€¦ · web viewhistória 2002-0910. história 2002-0910. minden jog fenntartva. bármilyen...

História 2002-0910

Created by XMLmind XSL-FO Converter.

História 2002-0910Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.


Tartalom1. .......................................................................................................................................................... 1

1. Rendszerváltásról, konszolidációról, állami-nemzeti szimbólumainkról ............................... 12. .......................................................................................................................................................... 5

1. Épületek az állami reprezentáció szolgálatában ..................................................................... 52. Képek ...................................................................................................................................... 8

3. ....................................................................................................................................................... 181. A király úr színe elõtt ........................................................................................................... 182. Képek ................................................................................................................................... 20

4. ....................................................................................................................................................... 271. A királyi vár és lakói a középkorban .................................................................................... 272. Képek ................................................................................................................................... 30

5. ....................................................................................................................................................... 411. Visegrád mint királyi székhely ............................................................................................. 412. Képek ................................................................................................................................... 44

6. ....................................................................................................................................................... 481. A királyi székhelytõl a kormányzói székhelyig .................................................................... 482. Képek ................................................................................................................................... 55

7. ....................................................................................................................................................... 661. Nemzetközi egyezmények az antik Rómában ...................................................................... 662. Képek ................................................................................................................................... 68

8. ....................................................................................................................................................... 731. A Székely Oklevéltár új sorozata ......................................................................................... 732. Képek ................................................................................................................................... 73

9. ....................................................................................................................................................... 751. Nyelvtörvények, elnemzetlenítés ......................................................................................... 752. Képek ................................................................................................................................... 77

10. ..................................................................................................................................................... 831. Kisebbségi nyelvek, dialektusok .......................................................................................... 83

11. ...................................................................................................................................................... 841. Római kincslelet ................................................................................................................... 842. Képek ................................................................................................................................... 86

12. ..................................................................................................................................................... 921. Egy kincs nyomában ............................................................................................................ 922. Képek ................................................................................................................................... 93

13. ..................................................................................................................................................... 951. "Utasítás a hátországba távozók számára" ........................................................................... 952. Képek ................................................................................................................................... 97

14. ................................................................................................................................................... 1011. Õsi kínai település .............................................................................................................. 1012. Képek ................................................................................................................................. 103

15. ................................................................................................................................................... 1051. A vasúti kémelhárítók ......................................................................................................... 1052. Képek ................................................................................................................................. 107

16. ................................................................................................................................................... 1121. Bebrits Lajos (1891-1963) ................................................................................................. 1122. Képek ................................................................................................................................. 112

17. ................................................................................................................................................... 114


História 2002-0910

1. "Az eszközök egyike valék" .............................................................................................. 1142. Képek ................................................................................................................................. 117

18. ................................................................................................................................................... 1191. Egy politikus "remete" Turinból ........................................................................................ 119

19. ................................................................................................................................................... 1231. Kossuth Lajos életútja (1802-94) ....................................................................................... 1232. Képek ................................................................................................................................. 132

20. ................................................................................................................................................... 1451. "Halandó ember romlékony vonásai" ................................................................................ 1452. Képek ................................................................................................................................. 146


1. Rendszerváltásról, konszolidációról, állami-nemzeti szimbólumainkrólÁLLAMI, NEMZETI SZIMBÓLUMOK

GLATZ Ferenc

Rendszerváltásról, konszolidációról, állami-nemzeti szimbólumainkról

Visszafordíthatatlan rendszerváltás

Magyarország megérett a politikai konszolidációra. A demokrácia intézményeinek alapjai 1988–94 között rögzültek. Történészek vitatják: mikor és hol, a társas élet, a gazdaság milyen területein kezdődött a rendszerváltás: a proletárdiktatúra leváltása a polgári demokráciával. A tudományos viták csendben zajlanak, mert a kutató fél az indulatoktól. Azoktól, akik a maguk egyéni boldogulni nem tudását a régi politikai rendszernek tudják be (akár jogosan) és így elvitatják az 1990 előtti politikai elit rendszerváltó érdemeit. És fél azoktól, akik – akár a régi elithez tartoztak, akár az 1990 utáni váltásban emelkedtek ki – ellenálló érdemeik csökkentését látják abban, ha a szovjet megszállás idején kormányzó csoportok vagy intézmények nemzeti érdemeiről esne szó. De hát a tények makacs dolgok. A múlt rendszer negatívumait, működésképtelenségét mutató tények éppúgy, mint azok a tények, amelyek a belső demokratizálásra tett erőfeszítéseket mutatják. Eredményes vagy eredménytelen erőfeszítéseket.

A történeti kronológia tényei: a gazdasági alaptörvény 1988 végén elkészült (1988. VI. tv.), ez a piacgazdaság alapja máig. A rendszerváltás gazdasági alapja. A választási rendszer rögzült 1989-ben (II–III. tv.), ez képezi máig a többpárti (európai típusú) parlamenti demokrácia alapjait. Ennek egyik fontos eleme az új „alkotmánytörvény” (XXI–XXV. tv.) és a polgári köztársaság kikiáltása: 1989. október 23. (Önmagában a köztársaság kikiáltásának dátuma, október 23. is jelképes: 1989-ben, még a szovjet megszállás idején a szovjetellenes, magyar függetlenségért folytatott 1956. októberi forradalom évfordulóján kiáltották ki az új köztársaságot. S a köztársaság kikiáltásának napja „természetesen”: állami ünnep, munkaszüneti nap.) Az új demokratikus rend szimbóluma ezzel az 56-os forradalom lett! A kultúra demokratizálásának alapvető jogszabályai is megszületnek 1989–90-ben: az iskolaalapítás monopóliumát törvénymódosítás oldja fel és teszi lehetővé a magán- és egyházi iskolák szabad létrehozását, eltörlik a cenzúrát, kialakul a kultúra alternatív finanszírozása. Az 1990. évi I. törvény pedig kimondja a lelkiismereti és vallási szabadságot. 1990. április: többpárti parlamenti választások, amelyen a szavazatok többségét a korábban ellenzéki erők nyerték el, amely ellenzéki erők már 1989-ben pártkeretekbe szerveződtek. A győztesek azok a pártok, amelyek hívei a szovjet megszállás és a proletárdiktatúra idején a különböző egyéni szabadságjogok (nemzeti, világnézeti, pártpolitika, vállalkozói-üzleti) hiánya miatt bírálták az 1989 előtti rendszert.

1990 áprilisában a Magyar Demokrata Fórum kapja a legtöbb szavazatot (24,7%), ez „gyűjtőpárt” jelleggel egyesíti magában azokat a demokratikus erőket, amelyek 1989 előtt a nemzeti, vallási identitás szabadságánakprogramját szegezték a szovjet rendszerrel szembe. Második helyen a Szabad Demokraták Szövetsége végez (21,4%), akik az emberi szabadságjogok egy másik csoportját – mindenekelőtt a politikai szervezkedés szabadságát, a származás, nembéli megkülönböztetés tiltását – emelték programjuk élére. Őket követik a kisgazdák (11,7%), az 1930–49 közötti politikai élet valamikori legnagyobb demokratikus pártja, mindenekelőtt a szovjet rendszer államosító földtulajdon-politikájával megsértett és a szabad agrárvállalkozásért síkra szálló társadalmi rétegek támogatását élvezve. Ezután következett a volt állampárt utódpártja, az MSZP (10,9%), tömörítve a volt uralkodópárt párton belüli rendszerváltó erőit, és mindazokat, akik az 1989 előtti rendszerben létrejött értékeket megőrizni kívánták. A Fidesz (9%) a múlttal, a régi ellentétekkel való szakítást ígéri, a KDNP (6,5%) a keresztény életelvek visszahozatalát.

A Varsói Szerződés felbomlásával, a szovjet csapatok kivonulásával, majd a Szovjetunió összeomlásával Magyarország új erőtérbe került. A magyarországi rendszerváltás folyamata az 1989–90. évi világrendváltozás következtében már új világpolitikai körülmények között ment végbe. Most már azt kellett bizonyítani az új politikai vezetőknek: ők jobban (vagy legalább ugyanúgy) képesek megtalálni Magyarország állami és nemzeti érdekeit a szabad világban, mint ahogy a régi elit képviselte érdekeinket a szovjet megszállás idején. Ismétlem: a történészek összehasonlító kutatásai fogják majd értékelni a rendszerváltó teljesítményeket. Akárhogy is látják majd az utókor történészei a rendszerváltó politikai erők egyes csapatait, egy tényt mindenképpen pozitívan fognak értékelni: minden politikai párt – immáron a szabad világ részeként –1990–2002 között a többpárti demokrácia intézményeit erősítette, és az 1988-ban megkezdett rendszerváltó törvénykezést vitte tovább. Noha


voltak félelmek a kilencvenes években országszerte attól, hogy az MSZP esetleges parlamenti győzelme az 1989 előtti rendszert akarja majd visszahozni. Ez a félelem azonban alaptalannak bizonyult 1994-ben. Az akkor győztes szocialisták tovább építették a demokrácia intézményeit és gazdasági stabilizációs programot kezdtek a szabad demokratákkal szövetségben. (Ekkor mondtuk először: „a rendszerváltás visszafordíthatatlanná vált”.) De ugyanígy tettek az 1998-ban győztes fiatal demokraták is, amikor az MDF- fel és a kisgazdapárttal szövetségben kormányra kerültek. Most, a 2002. évi választásokon igaz, ismét elhangzott a választási propagandában a „kommunizmus kísérteté”-vel való riogatás hangja, de a társadalom erre már kevéssé figyelt: győztek ismét a szocialisták, és programszerűen folytatják az 1989–2002 közötti évek demokratikus intézményépítés programját.

A rendszerváltás tehát visszafordíthatatlanná vált. Most, 2002-ben még a pesszimisták, a joggal vagy alaptalanul bizalmatlanok is kénytelenek elismerni: minden eddigi kormány továbbépítette az emberi szabadságjogokat biztosító intézményeket, erősítette az állami-nemzeti függetlenséget, segítette betagozódásunkat a világpolitikába és a világ szellemi életébe. S mindennek gazdasági alapjaként erősítette a piacgazdaság megszilárdítását.

Magyarország történelmének következő fejezete – mondjuk ismételten – a konszolidációtörténelme lehet.

A konszolidációról

A konszolidáció nem nyugalmi állapot. A konszolidáció a politikai, a gazdasági, a társadalmi működőképesség intézményes rendszere. Szabályozott rendszer. A szabályok – törvények, rendeletek vagy a társadalom által elfogadott köznapi szokásrendek – korlátozzák, de védik is az egyént.

A proletárdiktatúra túlszabályozott a politikai rend érdekében. A diktatúra egyik lényegi sajátja volt az egyéni szabadságjogok alárendelése az állami mindenhatóságnak. S ezt a mindenhatóságot az adminisztráció képviselte „a nép nevében”. A rendszer bomlásának egyik sajátossága: nem új szabályozási rendszer kialakítása, hanem általában a szabályozás lazítása. Nő az ügyintézésben, az emberek megítélésében az „informális kapcsolatok” szerepe. A rendszer bomlik, de nem épül új (polgári) rendszer. 1988 látszik a korszakhatárnak. Ekkor már a gazdaság terén a régi rend működésképtelensége nyilvánvaló és megkezdődik a tudatos áttérés a polgári gazdaság intézményeinek kiépítésére. Ez már nem „reform”, hanem „váltás”. Nem a régi rend működőképessé tétele a cél, hanem egy új rend kialakítása. (Legalábbis így látszik ma. Majd ez is a kutatók részletezésére vár.)

A rendszerváltás folyamata soha nem receptek vagy „menetrend” alapján halad előre. Magyarországon sem. Sok a rögtönzés. Természetesen. Le kellett váltani a régi intézményeket, mindenekelőtt azokat, amelyek a diktatórikus rend maradványaként még éltek 1990 után. Az államhatalmi ágazatok (törvénykezés, igazságszolgáltatás), a végrehajtás (kormányzati munka), az önkormányzatok és a központi hatalom viszonya, az államelnök jogköre, az alkotmánybíróság helye stb. demokratizálásának folytatása állt „természetesen” a rendszerváltó politika központjában. E területen rendezetlen (alulszabályozott) maradt viszont: kik és milyen funkciókban, szerepkörökben „kívánatosak” a politikai rendszerváltásban, kik a „persona non grata”-k? A külföldi – NDK, csehszlovák, lengyel, szovjet – példák sem voltak használhatóak, hiszen az 1990 előtti magyar állami és pártrendszer sokkal jobban szolgálta a magyar nemzet és a magyar társadalom érdekeit a szovjet megszállás idején, mint a szomszéd államok politikai rendszerei. És a rendszerváltásban érdemeiket senki nem tagadta. Így azután máig nincs egységes szabályozás: a régi erőszakszervezetben vagy netán pártapparátusban tisztséget betöltők essenek köztisztviselői korlátozás alá vagy sem? Egyáltalán: lehet-e intézményben viselt funkció alapján vagy pedig csak egyénileg korlátozásokat bevezetni? Akárhogy is lenne – akár a kollektív, akár az egyéni felelősség alapján –, a szabályozás –, ma már mindenki érzi: kutatók, nem kutatók –, a szabályozás elmaradhatatlan. Az egyértelmű szabályozás ugyanis nemcsak korlátozás, hanem a szabadság feltétele is. Hogy utána ne legyenek „jó demokraták”, meg „még jobb demokraták”, „jó hazafiak”, meg „még jobb hazafiak”. Ahogy pszichológus barátom mondja: a lelki-emberi konszolidáció legalább olyan fontos, mint a gazdasági és a politikai rendszer konszolidációja.

Tovább. A rendszerváltás folyamatában újra kellett gondolni nézeteinket államról, nemzetről, egyén és állam viszonyáról. A szabadságjogok biztosítása rendben lévőnek látszik, annak ellenére, hogy sokak szerint nem védi elég hatékonyan az államhatalom a kisebbségi jogokat... (És kutatóink sem tudnak mit kezdeni az etnikai-vallási csoportok, de ugyanígy a szociális érdekcsoportok reprezentációjával a törvényhozásban. Legalábbis az egykamarás parlament keretében megoldhatatlan ez. S ezzel – ahogy kutatóink mondják – éppen az egész identitáspluralizmusnak a kifejlődését – korunk egyik legfontosabb liberális elvének érvényre jutását – korlátozza a mai államrendszer: csak a pártpolitikai identitás kap országos képviseletet.) Önkormányzatok – községi, megyei – és alakuló régiók viszonya, az adófizetők pénzének újraosztási rendszere, lokalizálása – nem technikai vitakérdés, hanem államrendszerről vallott felfogások különbségének vitája.


Tovább. Hogyan segítsük a határokon túli magyarok magyarságának megtartását? Végre szabályozást kezdeményeztünk, még ha az adminisztráció egyeztetési hibái rontottak is lehetőségeinken. (Jelenlegi kutatások legalábbis erről beszélnek.) De rögzült legalább az alapelv: a határokon túli magyar legyen a szomszédos állam hűséges állampolgára, de közben őrizhesse meg magyar nemzeti identitását. Hiányzik viszont az elv közép-európai szintű végiggondolása: a magyarországi nem magyarok nemzeti megmaradásának feltételeit hogyan biztosítjuk mi Magyarországon, és hogyan segítik azt a szomszédos államok? Amíg nincs megegyezéses szabályozás, maradnak az állandó államközi akciók, huzavonák. (Éppúgy, ahogy a politikai közszereplés korlátozásának, szabadságának szabályozottsági hiánya állandó személyi háborúkhoz vezet. És őszintétlenséghez, hazudozásokhoz, elhallgatásokhoz.)...

A szabályozottság: értelmes rend teremtése. Amikor az egyén, a közösség tudja, mihez tartsa magát, életét, pályáját, céljait megteremtheti. Mert tudja, hogy hol vannak az értelmes korlátok, meddig terjed szabadsága. S tudja, hogy a mozgás határokon belül védelmet találhat.

A szabályozottság: a kötelmek és szabadságjogok biztosítása. Az egyén tudja – legyen szó állampolgári, nemzeti, világnézeti, pártpolitikai identitásról –, milyen kötelmeknek kell eleget tennie, hogy „jó állampolgár” lehessen – de akkor azután senkinek nincs joga informálisan ezt elvitatni tőle, netán lehazaárulózni. Tudja, mi a követelménye annak, hogy jó magyar lehessen – de akkor senkinek nincs joga saját magát magyarabb magyarnak nevezni és neki nincs joga a másikat lenacionalistázni, és így tovább és így tovább...

Állami–nemzeti jelképeinkről

A konszolidáció: lehetőség. Nem „magától”, természeti törvényszerűséggel bekövetkező állapot. Kialakulása attól is függ: az állam és a társadalom vezetői felismerik-e a kínálkozó lehetőséget, s hogy képesek-e szellemileg és tetterőben arra, hogy a konszolidációs folyamathoz szükséges intézményeket létrehozzák, megerősítsék.

A szabályozás a konszolidáció egyik eszköze. Amelynek használata nagy figyelmet kíván. Mindnyájan, kik a diktatúrában éltünk, túl érzékenyek vagyunk a túlszabályozásra. Mindnyájan, akik ismerjük a kelet-európai – s benne a magyar – történelmet, félünk, hogy az erős szabályozás kormányzati hatalomtúlsúlyhoz vezethet. De: mindnyájan, kik tanulmányozzuk az elmúlt évtizedek történelmét, tudjuk: szükséges az egyént, kis közösségeket védő szabályozottság...

A kormány ez év szeptemberében szakértői bizottságot létesített „a magyar nemzetet és államot megjelenítő intézmények és jelképek megnevezésének, elhelyezésének, a nemzeti és állami ünnepek és protokoll szabályainak, valamint a nemzeti és állami jelképek és ezek használatának rendszerezett áttekintésére, továbbá a történelmi hagyományokat, a magyar kultúrát, az államhatárokon belül és kívül élő magyar nemzet és a Magyarországon élő nem magyar nemzetiségek kötődését erősítő, a különböző társadalmi csoportok, civil szervezetek ez irányú törekvéseit befogadó, az európai szokásokkal összehangolt rendszerbe illeszkedő javaslatok kidolgozására”. A javaslatot mi, értelmiségiek tettük, a politikusok felismerték az ötlet politikai-társadalmi súlyát.

A szándék: konszolidált, szabályozott viszonyok teremtése egyén és közösség viszonyában. (Már amit szabályozni kell és érdemes.) Hogy mindenki pontosan tudja: mit kíván meg tőle a közösség, s választhasson, vállalja-e a közösséghez tartozás kötelmeit. S ha igen, akkor senkinek nincs joga őt kirekeszteni. Mert a „kirekesztő” az törvényt sért, és az büntethető. – Melyek az állampolgári és nemzeti közösség szimbólumai a himnusz, a címer, a nemzet vagy az állam lobogója –, melyek az állami-nemzeti ünnepségek színterei, amelyeket mindenkinek tiszteletben kell tartania. S hogy ne lehessen ezeket egyes – netán pártpolitikai – csoportoknak kisajátítani. Legyen szó himnuszról, nemzeti színekről vagy történelmi-kegyeleti helyekről. Megtalálni a formákat, amelyek között a határokon túli magyarság nemzeti hozzánktartozását, ugyanakkor lokális állampolgári hűségét is kifejezheti. S ugyanezt biztosítani a határokon belül élő nemzeti kisebbségeknek.

A szándék: láttatni az állam demokratizmusát. A jövő: tovább csökkenteni a végrehajtó hatalom túlsúlyát az államon belül. Még határozottabban – megjelenítésben is – szétválasztani a törvényhozást és a végrehajtó hatalmat. (Mert a kormány nemcsak egy pártkoalíció kormánya, hanem az ország kormánya is.) Méltó kiemelést adni a független igazságszolgáltatásnak, amely mint intézmény is a törvény előtti egyenlőség klasszikus elvét jelképezi.

A szándék: állami-nemzeti szimbólumainkat felülvizsgálni, rendszerbe foglaltatni, s egyben eszmecserét kezdeni magukról az állami-nemzeti intézményeinkről.


A szándék: egységes jogszabályi rendezést előkészíteni 2004 végére, az állam uniós tagságának remélhető időpontjára. S hogy e jogszabályban – ahogy például az Egyesült Államok vagy Németország jogszabályaiban az állami-nemzeti szimbólumokról – tükröződjék a polgár és állam, nemzet viszonya, valamint az egész társadalmi berendezkedés.

A szándék: viszonyunk megfogalmazása nemzeti történelmünkhöz, hagyományaink egészéhez. És egyben elhelyezni kultúránkat a világban.

A szándék: a független értelmiségiek elgondolásait szabadon megvitatni. Beszéljünk mi – a bizottság tagjai – kötődéseinkről, arról, hogy milyen államhatalmat, milyen nemzetet képzelünk magunknak a 21. században. S milyen viszonyt nemzeti történelmünkhöz.

A História vállalása

A szakértői bizottság 6 témában dolgoz ki alternatív álláspontot:

1. Az állami és nemzeti – politikai, kulturális – intézmények elhelyezése.

2. Az állami, nemzeti, társadalmi, egyházi ünnepek rendje.

3. A szorosabban vett állami-nemzeti jelképek megnevezése és használata: címer, zászló, himnusz.

4. Kitüntetések.

5. Az önkormányzatok és az ország megjelenítése.

6. Az állami, nemzeti, egyházi, pártpolitikai rendezvények lehetséges színterei, a rendezők kötelezettségei.

A História szerkesztősége már a tavasszal megkezdte a felkészülést e tematika történeti tárgyalására. Először az állami reprezentációs intézmények elhelyezését, ezen belül is a budai királyi vár történelmét tekinti át. (Jelen számunkban.) Ezután a zászló-, a címerhasználat ókori, majd hazai gyakorlatát mutatja be. Majd később is közöl esettanulmányokat az állami és nemzeti jelképek, társadalmi-egyházi ünnepek történelmének köréből.


1. Épületek az állami reprezentáció szolgálatábanMAROSI Ernő

Épületek az állami reprezentáció szolgálatában

Minden államhatalom szívesen láttatja magát, az állam szervezetét épületként, amelyben a részek ideálisan épülnek egymásra. Ugyanezért – és nem csak meghatározott használati funkciók betöltése vagy munkaalkalmak teremtése érdekében – az állami reprezentáció kitüntetett témái az épületek, építkezések. Ahogyan az állam elméletében a rendszerezés alapjait az ókori gondolkodás vetette meg, az épületek funkcionális osztályozásában sem lehet megkerülni az antik építészetelméletet.

I. Az ókor középületei

Hasznosság és ékesség

Vitruvius* ókori római építész-író mindenekelőtt a hasznosság (utilitas) szempontjából különbözteti meg az épületek típusait, amelyeknek mindig megfelelő elrendezés (dispositio) felel meg, s ebből a hozzájuk illő (decus) ékesség (venustas) is levezethető. Az építés két „osztálya” közül az egyik az, amelyre közterületen (in publicis locis) kerül sor, a másik a magánépítkezés.

A középítészet római szempontból nyugodtan azonosítható az állam (res publica) építkezéseivel. Vitruvius osztályozása szerint a középületek állhatnak védelmi, vallási vagy közhasznú cél szolgálatában. Ezt a felosztást érvényesítette Vitruvius egész művében, előbb (I. könyv) tárgyalva a városépítészetet, különös tekintettel a falak és a tornyok elrendezésére, aztán a templomokat (III–IV. könyv), végül a profán középületeket (V. könyv), úgymint: fórumok és a bazilikák, kincstárak, börtönök, tanácsházak, színházak, fürdők, palaestrák, kikötők. Vitruvius körültekintése oly nagy volt, hogy látszólag csak e kategóriákat kell – ahol szükséges – modern megfelelőikkel helyettesítenünk: bazilikák helyett érthetünk pl. vásárcsarnokokat, tőzsdéket, bírósági palotákat, akár kongresszusi központokat is; az antik tanácsházak utódai tágabb értelemben a modern irodaházak, szűkebben a parlamenti épületek; a mi korunk palaestrái különféle sportágak pályái, stadionjai.

Az ilyenfajta megfelelések azért jogosak, mert a mindenkori állam a későbbi évszázadokban valójában még az ókori berendezkedés örököseként igyekszik megjelenni.

II. A középkor építkezései

Az antik hagyomány

A középkori államok építészetében meghatározó az antik hagyomány, de jelentős módosulásokkal. Egyrészt az építészet a középkorban már határozottan két, egyházi és profán ágra oszlott. Másrészt, az uralom jellegének megfelelően, a profán építészetben inkább az antik magán lakóépületek, a nagyszabású antik magánházak és villák váltak a középkori uralkodói paloták többé-kevésbé híven követett mintaképeivé. Olyanok, amilyeneket valamikor a római császárok Rómában, a Palatinuson, Tivoliban vagy Spalatóban építtettek. Nagy Károly (800–814) uralkodói palatiumainak épületegyütteseiben például – a legtöbbet emlegetett, s nagyrészt ma is fennáll az aacheni – az egyes épületekben is, elnevezéseikben is meghatározó az antik hagyomány. Ennek folyamatosságát azután más uralkodók építkezései képviselték (a pápáké a római Lateránban, a bizánci császárok palotaegyüttese Konstantinápolyban, a gótoké Ravennában stb.). Valamennyi voltaképpen magánház, székhely (residentia).

Torony, vár

Az egyszerűség kedvéért itt a Nagy Károly-i hagyomány folytatójának tekinthető középkori Pfalz (a német szó a latin palatium származéka) kötelező alkotórészei pontosan tükrözik a változásokat.

Az épületegyüttes katonai-védelmi jellegének kifejezője mindig egy torony – lakótoronyként a komfortot a biztonságnak alárendelő építészeti forma.

Az együttesnek fontos része a tulajdonképpeni palota (palatium, Palas), amely nagyobb befogadóképességű teremként („lovagterem”) tanácskozások színhelye.

A középkori uralkodói székhely elengedhetetlen része a kápolna, mint a magán istentisztelet helye. (A kápolna


eredetileg az ereklyekincs s a – világi és egyházi – kincstár őrzőhelye, mely nevét a frankok fő ereklyéjéről, Szent Márton fél köpenyéről – már nem cappa, csak cappella– kapta.)

Fő része továbbá a bekerített, az uralkodó kíséretét befogadó térség, szó szerint az udvar. Nem mellékes továbbá a bekerítés minősége: várfalakkal (melyeket lehetőleg lőréses pártázatok koronáznak), kaputoronnyal.

A tornyos, kerítőfalas erődített vár vagy lakóhely a középkorban általános hatalmi szimbólummá(a hatalom katonai támaszpontjává) vált. A vár magánhatalom szimbóluma is volt. A városi kommunamozgalmak lerombolták a városok nemesi lakótornyait. Ez a folyamat zajlott le az itáliai városállamokban, amikor az arisztokraták uralmának megdöntésekor sorra lerontották a régi nemesi tornyokat. Az itt-ott fennmaradt magányos példákon kívül a legszebb kivétel San Gimignano tornyos városképe a 13–14. századi köz- és magánpalotáival. A valamikor önálló városállam Észak-Itáliában a 20. századi Manhattan középkori előképe: nyilván a hatalmi viszonyok hasonlósága alapján.

A reneszánsz épületei

A sok torony helyét a város tanácsának erődített, tornyos székhelye foglalta el: Firenzében előbb a guelfek várszerű székháza, a Bargello, majd a Signoria tornyos erődje, a Palazzo Vecchio(13. század). Kialakult e városházák funkcionális rendje is, különösen a különböző létszámú belső és külső tanácsok üléseit szolgáló termek elrendezésével. E termek nagy méretűek, rendszerint osztatlanok, famennyezettel vagy fa dongaboltozattal fedettek (mint pl. Padovában a Palazzo della Ragionéé, a vicenzai Basilica középkori magja). Alkalmasok a nagy létszámú tanácskozó testületek befogadására. A demokratikus kormányzati formát szolgáló és megjelenítő építészeti térformát jelentenek.

Máig jól ismert, sok közösségi funkciót egyesítő építészeti forma alakult ki a német városházákban: kezdve az italmérés jogát szolgáló Rathauskellertől a földszint különféle hivatalaitól (köztük van rendszerint a piacon használt mértékek felügyelete), az ítélkezés nyilvánosságát szolgáló nyitott tornácon (Gerichtslaube) át az emeleti nagyteremig. Mindehhez járul a torony: védelmi, tűzbiztonsági és időjelző funkciói ismertek.

III. Az újkori paloták

Királyi lak a városban

Problematikusabb a királyi hatalom jelenléte a városban. Szívesebben különült és határolódott el tőle, különösen, ha terepadottságok is elősegítették citadella kiépítését. Jellemző Párizs esete, ahol a Capetingek királyi palotaegyüttese az Ile-de-la Citén fejlődött ki. Itt a mai Palais de Justice részben őrzi az együttes maradványait; kevesebbet a palota magjából, de teljes épségben IX. Szent Lajos palotakápolnáját (1240-es évek), a Sainte-Chapelle-t, s a IV. Szép Fülöp (1285–1314) idején épült nagy palota Conciergerie-nek nevezett alsó szintjét. Az emeletet egykor a középkori Európa egyik legnagyobb csarnoktere foglalta el, a rendiség jellegzetes tértípusa, amely éppúgy a parlamentarizmus szolgálatában állt, mint a máig álló londoni Westminster Hall, vagy az avignoni pápai palotában a Salle du consistoire. A Valois-kat (1328–1589) mindenekelőtt a Jacquerie (1358) és Étienne Marcel lázadásának (1356–58) esetei tanították meg arra, hogy a király a város közepén könnyen válhat a polgárság foglyává. Ezért két nagy, modern erőd közé fogták a polgárvárost: nyugat felől a Louvre-t (a 12. század végétől) építve ki, északkeleten pedig a Château de Saint-Antoine-t, a Bastille-t (1370). V. Károly szívesebben lakott újonnan épített vincennes-i várkastélyában. Ugyanúgy, ahogyan a Louvre 17. századi pompás újjáépítése ellenére XIV. Lajos óta a francia királyok szinte állandó tartózkodási helye Versailles volt. Jellemző, hogy 1789-ben a rendeknek Párizsból Versailles-ba kellett menniük, s ott a konvent céljának a kastély labdaháza felelt meg. Ugyancsak jellemző, hogy a forradalom párizsi eseményeinek színhelye kezdetben a városháza volt.

Kastély a városon kívül

A fejedelmi reprezentációnak a városból való fokozatos kihúzódása azonban nem csak politikai okokkal magyarázható. A katonai jelentőségű állami erődítmények biztonságánál a késő középkortól kezdve becsesebb az udvarok kényelmi igényeinek, fényűzésének, kultúrájának inkább kedvező vidéki rezidencia; a vadászkastély, várkastély kötetlenebb épülettípusai. A villák kifejezetten az antikvitás életformájának felélesztését jelentik, a természetközelségre való igényt jelzik. Korai példáik a Mediciek és kortársaik villa rusticái, I. Ferenc (1515–47) Loire menti, az angol uralkodóház Temze-parti kastélyai. A várakat kéjlakok, kastélyok váltják fel, ezeknek neve is gyakran utal a kellemesség keresésére: Belvedere, Monbijou, Sanssoucistb. Az udvarával természeti környezetbe, kiterjedt és szabályozott parkok, változatos rendeltetésű építmények együttesébe kivonuló uralkodó kastélyában a legfőbb feudális birtokosként reprezentál: fényben, pompában.


Minden főváros mellett ott találhatók a közeli kastélyegyüttesek, mint a pápai Angyalvár mellett a vatikáni palota, Párizs közelében Versailles, Berlin mellett Potsdam, Bécs közelében Schönbrunn, Pétervár mellett Carszkoje Szelo stb.

Győzelmi útvonalak

Ugyanakkor az abszolút uralkodó nagy gondot fordít székvárosának lehetőleg szabályos és rendezett kiépítésére, palotákkal, udvari templommal, de természetesen kaszárnyákkal is. Már a 17. században megkezdődött annak a párizsi Louvre-tól kiinduló sugárútnak diadalútként való kiképzése, amelyhez a forradalmi, majd a napóleoni korszak meg a köztársaságok mind hozzátették a magukét – legutóbb Mitterrand a Louvre piramisával (1989) s a Défense diadalkapujával.

Egy állami székhely nem nélkülözheti a Paradeplatzot. Berlinben a katonai díszszemlékre méretezett és berendezett Unter den Linden militarisztikus jellegén alig változtat, inkább elgondolkoztat kultúrafelfogásuk jellege felől a brandenburgi választófejedelmek, majd porosz királyok ma hiányzó városi kastélya közelében az operaház s az egyetem jelenléte. Ezt az útvonalat a Brandenburger Toron túl nemcsak az 1871-es győzelem után hosszabbították meg a Tiergartenen keresztül a győzelem oszlopának hadi trófeájával, hanem később, az NDK idején is, a dolgozók felvonulási útvonalával, a Stalinalleéval. Pétervárott a városszerkezetnek a Nyevszkij proszpektnél is fontosabb tengelye a flottafelvonulások útvonala, a Néva folyó. (Az anekdota szerint Hruscsovot nem kápráztatta el a washingtoni Mall, mert úgy vélte, hogy e nemben Pétervár nagyszerűbb. Igaza volt...)

A példák kimeríthetetlenek, s mindegyik aprólékos monografikus elemzést igényelne. A futólagos áttekintés csak arra mutathat rá, hogy az állami reprezentáció keretei az ókorból vették alapformáikat, amelyek mai állapotukat a 17–18. században nyerték el. A 19. és a 20. század ezeket a kereteket töltötte ki a maga civilizatórikus igényei szerint: színházakkal és hangversenytermekkel, múzeumokkal, stadionokkal, hidakkal.

IV. Magyarország

És Magyarország? Itt mai tudásunk szerint minden más országnál inkább egybeesik az állami lét és az építészet.

Több központ, 11–14. század

Az európai értelemben vett, az antik hagyományban gyökerező építészet az államalapítás korában kezdődik. Úgy tudjuk, mindenekelőtt kolostorokkal és székesegyházakkal. Bizonyára királyi várakkal is. Talán ilyenekre utal a három Fehérvár (Székes-, Gyula- és Nándorfehérvár), melyeknek fehérsége kőépületeket jelenthetett a szokásos (favázas) földvárakkal** szemben. Ilyen, az egész 10. századi Közép-Európában szokásos, a kőépítkezéseket megelőző sáncvár maradványai kerültek elő nemrég az esztergomi várhegyen is. Esztergom lakótornyát is Fehér toronynak hívták – persze, a III. Béla (1172–96) korit, de az éppúgy 11. századinak a helyén épült, ahogyan a 12. század végi Esztergom Pfalz-szerű épületcsoportja a korábbi kőépületeket váltotta fel.

Amit középkori világi építészetünkről tudunk, megfelel az európai építészet alakulásának s a változások ütemének. A tatárjárás (1241–42) után épített várak típusa megegyezik európai kortársaikkal. Még a Nagy Lajos (1342–82) uralkodásának kezdetén a budai Várhegyen emelt István-vár is lakótoronyból, palotaszárnyakból és erődfalakkal körülvett térségből állott. Károly Róbert (1308–42) nyilván nemcsak a város ellenségessége miatt kerüli Budát, hanem követi a 14. századi uralkodók várostól távolodó rezidenciaválasztását is.*** Házát, mely csak fokozatosan épült ki kastéllyá, Visegrádon a fellegvár védelmében építette. Nagy Lajos idején jelennek meg az első, nagyobb komfortra és lakályosságra berendezett várkastélyok (Diósgyőr, Zólyom).

A székváros, 15. század

A székvárosi palota tudatosan reprezentatív kialakítására (címerdísszel, szoborsorozattal) először Zsigmond (1387–1437) törekedett Budán. Építkezéseinek – a védelmi rendszer megerősítésén s a lakószárnyak tetemes bővítésén kívül – fontos elemei ismerhetők fel egy nagy, reprezentatív lakótorony elkezdésében (már a középkor Csonkatoronyként ismerte, utóbb rettegett börtön lett). Nagy, kétszintes palotája, akár parlamentnek is megfelelő, fadongás emeleti nagyteremmel a török uralom idején lőporraktárként repült a levegőbe (1578), s ugyanekkor pusztult el a palota előtti téren épített udvari Szent Zsigmond-prépostság temploma. Hasonló jelentőségű volt másik, az 1420-as évek második felében, a birodalom kormányzására alkalmasabb helyen elkezdett pozsonyi várkastélya is. Mindezek modernizálása a Mátyás (1458–90) által legitimitás-pótlékként választott római származás-fikció szellemében s az itáliai reneszánsz all’antica törekvéseinek stílusában történt. Mátyás és utódai villáikban, vadászkastélyaikban (Visegrád, Nyék) a városon kívüli villához kapcsolódó


életforma követésére is törekedtek.

A budai Vár

„Vajon mikor leszön jó Budában lakásom?” – Bornemisza Péter (1535–84) amikor ezt írta, még nem tudhatta, hogy az ország hosszú időre elvesztette fővárosát. Az uralkodói rezidencia hiánya évszázadokra korlátozta a magyar állami reprezentációt is. Ezért sem Pozsony időleges székhelyként való használata (koronázásokra, országgyűlésekre), sem az uralkodói reprezentáció egyéb formái nem kárpótoltak. A török kiűzése (1686) után igen nehéz a legendássá vált fényes budai székhely valóságos királyi székhellyé alakítása. Azt a vágyat, hogy az eredetileg szerény, kastélyszerű épület legalább időről időre részesüljön a valóságos udvar fényéből, nagyrészt meghiúsította a Habsburgok vonakodása. Mária Terézia apácákat, majd egyetemet telepített a várba, amely legalább helytartói, nádori udvari funkciót csak a 19. század elején öltött. Nagyszabású, igazán uralkodói székhelyet sejtető formáját és méreteit csak Ybl Miklós és Hauszmann Alajos munkájával, a 20. század elejére nyerte el. Állandó „udvart” pedig tulajdonképpen csak Horthy Miklós kormányzó tartott benne.****

A polgári állam reprezentációja

Hasonló, az állami reprezentációt szolgáló más épületek magyarországi sorsa is. Nagy részük a civilizált, polgárosodott nemzetállam követelésének felel meg. Civilizatórikus jellegüknek megfelelően mindegyikükhöz határozott gyakorlati cél kapcsolódik: nyilvánvaló ez a Lánchíd, a Nemzeti Múzeum, a Nemzeti Színház esetében. Ismételt, már a reformkorban kezdődő kísérletek, tervpályázatok készítik elő az Országház emelését is. „A hazának nincsen háza / Mert fiainak nem hazája” – Vörösmartynál (1846) világosabban senki sem érzékeltette, hogy a modernizáció célja a nemzetállam követelése is: a politikától függetlenül, a civilizatórikus felzárkózás egyben a függetlenséget is szolgálja.

A kiegyezés utáni korszakban azután egybeesik az alapítások korszakának ( „Gründerzeit” ) modernizációs törekvése az állami reprezentációval. Nem véletlenül, ez az időszak az állami reprezentáció és az építkezés kapcsolatának magyarországi fénykora, s egyben modellje is: mérce és nosztalgiák forrása.

Vannak e fejlődésnek figyelemre méltó specifikumai is Budapest városszerkezetében. Az a sajátos helyzet állt elő, hogy a monarchikus jelleg és a parlamentarizmus különös módon polarizálódott. Pest vált a nemzeti intézményeknek, a törvényhozásnak, az igazságszolgáltatásnak, a pénzintézeteknek területévé, s Buda a rezidenciává, amely a maga közelébe vonzotta a kormányzatot, mindenekelőtt a miniszterelnöki rezidenciát s a legfontosabb minisztériumokat, levéltárat – utóbb a diplomáciai képviseletek egy részét is. A kettőnek, a hagyományosnak és a modernnek vizuális-urbanisztikai kapcsolata soha nem valósult meg harmonikusan: a királyi vár, illetve a Lánchíd meg a modern Budapesten is tűzzel-vassal megvalósított „avenue” , az Andrássy út között nem alakult ki szerves kapcsolat. A millenáris triumfus színhelyeként s egyben a nemzeti kultúra intézményeinek városközpontjaként 1896-tól kezdődően kialakított Hősök tere utóbb – paradox módon – a vesztes háborúra való emlékezés helyévé vált.

* Vitruvius: a legnevesebb római építész, aki Kr. e. 25–23 között írott tíz könyvből álló művében (De architectura) összefoglalta kora építészeti ismereteit.

** Fehérvár elnevezésére vö. Benkő Loránd: Mióta lehetnek Fehérvár helyneveink? História, 1991/1. szám. (A szerk.)

*** Vö. erre Kubinyi András cikkét e számunkban! (A szerk.)

**** Vö. erre Magyar Károly cikkét e számunkban! (A szerk.)

2. Képek


1. A király úr színe elõttZSOLDOS Attila

A király úr színe előtt

Személyes jelenlét – írásbeli kérvényezés

Rogerius mester „Siralmas ének” című munkájában (1243 körül) így jellemezte a tatárjárás utáni Magyarországot: „Nagyon gyakran panaszkodtak [a magyarok] amiatt ..., hogy a király az ország szokásjoga ellenére és az ő elnyomásukra saját akarata szerint elrendelte, hogy a nemesek, bármily kimagasló rangúak is, nem indíthatják el peres ügyeiket az ő udvarában, és nem mondhatják el neki dolgaikat élőszóval, hanem kérvényeket kell benyújtaniuk a kancellárokhoz, és tőlük kell ügyük befejezését várniuk. Emiatt számosan sokáig tartózkodtak az udvarban a legcsekélyebb ügy miatt, hogy kénytelenek voltak a kiadások fejében lovaikat és más holmijukat eladni, és sokszor ügyük elintézése nélkül kellett távozniuk. Mert – ahogy mondogatták – a kancellárok egyeseket elnyomtak vagy felemeltek, ahogy éppen kívánták, hiszen a királlyal csak az ő felkeresésük után lehetett beszélni. Ezért általában és nyíltan azt vallották az emberek, hogy ezek az ő királyaik, és azt mondogatták, hogy nincs is nekik más királyuk.”

Az írásbeli kérvényezés bevezetése komoly sérelem volt a magyarok számára, érthető tehát, hogy Rogerius a „gyűlölködés” szóval illette a király és a nemesek viszonyát. IV. Béla (1235–70) reformját mi néhány száz év távlatából teljes joggal értékelhetjük az írásbeliség térhódítását elősegítő újításként, a hivatali ügyintézés egyfajta modernizációját jelentő „pozitív lépés”-ként. A kortársak azonban alapvetően másként ítélték meg a helyzetet. A kérvényezést igazán gyűlöletessé az tehette, hogy megszakította az uralkodó és alattvalói között a személyes kapcsolatot. Márpedig az Árpád-korban az alattvalók elvárták királyuktól, hogy hatalmát személyesen gyakorolja.

Ez a hagyomány természetesen sem azt nem jelentette, hogy a király a maga személyében járt el minden ügyben, sem azt, hogy az uralkodóval bárki bármikor személyesen találkozhatott: az Árpád-kori népesség nagy többsége nyilván csak a pénzérméken láthatta királyát, vagy úgy sem. A király életének nagy része mindazonáltal a nyilvánosság előtt zajlott, csakhogy ennek a nyilvánosságnak a kereteit javarészt a királyi udvar intézménye jelölte ki.

I. A királyi udvar

Az „ország közepe”

„Az Árpádok udvara” sokkal inkább személyek meghatározott körét jelölte, mintsem egy bizonyos, földrajzilag meghatározható helyet. A középkor ugyanis – nemcsak Magyarországon, hanem szerte a latin Nyugat világában – nem ismerte a mai fogalmaink szerinti „főváros” intézményét. Azok a települések – mint Esztergom, Székesfehérvár vagy később Óbuda, illetve Buda –, amelyeket hajlamosak lennénk az Árpád-kori Magyarország egymást váltó „főváros”-ainak gondolni, valójában királyi „székvárosok” voltak, melyek legfőbb közös vonása az volt, hogy mindegyikben királyi palota állt.

Ezen túlmenően az említett települések együttesen jelenítették meg a modern fővárosra jellemző vonásokat.

Esztergomban gyűjtötték össze a 12. század elején a királyi adókat, s sokáig itt működött az ország egyetlen pénzverő helye.

Székesfehérvár a dinasztia szakrális központjaként élvezett kiemelkedő helyet az ország településeinek sorában: itt koronázták a királyokat, s a 12. század elejétől kezdve a leggyakrabban itt is temették el őket.

A tatárjárás előtti évtizedekben a király a húsvét előtti nagyböjt időszakát rendszerint Óbudán töltötte igazságszolgáltatási és kormányzati ügyeknek szentelve idejét, végül az utolsó Árpád-házi király, III. András (1290–1301) az 1247-ben alapított Budán töltötte ideje nagy részét, amint az okleveleinek keltezési helyei alapján megítélhető. Valójában tehát az Esztergom–Székesfehérvár–(Ó)Buda által kijelölt háromszög alkotott egy olyan központi régiót, melyet – kitüntetett szerepe miatt – a kortársak „az ország közepé”-nek neveztek. Az államkormányzat központjává azonban e régió egyik települése sem vált: az ott működött, ahol a király éppen tartózkodott.


Udvartartás és királyi tanács

A királyi udvar alapvetően két szférára tagolódott. Az egyik volt a tulajdonképpeni udvartartás, amelynek személyzetét az itteni szolgálatra beosztott szakácsok, lovászok, hírnökök és egyéb ezernyi feladatot ellátó szolgák alkották, gondoskodva a királyi család és az udvarban tartózkodók mindennapi ellátásáról és kényelméről.

Az udvar másik, ettől határozottan elkülönülő szférája sokkal inkább politikai jellegű volt. Rendszerint ugyanis a király környezetében tartózkodtak az ország legfontosabb egyházi és világi főméltóságainak viselői. Ők alkották a királyi tanácsot, mely az operatív politikai döntések meghozatalában jutott szerephez. „Amikor [a magyarok] királyuk udvarában összejönnek, az előkelőbbek közül némelyek széket visznek magukkal, és országuk állapotáról tárgyalni tanácskozni el nem mulasztják” – írta erről a 12. század közepén egy német krónikás. IV. Béla egyébiránt ezen a régi szokáson is változtatott: Rogerius megemlékezik arról, hogy a király megtiltotta az előkelőknek, hogy jelenlétében leüljenek, sőt, székeiket – látványos és meglehetősen egyértelmű gesztusként – el is égettette.

Az udvar minden kétséget kizáróan már a keresztény királyság megszervezésének idején kialakult, jóllehet kezdetben meglehetősen tagolatlan intézményként működött. Élén az „udvar ispánja” állott, mely tisztségből fejlődött ki a nádori méltóság. A 13. század elején további udvari méltóságviselők tűnnek fel forrásainkban: a gazdasági ügyekért felelős tárnokmester, illetve a lovász-, az asztalnok- és a pohárnokmester. (E három utóbbi tisztségviselő konkrét kötelezettségeiről jószerével semmit sem tudunk, legfeljebb azt feltételezhetjük, hogy jelképes feladataik lehettek az udvari ceremóniák során.)

Bejáratos nemesek

Nyilvánvaló előnyökkel járt, ha valaki bejáratos volt a királyi udvarba, hiszen ott számos lehetőség kínálkozott arra, hogy különféle szolgálatokkal hívja fel magára az uralkodó figyelmét. Érthető tehát, hogy ez a lehetőség csak a megfelelő kiváltságokkal rendelkezők számára adatott meg. Eredetileg csupán az Árpád-kor tradicionális nemessége élvezte ezt a kiváltságot. Ők akkor is megjelenhettek az udvarban, ha éppen semmi olyan tisztséget nem viseltek, ami erre feljogosította volna őket. Pereiket a vidéki királyi bíróságok mellőzésével az udvarban intézhették, fiaik pedig az udvarban nevelkedhettek, gyakran a királyi család gyermekeivel együtt, ami esetenként előnyösen befolyásolta a felnövekedett ifjú karrierjét.

A király életének legfontosabb eseményei széles nyilvánosság előtt zajlottak: mindazok, akik nem tartoztak a királyi udvarhoz, többnyire ezen alkalmakkor láthatták uralkodójukat. A király koronázása, házassága s végezetül temetése kétségkívül ezen események közé tartoztak. (Milyen kár, hogy ezek lefolyásáról forrásaink szinte egyáltalán nem tájékoztatnak bennünket!) Konkrét adatok híján is feltételezhető, hogy az ünnepségek során a király közvetlen közelében az udvar tagjai tartózkodtak, míg a többieknek legfeljebb az ünneplő tömeg szerepe jutott.

Katonai mozgósítás

Valamivel több esély kínálkozott arra, hogy valaki a király színe elé jusson azon alkalmakkor, amikor az uralkodó országát járta. Ennek egyik – mégpedig meglehetősen gyakori – indoka lehetett, ha hadjáratot indított. Az Árpád-kor végéről származó adat szerint a mozgósítás elrendelését követően a király Székesfehérvárra ment, ahol is a hadjárat a „királyi zászló felemelésével” vette kezdetét. A vonuló királyi sereghez útközben csatlakoztak a katonáskodásra kötelezettek, akiknek a tábori körülmények közepette megintcsak több alkalmuk nyílott a királlyal való személyes érintkezésre, mint egyébként.

Az Árpádok ugyanakkor békeidőben is az év nagy részét úton töltötték udvarukkal együtt. Már Szent Istvánról (1000–38) feljegyezte a krónikás, hogy „legfőbb szokása az volt, hogy az összes egyházat, amelyet ő alapított, minden évben ... meglátogatta”. Példáját utódai is követték, s a 11–12. századból származó adatok arról tanúskodnak: a királyok útjait valóban úgy szervezték, hogy a nagyobb egyházi ünnepeket lehetőleg valamely jelesebb egyházban – püspöki székhelyen vagy monostorban – ülhessék meg.

A hatalomgyakorlás külsőségei

Az országjárás szokása mindazonáltal aligha ezen kegyes célnak köszönhette kialakulását. A gyakorlat – mely általánosnak mondható egész Európában – alapvetően kettős célt szolgált. Egyfelől ugyanis a középkor technikai lehetőségei nem tették lehetővé, hogy az uralkodók egyetlen helyre gyűjtsék be a birtokaikon megtermelt javakat, célszerű volt tehát azokat a helyszínen felélni. Ez a gazdasági jellegű magyarázat sokáig


kizárólagosnak volt mondható, s ma sincs ok kételkedni abban, hogy a királyi utak hátterében ilyen megfontolások is álltak.

Kétségtelennek látszik ugyanakkor, hogy legalább ilyen súllyal esett a latba az is, hogy a királynak országát járva módja nyílik részint hatalmának látványos külsőségek mellett történő reprezentálására, részint pedig uralkodói kötelezettségei ellátásárais. Nyilván nem véletlen, hogy az országjárás szokásának fénykorából, a 11–12. századból vannak adataink arra, hogy a jelesebb ünnepek alkalmával a királyt ismételten megkoronázták. Az ünnepi koronázás persze nem volt azonos a királyavató szertartással, egyedüli célja az ünnep fényének emelése volt. Esetenként azonban politikai jelentősége is lehetett, mint az gyanítható például Salamon király (1063–74) történetéből. Miután ugyanis Salamon kibékült unokafivéreivel, Géza, László és Lampert hercegekkel, I. Béla király (1060–63) fiaival, a húsvétot együtt ülték meg Pécsett. „Ott aztán ... – írja a krónikás – Géza herceg tisztességgel a maga kezével tette fel a koronát Salamon király fejére az ország főembereinek jelenlétében, és úgy vezette be dicsőséggel Szent Péternek, az apostolok fejedelmének királyi bazilikájába a szentmise meghallgatására.” A gesztus politikai jelentősége nyilvánvaló: I. Béla fiai így ismerték el királyukul Salamont. Ez a körülmény nem kerülte el a krónikás figyelmét sem, hiszen elbeszélését így folytatja: „látván pedig a magyarok egész gyülekezete, hogy békesség van a király és a hercegek között, és kölcsönös szeretettel vannak egymás iránt, magasztalták Istent, ki szereti a békességet, és nagy vigalom volt a nép között.”

Igazság szolgáltatása

Az országjárás ugyanakkor arra is alkalmat adott, hogy a király legfőbb kötelezettségének, az igazság kiszolgáltatásának is eleget tegyen. A középkor embere az igazságszolgáltatás fogalma alatt nemcsak a megsértett jogrend helyreállítását értette – azaz a bíráskodást –, hanem a követendő jog megállapítását – azaz mai fogalmaink szerint a törvényhozást – is. Az ebben az értelemben vett igazságszolgáltatást tekintették az uralkodó legfőbb kötelezettségének, melynek a király lehetőleg személyesen tesz eleget. Az uralkodó személyes bíráskodására persze csak a legfontosabb ügyekben került sor, a többi perben az ország bírói joghatósággal rendelkező méltóságai jártak el. Nem véletlen azonban, hogy a középkori Magyarország legfontosabb bíróságai a király személyes ítélkezéséből alakultak ki. Ez történt mind a nádor, mind az országbíró esetében: a két tisztség viselői – amellett, hogy a királyi udvar elöljárói voltak – alkalmilag helyettesítették a királyt bírói ügyekben, s ebből a helyettesítő szerepből fejlődött ki előbb a nádor, utóbb az országbíró bírósága.

A korai időkben mindazonáltal a király esetenként kisebb ügyekben is személyesen járt el. Ennek sokat idézett példáját III. Béla (1172–96) egyik oklevele tartotta fenn, mely egy – mai fogalmaink szerinti – végrendelkezés körülményeit előadva megjegyzi, hogy abba a király „egy vasárnapon Sene ispán házában egy tölgyfa alatt” ülve adta beleegyezését. Az uralkodó és alattvalói közötti efféle patriarchális kapcsolatot látták veszélyeztetve azok, akik lázadoztak a IV. Béla által bevezetett írásbeli kérvényezés ellen.

2. Képek


1. A királyi vár és lakói a középkorbanKUBINYI András

A királyi vár és lakói a középkorban

Egy középkori országban kiemelkedő szerepe van az uralkodó állandó lakhelyének, hiszen ez az ország központja, amelyet innen kormányoznak, de itt lehet a legegyszerűbben a fejedelemtől (királytól) kegynyilvánításokat kieszközölni.

I. „Utazó királyság”

Esztergom, Visegrád, Óbuda

A valóságban azonban az állandó királyi rezidencia viszonylag későn alakult ki. A korai középkorban az ún. utazó királyság érvényesült: az uralkodó rendszeresen végigutazta birodalmát, legfeljebb bizonyos nagy ünnepeket tartott (pl. húsvétot) mindig egy helyen. Ennek a szokásnak nagyon gyakorlati okai voltak: az uralkodói jövedelmek jó része terményjáradék volt, amelyek szállítása drága volt, így azokat a helyszínen élték fel. A rossz utak és a nagy távolságok nehezítették a közlekedést is, így az alattvalók a legegyszerűbben úgy intézhették el ügyeiket, ha az uralkodó az országrészükbe látogatott.

Magyarországon sem alakult másként a helyzet. Lényegében a 14. század elejéig nem beszélhetünk állandó királyi rezidenciáról, lakóhelyről.* Igaz, a király gyakran tartózkodott esztergomi várában. Nem véletlenül lett ez a város érseki székhely. A pénzbeli járadékot a megyésispánoknak Kálmán király (1095–1116) törvénye 79. cikkelye értelmében Szent Mihálykor (szeptember 29.) Esztergomba kellett vinniük. Esztergom mellett figyelembe kell venni Székesfehérvárt, ott koronázták meg a királyokat, sőt gyakran ott is temették el őket. A 12–13. század fordulójától harmadik olyan helyként, ahol az uralkodó rendszeresen megfordult, Óbuda is igazolható. Ide vezette III. Béla (1172–96) Barbarossa Frigyes német császárt, és többnyire itt töltötte a nagyböjtöt az uralkodó. Így megmagyarázható, miért nevezték az Esztergom–Székesfehérvár–Óbuda által bezárt háromszöget az „ország közepének”, mint amely a legjobban megközelíthető.

A változás kezdetei a 13. század második felére tehetők. Bár már Imre király (1196–1204) 1198-ban az érseknek adta az esztergomi királyi házat, igaz, azzal, hogy az köteles az uralkodót ott vendégül látni, IV. Béla végleg a főpapnak adományozta 1256-ban. Az 1241. évi tatárjárás után IV. Béla (1235–70) erődített várost alapított a pesti új hegyen, ez lett az új Buda, a mai budai Várhegy. A 13. század második felétől az uralkodók egyre gyakrabban tartózkodtak itt vagy Óbudán, ahol még II. András (1205–35) egy új várat építtetett. Egyre szükségesebbé vált – akár külföldön –, hogy a király távolléte idején is legyen egy hely, ahol az alattvalók ügyeiket intézhessék, így kialakulóban volt egy mai értelemben vett főváros.

Visegrád

Az uralkodása elején kiskirályokkal küzdő I. Károly (1308–42) 1315–23 között a délvidéki Temesvárra helyezte székhelyét, majd ezt áttette az „ország közepén” fekvő Visegrádra. Károly a visegrádi vár alatt palotát építtetett magának.

Visegrád az 1410-es évek végéig maradt a királyok fő rezidenciája, noha a 14. század második felében az udvar többször, rövidebb-hosszabb ideig, már Budán élt. Visegrádon működött a király kancelláriája, okleveleket kiállító intézménye, amely nélkül nem lehetett – az írásbeliség terjedése következményeként – ügyeket elintézni. Itt ítélkeztek a királyi bíróságok is, amelyek akkor is működtek, ha az uralkodó távol volt. Bár a király a középkor végéig gyakran megfordult az ország más tájain, az udvartartás székhelye immár állandó helyet kapott.** 1330-ban itt követett el merényletet Zách Felicián a királyi család ellen és sebezte meg Erzsébet királynét. Úgy látszik, még nem érvényesült a későbbi udvari etikett: az épp ebédelő királyi családot bántatlanul megközelíthette egy fegyveres. (Felicián egész családját büntetésként kiirtották.)

1335 novemberében a visegrádi királyi palota volt az ún. visegrádi kongresszus színhelye, amelyen Csehország és Lengyelország ellentéteit kellett tisztázni. Megjelent Luxemburgi János cseh király és fia, Károly (a későbbi IV. Károly német császár), valamint III. Kázmér lengyel király (a magyar király sógora, Erzsébet királyné testvére). A kongresszus teljes sikerrel járt, és mintegy mellékesen Ausztria ellen is léptek: új kereskedelmi utat határoztak meg Csehországon keresztül Magyarországra, amely kikerüli Bécs árumegállító jogát. A kongresszus alatt állítólag a csehek ellátására naponta 2500, a lengyelekére pedig 1500 kenyeret sütöttek. Borból 180 hordó


fogyott el.

II. A budai Vár

Árpád-kori lakhely?

Közben az amúgy is könnyebben megközelíthető Buda az ország vezető, politikailag is irányt adó városává fejlődött. A meghalt uralkodókat székesfehérvári eltemetésük előtt Budára hozták megsiratni, az új megkoronázott király első útja pedig ide vezetett, hogy fogadja alattvalói hódolatát. Mint láttuk, alapítása óta gyakran játszott rövidebb-hosszabb ideig királyirezidencia- szerepet is, a 15. század első évtizede végétől Buda elestéig (1541-ig) pedig az maradt. (Ebben az időben Visegrád mintegy mellékrezidenciának számított, ahová az uralkodó vadászni vagy egyszerűen pihenni járt.)

A budai királyi palota története ma sem tisztázott teljes egészében. A késő középkori királyi lakhely a Várhegy déli részén állt, ott, ahol a mai palota. Az 1686. évi ostrom idején, amikor Budát sikerült visszafoglalni, a régi királyi rezidencia rommá vált, az új építkezések pedig részben eltüntették a régiek maradványait, részben más falakat építettek föléjük. Így a több évtizedes régészeti kutatás sem tudott mindent tisztázni. A legnagyobb, ma sem eldöntött kérdés, az Árpád-kori királyi lakhely helye. Azaz: itt volt-e, vagy máshol. Adataink vannak ugyanis a városban is egy királyi házra.

A kérdés megértése szempontjából gondolnunk kell a Várhegy fekvésére. Ez egy hosszan elnyúló, háromszög alakú fennsíkot alkot, amelynek déli sarkán áll a régi-új palota, azaz a háromszög két hosszú befogója találkozásánál. Budát IV. Béla egy újabb tatár támadás elleni védekezésre alapította, így logikus lett volna erre a sarokra várat építeni, annál is inkább, mert itt alacsonyabb és lankásabb a hegy, alatta fekszik a fontos dunai átkelőhely, a pesti rév. (Nem ritka az európai középkori erődített városoknál a háromszög alakú típus, ahol a vár mindig a két befogó közti sarokra épül.) A másik lehetőség, ami összekapcsolható a 13–14. század fordulóján említett városbeli királyi házzal, a keleti befogó és az északi átfogó találkozásánál, a mai Táncsics u. 9. számú háznál lévő, egy időben tényleg királyi kézben volt telekkel az azonosítás. Sajnos, régészetileg egyik helyen sem igazolható teljes biztonsággal az Árpád-kori lakhely léte.

Ami biztos: a 14. század közepére tehető a vár legmagasabb tornyának, az István-toronynak az építése, amelynek alsó szintje ma is megvan a jelenlegi palota déli fala alatt. Mellette és tőle északra egy hosszúkás négyzet alakú, középudvaros, négyszárnyú épület állott. Az István-torony nevét Nagy Lajos (1342–82) király öccséről, István hercegről kapta, aki bátyját nápolyi hadjáratai idején itthon képviselte. A szakirodalom ezt a palotát István-várnak nevezi, noha eredetileg csak a tornyot nevezték így. Mivel István herceg az 1350-es évek közepén elhunyt, az István-vár építése ez elé tehető. Nagy Lajos az 1360– 80-as évek között észak felé tovább bővítette a palotát.

Zsigmond fővárosa

A legnagyobb építési korszak Zsigmond király (1387– 1437) kormányzása idejére esik. Zsigmond uralkodása idején jött létre alaprajzában az a középkori palota, amely egykorú látképekről, ill. az ásatási eredményekből ismert. Az István-vártól északra egy belső udvar helyezkedett el, amely szélén egyes épületeket még Nagy Lajos építtetett. Itt állott a keleti szárnyon a kétszintes kápolna is. Zsigmond ettől északra egy második udvart is létesített. Ennek nyugati oldalán egy hatalmas tornyot kezdett építtetni, amit azonban nem fejeztek be. Ez az ún. Csonkatorony vált a budai Vár börtönépületévé. A második – ez István-várával együtt a harmadik – udvar északi lezárását egy hatalmas palota képezte, felső emeletén impozáns nagyságú teremmel. A két belső udvar körüli épületkomplexum között, valamint az északi palota előtt nagy száraz árkot ástak. Zsigmond ezen kívül az István-torony keleti oldalán is emelt egy épületet. (Ennek emeleti gótikus nagyterme és az alatta lévő pince, valamint a torony nyugati oldalán három földszinti szoba a Zsigmond-építkezésekből helyreállítva ma is látható.)

A második szárazároktól északra, de részben délre is már a város terjedt el. Az itteni utca melletti házakat az udvar kisajátíttatta vagy – enyhe nyomással – megvásárolta és lebontatta. Így egy hatalmas szabad térség alakult ki a palota és a város között, amit fallal zártak el. Valószínűleg a külső udvar északi részén (más felfogás szerint a belső udvarban) állott az először a 15. század közepén említett Friss-palota.

Mátyás idejében – kisebb munkáktól eltekintve – inkább csak reneszánsz stílusú építkezések folytak, amelyek kisebb mértékben II. Ulászló idején is folytatódtak. A palota végső építészeti rendszere azonban nagyjából már Zsigmond alatt készen állott.


Az épületegyüttes alapterületét tekintve is Európa nagyobb uralkodói rezidenciái közé tartozott, és igazán reprezentatívnak számított – amelyről az egykorúak csak elragadtatással tudtak megemlékezni. Sajnos, belső beosztásáról forrásaink csak keveset árulnak el, az ásatások is általában csak pince- és földszinti helyiségeket engedtek – egy-két kivétellel – rekonstruálni. Azt biztosan tudjuk, hogy a keleti (dunai) szárnyon, a kápolna mellett, az emeleten volt Mátyás könyvtára elhelyezve, állítólag a közelében keresendő a király hálószobája is. Valószínűsíthető, hogy az uralkodó és felesége magánlakosztályai a déli kisudvar körüli épületekben, az egykori István-vár területén voltak. Talán nem véletlen, hogy a kápolnától a déli nagy csarnokig húzódó szárnyban három, az István-torony melletti délnyugati három helyiség előtt pedig egy emésztőgödör került elő, ahová az emeleten lévő árnyékszékekből jutott le a fekália. (Visegrádon ezt a célt a palotával összekötött árnyékszéktorony látta el.) Árnyékszékekre ugyanis nagy szükség volt, hiszen a palotát sokan lakták és bizonyos alkalmakkor még többen látogatták. Elképzelhetetlen, hogy a két belső udvar körüli reprezentatív célokat szolgáló épületekben ne lettek volna, ezekre azonban jelenleg nincs adatunk.

A palota funkciói

A budai királyi palota legalább három funkciót kellett hogy ellásson. Az elsődleges nyilván az uralkodó és udvartartása lakóhelye volt. Ehhez járult – mivel a király kormányozta az országot – az államigazgatás és a királyi ítélkezési jog ellátására szolgáló intézmények elhelyezése. Végül, de nem utolsósorban a díszes palotának kellett az alattvalók és a külföldi követek előtt az uralkodó nagyságát reprezentálni. Ez a középkori ember számára szimbolikus jelentőségű is volt, mint ahogy az uralkodó megjelenésével kapcsolatos ceremóniák is. Magyarországon ez nem volt korábban különösen kiépülve, a királlyal viszonylag egyszerűen érintkezésbe lehetett kerülni, ami különösen jól látszik Mátyás király uralkodása első felében. A gyakran háborúzó, tábori körülmények között élő uralkodó akár közkatonákkal is találkozhatott személyesen. (Korábban, mint láttuk, Zách Felicián is bejutott az ebédelő királyi családhoz.) Miután azonban Mátyás feleségül vette 1476-ban Beatrixot, a nápolyi király leányát, az bevezette a szigorú külföldi etikettet, így a király megközelítése nehézzé vált.

A királyné udvartartása

Középkori udvarokban különös jelentősége volt az uralkodók feleségeinek. A királynéi, fejedelemasszonyi udvartartásoknak egyébként nagy kulturális szerepet tulajdoníthatunk. Mivel ide sok udvarhölgy is tartozott, jelenlétük mérséklő hatást gyakorolt a férfiakból álló nyers királyi udvarokra. Valami furcsa véletlen következtében 1440 és 1526 között csak 29 évben élt királyné a budai várban, 57 évben pedig özvegy vagy nőtlen király uralkodott. Ez azt jelenti, hogy a nagyszámú udvartartás kizárólag férfiakból tevődött össze, hiányoztak az udvarhölgyek, sőt az udvarhoz tartozó urak is többnyire vidéki birtokaikon hagyták asszonyaikat, annál is inkább, mert uruk távolléte idején nekik kellett a birtokokat kormányozni. Így természetesen az udvari kultúra is nehezen terjedt, a konzervatív magyar urak pedig rossz szemmel nézték, ha egy külföldről jött királyné, részben magával hozott udvarhölgyeivel, új szokásokat vezet be. Beatrixon kívül különösen nehezményezték Habsburg Mária királyné, II. Lajos (1516–26) felesége szokásait, az állandó táncmulatságokat és más szórakozásokat.

III. Udvartartás

Udvari nemesség

A királyi udvartartásnak Európa-szerte több feladata volt. Az uralkodó mindennapi ellátásán és annak megszervezésén, személyi biztonsága biztosításán kívül uruk presztízse megtartása és növelése, továbbá az államkormányzatban és igazgatásban való közreműködés tartozott ide. Az udvari nemességnek nagy politikai és társadalmi szerepe volt az Anjou- és Zsigmond korban. A helyzet lényegében nem sokat változott Mátyás és a Jagellók uralkodása alatt sem. A gyűjtőnéven „aulicusnak”, középkori magyar néven „palotásoknak” nevezett udvari nemességen belül egyrészt rangosztályok léteztek az apródtól az udvari lovagig vagy familiárisig. Egyesek speciális szolgálatokat láttak el, mint a kamarások vagy asztalnokok. Ők érintkeztek különben leginkább személyesen az uralkodóval.

Nagyszámú rétegről van szó. Az udvari nemesség létszámát a közismerten szegény II. Lajos uralkodása idején, fizetésük alapján – beszámítva a király által fizetett lovas csatlósaikat – minimálisan 650 főre becsülhetjük. Ez elit katonai erőt is képezett, közülük került ki az uralkodó ezer lovasból álló bandériuma. Egy időben azonban nem tartózkodtak mind az udvarban, csak akkor, ha a király mindenkit meghívott. (Az udvari huszárok egy része pl. Mohács előtt a végvárakban állomásozott.) Egyharmadukkal, egynegyedükkel azonban mindig számolhatunk Budán.


A kiszolgáló személyzet

Természetesen nem csak az udvari nemességből állt az udvartartás. Idetartozott a királyi kápolna személyzete, a papságon kívül az ének- és zenekara. A konyhában minimálisan 32 személy dolgozott, legalábbis 1525-ben ennyi kapott fizetést. Köztük nyolc szakácsmester, akik ezt a tisztet turnusszerűen látták el, és a somogyi Szakácsi és Vid helységekből való kisnemesek voltak. Egyéb személyek a király ruhamosója (nemes volt), orvosai, borbélyai, ajtónállói és egyéb szolgálattevői. Az istállóban 61 lovász és kocsis kapott fizetést, ők azonban feltehetően nem tartózkodtak a palotában, hiszen a királyi istálló a vár alatt, a Duna közelében állt.

Kormányzati központ

A vár kormányzati központ is volt. Az udvari nemesség tagjait is gyakran bízta meg a király ad hoc kormányzati feladatok ellátásával, a lényeges azonban a valódi igazgatási és bírósági személyzet volt. A királyi tanács tagjai tanácsülésekre rendszeresen megjelentek a palotában, azonban nem laktak ott, mert a nagyurakhoz tartozván vagy házat vettek a városban, vagy lakást béreltek ott. Ugyancsak magánházakban laktak a hivatalnokok és a bírósági személyzet is. Arra nincs adatunk, hogy Budán külön kancelláriai, bírósági vagy kincstári épület lett volna. (Bécsben már Mátyás uralkodása idején [1458–90] külön kancelláriai épület volt.) A bírósági ítélőmesterek ugyan gyakran szállásaikon ítélkeztek, ami ellen a törvények is felléptek, a nagy bírósági ülésszakok, az ún. oktávák idején azonban a palotában ülésezett a bíróság, már csak azért is, mert ezen olykor a király maga is megjelent. Ez azt jelenti, hogy az oktávák idején tele volt a palota – feltehetően annak északi, város felőli része – az ide összesereglő peres nemesekkel és azok ügyvédjeivel. A kincstár, amelynek központjában legalább 30 hivatalnok dolgozott, ugyancsak a palotában működött.

Katonai őrség

Meg kell említeni még a vár katonai őrségét és annak parancsnokát, a budai várnagyot. Itt létszámról fogalmunk sincs. A várnagy gyakran, de nem mindig, azonos személy volt a budavári udvarbíróval, aki ugyancsak a várban lakott, és aki Mátyás uralkodása kezdetétől a királyi uradalmak fő jószágkormányzója volt. Feltehetően ő fizette ebből a vár őrségét, ezért nincs erre adat a kincstár számadáskönyveiben. Neki is voltak számvevői és egyéb alkalmazottai.

Összefoglalva tehát elmondható: naponta minimálisan ezer fő dolgozott a várban, ennek egyharmada pedig ott is lakott. Különleges alkalmakkor – pl. bírósági ülés idején – akár kétszer annyian megjelenhettek. Királyi esküvők, csúcstalálkozók esetén előkelő vendégekkel is tele volt a vár. Zsigmond például 1412-ben a lengyel és a boszniai királyt, 1424-ben pedig a bizánci császárt, a dán királyt és a német birodalmi fejedelmeket fogadta fővárosában. A királyi várnak tehát mind nemzetközileg, mind itthon igen nagy szerepe volt.

* Vö. erre Zsoldos Attila cikkét e számunkban. (A szerk.)

** Vö. erre Buzás Gergely cikkét e számunkban. (A szerk.)

2. Képek


1. Visegrád mint királyi székhelyBUZÁS Gergely

Visegrád mint királyi székhely

A középkori Magyarország szívében elhelyezkedő területet, Székesfehérvár, Esztergom, Buda és Visegrád városainak négyszögét nevezték „Medium Regni”-nek, az ország közepének. Ez az elnevezés nemcsak e városok földrajzi elhelyezkedésére utalt, hanem központi politikai szerepére is. Az egész középkoron át ezek a városok voltak a magyar állam központjai: a királyi udvar és a hozzá kapcsolódó intézmények székhelyei.

Ispánsági központ, 11–12. század

E városok között Visegrád már a 11. században szerepet kapott, ugyanis az államalapítás idején Visegrád vára lett a hatalmas, királyi kézben lévő vadászterület: a Pilis erdő központja, ahol vadászatai során alkalmanként néha maga az uralkodó is megszállhatott. A visegrádi ispán lakóhelye a Duna partján emelkedő 4. századi római erődből kialakított kővár volt, amelyben a 11. század közepe táján már egy kőpalota is épült. I. András (1046–60) király ortodox monostort is emelt a település szélén. Fia, Salamon (1063–74) a vár mellett, az államalapítás kori plébániatemplom helyén új, díszes esperesi templomot építtetett. Salamon bukásával Visegrád sorsa is megpecsételődött.

A jelek szerint az András-ággal szemben I. Béla és utódai a pilisi királyi szálláshelyek közül Visegrád helyett a szomszédos Dömös királyi udvarházát részesítették előnyben: I. Bélát itt érte végzetes balesete (1063), és Szent László (1077–95) dömösi tartózkodásáról is fennmaradtak adatok, végül pedig a László által utódául kiszemelt Álmos herceg is itt rendezte be egyik legfontosabb rezidenciáját, ami mellé 1108-ban társaskáptalant is alapított. Visegrád ezekben az évtizedekben elvesztette korábbi jelentőségét: az esperes és talán az ispán is elhagyta. A település lassú sorvadását végül az 1242. évi tatárjárás zárta le. Ekkor pusztult el az ispáni vár, a monostor és a település is a templomaival együtt.

A menedékvár, 13. század

A tatárjárás után Visegrád új életre kelt. Az 1240-es évek végén Laskaris Mária királyné saját ékszereinek árából egy új, korszerű várat emelt a Visegrád fölé magasodó sziklás hegy csúcsára, majd az 1250–60-as években – feltehetően már IV. Béla parancsára – elkészült a fellegvárat a Dunával összekötő, tornyokkal erősített völgyzárófal-rendszer és a hatalmas hatszögletű, ötemeletes lakótorony, amely az itt áthaladó utat ellenőrizte. A fellegvár ekkor még csak egy háromszög alaprajzú falövből állt, sarkain egy kaputoronnyal, egy ötszögletű lakótoronnyal és egy toronyszerű palotával. A vár Pilis megye ispánjának volt a székhelye, de emellett a királyi család tagjainak alkalmi szálláshelyeként is szolgálhatott. Mint azt egy 1259-ből származó oklevél elmondja: a fellegvárat Mária királyné a Nyulak-szigeti (Margit-szigeti) apácák – és természetesen a köztük élő Margit hercegnő – számára építtette menedékvárként. Bár ilyen szerepet szerencsére soha sem kellett az erődítménynek ellátnia, de a tágas vár szállást nyújthatott a Pilisben vadászó király és kísérete számára. (Feltehetően egy ilyen alkalommal keltezett oklevelet itt IV. Béla 1265 októberében.)

A királyi rezidencia, 14. század

Visegrád szerepe Károly Róbert (1308– 42) uralkodás alatt gyökeresen megváltozott. Míg korábban a település csak alkalmanként szolgált királyi szálláshelyül, 1323-ban az Anjou uralkodó itt rendezte be fő rezidenciáját. A magyar korona megszerzéséért vívott harcok során magának sok ellenséget szerző uralkodó feltehetően nem ítélte elég biztonságosnak elődei fényűző, de csak gyengén erődített óbudai várát, vagy a Buda városában álló királyi kúriát, ezért választhatta lakóhelyéül az ország közepének legnagyobb erősségét, a visegrádi várat. Bár Visegrádot a király seregei már 1317-ben ostrommal elfoglalták Csák Mátétól, de Temesvárról a király csak Máté 1321-ben bekövetkezett halála, és északnyugat-magyarországi tartományának teljes felszámolása után költözött ide.

Ezekben az években jelentős építkezések indultak a visegrádi várban. Talán még az 1317. évi ostrom által okozott károk kijavításával függhet össze a fellegvár leomlott toronypalotájának egy új várfallal és mögötte feltehetően egy faszerkezetű épülettel való pótlása.

A királyi lakhelyet azonban nem ebben a komor erődítményben, hanem az alsóvár felújított lakótornyában alakították ki. A torony belsejét kőből épült válaszfalakkal kisebb termekre osztották: a földszintet négy, az


emeleteket két-két helyiségre. Az első emeletet dongaboltozatokkal, a legfelső, negyedik emeletet pedig bordás keresztboltozatokkal fedték le. A fölső szint boltozatai felett nagy hajítógépek felállítására alkalmas védőteraszt létesítettek.

A királyi udvar megtelepedésének köszönhetően a település hamarosan valódi szabad királyi várossá vált, amelyben az ország bárói és nemesei sorban építették fel nagyméretű udvarházaikat. Még az 1320-as években maga a király is építtetett egy házat a városban. Erről az egyetlen adatot a Képes Krónika őrizte meg, amely a Zách Felicián 1330-ban elkövetett merényletének helyszíneként jelöli meg a Visegrád „suburbium”-ában álló királyi házat. Ennek az épületnek a hiteles azonosítása ma még bizonytalan, de a későbbi királyi palota területén több olyan Károly Róbert kori udvarház maradványai előkerültek már, amelyek között kereshetjük a krónika által említett királyi házat is. Ezek nagyjából 15 x 30 m-es, az utcával párhuzamosan elhelyezett, téglalap alaprajzú, emeletes épületek. Falaik részben kőből, részben faszerkezetekből épültek. Földszintjüket általában csak raktárnak használták, lakószobáik az emeleten és a padlástérben helyezkedtek el. A szobákat gyakran padlófűtéssel (hypocaustum) látták el.

Károly király – talán éppen Felicián merényletéből okulva – élete végén már a védtelen városi háza helyett előnyben részesítette a nehezen megközelíthető és jól őrizhető fellegvárat. 1342. július 16-án ennek falai között érte utol a halál. A királyi lakhely számára a kaputorony két oldalára egy-egy emeletes palotaépület készült. A földszintjüket raktárak, illetve konyha foglalta el, az emeletüket pedig lakóterek: a keleti szárnyban egy nagy lovagterem, a nyugatiban pedig két helyiségből álló lakosztály: egy nagy ablakos teremmel és egy faburkolatos, kis ablakokkal megvilágított, valószínűleg hypocaustummal fűtött szobával.

Apja halála után a trónt öröklő I. Lajos (1342–82) továbbra is Visegrádon tartotta székhelyét. 1346-ban azonban az udvar váratlanul Budára költözött. A király, öccsének: András hercegnek, Johanna nápolyi királynő férjének 1345-ös meggyilkolása miatt 1347 tavaszán hadjáratot indított Nápolyba, de előtte az ország kormányzását másik öccsére, a gyermek István hercegre bízta. Istvánt az anyakirályné, az Óbudán székelő Erzsébet királyné saját rezidenciájának közelébe, Buda városába költöztette át. Számára egy új várat emeltek a város déli sarkában, amely később a budai királyi palota magjává vált.* A nápolyi háborúk idejére így a királyi székhely ideiglenesen Budára került, majd azok lezárása után is egy ideig még ottmaradt: Lajos csak 1355-ben költözött vissza Visegrádra.

A visszaköltözést újabb építkezések kísérték. Feltehetően ebben az időben bővítették ki a fellegvár palotaszárnyait: a két Károly Róbert kori egyemeletes palotára újabb szinteket húztak, az udvar északkeleti sarkába pedig, a korábbi faépület helyére, egy új, emeletes kőpalotát emeltek, földszintjén raktárakkal, emeletén egy három helyiségből álló lakosztállyal.

A legnagyobb jelentőségű átalakítást azonban a városi királyi palotában végezték. A korábbi királyi ház helyén lényegében ekkor alakíthatták ki azt a nagy kiterjedésű, több épületből álló palotát, ami a mai épületegyüttes közvetlen előzményét képezi. Sajnos a későbbi átalakítások miatt ma igen keveset tudunk ezekről az épületekről. A kamaraházat talán lehet azonosítani a mai palota délkeleti része alatt feltárt, félig faszerkezetű műhelyépülettel, de a kápolnának még nem kerültek elő régészeti maradványai. Feltehetően a palota déli részén is jelentős építkezések folytak ebben az időben, és ezekkel együtt alakították ki a palota első kertjét is.

I. Lajos király halála után lánya és örököse, Mária királynő, majd férje, Zsigmond király (1387–1437) is Visegrádon hagyta hivatalos rezidenciáját. Bár az 1395-ből fennmaradt mantovai követjelentésekből tudjuk, hogy az udvartartás ebben az időben gyakran tartózkodott Budán, annak ellenére, hogy ott nem állt rendelkezésre megfelelő épület számára, és így a király néha az esztergomi érsek házában volt kénytelen fogadni a követségeket. Erre a kényszerű megoldásra talán azért volt szükség, mert éppen ebben az időben folyt a legnagyobb ütemben a visegrádi palota újjáépítése.

Új igények

A korszak virágzó udvari kultúrája – amit ma a művészettörténet internacionális gótikának nevez – olyan új igényeket támasztott, amelynek a régebbi palotaépületek már nem tudtak megfelelni. A mintát a nagy nyugat-európai uralkodói központok: Párizs, London és mindenekelőtt a pápák székhelye: Avignon jelentette a magyar királyok számára. Egyre összetettebbé és nagyobbá váltak a lakosztályok, amelyek szobáit hatalmas üvegablakok világítottak meg és színes cserépkályhákkal fűtötték, falaikat drága kárpitok borították.

A lakóterektől ekkor különültek el és differenciálódtak különböző funkciók szerint az uralkodói rezidenciák hivatali és reprezentációs terei: számos nagyterem, az egyes hivatalok irodái és a megszaporodó udvari tisztviselők lakosztályai. Az udvartartás létszámának növekedése együtt járt az ő igényeiket kiszolgáló


szállások, raktárak, konyhák egész sorának építésével. Az Anjouk és Zsigmond király korában Európa legtekintélyesebb fejedelmi udvarai közé emelkedő magyar udvarnak is meg kellett felelnie ezeknek az új igényeknek, így a 14. század végére elkerülhetetlenné vált a visegrádi palota gyökeres átépítése.

A régi palota helyén – bár annál valamivel kisebb területen – egy sokkal igényesebb épületegyüttest emeltek. A palota előtt tágas térré kiszélesedő országútra nézett az épület homlokzatának középtengelyében emelkedő kaputorony. Jobb kéz felé egyemeletes lakóépület állt, amely a királyi udvartartás tagjainak, esetleg a vendégeknek szolgált szálláshelyül. Ezzel szemben a hegyoldalban emelkedett a kamara épülete: a pénzverdével és a tárnokház tornyával, felette pedig egy többszintes lakóépülettel, amely szintén az udvartartás és a vendégek rendelkezésére állhatott. A kaputoronytól balkéz felé helyezkedtek el a palota dísztermei, alattuk hatalmas raktárak és a nagy konyha.

Ehhez az épülethez csatlakozott a hegyoldalban emelt királyi lakópalota. A négyzetes alaprajzú emeletes épület középső udvarát három oldalon körbefutó, emeletes, gótikus loggia övezte, amelyhez egy szintén emeletes, torony formájú díszkút is csatlakozott. Az épület vízöblítéssel ellátott árnyékszékcsoportját egy különálló toronyban helyezték el, amelyet egy fedett hídon át lehetett megközelíteni. A csorgókutakat és az árnyékszékeket ellátó vízvezeték lehetővé tette egy fürdő építését is. A hideg-meleg folyóvízzel ellátott, kőből faragott káddal felszerelt fürdőkamra mellett egy padlófűtéses izzasztókamra is épült. A lakóépülethez két virágoskert is csatlakozott. A gazdagabban kiképzett keleti kertben egy díszes gótikus falikút készült, kerítésfala mentén pedig ülőfülkesorral díszített oszlopcsarnok futott végig. Ebből az oszlopcsarnokból hidak vezettek a királyi lakóépületbe és a palotakápolna királyi oratóriumába. A kápolna az épületegyüttes középtengelyében állt. A kápolna előtt egy szoborral díszített kisméretű terasz helyezkedett el.

Zsigmond nemcsak a palotában és környékén építkezett, hanem a fellegvárat is bővítette. Ő építette ki a vár harmadik, legkülső falövét, a belsővárban pedig az öregtorony mellett egy új palotaszárnyat: az asszonyházat.

Zsigmond király feltehetően elsősorban azért ragaszkodott a visegrádi székhelyhez, mert elődei, az Anjouk által választott rezidencia folytatólagos használata saját uralmának legitimitását fejezte ki. Amint azonban uralma megerősödött, új székhelyet választott magának: az ország legnagyobb városát, Budát. 1405 és 1408 között udvartartását a budai palotába költöztette át, majd az 1410-es években hozzáfogott új budai székhelyének nagyléptékű kiépítésébe, amellyel még visegrádi palotáját is felülmúlta.

Vidéki rezidencia, 15. század

Visegrád ettől kezdve csak egy vidéki mellékrezidenciája lett a magyar uralkodóknak, de Zsigmond és utóda, Albert még gyakran látogatták. Az igazi hanyatlás V. László (1445–57) korában következett be. Az Ausztriában nevelkedő fiatal uralkodó hosszú ideig nem is látogatott Magyarországra, később pedig Budán tartotta udvarát. Ez alatt az idő alatt Visegrád városát elhagyták előkelő lakói, így a település mezővárosi szintre süllyedt le, bár kiváltságait megtartotta.

A hanyatlás csak fokozódott Mátyás király trónra kerülésével, aki valószínűleg el is adományozta a korábban mindig királyi kézben lévő uradalmat feleségének, Podjebrád Katalinnak. Csak a királyné halála (1464) után jutott vissza a visegrádi vár a király birtokai közé, és még később szánta rá magát Mátyás, hogy feltámassza a hanyatló települést. 1473-ban újraalapította az elhagyott ferences kolostort, 1474-ben pedig adókedvezményekkel erdélyi szászokat próbált letelepedésre bírni a városba.

Beatrix királyné: uralkodói reprezentáció

A település azonban csak akkor virágzott fel igazán, amikor a király Beatrix nápolyi hercegnővel kötött házassága (1476 karácsony) után hatalmas építkezésekbe fogott a palotában és a fellegvárban. A királyné hívta fel Mátyás figyelmét a műpártolásban és építkezésekben megnyilvánuló uralkodói reprezentáció fontosságára. Az olasz királyné hírére számos olasz művész is útra kelt, hogy szerencsét próbáljon Magyarországon, és közülük többeket Mátyás a szolgálatába is fogadott. Természetesen a király által foglalkoztatott mesterek többsége nem Itáliából, hanem Magyarországról és a környező vidékekről származott, és nem az itáliai reneszánszot, hanem a közép-európai késő gótikát képviselte. Ennek megfelelően Mátyás építkezései is késő gótikus stílusban készültek, de egyes részleteikben már szerepet kapott a reneszánsz is.

Reneszánsz udvar

A visegrádi palotát 1477 és az 1480-as évek közepe között Mátyás teljesen felújíttatta, de eredeti elrendezésén alig változtatott, új épületszárnyat egyáltalán nem emeltetett. Az ablakokat, ajtókat, erkélyeket,


oszlopcsarnokokat, díszkutakat kicserélték. 1484 körül a királyi lakóépületben egy új lakosztályt alakítottak ki, feltehetően a trónörökös, Corvin János herceg számára. Az udvaron a régi loggia és kút helyén egy új – alul késő gótikus, felül reneszánsz – kerengőt építettek, az udvar közepén pedig felállították a reneszánsz, vörösmárvány Herkules-kutat. A kút mestere, a magyarországi kora reneszánsz legjelentősebb szobrásza, a traui születésű Giovanni Dalmata (1440– 1510) volt. Dalmata élete első felét Itáliában élte le, Róma legjelentősebb szobrászműhelyében, Andrea Bregno mellett dolgozott, majd az 1480-as évek elején került Mátyás udvarába, ahol a Visegrádon, majd a budai építkezéseken működő olasz-dalmát szobrászműhely vezetője lett. Szolgálataiért Mátyás 1488-ban egy horvátországi kastéllyal, Majkoveccel jutalmazta. A visegrádi Herkules-kút mellett még egy hasonló kutat készített a palotába, a Múzsák kútját, és feltehetően az ő tervei szerint épült a díszudvar reneszánsz loggiája is. A palotakápolnát Firenzéből, a Verrocchio műhelyből hozott fehérmárvány oltárokkal és szentségházzal rendezték be, amelyek vörösmárvány oromzatdíszeit Dalmata egyik munkatársa (Giovanni Ricci) faragta ki.

Mátyás király az épületek mellett a gyümölcsös- és szőlőskertet is felújíttatta és reneszánsz elemekkel bővítette: egy pergolásterasszal és a római szőlőskertek építményeit utánzó kerti mulatóházzal. Egy hársfákkal beültetett „függőkertet” is emeltek a kápolna elé, amelyre monumentális lépcsősor vezetett a palota fogadóudvaráról. E teraszt szabadtéri ebédlő és fogadóteremként használták, akárcsak az itáliai udvarokban a hasonló kerteket. A két virágoskertbe új díszkutakat állíttatott, amelyek közül csak a keleti kertnek, feltehetően 1483-ban, budai márványfaragók által készített, vörösmárvány, késő gótikus falikútja maradt fenn.

A fellegvárat is a palotához hasonló módon újították fel, bár sokkal szerényebb formában. Ott már nem készült reneszánsz díszítés.

Mátyás halála után Visegrád megőrizte mellékrezidencia szerepét: a Jagelló uralkodók is előszeretettel használták a palotát, a fellegvár – a koronázási ékszerek hagyományos őrzőhelye – pedig az 1492. évi törvények szerint az országgyűlés által megválasztott koronaőrök kezére került. I. Ulászló (1490– 1516) fejezte be a 16. század első évtizedében a palotához kapcsolódó ferences kolostor felújítását is.

Török végvár

1526-ban, a mohácsi csata után a palota berendezését és a koronázási ékszereket elmenekítették a török elől. A fellegvárat sikerült ugyan az odamenekült lakosoknak és szerzeteseknek megvédeniük, de a védtelen palotát mégis érték károk (a fosztogató török portyázók ekkor rombolták le például a Herkules-kutat). Ezeket csak Szapolyai János javíttatta ki, amikor 1539-ben, házasságkötése után feleségével, Izabellával itt töltötte a nyarat. Ekkor tartózkodott magyar király utoljára a visegrádi palota falai között. Öt évvel később Visegrád a török kezére került. A vár jelentéktelen török végvár lett, a város lakossága elmenekült, a gazdátlanul maradt palota pedig rombadőlt.

* Vö. Kubinyi András cikkét e számunkban! (A szerk.)

2. Képek


1. A királyi székhelytõl a kormányzói székhelyigMAGYAR Károly

A királyi székhelytől a kormányzói székhelyig

Fejezetek a budavári királyi palota és a Szent György tér történetéből

Felpillantva budavári királyi palotára vagy a Vár egészére, a hely sokunkban nyilván úgy él, mint a magyar államiság egyik legősibb történelmi központja, egyben jelképe. A napi sajtót figyelő közvélemény egy része hallott a Szent György téren álló Sándor-palotával kapcsolatos vitákról és a legújabb döntésről, mely szerint az a jövőben a mindenkori államfő hivatalául szolgál. A tájékozottabbak azt is tudják, hogy a második világháború előtt a Miniszterelnökség volt itt, és ugyanekkor a királyi palotát Horthy Miklós kormányzó lakta. Időben visszafelé haladva feldereng még talán IV. Károly koronázása, Erzsébet királyné és Ferenc József, vagy Mária Terézia királynő alakja, majd a török kor.

A következőkben a budai királyi palota és a Szent György tér kapcsán azt mutatjuk be, hogyan is vált e két hely az újkorban ténylegesen hatalmi központtá, és hogyan viszonyul ez általában Buda szerepéhez.

I. A közép- és török kori előzmények

Zsigmond, az építtető

A mai értelemben vett – Várhegy központú – Buda csak viszonylag késői település: a tatárjárás után – valamikor 1244–55 között – alapította IV. Béla király.* Bizonyosra vehetjük, hogy e jól megerődített és – tegyük hozzá – nagyszámú lakossal, azaz védővel (!) ellátott városon belül kezdetektől volt királyi szálláshely. E legkorábbi királyi szálláshely, vagyis palota helyének meghatározásáról azonban éles viták folytak.

A középkorkutatás általában úgy tartja, hogy Buda csak Luxemburgi Zsigmond alatt, 1405–8-tól alakult állandó királyi központtá, miután a királyi főhatóságokat Visegrádról ide költöztették.** Ettől kezdve a középkor végéig Buda és benne a királyi palota jelentősége többé-kevésbé töretlen. (Ez persze korántsem jelenti, hogy az uralkodók állandóan itt tartózkodtak volna!) Mindez az épületegyüttes fejlődésében is kimutatható. Az Anjou-kori palotát Zsigmond (1387–1437) bővítette ki igen jelentős mértékben, míg – a közhiedelemmel ellentétben – Mátyás inkább csak átépítőként játszott szerepet. A Zsigmond-féle palota előtti hatalmas Északi előudvar kialakítása vélhetőleg már Mátyás idejében jórészt megtörtént, de az ezt határoló, ún. északi zárófal felépítésére valószínűleg csak 1530–40 között került sor. Ezzel a palota északi határa elérte a mai Szent György tér – ami ez idő tájt még nem létezett – déli oldalát.

A török kor, 1526–1686

Buda 1541. évi, végső török elfoglalása után (ugyanis már 1526-ban, és 1529-ben is elfoglalták!) egykori királyi székhelyből tartományi (vilajet) központtá süllyedt. Mindez persze kihatással volt a palota sorsára is. Furcsa módon a budai pasák közül csak az első lakott itt. Utódai először valahol a mai Vízivárosban, majd az 1598-as ostromtól a várban, a mai Színház utcában, a Karmelita udvar helyén építették ki saját palotájukat, szerájukat. Ezzel átellenben, az utca túloldalán – valahol a honvédelmi minisztérium romjai helyén – volt a pasa helyettesének (kethüda) a palotája is.

A volt királyi palota elsősorban laktanyaként, fegyver- és lőporraktárként, valamint börtönként szolgált, s alkalmanként tanácskozásra, követek fogadására is igénybe vették. Élén a dizdár, azaz várfelügyelő/parancsnok állt. Az épületegyüttes ennek megfelelően csak a legszükségesebb karbantartásukat végezték el, a fő figyelmet inkább az erődítésekre fordították. A hajdan fényes királyi székhely így lassú pusztulásra volt ítélve. Ezt a folyamatot azonban nagymértékben felgyorsította egy 1578- ban bekövetkezett lőporrobbanás, majd a visszafoglalást megkísérlő ostromok (1598, 1602, 1603, 1684) ágyúzásai, és végül a visszavívást eredményező, 1686. évi ostrom, mely során újabb lőporrobbanás történt. A két robbanás különösen nagy rombolást végzett: egész épületszárnyak semmisültek meg a Zsigmond, illetve Mátyás kori palotaegyüttes északi és északkeleti részén.

II. 1686–1867

A török utáni újjáépítés, 1686–1740


Miután eloszlott az ostrom füstje, a palota és a város iszonyú pusztulás képét mutatta. Mégis, a leírtak ellenére a középkori palota számos épülete, ha romosan is, de fennmaradt. Egyes részek – pl. a Belső vagy Díszudvar (nagyjából a mai Oroszlános udvar helyén) nyugati szárnya és vele szemben a kápolna – falai több emeletnyi magasságban álltak! Újjáépítésükre, kivált királyi lakhely céljára azonban jó ideig senki sem gondolt, sőt inkább lebontásuk merült fel időről időre. Buda ekkor mindenekelőtt védendő erőd volt, s a lebontott anyagokat a várfalak kijavítására és új erődítések építésére használták fel. A veszélyelhárítást is szolgáló első romtalanítás után azonban a középkori palota csonka maradványai végül egészen 1714– 15-ig jószerével változatlanul álltak.

Ezzel szemben már röviddel az ostrom után hatalmas méretű katonai szertár, Zeughaus épült fel az egykori előudvar keleti felében, melynek északi homlokzatát az északi zárófalból és annak kaputornyából alakították ki. (A fegyvertár ugyan az 1723. évi nagy budai tűzvész idején leégett, de újjáépítéséről hamarosan gondoskodtak.) Az 1735-re elkészült új Zeughaus igényes barokk homlokzata– mely a korábbinál kissé északabbra került – képezte végül is a közben lassan kialakuló, mai értelemben vett Szent György tér délkeleti térfalát egészen a 19. század végéig.

Mindeközben a déli részen is elkezdődött végre a palota építése: a még álló középkori maradványok többségét (pl. a kápolnát) lebontották, az épülettörmelékkel pedig feltöltötték a várfalak mögötti, középkori eredetű udvarokat, helyükön teraszokat alakítva ki. E megnövelt felületen új, de meglehetősen egyszerű építményt emeltek, négyzet alaprajzzal, középen zárt udvarral. (Ez a III. Károly kori „palota” ma is áll: azonos a Budavári Palota „E” épületével, a Budapesti Történeti Múzeummal.) Az új tömböt nem az uralkodó, hanem a vár katonai parancsnoka és törzskara számára kezdték építeni. A munkák azonban csak kínkeservesen haladtak előre, s valójában az eredeti célnak megfelelő formában soha nem is fejeződtek be. (Maga III. Károly [1711–40] nem is járt soha Budán.)

Mária Terézia és a rendek, 1740–80

A magyar közvélemény azonban nem tudott beletörődni abba, hogy az ősi királyi székhely, Buda – amely 1703-ban városi kiváltságait is visszanyerte – hosszú távon az uralkodó által mellőzött helyszín legyen. A rendek ezért 1741-ben kérték, hogy Mária Terézia (1740– 80) a budai királyi palota felépítését engedélyezni kegyeskedjék. Erre azonban – Grassalkovich Antal kamarai elnök kitartó közbenjárásának eredményeként – csak 1748-ban került sor. Az engedély megadása azért sem eshetett nehezére a királynőnek, mert azt – az eredeti szándék szerint – közadakozásból felépített ajándékként kapta volna a magyar nemzettől. (Igaz, kikötötte, hogy ez nem jelentheti az adók emelését.)

A Mária Terézia-féle palota alapkőletétele már 1749-ben meg is történt, a kivitelezés teljes befejezésére azonban – elsősorban pénzhiány miatt – végül csak 1770–71-ben került sor. (A munkák finanszírozásában egyébként végül a királynő is egyre nagyobb mértékben részt vett.) Az „édes hazánk és nemzetünk dicsőségére és boldogságára Budán építendő királyi residentia”– ahogy arról az adakozásra felhívó szöveg szól –azonban felépülése után sem vált tényleges királyi székhellyé. Maga a királynő valószínűleg soha nem is gondolt erre komolyan. 1751-ben ugyan férjével együtt megtekintette az építkezést, majd 1764-ben rövid időre meg is szállt a még be sem fejezett palotában, de soha többé nem lépett a falai közé. Buda túl messze esett Bécstől, s a „magyar ügyek” intézésére Pozsony sokkal megfelelőbbnek látszott!

Mária Terézia a saját uralkodói jelenléte hiányából származó csalódást különböző „pótmegoldásokkal” igyekezett orvosolni. 1766-ban Budára érkezett Albert szász-tescheni herceg, királyi helytartó és neje – a királynő lánya –, Mária Krisztina főhercegnő,azonban aszámukra berendezett királyi palotát ők is csak alkalmilag lakták, s inkább hivatalos pozsonyi rezidenciájukat részesítették előnyben. Az így tulajdonképpen csak névleges funkcióval rendelkező épület egy részébe (1770-ben) a királynő az angolkisasszonyok apácarendjét költöztette. 1771-ben az ő őrzésük alá rendelte s a budai palotában helyeztetteel az akkor Raguzától visszaszerzett Szent Jobb-ereklyét. (Ennek céljára – a meglévő mellé – még egy külön kápolnát is építtetett.) Az apácákat azonban már 1777-ben továbbköltöztették, ugyanis a királynő ekkor elérkezettnek látta az időt a nagyszombati egyetem már korábban tervezett ide telepítésére. Ezzel együtt a palota alkalmi rezidenciaszerepe is megszűnt, azonban a Szent Jobbot továbbra is itt őrizték.

A Mária Terézia által építtetett palota tulajdonképpen csak kétharmad részben volt új. Az új együttesben a III. Károly kori épületetugyanis északnyugati nyúlványa kivételével megtartották, s hozzá északról két másik, hasonló léptékű tömböt építettek szimmetrikus elrendezésben. Végül a három együtt egységes barokk köntösbe lett öltöztetve. (Ezek a ma Budavári PalotaMagyar Nemzeti Galériához tartozó „C” és „D” épületei.)A középső tömb, a mai „D” épület volt az uralkodói párnak fenntartva, az első emeleten, a Dunára néző, keleti oldalon kialakított kettőzött lakosztályokkal, és mögöttük a nyugatra néző trónteremmel. Az északi szárny (ma: „C” épület) nyugati traktusában állt az új Szent Zsigmond-kápolna, s közvetlenül mellette, az udvaron az újabb Szent


Jobb-kápolna. Alapvetően ezt az épületrészt használták egyébként az apácák, de az uralkodói szárny földszintjét, sőt második emeletét is igénybe vették. Az egyetem itteni működése a épületkülsőben mindössze egy ponton eredményezett komolyabb változást: a középső szárny fölé többemeletes csillagvizsgáló torony épült.

A „tartományi” főváros, 1780–90

Buda az egyetem ide helyezése (1777) után kétségtelenül fontos tudományos szerepet nyert, azonban hajdanvolt királyi-kormányzati központ szerepéből jószerével semmit sem tudott visszaszerezni. 1760-tól ugyan egyre többször tartotta itt üléseit a tárnokszék, de ez nem jelentett alapvető változást helyzetében.

Komolyabb előrelépésre csak II. József (1780–90) trónra lépte után került sor. Az új uralkodó Budát tudatosan a magyar „tartomány” fővárosává akarta tenni. Ezért 1784-ben Pozsonyból ide helyezte át aHelytartótanácsot, a Magyar Kamarát, a Főhadparancsnokságot és az Országos Levéltárat, Pestről pedig a Királyi Kúriát. A parancsnokság átmenetileg a királyipalotában, a többi intézmény a Várnegyedben nyert elhelyezést. (Az egyetemet ezt megelőzően Pestre költöztették.) Az uralkodó többször is megfordult Budán. A magyar fővárost érintő ténykedésének mintegy szimbolikus betetőzéseként, 1790-ben Budára, a királyi palotába hozatta át a Szent Koronát és a koronázási jelvényeket, amelyek azonban végül csak a király halálát követő napon, február 21-én érkeztek meg új helyükre. (A koronát sokáig az északi szárnyban, a Szent Zsigmond-palotakápolna bejárata fölötti helyiségekben őrizték.)

II. József intézkedései előbb áttételesen, majd nagyon is közvetlenül érintették a palotától északra lévő, a barokk korban fokozatosan „L” alakúvá formálódó teret és környezetét. Az előbb Zeughaus Platznak, majd az 1760-as évektől Georgi Platznaknevezett tér kontúrjában már sokban közelít a mai Szent György térhez. Környékén a fegyvertár mellett kezdetektől több laktanya, valamint néhány polgári épület és két nagyobb egyházi intézmény állt: a részlegesen újjáépített, középkori eredetű Szent Zsigmond prépostsági templom és a pasák egykori palotája helyén felépült karmelita kolostor. Előbbit azonban – miután a Mária Terézia-féle palota északi szárnyában felépült az új templom – ekkorra már elbontották. Az igen lassan elkészült és csak 1763-ban felszentelt karmelita kolostor azonban éppen a II. József által elrendelt szerzetesrend-feloszlatásoknak esett áldozatul. Miután szerzetesei elhagyták, a lakószárnyból átmenetileg lakások, a templomból katonai raktár lett.

Hamarosan azonban újabb változás történt. Az uralkodó rendeletére a volt klauzúrából kaszinót alakítottak ki, míg a templomot a máig is álló Várszínházzá építették át 1787-ben. (Ez ma a téren az egyetlen intézmény, amely, ha megszakításokkal is, de eredeti rendeltetésének megfelelően üzemel!) Végül, áttételesen, II. József Buda jelentőségét növelő intézkedéseinek tudhatjuk be, hogy 1787–1790/91-ben a tér nyugati oldalán felépült a Teleki grófok palotája, a város korabeli legnagyobb civil építménye. Ez a palota az addig jellegtelen, döntően katonai garnizon jellegű tér szempontjából önmagában is óriási presztízsemelkedést jelentett, de hatása a jövő szempontjából talán még nagyobb volt.

József nádor rezidenciája, 1796–1847

II. József halála után Buda helyzete töretlennek látszott, és tulajdonképpen az is volt. Mi több, az új uralkodó, II. Lipót (1790–92) ide hívta össze az országgyűlést 1790 júniusára, amelyet azonban végül októberig tartó ülésezése után novemberben Pozsonyba tettek át. Ott választották nádorrá Lipót negyedik fiát, Sándor Lipótot, s ott zajlott le II. Lipót koronázása is. Sándor Lipót, az első Habsburg származású nádor a Helytartótanács székhelyén, Budán rezideált a királyi palotában.

A rövid uralkodású II. Lipótot követő I. Ferenc (1792–1835) trónra léptekor Buda jelentőségének további emelkedését látszott igazolni. Ferenc maga is Budára hívott össze országgyűlést 1792 májusában, majd itt, a Helyőrségi templomban zajlott le a koronázása is június 6-án. Június 10-én nejét, Bourbon Mária Terézia nápolyi hercegnőt koronázták királynévé. E Budán a középkor óta nem látott ünnepségek kapcsán a palotában is fényes eseményekre került sor, s mindez reményt látszott nyújtani a királyi rezidencia szerepének újjáéledésére. Ez azonban nem így történt, annak ellenére, hogy az egyébként hosszan uralkodó király és családja időnként akarva-akaratlanul rászorult az itteni tartózkodásra.

1795-ben váratlanul elhunyt Sándor Lipót, s helyére öccsét, József főherceget nevezték ki királyi helytartónak, aki szeptember 19-én be is vonult Budára, amelynek – s benne a palotának – ezzel fontos új korszaka kezdődött. A főherceg-helytartót 1796 novemberében a pozsonyi országgyűlésen nádorrá is megválasztották. Ő ugyan eleinte keveset tartózkodott itt, viszont Napóleon itáliai hadjárata miatt 1797-ben a császár és király családjaegy ideig Budán lakott. 1800 februárjától úgy tűnt, a budai királyi palota mint nádori rezidencia udvari-társasági élete jelentősen fellendül. József főherceg ekkor költözött ide első feleségével, s kezdetben egymást érték a rendezvények. A nádor és családja ekkor és később is a királyi palota déli, korábbi szárnyában (a mai „E”


épületben) lakott, de nagyszabású rendezvényeikhez igénybe vehették a középső, királyi szárny dísz- vagy tróntermét is. Ezeknek azonban jó időre vége szakadt, amikor 1801-ben a fiatalasszony váratlanul meghalt.

A nádort közben amúgy is az országos ügyek foglalták el: 1805–6 fordulóján mintegy két hónapig a király helyett – akivel a napóleoni háború miatt megszakadt a kormányzati kapcsolat – egészében ő irányította az országot. 1807 áprilisa és decembere között a főváros ismét az országgyűlést és vele együtt a királyt fogadhatta a falai között. Sőt 1809 májusában, a háború kedvezőtlen fordulata miatt, I. Ferenc udvartartásával és a bécsi kormányhatóságokkal együtt Budára (és Pestre) kényszerült menekülni.

A Szent György téren a Várszínháztól délre, a tér keleti oldalán Sándor Vince gróf 1806-ra felépíttette akkor igen modernnek számító klasszicista palotáját, a Teleki-palotával szemben.

A napóleoni háborúk lezárását követően ismét ritka fényes esemény színteréül szolgált a főváros és a királyi palota: az 1814. évi bécsi kongresszus idején I. Ferenc meghívására október végén néhány napra idelátogatott Frigyes Vilmos porosz király, Sándor orosz cár és Vilmos porosz herceg. Buda azonban – annak ellenére, hogy a király hadgyakorlat keretében még 1820-ban és 1824-ben is látogatást tett itt – továbbra sem lett királyi székhely. I. Ferenc utóda, az 1835 márciusában trónra került V. Ferdinánd király egyszer sem kereste fel a magyar fővárost, így Buda a királyi udvar helyett továbbra is csak a nádori udvarral büszkélkedhetett. A nádori udvar társasági élete is felpezsdült, s a palota felújítása, részleges kibővítése (a középső szárny csillagvizsgáló tornya helyén végrehajtandó emeletráépítés) is elkezdődött. Nem utolsósorban a nádor harmadik nejének, Mária Dorottya evangélikus vallású főhercegnőnek köszönhetően, a budai evangélikusok számára 1846–47-ben templom épült a Szent György tértől északra, a Dísz tér felé eső háztömb egyik laktanyaépülete helyén.

József nádor korához végül a palotának még egy, egészen más természetű építkezése köthető: a Szent Zsigmond-palotakápolna altemplomát már 1820-tól temetkezési helyként használták, majd 1830-ban itt alakították ki a nádori család kriptáját is.

Nyitás a polgári város felé, 1847–60

Az 1847. január 13-án elhunyt József nádort fia, István herceg követte előbb a helytartói, majd a nádori székben. Ilyen minőségében csak az 1848. szeptember 23-ig terjedő igen rövid, de rendkívül mozgalmas időszakot töltötte Budán. (Ez a gyakorlatban korántsem jelentette a tényleges helyben tartózkodást!) Nevéhez a királyi palotaépülettel kapcsolatban a középső szárny főhomlokzatának átalakításán túl mégis egy igen jelentős építkezés kezdete fűződik: a középkor óta álló északi zárófal elbontása után az egykori északi előudvar déli szélétől egészen a Szent György téren álló Teleki-palotáig elnyúló, hatalmas istálló- és lovardaépület, a Hofstallgebäude építését ő indította el. A már 1848–49-ben meglehetősen előrehaladott állapotban lévő építmény végül a palotaegyüttes legnagyobb, a főépülettel vetekedő méretű melléképülete lett, amely tömegével egészen a második világháború végéig (romjaival az 1960-as évekig) meghatározó eleme volt a Szent György tér déli részének. Megépítése egyben azt is jelentette, hogy a középkor óta zárt királyi palota mintegy „kinyílt” a polgári város felé.

A forradalmi események sodrában Budának kormányzati szempontból rövid idő alatt már csak másodlagos szerep jutott. A Helytartótanács 1848. április 10-i, utolsó ülésével megszüntette itteni működését. Az először április 12-én Pozsonyban összeülő új magyar kormány április 14-én Pestre tette át székhelyét, majd az első népképviseleti országgyűlés is ott ült össze július 5-én. Pest-Budát a magyarok 1849. január 1-jén ostrom nélkül feladni kényszerültek. A bevonuló császári csapatok fővezére, Windisch-Grätz herceg átmenetileg a királyi palotában rendezte be főhadiszállását.

Köztudomású, hogy Budát a magyar seregek csak egy 1849. május 4. és május 21. között folytatott, igen kemény ostrom után tudták visszafoglalni. Az ostrom egyes döntő eseményei a Szent György tér környékén zajlottak. Az ágyúzások során a királyi palotát és a még épülőfélben lévő istállót is igen súlyos károk érték. A középső és a déli, nádori szárny kiégett, mi több, a bevonuló honvédek is kifosztották. A visszafoglalt város felett a magyar fennhatóság csak 1849 júliusáig tartott, s ekkor ismét ostrom nélkül voltak kénytelenek elhagyni területét.

A kiégett palota helyreállítása hamarosan megindult, de tényleges „belakására” még jó ideig nem lehetett gondolni. Ez a „vis maior” azonban váratlan szerepet juttatott a Szent György térnek, amelynek egyes épületei kevésbé sérültek meg az ostrom során. Albrecht főherceg ugyanis, akit 1851. október 10-én Magyarország katonai és polgári kormányzójának neveztek ki, s aki október 14-én érkezett meg Budára, rezidenciáját (1851-ig, amikor is a palota felújított déli szárnyába költözött át) a Sándor-palotában rendezte be. (Ez az épület egyébként 1831-től már a Pallaviciniek kezében volt.)


Bár a királyi palota és benne a volt nádori, most kormányzói lakosztály helyreállítása sokáig tartott, ám úgy tűnik, bizonyos részei már korábban elkészülhettek, mert 1852-ben, Ferenc József első magyarországi körútja során itt szállt meg. 1857-ben az épület már arra is alkalmas volt, hogy Ferenc József második magyar körútján már feleségével, Erzsébettel szálljon meg itt.

III. Kormányzati központ, 1867–1918

Udvari reprezentáció színhelye

Albrecht felmentése után (1860. március) a budai királyi palota egy időre kívül került a nagypolitika sodorvonalán. Az 1861. április 6-án Budán megnyitott, majd augusztus 22-én parancsszóra feloszlatott országgyűlésen az uralkodó nem vett részt. Ferenc József legközelebb 1865 nyarán látogatta meg Budát, és itt, a palota dísztermében fogadta az üdvözlésére felvonult alattvalói kört. Ugyanitt került sor ez év december 14-én a pesti (!) országgyűlés uralkodói megnyitására is. Ettől kezdve viszont Buda és a királyi palota lassacskán egyre fontosabb lett az uralkodó és nem utolsósorban felesége számára. Már 1866. január végén együtt érkeztek a magyar fővárosba, ahol ezúttal nagy társasági életet is éltek: a palotában 600 fős bált rendeztek. Ezt követően röviddel, már 1866 nyarán először Erzsébet tartózkodott huzamosabban Budán, igaz kényszerből: a július 3-i königgrätzi vereség után a Bécs–Pozsony felé előretörő poroszok fenyegetése elől keresett itt menedéket gyermekeivel együtt. Majd – Andrássy Gyula gróf és kormánya 1867. februári kinevezése után – 1867. március 12-én ismét Ferenc József érkezett a fővárosba.

1867. július 8-án, háromnegyed évszázad után Buda (és Pest) ismét pompázatos koronázási ünnepségek színterévé vált. Ettől kezdve a király és a királynéegyre sűrűbben, mondhatni rendszeresen látogatták budai palotájukat. 1868-ban e falak között született meg negyedik gyermekük, Mária Valéria. A budai királyi palota egyébként kezdett egyre szűkebb lenni az udvartartás és különösen az udvari reprezentáció számára, pedig reprezentációs alkalmak szép számmal adódtak. Már a koronázásra meghívott vendégeket is szállodában kellett elhelyezni. Hasonló lehetett a helyzet 1872 áprilisában, amikor az országgyűlés bezárása alkalmából rendezett díszebéden a Bécsben szolgáló teljes diplomáciai kar részt vett. Ez alkalommal mutatták be az akkor tizennégy éves trónörököst, Rudolfot is. Rudolf évek múltán itt fogadta a hivatalos küldöttségek és a magyar alattvalók üdvözlését eljegyzése alkalmából, majd az 1881. május 10-én tartott bécsi esküvője után nejével, a belga Stefánia hercegnővel ünnepélyes keretek között vonult be a budai palotába.

A palota belső elrendezése a korábbiakhoz képest ekkor már megváltozott. A királyi pár lakosztályai immár a déli, volt kormányzói épületszárny (a mai „E” épület) első emeletére kerültek át: a királynéé a keleti, dunai, a királyé a nyugati traktusban volt.

Kormányzati központ

A kiegyezés azonban nemcsak a királyi palota helyzetében hozott változást, hanem a vele szomszédos Szent György tér és Buda egésze szempontjából is. Annak ellenére, hogy az országgyűlés Pestre költözött át, a budai Vár és környéke 1867 után néhány év alatt ismét az ország igazi kormányzati központjává vált. Ezt a rangját egészen 1918-ig megtartotta. (Szerepe azonban, ha lehet, a két világháború között még fontosabbá vált!)

A kormányzati szerep elnyerésének egyik első, szimbolikus és gyakorlati lépése egyszerre volt, hogy a magyar állam a Sándor-palotát – amely korábban, más helyzetben már „bevált” Albrecht főherceg elszállásolására, s amely a korabeli Budának még mindig legreprezentatívabb épülete volt – kibérelte a Pallavicini családtól az újonnan kinevezett miniszterelnök és kormánya számára. 1881-ben azután megvételére is sor került állandó kormányfői rezidencia céljára. (Az épületen szükséges átalakításokat Ybl Miklós irányította.)

Hasonló tulajdonosváltás történt a szemben lévő Teleki-palotával, amelyet azonban az állam még 1857-ben, tehát Albrecht helytartósága idején megvett. 1867-ben átalakították, 1873-ban már a Honvédelmi Főparancsnokság székelt benne. (A honvédség főparancsnoka 1869-től József Károly Lajos főherceg, József nádor fia volt.)

A Teleki-palotától északra, a Fehérvári kapu mellett megmaradt két laktanya, a Színház utca keleti oldalán továbbra is működött a Cs. Kir. Főhadparancsnokság és mellette a Cs. Kir. Mérnökkari Igazgatóság, a Dísz tér déli részén pedig a Főőrség.

Északabbra haladva a Dísz tér nyugati oldalán találjuk a M. Kir. Horvát– szlavón–dalmát Minisztériumot, a Szentháromság tér északkeleti részén (a mai Hilton Hotel déli épülettömbje) a M. Kir. Pénzügyi Minisztériumot, az Országház utca és az Úri utca közötti hatalmas épülettömbben (korábban: a Helytartótanács, illetve


alkalmilag az országgyűlés székhelye) a M. Kir. Belügyi Minisztériumot és ugyanitt, mellette a M. Kir. Kultuszminisztériumot. Összegezve tehát: már ekkor a teljes Várban volt a Miniszterelnökség és a kormányzati szempontból legfontosabb három minisztérium. Mindez önmagában is bizonyítja a hely jelentőségét, de ugyanitt, az Országház utca északi szakasza és a Nándor (ma: Kapisztrán) tér sarkán üzemelt ekkor a M. Kir. Államnyomda. Ez az elrendezés sokáig, jószerével 1944 novemberéig változatlan maradt, bár egyes minisztériumokat – a hivatali apparátus terjeszkedése miatt – új épületbe költöztettek át, illetve bővítettek. (Közben, a századforduló körül még két, további minisztériumi épület is létesült a Várhegy lábánál, a Lánchíd mellett, illetve a Clark Ádám térnél: előbb a Kereskedelmi, majd az Iparügyi tárca számára.)

A vHonvédelmi Minisztérium számára 1879–81 között vadonatúj palotát emeltek a Szent György tér északi oldalán, az ott állt polgári házak helyén. Az új épületet már 1889–90-ben tovább bővítették észak felé, majd e bővítéshez – az itteni evangélikus templom és iskola lebontása után – ismét északról, a Dísz tér felől végül hozzáépítették a Honvéd Főparancsnokság romjaiban máig álló tömbjét. A Dísz téri Horvát–szlavón– dalmát Minisztérium is új helyre került valamikor még 1911 előtt, azonban az általa használt, a Dísz tér sarkán (1-2. sz.) állott modern palota 1900-ban eredetileg a Vöröskereszt számára épült.

A királyi palota bővítése

Mindeközben a királyi palota környékén is egyre nagyobb szükség volt változásra: az udvartartás igényei már régen túlnőtték a Mária Terézia korában kialakított barokk palota fizikai kereteit. Az első jelentősebb építkezés, a Vár(kert)bazár 1875–1881-es kialakítása azonban még elsősorban a külső reprezentáció jegyében történt, s csak ez után, az 1880-as évek elején kezdődött el a tényleges bővítés megtervezése. Mindkettő Ybl Miklós nevéhez kötődik. Ennek nyomán indult el 1890-ben a barokk palotától nyugatra, a Krisztinaváros felé – tágas udvar közbeiktatásával – az új, hatalmas palotaszárny (a mai „F” épület, Országos Széchényi Könyvtár) felépítése. Ybl 1891-ben bekövetkezett halála miatt a munka befejezése végül Hauszmann Alajosra maradt, de ő a terveken már alapvetően nem változtatott. Az összesen hét emelet magas épület elsősorban a királyi család tagjainak és a koronás vendégeknek az elszállásolását szolgálta, de számos kiszolgáló funkció (konyhák, raktárak, személyzeti lakások és irodák) is helyet kapott benne. Mindehhez a kor legkorszerűbb technikai vívmányait használták fel. Az épületnek a déli, régi palotaszárnyhoz kapcsolódó részében a királyi lakosztály bővítését is sikerült megoldani.

Még javában zajlott az építkezés, amikor 1892-ben sor került a királykoronázás 25. évfordulója kapcsán rendezett ünnepségekre. Ezek során kitűnt, hogy a régi épület középső szárnya és benne a díszterem, amelynek a nagyobb tömegeket vonzó királyi reprezentációnak kellet teret adnia, erre a célra szűk. A problémát Hauszmann a terem nyugati irányban, az Oroszlános udvar rovására történő kibővítésével próbálta megoldani.

Millennium, 1896

Az 1896. évi millenniumi ünnepségek azonban hamar bebizonyították, hogy a régi épület nagyobb szabású rendezvények lebonyolítására már így sem alkalmas, s a királyhoz méltó reprezentációhoz feltétlenül újonnan épített terekre van szükség. Hauszmann a „térnyerést” – Ybl korábbi elképzelései nyomán, de azokat átformálva – a barokk palotától északra felépített két új szárny segítségével érte el. (Ezek a mai „A” és „B” épületek, azaz a Ludwig Múzeum és a Magyar Nemzeti Galéria.) Ehhez azonban előbb lebontatta a Zeughaus ódon, barokk épületét. A királyi palota az 1905-ben befejezett építkezésekkel elérte a Szent György tér déli szélét, s az együttes ekkorra kialakult körvonalai ezután alapvetően már nem változtak. Az eredmény impozáns lett: a Dunára néző öt régi és új palotaszárny együtt 302 m hosszú egységes homlokzatot alkotott. Az öt közül a legészakabbi, Szent György térre néző („A” épület) volt a fogadószárny, a következőbe („B” épület) került a új, immár minden igényt kielégítő bálterem, míg a barokk palota egykori északi és középső szárnyában („C”– „D” épület) a kisebb reprezentációs termeket helyeztek el. A négy szárny termei 200 m hosszan egymásba nyitható füzért alkottak. A legdélebbi szárny („E” épület) továbbra is megmaradt királyi-királynéi magánlakosztálynak. (Erzsébet királyné azonban a munkák befejezését már nem érhette meg.)

A királyi palota századfordulós bővítésével időben és térben csaknem párhuzamosan egy másik, ugyancsak a Habsburgokhoz köthető építkezés is folyt. A család nádori ágából származó József főherceg ugyanis 1892-ben megvásárolta a volt Teleki-palotát, majd az attól északra, a Fehérvári kapuig álló lakóházakat és laktanyákat. A palotát 1904–5-ben kibővíttette és teljesen átépíttette, az utóbbiakat viszont lebontatta, és helyükön a palota kertjét és melléképületeit alakíttatta ki.

Királyi társközpont?

1905-re tehát a budai Várban európai mértékkel mérve is korszerű királyi palota állt, s mellette működtek,


ugyancsak korszerű körülmények között, a legfontosabb magyar kormányhivatalok. Ezzel az elvi lehetőség tehát akár arra is megvolt, hogy az uralkodó a császári Béccsel együtt teljes értékű királyi társközpontként használja Budát. A gyakorlatban azonban ez persze nem valósult meg, s a király ide mindig látogatóként, különböző alkalmakra szólóan érkezett. (A trónörökös, Ferenc Ferdinánd pedig köztudottan nem szeretett Budára, vagy egyáltalán, Magyarországra járni.)

1907 júniusában ismét fényes ünnepségre került sor a régi-új palotában, Ferenc József koronázásának 40. évfordulóján. A palotában azonban más, hivatalosabb jellegű eseményre is sor került: 1908-ban a király itt jelentette be Bosznia okkupációját. Ekkor azonban Budának mint magyar királyi központnak az évei már meg voltak számlálva. A világháború kitörése után a leírások szerint az agg uralkodó már Schönbrunnból sem mozdult ki.

Az utolsó igazán jeles esemény, ami a budai Vár mint királyi központ falai között zajlott le, az 1916. december 30-i királykoronázásvolt. A koronázási ceremónia részét képező kardvágásokra a Szent György téren kialakított dombon került sor. Az új király, IV. Károly nejével, Zita királynéval azonban már másnap Bécsbe távozott. Ferenc Józsefhez hasonlóan IV. Károly budai tartózkodásairól sem ismerek statisztikát. Még az utolsó, királyi minőségében az 1918. őszi forradalmak előtt tett látogatásának időpontja is bizonytalan (1918. október 24.?). Károllyal szemben Budán maradt viszont József Ágost főherceg (József nádor unokája), aki 1918. október 27–31-ig „homo regius” -ként a király nevében intézte az ügyeket. Hivatalosan ő nevezte ki miniszterelnökké a forradalom egyik vezetőjét, Károlyi Mihályt.

IV. 1919–1945

A Nemzeti Palota

A volt királyi palotának a forradalmak alatti sorsáról azon túl, hogy nevét Nemzeti Palotára változtatták, nincs túl sok érdemi ismeretünk. Károlyi emlékiratának egy elejtett megjegyzéséből arra lehet következtetni, hogy neki mint köztársasági elnöknek itt volt a hivatala, és 1919. március 21-én itt értesült „saját lemondásáról”. A Tanácsköztársaság alatt a Szent György téri főhercegi palotában Vörös Őrség működött. (A főherceg ekkor vidéki birtokára vonult vissza.) Tudjuk még, hogy az újonnan megalakuló Magyar Külügyminisztérium a Horvát–szlavón–dalmát Minisztérium Dísz téri épületét vette át. (Azt a forradalmak után is, egészen 1944-ig megtartotta.) A Tanácsköztársaság bukása után a királyi palota egy részébe 1919. augusztus 16-tól átmenetileg az antant katonai missziójának különböző nemzetiségű csoportjai költöztek be.

Hatalmi központ

A budai királyi palota sorsát jó két és fél évtizedre meghatározó eseményre került sor 1920. április 1-jén, amikor a március 1-jén kormányzóvá megválasztott Horthy Miklós beköltözött falai közé. „A kormány felkért, hogy a királyi várpalotában lakjam. El kellett ismernem ennek a kívánságnak az indokait, mert a kormányzó kabinetirodája és katonai irodája, melyek a nagy ügyfélforgalmat lebonyolították, úgyszintén a testőrség ... igen sok helyiséget igényelt”– írja Horthy emlékirataiban. A kormányzó egyébként – talán Ferenc József császár iránt érzett egyfajta kegyeletből – nem az egykori királyi lakrészeket vette igénybe, hanem családjával a nyugati, krisztinavárosi szárny egy részét foglalta el. A palota többi részében hivatalok működtek. Mindez nemcsak azt jelentette, hogy a korábban alkalmilag lakott királyi palotából – amely egyébként nevében továbbra is megtartotta a királyi jelzőt– állandó kormányzói rezidencia lett, hanem azt is, hogy az addig kormányzati központnak számító Buda most már az ország életét meghatározó hatalmi központtá is vált. Az 1944. október 15-én német segítséggel színre lépő nyilas nemzetvezető, Szálasi Ferenc csak másfél hónapig, december 1-jéig élvezhette hatalmát Budán. A királyi palota és a Szent György tér épületei ezután – a Vár többi részével együtt – nem kerülhették el sorsukat...

V. Jelenidőben

Kormányzati központ, 1949–59

Úgy vélhetnénk, hogy az 1944–45. évi ostrom idején romba dőlt, kiégett királyi palota, úgy is mint az előző, „Horthy-fasiszta” rendszer jelképe, elkerüli a hatalom új birtokosainak figyelmét. A helyreállítás 1949-től kezdődő tervezési munkája során azonban a koncepció már új párt- és állami központ felépítését tartalmazta. Ennek jegyében például az első tervvariáció szerint még széles és mély árkot húztak volna a Szent György tér déli széle mentén, hogy elválasszák az új központot a Várnegyedtől. Ez az elképzelés a későbbiekben ugyan finomodott, de egészen 1958–59-ig az alapkoncepció tartotta magát. A munkáknak az eredeti tervek szerint 1954-re már be is kellett volna fejeződniük, szerencsére pénzhiány miatt a kivitelezés félbemaradt.


A kultúra fellegvára

1959-ben végre arról született döntés, hogy a vár „a kultúra fellegvára” legyen, falai közé kulturális intézmények, közgyűjtemények költözzenek, s a középkori palota közben feltárt régészeti maradványai közül minél többet mutassanak be. A helyreállítás végül ennek megfelelően történt, s így költözhetett be a Budavári Palotába először a Budapesti Történeti Múzeum (1967), majd a Munkásmozgalmi Múzeum és a Magyar Nemzeti Galéria (1974), végül az Országos Széchényi Könyvtár (1985).

A királyi palotához hasonlóan romba dőlt Szent György téri épületek helyreállítására vonatkozó tervek az 1959 utáni időszakban a palota kulturális funkciójához kapcsolódva kerültek kialakításra, de közülük csak a Várszínház újjáépítése történt meg (1977) az eredeti elképzelés szerint. A későbbiekben, az 1980-as években e tervek elhaltak, s a beépítésre vonatkozóan homlokegyenest ellenkező nézetek láttak napvilágot a Nemzeti Színháztól az új kormányzati központon át az üzleti szempontoknak megfelelő szállodákig. Szerencsére egyik sem valósult meg.

Közben a helyreállítás helyett jobb híján – a tehetetlenséget is elkendőzendő – a még romosan is, de álló épületek lebontását végezték serényen. Így tűntek el mára a Teleki-palota és melléképületei, a királyi istálló és végül a volt Honvédelmi Minisztérium tömbje. Hosszú vitákat követően, éppen negyed század után a Sándor-palota került egyedül felújításra. 2002 őszére az is eldőlt, hogy az épület a köztársasági elnök székhelye lesz, azaz az állami reprezentációt szolgálja. A többi területre nézve azonban még nyitva áll a kérdés: kormányzati, kulturális vagy üzleti célokat szolgálnak-e majd?

*A középkori budai várról vö. Kubinyi András cikkét e számunkban! (A szerk.)

** Vö. erre Buzás Gergely: Visegrád mint királyi székhely c. cikkét e számunkban!

2. Képek


1. Nemzetközi egyezmények az antik RómábanFIGYELŐ

HAMZA Gábor

Nemzetközi egyezmények az antik Rómában

Jogos háború, baráti segélynyújtás, kereskedelmi kapcsolatok

Az államközi kapcsolatok intézményeinek szabályozása (szerződéskötés, hadüzenet, békekötés, hadviselés kapcsán felmerülő anyagi természetű károk megtérítése, kiadatás) Rómában eredetileg egy papokból, pontifexekből álló kollégium (fetiales testület) feladata volt. Kialakult egy sajátos normacsoport (ius fetiale) is, amelynek körében a jogszabályok szinte elválaszthatatlanul összefonódtak bizonyos vallási természetű normákkal.

A szakrális természetű eskü biztosította a szövetségi szerződés betartását, melynek körében az istenek voltak a döntőbírák. A szövetségi szerződésnek alapvetően két fajtáját különböztetjük meg. Ismerünk egyrészt a szerződéskötő felek, tehát az államok egyenlőségén alapuló egyezményeket, másrészt a felek nem egyenrangú kapcsolatán nyugvó megállapodásokat. Már az ókorban is megjelent az ún. kölcsönös segélynyújtási egyezmény, amely a szerződéskötő államok barátságán alapult.

Róma szerződései

A Földközi-tenger medencéjében különösen jelentősek a Róma és Karthágó közötti megállapodások. A történetíró Polübiosz (Kr. e. 2. sz.) az I. pun háborút (Kr. e. 264–241) megelőző időszakból három egyezményt ismer. Az első szerződés a Kr. e. 6. század utolsó évtizedére tehető. A szerződés megtiltja Róma és szövetségesei számára a hajózást a nyugati medence meghatározott részében. Sajátossága az egyezménynek az, hogy az állami felügyelet alatt létrejött kereskedelmi ügyletek állami garanciával rendelkeznek. Ha azokat nem teljesítik, az állam garantálja a szolgáltatás pénzbeli ellenértékének megtérítését. A Kr. e. 348-ból származó második karthágói egyezmény további korlátokat foglal magában a hajózás szabadságát illetően: Róma számára ezúttal tilalmazott Szardínia szigetén és Líbia területén a kereskedelem. A római kereskedelmi hajók ezeken a területeken csupán élelmiszer-felvétel céljából köthetnek ki. Ez az egyezmény Karthágó pozíciójának megerősödését dokumentálja. A kölcsönös kereskedelmi kapcsolatok további szűkítését tartalmazza a harmadik római–karthágói egyezmény (Kr. e. 306-ból, más nézet szerint a Kr. e. 3. század első harmadából). A Kr. e. 280–278 között keletkezett negyedik római–karthágói egyezmény kizárólag politikai természetű. Kölcsönös segítségnyújtást foglal magában, és ilyen módon alapját a barátság képezi, nem érintve a kereskedelmi kapcsolatokat.

Róma nemzetközi kapcsolatainak további körét a latin városokkal kötött egyezmények alkotják. A Kr. e. 6. század elején már nagy politikai és kereskedelmi súllyal rendelkező Róma és a latin városok között Kr. e. 493-ban jön létre a foedus Cassianum, a Spurius Cassius consul és a latin városok vezetői között kötött védelmi egyezmény. A másfél évszázadon át hatályban lévő megállapodás egészen a latin háborúig (Kr. e. 338) rögzíti a politikai kapcsolatokat Itália középső részén. Nagy valószínűséggel alapjául szolgál ez az egyezmény a kereskedelmi kapcsolatoknak is.

Róma államközi kapcsolatainak harmadik körét a görög poliszokkal és a Ptolemaiosz-dinasztia kormányozta Egyiptommal kötött egyezmények képezik. Róma kapcsolata a hellén világgal a Földközi-tenger keleti medencéjében lényegesen különbözik a nyugati medencében folytatott gyakorlattól. Ennek jele többek között az, hogy Róma széles körű koncessziókat biztosít a görög poliszoknak. A szerződéses kapcsolat legkorábbi dokumentuma a Kr. e. 326-ból, Neapolisszal, a mai Nápolylyal kötött egyezmény. A szerződés e dél-itáliai görög városállam számára autonómiát biztosít, és csak bizonyos katonai természetű segítségnyújtásra vonatkozó kötelezettséget foglal magában. Polübiosz alapján lehet következtetni a Róma és Rhodosz között létrejött kereskedelmi egyezményre, amelynek keletkezési dátuma vitatott. Rhodosz az első olyan görög állam, amely Nagy Sándor halálát (Kr. e. 323) követően magát a Makedón Birodalomtól és a diadokhosz államoktól függetlenítve, Rómával tartós baráti kapcsolatot épít ki. Sajátossága ennek az eseménynek az, hogy a politikai kapcsolatoktól függetlenül, azokra még csak nem is utalva, szabályozza a kereskedelmi kapcsolatokat.

Elsődlegesen politikai jellegű viszont a Róma és Egyiptom között Kr. e. 273-ban létrejött egyezmény. Ez a római antikvitásban sajátos tartalmú, a barátságra (amicitia) épülő egyezmény azonban gazdasági, kereskedelmi


vonatkozásban is jelentős.

Nemzetközi egyezményrendszer

Az ókorban már igen korán széles körű, a béke és a háború kérdéseit egyaránt szabályozó nemzetközi egyezményrendszer körvonalai bontakoztak ki. Ez az egyezményrendszer átfogta a Földközi- tenger nyugati és keleti medencéjét egyaránt. Az egyezmények részben politikai, részben kereskedelmi természetűek. Ezekben a szerződésekben a kereskedelem annál nagyobb szerephez jutott, minél egyértelműbb a szerződő államok egymástól való függetlensége. Az egyezményeknek igen hosszú ideig, nemegyszer egy-két évszázadon át maradtak hatályban, ami fontos eltérés a modern kor általában rövid életű egyezményeitől. Ez a jelenség arra is visszavezethető, hogy a szerződések többsége tartalmazta a változtatás, a módosítás lehetőségére utaló záradékot. Ennek az egyébként a legkorábban a görögöknél megjelenő szerződési záradéknak a szövegbe történő beillesztésével lehetségessé válik az egyezmény esküszegés nélkül történő módosítása, ami egyúttal hatékony jogi eszköze volt a háborúhoz vezető konfliktus elkerülésének is.

Háború és béke

A görögöknél, majd később a római gondolkodóknál, filozófusoknál és történetíróknál a háború indokoltságának, más kifejezéssel: jogosságának kérdése nagy súllyal szereplő probléma. A jogos (más szóval: igazságos) háború lehetősége még azoknál a gondolkodóknál is felvetődik, akik különben elítélik a hadviselést, tekintetbe véve annak értelmetlen és kegyetlen voltát. Igen lényeges eltérés tapasztalható a nagy görög idealista filozófus Platón (Kr. e. 427–347) és a római történetíró, Livius (Kr. e. 59–Kr. u. 17) háborúra vonatkozó elképzelése között. Platón ugyanis a háborút jogon kívüli jelenségnek tartja, amelynek sajátos törvényei vannak. A döntő cél az ellenség legyőzése, megtörése vagy éppen megsemmisítése. Platón tehát kifejezetten a stratégiai szükségszerűség oldaláról közelíti meg a háború fogalmát.

A jeles római történetírók, Livius, Sallustius és Suetonius a háborút a jog oldaláról közelítik meg. Náluk kiemelkedő fontosságú a jogos háború lehetősége. (A középkorban, tehát hosszú- hosszú évszázadokkal később, nem utolsósorban az ô gondolataikra támaszkodva alakul ki az önvédelmen alapuló háború indíthatóságának gondolata. Ennek egyik előfeltétele az, hogy közvetlenül a jogsértés után kerüljön sor a hadi cselekmények megindítására. Másik feltétele, hogy a fegyveres visszacsapás mértéke lehetőleg ne haladja meg az agresszió mértékét. A 16. század nagy humanista gondolkodója, Rotterdami Erasmus is megengedhetőnek tartja, éppen az ókori gondolkodók munkáira támaszkodva, a jogos, tehát a védekezésen alapuló háborút. Bár elvileg elítéli a háborút, s ôt erre humanista gondolkodása, szemlélete is készteti, mégis az Európát fenyegető török veszély miatt aggódva elfogadja a védekező háborút.)

A jogos háború

Az ókori rómaiaknál a háború jogos mederbe terelésére vonatkozólag Livius a forrás számunkra. A háború indítása meghatározott formalitásokhoz kötött. Ezek részben vallási, részben állami jellegűek. Ugyanakkor csak viszonylag ritkán kerül sor ilyen feltételek mellett háború indítására, tehát a formaszerűségek betartása általánosnak korántsem tekinthető.

A liviusi hagyomány szerint a háború római részről történő megindításának az alábbi szakaszai vannak: a senatus utasítja a legfőbb magisztrátusokat, tehát a két consult, hogy áldozat bemutatása révén tudakolják meg az istenektől a háború kimentelét. A jósok (haruspexek) az áldozati ceremóniát bonyolítják le. Miután a két consul a senatussal közli a jóslás eredményét, a senatus utasítja a két consult, hogy a századkerületek szerinti népgyűlésen (comitia centuriata) kérjék ki a nép állásfoglalását. A végső döntés előtt az istenekhez könyörögnek és áldozatot mutatnak be. A tényleges hadi cselekmények megindulására csak ezt követően kerül sor.

A köztársasági Róma történetében az I. pun háborútól (Kr. e. 264–241) kb. Kr. e. 30-ig terjedő szakaszban tudomásunk szerint nyolc olyan háborúra került sor (az I. pun háború, a II. pun háború, a II. makedón háború, a szíriai háború, a III. makedón háború, a III. pun háború, a Jugurtha elleni háború és az I. mithridatészi háború ), melyek előkészületeként a fentebb jelzett formaságok betartására sor került. A császárság korában természetesen – hiszen ekkor az állam rendszerének megváltozása következtében nem működik a népgyűlés és nincsenek vagy legalábbis jóval kisebb szerepehez jutnak a magisztrátusok (consulok) – a háború indítása az uralkodó kizárólagos hatáskörébe tartozik.

Még ugyancsak a háború előkészítésének kérdéséhez tartozik az ultimátum kérdése. Tudjuk, hogy például a II. pun háborút megelőzően a római senatus küldött Karthágónak ultimátumot.


Egy jellegzetes szerződés

Polübiosz és Livius információinak köszönhetően szinte teljes terjedelmében rekonstruálni tudjuk a Kr. e. 188-ban kötött apameiai békét, amely Róma és a Szeleukida-monarchia közötti háborút volt hivatott lezárni.

Maga a békeszerződés, amelyben a Magnesia melletti csatában (Kr. e. 190) győzelmet aratott Róma igényei hangsúlyozott formában nyertek megfogalmazást, tartalmilag az alábbi kérdéseket foglalja magában.

1. Tartalmazza azokat a rendelkezéseket, amelyek a jövőre nézve Róma, III. Antiokhosz szeleukida király és szövetségeseik, illetőleg alattvalóik között békét hivatott biztosítani.

2. Rögzíti azokat a feltételeket, amelyek értelmében Antiokhosz meghatározott területek átengedésére kötelezett.

3. Néhány, a megváltozott politikai helyzetet szem előtt tartó személyi változásra (így például Hannibál kiadatására) vonatkozó megállapodás.

4. Katonai rendelkezések. Antiokhosz köteles valamennyi elefántját átadni és újabbakat nem szerezhet. Köteles kiadni hadihajóit, azok felszerelésével együtt, s csak néhányat tarthat meg azok közül.

5. Antiokhosz kötelezettséget vállal jóvátétel fizetésére.

6. A szerződés rendelkezéseket tartalmaz a rhodosziak és Pergamon javára.

7. A záró rendelkezések utalnak arra, hogy Antiokhosz köteles a szerződés normáinak betartására és arra, hogy az egyezmény milyen feltételek fennforgása esetén módosítható.

A római senatus által jóváhagyott apameiai béke kitűnő példája a rómaiak jogi logika iránti érzékének. A szerződés záró rendelkezései számolnak azzal a lehetőséggel, hogy Róma és Antiokhosz vagy utódai között az ellenségeskedések ismét kiújulnak. A rómaiak szükségesnek tartják az erre az esetre történő rendelkezést. A békeszerződésnek szinte vezérlő elve a béke jövőbeni fenntartása. Ennek igen hatékony biztosítéka, garanciája az, hogy Antiokhosz köteles bizonyos területeket, mai kifejezéssel élve, fegyveres övezetté alakítani. Mindez arról tanúskodik, hogy a szerződés szövegét alapos előkészítés után fogalmazták meg. Az egyezmény feltételeinek megállapításában döntő szerepe volt a híres hadvezérnek, Publius Cornelius Scipiónak. Az egyezményt Rómában szövegezték meg Livius tanúsága szerint, és azt a senatus is jóváhagyta. Sajátossága ennek a békének az, hogy nem cél az ellenfél – amely nagy valószínűséggel minden garancia ellenére potenciálisan ellenség marad, hasonlóan például Karthágóhoz az I. és II. pun háborút követően – fizikai megsemmisítése. A római hegemónia biztosítéka III. Antiokhosz országa katonai, gazdasági és politikai erejének csökkentése. A szerződés elemeiben tartalmazza a háborús bűnös fogalmát, ami az egyes, Róma számára veszélyes személyek – elsősorban Hannibál – kiadatására vonatkozó kötelezettségben mutatkozik meg.

2. Képek


1. A Székely Oklevéltár új sorozataDEMÉNY Lajos

A Székely Oklevéltár új sorozata

Megjelent a VI. kötet

Az 1970-es évek elején a romániai magyar történészek a Székely Oklevéltár „új sorozatát” (a Szabó Károly, Szádeczky Lajos és Barabás Samu által 1872 és 1934 között megjelent „régi sorozat” folytatását) indították útjára. (A kezdeményezés e sorok írójától származott.) A kiadványban a székelyek történetére vonatkozó forrásokat tervezték közzétenni tematikai alsorozatok előkészítésével. 1983-ban, majd 1985-ben a bukaresti Kriterion Könyvkiadó gondozásában a 16. századi udvarhelyszéki peres jegyzőkönyvek szövegét tartalmazó két kötet (I–II. kötet) jelent meg Pataki József és Demény Lajos szerkesztésében. A kiadványt mind a romániai magyar, mind pedig a magyarországi szakma örömmel üdvözölte, méltatta.

Miért is olyan értékesek ezek a kötetek? Egyrészt a magyar nyelven írt periratok a 16. századi magyar nyelv egyik leggazdagabb tárházát jelentik. Másrészt a szövegek mindennél sokszínűbben tükrözik az akkori mindennapi élet legkülönbözőbb részleteit. Megjelenik az akkor még létező székely faluközösségek élete. A szövegekből kiderül, hogyan alkalmazták a székelyek egyidejűleg a még élő székely szokásjogot és a Werbőczy-féle Hármaskönyv törvényeit. A tulajdonjogi állapotok sokfélék voltak, az ősi közösségi tudat erősen élt. A szövegekben előttünk áll a magyar honfoglalás korát felidéző tudati örökség is! A periratokból kitűnik, hogyan védték a székelyek szabadságukat, perelték elvesztett jogaikat, gyakran konok küzdelemben. Mindeközben átalakult a társadalomszerkezet.

Nem csoda, hogy Romániában 1986-ban betiltották a kiadványt.

Folytatására csak az 1989–1990-ben beállott változások teremtették meg a feltételeket. Az új életre kelt Erdélyi Múzeum Egyesület felkarolta a sorozatot. A III. kötet budapesti és bukaresti kiadása után a Múzeum Egyesület által kiadott három új kötetben (a sorozat IV–VI. köteteiben) csaknem 40 székely összeírás jelent meg az 1575 és 1653 közötti időszakból.

A most közreadott összeírások között található az 1614. évi Bethlen Gábor-féle lustra és az I. Rákóczi György idejében, 1635 és 1643 között készült székely összeírások egész sora. A frissen kiadott Bethlen-féle összeírásban például a 386 székelyföldi településben több mint húszezer székelyföldi családfő neve szerepel. Ha ehhez hozzáadjuk a 23 aranyosszéki települést is, melyek megtalálhatók az 1642. évi összeírásban, előttünk áll az egész székely társadalom felette sokrétű képe.

Az összeírásban székenként és a települések sorrendjében vették számba a főember (nemes), lófő, gyalogpuskás, szabad és szabados családfőket, valamint a jobbágyok, zsellérek és szolgák megintcsak sokrétű társadalmát. A székely összeírások a társadalmi és területi mobilitás hű tükrei. A nevek utáni megjegyzésekben ugyanis eléggé rendszeresen jelezték a Székelyföldre való bevándorlás okát és körülményeit, rögzítették az egyén társadalmi állapotában beállott változást, annak nemegyszer drámai fejleményeivel. Azaz szinte személyre szólóan megtudhatjuk: ki, mikor, miért került a Székelyföldre, és ott mi történt vele?

A modern kori népszámlálásokat megelőző időszakokból tehát a székely népesség-összeírások az európai történelem legbecsesebb forrásai közé tartoznak.

2. Képek


1. Nyelvtörvények, elnemzetlenítésCSERNUSNÉ ORTUTAY Katalin

Nyelvtörvények, elnemzetlenítés

A francia nemzeti nyelv kialakulása

Európa csaknem valamennyi országát nyelvi és etnikai sokféleség jellemzi. Ennek ellenére a modern európai nemzetállamok többsége csupán egy, a domináns etnikai csoport nyelvét ismeri el hivatalos nyelvként és – kevés kivételtől eltekintve – egynyelvű államnak tekinti önmagát. Minden nemzetállam célja egy közös politikai identitás kialakítása, amely prioritást élvez az egyén etnikai identitása felett, hogy az egyén elsősorban a nemzetállam polgáraként és csak másodsorban egy etnikai közösség tagjaként határozza meg önmagát.*

Ha ma Franciaországra gondolunk, csak nagyon keveseknek jut eszébe a „többnyelvűség” és a „kisebbségek” fogalma. Ez nem is csoda, hiszen ennek az európai országnak a történelme mintapéldája az erős, egységes, szilárd politikai nemzettudat kialakításáért folytatott, évszázadokon keresztül tartó következetes harcnak. Maga a nemzetállam fogalma is, mint jogi kategória, francia eredetű.

Mégis, a 20. század elején a franciák többsége még mindig kétnyelvűvolt: valamilyen regionális nyelvet beszélt (általában első nyelvként) és a franciát. Ezt a kétnyelvű állapotot pedig monolingvizmus előzte meg, tehát csupán a regionális nyelvet beszélte a lakosság nagy része. Vajon hogyan lett ez az egynyelvű (regionális nyelvet beszélő) franciaországi társadalom francia egynyelvű beszélőközösséggé a 20. század végére? Az elmúlt évszázadok során megszülető nyelvtörvények teremtették meg a francia nyelv diadalútjának feltételeit.

A király nyelve

A reneszánsz király, I. Ferenc (1515– 47) volt az, aki megtette az első lépést a francia nyelv „állami nyelv” rangjára történő emelésének útján. A francia nyelv a 16. században még csak egy volt a dialektusok között. Ám nem lehetett volna közös nyelvvé, ha a francia királyok nem a Capeting-dinasztia tagjai közül kerülnek ki 987 és 1328 között, akik Párizs és környéke hercegei voltak. Mivel itt a francia nyelv volt a regionális nyelv és a dinasztia uralkodói innen próbálták kiterjeszteni hatalmukat az egész birodalomra, a király nyelvének presztízse túlszárnyalta a többiét.

Az adminisztráció, a törvénykezés nyelve évszázadokig a latin volt. De I. Ferenc korán észrevette, hogy a hatalom valódi gyakorlásához olyan nyelvre van szükség, amelyet mindenki ért és beszél, amelyet érdemes megtanulni, mert a társadalmi felemelkedés záloga. Erre a legalkalmasabb a király nyelve, a francia lehet. A latin komoly ellenfélnek bizonyult, de a humanizmus eszmeisége, a nemzeti nyelvek szerepének növekedése a köznapi életben támogatta nyelvpolitikai törekvéseiben a királyt. 1539 augusztusában Guillaume Poyet kancellár közreműködésével megszületett a 192 törvénycikkből álló rendelet, amelynek célja az egyházi jog megreformálása volt. A rendelet 111. cikke előírta a francia nyelv kötelező használatát a jog, valamint a közigazgatás területén: „És mivel hasonló dolgok (félreértések) gyakran előfordultak a rendeletekben lévő latin szavak értelmezését illetően, azt akarjuk, hogy ezentúl minden, a legfelső vagy alsóbbrendű bíróságoktól származó rendelet vagy eljárás, legyen az jegyzék, vizsgálati irat, szerződés, megbízólevél, jogi ügylet és értesítés, vagy ami ezekkel összefügg, az érdekelt feleknek francia anyanyelven és ne másképpen hangozzék el, írassék le és szolgáltassék ki.”

A királyi rendelet nemcsak a latin egyeduralmát akarta megszüntetni, hanem a regionális nyelvekét is, elsősorban a provanszi nyelvét, amely a francia legfőbb konkurensének számított.

Ezzel elindult egy folyamat, amelynek eredményeként a francia felváltotta az egyéb regionális nyelveket. Előbb csak az elit, a nemesség, a kiválasztottak, majd fokozatosan mindenki nyelve lett, bár ez a folyamat sokkal tovább tartott, mint azt gondolták.

A francia forradalom nyelvpolitikája

A forradalom nyelvpolitikája három, komoly különbségekkel jellemezhető periódusra tagolható. Az 1789–92 közötti periódust még viszonylag toleráns, a kisebbségi nyelvhasználatot is elfogadó, eltűrő nyelvpolitika jellemzi. A második periódus, 1792–94 között, már a jakobinus diktatúra radikális, a francia nyelv kizárólagosságát célzó dekrétumairól vált híressé, míg az utolsó szakasz, 1795–1806 között, a jakobinusok


bukása utáni korszak és Napóleon korának nyelvpolitikája.

A forradalom kitörésekor a francia nyelvet még mindig csak minden tizedik polgár beszélte anyanyelvként, és még mindig nagy számban éltek az ország területén a nyelvet egyáltalán nem ismerő emberek.

A forradalmi eszmék elterjesztésének eszköze először a regionális nyelvekre történő fordítás volt. Az első dekrétumok a regionális nyelvek bevonását tették lehetővé a politikai színtéren zajló eseményekbe. De már ebben az időszakban is akadtak komoly ellenfelei a „kisebbségi” nyelvek eltűrésének, mint például Talleyrand, aki szerette volna száműzni e nyelveket az iskolákból.

A jakobinus diktatúra a nyelvi kérdést egyszer s mindenkorra meg akarta „oldani”, és ehhez az iskolán keresztül vezetett a legegyenesebb út. 1792-ben még taníthattak kisebbségi nyelveken a Köztársaság elemi iskoláiban, ám a következő évben a Vendémiaire-törvény a francia nyelv kizárólagos tanítási nyelvként történő használatát írja elô az egész országban. 1794-ben ismertette a Konventben Grégoire abbé a nyelvekre vonatkozó országos felmérését, amely megdöbbentő adatokat tárt a törvényhozók elé: mintegy hatmillió francia polgár egyáltalán nem beszéli a Köztársaság nyelvét! Nem látszott más megoldás, mint a francia minden eszközzel történő elterjesztése országszerte. Ezt a politikai törekvést több dekrétum segítségével meg is valósították.

A jakobinusok bukása után már engedményeket tettek a kisebbségi nyelvhasználat terén. De a kisebbségi nyelvek továbbra is az informális nyelvhasználat eszközei maradtak. Különösen vidéken voltak használatosak. A közéletből a francia nyelv fokozatosan kiszorította őket.

A korzikai anyanyelvű Napóleon korántsem bizonyult a kisebbségi nyelvek támogatójának, hiszen a hatalom nyelve már a francia volt (amelyet azért sosem beszélt hibátlanul), és ô, mint a hatalom legfőbb birtokosa, ezt a nyelvet igyekezett elterjeszteni háborúi során Franciaország határain kívül is. A napóleoni háborúk során a kisebbségi nyelvek beszélőinek száma fokozatosan csökkent, a francia nemzeti nyelv meghódította az egész országot.

Jules Ferry iskolapolitikája, 1879

A centralizációs törekvések tovább folytatódtak a 19. században. 1833-ban döntött Guizot közoktatási miniszter az elemi iskolák megszervezéséről. A központi felügyelet alá tartozó elemi iskolai hálózatban országszerte ugyanazt és ugyanolyan nyelven, azaz franciául tanították. Két évvel később jelenik meg az akadémia helyesírási szótára, amely a franciául tanulók és tanítók bibliája lesz.

1870-ben, néhány jó szándékú filológus kísérletet tett a kisebbségi nyelvek támogatását célzó nyelvpolitika kiharcolására. Sajnos, az időpont nem volt túl kedvező, a porosz–francia háború előestéjén vagyunk, így a javaslat feledésbe merült.

Jules Ferry közoktatási miniszter 1879-ben nyújtotta be törvényjavaslatát a parlamentben, a kötelező, világi és ingyenes elemi iskolai oktatásról, amely 1883-ban emelkedett törvényerőre. Ezzel eldőlt a kisebbségi nyelvek sorsa, hiszen a regionális nyelvet beszélő családokból érkező gyermekeknek nem volt más választásuk, mint tökéletesen megtanulni a Köztársaság nyelvét, a franciát.

A társadalmi felemelkedés útja kizárólag a francia tanítási nyelvű központi iskolarendszeren át vezetett , ezért ezentúl mindenki közös nyelvének tekintette a franciát. A kisebbségi nyelveket anyanyelvként beszélő gyermekek évtizedeken keresztül megszégyenítő büntetéseket szenvedtek el az iskolában, ha megszólaltak anyanyelvükön.

A regionális nyelvek tovább veszítettek vitalitásukból a 20. század első felében, amihez még az első világháború francia hadserege is hozzájárult, ahol a „lingua franca” a különböző régiókból besorozott katonák között természetesen a francia volt.

A kisebbségi nyelvek ébredése, 1951, 1974

A második világháború után a kisebbségi nyelvek támogatásáért folyó küzdelem intenzívebbé vált, több törvényjavaslat született a regionális nyelvek fakultatív bevezetésére. Maurice Deixonne szocialista képviselő törvényjavaslatát végül 1951 januárjában megszavazta a parlament, így lehetővé vált négy regionális nyelv: a breton, a baszk, a katalán és az okszitán nyelv fakultatív oktatása az elemi iskolákban.

A Deixonne-törvény gyakorlati alkalmazása azonban kudarcot vallott, még húsz évet kellett várni arra, hogy újabb törvényjavaslatokban foglalkozzanak a kisebbségi nyelvek kérdésével. 1974-ben az oktatható nyelvek


köre kibővült a korzikaival.

Központosítás kontra régiók

Minek köszönhető ez a hosszú hallgatás után jelentkező érdeklődés a kisebbségi nyelvek és kultúrák iránt? Ennek oka egyértelműen a regionalizációs törekvések fölerősödésében kereshető, az afrikai országok ekkor zajló függetlenné válása is hozzájárult az autonóm törekvések jelentkezéséhez. Bár a De Gaulle elnök által kiírt 1969. évi népszavazás a regionalizmusról a mozgalom bukását eredményezte, azért a régiók elégedetlensége foglalkoztatta a kormányt és kénytelen volt engedményeket tenni a régiók javára. A napóleoni központosított adminisztrációt felváltotta a regionális tanácsok által irányított közigazgatás. (Franciaország még ma is az egyik legcentralizáltabban működő európai állam.) Alain Savary közoktatási miniszter megpróbált életet lehelni a kiüresedett és hatástalan Deixonne-törvénybe. Savary 1984-ben a róla elnevezett törvényben valódi reformot kívánt megvalósítani a kisebbségi nyelvek oktatása terén. Ekkor kötöttek megállapodásokat a különböző egyesületi iskolák képviselőivel is, amelynek alapján a máig működő és állami finanszírozásban is részesülő iskolákban kétnyelvű oktatási programok alapján folyik a tanítás.

Mindez valódi előrelépést jelentett ezen a téren, de túl későn érkezett. A kisebbségi nyelvek anyanyelvi beszélőinek száma rohamosan csökken, csupán az idősebb és főként kis településeken élő generáció őrzi még az anyanyelvét, a fiatalok többségének elsődleges szocializációja már francia nyelven történik, bár az egyesületi iskolákba egyre több gyermek jár, hogy megtanulja a nagyszülők nyelvét.

A francia nemzeti nyelv diadalútja mára befejeződött, hegemóniája vitathatatlan.

* Az európai nemzetállamokról és a többnyelvűség, egynyelvűség összefüggéséről vö. História 1992. évi különszámát „A kisebbségi kérdés Közép-Európában tegnap és ma”. (A szerk.)

2. Képek


1. Kisebbségi nyelvek, dialektusokCSERNUSNÉ ORTUTAY Katalin

Kisebbségi nyelvek, dialektusok

A francia népszámlálások nem tartalmaznak a nyelvre vonatkozó adatokat, az utolsó nyelvi felmérés még a 18. század végén, 1790–94 között folyt.

A baszk nyelv, Franciaország legrégebbi nyelve, amelynek eredete máig nem tisztázott a nyelvészek körében, viszonylag kedvező helyzetben van a spanyolországi támogató nyelvpolitika jóvoltából. Franciaországi beszélőinek száma csekély, százezerre tehető, de a közel hárommillió spanyolországi baszk közelsége mindenképpen segíti e nyelv franciaországi életképességét. Az Ikastola, azaz az egyesületi alapon szerveződő baszk tanítási nyelvű iskolák hálózata nagy szerepet játszik a nyelv megőrzésében.

A breton nyelv jelentős múlttal és, úgy tűnik, elég ígéretes jövővel rendelkezik, amely szintén egy egyesületi iskolahálózat, a Diwantevékenységének köszönhető. Az egykor jelentős kulturális, irodalmi hagyományokkal büszkélkedő Bretagne-ban ma már alig található breton anyanyelvű beszélő, bár a nyelv iránti érdeklődés egyre erőteljesebb a fiatalok körében.

A katalán nyelv helyzete Franciaországban korántsem olyan privilegizált, mint a nagy szomszédban, Spanyolországban, ahol társ-hivatalos nyelv Katalóniában. A Bressolanevű katalán tanítási nyelvű iskolák megpróbálják a nyelv megőrzését biztosítani, de a katalán beszélők száma elég csekély.

Az okszitán, amely összefoglaló elnevezése több dél-franciaországi dialektusnak, óriási irodalmi, kulturális hagyományokkal rendelkező nyelv, beszélőinek száma még ma is a legjelentősebb a többi kisebbségi nyelvéhez képest. Az Okszitán Tanulmányok Intézete (Toulouse) jelentős központja a kulturális és nyelvi örökség megőrzésének. A Calandretaiskolahálózat keretében sok gyermek tanulja a nyelvet, számuk egyre nő, de anyanyelvi beszélőinek száma egyre kevesebb.

Az elzászi dialektus egy sokat szenvedett régió nyelve, a történelem viharai sajnos a dialektus helyzetét is sokban befolyásolták. Elzász kétnyelvű régió, a francia mellett az elzászi a család nyelvének szerepét tölti be, az irodalmi német nyelv, mint a magasabb presztízsű változat, minden téren fontos szerephez jut. Az elzászi dialektusnak csak szóbeli formája létezik, az írott nyelvi megfelelő a német, ebből következően az idősebb generáció eltűnésével valószínűleg az elzászi is el fog tűnni mint anyanyelv. Az irodalmi német nyelv viszont az első idegen nyelv a régió iskoláiban.

A moselli (frank) dialektus egy germán dialektus, lotharingiaiplattnak is nevezik. Franciaországi helyzetét hátrányosan befolyásolja, hogy amíg Luxemburg egyik hivatalos nyelve, addig itt még a nyelvtörvények sem vonatkoznak erre a dialektusra. Mivel germán dialektus, a magasabb presztízsű változat, a német, jelentősebb szerepet játszik az iskolai nyelvoktatásban, mint maga a platt. (Robert Schuman, az egyesült Európa egyik megálmodója, szintén ezt a nyelvet beszélte anyanyelveként.)

A korzikai az olasz nyelv egyik dialektusa, leginkább a toszkán nyelvre hasonlít. Korzika különleges státust élvez Franciaországon belül, ennek ellenére a nyelv sokat veszített vitalitásából. 2000-ben született egy megállapodás a francia kormány és a sziget vezetése között, amelynek értelmében a korzikai nyelv oktatását minden iskolában kötelező felajánlani a gyermekeknek és biztosítani is, ha a szülők ezt nem ellenzik. Gyakorlatilag azonban nincs elég tanár és az órarendi változtatások is sok kérdést vetnek fel.

A flamand dialektus beszélőinek száma rohamosan csökken. Jogi státusa is bizonytalan.

A tengerentúli területek nyelvi helyzete összetett, a nyelvtörvényeket csak igen későn, az 1980-as években terjesztették ki az itt beszélt nyelvekre. A kreol hétköznapi nyelvként történő használata széles körű, ám a formális beszédhelyzetekben kizárólagos a francia nyelv jelenléte. A kreol nyelv oktatása gyakorlatilag nem létezik, az iskola nyelve a francia, ami a kreol szocializációs nyelvű gyermekek iskolai sikereit hátrányosan befolyásolja. Az analfabétizmus igen magas aránya ennek a rossz oktatási stratégiának is köszönhető.


1. Római kincsleletGYARAPODÓ KÖZGYŰJTEMÉNYEK

TÓTH Endre

Római kincslelet

A Seuso-kincs

Se szeri se száma azoknak a kincsleleteknek, amelyeket a római császárkorban rejtettek el. A vagyonosak vagy kevésbé tehetősek akkor dugták el értékeiket, ha lakóhelyüket ellenség, háború fenyegette. A pénzeket, ékszereket vagy nemesfém használati tárgyakat a fosztogatók számára kevésbé feltűnő helyeken, általában lakóépületüktől távol, ám a terepviszonyok és a növényzet segítségével megjelölhető és felismerhető helyen ásták el. Ha azonban a terepviszonyok megváltoztak vagy a tulajdonosok és az elrejtők áldozatul estek a támadásnak, akkor később nem találták azokat meg.

A mozgatható értékek megóvása az 5. század elején változott meg. A folyamatos barbár betörések és hadvonulások ugyanis a pannon tartományok lakóinak az életfeltételeit elbizonytalanították. A belbiztonság annyira megromlott, hogy a vagyonukat féltő tehetősek a tartományból délre, Itália felé menekültek. Kincseiket ekkor már nem rejtették el, hanem magukkal vitték.

Az elrejtett tárgyak készítési ideje több-kevesebb pontossággal kikövetkeztethető. Ha azonban a lelőhelyet nem ismerjük, az esetek többségében a kincsleleteknek sem a készítési, sem a használati helye nem állapítható meg. Az Atlanti-óceántól az Eufráteszig terjedő birodalomban különösen a vagyonosak dísztárgyaira, ékszereire jellemző az azonos vagy nagyon hasonló művészi kivitel, megmunkálás. Minél gazdagabbak voltak a családok, nemesfémből készült értékeiket annál könnyebben szerezhették be távoli helyekről. Az ezüst tálak, korsók, díszedények formája és stílusa nagyon hasonló volt birodalomszerte. Ha a tárgyakat nem látta el az ötvös mesterjeggyel, akkor a készítési helyük csak körültekintően végzett vizsgálat során valószínűsíthető. (Ez különösen érvényes a műkereskedelemben felbukkanó tárgyakra, amelyek lelőhelyét eltitkolták, hogy a jogos tulajdonos ne tarthasson igényt rájuk.) A császárkori nemesfém használati tárgyakra jellemző továbbá, hogy a gazdája személyére szóló, individuális utalásokat, feliratokat, ábrázolásokat ritkán tartalmaznak.

A Seuso-kincs

A kivételek közé tartozik a Seuso-kincs, amely a késő római császárkor legnagyobb kincslelete. A kincset az 1970-es évek végén csempészték ki Magyarországról. 1989-ben 14 nagyméretű ezüst tál és korsó vált ismertté. A helyente aranyozott felületüket változatos ötvöstechnikákkal elkészített, magas művészi színvonalú mitológiai ábrázolások, vadászjelenetek, cirkuszi állatviadalok és geometrikus minták díszítik. Az edények egy nagy rézüstben kerültek elő: összsúlyuk megközelíti a 70 kilogrammot. Formájuk és stílusuk alapján 310–370 között készültek.

A kincs nyilvánosságra került darabjait – egy tál kivételével – bárhol a Római Birodalomban találhatták volna. Az edényeken nincs ötvösjegy, és a használat során felkarcolt néhány felirat sem árulkodik a tulajdonosok lakhelyéről. Ezért használati és az elrejtési helyére nem lehetne következtetni.

Vadászjelenetes tál nászajándékba

A lelet névadó darabja – egy nagyméretű, 70,5 cmátmérőjű, nielló technikával díszített ezüst tál – azonban több információt elárul egykori tulajdonosáról. Jókívánságot tartalmazó felirata egy meghatározott személyhez, Seusohoz szól, és egy további felirat a tulajdonos lakóhelyének körzetét is elárulja. A tál közepét díszítő körfelületet felirat keretezi. Ez Krisztus- monogrammal kezdődik, és jókívánságot tartalmaz: Seuso és utódai sokáig használják az edényeket.

A több sávra osztott felületet (képünkön) vadász- és lakomajelenet díszíti. A más műfajokban, így mozaikokon is gyakran ábrázolt téma a földbirtokosok boldog és szerencsés életérzését sugallja. A jelenet közepén, a fákra kifeszített sátortető alatt öt személy lakomázik. Az étkező alakok előtt a hasonló jeleneteknél megszokott, fémből készült összecsukható, hordozható asztal áll. Az étkezési jelenet alatt sematikusan vizet ábrázoltak halakkal, horgásszal.


A ábrázolt állatok feltűnően különböznek a tál peremén vonuló egzotikus állatoktól. A vízben halak úsznak, a mezőn kecskék, nyulak pihennek, szarvasok legelnek, vaddisznóra, szarvasra kutyákkal vadásznak. Csupa olyan állatot látunk, amelyek valóban éltek a római kori Dunántúlon. Ebből már következtetni lehet arra, hogy a vidéki földbirtokosokat ábrázoló, a 4. századi zsánerképek modorában készült kép egyedi, individuális jelzéseket tartalmaz. A színhely Seuso és családja lakóhelye, birtoka, kirándulóhelye. A képre két értelmező feliratot véstek. Az egyik lónak a szelíd, békés jelentésűIn(n)ocentius a neve: alighanem Seuso kedvenc paripája volt. Hogy kétségünk se legyen a színhely felől, azt a víz fölé helyezett Pelso felirat elárulja. Ez a Balaton császárkori neve! Az 1. században ismerte az idősebb Plinius. A 4. századi történetíró, Aurelius Victor pedig arról írt, hogy Galerius császár (305–11) a Balatont és a Dunát csatornával köttette össze, és mocsárlecsapolási munkákat végeztetett a körzetben. Tehát a vadászjelenetes tál elárulja a kincs egykori gazdájának a nevét és lakóhelyét , kedvenc időtöltési helyét, a Balaton környékét. A készlet tehát egy pannóniai földbirtokos tulajdonában volt.

Ezt egyébként a Seuso névből is sejteni lehet. Hasonló neveket Pannóniában és a szomszédos Noricumban élt romanizált őslakosok viseltek: ilyenek a Deuso (Deusa, Deusus), Reuso, Deuco, Feuco. A köriratból következtetni lehet arra is, hogy Seuso – tekintettel az utódok említésére – nászajándékként kapta az ezüsttálat. A kincs gazdáját és lakóhelyének körzetét, kedvenc kirándulóhelyét megnevező feliratok mellett egy kevésbé látványos, de annál fontosabb technikai megfigyelés szintén a díszedények dunántúli használatára mutat. A edények egy nagymérető rézüstben kerültek elő. Az ilyen méretű edényeket egyetlen lemezből nem lehetett kikalapálni, ezért több darabból állították elő. Az üst lemezeit olyan, ún. fűrészfogas technikával illesztették össze, amely a dunántúli római fémművességre jellemző. A Balaton környékén számos, a Seuso-üsttel azonos módon készült bronz edény került elő.

Mindebből biztonsággal lehet arra következtetni, hogy a díszedényeket egykori tulajdonosa a Balaton vidékén használta. Mivel semmi nyoma annak, hogy a kincset a tartományon kívül rejtették volna el, a kincs lelőhelye a Balaton környékén kereshető. Egy régi, szerencsés lelet következtében az elrejtés körzetének területe szűkíthető.

Az étkészlet hiányzó darabjai

A leletből több minden hiányzik, ami egyébként az étkezési készletek tartozéka volt, és a hasonló kincsleletek része. Nincsenek kis edények, tányérok, kanalak. Hogy ezek előkerültek-e és hol vannak, nem tudjuk.

Az asztali készletek tartozéka a tripusz is, ez a tárgytípus azonban hiányzik a Seuso-kincsből. Egy különleges ezüst tárgyat, amelyet még 1879-ben Polgárdiban a Kőszárhegyen (Fejér megye) találták és a Magyar Nemzeti Múzeum őriz, a Seuso-kincshez lehet kapcsolni. Ez a mitológiai tengeri lényekkel díszített quadripusz – összecsukható és hordozható asztal – ezüstből készült, és hasonló tárgy nem került még elő a 4. századból. Egyidős a Seuso-kincs edényeivel, a vadászjelenetes tállal. A kincs és a quadripusz jól kiegészítik egymást. Mindegyikük a 4. századi, késő császárkori ötvösművészet kimagasló és egyedülálló emléke. A quadripuszt a Balatontól északkeletre rejtették el. Lelőhelye ugyanabban a körzetben fekszik, ahol hajdan a Seuso-kincset is használták. Ezért ugyanaz a tulajdonos használhatta a tárgyakat.

Régészeti érvek

Kérdezheti az olvasó: ha ennyi érv szól amellett, hogy a Seuso-kincset egy gazdag római földbirtokos a Dunántúlon használta, akkor miként volt lehetséges, hogy a New York-i perben nem ítélték oda a kincset Magyarországnak? Az ok – eltekintve a különféle érdekek közrejátszásától – roppant egyszerű. A régészeti érvek kétségtelenül tanúsítják a lelet 4. századi dunántúli használatát, de nem tudják bizonyítani a lelet dunántúli megtalálását és a lelőhelyét. A régészeti, tudományos érvek bármennyire meggyőzők, nem azonos minőségűek egy bűnügyi vizsgálat során nyert bizonyítékokkal. Ezért fontos minden olyan értesülés, amely a kincs előkerüléséről és az esetleg Magyarországon lappangó további tárgyakról szólnak.

Fel lehet vetni ugyanis, hogy a kincs római tulajdonosa elköltözött, vagy a 4. század végén elmenekült a barbár veszélynek kitett Pannóniából, és vagyonát máshol helyezte biztonságba. Ezért „érthető” a kincsről szóló monográfia leíró részét egyébként mintaszerűen elkészítő Marlia Mundel Mango minden igyekezete, hogy a lelet egyes darabjait az 5. századra keltezze. (Ha ugyanis a Seuso-kincsben 5. századi darabok is vannak, akkor nem rejthették el a Dunántúlon, mert tulajdonosa akkor már elmenekült Dalmáciába vagy Itáliába.)

A Seuso-kincsben azonban ilyen késői, az 5. században készült tárgyak nincsenek. Az elrejtés legvalószínűbb időpontja a Kr. u. 374. évi súlyos kvád–szarmata támadás, amely a nyár közepén érte a Kelet-Dunántúlt. Az elrejtés idejének ezt a lehetőségét egyébként is támogatja az edényeken talált szervesanyag-maradványok radiokarbon kormeghatározása. A forrásokból és a régészeti megfigyelésekből jól tudjuk, hogy a támadók 374-ben hónapokig megszállva tartották a Kelet-Dunántúlt. A Balaton keleti körzetének valamelyik villájában élt


Seuso és családja. Vagy áldozatul estek a váratlan betörésnek, vagy azok haltak meg, akik a kincset elrejtették, így később már nem tudták megtalálni. Ezért kerülhetett a kincs csak évszázadokkal később, véletlen során napfényre.

2. Képek


1. Egy kincs nyomábanHAJDÚ Éva

Egy kincs nyomában

A Seuso-kincs nevét az egyik tálról kapta, amelyen egy felirat olvasható (szabad fordítása): „Századokig, Seuso, néked tartson e néhány érdemes fémtál, szolgálja utódaidat is”.

Egy állampolgári kérelem alapján 1990-ben megindult rendőrségi nyomozás adatai alapján úgy tetszik, a Seuso-kincset S. József találta meg az 1970-es évek közepén a Balatonhoz közeli Polgárdi környékén. Nem tudni, egyedül vagy másokkal együtt vette birtokba és rejtette el azt a – vallomások alapján valószínűsíthető – két rézüstöt, amely legalább negyven nagyobb ezüst tárgyat tartalmazott. Az amatőr gyűjtő hírében álló, időnként régi pénzekkel üzletelő S. József a leletet hivatalosan nem jelentette be, annak darabjait minden valószínűség szerint az illegális műtárgypiacon kívánta értékesíteni.

S. Józsefet sorkatonai szolgálatának végén, leszerelése előtt néhány nappal megölték. Holttestét a Polgárdihoz közeli Kőszárhegyen, a Borbély-pincének nevezett, romos, földbe vájt építményben találták meg felakasztva. Holttestének feltalálási helyén egy nagy méretű tárgy elrejtésére alkalmas, sebtében betemetett üreget találtak a nyomozók, amelyről később tudományos vizsgálat alapján kiderült, hogy az aljáról vett talajminta azonos az ezüstök elrejtésére és tárolására szolgáló rézüstön talált maradványokkal. A tárgyak – nem tudni összesen hány darab – az 1980-as években, különböző közvetítők útján, kerültek a nyugat-európai műkincspiacra.

Az ismert tizennégy darabot és a rézüstöt – a Scotland Yard derített erre fényt – 1980 és 1987 között vásárolták össze egy kétes hírű, libanoni születésű kereskedőtől, Halim Korbantól, aki a későbbiek során hamis libanoni exportpapírokat is mellékelt hozzájuk.

Az első hat tárgyat Sir Peter Wilson, a Sotheby’s aukciós cég azóta elhunyt elnöke magánszemélyként vette meg, neki Rainer Zietz német régiségkereskedő hívta fel a figyelmét a kitűnő befektetésnek tűnő ezüstökre. Amikor újabb darabok bukkantak fel, tőkehiány miatt bevonták az üzletbe Lord Northamptont. Az ezután felkínált tárgyakat már együttesen vették meg, majd bonyolult pénzügyi manőverek végén 1987-ben megalapították a Trustee of Marquess of Northampton 1987 Settlement-et. A mai napig ennek a birtokában van a kincs.

1984-ben vételre ajánlották és megtekintésre is bocsátották a kincset a kaliforniai Getty Múzeumnak, ahol azonban egyrészt az akkor ott-tartózkodó magyar Szilágyi János György régészprofesszor felhívta a szakértők figyelmét a Seuso-tálon lévő Pelso feliratra és annak a Balatonnal való azonosságára, másrészt Arthur Houghton, a Getty Múzeum kurátora felfedezte, hogy hamisak azok a libanoni exportpapírok, amellyel az eladást legalizálni akarták. Peter Mimpriss, Lord Northampton ügyvédje, Philip Wilsonnak, Peter Wilson fiának közreműködésével egymillió angol fontért újabb hamis papírokat vásárolt Libanonban.

A Sotheby’s – bár figyelmeztették szakértőit az ezüstök bizonytalan eredetére – nyilvános aukción kívánta értékesíteni a Seuso-kincset, és 1990 elején aukció előtti bemutatóra vitte New Yorkba. A páratlan szépségű tárgyakról beszámolt a világsajtó, annak nyomán a Népszava is. Ekkor figyelt fel a Pelso feliratot viselő késő római leletegyüttesre a Magyar Nemzeti Múzeum két régésze, Nagy Mihály és Tóth Endre. Vizsgálódásba kezdtek, s rájöttek, hogy a múzeum gyűjteményében őrzött ún. Polgárdi tripusz (a mai kutatások nyomán quadripusz), amely szintén nagy tisztaságú és meglepően nagy súlyú ezüst állvány, éppen arról a környékről származik, ahol a rendőrség az amatőr gyűjtő és kincsvadász, néhai S. J. halála ügyében kezdett új vizsgálatba. A két szál hamarosan összeért, kiderült, hogy az ezüstkincs, amely S. környezetében vált egykoron szűk körben ismertté, és amely minden bizonnyal összefüggésbe hozható halálával, valószínűleg azonos a New Yorkban kiállított Seuso-kinccsel.

A magyar kormány 1991-ben úgy döntött, bejelenti igényét a leletegyüttesre, s perbe száll a Lord Northampton által jegyzett Trusteeval. Ekkorra már Libanon és Horvátország is magáénak vallotta a kincset, de a tárgyalás tényleges megkezdése előtt Libanon elállt keresetétől. A polgári pert Horvátország is és Magyarország is elvesztette, az ítélet szerint – amelyet 1993 novemberében hozott meg a New York-i bíróság – egyik ország sem tudta hitelt érdemlően bizonyítani, hogy a kincseket a területükön találták meg. A végzés nagyon gondosan kerülte annak megállapítását, hogy a kincs a lord és társai jogos tulajdona lenne.

Polgárdihoz közel, a Sárvíz partján Nádorfi Gabriella, a székesfehérvári István király Múzeum régésze 1993 óta


Pannónia legnagyobb római kori villájának feltárásán dolgozik. Az épület, a kutatás mai állása szerint, 16 ezer négyzetméter, nagyobb, mint az aquimcumi helytartói villa! A nyomozás adatai szerint S. József vagy itt, vagy a közeli Kőszárhegyen találta meg a kincset.

A tizenöt tárgy közül (a 14 ezüst és a rézüst) mindössze három volt, amelyen a New York-i per alkalmával a vegyészek vizsgálatra alkalmas anyagot találtak. A magyar összehasonlításhoz szükséges földmintákat a Borbély-pince gödréből, a fentebb leírt, Nádorfi Gabriella által vezetett ásatás területéről és az ahhoz közeli Sárvíz iszapjából vették. A különféle anyagvizsgálatok eredményei dr. Balla Mártának, a Műegyetem Nukleáris Technikai Intézete tudományos munkatársának kezében futottak össze. A tárgyakról származó és az itthon gyűjtött mintákat többfajta módszerrel vizsgálták. A nyomelem-koncentrációk és más vizsgálatok alapján arra a következtetésre jutottak, hogy az ezüstöket rejtő rézüst a Kőszárhegy oldalában, a Borbély-pincében volt utoljára elásva, ott, ahol S. József holttestét megtalálták. A Meleagros-tál inkább az ásatás helyéhez köthető, erre utalnak a kovamoszat-maradványok és az ásványok is. Ezeknek a bizonyítékoknak a bíróság előtti bemutatására azonban nem kaptunk lehetőséget. A tárgyaláson a magyar tanúk nem szólhattak a gyilkossághoz kapcsolódó bűnügyi nyomozásról és a Seuso-kincs anyagával megegyező és funkcionálisan is összetartozó Polgárdi quadripuszról sem.

New Yorkban a pervesztés után az alperes Lord Northampton kártérítési igényének elbírálásakor a tárgyalást vezető amerikai bírónő hivatalos véleményt adott a perről, amelyben 1996-ban a következőket jegyezte meg: „A kincs eredete nem bizonyosabb most, mint a pereskedés kezdetén volt.” Továbbá: „Az a megállapítás, hogy egyik felperes sem igazolta a kincs tulajdonjogát, nem teszi jogilag nyilvánvalóvá, hogy a Trustee a kincset mindennemű, későbbiekben támasztandó tulajdonjogi igénytől mentesen birtokolja.”

Magyar Bálint kulturális miniszter 1997-ben e sorok írójának személyében miniszteri biztost nevezett ki a Seuso-kincs visszaszerzésére. Munkája során a miniszteri biztos intenzív kapcsolatot épített ki az ügy hazai és külföldi szereplőivel, azokkal a szervezetekkel és egyénekkel, akik a kincs eredetéről, sorsáról tudhatnak, rendszerezte azt a több tízezer oldalas dokumentumanyagot, amely az évek során angolul és magyarul keletkezett. 2000-ben a NKÖM 10 millió forint pénzjutalmat ajánlott fel annak, aki egy tárgyat beszolgáltat a még minden bizonnyal lappangó, a Seuso-leletekhez tartozó darabokból. A megélénkült érdeklődés olyan tanúk jelentkezését eredményezte, akiknek vallomásai nyomán a Legfőbb Ügyészség utasította az ORFK Műkincsvédelmi alosztályát a bűnügyi nyomozás újraindítására.

Időközben jogi szakvélemények révén Lord Northampton tudomására hozták, hogy a tárgyakat a szabadpiacon nem értékesítheti. Egyetlen kiút kínálkozik számára, ha Magyarországnak ajánlja fel azokat.

2. Képek


1. "Utasítás a hátországba távozók számára"KALÁSZATOK

PRIHURIK Judit

„Utasítás a hátországba távozók számára”

Dokumentum a doni hadsereg mindennapi életéből, 1942. augusztus 27.

Az alábbiakban közölt dokumentum a Hadtörténelmi Levéltárban, a 2. magyar hadsereg iratai között, Dénes Jenő százados dossziéjában található (24. fasc.). Az aláírás – „Hátországhy” – nyilvánvalóan álnév, de valószínű, hogy Dénes fogalmazványáról van szó, mert néhány parancstól eltekintve az ő naplómellékleteit és jelentéseit tartalmazza az iratcsomó. A humoros, szarkasztikus utasítás logikája, fordulatai, megközelítései alapján is következtethetünk erre, mert a Hadiakadémiának küldött jelentéseiben találhatók hasonló megállapítások – természetesen nem ironikus formában.

Dénes Jenő 1912. június 16-án, Kosárfalván született. A Ludovika Akadémiát 1934-ben tüzérhadnagyként végezte el, 1938-ban főhadnaggyá, 1942-ben századossá léptették elő. 1941-ben kezdte meg hadiakadémiai tanulmányait és 1942 nyarán hallgatóként tanáraival és hallgatótársaival 12 hetes szolgálatot teljesített a szovjet harctéren. A 19. könnyű hadosztályban a IV. gépágyús üteg parancsnoka volt. Tapasztalatairól tíznaponként összefoglaló jelentéseket kellett készítenie, dossziéja nagyrészt ezeket a dokumentumokat és térképeket tartalmazza, összesen 41 naplómellékletet. Az utolsó az „Utasítás a hátországba távozók számára” című, három és fél oldalas írás. Ez valószínűleg „belső használatra”, tiszttársainak készült, célja a hátországi életben való eligazodás megkönnyítése a szovjet harctérről hazaindulók számára. Az „utasítás” kiinduló ötlete a szovjet és a magyar élet ironikus összehasonlítása.

DOKUMENTUM

41. sz. melléklet a naplóhoz.

Bizalmas! Hátországiak (főként katonák) kezébe nem kerülhet.

UTASÍTÁS A HÁTORSZÁGBA TÁVOZÓK SZÁMÁRA

Bajtárs! Amikor hazatérőben átléped a határt, emlékezz arra, hogy civilizációtól és technikától megfertőzött földre lépsz, így a környezet és a szokások merőben eltérnek attól, amihez a Szovjetparadicsom földjén szokva vagy. Elvárjuk tőled, hogy ott az arcvonalban megszokott életmódodat a szabadság rövid idejére feladod és az otthoniak sajátos életébe ügyesen és tapintatosan belehelyezkedsz. A szabadság nem tart sokáig, önfegyelemmel viseld el az otthoni kellemetlenségeket.

Nagyobb nehézségek elkerülése végett véssed jól az emlékezetedbe az alábbiakat:

1./ Közlekedés: Az utazásnál ne szállj fel az első tehervonatra, nyitott kocsiba vagy fékezőülésbe, mert a MÁV általában külön személyszállító vonatokat járat az e célra ülésekkel berendezett kocsikból. Az oda- és visszautazástól eltekintve a személyvonatok igénybevétele jegyváltáshoz van kötve. [...]

2./ Elszállásolás: Ne menj be az első, megfelelőnek látszó házba azzal a céllal, hogy ott a földön vagy szalmán kipihenjed magad, mert ez a háziak csudálkozását váltaná ki. Szálláscsinálásnál először gondolj arra, hogy az érintett helységben nincs-e már a békeidőből lakásod és abban az esetben csak azt vegyed igénybe. Sátor használata általában nem szükséges, megfelelő táborhelyet nehéz találni.

A szobákban ne zavarjon, hogy tele van mindenféle bútorokkal és a szabad mozgásod korlátozva van. A ruházat és felszerelés felfüggesztésére ne verj szöget a falba; ezen célra fogasok és szekrények szolgálnak [...]. Este a villanykapcsolót nyugodtan csavard meg, mert a villanyvilágítás működik és robbanás általában nem követi a műveletet.

A szalma stb. hiánya következtében a hátországban négyszögletes, lábon álló, fehér vászon behuzatú lakberendezési tárgyak (ún. ágyak) vannak a lakásokban. Ezeket alvásra gondolkodás nélkül felhasználhatod. Ha rugózva lenne, ne zavarjon, ki lehet bírni. Ha az ágy már részben foglalt lenne, csak a személyazonosság


megállapítása után vedd igénybe a fennmaradó helyet.

Éjjelezésnél aludhatsz levetkőzve, mert meglepő támadás veszélye kizárt. [...]

3./ Biztosítás: Eddigi bemetszett hírek szerint a határon belül partizánveszély nincs, nyugodtan járkálhatsz ismeretlen helyen is. Célszerű azonban itt is párosával járni, csak a járőrtársat kell jól kiválasztani. Ilyen célra legmegfelelőbb hölgyeket beszervezni. [...]

Esetleges partizángyanú esetén a rendőrség segítségét vedd igénybe. Azonnali letartóztatási jog nincs, gyanús magatartás esetén sem lehet azonnal és öntevékenyen a tüzet megnyitni. Jelszó-jelhang általában nincs kiadva. Éjjelezésnél figyelőt nem szükséges az ajtóba kiállítani. A polgári lakosság nagyobb csoportosulási helyein (vendéglő, mozi stb.) sincs szükség egymás biztosítására (sündisznó-alakzat, körvédő-képesség), mert legfeljebb agyontaposnak, gyomorszájon vágnak, tyúkszemedre lépnek, de fegyveres beavatkozás nincs. [...]

A sötétség beállta után ne lőj be minden világos ablakba, mert az elsötétítésre nem kell olyan aggodalmasan figyelni. Az utca felett látszó fényforrások a közvilágításhoz tartoznak, nem az orosz akasztotta ki a lámpát, így nyomjelző tölténnyel való lövését mellőzd.

4./ Anyagiak

a./ Élelmezés: Felvételezésre és nem helyszíni beszerzésre alapozva. Felvételező helyek (ún. üzletek) sűrűn telepítve. Itt csak a közkézen forgó utalványok (ún. pénz), valamint különböző jegyek felmutatása mellett lehet élelmezési cikkeket kapni. Elkészítés gazdaságtalanul családonként állandó tűzhelyeken. [...] Az étkezés elfogyasztásánál ülj nyugodtan az asztal mellé, bár kényelmesebb a földön ülni. Fehér terítőre vigyázz! Nem tartják díszítésnek a pecséteket. Az evőeszközök használatában igyekezz a háziakat utánozni. Ne csodálkozz azon, hogy az evés otthon külön szertartás és társadalmi esemény. [...]

b./ Kereskedelem: Cleba (kenyér), honvéd cigaretta, gyufa, varrótű stb. hazavitele felesleges és haszontalan. Otthon a tiszta értéket néző cserekereskedelem helyett pénzgazdálkodás van s így színes papírdaraboknak tulajdonítanak nagy értéket. Olvashatatlan aláírással és nemlétező hadrendi alakulat felírásával ellátott igénybevételi jegyet még körbélyegzővel sem fogadnak el a kereskedők általában az áruikért.

c./ Egészségügyi rendszabályok: Ne lepődj meg a határon, ha fürdővonattal várnak. Súlyos sértés, ha nem veszed igénybe. A vízpazarolás és tisztálkodás otthon megrögzött szokás, ehhez igyekezz tartani magad. Kutakat, vályúkat, patakokat ne keress, ha véletlenül tisztálkodni akarsz. E célra majd minden lakásban szobaforrás (vízcsap) van. Helyenként még külön helyiségben nagy tartály áll, melyben egyszerre az egész testét lemoshatja az ember. Ezen berendezések naponta történő igénybevételén ne ütközz meg, és ha a háziaknak különösen a kedvébe akarsz járni, magad is utánozzad őket. [...]

A lakások alacsony, különös formájú, fakeretes porcellán csészével ellátott helyisége különleges egészségügyi célokat szolgál. Használat után az oldalt elhelyezett fogantyút húzd meg. (Ne ijedj meg, nem robban, a zaj egészen veszélytelen.) A fent leírt szerkezetet más célokra – hajmosás, borotválkozás – ne használjuk. [...]

d./ Fűtés: A fűtőfát nem szokás a szomszéd kerítéséből, az ajtókból, az utcai fasorból kitermelni. A környező házak összedöntése sem vezet célhoz, mert a magyarok rendszerint kőből és téglából építik házaikat, és így a fűtőfa ilyen módon történő beszerzése nem gazdaságos. Bútorok, képkeretek felfűtését – még ha feleslegesnek is mutatkoznak a lakásban – a 2. pontban mondottak miatt kerüljük el.

5./ Öltözködési szabályok: Géppisztoly, kézigránát, fütykös nem tartozik a kimenő öltözethez. Esős időben a sátorlap túlságosan nagy feltűnést kelt, viselését kerüljük. Ha nagy forgalmú helyeken kiülsz az erkélyre, végy magadra legalább egy ruhadarabot.

6./ Titoktartás, lehallgatás: Gondolj mindig arra, hogy a beszédedet a hátországiak megértik. Nem lehet tehát valakit a világ legbarátságosabb mosolyával így megszólítani: „Mit akarsz vén lókötő! Csak maradj távol, nehogy a kedves háziállataid hozzám átköltözzenek!”, mert az illető a dolog lényegét megérti. Biztonsági okokból tehát célszerű, ha a szabadságos honvéd egyének egymás közt oroszul beszélnek, akkor a lehallgatás veszélye nagyban csökken.

7./ Általános tudnivalók: A hátországba érve igyekezz beleélni magad a tulajdonról alkotott sajátos felfogásba. A magántulajdon gondolata a hátországban teljesen el van terjedve. Ott a javait mindenki maga igyekszik önzően felhasználni s erre az emberek egymással szemben szinte szertartásosan ügyelnek. Ha e téren nem igyekszel a bevett szokásokat és formaságokat betartani, könnyen nagy sértődéseknek s kellemetlenségeknek


teszed ki magad.

a./ A magántulajdon túlzott kultuszára külön testületek (rendőrség, bíróság) vigyáznak. [...]

b./ A hátország önző felfogása szerint a polgári lakosság érdekei legelső rendűek, tehát ne kívánd magadnak és a honvédségnek ama előjogokat és kiváltságokat, melyeket a hadműveleti területen jogosan élvezel. [...]

c./ A zsidó otthon nem egyenrangú munkaszolgálatos tagja a közösségnek, hanem kiváltságos munkaadó. Így értékét ne becsüld túl és ezek szerint bánjál vele.

Bajtársam! Ha ezeket elmédbe vésed, akkor a szabadságot elviselhetőnek fogod találni. De a hadműveleti terület valódi életét, a Szovjetunió paradicsomi állapotát ne ecseteld túlságosan, mert akkor otthonról mindenki idetódul és vége lesz a mi nyugodt, szép életünknek.

Kapják: a kiválasztottak.

Tábori posta, 42. VIII. 27-én 00h 05 perc.

Hátországhy s. k.

Bajtársi szolgálat kirendelt vezetője

2. Képek


1. Õsi kínai településHÍREK

FARKAS Ildikó

Ősi kínai település

Kínai régészek bejelentették, hogy Belső-Mongólia területén (Kína), Chifeng város közelében (a kínai–mongol határtól délre) ősi település nyomaira bukkantak. A mintegy 150 építményből álló települést 8 ezer évnél is régebbinek vélik. A helyszínen eddig 11 ház alapját, 10 sír és 12 hulladéktároló gödör maradványait tárták fel. A sírokban olyan különleges temetkezési módot találtak, amelyet máshol még nem láttak a szakemberek sem: a halottak egyik szemgödrébe megmunkált jáde köveket helyeztek eltemetőik. (Ezek a Kínában valaha talált legősibb megmunkált jáde kövek!) A hulladéktároló gödrökből összesen 296, kagylóhéjból készített tárgy került elő, amelyek motívumaiból és készítési módjából a kutatók arra következtetnek, hogy a terület, Belső-Mongólia már ekkor kapcsolatban állt Kína központi területeivel. Ugyancsak itt találták a legősibb szobrot is Kína területén: egy vörös agyagból készített, három nőt ábrázoló, finoman megmunkált kerámiaszobrot.

A médek

Az ókori kelet népei közül csak néhányat ismerünk alaposabban. A médekről is keveset tudunk, hiszen saját írásuk nem volt, és tárgyi emlék is alig maradt utánuk. Tudjuk, hogy a perzsákkal rokon indoeurópai nép volt, és Kr. e. a 17. században vándoroltak be a mai Irán északkeleti részére, ahol letelepedtek. Hérodotosz görög történetíró leírja, hogy létrejött a méd királyság (Kr. e. 715), és a médek a babilóniakkal szövetségben az asszírok ellen háborúskodtak, elfoglalták Ninivét (Kr. e. 612), és végül ismételt támadásaik hatására az Asszír Birodalom összeomlott. A médeknek jutott Irán, Észak-Asszíria és Arménia jelentős területe, és ezzel a térség meghatározó nagyhatalmává váltak. A Méd Birodalom azonban nem volt hosszú életű: az emelkedő perzsa birodalom bekebelezte Médiát (Kr. e. 550: II. Nagy Kürosz perzsa király győzelme a médek felett), és bár a médek még a perzsa birodalomban is megőrizték különállásukat, az évszázadok alatt azonban ugyanúgy „felszívódtak” a többi indoeurópai nép között, mint az ókori Kelet számos más etnikuma.

Ez év őszén brit régészek a törökországi Sorgun városhoz közel egy ókori város nyomaira bukkantak, melyekben az egykori méd nyugati főváros, Pteria maradványait azonosították. (Pteriáról Hérodotosz megírta, hogy Kroiszosz [Krőzus] lűd király pusztította el Kr. e. 560 körül.) A feltárás során egy közel másfél km2-nyi területen fekvő várost találtak, amelyet egy több mint 6 km-es magas kőfal vett körül, védőtornyok százaival. Hét nagy városkapun lehetett a falakon belülre jutni, ahol több száz kőépület és egy palota helyezkedett el. A várost valaha 10-20 ezer ember lakhatta, és itt volt a Méd Birodalom nyugati adminisztrációs központja. Feltárásával talán többet megtudhatunk majd az egykori médek világáról.

Római erőd Gödön

Göd-Újtelepen immár két éve tartó ásatás során egy nagy méretű, 400x300 méter nagyságú, késő római kori erőd maradványait tárják fel. A szakemberek szerint a leletek azt mutatják, hogy ezt az erődöt említi Ammianus Marcellinus antik történetíró a Kr. u. 373. év krónikája kapcsán. Marcellinus elbeszélése szerint I. Valentinianus római császár (Kr. u. 368–375) a kvádok földjén katonai erőd építését rendelte el (amikor Frigeridus dux volt Pannonia katonai parancsnoka). Az építkezés ellen a kvádok tiltakoztak, és miután királyukat, Gabiniust a rómaiak meggyilkolták, háború tört ki. A rómaiak legyőzték a kvádokat, ők azonban továbbra sem ismerték el az erődépítés jogosságát. A történetíró szerint a császár ettől dühödött fel annyira, hogy gutaütést kapott és meghalt.

Az ásatáson előkerültek ún. bélyeges téglák, köztük egy „Frigeridus dux” feliratú, valamint I. Valentinianus császár pénzérméi. A szakemberek szerint ez meghatározza az építkezés idejét. Azt is megállapították, hogy az erőd sohasem készült el, az építési munkálatok csak néhány hétig tarthattak. A leletekből így következtetni lehet arra, hogyan épült fel egy római erőd.

A Közel-Kelet régészeti kincsei

Régészek aggodalmukat fejezték ki, hogy egy Irak elleni esetleges amerikai támadás ismét veszélyeztetheti az Irak területén található régészeti lelőhelyek és az ottani múzeumokban őrzött kincsek épségét. Az észak-iraki Moszul múzeuma például felbecsülhetetlen értékű asszír, sumér és babilóni kincseket őriz. Itt, a város mellett


találhatók az egykori asszír főváros, Nimrud, valamint Ninive romjai is. Az Öböl-háború alatt sajnos komoly károkat okoztak a szövetséges bombázások (két régészeti lelőhely és egy 7. századi minaret pusztult el). Az is előfordult, hogy az Öböl-háború során eltűnt műkincsek később Európa és Amerika illegális műkincspiacán tűntek fel, vagy valamilyen úton-módon európai múzeumokba (pl. a British Museumba) kerültek. Az irakiak megkezdték kincseik elrejtését.

A salemi boszorkányok

A boszorkányokban való hit tovább élt az újkorban is, egészen a 18. századig, amikor a felvilágosodás eszméinek hatására az uralkodók hatalmi szóval először korlátozták, majd megszüntették a boszorkánypereket.

Az európai telepesek magukkal vitték a boszorkányhitet az Újvilágba is. A 17. századi New England-i bevándorlók vallásos vakbuzgóságukban rettegtek a gonosztól, a boszorkányoktól. A letelepedésük (1620: a hírneves Mayflower hajóval érkeztek az első angol puritán telepesek az Újvilágba) utáni 70 évben 12 „boszorkányt” ítéltek el, közülük hetet ki is végeztek.

1692-ben Salemben (New England, USA) elszabadult a pokol. A városban „furcsa jelenségeket” tapasztaltak, amelyeket csak boszorkánysággal tudtak magyarázni. Vizsgálat indult, és a vizsgálóbírók több heti kihallgatás után, főként néhány fiatal lány vádjai alapján, három nőt neveztek meg boszorkányként. De ezután újabb fiatal lányok jelentkeztek (19-en!), hogy megátkozták őket; 54 lakos vallotta magát boszorkánynak, és több mint 150-et vádoltak meg ugyanezzel. A városban tömeghisztéria tört ki, a boszorkánysággal vádoltakat elítélték. Négy hónap alatt 14 nőt és 5 férfit felakasztottak, egyet megköveztek (nem vallotta magát boszorkánynak), és összesen vagy harminc embert halálra ítéltek.

A tiltakozások hatására az állam kormányzója leállította az ítéletek végrehajtását, és újabb vizsgálatot rendelt el az ügyben. A következő évben az újabb bíróság nem találta bűnösnek a vádlottakat. Néhány év múlva már a halálos ítéleteket hozó bíró és az esküdtek is elismerték az igazságtalanságot, és bocsánatot kértek tévedésükért. Az áldozatokat rehabilitálták, és 2001-ben emlékoszlopon örökítették meg az ártatlanul kivégzettek és meghurcoltak neveit.

Az Egyesült Államokban számos történeti, pszichológiai, vallástörténeti elemzés próbálja azóta is megfejteni, mi is történt akkor a városkában. Egyesek szerint lehet, hogy a lakosok egy része hallucinogén anyagokat fogyasztott, attól lettek látomásaik, illetve estek révületbe. Egy magyarul is megjelent tanulmányban a szerzők a város alaprajzán helyezték el a vádlók és vádlottak házait, és azt látták, hogy míg a vádlók jórészt a város egyik felén lakó falusi gazdálkodók köréből kerültek ki, az általuk boszorkánysággal megvádoltak nagy része a város másik felén lakó kereskedők és hasonló foglalkozásúak közül. A legújabb munka (M. B. Norton, Cornell University) a környezet hatását hangsúlyozza: Amerika első telepesei egy ismeretlen földön, ellenséges körülmények között, indiánokkal folytatott háborúskodás közepette próbáltak egy új életet felépíteni maguknak. Az őket ért érthetetlen csapásokat nem tudták máshogyan magyarázni, mint a Gonosz tetteiként. És mivel Európában a 15–18. században széles körben hittek a boszorkányok létezésében (maga az egyház is, hiszen tevékenyen részt vett üldözésükben), természetesnek vették, hogy csakis a Gonosz miatt szenvedhetnek vereséget az „istentelen” indiánoktól.

Kalinyingrád

Megkezdődött a második világháborúban majdnem elpusztult balti kikötőváros egykori német városrészeinek régészeti feltárása. Königsberget 1945-ben nevezték át Kalinyingrádnak, amikor a Szovjetunióhoz csatolták. Az oroszok nem bajlódtak az újjáépítéssel, hanem egyszerűen ráépítettek a „német fasiszták” épületeire. (Így például arra a 13. századi kastélyra, ahol a Porosz Múzeum gyűjteményét őrizték. A feltárás után egyébként újra meg kívánják nyitni a Porosz Múzeumot.) A városban szinte csak a katedrális maradt meg a háború előtti időkből: itt van Immanuel Kant sírja.

Königsberget 1255-ben II. Ottokár cseh király jelenlétében alapították a Német Lovagrend tagjai, akik 1226-ban Mazóviai Konrád kérésére jöttek erre a vidékre az itteni, akkor még pogány poroszok megtérítésére. A lovagrend később a lengyelekkel és a litvánokkal vívott háborúkban meggyengült, majd megszűnt, így 1466-ban Königsberg környéke lengyel fennhatóság alá került, s Porosz Hercegség néven hűbérese lett Lengyelországnak. 1701-ben II. Frigyes brandenburgi választófejedelem Königsbergben királlyá koronáztatta magát, így megalakult a lengyel államba beékelődött független Porosz Királyság, távol a többi német területtől. 1871-ben létrejött a Német Császárság, porosz vezetéssel. Az első világháború után azonban a Königsberg környéki porosz területeket egy lengyel tengerparti korridor választotta el a többi német területtől. A második világháború után a stratégiailag fontos területet a Szovjetunióhoz csatolták.


A balti államok 1991-ben elszakadtak a Szovjetuniótól, Kalinyingrád viszont Oroszország része maradt, távol az orosz területektől, beékelődve Litvánia és Lengyelország közé. Azaz folytatódik a város furcsa története: „idegen államok” közé beékelődve, „anyaországával” nincs szárazföldi összeköttetése.

2. Képek


1. A vasúti kémelhárítókTISZTELT SZERKESZTŐSÉG!

FRISNYÁK Zsuzsa

A vasúti kémelhárítók

Adalék az ÁVH működéséhez

Egy hosszú ideje előkészített, következményeiben messze ható koncepciós ügy rázta meg 1953. márciusban a magyar vasutas társadalmat. Március 25-ről 26-ra virradó éjszaka az Államvédelmi Hatóság összehangolt akcióval egyszerre 237 embert hurcolt el az otthonából azzal az indokkal, hogy 1945 előtt a MÁV katonai szállítással foglalkozó részlegeiben kémelhárító tevékenységet fejtettek ki. Azután – látszólag váratlanul – 1953 nyarán megszüntették ellenük az eljárást.

Vasúti kémelhárítás 1945 előtt

1945 előtt a katonai szállítások szervezésével, irányításával és végrehajtásával a MÁV szervezetén belül az ún. F/B. (Forgalmi bizalmas) és ÜV/B. (Üzletvezetőségi bizalmas) részlegek foglalkoztak. A fontosabb vasúti csomópontokban, szolgálati helyeken dolgozó vasúti tisztviselők közül egy-egy vasutast (igen gyakran az állomásfőnököt) azzal a feladattal bíztak meg, figyelje a rendkívüli eseményeket a vasút területén, és mindazon eseményekről, gyanús személyekről tegyen jelentést, melyek a vasúti szállítást veszélyeztethetik. Ezek az emberek voltak a kémelhárító tisztek (ún. k. tisztek). A kémelhárítókból és a nekik jelentést adó vasutasokból (ők az ún. B. egyének) álló hálózat feladata a szabotázsakciók megakadályozása és a kémelhárítás volt. A MÁV-nál az összes „k. ügy” az F/B osztályon futott össze. Ez az osztály együttműködött a Vezérkari Főnökség illetékeseivel is.

1953-ban a vasúti kémelhárító tisztek elleni országos ügy – mind a letartóztatás, mind a szabadon bocsátás – menetét azonban két, ettől teljesen független esemény befolyásolta. A tömeges őrizetbe vétel elrendelésében az 1952. év végi szállítási válság, szabadon engedésükben pedig a Sztálin halálát követő belpolitikai irányváltás játszott főszerepet. Nézzük az eseményeket!

Szállítási válság, 1952

Minden idők legnagyobb szállítási válsága 1952 végén sújtotta Magyarországot. Az év utolsó négy hónapjában a tehervonatok óriási száma (124 ezer) telítette a vasúthálózatot. A forgalmi dugó először Záhony és Csap térségében jelentkezett és innét terjedt megállíthatatlanul nyugati irányba. A folyamatosan érkező szovjet szállítmányokat a MÁV kocsihiány miatt nem tudta átpakolni, így a megrakott vagonok átlagosan 30-35 napig várakoztak a térségben. A kezdetben lokális forgalmi probléma lassan országos jelentőségű üggyé növekedett. Egyes időszakokban a vasút 55 ezer teherkocsijából már 47-48 ezer volt megrakva, és túlnyomó részben egy szűk területen, a MÁV budapesti, kisebb részben miskolci igazgatóságának vágányain összezsúfolva. A hatalmas árumennyiség rendkívül alacsony, 13 km/óra sebességgel áramlott a vasúton. A menetsebesség kritikus szintet ért el. Előfordult, hogy Szigetszentmiklósról Budapestre (19 km) 48 óra alatt ért fel egy vagon élő állat, Pannonhalmáról Budapestre (150 km) pedig 5 nap alatt.

A szállítási válságot tovább súlyosbította a szénhiány. Egyre több tehervonat, egyre kevesebb árut, egyre lassabban szállított. Ráadásul az áruszállítási válság csúcspontján a közlekedési miniszter elrendelte a menetrend szerinti személyszállítás felfüggesztését is. Ez azonban teljesen elhibázott intézkedésnek bizonyult, tovább növelve a káoszt a hálózaton. Decemberre csődhelyzet alakult ki.

A válság „okai”

A politikai vezetés nem fogadta el a válság okaira (kapacitás-, jármű- és szénhiány) vonatkozó érveket. Emiatt a vasút szakvezetőinek a politikai agitáción és fenyegetéseken kívül nem maradt más eszköz a kezében. Úgy cselekedtek, mintha a válság kizárólag munkafegyelmi kérdés lenne, s a megoldást a dolgozókkal szembeni nyomás növelésével igyekeztek elérni. (A vasút válságának 1952. évi mélypontjában természetesen benne voltak a megfélemlített, ellenérzésüket közönnyel, passzivitással, nemtörődömséggel kifejező vasutasok is.)

Súlyosbította a helyzetet a vezetők kapkodása, az átgondolatlanul kiadott, egymásnak ellentmondó utasítások.


Sőt, nem elhanyagolható szerepe volt a versengésre építő szovjet munkamódszereknek sem (1952-re már 13-féle munkaversenyt vezettek be a vasúton), amelyek egy roppant bonyolult rendszer ütemes működését mesterségesen megbontották. (A vasúti közlekedés nem versengésre, hanem együttműködésre épül!)

1953 elején látni lehetett, hogy a vasút és a gazdaság példátlanul alacsony színvonalú együttműködése nem lesz egyedi eset. Az állam gazdaságpolitikájában a közlekedési infrastruktúra fejlesztése azonban csak sokadrangú feladatként szerepelt, így a bekövetkező szállítási válság elkerülésére, illetve enyhítésére az állampártnak más megoldást kellett keresni. Ez pedig nem lehetett más, mint egy olyan, a teljes vasutasságot elrettentő akció, mely országszerte jelentős számú dolgozót érint.

Egy 1949-ben kezdődött ügyet vettek elő az illetékesek: a vasúti kémelhárítók ügyét, vagy ahogy a korban nevezték, az „üvébés ügyet”.

Az „üvébés ügy”, 1949

Az üvébés ügy 1949-ben indult. Nem lehet tudni, kinek a kezdeményezésére, 4 oldalas feljegyzés készült a minisztériumban az ÁVH részére a MÁV-nál 1945 előtt működött katonai osztályokról és az ott dolgozott tisztviselőkről. A feljegyzés Péter Gábor, az ÁVH vezetője részére készült, és Bebrits Lajos, a miniszter írta alá. A feljegyzés ötven vasúti tisztviselőt nevezett meg mint a rendszer vélhető ellenségét. A feljegyzés elmondta: a vasút egykoron kémelhárítással foglalkozó előadói nem távoztak Nyugatra, hanem azonnal elhelyezkedtek a demokratikus pártokban, főleg a kommunista pártban, jó párttagokként egy részük „ma is fontos vasúti pozíciókban dolgozik.”

A bejelentés után az üvébés ügy lassan dagadni kezdett. Az ÁVH nem elégedett meg a minisztérium által szolgáltatott névsorral, hanem önállóan kezdett vizsgálódni. Egyrészt a MÁV Hivatalos Lapja alapján összeállították az 1945 előtt „nemzetvédelmi kereszttel” kitüntetettek listáját. Az információgyűjtés másik formája (1951-től) a vasutasok kikérdezése volt. És ehhez felhasználták a pártszervezeteket is. Az illetékes pártszervek egyes dolgozókkal „elbeszélgettek” a múltjukról, egykori munkatársaikról. Ily módon az ÁVH 1952-re a MÁV kémelhárítói feladatokkal megbízott dolgozói közül mintegy 480 vasutas adatait derítette fel. 1953 márciusában a 480 egykori vasúti dolgozó közül kizárólag a még aktív, a MÁV-nál szolgálatot ellátó személy (241 fő) őrizetbe vételét rendelték el.

Bebrits Lajos az üvébések tömeges őrizetbe vételét sokáig ellenezte. Miután azonban 1953 februárjában a párt – a „kommunista éberség” elmulasztásáért – szigorú megrovásban részesítette a minisztert, Bebrits már nem merte tovább halogatni az ügy „elintézését”. Ez a pártbüntetés nyitotta meg az utolsó kaput a MÁV egykori katonai szállítási osztályain dolgozók elleni eljárásra. A MÁV káderhelyzetéért felelős pártfunkcionáriusok 277 vasúti dolgozót találtak a kémelhárítási ügyben érintettnek.

Az ÁVH az őrizetbe veendő személyek listáját egy szovjet tanácsadóval (Poljakov elvtárs) egyeztette. Vélhetőleg az ÁVH által felderített (480 fő) és a Közlekedési Minisztérium Személyzeti Főosztálya által kiszolgáltatott (277 fő) névsorokból válogatták ki, hogy a Hatóság kiket vegyen őrizetbe.

A letartóztatások, 1953

Az 1953. március 25–26. közötti országos akciót az ÁVH alaposan előkészítette. Az őrizetbe vettek közül 80-an Budapesten, a többiek pedig 16 megyében (25-30 fő Borsod, Hajdú-Bihar, Baranya és Vas megyékben) éltek. Március 25-én este 9 órakor országszerte eligazítást tartottak az őrizetbe vételt végrehajtó operatív ÁVH beosztottaknak. Az őrizetbe vételhez egyszerre 80 gépkocsira és 160 államvédelmisre volt szükség.

A fővárosban őrizetbe vett vasutasokat először az Országos Rendőrhatósági Intézetbe (Mosonyi utca) kísérték, majd ott közölték velük az internálási határozatot. Innét 20-30 fős csoportokban szállították el a férfiakat Recskre, a nőket pedig Kistarcsára. A vidéken lakó őrizetbe vett vasutasokkal hasonlóan jártak el. Az érintetteket az ÁVH megyei osztályai felszállították Budapestre, kivételt a borsodi, hevesi, szabolcsi és Hajdú-Bihar megyeiek jelentettek, akiket azonnal Recskre hurcoltak. (A Hatóság „takarékoskodott” az üzemanyaggal.) Valamennyi őrizetbe vett személynél házkutatást is tartottak.

Az őrizetbe vettek között nem voltak igazán prominens személyiségek, valamennyien „kisemberek” voltak.

A kistarcsai és recski internáltak kihallgatása április–május, kisebb részben június–július hónapokban intenzíven folyt. Mindenkit több ízben kihallgattak, egyrészt mint gyanúsítottat, másrészt mint tanút.


Az ÁVH már a bűnösség beismerésének tekintette azt, hogy valaki 1945 előtt a MÁV Forgalmi Bizalmas vagy Üzletvezetőségi Bizalmas („üvébés”) csoportjaiban dolgozott. Az ÁVH szerint ez önmagában azt jelenti, hogy az érintett hírszerzői, kémelhárítói tevékenységet folytatott, ami egyenlő a kommunisták és más hazafiak ellen irányuló munkával.

Sokan nem értették, miért bűnös egy egykori kémelhárító tiszt? A kémelhárító tiszti megbízatás ti. az akkori háborús időknek megfelelő intézkedés volt, melyet minden beosztottnak teljesítenie kellett, mert ez a háborús vasúti szolgálat zavartalanságának biztosítására történt. „Abban az időben még bíróság elé is kerülhetett volna, ha ellenszegülést észlelnek nála” – mondotta az egyik gyanúsított.

A vasúti dolgozók összehangolt őrizetbe vételének híre a legkisebb szolgálati helyre is eljutott. Az őrizetbe vettek pontos számát senki sem ismerte. Besúgói jelentésekből tudjuk, hogy a MÁV Vezérigazgatóságon ötszáz főre, a területi igazgatóságokon pedig kb. négyszázra becsülték ezt a létszámot. A Vasút-politikai Osztályok faliújságokon, röpgyűléseken, taggyűléseken adtak tájékoztatást a dolgozóknak. Az elhurcoltakat általában szabotőröknek és külföldi rádió adatszolgáltatóinakállították be. Imperialisták kémjei, a nép ellenségei az őrizetbe vettek.

Az üvébések elleni fellépés vasutasokra gyakorolt hatását az ÁVH pozitívnak értékelte: szerintük emelkedett a tervteljesítés, javult a munkafegyelem, jelentősen csökkent a balesetek száma, a „felderített ellenséges elemek körében idegesség, félelem uralkodik, közülük többen arra számítanak, hogy őket is felelősségre vonják”. Nem tudjuk, ténylegesen hány embert ítéltek el kémelhárításért. 1953 nyarán az ÁVH ötven személy bíróság elé állítását javasolta. (Egy 1966-ból kelt belügyminisztériumi dokumentum szerint 161 egykori ÜV/B-s vasutas közül 66 állt eljárás alatt.) Általános volt az a vélekedés, hogy az ÁVH előzetes kivizsgálás nélkül hurcolta el az embereket: „Anélkül, hogy előzetesen kivizsgálták volna, ki mit ténykedett, sebtében összeállítottak egy névsort és elvittek hét hónapos terhes asszonyt, 2 és 3 gyermeküket egyedül eltartó anyákat, 30-37 évi vasúti szolgálattal rendelkező, öreg szüleiket eltartó vasutas dolgozókat, családapákat, betegeket, öregeket, fiatalokat válogatás nélkül, kiknek csupán az volt a hibájuk, hogy vasutasok voltak.”

Következmények és fordulat

Sztálin halála, a Rákosi-féle vezetés meggyengülése, Nagy Imre hatalomra kerülése után az üvébés ügy kifulladt. 1953 júliusában az internálást megszüntető minisztertanácsi határozatot tettek közzé.

A MÁV kémelhárító tisztjeinek ügyét 1953 őszén voltak, akik folytatni, illetve kiterjeszteni kívánták. Az MDP Ipari és Közlekedési Osztálya, a Közlekedési és Postaügyi Minisztérium Személyzeti Főosztálya és a Vasútpolitikai Főosztály úgy vélte, mindössze annyi történt: nem a „megfelelő” személyeket vette az ÁVH őrizetbe, ezért a kémelhárítási ügyet újra elő kell venni. Immáron új, a „cél”-nak jobban megfelelő listát állítottak össze. Egy olyan, 263 személy adatait tartalmazó névsort készítettek, melyben néhány, a MÁV országszerte ismert vezetője is szerepelt. De az üvébés ügy felmelegítésére már nem volt erejük.

*

Az üvébés őrizetbe vettek sohasem estek egységes elbírálás alá. Voltak, akiket életük végéig figyeltek, de voltak olyanok is, akiknek üvébés múltját a rendszer „elfelejtette”. Voltak, akik megbocsátottak a rendszernek, de voltak olyanok is, akiknél az igazságtalanság okozta seb sohasem gyógyult be. A meghurcoltak kis része ugyanis szenvedélyesen kereste igazát, rehabilitálást kérő panaszos leveleket írtak, irodákban előszobáztak, és nem engedték, hogy feledésbe merüljön az ügyük. A meghurcoltak akciói olyasmikre emlékeztették a vasút vezetőit, amit azok inkább el kívántak felejteni.

2. Képek


1. Bebrits Lajos (1891-1963)FRISNYÁK Zsuzsa

Bebrits Lajos (1891–1963)

A két háború között az USA-ban, majd szovjet emigrációban élő, Sztálin börtöneit is megjárt egykori vasutas, Bebrits Lajos 1949–56 között irányította a közlekedési tárcát.

Bebrits Lajos közlekedési miniszterként ideje legnagyobb részében a vasúttal foglalkozott. Ez nemcsak a vasútnak a többi közlekedési ágazathoz képest kiemelkedő súlyával függött össze, hanem szerencsésen egybecsengett a miniszter személyes indíttatásával is. Tulajdonképpen ez volt az egyetlen közlekedési ágazat, melynek működési mechanizmusával – egy forgalmista szintjén – tisztában volt. Bebrits imádta a vasutat, élt-halt érte, s megbecsülte mindazon embereket, akik imádott vasútját nap mint nap működtették. A miniszter úgy irányította a vasutat, mint egy terepasztal-kezelő az általa épített terepasztalt. Az ország legfőbb menetirányítójának szerepében szenvedélyesen játszott a legnagyobb terepasztallal, a MÁV-val.

Élő, eleven stílusban fogalmazott, értett az emberek nyelvén. Sohasem mérlegelte szavai súlyát, hirtelenharagú, impulzív személyiség volt. Sűrűn járt helyszíni szemlére – a gazda szeme hizlalja a jószágot –, és kifogyhatatlan energiával gyártotta az ún. figyelőcédulákat. A figyelőcédula egy A/5 méretű fejléces levélpapír volt, melyen Bebrits azonnali, gyors rendelkezéseit kiadta. Figyelőcéduláinak hangvétele (pl. a „Ki volt az a marha, aki elrendelte...” kezdetű, a ráérkezett válasz – „a rendelkezést a miniszter elvtárs hozta” – s Bebrits erre írt reflexiója: „a marhát visszavonom”), nyilvánvaló túlzásai (pl. utasítás a MÁV vezérigazgatójának: „Itt az ideje, hogy X igazgatót leváltsd. Legfeljebb Kelenföldre mehet váltókezelőnek. Azonnal intézkedj.”) mára legendává szelídülve élnek egykori beosztottjai emlékezetében. A figyelőcédulák elképesztő tömege – évi 25-30 ezer, sőt 1955-ben 37 970 db! – nyilvánvalóan nem hagyott neki időt arra, hogy elgondolkodjon a valóságról, a cselekvés illúzióját nyújtotta, környezetét pedig folyamatos aktivitásban tartotta.

Az államhatalom működését több éves miniszteri pályafutása alatt sem ismerte ki. A párt tessék-lássék módon volt elégedett Bebritscsel, a miniszter rögtönzései nem kerülték el a pártapparátus figyelmét. A miniszter néhány beosztottja feljegyzéseket, leveleket küldött a pártközpontba, hogyan akadályozza Bebrits a pártszervek határozatainak (tisztogatások) maradéktalan végrehajtását.

1954 után, de különösen 1955–56-ban Bebrits Lajos kézi vezérlésű irányítási módszere miatt tehertétellé vált a közlekedésügyi apparátus számára. A terrorisztikus napi politikai gyakorlat enyhülésével már nem, vagy kevésbé volt szükségük a miniszter nyújtotta látszólagos védelemre.

2. Képek


1. "Az eszközök egyike valék"ÉVFORDULÓ

KOSÁRY Domokos

„Az eszközök egyike valék”

Mit ért el Kossuth?

Országgyűlésen aktív szerephez Kossuth csak 1847/48-ban, az utolsó rendi diétán juthatott. De akkor viszont kezdettől fogva az ellenzék vezetőjeként léphetett fel. A kezdeményezést magához ragadva keresztülvitte, hogy a rendek az uralkodó leiratát egyszerűen válasz nélkül hagyva kezdték el a sérelmek és a reformjavaslatok tárgyalását. A kormányzatnak, a középutas, mérsékelt liberálisok támogatásával, majdnem sikerült az ellenzék egységét megbontania és Kossuthot elszigetelnie, de Kossuth politikáját végül győzelemhez segítette a nemzetközi politikai válság, a forradalmi mozgalmak sora, Párizstól Bécsig. Az utolsó rendi országgyűlés március 14-én és 15-én kimondta a feudális rendszer megszüntetését és Magyarország új, felelős kormányzatát. Ezt a diéta küldöttségének – Kossuth vezetésével – sikerült az udvarral, a birodalom vezetésével is elfogadtatnia. Kossuthot a forradalmi Bécs lelkesen üdvözölte. S abban a megfeszített törvénykező munkában, amelyben az országgyűlés ezután alig három hét alatt lerakta az új, polgári nemzeti Magyarország alapjait – ismét Kossuth vitte a valódi főszerepet.

Pulszky Ferenc, amikor emlékiratai II. kötetét írva 1848-hoz, a nagy történelmi fordulóhoz ért, feltette a kérdést: mi lett volna, ha Kossuth nem tagja az utolsó rendi országgyűlésnek az 1848. februári francia forradalom és az azt követő események idején. S a kérdésre a válasza: „Bizony, a Szentkirályiak, a Pázmándyak, a Lónyayak s a régi táblabírák egész tisztességes serege nem bírtak volna felemelkedni az események magasztosságának színvonalára, még a bécsi forradalomból sem merítettek volna elég bátorságot a magyar alkotmány átváltoztatására, a feudalizmus bilincseinek megtörésére.”

Ha e kérdést, történészekhez illően, átalakítjuk és egy fokkal reálisabban úgy tesszük fel, hogy Kossuth mint történelmi személyiség miben különbözött az egykorú magyar politikai elit többi tagjától, a reformmozgalom többi vezetőjétől, akkor talán mi is megpróbálhatunk rá valamilyen választ keresni.

A Pulszky értékelésből a „régi táblabírákra” való hivatkozást máris mellőzhetjük, mert ez egy kissé nemzedékek eltérését sugallja. Mintha a „régi” urakat jelölné az újat hozó, fiatal Kossuthtal szemben. Csakhogy a Pulszky által felsorolt személyiségek közül Kossuth volt a legidősebb. Jelenthetné persze ez a megkülönböztetés, elvileg, a politikai felkészültség eltérő színvonalát és fázisát is. De Lónyay Gáborról az újabb kutatások alapján nemcsak azt tudjuk, hogy három évvel volt fiatalabb Kossuthnál, hanem azt is, hogy tőle eltérően, a jómódú birtokos nemesség magasabb rétegéhez tartozott, aki deregnyei birtokán a modern liberális politikai irodalom legfrissebb termékeit gyűjtötte és barátainak is kölcsönadta. Ő volt a központja annak a zempléni liberális ellenzéki körnek, amelyhez, mint helyi ügyvéd, Kossuth is csatlakozott. Az 1832. szeptemberi sátoraljaújhelyi megyei közgyűlésen Lónyay liberális ellenzéki reformprogramjához kapcsolódott az is, amit Kossuth a sajtószabadságról előadott.

A magyar politikai elit a maga egészében állt készen arra, hogy a nagy változást, a polgári-nemzeti átalakulást végrehajtsa. Kossuth erre célzott, amikor a kormány Pestre érkezésekor (1848. április) az üdvözlésekre – és egyben mintegy kérdésükre is – az alábbiakat válaszolta: „A história mindig ki tudja jelölni az embert, aki, ha nem volt volna, vagy nem azon a helyen volt volna, a történet másként alakul. Most nem úgy van, – mert nincs ember Európában, nincs hazánkban, a ki rátehetné kezét az eseményekre s mondhatná: én csináltalak.” Az emberi nagyság helyébe „az emberiség nagy egyénisége lépett. Alázatos szívvel hajlunk meg Isten újja előtt, melly minket a nemzet szolgáivá hívott meg, hogy legyünk felelős sáfárjai a nemzet akaratának, mely ön sorsának urává lőn.”

Találékony, karizmatikus egyéniség

De azért az együttes minden tagjának lehettek, voltak olyan egyéni vonásai, amelyek megkülönböztették őt a többitől.

Kossuth egyik ilyen tulajdonsága volt az a rugalmas, gyors tájékozódás és találékonyság, amely mindig tudott új módszert, új működési teret találni, ha az éppen adott területen túl nagy akadályokba ütközött. Ez áll az olyan


vállalkozásokra is, amelyek szakaszokra bontották pályafutását. Ha például a megyei, helyi karriert fel kell adnia, újszerű lehetőséget talál magának a kéziratos politikai lapok kiadásában. Ha elveszti a Pesti Hirlapot (1844), a társadalmi, egyesületi szervezkedésben talál hatékony, új cselekvési színteret. (Védegylet 1844, Fiumei Vasúttársaság 1845.) De áll ez, egy-egy szakaszon belül, az olyan váratlan, sokat ígérő ötletekre is, mint az a követelés, hogy az osztrák örökös tartományok is kapjanak, a magyar példához hasonlóan, alkotmányos berendezést. A magyar politikának persze nem állt hatókörében, hogy a Habsburg Birodalom egészét, felső vezetését, több országát próbálja más irányba fordítani, de arra – mint kiderült – joggal számíthatott, hogy az érdekelt tartományok és országok politikai elitje kedvezően reagál a javaslatra. Vagy ott volt, ezt megelőzően, a kérelmi jog ötlete is, amely nemesek és nem nemesek tömeges, együttes petícióival készült a zavarodott kormányszerveket elárasztani.

Kossuth másik, különösen fontos egyéni tulajdonsága, amely főleg nagy szónoki teljesítmények és jelentős fordulatok alkalmával tűnik szemünkbe, az volt, hogy egy-egy adott, nevezetesebb pillanatban rendkívüli energiát tudott mozgósítani mind önmagában, egyénileg, mind környezetében, hívei, követői körében . E képességének fokozatosan jött tudatára, igyekezett azt továbbfejleszteni úgy, hogy egy idő múlva biztosan számíthatott egy olyan erőtartalékra, amely meglepte, megzavarta ellenfeleinek hadsorait. Innen azok az elszánt, magabiztos, hatásos kijelentései, hogy ha valaki „kővel” dobja meg, azt ő „menykővel” fogja semmivé tenni. Kritikusai időnként azt vetették Kossuth szemére, utólag is, hogy az ellenfél erőviszonyait nem mindig méri fel reálisan. De semmi okunk feltenni azt, hogy ezt a viszonylag egyszerű számvetést másoknál bizonytalanabbul végezte volna el. Felmérnie, szubjektív okokból, az volt igazán nehéz, hogy éppen most, ebben az adott ügyben, milyen járulékos energiát, erőt tud ellenfeleivel szemben mozgósítani.

Kossuth különleges, karizmatikus tehetségének e két egyéni vonás kölcsönhatása produkálta pályafutásában azokat az egymást követő szakaszokat, amelyek rendszerint némi balsikerrel végződtek ugyan, de mégis egy lépéssel közelebb vitték őt a fő feladat teljesítése, a döntő fordulat felé. Az elején, Zemplénben (1831) mint fiatal ügyvéd oly merészen támadta a hatalom híveit, hogy az öreg Kazinczy már a „zendítés szövétnekét” vélte kezében megpillantani. Ellenfelei pedig alkalmat kerestek egy olyan ellenakcióra, amelynek következtében a megyét el kellett hagynia. De addigra már elsajátította a köznemesi, megyei ellenzék politikai módszereit, és barátai segítségével egyenesen az országgyűlésre sikerült eljutnia.

Kéziratos hírlapjai, amelyek a diéta, majd a megyegyűlések eseményeiről vitték szét a rég várt híreket, rendkívüli munkabírásról tettek tanúbizonyságot, és ismertté tették nevét az ellenzék vezetői körében és a legtávolabbi megyékben egyaránt. A Hatalom persze eltiltotta a vállalkozástól, majd pedig, amikor nem engedelmeskedett, elfogatta és hűtlenségi perben elítélte őt. Ezzel sikerült viszont őt a nemzeti ügy mártírjává tennie, aki közben a fogság próbáját is kiállta, tovább olvasott és tanult. A Pesti Hirlapban, amelyet a politikai enyhülés jeleként kapott kezébe (1841), az új magyar politikai sajtót, a közvélemény alakítóját, a reformok ügyének vitafórumát teremtette meg. Ettől a hatalom, egyszerű fogással, azért tudta megfosztani (1844), mert Kossuth nem gondolt arra, hogy szerződése lejárt, szükséges volna meghosszabbítania azt.

Ekkor már azonban Kossuth oly jelentős politikai tényezővé nőtte ki magát, hogy társadalmi egyesületek, főleg a hazai ipar védelmére létrehozott országos szervezet, a Védegylet megalakításával olyan új, széles körű működési formát tudott létrehozni, amely 139 vidéki, helyi egyleti fiókjával behálózta az országot, és az ellenzéki politikai párt alapjait teremtette meg (1844). (Azzal persze, hogy iparcikket a szomszédtól nem veszünk, aligha lehet komoly hazai ipart kifejleszteni.) Amellett a Kossuth által létrehozott egyesületek egyike, a Kereskedelmi Társaság, igazgatója, egy megnyerő modorú szélhámos jóvoltából, szánalmasan megbukott. De most már valóban Kossuth fáradhatatlan részvételével megszületett az Ellenzéki Párt, majd sikerült neki, nem kis küzdelmek árán, az 1847 végén induló országgyűlés szereplői közé, Pest megye követeként bekerülnie. Élre törő, vezéri szerepével szemben ezúttal is kialakult egy olyan politikai ellenakció, amely a kormányzat és a mérsékelt ellenzékiek közös manővereként próbálta őt háttérbe szorítani. De ekkor már 1848-ban vagyunk. A fordulat ideje elkövetkezett.

Társadalmi visszhang, történelmi alkalom

Kossuth a nemesség fia, ezt nem tudja, nem is akarja megtagadni. Ragaszkodott ahhoz, hogy az átalakulás és az új rend kiépítése során a nemesség vezető szerepe valahogy megmaradjon. Politikai programja azonban messze túlmutatott a pusztán nemesi érdeken. A nemeseket rábeszéléssel, agitációval valósággal beleszorítja, belehajtja abba, hogy vállalják a polgári átalakulásban rájuk váró szerepet, és lépjenek túl a korhadó feudalizmuson. Ha kell, a jövő ígéretét csillogtatja meg előttük, azt, hogy kiváltságaik elvesztése árán kilábolnak a válságból és új, fontos szerephez jutnak. Ha kell: a jóvátehetetlen történelmi bukás sötét mélységeit tárja fel azok előtt, akik még nem értik, hogy a haza sok millió „jogtalan gyermeke polgárságot követel”, és hogy „ha önként nem megyünk”, akkor „akaratunk ellenére is menettetni fogunk”. A cél érdekében felhasználja e harchoz a nemesség meglévő


igazgatási, politikai szerveit (megye), de újakat is teremt (egyesületek, Ellenzéki Párt). A nemesi reformmozgalom számára egyre szélesebb tömegbázist szervez, a nem nemes értelmiségi, polgári elemek bevonásával, és az „érdekegyesítés” programjával küzd azért az új nemzetért, amelynek a nem nemesek, parasztok is tagjai. Csak ez az új nemzet lehet képes arra, hogy önállóságát, szabad mozgását biztosítani tudja, és alárendelt helyzetéből szabaduljon.

Ezt a programot természetesen nem azonnal, készen, végső formában képviseli. Az, amit így összefoglaltunk, a forradalomig tartó, mintegy két évtizedes pályafutása egészének mérlege. Ha fejlődésében nézzük őt, meglátjuk azt is, mint indul el a rendi ellenzék soraiból a jövő felé, mint ismeri fel a főbb kérdéseket és összefüggéseket, mint próbál rájuk feleletet találni, ahogy végigmegy a reformkor küzdelmes politikai iskoláján. Gyakran szembetűnnek a nemesi politikus jellemző vonásai, a rendi hagyományok maradványai. De mindezzel együtt úgy látjuk, hogy Kossuth reformkori útjának egymást követő szakaszai, bármily változó, szétágazó formákat öltsenek is a lapszerkesztéstől a megyén és egyesületeken át a pártszervezésig és az országgyűlés élenjáró politikai vezetőjének szerepéig, lényegében véve azonos irányú fejlődést mutatnak. Állásfoglalása, programja egyre teljesebbé és határozottabbá válik, és ugyanakkor egyre szélesebbé az a politikai kör, szerveződés, amely az ő szavára hallgat és kész, hogy őt kövesse. A helyi, megyei baráti kör a kéziratos ellenzéki lapok, meg a Pesti Hirlap országos körévé bővül, majd a Védegylet szervezetének meghasadt burkából már az Ellenzéki Párt lép elő. S ennek sokban Kossuth által megfogalmazott programja, bármennyit változott vagy alakult is részleteiben, alapjában véve folytatása annak, amiért Kossuth már az előző szakaszokban küzdött. A célok egyre világosabbak, a harcköre és intenzitása egyre nő. Eszközei sorra elkészülnek, és midőn a döntés történelmi pillanata elérkezik, Kossuth élni tud ezekkel az eszközökkel és a forradalmi helyzet új lehetőségeivel.

Ez magyarázza Kossuth egyre magasabbra ívelő pályafutását. Az egyéni tehetség, a szó, az írás és a találékony szervezőerő adománya önmagában sem kevés, de még nem elég. Kossuth szavának az adott zengő visszhangot, szervező kezével azért tudott embereket vagy éppen tömegeket mozdítani, mert valóban az emberek, tömegek olyan problémáit és törekvéseit fejezte ki, amelyek a fejlődés adottszakaszában időszerűek voltak. Az egyéni tehetség mellett ez a második tényező: a társadalmi visszhang, a társadalmi erő.

A harmadik tényező pedig a történelmi alkalom, a nemzetközi politika alakulása, az a forradalmi válság, amely megdöntötte a reformtörekvések hatalmi akadályait.

A sikert 1848-ban, hosszabb folyamat eredményeként, az a pillanat hozta meg, amelyben e három lényeges tényező végül – átmenetileg – találkozott. Ez a folyamat és végül ez a találkozás bontotta ki Kossuth tehetségének szárnyait, ez emelte ki őt mind magasabbra kortársai fölé, ez magyarázza nemzetközi kultuszát és azt, hogy osztályrészéül ily emlékezetes történelmi szerep jutott.

Emigrációban

Idős korában, hazájától távol, Kossuth maga is eltöprengett azon, hogy mit sikerült élete folyamán elérnie. Mert az emigrációban, bár sokat tett az ország külföldi megismertetése érdekében, ténylegesen sikeres akciókat, koncepciókat már nem állt módjában kezdeményezni. A valódi sikerhez szükséges három tényező közül, amelyről fent beszéltünk, a harmadik, a nemzetközi politikai válság, csak egyszer, 1859 körül látszott feltűnni, oly rövid pillanatra, amely valódi eredményt nem hozhatott. Az a figyelmet érdemlő alkotmányterv, amelyet Kossuth kütahyai száműzetésében, 1851-ben, a soknemzetiségű állam berendezésére 1848/49 tanulságaként kidolgozott, legfeljebb az utókor elismerését keltheti fel. Hiányzott mellőle nemcsak a harmadik, hanem a második tényező, a hazai politikai közvélemény, a társadalmi erők támogatása is. S ez áll az 1860-as évek elején született Duna-konföderációs tervre is, azzal a kiegészítéssel, hogy az a hazai politikai közvéleményben inkább ellenkezéssel találkozott. 1882-ben pedig Thallóczy Lajos történész még azt a meglehetősen provokatív hangnemben fogalmazott kérdést is feltette neki, hogy mi volt 1848 vezetőinek véleménye a jobbágykérdésről, „igaz-e, hogy a lelkesedés mámorában a nemesség nem is gondolta, hogy elhamarkodta a dolgot?” Kossuth válaszában világosan közölte, hogy szó sem volt „elhamarkodásról”. Ami történt, az „mind politikailag, mind közgazdászatilag parancsoló, sürgető szükség volt”, mindenekelőtt azért, mert a nemesség önmagában nem bírt Ausztriával, „a népet kellett nemzetté tenni, hogy Magyarország önálló lehessen”, megszüntetni a jobbágyrendszert, amely, a bécsi udvar által kihasználhatóan, Damokles kardjaként függött a nemesség feje fölött. Majd pedig a feudális rendszer tarthatatlanságát gazdasági és társadalmi, emberiességi szempontból bizonyító érveket is felsorolta.

A választ az ilyen kérdésekre maradandó érvénnyel Deák Ferenc 1867- ben így fogalmazta meg: „Magyarország közjogának történetében legfontosabb korszakot képez az az átalakulás, mely 1847/48-ban tétetett, mert e nélkül a korszak igényei s a fejlődő eszmék hatalma rég eltörölték volna alkotmányunkat. Ezen átalakulást össze fogja kötni a történelem azon férfiúnak nevével, ki azt 1848-ban megindította s ernyedetlen eréllyel keresztülvitte.


Dacára a bekövetkezett szerencsétlen eseményeknek, művének ezen része fönmaradt és fön fog maradni, míg nemzetünk él és országunk áll, s ehhez a nemzet emléke és hálája lesz mindig csatolva.”

2. Képek


1. Egy politikus "remete" TurinbólCSORBA László

Egy politikus „remete” Turinból

Turin – az Alpok lábánál fekvő olasz nagyváros, Torino német neve – egykor ismerősen csengett a magyar fülnek. Mára egyetlen szókapcsolatban maradt meg (és megmarad, amíg emlékezni akarunk): a „turini remete”: a száműzött Kossuth Lajos.

I. Torino, a támaszpont

Érdekpolitika

A független magyar állam 1849. évi kormányzó-elnöke 1861-ben költözött az alpesi „hegyek lábához” (Piemonte tartomány nevében a „piede dei monti” kifejezés rejlik). De „remetévé” csak 1867 – a kiegyezés megkötése – után vált. Addig, ha koronként változó mértékben is, de benne élt az olasz politikai élet fő áramában, amelyet javarészt innen, Torinóból, a szárd-piemonti királyság fővárosából irányítottak az olasz egyesítésért küzdő államférfiak. Körükben a magyar politikus nem vendég volt, érzelmi szimpatizáns, netán a szalonokban a társaság „szabadelvűségének” kétlábon járó transzparense. Éppen ellenkezőleg. A kapcsolatba lépő partnerek mindegyike kifejezetten arra törekedett, hogy „kihasználja” a másikat. Kossuth korabeli leveleiben számtalanszor figyelmeztetett arra: addig vagyunk tényezők, amíg partnereinknek érdekükben áll együttműködni velünk. Ő egy újabb magyar szabadságküzdelem nagyhatalmi támasztékaként akarta „használni” Torinót (és a nagy pártfogót, III. Napóleon francia császárt). Cserébe azt ajánlotta, hogy partnerei a magyar felkelést „használják” fel, mert ez a Habsburg-ármádia döntő részét lekötné a Duna mentén, és így jelentősen meggyengítené a korabeli Európa legerősebb katonai koncentrációját, a lombardiai osztrák várnégyszöget (Verona, Peschiera, Mantova, Legnago).

Torino és Párizs megértette, mi több, értékelte a kossuthi ajánlatot. Belátták, amit 1848 tavasza is bizonyított: Bécs valóban tehetetlen, ha Pesten és Milánóban egyszerre vonul ki a nép az utcára. Ezen az alapon indult meg az egyezkedés (1851. november), melynek során Kossuth pozíciója olyan erős volt, hogy feltételeket is szabhatott partnereinek. Az exkormányzó – tanulva a mazzinista „forradalomcsináló” módszerek kudarcából, a megfelelő nagyhatalmi elköteleződés megnyerése érdekében – két feltételt kötött ki: a) Magyarország függetlenségének hadicéllá nyilvánítása valamilyen közhírré teendő proklamáció, politikai nyilatkozat keretében; b) francia vagy olasz zászló alatt kellő létszámú expedíciós haderő megjelenése a magyar határon. Egy későbbi levelében így vallott e feltételek politikai és morális hátteréről: „ellenzem és ellenezni fogom mindig azt, hogy akár Garibaldi, akár Cavour, akár Viktor Emánuel, akár Napóleon, akár a nagy mogul, akárki a világon hazámat puszta diversioképpen vérbe, lángba borítsa; hazámat célnak akarom, nem majomkörmöknek, melyekkel más magának a parázsból a gesztenyét kikaparja”.

Francia–olasz–osztrák konfliktus, 1859–60

III. Napóleon méltányolta Kossuth feltételeit, de végül nem vállalta teljesítésüket. A francia császár lemondott Ausztria teljes tönkretételéről, sőt 1859 nyarán már magát az olasz egyesítési folyamatot is fékezni igyekezett, a villafrancai fegyverszünettel leállítva a győztes háborút. A magyar emigráció csalódása a különlegesen kedvező történelmi alkalom elmulasztása miatt keserű volt és fájdalmas, de becsapásról – hála Kossuth előrelátásának – nem beszélhetünk. Feltételeinek köszönhetően a magyar felkelés elmaradt, így nem nehezedhetett vállára az itáliai hadműveletek váratlan végével odahaza nyilván bekövetkező leveretés és megtorlás súlyos erkölcsi felelőssége. Az olasz kormány ugyanakkor késznek mutatkozott a szorosabb együttműködésre.

1860 szeptemberében a szinte teljes északolasz haderővel II. Viktor Emánuel király elindult délre, hogy Garibalditól a frissen elfoglalt Dél-Itáliát átvegye. Védtelenül maradt az elmúlt esztendő során egyesített észak, tálcán kínálva az alkalmat Ferenc József osztrák császárnak a visszavágásra. Nos, ekkor a Cavour gróf vezette torinói minisztertanács – királyi megerősítéssel – titkos egyezségre lépett a Kossuth vezette ideiglenes emigráns „kormánnyal”, a Magyar Nemzeti Igazgatósággal. Az osztrák támadás azonban elmaradt: az olaszellenes megtorló akcióhoz sem Szentpétervár, sem Berlin nem járult hozzá. A Habsburg-ellenes nagy európai háború ettől kezdve egyre késett.

Készenlét – illúziók nélkül, 1860–66


Kossuth ettől kezdve tisztában volt azzal, hogy a hazai vezető politikai csoportok mindinkább a kiegyezésre hajlanak a Habsburg-hatalommal. Elkeseredéssel tapasztalta azt is, hogy demokratikus bel- és nemzetiségpolitikai programja – amelynek alapvonalait a kütahyai alkotmányterv (1851) és a Duna-konföderációs terv (1862) tartalmazta – nem jut el a társadalom döntő többségéhez. (Elképzelése szerint a felbomló-felbomlasztandó Habsburg Birodalom területén élő, Duna menti kis népek valamilyen – minimálisan katonai-védelmi, de akár államjogi konföderációvá is fejleszthető – szövetsége léphetne Ausztria helyébe, az európai hatalmi „egyensúly” rendszerében betöltve elődje üresen maradó helyét.) Ám bízott abban, hogy a „nép” milliós tömegei még változatlanul hűek az 1849-ben proklamált függetlenségi programhoz, így dacára a nehezítő körülményeknek, Ausztria szükségképpen bekövetkező újabb nemzetközi kudarcai még kirobbanthatják odahaza az általános népfölkelést.

Gyöngülő reménnyel, de erre várva vállalt szerepet 1866-ban is, az újabb olasz és porosz kombinációk résztvevőjeként: ha eljönne az 1848-at megismétlő, döntő pillanat, rajta ne múljon a lehető legkedvezőbb külpolitikai körülmények biztosítása. És ugyanezért vélte úgy, hogy bár Velence olasz kézbe kerülésével (1866) lényegében megszűnt az olasz–magyar Habsburg-ellenes politikai egymásrautaltság, mégis van értelme a további várakozásnak. A Habsburg Birodalom továbbra is elnyomóként szerepel Közép-Európa válsággócaiban (főként a lengyel területeken és a Balkánon), így Kossuth biztosra vette, az újabb konfliktus nem várathat sokáig magára.

A kiegyezés, 1867

Ennek a perspektívának – és így a ráépülő politikai stratégiának – vetett azután véget az osztrák–magyar kiegyezés 1867-ben. Nem jött tehát váratlanul, de mégis megrázó, egész életére kiható élményként formálta át a nagy száműzött életét. A cselekvő politikus pályája véget ért – helyét átvette az immár csak szavakkal, levéllel, újságcikkel, nyilatkozattal politizáló értelmiségi. Legfontosabb mondanivalója azonban nemcsak az észhez, hanem a szívhez is szólt, hiszen a kiegyezéses döntésben Kossuth évszázados nagy erőfeszítések összeomlását, a nemzet sorsának végzetes történelmi kényszerpályára szorulását vélte felismerni. Halálra ítéltnek látta a Habsburg-államot, mert szerinte 1848 óta elzárja a határai között élő népek nemzeti fejlődését. Ebből fakad a baj: ha a magyarság a nemzetiségek feje fölött, dualista alapon megegyezik az osztrákokkal, akkor bűnrészessé válik a nemzeti önrendelkezési törekvések eltorlaszolásában. E népek azonban – a század uralkodó eszméjét, a nemzeti önrendelkezést megvalósítva – szét fogják robbantani a birodalmat, és az elkerülhetetlen felbomláskor áldozatul esik Magyarország is. Ahogy megfogalmazta: „mi legyünk a máglya, melyen az osztrák sas megégettetik – égve magunk is”!

Kossuth ajánlatát – a várakozást és készenlétet a Habsburg Birodalom újabb válságperiódusának kihasználására, és addig a kialakított demokratikus társadalmi és nemzetiségi program népszerűsítését – még maga a nagy ellenfél, Deák Ferenc is ugyan „káros, sőt helytelen számítás”-nak mondta, de semmiképp sem lehetetlennek!

A két nagy államférfi tehát nem a másik döntésének lehetőségét, hanem „csupán” a célszerűségétvitatta, elsősorban annak alapján, hogy eltérően ítélték meg a Habsburg Birodalom aktuális állapotát, s így további nagyhatalmi létének esélyeit. Deák hitt Ausztria jövőjében, így felelősséggel vélte hozzákötni a magyarság sorsát, és nem érezte végzetes áldozatnak a nemzeti önrendelkezés ebből fakadó, bizonyos fokú korlátozását. Kossuth viszont kereste a halálraítéltnek vélt államalakulattól való szabadulás lehetőségét, a nemzeti önrendelkezésnek teljes állami függetlenséggé való kiteljesítésében látva annak esélyét, hogy az ország saját jövőjének ura maradhasson.

II. Torino, a remetelak, 1867–94

Iratrendezés, herbárium

A kiegyezést követően a magyar száműzöttek zöme hazatért. Kossuth, aki addig sem nagyon járt emberek közé, most még inkább visszahúzódott. Torinói bérlakásokban élt 1874-ig, majd kertes, emeletes házat vásárolt a város melletti Collegno falucska Barracone nevű részén. A legszűkebb személyzeten túl csak barátja, Ihász Dániel volt honvédtiszt, olasz királyi ezredes tarthatott vele. Mérnökember fiai csak a hétvégeken keresték fel, vendéget alig fogadott – a kor társasági szokásaihoz képest valóban „remeteéletet” élt.

Ám a collegnói égen a derűs öregkor alkonyi fényei hamarosan elkomorultak. Az exkormányzó angliai újságírói és felolvasói jövedelméből gyűjtött szerény tőkéjét fölemésztette a század első pénzügypiaci válsága, így újra napi kenyérkerestre szorult: nekilátott, hogy az Atheneum Kiadó számára kiadásra előkészítse „Irataim az emigráczióból” című, hatalmas dokumentum-sorozatát. És sajnos a házról is le kellett mondania – Ihász ezredes halála után, 1884-ben eladta és visszaköltözött Torinóba. Ezután a Via dei Mille 22. számú házban lakott;


háztartását hozzáköltöző húga, Ruttkayné Kossuth Lujza vezette. (Az erkély melletti falon ma márványtábla őrzi a legnevesebb lakó emlékét.)

A magyar történelem egyik legelső professzionista politikusának életmódjában nem drámai módon következett be a változás. Szabad idejében már Angliában is érdekelte a természet és a természettudomány. Az arányok változtak meg lassan: napi időbeosztásában a hazaküldendő politikai levelek és a kiadónak készülő kézirat robotja mellett fokozatosan jutott több idő földrajzi, földtani, csillagászati, vegyészeti és elektronikai szakmunkák olvasására és herbáriuma négy és félezer darabjának összegyűjtésére. (A növénygyűjtemény ma a Természettudományi Múzeum érdekessége – megdöbbentő a rendszerező munka gondossága, a precíz kalligráfia, a fegyelemnek és szépségnek az a ritka harmóniája, ami a lapokból árad.)

Éppígy megdöbbentő az a nem lankadó kitartás, szívósság, jószerével pedagógiai elhivatottságú türelem, amivel a „remete” levelek százait küldte haza, hogy politikai tanácsokat adjon azoknak, akiket viszonylag (!) a legközelebb érzett a maga politikai álláspontjához. „A mióta száműzött vagyok – írta Madarász Józsefnek 1874-ben –, nem tudok reá esetet, hogy szavamnak valaha sikere lett volna. Soha nem volt. Soha!” Ám élte végpercéig nem veszítette el azt a legmélyebb optimizmusát, hogy erőfeszítései végső soron nem lesznek hiábavalóak.

A hazai politikai küzdelmektől a pártpolitikáig

Mivel a dualizmus körülményei között nem lehetett az 1849. április 14-i Függetlenségi Nyilatkozat alapjára helyezkedni, Kossuth egyetlen hazai politikai irányzattal sem azonosította magát. Kritikája tüzét a közösügyes államszerkezet bírálata, az állami szuverenitás döntő elemeiről (hadügy, külügy, a gyakorlatban a gazdasági ügyek jelentős része) való lemondásra irányította. Álláspontja nem volt doktriner vaskalaposság – sok mindenben hajlandó volt engedni, az elvi republikanizmusból éppúgy, mint személyes elfogultságaiból. Kijelentette: akár Ferenc Józsefre is hajlandó felesküdni, ha nem a dualista állam, hanem csakis és kizárólag Magyarország királya lenne!

A hazai politikai életben rendkívül fontos alkalmakkor hallatta még mindig súlyos szavát, így segítette az antiszemita mozgalom elleni fellépést éppúgy, mint az egyházpolitikai törvények meghozatalát. Az államszerkezet demokratizmusának fejlesztése érdekében számos esetben bírálta a kialakuló közigazgatási rendszert, hiányolva a helyi önkormányzatok intenzív fejlesztését. Felfogása szerint ugyanis a népszuverenitás nem csupán az országos parlamentben nyilatkozik, hanem azzal együtt – sőt, néhol annak egyfajta ellensúlyaként – a megyék, városok, községek önkormányzatában is. (A magyar államigazgatásban azonban – főképp Tisza Kálmán miniszterelnökségétől kezdve – határozottan a centralizáló tendencia érvényesült, a helyi apparátusokat mindinkább a kormányzat puszta végrehajtó szerveivé változtatva.)

A szocialisztikus mozgalmakról

Bár egyedülállóan sokoldalú politikai tapasztalatai és kivételes intelligenciája folytán Kossuth rendkívül széles skálán és tagolt összefüggésrendszerben jelölte ki a hazai teendőket, a társadalmi feszültségek kezelése terén valahogy kisebb érzékenységgel rendelkezett. Így pl. igen korán felismerte a szocialista mozgalmak jelentőségét, s hátterükben az ipari társadalom életében azokat a problémákat, amelyekre ez a szervezkedés válaszolni akart. Társadalompolitikai téren mégis csupán az 1848-ban elkezdett, főképp a jobbágyfelszabadítás irányát folytató, az agrártársadalom egy részének gondjaira reagáló javaslatokkal fordult hazai elvbarátaihoz.

Arra pedig 27 esztendőn át mindvégig hiába figyelmeztette a 48-as pártvezéreket, hogy a magyar függetlenség elérése csakis a nemzetiségek megnyerésével párhuzamosan lehetséges. A függetlenségiek a dilemmát a magyar szupremácia hallgatólagos elfogadásával – és így a kiegyezéshez való közeledéssel – oldották fel, egyre távolabb kerülve attól a Kossuthtól, akinek nevét és általuk is támogatott kultuszát felhasználva tudták biztosítani parlamenti jelenlétüket.

Kossuth és a Kossuth-kultusz

A „remete” hajlandó volt elviselni a személye körül kibontakozó kultusz bizonyos következményeit, mert úgy vélte; ez is a szabadság eszméjének hazai jelenlétét erősíti. A főképp kerek évfordulókon garmadával érkező személyes magasztalásokat hol keserűen, hol gúnyosan, de mindig határozottan elutasította. Ugyanakkor differenciált „kultuszkezelő” módszerére remek példa 1871-ből az az eset, amikor Bíróy Béla volt 48-as honvéd, soroksári gazda parcelláztatta Gubacsi-pusztai telepítvényét, „Kossuth”-nak nevezte el, és a névadónak felajánlotta a 300 háztelek egyikét. A „remete” elfogadta a helységnevet, mert benne a kegyelet megnyilvánulását látta azon ügy iránt, amelynek zászlaját egykor „bár gyenge, de hű kezekkel magasra


lobogtattam”. (Máig megvan a XX. kerületben Kossuthfalva.) Ugyanakkor nem fogadta el magát a telket, hanem arra kérte a gazdát, hogy a szabadságharc rokkant honvédjei, özvegyei, apát sirató leányai közül keressen valakit, akinek javára elárvereztetheti! A gesztus bizonnyal őszinte emberi tett volt, de egyben a nyilvánosság kezeléséhez értő lapszerkesztő és szónok ügyes „húzása” is, hiszen hazafiság és önzetlenség, kegyelet és részvét, közösségi érzelem és személyes jótékonyság fonódtak össze benne egymást majdhogynem szenzációvá – de mindenképpen szenzációs újsághírré – növelő módon. Egyszerre emlékeztettek a 48-as „nagy időkre”, de egyben arra is, hogy annak tanúira – és így tanulságaira! – ma is figyelni kell. Kossuth tehát a kultusz hozzá eljutó jelenségeiből jó érzékkel kiemelte a politikai céljai szempontjából „PR-értékű” elemeket, ezeket felhasználta, a többit pedig elhárította magától.

Anyagi gondok

A „remete” utolsó éveiben ismét anyagi gondokkal küzdött, míg végül barátai megtalálták a megoldást: hazai adakozásból összegyűjtött pénzből „lábon” megvették a könyvtárát, és a Nemzeti Múzeumnak ajándékozták, azzal a feltétellel, hogy csak a száműzött halála után lehet beszállítani. Kossuthnak komoly lelki fájdalmat okozott az 1879-ben elfogadott honossági törvény, amely szerint tíz év után elveszíti magyar állampolgárságát az az egyén, aki valamelyik osztrák–magyar külképviseleti szervnél nem kéri annak megtartását. Kossuth erre nem volt hajlandó, így 1889-től állandósultak leveleiben a hontalanságára vonatkozó keserű célzások. Ugyanakkor nagyszerű pillanatokkal ajándékozták meg azok a nagy létszámú látogatócsoportok, amelyek az otthoni milliók rokonszenvéről, ragaszkodásáról, mi több, politikai eszméinek terjedő népszerűségéről biztosították. 1877-ben a ceglédi százas küldöttség, 1889-ben a párizsi világkiállításra induló 845 honfitárs tette tiszteletét Torinóban – de a holtfáradt öregember ezután azt kérte tisztelőitől, népes csoportokban többé ne látogassák.

Plátói szerelem, barátság?

1884 nyarán az 1865-ben megözvegyült agg száműzött megismerkedett Zeyk Saroltával, egy erdélyi ifjú hölggyel, aki nagybátyjánál, Zeyk Józsefnél – az Egyesült Államok torinói konzulánál – vendégeskedett. A neves irodalomtörténész, Hatvany Lajos adta közre jó fél évszázad múlva levelezésüket, mély emberi együttérzéssel szólva arról, hogy a nyolcvan felett is férfi Kossuthot érzelmileg miként érintette meg a sudár bakfis szépsége és ifjúsága. Ugyanakkor a „remete” öregkorának legjobb ismerője, Szekfű Gyula túlzásnak ítéli Hatvany véleményét, és a levelek érzelmes hangvételében nem lát többet egyfajta – romantikus nyelven kifejezett – apai gyöngédségnél. (A történet azonban az előbbi változatban terjed: 1994-ben, Kossuth halála centenáriumán szerelmi regényként adta közre Torinóban a levelek olasz változatát a magyar közösséget évtizedeken át vezető orvos, Weisz Gyula.)

A múlt és a jövő embere

Kossuthnak, mint bárki másnak, természetesen voltak emberi gyöngéi, hibái: maga ostorozta a leginkább emberismeretének fogyatékosságát, hiúságát, kisebb elfogultságait. De „remete”-kitartásának, egész torinói életének „ars poeticá”-ját, politikai értelmét senki nála pontosabban nem fogalmazta meg.

„Mondják, hogy én a múltnak vagyok embere – írta talán legutolsó feljegyzésében, amelyet 1894. február– március táján vethetett papírra. – Hát az igaz, hogy a jelennek nem vagyok embere; az oltár, amelynél ez imádkozik (rosszul beszélek, nem imádkozik, hanem számolgat), nem az én oltárom. [...] Mondják, hogy az a kegyelet, mely nevem említésénél a magyar nép szívében fel-fellobban, nem fér meg azzal, amit loyalitásnak [értsd: a Ferenc József iránti lojalitásnak] neveznek. Loyalitás! mi annak értelme? hűség. Minek tartozik a nép hűséggel mindenek felett? Hazájának. Adassék meg mindenkinek a tisztelet, a ragaszkodás, mely a haza iránti hűséggel összefér, de a hűséget a haza iránt más hűségnek alárendelni annyi, mint hűtlennek lenni a haza iránt. Az óramutató nem szabályozza az idő folyását, de jelzi; az én nevem óramutató; jelzi az időt, mely jönni fog, melynek jönni kell, ha a magyar nemzet számára még tartottak fel jövőt a végzetek, és annak a jövőnek neve: szabad haza Magyarország szabad polgárainak, annak a jövőnek neve: állami függetlenség.”


1. Kossuth Lajos életútja (1802-94)REZNÁK Erzsébet

Kossuth Lajos életútja (1802–94)

1802. szeptember 19. Valószínűleg ezen a napon született a Kossuth házaspár második gyermeke, Lajos.

1808–1810. Kossuth Lajos a sátoraljaújhelyi elemi iskola tanulója.

1810–1816. Kossuth a sátoraljaújhelyi piarista gimnázium növendéke.

1816–1819. Kossuth az eperjesi evangélikus kollégium diákja.

1819–1820. Kossuth Lajos a sárospataki református kollégium „non togatus” (nem papi), azaz jogi pályára készülő végzős diákja.

1820–1821. Előbb Sátoraljaújhelyen apjánál, majd Eperjesen Kardos Sámuelnél joggyakornok.

1821–1824. Kossuth pesti gyakorló évei.

1824–1832. Ügyvédi tevékenysége. Főleg polgári ügyekkel és birtokos családok képviseletével foglalkozik.

1827. május 4. Kinevezik Zemplén megye táblabírójává.

1829. Kossuth Sátoraljaújhely város ügyésze lesz.

1831. március 23. Albizottságok alakulnak az operátumok (rendszeres munkálatok) részletes kidolgozására, a feladatok elosztására. Kossuth a „köz polgári”, azaz a közjogi albizottság tagja lesz. Ennek a bizottságnak a hatáskörébe tartozik az országgyűlés, a Helytartótanács, a megyék, a szabad kerületek, a városok kormányzatának reformjával, a cenzúrával, a sajtószabadsággal, az ország függetlenségének közjogi feltételeivel kapcsolatos megyei állásfoglalás kidolgozása. Zemplén megyében ezzel a munkával veszi kezdetét a polgári reformmozgalom.

1831 ősze Az ún. „árvapénz ügy” miatt sikkasztás gyanújába keveredik Kossuth. Zemplén megyei pályafutásának ez az ügy véget vetett.

1832. december 5. Vécsey Pál megbízólevelének kelte, mellyel Kossuthot absentium ablegatusaként (távollevők követeként) Pozsonyba, az országgyűlésre küldi. Sennyey Károly és Fischer Pál ugyancsak őt nevezi meg követéül, Lónyay Gábor pedig külön megbízást is adott neki.

1832. december 17. Kossuth a megbízójával, Lónyayval kötött megállapodásnak megfelelően, összeállítja az országgyűlésről készített beszámoló, az Országgyűlési Tudósítások első számát. (Az Országgyűlési Tudósításokból összesen 344 szám és egy „Toldalék” jelent meg. Először huszonöt, 1833 tavaszától már negyven, szeptembertől pedig hetvenkét példányban másolták és terjesztették. Az utolsó szám az országgyűlés bezárásának napján, 1836. május 15-én kelt.)

1833. január 5. Kossuth felszólalása a kerületi tábla ülésén az országgyűlés Pozsonyból Pestre helyezése ügyében.

1836. május 29. Széchenyi István, a Kaszinó alapítója, találkozóra hívja és felkéri Kossuthot, hogy vonja vissza felvételi kérelmét. A két embernek ez volt az első személyes találkozása.

1836. július 1–1837. május 21. A Törvényhatósági Tudósítások megjelenésének időszaka. Kéthetenként egy, összesen huszonhárom szám jelent meg belőle, amelyek a helyi liberális ellenzék fontos fórumáról, a megyei közgyűlésekről közöltek beszámolót. A huszonnegyedik szám Kossuth letartóztatása miatt csonka maradt, ezt elkobozták.

1837. május 5. Huszonnégy katonával éjszaka letartóztatják Kossuthot a zugligeti fogadóban. A budai Várba, a József-bástyai kaszárnyába viszik, lakásán házkutatást tartanak. A börtönben Kossuth angolul tanul, és angol szerzők gazdaságról és iparról írott műveit olvassa.


1840. május 10. Kossuth kiszabadul a börtönből. Valószínű, hogy hazatérésekor ismerkedik meg a Fejér megyei Meszlényi Teréziával, későbbi feleségével.

1840. november 12. Landerer Lajos pesti nyomdász, a politikai rendőrség bizalmasa hírlapkiadási engedélyt kap, és Kossuthot kéri föl szerkesztőnek.

1841. január 2. A „Pesti Hirlap” első száma. A hetente kétszer megjelenő lapnak először hatvan, fél év múlva négyezer, 1844 elejére ötezer-kétszáz előfizetője van. (Kossuth az „Értekező” című rovatot és saját találmányát, a „vezércikket” írta.)

1841. január 9. Kossuth esküvője Meszlényi Teréziával. A vallási jogegyenlőség híveként nem hajlandó rezerválist adni, ezért a pap „minden ünnepélyes szertartások és áldás megadása nélkül” adja össze a katolikus menyasszonnyal.

1841. június 4–5. Az Iparegyesület megalakulása. (Célja a magyar ipar védelme és a természettudományos ismeretek terjesztése volt.) Az elnök Batthyány Lajos, a jegyző Vajda Péter, az aligazgató Kossuth Lajos lesz.

1841. június 23. Megjelenik Széchenyi István „A’ kelet népe” című könyve. A szerző súlyos vádakkal illeti művében a „Pesti Hirlapot” és személy szerint Kossuthot. Ez a kiadvány volt a nyitánya a Széchenyi– Kossuth vitának.

1841. november 16. Megszületik a Kossuth házaspár első gyermeke, Ferenc. (Keresztapja Deák Ferenc lett.)

1842. Kossuth birtokot vásárol Tinnyén és családjával együtt odaköltözik.

1843. május 10. Megszületik Kossuth kislánya, Vilma.

1844. január 2. Kossuth lemond állásáról, otthagyja a „Pesti Hirlapot”.

1844. május Metternich Bécsbe kéreti. Két és fél óráig tartó találkozójukon a kancellár arról beszél neki, hogy legyen független író, ne dicsérje, de ne is támadja a kormány intézkedéseit. Kossuth visszautasítja az ajánlatot, a barátságos hangulatú kihallgatás így eredménytelenül ér véget.

1844. május 26. Megszületik Kossuth harmadik gyermeke, Lajos Tivadar. (Keresztapja Wesselényi Miklós lett.)

1844. október 6. A Védegylet ünnepélyes megalakulása Pozsonyban. (Tagjai becsületszóra megfogadják, hogy tíz évig csak magyarországi árut vásárolnak, ha erre lehetőség van.) Az elnök Batthyány Kázmér, az alelnök Teleki László, az igazgató Kossuth Lajos lett.

1845. szeptember 14. Megalakul a Vukovár–Fiumei Vasút Építésére Egyesült Társaság. Az új vállalat elnöke Batthyány Kázmér, ügyvezetője Kossuth lett.

1845. október Kossuth és Széchenyi fiumei találkozója a vasút építése ügyében. Az utazás alkalmával irányul Kossuth figyelme a tengeri hajózás lehetőségeire.

1847. június 4. Elkészül az ellenzék politikai programja, az Ellenzéki Nyilatkozat. A közjogi, területi, nyelvi, alkotmányos sérelmeket összefoglaló alapszöveget Kossuth fogalmazza meg.

1847. október 18. Kossuthot 2948 szavazattal 1318 ellenében Pest megye követévé választják az országgyűlésre.

1847. december 3. Az örökváltság ügyében szólal fel a kerületi táblán.

1847. december 9., 10. Hozzászól az ősiség eltörléséről folyó vitához, a városi ügyben kiküldött bizottság összeállításához.

1848. február 19. A városi törvényjavaslat tárgyalása során Kossuth a választójog megadását indítványozza a zsidók számára.

1848. március 3. „Az országgyűlési teendők tárgyában” terjeszt elő felirati javaslatot. Beszédében felsorolja az ellenzék által követelt reformokat, a közteherviselés, az örökváltság, a városi kérdés rendezésének, a népképviselet, a nemzeti hadsereg, a felelős magyar minisztérium megteremtésének, az állami pénzügyek ellenőrzésének régóta hangoztatott elveit. A képviselők egyhangúlag elfogadják Kossuth javaslatát.


1848. március 15. Újabb pontokkal bővíti ki a március 3-i követeléseket. A programba belekerül a sajtószabadság, a népképviselet, a közteherviselés, a népnevelés, az erdélyi unió megteremtése, a vallási egyenlőség deklarálása, az esküdtbíróság megalapítása, valamint az évenkénti pesti országgyűlés összehívása is.

1848. április 7. Az uralkodó kinevezi az első független, a parlamentnek felelős magyar kormányt.

1848. április 7–október 8. Kossuth a Batthyány-kormány pénzügyminisztere.

1848. május 23. Felhívást bocsát ki „Felszólítás a nemzethez kamatos kincstárutalványok kibocsátása ügyében” címmel. A honvédsereg megsegítésére, az önálló magyar bankjegykiadás megkezdéséhez szükséges pénz és nemesfém összegyűjtésére szólítja fel benne az országot.

1848. június Kossuth Pest város képviselőjeként bekerül a képviselőházba.

1848. július 11. Beszéde a képviselőházban. Hatására a képviselők lelkesen megadják a felhatalmazást a kétszázezer főnyi hadsereg fenntartásához szükséges negyvenkét milliós hitel előteremtésére.

1848. augusztus 5. Megjelenik Kossuth rendelete az első magyar nyelvű bankjegy, a kétforintos „Kossuth-bankó” forgalomba hozataláról.

1848. szeptember 16. Megalakul a kormány mellett működő Országos Honvédelmi Bizottmány (OHB). Tagjai Kossuth Lajos, Madarász László, Nyáry Pál, Pálffy János, Patay József, Sembery Imre lesznek.

1848. szeptember 24. Az ország veszélyeztetett helyzetére tekintettel, országos toborzóútra indul. Első állomása Cegléd, este pedig Nagykőrösön fogadják.

1848. december 31. Beszédet mond a képviselőházban. Javasolja, hogy tekintettel a hadi helyzetre, az országgyűlés és az OHB tegye át székhelyét Debrecenbe. Indítványozza azt is, hogy indítsanak békeküldöttséget Windisch-Grätzhez.

1849. január 13. Javaslatára a képviselőház határozatot hoz az általános népfelkelésről.

1849. március 4–5. Rendeletében Görgey Artúrt bízza meg a magyar főhadsereg ideiglenes fővezérletével.

1849. április 14. A képviselőház ülést tart a református kollégium nagytermében. Kossuth beszámol a felszabadító harcokról. Indítványozza Magyarország függetlenségének kimondását, a trónfosztást, az európai államokkal kötendő barátsági szerződés megfogalmazását és új felelős minisztérium alakítását. Az országgyűlés határozattá emeli a javaslatokat.

1849. április 14–augusztus 11. Kossuth Magyarország kormányzója.

1849. május 1–2. Kossuth kinevezi Szemere Bertalant miniszterelnökké és belügyminiszterré, és közzé teszi az új kormány hatáskörét.

1849. május 22. Kossuth kiáltványban mond köszönetet Görgeynek és a hadseregnek Buda visszavételéért.

1849. június 5. A kormánnyal együtt visszatér Pestre.

1849. június 7. Közzéteszik a kormányzói fogadások időpontját. Az iroda kedden, csütörtökön és szombaton 9–13 óráig áll nyitva.

1849. június 27. Kossuth a kormánnyal együtt általános népfelkelés és keresztes háború megindítására szólítja fel a népet.

1849. június 28. A magyar kormány nevében segélykérő kiáltványt intéz Európa népeihez és kormányaihoz. „... ébredjetek fel ó népei s nemzetei a szabad és keresztyén Európának! Magyarország terén Európa szabadsága döntetik el.”

1849. július 14. Aláírják a magyar–román béketárgyalásokról szóló nyilatkozatot, a szöveg Kossuth keze nyomát is magán viseli.

1849. augusztus 11. Kossuth aláírja lemondó nyilatkozatát, amelyben egyúttal Görgeyre bízza a teljhatalmat.


1849. augusztus 15. Megérkezik Orsovára. James Bloomfield névre szóló angol útlevelet kér a belgrádi angol konzulátustól, mellékeli hozzá a magyar külügyminiszter ajánló sorait is.

1849. augusztus 17. Megkapja a világosi fegyverletételről szóló hírt.

1849. augusztus 22. Megérkezik Vidinbe, ahol Zia pasa, a vidini kerület parancsnoka várja. A kiadatását követelő orosz és osztrák tiltakozások miatt november 3-áig nem folytathatja utazását.

1849. augusztus 30. A kormányzói címet újra használó Kossuth Batthyány Kázmérhoz írott rendeletet bocsát ki az emigráció szervezetéről és rendeltetéséről.

1849. szeptember 12. Elkészül „A követekhez és politicai agensekhez Angol- és Francziaországban” című tájékoztató, amelyben Kossuth összefoglalja a szabadságharc bukásának okait. „Szegény szerencsétlen hazánk el van veszve. Nem az ellenség ereje, hanem árulás és alávalóság által esett el.”

1849. november 21. Megérkezik Sumenbe.

1850. április 12. Kossuth negyvenöt társával együtt, a róluk szóló nemzetközi megállapodás értelmében, megérkezik internálása következő állomására, a törökországi Kütahyába.

1850. április. Pozsonyból kiszabadulnak Kossuth gyermekei és Pestre kerülnek nagyanyjukhoz, Kossuth Lászlónéhoz.

1850. május 26. A három gyerek nagynénjével, Ruttkay Józsefnéval és nevelőjével, Karády Ignáccal együtt hajón elindul Pestről szülei után.

1850. augusztus 7. Az Európai Demokratikus Központi Bizottság nevében Giuseppe Mazzini csatlakozásra szólítja fel Kossuthot. (A Londonban alakult szövetség célja az emigránsok összefogása volt, a népek, nemzetek szövetségét akarta létrehozni a „szent szövetség” ellen.)

1851. április. Elkészül Kossuth „kütahyai alkotmányterve”, amelyben a hazai nemzetiségek, illetve a független Magyarország kapcsolatának lehetséges jövőjét fogalmazza meg.

1851. június 22–28. Kossuth Makk Józseffel tárgyal. Június 25-én kelt az a felhatalmazás, melyben megbízza őt a hazai függetlenségi szervezkedés megkezdésével és az ő hazatérésének előkészítésével.

1851. szeptember 1. Amerikai elnöki meghívásra Kossuth elindul Kütahyából.

1851. szeptember 10. A Dardanelláknál átszáll az amerikai „Mississippi” hadihajóra. (Ötvenöt főből áll a magyar emigránsok csoportja.)

1851. október 15. Gibraltárban átszáll az angol „Madrid” gőzhajóra.

1851. október 23. A „Madrid” kiköt az angliai Southamptonban. A kikötőben óriási tömeg várja az érkezőket. Kossuth eredetileg két hétre tervezett angliai tartózkodásából végül öt hét lett. Több városban hatalmas tömegek előtt tart nagy sikerű előadást.

1851. október 31. Londonban találkozik Giuseppe Mazzinivel. Egyeztetik terveiket, mindkettőjüknek az a véleménye, hogy az európai emigránsoknak ki kell használni mozgalmuk felélesztéséhez a várható francia forradalmat. Kossuth e lehetőség miatt egyelőre halogatja az amerikai utat.

1851. november 17. Miután visszatért Londonba, kiáltványt intéz a magyarsághoz, új hazai felkelés megindítását sürgeti és bejelenti amerikai útját. – Novemberben Mazzinivel együtt közös kiáltványt tesznek közzé Milánó és Pest, az olasz és a magyar nép közös érdekeiről, a közös ellenség, a Habsburgok kiűzéséről. Ezzel kezdődik kettőjük együttműködése.

1851. november 20. Feleségével és szűkebb kíséretével (a Pulszky házaspárral, Adriano Lemmivel) a „Humboldt” gőzös fedélzetén Southamptonból elindul New Yorkba.

1851. december 4. A Staten Islandon kiköt a „Humboldt” postahajó. Kossuth fogadásán megjelenik Ambrose Kingsland, New York polgármestere és vele együtt számtalan küldöttség, melyek fáklyászenével üdvözölik a partra szálló magyarokat.


1851. december 5. Kossuth amerikai körútjának kezdete. (1852. július 14-ig tartózkodik az Egyesült Államokban.)

1851. december 6. A hivatalos New York-i fogadtatás. Az utcán kétszázer ember gyűlik össze, száz ágyút sütnek el tiszteletére. Tizenhét napig, december 23-ig tartózkodik a nagyvárosban, ez idő alatt harmincnégy beszédet mond.

1851. december 14. Bankettet rendez tiszteletére a sajtó, a fogadáson Kossuth a nemzetek önrendelkezési jogáról beszél. – New Yorkban bizottság alakul a magyar ügy anyagi támogatására.

1851. december 26. Philadelphiában a helybeli polgárok ötszáz személyes bankettje a Music Fund Hallban. A jelenlévők elfogadják az ún. harrisburgi határozatot, amely Magyarország függetlenségét, az idegen beavatkozás megakadályozását, Kossuth kormányzóságának elismerését és a magyar népnek adandó segítséget követeli.

1851. december 31. Washingtonban David Webster külügyi államtitkár fogadja az elnöki palotában és bemutatja Millard Fillmore elnöknek.

1852. január 5. A szenátus hivatalosan fogadja Kossuthot a Capitoliumon.

1852. január 7. Fogadás a képviselőházban.

1852. február 2. Clevelandban hét-nyolc- ezres tömeg várja. Kossuth szól hozzájuk. Ez a 156. amerikai beszéde. – Kikerülnek a nyomdából az egy-, öt-, tíz- és százdolláros címletű ún. „Kossuth-dollárok”. A Magyar Alap (Hungarian Fund) által kiadott „dollár” nem bankjegy, hanem a rajta lévő összeg befizetését igazoló elismervény volt. A kamatokkal megemelt összeg visszafizetését a majdan megalakuló független magyar kormány vállalta magára. A gyűjtést a sorra alakuló Magyar Barátok Társulata tagjai szervezték meg. A nagyobb címletű, ötven és száz „dollárok” Kossuth sajátkezű aláírásával jelentek meg 1852. július 1-jén. (Az Amerikában befizetett adomány értékét sohasem kapták vissza az adakozók.)

1852. február 13. Hivatalos fogadás Cincinnatiban. Kossuth az éljenzések miatt nem juthat szóhoz, beszéde a másnapi újságban jelenik meg.

1852. február 28. Indianapolisban fogadják a törvényhozás mindkét házában.

1852. március 2. Indianapolisból Madisonon keresztül Kossuth Louisville-be megy.

1852. március 22. Az osztrák minisztertanács elhatározza, hogy megszünteti a Kossuth-nővérek ellen folyó haditörvényszéki eljárást és engedélyezi számukra a kivándorlást.

1852. március 26. Kossuth megérkezik New Orleansba. Mivel Louisiana állam befolyásos rabszolgatartó ültetvényesei igyekeztek Kossuth-ellenes hangulatot kelteni, a fogadtatás ellenséges és rideg.

1852. április 6. Kossuth népgyűlésen vesz részt Montgomeryben, a fogadtatás itt is – mint a rabszolgatartó Délen – hideg és részvétlen. Hivatalos körútja véget ér, visszaindul Washingtonba.

1852. április 27. A bostoni bevonulás napja, a fogadtatás sikere a New York-iéhoz hasonló.

1852. július 14. A feltűnést kerülve A. Smith and Lady álnévre szóló útlevéllel a Kossuth házaspár az „Afrika” gőzhajó fedélzetén visszaindul Angliába. (Kossuth amerikai útja során kb. kilencven-százezer dollárt gyűjtött össze, a pénzt hadiszerek vásárlására, levelezésre, a futárok utazására, az amerikai magyarok megsegítésére költötte. Angliai visszatérése után szigorú elszámolással cáfolta meg mindazokat a rágalmazókat, akik a befolyt pénz elsikkasztásával vádolták meg.)

1852. július 25. Kossuth visszaérkezik Londonba.

1852. július vége Giuseppe Mazzinivel közös tervet dolgoz ki az olasz felkelés kirobbantására. Kossuth Vetter Antalt és Türr Istvánt bízza meg a piemonti, a svájci és a dél-tiroli határ mentén szervezendő forradalmi bizottságok felállításával.

1853. február 27. Levelet ír III. Napóleonhoz (1852–70-ig francia császár, a franciák európai hegemóniájának megszerzéséért támogatta az Ausztria-ellenes mozgalmakat), melyben arról tájékoztatja, hogy ő milyen lehetőséget lát az Ausztria-ellenes emigráns csoportok és a franciák együttműködésére.


1853. tavasz Kossuth a török–magyar katonai szövetség és együttműködés ajánlatáról szóló memorandumot küld a török kormánynak. A törökök tartózkodóan fogadják a tervet.

1853. július 2–1856. március 30. A krími (orosz–török) háború, melybe a nagyhatalmak az orosz terjeszkedéstől tartva a törökök oldalán avatkoznak be.

1854. tavasz. Sorra kudarcba fulladnak a Kossuth által Itáliában és Erdélyben kezdeményezett mozgalmak.

1855. tavasz Rendszeres munkatársa lesz a „The Sunday Times” és a „The Atlas” című újságoknak.

1855. szeptember 8. Kossuth, Alexandre Ledru-Rollin és Giuseppe Mazzini az Európai Demokratikus Bizottság kiáltványában bejelenti, hogy elérkezetett az európai közös forradalom órája.

1857. május GaribaldimegalakítjaazItáliaiNemzetiSzövetségetafélszigetegyesítésecéljából.

1858. november Kossuth újabb angliai előadói körútra indul Glasgow-ba, Liverpoolba, Plymouth-ba. Ezúttal Ausztria és Magyarország kapcsolatának jogi és alkotmányos kérdéseiről, az 1848-as forradalom eredményeiről, a nemzetiségi kérdésről beszél.

1859. február 25. Megírja a Magyarországra küldendő „Tájékozás” című dokumentumot. Tudatja otthoni elvbarátaival, hogy küszöbön áll az európai háború és vele a lehetőség a függetlenség kivívására. Kéri, hogy a nemzet készüljön, de várjon az ő felhívására.

1859. április 19. Az olasz egységért a Habsburgok ellen küzdő Piemont és Ausztria háborúja. Június 24-én az osztrákok Solferinonál súlyos vereséget szenvednek, Észak-Itália ezzel (Velence kivételével) az olaszoké.

1859. május 4. Kossuth Párizsba érkezik.

1859. május 5. Kossuth a francia császárral tárgyal. III. Napóleon biztosítja őt arról, hogy a magyar felkelés támogatására kész katonákat küldeni Magyarországra. Megegyeznek abban is, hogy a piemonti olasz kormány segítségével magyar légiót szerveznek az olasz földön az osztrák hadsereg kötelékében harcoló magyar katonákból. Kossuth magára vállalja az angol politikai közvélemény meggyőzését.

1859. május 6. Kossuth, Teleki László és Klapka György megalakítja a magyar emigráció tevékenységének összehangolását, egységes fellépését és közös képviseletét szolgáló „Magyar Nemzeti Igazgatóságot” (MNI).

1859. május 10. körül Kossuth Obrenovic Mihály herceggel, a szerb trónörökössel tárgyal a magyar–szerb együttműködés lehetőségeiről és a dunai államszövetség lehetséges elveiről.

1859. június 16. Kossuth, a szerveződő magyar légió működésének pontosítása ügyében, Londonból Genovába indul.

1859. július 3. III. Napóleonnal tárgyal, ismerteti annak a kiáltványnak a szövegét, amelyben a magyar légió megalakítását jelenti be az osztrák hadseregben harcoló vagy olasz fogságba került magyar katonáknak.

1859. július 13. Kossuth visszautazik Torinóba, hogy a szervezés alatt álló, egyelőre fölöslegessé vált légió ügyét elrendezze. Erről tárgyal Klapkával, Telekivel és Cavour piemonti miniszterelnökkel. (Július 8-án 3145 fő volt a légió létszáma.)

1859. július vége A reményeiben csalatkozott, megtört Kossuth visszaindul Londonba. Útközben Svájcban találkozik hozzá siető családtagjaival, az augusztust is itt tölti feleségével és gyerekeivel.

1859. augusztus 20. Teleki Lászlóval közösen aláírt, ugyancsak a légió leszereléséről szóló emlékiratot juttattak el a francia császárhoz.

1859. szeptember 13. Visszatér Londonba.

1859. december 2. Levelet ír Garibaldi tábornoknak, és felajánlja szolgálatait az együttműködéshez.

1860. február 25.Kossuth közvetítők révén eljuttatja Cavourhoz együttműködési szándékáról írott levelét, amit a miniszterelnök örömmel fogad.

1860. szeptember 10. Cavour és az MNI megegyeznek, hogy egy esetleges olasz– osztrák háború kitörése


esetén Magyarország felszabadítása, függetlenségének helyreállítása is az elérendő célok között szerepel. A megállapodást az MNI kiáltványban teszi közzé.

1860. szeptember Kossuth Londonban megteszi az előkészületeket, hogy az emigráció költségeinek fedezésére papírpénzt nyomtasson. A Cavourral aláírt megállapodás értelmében a pénz előállításához kétszázezer frank előleget kap az MNI. „Egy (két, öt) forint. Ezen pénzjegy minden magyar álladalmi és köz-pénztárban egy (két, öt) ezüst forint gyanánt, három huszast egy forintra számitva, elfogadtatik s teljes névszerinti értéke a közállomány által biztosittatik. A nemzet nevében: Kossuth Lajos” – olvasható a háromféle címletű, magyar nyelvű pénzjegyen.

1861. január 18. Kossuth levelet ír a hazai ellenállási szervezet központi bizottságának. Tekintettel az emigráció súlyos anyagi helyzetére, Teleki kiválására, mindenkit óv a meggondolatlan fegyveres akcióktól.

1861. február 27. Ferenc József a készülő angliai Kossuth-pénzjegyek miatt pert indít a nyomda, valamint Kossuth ellen az angol kancelláriai bíróság előtt.

1861. március 17. Megalakul az egységes olasz állam, királya II. Viktor Emánuel (addig Piemont királya).

1861. április–május A pénzjegy-per. A törvényszék megállapítja, hogy az angol törvények alapján Ferenc Józsefet illeti a pénzkibocsátás és -forgalmazás joga, a végzés tehát Kossuth ellen szól.

1861. május Kossuth elhagyja Angliát, egyelőre Milánóba költözik. Megérkezése után találkozik Cavourral, mindketten optimisták, biztatónak tartják, hogy Magyarországon összehívták az országgyűlést.

1862. május 18. A milánói „L’ Alleanza” című újságban megjelenik Kossuth Duna-konföderációs terve, amely a Duna menti népek összefogását hirdeti meg.

1862. első fele Kossuth folyamatosan elszigetelődik az emigrációtól és a magyar légiótól is.

1862. július 1. Magyarországon a határozati párt vezetői értekezletükön elutasítják a Dunai Szövetségről szóló tervet. A téziseket szinte minden otthoni politikai erő ellenségesen fogadja, az emigránsok ugyanígy vélekednek.

1863. október–november Kossuth a Torinóba érkező Nedeczky István volt honvédezredest megbízza egy esetleges galíciai felkelés, illetve az olasz–osztrák háború esetén megszervezendő magyarországi felkelés előkészítésével.

1864. második fele A magyar emigráció törekvéseivel szemben ellenséges Alfonso La Marmora lesz az olasz miniszterelnök, Kossuth minden kapcsolatát elveszíti az olasz kormánnyal. Csüggedt, magányos, pesszimista. Felesége betegsége egyre súlyosabbá válik.

1865. február 15. Előzetes egyeztetés után találkozik a szerb Djordje Stratimirovic- csal. A találkozót az 1848-ban még a magyarok ellen harcoló tábornok kezdeményezi.

1865. szeptember 1. Meghal Kossuth Lajosné.

1866. május 20. Kossuth levele nemeskéri Kiss Miklóshoz, akit utasításokkal lát el az Otto Bismarckkal, porosz miniszterelnökkel folytatandó tárgyalásokhoz. Ajánlatának lényege, hogy porosz földön szervezzenek magyar légiót, amely részt vehet a porosz–osztrák háborúban, kedvező időben pedig fegyveresen hazajöhet.

1866. június 7–augusztus23. Porosz–osztrák háború a német tartományokon belüli hegemóniáért. (Olaszország Ausztria ellen lép be a háborúba.)

1866. június 22. Két nappal az osztrák–olasz háború kitörése után Kossuth találkozik Viktor Emánuel olasz királlyal. Együttműködési javaslata olyan magyar légió újjászervezéséről szól, amely a poroszországi hasonló alakulattal együtt bevonulhat Magyarországra, összekapcsolva így az olasz–magyar–porosz osztrákellenes mozgalmakat.

1866. július 3. Az osztrákok súlyos vereséget szenvednek Königgrätznél. Ausztria ezzel kiszorul az egységes német állam megteremtéséből, ami így porosz vezetéssel valósul meg.

1866. július 15. Kossuth kiáltványt tesz közzé az osztrák hadseregben harcoló magyarokhoz. Ebben arról szól, hogy a poroszokkal, olaszokkal együtt a magyarok is kivívhatják függetlenségüket.


1866. augusztus 7. Kossuth újra Torinóban van. E napon kelt levelében keményen bírálja poroszországi ügynökeit, Csáky Tivadart és Komáromy Györgyöt, akik az ő jóváhagyása nélkül intézkedtek. Hasonló a véleménye Klapka sikertelen Trencsén megyei betöréséről. (Klapka mintegy másfél ezer főnyi légiójával anélkül, hogy a poroszok katonai segítségét biztosította volna, benyomul Trencsén megyébe. Miután sem a várt felkelés nem következik be, sem a poroszok nem adnak segítséget, visszavonul Porosz-Sziléziába.)

1866. október 3. Megkötik az olasz–osztrák háborút lezáró bécsi békét. A pontok között szerepel, hogy a magyar légió tagjai a békekötő felek által garantált amnesztiát kapnak.

1867. május Kossuth a párizsi világkiállításra utazik. A francia fővárosban találkozik a hozzá még közel álló magyar emigránsok csoportjával is.

1867. május 22. Kossuth Deák Ferenchez címzett nyílt levele. „Nemzetnek lehet elnyomást tűrnie, de jogai valósításának reménye iránt semmi körülmények közt nem szabad kétségbeesnie, s azért, mert valamely jogát nyomban nem képes valósítani, nem szabad arról önként, örök időkre lemondani.” A Cassandra-levél néven közismertté vált cikket május 26-án Pesten közzéteszi a „Magyar Újság” című lap.

1867. június 8. I. Ferenc József osztrák császárt és feleségét Magyarország és társországai királyává és királynéjává koronázzák.

1867. július 17. A jászladányi választókerület Kossuthot kéri fel a körzet képviselői mandátumának elfogadására. Kossuth levélben köszöni meg a bizalmat, de elhárítja a felkérést.

1867. július 28. A király szentesíti az 1867:XII. törvénycikket, a kiegyezés törvényét. A „magyar korona országai”, valamint „Ő felsége többi országa és tartományai” között fennálló jogi kapcsolat a Pragmatica Sanctión alapul. Magyarország közjogilag és belkormányzatilag önálló, de a kül- és hadügy, és az ezek fedezéséről gondoskodó pénzügy közös ügynek minősül.

1867. szeptember 17., 28., október 13. Kossuth három, aktuális belpolitikai ügyről szóló levelet ír, de közülük csak kettő jelenhet meg a „Pesti Naplóban”. Barátai tanácsára a kedvezőtlen otthoni visszhang miatt többé nem próbálkozik ilyen tárgyú cikkek sajtóbeli elhelyezésével.

1868. március–április Kossuth levélben mond köszönetet minden olyan hazai városnak, amely díszpolgárává választotta. Hasonlóan köszöni meg a különböző köröktől és egyletektől érkezett tiszteletbeli tagságról szóló felkéréseket.

1869. január 11. Nyílt levelet ír a választások előtt álló országhoz. Döntés előtt állnak, legyenek tekintettel arra, hogy ha most teljesen azonosítják magukat a birodalmi egységgel, nincs többé visszaút! – figyelmezteti a választópolgárokat.

1871. február 21. A „Természet” című folyóirat szerkesztője felkérésére Kossuth a csillagászatról és a Jupiter bolygóról ír.

1874. február 20. Egy skót ismerősének megköszöni az ajándékba kapott tengeri növénygyűjteményt. A levélből az is kiderül, hogy Kossuth gyűjteménye 4500 növényfajból áll.

1874. március Több mint tíz év után felmondja torinói bérlakását, a város melletti Collegno al Baracconéban vásárol két holdnyi kertet, rajta házzal és odaköltözik. (Kossuth 1884-ig lakott itt.)

1875. március 15. Kossuth terjedelmes levélben válaszol Herman Ottónak. Szerinte nincs szükség külön iparos vagy kereskedő pártra, javasolja, hogy csatlakozzanak inkább egy olyan párthoz, mely vállalja ezeknek az érdekeknek a védelmét is. Bírálja a birodalom vámpolitikáját is, mert az nem védi meg a magyar ipart.

1875. június 18. Újságcikkben mindenkit arra kér, hogy ne zaklassák pénzkérő levelekkel és ne kérjenek tőle közbenjárást sem, mert egyik kívánságot sem teljesítheti.

1876. február 14. Helfy Ignác felkérésére Kossuth megírja a Deák Ferenc halálhírére felkavarodott érzéseit. A kiegyezést elutasítja. „Nagy ésszel csak nagyot lehet tévedni” – írja egykori barátjáról.

1876. december 27. Cegléden országgyűlési képviselővé választják. Megköszöni a választóknak, de nem fogadja el a mandátumot.


1877. január 24. Kossuth collegnoi házában fogadja a ceglédiek száz tagú küldöttségét. Ismét részletesen megindokolja, miért nem térhet haza.

1878. január 16. Hosszú értekezésében bírálja a Monarchia Andrássy Gyula nevével fémjelzett külpolitikáját.

1878. július 29. A Monarchia hadserege a berlini kongresszus felhatalmazása értelmében megkezdi Bosznia-Hercegovina okkupációját.

1878. október 19. Kossuth Helfynek a boszniai okkupációról ír. Szerinte a bevonulás kizárólag osztrák érdekeket szolgál, az akció csak az oroszokkal kötött megállapodás alapján valósulhatott meg.

1879. október 15. Szerződést köt a budapesti Atheaneum Kiadóval a tíz kötetesre tervezett „Irataim az emigráczióból” című életmű megírására. (A sorozat első kötete 1880-ban jelent meg, ennek, illetve a következő kettőnek a szerkesztését maga Kossuth végezte.)

1879. november 19. A készülő honossági törvény (amely szerint az a külföldön élő magyar állampolgár, aki a törvény életbeléptetésétől számított tíz éven belül nem kérvényezi a Monarchia valamelyik konzulátusán állampolgársága fenntartását, elveszíti azt) kapcsán keserű sorokat ír Helfynek. „Még néhány magyarral az egyedüli emberek vagyunk a kerek világon, a kik nemzet tagjai nem vagyunk. A világ páriái vagyunk.” Ettől kezdve ezek a gondolatok szinte minden levelében megismétlődnek.

1882. Anyagi gondjai miatt Collegno al Baraccone-i házának eladására kényszerül és visszaköltözik Torinóba, lakása a Via dei Mille 22. sz. házban van. – Tovább dolgozik az „Irataim” harmadik kötetén.

1882. szeptember 17. A 80. születésnapja alkalmából Helfyhez írt levelében saját történelmi szerepét értékeli. „Az eszközök egyike valék – és áldom a végzetet, hogy leheték – a történelem igazságának kezében, hogy a jobbágy föld szabaddá legyen a hazában.”

1884. augusztus Megismerkedik a nagybátyja látogatására Torinóba érkező Zeyk Saroltával. Egészen 1895-ig leveleznek. (A levelek Kossuth magánéletének ritka dokumentumai.)

1884. december Nyilatkozatban (sokadszor) cáfolja azt a gyakran hangoztatott vádat, mely szerint az államkasszából hatalmas összegű pénzt vitt volna magával az emigrációba.

1885. március Parlaghy Vilma budapesti festőnő kérésére három napon át hajlandó modellt ülni. Az eredmény három olajfestmény, ezek legfőbb értéke éppen az, hogy élő modell után készültek.

1885. július Kossuth több gyomorvérzés után a hegyek közt, Chialambertóban pihen és nyaral.

1886 eleje Nápolyba utazik kivizsgálásra. A diagnózis: krónikus gyomorhurut.

1889. január 10. A magyar képviselőházban megkezdődik a nagy port kavaró véderőjavaslatról szóló vita. A javaslat ellen országos tiltakozás kezdődik, ennek keretében az egyetemi olvasókör január 27-ibankettjén felolvassák Kossuthnak a nemzeti hadsereg megteremtését követelő sürgönyét.

1889. június Közeledvén az ún. honossági törvény hatálybalépésének határideje, Kossuthot harmincegy magyar város választja díszpolgárává. Kossuth nyílt levélben mond köszönetet a gesztusért.

1889. július 5. A párizsi világkiállításra induló nyolcszáznegyvenöt tagú, magát „írók és művészek társaságának” nevező csoport meglátogatja Kossuthot. Kossuth közel két órán át beszél életéről, öregségéről, betegségéről s a magyar politikai életről. Itt is megismétli: immáron aggastyánként pártok fölött áll, véleményét nem hajlandó napi politikai érdekek szolgálatába állítani.

1889. július 10. A hegyekbe indul, de rosszulléte miatt nyolc nap múlva visszatér Torinóba. Állapota súlyosbodik, jobb keze egy időre megbénul.

1889. december 9–12. A honossági törvény hatálybalépésének közeledtével Tisza Kálmán miniszterelnök előterjesztést nyújt be a képviselőházban. A tervezet szerint azokra a külföldön élő magyarokra, akik bármely magyar helység díszpolgárai, nem vonatkozna a törvény.

1889. december 20. „Ferencz József osztrák császár, magyar király alattvalójának magamat soha, egy perczig sem ismertem el s el nem ismerem” – írja újabb nyílt levelében Kossuth a honossági törvénynek az


állampolgárság megtartásáról szóló feltételével kapcsolatos véleményét.

1890. szeptember 20. Torinóban fonográf felvétel készül Kossuth hangjáról.

1892. szeptember 14. Budapest közgyűlése a főváros díszpolgárává választja Kossuth Lajost. Az erről szóló oklevelet a Kamermayer Károly polgármester vezette delegáció személyesen adja át Kossuthnak Torinóban.

1892. szeptember 19. Sorra érkeznek Amerikából, Angliából, Franciaországból és otthonról a 90. születésnapjára küldött gratuláló levelek és táviratok. A Függetlenségi Párt küldöttei személyesen is köszöntik a torinói Valentino kertben rendezett banketten. Kossuth még egyszer elmondja nekik, hogy közte és a Függetlenségi Párt között szakadék van, mert ő teljes egészében elutasítja a kiegyezést.

1893. július 21. Kossuth az őt meglátogató, az ellenzéki pártból kilépett Eötvös Károlynak és társainak a pártegységről, az ellenzék követendő magatartásáról nyilatkozik. „Nagyon sajnálnám, ha a kormány az egyházpolitikai kérdésekben megbuknék. Ha a kormánybuktatás csak egyetlen lépéssel is előbbre viszi a függetlenséget: akkor buktassák meg a kormányt. Az egyházpolitikai javaslatok megbuktatásánál ez esetet nem látom” – figyelmezeti újra az otthoni politikusokat.

1893. október 28. Herman Ottóné Borosnyai Kamilla a „Pesti Napló”-ban közadakozásra szólít fel Kossuth könyvtárának megvétele érdekében. A kellő összeg néhány nap múlva összegyűlt, a bizottság a könyvtárat megvette és a Nemzeti Múzeumnak ajándékozta azzal a feltétellel, hogy a könyvek csak Kossuth halála után kerülhetnek Magyarországra.

1894. március eleje Hosszabb betegeskedés után Kossuthot ledönti a lábáról az influenza, végleg ágynak esik.

1894. március 20. Este tizenegy óra előtt öt perccel meghal. Halálos ágyánál fiai, húga, orvosa tartózkodnak.

1894. március 30. Kevéssel éjfél után elindult Magyarországra a Kossuth, valamint felesége és lánya hamvait szállító különvonat. Osztrák területen dísztelenség és közöny kísérte a halottat, a csáktornyai határállomás után azonban gyászolók ezrei álltak, térdeltek a vasút mellett, beszédeket mondtak, a Kossuth-nótát énekelték azokon az állomásokon, ahol a vonat rövid időre megállt.

1894. április 1. Kossuth holttestét a Nemzeti Múzeumnál ravatalozták fel. A nemzet nevében Jókai Mór búcsúzott Kossuthtól. Gerlóczy Károly helyettes polgármester a főváros képviseletében szólt. Az országgyűlés küldöttségét Andrássy Tivadar alelnök vezette, mivel az elnök, Bánffy Dezső „halaszthatatlan teendőre” hivatkozva nem tartózkodott Budapesten. Hozzá hasonlóan – Ferenc József utasítására – a temetésen sem a hadsereg tagjai, sem az államhatalmi szervek munkatársai nem vehettek részt hivatalosan.

1897. június 2. A fővárosi közgyűlés javaslatot fogadott el a Kerepesi úti temetőben felépítendő Kossuth-mauzóleumról; elhatározták, hogy az eddig összegyűlt hetvenezer koronát erre a célra fordítják.

1902. március 24. Tizenhárom pályázó közül az „1848 zöld koszorúban” jeligéjű tervet, Strobl Alajos és Gerster Kálmán munkáját fogadta el a bíráló bizottság.

1902. szeptember 19. A mauzóleum alapkőletétele.

1909. november 25. Az evangélikus egyház szertartása szerint eltemetik Kossuth hamvait a mauzóleumban. A gyászszertartáson a Kossuth-fiúkon kívül részt vettek Budapest vezetői, több település képviselői és különböző hivatalos küldöttségek tagjai.

1927. A magyar országgyűlés az 1927. évi XXXII. törvénycikkben örökítette meg Kossuth Lajos emlékét és érdemeit.

2. Képek


1. "Halandó ember romlékony vonásai"FARKAS Zsuzsa

„Halandó ember romlékony vonásai”

Kossuth-ábrázolások a 19. századból

A 19. századi magyar művészetben Kossuth alakja csak grafikákon és fényképeken maradt fenn. A nagy festőgeneráció – Madarász Viktor, Munkácsy Mihály, Izsó Miklós – és a következő nemzedék sem alkotott róla kiemelkedő műveket. Miért? Kossuth eszméiben keresendő a válasz egy része: elutasította a festett portrékat, életében mindössze kétszer tett engedményt. Először 1853-ban Julius Illakovits lengyel emigráns festette le Londonban (a teljes ülő alakban megjelenő politikus egyik kezét kardjára támasztja), másodszor 1885-ben Parlaghy Vilma festőművésznő készíthetett róla egészalakos ülő portrét.

A kormányzó iránti rajongás a kiegyezés után nyíltan vállalható volt. 1867 után egyre erősödött az igény, hogy a politikust a Kossuth-imádók láthassák, portréját megvehessék. 1867 szeptemberében a pesti kirakatokban feltűnt Kossuth fényképe. Ez a „legújabb” életnagyságú arckép Turinban készült, és mintául szolgált a művészek számára. (Marasztoni József is ez alapján készítette el litográfiáját.)

1874-ben Koller Károly pesti fényképész igen szép színezett arcképet készített Kossuthról. (Egy kisebb fényképet nagyítottak fel életnagyságúra, és ezt színezte ki Koller.) Ez az „üvegfestésű kép” szolgált az olajnyomatok számára mintaként, melyet Calderoni optikus kirakatában mutattak be a nyilvánosságnak. A honvéd menház bizottság kérte meg Kossuthot, hogy az arcképet árusíthassák. Kossuth azzal a föltétellel engedte meg ezt, hogy minden eladott példányból egy forintot fizessenek a honvéd menház javára. Brandes és Wolff hannoveri gyárában készítették el az olajnyomatokat. Az első szállítmány 1875 májusában érkezett meg Budapestre.

Kossuthot folyamatosan ostromolták hívei – személyesen és levélben –, hogy relikviaként arcképet kérjenek tőle. Simonyi Ernő személyi titkár tapintatosan közölte – pl. a Családi Körben 1876-ban –, hogy Kossuth arcképét bárki megrendelheti Ambrosetti fotográfusnál Torinóban, a Po utca 43. szám alatt. Egy arckép ára kabinet alakban (kb. 13x18 cm) 3 frank, bérmentes megküldéssel 1 frt 50 kr. volt.

1876 tavaszán Madarász Viktor festőművész – elküldve Petőfi halála allegóriáját ábrázoló festményének olajnyomatát Kossuthnak – azzal a kéréssel fordul a kormányzóhoz, hogy küldjön számára egy fényképet, mely alapján elkészítené portréját, majd az arcképet Turinba vinné, hogy ott természet után tegye meg rajta a „tökéletesítő vonásokat”. Kossuth elhárította a kérést azzal, hogy a művésznek kár vesztegetnie az erejét arra, hogy a halandó ember romlékony vonásait tartsa fenn az utókor számára. „Ami porból lett, hogy porrá legyen, az ne bitorolja a maradandóságot, melyre csak a tetteknek s eszméknek van igényök.”

A ceglédi küldöttség számára vonakodva ugyan, de újra lefényképeztette magát, ebből a felvételből készíttetett egy nagyobb példányt a művész számára, hogy az alapján dolgozhasson. Az első elutasítás ellenére Madarász Viktor számos portrét készített Kossuthról. Az egyik egy derékkép, a másik festmény allegorikus alakként ábrázolja őt, aki a tengerparton ülve a távolba réved. Az enyhén idealizált mű, amely szintén 1877-ben készült, a „Hontalan Kossuth” alcímet viseli, a száműzetés melankolikus szimbólumává vált.

Kossuth az őt meglátogató ceglédi küldöttség minden tagjának megküldte a fényképét, a képeket aláírta és 1877 áprilisában 102 arcképet elküldött Ceglédre, 10 Nagykőrösre, 2 Adonyba, 1 Kállay Ákos úrnak érkezett. A portrék általános ajánlását minden újság közölte: „(...) méltóztassanak a fényképeket szívesen fogadni, emlékül öreg hű szolgájoktól, aki amíg csak élek, mindig hálás megilletődéssel fogok emlékezni a szeretet és a bizalom megható nyilatkozatára, melylyel viszontagságos életem végalkonyát megvigasztalni méltóztattak. S ha a megpróbáltatások napjaiban még sokat hányatott Hazára várnak s csak épen is készülőben vannak, néha a barocconei remete arczmására vetni tekintetüket, jusson eszükbe annak jelszava is: »törhet, de nem hajlik«.” Viszonzásként Simonyi Antal fényképész készített két tablót a százas küldöttség tagjairól, az egyiket elküldték Kossuthnak 1878-ban újévi ajándékul, a másikat a ceglédi városháza termében helyezték el.

1879 decemberében Huszár Adolf utazott el Kossuthhoz, hogy engedélyt kérjen mellszobrának elkészítéséhez. A politikus azt tanácsolta, hogy ha valakiről portré kell, akkor inkább csináltasson fotográfiát. A szobrász eszméket dolgozzon ki, ne alakot, amelyet aztán kitesznek a piacra, hogy a tömeg bámulja.


Róna József fiatal szobrásznak is szembesülnie kellett 1888 körül azzal a ténnyel, hogy az idős ember kitart nézetei mellett. Nem ült modellt sem Brocky Károly festőművésznek, sem Alexy Károly szobrászművésznek Londonban. A későbbiekben Olaszországban is mindenkit elutasított, nem vállalkozott „pozirozásra”, holott Róna József az ungvári terrakotta gyár megbízásából, Helfy Ignác a Kossuth-párt ajánlólevelével érkezett Turinba. A fiatal szobrász vörös viaszt, mintázófát és kis forgatható állványt is vitt magával, de az idős politikus csak kis engedményeket tett, szigorúan szabályozta a művész jelenlétét: „Naponta lejöhet, és itt maradhat, amíg önnek jólesik, de egy feltétele van: Nézni, nézheti őt, ameddig akarja, de meg se szabad moccannia s egy szót sem szóljon, ha éppen írásnál találja.” Róna nap nap után lejárt hozzá, nézve amint írja az emlékiratait, majd fényképeket vásárolt a helyi fényképésztől, aki egész csomó nagy, retusálatlan kópiát adott neki. Nyolc napig látogatta Kossuthot, és utólag remek realista portrét készített a megfigyelések eredményeként.

A Kossuth-imádók a fiatalkori, „hősi” megjelenésű ábrázolást kedvelik leginkább. Az 1850-es években Kossuth beesett, meggyötört arcúvá vált, az ekkor készült felvételek belső vívódás nyomait mutatják. 1877-től változik arcának karaktere: bölcsességet, jóindulatot sugalló portrék készültek róla, az arca megszépült az ősz szakállal és hajjal keretezve. Ám a reprezentatív portré műfaját mindvégig hiúságnak tartotta.

2. Képek


€¦ · web viewhistória 2002-0910. história 2002-0910. minden jog fenntartva. bármilyen...

Documents