra a legjelentősebb késő népvándorlás kori kincslelet, a nagyszentmiklósi kincs keltezésének kérdése. (Ezt a 23 aranyedényből álló, valóban fejedelmi leletet még 1799-ben találták, Szegedtől délkeletre. Bécsben őrzik, összsúlya mintegy 10 kg. Egyik darabjának színes fotóját közli a História 1979. évi 1. száma, a hátsó fedőlapon.) Az edények egy részén a gazdag ornamentikán és figurális ábrázolásokon kívül feliratok találhatók (görög betűs, görög és nem görög nyelvű, valamint rovásírásos feliratok ezek). Megkísérelték keltezni a technikai sajátosságok, az ornamentika, az ábrázolások tartalma, az epigráfia, illetve a megfejthető szövegek és az előkerülési hellyel való esetleges kapcsolatuk alapján is. A nem görög szövegek valamilyen ótörök nyelven íródtak, pontosabb meghatározásuk még várat magára (besenyőnek, vagy bolgár-töröknek tartják). A kutatók véleménye megoszlik: a 7. századtól a 9. elejéig a legkülönbözőbb időpontokra tették készülését, illetve elrejtését: ennek megfelelően avar, bolgár vagy magyar kincsnek tartották. Anélkül, hogy itt és most döntésre akarnánk vinni ezt a kérdést, annyit hangsúlyoznunk kell, hogy az edényeken alkalmazott díszítő motívumok szoros kapcsolatot mutatnak a legkésőbbi avar kori (8. század végi) ötvösgyakorlattal.

Hipotézisek, előfeltevések

Az avar kori népesség továbbéléséről, a felhasznált érvekről és a bemutatott módszerekről összefoglalva annyit elmondhatunk, hogy nem kétséges: az avar kori népesség utódai találkoztak a honfoglalókkal, részt vettek a magyar nép etnogenezisében; kutatásuk a történeti tudományok közös feladata.

Nagy erővel kell ezt az alapot szélesíteni, s egyelőre csak hipotéziseket fogalmazhatunk meg. A hipotézisek sorában egyik a kettős honfoglalás feltételezése. Csak feltételezés tehát (ezt egyébként László Gyula maga is nem egyszer hangoztatta).

Véleményem szerint, nem szükséges a késő-avarkori népességben finnugorokat látni. Azok az ellentmondások, amelyek az elmélet megfogalmazását kikényszerítették, máshogy, mai ismereteinknek jobban megfelelően is feloldhatók.

A 670 körül beköltözött (újabban „középavarnak” nevezett) népességben onogurokat látok. Ez a népesség ugyan nem egységes, hiszen köztük vannak a kora-avarkori népesség leszármazottai, bizonyosan szlávok is: úgy tűnik azonban, hogy lényeges alkotórésze az onogur elem. Az onogurok már régen nem voltak nomádok; településeik, temetőik, tenyésztett állataik, munkaeszközeik is állandóan megtelepült, földműveléssel és állattenyésztéssel foglalkozóknak mutatják be őket. Ez a népesség nem pusztult el a 9. század folyamán, legfeljebb vezető rétege tűnt el, a számára dolgozó nagyobb műhelyek oszlottak fel, kereskedelmi kapcsolataik lazultak meg, illetve alakultak át. Alávetve, politikailag széttagolva, paraszti létformájukban régészetileg majdnem láthatatlanná váltak, nyomaik azonban most a feltárások gyarapodása révén mégis egyre szaporodnak. Bizonyosra vehetjük, hogy etnikai tarkaságuk a 9. század folyamán még nagyobb lett, olyan mértékű, hogy „avar népről” nem is beszélhetünk már ebben a korban (ezért nem tud róluk – mint avarokról – a magyar történeti hagyomány). Feltételezhetjük, hogy épp az etnikai tarkaság gyorsította beolvadásukat a – bármily különböző elemekből ötvöződött, velük szemben mégis egységesnek tűnő – magyarságba. Ehhez (amit, hogy a szláv szigeteket körül


folyó nem szláv, nem indoeurópai nyelvű (feltételezésem szerint zömében csuvas típusú török nyelvet beszélő) népesség nyelvileg minden nem finnugor nyelv közül a legközelebb állt a magyarok nyelvéhez. Ehhez még hozzátehetjük, hogy a magyarok vándorlásaik során egész Dél-Oroszországban bolgár-török környezetben mozogtak: számításba vehetjük, hogy a magyar nyelv csuvas-jellegű jövevényszavai több nyelvi rétegre bonthatók, a két népesség kulturális arculata is közeli rokonságban volt. Így már semmi meglepő nincs abban, hogy a meggyengült késő-avarkori népesség igen hamar asszimilálódott.

Az avar állam hatása alól nem vonhatták ki magukat a szomszédos területek lakói: a szlovákok ősei, Morvaország, az alpesi szlávok, Karintia, Szlovénia, a délszlávok jelentős tömegei sem. Ha az avar kori népességnek a magyaron kívül valahol nyelvi nyoma maradt, azt ezekben a nyelvekben kell keresni.

Meggyőződésem azonban, hogy ez a hatás nemcsak kulturális (és nyelvi) hatás volt. A Kárpát-medence későbbi népei, a mai nemzetek kialakulása mögött közös összetevő is rejtőzik. A 9. század és a későbbi történelem során másképp színeződött avar kori alap inkább összeköti, mint szétválasztja az itt élő népeket.

2. Képek


1. A titkosrendõrség Magyarországon a reformkor kezdeténSÁNDOR Pál

A titkosrendőrség Magyarországon a reformkor kezdetén

Egy alkalommal II. József császár így jellemezte az ifjú Ferenc főherceget, unokaöccseinek egyikét: „a test és a lélek minden kellemének híján van, akiben az érzéketlenség és a közöny jellegzetesen keveredik az ügyeket meglehetősen jól szervező fő kérlelhetetlen makacsságával”. Ez a jellemzés Ferencről, aki 1792 tavaszán, huszonnégy éves korában lép a trónra, lényegében helytállónak bizonyult több mint négy évtizedes uralkodása végéig. A lelki ridegség, párosulva a szellem fényeinek hiányával, nála is, mint a legtöbb kisszerű egyéniségnél, ki hatalomra jut, erős hajlamot fejleszt ki az emberek és a dolgok kicsinyes megítélésére.

Az önbizalom hiánya egyéni félelmeit, a tehetséges fők iránti féltékenysége pedig a nagykorú bizalmatlanság érzéseit táplálják benne. Ezeket a negatív emberi tulajdonságait az érzéketlenség és a közöny leple mögé rejti és a kérlelhetetlen hivatali kormányzás módszereivel kívánja ellensúlyozni. Abszolutizmusának politikai irányát fiatalkori élményei szabják meg: a francia forradalom fenyegető tapasztalatai, nagynénje, Mária Antoinette-nek és királyi családjának halála (1793-ban), majd két évvel később a magyarországi jakobinus mozgalom és a vele párhuzamos ausztriai összeesküvés. Kérlelhetetlen ellensége minden liberális és nemzeti fejlődésnek. A társadalmi fejlődést mozdulatlanságra akarja ítélni s ehhez az irányhoz igazítja kormányzásának – egyéni félelmeitől motivált – gyakorlatát. Maga köré gyűjti az olcsó érvényesülés vágyától fűtött, közepes képességű hivatalnokokat s ezekből alakítja ki titkos tanácsadóinak körét, az ún. titkos kabinetet. A központi hivatalnokszervezetet azért is alakítgatja át minduntalan – 1801-ben, majd 1814-ben újra –, hogy bizalmatlanságát érvényesítse és biztosítsa szürke eminenciásainak befolyását.

A hatalmi gépezet ilyen működtetése eredményezi a liberális szellemtől és mozgalmaktól való félelem ellenszereként a titkos kabinetet szolgáló rendőruralom megszigorítását, annak összes – a felvilágosodás szellemét megcsúfoló – adminisztratív rendszabályával. A levélátvizsgáló helyek létesítését a titkos kémhálózat irodáinak kiépítését a könnyen megvásárolt állami hivatalnokokból, városi tisztviselőkből toborzott titkos levelező gárdával, a cenzúra megszigorítását, az egyetemek szorosabb felügyelet alá vonását (1819), a személyes megfélemlítés különféle módszereit a Bécsbe idézgetésektől az állásvesztés formájáig.

A rendőruralom

A titkos kabinet javaslatai és döntései számára a bécsi udvari rendőrhatóság (a rendőrminisztérium) és az 1802-től alája rendelt udvari cenzúra-hatóság szolgáltat anyagot. Vezetője, 1817 óta, az Osztrák-Sziléziában született, a hivatali ranglétrán több mint másfél évtized során felkapaszkodott, félművelt és kivételesen rossz szellemű Sedlnitzky József.

A titkosrendőrség kiépített hálózata egyrészt a határállomásokon, másrészt az egyes nagyobb magyar városokban (Budán, Pesten, Pozsonyban, Nagyszombatban, Debrecenben, Temesvárott és Zágrábban) úgyszólván az egész magyar politikai és közéletet megfigyelés alatt tartja. Feladata közé tartozik az újító mozgalmak propagandájának távoltartása. A külföldről beszivárgott liberális szellemű könyvek lefoglalása a határátkelőhelyeken, az itthon megjelentek cenzúra alá vonása, illetve betiltása. A magyar városokban létesült és a politikai-szellemi életet mozgásban tartó olvasókörök, a kölcsönkönyvtárak működésének betiltása. A politikai klubok életének megfigyelése, a magánlevelezők leveleinek postai ellenőrzése. A fontosabbnak ítélt személyek levélvivőinek kikutatása, a Pozsonyból Bécsbe gyakrabban utazók megfigyelése, megmotozása, leveleik elkobzása s nemegyszer eljárás indítása ellenük. A titkosrendőrség emellett különös gondot fordít a magyar rendi ellenzék, illetve az 1825-től ismét engedélyezett magyar országgyűlések megyei előkészületeinek, eseményeinek megfigyelésére és fontosabb szereplőinek módszeres szemmel tartására. Sedlnitzky ezzel a feladattal az egykori katonatisztet, Ferstl Lipót udvari tanácsost bízta meg. Ő a pozsonyi országgyűlési rendőrség főnöke, aki külön megfigyelő apparátust működtet az országgyűlések idején, Pozsonyban. Embereinek legtöbbjét a főpostán, meg az ellenzéki követek lakhelyének közelébe helyezi el. Sedlnitzky „hidrái” – akkor így gúnyolta az ellenzék a rendőrség besúgóit, a kilencfejű mondai víziszörny csúf alakjának nevével illetve őket – felbontják és elolvassák a követek postán küldött leveleit. Azok tartalmáról, csakúgy, mint íróik politikai nézeteiről futárszolgálat útján tudósítják Sedlnitzkyt s az ő személyén keresztül Metternichet, sőt közvetlenül magát az uralkodót is.


A beszervezés módszerei – a kémhálózat működése

A nagyobb és kisebb stílusú besúgók beszervezése a történelem ősi szabályai szerint történik. Pénz, hivatali vagy más jövedelmező állás, állandó megfigyeltetések esetében még többletfizetés is, és egyéb jutalmak osztogatása, megvesztegetés, rafinált lélekvásárlás: ezek az egyszerű, a jól bevált módszerek, amelyeket a hatalmi gépezet kijelölt vezetői mindenkor sikerrel tudnak alkalmazni. Lévén mindig kikereshető a társadalom tagjai közül az anyagilag leromlott s ezért az olcsó karrier után vágyakozó, a pénzzel-hivatallal, egyéb jövedelmező állásokkal megvesztegethető, a hatalom kegyeit elnyerni, haragját pedig elkerülni igyekvők hada.

Az udvarnak sok fejtörést okozó és az osztrák abszolutizmus ellen a politikai „faltörő kos” szerepét játszó Wesselényi Miklós bárót például már az 1825–27. évi országgyűlés kezdete óta rendszeresen figyelik a titkosrendőrség emberei. Egyik besúgója éppen rokona, anyai nagybátyja, Cserey őrnagy. A másik az erdélyi ügyekben jártas egyén, aki Istvánffy Antal álnéven ügyködik. Ez a besúgó napi 5 forintért írja róla jelentéseit a rendőrségnek. Wesselényi írnokát, Andrássy Józsefet is megvásárolják kémnek. Ferstl így Wesselényi minden jelentősebb lépéséről tud. Talán ennek is köszönhető, hogy 1834. szeptember 19-i keltezésű, Metternich kancellárhoz írott levelében javasolja, hogy Wesselényit az őrültek házába, vagy más külön őrzőhelyre kellene elzárni, hogy a kitűnő szervezőkészségről tanúskodó, a politikai klubokban igen népszerű, vezető ellenzéki férfiút „kivonja” a magyar politikai életből. Emellett a bécsi udvari rendőrhatóság teljes politikai jellemzést is készíttet az embereivel az országgyűlési követekről és a felsőtábla tagjairól. Ezek közt hosszan és kritikai éllel jellemzik Széchenyi István politikai és magán tevékenységét is. Az 1825/27. évi országgyűlés idején kelt, egyik titkos jellemzésben hangsúlyozzák róla: „Heves és nyakas ellenzéki a mágnások táblájában, aki szorgalmasan és fáradhatatlanul dolgozott, hogy a magyar szónokok, jogászok és publicisták közé küzdje fel magát, de még a katonai pályát is otthagyta, hogy zavartalanul szentelje magát messzire tekintő, új alkotmányos terveinek, amelyeket a fejében tartogatott.” 1830-ból kelt az a másik jellemzés, amely azt emeli ki róla, hogy „minden angol szokás utánzója”. E jellemzések készítésére Metternich kancellár ad titkos utasítást a rendőrminiszternek. Az akták pedig hamar eljutnak az uralkodó kezeihez is, s onnan az ő titkos irattárába. Az uralkodó más úton is értesül – sokszor eltúlzott formában – a reformszellem ébredéséről tanúskodó jelenségekről. A kormány szolgálatában álló, mozgékony Wirkner Lajos kancellista „Élményeim” című önéletrajzában öndicsérően a következőket írja. A városi postán alkalmazott „egyének” tudva a királlyal való bizalmas kapcsolatáról, előre közöltek vele jelentéseik tartalmát. Ezeket azután saját észrevételeivel megtoldva, futárral küldte Bécsbe, Reviczky Ádám kancellárnak. Ezért sokszor megtörtént, hogy amit a kényelmes Sedlnitzky fontoskodva közölni akart az uralkodóval, azt már tőle előbb is meg tudta.

A kémhálózat szálai a legfelsőbb vezetéstől a fizetett besúgók, és az elveiket könnyen felcserélő s ezért megvesztegethető politikai karrieristák során keresztül elvezettek a konzervatív szellemű követek személyéig. Ezek politikai érdekből szolgálnak információkkal az ellenzékiek titkos összejövetelein és az országos üléseket megelőző, csak a megyei követek által látogatott, politikailag kötetlenebb ún. kerületi üléseken kialakított elvi és taktikai megfontolásokról. Az ellenzékiek azonban hamar rájönnek, hogy a bécsi kormány pontos értesüléseket szerez bizalmas tanácskozásaikról. Ezért mondta Klauzál Gábor, Csongrád megye reformpárti követe: kémek mindig akadnak köztünk. „Inkább sétáljunk a ligetben vagy a hegyek között és szájról-szájra adjuk a közlendőket.” De a kémek séta közben is kihallgatják őket és a hallottakról jelentéseket küldenek Bécsbe.

A titkos levelezők

A titkos levelező gárda tagjai – köztük a német eredetű polgárok – sokszor álnevek, olykor csak szignók, illetve nevük két kezdőbetűjének feltüntetésével – a kompromittálást kerülendő – gyakran névtelenül írják jelentéseiket. Feltételezhető, hegy ilyen nevek, mint „Vogel”, „Wachtl”, „Reich” – álnevek. Ismerünk továbbá „H. H.”, „C. W.”, „I. H.”, „G. H.” kezdőbetűkkel aláírt kémjelentéseket is az 1830-as évekből. Akadnak azonban bizonyosan azonosítható levelezők is, akik valódi nevüket használják. Ezek közül a legismertebbek egyike a pozsonyi országgyűléseken résztvevő, konzervatív szellemű író és publicista Majláth János gróf, aki leromlott vagyoni viszonyai miatt könnyen az udvar szolgálatába szegődik, és aki szinte hivatásszerű pontossággal tudósítja Sedlnitzkyéket az ellenzéki összejöveteleken hallottakról. A megyei ellenzék tagjai sok mindent megpróbálnak, hogy politikai tanácskozásaik helyét és tárgyát titokban tarthassák. Ezért mindig más ellenzéki követ szálláshelyén tartják összejöveteleiket, megbízható cselédségtől körülvéve. Erről panaszkodik Ferstl egy 1833. január 2-i keltezésű Sedlnitzkyhez írott jelentésében. De a kormány emberei a konzervatív követek és a szolgáló személyzet lefizetése útján előbb-utóbb kifürkészik a titkos összejövetelek helyét és tárgyát. Az ott elhangzottakról pedig rövid úton tudósítják feletteseiket. Titkos jelentések készülnek az alsótábla különböző színárnyalatú és nagyságrendű követeiről. Kívülük a fiatal Kossuthról is egy halom rendőrségi jelentés gyűlik össze, már 1833-ig is. Kossuth 1832-től Pozsonyban időzik. Rövid életű szövetségre lép a pozsonyi újságíróval, Orosz Józseffel az Országgyűlési Tudósítások szerkesztése és kiadása céljából. Kossuth tevékenységét Sedlnitzky emberei éber szemmel figyelik. Sok jel szól amellett, hogy a gyenge jellemű s a hatalom kegyeit


kereső Orosz már ekkor is a kormány szolgálatában áll, havi 150 forint honorárium fejében. 1837 nyarától pedig éppen ő a kormány politikai szócsövének, a pozsonyi Hírnöknek a szerkesztője.

Első jelentések Deákról

Az országgyűlésre 1833. május 1-jén újonnan érkező fiatal zalai követről, Deák Ferencről, Sedlnitzkyék ekkor még semmit sem tudnak. Új ember ő, akit még követtársai sem ismernek. Személye azonban nem sokáig marad ismeretlen a legfelsőbb körök előtt sem. Metternich először 1834 áprilisa táján figyel fel rá. Az uralkodó jóváhagyásával parancsot ad a rendőrminiszternek, hogy embereivel őt is figyeltesse. „Ellenőrző jelentések” készültek róla is, „Deák jellemző magatartásáról” címmel. Ezeknek a rendőrségi jelentéseknek – azon kívül, hogy sok érdekes politikai és magántermészetű adatot tartalmaznak Deákról – van egy általános és egyúttal jellegzetes vonása. Deákot éppen körültekintő magatartása, a minden politikai előrelépést követő ellenlépés taktikus mérlegelése és az ezzel párosult elvi állhatatossága miatt tartják „veszedelmes” ellenzékinek a rendőrség emberei. Már a legelső jelentések is ki emelik „csendes” és „megfontolt” politikai modorát. A harmincas évek második feléből keltezettek pedig már „bámulatos ismeretei”-ről szólnak, mert Deák „mindent tud, ami a megyékben történik és minden szereplő egyéni jellemével tisztában van ... minden megyét úgy ismer, mint a sajátjáét.”

A Deák politikai harcmodorát és személyes tulajdonságait is jellemzők nem voltak rossz megfigyelők. Kezdettől fogva felismerték a törvényekkel politizáló Deáknak azt a sajátos hadművészetét, amelyre nem a dörgő hangú s hirtelen léptű ellenzéki követek rohamozó harci stílusa, hanem a lépésről lépésre haladó, állhatatos politikai vonalvezetés s ennek törvényes eszközökkel való védelmi harca volt a jellemző.

Jól szervezett kémhálózat működött és telepedett rá a mozgásba lendülő magyar politikai életre, amely a harmincas évek fordulójától, a reformkor kibontakozásától okozott egyre növekvő gondokat a megcsontosodott ferenci abszolutizmus ötödik hadoszlopának.

2. Képek


1. A kommunista párt és TrianonKŐVÁGÓ László

A kommunista párt és Trianon

A két világháború közötti hivatalos propagandafórumok számtalanszor elmondották, hogy a kommunisták a nemzetköziség eszméjéből kiindulva érzéketlenek a nemzeti múlttal és a jelen nemzeti problematikájával szemben. Részben az illegalitásba szorított párt dokumentumainak kiadásai, részben a korszakról készített elemző monográfiák már bizonyították ezen állítás hamis voltát. Alábbi cikkünk a magyar nemzeti fejlődés első világháború utáni legérzékenyebb kérdésében, a békeszerződés kérdésében világítja meg a nemzeti érdek és a nemzetközi munkásmozgalom szempontjainak érvényesítésére törekvő párt álláspontját. (A szerk.)

Magyarországon a nemzetiségi kérdés az első világháború után is egyik központi probléma maradt. Az ellenforradalmi rendszer egyrészt napirenden tartotta, mint a szomszédos országokhoz csatolt területek kérdését. Programját a „Nem, nem soha!”, „Mindent vissza!”, „Csonka-Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország!” területi revíziót hirdető nagymagyar soviniszta jelszavak terjesztették.

A nemzetiségi kérdés másik oldala a rezsim számára a magyarországi nem magyar lakosság helyzetének valamiféle rendezése volt. Az első világháború végén mindent elsöprő jelszóvá lépett elő a nemzeti önrendelkezés. E jelszó jegyében új államok születtek, nagy területi átrendezést valósítottak meg. A magyarországi polgári demokratikus köztársaság, s különösen a tanácshatalom messzemenő intézkedéseket tett a magyarországi nemzetiségek egyenjogúsága, s önkormányzatuk megvalósítása érdekében.

Mindezek után a hatalomra került ellenforradalmi rendszer sem folytathatta a nemzetiségi politikát – legalábbis eleinte – ott, ahol az 1918 őszén megbukott dualista rendszer abbahagyta. Nemzetiségi minisztériumot létesített, 1919. augusztus 20-án kiadta a 4044/1919 ME számú minisztertanácsi rendeletet, amely Magyarországot soknemzetiségű országnak nyilvánította, a nemzetiségek számára bizonyos közigazgatási autonómiát helyezett kilátásba, amiből azután semmi nem valósult meg.

A kizsákmányoló osztályok rövidesen visszatértek a magyar szupremáciát hirdető, erőszakos módszereikhez.

Proletárforradalom – nemzeti kérdés

A magyar kommunisták a Tanácsköztársaság megdöntése után nem változtattak álláspontjukon a nemzeti kérdésben. Számukra a demokratikus nemzetiségi politika elvi kérdés volt, egész politikájuk része. Őszintén tovább folytatták, tovább kellett folytatniuk az 1918 őszén meghirdetett, nemzeti önrendelkezésre alapozott nemzetiségpolitikájukat, amelyet a Tanácsköztársaság idején megkíséreltek a gyakorlatban megvalósítani. Erről tanúskodik, hogy a KMP 1924-ben nemzetközi feladatairól szóló téziseiben első helyen arról ír, hogy a párt „az ország egész lakosságát érintő nemzeti kérdésnek a …munkásság osztályharcával való összekapcsolásában látja a helyes forradalmi utat”.

A kommunisták számára a fő harci feladatot ebben az időben Lenin nemzeti és gyarmati kérdésről írt tézisei határozták meg, amelyet a Komintern II. kongresszusa fogadott el 1920-ban. Ennek központi gondolata volt, hogy a nemzeti kérdést – a szocializmus és az imperializmus világméretű harcában – a szocializmus tartalékává kell tenni.

A nemzeti és gyarmati kérdésről szóló tézisek a Párizs-környéki békeszerződéseket a nyugati demokráciák gyenge nemzetekkel szembeni brutális és aljas erőszakának nevezték, s a Komintern a békeszerződések forradalmi szétzúzásának szükségességét hangoztatta. Ezzel egy időben a Komintern az oroszországi tapasztalatok alapján a nemzeti államok föderációban való egyesülésének célszerűségét hirdette. Ezek a gondolatok alapjában határozták meg a KMP nemzeti politikáját.

A magyar kommunisták kezdettől fogva kíméletlenül leleplezték a reakciós rendszer Trianon revíziójára irányuló politikájának magyar nacionalista, nemzetiségelnyomó jellegét. A szerintük napirenden levő európai proletárforradalmat állították vele szembe, mint amely meg fogja semmisíteni, szét fogja zúzni a versailles-i békerendszert. Az imperialista békeszerződésekkel teremtett helyzetet a nemzetiségi kérdés szocialista megoldása váltja majd fel. Ez a konkrét magyarországi viszonyokra alkalmazva – a KMP 1925-ben megtartott I. kongresszusának megfogalmazásában – a magyarság nemzeti önrendelkezésének meghirdetését jelenti. „Nekünk, kommunistáknak azonban ezt a jelszót olyan értelemben kell propagálnunk – fűzte ehhez Kun Béla –‚


hogy a nemzeti önrendelkezés eredményeképpen ne kis parcella államok szülessenek, hanem a szabad egyesülés alapján nagyobb állami egységek”. Ez a nagyobb állami egység Magyarország esetében a Duna-föderáció lett volna. Ennek megvalósítását tűzte ki célul a Kommunisták Magyarországi Pártja a húszas évek elején, ezt fogadta el a párt I. kongresszusa is 1925-ben, azzal, hogy ebben a kérdésben még tárgyalásokra van szükség a szomszédos országok kommunista pártjaival. A KMP ebben az időben megfogalmazott téziseiben az áll, hogy a megvalósítandó proletárdiktatúra jelszava a dunai tanács köztársaság kell legyen, mert „megoldást csupán a cseh, román s jugoszláv munkástömegekkel való szoros harci szövetség, a közös harc megindítása a nemzeti s osztályelnyomás eltörlésére hozhatja meg”.

A dunai köztársaságok szövetségének közös jelszóként való kiadása kérdésében azonban további kutatásokkal még tisztázandó okokból nem sikerült egységes álláspontot kialakítani a szomszédos országok kommunista pártjaival. Ezért a Duna-föderáció Magyarországon sem vált a párt akció-jelszavává.

A revízió és a kommunisták

A következő években bizonyos taktikai módosulás következett be a KMP nemzetiségpolitikai célkitűzésében. Az 1925-ös locarnói szerződés után a Komintern értékelése szerint ugyanis felfokozott szovjetellenes, imperialista háborús készülődés volt kibontakozóban, s ezzel szemben a Kommunista Internacionálé a háborús veszély elhárítására mozgósított.

Az „Új Március”, a KMP folyóirata 1927. júliusi számában „Trianon revíziója a Szovjetunió elleni háború jelszava” címmel közölt cikket. A cikk élesen elítélte a területi integritás, az ezeréves határok visszaállításának magyar imperialista célkitűzését, majd a következőkben fejtette ki a párt nemzetiségpolitikai álláspontját: „Trianon revíziójának jelszava ma a Szovjetunió elleni háború előkészítését szolgálja. Vajon lehet-e ez ok arra, hogy a kommunista párt és a forradalmi munkásság lemondjon Trianon (mint a háború utáni imperialista békeszerződések egyik láncszeme) forradalmi összetörésének, a nemzetek önrendelkező joga forradalmi jelszavának hirdetéséről? Nem. Ellenkezőleg, minél inkább kötik össze Trianon revíziójának jelszavát a Szovjetunió elleni háború ügyével, annál inkább kötelessége a forradalmi munkásságnak a Szovjetunió megvédelmezésének ügyét összekötni Trianon összetörésének forradalmi, a magyar nép forradalmi önrendelkező jelszavával”.

1928-ban a Bethlen-kormány abban reménykedett, hogy angol támogatással valósíthatja meg irredenta célkitűzéseit. Erősen fokozta Trianon revíziójára irányuló propagandáját, s ezt a munkásság megnyerésére is igyekezett felhasználni.

A kommunisták úgy látták ekkor, hogy az ellenforradalmi rendszer által szított revíziós hisztériával szemben határozottabb kiállásra van szükség.

A KMP vezetői elhatározták, hogy a párt abból a célból, hogy határozottabban, egyértelműbben forduljon szembe Horthyék revíziós jelszavával, kiadja a „Le a revízióval!” jelszót. 1929 májusában jelent meg a KMP ún. revíziós röplapja, amelyben többek között a következők olvashatók: „Hogy a tömegelkeseredést levezessék... közéjük dobják a revízió maszlagát. Azt hazudják, hogy minden nyomorúságának Trianon az oka... Nem a revízió maszlagáért, hanem a mai rendszer megbuktatásáért kell harcolnotok! Nem az ország határain kívül van az ellenség, hanem belül! Revíziót akartok, vagy felszabadulást? A trianoni rablószerződést nem az imperialisták ellenforradalmi háborúja, hanem a nemzetközi proletárforradalom fogja összetörni a Szovjetunió segítségével... Le a revíziós maszlaggal!”

Az új jelszót az „Új Március” – 1929 áprilisi számában – részletesen is meg indokolta. A revízió „nem érdeke a munkásságnak – írja –, amely csak az osztályharctól és nem a revíziótól várhatja a nagyobb darab kenyeret. Nem érdeke a földmunkásságnak, szegény és középparasztságnak, mely a létéhez szükséges földet csak otthon, csak forradalmi úton, csak „saját” nagybirtokosaitól veheti el… Bármiféle egységfront az imperialista magyar burzsoáziával ... hátbatámadása testvérpártjaink politikájának, erősítése nemcsak a magyar, hanem a cseh, a román stb. imperializmusnak... A szlovákiai magyarok önrendelkezési joga a Csehszlovák Kommunista Párt zászlajára írva forradalmi követelés; a Bethlen–Herczeg-féle „önrendelkezési jog” ugyanazon szlovákiai magyarok részére az imperialista háború előkészítése”.

A Kominternben...

A Komintern VB Elnöksége opportunista ingadozásként elítélte a KMP revízióellenes jelszavát. Véleménye szerint a revízióellenes jelszó „közvetett előmozdítása annak, hogy a dolgozók széles rétegeit a fasiszta háborús uszítók uszályába tereljük”. Márpedig a Komintern ebben az időben a nemzeti kérdést és a békeszerződések


elleni harcot is maximálisan igyekezett az imperialisták szovjetellenes politikájának, háborús készülődésének bomlasztására, meghiúsítására felhasználni.

A KMP ezután visszavonta a revízióellenes jelszót és fokozta agitációját az imperialista békeszerződések forradalmi megsemmisítésének jelszavával. Egyúttal kísérletet tett a nemzeti kérdés magyarországi helyzetének és az ezzel kapcsolatos pártfeladatoknak részletes megvizsgálására. 1931 novemberében készült el belső megvitatásra egy tervezet, amely „A nemzetiségi kérdés a mai Magyarországon, és a KMP feladatai” címet viselte. Készítője ismereteink szerint Róth Vándor Pál, az 1925-ös Rákosi-per egyik vádlottja, aki 1930-ban tagja volt a párt Külföldi Bizottságának.

A tervezet mindenekelőtt meghatározta, hogy mit is jelent a nemzeti-nemzetiségi kérdés a Kommunisták Magyarországi Pártja számára: „Magyarországon a nemzeti kérdésnek három területe van. 1. Magyarország nemzeti függetlenségének és önrendelkezésének kérdése; 2. A Magyarországtól elszakított mintegy hárommillió magyar kérdése és 3. a magyarországi nemzetiségek kérdése”. Helyesen állapította meg, hogy a nemzetiségi kérdés a párt számára szövetségi kérdés. A legfőbb stratégiai szövetséges – a dolgozó parasztság – után jelentőségében az elnyomás ellen küzdő nemzetiségek harca következik.

A KMP nemzetiségpolitikai tervezete egészében tükrözte a Komintern nemzetiségpolitikai módszerének egyik alapvető vonását. Az elnyomott nemzetiségek érdekében nem anyanemzetük kommunista pártja lépett fel. Jogaikért a többségi, államszervező nemzetek kommunista pártjai álltak ki a nacionalista hatalmi szervekkel szemben. (Utaljunk itt ennek a módszernek egyik szép nemzetközi megnyilvánulására. 1935-ben a Komintern VII. kongresszusán Viliam Siroky, a legális Csehszlovák Kommunista Párt küldötte nagy feltűnést keltő beszédében foglalkozott a csehszlovákiai nemzeti kisebbségek sérelmeivel és a nemzetközi fórum előtt követelte a csehszlovák kormánytól a demokratikus kisebbségi jogok megvalósítását.)

A pártnak – sajnálatos módon – nem volt ereje és lehetősége ahhoz, hogy a nemzetiségpolitikai tervezetben megfogalmazott helyes elvekért aktívabb tevékenységet fejtsen ki. Erejét évekig a párt létéért folytatott küzdelem kötötte le.

A figyelmeztetés

Trianonnal, illetve a triaoni békeszerződés revíziójával a párt akkor kezdett újból fokozottabban foglalkozni, amikor a magyar uralkodó osztályok a fasiszta hatalmak oldalán megkezdték a revízió gyakorlati megvalósítását. 1937 elején a KMF megszüntette azt a gyakorlatot, hogy a hivatalos irredenta propagandával Trianon forradalmi szétzúzásának jelszavát állítsa szembe. Ehelyett erőteljesen figyelmeztetett arra a veszélyre, amely az országra abban az esetben vár, ha a kormányzat a fasiszta hatalmak segítségével igyekszik területgyarapító törekvéseit megvalósítani.

„Revízió igen, de kinek a javára?” címmel Rozgonyi Endre aláírással Révai József írt a Franciaországban megjelenő „Szabad Szó” 1938. november 12. és 19-i számában cikket. „Revízió igen – ha ez nem jelent a visszacsatolt területeken élő magyarság és a többi ott élő nép számára jogfosztást. Ma ezt jelent. Revízió igen, ha ennek módja és eredménye a Duna-medence népeinek és országainak a megbékélését és ezen keresztül a háborús veszély európai méretű csökkentését jelenti” – írta Révai, s figyelmeztetett arra, hogy „a Hitler kegyelméből végrehajtott magyar területi revízió Hitler gyarmatává és vazallusává teszi Magyarországot.”

Ugyancsak a „Szabad Szó” 1938. november 5-i számában írt Révai (Rozgonyi Endre) „A trianoni revízió kérdése” címmel. „Mi azt állítjuk – szögezte le –‚ 1. hogy a trianoni igazságtalanság fő bűnösei a Tisza István, majd Bethlen és Horthy által vezetett magyar uralkodó osztály és a Vilmos császár által vezetett német imperializmus voltak. 2. hogy Trianon jelenlegi revíziójának fő haszonélvezői a Horthy és Imrédy által vezetett magyar uralkodó osztály és a Hitler által vezetett új német imperializmus. Mindkét esetben az igazi vesztes Magyarország és a magyar nép.”

Elképzelések, programok

Amikor a magyar uralkodó körök a fasiszta agresszorokhoz csatlakozva a bécsi döntésekkel megszerezték a szétdarabolt Csehszlovák Köztársaság egyes részeit, Romániától fél Erdélyt, ezenkívül Kárpát-Ukrajnát, valamint jugoszláviai területeket, a KMP előre látva a Magyarországra váró veszedelmet, megkezdte a harcot egy másik Trianon megelőzésére. Ennek tennivalóit a Komintern VB-nek a KMP feladatairól 1939–1940-ben hozott határozatai, s különösen a párt 1941 áprilisában Budapesten elfogadott programja határozták meg. Eszerint „a párt nem ismerte el a bécsi döntéseket” és más területszerzéseket. Kijelentette, hogy a „KMP-nak síkra kell szállnia a Magyarországon elnyomott ukránok, románok és szlovákok önrendelkezési jogáért,


beleértve az elszakadás jogát is. Be kell bizonyítania a tömegek előtt, hogy csak ezzel a harccal lehet kikovácsolni Magyarország minden nemzetiségű munkásainak szolidaritását, valamint csak így lehet megszervezni a magyar munkásosztály és Románia, Szlovákia továbbá Jugoszlávia munkásosztályának közös harcát uralkodó osztályai ellen, a kapitalizmus ellen, hogy az önrendelkezési jog alapján, az érdekelt népek között szabad és békés megállapodások útján a Duna-medencében megteremtsék a nemzeti kérdés igazságos megoldásának feltételeit.”

A KMP kiadta a kettészakított Erdély egyesítésének jelszavát, azzal a követeléssel, hogy a lakosság maga döntse el, hová akar tartozni.

A párt a második világháború alatt a nemzetiségek elszakadását is magába foglaló önrendelkezésének követelésén kívül harcot folytatott az ország területén élő minden nemzetiség teljes egyenjogúságáért. 1943 elején – az antifasiszta nemzeti függetlenségi mozgalom feladatait felvázoló pártdokumentum – a következőkben fogalmazta meg a párt nemzetiségi követeléseit: „Törvény előtti egyenlőséget minden magyar állampolgár számára, nemzetiségre, fajra, származásra, vallásra és nemre való tekintet nélkül…

Jogot a nemzetiségeknek. Minden nemzetiség számarányának megfelelő választott képviseletet kapjon az állami élet minden terén. Nemzetiségi autonómiát. Legyen joga minden nemzetiségnek saját politikai, gazdasági és kulturális szervezetek alakítására.”

A KMP rendszeresen és következetesen leleplezte és elítélte a kormány nemzetiségellenes intézkedéseit, így a legszörnyűbb, az újvidéki razzia néven ismert tömeggyilkosságot is. Közös antifasiszta harcra mozgósított magyarokat és nem magyarokat.

1944. október elején, amikor remény volt arra, hogy Magyarország fegyverszünetet köt a szövetséges hatalmakkal, a Magyar Kommunista Párt Központi Bizottsága „Mit kíván a magyar nép a háború befejezése után?” címen programtervezetet készített. Ennek első pontjában a népköztársaság megalakítását követelte, amely többek között a nemzetiségi egyenjogúságot és a nemzetiségi jogokat is megvalósítaná.

A programtervezet a továbbiakban leszögezte, hogy a magyar állam a területén élő összes nemzetiséget gazdaságilag, politikailag és kulturálisan egyenjogúnak nyilvánítja. Biztosítja a nemzetiségek számára a közigazgatásban, az állami élet minden területén való részvételüket arányos képviseletüket a törvényhozásban és végrehajtásban; nyelvük közigazgatásban való használatának szabadságát és lehetőségét: a nemzetiségi iskolákban nemzetiségi nyelveken való oktatást, az adott nemzetiség történelmi és kulturális hagyományainak szellemében, de ugyanakkor összhangban a magyar népköztársaság demokratikus elveivel. Végül garanciát helyezett kilátásba arra vonatkozólag, hogy a nemzetiségi iskolák, tanerők kiképzése, a nemzetiségi társadalmi és kulturális intézmények ugyanolyan elbánásban és állami támogatásban részesülnek, mint a hasonló magyar intézmények.

A párt illegalitásban készült programtervezete új alapokra kívánta helyezni az új magyar állam és szomszédai közötti viszonyt is. „A népköztársaság külpolitikailag a Szovjetunióval és valamennyi szomszédos demokratikus állammal békés viszonyban és a legszorosabb gazdasági, társadalmi és kulturális együttműködésben kíván élni. Célja a Duna-medence és a Balkán népei egyetlen demokratikus népcsaládjának megvalósulása, összhangban a Szovjetunióval.

Így bontakozott ki a magyar kommunisták nemzeti politikájában az első világháború végétől a második világháború végéig egy töretlen – de a mindenkori körülményekhez igazodó – internacionalista ív. Szüntelen harc volt ez a tényleges magyar nemzeti érdekekért, az imperialista békerendszer ellen, a Duna-medence nemzetiségi kérdésének minden felet kielégítő megoldásáért, a magyar nép és a szomszédos népek barátságának megteremtéséért.

2. Képek


1. Béke Breszt-Litovszkban, 1918LENGYEL István

Béke Breszt-Litovszkban, 1918

A breszt-litovszki békeszerződés az első volt azoknak a békeokmányoknak a sorában, amelyek az első világháborút lezárták. Megalázó feltételei ellenére ez a béke teremtette meg a lehetőséget a fiatal szovjet állam számára, hogy időt nyerjen, rendezze sorait és felkészüljön a belső és a külföldi ellenforradalom elleni harcra.

Az első diplomáciai lépések

Bár a békedekrétum híre rövid idő alatt szétröppent a világban, körvonalazva a szovjet kormány álláspontját a háború és béke kérdésében, ezt azonban egyetlen kormány sem vette tudomásul. A Népbiztosok Tanácsa kénytelen volt sürgősen megtenni a hivatalos lépéseket. 1917. november 20-án közölte Duhonyin főparancsnokkal: a kormány elérkezettnek látja az időt, „hogy azonnal formális fegyverszüneti javaslatot tegyen az összes hadviselő, mind a szövetséges, mind pedig a velünk harcban álló országoknak”; lépjen kapcsolatba az ellenséges hadseregek parancsnokságaival, és tegyen javaslatot, hogy haladéktalanul szüntessék be a harci ténykedéseket.

A következő napon, november 21-én, Trockij külügyi népbiztos jegyzéket küldött az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország, Olaszország, Szerbia és Belgium követelnek. A jegyzékéhez mellékelte a békedekrétum szöveget, és kérte, hogy tekintsék azt formális javaslatnak az összes frontokon kötendő azonnali fegyverszünethez s a béketárgyalások megkezdéséhez.

Mivel Duhonyin a fentebb említett parancs teljesítését megtagadta, a 22-re virradó éjszaka leváltották és helyére Krilenko zászlós, hadügyi népbiztost neveztek ki. A kormány felhatalmazta a fronton álló egységeket, hogy helyi fegyverszüneti tárgyalásokat kezdeményezzenek.

A németek mindent tudtak a főhadiszállás és a kormány között folytatott beszélgetésekről, amelyeket szikratávírón bonyolítottak le, mivel az adásokat ők is vették. A katonai parancsnokság megtárgyalta a kérdést a külügyminisztériummal, felvették a kapcsolatot Béccsel, egyeztették az álláspontokat és várták az orosz kezdeményező lépést. Ez a magyarázata annak, hogy amikor november 26-án Krilenko népbiztos és hadsereg-főparancsnok megbízása alapján Vlagyimir Sneur, a kijevi huszárezred főhadnagya parlamenter csoport élén 4 óra 20 perckor átlépte a német vonalakat, 6 óra 20 perckor már a hadosztály-parancsnokságon voltak. Megbízólevelüket érvényesnek találták, és a fegyverszüneti javaslatot továbbították a felsőbb parancsnoksághoz. Közölték velük, hogy választ előreláthatólag 24 óra múlva kapnak. A német főparancsnokság válasza azonban már 7 óra 50 perckor megérkezett azzal, hogy beleegyeznek a fegyverszüneti tárgyalásba a parlamenterek írásbeli felhatalmazásában lefektetett elvek alapján.

A négyes szövetség második tagja, az Osztrák–Magyar Monarchia egyre éleződő belső politikai problémáival, egyre súlyosbodó gazdasági nehézségeivel kilátástalan helyzetben volt. Nem véletlen, hogy a korábbi békekezdeményezések innen indultak ki, mivel azonban a Monarchia csak német segítséggel tudott kijutni a kátyúból, ezek a kezdeményezések vagy már kezdettől fogva elvetéltek, mint pl. az 1916. decemberi különbéke-aján1at vagy felemásokká váltak.

Az 1917-es év folyamán az antant volt a támadó fél, és offenzíváival felőrölte a központi hatalmak nehezen összegyűjtött utolsó ember- és anyagtartalékait. Németország és szövetségesei nem tudták többé pótolni veszteségeiket, míg az antant mögött ott állt egyrészt az egész világra kiterjedő gyarmatbirodalmuk kimeríthetetlen erőforrásaival, másrészt az új szövetséges, az Egyesült Államok mérhetetlen gazdasági potenciáljával és érintetlen emberanyagával. Az antantot katonailag természetesen kellemetlenül érintette az orosz szövetséges kiesése, de éppen a kedvezőbb lehetőségek miatt itt nem is gondoltak komolyan az imperialista célokat valamelyest is veszélyeztető békekezdeményezések elfogadására, különösen nem a forradalmi Oroszország által javasolt alapokon.

A fegyverszünet

Így a fegyverszüneti tárgyalások a központi hatalmak és a szovjet küldöttség között kezdődtek meg. A szovjet delegáció december 3-án érkezett meg Breszt-Litovszkba, a német keleti front főparancsnokságára. E nap délutánján meg is kezdődtek a tárgyalások, amelyek megszakítással több napon át folytak. A szovjet küldöttség


a tárgyalás kezdetekor nyilatkozatot olvasott lel, miszerint a fegyverszüneti tárgyalások alapjául a demokratikus béke elveit tekinti, és az a célja, hogy minél előbb létrejöjjön az annexiók és hadisarcok nélküli általános béke a nemzeti önrendelkezési jog biztosításával. Indítványozta továbbá, hogy a jelen nem lévő hadviselő országokat is szólítsák fel a csatlakozásra a tárgyalásokhoz.

A német küldöttség természetesen kitért az ilyen javaslatok elől. Hoffmann tábornok, a keleti front főparancsnokságának vezérkari főnöke, a német küldöttség vezetője, ismételten hangsúlyozta, hogy a központi hatalmak képviselői csupán a fegyverszünet katonai kérdéseit tárgyalhatják meg és fegyverszünetet köthetnek. Meghatalmazásuk nem terjed ki arra, hogy a béke kérdéseiről tárgyaljanak.

A tárgyalások szünetében, december 6-án a Külügyi Népbiztosság jegyzéket intézett Anglia, Franciaország, az Egyesült Államok, Olaszország, Kína, Japán, Románia, Belgium és Szerbia nagyköveteihez. Ebben közölte, hogy a tárgyalásokat a szovjet fél javaslatára azért szakították meg, mert lehetővé akarták tenni, hogy a szövetséges államok népeit és kormányait tájékoztassák a megbeszélésekről. A jegyzék ismertette a szovjet kormány elképzeléseit a demokratikus béke rögzítésére és az általános fegyverszünet kidolgozására, valamint a központi hatalmak elutasító álláspontját is.

A fegyverszünetet néhány napi vita után december 15-én írták alá és december 17-én lépett hatályba. A megállapodás érvénye kiterjedt az egész német–orosz és osztrák–magyar–orosz frontra a Balti-tengertől a Fekete-tengerig, valamint a kaukázusi orosz–török frontra is. Demarkációs vonalként a front első vonalait rögzítettek mind két oldalon.

A béketárgyalások kezdete

A fegyverszünet megteremtette a feltételeket a béketárgyalásokhoz. A szovjet küldöttséget Joffe vezette. A német delegáció élén Kühlmann külügyi államtitkár állott, az Osztrák–Magyar Monarchia megbízottjait gróf Czernin külügyminiszter irányította.

A tárgyalások első szakasza december 22-től december 27-ig tartott. A szovjet küldöttség megkísérelte, hogy érvényesítse az annexió nélküli, demokratikus béke elveit, a németek részéről pedig egyre világosabban mutatkoztak meg a hódító célkitűzések.

Az 1917. december 28-tól 1918. január 8-ig tartó első tárgyalási szünetben a helyzet bonyolultabbá vált. Az oroszországi polgári és kispolgári pártok a háború folytatását kívánták. A kormányon lévő bolsevikok és baloldali eszerek túlnyomó többsége elfogadott volna egy általános, demokratikus békét, de amikor kezdett világossá válni, hogy erről a németekkel és szövetségeseikkel nem lehet megegyezni, a bolsevikok egy része és a baloldali eszerek a forradalmi háború folytatása mellett törtek lándzsát.

Január 4-én a német és az osztrák–magyar küldöttség vezetői először ültek le tárgyalni az ellenforradalmi ukrán központi hatalmi szerv, a Rada képviselőivel. A kispolgári nacionalista Rada megbízottai a központi hatalmak számára megnyugtató módon kifejezésre juttatták szovjetellenes nézeteiket, szeparatista szándékaikat. Kijelentették, hogy a Népbiztosok Tanácsa által kötendő béke rájuk nem lehet kötelező erejű. Ukrajna csak olyan békét ismer el, amelyet az Ukrán Köztársaság képviselőivel írnak alá. Bejelentették, hogy az első plenáris ülésen jegyzéket akarnak átnyújtani, amelyben követelik, hogy a tárgyalásokon Ukrajnát önálló államnak tekintsék, sőt azt szeretnék, hogy a központi hatalmak nyilatkozatban ismerjék el önállóságukat. A németek rendkívül elégedettek voltak. Rájöttek, hogy az önként felajánlkozó ukránokban olyan eszközt kaptak a kezükbe, amellyel nyomást „gyakorolhatnak az oroszokra, és ha szükséges, a Monarchiára is.

A német követelések

A tárgyalások 1918. január 9-én kezdődtek újra, és a második tárgyalási szakasz január 19-ig tartott. A szovjet küldöttséget ekkor már Trockij külügyi népbiztos vezette.

A tárgyalások azzal kezdődtek, hogy a központi hatalmak küldöttségeinek vezetői hivatalosan és nyilvánosan elvetették az annexiók és hadisarc nélküli béke elvét. Másnap pedig a Rada „önkéntes rohamcsapatát” dobták harcba. Golubovics államtitkár kifejtette mindazt, amit a január 4-i értekezleten már előadtak kívánságaikról. A január 12-i plenáris ülésen Czernin a központi hatalmak nevében elismerte „az ukrán küldöttséget mint önálló küldöttséget, és mint az önálló Ukrán Köztársaság teljhatalmú képviselőjét”. Ukrajna önálló államként való formális elismerését a békeszerződésben tervezték. Ezek után elkezdték a különtárgyalásokat a rendkívül ingatag helyzetben lévő Rada küldöttségével.

A tárgyalásoknak ebben a szakaszában január 17–18. hozott drámai fordulatot. 17-én Trockj közölte, hogy 7


napra Petrográdba kell utaznia. Másnap, 18-án Hoffmann tábornok bejelentette, hogy csak a Breszt-Litovszktól északra terjedő területről tud nyilatkozni, mert a délebbi területek sorsáról az ukrán küldöttséggel folynak még a tárgyalások. Ezek után az asztalra terített egy térképet, amelyen kék vonal jelezte azt a területet, amelyet a német militaristák kívántak elcsatolni a volt orosz birodalomtól.

Eszerint megszállás alatt maradt volna az ún. Kongresszusi Lengyelország, Kurland. Litvánia, Lettország egy része, a Moonsund-szigetek, jelentős belorusz és ukránlakta területek, összesen több mint 150 000 négyzetkilométer. A közvetlen területveszteségen kívül ez annyit jelentett, hogy a németek kezébe mennek át Oroszországnak azok a balti tengeri kikötői, amelyeken keresztül a tengeri szállítás jelentős része, a kivitel 27 százaléka és a behozatal 20 százaléka bonyolódott le. Rendkívül megromlott volna Petrográd stratégiai helyzete mind a szárazföldön, mind pedig a tenger felől.

Ezután a tárgyalásokban ismét szünet következett, amely január 19-tól január 29-ig tartott.

Vita a bolsevik pártban

Amikor ismertté váltak az annexiós béke feltételei, a bolsevik párton belül kiéleződtek az ellentétek a háború és béke kérdésében. Három álláspont került szembe egymással. Lenin abból indult ki, hogy a forradalmat mindenképpen meg kell menteni, hiszen Európában is érlelődik a forradalmi helyzet. Szovjet-Oroszországnak viszont nincs katonasága, mert a régi hadsereget tönkretette a háború, az új fegyveres erő kiépítése pedig még éppen hogy megkezdődött. A tömegek, amelyek békét akarnak, nem értenék meg a korábbi háborúk és a forradalmi védelmi háború közti különbséget, és a feltétlenül a forradalom bukását eredményezné. Ezért nincs más megoldás, el kell fogadni a kényszerű békét, még ilyen súlyos feltételek mellett is.

A „baloldali kommunisták” csoportja abból az elvből kiindulva, hogy a szocializmus fennmaradása egy országban úgyis lehetetlen, valamint megrészegülve a belső fronton elért sikerektől, elutasított mindenféle kompromisszumot, és a forradalmi háború folytatása mellett kardoskodott. Ennek a csoportnak Buharin volt az eszmei vezére.

A harmadik álláspontot Trockij alakította ki. Trockij, amennyire beszédeiből meg lehet ítélni, korábban szintén a forradalmi háború mellett volt, de amikor Bresztbe utazott, látnia kellett, hogy amíg német részről az arcvonal sértetlen, orosz részről a front már lényegében nem létezett. A katonák elindultak hazafelé. Ekkor lemondott a forradalmi háborúról, de képtelen volt elfogadni a Lenin által javasolt kompromisszumot, és kialakította a saját, kezdettől fogva illuzórikus, megvalósíthatatlan, „sem háború, sem béke” koncepcióját.

Az irányzatok erőviszonyaira jellemző, hogy amikor a Központi Bizottság január 21-i kibővített ülésén szavazásra került a sor, a „baloldali kommunisták” csoportja kapta a szavazatok felét, a szavazatok fennmaradó része majdnem fele-fele arányban oszlott meg a lenini és a trockiji álláspont között. A szovjetkongresszuson és a Központi Bizottságban kialakult viták nem jártak egyértelmű eredménnyel, ezért Lenin mint a kormány elnöke azt tanácsolta Trockijnak, hogy húzzák a tárgyalásokat, ameddig lehet, és csak akkor írja alá a békét, ha a németek ultimátummal állnak elő.

Január 28-án Berlinben sztrájk tört ki, amelyhez rövidesen több mint egy millió munkás csatlakozott, követelve a békét. Ez volt a német munkásság legnagyobb megmozdulása az I. világháború idején. S noha a proletariátus még nem volt képes gyökeres változást előidézni a hatalmi helyzetben, a munkabeszüntetése jelezte az erőviszonyok eltolódását.

Mindez szintén arra ösztönözte a német kormányt, hogy gyorsítsa a tárgyalásokat a Radával, amely a harkovi központtal működő ukrajnai szovjetek csapatainak támadása miatt egyre szorultabb helyzetbe került. Hamarosan kitört a felkelés Kijevben is, és a felkelők február 8-án a szovjet csapatokkal együtt felszabadították a várost, a Rada kormánya Volhiniába menekült. Közben Bresztben párhuzamos tárgyalások folytak az orosz és az ukrán küldöttséggel, s mintha mi sem történt volna, a központi hatalmak február 9-re virradó éjjel aláírták a békét a Rada küldöttségével. Trockij tiltakozott ez ellen és rámutatott arra: nem sokat ér egy olyan küldöttséggel aláírt béke, amely nem rendelkezik nagyobb területtel, mint a breszt-litovszki szobája. A központi hatalmak viszont kitartottak tervük mellett. Czernin cinikusan jegyezte meg: „Elismertük az ukrán Rada kormányát, következésképpen a mi számunkra létezik”.

Valószínűleg ezek az események indították Trockijt arra, hogy megszakítsa a tárgyalásokat, még mielőtt a németek ultimátummal álltak volna elő, és megpróbálja a lenini tervvel szemben a saját, eleve reménytelen „sem háború, sem béke” koncepcióját érvényesíteni. Február 10-én a külügyi népbiztos nyilatkozatot olvasott fel, amelynek a végén kijelentette: Oroszország az annexiós béke aláírását megtagadja, a hadiállapotot megszűntnek


nyilvánítja és leszereli hadseregét. A bejelentés annyira abszurd volt, hogy az értekezlet résztvevői sokáig szótlanul ültek, majd Kühlmann megpróbálta összefoglalni a hallottakat.

Trockij lépését – mint közismert – a németek ürügyül használták fel arra, hogy felmondják a fegyverszünetet és megindítsák a támadást, ami halálos veszélyt jelentett a forradalmi Oroszország számára. Ezután került sor a második fegyverszüneti kérelemre és az új, az előbbinél sokkal súlyosabb békefeltételek átnyújtására. Eszerint Oroszországnak teljesen le kell szerelnie a hadseregét, át kell engednie a németeknek az egész Baltikumot, Belorusszia egy részét, haladéktalanul ki kell vonnia a csapatokat Ukrajnából és Finnországból, békét kell kötnie az Ukrán Népköztársasággal; vagyis az elűzött burzsoá nacionalista Központi Radával, amely behívta Ukrajnába a német csapatokat. Az utolsó pont előírta, hogy a „feltételeket 48 órán belül el kell fogadni”.

Amint várható volt, ezek a feltételek a korábbiaknál is élesebb vitát váltottak ki a bolsevik párton belül. Amikor a Központi Bizottság február 23-án összeült, nem egészen egy nap állt rendelkezésére a döntéshez. A pártvezetésben válságos volt a helyzet. Már az előző napon, még mielőtt az új békefeltételek megérkeztek volna Petrográdba, a Központi Bizottság néhány tagja és a népbiztosok egy csoportja nyilatkozatában a nemzetközi burzsoázia előtti kapitulációval vádolta a Központi Bizottságot. Kijelentették, alapvető feladatuknak tartják, hogy széles körű agitációt folytassanak a párton belül a Központi Bizottság utóbbi időben folytatott politikája ellen. A rendkívül öles hangú nyilatkozatot Lomov (Oppokov), Urickij, Buharin és Bubnov központi bizottsági tagok és mások írták alá. Joffe, Kreszt és Dzserzsinszkij kijelentették, hogy a béke kérdésében hozott határozatot ők is helytelennek tartják, de nem csatlakoznak a nyilatkozathoz, mert úgy vélik, hogy a párton belül a Központi Bizottság többsége ellen folytatott agitáció pártszakadást eredményezhet.

A Központi Bizottság ülésén, miután Szverdlov ismertette a német békefeltételeket, Lenin bejelentette hogy „a forradalmi frázis politikájának vége. Ha ezt a politikát fogják most is folytatni, akkor ő kilép a kormányból és a Központi Bizottságból is. A forradalmi háborúhoz hadsereg kell, hadsereg pedig nincs. Ez azt jelenti, hogy el kell fogadni a feltételeket”. A „baloldali kommunisták” továbbra is szilárdan kitartottak álláspontjuk mellett, de egyeseket meggondolkoztatott Lenin határozott fellépése. Trockij most is eléggé felemás álláspontot foglalt el, de nem csatlakozott a „baloldali kommunistákhoz”, habár az új feltételek elfogadásával nem értett egyet.

A béke mérlege

Lenin következetes álláspontja, rendkívül nehéz harcok árán végül is győzedelmeskedett. A német békefeltételek azonnali elfogadása mellett szavazott Lenin, Sztaszova, Zinovjev, Szverdlov, Sztálin, Szokolnyikov és Szmilga. Ez azonban még kisebbséget jelentett volna, de Trockij, Dzserzsinszkij, Joffe és Kresztyinszkij tartózkodott a szavazástól. Kijelentették, hogy a béke elleni szavazással nem akarják elősegíteni az esetleges párszakadást, de nem tudnak a békére sem szavazni. Négyen szavaztak Lenin javaslata ellen: Buharin Urickij, Lomov (Oppokov) és Bubnov. A béke ellenzői a szavazás után lemondtak minden fontosabb párt- és kormánytisztségükről.

A békét ezek után március 3-án aláírták, de a „baloldallal” még súlyos harcokat kellett vívni a bolsevik párt VII. rendkívüli pártkongresszusán, majd a ratifikálásához összehívott IV. rendkívüli szovjetkongresszus is, ahol 1232 küldött közül 795 volt bolsevik, 283 baloldali eszer, a többiek anarchista, maximalista, jobboldali eszer, mensevik és más politikai irányzatot képviseltek. A kongresszus a békeszerződést 784 szavazattal ratifikálta, ellene szavaztak 261-en, tartózkodtak 115-en.

Egyes számítások szerint a szovjet köztársaságtól 780 000 km területet szakítottak el, kb. 58 millió lakossal. Ezen a területen volt az ország vasúthálózatának egyharmada, itt állították elő az ország vastermelésének 73%-át, itt termelték ki a szén 79%-át. Ha ehhez hozzávesszük az 1918 nyarán aláírt kiegészítő szerződések rendkívül súlyos anyagi (8 milliárd márka hadisarc kifizetése) és más feltételeit, láthatjuk: Oroszország súlyos árat fizetett a békéért.

A központi hatalmak veresége után a szovjet kormány a breszt-litovszki szerződést 1918. november 13-án semmisnek nyilvánította.

Breszt-Litovszk értékelése a marxista történetírásban egyértelmű és világos: fiatal, szovjet hatalom noha engedményekre szorult államának területi integritását illetően, viszont lélegzethez jutott a nehéz katonai, belpolitikai helyzetben. A polgári történetírás értékelésének lényegét W. Bihl, a kérdés osztrák szakértője fogalmazta meg legpontosabban: „A központi hatalmak látszólag győztesek voltak – befolyási övezetük most Finnországig, Narváig, Ukrajnáig és a Kaukázusig terjed –‚ jóllehet a labilis viszonyok miatt a keleti hadseregnek csak egy részét tudták átdobni a nyugati frontra. Végső soron azonban a bolsevik rezsim volt a győztes: a breszti szerződés megadta a bolsevik rezsim számára a sürgetően szükséges lélegzetvételnyi szünetet,


és ez a konszolidációs lélegzetvételnyi szünet fontos feltétel volt az orosz bolsevizmus világhatalommá való felemelkedéséhez”.

2. Képek


1. HázicselédekELSÜLLYEDT VILÁG

GYÁNI Gábor

Házicselédek

A kapitalista korszak városai Európa-szerte, így hazánkban is, jelentékeny szívóhatást gyakoroltak a vidék elszegényedett, főként paraszti népességére. Az ipari termelőüzemek városi megtelepedésével az ipari munkásság utánpótlását a faluról kapta. A tőkés polgárság vagyoni megerősödése, számszerű megnövekedése egyúttal a szolgáltatás szektorának a kibontakoztatását sürgette, s ennek munkaerejét ugyancsak a paraszti népességből szerezhette. A városi polgárság felső és középső szintjein gyors életformaváltás zajlik le: a vagyon puszta felhalmozása mellett e rétegek életében idővel szemmel láthatóan megnőtt az igény annak minél láthatóbb módon történő elköltésére. A fogyasztás köré szerveződő életmód történelmi mintáját a feudális uralkodó osztály gyakran ténylegesen is továbbélő példája nyújtotta, melyben köztudottan mindvégig komoly szerepe volt a közvetlenül a személyes kényelmet, közvetve pedig a társadalmi rangot biztosító szolgaszemélyzet állandó jelenlétének.

„A személyes szolgálat” modernkori újjáéledése, amely egyaránt megfigyelhető minden polgárosodó, egyszersmind iparosodó európai országban, természetesen nem egyedül a cselédtartás utáni megnövekedett igényekből származott, A lehetőséget az adta, hogy a népesség meghatározott és igen számottevő hányadában szükségessé vált a női családtagok átmeneti foglalkozásvállalása. A polgári gazdagodás keltette igény, ugyanakkor az alsóbb rétegekben kialakuló szükség hívta életre a női házicseléd intézményét. Mindez végeredményben az egyik legerősebb ösztönzője volt a nők társadalmi méretű polgárosodásának.

Az alábbiakban Budapest – az ország egyetlen valódi nagyvárosa – példáján igyekszünk bemutatni a házicselédréteg befutotta sajátos társadalmi mozgáspályát.

„Menek Pestre cselédnek”

A 20. század első három évtizedében, amikor a házicselédek Magyarországon a legnagyobb számot érték el, a városi női házicselédek átlag fele volt fővárosi. 1880–1910 között, mint legnépesebb női foglalkoztatottsági terület, a házicselédek alkották Budapest kereső nőnépességének a 40–45%-át arányuk ezt követően sem esett 20–25% alá, és alig valamivel maradt el az ipari nőmunkásság létszámától.

A házicselédség az állandó munkaerő-túlkínálat következtében személyi állományában viszonylag rövid időn belül is jócskán átalakult anélkül, hogy összlétszáma vajmi kevéssé változott volna. Egy 1927-es kimerítő, még a továbbiakban is idézett cselédstatisztikai felmérésből kitűnik, hogy a cselédek fele mögött sem állott öt évnél hosszabb szolgálati múlt. Ha ehhez még azt is hozzávesszük, hogy az összeírás ugyanakkor a cselédek több mint a felét az első, legföljebb a második szolgálati helyén találta, valamint, hogy a réteg kétharmada az éppen adott szolgálati helyén kevesebb mint egy éve állott alkalmazásban – talán érzékelhetőek valamennyire az e foglalkoztatási ágban olyannyira jellemző személyi mobilitás méretei. „Olyan polgári család, ahol megöregedett a kiszolgált cseléd, ezer között ha egy akadt” – emlékezik a városi úri középosztály életmódját közvetítő író, Márai Sándor az „Egy polgár vallomásai”-ban.

Ennek egyik oka kétségtelenül az, hogy a városi házicselédkedés a nők fiatalkori életciklusára korlátozódott: indult a szülői családból való kiszakadással (15–20. életév) és zárult a férjhezmenetellel (20–30. életév). Ez magyarázza, hogy vizsgált periódusunkban a réteg közel háromnegyede tartozott a 30 év alattiak (nagyjából a fele a 25 év alattiak) korcsoportjába, és hogy mintegy 85%-uk volt hajadon.

A házicseléd-réteg állandó mobilitását fokozta a fővárosi házicselédmunka idény- és vándorjellege. Nem a tartós, hanem az időszaki, gyakorta csak a téli hónapokra szorítkozó kereseti lehetőség vonzotta a fővárosba a vidék fiatal nőnépességét.

De vessünk egy pillantást arra: milyen társadalmi osztályokból nyerte állandó és folyamatos utánpótlását a cselédség?

A budapesti házicselédeknek, a húszas években, közel fele az agrárproletariátusból került ki. A falusi proletariátus mellett a süllyedő alsókispolgárság képezte sorrendben a második legszámottevőbb házicseléd-


kibocsájtó társadalmi elemet: körükből származott a réteg közel negyede. Ezen belül túlnyomórészt a falusi kisiparosság lányait találhatjuk meg.

A fiatal és hajadon leányok elszegődése-elszegődtetése városi cselédnek elsősorban tehát az anyagilag elesett rétegekben vert gyökeret és vált mindennapi szokássá.

„A fizetést meg mindig hazaküldtem”

A női családtagok tömeges városi szolgálatra adása a falusi kisiparosság illetve a legszegényebb földműves-réteg előrehaladott felbomlásának volt a kísérő jelensége. Körükben a család hagyományos – gazdasági-termelési alapokon nyugvó – közösség jellege nagy átalakuláson ment át: a család, mint gazdaságilag zárt, termelő és önellátó egység nem létezett többé. Az anyagi elnyomorodás ugyanakkor kikényszerítette a gyermekek munkaerejének lehető legkorábbi kiaknázását; s erre a család gazdasági szerepében időközben bekövetkezett változások, a gazdasági hanyatlás folytán már csak a család keretein kívül kerülhetett sor. Fokozottan érvényesült ez oly esetekben, amikor a család puszta fennmaradását a családfenntartó szülők egyikének, esetleg mindkettőjüknek a hiánya, rendszerint korai elhalálozása (ami szintén e rétegekben a leggyakoribb) a legkomolyabban veszélyeztette. Bizonyítja ezt, hogy a húszas években a fővárosi cselédeknek mintegy a fele került ki csonka családból, olyan családból, amely részlegesen, rosszabb esetben teljesen szülő nélkül állott. A városi cselédsor vállalásának az egyik állandó mozgató rugója tehát a szülői család anyagi tehermentesítése, támogatása volt. A fővárosi cselédeknek például a 40%-át támogatta rendszeresen állandó pénzküldeményeivel a hátrahagyott családot.

Valamiképpen szintén a családdal függött össze az elszegődés egy további indítéka, a hozomány árának előteremtése. „November elején felment Pestre a menyasszonynak való, hogy újévig megkeresse a ruhának valót” – olvashatjuk egy paraszti visszaemlékezésben. Házicselédként erre különösen kedvező lehetőségek adódtak. A húszas évek végén például a Budapesten átlagos 35 pengős havi készpénzbér maradéktalanul megtakarítható volt. A házicselédnek lakásra és önmaga élelmezésére, de gyakran még ruházkodásra sem kellett költenie; ez, mint természetbeni járandóság, megillette.

„a gazda és családja házanépének tagjává válik”

A házicselédnek elszegődés nemcsak gazdasági számításból következett, hanem abból a felismerésből is, hogy a munkába lépő falusi leánynak házicselédként kellett legkevesebbet változtatnia azokon a tevékenységeken és életmódon, amelyek hagyományosan meghatározták a falusi asszony mindennapi életét. A házicseléd munka és intézmény végeredményben a nők korábbi, a polgárosulást megelőző korszakban kialakult társadalmi és munkamegosztásbeli helyét éltette tovább. Ahogy korábban a női munkavégzés döntően a gyermeknevelésre, -gondozásra, valamint általában a háztartási teendőkre szorítkozott, úgy most a házicselédek munkáját is jobbára ez a tevékenység töltötte ki. Idézzük fel a házicseléd egyetlen átlagos hétköznapját. „Reggel 6 órára kelek. A gyermekek iskolába járnak, reggelijüket 7 órára kell elkészíteni. Az úr ½ 9 órakor reggelizik, a nagyságos asszony 11 órakor, az ágyban. Háromszor kell reggelit főzni – takarítás közben. Az ebédet 2 órára készítem el. Mosogatás, konyha rendbehozatal következik és még alig végzem el, már uzsonnát kell készíteni, aztán vacsorát. Ha közben véletlenül marad valami idő, akkor kismosást kell csinálni és vasalni. A vacsora sem megy egyszerre. A gyerekeknek 8 órára kell készíteni, de a nagyságos asszony és az úr este sétálni mennek, vagy elmennek moziba és várni kell őket meleg vacsorával. Sokszor 10, 11 órakor vacsoráznak és ha még aznap akarok mosogatni, akkor csak éjfélkor kerülök ágyba.”

Már e beszámolóból is kiviláglik, hogy a cselédet milyen kapcsolatok fűzték munkaadójához. A cseléd a munkaadó családjában ugyanolyan alárendelt és személyében függő, jogilag is önállótlan, „gyámolított” személy, mint a feleség a feudalizmuskori patriarchális családon belül. És ez a viszony végeredményben ugyancsak a nők múltbéli helyzetét élteti tovább a házicseléd intézményben.

Mindezt az elszegődők vagy szegődtetők, a régtől adott életkereteiből még éppen csak kilépőben levő rétegek oldaláról nézve: éppen a fent említett hagyományok megszentelte női szerepek megerősítése tette annyira vonzóvá a nők városi cselédmunkáját. A szegényedő falusi rétegek lányai (és a szülők) szeme előtt ez egy kívánatos, az eszményekben még továbbélő női szerepre készített elő, mintegy előiskolája volt a hagyományos, a férfi családfővel szemben alárendelt pozícióban élő „feleség-anya-háziasszony nőtípus kiformálódásának. A gazdasági átalakulás – a mind nagyobb igény a nagy-vagyonosok személyi kiszolgálására, egy időben a falusi alsó rétegek proletarizálódása – egybeesett a társadalmi folyamat két pólusán létrejött sajátos szemléletbeli találkozással is: a városi gazdag polgári réteg személyi kényelme, társadalmi presztízse megkívánta a házicselédség intézményesedését, felduzzasztását, a falusi szegénységnek pedig a női munkaerő egyfajta kihasználásával, pénzkeresetet biztosított; anélkül, hogy fel kellett volna adni hagyományos életfelfogását. A


kapitalizálódó Magyarországon így állhatott virágjában több mint fél évszázadig a női munka sajátos formája, a városi házicselédség.

2. Képek


1. Hogyan bánjunk a cseléddel? Részletek Faylné � �Hentaller Mária A háztartás kézikönyve címû könyvébõl„Hogyan bánjunk a cseléddel?”

A századelőn számos kiadást megért háztartási kézikönyv jellemzően mutatja be: mit várt a nagysága a házicselédtől, milyen bánásmódot javasolt asszonytársainak a cselédekkel. Beszéljen minden kommentár nélkül a könyv szerzője, egy fővárosi úriasszony... (A szerk.)

Az újonnan belépő cseléddel nagyon óvatosan bánjunk. Ne adjunk neki előleges utasításokat. Mutassuk meg neki a konyhát, a szobákat és állítsuk munkába. Ennek két előnye van. Először is a cseléd e bizalomkeltő nyugodt viselkedés által megtisztelve érzi magát, s igyekszik a bizalomnak legjobb tehetsége szerint megfelelni. Másodszor a háziasszony csendesen megfigyelheti, mit várhat az új cselédlánytól.

Mint legfőbbet, megkívánhatjuk tőle a tisztaságot, saját személyére is. S azért ne vonjunk meg tőle ez irányban semmit. Az újabb lakásokban minden konyha mellett van egy kis szobácska vagy kamra, ahol a cselédnek ágyat, szekrényt, mosdókészletet lehet elhelyezni. Ügyeljünk, hogy e szobát naponta kitakarítsa, ágyát megvesse és mosdóasztalát használatba vegye. A cseléd a munkában jobban izzad, mint mi, az anyagcsere több testében, és azért jól, sokszor kell mosdania egész testben, nemcsak a kezét és arcát megmosni. Sok asszony időt sem hagy cselédjének a tisztességes tisztálkodásra, pedig de utálatos a piszkos cseléd. Hogy is tud jó ízlésű ember mosdatlan, fésülködetlen cselédet szobájába beereszteni?

Nem szabad a cseléd alvási idejét megrövidíteni, de nem szabad őt ellustulni hagyni sem. Minden rendes háznál keljen fel a cseléd télen hat, nyáron félhat órakor. Nem kell neki ébresztő órát adni, azt vagy eligazítja, vagy meg is állhat az óra és van kifogás; hanem meg kell tőle kívánni, hogy magától felébredjen, megszokja a pontosságot. Este azután lefekhetik, de feküdjék is le tíz órakor. Nyolc órai alvás nyáron, nyolc és fél órai télen nagyon elég pihenő, bármennyit dolgozik is, bármily fáradt legyen.

Amilyen embertelenség a cselédet túlterhelni a munkával, éppoly szívtelenség tőlük az ételt megvonni. Sok háziasszony csupa takarékoskodásból két-három napig is elteszi az ételt cselédje részére és még romlottan is odaadja neki. Az ilyen eljárás megbosszulja magát, mert különösen a már mindenben kitanult cseléd lelketlenné lesz és sokban megkárosítja gazdáját, más úton vesz magának kárpótlást. Ha pedig jólelkű leánnyal történik ez meg, aki amellett szorgalmas is, az nem tűri el az ilyen bánásmódot és felmond. Azért bizony sok háziasszony saját magában keresse a hibát, ha mindig rossz cselédei vannak…

Soha sem szabad megengedni, hogy a cseléd az ételt eldobja és a háziasszony engedelme nélkül elajándékozza. A szemétre nézve pedig legjobb, ha a tűzbe dobjuk, úgy semmi rossz szag és kigőzölgés nem lesz a konyhában. Ez áll különösen a csonthulladékokra, zöldségmaradékokra és általában a főzésnél eldobott szerves anyagokra, de célszerű a söprésből gyűlt szemétre is. Legegészségesebb a lakás, ha a szemétládába csakis hamu gyűlik. Bizony erre bajos a cselédeket megszoktatni. Nekem egyszer egy leány egész szégyenkezve mondta: „Kérem, én szégyenlem, hogy csak hamu van a szemétládánkban; a vicéné azt kérdezte: talán megeszem a szemetet?” „Édes fiam, – feleltem neki, – úgy-e, jobban szégyellné, ha bogarakkal volna tele a lakás?”

A cselédtörvény értelmében a cselédleánynak kimenője, azaz azon joga van, hogy minden második vasárnap délután, mihelyt az összes ebéd utáni, konyhai munkát elvégezte, az ozsonnát elkészítette s ezután az edényt ismét elmosogatta, elmehessen; este 8 óra előtt haza kell jönnie, tovább csak a gazda előleges engedelmével maradhat ki.

Ha ezen kimenők óráit megszámláljuk, kitűnik, hogy az egész hónapban egyetlen egy teljesen szabad napja sincs a cselédnek. A vidéki viszonyok mégis kedvezőbbek s bár az ottani munkák nehezebbek, mégis több szabadságot engedélyeznek. Ebéd után minden vasárnap, a munka elvégeztével elmegy a lány barátnőivel sétálni, négy órakor ismét otthon van, megvacsorál s aztán táncolni megy, s 11 óráig elmaradhat. A hétköznap estéje is az övé, legény leánnyal sétálni mehet, vagy a kapuban, vagy kerítésen át egy kis beszélgetést folytathat. Látható tehát, hogy sokkal jobb dolga van a vidéki cselédnek, mint a városi leánynak, akinek az egész hónapban csak oly kevés szabad órája van.

Minden egyéb foglalkozás a családjában, otthonában való időzést engedélyezi a nőknek. A fővárosi cseléd sem


az egyikkel, sem a másikkal nem bír. A vidéki leány hozzátartozói rendesen ugyanazon faluban laknak s ha nem, úgy vannak barátnői, kikhez egy pillanatra átszökhet egy bizalmas szóra. Este aztán találkoznak, elbeszélgetnek. A városi cseléd hozzátartozói legritkább esetben laknak ugyanazon városban, s ha tényleg ott laknak, úgy a távolságok nagyobbak s egy kis bizalmas beszélgetésre csak az egy vasárnapi fél délután marad – minden két hétben. Rendszeres hétköznapi pihenő nincs. Ha a nagy munka el van végezve, a lánynak a konyhában kell ülnie, s ha ilyenkor megengedjük, hogy magának varrjon, vagy olvasson, máris szerfelett humánusnak tartjuk magunkat. Csak kisebb városokban engedik meg a cselédnek, hogy esténkint az ajtó előtt kissé beszélgessen, vagy barátnőjével sétálhasson. Képzeljük magunkat mindezek után egy városi cselédlány helyzetébe, még pedig egy jobb módú úri házban,

Valóban nem irigylendő sors, annál kevésbé, ha mindennap állandóan maguk előtt látja az uraság leányainak vidám, gond nélküli életét, mint élnek szülőik és mindenki által szeretettel övezve, kacagnak és beszélgetnek, dolgoznak és pihennek kedvük szerint. Az a lány, ki ily körülmények között hasonlót nem óhajtana, nagyobb szabadság vágyát nem táplálná, nem ember, hanem élettelen tárgy volna.

(Részletek: Faylné, Hentaller Mária: A háztartás kézikönyvéből)


1. Az úri középosztály illemtanáról� �BALÁZS Ilona

Az „úri középosztály” illemtanáról

Egy kor társadalmi viszonyainak sajátos tükre az emberek között uralkodó szokások rendszere, amelyet írott vagy íratlan formában egy-egy társadalmi réteg tagjai egymás között elfogadottnak tekintenek.

A két világháború közötti időszak ún. úri középosztályának illemszabályait gyűjtötték össze a Herczeg Ferenc által szerkesztett lap, az „Új Idők” munkatársai, és adták közre a harmincas években (Budapest, 1937, Singer és Wolfner Irod. Int. Rt.). Annak az úri középosztálynak viselkedési szabályait, amelyet a két világháború közötti időszakkal foglalkozó történetkutatásunk a társadalom középosztálya felső rétegének tekint, amely jövedelem, vagyon, képzettség, származás tekintetében közel áll a tényleges uralkodó osztályhoz, s amelynek – nem utolsósorban – tipikus vonása, hogy tagjai nem fizikai munkából élnek. E réteg számára ismertették azokat az illemszabályokat, amelyeket e polgári–nemesi indíttatású csoport tagjai önmagukra nézve kötelezőként fogadhattak el. Ily módon az illemkódex nem csupán a szokások rendszerét mutatja be, hanem e réteg sajátos gondolkodásmódját is.

A kiadvány szerzői ezer paragrafusban foglalták össze a társasági érintkezésre vonatkozó jó tanácsokat. Ezek közül kiemelünk néhányat, elsősorban azokat, amelyeket az egész korszakra vonatkozóan jellemzőnek tekinthetünk.

Az öltözködés

Az öltözködéssel kapcsolatban megjegyzik: „ha lélekben nem vagyunk úrihölgyek”, akkor „Patou egyesegyedül a mi számunkra készített modelljei sem tesznek bennünket azzá”. Ahhoz, hogy műveltségünket kifejezésre juttassuk, eleganciára, jó ízlésre van szükségünk. Kevés pénzből angolosan, vagyis egyszerűen akkor tudunk ruházkodni, ha ismerjük a szabályt: „nincs siralmasabb látvány, mint egy olcsó anyagból készült, de rosszul szabott cifra ruha”, éppen ezért „ami olcsó az bizonyul drágának”. Minden esetben – folytatják – kerülnünk kell a feltűnőt.

A férfiak – a megfelelő alkalmakkor – szmokingban mutatkoztak, kemény inggel és szimpla gallérral, később selyem ingben dupla gallérral. A frakk csak este viselhető. Kivétel e szabály alól, „ha a pápához, vagy államfőhöz megyünk kihallgatásra”. Ebben az esetben nappal is felvehetjük, de csak fekete mellénnyel. A szalonkabát, ill. a „ferenc-jóska” ekkor már kiment a divatból, helyét a „zsakett”, vagy a „cut away”, a „zakó” vagy a „bonzsur” foglalta el. Fontos kiegészítő a kesztyű. Társaságban szmokinghoz glacé, utcára szarvasbőr. Utazáshoz, kirándulásra színes kézvédőt használjunk.

Étkezés, dohányzás, köszöntés

Az étkezésre vonatkozó tudnivalók közül több végeredményben az általános udvariasság követelményeit fogalmazza meg. Figyelemre méltóak azonban az „apróságokra” összpontosító intelmek.

Asztalnál helyet foglalni csak akkor szabad, ha a hölgyek már ülnek. Rendkívül fontos a helyes testtartás. „Melled az asztaltól legyen körülbelül egy tenyérnyire, felsőtested dőljön előre, könyököd simuljon testedhez. Kezed, ha üres, az asztal szélén pihenhet.”

A dohányzással kapcsolatban megjegyzik: hölgyek nyilvános helyen utcán, üzletben stb.) ne dohányozzanak! Étteremben „már” bevett szokás, hogy ők is rágyújtanak ebéd vagy vacsora után, de az úri nő „ezt is mérséklettel teszi, s nem pöfékel szüntelenül”.

Tanulságos a bemutatás, köszönés, megszólítás szabályait bemutató rész. Neveletlenség idősebb embereket tiszteletteljes köszönés helyett könnyed fejbólintással üdvözölni. Jegyezzük meg, hogy „sikeresebben semmi sem egyengeti utunkat az emberek között az érvényesülés felé, mint ha szívesek, előzékenyek és szeretetreméltóak vagyunk”. Éppen ezért köszönjünk barátságosan. Férfiak nőknek kezétcsókolomot, velünk egyenlő rangúaknak mondjunk „jónapot kívánok”-ot; magasabb rangúaknak „van szerencsém”-et, nagyon magas rangúaknak: „alázatos szolgá”-ját; de ne „ajánljuk” magunkat. Férfiak a kalapjukat ne csak megbillentsék, hanem vegyék le tisztességesen, ahogy illik. Vannak, akik túlzott udvariasságból földig lengetik kalapjukat, s kétrét hajolnak. Elegendő, ha a kalapot egy arasszal emeljük le a fejünkről és szemünkkel keressük


az üdvözölt ember tekintetét.

Címek és rangok

Magyarországon nagyon fontos a címek és rangok ismerete, mert sokan megsértődnek, ha méltóságos asszony helyett nagyságos asszonynak szólítják őket – mondja illemkönyvünk.

A használatban lévő címzések:

Szentséges: a pápa (pl. Őszentsége XI. Pius), megszólításszerűen: Szentséges Atya!

Felséges: a király, királynő, királyné (Őfelsége a király; Felséges úr!).

Fenséges: a királyi család minden más tagja.

Főmagasságú: a bíboros (Őeminenciája, Eminenciás uram), a máltai lovagrend nagymestere.

Főméltóságú: a kormányzó, a hercegprímás, a herceg és néhány mediatizált grófi család (mint pl. a Schönborn-Buchheim grófok).

Nagyméltóságú: az érsek, a valóságos belső titkos tanácsosok, az első osztályú érdemkereszt azon tulajdonosai, akik ki tüntetésüket a m. kir. titkos tanácsosi cím létesítése előtt kapták, a miniszter, a Magyarországon akkreditált külföldi rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter; (a magyar követnek csak külföldön jár az excellenciás cím, belföldön akkor, ha a második fizetési osztályba tartozik): a felsőház elnöke: a Kuria elnöke: a Legfőbb Állami Számvevőszék elnöke: a tábornoki kar tagja altábornagytól felfelé.

Méltóságos: a püspök, a képviselőház elnöke, a követ, a kuriai bíró, a közigazgatási bíró, a vezérőrnagy és az ezredes, az államtitkár, a miniszteri osztályfőnök, és a miniszteri tanácsos; Budapest székesfőváros főpolgármestere, a főispán, az alispán, a törvényhatósági joggal felruházott város polgármestere, a főkapitány és főkapitány-helyettes, a tankerületi főigazgató, az ítélőtábla elnöke, és az ítélőtábla tanács elnök, a koronaügyész és a koronaügyész-helyettes, a pénzügy igazgató, mindazok a főiskolai tanárok és köztisztviselők, akik a III., IV. és V. fizetési osztályba tartoznak, pl. a főigazgató, a MÁV-igazgató; a posta és a távirda igazgató stb., a cs, és kir. kamarás, a gróf, báró, a volt főrendiház tagjai, a felsőház tagjai, az udvari tanácsos, a kormányfőtanácsos, az igazságügyi, kereskedelmi, gazdasági, egészségügyi főtanácsos.

Nagyságosok: a plébános; az alezredes és őrnagy; a miniszteri osztálytanácsos; az ítélőtáblai bíró; az országgyűlési képviselő; a királyi tanácsos, a kormánytanácsos; az igazságügyi, kereskedelmi, gazdasági, egészségügyi tanácsos; általában véve mindazok, akik a VI. fizetési osztályba tartoznak. A vitézi rend tagjai: a nemzetesek (pl. Nemzetes és méltóságos). A katolikus pap: főtisztelendő (pl. Nagyságos és főtisztelendő úr). A református, evangélikus lelkész: ha parochiája van: nagytiszteletű; ha segédlelkész: tiszteletes; rabbi: tisztelendő.

A magyar úri társaságban – hangzik a szabály – a nők a férfiakat – a papokat és lelkészeket kivéve – vezetéknevükön szólítják és nem urazzák. Férfiak a lányokat keresztnevükön szólítják (nem kisasszonyozzák), az asszonyoknak viszont megadják az őket illető címet: nagyságos asszony, méltóságos báróné, kegyelmes asszonyom stb. A két nem között általában a magázás a megszokott, de a szerzők szerint szebb lenne, ha az „ön” és a „kegyed” is (a kegyelmed elkorcsosult alakja) szerepelne a használatos formulák között, még akkor is, ha az szertartásosabb vagy látszólag elavultabban hangzik. Csak az egy rétegbe tartozók tegezhetik egymást. A mágnás nem tegezi a gentryt, a gentry nem tegezi a polgárt, a katonatiszt nem minden esetben tegezi a képviselőt. Ez a tegezési szokás, amelynek párját sem Németországban, sem Angliában, sem Amerikában, de Franciaországban, vagy Itáliában, de még az északi országokban sem találjuk, csak ezeken a társadalmi csoportokon belül szabály.

A „vizitelés”

A társaságban a kapcsolattartás különféle módjai voltak ismertek, ilyen volt a látogatás, amely több funkcióval bír. Bemutatkozó látogatást az tett, aki valamely hivatalt elfoglalt, vagy akit új állomáshelyére helyeztek át. Ezek arra szolgálnak, hogy létrehozzák az ismeretséget. Korábban azonban búcsút kellett venni mindazon családoktól, akikkel előbb érintkezett, de volt elöljáróitól is. Van olyan látogatás, amelynek célja a jókívánságok kifejezése. Ezt a jó hír vétele után 8 nappal legkésőbb meg kellett ejteni.


Rendkívül fontos, hogy vigyázzunk arra, mennyi időt töltünk el egy-egy ismerősüknél. Figyelmeztetnek: ha ragaszkodunk az etiketthez, délelőtt tizenegy óra előtt és délután fél kettő után nem szabad senkit felkeresnünk. Amennyiben a házigazdát véletlenül nem találjuk otthon, akkor hagyjuk ott névjegyünket, amelynek szélét szokás behajtani, hogy más ne használhassa fel. Ennek sokféle módja volt, sajátos értelemmel. Ha az alsó sarkát görbítették be, akkor akinél a látogatást tettük, magasabb rangú, a felső sarok lehajtása ellenkező esetben történt. Meghatározott alkalmakkor elegendő elküldeni csupán két betű felírásával. Pl. p. r. (pour remercier) köszönöm, p. f. (pour féliciter) gratulálok. p. p. c. (pour prendre congé) búcsúzom, p. d. (pour doléance) részvétemet nyilvánítom.

Ha felkeresünk valakit lakásában, a képeket, a bútort, a berendezés egyéb tárgyait nem illik megbámulni, még kevésbé a vendégeket.

Milyen az eszményi ember?

Melyek tehát az „Úri középosztályba” tartozók jellemzői a viselkedés terén? – tehetjük fel a kérdést sok évtizeddel később olvasva az „Új Idők” úri közönsége részére készült illemkönyvet. 1. Szokásaikban a tényleges uralkodó osztályt utánozzák, miután függnek tőle mindenben; másfelől a nyugati országok uralkodó köreit, 2. Ily módon szokás rendszerük megmerevedett, a hagyományok kínzóan pontos ápolása és megőrzése révén. 3. Ezt segíti elő a munkahelyi és a magánélet eseményeinek szoros összekapcsolódása, a társadalmi ranglétrán elfoglalt hely a szórakozásban, köszönésben a hétköznapokban is. 4. Ennek következtében a tekintélytisztelet e réteg legjellemzőbb tulajdonságainak egyikévé válik, amely segítségével rögződik, átöröklődik egyfelől a származáshoz és ranghoz, másfelől a hatalmi apparátusban elfoglalt pozícióhoz való görcsös ragaszkodás, amely ugyanakkor zár az alsó társadalmi rétegek irányába.

Összességében – azt hiszem nem túlzás állítani –: az illemkódex egy merev, hierarchikusan mozdulatlanságra törekvő társadalom viselkedésformáit fogalmazza meg a két világháború közötti magyar társadalom belső bázisa, az ún. úri középosztály részére. Viselkedésformákat, amelyek a mindennapi érintkezésben talán túl is élték azt a gazdasági-társadalmi alapot, amely létrehívta, éltette azokat, mint a történelemben annyiszor...

2. Képek


1. A pénz uraiVARGA László

A pénz urai

A közvéleményt mindig erősen foglalkoztatta: kik a társadalom leggazdagabbjai és mekkora lehet azok vagyona. A kérdés igazi politikai súlyt csak az első világháború éveiben kapott, amikor széles néptömegek szó szerinti elnyomorodásával párhuzamosan a gazdaság csúcsain néhányan nemcsak egyszerűen „megszedték magukat”, hanem valóban hadimilliomosok lettek. Ez a vagyon mesés volt és a legendákban meg is sokszorozódott. Különösen azokhoz tapadtak ilyen legendák, akik tevékenységük révén kénytelenek voltak vállalni a nyilvánosságot. Ezen esetekben a gazdasági befolyás önmagában is gyakran keltette a korona-, vagy később a pengő-milliók mítoszát. Tudjuk, a milliók nem jelentettek feltétlenül fényűző életmódot, vagy hosszas semmittevést. A vagyon nagyon könnyen el is úszhatott: ugyanakkor bizonyos „kötelességekkel” is járt. Ilyen volt – különösen a háború éveiben – a jótékonykodás, ami jelenthette ingyen leves osztását, hadikórház pénzelését, vagy akár a művészetek pártfogását, azaz ösztöndíjak, alapítványok stb. finanszírozását.

A mítoszok és a legendák között még a történész is nehezen igazodik el. Nem tehet mást, mint saját számításai és korabeli becslések alapján megkísérel legalább nagyságrendileg pontos képet rajzolni az adott kor vagyoni tagozódásáról. A földbirtokosok esetében viszonylag könnyebb a helyzet, hiszen a földbirtokok nagysága, fekvése és a művelési mód ismeretében következtetni lehet a vagyoni helyzetre és a jövedelemre. Nehezebb azonban mindezt megtudni az üzleti élet hatalmasairól.

Nehezíti a történész helyzetét, hogy a „vagyon” körülírása is nehezebb, mint azt első pillantásra gondolnánk. Komoly vagyonnak – gyakran a kimutatások alapjának – számíthatott például a saját tulajdonban lévő gyár. De ugyanakkor tudjuk, hogy ennek „értéke” rendkívül relatív: az épületegyüttesekben, felszerelésekben nyugvó milliók csak korlátozottan voltak mobilizálhatóak, s forgalmi értékük ki volt téve a mindenkori gazdasági helyzet ingadozásainak. Akadályozza a nagy vagyonok felmérését, biztos körvonalazását, hogy a pénzügy jellegéből következően, egyes csoportok, személyek (családok) rendkívül gyorsan emelkedhettek és még gyorsabban zuhanhattak is. Különösen a különböző politikai és gazdasági változások – háborúk, válságok stb. – vezettek gyakran a csúcson is helycserékhez.

A továbbiakban tekintsük alapnak a félszázaddal ezelőtti helyzetet. Vagyis azt az utolsó pillanatot, amikor a gazdasági világválság még nem rendezte át a tőke sorait.

A piramis csúcsán: iparbárók

A magyar tőkés társadalom élén, igazából mindössze három-négy család állt. Ide tartozott a csepeli Weiss család (30–35 millió pengő), Schiffer Miksa (25–30 millió pengő), a szeszgyáros Fellner Henrik (25–30 millió pengő), a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank elnöke, a GYOSZ elnöke, és feltétlenül ide sorolható a Hatvany-Deutsch család is a maga mintegy 20–25 millió pengős vagyonával.

Weiss Manfréd (1857–1922) sajátos finanszírozási, tőkebefektetési stratégiája révén kapaszkodott fel mintegy harminc-negyven év alatt a tőke középmezőnyéből a csúcsra. Terménykereskedőként kezdte, de volt építési vállalkozó, malomrészvényes és ingatlantulajdonos is, míg végül saját iparvállalatainak megalapításával létrehozta a magyar ipar legnagyobb óriását, a csepeli gyártelepet. Már a századfordulón övé volt az ország legnagyobb konzervgyára és a legnagyobb egyéni tulajdonban lévő fémipari vállalat, amely hadianyaggyár volt. Biztos tartalékot jelentettek a hatalmas ingatlanok, amelyeknek egy része a Margit-híd pesti oldalán terült el, és enyhe túlzással majdnem egészében magába foglalta a Lipót (Szent István) körút, Pozsonyi út, Katona József utca és a mai Hegedűs Gyula utca által határolt területet. A világháború éveiben a saját vállalatok jelentős bővítése mellett a családi vagyon újabb konzervgyárral és 10 000 holdas Csongrád megyei uradalommal egészült ki. Így összességében mintegy fél milliárd koronás értéket tudhattak magukénak. A háborús összeomlás (1918), a román megszállás, (ami a gyár teljes leszerelését jelentette) és a békegazdálkodásra való áttérés költségei miatt a Weiss-féle vagyon átmenetileg erősen megcsappant. Weiss Manfréd 1922-ben bekövetkezett halála után a vagyon nyolc részre oszlott, de változatlanul közös kezelésben maradt.

Az ingatlantulajdonos Schiffer Miksának Weissékhez képest sokkal inkább sikerült a háttérben maradnia, neve is kevésbé ismerős. Viszonylag szerény mérnökként házassága révén lett társtulajdonosa a Grünwald–Schiffer-féle építési vállalkozásnak és vagyonát nagy stílű vasútépítésekkel, közszállításokkal és telekvásárlásokkal alapozta meg. 1910-től önálló vállalata élén gazdagodott tovább, míg a húszas években már az ő tulajdonában


voltak többek között a Palatinus házak (a Pozsonyi út nyugati oldalán álló, 1911-ben épült bérház, valamint a Margit-híd és a Parlament között elterülő telkek. Számos nagyipari vállalatban volt érdekelve. Végül vagyonának egy részét ő is birtokvásárlásra, az ercsi mintagazdaság megvételére fordította.

Reb Eisig Deutsch a helyi viszonyokhoz képest, gazdag polgárként lett az aradi hitközség elnöke. Közben fia, Deutsch Ignác megalapította saját, illetve a család vállalkozását a Deutsch I. és Fia céget, majd 1852-ben Pestre költözött. A terménykereskedelem mellett mind aktívabban foglalkoztak bank és biztosítás-üzletekkel, vasútépítéssel és egyéb építőipari tevékenységgel is. (A többesszámot itt azért is kell használni, mert a család különböző ágait szorosan összefogta a már-már feloldhatatlan családi vagyonközösség.) Ők építették mint fővállalkozók a kassa–oderbergi és a munkács–beszkidi vasútvonalat. Az 1873-as gazdasági válságot követően a Concordia Gőzmalom szinte teljesen a család tulajdonába került, majd Deutsch Sándor a cégbe gyakorlatilag beolvasztotta a jó nevű Kohner Adolf és Fiai, valamint a Brüll Henrik és Fiai cégeket. Ezekkel együtt alapították a nyolcvanas évek elején a nagysurányi cukorgyárat, a szegedi és temesvári szeszgyárat, részt vettek a Tisza szabályozásában. 1889-ben Hatvanban alapítottak cukorgyárat és malmot, majd ezt követően a garamvölgyi és sárvári cukorgyárat. A család a kilencvenes években 27 százalékkal részesedett a hazai cukortermelésből. Kiterjesztették érdekeltségüket a vidéki malmokra, ugyanakkor a család budapesti malomérdekeltsége elérte a 4 millió koronát. Szerepet játszottak a Hazai Bank, a Magyar Ipari és Kereskedelmi Ellenőrző Bank, a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank irányításában. A családi vagyonközösség csak 1933-ban, Hatvany Béla halálával bomlott fel. Üzleti és családi kapcsolatait, befolyását tekintve a család mindvégig vetekedett a csepeli Weissekkel. Három tagja a művészetek terén vált nevezetessé: Hatvany Lili színműíró és kritikus, Hatvany Ferenc festő, de mindenekelőtt az irodalomtörténetből jól ismert későbbi Kossuth-díjas akadémikus Hatvany Lajos, Ady jó barátja, a Nyugat és a haladó magyar irodalom legfőbb pártfogója.

A második lépcső

Szorosan a Hatvanyak nyomában találjuk – mintegy 20 millió pengős vagyonnal – a sörgyáros Drehereket és Haggenmachereket, a szeszgyáros Gschwindteket és az újpesti bőrgyáros Wolfnereket.

A Dreher családdal Magyarországon először 1862-ben találkozunk, amikor Dreher Antal schwechati sörgyáros megvásárolta a Kőbányai Serház Társaság üzemét, a Budapest-kőbányai sörgyárat. A család később jelentős uradalmakat és budapesti ingatlanokat szerzett, majd részt vállalt a Kereskedelmi Bank igazgatásában. A háború utáni gazdasági visszaesés éveiben hatalmas koncentrációt hoztak létre a korábban konkurens Haggenmacherékkal és ezzel nemcsak az üzemekben felhalmozott értékeket sikerült átmenteni, hanem egyes felszabadult gyárépületeket más célra is felhasználhattak. 1933-ban végül megalakult a Dreher–Haggenmacher Első Magyar Részvényserfőzde Rt., amely Dreher Antal serfőzde, az Első Magyar Részvényserfőzde, a Haggenmacher Kőbányai és Budafoki Sörgyárak Rt. és a Dreher–Haggenmacher Textilművek egyesüléséből jött létre.

Haggenmacher Henrik Svájcból vándorolt be, kezdetben a malomiparban tevékenykedett, két malma volt, ebből az egyik lett az utolsó egyéni tulajdonú malom Budapesten. Főrészvényese volt az Első Budapesti Gőzmalom Részvénytársaságnak és egyik alapítója a „Flóra” Első Magyar Stearingyertya- és Szappangyárnak. 1867-ben átvette a budafoki Frohner-féle sörgyárat, majd résztvett az Első Magyar Részvényserfőzde alapításában. A családi vagyon az ipari érdekeltségeken túl kiegészült hatalmas bérpalotákkal és nagy telekkomplexumokkal. Így többek között négy házuk volt a Lipót körútnál, ugyanazon a környéken, ahol a Weiss családnak, hét házuk az Andrássy úton a Nagymező utca és a Nagykörút között.

Az újpesti Wolfner Gyula mint műgyűjtő vált nevezetessé tőkés társai közül. Elsősorban festményeket gyűjtött, így Székely, Szinyei Merse, Munkácsy, Mednyánszky, Paál, Mészöly, Lotz, Markó, Barabás stb. képeit, majd gyűjteményét magyar népies kerámiákkal és hímzésekkel egészítette ki. (Ezeket 1924-ben az Iparművészeti Múzeum külön kiállításon mutatta be.)

Bankmágnások

A közhiedelemmel ellentétben a bankvezérek vagyona elmaradt az igazi iparbárókétól. Nevük szerepelt ugyan számos pénzintézet és iparvállalat élén, de gazdagságuk nem volt arányos befolyásukkal. Ennek legalább részleges magyarázata az, hogy a pénzszakmában – eltekintve az egyre ritkuló magánbankoktól – a fennmaradást elsődlegesen nem a vagyoni helyzet biztosította, hanem a szakértelem és rátermettség. Így például Lánczy Leó, aki a századfordulón valóban gazdag bankárnak számított, viszonylag jelentéktelen terménykereskedő fiaként kezdte pálya futását. Fiatalon vezérigazgatója lett a Magyar Általános Földhitel Rt-nek, majd 29 évesen azonos minőségben átment a Pesti Magyar Kereskedelmi Bankhoz, s ennek később elnöke lett. Jövedelméről valóságos legendák terjedtek, hiszen a világháború előtt mint egy 20 vállalkozás


igazgatóságában foglalt helyet és igazgatói jutaléka megközelítette a félmillió koronát. Vagyona azonban még így is messze elmaradt a leggazdagabbakétól, majd 1921-ben bekövetkezett halála után a Lánczy vagyon – miután a családban nem folytatta senki a bankszakmát –‚ az infláció következtében szinte teljesen elúszott.

A bankmágnások közül leginkább az itthon kevésbé ismert Klein család „ugrott ki”, kereken 10 millió pengős vagyonnal. Jellemző: a pengőmilliók és Klein Gyula bankpozíciói mögött az ipari érdekeltségek álltak, alapozásként. A rendkívül változó Klein-vagyon az infláció éveiben érte el tetőpontját, amikor a kortársak szerint a 100 millió aranykoronát is meghaladta, vagyis túlszárnyalta a csepeli Weiss család gazdagságát is. A húszas évek második felében azonban a Klein család zömmel külföldre kihelyezett részvényei nagyrészt elvesztek. Még így is hatalmas részvénypakettekkel (az a részvény mennyiség, amelynek birtoklása biztosítja a társaság közgyűlésén a szavazattöbbséget, és ezzel a vállalatok irányítását) és kereken 30 berlini házzal rendelkeztek.

A kor bankvezérének kétségkívül Weiss Fülöp – a Kereskedelmi Bank élén Lánczy Leó utóda – számított. A világháború kitörése előtt ő is kereken 20 vállalat igazgatóságában szerepelt. Befolyása alapján a húszas évek végén az ország egyik leggazdagabb emberének tekintették. Vagyona a bank, illetve a bank érdekkörébe tartozó vállalatok részvénypakettjein, valamint egy felvidéki és egy alföldi kisebb birtokon alapult, de így is „mindössze” 6–8 millió pengőre tehető. (Hozzávetőlegesen hasonló nagyságú lehetett a bankszakmában Éber Antal és Horváth Lipót vagyona is. Kereken 5 millió pengős vagyonnal szerepelt Fleissig Sándor, Stem Samu, Madarassy-Beck Marcell és az Ullmann család. Ha gazdagságukat nem is, de múltjukat és befolyásukat tekintve feltétlenül az utóbbi kettő a jelentősebb.)

A nagyvállalatok vezérei

A fejlettebb nyugat-európai országokkal összehasonlítva a magyarországi tőkés fejlődést, feltűnő, hogy a kialakuló és megerősödő nagyipar nálunk a nyugatinál sokkal inkább rászorult a bankok bábáskodására, pénzügyi támogatására. Az ipari részvénytársaságok hatalmasságai ennek következtében szorosan összefonódtak a bankmágnásokkal, esetenként ugyanazok voltak mindkét helyen vezető pozícióban. A korábban már ismertetett iparbáróktól az ipari részvénytársaságok vezérei éppen abban különböztek, hogy míg amazok függetleníteni tudták magukat a bankok befolyásától, emezeknél a banktőkének meghatározó szerepe volt.

A nagy ipari részvénytársaságok kivételesen tették csak lehetővé – mindenképpen ritkábban mint a bankszakma – az egyéni felemelkedést és az ezzel együtt járó meggazdagodást. A nagyvállalatok élén – legalábbis a vagyoni hierarchiát tekintve – a pozíciók nagyrészt azonban öröklődtek, sőt sok esetben az igazi „felfutás” és az ezzel párosuló „nagyság” az apák nemzedékéhez kötődött. Így ifj. Chorin Ferenc, Kornfeld Móric, vagy akár Bíró Pál esetében. Valamennyien mintegy 5–10 millió pengős vagyonnal rendelkeztek.

Bíró (Brüll) Ármin kimagasló képviselője volt kora nagyipari burzsoáziájának. A századfordulón több mint tíz nagyvállalat igazgatóságában szerepelt és egyben vezérigazgatója volt a Rimamurány–Salgótarjáni Vasmű Rt-nek. Fia, Pál ezt az utóbbi területet vette át és a Horthy korszakban kormánypárti képviselőként vonult be a politikába is.

Az 1909-ben elhunyt Kornfeld Zsigmond Csehországból került a Hitelbankba, amelynek később igazgatója lett, s így a bank nagy emelkedése is az ő nevével kapcsolódott össze. A Hitelbank révén számos jelentős iparvállalat igazgatásában vett részt, így a Ganzban, a Fegyvergyárban, az Erdélyi Kőolajfinomítóban, a Brassói Cellulózéban stb. Móric fia mindvégig komoly tényező volt a magyar gazdasági életben, amit részben házasságának köszönhetett, miután feleségül vette Weiss Manfréd egyik lányát.

Bizonyos fokig eltérő a helyzet Weiss Manfréd másik vejével, ifj. Chorin Ferenccel. Apja – a dualizmuskori politikai életnek is markáns egyénisége – a Salgótarjáni Kőszénbánya mellett számos bánya-, ipar- és közlekedési vállalat, illetve pénzintézet elnöke volt és a GYOSZ-ban a megalakulástól kezdve szintén elnöki funkciót töltött be. Az ifjabb Chorin a századforduló után kapcsolódott be a gazdasági életbe, fokozatosan átvette apja funkcióit. Ez egészült ki Weiss Manfréd halála után a magyar gazdasági élet legnagyobb családi érdekközösségének tényleges irányításával. A Weiss vagyon örökösei a Hatvany-Deutschokhoz hasonlóan – ha nem is azonos nívón – fontos mecénási szerepet is betöltöttek. Így Chorin és Kornfeld egyaránt finanszírozták pl. a Horthy korszak vezető értelmiségi folyóiratát, a Magyar Szemlét.

A nagyvállalatok vezetői között kétségkívül Vida Jenő (10 millió pengő) állt az első helyen. Külön érdekessége, hogy szegény családból származott, pályafutását egy kisebb szeszgyárban kezdte, innen került 25 évesen a Magyar Általános Kőszénbányához (MÁK). Miután végigjárta a hivatali ranglétrát, tizenhét év alatt eljutott a vezérigazgatóságig. Meggazdagodása tehát akkor kezdődött, amikor a többiek elsődleges célja a már


megszerzett vagyon megőrzése volt. Évi jövedelme elérte az egy millió pengőt, igaz, hogy ugyanakkor a MÁK volt talán az egyetlen nagyvállalat, amely még a világháború után is jelentősen növelte vagyonát.

A gazdagok listája lefelé tetszés szerint bővíthető. Az utóbb említettekkel alapvetően azonos szinten (5– 10 millió pengő) volt a Guttmann család, a Kohner család, a Herczog család, a Schossberger család, bár közülük néhányan a korábbi időszakban nemcsak jelentősebbek, de gazdagabbak is voltak. Őket követi néhány textiles, így a Krammer család (5–6 millió), a Goldberger család (4–5 millió), a Lédermann család (3–4 millió), vagy a gabonaszakmából a Strasser család (3–4 millió pengő). Említeni lehet még a Weiss család másik ágát, Weiss Berthold örököseit (6–8 millió pengő), vagy akár az elúszott vagyonokat, a Wahrmann vagyont, a Megyeri Krausz vagyont stb.

A néhány évtizeddel ezelőtt még valós hatalmat képviselő nagy vagyonok urai, a késői történész munkáiban, tankönyvekben már csak mint elvont fogalmak (finánctőke, nagyburzsoázia) jelennek meg.

2. Képek


1. Lantos és krónikás. TinódiFIGYELŐ

SZAKÁLY Ferenc

Lantos és krónikás. Tinódi

Ez év január 16-án Sárvárott ünnepi ülésszakot rendeztek Tinódi Lantos Sebestyén halálának 425. évfordulója alkalmából. Alább az emlékülésen elhangzott előadás szövegét adjuk közre. (A szerk.)

„Tinódi Sebestyén, ráunván immár a földi muzsikára, megtért a mennybéliekhez, hogy ott, az angyalok között annál sokkalta jobbat tanuljon; [tetemét] e hónap utolsó előtti napján a sári atyák hamvai mellé helyeztem. Haldokolván még rám parancsolt, hogy én se sokáig maradjak itt, hanem gyorsan kövessem, hogy én is megtanulhassam az égi muzsikát.” Ekként tudósította urát 1556. január 31-én Nádasdy Tamás nádor egyik „főember szolgája” Tinódi Lantos Sebestyén Sárvárott bekövetkezett haláláról és a közeli Sáron történt eltemetéséről.

Tinódi afféle lyukas zsebű, örökkön örökké száraz torkú, de bohókás kedvű vándorlantosként él történeti köztudatunkban, aki néhány jó falat és kupa bor reményében hozta-vitte a török háború híreit az ország egyik végéből a másikba. E képet az énekmondó saját sorai is alátámasztani látszanak:

„Lantosok, hegedősök, kiknek a bor a lelkök,

Csak borért is elzöngetnek néha szegényök”

– írja a Sokféle részögösröl című versében.

E felületi hasonlóságok dacára Tinódit mind az általa kivívott társadalmi rang, mind pedig a mondanivaló igényessége tekintetében világok választották el a kocsmák környékén élődő, „borlelkű” hegedősöktől és más, különböző rendű s rangú énekes mulattatóktól, akiknek ajkán persze úgyszintén gyakorta felhangzottak értékes információkat hordozó históriás énekek is. (Liszthy János veszprémi püspök például egyenest úgy találta, hogy azok a hősénekek, amelyeket a 16. század közepén az erdélyi ivókban hegedősöktől hallott, „messze másként és igazabban” adják elő az 1479-es kenyérmezei ütközet lefolyását, mint a tudós humanista, Antonio Bonfini latin nyelvű krónikája.) Bár Tinódi sokszor zsörtölődik verseiben a méltatlan bánásmód miatt, amelyben egyes udvarokban részesült, valójában a magyar társadalom megbecsült tagjaként élte le életét; szóba álltak vele az ország nagyjai is, s 1554-ben éppen „az éneklés művészetében és a históriáknak magyar nyelven ritmusokba való ékes foglalásával” szerzett érdemei elismeréseként kapott nemességet.

Krónikás történetíró

Tinódi 12 000 verssorra terjedő, hatalmas életművét már régen beható vizsgálat alá vette az irodalomtörténet-írás. A sok jeles részeredmény dacára olykor mégis az a benyomásunk támad, hogy a vele foglalkozó kutatók zavart bizonytalansággal állnak életművének egésze előtt. Kényszerű elismeréssel adóznak ugyan annak a férfiúnak, aki a 16. század legnagyobb magyar nyelvű oeuvre-jét létrehozta, de kénytelenek megállapítani, hogy versezeteinek költői színvonala nem éri el az éppen akkortájt kibontakozó magyar irodalom java termésének átlagszínvonalát.

Való igaz. Tinódi kevés átütő költői tehetségre valló sort hagyott hátra, verselése nem elég dinamikus, s műveit lapozgatva általában is az az érzésünk, hogy erőszakkal verssorokra tördelt prózát olvasunk. Mindez azonban nem Tinódi képességeit kérdőjelezi meg, hanem azt, hogy vajon jól helyeztük-e el munkásságát a 16. századi magyar kultúra hatalmas – és évtizedről évtizedre tovább színesedő – palettáján. A hiba alighanem ott van, hogy Tinódit olyan verselőnek tekintették, aki a körülmények nyomása alatt leginkább történelmi eseményeket vett a tollára, ahelyett, hogy olyan krónikásként értékelték volna, aki történetesen verses formában dolgozta fel kora történeti eseményeit.

Ezt annál inkább is joggal tehetjük, mert Tinódi így vall munkálkodása céljáról a munkái gyűjteményes kiadásához – az 1554-ben Kolozsvárt megjelent Cronicahoz – írott előszavában:

„Ez jelönvaló könyvecskét szörzeni nem egyébért gondolám, hanem hogy az hadakozó, bajvívó, várak-, várasok


rontó és várban szorult magyar vitézöknek lenne tanuság, üdvességes, tisztösségös megmaradásokra, az pogán ellenségnek mimódon ellene állhassanak és hadakozjanak... És azt meggondolván, és látván, szegín Magyarországban mely csuda veszödelmes hadak kezdének lennie: ezöknek megírására, hogy ki lenne vég emléközet, senkit nem hallhaték. Mindezök meggondolván és uraimnak, barátaimnak errevaló intésöket gyakorta hallván: kénszörítetém énmagamat az szegín eszömmel ezöknek gondviselésére foglalnom és az egy néhány históriát megírnom, öszveszednöm és az községnek kiadnom…”

E célkitűzésből következik, hogy Tinódi nem annyira a megformálás tökéletességére, hanem az események hiteles és részletező leírására helyezte a hangsúlyt. Már az 1540-es évek elején írott, első históriás énekeibe is előszeretettel iktatott olyan részleteket (névsorokat és egyéb felsorolásokat), amelyek egy előadásra szánt műben koloncként hatnak, s idő haladtával a részletezés szenvedélye olyannyira elhatalmasodott rajta, hogy énekei helyenként akta-, zsoldlajstrom- és várleltár-kivonatok egyvelegének tűnnek. Az 1553-ban befejezett Eger vár viadaljáról való énekben csaknem 200 sort foglal le a „vártáknak leírása” és a várvédő sereg ismertetése, és az 1552-ben keletkezett Erdéli históriában is gyakorta olvashatunk ilyfajta részeket:

„Rémöltek magyarok az sok apró várban,

Sokan kiszökének, hagyák pusztaságban,

Csak Temesvár álla az nagy bátorságban,

Kikben megnevezök várakban, kastélyokban:

Az Becse, Becskereke, Galad, Aracia,

Besenyő, Nagylak, Fellak, Egrös és Csálya,

Csanád, Pálélése, Bodorlak, Zádorlaka,

Eperjes, Horogszeg, Csák, Kis Somlyó,

Iládia.”

Megannyi olyan vonás, ami egy krónikának csak dicséretére válik, a verses-énekes előadásnak azonban szárnyát szegi.

Kortörténet magyar nyelven

A krónikaíró Tinódit felettébb előkelő hely illeti meg az éppen a 18. század dereka táján terebélyesedni kezdő magyar történetírás pantheonjában. Noha az akkor már csaknem száz esztendeje folyó magyar–török háborúskodás tálcán kínálta a lejegyzésre és értelmezésre méltó eseményeket, a Mohács előtti Magyarországon nemigen akadtak papjai Clio múzsának. Mi sem jellemzőbb a helyzetre, mint hogy a mohácsi csatában részt vettek közül is mindössze egyetlen férfiú, Brodarics István szerémi püspök érezte szükségét annak, hogy tapasztalatait papírra vesse. Az országot ért sorozatos közvetlen csapások nyomán – amelyektől egyaránt szenvedtek a társadalom csúcsain és mélyein élők – csakhamar felpezsdítették a történetírás iránti érdeklődést. Idő haladtával egyre több világi és egyházi személy – főúr, főpap, köznemes, polgár és értelmiségi – ragadott tollat, hogy az utókor számára megörökítse a lakóhelyét, annak közvetlen környékét, vagy ritkábban, az országot ért megpróbáltatások végeláthatatlannak tetsző sorát. S csakhamar akadt egy olyan férfiú is, aki ezt a szétszórt és töredezett munkálkodást egy mederbe terelni és célratörőbbé tenni igyekezett. Ez Verancsics Antal egri püspök volt.

A 16. század közepéről ránk hagyományozódott csaknem valamennyi történetírói próbálkozás Verancsics ösztönzésére keletkezett, és az ő páratlanul értékes irathagyatékában maradt fönn. A mindig is külön színfoltot képező német városi krónikások mellett Tinódi Lantos Sebestyén az egyetlen érdemesebb történetíró, aki nem állt kapcsolatban a magyar történetírás fellendítésén fáradozó pap körével. S a sors különös játéka, hogy amire a nagy befolyással bíró, megfelelő anyagi eszközökkel rendelkező, művelt és világlátott püspök csak vágyakozott, azt a szegény lantos deák a maga erejéből megvalósította. Míg ugyanis a Verancsics-kör írói „mindössze” személyes hangvételű és szubjektív szemléletű emlékiratok, nyersanyagszerű eseményfelsorolások létrehozásáig jutottak, addig Tinódi lényegében teljes egészében és nagy részletességgel feldolgozta hazánk 1541 és 1552 közti történetének – kivált a Magyarország birtokáért folyó háborúnak – csaknem valamennyi lényeges mozzanatát.


A Verancsics-hagyatékban ugyan van olyan kortörténeti munka – Szerémi György atya színes, ámde csapongó emlékirata –‚ amely vélhetőleg Tinódi énekei előtt keletkezett és terjedelemben is felveszi a versenyt az utóbbiakkal, mégis bízvást állíthatjuk, hogy olyan terjedelmű és olyan igényes kortörténet, mint ami Tinódi munkáiban – igaz, 17 egységre tagoltan – megtalálható, eladdig nem készült Magyarországon. S kivált nem magyar nyelven, hiszen mind Brodarics, mind Szerémi krónikái latin nyelven íródtak. Mindez nem jelent kevesebbet, mint hogy a magyar társadalomnak a csapások nyomán feltámadt történeti érdeklődése Tinódi munkáiban nyilatkozik meg a legkorábban, és egyben mindjárt a legletisztultabb formában, a magyar nyelvű történetírásnak pedig egyenest ő az első igazán jelentős képviselője. Úgy is mondhatnánk: ő a magyar nyelvű történetírás atyja.

A „jelenlevő” tudósító

Kölcsey Ferenc ekként értékelte Tinódi históriás énekeit: „Nagy nevek ragyognak azokban, de Tinódi és egykorúi nem tevének egyebet, mint az tenne, ki újságleveleket foglal versekbe”. Nos, az utána következő történész-generációk, úgy tűnik, felettébb jó véleménnyel voltak eme „versekbe foglalt újságlevelekről”. A felkészültségben és formai igényességben messze-messze Tinódi fölött álló magyar humanista történetírók – így pl. Forgách Ferenc és Istvánffy Miklós – fejezetszám merítettek a Cronicaból. s mindeközben többnyire csak annyit változtattak azon, hogy a lantos göcsörtös magyar sorait zengzetes és elegáns latin prózába ültették át.

Úgy tűnik, jól tudták: tiszta forrásból merítenek. S valóban, Tinódit nemcsak kezdeményezésének jelentősége, hanem közléseinek pontossága is a magyar krónikások átlaga fölé emeli. Maga a Cronica előszavában így vall információszerzési módszereiről: „sokat fáradtam, futostam, sokat es költöttem. Igaz mondó, jámbor vitézöktül, kik az dolgokba jelön voltanak, érteköztem, sem adományért, sem barátságért, sem félelemért hamisat be nem írtam, az mi keveset írtam, igazat írtam, ha valahol pedig vétök volna benne, azt ne én vétkömnek, hanem az kiktől érteköztem, tulajdonítsátok”. S valóban igazolható, hogy „Sebők deák”, ha egészségi állapota engedte, mindig ott forgott, ahol valami fontos készült vagy történt. Alig takarodott el 1552-ben a török had Eger alól, Tinódi máris felbukkant a romokban álló várban, hogy a várvédőket élményeikről amúgy melegiben kifaggathassa. Nem csoda, hogy az élmények hatása alá kerülve mindent igyekezett megörökíteni, amit ott hallott, s végül nem állta meg, hogy magát is be ne lopja az ének szereplői közé:

„Vala Kulcsár Imre, ki ió borral tarta,

Sáfár István eleven csukával tarta,

Benedök kovács lovamat megpatkolta,

Szakács Balázs, igaz, ageböl tarta.”

Énekelt történelem

Ha, végezetül, úgy vélekednénk, hogy Tinódi pusztán megszokásból vagy prózai előadó készség híján ragaszkodott a mondanivalójával egyre kevésbé összeegyeztethető verses-énekes előadási módhoz, alighanem nagyot tévednénk. Igaz, műfaji minták után kutatva, históriák magyar nyelvű feldolgozására – legyen az bár széphistória, bibliai történet vagy más történelmi elbeszélés – mást, mint énekes formát nemigen lelhetett, s így bízvást gyanakodhatnánk beidegzettségre is. Valószínűbb azonban, hogy Tinódi, a várható nehézségekkel számolva, tudatosan folyamodott ehhez a feldolgozási módhoz. Elsősorban nyilván azért, mert csakis így remélhette, hogy munkái azokhoz is eljutnak, akikhez Cronicajának előszava szerint elsődlegesen szólni kívánt: a végvári vitézekhez, akik könyvek forgatásában ugyan nem jeleskedtek, de az énekes előadást, úgy tűnik, szívesen hallgatták a pihenés óráiban. Philip Sidney, a 16. század végén hazánkban járt angol költő legalábbis úgy tapasztalta, hogy Magyarországon nagy kelete van az ilyféle énekeknek: „minden lakomán és ilyen összejövetelekkor – írja – olyan szokást láttam, hogy őseiknek a vitézségéről énekek vannak, amelyekről ez a nagyon katonás nemzet azt gondolja, hogy a derék vitézség legfőbb lángra lobbantói”. Gianmichele Bruto pedig, aki az erdélyi fejedelem udvari historikusaként vetődött el hozzánk, azt írja, hogy a magyarok őseik dicső tetteiről dalokat készítenek, s azokat lantkísérettel éneklik: „ezen szabatos időrendben, mintegy évkönyvszerűen szerkesztett énekeket már gyermekkoruktól úgy emlékezetben tartják, hogy ezek most a legbiztosabb emlékei a magyar múltnak, amióta a [török] felégetvén a királyi várat, a történeti emlékek nagyrészt elpusztultak”. Mivel a Bruto által hallott dalok inkább Tinódi műveire, semmint a ránk maradt korábbi históriás énekekre emlékeztetnek, meglehet, hogy az olasz historikus már magyar „kollégája” folklorizálódott énekeit hallotta. Akárhogy is van, e két egybecsengő híradás meggyőzhet bennünket arról, hogy ha valaki a 16. századi magyar közvéleményre hatni akart, közlendőit a legcélszerűbb volt dallam szárnyaira bíznia.


A véletlenszerűen ránk maradt korábbi históriás énekek történeti anyagukat tekintve mind igénytelenebbek, szerkesztésük lazább, s ennek következtében könnyebben előadhatóak, mint Tinódi – hatalmas név-, helynév- és eseményadagot hömpölyögtető – opusai. Ugyanez áll a délszláv népénekekre is, amelyeket gyakran emlegetnek – aligha helyesen – Tinódi előképei között. „Sebők deák” végtelen hosszúságú versezetei mégis hallatlan népszerűségre vergődhettek a korabeli Magyarországon: egyfelől azért, mert olyan eseményekről szóltak közérthető formában, amelyek mindenkit érintettek és érdekeltek, másfelől pedig azért, mert Tinódinak a históriás énekekhez komponált – színes és gazdag – dallamai valósággal szárnyukra kapják az olvasva bizony szürkének ható szöveget.

Lehet, hogy Tinódi Lantos Sebestyén végül is „sokkalta jobb muzsikát” tanult „a mennybéli angyalok között”, de számunkra evilági dallamai is igaz gyönyörűséggel szolgálnak. S kívánhat-e magának ennél maradandóbb dicsőséget olyvalaki, aki végül is elsősorban a megtörtént dolgok hűséges krónikásaként akart szolgálni sorsverte népének?

2. Képek


1. Hallgatott-e XII. Pius?GERGELY Jenő

Hallgatott-e XII. Pius?

A pápaság szerepe napjaink világpolitikai helyzetében sokat és sok irányból vitatott. A kiéleződött nemzetközi helyzetben mind többen emlegetik párhuzamos jelenségként a második világháború alatt és az utána következő évek történetét. A kérdés: hogyan viszonyult a katolikus egyház a világégés közepette a szembenálló felekhez… (A szerk.)

1939. március 2-án, a pápaválasztó konklávé harmadik ülésének végen fehér füst – a sfumato – szállt fel a Sixtinából. A bíbornoki kar doyenje, Granito di Belmonte megjelent az Áldások Erkélyén és a hagyományos szavakkal fordult a Szent Péter téren összegyűlt százezres tömeghez: Annuntio vobis gaudium magnum! Habemus Pontificem! (Nagy örömet hirdetek nektek! Van pápánk!) Az új pápa Eugenio Pacelli bíboros államtitkár lett. Az egyház hagyományai szerint általában nem választják egyházfővé az előző pápa államtitkárát, aki már személyében egy adott politikához kötődött. Pacelli esetében viszont a konklávé tagjainak éppen az volt a fő célja, hogy megválasztásával kidomborítsak elődje, XI. Pius egyházpolitikájának fennmaradását és folytatását. Az sem véletlen, hogy Pacelli bíboros a XII. Pius (1939–1958) nevet választotta, ezzel is a szellemi és politikai folyamatosságot kívánta hangsúlyozni elődje, XI. Pius (1922–1939) politikájával. Annak a XI. Piusnak a politikájával, aki a két világháború között több megértést tanúsított a konzervatív és antidemokratikus rendszerek, mint a polgári demokráciák iránt, de fellépett a fasiszták, főleg a nácik egyházellenes intézkedéseivel szemben.

Habemus papam

Eugeno Pacelli római főnemes családból származott, aki pápaként is arisztokratikus stílusban kormányzott. 1901-től a Kuria hivatalnoka volt, majd 1917-től müncheni, 1920-tól berlini nuncius. 1929-ben lett bíboros. 1930-tól államtitkár. Ízig-vérig politikus pap volt, aki életét az egyházi külpolitika szolgálatának szentelte. Pacelli bíborosként, majd egy évtizedes államtitkári működése alatt döntően meghatározta a vatikáni politikát. Így 1939-ben olyan politikai tekintéllyel rendelkezett, hogy megválasztását mindenki biztosra vette.

Pacelli – elsősorban tizenkét évi németországi tartózkodásának hatására – két évtizedes pápasága idején kétségtelenül ún. németbarát maradt: németekkel vette magát körül a Vatikánban is. Ezért nevezte a kortárs közvélemény is őt, a tősgyökeres rómait, „német pápának”. Rokonszenve természetesen elsősorban a német nép nagyszerű kultúrájának szólt, semmint az adott német politikai rendszernek.

XII. Pius pápa határozottan „önkényúr” egyházfőként kormányzott. Felelevenítette a kortársak szemében nagy visszatetszést szülő középkorias nepotizmust is. Főleg gazdasági és pénzügyi dolgokban engedett nagy befolyást rokonainak. Politikai eszménye a konzervatív monarchia volt.

1940-ben Franciaország összeomlása után a Vatikán elismerte Pétain fasiszta rendszerét. (Ld. erről Boros Zsuzsa cikkét a História 1980/2. számában.) Az új francia állam katolikus-konzervatív vonásait XII. Pius messzemenően helyeselte, mivel ezeket az „új keresztény Európa” felé tett lépésnek tekintette. Mindezek hozzájárultak ahhoz, hogy a francia püspökök – kevés kivételtől eltekintve – kollaboráltak a vichyi rendszerrel.

Gdansktól Sztálingrádig

XII. Pius második világháború alatti magatartása a háború főbb szakaszaiban változott.

Kezdetben erkölcsileg és eszmeileg is igazolva érezte magát: a bekövetkezett katasztrófában mindkét háborús fél addigi politikájának büntetését látta. 1939-ben a német–lengyel konfliktus idején diplomáciai kísérleteket tett a válság politikai eszközökkel való megoldására. 1939. május 3-án a nagyhatalmaknak a (Szovjetunió kivételével) jegyzékben tett javaslatot egy nemzetközi konferencia összehívására, Hitler és Mussolini azonban ezt elvetették. Majd igyekezett a lengyel kormányt is engedményekre – Gdansk átengedésére – bírni.

Amikor 1939. szeptember 1-jén megkezdődött a II. világháború, a francia és az angol kormány arra kérte a pápát, hogy Németországot nyilvánítsa agresszornak. XII. Pius ez elől elzárkózott, azzal az ürüggyel, hogy a Vatikán közvetlenül nem avatkozhat a nemzetközi konfliktusba. A szigorú semlegesség és a minden áron való béke hangoztatása objektíve az agresszort bátorította, neki kedvezett. A római katolikus egyház érdekeinek, és


ezen keresztül az ún. keresztény civilizációnak a mindenek előtt való védelme! – ez volt XII. Pius háború alatti politikai magatartásának és megnyilatkozásainak célja. Hogy miként igyekezett elérni, s miként értelmezte ezt a „természetes” feladatot, azt legjobban háború alatti, korunkban komoly figyelmet keltő karácsonyi rádió beszédeiben fogalmazta meg.

XII. Pius 1939 karácsonyán Európa elmúlt, liberális korszakát bírálta, amelyet szerinte „az elkereszténytelenedés” jellemzett. Az 1940-ben elhangzott beszédben pedig azokat az alapelveket jelölte meg, amelyeken az új európai rend felépülhet. A tényleges, történelmi és integratív európai szellem a katolicizmus – mondotta –, és ennek őrzője, letéteményese Róma. Látta azonban, hogy a németek által meghódított fél Európában a politikai rendet a fasizmus jelentette, amellyel nem volt összeegyeztethető az ő felfogása szerinti keresztény erkölcsi rend. A nácizmus és a katolikus keresztényi rend ellentéte húzódik meg beszédében, amikor arról beszél: az egyéneket és a nemzeteket egyaránt kötelező isteni törvény annyira általános, hogy tág teret és szabadságot enged a legkülönbözőbb politikai formáknak, amennyiben nem mondanak ellent e törvénynek. Az állásfoglalás önmagában véve is jelentős, mert a természetjog elismerte az egyén autonómiáját és a polgárok szabadságát, amit a fasizmus megsemmisített.

XII. Pius viszonya az olasz fasizmushoz kezdetben zavartalan. A pápai diplomácia Olaszországot távol akarta tartani a háborútól. Amikor ez nem sikerült, a pápa ez esetben is a szigorú semlegesség álláspontjára helyezkedett. Bár az olasz hadba lépés korlátozta az egyházi diplomácia lehetőségeit, szabad mozgása nem szűnt meg. Így pl. a Vatikán és Anglia viszonya kiváló volt. Churchill kormánya állandó kapcsolatot tartott a pápával. Az amerikaiak viszont elégedetlenek voltak a Vatikán semlegességével. Miután az Egyesült Államok is belépett a háborúba, a Vatikán és az USA kapcsolatai rendszeressé váltak. Ciano olasz külügyminiszter elérte Mussolininál, hogy a Vatikán – a háború kellős közepén – fogadhatta Roosevelt elnök személyes képviselőjét, Myron C. Tylort, aki az Örök Városban maradt a felszabadulásig.

A németek Szovjetunió elleni agressziójának kezdeti gyors sikerei 1941 őszén láthatóan megkönnyebbülést okoztak a Vatikánban. Ekkor, a szovjetellenes háború első, a fasiszták számára sikereket hozó szakaszában tűnt a legteljesebbnek a hallgatólagos egyetértés XII. Pius és a németek között. Ezt bizonyítja pl. XII. Pius magatartása az Atlanti Chartával szemben. A Chartát – amely angolszász kezdeményezésként rögzítette 1941. augusztus 14-én a fasizmus elleni következetes harc, a háború utáni béke és a demokratikus világrend alapelveit, s amelyhez csatlakozott a Szovjetunió és további 23 ország is – a pápa még elutasította.

Az 1942-es karácsonyi rádiószózat már a békében reménykedve, a háború utáni társadalmi fejlődés útját is kereste. Most már nemcsak a béke lehetséges alapvonalait vázolta, hanem a fasizmus veresége utáni átrendeződés katolikus alapelveit is.

1943. február 2-án a német seregek Sztálingrádnál kapituláltak. Ezzel a fasiszta hatalmakra nézve kedvezőtlen fordulat kezdődött a háború menetében. Május 13-án a tengelyhatalmak Afrikában harcoló csapatai is letették a fegyvert. Július 10-én a szövetségesek partra szálltak Szicíliában, s ezzel a háború Itália földjére ért. Az antifasiszta koalíció tényleges katonai együttműködésének a kibontakozása után, és miután nyilvánosságra került, hogy a nácik antiszemitizmusa tömeges népirtáshoz vezetett, a pápa nem vállalhatta többé az el nem kötelezettséget.

A Vatikánba bezárva

1943 nyarától a Vatikán a háborús cselekmények közelébe került. 1943. július 19-én sor került az első amerikai légitámadásra Róma ellen. 1943. július 25-én megbukott Mussolini fasiszta diktatúrája. A változott viszonyok hatására XII. Pius hozzájárult ahhoz, hogy de Gasperi, a fasiszták által szétzúzott Olasz Néppárt egykori vezére – aki 1929–1943 között belső emigrációba vonult és a Vatikáni Könyvtár alkalmazottja volt – létrehozzon egy antifasiszta, demokratikus katolikus gyűjtő mozgalmat, a Democrazia Cristiana-t. A nácik azonban nem nézték tétlenül a fejleményeket, hanem bevonultak Rómába. Szeptember 13-án német fegyveres őrség vette körül a Vatikánt, s a pápa gyakorlatilag a németek foglya lett.

1943 végén tanácskozott Teheránban Sztálin, Churchill és Roosevelt. XII. Pius 1943-as karácsonyi rádióbeszéde érthetően ennek a történelmi jelentőségű konferenciának a hatása alatt állt. A pápa ekkor is még csak közvetve, bár félreérthetetlenül juttatta kifejezésre a szövetségesek iránti rokonszenvét, és gyors győzelmüktől várta a béke megvalósítását. Magatartását nagymértékben befolyásolta, hogy az antifasiszta ellenállási mozgalmakban – különösen a komoly katonai sikereket is felmutató olasz ellenállási mozgalomban – katolikus szervezetek, tömegek is részt vettek. Egyik vezető erejük éppen a kereszténydemokrácia volt.

Pápa és kereszténydemokrácia


1944. július 5-én a szövetségesek bevonultak az Örök Városba. XII. Pius a Szent Péter téren elmondott imájával adott hálát az Istennek a felszabadulásért. Róma felszabadulása után a háború azonban Itáliában még majdnem egy évig tartott. Észak-Olaszországban nagyarányú antifasiszta nemzeti felszabadító mozgalom bontakozott ki. XII. Pius visszanyerte teljes mozgási szabadságát.

Az 1944-es karácsonyi beszéd a demokrácia felé tett fordulat dokumentuma. Alaphangja: a szövetséges hatalmak erőfeszítéseinek egyértelmű és nyílt elismerése. A népek – állapította meg a pápa –‚ a demokráciában akarnak hatékonyan együttműködni az egyén és a közösség sorsának intézésében. Az egyház – mondotta – egyetlen politikai és társadalmi rendszert sem kárhoztat mindaddig, amíg az a közjó (bonum commune) előmozdítására képes. Miután a népek a demokráciában kívánnak élni, az egyháznak kötelessége, hogy ismertesse az autentikus keresztény erkölcsi nézeteket a demokráciáról. „Az egyház nem tiltja a mérsékelt demokratikus rendszert – jelentette be a pápa –, ha nem küszöböli ki a közhatalom eredetéről és gyakorlatáról szóló katolikus tant.” XII. Pius tehát szakítva a háború előtti vatikáni állásponttal, amikor az egyház rokonszenvvel kísérte a polgári demokráciák válságából kinövő konzervatív hivatásrendi rezsimeket –, az adott helyzetet nemcsak tudomásul vette, hanem – tegyük hozzá, átmenetileg – bátorította is a katolikusokat a demokrácia megvalósításában. A demokrácia alatt természetesen kereszténydemokráciát értve. „Világpolitikai távlatokban” gondolkodva XII. Pius egyre inkább az erős és győztes Egyesült Államokban látta azt a tényezőt, amely a fasiszta hatalmak kiesésével keletkezett űrt ki tudja tölteni, és ellensúlyozni képes a Szovjetunió megnövekedett nemzetközi katonai-politikai erejét és tekintélyét. E külpolitikai „váltásnak” belpolitikailag teljes mértékben megfelelt a keresztény eszméket integráló antifasiszta polgári demokrácia elfogadása, majd pedig támogatása a demokrácia szocialista erői ellenében.

Mai viták, feltevések

Összegzésként elmondhatjuk: XII. Pius a keresztény hit humanista elvi alapjáról hozzájárult ahhoz, hogy a katolikus papság, az egyházi intézmények és a hívők is el nem hanyagolható és le nem becsülendő humanitárius segítséget nyújtottak az üldözötteknek. (Az antifasiszta ellenállással foglalkozó marxista történetírás még hazánkban is adós ennek a tevékenységnek a feltárásával és kellő értékelésével.)

Mi az mégis, amit okkal róhat fel az utókor a pápának? Elsősorban az, hogy nem határolta el az egyházat ünnepélyes és nyílt tiltakozással a fasizmus embertelenségétől, a népirtástól. A pápa nyilvánosság előtti hallgatását azóta is többféle módon ítélik meg, többen – érthetően cinkos egyetértést, botrányos erkölcsi vétséget vetnek az egyházfő szemére. A kutató történésznek azonban be kell ismernie: megnyugtató módon csak a rövidesen kutathatóvá váló vatikáni levéltári források dönthetik el, vajon szót emelt-e a pápa akármilyen formában a zsidóüldözés, a népirtás ellen. A kutatók többsége már ma állítja, hogy erre sor került.

Ez utóbbiak álláspontja szerint – s ezt osztjuk a magunk részéről is – bizonyosra vehető: XII. Pius a nyilvános és ünnepélyes tiltakozást – pl. a nácizmussal szembeforduló keményebb enciklikát – értelmetlennek tartotta. Ezzel – szerinte – semmit sem változtatott volna meg, és ugyanakkor attól tartott, hogy fellépésével – amit Hitler a konkordátum (1933) megsértéseként magyarázott volna – a német katolikusok további üldözését váltotta volna ki. A vita végleges feloldásának nem kívánunk elébe vágni. Nagyon valószínű, hogy a pápa megfontolásait igazoló dokumentumok fognak szép számmal előkerülni. Azt azonban, hogy a Vatikánt mennyire nyomja az erkölcsi felelősség, az bizonyítja, hogy a II. vatikani zsinat (1962–65) „Nostra aetate” kezdetű deklarációjában messzemenően igyekezett eloszlatni a félreértéseket: hangsúlyozta, hogy a zsidóságot és a kereszténységet szellemi kapcsolat fűzi össze, közös szellemi kincsük a Biblia. Elítélendőnek és fájdalmasnak tartja a zsidóüldözéseket és az antiszemitizmus minden megnyilvánulását. A dokumentum Pál apostolra hivatkozva utasítja el az emberek közötti különbségtételt, mondván, hogy a kereszténység egyetemes testvérisége minden diszkriminációt kizár. S ez a deklaráció a valóban tiszteletre méltó és emelkedett álláspont talán jobban segíti az egyházat megszabadulni a múlt tehertételétől, mint a titkos dokumentumok.

2. Képek


1. Egy legenda valósága. Horthy István halálaMATTHAEIDESZ Konrád

Egy legenda valósága

A naptáron ez áll: 1942. augusztus 20. A Szent Jobb körmenetben a kissé anakronisztikus, de festői testőrségének sorfala között ott halad maga a kormányzó, vitéz Nagybányai Horthy Miklós is. Számára minden valószínűség szerint kellemesnek ígérkezik a nap.

A kormányzóhelyettes

Ha itthon lenne a nagyobbik fia, István, a nemrég megválasztott kormányzóhelyettes, most az apja mellett haladhatna a körmenetben. De Horthy István az ünnepi napon is a „hazát védi”, valahol Ukrajnában. Az egész ország tudja – a lapok gondoskodnak róla –‚ hogy a kormányzóhelyettes „igazi hős”. Megfelelő magyar hadiflotta híján ugyan nem folytathatja apja tengerészeti hagyományait, ő a levegőóceánt járja. Vadászrepülő.

Amióta az első világháború harctéri tapasztalatai takarodót fújtak a lovasságnak, a légierő lett az elit fegyvernem. Természetesen a Horthy-dinasztia reménysége is ide került. Horthy István fiatalon otthonosan mozog már a hangárok között. Még 1926-ban tette le az alapfokú pilótavizsgát, és ettől kezdve nyilvánosság rendszeresen nyomon követhette bravúros repüléseinek krónikáját. A körülötte csapott hírverés természetesen akkor érte el tetőpontját, amikor ifjabb Horthy kikerült a frontra: „… kormányzóhelyettes urunk vaságyon, sátorban alszik, épp úgy, mint annyi hős bajtársa, távol az otthon melegétől…”

A kormányzó valószínűleg nem nyugtalankodott különösebben fia sorsát illetőleg. A frontszakasz meglehetősen biztonságos volt a vadászrepülők számára. A szovjet légierő általában a támadó német ékek körül vetette be bombázógépeit. Másfélezer kilométerről azonban mindez semmit nem tompít a „hősiesség fényén”.

A kormányzóhelyettes augusztus 11-én néhány napos szabadságot kért és kapott. Elutazott Ukrajnába látogató feleségéhez Kijevbe. Augusztus 19-én jelentkezett újból szolgálattételre parancsnokánál, Szabó Mátyás századosnál. Ekkor kapta Szabó azt a parancsot, hogy alakulatából adjon kíséretet a felderítő század gépei mellé. Szabó tudja, hogy a 25–30 percig tartó repülési feladat teljesen veszélytelen, ezért a Svoboda térségébe induló felderítőgép mellé kísérőnek beosztja Horthy főhadnagyot és Nemeslaki Zoltán őrmestert.

A végzetes bevetés

A pilótákat parancs szerint 4 óra 15 perckor ébresztették. A szállító gépkocsi 4 óra 30 perckor állt elő. Szabó százados ekkor külön is utasította a géppár másik pilótáját, Nemeslaki őrmestert, hogy minden tudásával vigyázzon a kormányzóhelyettesre. A Reggiani Re–2000 (Héja) típusú repülőgép műszaki előkészítése minden bizonnyal kifogástalan volt. A műszaki személyzet – kihasználva a kormányzóhelyettes távollétét – teljesen átvizsgálta a gépet, elvégezte a szűrők, gyertyák és farokorsó cseréjét, a kipufogó egyik berepedt végét is meghegesztették. A repülés előtti szokásos ellenőrzést is különös figyelemmel hajtották végre.

Négy óra negyven perckor Tóth János törzsőrmester rnotorpróbát csinált a V–421 számú Héja gépen. Ugyanakkor a század hangármestere, Bodnár András főtörzsőrmester is elvégezte az utolsó ellenőrzést. Mindent rendben találtak. Vitéz Nagybányai Horthy István, Magyarország kormányzóhelyettese magabiztosan helyezkedett el a Héja ülésén.

Pontosan 5 órakor indultak. Az időjárás ideális volt. A látótávolság 50 kilométer, 600–1000 méter között, elszórt felhőzet, szélsebesség 10 km/óra volt. Horthy gépe hamarosan 300 km/óra sebességre gyorsult fel. Pilótája élesen vett balkörrel szándékozott a kísérendő felderítőgép mögé kerülni. Ez a művelet sokkal inkább emlékeztetett egy tapasztalatlan pilóta életveszélyes kapkodására, mint arra a sok szép propaganda-tudósításra, amelyet a kormányzóhelyettes repülőtudásáról olvashatott a nagyközönség. A nála jóval tapasztaltabb őrmester, emlékezve a parancsra, riadtan próbálta követni őt.

A probléma pontos megértéséhez érdemes idéznünk Bánhidi Antalnak a magyar repülés kiváló tervezőjének és pilótájának e cikk szerzőjével közölt véleményét a Héja típusról: „Ha a gép sebessége a megengedett alsó határ felé közeledik, hajlamos jobbra dugóhúzóba perdülni. A gépnek ezt a tulajdonságát arra kell visszavezetni, hogy a háromágú demortuplikáit légcsavar nagy tömegéből eredő pergettyűs hatás (nem forgónyomaték) kiegyensúlyozására a gép kormányfelületei nem voltak elegendők. A baleset is ezért következett be.”


Bánhidi maga is került ilyen fordulóval dugóhúzóba, de szerencséje és tudása révén éppen úgy úrrá tudott lenni a gépen, mint Nemeslaki őrmester, aki tehetetlenül volt kénytelen figyelni, hogy a főméltóságú úr gépe teljes bedöntésű fordulónál egy pillanat alatt jobbra átpördült, egy pillanatra háthelyzetbe került és onnan orrát leadva, bal dugóhúzóba perdült. A gép mintegy másfelet perdült gyors ütemben, majd egy felet lassúbb ütemben, melynek végén a perdülés csaknem megszűnt. Ezután körülbelül 70 fokos szögben földnek ütközött és felrobbant...” A balesetről készült egyik jegyzőkönyvből idéztünk, a Hadtörténeti Intézet Levéltárában számos ilyen dokumentumot őriznek.

Egy másik szemtanú, Bánlaki György főhadnagy is látta, hogy „Horthy gépe 400 méter magasból dugóhúzóba került és lezuhant...” Wagner Károly zászlós szerint „...a repgép heves sebességgel végrehajtott, túldöntött és túlhúzott fordulóval került dugóhúzóba és lezuhant...” A felderítőgép lefényképezte szerencsétlenül járt kísérőjét a magasból, és jelentette az esetet a repülőtérnek.

A gép roncsaihoz Egerszegi József főhadnagy ért oda elsőnek. Mentésről már nem lehetett szó. A Héja eleje teljesen összetört, szétszórt darabjai, gyűrött szárnyai a kiömlött benzintől lobogva égtek, s a lángokból sűrű fekete füst szállt az ég felé. „… oltás lapátolás közben a gép ülésen egy fej hajas részét…” látta Egerszegi. „… a fejen fekete haj volt...” A tetemet és a megmaradt személyi tárgyakat dr. Hán László orvos-százados irányításával Horváth Ferenc testőr törzsőrmester emelte ki a még mindig füstölgő gépből. A személyi holmik azonosítását Farkas György tartalékos honvéd, Horthy István komornyikja végezte: „… krómnikkel stopperóra, leállt 5.07-kor, bolgár, finn, olasz, kitüntetések miniatűr keresztjei, 37M mm-es Frommer pisztoly elégett nyéllel, reptiszti vállap, összeégett vitézségi jelvény…”

Dr. Hán százados jegyzőkönyve szerint: „… a tetem Alexejevkától északkeletre 3 km távolságban ... összeégve, ülőhelyzetben, szétterpesztett és térdein felhúzott lábakkal...” került elő az ülésből. „… az égéstől csak a törzsön és a vállon felismerhető repülőruha-foszlányok… a géptől két méterre jobbra 2 db gyermekkézfej nagyságú és 2 db körömperec nagyságú agykoponyatető, rajtuk vér és agyvelő egyszeri beszáradása észlelhető...” Egyébként: „a halál oka agyhűdés, amely a repülőgép földre érésének pillanatában a koponya szétroncsolódása által jött létre…”

Ukrajnában más időszámítás van, két órával előbb járnak az órák. A beavatottak már a körmenet alatt suttogják egymásnak a történteket. Természetesen senki nem siet az esemény tragédiáját az apával, Horthyval közölni. A kormányzó a körmenet végeztével még bemegy a szobájába megkérdezni ügyeletes szárnysegédjét, van-e még valami elintéznivalója, mert indul családja után Gödöllőre. A szobában azonban ott találja Keresztes-Fischer belügyminisztert és Szombathelyi vezérkari főnököt, akik éppen azon vitatkoznak, kinek a kötelessége tudatni a fájdalmas hírt Horthyval.

Amikor aztán megoldódik az elsőbbségi probléma, az urak előadják az ukrajnai hírt, Horthy neveltetésének és múltjának megfelelő formában veszi tudomásul a tényeket. Széttárt karral ráborul az asztalra. Szombathelyi kellő stílusérzékkel megcsókolja a kezét. Ezek után Horthy fehér ruháját kéri és bejelenti: feleségével ő közli majd a hírt. Perceken belül elindulnak Gödöllő felé.

Horthyék propaganda gépezete még egyszer megpróbál remekelni, jelentik, hogy az elhunyt Horthy István augusztus 18-án – mint tudjuk ekkor Kijevben volt feleségével – „a túlerővel vívott hősies harcban Davidovka térségében, miután több gépet egyedül megfutamított, lelőtt egy Lagg–3 orosz vadászt…”

A „hintapolitikát” folytató Kállay kormány megpróbálta – suttogó propaganda segítségével – úgy beállítani a történteket a közvélemény előtt, hogy a kormányzóhelyettes merénylet áldozata lett, a merényletet pedig a németek készítették elő.

Ám a közvélemény nagy többsége leginkább annak a szintén felbukkanó magyarázatnak adott hitelt, hogy előző este italos István-napot ültek a bajtársak és ezért történt másnap a katasztrófa. Ezt a verziót nem lehet teljesen kizárni, Horthy esetében bizonyára eltekintettek volna a biztonsági rendszabályok szőrszálhasogató ellenőrzésétől, de az is igaz, hogy egy valóban illuminált állapotú Horthy Istvánt, Szabó Mátyás a saját bőrét féltve sem engedett volna felszállni.

Horthy főhadnagynak egyébként sem volt különösebb oka a szabálysértésre. A Horthy család férfitagjai protestánsok, az István-napot nem augusztusban, hanem decemberben tartották…

Tehát sem a hősi halált halt katona, sem a németek áldozata, sem a virtuskodó magyar dzsentri legendája nem igaz. A valóság száraz és drámaiatlan. Egy rossz, ehhez a géptípushoz nem értő elkényeztetett pilóta ügyetlenül manőverezett és lezuhant. Ettől még el lehetett volna gondolkodni a Szent István napi derült égből figyelmeztető


villámcsapáson. Ám akik Magyarország ügyeit intézték, nem voltak babonásak. Még fél évük volt Voronyezsig.

2. Képek


1. A régi rómaiak turistáskodásaÜRÖGDI György

A régi rómaiak turistáskodása

Nemrég került a könyvpiacra Ürögdi György: Hogyan utaztak a régi rómaiak című könyve, amely a turizmus világméretekben fellendülő évtizedeiben hívja fel figyelmünket: a világot látni akarás mennyire hajtotta már a kétezer esztendővel ezelőtti embereket is. (A szerk.)

„Az ember az új megismerésére és utazásra vágyik”, állapította meg az idősebb C. Plinius, a természettudós tengernagy. Kortársa L. Seneca, a bölcselő és államférfi, hasonlóan vélekedett: „Olvasom, hogy némelyek szerint valami született izgalom fűti lelkünket, hogy lakóhelyünket váltogassuk és szüntelen máshol és máshol vegyünk szállást”. Mindketten az Kr. u. első században éltek, amikor az utazási kedv birodalomszerte elterjedt. A polgárháborúk kora elmúlt, a békés viszonyok megszilárdultak. Létrejöttek azok a társadalmi és gazdasági feltételek, amelyek a turizmust lehetővé tették: a római birodalom egysége helyreállott, a közbiztonság mind szárazföldön, mind tengeren megerősödött, a polgárság és a birodalom szabad lakossága vagyonosodott. Valutáris nehézségek nem voltak, a római pénzt mindenütt elfogadták. A nagy műutak, sőt kisebb bekötőutak mentén is, a kisebb és nagyobb városokban fogadók létesültek, így viszonylag kényelmesen lehetett utazni, akár gyalog, akár öszvér vagy ló hátán, akár kocsiban vagy hajón.

Nagyon érdekelte az ókori rómait a messzi földek nevezetessége, bár még az otthoniakat sem ismerte. Az ifjabb Plinius egyik levelében így ír erről: „Vállalni szoktuk az utazást, áthajózzuk a tengert, hogy olyasmit lássunk, amire ha szemünk előtt van, ügyet sem vetünk... Bármi is lehet az oka, sok minden van városunkban és környékén, amit nemcsak hogy nem látunk de még hallomásból sem ismerünk. De ha mindez Görögország, Egyiptom, Ázsia vagy más, annyi csodálatos jelenséggel teli és vonzó ország földjén volna, hallanánk és olvasnánk róluk, s megbámulnánk mindegyiket”.

A római vagy itáliai turista hajóra szállott, hogy felkeresse Görögországot, ahol számos csodálatos, nagyhírű műemlékre, helységre volt kíváncsi. Már Kr. e. 167-ben L. Aemilius Paulus, Makedónia meghódítása után, kis kísérettel, lóháton útra kelt, hogy kora ősszel „beutazza Görögországot, s megtekintse azokat a látványosságokat, amelyeket a hír annyira felmagasztalt, hogy hallás után nagyobbnak gondoljuk, mint amekkorának a szemünk valóban látja őket...” A turisták követték a kitűnő hadvezér és államférfi útját; ha Ostiában vagy Puteoliban kezdték el a hajóútjukat, hogy eljussanak Görögországba, akkor előbb Szicíliát is érintették, és így módjukban állt az ottani híres templomokat, műkincseket megtekinteni. Görögországban a hagyományos turistautat tették meg: Delphi, Athén, Korinthos, Epidauros, Olympia, Spárta. Ha a turisták ezeket a vidékeket bejárták, hajón elutaztak a szigetekre, különösen kíváncsiak voltak Delosra, ahol a nevezetes Apollon-templom volt, megnéztek Rhodos szigetét, ahol még láthatóak voltak az óriási bronz Helios-szobor – a hét világcsoda egyikének – romjai. Nagyon érdekelték a turistákat a történeti, vagy mondai nevezetességű folyók, híres csataterek. Különös érdeklődésre tarthattak számot a Nagy Sándorral kapcsolatos helyek, épületek, hiszen ekkor már szinte vallásos tisztelet övezte a király emlékét. Persze, a hírneves műemlékeket is felkeresték, összegyűjtve esetleg néhány templomban láthatták őket, múzeumok még nem voltak. Kis-Ázsiát is felkeresték a turisták, a rómaiakat különösen érdekelte az a vidék, ahol a trójai háború lejátszódott. Meglátogatták az egykori Trója romjaira ráépített új várost, Iliont, s megdobbant a szívük, hiszen úgy tudták, innen költöztek Itáliába a rómaiak ősei Aeneas vezetésével. Élelmes idegenvezetők minden nevezetes helyen birtokba vették a turistákat, hogy jó fizetség ellenében megmutassák a homéroszi eposzok révén híressé vált helységeket, tájakat. Elvezették az utast Achilles sírjához, egy templomhoz, ahol a hősök fegyverzetét mutatták meg.

A kisázsiai tartózkodás során felkeresték a neves görög alapítású városokat, Ephesost. Smyrnát, Halikarnassost, Kolophont. Mindenütt volt valami nevezetesség. Kis Ázsia belsejébe azonban nem jutottak el, így Babylont sem keresték fel.

Kis-Ázsiából hajón Egyiptomba utaztak, a kikötőkben szinte mindig lehetett hajót találni, amelyik Alexandriába ment. A nagy forgalmú kikötővárost még alig pillantották meg, figyelmüket azonnal lefoglalta a Pharos szigetén épült világítótorony látványa, szintén a hét világcsoda egyike. Alexandriában bőven volt mit megnézni: Nagy Sándor sírját, Serapis híres szentélyét, a nagy hírű Museiont, a tudományos kutatás székhelyét, ahol még állatkert is volt. Alexandriát főként görögök lakták, de mint nagy kikötőváros, jellege mégis nemzetközi volt. A város határában egész mulatónegyed épült, a Kanopos, ide minden turista elvetődött. Ha azonban valaki az igazi Egyiptomra, rejtelmes városaira, a hírneves piramisokra, szfinxekre volt kíváncsi, hajóra szállt, és a Níluson dél


felé utazott.

Sok embert, a birodalom számos szabad lakosát pedig Róma vonzotta. Nem csak azért, mert itt működtek a császári hivatalok, ahol ügyes-bajos dolgaikat el lehetett intézni, de felkereshették a hírneves fürdőket is, elballagtak a fórumokra, megnézhették a pompás bazilikákat. Felmentek a Palatinus halmára, ahol megnézték azokat az emléktárgyakat, amelyeket Róma alapításával kapcsolatban mutogattak. Ha olyan időpontban érkezett a turista, amikor éppen látványos küzdelmek folytak az amphiteatrumban, a circusban, vagy színielőadások a színházakban, akkor szerencséje volt.

A turistáskodás tehát sok élménnyel gazdagította az embereket az ókori világ legnagyobb birodalmában, Rómában is, hogy terjeszkedett az állam, a biztonsági feltételek javultak, úgy ébredt fel az igény más kultúrák megismerése iránt.

2. Képek


1. Munkásmozgalom az OsztrákMagyar Monarchiában�TÖRTÉNELEM AZ ISKOLÁBAN

ERÉNYI Tibor

Munkásmozgalom az Osztrák–Magyar Monarchiában

A Habsburg-birodalomban viszonylag korán kibontakozott, és rövid idő alatt jelentékenyre növekedett a szocialista mozgalom.

Az Osztrák–Magyar Monarchia Szocialista munkásmozgalmának kiinduló pontja: Bécs. A császárváros a múlt század hatvanas éveinek végén már munkásváros is. Munkássága jelentős külországi, főleg cseh bevándorlása mellett is, német jellegű. Ez önmagában megmagyarázza azt a nagy elméleti hatást, amelyet Németország szocializmusa tett az ausztriai német munkásmozgalomra. Így válhatott például az ausztriai munkásmozgalom kialakulásának első központi figurájává az a Lassalle, aki az úttörő osztrák (1867), cseh (1868) és magyar (1868) szocialista egyletek megalakulásának idején már évek óta halott volt. Az ausztriai szocialista mozgalom kezdeményezői Ferdinand Lassalle nevére esküdtek, benne látták a nagy férfiút, az igazi munkásvezért, aki egy egész új társadalmi osztályt hívott fel tömörülésre, érdekei védelmére, emberi életre, „emancipálódásra”, megajándékozva egyben a proletariátust a történelmi elhivatottság büszke tudatával is.

Az „állam demokratizálása”

A szocialista munkásmozgalom zászlóbontása a Duna mentén – hosszas előkészítés után – 1867 novemberében következett be, Hermann Hartung asztalos, Heinrich Oberwinder újságíró és Konrad Gross nyomdász vezetésével ekkor alakult meg a Bécsi Munkásképző Egylet. Az 1868. május 10-i bécsi munkásgyűlésen elfogadott határozatban az ausztriai német szocialisták programot is adtak. Erősen érződik ebben a lassalleánus hatás: a vezérmotívum az állam „demokratizálása” – az általános, titkos választójog kivívása révén. Ez az előfeltétele annak – mondják –‚ hogy a munkások a parlamenti úton meghódított államhatalom segítségével véget vessenek a termelési eszközök magántulajdonának, elérjék gazdasági és politikai felszabadulásukat.

Mi az oka annak, hogy a kialakuló Német Birodalom és az Osztrák–Magyar Monarchia munkásmozgalma ilyen nagy mértékben a választójogi küzdelem jegyében indult? Mindenekelőtt a polgári demokratikus szabadságjogok hiánya mindkét birodalomban. Sem a császári Németország, sem Ausztria–Magyarország politikai berendezkedése nem érte el a polgári demokratikus szintet, a politikai életben erőteljes konzervatív-autokratikus vonások érvényesültek. Mindkét helyen küzdeni kellett azokért a jogokért, amelyek a fejlettebb nyugati országokban a 19. század utolsó harmadában már érvényesültek.

Birodalmi vagy nemzeti úton?/Alcim>

A hatvanas évek végén még nem foszlott szerte a német és az osztrák szociáldemokraták nagy álma egy hatalmas, demokratikus, az egész európai fejlődést meghatározó Németországról. Hamarosan kitűnt azonban, hogy a történelem nem ezt az utat járja. 1871 januárjában kikiáltották a bismarcki Német Birodalmat, és már azt megelőzően, 1867 végén a Habsburg-birodalom keretében létrejött a szintén konzervatív politikai rendszer, a kettős Osztrák–Magyar Monarchia.

Ausztriában a kortársak közül még sokan úgy vélték, hogy a gazdasági, és bizonyos szempontból politikai egységet is alkotó Osztrák–Magyar Monarchiában lehetséges központi irányítással megalapozni a birodalmi jellegű, egységes szociáldemokrata szervezkedést. Annál is inkább, mert a kiegyezés után bár egyenlőtlen, de gyors ipari fejlődésnek indult Monarchián belüli különböző nemzetiségű munkások között állandó és rendszeres volt a kapcsolat. E kapcsolat alapjai az ipari fejlődés kiváltotta vándorlások, áttelepülések voltak. Ez a terv azonban megvalósíthatatlannak bizonyult. Az 1867-es kiegyezés dualizmust, kettőséget érvényesített. Magyarország, Bécs hatalmi rendszerében helyezkedett el, de mint külön államterület; sok szempontból sajátos gazdasági, társadalmi és politikai vonásokkal. A szocialista mozgalom szervezeti egységét már ennek következtében sem lehetett létrehozni. A magyarországi szocialista munkásmozgalom a hatvanas évek végén ausztriai hatásra alakult ki s indult el a következő évtizedben azon az úton, amely 1880-ban a Magyarországi Általános Munkáspárt, tehát a külön magyarországi szociáldemokrata párt megalakulásához vezetett; de ez az út már külön, a magyarországi viszonyok által megszabott út volt.

Célok, követelések


Az ausztriai szociáldemokrácia történetében mindinkább két kérdéscsoport vált különös jelentőségűvé. Az első: hogyan lehetséges az új társadalmi osztály érdekeinek érvényre juttatásával a szocialista társadalom megteremtése; e mögött ennek alárendelve a második: a nemzeti-nemzetiségi probléma. A második hely azonban korántsem jelent járulékos szerepet.

A tőkés átalakulás útját járó birodalom tucatnyi nemzetből-nemzetiségből tevődött össze. Ezek vagy teljes egészükben a Monarchia határai között helyezkedtek el, mint pl. a csehek vagy a szlovákok, vagy pedig csak a nemzetet alkotó népesség egy része tartozott a Monarchiához, mint Ausztriában a lengyelek, délszlávok, ukránok stb. Külön státus a Magyarországhoz tartozó, autonómiával rendelkező Horvátországé és a későbbiek folyamán Bosznia–Hercegovináé. (Mindkét országban – ennek megfelelően – külön szociáldemokrata Párt működött.) A régi Ausztriában a lakosságnak csak 30%-a német, Magyarországon pedig alig 50%-a magyar. (Vö. Niederhauser Emil cikkével, História 1980 4. 9–10. l.)

Soknemzetiségű maga a munkásosztály is. A cseh–morva területek iparosodása az alpesi tartományokéval vagy egyidős, vagy még azoknál is régebbi. A munkásság soraiban a németek, cseh–morvák, magyarok, magyarországi németek és a szlovákok száma a legmagasabb. De ez még nem minden! Az ausztriai németek, a főváros és az alpesi tartományok lakói vitatott nemzetiségűek; németek-e vagy pedig osztrákok, van-e egyáltalán osztrák nemzet? – teszik fel már a korabeliek a kérdést.

Az Osztrák–Magyar Monarchia szociáldemokráciájának nemcsak az egyedülállóan bonyolult nemzeti-nemzetiségi problémával kellett szembenéznie, hanem a birodalom részben autokratikus, részben korlátozottan liberális belső szerkezetével is.

Az 1874 tavaszán Ausztria és Magyarország határán Neudörflben (Lajtaszentmiklós) megtartott kongresszuson az „Osztrák–Magyar Monarchia egész szociáldemokráciája” nevében programot adtak ki, amely az 1869-es német, Bebel–Liebknecht-féle, marxista jellegű eisenachi program alapján készült; határozottan kimondva, hogy a szociáldemokraták az osztályuralom megdöntését követelik és a nemzetek önrendelkezési jogának elvét vallják. Az akkori idők európai viszonylatban is legjobb szociáldemokrata programjának kibocsátását azonban nem követte a mozgalom érzékelhető fejlődése. A belső küzdelmek időszaka ez: „mérsékeltek” (vezérük Heinrich Oberwinder), „radikálisok” (Andreas Scheu) és a német mintájú anarchisták egymással szembenállása, valamint a hatósági zaklatás gátolta, hogy az 1874-es határozatok értelmében létrejöjjön egy rendszeresen működő szociáldemokrata párt.

Az első szociáldemokrata pártprogramokban a kifejezetten politikai-választójogi követelésekhez kulturális-társadalmi célok járulnak. „Teljes vallásszabadságot” – olvasható még az 1868. augusztus 22-i bécsi programban. „Az egyházat el kell választani az államtól, az iskolát az egyháztól” – írják a neudörfli program szerzői.

Sok szó esik természetesen a gazdasági követelésekről, a munkásvédelemről, szociálpolitikáról. Ebben a tekintetben történt is bizonyos előrehaladás. Ferenc József császár és bécsi kormányai nemcsak rendőri intézkedésekkel, hanem engedményekkel is igyekeztek a munkásságra hatni: 1870-ben a Lajtán túl biztosították az egyesülési és gyülekezési szabadságot, valamint a sztrájk jogot. Az 1885-ös ipartörvény több munkásvédelmi intézkedést tartalmazott. Ezzel egyidejűleg azonban – a monarchiabeli liberalizmus felemás jellegének megfelelően – többször került sor egylet feloszlatásokra, lapbetiltásokra, tüntetések szétverésére.

A marxizmus és a Monarchia

A mozgalmon belüli küzdelmeket az 1888. december végén, 1889 elején Hainfeldben megtartott kongresszus zárta le. Hainfeld a mozgalom marxista jellegű irányzatát erősítette. A német példát követve, erős szociáldemokrata tömegpártot akart, amely az alapelveket tekintve Marx és Engels tanításait követi, jóllehet, taktikai meggondolásokból, a legalitásnak kénytelen bizonyos engedményeket tenni. A Hainfeldi Nyilatkozat kimondta: „a munkáspártnak ama törekvése, hogy a munkaeszközöket az összesség közös tulajdonába átvezesse, nemcsak egyértelmű a munkásosztály gazdasági felszabadulásával, hanem egyszersmind olyan fejlődési mozzanat, amely történelmileg elkerülhetetlen szükségen alapszik. Ezen fejlődés képviselője nem lehet más, mint a munkásosztály, az osztálytudatos és pártként szervezett proletárság”.

A programot, Engels útmutatásainak figyelembevételével, Victor Adler és a II. Internacionálé vezető teoretikusa, az ugyancsak a Monarchiából származó Karl Kautsky készítette. (Vö. Jemnitz János cikkével, História 1981/1. 16–17. l.) A dokumentum határozottan állást foglalt a tőkés magántulajdon társadalmi tulajdonná változtatása mellett, és – ezen túlmenően – hangsúlyozta azt is, hogy a munkásosztály feladata a politikai hatalom meghódítása. Lényegében ennek alapján készültek el az 1901-es bécsi és az 1903-as budapesti pártprogramok


is.

Nem indokolatlan felhívnunk a figyelmet arra, mi volt ezekben az években a tudományos szocializmus megalkotóinak véleménye az Osztrák–Magyar Monarchiáról. A dinasztia hatalmi politikáját természetesen élesen bírálták (ezt egyébként az ausztriai és a magyar szocialisták is megtették), de elismerték emellett a dunai birodalom bizonyos létjogosultságát, tekintettel az erősebb és veszélyesebb, kontinentális hegemóniára törekvő császári Németországra és a cári Oroszországra. Az sem lényegtelen körülmény, hogy Engels a kilencvenes években nyugtázta a Monarchiában lezajló pozitív gazdasági és társadalmi változásokat, amelyeket a „gazdasági forradalom”-ra vezetett vissza. Az ausztriai munkásmozgalomhoz kiváltképpen nagy reményeket fűzött. „Amióta figyelemmel kísérem – írta 1893. október 11-én Victor Adlernek – országotokat, népeteket és kormányzatotokat, egyre világosabbá vált számomra, hogy ott mi egészen különös sikereket arathatunk”, s egy másik, ugyan csak Adlernek küldött, 1894. július 17-i, az ausztriai szociáldemokraták választójogi küzdelmét messzemenően elismerő levél – „nektek az európai proletariátus élcsapatává kell változnotok”.

Megoldható-e a nemzeti kérdés?

Ausztriának a kilencvenes években megerősödő, parlamenti erővé váló szociáldemokráciája az évtized végén a nemzeti kérdéssel a korábbiaknál jóval sürgetőbben került szembe. A nemzetek önrendelkezési jogára hivatkozó (s egyébként a II. Internacionálé 1896-os londoni kongresszusának határozatával teljes összhangban levő) korábbi általános elvi állásfoglalás már elégtelennek bizonyult. Részletes és konkrét nemzetiségi programra volt szükség!

A sürgető követelményeknek igyekezett eleget tenni az 1899-es brünni program, amelyet Victor Adler fogalmazott meg. E program szerint a párt célja: „Ausztria átalakítása a nemzetiségek demokratikus szövetségi államává”, továbbá kimondja, hogy: „egy és ugyanazon nemzet összes önkormányzati területei képeznek együtt egy egységes nemzeti szövetséget, amely teljesen autonóm módon intézi saját ügyeit”. Ez utóbbi programpontra azért volt szükség, mert tudvalevően az Osztrák–Magyar Monarchia nemzetei-nemzetiségei az esetek jelentős részében nem voltak területi határokkal elválaszthatók: így a kizárólagos területi autonómia önmagában aligha volt megvalósítható. A brünni kongresszus egyik következménye az ausztriai szociáldemokrata mozgalom föderalizálása volt. A 20. század elején már erősen fejlődő – az osztrák után a legerősebb – cseh, továbbá a lengyel, szlovén, olasz stb. szociáldemokrata pártokat csak laza kapcsolatok fűzték a „központi” osztrák–német párthoz. A magyarországi szociáldemokráciában – az itteni nem magyar munkásmozgalom viszonylagos gyengesége és más tényezők következtében – ez az önállósodási folyamat nem következett be; itt a párton belül alakultak nemzetiségi szekciók. A brünni program nemcsak a nemzeti kérdést illetően útkereső jellegű, hanem forradalom-elméleti szempontból is jelentős. A „nemzetiségek demokratikus szövetségi állama” megfogalmazás bizonyos átmeneti kategóriára utal: olyan polgári demokratikus államra, mely majd idővel továbbfejlődhet a szocializmus irányába.

Az 1907-es ausztriai széles körű választójogi reform, amely a szociáldemokratákat erős parlamenti tényezővé tette (négy és fél millióból több mint egy millió szavazattal) kettős hatású volt. Egyrészt megkönnyítette az államügyek fokozottabb figyelemmel kísérését, bizonyos – a bécsi parlament korlátozott jogköre következtében gyenge – szociáldemokrata irányú befolyásolását. Másrészt – akárcsak a korábbi, az uralkodó és környezete által is ösztönzött választójogi reformok – tápot adott a reformizmusnak, a parlamentarizmussal kapcsolatos illúzióknak is. Az előbbinek hatása és eredménye jelentkezik abban a küzdelemben, amelyet a birodalom szociáldemokrata pártjai, a velük szoros kapcsolatban levő szakszervezetek az életszínvonalat lassanként emelő, a gazdasági és az állampolgári jogokat kiterjesztő politikai és gazdasági intézkedésekért vívnak. Az első világháború előtt már mintegy félmillió tagot számlát az ausztriai szakszervezeti mozgalom. Ez idő tájt Magyarországon is már 100 ezer a szervezett munkások száma. (A magyarországi szociáldemokrácia a parlamenti választásokon azonban nem mérhette le erejét, mert a magyar vezető körök elzárkóztak a munkások jelentős részének is szavazati jogot biztosító választójogi reformtól.)

A századelőn – a mozgalmi fejlődés és az általános szellemi pezsgés légkörében – az ausztriai szociáldemokrácián belül új csoportosulás keletkezett: Otto Bauer vezetésével 1903-ban Bécsben „Jövő” elnevezéssel „ausztro-marxista” politikai kör jött létre. Sorra jelennek meg tudományosan képzett értelmiségiek: Otto Bauer, Karl Renner, Max Adler, Rudolf Hilferding és mások nemzetközi jelentőségű filozófiai, történeti és közgazdaságtani munkái. Az ausztriai munkásmozgalom sajátos vonásaihoz leginkább Bauer műve kapcsolódik. Terjedelmes elemzéssel, történeti okfejtéssel mutatja ki a nemzeti és szociális tényező társadalmi jelentőségét, összefüggéseit és a megoldást lényegében a brünni program alapján, s egyben a birodalom határainak lehető megőrzésével képzeli el. 1914 nyarán a Monarchia szociáldemokráciája „honvédő” álláspontra helyezkedett.


Az 1918-as év nagy tömegmozgalmai során azután majd kitűnt, hogy a munkástömegek elégedetlenek ezzel a politikával. 1918 őszén az Osztrák–Magyar Monarchia munkásmozgalma nemzetileg már mélységesen és visszavonhatatlanul megoszlott. Ennek következtében mind az ausztriai, mind a magyarországi szociáldemokrata párt korábban is már veszélyeztetett egysége teljesen megszűnt; nemzeti alapon külön munkáspártok alakultak, miközben az egész szociáldemokrata mozgalomban az alapvető elvi kérdések tekintetében is a korábbinál élesebb elhatárolódás következett be. Megerősödött a forradalmi baloldal, majd sor került kommunista pártok alakulására.

Ekkorra azonban az 52 millió lakost számláló Osztrák–Magyar Monarchia a háborúvesztés, a tömegeknek a háborús nyomorúság keltette radikalizálódása, a nemzeti és szociális forradalmak magasabbra csapó hulláma következtében már a múlté. A munkásmozgalomnak új helyzetben, új feladatokkal kell számolnia.

2. Képek


1. Negyvennyolcas egyenruhák a grafikus asztalán. Somogyi Gyõzõ rajzairólMŰHELY

ZIKA Klára

Negyvennyolcas egyenruhák a grafikus asztalán

Az 1848-as szabadságharc történelmünk egyik legismertebb eseménye. Ki gondolná, hogy mindeddig nem készült képes feldolgozás az akkori hadseregről. Ezt a hiányt akarja pótolni Somogyi Győző grafikusművész, amikor megkísérli valósághűen rekonstruálni a honvédeket: egyenruhájukat, felszerelési tárgyaikat. Eddig mintegy 300 színes rajz és több száz vázlat készült el.

– Mi indította arra, hogy éveket szánjon történelmi kutatásokra, és erre az úttörő munkára?

– Láttam, hogy még napjainkban is milyen téves ábrázolások jelennek meg a honvédekről bel- és külföldön, újságokban, könyvekben és filmeken egyaránt. Még a történelem iránt érdeklődő hazai közönségnek is szegényes, leegyszerűsített képe van: hallott a vörössipkásokról, a huszárokról – akiket piros csákóban és kék mentében képzel maga elé –‚ pedig ilyent csak a 18. Attila-huszárezred viselt, akiket nem is vetettek be a harcba; honvéd utászkarról, halálfejes német légióról, vagy mondjuk a 60. sorgyalogezred fehér frakkos szlovák gyalogosairól mit sem tudunk. A forradalom idején nem volt lehetőség öltözködési szabályzat kiadására, csak a nemzetőrruhát határozták meg még a szabadságharc kezdetekor, és fennmaradt néhány – a részletekre vonatkozó – hadügyminiszteri rendelet. (Megtiltja például a tiszti rangok jelölését gallér-vonásokkal és a csillagok használatát.)

– Mi lehet az oka annak, hogy ennyire tévesek az emlékezetünkben élő képek?

– Az egyik ok az, hogy nem volt mód 1848 hőseinek, tárgyainak hiteles képi bemutatására. 1867-ig az osztrák hatóságok pusztították a forradalmi emlékeket, tiltották gyűjtésüket. A bécsi Kriegsarchív anyaga 1918-ig zárva volt a kutatók előtt. A kiegyezés utáni hivatalos politika azután az ellenkező végletbe esett. Kizárólag a magyar nemzeti dicsőség szempontjából néztek 1848–49 történetére, ezért a romantikus ábrázolásokat részesítették előnyben. A kor tipikus terméke 1898-ban a Jókai Mór, Bródy Sándor és Rákosi Viktor szerkesztette nagy album, amely megkülönböztetés nélkül közöl eredeti csákót, húsz évvel későbbi tarsolyt és képzeletszülte csataképet. Gondot okozott az is, hogy az egykorú ábrázolásokat olyan rajzolók készítették – bécsi, nyugat-európai, jobb esetben pesti illusztrátorok –‚ akik színét sem látták a távoli frontokon küzdő katonáknak. A témához nyúló kiváló és mértéktartó művészek, mint Strassgschwandter, Pettenkoffen, Bachmann-Hohmann, akik az osztrák egyenruhát pontosan ismerik, a honvédet bölcsen köpenybe burkolják rajzaikon, vagy csak császári hadseregbeli huszárokat ábrázolnak. Az újságképek, röplapok, népszerű ábrázolások pedig fantázia szülte egyenruhákat közölnek, felvonultatva minden betyár-csikós romantikát és díszmagyart. E tévedéseket mások is átvették úgy, hogy még Gracza Györgynek a szabadságharcról írt nevezetes ötkötetes művében is csak hamis egyenruhákat találhatunk.

– Akkor milyen forrásokra támaszkodhatott?

– Elsősorban fel kellett kutatni, lefényképezni és lerajzolni a fennmaradt tárgyakat, ruhákat, fegyvereket. Az ország múzeumraktárai mellett fontos lelőhely a bécsi Arsenal és nagyon sok tárgyra bukkantam családi ládák mélyén, itthon és Erdélyben. Kritikusan el kellett választani a valódi 48-as tárgyakat azoktól, amelyeket csupán a családi hagyomány tartott annak. Sok értékes emlék pusztult el az aradi múzeumban 1919 után, és a budai hadimúzeumban 1944–45-ben, például Görgey híres hadizubbonya. Időközben új tárgyi emlékek kerültek elő. Közismert, hogy a honvédsereg zászlói csak 1940-ben kerültek haza Moszkvából. Kézdivásárhelyen nemrégiben ásták ki az első, eddig ismert Gábor Áron ágyút, amely most Bukarestben látható. A tavaly közzétett lengyelországi adatok új képet adnak a 48-as lengyel légióról. Kiderül, hogy a gyalogság nem fehér kabátot hordott, hanem sötétkéket, a lovasság kurtkája is ilyen színű volt, nem pedig világoskék, mint eddig hittük.

A források másik csoportját azok a korabeli hiteles ábrázolások adják, amelyeket eddig nem vettek figyelembe. Ilyenek például Than Mór vízfestményei a Történelmi Képcsarnokban, vagy a Nemzeti Múzeum kézirattárában levő Gaul-gyűjtemény rajzai, amelyek Klapka tábornok közlései alapján készültek az emigrációban. Különböző helyeken több tucatnyi feldolgozatlan dagerotípiát találtam, amelyek az akkori honvédtisztekről készültek. Igen


fontos közvetett képi forrást jelentenek az osztrák hadseregről 1840–60 között készült fényképek. Ezekből szép számmal dolgozott fel két alapkiadvány: Die Österreichische Armee von 1700 bis 1867, Wien 1895 és Sechzig Jahre Wehrmacht. Wien 1908. Bizonyos fegyver- és ruharészekkel kiegészítve a magyar honvédek képe ezekből rekonstruálható.

Hasonlóan használhatók a Néprajzi Múzeum korai felvételei, főleg a haj és bajuszviselet, illetve a nemzetőrruhák terén. Újra el kellett olvasnom – ilyen szemszögből nézve – az egész 1848-as memoárirodalmat a hadvezérektől a közemberek naplójáig; magyaroktól és ellenfeleiktől egyaránt. Átnéztem a hadrendeket, jelentéseket, csataleírásokat, s ezekben meg kellett találnom azokat a mellékmondatokat, amelyek az egyenruhákról közölnek valamit. Például Görgey István könyvéből derül ki, hogy a 23. zászlóalj csákó helyett pörge kalapot viselt, s a hatvani csata leírásánál egy megjegyzésből, hogy a 9. Miklós huszárezred újoncai nem szabványsárga, ha nem piros zsinóros ruhát kaptak. Olchváry: A magyar függetlenségi harc a Délvidéken című könyvében van egy utalás arra, hogy a felső-bácskai nemzetőrség fekete, a bajai piros sapkát hordott. Kevéssé ismert ifj. Móricz Pálnak 1901-ben Szegeden kiadott, öreg honvédek elbeszélései alapján írott könyve. Ebből kivehető, hogy a 33. zászlóaljat „ködmönösnek” csúfolták, hogy a 2. huszárezred pótszázada a szabadságharc végén barna zekét kapott a szabályos világoskék helyett és, hogy a Bocskai-huszárezred egy százada nem világoskék, hanem fehér viaszosvászonnal húzta be a csákóját. Ilyen „kiszemezett” apró adatokból áll össze – kritikai összevetés után – egy-egy csapattest képe. Ezeket rajzban rögzíteni grafikusi feladat.

2. Képek


1. A honvédsereg élelmezése 184849-ben�ŐSEINK ASZTALÁNÁL

BORUS József

A honvédsereg élelmezése 1848–49-ben

Állítólag Napóleon mondta valamikor: „A katona lehet halott, de jóllakottnak kell lennie”. Nem szorul bővebb magyarázatra e mondás helyessége; a harcoló, életét kockára tevő katona teljesítménye nagymértékben függött és függ az élelmezéstől.

A szervezett ellátás voltaképpen egyidős a hadsereggel, és számos hadseregben a legkisebb szervezeti egység nagyságát a főzőedény mérete határozta meg, az a körülmény, hogy hány embert tudtak ellátni egy üstből vagy bográcsból. A szabadságharcban eleinte, 1848 őszén, a századoknál 12 emberből álló „főzési osztály”-okat hoztak létre, választott szakáccsal.

Minden katonának járt naponta térítés nélkül két font (1 font = 0,56 kg) kenyér; a közhonvédeknek 15 krajcár, a tizedeseknek 20, az őrmestereknek és zászlótartóknak 30 krajcár zsold. Ebből a pénzből ötnaponként mindenki 20 krajcárt adott a szakácsnak, aki a 12 embernek naponta négy font húst főzött meg, emellé „tápláló vastag étel”-t (főzeléket) vagy tésztát.

Az osztályszakácsok a főzéshez szükséges nyersanyagot a lakosságtól vásárolták, készpénz ellenében. Egy-egy század vagy zászlóalj ilyen módon való ellátása, különösen az első időben, nem jelentett problémát; amikor azonban már több ezer vagy több tízezer katonáról kellett gondoskodni, nehézségek támadtak.

Az Országos Honvédelmi Bizottmány már 1848. október 3-án három képviselőt nevezett ki élelmezési biztosul a Bécs felé menekülő Jellasicsot követő fősereghez. Arra is gondja volt, hogy a szükséges élelmet a sereg ne rekvirálja vagy nyugtákkal fizesse ki, ezért Csányi László országos biztos rendeletet kapott „az élelmiszereknek készpénzeli kifizetésére”. Novemberben és a következő hónapokban maga Kossuth is ismételten személyesen intézkedett a dunántúli gabonafeleslegnek a hadsereg részére történő felvásárlásáról, gabonaraktárak létesítéséről, s nem utolsó sorban ezért utasította november 10-én a pénzügyminisztériumot, hogy naponta 2500 db százas bankjegyet készítsenek a pénzsajtókon.

A szabadságharc politikai és katonai vezetőinek nem volt tapasztalata sem seregszervezésben, sem a katonaság élelmezésében. Sok területen, így az élelmezésben is rögtönözni kellett – de a hetek, hónapok múlásával sikerült fokozatosan kialakítani a megfelelő szervezeti kereteket. Csányi javaslatára az ország nyugati határán álló hadtestnél tábori biztosságot állítottak fel, ennek élére a Honvédelmi Bizottmány intendánsul Danielis Jánost nevezte ki, ezredesi rangban.

Az 1843 őszén–telén létrehozott szervezettel sikerült biztosítani az egyre növekvő számú honvédség élelmezését. 1849 januárjában a Tiszántúl, a Felső-Tiszavidék, a Duna–Tisza közének déli része és Erdély egy része maradt a további ellenállás bázisa, s jóllehet, e területen a több tízezres létszámú honvéd hadtesteken kívül nagyszámú menekült is tartózkodott, élelemhiány sehol sem lépett fel. Időnként, elsősorban visszavonuló honvédalakulatoknál jelentkeztek átmeneti ellátási nehézségek, melyek a rossz, gondatlan szervezésből, a szállítóeszközök hiányából adódtak.

A katonaság ilyenkor aztán úgy segített magán, ahogyan tudott. A Honvédelmi Bizottmány ismételt szigorú rendeletekben utasította a polgári és a katonai hatóságokat a kenyér, a hús, és más, a katonaságnak kiszolgáltatott élelmiszerek, takarmány és fuvar díjának készpénzben való megfizetésére, hangsúlyozva: „Nekünk a nép sympathiája még akkor is szükséges, ha az csak szavakban mutatkozik, ne hagyjuk tehát, hogy az tettekben mutatkozó antipathiává változzék át.”

Visszaélés és hanyagság természetesen előfordult, a legszigorúbb rendeletek ellenére is. A tiszaroffiak 1849. április elején panaszkodtak, hogy a március 6-án és 13-án a tiszafüredi raktárba küldött több szekér kenyér árát még nem kapták meg, noha „a nép a maga szájától elvonva adta a katonaságnak a kenyeret”.

Még súlyosabb problémát jelentett, hogy a kereslet növekedése az árak emelkedését vonta maga után. Amíg 1848 szeptemberében Pest, Pilis és Solt megyében egy font marhahús 5 3/5 krajcárba került, novemberben már országszerte 13–14. márciusban pedig 16 krajcár volt az ára. Egyes megyék az árakat szabályozták; akik ennél


többet kérnek vagy „hamis mértékkel mérnek, rögtön a vétség fokozatához képest meg kell büntetni”.

Az árak emelkedése részben a lakosságot terhelte, részben pedig az államháztartást. Az 1848 őszi élelmezési rendszer tudniillik időközben úgy módosult, hogy a honvédek naponta a két font kenyéren kívül 10 krajcár zsoldot és fél font húst kaptak. Ezt a csapatoknál kialakult gyakorlatot a Honvédelmi Bizottmány 1849. február 6-án elfogadta és általánossá tette. Emellett a hadra kelt seregnek ingyen dohány és bor is járt. A lakossághoz beszállásolt katonák az ingyen dohányban és borban nem részesültek, viszont szállásadójuk főzött rájuk. Ennek ellenében a főzésért, valamint a só és a főzelék árának térítéséül minden katona után naponta 3 krajcárt kaptak, a szállásdíjon kívül, az állam pénztárából.

Az ellátási szervezet működésének és a járandóságoknak legrészletesebb leírását Vetter Antal altábornagy, hadsereg-főparancsnok 1849. március 21-én, Törökszentmiklóson kiadott parancsa tartalmazza. Eszerint a hadsereg élelmezését a főhadbiztosság, személy szerint Baudis József őrnagy vezeti. A főintendatúra Halassy Kázmér kormánybiztoshoz tartozik, ő gondoskodik a természetbeni járandóságok beszerzéséről. Mindegyik hadosztálynál önálló intendatúrát kell szervezni, saját mozgó anyagraktárral, és húsüzemmel.

„A természetbeni járandóság kimérete: Egy embernek naponkint egy adag kenyér, fél font hús (tiszteknek egy font), hat lat (kb. 10 dkg) szalonna, egy itce (0,848 l) bor, vagy egynyolcad itce pálinka. Lovanként egy napra egy adag zab, vagy árpa (csak a szekerészlovak kapnak másfél adag zabot), egy adag széna, egy lat gyertya.

Szalonna, bor, vagy pálinka csupán az előőrsön levő, vagy táborozó csapatoknak, só azonban csak a táborozóknak osztatik ki.”

Az ellátás rendje a szabadságharc folyamán többé már nem változott. A honvédsereg létszáma egyre gyarapodott, a készletek viszont fogytak, ezért folytatódott az árak emelkedése, növekedtek a nehézségek. Mind gyakoribbá vált, hogy a kormánybiztosok egymás elől vásárolták fel a gabonát és a vágóállatokat, felemelt árakon. Ez aztán nemcsak azt eredményezte, hogy végeredményben egyik állami kiküldött vagy szerv ígért rá a másikra, hanem azt is, hogy az élelem nem mindig oda jutott, ahol legjobban kellett volna. 1849 áprilisában például a Zemplén megyei nagymihályi vásáron Danielis ezredes azért nem tudott vágómarhát venni, „mert megjelentek ott a Debreczenből magukat kormányi biztosoknak nevező vevők, felverték az árt, s több száz darabot összevásároltak Debreczen számára…”

Az ilyen természetű, az államnak felesleges kiadásokat okozó visszaélések elkövetői ellen természetesen eljárást indítottak. Arra is jócskán akadt példa, hogy az élelmezési tisztek hanyagsága vagy éppen hűtlensége miatt a katonák hiányt szenvedtek, és erőszakkal, rablással szereztek maguknak élelmet és fuvart. 1849. július 16-án Kossuth ezért szigorú rendeletben utasította a hadsereg-főparancsnokokat az élelmezésnél és a fuvarozásnál előfordult visszaélések megszüntetésére. A rablásokért a zászlóaljparancsnokokat személyesen tette felelőssé a kormányzó.

1849 nyarán a tiszai hadseregnél úgy szabályozták az élelmezést, hogy két napi kenyeret szekereken szállítottak az ellenség elé vonuló csapatok után, a tüzérségi tartaléklőszert vivő kocsik mögött. A vágóállatokat a tábor szomszédságában korán reggel kellett levágni, majd a húst pontosan kiszolgáltatni. Perczel Mór tábornok, hadsereg-főparancsnok Abonyban július 22-én ekként szabályozta az élelmezést: „1-ször Minden dandárnok és z.alji parancsnok oda utasíttatik, miszerint dandársága v.. z.alja részére egy élelmezési tisztet nevezzen, ki az egész élelmiszereket a fő élelmező hivataltól által vevén, kisebb részletekben kiosztandja, azokról szoros kimutatást viend...

3-szor A legkeményebb, sőt halálos büntetéssel sújtatik mindaz, aki az élelmezés bárminemű tárgyait úton útfélen letartóztatni merészeli, vagy abban hivatalos megbízás nélkül bármi szín és ürügy alatt avatkozik.”

1849 nyarán a honvédseregnek nem csak két európai nagyhatalom túlerejű támadásával kellett megküzdenie, hanem a mindinkább súlyosbodó élelemhiánnyal is. Az előző évi termés már elfogyott, az újnak a betakarítására pedig nem volt elegendő munkáskéz, de lehetőség is kevés, mivel egyik országrész a másik után vált hadszíntérré. A honvédek és tisztjeik éheztek, sokszor örültek, ha éretlen gyümölcshöz vagy uborkához juthattak, esetleg kukoricát süthettek. Ez viszont különféle betegségeket idézett elő, elsősorban a mind vészesebben terjedő kolerát.

A lakosság inkább a honvédeknek adta amije volt, vagyis az egyszerű emberek még nem tekintették elveszettnek a nemzeti küzdelem ügyét.

2. Képek


1. A választójog a polgári Magyarországon. Választók, választhatóság, szavazásLEXIKON

HÁRSFALVI Péter

A választójog a polgári Magyarországon

Az elmúlt évi országos választások után több megkeresés érkezett hozzánk, tájékoztatást kérve a polgári korszak választási viszonyairól.

Ez indította arra szerkesztőségünket, hogy Hársfalvi Péter elemzése mellett megkísérelje táblázatszerűen összefoglalni a választások rendszerének alakulását a felszabadulásig. (Munkánkban a Magyar Törvénytár kötetei mellett elsősorban Csizmadia Andor kiadott tanulmányaira, Bölöny József, Révész Tamás, Kardos József, Hársfalvi Péter kéziratos összegzéseire támaszkodtunk.) A választások statisztikai összesítésének alapja: Horváth Róbert: A magyarországi választások a statisztika tükrében, Állam és Igazgatás V. évf. 7–8. sz., 379. old. (A szerk.)

A választójog hazai története lényegében arra is adhat választ: milyen volt a magyarországi polgári korszak politikai „teljesítő képessége”.

Ismeretes, hogy hazánkban a népszuverenitás, a népképviseleti rendszer polgári eszméit már a francia forradalom időszakában többször is felvetették, közöttük a kellően talán nem is méltányolt jakobinus Szabadság és Egyenlőség Társaságának Kátéja. A Káté felszólítja a feudális előjogokból kirekesztett embereket, hogy formáljanak „polgári társaságot”, melynek tagjai küzdenek „egymásnak természeti jussaiért, mint a szabadságért, a tulajdonért, az életért és az egyenlőségért”. A polgári társaságot törvények útján kell fenntartani, s a törvény nem más, mint „a népnek az ő közönséges és legfőbb akaratja”. A törvénynek meghozatalánál valamennyi polgárnak jelen kell lennie „vagy személyesen kinek-kinek, vagy pedig a magok megyéjéből választott küldöttek, képviselők által”.

A reformkortól 1918-ig

A reformkorban a centralisták (Eötvös, Szalay, Trefort, Lukács, Csengery, Kemény stb.) jutottak a legmesszebbre a polgári szabadságjogok, a törvényhozás polgári átalakításának, a népképviseleti rendszernek és a választói jognak a követelésében. Határozottan sürgették a rendiség megszüntetését nemcsak a törvényhozásban, hanem a helyi, községi és városi, főként pedig a megyei kormányzatban is, erélyesen síkra szálltak a nemesi előjogok eltörléséért. De a centralisták közül a legkövetkezetesebbek sem képzelték el a választójog cenzus nélküli megadását. Eötvös József is azt hangoztatta, hogy a képviseleti rendszer, a modern „országlási tudomány” legnagyobb vívmánya, de kiterjesztésének van határa, s a határt úgy kell megszabni, hogy a társadalomban zavar ne támadjon, meg kell akadályozni, hogy a „közállomány vezérlete értelmetlen tömegekre bízassék”.

Amikor 1848-ban a népképviseleti rendszer és a választói jog a politikai gyakorlat kérdésévé vált, a centralisták változatlanul kitartottak a cenzus alkalmazása mellett, bár elképzeléseik szerint a választójog megadásában messzebb is el lehetett volna menni, mint az új törvény, az 1848: V. tc. tette.

1848-ban Jókai és Táncsics személyében akadt pártolója a cenzus nélküli választójognak is. Táncsics például így fogalmaz ismert alkotmánytervezetében: „Az országgyűlési követet minden önálló lakos vagy polgár közvetlenül választja, s mindenki választathatik, semmi más meghatározott képesség nincs, csupán a közbirodalom teszi a képességet.”

Az 1848: V. tc. a feudális világból átmentette az új viszonyok közé a nemesség választójogát, eltekintett a cenzus reájuk való alkalmazásától, s mintegy kiegészítette a régi választók táborát az új jogosultakkal. Igaz, az új jogosultak száma több, mint háromszorosa lett a régieknek, azaz a meglevő 200 000-hez több, mint 600 000 új szavazó társult, akik korábban nem vehettek reszt a törvényhozásban.

Nagy hátránya volt a magyar parlamentáris rendszernek is, hogy a törvényhozás kétkamarás maradt. A felsőház összetételét nem befolyásolták a választások, de a felsőháznak nagy súlya maradt a törvényhozásban 1848-ban


is, s szinte az egész polgári korszakban, a felszabadulásig.

Az 1848-as választójogi törvényt a kiegyezés utáni viszonyok közé az 1874: XXXIII. tc. emelte át. E törvény nem volt más, mint a 48-as törvény által a birtok, jövedelem és foglalkozás cenzusára alapított választó jognak adócenzusos választójoggá való átalakítása, ami azt jelentette: mindazokat, akiknek bármi okból adóhátralékuk volt, kizárta a választójogból.

Az 1918-as polgári demokratikus forradalom győzelme után vezették be Magyarországon először a valóban általános, egyenlő, közvetlen és titkos választójogot.

A választójog az ellenforradalmi korszakban

Az ellenforradalmi államhatalom 25 éves fennállása idején összesen négy választói jogszabályt alkotott. Ebből kettő, az 1919-es és 1922-es nem törvény volt, hanem kormány –, illetve miniszterelnöki rendelet. Az ellenforradalom a „finomabb”, „törvényes”-nek tűnő, alkotmányos módszerek alkalmazásával is igyekezett – az antant, általában a külföld számára is – bizonyítani, hogy hatalomra jutása a parlamenti játékszabályok betartásával történik. Két törvényalkotás is jelzi ezt: az 1925: XXVI. tc. a választói jogról, s 1926-ban a felsőház visszaállítása.

Az 1925. évi törvény indoklása – többek között – elmondja, hogy miként 1848 a polgárságot óhajtotta beemelni az alkotmány sáncaiba, úgy most, 1925-ben „az általános választói jogot kívánja kódexünkbe iktatni az ipari és mezőgazdasági munkásság nagy tömegeinek bevonásával”. Nagy hiba volt – szól tovább az indoklás –‚ hogy a 48 óta eltelt hét évtizedben nem történt ilyen irányú jogkiterjesztés, pedig „társadalmi viszonyaink és állami rendünk sok megrázkódtatástól mentesek maradtak volna, ha időnként teszünk egy-egy megfontolt lépést a választói jog kiterjesztése terén”. Valójában az 1922. évi rendelet és az 1925. évi törvény a korlátozásokat oly mértékben emelte, hogy az általános választójog fogalmától teljesen eltávolodott.

Az utolsó polgári választójogi tör vényt 1938-ban alkották a polgári korszakban. Ez a törvény végre feladta a nyílt szavazás megszégyenítő formáját.*

Választók, választhatóság, szavazás

1848. évi V. tc.

Választójogosultság

Nemesek és városi polgárok, akik már korábban választójoggal rendelkeztek; atyai, gyámi, gazdai hatalom alatt nem álló, 20. életévüket betöltött magyar állampolgárok, ha a városokban 300 ezüst ft. értékű ház v. föld, a községekben negyed jobbágytelek (6 hold) tulajdonosai; saját gyárral v. üzlettel v. legalább 1 segédet foglalkoztató műhellyel rendelkezők, saját földből vagy tőkéből eredő legalább 100 forint évenkénti, állandó és biztos jövedelmet kimutatni képesek; értelmiségiek. Nők nem rendelkeztek választójoggal.

Választhatóság

Választójog, 24. életév betöltése és magyarul tudás.

Szavazás módja

Nyilvános: az egyes törvényhatóságok döntése alapján titkos is lehetett.

Lebonyolítás rendje

Minden választókerület 1 képviselőt választott. Ajánlási rendszer: 1 választó ajánlására volt szükség. Szavazási mód: ha legalább 10 választó szavazást kívánt, el kellett azt rendelni.

1874. évi XXXIII. tc.Választójogosultság

Atyai, gyámi, gazdai hatalom alatt nem álló, 20. életévüket betöltött magyar állampolgárok, akik városokban házadó alá eső legalább 3 lakrészes ház, v. olyan föld tulajdonosai, amelyre 16 frt tiszta jövedelem után róttak ki adót, községekben pedig negyed úrbéri telek v. 105 frt évi jövedelem után adóznak; értelmiségiek. Nők nem rendelkeztek választójoggal.


Választhatóság

Választójog és 24. életév betöltése.

Szavazás módja

Nyilvános, élőszóval.


1848: V. tc. szerint, de egy választó írásbeli ajánlása szükséges.

5985/1919 ME. sz. rendelet Választójogosultság

Férfiak: 24 éven felüliek; legalább 6 éve magyar állampolgárok; legalább fél év óta ugyanabban a községben laknak. v. 24 éven aluliak, ha 1918. nov. 1. előtt 12 héten át a harctéren arcvonalbeli szolgálatot teljesítettek.

Nők: 24 éven felüliek; legalább 6 éve magyar állampolgárok, bármelyik hazai élő nyelven írnak-olvasnak, legalább fél év óta ugyanabban a községben laknak.

Választhatóság


Szavazás módja

Titkos, községenként.


Minden választókerület 1 képviselőt választ; 1 jelöltet legalább 500 választónak írásban kell ajánlania.

2200/1922/ME rendelet Választójogosultság

Férfiak: 24 éven felüliek; 10 éve magyar állampolgárok; 2 év óta ugyanabban a községben laknak: az elemi népiskola negyedik osztályát sikeresen elvégezték. Korhatár nélkül, ha vitézségi érmük v. Károly-csapatkeresztjük volt v. főiskolát végeztek.

Nők: 30 éven felüliek; 10 éve magyar állampolgárok, 2 éve ugyanabban a községben laknak, elemi népiskola hatodik osztályát sikeresen elvégezték, v. elemi népiskola negyedik osztályát sikeresen elvégezték és legalább 3 gyermekük van, v. saját jövedelemmel vagy keresettel rendelkeznek és önálló háztartást vezetnek; korhatár nélkül, ha főiskolát végeztek.

Választhatóság


Szavazás módja

Budapesten, a Budapest-környéki választókerületben és a törvényhatósági városokban titkosan, a többi kerületben nyíltan.


Minden választókerület – kivéve Budapestet és környékét – 1 képviselőt választ.

1925. évi XXVI. tc.Választójogosultság

Férfiak: 24. életév betöltése, 10. éve magyar állampolgárok, 2 éve ugyanabban a községben laknak, elemi népiskola negyedik osztályát sikeresen elvégezték; egyetemi, főiskolai végzettségűek életkoruktól függetlenül.

Nők: 30. életév betöltése, 10 éve magyar állampolgárok, 2 éve ugyanabban a községben laknak, elemi népiskola hatodik osztályát elvégezték; elemi népiskola negyedik osztályát elvégezték és 3 élő gyermekük van. Vagy saját


jövedelmükből v. keresetükből tartják el magukat; egyetemi, főiskolai végzettségűek, életkortól függetlenül.

Választhatóság


Szavazás módja

Lajstromos kerületekben titkos, egyéni kerületekben nyilvános.


Budapest, Budapest környéke, az egynél több képviselőt választó törvényhatósági jogú városok arányos képviseleti rendszer szerint lajstromosan (46 képviselő), többi választó kerületben általános többségi elv szerint egy-egy képviselő (199 képviselő); ajánlási rendszer: a választók 10%-a, 10 000 választón felül 1000 ajánló írásbeli ajánlása.

1938: XIX. tc.Választójogosultság

(Férfiaknál és nőknél, lajstromos és egyéni kerületekben egyaránt): a 30. életév, lajstromos kerületekben férfiaknál és középiskolát végzett nőknél a 26. életév betöltése (egyént kerületben mindkét csoportnál ezenfelül még állandó foglalkozás is). 10 éves magyar állampolgárság, 6 évi egyhelybenlakás és az elemi iskola hatodik osztályának elvégzése. Korhatár nélkül volt választójoguk a főiskolát végzett férfiaknak és nőknek. Iskolai végzettség nélkül volt választójoguk az írni-olvasni tudó és családfenntartó férfiaknak, ha világháborús jogcímük volt vagy ha önálló iparosok v. kereskedők v. megfelelő földbirtokon gazdálkodó földművesek voltak, úgyszintén az írni-olvasni tudó legalább 3 gyermekes nőknek. Nőknél az alapfeltételek mellett további feltétel: saját jövedelméből tartja el magát vagy a férjének választójoga van. A helybenlakás feltételét pótolja a középiskolai végzettség és állandó lakás v. foglalkozás.

Választhatóság

Választójog, 30. életév betöltése és élethivatásszerű állandó foglalkozás.

Szavazás módja

Titkos.


Minden törvényhatóság 1–1 lajstromos kerület – kivétel Pest megye (4 lajstrom, Budapest 3 lajstrom – így választottak 125 képviselőt; egyéni kerületek 1–1 képviselőt választottak, viszonylagos többséggel, de a leadott szavazatok legalább 40%-ával: Így választottak 135 képviselőt; a választásokon csak az ajánlással rendelkezők indulhattak. Érvényes ajánláshoz egyéni kerületekben 500, lajstromos kerületekben 1500 választó sajátkezű aláírása volt szükséges; biztosíték: egyéni választókerületben 2000 P. lajstromosban két képviselőig 3000, minden további után 500–500, de legfeljebb 5000 P biztosítékot kellett letenni.

Választási év

Lakosság száma millióban

Választójogosultak száma

A tényleges szavazásban részt vevők

A megválasztott jelöltekre esett szavazatok száma

ezrekben A népesség %-ában ezrekben A népesség

%-ában ezrekben A népesség %-ában

1848 11,2 800 7,1 – – – –

1869 13,2 922 6,8 – – – –


1874 13,5 846 5,5 – – – –

1881 13,7 821 6,0 – – – –

1884 14,3 842 5,9 – – – –

1887 14,6 847 5,8 – – – –

1892 15,3 870 5,7 – – – –

1896 15,9 890 5,6 424 2,0 260 1,6

1901 16,8 1025 6,1 501 3,0 205 1,8

1905 17,6 1057 6,0 492 2,8 317 1,8

1906 18,0 1085 6,2 355 2,0 519 1,2

1910 18,2 1162 6,4 670 3,7 402 2,2

1920 9,0 3133 39,7 2132 26,7 1302 16,3

1922 8,1 2382 29,8 1051 23,9 1089 13,7

1926 8,2 2229 26,6 1129 13,8 839 10,2

1931 8,1 2533 29,4 – – – –

1935 8,9 3003 33,8 1966 22,0 1326 14,9

1939 9,1 2760* 30,3* – – – –

1900** 20,9** – – – –

* Hivatalos adat

** Becslés

2. Képek


1. Orbók Kálmán: Kik beszéltek utoljára Petõfi Sándorral?SZEMTANÚ

TEMESVÁRY Ferenc

Kik beszéltek utoljára Petőfi Sándorral?

A Magyar Televízió többrészes, Petőfi életét feldolgozó filmsorozata is hozzájárult annak az érdeklődésnek a megnövekedéséhez, ami a magyar közönségben majd másfél évszázada megmutatkozik Petőfi halálának körülményei iránt. Szerkesztőségünkhöz több „megoldási” javaslat is érkezett. Alább egy késői, eddig ismeretlen szemtanú leírását tesszük közzé a még ezután is nyilvánvalóan sok kutatást, tisztázást igénylő eseményről. (A szerk.)

Ha jól emlékszem, egyik napilapban olvastam volt egy kis közleményt, hogy Petőfi Sándornak az állítólag feltalált porait 1902-ben Székelykeresztúron ünnepélyesen eltemették. Ugyancsak e közleményben volt említés téve arról is, hogy a sebesült nagy költőt két huszár kísérte fel a fehéregyházi csatatérről Székelykeresztúrra. Hogy e közlemény adatai mennyiben felelnek meg a tényeknek, azt nem tudom, de nem is kutatom, én kizárólag csak a két huszárról kívánok némi felvilágosítást adni és pedig arról a két huszárról, akik Petőfit 1849. július 31-én estve a fehéregyházi csatatérről – nem Székelykeresztúrra – hanem Héjjasfalvára vitték az öreg Cseh József udvarába.

Miután alulírott e két huszár név szerint Hegyi Fodor János és Szali Gergely István mindkettő héjjasfalvi (Nagyküküllő megye) magyar embert, személyesen ismertem s miután előbbi mint szomszédunkkal több ízben volt alkalmam személyesen is beszélni, megkísérlem Fodor Jánosnak Petőfire vonatkozó elbeszélését a lehető leghívebben leírni.

Az 1880-as években a székelykeresztúri unitárius gymnáziumban, mint kis deák olvastam egy kéziratot – valami jegyzőkönyvféle lehetett – amelyben Petőfi Sándor halála és holttestének kutatása volt leírva. Ezen iratból olvastam azt is, hogy Hegyi – helyesen Fodor – János és Szali Gergely István héjjasfalvi lakosok voltak azok a huszárok, akik legutoljára látták Petőfit és ők beszéltek legutoljára a halhatatlan költővel. Határozottan nem állítottam, de úgy emlékezem, hogy ezen kéziratot nekem Kozma László osztálytársam – Kozma Ferencz akkori székelykeresztúri áll. tanító képezde igazgatójának a fia – mutatta meg.

Nagyon meglepett a kézirat tartalma, mert az abban említett, akkor még élő két ember falumbeli volt, s mindkettőt személyesen is ismertem. Alig vártam a szünidőt, hogy hazamenjek és ezekkel az emberekkel beszélhessek. Apámnak, ki kocsival jött utánam, még útközben elbeszéltem a dolgot s kértem, hogy hivassa át Hegyi János bácsit s kérdezze meg tőle, hogy igaz-e az, amit ebből az iratból olvastam s hogy beszélje el nekünk is ezt a dolgot. Apám örömmel tett eleget kérésemnek s hazaérve áthívatá az öreg Hegyi Fodor Jánost hozzánk, aki a következőket beszélte el nekünk: „Én és Szali Gergely Pista együtt voltunk Fehéregyházánál a muszkák elleni csatában, mint közhuszárok. Fehéregyházán belül a réten állottunk. A falu és a Küküllő között, Bem kocsiját aznap többször is láttuk s láttuk azt is, hogy Petőfi a kocsiban ült. De hogy az őrnagy urat hol és mikép sebesítették meg, azt nem láttuk, mert amikor a muszkák Segesvár felől az erdőből leereszkedtek; nekünk kiadták a parancsot, hogy vissza kell menni Székelykeresztúrra, de nem Héjjasfalva elé az országúton, hanem a Buni hídon át Sárdra és onnan Újszékhelyre, mert a kozákok a Héjjasfalvára vívó ország úton már erősen közeledtek. Én Gergely Pistával a lovakat eleresztve behúzódtam a Küküllő partjára a füzesbe, s ott egy magas part alatt megbújva bevártuk, amíg a muszkák elhúzódnak. Késő estve, mikor minden elcsendesedett, búvóhelyünkről kijöttünk és hazafelé indultunk, hogy otthon szétnézzünk, s azután a csapat után menjünk. Hazafelé a czapai báró (Szentkereszthy) rétjén jöttünk át, s ott az úttól nem messzire, egy szalmakazal tövében fájdalmas nyöszörgést hallottunk. Odamentünk és láttuk, hogy Petőfi őrnagy úr fekszik ott véresen. Azt kérdezte tőlünk... Hová mentek?... Héjjasfalvára mondtuk... Vigyetek magatokkal... Nem tudok járni ... Leszúrt a kutya kozák... Én és Pista derékszíjjainkkal és szalma gúzzsal két karót összekötve arra szalmát tettünk s az őrnagy urat ráfektetve elvittük Héjjasfalva végéig, ahol megpihentünk, mert a faluba bejönni nem mertünk, mivel muszkák voltak a faluban. Itt azt kérdezte az őrnagy úr van-e magyar uraság a faluban?... Van több is, feleltük mi... Vigyetek a legközelebbihez… Az épp itt van a falu végén, szóltunk a Cseh József úr udvar kapuja előtt megállva. Akkor tegyetek le... Magam megyek be... Köszönöm... Isten áldjon... Jó fiúk... S azzal az őrnagy urat a kapu előtt letettük. Be is akart menni az udvarba, de nem bírt járni a nagy vérveszteség miatt, mire én és Pista bevittük őt Cseh József úr béres bírójának a lakásába és otthagytuk, mert féltünk, hogy a muszkák elfognak s


mert az őrnagy úr gyenge volt, hogy tovább nem bírta az urat. Mi be sem mehettünk a faluba, mert az tele volt muszkával s az éj sötét leple alatt a falut megkerülve újból a Küküllő mellé húzódtunk a Lunkczán át s a gyulai malomnál a vízen át Újszékhelyre mentünk. Hogy ezután mi történt az őrnagy úrral, azt nem tudom, de a forradalom után hogy hazakerültem – mondta Hegyi Fodor János – hallottam, hogy a Cseh udvarban akkor az uraságok nem voltak otthon. Az oláh béres bíró pedig, a mi eltávozásunk után a faluból hazatérve midőn meglátta lakásában a magyar tisztet azon szavakkal, hogy „Pusztulj innen mert te is magyar kutya vagy” az őrnagy urat kikergette a házból. Eddig tartott Hegyi Fodor János elbeszélése. Ezek voltak a halhatatlan nagy költőnk utolsó szavai „Köszönöm... Isten áldjon jó fiúk”

Hogy ezután Petőfi hová lett azt nem tudja megmondani senki. Sokan mondták, hogy Petőfi a Cseh József kertjében halt meg, azon éjjel, mikor a lelketlen oláh őt a házból kiűzte. Sokan állítják, hogy Székelykeresztúrra vitték. Sőt arról is hallottam, hogy Hátszeg mellé Őraljaboldogfalvára került volna a gróf Kendeffy birtokára, s ott volna eltemetve, de mindez csak feltevés. – Tény az, hegy Kozma Ferencz volt székelykeresztúri áll. tanító képezdei igazgató, aki héjjasfalvi Cseh József földesúr unokájának a férje, hosszas kutatásokat folytatott ez irányban, sőt ha jól tudom, Héjjasfalván a Cseh József-féle kertben ásatásokat is végeztetett – de amint hallottam, a további kutatás pénz nemléte miatt abbamaradt, mert az akkori kultuszkormány nem sokat áldozott ilyesmire. Kozma Ferencz saját költségén pedig nem tudta a költséges ásatásokat befejeztetni. Pedig kár volt, mert köztudomású dolog, hogy Héjjasfalván igen sok 1848/49-es honvéd alussza őrök álmát közös sírokban – amit igazol a faluvégen emelt emlékoszlop is –‚ amely pedig nem messzire van a Cseh József kertjétől.

De hogy Kozma Ferencz helyes úton indult kutatásaival igazolja az is, hogy a nagybeteg költő orvosi segély nélkül végelgyengülésben nem is bírt volna ki egy 10-12 kilométeres utat Székelykeresztúrig. S így valószínűnek látszik az, hogy koszorús költőnk hamvai Héjjasfalván a Cseh József kertjében porladoznak.

* Körösi Orbók Kálmán az erdélyi Héjjasfalva egykori földbirtokosa, aki barátja, a dévai Groza ügyvéd (később államelnök) tanácsára, anyagi javainak hátrahagyásával 1922-ben Déváról – családjával – Magyarországra költözött sok mindent írt, de íróvá soha sem lett. Munkáit megsemmisítette az idő, vagy a választott témák érdektelensége. Petőfire vonatkozó néhány oldalas, saját kezűleg javított írása azonban fennmaradt (Magyar Nemzeti Múzeum U. D. G. 1981/17.). Amikor ma ajánlom az olvasónak, fel kell hívnom a figyelmet arra, hogy ne a formát, a megkeseredett ember kifejezéseit vegye bírálat alá, hanem azt a törekvést, amely az események hű visszaadására irányult. (T. F.)

2. Képek


1. Történetírás és szociális érdeklõdésGLATZ Ferenc

Történetírás és szociális érdeklődés

A magyar történetírás története tárháza a jelenéhez kötődő – és nagyon is közvetlenül kötődő – történetírói munkásságoknak. Az, hogy állami, etnikai, nemzeti, társadalmi fejlődésünk féloldalasságait több századon át cipeltük magunkkal feloldatlanul, a politikai gondolkodás figyelmét újra és újra a történelem felé fordította: író és olvasója joggal érezte úgy, hogy a jelen konfliktusai a múltból értelmezhetőek, s joggal várta azt, hogy a jelen–problémákra a múlttal foglalkozó tudomány, a történettudomány adjon meg– és feloldási iránymutatást. Ez is magyarázza, hogy régi történetíróink műveit forgatva, mindegyre visszacsengenek azokban az aktuális korkérdések hangjai. A reformkori nemzeti és polgári követelések hatására nyúl Horváth Mihály, Szalay László a pór nép, a magyarság Kárpát-medencebeli elhelyezkedésének történetéhez, és ugyanígy példázzák a magyar történetírás állandó jelenérzékenységét az osztályharc politikai rendszereket formáló erejének aktuális kérdésállítását a középkori vagy 19. századi történelmünkben vizsgáló marxista Szabó Ervin tanulmányai a századelőn, Molnár Erik könyvei a felszabadulás után...

A késői történész majd a magyarság történetének utóbbi hatodfél évtizednyi szakaszát áttekintve, nyugodtan állíthatja, hogy újkori fejlődésünk folyamán a legteljesebb, a társadalom minden rétegét mozdító szociális átrendezés ment végbe, sokszázados társadalmi osztályok, rétegek tűntek el a társadalmi–politikai–gazdasági élet színteréről. A városi, falusi ember mindennapjait, érintkezési, viselkedési szokásait, normatíváit átgyúró változások zajlottak le – mégpedig gyakran erős hangú politikai csaták közepette. Egy egész világ süllyedt el egyazon generáció szeme láttára. – Mi az oka – teheti majd fel a kérdést napjaink történetének késői kutatója –, hogy e nagy szociális átrendeződések korában a történetírás mégis kevés kíváncsiságot mutat a társadalmi változásainkban munkáló, és ugyancsak több évszázadnyi távolságból örökölt feszültségek iránt. Megszakadt volna talán a történettudomány jelenérzékenysége?

Az elmúlt évtized köröttünk végbemenő történései is újból rá kell hogy ébresszék napjaink társadalomtudósát – fűzhető tovább a majdani visszatekintő kritikus eszmefuttatása –: világpolitikai szerepet játszó technikai, katonai, gazdasági apparátusok sem csupán valami világot–rendező felsőbb elv szerint mozognak, hanem a mögöttük álló, azokat létrehozó cselekvő gondolkodó emberek mozgatják azokat; létük, működésük végső soron a társadalomtól, „az egyének társas együttélésének” formájától függ. Menynyire fedezhetőek fel e kortörténeti alakulások visszhangjai történetírásunkban, mennyire készültünk fel ezen emberi, társadalmi tényező döntő szerepének megmutatására a történelemben?

Történetírói termésünket e tekintetben nagyító alá helyezve, azt látjuk: igaz, történeti összefoglalásainkban, egyes esetekben tankönyveinkben, ritkábban oktatási tematikánkban elnyerték helyüket a „társadalomtörténeti” fejezetek, néhány intézményünk kutatási tervében megjelentek a „társadalmi szempontok”, de történelemlátásunkban mindmáig háttérbe szorul az újkori történelem legkitapinthatóbb sajátossága, különbözősége a korábbi évezredektől: a történelmi cselekvés szociális, tömeges szintű, társadalmias jellege.

Hosszú fejtegetéseket kíván majd a késői történésztől azon okok részletes megvilágítása: miért mutatott történetírásunk mindig is kevesebb érzékenységet a szociális kérdések iránt, mint más, a magyarhoz hasonló fejlettségi szintet mutató történetírások.

Egyik – talán éppen a döntő – okként jelöli meg majd valószínűleg azt a gyakran minden más érdeklődést félretoló fogékonyságot, amely a nemzeti kérdés iránt mutatkozik napjainkig. A tudományosságunkat, szellemi életünket önkritikusan vizsgáló kutatók előtt a jelenség már ma is ismert. A közgondolkodás, a társadalmi érdeklődés feszülten figyel, ha a levéltári kutatásaiból a széles közönség elé lépést vállaló történész a történeti Magyarország széteséséről, netán a hajdan a magyar államhoz tartozó területekről, szomszédos országokba szakadt kisebbségekről ad elő, de lohad az érdeklődés, ha az előadás régmúlt korok termelési eljárásaiból, a régi világ társadalmi életéből veszi témáját. Tudjuk ennek magyarázatát is: a magyar nemzeti fejlődés kétarcúsága – egyrészt a nemzeti önállóságunkért folytatott harc a Habsburg–birodalmon belül, másrészt a 19. század közepétől éleződő szembenállása az országhatáron belüli más nemzetekkel – szükségszerűen taszította a társadalmi érdeklődés és történetírás középpontjába a nemzeti kérdést. S ne feledjük: e nemzeti konfliktusok éppen azokban az időkben, a múlt század végétől tetőztek s követeltek maguknak elsőbbséget a közgondolkodásban, a szellemi életben, amikor Európa más államaiban a politikai mozgalmak tömegessége, a modern politikai intézményrendszerek, már nemcsak az uralkodó osztály, de a társadalom egészének figyelmét a


szociális problémákra fordítják. S azt se feledjük: a nemzeti kérdés iránti érzékenység újratöltődését „biztosítja" napjainkig az a történelmi tény, hogy századunk térségeket, határokat átszabdaló, átrajzoló összeütközései – mind az első, mind a második világháború nyomán – továbbra is ránkhagyták magyarok és nem magyarok együttélésének állami-nemzeti gondját.

De ha látjuk e bizonyos mértékig kényszerpályán mozgást ránk kényszerítő tényezőket, miért nem igyekszünk legalább figyelmeztetni a közgondolkodás féloldalasságának veszélyeire? –szegezhetjük immáron magunknak a kérdést. A következő évtizedek kutatásai deríthetik csak fel erre a választ. A választ arra, vajon mennyiben függ össze e „bizonytalanságunk” értelmiségünk feltöltődésének utóbbi évszázadbeli társadalmi–etnikai, vallási sajátosságaival, és a polgári kor egész történetében magas színvonalú értelmiség szociális és nemzeti tudatbeli zavaraival. Nemcsak arra kell még fényt deríteni, hogy a nemesi-dzsentri gondolkodási hagyomány mennyire mutatott érzéketlenséget a „társadalmi”-val szemben, és az asszimiláns középosztály miért kíván mindenképpen nemzeti buzgalmáról minél harsányabban bizonyságot tenni ; hanem annak elemzésére is vállalkozni kell majd: vajon hogyan kényszeríti az „etnikai hovatartozás” boncolgatásának programjára az értelmiséget a kelet-európai társadalmak zártsága; az, hogy a társadalom széles rétegei és a középosztály közötti mobilitás lehetősége újra és újra leszűkül, s a középosztály a társadalom egészéhez – a szociális hiányában – az etnikai azonosságtudat szálaival igyekszik hozzákötődni...

És ha tudományosságunk, valamint közgondolkodásunk mire-érzékenységének eredőit keressük majd, nem állhatunk meg a polgári korszak ránkhagyományozódásainál. Hiszen már ma is látjuk, mennyire – tegyük hozzá: szükségszerűen – optimisták voltunk, amikor azt hittük: a régi társadalmi struktúra összetörésével, modern törvények, rendeletek (földreform, államosítás stb.) útján a társadalomban majd automatikusan végbemennek az újat teremtő, s a régit megsemmisítő változások. Néhány évtized múltán nyilvánvalóan még világosabb lesz: a gazdasági, politikai rendszerváltozások után még igen hosszú ideig vannak jelen, vagy termelődnek újjá olyan társadalmi viselkedésformák, életfelfogások, amely felfogásokat szülő rétegek gazdaságilag–politikailag már évtizedek óta megszűntek. S mi túlságosan is ráhagyva magunkat az automatizmusokra, nem ösztökéltük eléggé a közgondolkodást, a humán-tudományokat a társadalomtörténeti, a szociális szempontok mélyebb átgondolására.

Nem is olyan régen őszinte felindulással utasította volna vissza bármelyik történetíró a kritikust, ha az a történészi munkássága és a jelen „aktuális" kérdésfeltevései között kapcsolódást mutatott volna ki. A mai történetíró – eltávolodva e korábbi felfogástól – vallja, hogy tudományának haszna végső soron a korához szólás igényében rejlik. Tudja: múltszemléletünk és jelenlátásunk között folytonos korreláció, közvetlen kapcsolat áll fenn. A „szociális”, a „társadalmi” iránti érdeklődés növekedése a történelemszemléletben magával vonja a jelenünkkel szemben támasztott igényeinkben az emberi, intézményes, tárgyi környezetünkkel való törődést, az azokon formálni akarást, ha kell, változtatni akarást; közéleti demokratizmusra ösztönzést, a demokratizmussal élni tudást, egy újfajta humánközpontúságot. Soha ki nem teljesedett hagyománya ez hazai közgondolkodásunknak...


· web viewhistória 1981-02 história 1981-02 minden jog fenntartva. bármilyen másolás,...

Documents