tankonyvtar.hu · web viewhistória 1995-0910 história 1995-0910 minden jog fenntartva. bármilyen...

História 1995-0910

História 1995-0910

Minden jog fenntartva. Bármilyen másolás, sokszorosítás, illetve adatfeldolgozó rendszerben való tárolás a kiadó elõzetes írásbeli engedélyéhez van kötve.

Created by XMLmind XSL-FO Converter.



Tartalom

1. 0

1. Forradalom után 0

2. Képek 0

2. 0

1. Magyarország nemzetközi mozgástere, 19571964 0

2. Képek 0

3. 0

1. Magyarország és a Szovjetunió, 1957 0

2. Képek 0

4. 0

1. A berlini fal, 1961. augusztus 13. 0

2. Képek 0

5. 0

1. Kormánypolitika, 1956. november 4 -1957. július 1. 0

2. Képek 0

6. 0

1. Az MSZMP, 1957 0

2. Képek 0

7. 0

1. Viccek, 1957-1958 0

2. Képek 0

8. 0

1. A Nagy Imre-per 0

2. Képek 0

9. 0

1. Rögtönbíráskodás, 195657 0

2. Képek 0

10. 0

1. A megtorlás vége a konszolidáció kezdete? 0

2. Képek 0

11. 0

1. Viccek, 1959-1961 0

2. Képek 0

12. 0

1. Zászlót bontott a KISZ 0

2. Képek 0

13. 0

1. Iparpolitika, 195762 0

2. Képek 0

14. 0

1. Feljegyzés a falusi helyzetrõl. Erdei Ferenc a szövetkezeti átalakításról, 1957-58 0

2. Képek 0

15. 0

1. Viccek, 1962-1963 0

2. Képek 0

16. 0

1. Egyházak és politikai visszarendezõdés, 1957-61 0

2. Képek 0

17. 0

1. A hatalom és az újságírók, 1956-1958 0

2. Képek 0

18. 0

1. Irodalom és közélet, 195658 0

2. Képek 0

19. 0

1. Öt nap tanulás egy nap munka. Munkaoktatás a Kádár-korszak elején 0

2. Képek 0

20. 0

1. Egymillió lakás 0

2. Képek 0

21. 0

1. A második mûszak 0

2. Képek 0

22. 0

1. A vegyesbolttól az ABC-áruházig 0

2. Képek 0

23. 0

1. Életszínvonal-politika, üdültetés, 1957-1959 0

2. Képek 0

24. 0

1. Megõrzött és átalakított ünnepek 0

2. Képek 0

25. 0

1. Az ötvenhatosok második nemzedéke 0

2. Képek 0

História 1995-0910

História 1995-0910




1. Forradalom után

GLATZ Ferenc

„Forradalom után”

Kérdések, kérdőjelek

A politikai történések tényeit ismerjük. 1956. november 4-én a szovjet csapatok leverték a magyarországi felkelés fegyveres erőit, a törvényes magyar kormány elnöke és a pártvezetés egy része a jugoszláv követségre menekült. Novemberben–decemberben még elkeseredett utóvédharcok folynak: a munkástanácsokban él még a szovjet típusú proletárdiktatúrával szemben a jugoszláv típusú munkás-önigazgatás eszméje, ez sztrájk meghirdetéséhez vezet; az értelmiség (mindenekelőtt a fővárosi elit értelmiség) utóvédharcait a sajtó, a rádió műsoraiban, cikkeiben érhetjük tetten. Mindkét politikai mozgalom a Nagy Imre-kormány visszatérésében, a nyugati nagyhatalmak segítségében bízik. Ez utóbbi látványosan elmarad. Az előbbire – Nagy Imre és csoportja aktivizálódására – nem kerül sor. Nagy Imre nem hajlandó a feltételek elfogadására, a lemondásra. Nem hajlandó a maga részéről elismerni a nemzet előtt a szovjetek védőszárnyai alatt létrehívott ellenkormányt. Annak a Kádár Jánosnak a vezetésével, aki néhány nappal korábban még kormányának államminisztere volt, és részese volt a kormány antisztálinista politikájának. Nagy Imre nem hajlandó a szovjet katonai győzelmet tudomásul venni, inkább az ellenállást választja.

Ismertek immáron – az MSZMP vezető szerveinek, a szovjet, a jugoszláv és az amerikai diplomácia irataiból –‚ hogy a november 2. előtti kormányzati politika két antisztálinista erejének egyezkedésére novemberben még voltak lehetőségek és kísérletek. S hogy ezek realitása decemberben elveszett: a szovjet fegyverek árnyékában és segítségével a helyzetet uralni akaró Kádár-kormány félt a munkástanácsoktól. Egyébként is a magát „munkás–paraszt kormánynak” nevező vezetés nem viselhette el, hogy éppen a munkásosztály kezd ellene sztrájkokba. Az értelmiség szervezkedése, tiltakozása pedig nem volt számára más: hátráltatta a diktatúrás hatalomgyakorlás leghatékonyabb békés eszközének, a tömegkommunikációnak teljes birtokbavételét. Diktatórikus eszközökhöz folyamodnak: december 9., 11. a statárium és a rögtönbíráskodás bevezetése.

Kádár hatalmát ekkor még inkább félti a Rákosi-csoport visszatérésétől. (Ezért is őket jelöli meg a felkelés első számú kiváltó okaként.) Kádár elszánt antisztálinista, aki köré csak most, novemberben kezd szerveződni politikai erő: részben a Nagy Imrét az ellenállásba nem követő reformkommunistákból, részben a korábban vezető szerepet nem kapott alacsonyabb szintű párt- és állami vezetőkből, közöttük nem egy „megtért sztálinistá”-val. E csoporton belül – látva a Nagy-csoport radikalizmusát és azt, hogy a hatalomgyakorlás egyes területein még mindig mozgósító erejük van – felerősödik azok hangja, akik legszívesebben kezdettől az adminisztratív fellépést, leszámolást sürgették volna. A szétzilált termelési és ellátási viszonyokhoz szükséges segítséget az új kormányzat a szocialista tábortól remélheti és kapja is meg. Azok pedig – különböző indokokból – a „nemzeti kommunizmus” irányzatának vezetőivel való leszámolást követelik. És ezt követelik a megszállók, a szovjet vezetők is. (Ez a politikai vonal érvényesül a szocialista országok vezetőinek budapesti találkozója – 1957. január 1–4. – után.) Januárban adminisztratív erővel lépnek fel az elit értelmiség szervezetei (újságírók, írók) ellen, a felkelésben részes, hozzájuk közel álló kommunistákat is elzárják.

Megtorlás és reformerők (1956–1962)

A történetírás hajlamos „nagy léptek”-kel mérni a múltat. Az 1956. november 4–1962 közötti időszakot a megtorlás és a reformerők huzavonájaként írja le. 1957. január–1958. június (Nagy Imre és társai kivégzése) közötti időszakot a diktatúrás módszerek visszatéréseként írja le – joggal. (A statárium, rögtönítélés, internálások, a cenzúraszigorítás, egyházakkal szembeni fellépés, a külföldtől való elzárkózás szigorítása, a párton belül a centralizmus visszaépítése, a volt rákosista erők visszavétele az államigazgatásba és a pártba stb.) 1958–63 között pedig erősödnek a konszolidálásra törekvők, majd 1963-ban győznek a konszolidáció erői. (Előzőleg az „56-os” politikai letartóztatottak szabadon bocsátása, a párt „vezető szerepének” újrafogalmazása: a politika [párt] érdekeinek az adminisztratív erőszakszervezetek [BM] fölé helyezése, és az állami vezető funkciók betöltésének lehetősége nem párttagokkal stb.)

A „nagy léptékek” mércéjének ellenére arra is rámutatnak már a résztanulmányok: ezen évek politikájában együtt élnek a proletárdiktatúra „kemény” és „puha” változatának hívei. Az első pillanattól, 1956. november 4-től jelen vannak azok, akik a reformkommunistákkal és az újraéledő polgári erőkkel való leszámolást és a proletárdiktatúra intézményeinek visszaállítását követelik. (Természetesen a törvénytelenségek nélkül.) Ez a vonulat érvényesül a rendőri-katonai beavatkozásoknál, de érvényesül az enyhülés éveiben (1958–1962) is. Pl. a mezőgazdaság átszervezésénél vagy az üzemi demokrácia kezdeti intézményeinek elsorvasztásánál. Sőt, ez a vonulat megmarad a konszolidációs periódus (1963–1974) idején is, majd egy-egy időszakra (pl. 1974–1978) döntő tényezőnek is látszik. Kihasználva a szovjet zónán (és a világpolitikán) belül az erőviszonyok alakulását. Nem jogtalan éppen ezért arról beszélni, hogy mind a szovjet táboron belül, mind Magyarországon a hatalomban egy folyamatos huzavona írható le. Már 1953-tól Sztálin halálától, egészen 1985-ig, Gorbacsov győzelméig (Magyarországon 1988-ig).

Mint ahogy arra is utal történetírásunk: a Kádár-kormány kezdeti működésétől – még a nyílt diktatúrás időszakban (1957–1958) is – jelen vannak a hivatalos vezető elitben a reformerők: akik 1956 novemberében még a többpártrendszert, ill. a Nagy Imrével, az értelmiséggel történő megegyezést emlegetik (Aczél György, Fehér Lajos, Gyenes Antal, Köböl József), akik a mezőgazdaság átszervezésében mellőzni kívánják az adminisztratív erőszakot (Erdei Ferenc, Fehér Lajos). Akik valójában 1956. november 4. után a körülmények engedte kereteken belül tovább akarják vinni a Nagy Imre-kormány 1953. júniusi programját.

A hatalomgyakorlás technikája

Kádár János hatalomra jutásának pillanatától úgy lépett fel, mint „közvetítő erő” e két pólus között. Mintha nem is ő formálná az erőviszonyokat a politikai vezetésen belül, hanem valós viták között ő csak az egyensúlyt, a működőképességet biztosítaná. Évtizednél hosszabb időre volt szükség a felismerésre: Kádár a hatalomgyakorlás egy sajátos technikáját dolgozta ki: maga teremtett politikai ellenpólusokat (többnyire biztatást adott azok felhangosodásához), majd „legyőzte” azokat. (Többnyire csak „tartalékállományba” helyezve és nem megsemmisítve.) A tömegkommunikáció pedig figyelte az elő- vagy háttérbe kerülő neveket, és „igazodott”. Mindez addig működött, amíg a szereposztó személy (Kádár) lépést tudott tartani a nemzetközi viszonyok fejlődésével, és ismerte a hazai politikai elit mozgását. (Csak feltevésünk: 1984 – sőt már 1979, a második olajárrobbanás idején – ez a politika a maga játékterületén sem működhetett.)

Azaz: 1956. november és 1962 között kialakulnak a Kádár köré csoportosuló politikai elit erői, amelyek 1989-ig meghatározóak maradnak. És kialakul a kádári hatalomgyakorlás módszere és eszköztára. (Amelyet egyébként sem a „Kádár-iskola” tagjai, sem az azokkal leszámolók máig nem tudnak teljesen feledni és feladni.)

Politika „alulnézetből”?

Sok részletet feltárt már a történetírás a politikai elit belső harcai, az ezeket befolyásoló nemzetközi körülmények, a hatalom gyakorlás régi és új intézményeinek keveredése, sőt az ezeket kísérő – elit értelmiségen belüli – ideológiai viták, a gazdaságpolitika és a gazdaság fejlődésének mutatóiból. Sok adalékot szolgáltat így a szaktudomány a jelen politikai erőknek: segít elkerülni az egyszer már javíthatatlannak vagy zsákutcának bizonyult utakat. Kevésbé kérdez rá azonban a kutatás a proletárdiktatúra, majd az ún. „reális szocializmus” korszakáról beszélve: hogyan tekintett a politikai és értelmiségi eliten kívüli társadalom mindarra, ami a pártközpont(ok)ban, parlamenti, kormányzati épületekben lezajlott? Milyen erők között választhatott, mely erők jelentek meg előtte? Mennyire tudta azok belső harcait nyomon követni? Egyáltalán: mennyire szolgálták e belső (szenvedélyes) harcok a köznapi ember érdekeit? Anyagi és szellemi, emberi önújratermelésének feltételeit? Vagy mennyire voltak a belső – könyvtárnyi publicisztikai-politikai irodalommal kísért – harcok valójában ezoterikus küzdelmek?

Ma a rendszerváltás folyamatában volt és jelen kormányzati felelősséget viselt pártok panaszkodnak (már akik önkritikára is hajlanak): nem tudják (tudták) „megszólítani” a társadalmat. Vajon nem az elmúlt fél évszázad politikai öröksége kísérti a mai apparátusok politikusait? Vívják belső harcaikat, s közben „kiszalad alóluk a társadalom”. Hiszen „a fejőnők” értékmércéje egészen más, mint az elit értelmiségé vagy a politikai apparátusoké.

A történetírás segítheti a jelen tudomány, a politika művelőit, ha megkísérli majd „alulnézetből” is bemutatni az elmúlt fél évszázad történelmét. Figyelmeztetve is: a köznapi embert eltöltő érzelmek, vonzódások, harag – ma a többpárti demokráciában még fontosabb tényezők, mint a diktatúrák korában. A legegyszerűbb gazdasági-politikai-elméleti bizonyosságok mondhatnak csődöt, ha a politikusi garnitúra képtelen a társadalom legszélesebb köreiben azokat elfogadtatni. (Talán ezért is beszél mind több értelmiségi arról, hogy egy lágy diktatúra – a késői Pinochetre hivatkoznak, leírni még nem írják le – jobban megfelelne az átmenet gazdasági-szociális operációinak végrehajtásához. – E sorok írója, természetesen eredménytelennek tartja ezt az utat. És nemcsak érzelmi, de észérvek alapján is.)

Első kérdés: Milyen erőket látott a politika mezején az állampolgár?

Kádár János a szovjet „szuronyok” hátán érkezett. Az igazán népszerűtlen, a magyar társadalom nagy részében gyűlölt megszállókkal. Mégis néhány éven belül elfogadottá vált uralma, és egy évtized múltán az egyetlen vezető a szovjet zóna országaiban, akit feltehetően titkos választásokon is megválasztottak volna.

Hogyan történhetett és mi a magyarázata?

A konszolidációhoz vezető út, Magyarország 1956–62 közötti történelmének egyik kulcskérdései ezek? Egy politikai rendszer konszolidálódásának természetrajza vár leírásra. A megválaszolás kísérlete ma sem érdektelen. Amikor keressük: milyen típusú személyek, politikusok szükségesek egy szétzilált társadalom kohéziójának megteremtéséhez. Amikor keressük: melyek is azok a valós tényezők a társadalom mélyén, amelyek végül is a konszolidációt megteremthetik. Amelyek a politikust – ha ő felismeri azokat – történelmi szerephez segítheti.

Történetírásunk megvilágította az 1956-os mozgalmak, a politikai forradalom fő szervező és vezető erejének, a reformkommunistáknak tevékenységét. Pontosabban 1953–1957 közötti működésüket. De nem világított rá még eléggé „előtörténelmük”-re. Arra, hogy a reformkommunisták jelentős része maga is aktív részese volt felső és középvezetői szinten a Rákosi-diktatúrának. Szembefordulásuk korábbi önmagukkal őszinte volt – mi tudjuk –‚ de a tömegek jelentős része számára hiteltelenek maradtak, ugyanolyan „kommunisták”, mint Rákosiék. Mennyire volt ez az antikommunista közvéleményben, illetve a volt polgári és szociáldemokrata neveltetésű rétegekben is általános? A rákosisták és reformkommunisták közötti belső harcból a tömegek nem politizáló része valójában mennyit láthatott? És ne felejtsük: Nagy Imre népszerűsége 1956. október 23. után igen megnőtt, de a Szabad Európa Rádió adásai még október 25–26-án is személyesen támadják. Nevéhez a Rákosi-ellenes fellépések, életszínvonal-politika (1953–1955) kötődik, de 1956-ig kíséri a gyanú: ő is a szovjetek embere, csak éppen egy homályosan sejtett „másik vonal”-é. Ezért is nem kerülhetett – úgymond – börtönbe 1950 után, amikor pedig a párt sok vezetője, sőt maga az államelnök is börtönben ült. Vajon mennyire ismerjük az ilyen – bizonyíthatóan – élő közvélemény-áramlatot? Amely felfogás, ha töredezetten is, máig napvilágra bukkan, ha „1956 öröksége” körül felizzanak a viták. Vajon nem járultak ezen álláspontok hozzá ahhoz, hogy a tömegek egy része előtt elfogadottabbá vált Kádár János? Aki ugyan igen népszerűtlen volt kezdettől, mivel az orosz tankokon került hatalomra (s ez volt feltehetően a döntő 1956. november után), de „ült” Rákosi börtönében. „Megbízhatóan” és egyértelműen Rákosi-ellenesnek látszott. S vajon a „nép” haragja nem elsősorban a Rákosi-politika és a szovjet megszállás ellen fordult 1956-ban?

Tény: a reformkommunisták vereséget szenvedtek, a forradalom utóvédharcaiban felőrlődtek, 1957. január után nem képeztek reális politikai erőt. Annál erőteljesebben törtek előre a proletárdiktatúra politikai erői. Maguk a Rákosi-csoport tagjai is reális politikai erőt képeztek a hazai politikai vezetés számára (1957 nyaráig minden bizonnyal). De még erősebbek voltak közép- és alsó szintű kádereik pozíciói november 4. után. S amikor világossá vált, hogy a Nagy Imre-csoport nem kerül vissza a hatalomba, s hogy a nemzetközi körülmények is „balra” tolják a politikai vezetést, akkor igazolva érzik magukat. Ezekről a tízezrekről – állami-politikai erőszakszervezetek apparátusbeli tagjairól, gazdasági-kulturális intézmények vezetőiről – már jóval kevesebbet tud történetírásunk, mint a reformkommunisták maroknyira zsugorodott csapatáról.

Mint ahogy azt sem vizsgálja történettudományunk: mennyire volt elfogadott a „Rákosi nélküli kommunizmus” 1956–1962 között? Az a „népi antikapitalizmus”, amely az 1945 előtti valóságos szociális feszültségekben, a kiterjedt szegénységben gyökerezett. Akiknek jelentős része hitt a proletárdiktatúrás megoldásokban, és a gyors csalódások (1952–1956) után most ismét szeretett volna hinni az ígéreteknek. Kétségtelen bázisa volt ez a diktatúrának, mint ahogy – ma még nem ismert erővel – bázisa maradt az 1970-es években a munkásellenzéknek. És – szintén nem ismert erővel – jelen van ma is, az 1990-es évek gazdaság és szociálpolitikai útkereséseinek idején...

A harmadik lehetséges erő, a polgári Magyarország öröksége 1956 novemberétől nem volt jelen. Felszeletelte vezetőit az 1946–1948 közötti szalámitaktika: a polgári politika fényes képességű erői többnyire emigrációba kényszerültek, az itthon maradottak megtörtek. (Egy részük úgy, hogy feladta az ellenállást, beilleszkedett a rendszerbe.) 1956. október 23. után épp csak megkezdődött újjászerveződésük. (És majd az 1980-as évek végén kapnak erőre ismét, és lesznek az új demokratikus rend politikájának centrista-konzervatív polgári iránya.) Mint ahogy rövid volt az idő a másik munkáspárt, a Szociáldemokrata Párt újjászerveződésére is.

Így a harc 1956. november 4. után a „rákosisták” és a Kádár mögé húzódott antisztálinisták között folyt. Kádár táborában koalícióban él a diktatúrás és a reformerők iránya. Mégis Kádár gyűjtőpontja lett az antisztálinista, antirákosista erőknek. Ez is magyarázza feltehetően, hogy Kádárt „elfogadta” néhány év alatt a közvéleménynek az a része is, aki soha nem fogadta el a szovjet megszállást, vagy éppen Nagy Imre kivégzését, vagy a „téeszesítést”, az egyházak elleni politikát. Egyszerűen: ő marad a porondon...

A társadalom nagy része egyszerűen „beletörődött”. A megfogható, reális alternatíva hiánya miatt is...

Második kérdés: Hogyan egyeztette a polgár a reformkommunisták hősiességét és a Kádár-vezetés reálpolitikáját?

Vajon meddig élt a társadalomban a reformkommunisták emléke? Megszülettek az első, úttörő érdemű írások, amelyek a letartóztatottak és környezetük kapcsolatrendszerét vizsgálják. Ezen a jó nyomon továbbhaladva bizonyára láthatóvá válnak majd azok a periódusok, amikor elcsendesedett, majd ismét megerősödött a társadalmi érdeklődés a kivégzettek és a bebörtönzöttek iránt. Mint ahogy feltehetően az is feltárulkozik: miként lettek a volt reformkommunisták az 1960-as években (és később is) gyakori szövetségesei a vonalhű (kádárista) szocialistáknak, amikor azok a brezsnyevi szigorítás idején a reformpolitikát védelmezték. Mint ahogy támogatják az 1980-as években a reformszocialistákat. Hogyan lesznek bábái a szovjet rendszert a polgári radikalizmus talaján támadó politikai csoportosulásoknak, és lesznek – immáron idős korban – aktív részesei a politikai rendszerváltásnak? Egy folytonos önértékelésre kész, emelkedett erkölcsi magatartás hordozóiként.

A kérdéseket a történésznek ugyanúgy fel kell tennie, ahogy 1956 végén sok, a forradalmat és a „nemzeti háborút” őszinte együttérzéssel megszenvedett fiatal is feltette: vajon nem vétett-e politikai hibát Nagy Imre azzal, hogy bejelentette Magyarország kilépését a Varsói Szerződésből, bejelentette a semlegességi nyilatkozatot? Történetírásunk – mindnyájan, értelmiségiek – kerüli a kérdés feltevését. Akik ismerjük perének aktáit, viselkedését október 23. estéjétől – a Nagy Imre iránti őszinte csodálatunk miatt kerüljük. Akik ezt nem ismerik, azok pedig feltehetően a nemzeti harc mártírságot vállalt (vagy arra kényszerített) hős vezetője iránti tiszteletből nem teszik. De tisztában kell lennünk azzal: vajon milyen széles körben tették fel ezt a kérdést az egyszerű politizáló emberek, vagy egymásközti beszélgetésekben az értelmiségiek?

Történt egyeztetés a nagyhatalmakkal vagy akár a szomszédokkal? Egy kis állam, háborúban nem régen még vesztes állam ilyen lépése csakis nemzetközi stratégiai egyeztetésnek lehet eredménye. A szándék bejelentése is legalább tájékozódást igényel. Az már november első napjaiban minden rádióhallgató – a Szabad Európát, a nyugati adókat hallgatók – előtt érthetővé vált: a nyugatiak nagyon támogatnak bennünket szóval, ígérnek gazdasági segítséget, de egy szóval sem mondták, hogy ők Magyarországot támogatták, biztatták volna: reálisnak látják a kilépést a szovjet katonai megszállási rendszerből. A kormányzati felelősség, felelősségvállalást is jelent azokért az eszmékért, amelyeket híveink követnek. S magukért a hívekért is. Kétségtelen: a szovjet újramegszállást a magára maradt magyar felkelés nem tudta volna megállítani. Felszólítani a harcra, ilyen körülmények között nagy felelősség. Vajon volt reális alternatívája e lépésnek? Vajon szükségszerű volt a reformkommunisták ilyen veresége? Mi van, ha Nagy Imre lemond november 2-án? Vagy mi történik akkor, ha nem az ellenállást választja a jugoszláv követségről, amikor már egyértelműen látszott: a magyar ügynek nincs komoly nemzetközi támogatottsága?

A kérdések valóban csak kérdések és nem sugallnak válaszokat. De fel kell tenni, mert ezeket feltehetően igen széles körben feltették köznapi szinten a korabeli polgárok is. Emlegették Kossuth Lajost, aki „szintén kikiáltotta a függetlenséget” és „nem vállalta az együttműködést”. De azután – ugyanúgy, mint 1849–50-ben – odaálltak a géphez, az eke szarvához. Mert egy egész nemzet nem mehet emigrációba vagy börtönbe. Még akkor sem, ha tiszteli azokat, akik azt választották...

Újabb kérdéscsoport a tömeglélektan kutatói számára: vajon az, hogy Nagy Imre a radikális szembenállást választotta, a pontosan tudható vereséget, mennyire lett szimbóluma a diktatúra és a megszállás elleni harcnak? És a nemzetközi viszonyok kutatói sem feledkezhetnek meg: ez az egyáltalán nem „reálpolitikai” lépés mennyire segítette Magyarország pozitív politikai megítélését még az 1970–80-as években is. Segítette – paradox módon – a Nagy Imre kivégzéséért nagyon is felelős Kádár János későbbi politikájának elfogadását. És segítette a Szovjetunióval szemben az 1957–1990 közötti évtizedekben is a relatív magyar belpolitikai önállóságot. Ahogy – mondjuk mi, történészek – az 1867. évi kiegyezés, a magyar önállóság sem jöhetett volna létre az 1849-ben elbukott függetlenség kikiáltása nélkül. Biztosak lehetünk abban, hogy a társadalom – nem értelmiségi rétegeinek gondolkodásában – nem élt úgy együtt, egymás mellett Nagy Imre hősiességének és a kádári reálpolitikának elfogadása?

Harmadik kérdés: Mennyire ismerjük a napi életkörülmények szerepét a politikai konszolidáció előkészítésében?

Nem tárták még fel részleteiben: mennyire folytatta a kádári politika a Nagy Imre-kormány programját? És mennyiben érezte úgy a korabeli polgár, hogy ez a politika végeredményben „ugyanazt akarja”?

A választ csak a napi életkörülmények történelmének rekonstruálása adhatja. Hogyan alakult 1945, illetve 1949 után az élelmiszerellátás, kereskedelem, háztartás, a lakásviszonyok, a szabadidő eltöltése, egészségügyi ellátás, a szociális- és utódgondozás? Az első kutatások mutatják, hogy a Kádár-kormány ezen a téren – talán sietős még az általánosítás – az 1953. évi Nagy Imre-program kiteljesítője. A politikai vezetők – mindenekelőtt Kádár – beszédeiben jelentős helyet kaptak az életkörülmények javítására utaló mondatok. Hajlottunk e beszédeket úgy minősíteni: Kádár „depolitizálta” a társadalmat. Beszéljenek, úgymond, az ellátásról, a húsról, kenyérről, lakásról és ne beszéljenek a „politikáról”. Feltehetően igazunk is volt.

De azt is vizsgálni kell: Vajon e beszédek „depolitizáló” szándéka mellett mi történt a valóságban? Valóban javultak az életviszonyok, vagy sem? Az első adatsorok arról beszélnek: először lassú, majd az 1960-as években robbanásszerű életmódváltozás zajlik le Magyarországon. A korukban sokat kritizált – és joggal – panelházak százezrek életében jelentették az első fürdőszobát, az állandó melegvizet, a vízöblítéses vécét; a villanyprogram befejezése, a vezetékes víz hálózatának kiterjesztése, majd a csatornázás felgyorsítása az életkörülmények általános modernizálásának voltak feltételei. (Egyben a háztartás gépesítésének alapjai.)

De nemcsak anyagi természetű változásokról beszélnek a mindennapi életkörülmények alakulását vizsgáló kutatásaink. Hanem arról is, hogy a Kádár-kormányzat nem „bosszantotta a lakosságot” minden nap, mint a sztálinista, a Rákosi-politika. „Hagyta élni.” Visszaadta ünnepeinek egy részét (például a karácsony és húsvét 1956 decemberében lesz ismét kétnapos ünnep) a politikai demonstrációkra, koszorúzásokra csak „képviselőket” kellett küldeni, s nem volt kötelező mindenkinek kivonulni, a közösségi rendezvényeket nem akarta állandó politikai szemináriumokká változtatni. Sajátos, a köznapi embert kevéssé, a tudományos kutatást inkább érdeklő eset: a politikai rendszerben negatív irány (visszanyúlás a diktatúrához), a köznapi életkörülményekben egyedülálló fejlődés. Elgondolkoztató, s talán mégsem egyedi jelenség...

Természetesen történetírásunknak ezen egyszerű következtetések mellett arra is figyelni kell: a kádári politikának „szerencséje” is volt. (Igen, ez is történelmi kategória, a „véletlen”.) Építhetett egy nemzetközi enyhülési időszakra, nem utolsósorban a hruscsovi politikára. Amikor a Szovjetunió 1957-ben egy időre előnyre tett szert az űrkutatásban, stabilizálta nemzetközi pozícióit, a világ tudomásul vette a tartós „két részre szakadást” és a Szovjetunió feladni látszott hidegháborús politikájának néhány alapelvét. Hruscsov meghirdette az orosz történelemben addig páratlan életszínvonal-programot. (A maga propagandisztikus módján: a nyugati államok életszínvonalának és termelésének utolérését hirdetve.)

És építhetett a Kádár-politika arra a nemzetközi gazdasági fellendülésre, amely 1950–73 között az európai kontinensen éppen a napi életkörülményeket, az élet infrastruktúráját forradalmasítja.

A politikai és értelmiségi elit, mivel nagyrészt gyermekkorától kezdve modernizálódott körülmények között élt, nem értette, s ma sem érti ezeknek a tényezőknek politikai stabilizáló hatását. Talán ezért is sokáig nem értettük, hogyan tehet szert a nemzeti felkelés leverőivel szövetkezett politikus ilyen elfogadottságra a tömegek előtt...

Újabb kérdéseket kelt természetesen annak kutatása: hogyan vezetett e politika a konszolidáció idején (1963–74) egy nemzeti méretű kétlelkűséghez mint magatartásformához. Tudomásul vette a társadalom, hogy vereséget szenvedtünk a világháborúban, vereséget szenvedtünk 1956-ban az „oroszoktól”, meg kell alkudni a helyzettel, s örüljünk, hogy olyan politikai vezetés áll az ország élén, akiben a győztesek is megbíznak. Hogyan vezetett a modernizáció demokrácia nélkül a polgári mentalitás maradékának elhalásához is? Igaz, kinevelt a korszak végére egy új üzleti magatartást a szélesebb rétegekben, először történelmünkben egy üzleti gondolkodást. De ez egy, a közélet dolgai iránt passzív magatartáshoz vezetett, amelyik az egyén kibontakozását, az „érvényesülést” a jobb gazdasági feltételek megteremtésére korlátozta. És lett sajátos módon a rendszer bukása után, a ’90-es években egy elburjánzó önző prekapitalista magatartás előkészítője...

*

Még azokat a mondatokat is kérdéseknek, hangos töprengésnek szánjuk, melyeket kérdőjelek nélkül írunk le. Nem történelmi tanulmány ez, inkább csak a cédulák, a jegyzetek rendezése. Közöttük a „Kádár”-dosszié, a politikájáról készített sok év óta gyűlő feljegyzésekkel. A fehér dosszié papírborítója tetején egy évekkel ezelőtt, az Erdély történetéből (1986, Péter Katalin által írott fejezetből) készített kivonat.

1612-ben Báthori Gábor, Erdély fejedelme vissza akarta vinni a fejedelemséget a nyugati magyar korona alá, felszámolván a török vazallusi státuszt. Bethlen Gábor önkéntes emigrációba vonult. Bevette magát a török szultán udvarába, ahol hamarosan megkapta a szultáni athnamét: ő lesz az „áruló” Báthori helyett Erdély fejedelme. Bethlen török segítséggel bement Erdélybe, elfoglalta erővel a trónt. Néhány nap múlva Báthori Gábort meggyilkolták. Azután a török benyújtotta a számlát: Erdély adja vissza azon várakat a török fennhatóság alá, amelyeket néhány évvel korábban az erdélyi fejedelem magához ragadott. Bethlen hajlott a kérésre. De az egyik vár, Lippa magyarjai ellenállottak. A fejedelem döntött: maga vonult Lippa alá, megvívta a várat, átadta azt a töröknek. „Ha Bethlen Gábor most meghal, történelmünk legsötétebb alakjai között emlegetnék.” Bethlen azonban „még tizenhárom esztendőt kapott az uralkodásra” – mondja a történész.

Kétségtelen, ha Kádár János 1957-ben meghal, rá is illik, amit a történész Bethlen Gáborról mondott. A hatalom-megragadás e vazallus módját azután követte a konszolidáció... Sok év kutatása után vállalkozhatunk arra, hogy e párhuzamot, mindkettő későbbi uralmáról átgondoljuk. Akár kérdések formájában is...

2. Képek




1. Magyarország nemzetközi mozgástere, 19571964

Magyarország és a szovjet zóna, 1957–1961

Magyarország 1956 utáni történelmének feltárására 1991-ben a miniszterelnök személyesen tett javaslatot a Magyar Tudományos Akadémiának. Az Akadémia elnöke bizottságot jelölt ki (Jelenkor-történeti Bizottság), amely az országos kiemelésű tudományos kutatások finanszírozásában pályázatokat hirdetett meg az elmúlt 40 esztendő történelmének feltárására. A bizottság az elmúlt esztendőkben több, nagyobb, a korszakot átfogó igénnyel kutató programot finanszírozott. Ezek közé tartoztak a következő témák a magyar külpolitika, a gazdaságpolitika, a társadalmi változások, a mindennapi élet keretei, az irodalompolitika és -ellenőrzés intézményei, a párt- és a szakszervezeti intézmények története. 1995-ben külön hangsúlyt kapott az államhatalmi erőszakszervezetek történetének kutatása.

A História jelen számában olyan tanulmányokat közlünk, amelyek ezekhez a kutatási irányokhoz kötődnek.

Folyóiratunk rendszeresen törekszik az 1956 utáni időszak részleteinek és összefüggéseinek bemutatására. (A szerk.)

SIPOS Péter

Magyarország nemzetközi mozgástere

1957–1964

1964. október 23-án az MSZMP Politikai Bizottságának tagjai bizonyára döbbenten hallgatták Kádár János szavait Nyikita Szergejevics Hruscsov leváltásának körülményeiről és hivatalos szovjet indoklásáról. Az első titkár bejelentette, hogy a magyar párttagságban a hír nyugtalanságot keltett. Sokan attól tartanak, hogy visszatér a sztálini politika, hiszen – így Kádár – már voltak, akik pezsgőt bontottak „Rákosi visszatérésének örömére”. A magyar pártvezető bejelentette, hogy közölte Gyenyiszov szovjet nagykövettel: nem fogadható el, miszerint Hruscsov „személyi kultusszal” lenne vádolható és a leváltást hírül adó kommünikében az érdemeiről is szólni kellett volna. Kádár keserűen konstatálta, hogy egy lényeges kérdésben, teljesen szokatlan módon, más az álláspontja, „mint a szovjet elvtársaknak – ez nem egészséges, mert itt valódi véleményeltérésről van szó”. S ez – minden korábbi szokástól ugyancsak eltérően – nyilvánosságra is került. A Népszabadság ugyanis közölte Kádár méltató szavait Hruscsovról – a „tábor” országaiban egyedülálló módon. A magyar pártvezető természetesen tisztában volt a játékszabályokkal és az etikettel, tudta, hogy Leonyid Iljics Brezsnyev, az újdonsült szovjet első titkár, soha nem bocsátja meg a nyílt színvallást puccsszerűen eltávolított elődje mellett. Kádár számára azonban a hruscsovizmus a politikai lételemet jelentette és mindenáron hangsúlyozni kívánta a kontinuitást.

Hruscsov és Kádár

A szovjet tömb egyetlen más országának fővárosában – talán még Varsót lehet idesorolni – sem kísérték olyan figyelemmel a szovjet pártvezetésben 1957–1958-ban zajló ádáz küzdelmeket, mint Budapesten. A magyar politikai közvélemény túlnyomó többsége Hruscsovnak „szurkolt”, akinek 1957 júniusában sikerült elérnie a Molotov–Kaganovics–Malenkov csoportnak és szövetségeseinek eltávolítását a legfelső vezető grémiumból, az elnökségből. Gyakorlatilag megszűnt az 1953 márciusa, Sztálin halála óta többé-kevésbé érvényesülő kollektív vezetés és az első titkár ezután egyszemélyi irányító szerepet vívott ki magának. Ez a pozíciója 1957 októberében Zsukov marsall honvédelmi miniszter leváltásával megszilárdult. Hruscsov – bár távolról sem rendelkezett sztálini jellegű despotikus hatalommal – kivívta magának a döntő szó jogát az elnökségen belül, meghatározhatta az irányító testületek összetételét, amivel viszont tovább erősítette kiváltságos helyzetét. 1958-ban, Bulganyin kormányfő eltávolítása után, saját kezében egyesítette az első titkári és a miniszterelnöki tisztségeket. Rajta kívül senki nem rendelkezett többé önálló hitbizományként kezelhető apparátussal.

Hruscsov ily módon folytathatta az SZKP XX. kongresszusán megkezdett desztalinizációt és a szovjet rendszer bizonyos mérvű korszerűsítését célzó reformjait.

Ez Kádár János számára létkérdés volt, hiszen a szovjet blokk pártvezetői közül leginkább ő közelítette meg a hruscsovi „mintatanítvány” fogalmát. „Amennyiben Hruscsov politikája vereséget szenvedett volna a sztálinizmussal vagy a neosztálinizmussal szemben, akkor a hajdani belügyminiszternek nem lehettek volna illúziói politikai esélyeit illetően. Legjobb esetben a teljes jelentéktelenségre számíthatott volna a társadalom peremén. Így politikai karrierje elválaszthatatlanná vált Hruscsov diadalától vetélytársai felett” – írta sorsuk összefonódásáról Fehér Ferenc.

A „kínai kártya”

A Kádár-vezetés helyzetét azonban nem csupán a Szovjetunió Kommunista Pártja legfelső szintjén lezajlott fejlemények befolyásolták. Nem kevésbé bizonyultak fontosnak – az előbbiekkel összefüggésben – a kommunista világmozgalomban végbement változások. A korábbi – legalább kifelé demonstrált – monolitikus egységet 1957-től a külvilág számára is nyilvánvalóan egy instabil nemzetközi rendszer váltotta fel, amelyben állandósultak a zajos viták és 1962–1963-ban már a szakadásig mélyülő válságok. A szovjet párt központi irányító szerepe megszűnt, az SZKP a manifesztációkban legfeljebb mint „első párt” vagy „élcsapat” került említésre.

Mindinkább érvényesült – Palmiro Togliatti kifejezésével – a policentrizmus, az egyes pártok önállóságának feltétele. A hajdani egység azonban két kisebb, de szintén koherens részre hasadt. A legfontosabb szakadás kétségkívül a szovjet–kínai ellentét volt, amely a legtöbb egyéb vitát is befolyásolta. Másfelől azonban egyik fél sem hozott létre „saját” új politikai centrumot, tehát a korábbi monolit mozaikokra töredezett. Az állampártok saját nemzeti érdekeiket próbálták érvényesíteni, miközben kormányzati gondjaik miatt küszködtek. A nem kormányzati helyzetben lévő mozgalmak pedig szintén a saját erejükből próbálták feltartóztatni társadalmi befolyásuk és jelentőségük fokozatos csökkenését.

A nyugati hatalmak

A Kádár-vezetés mozgásterét számottevően befolyásolták a kelet–nyugati kapcsolatok, különösen a két szuperhatalom viszonya. Az 1950–1960-as évek fordulóját az jellemezte, hogy mind az Egyesült Államok, mind a Szovjetunió megkezdte a „stratégiai elrettentés” egyensúlyának a kifejlesztését. Ezek voltak az átmenet esztendői, amikor a világhatalmak kölcsönösen felmérték a vetélytárs hatalmi politikájának lehetőségeit és korlátait. A fegyverkezési verseny, amely még eldöntetlennek tűnt és esélyeket kínált a fölényszerzésre, mindkét szövetségi rendszer külpolitikai gondolkodásának és cselekvéseinek meghatározó tényezőjévé vált. A bizalmatlanság a másik fél szándékaival szemben és a bizonytalanság fegyverkezési potenciáljának megítélésében kölcsönösen eltúlzott becslésekhez, feltevésekhez vezetett. Ezekkel a labilis és a gyanakvást gerjesztő kalkulációkkal is magyarázhatók a feszültség és az enyhülés gyakori változásai.

A kelet–nyugati kapcsolatokban a detente és az antagonizmus szakaszai ciklikusan követték egymást. Az első enyhülési szakasz Sztálin halálától a szuezi háborúig és a magyarországi szovjet intervencióig tartott. Majd 1957-től ismét „olvadni” kezdett, és 1958-ban Genfben megkezdődtek már a tárgyalások a nukleáris kísérletek betiltásáért. Ezután Hruscsov megint ellenségeskedést szító kampányt indított a német kérdés és Berlin státusza ügyében.

Mígnem 1959-ben létrejött Eisenhoower elnök és Hruscsov találkozója az Egyesült Államokban. Az elnöki rezidenciára „Camp David”-i szellemnek nevezett barátságosabb légkört a következő esztendőben ismét hűvösre fordította az U2-es amerikai kémrepülőgép szovjet terület fölött történt lelövése ügyében keletkezett botrány, és emiatt a Párizsban tervezett újabb csúcstalálkozó elmaradása. 1961-ben azonban Kennedy, az újonnan megválasztott elnök és Hruscsov Bécsben afféle ismerkedő jellegű személyes megbeszéléseket folytattak. (Mellékesen szólva ez volt – tudomásunk szerint az első világpolitikai esemény, amelyről a magyar televízió élő adásban helyszíni közvetítést adott.) A szuperhatalmak vezetőinek ezek a „korai” összejövetelei nem váltották meg az emberiséget, nem születtek rajtuk nagy horderejű döntések. Mégis igen fontosak voltak a politikai hangulat, a közérzet javulása szempontjából. A Kelet és a Nyugat legalább már párbeszédben állott egymással és a világ látta, tapasztalta, hogy minden kölcsönös szitkozódás, acsarkodás ellenére és közepette mégis folyik az amerikai–szovjet dialógus, s ennek folyamatosságában mindkét fél érdekelt.

Interkontinentális rakéták

Annál is inkább így volt ez, hiszen 1957-ben, az első szovjet interkontinentális ballisztikus rakéta, majd az első mesterséges hold (szputnyik) fellövése megszüntette az Egyesült Államok területi sebezhetetlenségét fegyveres konfliktus esetén. Az amerikai kormányzat nyomban, szinte pánikszerű erőfeszítésekkel bezárta a „rakétaűrt”, ledolgozta hátrányát. Az 1960-as évek legelején kialakult a „kölcsönösen biztosított megsemmisítés” (Mutual Assured Destruction, MAD) képessége. A két szuperhatalomnak közös érdekévé vált, hogy ezt a helyzetet a tárgyalások útján kialakított fegyverkezési ellenőrzéssel stabilizálják. A fegyverkezés ellenőrzése – egy ez időben közkeletűvé vált definíció szerint – „magában foglalja a potenciális ellenségek katonai együttműködésének minden formáját annak érdekében, hogy csökkentsék a háború valószínűségét, mérsékeljék kiterjedését és hevességét, ha mégis bekövetkezne, és redukálják a háborúra való felkészülés politikai és gazdasági költségeit”.

Már az is új fejleménynek volt elkönyvelhető a korábbi évekhez képest, hogy egyáltalán megkezdődött a gondolkodás a fegyverkezési versenyfutás iramának lassításáról. Nem csupán propagandáról, bombasztikus és nyilvánvalóan nem komolyan gondolt, eleve elfogadhatatlan javaslatokról volt szó, hanem tényleges diplomáciai tevékenységről. Megszülettek az első nemzetközi konszenzussal elért eredmények: 1957-ben megalakult a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség; 1959-ben létrejött az Antarktisz-egyezmény, amely a 14 millió km2-es jeges kontinensen betiltott minden nukleáris kísérletet és előírta a teljes demilitarizálást. Ezzel legalább a Föld egyik szegletét kizárták a fegyverkezési versenyből.

Az el nem kötelezettek

További fontos tényező volt Magyarországon a konszolidációhoz vezető út nemzetközi hátterének, hogy a fejlődő országok – ez időben elsősorban Délkelet-Ázsia és az arab államok, Fekete-Afrika még kevésbé – a világpolitika főszereplői közé léptek elő. A hruscsovi gondolkodás nagy újítása volt a sztálini szemlélethez képest, hogy a harmadik világban – maga a fogalom is ez idő tájt kezdett meghonosodni – potenciális szövetségest látott „a világimperializmus elleni harcban”. 1957–1958-ban megindult a szovjet–amerikai versengés a közel-keleti pozíciókért. A szovjet hadállásokat erősítette, hogy 1958-ban Nasszer vezetésével megvalósult Egyiptom és Szíria uniója, az Egyesült Arab Köztársaság. S ugyanebben az esztendőben az iraki forradalom egy bal oldali színezetű katonai diktatúrát juttatott hatalomra.

Mindinkább világpolitikai jelentőségűvé vált a két szuperhatalomtól egyenlő távolságtartásra törekvő „el nem kötelezettség” eszméje. Ez intézményesült 1961-ben, amikor Belgrádban 25 ország állam- és kormányfőinek részvételével, Tito, Nehru és Nasszer szellemi irányításával megvalósult „az el nem kötelezett országok mozgalma”.

Az 1950-es évek végétől felértékelődött Nyugat-Európa szerepe a nemzetközi életben. 1957-ben az ún. római szerződések életre hívták az Európai Gazdasági Közösséget és az Európai Atomközösséget, s ezzel megteremtették az integráció alapjait. Ugyancsak ezt a célt szolgálta a brit vezetéssel 1959-ben megalakult Európai Szabadkereskedelmi Társulás, amelyhez zömmel a semleges államok, valamint a skandináviai országok csatlakoztak.

Az elszigeteltség oldódása

Az 1956 után teljesen elszigetelt helyzetbe került magyar külpolitika számára elsősorban a fejlődő országokkal, valamint az európai, különösen az EFTA-államokkal kialakítható kapcsolatok jelentették az első kitörési pontokat. Persze e téren még számolni kellett az előző korszak nyomasztó örökségével is. A szituációt érzékletesen jellemezte, hogy 1938-ban Magyarország 38, 1955-ben csak 36 országgal állott diplomáciai kapcsolatban. 1954-ben a tőkés országokban 3040 hivatalos, magánügyben pedig mindössze 95(!) kiutazást regisztráltak. Bizonyos változásokat már 1959-től jeleztek a statisztikai adatok. A diplomáciai kapcsolatok köre 1958-ban 39, 1962-ben 57 országra bővült. Magyarország 1958-ban 186, 1961-ben 329 nemzetközi értekezleten képviseltette magát. A tőkés országokba hivatalosan kiutazók száma 1959-ben 12 784, a magánügyben ugyanott járóké 15 483 fő; a 28 267 személyből 38 fő (0,13%) disszidált, 1960-ban 31 584 kiutazóból 23 személy (0,07%) maradt külföldön. Nyilván ezek a tények is hozzájárultak ahhoz, hogy az MSZMP Politikai Bizottsága 1960 októberében bizonyos, egyelőre még igencsak szerény méretű utazási enyhítésekről döntött. A határozat szerint elvileg minden magyar állampolgár kaphat útlevelet, kivéve, „akiknek kiutazása sérti a Magyar Népköztársaság politikai és gazdasági érdekeit”. Nyilván ez utóbbi kategóriába tartozott az a 280 ezer fő, „akiről a Belügyminisztérium terhelő adatokat” tartott nyilván. Tiltották továbbra is katonaköteles férfiak kiutazását a Német Szövetségi Köztársaságba. A keleti országokba egyéni utazást évente egyszer engedélyeztek „ha nem jár devizával”, tehát ezzel elsősorban a rokonlátogatás vált lehetővé. Viszont az utazási irodák által szervezett csoportos utakon bárki részt vehetett, aki útlevelet kapott, s persze volt elegendő pénze. Az igazi „frontáttörés” csak az 1960-as évek középső harmadában történt.

2. Képek




1. Magyarország és a Szovjetunió, 1957

URBÁN Károly

Magyarország és a Szovjetunió, 1957

Függőségbe taszított országok esetében diplomáciájuk lehetőségei még kisebbek, mint kormányaik belső cselekvési tere. A szovjet katonai segítséggel uralomra jutott, önmagát Magyar Forradalmi Munkás–Paraszt Kormánynak nevező új magyar politikai vezetés a rendcsinálás első hónapjaiban szinte semmilyen önállósággal nem bírt. A szovjet, a román és más kommunista állami és pártvezetők az internacionalista segítségnyújtás címén közvetlenül beleszóltak az új magyar kormány és pártvezetés politikai irányvonalának kialakításába.

Az MSZMP Ideiglenes Központi Bizottságának 1956. december eleji határozata mégis csalódást keltett Moszkvában és a szocialista országok fővárosaiban. Ezt egy karácsony előtti moszkvai vizit alkalmával Kádár János és Marosán György tudomására hozták. Majd 1957. január 1. és 4. között Budapesten a szovjet, a bolgár, a csehszlovák, a román és a magyar állami és pártvezetők tanácskozásán olyan közös közleményt fogadtak el és hoztak nyilvánosságra, amely az októberi felkelést egy fasiszta diktatúra létrejöttének lehetőségét magában hordozó, s győzelem esetén Európát új háborúval fenyegető ellenforradalomnak minősítette.

Ezt az új értékelést s a belőle adódó politikai következményeket nehéz volt képviselni a szocialista tömbön kívüli országokban, hiszen a demokratikus közvélemény amúgy is világszerte felháborodottan ítélte el a magyar forradalom vérbe fojtását.

1957 elején meginogni látszott az a támogatás, amelyet az új magyar politikai vezetés a forradalmi erők fegyveres ellenállásának felszámolása idején élvezett. Az új kormány 4 és fél milliárd devizaforint áruhitelt kért a baráti országoktól és 370 millió volt a devizakérése. A szovjet választ már ismerték: Moszkva az áruhitel terén a tőle igényeltnek csak valamivel több mint egyharmadát ígérte, s a többi szocialista ország támogatása is elmaradt a várakozásoktól. Ilyen válaszok, illetve az addigi teljesítés ismeretében Incze Jenő veszélyeztetve látta az 1957. évi népgazdasági tervet, amelynek egyik pillére a szocialista országokból érkező áru- és deviza hitel volt. Ez a bizonytalanság odavezetett, hogy a magyar kormány- és pártdelegáció eredetileg március 6-ra tervezett moszkvai útja csak két héttel később valósulhatott meg. Az aggasztó jelek közé tartozott az is, hogy elmaradt a lengyel felső szintű kormányküldöttség február végére tervezett hivatalos magyarországi látogatása, amelytől a kádári vezetés azt remélte, hogy közvetlenül tájékozódhat – még moszkvai útja előtt – a már korábban megkötött lengyel–szovjet megállapodások megszületésének körülményeiről.

Személycserék 1956 után

Az új magyar hatalom képviselőinek első hivatalos külföldi tárgyalásaira 1957. március 21. és 28. között került sor Moszkvában.

A magyar kormány- és pártküldöttség útját egy létszámában megfogyatkozott és politikai bizalmatlansággal szemlélt külkereskedelmi és külügyi apparátus készítette elő. Az MSZMP IIB 1957. február 5-i ülésén Apró Antal arról tájékoztatta a testületet, hogy tudomása szerint 1956. október 23. óta csak a külkereskedelem területéről kb. 550-en szöktek Nyugatra, s nagy részük fontos gazdasági pozíciókban dolgozott. A külügyi apparátus állapota sem volt jobb. 1956 végén Subik István külügyminisztériumi osztályvezető-helyettes felkereste a moszkvai, pekingi és hanoi magyar külképviseleteket, informálódott a diplomaták 1956. októberi magatartásáról, és az új kormányhoz való hozzáállásáról. Subik jelentésében erősen bírálta a korábbi káderpolitikát és személycseréket sürgetett. Az MSZMP Ideiglenes Központi Bizottságának (IKB) 1957. február 26-i ülésén Horváth Imre külügyminiszter megállapította: nemcsak irodalmi vagy más területeken voltak „bukások, elcsúszások”, hanem a Külügyminisztériumban is. „A Külügyminisztériumtól elbocsájtottak között voltak olyanok, akiket azért kellett elbocsájtani, mert megtagadták a népi demokráciának való szolgálatot, és visszavonhatatlanul beálltak a Nagy Imre-vonal mellé. Ilyen pl. Rubin Péter, Félix Pál a Külügyminisztérium szovjet osztályának vezetője. Ilyen problémák azonban nemcsak a Külügyminisztériumban voltak, hanem a külképviseleteknél is. Ezeknek leváltása most van folyamatban, és a közeljövőben egy sor követségen új hivatalvezetőt, követet, nagykövetet fogunk kinevezni” – jelentette ki a miniszter.

A kulcsfontosságú moszkvai követséget sem tekintették kivételnek. A moszkvai külképviselet személyi állományával szemben az új vezetés kétféle averziót táplált. A kint dolgozók között voltak olyanok, akiket 1956-os megingásuk miatt mint revizionistákat rendeltek haza (pl. Dér László). A nagykövet viszont – a korábbi külügyminiszter, Boldóczki János – a kádári vezetés irányvonalától is „balra” állt. Bár a Külügyminisztériumban egyre kritikusabban értékelték személyét, oly mértékben élvezte a szovjetek bizalmát, hogy egészen 1960-ig nem tudták leváltani.

Az új kormány Moszkvában

Az új kormány első hivatalos külföldi tárgyalása felvetette azt a problémát, hogy a Kádár-kormány 1957 tavaszáig „csonka kormány”-ként működött, azaz a szakminisztériumok egy részének élén nem miniszter, hanem megbízott vezető állt. Az MSZMP IKB február 26-i ülésén elfogadták a kormány kiegészítésére vonatkozó javaslatot, nem utolsósorban azért, hogy a moszkvai tárgyalásokon a szovjet félnek teljes jogú és hatáskörű partnerei legyenek. Az ekkor elfogadott miniszterek között volt Révész Géza, aki honvédelmi, Kállai Gyula, aki művelődésügyi miniszterként utazott ki Moszkvába.

Március 5-én úgy döntöttek, hogy a kiutazókból külön pártdelegációt is összeállítanak (Apró Antal, Kádár János, Kállai Gyula és Kiss Károly). Kiss Károlynak jutott az a feladat, ami a pártdelegáció munkájában a legfontosabb volt. Ő közölhette – a szovjet pártelnökség egyetértéséről megbizonyosodván – Rákosival, Gerővel és a moszkvai magyar politikai emigráció más prominens személyiségeivel, hogy a februári IKB-ülés határozata értelmében nem térhetnek haza – a két volt első titkár 5 évig, mások rövidebb ideig.

A Moszkvában tárgyaló magyar kormánydelegáció a kővetkező politikusokból állt: Kádár János miniszterelnök, Dobi István az Elnöki Tanács elnöke, Apró Antal iparügyi miniszter, Horváth Imre külügyminiszter, Kiss Károly országgyűlési képviselő, Révész Géza honvédelmi miniszter és Boldóczki János nagykövet. A szovjet kormányküldöttséget Bulganyin miniszterelnök vezette, tagjai voltak: Hruscsov, Mikojan, Malenkov, valamint Zsukov honvédelmi miniszter, Gromiko külügyminiszter és Gromov budapesti szovjet nagykövet. A két párt közötti tárgyalásokról szóló egyezményről eszmecserét folytató delegáció élén Hruscsov állt s Bulganyin, Malenkov, Mikojan, Szuszlov és Sepilov voltak a tagjai.

A tárgyalás

A tárgyalások 1957. március 21-én 11 óra 45 perckor kezdődtek a Kremlben, és 28-án a magyar–szovjet közös kormány- és pártnyilatkozatok aláírásával, illetve a magyar delegáció tiszteletére a Kreml György-termében adott fogadással fejeződtek be. A magyar politikusok a kezdő és záró aktus között a Szovjetunió több városát felkeresték.

Hruscsov már a tárgyalás kezdetén eloszlatta Kádárék legfőbb aggodalmát. Kijelentette, hogy bár a Szovjetunió maga sem rendelkezik felesleggel, megadja a magyar kormány által kért gazdasági támogatást. Az SZKP vezetője megnevezte azokat a főbb politikai kérdéseket is, amelyekben a magyar félnek engedményeket kell tennie. A magyar küldöttség hála- és hűségnyilatkozatai ugyancsak az első napon elhangzottak, s a konkrét engedmények az egyezmények szövegében, valamint a közös nyilatkozatban jutottak kifejezésre. A moszkvai tárgyalások arra az eredményre vezettek, hogy a szovjet kormány még 1957-ben jelentősen növeli a nyersanyagok, félgyártmányok, berendezések és egyéb, a magyar gazdaság számára, illetve a lakosság szükségleteinek kielégítéséhez nélkülözhetetlen áruk szállítását. 1957-ben a Szovjetunió összesen 1010 millió rubel értékű árut szállít Magyarországnak, s ezek jelentős részét még az első félévben. Megállapodtak abban is, hogy a Szovjetunió 750 millió rubel összegű hosszúlejáratú hitelt nyújt, s ebből 200 millió rubel szabad deviza. A hitelt Magyarországnak az 1961. évtől kezdődően tíz év alatt – általában export áruk szállítása útján – kell törlesztenie.

A hitel ára

A moszkvai tárgyalások igazi tétje a Kádár-kormány szemében a fenti hitelek megszerzése volt. Ennek birtokában a magyar kormány lényegében a hagyományos gazdaságpolitikával is biztosítva láthatta az 1957. évi népgazdasági tervet és a lakosság helyzetének javítását. S elvethette azokat a gazdasági reformelképzeléseket, amelyeken felkérésére a Varga István által vezetett Közgazdasági Bizottság dolgozott az év eleje óta. E bizottsággal szemben a kádári vezetés amúgy is bizalmatlan volt, mert létrejöttekor nem kommunista vezetője és tagjai a többpártrendszer visszaállítását kérték együttműködésük áraként.

A moszkvai tárgyalások politikai mérlege azt mutatta, hogy a szovjet fél elért mindent, amit akart. A függőség a gyakorlatban teljes volt, s hogy jogilag is az legyen, a közös kormánynyilatkozatba bevették: a két fél megegyezett, hogy a közeljövőben tanácskozásokat folytat a szovjet csapatok magyarországi tartózkodásának létszáma és állománya meghatározásának, valamint elhelyezésének kérdéséről, s e célból egyezményt köt, amely szabályozza a Magyarország területén ideiglenesen tartózkodó szovjet csapatok jogi helyzetét. Az erről szóló egyezményt 1957. május 27-én írták alá Budapesten.

*

Ehhez képest joggal tarthat számot az érdeklődésre az alábbi dokumentum, amely a politikai tárgyalásoknak eddig ismeretlen mozzanatait világítja meg. Azt dokumentálja, hogy a tárgyalások folyamán mutatkoztak bizonyos eltérések a magyar és a szovjet fél álláspontja között. Ezek közül a legfontosabbak: a szovjet fél nem tartotta a két ország kapcsolatára jellemzőnek azokat a hibákat, amelyek 1956 előtt a szovjet tapasztalatok átvételéből adódtak; Nagy Imre káros szerepét és az októberi felkelés „fasiszta” jellegét jobban hangsúlyozta, mint a magyar fél. A szovjet fél úgy vélekedett (s ezt Hruscsov már az első tárgyalási napon szóvá tette), hogy a magyarok által készített közös nyilatkozattervezet a Varsói Szerződés kérdésében túlságosan védekező hangot használ, továbbá bővebben akarta bírálni Ausztria szerepét az októberi felkelés támogatásában – ez utóbbit sikerült kivédeni.

A történelmi forrás elolvasása előtt azonban figyelmeztetnünk kell az olvasót: a tárgyalás a két kormány közös nyilatkozatának szövegéről folyt, s nem a tényleges politikai szándékokról. A Nagy Imre-csoporttal való leszámolást – egyes tagjait már a moszkvai tárgyalások utolsó napjaiban letartóztatták, és Snagovból Budapestre szállították – Kádár és keményvonalas vezetőtársai gyorsabban akarták végrehajtani, mint amihez a szovjet politikusok – általában egyetértve – a gyakorlatban engedélyt adtak. A közös nyilatkozat szövegében viszont a szovjet fél kívánt szigorúbb szavakat.

DOKUMENTUM

I. sz. politikai osztály

Mányik Pál osztályvezető

Szigorúan titkos!

Készült: 5 példányban

Jelentés a magyar–szovjet kormányközi tárgyalásokon kijelölt politikai szakbizottság munkájáról. (Bp. 1957. április 10.)

[A jelentés bevezetőjében rögzíti a szöveg előkészítésének adminisztratív folyamatát, az abban résztvevők neveit.]

[…]

A nyilatkozattervezetek egyeztetése és a közös nyilatkozat megvitatása céljából több közös összejövetel történt, amelyeket Sebes és Patolicsev elvtársak vezettek A főbb kérdések tisztázása után a közös nyilatkozat megszövegezése a szovjet külügyminisztériumban történt, amelyen szovjet részről Popov, Szikacsov és más elvtársak, magyar részről Mányik, Gyáros és Gál elvtársak vettek részt.

A közös nyilatkozat végleges elfogadása a két kormányküldöttség március 28-i ülésén történt meg. Ezen az ülésen a bizottság által előterjesztett közös tervezetet vita nélkül, csekély kiegészítéssel fogadták el.

A párt- és kormánytárgyalások eredményeképpen március 28-án három dokumentum aláírására került sor:

1. a kormánytárgyalásokról készült jegyzőkönyv,

2 a két kormány közös nyilatkozata,

3. a két párt közös nyilatkozata.

A kormánytárgyalásokról készült közös közlemény tervezetére magyar részről még a tárgyalások előtt készültek tervezetek, amelyek különböző változatait a budapesti szovjet nagykövetségnek előzetes tájékoztatás céljából átadtak. Az első ilyen tervezet átadása még március 5-én megtörtént. Március 8-án látogatást tett az I. sz. politikai osztály vezetőjénél M. A. Popov elvtárs, a Szovjetunió Külügyminisztériuma V. osztály vezetőjének helyettese, a kormánytárgyalások előkészítésének megbeszélése céljából. Popov elvtárs már ez alkalommal közölte, hogy a Külügyminisztériumban készült nyilatkozattervezetet szovjet részről igen jónak tartják és úgy gondolják, hogy a moszkvai tárgyalásokon a magyar tervezet lesz a tárgyalási alap. Már ekkor kértük Popov elvtársat, hogy a nyilatkozat szovjet tervezetét előzetes tájékoztatásul küldjék meg. Erre azonban nem került sor. A nyilatkozat szovjet tervezetével magyar részről csak a tárgyalások napján, az első plenáris ülés után ismerkedtünk meg. Jóllehet a szovjet tervezet szerkezetét és tartalmát illetőleg is nagyon eltért a magyar tervezettőt, a politikai szakbizottság első ülésén, amelyen Sebes és Patolicsev elvtársak vezették a megbeszéléseket, szovjet részről sok megjegyzésünket figyelembe vették és már az első általuk összeszerkesztett közös tervezet a magyar javaslatok jelentős részét tartalmazta. Később a tárgyalások folyamán elfogadták számos újabb megjegyzésünket, oly mértékben, hogy el lehet mondani; a közös nyilatkozat elkészítésénél valóban a magyar javaslat képezte a tárgyalási anyagot.

A közlemény közös megvitatásánál az alábbi kérdések kerültek megvizsgálásra.

1. A szovjet tervezet strukturális szempontból más felépítésű volt, mint a mienk. Az első rész a nemzetközi helyzet alapvető kérdéseinek rövid jellemzése után a magyar ellenforradalmi eseményekkel foglalkozik. A második részben érinti a két ország kapcsolatait, és a harmadik részben foglalkozik a Varsói Szerződés, valamint a jelenlegi nemzetközi helyzet kérdéseivel. Az egyes részeken belül a következő kérdések nyertek a mienkétől eltérő megvilágítást, illetve nem lettek érintve:

I. rész

Nagy Imre szerepével bővebben foglalkozik.

A magyar ellenforradalom fasiszta jellegét jobban domborítja ki.

A régi vezetés hibáira nem utal.

Ausztria szerepével aránytalanul hosszan foglalkozik a többi nyugati országhoz viszonyítva.

Az imperialisták a szovjet hadsereg segítségét igyekeznek befeketíteni. Rajtuk kívül olyanok is, akik barátainknak tartják magukat, de ezek részéről ez a proletár nemzetköziség durva sértegetését jelenti.

Az 1919–20-as intervenció idején a Szovjetunió nem tudott segítséget nyújtani a magyar proletárdiktatúra megvédésének, amelyet 1956-ban meg tudott tenni. Rámutat arra, hogy az imperialisták részéről történő mindenféle beavatkozási kísérlet a jövőben is a leghatározottabb visszautasításra fog találni.

A két kormány örömmel veszi tudomásul; hogy különböző országok értelmiségi körei, akik annak idején nem tudták helyesen értékelni a helyzetet, mind világosabban látják hogy mit jelentett volna egy fasiszta Magyarország újjászületése Európa középpontjában.

Szovjet csapatok „ideiglenes” tartózkodása.

II. rész

Az „egyenjogúság” gondolatát magyarázza és rámutat arra, hogy igazi egyenjogúság csak a szocialista országok közötti viszonyban valósul meg. Részletesen fejtegeti; hogy a Szovjetunió segítsége a proletár internacionalizmus elveiből indul ki.

A kulturális kérdéseket tárgyaló részben az elmúlt időben elkövetett hibákról nem tett említést.

III. rész

A Varsói Szerződés szükségességét részletesebben magyarázza a mi tervezetünknél. A Varsói Szerződésben résztvevő országok csapatainak elhelyezéséről nem az imperialisták kedve szerint, hanem érdekeinknek megfelelően fogunk dönteni. Szó van arról; hogy ezen országok képviselői szükség esetén tárgyalásokat fognak folytatni; nem tesz említést azonban arról; hogy a közeljövőben egyezményt kötünk a Magyarországon tartózkodó szovjet csapatok státuszára vonatkozóan, és arról; hogy az Egyezmény alapelve a Magyar Népköztársaság szuverenitásának tiszteletben tartása. Rámutat, hogy ameddig a nyugati hatalmaknak, elsősorban az USA-nak bázisai vannak más országokban, a Varsói Szerződés fenntartása és további erősítése feltétlenül szükséges. Külön kiemeli azt a tényt, hogy Franciaország Belgium, Hollandia, úgyszintén Lengyelország és Csehszlovákia népeinek ellenére, a NATO-hadsereg vezetésével hitlerista tábornokokat bíznak meg.

2. (Sic!) Az első közös tervezet a szovjet tervezet megvitatása után készült, a szovjet elvtársak állították össze a két tervezet mechanikus összeszerkesztésével.

A közös tervezet megbeszélésénél egyetértettünk azzal; hogy a Szovjetunió hadseregének a magyarországi ellenforradalom leverésében nyújtott segítsége elsősorban a proletár internacionalizmus szellemében történt segítségnyújtást kell kiemelni, (sic!) és azt kell hangsúlyozni, hogy ez a segítség a Varsói Szerződés értelmében békénk és biztonságunk megvédését szolgálta. Felvetettük emellett, nem volna-e szükség arra, hogy jogi érvekkel is igazoljuk a szovjet segítség megadását, amint ez a mi tervezetünkben szerepelt. (Hogy ez a segítségnyújtás szovjet részről a II. világháború folyamán a nagyhatalmak közötti megállapodások szellemének, a békeszerződésben említett kötelezettségeknek, az ENSZ alapelveiben leszögezett felelősségnek is megfelel.) A szovjet elvtársak véleménye az volt, hogy ezekre a jogi érvekre való utalás elterelné a figyelmet a fő kérdésről; a proletár internacionalizmus és a Varsói Egyezmény szellemében vállalt kötelezettségekről; és hogy az általunk említett nemzetközi-jogi kötelezettségekre való hivatkozás túlzottan védekező jellegű lenne. Ezt az érvelést elfogadtuk.

Felvetettük továbbá, hogy a mi tervezetünkben szerepel a semlegesség kérdésének felvetése abból a célból; hogy leleplezzük az ellenforradalom által Magyarország semlegességével kapcsolatban támasztott illúzió lényegét, szovjet részről ezt a kérdést azért javasolták kihagyni, mert erről a pártnyilatkozatban lesz szó.

Eredeti tervezetünkben a szovjet tapasztalatok átvételével kapcsolatban utaltunk a magyar részről jelentkező túlzásokra. A szovjet elvtársak véleménye szerint ez a kérdés nem volt jellemző kapcsolataink szempontjából, ezért nincs szükség arra, hogy a közös nyilatkozatban megemlítsük. Ezt az álláspontot elfogadtuk.

A szovjet tervezetekben nem vették át azt a bekezdést, hogy a két ország közötti uránszerződés mindkét fél szempontjából előnyös, hogy a Szovjetunió segítséget nyújt a magyarországi uránkincs feltárásában, és hogy uránérc-szállítmányainkért a Szovjetunió a világpiaci árnál magasabb összegeket fizet. E helyett a szovjet javaslatban arról van szó, hogy az uránérc azon részét, amely a magyar népgazdaság számára nem szükséges, a Szovjetuniónak adjuk el; kölcsönösen előnyös áron. Minthogy a gazdasági szakbizottságban ebben a fogalmazásban állapodtak meg a közös közleményben is így fogadtuk el.

A vitában továbbá a következő javaslatokat tettük:

Szerkezeti szempontból az egész tervezetet rövidítsük le az ismétlődő gondolatokat, illetve mondatokat húzzuk ki, ezenkívül áttekinthetőség szempontjából az első részt bontsuk két részre.

A különböző álláspontok leszögezésénél a „két kormány” kifejezést fogjuk használni „kormányküldöttségek” helyett.

Javasoltuk az egyes országok értelmiségeire vonatkozó bekezdést vagy kihagyni, vagy szerkezetileg megfelelően beilleszteni a szövegbe. – Ezt nem fogadták el; s nekünk nem volt kifogásunk az ellen, hogy megmaradjon.

A szovjet hadsereg csapatainak magyarországi tartózkodása ügyében javasoltuk a tárgyalásokra vonatkozóan a „közeljövőben” kifejezés bevételét. Elfogadták.

Javasoltuk kihagyni a következő megfogalmazást: „A Forradalmi Munkás–Paraszt Kormány megalakulása a tömegek határozott fellépését jelentette az ellenforradalommal szemben.” Elfogadták.

Javasoltuk a régi vezetés hibáira való részletesebb utalást. A régi vezetés hibáival való foglalkozást nem tartották szükségesnek, mert ezt ellenségeink és vélt barátaink kihasználhatják, ezzel szemben a második közös tervezetben a következő megfogalmazást tették be: „kihasználták (ti. az imperialisták és belső ellenforradalmi erők) a dolgozók azon irányú törekvései, mely a hibák mielőbbi kijavítására irányult”. Ezt elfogadtuk.

Javasoltuk, hogy Ausztria szerepével rövidebben foglalkozzunk. Elfogadták.

3. A két kormány által jóváhagyott közös nyilatkozatban a magyar részről korábban átnyújtott tervezet szövegéből (sic!) a legtöbb fontos megállapítás szerepel, legtöbbször azonos fogalmazásban, esetenként pedig bizonyos módosításokkal vagy átdolgozásokkal. Elsősorban a következő megállapításokról van szó:

A tárgyaló felek egyetértenek minden megtárgyalt nemzetközi probléma, valamint a Szovjetunió október 30-i nyilatkozatára vonatkozó magyar álláspont megfogalmazásával.

Szovjet részről teljes mértékben egyetértenek a magyarországi ellenforradalommal kapcsolatos értékelésünkkel; ezért a legfontosabb megállapítások a közös közleményben is szerepelnek.

A magyarországi ellenforradalom előkészítésében az imperialisták döntő szerepe és irányító tevékenysége valamint az ezt jellemző tények felsorolása.

A népi hatalom megvédésének egyedül járható útja a Forradalmi Munkás–Paraszt Kormány megalakítása volt.

A Szovjetunió nagyra értékeli azokat eredményeket, amelyeket az ellenforradalom következményeinek felszámolásában, az ország politikai és gazdasági életének konszolidálósában elértünk.

Csak a szocialista országok szoros egysége biztosíthatja a szocializmus felépítését Magyarországon.

Az Egyesült Államok agresszív köreinek különleges szerepe és felelőssége a magyarországi ellenforradalom előkészítésében és az abban való közreműködésben.

Az ENSZ szégyenletes szerepe az ún. magyar kérdés provokatív felvetésével, mint a Magyar Népköztársaság belügyeibe való beavatkozásának kérdése.

A külföldre távozott magyarok visszatérésének a nyugati államok hivatalos szervei részéről történő akadályozása.

A két ország barátságával kapcsolatban a két nép hagyományos kapcsolataira való utalás.

A szovjet–magyar gazdasági kapcsolatok döntő jelentősége a magyar népgazdaság szempontjából.

A nemzetközi problémák tárgyalásánál az Egyiptom elleni agresszív támadás, az Eisenhower-doktrína elítélése, Nyugat-Németország újrafelfegyverzésének veszélyei, az NDK erőfeszítéseinek elismerése a német egység szempontjából stb. A november 17-i szovjet nyilatkozat jelentősége.

A különböző jogi vonatkozású egyezmények megkötésére vonatkozó megállapodás.

[MOL XIX-J-1-j 69/Má /57.]

2. Képek




1. A berlini fal, 1961. augusztus 13.

KISS J. László

A „berlini fal”

1961. augusztus 13.

A probléma születése

A három szövetséges nagyhatalom – az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és a Szovjetunió – a fegyverszüneti feltételek kidolgozására londoni székhellyel Európai Tanácsadó Bizottságot (European Advisory Commission) hozott létre. Ez 1944. szeptember 12-i jegyzőkönyvében – az ún. londoni protokollban – arról határozott, hogy a három szövetséges nagyhatalom Németország területén egymástól független megszállási övezeteket alakít ki, Nagy-Berlin pedig közös megszállási státust kap. Ennek megfelelően a Wehrmacht 1945. május 8-i kapitulációját követően – Franciaországgal kiegészülve – a négy hatalom városi parancsnokaiból álló Szövetséges Parancsnokság intézményének kellett Berlin igazgatását ellátnia. A város négyhatalmi státusát megtestesítő Szövetséges Parancsnokság közvetlenül a Szövetséges Ellenőrző Tanácsnak volt alárendelve, amely „Németországot mint egészet” érintő minden kérdésben illetékes volt.

A megállapodások értelmében 1945. július elsején a megszállt Németországban a csapatok nagy arányú átcsoportosítására került sor: a brit és amerikai erők kiürítették a Szovjetuniónak kijelölt megszállási zóna általuk felszabadított területeit, míg a volt birodalmi fővárost egyedül birtokló Szovjetunió Berlin nyugati részében adott át megszállási szektorokat a három nyugati nagyhatalomnak. Berlin ily módon a többi megszállási zónától elkülönített terület maradt, s mint ilyen nem tartozott a várost körülvevő szovjet megszállási zónához.

1944–45-ben Berlin nyugati megszállási zónákkal való összeköttetésének a jogát írásban nem rögzítették, mivel a nyugati hatalmak abból indultak ki, hogy Berlin megszállási joga a város zavartalan megközelítésének a jogát is magában foglalja.

A Hitler-ellenes koalíció felbomlásával a szövetségesek közötti ellentétek Berlinre is árnyékot vetettek. 1948. március 20-án a Szovjetunió kivonult a Szövetségi Ellenőrző Tanácsból. Tiltakozásul a Berlin nyugati szektoraiban bevezetésre került valutareformmal szemben 1948. június 16-án a szovjet képviselők elhagyták a berlini Szövetséges Parancsnokságot is. 1948 novemberében Kelet-Berlinben egy külön városi tanácsot – magisztrátust – hoztak létre, ez már annak a folyamatnak a kezdete volt, amelynek során az elválasztott városrészek Németország megosztott részeibe kezdtek integrálódni.

Az első konfliktus, 1948–49

A Szovjetunió ennek a szigethelyzetnek a megszüntetésére és egész Berlinnek a saját megszállási zónájába történő beolvasztására törekedett. Az évek folyamán ez a cél mind fontosabbá vált, mivel Nyugat-Berlinnek mint „mágnesnek”, az NDK „testébe hatoló tüskének”, s nem kevésbé mint „kirakatnak” és a „szabadsághoz vezető egyetlen menekülési útnak” nyilvánvaló destabilizáló hatása volt az NDK rendszerére.

A nyugati hatalmak arra törekedtek, hogy az 1944–45-ben létrejött rendezés alapján konzerválják a jogi status quót, annak érdekében, hogy megerősítsék nyugat-berlini jelenlétüket. Ám a város nyugati részének a Marshall-tervbe történő bevonása és a nyugati megszállási zónákkal egyidejűleg Berlin nyugati részeiben is bevezetésre került valutareform a Szovjetunió számára indítékul szolgált arra, hogy 1948. július 24-től kezdve a város nyugati részéhez vezető szárazföldi és vízi utak teljes blokádját rendelje el. Nyugat-Berlin lakosságának ellátását a Lucius D. Clay amerikai katonai kormányzó által szervezett máig is példátlan légihíd biztosította. Az ante status quo helyreállításával a blokád az 1949. május 4-i New York-i négyhatalmi megállapodással zárult le, s végső soron a nyugati nagyhatalmak pozíciójának a megerősödését vonta maga után. Nyugat-Berlin lakossága az egykori amerikai megszállókat immáron valódi szövetségesnek és védőhatalomnak érezhette. Ám a blokád következményeként – a szabad átjárás ellenére – Berlinnek egy keleti és egy nyugati részre szakadása megpecsételődött. Amikor 1949 októberében megalakult az NDK, „Berlint” az új állam fővárosává nyilvánították. Minden állami szervet Kelet-Berlinben helyeztek el.

Nyugat-Berlin esetében is megfigyelhető volt az ellentét az NSZK kormánya és a három nyugati nagyhatalom között. A szövetségi kormány is szerette volna de facto az NSZK-ba integrálni Berlin nyugati felét, noha az ötvenes évek közepéig tartózkodó magatartást tanúsított. A nyugati hatalmak újra és újra felhívták a figyelmet arra, hogy Nyugat-Berlin nem az NSZK tartománya, és nem szabad onnan kormányozni a megosztott várost. Ebből következett, hogy az NSZK parlament, a Bundestag nyugat-berlini képviselőit sem közvetlenül választották, s azoknak csak korlátozott szavazati joguk volt. Ugyanakkor kevés kivétellel minden szövetségi törvény lényegében Nyugat-Berlinben is alkalmazást nyert.

Az 1955. évi genfi csúcskonferencia kudarca után a két német állam beilleszkedett a szövetségi rendszerekbe. Mind az NSZK-ban, mind Nyugat-Berlinben megnövekedtek azok az erőfeszítések, amelyek a status quo előrehaladó megszilárdulásával szemben nyitva hagyták lehetőségként a német újraegyesítést. Minden párt támogatását élvezte az a javaslat, hogy az NSZK kormányzati székhelyét Bonnból „Berlinbe” helyezzék át. A javaslat a szövetségi kormány ellenállásán meghiúsult, mely szerint egy olyan városból nem lehet kormányozni, amely nem rendelkezik teljes szuverenitással. Ennek ellenére 1957. február 6-án a Bundestag csaknem egyhangúlag elfogadta azt az indítványt, amely „Berlin fokozatos előkészítését” ajánlotta az „újraegyesítés napján” felmerülő fővárosi funkciók betöltésére.

Hruscsov ultimátuma, 1958–1962

A szovjet szputnyik sikeres felbocsátása (1957), a két világhatalom között kialakuló nukleáris patthelyzet, s az Egyesült Államok sebezhetőségének vége éppúgy, mint az NSZK növekvő nyugat-berlini jelenléte egyaránt szerepet játszott abban, hogy a Szovjetunió a város nyugati pozícióinak a felszámolására irányuló második nagy offenzívájába kezdett.

1958. november 27-én a Szovjetunió a három nyugati nagyhatalomhoz intézett jegyzékében leszögezte, hogy a Berlinről szóló korábbi londoni megállapodást többé nem tekinti érvényesnek. Hruscsov a nyugati hatalmaknak azt javasolta, hogy fejezzék be Nyugat-Berlin „jogellenes” megszállását, a várost demilitarizálják új „önálló politikai egységgé”, „szabad várossá” alakítsák át. A demilitarizálás alternatívájaként Moszkva a városnak a négy nagyhatalom vagy az ENSZ fegyveres erői általi megszállását javasolta. Ennek a fenyegetésnek a Szovjetunió azzal adott nyomatékot, hogy a nyugati elutasítás esetére kilátásba helyezte az NDK-val kötendő különbéke-szerződést. Ami azt jelentette: a városra vonatkozó jogait – így az összekötő utak ellenőrzési jogait – az NDK hatóságokra ruházza át.

Az amerikaiak, a britek és a franciák kényes helyzetbe kerültek: vagy „szabaddá kellett lőniük” a Berlinbe vezető utakat, azért hogy elkerüljék egy papír lebélyegezését, vagy a győztes hatalmak jogáról kellett volna tárgyalniuk egy olyan állammal, amelyet nem tekintettek létezőnek. Az első választás nyilvánvalóan a háborút, a második a részletekben megvalósuló kapitulációt jelentette volna. Továbbá a nyugatiak szempontjából Nyugat-Berlinnek „szabad várossá” nyilvánítása magában hordozta azt a veszélyt, hogy Berlin egésze a szovjet zónába integrálódik.

A nyugati hatalmak hosszúra nyúló ellenállásra rendezkedtek be. Az 1958. évi szovjet ultimátum után sem az 1959. évi genfi külügyminiszteri találkozók, sem Hruscsov és Eisenhower az Egyesült Államokban tartott csúcstalálkozója nem hozott eredményt. Mindazonáltal az NDK felértékelési kampányában a Szovjetunió szempontjából az 1959. évi genfi külügyminiszteri konferencia némi sikert hozott: a konferencián ugyan külön asztal mellett, de a két német állam – így az NDK – „tanácsadó delegációja” is részt vett. Hruscsov az 1961 januárjában hatalomra jutott amerikai elnökbe, J. F. Kennedybe vetette a reményét. 1961. június elején újra megismételte Nyugat-Berlin demilitarizált „szabad várossá” alakítására vonatkozó ultimátumát, s erre hat hónapos határidőt adott.

Az amerikai politika

Kennedy látta, hogy a két világhatalom közötti még nyitott konfliktusok az Európán kívüli térségekbe helyeződtek át, míg Európában a szovjet és amerikai befolyási övezetek meghatározatlan időre megváltoztathatatlanok maradnak. A német kérdést többé már nem prioritásként kezelte, sőt az európai biztonság és a leszerelés, valamint a német kérdés megoldásának egyidejű összekapcsolása is mindinkább fellazult. Az amerikai politika változását számos olyan esemény előrejelezte, mint az 1956. évi magyar és lengyel drámai változásokkal szembeni passzív amerikai magatartás, amely a „roll back” politikába vetett reményeket is kioltotta.

1961. július végén Kennedy három pontban fogalmazta meg Berlin-politikájának alapelveit, s ezzel a hruscsovi ultimátumra adott válaszát: a szövetségesek joga a berlini (Nyugat) jelenlétükre, a város zavartalan megközelítésének joga, s végül Berlin (Nyugat) lakosságának önrendelkezési joga. Mindez azt is jelentette, hogy Kennedy a város keleti része feletti szabad rendelkezést a Szovjetuniónak engedte át. Nem esett szó Berlin nyugati szektorainak az NSZK-hoz való tartozásáról, s ez minden elképzelésnek, így az „önálló politikai egység” gondolatának is teret adott.

A fal felépítése

Valójában szovjet szempontból az NDK-val történő különbéke-szerződés megkötésével való fenyegetés és az összekötő utak szabadsága körül a Hruscsov által tudatosan előidézett válság csak korlátozott időre szóló eszköz lehetett. Egy ilyen válsághoz ugyanis egy még veszélyesebb válság kapcsolódott, mely az NDK-ból való tömeges menekülésben öltött formát, s ezt tovább élesztette a mezőgazdaság erőszakos kollektivizálása és az élelmiszerhiány következtében létrejött feszült belpolitikai helyzet. Az 1953. évi kelet-berlini munkásfelkelés óta a tömeges menekülés nagy méreteket öltött. 1961 elejétől a berlini határzár augusztus 13-án bekövetkezett felépítéséig a nyugat-németországi felvevő táborokban több mint 155 ezer menekültet regisztráltak. Ezzel a háború vége óta a keletnémet államot elhagyók száma több mint három millióra emelkedett, azaz az NDK, ill. a keleti zóna minden hatodik polgára a menekülés útját választotta. A „lábbal való szavazás” a „leváltott nép” és a kommunista kormány közötti „politikai kommunikáció” funkcióját töltötte be. A keletnémet humántőke elfolyása minden túlzás nélkül az NDK „kivérzésének” és destabilizálódásának konkrét veszélyét idézte fel.

A nyugati szövetségesek sajátosan paradox helyzetbe kerültek. Azt remélték, hogy az NDK-nak a Szovjetunió segítségével sikerül megállítania a menekülthullámot, ám az ahhoz elkerülhetetlenné vált intézkedéseket – a szabadságjogok korlátozását és az NDK-ból a Nyugat-Berlinbe vezető utak lezárását – nem fogadhatták el.

Ebben a helyzetben Kennedy semleges álláspontot foglalt el, amely gyakorlatilag mind a Szovjetuniónak, mind az NDK-nak szabad kezet adott. Kennedy egy 1961. augusztus 10-i sajtókonferenciáján arról beszélt, hogy az Egyesült Államok nem tesz kísérletet arra, hogy a menekültek mozgalmát bátorítsa vagy visszafogja. Néhány nappal ezt megelőzően a Varsói Szerződés tagállamai felhatalmazták az NDK-t, hogy „Nyugat-Berlin határán olyan rendszert vezessenek be, amely a szocialista tábor országai elleni felforgató tevékenység előtt megbízhatóan elzárja az utat, és Nyugat-Berlin egész területén – beleértve a demokratikus Berlinnel való határát – megbízható őrizetet és ellenőrzést biztosít”.

Ny. Hruscsov augusztus 7-i beszédében ugyanakkor arról biztosította a nemzetközi közvéleményt, hogy egy esetleges különbéke-szerződés nem érintené a nyugati hatalmak legitim érdekeit, nem lenne szó az NSZK és a Nyugat-Berlin közötti utak lezárásáról vagy a közlekedés zavarásáról. Ily módon mind Keleten, mind Nyugaton nagyjában és egészében körülhatárolták annak az akciónak a kereteit, amely 1961. augusztus 13-ra virradóra a két Berlint elválasztó szögesdrótok felállításához, majd a több mint 150 kilométeres fal megépítéséhez vezetett. A szombatról vasárnapra virradó éjszaka kiválasztása különösen alkalmasnak bizonyult, mivel egyetlen nyugati államférfi sem volt a hivatalában, s az NSZK-ban az 1961. szeptember 17-i parlamenti választások jegyében már dúlt a választási harc.

Az események után érezhető volt a megkönnyebbülés azoknak a felelős politikusoknak és diplomatáknak a körében, akik aggodalommal gondoltak a Berlinbe vezető utakon bekövetkező katonai incidens vagy az NDK-n belüli nyugtalanságok lehetőségére.

Feltűnő volt, hogy egészen augusztus 16-ig tartott, míg Berlin nyugati városparancsnokai a szovjet városparancsnoknál tiltakoztak, s egy további napba tellett, míg a három kormány a szovjet kormánynál is élt a tiltakozás lehetőségével. Adenauernek Szmirnov bonni szovjet nagykövettel tartott megbeszéléséről augusztus 16-án kiadott közlemény nem hagyott kétséget afelől, hogy a Szovjetunió által kikényszerített „status quo mínusz” megváltoztathatatlan.

Kennedy L. Johnson alelnököt küldte a városba, aki kijelentette, hogy az Egyesült Államok kezeskedik Nyugat-Berlin fennmaradásáért. A szövetségi kormány és a nyugat-berlini szenátus kérésére Nyugat-Berlinbe érkezett az 1949. évi berlini légihíd szervezője, Lucius D. Clay amerikai tábornok is, aki minden hivatalos felhatalmazás nélkül kísérletet tett arra, hogy megnyugtassa a város lakosságát, amelyben először 1945 óta Amerika-ellenes érzelmek is megfigyelhetőek voltak. Ugyan Clay még megkísérelte, hogy a külföldiek számára fenntartott egyetlen Friedrichstrassei átkelőhelyen, a checkpoint Charlie-nál az amerikai páncélosok felvonultatásával gyakoroljon hatást a szovjetekre, ám ez a kialakulóban lévő realitásokat nem befolyásolhatta.

A „fal” és következményei

A fal felépítése után a nyugati hatalmak tehetetlenségét és a hiányzó akaratot tapasztalva több mint feltűnő volt a német lakosság felháborodása és a hivatalos politikusok megkönnyebbülése közötti szakadék. A német lakosságot 1961. augusztus 13. eseményei arról győzték meg, hogy a nyugati szövetségesek nincsenek abban a helyzetben, hogy a német újraegyesítés ügyét előrevigyék, s nem tudják megakadályozni, hogy a megosztott status quo „cementeződése” immáron fizikai formában is testet öltsön. A Berlin két részét elválasztó fal az NDK szempontjából biztosította a menekültkérdés megoldását, s ily módon az ország stabilizálódását. Ám azzal egyidejűleg, hogy az Ulbricht-rezsim az NDK-t „kitörésbiztossá” tette, s egyfajta „koncentrációs táborként” elzárta a külvilágtól, ország és világ előtt bizonyította a rendszer hiányzó legitimitását és elnyomó jellegét.

2. Képek




1. Kormánypolitika, 1956. november 4 -1957. július 1.

Kormánypolitika

1956. november 4–1957. július 1.

A Kádár-rendszer története szempontjából a kezdet és az MSZMP I. Országos Értekezl

tankonyvtar.hu · web viewhistória 1995-0910 história 1995-0910 minden jog fenntartva. bármilyen...

Documents